>

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2023
Írta: Djaïli Amadou Amal
 
A mű eredeti címe: Les Impatientes

© Emmanuelle Collas, 2020 (France)

Publié par l’intermédiaire de Milena Ascione – BOOKSAGENT– France
(www.booksagent.fr)

 
Fordította: Burján Monika

A borítót tervezte: Burján Monika

Borítókép: Shutterstock/Ivanchina Anna

 
Cet ouvrage, publié dans le cadre du Programme d’aide à la
publication (P.A.P.) Kosztolányi, a bénéficié du soutien de l’Institut
français en Hongrie.
Ez a mű a Magyarországi Francia Intézet támogatásával a Kosztolányi
Könyvtámogatási Program (P.A.P.) keretében jelent meg.
 

ISSN 2061-9332
ISBN EPUB 978-963-373-811-5

ISBN MOBI 978-963-373-812-2

 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka
Korrektorok: Heiser Kriszta, Réti Attila
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és
bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A mű valóságos tényeken alapuló fikció.
 Munyal defan hayre.

„A türelem a követ is megfőzi.”

Fuláni közmondás
Hitvesemnek, Hamadou Babának,

összes gyermekünknek,

szeretettel és gyengédséggel.
 RAMLA 
 

„Amilyen nagy a szív,

akkora a türelme.”

Arab közmondás

 
 I
 

–  Türelem, leányaim! Munyal! Ez  a házasság és az

élet egyetlen erénye. Ez  vallásunk, ez íratlan
szabályrendszerünk, a pulaaku igazi erénye.
Építsétek be jövendő életetekbe. Véssétek a
szívetekbe, ismételgessétek elmétekben: munyal.
Sose feledkezzetek meg róla! – kezdte apánk
ünnepélyes hangon.

Lehajtott fejjel gubbasztok, felindultság lesz úrrá

rajtam. Hindout és engem a nagynénéink kísértek át
apánk lakásába. Odakinn javában folyik a kettős
esküvő miatti sürgés-forgás. Már az autók is
beálltak, a férjek családtagjai türelmetlenül
várakoznak. Az ünnepi hangulattól izgatott gyerekek
rikoltozva táncolják körbe a járműveket. Barátnőink
és húgaink is itt vannak körülöttünk, mit sem
sejtenek szorongásunkról. Irigyelnek minket, arról a
napról ábrándoznak, amikor ők lesznek majd az
ünnep királynői. A  griot-k, az énekmondók is
megérkeztek a kobzosokkal és a dobosokkal, a
családot és az újdonsült vőket dicsőítik teli torokból.
 Apánk a kedvenc kanapéján ül, egy pohár
szegfűszegtől illatozó teát szürcsölget.
A  nagybátyáink, Hayatou és Oumarou is itt vannak,
néhány közeli baráttal körbevéve. Utolsó
tanácsokkal kívánnak ellátni minket, felsorolni,
milyen feladatok várnak ránk feleségként, aztán
elköszönni tőlünk, de persze csak azután, hogy
áldásukat adták ránk.

–  Munyal, leányaim, merthogy a türelem erény.

Isten szereti a türelmeseket – hajtogatja
rendületlenül apám. – Én ma bevégeztem atyai
kötelezettségemet irányotokban. Felneveltelek,
kitaníttattalak, ma pedig felelős férfiakra bízlak
benneteket. Immár nagylányok vagytok, sőt, inkább
nők. Ezentúl férjes asszonyok lesztek, tisztelettel és
megbecsüléssel tartoztok hitveseteknek.

Ellenőrzöm, hogy a köpenyem szépen omlik-e le

körülöttem. Egy pazar alkibbarét viselek.
A testvéremmel, Hindouval apánk lábánál ülünk egy
élénkvörös török szőnyegen, ami éles kontrasztot
alkot sötét ruháinkkal. A nagynénéink fognak közre
minket, ők, a kamók töltik be a koszorúslány
szerepét. Ahogy máskor is az esküvőkön, Goggo
Nenné, Goggo Diya és a segítőik nemigen tudják
palástolni érzelmeiket. A  csendet csak az ő
szipogásuk töri meg. A  könnyek mély barázdákat
vonnak ráncos arcukon. Nem takarják el
kivörösödött szemüket, nem szemérmeskednek.
Rajtunk keresztül a saját esküvőjüket élik át újra.
Egykor őket is az apjuk színe elé vezették egy utolsó
búcsúra, ők is megkapták azokat a tanácsokat,
amelyeket nemzedékről nemzedékre minden új
asszonynak továbbadnak.

–  Munyal, leányaim! – szólal meg most Hayatou

nagybátyám. Aztán rövid szünetet tart, megköszörüli
a torkát, majd komoly hangon sorolni kezdi:

– Tartsátok be a napi öt imádkozást.

–  Olvassátok a Koránt, hogy utódaitokra áldás

szálljon.

– Féljétek a ti Isteneteket.

– Engedelmeskedjetek hitveseteknek.

– Óvjátok elméteket a figyelemeltereléstől.

– Legyetek férjetek rabszolgái, és ő a rabotok lesz.

– Legyetek számára a föld, és ő az egetek lesz.

– Legyetek számára mező, és ő esőtök lesz.

– Legyetek számára ágy, és ő kunyhótok lesz.

– Ne duzzogjatok.

– Ne becsüljetek le, ne adjatok vissza ajándékot.

– Ne legyetek ingerlékenyek.

– Ne legyetek fecsegők.

– Ne legyetek szétszórtak.

 – Ne könyörögjetek, ne követelőzzetek.

– Legyetek szemérmesek.

– Legyetek hálásak.

– Legyetek türelmesek.

– Legyetek tapintatosak.

– Értékeljétek őt, hogy becsüljön titeket.

–  Tiszteljétek a családját, és engedelmeskedjetek

neki, hogy elnyerjétek támogatását.

– Segítsétek hitveseteket.

– Óvjátok vagyonát.

– Óvjátok méltóságát.

– Óvjátok étvágyát.

–  Soha ne éhezzen lustaságotok, rosszkedvetek

vagy rossz főztötök miatt.

– Kíméljétek látását, hallását, szaglását.

–  Szemének soha ne kelljen szennyet látnia

ételetekben vagy házatokban.

– Fülének soha ne kelljen trágárságot vagy sértést

hallania szátokból.

–  Orrának soha ne kelljen bűzt éreznie testeteken

vagy házatokban, csak illatszert és tömjént
szagoljon.

 
Szavai az elmémbe maródnak. Érzem, hogy
darabokra törik a szívem, mert rádöbbenek, az előző
napok rémálma épp most válik valóra.

Az  utolsó pillanatig valami csodában bíztam

naivan, ami megment ettől a megpróbáltatástól.
Tehetetlen, néma düh fojtogat. Legszívesebben
törnék-zúznék, sikoltoznék, üvöltenék. A húgom már
nem is tartja vissza a könnyeit, zokogás rázza.
Fulladozik. A  keze után nyúlok, vigasztalásképpen
megszorítom. Gyötrődését látva bánatom ellenére
erősnek érzem magam. Most, hogy el kell
szakadnom tőle, Hindou még drágább számomra.

–  Szüleitek soha ne tudjanak az otthonotok ügyes-

bajos dolgairól, tartsátok titokban házastársi
viszálykodásaitokat, ne támasszatok ellenségességet
a családjaitok között, mert ti ki fogtok békülni, ám a
gyűlölet, amit szítottatok, megmarad – teszi hozzá
Hayatou bácsi.

Rövid csend után apám ugyanezen a komoly és

ellentmondást nem tűrő hangon folytatja:

–  Mostantól kezdve mindketten a férjetekhez

tartoztok, akinek az Allah által megszabott feltétlen
engedelmességgel kell adóznotok. Az  engedélye
nélkül nem mehettek el otthonról, még azért sem,
hogy a halálos ágyamhoz siessetek! Csakis így, ezzel
a feltétellel lesztek tökéletes feleségek!
 Erre Oumarou bácsi is rákontráz, aki eddig
hallgatott.

–  Sose feledjétek: egy asszonynak, hogy a férje

kedvében járjon, minden egyes találkozáskor a
legdrágább parfümjével kell beillatosítania magát, a
legszebb ruháit kell magára öltenie, ékszerekkel kell
magát felékesítenie – és még sorolhatnám! Egy
asszony paradicsoma a férje lábánál van.

Szünetet tart, mintha csak időt akarna hagyni

nekünk, hogy elgondolkozzunk a szavain, aztán
öccséhez fordul, és ezzel zárja mondandóját:

–  Hayatou, következzék a duʿāʾ, mondd el az imát.

Allah adjon nékik boldogságot, új otthonukat
ajándékozza meg számos utóddal, szálljon rájuk
baraka. Végezetül: Allah adja meg minden apának
azt a boldogságot, hogy kiházasíthatja leányát!

– Ámin! – feleli apám, aztán a nagynénéimhez szól.

– Most már induljatok, az autók odakinn várnak.

Goggo Nenné megbök a könyökével. Fakó hangon

köszönetet mondok apámnak, aztán a
nagybátyáimnak is. Mindenki legnagyobb
meglepetésére Hindou zokogva apánk lába elé veti
magát – aki ettől kővé dermed –, és rimánkodni
kezd:

– Kérlek szépen, Baaba, hallgass meg! Nem akarok

hozzámenni! Kérlek szépen, engedd meg, hogy itt
maradhassak.

– De hát miket hordasz össze, Hindou?

–  Nem szeretem Moubarakot! – zendít rá még

jobban a sírásra a húgom. – Nem akarok
hozzámenni.

Apám még pillantásra is alig méltatja a lábánál

kuporgó kamasz lányt. Felém fordul, és higgadtan
kiadja az utasítást:

– Induljatok! Allah adjon nékik boldogságot.

És ezzel kész, vége. Mindössze ennyivel búcsúzik

el tőlem apám, akit valószínűleg egy évnél korábban
nem fogok viszontlátni – ha minden a megszokott
módon megy.

Abban a pillanatban a távolság ellenére, ami

mindig is megvolt köztünk, arra vágytam, hogy
beszélgessen velem, hogy elmondja, hiányozni fogok
neki. Azt reméltem, hogy biztosít majd arról,
mennyire szeret, hogy odasúgja, mindig az ő
kislánya maradok, hogy ez a ház mindig az
otthonom lesz, bármikor szívesen látnak. De tudom,
hogy a való életben ilyesmi nem lehetséges. Nem
azoknak a külföldi szappanoperáknak az egyikében
vagyunk, amik kamaszkorunk álmait népesítették
be, nem is azokban a limonádé szerelmes
regényekben, amiket oly nagy gyönyörűséggel
faltunk. Nem mi vagyunk az első lányok, és nem is
az utolsók, akiket apám és a nagybátyáink
kiházasítanak. Ellenkezőleg, ők most felettébb
elégedettek, hogy maradéktalanul teljesítették
kötelességüket. Gyermekkorunk óta erre a pillanatra
várnak, amikor végre megszabadulhatnak a
felelősségtől, és egy másik férfira bízhatnak
bennünket – szűzen.

A  nagynénéim a kijárat felé húznak, teljesen le

vagyunk fátyolozva. A  nők, akik a nagy udvaron
várnak minket, oly sokan vannak, hogy a kezem
elszakad Hindouétól. Arra sincs időm, hogy legalább
egy szót váltsak vele, nagy kurjongatás közepette
már terelnek is a rám váró autó felé. Még egy utolsó
pillantás, és akkor meglátom: könnyek között,
kétségbeesetten. Kíméletlenül betuszkolják a másik
autóba.
 II
 

Egész úton üdvrivalgás kísér, így kívánja a rituálé.

Az  a fekete luxus-Mercedes halad elöl, amiben én
ülök, harsogó dudaszóval tucatnyi másik követi.
A menet tesz egy kört a városban, majd befordul egy
pazar koncesszió udvarára, amit színes fények
világítanak meg. A  tamtam dobok pergése, a griot-k
éneklése, a felvillanyozott asszonyok és gyerekek
kurjongatása elképesztő hangzavart alkot.

Egy órával később feleségtársam lép oda hozzám,

hogy köszöntsön. A fátylam alól szemügyre veszem.
Ellentétben azzal, amit képzeltem, egyáltalán nem
idős. A  harmincas évei derekán járhat, és nagyon
szép.

Szerettem volna, ha a szövetségesemmé tehetem,

de olyan tekintettel néz rám, hogy visszarettenek.
Szemlátomást már most gyűlöl, pedig még nem is
ismer. Őt is körbeveszik a nőrokonai, arcukon az
illendőség mosolya.
 Két tábor néz farkasszemet, néma párbajban
fürkészik egymást, mézesmázos képmutatás mögé
rejtőzve.

Feleségtársam úgy fel van ékesítve, akár egy

menyasszony. Csillogó ruha, gyönyörű hajfonatok,
kezén-lábán díszes hennatetoválás. Én azonban
érzem, hogy óriási erőfeszítésébe kerül megőriznie
nyugalmát. Ajka könnyed mosolyra húzódik, de a
szemében bujkáló szomorúságot nem tudja leplezni
vele. Azt mondják, összeomlott, amikor értesült erről
a házasságról, állítólag napokon át csak sírt.
Bizonyára a családja támogatásával összeszedte
magát, vagy egész egyszerűen belátta, hogy a férjét
senki és semmi nem tudja eltántorítani ettől a
tervtől, amin az egész város köszörülte a nyelvét.

Úgy mustrál, hogy szinte keresztüldöf a

tekintetével. A  pillantásunk összetalálkozik.
Az  övéből olyan gyűlölet sugárzik, hogy lesütöm a
szemem.

A  legidősebb sógornőm, aki nagy megbecsülésnek

örvend a többi asszony között, ekkor ezekkel a
szavakkal fordul feleségtársamhoz:

–  Kedves Safirám, íme, itt van az új asszony, a te

amariyád. Ramlának hívják. Ő  a te testvéred, a
kishúgod, a lányod. A családja rád bízza. Mostantól a
te feladatod segíteni neki, tanácsokkal ellátni,
megmutatni a koncesszió működését. Te vagy az első
feleség, a daada-saaré. És ahogy azt te is tudod, a
daada-saaré a ház irányítója, az ő tisztje vigyázni az
otthon harmóniájára.

Daada-saaré, te leszel a házban az is, aki minden

szenvedést magára vesz. Első feleség maradsz még
akkor is, ha az urad tíz másik nőt vesz el. Tehát csak
egyetlen szó: munyal, türelem! Mert itt minden a te
felelősséged. Te vagy a ház oszlopa. Erőfeszítéseket
kell majd tenned, szívósnak és békülékenynek
lenned. Ehhez mindörökre magadévá kell tenned az
önuralmat, a munyalt. Te, Safira, te vagy a daada-
saaré, a jiddere-saaré, az anya, a ház úrnője és
minden szenvedés magára vevője! Munyal, munyal…

Ezután felém fordul:

– Ramla, mostantól Safira kishúga vagy, a lánya, ő

a te anyád. Engedelmességgel és tisztelettel tartozol
neki. Rá kell bíznod magad, tőle kell tanácsot kérned,
követned kell a parancsait. Te vagy a fiatalabb.
A koncesszió ügyeinek intézésével kapcsolatban nem
kezdeményezhetsz semmit anélkül, hogy kikérted
volna a daada-saaréd véleményét. Ő a ház úrnője, te
csak a kishúga vagy. A  hálátlan feladatokat neked
kell elvégezned. Teljes engedelmesség, türelem a
haragjával szemben, tisztelet. Munyal, munyal…

Csendben hallgatjuk, csak bólogatunk

beleegyezésünk jeléül. Aztán Safira a családja
kíséretében elvonul. Az  én rokonaim sem időznek
tovább, egyedül azok az asszonyok maradnak, akiket
a hagyomány szerint arra jelöltek, hogy mellettem
legyenek a házasságom első napjaiban.
Letelepednek az új lakásomban, amely pontosan
szemben van a feleségtársaméval. És Goggo Nennére
hárul az a megtisztelő feladat, hogy bevezessen a
nászszobába.
 III
 

Egy fuláni házban nőttem fel, olyanban, amilyen az

összes többi jómódú koncesszió a Kamerun északi
részén fekvő Marouában. Apám, Alhadji Boubakari a
letelepült fulánik nemzedékéhez tartozik, azok közé,
akik elhagyták a szülőfalujukat, és a városba
költöztek, kitágítva tevékenységeik körét. Ma már
üzletember, akárcsak a fivérei. Ugyanakkor
Dankiban, a faluban, ahonnan származik, megtartott
egy marhacsordát, amit helyi pásztorokra bízott,
akik még mindig a vándorló legeltetés hagyományát
követik. Merthogy a marha teszi a fulánit. És ezt az
én családom is így gondolja.

Apám jóképű férfi, energikus hatvanas. Minden

körülmények között méltóságteljesen viselkedik,
mindig kifogástalanul öltözik, kikeményített
gandurát és hozzáillő fejfedőt visel.

A  szokás a szülő és gyermek kapcsolatában

visszafogottságot ír elő, olyannyira, hogy még az
érzelmeinket, indulatainkat sem mutathatjuk ki.
Ez is az oka annak, hogy nem áll különösebben közel
hozzánk. Apai szeretetének egyetlen bizonyítéka,
hogy létezem. Nem tudom, karjába vett-e valaha,
vezetett-e kézen fogva. A  lányaival mindig
áthághatatlan távolságot tartott. Nekem azonban
soha eszembe se jutott panaszkodni emiatt. Így volt,
nem lehetett másként. Csak a fiúk láthatták gyakran
apánkat, csak ők léphettek be a lakásába, ők
étkezhettek vele, sőt, néha még a piacra vagy a
mecsetbe is elkísérhették. Ellenben nem időzhettek a
koncesszió belsejében, az a nők birodalma.
A muszlim társadalom mindenkinek kijelöli, hol van
a helye.

Népes család vagyunk, amit apám vasmarokkal

irányít. Négy felesége mintegy harminc gyermekkel
ajándékozta meg, közülük a legidősebbek –
túlnyomó többségben lányok – már megházasodtak.
Baaba nem tűri a konfliktusokat, ezért valamennyi
hitvese őrizkedik attól, hogy beszámoljon neki
azokról a kis csetepatékról, vitákról, amelyek
óhatatlanul is feldúlják egy poligám otthon
nyugalmát. Így aztán a mi nagy családunk napjai
látszólag harmonikus és derűs légkörben telnek.

Az  olyan házat, amiben lakunk, Észak-

Kamerunban koncessziónak nevezik. Ez  apám
birtoka, nagyon magas falak övezik, hogy senki ne
láthasson be. A látogatók nem jöhetnek be csak úgy:
a fuláni vendéglátás hagyományai szerint a
bejáratnál, az előtérben fogadják őket, amit
zawlerunak hívunk. Emögött egy hatalmas térség
nyílik, ahol több épület emelkedik, először is apám, a
családfő impozáns villája, utána a hangar, egy
oszlopos verandaszerűség, ahol a vendégeket
fogadjuk, végül az asszonyok lakásai, ahová a férfiak
nem léphetnek be. Egy feleség, ha beszélni akar a
férjével, csakis a soros asszonytárson keresztül
teheti meg.

Az  öt nagybátyám ugyanebben a városrészben

lakik. Így nem is egy, hanem hat koncessziónk van.
Ha apám mintegy harminc gyermekéhez hozzáadjuk
a teljes nagycsalád gyermekeit, akkor ez a szám
könnyen meghaladhatja akár a nyolcvanat is. Mi,
lányok az anyáinkkal élünk, miközben a fivéreink
kiskamasz koruktól kezdve saját szobát kapnak az
anyai lakásokon kívül. És természetesen fiúk és
lányok alig találkoznak, még szólni se nagyon
szólnak egymáshoz.

Tejeskávé színű bőrével, mogyoróbarna szemével,

hollófekete, selymes hajával, amiben csak imitt-
amott bújik meg egy-egy ősz tincs, és rendszeresen
megújított szép fonatokban omlik le a vállára,
anyám, tucatnyi terhessége ellenére, még ma is
gyönyörű nő. Nem sokkal több ötvennél, dús
idomaira tetszetős, élénk színű ruhák simulnak,
csípőjét riszálva jár, megindító érzékiséggel. Ő apám
első felesége, és teljesen alá van vetve az akaratának.
Amikor apám újabb asszonyt hoz a házhoz, anyám
képmutató módon a világ minden boldogságát
kívánja neki, miközben azért fohászkodik, hogy az
újonnan érkezett ottléte ne legyen hosszú lélegzetű.
Amikor apám eltaszítja valamelyik nejét,
együttérzést színlel, és példásan gondját viseli a
szerencsétlen teremtés gyermekeinek. Nagy
tekintélynek örvend a család nőtagjai körében.
Apámnak ő a szerencsecsillaga, amióta ugyanis nőül
vette, az üzleti ügyei virágzásnak indultak. Márpedig
a nép képzeletében a feleség jó csillagától függ a férfi
gazdagsága. Azonban a kivívott megbecsülés sem
kíméli meg férjura veszekedős természetétől, ő sem
részesül jobb bánásmódban, mint a többi asszony.
Azt, hogy meg tudta tartani a helyét, kizárólag a
türelmének köszönheti. Megvan az a szerencsés
adottsága, hogy mindent elfogad, mindent elvisel, és
főként mindent elfelejt… vagy legalábbis úgy tesz.

Csakhogy amikor magára marad, anyám a

keservein rágódik. És mostanában még a
szokásosnál is keserűbb, szörnyű kudarcérzése van.
Egyre kevésbé bírja elviselni a koncesszió életét
átható vitákat és az alantas húzásokat. Rendre azzal
vádolja három feleségtársát, akiknek a gyermekei
tűrhetetlenül pimaszok, hogy időnap előtt a sírba
kergetik. Morgolódik az idősebb fiai tétlensége miatt,
siránkozik a lányai rossz házasságán, amiért lelke
mélyén a férjét okolja. Igazságtalannak tartja, azt
viszont semmiképpen nem szeretné, ha ő is
megtagadva végezné. A biztonság mindenekelőtt!
 IV
 

Én más vagyok. Mindig is az voltam. Anyám

szemében szinte földönkívülinek tűnök. Míg a
lánytestvéreim ájuldoztak a szép, tarkabarka ruhák
láttán, amiket apám első alkalmazottja minden
évben a ramadánt lezáró ünnepre hozott nekünk, és
hajba kaptak, hogy azt a színt kaparintsák meg
maguknak, amelyik a legjobban áll nekik, én mindig
utolsóként kullogtam oda, magamhoz vettem azt a
ruhát, amit általában senki nem akart, és unott
arccal elvonultam, vissza a könyveimhez. Míg a
nővéreim a lehető leghamarabb abbahagyták a
tanulást, meg sem próbálva szembeszegülni
apánkkal, és engedelmesen hozzámentek ahhoz a
férfihoz, akit ő vagy valamelyik nagybátyánk
választott nekik, mivel őket leginkább a házasság
materiális velejárói – a jegyajándékok és leendő
lakásuk berendezése – érdekelték, én makacsul
ragaszkodtam hozzá, hogy iskolába járjak.

El is magyaráztam a család nőtagjainak, hogy

gyógyszerész szeretnék lenni, amin ők nagyot
kacagtak. Bolondnak tituláltak, és a házasság
erényeit dicsérgették, meg hogy milyen jó is
háztartásbelinek lenni. Amikor azt kezdtem
fejtegetni, mennyire kiteljesedhet egy nő, ha örömét
leli a munkájában, ha autót vezet, ha maga kezeli a
vagyonát, durván véget vetettek a beszélgetésnek, és
melegen ajánlották, hogy szálljak le a földre,
maradjak a való életben.

Számukra a legnagyobb boldogság az volt, hogy

elveszi őket egy gazdag férfi, és így megmenekülnek
a nélkülözéstől, ruhákat és ékszereket ajándékoz
nekik, meg egy házat teli csecsebecsékkel és…
szolgákkal. Egy tétlen életet, amit egy szép
koncesszió falai között élnek le. Merthogy a sikeres
házasság mércéje az arany ékszerek száma, amiket a
legkisebb ünnepi alkalomkor is hivalkodva aggatnak
magukra. Egy boldog nő ismérve, hogy Mekkába és
Dubajba utazik, számos gyermeke és csinosan
berendezett lakása van. A  legjobb férj nem az, aki
gyöngéden szeret, hanem aki védelmet nyújt, és
bőkezű. A  dolgoknak így kell lenniük,
elképzelhetetlen, hogy másképp legyenek.

Anyám nagy bánatára, aki meg volt győződve,

hogy egy nőnek kizárólag a házasság való, és apám
teljes közönyével szemben, aki soha semmit nem
tudott a tevékenységeinkről, kifejezetten
tehetségesnek bizonyultam az iskolában.

Apánk egyik alkalmazottja kísérte figyelemmel a

tanulmányainkat, legalábbis azokét a gyerekekét –
lányokét és fiúkét –, akiknek az édesanyja elég
nyitott szellemű és előrelátó volt ahhoz, hogy ezt
megkövetelje. Az, hogy figyelemmel kísérte, túlzás.
Beérte annyival, hogy a legkisebbeket beíratta az
iskolába, és megvette nekünk a szükséges
felszerelést. Hogy továbbengednek-e a felsőbb
osztályba, vagy megbukunk, teljesen hidegen hagyta,
ahogy az egész családnak is tökéletesen mindegy
volt. Egyedül apám legutolsó hódítása tanúsított
eziránt érdeklődést, ő volt ugyanis az egyetlen, aki
eljutott a felső tagozatig.

A  fivéreim és nővéreim mind felhagytak az

iskolába járással, amint a legkisebb nehézség
felmerült, legyen az egy rossz jegy, osztályismétlés
vagy nézeteltérés egy tanárral. És a szüleink ezt szó
nélkül engedték, ugyanúgy, ahogy a város többi
fiataljának a szülei is. A fivéreim előbb-utóbb apánk
vagy valamelyik nagybátyánk boltjába kerültek
segédnek, ahol beletanultak a kereskedői szakmába.
A  lányok pedig otthon maradtak, cicomázták
magukat, a Koránt olvasgatták, és türelmesen
várták, hogy apánk férjet ajánljon nekik.
A  legszerencsésebbek, vagyis a legszebbek, akiknek
a legtöbb kérőjük akadt, akár választhattak is
közülük, persze azzal a feltétellel, hogy a kiszemelt
Baaba normáinak is megfeleljen.

Tizenhét éves vagyok, és ez az utolsó évem a

gimnázium természettudományi tagozatán.
Pillanatnyilag én vagyok a legtanultabb a
lánytestvéreim között. Egyedül Amadou nevű
bátyám tanul kitartóan, ő már egyetemista, és
konokul ellenszegül, hogy beálljon dolgozni apánk
kereskedésébe. Apám, hogy mentse a helyzetet, azt
mondja magában, sebaj, majd tudóst farag belőle –
vagy kádert –, nem árt, ha az is van a családban.

A  város minden iskolájában és gimnáziumában

egyenruhát viselnek a diákok, de az összes többi
muszlim lányhoz hasonlóan én is – arra az esetre, ha
netán az iskolába menet összetalálkoznék a család
egyik férfi tagjával – köpenyt veszek az iskolai
öltözékem fölé, a fejemet pedig kendővel kötöm be,
amit az iskolába lépve a táskámba gyömöszölök.
Ötödik óta egy sor barátnőmet és osztálytársnőmet
láttam már férjhez menni. Első osztályban még vagy
ötvenen voltunk, mára mindössze tízen maradtunk.
De számomra, ahogy a többieknek is, ez csupán idő
kérdése. Tizenhárom éves korom óta egy sereg kérő
legyeskedett körülöttem, megfelelek ugyanis a helyi
szépségeszménynek. A  bőröm már-már sápadtan
világos, a hajam selymes és hosszú, a vonásaim
finomak. Ha valamelyikük feltette a kérdést, mindig
arra kértem, várjon. Folyton-folyvást ugyanazt
ismételgettem, akár egy litániát:

–  Igen, szívesen hozzád megyek, de nem most

rögtön! Értsd meg: még iskolába járok. Talán majd
két-három év múlva…

A  szokás tiltja, hogy egy lány kerek perec

elutasítson egy kérőt. Még ha eszünk ágában sincs
hozzámenni, akkor sem szabad megsértenünk egy
férfit.

Ők meg mindig azt felelték:

–  Két év múlva! De hiszen addigra vénlány leszel,

szépségem! Ugyan mire mész azzal az érettségivel?
Egy lánynak elsősorban férjhez kell mennie. Nincs
türelmem két évet várni. Te magad se gondolod ezt
komolyan. Szóval felkereshetem apádat, és
megkérhetem a kezed?

– Arra kérlek, hagyj egy kis gondolkodási időt.

– Á, persze! Azért mondod ezt, mert nem kedvelsz!

Ilyenkor legszívesebben rájuk kiáltottam volna:

„Mégis, hogy kedvelhetnélek? Hiszen nem is
ismerlek. És nem is akarlak megismerni.”

Ehelyett, mint jól nevelt leányzó, akinek a

kisujjában van az egész pulaaku, szemérmesen
lesütöttem a szemem, és azt feleltem:

– Dehogynem! Hát persze hogy kedvellek, de attól

még szeretnék várni egy kicsit.

Anyámat ez mindig kihozta a sodrából.

– Megbolondultál, Ramla, vagy mi? Te beteg vagy!

Ha ezt tanítják neked az iskolában, akkor oda többet
be nem teszed a lábad! Ezzel a fiúval meg mi bajod?
Miért kosarazod ki? Micsoda szégyen! Micsoda átok!
Szavamra, téged megbabonáztak! Micsoda
balszerencse! A  végén még a húgod, Hindou előbb
fog férjhez menni, mint te! Istenem, micsoda
szégyen! Hogy te milyen kegyetlen vagy szegény jó
anyáddal! Azt akarod, hogy a mostohád, Hindou
anyja még inkább csúfolódjon rajtam? Egy ilyen
fiatal és ilyen gazdag férfit kikosarazni! Ez  már
tényleg túlzás! Mégis, milyet keresel egész pontosan?
Kiadtad már az útját fiatalnak és idősebbnek,
gazdagnak és tisztviselőnek, még azoknak is, akik
csak egyetlen feleséget akarnak! Szólnom kéne
apádnak, hogy vegye kézbe az ügyedet. Egyébként
meg, ha így folytatod, a végén úgy jársz, hogy majd
nem választhatsz. Apád vagy valamelyik nagybátyád
örömmel megteszi helyetted…

És ez aztán így ment jó ideig. Vége-hossza nem volt

anyám sopánkodásának, kétségbeesetten próbált
jobb belátásra bírni. Bátyáimat és férjezett
nővéreimet hívta segítségül. A  nagynénéimnek
panaszkodott. És ez a takaros kis csapat aztán
napokon át kitartóan győzködött. A  legújabb kérő
mindig minden lehetséges erénnyel rendelkezett.
A lehető legjobb választás volt számomra.

Aztán egy napon, általános meglepetésre, nem

utasítottam vissza valakit. Aminounak hívták,
Amadou bátyám legjobb barátja volt. Gyakran járt a
házunkba, rokonszenveztünk egymással. Ő  volt az
egyetlen fiú, akihez úgy szólhattam, hogy aztán nem
kellett a fivéreim megtorlásától tartanom, akik
önkényesen kikiáltották magukat a felügyelőinknek.
Aminou telekommunikációt tanult Tunéziában
abban a reményben, hogy egy nap mérnök lesz.
Amikor az apja megkérte a kezem, apám nem talált
rá okot, hogy nemet mondjon. Anyámmal madarat
lehetett volna fogatni, hogy végre egyáltalán nem
ellenkezem. Számomra pedig megvalósulni látszott
egy édes álom. Hamarosan ő és én összeházasodunk.
Hamarosan, néhány év múlva, őt mérnökké avatják
a tuniszi egyetemen, engem meg gyógyszerésszé.
Boldogok leszünk. Messze mindentől. Messze innen!
 V
 

Az  álmaim azonban nem tartottak sokáig. Amikor

Hayatou bácsi tudatta apámmal, hogy a legnagyobb
üzleti partnerük megkérte a kezemet, és ő neki is
adta, apám nemcsak meghajolt az akarata előtt,
hanem még melegen meg is köszönte. Hayatou, a
testvérek leggazdagabbika ugyanis a család jólétét
tartotta szem előtt, és ezért tiszteletet érdemelt. Soha
nem jutott volna apám eszébe, hogy ellenkezzen a
bátyja olyan döntésével, ami az ő egyik gyermekét
érinti. Én nem csak apám lánya voltam. Hanem az
egész családé. Az  összes nagybátyám ugyanúgy
rendelkezhetett velem, ahogy a saját gyermekével.
Szó sem lehetett róla, hogy ne értsek egyet velük.
Az  ő lányuk voltam. A  hagyománynak megfelelően
nevelkedtem, belém plántálták, hogy szigorú
tisztelettel tartozom az idősebbeknek. A  szüleim
jobban tudják, mint én, hogy mi kell nekem.

Anyám feladata volt, hogy közölje velem a hírt.

Már este észrevettem, hogy valami emészti. Éjjel

sokáig várt, addig, míg az egész koncesszióra
sötétség nem borult, akkor gyengéden felébresztett.
Nem akarta, hogy a beszélgetésünk illetéktelen
fülekbe jusson. A  feleségtársai, bősz riválisai csak
arra vártak, hogy kiszagolják a gyengeségeit. Nem
volt szabad megsejteniük, hogy neki vagy a
gyermekeinek bármi problémája van. És arra sem
volt szabad alkalmat szolgáltatni, hogy felébredjen
bennük az irigység, mert akkor esetleg elrohannak a
legközelebbi marabuhoz1, hogy mielőbb
tönkretetessék a vetélytárs friss szerencséjét.

Komor arca a legrosszabbat sugallta. Azonnal

felkeltem.

– Anyám? Mi a baj?

–  Nincs baj, épp ellenkezőleg. Nagy boldogság ért

minket! Alhamdulillahi! Rád ragyog a szerencse.
Végre büszkén felemelhetem a fejem, és ezt neked
köszönhetem. Végre megszilárdult a méltóságom. De
annyira nem is vagyok meglepve. Mindig is tudtam,
hogy rád kivételes élet vár.

– Mi van hát?

–  Hayatou bácsikád valaki másnak adta a kezed.

Nem Aminou-hoz mégy nőül. Ezt üzeni apád.

– Hanem kihez?

–  Alhadji Issához! A  város legfontosabb

emberéhez! Ezzel a cserével te csak nyersz. Egyedül
az aggaszt, hogy már van egy felesége. Meg
akartalak kímélni a poligámiától. Én is ettől
szenvedek nap mint nap. De végső soron, ha nem
találsz asszonyt egy otthonba belépve, előbb-utóbb
elkerülhetetlenül utánad jön valaki. Jobb, ha már
van ott egy, mint azt várni, mikor jön egy új! Ettől a
hírtől irigység és féltékenység sápaszt majd nem
egyet ebben a viperafészekben. Már most arra kell
gondolnom, hogyan védjelek meg a mostoháidtól,
ezektől a fúriáktól.

– De, Diddi, hiszen nem is ismerem!

– Ő ismer téged. Állítólag nagyon forszírozta, hogy

elvehessen. Apád rettentő büszke erre, ugye, tudod?

–  De én Aminout szeretem! Vele akarok

összeházasodni.

–  A  szerelem nem létezik a házasság előtt, Ramla.

Ideje leszállnod a földre. Itt nem a fehéreknél
vagyunk. Nem is az indiaiaknál. Érted már, miért
nem akarta apád, hogy azt a sok tévécsatornát
nézzétek? Azt fogod tenni, amit ő és a nagybátyáid
mondanak. Egyébként is: van más választásod?
Kíméld meg magad a felesleges gondoktól, lányom.
És kímélj meg engem is. Mert ne ringasd magad hiú
ábrándokba: a legkisebb engedetlenséged rám is
visszaüt.

Ebben a hangvételben beszélt még sokáig, meg-

megtörölve a szemét, holott én voltam az, aki úgy
sírtam, mint a záporeső, zokogásomat a ruhám
szövetébe fojtva.

– Kár így kiborulnod. Ismétlem: szerencséd van, és

nekem is. Higgy asszonyi tapasztalatomnak. Te még
túl fiatal vagy ahhoz, hogy megértsd, mekkora
jelentősége van egy ilyen frigynek. A  házasságban
nem csak a szerelmet keressük. Egy nőnek az a
legfontosabb, hogy ne szenvedjen szükséget. Hogy
védjék, hogy bálványozzák. A  férfin túl
mindenekelőtt leendő gyermekeid apját kell egy
esetleges hitvesben nézned. A  nemességét, a
családját, a viselkedését, a társadalmi helyzetét.
Szóval töröld meg a szemed, és feküdj vissza.

És imádkozz Allahhoz. A  legjobb utat nyitja meg

előtted. És legfőképpen tartózkodj attól, hogy a
csalódottságnak akár a legcsekélyebb jelét is
mutatod a család többi nőtagja jelenlétében. Ha az a
sorsod, hogy hozzá kell menned, akkor azt úgysem
kerülheted el. És ha máshogy van megírva, akkor
sem tudsz változtatni semmin. Minden a Teremtő
kezében van. Imádkozzunk, hogy a legjobbat adja
neked.

Néhány nappal e bejelentés után hívatott Hayatou

bácsikám, hogy találkozzam ezzel a férfival, aki
állítólag az ifjúság ünnepén rendezett iskolai
felvonuláson látott meg, és határozta el, hogy én
leszek a második felesége. Fesztelenül foglalt helyet
a nagybátyám nappalijában. Káprázatos
hímzésekkel díszített gandurájában maga volt a
megtestesült gazdagság. Egyfolytában mosolygott, és
szégyentelenül mustrált. Messze tőle, a szőnyeg
szélén ültem le, és leszegve tartottam a fejemet.
Egyetlenegyszer sem emeltem fel a tekintetem, hogy
ránézzek. A  jólneveltségen túl, ami azt követelte
tőlem, hogy legyek tartózkodó, valamiféle elfojtott
lázadásvágy is munkált bennem. Nem én
választottam ezt az embert. Nem rajtam múlik, hogy
elfogadom, vagy elutasítom. Ezért mindegy, hogy
tetszik-e nekem, vagy sem. Ez a találkozás amúgy is
csak az ő kényét-kedvét szolgálja. Hogy szabadon
bámulhasson, és megerősíthesse első futó
benyomásait.

Némán gubbasztottam, nem válaszoltam a

kérdéseire. Ettől nyilván sokkal több kellett volna,
hogy megingassam a szándékában, beszélt ő kettőnk
helyett is.

–  Azok a fiatalemberek, akik csapják neked a

szelet, csak huligánok – kezdte. – Isznak,
dohányoznak, drogoznak. Mellettem viszont előkelő
hölgy leszel, mindent megkapsz, amire vágysz.
Idehallgass! Még az idén elviszlek Mekkába, és
minthogy tanult lány vagy, a legközelebbi európai
utamra is elkísérsz. A  házasságot gyorsan nyélbe
ütjük. Én még hamarabb akartam, de megértem,
hogy szeretnéd befejezni a tanévet. Végzős vagy a
gimnáziumban, ez bizony derék! Te egy entellektüel
vagy, akit a hivatalos ceremóniák során is
bemutathatok. Dicsőségemre válsz majd, ez igazán
derék!

Még sokáig mondta, mondta a magáét. Egy szóval

nem kérdezte, hogy én mit gondolok.
Elképzelhetetlen volt számára, hogy ne akarnék
hozzámenni.

Igen, ez felfoghatatlan lett volna neki.

Melyik lány merne visszautasítani egy ilyen fontos

embert? Az  alku megköttetett. A  nagybátyámmal
már megbeszélte. Minden más puszta formaság volt.

1 A  marabu a éle szent ember, bölcs tanácsadó, általában nagy erkölcsi tekintély.
A fekete-afrikai országokban nemcsak mint vallási tanítót tisztelik, de természetfeletti
hatalommal rendelkezőnek is tekintik. A ford. megj.
 VI
 

Apám, akit zavart az események ilyetén fordulata –

nem szerette adott szavát megszegni –, tájékoztatta
Aminou családját.

– A sors másképp határozott – közölte velük.

És nagylelkűen felajánlotta Aminounak, hogy

válasszon egy másikat a leányai közül. Mondjuk,
Zaytounát! A  féltestvérem mindössze pár hónappal
fiatalabb nálam. Vagy akkor Jamilát! Igen, a
húgomat, akivel az anyánk is közös. Ő  egy évvel
fiatalabb, mint én, és úgy hasonlítunk egymásra,
mint két tojás. Miért ne lehetne ő? Vagy a
nagybátyáim bármelyik lányát. Van még vagy egy
tucat eladósorban lévő…

Aminou felháborodva és dühtől fortyogva

határozottan visszautasította a csereajánlatot.
Barátja, Amadou bátyám támogatásával, aki
ugyanolyan csalódott volt, mint ő, kierőszakolta,
hogy apám fogadja, rá akarta beszélni, hogy vonja
vissza a döntését.

Amint megpillantotta a két fiatalembert, apám

bosszúsan elhúzta a száját, majd így szólt:

–  Idehallgass, Aminou! Napok óta zaklatsz,

ráadásul a saját fiam pártol ebben. Ami
mondanivalóm volt számodra, már elmondtam. Azt
hiszed, hogy ezzel a viselkedéssel más belátásra
tudsz bírni? Felajánlottam neked, hogy válassz egy
másikat a leányaim közül. Mondd, melyiket akarod,
mielőtt végképp meggondolom magam. Szégyent
hozol apádra és az egész családodra.

–  Nem akarok másikat a lányai közül. Én Ramla

kezét kértem meg, és maga nekem adta. Semmi
rosszat nem követtem el, hogy visszavonja a szavát.

– A fivérem már másnak adta a kezét. Egyszerűen

tekintsd úgy, hogy ez a sors akarata.

– Ramlával is ebben egyeztünk meg.

– Ramla lány. És jól nevelt. Ahhoz megy hozzá, akit

mi mondunk neki.

– Ugyan már, Baaba! – fakadt ki Amadou. – A világ

megváltozott. A lányoknak is joga van…

–  Takarodj innen, te kis pimasz! Átlátok rajtad!

Vigyázz magadra, Amadou! Elment az eszed, hogy a
nők jogairól papolsz itt nekem? Hová lett a
szemérmességed? A  jólneveltséged? Leckéztetni
akarsz? Ellentmondasz nekem? Micsoda illetlenség!
Micsoda arcátlanság! Most tűnjetek mindketten a
szemem elől! Elég volt ezekből az ostobaságokból. Te
pedig, Aminou, egyszer s mindenkorra vésd az
eszedbe: nem fogod elvenni Ramlát. Felejtsd el
örökre!

A  két fiatalember néhány barátjuk támogatásával

zajos demonstrációt rendezett a városban, azt
skandálva, hogy a vénségnek szégyellnie kellene
magát, amiért egy olyan lányra vetett szemet, akit
már egy fiatalabb arájául ígértek. Akkora lármát
csaptak, hogy Hayatou bácsikám haragra gerjedt, és
a leghangosabb háborgókat elzáratta, hogy lehűtse a
kedélyüket. Apám, akit rettentően dühített, hogy
Amadou nyilvánosan szembe merészelt szállni vele,
valamint attól félve, hogy ez a felfordulás sérti
Alhadji Issát, és az események emiatt esetleg
kedvezőtlen fordulatot vesznek, elhívta magához
Hayatou és Moussa nagybácsikáimat, engem a
jelenlétükben leültetett a nappalijában a szőnyegre,
méghozzá anyám mellé, akit ugyancsak magához
hívatott.

Tisztában lévén azzal, hogy nem valami örömteli

alkalomból citálták ide, anyám olyan ideges volt,
hogy úgy tűnt, még a lélegzetét is visszafojtja,
annyira összeszorította az ajkait. Apám fenségesen
trónolt a kanapéján, kérlelhetetlen fagyossággal
hordozta végig rajtunk a tekintetét, majd gőgösen így
szólt szülőanyámhoz:

–  Dadiyel, téged nem úgy ismerlek, mint aki

engedetlen. Hogy lehet az, hogy a fiad szégyent mer
hozni a fejemre az egész város előtt? És a lányod?
Állítólag fennen hangoztatja, hogy ő a kis huligánját
szereti! Remélem, ez nem igaz, Ramla.

Egy szót sem szóltam, csak lesütöttem a szemem,

és csendesen sírni kezdtem. Apám folytatta:

– Te is szembe mernél szállni velem, semmirekellő

teremtés? Mernél arra vetemedni, hogy
megszégyeníted a fivéremet a nagylelkűségéért,
hogy olyan férfiút kerített neked, akit alapjában
véve meg sem érdemelsz? – kérdezte, hangját
dühösen felemelve. – Tessék, ez a vége, amikor túl
sokáig engedjük a lányokat az iskolapadban ülni!
Úgy érzik, szárnyaik nőttek, és mindenbe
beleavatkoznak. A  házasság nem csupán érzelmi
kérdés. Ellenkezőleg. A  házasság először is, sőt,
mindenekelőtt, két család szövetsége. És a házasság
becsület, felelősség és vallás kérdése is, hogy többet
ne mondjak.

Apámnak hatalmas erőfeszítésébe került

palástolnia haragját. Vagy tíz lányt már minden
fennakadás nélkül kiházasított. Így aztán az én –
mégoly diszkrét – lázadásom mérhetetlenül
ingerelte. A  felháborodását csak fokozta, hogy ez a
frigy jóval nagyobb jelentőségű volt, mint egy
szokásos életközösségre lépés. Ezután anyámhoz
intézte a szót:

– Ha a lányod vagy a fiad még egy rossz szót kiejt a

száján, megtagadlak. Nem is! Az  itt jelen lévő
fivéreim fejére esküszöm, hogy akkor nem is egyszer
– háromszor tagadlak meg!2 Azt gondolom, eddig
még több is voltam, mint türelmes. Megértetted?

– Könyörögve kérlek, Alhadji, hidd el, hogy nem az

én hibám! Próbáltam a gyerekek lelkére beszélni.
Egész egyszerűen nem hallgatnak rám.

A  nagybátyám, aki nagyon feszült volt, felállt, és

rákontrázott apám szavaira:

–  Ha nem hallgatnak az anyjukra, akkor azok

megátalkodott gyermekek. Ramla, ha egyetlen rossz
szó elhagyná az ajkadat Alhadji Issára vonatkozóan,
én magam jövök ide, hogy megtanítsalak a jól nevelt
leányokhoz illő szemérmességre és tartózkodásra.
Hálátlan kis perszóna! Hiányt szenvedtél valaha
valamiben? Ki íratott be iskolába? Még azt se vagy
képes felfogni, hogy a viselkedésed meg a huligán
haverjaidé veszélybe sodorják az üzleteimet, ahogy
apádéit is. És még téged mondanak intelligensnek!
Azt akarod, hogy a nyakunkba szakadjanak az adók,
ha ez a politikus megharagszik? Azt akarod, hogy ez
a fő beszállítónk a jövőben ne legyen hajlandó
kereskedni velünk? Talán pont azt akarod, hogy
tönkremenjünk?
 – Nem! – leheltem alig hallhatóan, érezvén, hogy a
meggyőződésem egyre gyengül.

– Akkor viszont felszólítalak, hogy viselkedj derék

lányhoz méltóan! Ma este elküldöm hozzád az
alkalmazottamat néhány bútorkatalógussal.
Remélem, hajlandó leszel együttműködni, és a
legszebb holmikat válogatod össze jövendő
otthonodba. Nem akarom, hogy lógasd az orrod a
leendő feleségtársad előtt. Az  összes bútort én
ajándékozom neked a házasságodhoz. Most pedig
elmehetsz.

Egyetlen szó nélkül kikullogtam, otthagyva

anyámat az egyik sarokban kuporogva. A  hátam
mögött hallottam, hogy apám és a nagybátyám
dörgedelmes prédikációt intéznek hozzá. Mostantól
ő fizet majd a legkisebb ballépésünkért is. Ez  volt a
legborzasztóbb, amivel megzsarolhattak minket,
Amadou bátyámat és engem. Sakk-matt! Itt a vége,
fuss el véle. Megértettem.

Aminou búskomorságba esett. Nem evett, nem

mosakodott, egész nap szűnni nem akaró bánatát
vonszolta maga után. Megrettenve a gondolattól,
hogy a fia elveszítheti józan eszét, az apja
visszaküldte Tunéziába. Amadounak pedig
megparancsolták, hogy egyszer s mindenkorra fogja
be a száját, különben fogdában találja magát, és nem
csak egy napra. Egyébként sem tehette ki anyánkat a
megtagadás veszélyének. Épp elégszer láttuk már,
milyen igazságtalanságokat kénytelenek elszenvedni
azok a féltestvéreink, akiknek az anyját
megtagadták, hogy ne akarjuk ugyanilyen nehéz
helyzetbe hozni az édestestvéreinket. Vége volt.
Aminou elutazott. Én pedig itt maradtam. Egyedül
egy ismeretlennel kötendő házasság
perspektívájával. Egyedül a szorongásommal.
Egyedül a könnyeimmel. Nem maradt nekem más,
csak elveszett illúzióim siratása. Anyám nem rejtette
többé véka alá az Aminouval szemben táplált
haragját, aki nemcsak a lánya eszét zavarta össze,
hanem a fiát is letérítette az egyenes útról.
Mindenféle hibákat talált ki neki. Hogy
szoknyapecér, ráadásul még iszik és dohányzik is.
Alhadji Issa ellenben kizárólag jó tulajdonságokkal
bírt. Gazdag, tehát mindenem meglesz, amire csak
vágyom. Politikus: tiszteletben és megbecsülésben
lesz részem. Idősebb nálam: annál jobban tudom
majd manipulálni. Felesége van, és gyerekei: komoly
ember. Egész álló nap másról sem hallottam, csak a
közelgő házasságomról. Mindenfelől ezzel gyötörtek.
Soha életemben nem voltam még ennyire magányos.
A hurok egyre jobban szorult körülöttem. Senki nem
vette a fáradságot, hogy megkérdezze, boldog
vagyok-e, vagy boldogtalan. Egyetlen dolog
számított: a különleges ceremónia, amelynek
méltónak kellett lennie minden valamirevaló
házassághoz. Az egész város lázban égett, mindenki
rólam beszélt Marouában. Én lettem a legirigyeltebb
lány. Sikerült magamba bolondítanom egy olyan
férfit, aki híres volt gazdagságáról, szigorúságáról és
a nőkkel szembeni igényességéről. Mi több, még azt
is sikerült elérnem, hogy ez a megrögzött monogám
poligámmá váljon. És ami még hihetetlenebb, el
tudtam fordítani attól a birtokló és ádáz természetű
hitvestől, aki a rossz nyelvek szerint hűséges ügyfele
volt a város összes marabujának, sőt, még a
távolabbi vidékeken élőknek is. Röviden, valóságos
hősnek tekintettek.

A  család nőtagjai állandóan a házasságról

sutyorogtak nekem, olyan kötelességként állították
be, amely elől nem lehet kitérni. És ha, ne adj’ isten,
még mindig a szerelemmel találtam előhozakodni,
bolondnak tituláltak, vagy azt mondták, önző
vagyok, és gyerekes, hogy nincs szívem, és hiányzik
belőlem minden méltóságérzet. Szép vagyok, nem
nekem kell a leendő férjem elé futni. Inkább neki
kell mindent megtennie, hogy kiérdemeljen.
A nagynéném naponta azt hajtogatta:

–  Ha boldog akarsz lenni, ne ahhoz menj, akit

szeretsz. Hanem ahhoz, aki téged szeret.

Senki nem fenyegetett többé. Mindent elmondtak

már. Csupán annyit vártak tőlem, hogy méltóképp
viselkedjem, és alkalmazkodjam a
hagyományainkhoz. Problémát sem jelentettem már.
Egyszerűen csak az volt a dolgom, hogy
engedelmeskedjem. Apámnak eszébe sem jutott – a
nagybátyámnak pedig még kevésbé –, hogy bármit
mondjon nekem. Csak kitűztek egy dátumot. Egy
dátumot, ami örökre béklyóba ver.

Goggo Nenné hozta tudomásomra.

Nem sírtam, nem tiltakoztam. A lelkem már halott

volt. Szerencsém van – mondta a nénikém
mosolyogva. Már túl hosszú volt azoknak a kérőknek
a listája, akiket kikosaraztam. Nem sok híja volt,
hogy vénlányként végezzem! Az  a dolgok rendje,
hogy az apa válassza ki leánya hitvesét. Így volt ez
hat nővérem esetében, így az unokanővéreimnél, így
az anyámnál, és még nála, a nagynénémnél is. Miért
lenne nálam másként? Méltósággal szót kell
fogadnom, ahogy mindenki más tette előttem. És
még másban is szerencsém van. Hagynak időt arra,
hogy levizsgázzam. Lehetőséget adnak, hogy
diplomát szerezzek, még ha semmire se lesz jó.
Legfeljebb eldicsekedhetek vele, hogy diplomás
vagyok. Az esküvőre közvetlenül a vizsga után kerül
majd sor. Szerencsém van! Apám és a vőlegényem
tekintettel vannak az ambícióimra. Csakugyan nagy
szerencsém van, ismételgette Nenné néném.

 
Az  esküvő napját a következő iskolai szünet idejére
tűzték ki, ugyanarra a napra, amikor a húgom,
Hindou egybekel az unokafivérünkkel,
Moubarakkal. Addig tovább járhatok iskolába, és
készülhetek a vizsgámra.

2 Ha háromszor megtagadnak egy feleséget, az jogilag egyenlő a válás végleges és

visszavonhatatlan kimondásával.
 VII
 

Attól kezdve, hogy ki lett tűzve a házasságkötés

napja, csüggedtség és némaság telepedett rám, senki
és semmi nem tudott kibillenteni belőle. Nem ettem,
nem nevettem többé. Szemlátomást fogyásnak
indultam. Minden meggyőződés nélkül tettem le a
vizsgát, és teljes közönnyel fogadtam a hírt, hogy
sikerült.

Ezután megkezdődtek az esküvő előkészületei. Egy

asszonyt kifejezetten ezért hozattak ide Csádból, a
költségeket a jegyesem állta. Hozzálátott, hogy
gyantával mindenütt szőrtelenítsen. Reggel és este
az egész testemet dilkével kente be. Ez  a
burgonyából, rizsből, olajból és nehéz parfümökből
kevert, átható illatú, fekete, nedves massza
bőrradírként szolgált. Fél óra pihenés után az
asszony hosszan megmasszírozott, majd az egész
testemet szegfűszeggel illatosított és kurkumával
színezett növényi olajjal kente be. Más körülmények
között élveztem volna ezt a kezelést.
 Utána az asszony egy edénybe parazsat rakott, a
tetejére akácia-fa-darabokat szórt, amiket
kifejezetten erre a célra tettek félre, és nekem egy
órán át kellett pácolódnom a füstben. A rám borított
vastag takaró alatt rettenetesen izzadtam ennek a
rögtönzött szaunának a szörnyű melegében, ami
elvileg arra szolgált, hogy a bőrömet csillogóbbá és
világosabb árnyalatúvá varázsolja. Ez  a szudáni
eredetű rituálé Csádon keresztül jutott el hozzánk. El
voltam zárva anyám szobájába, nem volt szabad
mutatkoznom. Roppant kedélyes kozmetikusom
megállás nélkül dicsérgetett:

–  Komolyan, Ramla, micsoda szépség! A  bőröd

egyre puhább. A  tested egyre illatosabb. Hónapokig
még a verítékednek is akácia- és szantálillata lesz.
Meglátod, Alhadji Issa nem bír majd ellenállni.
Mindent megad, amire egy nő csak vágyhat.
A feleségtársadnak nem lesz könnyű felvennie veled
a versenyt! Ha egyáltalán lesz bátorsága maradni.
Igen, lányom, én mondom ezt neked. Higgy a
tapasztalatomnak! A  férjed játékszer lesz a
kezedben. Boldog leszel!

Nem válaszoltam neki. Mit is mondhattam volna

ennek az idegen nőnek, aki úgy tekintett rám, mint a
világ nyolcadik csodájára? Akinek egy jómódú
férfihoz hozzámenni a boldogság csimborasszója?
Hogyan értessem meg vele anélkül, hogy
megsérteném, hogy engem teljesen hidegen hagy ez
a férfi?

Az  esküvő előtti napon azzal fejezi be munkáját,

hogy fekete hennával egész álló nap mindenféle
motívumokat tetovál a karomra, a lábamra, a
mellkasomra, sőt, még a hátamra is. Világos
bőrömön szépen mutatnak a sötét rajzok. Még azt se
mulasztja el, hogy imitt-amott közéjük szője a
jövendőbelim nevének kezdőbetűit.

Nem ő az egyetlen, aki felkészít az esküvőre, apám

is kiveszi belőle a részét – csak másként.
A fürdőmhöz fakérgeket hoz, amik elvileg megóvnak
a szemmel veréstől, mindenféle gaadét, gyógyfüvet,
amik a vonzerőmet hivatottak növelni, meg
leveleket, amiknek a füstje a dzsinnektől véd.
Marabukat hívat magához, hogy ezernyi verssort
írjanak kis táblácskákra a Koránból. Ezeket aztán
lemossák, és én ezt a megszentelt vizet anyám
szigorú felügyelete alatt megiszom, mindezt szintén
azért, hogy kellemessé tegyem magam annak a
férjnek, akit én nem akarok, és megvédjem magam
attól a feleségtárstól, akit ezzel a friggyel a
nyakamba varrnak.

Két nappal a végzetes dátum előtt még egy utolsó

kísérletet teszek anyámnál, aki bejön hozzám, hogy
ne legyek egyedül:

– Diddi, ha arra kényszerítetek, hogy hozzámenjek,

öngyilkos leszek!
 – Ha öngyilkos leszel, egyenesen a pokolba kerülsz,
és ha tovább duzzogsz, esküszöm, szívrohamot
kapok. Meg fogok halni, és az a te hibád lesz. Vagy –
jobbik esetben – megtagad apád. Ezt akarod? Még ha
csak rólam lenne szó! De mi lesz az öcséiddel?
A  húgaiddal? Túl fiatalok még ahhoz, hogy
védelmező nélkül éljenek ebben a viperafészekben.
Kész lennél feláldozni őket az állítólagos
boldogságodért? Nem a pokolba küldünk, Ramla!
Épp ellenkezőleg. Egy olyan férfihoz fogsz
hozzámenni, aki mellett mindig lesz mit enned, lesz
mit magadra venned, több jóban dúskálsz majd,
mint amire vágyhatsz. Nézd meg a féltestvéredet,
Maimounát! A  férje alig tudja összekaparni a
mindennapi betevőt, a nővérednek még mindig arra
kell várnia, hogy apátok gondoskodjon az ételéről és
a ruháiról. Ilyen életet szeretnél? Soha nem
engedném, hogy nélkülöznöd kelljen.

–  Nem értesz meg, anyám! Én azt szeretném

mondani…

Egy intéssel félbeszakít, még mindig sima

homlokán szigorú redő jelenik meg.

–  Egyszer s mindenkorra meg kell értened –

mondja a hangját még jobban lehalkítva –, hogy a
döntéseid nem csak a te életedre vannak kihatással.
Nőj már fel, az isten szerelmére! Ugyanígy történt ez
velem, a nagynénéiddel, a család összes nőtagjával.
Mit akarsz bizonyítani? Már így is fennáll a veszély,
hogy a húgaidat miattad nem íratják majd be az
iskolába. A viselkedéseddel sikerült rossz fényt vetni
az iskolázottságra. Szedd össze magad, Ramla!
Tekintsd magad szerencsésnek a sorsod miatt, és
köszönd meg Allahnak, hogy nem rosszabbat szánt
neked. Szívesebben mennél Moubarak kuzinodhoz,
ahhoz a huligánhoz?

– Természetesen nem! – rebegem elhaló hangon.

–  Mert hidd el nekem, Hindou anyja mindenre

kész lenne, csak hogy az ő lányát vegye el Alhadji
Issa. Miért akarsz mindenáron megalázni?

– Soha nem tudnálak téged megalázni, Diddi. Nem

értettél meg. Bele kell nyugodnom ebbe a
házasságba, mindenki ezt mondja. De az, hogy én
mit érzek, az nem számít? Velem senki sem törődik?
Nem akarok férjhez menni! Tovább szeretnék
tanulni.

–  Már befejezted a tanulmányaidat. Nem csak

azért maradsz itthon, mert férjhez mész. Apád soha
nem engedte volna meg, hogy egyetemre menj. Sem
itt, máshol pedig még kevésbé.

–  Ezért is fogadtam el, hogy hozzámenjek

Aminouhoz. Vele folytathattam volna a tanulást. És
őt szeretem.

– Akkor a szerelmed hatástalan és fölösleges, mert

már nem kölcsönös – vágja a fejemhez könyörtelenül
anyám. – Egyszer s mindenkorra hagyd abba a
szeszélyeskedést, különben leveszem rólad a kezem.
Nincs benned méltóság, Ramla? Hol veszítetted el a
női tisztességtudatot, amit beléd neveltünk?

– Mit tudsz te arról, szeret-e Aminou, vagy sem?

Anyám szomorú kacajra fakad.

–  Ha szeret, amint azt hinni akarod, akkor egy

dolgot árulj el nekem! Hol van?
 VIII
 

Az  esküvő előtti napon Alhadji Issa több tucat zsák

kóladiót, doboz cukorkát meg egyéb nyalánkságot
küldött a ceremóniára, amit nálunk tégalnak
neveznek. Most már egyáltalán nem tudtam aludni.
Ugyanazokat a képeket forgattam szüntelen a
fejemben. A  legnehezebb az lesz, hogy elfelejtsem
Aminout. Vajon egy nap eljutok odáig? És tényleg el
akarom felejteni? Az  emléke eleven volt, és édes.
Egyedül éreztem magam. Anyám, még ha tisztában
volt is a bennem dúló zűrzavarral, azt mondta
magában, hogy ez csupán gyerekes viselkedés, és
amint megvolt az esküvő, nagyon is elégedett leszek
a sorsommal. De egyébként is meg kell értenem,
hogy ez így van elrendelve, és „ami el van rendelve,
azzal szemben nincs hatalmunk”, ahogy mondani
szokta. Hát nem a város egyik leggazdagabb
emberének a neje leszek hamarosan?

Igen, minden anya ilyen sorsról álmodik. Ez a sors

irigységtől sápasztotta anyám összes feleségtársát.
Elég volt látni, milyen sóvár fények villantak
mostoháim és féltestvéreim szemében a vadonatúj
autó láttán, amit egyik este a jövendőbelim küldött
nekem első esküvői ajándékként.

Szorongás gyötört. Képtelen voltam egy helyben

maradni. Fulladoztam. Annyit sírtam, hogy a
szemem kivörösödött, a szemhéjam megduzzadt.
Néma kétségbeesésem sem anyámat, sem a
nagynénéimet nem hatotta meg. Ők is mind sírtak az
esküvőjükön. Egy menyasszony könnyei csupán a
tovaröppent ifjúság, a véget ért ártatlanság és a
jövendő felelősségek miatti bánatot tükrözik. Csak a
családjához való kötődés fejeződik ki általuk, és a
félelem, hogy ezentúl egy idegen hajlék lesz az
otthona.

Késő éjjel, belefáradva a keserűségben való

dagonyázásba, hirtelen úgy éreztem, muszáj
kimennem ebből a gyászos szobából. Látni akartam
a holdat, megszemlélni a csillagokat. Nyilván onnan
is látni fogom őket, ahol majd ezután leszek, de
vajon akkor is ugyanígy fognak ragyogni? És a
levegő? Mindig ennyire tiszta lesz? És a fa levelei
között ugyanígy fog dudorászni a lágy szellő?
Ugyanilyen friss és finom illatokkal lesz terhes? És a
homok is mindig ilyen puha lesz a talpam alatt?

Az  egész ház aludt. Anyám végül a nappaliban

lévő kis matracra roskadt le, leterítette a fáradtság.
Több asszony is a házban töltötte ezt az éjszakát.
Némelyikük a puszta szőnyegen aludt. Attól tartva,
hogy felébresztem őket, de még inkább attól, hogy
rajtakapnak és nem engednek ki, nesztelenül
lépdeltem át felettük.

Mire használjam a szabadságnak ezeket az utolsó

óráit? Ha belegondolok, hogy holnap ilyenkor már
egy ismeretlen férfival kell megosztanom az
ágyam… Egy férfival, akinek a keze majd az ő
élvezetére előkészített bőrömön kalandozik, szeme
az ő meghódítására szánt tetoválásokat gusztálja,
orra a füstölők illatát szimatolja rajtam, és akinek
jogában áll egészen birtokolnia, holott én nem
szeretem őt, mást szeretek. Hogyan törődjem bele,
hogy itt kell hagynom az otthonomat és a
családomat, hogy másvalakihez fogok tartozni?

És ha legalább holnap vége lenne az egésznek!

Csakhogy a házasság nem az esküvői szertartásra
korlátozódik, egész életen át tart.

Az  éjszaka nyugodt volt, az évszakhoz képest

hűvös, az égbolt ezernyi csillaggal volt telehintve.
A  hold megvilágította a várost, úgy lehetett látni,
mintha fényes nappal lenne. Pedig én sötét éjszakát
szerettem volna, rémisztőt, amilyen rémisztő volt a
torkomat markoló és a gyomromat görcsbe rántó
szorongás. Vége, soha többé nem léphetek ki az ajtón
akkor, amikor akarok, soha nem fejezhetem be a
tanulmányaimat, az egyetemről szőtt álmaimnak
befellegzett. Egy luxuskalitka foglyaként soha nem
lehetek gyógyszerész.
 Soha nem voltam ennyire magányos.

A  koncesszió közös udvarába visszaérve Hindout

pillantottam meg. Az anyja lakása előtt álldogált.

Sosem álltunk olyan közel egymáshoz, ahogy

testvéreknek kellene, holott ugyanabban az
esztendőben születtünk, és egyszerre írattak be
minket az iskolába. Első ártatlan éveinkben a
legjobb barátnőm volt, de ahogy cseperedtünk,
mindketten a saját anyánk pártját fogtuk az örökös
perpatvarok során.

Ma viszont ugyanabban a sorsban osztoztunk. És

Hindou elengedte a velem szembeni
bizalmatlanságát. Gyötrődve fordította felém sötét
karikákkal árnyalt arcát, amelyek álmatlan éjszakák
soráról árulkodtak. Intett, és behúzott a nagy
konyhába. Hatalmas fazekakban szószos húsok
rotyogtak a parázson, a délelőtti lakoma
nyitányaként. A  hely még nyugodt volt, hiszen alig
pirkadt. Hindou a helyiségben uralkodó meleg
ellenére megborzongott, két tenyerét összedörzsölte,
és odatartotta a tűzhelyhez. Háttal nekem, tompa
hangon azt kérdezte:

– Nos? Milyen érzés, hogy ma férjhez mész? Félsz?

– Szomorú vagyok. Miért kérdezel ilyet? Te félsz?

Hindou újra felém fordult, és legnagyobb

megdöbbenésemre a szeméből patakzani kezdett a
könny. Annyira lefoglalt a saját sorsom, hogy
nemigen törődtem a testvérem helyzetével. Azt
gondoltam, ő kiegyezett a vőlegényével, aki nem volt
más, mint Moussa bácsikánk fia. Azt hittem,
szerelmes belé. Mindenesetre szerencsésebbnek
tartottam magamnál. Moubarak alig töltötte be a
huszonkettőt, és egyáltalán nem volt csúnya. Épp
ellenkezőleg!

– Félek tőle – suttogta Hindou.

– Félsz? De miért?

–  Te nem tudsz arról, milyen problémája volt,

mielőtt az apja megkérte volna számára a kezemet?

Moubarak erősen ivott, és nem is csinált titkot

belőle. Elég volt érezni bűzös leheletét, máris tudta
az ember, hányadán áll vele. Egy ideje reggelenként
ki se mozdult, csak délután vagy este járt el hazulról.
Az apját levegőnek tekintette azóta, hogy az nem volt
hajlandó indulótőkét adni neki, hogy Doualában
beszálljon a cipőbizniszbe. A nagybátyám nem bízott
a tengermelléki üzletekben, és egyébként is néhány
évvel korábban már odaadta neki ezt a pénzt,
amikor Moubarak, Yougouda bácsikája példáját
követve, a fabizniszbe akart beszállni. Csakhogy az
egészet lányokra, szórakozóhelyekre meg ruhákra
költötte el.

A  tetejébe Moubarak nemcsak alkoholista lett,

hanem drogozni is kezdett, Tramadolt szedett, egy
erős fájdalomcsillapítót, ami nagyon népszerű volt a
marouai lakosság körében. Mindennek nem is
igazán volt jelentősége addig, míg egy napon
részegen erőszakot nem követett el az anyja fiatal
szolgálóján. A  kamasz lányt nem volt, aki
védelmezze, egész egyszerűen visszaküldték a
falujába, kárpótlásképpen mindössze egy ötezer
frankos bankót nyomtak a kezébe. Moubarak apja
ekkor döntött úgy, legfőbb ideje, hogy a fia családot
alapítson. Nem is keresgélt sokáig: Hindou
házasulandó korban volt, ráadásul a családban
csodálták nyugodt és alázatos természetét. Szóval
pont kapóra jött. A nyugalma majd elnyeli Moubarak
túlcsorduló energiáját. A két fiatal apja szentesítette
is a döntést anélkül, hogy kikérték volna az
érdekeltek véleményét.

Hindou így folytatta:

–  Egy napon berántott a szobájába, és meg akart

csókolni!

–  Micsoda? – hördültem fel megbotránkozva. – És

te mit csináltál? – faggattam lázasan.

–  Természetesen eltaszítottam magamtól, de ő a

karomnál fogva tovább ráncigált. Akkor
beleharaptam úgy, hogy kiserkent a vére. Sikerült
elmenekülnöm, de utánam szólt, hogy majd a
nászéjszakán kezelésbe vesz. Ó, istenem, Ramla,
annyira félek tőle!

– Anyádnak nem beszéltél erről?

 – Mit akarsz, mit mondjak neki? Te is tudod, hogy
ez nem az a téma, amivel az ember előhozakodik az
anyjának.

Hindou zokogott. Tehetetlennek éreztem magam

ekkora szorongással szemben.

–  Ramla, én szívesebben mennék hozzá ehhez az

Alhadji Issához, mint Moubarakhoz! Az  egy züllött
semmirekellő! Félek tőle. Neked szerencséd van.

A  ház már kezdett ébredezni. Ideje volt, hogy

felkészüljünk életünk legfontosabb napjára.
 IX
 

Amikor összegyűltek a vendégek, belépett az imám,

egy táblát tartva, amelyre a Korán utolsó versei
voltak felírva. Elismételtette a szent szöveget
Hindouval, aztán velem. Körülöttünk az összes nő
sírt. Rajtunk keresztül mindegyikük a saját
szorongását és csalódásait élte át újra, ám ezt csak
évekkel később értettem meg. Amikor az imám
küldetését teljesítve kiment, egy griot, egy
énekmondó állt fel, és éles hangon háromszor azt
kántálta:

–  Ó, kiváló személyek! Alhadji Issa, Alhadji

Hamadou fia nőül veszi Ramlát, Alhadji Boubakari
leányát. A  hozomány tíz ökörfej, melyek már
átadattak, és nem hitelbe. Mindannyian hallottuk! Ti
legyetek rá a tanúk. Isten rendezze úgy, hogy e
házasság boldog legyen!

Egy rövid ima után a házasságom megköttetett.

Hindoué néhány perccel később ugyanilyen

rituálé szerint ment végbe.
 – Ó, kiváló személyek! Egy másik tégal. Moubarak,
Alhadji Moussa fia nőül veszi Hindout, Alhadji
Boubakari leányát. A  hozomány kétszázezer frank,
már átadva, és nem hitelbe. Mindannyian hallottuk!
Ti legyetek rá a tanúk. Isten rendezze úgy, hogy e
házasság boldog legyen! És ajándékozza meg őket
áldott utódokkal és hatalmas gazdagsággal.

Aztán következett az ünnepség tucatnyi lóval,

énekmondókkal, akik nagy dobolás közepette
dicsőítettek minket, és tánccal egy ételektől
roskadozó asztal körül. A  nők – mindezen
mulatságból kizárva – a lakásukból füleltek,
megpróbálták kitalálni a tánclépéseket, a dalok
szövegét. A  szobában, ahol Hindouval a napot
töltöttük a nagy indulásra várva, az iskolatársaink és
a család többi fiatal nőtagjai a zenét hallgatták és
táncoltak. Hindou olyan derűs arcot mutatott, hogy
egészen meglepett, még kicsit mosolygott is.
Időnként találkozott a pillantásunk. Boldog
menyasszonynak hihette volna az ember, csodáltam
önuralmát. Én viszont meg voltam bénulva. Hogy
lehetséges ez? Hogy lehet az, hogy egy ötvenéves
férfi felesége lettem, én, aki tizenhét évesen az egyik
legszebb, legintelligensebb, legmosolygósabb lány
voltam a városban?

 
Ó, apám! Képtelen vagyok megérteni. Az  üzleteid
virágoznak, ahogy a nagybátyáméi is: akkor miért
áldoztok fel a mind nagyobb és nagyobb
kapzsiságnak? Annyi lány van a családunkban,
közülük többen boldogan lennének a helyemben,
akkor miért pont én?

Ó, apám! Annyi gyermeked van, de kényelmes, ha

lánya van az embernek. Oly könnyen meg lehet
szabadulni tőle.

Ó, apám! Azt mondod, úgy ismered az iszlámot,

mint a tenyeredet. Arra kényszerítesz minket, hogy
fátyollal takarjuk el magunkat, mondjuk el mindig az
imáinkat, tartsuk tiszteletben a hagyományainkat, de
akkor te miért veszed szántszándékkal semmibe a
Prófétának azt az utasítását, amely kiköti, hogy a
házassághoz kötelező a menyasszony beleegyezése?

Ó, apám! Mindig a gőgöd és az érdekeid lesznek az

elsők. A feleségeid és a gyermekeid csak bábuk életed
sakktábláján, csupán személyes ambícióidat
szolgálják.

Ó, apám! A  hagyomány iránti tiszteleted felette áll

az akaratunknak és a vágyainknak, nem számít,
mekkora szenvedést okozol a döntéseiddel.

Ó, apám! Szerettél te minket valaha? Igen,

mondanád, mindezt azért teszed, hogy nekünk jó
legyen. Mert fiatal lányként mit is tudhatunk mi az
életről? Hogy is lennénk képesek kiválasztani a
hitvesünket?

Képtelennek ítélsz erre bennünket, de nem lehet,

hogy ez azért van, mert még nem vagyunk abban a
korban, hogy férjhez menjünk?

Ó, apám! Értem én, hogy egy olyan városban

lakunk, amely ellensége minden változásnak, ahol
muszáj a hagyományokhoz igazodni, de vajon
választásodnak ez az egyedüli oka? El tudod képzelni,
akár csak egyetlen pillanatra is, hogy te is tévedhetsz?

Ó, apám! Még csak nem is haragudhatok rád.

Legnagyobb szerencsétlenségemre lány vagyok. Én
soha nem bújhatok, ahogy egy fiú, az öledbe, sosem
sírhatok a válladon. Ez  nem illik. Egy lány nem
közeledhet az apjához, egy lány nem csókolhatja meg
az apját.

Apám szeme semmiféle nosztalgiáról,

sajnálkozásról nem árulkodik. Keserűségem ellenére
örültem volna, ha most, hogy ütött az elválás órája,
szeretetet olvasok ki belőle. Szerettem volna az
arcába kiáltani az érzéseimet.

És te, anyám! Gőgből és biztonságvágyból feláldoztál.

Gazdag nőt akarsz csinálni belőlem. Egy autó
volánjánál akarsz látni, azt akarod, hogy
bálványozzanak és tiszteljenek. A  feleségtársaid
fölébe akartál kerülni, és ehhez én vagyok az eszköz.
Szeretsz, csodálsz. A lányod vagyok, és tökéletes. Akár
akarom, akár nem, tökéletesnek kell lennem, és
irigyeltnek.

Ó, anyám! Haragszom rád. Persze, szeretsz. De

rosszul. Nem tudtál megérteni, nem tudtál megvédeni.
Nem hallottad meg a segélykiáltásomat.

Prédául vetettél. De attól még az anyám maradsz.

Az az ember, akit a világon a legjobban szeretek.

Ó, anyám! Lelkifurdalás gyötör, hogy bánatot

okozok neked. Mindig megpróbáltam az lenni, akinek
megálmodtál. Soha nem sikerült. Szeretted
összehasonlítani Hindou nyugalmát az én
féktelenségemmel. Sikerült elérned, hogy elégedetlen
legyek, és komplexusokkal teli.

Nekem kellett a legjobbnak, a legintelligensebbnek,

a legszebbnek lennem. Az  álmodnak kellett lennem.
A te lányod! A te reményed! Mindig azt mondogattad,
hogy közvetve én voltam az oka szenvedéseidnek, de
örömeidnek is. Miattam maradtál itt. Muszáj volt úgy
tennem, hogy ezt soha ne bánd meg.

Ó, anyám! Annyira nehéz lánynak lenni, mindig jó

példát mutatni, mindig engedelmeskedni, mindig
uralkodni magunkon, mindig türelmesnek lenni!

Ó, anyám, annyira szeretlek, de ma haragszom rád.

Ó, anyám, szedd össze magad! Nézz rám!

Boldognak látszom, ahogy egy menyasszonynak kell?

És te, anyám, te boldog vagy a menyasszony

anyjaként? Miért e könnyek, amiket olykor letörölsz?
Miért vagy ilyen erősen kifestve ma, te, aki sosem
fested magad? Miért vöröslenek ezek a fekete tussal
kihúzott szemek?

Este a nagynénéim elkészítették a vizet, amit a

hagyomány szerint a mosakodásunkhoz kell
használni. Tettek bele pár csipet hennát, némi
parfümöt és kóladiót. Utána gazdagon díszített,
csillogó ruhába öltöztettek, finoman kifestettek és
arany ékszerekkel ékesítettek. Befújtak parfümmel,
végül hímzéssel és ragyogó kövekkel díszített nagy
fekete köpenyt terítettek ránk, csuklyája teljesen
eltakarta az arcunk.

A  szememmel anyámat kerestem, de sehol se

láttam, ahogy Hindouét sem. A  nagynénéink
mindjárt bevezetnek minket apánk lakásába,
ahonnan csak azért jövünk már ki, hogy beszálljunk
a ránk váró autókba.

Anyáink azt választották, hogy nem búcsúznak el

tőlünk. Vajon azért, hogy elrejtsék előlünk
könnyeiket és bánatukat?
 X
 

A szokásos tanácsokat, amiket esküvőkor egy apa ad

a lányának – és közvetve az összes jelenlévő nőnek –,
már fejből tudtuk. Egyetlenegy intelemre
korlátozódtak: legyetek engedelmesek!

El kell fogadni mindent a férjünktől. Neki mindig

igaza van, az összes jog az övé, míg miénk az összes
kötelesség. Ha a házasság sikeres, az a mi
engedelmességünk, a mi jó természetünk, a mi
kompromisszumkészségünk eredménye. Ha
sikertelen, az egyedül a mi hibánk. A  mi helytelen
viselkedésünk, a mi gyalázatos természetünk,
önmérsékletünk hiányának következménye. Tehát:
munyal, türelem a próbatételekkel, a fájdalommal, a
nehézségekkel szemben.

– Alhamdulillah!3 – mondta apám.

Köztudott, hogy egy lány pokolra juttathatja az

apját. Azt mondják, egy már felserdült hajadon
minden egyes lépését számon tartják a számadás
nagykönyvében, az apja bűneinek listáján. Egy még
férjnél nem lévő kamasz lány tisztátalan vérének
minden egyes cseppje apját a pokol felé taszítja.

– Alhamdulillah!

Tudjuk, hogy egy apa számára a legrútabb bűn, ha

a lánya paráználkodik. Egy igaz hívőnek meg kell
kímélnie magát Allah haragjától. A  lánynak azért
kell mielőbb férjhez mennie, hogy apja
megmeneküljön a legszörnyűbb kínok elől.

– Alhamdulillah!

Apám megmenekül. Leányait az illemnek

megfelelően adta férjhez. Isteni kötelességet
teljesített. Leányait felnevelte, és szűzen vezeti őket
Isten által választott védelmezőik elé. Súlyos
felelősségtől szabadult meg.

Ezentúl a lányai már nem tartoznak hozzá.

– Alhamdulillah!

Apám mostantól nyugodtan alhat. Tisztességgel

bevégezte azt a nehéz küldetést, amivel Allah bízta
meg, amikor lányokat adott neki.

Kétségbeesésemben zokogni kezdek apám

közönyös tekintete előtt. Nenné néném int nekem, és
kivezet. A  férjem családjának tagjai, arannyal
felékszerezve, drága ruhákba öltözve már
türelmetlenül toporognak a luxuskocsik mellett.
A  nagynéném a karomnál fogva húz, megigazgatja
az arcomat takaró csuklyát, és beültet egy
Mercedesbe. Egy pillantást vetek Hindou felé. Diya
nénénk épp egy csillogó-villogó, lenyitható tetejű
autó felé tereli, ami szalagokkal van feldíszítve. Több
robogó is várakozik odakinn, hogy majd a lehető
legnagyobb zajjal kísérjék.

Egész úton sírok. Legszívesebben odaüvöltenék az út

szélén tolongó kíváncsiskodóknak, akik kurjongatva
üdvözlik a nászmenetet:

–  Mentsetek meg, könyörgöm, ellopják a

boldogságomat és a fiatalságomat! Örökre
elválasztanak attól a férfitól, akit szeretek. Olyan
életet kényszerítenek rám, amit én nem akarok.
Mentsetek meg, esdekelve kérlek benneteket, nem
vagyok boldog, ahogy azt ti hiszitek! Mentsetek meg,
mielőtt belőlem is egy koncesszió mélyére rejtett
árnyék lesz örökre. Mentsetek meg, mielőtt
fogolyként sorvadok el a négy fal között. Mentsetek
meg, könyörgöm, megfosztanak az álmaimtól, a
reményeimtől. Elrabolják az életemet.

3 Dicsértessék Allah neve!

 HINDOU
 

„A türelem végén
a mennyország van.”

Afrikai közmondás
 I
 

–  Türelem, leányaim! Munyal! Építsétek ezt be

jövendő életetekbe. Véssétek a szívetekbe,
ismételgessétek elmétekben: munyal. Ez  a házasság
és az élet egyetlen erénye. Ez  vallásunk, ez íratlan
szabályrendszerünk, a pulaaku igazi erénye. Munyal.
Sose feledkezzetek meg róla! Munyal, leányaim!
Mert a türelem erény. És Isten szereti a türelmeseket
– mondta apám.

Nem vártam az esküvőmig, hogy ezt a tanácsát

kövessem. Világéletemben mást se hallottam, mint
ezt a híres munyalt. Mennyi sérelmet kellett miatta
elszenvedni! Azon tűnődöm, mikor is hallhattam
először ezt a szót. Valószínűleg a születésemkor.
Bizonyára már akkor ezt dudorászták nekem:
„Munyal, türelem, kisbabám! Egy fájdalommal teli
világba érkeztél. Kicsi lány, milyen apró és milyen
türelmetlen! Lány vagy. Tehát munyal egész
életedben. Már most kezdd el gyakorolni! Egy nő
számára kurta a boldogság ideje. Türelem, lányom,
mostantól türelem…”

A  kezem a testvéremét, Ramláét keresi, erősen

belekapaszkodom, de apám a végére ér a
tanácsoknak, amikkel el kell látnia minket, mielőtt
utunkra enged. A  nagynénéim már a kijárat felé
húznak.

Abban a végső percben legszívesebben bebújtam

volna anyám ágya alá. Legszívesebben életem végéig
belecsimpaszkodtam volna. Legszívesebben apám
lába elé csúsztam volna, nem törődve az olyannyira
tanácsolt türelemmel, csak a rettegésemre hallgatva,
hogy könyörögve kérjem, tekintsen el ettől a
házasságtól, mindent odaadtam volna érte, hogy azt
halljam: „Még túl fiatal vagy, Moubaraknak várnia
kell.”

Hiú remény! Férjhez adtak. Hozzáadtak

Moubarakhoz, az unokafivéremhez, akit egész
életemben láttam, de sosem ismertem. Néhány
lépésre lakik tőlünk. Bizonyára a rabszolgájának
vagy a feleségének nevezett, amikor kicsi voltam.
Folyton láttam, szinte a testvérem volt. Hozzáadtak
Moubarakhoz, és ezentúl Moussa bácsikám
koncessziójához tartozom.

Valójában mindig is Moussa bácsikám

koncessziójához tartoztam. Oda is. A  szoros családi
kötelékek révén az összes nagybátyám olyan volt,
mint egy második apa. Valamennyiük háza az enyém
is volt, annyiszor mentem át, ahányszor csak
akartam, akár náluk is élhettem volna anélkül, hogy
engedélyt kérek rá a szüleimtől. Csakhogy ma este
nem úgy vittek el Moussa bácsikámhoz, mint a
lányát, hanem mint a menyét. Ó, apám, miért pont
én? Eszedbe jutott egyáltalán, hogy esetleg én nem
értek egyet? És hogy jogom van egyet nem érteni?
Nem szeretem Moubarakot. Sőt, gyűlölöm.

Régebben, amikor fiatalabbak voltunk, teljesen

közömbös volt számomra. Egyike volt az
unokafivéreimnek, csupán egy a tucatnyi
unokatestvér közül. Nem volt se jó, se rossz, se jobb,
se rosszabb a többinél. Addig, amíg el nem kezdett
inni és drogozni, és át nem lépte a vörös vonalat
azzal, hogy megerőszakolta az anyja szolgálóját.
Attól kezdve ő lett mind között a legrosszabb. Amit
tetézett az a nap, amikor anyám közölte velem, hogy
odaígértek neki.

Moussa bácsikám koncessziója a kaotikus

poligámia tökéletes példája. Lépten-nyomon
mindenféle botrányokról lehet hallani.
Megveszekedett riválisként ölre menő
feleségtársakról, frusztrált kamasz fiúkról, akik
késsel rontanak egymásnak, ha összevesznek, a
férjük által megtagadott és újra kiházasított
lányokról, mindenféle bűvös praktikákhoz,
boszorkánysághoz folyamodásról, drogról és
alkoholról. Ellentmondást nem tűrő nagybátyám
olyan arrogánsan és távolságtartóan él a
koncessziója közepén, hogy mindig ő az utolsó, aki
tudomást szerez arról, mi is történik a családjában.
Amint hazaér, azonnal néma csönd lesz. Állítólag
még a feleségei sincsenek bizalmas kapcsolatban
vele. Mindegyik a saját ivadékát igyekszik védeni,
ahogy tudja. Szigorúsága ellenére Moussa bácsikám
egyre nehezebben bírja kivívni az idősebb fiai
tiszteletét. Azok, akik kudarcot vallottak a
tanulásban, nem képesek egyről a kettőre jutni, és
egész álló nap csak lófrálnak, semmi más jövőképük
nincs, mint az, hogy egy napon majd örökölnek.
A  koncesszióban egyre nyomasztóbb a hangulat,
Moussa bácsi egyre gyakrabban menekül a mecsetbe
vagy a boltjába, de még ez utóbbiban is résen kell
lennie, mert a gyerekei nem átallják az első adandó
alkalommal meglopni.

Azon a napon kezdtem el gyűlölni Moubarakot,

amikor egyszer meglátogattam a legjobb barátnőmet
– a húgát –, és ő ezzel szólított meg:

–  Hé, Hindou, leendő nejem, jössz meglátogatni a

vőlegényed?

– Dehogyis! Miket hordasz össze?

– Gyere csak ide! Gyere, háljuk el a jegyességet, ha

a házasságot még nem tudjuk.

Moubarak elkapott és a szobája felé húzott.

Viaskodtam vele, hogy engedjen el, de ő
szemérmetlenül csókolgatni kezdett.

Dühösen beleharaptam, a gyomrom felkavarodott

bűzös leheletétől. Dőlt belőle az alkoholszag.
Pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva
kiszabadultam a karjából. Haragtól felbőszülve
szitkozódott:

–  Hülye kis cafka! Megharaptál, de várj csak! Ami

késik, nem múlik!

Attól a naptól fogva kerültem, de ha véletlenül

mégis összefutottam vele, vigyorogva üdvözölt, és
kaján kacsintással emlékeztetett rá, hogy már alig
várja, hogy elvegyen. Egyre rosszabbul éreztem
magam, és ahogy teltek a napok, a rossz érzés
pánikba csapott át. Rettegek a házasságomtól, de
leginkább a nászéjszakától.

Ramla megszorítja a kezem, mintha egy kis erőt és

bátorságot próbálna adni az övéből.

De apám már zárja is a beszédét:

–  Allah adjon nékik boldogságot, új otthonukat

ajándékozza meg számos utóddal, szálljon rájuk
baraka. Induljatok!

Ekkor minden önuralmamat elveszítve zokogva

lerogyok a földre. Apám egy szót se szól, Diya néném
erőlködve talpra állít, és a kijárat felé taszigál.

Minden tartózkodásomat félredobva, mindenki

megdöbbenésére odakiáltom a kővé dermedt
apámnak:

–  Kérlek szépen, Baaba, nem akarok hozzámenni

Moubarakhoz! Kérlek, engedd meg, hogy itt
maradjak!

– De hát miket hordasz össze, Hindou?

–  Nem szeretem Moubarakot! Nem akarok

hozzámenni.

Sírok, mint a záporeső. A  nagynénéim még a

lélegzetüket is visszafojtják, annyira meglepi őket a
kétségbeesésem, és a jelenet, amit pont én rendezek
apámnak, én, akit mindig példaként emlegettek a
nyugalmam és az engedelmességem miatt. Tartanak
a fivérük reakciójától. Ám minden várakozással
ellentétben apám csak megrázza a fejét, aztán kiadja
a parancsot a lánytestvéreinek, hogy induljanak.

Ekkor sikoltozni kezdek, zokogok, egy tapodtat

sem vagyok hajlandó mozdulni. Annyira rettegek
attól, hogy hozzákényszerítenek ehhez a férfihoz,
hogy már se méltóságom, se önérzetem.

–  Kérlek szépen, apám, kérlek szépen, nem

szeretem Moubarakot, nem akarok hozzámenni!

Rimánkodok, még jobban zokogok, minden

erőmmel belekapaszkodom az egyik kanapéba.

–  Induljatok! – mondja ismét apám, még mindig

higgadtan.
 Goggo Diya kínkeservesen leválaszt a menedékül
szolgáló bútorról, és a kijárat felé tol, közben
vigasztalni próbál. Minden menyasszony sír, amikor
elhagyja a szülői házat. Én csak érzékenyebb vagyok
az átlagosnál. Nem kell ebből ekkora drámát
csinálni.

–  Kérlek szépen, Baaba, könyörögve kérlek, nem

akarom őt! Bárki mást elfogadnék, csak őt ne…

Tovább hadakozom, végül sikerül kitépnem

magam a nagynéném karjából. Apám lába elé vetem
magam.

–  Kérlek, apám, Allah nevére kérlek, ne

kényszeríts arra, hogy elmenjek!

–  Na, most már elég volt ebből a gyerekes

viselkedésből – szólal meg ekkor szarkasztikus
mosollyal a nagybátyám. – Nagyot csalódtam
benned, Hindou. Pont te viselkedsz így, akit olyan
derék lánynak mondtak. Valójában semmit nem
fogtál fel azokból a tanácsokból, amiket az imént
adtunk nektek. Gyerünk, Diya! Ennyi botrány bőven
elég.

Még mindig sírva ugyan, de engedelmeskedem,

amikor az asszonyok erőnek erejével kivezetnek.
Egyik unokanővérem segítségével Goggo Diya
határozottan az autó felé terel, ami azonnal ki is lő,
mintha csak azt várta volna, hogy végre szétnyíljon
előtte a tömeg. Dudálás hallatszik, és a többi
járműben zsúfolódó lányok hujjogása. Jóllehet a ház,
ahol élnem kell ezentúl, Moussa bácsikám
koncessziójának egyik szárnyában van, mindössze
néhány lépésre apámétól, Moubarak ragaszkodik
hozzá, hogy az esküvője ne maradjon észrevétlen.
Fülsiketítő szirénázás közepette a tíz-tizenkét
motorból és autóból álló menet élére hajt, és
körbekerüli a várost.
 II
 

Nem kellett sokáig várnom. Semmibe véve a

hagyományt, amely azt írja elő, hogy a vőlegényt a
barátai kísérjék haza késő éjjel, amikor már az egész
ház alszik, és hogy a lehető legdiszkrétebben
viselkedjen, Moubarak hamarosan megjelenik a
hálószobában, magukra hagyva a mulatozókat, akik
szőnyegeken üldögélnek az udvar előtti részen, és
lármásan társalogva teát és kávét szürcsölgetnek.

A  nők, akik idekísértek, a lakásomban alszanak,

amit Moubarakéval egy időben húztak fel a
koncesszióra merőlegesen. Friss festék szaga terjeng,
úgy-ahogy elfedve a tehéntrágya bűzét. Azelőtt
ugyanis, hogy Moussa bácsikám négy lakást
építtetett volna ide két házasság, köztük a miénk
miatt, a terület sokáig marhakarámként szolgált.
A  talajt egyszerűen a közeli folyóból származó
homokkal szórták fel, hogy eltüntessék a szagot, és
előkészítsék a területet az építkezésre.

Ahogy belép a szobába, Moubarak rám se pillant,

csak bekapcsolja a zenét. A  legsötétebb sarokban
gubbasztok a szőnyegen, a lehető legkisebbre húzom
össze magam. A  sírógörcs kifárasztott, teljesen
letaglózott. A torkomat szorongás fojtogatja.

–  Nocsak, nocsak! Hát itt van az én kedves

unokahugicám és hitvesem! Jössz? Gyorsan elháljuk
a házasságot. Mondtam én, hogy hipp-hopp
elérkezik ez a nap.

– Kérlek…

– Hagyd abba az idétlenkedést, és gyorsan vetkőzz

le! Ki nem állhatom a szégyenlős nőket.

Majd meghalok a félelemtől, tudom, hogy nagyon

nincs rendben semmi.

Moubarak nemcsak ivott, hanem gyógyszert is vett

be. Tramadol tablettákat és hozzá Viagrát.
Ez számára megszokott kombó, ahogy sok más itteni
fiatalembernek is. Minden utcasarkon lehet kapni, a
sarki kiskereskedésben éppúgy, mint a
mozgóárusoknál. A  nászéjszaka előtt a férfiak nem
haboznak ajzószerekkel tömni magukat, hogy új
erőre kapjanak, hogy az állóképességük és a
férfiasságuk arányban álljon feltüzelt vágyukkal.

– Vetkőzz! Röhejes vagy a fátylaid alatt.

– Könyörgök…

–  Játszani akarsz? Rendben, akkor játsszunk. Még

jobb is úgy, ha ellenkezel egy kicsit. Élvezni fogom,
hogy én vetkőztetlek le.
 Hangosabbra állítja a zenét, aztán nyugodtan
vetkőzni kezd. Még hátrébb húzódom a sarokban.
Annyira félek, hogy vacog a fogam, és reszketek,
mint a nyárfalevél. Leül az ágyra, szenvtelen
pillantást vet rám, és azt mondja:

–  Na? Jössz magadtól, vagy inkább menjek oda

érted?

– Kérlek…

Hirtelen felpattan, váratlan mozdulattal

megragad, durván az ágyra hajít, és leszaggatja
rólam a ruhákat. Védekezem, ahogy tudok. Amikor a
blúzomat tépi szét, vadul beleharapok. Visszarántja
a kezét, vércseppek gyöngyöznek rajta. Dühében
ütlegelni kezd. Kiabálok, kétségbeesetten
hadakozom, végül egy erős ütéstől elkábulok, és
keresztben hátrahanyatlok az ágyra.

Néhány órával később már se kiabálni nincs erőm,

se könnyem, amit onthatnék. A szobában csend van.
Annyit sikoltoztam, annyit sírtam, annyit
könyörögtem, hogy nincs már semmi hangom.
Összetörve tápászkodom fel az ágyon, a testemet
zúzódások és véraláfutások borítják. Annyira vérzek,
hogy egészen eláztattam az ágyat. Fáj mindenem.
Megpróbálok felállni.

Moubarak, aki mellettem alszik, erre azonnal

felébred, és gunyoros arccal néz rám.
 –  Jól aludtál, kedves kuzin? Ó, de mit is mondok:
drága hitvesem! Ne mozdulj, jövök.

– Ne, kérlek!

– Csak nem kezded megint az ostobaságaidat?

– Ne haragudj, megsebesültem. Rosszul vagyok.

– Dehogy sebesültél! Ez természetes.

Undorodó pillantást vet az ágyra, és leránt a

padlóra. Megütöm magam, sikoltozni kezdek.
Az egyik kezét a számra tapasztja.

–  Nagyon korán van. Az  emberek még alszanak.

Hallgass! Épp eleget lármáztál tegnap este. Sose
gondoltam volna, hogy ennyire nyámnyila vagy. Még
a végén azt gondolják, legyilkoltalak. Úgyhogy most
befogod!

Még egyszer megerőszakol. A fájdalom olyan éles,

hogy jótékony öntudatlanságba zuhanok.

Az  állapotom senkit nem háborított fel. Moubarak

semmi rosszat nem követett el. Törvényes joga volt
hozzá, ő csak a házastársi kötelességének tett eleget.
Jó, jó, egy kicsit goromba volt, de hát egy egészséges
és férfiassága teljében lévő fiatalemberről van szó!
Nem beszélve arról, hogy én meg olyan szép vagyok,
akár a nap! Természetes, hogy elveszti a fejét ennyi
báj láttán. Meg hát annyira szerelmes! Még
gratulációkban is részesültem, mivel meg tudtam
őrizni a tisztaságomat. Nem hoztam szégyent a
családomra.

Semmi rossz nem történt. Ez törvényes cselekedet.

Házastársi kötelesség. Nem bűn az, amit tett.
Ellenkezőleg. Akár rám nézve, akár Moubarakra – ez
Allah jótéteménye.

Nem erőszak. Hanem a szerelem bizonyítéka. De

azért azt tanácsolták Moubaraknak, fékezze a
hevületét, tekintettel a varratokra, amikre a
sérülésem miatt volt szükség. Vigasztalgattak.
Bizony, ez a házasság. Legközelebb már könnyebb
lesz. Meg, ugye, kell ide munyal, türelem, amiről már
beszéltek. Egy nő élete folyamán több fájdalmas
időszakon megy át. Ami most történt, az is ezek közé
tartozik. Nekem nincs más dolgom, csak egyem
szépen a nátronnal dúsított kásámat, és vegyek
meleg fürdőket, hogy mielőbb felépüljek.

Bizony, ez házastársi kötelesség! A  Próféta egyik

hádiszából idéztek nekem: Átok arra az asszonyra,
aki megharagítja a férjét, és boldog az az asszony,
akivel elégedett a hitvese. Jobban teszem, ha azonnal
megtanulom, hogyan szolgáljak a férjem
megelégedésére.

Az  orvos sem volt megbotránkozva. Nem, nem

történt erőszak. Minden annak rendje és módja
szerint zajlott. Én csak épp érzékenyebb vagyok,
mint a többi újdonsült feleség. A  férjem fiatal és
szerelmes. Érthető, hogy ilyen tüzes! Megszokott,
hogy ez így megy. Egyébként is, ki merte egyáltalán
felhozni azt a szót, hogy erőszak? Házasságban nem
létezik erőszak.

Goggo Diya később elmondta, szégyellte magát

miattam, hogy annyira sikoltoztam, biztosan
mindenki hallotta. A  kórházban is folyamatosan
üvöltöttem, miközben összevarrtak. Nem volt
bennem semmi szemérem. Annyira zavarban érezte
magát a nászéjszakámon, hogy kis híján elment. Még
apám és az apósom is biztosan tudta, hogy épp
hozzám nyúl a férjem! Micsoda szégyen! Micsoda
szemérmetlenség! Micsoda közönséges viselkedés!
Az ilyesmi titok. Hogy fogok ezután mások szemébe
nézni? Mennyire hiányzik belőlem a bátorság és a
munyal! És a semteende, az önmérséklet! Hová tűnt a
pulaaku, amire mindig is tanítottak? Egy fuláni úgy
hal meg, mint a juh – némán, nem mekegve, mint a
kecske. Csakis én tehetek róla, ha jobban
szenvedtem, mint mások. Ha hagytam volna magam,
akkor nem lettem volna ennek kitéve! Goggo Nenné
mesélte, hogy Ramla ugyanolyan érintetlen volt,
mint én, de tőle bezzeg egy mukkot se hallott senki!

Elhallgatok. Nincs már mit mondanom.

A  nénikéim buzgón nekiállnak, hogy bassissét

főzzenek, egy vajas tejberizsfélét. Az  egész család
kap belőle, de leginkább a hajadon lányok, ezzel
mutatják nekik, hogy én, Hindou, szűz tudtam
maradni a házasságomig. Egyfajta buzdítás ez, hogy
ők is tegyenek ugyanígy.

Így gyógyítgatták a testemet, de a lelkemmel nem

törődtek. Senki nem gondolt arra, hogy azon
mélyebb és fájdalmasabb sebek maradtak. Azt
hajtogatták, hogy semmi tragikus nem történt.
Ez  csupán egy banális eset. Csak egy megrendítő
nászéjszaka. De hát minden nászéjszaka megrendítő,
nem? Azt is mondták, hogy semmit nem fogtam fel
apám tanácsaiból.

Engedelmességgel tartozom hitvesemnek.

Távol kell tartani elmémet a figyelmetlenségtől.

A rabszolgájának kell lennem, hogy a rabom legyen.

A  földnek kell számára lennem, hogy ő legyen

nekem az ég.

A  mezőnek kell számára lennem, hogy ő legyen

nekem az eső.

Az ágyának kell lennem, hogy ő a házam legyen.

Az  esküvőt követő napon mindenki hazatért, én

pedig elfoglaltam a helyem az új életemben.
Moubarak kicsit visszafogta magát, de egyetlen
bocsánatkérő szava nem volt hozzám. Nem történt
semmi. Hiszen házasok vagyunk, nem?
 III
 

A  nappalok és az éjszakák egyhangúan követték

egymást nagybátyám nagy koncessziójában.
Tiszteletben tartottam az időtlen idők óta
változatlanná csontosodott családi hagyományokat.

A  nagybátyám immár apósom volt. Gondosan ki

kellett térnem előle, ha elmentem mellette, le kellett
vennem a cipőmet, lesütnöm a szememet, és térdet
hajtva kellett köszöntenem. Az  anyósommá vált
nagynéném jelenlétében nem vehettem le a fátylat a
fejemről. Nem ehettem, nem ihattam előtte. Ahogy
megszólalnom se volt szabad, fecsegnem és
nevetgélnem végképp nem. Moubarak, az
unokatestvérem a férjem lett. Engedelmességgel és
tisztelettel tartoztam neki.

Korán, kakaskukorékolásra keltem a nap első

imájához. Az  egész ház ugyanakkor ébredt,
mindenkinek megvolt a maga pontosan
meghatározott feladata. A  nők, ha nem éppen
konyhai munkára voltak befogva, a lakásukat
takarították. A szolgálóként alkalmazott fiatal lányok
a közös tereket söprögették. A gyerekek, akár jártak
iskolába, akár nem, a Korán olvasásával kezdték a
napot egy hitoktató felügyelete alatt, kivéve
csütörtökön és pénteken, az iszlám hétvége napjain.

Moussa bácsikám személyesen ügyelt rá, hogy

hajnalban mindenki talpon legyen, nem átallt
bekopogni a renitensek ajtaján. Azoké a szerencse,
akik korán kelnek, ha nem tartjuk be ezt az
aranyigazságot, az bajt, sőt, szörnyű
szerencsétlenséget hoz a fejünkre! – dörögte.

A  konyhában egymást váltottuk mi, nők: a

nagybátyám négy felesége és az unokafivéreim
feleségei. A  defande, a konyhai sorosság
mindenkinek huszonnégy órán át tartott, az esti
étkezés előtt vette kezdetét és a másnapi ebéd után
ért véget. Ha anyósaink az ételek elkészítését ránk
bízták is, a család különféle csoportjainak való
kiosztása már az ő feladatuk volt. Elsősorban azért,
hogy tapasztalatlanságunk miatt ne követhessünk el
hibát. A  férfiaknak szánt főfogást a zawlerun, a
tornácon szolgálták fel, utána következett a nőké,
végül a gyerekeké nemek és korosztályok szerint.
Minden menynek kötelessége volt az anyósának
segíteni, ha az volt a soros a konyhában. Végül
általában az összes házimunkát ők végezték el
helyettük.

A menü minden eredetiséget nélkülözött, nem volt

diétás, és nem is változott – vagy alig. Moussa
bácsikám birkákat meg csirkéket vágatott, vagy egy
marhát. A  hús nagy része bekerült a fagyasztóba,
míg bizonyos részeket megsütöttek vagy
megszárítottak. Minden egyes étkezésnél ettünk
húst. Paradicsomszósszal, párolva, főzve vagy
zöldségekkel. A  legtöbbet fogyasztott gabona a rizs
volt, néha vörös köles, cirok vagy kukorica került
helyette az asztalra. A  napot rendszerint hús
szaftjával meglocsolt rizzsel kezdtük, amihez vagy
frissen fejt tehéntejet ittunk, vagy mogyoróvajjal
ízesített aludttejet. Minden reggel főztünk kávét vagy
teát is, amit aztán nagy termoszokban tartottunk
napközben. Fánkra vagy kenyérre csak a férfiak
tarthattak igényt, mert a népes, mintegy húsz
felnőttet és tucatnyi gyereket számláló család
egészének ilyesmivel való ellátása túl nagy költség
lett volna, amit a nagybátyám fölösleges kiadásnak
ítélt.

Az  alapanyagokból nem vehettünk szabadon.

A daada-saarénak, a nagybátyám első feleségének a
tisztje volt kiadni azt, amiből főznünk kellett,
számításba véve távoli rokonok vagy egyszerű
ismerősök esetleges váratlan látogatását is. Amikor ő
nem volt otthon, vagy nem ért rá, a második
feleségre hárult a koncesszió felelőssége.

Este a férfiak külön vacsoráztak. Egy szakács, akit

a nagybátyám erre a célra alkalmazott, kifejezetten
nekik főzött, méghozzá változatosabb és gazdagabb
fogásokat, mint amilyenekből a nők vacsorája állt.
A  kötelező, zöldséges szósszal körített
kuszkuszgolyókon túl az ő asztalukra sült krumpli
vagy sült banán is került, a húson kívül párolt hal,
kukoricaleves meg saláta, és persze a kávé vagy a tea
sem maradhatott el.

Ez idő alatt mi, nők is együtt ettünk. Arról szó sem

lehetett, hogy valamelyikünk úgy döntsön, egyedül
vacsorázik, arról pedig még kevésbé, hogy mást
egyen, mint a többiek. Ha valamit nagyon
megkívántam, felhívtam anyámat, aki suttyomban
eljuttatta hozzám a kért ételt, vagy megkérdeztem
Moubarakot – persze csak ha épp jókedve volt! –,
hogy ehetek-e olyat.

A  nők rengeteg időt töltöttek együtt az anyósok

lakásai előtt lévő nagy hangarban dolgozva, amely
közösségi térként szolgált a ház összes asszonya
számára. Itt beszélgettünk, itt hámoztuk a
földimogyorót, vagy aprítottuk a zöldséget, itt fontuk
egymás haját, vagy rajzoltunk hosszú órákon át a
kezünkre és a lábunkra hennatetoválásokat.
Televíziót is nézhettünk, de kizárólag arab
csatornákat. Egy napon ugyanis, amikor hitveseit
azon kapta, hogy egy olyan sorozatot bámulnak,
aminek a cselekménye főleg csókolózásból állt,
Moussa bácsikám betiltotta a nyugati meg az afrikai
csatornákat. Úgy bedühödött, hogy azonnal hívatott
egy szerelőt, és utasította, hogy kódolja azokat,
amiket ő az „ördög csatornájának” nevezett.
A férfinak a bollywoodi filmek elérését azért sikerült
meghagynia nekünk: a romantikus szerelmi
történetek elvarázsoltak bennünket, amikor a ház
ura nem volt otthon. Onnantól azonban, hogy
hazaért, egyetlen csatorna hallatszott, a mekkai, az
imámok hangjával.

Moubarak bezzeg nem zavartatta magát, azt nézett,

amihez kedve volt. Saját kábeltévével rendelkezett,
hozzáfért az összes fogható nyugati csatornához.
DVD-lejátszója is volt, és nem habozott
pornófilmeket beszerezni. Ezt az új eszközt találta ki,
hogy még jobban gyötörjön. Arra kényszerített
ugyanis, hogy reprodukáljuk a jelenetet, amit épp
nézett. Ez kiváló alkalom volt neki, hogy sértegessen,
hogy azzal bántson, hogy elmeséli számtalan
kalandját, arra buzdítva, meséljem csak el őket az
egész családnak, holott jól tudta, hogy ezt nem
tehetem, mivel a hagyomány szerint soha nem
beszélünk sem a szexről, sem bármiről, ami azzal
kapcsolatos.

Ahogy telt az idő, Moubarakot kiszámíthatatlan

emberként ismertem meg, aki féktelen
agresszivitásra éppúgy képes volt, mint beteges
érzékenységre. Számos sebet és mérhetetlen
frusztrációt éreztem benne, amit a konvenciók mély
megvetésével leplezett. Néha azonban előfordult,
hogy viszonylag jó kedélyűnek mutatkozott. Ilyenkor
még elbűvölő is tudott lenni, és az élet egy időre
elviselhetővé vált mellette. Az ilyen napjain fokozott
előzékenységet tanúsított irányomban, kedvesen
beszélt velem, órákon át tudtunk beszélgetni.
A  család többi tagjának tudta nélkül elvitt este
otthonról, hosszú sétákat tettünk, meglátogattuk a
barátait. Olykor az üzleti terveit is megosztotta
velem, és elpanaszolta, mennyire csalódott az
apjában, aki nem hajlandó anyagilag támogatni őt.
Ilyenkor meglepődve vettem észre, hogy
rokonszenvet érzek iránta.

Rossz napjain viszont Moubarak kiállhatatlan volt.

Duzzogott, alig szólt hozzám, vagy a legkisebb
ürüggyel megharagudott rám. Ilyenkor jól tettem, ha
meghúztam magam, amennyire csak tudtam.
Szerencsére sok időt töltött a szobájában,
tablettákkal tömte magát, csak akkor ment el
hazulról, amikor beesteledett. Amikor nagyon későn
ért haza, mindig holtrészeg volt. Még ha külön
szobánk volt is, esténként követnem kellett az övébe,
hogy együtt háljak vele. De azokon az éjszakákon,
amikor leitta magát, bezárkóztam, hogy kibújjak a
házastársi kötelezettség alól, attól rettegve, hogy
bántalmazni fog.

Egyik éjjel azonban, amikor hajnali kettő tájban

ért haza, az ujjával dobolni kezdett az ajtómon. Úgy
tettem, mintha nem hallanám, mély alvást
színleltem. Ő azonban nem tágított.

–  Hindou, nyisd ki! Nincs jogod kerülni az

ágyamat. Nyisd ki az ajtót, különben betöröm, és
akkor megnézheted magad…

Akkora lármát csapott, hogy attól féltem,

felébreszti az egész házat. És attól még jobban
féltem, hogy beváltja a fenyegetését. Azonnal
felöltöztem. Alig nyitottam ki az ajtót, egy jókora
ökölcsapás érte a jobb szememet.

–  Ezt azért kapod, hogy tiszteletet tanulj! Nem

zárhatod kulcsra az ajtódat. Szépen megvársz,
akárhány órakor is érek haza. Világos?

Megtántorodtam, és hogy az egyensúlyomat

visszanyerjem, a függönyben kapaszkodtam meg, a
karnisok hatalmas robajjal zuhantak le a padlóra.
Hamza, Moubarak öccse kirohant a szobájából, pont
időben ért oda, hogy visszatartsa a bátyját, aki épp
egy második ütést készült rám mérni.

–  Moubarak, mi van veled? A  feleséged nem

csinált semmit! Nézd meg, hány órakor ébreszted fel,
hogy megüsd!

– Törődj a magad dolgával! Ez az én nejem, és azt

csinálok vele, amit akarok!

–  Igen, a te nejed. Épp ezért nem kellene

megütnöd. Ha már rá, az unokahúgodra nem vagy
tekintettel, akkor legyél egy kicsit az apjára, a
nagybátyádra. Ha kettőtök közül valakinek jogában
állna haragudni, az nyilván ő. Hajnali kettőkor
vetődsz haza.

–  Attól még, hogy te tartasz a feleségedtől, nekem

nem kell félnem az enyémtől. Nézd csak meg magad,
kis Hamza, mindig engedelmes, jó fiú! A  feleséged
fikarcnyit nem tisztel téged. Olyan vagy, mintha a
kiskutyája lennél. Szégyent hozol minden férfira!

Nem tudta folytatni, Hamza egy ökölcsapással

elhallgattatta. Madina, a felesége közéjük állt, együtt
próbáltuk szétválasztani a két testvért. Hasztalan.
Hamarosan már az anyák is beavatkoztak, majd a
többi fivér, végül ott termett maga Moussa
nagybátyám is. Ő  vetett véget az általános
verekedésnek.

Ekkor azt hányták Hamza szemére, hogy

tiszteletlenül viselkedett a bátyjával. Az  illem úgy
kívánta, hogy mindig az idősebbnek legyen igaza.
Ugyanakkor mindenki megértette, hogy Hamza
engem akart védeni. Ami ugyan tiszteletteljes volt
apámmal, az ő nagybátyjával szemben, és ezért
megbecsülést érdemel, de más megoldást is
találhatott volna!

Nekem meg azt hánytorgatták fel, hogy elaludtam

azelőtt, hogy a férjem hazaért volna. Egyébként is,
miért az én lakásomban tartózkodtam éjjel?
Tudomása szerint nincs feleségtársam, jegyezte meg
Hamza anyja. A  szokás úgy kívánja, hogy csak
napközben legyek ott. Egy feleségnek a férjével kell
hálnia. Szóval magamnak kerestem a bajt!

Az  anyósom azt vetette tapintatosan a szememre,

hogy udvariatlan és engedetlen voltam a férjemmel
szemben. Emlékeztetett hitvesi kötelességeimre,
nagyobb alázatosságra intett, és megfenyegetett,
hogy megvonja tőlem a pártfogását. Merthogy a
viselkedésemmel kockára tettem az egymást amúgy
sem szívelő fivérek közötti törékeny egyensúlyt,
akiknek még ürügyre sincs szükségük ahhoz, hogy
egymás torkának essenek. Nem beszélve arról, hogy
emiatt erősen valószínű, hogy még többet fog majd
veszekedni a legzsémbesebb feleségtársával, Hamza
anyjával.

Én csak bólogattam mindenre.

A  következő napokban Moubarak levegőnek

nézett. Leginkább attól tartózkodott – a család többi
tagjával egyetemben –, hogy a szemem körül lévő
fekete monoklit észrevegye. Csupán egy kis
félreértés történt. Egy újabb.
 IV
 

Forró délután van, amilyen gyakran előfordul

márciusban Marouában. Az  ég azúrkék. Fojtogató a
hőség. Negyvenöt fok. A  koncesszió csöndes
tespedtségbe süpped. Még a gyerekek se játszanak.
Mindenki az árnyékban keres menedéket.
A verandámon ülök, egy új virágos terítőt horgolok.
Miközben az ujjaim a selymes fonal körül
szorgoskodnak, elmerengek, hagyom csapongani a
gondolataimat.

Hirtelen motor zúgására kapom fel a fejem.

Moubarak az, egy kihívó megjelenésű, húsz év körüli
fiatal lány van vele, fényes pamutszövetből készült,
testhezálló ruhát visel, kiemeli gömbölyű idomait.
Tűsarkú cipőben billeg, a homokos talajon minden
egyes lépésnél a kificamodás veszélyének téve ki a
bokáját. Moubarak kihívóan rám néz, aztán beülteti
a vendégét a nappaliba.

Élénk társalgásuk kiszűrődik hozzám, minden

felcsattanó nevetés, ami kíséri, tűként fúródik a
szívembe. Mit kellene tennem? Nehéz botrányt
rendezni. Szülők és rokonok minden bizonnyal azt
vetnék a szememre, hogy gyalázatba taszítottam
Moubarakot, hogy nem tudtam megőrizni a férjem
méltóságát és becsületét. Ahogy ott állok a verandán
felháborodva, megalázva és azon töprengve, mi
most a leghelyesebb viselkedés, hallom, hogy
Moubarak bezárja a lakása ajtaját. A kulcs kattanása
a zárban tőrdöfésként hat rám, kiránt a
kábaságomból. A  csendet a hitvesi szoba
klímaberendezésének felzümmögése töri meg.
Ez  akkora csapást mér a büszkeségemre, hogy
haragtól reszketve berohanok a szobámba, magamra
kapom a fátylam, és a hátsó kapun át távozom.

Csupán néhány hónapja vagyok házas, még nem

lenne szabad visszamennem apám házába, de
leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy viszontlássam
anyámat, és elmondjam neki, mi történt. A kánikula
miatt néptelen az utca.

Ebben az órában a mostohaanyáim bizonyára

behúzódtak a lakásaikba. Leengedem a fátylam, és
halkan beosonok anyám szobájába, aki épp akkor
fejezte be az imádságát. Még a szőnyegen ül, és az
imafüzérét morzsolgatja. Amikor meglát,
megrökönyödve rám mered, és még mielőtt bármit
kérdezne, riadt pillantást vet kifelé. Megkönnyebbül,
hogy egyik feleségtársa se mutatkozik, sietve
becsukja a szobája ajtaját.
 – Hindou, mi történt? Mit keresel itt?

Csendesen sírdogálok. Jó érzés viszontlátnom. Ő is

sírva fakad. Aztán a karjába zár, elérzékenyülve és
aggódva. Milyen dráma késztethet arra egy friss
házas fiatalasszonyt, hogy napközben kitegye a lábát
otthonról? Sőt, hogy visszamenjen a szülői házba?

–  Hindou, mi történt? – kérdezi újból. – Beszélj

gyorsan, lányom!

–  Moubarak! – zokogom. – Persze tudom, hogy

iszik, hogy drogozik, hogy szórakozóhelyekre jár, és
barátnői vannak…

– Igen, mindenki tudja. Apád is tudta – jegyzi meg

haragosan.

–  De most épp egy lánnyal van a hálószobájában.

Otthon, a házunkban.

– Micsoda? – hápog elhűlve anyám.

Annyira fel van háborodva, hogy a szeme

szikrázik a nehezen visszatartott dühtől. Ez  egyszer
Moubarak túlment minden határon. Anyám
döbbenten járkál föl-alá, aztán leroskad az ágyra.

–  Lehet, hogy félreérted az egészet. Lehet, hogy

csak egy…

– Belülről bezárták az ajtót – szakítom félbe, és én

is leülök mellé.

– Ez képtelenség!
 Anyám apám negyedik felesége – ő az egyetlen, aki
tanult. Feleségtársaival állandó konfliktusokkal és
irigységgel terhelt légkörben él. Ezért nem szeretné,
ha a család tudomást szerezne a problémámról,
mert mostohaanyáim szolidaritást színlelnének
ugyan, maguk között azonban kárörvendően
csámcsognának rajta, ami sértené anyám
büszkeségét és önérzetét. Nem szabad, hogy a
feleségtársai megtudják, legalábbis egyelőre
semmiképpen. Mekkora elégedettséggel töltené el
őket, hogy az utolsó, a kedvenc feleségnek
nehézségei támadtak! Mert bár a feleségtársak úgy
tesznek, mint akik jól megértik egymást, könyörtelen
rivalizálás van közöttük, ami a gyerekekre is
visszahat. Nem érik be annyival, hogy gyűlölik a
feleségtársukat, az összes ivadékát is gyűlölik.
Nemcsak neki kívánnak balszerencsét, hanem az
övéinek is. Arról meg végképp szó se lehet, hogy az
apa kiemelt figyelmet fordítson egyikükre, és
különleges bánásmódban részesítse!

Anyám arra kér, maradjak a szobájában, és

azonnal elszalad apámhoz. Most nem ő a soros a
konyhán, ezért türelmesen megvárja, hogy a
harmadik feleség, aki az imént töltötte tele a
vízforralót apám rituális mosakodásához, kijöjjön a
lakásából.

– Doudou, azonnal beszélnem kell Alhadjival!

– Mi történt? – kérdi csodálkozva Doudou.

 Egy feleségnek ki kell várnia, hogy rá kerüljön a
sor, hogy a férjével beszélhessen, ettől csak sürgős
esetben lehet eltérni. Visszafojtott ingerültséggel
Doudou tovább unszolja:

– Valami gond van?

– Semmi vészhelyzet. Béke és nyugalom. De mégis

muszáj lenne mondanom neki valamit, mielőtt
visszamegy a piacra. Tényleg sürgős.

–  Talán közvetíthetnék! Látszik rajta, hogy siet.

Csak magyarázd el, miről van szó, majd én beszélek
vele.

–  Személyes ügy. Kérd meg, hogy fogadjon –

erősködik anyám.

–  Hát, megpróbálhatom – mondja kelletlenül

Doudou, nehezen palástolva kíváncsiságát és
bosszúságát.

Anyám követi, aztán a verandán várakozik. Apám

végül fogadja, bár fagyosan. Most van a zakát, az
alamizsna kifizetésének időszaka, ami az iszlám
harmadik oszlopa. Az  előbb a könyvelésével
foglalatoskodott, már félre is tette a zakátra szánt
részt. Ha nem rejti is véka alá, mennyire kedveli
anyámat, tart a pimaszságától, és attól, hogy mindig
határozottan hangot ad a véleményének, ha valami
nem tetszik neki. A  lánya esküvője óta az asszony
rendkívül hidegen viselkedik vele, ami kezdi
bosszantani. A  felesége nem képes megérteni, hogy
vannak olyan helyzetek, amelyek felett nincs
hatalma. Hiába szereti őt annyira, nem sérthette
meg a fivérét, amikor megkérte a lánya kezét a fia
számára. És egyébként is, mit akar? Egy lánynak így
is, úgy is férjhez kell mennie, ő csak teljesítette egy
felelősségteljes apa kötelességét.

–  Nos, Amraou, mi szél hozott? Mi olyan sürgős,

hogy nem tudtad kivárni, hogy rád kerüljön a
defande, ami pont ma este kezdődne? Ha az egyik
feleségtársadnak jutna eszébe így rám rontani,
amikor te vagy a soros, mekkora jelenetet rendeznél!

– Muszáj volt gyorsan beszélnem veled. Gond van.

–  Azt sejtettem. Hamar, ki vele! Nincs vesztegetni

való időm. Várnak.

– Hindou itt van. Visszajött!

–  Micsoda? Fényes nappal? Amikor még egy éve

sincs férjnél? Mit is beszélek, még fél éve se! Látszik,
hogy a te lányod. Egy csöpp türelem nincs benne.

– Nem tudod, mit csinált Moubarak. Éppen…

–  Nem számít, mit csinált – szakítja félbe egy

intéssel a férje. – Legrosszabb esetben megvárhatta
volna, hogy besötétedjen. Visszajönni a szüleihez
duzzogva fényes nappal, mikor ugyanabban a
városrészben lakunk, mikor alig pár hónapja ment
férjhez – ez elfogadhatatlan! Elmehetsz – zárja le a
témát, elbocsátva ezzel anyámat.
 – De…

–  Mondom, hogy megértettem. Gyerünk, menj! –

morogja. – Szólj Nenné húgomnak. Kísérjék
diszkréten haza. Szerencséje Hindounak, hogy
túlságosan sietek, különben móresre tanítottam
volna. Az  egész a te hibád. Túl sokat babusgatod a
gyerekeidet, elrontod őket. Hát persze hogy nem
tudják tartani magukat. Ha kicsit határozottabb és
szigorúbb lennél, nem viselkedett volna így. Azért
jött vissza, mert előre tudta, hogy a védelmedbe
veszed. Azt hiszed, Ramla merne ilyet tenni? Most
nem megyek oda hozzá, de közöld vele, hogy jobban
teszi, ha egy darabig nem kerül a szemem elé. Egy
szikrányi önmérséklet sincs benne!

– Moubarak egy…

–  Nenné azonnal vezesse haza, senki más ne

tudjon róla. Látszik, hogy a te lányod! Nem gondol a
tettei következményeire! Micsoda szégyen!

– De tényleg túlzás, amit a férje művelt. Egy…

–  Nem fontos! Nem fontos, mit tett Moubarak:

elsősorban az unokafivére, csak utána a férje.
A  fivérem fia. Legalább a nagybátyja iránt legyen
egy kis tisztelettel az a lány! A  nehéz pillanatokban
kell türelmesnek lenni, és mindent elviselni. Végső
esetben, ha annyira súlyos a helyzet, elküldhetett
volna valakit a nagynénjéért, hogy neki mondja el.
De ide visszajönni! És te? Milyen anya vagy te?
Ahelyett, hogy leszidnád, és diszkréten
hazaküldenéd, idejössz, engem háborgatsz, felrúgod
a hagyományokat, bosszúságot okozol a
feleségtársadnak azzal, hogy rám törsz, amikor ő a
soros. Még jó, hogy igazat nem adsz a lányodnak!
Indulj, és hívd ide nekem Doudout!

Az  összes könnyemet elsírtam, amikor megtudtam,

mit válaszolt apám. Anyám zárkózott arccal
gubbasztott a szoba egyik sarkában, keze a haragtól
ökölbe szorult. Nem is annyira apám döntése
dühítette, inkább megvető viselkedése és bántó
szavai. Megértette a döntését, még ha ő másként
gondolkodott is erről. Hogy megvigasztaljon,
elmesélte nekem a saját történetét, méghozzá most
először. Persze morzsákat már hallottam belőle, de
sosem az ő szájából. Szemét szomorúan egy
láthatatlan célpontra szegezve újraélte az emlékeit.
Csendesen csordogáltak a könnyei, időről időre
letörölte őket a ruhája sarkával.

–  Tudod, Hindou, hogy hozzámenjek apádhoz, az

sem az én választásom volt. De nem is utasítottam
vissza. Miért is mondtam volna nemet? Soha
eszembe se jutott. Amilyen megpróbáltatáson ment
keresztül a családom akkoriban, nem volt szívem
ellenkezni a szüleimmel. Meghalt a nővérem.
Természetes, de hirtelen halállal, ami az egész
családot meglepte. A  megdöbbenést és a mély
szomorúságot Allah mindenható akaratába való
beletörődés váltotta fel. Akkor halunk meg, amikor a
földi időnk lejár. A  Teremtő ezt már az élet első
leheletekor megszabja. Ezt a végzetes órát sem
siettetni, sem késleltetni nem lehet. Akkor meg mi
értelme Allah kérlelhetetlen döntésén siránkozni?
Nem gondoltam házasságra. Legalábbis addig nem.
Tizennégy éves voltam, és a nővérem, aki néhány
évvel korábban ment hozzá apádhoz, meghalt,
három árvát hagyva maga után. A  családban azt
suttogták, hogy az egyik féltékeny feleségtársa
küldött rá rontást, abba halt bele. Ez  hihető is volt:
Hidaya nővérem gyönyörű volt, és nagylelkű,
egykettőre ő lett a férje kedvence.

A  halálakor anyám kisírt szemekkel a szobájába

hívatott. Apám is ott ült, komor arccal. Mindketten
némán morzsolgatták az imafüzérüket annak jeléül,
hogy belenyugodtak a csapásba, amit rájuk mért a
sors. Leültem apám közelében, kíváncsi és
türelmetlen voltam, vajon mit várnak tőlem.
„Amraou – kezdte apám, miután megköszörülte a
torkát –, a nővéred derék lány volt. Minden
szempontból. A  Paradicsomba megy, inch Allah.
Az anyja megbocsátott neki, a férjének nem volt mit
a szemére vetnie.” „Hát persze, Baaba!” – feleltem.
„Én se mondhatok rá egyetlen rossz szót se. Mindig
kedves és jó lány volt. Megbecsülést hozott a fejemre,
megőrizte a méltóságomat.” „Allah bocsásson meg
neki, és fogadja kebelébe!” – tette hozzá anyám
suttogva. „Ámin! – folytatta apám. – Mindent
átgondoltam. Néhány napja szüntelenül ugyanazt a
gondolatot forgatom a fejemben, és az előbb
anyádnak is beszéltem róla, akinek nem volt semmi
ellenvetése. Épp ellenkezőleg, osztja a
véleményemet. Alhadji Boubakari kifogástalan vő
volt, bizony, nagy veszteség számunkra. És számára
éppúgy, mert mielőtt a vejem lett volna, mindig is a
barátom volt. Mit is beszélek? A  testvérem!
Egyszerre metéltek körül minket, ugyanazokon a
megpróbáltatásokon mentünk keresztül. Nemcsak
nagy barátság uralkodik közöttünk, de nagy tisztelet
is. – Kis szünetet tartott, mintha visszagondolna az
emlékeire, aztán így folytatta: – Amraou, te is jó és
engedelmes lány vagy. Mindig is tudtad tartani
magad, és tudom, hogy megbízhatok benned. Már
eladó korban vagy. Ezért te fogsz a nővéred helyébe
lépni. Te fogod felnevelni a gyermekeit, úgy fogod
védelmezni őket, ahogy ő védelmezte volna.
Elfoglalod a szobáját, megöröklöd a holmijait. Egy
hét múlva hozzámész Alhadji Boubakarihoz.
Természetesen se lagzi, se más ünnepség nem lesz.
Kicsit sajnálom, hogy nem tudunk a tanév végéig
várni. De te intelligens lány vagy, amit lehetett, már
megtanultál az iskolában. Tudsz írni, olvasni.
Ez  bőven elég. Egy nő helye elsősorban az
otthonában van. Hát ezt akartam mondani neked.
Remélem, tudod pótolni a nővéredet, és
megbecsülést hozol a fejemre.” Úgy meg voltam
rökönyödve, hogy megszólalni se bírtam. És mit is
mondhattam volna? Igen, természetesen a házasság
volt az egyetlen perspektíva egy lány számára. Szó
sem lehetett arról, hogy ellentmondjunk a
szüleinknek, hiszen ahogy a fuláni közmondás
tartja: „Amit egy idős ember ülve észrevesz, azt a
gyermek, még ha feláll, se látja meg.” Apám férjet
választott nekem. Egy olyan férfit, akit becsült és
tisztelt. Hogy derék lánya maradjak, nem tehettem
mást, mint hogy alávetem magam a kívánságának.
Egyetlen hetem volt rá, hogy hozzászokjam a
gondolathoz. Persze ismertem a nővérem otthonát.
Találkoztam a feleségtársaival, játszottam a
gyerekeikkel. Több éjszakát is töltöttem a
szobájában, és valahányszor csak találkoztam vele,
tisztelettudóan köszöntöttem a férjét. Micsoda
iróniája a sorsnak, hogy immár feleségként kell oda
visszatérnem! „A  nyomdokaiba lépsz, és
helyettesíted a gyermekei mellett – mondta az
anyám. – Hogy soha ne hiányozzon nekik az anyjuk.
És amikor majd világra hozod a saját gyermekeidet,
a nővéredéi soha ne érezzék magukat alacsonyabb
rendűnek.” „Már tájékoztattam a döntésemről
Boubakarit – tette hozzá apám. – Nagyon
meghatotta. Örülök ennek a megállapodásnak, ami
mindenkinek a megelégedésére szolgál ezekben a
fájdalmas időkben. Allahnak gondja van a szenvedő
lelkekre. Lám, máris egy boldogság a nagy csapás
után!” Az  arcomon könnyek csorogtak. Anyám is
csendesen sírdogált. Apám felállt, és egyszerűen csak
annyit mondott: „Munyal, türelem! Nem mehetünk
szembe Isten akaratával.” Hát így kezdődött az én
férjesasszony-életem. Minden csinnadratta nélkül.
Egyszerűen csak beköltöztettek a nővérem
szobájába. Mindent nekem adtak, ami az övé volt.
Aztán, amikor besötétedett, átvezettek a férje
szobájába. Nem volt időm megtanulni feleségnek és
anyának lenni. De ezek a dolgok nem is tanulhatók.
Egy nő elsősorban feleségnek és anyának születik.
Igen, ahogy azt már amúgy is tudtad, a bátyáid a
féltestvéreid, és egyben az unokatestvéreid is. Nem,
egészen egyszerűen a testvéreid, hiszen úgy
szerettem, úgy neveltem, úgy védelmeztem őket is,
mint az enyémeket. Megörököltem Hidaya három
gyermekét, ahogy megörököltem a tányérjait,
amikkel tele volt a szekrénye, a bútorait, amiket még
apám ajándékozott neki az esküvőjére, és végül
megörököltem a férjét, de legfőképpen három
feleségtársát! Türelem! Gyakran mondogatták ezt
nekem. A  feleségtársakkal való versengésnek
nemcsak hogy sosincs vége, de még fegyverszünet is
elképzelhetetlen, mivel minden rivális csupán egy
pillanatnyi gyengeségre vár, hogy kibillentse
egyensúlyából az ellenséget. Megtanultam, hogyan
védjem meg magam mindenkitől. Mert persze a
feleségtársak köztudottan ellenségek, de ott vannak
az alattomos sógornők, a sógorok irigy feleségei, a
férj gyermekei, az anyja, az egész rokonsága.

Ahogy anyám arcán folytak a könnyek, a hangja

egyre szaggatottabbá vált. Egy alig elfojtott
zokogásban végül ezt mondta még:

–  Nehéz a nők élete, lányom. A  gondtalanság

pillanatai kurták. Nincs fiatalságunk. Csak nagyon
kevés örömben van részünk. Csak ott lelünk
boldogságra, ahol mi magunk fakasztunk. Rajtad
múlik, hogy megtaláld a megoldást, hogyan tedd
elviselhetővé az életed. Sőt, ami még jobb, hogyan
tedd elfogadhatóvá. Én is ezt csináltam az elmúlt
sok-sok éven át. Eltapostam az álmaimat, hogy még
jobban magamhoz öleljem a kötelességeimet.

Nenné nénikém, akinek anyám üzent, kopogás

nélkül lépett be a szobába. Goggo Nenné barátnője
volt anyámnak, nagyon jól megértették egymást.
Anyám abban bízott, a sógornője majd jó tanáccsal
tud szolgálni ebben a rettenetesen megalázó
helyzetben. Sajgott a szíve, hogy a lányát
boldogtalannak és lealacsonyítva látja. De számára
az volt a legrosszabb, hogy tudta, balszerencséje
mekkora kárörömre ad okot feleségtársainak, akik
majd rá is tesznek még egy lapáttal, elhomályosítva
a kedvenc feleség kínkeservesen felépített képét.

Ahogy belépett az ajtón, Goggo Nenné a szájához

kapta a kezét, szeme kikerekedett a döbbenettől.
 – Hindou? Te meg mit keresel itt? – kérdezte, majd
az anyámhoz fordult: – De hát mit csinál itt ez a
lány? Valami baj van?

–  Az  a csirkefogó férje… Mekkora

szerencsétlenség, istenem! Az  apja azt akarja,
diszkréten vidd haza. Senki nem tudja, hogy itt van.
És senkinek nem is szabad megtudnia, különösen
azoknak a boszorkányfajzat feleségtársaknak nem!

–  Igazad van! Állj fel, Hindou! Máris indulunk,

mielőtt még valaki észrevenné a jelenléted.
Komolyan, lányom, túlzásokba esel. Bármi történt is,
megvárhattad volna, hogy besötétedjen, mielőtt
eljössz otthonról. Micsoda szégyen! Miért nem
gondolsz a következményekre, mielőtt cselekszel?

–  Moubarak egy lánnyal van a hálószobánkban! –

fakadtam ki felháborodva és tehetetlenül.

– Ya Allah! Semmi tisztességtudás abban a fiúban!

Ezt tenni a hitvesével! Mi több, az unokahúgával!
Micsoda szégyen, istenem! – sápítozott a
nagynéném. – De hát hová tart ez a világ?

– Semmi gátlás nincs benne – tromfolt rá anyám. –

Ha legalább Alhadji hallgatott volna rám! Akkor nem
egyezett volna bele ebbe a házasságba.
Legszívesebben kibelezném azt a nyikhajt!

–  Az  ilyen problémákat nem lehet erőszakkal

lerendezni, Amraou. Megmondtam neked, hogy ne
várj ölbe tett kézzel, de te nem vagy hajlandó
tudomást venni a dolgokról. Ha így folytatod, az
ellenségeid nemcsak ellened törnek, hanem egyik
gyerekednek se hagynak majd békét! Ha elmentél
volna a marabukhoz, ahogy azt tanácsoltam neked,
ha megvédted volna a lányod, ha tettél volna egy kis
erőfeszítést, hogy a férje szeresse, akkor nem itt
tartanánk. Naiv vagy, Amraou. És a lányod pont
olyan, mint te! Örömet szereztél anyád
ellenségeinek, Hindou. Mindazok, akik gyűlölik,
most nevethetnek a markukba a balszerencséd
miatt. Nyitva hagytad a tejesköcsögödet, és engedted,
hogy beleszálljanak a legyek!

–  Mitévők legyünk, Nenné? – kérdezte anyám. –

Nem ültem a babérjaimon, hiába célozgatsz erre.
Védekeztem, ahogy tudtam, de túl sokan
acsarkodnak rám. Mihez tudok kezdeni egyedül
mindenki ellen? Hol keressem azt a híres védelmet?
Te ismersz valakit, aki igazán hatékony?

– Hallottam egy nagy bölcsről az egyik környékbeli

faluban.

– Kézbe tudnád venni a dolgot?

–  Holnap intézem, inch Allah. Addig is: Hindou,

kelj fel, hazakísérlek. Húzd össze magad, ne vegyél
tudomást Moubarakról. Egy asszonynak nem
szükséges eljönnie hazulról. Ha otthon maradsz,
akkor is vannak eszközeid, hogy a férjed tudtára
add, haragszol. Azt is meg kell értened, hogy azzal,
hogy elmondasz bizonyos dolgokat, nem őt alázod
meg, hanem saját magad. És egyszer s mindenkorra
meg kell értened, hogy minden cselekedeted
visszahat anyádra is.

Moubarak a szemem láttára hentereg a szeretőjével

a hitvesi hálószobában. De én vagyok a hibás.
Hiányzik belőlem a türelem.

Moubarak hazahozta a szeretőjét, és erről a

mostoháim tehetnek, akik bizonyára átkot küldtek
rám. Anyósom tehet róla, aki gyűlöl, az a lány tehet
róla, aki megbabonázta, anyám tehet róla, aki nem
tudta magát és engem megvédeni.

De majd holnaptól Goggo Nenné kézbe veszi a

dolgokat…
 V
 

Gyógyfüvek, amik legyőzhetetlenné tesznek, gaadék,

amik majd megadják azt a vonzerőt, amit a jelek
szerint olyannyira nélkülözök, porok, amiket
Moubarak tudta nélkül a teájába kell kevernem,
hogy magamhoz láncoljam, és még számos más,
hasonlóan mágikus hatással bíró szer: ezeket hozta
Goggo Nenné a marabutól.

Csakhogy úgy tűnik, egyik sem hat. Semmi nem

téríti el Moubarakot a rossz szokásaitól. Sem a
gyógyfüvek, sem az imádságok, sem az
engedelmességem, a türelmem pedig még kevésbé.
A férjemnek számos viszonya van, iszik, kábítószert
fogyaszt, és mindig későn jön haza. Továbbra is
erőszakosan bánik velem, pocskondiáz, megalázó
szitkok özönét zúdítja rám. Már meg se lehet
számolni a véraláfutásokat, kék foltokat,
horzsolásokat, amiket az ütései hagynak a testemen
– a családtagok legteljesebb közönye közepette.
Tudják, hogy Moubarak ver, de hát ez a dolgok
rendje. Természetes, hogy egy férfi megfenyíti,
szidalmazza vagy megtagadja a feleségeit. Se apám,
se a nagybátyáim nem kivételek ezen a téren.
Mindegyikükkel megesett már, hogy valamiért el
kellett tángálnia egyik-másik feleségét. Nem
haboznak becsmérlőn szidalmazni asszonyt,
gyereket, alkalmazottat. Miért is lenne az én esetem
más? Ez isteni eredetű jog, súgja meg nekem egyszer
egy tanult nő. Benne áll a Koránban, hogy egy
férfinak jogában áll megbüntetni és megverni a
feleségét, ha engedetlen. Viszont az arcát tilos
bántania – teszi hozzá, megbotránkozva a szemem
körüli sötét monokli láttán.

Alig hagytam magam mögött a kamaszkort, de

már görnyedten járok, akár az öregek. Mintha
akaratlanul is a föld alá szeretnék süllyedni,
láthatatlanná szeretnék válni. Holtsápadt arccal
vonszolom csontsovány testemet. A  ruháim
lötyögnek rajtam, szorongástól mardosva kóválygok.
Álmatlanságban szenvedek, éjjelente csak fekszem a
sötétben, és mindenféle gyászos gondolaton
rágódom, csupán hajnalban, az első imakor lelek egy
kis megnyugvásra. Már nem úgy élek, ahogy
kezdetben, a nagy koncesszió állandó ritmusát
követve, hanem inkább Moubarak folyton változó és
az anyósom meg a ház többi női lakója nem kevésbé
ingatag hangulatának függvényében. A  nők állandó
összezártságukban úgy érzik, csapdában vannak,
egyfelől a magas falak csapdájában, amik
körülveszik őket, másrészt az egyre sötétebb és
vastagabb kelmékében, amiknek a viselését Moussa
nagybátyám rájuk kényszeríti. Nincs nap, hogy hajba
ne kapnának, sőt, meg ne tépnék egymást, ahogy
körbe-körbejárnak, mint ketrecbe zárt oroszlánok.

Micsoda unalom! Az élet lassan csordogál, az egyik

nap olyan, mint a másik. Semmi tennivalónk a
főzésen és a gyerekekkel való foglalkozáson kívül.
A monotónia letaglóz, reggeltől estig, estétől reggelig
őröl minket.

Moubarak pedig a dühkitörései ritmusában él.

Nincs semmi munkája, semmi perspektívája a
jövőre. Az  apja továbbra sem hajlandó egyetlen
frankot sem adni az üzleti terveire, és mindennek
elmondja, semmirekellőnek, naplopónak,
javíthatatlan csirkefogónak. A  dologtalanul lézengő
Moubarak egyetlen feladatot sem tart magához
méltónak, arról pedig végképp szó se lehet, hogy
valaki másnak dolgozzon, ő vállalkozni akar, de
azzal, hogy alkoholistává vált, minden reményt
elveszített, hogy ehhez bármilyen segítséget kapjon
legalább valamelyik nagybátyjától.

Így aztán én lettem a bokszzsákja. Rajtam tölti ki

az apjával szembeni minden keserűségét és haragját.

Már nem panaszkodom, és ha olykor-olykor még

sírdogálok, azt titokban teszem, éjjel, a szobám falai
között. Már nem várok semmit a többiektől. Sem
segítséget, sem reményt. Fásultan alkalmazkodom
ahhoz, amit ők várnak tőlem. Nincs senki, akivel
bizalmasan beszélhetnék. A  koncesszió asszonyai
között elhallgatás, képmutatás és gyanakvás
uralkodik.

Én sem vagyok különb: önzővé válok. Nem vagyok

jól, ahogy a többiek sem, de csak magammal
törődöm. Egyre gyakoribbak az álmatlan éjszakák,
és a kialvatlanságtól migrénem lesz. Hiába szedem
az orvos által felírt gyógyszereket, iszom a
javasemberek ajánlotta főzeteket, semmi nem
használ. Felemészt a kimerültség, a szorongásomat
semmi nem képes csillapítani. A  végtagjaimban
egyre gyakrabban jelentkezik bizsergés és görcsök,
ez teljesen kiszívja belőlem az erőt. A  környezetem
mindebben a meghűlés jeleit látja, azt tanácsolják,
bújjak ágyba, és jól takarózzam be. Lassanként
depresszióba süllyedek, és néha fulladásroham tör
rám, elszorul a torkom, levegő után kapkodok.
A  gyomromat görcs markolja, egyre inkább a
halálban látom az egyedüli szabadulási lehetőséget.

Az  egyik este, amikor Moubarak szokás szerint

részegen és harapós kedvűen jön haza, azt követeli,
hogy főzzek neki kukoricakását, pedig már éjfél is
elmúlt. Nekilátok, bár aggaszt, hogy ilyen kései órán
minden hozzávalóból lesz-e a konyhában. Annyira
pánikolok, hogy képtelen vagyok újra meggyújtani a
tüzet. Telik az idő, és én kétségbeesve próbálok a
férjem kedvében járni.

Beleunva a várakozásba, kijön utánam. Amikor

észreveszi, hogy még mindig nem ég a tűz, éktelen
haragra gerjed. Az  arca eltorzul. A  pillantásunk egy
kurta pillanatra találkozik, aztán szó nélkül kimegy
az udvarra. Lázasan keresgélek egy fahasábot,
amikor egy, a hátamra mért erős ütéstől
belezuhanok a hamuba. Elkábulok, de az
életösztöntől vezérelve sikerül szembefordulnom
vele, és az arcomat eltakarni, amikor még
háromszor lesújt rám a kezében tartott napernyővel,
miközben többször belém is rúg.

– Vagy seperc alatt megcsinálod nekem azt a kását,

vagy visszajövök, és végleg elintézlek! – fenyeget
meg, majd visszamegy a szobájába.

Az  arcom fel van dagadva, a testem

véraláfutásokkal tele, minden ízemben reszketek.
A ruhám vizelettől lucskos. Muszáj meggyújtanom a
tüzet, és megfőzni azt a kását. Annyira remeg a
kezem, hogy kiborítom a földre a liszt egy részét,
pedig már eleve kevés volt belőle.

Moubarak nem sokáig marad távol. Atlétatermete

felbukkan a félhomályban, a küszöbre vetül
rémisztő árnyéka. A  csendben, amit alig tör meg a
lélegzésem, érzem, hogy kalapál a szívem, vacogó
foggal könyörögni kezdek neki:
 – Kérlek szépen, sietek! Kérlek…

A  koromtól fekete falig hátrálok, menet közben

feldöntöm a tányért a maradék liszttel, és az
arcomat takarva dadogva ismételgetem:

– Sietek, hamar megcsinálom! Csak adj még egy kis

időt, és viszem…

– Jól van, Hindou! Hagyd a fenébe azt a kását. Már

nem kérek.

– Meggyújtom a tüzet. Mindjárt meg…

A  rettegés összeszorítja a torkom, fojtogat, nem

enged levegőhöz jutni.

– Gyors leszek! Sietek.

Amikor közelebb lép hozzám, annyira reszketek,

hogy az este folyamán másodszor is bepisilek.
A langyos folyadék eláztatja a már amúgy is nedves
ruhámat, végigfolyik a lábamon, nyomot hagy a
poros padlón. Az elmém kiüresedik. Az egész testem
összerándul az ütéseket várva. Halálosan rettegek.

Minden várakozással ellentétben a rémületem

lehiggasztja, sóhajt egyet.

Még tovább hátrálok, mintha bele akarnék olvadni

a falba.

–  Megfőzöm a kását. Gyorsan elkészülök vele –

ismételgetem.

–  Gyere – fogja meg a kezem, és magával húz a

szobába.

Elérzékenyültnek látszik.

–  Hindou, menj, zuhanyozz le, megvárlak –

parancsol rám, amikor becsukja az ajtót.

–  Megcsinálom a kását – mondom a rettegés

tetőfokán.

– Menj, tusolj le! – ismétli meg.

Amikor látja, hogy még mindig reszketek, a

fürdőszoba felé taszigál, és hozzáteszi:

– Vége. Nem bántalak többet. Menj, mosakodj meg.

Zuhanyozni kezdek, hagyom, hogy a víz

végigcsurogjon megkínzott testemen, mintha ezzel
lemoshatnám magamról a szenvedést. Megpróbálom
visszatartani a zokogást, attól félve, hogy azzal csak
újra felszítom Moubarak haragját, de képtelen
vagyok elfojtani. Végül bejön értem a fürdőszobába,
és kivezet. Reszketek.

Amint elnyúlok mellette, vigasztalásképpen

megerőszakol, és nem mulasztja el többször is
megismételni, hogy én tehetek róla, ha megver,
folyton kihozom a sodrából. Figyelmeztet, hogy
ezentúl legyek kötelességtudóbb, és hozzáteszi, hogy
megbocsát. Végül nagyot ásítva így fejezi be:

–  Ne is gondolj rá többet! Most jövök rá, hogy

tényleg alaposan rád ijesztettem. Nem foglak többet
megverni. Csak ma este nagyon ideges voltam. De
már vége! Aludj, drágám! Szeretlek, bármit gondolsz
is.

Képtelen vagyok lehunyni a szemem. Mellettem,

karját lazán keresztülvetve rajtam, a férjem békésen
alszik. Az ütésektől elgyötört hátam és nyakam egyre
jobban fáj. Ezen az éjszakán fogom csak fel, mekkora
veszélynek vagyok kitéve. Ha tovább tűrök, ha
hagyom magam anélkül, hogy bármit is tennék,
Moubarak előbb-utóbb megöl. Mindig ugyanaz a
forgatókönyv, az erőszakos őrjöngést gyengédség
követi, jól ismerem már, nem téveszt meg. Mindig
ugyanígy lesz. Megver, úgy tesz, mintha megbánná,
megígéri, hogy nem fordul elő többé… a legközelebbi
alkalomig. Tudom.

Moubarak nem fog megváltozni.

Panaszkodhatnék, de úgyis mindig azt fogják kérni
tőlem, hogy legyek türelemmel. Még egy kicsit. Aki
türelemmel van, nem bánja meg, emlékeztetnek majd.
És ha egy komisz ütés netán végez velem, az csupán
Allah akarata lesz.

Még pirkadat előtt meghozom a döntést. A fájdalom

ellenére sikerül felkelnem, csöndben kilopakodom a
szobából, gondosan ügyelek rá, hogy óvatosan
becsukjam magam mögött az ajtót. Még sötét van.
A  müezzin az előbb kántálta el az első imára
szólítást. A  zawlerun az őr még mélyen alszik,
hangosan hortyog. A  hátamra terítem a fekete
köpenyemet, és anélkül, hogy bármi mást
magamhoz vennék, halkan kinyitom a hátsó ajtót, és
kiosonok a sötét éjszakába.

Nincs semmi tervem. Nem tudom, hova menjek.

Csak azt, hova ne. Se anyám, se apám, sem a
nagybátyáim nem lennének segítségemre. Barátaim
nincsenek. Pénzem sincs elég. Nincs hely, ahova
menekülhetnék. Pedig muszáj ezt tennem. Minél
előbb elmenni. Messze innen, messze mindentől.
Mielőtt a nap felkel, minél távolabbra kell kerülnöm
Moubaraktól és ettől a koncessziótól.
 VI
 

Apám hirtelen feláll a karosszékéből, majd szétveti a

düh, vádlón szegezi rám az ujját:

–  Most megmondod nekem az igazat! Jobban

teszed, ha nem hazudsz nekem, te cafka. Tudom,
hogy Gazawába mentél! Kit ismersz te Gazawában?
Egy férfit, ugye? A lányomnak már szeretői vannak!

– Nem, Baaba! Csak azért…

–  Anyád volt? Anyád beszélte tele a fejedet? –

üvölti.

– Nem.

–  Rendben. Majd én rákényszerítelek benneteket,

hogy megmondjátok nekem az igazat! – fröcsögi
dühtől remegve.

Voltam már máskor is tanúja apám fékevesztett

dühének, de ennyire haragosnak még sosem láttam
az arcát. Annyira fel van háborodva, hogy nem ad
lehetőséget a magyarázkodásra, nem mondhatom el
neki, mit szenvedtem el Moubaraktól.
 – Megöllek!

A szökésem után a családom napokon át keresett,

míg egy véletlennek köszönhetően rá nem jöttek,
hogy Gazawában, egy Marouához közeli településen
vagyok.

Azon a napon, amikor minden pontos úti cél

nélkül elhagytam a közös otthonunkat, nemigen
tudtam elképzelni, milyen következményei lesznek
ennek magamra, s azt még kevésbé, milyenek a
család többi tagjára nézve. Mivel semmilyen terv
nem volt a fejemben, felszálltam az első buszra.
A  kisváros utcáin elindulva gondolkodás nélkül
bementem az első koncesszióba. Egy hónapon
keresztül osztoztam a házigazdák, egy
mezőgazdaságból élő család mindennapjaiban, ahol
a feleség, a kedves és vendégszerető Djebba
megajándékozott a barátságával, és a pártfogásába
vett. Anélkül, hogy kérdéseket tett volna fel, amikkel
esetleg zavarba hozott volna, ellátta a sebeimet,
gyógyhatású kérgekből készített főzetet itatott velem.
Az  a figyelmesség, amivel Djebba és az övéi
körülvettek, egy időre elfeledtette velem a
keserűségeimet. A  pulaaku előírta legendás
vendégszeretet révén úgy éreztem, szívesen látnak.
Tudtam, hogy addig maradhatok, ameddig csak
akarok, immár én is a ház népéhez tartozom.

Ez  idő alatt a családom azon tanakodott, mi

történt. Moubarak azt állította, hogy csak egy
szimpla veszekedés volt köztünk. A  család
szervezkedni kezdett, hogy felkutassanak. Ki
nyugtalanságtól, ki haragtól vezérelve igyekezett a
legkisebb olyan információt is felhajtani, ami a
nyomomra vezethet. Aztán egy napon a család egyik
barátjának eszébe jutott, hogy amikor Gazawába
utazott, a buszon volt egy olyan nő, akinek a
személyleírása az elmondás alapján rám illett.
A  szökésem azzal ért véget, hogy az új életembe
berontott Goggo Nenné, és a nyomában Yougouda
bácsikám.

A  nagybátyám erőnek erejével hazavitt, leültetett

a nappaliban, és meghagyta, hogy a nagynéném
szigorú felügyelete alatt ott várjam meg, amíg apám
hazaér a piacról. Anyám besietett a szobába, hosszan
a karjába szorított. Az  arca sápadt volt, a vonásai
nyúzottak. Jócskán lefogyott, lötyögött rajta a blúz.
Harmincöt éves volt, de az elmúlt egy hónapban
annyit aggódott, hogy tíz évet öregedett. Semmibe
véve a gyötrődését, apám szüntelenül nyaggatta,
azzal vádolta, hogy közvetlenül ő a felelős az
engedetlenségemért.

–  Ó, Hindou, mit tettél? Semmi szánalmat nem

éreztél irántam?

Zokogásban törtem ki.

–  Moubarak aznap este nagyon megvert. Annyira

megijedtem, de tudtam, ha ide visszajövök, megint
azonnal hazavisztek – mentegetőztem.

–  Hát persze hogy hazaküldtünk volna – szólalt

meg keményen Goggo Nenné. – Nem te vagy az első,
nem is az utolsó, akit megver egy férfi. Ez  nem ok
arra, hogy így eltűnj. Minden bizonnyal találtunk
volna valami megoldást. Nem egy szél sodorta
száraz falevél vagy. Van családod, hogy megvédjen.

–  Csak azt mondtátok volna, hogy legyek

türelemmel.

–  Ami normális. A  türelem isteni előírás. Ez  a

legelső válasz. Ez a megoldás mindenre.

–  Egyszer a férjem ököllel akkorát csapott rám,

hogy elkábultam. Eszméletlenül rogytam össze,
ráestem a canarira, az agyagedényre, amiben a vizet
tároljuk, hogy friss maradjon. A  súlyom alatt
összetört, egy darabja mélyen megvágta a karomat.
Moubarak rám se hederített, elment, és csak
hajnalban jött vissza. Az  éjszaka közepén tértem
magamhoz, a hajam tele volt hangyával, a testem
lángolt, a ruhám alvadt vértől volt mocskos. Akkor
elhívattalak, nénikém, és megvallottam neked, mi
történt. Te azonban csak nagyobb türelemre intettél.
Az anyósomnak is elmondtam, de ő is csak arra kért,
legyek türelmes.

–  És ezért döntöttél úgy, hogy világgá mész? –

kérdezte megvető hangon Goggo Nenné. – Bravó, ez
ám a megoldás!
 Nem feleltem, csak felhúztam a hátamon a
blúzomat, felfedve a még mindig látható nagy kék-
zöld foltokat. Az elmúlt időben a színük sötétebb lett,
ami anyámból döbbent kiáltást váltott ki.

–  Ó, Hindou, ezt meg mivel csinálta? Miért nem

mondtál nekem semmit?

–  Mit tettél Moubarakkal, hogy ilyen dühhel esett

neked? – kérdezte hidegen a nagynéném. – Allah
óvjon minket. Komolyan, egyikőtök kutya, a másik
eb, méltók vagytok egymáshoz. Nem is érdemes
beavatkozni az ügyeitekbe.

–  Nem akarok tovább türelemmel lenni! –

kiáltottam, és sírva fakadtam. – Elegem van.
Belefáradtam a tűrésbe, megpróbáltam elviselni, de
nem bírom tovább. Nem akarom még egyszer azt
hallani, hogy türelem. Soha többé ne mondjátok
nekem, hogy munyal! Soha többé ezt a szót!

–  Túl sokat tűrtél, Hindou. Talán többet, mint

kellett volna – tette hozzá anyám, hogy vigasztaljon,
miközben én csillapíthatatlanul zokogtam.

–  Majd ezt elmondod a férjednek is, Amraou! –

zárta le szárazon Goggo Nenné, anyámhoz intézve a
szót.

És most itt vagyok apám dühével szemben, aki nem

enged beszélni.
 –  Nos? Kihez mentél Gazawába? Nem akarsz
válaszolni, mi? Madame azt gondolja, hogy ő már
nagy. Hogy most már azt csinál, amit akar.

A  botrányra minden családtag összecsődült.

A fivéreim az udvaron ácsorognak, fülelnek, hogy mi
hangzik el itt benn. A  mostoháim az ablaknál
csoportosulva hallgatóznak. Apám a férjemet is
idehívatta. A verandán várakozik egy széken. Ő sem
látszik nyugodtabbnak nálam, a körmét rágja. Egy
pillanatra találkozik a tekintetünk, lesüti a szemét.

A  nagybátyáim, Hayatou és Yougouda is benn

ülnek a nappaliban, az arcuk merev, anyám, akit
velem együtt a vádlottak padjára vontak, görnyedten
gubbaszt a szőnyegen a férje kérlelhetetlen haragja
előtt.

– Válaszolnál végre? – dörren rám apám.

Szinte magamon kívül vagyok a szorongástól.

– Bocsánatot kérek – hebegem.

– Bocsánatot kérsz?!

Apám dúvadként csörtet át a szobájába, egy

hosszú korbáccsal tér vissza, lesújt vele a vállamra.
A szíj minden ütéskor tompán süvít végig a levegőn.
A  reggel óta fojtogató szorongás rettegésbe csap át.
Egy sarkot keresek, ahová behúzódhatok a féktelen
őrjöngés elől, apám ugyanis már nem ura
önmagának.
 –  Megmondod nekem az igazat! Milyen férfinál
voltál? Mióta van vele viszonyod?

–  Esküszöm, Baaba, nem csináltam semmit! Azért

mentem el, mert Moubarak megvert.

– Mocskos kis szajha! Most azonnal valld be, kivel

voltál! Megütött a férjed, erre te fogod magad, és
kerítesz magadnak egy másikat, mi?

A  korbács szíja kiszakítja a ruhámat, felhasítja a

bőrömet. Moubarak és a nagybátyáim közönyösen
nézik.

Amikor apám úgy ítéli, hogy kellőképpen

megbüntetett, anyám ellen fordítja a dühét. Anyám
nem mozdul, nem sír, sztoikus nyugalommal fogadja
az ütéseket, a szempillája se rebben. Egyedül a
szeme csillog a szokásosnál jobban, ahogy elfutják a
könnyek. Nem védekezik. Csak áll mereven, és
kihívó arccal néz apámra, a szíve mélyén fortyogó
düh ad hozzá erőt. Az egész koncesszió visszafojtja a
lélegzetét. Ekkor Yougouda nagybátyám anélkül,
hogy elhagyná a helyét, megszólal:

– Elég volt! Ne bántsd a gyermeke előtt!

Apám egy utolsó rúgást követően leengedi a

korbácsát, megtörli verítéktől gyöngyöző arcát,
aztán iszik egy korty vizet. Még mindig dühösen
odaveti anyámnak:

– Mihaszna perszóna! Megtagadlak.

 –  Nem! – szól közbe gyorsan Hayatou bácsikám. –
Ne tagadd meg. Nem az ő hibája.

–  Ő  kényeztette el a gyereket. Ő  az, aki minden

szeszélyének enged! Biztosan tudott mindenről.

– Már megfenyítetted. Ért belőle. Munyal. Türelem.

– Nem tudtam róla, Allah a tanúm rá – szólal meg

anyám. – De megtagadhatsz, ha akarsz. Amúgy is
elmegyek, még ha nem is teszed meg. Én is
belefáradtam. Én is túl sokat tűrtem, túl sokat
elviseltem.

–  Amraou, hallgass, és menj vissza a lakásodba.

Nem mész sehova, és nem leszel megtagadva – vág a
szavába Yougouda nagybátyám. – Légy türelmes!
Az  élet türelemből áll. Sosem vagyunk eléggé
türelmesek. Aki türelemmel van, sosem fogja
megbánni, és nincs türelmesebb Allahnál. Amikor az
ember szülő, annak következményei vannak, amit
fel kell vállalni. Te is légy türelmes, Boubakari.

Apám lecsillapodott. Megkönnyebbüléssel tölti el,

hogy arcvesztés nélkül kibékülhet a kedvencével.
Visszaül a székébe, és anyám felé fordulva szelíd
hangon azt mondja:

– Visszatérhetsz a lakásodba.

Anyám anélkül, hogy egy pillantást vetne akár

rám, akár rá, egyetlen szó nélkül feláll, megigazítja a
kendőjét, és gőgös arccal elhagyja a helyiséget. Őt
ismerve tudom, hogy el fog menni, ha másból nem,
büszkeségből. És azt is tudom, hogy apám szokás
szerint visszahozatja majd, bevetve minden
lehetséges eszközt – ígéretek és drága ajándékok
sokaságát –, hogy meggyőzze. Hayatou bácsikám
ekkor jó hangosan kiszól Moubaraknak.

–  Tudok ám a viselt dolgaidról! Vigyázz magadra,

Moubarak! Semmi jó nem származik abból, ha úgy
viselkedsz, mint egy huligán. Tudomásunkra jutott,
hogy bántalmazod a feleséged, drogozol, és iszol.
Ez  nem okos dolog. Azon túl, hogy a feleséged,
Hindou az unokahúgod is, akit védelmezni tartozol.
Meg ne halljam még egyszer, hogy megütötted!
Amikor feleségül veszünk egy ismeretlent,
tisztelettel tartozunk neki. Amikor egy családtagot
veszünk feleségül, kétszer akkora tisztelettel. Meg
akarod bontani a család egységét? Nem vagy
ártatlan abban, ami történt.

–  Igenis, bácsikám. Megértettem, és tisztában

vagyok vele.

–  Nem azért adtam hozzád a lányomat, hogy

bántalmazd, Moubarak. Ha már nem kérsz belőle,
egyszerűen csak küldd vissza hozzám – veti oda neki
nyersen apám.

–  Bocsánatot kérek, bácsikám. Allah nevére

esküszöm, nem fogom többet bántani. Wallahi. Mert
természetesen szeretem. És nagyon boldog vagyok
vele. Tényleg nagyon sajnálom.

–  Mindenesetre mi figyelmeztettünk. És most

utoljára – teszi hozzá ellentmondást nem tűrően
apám.

Hayatou bácsi ekkor felém fordul:

– Ami történt, végleg eltemetjük, Hindou. Meg kell

értened, ha szigorúak vagyunk, annak az az oka,
hogy meg akarunk védeni ennek és a másik életnek
az ocsmányságaitól, és mindezt azért, mert te a mi
lányunk vagy, és mi törődünk veled. Egyedül csak az
feddhet meg, aki szeret. Mások közömbösek az
eltévelyedéseiddel szemben. Remélem, mostantól
helyesen fogsz viselkedni, tiszteled a férjedet,
tekintettel leszel a becsületére, ahogy a családodéra
is. Ha még egyszer megütne, gyere el hozzám, nekem
mondd el. Ha megbánt, arról is számolj be. Gyökeres
megoldást fogok találni a problémára. Hallottad, mit
mondott apád. Ha a férjed ellened tesz valamit,
nincs más védelmeződ, csak mi. Nem kell egyedül
megoldásokat keresned. Most pedig, Moubarak, fogd
a feleséged, és vezesd haza. Ismétlem, az egész a te
hibád. Egész nap csak lófrálsz, ki tudja, mit csinálsz,
amikor meg késő éjjel hazaérsz, a feleséged
fenyegeted. Gyere be holnap az irodámba. Legfőbb
ideje, hogy felelősséget vállalj.

Apám ekkor már oda se figyelt, mással foglalkozott,

élénken diskurált valakivel telefonon. Egyetlen szó
nélkül elindultam Moubarak után. Amikor
zokogástól rázva beléptem a szobámba, beérte
annyival, hogy halkan becsukta mögöttem az ajtót.
Néhány perccel később visszajött, bekötözte a
sebeimet, és adott néhány tablettát, amit én minden
húzódozás nélkül bevettem, aztán összekuporodtam
az ágyamon. Néha egy-egy sóhajtás törte meg a
csöndet, egyetlen szót se szólt senki. Az  élet
visszatért a rendes kerékvágásba.

Immár egy éve voltam férjnél. És gyereket vártam.

Az  erőszak és a Gazawába való szökésem éjszakája
egy új élet kezdete volt, erősen kapaszkodott a
zsigereimbe. Sem a szorongásom, sem a
keserűségem, sem apám kiadós verése nem tudta
eltéríteni ezt a gyereket attól, hogy növekedésnek
induljon a hasamban. Láthatólag elszántan élni
akart.
 VII
 

Megváltoztam. Azt mondják, beteg vagyok. Talán

igaz. Nem tudom. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy
ezen gondolkodjam. Kilenc hónapon át egyszerre
szenvedtem a búskomorságtól és a terhességtől.
A bántalmazásokból megtépázott idegekkel kerültem
ki. A  legkisebb zajra összerezzenek. A  gyomrom
állandó görcsben van. A torkom mélyén szűnni nem
akaró szorongásgombóc. Az  első napok
szomorúságát némaság és depresszió váltotta fel.
Nem beszélek, nem jövök ki a szobámból, a
függönyök folyton le vannak engedve. Semmihez
nincs erőm. Még Moubarak kedvessége is, aki egy
kicsit megszelídült, közömbösen hagy. Nehéz
terhességem volt. Elviselhetetlen émelygés gyötört.
Anorexiássá váltam, szinte alig eszem valamit.

Megváltoztam. Mostanában hangokat hallok.

A  szülés napján kezdődött. Goggo Nenné, aki a
hetedik hónap végén odaköltözött hozzám, mivel
rettenetesen gyenge voltam, bekísért a
szülőotthonba. Az összehúzódások egyre hevesebbek
lettek, egyre nagyobb erővel markoltak a hasamba.
Csak ültem az ágyon a megszabadulás pillanatát
várva. Mellettem a nagynéném az utolsó
utasításokat osztogatta:

–  Munyal, türelem, Hindou! Már mondtuk ezt

neked. Egy fuláni nő nem sír, amikor szül. Nem
panaszkodik. Ezt ne felejtsd el! Az  életed minden
egyes pillanatában uralkodnod kell magadon,
mindent az irányításod alatt kell tartani. Ne sírj, ne
kiabálj, még csak ne is beszélj! Ha az első
szülésedkor sírsz, az összes többinél is sírni fogsz. Ha
kiabálsz, besározod a méltóságodat. Mindig akad
valaki, aki szétkürtöli a városban, hogy milyen
gyáva teremtés vagy. Összeszorítjuk a fogunkat, de
nem harapdáljuk az ajkunkat. Ha az ajkadba
harapsz, a legerősebb fájdalomnál át is
lyukaszthatod anélkül, hogy észrevennéd. Allah
akarata, hogy fájdalommal hozzuk világra a
gyermekünket, de a gyermek a legdrágább kincs.
Türelem! Emiatt a fájdalom miatt mondják, hogy a
szülés a nők dzsihádja. Ezért közvetlenül a
Paradicsomba jutunk, ha netán belehalunk. Egy
gyermek a fájdalom miatt lesz mindig is adósa az
anyjának.

A nagynéném hangja mögött ott hallottam apámét

is, mintha vele együtt mondta volna ugyanazokat a
szavakat. Munyal, munyal! Türelem.
 Nem sírtam. Nem kiabáltam, egyetlen
könnycseppet sem hullajtottam. Akkor sem
panaszkodtam, amikor a nagynéném elkészítette
nekem a hagyományos forró fürdőt, és az égető
vízben energiát adó masszázsban részesített, hogy
mielőbb felgyógyuljak.

– Munyal! Ahogy tanácsoltam, Hindou! Egy frissen

szült nő, aki nem megfelelően tisztálkodik, azonnal
elkap valami gyógyíthatatlan betegséget. Egy frissen
szült nő teste érzékeny és sebezhető. Masszírozásra
és forró fürdőkre van szüksége. Nem melegre,
forróra! A  víznek szinte forrnia kell. Ezenkívül híg
kását kell innia, meleg leveseket ennie, meg sok húst
és tejet.

Hagytam magam, egy szót se szóltam.

A  közönyösségem meglepte a nagynénémet.
Az újszülöttel szembeni közönyöm is.

Kislány. Állítólag szép, rám hasonlít. Hogy

jóvátegyen valamit a vétkei után, Moubarak az
anyám nevét adta neki. Milyen figyelmes vő!

Megváltoztam. Azt mondják, megszállt egy démon.

Hogy egy rossz szándékú dzsinn költözött belém.
Előfordul ilyesmi, hiszen egy frissen szült nőnek
törékeny és védtelen a teste. A  rossz szellemek
egykettőre elfoglalhatják. Ezt tudtuk is. A  családom
viszont elkezdett aggódni. Megváltoztam, lehet. De
nem vagyok beteg. Fölöslegesen riadoznak.
Egyszerűen csak fulladok. Miért nem hagynak
lélegezni? Megfulladok ebben a sötét szobában. Azt
mondják, őrült vagyok. Ez  egy kicsit azért
nyugtalanít. Tényleg őrült lennék? Ez  a sok ember,
aki itt sertepertél körülöttem, idegessé tesz. Ezek a
vizslató pillantások. Egyre kategorikusabb
kijelentéseket tesznek az állapotomról. Félek azoktól
a borzalmaktól, amiket oly nagy határozottsággal
olvasnak a fejemre. Gondterhelt vagyok.
Megváltoztam volna? Azt mondják, őrült vagyok!
Az  egész házban a Korán harsog a hangszórókból.
Zaj van. Túl nagy zaj. Zúg tőle a fejem. Túl sok ember
beszél egyszerre. Kiabálok, hogy meghalljanak.
Üvöltök, hogy vessenek véget ennek a lármának,
amitől majd szétmegy a fejem. Szomorúan néznek
rám. Valószínűleg tényleg őrült vagyok. Ez  nem
lárma, csak a Szent Könyv kántálása.

Azt mondják, őrült vagyok, és megváltoztam. Mióta

vagyok a szobámban a nagynéném vagy az anyám
szoros felügyelete alatt? Hány imádságot mormoltak
el a marabuk a fejem fölött? Hány liter szentelt vizet
hintettek rám, és kényszerítettek meginni? Hány
liter gyógyfőzetet nyelettek le velem? Hány kiló
gyógyfüvet égettek el, hogy belélegezzem a füstjét?

Úgy érzem, megfulladok, hogy hiába kapkodok

levegő után, nem tudok lélegezni. Hogy csak
kísérteteket látok magam körül. Hogy soha többé
nem leszek képes talpra állni. Nem leszek képes
megjegyezni bármilyen információt. Létezem
anélkül, hogy léteznék.

Kiáltani szeretnék, de nem tudom kinyitni a szám,

sírni szeretnék, de nincs könnyem, aludni szeretnék,
és többé nem ébredni fel.

Azt mondják, beteg vagyok, és nem lenne szabad

mozognom. Azt is mondják, hogy veszélyes lettem.
Ez a dzsinn, ami megszállt, hím lehet, mivel képtelen
vagyok elviselni a férjem látványát, ahogy apámét
vagy a nagybátyáimét is, bár az ritkábban adódik.
Az  a dzsinn bizonyára szerelmes belém! Azt
mondják, valószínűleg még akkor furakodott be a
testembe, amikor fiatalabb voltam. Feltehetőleg
akkor, amikor meglátogattam egyszer a
nagyszüleimet. Merthogy az ő házuknál van egy
nagy majomkenyérfa. És köztudomású, hogy a
majomkenyérfák adnak szállást a dzsinneknek.

Megerősítik, hogy őrült vagyok. Megkötöznek.

Állítólag menekülni próbálok. Nem is igaz. Csak
lélegezni szeretnék. Miért nem hagynak lélegezni?
Látni a nap fényét? Miért fosztanak meg a levegőtől?
Nem vagyok őrült. Azért nem eszem, mert gombóc
van a torkomban, a gyomrom úgy össze van
szorulva, hogy egy csepp víz nem jut le. Nem vagyok
őrült. Ha hallok is hangokat, az nem a dzsinn hangja.
Csak apámé. A  családom összes férfi tagjának a
hangja. Munyal, munyal! Türelem! Ti nem halljátok?
Nem vagyok őrült! Csak azért vetkőzöm le, hogy
könnyebben magamba szívhassam a föld minden
oxigénjét. Hogy jobban érezzem a virágok illatát,
hogy meztelen bőrömet simogathassa a friss szellő.
Túl sok kelme borult már rám, takart el tetőtől
talpig. A  lábujjamtól a fejem búbjáig. Nem, nem
vagyok őrült. Miért nem hagytok lélegezni? Miért
nem hagytok élni?
 SAFIRA
 

„A türelem művészetét

türelemmel lehet megtanulni.”

Grand corps malade4

4 Grand corps malade [Nagy beteg test]: Fabien Marsaud (1977‒) francia slamköltő és
dalszövegíró művészneve. A ford. megj.
 I
 

–  Munyal, türelem, Safira! Ne feledd, senkinek sem

szabad gyanítania, hogy neheztelsz. Senkinek nem
szabad sejtenie a bánatod, a feldúltságod, a haragod.
Ezt ne felejtsd el. Uralkodj magadon! Hidegvér!
Türelem.

Visszanyelem a könnyeimet, szememet az ég felé

fordítom, hogy ne csordulhassanak ki. A nagynéném
folytatja:

–  Az  összes nő a te arcodat fogja fürkészni. Azt

lesik majd, hogy látszik-e rajtad a kétségbeesés vagy
a vele szembeni ellenségesség. Kivétel nélkül mind
azt a pillanatot várják, amikor gyengének
mutatkozol. Minden abban a pillanatban fog eldőlni.
Elég, ha látni engeded a fájdalmad, hogy
kigúnyoljanak. Elég, ha egyetlen másodpercre
elgyengülsz, és a feleségtársad mindörökre föléd
kerekedik. Egy nőnek nincs rosszabb ellensége egy
másik nőnél! Soha ne szolgáltass nekik alkalmat
arra, hogy rosszat mondhassanak rólad. Fegyelmezd
magad, maradj erős, ne gyengülj el.
 –  Munyal! – tette hozzá anyám egyik barátnője. –
Azt tanácsoljuk, viseld türelemmel a
megpróbáltatást. Fogadd higgadtan. Senki, Safira,
senki, de senki nem tudhatja meg, hogy szomorú
vagy. A féltékenység szégyenletes érzés. Te túl nemes
vagy ahhoz, hogy ilyet érezz, nem igaz?

A férjem új feleséget hoz a házhoz.

–  Hódítsd meg a férjed nagylelkű viselkedéseddel,

kellemes jelenléteddel, ízletes főztöddel. Mutasd meg
neki, hogy soha egyetlen nő nem múlhat felül téged.
A poligámia előnye, hogy tesztelheted a szerelmét és
a felette való hatalmadat. Te vagy az első felesége.
Mindazok, akik ezután jönnek, soha nem lesznek oly
becsesek számára, mint te. Egyikük sem élheti meg
azt, amit ti megéltetek. Egyikük sem tudja azokkal a
gyermekekkel megajándékozni, akikkel te
megajándékoztad. Te vagy a kiváltságos, és mindig is
az maradsz. Az  első feleség! A  daada-saaré! Ezentúl
osztoznod kell rajta, ez igaz. De hát volt valaha
olyan, hogy egy férfi csak egyetlen nőhöz tartozott?

Néhány perce a nagy koncesszióba behajtó autók

éles dudálása fülsiketítő lármát alkot a griot-k
dobolásával és trombitálásával, akik teli torokból
zengik Alhadji Issa és új hitvese dicséretét. Nők
hujjogása visszhangzik. A  hozzátartozók zabolátlan
vehemenciával adják tudtomra az ifjú ara diadalmas
bevonulását.

Visszanyelem a könnyeimet, és felpattanok.

–  Hová mégy, Safira? – kérdezi halkan Halima, a

legjobb barátnőm, aki éppúgy le van sújtva, mint én.

– A fürdőszobába.

–  Türtőztesd magad! Tudom, nem könnyű, de

kibírod, hidd el.

A  tükör sápadt arcot mutat a feltűnő smink alatt.

A  szemem fekete szemceruzával és tussal van
kihúzva, a szempillám sötétre spirálozva, az ajkamat
élénkvörös rúzs emeli ki. Lehajtott fejjel
megtámaszkodom a mosdókagyló szélében, és még
egyszer megpróbálom összeszedni magam. Nem
szabad sírnom, mert a szem mindig elárulja a szív
gyengeségét, még azt is, amit a legjobban titkolunk.

Egy új ruha van rajtam, Halima az utolsó

pillanatban hozta el a szabótól. Egy skarlátvörös,
fényes, finom selyemből készült ruha. Az  arany
ékszereim, egy közelmúltbeli dubaji út emlékei,
csillognak a neonlámpák sugározta mesterséges
fényben. Ahogy minden bizonnyal a menyasszonyét,
az én kezemet és lábamat is fekete hennával rajzolt
arabeszkek ékesítik. A  legszebb díszeimben kell
megjelennem, azokban kell sztoikus nyugalommal
szembenéznem egy olyan szertartással, aminek nem
lenne szabad kitéve lennem. Nem, nem fogok
áldozati bárányként viselkedni.
 Az  énekmondó az ablakból dicséri új
feleségtársam szépségét. Szavai mint megannyi nyíl
fúródnak a szívembe.

–  Leírom nektek Ramlát, a menyasszonyt, a

szépséges Ramlát, a kecses Ramlát, akihez egyetlen
más asszony se fogható. Van rajta három fekete,
három fehér, három gömbölyű és három vékony.
Fekete az ínye, a hollószín haja és a szeme. Fehér a
foga, a szeme fehérje és a tenyere. A dereka vékony,
akár egy darázsé! A  nyaka is vékony, mintha egy
zsiráf leánya lenne. És vékony a lábfeje is. Az orcái, a
karja, a fara gömbölyű. Ramla, a szépséges, akihez
más nem fogható…

Diddi néném bekopog az ajtón, kiránt komor

gondolataimból.

– Safira, mit csinálsz?

– Máris megyek!

–  Vár a férjed családja, hogy elkísérjen a

menyasszony fogadására.

Tompa hangon megismétlem:

– Máris megyek.

– Mit csinálsz, Safira?

Zihálok, némán fohászkodom Allahhoz, bár nem

hiszek abban, hogy imám meghallgatásra talál.
Istenem, hogy nézzek szembe ezzel a lánnyal, aki
alig idősebb a saját lányomnál, és aki illetéktelenül
azt a jogot követeli magának, hogy elvegye tőlem a
férjemet? Hogyan leszek képes ezt elviselni? Hogyan
vágjak hozzá jó arcot, ahogyan azt az illem
megköveteli? Mit tegyek, hogy ne kerüljek
szégyenbe?

Visszanyelem a könnyeimet, a csap alá hajolok,

iszom egy kortyot, és többször mély levegőt veszek,
hogy lecsillapítsam pokoli iramban dübörgő
szívemet. Aztán határozott léptekkel kimegyek a
fürdőszobából.

A  lakásom, amit mindig tágasnak és fényűzőnek

találtam, egyszeriben nagyon szűknek tűnik, alig
kapok benne levegőt. Mit meg nem adnék érte, ha
másutt lehetnék! Bárhol, csak nem itt.

Mindenki eljött, nőrokonok, barátnők. Szomorú

arcot vágnak, a többség őszintén. Nem bírom
elhinni, hogy mindez igaz, hogy az, amitől évek óta
tartok, bekövetkezett, valóra vált a legszörnyűbb
rémálmom. Szeretném kinyitni a szám, és világgá
üvölteni a dühömet. Szeretnék felébredni, és
rájönni, hogy csupán rosszat álmodtam. Ehelyett
minden oldalról körülfogva, tündöklőn és büszkén
vonulok az ajtó felé. Nem, nem hagyom
lealacsonyítani magam. Tüntetően felszegem a
fejem, és ragyogó mosolyt villantok a sógornőmre,
aki a veranda küszöbén vár. Majd magabiztos
hangon azt mondom:
 –  Gratulálok, nővérem! Végre új feleségünk van!
Baraka! Vezess, hadd lássam és hadd üdvözöljem a
mi új menyasszonyunkat, a mi amariyánkat.

A nők elözönlötték Alhadji Issa tágas lakását. Az én

rokonaim a szőnyegen ülnek, félkört alkotnak
körülöttem. A  feleségtársam családja ugyanígy tesz.
Óvatosan odahozzák elém a fiatal arát, akit most
vezettek ki a nászszobából. Teljesen elfátyolozza
csillogó alkibbaréja, alatta azonban átsejlik a ruhája,
ugyanolyan káprázatos, mint az enyém. Van időm
megcsodálni hennatetoválásai szépségét, bőre
tisztaságát, keze finomságát. A  fejét lehajtva tartja,
köpenye csuklyája egészen elfedi az arcát.

A sógornőm, a férjem legidősebb nővére, rákezdi:

– Safira, íme itt van az új feleségetek.

– Ennek igazán örülök.

–  Ő  a te testvéred, a kishúgod, a lányod, a

feleséged. A te feladatod nevelni, tanácsokkal ellátni,
megmutatni neki a koncesszió működését. Te vagy a
daada-saaré. És az is maradsz mindig és
végérvényesen, még ha a férjed akár tíz másik nőt
vesz is el. És ez súlyos felelősség. Safira, a daada-
saaré az otthon úrnője. Ha a ház népe harmóniában
él, az az ő érdeme. Akkor nagy megbecsülésnek
örvend. Ellenben, ha viszálykodás támad, az az ő
hibája lesz. Safira, te vagy a daada-saaré. És mint
ilyen, készülj fel arra, hogy mindent elviselj.
A  daada-saaré a bűnbak, aki minden szenvedést
magára vesz. Ő a ház és az egész család oszlopa. Neki
kell erőfeszítéseket tennie, neki mindent el kell tudni
tűrni. Mindörökre magáévá kell tennie az
önuralmat, a türelmet. Tehát Safira: munyal,
türelem! Te vagy a daada-saaré, a jiddere-saaré.
Munyal, munyal…

Ezután az ifjú ara felé fordul:

–  Ramla, mostantól Safira kishúga vagy. A  lánya,

ahogy ő az anyád lett. Engedelmességgel és
tisztelettel tartozol neki. Rá kell bíznod magad, tőle
kell tanácsot kérned, követned kell a parancsait. Te
vagy a fiatalabb. A  koncesszió ügyeinek intézésével
kapcsolatban nem kezdeményezhetsz semmit
anélkül, hogy ne kérted volna ki a daada-saaréd
véleményét. Ő  a ház úrnője, te csak a kishúga vagy.
A  hálátlan feladatokat neked kell elvégezned. Teljes
engedelmesség, türelem a haragjával szemben,
tisztelet. Munyal, munyal…

Bizonytalan mosollyal az ajkamon bólogatok.

Ebben a pillanatban legszívesebben kibelezném a
sógornőmet, aki – tudom jól – nagyon is örül a
balszerencsémnek. Hányszor vetette az elmúlt
években a szememre, hogy kisajátítottam a fivérét!
Hányszor panaszkodott amiatt, hogy olyan jól
megértjük egymást vele! Átjár a harag, és ez
felvillanyoz, új energiával tölt fel.
 Most a feleségtársam egyik rokona emelkedik
szólásra:

– Hadzsa Safira, te vagy a daada-saaré. Rád bízzuk

ma a lányunkat. Neked kell szárnyaid alá venni, és
megtanítani feleségnek lenni. Neked kell védened,
segítened. Ő  a te kishúgod, a lányod. Rád bízzuk,
még jobban, mint a férjére, mert neked még vele
szemben is védelmezned kell.

– Igen, természetesen!

Egy másik, teljesen lefátyolozott asszony

hozzáteszi:

– Egy napon egy férfi kereste fel a Prófétát, és azt

mondta neki: „Ó, Allah szolgálója, szeretnék veled
élni, ha beleegyezel, soha nem fogunk veszekedni.
Ám, ha egy nap mégis összevesznénk, nem fogunk
kibékülni, mert én haragtartó vagyok!” A  Próféta
nagy bölcsességében azt felelte neki: „Menj utadra,
nem fogok veled lakni.” Egyik másik férfi is eljött
hozzá, és azt mondta neki: „Ó, Allah szolgálója,
szeretnék veled lakni! Gyakran fogunk veszekedni,
de rögtön ki is békülünk.” Mire a Próféta bólintott:
„Igen! Veled tudnék élni, mert Isten nem szereti a
végtelen veszekedéseket.” Mindezt csak azért
mondtam el, hogy megmutassam nektek, Safira és
Ramla, hogy az együttélés bizony nincs híján
nézeteltéréseknek és félreértéseknek. Még a fogak,
amik a nyelvvel való együttélésre ítéltettek, sem
bírják megállni, hogy gyakran bele ne harapjanak.

Még sok egyéb tanács is elhangzott az új

asszonynak címezve. Végre elérkezett az idő, hogy
visszavonulhassunk. És én távozom a férjem
lakásából, a helyet egy másiknak engedve át. Egy
teljes hetet csak az új feleséggel fog tölteni. Utána
váltjuk egymást, osztozni fogunk rajta.

Vége. A  férjem lakása számomra már nem elérhető.

Ezentúl meg kell várnom, hogy rám kerüljön a sor, a
walaande, csak akkor léphetek be, és ahhoz is ki kell
várnom a soromat, hogy lássam, hogy beszélhessek
vele. Összeszorul a szívem. Nem vagyok többé
egyedül a házamban. Nem vagyok többé szeretett
asszony. Immár csak egy feleség vagyok, az egyik
feleség. Alhadji Issa, a szerelmem, már nem a
szeretőm. Ma estétől egy másik nő karjaiban lesz, és
már a puszta gondolattól ájulás környékez. Bármit
mond is, soha semmi nem lesz már ugyanolyan,
mint azelőtt volt. Valóban meg tudja osztani egy férfi
a szívét két asszony között?

Halima gyengéden megszorítja a karomat, és

miközben a nappaliba betelepedő rokonaim az előbb
történteket kommentálják, számba véve a
menyasszony ékszereit, hogy még jobban
kivesézhessék az apja gazdagságát, kitárgyalva a
családtagjait, akiknek teljes elfátyolozása szenzációt
keltett, én a szobámba menekülök, és sírva fakadok.

Halima utánam siet, és gondosan kulcsra zárja

maga mögött az ajtót:

– Ó, Safira, ne add meg nekik ezt az örömöt! Eddig

tartottad magad. Mindenki annyira szeretne
letörtnek látni! Ne hagyd, hogy az emberek a
szájukra vehessék a bánatodat. Az új asszony itt van,
ez tény! De vajon itt is marad? Úgy kell intézned,
hogy a férjed megbánja a döntését, és gyorsan
visszatérjen hozzád. Nem az esküvő a legfontosabb,
hanem az, ami utána jön. Semmi biztosíték rá, hogy
ebből a lányból jó feleség lesz, sőt, hogy egyáltalán el
bírja majd viselni a házasságot. Végtére is, te már
csaknem húsz éve itt vagy. És az sem volt mindig
rózsás!

– Annyira fiatal, olyan szép!

–  Hogy láthattad a szépségét, Safira? Végig le volt

hajtva a feje, ráadásul fekete kelme takarta! Te
képzelődsz! A  féltékenységtől már káprázik a
szemed.

– Olyan világos a bőre, szinte fehér!

–  Attól még nem feltétlenül szép. Épp csak a bőre

színét láttad, és ebből arra következtetsz, hogy szép.
Neked is világos a bőröd. Amúgy meg, kit érdekel a
bőrszín? Mintha kizárólag a legvilágosabbak
lennének a legszebbek. Mondd csak, Safira, hol van a
kuka, amibe a fekete nőket hajítják, hadd ugorjak
bele az ocsmány fekete bőrömmel – tette hozzá
nevetve a barátnőm, hogy oldja a feszültséget.

–  Én ezt nem fogom kibírni! Képtelen vagyok

osztozni rajta! Ráadásul egy ennyire fiatal nővel!
Fiatalabb, mint az első lányunk. Hogy lehet elviselni,
ha a lányunk a riválisunk? Hogyan harcolhatunk a
lányunkkal? Már olyan öreg vagyok!

–  Harmincöt éves vagy. Nem vagy öreg. Bizonyos

kultúrákban a nők ilyen korban még nincsenek is
férjnél. Nem azért mondom, hogy hízelegjek neked,
Safira, de te még mindig fiatal vagy, és szép. Annak,
hogy a férjed újra megnősült, semmi köze hozzád.

– Minden olyan jó volt közöttünk. Miért rontott el

mindent?

–  Azért, drágám, mert férfi. Igazából a semmiért

bánkódsz. Lefekszik vele, és mihelyt megszűnik az
újdonság varázsa, visszajön hozzád.

– Nem fogom kibírni. A puszta gondolattól, hogy…

–  Ne legyél már naiv, Safira! Ki mondta, hogy

mindvégig hűséges volt hozzád? Menj, mosd meg az
arcod! Már hallom kárálni a sógornődet. Majd
kiugrik a bőréből örömében, ha meglátja a
könnyeidet.

Legnagyobb meglepetésemre néhány órával később

hívatott a férjem. Mielőtt elindultam volna, hideg
vízzel alaposan megmostam az arcom, hogy a
könnyek minden nyomát eltüntessem, és újra
gondosan kisminkeltem magam. A  tekintetünk egy
pillanatra találkozott, ő sütötte le elsőként a szemét.
Nyugodtan leültem az egyik fotelba. A  szívem majd
kiugrott a mellkasomból. Ahogy ott volt, velem
szemben, a mérgem elpárolgott, csak hatalmas bánat
maradt helyette. Szörnyű volt arra gondolni, mit
éreztem iránta e hosszú évek során, rettentően fájt,
hogy ő már továbblépett. Már nem én voltam az, akit
szeret, akit dédelget. Csupán egy voltam a feleségei
közül. A gyermekei anyja.

Húsz éven át a szerelmünknek szenteltem magam.

Ebből a szerelemből immár csak a gyermekeink
iránt érzett szeretet marad.

A  kanapén ült, egy laza háziköntöst viselt, amit

még sosem láttam rajta. Épphogy csak rám emelte a
pillantását. Máris láthatatlanná váltam számára.
Sem az új ruhámon nem időzött el a tekintete, sem a
hennatetoválásaimon. Odaszólította az új feleséget,
és megkérte, üljön le mellém. A  lány most is
lehajtotta a fejét, még mindig el volt fátyolozva.
Nehéz csönd telepedett a helyiségre, amit csak az ifjú
asszony sóhajai és szipogása tört meg.

Alhadji gőgösen így szólt:

–  Safira, itt van a húgod, Ramla. Azt hiszem, már

láttad.
 – Igen.

– És mit gondolsz róla? Szép, ugye?

– Nagyon. Allah adjon nekünk boldogságot.

–  Ámin! És te, Ramla, te láttad a daada-saarédat?

Tudom, hogy már mindketten kaptatok
instrukciókat és tanácsokat a saját családotoktól
éppúgy, ahogy az enyémtől. Mégis fontosnak
tartottam, hogy összehívjalak benneteket ma este,
hogy világosan értésetekre adjam, mit várok tőletek.
Egyetlen szóban összefoglalható: harmóniát. Szó
sem lehet arról, hogy felfordulás legyen nálam. Soha
nem fogom tűrni, hogy az otthonom csatamezővé és
a viszály fészkévé váljék, ahogy az oly sok helyen
előfordul. Nyugodtan szándékozom élni, fejfájás és
egyéb gondok nélkül. Elvárom, hogy az otthonom
továbbra is a béke és a derű szigete legyen, ahogy
mindig is volt. Safira, te jól ismersz engem. Nem
bírom elviselni se a békétlenséget, se a
konfliktusokat. Mindkettőtöket figyelmeztetlek,
jobban teszitek, ha jól kijöttök egymással, és
boldoggá tesztek. Világos?

Mivel egyikünk sem válaszolt, felém fordult:

–  Safira, a feleségtársad előtt is elmondom neked

újra. Húsz éve vagyunk együtt, és idáig nem
nősültem meg. Most sem azért teszem, mert valami
különösebb kifogásom lenne ellened. Ezt már
elmondtam. Azért is adtam neked ugyanannyi
ajándékot, mint az új hitvesemnek, holott a
szokásjog szerint csak a felét kellett volna, hogy
tudd, mennyire becsben tartalak téged és a
gyermekeinket is. Remélem, együttműködőnek
bizonyulsz majd, és méltónak a bizalmamra, ahogy
évek óta mindig.

Majd az új feleséghez fordulva így folytatta:

– Ramla, ebben a koncesszióban mindig egyetértés

uralkodott. Azért vettelek nőül, hogy még boldogabb
legyek. Ne értsd félre a helyzetet, az első hitvesem
helye érintetlen a házamban és a szívemben is.
Elvárom, hogy tiszteld, és kövesd az utasításait. Ha
egy nap megbántanád, tudd, hogy azzal engem is
megbántasz. Megbecsüléssel kell őt övezned. Ha
boldoggá tesztek a jó magaviseletetekkel, nem hozok
harmadik feleséget.

Egy pillanatra elhallgatott, majd ezzel fejezte be:

– Safira, most már elmehetsz! Jó éjt!

Az  arcomon csendesen folytak a könnyek, nem

tudtam őket visszatartani. Természetesen nem
akartam, hogy a feleségtársam lássa a
szomorúságomat és a kétségbeesésemet, de a mai
nap után nem bírtam tovább gátat vetni a
fájdalmamnak. Elbocsátottak, megkértek, hogy
tegyem szabaddá a helyet a szokásjog előírta hétnek.
A férjem már fel is állt. Anélkül, hogy bármi egyebet
mondott volna még, előttem megindulva az ajtóig
vezetett, amit aztán gondosan bezárt utánam.
A  lakásban egymás után kialudtak a fények. Úgy
éreztem, mindjárt elájulok. A  nappalimban
keresztüllépkedtem az ott üldögélő asszonyokon, a
szobámba siettem, és könnyekben törtem ki.
 II
 

–  Yaoundéba utazom. Sürgős ügyeket kell

elintéznem.

– Rendben!

– Ja, igen, Ramlát is magammal viszem.

– Micsoda?

– Jól hallottad – mondja ridegen a férjem.

A  nyolcadik napon én következem! Az  már az én

walaandém! A  vallás által megszabott mézeshétnek
vége, mostantól Alhadjinak meg kell osztania magát
új hitvese és köztem. Már alig vártam, hogy újra
lássam.

Amikor bejelentette nekem a szándékát, hogy

húszévnyi házasság után újra megnősül, egyoldalú
döntést hozott, aminek – állítása szerint – semmi
köze nem volt a személyemhez. Feljogosítva érezte
magát rá, és nem volt hajlandó vitatkozni róla.
Ugyanakkor el is utasíthattam volna ezt a helyzetet,
ez esetben elengedett volna. Abban a dilemmában,
amit az újraházasodási kedve és a megtartásom
vágya okozott, ő már döntött. Felhívta rá a
figyelmemet, hogy jobban teszem, ha józanul és
okosan viselkedem.

–  Nyisd már ki a szemed, Safira! – mondta akkor

nekem. – A  poligámia normális, mi több, feltétlenül
szükséges az otthon megfelelő egyensúlyához.
Minden befolyásos férfinak több neje van. Sőt, még a
szegényebbeknek is. Idehallgass! Apádnak is több
felesége van, nem? Velem vagy mással – ugyanez
lenne a helyzet. Soha nem leszel egyedül egy
férfinál. Ha egy kicsit is hálás lennél, inkább
köszönetet mondanál Allahnak, hogy ennyi éven át
egyedül voltál. Osztozkodás nélkül kiélvezhetted a
fiatalságodat. Önző dolog pont most keseregned. Meg
aztán, bölcsebb lennél, mint a Mindenható, aki
megengedte, hogy egy férfinak akár négy felesége is
legyen? Fontosabb vagy te a Próféta feleségeinél,
akik méltósággal viselték a poligámiát? Férfinak
képzeled magad, hogy kijelented, nem lehet
egyszerre több nőt is szeretni?

A  nyolcadik napon én vagyok a soros, akkor már

nekem kell a férjemmel lennem! Ezt ő is tudja, mégis
úgy döntött, hogy Ramlát viszi magával az útra.
A  nyolcadik napon! Frissen borotválva az előbb
lépett be a lakásomba. Ezüsttel dúsan hímzett, új
fehér gandurájában kimérten tájékoztat az
utazásáról.
 – Vele mégy el? – kérdezem lázasan.

–  Miért akarod, hogy megismételjem, amit az

előbb mondtam, mintha abnormális dolog volna, és
meg lennél tőle lepve? Már-már úgy tűnik, mintha
valami bűnt követnék el. Emlékeztetlek rá, ha már
ilyen rövid az eszed, hogy téged is több utazással
ajándékoztalak meg. Alig négy hónappal ezelőtt
elkísértél Doualába. De nincs időm erről vitázni.
Mennem kell. A  gép egy óra múlva indul, és a
repülőtér elég messze van.

– Ma este én vagyok a soros! Velem kellene lenned,

nem még mindig vele! Különösen nem egy ilyen
hosszú, együtt töltött hét után!

– Húsz éven át mindennap te voltál a soros! – veti

oda. – Ne kezdd nekem ezt a gyerekeskedést! Nem
szégyelled magad, még egy éjszakát kuncsorogni?
Hány éve is vagyunk házasok? Valójában semmit
nem fogtál fel. Lehet, hogy poligám vagyok, de
tudomásom szerint szabad ember, azt csinálok, amit
akarok. Tessék, itt van pénz, ha netán valami
váratlan kiadás adódna a távollétemben – hajít le
egy köteg bankjegyet a szőnyegre. – Nem tudom,
mikor jövök haza. Majd hívlak.

–  Miért? Mit vétettem ellened, hogy így

megsértesz? Miért töröd össze a szívemet?

– Na, tessék, már megint kezdi! Szavamra, remekül

áll neked a melodráma! Nézd meg magad, Safira!
Az embernek az a benyomása, gyászolsz! Nézd meg,
hogy vagy felöltözve! És a szemed? Mióta nem volt
kifestve? Azt képzeled, így fogsz meghódítani?
Jobban teszed, ha összeszeded magad, méghozzá
tüstént. Most nincs időm erről vitatkozni, de
iszonyúan csalódtam benned. Azt gondoltam, ennél
sokkal méltóságteljesebben fogsz viselkedni. Mintha
te lennél az első asszony, aki feleségtársat kap! Alig
egy hete, hogy Ramla itt van, és nézd meg magad!
Hihetetlen – teszi hozzá, amikor észreveszi, hogy
folynak a könnyeim. – Szinte már nevetséges vagy.
Nincs kedvem felidegesíteni magam, úgyhogy
szervusz, viszlát hamarosan!

Azzal sarkon fordul, mint aki alig várja, hogy

eltűnjön. Az  üres nappaliban még sokáig ott lebeg
nehéz parfümjének illata. Visszahúzódom a
szobámba. Az  ablakon át látom, ahogy jókedvűen
üdvözli az „udvaroncait”, akikkel bizalmasabb
kapcsolatot ápol, mint az alkalmazottaival, de azért
nem barátit. Ezek a férfiak odaadó hívei, mindennap
itt lebzselnek a koncesszióban, akár itthon van, akár
nincs. Hogy mi a szerepük? Tájékoztatják a környék
legfrissebb híreiről, kísérgetik ide-oda, elvégzik neki
a bizalmas vagy nagyon fontos beszerzéseket.
A  férjem kedélyesen utasítja a sofőrt, hogy a
legszebb kocsijával álljon ki, ez a legújabb
szerzeménye, egy hónappal ezelőtt hozatta Dubajból.
Látom, hogy odasúg valamit a csatlósának, aki azon
nyomban eltűnik, hogy néhány perccel később az új
asszonnyal térjen vissza. Csendesen sírdogálok, meg
sem próbálom visszatartani a könnyeimet.

Ramla szép. A  profilja élesen kirajzolódik a

selymes arcbőrét megvilágító napfényben. Egy új,
hímzett ruhát visel, hozzá csodálatos arany
ékszereket. Magas sarkú cipője ugyanolyan színű,
mint a táskája. Minden bizonnyal megerősítette a
hennatetoválásait, mert világos bőrén szépen
látszanak a rajzok. Elegáns, ízlésesen sminkelt.
Minden félénkség nélkül száll be az autó hátsó
ülésére a férje mellé, aki ragyog a boldogságtól.
Ramla viszont szomorú.

Ott maradok állva az ablak mögött, még jóval

azután is, hogy az autó elhajtott. A legkisebb lányom,
Nadia zökkent ki a gondolataimból.

– Anyu! Anyu, mit nézel?

–  Semmit. Menj játszani, hagyj most nyugton.

Pihenésre van szükségem.

– Láttam az új nénikémet. Elment Baabával.

– Értem, menj játszani!

–  Szép néni, és kedves is. Amikor bementem a

lakásába, adott egy kekszet. Nagyon szép a lakása.

–  Nagyon fáradt vagyok, Nadia. Legyél jó kislány!

Menj, játsszál kinn a testvéreiddel, kérlek. Fáj a
fejem.
 –  És a szemed is fáj? Piros. Lehet, hogy te is
elkaptad az appolót, mint én a múltkor?

–  Igen, úgy van. Látod, elkaptam az appolót,

kötőhártya-gyulladásom van. Ezért kell pihennem.
Emlékszel, mennyire fáj? Menj, játssz a babáddal! Ha
jó leszel, kapsz valami ajándékot, amikor felkelek.

Miután egy órán át járkáltam körbe-körbe a

szobámban, a szomorúságom végül haragba csapott
át. Azért se fogom hagyni, hogy így csúffá tegyenek!
Nem, nem hagyom, hogy a szájára vegyen a város.
Ahogy átgondolom a helyzetemet, a felháborodásom
és a rosszkedvem egyre nő. Ha az emberek
megtudják, hogy a férjem az új asszonnyal utazott el
a nyolcadik napon, hogy máris ő lett a kedvenc,
elveszítem az eddigi megbecsülésüket. Nem, ez nem
történhet meg!

Elképzelem, ahogy ott ülnek egymás mellett az

első osztályon a repülőgépen, ami a fővárosba viszi
őket. Elképzelem, milyen irigy pillantásokat vet a
férjemre a többi férfi, ennek az oly fiatal és oly szép
feleségnek a láttán. Látom, hogy csillog a férjem
szeme a büszkeségtől. És látom magam mellette, alig
fél évvel ezelőtt. Milyen boldog és derűs voltam
akkor, azon a gépen, eszembe se jutott, hogy
hamarosan lecserélnek.

A  szobám tükre szembesít azzal, hogy milyen

vagyok. A ruha, amit viselek, bár értékes, nem áll jól.
Az arcom sápadt, és néhány nap alatt redők jelentek
meg a homlokomon. A  szám sarkában is látszik
néhány finom ránc. Hat terhességet éltem meg, nem
múltak el nyomtalanul hajdan lapos hasam felett.
A  karom sem olyan vékony már, és persze van
rajtam néhány kiló felesleg. Alig harmincöt éves
vagyok, de egy hét alatt oda jutottam, hogy tízzel
többnek tűnök. Annyira öregnek érzem magam!
Mekkora a kontraszt köztem és az oly fiatal, oly
csinosan öltözött Ramla között! A  bőrét
összehasonlítom az én fakó bőrömmel. Eszembe jut
vékony fonatokban viselt, derékig érő haja, finom
arcéle, érzéki ajka, egyenes orra. Hogy is szállhatnék
szembe egy ilyen vetélytárssal?

Végül telefonálok az öcsémnek, aztán anyámnak,

majd Halimának, és megkérem őket, hogy minél
előbb jöjjenek el hozzám. Nem fogom hagyni
magam, nehéz lesz, de küzdeni fogok, minden
fegyverrel, amit csak találok. Elhatározom, hogy
haditanácsot tartok. Összehívom a vezérkart.

Elsőként az öcsém, Hamza érkezik meg. Kimért

hangon elmagyarázom neki a döntésemet. Fel kell
keresnie az egyik távoli nagybátyánkat, aki marabu,
és Wouro Ibbiben lakik, egy kis mezővárosban,
Maroua környékén. Nem csak azt akarom elérni,
hogy a férjem jobb belátásra térjen, és újra én legyek
a kedvence. Hanem azt, hogy a nagybátyám
szabadítson meg a riválisomtól. Mert szó sem lehet
arról, hogy osztozzam a férjemen!

–  Mondd meg neki, hogy bármire kész vagyok.

Mindent megadok, amit csak akar. Mindent
megteszek, amit csak kér. De azt akarom, hogy ez a
nő menjen el! Azonnal! Hogy Alhadji tagadja meg!
Maradj ott annyi ideig, amíg csak szükséges. Ebben a
borítékban ötezer frank van. Nyugodtan költsd el.
Még ha azt kéri, hogy egy egész marhát áldozzunk
fel, azt is tedd meg! A pénz nem számít. Azt akarom,
hogy tűnjön el! Jól jegyezd meg a nevét, és az anyjáét
meg az apjáét is, hogy átkot küldhessen rá.

–  Megértettem, nővérem. Ne aggódj! Megteszek

mindent, amit kell.

– Bízom benned. Maradj ott addig, amíg szükséges.

Egy órával később anyám lépi át diszkréten az

ajtóm küszöbét. Ahogy megpillantom, agresszíven
odavetem neki:

– Diddi, csinálj valamit, el kell tűnnie!

–  Safira, vigyázz! Ne akarj másnak ártani, mert

visszaüthet rád. Vigyázat a siirivel! Veszélyes
praktika átkot küldeni valakire.

– Nem érdekel. Bármire kész vagyok, nem vagyok

hajlandó eltűrni ezt a gyalázatot.

–  A  poligámia nem szégyen egy asszonyra nézve.

Munyal! Uralkodj magadon, Safira!

Alig tudom türtőztetni a haragom, tompa hangon

sziszegem neki:

– Alhadji elutazott vele Yaoundéba.

– Micsoda? Ma elutazott? És vele? Máris?

– A törvény megszabta hét nap szemlátomást nem

volt neki elég. Inkább másutt keres további
nyugalmat: vele és osztozkodás nélkül.

–  Ne is törődj vele! Ez  az újdonság varázsa.

Hamarosan elmúlik, és a férjed rájön, hogy téged
szeret. Mindig is veled élt, szerelmesebben tér majd
hozzád vissza, mint valaha. Csak legyél egy kicsit
türelemmel.

–  Nem akarok türelemmel lenni! – csattanok fel

ingerülten. – Soha többé ne beszéljetek nekem
munyalról! Nem fogom türelmesen kivárni, hogy
elmúljon a szeszélye, ahogy mondod. Nincs időm rá,
hogy egy kétes bizonyságú pillanat elérkezését
lessem. Én azt akarom, hogy most azonnal menjen
el. Azt akarom, hogy küldj rájuk karfát, rontást, hogy
szétválaszd őket, hogy marakodjanak Yaoundéban.
Azt akarom, hogy a férjem bánja meg, hogy elvette
ezt a nőt. Mindenemet, amim van, képes vagyok
odadobni ezért. De a becsületemet nem vagyok
hajlandó elveszíteni.

– Megijesztesz, Safira. Hogy tudtál így megváltozni

egyetlen hét alatt? Engedd meg, hogy elmondjak
neked egy történetet. Hallgass meg. Ezt szokták
minden nőnek mesélni, amikor szükségét érzi, hogy
ezotériához folyamodjon.

Egyszer egy asszony elmegy egy marabuhoz, és azt

mondja neki: „Azt akarom, hogy a férjem szeressen,
és hűséges legyen hozzám.” A  marabu arra kéri,
hozzon el három szálat egy oroszlán bajuszából,
hogy abból készítsen neki amulettet. Az  asszony
sokat töpreng, hosszan keresi a megoldást, hogyan
közelíthetné meg veszélytelenül egy magányos
oroszlán barlangját. Azt találja ki, hogy nyers húst
tesz le néhány méterre a barlang szájától, aztán
gyorsan odébb megy, miközben az oroszlán eszik.
Mindennap ugyanígy tesz, mindig egy kicsit
közelebb merészkedve az állathoz. Bizonyos idő
elteltével az oroszlán megszokja, és már várja. Aztán
hagyja magát megsimogatni, végül az asszony
megszelídíti. Így tudja kihúzni a bajuszszálait
anélkül, hogy a vadállat az ellenségesség legkisebb
jelét mutatná. Amikor elviszi a marabunak, amit
kért, a bölcs azzal bocsátja útjára: „Ha meg tudtál
szelídíteni egy oroszlánt, akkor a férjed, egy szegény
férfiú nem foghat ki rajtad. Tégy vele pontosan
ugyanúgy, ahogy az oroszlánnal, és örökre a tiéd
lesz. Ha meg tudtad szerezni ezeket a bajuszszálakat,
az azt jelenti, hogy rendelkezel a legjobb
tulajdonságokkal, amelyekkel egy asszony csak
bírhat: türelemmel és ravaszsággal. Úgy foglalkozz a
férjeddel, ahogy egy gyermekkel tennéd. Szelídítsd
meg, ahogy ezt az oroszlánt megszelídítetted. Légy
türelmes, ravasz, intelligens. És ő soha nem tud majd
elválni tőled. Tessék: ez a titok, így láncolhatsz
magadhoz egy férjet. Egyetlen amulett sem képes ezt
felülmúlni.”

–  Kérlek szépen, Diddi, hagyd abba! – fakadok ki

elkeseredve. – Már ismerem ezt a történetet.
A  férjem esküvőjén is elmesélték. Mindenki ezzel
traktált. Minden nő, aki ott volt, ezt a tanácsot adta.
Az  oroszlán néha vipera volt, máskor hiéna. De
ugyanaz a történet. Nem érted, mit mondtam neked
az előbb? Akkor még egyszer elmondom: a férjem
azzal a nővel utazott el, aki épphogy csak idekerült,
és mielőtt elutazott volna, még képes volt sértegetni
és ócsárolni engem! Az a nő a befolyása alatt tartja,
és te még türelemről, ravaszságról, meg mit tudom
én, miről prédikálsz itt nekem!

E szavak hallatán anyám általában szelíd tekintete

megkeményedik. Ő  is ismeri a poligámia
fonákságait, ő is szenvedett tőle. Egyébként még
mindig szenved. Amióta apám újra megnősült, csak
az új nejével törődik, egy húszesztendős pipivel.
Anyám alig töltötte be az ötvenet, máris háttérbe
van szorítva. Apám tudomást se vesz róla. Az  új
asszony lenézi, és nem zavartatja magát, folyton-
folyvást bemegy apámhoz, akár az ő defandéja van,
akár nem. Amikor anyám egyetlenegyszer lázadni
merészelt, apám úgy lehordta a riválisa előtt, hogy
anyám megfogadta, ezután levegőnek nézi. Öt éve
anyámnak már nincs walaandéja, és tehetetlenül
nézi, ahogy a feleségtársa teljesen kisajátítja a férjét.

– Diddi, érts meg! Nem akarom úgy végezni, ahogy

te. Ez a lány egy hét házasság után már a kedvence.

–  Van pénzed? Még ma este elmegyek a

nagymecset imámjához, Oustaz Salihoz. Imákra és
áldozatokra van szükséged. Ki tudja? Lehet, hogy a
lány családja már csinált valamit, és a férjed meg
van babonázva.

–  Már akkor ezt kellett volna tennünk, amikor

értesültünk a tervéről. Lehet, hogy akkor
megakadályozhattuk volna az egészet.

– Most már én is belátom. Gondolnom kellett volna

rá. De ne aggódj, kézbe veszem a dolgokat.

– Ne riadj vissza semmitől!

– Mit akarsz ezzel mondani?

–  Hogy váljanak el! Vagy menjen el örökre, vagy

tébolyodjon meg, vagy haljon meg! Bármelyik
megfelel. Ne érd be Oustaz Salival. Legalább három
másik marabut is keríts még.

– Haljon meg? Na ne, Safira! Csak nem vetemedsz

már gyilkosságra? – hüledezik anyám rémülten.

–  Nem akarom úgy végezni, ahogy te – ismétlem

konokul, kezemet ökölbe szorítva. – Ha nem megy el,
akkor haljon meg!

Halima nem rejti véka alá a felháborodását,

amikor az ágyon ülve végighallgatja, mi történt ma
reggel köztünk Alhadjival, aztán meg az anyámmal
folytatott beszélgetést.

–  Szóval elutazott vele! Ráadásul még sértegetett

is.

– Rosszabb. Azt mondta, nem érdekli, mit érzek, és

kijelentette, hogy nevetséges vagyok, amikor nem
tudtam visszatartani a könnyeimet. Remélem,
lezuhan az a gép, mielőtt földet érne!

–  Csitt, Safira, nem mondhatsz ilyeneket!

Mégiscsak a gyermekeid apjáról van szó, és szereted,
bármit mondasz is. Mégsem akarhatod a halálát!

–  Inkább szeretném holtan tudni, mint annak a

lánynak a karjaiban. Ha láttad volna ma reggel a
szende képét!

– Mert te láttad? Milyen?

– Fiatal és szép.

–  Vagyis olyan, mint te. Mint minden nő, akit

gazdag férfi vesz feleségül.

–  Amikor Alhadji elvett, igen, én is ugyanilyen

fiatal és ugyanilyen szép voltam. Ma viszont öregnek
érzem magam. A  férjuram meg annyira ifjúnak,
hogy lányunk korú feleség kell neki.
 – Öreg, harmincöt évesen?! Ő meg fiatal ötvenen?
Igaz, a férfiak azt állítják, hogy ők még
kilencvenévesen is képesek feleséget tartani. De jó.
Nem most kezdelek el győzködni. Azt mondtad a
telefonban, hogy sürgős ügyről van szó. Elnézést,
hogy nem tudtam előbb jönni. Én is az én szarházi
férjemmel voltam elfoglalva.

–  Mit csinált? Ne nevezd szarházinak, ő nagyon

rendes ember, soha nem vétett ellened.

–  Hogy Allah soha ne is engedje, hogy módja

legyen rá, tartson meg minket a szegénységben,
óvjon meg a gazdagságtól. Ne ámítsd magad! Egy
fikarcnyit se különb a tiédnél. Az  összes férfi egy
anyától született, mind egyforma. Csak éppen neki
nincs elég pénze, hogy macsóskodjon. Ne is
vesztegessük rá a szót. Mit szerettél volna?

Kihúzom az egyik fiókot, és kiveszek belőle egy

dobozkát, amely ragyogó ékszereket rejt. Egy
aranyból készült szettet, amit a férjemtől kaptam egy
közös mekkai zarándoklat során, néhány évvel
ezelőtt.

–  Diszkréten el kell adnod nekem ezt az ékszert.

Pénzre van szükségem. Sok pénzre!

–  De miért, Safira? Mit csinálsz a pénzzel? Miért

akarsz megválni ezektől a csodálatos ékszerektől?
Ráadásul imádod is ezt a szettet!

– Imádtam. A szerelmünk jelképe volt. De ma már

csak szimpla smukk. Még az sem, csupán arany.
Arany, azaz pénz. Ékszerem van dögivel. Az összeset
kész vagyok odaadni, hogy visszaszerezzem a
férjem. Nem a szerelmét. Az  meghalt, mindörökre
elveszett. A  saját kezével ölte meg. Nem is!
A micsodájával.

Halima harsányan felkacag, majd komolyságát

visszanyerve megcsóválja a fejét, és azt mondja:

–  Hihetetlen egy teremtés vagy, de vigyázz! Ha

egyszer belekezdesz ezekbe a marabu- meg siiri-
ügyletekbe, többet nem mászol ki belőlük. Fennáll a
veszély, hogy mindent elveszítesz, és ami még
rosszabb, az egész visszaüthet rád vagy a
gyerekeidre.

– Mondd, Hali, mégis mit csináljak? Nézzem végig

szépen, hogy ez a lány, aki alig idősebb a saját
lányomnál, elveszi tőlem a férjemet? Veszítsem el az
otthonomat? Tegyem ki a gyerekeimet annak, hogy
hagyom magam megtagadni, és ezzel szenvedést
okozok nekik? Túl kicsik még ahhoz, hogy az anyjuk
nélkül éljenek. Mit akarsz, Hali, mit csináljak?
Tűrjek ölbe tett kézzel, azt várva, hogy mikor
szabadul meg tőlem? Pusztuljak én is bele a bánatba,
mint Mariam barátnőnk, amikor a férje újranősült?
Hogy aztán a halálom után a férjem, ahogy az övé az
ő halála után, egy harmadik asszonyt hozzon a
helyemre, akit egyenesen az én lakásomba költöztet,
örökre kitörölve még az emlékéből is? Allah
akaratából halunk meg, mondja majd akkor! Mit
akarsz, mit tegyek? Mit szabad? És mit nem? Amikor
háborúban állunk, nem válogatunk a fegyverekben.
Felkapjuk azt, ami a kezünk ügyében van, és azzal
nyomulunk előre. És ez a lány? Mire számított,
amikor úgy határozott, hogy hozzámegy egy nős
férfihoz? Azt hitte, majd készségesen átengedem
neki, vagy mi? Nem én akartam, hogy ide jussunk.
Nincs választási lehetőségem. Egyszerűen csak
védekezem. Szerettem őt. Minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy megelégedésére szolgáljak. Jó
feleség voltam. Kitűnő anya. Intelligens, egészséges
gyerekekkel ajándékoztam meg, fiúkkal is, lányokkal
is. Vigasztaltam, teljes szívemből, teljes lelkemből
szerettem. Mit akart még? Nem vagyok gonosz.
Rákényszerítenek, hogy az legyek. Nem én akartam
ezt a háborút. De van más választásom?

Zihálva felállok, a közelemben lévő ásványvíz után

nyúlok, közvetlenül az üvegből iszom pár kortyot,
majd így folytatom:

– Mit akarsz, mit tegyek? Mit tehetek? Mekkora az

én mozgásterem? Van igazi választási lehetőségem?
Mire megyek egy férfi szerelmének állítólagos
jelképével, amikor az a veszély fenyeget, hogy
örökre elveszítem?

– Mennyit kérsz érte? – csattintotta össze a dobozt

Halima.
 III
 

Én vagyok a daada-saaré. Az  újonnan jött egyfajta

tiszteletet tanúsít irányomban. Nyugodt, befelé
forduló lány. A  tekintetében gyakran mintha
cseppnyi szomorúság tükröződne, de ezt nem
vagyok hajlandó meglátni. Puszta képmutatás lehet
csak.

A  gyerekek között érzi magát a legfesztelenebbül,

sokat beszélget velük. Nincs ínyemre, hogy a
lányaim ennyire kedvelik, de nem akadályozhatom
meg, hogy meglátogassák a mostohájukat, magamra
vonnám vele Alhadji haragját. Ráadásul a végsőkig
színlelnem kell. Soha nem fogom kimutatni ennek a
nőnek, mennyire gyűlölöm.

Én vagyok a daada-saaré. Elmagyaráztam

Ramlának a koncesszió működését. Segítettem neki
bekapcsolódni a napi rutinunkba. Mindig
megőriztem vele szemben a hidegvéremet, és nyájas
arccal fordultam felé. Tanácsokkal láttam el, és
rendelkezésére álltam, ha kellett.
 Alhadji megváltozott, még ha lépten-nyomon az
ellenkezőjét hangoztatja is. Nem olyan
kiegyensúlyozott, nem szentel rám annyi időt, mint
azelőtt. Amikor rám kerül a sor, nem igazán
mutatkozik figyelmesnek, mintha másutt járnának a
gondolatai. Meg aztán, az se tetszik, hogy látom,
tablettákkal tömi magát, erősítőkkel és
afrodiziákumokkal, egészen függővé vált már.

Ahogy telt az idő, hozzászoktam, hogy osztozzam

rajta. Az  álmatlanság, ami kezdetben gyötört, ha a
másikon volt a sor, a sírógörcsök, az undor, amikor a
férjem hozzám ért, lassan megszűntek, az
elszántságom azonban nem gyengült. Továbbra is
azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt.
Amihez csak az kell, hogy Ramla elmenjen.
Semmiképp se szabad teherbe esnie. Minden gyerek,
akit a világra hoz, az enyémek örökségét apasztja.
Az  új ivadékkal csökkenne az apjuk irántuk való
szeretete. Én kénytelen vagyok osztozni rajta, de
nem akarom, hogy a gyerekeimnek is osztozniuk
kelljen. Árgus szemmel figyelem a ciklusát. Tudom,
mikor kell megjönnie a menstruációjának. Azokon a
napokon feszülten lesem, megy-e imádkozni, mert
ha imádkozhat, az azt jelenti, hogy nem jött meg a
vérzése, terhes. A szívem repes, amikor látom, hogy
figyelmen kívül hagyja a müezzin hívását. Újra
felszabadultan lélegzem. Legalábbis a következő
ciklusáig.
 Az átkok eddig nem hatottak. Az ékszereim viszont
egymás után tűnnek el. Egyre nagyobb kiadásokba
verem magam. Amint látom, hogy semmi eredmény,
lecserélem a marabut. Ha egy újabbnak a híre eljut
hozzám, azonnal felkeresem. Pénzre van szükségem.
Egyre több pénzre, hogy megvalósítsam titkos
terveimet. Telik az idő, és nemcsak hogy Ramla nem
mozdul, de láthatólag még egyfajta magabiztosságra
is szert tett. Befészkelt ide!

Pénzre van szükségem, és szerencsére pont most

van a zakát, a kötelező alamizsna ideje. Alhadji
Issának stresszes időszak, nekem viszont pompás,
mert egyedül az évnek ebben az időszakában tudom
feltűnés nélkül kihúzni magam a pénzzavarból. Öt
napja a város legszegényebbjei folyamatosan
özönlenek a házhoz. A  nappalt, sőt egyesek még az
éjszakát is a koncesszió körül töltik, a puszta földön
ülnek szótlanul. Semmi nem tántorítja el őket, még a
perzselő délutáni napsütés sem. Mindannyian
türelmesen várják, hogy elkezdődjék végre az oly
régóta áhított alamizsnaosztás. Valahányszor nyílik a
koncesszió súlyos kapuja, mind egyszerre
felpattannak, beszélni és kiabálni kezdenek,
lökdösődnek. Hiába szorítják vissza őket
kíméletlenül az őrök, ez nem töri le a lelkesedésüket.
A  nők is tolongva lesik, mikor kezdődik végre a
bankjegyek osztogatása. Ahogy minden évben,
Alhadji az idén is egyik alkalmazottját bízza meg
azzal, hogy készítse elő az imámoknak, a
családapáknak, valamint azoknak a személyeknek
szánt borítékokat, akikről tudni lehet, hogy
szükséget szenvednek. A  férjem minden reggel,
mielőtt elmenne hazulról, itt hagy nekem egy-két
millió frankot, hogy osszam szét a ház előtt nyüzsgő
embereknek. Kezdettől fogva tudom, hogy én nem
nyúlhatok a zakát pénzéhez, Alhadji feleségeként
nem rendelkezhetem vele. Pontosan ezért meri rám
bízni. És én éveken át mindig szét is osztottam ezt a
pénzt, ahogy kellett. Csakhogy most nekem is
szükségem van rá. És már nem elég az, amit
lecsippentek a vásárlásra kapott pénzből, vagy még
diszkrétebben egyenesen a gandurái zsebéből
csenek ki. Nem riadok vissza attól, hogy egymás után
felnyissam a borítékokat, kivegyem a bennük lévő
összeg felét, majd gondosan visszazárjam őket. Attól
sem riadok vissza, hogy lefizessem a gyerekek
Korán-oktatóját, akire a borítékok szétosztása van
bízva. Miután Alhadji elment otthonról, behívatom a
nappaliba.

–  Malloum, menned kell kiosztani a pénzt a

szegényeknek. Elnézést, hogy figyelmeztetlek, de
ügyelj rá, hogy ne legyen dulakodás. Emlékszel,
tavaly Alhadji Sambo udvarában néhányan
meghaltak zakátosztáskor. Alhadji nagyon a szívén
viseli, hogy nála ne legyen botrány. Intézd úgy, hogy
ezt megértsék az emberek.
 –  Persze, hadzsa. Mindig figyelmeztetem őket,
hogy ha nem higgadnak le, visszaviszem a pénzt a
házba.

–  Jól van. Intelligens fiú vagy, és én támogatlak

téged. A legjobb, ha őszinte leszek veled. Alhadji ma
reggel kétmilliót adott, hogy osszam szét. De
egymilliót megtartok belőle. Nem magamnak teszem
el. Hanem azt a részt növelem vele, ami a szükséget
szenvedő rokonaimnak jár, de Alhadjinak nem
akarok erről beszélni. Te is eltehetsz kétezret a
személyes szükségleteidre. Mindez köztünk marad.

–  Igen, természetesen, hadzsa – mondja a fiú,

akinek csöppet sincs ellenére, hogy az áldásommal
megtarthat egy részt magának a legelesettebbeknek
szánt pénzből.

–  Ha véletlenül rákérdezne, én átadtam neked

kétmilliót, amit te szétosztottál a jogosultak között.
Mint rendesen. Ötezer frankot a nőknek, tízet a
férfiaknak.

– Máris intézem, hadzsa. Bízzon bennem.

Én vagyok a daada-saaré. Megérdemlem, hogy

ebből némi előnyöm származzon. Közéjük tartozik a
zakát is.
 IV
 

Most már szorosan szemmel tartom az itthoni széfet.

Alhadji rendszeresen feltölti, és szükség esetén
kivesz belőle. Ramlának és nekem megmutatta, hogy
kell kinyitni, ahogy azt is, hol tartja a kulcsokat, ha
netán a távollétében pénzre lenne szükségünk. Nos,
én nem várom meg, hogy bekövetkezzen ez a
szükség, kreálok én magam. Megtanultam ravasznak
lenni, és élek is vele. Gyakran viszem a gyerekeket
fogorvoshoz, és nagyobb összeget íratok a számlára.
Az  orvosokat arra kérem, hogy mindenféle
képzeletbeli bajaimra írjanak fel gyógyszert, amit
aztán a közeli patikában túlszámláztatok.
A  „háborús” időben megélénkült fantáziámat a
koncesszió raktárában tárolt, nagy mennyiségben
vásárolt termékek sem kerülik el. Ha a piaci árusok
csodálkoznak is, mennyi olajat, cukrot, rizst vagy
tejet veszek a koncessziónak, a legkisebb
megjegyzéstől is tartózkodnak. Én vagyok a daada-
saaré, hatalmam van. Nem érdekük, hogy
konfliktusba kerüljenek velem. Ráadásul védem is
őket, és bőkezű vagyok. Alhadji nemigen foglalkozik
a koncesszió napi kiadásaival, mivel mindig
mértéktartóan és észszerűen intéztem ezeket a
dolgokat. Csakhogy az még azelőtt volt, hogy
újraházasodott volna! Most viszont a legkisebb
alkalmat is lesem.

Egy nap több köteg eurót találok a széfben.

Tudom, hogy nagyon sokat ér a nemzeti valutához,
az afrikai valutaközösségi frankhoz képest. Néhány
héttel ezelőtt nagy bosszúságomra Alhadji Párizsba
vitte Ramlát. Én még sosem jártam Párizsban.
Amikor megkérdeztem tőle, hogy engem miért nem
vitt el soha, egyszerűen azt válaszolta, semmi
keresnivalóm ott. Én nem vagyok tanult nő. Alig
tudok franciául. Mi értelme lenne nekem Európába
menni? Ez  a külföldi pénz bizonyára a múltkori
kiruccanásukról maradt. Ramla dugig tömött
reklámtáskákkal tért haza, míg nekem Alhadji csak
egy üveg parfümöt nyomott a kezembe, a
gyerekeknek meg édességet. Nem csoda, ha ettől
még nagyobb lett a felháborodásom és a haragom!
Mivel az átkok még mindig nem hozták meg a kívánt
eredményt, az a tervem, hogy súlyos házastársi
konfliktust idézzek elő Ramla és a férje között.
Támadt egy ötletem. Olyan ragyogó ötlet, hogy
felkacagok. Megtartom magamnak a széfben lévő
eurót.

 
Amint Halima belép a lakásomba, kétszer is
ráfordítom a kulcsot.

– Tudod, mennyit ér ez? – kérdezem tőle suttogva.

– Jaj, istenem, Safira! Ez sok pénz. Euró.

– Mennyi? – unszolom izgatottan.

–  Tízezer euró! Az  körülbelül hatmillió afrikai

frank. Elloptad Alhadjitól?

–  Nana, Hali! Emlékeztetlek, hogy a házasságban

nem létezik lopás. Épp csak a bosszúmat készítem
elő. Nincs szükségem rá, hogy most azonnal
felhasználjam ezt a pénzt.

– Akkor mi a szándékod vele?

–  Majd meglátod! Letudatlanozott, hogy a fiatal

pipijével menjen Európába. Majd én megmutatom
neki, ki vagyok! El tudnád rejteni ezt a pénzt? Csak
benned bízom. Soha senkinek nem szabad erről
tudnia. Óvatosnak kell lenned.

– Tudom, hova dugjam. Efelől nyugodt lehetsz.

–  Alhadji képes teljesen eszét veszteni, amilyen

fösvény, és amennyire el van telve magától.
Elképzelhető, hogy átkutattatja a házad, ismervén a
kapcsolatunkat.

– Ott, ahol tartani fogom, hidd el, Safi, hogy sosem

fogja megtalálni.

 
Amikor néhány nappal később a férjem felfedezi a
gaztettet, tombolni kezd, üvöltözik. Teljesen elveszti
a fejét. Épp Ramla a soros. Az  ordítozás az egész
koncesszióban visszhangzik. Azonnal rájövök, mi
történt, de a szemem se rebben. A  lelkem mélyén
ujjongok örömömben, hogy a feleségtársam
kellemetlen perceket él át. Nemsokára a férjem
engem is hívat, nagy nyugodtan átsétálok a lakásába.
Áll és tajtékzik, Ramla egy fotelban ül és sír. Épp
csak felpillant, amikor megérkezem. Szolidaritásom
jeléül leülök mellé. Fegyverszünet a
balszerencsében.

–  Mikor nyitottad ki utoljára a széfet, Safira? –

szegezi nekem dühösen a kérdést Alhadji.

– Úgy egy hete, azt hiszem. Te kértél meg rá, hogy

vegyek ki egymillió frankot. A  fivéreddel voltál, ha
jól emlékszem.

– Mennyi pénz volt a széfben? Pontosan mit láttál

benne?

–  Nem tudom. Nem számoltam meg a pénzt. Csak

kivettem egymilliót a bankjegykötegek közül. Ott
voltak az ékszerek is, amiket a széfben tartok, meg
Ramla ékszerei, és azok, amiket a lányoknak vettél.
Meg volt ott valami másféle pénz is, de azt nem
ismerem.

–  Az  a pénz eltűnt. Euró volt. Legalább hat-hét

millió frankot érő. Európából hoztam vissza. Nem te
vetted ki véletlenül? Egyedül ti fértek hozzá a széf
kulcsaihoz. Jobb, ha bevalljátok!

–  Eltűnt? Nekem semmi közöm ehhez, Alhadji, és

ezt te is tudod. Nem huszonkét évnyi házasság után
kezdek majd el lopni. És ha rákényszerülnék,
nyilván ahhoz nyúlnék, amit ismerek. Ne keverjetek
bele a dolgaitokba! Egyébként most hallok először
erről az euróról.

E szavakra Ramla még jobban rázendít a sírásra.

Épp csak egy pillantást vetek rá.

–  Én nem vettem el azt a pénzt – mondja

fuldokolva.

– Én se vettem el.

– Kész vagytok megesküdni a Koránra? – kérdezi a

férjem, különös fénnyel a szemében.

Az  iszlám mindig a legutolsó, amihez

folyamodnak, ha fényt akarnak deríteni az
igazságra. A  Könyvre esküdni rendkívül komoly
dolog, csak nagyon ritka esetben tartják ezt
indokoltnak. A  Koránra esküdni súlyos fenyegetést
hordoz, akár az egész családot kiteheti a
megsemmisülés veszélyének. Bár tudtam, milyen
önző Alhadji, és mennyire ragaszkodik a pénzéhez,
nem számítottam rá, hogy ilyen szélsőségre
ragadtatja magát. Úgy döntök, a döbbenet kártyáját
játszom ki:
 – Megesküdni a Koránra? Te tréfálsz, Alhadji! Soha
nem játszadoznék a Koránnal! – állok fel ugyanolyan
felháborodottan, amilyen ő. – Nekem gyermekeim
vannak!

–  Nem tehetem a kezem a Koránra addig, amíg a

családom engedélyt nem ad rá – jelenti ki elhaló
hangon Ramla is.

–  Azért mondjátok ezt, mert tudjátok, hogy nem

vagytok ártatlanok. Menjetek vissza a lakásotokba!
Hamarosan újra hívatlak benneteket. Döntsétek el,
hogy botrányt akartok, vagy inkább rendezzük le
magunk között a dolgot.

– Ott van a személyzet is! – jegyzi meg Ramla. – Ők

is lophatnak.

Én azonnal rátromfolok:

–  Meg ott vannak a te drága cimboráid is, akik

mindig itt lézengenek. Őket persze nem gyanúsítod.

– Csak nektek van kulcsotok a széfhez.

–  A  kulcsok mindig ugyanott vannak – mondja

Ramla.

– Egy olyan helyen, ami még csak nem is titkos…

–  Tűnjetek a szemem elől! Nemsokára újra

hívatlak benneteket. Addig gondolkodjatok!

Anélkül, hogy egyetlen pillantást váltanánk

egymással, mindketten visszatérünk a lakásunkba.
Feleségtársam kétségbeesésétől repes a szívem,
nehezemre esik palástolni az örömömet. Végre ő is
megtapasztalja a házasság fonákját.

Alig egy éve van férjnél. A  mézeshetek végképp

befejeződtek. Alhadji fenyegetőzése engem teljesen
hidegen hagy. Volt már időm hozzászokni a
dühöngéseihez meg a hangulatváltozásaihoz.

Később Alhadji két alkalmazottja kíséretében

bejön a lakásomba. Arra kér, hogy menjek ki. A teljes
lakást felforgatják. A  férjem inkvizítori tekintetétől
kísérve felemelgetik a szőnyegeket, megvizsgálják a
mennyezetet, összevissza túrják a ruhákat a
szekrényekben, minden csecsebecsét kinyitnak a
rémült gyerekek szeme láttára. Én semmilyen
érzelmet nem mutatok.

Aztán ugyanezt megismétlik Ramlánál is. Semmit

nem találnak, ami csak tovább szítja férjünk
haragját. Ekkor újra hívat minket.

Ramlának már vörös a szeme a sok sírástól.

Látszik rajta, hogy teljesen fel van dúlva. Alhadji
hosszan végighordozza rajtunk a tekintetét, majd így
szól:

–  Megbíztam bennetek. Ebben az országban

minden férfi rejtegeti a vagyonát a feleségei előtt. Én
mindent megtettem, ami tőlem telt. Soha semmiben
nem szenvedtetek hiányt. Hogy voltatok képesek
meglopni? Újra felteszem a kérdést: melyikőtök vette
el azt a pénzt? Az, aki bevallja, bocsánatot nyer. Ha
továbbra is makacsul tagadtok, az súlyos
következményekkel jár majd rátok nézve, mert úgyis
kiderítem az igazságot. Marabukhoz fordulok,
értesítem a rendőrséget, mindent megteszek, hogy
leleplezzem a bűnöst. Safira, gyere velem.

Félrevonul velem a másik nappaliba.

– Szóval? Van valami mondanivalód?

–  Megloptalak tán az utóbbi huszonkét évben?

Mielőtt újraházasodtál, eltűnt valamid?

– Ne most akard kiegyenlíteni a számlát. Most nem

az új házasságomról beszélünk.

–  Egyébként te magad mondtad: én egy tudatlan

nő vagyok. Alig beszélek franciául, nincs miért
Európába mennem. Mihez kezdenék azzal az
euróval? Hova menjek vele? Ha lopnom kellene, azt
venném el, amit ismerek. Ne felejtsd el, hogy
írástudatlan vagyok. Még csak nem is ismertem ezt a
pénzt, mielőtt nem beszéltél róla! Jobban tennéd, ha
azoktól követelnél magyarázatot, akik koptatták az
iskolapadot, és elég műveltek ahhoz, hogy Párizsba
menjenek.

Azzal sarkon fordulok.

Megkövülve áll, elképesztette a magabiztosságom

és a vakmerőségem. Amikor visszamegyek az első
nappaliba, gúnyosan odavetem Ramlának:
 – Vár a férjed a másik nappaliban!

Mivel nem tud összezavarni bennünket, a férjünk

dúl-fúl, tajtékzik, fenyegetőzik – hasztalan. Se Ramla,
se én nem vagyunk hajlandók esküt tenni a Koránra,
inkább vállaljuk, hogy az ő haragjával nézzünk
szembe, mint Allahéval. Utolsó próbálkozásképpen
sötétedés után még egyszer magához hívat
bennünket. Ezúttal nem emeli fel a hangját. Hosszan
végigmér bennünket, hideg tekintettel. Zárkózott
arca semmi jót nem ígér. Ramla a legtávolabbi
fotelbe ül le, retteg. Alig képes nyitva tartani a
szemét, annyira meg van dagadva a sok sírástól.
Alhadji zord tekintetével még egyszer végigpásztáz
mindkettőnkön, aztán keményen nekünk szegezi a
kérdést:

– Nos, Safira, van valami mondanivalód?

– Nincs – felelem egyenesen a szemébe nézve.

– És neked, Ramla? – fordul a feleségtársamhoz.

Ramla egy szót se szól, könnyekben tör ki.

–  Akkor mindkettőtöket megtagadlak. Merthogy ti

összejátszotok. Szövetkeztetek ellenem, hogy
meglopjatok. Készüljetek, a sofőr azonnal visszavisz
benneteket a családotokhoz. Nincs több
mondanivalóm. Elmehettek.

Ramla nem felel semmit. Némán feláll, és

visszamegy a lakásába. Alig tíz perccel később újra
kijön, és beszáll az autóba. Én nyugodtan ülök
tovább. A  feleségtársam távozása után Alhadji
merev arccal, megvetéssel pillant rám.

–  Mondtam, hogy mindkettőtöket megtagadlak.

A feleségtársad már elment, te mire vársz? Indulj!

–  Igazságtalan vagy. Milliárdos vagy, és ezt a

vagyont a házasságkötésünk után szerezted. Amikor
hozzád mentem, szerény anyagi helyzetű férfi voltál,
de kedves. Ahogy duzzadt a bankszámlád, úgy
kérgesedett a szíved. Kezdetben szerettük egymást.
Aztán úgy döntöttél, én már nem vagyok neked elég.
Nem, neked egy tanult nő kellett, egy fiatal pipi
kellett. Mindent eltűrtem. Erre most azzal
gyanúsítasz, hogy elloptam az euródat. Hatmillió
frankról van szó, Alhadji! Mi az a hatmillió egy
milliárdosnak több mint húszévnyi házassághoz és
önfeláldozáshoz képest? Mi az a hatmillió ahhoz a
hat gyermekhez képest, akikkel megajándékoztalak?
Mi ez a pénz ahhoz képest, amit együtt megéltünk?
Az  ékszerek, amiket az évek során kaptam tőled,
jóval többet érnek hatmilliónál. Mindet visszaadom
neked, de nem megyek el, nem hagyom el a
gyermekeimet.

Egyetlen szót se szól. Felállok és kimegyek. Fél

órával később, amikor a gyerekekkel vacsorázom, a
sofőr lép be a lakásba.
 – Hadzsa, visszajöttem.

– Na és?

–  Alhadji arra kért, hogy mondjam meg, hogy…

hogy várja önt a kocsi – makogja zavartan.

Engedelmeskedem – a méltóságomról van szó! Ha

ilyen durván elbocsátottak, nem maradhatok.

Ahogy az autó az apám háza felé tart velem, sebesen

jár az agyam. A  célomat elértem. Sikerült
megtagadtatnom Ramlát! Csakhogy én is
megégettem a szárnyam. Elmegyek, de az én
megtagadásom nagyon súlyos következményekkel
járhat. A  gyerekeim még kicsik, a családom szerény
anyagi körülmények között él, tőlem függnek.
A sofőr, aki egy ideje hallgat, nem bírja sokáig féken
tartani a kíváncsiságát.

–  Mi történt, hadzsa? Kérem, bocsássa meg a

kérdésem, de tényleg nem értem.

–  Ellopták otthon a pénzét. Az  euróját. És

bennünket vádol. Huszonkét év alatt egyetlen frank
se tűnt el a házunkban. Te is tanú vagy rá, Bakari!
Legalább tíz éve szolgálsz nálunk.

– Ez bizony igaz, hadzsa!

–  Újra kellett nősülnie ahhoz, hogy ez

megtörténjen! Tegyél ki inkább a nővérénél. A  férje
nagybátyám, és bizalmas barátja Alhadjinak. Talán
jobb lesz, ha legelőször vele beszélek.

– Jó ötlet, hadzsa. De nagyon kérem, ne árulja el a

férjének, hogy ott tettem ki. Azt az utasítást kaptam,
hogy mindkettőjüket a szüleikhez vigyem vissza.

–  Apám koncessziója úgyis közel van a

nagybátyáméhoz. Majd azt gondolja, hogy gyalog
mentem oda.

Ahogy belépek a sógornőm szobájába, zokogva

vetem magam a földre. Az  elmúlt hónapok
szenvedései miatt sírok, a férjem árulása miatt,
azért, hogy elfordult tőlem. Pusztán a pénz miatt
tagadott meg. A  nővére a könnyeim láttán a
legrosszabbra gondol, odasiet hozzám, aggódva
faggat:

–  Mi történt, Safira? Az  öcsémet érte valami?

Meghalt? Vagy valamelyik gyereket? Mi történt?
Beszélj, kérlek, ne hagyj kétségek között!

– Senki nem halt meg. Csak én. Csak az én szívem

tört össze. Alhadji megölte a lelkemet.

– Mi történt, ami annyira szörnyű?

Feláll, és leengedi a függönyöket, hogy elrejtsen

bennünket a feleségtársai és a gyerekeik fürkésző
tekintete elől. Merít a mellette lévő vizesedényből, a
canariból, és odanyújtja nekem.

– Nesze, igyál egy kis vizet, hűsítsd vele a szívedet,

lelkedet. Munyal, türelem, Safira! Minden
problémára van megoldás. Csak a halálból nincs
kivezető út. Meséld el nekem, mi a baj.

– Alhadji megtagadott.

– Micsoda?! Milyen súlyos dolgot követtél el, hogy

ezt tette?

–  Miért követtem volna el bármit is? Miért

automatikusan nekem kell bűnösnek lennem?
Semmi rosszat nem tettem. Amúgy Ramlát is
megtagadta.

– Micsoda?! Mind a kettőtöket? Megőrült, vagy mi?

–  Majdhogynem. Alhadji mindig megőrül, ha a

pénzéről van szó. Állítólag meglopták. Azt mondja,
eltűnt pénze, és bennünket vádol. Pedig hát ismersz.
Soha életemben nem loptam. Utasította Bakarit,
hogy vigyen minket haza a szüleinkhez. Úgy
gondoltam, jobb, ha előbb ide jövök. Végtére is Sali a
nagybátyám! Ha apám megtudja, mi történt, nagyon
rossz néven fogja venni.

–  Jól tetted! Mindig is intelligens teremtés voltál!

Még a bajban is a családot véded. Ó, istenem, mi
ütött a testvérembe? Micsoda szégyen! Ha már téged
nem védelmez, legalább a gyermekeit védelmezné,
és az én becsületemre is gondolnia kéne! Mekkora
szégyen ez nekem a nagybátyád előtt. Még a végén
rám fog haragudni az öcsém méltatlan viselkedése
miatt. Amikor ennyire szoros szálak kötnek össze
bennünket egy családban, mindenkinek az
érzékenységére figyelemmel kell lenni. Ó, testvérem!
Engem is megölsz – sopánkodik a sógornőm, együtt
sírva velem.

– Mit kellene tennem, nővérem? Későre jár. Lehet,

hogy haza kellene mennem, mármint apám házába.

–  Ne mozdulj! – mondja keserűen. – Az  öcsémből

lehet, hogy kiveszett a pulaaku, de bennem még
megvan! Megyek, szólok a nagybátyádnak, és
hazaviszünk. Haza – a férjedhez és a gyerekeidhez.
Jól tetted, hogy nem mentél vissza a szüleidhez.
Micsoda gyötrelem lett volna nekik ez a helyzet!
Mekkora szégyen! Türelem, Safira. Bizony, ilyen a
házasság. Ilyen a poligámia. Én is szenvedek miatta.
A legutolsó feleségünk kleptomán.

A  nagybátyám mindkettőnket elvisz a kocsijával,

aztán hosszú beszélgetést folytat Alhadjival.
A  sógornőm addig segít újra elfoglalni a helyem a
feldúlt lakásomban, fel van háborodva, micsoda
pusztítást vitt véghez az öccse. Amit tud, elpakol,
közben óg-móg, a testvérét szapulja. Engem újra
türelemre int. Mielőtt elmenne, átvezet a férjemhez,
aki továbbra is nagy diskurálásban van az övével.
Mivel a sógornőm idősebb Alhadjinál, annak muszáj
meghallgatnia. Leül a szőnyegre, én meg mellé, és
így szól:

–  Alhadji, neked is türelmet kell tanúsítanod.

Őszintén fel vagyok háborodva a viselkedésedtől.
 – De hát… megloptak! Azt teszem, amit tehetek. Te
magad is tudod, hogy semmiben nem szenvednek
hiányt. Elárulták a bizalmamat.

– Azért nagyon elhamarkodottan cselekedtél. Hogy

voltál képes mindkettőjüket megtagadni?

–  Nem hajlandók megmondani az igazat. Biztos,

hogy ők vették el azt a pénzt.

–  Semmi bizonyítékod nincs rá! – jegyzi meg a

nagybátyám.

–  Ha ártatlanok, miért tagadták meg, hogy esküt

tegyenek a Koránra?

– A Koránra? Neked elment az eszed, öcsém! – kiált

fel elszörnyedve a sógornőm. – Hogy kérhetted azt a
feleségeidtől, hogy tegyék rá a kezüket a Koránra?
Az az egész családot megtizedelheti! Megölhet téged,
megölheti a gyerekeidet, megölhet engem is.
Pusztulást hozhat, szörnyű betegségeket,
balszerencsét! Ezt te is jól tudod, öcsém!

–  Amikor nem voltunk hajlandók megtenni, azt

mondta, hogy ez bizonyíték a bűnösségünkre –
szúrom közbe keményen.

– De öcsém! Hogy vagy képes némi pénzért ekkora

kockázatot vállalni? A  Koránnal játszadozni? –
háborog a sógornőm.

–  Még ha lennének is bizonyítékaid, akkor sem

kellett volna megtagadnod őket – teszi hozzá a
nagybátyám. – Ezzel nem lehet játszani. A válás az a
megengedett dolog, amit Allah a legjobban gyűlöl.
Az egyik hadísz azt tanítja, hogy a válás megrengeti
Allah trónját. Csak rendkívül súlyos esetben volna
szabad a megtagadáshoz folyamodni. Soha nem
szabad azzal játszani, hogy ezt kimondjuk. Még ha
rögtön utána ki is békültök, attól az még
megtagadásnak számít. És a harmadiknál vége a
házasságnak. Még ha szeretitek is egymást, ha
egyetértésre is juttok, soha többé nem lehet
újrakezdeni. Felfogtad, Alhadji Issa, hogy hirtelen
felindulásból elhasználtál egy megtagadást mindkét
feleségeddel?

–  Tényleg őrült dühös voltam. Hatmillió frank, az

mégse hatezer! Azt mindenesetre elismerem, hogy
amióta együtt vagyunk Safirával, soha semmit nem
lopott el – mondja megenyhülve Alhadji.

Ezektől a szavaktól a szívem megbokrosodik,

zokogni kezdek. Nem. Oly sok éven át tényleg soha
semmit nem loptam el. Csakhogy most nem vagyok
ártatlan. Nem annyira az számított, hogy az enyém
legyen az a pénz, sokkal inkább az a vágy sarkallt,
hogy bármi áron, de megszabaduljak a
feleségtársamtól. Nem magára a nőre haragudtam.
Hanem a vetélytársra. Csakhogy nekem sem tetszett
az, akivé váltam. De hát maradt más választásom?
Egy pillanatig úgy érzem, muszáj mindent
bevallanom. Muszáj az arcukba löknöm a teljes
igazságot. Muszáj elmondanom nekik minden
keserűségemet, feltárni előttük még azokat a
lopásokat is, amikre nem derült fény. Szeretném
elmagyarázni, miért volt annyira szükségem pénzre,
bevallani az ezoterikus praktikáimat. Ám a túlélési
ösztön lezárja ajkaimat. Soha senkinek nem szabad
ezt megtudnia. A  becsületem múlik rajta – és a
boldogságom.

A  sógornőm felajánlja, hogy elmegy Ramláért, és

Alhadji némán bólint. Összeszorítom a fogam. Még
semminek nincs vége. A  nővére távozása után,
amikor én még mindig a szőnyegen ülök, kedvesen
így szól hozzám:

–  Jól van, Safira. Hiszek az ártatlanságodban.

Szárítsd fel a könnyeidet. Visszatérhetsz a
gyermekeidhez.

–  Több türelemre intelek, Safira – teszi hozzá a

nagybátyám. A könnyek semmire se jók. Munyal! Te
vagy a daada-saaré. Ha valami probléma van a
koncesszióban, az óhatatlanul besároz téged is.
Türelem, Safira! A  türelem olyan fa, aminek a
gyökere keserű, de nagyon édes a gyümölcse.

– Ez igaz! Safira mindig türelmes volt, és jó feleség.

Ne búslakodj, hogy a holmijaid fel vannak forgatva,
és meg is rongálódtak. Magamon kívül voltam.
Mindent pótolni fogok. Most pedig menj!
  

Az  élet visszatér a szokásos kerékvágásba. Egy

dubaji utazást kihasználva diszkréten felkeresek egy
ékszerészt, és a tízezer euróm birtokában újra
beszerzem az eladogatott ékszereimet, gondosan
ügyelve rá, hogy pontosan ugyanolyanokat
vásároljak. Ami a maradék pénzt illeti,
megszervezek egy utazást Halimának Doualába,
hogy átváltsa nekem frankra, és betegye egy
bankszámlára. Egy titkos számlára, persze. Szilárdan
eltökéltem, hogy nem állok meg.
 V
 

–  Gyorsan menjünk be a szobába! Fontos dolgokat

kell mesélnem neked! – mondja Halima izgatottan.

A  bizalmasom az imént toppant be hozzám, és az

öltözékéből ítélve utazásról tért épp vissza. Egy
élénk színű, mintás ruha van rajta, tiszta gyűrött, és
sárga por lepi. Vonásai nyúzottak a fáradtságtól, de
egész lénye örömtől sugárzik. Fürge léptekkel
elindul a folyosón. A  szobába lépve kulcsra zárom
mögötte az ajtót.

– Honnan jössz?

– Középafrikából, természetesen. Meglátogattam a

nagynénémet, Zeinabout, ahogy azt korábban
mondtam is neked. Annyit dicsérte az ottani
marabukat, hogy muszáj volt utánajárnom a
dolognak. De biztosíthatlak, tényleg elképesztőek! Ha
ezzel kezdjük, egy csomó fölösleges gondtól és túlzott
kiadástól kímélhettük volna meg magunkat.

– Valóban?

–  Mondom, hogy elképesztőek! Csak az előbb

szálltam le a buszról, otthon még nem is voltam.
Siettem, hogy átadhassak mindent, amit hoztam.

– Mesélj!

–  Na tessék! Hogy te milyen türelmetlen vagy!

Türelmetlenebb, mint egy szerelmes galamb. Igaz,
azt szokták mondani, hogy a szerelem olyan hosszú,
mint egy végtelen út, olyan mély, mint egy kút, olyan
forró, mint a tűz, és olyan fájdalmas, mint egy
lándzsadöfés. Valóban így lehet! – teszi hozzá
nevetve Halima.

–  Mesélj gyorsan ahelyett, hogy itt filozofálsz

nekem! Hallgatlak!

–  Jó, tehát amikor két végtelen hosszú napnyi

utazás után megérkeztem, pár napot pihentem,
aztán Zeinabouval elmentünk ahhoz a bizonyos
illetőhöz. Zeinabou mesélte, hogy alig egy évvel
ezelőtt a férje szörnyen semmibe vette őt. Soha egy
perc ideje nem volt rá, minden taszította és
idegesítette a feleségében. A  nagynéném több
marabut is felkeresett, imádkozott, de semmi nem
használt, míg végül az egyik barátnőjének, aki a
Közép-afrikai Köztársaságban lakik, megesett rajta a
szíve, és a segítségére sietett. Ő  vitte el ehhez a
csodatévőhöz.

– Merthogy az?

–  Menj, és nézd meg, hogy követi hű kutyaként

mindenhova a férje Zeinabout, hogy sündörög
körülötte!

– Ne mondd!

–  Én ott voltam. A  saját szememmel láttam. És

kérlek szépen, az egyik nap, amikor a nagynéném
fáradtságra panaszkodott, a férje állt neki főzni! Alig
tértem magamhoz! Egy készséges és szerető férfi,
igen, az lehetséges! De egy férfi, aki főz? Nem
akartam elhinni, esküszöm.

–  Biztos, hogy nem tódítasz egy kicsit, ahogy

szoktál?

A  barátnőm felháborodást színlelve pillant rám,

közben látszik rajta, hogy nehezen fojtja vissza a
nevethetnékjét.

–  Na, meséld már tovább! – unszolom. – Szóval

elmentél a csodatévőjéhez?

–  Igen, és ehhez keresztül kellett vágni az erdőn.

Egy egész álló nap gyalogoltunk, utat törve az
aljnövényzetben. A  marabu valójában egy asszony.
Egy kortalan öregasszony. Annyira ráncos és száraz,
hogy az ember azt gondolná, a következő
pillanatban kileheli a lelkét. De micsoda jóság,
milyen szelídség árad a személyéből! Állítólag egy
másik világból érkezett hozzánk.

– Egy másik világból?

–  Egy párhuzamos világból, ha úgy tetszik. Élete

virágjában, amikor férjnél volt, és már gyereke is
született, belefulladt a holtágba, és mivel nem
találták meg a testét, arra következtettek, hogy
elrabolta egy dzsinn. Ez  gyakran megesik.
Az  ottaniak általános megdöbbenésére harminc
évvel később felbukkant ugyanazon a helyen.
Az egész családja azonosította. Szóval a dzsinneknél
élt, és különleges képességekkel tért vissza.

– Te hiszel az efféle mendemondákban?

–  Nem ő az első, akivel ez megtörtént. Ott van

például Bappa Djidda. Tudod, az a jós, ott a város
szélén, állítólag őt is egy dzsinn rabolta el Mayo
Fergóban. És sokáig náluk élt. Onnan származik a
jósképessége. Azt is mondják, hogy azt a mayót
szellemek lakják, és minden évben egy vagy több
gyerek is eltűnik. Te is hallottál róla, nem?

– Igen, igaz. Ezt beszélik. Na és, találkoztál vele?

–  Ha látnád, hol lakik! A  trópusi erdő kellős

közepén, mégis százával zarándokolnak oda az
emberek, hogy kikérjék a tanácsát, hosszan
várakoznak, gyakran hetekig, sőt hónapokig, mire
fogadni tudja őket. Nekem szerencsém volt!
Megtudta, hogy nagyon-nagyon messziről jövök, és
előrevett.

– És?

–  A  barlangjában furcsa hangokat hallani, amiket

egyedül csak ő tud megfejteni. Borsódzott tőlük a
hátam. Egy csomó dolgot küldött neked. Megértette,
hogy nagyon rossz időszakon mész keresztül. Rájött,
hogy a feleségtársad anyja megátkozott. Olyan
szereket adott, amikkel meg kell mosakodnod, de a
legeslegfontosabb, hogy az utolsó pillanatban
megsúgott egy titkot. Azt mondta, az asszonyok titkát
bízza rám. Azoknak a titkoknak az egyikét, amit csak
a legdrágább barátnőjének ad tovább az ember. Úgy
döntött, engem is megajándékoz vele, mert, mint
mondta, tiszta a szívem, a barátságunk pedig
sziklaszilárd, ami ritka dolog. Szóval, szerencséd,
hogy vagyok neked!

–  Hagyd abba az öndicséretet, inkább gyorsan

oszd meg velem azt a nagy titkot! Ne csigázz tovább.

Valószerűtlen remény áraszt el. Lehetséges, hogy a

barátnőm tényleg megtalálta volna azt, aminek a
révén visszanyerhetem a lelki nyugalmam?

–  Azt mondta, miután mindent megtettél, hogy

megtisztulj, az asszonyok titkát kell alkalmaznod.
Azt, amelyikkel mindörökre magadhoz láncolod a
férfit.

– És mi lenne az a titok?

–  Máris mondom. Minden egyes alkalommal,

amikor egyesülsz vele, intézd úgy, hogy összegyűjtöd
az intim mosdóvized. Ez  a víz, elválaszthatatlanul
összekeveredve, mindkettőtök váladékát
tartalmazza. Ha megitatod vele ezt a vizet, amibe
előzőleg beáztattál egy bizonyos kérget,
végérvényesen kötődni fog hozzád. Soha többé nem
fog másik asszonyra vágyni. Még akkor is, amikor a
másik feleségével hál, rád kell gondolnia, hogy képes
legyen rá. De még úgy se biztos, hogy menni fog
neki! És ha nem is érintkeztetek, ha már a kéregből
sincs több, attól még itasd meg vele az intim
mosdóvized. Mindig!

– Micsoda? Ilyet nem szabad csinálni!

–  Tényleg? Rendben! Akkor ne csinálj semmit!

Madame-nak aggályai vannak – mondja Halima
szigorúan. – De aztán majd ne panaszkodj nekem!

–  Hm… Szó, ami szó, nem nagyon van más

választásom.

– Azt tanácsolom, még ma este kezdd el. Keverd a

hús szaftjába, a teájába, a vizébe. Bármibe, ami a
szájába kerül.

–  Az  a gond, hogy mindig az embereivel eszik,

ugyanazt a vizet, ugyanazt a teát issza, mint azok…

–  Hát aztán? Úgy kell nekik! Akkor majd ők is azt

isszák, amit. Tudod, mit. Lehet, hogy a végén még az
összes beléd szerelmesedik! – teszi hozzá Halima
kajánul.

–  Ez  az. Vagy még szerelmesebbek lesznek a

férjembe, merthogy belőle is isznak!

– Kit érdekel! Ebből majd tanulnak, hogy nem kell

mindig a gazdagok asztalánál potyázni. Maradtak
volna otthon, becsülték volna meg a szegények
vacsoráját, a feleségük bok’kóját! Hogy nem sül le a
bőr a képükről, hogy magukra hagyják rosszul
táplált asszonyaikat és gyerekeiket, hogy
gátlástalanul ízletes ételekkel tömjék magukat,
miközben az ivadékaik nyomorban tengődnek. Csak
azt kapják, amit megérdemelnek.

– Hű, de szigorú vagy!

–  Csak hidd ezt. Erről jut eszembe, milyen

anekdotát hallottam ezekről a férfiakról, a gazdag
alhadzsik tányérnyalóiról. Egyszer, a szokásos esti
összejövetelek egyikén az egyik dúsgazdag alhadzsi
nevetve mesélte, hogy megtudta, hogy az egyik
szomszédja – mármint férfi szomszédja! – terhes.
Minden résztvevő bólogatott, hogy elhiszik, amit az
alhadzsi mond, egyet kivéve, aki megjegyezte, hogy
egy férfi nem lehet terhes, következésképpen az
információ nyilván nem igaz. Az  alhadzsi erre
megorrolt, és elkergette az arcátlant. A  férfi
hazament, ám ahogy az ínség egyre nyomasztóbbá
vált, egyik este visszatért a gazdag férfi udvarába, és
a világon a legkomolyabban kijelentette: „Alhadzsi,
ez hihetetlen, igazad volt! Az  a szomszéd, akiről azt
mondtad, hogy terhes, ma szült.” Így nyerte vissza az
ura kegyét, aki újra befogadta a zawlerujába. Majd
meghaltam a nevetéstől, amikor ezt meghallottam,
mindjárt azok a paraziták jutottak eszembe, akik itt
lebzselnek nálatok.
 – Halima! Ez már túlzás!

–  Hogyhogy túlzás? A  lényeg, hogy magasról

teszünk rá, hogy ezek az emberek is isznak belőled.
Még ma este kezdd el. De én már itt se vagyok. Haza
kell mennem. Amúgy számíthatsz rám: én
ugyanebben a kezelésben fogom részesíteni a
férjemet. Safira, könyörgöm, ne vedd félvállról, amit
mondtam.

– Hát persze hogy nem veszem félvállról.

–  Két hétig szenvedtem emiatt. El se tudod

képzelni, hogy összecsipkedtek a rovarok, még egy
skorpió is megmart. Tele vagyok parazitákkal, annyit
kutyagoltam az erdőben. Több száz kilométert
megtettem miattad!

– Soha nem lehetek elég hálás érte. Légy nyugodt,

mindent megcsinálok. Megígérem.
 VI
 

Eltökéltem, hogy ezúttal sikerrel fogok járni. Ha

törik, ha szakad, elérem, hogy elmenjen a
feleségtársam. De még ennél többet is elhatároztam:
én is tanult nő leszek, mint ő! Kikönyörögtem
Alhadjitól, hadd vegyek írás- és olvasásórákat, és ő
belement, bár gúnyolódott rajtam. Egy tanítónő jött
hozzánk rendszeresen, heti néhány órában
foglalkozott velem. Szorgalmasnak és kitartónak
mutatkoztam. Valahányszor elbúcsúztam tőle, utána
még órákig gyakoroltam az írást, és próbáltam
kisilabizálni a szövegeket. A  gyerekeim vigyorogtak
ugyan, de mellettem álltak, és büszkék voltak rám,
segítettek, amennyit csak tudtak. Ahogy teltek a
hónapok, egyre jobban fejlődtem. Megtanultam írni
és olvasni. Már a telefonomat is képes voltam
használni, tudtam üzeneteket írni. Ez  a haladás
felvillanyozott. Amikor Ramla felvetette, hogy
szeretne megtanulni vezetni, én is lecsaptam az
alkalomra, és csatlakoztam hozzá. Alhadji végül
beadta a derekát, azzal a feltétellel, hogy csak sürgős
esetben használhatjuk majd a jogosítványunkat.
Ahogy eddig, úgy továbbra is a sofőrünk dolga lesz,
hogy ide-oda fuvarozzon bennünket. Még ha nem is
volt különösebb problémám Ramlával, továbbra is
gyűlöltem, mániákusan akartam, hogy elmenjen.
Egy feleségtárs feleségtárs marad még akkor is, ha
kedves és tisztelettudó. Egy feleségtárs nem barátnő,
még kevésbé testvér. Egy feleségtárs mosolya nem
más, mint színtiszta képmutatás. A  barátságossága
csak arra szolgál, hogy elaltassa a gyanúdat, hogy
aztán könnyebben legyűrhessen. Úgyhogy résen
voltam. És továbbra is átkokat küldtem rá. De
minden olyasmit is megtettem, amit hasznosnak
ítéltem ahhoz, hogy visszaszerezzem a férjem, hogy
újra csak az enyém legyen. A  Halimától kapott
„asszonyok titkán” túl az én defandém idején
rendszeresen afrodiziákumokat öntöttem a teájába,
amikor pedig Ramla defandéja kezdődött, altatót
kevertem a hűtőszekrényében lévő ásványvizes
palackokba. Az  intim kapcsolatunk lassan, de
biztosan jó irányba mozdult el. A  szobámban
titokban erotikus filmeket néztem, hogy
megtanuljam, hogyan legyek merészebb,
kívánatosabb. Nem haboztam mindenféle fiatalító
kencét vásárolni, ezek Nigériából és Csádból jöttek,
asszonyok árulták őket diszkréten házról házra
járva. Felkutattam az összes olyan füvet és kérget is,
amikről azt tartják, feltüzeli a vágyat.
 Hát vágyból volt is neki annyi, hogy másnak is
jutott volna belőle! Az  én walaandém minden egyes
estéjén suttyomban Viagrát porítottam a poharába.
Azt akartam, hogy kimerítsem, hogy biztos legyek
benne, hogy másnap, Ramla walaandéján nem lesz
már ereje semmihez. Nem látszott rajtam, de
félelmetes ellenfélnek bizonyultam, néha a
gyerekeimet vagy a személyzetet is felhasználtam
céljaim elérésére. Folyamatosan borsot törtem
Ramla orra alá. Semmitől nem riadtam vissza.
Homokot szórtam a grillezett húsaira, és a lisztbe,
amiből kuszkuszt szándékozott készíteni. A mártását
titokban túlsóztam. A  hitvesi ágyba, a lepedő alá is
homokot csempésztem az én waalendém után.
Elrejtettem a szappant és a vécépapírt,
összepiszkoltam a törülközőket. Alhadji
panaszkodott, háborgott, dühös volt Ramlára, ő
pedig nem tudta igazolni magát. Nyugodtan főzte az
ételeket a konyhában, én soha be nem tettem oda a
lábam, amikor ő ott volt, hogy ne gyanakodhasson
rám. Természetesen azokon az estéken, amikor a
főztje ehetetlen lett, Alhadji tudta, hogy hozzám
bármikor betérhet, ott mindig kap egy kis csirkét és
süteményt. Ez  a gyerekeimnek is alkalmat adott
arra, hogy körülrajongják, mindenfélét meséltek
neki, miközben a feleségtársam kornyadozva
várakozott. Pénzt és különböző ajándékokat adtam a
személyzetnek, hogy erősítsem a hűségüket. Alhadji
bizalmas emberei közül is megkentem párat, hogy
mellém álljanak, és alattomban Ramla ellen
szövetkezzenek.

Akár egy pók, úgy szőttem kérlelhetetlenül a

hálómat mit sem sejtő feleségtársam körül. Mindig
beleesett ügyesen felállított csapdámba, és Alhadji
rendre leszidta. Mivel ismertem a férjemet, mint a
tenyeremet, mindig az érzékeny pontjait céloztam
meg, pontosan tudva, mi az, ami kihozza a sodrából.
Ezért aztán egyre csak szidalmazta Ramlát. Olykor
bátortalanul még a segítségére is siettem
feleségtársamnak. Közben azonban lassan, de
biztosan teret nyertem. A  kapcsolatuk harmóniája
azzal arányosan vált semmivé, ahogy a férjem és
közöttem erősödött az egyetértés. Kicsinosítottam és
új ruhákkal ajándékoztam meg magam. Merésszé
váltam a fehérneműk kiválasztásában. Hogy
érzékiségemet fokozzam, gyöngy hasláncokat
aggattam magamra. Egyre kihívóbb hálóingeket
vásároltam, és legnagyobb meglepetésemre, mindez
tetszett a férjemnek.

Rendszeresen megújított fonataim közé

póttincseket illesztettem, vagy póthajjal toldottam
meg a hosszukat. Luxusarcápoló krémekbe és
szappanokba is beruháztam, nem tétováztam
kipróbálni az összes új világosító terméket, hogy
egyébként is világos bőrömet olyan fehérré tegyem,
amilyen Ramláé. A  legerősebb füstölőket, a
legdrágább parfümöket szereztem be. A talpam és a
körmeim mindig feketére voltak festve hennával.
A  tetoválásaimat is rendszeresen frissítettem,
minden alkalommal újabb és újabb mintákkal. Még
a legszokatlanabb helyekre is rajzoltattam.
A  keresztcsontomra, a combom tövébe, sőt, még a
keblem domborulatára is. Kacéran magamra írattam
a férjem nevének kezdőbetűit, hogy ezzel is
hízelegjek túlméretezett egójának.

Amikor én voltam a soros a házimunkában, a

lakása legkisebb zugát is kitakarítottam, új
ágyneműt húztam, selymet vagy finom pamutot.
Illatos fürdőket készítettem neki, utánamentem a
fürdőszobába, és vidám csevegés közben puha
szivaccsal ledörzsöltem. A  kádból kilépve
megtöröltem, mint egy gyereket, és minden este más
illóolajjal masszíroztam hosszan. Ez  a sok
figyelmesség tetszett neki, és ezt tudtomra is adta.
Amikor a defandém véget ért, lehúztam a szép
ágyneműmet, és otthagytam azt, ami már eleve ott
volt. Észrevétlenül vizeletet locsoltam szét itt-ott,
hogy a bűzös kipárolgás kellemetlen legyen Alhadji
érzékeinek. Azt akartam, hogy az én defandémra
emlékezzen, hogy nosztalgiával gondoljon rá vissza,
és sajnálja, hogy átmenetileg nem én vagyok
mellette.

Ramla egyre szomorúbb, egyre fakóbb lett. Már a

legcsekélyebb erőfeszítést se tette, és minél jobban
elhagyta magát, annál jobban bosszantotta a férjét.
Éreztem, hogy a párbaj lassan véget ér, és már előre
élveztem hamarosan bekövetkező győzelmemet.

Az  öcsémet megkértem, hogy vásároljon több

anonim SIM-kártyát. Az  utolsó adum kijátszására
készülök. Arra, hogy megadjam neki a
kegyelemdöfést. Az  utóbbi időben betettem Alhadji
fülébe a bogarat, hogy Ramlának esetleg viszonya
van. A  cinkosaim is célozgatnak rá, ezért felébredt
benne a gyanakvás, és figyelni kezdte a felesége
minden lépését. A feleségtársam defandéja végén úgy
döntök, akcióba lépek.

Éjfélkor beteszek egy új SIM-et a telefonomba, és

felhívom Ramlát. Amikor felveszi, nem szólok bele
semmit. Hallom, hogy Alhadji megkérdezi tőle, ki az.
Sikerült elrontanom a waalandéját, és örömmel
hallom, hogy Alhadji háborog. Ettől kezdve
állandóan hívogatom, amikor ő a soros. Alhadji
egyre jobban kiborul ettől. Amikor Ramla azt
mondja, összeesküdtek ellene, mindenki
csúfondárosan néz rá.

Az  egyik este Alhadji teljesen kijön a sodrából.

Azzal vádolja Ramlát, hogy szeretője van, de a
feleségtársam szokás szerint sírva tagad. Alhadjinak
rossz napja volt a piacon, még ürügy se kell neki,
hogy robbanjon. Őrjöngve ütlegelni kezdi, azt
ordítva, hogy azonnal valljon be mindent. Ramla
sikoltozik, zokog és esküdözik, hogy ártatlan. Alhadji
csillapíthatatlan dühében a kanapé alól előránt egy
hosszú pengéjű kést, a torkának szegezi, és
megfenyegeti:

– Idehallgass, te kis kurva, most vallani fogsz! Ki az

a férfi, aki hívogat? Kiröhögtök, mi? Az  a kis
csirkefogó az, ugye, aki el akart venni? Ha nem
mondasz igazat, elvágom a torkod, és még csak
börtönbe se kerülök miatta, nekem elhiheted! Ebben
az országban a gazdagoknak mindig igazuk van.
Igen, most vallani fogsz!

A  fiatal nő rettegéstől elszorult torokkal azt

hebegi:

– Esküszöm, hogy nem csallak meg. Megesküszöm

neked a Koránra.

Alhadji olyan hangosan üvölt, hogy az egész ház

hallja, mindenki lélegzet-visszafojtva fülel. Érzem,
hogy ezúttal túl messzire mentem. Ha megöli, azt én
se élem túl. A  bűntudattól hajtva kirohanok a
lakásomból. Harouna, az egyik bizalmas embere, aki
a koncesszióban lakik, már szintén felkelt, és
tanácstalanul járkál fel-alá a verandán.
Szemlátomást megkönnyebbül, amikor meglát.

– Hadzsa, megöli, ha nem lépünk közbe!

Kopogás nélkül bemegyek a hátsó ajtón, a

nyomomban Harounával. A szívem hevesen zakatol,
reszketek a félelemtől. Ramla nyakából egy csepp
vér buggyan ki.

–  Megesküszöm a Koránra – halljuk rettegéstől

fojtott hangját. – Hozd ide, ha akarod, és én
megérintem.

– Megérinted a Koránt, és megesküszöl! Különben

megöllek.

Ahogy az egyik polcról leemeli a Koránt, rászólok a

férjemre:

– Alhadji, ezt nem teheted!

– Ne ártsd bele magad, vagy téged is megöllek vele

együtt! – mordul rám dühösen, és felém fordítja a
pengét.

Engem így sakkban tartva, újra Ramla felé fordul,

és odanyújtja neki a Könyvet.

– Nesze, esküdj!

– Allah és a Prófétája nevére esküszöm, hogy soha

nem csaltalak meg – mondja remegve Ramla, egyik
kezét a Koránra téve.

–  Ennyi nem elég! – förmed rá vérben forgó

szemmel Alhadji. – Arra is esküdj, hogy nemcsak
hogy nem csaltál meg, de soha nem is fogsz.

– Esküszöm, hogy sosem foglak megcsalni… amíg a

feleséged leszek – teszi hozzá Ramla az utolsó
pillanatban, kezét még mindig a szent Könyvön
tartva.
 Harouna, aki, amióta bejött, egy szót se szólt,
közelebb lép.

–  Alhadji, megesküdött. Most már hagyd. Amikor

valaki megesküszik a Koránra, már nincs mit
hozzátenni. Hagyd magára Allahhal. Még ha
rajtakaptad volna, akkor se mondhatnál neki mást,
hinned kellene a szavának.

Én pedig, szánalommal telve Ramla iránt, aki

annyira reszket, hogy még a foga is vacog,
hozzáteszem:

–  Igen, Alhadji, engedd meg neki, hogy ma estére

visszamenjen a lakásába.

Alhadji elhajítja a kését, és leroskad a legközelebbi

fotelba. Harouna felveszi a fegyvert, visszadugja a
tokjába, aztán szó nélkül távozik, magunkra hagyva
minket.

Ekkor veszem észre, hogy Ramla ruhája alól ömlik

a vér. Elszörnyedve kiáltok fel:

– Ramla, megsebesültél? Vérzel! Ó, istenem, Ramla,

vérzel!

A  lába alatt már egy egész tócsa gyűlt össze, de ő

nem mozdul, csak lázasan didereg. Alhadji hideg
pillantást vet rá, és ingerülten azt mondja:

–  Összekoszolod a szőnyeget, a fotelt már össze is

kented, pedig egy vagyonba került! Hülye liba! Mi
ez? Menstruálsz? Azonnal kelj fel, és tűnj el!
 – Nem bírok – leheli rémülten Ramla. – Nem tudok
felállni, Safira!

–  Összemocskolod nekem az egész nappalit!

Ez  hihetetlen! – csattan fel még mérgesebben
Alhadji. – Mekkora rakás szerencsétlenség ez a nő!

–  Jól van, Alhadji. Ne aggódj! Majd kitakarítunk –

mondom, hogy időt nyerjek, látva, hogy egyre
dühösebb. – Ramla, állj fel!

És minden nehézség nélkül talpra segítem.

Az  éjszakát a kórházban töltöttük. Én vigyáztam

Ramlára, amíg másnap reggel az anyja fel nem
váltott. Az erős felindultság és rémület miatt elvetélt.
Hajnalra a fájdalom, amitől mozdulni is alig bírt,
kicsit enyhült, kínkeservesen felült az ágyán. Én
képtelen voltam aludni, gyötört a lelkifurdalás.
Terhes voltam, és Ramla, akiről nem is gyanítottam,
hogy szintén az, miattam elveszítette a babáját.
Rettenetes bűntudatot éreztem.

Túl messzire mentem a szekírozásban. Ramla alig

hallhatóan vizet kért, és én ugrottam, hogy
odaadjam neki. A kórháznak ebben az egyszemélyes
luxusszobáknak fenntartott részében megtévesztő
nyugalom uralkodott. Szomorúan azt rebegtem:

–  Sajnálom, hogy elveszítetted a babádat. De ne

aggódj, hamarosan majd lesz másik.

–  Ki mondta, hogy akarok gyereket? Fölösleges

tovább komédiáznod, Safira! Egyedül vagyunk. Egy
kis őszinteséget kettőnk között, legalább most az
egyszer. Köszönöm, hogy ma este segítettél nekem,
de tudom, hogy gyűlölsz. Tudom, hogy mi mindent
tettél, hogy ártsál nekem. Minden mesterkedésedről
tudomásom van. Miért csináltad? Én soha semmit
nem követtem el ellened. Megpróbáltalak tisztelni, a
barátnőd lenni. Akkor miért?

–  De hiszen én nem téged gyűlöllek, Ramla! –

felelem neki őszintén. – Hanem csak a férjem
feleségét. Nekem csak a poligámiával…

– De én nem kértem, hogy a feleségtársad legyek!

–  Azzal, hogy elfogadtad, hogy feleségül mégy

hozzá, azt is elfogadtad, hogy a riválisom leszel.

– Ki mondta, hogy én hozzá akartam menni?

–  Ezt hogy érted? Annyi mindent hallottam rólad.

Még azt is mondták, hogy a helyemre pályázol. Hogy
örültél, hogy sikerült az ujjad köré csavarni, és
rávenni, hogy vegyen el, ő, aki mindig is monogám
volt!

–  Sok mindent mondtak neked, kivéve az

igazságot. Sejtelmed sincs róla…

– Hogy érted?

–  Megosztok veled egy titkot, még akkor is, ha

netán később ellenem fordítod. Nem akartam
hozzámenni.
 – Visszautasítottál volna egy ilyen férfit, mint ő?

–  Én a jegyesemhez akartam feleségül menni.

Ő  volt az első, aki elnyerte a kezemet, és én
szerettem őt. Voltak közös álmaink – és terveink a
jövőre.

– Volt egy szerelmed?

–  Képzeld, igen! Ahogy a tiéd, az én szívem is

összetört az esküvő napján. Ahogy te, én is áldozat
vagyok csupán. Egy szeszély, amit ki akart elégíteni.
Alighogy meglátott, eldöntötte, hogy én az övé
leszek, az nem számított, hogy én mit gondolok
erről. A  szüleimet sem érdekelték az érzéseim, nem
akarták meghallani a segélykiáltásaimat. Nem az én
döntésem volt, hogy a riválisod legyek, hogy
elvegyem tőled a férjedet.

–  Én ezt nem tudtam. Sajnálom. De te még fiatal

vagy, és…

– Már nem vagyok fiatal. Ellopták a fiatalságomat.

Ellopták az ártatlanságomat.

– Az enyémet is.

Súlyos csend telepszik ránk, mindketten a

keserveinken rágódunk. A  feleségtársam most
először feltárta előttem a szívét, és én egy őszinte és
megsebzett fiatal nőt ismerek meg benne. Megtöröm
a csöndet.

– Tévedtem, Ramla. Bocsáss meg nekem!

 – Semmi baj.

– Esküszöm neked, hogy soha senkinek nem fogok

erről beszélni, Alhadjinak főleg nem.

–  Most már nem is érdekel. Amúgy sem akarok

maradni.

–  Ne mondj ilyet! Alhadji nem gonosz, ahogy te

hiszed. Csak tudni kell bánni vele.

–  Mi értelme lenne? És hogy nem gonosz? Veled

talán nem az. Te szereted. Vannak gyerekeid, te el
tudod viselni…

A  beszélgetésünknek a szobába berobbanó anyja

és nagynénje vet véget. Amikor megkérdezik, mi
történt, Ramla azt feleli, leesett a lépcsőn, attól
veszítette el a gyerekét. Olyan pillantást vet rám,
hogy leteszek róla, hogy bármi egyebet is mondjak.
Bólogatva megerősítem, és szótlanul fogadom az
anyja meleg hálálkodását a segítségemért.

Amíg Ramla a kórházban volt, Alhadji egyszer sem

látogatta meg. Amikor hazajött, tudomást se vett
róla. A  lábadozásra előírt negyven nap alatt
egyetlenegyszer se tette be a lábát a lakásába. Ez idő
alatt nem kellett megosztanom a férjemet, mintha a
házassága egy zárójel lett volna csupán. Ramla
azonban még mindig ott volt. A  felépülése után
újrakezdte a defandéját. Az  egyik nagybátyja,
Hayatou nagyobb türelemre intette Alhadjit, az
unokahúgától pedig több tartást követelt az
otthonában, és hangot adott azon óhajának, hogy
többé ne forduljon elő ilyesmi.
 VII
 

– Elment!

– Micsoda?

– Ma éjjel – folytatja izgatott hangon a szolgálóm. –

Állítólag a sötétben kijátszotta az őrök éberségét.

Épp reggelizem. Én voltam a soros, alig aludtam

egész éjjel. Megkövülve meredek a fiatal lányra,
képtelen vagyok elhinni a hírt, ami rögeszmés
gyötrelmem végét jelenti. A  szívem vadul zakatolni
kezd.

–  Az  éjjel elszökött, minden holmiját itt hagyta –

magyarázza tovább a fiatal lány. – Azt mondják,
levelet is hagyott az alhadzsinak.

– Biztos vagy abban, amit mondasz? Kitől tudod te

ezt?

–  Tényleg elment, hadzsa! És az alhadzsi

magánkívül van. Elkergette a két éjjeliőrt.
Az egyikük az unokatestvérem.

Ramla elment, megtörtént, amit annyira kívántam.

Akkor miért facsarodik össze mégis a szívem? Miért
támad hirtelen sírhatnékom? Miért érzem azt, hogy
egy közeli rokonomat veszítettem el? Pedig mindent
megtettem azért, hogy elmenjen. És most, hogy meg
merte tenni, csalódottság és csüggedés önt el. Nem
felelek a szolgálónak. Robotként felállok az asztaltól,
és elindulok Ramla lakása felé. A  saját szememmel
látnom kell, hogy nincs itt a feleségtársam. Minden
ugyanúgy van nála. A  nappali most is ugyanolyan
kifogástalan. Semmit nem vitt el, a legkisebb bútort
sem mozdította el a helyéről. Csak a szekrényéből
hiányzik néhány ruhadarab. Mindenütt rend van.
A  parfümjei, a női magazinok, amiket annyira
imádott olvasni, a CD-k, minden ott van, csak a
számítógépe hiányzik. Mikor dönthette el, hogy
elmegy? És hová ment?

Eszembe jut, hogy tegnap este bejött hozzám, és

elég sok időt velem töltött. A  viselkedésében semmi
nem árulkodott a szándékáról. Semmiből nem
lehetett gyanítani, milyen eltökélt. A  balesete és a
kórházi bizalmas beszélgetésünk óta barátság
szövődött közöttünk.

Alhadji egyedül ül a nappalijában, teát szürcsölget,

és a távirányítóval játszik, egyik csatornáról a
másikra kattintgat. Épphogy csak felnéz, amikor
belépek. Távolabb leülök, és várok. Továbbra se vesz
rólam tudomást, az arca rideg.
 Végül megtöröm a csöndet:

– Azt mondják, Ramla elment.

– Tudok róla.

– Hova ment?

– A pokolba, remélem! – veti oda flegmán, szemét

a képernyőre szegezve.

– Lehet, hogy csak duzzog. Bizonyára visszament a

szüleihez, vagy az egyik barátnőjéhez szökött.
Megint összevesztetek?

Őszintén remélem, hogy ez a helyzet, és minden

elrendeződik. A férjem végre rám emeli a szemét, és
szigorúan azt kérdezi:

– Mi közöd hozzá, Safira? Inkább örülnöd kellene,

nem? A  feleségtársad elment. Újra egyedül vagy.
Szóval ne bosszants tovább ezzel!

–  Nem akarom, hogy elmenjen. Bocsáss meg neki,

Alhadji! Meg kell értened: ő még fiatal és éretlen.
Meg kell keresni. Biztosan nincs messze!

–  Tudtommal nem a te feleséged! Hanem az

enyém. És én döntök. Rosszul ismersz, ha azt
gondolod, hogy még egyszer visszaengedem. Ha a
feleségem elhagyja a házamat, akkor semmi esélye
rá, hogy oda még egyszer betegye a lábát. De ne örülj
túlságosan! Hamarosan hozok helyette másikat –
teszi hozzá gonoszul, hogy fájdalmat okozzon.
 Elengedem a fülem mellett ezt az utolsó
megjegyzést, Ramlára gondolok, akit oly sokat
gyötörtem. A hiánya máris rám nehezedik.

– Csak még egy utolsó lehetőséget adj neki! Rendes

lány.

–  Ne üsd ebbe az orrod. Te csak egy feleség vagy.

Nem a te dolgod a feleségtársadat védeni. Vigyázz a
helyedre, ha nem akarod te is elveszíteni!

– Szeretem Ramlát.

– Nekem kell szeretnem, nem neked. Ez is csak azt

bizonyítja, hogy nem érdemes vele foglalkozni. Ha
megállta volna a helyét úgy, ahogy kell, akkor a
feleségtársa nyilván nem szeretné.

Ezután anélkül, hogy akár egy pillantásra is

méltatna, fogja a telefonját, felhívja a titkárát és
határozottan utasítja:

–  Bachirou, az irodában vagy? Pár perc múlva én

is ott leszek. Jegyezd fel, mit kell tenned. Most rögtön
készíts elő nekem egy megtagadó levelet a második
feleségem, Ramla, Alhadji Boubakari leánya nevére.
A  levelet az apjának címezd. Írd meg, hogy
visszaadom a lánya szabadságát, aki önhatalmúlag
távozott. Megtagadom. Fejezd ki sajnálatomat, de
add értésére, hogy ez a sors és a mindenható Allah
akarata. Biztosítsd nagyrabecsülésem és barátságom
felől. Köszönd meg neki, hogy nekem adta a lányát.
Kérd meg, hogy küldje el az embereit, még ma este
ürítsék ki Ramla lakását. Most azonnal írd meg ezt a
levelet. Nemsokára bemegyek aláírni, és majd
Bakarival mint második tanúval átadjátok.

Miközben a megtagadó levelet diktálja, a

szememet könnyek futják el. Többé felém se pillant,
hívja a sofőrét, és hanyag léptekkel elhagyja a
helyiséget.

Ramla még pirkadat előtt elment. Bátran

szembeszállt az éjszaka veszélyeivel, és eltűnt,
nyoma veszett. A  szökését követő hetekben
mindenféle mendemondák kaptak szárnyra.
Állítólag az interneten hónapok óta szoros
kapcsolatban állt a bátyjával, Amadouval, aki egy
ideje a fővárosban dolgozott, és a régi vőlegényével
is. Azt mondják, titokban tanfolyamokat végzett
távoktatásban. Az  arany ékszereit magával vitte, és
most a bátyjánál van, Yaoundéban.

Minden egyes pletyka hallatán Alhadjiban újra

feltámadt a harag. Ugyanakkor örvendezett, hogy
megszabadult egy ilyen rossz feleségtől. Engem
szomorúság és bűntudat kínzott. Mégis élveztem,
hogy visszanyertem a becsületemet. Harcoltam és
nyertem. Legalábbis ezt a csatát megnyertem.
Ez  visszaadta az önbizalmamat és a jövőbe vetett
hitemet. Megtapasztaltam, milyen a poligámia, és
emelt fővel kerültem ki belőle. Már nem féltem attól,
hogy a férjem újra megházasodik. Ami néhány évvel
ezelőtt még akkora fájdalmat okozott, mára banális
dologgá vált. Mindössze egy zárójel a
házaséletemben – úgy egyáltalán az életemben. Meg
voltam győződve, hogy ugyanaz a forgatókönyv
ismétlődik majd a végtelenségig. Újra megnősül, az
első időkben rám se hederít. Csak türelmesen kell
viselnem a helyzetet, kivárni, hogy véget érjenek a
mézeshetek. Az  újdonság varázsának elmúltával az
új asszony iránti érdeklődése is megcsappan. És én
mindent meg is teszek majd annak érdekében, hogy
így legyen. És akkor megint visszatér hozzám –
legalábbis a következő nősülésig. Nemcsak
szerelemből maradtam mellette, hanem azért, hogy
a gyerekeimet óvjam, és én se szenvedjek szükséget.
Ez  elég ok nekem arra, hogy ádázul védjem a
helyemet.

Alhadji újra kifesteti Ramla lakását. Ott sürgölődik a

munkások körül, parancsokat osztogat, újravégezteti
velük a munkát, ha valamivel nem elégedett.
Ismerem már ezt az önelégült kifejezést az arcán.
Tudom, mit jelent az irányomban tanúsított
közömbössége, az, hogy ugrik, ahogy megcsörren a
telefon, hogy bizalmatlan a jelenlétemben, hogy
egyre bántóbbak a szavai. Feltűnik, hogy új életerő,
új eltökéltség fűti. Alhadji újraházasodik, és mint
legutóbb, én ismét csak a pletykákból értesülök róla.
Onnan tudom meg az esküvő időpontját, a
jövendőbelije nevét, hogy milyen a családja, a
társadalmi helyzete. De az első alkalommal
ellentétben most megőrzöm a nyugalmam. Igen,
jönni fog, de vajon meddig marad? Mennyi ideig
bírja majd? Most már biztos vagyok magamban és a
helyemben. Soha senkinek nem fogom megengedni,
hogy elvegye. Derűs maradok. Nem számít az új
feleség, én harcolni fogok. Nem számít, milyen
fegyverei vannak, megint én fogom megnyerni a
csatát. A  Ramla távozásakor érzett bűntudat
hamarosan az örömnek adta át helyét, hogy bosszút
álltam azokon, akik annak idején olyannyira
örvendeztek, hogy Alhadji is felvállalta a poligám
státuszt. Ha a Ramlával kötött házassága számomra
megszégyenülés volt, minden következő házasság
csak árnyéka lesz az előzőnek.

Bármi történjék is, én vagyok a daada-saaré. Soha

senki nem léphet a helyembe. Ma este úgy
felékesítettem magam, mint egy menyasszony.
Újrarajzoltattam a hennatetoválásaimat, a
legextravagánsabb mintákat kértem. Arany
ékszereket és finom selyemből varrt ruhákat
öltöttem magamra. A  nap ünnepi hangulatban telt.
Cseverésztem és nevetgéltem a barátnőimmel,
cinkos pillantásokat váltottam a sógornőmmel és
anyámmal, és az öcsémet meg Halimát már el is
küldtem a kedvenc marabuimhoz. A  szekrényem
legfelső polcán gyógyfüvek, kérgek, szerelmi elixírek
rejtőznek. Mosolyogva hallgatom meg újra a család
nőtagjainak szokásos intelmeit. Velem szemben az új
ara, aki korántsem olyan szégyenlős, mint az előző,
már most sanda pillantásokkal méreget.

–  Ő  a te testvéred, a kishúgod, a lányod. A  te

feladatod nevelni, tanácsokkal ellátni. Te vagy a
daada-saaré, a ház úrnője. Safira! Te maradsz a
daada-saaré, a jiddere-saaré. És ne feledd: munyal,
türelem!

 
  

A  regény franciaországi megjelenésének tervét

Catherine Roger és Françoise Fernandes karolta fel a
Fondation Orange képviseletében. Elsőként nekik
mondok köszönetet a lelkesedésükért és a
pártfogásukért.

Mély hálával tartozom Emmanuelle Collasnak is,

aki felvett a katalógusába, és szívvel-lélekkel
mellettem állt ennek az új kiadásnak a kidolgozása
során.

Köszönet Sophie Bagurnek, France és Justine

Collasnak, valamint Estelle Roche-nak is.

Hálás vagyok továbbá François Nkémének, aki

megkönnyítette ennek a projektnek a
megvalósulását.

Végül minden köszönet a férjemnek, Hamadou

Babának, aki mindig is bátorított, hogy írjak, és
akinek értékes támogatása végigkísérte e regény
születését.

 
 A szerzőről
 

DJAÏLI AMADOU AMAL 1975-ben született Kamerun északi

részén. Ahogy az a térségben szinte általános,
tizenhét évesen férjhez adták egy nála jóval idősebb,
befolyásos és gazdag férfihoz, akinek második
felesége lett. A  depresszió elől a könyvekbe
menekült, saját bevallása szerint az irodalom
mentette meg az életét, és nyitotta fel a szemét.
Férjét elhagyva Kamerun fővárosába, Yaoundéba
költözött, ahol sikerült munkát találnia, majd
ékszereinek eladásából számítógépet vásárolt, és
írni kezdett. 2010-ben jelent meg első regénye, a
Waalande, l’art de partager un mari [Waalande,
avagy a férjen való osztozás művészete], amely a
poligámiának a nők szemszögéből való megélését
mutatja be, és hazájában egy csapásra hírnevet
szerzett neki. Hogy a szavakon túl is tegyen valamit
sorstársaiért, megalakította a „Szaheli Nők”
elnevezésű nonprofit szervezetet, amelynek legfőbb
célja a lányok iskoláztatásának előmozdítása. 2013-
ban jelent meg újabb regénye – Mistirijo, la
mangeuse d’âmes [Mistirijo, a lélekevő] – egy
boszorkánysággal megvádolt, a falujából elűzött
nőről. 2017-ben adták ki harmadik regényét –
Munyal, les larmes de la patience [Munyal, a türelem
könnyei] –, amely a családon belüli erőszak tabunak
számító témáját dolgozta fel. A  könyv az európai
olvasók számára némileg átdolgozva 2020-ban Les
Impatientes [Türelmetlenek] címmel
Franciaországban is megjelent, és rögtön a
legrangosabb elismerésre, a Goncourt-díjra jelölték.
Bár végül ezt nem Djaïli Amadou Amalnak ítélték, a
díj „kistestvérét”, a Gimnazisták Goncourt-díját
elnyerte. Az  írónő a regénnyel nem csak a francia
irodalmi életbe robbant be, a Türelmetleneket
világszerte óriási érdeklődés övezte, mintegy húsz
nyelvre fordították le, több nyelven hangoskönyv is
készült belőle. Az UNICEF kameruni nagyköveteként
is tevékenykedő Amalt 2019-ben a legjobb afrikai
írónak választották, 2021-ben pedig
Franciaországban nyerte el az év írója címet. 2022-
ben új könyvvel jelentkezett: Cœur du Sahel
[A Száhel szíve].
 Méltatások
 

„Ez a regény a maradiság ellen vív harcot, elképedve

és lázongó lélekkel olvasunk erről a modern kori
rabszolgaságról. Olyan könyv ez, ami a zsigereinkbe
markol, amit lehetetlen letenni. Csak csodálni tudom
az írónőt, aki ‒ a saját életéből is sokat merítve ‒
ilyen figyelemre méltó művet írt a nők elleni erőszak
egyetemes témájáról.”

https://notre-jardin-des-livres.over-blog.com

„Szörnyű. Vérlázító. Gyalázatos. A társadalom, a

férfiak uralta család, a hagyományok és a vallás
igája alatt nyögő nők. Tökéletesen megértjük a
„türelmetlenségüket”, hogy kézbe vehessék végre a
saját sorsukat, és lerázzák magukról a rettenetes
béklyókat. Egyedül vannak mindenki ellen. A
fiatalok, amikor a Gimnazisták Goncourt-díját ennek
a regénynek ítélték, egy olyan hangot jutalmaztak,
amely nem csak figyelemért ‒ segítségért kiált.
Bárcsak meghallgatásra találna!”

Jeanfrancoislemoine, babelio.com

 
„Kényszerházasság, poligámia, nemi erőszak,
bántalmazás, megcsalás, kiforgatva értelmezett
vallási tézisek, a nagycsalád nyomasztó súlya… Hogy
is ne lennénk nyugtalanok, amikor rádöbbenünk,
hogy ez a helyzet szinte megváltoztathatatlan, hiszen
a csapdába esett nők maguk is hozzájárulnak a
megcsontosodott hagyományok, a kiszolgáltatottság
fenntartásához a saját túlélésük és a gyermekeikért
való aggódás miatt. Egyetlen tanácsot kapnak, ezt
hallják egész életükben: türelem. Ez a szó
alávetettségük jelképe.

Ez a regény ugyanakkor reménysugár is. A szerző

az élő bizonyíték rá, hogy ki lehet törni ebből a
helyzetből, és a Gimnazisták Goncourt-díja gyönyörű
elismerése a tabuk megtörésére irányuló
törekvésnek.”

Marie-Hélène, goodreads.com

„Annyira a hatása alá kerültem, hogy egyetlen nap

alatt kiolvastam. Az a fajta könyv, ami
kitörölhetetlen nyomott hagy az emberben.”

Mégane, madamepointvirgule.fr

„Szíven ütött, valósággal sokkolt ennek a három

nőnek a sorsa. Felháborítottak a könyvbéli férfiak
érvei, megindítottak a nehézségek, amelyekkel a
hősnőknek szembe kellett nézniük, tehetetlennek
éreztem magam, amikor szüntelenül csak azt
hajtogatták nekik, „türelem”, viszolygással töltött el,
hogy az idősebb nők természetesnek tartják azt az
erőszakot, amelynek egykor ők maguk is áldozatai
voltak.

Iszonyú ez a történet, de iszonyúan szükség is van

rá. Bátor és elkötelezett könyv ‒ legalább egyszer
olvassátok el az életetek során!”

Diamant, booknode.com
Table of Contents
RAMLA
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
IX
X
HINDOU
I
II
III
IV
V
VI
VII
SAFIRA
I
II
III
IV
V
VI
VII
A szerzőről
Méltatások