A családomnak
 
 A rossz hír

Reggel van. Az éjszakának egyelőre vége. Eljött a rossz hír ideje.

A rossz hírre úgy gondolok, mint egy hatalmas madárra
varjúszárnyakkal és a negyedikes tanítónőm arcával: ritkás
konty, bűzlő fogak, ráncos homlok, lebiggyesztett száj, satöbbi,
amint körbesuhan a világon a sötétség leple alatt; boldog, hogy
baljós hírek hozója, egy kosár záptojás van nála, és pontosan
tudja – miközben a nap épp felkel –, hogy hová pottyantsa le
őket. Egyet például az én fejemre.
Nálunk a rossz hírek a rosszhírlap formájában érkeznek. Tig
hozza fel a lépcsőn. Tig valódi neve Gilbert. A beceneveket
lehetetlen elmagyarázni az idegen anyanyelvűeknek – nem
mintha sokszor kellene megtennem.
– Meggyilkolták az átmeneti kormányzótanács vezetőjét –
jelenti be Tig. Nem arról van szó, hogy őt nem érintik meg a
rossz hírek: épp ellenkezőleg. Ő szögletes, kevesebb rajta a
testzsír, mint rajtam, és emiatt kevésbé képes felszívni,
tompítani, feldolgozni a rossz hír kalóriáit – márpedig van
benne kalória bőven, felmegy tőle az ember vérnyomása –, és a
saját teste anyagává alakítani. Én képes vagyok rá, ő nem. A
lehető leghamarabb át akarja adni a rossz hírt –
továbbpasszolni, mint egy forró krumplit. A rossz hír megégeti
a kezét.
Még ágyban vagyok. Nem ébredtem fel teljesen. Egy kicsit
heverésztem. Egész idáig élveztem ezt a reggelt.
– Reggeli előtt ne! – szólok rá. Nem teszem hozzá: Tudod jól,
hogy ilyen korán nem tudok mit kezdeni vele. Korábban mindig
hozzátettem, de csak időleges hatása volt. Ennyi együtt eltöltött
idő után mindkettőnk feje tele van ilyen apró intelmekkel,
hasznos tippekkel a másikkal kapcsolatban – mit kedvel, és mit
nem, mi tetszik neki, és mi tabu. Ne osonj oda mögém, amikor
olvasok! Ne használd a konyhakéseimet! Ne hagyd szanaszét a
holmikat! Mindkét fél úgy véli, a másiknak kellene tiszteletben
tartania ezeket a gyakran elismételt instrukciókat, ám ezek
kioltják egymást: ha Tignek respektálnia kell, hogy nekem
szükséglet a rossz hírektől mentes, szórakozott heverészés az
első csésze kávé előtt, nekem nem kéne respektálnom, hogy
neki szükséglet rám zúdítani a katasztrófát, hogy ő maga
megszabaduljon tőle?
– Ó! Bocs – feleli. Szemrehányó pillantást vet rám. Miért kell
ilyen csalódást okoznom? Hát nem tudom, hogy ha nem
mondhatja el a rossz hírt, egy epeszerű, zöld rosszhír-mirigy
vagy -hólyag megreped a bensőjében, és lélekhártya-gyulladást
kap? Akkor bezzeg majd bánni fogom.
Igaza van, bánnám. Nem maradna senkim, akinek olvasni
tudok a gondolataiban.
– Most már felkelek – szólalok meg, reményeim szerint
vigasztaló hangon. – Mindjárt lent leszek.
A „most” és a „mindjárt lent” már nem ugyanazzal a
jelentéssel bír, mint régebben. Minden tovább tart, mint annak
idején. De még képes vagyok végigcsinálni a szokásos rutint, le
a hálóinget, fel a ruhát, a cipőt bekötni, az arcot bekrémezni, a
vitaminokat kiválasztani. A vezető, gondolom magamban. Az
átmeneti kormányzótanácsé. Meggyilkolták. Azok. Egy év múlva
már nem emlékszem majd, melyik vezető, melyik átmeneti
kormányzótanács, melyik azok. De az ilyen hírek szaporodnak.
Minden átmeneti, senki sem képes már kormányozni, és sokan
vannak az azok. A vezetőket mindig meg akarják ölni. A legjobb
szándékkal, legalábbis ezt állítják. A vezetőket is a legjobb
szándék vezérli. A vezetők reflektorfényben állnak, a gyilkosok
a sötétből veszik célba őket – így könnyű eltalálni őket.
Ami a többi vezetőt illeti, a vezető országok vezetőit, ahogy
mondani szokás, ők már nem igazán vezetnek, inkább
kétségbeesetten kapálóznak – úgy villan ki a szemük fehérje,
akár egy pánikba esett tehéné. Úgy nem lehet vezetni, ha senki
sem követi őket. Az emberek előbb széttárják a kezüket, azután
ráülnek. Csak élni szeretnék az életüket. A vezetők folyton azt
ismételgetik: erős vezetőre van szükség, aztán titokban azt lesik,
hogy állnak a közvélemény-kutatásokban. A sok rossz hír az
oka, túl sok van belőle: nem bírják elviselni.
Régen is voltak rossz hírek, mégis túl lettünk rajta. Az
emberek ezt mondják olyasmikről, amik a születésük előtt vagy
kisgyerek korukban történtek. Imádom ezt a megfogalmazást:
túl lettünk rajta. Szart se jelent, ha olyan eseményről van szó,
ahol az illető személyesen nem volt jelen – mintha csatlakozott
volna a mi-klubhoz, kitűzött volna egy gagyi, műanyag mi-
jelvényt, hogy bevegyék. Mégis, túl lettünk rajta – ez lelkesítő. Az
ember előtt egy felvonulás vagy körmenet képe jelenik meg,
ficánkoló lovak, rongyos, sáros ruhák a nemrég lezajlott ostrom,
csata, ellenséges megszállás, sárkányok lemészárlása vagy
negyvenévnyi pusztai bolyongás után. Ilyenkor mindig van egy
szakállas vezér, aki felemeli a zászlaját, és előremutat. A vezér
már korábban értesült a rossz hírről. Értesült róla, megértette,
tudja, mit kell tennie. Oldalba támadni őket! A torkukra
menjetek! Húzzatok ki Egyiptomból! Ilyenek.
– Hol vagy? – kiabál fel Tig a lépcsőn. – Kész a kávé!
– Itt vagyok! – kiabálok vissza neki. Sokat használjuk ezt a
légi adóvevőt. A kommunikáció nem szűnt meg köztünk, még
nem. A még nem-et nem ejtjük, ahogy a h-t sem a düh szóban. Ez
a néma még nem. Nem mondjuk ki hangosan.
Ezek az igeidők határoznak meg most minket: a múlt idő, a
régebben; a jövő idő, a még nem. A kettő közötti keskeny sávban
élünk, a térben, amelyre csak nemrég kezdtünk úgy gondolni,
hogy még mindig, s ez nem keskenyebb, mint mások hasonló
sávja. Igaz, apróságok elromlanak rajtunk – itt egy térd, ott egy
szem –, de eddig csak apróságok. Még mindig jól tudjuk érezni
magunkat, feltéve, hogy egyszerre csak egy dologra
koncentrálunk. Sokat ugrattam a lányunkat, régebben, még
kamaszkorában. Eljátszottam, milyen öreg vagyok. Nekimentem
a falnak, leejtettem az evőeszközt, memóriazavart színleltem.
Aztán mind a ketten nevettünk. Most már nem olyan vicces.
Az azóta már halott macskánk, Drumlin tizenhét évesen
szenilis lett. Drumlin – vajon miért így neveztük el? A másik
macska, amelyik előbb pusztult el, a Moréna névre hallgatott.
Egykor szórakoztatónak találtuk, hogy a macskáinkat gleccserek
geológiai jellemzőiről nevezzük el, bár már nem értem, mi volt
a lényege. Tig azt mondta, Drumlint inkább Hulladéklerakónak
kellett volna elnevezni, de hát az ő dolga volt kiüríteni a
macskaalmot.
Nem valószínű, hogy lesz új macskánk. Régebben azt
gondoltam, teljes lelki nyugalommal, hogy miután Tig meghalt
(mert a férfiak halnak meg korábban, nem?), talán megint lesz
macskám, társaság gyanánt. Ezt ma már nem tartom
lehetségesnek. Addigra nyilván félig megvakulok, a macska
folyton láb alatt lesz, megbotlom benne, és kitöröm a nyakamat.
Szegény Drumlin éjjelente folyton a házban kóborolt, és
földöntúli hangon nyávogott. Semmi sem nyújtott neki vigaszt:
keresett valamit, amit elveszített, bár nem tudta, mi az. (Az
eszét, már ha a macskáknak egyáltalán van eszük.) Reggelente
apró harapásokat láttunk a paradicsomokon, körtéken – talán
elfelejtette, hogy húsevő, elfelejtette, hogy mit kellene ennie.
Egy ideje így képzelem el a jövőbeli önmagamat: a sötétben
kóborolok a házban, fehér hálóingben, és vonyítok valami után,
amit elvesztettem, de nem emlékszem pontosan, mi az.
Elviselhetetlen. Éjjelente felébredek, és odanyúlok, Tig ott van-e
még, lélegzik-e még. Egyelőre minden oké.
Amikor leérek, a konyhában pirítós- és kávéillat terjeng:
nem meglepő, mivel Tig ezt készítette. A szag beborít, mint egy
takaró, velem marad, amíg megeszem a valóságos pirítóst és
megiszom a valóságos kávét. Az asztalon ott a rossz hír.
– A hűtő egy ideje zörög – szólalok meg. Nem figyelünk oda
eléggé a háztartási készülékeinkre. Egyikünk sem. A hűtőn ott a
lányunk fotója, évekkel ezelőtt készült – a mosolya úgy ragyog le
ránk, mint egy távolodó csillag fénye. A saját életével van
elfoglalva, máshol.
– Nézd meg az újságot – szólal meg Tig.
Képeket látok. A rossz hír képekkel illusztrálva még
rosszabb? Én úgy gondolom. Egy képet muszáj megnézni, akár
akarja az ember, akár nem. Egy kiégett autó, immár egy sorozat
tagja, elgörbült fém csontvázával. Egy elszenesedett árny
kuporog benne. Az ilyen képeken mindig feltűnik egy gazdátlan
cipő. Engem a cipő érint meg. Szomorú ez az ártatlan,
hétköznapi teendő: a lábunkra húzni a cipőnket, abban a biztos
tudatban, hogy megyünk valahová.
Nem szeretjük a rossz híreket, de szükségünk van rájuk.
Tudnunk kell róla, hátha minket is elér. Lehajtott fejjel, békésen
legelésző őzek a mezőn. Aztán ugatás hangzik fel – kóbor
kutyák az erdőben. Fejeket fel, füleket előre! Menekülésre
felkészülni! Vagy ott a pézsmatulok-védekezés: farkasok
közelednek, ez a hír. Gyorsan, körbe állni! Nőstények és borjak
középre! Horkantás, a föld rúgkapálása! Ellenséget felnyársalni
készülj!
– Ezek nem hagyják abba – folytatja Tig.
– Rémes – felelem. – Vajon hol voltak a biztonságiak? –
Amikor Isten az észt osztotta, járta a mondás régebben, pár
ember a sor végére maradt.
– Ha valaki nagyon meg akar ölni, az meg is fog – jegyzi meg
Tig. Fatalista ilyen szempontból. Ellenkezem, és egy kellemes
negyedórát töltünk azzal, hogy sorra szólítjuk halott tanúinkat.
Ő Ferenc Ferdinándot és John Kennedyt hozza fel – én Viktória
királynőt (nyolc sikertelen merénylet) és Joszif Sztálint, akinek
úgy sikerült elkerülnie, hogy meggyilkolják, hogy ő maga
gyilkoltatott le mindenkit ipari méretekben. Ez régebben vitává
fajult volna. Most időtöltés, mint a römi.
– Mázlisták vagyunk – szólal meg Tig. Tudom, hogy érti. Úgy
érti, hogy mi ketten itt ülünk a konyhában, még mindig.
Egyikünk sem halt meg. Még nem.
– Bizony – felelem. – Figyelj oda, megég a pirítós!
Tessék. Elintéztük a rossz hírt, szembesültünk vele, és semmi
bajunk. Nincs rajtunk sérülés, nem folyik a vérünk, nem
perzselődtünk meg. Megvan a cipőnk. A nap süt, a madarak
dalolnak, nincs ok arra, hogy ne érezzük jól magunkat. A rossz
hír legtöbbször nagyon messziről érkezik – a robbantások, az
olajszennyezések, a népirtások, az éhínségek, minden ilyesmi.
Majd lesznek más hírek, később. Mindig vannak. Azok miatt
majd akkor aggódunk, ha ideérnek.
Pár évvel ezelőtt – mikor is? – Tiggel Dél-Franciaországban
jártunk, egy Glanum nevű helyen. Amolyan vakációféle volt.
Leginkább az elmegyógyintézetet akartuk megnézni, ahol Van
Gogh az íriszeket festette, és meg is néztük. Glanum egy
mellékes kirándulás volt. Évek óta nem jutott eszembe, de most
egyszerre ott találom magam Glanumban, régebben, még
mielőtt a harmadik században porig rombolták, még mielőtt
csak néhány rom maradt belőle, amit belépő ellenében lehet
megnézni.
Tágas villák állnak Glanumban, vannak itt közfürdők,
amfiteátrumok, templomok, csupa olyan épület, amit a rómaiak
emeltek mindenütt, amerre jártak, hogy civilizáltan és
otthonosan érezzék magukat. Glanum igen kellemes hely – sok
katonai felsővezető vonul vissza ide. Meglehetősen
multikulturális, változatos település: szeretjük az újdonságot, az
egzotikumot, bár azért annyira nem, mint Rómában. Mi itt
kicsit provinciálisak vagyunk. De azért akad itt mindenféle
istenség, persze a hivatalosak mellett. Például ott a kis,
Kübelének szentelt templomunk: két fül díszíti, jelzendő a
testrészt, amit esetleg lenyisszant magáról a hívő az istennő
tiszteletére. A férfiak sokat élcelődnek ezen: szerencsés vagy, ha
csak a füledet hagyod ott, mondogatják. Jobb egy fületlen férfi,
mint egy férfiatlan férfi.
 A római épületek a régebbi, görög házak közé vegyülnek, és
néhány görög szokás még ma is él. Kelták is érkeznek a városba
– egyesek hozzánk hasonlóan tunikát és köpenyt hordanak, és
egész tisztességesen beszélnek latinul. Egész barátságos
viszonyban vagyunk velük, most, hogy felhagytak fejvadász
életmódjukkal. Tig néha kénytelen társasági életet élni, és
egyszer meghívtam egy kelta előkelőséget vacsorára. Volt némi
kockázata, bár csak elenyésző: a vendégünk egész normálisan
viselkedett, és csak annyira részegedett le, amennyire a
jómodor megkívánta. A haja furcsa volt, vöröses és göndör, és a
ceremoniális bronz nyakékét viselte, de nem volt vadabb, mint
sok más férfi, akiket megnevezhetnék – bár igaz, volt benne
valami hátborzongató udvariasság.
Épp reggelizem, a reggelizőhelyiségben, amit Pomona és a
Zefírek freskója díszít. A festő nem volt elsőrangú – Pomona
kissé kancsal, és hatalmas melle van, de itt nem mindig jut
hozzá az ember az elsőrangú dolgokhoz. Mit is ennék?
Kenyeret, mézet, szárított fügét. A friss gyümölcsnek még nincs
szezonja. Nincs kávé sajnos – azt hiszem, még nem találták fel.
Erjesztett kancatejet kortyolgatok, serkenti az emésztést. Egy hű
rabszolga ezüsttálcán hozta be a reggelit. Nagyon sikeres a
rabszolgaság ezen a birtokon, ügyesen csinálják: némák,
diszkrétek, hatékonyak. Persze nem akarják, hogy túladjanak
rajtuk: házi rabszolgának lenni jobb, mint egy kőfejtőben
robotolni.
Tig lép be egy papirusztekerccsel. A Tig a Tigris rövidítése, a
becenevet egykori katonái ragasztották rá. Csak néhány közeli
barátja szólítja Tignek. A homlokát ráncolja.
– Rossz hír? – kérdem.
– Betörtek a barbárok – feleli. – Átlépték a Rajnát.
– Reggeli előtt ne! – Tig tisztában van vele, hogy rögtön
felkelés után képtelen vagyok fajsúlyos ügyekről társalogni. De
túlságosan nyers voltam: látom a sebzett arckifejezését, és
beadom a derekamat. – Folyton átkelnek a Rajnán. Az ember azt
hinné, egy idő után ráunnak. A légióink majd megfutamítják
őket. Eddig is így volt.
– Nem is tudom – mélázik Tig. – Nem lett volna szabad annyi
barbárt beengedni a hadseregbe. Megbízhatatlanok. – Ő maga
hosszú időt töltött el a hadseregben, így az aggodalmának súlya
van. Másrészt viszont az az általános véleménye, hogy
Rómának befellegzett, de észrevettem, hogy a legtöbb
nyugalomba vonult férfi így érez: a világ egyszerűen nem
működhet tovább nélkülük. Nem haszontalannak, hanem
kihasználatlannak érzik magukat.
– Ülj le, kérlek – szólok rá. – Hozatok neked egy szép nagy
karéj kenyeret mézzel és fügével. – Tig leül. A kancatejjel nem
kínálom, bár jót tenne neki. Tudja, hogy tudom, hogy nem
szereti. Gyűlöli, ha az egészsége miatt nyaggatják, pedig
mostanában gondjai támadtak vele. Jaj, csak maradjon így
minden!, könyörgök neki némán.
– Hallottad? – kérdezem. – Egy frissen levágott fejet találtak
felakasztva a régi kelta fogadalmi kút mellett. Valami szökött
rabszolga a kőfejtőből, aki az erdőbe menekült, pedig hányszor
figyelmeztették őket, hogy ne tegyék. – Gondolod, hogy
visszatérnek a pogánysághoz? Mármint a kelták?
– Valójában gyűlölnek minket – feleli Tig. – Az a diadalív
nem volt jó ötlet. Nem túl tapintatos, hogy azt ábrázolja: a
keltákat legyőzik, a rómaiak lábbal taposnak a fejükön. Nem
vetted észre, hogy a nyakunkat bámulják? Szívesen belevágnák
a kést. De elpuhultak, hozzászoktak a fényűzéshez. Nem úgy,
mint az északi barbárok. A kelták tudják, hogy ha mi elbukunk,
ők is elbuknak.
Csak egy harapást eszik a finom kenyérből. Aztán feláll, és
járkálni kezd. Zaklatottnak látszik.
– Elmegyek a fürdőbe – közli. – A hírek végett.
Pletyka és szóbeszéd, gondolom magamban. Baljós előjelek,
rossz ómenek – felröppenő madarak, juhbelek. Sosem lehet
tudni, igaz-e a hír, amíg az ember maga meg nem győződik róla.
Amíg éjjel oda nem nyúl, és már nincs lélegzet. Amíg nem
vonyít a sötétben, üres szobákban bolyongva, fehér hálóingben.
– Majd túl leszünk rajta – szólalok meg. Tig nem felel.
Micsoda gyönyörű nap! A levegőben kakukkfű illata száll, a
gyümölcsfák virágba borultak. De a barbároknak ez mit sem
jelent – ami azt illeti, általában szép napokon támadnak. Úgy
látványosabb a fosztogatás és a mészárlás. Ezek azok a
barbárok, akik állítólag vesszőből font ketrecekbe zárják a
foglyaikat, és felgyújtják őket, égő áldozatul az isteneik
számára. De még mindig nagyon messze vannak. Még ha
sikerül is átkelniük a Rajnán, még ha nem is gyilkolják őket
halomra, még ha a folyó vize nem is az ő vérüktől vöröslik, még
hosszú ideig nem jutnak el idáig. Talán a mi életünkben
egyáltalán nem. Glanum nincs veszélyben, még nincs.
 A főzés és tálalás művészete

Azon a nyáron, amikor tizenegy éves voltam, sokat kötöttem.

Makacsul, némán görnyedtem a gyapjúgombolyagok, az acél
kötőtűk és az egyre hosszabbodó kötés fölött, olyan
pozitúrában, ami cseppet sem volt kényelmesnek mondható.
Túl korán tanultam meg kötni ahhoz, hogy elsajátítsam a
trükköt: a mutatóujjra kell tekerni a fonalat; az én ujjam túl
rövid volt hozzá, ezért kénytelen voltam beledöfni a szembe a
jobb kezemben tartott kötőtűt, megtartani a bal kezem két
ujjával, majd az egész jobb kezemet felemelni, hogy a gyapjút
ráhurkoljam a tű hegyére. Láttam olyan nőket, akik tudtak
egyszerre kötni és társalogni, de én képtelen voltam rá. Az én
kötési stílusom teljes koncentrációt igényelt, és belefájdult a
karom, ami nagyon bosszantott.
Babakelengyét kötöttem. A babakelengye egy rend
babaruha, ebbe kell öltöztetni az újszülöttet, hogy melegben
legyen, amikor hazahozzák a kórházból. Beletartozott legalább
egy pár ujjatlan kesztyű, egy apró csizmácska, egy harisnya, egy
kabátka meg egy főkötő, és mellé még egy kötött takaró is, ha az
embernek volt hozzá türelme, valamint egy bugyogónak
nevezett holmi. A bugyogó úgy néz ki, mint egy rövidnadrág
buggyos szárral, mint amilyet Sir Francis Drake visel a
festményeken. A textilpelenkák és a gumibugyik gyakran
eresztettek: ezért kellett a bugyogó. De bugyogót nem terveztem
kötni. Akkor még nem tudtam elképzelni a baba által
kibocsátott pisiszökőkutakat, -patakokat, -folyókat.
A takaró kísértésbe ejtett – volt egy nyuszis, amit nagyon
szerettem volna megkötni –, de tudtam, hogy valahol meg kell
húznom a határt, mert nincs ennyi időm. Ha totojázok, a baba
esetleg még azelőtt megszületik, hogy elkészülök, és kénytelen
lesz valami szedett-vedett, örökölt holmikból álló öltözéket
viselni. A harisnyával és a kesztyűkkel kezdtem, mivel azok elég
egyszerűek – váltakozó sima és fordított sorok, némi
bordázással. Ezután következhetett a kabátka, ami már
komplikáltabb volt. A főkötőt hagytam utoljára: azt szántam a
főművemnek. A baba álla alatt megköthető selyemszalagokkal
terveztem díszíteni – akkoriban még nem merült fel a lehetőség,
hogy egy ilyen kötőfék megfojthatja a babát –, és jókora
szalagcsokrokkal, amelyek apró káposztákként keretezik
kétoldalt a baba arcát. A Méhkaptár kézimunkakönyvből
tudtam, hogy egy babakelengyébe öltöztetett csecsemő
süteményre hasonlít – tiszta és édes, ennivaló, tortára
emlékeztető csomag, pasztellszínű díszítéssel.
A választott színem a fehér volt. Ez volt az alapszín, bár a
kézimunkakönyv néhány mintát élénkzöldben, illetve praktikus
sárgában mutatott be. De a fehér a legjobb: ha kiderül, a baba
fiú-e, vagy lány, rátehetem a kék vagy a rózsaszínű szalagot.
Elképzeltem a végeredményt – tiszta, csillogó, csodálatra méltó,
tisztelgés a saját jóindulatom és kedvességem előtt. Akkor még
nem jöttem rá, hogy talán a helyettesítőjük is lesz.
Azért kötöttem ezt a babakelengyét, mert anyám várandós
volt. Kerültem a terhes szót, ahogy mások is: a terhes nyers,
duzzadó, csüngő szó, lehúzza az embert, ha rágondol; míg a
várandós egy fülelő, a közeledő lépteket élénken, boldog
várakozással figyelő kutyát idéz fel. Anyám túl idős volt ehhez:
ezt onnan tudtam, hogy hallgatóztam, amikor a barátnőivel
beszélt a városban, a barátnők aggódó homlokráncolásából, az
összepréselt ajkakból, az apró fejcsóválásokból, a Jaj, drágám!-
tónusú hangvételből, és hogy anyám azt felelte erre, hogy most
már muszáj lesz a lehető legjobbat kihozni belőle. Ebből az
szűrtem le, hogy valami baja lehet a babának anyám életkora
miatt – de pontosan mi baja is? Füleltem, amennyire csak
tudtam, de nem derült ki, és nem tudtam megkérdezni senkitől.
Talán nem lesz keze, kisfejű lesz, vagy idióta? Az idióta
sértésnek számított az iskolában. Nem tudtam pontosan, mit
jelent, de voltak olyan gyerekek, akiket nem volt szabad
megbámulni az utcán, mert ők nem tehetnek róla, egyszerűen
csak így születtek.
 
Apám májusban közölte velem, hogy anyám várandós.
Szorongtam emiatt, részben azért, mert azt is hozzátette, hogy
az új öcsém vagy húgom érkezéséig anyám nagy veszélyben
forog. Valami szörnyű történhet vele – valami, amitől nagyon
beteg lesz –, és ha én nem figyelek oda eléggé, valószínűbb,
hogy ez bekövetkezik. Apám azt nem mondta el, hogy mi ez
szörnyűség, de a komolysága és szófukarsága értésemre adta,
hogy komoly dolog.
Anyámnak, folytatta apám, nem szabad padlót sepernie,
vagy bármi nehezet cipelnie, például vízzel teli vödröt, sem
hajolgatni, vagy súlyos tárgyakat emelgetni. Mindannyiunknak
ki kell vennünk a részünket a munkából, tette hozzá apám, és
több feladatot átvállalni. A bátyám dolga lesz a fűnyírás
mostantól júniusig, amikor északra utazunk. (Fent, északon
nincs fű. De a bátyám úgysem lesz ott: egy táborba megy, ahol
csak fiúk lesznek, és fejszével hasogatnak fát az erdőben.) Ami
engem illet, nekem csak általában segítőkészebbnek kell
lennem. Segítőkészebbnek, mint egyébként, tette hozzá apám
bátorítónak szánt hangon. Persze ő maga is besegít majd. De
nem lehet ott egyfolytában. Dolgoznia kell majd akkor, amikor
elutazunk oda, amit mások nyaralónak hívtak, de mi úgy: a
sziget. (A nyaralók hűtőszekrénnyel, generátorral és vízisível
vannak felszerelve, ami nálunk mind hiányzik.) Muszáj távol
lennie, ami szerencsétlen dolog, folytatta. De nem hosszú időre
megy el, és biztos benne, hogy én helytállok majd.
Én magam nem voltam ebben olyan biztos. Apám mindig is
azt hitte, többet tudok, mint valójában, nagyobb vagyok, mint
valójában, idősebb, erősebb. Amit ő nyugalomnak és
tettrekészségnek vélt, valójában félelem volt: ezért meredtem rá
némán, bólogatva. A közelgő veszély olyan megfoghatatlan volt,
és emiatt olyan hatalmas – hogy tudnék egyáltalán felkészülni
rá? Tudat alatt a kötés számomra valamiféle varázslat volt, mint
a mesebeli csalánruha, amit néma királylányok varrnak a
hattyúvá változott fivéreiknek, hogy visszaváltozhassanak
emberré. Ha be tudom fejezni az összes babaruhát, a baba,
akinek szántam, itt terem ezen a világon, vagyis kijut anyámból.
Amint kint van, ahol láthatom, amint van arca, már kezelhető.
A jelenlegi formájában viszont fenyegetés.
Így hát elszántan összpontosítva kötöttem tovább. A kesztyűt
befejeztem, mielőtt elindultunk északra – nagyjából hibátlan
volt, pár elrontott szemet leszámítva. Miután megérkeztünk a
szigetre, a harisnyával is végeztem – gondoltam, a rövidebb
lábát majd ki lehet nyújtani. Azonnal nekiláttam a kabátkának
is, több sor rizsmintát terveztem rá – komoly feladat, de
eltökéltem, hogy teljesítem.
  Eközben anyám teljesen hasznavehetetlen volt. A
kötőmaratonom kezdetén elvállalta, hogy majd ő megköti a
csizmácskát. Tudott kötni, korábban is kötött már: a
kézimunkakönyv, amit használtam, régen az övé volt. Tudott
sarkot kötni, amit én még nem sajátítottam el tökéletesen. De
felsőbbrendű képességei ellenére folyton csak lazsált: eddig
csak az egyik csizmácska feléig jutott. A kötése ott hevert
mellette, miközben a nyugágyban pihent egy tuskóra felpolcolt
lábbal, és történelmi témájú, lovaglással, méreggel és
bajvívással teli szerelmes regényeket olvasott – ezt onnan
tudtam, hogy én magam is forgattam őket –, vagy csak
szunyókált, a feje ernyedten feküdt a párnán, az arca sápadt
volt, és nyirkos, a haja nedves és csapzott, felmeredő hasa
látványába pedig belebizseregtem, mint amikor valaki más
elvágja a kezét. Egy régi otthonkát kezdett el hordani, amit már
réges-rég kiselejtezett és egy ládába tett – emlékszem, egyszer
halloweenkor táskás kövér hölgynek öltöztem, és ezt
használtam jelmeznek. Anyám szegénynek látszott benne.
Ijesztő volt nézni, ahogy napközben alszik. Nem volt
szokása. Normális esetben olyasvalaki volt, aki gyors, céltudatos
sétákat tesz, vagy telente imponáló sebességgel száguld körbe a
korcsolyapályán, vagy energikusan kapálózva úszik, vagy
lezavarja a mosogatást – ő így mondta, lezavarja. Mindig tudta,
mit kell tenni vészhelyzetben, módszeres volt, és vidám, ő
irányított. Most pedig mintha feladta volna.
Amikor épp nem kötöttem, a padlót sepergettem
szorgalmasan. Sok-sok vödör vizet pumpáltam a kézi
szivattyúval, és egyesével felhordtam a domboldalon, a víz a
csupasz lábszáramra löttyent; ruhát mostam a bádogteknőben,
Sunlight mosószappannal dörzsöltem be, aztán visszacipeltem a
tóhoz kiöblíteni őket, majd újra vissza, fel a dombon, hogy
kiteregessek a szárítókötélre. Gyomláltam a kertet, behordtam a
tűzifát, mindezt anyám riasztó passzivitásával a háttérben.
Naponta egyszer úszni ment, bár nem energikusan úszott,
ahogy régen, hanem csak lebegett – és ilyenkor én is követtem,
akár akartam, akár nem: meg kellett akadályoznom, hogy
megfulladjon. Attól féltem, hogy hirtelen lesüllyed a hideg,
barnás víz mélyére, a haja hínárként terül szét, és komoly
tekintettel pillant fel rám. Ez esetben nekem le kell merülnöm,
át kell karolnom a nyakát, és ki kell húznom a partra – de hogy
lennék rá képes? Anyám nagydarab. De semmi ilyesmi nem
történt eddig, ő pedig szeretett a vízben lenni – úgy tűnt,
felébred tőle. Amikor csak a feje látszott, inkább tűnt
önmagának. Ilyenkor még mosolygott is, ami engem abba az
illúzióba ringatott, hogy minden újra úgy van, ahogy lennie kell.
De aztán kijött, csöpögött róla a víz – a vádlija csupa visszér
volt, kénytelen voltam látni, bár szégyenkeztem miatta –,
fájdalmas lassúsággal elindult felfelé, a házunkhoz, majd
elkészítette az ebédünket. Az ebéd általában szardínia volt, vagy
mogyoróvajas keksz, vagy sajt, ha épp volt, és paradicsom a
kertből, meg répa, amit én ástam ki és mostam meg. Úgy tűnt,
anyámat nem igazán érdekli ez az ebéd, de azért elrágcsálta.
Igyekezett beszélgetni velem – hogy halad a kötés? –, de én nem
tudtam, mit feleljek neki. Nem tudtam megérteni, miért döntött
úgy, hogy azt teszi, amit tett, miért lett belőle önmaga
kedélytelen, felpuffadt változata, ezzel átváltoztatva a jövőt – az
én jövőmet – egy árnyakkal teli, bizonytalan hellyé. Azt hittem,
szándékosan csinálta. Eszembe sem jutott, hogy esetleg tőrbe
csalták.
 
Augusztus közepe volt: forró és nyomasztó. Kabócák cserregtek
a fákon, száraz tűlevelek ropogtak a lábam alatt. A tó vize
baljósan nyugodt volt, mint amikor vihar készül. Anyám
szunyókált. Én a stégen ültem, legyeket csapkodtam, és
szorongtam. Sírhatnékom támadt, de nem engedhettem meg
magamnak a könnyeket. Teljesen egyedül voltam. Mit tegyek,
ha a veszélyes dolog, bármi legyen is az, bekövetkezik? Úgy
gondoltam, hogy tudom, mi lehet az: a baba elkezd kifelé jönni,
túl hamar. És akkor mi lesz? Nem igazán tudnám visszanyomni.
Egy szigeten voltunk, telefon nélkül, a környéken egy lélek
sem mutatkozott, és a legközelebbi falu tizenegy kilométerre
volt csónakkal. Nekem kellett volna beindítanom a motort a
rozoga öreg ladikunkon – tudtam, hogyan kell, bár a zsinór
berántása valószínűleg meghaladta volna az erőmet –, aztán
elkormányozni a faluig, ami egy órába is beletelik. Onnan már
tudtam volna segítségért telefonálni. De mi van, ha a motor
nem indul be? Történt már ilyen. Vagy ha útközben lerobban?
Volt egy szerszámosládánk, de én csak a legalapvetőbb
műveleteket ismertem. Meg tudtam javítani a kiugrott
csapszeget, ellenőrizni a benzincsövet – ha ez mind nem
sikerül, eveznem kellene, vagy integetni és kiabálni az arra járó
halászoknak, már ha akad ilyen.
Vagy használhatnám a kenut – követ tennék a farába, a
súlyeloszlás végett, és elöl állva eveznék, ahogy tanították. De ez
a módszer szélben, már egészen enyhe szél esetén is
hasznavehetetlen lenne: nem vagyok elég erős ahhoz, hogy
tartsam az irányt, oldalba kapna és elsodorna.
Kigondoltam egy tervet vészhelyzet esetére. A kenuval
átmennék az egyik kis, part menti szigetre – addig mindenképp
eljutnék. Azután felgyújtanám a szigetet. A füstöt meglátná egy
vadőr, aki hidroplánt küldene, én pedig jól láthatóan ott állnék
a stégen, fel-alá ugrálnék, és egy fehér párnahuzatot lengetnék.
Ez a terv biztosan nem vallana kudarcot. Annyi a kockázata,
hogy esetleg a szárazföldet is lángba borítom véletlenül. Akkor
börtönbe kerülök gyújtogatásért. De akkor is muszáj
megtennem. Megteszem, vagy anyám… Mi is történne vele?
Az elmém itt rövidre zárt, felrohantam a domboldalon,
halkan elosontam alvó anyám mellett, be a faházba, elővettem
egy mazsolával teli befőttesüveget, és elindultam vele a nagy
nyárfa felé, mint mindig, amikor egy végiggondolhatatlan
gondolat peremére érkeztem. Háttal nekitámaszkodtam a
fának, egy maréknyi mazsolát tömtem a számba, és
belemerültem a kedvenc könyvembe.
Ez a könyv egy szakácskönyv volt. A főzés és a tálalás
művészete címet viselte, és nemrég az összes regényt
félrehajítottam, de még Az erdei gombák kalauzát is, és minden
időmet ennek szenteltem. Egy Sarah Field Splint nevű nő írta, a
név eleve bizalmat ébresztett bennem. A Sarah régimódi és
megbízható, a Field bukolikus és virágos, a Splint pedig – nos,
ha az ember oldalán ott áll egy Splint nevű asszony, a helyes
cselekvéssel kapcsolatos minden mellébeszélés, sírdogálás,
hisztéria és kétkedés kizárt. Ez a könyv a régi időkben íródott,
tíz évvel a születésem előtt, egy növényi zsiradékot gyártó
vállalat, a Crisco adta ki a nagy gazdasági világválság kezdetén,
amikor a vaj nagyon megdrágult – anyám így mesélte –, így az
összes receptben Crisco szerepelt. A szigeten mindig rengeteg
Crisco volt nálunk, mert a vaj megromlott a hőségben. A Crisco
ellenben gyakorlatilag elpusztíthatatlan volt. Régen, még
mielőtt anyám várandós lett, süteményeket sütött, és itt-ott
megtaláltam a feljegyzéseit a receptek mellett: Jó!!!, firkantotta
oda. Vagy: Fele fehér, fele barna kell bele.
De engem nem a receptek nyűgöztek le, hanem a két fejezet
a könyv elején. Az első „A ház szolgáló nélkül”, a második pedig
„A ház szolgálóval” címet viselte. Mindkettő ablak volt egy
másik világra, és én lelkesen lestem be rajtuk. Tudtam, hogy
nem ajtók, hanem ablakok: nem juthatok át rajtuk. De micsoda
ámultba ejtő élet folyik odabent!
Sarah Field Splintnek szigorú elképzelései voltak a megfelelő
életvezetésről. Szabályokat állított fel, rendet tartott. A meleg
ételt melegen kell tálalni, a hideg ételt hidegen. „Ennek
egyszerűen így kell lennie, bármilyen módot is választunk a
megvalósításra” – jelentette ki. Nekem épp ilyen tanácsokra volt
szükségem. Határozott álláspontot képviselt a tiszta textíliák és
a kifényesített ezüst kérdésében. „Jobb, ha soha nem
használunk egyebet, mint alátéteket, ám ezeket makulátlanul
tisztán tartjuk, mintsem akár csak egyetlen étkezésnél is olyan
abrosszal terítsük le az asztalt, amin folt esett” – adta ki az
utasítást. A mi asztalunkat viaszosvászonnal terítettük, és
rozsdamentes acél evőeszközökkel. Ami az alátéteket illeti, nem
volt tapasztalatom e kérdésben, bár úgy véltem, elegánsan
mutatna.
Az alapokhoz való ragaszkodása ellenére Sarah Field Splint
értékrendje más tekintetben rugalmasabb volt. Az étkezéseket
élvezni kell, legyenek kellemes alkalmak. Minden asztal
közepére dekoráció dukál: néhány szál virág, egy
gyümölcskompozíció. Ennek hiányában „néhány apró
páfránylevél, egy kevés fogolybogyó vagy más egyéb színes,
erdei termény egy alacsony falú tálban vagy fonott kosárban”
szintén megteszi.
Mennyire vágytam én egy reggelizőtálcára, rajta egy kis
vázában néhány szál nárcisszal, mint a képen; vagy egy
teázóasztalra, amely mellett „néhány jól megválogatott
barátnőt” látok vendégül – vajon kik lennének ezek a barátnők?
–, vagy, ami a legjobb, reggelire az oldalsó tornácon, ahonnét
csodás kilátás nyílik „a kanyargó folyóra és a lombok fölött, a
túlparton fehérlő templomtoronyra”. Fehérlő – ez tetszett. Olyan
békésnek hangzott.
Az összes ilyen dolog elérhető volt a szolgáló nélküli házban.
Ezután következett a szolgálós fejezet. Mrs. Splint ez esetben is
finnyás volt, és megbízhatóan informatív. (Egyértelmű volt,
hogy ő Mrs. Splint – férjnél volt, ám anyámmal ellentétben a
hanyagságból adódó következmények nélkül.) „Az ember egy
piszkos, tapasztalatlan leányból ápolt, ügyes szolgálót faraghat,
amennyiben türelmes, kedves és igazságos” – tudtam meg tőle.
A farag volt a szó, ami foglalkoztatott. Vajon én faragni akarok,
vagy faragva lenni? A jóságos háziasszony vagyok, vagy a
korábban ápolatlan szobalány? Nem igazán tudtam.
A szobalányról két fotó is volt, az egyik nappali
formaruhában, fehér cipővel és harisnyával, fehér
muszlinköténnyel – muszlin volt? –, a másikon pedig délutáni,
uzsonnához és vacsorához illő öltözékben, fekete harisnyával,
organtingallérral és -mandzsettával. Az arckifejezése mindkét
fotón egyforma volt: szelíd, apró félmosoly, előretekintő, nyílt,
de tartózkodó pillantás, mintha utasításra várna. A szeme alatt
halvány karikák. Nem tudtam eldönteni, hogy derűsnek látszik,
becsapottnak, vagy egyszerűen csak bárgyúnak. Őt okolják, ha
foltos az abrosz, vagy nem elég fényes az ezüst. De így is
irigyeltem. Ő már átalakult, és nem kellett több döntést
meghoznia.
  Végeztem a mazsolával, becsuktam a könyvet, ragacsos
kezemet a sortomba töröltem. Újra itt volt a kötés ideje. Néha
elfelejtettem kezet mosni, és barna mazsolafoltokat kentem a
fehér gyapjúra, de ezt később lehet korrigálni. Mrs. Splint
mindig Ivory szappant használ, jó tudni az ilyesmit. Előbb
lementem a kertbe, törtem néhány borsóindát és egy maroknyi
piros virágot a futóbabról az asztaldíszhez, amit most már
kötelességem volt elkészíteni. Bájos asztaldíszem azonban nem
semlegesítette szegényes papírszalvétáinkat: anyám
ragaszkodott hozzá, hogy mindig legalább kétszer használjuk
őket, ne pazaroljunk, és ceruzával ráírta a nevünk kezdőbetűjét.
El tudtam képzelni, mi lenne Mrs. Splint véleménye erről a
gusztustalan szokásról.
 
Hogy meddig folyt ez így? Nekem egy örökkévalóságnak tűnt,
de lehet, hogy csak egy-két hét volt. Idővel apám visszatért,
néhány juharlevél narancssárgára színeződött, aztán újabbak, a
búvármadarak gyülekeztek, éjjelente hangosan rikoltoztak az
őszi vándorlás előtt. Hamarosan visszaindulunk majd a
városba, és újra a megszokott módon járok iskolába.
Végeztem a babakelengyével, a fél pár csizmácskát
leszámítva, ami anyám feladata volt – akkor most hattyúlába
lesz a babának? Végül az egészet fehér selyempapírba
csomagoltam, és betettem egy fiókba. Kicsit ferde volt, és nem
teljesen tiszta, a mazsolafoltok nem jöttek ki belőle, de
összehajtogatva ez nem látszott rajta.
 
A kishúgom októberben született meg, pár héttel a tizenkettedik
születésnapom előtt. Kezén-lábán megvolt minden ujja. A
rózsaszínű szalagot fűztem be a babakelengye fűzőlyukaiba,
megvarrtam a szalagcsokrokat a főkötőhöz, így a baba a
megfelelő módon és öltözékben érkezett haza a kórházból.
Anyám barátnői eljöttek látogatóba, és csodálattal adóztak a
kézimunkámnak, vagy legalábbis úgy tűnt. „Ezt az egészet te
csináltad?” – kérdezgették. „Majdnem” – feleltem szerényen.
Nem tettem szóvá, hogy anyám képtelen volt elvégezni az
egyetlen apró feladatát.
Anyám kijelentette, hogy neki a kisujját sem kellett
mozdítania, úgy kötöttem, mint a güzü. „Micsoda derék kis
dolgozó!” – lelkendeztek a barátnői, de az volt a benyomásom,
hogy viccesnek találták.
A baba aranyos volt, bár pillanatok alatt kinőtte a
babakelengyémet. Viszont nem aludt. Amint letették, felébredt,
és ordított: a születése előtt a szorongás felhői lengték körül, és
ezek most mintha beléköltöztek volna – éjjelente hatszor,
hétszer, nyolcszor, kilencszer felriadt, és panaszosan sírt. Ez
nem maradt abba néhány hónap elteltével, ahogy dr. Spock
Csecsemő- és gyermekgondozás című könyve ígérte. Sőt, egyre
rosszabb lett.
Anyám, aki eddig túl kövér volt, most lesoványodott.
Ösztövér lett a kialvatlanságtól, a haja fénytelen, a szeme
karikás, a tartása görnyedt. A házi feladatomat háton fekve
írtam, a lábamat a baba bölcsőjének támasztottam, és vég
nélkül rázogattam, hogy anyám tudjon egy kicsit pihenni. Vagy
hazaérve az iskolából pelenkát cseréltem a húgomon, alaposan
bebugyoláltam, és kitoltam a babakocsiban; fel-alá járkáltam
vele, meleg, illatos, izgő-mozgó flaneltestét fél kézzel a
vállamhoz szorítottam, miközben a másikban egy könyvet
tartottam; vagy bevittem a szobámba, ringattam, és énekeltem
neki. Az éneklés különösen hatásos volt. Ó, te drága Nellie Gray,
elragadott a mély, soha többé nem látlak már, énekeltem neki.
Vagy máskor a „Coventry Carol” című karácsonyi éneket, a
kóruspróbáról:
 
Heródes király nagy haragjába
Hadba indult seregével,
Hogy a kisdedeket holtan lássa
Saját szemével
 
Gyászos dallam volt, de a baba rögtön elaludt tőle.
Amikor épp nem ezzel foglalatoskodtam, fürdőszobát kellett
takarítanom, vagy el kellett mosogatnom.
A húgom egyéves lett, én tizenhárom – most már
középiskolába jártam. Betöltötte a kettőt, én a tizennégyet. Az
iskolai barátnőim, akik között akadtak tizenöt évesek is,
kitérőket tettek hazaúton, fiúkkal álltak szóba. Akadtak
olyanok, akik moziba jártak, ahol más iskolákba járó fiúkat
szedtek fel, mások ugyanezt a korcsolyapályán tették. Arról
társalogtak, kik az igazán helyes srácok, és kik a tahók,
autósmoziba jártak duplarandira a legújabb barátjukkal,
popcornt ettek, és autók hátsó ülésén lihegtek, pánt nélküli
ruhákat próbáltak fel, táncmulatságokra jártak, ahol andalító
zenére csoszogtak fel-alá a partnerükhöz préselődve, az
elsötétített tornatermek kék fényében fuldokolva és odahaza, a
kanapén smároltak a tévé előtt.
Mindezek leírását az ebédszünetekben hallgattam végig, de
én magam nem csatlakozhattam. Kerültem a fiúkat, akik
közeledtek hozzám: muszáj volt elfordulnom, haza kellett
mennem, gondoskodni a kicsiről, aki még mindig nem aludt.
Anyám úgy vonszolta magát a házban, mintha beteg lenne, vagy
éhezne. Járt ugyan orvosnál a kicsi álmatlansága miatt, de
hiába. Az orvos csak annyit mondott: „magának épp egy olyan
jutott”.
Az aggodalmamat mogorvaság váltotta fel. Esténként
igyekeztem minél hamarabb elmenekülni a vacsoraasztaltól,
bezárkóztam a szobámba, a szüleim kérdéseire morcos, egy
szótagú válaszokat adtam. Amikor épp nem leckét írtam,
házimunkát végeztem vagy gyereket gondoztam, lefeküdtem az
ágyamra, a fejemet lelógattam peremén, és a kezemben tartott
tükörben figyeltem, hogy nézek ki fejjel lefelé.
Egyik este épp anyám mögött álltam, nyilván arra vártam,
hogy kimenjen a fürdőszobából, és kipróbálhassak valamit,
valószínűleg egy új sampont. A szennyeskosár fölé hajolt, a
piszkos ruhákat válogatta. A kicsi felsírt.
– Bemennél hozzá, és elaltatnád? – kérdezte anyám, ahogy
előtte már annyiszor. Normális esetben már indultam volna
csitítani, énekelni, ringatni.
– Miért én? – szólaltam meg. – Nem az én gyerekem. Nem én
szültem. Te szülted. – Még soha nem mondtam neki semmi
ennyire sértőt. Miközben kiejtettem a szavakat, már tudtam,
hogy túl messzire mentem, bár nem tettem mást, csak
kimondtam az igazat, illetve egy részét.
Anyám felegyenesedett, megpördült, és azzal a lendülettel
pofon vágott. Még sosem tett ilyet, de még hasonlót sem. Nem
szóltam semmit. Ő sem szólt semmit. Mindketten
megdöbbentünk önmagunkon, de egymáson is.
Úgy gondoltam, meg kell sértődnöm, és így is tettem. De
ugyanakkor úgy éreztem, megszabadultam, megtört valamiféle
bűbáj. Már nem kényszeríthettek szolgálatra. Ezentúl látszólag
továbbra is segítőkész leszek – ezen a tulajdonságomon nem
tudok változtatni. De kibomlott előttem egy másik, titkosabb
élet, kigöngyölődött, akár egy sötét kelme. Hamarosan én is
járok majd autósmozikba, én is eszem popcornt. Lélekben
máris futva indultam a mozik, a korcsolyapályák, az andalító,
kék fényben úszó táncmulatságok és minden egyéb csábító,
olcsó és ijesztő élvezet felé, amit egyelőre még elképzelni sem
tudtam.
 A Fejnélküli Lovas

Abban az évben, amikor a húgom kétéves volt, Fejnélküli

Lovasnak öltöztem halloweenre. Korábban mindig csak kísértet
vagy kövér hölgy voltam, mindkettő pofonegyszerű: csak egy
lepedő kellett, meg egy csomó hintőpor; vagy egy ruha, egy
kalap és némi tömés. De ez az év ígérkezett az utolsónak,
amikor még álcázni tudom magam, legalábbis így hittem.
Kezdtem kiöregedni ebből, már majdnem betöltöttem a
tizennégyet, és úgy éreztem, muszáj mindent beleadnom.
A halloween volt a kedvenc ünnepem. Hogy miért szerettem
annyira? Talán mert ilyenkor kaptam egy kis kimenőt, amíg
nem kellett önmagamnak lennem, avagy megszemélyesítenem
önmagamat, és ezt egyre hasznosabbnak találtam, de
ugyanakkor a nyilvánosság előtt előadni egyre terhesebb lett.
A Fejnélküli Lovas ötletét egy tanórai történetből vettem.
Eszerint a Fejnélküli Lovas hátborzongató, de egyben vicces
legenda volt, én is ezt a hatást céloztam meg. Úgy gondoltam, a
figura mindenkinek ismerős lesz: mivel tanultam róla az
iskolában, feltételeztem, hogy közismert. Akkor még nem jöttem
rá, hogy egy áttetsző burokban élek, egy léghajóban, ami a világ
felett sodródik, de nem igazán kerül kapcsolatba vele; hogy más
szemszögből látom az általam ismert embereket, mint ők
önmagukat; és hogy ennek a fordítottja is igaz. Engem
kisebbnek láttak mások odafent, a léghajóban, mint én saját
magamat. És homályosabban.
Élt egy kép bennem, hogyan kell kinéznie a Fejnélküli
Lovasnak. Állítólag éjjel nyargalászik, a válla egy nyakban
folytatódik, a fejét a hóna alá csapja, a szeme kísértetiesen
mered a rémült járókelőkre. A fejet papírmaséból készítettem
el: újságpapírcsíkokat mártottam a saját kezűleg főzött csirizbe,
a Hobbik könyve esős napokra receptje alapján. Az életem során
– réges-rég, legalább két évvel ezelőtt – elfogott a vágy, hogy
mindent elkészítsek, ami ebben a könyvben olvasható:
üvegmosó keféből hajlított állatokat; balsafa hajókat, amelyek
körbejárnak, ha a középen fúrt lyukba olajat cseppentünk; üres
cérnaspulniból, két gyufaszálból és egy befőttesgumiból épített
traktort – de valahogy sosem találtam hozzá megfelelő
alapanyagokat a házunkban. A csirizfőzés viszont
pofonegyszerű volt: csak liszt és víz kellett hozzá. Azután az
ember addig hevítette és kavargatta, amíg a pép áttetszővé nem
vált. Nem baj, ha csomós marad, később is el lehet simítani. A
csiriz elég keményre száradt, és másnap reggel rájöttem, hogy
nem ártott volna vízzel felengedni a lábost, miután végeztem.
Anyám mindig azt mondogatta: „a jó szakács elmosogat maga
után”. De aztán eszembe jutott, hogy a csiriz nem igazi főzés.
A fej túlságosan szögletesre sikeredett. A tetejét benyomtam,
hogy jobban hasonlítson egy igazi fejre, és a kazán mellett
hagytam száradni. Ez tovább tartott, mint terveztem, a folyamat
során az orr összezsugorodott, az egésznek pedig fura szaga lett.
Láttam, hogy az állát nem ártott volna alaposabban kidolgozni,
de már túl késő volt változtatni rajta. Amikor a fej nagyjából
megszáradt, legalábbis kívülről, egy reményeim szerint
testszínű festékkel – egy semmitmondó fürdőköpeny-
rózsaszínnel – festettem ki, majd két vakítóan fehér
szemgolyóval és fekete pupillákkal egészítettem ki. Kicsit
bandzsa lett, de nem tudtam mit tenni: féltem, hogy ha igazítok
a nedves fehér festékre felvitt fekete pupillán, végül szürke lesz
a szemgolyó. A szem alá sötét karikákat festettem, fölé fekete
szemöldököt, valamint fekete zománchajat, ami úgy nézett ki,
mintha brillantinnal simítottam volna le. Az arc vörös szájat is
kapott, a sarkából fényes zománcvér szivárgott. Arra is gondot
fordítottam, hogy alul megformázzam a nyak csonkját is, és ezt
is vörösre festettem, ott, ahol lenyisszantották a fejet, a közepén
a nyakcsontot jelképező fehér körrel.
A Lovas teste némi fejtörést okozott. A köpenyét a már
feleslegessé vált bábszínházamból maradt fekete textilből
készítettem el, nyakban behúztam, ez takarta a fejemet. Elöl
végig gombokat varrtam rá, majd két alig észrevehető lyukat
vágtam ki szemmagasságban, hogy kilássak. Kölcsönvettem
anyám házassága előtti időből maradt lovaglónadrágját és -
csizmáját: az esküvője óta nem ült lovon, mondogatta gyakran,
büszkén vagy bánatosan. Valószínűleg mindkettő. De akkoriban
nem igazán figyeltem anyám hanglejtésére: ki kellett zárnom,
hogy teljes sebességgel haladhassak előre a magam útján.
A lovaglócsizma túl nagy volt rám, hokizoknival béleltem ki.
A lovaglónadrágot derékban biztosítótűvel erősítettem
magamra, hogy ne csússzon le. Szereztem egy pár fekete téli
kesztyűt, lovaglópálcát pedig egy botból és az íjászkellékek
dobozából elcsórt bőrdarabból rögtönöztem. Apám régebben
lelkes íjász volt, majd később a bátyám is, de apám már
felhagyott vele, és most, hogy a bátyámnak sokat kellett
tanulnia, a doboz ott hevert a bőröndökkel teli
pincehelyiségben.
Az egész öltözéket felpróbáltam a tükör előtt, a fejet a
könyökhajlatomba szorítottam. Nem igazán láttam ki a
lyukakon, de nekem tetszett a tükörben felsejlő fekete alak, a
könyökmagasságból rám meredő baljós, fenyegető szempár.
Halloween estéjén tapogatózva indultam kifelé, és
csatlakoztam az épp aktuális legjobb barátnőmhöz, akit Annie-
nek hívtak. Annie a Raggedy Ann névre hallgató rongybabának
öltözött, vörös fonálból készült copfokkal. Vittünk magunkkal
elemlámpát, de Annie-nek muszáj volt belém karolnia, hogy
átvezessen a kivilágítatlan külváros számos sötétebb részén.
Nagyobb lyukakat kellett volna vágnom a szemnek.
Házról házra jártunk, azt kiabálva: „Perkáljatok!
Perkáljatok!” Popcorngolyót, kandírozott almát, bocskorszíjat
gyűjtöttük, halloweeni tejkaramellát narancs-fekete, tökökkel és
denevérekkel díszített zsírpapírban, ami nekem különösen
tetszett. Imádtam az érzést, hogy szabadon kószálok a sötétben
– hogy láthatatlan vagyok, ismeretlen, potenciálisan rémisztő,
pedig közben alatta végig ott rejtőzik az én ártalmatlan,
hétköznapi, kötelességtudó énem.
Telihold volt, azt hiszem – annak kellett lennie. A levegő
csípős volt, avar borította a járdát, a tornácokon töklámpások
világítottak, a megperzselt tök izgató bűze terjengett. Minden
olyan volt, amilyennek előtte elképzeltem, bár már éreztem,
hogy kicsúszik a kezem közül. Túl öreg voltam hozzá, ez volt a
baj. A halloween kisgyerekeknek való. Én már kinőttem belőle,
a léghajómról néztem le rá. Most, hogy eljött az eltervezett
pillanat, nem bírtam felidézni, mire is jó ez a nagy felhajtás.
Csalódott is voltam az ajtót nyitó felnőttek reakciójától.
Mindenki tudta, Annie barátnőm minek öltözött – „Raggedy
Ann!”, kiáltotta mindenki boldogan, még a poént is értették. De
tőlem azt kérdezték: „Te ki vagy?” A köpenyem tompította a
hangomat, így gyakran meg kellett ismételnem a választ.
– A Fejnélküli Lovas.
– A fej nélküli micsoda? – Majd hozzátették: – És mit tartasz
a kezedben?
– A fejemet. A Fejnélküli Lovasét.
– Á, már értem!
A fejet ezután megcsodálták, eltúlzott lelkesedéssel, úgy,
ahogy a felnőttek szokták megcsodálni azt, amit valójában
ostobának és nevetségesnek tartanak. Az nem jutott eszembe,
hogy egy azonnal felismerhető jelmezhez valami
nyilvánvalóbbat kellett volna választanom.
Mégis, a közönségben egyvalaki kellőképpen le volt
nyűgözve. A kishúgom, aki még nem volt ágyban, amikor kifelé
menet átbotorkáltam a nappalin. Egyetlen pillantást vetett a
dülöngélő, fekete torzóra, a jókora csizmára, a csillogó hajú,
mérges, testetlen fejre, és sikítani kezdett. Egyre csak sikított, és
akkor sem nyugodott meg, amikor felemeltem a köpenyt, hogy
megmutassam, valójában csak én vagyok alatta. Ez talán csak
rontott a helyzeten.
 
– Emlékszel a fejre? – kérdem a húgomtól. Az ő rozoga
kocsijában ülünk, anyánkhoz tartunk, aki már nagyon öreg,
ágyhoz kötött és vak.
A húgom nem kérdez vissza, hogy milyen fejre. Tudja jól.
– Úgy nézett ki, mint egy stricié – feleli. – Azzal a pomádés
hajjal. – Aztán hozzáteszi: – Ez szép volt, Fred! – Fennhangon
beszél a többi, nála ügyetlenebb sofőrhöz vezetés közben, ami
neki remekül megy. Mindegyiket Frednek hívja, a nőket is
beleértve.
– Honnan tudod te, hogy néz ki egy strici?
– Érted, mire gondolok.
– Akkor viszont egy halott strici – jegyzem meg.
– Nem igazán halott. A szeme úgy követett a szobában, mint
azoké a kacsintós Jézusoké.
– Az lehetetlen. Elég bandzsa volt.
– Pedig így volt. Féltem tőle.
– Később aztán játszottál vele. Nagyobb korodban.
Beszéltetted.
– Akkor is féltem tőle. Jól van, Fred, persze, foglald el az
egész utat!
– Akkor lehet, hogy én nyomorítottalak meg
gyerekkorodban.
– Hát, valami megnyomorított – vágja rá, és nevet.
 
Halloween után a fej egy ideig a bőröndös pincében lakott, ahol
nemcsak két hajóláda állt, tele az anyám korábbi életéből
származó holmikkal – a kelengyéjéhez hímzett
konyharuhákkal, a félretett, hosszú velúrkesztyűkkel –, de több
üres bőrönd is, valamint a horgászfelszereléssel teli fémdoboz,
az íjászkellékek és még rengeteg tárgy, amit régebben sokszor
átnéztem és megdézsmáltam. A fej egy felső polcon volt, a
kopott korcsolyák és apám, anyám bőrcsizmái mellett. Láb, láb,
láb, láb, fej, láb, láb, láb – ha az ember nem volt felkészülve erre
az elrendezésre, zavarba ejtő volt a hatás.
Addigra már volt a házban egy második telefonkészülék is,
hogy nyugodtan folytathassak a fiúimmal beszélgetést vagy azt,
amit annak tartottunk, anélkül hogy apámat túlságosan
felbőszíteném – ő úgy gondolta, egy telefonálás legyen rövid, és
továbbítson információt. A bőröndös helyiség ajtaja közvetlenül
a telefon mellett nyílt. Beszélgetés közben inkább csukva
tartottam azt az ajtót – különben láttam volna, ahogy a fej rám
meredt a homályból, és a szája sarkából vér szivárog. Lenyalt
fekete hajával és erőtlen állával úgy festett, mint egy
verekedésbe keveredett főpincér egy képregényből. Ugyanakkor
gonoszul ébernek tűnt, mintha minden egyes szavamat
megjegyezné, és félreértelmezné a szándékaimat.
A bőröndök között visszavonulva töltött idő után a fej
átvándorolt a húgom jelmezes ládájába. Addigra én tizenöt éves
lettem, a húgom pedig négy. Még mindig szorongott – sőt, az
eddigieknél is jobban. Sosem aludta át az éjszakát – ötször,
hatszor, hétszer vagy kilencszer, tízszer, tizenegyszer is
felébredt, anyám állítása szerint. Annak ellenére, hogy én a
mellette levő szobában aludtam, sosem hallottam a panaszos
kiáltásokat, az ijedt sírást. Átaludtam, mintha altatót vettem
volna be.
De egy alvó anya állítólag mindig meghallja a gyerekei
sírását. Önkéntelenül is. Tanulmányok születtek erről. Anyám
sem volt kivétel: meghallotta az őt szólongató hangocskát az
alvás ürességén túlról, félig felébredt, átbotorkált a húgom
szobájába, gépiesen megnyugtatta, vizet vitt neki, újra
betakargatta, majd visszafeküdt és elaludt, hogy aztán újra és
újra és újra felébresszék. Az utóbbi négy évben egyre
soványabb lett, a bőre sápadt volt, a haja fénytelen, és őszült, a
szeme természetellenesen nagy lett.
Valójában egy pajzsmirigybetegséget kapott el a hörcsögtől,
amit a húgomra erőszakoltunk abban a hiú reményben, hogy
éjjelente megnyugtatja majd, ahogy a nyikorgó keréken
motoszkál. A betegség volt az oka anyám soványságának és
meredt szemének: amint diagnosztizálták, könnyen
kigyógyították belőle. De a történetnek ez a részlete később
elsikkadt, akár anyám mesélte, akár én. A tündérgyermek, az
elcserélt kislány, aki nem követte a többi gyerek kényelmes
mintáit, aki hátborzongató, ördögi módon kiszippantotta anyám
minden energiáját – ez a téma érdekesebb, mint egy hörcsög
által terjesztett pajzsmirigybetegség.
A húgom tényleg úgy nézett ki, mint egy elcserélt
tündérgyerek. Apró volt, szőke copfokkal, nagy, kék szemmel, és
úgy rágcsálta az alsó ajkát, mint egy nyúl, mintha a remegését
akarná megakadályozni. Az új ételektől, új emberektől, új
élményektől ideges lett: a peremükön egyensúlyozva, egy ujjal
óvatosan megérintette őket, azután általában inkább hátat
fordított nekik. A nem szót korán megtanulta. A gyerekzsúrokon
vonakodott játszani, a születésnapi tortától elhányta magát. Az
ajtóktól különösen tartott, és attól is, ki léphet be rajtuk.
Így valószínűleg rossz ötlet volt apám részéről, hogy
medvének tettette magát, ami korábban a két idősebb
gyerekénél nagy sikert aratott. A húgomat is lenyűgözte ez a
játék, de az érdeklődése más formát öltött. Nem értette, hogy ez
elvileg mókás dolog – ürügy a nevetésre, sikításra, elfutásra.
Úgy akarta megfigyelni a medvét, hogy közben ő maga
észrevétlen marad. Ezért vágott két lyukat szemmagasságban
anyám földig érő függönyén, majd bebújt mögé, kilesett a
lyukakon, és bénultan, rettegve várta, hogy apám hazaérjen.
Vajon medve jön, vagy apa? És ha apának is néz ki, vajon
minden előjel nélkül medvévé változik majd? Sosem tudhatta
biztosan.
Anyám nem örült, amikor felfedezte a lyukakat. A függöny
bélelt volt, ő maga ráncolta és szegte be – nem azért, mert
szeretett varrni, hanem mert így jóval olcsóbb volt. De nem
tudott mit tenni. Egy ilyen gyerek esetében értelmetlen volt a
büntetés: szegény kis teremtés így is folyamatosan gyötrődött
hol emiatt, hol amiatt. A reakciói mindig túlzóak voltak az adott
helyzethez képest. Mit lehetett csinálni? Főleg az éjszakai
ébredésekkel? Az nyilván nem normális. A húgomat orvoshoz
vitték, aki nem segített. „Majd kinövi” – mindig ezt mondta. Azt
nem, hogy mikor.
A túlérzékenysége miatt, vagy talán mert anyám olyan
megviselt volt, a húgomnak sokkal többet megengedtek, mint
amit nekem valaha is, legalábbis én így éreztem. A legtöbb
étkezést a szék helyett az asztal alatt töltötte, és míg odalent
volt, összekötötte az asztalnál ülők cipőfűzőjét.
 
– Emlékszel a cipőfűzőkre? – kérdem tőle. – Sosem értettük,
pontosan miért is csináltad.
– Utáltam az asztalnál ülni – feleli. – Annyira unalmasnak
találtam. Nekem igazából nem voltak testvéreim. Inkább egyke
voltam, két anyával és két apával. Kettő meg kettő meg én.
– De mi volt az a cipőfűzőkkel?
– Ki tudja? Talán csak vicc.
– Nem sokat vicceltél akkora korodban.
– Azt akartam, hogy szeressetek. Vicces akartam lenni.
– De hát vicces vagy! Szeretünk!
– Tudom, de az akkor volt. Te nem igazán figyeltél rám.
Mindig felnőtt dolgokról beszéltél.
– Ez nem túl fair – jegyzem meg. – Sok időt töltöttem veled.
– Kénytelen voltál – feleli. – Kényszerítettek rá.
– Úgy gondolták, hogy jól tudok bánni veled. Mindig ezt
mondogatták: „Te olyan jól tudsz bánni vele!”
– Gratulálok, Fred, te barom! – fortyan fel a húgom. – Láttad
ezt? Soha senki nem indexel! Hát igen, így nem nekik kellett.
– Én építettem neked azokat a mohakerteket – folytatom
védekezőn. Ezeket nagyon szerette: a homokozóban raktam
össze neki, mohából voltak a fák és a bokrok, botokból a
léckerítés, nedves homokból pedig kavicsokkal szegélyezett
házakat építettem. Az ösvényeket virágszirommal köveztem ki.
Ő elragadtatva nézte: az arca ilyenkor felderült, elnémult,
mintha hallgatózna. Az igazi kert is ilyen hatással volt rá. A kert
akkoriban volt a legszebb. A húgom mozdulatlanul állt az
íriszek és a pipacsok között, mintha elvarázsolták volna.
– Mohakerteket – ismétlem. – Meg azokat a kerteket a kis
kagylókkal, imádtad őket. Azokat is én csináltam.
– De a vacsoraasztalnál nem – válaszolja. – Semmi gond, zöld
a lámpa, mehetsz! És aztán vacsora után pedig kizártál a
szobádból.
– Tanulnom kellett. Nem játszhattam veled egyfolytában.
– Csak nem akartad, hogy piszkáljam a cuccaidat. És
egyébként sem tanultál mindig. Perry Mason-regényeket
olvastál, és rúzsokat próbálgattál. Aztán nyolcéves koromban
elmentél. Itt hagytál.
– Kilenc. És nem hagytalak itt. Huszonegy voltam!
Elköltöztem otthonról, és állást vállaltam. Így szokás.
– Hat előtt tilos a balra kanyarodás, Fred, te ökör! Bárcsak
lenne egy kamerám! A lényeg az – teszi hozzá a húgom –, hogy
nem tudtad eldönteni, kinek is kellene lenned.
 
A húgomnak volt egy barátnője, aki nagyon hasonított rá – egy
másik csendes, szorongó, nagy szemű tündérgyermek, akinek
sötét haja volt, ellentétben a húgom szőkeségével, de
ugyanolyan porcelántörékenységűnek látszott. Leonie-nak
hívták. Mindketten ragaszkodtak a fodros szoknyához a farmer
helyett, és mindkettejüknek A széttáncolt cipellők című mese
volt a kedvence. Arra vágytak, hogy a jelmezes ládából
összeválogatott ruhákba öltöztessem őket: feltűztem a hajukat,
és megengedtem, hogy hordják a klipszeimet. Ünnepélyes
arccal járkáltak magas sarkú cipőimben, felemelve túlságosan
hosszú szoknyájukat, lebiggyesztve vörös ajkukat.
– Emlékszel az áttört bársonyra? – kérdi a húgom. Megint az
ő kocsijában ülünk, megint anyánkhoz megyünk látogatóba.
Szívesebben látogatjuk együtt. Az elhanyagolt ház a málló
festékkel, a gyomerdő az egykori kert helyén, összeaszott
anyánk – mindezzel könnyebben szembesülünk együtt.
Mindkettőnknél ott a papírzacskóba csomagolt ragacsos
mazsolás muffin és az elvitelre kért kávé a csúf műanyag
pohárban: édességgel vesztegetjük meg magunkat, erősítésre
van szükségünk.
– Nem lett volna szabad nekünk adnia – jegyzem meg. – Meg
kellett volna tartania.
Az áttört bársony egy estélyi ruha volt, fekete, fehér és ezüst
színben, az 1930-as évekből. Hogy anyánk miért adta nekünk?
Miért dobott el egy ilyen kincset, mintha lemondana korábbi
életéről – a fiatal nőéről, aki élvezte az életet, és kalandokban
volt része? Mindketten csodáltuk azt a ruhát, és mindketten
tönkretettük a csodálatunkkal.
– Mi nem csináltunk volna ilyet – mondom. – Nem
pazaroltuk volna el.
– Nem. Mi nem. Mi önzők lettünk volna. Csak dobd be a
szemetet a hátsó ülésre, mindig ott tartom, így nem törik fel.
– Én azért nem nevezném ezt önzésnek.
– Nem mintha bárki el akarná lopni ezt a rozsdás
csotrogányt. Akkor már inkább a gyűjtögetés. Mi olyan
öregasszonyok leszünk, akiknek a háza újsághalmokkal,
befőttesüvegekkel meg macskakaja-konzervekkel van tele.
– Én aztán nem. Nem érdekelnek a macskakaja-konzervek.
– Rohadt dolog az öregség – folytatja a húgom. – Én
egyébként megtartottam belőle egy darabot.
– Tényleg?
– Meg abból a nagy, piros rózsás szoknyádból is, abból is van
egy darabom. Meg a kék brokát báli ruhádból is. Azt olyan
nagyviláginak láttam! Mindent nagyviláginak láttam, amit
csináltál. Fred, te seggfej! Láttad, hogy bevágott elém?
– Na és a rózsaszín tüllből?
 – Szerintem azt anya elhasználta porrongynak.
– Nem kár érte. Úgy nézett ki, mint egy torta.
– Nekem nagyon tetszett, én is pont olyat akartam, ha majd
nagy leszek. De mire középiskolás lettem, már senki sem járt
bálba.
 
A húgom és Leonie illedelmes játékokat játszottak, amelyekben
az élet kellemes volt, az emberek szelídek és finnyásak, és az
idő kiszámítható rendben telt. Imádták a miniatűr holmikat: az
apró üvegvázákat törpe virágokkal, az icipici csészéket és
kanalakat, a kicsi dobozkákat – mindent, ami apró volt, és
kecses. Teljesen belemerültek a plüssnyuszik teadélutánjaiba és
a babaöltöztetésbe. Ezért még furcsább, hogy miután
megtalálták a Fejnélküli Lovas fejét a bőröndök között, levették
a csizmás polcról, és bevitték magukhoz.
Ott pihent bandzsán, a szájából szivárgó vérrel, a lógó fülű
fehér nyuszi és a gumibőrű Sparkle Plenty-baba között, aki most
sokkal rizikósabb és kétesebb életet élt, mint amikor még az
enyém volt. A fej nem illett oda, de úgy tűnt, jól elvan: mindent
elkövettek, hogy otthon érezze magát. A nyakcsonk köré
asztalkendőt kerítettek, vízteával kínálták csészében, és
képzeletbeli keksszel, ugyanúgy, mintha teste is volna. Ami még
jobb, felelt is, ha szóltak hozzá – azt mondta, „nagyon szépen
köszönöm”, vagy azt: „kaphatnék még egy kekszet?”, és
válaszolt a fehér nyuszinak és a Sparkle Plenty-babának, ha
megkérdezték tőle, jól érzi-e a magát. Néha bólintott. Amikor
túlságosan kifárasztotta a teadélután, a babaágyba fektették, és
horgolt takarót terítettek beesett állára.
Egyszer a húgom párnáján bukkantam rá, a nyakát anyánk
egyik legszebb vászon konyharuhájába csavarva.
Babatányérokon kekszdarabokat és a szúrós sövényről
származó bogyókat helyeztek el körülötte, mintha áldozati
ajándék lenne egy bálvány megbékítésére. Egy répalevélből és
körömvirágból font füzért viselt, amit a húgom és Leonie a
kertben szedett. A virágok elhervadtak, a füzér elferdült – a
hatás megdöbbentően züllött volt, mintha egy perverz római
császár érkezett volna a lányszobába, aki a végső szexuális
borzongás érdekében csonkolta a saját testét.
– Miért tetszik nektek ennyire? – tettem fel a kérdést a
húgomnak és Leonie-nak. Még mindig érdekelt a fej: végül is az
én teremtményem volt, bár most már úgy tűnt, hogy nagyon
pici voltam, amikor készítettem. Kritikus szemmel néztem:
cseppet sem volt meggyőző. Az orr és az áll túl kicsi, a koponya
túl szögletes, a haj túl fekete. Ügyesebb is lehettem volna.
Bizalmatlanul pillantottak fel rám.
– Ő nem tetszik nekünk – szólalt meg a húgom.
– Mi gondoskodunk róla – tette hozzá Leonie.
– Beteg – vette át a szót a húgom. – Mi vagyunk az ápolónők.
– Ettől jobban érzi magát – folytatta Leonie.
– Van neve? – érdeklődtem.
A két kislány összenézett.
– A neve Bob – jelentette ki Leonie.
Ezt viccesnek találtam. Igyekeztem elfojtani a nevetést – a
húgom vérig sértődött, ha bármi olyanon nevettem, amihez
neki köze volt.
– Bob, a fej? – kérdeztem vissza. – Mi a rendes neve?
– Nem szabad kinevetned őt – szólalt meg a húgom
megbántva.
– Miért nem?
– Mert ő nem tehet róla.
– Miről?
– Hogy nincs neki, nincs neki…
– Nincs teste? – kérdeztem.
– Igen – felelte a húgom lesújtottan. – Ő nem tehet róla! Ő
ilyen! – Addigra már könnyek peregtek lefelé az arcán.
Leonie méltatlankodva meredt rám, felkapta a fejet, és
megölelte.
– Nem lenne szabad ilyen csúnyán viselkedned – jelentette
ki.
– Tudom – válaszoltam. – Igazad van. Nem lenne szabad
ilyen csúnyán viselkednem. – De muszáj volt átmennem a saját
szobámba, mert vagy a nevetés, vagy a sírás kerülgetett.
 
Máskor viszont a két kislány követelte tőlem a csúnya
viselkedést. Szünet nélkül piszkáltak, mert azt akarták, hogy
játsszak velük egy „szörnyeteg” névre hallgató játékot. A
szörnyeteg elvileg én voltam – a házban, az udvarban
járkáltam, zombi módra merev kézzel és lábbal, és monoton
hangon azt kiabáltam: „Merre vagytok? Merre vagytok?”, ők
pedig kézen fogva menekültek előlem, a bokrok vagy a bútorok
mögé bújtak, és közben ijedten csiviteltek. Amikor hazaértem az
iskolából, mindig ott vártak rám, finom arcocskájukkal,
árvácskaszemükkel felnéztek rám, és könyörögtek: „Legyél
szörnyeteg! Legyél szörnyeteg!” Szomjaztak a
szörnyetegségemre – egészen addig, amíg ők ketten együtt,
kézen fogva át tudták vészelni, el tudtak menekülni,
szembeszállhattak velem.
Megesett, hogy a húgom egyedül volt, amikor hazaértem. Az
„egyedül” alatt azt értem, Leonie nélkül, mert anyám
természetesen otthon volt. De nem sokáig: lecsapott az
érkezésemmel kínálkozó alkalomra, és már ott sem volt, boltba
ment, vagy valami más, hasonlóan álságos úti célja volt, engem
pedig otthagyott bébiszitternek. Valójában csak csavarogni
akart, sebesség és testmozgás kellett neki, és a saját gondolatai.
Meg akart szabadulni tőlünk – mindannyiunktól –, ha csak egy
órára is. De erre akkor még nem jöttem rá.
– Jó – jelentettem ki ilyenkor. – Leckét kell írnom. Ott
játszhatsz. Mi lenne, ha rendeznél egy teadélutánt a babáknak?
– De amint elővettem a könyveimet, a húgom rögtön rákezdte.
– Legyél szörnyeteg! Legyél szörnyeteg! – ismételgette
ilyenkor.
– Szerintem nem jó ötlet. Leonie nincs itt. Sírni fogsz.
 – Nem fogok!
– De igen. Mindig sírsz.
– De most nem fogok! Kérlek, kérlek!
– Na, jó – álltam rá ilyenkor, bár biztos voltam benne, hogy
ez lesz a vége. – Tízig számolok. Aztán elkaplak! – Ezt már a
szenvtelen szörnyeteg-hangomon tettem hozzá. Mire elértem a
tízig, a húgom már bezárkózott az előszobaszekrénybe a
télikabátok és a porszívó mellé, és fojtottan azt kiabálta:
– Vége a játéknak! Vége a játéknak!
– Rendben – feleltem ilyenkor normális, de azért
hátborzongató hangon. – Vége a játéknak. Már előjöhetsz.
– Nem! Még mindig szörnyeteg vagy!
– Nem vagyok szörnyeteg. Csak a nővéred. Már nyugodtan
előbújhatsz.
– Hagyd abba! Hagyd abba! Vége a játéknak!
– Mit hagyjak abba? Nincs itt semmiféle játék.
– Hagyd abba! Hagyd abba!
Nem lett volna szabad ezt tennem. Egy nővér, aki
szörnyetegnek tetteti magát, vagy egy szörnyeteg, aki a
nővérnek tetteti magát? Ez túl sok volt ahhoz, hogy felfogja. A
kisgyerekek nehezen értelmezik a rosszul meghúzott határokat,
a húgomnak pedig a szokásosnál is nehezebben ment. Már
akkor pontosan tudtam, hogy mi lesz a vége, amikor
megszólaltam az álságos hangomon: zokogás, hisztéria, majd
órákkal később rémálmok. Éjszaka rémült sikítozás hangzik
majd fel a szobájából – anyám felriad az öntudatlanságból,
morcosan feltápászkodik, átcsoszog a folyosó túloldalára, hogy
nyugtasson és csitítson, miközben én átalszom az egészet, ki
vagyok ütve, mint a sörben fuldokló meztelencsiga, elkerülöm a
vétkem következményeit.
– Mit műveltél vele? – kérdi majd anyám a
bevásárlókörútjáról hazatérve. A húgom még mindig az
előszobai gardróbban sírdogál majd, nem mer előbújni. Én az
ebédlőasztalnál ülök, és békésen körmölöm a házi feladatomat.
 – Semmit. Szörnyetegeset játszottunk. Ő akarta.
– Tudod, mennyire beleéli magát.
Ilyenkor mosolyogva vállat vontam. Azért csak nem
hibáztatnak, hogy a kedvében járok.
Miért viselkedtem így? Fogalmam sincs. Az ürügy, talán
önmagam előtt is, az volt, hogy én csak engedtem egy kérésnek,
a kishúgom követelésének. A kedvében jártam. Most már
inkább az érdekel, hogy a húgom miért követelte ezt újra meg
újra. Vajon azt hitte, hogy végül képes lesz szembenézni a
szörnyeteg-énemmel, és a maga módján elbánni vele? Azt
remélte, hogy végül végszóra átalakulok azzá, aki valójában
vagyok?
 
– Miért szeretted a szörnyeteges játékot? – kérdem tőle.
– Nem tudom – feleli. – Dögölj meg, Fred, piros volt a lámpa!
Anya előtt akarsz ebédelni, vagy utána?
– Ha előtte eszünk, lehangoltak leszünk, mert már nincs
mire várni. Másrészt viszont éhen pusztulok.
– Én is. Menjünk a Satay on the Roadba!
– Vagy mehetünk a Small Talkba is. Ott jó levesek vannak.
– Sok levest főzök otthon. Arra a mogyorószószra vágyom.
Befessem a hajamat vörösre? Nagyon őszülök.
– Jól néz ki – felelem. – Olyan disztingvált.
– De mit szólnál a vöröshöz?
– Miért is ne? Ha neked tetszik. Nekem sosem állt jól a vörös,
de neked igen.
– Bizarr, mert a színtáblázat szerint mind a ketten
sárga/narancssárgák vagyunk.
– Tudom. Neked a lime-zöld is jól áll. Engem sápaszt.
Egyfolytában azt a szörnyeteges játékot követelted, aztán amint
elkezdődött, bezárkóztál az előszobai gardróbba.
– Arra emlékszem. Emlékszem, hogy rettegtem. Meleg
gyapjú, porszívószag, rettegés.
– De mégis folyton azt követelted. Azt hitted, hogy másképp
is végződhet?
– Ez olyan, mint azt mondani: „holnap reggel korán felkelek,
és tornázom”. De aztán amikor itt az ideje, képtelen vagy rá.
– Anya mindig azt hitte, hogy az ő hibája – szólalok meg.
– Mi? Az, hogy én a gardróbban bujkálok?
– Á… meg a többi. Az összkép. Emlékszel arra, amikor a
totális őszinteség időszakát élted?
– Már nem azt élem?
– Hát, de. Én sose pártoltam a totális őszinteséget.
Szívesebben hazudtam.
– Nem is hazudtál sokat.
Ezt eleresztem a fülem mellett.
– Szóval a középiskola felénél rád tört az őszinteségi roham,
elhatároztad, hogy beszámolsz anyának és apának a drogokról,
az iskolakerülésről, hogy a veled egyidős gyerekek már
szexelnek, mert úgy gondoltad, hogy a szüleink túlságosan
védett életet élnek, és túl sok mindent fojtanak el.
– Ez így is volt – feleli. – El is mondtam nekik sok mindent.
Például az LSD-t.
– És mit szóltak hozzá?
– Apa úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Anya azt
kérdezte: „És milyen volt?”
– Nem tudtam, hogy LSD-ztél.
– Csak egyszer. Nem jött be annyira. Olyan volt, mint egy
nagyon hosszú kocsiút. Folyton azon töprengtem, mikor lesz
már vége.
– Velem is ez volt – felelem.
 
Amikor a húgom tizenhat volt, én pedig huszonnyolc, a szüleim
hazahívtak. Ilyen még sosem történt: SOS-jellegűnek tűnt. Egyre
kétségbeesettebbek lettek: a húgom a dühöt is felvette az
érzelmi repertoárjába. Még mindig sokat sírt, de most már
haragjában is, nem csak kétségbeesésében. Vagy némán
dühöngött: olyan volt, mintha sűrű, fekete köd ereszkedne le
mindenkire. A karácsonyi vacsoráknál voltam tanúja ezeknek –
az ilyen alkalmakat most már igyekeztem kihagyni.
A szüleim továbbra is úgy hitték, hogy én különlegesen jól
tudok bánni a húgommal – jobban, mint a bátyám, aki nem
vette komolyan az érzelmi kitöréseket. Az biztos, hogy ők
maguk nem tudtak bánni vele, ezt maga anyám mondta. Azt
akarták, hogy a húgom boldog legyen – olyan okos, olyan jó
képességű, de nagyon éretlen. Egyszerűen nem tudták, mihez
kezdjenek vele.
– Talán túl öregek voltunk egy újabb gyerekhez – jegyezte
meg anyám. – Mi nem értjük ezeket a dolgokat. Amikor én
ekkora voltam, az ember megtartotta magának a
boldogtalanságát.
– Tinédzser – feleltem erre. – Mind ilyenek. A hormonok
miatt van.
– Te nem voltál ilyen tinédzser korodban – jelentette ki
anyám reménykedve.
– Én jobban titkoltam – válaszoltam. Azt nem tettem hozzá,
hogy neki egyébként fogalma sem lehet arról, milyen voltam,
mivel az idő nagy részét kómában töltötte. Sok olyat tettem,
amiről semmit sem tudott, de nem akartam most leleplezni
magam. – Ő teljesen nyíltan csinálja.
– Az egyszer biztos – válaszolta anyám.
A szüleim azért akarták, hogy hazamenjek, mert lehetőségük
nyílt Európába utazni – valami olcsó, csoportos útra, és még
sosem jártak ott. Látni akarták a kastélyokat. Látni akarták
Skóciát és az Eiffel-tornyot. Olyanok voltak, mint az izgatott
gyerekek. De féltek egyedül itthon hagyni a húgomat:
túlságosan a szívére vette a dolgokat, és épp rossz passzban
volt. („Valami fiú miatt”, jegyezte meg anyám enyhe
megvetéssel. Ő fiatal korában inkább vállalta volna a kínhalált,
mint hogy beismerje, egy fiú miatt van rossz passzban.
Akkoriban az volt a módi, hogy az embernek sok udvarlója
akadt, és mindegyiket mosolygós lenézéssel kezelte.)
 Csak két hétig lesznek távol, nyugtatott apám. Egy kicsit
tovább, javította ki anyám bűntudattal és szorongással a
hangjában. Tizennyolc napig. Húsz, az utazást is beleszámítva.
Nem láttam módot arra, hogy visszautasítsam őket. Kezdtek
megöregedni, illetve én már öregnek tartottam őket. Majdnem
hatvanévesek voltak. Lehet, hogy már sosem lesz lehetőségük
kastélyt látni. Úgyhogy igent mondtam.
Nyár volt – torontói nyár, forró és párás. A szüleim sosem
szereltettek be légkondicionálót vagy ventilátort – így a ház
egyre melegebb lett napközben, és éjfélig nem hűlt le. Ekkor a
húgom egy ideje már az én egykori szobámban lakott, így én az
ő szobáját használtam.
A napjaink furcsa ritmusban, illetve ritmus nélkül teltek.
Akkor keltünk, amikor kedvünk tartotta, és mindig máskor
feküdtünk le aludni. Hol itt, hol ott ettünk a házban, mosogatás
előtt hagytuk összegyűlni a piszkos edényeket a konyhapulton.
Néha levittük az ebédet a pincébe, ott hűvösebb volt.
Detektívregényeket olvastunk, és női magazinokat vettünk,
önmagunk átalakítása végett lapoztunk át őket, igaz, csak
elméletben. Túl fáradt voltam bármi máshoz – illetve nem is
fáradt, álmos. Napközben elbóbiskoltam a kanapén, mélységes
álomba zuhantam, és kábultan, másnapos érzéssel ébredtem
vacsoraidőben. Normális esetben sosem aludtam napközben.
Időnként kimerészkedtünk a perzselően forró kertbe, hogy a
szüleink pedáns – be nem tartott – utasításainak megfelelően
megöntözzük, kiráncigáljuk a látványosabb gyomokat, a
mérgező nadragulya indáit, a bojtorjánt, a pitypangot, vagy
lecsippentsünk pár gallyat a burjánzó madárbirs-sövényről,
amely lassan minden mást kiszorított az oldalszegélyről. A
lángvirág, a dália, a rézvirág szédítő színekben pompázott.
Megpróbáltuk lenyírni a füvet az időtlen idők óta használatos,
öreg tologatós fűnyíróval. Túl sokáig halogattuk: a pengék
eltömődtek az összezúzott fűtől és lóherétől.
– Talán itt az idő, hogy belépjenek a huszadik századba, és
vegyenek egy benzines fűnyírót – jegyeztem meg.
– Szerintem az egész kertet le kéne nyírni – felelte a húgom.
– Letolni az egészet.
– Akkor csak fű lenne mindenhol. Még többet kéne nyírni.
De azért a sövényt metsszük meg.
– Minek? Kár a gőzért. Szomjas vagyok.
– Hát jó. Én is. – És ilyenkor bementünk.
Váratlan pillanatokban egy csomó részletet tudtam meg egy
Dave nevű srácról, aki dobol, és elérhetetlen. Mindig ugyanaz
volt az alapsztori: a húgom szerelmes Dave-be, Dave nem
szereti őt. Talán régebben szerette, vagy épp kezdett
beleszeretni, de aztán történt valami. A húgom nem tudta, hogy
mi. Az élete romokban hever. Soha többé nem lehet boldog.
Senki sem szereti.
– Tahónak hangzik – jegyeztem meg.
– Dehogy tahó! Régen olyan jó volt!
– Én csak az alapján gondolom, amit elmondtál. A jó
részekről nem esett szó. De mindegy, ha egyszer nem érdekled,
akkor nem érdekled.
– Te mindig olyan kibaszott logikus vagy! – A húgom sokkal
korábban szokott rá a káromkodásra, mint én, és folyékonyan
ment neki.
– Nem igazán – válaszoltam. – Csak nem tudom, mit kéne
erre mondanom.
– Te mindent elhasználtál. Az összes jó dolgot. Nekem már
semmi sem maradt.
Mély vízbe kerültem.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza óvatosan. – Pontosan
mit is használtam én el?
A húgom a könnyeit törölgette. Kicsit gondolkodnia kellett,
kihalászni valamit a szomorúság túlcsorduló medencéjéből.
– A táncot – bökte ki. – Elhasználtad a táncot.
– A táncot nem lehet elhasználni – feleltem. – A tánc olyan
dolog, amit az ember csinál. Te is azt csinálsz, amit akarsz.
 – Nem igaz!
– De igen. Nem én akadályozlak benne.
– Talán nem is kéne a világon lennem – jelentette ki a húgom
sötéten. – Talán meg se kellett volna születnem.
Úgy éreztem, mintha egy tüskebokron próbálnám
átverekedni magamat a vaksötét éjszakában, miközben az
orromig sem látok. Az elszakadt a cérna eddig csak egy
szófordulat volt, de most a konkrét valóságot írta le: láttam
magam előtt, ahogy a józan eszem lepereg, mint spulniról a
cérna, hosszan elnyúlik, megfeszül, és elpattan, és akkor mi
lesz? Hány napot kell még itt töltenem, felelősségem teljes
tudatában, mielőtt az igazi szülők hazatérnek, és átveszik tőlem,
én pedig visszamenekülhetek a saját életembe?
Lehet, hogy sosem jönnek vissza. Lehet, hogy örökre itt kell
maradnom. Lehet, hogy mindkettőnknek itt kell maradni
örökre, megáll az idő, sosem öregszünk meg, közben a kert
erdővé magasodik, a madárbirsbokor fává terebélyesedik, és
kitakarja a fényt az ablakok előtt.
Éreztem, hogy mindjárt elfog a pánik, úgyhogy felvetettem a
húgomnak, menjünk el kirándulni. Kaland lesz. Buszra
szállunk, és elutazunk Kitchener városába. Csak egyórányira
van. Kitchenerben van pár szép, régi ház, lefotózzuk őket a
fényképezőgépemmel. Akkoriban sok épületfotót készítettem, a
tizenkilencedik századi ontariói házakat dokumentáltam.
Engem kimondottan érdekelnek, tettem hozzá – nem is
hazudtam nagyot. A húgom furcsamód ráállt. Azt vártam, hogy
visszautasítja: túl bonyolult, túl nagy erőfeszítés, kár a gőzért.
Másnap naranccsal és keksszel felszerelkezve útra keltünk,
fennakadás nélkül eljutottunk a buszpályaudvarig, az utat
viszonylagos nyugalomban ültük végig. Aztán Kitchenerben
lődörögtünk, várost néztünk. Én fotóztam a házakat.
Szendvicset vettünk. Elmentünk a parkba, a hattyúkat néztük.
A parkban egy idősebb nő megszólított minket.
– Maguk ikrek?
 – Igen – vágta rá a húgom. – Ikrek vagyunk! – Aztán
elnevette magát, és hozzátette: – Igazából nem. Csak testvérek.
– Hát, pedig ikreknek néznek ki – felelte a nő.
Egyforma magasak voltunk. Egyforma volt az orrunk.
Hasonlóan voltunk öltözve. Értettem, hogy a nő miért hitte ezt,
feltéve, hogy kicsit rövidlátó. A gondolat megriasztott: egészen
addig a pillanatig a kettőnk közti különbségekre koncentráltam.
Most rájöttem, hogy sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint
hittem. Rajtam több a réteg, engem több réteg géz takar – ennyi
az egész.
A húgom hangulata időközben megváltozott. Most szinte
euforikus volt.
– Nézd a hattyúkat! – lelkendezett. – Annyira, annyira…
– Hattyúszerűek – szóltam közbe. Szinte megszédültem. A
délutáni napfény aranyszínbe vonta a tavacskát, ahol a hattyúk
úszkáltak, a levegőt gyenge szellő járta át. Átjárja, gondoltam
magamban. Ezt éreztem én is. Talán igaza van a szüleinknek:
talán tényleg nálam van a zárt ajtót nyitó bűvös kulcs, én fogom
kiszabadítani a húgomat a börtönből, ami láthatólag
körbezárja.
– Olyan jó, hogy eljöttünk ide! – szólalt meg. Az arca
ragyogott.
De másnap kedvetlenebb volt, mint valaha. És utána tovább
romlott a helyzet. Hiába hittem – hiába hitte mindenki –, hogy
birtokában vagyok a varázslatnak, tehetetlennek bizonyultam.
A jó napok megritkultak, a rossz napok rosszabbodtak. Hosszú
éveken át egyre romlott a helyzet. Senki sem tudta az okát.
 
A húgom a lépcsőm legalsó fokán ül, az ujjait harapdálja, és sír.
Ez nem egyszer történik meg, hanem sokszor.
– Egyszerűen csak el kéne mennem – szólal meg. – Ki kéne
szállnom. Felesleges vagyok itt. Túl nagy erőfeszítés. – Ezt arra
érti: áthaladni az időn.
– Sok jó dolog is van – jegyzem meg. – Nem? Sok mindent
szeretsz.
– Az régebben volt – feleli. – Nem elég. Belefáradtam ebbe a
játékba. Nem nekem való ez a hely.
Nem a házamra érti. A testére. A Föld bolygóra. Látom, amit
ő lát: egy szakadék pereme, egy meredeken lejtő híd, a vég. Ezt
akarja: a vége főcímet. Mint a mesében.
– Dehogy vagy felesleges, dehogy kell elmenned! –
nyugtatom. – Holnap jobban érzed majd magad! – De olyan ez,
mint átkiabálni valakinek egy széles szántóföld túloldalára.
Nem hall engem. Máris elfordult, lefelé néz, a peremen túlra,
készül a sötét zuhanásra.
El fog veszni. El fogom veszíteni őt. Nem vagyok elég közel
hozzá, hogy megállítsam.
– Szörnyű lenne ilyet tenni – mondom.
– Nincs másik ajtó – válaszolja. – Ne aggódj. Te nagyon erős
vagy. Kibírod.
 
Befordulunk egy sarkon, aztán egy másikon, egy fűzfa és egy
csüngő eperfa mellett hajtunk el, és megállunk anyánk házának
a felhajtóján.
– Tessék, nézd meg Fredet! – fortyan fel a húgom. – Az utca
kellős közepén parkol. Ha hókotró lennék, beletolnám a
madárbirsbe.
– Így kell ezt – felelem. Kiszállunk a kocsiból, ami nekem
egyre nehezebben megy. Valami történik a térdemmel. Fél
kézzel a kocsit támasztva állok, kinyújtózom, végignézek a
gyomos kerten.
– Muszáj rendbe szednem azt a tiszafát – jegyzem meg. – De
nem hoztam metszőollót. Felkúszott rá a nadragulya.
– Kár a gőzért – feleli a húgom, totális őszinteségre váltva. –
Anya úgyse látja.
– De én igen. És mások is. Anya régen olyan büszke volt a
kertjére.
– Túl sokat aggódsz mások miatt. Tényleg szörnyű gyerek
voltam?
– Dehogy – felelem. – Nagyon helyes voltál. Nagy kék szemed
volt, és szőke copfod.
– Azt mesélik, hogy sokat nyafogtam.
– Az nem nyafogás volt. Érzékeny volt az idegrendszered.
Felfokozottan reagáltál a valóságra.
– Más szóval sokat nyafogtam.
– Jobbnak akartad a világot, mint amilyen volt – válaszolom.
– Nem, az te voltál. Azt te akartad. Én csak azt akartam, hogy
számomra jobb legyen, mint amilyen volt.
Ezt elengedem a fülem mellett.
– Nagyon ragaszkodó voltál – folytatom. – Értékelted a
dolgokat. Jobban, mint mások. Konkrétan transzba estél az
elragadtatástól.
– De most már jól vagyok – mondja. – Hála istennek és a
gyógyszeriparnak.
– Igen. Most már rendben vagy.
Naponta szed egy tablettát egy veleszületett kémiai
egyensúlyzavarra. Végig ez volt a baj. Ez okozta a rosszkedvét.
Nem az, hogy szörnyeteg voltam.
Ezt el is hiszem, általában.
 
Most az ajtónál vagyunk. A tárgyak állandósága ámulattal tölt
el. Ez ugyanaz az ajtó, amin egykor évről évre beléptem és
kiléptem, a megszokott ruháimban vagy más öltözékben,
álruhában, és eszembe sem jutott, hogy egy nap majd itt állok
előtte az őszülő húgommal. De hát minden rendszeresen
használt ajtó a túlvilágra nyílik.
– Nem tudom, mi lett azzal a fejjel – szólalok meg. – A
Fejnélküli Lovas fejével. Emlékszel, amikor a bőröndökkel
lakott a pincében? Emlékszel a bakancsokra és az
íjászkellékekre?
– Halványan – feleli a húgom.
– Tudod, hogy azt mind át kell majd válogatnunk. Ha eljön az
ideje. Rendet kell tennünk.
– Nem várom.
– Végül mi lett vele? A fejjel? Kidobtad?
– Á, még mindig odalent van valahol.
 Utolsó hercegnőm

– „Utolsó nőm, a hercegnő ez a kép itt a falon”{1} – szavalta

Bessie tanárnő. Szemtől szembe senki sem szólította volna
Bessie tanárnőnek, de magunk közt így neveztük. Sokkal
tiszteletteljesebb volt, mint a többi tanárnak adott nevek: a
Gorilla, a Nyomi, a Víziló.
– Gyerekek! Mit árul el nekünk rögtön ez az egyetlen szó:
utolsó?
Vadonatúj osztálytermünk ablakai elég magasan voltak
ahhoz, hogy ne lássunk mást, csak az eget. Az ég ezen a napon
párás kék volt, meleg, álmos színű. Bár nem azt néztem, ott
tornyosult a látómezőm peremén, hatalmasan, jellegtelenül,
megnyugtatóan, végtelenül hömpölyögve, akár a tenger. Az
egyik ablakszárny nyitva volt, legyek röppentek be rajta.
Zümmögtek, az üvegnek csapódtak, megpróbáltak kijutni.
Hallottam, de nem láttam őket, nem kockáztathattam meg, hogy
odafordítom a fejemet. Az utolsón kellett gondolkodnom.
Utolsó, utolsó, utolsó. Az utolt egy betű választja el az utáltól.
Utolsó hercegnő. A hercegnő úgy hangzott, mint egy behízelgő
zizegés, egy suttogás: tafota surrogása a padlón. Egy ilyen
napon nehéz volt megállni, hogy ne bóbiskoljak el, ne merüljek
el az álmodozásban vagy a félálomban. Májusi délután volt,
odakint virágba borultak a fák, pollen örvénylett mindenütt. Az
osztályteremben túlságosan meleg volt, valósággal vibrált
idebent a levegő, mivel minden új volt itt – a modern,
fémkeretes padok világos fája, a tábla zöldje, a neonlámpák
halk zümmögése, amely mintha akkor is hallatszott volna, ha le
volt kapcsolva a villany. De az új teremben a régi szag
terjengett, egy ősi, erjedt szag: láthatatlan, olajos, sós kipárolgás
gomolygott mindenütt, a huszonöt kamasz test árasztotta,
amelyek szelíden főttek a nedves tavaszi levegőben.
Utolsó hercegnő. Akkor tehát több is volt, nem csak egy. Egy
csomó hercegnő, sorban egymás után, mint egy tánckar. Nem:
utolsó, mint legutóbbi. A hercegnő a múlt része – vége,
leszerepelt, otthagyták.
Bessie tanárnő gyakran nem várta meg, míg valaki felteszi a
kezét: néha sokáig kellett várnia, mivel röhejesnek tartottuk, ha
valaki egyből rávágta a választ. Nem akartunk hülyét csinálni
magunkból sem azzal, hogy tévedünk, sem pedig azzal, hogy
helyesen válaszolunk, ami néha ugyanakkora ostobaság. Bessie
tanárnő tisztában volt ezzel, így tíz esetből kilencszer
egyszerűen megválaszolta a saját kérdését.
– Az utolsó hercegnő arra utal – szólalt meg –, hogy ez a
hercegnő már nem a herceg felesége. És arra is utal, hogy talán
létezik egy következő hercegnő. A vers első sora nagyon fontos,
gyerekek. Ez alapozza meg a hangvételt. Menjünk tovább!
Bessie tanárnő szokás szerint az asztalán ült. Jó lába volt,
nem csak egy korabeli nőhöz, bármilyen nőhöz képest, és
gyönyörű cipőket hordott – nem olyan fajtát, amit mi magunk is
felvettünk volna, nem bebújós mokaszint, betétes cipőt,
pamutbársony balerinacipőt vagy magas sarkút a tánchoz, de
látszott rajtuk, hogy ízlésesek és ápoltak. Bessie tanárnő lágyan
csillogó cipőin sosem látszott folt vagy piszok.
Minden pár cipőhöz külön öltözék társult, és Bessie tanárnő
e tekintetben is kivételes volt. Az iskolánkban a tanárnők
kosztümben tanítottak. Egyfajta egyenruha volt ez – egyenes, A
vonalú vagy rakott szoknya, hozzáillő blézer, alatta blúz, fehér
vagy krémszínű, gyakran lógó masnival a nyakban, és egy bross
a bal hajtókán – de Bessie tanárnő kosztümjei olyan
eleganciával bírtak, amihez a többiek nem értek fel. Az ő blúzai
nem olcsó, löttyedt nejlonból készültek, fényük volt, és tartásuk,
a brossain a féldrágakövek mintha valódiak lettek volna: a
legszebb a méh alakú, borostyán és arany kitűzője volt.
Szakértő kézzel berakott haja nem ősz volt, hanem ezüst, az
arcéle nemes, az álla határozott, a tekintete átható, diszkréten
púderezett orra sasorr volt, ezt a szót tőle tanultuk.
A többi tanárnőt az iskolánkban szántuk – reményvesztett,
lompos rabszolgák voltak, kimerültek, feledékenyek, egy
hálátlan feladathoz, a mi oktatásunkhoz béklyózva –, Bessie
tanárnő iránt viszont semmiféle szánalmat nem éreztünk.
A fiúk az osztályból nem a kérlelhetetlenül elegáns
megjelenését tisztelték, hanem azt, hogy diplomája van,
méghozzá M. A. Ez a két betű valami fontosat jelentett, ahogy az
M. D. az orvosok esetében. A fiúk ezt respektálták, ahogy azt is,
hogy rövid pórázon tartotta őket. „Richard, van valami
szórakoztató mondanivalód? Ha igen, légy oly kedves, és oszd
meg mindannyiunkkal!” „David, ez a megjegyzés méltatlan
hozzád. Ennél többre vagy képes. Egy férfi legyen nagystílű!”
„Robert, ez szellemes próbált lenni?” Szarkasztikus, ezt a szót
használtuk az ilyen kommentárokra. De Bessie tanárnő a valódi
tévedések esetében nem volt szarkasztikus. Olyankor
türelmesen viselkedett.
– Mármost. „Utolsó nőm, a hercegnő ez a kép itt a falon” –
folytatta Bessie tanárnő. – „Szinte él!” Szinte él. Mit árul ez el
nekünk, gyerekek?
Ezúttal nem várt. Sosem tudtam – egyikünk sem tudta –,
mikor kezd el kivárni. Ilyenkor rögtön éber lettem. A feszültség,
a közelgő veszély – a fenyegetés, hogy épp rám támad, név
szerint engem szólít fel, engem kényszerít beszédre. Ilyenkor a
szám megtelt szavakkal – túl sok szó tolult fel, szótagok ragacsos
pudingja kavargott, amiből beszédet kellett volna formálnom,
miközben Bessie tanárnő gúnyos tekintete azt üzente: ennél
többre vagy képes. A várakozás ideje alatt jobbnak láttam lefelé
nézni – különben Bessie tanárnő esetleg engem pécéz ki –, és
buzgón jegyzeteltem a füzetembe.
Kinyírta a nőt, írtam. A kinyírta szót sose mondtam volna ki
fennhangon az osztály előtt, szleng kifejezés, és Bessie tanárnő
helytelenítette az ilyen slampos és közönséges beszédet. A
kinyírta szót a leckeírás helyett, vagy legalábbis előtt olvasott
detektívregényekből vettem. Sajnos sok detektívregény akadt a
házban, valamint történelmi regények, könyvek az első
világháborúról, a kolostorokról Tibetben, ahol a nőknek
egyszerre két férjük lehet, a tengeri hadviselésről Napóleon
korában, valamint a petevezeték működéséről. Ha épp nem volt
kedvem egy teljes könyvhöz, a régi Life és Time magazinok, a
Chateleine és a Good Housekeeping kupacait lapoztam át – a
szüleim semmit nem dobtak ki –, elmerengtem a reklámok
(vajon mi az az irrigátor?), a divattal és a személyes
problémákkal foglalkozó cikkek felett (Lázadó tindédzserek: öt
ellenszer; Halitózis: a néma ellenség; Megmenthető ez a
házasság?). Az évek során elég sokat tanultam abból, hogy
kerültem a tanulást.
Kinyírta, írtam le. A herceg kinyírta a hercegnőt. Az olcsó
cafkákat gyakran nyírták ki, ahogy a jó bőröket és az ostoba
cicababákat is, meg a szakadt spinéket. A kinyírta az sugallta,
hogy megkéselte, vagy fejbe verte egy tompa tárggyal, mondjuk,
egy vasrúddal, de nem valószínű, hogy a herceg ezt a módszert
alkalmazta a hercegnő esetében. Nem temette el a pincében,
nem betonozta le a sírt, nem darabolta fel és hajította a
testrészeket egy tóba vagy kútba, nem hagyta egy parkban,
ahogy a férjek szokták a rémisztőbb krimikben. Úgy gondoltam,
a legvalószínűbb a mérgezés: a történelmi tárgyú szerelmes
regények szerzői körében közismert tény, hogy a korabeli
hercegek szakértő méregkeverők voltak. Üreges kövekkel
díszített gyűrűt viseltek, és amikor senki sem figyelt oda,
kinyitották a követ, és beleszórták a méregport mások
boroskancsójába. A kedvenc mérgük az arzén volt. Szegény
hercegnő állapota fokozatosan romlott, doktort hívtak hozzá,
egy ijesztő alakot, akit a herceg pénzelt. Ez a doktor
kotyvasztotta aztán a végső, halálos keveréket, amely végzett
vele. Nyilván volt egy megható haldoklási jelenet, majd egy
flancos temetés gyertyákkal, és utána a herceg szabadon
vadászhatott egy újabb gyönyörű leányra, akit a hercegnőjévé
tehet és kinyírhat.
Jobban belegondolva arra jutottam, hogy maga a herceg a
kisujját sem mozdította volna ez ügyben: túlságosan sznob volt
ahhoz, hogy részt vegyen a konkrét mérgezésben. Ment a
parancs, mondja a herceg később a vers folyamán. (Előrébb
szaladtam.) A piszkos munkát nyilván az egyik embere végezte
el, valami olyan névvel, mint az Első Gyilkos – mint
Shakespeare darabjaiban –, miközben maga a herceg máshol
volt, épp az előkelő összeköttetéseivel hencegett, hamis bókokat
osztogatott, és a drága műkincseit mutogatta. Elképzeltem, hogy
nézhet ki: sötét, behízelgő modorú, sértően udvarias, és talpig
bársonyban jár. Voltak ilyen filmsztárok, például James Mason.
Mindig előkelő angol akcentussal beszéltek. A hercegnek is ilyen
akcentusa volt, dacára olasz nemzetiségének.
– Nos? – kérdezte Bessie tanárnő. – A kérdés arra
vonatkozott: szinte él. Nem érünk rá egész nap. Marilyn?
– Lehet, hogy meghalt – felelte Marilyn.
– Nagyon jó, Marilyn – helyeselt Bessie tanárnő. – Ez is egy
lehetőség. A figyelmes olvasó, mondom, figyelmes, Bill, ez rád
vonatkozik, hacsak nincs valami fontosabb dolgod, van? A
figyelmes olvasó biztosan elgondolkodna azon, azon is, ha és
amennyiben a hercegnő valóban halott, hogyan halhatott meg.
Azon kaptam magam, hogy Bill nevének hallatán fülig
pirulok, mert Bill a fiúm volt – az, hogy ő lett Bessie tanárnő
szarkazmusának céltáblája, megalázó volt számára, és ezáltal
számomra is. A tanárnőnek igaza volt abban, hogy Bill nem túl
figyelmes olvasó, de Bill ezt szégyellte, vagy dühös volt miatta,
nem tudtam biztosan, mit érez. Most láttam magam előtt, ahogy
két padsorral mögöttem fülig vörösödik szégyenében és
dühében, mert a barátai gúnyosan nevetgélnek rajta. De Bessie
tanárnőt ez nem érdekelte. Átgázolt az emberen, ha úgy
gondolta, hogy az illető nem veszi komolyan az órát – ha
akadályozza őt a tanításban.
– Persze, gyakran mondunk olyat egy portréról, hogy
„nagyon élethű” – folytatta. – Az a másik lehetőség. Talán a
hercegnek ez a megjegyzése csupán a portré élethű voltára,
valószerűségére vonatkozik. Az egész vers a herceg nézőpontját
mutatja be, így semmi, amit mond, nem tekinthető objektív
igazságnak. A nézőpont kérdésére még később majd
visszatérünk.
Valószerűség, jegyeztem le a füzetembe. Élethű. A hercegnő
szinte él. Nézőpont.
 
Bessie tanárnő volt a legjobb angoltanár az iskolában. Talán az
egész városban: a szüleink azt mondták, nagy szerencsénk,
hogy ő tanít minket. Olyan szaporán terelt végig minket a
tananyagon, mint egy birkanyájat, megóvott minket a fals
kitérőktől és a veszedelmes sziklaperemektől, és a bokánkat
harapdálta, ha rossz helyen lassítottunk, az arra alkalmas
pontokon pedig elidőzött velünk, hogy magunkévá tehessük a
fontos tananyagot. A tanulást versenyként írta le, egyfajta
akadályfutásként: még hosszú út áll előttünk a záróvizsgákig,
amit gyorsan kell megtennünk. Ez a táv tele van gátakkal, nehéz
terep, akadályok tarkítják. A napok elsuhannak, és még ott
tornyosul előttünk az Egy tiszta nő – úgy éreztük, meredek,
agyagos hegyoldal gyanánt. Igaz, hogy amikor majd felérünk a
tetejére, Bessie tanárnő, aki már sokszor járt odafent, gyönyörű
kilátást mutat, de addig még sokat fogunk csúszkálni. Egy évvel
korábban már belegabalyodtunk Thomas Hardyba a
Casterbridge őrnagya kapcsán: kemény menet lesz. Ezért
muszáj a hét vége előtt végeznünk a hercegnővel, hogy a
hétvégén kifújhassuk magunkat, és nekilendüljünk az Egy tiszta
nőnek.
 
Utolsó nőm, a hercegnő ez a kép
Itt a falon. Szinte él! Csodaszép
 Darab; valóban: Fra Pandolf keze
Jól működött s most itt áll a müve.
Leül és megnézi?
 
– Mármost, gyerekek. „Leül és megnézi?” Mit gondoltok, kihez
beszél a herceg?
Bessie tanárnő sorról sorra vonszolt végig minket a versen.
Ez egy fontos vers, ami szerinte tizenöt teljes pontot ér a
záróvizsgán. Az angol kötelező tantárgy: nem fogunk
leérettségizni, ha nem megyünk át belőle. De Bessie tanárnő
célja nem az volt, hogy épphogy átmenjünk, ő jó jegyet várt el
tőlünk. Fent kellett tartania az iskola hírnevét, és a sajátját is. Az
ő diákjai azért teljesítettek jól, mert felkészültek.
– Felkészültnek kell lennetek – mondogatta gyakran. –
Természetesen ismeritek majd az anyagot, de ezenfelül kétszer
el kell olvasnotok a kérdést, és arra válaszolni, amit kérdeznek.
Nem szabad elveszíteni a fejeteket, és pánikba esni. Formára és
struktúrára van szükségetek. – Minden egyes tanult műhöz
hozott példákat a korábbi években feltett kérdésekből, és
betanította nekünk az elfogadható válaszokat.
Miután letettük az írásbeli vizsgát, azt központilag értékeli
majd egy válogatott csapat, aztán egy augusztusi napon a végső
osztályzatunk megjelenik az újságban, brutális módon, minden
figyelmeztetés nélkül, ahol mindenki láthatja – a barátaink, az
ellenségeink, a családunk. Rettegtünk ettől. Olyan lesz, mint
amikor valaki szétrántja a függönyt, miközben az ember épp
zuhanyozik.
Az újságban leközölt jegyek döntik el, folytatjuk-e. A
folytatás azt jelentette, egyetemre menni. A mi iskolánkba nem
a gazdag gyerekek jártak – azok magánintézményekben
tanultak. Az ő életükben nem volt akkora jelentősége annak, jól
tanulnak-e a középiskolában, mert valahogy úgyis szereznek
majd nekik helyet az egyetemen. De nem is a szegény gyerekek
iskolája volt: nekünk nem adatott meg a szabadság, hogy túl
ostobának tartsanak minket a továbbtanuláshoz. A kimaradók,
ahogy mi neveztük őket, az első adandó alkalommal otthagyták
az iskolát, de előtte még olyan gúnynevekkel gyötörtek minket,
mint a „stréber”, a „nyalizós”, a „felvágós” és a „seggnyaló”, és
kitartóan pfujoltak mindenkit, aki megírta a leckét.
Megingatták az önbizalmunkat. „Hű, de okosnak hiszitek
magatokat” – gúnyolódtak, és okosnak is hittük, legalábbis
náluk okosabbnak, de nem igazán örültünk az eszünknek.
Olyan volt, mint egy plusz kéz: jól jön, ha épp egy ajtót kell
kinyitni, de azért fura.
Ennek ellenére együtt kell majd élnünk ezzel a
deformitásunkkal. Használnunk kell az eszünket, elindulni
felfelé az előttünk álló társadalmi ranglétrán, kezdeni valamit
magunkkal. A fiúktól azt várták el, hogy orvosok, ügyvédek,
fogászok, könyvelők, mérnökök legyenek. Ami minket, lányokat
illet, mi nem tudtuk biztosan, mi vár ránk. Ha nem tanulunk
tovább, muszáj férjhez mennünk, vagy vénlány lesz belőlünk –
de a jó jegyekkel ez a nyugtalanító döntés egy ideig elodázható
volt.
A vizsgák három hét alatt zajlanak majd júniusban, a
tornateremben. Ez fordulópont lesz az életünkben, így mondta
Bessie tanárnő, de ha felkészültek vagyunk, nem kell félnünk
ettől a próbatételtől, ami egyben a jellemünk próbája is, nem
csupán az intelligenciánké. A sikerhez bátorságra és
nyugalomra van szükségünk, és ha ezek a tulajdonságok
megvannak bennünk, akkor csupán annyi a dolgunk, hogy
megfelelő sorrendben leírjuk a helyes válaszokat és
megfigyeléseket.
Ennek ellenére folyton az esetleges katasztrófáról szóló
rémtörténetekkel ijesztgettük egymást. A tornateremben nem
volt légkondicionálás, és ha hőhullám jön, ahogy júniusban
szokás, akkor mindannyian ott fövünk majd a saját levünkben.
Köztudott volt, hogy a lányok ájultan dőltek ki a padból,
másoknak váratlanul megjött a menzeszük, és azon kapták
magukat, hogy vértócsában ülnek, ami a gusztustalanabb
verziókban konkrétan lecsöpögött a székről a padlóra, plotty,
plotty, plotty – halálosan kínos kilátás. Akadtak fiúk, akik
idegösszeroppanást kaptak, mások a lámpaláz miatt mindent
elfelejtettek, amit előtte bemagoltak, és a vizsga végén kiderült,
hogy semmi mást nem írtak le a papírra, csak a nevüket, újra
meg újra. Az egyik fiú tökéletes egyenlő szárú háromszöget
rajzolt minden egyes lapra – aprólékosan, ezt mindig
kihangsúlyozták. Az aprólékos vérfagyasztó részlet volt: tudtuk,
hogy az aprólékosságot csak egy lépés választja el a teljes
őrülettől.
 
Iskola után a futballpályán át gyalogoltam haza – ez régen
ijesztő és tiltott hely volt számomra, és valami
meghatározhatatlan jelentőséggel bírt, de mostanra érdektelen,
sáros fűsáv lett belőle. Az öltöző mögött, ahol a pletykák szerint
züllött orgiák zajlottak az egyik kimaradó, egy Loretta nevű
lány részvételével, most pár kisebb gyerek cigarettázott. Nagy,
fekete, jegyzetekkel teli bőrmappámat magam előtt átfogva
haladtam, erre voltak feltornyozva a könyveim. Az összes lány
így hordta a tankönyveit. Ez megakadályozta, hogy
megbámulják a mellünket: vagy túl kicsik és szánalmasak
voltak, vagy túl nagyok és röhejesek, vagy épp jó méretűek – de
vajon melyik a jó méret? Minden mell szégyellnivaló volt,
füttyöket, beszólásokat eredményezhetett a csapatokban
lebzselő brillantinos hajú fiúktól vagy a kocsiban ülő
fiatalemberektől, olyanokat, mint a „jók az ütközők!”. Máskor
azt skandálták:
 
Kell, kell, kell, egy sokkal nagyobb mell!
Húzd, húzd, húzd, vagy sose hordhatsz blúzt!
 
És közben úgy mozgatták behajlított karjukat, mint a
rajzfilmekben a csirkék. Bár valójában a füttyszó, a skandálás
nem sokszor hangzott fel, mindig ott volt bennünk a félelem,
hogy bekövetkezik. Visszakiabálni a fiúknak pimaszságnak
számított, a méltóságteljes viselkedés elvileg az volt, ha az
ember tudomást sem vett róluk, bár nem volt benne semmi
méltóság, inkább megalázónak érződött. Már az is megalázó
volt, hogy az embernek van melle. De ha nincs, az még rosszabb
lett volna.
– Álljatok egyenesen, húzzátok ki magatokat, ne
görnyedjetek! – ordított ránk a testnevelő tanárunk a
röplabdaedzésen, évszázadokkal ezelőtt, ugyanabban a
tornateremben, ahol hamarosan az érettségit írjuk. De ugyan
mit tudhatott ő? Lapos volt, és egyébként is nagyon öreg.
Minimum negyven.
A mell legalább elöl volt, ahol az ember kontroll alatt
tarthatta. De ott volt a fenék, hátul, ahol nem látszik, így
hozzáférhetőbb. A bő, rakott szoknyától eltekintve nem sokat
lehetett tenni.
 
Hé! Hé! Riszáld még! Rázzad, kisanyám!
 
A futballpályán Bill mellettem gyalogolt. Ő nem az a típus volt,
aki falkában jár, és a lányok melléről ordibál mindenfélét –
legalábbis én így gondoltam. Komolyabb volt ennél, jobb dolga
is akadt, tervei voltak. Fel akart kapaszkodni a társadalmi
ranglétrán. Mint a hivatalos fiúm mindennap hazakísért félútig,
kivéve pénteken, mert akkor a fűszeresnél dolgozott, és az az
ellenkező irányban volt. Pénteken iskola után, szombaton
háromig dolgozott – egyetemre gyűjtött, mert a szülei nem
engedhették meg maguknak, vagy nem voltak hajlandók ezért
takarékoskodni. Egyikük sem tanult tovább, és anélkül is
boldogultak. Bill szerint ez volt a hozzáállásuk, de nem
neheztelt rájuk emiatt.
Bill néhány hónapja vette át az előző fiúm helyét, aki az azt
megelőző helyét vette át. A lecserélés folyamata kényes ügy volt
– diplomáciai érzék kellett hozzá, finomság és akaraterő, hogy
ne vegyem fel a telefont –, de egy bizonyos szakaszba érve
muszáj volt meglépni. Ez a szakasz az után következett, hogy az
előző, legális szakaszok már lezajlottak – az első randevú, az
első, óvatos kézfogás, a váll köré fonódó kar a moziban, a lassú,
összetapadó tánc, a lihegő matatás parkoló kocsikban, a kezek
előrenyomulása és ellentámadása, a cipzárok és gombok
háborúja. Egy idő után patthelyzet alakult ki: egyik fél sem
tudta, mi következik. Továbbhaladni elképzelhetetlen,
visszafordulni lehetetlen. Ezt az időszakot a sóvárgás, a
civakodás és kibékülés jellemezte, képtelenek voltunk
eldönteni, melyik filmet nézzük meg, én pedig rosszul végződő
regényeket olvastam, amelyeken elsírhattam magam. Ekkor jött
el a pont, amikor a fiút le kellett cserélni egy újra.
Nem arról volt szó, hogy az egyes fiúkat gyászoltam volna,
inkább azt utáltam, hogy valami véget ért. Nem akartam, hogy
az életem bármely szakasza is mindörökre lezáruljon. A
könyvek elejét is jobban szerettem a befejezésnél – izgalmas
volt nem tudni, mi vár rám az olvasatlan oldalakon, mégis,
perverz módon képtelen voltam megállni, hogy ne kukkantsak
bele az épp olvasott könyv legutolsó fejezetébe.
Bill a fiúmként nem járta, nem járhatta végig ezt a
megszokott ciklust. A szombat esti randikat már magunk
mögött hagytuk, viszont még ott várt ránk a szörnyű
megpróbáltatás a tornateremben, minden esetleges kellékével
együtt: ájulás, félrebeszélés, pánik, kudarc, megszégyenülés.
Most, hogy még annyi mindent kellett megtanulni júniusig, már
nem volt időnk a végtelen estékre a parkoló kocsikban, az
elemlámpával bevilágító rendőrökre, akik afelől érdeklődnek,
minden rendben van-e; már nem volt időnk a veszekedésekre, a
duzzogásra, a vontatott telefonbeszélgetésekre és a vonakodó
megbocsátásra. Helyette együtt tanultunk.
Pontosabban én segítettem Billnek tanulni. Főleg angol
irodalmat. Eddig valahogy elevickélt, de most meg volt rettenve,
bár nem ismerte be. Helyette magát az irodalmat okolta: semmi
értelme. Bill azt akarta, legyen minden egyértelmű, mint a
matematikában, amiben jó volt. Hogy lehet egy szónak
egyszerre két-három jelentése? Hogyan képes Bessie tanárnő
ennyi mindent belelátni egyetlen versbe? Miért nem lehet
világosan fogalmazni?
Lassan kiderült, hogy Billnek nem egyszerű dolog segíteni.
Dühös lett a versre, amiért túl bonyolult – vitába szállt vele,
követelte, hogy legyen más; azután a költőre lett dühös, miért
így írta meg; azután pedig rám. Egy idő után bocsánatot kért, ő
nem úgy gondolta – én nagyon-nagyon okos vagyok, legalábbis
ezen a téren; ügyesen fogalmazok, nem úgy, mint ő, ezért felnéz
rám emiatt. Csak annyit kért, magyarázzam el újra az egészet,
lassabban. Azután smároltunk, és fogdostuk egymást, igaz, nem
sokáig, mert nem volt rá időnk.
 
Ezen a napon Bill és én nem siettünk haza. Sétáltunk,
poroszkáltunk, megálltunk jégkrémet venni a drogériában.
Muszáj néha felállni a könyvek mellől, jelentette ki Bill. A
jégkrém henger alakú volt, volt némi kartonpapír-mellékíze a
csomagolás miatt, a tölcsér pedig nyúlós volt, mint a bőr.
Elértünk a ravatalozóig, és leültünk előtte az alacsony kőfalra. A
napfény aranylott, a fákon halványzöld bojtok himbálóztak, Bill
egészen rövidre nyírt, világosbarna haja úgy csillogott, mint a
puha, bársonyos gyep. A legszívesebben megsimogattam volna
a feje búbját, mintha plüsskutya lenne, de ő nem örült volna
neki. Nem szerette, ha megpaskolják.
– Nem fogok átmenni – szólalt meg. – Szerintem meg fogok
bukni.
– Dehogyis! – feleltem.
– Egyszerűen nem értem.
– Mit nem értesz?
– Hogy mi van.
– Miről beszélsz? – kérdeztem, bár tudtam.
 – Arról az istenverte hercegnős versről!
Az istenverte volt eddig a legdurvább káromkodás, amit Bill
megengedett magának előttem. Kimondani a többit – például a
b betűs szót – azt jelentette volna, hogy olyan lánynak tart, aki
előtt mondhat ilyeneket. Olcsó lánynak.
Nagyot sóhajtottam.
– Oké, vegyük át újra. A verset Robert Browning írta. Ő a
tizenkilencedik század egyik legfontosabb költője. Ez egy
drámai monológ. Ez azt jelenti, hogy csak egy ember beszél
benne, úgy, ahogy egy színdarab monológjában. A versformája
jambikus pentameter, páros rímekben.
– Ezt a részét értem – felelte Bill. A forma nem okozott neki
nehézséget, mivel ez esetben számolni kellett. Szonett,
szesztina, abab rímképletű ballada – ezek felismerése könnyen
ment neki.
Végeztem a jégkrémmel, a tölcsér csücskét a kőfal és a
ravatalozó takaros tulipánokkal teli virágágyása közé dugtam.
Lusta voltam, nem igazán volt kedvem most magyarázni, de Bill
előrehajolt, és tényleg figyelt.
– Szóval, az elbeszélő Ferrara hercege – folytattam. – Az
egész vers az ő nézőpontját mutatja be, ez fontos, mert a
nézőpontra mindig rá szoktak kérdezni. Onnan tudjuk, hogy
Ferraráról van szó, mert ott áll rögtön a cím alatt, hogy Ferrara.
Ferrara városa a művészetek híres központja volt Itáliában,
ezért logikus, hogy a hercegnek van egy képgyűjteménye. A
reneszánsz idején járunk. Akkoriban folyton öldösték egymást
az emberek. Eddig oké?
– Jó, de…
– Oké, szóval a herceg a gróf követéhez beszél. Tudjuk, hogy
a grófé, mert ott áll a vers végén. A herceg a gróf lányára
alkuszik, őt akarja megtenni a következő hercegnőjének. Az
nem derül ki, ki ez a gróf. A herceg és a követ az emeleten van.
Ezt onnan tudjuk, hogy a végén lemennek, ahol az áll: „Nem,
önnel megyek, Önnel, uram.”
 – Miért kellett ezt beletenni?
– Mit?
– Kit érdekel, hogy fent vannak, vagy lent? – Bill máris
ingerült volt.
– Muszáj az emeleten lenniük, mert lent mások is vannak,
látod, itt, nézd, és a herceg négyszemközt akar beszélni a
követtel. Ezért viszi fel az emeletre. A herceg elhúz egy
függönyt. Mögötte ott a kép az utolsó, a legutóbbi hercegnőjéről.
A legutóbbiról, érted? A kép nagyon valószerű.
– Mi?
– Valószerű. Azaz élethű. Ezt a szót használd majd a vizsgán.
Egy csomó pontot ér.
– Na tessék – vigyorodott el Bill szomorkásan. – Jó, persze.
Ha te mondod. Írd le!
– Oké. Szóval ott állnak, és nézik a hercegnő képét. Aztán a
herceg gyakorlatilag mindent elmond róla, hogy mi volt a baja
vele, és miért nyírta ki.
– Vagy zárdába dugta – jegyezte meg Bill reménykedve.
Bessie tanárnő korábban ezt vetette fel alternatívaként, azt
mondta, maga Browning is így tett. Furcsamód a fiúk az
osztályból ezt az enyhébb változatot támogatták. Átérezték,
milyen, ha valaki dobni akarja a feleségét, mert unalmas,
csúnya vagy kiállhatatlan; azt is megértették, hogy az illető egy
jobb kiadás után vágyik, de az első feleség meggyilkolása túl
extrémnek tűnt nekik. Rendes fiúk voltak, orvosnak készültek,
satöbbi. Csak az olyan perverz alakok viszik végig a dolgot, mint
a herceg.
– Egy zárdában nem zavarta volna többé a nő – jegyezte meg
Bill. – És egyébként is, a nőnek is jobb lett volna ott. A pasas elég
fárasztó.
– Én ezt nem veszem be – feleltem. – Biztos, hogy megölte. –
„S minden mosoly egybeállt.” Ez hirtelen történik. Elég pontos a
leírás. De a vizsgán muszáj leírnod, hogy két lehetőség van.
Mindenesetre a herceg megszabadult a nőtől. Hogy miért, erről
szól a vers. A herceg azt mondja, azért, mert túl sokat
mosolygott.
– Ez az, amit nem értek – vágta rá Bill. – Ez egy nagyon
ostoba magyarázat. És még valamit nem értek. Ha a pasas olyan
dörzsölt – Bessie tanárnő hosszan ecsetelte a herceg
dörzsöltségét, bár ő nem így nevezte, hanem műveltségnek és
kifinomultságnak –, ha a pasas ennyire dörzsölt, akkor miért
olyan hülye, hogy ezt mind elmondja a követnek? A követ
hazarohan a grófhoz, hogy szóljon neki, fújja le a házasságot,
mert ez a fickó egy veszedelmes perverz.
Felálltam a ravatalozó előtti falról, lesimítottam a
szoknyámat elöl és hátul is, és felvettem a könyveimet.
– Szombaton újra átvesszük – feleltem. – Aztán lemásolom
neked a jegyzeteimet.
– Nem fogok átmenni – dünnyögte Bill.
 
Odahaza a pincében laktam. Azért költöztem le, hogy ott
tanuljak az érettségire. A pince hűvösebb volt, mint a ház többi
része, és távolabb esett a többiektől. Mostanában nem volt
kedvem szólni senkihez, legalábbis a szüleimhez nem. Nem
értették, micsoda szörnyű megpróbáltatás elé nézek, azt hitték,
most is van időm füvet nyírni.
A hátsó ajtón át osontam be, lesettenkedtem a pincelépcsőn,
anyám nem látott meg, kinyitottam a fagyasztóládát, és
elővettem belőle a Noxzema krémmel teli tégelyemet. Az
elméletem szerint ha ezzel a mentolos kenőccsel kenem az
arcomat, az stimulálja a véráramot az agyam felé, és segít a
tanulásban.
Miután az arcom teljesen hideg és fehér lett, elkezdtem fel-
alá járkálni az alagsori szobámban. Muszáj volt rendeznem a
gondolataimat, de a hercegnőt nem tudtam hová tenni. Talán
mégsem mérgezték meg. Talán tőrrel szúrták le, vagy
megfojtották – nem nejlonharisnyával, ahogy a
detektívregényekben szokás, hanem selyemzsinórral. Vagy
nyakszorítóval végeztek vele. Ez a módszer szintén a
fojtogatáson alapul – nem tudtam, pontosan hogyan, de tetszett
a hangzása. Szegény lány, gondoltam magamban.
Nyakszorítóval végeztek vele, csak mert túl sokat mosolygott.
De a vers szerint a mosolygása nem szimpla mosoly volt.
„Mély tüze”, „lobogása” volt, és őszintének látszott. Most, hogy
alaposabban belegondoltam, beláttam, hogy egy folyton
őszintén mosolygó feleség idegesítő lehetett. Voltak lányok az
iskolában, akik mindenkire ilyen őszintén és humortalanul
mosolyogtak. Az iskola évkönyvében általában azt írták róluk,
„nagyszerű személyiség”, vagy „ő a mi napsugarunk”, de én
sosem bírtam őket különösebben. Hiába a mosoly, a tekintetük
átsiklott rajtad, és általában egy fiún állapodott meg. Pedig ezek
a lányok csak az tették, amit a női magazinok tanácsoltak. Egy
mosoly nem kerül semmibe! A mosoly a legtutibb sminktipp!
Legyen vonzó mosolyod! Az ilyen lányok túlságosan meg
akartak felelni mindenkinek. Túl olcsók voltak. Ez az – ez volt a
herceg kifogása ellene: a hercegnő túl olcsó volt! A herceg
nyilván így látta. Minél többet töprengtem a hercegnőn és azon,
milyen bosszantó lehetett – idegesítő, túlságosan engedelmes és
rettenően unalmas, ugyanaz a mosoly nap mint nap –, annál
inkább együttéreztem a herceggel.
De értelmetlen volt a herceg sérelmeit sorolni: az érettségin
rá a gonosz szerepét osztották. Bessie tanárnő szerint olyan
kérdésekre számíthattunk, mint például „hasonlítsa össze a
herceg és a hercegnő jellemét”. Azt tanácsolta, ehhez készítsünk
egy listát, és rendezzük logikus ellentétpárokba. Én már
elkezdtem írni a saját listámat.
Herceg: könyörtelen, karót nyelt-büszke, nyálasan-hamisan
udvarias, önző, felvág a pénzével, mohó és tapasztalt, elmebeteg
műgyűjtő.
Hercegnő: ártatlan, szerény, behízelgően őszinte, émelyítően
kedves, alázatos, ostobán tapasztalatlan, műtárgy.
Egy ilyen lista sokat segítene Billnek. Ezt értené, ha nyilakat
húzok a herceg oldaláról a hercegnő megfelelő jellemzőjéhez. A
valódi, zavaros gondolataimat megtartom magamnak.
Bill megjegyzése a követtel kapcsolatban nem hagyott
nyugodni. Felzaklatott. Tényleg, a herceg vajon miért mondott
el mindent ilyen ostoba módon egy vadidegennek, ha nyélbe
akarta ütni az alkut a követtel? Szóval, el akarom venni a gróf
lányát, és ezt műveltem a legutóbbi hercegnővel, akit a kezem
közé kaparintottam. Ott áll, mintha élne. Kacsint, oldalba böki a
követet, na, érted? Á! Értem, feleli a követ. Na persze. Ez jó!
A herceg nem volt idióta. Nyilván megvolt erre az oka.
Mi van, ha a megállapodás már korábban megköttetett? Ha
így van, ha az esküvő már biztos, akkor minden értelmet nyer a
versben. A herceg nem akarta személyesen elmagyarázni, mert
méltóságán alulinak tartotta, azért a követ útján üzent a
következő hercegnőnek, mégpedig ezt: Az én hercegnőm
viselkedjen így és így. Ha nem úgy viselkedik, akkor függöny. A
szó szoros értelmében, mert ha ez a következő hercegnő nem
engedelmeskedik, ő is képként végzi egy függöny mögött. Ki
tudja, hány elfüggönyzött képet rejteget még a herceg odafent
az emeleten?
A herceg csupán figyelmességet tanúsít azzal, hogy mindezt
elmondja a követnek: azt akarja, hogy az új hercegnő már eleve
tisztában legyen azzal, ő mit szeret és mit nem – csak ennyit
mosolyoghatsz, és csak rám –, hogy elkerüljék a további
kellemetlenségeket. Ez vagy az sért, ezt ne tedd… – ezt mondta.
Sért: ez elég sarkos megfogalmazás. Sértőnek találta a legutóbbi
hercegnőt, és nem akarja, hogy a következő is olyan legyen.
A vers elfogadott olvasata nem ez volt. Az elfogadott olvasat
az volt, hogy a követet elborzasztotta mindaz, amit a hercegtől
hallott, és megpróbált lerohanni a lépcsőn, hogy elmeneküljön a
perverz őrült elől. Amikor a herceg azt mondja: „nem, önnel
megyek, Önnel, uram”, azzal a követet akarta megállítani, ne
rohanjon előre. De én nem így gondoltam. Valószínűbbnek
tartottam, hogy a követ intett a hercegnek, menjen csak előre,
nyilván egy kis benyalós meghajlás kíséretében, a herceg pedig
udvariasan előreengedte, hogy ezzel mutassa jóindulatát. Önnel
megyek, uram – haverkodott vele. Valószínűleg még a követ
hátát is meglapogatta.
Ha igazam van, ezek hárman összejátszanak – a herceg, a
követ és a gróf. A házasság mindkét félnek előnyös: a gróf átadja
a hozományt, és megszabadul a lányától, cserébe pedig
magasabb társadalmi státuszhoz jut, mivel a hercegek a grófok
felett állnak. Amint a gróf lánya odaér a herceg palotájába –
palazzójába, Bessie tanárnőtől tudtuk, hogy így nevezik –, attól
fogva magára marad. Nem várhat segítséget – sem az apjától,
sem mástól. Elképzeltem, ahogy a tükre előtt ül, és gyakorolja a
mosolygást. Túl lelkes? Túl hűvös? Túlságosan felfelé görbül a
szája széle? Nem eléggé? A követ célzásainak fényében teljesen
biztos lehetett benne, azon múlik az élete, hogy képes-e
tökéletesen betanulni azt a mosolyt.
 
Szerda este a tanulós ruhámban indultam át Billhez: farmer és
ujjatlan póló, felette egy bő férfiing. Biciklivel mentem, mert Bill
szülei elvitték a kocsit, legalábbis Bill ezt mondta a telefonban,
így nem tudott értem jönni.
Bill családja egy kicsi, négyszögletes, viszonylag új, sárga
téglás, kétszintes házban lakott – közvetlenül a háború után
egyforma házak hosszú sorait húzták fel azon a környéken. A
szülők hálószobáját a garázs fölé építették, volt egy apró
előszoba, egy folyosó, ahonnan a nappali és az ebédlő nyílt, a
végében pedig az apró, dobozszerű konyha. Hátul volt még egy
dohos, szűk helyiség, benne egy állítható fotel és egy kanapéágy
a vendégeknek, valamint egy tévékészülék – ebben a szobában
tanultunk, ha átmentem Billhez. Nálunk az ebédlőasztal mellett
kuporogtunk, amikor a szüleim otthon voltak, vagy a pincében,
amikor nem.
Becsöngettem, Bill rögtön ajtót nyitott, nyilván várt rám, én
pedig beléptem az előszobába, és kibújtam a futócipőmből.
Billéknél ez volt a szabály: a cipőt az ajtóban kellett hagyni. Bill
anyja dolgozott, egy kórházban, bár nem ápolónőként – de
ennek ellenére makulátlanul tisztán tartotta a házat.
Tisztítószerszag terjengett – Javex fehérítő és bútorfény szaga,
némi molyirtó kíséretében. Mintha az egész házat
tartósítószerbe áztatták volna, hogy elejét vegyék minden
változásnak, mivel a változás egyet jelentett a piszokkal. A
nappaliba sosem léptem be Bill-lel, bár benéztem. Barna, faltól
falig érő szőnyegpadló borította, politúrozott asztalkákkal,
porcelánfigurákkal és kristály hamutartókkal –
bonbontartókkal? – volt telezsúfolva. A függönyöket mindig
behúzva tartották, hogy a napfénytől ne fakuljanak ki a holmik.
A mi házunkban nem volt ehhez hasonló elzárt, megszentelt
hely.
Bill anyja nem igazán kedvelt engem. Ezt az ellenérzést – az
anyák ősrégi ellenérzését minden lánnyal szemben, aki a
fiukkal kezd – a Chatelaine és a Good Housekeeping
magazinokból ismertem (Az anyós: legjobb barátnő vagy
legádázabb ellenség?), így nem lepett meg a fagyos mosolya.
Másrészt viszont valahányszor találkoztunk, nem győzött
hálálkodni, hogy segítek Billnek megtanulni „az angolját”,
mindig így fogalmazott. Nagy kár, hogy ilyesmivel kell
foglalkoznia – soha életében nem lesz rá szüksége, és annyira
elvették tőle a kedvét, miért nem engedik meg, hogy arra
koncentráljon, amiben erős? –, de mivel muszáj megtanulni,
jobb, ha egy ilyen okos barát segít neki, mint én – nem ejtette ki
a „barátnő” szót –, aki nem hagyja lazsálni.
 
A tanulás egész jól indult, átvettük a lehetséges kérdéseket és a
válaszokat is, pontokba szedve. De aztán Bill azt mondta, néha
fel kell állni a könyvek mellől, hozott egy kis gyömbérsört, és
hamarosan a kanapéágyon találtuk magunkat. De nem húztuk
ki ággyá – csak egy olcsó lány ment volna bele az ilyesmibe, és
azt is tudtuk, hogy Bill szülei bármikor hazatérhetnek
váratlanul, történt már ilyen. Ezen az estén nem jöttek haza, de
egy idő után így is felültünk, lesimítottuk a hajunkat,
begomboltuk a gombjainkat, és folytattuk a tanulást.
Úgy tűnt, Bill képtelen koncentrálni. Az ellentétes jelzők
listájába kapaszkodott, azt logikusnak találta. De aztán
kijelentette, szégyen, amit a pasas a hercegnővel művelt. A nő
nyilván nem is számított rá, az önelégült kis perverznek pedig
még volt pofája eldicsekedni a dologgal, kirakta a nő képét a
falra, mint egy posztert, aki ráadásul biztos csinos is volt,
micsoda kár érte.
Én megjegyeztem, hogy ez mind mellékes: a vizsgát
osztályozó tanárokat nem érdekli Bill személyes véleménye. A
vers objektív elemzését várják, bizonyítékok felsorolásával. A
vers ki lesz nyomtatva a vizsgalapra – nem várják el, hogy fejből
tudja. Csak annyi a dolga, hogy kétszer elolvassa a kérdést,
leírja az elfogadott érveket – amelyeket átvettünk Bessie
tanárnővel –, és aztán megtalálja a bizonyító erejű verssorokat,
és azokat idézőjelbe téve lemásolja.
Bill erre azt felelte, hogy tudja, csak ez olyan felesleges idő-
és energiapocsékolás – mi értelme van, mit bizonyít ez? Erre azt
válaszoltam, hogy azt bizonyítja, hogy ő figyelmes olvasó, a
vizsgán csak ennyit akarnak tudni.
Nem kellett volna kimondanom, hogy „figyelmes olvasó”.
Billnek a legutóbbi összetűzését juttatta eszébe Bessie
tanárnővel, és a tanárnő szarkazmusát. Az arcát elfutotta a pír.
Közölte, hogy az egész teljesen felesleges, mert attól, hogy
figyelmes olvasó, még nem kap majd állást. Én erre azt feleltem,
hogy de igen, mert azzal átmegy a vizsgán, és továbbtanulhat.
De egyébként is, tettem hozzá, nem én találtam ki a szabályokat,
miért rám mérges?
Bill erre rávágta, hogy nem rám mérges, hanem az
istenverte hercegre, mert megölte a hercegnőt. Le kellett volna
csukni érte, vagy felakasztani, az még jobb. Én meg mit védem
itt?
 Már korábban is voltak ehhez hasonló ostoba vitáink. A
semmiből bukkantak fel, sehová sem vezettek, és közben azzal
vádoltuk egymást, hogy olyan dolgokat mondtunk, ami el sem
hangzott.
– Dehogy védtem! – tiltakoztam.
– Dehogynem! Védted! Rendes, normális lány volt, akinek
egy beteg barom a férje, de te mintha úgy gondolnád, hogy az
egészről a nő tehet!
Ilyet nem mondtam, de részben igaz volt. Miért lettem dühös
attól, hogy Bill kitalálta, mit érzek?
– A nő egy buta liba volt – feleltem. – Rá kellett volna jönnie,
hogy a herceg nem bírja, ha nyálasan mosolyog minden pasira,
meg a naplemente láttán, az ég szerelmére!
– Csak barátságos volt!
– Csak hülye volt.
– Nem volt hülye! Honnan tudhatta volna, mit akar a
herceg? Nem volt gondolatolvasó!
– Pont erről beszélek – válaszoltam unottan. – Buta volt.
– Nem volt az! A pasas volt undorító! Nem mondott semmit a
mosolygásról! Egy szót sem szólt a feleségéhez! Ott van, benne a
versben! Hogy ő úgy döntött, nem alacsonyodik le odáig!
– A nő tökkelütött volt.
– De ő legalább nem volt okoskodó és felvágós! – csattant fel
Bill ellenségesen.
Erre én azzal vágtam vissza, hogy a hercegnek egy okos és
felvágós nő jobban tetszett volna, mint egy buta liba – egy sértő,
buta liba –, mert ő művelt volt, és kifinomult, értékelte a
művészetet. Én pedig nem felvágok, hanem próbálok segíteni
neki, hogy átmenjen a vizsgán.
– Nagyokosnak képzeled magad – folytatta Bill. – Kösz, de én
ebből nem kérek! Nem kell senkinek az istenverte segítsége,
főleg nem a tiéd!
– Oké – feleltem erre. – Ha így akarod. Sok szerencsét! –
Összeszedtem a könyveimet a padlóról, zokniban végigsiettem a
folyosón, és az előszobában felvettem a futócipőmet. Bill nem
próbált megállítani. A szobában maradt. A kiszűrődő hangokból
tudtam, hogy bekapcsolta a tévét.
 
Sötétben bicikliztem haza. Későbbre járt, mint hittem. A szüleim
már lefeküdtek aludni, a villany le volt kapcsolva. Elfelejtettem
kulcsot vinni magammal. Felmásztam a szemeteskukára a hátsó
ajtó mellett, és oldalazva bekúsztam a házba a tejes szekrényen
át, mint már annyiszor korábban. Ezután lábujjhegyen
lesettenkedtem a pinceszobámba, és elsírtam magam. Bármiféle
átmeneti kibékülés is jön majd ezután, a Bill-korszak véget ért.
Viszlát, szerelem!, mint a dalokban. Magamra maradtam.
Milyen szomorú! Miért kell így széthullania egy ilyen
kapcsolatnak? Miért törik darabokra a sóvárgás és a
vágyakozás, a barátság és a jóindulat? Miért kell ilyen
véglegesen véget érnie?
Még erősebb sírásra tudtam rábírni magam azzal, hogy
elismételtem a kulcsszavakat: szerelem, magány, szomorú, vége.
Szándékosan tettem. Miután végre abbahagytam a sírást,
felvettem a pizsamámat, fogat mostam, és bekentem az arcomat
a fagyott Noxzema krémmel. Aztán ágyba bújtam, a kezemben
az Egy tiszta nővel. Bessie tanárnő hétfőn fog nekimenni.
Hatalmas menet lesz mindannyiunk számára, ezért gondoltam,
jó lesz, ha időben elkezdem. Valójában pontosan tudtam, hogy
nem fogok tudni elaludni: kellett valami, ami eltereli a
figyelmemet a veszekedésünkről. Különben újra és újra
lejátszódott volna bennem, miközben átírtam volna az
elhangzottakat, hogy nekem legyen igazam, próbáltam volna
értelmezni, mit jelentett ez az egész, és megint sírtam volna.
Nem kellett sokat olvasnom és előreszaladnom, hogy
kiderüljön, Tessnek komoly problémái vannak – sokkal
komolyabbak, mint nekem. Élete legfontosabb eseménye a
könyv legelején történt meg vele. Megrontották, éjjel, az
erdőben, mert ostoba módon beleegyezett, hogy egy barom
hazavigye, és onnantól megindult a lejtőn, egyik szörnyűség
után jött a másik, tarlórépák, halott csecsemők, dobta a férfi,
akit szeretett, és a végén tragikus halált halt. (Beleolvastam az
utolsó három fejezetbe.) Tess nyilvánvalóan épp olyan
szerencsétlen, gyámoltalan lány volt, mint az utolsó hercegnő
vagy Ophelia – a Hamletet már korábban vettük. Ezek a lányok
mind hasonlítottak egymásra. Túlságosan megbíztak másokban,
rossz férfira bízták magukat, nem cselekedtek, csak sodródtak
az eseményekkel. Túl sokat mosolyogtak. Túlságosan akartak
tetszeni. Aztán kinyírták őket, vagy így, vagy úgy. Senki sem
segített rajtuk.
Miért kell nekünk ezekről a szerencsétlen, idegesítő, buta
libákról tanulnunk? – töprengtem. Ki választja ki a
tantervünkben szereplő könyveket és verseket? Mi hasznát
vesszük majd ennek a jövőben? Egész pontosan mit kell
megtanulnunk belőlük? Lehet, hogy Billnek igaza van. Lehet,
hogy az egész csak időpocsékolás.
Odafent a szüleim békésen aludtak, semmit sem tudtak a
halálra ítélt szerelemről, a dühből kimondott szavakról, a
sorsszerű elválásról. Ők nem ismerték az élet sötétebb oldalát –
nem hallottak erdőben megrontott lányokról, folyóba zuhanó és
fulladásig daloló lányokról, a túlzott kedvességük miatt láb alól
eltett lányokról. A városban mindenki aludt, a tudattalanság
hatalmas, kék tengerén sodródva. Mindenki, csak én nem.
Én és Bessie tanárnő. Nyilván Bessie tanárnő is sokáig fent
van. Nem tudtam elképzelni, hogy olyan slampos és kontroll
nélküli tevékenységre adja a fejét, mint az alvás. A szeme – nem
szarkasztikus, jöttem most rá, hanem vidám, egy idős gyermek
szeme, a sarkában ráncokkal, mintha megtartana magának egy
viccet vagy egy különös bölcsességet –, nyilván sosem hunyja le
ezt a szemet. Lehet, hogy épp ő az, aki a kötelező olvasmányok
kiválasztásáért felel – ő és a hozzá hasonló nők egy csoportja,
mind egy bizonyos kor felett vannak, mind jól szabott
kosztümöt viselnek, igazi drágakő díszíti a brosst a
hajtókájukon, mindnek van diplomája. Összegyűlnek, titkos
találkozókat tartanak, ők ötlötték ki az olvasmánylistánkat. Ők
tudnak valamit, amit nekünk is tudnunk kell, de ez komplikált –
nem adott ki egy mintázatot, mint a nyomok egy
detektívregényben, ha az ember elkezdte összekötni őket.
Ezeknek a nőknek – ezeknek a tanárnőknek – nem volt
közvetlen módszerük arra, hogy átadják nekünk ezt a dolgot,
oly módon, amire oda is figyeltünk volna, mert túlságosan
bonyolult volt, túlságosan homályos. El volt rejtve a
történetekben.
Az órámra néztem: hajnali három volt. Olyan fáradt voltam,
hogy duplán láttam, mégis ébernek éreztem magam.
Szomorkodnom kellett volna Bill miatt – nem illene még több
könnyet ejtenem érte? Helyette azt a ragyogó helyet valahol a
tarkóm környékén Bessie tanárnő képe foglalta el. Egy
napfényes foltban állt, a fény megcsillant a brossán, a
borostyán-arany méhen. A legszebb kosztümjét viselte, egy
ropogós fehér masnival díszített fehér blúzt és kifogástalanul
csillogó cipőt. Távolinak tűnt, mégis nagyon tisztán láttam, mint
egy fényképen. Most szelíd iróniával mosolygott felém, és egy
függönyt húzott félre – a függöny mögött egy sötét alagút
bejáratát láttam. Muszáj lesz belépnem abba az alagútba, akár
tetszik, akár nem – az alagút a továbbtanulás útja volt, és a
túloldalon tovább folytatódott –, de Bessie tanárnőnek meg
kellett állnia a bejáratánál. Az alagút belsejében volt mindaz,
amit meg kellett tanulnom.
Hamarosan végzős diák leszek. Eltűnök Bessie tanárnő
életéből, ő pedig az enyémből. Mindketten átkerülünk a múltba,
mindkettőnknek vége lesz – nekem az ő nézőpontjából, neki az
enyémből. A mostani padomban egy új, fiatalabb diák ül majd,
akit szünet nélkül ösztökél és terelget majd a kötelező
olvasmányokon át, ahogy egykor engem. „A vers első sora
nagyon fontos, gyerekek – mondogatta Bessie tanárnő. – Ez
határozza meg a hangvételt. Folytassuk!”
 Mindeközben én a sötét alagútban leszek. Továbbtanulok.
Megtudok dolgokat. Teljesen egyedül leszek.
 A másik hely

Sokáig kószáltam céltalanul. Hosszú időnek érződött. De

mégsem tűnt céltalannak vagy legalábbis gondtalannak. A
szükség, a sors hajtott, mint a középiskolás koromban olvasott
melodramatikus regények szereplőit, akik kirohantak a
viharba, és a mocsárban bolyongtak. Hozzájuk hasonlóan
nekem is muszáj volt továbbhaladni. Nem tehettem mást.
Elképzeltem magamat, ahogy a poros, göröngyös vagy jeges
úton bandukolok, a batyumat botra kötve cipelem, mint a
csavargók a képregényekben. De az túlságosan mókás kép.
Inkább úgy, akár egy rendíthetetlenül haladó, rejtélyes utazó,
aki minden új városba a balsors hírnökeként érkezik, majd
nyom nélkül eltűnik, küldetés teljesítve.
Nekem valójában nem volt küldetésem, és nem
bandukoltam, nem haladtam rendíthetetlenül. Vonattal
utaztam, vagy – bár ez akkoriban kiváltságnak számított –
repülőn.
 
Örömmel fogadtam minden új helyváltoztatást, fürgén,
vidáman pakoltam ki azt a kevés holmimat, majd elindultam,
hogy felfedezzem a környéket, negyedet, várost, és
megtanuljam a helyi szokásokat; de hamarosan elkezdtem
belegondolni, mi lenne belőlem, ha örökre ott maradnék. Itt
zsíros hajú, sápadt képű, humortalan és morbid értelmiségi; ott
önelégült matróna, aki ketrecben érzi magát a házban, de erre
csak akkor jön rá, amikor már késő.
Túl késő, de mihez? Kijutni, továbbállni. Mégis, ugyanakkor
vágytam a biztonságra. Hasonló volt a helyzet a férfiakkal is.
Mindegyikük egy lehetőség volt, amiből gyorsan lehetetlenség
lett. Amint két fogkefe egymás mellé került – nem is, amint el
tudtam képzelni, hogy egymás mellé kerül két fogkefe a
fürdőszoba polcán, mozdulatlan, kopott sörtéjű társakként
csapdába esve –, mennem kellett. A könyveim kartondobozokba
kerültek, és busszal szállítottam el őket, ilyenkor útközben
néhány elveszett; a ruháim és a törölközőm – mert volt egy
törölközőm – a kis utazóládámba kerültek. Pakolás közben
dudorásztam. Mégis, valahányszor nekiláttam a csomagolásnak,
úgy éreztem, mintha otthonról költöznék el: a dudorászást
időről időre könnyes nosztalgia váltotta fel a hely után, ahol épp
csomagoltam, és ahonnan még nem is távoztam.
Ami az igazi otthonomat illeti, ahol felnőttem, arra ritkán
gondoltam, vagy nem merültem el a részletekben. Homályosan
tudtam, hogy a szüleim aggódnak miattam, de dühös voltam
rájuk az aggodalmuk miatt. Jól alakult minden. Eltartottam
magam. Időnként felpattant egy belső ablak, és azon át
megpillantottam a szüleim távoli, egészen apró alakját, úgy
intézték a napi teendőket, mint egy felgyorsított filmen:
mosogattak, habos kezek és evőeszközök kavarogtak, vadul
kertészkedtek, elutaztak a nyaralójukba, a kocsi úgy száguldott,
mint ha sugárhajtású lenne, azután ott is mosogattak, ott is
őrjöngve kertészkedtek, azután vissza, azután be az ágyba,
azután hajnalban felkeltek, újra és újra. Belemerültek a
hétköznapi tevékenységekbe, nem foglalkoztatta őket semmiféle
magasabb rendű igazság. Ilyenkor felsőbbrendűnek éreztem
magam. Majd honvágyam támadt. Azután úgy éreztem magam,
mint egy árva, egy mezítlábas kisgyermek a fagyos éjszakában,
aki kívülről lesi a meghitt családi életképet, miközben krumplit
lop a hátsó kertből. Ezekkel a szánalmas forgatókönyvekkel
gyötörtem magam, azután sietve újra becsuktam az ablakot.
Nem vagyok árva, nyugtattam magam – távolról sem vagyok
eléggé árva. Árvábbnak kell lennem, hogy olyat ehessek, ami
árt, egész éjjel fent maradhassak, előnytelen ruhákat
hordhassak, és rossz társaságba keveredhessek, anélkül hogy a
fejemben folyamatosan hallanám az aggódó megjegyzéseket,
amelyeket az ilyen viselkedés vált ki. Miért laksz ilyen lerobbant
lakásban? Mire megy el az időd? Miért jársz azzal a rémes
alakkal? Miért nem vagy képes elérni semmit? Aludj eleget! Ne
járj folyton feketében!
A szüleim ezeket soha nem mondták volna ki hangosan, volt
annyi eszük – de én hittem a gondolatsugarakban. Ezek a
sugarak a szüleim koponyájából lövelltek ki, egyenesen bele az
enyémbe. Mint a rádióhullámok. Minél messzebbre kerültem
otthonról, annál gyengébbek lettek a némán felém indított
sugarak. Ezért muszáj volt komoly távolságot tartanom tőlük.
A haszontalanság iránti vágyam mellett jelen volt egy
ellentétes, szégyenteljesebb vágy is. Sosem tettem túl magam a
másodikos olvasókönyvön, amelyben szerepelt egy apa, aki
mindennap bejárt dolgozni, és autót vezetett, egy anya, aki
kötényt hordott, és sütött, valamint két gyerek – egy fiú, egy
lány –, egy kutya meg egy macska, és ők mind egy fodros
függönyös, fehér házban éldegéltek. Bár egyik házban sem volt
ilyen függöny, ahol laktam, az egész eleve elrendeltnek tűnt.
Nem cél volt, nem olyasmi, amire törekednem kell: ez a függöny
egyszer csak felbukkan majd az életemben, mert ez a sors
akarata. A jövőm nem lenne teljes – nem, nem lenne normális –,
ha nem szerepelne benne ilyen függöny, és minden, ami hozzá
kapcsolódik. Ezt a képet a bőröndöm sarkába gyömöszöltem,
mint egy vészhelyzet esetén felkapható ruhadarabot: jelenleg
nincs kedvem hordani, de ha minden kötél szakad, elővehetem,
kisimíthatom a ráncokat rajta, és belebújhatok.
Nem tarthattam fenn örökké ezt az átmeneti létformát.
Végül ki kell majd kötnöm valaki mellett, valahol, valamikor.
Nem igaz?
De mi van, ha valahol elvétek egy elágazást – ha lemaradok a
saját jövőmről? Ijesztően könnyű. Elég eggyel többször
tétováznom vagy továbbállnom, és elfogynak a lehetőségeim –
egyedül maradok majd, mint a sajt a házasodó gazdáról szóló
gyerekdalban. Hej-hó, derri-ó, a sajt magára marad, ezt
énekelték erről a bizonyos sajtról, aztán mindenki tapsolt egyet
a feje fölött, és kinevette.
Még én is kinevettem a magányos sajtot a játék alatt. Most
elszégyelltem magam. Miért gúny tárgya az egyedüllét – a
különállás? Mert az. A magányosak – a maguknak valók –
mindig gyanúsak. Furcsák és különcök. Valószínűleg
pszichopaták. Lehet, hogy tartanak pár hullát a
fagyasztóládájukban. Nem szeretnek senkit, és őket sem szereti
senki.
Lázadóbb pillanataimban feltettem magamnak a kérdést,
ugyan miért érdekelne engem az, hogy nem jutok fel Noé
pároknak készült bárkájára – ami valójában egy egekig
magasztalt állatkert, lakat van a rácson, és szabályos
időközönként van etetés. Nem fogok engedni a kísértésnek,
tartom a távolságot, sovány maradok, mint a farkas, és a
peremen járok. Éjszakai teremtmény leszek, feltűrt
ballonkabátban mászkálok fel-alá az utcalámpák fényében, a
cipőm sarka imponálóan üresen, visszhangozva koppan, hosszú
árnyékot vetek magam elé, komoly gondolatokat érlelek fontos
témákról.
De még most is kísértett egy vers, amit húszévesen olvastam,
egy ismert, nálam jóval idősebb költő írta. Ez a vers azt állította,
hogy minden értelmiségi nőnek pattanásos a feneke. Abszurd
általánosítás, erre már rájöttem – ennek ellenére aggasztott a
dolog. A fodros függöny, amit a sors nekem rendelt, és a
pattanásos fenék, amit a végzet szánt nekem, sehogy sem
passzolt egymáshoz. Egyelőre egyik sem valósult meg.
 
Közben élnem is kellett valamiből. Akkoriban az ember
választhatott magának olyan állást, amit egy idő után
otthagyott, és máshol, mással kezdett foglalkozni.
Munkaerőhiány volt, illetve hiány mutatkozott az én igazából
megnevezhetetlen szakterületemen. Értelmiségi
idénymunkásként tekintettem magamra, az Erzsébet-kor
vándorszínészeinek megfelelőjeként, avagy trubadúrként, aki
olcsó lant gyanánt szorongatja az egyetemi diplomáját.
Ezenkívül érzésem szerint az ilyen állásoknak rossz híre volt. A
partikon – a tanszéki partikon, amikor az állások egyetemi
pozíciók voltak, vagy a céges partikon, amikor más
szektorokban bocsátottam áruba a képességeimet –
észrevettem, hogy a tanszéki vagy céges feleségek úgy
méregetnek, mintha tetves volnék. Talán azt gondolták, hogy a
férjükkel vannak terveim, bár miattam igazán nem kellett volna
aggódniuk.
A férjek már más lapra tartoztak. Az ő szemükben minden
jegygyűrűt nem viselő nő megért egy próbálkozást. Miért nem
voltam soha felkészülve rájuk? Mert nem voltam, nem
húzódtam el elég gyorsan, és ilyenkor perpatvar keletkezett,
mondjuk a konyhában, ahol épp besegítettem a rendrakásban,
vagy egy hálószobában, ahol a kabátokat halmozták fel, és
azután jött a felháborodás és a megbántódás, úgy tűnt, minden
részről. A férjek azért haragudtak rám, mert felhívtam a
figyelmet a titkos bepróbálkozásukra, a feleségek azért, mert
megvezettem a férjüket. Ami engem illet, én nem
felháborodtam, hanem inkább megdöbbentem. Hogy képzelik
ezek a pohos, büdös, idősödő férfiak, hogy bármiféle vonzerővel
bírnak? (Ez a fajta döbbenet a fiatalság sajátossága. Később
túltettem magam rajta.)
Az ilyesfajta hozzáállások és találkozások általánosak voltak
kóborlásaim első éveiben. De aztán változtak a dolgok.
Kezdetben minden nőtől elvárták, hogy menjen férjhez, és sok
barátnőm meg is tette. De mire véget ért ez az időszak – végül is
csak nyolc évig tartott, az nem is olyan hosszú –, átsöpört
rajtunk egy hullám, és teljesen átrendezte a tájat. Miniszoknyák
és trapéznadrágok bukkantak fel egy rövid időre, majd szinte
azonnal kiszorították őket a szandálok és a batikolt pólók.
Szakállak serkentek, kommunák alakultak, hosszú, egyenes
hajú, vékony lányok flangáltak mindenütt melltartó nélkül. A
szexuális féltékenységre úgy tekintettek, mint amikor valaki
rossz villát vesz kézbe a terített asztalnál, a házasság viccnek
számított, és akik már házasok voltak, egykor szilárd
kapcsolatukat hamarosan romokban találták. A lazaság volt az
elvárás, az élménygyűjtés, a meg nem állapodottság.
Hát nem ugyanezt csináltam én is az arcszőrzet és a
dzsointtartó széles körű elterjedése előtt? De már túl öregnek
vagy túlságosan komolynak éreztem magam ahhoz, hogy a
gyöngysoros, füvezős társasághoz csapódjak. Súlytalanok
voltak. A pillanatnak akartak élni, de úgy, mint a békák, nem
mint a farkasok. Pislogva szerettek volna üldögélni a napon. De
én a szorgalom időszakában nőttem fel. A pihenés untatott. Úgy
gondoltam, a saját utamat kell járnom a világban, bármi legyen
is az. Úgy gondoltam, el kell jutnom valahová – mint esetemben
oly sokszor, valahová máshová.
Ebben az időszakban vagy szobát béreltem, vagy közös
albérletet valakivel. Nem voltak saját bútoraim: lelassított
volna. Minden egyes új lakhelyemhez ideiglenes holmikat
vásároltam másodkézből, távozáskor pedig túladtam rajtuk.
Nem voltak tányérjaim, evőeszközeim. Időnként megengedtem
magamnak egy-egy flancosabb tárgyat – egy ordenáré, színes
vázát, egy bolhapiaci furcsaságot. Szert tettem egy Emlék a
Pitcairn-szigetekről feliratú serlegfélét tartó, fából faragott
kézre. Sokat költöttem egy harmincas évekbeli, kupak nélküli
parfümös üvegre.
Az általam választott tárgyakat mind arra tervezték, hogy
tartsanak bennük valamit, de én nem töltöttem meg őket.
Üresen álltak. A szomjúság kis, szimbolikus szentélyei voltak.
Tudtam, hogy értéktelen kacatok, de bekerültek az utazóládába,
valahányszor újra nekiláttam csomagolni.
 
Egyik évben egy egyetemen kaptam állást, nyelvtant tanítottam
elsőéveseknek, ami annyit jelentett, hogy megengedhettem
magamnak egyedül is egy teljes lakást. Az állás Vancouverben
volt, a lakás egy földszintes családi ház kiadás céljából ráépített
felső szintjét foglalta el. Külön lépcső vezetett fel ide, meredek
volt, és egyszerű gumiszőnyeg borította, korlát és ablak nélkül –
inkább függőleges alagútra emlékeztetett, mint lépcsőházra.
Néhány bútor is akadt itt – csupa olyan holmi, amire a
családnak már nem volt szüksége. Például állt benne egy ágy,
élénkzöld, síkos szatén ágyterítővel letakarva, amit úgy húsz
évvel ezelőtt elegánsnak vélhettek. Egy fésülködőasztal, talán a
harmincas évek stílusában. Az összes bútor a hálószobában volt
összezsúfolva, ami így egy régi film díszletére vagy egy
idejétmúlt, puhafedeles ponyvaregény borítójára emlékeztetett.
A szatén ágyterítő ezeken volt állandó kellék. A női hullát
általában gondosan redőzött szaténon tálalták fel, fényűző
csomagolású húsos desszert gyanánt. Az aranykeretes tükörben
mindig ott látszott egy férfi tükörképe – csak félig, háttal, amint
épp távozik a bűntett után.
A lakásban volt egy nappali, étkezősarokkal, és egy másik
szoba, ahová betehettem az Üdvhadseregtől beszerzett
íróasztalomat, egy széket meg egy írógépet. A nappaliban egy
kölcsönkapott kártyaasztalt állítottam fel, ez étkezőasztalként
szolgált, ha vendégeim jöttek. Ilyenkor ugyancsak kölcsönkért
tányérokat és evőeszközöket használtam.
Volt egy festményem, amit egy barátom barátjától
vásároltam, mert az illetőnek épp szüksége volt huszonöt
dollárra. Absztrakt festmény volt, vöröses pacákkal és
karcolásokkal. Pár pohár után beleláttam dolgokat, de az
ilyesfajta rásegítés hiányában úgy nézett ki, mint egy nedves
folt a tapétán, ahol átszivárgott valami. A nem működő tűzhely
fölé akasztottam.
Ebben a lakásban végre megszabadultam a szobatársak
kutató tekintetétől és a szüleim által kibocsátott
gondolatsugaraktól, és egészen szélsőséges végleteit éltem át a
kintnek és a bentnek, az igennek és a nemnek, a maradásnak és
a távozásnak, a magasnak és a mélynek, az egyedülnek és az
együttnek, az emelkedettségnek és a kétségbeesésnek. Egyik
nap a fellegekben jártam, megrészegülve az éteri
lehetőségektől; másnap nyakig sárban találtam magam,
lehúztak az itt és most átázott kilátásai. Ruha nélkül járkáltam a
helyiségekben; kimerültem a késő éjjelig tartó olvasástól, majd
délig aludtam, a fényes zöld szaténba gabalyodva ébredtem, és
nem igazán tudtam, hol vagyok. Magamban beszéltem,
hangosan énekeltem az egykor az iskolai játszótéren tanult
ostoba, kihívó dalocskákat. Hej-hó, derri-ó, harsogtam. A sajt
magára marad! Jártam a másik helyen, a másik helyen, jártam a
másik helyen tegnap éjjel… Van egy lyuk a tenger fenekén, a
tenger fenekén… Senkit sem szeretek én, szeretek én, engem se
szeret senki! Vagy pedig beszédre, éneklésre, de még mozgásra
is képtelenül, hason hevertem a folyosó faltól falig érő
szőnyegén, amelyen keresztül kénytelen voltam hallani az alsó
lakásból felszűrődő gúnyos tévé-nevetést. Mi van, ha éhen halok
ott helyben, a padlószőnyegen, mert egyszerűen képtelen
vagyok elkúszni a fridzsiderig, hogy elővegyek valami
ennivalót? Akkor majd bánja a sok nevetgélő, viháncoló ember
a tévében.
Esténként, amikor épp nem daloltam jókedvemben, vagy
hevertem mozdulatlanul a padlón, hosszú, méla sétákat tettem.
Céltudatosan indultam neki, úgy masíroztam, mintha mennék
valahová. Tudatában voltam annak, hogy a lakás tulajdonosai, a
férj és a feleség a földszinti ablakból figyel – a férfi rövidre nyírt
hajjal, fűnyíróval, az asszony pedig kötényben és
hajcsavaróban. Bár továbbra is kitartóan örömtelenül öltöztem,
sötétbarnákba, szürkékbe és formátlan feketékbe, először
aggódtak, kiadhatják-e nekem a lakást – egészen addig, amíg
nem igazoltam, hogy van havi fizetésem. Foglalkoztatta őket,
hogy valami módon züllött vagyok, vagy legalábbis én így
éreztem. Persze akadt egy-két szeretőm abban az időszakban –
ideiglenesek, csak kölcsönbe –, és időnként bizonyára hallották,
hogy többen mennek fel a lépcsőn.
De az esti sétáimon egyedül voltam. Szándékosan. Amint
kikerültem a házaspár látóteréből, lelassítottam,
véletlenszerűen fordultam erre-arra, igyekeztem nem rálépni a
napszálltakor a járdákat azonnal ellepő hatalmas, fekete-szürke
meztelencsigákra. Mindent felfaltak, de őket semmi sem falta
fel. A cseppet sem vonzó külsőnek vannak előnyei is.
De azért nem felejtettem el a társasági készségeket. Nem
vetkőztem le, és nem énekeltem nyilvánosan: elfogadható
módon viselkedtem. Mosolyogtam, társalogtam, és a többi. Jól
imitáltam egy rátermett fiatal nőt. Sok barátom és ismerősöm
volt, férfiak és nők is, olyanok, akiket egy ilyen átmeneti
életforma során gyűjt be az ember. Eljöttek vacsorára, ültek a
kártyaasztal körül, palackszámra itták a helyi bort, ami vörösre
színezte az asztalterítőt, valahányszor feltöröltem.
Megtanultam lasagnét készíteni, ami olcsó volt, de látványos.
Egy „ropogtatós” névre hallgató fogást is szervíroztam,
mogyoróval kevert, Worcester-szósszal leöntött száraz
gabonapelyhekből készült, a sütőben. Előétel volt, nem desszert.
Akkoriban még nem sütöttem, így a desszert a sarki boltban
vásárolt fagylalt volt, aminek az algapor volt a sűrítőanyaga, és
amikor elolvadt, nem tejszínes krém lett belőle, hanem egy
zselészerű, ruganyos anyag, ami megtartotta az edény alakját,
és alig lehetett lemosni a lefolyón.
 
Az egyik ismerős, aki egyszer csak felbukkant, és leült a
kártyaasztalom mellé, egy Owen nevű férfi volt. Nem ismertem
jól. Bejelentés nélkül csengetett be – volt saját ajtócsengőm –, én
pedig elé mentem a meredek lépcsőn, és beengedtem. Néha
megetettem a maradék lasagnével, ha volt, vagy ropogtatóssal
kínáltam. Ezután hosszan ült, nem szólt semmit, és mindketten
néztük, ahogy a hosszú, lassú északnyugati naplemente
barackszínből rózsaszínbe, azután sötét mályvaszínre vált,
majd végül az elfújt gyufa tompa, izzó vörösére.
 Owen nem volt a szeretőm, de még a potenciális szeretőm
sem: semmi ilyesmi. Hozzám hasonlóan csak átmenetileg
tartózkodott a városban, és egy jóindulatú közös ismerős sózta
rám (gondolom, aggódott a lelkiállapota miatt). Owen magányos
volt, sokkal magányosabb, mint én valaha, ezt láttam rajta.
Valami megmagyarázhatatlan magány vette körül: alkonyatkor
a kártyaasztalom mellett ülni – számára ez állt a legközelebb az
együttléthez.
Vajon miért jött el hozzám folyton? A jelenléte rejtély volt.
Egy biztos: nem udvarolni szándékozott. Barátságra sem
vágyott. Nem akart tőlem semmit, de úgy tűnt, nem is kínál. Ha
élénkebb lett volna a fantáziám, vagy ha az élénk fantáziámnak
lett volna bármiféle valóságalapja, talán féltem volna tőle. Talán
potenciális gyilkosnak könyveltem volna el. De ez sosem fordult
meg bennem.
Az ilyen esték tökéletes eseménytelensége ellenére Owent
nehéz volt távozásra bírni. Csak ült, alig mozdult, ernyedten,
mint egy kupac ruha, a tetején egy élő fejjel, mivel a szeme
mozgott. Mintha megbénult volna egy szörnyű balesetben, ami
nem hagyott rajta látható sérüléseket. A némasága fárasztóbb
volt minden beszélgetésnél.
 
Nem akartam azt mondani neki, hogy fáradt vagyok, lefekszem
aludni. Tapintatlannak tűnt. A finomabb utalásokat nem értette,
de nem az a típus volt, akivel nyersen lehet beszélni. Nem
parancsolhattam rá, hogy „eredj haza”, mint egy kutyára.
Valahogy kegyetlenségnek érződött. (Egyébként is, hol lakott?
Volt egyáltalán otthona?) Végül, amikor lejárt benne valami
belső időzítő, felállt, zavartan megköszönte a lasagnét, és
lebaktatott a lépcsőn.
Végül egy este elmondta, hogy gyerekkorában a három
bátyja megpróbálta őt megölni. Azt állították, játék, majd
bezárták egy használaton kívüli jégszekrénybe, és elszaladtak.
Szerencsére az anyjuk észrevette az eltűnését, keresni kezdte, és
még épp időben kiszabadította: már levegőért kapkodott, és
kezdett elkékülni az arca. A testvérei valószínűleg nem akarták
igazából meggyilkolni, tette hozzá. Nem tudhatták, mit tesznek.
Owen ezt az esetet szenvtelen hangon mesélte el, nem rám
nézett, hanem kifelé, az alkony fakuló vörösébe. Annyira
meglepődtem, hogy hirtelen nem is tudtam mit felelni. Nem
csoda, hogy olyan, amilyen, gondoltam magamban: vajon
miféle hatással van egy ilyen esemény egy ember életére?
Kiskorban egy ennyire ellenséges univerzumban találta magát –
ez nyilván nyomasztóan hatott rá. Mit nyomasztóan: összetörte.
Lehetséges, hogy Owen az öngyilkosság határán van? Nem
mondott róla semmit, de az öngyilkosjelöltek nem mindig
szoktak, legalábbis így hallottam.
Úgy éreztem, empatikusabban kellene reagálnom,
határozottan állást foglalni, segítő kezet nyújtani. Kevésnek
tűnt, amikor végül annyit mormogtam: „ez rémes”. Ami
rosszabb: elfogott a késztetés, hogy nevessek, olyan groteszk
volt ez az egész, ahogy a kis híján bekövetkezett tragédiáknál
lenni szokott. Nyilván hiányzik belőlem az empátia, sőt a
szimpla jóság is.
Owen is így érezhetett, mert többé nem jött. Vagy az is lehet,
hogy már megtette, amit akart: megszabadult a gyötrelmétől, ott
hagyta nekem, akár egy csomagot, abban a hitben, hogy én
majd tudni fogom, mihez kezdjek vele.
Az a kép – egy kisgyerek, akit kis híján olyanok fojtottak
meg, akik az egészet játéknak tekintették – egybeolvadt a
rejtőzködő, éjszaka előbújó meztelencsigákkal, az én magányos
járkálásommal és éneklésemmel, a klausztrofóbiát keltő külön
lépcsőházzal, a csúf absztrakt festménnyel, az aranykeretes
tükörrel, a sikamlós zöld ágyterítővel, és elválaszthatatlan lett
tőlük. Nem volt túl vidám egyveleg. Emlékképként inkább ködös
táj, mint napsütötte rét.
Mégis, életem boldog szakaszaként gondolok arra az
időszakra.
 A boldog nem jó szó. Fontos.
 
Ez elég régen történt. Elnézően tekintek vissza rá arról a
pontról, ahová mostanra eljutottam. De láthatnám máshogyan
is? Nem utazhatunk vissza a múltba, bárhogy is igyekszünk. Ha
mégis, csak turistaként.
Elköltöztem abból a városból egy másikba, majd megint egy
másikba. Még sok költözés állt előttem. Mégis végül jól alakultak
a dolgok. Találkoztam Tiggel, aztán jöttek a macskák, a kutyák, a
gyerekek, a sütés, sőt még fodros fehér függöny is lett, bár végül
megszabadultam tőle: rájöttem, hogy túl hamar bepiszkolódik,
és nehéz levenni és feltenni.
Nem valósultak meg a félelmeim. Nem lett pattanásos a
fenekem, mint a rémképeimben, nem lettem számkivetett,
vándorló árva sem. Évtizedek óta ugyanabban a házban lakom.
De az álombeli énem vigasztalhatatlan. Továbbra is egyedül,
céltalanul, otthontalanul kóborol. Az éber életemből vett
bizonyítékok nem győzik meg arról, hogy biztonságban van. Ezt
azért tudom, mert újra és újra ugyanazt álmodom.
A másik helyen vagyok, egy olyan helyen, ami nagyon
ismerős, bár sosem laktam ott, és nem is láttam, csak ebben az
álomban. A részletek változnak – sok különböző szobából áll, a
többségük bútorozatlan, másutt csak a szőnyegpadló alatti
deszkák látszanak –, de mindig ott az a meredek, keskeny
lépcsőház abból a távoli lakásból. Miközben egymás után
nyitom ki az ajtókat, és megyek végig a folyosókon, tudom, hogy
valahol a mélyén megtalálom majd az aranytükröt, az önálló
életre kelt zöld szatén ágyterítőt, ami képes átalakulni párnává,
kanapévá, fotellé, sőt egy esetben még függőággyá is.
Ezen a helyen mindig alkonyat van, mindig hűvös, nyirkos
nyári este. Itt kell majd élnem, gondolom magamban az
álomban. Egyedül kell lennem, örökre. Lemaradtam az életről,
amit nekem szántak. Elzártam magam előle. Nem szeretek
senkit. Valahol, az egyik szobában, ahová még nem léptem be,
egy kisgyermek van bezárva. Nem sír, nem jajveszékel, hallgat,
de érzem a jelenlétét.
Azután felébredek, visszagondolok az álomra, és igyekszem
elhessegetni a szomorúságot, amit maga után hagyott. Á, igen, a
másik hely, mondom magamban. Már megint. Most egész tágas
volt. Nem is olyan rossz.
Tudom, hogy a zöld ágyterítő valójában nem ágyterítő:
tudom, hogy önmagam valamilyen aspektusa, régi
bizonytalansága vagy félelme. Tudom, hogy a láthatatlan
gyermek az álomban nem az én kis híján meggyilkolt
ismerősöm, csupán egy pszichés töredék, a saját, archaikus,
gyermeki énem egy foszlánya. Az ilyen nappali tudás mind
nagyon rendben van. Mégis, miért tér vissza folyton ez az álom?
Talán egykor volt célja, de mostanra már le kellett volna
számolnom vele.
Azután felkelek, megkérdezem Tiget, hogy aludt, együtt
kávézunk, és esszük a pirítóst, és nekilátunk a rengeteg
hétköznapi teendőnek, amelyeket muszáj elvégezni.
De az álom megrémít. Formátlan rettegést hordoz. Mi van,
ha nem is a múltban létezik ez a másik hely? Mi van, ha még
mindig a jövő része? Ha mégis?
 Monopoly

Nell és Tig lelépett vidékre. Illetve, ahogy Nell később mesélte,

Tig lépett le vidékre, ő pedig egy idő után csatlakozott hozzá.
Nem volt elhamarkodott döntés. Másként is alakulhatott volna.
Nell bizonytalan volt, menjen-e. Előre látta a nehézségeket. Volt
más választása is. Ez volt az ő verziója, amit aztán el is hitt,
ahogy telt az idő, és a pozíciók körvonalazódtak.
Valójában Nell semmiféle nehézséget nem látott előre.
Alvajáró módjára viselkedett. Szerelmes volt, úgy tartotta,
ebben a létállapotban az elméből törlődik az előrelátás
képessége, de még az egyszerű, józan ész is, ami egyébként
talán jelen van. Vidékre költözni Tiggel olyan volt, mint
kiugrani egy repülőből, abban bízva, hogy kinyílik az ejtőernyő.
És bizonyára így volt helyes, mert Nell végül nem a földön
végezte, szörnyethalva – és egyébként is, tessék, itt vannak, még
mindketten itt vannak, ennyi év után is. Amint eltelt egy
bizonyos idő, az ember visszatekinthet, nevethet a dolgokon,
mondogatta Nell.
Ez volt az ő másik sztorija, a második sztori – az elsővel
felváltva pergett le előtte, mint a régi matinék a moziban.
Ráadásul Tig egész pontosan nem futva lépett le.
Elporoszkált. Lelassított, kikockázott mozgás volt ez, mint
amikor egy magányos kínai tajcsizik a füvön. Ahogy minden
valamirevaló bankrabló tudja (mondogatta Nell), amikor az
ember elfut, jobban teszi, ha nem fut. Csak sétál. Csak ballag. A
könnyedség és a céltudatosság kombinációja a kívánatos. Akkor
senki sem fogja észrevenni, hogy fut. Ezenkívül ne cipeljen
nehéz bőröndöket vagy pénzzel teli vászontáskákat vagy
testrészekkel megpakolt hátizsákokat. Hagyjon mindent maga
mögött, kivéve azt, ami a zsebében van. Minél kevesebbet visz
magával, annál jobb.
 
Tig kibérelt egy farmot, illetve egy egykori farmot. A bérleti díj
alacsony volt: a tulaj nem farmer volt, hanem üzletember. Hogy
pontosan miben utazott, az nem tisztázódott – még nem
döntötte el, hogy hétvégi házzá alakítja át a helyet saját maga és
a jóval fiatalabb kvázi-felesége számára, vagy pedig Mexikóba
költözik. Csak annyit akart, hogy addig lakjon valaki a házban, a
helyi tinédzserek ne törjenek be, és verjék szét, mint sok
szerencsétlen távol levő tulajdonos ingatlanát a közelben. Nem
akart arra megérkezni egy szombati napon egy beetetett
ingatlanügynök társaságában, hogy az ablakokra egy mustáros
szósznyomóval azt írták fel: BASZD MEG, a falakat emberszarral
kenték össze, minden tele van svábbogárral, a fenyő hajópadló
közepébe pedig lyukat égettek. Ezt mesélte Tignek.
Az üzletember a termőföldek nagy részét már eladta. Csak
nyolc hektár maradt – pár szántó, egy erdős rész. A szántóföld
egy ideje parlagon hevert, vadmurok, csorbóka, bojtorján verte
fel, facsemeték – galagonya, vadszilva, vadalma – burjánzottak
rajta.
A házhoz hátul hozzáépítettek egy fészert, mellé pedig egy
hatalmas pajtát, óriási gerendákból, viharvert deszkákból,
bádogtetővel. A ház egy dombtetőn állt, és az üzletember által
ásatott kis tóra nézett. Az út túloldalán a vízerőműhöz tartozó
óriás oszlopok sorakoztak a látóhatár egyik szélétől a másikig.
Az ember tekintheti úgy, hogy elrontják a kilátást, de a táj
részének is tarthatja őket, jegyezte meg Nell Tignek – attól függ,
kinek mi a véleménye a szürrealizmusról.
A ház kétszintes, vörös téglás farmház volt, középen
oromzattal – tipikus épületnek számított a tizenkilencedik
század végén ezen a vidéken Az ősi hajlék című könyv szerint,
amit Nell vásárolt, és gyakran forgatott az első Tiggel itt töltött
télen, amikor még azt hitte, az élet a farmon valamiféle
felsőbbrendű és autentikus létforma. Eredetileg a bejárattól
balra nyílhatott a nappali, jobbra a konyha és a kamra, a
konyhából pedig egy hátsó szoba is nyílt, de az üzletember
kiveretett néhány falat – hogy több legyen a fény, így mondta.
Beépített konyhaasztalt szereltetett be, a tapétát mindenhol
fehérre festtette, és elkezdte lekapartatni a lepattogzott zöld
zománcfestéket az ablakpárkányokról és a keretekről, bár csak
egy ablakkal végeztek.
Újabb lakberendezési rohamában kivágatott egy darabot a
pajta központi tartógerendájából, emiatt a pajta falai elkezdtek
kifelé dőlni, és az egész szerkezet összeroskadni készült. A
gerendát beépítette párkánynak a szűk, és amúgy sem működő
kandalló fölé.
Egy központi lépcső vezetett fel az emeletre. A lépcsőfokokat
nem fedte szőnyeg, és palakékre festették őket. A mosdótálak,
bádogkádak és budik idejében négy kis hálószoba lehetett
odafent, de az egyiket azóta huzatos fürdőszobává alakították.
A maradék hálószobákból az egyik Tigé lett, itt csak egy
matrac feküdt a padlón. A második Nellé, iroda vagy
dolgozószoba gyanánt – neki kellett egy íróasztal, ahol
kiteríthette a könyv korrektúráját, amin épp dolgozott. Az
íróasztal egy régi ajtó volt, két irattartó szekrényre fektetve, így
rengeteg helye volt. Az ajtót a fészerben találták, leszerelték
róla a kilincset, az irattartó szekrényeket pedig egy
garázsvásáron vették, úgyhogy az íróasztal szinte nem került
semmibe. Ez szerencse volt, mivel Nell nem keresett sokat, Tig
legjobb esetben is szórványos jövedelmének nagy része pedig
másra ment el. Az íróasztalon kívül ebben az irodában vagy
dolgozószobában állt még egy pótágy is, amit kanapé vagy
heverő névvel is lehetett volna illetni. Középen beroskadt, régi
bordó bársony takarta, és nedves porszagot árasztott. Nell
megfogadta, hogy amint lehet, megszabadul tőle, vagy
legalábbis letakarja. Vajon mikor lesz ez az amint lehet? Amikor
végre beköltözik a farmházba Tiggel – bár valahányszor
felötlött benne ez a gondolat, az amikor-t ha-ra javította.
A harmadik hálószobában két emeletes ágy állt a
gyerekeknek és a látogatóba érkező barátaiknak. A gyerekek Tig
gyerekei voltak. Miattuk lépett le olyan lassan, miattuk nem vitt
semmit magával, és rájuk költötte a pénze nagy részét.
Ami elől lelépett, az a házassága volt. Muszáj volt kiszállnia
abból a házasságból, különben lehúzta volna, kiszívta volna a
vérét, teljesen kizsigerelte volna. Ezek a metaforák, amelyekről
Nellnek óriási polipok, vérszívó denevérek, halfeldolgozók
jutottak eszébe, mind Tig metaforái voltak. Mindig homályosan
fogalmazott a házasságával kapcsolatban, és egyébként sem
beszélt róla gyakran. Sosem mondta azt, hogy a feleségem,
sosem ejtette ki a felesége nevét ebben a kontextusban, mivel
nem a felesége végzett volna vele, nem Oona húzta volna le,
szívta volna ki a vérét, és zsigerelte volna ki, hanem ők ketten
egymást. Maga a házasság, amit Nell hatalmas, tüskés
kinövésnek képzelt el – valahol egy sűrű, sötétzöld bokor vagy
cserje és egy zivatarfelhő alakú rákos daganat között, ami
tapad, mint a csemperagasztó, és csápjai is vannak, mint egy
nagy kupac piócának.
Nellt megfélemlítette ez a házasság, kicsinek és gyerekesnek
érezte magát mellette. Volt benne valami eltúlzott,
foszforeszkáló pompa, akár egy parton oszladozó
bálnatetemben. Nell sápadtnak tűnt mellette, legalábbis a saját
szemében: sápadtnak, banálisnak, unalmasan egészségesnek.
Távolról sem tudott ilyen operai léptékű, komor és véres
melodrámát kínálni.
 
Tig gyerekei hétvégente eljöttek a farmra, és az emeletes
ágyakon aludtak, a barátaikkal vagy nélkülük. Mindkettő fiú
volt – két szőke, angyalarcú fiú, tizenegy és tizenhárom évesek.
Tig fotókat készített róluk, és maga hívta elő a képeket a döngölt
padlójú pince elfüggönyözött sarkában kialakított
sötétkamrában, aztán megmutatta őket Nellnek: a gyerekek
októberben, ahogy a pajtában játszanak a gazdálkodó időkből
ott maradt penészes szénában; a gyerekek december elején, a
félig befagyott kis tó partján, kesztyűs kezükben kövek,
mindjárt a jégre hajítják őket; a gyerekek januárban, téliesen
bebugyolálva, amint hógolyókat gyúrnak, és belemosolyognak a
kamerába. Egész boldognak látszanak, gondolta magában Nell.
Néha Oona is feljött a farmra Tiggel és a gyerekekkel. Együtt
vacsoráztak szombat esténként, kiment a fiúkkal szemügyre
venni a pajtát, nézte, ahogy csúszkálnak a jégen, és a dohos,
egyszemélyes ágyon aludt Nell dolgozószobájában. Ez a felállás
biztonságérzetet ad a srácoknak, jelentette ki Tig: tudniuk kell,
hogy mindkét szülő nagyon szereti őket, a házasság tüskés és
vérszívó mivolta ellenére. Nell ezeken a napokon nem volt
jelen, sőt egyetlen hétvégén sem volt szabad ott lennie, akkor
sem, ha Oona nem jött el. Nell jelenléte (Tig szerint) nem tenne
jót a gyerekeinek, így hosszú távon magának Nellnek sem,
mivel esetleg azt jelezné a gyerekeknek, hogy Nell tette tönkre a
házasságot.
Persze nem ő tette tönkre, tette hozzá Tig: a házasság már
jóval azelőtt tönkrement, hogy Nell véletlenül színre lépett. Tig
és Oona összes barátja tudta ezt, évek óta tisztában voltak vele,
és csodálattal adóztak Tig és Oona előtt, mert sikerült elérniük,
hogy az élet látszólag normális mederben folytatódjon,
magyarázta Tig. Azt is elmesélte, hogy egyik este annyira dühös
volt egy veszekedésük után, hogy az összes poharukat és
porcelánjukat a falhoz vágta, és reggel egy halom törött holmi
fogadta Oonát. Nellnek imponált ezt a gesztus. Neki sosem ment
a spontán düh. A tányérok falhoz vagdosása egy pompás, nyílt
aktus, sokkal adekvátabb, mint a sápadt csend, a néma
neheztelés és a sértett duzzogás, amit ő vetett volna be az adott
helyzetben.
De ők Oonával mindig is ügyeltek arra, hogy ne
veszekedjenek a gyerekek előtt, jelentette ki Tig. Civilizált képet
mutattak a külvilágnak, vagy legalábbis meglehetősen
civilizáltat – a nyilvánosság előtt „szívemnek” szólították
egymást, közösen ebédeltek sült húst vasárnaponként –, ennek
maga Nell is tanúja volt. Emiatt a gyerekeknek idő kellett, hogy
lássák, Tig egyedül él vidéken, Oona pedig egyedül él a
városban, és Nell csak ezután léphet biztonságosan színre a
sötét kulisszák felől, ahol eddig várakozott.
Így hát annak a télnek az elején Nell bujkált, mint egy
szökésben levő bűnöző. Nem hagyott nyomokat maga után a
házban, amikor nem volt ott – sem ruhákat a kis, sötét
szekrényben a lépcső tetején, sem fogkefét a fürdőszoba billegő
polcán, sem tankönyveket, jegyzeteket vagy korrektúrákat a
rögtönzött íróasztalon. Vajon a távozása után Tig ellenőrzi a
házat, letörli az ujjlenyomatait is a kilincsekről? Nellnek ez volt
a benyomása.
Minden csütörtökön és pénteken ideiglenes óraadóként
dolgozott az egyetemen, egy barátját helyettesítette, aki
tanulmányi szabadságot vett ki. A viktoriánus regényről tartott
kurzust másodéveseknek: a Brontë nővérek, majd Dickens, Eliot
és Thackeray, aztán a nyomasztó realisták, George Gissing és
Thomas Hardy, a dekadens finálét pedig a Dorian Gray arcképe
biztosította Oscar Wilde-tól, valamint A csavar fordul egyet
Henry Jamestől. Még sosem tanította ezt a kurzust, így
rengeteget kellett olvasnia, hogy a hallgatók előtt járjon egy
lépéssel. A hétfőket, keddeket és szerdákat elméletben a
szabadúszó szerkesztői munkának tartotta fenn, ami az utóbbi
két évben megszakításokkal, de a fő tevékenységét jelentette. A
regényolvasás és a szerkesztés is megoldható volt a farmon.
Hétközben, amikor nem tanított, elbuszozott Stilesig, a farmhoz
legközelebb eső városig, és a buszpályaudvaron várt egy
kemény fapadon, egy fal előtt, mint egy korcsolyapálya
öltözőjében, belélegezte a fagyos levegőben terjengő benzingőzt
és cigarettafüstöt. Chipset evett, savas feketekávét ivott, és
szerelemről, pénzről, őrületről, bútorokról, nevelőnőkről,
házasságtörésről, drapériákról, tájakról és halálról olvasott,
amíg Tig érte nem jött a rozsdás kék Chevyjén.
Máskor Tiggel együtt jött le kocsival a városból, miután Tig
hétfő reggel visszafuvarozta a fiúkat – korán, hogy kilencre
odaérjenek az iskolába. Nell és Tig így ebédidőre visszaértek a
farmra, bár az út során Nell sosem éhezett meg. Inkább
szédelgett és kissé émelygett, mint régen a vizsgák előtt. A
várakozás, az érzés, hogy próbára teszik és megítélik, és a
kudarctól való félelem. De vajon miben vallhatna kudarcot?
A kocsiban ilyenkor meleg volt, és almacsutkaszag
terjengett: a fiúk sokszor ettek almát az úton a városba jövet.
Tig és Nell ilyenkor egymás kezét fogta a néptelenebb, kevésbé
jeges útszakaszokon. Beszélgetés helyett rádiót hallgattak. A
várostól bizonyos távolságra már főleg csak countryt lehetett
fogni. Nell a vágyakozásról szóló számokat szerette, Tig a
megbánásról szólókat.
A farm egy köves út mentén feküdt, kilométerekre a főúttól.
Télen a farmház úgy nézett ki, mint egy képeslap, hó fedte a
tetőt, jégcsapok csepegtek az ereszen, mögötte fehérlő dombok
és komor fák magasodtak – de Nell ezt a képet sosem használta
volna egy karácsonyi üdvözlőlapon. A naplementéhez
hasonlóan a valóságban gyönyörű volt, de képen giccses.
A hosszú, ívelt, jeges felhajtón a kerekek rendszerint
kipörögtek, a kocsi pedig ide-oda csúszkált. Tig ilyenkor
többször is nekifutott a domboldalnak, de tudta, mikor kell
megállnia: fontos volt elkerülni, hogy a dísztóban landoljanak.
Ha nem tudtak felhajtani még a csomagtartóban tartott zsáknyi
homok és a lapát segítségével sem, a kocsit a domb aljában
hagyták, és felkapaszkodtak a felhajtót szegélyező, ropogó
hóban, a leheletük fehérlett, az orruk csöpögött. Nem ez volt a
legjobb előjáték az ezután elviekben következő romantikus
pillanathoz, miután a fészeren és a hátsó ajtón át beléptek,
leverték a havat a lábukról, kibújtak a csizmákból, és
lehámozták magukról a vastag kabátokat, kesztyűket és sálakat.
A többi réteget Tig fagyos hálószobájában vedlették le – a
szigetelés nem volt része Az ősi hajlék-típusú házaknak, olvasta
Nell –, így ott vacogtak Tig paplana alatt, Tig kopott
ágyneműjében, valamiféle kétségbeesett ölelésben
összekapaszkodva, ami Nellnek a viktoriánus regényírók
fuldoklásról szóló leírásait juttatta eszébe. Sokat fuldokoltak
ezekben a regényekben, főleg miután házasságon kívül
szexeltek.
Ezt általában a meleg és ábrándos amnézia rövid közjátéka
követte, amit Nell részéről hamarosan felváltott a hitetlenkedés:
mit keres ő itt, ebben a helyzetben? És egész pontosan mi is a
helyzet? Olyan embernek tartotta magát, aki a tiszta, egyenes és
tisztességes utat kedveli, akkor pedig hogy keveredhetett bele
egy ügybe, ami ennyire zavaros és – ha az ember objektívan
szemléli, mondjuk, egy újságíró szemszögéből, aki a
bulvárlapoknak számolna be arról, hogy Tiget és Nellt egy
hófúvásban, szénmonoxid-mérgezés miatt holtan találták a
kocsiban – ennyire alantas? Gázos halál a vidéki szerelmi fészek
mellett: az áldozat a kikapós férj és a szerkesztőségi maca. Bár
eddig semmi ilyesmi nem történt, és valószínűleg nem is fog –
egyikük sem olyan hülye, hogy járó motorral várakozzon egy
hóban elakadt kocsiban –, már maga a gondolat is megalázó
volt.
 
Nell a legkevésbé sem volt elnéző önmagával szemben, abszolút
önkritikát gyakorolt, és egyébként is, felnőtt nő – ő volt az, aki
döntött, ő volt az, aki cselekedett –, de ennek ellenére a pőre
igazság az volt, hogy bizonyos fokig az egész Oona műve volt.
Oona volt a kulcsfigura. Oona hozta össze a kapcsolatot, Oona
erőltette, Oona lépett le a színről később kritikusnak bizonyuló
pillanatokban, mint valami pajzán dajka egy Shakespeare-
darabban. Hogy miért? Azért, mert Nell megfelelt Oona
céljainak. Nell persze akkor még nem látta át, mik is ezek a
célok.
Az első páros nem Nell és Tig volt, hanem Oona és Nell.
Kezdetben remek volt a kapcsolatuk. Oona roppant kedves
tudott lenni, ha akart: az ember úgy érezte, a legjobb barátnője,
az egyetlen a világon, akire valóban számíthat. Nell fogékony
volt erre, mivel az énképének egykor része volt ez a fajta
megbízhatóság. Fiatalabb volt – fiatalabb, mint most, de
Oonánál is fiatalabb.
Nell akkoriban Oona szerkesztője volt. Akkor már
szabadúszóként dolgozott, a megszorult kiadók egymás után
keresték meg. Betöltött egy közepes méretű piaci rést – arról
volt ismert, hogy csodákat művel a még kiadásra alkalmatlan,
nyers kéziratokkal, hogy tartja határidőket, hogy nem kér túl
sokat, és hogy a részeg szerzők éjféli telefonhívásait
bátorítással, tapintattal és megértőnek is tekinthető
dünnyögéssel fogadja. Általában regényeket szerkesztett. Oona
könyvét egy, a kiadónál dolgozó ismerőse, egy régebbi szeretője
kedvéért vállalta el, aki egy ínyencséget ajánlott cserébe a
gyökérzöldségért, aminek Oona könyve ígérkezett.
Ennek ellenére Oona könyve a kiadók által kedvelt fajta volt,
mert potenciálisan pénzt hozott. A munka után fennmaradó
időben – Oona irodavezető volt egy kisebb magazinnál –, egy
szupernő-stílusú önfejlesztő kézikönyvet írt Bűv-ész-nő címmel,
arról, hogyan egyeztethető össze a karrier és a család, és
mellette hogyan lehet időt szakítani még a személyre szabott
szépségápolási rutinra és a tévészoba átalakítására is. A téma
épp akkoriban kezdett divatba jönni, és a kiadónak sürgős volt
a dolog: az ilyen hullámokat muszáj meglovagolni, mielőtt
partot érnek. Számítanak Nellre, hogy rekordsebességgel
gatyába rázza majd a szöveget, magyarázta az ismerős.
Nell hosszú órákat töltött el Oona társaságában, fejezeteket
írt át, bekezdések sorrendjén változtatott, újabb részleteket,
betoldásokat és húzásokat javasolt. Meglepetten tapasztalta,
hogy a látszat ellenére – elevenség, összeszedettség, mosoly –
Oona elméje egy zoknisfiókra hasonlít, ahová rengeteg holmit
zsúfoltak be véletlenszerűen. Nagy volt az összevisszaság.
 A szerkesztési folyamat végére a szövegből gyakorlatilag egy
másik, és egész biztosan jobb könyv született, és Oona azt
mondta, hálás érte. A háláját a Köszönetnyilvánítás című
részben fejezte ki, majd újból, tollal és tintával a Nellnek
dedikált példány belső címlapján. Nellnek, az átírókirálynőnek,
a láthatatlan erőnek, felbecsülhetetlen segítségéért. Szeretettel:
Oona. Nell örült, mert csodálta Oonát, és felnézett rá, mint egy
olyan, idősebb nőre, aki kézben tartja az életét, nem úgy, mint ő
maga.
A könyv siker lett, a siker akkori értelmében. Oonával
interjúk készültek, nemcsak az újságokban és a rádióban, de a
televízióban is, az akkoriban népszerű, nőket megcélzó reggeli
beszélgetős műsorokban. Mérsékelten és, mint később kiderült,
átmenetileg híres lett. Oona életének kontextusában – a
szerkesztés folyamata, majd a könyv kiadása és utóélete során –
Nell Tiget formátlan, a háttérben meghúzódó árnyalaknak látta.
Akkoriban semmit sem tudott Tigről és a házasság láthatatlan
iszonyatáról: messze nem volt tagja annak a baráti körnek,
akiket beavattak a civilizált egyezségbe.
A nyilvánosság előtt Oona csak dicsérte Tiget. Mindig is
támogatta az ő karrierjét, jelentette ki. Segített a bevásárlásban,
sokat főzött, otthon maradt a gyerekekkel, ha Oonának más
elfoglaltsága akadt, és mindezt a rádiós munkája mellett, ahol
dokumentumanyagok és interjúk producereként dolgozott. Az
újságok szalagcímeiben szereplő féltékeny szörnyetegekkel
ellentétben, akik feszítővassal verték halálra vagy a kádba
fojtották a nejüket, ő teljes mértékben támogatta, hogy Oona a
saját életét élje.
Megjelentek kettesben, fényes papíron, színesben, egy
magazin cikkéhez készült fotókon is. Eljátszották, hogy közösen
főznek – persze lehet, hogy nem is csak színlelték. Oona
impozáns volt bő, kaftánszerű ruhájában, Tig nagydarab és
laza, mellényben és ingujjban. A magazin női magazin volt, így
konyhai fotók kerültek bele. Egy nyers pulykát helyeztek el
kettejük közé, répák, krumplik és szárzellerek gondosan
elrendezett kompozíciója társaságában. Impozáns pár, gondolta
magában Nell sóvárogva: akkoriban ők képviselték a szemében
azt a stabilitást, ami a saját életéből hiányzott. Nemrég jött rá,
hogy konvencionálisabb, mint amilyennek egykor hitte magát.
Azután Oona újabb könyvet akart írni az első folytatásaként.
Igazából azt szerette volna, hogy Nell írja meg: ő, Oona majd
diktafonba mondja a gondolatait, és Nellé lesz a gondolatok
nyomtatott formába öntésének hasznos és szükséges munkája.
A könyv tervezett címe A bűv-ész-nő trükkjeinek tárháza volt,
ami, ezzel Nell is egyetértett, jó cím, még akkor is, ha kicsit egy
fantasy-gyerekkönyvre emlékeztet. A gond az volt, hogy úgy
tűnt, Oona nem biztos benne, mivel akarja megtölteni a
tárházat. Voltak napok, amikor memoárnak hangzott, máskor
praktikus tanácsokkal teli kötetnek – hogyan tüntessük el a
fehér köröket a bútorról, mit kezdjünk a szőnyegre cseppent
tintával –, és megint máskor egy kiáltványra emlékeztetett.
Persze lehet egyszerre mindhárom, jegyezte meg Nell, erre
megvannak a módszerek, de Oonának meg kell hoznia néhány
előzetes döntést a célról és a szándékról. Oona itt
elbizonytalanodott. Nem lehetne, hogy ezt Nell döntse el? Mert
Oona nagyon elfoglalt.
Miközben zajlottak ezek a – de mik is voltak? Civakodások?
Könyörgések? Tárgyalások? Szóval közben Oona a bizalmába
avatta Nellt. (Nell azt hitte, hogy különleges kegyben van része,
egy egészen privát ügybe avatják be – Oona szokása volt
halkabb hangra váltani, így jelezve, titokról van szó –, de hamar
rájött, hogy ez nem így van. Oona titkai nyílt titkok voltak, a
felsorolásuk pedig gyakran ismételt rituálé.) A házassága Tiggel
már nem igazi házasság, jelentette ki Oona. Külön szobában
alszanak, évek óta. A gyerekek kedvéért maradnak együtt: Tig
csodás ebből a szempontból. Egyfajta udvarias megállapodás
van közöttük arról, amit Chaucer bath-i asszonysága úgy
nevezett: „a másik kísérő”. Oona könnyeden vetette oda az
utalást: egy kevésbé gyakorlott előadó talán nagyobb
nyomatékot adott volna neki, vagy talán kérkedett volna vele,
de Oona kifinomultabb volt ennél.
A kifinomult volt a szó, ami Nell eszébe jutott, ha Oonára
gondolt. Oonának rendes bútorai voltak, családi örökségnek
látszó viktoriánus darabok vegyesen letisztult, minimalista
darabokkal, és eredeti képek lógtak a falon, keretezve. Akadt
köztük szignózott és számozott nyomat is. Nell nem törekedett
erre a szintre: az ő garzonlakásában egy asztal állt két székkel,
ebből az egyik egy olcsó babzsák volt, valamint egy viseltes
kordbársony kanapé, négy könyvespolc Nell összegyűjtött
könyveivel és egy egyszemélyes ágy nyikorgó rugókkal – hála az
Üdvhadseregnek és a Goodwill használtcikk-boltjának – meg
pár rajszöggel a falra erősített poszter. Nell félretette a pénzt,
bár azt nem tudta pontosan, mire. Annyit megtett, hogy az
asztalt narancssárgára festette, és két díszpárnát helyezett a
kanapéra, de nem látta értelmét, hogy ennél jobban
megerőltesse magát, mert a lakás csak egy állomás volt, mint
annyi másik szoba, ahol korábban letáborozott. Még nem áll
készen arra, hogy megállapodjon, jelentette ki a barátainak.
Így is lehetett fogalmazni. A másik megfogalmazás úgy szólt
volna, hogy nem talált senkit, akivel megállapodhatott volna.
Több férfi is akadt már az életében, de egyik sem győzte meg.
Kicsit olyanok voltak, mint az asztala – gyorsan szerezte be és
valamennyire kipofozta őket, de csak ideiglenesen. De lassan
kezdett lejárni az ilyen dolgok ideje. Unta már az albérleteket.
A külön szobákról és az udvarias megállapodásról szóló
beszélgetést követően Nell hazament a garzonjába, leült a
sikkesen rozoga asztal mellé az egyetemi Chaucer-kiadásával, és
kikereste a bath-i asszonyságról szóló részt, merő
kíváncsiságból. A bath-i asszonyság nem volt házasságtörő a szó
szoros értelmében, úgy, ahogy Oona viszont igen: a „másik
kísérő” azokra a férfiakra vonatkozott, akikkel még a házassága
előtt játszadozott, nem pedig alatta. De ez csak
szőrszálhasogatás. A házasságtörés szót egyébként sem
használta már senki: nem volt divatos szó, és otrombaság volt
kiejteni. Valamikor 1968 környékén száműzték – most, három
évvel később még mindig omlottak össze hosszú házasságok
minden látható ok nélkül, középkorú, tisztes állást betöltő
férfiak még mindig szívták a füvet hétvégenként, hippi
gyöngysorral a nyakukban, és feleannyi idős lányokkal bújtak
ágyba, az egykor elégedett háziasszonyok pedig még most is
otthagyták a családjukat, új karrierbe kezdtek, és szélsőséges
esetben egyik napról a másikra leszbikusok lettek.
Régen nem is léteztek leszbikusok, legalábbis nem láthatóan,
de most hirtelen minden tele lett velük. Sokan nem igazi
leszbikusok voltak – csak bosszút álltak a férjükön a
hippigyöngyök és a fiatal lányok miatt.
Maguk a fiatal lányok, valamint a szökésben levő feleségek a
ruhájukkal jelezték nyitottságukat. Overált viseltek, és nagy,
kerek szemüveget vagy folklór-ihletésű, bokáig érő szoknyát
meg vastag talpú szandált; a hajukat hosszan és egyenesen
hordták, mint a képeskönyvekben, vagy göndör afrofrizurájuk
volt, vagy egészen rövidre nyírták, a szemüket feketével húzták
ki, és halvány rózsaszín rúzst használtak, vagy egyáltalán nem
sminkelték magukat. „Szerelem csak egy van” – mondogatták,
mosolygós, de doktriner modorban, amit Nell inkább
önigazolásnak érzett. Szerelem csak egy van. Nagyon
egyszerűnek hangzott. De gyakorlati szempontból mit jelent?
Nell szerette tisztázni a szabályokat, bármit játszott is:
ragaszkodott hozzájuk. Gyerekkorában kupacokba rendezte az
ételét, ide a húst, oda a krumplipürét, a borsót a borsóknak
szánt speciális, elkerített részre, a saját, szigorú terve alapján.
Egy kupacot csak akkor volt szabad megenni, ha a már
megkezdett kupac elfogyott: ez volt a szabály. Még a
pasziánszban sem csalt, pedig azt rengeteget játszott az évek
során.
Ami a társasági közlekedést illeti, ő csak a régi szabályokat
tanulta meg, amelyek a robbanás pillanatáig voltak hatályban –
neki egy pillanatnak tűnt –, amikor minden játék egyszerre
változott meg, a korábbi struktúrák széthullottak, és hirtelen
mindenki úgy tett, mintha még a szabály fogalma is idejétmúlt
lenne. Például a korábbi szokások értelmében az ember nem
vette el egy másik asszony férjét. Úgy tűnt, a férjlopás fogalma
most már megszűnt létezni – helyette csak mindenki élte a
maga életét, és alternatív életvezetési döntéseket hozott.
Nell a felfordulás időszakát zavartan, dezorientáltan és
zaklatottan töltötte. De ha ezt beismerte volna, azt mások
megvetéssel fogadják. Úgy érezte, egyedül ő reagál így, ezért
hallgatott, és inkább korábban lelépett az irodalmi
összejövetelekről, hogy ne kelljen szakállas férfiakkal
huzakodnia a folyosón, betépett egyénekkel hadakoznia
mindkét nemből a japán papírlámpásokkal kivilágított
kertekben, és végighallgatni akadozó, de dühös megjegyzéseiket
az ő karót nyelt viselkedéséről.
A viszonyai – viszony, egy újabb idejétmúlt szó –, a
kapcsolatai e pillanat előtt legalább cselekménnyel bírtak. Volt
elejük, közepük és végük, különböző jelenetekből álltak össze –
bárokban, éttermekben, kávézókban és szélsőséges esetekben
járdákon. Az elkerülhetetlen fájdalom és könnyek ellenére –
általában ő ejtette őket –, volt ebben valami megelégedést keltő,
bár cseppet sem élvezetes: Nell utána gyakran úgy érezte, hogy
gratulációt érdemel, mint ha eljátszott volna egy megírt
szerepet, és teljesített volna egy közelebbről körül nem írt
kötelességet.
Akkoriban még voltak belépők és távozások, nem csak a
homályos császkálás szobákból ki és be, a motyogások,
csoszogások és vállvonogatások, amelyek felváltották a
társasági életet. Felismerhető szavakkal felruházott érzelmek
jelentek meg: féltékenység, kétségbeesés, szerelem, árulás,
gyűlölet, hiba, a teljes ószeresbolt. De manapság bármilyen
méretű szókincs hátránynak számított a fiatalok és az
állítólagos fiatalok között.
Oona és Tig idősebb volt Nellnél. Ők még nem vetették el
teljes egészében a régi szabályokat, még beszélgettek. Nem
sokkal a bath-i asszonyság-epizód után Oona vacsorára invitálta
Nellt – az egyik kedélyes marhasültes összejövetelükre, amiről
állítólag híresek voltak. Nell jóhiszeműen ment el a vacsorára,
abban a reményben, hogy lesznek székek és rendes
étkezőasztal, a barnarizs-kupacok és a random rágcsálás
helyett, ami a kábultabb vagy bohémebb összejöveteleken divat
volt. Korábban már látta az asztalt, szerkesztett rajta Oona
társaságában. A legrosszabb esetben is meg lesz terítve – a
legjobb esetben pedig nem telepszik majd senki törökülésben a
padlóra, hogy az acidtripjeiről monologizáljon. Egy másik pár is
ott volt – egy történészprofesszor és a neje, akik csodával
határos módon még együtt voltak. A professzor szerepelt Tig
egyik dokumentumműsorában, és a hétéves háború szakértője
volt.
A két gyerek már korábban megvacsorázott, de felbukkantak
megkóstolni a különleges desszertet, a Grand Marnier-szuflét
csokoládéöntettel.
A hangulat ünnepi volt, bár kissé túlfűtött. Oona és Tig
ragyogó, érdeklődő arccal fordult Nell felé, valahányszor
megszólalt, ami nem történt meg túl gyakran – főként a
történészprofesszor beszélt. Mégis, amikor Nellnek eszébe jutott
valami mondanivaló, nem érezte úgy, hogy meg kell válogatnia
a szavait, vagy rövidre kéne fognia.
A vacsora után a történész pár távozott, Nell pedig segített
Oonának kivinni a tányérokat a konyhába – ez a régi szabályok
közé tartozott –, azután pedig leült Monopolyt játszani a két
fiúval. Barátságosan és udvariasan viselkedtek, úgy kezelték
Nellt, mint egy kicsit idősebb gyereket. Megrázta a
dobókockákat, és dobott, szerencséje volt, és nemcsak a
vízműveket és az áramszolgáltatót szerezte meg, de mind a
négy vasúttársaságot, néhány háztömböt a piros és a világoskék
utcákról és a lila gettóingatlanokat is, de a Park Place-t és a
Boardwalkot is, ahová hoteleket épített. Bár meglepte a saját
könyörtelensége – ez csak egy társasjáték, hagynia kellene a
gyerekeket nyerni –, ezek után magas lakbért számított fel,
végül csődbe vitte a két fiút, és megnyerte a játékot.
A fiúk imponáló módon nem duzzogtak, hanem még egy
kört akartak, de Oona kijelentette, hogy ahhoz már túl késő van.
Ezután fagylaltot ettek, és a család három macskája közül kettő
felmászott Nell ölébe, majd dorombolni kezdett. Nellt elbűvölte
a dolog, úgy érezte, szívesen látják, befogadják, és valamiképp
védett itt, miközben Tig és Oona ragyogó mosollyal nézték, a
fiúk pedig olyanok voltak, akár a jóságos tündér keresztszülők
egy befogadott árvákról szóló mesében.
A vacsorameghívás azt a célt szolgálta, hogy teljes
hozzáférést kapjon Tighez. Nell később jutott erre a
konklúzióra. Állásinterjú volt ez, bizonyos értelemben: Oona
tapogatózott, alkalmas-e a második feleség szerepére, vagy ha
nem is második feleségnek, valamiféle másodiknak. Valami
másodrendűnek. Valami kontrollálhatónak. Amolyan
ágyasfélének. Az ő feladata, hogy Tig másik kísérője legyen,
Oona pedig élhesse a saját életét, amit úgy eltökélt.
Mi történt ezután? Nell nem tudta biztosan. Nyilván
elsodorta a szenvedély. Magával ragadta. Vagy talán
emberrablás áldozata lett. Néha úgy érezte. Bármi volt is,
szerepet játszott Tig vidékre menekülésében, bár ezt senki sem
mondta ki.
 
Január végén Nell gyapjúfonalakat vásárolt kötéshez, pirosat,
kéket és lilát. Már régóta nem kötött, gyerekkora óta, de
késztetést érzett, hogy újrakezdje. Kitalálta, hogy köt egy gyapjú
ágyterítőt a rozoga ágyra az úgynevezett dolgozószobájában,
ahol Oona szokott aludni, amikor hétvégente a farmra látogat.
Hosszú csíkokat képzelt el, egy piros négyzetet, egy lilát, egy
kéket, és aztán ezeket összevarrja majd. Meg kell tervezni, hogy
jól sikerüljön, a négyzetek az eltervezett merész, kockás
mintázatot adják ki. Amint elkészül vele, az ágyra teríti, és attól
fogva ott is marad.
Lehet, hogy megcsinálja. Másrészt viszont az is lehet, hogy
nem. Lehet, hogy visszatér a narancssárga asztalához és a
rozogán sikkes kanapéjához, és magával viszi a kötését. Még
nem döntött.
Amikor Tig nem volt ott, amikor kiruccant valahová, Nell
olvasott, vagy kéziratokat szerkesztett, vagy a hallgatók
dolgozatait javította. Az úriember fogalma a Szép reményekben.
Nevelőnők a Jane Eyre, A hiúság vására és A csavar fordul egyet
c. művekben: a robotoló, a szerencsevadász és a hisztérika.
Konformitás és lázadás A vízimalom c. regényben. De a
dolgozószobája a ház északi oldalára esett: áthűlt, és kevés volt
benne a fény. Ezért hosszú szüneteket tartott, bármit csinált is
éppen, teát főzött magának, és leült az egykori nappali
napsütötte ablaka mellé, kötötte a kék, piros és lila ágyterítőjét,
hallgatta, ahogy csöpög a víz az eresz jégcsapjaiból, és nézte a
hófúvás kápráztatóan fehér íveit a szántóföldön, mögöttük a
cédrusok sorát és a kéklő árnyakat. Ilyenkor meg tudott
feledkezni arról, hogy még döntéseket kell hoznia. Lustának és
nyugodtnak érezte magát, mintha egy meleg fürdőben lebegne.
De aztán kénytelen volt megcsípni magát, visszatérni az éberség
állapotába, és kísérletet tenni arra, hogy átlássa a helyzetét.
Pontosan mit is kínált neki Tig? Azt állította, állandóságot
akar, de milyen formában? Hiszen még mindig nős. Cselszövés
következne, érzelmek és események, ennyi megjósolható.
Szerelem is lenne – a szó elhangzott –, de vajon miféle szerelem
ez? És mit jelent ez a hétköznapi életre lefordítva? „Szerintem
sikerülhetne kettőnknek” – Tig így fogalmazott korábban.
„Veled akarom megosztani az életemet.” De vajon a megosztott
életnek része például Oona is?
Nell azonnal megérezte Oona jelenlétét, amint belépett a
dolgozószobája ajtaján. Érezte vagy talán megszimatolta: Oona
az illatosított kozmetikumokat kedvelte, méghozzá az
egzotikusabb aromájúakat. A szerkesztés idején Nell egész
kellemesnek találta ezt az illatot, de most képtelen volt leülni
dolgozni, ha előbb nem nyitott ablakot, hogy a fagypont alatti
hőmérséklet ellenére beengedjen némi friss levegőt. Az volt az
érzése, hogy Oona ott áll mögötte, nézi, mit csinál, kétértelműen
mosolyog és bódító szagot áraszt, mint egy érett pipacsmező.
De Oona egyre kevesebbet járt le a farmra, Tig állítása
szerint. Ami pedig Oona új könyvét illeti, amit Nellnek kellett
volna megszerkesztenie, illetve inkább megírnia helyette, a
tervet csendben ejtették.
 
Február végén Tig bejelentette, itt az ideje, hogy Nell egy időben
legyen a farmon a fiúkkal. Nell nem volt biztos benne,
felkészült-e már erre. Hozzászokott a láthatatlansághoz:
változtatni a felálláson kibillentené az egyensúlyt. De Tig azt
mondta, már elmagyarázta a srácoknak, hogy Nell a hét nagy
részében ott lakik, így most neki is meg kell tennie a magáét.
Egyébként is, Oonával megbeszélték, és egyetértettek abban,
hogy ez a helyes irány: ideje a gyerekeknek hazai terepen látni
Nellt.
– Miért beszélted meg vele? – kérdezte Nell a lehető
legsemlegesebb hangon.
Tig értetlennek tűnt.
– Természetes, hogy megbeszéltem vele – felelte. – Mindent
megbeszélünk, ami a gyerekekkel kapcsolatos. Ő az anyjuk.
– És egész pontosan mit mondott? – érdeklődött Nell. –
Mármint rólam?
– Abszolút támogatja a dolgot. Abszolút támogat téged. Úgy
gondolja, jó leszel a srácok mellett.
– De velem mi van? – kérdezte Nell. Hozzá akarta tenni, hogy
a farm nem hazai terep számára, nem állapodott még meg, nem
döntött. További udvarlást akart.
– Ezt hogy érted? – tudakolta Tig.
 – A fiúk mit gondolnak, ki vagyok én? – folytatta Nell. –
Minek kellene lennem?
– A csodálatos nőnek, aki együtt él velem itt – felelte Tig.
Átkarolta Nellt, és megcsókolta a nyakát, de ennek ellenére
látszott rajta, hogy bosszús. Nell nem létező nehézségeken
problémázott. Átlépte a határt. De hol a határ? Nell nem látta.
 
Február utolsó szombatján Nell buszra szállt, és felutazott
Stilesba. Már délután volt: Tig és Oona úgy döntött, Nellnek nem
kéne a teljes hétvégét ott töltenie, első alkalommal még nem,
mert esetleg túl nagy feszültséget jelenthet a gyerekek számára.
Nell a pályaudvaron várta, hogy Tig érte jöjjön, és közben az
ágyterítőjét kötötte. Már csak két sornyi négyzet volt vissza
belőle – az elkészült sorokat már összeerősítette egy horgolótű
segítségével, és a piros-lila-kék kockás minta pontosan úgy
sikerült, ahogy elképzelte.
Tig késett, de ez nem volt újdonság. Általában késve jött érte.
Más elintéznivalói is voltak Stilesban. Tankolnia kellett,
barkácsboltba menni, élelmiszert vásárolni. Amint Nell rájött
erre, már nem bánta annyira a késést.
A rozsdás Chevyvel utaztak vissza a farmra. A fiúk a
befagyott tavacskán csúszkáltak. Nem húztak korcsolyát,
hokiütő viszont volt náluk, egymásnak ütögették a korongot.
Kesztyűs kézzel integettek nekik, miközben a kocsi csúszkálva
haladt felfelé a felhajtón.
Ezúttal elmaradt az ölelés, a ruhadarabok ledobálása, a
sietős beugrás Tig paplana alá. Helyette kínos csend támadt,
amint beléptek az ajtón.
– Egy ideig ellesznek még odakint – szólalt meg Tig.
– Talán csinálhatnánk nekik kakaót – felelte Nell. A
gyerekekkel így szokás: az ember kakaót csinál nekik. – Meg
popcornt – tette hozzá. Neki ezeket szervírozták gyerekkorában
az ehhez hasonló, hideg, téli délutánokon: vigasztaló,
kalóriadús, édes és meleg ételeket.
 – Jó ötlet – válaszolta Tig. Nellre mosolygott, tetszett neki,
hogy erőfeszítést mutat.
Szerencsére volt a házban kakaó és pattogatni való kukorica
is. Nell a kakaópor és a cukor összekeverésével foglalatoskodott.
Kimérte a tejet a serpenyőbe, bekapcsolta a tűzhelyet, és egy
vaslábosban rázogatni kezdte a kukoricaszemeket. Bébiszitter,
gondolta magában. Táborvezető. Tanítónő a vasárnapi
iskolából, kiránduláson. Ezek voltak a választási lehetőségei, az
álcái: csupa pedáns szerepkör, és mindhez jár a kék pamuting,
plecsnivel az ujján. Hogyan üdvözölje a fiúkat? „Sziasztok! Én
vagyok apátok szeretője.” De a szerető szó a házasságtöréssel
együtt tűnt el a süllyesztőben. Az egyik nem létezhetett a másik
nélkül.
A fiúk a fészeren át jöttek be – hallotta, ahogy nevetnek, és
leverik a havat a cipőjükről. Aztán már bent is voltak a
nappaliban. Félénken néztek rá, talán bizalmatlanul vagy
ellenségesen: nagyjából úgy, ahogy Nell feltételezése szerint ő
maga nézett rájuk. Aztán kezet fogtak vele, egymás után. A
házasság tüskés és vérszívó mivolta ellenére olyanok voltak,
amit egykor jólneveltnek hívtak. Magasabbak voltak, mint
amire Nell emlékezett, és idősebbek, de ez természetes.
Hónapok teltek el – sok hónap –, amióta utoljára látta őket.
Mindhárman letelepedtek a konyhaasztal mellé, kakaót
ittak, popcornt ettek, és Monopolyt játszottak, miközben Tig
spagettit főzött vacsorára. A játék nem volt olyan spontán, mint
az első közös játékuk – a lépések óvatosabbak,
elővigyázatosabbak voltak, a fiúk úgy gyűjtögették a Monopoly-
pénzüket, mintha valami jövőbeli vészhelyzetre tartogatnák.
Hiányzott a korábbi felelőtlen ingatlanfelhalmozás, a
kockázatvállalás. Lehet, hogy eszükbe jutott az első közös játék
Nell-lel, amikor a szüleik még egy fedél alatt éltek, és azt
színlelték, hogy minden rendben van. Most a fiúknak kellett azt
színlelni, hogy minden rendben van. Tig is színlelt: túlságosan
kedélyes volt, és valósággal sütött róla a szorongás. Annyira
akarta, hogy minden simán menjen.
Nell mindent megtett, hogy ügyetlenül játsszon, rengeteg
kölcsönt vett fel, de minden erőfeszítése ellenére megnyerte a
játékot. Nem bírta rávenni magát a csalásra. (Az elkövetkező
hónapokban ő és a fiúk, és néha Tig is sok hasonló kört
játszottak le. Nell próbálta bevezetni a Fekete macskát és a
csoportos pasziánszot, de a fiúk a Monopolyt követelték. Nell
megsajnálta őket: mindketten annyira akartak nyerni, legalább
egyszer. De balszerencséjük volt, és valahogy sosem jött össze.)
Miközben ették a spagettit, Oona telefonált. Miután röviden
szót váltott Tiggel és mindkét fiúval, Nellt kérte. Nell vonakodva
ment oda a telefonhoz. Fali készülék volt, ott helyben, a
konyhában. Tig és a fiúk elnémultak: önkéntelenül is
hallgatóztak.
Oona azon a bizalmas és parancsoló hangon szólalt meg,
amire Nell jól emlékezett.
– Ugye odafigyelsz, hogy megírják a leckéjüket? – kérdezte. –
Tig túlságosan szabadjára engedi őket. Lemaradnak az
iskolában.
Tehát ez a rám osztott szerep, gondolta magában Nell. A
nevelőnő vagyok.
 
Március végén, amikor a hó már nagyjából eltűnt, csak az
árnyékos helyeken maradt meg foltokban, és a rügyek
duzzadtak, Nell befejezte a takaróját, és ráterítette az
egyszemélyes ágyra a dolgozószobájában. Elégedett volt a
végeredménnyel. Behívta Tiget, hogy csodálja meg.
– Ez azt jelenti, hogy itt maradsz? – kérdezte Tig, és hosszú
karjait Nell köré fonta hátulról. Nell nem felelt, de
elmosolyodott. Ezek szerint Tig mégsem annyira korlátolt.
Áprilisban a fiúk elhozták az egyik macskájukat, mert a
farmon szükség volt rá: a pajtában egeret láttak, sőt lehet, hogy
patkányt is. A macska városi állat volt. Nem szokott hozzá az
utazáshoz, a kocsiban elhányta magát, és amikor odaértek a
farmra, kiugrott, és még mielőtt elkaphatták volna, berohant a
bozótba, napokig színét sem látták. Mire előkerült, soványabb
lett, a bundája pedig tele volt apró bogánccsal. Berohant az ágy
alá Nell dolgozószobájában, és nem volt hajlandó előbújni. De
éjszaka nyilván előmászott, meghempergett Nell kötött
ágyterítőjén, és otthagyta rajta a bogáncsok nagyját. Nell hiába
szedegette őket, sosem tudott megszabadulni az összes apró
horogtól és tüskétől.
 Rendbomlás

Még sosem volt ilyen szép a tavasz, gondolta magában Nell.

Békák – vagy varangyok? – kuruttyoltak a tó felől, ahol a barkák
vagy füzek – mi a különbség? –, majd a galagonyabokrok, az
amerikai szilva és az elhanyagolt almafák is mind virágba
borultak, és a kocsifelhajtót szegélyező gyomok és száraz fű
közül egyenetlen nárciszsor bukkant elő, amit egykor egy
farmer felesége ültetett. A madarak daloltak. A sár megszáradt.
Esténként Nell és Tig kint ült a bérelt farmházuk előtt a két
alumíniumkeretes nyugágyon, amit hátul, a sufniban találtak,
fogták egymás kezét, néha elhessentettek egy-egy szúnyogot, és
nézték, ahogy a szalagos bagoly vadászni tanítja a fiókáit. A
gyakorláshoz azt a tizenkét kiskacsát használták, amelyeket Tig
vásárolt és tett vízre a tavon. Még menedéket is épített a
kacsáknak: egy falak nélküli házikót egy úszó tutajon.
Behúzódhattak volna a tető alá, ahol biztonságban vannak, de
úgy tűnt, ezzel ők nincsenek tisztában.
A bagoly hangtalanul csapott le a tó felszínére, ahol a
kiskacsák tudatlanul taposták a vizet, minden éjjel elvitt egyet,
felvitte a fészkébe, a kiszáradt fa odvába, ahol a kiskacsát
széttépte és szétosztotta a fiókák között, akik mohón falták, míg
végül mind a tizenkettő odalett.
– Ezt nézd meg! – szólalt meg Tig. – Micsoda elegancia.
 
Május elején a tulajdonos, egy üzletember, bejelentette, hogy
eladja a farmot. Egy hónapot kaptak arra, hogy kiköltözzenek.
Mivel nem határozott időre szólt a bérleti szerződés, menniük
kellett. De a városba nem költözhettek vissza, ebben
egyetértettek. Túlságosan szép idefent.
 Félórányit autóztak észak felé, ahol alacsonyabbak az árak,
körülnéztek a mellékutak mentén, „Eladó” feliratok után
kutattak. Garrett közelében sikerült találniuk valamit, ami
belefért a büdzséjükbe: egy házat pajtával és négyszáz
hektárral. Már több mint egy éve árulták. Üres, azonnal
beköltözhető, közölte a tulaj, aki egy másik farmon lakott, az
itteni pajtát szénatárlónak használta. De most mindkét birtokát
árulta, pénzzé akarta tenni.
– Világot akarok látni kicsit, mielőtt beadom a kulcsot –
magyarázta.
Ezen a farmon is volt egy kis tó, a ház körül göcsörtös
almafák sorakoztak, a fészerben pedig egy régi traktor állt. Az is
benne van a vételárban, jelentette ki a tulaj. A fehér
deszkaborítású ház az 1830-as évek közepén épült, hátul
betonpadlós toldaléképülettel – ez volt a nyárikonyha. A félkész
pince fagerendáin még itt-ott látszott a kéreg. Meredek,
nyaktörő lépcsősor vezetett le ide. A döngölt padló nedves volt,
és meghatározhatatlan szag terjengett. Nem száraz rothadás,
nem döglött egér, nem szennyvíz, egyik sem egészen.
– Rengeteg munka lesz vele – jegyezte meg Nell. A farmer ezt
jókedvűen nyugtázta, és ötezer dollárt engedett az árból. Ott
van még a jelzálog kérdése is, tette hozzá Tig: a bankok nem
szívesen folyósítanak hitelt nekik, mivel egyiküknek sincs
bejelentett, teljes munkaidős állása. De a tulaj erre azt felelte,
hogy ő maga fog jelzáloghitelt adni nekik.
– Gyorsan meg akar szabadulni ettől a helytől –
morfondírozott Nell. A konyhában álltak, a padló meredeken
lejtett a középső elválasztó fal felé: előbb-utóbb muszáj lesz
feltörni és betenni egy új keresztgerendát. A tapéta – egy a
számos rétegből, ahogy a szakadt részeken jól látszott –
fakózöld volt, gömbölyded, rózsaszín és barna virágmintával. A
padlót linóleum borította, négyszögletes, bordó-narancs
mintájú, ami Nellnek az ötvenes évekből volt ismerős.
– Négyszáz hektár van hozzá – szólalt meg Tig.
 – A ház elég sötét – jegyezte meg Nell. – Nem valami vidám.
– Lemossuk az ablakokat – folytatta Tig. A ház évek óta
lakatlan volt. Por és döglött legyek lepték az ablakpárkányokat.
– A tapétát meg lefestjük fehérre. – A farmerrel korábban
bejárták a birtokot. Hátul, a mezőn látott egy kékes rétihéját –
ezt jó ómennek tekintette.
Nell nem mondta ki, hogy nem az ablakokkal, nem a
tapétával van baj. De a festék majd segít.
 
Összekaparták a foglalót, Nell megtakarítását és a Tig nemrég
elkészült televíziós dokumentumfilmjéből származó összeget
használtak fel. A rákövetkező hétvégén nyélbe ütötték a vételt,
és áthozatták az ágyukat. Ültek a linóleumpadlón,
konzervdobozból ették a szardíniát, barna kenyérrel és sajttal,
és vörösbort ittak hozzá. A plafonról egy dróton egyetlen vakító
fényű izzó lógott, úgyhogy inkább lekapcsolták, és gyertyát
gyújtottak helyette. Olyan volt, mint egy beltéri piknik.
– Szóval most már a miénk – szólalt meg Tig.
– Még sosem volt ingatlanom – felelte Nell.
– Nekem sem.
– Kicsit ijesztő.
– Holnap elmegyünk sétálni, megnézzük a sólymot.
Nell megcsókolta Tiget. A szardínia miatt ez nem volt a
legjobb ötlet, de hát mindketten ettek belőle.
– Menjünk lefeküdni – szólalt meg Tig.
– Muszáj fogat mosnom.
 
Összeölelkezve feküdtek Tig matracán – a közös matracukon.
Felvitték a gyertyát az emeletre, a láng imbolygott a nyitott
hálószobaablakon beáramló meleg szellőben. Nell
gondolataiban megjelent egy áttetsző fehér függöny, mindig
olyat szeretett volna fiatalabb korában, és azon tűnődött, hogy
egy ilyen függöny hogyan lebbenne ebben a szélben, ha már
felszerelték.
 – Nem kellett volna azt mondanod, hogy a feleséged vagyok
– szólalt meg Nell egy idő múlva. – Az ügyvédnél.
– Manapság sok nő megtartja a lánykori nevét – felelte Tig.
– De nem igaz. Oona a feleséged. Még mindig házasok
vagytok.
– Nem igazán – jegyezte meg Tig.
– Mindegy, a feleség helyett azt írtad, hogy élettárs. Teljesen
egyértelmű. Nem láttad, hogy nézett rám a pasas? Az ügyvéd?
– Hogy nézett rád?
– Hát, úgy.
– Mit szeretnél, hogy hívjalak? – tudakolta Tig. Most ő
hangzott megbántottnak.
Nell nem felelt. Most mindent elront, pedig nem akarja.
Hamis színben tüntették fel, és ezt utálta. De nem tudott
helyette más szót javasolni – nem talált szót önmagára, ami
egyszerre igaz és elfogadható is.
 
A következő napokban áthozatták a többi holmijukat is – az
emeletes ágyat Tig két gyereke számára, ha majd látogatóba
jönnek; az egyszemélyes ágyat a vendégszobába; Nell
íróasztalát; néhány széket, könyvespolcot és könyveket. Nell
narancssárga asztalát. A többi bútorát a városban hagyta.
Idővel muszáj lesz újakat beszerezni, mert a ház elég üresnek
látszott – de pillanatnyilag nem volt rá pénzük.
A két fiú a következő hétvégén eljött, az emeletes ágyukon
aludtak az új szobájukban, és hosszú sétát tettek Tiggel körben
a birtokon. Látták a kékes rétihéját – illetve két kékes rétihéját.
Nyilván egy pár, jegyezte meg Tig, egerészni voltak. A
srácoknak tetszett a traktor a pajtában. A traktorvezetéshez
nem kellett jogosítvány, ha az ember nem hajt ki vele az útra.
Tig azt mondta, hogy ha rendbe szedi – ő, vagy valaki más –,
majd vezethetik kint a földeken.
Nell nem tartott velük a sétán. A házban maradt, és kekszet
sütött. Volt a konyhában egy régi elektromos tűzhely,
tökéletesen működött, egy rózsát leszámítva. Később majd lesz
fatüzelésű tűzhelyük is. Ez volt a terv.
Amikor Tig és a fiúk visszatértek, megették az összes kekszet,
mézzel megkenve, és teát ittak forró tejjel. Nyugodtan
üldögéltek Nell narancssárga asztala körül, a könyöküket
felrakva, ahogy egy család.
Én vagyok itt az egyetlen, aki nem rokona senkinek,
gondolta magában Nell. Elszigeteltnek érezte magát.
Mostanában már nem jutott be túl gyakran a városba, és ha
mégis, akkor munkaügyben járt – kiadókkal találkozott, és a
szerzőkkel, akiknek a műveit szerkesztette –, így a barátait sem
látta sokat. Ráadásul a szülei nem igazán álltak szóba vele, bár
ez így nem lett kimondva. Társalgási szürkezónába került, ami
sokban emlékeztetett egy buszpályaudvar várótermére: fagyos
levegő, az egészségi állapottal és az időjárással kapcsolatos
témák. A szülei nem tudták megszokni a gondolatot, hogy Nell
összeköltözött egy férfival, akinek még mindig más volt a
felesége. Korábban sosem viselkedett ennyire otrombán. Adott a
látszatra. Trükkösebb volt. De most, hogy szétküldte az
értesítőket a címváltozásról, már nem maradt hely trükközésre.
 
Nell a konyhakertre fordította minden energiáját. A mezőn
mormoták tanyáztak, úgyhogy a kerítéssel kezdte, Tig is
besegített. Harminc centi mélyen ásták be a csirkehálót a
talajba, hogy a mormoták ne tudjanak beásni alatta. Ezután Nell
beforgatta a földbe a pajtában talált érett istállótrágya egy
részét. Évekre elegendő volt még belőle. A bejárati ajtó mellett
göcsörtös, kusza rózsabokor nőtt: visszametszette. Egyre jobban
érdekelték az éles szerszámok – a metszőollók és az ágvágók, a
csákányok és a lapátok, a lombfűrészek és a vasvillák. A balták
nem – úgy érezte, egy baltával nem tudna megbirkózni.
Addigra már utánaolvasott a helyi pioníroknak, akik a
tizenkilencedik század elején érkeztek a környékre, és
megtisztították a terepet, kivágták a fákat, a törzsüket, ágaikat
elégették, hatalmas gyökérzetükből kerítést építettek, ami itt-ott
még most is látható volt, lassan korhadt szét. Sokan közülük
életükben nem fogtak baltát a kezükbe, mielőtt idejöttek. Akadt
olyan, aki levágta vele a saját lábát – mások vödröt húztak a
lábukra, úgy használták, hogy elkerüljék ezt a sorsot.
A talaj a kertben elég jó volt, bár sok követ talált benne.
Valamint törött cserépedényeket, fehér, kék és barna üvegből
készült gyógyszeres fiolákat. Egy játékbaba karját. Egy
megfeketedett ezüstkanalat. Állatcsontokat. Egy üveggolyót.
Leélt életek egymásra rakódó rétegeit. Valakinek ez a farm
egykor új volt. Bizonyára volt itt küszködés, rossz előérzet,
kudarc és kétségbeesés. És persze halál. Mindenféle halál.
 
Míg Nell a kertben dolgozott, Tig jött-ment. Autóval bejárta a
környéket, felfedezte a mellékutakat. Bement Garrettbe,
kipróbálta a vasboltot, és számlát nyitott a helyi bankban. A
városi élelmiszerbolt kirakatában – ami nem összetévesztendő
a szögletes új szupermarkettel a város szélén – így hirdették a
tojást: KICSONTOZOTT TYÚKGYÜMÖLCS. Tig a kiruccanásokról
visszatérve beszámolt Nellnek a felfedezéseiről, és ajándékot
hozott neki: ültetőkanalat, spárgaköteget, műanyag mulcsot.
A legközelebbi kereszteződésnél volt egy benzinkúttal
egybeépült vegyesbolt – Tig szokásává vált, hogy ott kávézott az
idősebb helyi gazdákkal. Különcnek tartják, mesélte. Őt nem
kezelik lenézéssel, mint a legtöbb városit. Egy rozsdás kocsival
járt, nem hordott nyakkendőt, és tudta, mi az a racsni: ez mind
mellette szólt. De farmer sem volt. Ennek ellenére
csatlakozhatott a kávézókhoz, akiktől gazdálkodási tippeket és
pletykákat gyűjtött be. Még ugratták is, ezt a fejleményt
vidáman ecsetelte Nellnek.
Nell nem tartott vele ezekre a kiruccanásokra: őt nem
hívták. A gazdák kávéklubja kizárólag férfiakból állt. Ezt nem
kellett kimondani, magától értetődött.
– Kérdeztem tőlük, milyen állatokat tartsunk – mesélte Tig
egyik nap, miután hazaért a boltból a kereszteződésnél.
– És? – érdeklődött Nell.
– Azt mondták: „semmilyet”.
– Jó ötletnek hangzik – felelte Nell.
– Aztán az egyik pasas azt mégis mondta: „Csak egy marha
tart marhát.”
– Valószínűleg igaz – helyeselt Nell.
 
Napokkal később Tig kijelentette, ha farmon fognak élni, nem
kéne parlagon hevernie a birtoknak, és ez azt jelenti, állatokat
kellene tartaniuk. És a fiúknak is jót tenne, ha tudnák, honnan
származik valójában az étel. Kezdetnek a tyúkok is megtennék:
a gazdák azt mondják, tyúkot egyszerű tartani.
Tig és a srácok építettek egy kissé ferde tyúkólt, hogy éjjel
megvédje a baromfikat a ragadozóktól. Elkerítettek nekik egy
kis udvart is, ahol majd biztonságban futkoshatnak. Ellátják
tojással kettejüket és a mindenkori vendégeiket, jelentette ki
Tig, aztán majd megeszik a tyúkokat is, ha már kiöregedtek,
nem raknak több tojást.
Nell azon tűnődött, vajon ki fogja levágni az élemedett
tyúkokat, ha eljön az ideje. Úgy gondolta, hogy nem ő.
A tyúkok vászonzsákokban érkeztek. Azonnal
alkalmazkodtak az új környezethez, vagy legalábbis úgy tűnt: az
arckifejezésük nem sokat árult el. A farmer, aki hozta őket, egy
kakast is hozzácsapott, ráadásnak.
– Azt mondta, a tyúkok elégedettebbek lesznek így –
magyarázta Tig.
A kakas minden reggel kukorékolt – ősi, biblikus hangon. A
fennmaradó idejében a kapirgáló tojókat hajkurászta, hátulról
rájuk vetette magát, és megtaposta őket. Ha Nell vagy a fiúk a
tojások begyűjtése közben túl közel mentek hozzájuk, a kakas
nekitámadt a csupasz lábszáruknak, és a sarkantyújával
felkarcolta. Rászoktak, hogy botot vigyenek magukkal, azzal
tartották távol a kakast.
 Nell a tojásokból süteménytésztát gyúrt, és betette a
fagyasztóládába – ilyet is vettek, mert hol fogják tartani a
konyhakert terményeit, ha majd igazán beindul a gazdálkodás?
Ezután Tig vásárolt pár kacsát – ezúttal nem kiskacsákat –,
és sorsukra hagyta őket a tavon; majd két libát is, ezek majd
elvileg tojást tojnak, és lesznek kislibák is. De az egyiknek
megsérült a lába, és át kellett vinni a szomszédba, Mrs.
Roblinhoz.
Tig és a fiúk barátságban voltak a szomszédokkal, bár Nell
gyanította, hogy Roblinék – az idősebbek, akiknek
tejgazdaságuk volt, és a fiatalabbak is, akik sokan voltak – a
hátuk mögött kinevetik őket. Roblinék régóta gazdálkodtak, és
minden farmon adódó vészhelyzetre tudtak megoldást. A közeli
temetőben sok Roblin feküdt.
Mrs. Roblin szögletes, kerek képű asszony volt, Nell idősnek
gondolta. Rövid, de meglepően erős karja volt, és vörös, fürge,
vaskos ujjai, Nell gyanította, hogy sose láttak gumikesztyűt. A
fiúk azt mesélték, Mrs. Roblin is bedobja magát, ha kell, és Nell
tudta, hogy a bedobásnak ez esetben nem a baseballhoz, hanem
inkább a trágyához van köze. Mrs. Roblin láthatólag mindenhez
értett, ami trágyával, vérrel és belsőségekkel kapcsolatos – a
fiúk látták, amikor benyúlt egy tehénbe, és lábbal előre kihúzott
belőle egy borjút, ami ámulattal töltötte el őket. Miközben ezt
elmesélték, Nellt figyelték, nem kritikusan, hanem inkább
szánakozva – kizárt, hogy ő valaha is eltűnne könyékig egy
tehén hüvelyében, üzente a tekintetük.
Nell abban reménykedett, hogy Mrs. Roblin sínbe teszi a liba
lábát, de nem így történt. A liba konyhakész állapotban érkezett
vissza, Tig azt mondta, vidéken ez már csak így megy. A
megmaradt liba, vagy talán gúnár, egy ideig szomorúan
téblábolt, azután elrepült.
Addigra már két pávájuk is volt, Tig találta őket egy
pávafarmon, az egyik mellékút mentén, és elhozta őket
ajándékba Nellnek.
 – Pávák! – nyugtázta Nell. Tig örömet akart szerezni neki.
Mindig ez volt a szándéka. Miért nem képes Nell értékelni a
lelkesedését, a spontaneitását? – És mi lesz velük télen? –
érdeklődött. – Nem fognak elpusztulni?
– A páva nem más, mint egy észak-himalájai fácánfaj –
felelte Tig. – Majd gondoskodnak magukról. Nem lesz semmi
bajuk a hidegben.
A pávák folyton együtt voltak. A pávakakas páváskodott,
szétterítette hatalmas farktollait, és megrázta, a pávatyúk pedig
csodálta. Könnyedén repkedtek, felültek a fákra, csipegettek itt-
ott. Néha beröppentek a tyúkudvarba. A kakasnak volt esze,
nem szállt szembe a nála jóval nagyobb pávakakassal.
Éjszakánként a pávapár a pajta keresztgerendáján pihent meg,
nyilván úgy gondolták, ott nem érheti őket baj. Általában
pirkadat előtt kezdtek rikoltozni, olyan hangon, mintha
csecsemőket gyilkolnának. Nell azon töprengett, vajon hol
fognak majd fészket rakni. Vajon hány kis páva kel majd ki?
A kertbe mindent ültetett, ami eszébe jutott. Paradicsomot,
borsót, spenótot, répát, tarlórépát, céklát, főző- és sütőtököt,
uborkát, cukkinit, hagymát, krumplit. Nagyvonalúságot akart,
bőséget, túláradó termékenységet, mint a gyümölcshozó
istennőket, Démétért, Pomonát ábrázoló reneszánsz
festményeken, akik a fél mellet szabadon hagyó, bő lepleket
viselnek, és a kosarukból fénylő termények gurulnak elő.
Fűszerkertet ültetett, snidlinggel, petrezselyemmel,
rozmaringgal, oregánóval és kakukkfűvel, melléjük három
rebarbarabokrot, ribizlit, egy pirosat meg egy fehéret, és egy
bodzabokrot is, hogy tavasszal legyen bodzabor, meg egy
eperágyást. A futóbabot úgy vetette el, hogy a növények majd a
karókból eszkábált háromlábakra fussanak fel.
A helyi gazdák számára nem volt ismerős ez a
babtermesztési metódus. Rendszeresen betévedtek
bámészkodni az udvarra – mindig volt valami ürügy, egy
elkóborolt kutya, egy kölcsönkért franciakulcs vagy kalapács, de
valójában csak látni akarták, mivel foglalatoskodik épp Tig és
Nell –, és szúrós tekintettel méregették a csupasz karókból álló
építményeket. Nem kérdezték meg, mire valók. Amikor a bab
elkezdett felkúszni rájuk, többé nem foglalkoztak velük.
– Hallom, a teheneik már megint randalíroztak –
mondogatták. Oldalvást sandítottak Nellre: nem tudták hová
tenni. Most akkor házasok Tiggel vagy sem? A félmosolyukból
az derült ki, hogy arra jutottak, nem. Talán a szabad szerelem
híve, valami hippiféle. Az megmagyarázná, minek túrja annyit a
földet a konyhakertben. Az igazi gazdasszonyoknak nincs
konyhakertjük. Hetente egyszer megpakolják a platós furgont
harminc kilométerre keletre innen, a garretti szupermarketben.
– Hallom, három napba telt, míg visszaterelték a marhákat
az istállóba. Lehet, hogy inkább az Andersonhoz kéne elvinni
őket.
Nell tudta, mi az az Anderson. Egy vágóhíd: az Anderson
Mészárszék.
– Ó, nem hinném! – felelte Nell. – Még nem.
Azért tartottak teheneket, mert Tig úgy döntött, saját
marhahúsra van szükségük: az összes kávés gazda így csinálja.
– Négyet felnevelsz, hármat eladsz, egy meg megy a
fagyasztóba, és rendben is vagy – jelentették ki. Úgyhogy Tig
vásárolt négy Charolais-Hereford marhát hitelre az egyik
segítőkész farmertől, aki ugyan nem hazudott nekik, de Nell és
Tig jobban tette volna, ha előtte feltesz néhány célzott kérdést.
Nem tudták például, hogy a tehenek képesek ugrani, méghozzá
ilyen magasra.
Muszáj volt megmagasítani és megerősíteni a kerítéseket, de
a marhák néha így is kiszöktek, és csatlakoztak egy nagyobb
csordához a közelben. Tignek kellett értük mennie a két fiúval –
kötelet dobni a nyakukba, felrángatni őket a külön e célra
kölcsönkért platós furgonra. Veszélyes művelet volt, mert az
ijedős tehenek nem akartak hazamenni.
– Talán tudják, hogy meg fogjuk enni őket – jegyezte meg
Nell.
– A tehenek a többi tehén társaságát keresik – felelte Tig. –
Olyanok, mint a vásárlók.
A marhák neve Susan, Velma, Megan és Ruby volt. A fiúk
nevezték el őket. Hiába figyelmeztették őket, hogy ne tegyék, ne
humanizálják őket, nem fogadták meg a tanácsot.
Oona minden hétvégén odatelefonált. Eleinte Nell-lel is akart
beszélni, nem csak Tiggel és a fiúkkal, feladatokat osztogatni,
utasításokat adni, de egy idő után felhagyott vele. Időnként
szűkszavú, összehajtogatott és lezárt üzenetek is érkeztek
Oonától, ezeket a fiúk kézbesítették. Általában hiányzó
zoknikról szóltak.
 
Az egyik tyúk kiszökött az udvarból, véres nyakkal találták meg
a rebarbara között.
– Menyét – jelentette ki Mrs. Roblin, miután szemügyre vette
a sebet. – A vért issza. – Megkérdezte Nellt, megfőzi-e a tyúkot,
hisz még friss, és a vérét vették. Nell nemmel felelt, mivel egy
menyétgyilkosság áldozata bizonyára tisztátalan, így Mrs.
Roblin elvitte a tyúkot, azt mondta, ő jó hasznát veszi.
Egy másik tyúk a gépalkatrész-kupac mögött vert tanyát, ott
halmozta fel a tojásokat – a sajátjait és a többi tyúkét, akik
elhanyagolták kotlósi kötelességüket. Mire Nell rábukkant,
huszonöt tojáson ült. Mit lehet tenni? A tojások már túlkorosak
voltak – túl fejlettek, tele embriókkal, nem lehetett megenni
őket.
 
A fiúk a nyár fennmaradó részét a farmon töltik majd, jelentette
be Tig – váratlan programváltozás, mert Oona nyaralni megy.
Egy karibi üdülőhelyre, és nem egyedül.
– Nem baj? – kérdezte Tig, és Nell azt válaszolta, dehogy, bár
jó lett volna, ha előre szólnak neki. Tig erre azt mondta, hogy
nem tudott előre szólni.
Nell mágnessel felerősített egy listát a hűtőre. A háztartási
feladatok listája volt: seprés, az asztal leszedése, mosogatás.
Mindenki kiveszi belőle a részét. Ő továbbra is magára vállalja
a mosást a nemrég talált szeszélyes, másodkézből való
mosógéppel, és továbbra is kiteregeti száradni a kötélre. Már
eleve ő sütötte a kenyeret, a pitéket, fagylaltot készített a
felesleges tojások egy részéből és a Roblinéktól vásárolt
tejszínből. Ezenkívül ott volt még a ribizliügy – képtelenség az
utolsó szemből is lekvárt főzni. Próbálta napon megaszalni, de
megfeledkezett róluk, és közben esett. Hiába írta a különféle
listákat, képtelen volt mindent számontartani.
Abban az évszakban több árverést is tartottak – több gazda
meghalt, vagy eladta a farmját, és ilyenkor az összes, a házban
és a pajtában található ingóságot elárverezték. Nell úgy érezte
magát, mint egy guberáló, de azért mindig odament. Szerzett
így néhány foltvarrott takarót, amire ráfért egy kis javítás, meg
egy faládát, hiányzó zsanérokkal, de ezek könnyen pótolhatók,
ha majd lesz rá ideje. Olyan holmikat keresgélt, amelyek
egységes stílussá állnak össze – farmstílussá. Vagyis régiessé.
Tig vett egy bálázót, potom pénzért, mert idejétmúlt típus
volt. Kicsi, négyszögletes bálákat készített, nem óriási fahéjas
csiga alakúakat, mint a legújabb gépek. Majd ő meg a fiúk
betakarítják a szénát, ígérte. Télen etethetik vele a teheneket, a
felesleget pedig bálánként egy dollárért el tudják adni. Persze a
srácoknak is fizetne, annyit, amennyit egy mindenkori
napszámos kap. Tig és Nell számára veszteséges lesz ez a
vállalkozás, vagy legjobb esetben is épphogy visszahozza az
árát, de remek élmény lenne a gyerekeknek, igazi munkát
végezhetnének, és hasznosnak érezhetnék magukat. Mit szól
ehhez Nell?
– Szerintem rendben van – felelte Nell. Ez lett a standard
válasza, valahányszor Tig belelkesedett.
 
Miközben Nell és Tig kiárusításokra jártak, a fiúk a pajtában
múlatták az időt. Alkoholfogyasztás, pszichedelikus szerek
kipróbálása, cigaretta és fű rendszeres szívása zajlott itt. A fű a
helyi földekről származott, ahol pár fiatalabb gazda
jövedelmező, bár illegális növényeket termesztett, amit ők csak
„fura dohány”-nak hívtak. A fiúk terveket szőttek a pajtában.
Szóba jött a kocsi lenyúlása, a szökés Montreálba vagy legalább
Garrettbe, horrorfilmet nézni. Ezek a tervek nem valósultak
meg, a srácok nem ordítoztak, nem törtek össze semmit, nem
úgy, mint mások (Nell hallott már ilyesmiről) – úgyhogy Nellnek
és Tignek fogalma sem volt semmiről. Csak sokkal később
értesültek róla, amikor a gyerekek már felnőttek, túltették
magukat a húszas éveiken és a Tig elköltözése miatt érzett
haragjukon, és mesélni kezdték az emlékeiket.
A fiúk nem tanultak túl jól – Oona elküldte a
bizonyítványukat, éreztetve, hogy a gyenge teljesítményért Tig
okolható. De Tig, aki időközben működőképessé tette a traktort,
azt felelte erre, hogy sok minden mást megtanulnak viszont,
ami később még hasznukra válik.
Nőttek, magasabbak lettek, mint Nell. Az egyik majdnem
olyan magas volt, mint Tig. Napbarnítottak voltak, bicepszük
nőtt, rengeteget ettek, és ha Tig épp nem fogta valami munkára
őket, a traktor alatt feküdtek, alkatrészeket csavaroztak le róla,
aztán újra visszacsavarozták őket. Gépzsíros, olajos és poros
volt mindkettő, és néha véres a különféle szerszámok okozta
sérülések miatt – úgy tűnt, ettől boldogok. Nell rengeteg
törölközőt mosott.
Ha az időjárás kegyes volt, meleg és napos, és a szénát már
levágták, és sorokba gereblyézték, Tig és a gyerekek nekiláttak a
bálázásnak, vastag kesztyűben, a homlokukra kötött kendőben,
hogy ne csorogjon a szemükbe az izzadság. A bálázót a traktor
húzta végig a földeken, bálákat, kiszáradt sárdarabokat és
spárgadarabokat köpködött magából. A munka meleg volt, és
nagy porral járt. A széna beleragadt a ruhájukba, a töret az
orrukba is bejutott. A legrosszabb a bálák berakodása volt a
pajtába. Néha Nell is besegített, fejkendőben és széles karimájú
kalapban, estére mindannyian olyan kimerültek voltak, hogy
enni is alig bírtak, már napszállta előtt ágyba zuhantak.
Augusztus végén Tig gépelt levelet kapott Oonától, aki azzal
vádolta őt és Nellt, hogy gyermekmunkát végeztetnek a fiúkkal,
kizsákmányolják őket, hogy pénzt keressenek rajtuk.
 
Tignek és Oonának tető alá kellett volna hozni egy közös
megegyezést, hogy elválhassanak, de Oona folyton lecserélte az
ügyvédjét. Úgy gondolta, mivel Tignek és Nellnek van egy
farmja, Tig bizonyára hazudik neki a bevételeiről. Több pénzt
akart. De Tignek nem volt több.
Nell érezte, hogy lassan kemény páncélt növeszt maga köré.
Ez megakadályozta abban, hogy kellőképpen együttérezzen
Tiggel. Tig úgy gondolta, hogy kerülnie kell a nyílt konfliktust
Oonával. Például nem kezdeményezheti ő a válást. Hagyni kell,
hogy Oona azt higgye, ő diktál. Ha Tig bármi váratlant lép, ha ő
kezdeményez, Oona felhasználja ellene a gyerekek ügyében.
Végül is hivatalosan vele élnek, nem Tiggel.
– Többet vannak velünk – jegyezte meg Nell. – Ha az ébren
töltött időt nézzük. És amúgy is mindent felhasznál ellened.
Ahogy eddig.
– Nincs jól – felelte erre Tig. – Valami baj van az
egészségével. – Kijelentette, hogy semmi olyat nem szabad
tenni, ami indokolatlanul zavarja Oonát.
Én eleve indokolatlanul zavarom, gondolta magában Nell.
Nem tehetek róla. Több is volt ebben a beszélgetésben, de végül
nem lett kimondva.
Majdnem harmincnégy vagyok, gondolta magában Nell.
Mikor tisztázzuk végre a dolgokat?
De Tignek nem volt sietős.
 
Az amerikai szilva a sövény mellett megérett és lepotyogott. Kék
volt, ovális, illatos. Nell kosárszámra szedte össze, aztán apró
gyümölcslegyek kavargó felhőjében hazacipelte, kompótot és
sűrű lila lekvárt főzött belőle. Tig lenyalogatta lila ujjait,
megcsókolta lila ajkát, lassan szeretkeztek a meleg, párás
estéken. Csordultig tele, gondolta magában Nell. Ez a helyes
kifejezés. Miért akarnám, hogy valaha is megváltozzon bármi?
Szeptemberben Nell leszedte a kevésbé kukacos és foltos
almákat a fákról, és almadzsemet főzött belőlük. A talaj a fák
alatt rothadó és erjedő almákkal volt tele: lepkék szálltak le
rájuk, ittak, azután tétován botorkáltak tovább, ahogy a
darazsak is. Egy reggel Tig és Nell arra ébredt, hogy egy egész
konda részeg disznó hever a fák alatt, elégedett röfögés és
horkolás hallatszott. Nyilvánvaló volt, hogy telezabálták
magukat. Tig elkergette őket, aztán a nyomukba eredt, hogy
lássa, honnan jöttek. A farmról mögöttük, a dombtetőn: ezt
minden évben megcsinálják, újságolta a disznótenyésztő.
Kitörnek az ólból, mintha már hónapok óta ezt tervezgetnék, és
kiássák magukat a kerítés alatt. Mindig épp a megfelelő időben.
A gazda szerint jókedvre derítette őket a közelgő lakoma. Az
nem igazán foglalkoztatta, hogy nem ő az almafák tulajdonosa.
Nell tudta, hogy egy szót sem szólhatnak. A határ csak akkor
határ, ha az ember képes megvédelmezni. Volt, akihez betörtek
a környéken. Történtek lopások, a vandalizmus sem volt ritka.
Nem mindig érezte magát biztonságban, amikor Tig nem volt
odahaza.
Susan, a tehén egy nap egy furgon platóján távozott, és
lefagyasztva, feldarabolva tért vissza. Olyan volt, mint egy
bűvésztrükk: a nő, akit a színpadon, mindenki szeme láttára
kettéfűrészelnek, ám újra épen, egészben sétál be a széksorok
között – csak épp Susan átalakulása ellentétes irányt vett. Nell
nem akart belegondolni, mi történt Susannel, amíg láthatatlan
volt.
– Most Susant esszük? – érdeklődtek a fiúk, miközben
lelkesen falták a marhasültet.
– Nem kellett volna nevet adnotok a teheneknek – felelte
Nell. A srácok vigyorogtak. Már felfedezték, milyen hatással bír
a döbbenet és az iszonyat, legalábbis a vacsoraasztal mellett.
 
Nellt elárasztották a zöldségek. Nem tudott mit kezdeni velük.
Volt, amit konzervnek tett el, a többit megaszalta vagy
lefagyasztotta, és volt, amit a tyúkokkal etetett meg, például egy
nagy halom felesleges cukkinit. Tizenkét üveg savanyú uborkát
tett el, és tizenkét üveg savanyított céklát. A krumplit, a répát és
a hagymát a zöldségespincében tárolta, a Tig által főzött házi
készítésű sör és a felesleges káposztából erjesztett
savanyúkáposzta mellett. A savanyúkáposztát hiba volt a
pincébe tenni, mivel így az egész ház megtelt lábszaggal, de Nell
azzal vigasztalta magát, hogy magas a C-vitamin-tartalma, és jól
jön majd, ha egész télen a hó fogságában lesznek, és a skorbut
fenyegeti őket.
Október második hetében Tig és Nell lefejezte az első tyúkot.
Tig vállalta magára, a baltával, kicsit belesápadt. A tyúk
körbeszaladt az udvaron, a nyakából spriccelt a vér, mint a
szökőkútból. A tehenek nyugtalanul elbődültek. Az életben
maradt tyúkok vadul kotkodácsoltak. A pávák rikoltoztak.
Nell kénytelen volt Mrs. Roblinhoz fordulni, mi a teendő
ezután. Leforrázta a tyúkot, és az utasítás szerint leszedte a
tollait. Ezután kibelezte. Még életében nem érzett ilyen émelyítő
bűzt. Több különböző méretű tojást is talált benne, a fejlődés
különböző fázisaiban.
Ennyi volt, gondolta magában. Ezt még egyszer nem
csinálom végig. A többi tyúk végelgyengülésben fog elpusztulni,
ha rajtam múlik.
Tig pörköltet főzött a csirkéből, konyhakerti répával és
hagymával. A fiúk élvezettel ették. Sajnálkoztak, hogy nem
látták a fej nélkül szaladgáló tyúkot. Tig pillanatnyi sápadtsága
már rég eltűnt, és most élvezettel ecsetelte a részleteket.
 
Október végén három anyajuh érkezett a tehenek mellé. Tig úgy
tervezte, bárányokat ellenek majd, azokat pedig el lehet adni
vagy meg lehet enni. Az anyajuhok valami ismeretlen okból
belegázoltak a tóba, a lábuk beleakadt a víz felszíne alatt
meglapuló szögesdrótba, és Tignek kellett kiszabadítani őket
egy drótvágóval, majd kicipelni őket a partra. A gyapjuk
csuromvíz lett, és nagyon nehezek voltak. Rúgkapáltak, Tig
megcsúszott, beleesett a tóba, és alaposan megfázott. Nell Vicks
VapoRubot dörzsölt a mellkasára, és whiskyvel kevert forró
citromos teát főzött neki.
Novemberben Tig házi készítésű sörének üvegei sorra
robbantak fel a pincében. Ilyenkor hangos csattanás hallatszott,
és a földet sör és törött üveg borította, mint egy szombat esti
autóbaleset után. Nell sosem tudta, mikor robban a következő:
olyan érzés volt lemerészkedni a pincébe egy répáért vagy
krumpliért, mintha aknamezőn járna. De a sör a megmaradt
üvegekben kitűnő, újságolta Tig, bár túlságosan szénsavas.
Ezeket muszáj volt gyors egymásutánban meginnia, nehogy
pocsékba menjenek.
 
Beköszöntött a tél. A szél felhordta a havat a kocsifelhajtóra, az
autót kénytelenek voltak a domb alján hagyni, ahol a
rendszeresen arra járó hatalmas hókotró folyton betemette.
Aztán jött az ónos eső, leszakadtak a telefonkábelek, és elment
az áram. Szerencsére addigra már működött a fatüzelésű
kályha. Nell és Tig ott kucorgott mellette takarókba burkolózva,
gyertyákkal világítottak, hogy elűzzék a sötétséget.
Más napokon, amikor nem volt hóvihar, erős szél vagy
fagyos eső, a földek szemkápráztatóan fehéren és tisztán
ragyogtak, harapni lehetett a levegőt. Tig ilyenkor imádta etetni
az állatokat, békés elfoglaltságnak találta. Reggelente, amikor
kibontotta az új szénabálát, mind köréje gyűltek, illatos
leheletük gőzölgött a hidegben, finoman bökdösték egymást,
olyanok voltak a téli tájban, mint egy betlehemi életkép sarka.
Nell az ablakból nézte a békés csoportosulást, és a látvány
visszarepítette egy régmúlt, egyszerűbb időbe. De ilyenkor
megcsörrent a telefon. Tétovázott, mielőtt felvette: lehet, hogy
Oona az.
Februárban, miközben a fagyott földeket hófúvás temette be,
az anyajuhok megellettek. Az egyik hármat fialt, és a
legkisebbet elüldözte maga mellől: Tig talált rá az istálló
sarkában remegve. A kitagadott bárányt bevitték a házba,
törölközőbe csavarták, egy fonott szennyeskosárba tették, és
azon töprengtek, mihez kezdjenek vele. Sajnálatos módon az
anyajuh mellett maradt két bárány közül az egyiknek beszorult
a feje két deszka közé, és halálra fagyott, így a harmadik,
kitagadott bárány elméletben átvehette volna a helyét, de az
anya ügyet sem vetett az elhagyatott kis állatra.
– Biztos a szaga miatt – jegyezte meg Nell. – Mert velünk volt.
Mrs. Roblin azt mondta, a takaróba csavart bárányt tegyék
be az alacsony hőfokon tartott sütőbe, az ajtaját hagyják nyitva,
és adjanak neki brandyt szemcseppentőből – így is tettek. Mrs.
Roblin személyesen is megjelent, hogy ellenőrizze, jól csinálják-
e. Úgy kezelte Nellt és Tiget, mint két enyhén értelmi fogyatékos
gyereket – mint akiknek nincs ki a négy kerekük, ez volt a helyi
gazdák szavajárása. A bárány erőtlenül bégetett, és kicsit
rugdalózott, Mrs. Roblin belenézett a szemébe és a szájába, és
kijelentette, hogy valószínűleg életben marad. Nell tudni
szerette volna, miből állapította ezt meg, de úgy érezte,
ostobaság lenne megkérdezni.
A bárány napról napra erősödött. Nell a karjában tartotta,
miközben etette – elszégyellte magát, amikor rájött, hogy
ringatja és énekelget neki.
– Mi a neve? – kérdezték a fiúk.
– Nincs neve – felelte Nell. Nem volt hajlandó beleesni abba
a csapdába, hogy nevet ad neki.
A bárány hamarosan lábra állt, és cumisüvegből itta a tejet.
Tig épített neki egy rekeszt a nyárikonyhában, ahol mindennap
friss szénát tettek alá – de ahogy élénkebb lett, folyton futni és
ugrándozni akart, úgy határoztak, kár lenne bezárva tartani, és
beengedték a házba. A csúszós linóleumon – az új, téglamintás
csúszós linóleumon, amit már ők raktak le – folyton szétcsúszott
a négy lába, és nehezen egyensúlyozott. De hamarosan
beletanult, hol itt ugrándozott, hol ott, és közben tekergette
hosszú, gyapjas farkát.
De a szobatisztaságra lehetetlen volt rászoktatni. Oda pisilt,
ahol épp rájött az inger, és fényes, barna, mazsolányi bogyók
kupacait hagyta a padlón. Nell pelenkát fabrikált neki egy zöld,
műanyag szemeteszsákból, lyukakat vágott rá a hátsó lábainak
és a farkának, de semmit sem ért.
 
Március végén a pávatyúkot holtan találták a földön a pajtában,
a keresztgerenda alatt, ahol éjjelente megpihentek. Nyilván
felosont oda egy menyét, jelentette ki Mrs. Roblin: a menyét
már csak ilyen. A pávakakas ott téblábolt az élettelen test
mellett, zavartnak tűnt. Vajon mi lesz most vele? – tűnődött
Nell. Teljesen magára maradt.
 
Áprilisra a bárány túl nagy lett ahhoz, hogy a házban tartsák.
Túl erős és túl vad volt. Átvitték az udvarba, a tehenek és a
birkák közé, de nem barátkozott össze a többi báránnyal.
Megvolt egymagában, kivéve, ha Tig belépett az udvarba, hogy
megetesse az állatokat. Valahányszor hátat fordított, a bárány
nekiiramodott, és hátulról rárontott.
Nell esetében más volt a helyzet. Ha ő is felbukkant, a
bárány odaszaladt hozzá, és az orrával megcirógatta, majd
elállta az utat Nell és Tig között.
Tig etetéskor kénytelen volt bevinni magával egy lécet, hogy
védekezni tudjon ellene. Ha a bárány rárontott, homlokon
csapta vele. Ilyenkor az állat megrázta a fejét, és eloldalgott, de
hamarosan újra próbálkozott.
– Azt hiszi, ez valami verseny – jegyezte meg Nell.
– Szerelmes beléd – felelte Tig.
– Örülök, hogy legalább ő az.
 – Ezt hogy érted? – kérdezte Tig megbántva.
Nell nem tudta, hogy érti ezt. Nem állt szándékában ilyet
mondani. Csak kicsúszott a száján. Érezte, hogy megremeg az
ajka. Röhej, gondolta magában.
 
A neje meggyilkolása után a pávakakas furcsán kezdett
viselkedni. A tyúkok előtt illegette magát a baromfiudvarban,
széttárta és rázta a farktollait. Miután a tyúkok nem mutattak
érdeklődést, rájuk vetette magát, és megcsipkedte őket. Erős
nyaka volt, és keményen odacsapott. Több tyúkkal is végzett.
Tig bezárta a tyúkokat a tyúkólba, és megpróbálta befogni a
pávakakast, de az vadul rikoltozva folyton arrébb röppent.
Majd a kacsákat vette üldözőbe, de azoknak volt annyi eszük,
hogy a tóra menekültek, ahol nem tudott kárt tenni bennük. A
pávakakas ezután észrevette a saját tükörképét a ház egyik
ablaküvegén, ott, ahol egy földkupac tornyosult, arra állt fel.
Illegetni kezdte magát saját maga előtt, széttárta és rázta a
farktollait, fenyegetően rikoltozott, majd az ablakra támadt.
– Ez megőrült – jegyezte meg Tig.
– Gyászol – felelte Nell.
– Biztos párzási időszak van.
A pávakakas szokásává vált, hogy folyton a ház körül
kószált, és úgy lesett be a földszinti ablakokon, mint egy őrült
kukkoló. Tudta, hogy az ellensége odabent lapul. Apró, ostoba
fejében a szeretetet gyűlölet váltotta fel. Eltökélte, hogy
gyilkolni fog.
– Találnunk kéne neki egy új párt – javasolta Nell. De
valahogy nem került rá sor, és a pávakakas egy nap eltűnt.
 
A bárány egyre nagyobb lett, és egyre merészebb. Már nem
várta meg, amíg Tig hátat fordít neki, most már bármilyen
szögből rárontott. A koponyája mintha betonból lett volna: ha
Tig rásózott a léccel, az csak felbátorította.
– Ez nem mehet így tovább – jelentette ki Tig. – Még a végén
megsérül valaki.
– Embernek képzeli magát – felelte Nell. – Férfinak. Csak a
territóriumát védi.
– Egy okkal több – válaszolta Tig. – A közelben van egy
gazda, ezt mesélték a többiek a boltban, aki egyik este beivott,
aztán megpróbált átvágni egy mezőn, ahol egy bakkecske legelt.
A kecske rárontott, és feldöntötte. Valahányszor megpróbált
felkelni a szerencsétlen, a kecske újra földre küldte. Pirkadatra
már félholt volt a nyomorult. A bárány hamarosan kifejlett kos
lesz, és lehet, hogy megpróbálkozik valami hasonlóval.
– Szóval, mit csináljunk vele? – kérdezte Nell. Mindketten
tudták a választ. De Tig nem volt hajlandó levágni a bárány
fejét, és aztán feldarabolni, meg amit még ilyenkor csinálni kell,
nem állt készen a hentesmunkára. A tyúk volt a maximum.
– El kell vinnünk Andersonhoz – felelte.
Sikerült elkapniuk a bárányt. Nellnek kellett odacsalogatnia
Tighez, aki mozdulatlanul állt, a kezében egy kötéllel, mivel a
bárány Nellben megbízott, őt nem tekintette vetélytársnak.
Miután a földre teperték, összekötözték a lábait, és kicipelték az
udvarból. A többi birka és tehén a kerítés mellől nézte, bőgtek
és bégettek. Tudták, hogy valami készül.
Tig és Nell beemelte a bárányt a Chevy csomagtartójába.
Rugdalózott, vergődött, és szívet tépően bégetett. Ezután ők is
beszálltak a kocsiba, és útnak indultak. Nellnek az volt az
érzése, hogy elrabolták a bárányt – elszakították az otthonától, a
családjától, és most váltságdíjat követelnek érte, csak épp ez
esetben nem lesz váltságdíj. A bárány sorsa megpecsételődött,
pedig nem volt egyéb bűne, csak az, hogy önmaga volt. A fojtott
bégetés egy percre sem maradt abba az Anderson Mészárszék
felé vezető úton.
– Most mi lesz? – kérdezte Nell. Kimerült volt. Az árulás
kemény meló, gondolta magában.
– Kiemeljük a kocsiból – felelte Tig. – És bevisszük az
épületbe.
 – Muszáj megvárnunk? – Nell úgy értette, amíg megtörténik
a dolog. Miközben zajlik. Mint amikor az ember a gyerekére vár
az első fogorvosi vizit alatt.
Hol várjanak? Itt nincs váróhelyiség.
Az Anderson hosszú, alacsony, egykor fehér épület volt. A
dupla ajtó nyitva állt, bentről halvány fény szűrődött ki. Az
udvarban hordók és rekeszek sorakoztak, egy zárt furgon –
lószállító – parkolt mellettük, és rozsdás gépalkatrészek álltak
halomban. Valami emelőszerkezet lehetett. A hordók és a
rekeszek is rozsdásnak tűntek, pedig nem lehettek azok, mivel
fából készültek.
Senki sem volt a közelben. Talán dudálni kéne, hogy jelezzék
az érkezésüket, gondolta magában Nell. Akkor nem kellene
bemenniük.
Tig a kocsi hátuljánál állt, és próbálta kinyitni a
csomagtartót.
– Szerintem beragadt – jelentette ki. – Vagy talán be van
zárva. – A csomagtartóból kihallatszott a bárány bégetése.
– Bemegyek – ajánlkozott Nell. – Csak van itt valaki. Az ajtó
nyitva. Biztos van feszítővasuk. – Vagy valamijük, tette hozzá
magában. Biztos van itt minden. Husángok. Éles szerszámok.
Kések a torok átvágásához.
Belépett. A plafonról csupasz villanykörték sora lógott. Az
ajtó mellett két újabb hordó állt, nem voltak lefedve. Belenézett
az egyikbe: sós páclében úszó, megnyúzott tehénfejeket látott
benne. Illetve Nell sós páclének vélte. Édeskés, nehéz, alvadt
bűz terjengett, menstruációra emlékeztető szag. A betonpadlót
fűrészporral szórták fel. Legalább nincs meleg, gondolt
magában Nell. Legalább nincs annyi légy.
Távolabb egy karámfélét látott, és néhány magas falú rekeszt
vagy ólat.
– Hahó! – kiáltotta el magát. – Van itt valaki? – Mint aki egy
kis kristálycukrot jött kölcsönkérni.
Az ól mögül egy magas, testes ember bukkant elő. Felül csak
egy atlétatrikót viselt, vaskos karja csupasz volt. Kopasz volt,
mint a hóhérok egy régi, középkori témájú képregényben.
Kötény volt rajta, vagy talán csak egy szürke vászondarabot
kötött a derekára. Barna foltok látszottak rajta, nyilván vér. Az
egyik kezében valamiféle szerszámot tartott.
– Segíthetek? – kérdezte.
– A bárányunk beszorult a csomagtartóba – magyarázta Nell.
– Mármint a kocsiéba. Beragadt, nem tudjuk kinyitni.
Gondoltuk, talán magának van feszítővasa, vagy valami ilyesmi.
– A hangja vékonyan, komolytalanul csengett.
– Nem nagy ügy – felelte a férfi, azzal elindult kifelé.
Hazafelé Nell sírva fakadt. Képtelen volt abbahagyni. Egyre
csak potyogtak a könnyei, nem fogta vissza magát, zihált, rázta
a zokogás.
Tig lehúzódott az útpadkára, leállította a motort, és átölelte.
– Én is szomorú vagyok – csitította Nellt. – Szegény kis állat.
De hát mi mást tehettünk volna?
– Nem csak a bárányról van szó – hüppögte Nell az orrát
törölgetve.
– Akkor mi a baj? Micsoda?
– Minden – szipogta Nell. – Te nem láttad, mi volt ott bent.
Minden tönkrement!
– Dehogyis! – nyugtatta Tig, és szorosan átölelte. – Nincs
semmi baj! Szeretlek. Nem lesz semmi baj.
– De lesz, de lesz! – jajongta Nell. Újra sírni kezdett.
– Mondd el, mi a baj!
– Nem lehet!
– Mondd már el!
– Te nem akarsz tőlem gyereket – szipogta Nell.
 
A bárány egy hosszúkás, fehér kartondobozban érkezett vissza,
mint amilyenbe a ruhákat csomagolják. A zsírpapír alatt
csinosan elrendezve ott sorakoztak a puha rózsaszín bordák, a
két láb, a comb és a nyak a pörkölthöz. Volt még a csomagban
két kis vese és egy apró szív is.
Tig a báránybordát a Nell kertjéből származó szárított
rozmaringgal fűszerezve készítette el. Szomorúsága ellenére –
mert még most is szomorú volt – Nell kénytelen volt elismerni,
hogy nagyon ízletes.
Kannibál vagyok, gondolta magában különös
szenvtelenséggel.
Lehet, hogy szép lassan ravasszá válik majd idefent, a
farmon. Lehet, hogy magába szippantja a sötétség egy részét,
ami talán nem is sötétség, csak tudás. Olyan nő lesz belőle,
akihez mások tanácsért fordulnak. Őt hívják majd, ha baj van.
Akkor majd nekigyürkőzik, leszámol minden érzelgősséggel, és
teszi, amit tenni kell, bármilyen véres és büdös dologról legyen
szó. Ügyesen bánik majd a baltával.
 Fehér ló

A farmon töltött második évben Nell és Tig szert tett egy fehér
lóra. Nem vették, nem keresték. Egyszer csak ott volt.
Akkoriban ragadtak rájuk az állatok, mint a bogáncs.
Valósággal vonzották őket. A birkákon, teheneken, tyúkokon és
kacsákon kívül begyűjtöttek egy kutyát is, akit Howlnak
neveztek el – kék pettyes kopó volt, még az is lehet, hogy
fajtatiszta: drága nyakörvet viselt, bár biléta nem fityegett rajta.
A mellékút felől érkezett – ott dobta ki valaki, aki olyan rosszul
bánhatott vele, hogy a kutya hanyatt vetette magát, és bepisilt,
ha valaki keményebben rászólt. Értelmetlen volna megpróbálni
bármire is betanítani, jelentette ki Tig: túlságosan ijedős állat.
Howl néha bent aludt a konyhában, ahol az éjszaka közepén
minden ok nélkül ugatni kezdett. Máskor elkódorgott, napokig
színét sem látták. Ilyenkor sérülésekkel borítva tért haza:
tarajos sül tüskéjével az orrában, sérült manccsal, nyílt
sebekkel, talán mosómedvékkel kapott össze. Egyszer pedig
maroknyi madársöréttel, egy orvvadász jóvoltából. Howl gyáva
volt, de képtelen a diszkrécióra.
Lett egy csomó macskájuk is, annak az egy macskának a
leszármazottai, akit a városból hoztak a farmra, és elvileg
ivartalanítva volt. Nyilván tévedés történt, mivel ez a macska a
ház sarka alá kölykedzett. A kismacskák meglehetősen vadak
voltak. Elrohantak, és elbújtak a vackukba, ha Nell közelíteni
próbált hozzájuk. Onnan lesték, fújtak rá, és igyekeztek
félelmetesnek mutatni magukat. Amikor nagyobbak lettek,
átköltöztek a pajtába, ahol egeret fogtak, és titkaik lettek.
Időnként egy véres cafat – mókus, gyanította Nell –, egy farok
vagy más egyéb szétrágott testrész-ajándék jelent meg a hátsó
ajtó küszöbén, ahol Nell biztosan rálépett, főleg, ha mezítláb
volt, ami nyáron gyakran előfordult. Úgy tűnt, a macskáknak
van némi csökevényes emlékük a civilizációról és a rituáléiról.
Tudták, hogy lakbérrel tartoznak, de a részleteket illetően
összezavarodtak.
A kutya táljából ettek a hátsó ajtó mellett. Howl nem ugatta,
nem kergette meg őket: rettegett tőlük. Néha a tehenek hátán
aludtak. Gyanítani lehetett, hogy a tyúkólban is vannak
ügyleteik, tojáshéjak utaltak rá, de semmit sem lehetett rájuk
bizonyítani.
A fehér lónak – a fehér kancának – a macskákkal ellentétben
volt neve. Gladysnek hívták. Azért került Tighez és Nellhez,
mert Nell barátnője, Billie, aki gyerekkora óta lóbolond volt, de
most a városban lakott, nem tudott mit kezdeni vele. Billie látta
meg a fehér lovat (vagy kancát), ahogy magányosan, szomorúan
lehajtott fejjel álldogált egy mezőn. Rossz állapotban volt. A
sörénye kócos volt, fehér szőre sáros, a patájával olyan rég nem
foglalkoztak, hogy a széle felkunkorodott, mint egy török
papucs. Ha nem juttatják ki sürgősen abból a mocsárból,
patagyulladást kap, és ha ez bekövetkezik, hamarosan lesántul,
és annyi neki. Billie-t annyira felháborította ez a bűnös
hanyagság, hogy száz dollárért megvette Gladyst egy részeg és
(szerinte) nyilvánvalóan őrült gazdától, ami jóval több volt,
mint amennyit szegény Gladys ért jelenlegi, leromlott
állapotában.
De Billie ezek után nem tudta hová tenni a lovat.
Nellnek és Tignek viszont volt helye. Rengeteg hely –
sokhektárnyi! Mi lenne tökéletesebb Gladysnek (aki túl volt
élete delén, túlsúllyal küszködött, és valami gond volt a
légzésével, zihált és köhögött), mint a farmon lakni? Persze csak
addig, amíg más helyet nem találnak neki.
Hogy mondhatott volna Nell nemet erre? Mondhatta volna,
hogy épp elég dolga van anélkül is, hogy még egy lovat is
felvenne hosszú listája végére. Mondhatta volna, hogy a farm
nem gazdátlan négylábúak elfekvője. De ez túl önzőnek és
kegyetlennek hangzott volna. Ezenkívül Billie magas volt,
határozott és meggyőző modorú.
– Egyáltalán nem értek a lovakhoz – jegyezte meg Nell
erőtlenül. Azt nem tette hozzá, hogy fél is tőlük. Nagyok,
ijedősek, és túl sokat forgatják a szemüket. Labilisnak és
ingerlékenynek tartotta őket.
– Á, nagyon könnyű! Majd én mindenre megtanítalak –
nyugtatta Billie. – Ha egyszer ráérzel, megy, mint a
karikacsapás. Imádni fogod Gladyst! Olyan édes természet!
Igazi cukorfalat!
Tignek fenntartásai voltak, amikor értesült Gladysről. Azt
mondta, egy lóval sokat kell foglalkozni. És sokat eszik. De a
többi állatot mind ő szerezte be – amelyeket kiválasztottak és
kifizettek, és nem csak úgy felbukkantak a farmon, nem ott
születtek, nem ott dobták ki őket. Nellnek ebbe nem volt
beleszólása. Azon kapta magát, hogy úgy kardoskodik Gladys
érkezése mellett, mintha a saját átgondolt és jól megfontolt
döntése lenne, hogy befogadja, pedig közben máris bánta az
engedékenységét és a tutyimutyiságát.
Gladys egy bérelt lószállítóban érkezett, és viszonylag
könnyen kihátrált belőle.
– Gyere csak, te vén cukiság! – noszogatta Billie. – Ez az! Hát
nem csodaszép? – Gladys engedelmesen megfordult, hogy
szemügyre vehessék. Hengeres, vaskos teste volt, és a
méretéhez képest rövid lába. Félig velszi bányászló, félig arabs,
magyarázta Billie. Ez magyarázza a furcsa alakját. A velszi
bányászlovak ilyenek. Billie a lóval együtt utazott a
lószállítóban, és vett neki egy új kantárt.
A kantárt Nellnek kellett kifizetnie, ahogy a lószállító
bérlését is: úgy tűnt, Gladys most már az övé. Az eredeti
megállapodás egész biztosan nem így szólt, de Billie így
emlékezett. Úgy tűnt, érzése szerint szívességet tesz Nellnek –
felbecsülhetetlen értékű ajándékot ad neki. Az eredeti száz
dollárt nem fizettette ki, és a saját idejét sem. Egy hét
szabadságot vett ki, hogy összeismertesse Gladyst Nell-lel. Ezt
nem mulasztotta el hangsúlyozni.
Gladys Nellt figyelte homlokába hulló hosszú, ápolatlan
sörénye alól. Egy karneváli szélhámosnő fáradt, üres, de
számító tekintetével vette szemügyre: végigmérte, próbálta
kiismerni, felmérni, hogyan tudja átverni. Aztán lesunyta a
fejét, és kitépett egy fűcsomót.
– Nem szabad ilyet, te rossz kislány! – szólt rá Billie, és a
kantárral felrántotta Gladys fejét. – Nem szabad hagyni neki,
hogy elkanászodjon – magyarázta Nellnek. Gladyst a
kocsifelhajtó végében álló fészerhez vezette, egy korábban a
kecskéknek szánt, elkerített részre – a kecskék ötletét annak
idején Nell vétózta meg –, és kikötötte az egyik oszlophoz.
Billie felajánlotta, hogy a farmon marad, amíg Gladys
megszokja az új helyet, így Nell megágyazott a nemrég vásárolt
kihúzható kanapén a hátsó szobában. Előző nyáron Nell és Tig
tojást próbált keltetni ebben a helyiségben: szorgosan forgatták
és locsolták a tojásokat a keltetőgéphez mellékelt használati
utasításnak megfelelően, de valami félresikerült, és a kiscsibék
dülledt szemekkel és duzzadt, kék eres, nem teljesen kifejlett
beggyel keltek ki, lapáttal kellett agyoncsapni őket, majd hátul,
a mezőn eltemetni. Howl többször is kiásta a tetemeket, utána
pedig a macskák vették kezelésbe őket, kellemetlen
végeredménnyel. Nell egészen váratlan helyeken apró
karmokat talált, mintha a kiscsibék a baromfiudvar porán át
ütötték volna fel fejüket, mint valami kellemetlen gyom.
Nell ezután paradicsompalántákat nevelt a hátsó szobában,
egy növénylámpa fénye alatt, de ezeket most Billie egyhetes itt-
tartózkodása idejére felvitte a lépcsőfordulóba.
Gladysszel sok munka volt. Felszerelés kellett. Billie odaadta
Nellnek néhány régi lovas kellékét – egy kefét, egy fésűt, egy
pataszurkálót –, de a nyerget muszáj volt megvenni. Használt
volt, ennek ellenére Nell véleménye szerint megdöbbentően
drága.
– Neked angol nyereg kell, nem western – jelentette ki
korábban Billie. – Azzal tanulsz meg igazán lovagolni. – Mint
kiderült, ez annyit jelentett, hogy az angol nyeregben az
embernek muszáj térddel is szorítania a lovat, különben leesik.
Nell szívesebben választotta volna a western nyerget, nem volt
kedve lezuhanni a lóról – igaz, Gladysről kurta kis lábai miatt
legalább nem lehetett nagyot esni.
A nyerget nyeregszappannal kellett bekenni, aztán
beledörzsölni, a lószerszám fém alkatrészeit ki kellett
fényesíteni. Lópokrócra is szükség volt, valamint
lovaglópálcára, és pár régi törölközőre, Gladys
lecsutakolásához. Gladyst minden egyes lovaglás után le kell
csutakolni, közölte Billie, mert a lovak kényes állatok, és
elképesztő mennyiségű betegségre és kórságra hajlamosak.
Miután a felszerelést méretre igazították, magát Gladyst is
négyzetcentiméterenként át kellett vizsgálni. A munkát Nell
végezte – bele kell tanulnia, nem igaz? –, Billie felügyelete alatt.
A lóról felhőkben szállt a por és a levedlett szőr, a sörényéből és
a farkából hosszú, fehér szálak hullottak ki, és Nellre tapadtak.
Gladys mindezt türelmesen viselte, talán még élvezte is. Billie
azt mondta, hogy élvezi – úgy tűnt, ő közvetlen összeköttetésben
áll Gladys lelkivilágával. Arra is szánt időt, hogy türelmesen
elmagyarázza Nellnek ezt a bizonyos lelkivilágot, hogy Nell
véletlenül se csináljon semmi olyat, ami esetleg megijeszti
Gladyst, amitől pánikba esik, és megugrik. A tyúkok potenciális
veszélyt jelentettek, ahogy a száradó ruha is. Nell korábban a
ház előtt álló két almafa közé kifeszített egy ruhaszárító kötelet,
ami emiatt tiltott zónának nyilváníttatott.
– Utálják a csapkodó hangot – magyarázta Billie. – A két
szemükkel mást-mást látnak, ezért nem szeretik a
meglepetéseket. Az élet minden oldalról támad. Felzaklatja őket.
Képzelheted!
Egy patkolókovács érkezett – szerencsére Billie ismert egyet
–, aki rendbe szedte Gladys patáját, és csillogó új patkót tett rá.
A ló most már virgoncabbnak tűnt, érdeklődőbbnek. A fülét
azonnal Nell felé fordította, ha közelített, mert nála mindig volt
egy répa vagy egy kockacukor, Billie bennfentes tippje miatt.
– Kötődnie kell hozzád – folytatta Billie. – Lélegezz csak bele
az orrlyukába!
Ezután Nellnek meg kellett próbálnia kibányászni a
kavicsokat Gladys patájából. Ezt minimum kétszer meg kell
tenni naponta, közölte Billie, valamint Gladys meglovaglása
előtt és Gladys meglovaglása után is, mert sose lehet tudni,
mikor szed össze egy követ.
– Tudja ő, hogy a saját érdekében kell ezt – tette hozzá Billie,
és rásózott Gladys farára. – Igaz, te dagadék?
Gladyst a répa ellenére diétára fogták. Billie azt állította, ha
lefogy, az a kehességén is segít. Gladyst naponta kell majd
lovagolni: szüksége van a testmozgásra és az izgalomra is. A
lovak könnyen elunják magukat, jelentette ki Billie.
Végre eljött az idő, hogy kipróbálják Gladyst. Rákerült a
nyereg, meghúzták a szíjakat. Gladys hátrasunyta a fülét, és
ravaszul sandított rájuk. Billie felkapaszkodott a nyeregbe, és
oldalba rúgta Gladyst, aki ügetve indult el az úton a hátsó mező
felé. Elég mókásan festettek – fejnehéznek tűntek. A magas
Billie a kövér Gladys hátán, Gladys szaporázta, kurta lábacskái
úgy jártak, mint a habverő.
Egy idő múlva Billie és Gladys visszatért. Gladys zihált, Billie
arca kipirult.
– Túl sokan lovagoltak rajta korábban – közölte Billie. –
Nehezen reagál a zablára. Fogadok, hogy gyerekeket
lovagoltattak rajta.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Nell.
– Trükkös ló – magyarázta Billie. – Rossz beidegződésekkel.
Nálad is bepróbálkozik majd, úgyhogy figyelj oda!
– Trükkös?
– Az a lényeg, hogy maradj a hátán – felelte Billie komor
arccal, miközben leszállt. – Ha rájön, hogy kiismerted,
abbahagyja a műsort. Rossz kislány vagy – vetette oda
Gladysnek. Gladys köhögött egyet.
Nell is szembesült a ló trükkjeivel, amikor először próbálta
meglovagolni Gladyst. Billie végig mellettük futott, és
utasításokat harsogott.
– Ne engedd a kerítés közelébe, mert megpróbál
hozzápréselni! Tartsd távol a fáktól! Ne hagyd megállni, rúgj
bele! Rántsd fel a fejét, azt nem szabad megennie! Ne törődj a
köhögéssel, direkt csinálja!
Bár Gladys nem haladt túl gyorsan, Nell erősen
kapaszkodott, legyűrte a késztetést, hogy előrehajoljon, és
megmarkolja Gladys sörényét. A lelki szemei előtt megjelent,
ahogy Gladys felágaskodik a két hátsó lábán, esetleg a két elsőn,
mint a filmekben, mindkét esetben hasonló eredménnyel: Nell
fejjel zuhan a bokorba. De semmi ilyesmi nem történt. Az út
végén Gladys zihálva, lihegve megállt, és Nellnek sikerült
rábírnia, hogy megforduljon. A ló hitetlenkedő, de rezignált
pillantást vetett a háta mögé, és megismételték furcsa,
körhintára emlékeztető menetüket vissza a kiindulópontig.
– Szép volt! – lelkesedett Billie. – Ügyes kislány! – A dicséret
Gladysnek szólt. – Látod? Csak szigorúan kell fognod – fordult
Nellhez.
A hét leteltével Billie meglehetősen sértett hangulatban
távozott, mert Gladys nem tanúsított kellő hálát a
megmentéséért: fenéken harapta Billie-t, miközben a
fogyókúrája részeként épp kikötötte a fejét egy oszlophoz.
Amint Billie kikerült a képből, Gladys és Nell egyetértésre jutott.
Igaz, hogy valahányszor Nell a kantárral a kezében közelített,
Gladys zihálni kezdett, de amint felkerült rá a nyereg, eszébe
jutott, hogy a megpróbáltatásai végén talán kap egy répát, így
lecsillapodott, és elindultak a hátsó mező felé – mindig
ugyanazon az úton. Az aszfaltozott főutat kerülték, egyikük sem
kedvelte a teherautókat; és a ház előtti részt is, a száradó ruhák
miatt, a mezőt pedig a rejtett mormotalyukak miatt hagyták ki.
Nell az idő nagy részét azzal töltötte, hogy igyekezett kordában
tartani Gladyst, a fennmaradó részében pedig hagyta, hogy azt
csináljon, amit akar, mivel kíváncsi volt rá, mi lehet az.
Gladys például néha meg akart állni ügetés közben, hogy
tesztelje, leesik-e Nell. Néha mozdulatlanul akart állni, közben a
farkával legyezett, és sóhajtozott, mintha rettentően fáradt
lenne. Néha lassan körbe akart forogni. Néha gyomokat és
lóherét akart legelni az út mentén – Nell itt húzta meg a határt.
Néha át akart ugrani az udvar kerítésén, és nézni a birkákat
meg a teheneket meg a macskákat, akik rászoktak arra, hogy az
ő széles, kényelmes hátán aludjanak.
Nell és Gladys egész kellemesen töltötték kettesben a
lovaglás idejét. Konspiráció volt ez, kettős szerepjáték: Nell úgy
tett, mintha lovagló ember lenne, Gladys pedig úgy, mintha
lovagolt ló lenne.
Néha nem fárasztották magukat az ügetéssel. Lustán és
céltalanul poroszkáltak a napsütésben. Ilyenkor Nell beszélt
Gladyshez – jobb volt, mint Howlhoz beszélni, aki egy idióta,
vagy a tyúkokhoz és a macskákhoz.
– Mit szólsz hozzá, Gladys? – tette fel ilyenkor a kérdést Nell.
– Szerinted szüljek gyereket? – A poroszkáló Gladys rendszerint
sóhajtott egyet, és a hang irányába fordította a fülét. – Tig nem
biztos benne. Azt mondja, nem áll rá készen. Vágjak bele? Vajon
dühös lenne miatta? Az mindent elrontana? Szerinted?
Gladys köhintett egyet.
Nell ezt a beszélgetést szívesebben folytatta volna le az
anyjával, de az anyja nem volt elérhető. Egyébként sem
mondott volna sokkal többet, mint Gladys. Ő is köhintett volna,
mivel helytelenítette a dolgot. Végül is Nell és Tig nem házasok.
De hogy házasodhattak volna össze, ha egyszer Tig képtelen
elválni?
De ha Nell anyja tudna Gladysről, talán eljönne a farmra.
Egykor, réges-rég lelkes lovas volt. Két saját lovat is tartott.
Vajon elképzelhető, hogy Gladyst felhasználva idecsalja az
anyját, aki esetleg legyőzi a fenntartásait – Tiggel, Nell-lel, a
kettejük szokatlan életvitelével kapcsolatban? Nem csábulna el?
Nem vágyna csak egy rövid, idilli ügetésre a hátsó mezőig, a
régi idők emlékére, miközben Gladys pónira méretezett lábai
pörögnek, mint a habverő? Nem akarná megtudni, hogy Nell
valószínűtlen módon végre imád egyet az ő egykor imádott
hobbijai közül?
Talán. De Nell ezt nem tudhatta biztosan. Ő és az anyja nem
igazán álltak szóba egymással. És nem igazán nem álltak szóba.
A csend, ami átvette a beszéd helyét kettejük között, a beszéd
egy formájává vált. A nyelvhasználatot felfüggesztették ebben a
csendben. Sok kérdés volt jelen, határozott válasz viszont egy
sem.
 
A tavaszból nyár lett, és Tignek és Nellnek egyre több látogatója
érkezett, főleg hétvégenként. Ezek a látogatók véletlenül épp
erre jártak, kiruccantak a városból, és beugrottak beköszönni,
aztán meghívták őket ebédre – Tig imádott nagy ebédeket
rögtönözni, hatalmas adag leveseket óriási sajtdarabokkal és
Nell házi kenyerével körítve –, aztán telt-múlt a nap, és a
látogatók sétára indultak a hátsó mezőn. Gladysen nem
lovagolhatnak, mert modortalan az idegenekkel, jelentette ki
Nell, pedig valójában irigyelte tőlük, egyedül magának akarta a
lovat. Tig ilyentájt azt javasolta, hogy a vendégek most már
maradjanak vacsorára is, utána pedig már túl sötét vagy túl
késő volt, illetve túl részegek voltak ahhoz, hogy kocsival
visszamenjenek a városba, ezért a kihúzható kanapén aludtak a
hátsó szobában, vagy, ha túl sokan voltak, itt-ott, habszivacs
matracokon vagy a heverőkön.
Másnap ott üldögéltek az asztalnál reggeli után – Tig
búzacsírás palacsintát készített ilyenkor –, és arról
magyaráztak, milyen pihentető a vidéki lét, miközben Nell és
Tig elmosogatott. Vagy esetlenül ácsorogtak, és érdeklődtek,
miben segíthetnek – Nell még emlékezett arra, amikor ő is ilyen
volt. Néha kiküldte őket a tyúkólba egy konyharuhával kibélelt
kosárral, hogy gyűjtsék be a tojásokat, amit lelkesen fogadtak.
Máskor a kert gyomlálására fogta be őket. Ilyenkor azt
mondogatták, milyen terápiás hatású bepiszkolni a kezüket,
aztán mélyeket lélegeztek, mintha most fedezték volna fel a
levegő létezését, végül ismét megebédeltek. Miután elmentek,
Nell kimosta az ágyneműjüket és a törölközőjüket, majd
kiakasztotta a két almafa közé kifeszített szárítókötélre, ott
csapkodtak a napsütésben.
A farmra látogató vendégek általában párok voltak, de Nell
húga, Lizzie mindig egyedül érkezett. A látogatásainak
gyakorisága a problémáival állt összefüggésben: ha sok volt a
baj, eljött, ha kevés, akkor nem.
Mindig a férfiakkal volt gond, már akadt belőlük jó pár
Lizzie életében. A férfiak rosszul viselkedtek. Nell végighallgatta
a figyelmetlenségükről, kötekedésükről, árulásaikról szóló
beszámolókat, valamint Lizzie saját hiányosságainak, hibáinak,
tévedéseinek taglalását. Segített megfejteni a férfiak odavetett
megjegyzéseit – a konklúzió általában az volt, hogy ezeknek
rosszindulatú és sértő felhangja van. Ilyenkor Nell mindig
Lizzie pártját fogta, és semmirekellőknek nyilvánította a
férfiakat. Ezen a ponton következett Lizzie pálfordulása, aki
most a védelmükre kelt. Ezek a férfiak kivételesek: okosak,
tehetségesek és szexik. Igazából tökéletesek, csak épp nem
szeretik eléggé Lizzie-t. Nell néha azon tűnődött, vajon mennyi
lehet az eléggé.
Nell tizenegy volt, amikor Lizzie megszületett. Szorongó
kisbaba volt, azután szorongó gyerek és szorongó kamasz, de
most már betöltötte a huszonhármat. Nell azt remélte, azért
most már oldódik majd a szorongás.
Lizzie a szorongása miatt elemezte folyton a férfiakat,
lehántotta róluk az érzéketlen és hibás külső rétegeket, hogy
eljusson az érintetlen bensőjükig – a jó szívükig, mert úgy hitte,
ott rejlik bennük valahol mélyen, mint egy szarvasgomba vagy
egy olajkút. Úgy tűnt, a férfiak nem igazán élvezik a hántolás
folyamatát, legalábbis hosszú távon nem. De Lizzie-t senki nem
akadályozhatta meg ebben. A folyamat addig tartott, amíg nem
jött egy másik férfi, és ilyenkor az előző archiválásra került.
Lizzie-nek és Nellnek egyforma volt az orra. Mindketten
rágcsálták az ujjaikat. Minden másban különböztek. Nell a
korának megfelelően nézett ki, Lizzie-t viszont tizennégy
évesnek is nézhették volna. Vékonynak, törékenynek látszott,
nagy szeme kékeszöld volt, mint a hortenzia. A hortenzia volt az
egyik kedvenc virága – egész listája volt belőlük. Az apró
szirmúakat szerette.
Úgy vélte, Nellnek és Tignek hortenziákat kellene ültetni a
farmon. Egyéb javaslatai is voltak az ültetést illetően.
 
Lizzie imádta a farmot. Bizonyos aspektusai valóságos
elragadtatással töltötték el – az almavirágok, a kerítések mellett
sorakozó amerikai szilvafák, a kis tó felett cikázó fecskék. Egy
gyönyörű napon Nell és Lizzie épp a hátsó ajtó előtt ültek, és
fagylaltot készítettek. A fagylaltgép belső, forgó része árammal
működött, ezért hosszabbítót vezettek ki a házból. A külső rész
zúzott jéggel és kősóval volt megtöltve. Néhány macska a
távolból figyelte őket: tudták, hogy tejszín is van a dologban.
Howl már korábban odasomfordált, hogy kiderítse, mi folyik
ott, de megriadt a gép berregő zajától, és nyüszítve elhátrált.
Gladys az udvar kerítésének túloldaláról tartotta szemmel
őket. Most bent lakott az udvarban, mert Nell úgy gondolta, a
birkák és a tehenek társasága jót tenne neki. Gladys egy rövid
ideig terrorizálta a birkákat, rájuk rontott, és fogait mutatva,
felmeresztett farokkal kergette őket az udvarban, de azóta
nyájjá szelídítette az általa bizonyára törpe növésű, gyapjas
lovaknak nézett állatokat, és most folyton parancsolgatott
nekik. Ők cserébe elfogadták, mint óriási, kopaszodó birkát, és
mindenhová követték. Elbánt a tehenekkel is: ha ügyetlenül
megpróbálták kisajátítani az élelmet, mögéjük lopózott, és
beléjük harapott – Nell még egy rúgásnak is szemtanúja volt.
Ezek az elfoglaltságok, valamint az önkifejezés lehetősége
mérhetetlen sokat javítottak a ló kedélyállapotán. Most már
egész virgonc lett, úgy viselkedett, mint egy örök életében
robotoló, nemrég megözvegyült háztartásbeli, aki most fedezi
fel a körömlakk, a fodrászat és a bingó örömeit. A fogyókúra
már a múlté volt, Nell túlságosan gyengének bizonyult a
betartásához.
– Hát nem így a normális? – kérdezte Nell, a fagyaltra, a
macskákra, a kutyára, a kerítés felett kinéző Gladysre, az egész
bukolikus jelenetre célozva. Azt akarta mondani: otthonos.
– Jó itt a levegő – jegyezte meg Lizzie, és mélyet szippantott. –
Örökre itt kéne maradnod. Ne is menj vissza a városba. Mikor
szabadultok meg végre azoktól a rozsdás, régi gépektől?
– Ezek kerti szobrok. Nekik persze kapóra jönne – felelte
Nell. – Soha többé nem kéne találkozniuk velem.
– Majd túlteszik magukat rajta – válaszolta Lizzie. –
Egyébként is, a középkorban élnek. Az ott egy borona?
– Lehet, hogy Gladys tetszene nekik – jegyezte meg Nell
reménykedő hangon.
– Gladys mellékes – felelte Lizzie.
Nell ezen elgondolkodott.
– Ő nem így gondolja – szólalt meg végül. – Szerintem az egy
tárcsás borona. A másik a húzós.
– Nem bírnák Howlt – folytatta Lizzie. – Túl gyáva nekik.
Tudod, mi kéne még ide? Egy régi, rozsdás autó.
– Már van, csak járunk vele – felelte Nell. – Howl
gyengeelméjű. De értem, hogy gondolják. Minden más lett.
Nincsenek hozzászokva.
– Az az ő bajuk – vágta rá Lizzie, aki törékenysége ellenére
kemény tudott lenni, ha másokról volt szó, főleg olyanokról,
akik megbántották Nellt.
Lizzie és Nell beszélgetés közben gyakran kihagyták a
gondolatmenet közepét, mert tudták, hogy a másik így is érti. Az
ők a szüleikre vonatkozott, akik – Lizzie szerint idejétmúlt, prűd
módon – úgy gondolták, csakis olcsó tramplik állnak össze nős
férfiakkal.
Lizzie volt a hírvivő. Küldetésének tartotta megnyugtatni a
szülőket, hogy Nell nem szenved halálos betegségben; Nellnek
pedig jelenteni: még nincs itt az ideje, hogy a szülők
találkozzanak Tiggel, akit Lizzie fenntartásokkal, de kedvelt. A
szülőknek előbb be kell lépniük a huszadik századba. Hogy ez
mikor történik meg, azt Lizzie dönti majd el.
Élvezi a döntőbíró szerepét, gondolta magában Nell. Épp
elégszer bírálták már őt. Nyilván többször beszélgetett velük
rólam. Rólam és a helytelen viselkedésemről. Most én vagyok a
problémás gyerek, a változatosság kedvéért.
– Hogy van Claude? – szólalt meg Nell. Claude Lizzie aktuális
pasija volt. Sokat utazott, és lazán kezelte a hazaérkezés
időpontját. Most is távol volt, egyhetes késésben.
– Valami baj van az emésztésemmel – felelte Lizzie. Ez alatt
azt értette: „szorongok Claude miatt”. – Szerintem irritábilis bél
szindrómám van. Muszáj orvoshoz mennem vele.
– Csak fel kéne már nőnie – jegyezte meg Nell.
– Érted, lehet, hogy meghalt, vagy ilyesmi – folytatta Lizzie. –
Ezt nem érti meg.
– Miről beszélgettek? – érdeklődött Tig, aki most felbukkant
a ház mögül. – Kész van a fagylalt?
– Rólad – vágta rá Nell.
 
Lizzie a következő hétvégén is eljött.
– Hogy van az irritábilis bél szindrómád? – érdeklődött Nell.
– Az orvos semmit sem talált – felelte Lizzie. –
Pszichológushoz küldött. Szerinte lelki okai vannak.
Nell ezt nem tartotta rossz ötletnek. Talán a pszichológus tud
valamit kezdeni a szorongással, a krízisekkel, a férfigondokkal.
Segít Lizzie-nek perspektívába helyezni a dolgokat.
 – És elmész? – kérdezte. – Mármint a pszichológushoz.
– Már voltam is – felelte Lizzie.
 
Néhány héttel később Lizzie újra megjelent. Nem sokat beszélt,
és gondterheltnek tűnt. Reggelente nehezen lehetett
felébreszteni. Folyton fáradt volt.
– A pszichológus felírt egy tablettát – bökte ki. – Állítólag
oldja a szorongást.
– És oldja? – tudakolta Nell.
– Nem tudom biztosan – felelte Lizzie.
Azt mesélte, mostanában nem járt a szüleiknél. Úgy tűnt,
már nem érdekli, mit gondolnak a szülők Nellről és az ő
erkölcstelen életviteléről, pedig korábban nagyon foglalkoztatta
ez a téma.
Claude távozott, lehetséges, hogy végleg. Lizzie dühös volt rá,
de furcsán szenvtelenül. Új pasi nem lépett színre. Úgy tűnt,
Lizzie-t ez sem érdekli igazán. Pár héttel azelőtti tervét, hogy
ősszel visszamegy az egyetemre, mintha szintén sutba dobta
volna. Pedig korábban kimondottan izgatott és reményteli volt
ezzel kapcsolatban. Egy új fejezet kezdődik.
Nell aggódott, de úgy döntött, még vár egy darabig.
A következő hétvégén Lizzie újra eljött. Mereven járt, és
kicsit folyt a nyála. Az arca kifejezéstelen volt. Azt mondta,
gyengének érzi magát. Az ideiglenes állását is otthagyta a
sportboltban.
– Valami nagyon nem stimmel Lizzie-vel – jegyezte meg Nell
Tignek. Azon töprengett, hogy esetleg valamiféle gonosz erő
kerítette hatalmába a húgát – ugyanaz az erő, ami megzavarta a
kiscsibék fejlődését a keltetőgépben. A környékbeli gazdák
célozgattak rá, csak úgy mellékesen, hogy a farmház
kísértetjárta hely: ezért volt olyan sokáig eladó, mielőtt Tig és
Nell megvette, ezzel mindig is tisztában volt mindenki, akinek
van egy csepp esze.
Nell nem hitt teljesen ebben a kísértetben, és nem is látott rá
közvetlen bizonyítékot. Mégis, Howl nem volt hajlandó betenni
a lábát abba a szobába, és néha megugatta. De ez önmagában
még nem bizonyított semmit, mivel a kutyának számos fóbiája
volt. Mrs. Roblin a szomszédból azt mesélte, hogy néhány
gyerek egyszer egy márvány sírkövet lopott a temetőből, és
cukorkakészítéshez használták ott, a házban, ami nem volt jó
ötlet: lehet, hogy a kísértet így jutott be. Mrs. Roblin
szaktekintélynek számított ilyen ügyekben: ügyelt arra, hogy
sose üljenek tizenhárman az asztal körül, és állítólag mindig
vérszagot érzett a lépcsőn, amikor erőszakos haláleset
következett be autóbaleset, villámcsapás vagy egy elszabadult
traktor által.
Mrs. Roblin azt tanácsolta Nellnek, hagyjon ételt éjszakára
az asztalon, hogy tudassa a szellemmel, szívesen látják a
házban. (Nell ostobának érezte magát, de megtette, az előző tél
közepén, egy hóvihar idején, amikor túlságosan sötétnek és
baljósnak tűnt minden. Úgy gondolta, egy kísértet egy szelet
sonkát és egy kis krumplipürét enne szívesen. De Howl
valahogy belopózott, felfalta az áldozati ajándékot, és
feldöntötte a mellé tett pohár tejet, így a felajánlás nem
feltétlenül érte el a célját.)
Lehetséges volna, hogy ez az állítólagos kísértet beleköltözött
Lizzie-be? De hát még a gondolat is nevetséges! Mindenesetre
most, hogy nyár lett, a ház kísértetmentesnek tűnt.
– Nyilván a tabletták okozzák – felelte Tig.
Egyikük sem tudott sokat a tablettákról. Nell elhatározta,
hogy felhívja a pszichológust, akit dr. Hobbsnak hívtak. Az
asszisztensnél hagyott üzenetet. Néhány nap elteltével dr.
Hobbs visszahívta.
A beszélgetés kimondottan nyugtalanítóan zajlott.
Dr. Hobbs közölte, hogy Lizzie skizofrén, és emiatt egy
antipszichotikumot írt fel neki. Ez majd kordában tartja a
mentális betegsége tüneteit, amiből akad bőven. Ő maga heti
egyszer fogadja majd Lizzie-t, bár előre oda kellene telefonálnia
időpontot kérni, mert dr. Hobbs igen elfoglalt, és komoly
szervezést igényel, hogy időt tudjon szakítani rá. Lizzie kocsival
menjen be a városba ezekre a találkozókra, ahol azzal
foglalkoznak majd, miért képtelen alkalmazkodni a való
élethez. Ez idő alatt, tette hozzá dr. Hobbs, Lizzie nem fog tudni
dolgozni, iskolába járni, ellátni önmagát. Nellhez és Tighez kell
költöznie.
– De miért nem a szülőkhöz? – kérdezte Nell, amikor újra
levegőt kapott.
– Ő önökkel szeretne élni – felelte dr. Hobbs.
Nell semmit sem tudott a skizofréniáról. Lizzie sosem
látszott őrültnek, csak néha végletesen szomorúnak és
csüggedtnek, de talán azért, mert Nell már hozzászokott ehhez.
Eszébe jutott, hogy volt néhány fura nagybácsi a családban,
tehát lehet, hogy az állapot genetikus. De hát fura nagybácsija
mindenkinek van. Vagy legalábbis sokaknak.
– Honnan tudja, hogy Lizzie skizofrén? – kérdezte Nell. Le
akart ülni, valósággal rosszul volt, de a falra szerelt telefon
rövid zsinórja nem engedte.
Dr. Hobbs lenéző nevetést hallatott. Szakember vagyok,
sugallta a hangja.
– Az inkoherenciából – felelte.
– Miféle inkoherencia? – kérdezett vissza Nell.
– Teljesen értelmetlenül beszél – válaszolta az orvos. Nellnek
ez még sosem tűnt fel.
– Biztos benne?
– Miben? – kérdezte dr. Hobbs.
– Hogy Lizzie… az, aminek ön mondja.
Az orvos újra felnevetett.
– Ha nem lenne skizofrén, ez a gyógyszer megölné –
válaszolta. Ezután még azt kérte, Nell ne mondjon semmit
Lizzie-nek a diagnózisról. Ez kényes ügy, óvatosan kell eljárni.
Nell egy héttel később újra felhívta dr. Hobbst. Nehezen érte
el, több üzenetet is hagyott neki, de kitartó volt, mert Lizzie
állapota egyre riasztóbbá vált.
– Miért jár így? – kérdezte Nell. Észrevette, hogy Lizzie keze
egy ideje remeg. Dr. Hobbs azt felelte, hogy a merevség, a
nyáladzás és a remegés mind Lizzie betegségének tünete –
minden skizofrénnél jelentkezik. Lizzie épp abban a korban
van, amikor a betegség tünetei manifesztálódnak. Megesik,
hogy az illető teljesen normálisnak tűnik, majd a tizenéves kor
végén, a huszonéves kor elején szirmot bont a skizofrénia, mint
valami rosszindulatú bimbó.
– És ez meddig tart? – érdeklődött Nell.
– Élete végéig – felelte dr. Hobbs.
Nell hátán végigfutott a hideg. Bár Lizzie-nek korábban is
voltak rossz időszakai, Nell sosem gyanította, hogy idáig
fajulhat a dolog.
Miután Lizzie lefeküdt, Nell Tig elé tárta a helyzetet. Ő mit
szólna, ha egy őrült rokont varrnának a nyakukba?
– Megoldjuk – felelte Tig. – Lehet, hogy egyszer csak elmúlik.
– Nellt elöntötte a hála, kis híján elsírta magát.
Sok más egyéb adódott az elkövetkező hónapok során, amit
Nellnek muszáj volt megkérdeznie. Hogyan képes Lizzie autót
vezetni, Tig öreg Chevyjét, oda és vissza a városba, ha a teste
merev, és a keze ennyire remeg? De dr. Hobbs, aki egyre
ellenségesebb hangot ütött meg, mintha úgy érezné, Nell
feleslegesen zaklatja, azt felelte erre, semmi ok az aggodalomra,
Lizzie abszolút képes autót vezetni.
Azt is elmondta, hogy egyelőre nem közölte Lizzie-vel az
igazságot az állapotáról, mert a lány még nincs felkészülve a
hírre. Lizzie egy Claude nevű férfiról hallucinál, és
meggyőződése, hogy Claude halott, tette hozzá az orvos.
Ezenkívül annak idején, amikor Lizzie felkereste őt, öngyilkos
késztetései voltak. De dr. Hobbs garantálta, hogy a közeljövőben
nem lesz öngyilkos.
– Miből gondolja? – kérdezte Nell. Eddig úgy gondolta, a
mindjárt öngyilkos leszek ugyanúgy csak egy szófordulat Lizzie-
nél, mint nála. Most kiderült, hogy tévedett – ennek ellenére
természetellenes nyugalmat érzett. Lassan kezdett hozzászokni
dr. Hobbs rémálomfoszlányaihoz.
Ám úgy tűnt, dr. Hobbs nincs tisztában azzal, kicsoda Nell:
mintha azt hitte volna, hogy ő és Tig Lizzie szülei. Nell
gondosan elmagyarázta neki a kapcsolatuk valódi természetét,
de valahányszor beszéltek, mindig újra emlékeztetnie kellett rá.
Eközben Lizzie valódi szülei – Nell szülei – sokkos állapotba
kerültek. Viszont újra szóba álltak Nell-lel, legalábbis az anyja.
– Nem tudom, mit tegyek! – mondogatta. Ez könyörgés volt:
ne küldd vissza hozzánk! Mintha Lizzie valami szégyellnivaló,
megnevezhetetlen dolgot követett volna el, valahol egy kínos
társasági baki és egy bűncselekmény között.
Ezután Nell anyja panaszos hangon mindig feltette a kérdést:
– Mikor lesz már jobban? – Mintha Nellnek lenne erre
valamiféle rálátása.
– Az orvos nyilván tudja, mi a helyes – felelte ilyenkor Nell.
Még mindig hitt benne, hogy akinek orvosi diplomája van, az
tudja, miről beszél. Szüksége volt erre a hitre, amibe komoly
energiákat fektetett. – Eljöhetnél a farmra, megnézni a lovamat
– tette hozzá. – Szereted a lovakat. Gladys a neve. Lovagolhatnál
egyet rajta. – De az anyja túlságosan zaklatott volt Lizzie miatt.
Nell mostanában nem sokat lovagolt Gladysen, mivel terhes
volt. Félt, hogy leesik a lóról, és elveszíti a babát, mint a
regényekben. De Tiggel még nem közölte a hírt.
Mi lesz, ha megszületik a baba, és Lizzie még mindig ilyen
állapotban van? Hogy lesz képes megbirkózni a helyzettel?
Már szeptember volt. Nell próbálta rávennie Lizzie-t, hogy
segítsen a befőzésben, de hiába: Lizzie túlságosan fáradt volt
hozzá. Nell egy tál ribizlit tett elé, és megkérte, fejtse le a
bogyókat a szárról, ami nem lehet túl nehéz feladat, de úgy tűnt,
Lizzie képtelen rá. Az asztal mellett ült, és a semmibe révedt,
miután félretolta a szánalmas kis ribizlikupacát.
– Nem kedvel engem – szólalt meg. – Az orvos.
 – Miért ne kedvelne? – kérdezte Nell.
– Mert nem javul az állapotom – felelte Lizzie.
Közben Tig is utánanézett pár dolognak.
– Ez a pasas teljesen értelmetlen dolgokat hord össze –
jelentette ki. – A gyógyszerbe nyilván nem hal bele az, aki nem
skizofrén, már hogy halna? Elég sok hullát kéne kimagyarázni.
– De akkor nekünk miért mondta ezt? – kérdezte Nell.
– Azért, mert egy kuruzsló – felelte Tig.
– Azt hiszem, szükség lesz egy másik orvos véleményére is –
jegyezte meg Nell.
 
Az új orvos az antipszichotikumok szakértője volt.
– Nem lett volna szabad felírni ezt gyógyszert Lizzie-nek –
közölte Nell-lel. – Nem kell többé szednie.
A merevség, a remegés, a gyengeség nem a betegség tünete
volt. Maga a gyógyszer okozta őket, és amint kiürül Lizzie
szervezetéből, a tünetek is megszűnnek majd, magyarázta.
Az új orvos ezenkívül azt is elmondta, hogy Lizzie-nek nem
lett volna szabad autót vezetnie ilyen erős gyógyszer hatása
alatt. Minden volán mögött töltött percben életveszélyben volt.
– Ha összetalálkoznék azzal a görénnyel az utcán, lelőném –
jelentette ki Nell Tignek. – Már ha lenne puskám.
– Még az a szerencse, hogy nem tudod, hogy néz ki a pasas –
felelte Tig.
– Fogadok, hogy bugrisnak nézett minket – füstölgött Nell. –
Csak mert egy farmon lakunk! Fogadok, hogy azt hitte, bármit
bemesélhet nekünk, úgyis elhisszük! – Ami azt illeti, tényleg így
történt, elhitték neki. – Nyilván teljesen hülyének nézett minket.
De vajon ő maga elhitte, amit mondott? Mert ha el, akkor
komplett elmebeteg!
– Bugris? – kérdezte Tig. – Ezt a szót meg honnan vetted? Bár
végül is stimmel, a mezőgazdasági gépeink megvannak hozzá! –
Ezen mindketten elnevették magukat, összeölelkeztek, Nell
elmondta neki, hogy terhes, és minden rendben volt.
 
Nellt hatalmas megkönnyebbülés fogta el az események új
fordulata miatt: nem kell a nyáladzó, csoszogó Lizzie-t ápolnia
élete hátralevő részében. De ugyanakkor beleborzongott a
félelembe. Lizzie sosem lesz már olyan, mint mielőtt dr. Hobbs
karmai közé került: a zombiként töltött időszak nyilván
megváltoztatta. Más lesz, valaki, akit egyelőre nem ismer.
Ezenkívül Nell azt is pontosan tudta, hogy Lizzie árulásnak
fogja tekinteni, amit ő tett. Teljes joggal: valóban az volt. Ha Nell
lett volna az állítólagos skizofrén, Lizzie két másodpercig sem
tűrte volna dr. Hobbs veszélyes halandzsáját.
– Miért nem mondtad el nekem, hogy mit hitt rólam? – tette
fel a kérdést Nellnek Lizzie, amikor már nem volt leszedálva.
Most dühös volt. – Meg kellett volna kérdezned! Mondtam
volna, hogy nem vagyok skizofrén!
Nell erre hiába felelte volna azt, hogy ha az ember egyszer
zavartnak könyvel el valakit, többé már nem bízik meg benne,
főleg nem a saját elmeállapotával kapcsolatban. Úgyhogy
inkább nem is mondta ki.
– Azt mondta, hogy inkoherens vagy – felelte Nell erőtlenül.
– Hogy mit mondott?
– Azt mondta, hogy értelmetlen, amit beszélsz.
– Jesszusom, baszd meg! Úgy beszéltem vele, ahogy veled
szoktam! – csattant fel Lizzie. – Kihagyjuk a mondatok közepét,
te is tudod! Egyszerűen csak nem tudott követni. Nem volt
képes eljutni a-ból c-be! Muszáj volt mindent a szájába rágnom.
Simán csak hülye volt!
– Talán idegösszeroppanása volt, vagy valami ilyesmi –
tűnődött Nell. – Hogy ennyire… szakszerűtlen volt. – És
rosszindulatú, tette volna hozzá szívesen. Tig véleménye szerint
dr. Hobbs titkos gyógyszerkísérleteket végzett a CIA-nak, bár
annak idején ez túlzásnak tűnt.
– Hát, elcseszte az életemet – jelentette ki Lizzie sötéten. –
Egy nagy része kiesett. Mekkora seggfej!
 – Nem olyan nagy – felelte Nell csitító hangon. Lizzie
életének kiesett részére értette.
– Te könnyen beszélsz! – vágta rá Lizzie. – Te nem jártál ott!
 
Úgy döntöttek, hogy Lizzie a farmon marad, amíg kitalálnak
valamit a jövőre nézve. Egyrészt nem volt pénze. Idén már késő
volt visszatérni az egyetemre, ahogy még dr. Hobbs
katasztrofális beavatkozása előtt tervezte.
Hetente egyszer felkereste az új orvosát. A családi
problémákkal foglalkoztak. Hosszú sétákat tett a farmon, és
lelkesen ásta a gödröket a kertben. Nem sokat beszélt Nell-lel és
Tiggel, bár Gladysszel összebarátkozott. Nem lovagolt rajta, de
körbeszaladt vele az udvaron – a tehenek félreálltak, hogy utat
engedjenek nekik, a birkák pedig a nyomukba szegődtek. Nyári
erőtlenségét most ádáz energia váltotta fel.
Nell, aki most alaposan kigömbölyödött, az ablakból nézte,
kissé irigyen: ő egy jó ideig nem tud majd így szaladgálni.
Azután folytatta a kenyér dagasztását, belefeledkezett a lágy
formákba, a megnyugtató melegbe, a békés ritmusba. Úgy
gondolta, már nincsenek veszélyben – úgy gondolta, Lizzie már
nincs.
Azután egy hideg októberi éjszakán Lizzie a kocsi
kipufogójához erősítette a porszívó csövét, bevezette az ablakon
át, és beindította a motort.
Tig meghallotta, hogy jár a motor, és kiment. Azt mondta,
mire odaért, Lizzie már levette a gyújtást, és csak ült ott. Tig azt
mondta, hogy ez jó jel. Fel kellett ébresztenie Nellt ahhoz, hogy
mindezt elmesélje neki. Hogy lehetséges, hogy Nell az egészet
átaludta?
Miután összeszedte magát, hálóingben indult le a
földszintre, Tig egyik régi pulóverét húzta a tetejére. Hidegség
öntötte el. A foga vacogott.
Addigra Lizzie és Tig már a konyhaasztal mellett ült, forró
csokoládét kortyolgattak.
 – Miért csináltad ezt? – kérdezte Nell Lizzie-től, amikor már
képes volt megszólalni. Remegett a félelemtől, és mint később
rájött, a dühtől.
– Nem akarok erről beszélni – jelentette ki Lizzie.
– Nem. Úgy értem, miért csináltad ezt velem?
– Mert te úgyis kibírod. Te mindent kibírsz.
 
Ez nem Gladys szökésének éjszakája volt, Nell emlékeiben
mégis így él. Mintha nem tudná elválasztani egymástól a két
eseményt. Emlékszik, hogy Howl ugatott, bár valószínűtlen,
hogy ilyen helytelen dolgot tett volna. Emlékszik a teliholdra is,
a hideg, fehér, őszi holdra, ami egy újabb hangulatfestő részlet,
talán ő maga találta ki. De logikus lenne a telihold, mivel az
állatok olyankor nyugtalanabbak.
A tragédiát a tehenek indították el az egyik
menetrendszerinti kitörésükkel. Megint ledöntötték a kerítést,
és megszöktek, hogy csatlakozzanak a legközelebbi
tehéncsordához. Gladys ellenben a három kilométerre levő
aszfaltozott főút felé vette az irányt. Bizonyára megunta már a
kis birodalmát, unta, hogy birkák felett uralkodik. Ezenkívül
Nell sem foglalkozott vele eleget. Kalandra vágyott.
Elütötte egy autó, és elpusztult. A sofőr ivott, és túl gyorsan
hajtott. Bizonyára sokkolta, amikor a dombtetőn átbukkanva
egy fehér ló állt előtte a holdfényben. Neki az ijedtségen kívül
nem esett baja, de a kocsija totálkáros lett.
Nell szörnyen érezte magát Gladys miatt. Bűntudat és
szomorúság töltötte el. De nem hagyta, hogy elhatalmasodjanak
rajta ezek az érzések, mert az felborítja a kémiai egyensúlyt a
vérében, és esetleg rossz hatással lehet a babára. Sok Mozart-
vonósnégyest hallgatott, hogy próbálja megőrizni a jókedvét.
A következő ősszel egy foltban nárciszokat ültetett a ház elé
Gladys emlékére. A nárciszok minden évben kihajtottak, szépen
virítottak, és terjedtek.
Még most is ott vannak. Nell ezt onnan tudja, hogy pár évvel
ezelőtt elhajtott a farm előtt, csak hogy újra lássa. Mikor is volt
ez pontosan? Nem sokkal azután, hogy Lizzie férjhez ment,
rászokott a házikosztra, és felhagyott a szomorkodással.
Mindenesetre tavasszal volt, mert ott virítottak a nárciszok,
immár több százan.
A farmház sem volt már olyan rozoga. Békésnek,
hívogatónak tűnt, már-már kertvárosiasan rendezettnek. Az
almafák között nem csapkodott a mosott ruha. A rozsdás
mezőgazdasági gépek eltűntek. A ház frissen festett faborítása
divatos pionírkék színű volt. A bejáratot két oldalról egy-egy
kaspóba ültetett bokor díszítette – rododendron, gondolta
magában Nell. Bárki is az új lakó, takarosabban szereti a
dolgokat.
 Az entitások

Lillie ingatlanügynök volt, bár ez külsőre nem igazán látszott

rajta. Nem volt benne semmi sarkos, sikkes vagy határozott, és
húsz évvel idősebb volt az összes ingatlanügynöknél, akivel Nell
valaha találkozott. A kocsija, egy mindig kifogástalanul tiszta
fehér Ford, nem a legújabb modell volt. Lillie óvatosan vezetett,
úgy lesett ki a volán mögül, mint egy tank tornyából.
Kezdett testesebb lenni, a lába sajogott, kicsit zihált a
lépcsőkön lefelé és felfelé menet. De azért minden bemutatott
ház lépcsőjét megmászta.
– Nahát! – mondogatta, miközben oldalazva lépegetett lefelé
az alagsorba. – Ne is nézzen oda, az ott csak a mosott ruha! A
kazán helyett majd vesznek egy újat. A huzalokat kicserélik, pár
ezret rögtön le is tudunk alkudni a minimum árból, és hát
legalább száraz. – Aztán felkapaszkodott a padlásra, megállt
szusszanni egyet, és szemügyre vette a vakolat repedéseit. – Oda
beraknak egy tetőablakot, a falakat kiverik, ide hallgasson,
máris lesz itt egy rendes tér! Oda ne nézzen be, csupa lom! A
tapéta meg csak tapéta, érti, mire gondolok.
Ilyenkor még hozzátette:
– Hogy élnek egyesek… mint a disznók! Ezek nem rendes
népek. De maguk majd szépen felújítják, egész más lesz ez a
ház, rá sem lehet majd ismerni! – Lillie hitt ebben: hogy némi
erőfeszítéssel és sok hittel egy disznóólból valami csodálatosat,
vagy legalábbis lakhatót lehet varázsolni. Valami sokkal jobbat,
mint ami korábban volt.
Az elhanyagolt belvárosi utcákon álló kisebb házakra
szakosodott – a régi, viktoriánus sorházakra, a sötét, keskeny,
szögletes tégla ikerházakra, ahol portugál családok laktak, akik
kovácsoltvas korlátot biggyesztettek a tornácra, előttük pedig
oroszok vagy magyarok éltek itt, azelőtt pedig ki tudja?
Ideiglenes megállóhelyek voltak ezek a városnegyedek, a
hajóról leszálló bevándorlók költöztek ide, mielőtt egyenesbe
jöttek, és továbbléptek. Egykor ez volt a szokás. Mostanában
fiatal párok keresték az ilyen házakat – az ilyen olcsó házakat.
Meg a művészfélék.
Az ilyen népségnek – Lillie népeknek hívta őket – kellett
valaki, aki kézen fogja őket, segít nekik tisztességes áron
ingatlanhoz jutni, mert nem voltak gyakorlatias emberek, nem
ismerték a kazánokat, az eladók kihasználták őket. Lillie
lealkudta az árat, még akkor is, ha ezzel a saját jutalékát is
lefaragta, mert ugyan mi a pénz? Amikor aláírták a szerződést,
ajándékkal lepte meg a fiatal művészeket: egy tál kemény,
halvány színű európai keksszel, amit maga sütött, azután pedig
figyelemmel kísérte a ház átalakulását, amikor a művész
fiatalok munkához láttak. Ezek az emberek tele voltak
energiával, saját ötleteik voltak, öröm volt nézni, ahogy letépik
a csúf tapétát, megszabadulnak a penésztől, a múlt makacs
foltjaitól és bűzétől, és aztán valami újat építenek belőle –
műtermet, arra mindig szükség volt, bár ha volt garázs, azt
alakították át erre a célra –, azután átfestették a falakat, nem
olyan színűre, amit ő maga választott volna, sokszor kicsit
meghökkentőre, de ő szerette az ilyen típusú meglepetéseket. A
jó meglepetéseket. „Sose lehet tudni” – mondogatta. Micsoda
öröm.
Persze ő maga nem költözött volna be egy ilyen házba. Az
ilyen házak túl szűkek, túl sötétek, túl öregek. Neki modern
háza volt, északabbra, nagy, világos ablakokkal, pasztell
porcelánfigura-gyűjteménnyel és széles kocsifelhajtóval.
 
Lillie viszonylag későn vágott bele az ingatlanszakmába. Réges-
rég fiatal lány volt, azután férjhez ment egy remek emberhez,
majd szült egy kisbabát – ez mind rég történt, az óceán túlsó
partján. De azután jöttek a nácik, és Lillie-t bezárták egy
táborba, a férjét pedig egy másikba, a kisbaba elveszett, és soha
többé nem találtak rá. De Lillie túlélte, nem úgy, mint a
legtöbben, és a háború után csodával határos módon rátalált a
férjére, aki szintén túlélte, nagy áldás ez; és azután született
még két kisbabájuk, és azután Kanadába költöztek, Torontóba,
ahol az embert nem emlékeztették folyton arra. Micsoda
városnév ez, Toronto – olaszos a hangzása, pedig nem is olasz
szó, és hosszú tud lenni a tél, de meg lehet szokni, és Lillie
megszokta.
A kisbabák megnőttek, remek gyerekek voltak, az ember
nem is kívánhatott jobbat, és azután a férje meghalt. Lillie nem
beszélt róla, de az öltönyeit a gardróbban tartotta, nem volt
képes elajándékozni őket. A halált nem tekintette végleges
állapotnak. Egyesek halottabbak voltak másoknál, és végül is
vélemény kérdése, ki halott és ki él, úgyhogy jobb nem is
beszélni az ilyesmiről. Hasonlóképp nem beszélt a táborról,
ahová bezárták, sem pedig az elveszett kisbabájáról. Minek
beszélni róla? Min változtat az? Ki akarná hallani? Ő egyébként
is szerencsésebb volt a többségnél. Nagyon nagy szerencséje
volt.
Lelket vert a fiatal párokba, meghallgatta a problémáikat,
felvidította őket, megmondta, kit hívjanak, ha elcsüggedtek az
eldugult lefolyó, a könnyező házigomba vagy a tűzhangyák
miatt, és óvta őket a zárlatos vezetékektől. Érdeklődött a
gyerekek iránt, ha születtek, és a válások iránt, ha
bekövetkeztek. Tartotta velük a kapcsolatot. Amikor eljött az
ideje, hogy eladják a házat, és újat vegyenek – nagyobbat,
jobbat, esetleg nagyobb műteremmel –, mindig tőle kértek
tanácsot.
De a házavató partikra soha nem ment el. Nem tudta
elviselni őket. Elszomorították. Egy tál kekszet küldött, kedves
üzenettel, virágos levélpapíron. Megérdemlik ezt a házat, írta.
Derék emberek. Élvezzék csak. Ő nagyon örül. Minden jót
kíván.
 
Amikor Nell és Tig úgy döntött, vidékről beköltöznek a városba,
Lillie-t egy barátjuktól örökölték meg. Kézről kézre adták a
viszonylag fiatal párok. „Ő nem próbál rátok sózni olyat, amire
nincs pénzetek – mondták róla. – Neki pontosan
elmondhatjátok, mit akartok. Érteni fogja.”
Az első találkozásukkor Nell azon kapta magát, hogy be nem
áll a szája. Lillie kedves arca, megnyugtató modora volt az oka.
Bármennyire szeretik a farmot, mesélte Nell, kissé
általánosítva, a dolgok megváltoztak, el kell költözniük, itt az
idő, túl régóta vannak itt, megváltozott a környék, a régi
családok, az ismerősök eltűntek. Lillie itt bólintott. Nem csak
erről van szó, betörések is voltak, egy nyugdíjas tanár velük
majdnem szemközti házát teljesen kirámolta két férfi egy
költöztetőautóval. Az ember nem érezheti magát biztonságban.
– Az ilyenek nem rendes népek – jegyezte meg Lillie.
– Figyelik az ember házát – folytatta Nell. – Tudják, mikor
nincs odahaza. – És egyébként is, nekik van egy majdnem
iskolás korú gyerekük, akinek naponta két órát kellene
buszoznia, és egyébként is, a ház valahogy sötét, a helyiek
szerint még kísértetjárta is, nem mintha Nell személy szerint
bármi ilyet látott volna, de mégis, ott az az érzés, és egyébként
is, télen hideg, százötven éves, és sosem volt rendesen
leszigetelve, a felhajtó pedig mindig csupa hó.
– Erre semmi szükség – jelentette ki Lillie. Neki volt egy
embere, aki ellapátolta a havat a felhajtóról. Az övé mindig
járható volt. A városban kell lakni ahhoz, hogy legyen, aki
ellapátolja a havat a felhajtóról.
És Tig sincs igazán jól, tette hozzá Nell. A szigetelés hiánya
miatt sokat köhög, az egész túl sok már Nellnek, nem bírja.
– A tehenek folyton kiszöknek – folytatta. – A többi tehénnel
akarnak lenni. És ha Tig nincs idehaza, minden rám hárul.
Lillie bólintott, értette ő: egy ilyen fiatal és elfoglalt anyától,
mint Nell, nem lehet elvárni, hogy szökött teheneket
hajkurásszon.
– Ne aggódjon – jelentette ki –, találunk egy tökéletes házat. –
Nell rögtön jobban érezte magát. Lillie mindenről gondoskodik
majd.
A lakáspiac épp felpörgött, de Lillie minden tőle telhetőt
megtett, és egy egész jó sorházat szerzett Nellnek és Tignek egy
galéria közelében, a kínai negyed szélén. Maga a ház már fel
volt újítva, rendben volt, több mint rendben, a körülményekhez
képest, amelyek anyagi természetűek voltak: ezt a házat
engedhették meg maguknak. Tényleg egész szép volt,
leszámítva a két szomszédos házból átjáró csótányokat. Nell
uborkahéjat és bóraxot szórt végig a szegélylécek mentén: a
rovarirtásnak nem volt értelme, mivel mérgező, ráadásul a
csótányok nyomban visszatérnek, amint elmúlt a hatása.
Miután pár évet eltöltöttek ebben a házban, Lillie úgy
határozott, ideje, hogy újra költözzenek.
– Nagyobb ház kell nektek – jelentette ki, és igaza volt. Jó
áron adott túl a házukon, és még északabbra költöztette őket. A
hetvenes évekből ott maradt narancssárga, bolyhos
szőnyegpadló csak szőnyegpadló, magyarázta, amikor
megmutatta nekik a házat. Ügyet se vessenek a mindenhová
felszerelt edényszárítókra, azokat ki lehet dobni, és a
világítótestekkel se törődjenek. Három kandalló volt a házban,
egy kandalló nem lom, a falak épek, a ház tágas, sokan ölni
tudnának érte, és a famunkák egy része is eredeti, az ilyen
részletek rengeteget számítanak.
Nell és Tig elégedett volt: itt lesz egy hátsó kertjük, egy
felújított alagsoruk – jó, félig felújított, de a betonpadlóra
ragasztott penészes linóleumot fel lehet szedni –, és körben
mindenütt ablakok, míg a sorházban csak előre és hátra nyíltak.
A szerződés aláírásának napján Lillie egy kék-narancs tálat
ajándékozott nekik a saját sütésű kekszeivel megtöltve.
 
Amikor Nell rájött, hogy gondban van – szokatlan gondnak
érezte –, Lillie volt az egyetlen, akivel megbeszélhette. A gond
egy házzal volt kapcsolatos, de egyben az emberi természettel
is. Tiggel nem beszélhette meg – őt túlságosan felzaklatta ez az
ügy, és az emberi természet részben az ő természete volt. De
Lillie nyilván sok pincét, padlást és emberi természetet látott
már az évek során. Nyilván tudja, hogy egy ház hatalommal bír,
felzaklathatja az embert, váratlan érzéseket hozhat felszínre.
Nell nyilván nem tud olyat mondani, ami Lillie-t sokkolja vagy
kihozza a sodrából: ő már látott ilyet. Vagy legalábbis hasonlót.
Vagy rosszabbat.
Nell teára hívta át Lillie-t. A tea volt az egyetlen, amit Lillie
hajlandó volt elfogadni: vacsorára nem jött volna át. Nell Lillie
szinte korlátlan ideig elálló, kemény kekszeiből is szervírozott,
hogy mutassa, milyen nagy becsben tartja az ajándékot, és ez
így is volt, bár nem feltétlenül kekszként.
Nell új konyhájában teáztak.
– Micsoda kilátás! – jegyezte meg Lillie a hátsó kert felé
pillantva.
Nell helyeselt. A látványt mindketten jövőbeli kilátásnak
tartották: a kertben jelenleg némi satnya füvet, egy
hullámlemez sufnit és néhány gödröt leszámítva nem volt
semmi. Az előző lakók – az edényszárítók és a bolyhos
szőnyegpadló tulajdonosai – kutyát tartottak. De Nellnek nagy
tervei voltak a kerttel – minimum nárciszokat ültet, ha majd
lesz rá ideje. Az egyik ezoterikus barátnője, aki a feng shuival és
zsályás auratisztítással is foglalkozott, végigment a kerten és a
házon is, különös tekintettel az orientációjára és a
szellemvilágbeli entitások jelenlétére, és jó rezgésű helynek
nyilvánította, a kertet főleg, úgyhogy Nellnek nem voltak
kétségei, itt burjánzani fognak a növények.
– Nárciszokra gondoltam – szólalt meg Nell.
– A nárcisz, az jó – helyeselt Lillie.
– Kezdetnek – tette hozzá Nell.
 Lillie a teájába mártotta a kekszet. Aha, gondolta magában
Nell, szóval erre való.
– Szóval – mondta Lillie Nellre sandítva, és felvonta a
szemöldökét. Ez azt jelentette: nem azért hívtál ide, hogy a
kertet nézzük.
– Oona akar egy házat – felelte Nell.
– Sokan akarnak – válaszolta Lillie nyugodt hangon.
– De Oonáról van szó.
– És? – kérdezte Lillie. Tudta, kicsoda Oona: Tig első felesége.
Első feleség, második feleség – ősrégi történet.
– Azt akarja, vegyek egy házat, hogy ő ott lakhasson.
Lillie teáscsészéje megállt a levegőben.
– Ezt ő maga mondta? – Ez valami egészen új volt.
– Nem mondta ki hangosan – felelte Nell. – Előttem nem. De
tudom.
Lillie elvett egy újabb kekszet, a teájába mártotta, és figyelt.
 
Tény, hogy Oona kezd szétesni, magyarázta Nell. Amikor
megismerkedtek, Oona energikus nő benyomását keltette. Nem
egyszerűen vonzó volt – érzékien vonzó, gondolta magában
rosszallóan Nell –, de erős akarattal, határozott véleménnyel
bírt, és elszántsággal, hogy megszerezze, amit akar. Legalábbis
ez volt, amit a legtöbb embernek látni engedett. Igaz, hogy
időnként elfogta a depresszió, de csak este, amikor lefeküdt, így
mások nem látták ezt az oldalát. Csakis az élénk, megbízható,
kissé szarkasztikus arcot, amit a külvilág felé mutatott. Arról
ismerték, hogy hatékony, kedveli a kihívásokat, elintézi a
dolgokat. Menedzserként dolgozott. Kis cégek foglalkoztatták –
kis magazinok, kis színtársulatok, kis, kudarcra ítélt magazinok,
kis, kudarcra ítélt színtársulatok –, ő pedig átszervezte és
gatyába rázta őket.
Az ismerősök meglepődtek, amikor Tig elköltözött. Olyan
nyugodtnak látszott az életük. Közismert volt, hogy létezik
kettejük közt egy megállapodás, ahogy az is, hogy elsősorban
Oona egy egész sor hódolót elfogyasztott már, de maga a helyzet
stabilnak tűnt. A harag – amely mindkét oldalról jogos volt, tette
hozzá Nell igazságosan, mert mindig kettőn áll a vásár, nem? –,
az a harag a mélyben munkált, de sok eltemetett dologhoz
hasonlóan nem maradhatott örökké a föld alatt.
A szakítás után Oona az elégedettségét hirdette. Ő kérte Tiget
arra, költözzön el, így tűnt jobbnak. A gyerekek jól viselik, a
hétvégéket és a vakációt Tiggel töltik majd vidéken. Neki van
szüksége nagyobb szabadságra, kevesebb kötöttségre, több
térre, több én-időre. Nagyobb mozgástérre. Ezt terjesztette
Oona az első évben.  
Bátran viselte Nell állandósuló jelenlétét is Tig életében –
miért is ne tette volna, hiszen részben az ő műve volt. Ő mutatta
be egymásnak Nellt és Tiget, ő egyengette az utat a kettejük –
minek is nevezzék? – kapcsolata előtt.
– Tig meg az ő háreme – mondogatta Oona. – Persze Nell
nagyon fiatal. – A szófordulat annyit jelentett: fiatal és ostoba.
Ezzel azt sugallta, hogy Nell csupán futó kaland. Ott fogja
hagyni Tiget, mert a férfi túl öreg hozzá, vagy Tig hagyja ott
Nellt, mert a lány túl sekélyes. De ha ők ketten szívesen főnek a
saját levükben ott, az isten háta mögött, abban a bérelt
viskóban, a gyomverte, düledező pajta mellett – Oona itt mindig
elmosolyodott, és vállat vont –, hát, sok sikert nekik. A
legtöbben beleőrülnének, őt is beleértve. De a gyerekek
időközönként élvezik a vidéki létet, neki, Oonának pedig így
nagyobb a mozgástere, mindig is erre vágyott.
A mozgásteret általában az utolsó pillanatban vetette be.
Mindig adódott valami – egy kiruccanás az épp aktuális
hódolójával. Ilyenkor felhívta Nellt, és utasításokat adott neki:
mikor kell elmenni a gyerekekért, mikor kell visszavinni őket,
mit kell enniük. A hangja barátságos volt, sőt halványan
mulatott is a helyzeten. Mi mást felelhetett erre Nell a huzatos
konyha lejtős padlóján állva, mint igent?
– Igenis, asszonyom!, ezt akarja hallani – mondogatta Nell a
barátainak. – Úgy kezel, mintha az alkalmazottja lennék. –
Nellnek ez volt a véleménye, bár Tiget nem tudta rábírni, hogy
ezt belássa. Ha a gyerekekről volt szó, Tig szeme üvegessé vált,
és robotüzemmódba kapcsolt. Ezért a legjobb módszer, érvelt
Nell, ha csomót köt a nyelvére, és nem szól semmit.
Persze nem gyakorolta túl következetesen ezt a módszert. De
azért igyekezett.
– Olyan jó apa! – jegyezte meg Lillie. – A legjobbat akarja a
gyerekeinek.
– Tudom – fellelte Nell.
– Mindig a gyerek az első – tette hozzá Lillie.
– Tudom – válaszolta Nell. Most, hogy neki is volt egy, már ő
is tudta. De ez még évekkel ezelőtt történt.
Szóval így alakultak a dolgok az első év során, folytatta Nell.
Azután ők ketten felhagytak a bérléssel, és vettek egy saját,
kevésbé lerobbant farmot – igaz, nem sokkal, mert nem igazán
volt pénzük.
De Oona meg volt győződve róla, hogy jóval több pénzük
van, mint amennyi valójában volt, mesélte Nell. A gyerekekre
hivatkozva többet követelt Tigtől, mint amennyit előtte kapott.
De ha Tig többet ad, akkor nem tudták volna fizetni a saját
jelzáloghitelüket, tette hozzá Nell. A megélhetési költségeik felét
már így is Nell állta. Több mint a felét. Persze ezt nem hányta
Tig szemére. De kettő meg kettő sosem lesz öt.
Oonát hidegen hagyta a matematika. A közös ismerősök
körében híresztelni kezdte, milyen szörnyű ember Nell, és hogy
Tigből is szörnyű embert csinált. Nell értesült ezekről a
megjegyzésekről, Oona szándéka szerint: az emberek sosem
haboztak elismételni az ilyesmit.
Oona ügyvédet váltott – addigra Tiggel már a válás
feltételeiben próbáltak megegyezni –, de az új ügyvéd sem
tudott több pénzt kicsikarni Tigből, így őt is lecserélte.
– Tignek nem volt több pénze – folytatta Nell. – Mit tehetett
volna? Nem tudott többet kifacsarni belőle.
 – De neked volt – jegyezte meg Lillie.
– Nem igazán. Oona elég durva leveleket írogatott Tignek.
Addigra már úgy viselkedett, mint ha Tig hagyta volna el őt,
mint valami viktoriánus gazember. De Tig egy rossz szót sem
szólt róla, a gyerekek miatt.
– Ő az édesanyjuk – válaszolta Lillie. – Ha az anyáról van szó,
és a gyerekek fiúk, akkor nincs mit tenni.
– Dióhéjban – felelte Nell. Lillie értetlennek látszott, úgyhogy
hozzátette még azt is: – Pontosan.
 
De az új farm sem volt palota, amit a fiúk kötelességtudóan
jelentettek is Oonának – például patkányok költöztek be,
tavasszal a döngölt padlójú pince megtelt vízzel, télen pedig
átsüvített a falakon a szél –, így Oona idővel némiképp
lecsillapodott. Nyaralni járt félig-meddig trópusi helyekre a
különböző hódolóival, és bár Tig abban reménykedett, hogy
valamelyiküket állandósítja, ez nem következett be.
Telt az idő, Tig és Nell visszaköltözött a városba – a csótányos
sorházba a kínai negyedben, ami nem jelentett komoly
fenyegetést Oona számára. A fiúk addigra felnőttek, már nem
vele laktak. Tig maga szervezhette velük a találkozókat, nem
volt szükség Oona közvetítésére. Így a súrlódásoknak ez a
forrása megszűnt. Nell könnyebbnek érezte magát, kevésbé
elnyomottnak.
De ekkor két dolog történt. Oona kénytelen volt kiköltözni
tágas, kényelmes lakásából, és egy sor kellemetlen albérletben
találta magát, épp akkor, amikor otthagyta a legutolsó
munkahelyét; Tig és Nell pedig beköltözött az új házba, abba,
ahol Nell most Lillie-vel üldögélt és teázott.
– Nem bírja elviselni – folytatta Nell. – Azt hiszi, palotában
lakunk. Pedig egyszerűen csak mázlink volt, jókor adtunk el és
jókor vettünk, de ő azt hiszi, dúskálunk a pénzben. Megőrjíti.
– Sok ilyet látni – felelte Lillie. – Megesik. De hát ő egy felnőtt
nő. Van, akinek van, van, akinek nincs.
 – Igen – nyugtázta Nell. – De ráadásul nincs jól.
Oona betegsége már évekkel ezelőtt jelentkezett. Sokat
hízott, és ahogy gyarapodott a kilói száma, úgy fogyatkozott a
keménysége. A bátorságát is elveszítette. A magabiztosság, ami
eddig hajtotta, lassan elpárolgott: tétova lett, bizonytalan. Félt
bizonyos dolgoktól. Nem mert kilépni a házból, rettegett
bemenni bármiféle alagútba, például a metróba is.
Oona sorra járta az orvosokat: egyikük sem tudott megoldást
az állapotára. Lehet ez, lehet az is. Időnként összeesett –
legutóbb a járdán –, ilyenkor bevitték a kórházba, és kapott egy
újabb gyógyszert, ami nem használt. Most egy olyan lakást
bérelt, ahol zajos szomszédai voltak, akik ordítoztak, éjjelente
bulikat rendeztek, reggelente pedig Oona használt tűket talált a
gyepen. Kellemetlen volt, mocskos és ijesztő. Az, hogy Oona
ilyen őszintén meg tud rémülni, újdonság volt Nell számára.
Tig kijelentette, ha neki lenne pénze, venne Oonának egy
házat, a fiúk kedvéért. Ezt maga elé mormolta, nem nézett
Nellre. Azt is hozzátette, hogy a fiúk nagyon aggódnak.
Tig pedig aggódott a fiúk miatt, így Nell Tig miatt kezdett
aggódni.
– Derék fiúk – jegyezte meg Lillie, aki találkozott már velük.
– Nagyon jól neveltek. Segíteni akarnak az édesanyjukon.
– Tudom – felelte Nell. – Oona és a fiúk úgy gondolják, jobb
lenne neki egy saját házban, ahol nincsenek más bérlők.
Csendesebb lenne. De nem engedheti meg magának.
– És Tig, ő mit gondol?
– Tig nem hajlandó erről beszélni.
Lillie Nellre sandított.
– Te mit tehetsz? – kérdezte.
Nell tudta, mit tehet. Nemrég pénzhez jutott, egy kisebb
örökséghez, nem volt sok, de épp elég. Betette a bankba,
biztonságos befektetésben. Ott pihent vádlón, és senki sem
beszélt róla.
 
Lillie segített Nellnek megtalálni a házat. Az ingatlanpiac épp
ezerrel pörgött: az ingatlanok olyan gyorsan cserélnek gazdát,
hogy az ember csak kapkodja a fejét, magyarázta Lillie, így nem
volt egyszerű a dolog. Jobb lett volna, ha Oona akkor akar saját
házat, amikor a vevő diktál, de hát ilyen az élet. Ráadásul
Oonának volt egy követelménylistája is: ne legyen szegény
környék, rettegett a szegénységtől. Ne legyen túl sötét. Ne legyen
sok lépcső. Legyen villamosmegálló a közelben. És egy bolt,
ahová gyalog is eljárhat. Kert.
Először Lillie vitte körbe kocsival Oonát, mindig valamelyik
fiú társaságában, de mint Nellnek jelentette, hiába.
– Egy kastélyt akar – mesélte. – A fiúk mindig elmondják
neki, hogy azok a házak túl nagyok. Szenvednek ezek a
gyerekek, azt akarják, hogy az édesanyjuk boldog legyen,
rendes srácok. De az asszony nagyot akar. Nagyobbat, mint a
tiéd.
– Arra nincs pénzem – felelte Nell.
Lillie vállat vont.
– Én mondtam neki. De nem hiszi el.
Ezután Nell ment háznézőbe Lillie-vel, a fehér kocsival. Lillie
a volán fölé hajolva vezetett, mintha síelne. Néhány keskenyebb
kocsifelhajtón gondban voltak, Lillie áthajtott egy
árnyékliliomon. Nell azon tűnödött, vajon rendben van-e a
látása. Ennek ellenére találtak valamit, ami többé-kevésbé
megfelelt a követelményeknek: egy kétszintes ikerházat apró
hátsó kerttel, terasszal, üvegezett reggelizőfülkével és három kis
szobával az emeleten.
Az eladók, két viszonylag fiatal férfi, a kanapén ülve nézték,
ahogy a potenciális vásárlók feldübörögnek a lépcsőn. A
legnagyobb ablak elé néhány cserepes növényt állítottak, egy
muskátlit és néhány fonnyadt begóniát, de ezen kívül nem
tettek semmiféle erőfeszítést. Még ki sem porszívóztak. Egy
ilyen piacon minek vesződni vele?
– Nahát! – fújtatott Lillie a pincében. – Ez a sok lom majd
kikerül innen. De legalább száraz. Egy magas embernek gond
lenne, na de ki magas itt? A mosáshoz nem is olyan rossz. Fent
kiverethet egy falat, berakathat egy tetőablakot, egy embernek
tágas, szépen meg lehet csinálni, érti, mire gondolok?
Nell és Lillie elrohantak az ingatlanirodába, és még épp
időben tették meg az ajánlatukat. Még fél nap, és elvitték volna
a házat, jelentette ki Lillie. Oona lakbért fog fizetni: ő akarja így,
a fiúk mondták. Nem szeretné, hogy Nell támogassa őt. A lakbér
nem elég arra, hogy minden költséget fedezzen, de Oona ezt
nem tudta.
Nell és Oona egy ideje már nem voltak beszélőviszonyban. A
fiúk közvetítettek közöttük.
A srácoknak nehéz volt ez a helyzet, Nell tisztában volt ezzel.
Sajnálta őket. Még Oonát is sajnálta, bár ez némi erőfeszítésébe
került. Úgy gondolta, ő maga a szíve mélyén nem egy nagylelkű
ember. Néhány lököttebb barátnője – a kristálymániások meg a
többi – úgy érvelt volna, hogy Oona Nell büntetése valami előző
életében elkövetett rosszért. Az a feladata, hogy kedves legyen
Oonához. Ez is egy megközelítés, gondolta magában Nell. A
másik az, hogy lábtörlőnek nézik.
Nell úgy vette meg a házat, hogy nem szólt róla Tignek.
Amikor elmondta neki, Tig két mondatot mondott: Te
megőrültél. Köszönöm.
– Jó ember vagy – jelentette ki Lillie. Két tál kemény kekszet
és két üzenetet küldött a virágos levélpapíron: egyet Nellnek,
egyet Oonának.
 
Egy rövid ideig nyugalom honolt. Nell úgy érezte, erényes
ember, Oona pedig úgy, hogy nagyobb biztonságban van.
Felhagyott a panaszkodással, milyen szörnyű ember Nell és Tig,
Tig kevesebbet aggódott, a fiúk felszabadultabbak lettek. Nell
azt mondta a barátainak, helyesen döntött. Élvezte a
hitetlenkedésüket: azok után, amiket Oona róla terjesztett –
márpedig a barátok tudták, hogy tudja, miket terjeszt, mivel ők
maguk szállították róla a híreket –, házat vesz neki? Szentnek
képzeli magát?
A házon bőven akadt javítanivaló: egy házzal mindig van
valami munka, ezt Lillie is megmondta. Ott volt a tornác, a
légkondi, a festés – ebben a fiúk segítettek. Ott volt a tető – a
tetőt nem csinálják meg ingyen. De Oonának mindig is kitűnő
ízlése volt, és ez a képessége nem hagyta cserben. Amint
berendezte a bútoraival a házat, rá sem lehetett ismerni.
– Mintha új lenne – jelentette Lillie Nellnek, mert mint
mindenki más, Oona is megkedvelte Lillie-t, és áthívta teára.
De az egyensúlyi állapot nem tartott soká. Oona egészsége
eleinte javult, de aztán megint romlásnak indult. A lába
remegett, nehezen közlekedett a lépcsőn, már nem érezte úgy,
hogy el tud gyalogolni a sarki boltig. A teraszra kirakott nagy
virágtartókat nehezére esett öntözni. Éjjelente hangokat hallott
– valószínűleg mosómedvéket, bár Lillie hozzátette, hogy a
hangoknál sose lehet tudni –, amelyek megrémítették. A fiúk
beszereltek egy riasztórendszert, de egyszer tévedésből
bekapcsolt, és még jobban megijesztette Oonát, úgyhogy
leszerelték.
A fiúk úgy vélték, ez az állandó rettegés a gyógyszerei miatt
van. Egy új tablettát írtak fel neki, vagy kettőt, vagy hármat.
Oona nem akarta beszedni őket, úgy gondolta, romlik tőlük az
állapota. Ezenkívül arról is meg volt győződve, hogy az utcán
fogja végezni – hogy feléli minden megtakarítását, hogy elfogy a
pénze, és hogy Nell, aki valójában a főbérlője, kirakja.
– Sose tennék ilyet – jegyezte meg Nell. De Oona nem így
gondolta.
Oona félelmeinek hangoztatása mögött az a kívánság bújt
meg, hogy Nell csökkentse vagy engedje el teljesen a lakbért. Az
egyik fiú célzott erre. De Nell ezt nem engedhette meg magának
anyagilag. Ezenkívül úgy érezte, túlfeszítették a húrt. Elég volt.
Még egy kevés, és elpattanok.
A fiúk azt akarták, Oona költözzön át egy lakásba, amit fenn
tud tartani, és ahol lift is van. Oona képtelen volt dönteni –
lépcsőt nem bírt mászni, viszont a lift zárt tér, akárcsak egy
alagút. Teljesen ki van készülve, mesélték a fiúk. Álmatlanságról
panaszkodott. De miután több ingatlanügynököt is elfogyasztott,
és sok lehetőség bizonyult zsákutcának, végül találtak egy
megfelelőt. Egy hálószobás lakás, kicsi, de kezelhető,
biztonságos lesz, nem okoz gondot Oonának a fenntartása.
Oona vonakodva, de beleegyezett. Nem akart elköltözni, de
maradni sem.
 
Nell Lillie-t hívta, hogy adja el a házat.
– Bútorozva mindig jobb – jegyezte meg Lillie. – Az ember
látja a lehetőségeket. És ezek a bútorok szépek. – Ki akart tűzni
egy napot, amikor a ház nyitva áll az érdeklődők előtt, és Oona
végül beadta a derekát. Az egyik fiú ott lesz, hogy segítsen, a
másik pedig elviszi valahová Oonát, hogy ne neki kelljen
fogadnia a potenciális vásárlók hadát. Majd Lillie foglalkozik
velük.
Nell és Tig közben Európába utazott, Velencébe. Még nem
jártak ott, de mindig is szerettek volna eljutni oda. A pénzből,
ami a ház eladása – Oona háza, most már mindenki így hívta –
után felszabadul, megengedhették maguknak az utazást.
Épp itt az ideje, hogy elutazzanak, gondolta magában Nell.
Muszáj volt kiszabadulniuk az Oona körül kavargó lassú, szürke
örvényből.
 
Lillie beevickélt a fehér kocsival a felhajtóra, leparkolt, és
kikászálódott belőle. Egyesével kapaszkodott fel a bejárati
lépcső fokain: egyre jobban fájt a lába. Becsöngetett. Oona
elvileg ott várta, hogy beengedje körülnézni, felkészülni a nyílt
napra, de senki sem nyitott ajtót.
Miközben Lillie a tornácon toporgott, és azon töprengett, mit
tegyen, megérkeztek Oona fiai. Ők is becsöngettek. Egyikük – az
idősebb – átmászott a kerítésen, a kaspókra lépve leereszkedett
a teraszra, és benézett az reggelizőfülke földig érő ablakán.
Oona a földön feküdt.
A fiú berúgta az üveget, és elvágta az egyik vénát a lábán.
Oona halott volt. Az orvos később azt mondta, valószínűleg már
órák óta. Agyvérzést kapott. Egy csésze tea még mindig ott állt a
konyhaasztalon. A fiú a lábát szorítva, véres csíkot húzva maga
után a bejárathoz bicegett, és beengedte a többieket. Mentőt
hívtak, az idősebb fiú a padlón feküdt levegőbe emelt lábbal, a
fiatalabb pedig konyharuhákkal próbálta elállítani a vérzést.
Lillie a nappaliban ült a kanapén, falfehéren, reszketve.
– Még életemben nem láttam ilyen szörnyűséget – hajtogatta.
Nell számára, amikor később elmesélték neki, ez volt az első
intő jel, hogy valami nagyon nincs rendben Lillie-vel, mivel
nem ez volt a legszörnyűbb dolog, amit valaha látott. Távolról
sem.
A nyílt napot természetesen lemondták. Nem lehet eladni
egy házat úgy, hogy a padló vérben tocsog. De később, hetekkel
később, amikor már kipakolták a bútorokat, Lillie újra
megpróbálkozott vele. De Nell rájött, hogy nem adja bele szívét-
lelkét. Hiányzott belőle a régi lelkesedés, a meggyőződés, hogy a
rosszból jobb is lehet. De nem csak ez volt a gond: magától a
háztól félt.
– Ez a ház sötét – közölte Nell-lel. – Senki sem akar ilyen
sötétben élni. – Azt javasolta, metsszék meg a bokrokat.
Nell és Tig átmentek a házba. Nem volt sötét. Sőt, inkább túl
világos volt: a világos nyáron jelentheti azt is, hogy meleg.
Ennek ellenére levágtak pár ágat.
– A pince tele van vízzel – panaszolta Lillie a telefonban.
Feldúlt volt. Tig azonnal átment kocsival.
– A pince csontszáraz – jelentette Nellnek.
Nell áthívta teára Lillie-t. A nárciszok virágoztak, Lillie az
ablakon át nézte őket.
– Hogy is hívják ezeket? – kérdezte.
– Lillie – szólalt meg Nell –, nem kell neked eladnod a házat.
Majd eladja valaki más.
– Én akarom, miattad – jelentette ki Lillie. – Gondjaid voltak.
– Szerinted sötét a ház.
– Még soha nem láttam ilyen szörnyűséget – fakadt ki Lillie.
– Szörnyű! Mennyi vér!
– Nem Oona vére volt.
– Vér volt.
– Úgy gondolod, Oona még mindig odabent van.
– Te mindent tudsz.
– El tudom intézni – nyugtatta Nell. – Vannak ismerőseim,
akik értenek az ilyesmihez.
– Te jó ember vagy – válaszolta Lillie, és Nell érezte, hogy
Lillie most feladja, rábízza a dolgot. Nem hajlandó az lenni, aki
megérti, aki mindent elintéz. Ez most Nell dolga lesz, Lillie
helyett.
Nell felhívta a feng shuis barátnőjét, aki talált neki egy
kristály- és auratisztítás-szakértőt. Díja is volt a kiszállásnak: ha
lehet, készpénzben, tette hozzá a barátnő.
– Jó – felelte Nell. – De ne mondj semmit neki Oonáról vagy a
haláláról. Azt szeretném, ha ez egy tiszta olvasat lenne. – Vajon
Oona még mindig ott van a házban? Ő akadályozza az eladást,
bosszúból? Nell nem gondolta így. Nem tudta elképzelni, hogy
Oona egy ilyen banális dologgal foglalkozzon. De mindketten
bűnösök voltak a hasonló banalitásokban. Első feleség, második
feleség – tökéletesek voltak a szerepre.
Tig átvitte Nellt a házba, de ő kint maradt a kocsiban. Nem
akart részt venni ebben. Nell bement a kulccsal, azután
beengedte a kristályos nőt, akit Susannek hívtak. Susan nem az
a törékeny típus volt, hanem sportos külsejű, határozott,
tárgyilagos. Átvette a borítékot a készpénzzel, és a táskájába
tette.
– A felső emelettel kezdjük – közölte.
Susan a ház összes helyiségét végigjárta, lement a pincébe,
kilépett a teraszra. Mindenütt mozdulatlanul, félrebillentett
fejjel állt egy ideig. Végül bement a konyhába.
– Jelenleg senki sincs a házban – jelentette ki –, de van itt egy
csatorna, amin keresztül az entitások közlekednek. – A
reggelizőfülke felé bökött.
– Egy csatorna? – ismételte Nell.
– Olyasmi, mint egy alagút. Egy összeköttetés – magyarázta
Susan türelmesen. – Itt jönnek át a mi világunkba, és aztán itt is
lépnek ki belőle, pont itt.
– Ez egy olyan a hely, ahol valaki meghalt – felelte Nell.
– Ez esetben szándékosan jöttek ide, mert gyorsan át akartak
jutni – válaszolta Susan.
Nell ezen elgondolkodott.
– Ezek az entitások jók vagy rosszak? – kérdezte végül.
– Lehetnek ilyenek és olyanok is – felelte Susan. –
Mindenféle van köztük.
– Ha a rosszak lennének bent a házban, te mit tennél?
– Fénnyel keríteném be őket.
Nell nem kérdezte meg, azt hogyan kell.
– Gondolod, hogy az entitások rossz néven vennék, ha
bezárnánk a csatornát, és máshová költöztetnénk? – szólt
helyette. Ez erősen emlékeztetett arra, amikor a gyerekek egy
képzeletbeli baráttal játszanak. A lényeg, hogy beváljon, mondta
magában.
– Megkérdem őket – válaszolta Susan. Némán állt, és figyelt.
– Azt mondják, nem baj, de azt akarják, hogy a csatorna kint
legyen az udvaron. Nem szeretnék, ha túl messzire kerülne.
Kedvelik a környéket.
– Áll az alku – felelte Nell. Úgy tűnt, még az entitásoknak is
vannak ingatlanpiaci preferenciái. – És mi jön ezután?
Egy körtáncféleség jött, csengettyűszó kíséretében, a
csengettyű Susan táskájából került elő.
– Tessék – szólalt meg Susan. – A csatorna bezárult. De hogy
biztosra menjünk… – Néhány zsályaköteget húzott elő, és a
konyhafiókokba fektette őket. – Ez elvileg egy darabig távol
tartja őket – tette hozzá.
– Köszönöm – felelte Nell.
 
– Most már minden rendben – nyugtatta Nell Lillie-t.
– Olyan kedves vagy – hálálkodott Lillie.
De nem volt minden rendben. Lillie még mindig félt a háztól.
Volt benne valami, ami nem Oona. Valami régebbi, valami
sötétebb, valami szörnyűbb. Valamit felébresztettek, és most
felszínre tört. Vér folyt.
Később Nell azt mesélte, hogy ez lehetett az Alzheimer-kór
első szakasza – de bármi volt is, hamarosan elragadta Lillie-t az
általa ismert világból. De egy jobb helyre került, olyan helyre,
ahol a múlt, vagy legalábbis egyes részei nem léteztek. Ezen a
helyen sok régi ismerőse még élt. A férje is. Otthon várja, hogy
hazaérjen, mondta Lillie. Nem szereti, ha egyedül járkál a
városban, azt szereti, ha odahaza van, a nappaliban, az ismerős
porcelántárgyak között, főleg sötétedés után.
Lillie felnőtt gyerekei intézkedtek. Felfogadtak egy ápolót,
hogy az anyjuk a saját házában maradhasson. Úgy gondolták, az
megnyugtatóbb lesz számára. Lillie elkezdett akvarellel festeni,
bár korábban még sosem próbálta. A képei ragyogóak és
vidámak voltak, általában virágokat ábrázoltak. Amikor Nell
elment meglátogatni Lillie-t, mindig vidáman mosolygott.
– Sütöttem kekszet, csak neked – mondta ilyenkor. De nem
sütött.
 
Oona házát két meleg férfi vásárolta meg – két művészi hajlamú
meleg férfi, Nell barátai, és mint kiderült, Lillie korábbi
ügyfelei, akik imádták az emelet hátsó részébe beáradó fényt.
Ott rendezték be a műtermüket. Kiütöttek néhány falat, betettek
egy tetőablakot, és mindent átfestettek. Egy különös kijáratot
terveztek a macskájuknak: egy falból ki-be csúszó dobozt, amit
a macska egy szenzorral tudott beindítani. A macska furcsán
viselkedik az üvegezett reggelizőfülkében, mesélik Nellnek: csak
ül, és kifelé mered, mintha figyelne valamit.
– Az entitásokat figyeli – feleli Nell, aki átjött teázni és
megcsodálni a felújítást. – Kiköltöztettük őket az udvarra. Oda
akarták áthelyeztetni a csatornájukat.
– Mi? – kérdik a melegek. – Az etnikásokat? Ne mondd, hogy
etnikások vesznek minket körül! – Nevetnek.
– Nem, entitások – feleli Nell.
Ezután Nell elmeséli nekik a történetet Oonáról, Tigről, saját
magáról és Susanről, a kristályos hölgyről – azt a részt imádják,
amikor Nell csengettyűszóra körbetáncol –, és Lillie történetét
is. Persze Nell kicsit változtat rajta. Viccesebben meséli el, mit
amilyennek annak idején tűnt. És mindenki kedvesebb benne,
mint amilyen valójában volt. Lillie-t kivéve: rajta felesleges
javítani.
A melegeknek tetszik a sztori: bizarr, és ez nekik bejön.
Ráadásul ez a történet róluk is szól, hiszen ez az ő házuk.
Karakteresebbé teszi az épületet, hogy története van.
– Tele vagyunk entitásokkal! – örvendeznek. – Ki gondolta
volna? Ha valaha is eladjuk a házat, ezt beleírjuk majd az
apróhirdetésbe. „Kellemes műterem. Beépített macskadoboz.
Entitások.”
De ugyan mi máshoz kezdhetnék mindezzel? –
morfondírozik Nell a hazaúton. Az a sok szorongás és harag, a
kétes jószándék, az összegabalyodott életek, a vér. Vagy mesélek
róla, vagy mélyen eltemetem. Végül mindannyian történetekké
válunk. Vagy entitásokká. Lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz.
 A Labrador-fiaskó

Október van, de melyik október? Az egyik olyan október, tele

gyorsan felragyogó, majd elhomályosuló fényekkel, vörös-
narancs levelekkel. Apám a karosszékben ül a tűz mellett. A
fekete-fehér kockás köntösét viseli a többi ruhája felett, és a
viseltes bőrpapucsát, a lábait egy párnára polcolja fel. Emiatt
este lehet.
Anyám felolvas neki. A szemüvegét igazgatja, és az oldal fölé
görnyed – legalábbis görnyedésnek látszik. Valójában most ilyen
az alakja.
Apám vigyorog, tehát ez az a rész lehet, amit nagyon élvez. A
vigyora bal oldalon magasabb, mint a jobb oldalon: hat éve
agyvérzése volt, mindannyian úgy teszünk, mintha felépült
volna belőle – ez nagyjából így is van.
– Most mi történik? – kérdezem, és leveszem a kabátomat.
Már ismerem a történetet, hallottam máskor is.
– Most indultak el – feleli anyám.
Apám megszólal:
– Nem megfelelő készleteket vittek magukkal. – Ez
elégedettséggel tölti el: ő sosem vitt volna magával nem
megfelelő készleteket. Ami azt illeti, ő eleve nem indult volna el
erre a balszerencsés útra, illetve most ez a véleménye – bár
annak idején felelőtlenebb, hevesebb volt, biztosabb abban,
hogy képes szembenézni a sorssal, és úrrá lenni a veszélyen. –
Átkozott bolondok – dünnyögi vigyorogva.
De milyen más készletet vihettek volna magukkal a nem
megfelelő helyett? Fehér cukor, fehérliszt, rizs – akkoriban ezt
vitte magával az ember. Borsóliszt, szárított alma, kétszersült,
bacon, szalonna. Csupa nehéz holmi. Akkoriban még nem
létezett a fagyasztva szárítás, nem voltak praktikus zacskós
levesek, nejlonmellények, zsebben elférő hálózsákok, könnyű
ponyvák. A sátruk ejtőernyőselyemből készült, és beolajozták,
hogy vízálló legyen. A takarójuk gyapjúból volt. A hátizsákjuk
vászonból, bőrszíjakkal és a hátra nehezedő terhelést enyhítő
homlokpántokkal. Ezek bizonyára kátránytól bűzlöttek.
Ezenfelül volt náluk még két vadászpuska, két pisztoly,
ezerkétszáz töltény, egy fényképezőgép és egy szextáns, valamit
főzőalkalmatosságok és ruhák. Minden egyes kilót fel kellett
emelni és át kellett cipelni a két víz között, illetve felfelé evezni
vele a folyón a hat méter hosszú, favázas, vászonborítású
kenuval.
De mindez nem rettentette el a kalandorokat, legalábbis
eleinte nem. Ketten voltak, két ifjú amerikai, akik korábban már
részt vettek expedíciókon, igaz, melegebb égtájakon, ahol
esténként illatos pipafüst szállt a vidám tábortűz mellett, és
frissen fogott pisztráng sistergett a serpenyőben, miközben a
naplemente lassan elhalványult a nyugati égbolton.
Mindegyikük képes lett volna papírra vetni néhány takaros,
Kiplingre emlékeztető bekezdést a vadon hívó szaváról, az
ismeretlen kihívásairól. Mindez 1903-ban történt, amikor a
felfedezés még mindig a férfiasság divatos próbatételének
számított, amikor a férfiasság maga is divatban volt még, és úgy
vélték, természetes párja a tisztaság szónak. Férfiasság,
tisztaság, vadon, ahol az ember szabadnak érezheti magát. Egy
puskával és egy horgászbottal, természetesen. Abból él, amit
elejt.
Az expedíció vezetője, akit Hubbardnek hívtak, egy
természetjáró folyóiratnak dolgozott. Az ő ötlete volt, hogy
Wallace névre hallgató barátjával és egyben unokafivérével
behatol az utolsó feltérképezetlen vadonba a Labrador-
félszigeten, a kalandjaikról cikksorozatban számol majd be, és
így szerez nevet magának. (Szó szerint így fogalmazott: „nevet
szerzek magamnak”.) A konkrét terv az volt, hogy elindulnak
felfelé a Nascaupee folyón, ami állítólag a híres, halakban
bővelkedő Michikamau-tóba torkollik; innen eljuthatnak a
George folyóig, ahol az indiánok minden évben
rénszarvasvadászatra gyűlnek össze, onnan pedig a Hudson-
öböl egy helyőrségéig, majd újra ki a partra. Hubbard úgy
tervezte, az indiánok között némi amatőr antropológiai kutatást
is végez, és erről is ír majd, fotográfiákkal illusztrálva – a
bozontos hajú vadász régimódi puskával a kezében, a lábát egy
elejtett állat tetemén nyugtatja, egy levágott fej, hatalmas
agancsokkal. Gyöngy nyakláncokat viselő, csillogó szemű nők
rágják vagy varrják a bőrt, vagy amit csinálni szoktak vele. Az
utolsó vadon élő nép. Valami ilyesmi. Nagy érdeklődés övezte
ezeket a témákat. Az étrendjüket is bemutatja majd.
(Igen ám, de azok az indiánok északról érkeztek. Nyugat és
dél felől soha senki nem közlekedett a folyón.)
Az ilyen történetekben mindig szerepel – elvárás, hogy
szerepeljen – egy öreg indián, aki megjelenik az útra készülő
fehér férfiak előtt. „Ne menjetek oda! – inti őket. – Mi mindig
messzire elkerüljük ama helyet.” Az indiánok ezekben a
mesékben mindig körülményesen fogalmaznak.
„Miért ne menjünk?” – kérdik a fehér férfiak.
„Rossz szellemek lakoznak ott” – feleli az öreg indián. A
fehér férfiak megmosolyogják, megköszönik a tanácsát, de nem
fogadják meg. Bennszülött babona, gondolják magukban. Ezért
elmennek oda, ahová nem kellene, majd sok viszontagságot
követően meghalnak. Az öreg indián a fejét csóválja, amikor a
fülébe jut a hír. Ostoba fehér emberek, nem hallgatnak a szóra.
Nincs bennük tisztelet.
Ebben a könyvben nincs öreg indián, valahogy kimaradt
belőle, ezért apám magára vállalja ezt a szerepet.
– Nem kellett volna odamenniük – jelenti ki. – Az indiánok
sosem mentek arra. – De rossz szellemekről nem ejt szót. Így
folytatja: – Arrafelé nincs mit enni. – Az indiánok ugyanígy
jártak volna, mint ők, hisz honnan szereztek volna ennivalót, ha
nem a szellemektől? Arrafelé nincsen élelem: vagy adják, vagy
elveszik.
Hubbard és Wallace több indiánt is megpróbált felbérelni,
hogy kísérjék el őket legalább az út első szakaszán, és
segítsenek a csomagokat cipelni. Senki nem állt kötélnek, azt
mondták, „sok a dolguk”. Valójában túl sokat tudtak. Tisztában
voltak azzal, hogy képtelenség oda magával vinni az embernek
minden élelmet, amire szüksége lesz. És ha nem lehet odavinni,
akkor ott helyben kell elejteni. De nem igazán volt mit elejteni.
„Sok a dolgunk”, ez annyit jelentett, hogy nem érnek rá
meghalni. És túl udvariasak voltak ahhoz, hogy felhívják a
figyelmet a nyilvánvaló tényekre.
A két felfedező egy dologban nem tévedett. Felbéreltek egy
vezetőt. George-nak hívták, a származására nézve részben vagy
egészen krí indián volt, akkoriban „félvér”-nek nevezték az
ilyet. A James-öbölből származott, ami túl messze feküdt a
Labrador-félszigettől ahhoz, hogy George ismerje a teljes és
szörnyű igazságot a hellyel kapcsolatban. George délre utazott,
hogy találkozzon a megbízóival, egészen New Yorkig, ahol
korábban még sohasem járt. Ahogy az Egyesült Államokban
sem, sőt még városban sem. Megőrizte a hidegvérét,
körülnézett, leleményességét bizonyítandó rájött, mi is az a
bérautó, és hogyan kell leinteni egyet. Logikus gondolkodása a
későbbiekben még igen hasznosnak bizonyult.
– Az a George ügyes fiú volt – jegyzi meg apám. George a
kedvenc szereplője az egész történetben.
Valahol a házban van egy fotó apámról – talán az egyik
album hátuljában, a még be nem ragasztott képek között.
Harminc évvel fiatalabban ábrázolja őt, valamelyik kenutúrán –
ha az ember nem írja oda a kép hátuljára, elfelejtődnek ezek a
dolgok. Láthatóan két víz között cipelik át a kenut és a
felszerelést. Apám borostás, a fejére kendőt kötött a
púposszúnyogok és a sima szúnyogok ellen, a hátizsákot
tehermentesítő széles bőrszíj a homlokába mélyed. A haja sötét,
csillogó arca napbarnított, és tisztának nem mondható. Kicsit
rosszfiús a külseje – kalózra emlékeztet, vagy egy északi
nyomkeresőre, arra a típusra, akinek az éjszaka közepén
hirtelen nyoma veszik a legjobb puskával egyetemben, épp
mielőtt a farkasok megjelennek a színen. De látszik rajta, hogy
érti a dolgát.
– Az a George értette a dolgát – teszi most hozzá apám.
Mármint miután kijutott New Yorkból – a városban George
nem volt nagy segítség, mivel nem tudta, hol kell bevásárolni. A
két férfi New Yorkban szerezte be az összes szükséges
felszerelést, kivéve a halászhálót, mert úgy gondolták, azt fent,
északon is találnak majd. Tartalék mokaszint is elmulasztottak
vásárolni. Talán ez volt a legnagyobb hiba.
Ezután útnak indultak, vasúton, majd hajón, végül egy
kisebb vízi járművön. A részletek unalmasak. Az időjárás cudar
volt, az étel rémes, egyik szállítójármű sem érkezett időben.
Hosszú órákat, sőt napokat töltöttek kikötőkben, a poggyászuk
érkezésében reménykedve.
– Ennyi elég lesz ma estére – szólal meg anyám.
– Szerintem elaludt – jegyzem meg.
– Régebben sosem aludt el közben – mondja anyám. –
Legalábbis ezen a történeten. Általában a listája összeállításával
van elfoglalva.
– A listája?
– Hogy ő mit vinne magával.
 
Miközben apám szunyókál, én előrelapozok a történetben. A
három férfi végül Labrador kopár északkeleti partvidékéről
eljutott a szárazföld belsejébe, elhagyták az utolsó pontot,
ahonnan még visszafordulhatnak, és innentől komollyá vált az
út. Július közepe van, de a rövid nyárnak hamarosan vége, és
ötszáz mérföld áll még előttük.
A feladatuk az, hogy átkeljenek a hosszú és keskeny Grand
Lake-en, amelynek állítólag a túlsó végébe torkollik a
Nascaupee. Az egyetlen térkép, amit láttak, egy fehér utazó
elnagyolt rajza volt ötven esztendővel korábbról, a Grand Lake-
et ábrázolta, amelybe csak egyetlen folyó fut bele. Az indiánok
is csak egyet említettek: azt az egyet, amelyik vezet is valahová.
Minek beszélni a többiről, miért akarna bárki is tudni róluk?
Sok növénynek nincs neve, mert nem lehet sem megenni, sem
felhasználni őket.
De valójában még négy másik folyó ömlik a tóba.
Az első reggelen lelkesek, legalábbis Wallace ezt jegyzi fel.
Szép remények kecsegtetnek, várja őket a kaland. Az ég
mélykék, a levegő friss, a nap fényesen ragyog, a fák lombja
mintha hívogatná őket. Ebédre palacsintát esznek sziruppal, és
jó érzés tölti el őket. Tudják, hogy számos veszély leselkedik
rájuk, de azt is, hogy halhatatlanok. Megesik, hogy ilyen
hangulata támad az embernek odafent északon. Fotográfiákat
készítenek a fényképezőgépükkel: a kenuról, a hátizsákokról,
egymásról: bajuszosak, pulóvert viselnek, a lábukon
lábszárvédő, a fejükön keménykalapra emlékeztető fejfedő,
könnyed mozdulattal támaszkodnak az evezőjükre. Szívet tépő,
de csak ha az ember ismeri a történet végét. De a képeken
remekül érzik magukat.
Van egy másik fotó is apámról, talán ugyanarról a túráról,
ahol át kellett cipelni a kenut és a felszerelést – vagy pedig
ugyanazt a kendőt viseli. Ezúttal vigyorogva néz bele a
fényképezőgép lencséjébe, és úgy tesz, mintha egy fejszével
borotválkozna. Ezzel két nagyotmondó állítást is tesz: hogy a
fejszéje borotvaéles, és hogy a borostája olyan erős, hogy csak
fejszével lehet levágni. Csak tréfa, a szokásos viccelődés a
kenutúrán. Bár apám egykor titkon nyilván mindkettőt elhitte.
A második napon a három férfi elhalad a Nascaupee
torkolata előtt, amit egy partvonalnak látszó sziget takar. Nem
is gyanítják, hogy ott van. Folytatják az útjukat a tó végébe, és az
ott talált folyón indulnak felfelé. Elvétették az irányt.
 
Több mint egy hétig nem jutok vissza Labradorra. Vasárnap este
van, mire visszatérek. A tűz lobog, apám ott ül előtte, várja,
hogy kiderüljön, mi következik. Anyám sütőporos kekszet és
koffeinmentes teát készít. Én aprósütemény után kutatok.
– Mi a helyzet? – érdeklődöm.
– Minden rendben – feleli. – De apád nem mozog eleget. A
„helyzet” anyám számára apámat jelenti.
– Rá kéne bírnod, hogy menjen el sétálni – jegyzem meg.
– Rábírni – ismétli.
– Hát akkor javasolni.
– Nem látja értelmét a sétának, ha nincs célja. Ha nem megy
sehová.
– Elküldhetnéd elintézni ezt-azt. – Ezt válaszra sem méltatja.
– Azt mondja, fáj a lába – teszi hozzá. A szinte új csizmák és
cipők sokaságára gondolok a gardróbban, mostanában
megszaporodtak. Apám folyton újabbakat vesz. Nyilván úgy
gondolja, ha megtalálja azt, ami pont passzol rá, elmúlik a
lábfájása.
Beviszem a teáscsészéket, kiosztom a tányérokat.
– Na, hogy halad Hubbard és Wallace? – kérdem. –
Odaértetek már, amikor megeszik a baglyot?
– Nincs sok lehetőségük – feleli apám. – Rossz folyón
indultak el felfelé. De ha a helyes utat találják meg, már akkor is
túl késő lett volna az induláshoz.
 
Hubbard, Wallace és George erejüket megfeszítve haladnak
felfelé a folyón. A déli hőség nyomasztó. Legyek gyötrik őket, az
apróbbak akkorák, mint a tű hegye, a nagyobbak, mint az
ember hüvelykujja. A folyó szinte alig hajózható: a megrakott
kenut kénytelenek átcipelni a sekély, kavicsos részeken, meg
kell kerülniük a zuhatagokat a könyörtelen, sűrű, járhatatlan
erdőn át. Előttük kinyílik a folyó, mögöttük labirintusként zárul
össze. A part egyre meredekebb, dombok sorakoznak egymás
után, a körvonaluk szelíd, a kövük kemény. Sivár a táj: a
megtépázott fenyők, nyírfák, nyárfák – mind nyurgák, itt-ott
megégtek, az utat elszenesedett, kidőlt fatörzsek torlaszolják el.
Vajon mennyi időbe telik, amíg rájönnek, hogy rossz folyón
indultak felfelé? Túl sokba. Az élelmük egy részét elrejtik, hogy
ne kelljen cipelni, egy részét pedig eldobják. Sikerül elejteniük
egy rénszarvast, amit elfogyasztanak, a patákat és a fejet
hátrahagyják. A lábuk sajog, a mokaszinjuk kezd elkopni.
Hubbard végül felmászik egy magas hegyre, és a tetejéről
meglátja a Michikamau-tavat – de a folyó, amit követtek, nem
oda vezet. A tó túl messze van, lehetetlen addig elcipelni a kenut
az erdőn át. Vissza kell fordulniuk.
Esténként már nem a felfedezéseikről beszélgetnek. Helyette
azt tárgyalják meg, mit fognak enni. Mit fognak enni másnap, és
mit fognak enni, ha hazatérnek. Fejben étlapokat állítanak
össze, lakomákat, hatalmas traktákat. George-nak néha sikerül
ezt-azt elejtenie. A zsákmány szinte sosem elegendő. Az út több
energiát emészt fel, mint amennyit be tudnak juttatni a
szervezetükbe – lassan elfogynak, elsorvadnak.
Közben egyre hosszabbak és sötétebbek az éjszakák. A folyó
peremén megjelenik a jég. Miközben a rohanó, jéghideg vízben
átemelik a kenut a sekély részeken, reszketnek és vacognak.
Megérkeznek az első hózáporok.
– Könyörtelen vidék az – szólal meg apám. – Arra nincsenek
jávorszarvasok. Még medve sincs. Az mindig rossz jel, ha nincs
medve. – Járt arra, vagy a közelben, hasonló terepen.
Csodálattal és nosztalgiával beszél róla, amibe enyhe
szomorúság vegyül. – Most persze már repülőgéppel is oda
lehet jutni. Pár óra alatt a teljes útvonalukat be lehet járni. –
Lemondóan legyint: ennyit a repülőgépekről.
– És mi van a bagollyal? – kérdem.
– Milyen bagollyal? – kérdez vissza apám.
– Azzal, amit megettek – felelem. – Azt hiszem, akkor van,
amikor felborul a kenu, és a gyufájukat csak úgy tudják
megmenteni, hogy a fülükbe dugják.
 – Szerintem az a másik csapat volt – válaszolja apám. – Az,
amelyik később megpróbálkozott ugyanazzal. Nem hiszem,
hogy ezek baglyot ettek.
– Ha ettek volna, milyen baglyot érdemes megenni? –
érdeklődöm.
– Az amerikai uhut vagy a gatyáskuvikot, már ha
szerencséjük van. Azokon több a hús. De lehet, hogy nekik csak
valami kisebb jutott. – Fejhangú, hátborzongató ugatást hallat,
mint egy kutya a távolban, azután elvigyorodik. Minden
madarat ismer a hangjáról odafent északon – még most is.
 
– Túl sokat alszik délután – jegyzi meg anyám.
– Talán fáradt – felelem.
– Nem kéne ilyen fáradtnak lennie. Fáradt, de ugyanakkor
nyugtalan is. Kezdi elveszíteni az étvágyát.
– Talán kellene neki egy hobbi – javasolom. – Valami, ami
lefoglalja a gondolatait.
– Régen volt neki egy csomó – válaszolja anyám.
Eltűnődöm, vajon hová lettek azok a hobbik. A szerszámai és
a hozzávaló anyagok még itt vannak: a gyalu és a vízmérték, a
tollak a csalikhoz, a nagyítógép, a nyílhegyek. Ezeket a
darabkákat a régészeti ásatásokon előbukkanó leleteknek
látom, amelyeket aztán megszemlélnek, katalogizálnak és arra
használnak, hogy egy egykor élt életre következtessenek
belőlük.
– Mindig azt mondta, meg akarja írni az emlékiratait –
folytatja anyám. – Valamiféle beszámolót. Az összes helyről,
ahol járt. Többször is belekezdett, de most már nem érdekli.
Nem lát túl jól.
– Jó hasznát venné egy diktafonnak – jegyzem meg.
– Jaj, segítség! – csattan fel anyám. – Újabb kütyük!
 
A szél süvölt és alábbhagy, hó hullik, majd eláll. A három férfi
átjutott egy másik folyóhoz, azt remélve, hogy ott majd
könnyebben haladnak előre, de nem így történik. Egyik éjjel
George álmot lát: Isten jelenik meg előtte ragyogóan, fényesen,
jóságosan, és baráti, ám határozott hangon szól hozzá. „Nem
tudok több pisztrángot adni nektek – közli –, de ha ezt a folyót
követitek, el fogtok jutni a Grand Lake-hez. Csak ne hagyjátok el
a folyót, és én biztonságban odavezetlek benneteket.”
George beszámol a többieknek az álmáról. Legyintenek rá. A
három férfi sorsára hagyja a kenut, és elindulnak a szárazföld
belseje felé, azt remélve, visszajutnak az eredeti ösvényükre.
Túl sok idő telik el, mire valóban rátalálnak, és immár azon
botorkálnak lefelé a folyóvölgyben, ahol annak idején felfelé
haladtak, átkutatják a korábbi táborhelyeiket, hátha találnak
eldobott élelmet. Nem mérföldben, hanem napokban számolják
az utat – hány napjuk van még hátra, és hány napba telik. De ez
függ az időjárástól is, valamint a saját erőnlétüktől: hogy milyen
gyorsan tudnak haladni. Rábukkannak egy kupac penészes
lisztre, egy darab szalonnára, néhány csontra és pár
rénszarvaspatára, amit megfőznek. És egy kis doboz mustárt is
találnak, ezt belekeverik a levesbe, bátorságot merítenek belőle.
 
Október harmadik hetében a következőképpen állnak a dolgok:
Hubbard már túl gyenge ahhoz, hogy továbbmenjen.
Hátrahagyták a sátorban, takarókba csavarva, az égő tűz
mellett. A másik kettő folytatja az utat – azt remélik, kijutnak, és
segítséget küldenek neki. Hubbard nekik adta a borsóliszt
maradékát.
Havazik. Vacsorára erős teát kortyol, és csontlevest, meg egy
kis főtt irhát rágcsál, a mokaszinja maradékából – a naplójába
fel is jegyzi, hogy igazán ízletes. Most már nincs lábbelije. Csak
abban reménykedhet, hogy a többiek sikerrel járnak,
visszatérnek, és megmentik őt, legalábbis erről ír. Ennek
ellenére belekezd egy búcsúlevélbe a feleségének. Azt írja, hogy
van egy pár tehénbőr kesztyűje, és nagyon várja, hogy másnap
megfőzze és megegye.
 Ezután aludni tér, és meghal.
Néhány nappal később Wallace is kénytelen feladni
útközben. George-dzsal elválnak az útjaik: Wallace vissza
szándékozik térni Hubbardhöz a nemrég fellelt újabb
maradékkal: pár maroknyi penészes liszttel. Megtalálja a társát,
és együtt várják majd be a mentőcsapatot. De hóviharba került,
és eltévedt – pillanatnyilag egy faágakból eszkábált
menedékhelyen várja, hogy elálljon a hóesés. Elképesztően
gyenge, és már nem is éhes, tudja, hogy ez rossz jel. Minden
mozdulata lassú és céltudatos, és ugyanakkor valószínűtlen,
mintha kilépett volna a testéből, és kívülről nézné önmagát. A
nappal fehér fényében vagy a tűz vörös lobogásában – mert
még ég a tűz – a saját ujjlenyomatainak kacskaringóit egészen
csodálatosnak látja. Micsoda éles, részletes kép – úgy követi a
takaró mintázatát, mintha térkép lenne.
Korábban már megjelent előtte a halott felesége, és több
praktikus tanáccsal látta el az alvóhelye elrendezését illetően:
kényelmesebb lenne alulra egy vastagabb réteg fenyőágat tenni,
ezt mondta. Wallace néha csak a hangját hallja, néha látja is őt –
kék nyári ruhát visel, hosszú haját csillogó kontyba tűzte fel.
Tökéletesen otthonosan mozog itt, a menedék tartórúdjai
átlátszanak a testén. Wallace már nem lepődik meg ezen.
George eközben továbbra is gyalogol, kifelé igyekszik a
vadonból. Nagyjából tudja, merre tart – segítséget keres, és
visszatér velük együtt. De még nem jutott ki, még bent van. Hó
örvénylik körülötte, körbeveszi az üres, szürke égbolt – egy
ponton a saját nyomait keresztezi, és rájön, hogy körben haladt.
Túl sovány és gyenge, de sikerült elejtenie egy tarajos sült.
Megáll, hogy átgondolja: vagy visszafordul, és a saját nyomait
követve visszatér a többiekhez, hogy megossza velük a sül
húsát; vagy megeszi az egészet egymaga, és tovább megy előre.
Tudja, hogy ha visszafordul, valószínűleg egyikük sem jut ki
élve – de ha továbbmegy, legalább a lehetőség megvan rá,
legalábbis számára. Továbbhalad, a csontokat magával viszi.
 – Az a George jól tette – szólal meg apám.
 
Egy héttel később, a vacsoraasztal mellett apám újabb
agyvérzést kap. Ezúttal részlegesen elveszíti a látását mindkét
szemére, valamint a rövid távú memóriáját és a tájékozódási
képességét. Egyik percről a másikra elveszett lett, úgy
tapogatózik körbe a nappaliban, mintha még sosem járt volna
ilyen helyen. Az orvosok szerint ezúttal nem valószínű, hogy
felépül.
Telik az idő. Most már az orgona virágzik az ablak alatt, és
apám látja, legalábbis részben. Ennek ellenére azt hiszi, október
van. Mégis, az énjének a legbensőbb magja még most is jelen
van. A karosszékében ül, és próbálja megfejteni a dolgokat. Az
egyik díszpárna nagyon hasonlít a másikra, kivéve, ha van
valami támpont. Nézi, ahogy a napfény megcsillan a keményfa
parkettán – ez csak egy folyó lehet. Szélsőséges helyzetekben az
embernek a józan eszére kell hagyatkoznia.
– Itt vagyok – szólalok meg, és egy puszit nyomok száraz
arcára. Nem kopaszodott meg, a legkevésbé sem. A haja ezüstös-
fehér, mint egy fagyott kócsag.
Rám sandít a két szeme bal sarkából, az a rész működik.
– Mintha hirtelen nagyon megöregedtél volna – szólal meg.
Amennyire meg tudom állapítani, kiesett neki az utóbbi
négy-öt év és több korábbi időszak is. Csalódott bennem: nem
amiatt, amit tettem, hanem amiatt, amit nem sikerült véghez
vinnem. Nem sikerült fiatalnak maradnom. Ha sikerült volna,
megmenthettem volna őt – akkor ő is olyan maradhatott volna,
amilyen egykor volt.
Azt kívánom, bárcsak eszembe jutna valami, amivel
szórakoztathatom. Próbálkoztam már madárdalfelvételekkel,
de nem tetszik neki: emlékeztetik valamire, amit egykor tudott,
de képtelen felidézni. A történetek sem jók, még a rövidek sem,
mert mire a második oldalra érünk, már elfelejtette az elejét.
Mivé leszünk a cselekményünk nélkül?
 A zene jobb – az cseppenként adagolható.
Anyám nem tudja, mihez kezdjen, úgyhogy átrendez
mindent: a csészéket és a tányérokat, az iratokat, az
íróasztalfiókot. Most épp odakint van, gyomokat rángat ki a
kertben, zavartan, vadul. Föld és tarack repül a levegőben:
legalább ez el lesz intézve! Szél fúj, a haja kócos, repked a feje
körül, akár a toll.
Mondtam neki, hogy nem tudok sokáig maradni.
– Nem? – kérdezett vissza. – De hát teázhatnánk,
begyújthatnánk a tüzet…
– Ma nem – felelem határozott hangon.
Apám látja őt odakint, többé-kevésbé, és azt akarja, hogy
jöjjön be. Nem tetszik neki, hogy anyám az üveg túloldalán van.
Ha hagyja őt eltűnni, ha szem elől téveszti, ki tudja, hová lesz?
Lehet, hogy örökre nyoma veszik.
Megfogom apám jó kezét.
– Hamarosan bejön – mondom neki, de a hamarosan akár
egy év múlva is lehet.
– Haza akarok menni – szólal meg. Tudom, hogy semmi
értelme elmondani neki, hogy most is otthon van, mert valami
másra gondol. Úgy érti, legyen olyan, mint amilyen előtte volt.
– Most hol vagyunk? – kérdem tőle.
Ravasz pillantást vet rám: talán csapdába próbálom csalni?
– Egy erdőben – közli. – Vissza kell jutnunk.
– Itt is jó – felelem.
Ezen elgondolkodik.
– Itt nincs túl sok ennivaló.
– A megfelelő készleteket hoztuk magunkkal – válaszolom.
Ez megnyugtatja.
– De nincs elég fa. – Szorong emiatt, mindennap elmondja.
Azt állítja, fázik a lába.
– Szerzünk még tűzifát – mondom. – Kivágjuk.
Ebben nem olyan biztos.
– Sose hittem, hogy ez bekövetkezik – jegyzi meg. Nem az
agyvérzésre érti, mert nem tudja, hogy volt neki olyan. Hanem
arra, hogy eltévedt.
– Tudjuk, mit kell tennünk – felelem. – De egyébként sem
esik bajunk.
– Nem esik bajunk – visszhangozza, de kétkedően hangzik.
Nem bízik bennem, és igaza van.
 A fiúk a laborban

A fiúk a laborban nem fiúk voltak. Hanem fiatalemberek, sőt

nem is igazán fiatalok: néhányuknak már kopaszodott a
halántéka. A húszas éveikben járhattak. Ha az ember egyszerre
csak az egyikükkel beszélt, nem nevezte volna fiúnak az illetőt.
Mégis, így, csoportosan fiúk voltak. Ők voltak „a fiúk”,
idézőjelben, együtt álltak a stégen, néhányuk félmeztelenül.
Napbarnítottak voltak: akkoriban hígabb volt a napsütés, az
ózonréteg pedig vastagabb, mégis lebarnultak.
A fiúknak izmaik voltak, és széles vigyoruk, az a fajta, amit
manapság már nem látni a férfiak arcán. Az ilyen arcok még a
háborúból datálódnak – a pipa passzolt hozzájuk, meg a bajusz.
Azt hiszem, a fiúk pipáztak – rémlik egy-két pipa –, és az
egyiküknek bajsza volt. Látni a róla készült képen.
Nagyon elegánsnak láttam a fiúkat. Vagy mégsem: túl fiatal
voltam az eleganciához. Vágyott úti cél volt mindegyikük,
küldetés tárgya. Felkerekedni, hogy lássam őket, ragyogó
esemény volt – legalábbis amíg vártam rá.
A fiúk minden tavasszal megérkeztek a laborba, nagyjából
akkor, amikor megjelentek az új levelek és a púposszúnyogok. A
szélrózsa minden irányából érkeztek, minden évben mások
voltak, apámmal dolgoztak együtt. Nem tudtam biztosan, mi is
ez a munka, de izgalmas lehetett, mert maga a labor is izgalmas
hely volt. Minden olyan helyet, ahová nem jártunk gyakran,
izgalmasnak találtunk.
Az egy kilométerre fekvő, öt házból álló faluban eszkábált
nehéz, fa evezős csónakkal jutottunk el oda – anyánk ügyesen
evezett –, vagy pedig egy kanyargós gyalogösvényen, kidőlt
fákon, tuskókon át, sziklákat kerülgetve, pocsolyákon keresztül,
ahol csúszós deszkákkal takarták le a tőzegmohát; belélegezve a
nedves fa és a lassan rothadó levelek szagát. Gyalogszerrel túl
messze volt rövid lábaink miatt, így legtöbbször csónakkal
mentünk.
A labort rönkfákból építették – hatalmasnak tűnt, bár a két
fennmaradó fényképen rozoga viskónak látszik. Ennek ellenére
volt egy szúnyoghálós verandája, tuskókból épített korláttal.
Odabent csupa olyan holmit tartottak, amihez nem nyúlhattunk
– palackok, tele veszedelmes folyadékkal, amelyben fehér
pajorok lebegtek, hat apró elülső lábukat imádkozó ujjak
módjára kulcsolva össze; a parafa dugóknak méregszaguk volt,
és valóban méreggel voltak átitatva; tálcák, amelyekre
kiszárított rovarokat tűztek fel hosszú, vékony, csinos fekete
fejű gombostűkkel. Ez mind olyan tiltott volt, hogy
beleszédültünk.
A laborban elbújhattunk a jégveremben, ebben a
félhomályos és titokzatos helyiségben, ami belülről mindig
nagyobbnak tűnt, mint kívülről, és ahol csend honolt, és
rengeteg fűrészpor, hogy hidegen tartsa a jégtömböket. Néha
találtunk odabent egy doboz elpárolgott tejet, a tetején
zsírpapírral letakart lyukakkal; máskor egy gondosan
megőrzött vajdarabot vagy szalonnavéget; néha egy-két halat,
kifilézett csukát vagy tavipisztrángot lepattogzott zománcú
süteményes tányéron.
Hogy mit kerestünk odabent? Igazából nem volt mit csinálni.
Azt játszottuk, hogy eltűntünk – hogy senki sem tudja, hol
vagyunk. Ez már önmagában is furcsán felvillanyozó volt.
Azután kimenünk, otthagytuk a csendet, visszatértünk a
fenyőtűillatba és a partot nyaldosó hullámok morajába, anyánk
hangja minket szólongatott, mert ideje volt visszaülni a
csónakba és hazaevezni.
 
A fiúk a laborból fogták a jégveremben látott halakat, és
megfőzték őket vacsorára. Ők főztek magukra – ezt is szokatlan
dolog volt tudni róluk –, mivel egy nő sem akadt a környéken,
aki ezt megtette volna. Sátorban aludtak, nagy
vászonsátrakban, kettesével-hármasával – felfújható
gumimatracokon és nehéz hálózsákokban. Sokat viccelődtek,
vagy talán csak szeretem ezt hinni. Van egy fotó róluk, alvást
színlelnek, csupasz lábuk kilóg a sátorból. A lábakhoz tartozó
fiúk neve Cam és Ray volt. Csak nekik volt nevük.
Vajon ki készítette ezeket a fényképeket? És miért? Apám?
Vagy ami érdekesebb, anyám? Úgy gondolom, nevetett,
miközben fotózott – úgy gondolom, hülyéskedtek, játszottak.
Talán valamiféle ártatlan flört is zajlott, amit csak bátorított az,
hogy mindenki tudta, semmiféle következménye nem lesz.
Anyám ragasztotta be a fiúkat a fényképalbumába, és ő írta
alájuk: „A fúk.” „A fiúk a laborból.” „Cam és Ray »alvás« közben”.
 
Anyám az ágyában fekszik, már egy éve. Bizonyos tekintetben
ez az akarat diadala. Fokozatosan elveszítette a látását, már
nem tudott egyedül sétálni menni, mert folyton elesett, mindig
el kellett kísérnie valakinek, valamelyik idős barátnőjének, de
ha ketten indultak útnak, egymásba karolva, olyankor is
előfordult, hogy megbotlott, és esetleg magával rántotta a
kísérőjét is. Párszor belilult a szeme, és végül eltörte egy
bordáját – az ágya mellett álló éjjeliszekrényre esett rá, és
valószínűleg órákat töltött a padlón, kínok között
feltápászkodva, majd újra visszazuhanva, mit egy
befőttesüvegbe zárt bogár. Próbált visszajutni az ágyába, végül
a nő talált rá, akit minden tiltakozása ellenére felfogadtak, hogy
napközben vigyázzon rá.
Ezután már félt sétálni, bár sosem említette, utána dühös lett
a saját félelmére. Végül pedig lázadni kezdett. Minden ellen
lázadt: a vakság, a korlátozások, az esések, a sérülések, a
félelem ellen. Nem akarta, hogy bármi köze legyen a
nyomorúság ezen forrásaihoz, és visszavonult a takaró alá. A
témaváltás egy módja volt ez.
 Mostanság már akkor sem tudott volna járni, ha akar: az
izmai túlságosan legyengültek. De a szíve mindig is erős volt, és
életben tartja. Hamarosan betölti a kilencvenkettőt.
A jobb oldalán ülök le, az a jó füle: a másikra teljesen
megsüketült. A jobb füle és a tapintása volt a két utolsó
kapcsolata a külvilággal. Egy ideig azt hittük, a szaglása még
megmaradt, csokrokat hoztunk neki – csakis illatos virágokból,
rózsából, fréziából, lángvirágból és szagos bükkönyből –, és az
orra alá dugtuk.
– Tessék – mondtuk. – Ugye milyen finom az illata?
Semmit sem felelt. Egész életében kevesebbet hazudott, mint
a legtöbb ember, jóval kevesebbet: azt is mondhatnánk, hogy
soha. Olyankor, amikor a hazugság lett volna ildomos, néma
maradt. Egy más típusú anya azt felelte volna: „Igen, nagyon
finom, köszönöm szépen!” De ő nem ezt mondta.
– Nem érzel semmiféle szagot, igaz? – kérdeztem tőle végül.
– Nem – ismerte be.
Az oldalán fekszik összegömbölyödve, lehunyt szemmel, de
nem alszik. A zöld gyapjútakarót állig felhúzta. Csak az ujja
hegye lóg ki: aszott ujjak, szinte már csak csont, apró ökölbe
szorítva. A kezeit szét kell feszíteni és meg kell masszírozni, ez
nem egyszerű, olyan erővel szorítja össze őket. Mintha egy
láthatatlan kötélbe kapaszkodna. Egy kötélbe egy hajón, egy
kötélbe egy sziklán – egy kötél, amelybe muszáj
belekapaszkodnia, hogy ne zuhanjon a mélybe a fedélzetről,
hogy fel tudjon mászni.
A jó fülét fordítja a párna felé, kizárja a külvilágot.
Gyengéden megfordítom a fejét, hogy halljon.
– Én vagyok az – szólalok meg. A fülébe beszélni olyan, mint
megszólalni egy hosszú, keskeny alagút végében, amely a
sötétségen át egy olyan helyre vezet, amit nem igazán tudok
elképzelni. Mit csinál odabent egész nap? Egész nap, egész éjjel.
Mire gondol? Unatkozik, szomorú, mi folyik ott valójában? A
füle az egyetlen kapocs a titkos tevékenységek egész világához –
olyan, mint egy gomba, egy rövid életű, sápatag jel, ami felüti a
fejét a föld alól, hogy mutassa, az egymáshoz kapcsolódó
gombafonalak hatalmas hálózata még mindig él és virul odalent
a mélyben.
– Tudod, ki vagyok? – mondom bele a fülbe. Még úgy is néz
ki, mint egy gomba.
– Igen – feleli, és tudom, hogy igazat mond: mint említettem,
anyám nem hazudik.
Az ilyen alkalmakkor az a dolgom, hogy meséljek neki. A
történetek, amelyeket leginkább hallani akar, róla szólnak,
amikor fiatalabb volt, sokkal fiatalabb. Ezeken mosolyog –
időnként még ő is bekapcsolódik. Már nem bőbeszédű, nem
képes egyedül végigvinni a cselekményt, de tudja, mi történik,
vagy mi történt régen, és képes végigmondani egy-két
mondatot. A feladatomban akadályoz, hogy csak azokat a
történeteket tudom visszaidézni, amelyeket egykor ő maga
mesélt el nekem, és ezeknek véges a száma. Az izgalmas
történeteket szereti a legjobban, amelyek erősnek mutatják őt,
ahol a körülmények ellenére eléri, amit akar, illetve a
vicceseket.
– Emlékszel még a fiúkra a laborból? – kérdem tőle.
– Igen – feleli. Ez azt jelenti, hogy tényleg emlékszik rájuk.
– Cam és Ray volt a nevük. Sátorban laktak. Van egy fotó
róluk, ahol kidugják a lábukat. Emlékszel rájuk? Arra a nyárra?
Azt mondja, emlékszik.
 
Nehéz magam elé képzelni, milyen volt anyám akkoriban. Nem
is: csak az arcát nehéz magam elé képzelni. Az arcára annyi
későbbi másik változat rakódott rá üledékként, hogy nehezemre
esik magam előtt látni azt a másik, korábbi arcot. Még a fotókon
sem az látszik, amire emlékszem. De a lényeget fel tudom
idézni: a hangját, a szagát, hogy milyen érzés volt nekidőlni, a
megnyugtató csörömpölését a konyhában, még az éneklését is,
mert akkoriban sokat énekelt. Régen templomi kórussal is
szerepelt, jó hangja volt.
Még az egyik dalra is emlékszem. Legalábbis egyes részeire:
 
Fújj, fújj, édes, halk nyugati tenger szele,
Jöjj vissza a nem tudom, miből, ta tam,
Át a nem tudom, min, ta tam,
Fújd vissza hozzám, itt a helye,
Míg az én kicsikéim, az én szépségeim alszanak…
 
Mindig azt gondoltam, hogy anyám örömében énekel, de
valójában nyilván azért tette, hogy elaltasson minket. Néha nem
voltam hajlandó elaludni, bár alvást színleltem. Azután
titokban feltámaszkodtam a párnán, és átlestem a fal egyik
göcsörtös lyukán. Szerettem nézni a szüleimet olyankor, amikor
ők nem tudtak róla. „Szemmel tartom”, mondogatta mindig
anyám a keménytojásra vagy a sülő kekszre, de még ránk,
gyerekekre is. Ebből az következett, hogy a megfigyelésnek
oltalmazó hatása van, ezért én is szemmel tartottam a
szüleimet. Így biztonságban voltak.
A bátyám nyughatatlan volt, tervei voltak, fent akart
maradni, hogy azokkal foglalkozzon, fűrészelnie és kalapálnia
kellett. Több pohár vízre volt szüksége, utána pedig azt akarta
megtudni, hány óra, és még mennyi idő, amíg reggel lesz.
Anyám bizonyára enyhe kétségbeesésében énekelt nekünk,
abban a reményben, hogy az este kis részét sikerül elkerítenie
saját magának. Ha sikerült neki, az asztalnál ült a
petróleumlámpa fényében, és kártyázott apámmal.
Voltak esték, amikor apám nem volt ott. Sokáig dolgozott a
laborban, és már szürkületben tért haza, vagy többhetes
gyűjtőútra indult. Olyankor anyám magára maradt. Az estéket
olvasással töltötte, miközben odakint baglyok huhogtak, és
búvármadarak sikoltoztak gyászosan. Vagy leveleket írt a távol
lévő szüleinek és húgainak, ezekben beszámolt az időjárásról és
a hét eseményeiről, de az érzéseiről soha. Ezt onnan tudom,
hogy én magam is kaptam tőle hasonló leveleket, miután
felnőttem, és elköltöztem.
Vagy a naplójába írogatott. Vajon miért vette a fáradságot,
hogy naplót vezessen? A húgával a páros esküvőjük előestéjén
máglyát raktak a naplóikból, és anyám ezt a szokását egész
életében megtartotta. De minek leírni a szavakat, ha úgyis
elpusztítja őket? Lehet, hogy karácsonyig tartogatta a naplókat,
hogy az év fontos eseményeit beleszőhesse a karácsonyi
jókívánságaiba. Azután újévkor eltörölte az óévet, és újrakezdte.
Leveleket is elégetett.
Sosem kérdeztem tőle, mi oka van erre. Úgyis csak annyit
felelt volna: „így kisebb a rendetlenség”, ami részben igaz is
volt. Szerette tisztázni a helyzetet, ahogy ő fogalmazott – de
azért nem maradéktalanul.
Emlékszem, hogy milyen volt írás közben a lámpa lágy
fényben kirajzolódó tarkója, a haja, a válla íve. De az arcára
nem emlékszem.
De a lábára viszont tisztán, a szürke flanelnadrágjára, de
csakis egy napszakból: késő délután, amikor a nap már
alacsonyan járt az égen, a fény sárga sugarakban tört át a fák
között, és megcsillant a vízen. Abban az órában végigsétáltunk a
tóra néző hegyoldalon, odáig, ahol egy szokatlan tárgy állt. Egy
kis, pirosra festett betontalapzat volt. Csak a telekhatárt jelölte,
de akkoriban emberfeletti erővel ruháztam fel, olyan volt
számomra, mint egy oltár.
Itt vártuk apánkat, hogy visszatérjen a laborból. Ültünk a
foltokban mohos, meleg kövön, ami száraz időben törékeny
volt, eső után pedig puha, és füleltünk, mikor halljuk meg a
motorcsónak hangját, emiatt csendben kellett maradnunk, és én
anyám flanelbe bújtatott lábának dőltem. Meg a
bőrbakancsának. Lehetséges, hogy azért emlékszem jobban a
bakancs kidolgozására, gyűrődéseire, a fűzőjére, mint anyám
arcára, mert a bakancs mit sem változott. Egy pillanatban aztán
nyoma veszett – anyám nyilván kidobta –, de egészen addig
változatlan maradt.
Ez a szertartás – a séta a domboldalban, az a nyugtalanító
vörös talapzat, a várakozás, a nekidőlés, a csendben maradás –,
bizonyára ez az, ami miatt apánk sziluettje előbukkant a nap
előtt, és nőttön nőtt, ahogy a csónak a kikötő felé közeledett.
 
Időnként néhány fiú is visszajött apámmal a laborból, hogy
velünk vacsorázzon. A vacsora fő fogása általában hal volt. Nem
volt más választás, csak a vagdalthúskonzerv vagy a sózott
marhahús, esetleg a bacon, vagy, ha mázlink volt, valami
tojásból és sajtból készült étel. Háború volt, minden húsfélét
jegyre adtak, a halhoz ellenben könnyű volt hozzájutni. Anyám,
amikor még kézben tartotta a történéseket, mindig azt mondta,
ha társaságot várunk, csak leviszi a horgászbotot a stégre, és
behajítja párszor a horgot. Ennyi az egész. Félórán belül elég
csukát fogott a vacsorához.
– Azután fejbevertem őket – mesélte anyám később a
barátainak, a városiaknak –, és kész! A belsőségeket mindig a
tóba dobtuk, nehogy a medvék kiszagolják. – Ilyenkor felvágott,
épp csak egy kicsit: a barátnői őrültnek tartották, amiért
felment oda, az isten háta mögé, két kisgyerekkel. De nem
használták azt a szót, hogy őrült, azt mondták helyette: bátor.
Anyám ilyenkor elnevette magát.
– Á, bátor! – ismételte el, ami annyit jelentett, hogy neki nem
volt szüksége bátorságra, mivel nem félt.
Talán Cam és Ray is eljöttek vacsorára, és halat ettek.
Nagyon remélem. Ők ketten egy regény szereplői, amit én
sosem olvastam. Nincs róluk valódi emlékem, de tizenkét vagy
tizenhárom évesen szerelmes lettem a fotóikba. Cam és Ray
túltettek a filmsztárokon, mert valóságosabbak voltak,
legalábbis a fotóik. Akkor még nem ismertem azt a szót, hogy
szexibb, de az is igaz volt rájuk. Csupa életnek tűnt mindkettő,
kalandvágyónak és viccesnek láttam őket.
Most odafent vannak, a házamban. Gondjaimba vettem őket,
a többi fotóalbummal együtt, miután anyám teljesen megvakult.
Az összes fotó fekete-fehér, bár a régebbieknek van egy
barnás árnyalatuk. Az időszak, amit felölelnek, 1909-től, anyám
születésének évétől 1955-ig tart, amikor úgy tűnt, feladta. De a
két dátum között aprólékos gonddal járt el. A levélégetés és a
naplómegsemmisítés ellenére, annak dacára, hogy mindig
eltűntette a nyomait, azért bizonyára ő is akart egy szemtanút,
ami rögzíti könnyed lépteinek nyomát az időn át. Vagy néhány
elszórt morzsát itt-ott, az ösvény mentén, bárkinek, aki a
nyomában jár, és megpróbál rátalálni.
Minden egyes fotó alatt ott áll anyám akkurátus kézírása
fekete tintával a szürke oldalakon. Nevek, helyek, dátumok. A
borítón a nagyszüleim láthatók ünneplőben az első autójuk, egy
Ford mellett, büszkén feszítenek fehér falú házuk előtt Új-
Skóciában. Azután ott van több idős nagy-nagynéni, nyomott
mintás ruhákban, a napfény vetette árnyék elmélyíti a
szemgödrüket, a homlokuk ráncait, és apró bajuszt rajzol az
orruk alá. Anyám szalagokkal díszített csecsemőként lép színre,
majd átváltozik csipkegalléros ruhájú, göndör kislánnyá, azután
fiús, overált viselő nagyobbacska lánnyá. Addigra a húgai és az
öccsei is felbukkannak, és ők is egyre nagyobbak. A nagyapám
katonaorvosi egyenruhát visel.
– Te elkaptad 1919-ben a spanyolnáthát? – kérdezek bele
anyám fülébe.
Csend van.
– Igen.
– Anyád is elkapta? A testvéreid? Apád? – Úgy tűnt, mind
átestek rajta.
– Téged ki ápolt?
Újabb csend.
– Apám.
– Biztosan értett hozzá – jegyzem meg, mivel egyikük sem
halt bele, akkor még nem.
Kisebb szünet, míg anyám gondolkodik.
 – Azt hiszem, igen.
Anyám harcolt az apja ellen, de ennek ellenére szerette.
Makacs ember volt, mondogatta mindig anyám. Erős akaratú.
Egyszer azt is megjegyezte, hogy ő túlságosan hasonlít az
apjára.
 
Anyám most tinédzser, lányok sorában bolondozik a
tengerparton, hosszú szárú fürdőruhát visel, és csíkos felsőt,
átkarolják egymás vállát. Fiatalság bolondság, ez áll a
tengerparti lánycsapat alatt. Anyám látható középen. A nevek
oda vannak írva alájuk: Jessie, Helene, „Én”, Kae, Harc a vihar
ellen. A fotóalbum első éveiben mindig így utal önmagára: „Én”,
idézőjelben, mintha egy írásos véleményt idézne arról, hogy
valóban azonos önmagával.
Egy újabb perspektíva: ezúttal egy lóval dugják össze az
orrukat, anyám kezében kantár. Alatta ez állt: Dick és „Én”. A
lovakról szóló történetek most népszerűek nála, újra és újra
elmesélhetem őket. A lovak neve Dick és Nell volt. Nell könnyen
megijedt, ráharapott a zablára, és elvágtatott anyámmal, aki
lecsúszott a nyeregből. A ló a halálba is vonszolhatta volna, és
akkor én sem születtem volna meg. De nem így történt, mert ő
kapaszkodott az életéért, mondogatta mindig.
– Emlékszel Dickre?
– Igen.
– Emlékszel Nellre?
– Nellre?
– Elrohant veled. Az életedért kapaszkodtál rajta, emlékszel?
Most mosolyog. Odabent, a hosszú, sötét alagút végén, ami
elválaszt minket egymástól, újra ott vágtat vadul a mezőkön át,
a virágzó almafák alatt, az életéért kapaszkodik a gyeplőbe és a
nyeregkápába, a szíve vadul kalapál rémült boldogságában.
Vajon érzi most az almavirágok illatát odabent, ahol van? Érzi a
levegőt az arcán, ahogy átrohan rajta?
– Sose hagyd nyitva a pajta ajtaját – tanította az apja. – Ha a
ló megugrik, a pajta felé indul, és könnyen nekimehet veled az
ajtófélfának, amikor bevágtat. – És íme, az anyja odafigyelt, nem
hagyta nyitva az ajtót, mert Nell a pajta előtt megtorpan,
reszketve, tajtékosan, habzó szájjal, forgó szemmel. Anyám lazít
a szorításon, elengedi a gyeplőt, leszáll. Mindketten
megnyugodnak. A történet boldog véget ér.
Anyám imádja a happy endeket. Korábban egész életében, az
én egész életemben minden olyan mesét, ami másként
végződött, gyorsan visszatett a polcra. A szomorú történeteket
igyekszem nem elmesélni neki. De akadnak olyanok is,
amelyeknek hiányzik a vége, illetve én sosem hallottam, és
amikor beléjük botlok a történetekkel teli láthatatlan
mappájában, amit a látogatásaim során mindig magammal
hordok és előveszek, erőt vesz rajtam a kíváncsiság, és
kérdezgetni kezdem anyámat, mert tudni akarom, mi történt.
De ő tartja magát. Nem mondja el.
Azok közül, akiket szeret, akik egyidősek vele, már sokan
meghaltak. A többségük halott. Szinte alig maradtak. Anyám
minden halálról tudni akar, amint bekövetkezik, de azután
többé nem hajlandó emlegetni ezeket az embereket.
Biztonságosan elraktározta őket valahol a fejében, úgy, ahogy
neki tetszik. Visszateszi őket az időnek azon rétegébe, ahová
tartoznak.
 
Itt van újra, téli öltözékben – keskeny karimájú cloche kalap,
kabát feltűrt szőrmegallérral, a húszas évek flapper stílusa:
„Én”, fánkevés közben. Ezt egy barátnője készíthette róla a
főiskolai évei alatt. Kiérdemelte azokat az éveket, megdolgozott
értük, összegyűjtötte a pénzt. Tombolt a nagy gazdasági
világválság, így nem lehetett könnyű. Egy otthonától távoli
főiskolát választott, hogy ne ellenőrizze és korlátozza az apja,
aki amúgy is túlságosan frivolnak tartotta őt ahhoz, hogy
felsőoktatási intézménybe járjon. Ott aztán szakadatlan
honvágy kínozta. De ez nem akadályozta meg a
gyorskorcsolyázásban.
Itt egy többéves szünet következik, és anyám most férjhez
megy. Az esküvői csoport a nagy, fehér ház tornáca előtt áll,
amelyet a három húga közül a legkisebb díszített fel
virágfüzérekkel. Az a húg végigsírta a szertartást. A másik húga
az esküvő résztvevője, mivel ő is ugyanakkor megy férjhez.
Apám hátul és oldalt felnyírt frizurával, szétvetett lábbakkal áll,
nekikészül, elgondolkodó arcot vág. Nagynénik, nagybácsik,
szülők, fivérek és nővérek csoportosulnak körülöttük.
Ünnepélyesnek látszanak. 1935-öt írunk.
Ezen a ponton anyám a képaláírásokban többé már nem
„Én”-ként szerepel, helyette a monogramjával jelöli magát – az
új monogramjával. Vagy teljesen lehagyja a nevét.
Itt jön a házasélet. A legfőbb események közül hiányzik
néhány. A nászút kalandozás volt egy kenuban, anyám előtte
sosem ült ilyen járműben, de hamar elsajátította minden
csínját-bínját, igaz, erről nincsenek fényképek. Hamarosan
felbukkan a bátyám egy batyu formájában, azután
mindhárman láthatók az erdőben. Sátorban laknak, miközben
apám rönkházat épít nekik a szabad óráiban, amikor épp nincs
a laborban. Anyám tábortűzön főz, és a tóban mosogat, és a
szabadidejében gyakorolja az íjászatot – itt éppen ez látható –,
vagy szürke szajkókat etet a kezéből, vagy elmosódott folt a
képen, ahogy belecsobban a jéghideg vizű tóba.
A rönkház már megépült, mire én megszülettem. Belül
faborítású volt, három hálószobás: egy apámnak és anyámnak;
egy kicsi a bátyámnak és nekem, ahol lécekből ácsolt emeletes
ágyban aludtunk; egy pedig a vendégeknek. A legtöbb képen,
amit a fejemben őrzök a házról, a padló látszik, mivel ott
töltöttem az időm nagy részét: rajta vagy a közelében.
Hangfelvételem is van róla: a szél a vörösfenyők között, egy
közeledő motorcsónak hangja a távolból. A bejárat mellett egy
fémdarab hevert: anyám nagyot ütött rá egy karóval, ha a
vacsora tálalva volt. Bármikor hallom magamban a hangját,
amikor csak akarom.
A rönkház már nincs meg. Lebontották, valaki egy sokkal
flancosabb házat épített a helyén.
De most itt áll előtte anyám, és egy szürke szajkót etet. Már
messzire került a lovak, a Fordok és a virágmintás nagynénik
világától. A rönkházhoz csak egy keskeny nyomtávú
vasútvonalon vagy egy nemrég épült, egysávos kavicsos úton
lehet eljutni, utána pedig csónakon vagy gyalogösvényen halad
tovább az ember. Körülötte ott a hatalmas, ágas-bogas,
medvéktől hemzsegő erdő. Kint, a tavon, a hideg, veszélyes
tavon tanyáznak a búvármadarak. Néha farkasüvöltés hangzik
fel, olyankor a kutyák az apró falucskában nyüszítenek és
vinnyognak.
Addigra már a labor is megépült. Még a rönkház előtt. Ez
volt a fontossági sorrend.
 
Cam és Ray bizonyára különlegesen fontos volt anyámnak, mert
sok kép készült róluk. Feltűnnek a labor stégjén, a sátrukban és
a rönkökből összerótt labor lépcsőin ülve. Egy másik fotón
biciklivel láthatók. Nyilván magukkal hozták a vonaton, de
vajon miért? Az erdőben nem volt olyan hely, ahol biciklizni
lehetett volna.
Talán a faluba bicikliztek be a nyers, új kavicsos úton. Az
nem kis teljesítmény lett volna. Vagy talán gyűjtőkörútra
mentek, valahová, ahol szintben futnak az ösvények, mert a
biciklik komoly felszereléssel vannak megpakolva:
hátizsákokkal, batyukkal, vászontáskákkal, az oldalukról
kormos tábori főzőedények lógnak. A fiúk a megpakolt
bicikliken egyensúlyozva állnak, és megvillantják a háborús
mosolyukat. Nincs rajtuk felső, közszemlére teszik
napbarnította bőrüket és izmaikat. Milyen egészségesnek
tűnnek!
– Cam meghalt – jegyezte meg egyszer anyám, amikor együtt
néztük végig ezeket a fotókat – amikor még látott. – Elég
fiatalon. – Megszegte a szabályt, hogy nem meséli el a
történetek boldogtalan befejezését, tehát ez a halál mélyen
érinthette.
– Miben? – kérdeztem.
– Volt valami betegsége. – Anyám sosem pontosította a
betegségeket: a megnevezésük a szemében egyenlő volt a
megidézésükkel.
– És Rayjel mi lett?
– Valami történt vele – felelte anyám.
– Harcolt a háborúban?
Csend támadt.
– Nem tudom biztosan.
Nem tudtam megállni.
– A háborúban esett el? – Ha Ray túl fiatalon halt meg, ez
tűnt a megfelelő halálnemnek. Hősi halált képzeltem el neki.
De anyám elnémult. Nem akarta elmondani. Egy halott fiú
elég volt arra a napra.
 
Az utolsó alkalom, amikor anyám átlapozta a fotóalbumát – az
utolsó alkalom, amikor még látta –, nyolcvankilenc éves
korában jött el. Apám akkor már öt éve halott volt. Anyám
tudta, hogy meg fog vakulni – azt hiszem, még utoljára végig
akart nézni mindent: saját magát, apámat, azokat az éveket,
amelyek most biztosan távolinak, gondtalannak és fényesnek
tűntek a szemében.
Egészen közel kellett hajolnia a lapokhoz: nemcsak a látása
romlott meg, hanem a fotók minősége is. Megfakultak,
elhalványultak. Sietve végiglapozott a kisgyermekkorán,
mosolygott önmagán a fürdőruhás lányok között, azután megint
másképp mosolygott az esküvői fotója láttán. A labor stégjén
összegyűlt fiúk fotója felett elidőzött.
– Itt vannak a fiúk – szólalt meg. Lapozott egyet: apám felfelé
nézett rá, a kezében egy lécet tartott, amin egy hatalmas
tavipisztráng lógott.
 – Azt nem bántam, ha nekem kellett kifogni őket – jelentette
ki anyám –, de a halpucolásnál meghúztam a határt. Ez volt a
megállapodásunk apáddal: mindig ő belezte ki a halakat. –
Tényleg voltak ilyen megállapodásaik: ki mit csinál. Úgy nőttem
fel, hogy ezeket természeti törvényeknek hittem. Újdonság volt
számomra, hogy bizonyos megállapodásokat anyám
kezdeményezett.
Azután megemlített valamit, amiről még sosem beszélt
nekem.
– Egyik nyáron – mesélte – egy indus jött a laborba.
– Egy indus? Úgy érted, egy indián a tóról? – Éltek arrafelé
indiánok, prémvadászok, halászok, akik néha elsodródtak
mellettünk a kenuikkal. Nem sok benzin jutott az embereknek a
háború idején. Manapság az indiánok már motorcsónakon
járnak.
– Nem – felelte anyám. – Egy indiai, Indiából.
Apámra vallott volna, ha ilyen képtelen asszisztenst vesz
maga elé. Nem látta volna előre, milyen nehézségei adódhatnak
egy indiainak, mivel neki sosem adódtak nehézségei.
Mindenkit, aki komolyan vette a bogarakat, a barátjának
tekintett. De mi van, ha ez az indiai vegetáriánus hindu? Mi
van, ha muzulmán? Odafent északon folyton bacont ettünk. A
füstölt bacon sokáig elállt, és jól jött, ha sütöttünk valamit:
tojást, ha épp akadt, vagdalthúst, halat. A zsírját pedig a
bakancsra kentük. De vajon mihez kezdett volna egy muzulmán
a baconnel?
– Kedves ember volt? – kérdeztem anyámtól. – Ez az indiai? –
Fénykép nem készült róla, ebben biztos voltam.
– Gondolom – felelte anyám. – Elhozta magával a fehér
teniszruháját. Meg a teniszütőjét.
– De hát miért?
– Nem tudom – válaszolta anyám.
De én tudtam. Az Indiából érkezett fiatalember nyilván azt
hitte, vidékre megy – abban az értelemben, amit ez a szó
máskor, másutt jelentett. Egy angol vidéki ház jelent meg előtte,
ahol vadászhat, lovagolhat és teázhat a kertben, sétálhat a
növények között, és még teniszezhet is.
Nyilván kiváló oktatásban részesült, ha bekerült a fiúk közé
a laborba, tehát egy gazdag és befolyásos indiai család sarja
lehetett, akik sok szolgát alkalmaznak. A család bizonyára
különcnek tartotta, amiért a rovarok tanulmányozásának
szenteli az idejét, de sok jó családból való angol fiú tett
hasonlóképpen a múltban, például Darwin.
De ők nem egy északi erdőségben tették mindezt. Vajon hogy
tévedt ilyen messzire ez az ifjú indiai, egy másik kontinensre,
ott pedig az ismert világ peremére?
– Melyik évben volt ez? – faggattam anyámat. – A háború
alatt? Én már megszülettem? – De anyám nem emlékezett rá.
 
Akkoriban történt – amikor még tudott járni, de egyre
gyakrabban esett el –, hogy mesélt nekem egy másik dologról is,
amit még sosem említett. Van egy visszatérő álma, mondta –
ugyanaz az álom újra és újra. Megrémíti és elszomorítja, bár ezt
nem tette hozzá.
Az álomban anyám egyedül sétált az erdőben, egy kis folyó
partján. Nem tévedt el, de nem volt a környéken senki más,
egyetlen olyan ember sem, akinek mellette kellett volna lennie.
Sem apánk, sem a bátyám, sem én; a saját testvérei, a barátai és
a szülei sem. Nem tudta, hová tűntek. Teljes csend honolt: se
madárdal, se vízcsobogás. A feje felett semmi, csak az üres,
kéklő ég. Egy magas rönktorlaszhoz érkezett a folyó mentén,
ami elállta az útját. Kénytelen volt felmászni a csúszós
farönkökön, egyre feljebb kapaszkodott, fel, a levegőbe.
– És azután mi történt? – kérdeztem.
– Itt a vége – felelte. – Itt felébredek. De azután újra ugyanezt
álmodom.
Az egyik kérdés, ami felmerül, az álomra vonatkozik – vajon
miért álmodta ezt anyám? Sokat tűnődtem ezen. De a másik
kérdés, ami csak most ötlött fel bennem, a következő: vajon
miért mesélte ezt el nekem?
Egy másik furcsaság. Egy borítékban, néhány kósza fotó
mellett a tóról, a csónakról, a laborról, amelyek nem kerültek be
az albumba, találtam pár lapot anyám naplójából. Tehát
mégsem égetett el minden oldalt, néhányat megmentett.
Kiválasztotta, kitépte, megóvta őket a pusztulástól. De miért épp
ezeket? Alaposan áttanulmányoztam őket, de nem tudtam
rájönni. Nem számoltak be drámai eseményekről, nem
jegyeztek fel rájuk semmi figyelemreméltót. Talán ez egy
üzenet, amit nekem hagyott? Vagy csupán véletlen? Miért kell
megőrizni egy lapot, amire csak annyit írt: Egy igazán gyönyörű
nap!!!?
 
Most négy évvel később van, és anyám sokkal öregebb.
– Nekünk hosszú idő adatik meg – jegyezte meg egyszer, ezt
a családja nőtagjaira értette. Azután még hozzátette: –
Kilencvenéves kor után az ember minden évben tízet öregszik.
– Előre látta, hogy egyre gyengébb lesz majd, egyre
pergamenszerűbb, egyre susogósabb, és így is történt. De még
mindig mosolyog. És még mindig hall az egy jó fülével.
Elfordítom a fejét, hogy beszélhessek hozzá.
– Én vagyok az – szólalok meg. Elmosolyodik. Már nem sokat
beszél.
– Emlékszel Dickre és Nellre? – kezdek bele. A két ló, ez
általában megbízható téma.
Semmi reakció. A mosolya elhalványul. Másik történetet kell
választanom.
– Emlékszel az indiaira? – kérdem.
Csend támad.
– Milyen indiaira?
– Az indiaira, aki egyik évben odajött a laborba. Amikor fent
laktatok északon, emlékszel? Indiából jött. Volt nála egy
teniszütő. Te meséltél nekem róla.
 – Én?
Az indiai számára nincs remény. Nem fog feltámadni, ma
biztos nem. Mással próbálkozom.
– Emlékszel Camre és Rayre? Vannak fotóid róluk, az
albumodban. Bicikliztek. Emlékszel rájuk?
Hosszú szünet.
– Nem – feleli végül anyám. Ő sosem hazudik.
– Sátorban aludtak – folytatom –, és kilógott belőle a lábuk.
Te fotóztad le őket. Cam fiatalon halt meg. Beteg volt.
Elfordítja a fejét a párnán, eltakarja a jó fülét. A szemét
lehunyja. Itt a beszélgetés vége. Újra odabent van, messze, a
legendák idejében. Vajon mit csinál? Merre jár? A fák között
vágtat lóháton, dacol a viharral? Vajon újra önmaga?
 
A fiúk sorsa most rajtam áll. És az indiai fiatalemberé is.
Elképzelem, ahogy leszáll a kisvonatról, egy hatalmas,
bőrborítású bőröndöt cipel, a hóna alatt teniszütő. Vajon mi
lehetett a bőröndben? Csodaszép selyemingek. Finom
kasmírzakók. Sportosan elegáns cipők.
Elindul lefelé a csikorgó kavicson a falu stégje felé. Azután
csak áll ott. A bosszankodás – ami minden megtett kilométerrel
fokozódott a végeérhetetlen erdőségeken, a tőzeglápokon át,
ahol a halott fenyők térdig állnak a vízben, megfeketedve,
csupaszon, mintha megégtek volna; a gránitba robbantott
lyukakon át; a csukott ablakhoz hasonlóan kék és üres tavak
mellett, amit újabb erdőségek, lápok és tavak követtek –, ez a
bosszankodás úgy terül rá, mint egy háló. A lelke érzékeli az
előtte elterülő üres tér vonzását: a végtelen fákét, a végtelen
sziklákét, a feneketlen vízét. Fennáll a veszély, hogy az indiai
elpárolog.
Máris felhőkben támadnak rá a púposszúnyogok. A
legszívesebben sarkon fordulna, és a távolodó vonat után
rohanna, utána kiáltana, álljon meg, mentsék meg, vigyék haza,
vagy legalábbis egy városba, de nem teheti.
 A laborból – nem mintha egyelőre tudná, merre van a labor
– már elindult egy motorcsónak. Nem gyors, nem flancos. Egy
kezdetleges, fából eszkábált csónak. A fiatalember látott már
hasonlót, de sosem gazdag helyeken. A csónak feléje tart a sima
vízen, amely vakítóan veri vissza a lenyugvó nap fényét. A
csónakban egy férfi ül, aki nyilvánvalóan egy parasztember:
köpcös, viseltes nemezkalapot visel, öreg khaki dzsekit, és most
már látni egy széles, ravasz paraszti vigyort. Ez hát a szolga,
akit elé küldtek, hogy segítsen a bőröndöt cipelni. A vidéki
házat az ápolt gyeppel és a teniszpályákkal talán az erdő mélye
rejti ott, a domb mögött, vagy a másik domb mögött, mind
meglehetősen egyformák.
A férfi a csónakban apám. Fát aprított, majd miután
megjavította a szivárgó léket a csónakon, gyorsan birkózott még
egyet a motorral, amit egy olajos zsinórt megrántva lehetett
beindítani. Kétnapos borostát visel, széles kezén és a ruháján
fanedv és olaj foltjai sötétlenek. Leállítja a motort, kiugrik a
stégre, egy mozdulattal kiköti a csónakot, és mocskos kezét
kinyújtva az indiai felé lép.
Az indiai bénultan áll: a jó modor krízise ez. Csak nem
várják el tőle, hogy kezet rázzon ezzel a kétkezi munkással, aki
most üdvözli, a bőröndjét a mocskos csónakba emeli, mellé teszi
a teniszütőjét, és vacsorára invitálja, halat ígér neki. Halat?
Vajon mit ért ezen? Apám most épp azt mondja, biztos benne,
hogy a fiúk szívesen látják majd a sátrukban – sátor? Miféle
sátorról van szó? Kik ezek a fiúk? Mi folyik itt?
Néha eszembe jut az indiai férfi és a megpróbáltatásai
odafent, északon. Nyilván visszatért Indiába. Nyilván nyomban
eliszkolt, amit valami jó okkal el tudott szabadulni. Akadt
néhány történet, amit elmesélhetett a púposszúnyogokról, a
rönkfából összerótt laborról és a két ifjú barbárról, akiknek
kilógott a lába a sátorból.
A barbárok szerepét Camre és Rayre osztom, mert azt
akarom, érdekesebb legyen a történetük – érdekesebb, mint
amit én ismerek, és valószínűleg érdekesebb, mint amilyen a
valóságban volt. Rájuk osztom a feladatot, hogy felvidítsák a
gyökértelen, de tanult indiait, mondjuk hátba veregetik,
nyugtatják, hogy minden rendben, nem lesz semmi baj. Elviszik
horgászni, ellátják rovarriasztóval, elmesélnek neki néhány
medvés sztorit. Lehet, hogy bent, a laborban kerítenek neki
alvóhelyet, hogy ne rettegjen annyira: a búvármadár első éjjeli
rikoltása könnyen sokkot okozhat. Megmutatják neki a
pipájukat, azután a biciklijüket is, kihangsúlyozzák, milyen
ostobák, hogy ilyen hasznavehetetlen járműveket hoztak az
erdőbe, hogy az indiai ne érezze magát komplett idiótának a
teniszütő miatt.
Ez mind elfoglaltságot jelent számukra, azt akarom, hogy
lépjenek előre a statiszták soraiból. Azt akarom, hogy szöveges
szerepük legyen. Azt akarom, hogy kiragyogjanak.
Most ott vannak, mozgásba hoztam őket. Épp lefelé
rohannak, a labor stégje felé, üdvözlik az indiait, kézen fogják,
és kisegítik a csónakból. A nap alacsonyan jár, a felhők a
nyugati égen narancsos rózsaszínben játszanak: holnap szép
nap lesz, bár meglehet – teszi hozzá apám, aki kiemeli a
bőröndöt a csónakból, majd lemászik a stégre, és az ég felé
hunyorít –, meglehet, hogy a szél is fúj majd.
Cam felkapja a bőröndöt, Ray pipára gyújt. Valaki elsütött
egy viccet. Hogy miről? Nem hallom. Most mindhárman – Cam,
Ray és az elegáns indiai – elindulnak a stégen. Apám követi
őket, a kezében valami oknál fogva egy piros fém gázpalackot
tart. A vörös ragyogó kontrasztot alkot az erdő sötétzöldjével.
Az indiai férfi hátranéz: egyedül ő érzi, hogy figyelem. De
nem tudja, hogy én vagyok az, mert ideges, mivel idegen helyen
van – azt hiszi, az erdő figyeli, vagy maga a tó. Azután mind
felkapaszkodnak a domboldalon a labor felé, és eltűnnek a fák
között.
 Köszönetnyilvánítás

 
Köszönöm mindenkinek, aki segített a könyv megírásában,
köztük egyes novellák korai olvasóinak, Jess Atwood Gibsonnak
és Graeme Gibsonnak; az ügynökeimnek, Phoebe Larmore-nak,
Vivienne Schusternek és Diana MacKaynek; a szerkesztőimnek,
Nan Talese-nek a Doubleday USA-nál, Liz Caldernek a
Bloomsbury UK-nél, valamint Ellen Seligmannek a McClelland
& Stewarttól Kanadában; fáradhatatlan olvasószerkesztőmnek,
Heather Sangsternek; Lucia Cinónak és Laura Stenbergnek az
O. W. Toadtól; Penny Kavanaugh-nak; Sarah Coopernek és
Michael Bradley-nek; Coleen Quinnek, John Notarianninak és
Scott Silke-nek, Gene Goldbergnek, valamint Joel
Rubinovichnak és Sheldon Shoih-nak; Alice Limának, és még
egyszer, Eileen Allennek és Melinda Dabaynek.
 
Szeretnék köszönetet mondani Ruthnak, Haroldnak és Lenore-
nak; Matthew-nak és ifjabb Graeme-nek; Bonnie-nak és Finn-
nek; Xandra Bingley-nek; valamint Paulette Jilesnak, aki
lósuttogó ugyan, de semmilyen körülmények között nem
szereplője ennek a könyvnek.
 
Egyes novellák már korábban megjelentek a következő
folyóiratokban:
 
A rossz hír (The Bad News): The Guardian, 2005; Playboy, 2006.
A főzés és tálalás művészete (The Art of Cooking and Serving):
Toronto Life, 2005; New Statesman, 2005.
Az entitások (The Entities): Toronto Life, 2006.
A Labrador-fiaskó (The Labrador Fiasco): a novella először egy
kicsit más formában a Bloomsbury Quid sorozatban jelent
meg 1996-ban. A novellában elbeszélt igaz történet eredeti
változata a The Lure of the Labrador Wild (A labradori vadon
csábítása) címmel olvasható Dillon Wallace tollából, 1905-
ben publikálta a Fleming H. Revell Company, és a
Breakwater Books, Newfoundland adta ki újból 1977-ben.
A fiúk a laborban (The Boys at the Lab): Zoetrope: All-Story, 2006.
 
A könyv angol címe, a Moral Disorder eredetileg azé a regényé
volt, amelyen Graeme Gibson dolgozott 1996-ban, amikor úgy
döntött, nem ír több regényt. Az ő szíves engedélyével
használom itt fel.
{1}
Szabó Lőrinc fordítása nyomán.
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Margaret Atwood: Moral Disorder
Bloomsbury, London, 2006
Copyright © 2006 O. W. Toad Ltd.
We acknowledge the support of the Canada Council for the Arts
for this translation.
 
Fordította Csonka Ágnes
A fordítást a Canada Council for the Arts támogatta.
Jelenkor Kiadó, Budapest 2022
A Jelenkor Kiadó a Libri Könyvkiadó Kft. imprintje.
Borítóterv © Féder Márta
Borítókép © Sarah Twiggy Boyer
Felelős kiadó Nagy Boglárka
Felelős szerkesztő Nádor Zsófia
A szöveget gondozta Horváth Annamária
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Tördelte Kaposvári Franciska
 
ISBN 978 963 518 066 0
 
Minden jog fenntartva.
Table of Contents
Címoldal
A rossz hír
A főzés és tálalás művészete
A Fejnélküli Lovas
Utolsó hercegnőm
A másik hely
Monopoly
Rendbomlás
Fehér ló
Az entitások
A Labrador-fiaskó
A fiúk a laborban
Köszönetnyilvánítás
Copyright