CHARITY

NORMAN

ZUHANÁS




Charity Norman: A zuhanás után

A mű eredeti címe: After the Fall

Copyright © Charity Norman 2012
Fordította: Komáromy Rudolf


Magyar kiadás © 2015 Kulinária Kiadó, Budapest


Minden jog fenntartva.
A könyv vagy annak részlete semmilyen formában - sem elektronikus,
mechanikus úton vagy fénymásolatban - sem közölhető a kiadó előzetes
írásbeli engedélye nélkül.


Szerkesztő: Horváth Ágnes
Nyomdai előkészítés és tördelés: Földi Hajnal

ISBN 978-963-9905-54-2

Készült a Kinizsi Nyomda Kft.-ben
Printed in Hungary

 Paulnak



 HAWKE-ÖBÖLI HÍRADÓ
Helyi hírek


Mára virradó éjjel a Lowe Corporation mentőhelikopterével egy ötéves kisfiút
szállítottak a Hawke-öböli Kórházba egy Napiertől északra lévő tengerparti címről.
A gyermek kiterjedt belső sérülései miatt életmentő műtétet kellett rajta
végrehajtani.
A sérülések eredetéről annyi ismert, hogy a gyermek egy első emeleti erkélyről
zuhant le, az eset körülményeit illető találgatásoktól azonban az egészségügyi
intézmény illetékesei elzárkóztak.
„Megerősíthetem, hogy a mai nap folyamán életveszélyes sérülésekkel vettünk föl
egy kisfiút - közölte a kórház szóvivője. - További felvilágosítást ez idő szerint nem
adhatok. A rendőri és gyermekvédelmi szerveket értesítettük, átfogó vizsgálat indult.
A nyomozás befejeztéig nem áll módomban részleteket közölni.”
A sérült gyermeket a kórház intenzív osztályán ápolják, állapota a hírek szerint
válságos. A nevét egyelőre nem hozták nyilvánosságra.













 1


Finn lezuhant.
Nem hiszem, hogy akár egymillió szóval is föl tudnám idézni a borzalmat. Nincs
arra szó.
A fiam fejjel előre esett, pici keze a semmit markolta. Meg sem mukkant. Látom,
ahogy a pizsamáját elnyeli a mohó sötétség. A Mr. Men-es pizsamáját, amit
karácsonyra kapott. Látom, ahogy a kalózbabája kibukfencezik a kezéből.
Még nem süt a hold. A filmekben a tragédia mindig felhőszakadás, mennydörgés
és villámlás közepette sújt le, a hősnő haja könnyáztatta arcához tapad - bár vízálló a
szempillafestéke, úgyhogy aggodalomra semmi ok. De az nyugodt éjszaka volt,
amelyiken Finn lezuhant. Csillagfényes téli éjszaka, a hegyek szelíden emelkedtek a
mesés égbolt előterében. Csak egy lile tik-tik-tikelése hallatszott a rétről, egyszerre
parancsoló és megnyugtató anyóshang. Nyugodt új-zélandi éjszaka volt.
Azután fölfordult a világ. Most is hallom, ahogy megzörrennek a bokrok. Érzem
a puffanást, ahogy az én kicsikém a földhöz csapódik. Tényleg érzem.
Megrázkódtatta a házat. Megrázkódtatta a hegyeket. Megrázkódtatta az eget.
Lerohantam a lépcsőn, próbáltam lehagyni ezt az istentelen rémületet.
Valami élettelenül feküdt az egyik citromfa alatt, sötét kis kupac álmaim házának
kertjében. Azt hittem, hogy meghalt a csemetém. Megérintettem falfehér arcát,
kitapogattam érverésének csodáját, alkudoztam Istennel, akinek létezésében
sohasem hittem. Mások is ezt tennék. Igen, igen, mások is ezt tennék, ha egyszer
saját rémálmaik válnának valóra. Szívvel-lélekkel imádkoznának, teljes szívükkel,
teljes lelkűkkel, de még az agyuk valami olyan részével is, amelyet addig sohasem
használtak, sőt a létezéséről sem tudtak. Higgyék el, megtennék. Efféle
pillanatokban az ember nem engedheti meg magának az ateizmus fényűzését.
Szörnyen sokáig tartott, amíg megjöttek. Szörnyen sokáig, miközben Finn a halál
mélységes mély szakadéka fölött lebegett, és félelem szögezett mindkettőnket a
fekete földhöz. Briganti Bob a közelben hevert. Bárhová megy Finn, a kalóza
követi. Végre éreztem a könyörtelen sötétbe maró rotorszárnyak lüktetését, a
mentés ritmusát; ragyogó fények emelkedtek a hegyek fölé. A mennyei seregek.
Hangorkánt kavarva szálltak le a ház előtti réten, szaladtak meglengetett
elemlámpám felé - nem tündöklő angyalok kara, csak két férfi piros kezeslábasban -
, szaporán és szófukarul munkához láttak: infúziót kötöttek Finn karjába,
rögzítőgallért tettek a nyakára, motyogtak egymásnak valamit a gerincéről, ahogy
beemelték a gyepről a helikopterbe.
Egyikük sem kérdezte, hogyan történt. Még nem. Tudták - miként én is tudtam -,
hogy Finn talán az utolsó útjára indul. Gondolták, hogy nagy a baj. Koponyasérülés,
belső vérzés, isten tudja, mi más. Nem valószínű, hogy hazatér.
Finn meg én perceken belül fölemelkedtünk a jövőbe.

»«


Már a földet érés pillanatában emberek és eszközök termettek ott a semmiből,
föltartóztathatatlan rögbicsatárok hatékonyságával rohamoztak meg bennünket. A
pánik ködén át hallottam tőlük, hogy Finn vérnyomása esik, pulzusa és
légzésfrekvenciája emelkedik. Egyre megátalkodott abban dobálóztak a számokkal -
nyolcvan-negyven, hatvan-harminc. Levagdosták Finnről a kedvenc pizsamáját, és
agyonmosott flaneltakarót terítettek rá. Névtelenné vált.
Vele voltam, amikor megkezdték a vérátömlesztést, amikor műanyag tubust
nyomtak a száján át a légutaiba, amikor magányos teste áthaladt a CT-berendezés
roppant gépcsodáján. Nem vehettem a karomba, nem ápolhattam. Nem látták
hasznomat. Hamarosan el is vitték, betolták a számomra áthatolhatatlan, kétszárnyú
ajtón, amelyen túl sebészkések vártak rá.
Tudom, hogy valaki bekísért ebbe a csöndes fülkébe, és igyekezett
megmagyarázni, mi történik. Minden tőle telhetőt elkövetett, de az agyam
begörcsölt. Gubbasztok egy műanyag széken, ujjaim ráfonódnak a fehér bögrére,
amely megmagyarázhatatlan módon bukkant föl az egyik kezemben. A másikkal
Briganti Bob petyhüdt testét szorítom a mellemhez. Egymást próbáljuk vigasztalni.
Finn magányosan, komisz fehér lámpák és idegen felnőtt-tekintetek
kereszttüzében fekszik. Az időjárásról diskurálnak, miközben fölnyitják a
kicsikémet. Sokéves fagyrekord dőlt meg... majdnem két méter hó esett a Ruapehun,
meghosszabbodik a síidény. Elveszítjük a fiút, mondja az altatóorvos.
Egy nő ballag el mellettem. Gondolom, egy másik páciens édesanyja. Széles
csípőjű, megnyugtatóan kalácsképű, és Louisára emlékeztet. Mit nem adnék, hogy
láthassam a testvérem éretten asszonyos alakját, virágos szoknyában ringatózó
járását, szélesre tárt karját és csupa szeretet mosolyát a kórházi folyosón. Mit nem
adnék, hogy láthassak egy régi barátot, aki jóban van velem és megbízik bennem,
mert ezer éve ismerjük egymást. Itt nincsenek régi barátaim. Ebben az országban,
ezen az egész féltekén egy lélek sincs a családomon kívül - nem, a családomat is
beleértve -, aki ismerne engem.
Fölhúzom a lábamat a szék éles műanyag szélére. Tudom, hogy szánalmas
látványt nyújtok, mint valami hajléktalan, aki épp rossz napot fogott ki. Egy erre
haladó ápolónő nyilvánvalóan így gondolja, mert ahogy befordul a fülkémbe,
összerántja a függönyt. Rendezett teremtés böngyörke frufruval. Amikor megszólal,
kábán észlelem az ismerős kiejtést. Liverpoolinak mondanám.
- Hogy érzi magát? - kérdezi.
Made in China rokonszenv, de az is több a semminél.
A fejemet rázom, fogaim a térdembe vájnak. Megingok.
- Hoppá! Ki fogja lötyögtetni - veszi el tőlem a bögrét, és egy műszerkocsira
helyezi. - Borzasztó! Fő, hogy a lehető legjobb ellátást kapja.
Azután fölteszi a kérdést. Ő az első, de tudom, hogy nem az utolsó.
- Hogyan eshetett le a kisfiú?
Az őszinteség a legjobb taktika! - sziszegi anyu egyenesen a fülembe. Fölkapom a
fejem tőle. Anyám rég meghalt, de ez nem némíthatja el sem őt, sem a közhelyeit.
Félreértés ne essék, nem szoktam hangokat hallani, és - tudtommal - médium sem
vagyok. Anyám olyan erőteljes és kíméletlen egyéniség volt, hogy körülbelül
hároméves koromban befészkelte magát a fejembe. Azóta is csak próbálom
kiebrudalni. Olykor egyhuzamban hónapokra eltűnik, de mindig újra megjelenik,
hogy cudar helyzetekben tovább forgassa a kést.
Az igazság fölszabadít! - suttogja most.
Az igazságra gondolok. Tényleg. Meghányom-vetem magamban. El-szörnyedt
távolságtartással nézem mindenféle szögből, mint valami térhatású képet a
számítógépes monitoron. És azon a monitoron rendőrséget látok, tárgyalótermet és
börtöncellát. Katasztrófát.
- Finn alvajáró - mondom a kedves ápolónőnek. - Mindig is az volt. Fura, mert az
ikertestvére egyáltalán nem az. Mármint sajátosan fura, nem viccesen fura. Kulcsra
kellett volna zárnom az erkélyajtajukat. Az én hibám.
Az utolsó mondat legalább igaz.
- Ugyan! Bárkivel előfordulhatott volna - duruzsolja a nővér jóleső
tudatlanságában. Valójában nem is figyel rám. Nem szoktak. - Amikor álmukban
rumliznak, állandó a balesetveszély. Nekem az egyik tizenhárom éves koráig
csinálta. Kétévesen egy fidzsi üdülésen elveszítettük.
- Rémes.
- Életem legborzasztóbb tíz perce volt. Szerencse, hogy nem az úszómedencében
arccal lefelé lebegve találtunk rá.
- Szerencse.
Finnre gondolok, akit elhagyott a szerencséje.
- És önt mi hozta ide? - hangzik el az obligát kérdés.
Ez az ország sok bevándorló otthona, és mindegyikünknek megvan a magunk
históriája. Vajon hányan mondjuk el a teljes igazságot?
- A férjem - felelem. - Évekkel ezelőtt beleszeretett ebbe a helybe, és azóta is
visszakívánkozott. Hát önt?
- Új-zélandihoz jöttem feleségül. Anyukámnak megszakadt a szíve, de mit tehet az
ember?
Próbálok válaszolni, de Finn zuhan. Zuhan, és hallom a puffanást. A nővér néhány
papírtörlőt húz ki egy dobozból, a kezembe nyomja, közben bizalmasan összeér a
vállunk.
- Néha óhatatlanul elcsodálkozik az ember, nem? - mereng, hullámos frufruját
simítgatva. - Elcsodálkozik, hogy miért történik mindez.
Csoszogás, kocsizörgés. Nyűgös babasivalkodás.
- Mennem kell - sóhajtja az ápolónő, és még egyszer utoljára megpaskolja a
vállamat. - Nincs békességük a bűnösöknek!
Hát ez az, gondolom, miközben figyelem, ahogy ismét széthúzza a függönyt. Ez a
kérdés. Nem a hogyan, hanem a miért.
Ez a kérdés gyötör az éjszaka további folyamán.
Miért, miért és miért?

 2


Ha tűt kellene szúrnom a tér és idő atlaszába, megjelölnöm utunk kezdetét, egy
bedfordshire-i falut választanék egy júniusi pénteken. A falunkat. A házunkat.
Emlékszem, hogy futó nyári záporon át autóztam haza a munkából. Tíz percig
ücsörögtem a kocsiban a kerti dísztavunknál, hallgattam a lehűlő motor pattogását,
gyűjtöttem az erőt, hogy bemenjek. Végül előástam a telefonomat. Halogató
hadművelet.
Hogy ment a fizika? puszpusz
Azonnal fölvillant a kijelző, és beplintyegett a válasz.
nemtom puszpuszpusz
Nagyon közlékeny, gondoltam fásultan, miközben kikászálódtam, és
fölvonszoltam magam a házhoz. A lányom a kisérettségije utolsó vizsgájához
közeledett, és fogalmam sem volt, hogyan szerepelt. Néhány másodpercig álltam a
tornácon, fölvérteztem magam. Azután kinyitottam a bejárati ajtót.
A változás azonnal feltűnt, ahogy az előszobába léptem. Aznap reggel a Kit
csüggedésének dermesztő szelétől áthatott házból menekültem el. Most friss pirítós
szívderítő illata és Kit bársonyos hangja fogadott, az ikrek gondtalanul hamis
kontrázásától kísérve.
Ketyegett kilencven éven át, tik, TAK, tik, TAK!
Míg élt, egy percig meg nem állt, tik, TAK, tik, TAK...
Követtem a vidám hangokat a konyhába. Kit inget vasalt, a fiai az asztal tetején, a
tányérok között trappoltak. Charlie megállt, hogy vajas pirítósos puszikat
cuppantson az arcomra, Finn azonban dobhártyarepesztő crescendóba ment át, rázta
csapzott, fekete fürtjeit: tik, TAK, tik, TAK! Szia, mamííí! Persze hogy belelépett a
vajtartóba.
- Pfuj! - utálkozott fél lábikóján szökdécselve, a vajasat meg jó magasra maga elé
emelve.
- Vajas pirinyós - villantott rám ragyogó mosolyt Kit.
- Vajas pirinyós, vajas pirinyós! - bökött pufók mutatóujjával az öccsé-re a fél
órával idősebb, szőke fürtű, tömzsi Charlie, rajzfilmbe illő holdvilágképe csupa
derű.
A hátamon a mosogatóhoz cipeltem Finnt, a csöpögtetőtálcára borítottam, és
lemostam a tappancsát. Azután szorosan Kit mögé álltam, a dereka köré fontam a
kezemet, és sütkéreztem a belőle áradó életkedvben. Amikor csúcsformába került,
mi ketten a világon bármivel megbirkóztunk. Sacha szukája elősündörgött a
kosarából, és a térdembe fejelt. Pacsni ereiben bőven csörgedez az óangol
pásztorkutyák véréből, meg egy gondolatnyi valami kisebb fajtáéból, és a
lángelmék szórakozottságával jár-kel az életben, akár egy tanszékvezető tedimackó.
- Hahó, Pacsni! - kurjantott neki Finn a mosogatóból. - Nem akarsz egy kis fincsi
vajat nyalogatni?
- Te inget vasalsz - állapítottam meg, és figyeltem, ahogy Kit gyűrött rongyból
ropogós makulátlanságot varázsol. - Miért vasalsz te inget?
- Kaptam egy esélyt. - Gőz sziszegett a vasalóból. Mosópor illatát éreztem.
- Egy óra múlva indul a vonatom Londonba. Ma fölhívtam Stella Blacket...
emlékszel rá régről? Reklámgrafikus, dolgoztam vele egy-két projekten, és úgy
véli, a főnöke talán megbízna némi tanácsadói munkával.
- Az szuper lenne - pihegtem, és melengető vállához dörgöltem az arcomat.
A tanácsadói munka kilátását több mint szupernek találtam. Talán még
életmentőnek is.
Kit minden porcikája megfeszült a reménytől és az idegességtől, szinte éreztem a
vibrálást a bőre alatt. Mindig megtévesztően tunyán, visszafogottan mozgott -
mintha soha nem emelte volna föl a talajról a lábát -, aznap mégis tébolyult izgalmat
érzékeltem rajta. Elkészült az inggel, szenvedélyesen megcsókolt, és elvonult
zuhanyozni. A falu egyik legvénebb házában laktunk, meredek és egyenetlen lépcső
vezetett föl az emeletére. A közepe táján letelepedtem tépelődni, mialatt a fiúk a
konyhában valami újabb csibészkedésen törték a fejüket. A mellkasom mintha satuba
szorult volna, pedig nem is én indultam a létfontosságú találkozóra. Rengeteg
forgott kockán. Erőlködnöm kellett, hogy kilélegezzek.
A lépcsőn talált rám Sacha. Vigyorogva állt meg az előszobában, az iskolatáskája
a vállára vetve himbálózott.
- Anyu! A büntilépcsőfokon ülsz?
A lányom tőlem örökölte barnásszőke, hullámos haját. Legalábbis a színét, mert
én mintha hiába próbálnám vállig érőnél hosszabbra növeszteni, és eláll, mint a
rojtos felmosó szálai, míg az ő pompás hajkoronája dúsan hullámzik a hátán és az
arca körül. Horgas orra is a Norris famíliáé. Mindig is úgy véltem - rajongó anyja
lévén -, hogy magas homloka és tökéletlenre szabott orra teszi Sachát igazán
gyönyörűvé.
- Ide telepítettem magamat - válaszoltam. - Itt a helyem az életben. Na, sötétíts föl
gyorsan a vizsgádról, és ha megint nemtommal szúrod ki a szememet, eltángállak.
- De hát tényleg nem tudom még az eredményt - tárta szét ártatlanul a kezét. -
Szerintem jól nyomtam. Ámbár a rohadékok egy szót sem kérdeztek az
elektromágnességről, fölöslegesen magoltam annyit. Ez genyóság volt tőlük.
- Lehet, hogy Kit kap valami munkát - böktem ki, mire rögtön ledobta a táskáját,
az enyém alatti lépcsőfokra ült, alkarját az ölemben pihentette, miközben az apja
londoni kiruccanásáról meséltem neki.
- Igazándiból mennyire súlyos a helyzet, anyu? - kérdezte komolyan.
- Nyugodtan kipakolhatsz, már majdnem végeztem a vizsgákkal. Tudom, hogy
mostanáig ködösíteni próbáltatok.
Természetesen jól tudta. A legrosszabbat takargattuk előle. Megfogtam a haját,
hogy befonjam.
- Az életvitelünk, a ház meg minden más Kit jövedelmén alapult, a cége
fénykorából eredt, mielőtt a gazdaság megfeneklett. Az én fizetésem közel sem
elegendő. Nem sokkal több, mint a titkárnőjéé volt! Elég kellemetlen, de így állunk.
- Szóval ha Kit nem szerez másik állást, el kell adnunk ezt a házat?
- Talán - értettem egyet óvatosan.
- Nekem pedig más iskolába kell járnom, igaz?
- Majd meglátjuk.
- Vagyis igen.
Fölvontam a vállamat, szívesen cáfoltam volna a feltételezést.
- Hmm... - Tenyerével szinkópáit ritmust kezdett dobolni a térdemen.
- Tudom, hogy Kit megint iszik.
- Tudod?
- Van szemem, anyu, és fülem is. Múlt pénteken az ikrek azt mondták, az esős
időben kizárták magukat, és bőrig áztak, amíg ő a kanapén aludt. Charlie szerint
„megint furi lett”. Szegény kis maflák! Nem nehéz kitalálni, mi történt. És a verebek
azt csiripelték, hogy a kocsmából kellett összeszedned.
- Már be sem akarják engedni - vallottam be.
Az a telefonhívás iszonyú kínos volt. A helybeli söröző tulaja, aggódva és
zavartan: Megint el kellett vennem a kocsikulcsát... talán az lenne a legjobb, ha egy
darabig vissza se jönne.
- Az iroda elvesztése a legsötétebb rémálmával ért föl - próbáltam most
védelmembe venni Kitet. - Sorsukra hagyta az embereit, pedig azoknak is
jelzáloghiteit meg tandíjat kell fizetniük. A legutóbbi néhány hónap tényleg durva
volt, és... a lényeg az, hogy a sok visszautasítás és a pénzgondok végül leterítették.
Az alkohol egyfajta öngyógyítás.
- Szegény Kit! Kitiltották a kocsmából? - fintorgott Sacha. - Tiszta őrület.
 Charlie jelent meg a konyhaajtóban, és földerült a nővére láttán.
- Gyertek, nézzétek! - integetett visítva. - Koripályát csináltunk a konyhában!
- Koripályát? Hogyhogy? - kérdezte gyanakvóan Sacha.
- Irtó sok vajjal. Tényleg nagyon csúszós.
Sachának magasra futott a szemöldöke, de én megadóan legyintettem.
- Most hagyd rájuk. Vannak nagyobb zűrök is, mint a vaj.
Kitet a hálószobánkban találtam, épp zakóba bújt, és tetőtől talpig úgy festett, mint
a sikeres reklámguru. Értette a módját, hogy úgy viselje a ruhát, mintha nem
számítana - sajátos eleganciával.
- Még mindig egész jól ki tudod csípni magad - dünnyögtem, két kézzel
megfogtam a karját, és szemügyre vettem kettőnket a szekrény tükrében. Amikor a
tükör előtt álló férfi visszamosolygott rám, a régi szikrát láttam táncolni a
tekintetében. Nyolcévi házasság és minden bajunk után Kit mosolya még most is
boldoggá tett. Magam felé fordítottam, és a hajtókáját kezdtem igazgatni. - A
civilizált férfiú szobra - mondtam, kézfejemet végighúzva álla határozott vonalán. -
Sok szerencsét!
Elkapta a kezemet, és az ajkához szorította. Kis remegést éreztem az ujjain, a
szívem fájt tőle.
- Már nincs több ajtó, amin kopogtassak, Martha. Ha ez nem jön össze, kudarcot
vallottam.
Sacha viharzott be, és úgy tett, mint aki nem hisz a szemének.
- Azt a, Kit! Úgy nézel ki, mint James Bond. Na jó, a fekete bohócsörényt
leszámítva, mert az inkább illene egy bombayi utcagyerekhez. - Mialatt a
mostohaapja kötelességtudóan igyekezett megszelídíteni a haját, Sacha egy pár
frissen kifényesített cipőt pottyantott a lábához. - Kicsit kipucoltam neked. A hátsó
ajtó mellett találtam. Ugye ezt akarod fölvenni?
- Tündér vagy! - lelkesedett Kit. - Milyen volt a vizsga?
- Mészárlás.
- Jaj, bakker. Tényleg?
- Nem, nem annyira súlyos. Már csak egy van hátra, aztán havaj!
- Fogadok, hogy simán veszed az akadályt - jósolta Kit, és leült az ágyra, hogy
bekösse a cipőjét. - Jesszus! Nézzétek, hány óra!
Nem sokkal később bepattant a kocsijába, és elrobogott Bedford felé. Sachával a
kertkapunál állva figyeltük, amint a világoszöld folt előrehalad a forgalomban.
Valahogy rettentően jelentőségteljesnek tűnt, az egyetlen színes pontnak a komorul
józan tájon.
 - Nagyon drukkolok neki - szólalt meg Sacha.
Föltartottam keresztbe tett két ujjamat, nagyokat pislogtam, megviselt az elmúlt
hetek feszültsége. Éreztem, hogy Sacha átkarolja a nyakamat.
- Ne izgulj, anyu - suttogta, és megpuszilta az arcomat. - Akármi történik is, kijön
a mosásban.
Kettesben egész este az órát lestük, könyörögtünk a sorsnak, hogy végre
forduljon a kocka. Kétszer csengett a telefon. Mindkétszer fölugrottunk, de nem Kit
volt az. Először Sacha fiúja, Ivan telefonált, érdeklődött, hogy sikerült a
fizikavizsga. A másik hívó is férfi volt, dublini kiejtéssel beszélt.
- Gerry Kerr - mutatkozott be, és azonnal emlékeztem.
Kit egyik képzőművészeti főiskolás diákcimborájából műkereskedő lett, néhány
évig az Egyesült Államokban parádézott, majd galériát vett Dublinban. Lelki
szemeim előtt megjelent, ahogy ez a világfi a lagzinkon félrevont, pontosabban
sarokba szorított engem, esküdözött, hogy Kit
McNamara kurva nagy zseni, és muszáj újra rávennem a festésre, tökmindegy,
mennyire vonzóak a piszkos anyagiak a reklámszakmában.
Kit pályája épp szédítő sebességgel ívelt föl, amikor összeházasodtunk, azután
jöttek az ikrek, és minden szabad másodpercünket lekötötték. Sosem jutott elég idő,
hogy a szenvedélyének hódoljon, hacsak a varázslatot nem számítjuk, amit a
családjának tartogatott. A fiúk szobájába kőkorszaki barlangrajzok kerültek:
kapitális szarvasbikák meg bölények kergették egymást körbe-körbe a falakon és a
mennyezeten, a szomszéd gyerekek nem győztek irigykedni. Sachának elbűvölő
hableányos falfestményt remekelt.
- Gerry! - ujjongtam. - Mi van veled? Kit pont nincs itthon.
Gerry azt felelte, csak érdeklődni akart, mi újság nálunk. Hallotta, hogy az irodát
be kellett zárni.
- A hirdetési irodák hullanak, mint a legyek - magyaráztam. - Kit tíz körömmel
kapaszkodott, de hát... ez van. A reklámkeretet mindenütt az elsők között nyirbálják
meg.
- Szegény öregem - hümmögött őszintén aggódó hangon Gerry.
- Mindegy, nézzétek a jó oldalát. A pasid eddig csak elvesztegette a tehetségét.
Ideje fölébredni.
A nappali falára néztem, ahová Kit főiskolás éveiből való három képét
akasztottam. Különös portrék voltak: szögletes, barna kópéarcok, nem tudtam
kiigazodni rajtuk. A bölény meg a hableány sokkal jobban tetszettek.
- Évek óta nem nagyon fest - jegyeztem meg kétkedőn.
 - Égbekiáltó bűn. Tud valamit a pasi, Martha.
- Na igen - nevettem. - Tudja, hogy el kell tartania a családját.
Ezután megpróbáltam fölhívni Kitet A telefonja azonnal trillázni kezdett a
konyhában, egy gabonapelyhes doboz alatt. Kit szokás szerint itthon felejtette a
mobilját.
Nyolcra a fiúk már plüssjátékhegyekbe gabalyodva aludtak. Kilenckor
rábeszéltem Sachát, hogy ő is feküdjön le. Láttam rajta, hogy idegroncs. Sokkal,
sokkal később csengett a vonalas telefon.
- Martha - szólt bele Kit, és színtelen hangjától minden reményem szertefoszlott.
Londonból, a Euston pályaudvarról hívott. Stella cége éppen azon a napon esett el
egy kulcsfontosságú megrendeléstől, és padlóra került. Kit egy sohói csapszékben
töltötte az estét, vigasztalgatta Stellát meg a nő főnökét, akik most maguk is
vergődtek, hogy a felszínen maradjanak. Szívesen segítettek volna, Kit a listájuk
élén szerepelt arra az esetre, ha adódik valami, de ez idő szerint semmit sem tudtak
kínálni neki. Bocs, haver.
- Szóval ennyi - mondta Kit. Az alkohol elködösítette a hangját és a gondolatait. -
Szart se érek.
- Egyenesen hazajössz? - Szerettem volna együtt szembenézni ezzel a helyzettel. -
Légy szíves, ne... tudod. Csak gyere haza. Fogj taxit a pályaudvarnál.
- Mindjárt - mondta halkan, és letette.
Alvás kilőve. Tudtam, hogy úgyis totál éberen feküdnék, ide-oda mandinerezne
az agyamban a szorongás, akár egy eltévedt golyó. Inkább fölkaptam az
intéznivalós tálcát - hajmeresztő számlák jajongtak papírmélységeiből -, és
odaültem a számítógéphez. Valahogy mindennel zsonglőrködnöm kellett, hogy időt
nyerjünk, amíg el nem adjuk a házat.
Kiderült, hogy Sacha a neten garázdálkodott. Bizonyára Ivan hívása terelte el a
figyelmét, mert elfelejtett kijelentkezni. Több weboldal is nyitva maradt: YouTube,
eBay. Á, és a facebookos oldala, azon soha nem akadt semmi aggasztó. Már éppen
be akartam zárni, amikor fölrikoltott a riasztó-csengő, egyenesen a fejemben.
Vér szti apámat kRSM! Állítólag Simon, 16-17 éve járt Bedfordban. Bna haj, bna
szem, magas. Most kb. 35-40? Anyu esküszik, h nem tud többet, de sztem nem biztos.
Vmi ötlet vkinek? Tleg xetném +találni apukámat.
Döbbenten ültem, a képernyő szembántó ragyogásába merevedve, mint egy ijedt
nyúl. Ötlete természetesen rengeteg facebookos ismerősnek volt.
+nézted a szül akvidat?
Csá Sacha, ?z + mindNkit a családban + anyukád régi bnőit, vki tud vmit, zárd be
őket 1 szobába, amíg nem köpnek.
Apukám Simon, hehe, talán nővérek vünk!!! +?em pakolta-e anyukádat
kRStSd magánkopóval
Jeges zuhannyal ér föl a pillanat, amikor rájövünk, hogy a csemeténk önálló lény,
aki kétségbe vonja a családi legendáriumot. Valahányszor Sacha az apja felől
érdeklődött, Simonról meséltem neki, egy kedves fiatalemberről, aki
lenyomozhatatlan. Most úgy tűnt, hogy kutakodni kezdett, egy szép napon
taposóaknára lép, és a robbanásban mindannyian végtagokat veszítünk.
Látod? - szólalt meg anyám csúfondáros hangon. - A fagyi visszanyal. Az egyik
lány sötét titka egy másik lány apja.
Kitántorogtam a konyhába, megtöltöttem a forralót, mintha egy jó csésze tea
minden bajtól megmenthetne bennünket. Most nem bírtam szembenézni azokkal a
számlákkal. A foglalkozásterápiás magazinom legfrissebb száma félig elolvasottan
hevert a konyhai pádon, egymást érték benne a jótékonysági felhívások. Tétován
belelapoztam, amíg vártam, hogy fölforrjon a víz. Tantermi technikák, kerekes szék
méretre igazítása. Rendszeresen hirdettek munkaerő-toborzó ügynökségek. Állások
Ausztráliában... Kanadában... Új-Zélandon. Kit diákkorában járt Új-Zélandon, és
áradozott róla. A bögrémmel együtt a magazint is a számítógéphez vittem,
beütögettem a weboldalak címét. Győzködtem magamat, hogy csak szórakozásból.
Hogy eltöltsem valamivel az időt, amíg Kit haza nem jön.
Csábító dolog a világháló. Egy óra alatt kiokosodtam a világ túlsó oldalának
munkaügyi és oktatási viszonyairól, megélhetési költségeiről. A gördítősávon épp a
vízuminformációk felé nyomultam, amikor a kandallópárkányon álló kis utazóóra
megrezzent, fölsóhajtott, és éjfélt ütött. A fémes hanggal a félelem zörgetett be
elmém ajtaján, bár igyekeztem racionális maradni: Kit bármelyik percben befuthat,
és majd alaposan lebarnítom.
Mire az óra elütötte a felet, már föl-alá járkáltam és a kezemet tördeltem. Kit
fölcsavarodott egy fára - jaj, istenem, miért engedtem, hogy elvigye a kocsit?
csillogó szeme fénytelenül mered a semmibe, vér szivárog a soha többé nem nevető
szája szögletéből. Lehet, hogy magányosan haldoklik az esőben, útonállók
áldozatául esett, az életerő az út menti árokba csordogál belőle. Talán a folyóba
vetette magát.
Nem bírtam a tétlenséget. Fölkaptam a retikülömet, és lefirkantottam egy üzenetet
Sachának. Bocs, elmentem Kitet keresni. Puszi Anyu
A bejárati ajtót nyitottam, amikor megszólalt a telefon. Hála
istennek! Odaugrottam, a férjem ismerős - levert, bűnbánó, nehezen forgó nyelvű -
hangjára számítottam. A megkönnyebbüléstől szédelegve mély lélegzetet vettem,
hogy előadjam a halaskofát.
De nem Kit volt az.
- Mrs. McNamara? Itt Barry Prescott a bedfordshire-i rendőrkapitányságról.
Elsötétült a szoba. Rémülten meredtem Kit egyik festményére, a kópé
visszavigyorgott rám. Szóval itt a végzet hangja. Megözvegyültem. Éreztem a gyász
első rohamát.
A végzet hangja magától értetődően szólt.
- Nálunk van a férje. A fogdában. Hogy is mondjam, kissé megviselt állapotban.
- Úgy érti, berúgott - dühöngtem.
Szóval nem fának ment, nem útonállók bántak el vele, és nem a Nagy-Ouse
hullámai hömpölyögnek fölötte.
- A Fő utcán szedtük össze. Szerencse, hogy nem gázolta el valami.
Tényleg egész rendesen jártak el a kapitányságon, bár gyanítom, hogy jót
röhöghettek. Prescott őrmester kifejezetten atyáskodóan bánt velem, mialatt a
kulcscsomóját csörgetve a fogdacellákhoz kísért.
- A férjura betyáros állapotban van - figyelmeztetett. - Fogadok, hogy leszedi róla
a keresztvizet, mihelyt kialussza magát.
Soha nem éltem még át ekkora megaláztatást - önmagam és Kit szempontjából.
Mintha egy rühes kutyát gyűjtöttem volna be a sintértelepről. Az én gyönyörűséges
férjem izzadtan feküdt egy betonpriccsen, hajdan makulátlan inge szutykos, szakadt,
hányástól bűzlő. A haja az arcába lógott. Prescott jóindulatú unszolására a földre
lendítette a lábát, felült, és tenyerébe temette az arcát.
- Bocsánat! - nyögte. - Jaj, Martha, mi az isten van velem?
Sürgősen el akartam tűnni onnét, hazavinni a férjemet, lecsutakolni, hogy újra
emberi formát öltsön. Prescott fürgén elintézte az adminisztrációt, és visszaadta
nekem Kit tárcáját. Azután kiterelte őt az utcára, beültette a kocsimba.
- Ha legközelebb ilyen állapotban találjuk, kénytelenek leszünk vádat emelni
ellene - mondta a rendőr, és már nem mosolygott. - Megértette, Mrs. McNamara? Itt
nem lehet az úttesten fetrengeni.
Homályosan emlékszem az esőáztatta utcákra, a McDonald’s fényeire, egy fekete
macskára, amelyik foszforeszkáló szemmel sipircelt át az úton -vajon ez szerencsét
vagy balszerencsét jelentett? Kit félig fekve támasztotta az ablaknak a fejét, rekedten
suttogott - bocsánat, bocsánat... jesszusom, mekkora balfasz vagyok -, és tudtam,
hogy a reggel lüktető fejfájást, gyötrő bűntudatot meg még mélyebb kétségbeesést
hoz majd. Kit erőt vesz magán, egy-két hétig lemond az ivásról, talán háromig is,
azután kezdődik elölről az egész nyomorúságos műsor.
- Ezt már mind hallottam- feleltem fáradtan.
- Én is. Undorodom magamtól.
Befordultam a kocsibehajtónkra, és fölrántottam a kéziféket.
- Ez rohadtul röhejes. Jó, tönkrement a vállalkozásod. Jó, nem találsz munkát.
- És leégtünk.
- És leégtünk. Iszonyú. De ami megtörtént, megtörtént, és most már ideje...
Mialatt zsörtölődtem, Kit az ajtóval vesződött.
- Nem bírok kiszállni - panaszkodott.
Átmentem a másik oldalra, és kívülről kinyitottam neki.
- Tessék! Szabad ember vagy - jelentettem ki hűvösen.
- Vajon az vagyok? - Átkarolt, a derekamra hajtotta a fejét. - Nem hiszem, hogy
az akarok lenni.
- Gyerünk az ágyba!
Megkínlódtam vele, mert teljesen elhagyta magát. Bevonszoltam mind a
száznyolcvan centijét a házba, föl a meredek lépcsőn. Már majdnem föl is jutottunk,
amikor nehézkesen lehuppant a legfelső fokra, és úgy lógatta a fejét, mintha kőből
lenne.
- Nem akarok lefeküdni - motyogta. - Hagyj itt!
- Eszed tokja! - Néhány fokkal lejjebb egyensúlyozva előrehajoltam, és két
könyökhajlatommal a hóna alá nyúltam. - Pár szem savkötő, jól kialszod magad, és
reggelre kutya bajod.
- Jesszusom, Martha! - Most már bömbölt. - Nem érted, hogy hagyj békén?!
- Psszt! - Sikerült feldühítenie, lökdöstem, dögönyöztem, próbáltam talpra
rángatni. - Az isten szerelmére, szedd össze magadat!
Komolyan mondom, tényleg nem hiszem, hogy szándékosan csinálta, ami ezután
következett, még ha nagypofájú, kibaszott kurvának nevezett is, miközben eltaszított.
Emlékszem, amint hanyatt estem - a lépcsőkorláthoz kaptam, de elvétettem -,
lebukfenceztem, és a legalsó fokhoz csapódtam, arra gondoltam, nem is olyan
gyönge legény ahhoz képest, hogy tökrészeg.
Még összetörtén és kábán egy kupacban hevertem, amikor két reszkető kezet
éreztem az arcomon.
- Martha? - szólongatott Kit lesújtottan, páni félelemben és csaknem
kijózanodottan zihálva. - Nézz rám! Gyerünk, Martha, nézz rám! Hallasz engem?
Holtsápadt arca az enyém fölé hajolt, elkerekedett, véreres szemmel vizsgálta a
pupillámat, kereste az agyrázkódás jeleit. A vállamra, nem pedig a fejemre estem,
de úgy éreztem, mintha átment volna rajtam egy kamion. Kit hirtelen magához
húzott, átölelt. A hangja a szokásosnál magasabbra csúszott.
- Jesszusom, Martha, jesszusom, Martha, légy szíves, térj magadhoz!
- A szentségit neki! - mordultam föl, és éreztem az orromból szivárgó vér
iszamós melegségét. - Meddig romolhat ez még?
Ekkor elhagyott a lélekjelenlétem, és teljes elkeseredésemben sírva fakadtam. Kit
elterült a legalsó lépcsőfokon, hátát a falnak vetette, karjában ringatta a fejemet, és
azt hajtogatta, hogy bocsánat, bocsánat.
Ott, a lépcsőnk tövében, azaz szó szerint a mélyponton történt, hogy végre
beszélgetni kezdtünk, és meghallgattuk egymást. Beszéltünk a házasságunkról, a
múltunkról és a jövőnkről. Szembenéztünk válsághelyzetünk tényeivel: a
jelzáloghitellel, a tandíjjal, a befagyasztott bankszámlákkal. Aggódtunk Sacha és a
fiúk miatt. Úgy tűnt, abba sem bírjuk hagyni a beszélgetést, összebújtunk, szorongva
suttogtunk a késő éjszakai órákban. Azután elkezdtünk kiutat keresni.
Mire kibontakoztunk egymásba gabalyodásunkból, és fölálltunk, a jövőnk
végképp megváltozott. Elámultam a döntésektől, amelyekre jutottunk, és magamban
örvendeztem. Kit hozott nekem egy csésze teát, meleg vizes ruhával gyöngéden
letörölgette az arcomról a vért.
- Jesszusom, mekkora ökör vagyok - mormolta.
- Elég! - tettem az ajkára az ujjamat. - Elég az önmarcangolásból. Egészben
kellesz nekem, Kit.
A nyári hajnal ezüstös derengése szűrődött be az ablakon. Új nap kezdődött.

 3


A nővérem letaglózva ült, a szeme nedvesen csillogott.
- Az isten szerelmére, Martha! Miért?
Rettegtem ettől a beszélgetéstől. Megbillent a poharam, vörösbor-giliszta
loccsant a csuklómra.
- Nekem sem könnyű - válaszoltam erőtlenül.
Louisának szokás szerint egy baba fészkelődött a pulcsija alá. Illetve nem is
annyira baba, hiszen azért jöttünk, hogy megünnepeljük Turbó Theo első
születésnapját. Már kibújtak a fogai. Tudott járni. Nevezzenek régimódinak, de
tényleg szoptatni kell olyan gyereket, aki sportcipőt hord? A nővérem mindent
túlzásba visz. Öt év alatt négy gyereket szült. Szerintem ez túlzás.
- Martha! - Lehunyta a szemét. - Mondd, hogy ez nem komoly. Csak nem fogod
eladni a házatokat, sutba dobni a karrieredet, hogy elköltözz a világ végére?
- De hát...
- Ez Kit ötlete, igaz?
- Nem éppen, bár eléggé le van törve az iroda miatt.
- Úgy tudtam, elege van a reklámbizniszből. Azt állította, hogy undorodik
mindentől, amit az képvisel.
- Meglehet, de akkor is az az ő biznisze.
Fél kézzel úgy tett, mintha hegedülne.
- Szeretem Kitet, de rohadtul hangulatember. Egyik pillanatban csak úgy ragyog a
kék szeme, körbetáncolja veled a konyhát, a másikban búskomor Beethoven. Nem
szakíthatod ki a családodat a megszokott környezetéből az ő múló szeszélye
kedvéért. - Gyanakodva méregetett. - Úristen! Értem már. Megint a pohár fenekére
nézett, igaz?
- Nem, dehogyis.
- Ha csak egy ujjal is...
- Az isten szerelmére! - csattantam föl a zavaróan zümmögő, burkolt célzásra.
A kozmetikázott verziót szántam Lounak: nem óhajtottam kiteregetni a családi
szennyest, pláne nem az én feddhetetlen nővéremnek. A büszkeségem sem engedte,
hogy föltárjam kétségbeejtő anyagi helyzetünket.
- Nem futhatunk mindig el a problémáink elől - dohogott. - Miért nem változtat
pályát? Úgy tudtam, meg nem értett művész. Azok a falfestmények rendkívüliek.
- Hát ez az! Fején találtad a szöget. Futni fog egy kört a festéssel.
 A szülinapos előbukkant a pulóver alól, kerek képén elégedett vigyor, miközben
Louisa szórakozottan matatott a fiúcska kertésznadrágjának kantárján.
- Kit azt mondja, Új-Zéland meseszép - kockáztattam meg. - Olyan, mint Írország,
csak jobb az idő, és nincsenek rokonok.
- Ühüm. Túl sokat nézte A Gyűrűk Urát.
Sóhajtottam.
- Tulajdonképpen én vagyok a hunyó. Egyik este a számítógép előtt ültem,
kiborultam a lakáshitel miatt.
- Üdv a klubban!
- Nem bírtam megállni, hogy egy kicsit bele ne kukkantsak egy munkaerő-
toborzó ügynökség honlapjára. Kapásból öt állást találtam, úgyhogy nézelődni
kezdtem... Lou, ez olyan volt, mintha varázsszőnyegre ültem volna! Pár kattintással
elröpített - huss! - a borongós nappalimból az ígéret földjére. Erdők, hegyek,
érintetlen tengerpartok, mind döbbenetesen szép. Se forgalmi dugó, se sorban állás.
Delfinekkel úszkálás. Síelés, hullámlovaglás. Kajakozás kristálytiszta vizű
folyókon... Figyelj, tudod, mi a reklámszlogenjük?
Lou úgy nézett rám, mintha az epeköveimet akartam volna mutogatni.
- Százszázalékos tisztaság - szavaltam színpadiasan.
- Nehogy hányjak - vágott utálkozó képet. - És mit látogattál még meg a repülő
szőnyegeddel?
- Az ingatlanközvetítőt. Egy álomház a hegyekben, sőt tíz álomház a mi
árfekvésünkben, tehermentesen. Jut hely mindenre, Kit festhet, én meg tarthatok
tyúkokat.
- Giccs a köbön.
- És végül a kormányzati weboldalt. Kapunk vízumot, ha egyikünk
hiányszakmához ért, és most figyelj, a foglalkozásterápia szerepel a listán.
Megfogtam a kisfiút, és az orrához dugtam az orromat. Hiányozni fog.
- A vajákossal már beszéltél? - célzott Lou apánkra, ezzel kijátszotta az adu ászt,
hiszen tudta, hogy a gyerekek istenítik a nagypapát.
- Holnap fogok, d^ nehogy addig ki merj kottyantani valamit!
- Kit családjával?
- Még nem.
Amíg a blúzát gombolgatta, egyenes vonallá préselődött össze az ajka.
Harminchét éve ismertem Louisát; a megszületésemkor hároméves zsarnok volt, és
tudtommal az egyetlen ember, aki a tekintetével meghunyászkodásra késztette
anyánkat. Azóta sem változott, és éppúgy szerettem, mint valaha.
 - A lényeg az, hogy hagytad, hogy egy vágyálom a hatalmába kerítsen - jelentette
ki.
- A lényeg az, hogy másmilyen életet kívánunk a gyermekeinknek. Pfuj, Theo!
Anyura csandázz, ne rám!
Letettem a kisfiút, aki eldübörgött.
Lou a kezembe nyomott egy fehér rongyot, és virágos szoknyájában átmórikált a
konyhán. Dús bájú nővérem olyan, akár a bazsarózsa: minél teltebb, annál jobban
mutat. Biztosra veszem, hogy egyik előző életében Botticellinek állt modellt.
Beillene az ő Vénuszának hullámos barnásszőke tincseivel, enyhén horgas orrával,
ívelt szemöldökével. Állítólag meghökkentően hasonlítunk egymásra - azt mondják,
ikrek lehetnénk -, de én kissé zokon veszem ezt a vélekedést. Lou cipőkanállal sem
tudná fölhúzni a farmeromat.
Az emeleten Finn és Charlie gyepálták egymást. A nekivadult ordítozás
csörömpölésbe torkollott, majd Charlie fájdalmas óbégatása követte.
- Valami gubanc? - nyúlt a cigarettájáért Lou.
Szeretve gyűlölködő viszonyban élt a dohányzással, amelyről folyamatosan
próbált leszokni.
- Semmi komoly, hallom a motorzajból. Sacha egyébként is vigyáz rájuk.
Lou tüzet csiholt az öngyújtójából.
- Új fiúja van - jegyeztem meg abban a reményben, hogy másra terelem a
figyelmét. - Neked nem mondta? - Sértődötten rázta a fejét. - Ivan Jones, a kerti
törpe. Üstdobos a zenekarukban. Kísértetiesen úgy fest, mint amit törökülésben
kuporogva a tündérrózsa levelén találna az ember.
- Kapucnis felsőt hord?
- Nem! - tártam szét értetlenül a kezemet. - Se lófarkat, se tetkót. Még csak
fülbevalót sem. Még véletlenül sem lázongó fajta. A létező legunalmasabb fazon. Az
rendben, hogy nem fogja teherbe ejteni, se heroinra szoktatni, de mit eszik egy
ilyenen Sacha?
- Talán egy tizenhat éves lány szemében érdekes.
- El nem tudom képzelni, mitől. Dilis kis szakállat visel, és rózsaszín Volkswagen
Bogárral jár.
- Akkor helyben vagyunk - vont vállat Lou. - A jelszó: verda.
- Olyan unalmas, hogy elalszol, ha ránézel. Csak ül, és a körmét piszkálgatja.
- Aggodalomra semmi ok. A jövő hétre eltűnik a színről. - Lou a hamutartó
szélére tette a cigarettáját, és hozzáfogott hagymát vágni a paradicsomsalátához. -
Kár, hogy nekem nincs egy Sachám. Vidám, talpraesett, és bébicsőszködésre
bármikor kapható.
- Na persze, de azt nem élvezted volna, hogy huszonegy évesen tájékoztasd anyut
a terhességedről, miközben apa nincs a láthatáron.
- Az én ártatlan koszorúslányom, abban a förtelmes kismamaruhában. Azt a
szégyent!
Kényszeredetten nevettem, mert az emlék cseppet sem volt vidám.
- Ha tehette volna, bedugott volna engem az ír apácákhoz, valamelyik mosodába.
- Ne menj el, Martha! - csapta le a kését Lou, és masszírozni kezdte a halántékát. -
Miért csinálod ezt? Mi nem vagyunk elegek neked?
Addig soha semmit nem utasítottam el, amit a nővérem fölvetett. Éreztem, hogy
görcsbe rándul a gyomrom.
- Nem is fogod végigcsinálni - jelentette ki hirtelen. - Se apunak, se
McNamaráéknak nem szóltál róla. Semmi sem lesz belőle. - Dacosan fölszegte a
fejét, és felém nyújtotta a salátáját. - Ugyan már, elég a marháskodásból! Fogd meg
ezt, én pedig megyek, megkeresem Philipet.
Nem mozdultam.
- Aláírtam a szerződést - mondtam szomorúan. - Magáncég, utógondozó egy
Napier nevű város szélén. Fej- és gerincsérülések. Egy londoni ügynökségnél
voltam állásinterjún. Már... nézd, Lou, már föl is mondtam.
Egy pillanatra megdermedt, majd a rekeszizmomnak lökte a salátástálat.
- Bárcsak tudnám, mit akarsz bizonyítani! - reccsent rám, és faképnél hagyott. ^
Kimentem a kertbe. Csak akkor kezdtem fölfogni, mire vállalkozunk. Az ügy
hordereje megszédített. Finn és Charlie elszaladtak mellettem, hogy csatlakozzanak
az unokatestvéreikhez, akik a kihűlést kockáztatva hancúroztak a felfújható
medencében és környékén.
Kit fél kezét zsebre vágva ácsorgott a rostsütőnél, ahová Louisa küldte, és a
sercegő kolbászokat figyelte.
- Hogy fogadta? - kérdezte, és együtt érzőén kuncogott, amikor A
sikolyból ismert arcát utánoztam.
Lou mintegy végszóra kisöpört a házból, a férjével a nyomában.
- Philip föl van háborodva - közölte harsányan sértődött hangon.
A sógorom szemrehányó pillantást vetett rám, ahogy egy nyugágyba heveredett,
majd alámerült a merlot mélységeibe. Amikor megismerkedtünk, vörös
szempillájú, Kirk kapitányos vigyorú fiatalember volt. Ősrégi a kapcsolatunk: a
diploma előtt szakmai gyakorlatra kerültem ahhoz a részleghez, ahol
pszichológusként dolgozott. Azután én mutattam be Lounak, isten bocsássa meg
nekem. Tizenhét év alatt vörösesszőke haja a felére fogyatkozott, ő maga tokát
eresztett, és sok mindent megbánt. Ma is a szakmában dolgozik, izometriás
méréseket végez állítólag épelméjű embereken. Szerfölött nyomasztó lehet.
- Szóval - húzta végig az ujjait a nyugágy karfáján Philip - a patkányok iszkolnak
a süllyedő hajóról.
- Ki itt a patkány? Talán mi? - nevetett Kit. Rég nem láttam ilyen gondtalannak. A
szeme szinte lézerkéken fénylett. - Ne kerülgesd, Philip, ha valami nem tetszik,
mondd ki nyíltan!
- Az egész tervetek hebehurgya. Mik lesznek a gyerekeitekből, írek? Angolok?
Új-zélandiak?
- Boldogok - torkolta le Philipet Kit. - Háborítatlanul, hajszoltság és zsúfoltság
nélkül élhetnek.
- Persze, boldogok. Talán inkább iskolázatlanok és műveletlenek.
- Jaj, te vén sznob! - Törülközőbe bugyoláltam Charlie-t, aki beverte az orrát, és
úgy ordított, hogy anyámat is fölkeltette volna a sírjából. - Nyugi, Charlie... Már
nem fűszoknyában járnak arrafelé, Philip. Kitűnőek az iskoláik. Rutherford is új-
zélandi volt. Tudod, az atommodelles.
- Nahát, hurrá.
- Az irigység beszél belőled - talált telibe Kit.
- Marhaság!
Philip utálkozásától Kit még vidorabb képet vágott. Kettejük között gyakran
csapkodtak szikrák a levegőben. Kit önteltnek és fellengzősnek tartotta Philipet,
ebben nem is tévedett, de a teljes kép ennél bonyolultabb volt.
- Elhúzunk a Hawke-öbölbe - mondta Kit -, ahol az a bor terem, amit most is
iszol. Amíg ti jégeralsóban cidriztek, mi pólóban feszítünk, és időnként
megmártózunk a hűs habokban.
- Milyen jogon futamodtok meg? - fordult felém Philip. - Hová tűnt az a fene
nagy ragaszkodásod, Martha?
- Nézd - sóhajtottam -, ti tényleg hiányozni fogtok, de a mókuskerék nem.
- És Sacha? - mérgelődött a térdét csapkodva Philip. - Csak nem akarod
fenekestül fölforgatni annak a csodálatos lánynak az életét?
- A mostani iskolájában egyébként sem maradhat. Nem bírjuk a tandíjat.
- Hát akkor írassátok máshová! Nem kell mindjárt egy harmadik világbeli
országba telepíteni.
-Philip! Az nem... Idefigyelj. Utánanéztem az ottani iskoláknak, és több jó közül
választhatunk A tanév februárban kezdődik, addigra meg is szokj a az új
környezetet.
- Egyensúly kérdése az egész - mondta Kit. - Aú! - Megégette az ujját, és gyorsan
a szájába kapta. - Egyensúlyba kell hoznunk mindannyiunk érdekeit.
Philip fölhorkant.
- Úgy érted, szemrebbenés nélkül föláldozzátok Sacha javát, ha nektek úgy
tetszik?
- Nem, nem így érti - vágtam közbe határozottan, mielőtt Kit válaszolhatott volna.
- Úgy gondoljuk, hogy Sacha imádni fogja. Síelés, szörfözés, lovaglás. Ez egy... hát
igen, ez egy édenkert.
- Édenkert! - nyikorgott a nyugágy, ahogy Philip hátradőlt. - Szegény Adámnak
és Évának sem valami jól végződött. A kelleténél több volt a kísértés, ha jól
emlékszem. Elbaltázták.
Kit égnek emelte a tekintetét.
- Szerencse, hogy nincs apja - kötözködött tovább Philip. - Az kissé bezavarna.
Netán valóban a lánya javát akarná a pali.
Mindannyian tudtuk, hogy ez övön aluli ütés. Egy pillanatra feszült csönd támad.
Az ismét rágyújtani készülő Louisa dermedten pillantott Kitre, akinek azonban
arcizma sem rezdült.
- Van apja - felelte nyájasan. - Itt áll.
- Tényleg, hol az a lány? - nézett körül Philip. - Hol az én kedvenc unokahúgom?
Ő az egyetlen a családban, akinek nem csak káposztalé lötyög a fejében. Sacha! Nem
jössz ki?
Válaszoló hangok hallatszottak a házból. Néhány másodpercig szünetelt az
ellenségeskedés, amíg várakoztunk. Louék a heathrow-i légi folyosó alatt laktak, és
sugárhajtású gépek húztak el fenségesen fölöttük, egész nap fehér krétavonalakat
róttak az ég kékjére.
Fürge, könnyű léptek. Lou hatéves kislánya, Lily szaladt ki, és megmutatta nekünk
csillámosra lakkozott körmét, majd megtámadta a medencét. Sacha követte a házból,
farmerban és pólóban, a mellén keresztben felirat: EZ MIND SAJÁT, SŐT MÉG
AGYAM IS VAN! Formás volt, talán pár deka pluszt is fölszedett, és éppolyan jól
állt neki, mint Lounak. Nem is látott fantáziát abban, hogy fiús szépségnek tettesse
magát. Több copfba font hajában neonrózsaszín gyöngyök pompáztak. Theo úgy
csimpaszkodott a derekán, mint egy páviánkölyök.
Azonnal derűsebbé vált a kert, fényesebben sütött a nap. De tényleg. A vibráló,
káprázatos Sacha volt a legjobb barátnőm. Csak éppen pillanatnyilag nem állt szóba
velem.
 - Lily fonta be a hajamat - bandzsított az egyik copfjára.
- Ülj ide, Sacha! - paskolta meg a maga melletti üres nyugágyat Philip.
- Ránk fér egy kis épelméjűség.
Sacha letette Theót, kecsesen elheveredett a nyugágyon, kinyújtotta hosszú lábát -
irigyeltem azt a hosszú lábát -, és sugárzott a fiatalságtól.
- Ez új - hajolt oda Lou, és megtapogatta az unokahúga nyakában függő, ovális
ezüst ékszert.
- A fiúmtól kaptam. Antik medál. Benne van a fényképe, meg az enyém is... látod?
Lou elragadtatottan hümmögött. A magam részéről kissé émelyítőnek találtam az
egészet. Komolyan, melyik mai srác ad egy lánynak viktoriánus medált a kettejük
fotójával? Miért nem jó egy mp3 lejátszó vagy netán egy pár trendi mamuszzokni?
- Tudom, miről beszélgettetek. Anyu és Kit nagyszabású világfelfedező tervéről -
vetett rám utálkozó pillantást Sacha. - Mindenki a Mayflower fedélzetére! - Lou
cinkosan cicegett. - A kertkapunknál böhöm nagy narancs-sárga ELADÓ tábla virít -
folytatta Sacha. - És mi eladó? Az otthonom!
- Máris áruljátok?
- De még mennyire. Ha ez ember csak letesz egy bögrét, anyu már föl is kapja, és
konyharuhával sürgölődik. Egész héten népvándorlás zajlik nálunk egy Dave nevű
pasas, a Theakston ingatlaniroda munkatársa vezetésével. Idegenek tátják a szájukat
a saját szobámban, hablatyolnak, hogy mennyire imádják a sellőimet. Nagyszájú
kölykök másznak föl az ikrek almafáira. Lassanként teát és cukrászsüteményt is
kínálhatnánk az érdeklődőknek.
- Mi nem szeretnénk, hogy elmenjetek - tette a kezét Sacha térdére Lou.
- Ja. Nekem hiába mondod. „Nem dolgom a felelet, se kérdezni, hogy minek.”
- Hát tudjátok, ezt az egészet nem értem - ráncolta a homlokát Lou, és előbb
Kitre, majd rám nézett. - Ezt a cikket az újságban jelzálogról meg életvitelről meg
Kit karrierjéről. Kurva nagy kamu.
Kifakadása megdöbbentően hatott, mert az én nővérem soha nem használ
szitokszavakat, ha gyermekek tartózkodnak hallótávolságon belül. Mosdatlan
beszéd! - ripakodott rám anyu egyszer, tízéves koromban, amikor nesztelenül
fölosont az emeletre, és káromkodáson kapott. Csak azok folyamodnak
trágársághoz, akiknek szegényes a szókincsük.
- Egy rakásra való indokot soroltatok föl - tette le a poharát Lou. - Hét mérföldes
rakásra valót. És egyetlen helytálló sincs közte.

 4


Apu dolgozott, amikor nyitott ajtaján kopogtattam. A kezembe nyomott egy -
általa teának nevezett folyadékkal teli - bögrét, és visszaballagott a pácienséhez.
Éppen régi barátnéját, Florát kezelte. Az asszony a kertészeti áruházat vezette, és
folyton megerőltette a gerincét.
Apu Bedford peremén lakik, háromutcányira attól a háztól, amelyben felnőttem.
Bár már elhagyta a hetvenet, ma is kiváló gerincmasszőr. Sőt, tudtommal az
egyetlen, aki képes a nyakam manipulálásával egy pillanat alatt megszüntetni a
migrént. Egyszer Kit is megpróbálta. Nem kellett volna. Kis híján letépte a fejemet.
Egy hétig nem bírtam tolatni a kocsival.
A konyhában vártam, füleltem a hol hangosabb, hol halkabb beszédhangokra, és
kötelességtudóan ittam az ihatatlant: apu egyik herbateáját. Olyan ízű volt, mint a
silótakarmány-forrázat. Bemard, a kopott fekete bundájú macska előkelő tartásban
ült a gáztűzhely előtti rongyszőnyegen, úgy mutatott, mint egy hajlított vonalú váza.
Minek is tagadnám: az apám különc. A konyha falát színátmenetes
pasztellárnyalatokra festették, a mennyezetre csokorba kötött gyógyfüveket
függesztettek. A kredenc tetején kristályok sorakoztak meg egy olaj mécses. És az a
legszebb, hogy ez az egész vízöntőkori maszlag még működött is. Bejött. Apu
konyhája mindig derűs nyugalmat árasztott. Dilisen derűset. Szerettem ott időzni.
Apu a Steiner-féle izé híve, bár csak középkorúként fedezte föl. Ma már
nagykutya a mozgalomban. Nem szoktam vitatkozni vele, de anyu vitatkozott, és
végül - miután Louval felnőttünk, és elkerültünk otthonról - elhagyta őt egy Vincent
Vale nevű özvegyember, egy felső kategóriás söröző tulajdonosa kedvéért. Azt
mondta, Vincent megnyugtatóan fantáziátlan. Az a másik férfi az élete utolsó tíz
évében boldoggá tette, úgyhogy talán igaza volt, amikor elment.
Miután Flora kibicegett, apu a tűzhely elé állt, és kinyújtóztatta saját
elgémberedett gerincét. Nem úgy fest, mint egy vajákos, inkább drótszőrű foxira
hasonlít - szikár, szívós, göndör, ősz hajú, és semmi sem kerülheti el a figyelmét.
- Mi szél hozott erre hétfői napon? - kérdezte.
Megmondtam neki. Először egyáltalán nem reagált. Nem hőkölt hátra
elszörnyedve, nem bocsátkozott szemrehányó tirádába, csak leguggolt, és
megpiszkálta a tüzet, amely pattogott és szikrázott. Figyeltem, ahogy az
olajmécsesből füstkígyó bodorodott föl, mint egy dzsinn.
- Értem - mondta végül. - Teljesen logikus.
 Olyan hálát éreztem, mint még soha. Az atyai áldás teljesen új helyzetet teremtett.
- Meglátogatsz majd minket? - kérdeztem.
- Remélem, amennyiben össze tudom egyeztetni a szén-dioxid-kibocsátást a
lelkiismeretemmel. Addig is szervezzük meg azt a fantasztikus videós internetezős
hogyishívjákot. Akkor láthatom a fiúk vigyorgó képét, és az én Sachámat, amint a
világ nőnemű megmentőjévé fejlődik.
- Meghirdettük a házat.
- Tudom. - Apu a tűzhelyre zuttyantotta a vízforralót, és a kristálygömbök
megcsörrentek az öntöttvason. - Oltári nagy táblát láttam.
- Láttad? Mikor?
- Hm, várjunk csak... múlt hét csütörtökön? Elugrottam hozzátok, de senkit sem
találtam otthon. - Lehajolt, megcirógatta Bemard kis testét, mire a macska
megnyalta a kezét. - Úgyhogy számítottam a látogatásodra.
Borzasztóan éreztem magam. Már napokkal azelőtt beszélnünk kellett volna, de
eleinte valószerűtlennek tűnt az ügy, inkább valami számítógép generálta virtuális
kalandnak.
- Hogy vannak a gyerekek? - kérdezte apu, és leült velem szemben.
- Várják?
- Sacha nem.
- Nem hát - mosolygott szelíden. - Tizenhat éves, ragaszkodik a megszokott
életéhez.
- De Új-Zéland a tinédzserek paradicsoma! Homokos tengerpartok, hegyek,
kisportolt fiatal pasik, akik szörföznek, rögbiznek, és általában véve felpörgetik az
életet.
- Ő talán inkább Ivant szeretné.
Krákogtam.
- Te ismered Ivant?
- Ami azt illeti, igen. Sacha elhozta ide. Úgy láttam, kiszámítható fiatalember.
- Kiszámítható! Igen, ez jó, lagymatag jelző, apu. Tetszik. Magába foglal mindent
Ivan Jonesról.
- Örülhetnél a kiszámíthatóságnak, Martha - kopogtatta meg az asztalt apu. -
Hamar leírod az embereket. Ez nem bölcs dolog. Vigyázz, mit kívánsz!
Még egy kortyot leerőltettem a főzetéből, és elhúztam a számat.
- Ez undorító.
- Gyermekláncfűgyökér. Csodás a májnak.
- Brrr! Nézd, Ivan kedves srác. Egyáltalán nem neheztelek rá. Ha ő lenne a
bébiszitterem, ugrálnék örömömben. De kábé annyi karizma szorult belé, mint egy
bevásárlókocsiba, és nem tényező Sacha jövőjében.
Apu csak kuncogott.
- A minap észrevettem, hogy Sacha dohányzott - mondtam. - Lydiáéktól jött haza,
és bűzlött, mint egy csavargó. Egy csomag cigarettát találtam a zsebében.
- Átkutattad a zsebeit?
- Kit szerint szemet kellene hunynunk. Ő azt mondja, Sacha eddig sosem
lázongott, és még jó is, ha egy kicsit kitombolja magát, elvégre nem hiányzik, hogy
álszent váljék belőle.
- Okos fiú! Ezt én is aláírom, és hadd kérdezzem meg McNamara nagyságos
asszony őerénycsőszségét, mit méltóztatott művelni tizennégy esztendős korában a
kerti szerszámoskamrámban.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
- A fonott karosszékemben ültél, Martha, és úgy füstöltél, mint egy gyárkémény.
Konkrétan tudom, hogy kivittél magaddal egy bögre kakaót, hogy abba dobhasd a
csikket, ha valaki arra talál járni.
- Honnan szeded?
- Egyszer belekortyoltam. Többé nem követném el ezt a hibát.
Fintorogtam.
- Ez szép volt tőled. Anyu tudta?
- Ne butáskodj! Minek szóltam volna neki? Mikor hagytad abba?
- Elég hamar. Nem futotta cigire.
- Na látod? Ha rád töröm az ajtót, mint a drogkommandó, az szikrányit sem
változtatott volna a végkifejleten. Kacérkodtál a nikotinnal, azután továbbléptél, nem
úgy, mint Louisa. Sacha is így fog tenni, ha hagyod. Valószínűleg már meg is tette.
Sóhajtottam.
- Az isten irgalmazzon neki, ha az én példámat követi! Szép kis minta.
Egyetértő hallgatásba merültünk. Kinn az esőben egy feketerigó énekelt.
Meghitten hazai hang. Bemard megpöccintette a farkát.
Apu fészkelődött.
- Volt már érdeklődő a házra?
- Néhány.
- Ajánlat?
- Semmi. Sacha biztos mindenkinek azt mondja, hogy kísértet lakik nálunk.
- Martha - kémlelte az arcomat apu. - Akarod te ezt?
-Kit...
 - Nem azt kérdeztem, Kit mit akar.
- Félek - vallottam be előregörnyedve. - Tíz éve dolgozom ugyanabban a
részlegben. Csoportvezető vagyok, vannak barátaim, akik támaszt nyújtanak.
Mindenki ismerősöm a környéken: a postáskisasszony, az orvos, a félkarú
benzinkutas. Vészhelyzetben húsz embert is fölhívhatnék. Nagyon kényelmes itt
nekem.
Félrehajtott fejjel, megjegyzés nélkül hallgatott, szürke szemével feszülten
figyelt.
- Ugyanakkor éppen ez a probléma is - mondtam. - Jó dolgunk van itt. Túl jó.
Utálom az önelégült embereket, akik nem látják, mennyire beszűkült a világuk.
Szerintem mindannyiunkra ránk fér egy kis felrázás.
- Persze - bólintott. - Persze. De Martha, ne azért menj el, mert menekülsz valami
elől.
- Mi elől menekülnék?
- Mindenkinek vannak démonai.
- Nekem nincsenek.
- Nem futhatsz el. Követnek. - Azt hiszem, apunak röntgenszeme van. Mindent lát.
- Sacha épp mostanában kérdezősködik az édesapja felől. Ha jól sejtem, Patricia
nagynénédnél is próbálkozott.
Elvörösödtem.
- Nem lapulnak szörnyek az ágyam alatt, apu.
- Akkor jó. Pozitív indítékot keress, máskülönben maradj veszteg! Ennyi a
mondanivalóm az ügyben.
Bemard elkezdte a bokánkat kerülgetni. Makacsul hízelkedő dorombolásába
nyöszörgésszerű miákolás vegyült. Szerettem volna tudni, ki másnál faggatódzott
még Sacha.
- Rettentően hiányozni fogtok - hajolt le apu, és megvakargatta barátja füle tövét,
minden macska érzékeny pontját. - A fenébe. Nagy lesz itt a csönd. Az én Sachám
meg a fiúk... el sem tudom képzelni, hogy nem hallom a zsivajukat, ahogy a bejárati
ajtóhoz szaladnak. Mindig lökdösődnek, hogy melyikük nyomja meg a csengőt.
- Pedig egyikük sem éri el.
Apu szomorkásán mosolygott. Olyan volt az arca, mint a felszántott föld.
- A lakáspiac pang - magyaráztam, és a térdemre vettem Bernardot. -Nem
tudhatjuk, lehet, hogy valójában soha nem is... - szakadt félbe a mondat, mert a
telefonom megszólalt a retikülöm mélyéről.
Bemard farkát fölcsapva vetődött a hangra. Előkotortam a telefont. Fölnyitottam,
és az üzenetre meredtem.
- Szegény házacskánk! - sóhajtottam.
Tudom, nem volt nagy szám, de az a megkapóan takaros épület attól fogva
szolgált nekünk otthonul, hogy Sacha dugóhúzófürtös, hétéves dumagéppé
cseperedett. Akkoriban szünet nélkül mosolygott, és Kit mondogatta, hogy ilyen is
marad. Abból a házból mentünk az esküvőre; emlékszem, ahogy apu besegített a
földíszített kocsiba. Az ikrek érkezésekor két almafát ültettünk. Első bizonytalan
lépéseiket a konyhában tették, Pacsni hajkurászása közben. A vízvezeték minden
sípolása, a lépcső minden nyikordulása vagy a bejárati ajtó zörrenése végtelenül
ismerős volt. Ha fújt a szél, a fürdőszobai szellőzőventilátor pontosan azt a
bizonyos zúgó hangot hallatta. Reggelente a porszemek mindig ugyanúgy táncoltak
az előszobaablakon behulló fényben. A méretarányok, a hangzásviszonyok és az
illatok bevésődtek a tudatalattinkba. A ház a barátunkká vált, mi pedig hűtlenekké.
- Az ingatlanügynök - mondtam, és reszkető kézzel nyúltam a silóteámért.
- Ajánlat? - nyújtogatta a nyakát apu, hogy lássa.
Jo nap. Jo hir. Simpsonek meghirdetett áron ajanlatot tettek. Minél előbb hivast
kerek. Dave
- Na és most? - kérdezte apu.
Nem tudtam. Az agyam menekülni próbált.
- Meglépitek? - Apu hátradőlt, merőn nézett. - Vagy fületeket-farkatokat behúzva
iszkoltok vissza a jó meleg, száraz odúba?
Összecsuktam a telefont, ingaként himbáltam az ujjaim között.
- Innen nincs visszaút - feleltem.

»«


Angol eső. Egy rózsaszín Bogár állt az ELADÓ tábla mellett, és ingerültség
nyilallt belém. Egész nap dolgoztam, közöltem a hírt apuval, összeszedtem az
ikreket az óvodából, és kétszer belém könyököltek a Tescóban. Továbbá eladtam az
imádott otthonomat. Nem nagyon voltam kerti törpékre hangolódva.
Miközben kiemeltem a bevásárlószatyrokat, Finn berakta Briganti Bobot az egyik
babaülésbe, és énekelve csatolta be régi barátját. Bobot ajándékba kapta Kit
dédnagynénjétől, Sibellától, akinek a portréja az előszobánkban függött. A feketébe
öltözött kalózfigura kackiás szemkötőt visel, és piros papagáj ül a vállán. Finn
megszületése óta barátok. A család szüntelen rettegésben élt, hogy elveszítjük a
nyavalyás rongybabát. Egy világkatasztrófának számító alkalommal Finn a readingi
autópálya-pihenőben felejtette Bobot. Vigasztalhatatlan volt. Kivert a hideg veríték,
azonnal visszarobogtam - négyórás kört írtam le emiatt -, és könnyes szemmel
majdhogynem hason csúsztam a pazarul föltestékszerezett Burger King-es srác
előtt. Az ifjonc szenvtelenül nézett rám, kérődzött, mint a fejéskor a sorára váró
tehén. Azután benyúlt a pult alá, és elővarázsolta Bobot. Meg tudtam volna puszilni.
Igazából - ha őszinte akarok lenni - meg is pusziltam. Kővé dermedt. Ahogy
elosontam, láttam, hogy csíraölő kéztisztító zselét ken a képére.
Most, hogy szépen becsatolta a kalózát, Finn átváltott szokásos
sebességfokozatára, kiszökkent a kocsiból, és két lábbal beleugrott egy hatalmas
pocsolyába.
- Pompás - morogtam, ahogy sáros lé fröccsent mindkettőnkre.
Finn a bűnbánat legcsekélyebb jele nélkül vigyorogva tapicskolt a vízben, és
vérfagyasztó csatakiáltásokat hallatott. Ez a sasszemű, rakoncátlan gyermek az apja
kicsinyített mása volt. Finom csontú arcában fölismertem Kit elmélyültségét, Kit
nevetését és szenvedélyét. Finn kék szemében néha mintha kissé túlzott
élettapasztalat tükröződött volna.
Charlie kedvesebb és óvatosabb is volt. Őszintén igyekezett Finn korszakos
jelentőségű ugrását utánozni, de hiányzott belőle az öccse fürgesége. Amint az
várható volt, elcsúszott, és kinyújtott lábbal lecsüccsent - farmerja és piros
gumicsizmája a tócsába merült. Még szőke fürtjeit is eláztatta a sáros vízözön,
amely a pulóverére zúdult. Elkerekedett szemmel bámult rám, várta, hogy robbanok
vagy sem.
Megcsóváltam a fejem, és két föltartott hüvelykujjammal jeleztem neki, hogy ez
nagyon ügyes volt. Ezután tekintetemmel Ivant kerestem a kertben. Meg is találtam,
fél fenékkel ült a hintán, a lábával esetlenül ringatta magát.
- Ivan! - erőltettem magamra vigyort, hogy még az arcizmaim is belefájdultak. -
Örülök, hogy látlak. De Sacha sajnos nincs itthon, csak én meg ez a két vadember.
Megköszörülte a torkát.
- Válthatnánk egy-két szót, McNamara néni?
A fogamat csikorgattam. Egyrészt ötvenmilliószor kértem már, hogy szólítson
Marthának. Másrészt mi az, hogy Válthatnánk egy-két szót? De komolyan, az isten
szerelmére, csak a legsilányabb tévéfilmek zsarui beszélnek így.
- Kerülj beljebb! - tártam ki a bejárati ajtót.
Finn és Charlie vígan elvoltak a vizezéssel, guggolva folytattak élénk
eszmecserét. Ivan csetlett-botlott mögöttem, szakállkáját tapogatta. Kétség-beesett
pillantást vetettem Sibella dédnagynénire, ahogy elhaladtam mellette az
előszobában. Sohasem szenvedhette a tökfejeket.
- Teát? - kapcsoltam be ingerült rántással a vízforralót, majd kinyitottam a hátsó
ajtót Pacsninak, aki bebámult az üvegen, az orra feketén csillogott loboncos frufruja
alatt.
Ivan úgy tett, mintha elharapta volna a nyelvét. Arra gondoltam, talán azért jött,
hogy megöljön, és belegyömöszöljön a kukába.
- Tejet? - próbálkoztam tovább. - Kekszet? - Sikerült bólintania. Azután elkezdte a
körmét piszkálgatni. - Ülj le, Ivan! - reccsentem rá, és egy székre mutattam.
Leült. Szegény fiú, mennyi kínlódástól dagad így meg az ember szemhéja?
- McNamara néni - kezdte -, én ööö...
- Nyögd már ki! Mi az, ami a szívedet nyomja?
Láthatólag igyekezett összeszedni a bátorságát.
- Sacha azt mondja, McNamara néni fantasztikusan érti a dolgát. A páciensei
imádják. A kollégái mind hozzá fordulnak a problémáikkal.
Fölvontam a szemöldökömet. Még sosem hallottam Ivan szájából egy szuszra két
mondatnál többet. Megdörzsölgette kivörösödött szemét.
- Sacha úgy érzi, mintha pillanatnyilag ő lenne az egyetlen személy,
akire nem tetszik figyelni.
- Hát akkor nagyon téved.
- Amikor elmondta nekem, hogy ki tetszenek vándorolni, még nevettem is, amíg
nem láttam, hogy sír. Nem akartam elhinni, hogy ilyet tetszik vele tenni.
- Ivan, ha majd idősebb leszel... - akadt el a hangom, mert ráeszméltem, hogy
önvédelemből lekezelően bánok vele, és ezt sürgősen abba kell hagynom.
- Tudom, hogy McNamara bácsi elveszítette a vállalkozását. Tudom, hogy ez
rossz. Irtó pocsék, ha az ember még fiatal, és tök fölöslegesnek érzi magát.
Apukámat leépítették. - Ivan a bögréjével játszott. - Ő is totál szétesett. Most a
benzinkútnál dolgozik.
- Nem is tudtam, hogy ő az.
- Nem a félkarú. Éjszakázik.
Törtem a fejem, és megjelent egy kék inges, nyakkendős, gondozott külsejű
árnyalak, a hangja elfojtva hallatszott a golyóálló üveg mögül, ahogy derekasan
tréfálkozott az időjárásról.
Ivan az ujjait ropogtatta. Éreztem, hogy nekirugaszkodik a nagy lépésnek.
- De hát kivándorolni? - A fejét rázta. - Ez sok. Sacha fog fizetni a család többi
tagjának boldogságáért, és ez a fél életébe fog kerülni.
- Tudom, hogy nehéz lehet most neked, Ivan, és nagyon sajnálom, de tényleg
meggyőződésem, hogy Sachának ez a legjobb.
- Ő fog fizetni - ismételte konokul. - Elveszíti a barátait. Az iskoláját. A
nagypapáját. Az unokatestvéreit. - Egy kortyot ivott a teából, és egyik oldalról a
másikra lötyögtette a szájában, mielőtt lenyelte. - Ja, és engem... de ez nem olyan
fontos, mert különben sem sokáig maradnánk együtt. - Azt hiszem, ezt komolyan
gondolta. Egyszerűen, minden mesterkéltség nélkül mondta. Ténymegállapításként.
- Még sosem láttam Sachához fogható lányt, de olyan helyek felé tart, ahová nem
tudom követni. És ezzel nem Új-Zélandra célzok.
Az ikrek odakint vihogni kezdtek. Fölálltam, és az ablakhoz léptem. Láttam, hogy
összedugják a fejüket. Ezek valami rosszban sántikáltak.
- Ajánlatot kaptunk a házra - mondtam.
- Basszus.
Ivan hosszú, bütykös ujjaival dobolt az asztalon.
Finn és Charlie hirtelen letolták a farmerjukat, egyértelműen élvezték suttyomban
végrehajtott akciójukat. A következő pillanatban vígan pisiltek egy tócsába.
- Ezek a kis ebadták soha nem fogják egyedül érezni magukat - szólalt meg Ivan a
hátam mögött. - Bárhová mennek, mindig kéznél lesz egy haver, aki a
pocsolyájukba csurrant.
- Ez igaz, de Sacha is szerez barátokat, bárhová kerül.
Finn megfordult, megpróbálta lelocsolni Charlie gumicsizmáját. Szerencsére
nem valami jól célzott. Élénken megzörgettem az ablakot, mire mindketten
integettek, annyira elragadta őket a jókedv, hogy támogatniuk kellett egymást.
- Sacha fölnéz McNamara nénire - mondta Ivan. - Azt mondja, azelőtt olyanok
voltak, mint két testvér.
- Még most is.
- Na mindegy. Szépen kérem, tessék még egyszer átgondolni ezt. Tessék
elutasítani az ajánlatot, levenni a táblát, és állást szerezni McNamara bácsinak. Az
Alabárdosban pincért keresnek.
Kit, amint fölszolgál az Alabárdosban. Na, az lett volna a csúfos bukás.
Elszörnyedve képzeltem magam elé, amint égnek áll a haja, bőszen fölszalad a
szemöldöke, és szántszándékkal a vendégek ölébe tölti a sört. Higgadt képet vágtam,
és megfordultam.
- Mi volt édesapád, amíg el nem veszítette az állását?
- Atomfizikus.
 - Hűha... - hebegtem, és csodálkoztam, hogyhogy nem tudtam erről.
- Hát az... tényleg...
- Váratlan? - tolta hátra a székét Ivan. - A, csak vicceltem. A mozgókönyvtárat
vezette. Talán nem hangzik valami izgalmasnak, de ő imádta. Az önkormányzat
leállította a programot. Azt mondták, nem költséghatékony. Pedig az a helyzet,
hogy... az a könyvtár nemcsak egy könyvekkel teli busz volt, hanem az emberek
hetének fénypontja.
Kikísértem ifjú látogatómat. A bejárati ajtónál megállt, figyelte az ikreket, akik
négykézláb próbáltak vizet lefetyelni a dísztóból.
- McNamara néni... Martha. Kössünk alkut! Tegyenek le a tervükről, én pedig
megígérem, hogy elkotródom, és többé rá sem nézek Sachára.
Meghatottan szorítottam meg a karját.
- Komolyan mondom - erősködött.
- Elhiszem, Ivan.
- Értem, hogy a család többi tagjának jó ez. Azoknak a kis lökötteknek kaland.
Magának... nem is tudom... talán menekülés? A férjének egy álom. De Sachának
micsoda?
- Szerintem neki nagyszerű lehetőség - kötöttem az ebet a karóhoz.
Ivan a kocsijához ballagott, és kirántotta az ajtót.
- Elmondtam, amit akartam. Csak reménykedem, hogy meggondolja magát.
A rózsaszínű Bogár kikanyarodott az útra, amikor anyu közbeszólt.
Sachának katasztrófa.

 5


Amint eladtuk a házat, fölgyorsultak az események. Levegőt venni is alig volt
időnk.
A szervezés és a gyakorlati ügyintézés emésztette föl minden energiánkat:
csomagolás, átrendezés, selejtezés. Ruhák a Vöröskeresztnek, játékok Lounak.
Kocsik eladása, útlevelek megújítása, vízumkérelem beadása. Bármit csináltunk,
ijesztő jelentőségre tett szert, mivel az volt az utolsó alkalom. Ettől a
búcsúkeringőzéstől borsódzott a hátam. Soha többé nem kívánom eltáncolni. A
„viszontlátásra” szó értelmét veszítette. Persze, tartjuk a kapcsolatot! Persze, Új-
Zélandon rengeteg a birka. Persze, hahaha, hogyha még tovább mennétek,
lemennétek a térképről! Hú, de jópofa. A végén már látni sem akartuk az embereket,
kivált azokat, akiket a legjobban szerettünk. Arra vágytunk, hogy teleportáljanak
minket. Scotty, sugározz föl bennünket!
A munkahelyemen nagy csinnadrattával rendeztek búcsúbulit. Hízelgő beszédek
hangzottak el, egy ügyes kis videokamerát kaptam, meg egy tényleg mamutméretű
üdvözlőlapot, amelyet mindenki aláírt, még olyanok is, akikkel emlékezetem szerint
soha nem találkoztam, illetve legalább egyvalaki, aki szívből utált. Puszik,
ölelkezés, álságos aggodalmaskodás, jaj, hogy fognak boldogulni nélkülem. A
megható és jólesően múltidéző aktus dacára az az igazság, hogy addigra már
elhagytam őket. Gondolataim a jövőre összpontosultak.
Beszéltünk olyanokkal, akik úgy vélték, hibát követünk el, és kötelességüknek
érezték, hogy ezt a tudomásunkra is hozzák. Sokan mintha személyes sértésként
értelmezték volna a távozásunkat - mi az, talán különbnek képzeljük magunkat
őnáluk? Hárman hátborzongató élvezettel jövendölték, hogy egy éven belül vissza
fogunk jönni.
A félkarú benzinkutas az örökösen a foga közé szorított gyufaszálat rágcsálta.
- Azért unalmas egy hely az, nem?
- Nem hiszem.
- Dögunalom. Mint Svájc.
- Tényleg? Ezt nem tudtam.
Komoran bólogatott.
- Nincs ott más, csak hegyek, meg se hús, se hal, túrabakancsos népség.
- Ilyen jól ismeri Új-Zélandot? Vagy Svájcot?
- Hamar visszasírja majd az itteni vidéket - jósolta Füles mélabújával.
 - Nem jó ötlet. Szerintem egyáltalán nem. Nem gondolja, hogy a családtagjai
életével hazardíroz?
- Sietek - kaptam föl a bankkártyámat. - El kell hoznom a lányomat az iskolából.
Már kicsengettek az utolsó óráról, és a lányok kitódultak, hogy megkezdjék nyári
szünidejüket. Az ikreket a kocsiban hagytam, siettem a tizedikesek tanulószobájába,
ahol egy görög tragédia fölelevenítését találtam. Elgyötört arcokon lefolyt
szemfesték. Meglazított egyennyakkendők, háborodott gyásztól zilált hajak.
Alkoholos filccel mindenki aláírta Sacha iskolai blúzát, miközben a tortát
majszolgatták, amit nekik sütött.
Szemembe ötlött a pazarul frizírozott osztályfőnök, Belinda Rothman, aki ujjait
rebegtetve intett nekem. Belindával egykor ugyanebbe az iskolába jártunk.
Mellesleg annak idején állandóan szemétkedett velem, de ez más lapra tartozik. Nem
tudom, mi ütött a tanügyi bizottságba, amikor kinevezte igazgatóhelyettessé.
Röhejes törpe tűsarkúban tipegett oda hozzám.
- Tömeghisztéria - sóhajtotta. - Közbe kellett lépnem, mert az egyikük önkínzás
végett körzővel akarta összeszurkálni a saját karját.
- Ugye viccelsz? Vagy nem?
- Tanya kissé hajlamos a tragédiázásra, de tényleg mindannyian le vagyunk
sújtva, hogy elveszítjük Sachát.
- Sajnálom.
- A tanáriban első számú közellenség lettél.
Makogtam valami bénát, a hülye spiné pedig megveregette a karomat:
- Nagyon remélem, hogy ez a költözés nem fogja hátrányosan érinteni a
tanulmányi előmenetelét. Az orvosira készül, nem? És mi lesz a fuvolaóráival? Jaj -
emelte föl a mutatóujját -, adok neked egy kis olvasnivalót!
Önelégült képpel libegett gyékényszatyrához. Belinda egyébként huszonöt éve
folyamatosan önelégült képet vágott, attól fogva, hogy az iskolai színdarabban
lenyúlta a szerepemet.
- Tekintettel a mai nap lelki megpróbáltatásaira, a lányok azt a feladatot kapták
tőlem, hogy fejezzék ki érzéseiket versben, fogalmazásban vagy rajzban. Ez itt
Sacha munkája. Nem bánja, ha te is megnézed - nyújtott felém egy bősz firkálással
befeketített, nagyalakú füzetlapot. - Rögös út áll előtted!
Sacha kibontakozott a siratókórusból, de a legjobb barátnője, a fiúsra vágott,
gesztenyebarna hajú Lydia még a nyakába borult. Másnap utazott Tenerifére,
úgyhogy ők most tényleg utoljára látták egymást.
- Majd hívlak - ígérte Lydia, aki állandóan olyan benyomást keltett, mint aki csak
félig ébredt föl. Világéletében ismertem, együtt kerültünk be a szülészetre az
anyjával. Az évek során ezerszer evett a konyhaasztalunknál, faviccek tömegét
sütöttük el egymásnak, és goromba megjegyzéseket tett a főztömre. - Minden áldott
este a Facebookon leszek.
Sacha könnyekben tört ki.
- Az itteni este ott reggel - zokogta. - Minden fordítva van.
- Vidd haza! - sziszegte Belinda a szája sarkából. - Mielőtt vérszerződést kötnek.
Még náluk van a körző.
Az épületből való kijutás - tanárok, diáklányok és a gondnok mellett elhaladás -
húsz szívszaggató, borzalmas percet vett igénybe. Pár fekete öltönyös, tükrös
napszemüveges, tagbaszakadt testőr kellett volna. Föllélegeztem, amikor megláttam
az autót.
Charlie és Finn közben hál’ istennek nem ették meg egymást, és valami arra járó
jótét lélek sem hívta a gyámügyet, hogy elhagyott gyermekekről tegyen bejelentést.
A fiúk egy Mr. Men-es mesekazettát hallgattak.
- Szia, Sacha! Hogy hívják a sült nyulat? - kérdezte Finn, ahogy beszálltunk.
- Tepsifüles! - rikoltotta Charlie, és az ikrek a hasukat fogták.
- Hallgassátok a meséteket - utasítottam rendre őket -, vagy bekapcsolom a
kulturális csatornát!
Sacha meg én feszengve, szótlanul ültünk, miközben eleredt az eső. Nem
kérdeztem, hogy érzi magát, nem próbáltam jobb kedvre deríteni. Untam a
duzzogását. Untam a lelkifurdalást. Untam mindent, és kész. És egész idő alatt
elcsigázottan járt az agyam, hiába próbált megemészteni különféle listákat -
intézendők, nem elfelejtendők, éppen elfelejtett intézendők.
Jaj, bakker. Pacsni. Úgy volt, hogy amíg be nem rendezkedünk, apu vigyáz a
szukára, aki csak tengernyi aktatologatás után követhet bennünket Új-Zélandra. Az
állatorvossal mikrochipet kell beültettetni neki. Atyúristen, nem hívtam vissza az
ügyvédet a nyomorult szolgalmi jog miatt. Talán Kit elintézte? Nem, hiszen
megmondtam neki, hogy majd én intézem, mert Kit éppen Írországba repült.
Jaj, bakker, bakker, bakker - az aranyhalak! Talán az óvodának kellenek? Az
akvárium annyira elalgásodott, hogy magukat a halakat hetek óta nem is láttam. A
zöld félhomályban időről időre megvillant valami halszerű mozgás, mint
A cápában. Muszáj lesz kipucolnom.
- Ha esetleg érdekel valakit, a mai volt életem legpocsékabb napja - jelentette be
Sacha.
Fékeztem egy átkelő gyermekcsoportnak, közben a halakon járt az eszem. Meg a
kutyán. Jaj, istenem, és a szolgalmi jog.
- Ezt sajnálattal hallom, aranyom. - Az istenfáját, mi lesz, ha füstbe megy a
házeladás? - Fáj a szíved, amiért itt hagyod a barátaidat.
- Hallod te egyáltalán saját magadat? - csattant föl Sacha.
- Mit mondasz, kicsim? - doboltam ujjaimmal a volánon, és azon tűnődtem, nem
kéne-e most útba ejtenem az ügyvédet.
- Hanyagold ezt a szakavatott fontoskodó rizsát, anyu.
Ahogy ismét nekiiramodtunk, csengett a telefonom. Fél szemmel az utat figyelve
néztem meg a számot.
- A költöztetők - nyögtem. - Jaj, istenem, most mi a bajuk?
Sacha keze felém lendül, elragadja a telefonomat, és a füléhez tartja.
- Halló?... Á, igen, az beszél - mondta higgadt, érett és végtelenül megnyerő
hangon. - Igen. Nem. Az a helyzet, hogy töröljék az egészet, mert végül mégsem
megyünk. Igen, sajnos jól hallotta. Lemondjuk. Sajnálom, hogy csak most szólok,
de nem tehetek róla. Megváltozott a program. Köszönöm. Viszonthallásra! -
kapcsolta ki a telefont, és hátradobta.
- Juj! - visított föl Finn. - Az a hülye telefon fülön vágott.
- Bunyós Sacha, bunyós Sacha! - kántálta Charlie.
Egy buszmegállóban félrehúzódtam. Egymás mellett ülve bámultuk az
ablaktörlőt.
Az meg csak nyiszorgott, nyiszorgott.
- Azonnal vedd föl! - sziszegtem.
Sacha a saját telefonjával kezdett bíbelődni, SMS-ezett.
- Ez nem kérés volt, Sacha - mondtam -, hanem utasítás. Azonnal visszahívod
őket, és megmondod nekik, hogy csak vicceltél.
- De hát nem vicceltem. Lábbal tiprod az alapvető emberi jogaimat.
Megkérdeztem egy ügyvédet. Keresetet fogunk benyújtani tiltó végzés
kibocsátására.
Épp megnyomta a Küld gombot, amikor egy szuszogó autóbusz rémlett föl a
hátsó ablakomban. Zaklatottan soroltam be a forgalomba, mire rám tülkölt egy
audis vén szipirtyó. Úgy éreztem, az egész világ összeesküdött ellenem. Az egész
világ, a saját lányomat is beleértve.
- Az ügyvédnő ezenkívül az apámat is megkeresi - folytatta Sacha.
- Azt mondja, jogom van a genetikai és kulturális örökségemhez.
- Az isten szerelmére! - csaptam a homlokomra. - Hát sosincs vége?
- Ilyen az élet. Buli után kamatyoltál egy pasival, és még a vezetéknevét sem
kérdezted meg?
- Képzeld el, így jártam! Nem kérdeztem se a nevét, se a lakcímét, se a
telefonszámát, mert azt hittem, még ráérek. Apád volt az életem szerelme kábé öt
óra hosszáig, amíg el nem tántorgott zuhanyozni, és többé színét sem láttam.
Meggyőződésem, hogy rendes fiú volt, és azóta megbocsátottam neki. A világ
legcsodálatosabb ajándékát hagyta hátra.
- Üvegcipőt nem hagyott?
Bosszúsan morogtam, de Sacha nem zavartatta magát.
- Lefogadom, hogy nős. Parlamenti képviselő? Orvos? Lelkész? Megfosztottál
a saját személyiségi jogaimtól, hogy védelmezd az ő jogait.
- Tényleg beszéltél ügyvéddel? - kérdeztem, de már újabb SMS-t pötyögött.
A haverjainak, azoknak, akik a trehány helyesírásukkal meg mindenféle
rövidítéseikkel terpeszkedtek a kijelzőjén.
- Kivel beszéltél? - csipogta hátulról Finn. - Kivel beszéltél, Sacha? Kivel, kivel,
kivel?
- Figyeld azt a spoltkocsit, nincs teteje! - kiáltotta Charlie. - Jól megáznak benne!
Sacha hátrafordult az ülésén.
- Egyszer majd nektek is lesz „spoltkocsitok”, aminek nincs teteje, kis bambák.
Közösen. Aki a legdögösebb csajt csípi föl, az használhatja a verdát.
- Majd téged is elviszünk - ígérte nagylelkűen Finn, míg az öccse különféle
sportkocsis hangokat utánzott.
Sacha nem járt ügyvédnél. Mihelyt higgadtan végiggondoltam, tudtam, hogy csak
cukkol. Befordultam a kapunkon, feszengve gondoltam Sacha apjára. Bárcsak tudná,
milyen lánya van! Bárcsak Sacha tudná, milyen apja van! Mindketten
kimondhatatlanul büszkék lennének.

»«


Tényleg nem akaródzott elolvasnom a dolgozatot, amit attól a szemét Rothmantől
kaptam.
Az általános iskolás régi szép időkben Sacha osztálya hétről hétre arra pazarolta
a hétfő délelőttöt, hogy fogalmazást írtak így töltöttem a hétvégét címmel. Micsoda
együgyű feladat. Ha diktátor leszek, az összes iskolában betiltom.
Mégis megőriztem azokat a kis füzeteket. Olykor, amikor lomtalanítottam a
padláson vagy kivándorláshoz készülődtem, beléjük lapoztam. Rózsaszín fényben
idézték föl a hajdani boldog napokat. Mintha betelepedtem volna egy doboz
bonbonba.
A hétvégén anyukámmal egy biztróba mentünk. Fóró csokoládét ittam fehér és
rózsaszín pilecukorral. A kandaló melletti asztalnál ültünk. Kint esett, de mi jól
éresztük magunkat. Nagyon hangúlatos volt.
A hétvégén anyukám elvit lovagolni. A pánimat úgy hívták, hogy Wendy. Anyu meg
mutata, hogy kell Wendynek almát adni. Azt mondta, tetzsem Wendynek.
A hétvégén megcsípett egy mé. Anyukám megsimizet, és különleges készkrémet
adott a rikidüljéből. Azután jobban éresztem magam.
A hétvégén anyukám feleségül ment. Én voltam a koszorús lány. Volt sárga selyem
ruhám, fehér keztyűm ésgyönyörüszép virága hajamba. Anyu úgy nézet ki, mint
Hamupipőke a bálba, és mindenki őt akarta meg puszilni. Azt mondta, mégmindig
engem szeret a legjobban a világon. Azt mondtam, hogy én meg őt mégjobban.
Vessük egybe ezeket a nagyalakú füzettel:
Megmondjam, mi a helyzet? Anyámban nincs semmi alázat. Tökéletesnek képzeli
magát. Az emberek nem veszik észre ezt a napnál világosabb tényt.
Amíg az ember kicsi, az anyja istennő. De amikor felnő, rájön, hogy minden, csak
nem az. A barátaim jó fejnek tartják. Egyik-másik srác szerint még jó nő is, pedig ez
egyszerűen gáz. Mindenki azt hiszi, hogy irtóra EMBERI. Jót tud nevetni a saját
lábán meg a tokáján. Naná, nyugodtan nevethet ilyesmin, mert nincs semmi gond a
lábával, se a tokájával. Az égvilágon semmi. Csak azokon a dolgokon nem
vihorászik, amik tényleg HALÁLOS BŰNÖK. Például azon, hogy föláldozza a lányát
az emigráció oltárán!
Tönkreteszi az életemet. Mindenki ezt szokta mondani a szüleiről, de az én
esetemben tényleg igaz is. Az anyám VALÓBAN tönkreteszi az életemet. Úgy látszik,
az én érzéseim nem számítanak. Anyám eladja a boldogságomat, hogy megvehessen
egy álmot. Én csak tömegcikk vagyok.
Mindig arra próbál célozgatni, hogy féltékeny vagyok Kitre meg a fiúkra. Pedig
ennek semmi köze ahhoz a nyavalyás mostohaszülős témához. Tény, hogy Kit sem
hibátlan, és amikor iszik, ijesztően tud viselkedni. De pompásan kijövünk egymással.
Klassz, amikor halálkomoly képpel olyan vicceseket mond, hogy majd megszakadok a
röhögéstől. És amikor anyu nevetséges dolgokat csinál, Kit nem áll mellé, nem
hagyja cirkuszolni. Amikor a cége befuccsolt, az borzasztó volt. Az tényleg
megviselte. Nyilván úgy érezte, hogy ő már semmire sem jó. Meggörnyedt, mintha
hasba rúgták volna. Ezt még senkinek sem mondtam, de attól féltem, hogy egyszer
hazajövök az iskolából, és a lépcsőkorlátról himbálózva találom.
És hogy féltékenykedhetnék az ikrekre? Ők az öcsikéim! Rögtön kinyírnám, aki
bántaná őket. Ki én. Bárcsak én is négyéves lennék. Annyi idősen semmiért sem
izgatja magát az ember. Azt hiszi, minden vasárnap hazaugorhat vacsira a
nagypapához.
Szóval NEM, nem az a bajom, hogy Kit és az ikrek elveszik tőlem anyut. Hanem az,
hogy anyu elsősorban rájuk figyel, ami egészen más.
Az a bajom, hogy mindent elveszítek.
Itt kell hagynom Ivant, aki mellett biztonságban érzem magam. Mert kedves, és
gyöngéd, és igazán törődik velem.
Soha, de soha többé nem lesznek olyan barátaim, akiket icipici korunk óta
ismerek.
Soha többé nem lesznek olyan barátaim, akikkel ugyanazokon nevetünk.
Soha többé nem lesznek olyan barátaim, akikben igazán megbízhatok.
Egész ismerős világomat kitépik a kezemből. Próbálok kapaszkodni belé, mégis
mindent elveszítek. Olyan érzés, mintha földrengés pusztítana az életemben.
Nagyon félek.

»«


Hívatlanul léptem be Sacha szobájába. Könnyek és orrfújás közepette éppen
fényképalbumot készített. Rokonok és ismerősök fotói hevertek a földön szétszórva.
Pacsni keresztbefeküdt a gazdija lábfején.
Leültem az ágyra.
- Segíthetek?
- Kösz, nem.
- Olvastam a fogalmazásodat.
- Ühüm.
- Most úgy érzed, hogy ez a világvége, pedig nem az.
- Dehogynem.
- Figyelj, talán saját lovad is lesz. Mindig is szerettél volna lovat! Jó kalandnak
ígérkezik.
- Nincs szükségem kalandra.
- Mindannyian együtt leszünk, ez a fő. Mind az öten. Illetve hatan, mert Pacsni is
jön.
Az érzelgős állat a neve hallatán fölkapta a fejét, és gyönyörteljesen szuszogott.
Sacha épp Ivan fotóját próbálta kivágni, de szokatlanul ügyetlennek tűnt. Körös-
körül sellők viháncoltak Kit tengerének békés vizében. Amikor Sacha kicsi volt,
sokszor találtam őt félálomban fekve, miközben úgy nézte a jelenetet, mintha az
ágya a csillogó kékségben úszott volna. Miután nagyobb lett, Kit fölajánlotta, hogy
lemázolja a festményt, és valami felnőttesebbet csinál neki helyette, de Sacha kerek
perec visszautasította.
- Ivan szerelmes belém - mondta. - Ő nem egy a sok közül. Hogy tehetsz ilyet
velem?
- Nézd - győzködtem -, a barátaid mindig a barátaid maradnak. Manapság az
internet révén nem nehéz kapcsolatot tartani. És ez nem feltétlenül örökre szól,
hiszen már akár egyetemre visszajöhetsz ide.
- Ja, tényleg király! - dobta le csörömpölve az ollót Sacha. - Választásra
kényszerítesz a családom meg a hazám között. Nem érted? Kettészakítasz.
- De - horgasztottam le a fejem. - De, értem.
- És a nagypapa? - fakadt sírva, csak úgy potyogtak a könnyei. - Hogy bírjuk ki
egyáltalán a nagypapa nélkül?
- Majd eljön látogatóba. Nézd, légy szíves, várj pár évet, jó? - tettem hozzá
kétségbeesetten. - Megígérem, hogy ha nem válik be, hazajövünk.
- Addigra nem lesz hova hazajönni! Nekem ez az otthonom.
- Kicsim, légy szíves. Nagyon szépen kérlek. Az a helyzet...
- Ja, tudom, tudom. Anyagi gondjaink vannak, muszáj eladnunk a házat, és egy
papundeklidobozba költöznünk. Jobb életet akarsz nekünk, a gyerekeidnek, Kit meg
hadd tobzódjon a kapuzárási pánikjában.
Lesütöttem a szememet. Nem akartam, hogy Sacha lenézze Kitet, de joga volt
többet tudni.
- Emlékszel arra a múltkori londoni útra? Hát... aznap éjjel a rendőr-
kapitányságról kellett elhoznom őt.
- Micsoda?
- A fogdában ült. Teljesen... szóval a főutcán az úttestről szedték össze. Azt
mondták, legközelebb vádat emelnek. Rettenetes volt. Komolyan aggódom miatta,
Sacha. Tudom, hogy te is. Leírtad a fogalmazásodban.
Az ajkát harapdálta, elgondolkozott.
- Egyezséget kötöttünk - mondtam. - Soha többé nem piál. Két évet adunk ennek,
őszerinte jó eséllyel bejön, és jelzálog nélkül addig kihúzzuk az én keresetemből.
Azután, ha a festéssel nem jut semmire, vagy ha utálunk ott élni, újra átgondoljuk.
- Szóval te gályázol, ő meg kitartatja magát? Csodálatos.
- Tényleg igazságtalan vagy. Ezt a házat Kit pénzéből vettük, a nagy részét még
azelőtt kereste, hogy egyáltalán megismerkedtem vele. Az elmúlt kilenc évben az ő
jövedelméből éltünk. Minden szempontból apád volt, fizette a tandíjat meg mindent,
soha nem húzódozott a teherviseléstől. Talán most rajtam a sor, hogy a fő
kenyérkereső legyek. A házasság partnerkapcsolat: adok-kapok.
Sacha hallgatott, könnyes szemmel pislogott a hableányaira.
- Elegem van - suttogtam. - Vissza akarom kapni a férjemet. Megérdemli, hogy
vállaljuk érte ezt a kockázatot, ezt ugyanolyan jól tudod, mint én. Egy koszos, vén
tróger a rendőrségi fogdában, akin egy rakás zsaru röhög - ugye, hogy nem ez a mi
Kitünk? A mi Kitünk csodálatos. Igaz, művészlélek, de eszes és jószívű és jó
humorú. Egyszerűen... szóval ő Kit. Szeretem, és vissza akarom kapni.
- Én is - ejtette a homlokát az íróasztalra. - Jól van. Befogom a számat, és
elmegyünk, de remélem, tudod, mit csinálsz, mert én még soha az életben nem
féltem ennyire.
Én is remélem, hogy tudod - maceráit anyu. - De kétlem.
Kifelé indultam a szobából, amikor Sacha fölemelte a fényképalbumot.
- Már majdnem kész.
- Ügyes vagy.
- A végén egy lapot üresen hagytam. Azt egyvalakinek tartogatom, de róla még
nincsenek képeim. Különleges személy.
Váratlanul ért a dolog, gyanútlanul lépre mentem.
- Különleges személy? De hát ki az?
- Az apukám. A tulajdonképpeni, tényleges, vér szerinti apám. Mert előbb-utóbb
kiderítem, ki az.
Anyám nevetett. Szemét módon.

»«


Július végén szomorúan búcsút vettünk az otthonunktól, utoljára csuktuk be az
ajtót, és apámnál éjszakáztunk.
Pacsni is velünk jött. Azt az utolsó néhány napot a vén eb szelíd ábrázatának
simogatásával töltöttük, és azon tűnődtünk, vajon viszontlátjuk-e még valaha. Pacsni
már Sacha négyéves kora óta hozzánk tartozott, attól fogva, hogy megálltunk az
A5-ös autópálya mellett magára hagyottan didergő szőrmók miatt. Egyik kajla füle
sötétszürke volt, a másik fehér. A pöttöm jószág azonnal fölkecmergett a hátsó
ülésre, ahol vinnyogva nyalogatta vérző mancsát. Kislány és kiskutya együtt nőttek
föl.
Utolsó reggelünkön négylábú barátunk nyugtalanul, zavarodottan kóválygott
körbe-körbe apu konyhaasztalánál. Sorban mindannyiunk térdére hajtotta a fejét,
grafitszürke farka szánnivalóan söpörte a padlót.
- Ne félj, Pacsni, nemsokára te is jössz - mondta Charlie, letérdelt, és átkarolta a
szuka nyakát.
A többi gyerek csatlakozott hozzá, összevissza puszilgatták a kutyát. Kittel
egymásra sandítottunk. Pacsni tizenkét éves volt, és bozontos, akár egy jegesmedve;
ízületi gyulladástól szenvedett, a látása megromlott. Titkon úgy gondoltuk, talán az
lenne a legjobb, ha békésen, apunál fejezné be napjait.
Egyszer csak kifogytunk az időből. Kit az órájára nézett, azután rám.
Körbepillantottam a konyhában, elszorult a szívem, sóvárogtam még egy, csak egy
óra, még egy csésze tea után. Aputól egy csomó homeopátiás labdacsot kaptunk az
időeltolódás hatásai ellen, meg házi gyógyteareceptet idegkimerültségre, de
önmagából nem tudott homeopátiás változatot adni, pedig arra lett volna igazán
szükségünk.
- Gyerünk már! - kapta vállára miniatűr hátizsákját Finn, megrángatta a bejárati
ajtót, és szélesre tárta. - Új-Zélandra megyünk!
Sacha lefektette a kutyát a tűzhelynél kialakított vackára, és Bemard
odakuporodott Pacsni mellé. Azután apu bérelt furgonnal vitt minket a heathrow-i
repülőtérre. Lou és a családja nem kísért ki bennünket. Azt mondták, ez olyan
szomorú, hogy nem bírják, inkább a kertjükben várnak, és integetnek minden
gépnek, amelyik elszáll fölöttük.
Egészen élénken emlékszem azokra a végső pillanatokra, az utolsó,
legeslegrosszabb búcsúzásra. A fiúk be voltak zsongva, úgy futkároztak a
terminálon, mintha fejenként több liter kólát nyakaltak volna be. Rettenthetetlen
világjárókként mindketten magukkal hozták legdrágább kincsüket. Briganti Bob
tehát Finn hátizsákjában utazott, kötött feje kikandikált, hogy mindent lásson.
Charlie a kék takaróját begyömöszölte a pulóvere alá. A hajdan szaténszegélyű,
fényűző darab mostanára meglehetősen gusztustalan ronggyá silányult, mivel soha
nem merészeltem kimosni, mert hátha összemegy a felbecsülhetetlen értékű textília.
Charlie éveken át úgy vonszolta magával, mint Linus, a Peanuts - képregények
szereplője a sajátját, sáros parasztudvarokon éppúgy, mint rágógumis utcákon. Ha
elfáradt vagy megijedt, az arcához szorította. Merengő pillanataiban kék szöszöket
tépkedett ki belőle, és az orrába dugdosta őket.
Az utasfelvételi sorban apu és az ikrek kő-papír-ollót játszottak, mígnem Finn
hasra esett a poggyászon, és úgy visított, mint akit csörgőkígyó mart meg. Charlie
elpilledve ült le, és a hüvelykujját szopta. Gyámoltalannak látszott, mint egy göndör
hajú evakuált gyerek. Kit letérdelt, nyugtatgatta a fiait, és kerülni igyekezett a többi
utas sanda pillantásait. Sejtettem, mit gondolnak, és nem is róttam föl nekik: Csak ne
az én gépemre szálljon ez a pokolbéli család!
Sacha szótlanul fülhallgatta az iPodját, fésületlen haját zilált csomóba kötötte.
Lydiától kapott piros pólójának felirata mindent elárult: A KIVÁNDORLÁS
SZÍVÁS. A fuvoláját a kézipoggyászába tette, nem mertük a csomagtérre bízni. SMS-
ezett az összes barátjának, és halkan sírdogált.
- Mennyit nyom egy Jumbo Jet? - kérdezte Finn, és meghúzta Kit fülét.
- Dunsztom sincs. Egymillió tonnát?
- Az mindegy - vette ki a hüvelykujját a szájából Charlie -, ha a lábadra ejtenéd,
tényleg fájna.
Hüvelykujj vissza.
A biztonsági ellenőrzésnél kaotikusán föltorlódott a sor. Lassú haldoklásnak
tetszett, ahogy apuval vártunk, alkalmanként néhány ujjnyival rakosgattuk előre
bőröndjeinket. Végül fölvetettem, hogy mennie kéne.
- Visszamegyek Pacsnihoz - egyezett bele vonakodva. - Nélkülem könnyebb lesz
nektek, koncentrálhattok arra, hogy betuszkoljátok a fogkrémet azokba az átlátszó
kis zacskókba.
Hát ennyi volt. Hirtelen elérkezett a búcsú ideje. Apu egy dobozt húzott elő a
zsebéből.
- Tessék! - nyújtotta át nekem. - A nagyanyádé volt.
- Norris nagyié?
Bólintott.
- Ma is működik, átnézettem és megtisztíttattam.
Kinyitottam a dobozt, és egy finom mívű aranyórát találtam benne. Fájdalmasan
ismerős volt, több ezerszer láttam a nagymama csuklóján: különleges holmi, finom
megmunkálás és elegancia.
- Apu - rebegtem pislogva.
- Ne börtönözd dobozba! - mondta, kiemelte a bársonytokból, és fölcsatolta a
csuklómra. - Viseld. Jobb hordani és elveszíteni egy ilyen gyönyörűséget, mint
elrejtve tartani.
Nem találtam szavakat, tébolyultan ölelgettem, mintha ez lenne az utolsó alkalom.
Kit ugyanígy tett. Azután apu kitárta a karját, és Sachához fordult.
- Óriási kaland ez - mondta neki. - Két kézzel kapj rajta, gyönyörűségem. Kapd
el! Ragadd meg!
Sacha ajka legörbült. A nagyapja nyakába vetette magát, és belekapaszkodott. Úgy
kellett lefejtenem róla az ujjait. Figyeltem, ahogy apu elbúcsúzik az ikrektől,
akiknek mit sem sejtő vidámságától majdnem megszakadt a szívem. Nem fogták -
nem foghatták - föl, hogy talán soha többé nem látják a nagypapájukat. Úgy
viselkedtek, mint akik csak Walesbe, jó kis kiruccanásra indulnak. Apu fölemelte
őket. Behunyta a szemét, melléhez szorította az unokáit, akik ettől vihogva
ficánkoltak.
Végül fölegyenesedett. Feszesen tisztelgett, rám kacsintott, és hátat fordított.
Nagyot nyeltem, majd figyeltem, ahogy távolodik Figyeltem, amíg el nem tűnt a
mozgólépcsőn, de még jóval azután is tovább pásztáztam tekintetemmel azt a részt,
ahol utoljára láttam, reménykedtem, hátha még egyszer megpillantom. Akkor is
figyeltem, amikor Finn egy vizespalackkal fejbe csapta Charlie-t, és elszabadult a
pokol.

»«


Három óra múlva az NZ001-es járat nehézkesen megkezdte nekifutását a végső
felemelkedéshez. Gyászos döbbenetben ültünk a vibráló dübörgés közepette. Sacha
az ablak felé fordította az arcát. A fiúk ujjongva pacsiztak össze. Kit átnyúlt fölöttük,
és szenvedélyesen egybekulcsolta velem a kezét. Éreztük, hogy egy végső rántással
elszakadunk Angliától, azután csikorgás és rázkódás jelezte a futómű behúzását.
Elhagytuk a hazánkat.

 6


Tovább pereg a kórházi éjszaka. Telnek az órák, de Finnről semmi hír. Kit sem
hívott, és nem veszi föl a telefonját.
A rettegés ködében lebegek, utálkozó rácsodálkozással bámulom régi magazinok
címlapjait. Valahányszor lépéseket hallok, próbálok erőt gyűjteni. Végül nem bírom
tovább az ülést, Briganti Bobot a mellemhez szorítva rovom a kórház folyosóit. A
kalózbaba bánatosnak látszik. Nyughatatlan szellemek vagyunk mi ketten. Nem is
létezünk.
Finn ötéves. Még csak öt. Némán zuhant le a Mr. Men-es pizsamájában. Mr.
Boldog. Mr. Csiki. Mr. Ugribugri, aki túl sokat ugribugrizott.
Valamikor ezekben a lidércnyomásos órákban rendőrök látogatnak meg. Két
nagydarab fiatalember, komoran lépkednek kifényesített cipőjükben a fertőtlenített
folyosón. Alig férnek el. Vastag, döfésálló mellényt viselnek, meg mormoló rádiót,
és egyszerre lépnek. Tökéletesen egymáshoz illenek, mint két könyvtámasz. Mint
egy ikerpár.
Látom Charlie-t, ahogy magányosan baktat át az életen, üres hellyel az oldalán,
egyedül a szalagavató bálon, a diplomaosztón, az esküvőn. Nincs vele másik felének
szelleme. Még egy árnyék sincs ott. Csak üres hely. Charlie talán örökké egyedül
fog ballagni. Ezzel az erővel a karját is levághatnánk.
Csak rutineljárás, mondják az uniformizált ikrek, megnyugtató bólintást és egy-
egy noteszt varázsolnak elő, miközben leülnek. Sajnálják, hogy ilyen nehéz
pillanatokban kénytelenek alkalmatlankodni. Na szóval, pontosan mi is történt?
Elmondom nekik, hogy Finn kicsámborgott a szobájából, fölmászott az
erkélykorlátra, azután leesett. És láttam zuhanni, odarohantam, de nem tudtam
megmenteni.
Az egyik rendőr az orrát vakargatja, lopva az órájára pillant. A másik azonban -
aki tulajdonképpen idősebb, mint hittem - rezzenéstelen tekintettel mered az
arcomra. Kopaszodik. Fakó szemű.
- Látta valaki más is a balesetet, Mrs. McNamara?
- Nem, mindenki aludt.
- A férje?
- Kit úton van hazafelé Dublinből.
Martha! - rivall rám anyám, aki bejelentés nélkül és hívatlanul érkezett. Hogy
teheted? De elhessentem. Azonnal kitessékelem, és rácsapom az ajtót. Lélekben
leporolom a kezemet, és a férfi szemébe nézek.
- Egyelőre nem tudtam kapcsolatba lépni vele.
Fölajánlják a segítségüket. Melyik járattal jön Kit? Kimehetnek elé.
- Köszönöm, de amint leszáll, azonnal föl fog hívni - felelem határozottan. -
Bekapcsolja a telefonját, és látja a sok SMS-t. Személyesen kell közölnöm vele.
Az idősebbik mintha egy pillanatig gondolkozna, és eláll a lélegzetem. Azután
megkérdezi, ki tartózkodott még a házban, amikor Finn leesett.
Megdörzsölöm a szememet.
- Sacha, a lányom.
- Kora?
- Sacháé? Tizenhét év. De ő számításba sem jöhet. Influenzával maradt otthon az
iskolából. Azután otthon volt még Finn ikertestvére, Charlie. Nyilvánvalóan ő is
javában aludt, elvégre ez késő éjjel történt.
A férfi tolla köröz a notesz fölött.
- Senki más?
Most a számat figyeli, mintha fölcímkézett hazugságok csúszhatnának ki
rajta. Rád szállt - sziszegi anyu visszhangzó susogással. A lehető legtöbb kár
okozása a lehető legkevesebb szóval, mindig is ez volt a specialitása. -Tudja, hogy
nem egyedül voltál azon az erkélyen.
- Senki más - rebegem, és könnyek gördülnek le a szemem sarkából.
- Lassú voltam.
A rendőrök becsukják a noteszeiket. Biztosra veszem, hogy más dolguk is van.
Sürgetőbb teendők: bűnözők elfogása, jelentések gépelése, sajtburgerek
elfogyasztása. A fakó szemű a kezembe nyom egy lapot, amelyre lefirkantotta a
nevét.
Amint eltűnnek a folyosó végén, a kórházi zajok kezdenek összemosódni a belső
fülemben. Gondolom, az alvásmegvonás teszi, meg a katasztrófa valószínűtlensége.
Tolókocsikerekek csikorgása, beszédhangok zsongása, a linóleumon halkan topogó
cipők; mindez fehér felhőbe fojtva.
Most elszalasztottál egy lehetőséget.
- Nem. Igen. Nem. Fogalmam sincs, mit csináljak.
Ezt nem söpörheted a szőnyeg alá.
- Te valójában nem is létezel. Csak a lelkiismeretemet testesíted meg.
Túl messzire mész, Martha!
- Kikészültem, anyu. Ha rosszul döntök, a családomnak vége. Nem bírnál egy
kicsit feltétel nélkül szeretni?
 Hallom, hogy fölhúzza az orrát. Tényleg esküdni mernék, hogy fölhúzza az orrát.
Annyi év a sírban sem tudta megenyhíteni.
- Rendben - engedek. - Talán nem feltétel nélkül, de nem gondolod, hogy ennyi
idő múltán képes lehetnél megbocsátásra?
Lehet, hogy Finn meghal - torkol le. - Akkor te kinek fogsz megbocsátani, édes
lányom?
Ebben van valami.

 7


Hosszú, hosszú utazás volt.
Huszonnégy óra egy fémhengerbe zárva Finn-nel meg Charlie-val, és bárki
pszichiáteri díványra kényszerülne feküdni. Biztos vagyok benne, hogy négyszáz-
valahány utastársunk mindmáig poszttraumás stressz szindrómában szenved.
Alighanem újra meg újra lepereg előttük, ahogy a lázban égő két kabinmumus - egy
angyali szőke meg egy ördögi fekete - föl-alá száguldozik az ülések között,
stewardesskocsikat borogat föl, és kínpadra vont sikítószellem módjára rikoltozik
éppen akkor, amikor a többiek végre föltették a szemtakarót, és elbóbiskoltak.
Szerencsére az időeltolódás hatásai valamelyest elhomályosították az emléket.
Mint ahogy álomszerűvé fakultak az Aucklandben töltött augusztusi napok is,
amelyeken kínlódtunk, hogy nappal ébren maradjunk, a tótágast állított éjszakákat
pedig átaludjuk. Magunk mögött hagytuk szeretett angol nyarunkat, az esőben ázó
szénabálákat, és belecsöppentünk a déli féltekei tél kellős közepébe.
Fölszerelkeztünk meleg ruházattal, bankszámlákat nyitottunk, és egy autókufártól
családi egyterű autót vásároltunk. Minden egyszerre tűnt üdének és ködösnek, akár
egy frissítő úszás másnaposán. Miután négy napot turistáskodtunk „a vitorlák
városában”, elindultunk a Hawke-öbölbe.
Sokszor úgy vélem, új életünk egy bizonyos pillanatban kezdődött, amint
átkeltünk a Taupo és Napier közötti hegyeken. Addigra Kit ült a volánhoz, és
istenien érezte magát a hajtűkanyarokban, ide-oda csapkodta a sebességváltó kart,
gyermeteg versenyautós hangokat adott ki. Csodálom, hogy senki sem lett
négyhengeri-beteg. Amikor elhagytuk a tóparti Taupo városkáját, fontolgattuk a
tankolást, de a továbbhaladás mellett döntöttünk. Azóta egy árva benzinkút mellett
sem mentünk el. A hegyek - egy-egy hámló festésű tornáccal és gyilkos kinézetű
ebekkel ellátott, elszigetelten álló hajlékot leszámítva - csakugyan lakatlanoknak
tűntek. Már vártam, hogy ördögszekerek bukkannak föl. Szinte hallottam a
banjopengetést. Nem találkoztunk más emberrel, csak a monstruózus rönkszállító
teherautók sofőrjeivel. A légfékjeik úgy sziszegtek, mint holmi emberevő
kuktafazekak.
- Nem hiányzik, hogy itt akadjunk el - jegyezte meg jókedvűen Kit.
Odahajoltam, hogy megnézzem az üzemanyagszint-jelzőt. Nem mutatott valami
egészséges értéket.
Az út kilométereken át őshonos új-zélandi növényzet között kanyargóit: a
szubtrópusi esőerdőt óriáspáfrányok, kúszónövények és pálmára hasonlító
bunkóliliomok tették teljessé. Minden kanyar újabb kopár bordájú hegyek és
tajtékzó vízesések lélegzetelállító látványát hozta. Ezek nem szelíd angol lankák
voltak, hanem csupasz sziklákkal tarkított, magasba szökő hegyek, mint a kínai
festményeken, csipkés ormaik körül úszó felhőpászmákkal.
- Ez itt az őserdő - motyogta Finn, az arcához szorította Briganti Bobot, és
megsimogatta a bal fülét. - Én se rdő, te se rdő, őserdő.
- Kígyók is vannak? - hallatszott Charlie kék takarótól letompított hangja.
- Nincsenek! - jelentette vidoran Kit.
- Itt lakik Bagira?
A fiúk a repülőgépen megnézték A dzsungel könyvét.
- Ott, ni! - visította Finn, és a félhomályba mutatott. - Láttam, hogy Bagira rám
nézett egy fától.
Nem sokkal ezután mindhárom gyerek elaludt. Bedfordshire-ben ilyenkor éjszaka
volt. A fiúk elterültek a babaülésben, a lábacskájuk lelógott, a szájukat csecsemősen
kitátották. Sacha Finn kezét fogta. Az Ivantől kapott medál - a fényképes - a hajába
gabalyodott. Soha nem vette le.
Az őshonos növénytakaró lassanként erdő- és mezőgazdasági területeknek adta át
a helyét. Ahogy átkeltünk az utolsó csúcson, Kit lehúzódott az út szélére, és
leállította a motort. A hirtelen támadt csöndben kiszálltunk, és a motorháztetőnek
támaszkodtunk.
Fölöttünk és körülöttünk fenyvesrengeteg terült el, de előttünk a völgy úgy tárta
ki karját, mintha üdvözölne bennünket a partvidéken. A távoli párás opálfényben az
egészen Chiléig hívogató Csendes-óceán csillogott. A váratlanul délibábszerűen
elbűvölő parton kisebbfajta várost pillantottunk meg.
- Az biztosan Napier - hunyorítottam a térképre. - Hastings odébb van, de nem
hiszem, hogy innen látható.
A magasból, messziről és az időeltolódástól még befolyásolt szemmel Napier
olybá tűnt, mint egy görög falu. Fehér házak halmozódtak a hegyoldalon, amely
közvetlenül a tengerből emelkedett ki, akár egy óriási teknőc páncélja.
- Megérkeztünk - mondta Kit. - Ez az otthonunk.

»«


 Beszállásoltuk magunkat egy motelbe, és gőzerővel munkához láttunk. Annyit
már az útikönyvből is tudtunk, hogy Napier közepes méretű - ötvenezres lélekszámú
- város forgalmas kikötővel és csendes-óceáni fövenypartokkal. Arra nem
számítottunk, hogy képeskönyvbe illő szépségű. 1931-ben katasztrofális földrengés
döntötte romba, de hamvaiból újjászülető főnixként ismét fölépült. Ennek
eredménye egy art deco stílusú település lakodalmastortát megszégyenítő
épületekkel és deszkaburkolatú parti sétánnyal. Első ottani napunkon a jachtkikötő
melletti egyik kávézóban reggeliztünk. A téli napsütésben kiültünk a hajópadlós
teraszra, és a vitorlások meg-megzörrenő szerelvényű árbocain túl a hósipkás
hegyeket bámultuk. Nem is egészen tudtam elhinni, hogy nem álmodom.
Egy Allan nevű, barátságos modorú ingatlanügynök, aki tudta, hogy nem üres
kézzel érkeztünk, és szemérmetlen összegű jutalékot szimatolt, eltökélten mutogatta
nekünk az általa „életstílus-teremtő szigeteknek” nevezett villákat. Allan hatvan
körülinek látszott, a frizurája leginkább csillogó csokimázzal bevont, kúp alakú
minyonra emlékeztetett. Azt hiszem, eleve téves elképzelést alakított ki rólunk, és
irtóztunk mindattól, amit mutatott: csupa túlápolt telken magasodó, újmódi
monstrumot, egyáltalán nem azt, amit ettől a vállalkozó szellemű, harciasan
atomerőmentes országtól vártunk. Úgy véltük, ez a világverő All Blacks
rögbiválogatott és a green-peace-es zászlóshajó Rainbow Warrior földje, ez Mordor
és Völgyzugoly. Nem készültünk föl elektromos garázsajtókra és nevetségesen
fallikus kapuoszlopokra. Egyébként is túl sokba kerültek. Mindet visszautasítottuk,
de Allan türelme Jóbéval vetekedett.
- Nyűgözzék le ismerőseiket! - harsogta, és újabb gránitszürke konyha ajtaját
tárta ki.
Bemasíroztunk, ámuldozva hümmögtünk a - mellesleg döbbenetes - látványon:
gyümölcsösök sütkéreztek az aranyló napfényben. Azután le-törten néztünk össze
Kittel.
- Nem az önök zsánere, igaz? - kámpicsorodott el Allan. - Tudják, ilyen kaliberű
otthont ritkán dobnak piacra ebben az árfekvésben. Az igényes vásárló...
- Nézze, Allan - emelte föl két kezét Kit. - Még ez is több, mint amit
megengedhetünk magunknak. És különben sem tudnék olyan házban lakni, amit
kizárólag lenyűgözés céljából terveztek. Ez a hely a tulajdonos hiúságának
emlékműve.
- Kit! - jajdult föl szemét forgatva Sacha. - Iszonyú ciki vagy.
- Nincsenek ismerőseink, akiket lenyűgözhetnénk - magyaráztam szégyenlősen. -
Legalábbis húszezer kilométeres távolságon belül nincsenek. Ugyan, Allan, nincs
valami kissé... nem is tudom... régebbi? Kevésbé, hm, rendezett?
- Mint az ott, a völgy túloldalán, látja? - mutatott ki az ablakon Kit.
- Az túl kicsi, de jelzi a lényeget. Olyan régi, deszkafalú.
- Aha. Értem. Az ott a hagyományos új-zélandi lakóházépítés példája - felelte
Allan, miután követte Kit tekintetét egy lombokkal övezett, fehérre mázolt faházhoz.
Fogadok, hogy hintaszék is állt a tornácon.
- Azok elragadóak - mondtam.
- Az olyan ház púp az ember hátán. Kölönc a nyakán. Ötévente újramázolhatják,
különben szétkorhad. Huzatos. Sötét. Nincs szerves kapcsolat kül- és beltér között.
- Akkor is elragadóak - makacskodtam. - Olyat keressen nekünk!
- Bocsánat! - mosolygott föl Allanre Sacha a földszintről, ahol Charlie pociját
csiklandozta. - Elnézést, hogy az idejét raboljuk. A szüleim nem normálisak.
Allan ráhunyorított, és megsimogatta az állát.
- Rendben - merengett. - Hadd gondolkodjak... legalább négy hálószobára van
szükségük, ideális esetben többre, némi földterületre, Kitnek valami műteremre a
festéshez... és maga, Martha, Napiertől északra fog dolgozni?
- Úgy van. Capeview Lodge-ban.
- Szívesen laknának a káván?
-Hol?
- A ciherben - mondta segítőkészen Allan. - Az isten háta mögött.
Finn egész idő alatt kocsányon lógó szemmel figyelte az ingatlanügynököt. Ha
nagyon kihúzta magát, égnek álló haja épp a férfi derekáig ért.
- Én is így fogok majd beszélni? - kérdezte, és hüvelykujjával Allan felé bökött.
- Dehogyis, te dinka - hajolt le Sacha öléből Charlie, és nekilódított egy
matchboxot a többhektáros betonpadlón. - Mi soha, de soha nem fogunk ilyeneket
mondani, mint ezek. Itt dedós nyelven beszélnek.
Sacha felhördült, és a kisfiú szájára tapasztotta a kezét, de Allan lehajolt, hogy
összeborzolja Charlie fürtjeit. Láthatóan szerette a gyerekeket.
- Ismerek egy patinás, tágas ingatlant, olyasfélét, amilyet keresnek. Fönn északon,
félreeső helyen. Én nem közlekednék nap mint nap annyit, de maguk, ánglusok
valószínűleg hozzászoktak, és iskolabusz is jár arra. Kell hozzá, hm... - akadt el egy
pillanatra, kereste az eléggé szalonképes szót. - Kell hozzá némi vitálkapacitás. A
barkácsoló kedvűek paradicsoma. Talán megfelel maguknak.
- Mutassa az utat! - kaptam ki Kit zsebéből a kocsikulcsot.
- Elég hosszú út - figyelmeztetett az ingatlanügynök.
Nem túlzott. Miután időtlen időkig követtük Allan terepjáróját lakott területen
kívül, néptelen országutakon, kezdtem kételkedni a férfi épelméjűségében. Talán
túlfeszítettük a húrt, és most a vadonba, a lassú halálba vezetett bennünket. Talán
mindannyiunkat fákhoz akart kötözni, hogy célba lőjön ránk. Az út olyan tájékon
kacskaringózott, amely egy kicsit Skóciához, egy kicsit valami csendes-óceáni
szigethez hasonlított, de jórészt az égvilágon semmilyen más vidékhez sem. Láttunk
fenyőerdőket, amelyek fölött felhőfoszlányok úsztak, mintha gőzölögnének, láttunk
vízmosásokat, fekete marhákat, és meg-megpillantottuk a sziklás tengerpartot. A
térkép után tapogatóztam, amellyel legutóbb az ülésem alatt, két hete gyűlő
chipsmorzsa és csokipapír között találkoztam, amikor Allan indexelt, és befordult
egy bekötőútra.
A kapunál rozsdásodó levélszekrény árválkodott. 6001 - Patupaiarehe -hirdette a
ráfestett, napszítta felirat. Alatta pedig másfajta betűvel: Hawke-öböli Híradó, amiről
tudtam, hogy a helyi napilap neve. Az egész egy kissé vakmerőnek tűnt.
Jóleső csörömpöléssel keltünk át a jószágrekesztő rácson. Egyterű autónk, amely
hirtelen gyöngének és alacsony építésűnek tetszett, boldogtalanul dülöngélt, meg-
megrázkódott, ahogy a behajtón haladva termésköveken zöttyentünk át. Charlie, aki
kikapcsolta a biztonsági övét, amikor befordultunk a műútról, akkorákat szökkent,
hogy a haja a kocsitetőhöz ért. Allan robusztus, négykerék-meghajtású járgánya
továbbrobogott, önfeledt porfelhőt kavart előttünk. Legelésző birkák, fűzfák és
csenevész cipruscsoportok mellett kaptattunk nehézkesen a nyomában, majd egy
hegygerinc mentén elfordultunk. Azután Allan átiramodott egy hajtűkanyaron, és föl
egy még meredekebb emelkedőn.
- Gondolom, most viccel - morogtam, és két kézzel markoltam a volánt.
Por és kövek csúszkáltak a kerekeink alatt. Ijesztő mélységben alattunk egy folyó
szikrázott vidáman, ahogy lomha, kék ívben hömpölygött a mészkőszirtek között.
- Úristen! - hápogott Sacha. - Itt fogunk meghalni.
Elképzeltem, amint az autónk megcsúszik, farral le azon a sziklás meredélyen.
Már-már hallottam az ikrek sikoltozását, amint a jéghideg vízbe csobbanunk. Most
már verejtékezve váltottam egyesbe, felpörgettem a motort, és remegő lábbal
engedtem föl a kuplungot.
- Jesszusom - rebegte mellettem Kit, ami nem annyira káromkodásnak, mint
inkább fohásznak hatott.
Szinte biztosra veszem, hogy keresztet is vetett. Veszélyhelyzetekben bújik elő
belőle leginkább a jó katolikus. Ügyes csel ez: ha kell, gombnyomásra azonnali
hitbuzgalom, míg zökkenőmentes időszakokban semmi zavaró bűntudat.
- Terepjárót akarok! - nyüszítettem. - Most azonnal!
 Hirtelen vízszintesbe fordult a terep, és a világ legártatlanabb képét nyújtotta. Az
egyszeriben fenségessé és könnyeden elegánssá változott behajtó tágas térséggé
szélesedett egy bölcs, öreg fa árnyékában, majd a túlsó oldalon eltűnt az őserdő
lombsátra alatt. A ház türelmesen várt ránk, elnehezült szemhéja alól figyelt
bennünket. Krémszínű deszkafal, széles tornác és liliomfák határozták meg első
benyomásomat, amely azonnal és visszavonhatatlanul Kit dédnagynénjére, Sibellára
emlékeztetett.
- Megismerem ezt a helyet! - kiáltottam föl boldogan, és nyújtogattam a
nyakamat, hogy jobban szemügyre vehessem.
A varázsszőnyegemről már láttam, amikor a sötétben repültem. Talán tudat alatt
azóta is pontosan ezt a házat kerestem, hogy megérkeztünk a Hawke-öbölbe. Eljutni
ide olyan volt, mint belesüppedni azokba az igazán kényelmes pamlagokba,
amelyekből képtelenség elegánsan fölállni.
Elhagytunk egy-két féltetős gazdasági épületet, és megálltunk Allan mellett a
göcsörtös, vénségesen vén fa alatt. Később fölfedeztem, hogy dió, és megélt már
egyet-mást. A fiúk fölszabadult üdvrivalgással ugrottak ki, és gibbonok módjára
máris hintázni kezdtek a vaskos ágakra függesztett gumiabroncsokon.
- Odanézz! - szólalt meg Kit, elbámult a ház mellett, az elgazosodott gyepen át
oda, ahol a terep hirtelen lejteni kezdett. Megfogta a kezemet.
- Ezt nézd meg, Martha!
A ház a felső végénél állt egy völgynek, amely egészen a párásán csillámló
Csendes-óceánig hullámzott. Egyik kopárra legeltetett hegyorom a másik után
sorakozott mellettünk. A sziget belseje felé az erdő fái ringatóztak-hajladoztak a
behajtó széléig.
- Patupaiarehe birtok - közölte Allan.
- Tessék? - pislogott Kit.
- Pa-tu-pa-i-a-re-he - mondta Allan még egyszer, lassabban, az utolsó előtti
szótagot megnyomva. - Valószínűleg nem jól ejtem ki. Ez a tanya neve. Eredetileg
jókora földbirtok volt, de földarabolták. Egy részén most erdőgazdálkodás folyik,
és kialakítottak egy természetvédelmi területet is. Amit most látnak, az az eredeti
földbirtokos lakóháza.
Gyakoroltuk a szót. Titokzatosan és dallamosan hangzott.
- Úgy tudom, valami legenda is kapcsolódik hozzá, de ha agyonvernek, se
emlékszem a részletekre - ráncolta a homlokát Allan. - Legközelebb fölkészülök.
- Micsoda csönd! - suttogta Sacha, és a farmerja farzsebébe dugta a kezét.
Mindannyian füleltünk. Még sosem hallottam ehhez fogható csöndet. A szó
szoros értelmében semmiféle, ember okozta hang nem hallatszott. Semmiféle.
Azután borzongató kis dallam szállt föl az erdő lombjai alól. Esküdni mertem
volna, hogy furulya. A válasz a fejünk fölötti ágak közül szólt, és huncut, játékos
füttyel végződött. Megzizzentek a levelek.
- Ez egy tui - nyúlt egy virágcserépbe Allan, és kulcscsomót halászott ki belőle. -
Van itt legyezőfarkú, csengőmadár, kereru vagy óriás-gyümölcsgalamb, azaz a mi
őshonos örvös galambunk. Mopoke vagy kakukkbagoly. Errefelé mindegyik
előfordul. Ha megjön a kutyájuk, tartsák kordában, mert nem messze innét kiviket
próbálnak betelepíteni.
- Pacsni öreg már ahhoz, hogy bármit is hajkurásszon - mondta Sacha.
- Csak alszik.
- Az a kutya a legjobb. Ez a konyhába nyílik - nyitott ki Allan egy üvegezett ajtót.
- A ház elülső része északkeletre, a völgy felé néz. Nyolc hektár föld tartozik hozzá:
legelő meg egy darab őserdő.
- Az angol holdban mennyi? - érdeklődött Kit.
Allan az ég felé hunyorított, számolt.
- Körülbelül húsz. Majd később megmutatom a telekhatárokat. A szomszédok
haszonbérletbe vették, és szívesen folytatják ezt az elrendezést, hacsak maguk nem
akarnak állattartással vesződni. Van egy gát is. Mármint felduzzasztott tó, de itt az
egészet gátnak hívják. Amott fészer meg birkanyíró pajta, eléggé ramaty állapotban,
de a lakóházat nincs öt éve, hogy újrafedték. - Tenyerével megcsapkodta az
ajtókeretet. - Masszív.
Meg sem lepődött, amikor egy tyúk - vélhetőleg vad - szaladt ki egy satnya bokor
mögül, és bespurizott a ház alá. Az ikrek visítva vetették utána magukat, de Allan
nem észrevételezte a dolgot.
- Eredetileg egészen a tengerig nyúlt a birtok.
Félrehúzódott, hogy beengedjen bennünket. Charlie és Finn félbehagyták a
tyúkkergetést, és berohantak a ház hűvös belsejébe. Eszeveszett lábdobogást
hallottam a lépcsőről. Sacha karját keresztbe téve indult utánuk.
A házról az Elfújta a szél jutott eszembe: nagy belmagasság, faburkolatok,
özönvíz előtti csőhálózat. Vikszelt padló és széles lépcső várta, hogy vörös
taftkrinolinban suhogjanak rajta. A hátsó bejárat az 1970-es években rémes műanyag
padlóval burkolt konyhába vezetett, amelyhez éléskamra és mosókonyha
csatlakozott. A felső szinten az öt hálószobából három a ház egész elején végigfutó,
tengerre néző erkélyre nyílt. Egy terebélyes liliomfa ágai nyújtózkodtak az
erkélyig, még a tetőt is súrolták. Közvetlenül alatta széles tornác szegélyezte a ház
két oldalát. Fonott karosszékek és cserepes páfrányok, gramofonzene melletti késő
esti poharazgatások után kiáltott.
- Hideg - figyelmeztetett Kit, tenyerét a konyhafalon nyugtatva.
- Szimpla fa. Nincs központi fűtés.
- Szigetelés sincs - mondta Allan, aki egyértelműen azt hitte, hogy
meghibbantunk. Még nem adta föl a reményt, hogy ránk sóz egy kertvárosi
betonkasztnit. - A fal bevonata zsákvászon. Még csak nem is vakolat. Ezek 19.
századi építőanyagok.
Az ikrek farmerjának nyiszorgását hallottuk, ahogy lecsúsztak a lépcsőkorláton.
- Lestipistoppoltuk a szobánkat - jelentette ki Finn.
- Láttátok azokat a kisebb fákat mindjárt a tornác mellett? - kérdezte Allan.
Leguggolt a fiúkhoz, tölcsért formált a kezéből, és színpadiasan suttogott. - Később
elborítja majd őket a citrom. Az remek a harcoláshoz. És a legjobb az, csak anyunak
el ne áruljátok, hogy időnként le kell pisilni őket! Imádják a nitrogént.
Az összeesküvők röhincséltek, és kisurrantak, hogy megtrágyázzák a citromfákat.
Követtem Allant az előszobán át a tágas nappaliba. Sacha az ablakfülkében állt, fél
térddel a beépített pad piros bársony ülőpárnáira támaszkodott. A helyiséget szédítő
illatorgia uralta: százesztendei padlóviasz, nedves fű és valami erős, különleges
aroma, amelyről kiderült, hogy virágzó boroszlánbokroktól származik.
- A szalon - mutatott körbe Allan. - Hajdanán jelesebb alkalmakra tartogatták.
Sacha elgondolkodva nézett valamit az elvadult gyümölcsösön túl, kezével
összefogta a haját a feje búbján.
- Lovak - szólalt meg. - Nézzétek, ott! - nyújtotta előre a mutatóujját.
Követtem a mozdulatot, és öt lovat pillantottam meg jócskán a völgy északi felén,
békésen legeltek egy jegenyenyárcsoport mellett.
- Miért ez a sok importált fa? - kérdeztem Allantől. - Dió, bükk, nyár.
- Az első telepeseket kínozta a honvágy. Magukkal hoztak az óhazából annyit,
amennyit csak tudtak. Megjegyzem, a zömét jobb lett volna, ha otthon hagyják. A
sünzanótot meg a szedret, nem is beszélve a patkányokról, kutyákról, macskákról,
vadászgörényekről, nyulakról... Tényleg tragikus.
- Gyanítom, hogy Allanben vérmes ökoaktivista rejtőzött a Jimmy Neutron-os
hajviselet alatt. Állával egy kerítés felé intett. - Az ott teniszpálya. Jobb napokat
látott, de némi fehér festékkel könnyen rendbe hozható.
- A fiúk imádnának itt lakni - engedte le a haját Sacha, és barnásszőke, hullámos
tincsei az arca köré omlottak.
- Na és te? - kérdeztem. - Kilométerekre a várostól, a haveroktól,
szórakozóhelyektől és minden egyébtől. Hosszú buszozással juthatsz el az iskolába.
- Megszoktam, hogy busszal járjak suliba. Az nem zavar. - Sacha tekintete
végigsiklik a lovakon, a teniszpályán és a tenger távoli sávján. - Tulajdonképpen el
tudom képzelni, hogy ebben a házban éljek.
- A legtöbb vidéki gyerek kocsival jár - mondta Allan. - Maga tizenhat éves,
ugye? Hát akkor szerezze meg máris a tanulójogosítványt, és fél év múlva egyedül
vezethet. Úgy szabadabban tud mozogni.
Kitet a tornácon találtuk. Emlékszem, az elnyűtt kordzakója volt rajta. A késő
délutáni nap aranyzuhataga rézsútosan hullott a hegyekre, kiemelte a körvonalakat.
Kit fölhúzta a vállát, zsebre dugott kezével aprópénzt csörgetett. Tudtam, hogy az
első festményét tervezgeti.
- Ott a gát - mutatott le Allan a völgyben csillogó víztükörre. - A
bunkóliliomoknál, látják?
- Iskolabuszt említett? - kérdezte Kit, le sem véve a szemét a látványról.
Esküszöm, hallottam a pénztárgép csilingelését Allan agyában.
- A kapu előtt megy el. Halálkényelmes.

»«


Visszafelé menet megálltunk a tengerparton. Allan azt ígérte, körbekalauzol
bennünket Torutaniwhában, amit én a legközelebbi falunak véltem, és most valami
homokbuckák mögötti koszos autóparkolóba vezetett. Hallottuk a hullámverés
ütemes sóhajtozását, arcunkon éreztük a sós fuvallatot.
- Hol a falu? - kérdeztem, és tenyeremet a homlokomhoz emeltem, hogy
beárnyékoljam a szememet.
Allan kimászott a terepjárójából.
- A tejcsarnokot már látták, mi így hívjuk a vegyesboltot. Az egyúttal kávézó,
amellett benzint is árulnak. Az úton lejjebb van egy marae, maori gyűléshely. A
partszakasz túlsó végén pedig néhány bungi, de azok télen legnagyobbrészt üresek.
- Bungi?
- Nyaraló.
- Aha. Na de... tudja, a falu. Házak. Emberek
Allan elnézően kuncogott.
- Martha, ez Új-Zéland! Itt rengeteg a hely. Nincsen falu mint olyan.
 - De hát hol laknak a többiek?
- Higgye el, van itt közösségi élet. Ott a tejcsarnok meg a marae. Egy
kilométernyire visszafelé található a torutaniwhai italmérés, de a gyerekeket nem
vinném oda. Elég meredek hely, bandák járnak ki oda a varosokból, egy ideje
késelés is volt. Ez meg az általános iskola - mutatott néhány közeli épületre. -
Nyolcadikig járnak oda a nebulók.
Kit füttyentett.
- Ez iskola?
Közelebb mentünk. A torutaniwhai iskola mély tornáccal, fehérre festett
deszkahomlokzattal épült. Kissé koloniális benyomást keltett - mondjuk, mint egy
afrikai kórház az 1950-es évekből, szerényen meghúzódva a hegyoldal tövében, egy
birkalegelő mellett. A fák alatt uzsonnaasztalok, a közelükben játék erőd
drótkötélcsúszdával.
- Úszómedence is van! - kiáltott föl Sacha.
- Ahogy a legtöbb vidéki iskolában - bólintott Allan. - A nyári szemeszterben a
gyerekek napjában háromszor megmártóznak. Itt az öbölben hosszú, perzselő a
nyár. Lenézzünk a partra?
Járópallók vezettek a dűnék között. A partszakasz déli végén értünk ki, és
bágyadtan ballagtunk le a vízhez. A talán másfél kilométer hosszú fövenypartot
zegzugos hegyvonulat szegélyezte. Sacha talált egy darab uszadék fát, lehajolt az
öccsei mellett, és hozzáfogott, hogy méteres betűkkel a homokba írja a nevüket.
Csípőfarmert viselt, és a nyakán szalagpántot, mint egy hippi csaj. A fiúk
rohangásztak körülötte, hol be a vízbe, hol ki, és ordítva betűzték az írást.
Távoli látvány vonta el a figyelmemet: két lovas ügetett a tengerparton.
Homokfelhőt kavartak, emelt fővel ültek a nyeregben, széles karimájú kalapjuk
zsinóron libegett a hátuk mögött. Kit valami spagettiwestern zenéjét dúdolta, Clint
Eastwood szivarpöfékelését utánozta.
- Frankó - mondta Sacha, ahogy a lovasok lépésre lassítottak, begázoltak a vízbe,
majd úsztatni kezdték a lovaikat.
A tengeri szél belekapott a lányom hajába, amely csak úgy szikrázott az alkonyi
napfényben. Azután elmosolyodott, tényleg elmosolyodott, és úgy éreztem, mázsás
kő esik le a szívemről.
- Most egy S-t! - rikkantotta Finn. - Csinálj S-t, S-t, S-t! S-t a Sachához!
Sacha odaadta neki a botot.
- Tessék, próbáld meg! Itt kezdjük... így, ni... azután szépen kanyarog a ssíkos
ssárkányfarok.
 A csillámló tenger szelíden nyaldosta a partot, villódzva verte vissza a napot, és
gyermekeim mozgó alakja árnyképpé vált a fodrozódó tükörháttértől.
- Nézd csak! - mormolta Kit. - Nézd meg ezt a helyet. Ez... - kereste a megfelelő
szót - tiszta.

 8


Álmaink háza.
Természetesen szakvéleményt is kértük. Nem vetettük bele magunkat annyira ész
nélkül Patupaiarehébe, hogy ne ellenőriztük volna, nincs-e elkorhadva,
megsüllyedve. Az eladók még egy fűnyíróval és egy quadmotorral is megtoldották.
Készpénzes vásárlók voltunk, az ingatlan pedig lakatlan, úgyhogy egy szempillantás
alatt a miénk lett.
Még egy teljes hónapot sem töltöttünk el Új-Zélandon, amikor beszereztük a
legszükségesebbeket - matracokat, ágyneműt, főzőedényeket kijelentkeztünk a
meglehetősen kényelmes motelből, és elfurikáztunk hegyi lakunkba. Augusztus
végén jártunk: már majdnem tavaszodott ebben a fejtetőre állított világban. Nem
várt és nosztalgikusan angolos nárciszok bújtak ki a földből, régi barátokként
üdvözöltek bennünket, ahogy a kocsibehajtón haladtunk.
A tél azonban még nem végzett velünk. Érkezésünk után két óra leforgása alatt
eltűnt a tenger, és délről jött förgeteg sötétítette el a tájat. Kedves fogadóbizottság
gyanánt kamaszosan szilaj szelek süvöltöttek egyenesen az Antarktisz jégsivataga
felől, és rázúdultak az öreg házra, amelynek deszkafalai minden szélrohamtól
behorpadtak. Az eső vízszintesen zuhogott, sajnáltuk a pici barikat, akik az
anyjukhoz bújtak, és biztosan nem értették, micsoda világ ez. A távolban
megpillantottam egy farmert - egy asszonyt aki leszegett fejjel vezette quadmotorját
a juhok között az ítéletidőben. Kutyáinak ugatását elnyomta a szél. Nem kimondottan
trópusi tájkép.
Egész délután a konyhai fafűtéses tűzhelyet bűvöltük, optimistán fújkáltuk és
nedves fadarabokkal élesztgettük a lángokat. Vágyakozva gondoltam fűtött
motelszobánkra, ahogy Sacha laptopján DVD-ket néztünk - A csudálatos
Maryt, mert ebben a helyzetben mindannyian igényt tartottunk egy vigasztaló
pesztonkára -, és nem értettük, hogy az isten csudájába jutott eszünkbe megvásárolni
ezt a jégvermet. Miért nem valamelyik jól szigetelt, huzatmentes, alumínium
nyílászárós, hőcserélő rendszeres betonpalotát választottuk?
Miután kifogytunk a tejből, vállaltam, hogy lefuvarozom az ikreket a
tejcsarnokba. Az ablaktörlőm nyiszorgott, és csapkodta a vizet, ahogy az ismeretlen
úton araszoltam. Egy kanyar után hirtelen fékezésre kényszerített egy birkanyáj.
Ellepték az utat és az út melletti gyepsávot, harapdálták a füvet, noha több kutya
terelte őket. Néhány másodperc múlva egy piros sportkocsi állt meg kifarolva
mögöttem, kerekei csikorogtak a nedves aszfalton. Nő vezette, észrevettem
túlméretezett bubifrizuráját.
- Figyeld! - visította Charlie a hátsó ülésről. - Cowboy!
Tényleg cowboy volt, igazi cowboykalapban, láthatólag se a járműforgalomtól,
se a zivatartól nem zavartatta magát. Elporoszkált a nyája mellett, kényelmesen
üldögélt óriás termetű tarka lován, és fölhajtott gallérú, hosszú viharkabátot viselt.
Víztől csöpögő haja visszakunkorodott a nyakán. Egy órán át is bámultam volna, de
a piros kocsi vezetőjére nyilván nem hatott a festői férfiasság. A motorját túráztatva
araszolt előre, amíg a vörös veszedelem be nem töltötte a hátsó visszapillantómat.
- Egy, kettő, három... négy! Négy kutya - ámuldozott Finn.
Az egyik mintha szünet nélkül ugatott volna, a másik három néma
hatékonysággal dolgozott.
A piros kocsi vezetője váratlanul leelőzött, és behajtott a birkák közé,
megpróbálta hosszas dudálással szétkergetni őket. Először megdöbbentem, de ami
ezután történt, hahotára fakasztott. Úgy tűnt, mintha se a juhász, se a lova nem vette
volna észre a nőt, de a férfi elfordította a fejét, és kurtán szólt valamit a kutyáinak.
Azok lelkesen cselekvésbe lendültek, bekerítették a nyájat, és egyenesen a piros
kocsira terelték. Mintha a négy eb is hahotázott volna. A nő másodpercek alatt a
kavargó, bégető tenger közepébe került, nem tehetett mást, csak dúlva-fúlva ült.
Láttam, hogy hadonászik.
- Nyavalyás városlakók - morogtam, hiszen immár három teljes órája vidéken
éltem.
Miután szélesebb útszakaszhoz értünk, a juhász félrevonta az állatait. A
bubifrizurás egy utolsó tülköléssel dühösen elrobogott észak felé, mire a juhász
gúnyosan megbökte a kalapját. Ahogy elhaladtam, biccentett nekem. Hosszú,
barázdált arcából kivillant rátarti orra.
Ahogy Allan ígérte, a tejcsarnok kávézóként is üzemelt. Tavirózsás medence köré
rakott, óriási fonókerekek szolgáltak asztalok gyanánt. A középkorú, dúsan
kipárnázott tulajdonosnő batikolt pliszészoknyájának szegélyén körben csörgők
csilingeltek, a haját hátul kiflikontyba csavarva viselte, és amint megtudta, hogy új
lakosok tértek be hozzá, csokoládétortával vendégelt meg bennünket. Az eső épp
szünetelt, úgyhogy Finn és Charlie ki-somfordáltak. Láttam, hogy nyúlketrecfélébe
zárt jószágoknak csacsognak.
- Maguk költöztek föl Patupaiarehébe? - szólt ki a konyhából a tulajdonosnő,
akinek csilingelt a szoknyája.
Épp a pompás, üvegezett kandallónál melengettem a kezemet.
 - Ühüm. Csak ma délelőtt érkeztünk, és még soha, de soha életemben nem fáztam
ennyire.
Nevetett.
- Estére elfújja a szél.
Az úton látott juhászról kérdeztem.
- Magas fickó? Nagy, fekete-fehér lovon? Az Tama Pardoe. - Az asszony
megcsóválta a fejét. - Öntörvényű alak. Egy pillanat, hozom a lányomat! -
Hátraszaladt, és egy tenyeres-talpas fiatal nővel tért vissza, aki kopasz csecsemőt
rázogatott. - Egyébként Jane vagyok. Ők pedig Destiny és Harvey. Köszönj szépen,
Harvey!
Az unoka fogatlanul elvigyorodott, én automatikusan gügyögni kezdtem. Destiny
nem sokkal múlhatott húsz. Tágra nyílt szemmel és hibátlan bőrrel áldotta meg az
ég, de - becsszóra - autóbusznyi hátsó fertállyal is, amelyet nem lett volna szabad
abba a cicanadrágba belepréselni. Fölajánlotta, hogy kiveszi a nyulait Finn és
Charlie kedvéért.
- Otthagyta a fiúját - suttogta Jane, mihelyt a lány hallótávolságon kívülre ért. -
Bepakolta a kocsiba Harvey-t meg a nyulakat, és elhajtott. A fiú anyja folyton a
nyakukra járt, piszkálódott, dirigált, mindenbe beleszólt. Destiny újra meg újra
figyelmeztette a srácot, hogy „Vagy én, vagy az anyád”, és igen, eltalálta, a
gerinctelen görény az anyját választotta.
- Fantasztikus név - jelentettem ki.
- A Destiny? - rakodott le Jane az innivalóval és tortával teli tálcáról.
- „Végzet.” Eléggé szabadon csapongtam akkoriban, amikor megszületett. Az
apja meg én egy fadobozos lakóbusszal csavarogtunk. Kanárisárgával, olyannal,
mint Békavári uraság lakókocsija. Az apja kristályokat árult, én meg kártyavetéssel
foglalkoztam. Most duci nagyanyó lett belőlem. Mind ide jutunk.
Jane nem tévedett a viharral kapcsolatban. Talán kiolvasta a kártyájából. Új-
Zélandon meghökkentő hirtelenséggel tud változni az idő, és napnyugtára a
viharfront továbbhaladt keletre. A nyomában áttetsző zafírkék sáv maradt, amely a
csendes-óceáni láthatáron ragyogott. Sacha elvitte a fiúkat, hogy fölfedezzék új
vadászterületüket. Alig tűntek el hármasban a fák között, amikor Lou telefonált,
kíváncsi volt, hogy megy a berendezkedés. Örültem, hogy hallom a nővérem
hangját, de úgy tűnt, kárörömmel értesül róla, hogy első napunkat a sparheltnél
összebújva töltöttük.
- Azt hittem, pólóban feszítetek, és időnként megmártóztok a hűs habokban -
fölényeskedett.
 - Itt még tél van, Lou.
- Hogy lenne tél? Augusztus végén járunk.
- De nálunk fordítva vannak az évszakok. Hozzá kell adni hat hónapot, nem
emlékszel? Úgyhogy az itteni augusztus az ottani... hm... februárnak felel meg.
- Nyilván. Ezt én is tudtam - válaszolta ingerülten, de fogadni mernék, hogy
elfelejtette.
A nővéremnek semmit sem lehet elmondani.
- Phil hogy van? - kérdeztem, mire még jobban morgolódott.
- Fölzaklattátok. Nem leli a helyét, arról beszél, hogy visszamegy kórházi. .. jaj,
istenem, Theo! Máris megyek, drágám, nincs semmi baj, úgy, ni, ügyes fiú... Bocs,
Martha, le kell tennem. Theo legurult a lépcsőn.
Főztem két csésze kávét, és megkerestem Kitet. A tornáclépcsőn ült, a völgyre
meredt, a kezében vázlatfüzet, az ölében úti akvarellkészlet. A vállára hajtottam a
fejemet, miközben a lenyugvó nap tűzijátékot gyújtott, direkt az üdvözlésünkre.
- Na? Mit szólsz? - kérdezte.
- Azt, hogy... - Egy pillanatra elgondolkoztam. - El sem tudom hinni, hogy ez az
otthonunk.
- Milyen átható ez a fény - mondta. - Egészen tiszta. Erős, élénk színeket ad. Még
sosem tapasztaltam ehhez foghatót.
- Írországban sem?
Résnyire húzta a szemét, a szögletes hegyormokra és a tenger villódzó, fordított
háromszögére hunyorít.
- Még ott sem.


Körülbelül huszonnégy órája voltunk Patupaiarehében, amikor a szomszédaink
meglátogattak. Hallottuk, hogy jármű halad át a jószágrekesztő rácson, és mire
kinéztünk, egy kék kisteherautó állt meg a diófa tavaszi lombsátra alatt. A következő
pillanatban egy energikus asszony ugrott ki a kocsiból jellegtelen farmerban, bilivel
körbevágott, vékony szálú, ősz hajjal. Keze-lába kissé aránytalanul hosszúnak tűnt,
mégis egy balett-táncos tartásával és egy törzsőrmester járásával dicsekedhetett.
- Legyenek üdvözölve Torutaniwhában! Pamela és Jean Colbert. Mi vagyunk a
legközelebbi szomszédaik - mutatkozott be élénken. - Egyúttal pillanatnyilag
állatokat is tartunk a földjükön, úgyhogy gondoltuk, nem árt, ha átugrunk, és
beköszönünk!
Elébe siettem.
 - Láttam tegnap, ahogy a viharral dacolt. Az előző lakóhelyünkön öt méter
választott el a legközelebbi szomszédunktól.
- Hát itt bő két kilométer toronyiránt, illetve quaddal. Az országúton jóval több. A
folyó a határvonalunk
Pamelát ötvenesnek saccoltam. Merev tekintete zavarba hozott: kissé üres volt,
akár egy sirályé. Láttam, hogy pillantása megvastagodott derekamra siklik -
behúztam a hasamat, de későn. Készségesen elnéztem azonban mindezt, mert
szomszédasszonyom egy tálca lekváros puffancsot hozott, meg egy érdekes
kutyulékot, amely mintha krémsajtból, édes chilimártásból és mexikói
kukoricachipsből állt volna.
- Jean! - szólt hátra. - Nem felejtetted el a bort?
Jean látványa megkönnyebbülést hozott: a feleségénél alacsonyabb,
szégyentelenül kopaszodó és enyhén pocakos férfi bokáig föltűrt vászonnadrágban
ügetett át a kocsi túloldaláról, és két palackot szorított a melléhez.
- Saját termelésű borunk - szuszogta határozottan franciás kiejtéssel, és
elbűvölően gall gesztussal arcon csókolt.
Fura: a déli féltekén töltött egyetlen hónap után hirtelen hevesen európainak
éreztem magam. Otthon az Európához tartozás szabályozott görbületű uborkát,
senki által meg nem választott tisztviselőket jelentett, valamint tűrhetetlen
próbálkozásokat a londoni City ellenőrzés alá vonására; itt viszont Jean rokon
léleknek tűnt, akivel több évszázados közös élmény és kulturális megértés kötött
össze. Leguggolt, és grimaszokat vágott Finn-nek meg Charlie-nak, akik zajosan
leselkedtek ránk a ház alól. Nem volt rajtuk más, csak szakadt sort, és ragadtak a
sártól meg a tyúkpiszoktól.
- Nekünk is vannak fiaink - kuncogott Jean. - Négy veszett vagány. De ők már
felnőttek. Nem bújócskáznak a házunk alatt.
Fölegyenesedett, Pamelához húzódott, és karon fogta.
Sacha lépett ki a konyhaajtón, és a vállamra támasztotta a könyökét. Pár ujjnyival
magasabb volt nálam, javarészt a lábának köszönhetően, és a haja a feje búbjára
kötött lófarok formájában zuhogott alá.
- Jó napot kívánok! - nyújtotta elegánsan a kezét. - Sacha Norris vagyok.
Büszke voltam rá. Majdhogynem ellensúlyozta a szurtos fiaimat.
- És hogy tetszik az új otthona? - fogott kezet vele Jean.
- Klassz itt - felelte Sacha széles, sugárzó mosollyal. - De sajnos honvágyam van.
A tornácra kísértük Colbert-éket, amely napcsapdaként működött. A ház melletti
liliomfa most bontott szirmot, fehér virágai hajladoztak a szélben. Sacha
önmagukról kérdezgette a látogatókat. Jean elmondta, hogy eredetileg normandiai.
Húszas éveiben járt Új-Zélandon, akkor ismerkedett meg Pamelával, és itt is ragadt.
Pamela a Hawke-öbölben született és nevelkedett. Az ősei az első hajókkal, még a
19. században érkeztek.
- Melyik iskolába fogsz járni? - kérdezte Pamela. - Egyik sem rettentő
kényelmesen megközelíthető.
- Lebuszozom Napierbe - válaszolta Sacha, és megnevezte a koedukált
középiskolát, amit kiválasztottunk.
A jó hírű, zeneoktatásban különösen erős intézmény negyedórányira volt
Capeview Lodge-tól, így időnként mehettünk együtt kocsival.
- A maguk fiai hová jártak? - tudakoltam.
Jean sóhajtott.
- Internátusba. Sok szempontból megbántuk, de akkor helyénvalónak látszott.
Még mindig a kezemben tartottam a Colbert-ék hozta két üveg vörösbort: a
porlepett palackok a címke hiányától nagyon sikkesnek tűntek Charlie-t
dugóhúzóért küldtem, Finnt pedig Kitért, hogy rángassa ki a műterméből. Sacha
kimentette magát, és eltűnt a házban, hogy befejezzen egy e-mailt Lydiának.
- Hát - szólalt meg Pamela -, reméljük, hogy nagyon boldogok lesznek itt.
Hallottuk, hogy Finn elfelé menet a kiejtését majmolja.
- Natyon buldogok, natyon buldogok - kántálta jó hangosan. - Natyon, natyon,
natyon, natyon buldogok.
Kényszeredetten kuncogtam, arra gondoltam, vajon hányszor hoznak még a
gyerekeim kínos helyzetbe, amíg annyira meg nem vénülök, hogy már nem is
fogok törődni vele.
- Elnézést - vergődtem. - Még nagyon új nekik minden.
Pamela nem mosolygott. Egyébként is úgy látszott, nem teng túl benne a
humorérzék. Légkörenyhítő kísérletképpen elvettem egy puffancsot.
- Ez mesés!
- Pamela maga készíti a lekvárt is - fűzte hozzá Jean, és tejszínhabot halmozott a
süteményére. - A saját epréből. Hajnalban kel, hogy rendben tudja tartani a kertet.
- Tényleg? Én annyit sem konyítok a befőzéshez, mint a szteppeléshez -
köpködtem a morzsákat a nagy hízelgésben.
- Semmi vész - vigasztalt Pamela. - Majd belejön! Megadom a receptet.
Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy Pamela Colbert és én soha az életben
nem fogjuk megérteni egymást. Idegen nekem ez a világ. Egyáltalán nem érdekel,
hogy kell puffancsot sütni vagy srégpántot szabni. Eszem ágában sincs recepteket
csereberélni. Bolond lennék hajnali ötkor kiugrani az ágyból, hogy kertészkedjek
Sosem válik belőlem igazi pionír asszony. Csak megjátszom magam.
- Nyugodjon meg, Martha! - kacsintott rám Jean. - Röpke ötven év, és remek
háziasszony válik magából.
- Arra semmi szükség - lépett be zsebre dugott kézzel és kócos ébenfekete hajjal
Kit. - Engem már így is megfogott.
Földerültem a láttán. Megmentette a helyzetet, Pamela mellé telepedett, és szóval
tartotta, miközben fölbontotta a borukat. Pamela elragadtatottan bólogatott, vonásai
fölélénkültek, és el kellett ismernem, hogy nem is csúnya. Kiderült, hogy maga is
egész ügyes akvarellfestő, gondolom, ez elkerülhetetlen volt. Botanikai
tanulmányképeit napieri galériákban értékesítette. Úgy vélte, ugyanazok az üzletek
népszerűsíthetnék Kit munkáit is, amihez jó adag vakhit kellett, hiszen még semmit
sem látott belőlük
- Először jár Új-Zélandon? - kérdezte.
- Nem - felelte Kit, és elkerekedett a széme, ahogy megkóstolta a bort.
- Nahát, ez igazán jó! Nem, diákkoromban utazgattam erre, és azóta is vágytam
rá, hogy visszatérjek.
- És sikerült! - állapította meg Jean üdvözlésre emelt pohárral.
Colbert-ék nagy örömömre pletykásoknak bizonyultak. A környéken senki és
semmi nem kerülhette el a figyelmüket, és több nemzedékre visszamenőleg tudtak
mindenről. Tájékoztattak a tejcsarnokos Jane-ről, akit az exe, az a mocsok fráter
állítólag a tízéves Destinyvel együtt szó szerint kihajított a kanárisárga lakóbuszból,
majd elrobogott a naplementében. Ezután az északi szomszédunk felől
érdeklődtünk, akinek a lovait láttuk, amint farkukkal hessegették a felhőben rajzó
rovarokat.
- Tama Pardoe - mondta Pamela.
- Aha! - kiáltottam föl. - Akkor vele akadtam össze.
Ahogy leírtam a piros sportkocsival lezajlott jelenetet, Pamela szája szögletében
derűs mosoly bujkált.
- Igen, ez Tamára vall. Teljesen lóhátról irányítja Glengarryt (négyszáz hektár,
birkák és marhák). Ez manapság már nem olyan gyakori, de ésszerű, mert a földje
végében vannak meredek részek
Az észak felé húzódó hegyekre pillantottam. Szinte a Skót-felföldön is
magasodhattak volna.
- Milyen ember?
- Tama? Vele aztán nem lehet kukoricázni. A nagyapja Skóciából szakadt ide, és
benősült az egyik helybeli maori családba. Tama sosem tudott szót érteni az
apjával... jól ismertem az öreg Pardoe-t, azt a csökönyös tulkot... úgyhogy tizenöt
évesen elment hazulról. Elszegődött birkapásztornak az egyik nagybirtokra, jóval
följebb a hegyekben. Egy több ezer hektárosra. Hétfőtől vasárnapig tizenkét órákat
ült a nyeregben, maga képezte ki a kutyáit meg a lovait. Tizenöt évesen.
Kit füttyentett.
- Fiatalabb volt, mint most Sacha.
- Évekig nem jött haza, amíg az apja jobblétre nem szenderült. Reggel vitte a
koporsót, aznap délután már folytatta a farokkurtítást.
- Megnősült? - kérdeztem.
Újabb elnéző mosoly.
- Tama nem szenvedett hiányt feleségjelöltekben, és időről időre be is költözött
hozzá egy-egy asszony. De azt hiszem, többre tartja a lovak társaságát az
emberekénél.
Amikor Pamela mindenáron látni kívánta Kit új műtermét - a sakktáblamintás
kőpadlójú, omladozó télikertet, ahol éppen jó volt a megvilágítás -, Jean meg én
kószáltunk egy kicsit. A szomszédunk kifogástalan angolsággal beszélt, sőt sokkal
szebben, mint én. Megfontoltan és mértéktartóan fogalmazott. Eszembe jutott, hogy
kipróbálom rajta az iskolás franciatudásomat, de hamar jobb belátásra tértem.
- Szóval maga angol, Kit pedig Írországból való? - kérdezte, miközben az erdő
szélén, a kocsibehajtón ballagtunk. - Hogyan ismerkedtek meg?
- Nem fogja elhinni: egy temetésen.
- De akkoriban nem festett?
- Igen is meg nem is. Egész felnőtt életében a reklámszakmában dolgozott,
méghozzá sikeresen, egészen a mostani válságig - tettem torokelmetsző mozdulatot,
és Jean szemöldöke együtt érzőén szaladt föl. - De sosem képzelte magát nagymenő
reklámszakembernek. Kit McNamara nem kíván mást, igazából soha nem is kívánt
mást, csak festeni. A művészbarátai szerint ő a csúcs.
Pár száz méterre juthattunk, amikor Jean megtorpant.
- Á - pillantott az úttól jobbra félig lombok közé rejtett, kidőlt-bedőlt falú
építményre. - A birkanyírók szállása.
Több lepusztult gazdasági épület állt a földünkön, akkor még nem is
mindegyikben jártam. Ez úgy festett, mint egy mesebeli házikó: ajtó és két ablak -
orr és szem -, az egyik végén kémény.
Jean nekifeszült az ajtónak.
- Valamitől beragadt... jól meglökjük... ez az! Kinyitottam. Ez a döglött madár
szorult alá, látja?
- Bájos - néztem a fekete tollcsomóra.
Jean a lábával félrelökte az útból.
- Jaj, ez rég kimúlt és kiszáradt. Egyáltalán nem bűzlik már. Nyilván véletlenül itt
rekedt szegény. Komisz dolog így végezni.
Tartotta nekem az ajtót, és beléptem mellette a félhomályba. A viskóból az
elhagyatottság szaga áradt: korhadó deszka és égett műanyag. Őskori pókhálók
tapadtak a portól amúgy is átláthatatlan üvegű, itt-ott törött ablakszemekre,
amelyeket foszladozó, elszürkült függöny keretezett. Óriáspáfrány tolakodott be a
deszkák repedésein, elfogta a helyiségben a fényt, és sejtelmes zöldbe borította.
A mennyezetről csupasz villanykörte lógott. Fölkattintottam a kapcsolót, mire
bágyadtan meggyulladt.
- Még hálózatra van kötve - csodálkoztam.
- Persze. Eredetileg a birkanyírókat szállásolták be ide. - Jean egy helyben állva
megfordult, körülnézett. - Utóbb az erdészeti dolgozók használták
slukkológunyhónak.
- Minek?
- Nem hallott még a slukkolásról, Martha? Pedig nemzeti intézmény! Az ánglusok
teaszünetnek mondanák.
Megszemléltem a helyiséget. Négyszer négyesnél talán valamivel kisebb volt,
hátsó részén megvilágítatlan, féltetős toldalék, abban toalett és mosdó. Hasas
vaskályha, egy asztal, kárpitozatlan székek meg egy rozsdás gázrezsó képezték a
berendezést. Rengeteg madárpotyadék éktelenkedett, különösen az
ablakpárkányokon. Úgy sejtettem, az a szerencsétlen jó ideig raboskodott itt, mielőtt
elpusztult. A túlsó oldalon zsákszámra állt a műtrágya és a birkafürösztő, ez
magyarázta a műanyagszagot.
- Talán Sacha szívesen fogadná búvóhelynek - tűnődtem. - Idehozhatja a barátait...
ha lesznek.
Drukkoltam neki, hogy legyenek.
- Nagyon jó! Már látok is egy hencsert meg hifiberendezést. És ha a fiai
nagyobbak lesznek, becsempészhetik a barátnőiket.
- Majd ha lekádereztem a lányokat - szögeztem le.
Távozóban lehajoltam, hogy megnézzem az ajtó mellett fekvő madártetemet.
Teljesen kiszikkadt. Látszott az egyik üres szemgödre.
Jean hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a maradványokat, és behajította
őket az aljnövényzet mélyére.
 - Azt hiszem, mejnó. Kiváló hangutánzó. Talán a kéményen át repült be. A
kályhaajtó nyitva maradt, látja? És miután lejött, nem talált ki.
- Mejnó?
- Behurcolt faj, kártevő. Nem őshonos.
Jean mintha úgy vélte volna, hogy ettől kevésbé szomorú a madár pusztulása.
- Én sem őshonos madár vagyok - Elképzeltem, amint a szerencsétlen tébolyultan
verdesi magát a homályos ablakokhoz. Vajon meddig szenvedhetett? - Hálót teszek
arra a kéményre - közöltem határozottan. - Nem lesz többé halálos csapda.

 9


Ez valóban minden volt, csak nem temetésre való viselkedés.
Az összekulcsolt kézzel lapos frázisokat pufogtató, kárörvendve gyászolók
tehettek róla, akik zsúfolásig megtöltötték a padsorokat, elárasztották a sírkertet
fekete esernyőikkel, mint egy morcos hollócsapat. Sacha szorosan mellettem állt
fekete ruhájában, amit a Vöröskeresztnél turkáltam, és kandi szemekkel bámulta a
nagyi visszataszító, politúrozott koporsóját. Hatéves volt, és alig ismerte anyámat.
Szegény öreg Vincent Vale fényes dáridót csapott élete szerelmének emlékére, a
temetés utáni eszem-iszomot - vagy mit is? halotti tort? bulit? banzájt? - saját
műemlék sörözője különtermében rendezte. Ódon bársony és vendégváró falatkák
szaga elegyedett a menyegzőhöz alkalmasabb helyszínen. Temetési mosolyt
öltöttem, szendvicset kínáltam körbe egy tálcáról, amelyet védőpajzsnak szántam,
mert ha bárki megfogja a kezemet, és homlokráncolva azt mondja, ne hibáztassam
magamat, hát jól megrúgom, ahol a legérzékenyebb. Abban a bizonyos
összefüggésben a „ne hibáztasd magad” kitétel egészen pontosan azt jelentette:
„Egyedül te vagy a hibás, te ördögfaj zat.”
Anyu húga fogadta a részvétnyilvánításokat, elegáns alakján pöttyös ruha,
lisztfehér haja fekete szalaggal összefogva. Kissé nyugtalanítóan hatott, mivel
Patrícia anyám kiköpött mása volt - lakk körömcipőjével és tearózsa illatú bőrével
bezárólag. Tűrhetetlenül rendezett külsején nyoma sem volt kölcsönzött
ruhadarabnak.
- Gyilkos vagyok - sóhajtottam, és a mellette lévő székre rogytam.
Patrícia elvett egy szendvicset a tálcámról.
- Ő nem téged okolna.
- Jaj, dehogynem, Trish néni! Mindig mindenért engem okolt! Nem volt a halál
torkában. Nem a rák végzett vele, hanem az én mandulagyulladásom.
- Hmm. A nővérkémnek sosem volt erős oldala a megbocsátás. Többször
váltogatta a végrendelete szövegét, mint más az ingét.
- Az lett volna a nagy megbékélésünk - sopánkodtam. - Mindent félredobtam,
hogy a születésnapján a kórházba siessek. Honnét sejthettem volna, hogy az okozza
a vesztét?
- Gondolod, hogy kísérteni fog, nem hagy majd neked nyugtot?
- Sosem hagyott. Nem tudom, miért változtatna bármin is a halála.
Még el sem hagyták a számat a szavak, amikor anyám kihasználta a ziccert.
Vitriolos megjegyzése könnyen célba talált, mintha közvetlen közelről lőtt volna
rám.
Jellemző! Nem is vártam tőled mást!
Ne légy igazságtalan, anyu! - vitatkoztam vele magamban. - Anélkül is bármelyik
pillanatban elmehettél volna.
Ostoba liba! A júdáscsókod a hibás.
Már épp védekeztem volna, amikor Flora - a kertészeti áruházas - fogta meg a
vállamat.
- Apukád már hazamenne - mondta, és bólintottam. Apu néma szenvedéllyel
mindvégig imádta volt feleségét. Ez volt az egyetlen irracionális vonás, amelyet
valaha is mutatott. - Elkísérem - tette hozzá Flora.
- Sacha nála alhatna ma? A kis mosolygós maga ajánlkozott, és fölvidítaná.
Apu régi barátnéjára néztem, ritkás haj ara és az alig észrevehető
gerincgörbületre, aminek mifelénk „özvegypúp” a neve. Egyébként özvegyasszony
is volt.
- Hát persze. Sachának ott a fogkeféje apu fürdőszobaszekrényében. Mihelyt
Flora továbblépett, a szüleim volt szomszédai szólítottak le: egy házaspár. Az
asszony a karomba csimpaszkodott, a férfi nyáladzó vadászkopóként bámult.
Hajdanvolt szomszédok, még azelőttről, hogy anyu és apu volt házastársakká lettek.
Nem emlékeztem a nevükre. Bromham? Brigham?
- Őszinte részvétem, le vagyunk sújtva- suttogta Voltné. – Cynthia a legjobbak
közé tartozott. Micsoda ragyogás! Micsoda kiegyensúlyozottság! Vágott az agya,
mint a borotva.
- Örülök, hogy eljöttek - hazudtam. - Szendvicset?
- Nem szabad hibáztatnia magát - motyogta Volt úr.
- Az élet megy tovább, Martha - mondta Voltné. Azután hozzátett öt dermesztő
szót. Valóban dermesztőt. - Ő most magában él tovább.
Bennem élő anyám elborzasztó képétől megfagyott ereimben a vér. Az
udvariasságra fittyet hányva elszédelegtem mellettük, ki az előtérbe. Az ajtó
lendületesen becsapódott mögöttem, elfojtotta a benti lármát. Egy pillanatra
megálltam, zihálva szorongattam a tálcámat. A keskeny előtérben bedobós telefon
működött, enyhén dohos telefonkönyvek és olajfestékkel bemázolt fűtőtestek
ócskaságszaga terjengett. Természetes fény alig hatolt ide, csak a bejárati ajtó színes
üvegén és por rétegén át kúszott be erőtlenül valami.
Menedéket kerestem a komor tömeg elől, amelyben mindenki sanda tekintetet
vetett rám, és senkinek sem volt jobb dolga, mint azon tűnődni, hogy vajon
szándékosan öltem-e meg anyámat. Tudtam, hogy nemsokára ki-ki úgyis visszatér a
maga életéhez. Tévéznek, megetetik a macskát, eltereferélnek a pazar temetésről, és
hogy Vincent milyen méltósággal viselte. Menedéket kerestem, mégsem
maradhattam magamra: betolakodott egyedüllétembe a telefon melletti széken
terpeszkedő férfi. Fölemelte a fejét, a félhomályban látni véltem szanaszét meredező
fekete haját, és bozontos szemöldöke alól, a kobaltkék szempárból hátborzongatóan
eleven tekintet irányult felém. Talán nem egészen szegeződött rám, de így is delejes
erővel hatott.
- Nem - mondta hangosan. Félreérthetetlenül hallatszott, hogy nehezen forog a
nyelve, de nem bántam. A magatehetetlen ittasság sokkal jobban illett a helyzethez,
mint a szótlan kéztördelés. - Nem kell a tetves szendvicse.
Ezek voltak Kit hozzám intézett első szavai. Tekintetünk egy tetves szendvics
fölött találkozott.
Letettem a tálcát a földre.
- Vegyen csak egyet-kettőt. Fölszívja az alkoholt.
- Gyalázatos viselkedés. Berúgtam egy temetésen, és még csak nem is én
gyászolok. - Harminc körülinek látszott, épp csak egy kicsivel idősebbnek nálam. A
meghökkentő szempár egészen távol ült a sápadt, pajzs alakú arcon. Karjára vetve
télikabát és sál. - Ismerte az elhunytat? - kérdezte.
- Nem. Nem, csak felszolgálok - hunytam be egy pillanatra magam is a szememet,
de így sem tudtam kirekeszteni a halált; az nem kirekeszthető.
- Felszolgál - csuklott a férfi. Tétova érdeklődést keltett bennem kellemesen
dallamos kiejtése. Nem volt erős, de van fülem az ilyesmihez. Írország. Talán a
nyugati partvidék. - Én sem nagyon ismertem Mrs. Cynthia Vale-t... tulajdonképpen
fél kezemen meg tudnám számolni, hányszor beszéltem vele. Nem hiszem, hogy
kedvelt.
- Szóval temetési hiéna? A potyapiáért jött?
- Érdekes felszolgáló - replikázott szelíden. - Nem, nem vagyok hiéna. A hazai
csapatot képviselem. A bácsikám Vinnie országos nagy haverja, de épp Madeirán
üdül.
- Értem. Maga az egyetlen, aki vette a fáradságot, hogy berúgjon az elhunyt
emlékére.
Elmosolyodott.
- Tudja, láttam ám magát meg a kislányát a templomban. A nővérével a koporsót
kísérték. Hárman nagyon hasonlítanak egymásra, de Mrs. Valéré egyikük sem
emlékeztet különösebben.
 Kedélyesen fölcsillant a szeme, és azon kaptam magam, hogy viszonzom a
mosolyát.
- Köszönöm! - mondtam lelkesen. - Ma még senkitől sem kaptam ilyen vigasztaló
szavakat. Maga hová való?
- Shepherd’s Bushba.
- Nem, nem londoni születésű. Bocs, de az ki van zárva.
- Rendben, Sherlock. Kerry megye.
- Hmm - ültem le a földre a tálcám mellé, és keresztben kinyújtottam a lábam a
folyosón. - És mi hozta Shepherd’s Bushba?
- Az hosszú história.
- Halljuk! Időmilliomos vagyok. Úgysem megyek vissza abba a kricsmibe.
A karórájára pillantott, majd lecsúszott a székről, és a velem szemközti falnak
támasztotta a hátát. Pajtáskodva egymáshoz nyomtuk a talpunkat, mint két kisiskolás.
Sötét öltönyt viselt, mértéktartó selyem nyakkendőjét kissé meglazította. Flancos,
fekete, szépen kisuvickolt cipő volt a lábán, míg az enyémen olcsó, szürke és
kitaposott.
- Hát jó - egyezett bele -, ha már megkérdezte.
A családja a jelek szerint időtlen idők óta Írország nyugati partvidékén élt, az ősi
hegyek között gazdálkodott. Az édesapját tizennyolc évesen veszítette el, az öreg
szívrohamot kapott egy frissítő atlanti-óceáni mártózás közben. Egyetlen fiú lévén,
az anyja és öt lánytestvére - ahogy ő nevezte őket: „a banyabrancs” - azt várta tőle,
hogy kezébe vegye a gazdaságot, biztosítsa a család jólétét. Újdonsült barátom
azonban nem kívánt se pásztorkodni, se földet túrni. Irtózott a gondolattól, hogy
azon a tájékon éljen és haljon, mint egy végtelen lánc legutolsó szeme, akit csak az
apja fiaként ismernek. Elpályázott tehát Dublinba, képzőművészeti főiskolát végzett,
közben egy feleséget is beszerzett, majd továbbállt Londonba, ahol a neje rögtön
elhagyta.
- Végül aztán Londonban maradtam - fejezte be. - Most pedig itt vagyok.
- Mi lett a családi gazdasággal?
- A banyabrancs megpróbálkozott vele. Kecskét tartanak. Sajtot készítenek.
- Sajtot?
- Biokecskesajtot. Díjakat nyer, a Harrodsban is kapható. Tessék, a talpon
maradás titka: termékváltás. Lassan a fél életemet másutt töltöm, de valahányszor
hazalátogatok, lyukat beszélnek a hasamba. Nem akarják elhinni, hogy végül nem
fogok visszatérni.
Éreztem, hogy a cipője az enyémhez nyomódik, olyan élénken tudatosodott
bennem az érintkezés, mintha egész idegrendszerem a talpamban összpontosult
volna.
- Öt perc múlva elhúzok - váltott témát, és ennek nem örültem.
- Remélem, nem vezet.
- Nem. A telefonomat elhagytam valahol, úgyhogy ezen az ódivatú táv-recsegőn
hívtam taxit. Félre itt lesz.
- Nahát.
Nem mozdult.
- Velem tart?
Égett a szemem.
- Nem mehetek. Muszáj itt maradnom, és végigcsinálnom ezt a... ezt a... az egész
halotti akármit.
Meglepő fürgeséggel termett az oldalamon.
- De különben rendbe jön?
Ez a néhány szó több törődésről árulkodott, mint az egész tragikus
kézszorongatás meg a „jaj, nem is tudom, mit mondjak” és „az édesanyja csodálatos
teremtés volt, és bizonyára tovább él magában” típusú nyavalygás. Hálásan
fogadtam, mert túljuttatott a holtponton.
- Nincs anyám - zokogtam pánikba esve. - Szemét volt. Vagy talán nem is. Talán
én vagyok az. Nem tudom.
- Az a gyanúm, hogy mind a ketten hunyok voltak.
Zsebkendőbe nyomtam az orromat, hüppögtem, csak félig-meddig fogtam föl,
hogy biztosan lángvörös a képem.
-Már akkor veszekedtünk, amikor... mennyi is... egynapos lettem? Azt mondta, el
sem akarja hinni, hogy ő szült. Lépten-nyomon csalódást okoztam neki. Mindenen
összekaptunk. A zongorán, mert nem gyakoroltam, a barátaimon, mert eltiltott
tőlük, a főztjén, mert nem ettem meg. De soha semmi nem értem történt. Minden
csakis őróla, az anyaság istenverte szobráról szólt. Félbehagytam a jogi egyetemet,
erre egy évig nem szólt hozzám. Huszonegy évesen teherbe estem.
- Férjhez ment az apához?
- Milyen apához?
- Vagy úgy.
- A múlt héten, a születésnapján meglátogattam anyámat a kórházban. De még ezt
sem tudtam normálisan intézni, miért is tudtam volna? A kislányom gyönyörű
üdvözlőlapot rajzolt, tortát sütöttem, azt hittem, méltányolni fogja. Megpusziltam,
pedig fájt a torkom: megfertőztem Streptococcusszal, és az vitte el.
 Félresimította a hajamat az arcomból, és éreztem, hogy az ujjai a fülemet
súrolják. Vincent Vale éppen ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen az
ajtóban. Élete legnagyobb részét azzal töltötte, hogy gumitalpú cipőben lopakodott,
próbálta tetten érni az embereket. Pillantása most rám esett, a gyilkos némberre, aki
telibe zokog egy fekete hajú idegent.
- Most nem kéne - morogta, és visszament oda, ahonnét jött.
- Nem egyértelmű - jelentette ki a részeg fickó. - Egyáltalán nem egyértelmű. Mit
nem kéne? És kinek? Neki, magának, nekem?
Fölemelte egy tincsemet, és az arcához szorította. Éreztem az inge
keményítőillatát. Egy gombja kibújt a gomblyukból. Halvány bőr villant ki a
pamutanyag alól, és erős késztetést éreztem, hogy becsúsztassam az ujjaimat. Úgy
gondoltam, ő sem bánná.
Szégyentelen perszóna! - toporzékolt anyám. - Még ki sem hűltem a síromban, de
te már arról fantáziálsz, hogy...
Autóduda hallatszott az utcáról.
- A taxija - szóltam vonakodva.
Könnyedén talpra szökkent, és lenyújtotta a kezét, hogy fölhúzzon. Erősebb volt a
keze, mint vártam. Egy röpke pillanatra megijedtem tőle.
- Jöjjön már! Nincs szükség magára ezen a halotti bigyón, Martha Norris. Jól
tudom a nevét?
- Semmiképpen nem mehetek magával - feleltem, ahogy kifelé, majd a várakozó
autóhoz tartottunk. - Most temettük el anyámat. Ehhez illően kell viselkednem.
Magabiztosan mosolygott le rám, belebújt a kabátjába, és éreztem, hogy
fölkavarodik a belsőm.
- Jöjjön velem! - mondta halkan.
Az óra ketyegett, a sofőr unatkozott.
- Az állomásra, haver?
- Szedje össze magát! - sürgettem a „haverját”. - Hová?
A férfi lehajtotta a fejét, a homloka az enyémhez ért.
-Mondja meg maga! Imádom a titokzatos utazásokat.
Ezzel eltűnt a taxi sötét belsejében.
Eszedbe ne jusson! - őrjöngött anyám. - Ez az én halotti torom!
Tétováztam, visszafordultam Vincent sörözője felé. A vendégek kis csoportokban
távoztak; csevegtek, slusszkulcs után kotorásztak, az autók fölsorakoztak, hogy
kihajtsanak a parkolóból. Tudtam, hogy nincs rám szükség. Ha elengedem ezt a
férfit, talán soha többé nem látom viszont.
 Ekkor hoztam meg a döntést, amely megváltoztatta az életemet. Egy helybeli
címet adtam meg a sofőrnek. A saját címemet. Azután átszaladtam a kocsi
túloldalára, bevetettem magam az ülésre egy vadidegen mellé, és berántottam az
ajtót.
- Az én emlékemre is berúg majd, a saját toromon? - kérdeztem, ahogy a fehér
autó elindult.

»«


Az ablakon doboló eső békés kipikoppjára ébredtem föl, és különös
megkönnyebbülést éreztem, hogy eltemettem anyámat, élhetem a saját életemet.
Elefántcsontszínű fény szivárgott be a függöny szélén, és egy torzonborz, borostás
idegen terpeszkedett a paplanom alatt. A hasán feküdt, fél karja a derekamon,
smirgliarcán meg-megrángott egy izom.
Óvatosan kibontakoztam az öleléséből, és fölkaptam a kimonómat. Azután lábujj
hegyen osontam a lépcső egészhosszában szétszórt ruháinkhoz, majd a konyhába.
Kit zakója az ajtónál hevert, visszaemlékeztem, hogy azonnal lerángattam róla,
amint átléptük a küszöböt. Szégyentelen perszóna. Pacsni fölugrott a vackáról,
odacsattogott hozzám, hogy begyűjtse a babusgatásadagját, és kikéredzkedett a
kertbe. Amíg fölforrt a víz, telefonáltam apunak.
- Hogy aludtál, apu?
- Pocsékul. Most is pocsékul érzem magam. - Arra gondoltam, hogy az
őszintesége fogja üdvözíteni. Gyöngeségeinek beismerésére való hajlamában rejlett
legnagyobb ereje. Ez többet ért, mint az önfegyelem, a bátorság vagy az angol
hidegvér. - Hát te? - kérdezte.
- Én... - Eszembe jutott az esti bujaság és nevetés, éreztem, hogy ég az arcom. -
Nem rosszul. Átmenjek?
- Nem kell rohannod, drágám. Flora már itt van. Az éjjel egy fekete cica tévedt a
küszöbömre. Bőrig ázott szegény kis kandúr.
- Jaj, de helyes! Megtartod?
- Igen, azt hiszem, meg. Flora Bernardnak nevezte el. Mindjárt Sacha párnájára
pottyantom, és meglátjuk, milyen kepet vág a kicsi lány!
Kávét készítettem a dugattyús főzőben, és fölvittem. Ahogy leültem az ágyamban
fekvő férfi melle, vérlázító szempilla-rebegtetéssel fúrta az arcát a párnába.
Végighúztam az ujjaim hegyét a hátizmain. Tegnap este az utolsó lépcsőfokokon a
karjában cipelt, mindketten nevettünk, és meglepett az ereje, mert elegáns
művésztípusnak hittem - talán enyhén feslettnek is. El sem tudtam képzelni, hogy
edzőterembe tegye a lábát.
- Még itt vagy - állapítottam meg. - Miért vagy még itt?
A kobaltkék szempár kinyílt. Azután a férfi úgy mosolygott rám, mintha ezer éve
ismert volna, és a vágy hulláma borított el. Alig kaptam tőle levegőt.
- Nem kéne itt lennem? - kérdezte, félkönyökre hemperedett, és egyik kezére
támasztotta az arcát.
- Ki vagy te igazából?
- Christopher McNamara - felelte, és szabad kezét felém nyújtotta.
- Örvendek a szerencsének.
- Igen, a nevedet már tudom. Lehet, hogy lotyó vagyok, de nem fekszem le
olyanokkal, akiknek nem tudom a nevét.
- Harmincéves vagyok, nem dohányzó, jó humorérzékű.
- Egyedülálló?
- Elvált. Tegnap este már mondtam. Két évig voltam nős... esztelenül fiatalok
voltunk... hét éve váltam el. Gyerek nincs. Semmi teher... és azóta nem volt más, csak
Lucinda és Zara és Bella és...
- Elég! Fizetőképes vagy?
- Szédületesen.
- Józan?
- Állapítsd meg magad, te dirigáló foglalkozásterapeuta. Egyébként viselsz
egyenruhát? Kötényt, fityulát, csíkos kis szoknyát?
Közelebb hajoltam, hogy a karjára csapjak.
- Egyedülálló, fizetőképes és józan - motyogta, ahogy közelebb vont magához. -
És szívdöglesztő.
- Hmm. - Ez tényleg igaz volt. - És hol a bökkenő?
Nem árulta el. Magamtól jöttem rá.

 10


Először azt hiszem, kezd üldözési mániám lenni. A nővérek viselkedése alig
észrevehetően megváltozik, a beteghordók mosolya elbizonytalanodik. Egyszeriben
senki sem érdeklődik. Elsietnek mellettem, szörnyen elfoglaltak, elfordítják a
fejüket. A teautánpótlás abbamarad.
Az éjszaka továbbvánszorog, és a gondolkodásom felfüggesztődik ebben az úgy,
ahogy kitakarított, kék linóleumpadlós, tisztítószertől és hányástól bűzlő világban. A
hajnali órákban páciensek sántikálnak be, mások pedig távoznak: egy asztmával
kezelt szőke fiú, egy szívritmuszavaros idős férfi. Hat körül valaki valahol a
közelben kenyeret kezd pirítani. Az étel jóleső melege terjeng a folyosón, elfedi a
fertőtlenítőt. Házias, boldogító illat. Vasárnap reggeleket idéz, teát és
narancslekvárt, Disney-filmeket a paplan alatt. A Macskarisztokratákat és
a Jégkorszakot.
Az éjszakások leteszik a műszakot. A személyzet tagjai visszavedlenek hétköznapi
emberekké, hazaindulnak a családjukhoz. A kórház belerázza magát a megszokott
nappali kerékvágásba.
Hét óra után jelenik meg egy sebész - római hadvezér, csak vértszoknya helyett
műtősruhában. Látszik rajta, hogy kimerült a csatában, és mintha hullámbádogból
lenne a haja. Két szárnysegéd fogja közre.
- Mrs. McNamara?
Némán hagyom, hogy egy másik kis helyiségbe kísérjenek. Rémület szorongatja
a bensőmet. Nincs levegő. Sehol a világom. Ez a gyászos képű különítmény hozza a
hírt. Azt akarják közölni, hogy elveszítettem az én Finnemet.
Egy székre mutatnak, és körben a falnak támaszkodnak.
- Neil Sutherland, általános sebész - mutatkozik be a táskás szemű, erőteljes kezű
hadvezér.
Fürgén megismertet a kollégáival is. Egy nő a baleseti teamből és egy
gyermekgyógyász - langaléta, cingár zsiráf, aki azt mondja, különösen érdekli a
gyermekvédelem.
- Hogy van Finn? - kérdezem elgyöngülve.
- Nagyon súlyos állapotban került be - mondja a hadvezér. - Egyelőre minden
tőlünk telhetőt megtettünk, és stabilizáltuk. Ez a fő.
Hármukra nézek, próbálok olvasni az arckifejezésükből.
- De mi... lesz... most jól van?
 - Nézze. Megállapítottuk, hogy nincs gerincsérülés, ez jó hír. - Neil Sutherland
borús képet vág. - A CT-vizsgálat repedt lépet mutatott. Eltávolítottuk, és elállítottuk
az ottani vérzést. A jobb felkarcsont eltört, ezt az ortopédteam látta el. Pillanatnyilag
a legnyugtalanítóbb gond a koponyasérülés.
Ettől a szótól rettegek. Épp elég efféle sérülést láttam már, hogy utáljam.
- Mennyire súlyos?
- Finn rendkívül szerencsés volt - tér ki a válasz elől Sutherland. -
Tulajdonképpen nincs saját idegsebészünk, de ezen a héten az aucklandi Starship
Gyermekkórházból a Hawke-öbölbe látogatott egy, hogy szakelőadást tartson, így
épp a helyszínen tartózkodott. A doktornő kiváló munkát végzett.
- Mennyire súlyos a koponyasérülése? - szívóskodom. - Foglalkozásterapeuta
vagyok. Tudom, mit jelent az.
- Kérem - csippenti meg az orrnyergét Sutherland. - A CT vérzést mutatott, és az
idegsebész eltávolított két labilis csonttöredéket. A doktornő behelyezett egy
kisméretű lemezt. Mélyaltatásban tartjuk Finnt, hogy csökkentsük a stresszt és az
agyduzzanatot.
Lehunyom a szememet.
- Válságos az állapota - közli a nő. - Az intenzív osztályon ápolják.
- Az intenzíven van? Megnézhetem?
Sutherland elégedetlenül fölmordul.
- Nemsokára. Előbb kérdezni szeretnénk öntől valamit. Ez itt Finn felkarjának
képe.
Megzavar ez a lényegtelen részlet. Furcsa, hogy Finn pici karjának fotóját
mutogatják nekem, amikor életveszélyben van. Egy pillantásra sem méltatom ezt a
vackot.
- A karjáé? A karjáé? Az isten szerelmére! Lemezt ültettek a fejébe, megrepedt a
lépe, ön pedig a karjáról magyaráz? Ez az, amelyik eltörött?
- Nem. Látja itt ezeket a nyomokat? - jelzi a fotón tömpe, gondosan ápolt
mutatóujjával.
Odanézek, és ekkor megértem. Tökéletesen. Mostanáig nem hittem, hogy még
tovább romolhat a helyzet.
- Nem tudom - felelem olyan hangon, mintha ittam volna, a nyelvem nem akar
rendesen forogni.
A neonfény vakítóan fehér. Kellemetlen. Mogorván vibrál, zümmög, azzal vádol,
hogy meg akartam ölni a fiamat. A fotó egy gyermekkar közeli képe. Négy csúnya,
liláskék folt sötétlik rajta.
 A zsiráf a hátam mögött támadásba lendül. Dühösebb, mint Sutherland, túlbuzog
benne az energia.
- Véraláfutás - közli kurtán. - Ujjnyomok, látja? Egészen nyilvánvaló.
- Leesett - erősködöm. - Körülbelül öt métert zuhant. Gondolom, a szegény kicsi
teste tele van véraláfutásokkal. Láthatnám végre a kisfiamat?
Érzem, hogy ezek hárman összenéznek. Sutherland sóhajt. Szeretne hazamenni,
lefeküdni, de nem tud, mert itt ez a gyerek. Ez a sérült gyerek.
- Ez itt négy ujj nyoma, látja, Mrs. McNamara? - bök a képre a zsiráf.
- És egy ötödik a kar hátsó oldalán, amelyről mind úgy véljük, hogy
hüvelykujjnak felel meg. Ez felnőttkezet sejtet, amely igen nagy erővel szorította a
gyermek karját. így, látja? - szemléltet saját hosszú ujjaival markoló mozdulatot. -
Kinek az ujjai ezek, Mrs. McNamara?
- Örökké civakodik az ikertestvérével - tiltakozom.
- Ez felnőtt keze.
- Iskolába jár. Talán a tanító bácsi...
Merőn néznek, ahogy elhallgatok.
- Az elszíneződésből úgy gondolom - szólal meg azután a zsiráf-, hogy ez nem a
leeséssel egy időben keletkezett. És számottevő erőhatás okozta. Kinek a keze?
Érzem, hogy fölhevül a tarkóm, az arcom. Próbálom elhessenteni, mint egy
legyet, de leszögez a rémület. Finn miatt. Mindannyiunk miatt.
- Azt akarja mondani... mit akar mondani? - meredek rá. - Leesett -ismétlem
ostobán. - A virágágyást kövek szegélyezik. Azok okozhatták.
- Amikor a mentők a helyszínre érkeztek, a kisfiú a jobb oldalán feküdt -
magyarázza fáradtan Sutherland. - A jobb felkarcsontja tört el. Ezek a nyomok a bal
oldalon keletkeztek, és nincs is más látható nyom azon a karján.
- Az én hibám - suttogom.
- Miért az ön hibája?
- Mert be kellett volna zárnom a szobája erkélyajtaját. Mert nem futottam hozzá
elég gyorsan. Mert egyáltalán idehoztam.
- Hol van Finn édesapja? - kérdezi váratlanul a nő.
- Útban van hazafelé Dublinből.
- Mikorra várja az érkezését?
Egyetlen másodpercig tétovázom, de a nő tekintete szúrósabbá válik.
- Nem tudom pontosan. Bonyodalom akadt. Áttetette a helyfoglalását.
- Érintkezésbe tudott lépni vele?
Tehetetlenül vállat vonok.
 - A mobilja nem válaszol, de azt valószínűleg kikapcsolta, ha gépen ül.
Üzeneteket hagytam.
- Önnek bizonyára megterhelő mostanában az élete - jelenti ki a nő.
- Megterhelő?
- A férje távol, ön két kisfiúval azon az elszigetelt helyen.
- Hát nem könnyű. De...
- Úgy tudom, mindössze egy éve él itt. Talán még nincsenek barátai? Senkihez
sem fordulhat, ha összecsapnak a feje fölött a hullámok?
- Leesett - ismétlem sután.
Hagyják, hogy hosszúra nyúljon a csönd. Végül Sutherland ellöki magát a faltól.
Nem látszik mérgesnek. Inkább levertnek. Az az érzésem, hogy mi ketten szót
értenénk egymással, ha egy vacsora-összejövetelen találkoznánk.
- Sajnálom, Mrs. McNamara - szólal meg nehézkesen. - Fölmerült ez a kérdés, és
a szabályokhoz kell igazodnunk. Tájékoztatnunk kell a gyermekgyógyászati
szociális munkást, hogy egy gyermek megsérült, és jelek utalnak arra, hogy talán
nem baleset következtében. Fölvesszük vele a kapcsolatot, hogy eldöntsük,
szükséges-e hivatalosan értesíteni a Gyermek-, Ifjúság- és Családvédelmi Hivatalt.
Esetleg a rendőrséget is.
- Mi szükség erre? A rendőrök már jártak itt. Elégedettek voltak.
Egy pillanatra megfogja a karomat.
- Az rutineljárás volt. Ez sajnos nem az.

 11


Azon a tavaszon úgy éltünk Patupaiarehében, mint a nomádok. Az összes
ingóságunkat tartalmazó konténer valahol a nyílt tengeren ringatózott és
rozsdásodott, szélcsendzónákban pihent vagy viharövben hánykolódott. Egész
szeptemberben és októberben mentesültünk a zsúfoltságtól. Semmi cókmók.
Felszabadító érzés volt. Telepesek lettünk, buzgott bennünk a pionírszellem.
Belebolondultunk a völgy végén álló házunkba. Pár mesterember jött, fölújították
a vezetékeket, míg mások terrakotta padlólapot fektettek le a konyhában. Egy nap
elteltével leszoktunk róla, hogy kulcsra zárjuk a bejárati ajtót, amikor elmegyünk
otthonról, kettő múltán a becsukásával sem bajlódtunk. Csudára biztonságosnak,
mesekönyvbe illőnek tűnt ez a hely, messze fenn, egy kátyús földút végén, az erdő
anyai ölébe fészkelve. Valójában nem ólálkodott itt semmiféle gonosz. Biztosra
vettem, hogy ha az ikrek valaha is elkóborolnak, nem áll meg nekik az úton más,
csak valami hallgatag gazda ormótlan gumicsizmában (amit Új-Zélandon annak is
hívnak, nem pedig wellingtonnak, mint Angliában), és a teherautója platóján
juhászkutyák csóválják a farkukat. Beemeli az ikreket a vezetőfülkébe, és
hazafuvarozza őket.
Sacha sokszor éjfélig fenn maradt, hogy a Facebookon társalogjon angliai
barátaival, és - nem is alaptalanul - panaszkodott az internetkapcsolatunk
lassúságára. Mégis boldognak tűnt; mindkettőnket megvert teniszben, megszerezte a
tanulóvezetői jogosítványt, és gyorsan jártassá vált a quadmotorozásban. Csak
egyvalamihez nem nyúlt: a fuvolájához. A hangszer érintetlenül feküdt a tokjában.
Miután újrafestettük a legelhanyagoltabb helyiségeket, Kit megkérdezte Sachát,
segítene-e neki a fiúk szobájának kidekorálásában. Arra gondolt, hogy jót tenne a
lányunknak valami effajta vállalkozás, és nem is tévedett. Napokra bezárkóztak,
vidáman ordibáltak, hogy túlharsogják Sacha kedvenc rádióállomásának ricsaját.
Végül leleplezték remekművüket: egy afrikai szavannát, amelyben nyüzsögtek az
állatok. Egyik sem látszott éhesnek Még a leopárd is elégedetten szunyókált egy fán.
- Ezt én alkottam - csukta be Sacha a beépített szekrény ajtaját, és tóban ácsorgó,
színpompás flamingócsapat tárult elő. - Nem király?
- De, tényleg király.
- Persze Kit segített - vallotta be. - Tulajdonképpen elég sokat.
Kit éppen ecseteket tisztogatott.
- Nem, a mesés flamingók a tieid. Most mi jön, Sacha? A te szobád?
 Sacha udvariasan elhárította.
- Öreg vagyok én már ahhoz - jelentette ki árnyalatnyi szomorúsággal.
- Ahhoz senki sem öreg - felelte Kit.
Kit kimeszelte télikert-műtermét, és sok méter fátyolfüggönyt aggatott föl, hogy
eloszlassa a Hawke-öbölbeli ragyogó fényt. Pamela mutatott neki egy csodálatos
művészkellékboltot, és Kit belevetette magát a skiccelésbe, kísérletezgetésbe,
gyakorlásba. Furdaló lelkiismerettel nemegyszer kutattam át a helyiséget, de nem
találtam fölhalmozott üvegeket, se teliket, se üreseket. Végül Kit akrillal
hozzáfogott egy kisméretű tájképsorozathoz.
A műterem lágy megvilágításával, a paradicsomtövek és a festék illatával a
szentélyévé vált. Estéimet egy nyugágyban békésen elnyúlva töltöttem, élvezettel
figyeltem Kitet, milyen magabiztosan keveri ki a legfinomabb árnyalatokat, kelti
életre őket. Imádtam nézni elmélyülten hunyorgó szemét, amellyel olyasmiket látott,
amiket én sosem tudnék. Mintha azok az ecsetvonások egy nyelvet szólaltattak volna
meg, Kit saját anyanyelvét, amelyen végre szabadon beszélhetett. Kezdtem
megérteni, mire célzott Gerry Kerr.
Most, hogy letanyáztunk, apu okvetlenül el akarta küldeni Pacsnit. Öt órát
autóztunk Aucklandbe, hogy kiszabadítsuk öreg barátunkat a ketrecéitől - baj nélkül,
épségben megérkezett, és a hangunk hallatán majd eszét vesztette örömében -,
azután diadalmasan vittük Patupaiarehébe. Úgy tűnt, tudja, hogy immár ez az
otthona, finom úrinőhöz illően szimatolt körbe a kertben, mielőtt elégedett sóhajjal
a pléddel bélelt kosarába huppant a konyhában. Ott feküdt, szeretettel morogva és
szuszogva, csillogó fekete nózijával és félig szőrbe rejtett szemével.
- Még a szaga is hiányzott - mondta Sacha, loboncos bundáját kefélgetve.
Értettem, mire gondol. Most, hogy Pacsni is velünk lakott, úgy tűnt, rendben a
konyha.
A nosztalgia persze veszedelmes dolog. Az idő elhomályosítja, eltorzítja a múltat.
Ha visszatekintek azokra az első napokra, egy üdülésre emlékszem: napsütésre,
szabad térre, tiszta levegőre és ezüstösen csillámló tengerre, egy sziklánál „Enyém
a vár, tiéd a lekvár!”-t játszó juhnyájakra. Amikor az igazi üdülés véget ér,
hazamegy az ember. Fölbontja a postáját, telefonál a barátainak, esetleg átnézi a
fényképeket, és ábrándozik arról, hogy borozót nyit Krétán; másnap azonban
visszatér a munkahelyére, és a barnára sült bőrével kérkedik. Ránk nem várt
hazamenetel. Októberben megkezdődött az iskolában a karácsonyi szemeszter.


 »«


Az első tanítási nap reggelén Sacha megjelent a földszinten ocsmány skót kockás
iskolai egyenruhájában, és bosszankodott, hogy elaludta a haját. A kocsiban vitézül
tartotta magát, derűsen csevegett, de lélekben máshol járt, és a körme le volt rágva.
Kicsit nekem is görcsölt a gyomrom, mivel ugyanaznapra szerveztem a találkozást
új főnökömmel. Amikor megálltunk az iskola kapujánál, a járdán hangyabolyként
nyüzsögtek a serdülők, akik közül egy lelket sem ismertünk.
- Sok szerencsét, kicsim! - rángattam meg Sacha lófarkát. - Egy jó barát már vár
rád.
- Neked is sok szerencsét, anyu! Bánjunk el a világgal!
Puszit nyomott Ivan medáljára, majd a blúza alá csúsztatta, és bágyadtan rám
mosolygott. Azután kilendült a kocsiból, és átszlalomozott a tömegen. Figyeltem
magányos alakját, eszembe jutott a magabiztos híresség, akin fürtökben lógtak a
társai, amikor elhagyta angliai iskoláját. Arra gondoltam, hogy nem vagyunk mi
normálisak. Hogy is pótolhatná bármilyen életvitel a rokonokat és ismerősöket? A
munka az munka, az iskola az iskola, bármilyen festői is a kilátás. Ha abban a
pillanatban visszaforgathatom az idő kerekét, és szépen Bedfordshire-ben tarthatom
az egész családot, megtettem volna.
Húsz perc múlva már egy hegyoldalon igyekeztem fölfelé, egy hajdani
tébécékórházhoz. Az utolsó épületegyüttesnél akvamarinkék tábla
jelezte: CAPEVIEW LODGE, Önkormányzati Rehabilitációs Központ. Alatta, kisebb
betűkkel ez állt: nelson egészségügyi szolgáltató vállalat. A szerződés szerint csak
decemberben kellett munkába állnom, ám új főnököm behívatott. De magam is
szerettem volna megnézni a helyet.
Leparkoltam, földobtam egy kis rúzst, és bemutatkoztam a fogadópultnál
fontoskodó gorgónak. Tíz perc telt el, mire egy alak elővonszolta magát egy
cserepes növény mögül, és ernyedten kezet nyújtott.
- Lillian Thompson - motyogta.
A főnök asszonyomon látszott, hogy már nem mai csirke, de meggyvörös
kockacukrok himbálóztak a fülében, és a haja valószínűtlen okkersárga árnyalatban
pompázott. Követtem idegesítően rendezett irodájába, és helyet foglaltunk.
- Milyennek találja Új-Zélandot? - kérdezte faarccal.
Szabványkérdés, sokszor feleltem már rá. Ugyanakkor tapasztaltam, hogy cseles
kérdés is. A vegyes érzelmekkel adott választ nem szokták díjazni.
 - Imádom! - áradoztam csak úgy ragyogva. - Fantasztikus hely a
gyermekneveléshez.
Főnöknőm a legcsekélyebb tetszés vagy érdeklődés nélkül bólintott. Átmentem az
első vizsgán. Ha elmulasztom kifejezésre juttatni feltétel nélküli rajongásomat,
leírtak volna, mint nyafogó ánglust, akit a kutya se hívott, úgyhogy nyugodtan haza
is takarodhatok, ha nem tetszik a rendszer.
Lillian Thompsontól mindössze annyit tanultam, hogy mindkét féltekén
előfordulnak ernyedt kézfogású, bicskanyitogató modorú főnökök. A következő fél
órában azt próbáltam kitalálni, pontosan mi nem tetszik neki rajtam. Feszült
hallgatás után ráeszméltem, hogy éppen kérdezett tőlem valamit, de nem hallottam,
annyira megbabonázott az a botrányos fülönfüggője.
- Te reo - ismételte eltúlzottan gondos artikulálással.
- Hogyne. - Számítottam erre. - A maori nyelv. Izgalmas! Már biflázom.
- Ez nem pusztán nyelvi ügy, hanem a kulturális kettősség tudatosítása.
Tanfolyamot kell végeznie, amely felöleli a bevett fogalmakat, az értékrendet és a
waitangi szerződést.
- Ezt a felvételi beszélgetésen egy szóval sem említették.
- Pedig kellett volna. A tanfolyamot nagyrészt levelező úton is elvégezheti.
- Rendben. Írassanak be!
- Majd juttassa eszembe! - Tollával az asztali naptára fölött körözött.
- Mikor is kezd?
- December 5-én.
- Nem tudna korábban?
- Nem - feleltem határozottan, és karba tettem a kezemet. - Sajnálom, de ezt az
állásinterjún világosan megmondtam. Azután állok munkába, hogy a fiaim betöltik
az ötödik évüket, és iskolába mennek.
Összepréselte az ajkát.
- Addigra szabadságra megyek. Mint tudja, a Nelson magántulajdonú
egészségügyi szolgáltató. A capeview-i a legjelentősebb létesítményünk...
A faliórára pillantottam. Negyed tizenegyet mutatott. Elképzeltem Sachát egyedül
a tanulószobában: levegőnek nézik, nagy ívben elkerülik, ő meg úgy tesz, mintha a
jegyzeteit olvasná. Nagyon szerettem volna mellette lenni.
Lillian végre fölállt, és kikísért a folyosóra.
- A másik foglalkozásterapeutánk ma délelőtt házon kívül van, ahogy több
munkatárs is, mivel feladataink java részét a pácienseink otthonában vagy
munkakörnyezetében végezzük. Még ki kell alakítanunk magának egy irodát. A
posztja olyan régóta betöltetlen, hogy a szobájából...
- Szemétdomb lett - dörmögte egy férfihang, és a bal kéz felőli ajtóban egy arc
jelent meg.
Sima felszínű és redőzött, mint az olvadó sajt.
- Keith Emmerson, klinikai pszichológus - suttogta Lillian olyan
hanghordozással, mintha a környék koszos ballonkabátos szatírját nevezné meg.
Keith előrelépett, kezet nyújtott. Ötven körüli lehetett, és nem sok haja maradt.
Tokája viszont bőven volt. Olyan bőven, hogy nem látszott, hol végződik az álla és
hol kezdődik a nyaka. Sárga játék mackókkal díszített piros nyakkendőt viselt, és a
pocakja veszedelmesen kidomborodott a nadrágszíja fölött. Örömteli kontrasztot
képezett Lillian se íze, se bűze kedvetlenségével.
- Hogy tetszik Új-Zéland?
- Imádom.
Kezet fogtunk.
- És hogy szokta meg a családja?
- Ó, tökéletesen! Nem is gondolunk Angliára. Nagyszerű ez a hely a
gyermekneveléshez.
Nem engedte el a kezemet. Sőt úgy éreztem, még jobban megszorítja.
- Süket duma - jelentette ki. - Kiröpített... mennyi gyereket is?, hármat?, a
komfortzónájából. Otthagytak mindent és mindenkit, bármilyen fontos volt
maguknak. Roppant veszteséget szenvedtek el, és azt akarja elhitetni velem, hogy
nem is gondolnak Angliára? Ugyan már!
Megkönnyebbült grimasszal kapituláltam.
- Rendben. Olyan a honvágyam, mint a fogfájás, hullámokban tör rám. A
lányomat tényleg kínozza. Ma reggel, amikor kitettem az iskolájánál, azt kívántam,
bár ne jöttünk volna el. De még itt vagyunk.
- Így már jobb - engedte el az ujjaimat.
Lillian egyik lábáról a másikra állt.
- Hát akkor a maga avatott kezeiben hagyom Marthát, Keith.
A létesítmény lenyűgözött, és kalauzom nem sajnálta rám az idejét. Látszott, hogy
közkedvelt egyéniség. Az emberek megálltak beszélgetni vele, és megtudtam, hogy
négy lánya van.
- Szerencsére van egy hím tengerimalacunk - mondta, ahogy az úszómedence
mellett haladtunk el. - Bármikor fordulhatok hozzá, ha némi férfitársaságra
vágyom. Ha jól tudom, magának a koponyasérülések kezelése a szakterülete.
- Úgy van.
 - Nagyszerű. Éppen arra van szükségünk. - Tartotta nekem az ajtót, ahogy
kiléptünk. - Az érzékszervi kertünk! Büszke vagyok rá, mert a saját szüleményem.
A kert föllelkesített. Kacskaringós gyalogutakkal keresztül-kasul szabdalt,
körülbelül félhektárnyi területe a legkülönfélébb illatú, felépítésű és színű növények
csodaországa volt. Cserépedényekből lassan bugyogott a víz, faágakra függesztett,
szelíden összekoccanó bambuszcsövek működlek szélcsengőként. Kicsit leültünk
Keithszel egy deszkapadra, beszívtuk a rozmaring illatát. Messze, a szürkéskék öböl
túloldalán az Emberrablók Inkának halvány sziklái terpeszkedtek.
- Ugye nem akármilyen látvány? A fok mindennap más arcát mutatja - mesélte
Keith, ahogy követte a pillantásomat. - Olykor úgy tűnik, mintha csak
karnyújtásnyira lenne. Esetleg ismeri a történetét? Nem? Onnan kapta a nevét, hogy
a maorik megpróbáltak elrabolni egy szolgát Cook kapitány hajója, az
Endeavour fedélzetéről. Manapság motoros vontatóval lehet végigmenni a parton,
és meglátogatni a végen a szulatelepet. A csemetéi élvezni fogják.
Ebédidőben kikísért a kocsimhoz.
- Az elődje azt állította, hogy imád itt lenni - mondta komolyan.
- Ö is Angliából jött. A férjével meg egy kisbabával. Mit gondol, mennyi ideig
bírta?
- Nem hiszem, hogy tetszeni fog a válasz.
- Nem hát - támasztotta húsos alkarját az ajtóra. - Landolástól felszállásig hat
hétig.
- Hat hétig?
- Visszafordíttatták a konténerüket a napieri kikötőben. Partra sem rakatták.
- A mindenit! Mit művelt azzal a nővel, Keith?
Megvakargatta a tokáját.
- Gyötörte őket a honvágy. Túl nagy volt a változás, és nem is szükséges.
Nem futottak semmitől és semmi felé.
- Ahogy mi sem - feleltem, miközben becsuktam az ajtómat.

»«


Talán fölöslegesen aggódtam. Sacha első hete az iskolában fergeteges sikert
hozott. Egyből összejött egy Tabby nevű lánnyal, kedvelte a tanárait, és rájött, hogy
a buszozást ki tudja használni lecketanulásra. A tizenegyedik osztályosok a
kisérettséginek megfelelő vizsgákra készültek, és mivel Sacha azokat már letette,
nem kellett megerőltetnie magát. Az első hétvégét a slukkológunyhója
kipofozásával töltöttük.
- Jó páran fogunk itt aludni, miután a többiek végeznek a vizsgáikkal - közölte,
miközben együtt meszeltük a falat.
- Fiúk-lányok vegyesen?
- Nyalvánvaló.
- A fiúk a házban alszanak - szögeztem le.
- A házban?
- Nyalvánvaló.
- Anyu! - tette ártatlanul a szívére a kezét. - Nem bízol bennem?
Egyik nap tanítás után Sacha Tabby és csatolt részei társaságában bement
Napierbe. Meg akarták mutatni neki a vásárlási lehetőségeket. Jól sült el a dolog,
mert Kit meg Colbert-ék is a városban jártak, és hazahozták. Ők egy napieri galériát
kerestek föl, a vezetője megnézte Kit kis tájképeit, és azonnal ki akarta állítani őket.
Jean és Pamela engedtek a marasztalásnak, koccintottak velünk a biztató
fejlemény örömére - „Igyunk a te fényes sikeredre is, Kit!” -, és rábeszélték Sachát,
hogy tartson divatbemutatót az új szereléseiből. Élénk színű, kombinészerűen lenge
miniruhákat és mini ballonszoknyákat vásárolt.
- Remélem, hamarosan enyhül az idő - jegyezte meg neki fanyarul Jean. -
Különben biztosan megfagysz.
Pamela az új barátairól kérdezte. Amikor Sacha megemlítette Tabbyt, az asszony
nyugodtan bólintott.
- Tabby Mills? A, igen. Ismerem a nagymamáját. Nagyon sportos család.
- Látjátok? - szaladt föl Jean szemöldöke. - Itt mindenki mindenkit ismer.
Kit újratöltött Colbert-ék amúgy is félig teli poharaiba. Azután a magáéba is,
amelyik már kiürült. Azután elkapta a pillantásomat, és tompa puffanással letette az
üveget az asztalra.

»«


Pár nap múlva az iskola kapuja előtt mintha a St. Trinian - Nem apácazárda-beli
szupergimi iskolaválogatottjának társaságában találtam volna Sachát: megannyi
karcsú, csivitelő leányzó, mind mobiltelefonnal és egyetlen gramm hájacska nélkül.
 Amint kikászálódtam a kocsiból, oda nem illőnek és divatjamúltnak éreztem
magam. Sacha bemutatott vagy ötnek. Nem mindnek jegyeztem meg a nevét - Tabby,
Jade és... ööö... még néhány. A csapat tagjai vidám kórusban köszöntöttek,
kivillantva gondosan szabályozott fogsorukat. Tabby - egyértelműen a királynő - az
a fajta volt, aki után forgolódnak: tökéletes parkettafonatba fogott, vörösesbarna
haj, és akkora derék, hogy átférne a tű fokán. Megkockáztatom, hogy ugyanazt a
skót kockás szoknyát viselte, amit kilencedikben kapott. Annak idején valószínűleg
térdig ért, most azonban alig takart valamit, föltárta manökenkifutóra kívánkozóan
vézna combját. Udvarhölgyei ugyanabba a tündöklő kategóriába tartoztak.
Ribancok - suttogta anyu, és ez egyszer egyetértettem vele. -Botsáskafalka!
Mindenesetre magabiztos, jól nevelt botsáskák voltak, és udvariasan társalogtak,
amíg kinek-kinek meg nem érkezett a busza. Tabby királynő bőszen összeölelkezett
Sachával, és megígértette vele, hogy este fölmegy a Facebookra.
- Szóval - kezdtem vidáman, ahogy kifelé tartottunka városból - pompásan
beilleszkedsz.
-Ja.
- Még mindig életben vagy.
-Ja-
- Kedves lányok?
- Ja. - Sóhaj. - Kedvesek. Tabby manökenkedik.
- Hmm. Elég sovány.
- Az ember sohasem lehet elég sovány. Ezen a hétvégén pizsamapartit rendeznek.
Nincs sok kedvem elmenni.
- Nincs? - értetlenkedtem a lelkesedés hiányán. - Pedig jól hangzik. A zenekarról
érdeklődtél már?
- Ühüm. Bármikor kezdhetek
- Fuvolaórák?
- Az isten szerelmére! Igen, azokra is fogok járni.
- Jaj, kicsim, beszélgess velem! Úgy nézel ki, mint aki darazsat nyelt. Mi a
helyzet?
- Jól vagyok
Nem úgy festett, mint aki jól van.
- Mind szeretnének megismerni. Ez jó, nem?
- Csak azért, mert én vagyok az új lány. - A szoknyája korcát babrálta, a szája
remegett. - Semmit sem tudnak rólam. Sosem jártak Angliában. Nem érdekli őket,
honnét jöttem, ki vagyok valójában. Egy részt sem láttam a tévésorozataikból, nem
is akarok, az sem érdekel, hogyan szerepel az új-zélandi netballcsapat, és melyik
sráccal randizik Tabby ezen a héten. Nem sportolok, és edzőteremnek a közelébe
sem megyek. Úgyhogy kinn vagyok velük a vízből.
- Értem, mire gondolsz.
Kifogta a szelet a vitorlámból. Lou jutott eszembe, akivel közös a
gyermekkorunk. Abban a pillanatban jobban hiányzott a nővérem, mint azt valaha is
hittem volna.
- Kedves társaság, de nem az én társaságom - jelentette ki Sacha.
- Soha nem is lesz az enyém.
- Adj nekik időt. Hadd szerezzetek közös élményeket.
Összekuporodott az ülésen, mint egy kisgyerek, és nem tudtam, mi bántja. Már a
hegyek között kanyarogtunk, amikor végre kibökte.
- Ivan jár valakivel.
Befordultam a kapun, miközben a szomorú történet elhangzott. Szegény
kislányom. Ebédszünetben megnézte az e-mailjeit - bár ellenkezett a házirenddel, de
a többiek is így csinálták.
- Nem akarta, hogy mástól tudjam meg - hüppögte. - És épp jókor szólt, mert
rögtön őutána hárman is küldtek üzenetet a Facebookon. A könyvtár egyik
számítógépét használtam, és csak rámeredtem a képernyőre, rosszullét fogott el,
mire mindenki ijedezett: „Mi bajod? Mi bajod?” Nem bírtam volna ki, hogy
szembesajnáljanak, inkább kirohantam a sportpályára, és ott üvöltöztem. Jó,
megegyeztünk, hogy mindketten továbblépünk, és már három hónapja jöttem el,
de... - Zokogásban tört ki. - Haza akarok menni. Szeretném látni a nagypapát.
Kifordultam a behajtóról, és továbbmentem. Szerettem volna segíteni a
lányomon. Lesújtott a hír. Csábító ötlet suhant át az agyamon: vajon lehetséges-e
visszafordítani a konténerünket a kikötőben, és hazaküldeni? Talán visszakaphatom
a régi állásomat, az a rémes Lillian meg bekaphatja. Egész úton Patupaiarehe felé
menet ábrándoztam, magam elé képzeltem az örömteli jelenetet, ahogy apu és
Louisa fogadnak bennünket a Heathrow-n.
Ehelyett Kit fogadott bennünket, és csaknem táncikolt a visszafojtott örömtől. Két
hírrel szolgált. Az egyik az volt, hogy a galéria eladta három festményét. Jókora
jutalékot kellett fizetnie, és a maradékból nem gazdagodtunk meg, de a látványos
kezdet után máris újabb képeket kértek tőle.
Másik közlendője is zene volt füleimnek. A költöztetők hívták. A konténerünk a
napieri kikötőben átesett a vámvizsgálaton. Bioveszély miatt tartották föl, de most
már a raktárukba került, és szombaton korán reggel érkezik Patupaiarehébe.
 Késő volt visszafordítani.

 12


Azon a szombaton reggeli után az ikrek mindjárt őrségbe indultak,
matchboxpályát kapartak a megszáradt sárba a kocsibehajtó tetején. A közelben
teregettem, hallottam, hogy arról tárgyalnak, melyik rég nem látott
csecsebecséjükkel fognak először játszani. Charlie azt tervezte, hogy kiborítja a
padlóra az összes legót, és fölépíti a világ legnagyobb repülőgépét, olyan nagyot,
mint egy igazi, ekkorát, ni! Finn-nek csörgött a nyála a gondolatra, hogy karikázhat
a biciklijén. Mielőtt eljöttünk Angliából, már kinőtte a segédkerekeket, ami komoly
melldöngetés forrásává vált.
November lett, és szép tavaszi napot hozott. Pacsni az oldalán elnyúlva hevert,
horkolt a napsütésben. Sacha piros nyakpántos felsőben és farmersortban ballagott
arra. Még mindig a nyakában lógott Ivan medálja. A zsebméretű videokamerával
filmezett bennünket, amelyet búcsúajándékként kaptam.
- Csinálok az otthoniaknak egy-egy DVD-t - magyarázta. - Philip bácsi ötlete.
- Pörgess meg, Sash! - kunyerált Finn, és fölágaskodott.
Sacha megfogta a két kezét, és megpördült, hosszú haja föllibbent, körbe-
körbeforgott, mígnem Finn elengedte, és szédelegve tántorgott.
- Kicsit jobb már a kedved? - kérdeztem halkan.
- Kicsit. SMS-ezett az egyik lány a suliból. Meghívott egy bulira.
- Jaj, de klassz! Ki az, Tabby?
- Nem. Bianka. K-val írja a nevét. Azt mondja, jövő pénteken náluk alhatok.
Róla még sosem hallottam.
- Milyen lány?
Sacha a kamerámmal matatott.
- Agyas. A legnagyobb észkombájn a placcon.
- Téged nem számítva. Vigyázz! Imádom ezt a kamerát, olyan helyes.
- Bianka elég elvarázsolt. Olyanokról dumál, mint Sylvia Plath és Germaine
Greer, meg hogy a nukleáris család már idejétmúlt.
- Milyen igaz - kuncogtam, és fölteregettem Finn fürdőnadrágját.
- Verseket ír.
- Jó verseket?
- Persze hogy jó verseket.
- Pénteken lesz valami különös? - kérdeztem, ahogy újabb csipeszért nyúltam.
- Tábortűz a rokonai tanyáján. Elmehetek?
 - Hát persze. Talán.
Sacha összevonta a szemöldökét.
- Persze talán? Ez nem logikus, főnök.
- Nem ismerem Bianka családját. Vajon... tudod. Rendes emberek?
- Aligha - vágta zsebre a kamerámat, és lehajolt a ruháskosárhoz. - Az apukája
pszichopata tömeggyilkos, az anyukája pedig a maffia bérgyilkosa.
- Amennyit én tudok róluk, ez akár igaz is lehetne.
- Rendesek, anyu. Az apuka az önkormányzat tervezési osztályán dolgozik. Az
egyetlen komoly veszély az, hogy halálra unom magam tőle.
- Édesanya is van, vagy már idejétmúlt a nukleáris család?
- Rákos.
Azonnal elborított az érzések kínos elegye: részvét és megkönnyebbülés, hogy
valaki másról van szó.
- Jaj, szegény asszony!
- Non-Hodgkin-limfóma. Évekkel ezelőtt kezdődött, most kiújult. Kemoterápiát
kap. Csomókban maradt a haja a párnáján. A szemöldöke is kihullott.
- Akkor nyilvánvaló, hogy nem mehetsz. Pont az hiányzik nekik, hogy még egy
gyerek rajcsúrozzon náluk. És Bianka édesanyja elkaphat tőled valamit. Ahogy...
- Ahogy Norris nagymama? Semmi gond. Nem akarnak a betegség miatt
másképp élni. - Sacha a farzsebébe dugta a kezét, hallhatatlan dallamra ringatózott,
majd végignézett a kocsibehajtón, láttam, hogy a hosszú szempillája
összekócolódott. - Szerinted mit viselnek Guy Fawkes napján ezek a déli féltekeiek?
Charlie megfogta a térdét, és a legangyalibb mosolyával udvarolt neki.
- Sacha, segíts nekünk pitypangkoszorút fonni!
- A pitypangkoszorú csajos - húzta a száját Finn. - De segítek szedni.
Végeztem a teregetéssel, élveztem az egymáshoz bújó három hamvas arc
látványát. Egy kicsit már lebarnultak a tavaszi napon. Egy szeleburdi legyezőfarkú
repkedett körülöttünk, ide-oda suhant, és vidáman csicsergett. Barátságos madárka,
közel merészkedik az emberhez, mint a vörösbegy, és úgy szétteríti a farktollait,
mint a bűvész egy kártyapaklit.
- Hát nem gyönyörű ez a hely? - kérdezte Sacha.
Charlie hirtelen megmerevedett, olyan dermedten állt, mint egy szurikáta, és az
utat bámulta.
- Teherautót látok! - visította, és már hallottam a jószágrekesztő rács zörgését a
műút melletti kapunál.
- Szólok apunak. Apu! - rohant Finn a házhoz, de Kit már futott is ki.
 - Jön a teherautó!
- Na, öreglány, most figyelj! - fogta át a vállamat Kit. - Történelmi pillanat.
Porból kavart gombafelhő alatt egy tűzpiros teherautó kapaszkodott nagy nehezen
föl a hegyre, be a kertbe. Az impozáns bajszú, nehézsúlyú sofőr letekerte az ablakot.
- Kicsit meredek ez a nyomorult kecskecsapás - jegyezte meg, miközben
gyakorlottan betolatott a diófa alá, és leállította a motort.
Már hozzászoktam a teremtés új-zélandi koronáitól az efféle visszafogott
megállapításokhoz.
Három férfi pattant ki a vezetőfülkéből. Testbeszédük pontosan olyan volt, mint
azé a trióé, amelyik Bedfordshire-ben összepakolta a házunkat, csak varázslatos
módon átváltoztak új-zélandiakká, és sortot, zoknit meg poros bakancsot viseltek.
Ebben az országban majdnem minden felnőtt férfi - iskolaigazgatótól gazdálkodón
át buszvezetőig - sortot, zoknit meg poros bakancsot viselt. Egy jehovistát vasalt
szövetnadrágjában és csillogó félcipőjében egy kilométerről ki lehetett szúrni.
- McNamara? - kérdezte a sofőr, levette a sapkáját, és megtörölgette a homlokát.
- McNamara! - harsogták a fiúk.
- Hát akkor hová rakodjunk, pajtikáim? - A férfi kinyitotta a konténer kétszárnyú
ajtaját, és nagyúri gesztussal tárta ki. - Hadd pakoljuk ki ennek a derék családnak a
holmiját!
Finn meg Charlie lerohanták, és magam is meg tudtam volna puszilni. Olyan volt,
mintha a Mikulás állított volna be egy nagy, piros teherautóval.
Órákig tartott, míg a három férfi mindent behordott a házba. Azt hittem, a
zongorától sérvet kapnak, de elhárították Kit segítőkész ajánlkozását. Az ikrek
hathatós hátramozdítóknak bizonyultak, buzgón irányították a bútordarabokat a nem
megfelelő helyiségbe. Az egész család fejest ugrott a dobozokba, zajosan
örvendeztünk, ahogy játékok és ruhák bukkantak elő, vagy épp a kávéfőző. Sacha és
Kit egyenesen a slukkológunyhóba cipeltek egy rekamiét meg a lányunk hordozható
tévéjét; Sacha föltekerte a sztereóján a hangerőt, és szegény öreg falak lüktettek
Ke$ha meg Katy Perry dzsungelritmusától. Merem állítani, hogy a birkák füldugó
után sóvárogtak.
Délelőtt tíz körül kávét vittem az embereknek. Az ikrek addigra megtalálták a
bringáikat, és pedáloztak a diófa körül, bár Charlie segédkerekei folyton beakadtak
a gyökerekbe. Ekkor vettem észre, hogy Sacha egy kerítésen egyensúlyoz, mély
társalgásba merül a szállítócsapat higgadtan, féloldalasán mosolygó legifjabb
tagjával, egy Ira nevű emberheggyel. Ira sötét bronzbarna bőre alapján
feltételeztem, hogy maori, és részben igazam is lett, bár később megtudtam, hogy
skót meg szamoai ősökkel is dicsekedhet. Rasztafürtök vastag kötege omlott a
hátára, és úgy festett, mint aki minden szabad idejét súlyemelésre fordítja. Huszonöt
körülinek véltem. Mindkét lenyűgöző bicepszét folyondárszerű, bonyolult mintájú
tetoválás borította. Leginkább a hangja vonta magára a figyelmemet, szelíd basszus
valami számomra azonosíthatatlan - új-zélandi, mégis más - kiejtéssel. Egészében
véve meghökkentően érzéki benyomást keltett. Ha húszéves vagyok, bizonyára
nagyon ledérül viselkedtem volna. Odavittem a kávéját, azután a kiteregetett ruha
iránti érdeklődést színlelve ténferegtem a közelben.
- Volt egy hegyi tó - mesélte jámbor dörmögésével Sachának. - Idefenn.
Fodrozódó zöld vizű, feneketlen tó. És három taniwha tanyázott benne.
- Á, taniwhák! - Sacha olvasgatta az útikönyvünket. - Démonok. Sárkányok. A
vízben élnek.
- Igen, ott. - Ira egész jó stílusban mesélt. Nyilvánvalóan gyakorlott mesemondó
volt, mégis úgy éreztem, szinte szóról szóra ismétli a történetet. Ezt a
szájhagyomány ékes példájának tartottam. - És ahogy nagyobbra nőttek, a tó kicsivé
vált a számukra. Ez fölingerelte őket. így verekedett össze ez a három taniwha.
Egyre csak dulakodtak, csapkodtak a farkukkal, és mély bevágásokat ejtettek a
hegyoldalakon. Körös-körül látni a küzdőteret... - fordult körbe kitárt karral. -
Végül átszakították a tó oldalát. A víz elfolyt a tengerbe, létrehozta a folyót, ezt itt,
amelyik a maguk földjét szeli át.
- És mi lett velük?
- Ketten elviharzottak a folyón. Beleestek a tengerbe, és örömmel úsztak tova,
végre szabadon. Egy azonban itt rekedt. Gyönge volt ahhoz, hogy áttolja magát a
szűk résen. Fölemelte busa fejét, és bánatosan sírt, de nem tudott a testvérei után
menni. Itthagyták.
- Juj! Szomorú.
- Még most is itt van - nézze csak azt a hosszú gerincet, amelyik a völgy szélén
fut végig! - mutatta Ira, és Sacha közelebb húzódott, hogy a férfi izmos karja
irányába pillantson. - Láthatja a csontjait végig a hátán... azokat a sziklákat.
- Tényleg? - hunyorgott Sacha a fehér fénybe. - Jé, tényleg! Éppen olyan, mint
egy hatalmas gyík.
- A többiek ujjongtak, hogy a tengerbe kerültek, és új tanyát kerestek maguknak.
- És talán még most is élnek.
- Persze hogy még most is élnek. Olykor bírókra kelnek. Amikor a tenger
háborog, akkor ők tombolnak.
- És talán meglátogatják hajdani otthonukat.
 - Szokták. Vízbe rejtőznek, és feljönnek a folyón. Innen kapta a nevét az egész
környék. Torutaniwha.
- Más szónak hangzik, ha maga mondja ki.
Igaza volt Sachának. A név életre kelt, ahogy legördült Ira nyelvéről.
Utánozhatatlan volt.
- Toru azt jelenti: ’három’ - magyarázta a férfi. - Három taniwha, érti?
Kissé eltávolodtam, mert Sacha kiszúrt, és a pillantása azt jelezte: „Kopj le,
tolakodó vén szatyor!”
- Hogyhogy ismeri ezt a történetet? - kérdezte.
- Torutaniwhában nőttem föl. Ezért osztottak be a cégnél erre a munkára, nehogy
Frank meg John eltévedjenek.
- És ez a tanya? - Sacha összekulcsolta a kezét a térdén. - Patu... nem, nem bírom
kimondani. Mit jelent a neve?
- Patupaiarehe? Különös teremtmény - rázkódott meg színpadias borzadállyal Ira.
- Ködtündér.
- Szárnnyal és varázspálcával?
- Jaj, dehogy! Ezek hátborzongató alakok.
- Úgy néznek ki, mint az ember?
- A patupaiarehék furcsa, természetfölötti figurák, halvány bőrűek és vörös
hajúak. Az erdő mélyén, a felhők között éltek, illetve élnek most is. Tudja, hogyan
tapadnak a felhők a hegycsúcsokhoz? Nahát, ott éltek, de a köd vagy a sötétség leple
alatt lekúsztak. Lopkodtak. Néha besurrantak az emberek házaiba, és ráolvasással
rontást bűvöltek rájuk, amitől azok tetszhalottakká váltak. A rokonaik, a ponaturik,
vagyis tengeri tündérek pedig széttépték az embereket, és fölfalták a húsukat.
- Szóval ezek a patu... tündérek veszedelmesek?
- Nem szeretnék az éjszaka sötétjében szembetalálkozni velük. Márpedig sötét
éjszakákon hallatták a hangjukat. Egy-egy magányos utazó meghallotta putorinójuk,
vagyis fából faragott sípjuk szavát, és fölállt a hátán a szőr. A putorino jajgatni is
tud, de a patupaiarehék kezében dalolt, akár a fuvola. A zene megbabonázta a
hallgatóját, elvarázsolta, hogy kövesse őket. Sokakat örökre eltüntettek.
- Mint a hamelni patkányfogó - vetette föl Sacha.
Ira összecsapta a kezét.
- Talán ő is közülük való volt! A patupaiarehék tudvalevőleg kelepcébe csaltak
szép lányokat. Még ha a lányt hazaengedték, akkor is örökre varázshatalmukban
maradt. A csábítónak csak hívnia kellett, és a lány visszatért hozzá.
- Ejnye, Ira! - kurjantott Ira főnöke a teherautótól. - Már megint mesélsz? A
slukkolásnak vége. Gyere, segíts a mosógépnél!
Sacha elvette Ira bögréjét, és a férfi mellett lépkedett.
- Szóval hogy kapott ez a hely ilyen kísérteties nevet?
- Most megfogott - ugrott föl a fiatalember sportosan a konténer hátuljába. -
Megkérdezem a nagyimat, ő minden mesét ismer. Egyébként nincs kedve eljönni?
Hátraperdültem, és úgy csapkodtam a füleimmel, mint Dumbo felszálláskor.
- De - adta meg neki Sacha a mobilszámát, és lementette a listájába a férfiét.
Ezzel meg is beszélték a dolgot. Vélhetőleg randit. Úgy gondoltam, ha tavaszi
flörtre vágyik, ez nem a legrosszabb választás, és alkalmas ellenszert kínál Ivanre, a
kerti törpére. Ez a fiatalember mindenképpen szemre-valóbb, és jól tud mesélni.
Ugyanakkor öreg Sachához.
Kora délután lett, mire a konténer kiürült. Ira odaballagott hozzám, hogy
beszéljen velem, amíg a munkatársai fölmásztak a vezetőfülkébe.
- Helló, Mrs. McNamara! - kezdte halkan.
- Martha.
Szívderítő mosoly.
- Martha. Köszönöm! Nézze, Martha, a gyerekei azt mondták, szeretnének
lovagolni.
Finnre és Charlie-ra pillantottam, akik a térdükkel kapaszkodva lengtek a
gumiabroncshintákon, akár a részeg denevérek.
- Azt elhiszem.
- A nagybátyám lovakat tenyészt, és lovas túrákat szervez. Leviszi őket a
tengerpartra. Ha holnap el akarnak jönni, én is mehetek.
- Ez csodálatosan hangzik - feleltem kétkedőn -, de a bácsikája bizonyára nagyon
elfoglalt.
Ira vonzó arcán zavar suhant át.
- Az első túra ingyenes.
Szóval ez volt Sacha randija. Összeesküvés áldozatául estem, bedőltem a cselnek,
mint a legbambább balek. Alighanem Sacha agyalta ki - hiszen bolondult a lovakért
-, de mindhárom csemetém benne volt, és bevették Irát is. A legősibb trükköt
alkalmazták, ahogy a nagykönyvben meg van írva: szerezd meg a szülő elvi
beleegyezését, mielőtt megvillantod az árcédulát, és keríts egy látogatót, hogy
elvégezze a piszkos munkát.
- Holnap? - kurjantotta Finn, és lehuppant a földre.
- Csak rajtad meg a szüléidén múlik! - kacsintott rá Ira, majd beszökkent a
vezetőfülkébe.
 - Viszlát holnap! - kapta föl a bicaját Finn, és fáradhatatlanul pedálozott a
teherautó mellett, ahogy az csikorgó sebességváltóval nekiiramodott lefelé a
hegyről.
- Ira volt az - jegyezte meg Sacha. - Aki azon az első napon a tengerparton
lovagolt, nem emlékszel? A nagybátyja a szomszédunk, a birtoka egészen a tengerig
nyúlik.
Charlie puha kezét éreztem az enyémben, és fölemeltem a kisfiút. Ott álltunk,
integettünk, amíg a nagy piros doboz el nem tűnt a fűzfák zöld függönye mögött.
A költözésünk beteljesedett. Magunkra maradtunk a javainkkal.

»«


Azon az estén szép volt a világ. Az ikrek föltúrták a jelmezes dobozukat, és
Postás Pat meg egy sárkány képében kerültek elő. A Serengeti lakóinak szeme
láttára szétszórták a legójukat a padlón.
Kit egy boldog délutánt töltött műterme rendezgetésével. A helyiséget a
nappaliból vagy a tornácról lehetett megközelíteni. Az ablakai három oldalon a
kertre, az erdőre, illetve a tengerre néztek - az utóbbit most vattacukorfelhők
takarták el. Kit perzsaszőnyegeket, egy bőrfotelt helyezett el benne meg a kópéarcú
portrékat. Végül, nem minden szertartásosság nélkül, akasztotta a hosszabbik fal
közepére legbecsesebb tulajdonát.
- Most, hogy Sibella ideért, igazán otthonra leltünk - jelentette ki, hátralépett, és
tisztelgett a festményen látható fiatal nőnek.
Sibella dédnagynéni Kit tizennyolcadik születésnapján adta ajándékba a képet,
amely azóta elkísérte Kitet minden lakásába. Kereskedelmi értékkel egyáltalán nem
bírt; az ifjú festőművész elesett Franciaországban, mielőtt híressé válhatott volna.
Kit nagyapja volt. Biztosra veszem, hogy imádta Sibellát, csakúgy, mint Kit.
Odaálltam Kit mellé, és a festményről letekintő lány szemébe néztem. Mintha
téren és időn át látott volna engem; büszkén emelt fővel, hollófekete haja
összefogva és kis kalap alá tűzve, a szeme éppoly szenvedélyesen kék, mint Kité.
Nem teljesen jóindulatú arc: valami ravaszság, cinizmus bujkált a tekintetében. Nem
volt nehéz kitalálni, kinek az őse. Kitet és Finnt ugyanabból a fából faragták.
Sibella megölte a férjét. Mármint tényleg. Ez a családi legendárium bevett része.
Nagyon fiatalon lett szerelmes és vált asszonnyá. A krónika szerint egy helybéli
földbirtokos kötötte be a fejét, egy szadista, perverz alak, aki a nászéjszakán mutatta
meg igazi arcát. Az ifjú ara egy hónap múlva kerítéskaróval úgy elagyabugyálta az
urát, hogy a férfinak betört a koponyája, azután lovas balesetnek tüntette föl a
dolgot. A férj lovásza megerősítette az asszony verzióját, és az egész környék
fölsorakozott Sibella mellett. Az ifjú özvegy örökölte a férfi Tralee melletti
birtokát, amelyen azután hetven évig gazdálkodott. Többé nem ment férjhez, bár
elválaszthatatlanok voltak a lovásszal, amíg az fél évszázaddal később el nem hunyt.
Kit töltött magunknak egy-egy pohárral Jean borából, és elégedetten szorongtunk
kettesben a foteljában, mialatt továbbadtam neki Ira vízi sárkányokról és különös
tündérekről szóló meséit. Végül, ahogy az alkony a hegyekre kúszott, Kit fölállt, és
méregzöld meg bronzbarna árnyalatokkal kezdett játszadozni. Magára hagytam a
színekkel, távoztamban elvittem az üveget is. Jobb félni, mint megijedni.
Már teljesen besötétedett, amikor Sacha a nappaliban kinyitotta a zongorát, és
leütött néhány billentyűt.
- Lehangolódott - jegyezte meg Kitnek, aki éppen kilépett a műterméből.
- Megjárta a fülledt és sós levegőjű trópusi tengereket, viharok dobálták a
Jóreménység fokánál, gyilkos bálnák között fagyoskodott a Dél-óceánon. -Kit
fölemelte a zongora fedelét, és belekukkantott. - Szerintem ezek után egy kicsit te is
lehangolódnál. Én biztosan.
Sachára pillantottam. Egyáltalán nem volt lehangolva. A következő hétvégén
tábortűzbulira készült, és összebarátkozott egy tetovált ifjú titánnal, aki úgy
lovagolt, mint Dzsingisz kán. Kívánhattam ennél többet?
- Nézd csak! - mondta Kit. - Itt-ott meglazult az elefántcsont borítás. I ,e kell
ragasztanom.
Figyeltem - se mozdulni, se megszólalni nem mertem -, amint Sacha fölpattintotta
egy fekete tok tetejét, kiemelte bársonyfészkéből a fuvoláját, és fesztelenül
összerakta. A zongoránál lebzselő Kit elcsípte a pillantásomat, de gondosan
kifejezéstelen maradt az arca. Úgy éreztem magam, akár egy természetfotós, aki
úgy tesz, mintha nem a legelésző gazellára összpontosítana. Amióta Sacha elhagyta
a régi iskoláját, nem hallottam játszani. Egyetlen hangot sem.
Alkarjával megdörgölte az orrát, ajkához emelte a hangszert, és ezüstösen
csilingelő akkordfelbontást röppentett föl a helyiségben. A muzsika madarát
kiengedték kalitkájából, és ujjongva élvezte a szabadságot. Az agyamban ünnepi
tűzijáték sziporkázott.
Sacha hirtelen abbahagyta a zenélést, fintorgott, elcsavarta a fuvola két felét, majd
ismét megpróbálkozott. Skálázással. Lendületes oktávsorozattal. Händel-
dallamtöredékkel. Kit kottát kapott elő a zongoraszékből, és kísérni kezdte. Időnként
melléütött, és némelyik billentyű kimondottan kocsmazenét produkált, de soha
életemben nem hallottam ilyen csodálatosan örvendetes hangot. Mindketten nevettek.
Sacha két futam között sértéseket vágott Kit fejéhez, aki túljátszottá hozzá nem
értését, lógó nyelvvel görnyedt a billentyűk fölé, mint a falu bolondja.
Hozzáláttam, hogy polcra rakjam a könyveket, egyszerűen a levegőben lebegtem
a boldogságtól. Sacha újra fuvolázott. Kit festett. Az emeleti fürdőszobából az ikrek
pancsolását hallottam. Ezek a mezítlábas vademberek, ezek a barlanglakok
alighanem épp elárasztották az épületet, de kit érdekelt? Ezért minden megérte.

»«


Mi a baj velem a késő éjjeli órákban? Boldogan zártam a napot, háromkor mégis
a jövőmön, a családomon, elégedetten szendergő férjemen rágódtam. A világ az
éjjelnek ebben a szakaszában sötétült el leginkább. Az elmém mintha fölhevített
műanyag szagot árasztó helyiség poros ablakához verdeste volna a szárnyát.
Először Sacha édesapja foglalkoztatott rögeszmésen, és az, hogy mindkettőjüket
becsaptam. Azután apura és Loura meg mindkettejük fájó hiányára gondoltam. Úgy
látszott, minél sikeresebb az emigrálásunk, annál biztosabb, hogy nem fogunk
hazamenni. Hirtelen belém sajdult, hogy hazakívánkozom. A honvágy olyan
patkány, amely belülről mardossa az embert. Élesek a fogai.
Ki kellett jutnom arról a helyről. Fulladoztam. Papucsba dugtam a lábam, az
erkélyajtóhoz óvakodtam, és ki a szabadba.
Síri csönd honolt odakinn. A levegő nyirkosnak és mozdulatlannak érzett, de
legalább be tudtam szívni. Két kezemmel a fakorlát szilárd, száraz felületére
támaszkodva álltam, és figyelmemet azonnal bizarr látvány ragadta meg. Mindjárt a
kerten túl, ahol előző este még juhok legelésztek, most mély, tükörsima tó csillogott
opálosan. Ez a jókora állóvíz kísérteties fehérséggel töltötte be a völgyet.
Érdeklődve hajoltam ki a korláton, erőlködve meregettem a szemem a sötétségbe,
és a nyughatatlan taniwhákra gondoltam, akik a vízben rejtőzködnek.
Halkan susogó szél fodrozta a tó felszínét, amelynek nyúlványai elszakadtak
onnét, és a völgy oldalán fölkúsztak felém. Teljesen valószerűtlen érzéssel
figyeltem, amíg rá nem eszméltem, hogy az a tó egyáltalán nem víz, csak köd. A
korlátra könyököltem, éreztem, hogy felhőpászmák sodródnak fölém és körém.
Mintha tapadós, nyirkos ujjaikkal az arcomat cirógatták volna. Ahogy ott álltam,
egy elszigetelt, mélységesen néma világról álmodoztam.
Ekkor hallottam meg a hangot. Azt hiszem, valami madár, a hajnal előhírnöke
kezdett mocorogni a fák sűrűjében. Elbűvölően édes, könnyedén sikló és átható
dallam volt. Csak öt hang. Szinte természetfölötti tisztaságú öt hang. Egy kicsit
elcsitult, majd ismét megszólalt.
Pontosan úgy szólt, mint egy fuvola.

 13


Végre bevisznek Finnhez. De kegyetlen tréfát űznek velem, mert ez nem ő - nem
az én csodálatos, önfejű fiacskám. Ki ez az eltorzult játék baba a halotti maszkká
merevült arcával? Fekete üstökét leborotválták. Sima fejbőre visszatetszőnek,
megkopasztottnak tűnik, és kötést ragtapaszoztak rá. A jobb karját begipszelték.
Huzalok és csövek szövevénye támad a testére, nyomul be orrán-száján, és
betegőrző monitort csatlakoztattak a mellkasához. Ami a legrosszabb, a szeme
annyira dagadt és véraláfutásos, hogy el sem tudom képzelni, miként nyithatná ki
valaha is újra. Finn alig látszik embernek. Alig látszik elevennek.
Hallom, hogy valaki zokog, érzem, amint megtántorodom. Egy elég fiatal férfi -
gondolom, ápoló - gyöngéden székre ültet. A fülke olyan, mint egy űrhajó
parancsnoki hídja, műszaki eszközök zümmögnek, villognak és csipognak.
- Mi baja a szemének? - kérdezem elborzadva.
- Koponyaűri vérzés - feleli az ápoló. - Mosómedveszemnek hívják.
Fejsérüléseknél teljesen normális, de sajnos még tovább súlyosbodhat, mielőtt
javulni kezd.
Megérintem a viasszerű arcot.
- Vajon hall engem?
- Könnyen lehet, legalábbis bizonyos mértékig. - Az ápoló ellenőrzi az infúziót. -
Úgyhogy beszéljen hozzá, énekeljen neki, amit csak akar.
Megfogom a kisfiam ernyedt kezét. Eleinte feszengek, de beszélni kezdek. Hetet-
havat összehordok. Mesélek Finn-nek az izgalmas helikopteres utazásról,
magyarázom, hogy itt vagyok mellette, éppen reggeliidő van, Charlie már
valószínűleg fölkelt, és nemsokára megjön az apukája.
Az apukája. Lepötyögök egy újabb SMS-t: Kit, lécci, sürgősen hívj!!! Azután
megnyomom a Küld gombot, és elképzelem, amint a szöveges üzenet kicsi boríték
formájában száll az éterben, majd Kit telefonjában landol.
Akárhol van is az a telefon. Akárhol van is Kit.
Kétségbeesésemben apám bedfordi számát hívom, és káromkodom, amikor
meghallom a rögzítője üzenetét. Én is hagyok neki: Apu, itt Martha. Ööö... légy
szíves, csörögj rám a mobilomon! Bediktálom a számot. Egy... ööö... egy kis gond
van.
Azután csak ülök, és figyelem Finn lélegzését. Páni félelmemben és
kimerültségemben komolyan azt hiszem, hogy életben tarthatom őt, ha számolom a
lélegzetvételét. Be, ki. Minden lélegzetvétel felbecsülhetetlen érték. Ha figyelik a
teavizet, nem forr föl. Ha figyelik a gyereket, nem hal meg.
Be. Ki.
Az égbolt csillagokkal kirakott fekete harang. A lábam az erkélyen dobog. Finn
pedig fejjel előreesik, pici keze a semmit markolja.
- Mrs. McNamara?
Megrándulok, fölegyenesedem ültömben, fölpattan a szemem. Női alak
magasodik a székem mellett, arca tisztes távolságban az enyémtől. Nem fiatal; éltes
nagymama, a bőre teaszínű. Dús, ezüst szemöldökű és fehér hajú, igazi matrónás
fehér haját hátrafésülte, és magas lófarokba fogta, onnan zuhog a lapockájára.
Nyakbaakasztón műanyag névtáblát visel.
- Bocsánat, fölébresztettem - mondja.
- Csak elbóbiskoltam.
Ledörgölöm a kótyagosságot az arcomról, miközben a nő ráncos kezét nyújtja.
- Kura Pohatu vagyok, gyermekgyógyászati szociális munkás.
Mindenem fölkavarodik.
- Szociális munkás?
- Úgy hallom, Finn szépen javul.
Mindketten a fiamra nézünk.
- Nem tudom - felelem erőtlenül. - Ha szépen javul, miért van tíz gépre kötve?
Előrehajolok, hogy kicsit közelebb toljam Briganti Bobot Finn arcához.
- A kedvenc játéka? - kérdezi Kura.
- A születése napja óta.
Majdnem elmosolyodom az emléktől. Sibella dédnagynéni érkezése a szülészeti
osztályon, a nyolcórás ikreknél olybá tűnt, mint a királynő hivatalos látogatása.
Akkor már kilencven körül járt, bársonykabátba bugyolálva, kámea fülbevalóval
jelent meg. Átható tekintetével és könyörtelen nyelvével elragadtatott tiszteletet
ébresztett Kitben, de nem csekély rettegést mindenki másban. Az ápolónők
majdhogynem pukedliztek neki. Én az ágyam szélén ültem, igyekeztem nem vértől
tisztátalannak látszani, és a Kittől kapott zafírfüggőt szorongattam.
Sibella megállt a babák kiságyánál, és egy harrodsos szatyorban kotorászott.
- Kalóz légy, kisöcsém! - parancsolta, és Briganti Bobot rápottyantotta Finnre, aki
rövidlátón szörcsögött a nyálával. - Ne könyvelő! - Charlie-nak elegántos
távirányítós autót hozott a luxusáruházból. A kisfiú aludt, és meg sem mozdult,
amikor a játék közvetlenül a kopasz feje mellett landolt. - Egy csöppet kicsi még
hozzá, de Kit élvezni fogja. Mindig is szerette a gyors autókat. Meg a gyors nőket.
 Fölnevettem, és Sibella rám sandított.
- Hogy boldogul az unokaöcsém a kettős apasággal?
- Kit? Örömmámorban úszik!
- Tartsd rajta a szemedet!
Derültem a gondolaton.
- Miért, Sibella? Nézd ezt a gyönyörűséget! Ma reggel ajándékozta nekem,
köszönetül a fiaiért.
A nyakamhoz emeltem a függőt, ő pedig a hátam mögé lépett, hogy becsatolja a
láncot.
- Hangulatember - jelentette ki zordan. - Nehéz természetű.
- Jaj, én tudom kezelni. Már öt éve ismerem. Mindenféle hangulatban láttam.
- A fekete kutya. Amikor az tör rá, semmi sem segít rajta. Semmi sem. Csak ki
kell várni, hogy véget érjen. - Fölemelte a fürtjeimet, hogy kiszabadítsa őket az
aranylánc alól. - Amíg nem láttad, nem tudod, mi az.
Három hét múlva Sibella álmában meghalt. Azt hiszem, tudta, mi vár rá, és nem
sokkal később azt is megértettem, mit akart közölni velem. A halála rémisztő
komorságot váltott ki Kitben, olyat, amihez foghatót addig sosem láttam. Próbálta
kivédeni szegény, de föltartóztathatatlan volt. Azt mondta, korábban is elővette ez az
állapot: az apja halála után, majd az első házassága zátonyra futásakor ismét. Nem
volt hajlandó orvoshoz fordulni, azt az utat már kipróbálta egyszer, magyarázta, de
soha többé. Semmi sem segített. Amikor elviselhetetlenné vált az élet, úgy próbált
menekülni, hogy eszméletlenre itta magát. A depresszió hat hónapra elrabolta a
családunk örömét. Azután minden nyilvánvaló ok nélkül enyhülni kezdett. Kit
betegsége csak emlék maradt, „sötét folt”, amelyet ritkán említettünk, és reméltük,
hogy soha nem látjuk viszont.
Fölrémlik előttem, ahogy Kit egy álmatlan éjszakán megbotlik, átesik a
babatornáztatón, és föl-alá járkál Finn kiságyánál, ahogy a baba hascsikarástól sír.
Finn órák óta sivalkodik, és mindannyiunknak fogytán a türelmünk. Kit kiabál.
Öklével az ágy rácsára csap. A baba még jobban sír, ahogy odaszaladok hozzá.
Valaki megérinti a vállamat. Nem Kit az. Küszködve próbálom fölfogni, hol
vagyok, föl-fölbukkanok az álom hullámaiból. Bocsánatot kérek. Bocsánat. Nagyon
elfáradtam.
Kura feszülten figyel.
- Evett ma egyáltalán?
- Nem, már... nem is tudom, mióta.
Azóta, hogy a fiúkkal halrudat ettem zöldborsóval, és Finn ostromkatapultnak
használta a villáját, én meg rárivalltam, és megnyúlt az arca. Jaj, mennyire
szeretném visszaforgatni az idő kerekét! Hagynám, hogy az összes borsót
lepöckölje a tányérjáról. Adnék neki egy egész csomaggal, még céltáblát is
rajzolnék hozzá.
- Beszélni szeretnék önnel - szólal meg a szociális munkás -, kideríteni, miben
segíthetek.
- Nem hagyhatom itt a fiamat.
Gyanúsan széles a mosolya.
- A személyzet azonnal rám csipog, ha bármi változás mutatkozik.
- Ölni tudnék egy... - akadok el, és bűntudatosan félresöpröm a szóképet. - Nagyon
jólesne egy csésze erős kávé.
A kórház csupa árnyék. Elhaladunk egy hihetetlenül öreg férfi mellett, aki a hét
mérföldes linóleumon haladtában reszkető ujjakkal tapogatja a falat. Talán hetek óta
araszol ezen a folyosón. Beteghordók mellett haladunk el, gurulós hordágyakat
tolnak, amelyeknek utasai már halottaknak tűnnek. Elhaladunk az ajándékbolt
mellett, kikerülünk egy állványt, amelyet pálcára tűzött, szív alakú, héliumos
luftballonokkal raktak tele.
A büfében nincsenek sokan. Megvesszük a kávénkat, és Kura erősködik, hogy
egyek egy szendvicset is, mert semmi szükség arra, hogy a kisfiam az éhségtől
elájulni lásson. Ez az asszony magától értetődően tekintélyt parancsoló egyéniség.
Elképzelem, mint maori uralkodót, tollpalástos királynőt. Oldalsó asztalt választ,
távol a hallgatózóktól, és a fal mellé ültet. Talán el akarja torlaszolni a menekülési
útvonalamat.
- Amiről itt beszélünk, bizalmas - szólal meg. - Köztünk marad, hacsak nem
veszélyezteti valaki biztonságát. Érti?
- Persze. Nagyon is értem.
- Nincs szüksége pillanatnyilag valamire? Kezdjük a gyakorlati részletekkel.
- Egy fogkefére - felelem. - Most adtam ki az utolsó centemet... az embernek
ilyenkor nem jut eszébe, hogy táskát hozzon magával. Még szerencse, hogy a
telefonom a zsebemben volt.
- Rendben... - Látom, hogy megjegyzi a kívánságomat. - Semmi gond. Ki van
most otthon?
- A többi gyerekem. Sacha és Charlie. Az egyik tizenhét éves, a másik öt.
- Jelentős korkülönbség.
- Sacha a korábbi kapcsolatomból való lányom.
Nem áll szándékomban egy idegennel tárgyalni Sacha származásáról.
 - Akarja, hogy gondoskodjak a felügyeletükről?
- Nem. Sacha nagyon önálló, de épp ágynak esett a téli bacival, ami most kering.
Úgyhogy a szomszédom vigyáz Charlie-ra.
- Kicsoda a szomszédja?
- Nem fontos.
Ez a nő olyan, mint egy véreb.
- Hátha ismerem a szomszédasszonyát. Harminc éve dolgozom a Hawke-öbölben.
Sóhajtok.
- Férfi. Tama Pardoe-nak hívják. A gyerekek jól ismerik. És az éjjel hál’ istennek
fölvette a telefont.
Rám néz, mérlegeli az információkat.
- Szóval ez a szomszédja, ez a Mr. Pardoe a baleset után ment át önökhöz?
- Igen - felelem nyomatékosan. - Utána. Akkor hívtam, amikor a helikopter
elindult hozzánk.
- Finn édesapja hol van?
- Dublinban járt. Kit festőművész, most rendezték az első kiállítását.
- Nyilván siet haza.
A félelem könnyei égnek a szememben.
- Ez borzasztó. Még nem is tudja... Egyelőre hiába próbálom utolérni. - Nem
hiányoznak újabb kérdések, hogy várhatóan mikor száll le Kit, melyik járattal jön,
úgyhogy elhárítom őket. - Ja, azok az ujjnyomok! Megoldottam a rejtélyt. Finn este
elcsúszott a fürdőkádban. Elkaptam a karját, nehogy megüsse magát - nyújtom ki a
kezemet, egy képzeletbeli gyermek után kapok. - Nagyon könnyen belilul a bőre.
A szociális munkás közönyösen néz. Elraktározza a magyarázatot, gondolatban
arra készül, hogy feljegyzést írjon. Kétségkívül beszélni fog Sutherlanddel meg a
zsiráffal, és megkérdezi, hogy a történetem valószerű-e.
- Mióta él Új-Zélandon, Martha?
- Egy éve. Torutaniwhában vettünk házat.
Az ezüst szemöldök picit megemelkedik.
- Nahát! Olyan messze? Angol családtól szokatlan.
- Gyönyörű hely.
Mesélek neki a kis iskoláról, a tengerpartról, a folyóról. Figyelmesen hallgat,
nevet, amikor a saját barinkról, Barnadombi Bégetőről beszélek. És bár tudom,
hogy csak a munkáját végzi, bizalmas kapcsolatot igyekszik kialakítani, azon
veszem észre magamat, hogy rázúdítom az egész élettörténetemet. Vagy legalábbis
egy részét. A tömörített, kivonatolt változatot.
 - Úgy tűnik, mintha nem sírná vissza a múltat - szögezi le.
- Nem nagyon.
- Élnek itt rokonai?
Sajnálkozva vonom föl a vállamat.
- Csak mi öten vagyunk. A nővérem és az apám Angliában maradtak. Nagyon
szoros a kapcsolatunk, rengeteget beszélünk telefonon.
- Bizonyára hiányoznak önnek.
- Igen. Természetesen. A költözés óriási változást jelentett. - Hirtelen elunom ezt a
játékot. - És persze időnként nagyon kínoz bennünket a honvágy. Igen, elszigetelten
élünk. És igen, néha pokoli nehéz. De téved, ha azt hiszi, bántottam a saját
gyermekemet.
Tovább figyel, nem tesz megjegyzést.
- Elnézést! - mondom, és megdörzsölöm a homlokomat. - Nagyon, nagyon
elfáradtam.
- Vegyük át az erkélyen történteket!
- Hm, muszáj? Ez olyan... borzasztó.
Remeg a kezem az emléktől, és a kávé az asztalra loccsan. Olyan vagyok, mint a
reszketeg aggastyán a folyosón. A térdem közé zárom a kezemet.
Rajta, folytasd! - unszol anyu. - Ez egy kedves, jólelkű teremtés.
- Hát jó - suttogom, és nyelek egyet. - Tudja, az erkély nagyon hosszú. Végigfut a
ház egész hosszán. Azon az oldalon minden szoba arra nyílik A mi hálószobánk
Kittel az egyik végén, azután az ikrek szobája, majd Sacháé. Egy régi kanapét
tartunk kinn, a hálószobaajtónk mellett. Múlt éjszaka nem tudtam aludni, úgyhogy
kiültem oda. A csillagokat néztem.
Az ég szerelmére, Martha! Bízd magad a nő irgalmára!
Kura a retiküljébe nyúl, és zsebkendőt nyom a kezembe.
- Miért nem tudott aludni?
- Némiképp éjszakai bagoly vagyok. Élveztem a békességet. Ajtónyílást
hallottam, és Finn cammogott ki a szobájából. Nem lepődtem meg, mert hajlamos
az alvajárásra. Egyszer a kutya vackán összegömbölyödve tálaltam rá. Pacsni
zsémbelődött is miatta.
Kura elmosolyodik.
- Szóval Finn kijött...
- Elment az erkély túlsó végéig, ahol a korlát merőlegesen lezárul. Olyan sötét
volt, hogy alig láttam őt. Fölálltam. Vissza akartam vinni az ágyba, de nem siettem.
Tudja, ilyenkor nem jó hirtelen mozdulatokat tenni. A következő pillanatban
rádöbbentem, hogy már föl is mászott a korlátra, a legvégén, talán tíz-tizenkét
méternyire tőlem. Villámgyorsan történt az egész. Futottam, futottam, és kiabáltam
neki. Azután lezuhant... jaj, istenem, zuhant, zuhant, és hallottam, ahogy a földhöz
csapódik
Érzem a puffanást, kiszorítja belőlem a szuszt.
Kura vár, miközben fölhúzom a lábamat, és összekuporodom a széken. Nem
próbál megérinteni, nem tolakodik önmaga megnyugtatása végett a gyászomba. Időt
hagy nekem, mielőtt ismét megszólal.
- Milyen magas az erkélykorlát?
- Jaj, én nem is... Felnőttnek derékig ér - emelem odáig a kezemet talán egy
kicsivel annál is alacsonyabb. Régi. Azt hiszem, a maiak magasabbak.
- Tehát Finn körülbelül ugyanolyan magas?
- Hmm... Kicsivel talán magasabb.
- És miből készült a korlát? Fémből?
- Nem, nem. Még az eredeti fa. Esztergált bábokkal. Finn bármire fölmászik, mint
egy kismajom. Rendes körülmények között van annyi esze, hogy ne játsszon az
erkélykorláton, persze hogy van, nem hülye. De hát aludt. Szegény kicsikém...
Kulcsra kellett volna zárnom az erkélyajtaját.
Kura arcán vízszintes vonalak húzódnak, mint egy öregembert ábrázoló
gyermekportrén.
- Martha - hajol közelebb, és a tekintetemet kémleli. - Biztonságban érzi magát?
- Micsoda? Persze, biztonságban érzem magamat. Finn van életveszélyben.
- Szerintem tudja, mire értettem. Az otthonában biztonságban érzi magát?
Mereven nézek rá, összepréselem az ajkamat.
- Rossz helyen keresgél. Itt nincs tettes. Baleset történt.
- Azért vagyok itt, hogy megértsem magát. - Egy pillanatra megfogja a karomat. -
Azért vagyok itt, hogy segítsek, és segíthessen önmagán. Ha azt igényli, hogy a
többi gyermeke elkerüljön abból a házból, segíthetek. Mondja: mire van szüksége,
hogy előbbre lépjen?
- Arra, hogy...
Segítségre! - Anyu valósággal visít. Ez nem jellemző rá. - Segítségre van
szükséged!
- Nem tudom, hogy kerültem ide - rebegem. - Nem tudom, mit keresek itt.
Szeretnék végre fölébredni.
Később a széken ülök, és figyelem, ahogy Finn lélegzik. Nagyon picike azon a
felnőttágyon. Kura hozott nekem fogkefét. A telefonszámát is megadta.
 Segíteni szeretne. Bárcsak tudna!

 14


Ira magyarázata alapján Jane kávézójához indultam, és félúton lefordultam a
tenger felé. Keréknyomokkal barázdált földúton zötyögtünk, amíg homokos
karámokhoz nem értünk, amelyekben lovak mozgolódtak.
Kiszálltam a három gyerekkel, káprázott a szemünk az erős napsütésben. Két férfi
dolgozott az állatok között, széles karimájú kalapot és a farmernadrágjuk alatt
poros bőrcsizmát viseltek. Ott helyben westernfilmet forgathattunk volna. Próbáltam
magabiztosan viselkedni, de nem ment. Még az ikrek is megszeppentek. Ez
egyáltalán nem a mi világunk volt. Már bántam, amiért nem fogadtam el Kit
ajánlkozását, hogy elkísérjen bennünket, de láttam, mennyire hívogatják azok az
üres vásznak.
Az egyik férfi fölnézett. Kellett egy-két pillanat, hogy megismerjem Irát a
bőrkalapban, pedig a derékig érő rasztafrizurája elárulhatta volna.
- Skacok! - kiáltott föl örvendezve, és átugrott a kerítésen. - De jó, hogy látlak.
Szia, Sacha! Ez itt az én Tama bácsikám - intett hátra a társa felé, aki fölemelte a
kezét. Megláttam a sasorrot és a dióbarna bőrt. - Gyertek, mutatok egy csöppséget -
hívta a gyerekeket Ira. - Még csak egyhetes.
Én ott maradtam, a kerítésre ültem, figyeltem Tama Pardoe magas, ösztövér
alakját. Abban a hiszemben, hogy észre sem vette a jelenlétemet, próbáltam
megbecsülni a korát. Nyaka körül kunkorodó szénfekete haját jócskán sávozta már
ezüst, de mozdulatai fiatal emberre vallottak. Legyek telepedtek a lovak fülére,
rajzottak a szemükbe, azok meg fölkapkodták a fejüket. Csetepaté támadt
nyihogással, rugdosással, de a férfi higgadtan figyelmen kívül hagyta. A lovak
szinte úgy követték, mint a kutyák, a hátához dörgölték az orrukat.
Épp egy súlyos nyerget emelt föl a kerítésről, amikor először hallottam a hangját.
Nem nézett rám.
- Jön?
- Én? Dehogy! - Ráeszméltem, hogy kislányos kuncogással kísértem a választ, és
mérgelődtem a viselkedésem miatt. - Semmiképpen sem.
- Miért nem?
- Hát, mert... - Ez készületlenül ért. - Nem nekem való ez, a gyerekek miatt jöttünk.
- Figyeltem, ahogy egy ló hátára helyezte a nyerget, és az állat alá nyúlt a haslóért. -
Rajtuk a sor, hogy ilyen kalandokat éljenek át. Én már kitomboltam magam. Itt most
csak anyuka vagyok.
 Némán mosolygott, és mély barázdák jelentek meg a szája körül.
- Az a dolgom, hogy a kerítésen üljek, és integessek - folytattam.
- Az a dolgom, hogy fényképezzek. Meg aztán egy kicsit...
Fölegyenesedett.
- Egy kicsit?
Hallottam, amint összevissza fecsegek.
- Kiskoromban vettem lovaglóleckéket, imádtam a lovakat. Tipikus kislányos
dolog, de sehogy sem tudtam leküzdeni a félelmemet. Amikor tizennégy éves
voltam, egy borzalmasan erőszakos ló úgy tett, mintha megijedt volna egy
szélzsáktól, és megbokrosodott. Ész nélkül sikoltoztam, és az oktatóm rám förmedt,
hogy mutassam meg, ki a góré. Azután a ló megcsúszott a sárban, és fölborultunk.
- Előfordul - biccentett szenvtelenül Tama.
- Három helyen törtem el a lábamat.
A lábamra nézett, és kinyújtottam, hogy megmutassam.
- Itt, itt meg itt. Hat hetet töltöttem csontnyújtó készülékben. Soha többé nem
leltem örömöt a lovaglásban.
- Gyerünk, Ruru! - dörmögte a férfi, és megütögette egy tarka ló lábát.
- Már láttam ezt a lovat - vallottam be. - Magával. Az esőben.
- Tudom.
A nagy testű ló fölemelte egyik vaskos lábát, és Tama a térdére téve vizsgálgatta a
patája alját. Ruru nyugodtan állt, farkával hessegette a legyeket.
- Nincs rajta patkó - vettem észre.
- Itt egyiken sincs. - Tama megragadott egy másik hatalmas nyerget, és minden
erőfeszítés nélkül kapta le a kerítésről. - Ezek a lovak egyáltalán nem olyanok, mint
amilyeneken eddig ülhetett.
Kétkedő képet vágtam.
- Nem bokrosodnak meg - mondta.
- Alattam megbokrosodnának.
- Nem. Dehogy. Ezek munkalovak. Na, csak anyuka Martha McNamara, hajlandó
lepattanni onnét, és segíteni nekem, vagy csak üldögél ott, mint egy legyezőfarkú, és
vígan csivitel, amíg én elvégzem az összes munkát?
Mire Ira ismét előkerült a gyerekekkel - mindegyik megilletődötten lovaskobakot
viselt -, én már teljes odaadással ápoltam egy Kakama nevű mézszínű kancát. A
csikója, az anyaállat nyakigláb, miniatűr kiadása a közelben ugrándozott.
- Egyszer majd megüli Kakamát - nyomta a kezembe a kefét Tama.
- Úgyhogy jobb, ha összebarátkozik vele.
 Ezután rám villantotta bizalmas mosolyát, és magamra hagyott.
Sacha most mellém állt, figyelte, ahogy a férfi két lovat vezet, könnyedén
nyugtatja rajtuk a kezét. A csizmája körül táncolt a por.
- Legelteted a szemed, mi? - bökött a könyökével oldalba a lányom.
- Öreg pasihoz képest nem is rossz.
- Sacha!
Éreztem, hogy elvörösödöm, talán azért, mert egyetértettem vele.
- Tudom, tudom - paskolta meg a karomat. - Szereted Kitet. De egy kis
kirakatnézés csak nem bűn?
- Na, el veled! - mosolyodtam el. - Eredj lovagolni!
Ira és Tama egyenként nyeregbe segítették tanítványaikat. Egy kis haslószorítás és
kengyeligazítás után ötösben elindultak kifelé a karámból. Finn és Sacha láthatólag
lelkesedtek, szegény Charlie rettegve kapaszkodott a nyeregbe, és egész jól utánzott
egy zsák krumplit.
- Valószínűleg nem ilyesfajta lovagláshoz szoktatok - dörmögte Tama, és
hanyagul Ruru hátára lendült. Fél kézzel tartotta a gyeplőt, a kengyel pedig hosszú
volt neki. Észrevettem, hogy Ira még nyereggel sem vesződik.
- Nincs zabla a szájukban. Ti mit szólnátok ahhoz, ha vasdarabbal a nyelveteken
kellene szaladgálnotok?
- Ez a nyereg olyan, mint egy fotel! - ringatózott előre-hátra Sacha. Tama
megmutatta kis csapatának, hogyan kell fordulni.
- Ezek a jószágok szívesen dolgoznak veletek, úgyhogy ne rángassátok a gyeplőt!
Ne hajoljatok előre, üljetek hátra! - Charlie-ra pillantott. - Ez az, barátocskám.
Tökéletes!
Charlie azonnal fölemelte a fejét és kiegyenesítette a hátát.
Fölmásztam a kerítésre a videokamerámmal, úgy gondoltam, majd elküldöm a
filmet apunak: Finn ébenfekete haja, kék ég, fátyolfelhők, két férfi, akik úgy
festenek, mintha lóhátra születettek volna. Ékszerként tündöklő napkorong, húsz
pata körül kavargó porfelhők.
Amikor a lovasok elporoszkáltak a dűnék között, ellenálltam a kísértésnek, hogy
gyalogszerrel kövessem őket. Hoztam magammal munkát a maori kultúráról írandó
tanfolyamzáró dolgozatomhoz, úgyhogy most elővettem, és egy fa alá ültem. A
ménes maradéka legelészni kezdett a közelben. Hallottam, ahogy erős fogaik tépik a
füvet. Szinte lubickoltam a nyugalomban.
Azt hiszem, elnyomott a buzgóság, mire Finn csikorgó kengyele hírül adta a
kalandorok visszatérését. A fiam épp töviről hegyire elmesélte, hogyan repült ide
Pacsni. Csillogó szemmel és csuromvizesen lovagoltak.
- Úsztunk a tengerben! - visította Charlie. - A lovaink tényleg úsztak! Átcsaptak
rajtunk a hullámok. És Sacha meg Ira vágtáztak!
Sacha nyújtotta a legszebb látványt. Kipirult az arca, barna szeme ragyogott,
ahogy lecsusszant a földre, és megcsókolta a lova nyakát.
- Milyen volt? - kérdeztem, miközben kifulladva nevetett.
- Életem legszebb órája.
Félrevontam Tamát a karámban.
- Máskor is eljönnek - mondtam. - Köszönöm!

»«


A következő péntek reggel Sacha hátizsákot vonszolt le a földszintre, a
fuvolatokot a kezében szorongatta.
- El tudsz vinni a buszhoz? - szuszogta. - Késésben vagyok, és a sofőr komplett
idióta, tíz másodpercet sem bír várni.
- Persze - sandítottam a hátizsákra. - Erre mind szükséged van a tábortűzhöz? -
Már éppen Bianka lakcímét és telefonszámát akartam elkérni, amikor észbe kaptam:
Sacha tizenhat éves, és nála a mobilja.
Kit a tárcájába nyúlt.
- Taxira - nyomott a lányunk kezébe két húszdolláros bankjegyet.
Biztos, ami biztos. Ha valamiért nem érzed jól magad, és elkívánkozol, bármikor
hívhatsz taxit.
- Erre semmi szükség! - tiltakozott Sacha, és próbálta visszaadni a pénzt.
- Tartsd csak meg végszükség esetére - tanácsolta Kit. - És ne felejtsd el, hogy
nekünk éjjel-nappal telefonálhatsz. Ha nem érzed magad biztonságban, érted
megyünk.
- Te nagy, lágyszívű manó! - adott nevetéstől gödröcskés arccal puszit a
mostohaapjának Sacha.
- Te meg úgy játszol a szüléiddel, mint a fuvoládon - vágott vissza Kit.
- Hátborzongató képesség. Na, jó légy!
A műútig Sacha vezetett. Jócskán hátra kellett tolnia az ülést, és végigrobogott a
földúton, fél kézzel tekergette a kormányt, majd a levélszekrénynél kipördülve
fékezett.
 - A jövő héten kezdődik a vizsgaidőszak - mondta. - Végül is nekem elég lazán
alakul ez a szemeszter. Rengeteg a szünet.
Megcsavargattam a fülét.
- Még mindig hordod Ivan medálját.
- Történjék bármi, ő törődik velem. Ameddig ezt viselem, mindig velem van egy
barátom.
- Milyen a zenekar?
- Jó. Apropó, alá kell íratnom veled egy nyomtatványt. Jövőre leteszem az
előadó-művészi vizsgát. Az új fuvolatanárnőm szuper! Az egész világon játszott
már.
- Csodás. Szerencsés vagy.
Feltűnt a busz, és Sacha kikászálódott.
- Akkor holnap délelőtt tizenegykor a székesegyház előtti szökőkútnál?
- Ott leszek. Jó mulatást!
Futtában dobott egy puszit, hullámos fürtjei röpködtek a nyugati szélben.
Figyeltem, ahogy felszökken a buszra, és eltűnik félhomályos belsejében. Vigyorgó
ábrázatok préselődtek csúfondárosan a hátsó ablakhoz, úgy lapultak az üvegre, mint
megannyi halloweenálarc. Miért ülnek a gézengúzok mindig az iskolabusz
végében? Akkor is így volt, amikor én jártam suliba. Tudom, mert magam is
közéjük tartoztam. Annak idején megdobáltuk az arra haladó biciklistákat.
Egy almacsutka repült ki, elegáns parabolaívben szállt, majd az autóm
motorháztetejére robbant. Egy joghurtospohár követte.
- A tiszta, zöld Új-Zéland - sóhajtottam, és hátramenetbe váltottam.
- Százszázalékos tisztaság.

»«


Kit másnap korán reggel kitárta a kétszárnyú erkélyajtót. Odakinn még nem
világosodott, bár a tenger peremén tüzes ragyogást láttam.
- Mi a rossebet művelsz? - suttogtam.
- Bocsánat. - Közelebb csoszogott, letérdelt a padlóra, hogy megcsókoljon. Szúrt
a borostája. - Nem akartalak fölébreszteni.
Megragadtam a két fülét, próbáltam visszahúzni az ágyba.
- Bújj be, te bolond! - parancsoltam rá. - Megfagysz odakint!
 Láttam a mosolyát, a fogsora világított a félhomályban.
- Az a tervem, hogy két héten át mindennap ebben az időben kelek föl -
magyarázta. - Döbbenetes a kilátás az erkélyünkről. Elgondolkodtál már, miként
lehetséges, hogy a természet puszta szépség tekintetében kenterben ver mindent,
amit emberkéz alkotott? Minden reggel le fogom festeni, pontban napkeltekor.
Remélhetőleg a végén tizennégy egészen különböző tanulmányt gyártok.
- Szent Kleofás! Mi a frászkarikának?
- Ez kísérlet. Szeretném megérteni, hogyan hat a fény.
- Na, kész - húztam az orromra a paplant. - Te begolyóztál. Tudtam, hogy ez lesz.
Reményteli képet vágott.
- Hm, kérsz teát? Gyönyörű napunk lesz.
A kelő nap rásütött Kitre, aki magában dúdolgatva dolgozott, tekintete a
horizontról a vászonra siklott. Engem is megtalált: a kanapén, ahol takaró alatt
összegömbölyödve teát kortyolgattam, és hihetetlen elégedettség töltött el.

»«


Tizenegykor megpillantottam a két lányt, egymással szemben, mély
eszmecserébe merülve ültek a székesegyház szökőkútja melletti egyik pádon.
Amikor megveregettem Sacha vállát, fölugrott.
- Szia, anyu! Ez itt Bianka.
A társnője sötétszőke, hullámos hajával és elegánsan ívelt szemöldökével mintha
egyenesen valami 1930-as évekbeli hollywoodi kasszasikerből lépett volna elő.
Fölállt, formás ajka mosolyra nyílt.
- Mindenki imádja Sachát - közölte mély, furcsán felnőttes hangon.
- Köszönjük, hogy el tetszett hozni őt hozzánk.
Sacha oldalba bökte zavarában, de jólesett neki a megjegyzés. Épp a buliról
akartam kérdezősködni, amikor egy vörös hajú asszony kelt át az úton igazán
csinos lenvászon nyári ruhában és szalmakalapban.
- Jó napot! - üdvözölt, ahogy közelebb ért. - Maga, ugye, Martha? Fiona Varga
vagyok.
Megszorítottam a felém nyújtott kezet. Fiona sápadt karját szeplők borították.
Negyvenes éveiben járhatott, magas, karcsú alakja pezsgőskelyhet idézett. A szeme
külső sarkából ráncok sugárzottak szét.
 - Köszönöm, hogy Sacha maguknál alhatott! - motyogtam, mintha a kislányom
hároméves lett volna.
- Remélem, ezután gyakran fogjuk látni. A lányok óriásit buliztak.
Bocs, de nem sokat aludtak.
Néhány percig diskuráltunk. Udvarias semmiségekről. Fiona hajának nejlonfénye
vonzotta a tekintetemet, fegyelmeztem magam, hogy ne tátsam a számat. Végül
megemlítette, hogy hamarosan újabb kemoterápiát kap.
- Jól néz ki - mondtam, és úgy is gondoltam.
- Jól is érzem magam. Pillanatnyilag. - A mosoly egy pillanatra sem hervadt le az
arcáról. - Még itt vagyok. Melyikünk kívánhat ennél többet?
- Csodálatos asszony - ámuldoztam, ahogy Sachával kettesben ballagtunk a
napieri mellékutcákon.
- Tegnap este teljesen összeomlott. Be sem nézett a bulira.
- Jaj, istenem... Na és milyen volt a buli?
- Iszonyat jó.
Iszonyat jó? Angliában sosem hallottam ilyet. Találtunk egy kávézóteraszt, ahol
dagadt verébcsaládok ugrándoztak le-föl az asztalokon, és morzsákat csentek. Már
majd elepedtem egy feketéért, Sacha turmixot és répatortát kért, s magas pálmák
alatt ültünk a verőfényben. Egy fiatal utcazenész blockflőtén játszott a közelben,
Sacha adott neki egy dollárt. A fejet zsiráfmintás selyemkendővel kötötte be, amely
élénk kávébarna-aranysárgájával saját meleg színeit visszhangozta.
- Na - unszoltam -, mesélj már valamit!
- Tényleg iszonyat jó volt. Bianka rokonainak a Tukituki folyónál van
tanyájuk. Eszméletlen tábortüzet raktak! A fákra lampionokat aggattak, és egy egész
disznót húztak nyársra. Hajnalig táncoltunk, a maradék sült húst ettük meg reggelire.
Le sem feküdtünk.
- Biztos romokban heversz.
- Dehogy! Istenien érzem magam.
A verébcsapat legfiatalabb, legpelyhesebb tagja felszökkent az asztalunkra, és egy
répatortamorzsával távozott.
- Mesélj még! — kocogtattam meg az asztalt. — Avass be a részletekbe!
Megismerkedtél valakivel?
- Egy rakás emberrel.
- Például?
- Anyu, elhelyezkedhetnél a spanyol inkvizíciónál. Valójában azt akarod tudni,
voltak-e dögös pasik.
 - Dögös...? - esett le az állam ártatlan megbotránkozásomban. - Egyáltalán nem
erre gondoltam.
- Nem a fenét nem. És igen, tudd meg, hogy voltak, sőt Bianka bátyja kimondottan
szívdöglesztő. Phű! - legyezgette magát a kezével Sacha.
- Hogy hívják?
- Jani. A Massey Egyetemen tanul, Fiona betegsége miatt jár haza hétvégente.
Bocs, egy pillanat!
Farmerja zsebéből meghökkentő rikoltás hallatszott. Előhúzta a rezgő mobilt,
ránézett, és vigyorogva, szélsebesen nyomkodta a gombokat.
- Bianka? Tabby? - kérdeztem, és alattomban a kijelzőre lestem.
- Nunya.
- Milyen Nunya?
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik.
Amikor kocsiba szálltunk, még mindig karattyolt, mint egy papagáj - szóhoz sem
tudtam jutni -, de az áttáncolt éjszaka végül benyújtotta a számlát, és egyik
pillanatról a másikra elaludt, lemerült az akkumulátora. Hazaérve, a parkoláskor
kinyitotta a szemét, és zavaros tekintettel nézett föl.
Kit aznap délelőtt gyepszánkózni vitte a fiúkat, de amint beléptem a házba, kezét
dörzsölgetve szaladt a műtermébe. Önsajnálatba süppedve kezdtem kipakolni, amit
vásároltam. Sacha álomittasan rogyott le a konyhaasztal túloldalán, Finn elorozta a
kék takarót, mire Charlie nyivákolásba fogott. Szívesen szenvedtem volna egy sort
az anyaságról Louval, de hajnali háromkor nem díjazta volna a hívásomat.
Épp mélypontra jutottam, amikor Ira motorkerékpárral berregett föl a behajtón. A
nagybátyja, Tama birkát ölt, és küldött nekünk ürüpecsenyét. Barátságos mosolya
láttán tüstént jobb kedvre derültem, bár Finn és Charlie azonnal elráncigálták
bálványukat, hogy a ház előtti pázsiton focizzanak. Sacha a tornáclépcsőre
telepedett, körülbelül annyira energikusnak látszott, mint egy vizes mosogatórongy,
úgyhogy Ira őt jelölte ki játékvezetőnek. Miután az ikrek zsinórban három gólt
rúgtak, sörrel kínáltam a fiatalembert. Hálásan fogadta, fűfoltos farmerban, fél
arcán sárosán vetette magát a hintaágyra.
- Angol srácok - zihálta. - Mind a ketten csatárok lesztek az új-zélandi labdarúgó-
válogatottban.
A fiúk kétfelől megragadták a lábát, és próbálták lerángatni a hintaágyról, de egy
centivel sem bírták odébb mozdítani tagbaszakadt testét. Vitézül engedte, hogy
néhány percig nyúzzák, azután előrehajolt, és mindkettőnek elkapta az orrát.
- Csak tíz percet hadd beszélgessek! - kérte. - Mielőtt elmegyek, lejátszunk még
egy meccset, jó?
Amint a fiúk elvonultak homokozni, Ira kezébe nyomtam a sörét.
- Szóval Torutaniwhában született és nevelkedett?
- Születni itt születtem. - Húzott egyet a sörből. - Anyukám sráckoromban itt
hagyta a Hawke-öblöt. A testvéremmel Aucklandbe vitt minket. Én csak mostanában
jöttem vissza.
- Értem. - Sejtettem, hogy ez valami kényes téma. - Akkor általános iskolába még
a tengerparton járt?
- Igen. Amíg tizenkét éves nem lettem. Akkor vitt el anyu. De a nyári szünetekben
azóta is visszajárok, segítek Tama bácsinak, amikor sok a dolga a lovas túrákkal.
- És most végleg visszaköltözött?
- Remélem. Nekem ez az otthonom. Anyu nagypapája, az öreg Duncan Pardoe
1910-ben vándorolt ki Skóciából. Harcolt az első világháborúban, és állami
támogatással vette a földet... kormányprogramot hirdettek, hogy segítsenek
megélhetéshez jutni a leszerelt katonáknak. Glengarry ezerholdas birtok, körülbelül
négyszáz hektár.
- Az jó nagy, nem?
- Hát... nem igazán. Kimondva nagynak tűnik, de akkoriban nem sok minden
termett rajta. Igencsak meredek hegyek meg szakadékok vannak benne, és az egészet
bozót borította. A Pardoe-parcella eredetileg a Patupaiarehe birtokhoz tartozott, de
annak nagy részét elvették a másutt élő tulajdonostól, és fölosztották. A dédapám
egymaga tisztította meg Glengarryt. Élete végéig azzal foglalkozott.
- Szóval Tama azon a földön gazdálkodik, amit az ő nagyapja tisztított meg?
- Igen, úgy van.
- Figyelj! - ébredezett Sacha. - A tündérekről kiderítettél valamit?
-Tündérekről?... la, persze! Megkérdeztem a nagyimat - vigyorgott
Ira. - Nyolcvanöt éves, kislánykorában lovon járt iskolába. Elmesélte nekem az
egész történetet. Bizony. Úgy látszik, a patupaiarehék annak idején tényleg sokat
huncutkodtak itt!
- Akkor halljuk! - élénkült föl Sacha.
- Na jó. - A fiatalember előrehajolt, és átváltott mesemondó üzemmódba,
lapátkezét széttárva, ünnepélyes, szóvirágos mondatokban beszélt.
- Volt a közelben egy pa, erődfalu. Az erdő egészen a széléig ért. Szépséges fiatal
nő lakott a faluban. Hinemoanának hívták, és egy nagy hatalmú férfihoz ment
feleségül. Nagyon boldogan éltek. Egy este, amikor köd gomolygott a völgyben,
Hinemoana vízért ment a folyóhoz. Ugyanakkor patupaiarehék csoportja lopakodott
le a hegyekből, hogy a vízben angolnát fogjanak. Az asszony nem látta őket, de
amikor elfordult a folyótól, egy szélroham kettéválasztotta a ködfüggönyt. A
holdfény az arcára sütött, így a patupaiarehék jól látták őt. Olyan fiatal és bájos volt,
hogy az egyik angolnahalász úgy döntött, a magáévá fogja tenni.
- Tipikus férfi - mormoltam.
- A következő este leosont, és várta a fiatalasszony jöttét. Amikor az asszony
lehajolt, hogy telemerítse a tökkorsóját, a patupaiarehe játszani kezdett a
putorinóján. A nagyim azt mondta, a sötétség megremegett a gyönyörűséges
muzsikától. Azt mesélte, olyan volt, akár a tiszta víz, mégis szörnyű bűbájt rejtett
magában. Hinemoana megbabonázva ejtette el a vízhordó tököt, és elindult a hang
irányába. A patupaiarehe mind mélyebbre és mélyebbre csalta az erdőbe. Azután a
párától csepegő lombú fák között fölvitte a hegytetőn felhővel koszorúzott
wharéjába, kunyhójába. A nagyim nem bocsátkozott részletekbe az akkor történteket
illetően, de Hinemoana egész éjjel félelemtől remegve feküdt, ahogy a patupaiarehe
társainak az ajtónyíláson beszűrődő hátborzongató dalait hallgatta. Hajnalban a
patupaiarehe visszavitte őt a saját falujába. Amikor a férje érdeklődött, merre járt,
az asszony elmondta neki a teljes igazságot. A férfi átölelte, és együtt sírtak.
- Ez szép volt tőle - jegyezte meg kétkedő arccal Sacha. - Bízott a feleségében.
- Megpróbáltak boldogan élni és mindent elfelejteni, de Hinemoana továbbra is
megigézve maradt. Valahányszor a patupaiarehe megszólaltatta a putorinóját, az
asszony kénytelen-kelletlen engedelmeskedett a hívásnak. Ez addig-addig
ismétlődött, amíg az asszony rá nem jött, hogy állapotos. Tudta, hogy a gyermek
azé a nanakiáé, azaz csalafintáé, és akkor már azt is tudta, hogy soha többé nem
szabadulhat. Elkeseredett. Egyik este kinézett, és látta, hogy köd kúszik a földön, és
attól félt, hamarosan meghallja a putorino hívó szavát. Amíg a férje aludt, ő elindult
a tengerhez. Halászok keservesen síró fiatal nőt láttak a csillagfényben. Ahogy
figyelték, begázolt a vízbe, fekete haja a derekáig lobogott. Azután alámerült, és
többé senki sem látta. Ismerik azt a hosszan elnyúló hegyet a tengerpart déli végén,
nem sokkal az iskolán túl?
- Igen, én tudom, melyik az - válaszoltam. - A szikláin százával fészkelnek a
madarak.
- Hát legközelebb jól nézze meg! Ha szabadjára engedi a képzeletét, úgy fest az a
hegy, mint egy oldalán fekvő nő. Látszanak a teste körvonalai meg az arca. A sok
szikla a tengerbe örvénylő, hosszú haja. Az Hinemoana hegye. A nevét eddig is
tudtam, de a történetet elfelejtettem.
Rövid hallgatás után Sacha megjegyezte:
 - Kíváncsi vagyok, tetszett-e a nőnek az a tündér csávó. Legalább egy kicsit.
Ira nevetésben tört ki.
- Ez is csak egy nőnek juthat eszébe! Hát persze, talán tetszett neki. Mindenesetre
gondolom, az európai telepesek is hallották ezt a mesét, és innen ered a birtok neve.
Még mindig az elbeszélésen merengtem, amikor újra megjelentek az ikrek, a
focilabdájukat pattogtatták. Finn megrángatta Ira karját.
- Lejárt az idő - jelentette be robothangon. - Öt másodperce van, hogy elfoglalja a
helyét. Öt, négy ööö... három...
- Jössz játszani, Sacha? - kérdezte reménykedve Charlie, és rajongó tekintettel
fogta meg a nővére karját.
Sacha talpra vergődött.
- Á, nem. Megfagyok. Bemegyek. Nyűgös vagyok. Egész éjjel buliztam.
-Nem bírod a gyűrődést -kuncogott látogatónk, és jóindulatúan csettintett a
nyelvével. - Na jó, skacok. Ki a kapus?

»«


A vacsoránál Sacha egy szótagú szavakra szorítkozott, félkönyökre támasztotta a
fejét, kedvetlenül piszkálgatta Tama pecsenyéjét a tányérján. A fiúk vidáman
civakodtak, de ő rájuk se hederített, mintha kellemetlen idegenek lettek volna egy
étteremben, a szomszéd asztalnál.
Nem könyökölünk az asztalra - sziszegte anyu. - A modor teszi az embert.
- Nem könyökölünk az asztalra - szajkóztam. Sacha kifejezéstelen arccal meredt
rám, azután lecsúsztatta a karját az asztalról, és a tányérja mellé ejtette a homlokát. -
Sacha! - szóltam rá. - A modor teszi az embert.
- Igeeeen! - Finn ketchuppal mosolygó arcot rajzolt a tányérjára, és cérnahangon
kántálni kezdett: - A mo-dort e-szi az em-bert.
- Úristen! - nyöszörögte Sacha. - Állítsd már le magad!
- Szerintem rád férne egy kis alvás - jegyezte meg Kit. - És ne beszélj így
anyáddal. Szerintem nem ezt érdemli.
- Rosszul érzed magad? - tapogattam meg Sacha arcát. - Nem vagy lázas?
- Nem, csak teljesen kipurcantam. Jóccakát!
Ezzel minden további nélkül kibotorkált a helyiségből, föl az emeletre.
- Kamaszok - lapátolta Kit elégedetten a lányom érintetlen vacsoráját a saját
tányérjára. - Nincs ki mind a négy kerekük.

 15


Kit megszállottan csodálta a táj folyton változó színeit és hangulatait. A november
nagy részét az erdőben és a tengerparton csatangolással töltötte. Tanyákat, szőlőket
keresett föl, eladáshoz karámba terelt állatokat nézegetett, azután sietett vásznon
megörökíteni a vadregényes látványt. Még ha lovaglásra fuvarozta a gyerekeket,
onnan is életteli vázlatokkal tért haza. Egyszer
- ezzel nem dicsekszem - azon kaptam magam, hogy eltöprengtem, vajon nem
tetszett-e jobban a részeges, búskomor, nyomott kedélyállapotú Kit, mint ez a
színjózan munkamániás. Annak a másik férfinak kétségbeesetten szükségé volt ram.
Nem voltam biztos benne, hogy ennek az újnak kellek-e.
- Minek vesződsz ezzel a sok felderítéssel? - kérdeztem egyik este, miközben
mosogattunk. - Van szemed, nem? Azt fesd le, amit látsz. Világos? Nahát akkor.
Ennyi az egész!
Kit kedvesen hümmögött a felszínességemen. Az egész napot egy birkanyíró
pajtában töltötte, és tanyabűzt árasztott.
- A dolgok lelkét kell megragadni.
- Igazán? - Nem nyűgözött le. - A kis tájképeid kelendőknek tűntek, és olyasmit
napok alatt össze tudsz dobni. Miért nem arra fekszel rá?
- Mert az nem lenne őszinte.
- Ne gyere nekem ezzel a művészkedő álintellektuális szöveggel, Kit McNamara.
Őszinte? Ez meg miféle baromság? Egész vagyont kerestél és veszítettél el a
reklámszakmában, annak ugyan hol a fészkes fenében van köze az őszinteséghez?
Az a fontos, hogy jól mutat-e egy kép a falon vagy nem.
- Szégyelld magad! - legyintett a konyharuhájával a hátsómra. - Hat órát töltöttem
abban a birkanyíró pajtában. Észvesztő volt! Bégetés, ugatás, teljes hangerővel
bömböltetett rádió, zümmögő gépek, és bumm!, az ajtócsapódás, ahogy berángatják
a birkákat. Az egyik fickó megvágott egy birkát, szertefröccsent a vér, és egy
asszony bálázódróttal öltötte össze.
- Juj!
- A lényég az, hogy egészen másképp fogom megfesteni azt a jelenetet, mert már
tudom, milyen a szaga, milyen a hangzása, sőt milyen az íze.
- Beszéljünk komolyan, Kit - öleltem át a derekát, foglyul ejtettem és fölnéztem a
szemébe. - December 5-én állok munkába. Az mostantól csupán két hét. Szükségem
lesz rád a fedélzeten, hogy vigyázz a fiúkra.
 - Odaadó háziember leszek. Egyébként addigra elkezdődik az iskola.
Emlékeztettem, hogy a tanítási nap kora délutánig tart, és már-már
belemelegedtem a fejtegetésbe, amikor csengett a telefon.
- Megmenekültem - viccelődött Kit, és előrelendítette a kezét, hogy fölvegye a
kagylót. - Louisa? Hogy az ördögben vagy?
Elcsevegett a nővéremmel egy darabig, azután a kezembe nyomta a telefont, és
eltűnt az emeleten.
- Kit formában van - epéskedett Lou.
Meg nem bocsátotta meg a kivándorlásunkat. Valószínűleg soha nem is fogja.
- Mi tagadás. Most hallgattam tízpercnyi szépművészeti sódert.
- Erre vágytál, nem? Boldog lehetsz.
- Az is vagyok!
- Na ne mondd! - Hallottam Lou belégzését, és tudtam, hogy rágyújt.
- Vagy egy icipicit féltékeny? A reklám nem hozta ennyire lázba. Úgy tűnik végre
vetélytársra leltél.
Ezt persze hevesen cáfoltam - hacsak lehet, soha nem ismerek be gyöngeséget
Lounak -, és témát váltottam. A beszélgetés egy órán át tartott, és szokás szerint
bőven találtunk pletyiznivalót. Lily új nyuszit kapott, Philip utalta a munkáját,
Vincent Vale eljegyezte magát egy dús keblű csaposnővel. Üres fecsegés, de a
végére sokkal jobban éreztem magam.
Kitet a műtermében találtam, addig lezuhanyozott és átöltözött.
- Nem bánod, ha beülök ide? - kérdeztem, a bőrfotelba telepedtem, és magam alá
húztam a lábamat.
- Vicces - felelte oda sem nézve -, de szeretem, ha itt vagy.
Magas, támla nélküli ülőkére támaszkodott, elgondolkozva hunyorított a
vászonra. A birkanyírók kezdtek alakot ölteni; négy férfi egy sorban, háttal a
szemlélőnek. Időnként eltüntetett egy teljes figurát, azután fürgén körvonalazott egy
másikat.
Későre járt, amikor fölálltam, és kinyújtóztattam a karomat.
- Igaza volt annak a Gerry Kerrnek - szólaltam meg. - Tényleg kurva nagy zseni
vagy.
- Bár az lennék!
- Az is vagy. De tudod, hogy tizenegy múlt?
Letette az ecsetet. Éreztem a kezét a derekamon, ahogy az ajtó felé terelt.
- Akkor gyerünk! - mondta vidáman.
A lépcső közepén jártunk, amikor megszólalt a telefon.
 - Bakker! - morogta Kit.
- Valószínűleg anyád - jegyeztem meg szemrehányóan. - Nem képes fölfogni az
időeltolódást.
Eltökélten álltunk, miközben az a vacak tovább csengett. Még nem jutottunk
hozzá, hogy üzenetrögzítőt szereljünk föl.
- Hagyjuk! - javasolta Kit, és próbált föltolni az utolsó néhány lépcsőfokon.
- Ne haragudj - nevettem el magam. - Minden szenvedély elillan attól a tudattól,
hogy anyád a vonal végén vár. Inkább vedd föl!
Nem Mary McNamara volt az, hanem Gerry Kerr. Kit jó sokáig beszélgetett vele.
Amikor végre megjelent a szobánkban, olyan képet vágott, mint akit fejbe
kólintottak. Én az ágyban olvastam.
- Jesszus! - pihegte, és szórakozottan a hajába túrt. - Azt akarja, hogy állítsak
össze kollekciót a fesztiváljára.
- Tudja, milyen jellegű dolgokat csinálsz?
Kissé zavartnak tűnt.
- Ami azt illeti, igen. E-maileztem neki fotókat.
- Ez fantasztikus hír! - térdeltem föl az ágyban, és átkaroltam Kit nyakát. - Mikor
rendezi a fesztivált?
- Jövő augusztusban. Ez káprázatos lehetőség, de a francba, nyolc hónapom van,
hogy összehozzak egy kollekciót... Nem árt, ha felkötöm a gatyámat. Nincs
vesztegetni való időm.
Ennyit az odaadó háziemberről - gondoltam cinikusan.

»«


Másnap reggel mégis jókedvűen ébredtem. A nyitott erkélyajtón át olyan tiszta és
friss levegő áradt be, mint a tavaszi forrásvíz. Inni lehetett volna. Mégiscsak ránk
mosolygott a szerencse. Valóságos mennyországban éltünk; örülhettünk a
gyermekeinknek és egymásnak - most pedig ilyen hírt kaptunk Dublinből.
Kinyújtóztattam a lábujjaimat, azután a másik oldalamra fordultam, hogy Kitre
mosolyogjak.
Persze csak a hűlt helyét találtam. Magamra maradtam az ágyban.
- Műözvegy lettem - morgolódtam hangosan, és papucsba dugtam a lábamat. - Ez
az ember függőségre hajlamos, az a baja. Ha nem a pia rabja, akkor a rohadt alkotó
szelleméé.
Szombat lévén a gyerekek lovagláshoz készülődtek. Ásítozva kávét főztem,
amikor Finn és Charlie visítozva rontottak be a konyhába, két sugár-hajtású gépet
személyesítettek meg, ahogy belém rohantak. Finnen egy szál alsónadrág volt,
Charlie-n még az sem.
- Nemsokára rúgatni fogok - hencegett Finn.
- Nem rúgatni! - bosszankodott testvére tudatlanságán Charlie. - Ugratni.
Kiöntöttem nekik egy-egy tálka gabonapelyhet.
- Az nagyon komolynak hangzik!
- Anyu, lécci, gyere el ma velünk! - kérlelt Charlie, és fölpislogott rám. Még
tiszta piros volt a képe az alvástól. - Mindenfélét szeretnék mutatni neked.
- Majd meglátjuk - borzoltam még jobban össze selymes haját.
- Látnod kéne, hogyan lovagol Tama - kezdte rá Finn is. - így csinál... meg így...
és Ruru fölágaskodik a hátsó lábára. Sirály! Úgy néz ki, mint Zorro!
Majdnem indulásra készen álltunk, amikor Sacha bejelentette, hogy ő passzolja a
programot. Sikerült kibuliznia, hogy egy barátnője felénk lakó nagynénje
befuvarozza a városba.
- Nem jössz? - rökönyödtem meg. - Úgy tudtam, a világon mindennél jobban
szereted a lovaglást.
Lesütötte a szemét.
- Elmúltam tizenegy éves - közölte színtelen hangon. - Túl vagyok ezen a
kislányos paciimádaton.
- Értem - feleltem leforrázva. - Csak hirtelen jött.
- Tabby szeretne találkozni velem.
- Az rendben is van, de miért nem ide hozod a barátaidat, ahogyan tervezted?
- Meggondoltam magam - vont vállat bánatosan. – Tulajdonképpen mit
csinálnánk itt?
- Hát... nem tudom. Együtt lógnátok. Teniszeznétek. Zenét hallgatnátok. Tüzet
gyújtanátok a tengerparton.
- És bárányokat számolnánk. - Sacha ásított. - Na persze. Még szélessávú
internetünk sincs. Az embernek térdig érő szakálla nő, mire letölt egy videoklipet.
Bocsi, anyu, nem akarok az érzéseidbe gázolni, de egy rakat tizenévesnek baromira
nincs mit csinálnia itt.
- Már nem szeretsz bennünket?
- Ne beszélj zöldségeket! - mosolyodott el, és megpuszilt. - Csak némi saját
mozgásteret igényiek. Na mindegy, most más dolgom van, egy félórát kell
gyakorolnom az új darabot.
Elvonult a nappaliba, és kisvártatva meghallottam a fuvolázását. Az ábrándos,
fülbemászó melódia kissé madárdalra emlékeztetett. Kiléptem az előszobába, hogy
onnan füleljek, de rögtön félbeszakadt a zene.
- Anyu, ne őgyelegj ott!
Bedugtam a fejem az ajtón.
- Mi ez a remekmű, amit játszol? Ismerősnek tűnik.
Egyik kezében a fuvolájával homlokráncolva figyelte a kottát.
- A Szürinx Debussytől. Mindig is szerettem volna megtanulni.
- Aha, Szürinx. Ugye ez is olyan görög rege, amiben a lány az életét adja, hogy
megóvja az erényét? Szép, régimódi értékrend.
- Igazából ez egy nagyon szomorú történet. Pánról szól, aki üldöz egy baromi
dögös csajt, Szürinxet. Amikor az egy folyóhoz ér, és már nincs hová futnia,
segítségért könyörög az istenekhez. Erre ahelyett, hogy valami hasznosat
csinálnának, mondjuk, szárnyat adnának neki, szíveskednek nádszállá változtatni, és
ezzel neki vége. Pán teljesen kiborul az egésztől, úgyhogy levágja a többi nádszállal
együtt, és sípot készít belőlük.
- Pánsípot.
- Pánsípot. Azután a pánsípján fújja el a lány siratóénekét. Úgyhogy ennek
valahogy földöntúlian kell szólnia, mintha azok a kísérteties patupaiarehék
játszanának a fából faragott sípjukon. Brrr! - tett úgy, mintha megborzongana. - Ha
jobban belegondolunk, Szürinxben és Hinemoanában, akiről Ira mesélt, sok a közös
vonás, nem? Létrehozhatnák az elvarázsolt leányzók önsegítő csoportját.
Miközben beszélt, fölrikoltott a telefonja. Egy pillantást vetett a kijelzőre, és
összevonta a szemöldökét.
- Ki az? - kérdeztem közelebb hajolva.
- Tabby.
A telefon eltűnt a zsebében.
- Látom, levetted a medálodat.
- Mimet...? - nyúlt a nyakához.
- A medálodat, amit Ivantől kaptál. Ezek szerint továbbléptél?
- Nem. - Szorongó arcot vágott, és borzasztóan sajnáltam, hogy megemlítettem. -
Az ágyam mellett hagytam, és most nem találom. Komolyan aggódom. Remélem,
előkerül valahonnét a házból.
- Persze - nyugtatgattam. - Ne aggódj!



»«


- Rendben - figyelte Tama, ahogy kikászálódtam a kocsiból. - De látom, Sacha
nem jött. Ez nyilván azt jelenti, hogy ma magán a sor.
- Igen! - ordította Charlie. - Anyu megígérte!
- Nem, nem, sajnálom - emeltem föl a kezemet. - Csak sofőr vagyok.
- Ahogy tetszik - felelte szelíden Tama, és a csalódottság érzése nyilallt belém.
Finn fölmászott a kerítésre, hogy a kötéltáncos-mutatványát gyakorolja,
miközben Ira és Charlie elmentek megnézni az újszülött kiscsikót. Tama nemsokára
megbízott, hogy szedegessem ki a tüskés magvakat, amelyek Ruru tarka szőrébe
ragadtak. Nehezen ment, mert a hatalmas ló előszeretettel mászkált körbe a
karámban, bökögette a gazdája vállát.
Ahogy a férfi ráérősen forgolódott az állatai között, arra gondoltam, hogy Tama
Pardoe tökéletesen elégedettnek tűnik pillanatnyi helyzetével. Vajon hányan
mondhatjuk el magunkról, hogy egyértelműen elégedettek vagyunk? Mindenki azt
hiszi, hogy boldog lenne, ha... Ha például másik álláshoz jutna vagy megütné a
lottón a főnyereményt, ha jobban neveltek lennének a gyermekei, ha nagyobb
házban lakna vagy harmonikusabb házasságban élne. Ami engem illet, mindig is
úgy véltem, nem bírnék magammal a boldogságtól, ha bikinialkattal
büszkélkedhetnék.
- Gondolt valaha arra, hogy beálljon buddhista szerzetesnek? - kérdeztem.
- Buddhista szerzetes vagyok.
- Komolyan?
- Nem, nem komolyan.
Amikor eljött az ideje, hogy a lovasok útnak induljanak, Charlie még egyszer
megpróbált jobb belátásra téríteni.
- Lécci, gyere! - rimánkodott. - Nagyon-nagyon imádni fogod.
Azt az őzikeszemet már nem bírtam.
- Jó - adtam meg magam. - De ha eltöröm a lábamat, akkor végetek!
Ha Tama érzett is diadalmámort, ügyesen titkolta. Csak megrándult a szája
szöglete, és sötét szemével felém pillantott, ahogy újabb nyeregért nyúlt.
- Kakamát már ismeri - paskolta meg a kanca krémszínű nyakát.
- Ma ő fogja hordozni.
Sikerült anélkül nyeregbe szállnom, hogy a túloldalon mindjárt zuhanórepülésbe
mentem volna át, és ötösben szép megfontoltan indultunk el a dűnék között. Kakama
csikója nyihogva téblábolt mellettünk. Finn és Charlie magabiztosan ültek a
nyeregben, lovaglás közben énekeltek, és időnként döcögős ügetésbe kezdtek,
ahogy átkeltünk a parti fövenysávon, és a dagályvonal alatti csillámló homok
mentén haladtunk tovább. Csodás látványt nyújthattunk, mégsem tudtam ámuldozni.
Már elfelejtettem, milyen eszetlenül magasra kerül lóháton az ember.
- Borzasztóan érzem magam... - A habok Kakama lábai körül kavarogtak. - Nem
csináltam ilyet... ööö... és ezek a marha nagy nyergek elég dilisek.
Tama mellettem lovagolt. Lehajolt, kibogozott egy gallyat Kakama sörényéből.
- Jól fest lovon.
Lassanként megnyugtatott a lovak komótos ringatózása. Hallottam, hogy a hátunk
mögött a fiúk szövegelnek, Irát nyaggatják. Egyre inkább kezdtem biztonságban
érezni magamat. Sőt istenien. Igaza volt Tamának: Kakama nem óhajtott
megbokrosodni. Szikrányi rosszindulat sem volt abban a kancában. Ha ember lett
volna, ahhoz a kedves fajtához tartozott volna, amelyik teát főz, és megveregeti a
beszélgetőtársa kezét.
Végül Tama rám pillantott.
- Kiengedjük a féket?
Nyeltem egyet.
- Nem lesz semmi gond - tette hozzá megnyugtató magabiztossággal.
- A kanca majd vigyáz magára.
- De a fiúk...
- Ők jól ellesznek Irával. Higgye el, nem fognak utánunk szaladni. Szóval nem
kell törődnie azzal, hogy ügetéskor kiemelkedjen a nyeregből, sőt az ügetéssel sem
kell törődnie. Felejtsen el minden angol lovasiskolás halandzsát. És ne hajoljon
előre!
- Nem biztos, hogy...
- Nem lesz semmi baja, Martha. Bízzon bennem! Ezt figyelje!
És Ruru minden látható erőfeszítés nélkül vágtába ment át. Pillanatszerűen. Tama
továbbra is egyenesen tartotta magát, a kalapja zsinóron repkedett utána, és a fehér
homok fölkavarodott körülötte. Kakama azonban úrinő módjára viselkedett, és meg
sem kísérelt versenyre kelni. Amikor Tama visszarántotta a lovat, és hátraperdült,
megsimogattam a kanca izmos nyakát, és próbáltam összeszedni a bátorságomat.
Csodáltam ezt az embert, és gyerekesen vágytam az elismerésére. Szerettem volna a
rettenthetetlent játszani, de megbénított az emlék: megbokrosodott ló, bukás,
lábtörés. Előttünk hosszú sávban nyúlt el az érintetlen homok, azután a part
elkanyarodott egy hegyfok körül, és alattomos görgetegsziklák tarkították.
A gyermekeidre nem gondolsz? - Anyámat a gutaütés kerülgette. - Hogy
viselkedhetsz ilyen önző módon?
- Rajta, anyu! - buzdított lekicsinylőén Finn. - Ne legyél olyan nyuszi!
- Jól van. - Behunytam a szememet. - Jól van. Most ugrik a majom a vízbe!
Ne, ne, ne! Megáll az eszem tőled. Ezúttal a nyakadat fogod kitörni.
- Hallgass!
A felelőtlenséged nem ismer...
- Jaj, kopj már le! - ordítottam föl, és két lábbal megsarkantyúztam a lovat.
Kakama lehengerlő erővel iramodott neki: úgy éreztem, mintha Porschét
vezetnék, és padlóig nyomtam volna a gázpedált. Hallottam a fiúk üdvrivalgását -
Rajta, anyuuu! -, miközben a csikó fölcsapta a farkát, vidáman nekiveselkedett, és
mellettünk szedte a lábát. Tama is fölzárkózott, és együtt robogtunk a fövenyen.
Azt hittem, menten meghalok. De tényleg. Előrehajoltam, belekapaszkodtam a
nyeregbe, hozzáfogtam egy maroknyit a krémszínű sörényből, és dermedt
rémületben hüppögtem, ahogy a hullámocskák elsuhantak mellettünk. A hegyfok
sziklái egyre közelebb magasodtak, és elképzeltem a vérfürdőt, ha majd nekik
csapódunk.
Ekkor meghallottam Tama hangját.
- Jól csinálja, Martha. - Derűsen szólt. - Nyugodjon meg, kislány! Üljön vissza!
Fogcsikorgatva kényszerítettem magamat, hogy elengedjem a nyerget és
kiegyenesítsem a derekamat. Nem esett bajom. Elárasztott az öröm, és olyan lazán
vettem föl a ritmust, mintha jókedvet fecskendeztek volna belém. A partszegélyen
dübögtünk, sós permet fröcskölt körülöttünk, úgy éreztem, mintha soha többé nem
tudnék megijedni. Nem édesanya voltam. Nem volt két kisfiam, akiknek minden
pillanatban kellettem, nem volt férjem, aki alkoholizálással és depresszióval
cicázott, nem volt imádott lányom, aki egyre inkább önállósodott. Martha voltam, és
a szabadság kapuja nyikorogva kitárult. A saját kurjongatásomat hallottam.
Tama lassított, ahogy a partsáv végéhez közeledtünk. Kakama kérés nélkül
ugyanígy tett - kifogástalanul viselkedett -, hintalovacskázós sétagaloppon át
méltóságteljes lépésre váltott. A szívem majdnem kiugrott a bordáim között, ahogy
félméternyire csobbantunk a hullámokba, és baj nélkül megkerültük a hegyfokot.
- Látja? - kérdezte Tama, és visszatette a kalapját. - Probléma egy szál se.
- Phű! - hajoltam előre remegve, és csókot nyomtam Kakama izzadt nyakára.
Újabb, sziklásabb, fenyőültetvénnyel szegélyezett partszakasz nyújtózott előttünk.
A levegőben moszatok és gyanta illata terjengett. Valami mélyet éreztem
magamban, valamit, amit nem egészen ismertem föl. Miután egy ideig
gondolkoztam, ráeszméltem, hogy tulajdonképpen büszke vagyok magamra.
Olyasmit műveltem, amitől eddig féltem. Végre egyszer nem a kerítésen ültem, és a
gyerekeimet figyeltem, nem a fotós, a legyintve kimaradó, a pálya szélén szurkoló
szerepét játszottam. Hosszú idő óta először a magam kedvéért vittem véghez
valamit.
Anyu magánkívül háborgott. Nagyszabású szekálóoffenzívát indított, de en
testületileg belóktem egy szekrénybe, és rázártam az ajtót. Hallottam elfojtott
tiltakozását, dörömbölését, követelését, hogy eresszem ki.
- Csudajó! - lelkendeztem. - Tíz évvel fiatalabbnak érzem magam.
Tama mosolygott, és a szája mellett elmélyültek a barázdák.
- Maga nem csak édesanya. Nem csak sofőr. És nem csak feleség. Sajnos gyakran
latom, hogy a szülők azon a kerítésen ülnek, miközben egyedül a gyerekeik élnek
igazán.
Visszafordultunk, kedélyesen csevegtünk helytörténeti kérdésekről, láma
elmesélte, hogy az első gazdák a partról hajóval szállították a gyapjút Napierbe, és
ugyanazon az úton szerezték be a szükséges javakat is. Beszélt egy maori
gyalogosvényről, amely az európaiak megjelenése előtt a parton futott végig.
Rengeteg hihetetlen anekdotát tudott a skót nagyapjáról is. Amikor feltűnt előttünk
Hinemoana hegye, eszembe jutott az elvarázsolt lány.
- Ira elmesélte nekünk a történetét - említettem. - Hogy elrabolták a patupaiarehék.
- A ködlakók. - Tama elmerengett. - Tudja, beszéltem egy ürgével, aki szerint
még most is léteznek. Esküdözik, hogy a kocsija reflektorfényében látott párat. Úgy
megijesztették, hogy még egy hét múlva is remegett.
- Hitt neki?
Tama egy pillanatig fontolgatta a kérdést, miközben a tengeri szél fölborzolta
ezüsttel sávozott szénfekete haját.
- Maga hisz a Loch Ness-i szörnyben?

»«


November végén Kittel átvittük a fiúkat a hegyeken Taupóba. Születés-napi
ajándéknak szántuk, mert végiggondoltuk, hogy a tényleges születésnapjukon
kezdődik az iskola, és bekerülnek a közoktatás kérlelhetetlen taposómalmába. Sacha
udvariasan elhárította a részvételt, és se megvesztegetés, se erkölcsi zsarolás nem
bírhatta döntése megváltoztatására.
Így is fantasztikusan éreztük magunkat. Mi Kittel a termálvizes medencében
áztunk, csemetéink a taniwhaszájú vízi csúszdán sikongattak. A Huka-zuhatagok
robaja mellett uzsonnáztunk, és egy óráig élveztük az adrenalinfüggők hajmeresztő
látványát, amint bokájukra hurkolt gumikötéllel vetették le magukat egy szirtről.
A két fiú már majdnem aludt, amikor fölhajtottunk Patupaiarehébe. Tündöklő
hold emelkedett a tenger fölé. Kittel egy kicsit összeölelkezve álldogáltunk a kert
szélén, elbűvölt bennünket a varázslatos fény.
- Milyen csönd van - suttogtam. - Mintha mi lennénk az egyedüli emberek az
egész világon.
- Ez aztán a boldogító gondolat - szorított magához.
Hallottuk, hogy Finn ébredezik, és ismét szülőkké váltunk.
- Úgy nézem, Sachának társasága akadt - szólalt meg Kit. - Látod azt a kocsit a
slukkológunyhónál?
Néhány lépést tettem, és hunyorogva végignéztem a földúton. Alig tudtam kivenni
egy jármű homályos alakját.
- Mit gondolsz, ki az?
- Honnét tudjam?
Még közelebb osontam.
- Szégyellhetnéd magad - korholt Kit.
- Pszt! Hallgatózni próbálok. Talán egy férfit csempészett be oda.
- Miért nem szerelsz be mindjárt lehallgatókészüléket?
- Az én pici lánykámról van szó! - tiltakoztam.
- Nem vagyok biztos benne, hogy a környék hímnemű népessége ugyanabban a
megvilágításban látja őt, mint te. Hagyd már élni a fiatalokat, Martha! Csak nem
akarod rajtakapni őt valami kínos helyzetben?
- Nem én. Most jössz te. Leszel szíves bemenni oda, és meggyőződni róla, hogy
nem folynak semmiféle gyanús üzelmek.
Kit nyíltan ellenszegült, kinevetett, és sarkon fordult.
- Anyu kicsit bedilizett - jegyezte meg, s behajolt az autóba Finnért, aki álmosan
hümmögött a pulóvere alá dugott Bobbal. - Az ég áldjon meg,
Martha, ne viselkedj már úgy, mint egy KGB-s ezredes. Gyere be a házba, és főzz
egy adagot a híres kávédból!
Megfogadtam a tanácsát, és Sacha nemsokára kisebb hadsereg élén jelent meg a
konyhaajtóban. Mögötte Bianka lépett be, aki a tőle megszokott hidegvérrel
üdvözölte Kitet. Láttam, hogy a férjem meghökken a lány régimódi eleganciáján,
vagy talán csak a szederszínű ajakrúzsán.
- Teresa és Taylah - intett Sacha két további lány felé.
Biankával persze nehezen vehették volna föl a versenyt, de ez a duó szembeötlően
felejthető volt: túlzásba vitt szemfesték, vasalt haj és otrombán ész nélküli
öltözködés. Egyiküknek sem sikerült fölemelnie a tekintetét a földről, arról nem
szólva, hogy engem embert megillető módon üdvözöljenek. Próbáltam szóba
elegyedni velük, de csak bambán néztek. A nyugati világban bárhol, bármelyik
futószalagról lekerülhetett volna két ilyen tucattini.
- És Jani - mutatta be Sacha.
A csoport mögül egy fiatalember lépett elő. Lerítt róla, kinek a bátyja és kinek a
fia. Ugyanaz a vértelen szépség jellemezte, ami a húgát meg az édesanyját: zöld
szempár és némi szeplő. Fél karjával átfogta Sacha vállát, és azt mondta,
tüneményes az otthonunk. Az egyetemi tanulmányai felől érdeklődtünk. Kiderült,
hogy építésznek készül, és Kit szeme felcsillant.
- Kávét, srácok? — kockáztattam meg reménykedve, de már mentek is.
A felejtős lányoknak tizenegyre mindenképpen haza kellett érniük, úgyhogy
Sacha kikísérte a barátait Jani kocsijához.
- Nahát, azt hiszem, a zsűri egyhangúlag megállapíthatja, hogy Jani Varga
pompás fogás - észrevételezte Kit. - Mármint ha valakinek bejönnek a vámpírok.
- Ivanhez képest előrelépés.
- Talán.
- De nem valami bizalomgerjesztő - nyugtalankodtam. - Túlkoros, és valahogy
túlságosan simulékony.
Kit nevetve nyitott ki egy tárolódobozt, benne Pamela gyömbéres
ropogtatnivalójával.
- Nincs az a férfi, aki átmenne a minőség-ellenőrzéseden. Ha rajtad múlna, a
lányod aggszűzként halna meg.
Sacha integetve figyelte, amint a kocsi áthaladt a jószágrekesztő rácson, majd
szökdécselve tért vissza hozzánk. Hihetetlenül elégedettnek tűnt magával, akár egy
vadászkutya, amikor fácánt pottyant a gazdája lába elé.
- Ugye, milyen imádni való kislány?
- Kislány? - visszhangozta Kit.
- Bianka. Elbűvölő a mosolya.
Kénytelen voltam egyetérteni.
- Káprázatos, amolyan retró kivitelben.
 - Greta Garbó kiköpött mása - mondta Kit.
- Mondtam már, hogy leszbikus?
- Bianka? - hápogtam.
- Nyíltan meleg. De ez senkit sem érdekel, mert tisztára egyensúlyban van
magával. Az a „tetszik, nem tetszik, ilyen vagyok” fajta.
- Aha. - Blazírt képet erőltettem magamra, mintha cseppet sem aggódnék. -
Szóval te...?
- Ha sztereó lennék, tutira Biankára buknék. De sajna nem vagyok az -ölelte át
magát Sacha. - Bámulatos emberek. Fiona, az anyjuk... találkoztál vele, anyu.
Egyszerűen hihetetlen. Az orvosok nem hiszik, hogy le tudják győzni a rákot, de ő
minden rémes kísérleti kezelést kipróbál, csak hogy még egy kis időt nyerjen.
Szeretné látni, hogy a gyermekei felnőnek, azt mondja, nem is kíván mást. Az apuka
teljesen szétesett. Jani tegnap este sírva találta.
- Szegény ember... Gyömbéres rágcsát?
- Kösz, nem. Fogyózom.
Sacha a mosogatónál állt, ajakbiggyesztve nézegette a tükörképét az ablakban,
mint egy topmodell.
Kit vett magának. Rajongott Pamela süteményeiért.
- Ne butáskodj! Egy az egyben tökéletes vagy.
- Tabbyhez képest olyannak tűnök, mint a Michelin-bábu.
- Fogadok, hogy nincs semmi melle. Nem tudok mit kezdeni a deszka csajokkal.
- Nem hát - felelte fanyarul Sacha, és alaposan végigmért engem. - Azt
észrevettem. Szereted, ha van mit fogni rajtuk, nem, Kit?
Megbotránkozva hördültem föl, de ő csak kuncogott.
- Hát - nyújtotta a feje fölé a karját gyönyörű ez az este. Lesétálok a műútig és
vissza.
- Most? - berzenkedtem.
- Jaj, az ég szerelmére. Telihold van, szinte nappali világosság. Nézd meg, még
árnyékok is vannak.
- Holdárnyékok - mondta Kit.
- Fedezékbe! Jesszusom, mindjárt dalra fakad - fogta be a fülét Sacha.
- Kivitte már valaki ma azt a szegény kutyát? Gondoltam, hogy nem. Gyere,
Pacsni!
A szuka izgatott vakkantással, lihegve mászott ki a kosarából, és rajongva
battyogott a gazdija után. A tiszta levegőben még jóval azután is hallottam Sachát,
aki a kutyának magyarázott, hogy eltűntek a hegyháton túl.
 Igazán vágytam arra, hogy a családom boldog legyen. Semmi más nem számított.
Talán ezért nem vettem észre a csillogó kígyót, ahogy kitekeredett a kertünkben.

 16


Egy intenzív osztály sohasem békés. Ez a frontvonal: felfordulás, riasztások,
válságos helyzetek. Emberek haldokolnak. És meghalnak.
Finn tegnap este még a tyúkjainkat hajkurászta és borsószemeket lődözött a
villájával. Most pedig foltosán sápadt arca tejfehér. A szeme képtelenül földagadt,
egész szemkörnyéke természetellenesen sötétlila. A felfekvések kivédésére speciális
buborékmatracra fektették. Neki biztosan tetszene az ötlet. Fogom a kezét, és
duruzsolok neki, mígnem a hangok összefolynak, és a fény vibráló szürke
függönnyé válik. Az ápolója minden mozdulatomat figyeli. Lassan ráeszmélek,
hogy a férfi tűkön ül. Azt hiszi, bántani akarom a fiamat.
A dokik egész délelőtt egymásnak adják a kilincset Finn-nél. Csak most fogom
föl, micsoda tömeges mozgósítás zajlott az éjjel, miután a helikopterünk földet ért.
Neil Sutherland néz be, még mindig fáradtnak látszik. A gyermekgyógyász zsiráf is
- a modora nem sokat javult. Egy altatóorvos jön, aki megpróbálja elmagyarázni,
hogyan hat a kóma. Valamennyien minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy
tájékoztassanak, de egyikük sem garantálhatja, hogy az én kicsi fiam újra önmaga
lesz.
Két órakor megjelenik az aucklandi neurológusnő.
- Foglalkozásterapeuta vagyok - mondom neki, vigyázva, hogy ne keltsek
hisztérikus benyomást. - Nagyon is jól ismerem a baleseti agysérüléseket. Kérem,
válaszoljon őszintén: Várható Finn-nél maradandó károsodás?
Kínai nő, negyven körüli, kissé szigorú tekintetű. Alaposan megfontolja a választ.
- A műtét jól sikerült, de ebben a korai szakaszban nem adhatok határozott
prognózist.
- Azért véleménye csak van?
- Nézze, több kedvező tényező is szerepet játszik A szervezet nagyon fiatal, és
hamar beavatkoztunk. A koponyaűri nyomás máris számottevően csökkent. Nem
hiszem, hogy nagyon sokáig kell fenntartanunk ezt a kómát, ami komoly előny.
- De nem tudna valami képet adni a kiterjedésről? Mi a helyzet a vaksággal,
siketséggel? Hogyan érinti mindez Finn beszédképességét, személyiségét? A...
szóval, tudja, a szellemi képességeit?
A doktornő Finn kicsi testére néz. Az arca kifejezéstelen maszk.
- Felépülés tekintetében nincs két egyforma ember. Amint visszanyeri az
eszmeletét, jobb helyzetben leszünk ahhoz, hogy a prognózisról tárgyaljunk.
Sajnálom.
Megköszönöm neki. Miután elmegy, újra próbálkozom Kit telefonjával.
Hangposta. Hiányzik Tama kikezdhetetlen nyugalma, hazacsörgök.
- Nyugaton a helyzet változatlan - tájékoztat. - Az itteniek miatt nincs miért
aggódnia. Ira később jön. Hogy van a kis bikfic?
- Stabil. - Erősebbnek érzem magam attól, hogy hallom Tama hangját.
- Köszönöm, Tama. Nem tudom, miként boldogultam volna.
- Ezt hagyjuk.
- Charlie és Sacha hogy vannak?
Habozik.
- Hát, sejtheti, hogy eléggé fölzaklatta őket a hír... Sacha majdnem elájult, amikor
elmondtam neki, mi történt. Szegény gyerek, borzalmas állapotba került. De most
mélyen alszik. Leterítette az influenza. Jött hozzá valaki.
Meghökkenek.
- Kicsoda?
- Ööö... valami Bianka nevű lány. Fenn van a szobájában. Reggel óta. -
Megemésztgetem ezt az értesülést, amikor Tama újra megszólal. - Charlie délelőtt
eljött lovagolni. Úgy ült előttem Rurun, mint egy kis herceg. Kicsit terelgettük az
állatokat, remekül elvoltunk... igaz-e, öcskös?
A háttérből Charlie csipogó hangját hallom.
- Szeretne beszélni magával - mondja Tama. - Adhatom?
- Mmm... - Megköszörülöm a torkomat. - Jó. Rendben.
Fojtott beszélgetés, majd a kis kezekből leeső telefonkagyló hangja. Behunyt
szemmel várok, rettegek Charlie világának jámbor optimizmusától, mert tudom,
hogy nemsokára szerteszakadhat.
- Anyu?
Kis híján elrontom. Bánat szorongatja a torkomat. Visszanyelem, de megragad
valahol a mellkasomban.
- Szia, Charlie! Jól... - csuklik el a hangom. Mély lélegzetet veszek. - Jól érzed
magad Tamával?
- Elvitt lovagolni. Láttunk kisbocikat... Finn hol van?
Az ágyon fekvő összetört alakra nézek.
- Itt, mellettem.
- Leesett az erkélyről?
- Le, Charlie.
Szuszogás.
 - Szegény Finny! Hazajön ma?
- Ma nem. De meglátod, meg fog gyógyulni. Nem lesz semmi baj. Az orvosok és
az ápolók vigyáznak rá.
- Beszélhetek vele telefonon?
Könnyek törnek át a védelmi vonalamon. Fájnak. Égetnek.
- Nem, épp alszik. De majd megmondom neki, hogy kerested.
- Nincs nála a Game Boya.
- Igaz, de Briganti Bob itt van. És ha kicsit jobban lesz, behozhatod neki a Game
Boyát.
- Tamával megetettük a barikat. Mondd meg Finn-nek!
- Megmondom.
Úgy látszik, megint elejtette a telefont. Csörömpölést hallok, majd Tama hangját,
azután Charlie ismét beleszól.
- Apu hol van?
Jó kérdés.
- Nemsokára hazajön.
- Már hazajött. Éjjel az ágyamnál volt.
Egy pillanatig döbbenten hallgatok. Hallom, hogy anyu nevet.
- Nem, édesem - suttogom azután -, apu még nem jött vissza Írországból.
- De hát itt volt! - kiált föl kétségbeesetten Charlie. - Láttam.
- Nem láthattad.
- De láttam! Megpuszilt. Fölvette a kék takarót a földről, és bedugta mellém az
ágyba.
- Csak álmodtad. Mindannyiunknak hiányzik apu.
Nehéz, konok szuszogás.
- Nem álmodtam.
- Mire észbe kapsz, már itthon is lesz.
- Nem álmodtam! Megígérte, hogy elvisz minket Jane-hez. Meg akarta nézni a
kisnyuszikat.
- Meg is fogja. Minden rendben lesz.
- Ühüm. - Hosszú szünet, kisbabás szipákolás. Látom, hogy a szájába dugja a
hüvelykujját, csodálkozva tágra nyitja a szemét. - Hová mennek az emberek, amikor
meghalnak?
- Senki sem fog meghalni, Charlie.
- Ha Finn meghal, egyedül lesz. Majd haza akar jönni.
Mihez kezdjünk, ha a szeretteink miatt szétrobban a világunk?

 17


Charlie és Finn december 1-jén töltötték be ötödik életévüket. Az új-zélandi
hagyományoknak megfelelően elterveztük, hogy azon a szent napon - hét közepén -
zsuppoljuk be őket az általános iskolába, és ezzel tizenhárom esztendős szenvedésre
kárhoztatjuk szerencsétlen flótásokat. Szép kis születésnapi ajándék.
Az iskolát már korábban meglátogattuk. Az ikreknek körülbelül két
másodpercükbe tellett, hogy kiderítsék, a torutaniwhai általános iskola maga a
paradicsom, még ha a neve kimondhatatlan is. Mr. Grant, a szakállas iskolaigazgató
nyalókát adott nekik, Mrs. Martin, az elsősök fiatal, lelkes és előrehaladott terhes
tanító nénije pedig úgy tüsténkedett körülöttük, mint egy kotlós tyúk.
Az iskolába menetel előtti utolsó estéjükön Jane kávézójába mentünk uzsonnázni.
Ott szóba elegyedtem egy iskolás anyukával, egy csapott állú, kislányos hangon
beszélő asszonnyal, aki riasztó hírrel szolgált. Michelle Martin veszélyeztetett terhes
lett, és a szülésig kivonták a forgalomból. Sebtében kerítettek helyettest.
- Mr. Taulafót - mondta az anyuka.
- Jaj nekem. Ő milyen? - hüledeztem.
- A gyerekek imádják. Remekül bánik velük. - Az asszony előrehajolt, félig
eltakarta a száját. - Meg tudnám enni - suttogta, és kuncogott.
Charlie, aki remegő alsó ajakkal hallgatta a társalgást, a takarójáért nyúlt.
- Én Mrs. Martint szeretem.
Az emberből a legrosszabbat hozza felszínre, ha iskolába küldi a gyerekeit.
Egyik nap alig várja, hogy felnőjenek, elhúzzanak a búsba, és békén hagyják, a
másikon meg szánalmasan szipogva csomagolja be a tartalék fehérneműjüket.
Slicces alsónacit, hátha baleset történik.
- Hinemoana hegyénél van. Hi-ne-mo-a-na - tanítgattam őket idegbetegen,
miközben életük első tanítási napján a reggelijüket lapátolták be.
Hat óra óta fenn voltak, kibontották az összes ajándékukat, és leették a
születésnapi tortájukról a csokoládépasztillákat.
- Hinyemonya - mondta Charlie, és szőke fürtjei bohócosan elálltak.
- Bigyóbogyó - toldotta meg Finn, és az orra alá nyomott egy mézes
gabonakavicsot.
Vihogott, majd hirtelen belélegzett, mire fölszippantotta az orrjáratába a
búzakorpás finomságot. Csipesszel kellett kihalásznom.
Most, hogy végre eljutottak az iskola küszöbére, úgy látszott, a legcsekélyebb
mértékben sem elfogódottak az alkalom ünnepélyességétől, még Charlie sem. Úgy
húzták be a nyakukat a fésűm elől, mintha kínzóeszköz lenne, majd
jelentőségteljesen vonultak ki a házból kék egyenpólójukban és szürke
rövidnadrágjukban. Mialatt Kittel cipőt kerestünk, vígan pattantak be biztonsági
ülésükre, hátizsákjukból kidudorodott a supermanes elemózsiásdoboz.
- Hát ezt is megértük - jegyezte meg Kit, ahogy kettesben a kocsihoz ballagtunk. -
A picikéink iskolások, Martha.
- Hová tűnt el öt év? - kérdeztem szomorúan.
- Elrepült egy szempillantás alatt. - A kocsiba nézett, ahol a fiúk fals kórusban
adtak szerenádot maguknak a „Boldog szülinapot!”-tal. - De az biztos, hogy nem
veszett kárba.
Amikor leparkoltam a homokbuckák mögött, mintha az egész iskola - körülbelül
harminc gyerek - rögbizett volna. Egytől egyig mezítláb. Két zsivány épp az új-
zélandi lobogót húzta föl a zászló rúdra. Mire fölocsúdtam, a fiaim eltűntek.
Elvegyültek a kék pólós sokadalomban. Mindannyian egy nyurga fiúcskát
igyekeztek szerelni, aki futott, ahogy a lába bírta. A földhöz nyekkent a
tülekedésben, az enyémek valahol a rakás közepére kerülhettek. Azután a labda
kirepült a rángatózó testek kupaca alól, és tovább folyhatott a játék.
Elhagyatottnak éreztem magam, ezért elindultam az elsősök tantermébe, egy
liliputi székekkel és asztalokkal berendezett, színes, szélesvásznú oázis felé.
Reméltem, hogy találkozom az új tanítóval. A bútorzat eltörpült egy erőteljes
férfialak mellett, aki széken egyensúlyozva festményeket aggatott egy zsinegre.
Rámeredtem.
- Ira?
Hátranézett, földerült az arca.
- Jó napot, Martha!
A haját hátul összefogta, és ingének feltűrt ujja többé-kevésbé eltakarta a
bicepszén díszelgő műalkotásokat.
- Örülök, hogy látom - üdvözöltem. - Mi járatban erre? Én Mr. Taulafót keresem.
- Aha - ugrott le a székről. - Az én vagyok.
Jó öt másodpercbe tellett, hogy eljusson az értelmemig az információ.
- Maga...? De hát nem is mondta!
Vállat vont.
- Sosem terelődött rá a szó.
Visszagondoltam, és rádöbbentem, hogy sosem próbáltam különösebbet
kideríteni Iráról. Megelégedtem azzal, hogy ő a muszklis költöztető, aki úgy
lovagol, akár egy cowboy, mágnesként vonzza a kisfiúkat, és varázslatos, rejtelmes
történeteket mesél. Elszégyelltem magam.
- Azért az ikreknek szólhatott volna - dorgáltam meg. - Nagyon élvezték volna.
- Magam sem tudtam. Eddig alkalmi munkákból éltem, például bútor-szállításból,
és kisegítőként dolgoztam a tankerületben, amíg valami tartós megoldást kerestem.
Csak két hete hívtak be felvételi beszélgetésre ehhez az álláshoz. Vártam az
értesítést, hogy megkaptam-e. A múlt héten aztán Michelle Martin terhesrendelésre
ment, az orvos megnézte a vérnyomását, és rögtön ágynyugalmat rendelt. Úgyhogy
jött a telefon: „Tiéd az állás, öregem, tudsz holnap kezdeni?” Azóta azt sem tudom,
mihez kapjak, se óravázlatok, se semmi. És mindennek a káosznak a tetejébe csak
ma reggel szóltak, hogy két új elsős jön. Képzelheti, mennyire örültem, amikor
megtudtam, kik azok!
- Szóval megszerezte a képesítését? - kérdeztem.
Bólintott.
- Pár évig Aucklandben tanítottam, de végül mindenképpen vissza akartam jönni
az öbölbe. El sem tudom hinni, hogy ebben az állásban kötöttem ki!
Kölyökkoromban ugyanebben a tanteremben ültem, és ábrándozva néztem ki az
öreg Hinemoanára.
A táblához lépett, és takaros, kissé dőlt, nyomtatott betűkkel fölírta: Morena,
tamariki! Jó reggelt, gyerekek! Ma csütörtök van - taite.
- Szóval a fiúk fölkészültek a nagy napra? - kérdezte, és ügyesen SpongyaBobot
rajzolt a táblára.
- Ők igen! Én nem.
SpongyaBob szájához buborékot rajzolt, és beleírta: KIA ORA FINN ÉS CHARLIE
MCNAMARA!
- Kő kövön nem marad - jelentette ki vidáman, és egy másodpercig sem
kételkedtem a szavában.
Hazafelé menet borzasztó csönd uralkodott az egyterűben. Nem szólt mesekazetta.
Senki sem civakodott, senki sem énekelt, senki sem tett föl találomra mindenféle
kérdést. Két biztonsági gyermekülés árválkodott ott, ahol vidám utasok szoktak
helyet foglalni. Az egyikben Briganti Bob gubbasztott, és elhagyatottnak tűnt. A
másikban összegyűrve hevert a kék takaró. Hátranyúltam, a kezembe vettem Bobot,
és az állam alá dugtam. Még akkor is a kalózt dédelgettem, amikor beballagtam a
gyermek nélküli házba.


 »«


Nemsokára én következtem: eljött az első napom Capeview-ban. Keményen
elhatároztam, hogy jó korán, higgadtan és összeszedetten fogok érkezni.
Feltehetőleg ezért késtem el.
Kit már valami istentelen időpontban, hajnalok hajnalán leosont a műtermébe.
Helyesebben nem osont. Csörtetett, bár ő nyilván úgy érezte, lábujjhegyen,
csapkodott, és olyan bosszantó lármával prüszkölt, ahogy a férfiak szoktak. Nyolc
órakor azonban Finn még összegömbölyödve feküdt a paplanja alatt, a Mogadon
altatótabletta dobozán látható lajhárt utánozta, Charlie pedig dühítő finomkodással,
szemenként hüvelyk- és mutatóujja közé fogva eszegette a puffasztott rizst.
Félszívvel támadást intéztem az estéről maradt mosatlan edény ellen, hiábavaló
igyekezettel próbáltam olyan látszatot hátrahagyni, mintha igazi családanya lennék.
- Igyekezz már, Charlie! - könyörögtem, miközben mindent tűvé tettem az
elemózsiásdobozaik fedele után. - Még le kell zuhanyoznom. Mit kérsz a
szendvicsedre? Mogyoróvajat?
Úgy nézett rám, mintha döghúst kínálnék neki.
- A mogyoróvaj undormány.
- Nahát, azt hittem, szereted. Akkor... sonkát?
- Pfuj!
- Tonhalat?
Öklendező hangokat hallatott, amikor Kit megjelent a konyhában az alvástól
kócos, tágra nyílt szemű Finn társaságában.
- Megeszi a mogyoróvajat, ifjú McNamara, méghozzá jóízűen! - dörögte
kalózhangján, és Charlie vihogott.
Az órára néztem, szentségeltem, és fölrobogtam az emeletre. Hová illan el az idő,
amikor az ember késésben van? Öt perc alatt megjártam a zuhanyozót, és magamra
rángattam valami göncöt - rövid tipródás után a szekrény alatt megtaláltam az
utolsó tiszta bugyit. A harisnyanadrágba belegabalyodtam, azután elkentem a fél
arcomon a szempillafestéket. Mégis újszerű érzéssel vonultam le a lépcsőn rendes,
felnőtt munkaöltözékben. Kit addigra átvette a fiúk irányítását, és egy-egy parányi
úszónadrágot gyömöszölt a hátizsákjukba.
- Kell egy pendrive az iskolai számítógéphez - mondta Sacha. Felvett az
órarendjébe egy informatikai és kommunikációs tárgyat, bár a tizenegyedikesek
arra a tanévre már befejezték a formális oktatást. - Kaphatok huszonöt dollárt? Az
irodában árulják.
- Máris. - Beletúrtam a tárcámban felgyülemlett régi nyugtákba.
- Bakker. Nincs nálam készpénz... de hát az lehetetlen. A minap vettem föl
kétszázat az automatából. - Mindent kiborítottam az asztalra. - Basszus, mire
szórtam el annyit? Mindjárt megbolondulok!
- Alighanem a Hawke-öböl összes kávézójában bekapucsínóztál - csitítgatott Kit.
Belenyúlt a tárcájába, és adott harminc dolcsit Sachának. - Én házőrzőt játszom,
úgyhogy egyáltalán nem költőm a zsozsót. A visszajárót elmulathatod a büfében.
- Köszi, Kit! - hajtotta össze és vágta zsebre a bankókat Sacha.
- Mr. Taulafo kivitt bennünket a strandra - szólalt meg Finn. - Kidobósoztunk.
Szórakozottan keresgéltem egy halom iskolai hírlevél alatt. Biztosra vettem,
hogy nem költöttem el az összes pénzt. Ez is mutatta, hogy figyelnünk kéne a
kiadásainkra.
- Az Ira - magyarázta Finn. - De az iskolában Mr. Taulafónak hívjuk. Ebéd után
mesélni szokott.
- Egy bombázó a barátnője -jelentette Sacha. - Az iskolai kapahakakul-
túrcsoportot vezeti. Tényleg szuper csaj. Rá tud ülni a hajára. Láttam őket Irával a
moziban.
Fölhagytam a kutatással.
- Csak nem vagy féltékeny?
A lányom olyan lesajnálóan hitetlenkedő pillantást vetett rám, amilyeneket a
tizenévesek a szüleik leginkább félreinformált megjegyzéseire tartogatnak.
- Ugyan, anyu, nem hajtok tanárokra. Vezethetek a buszmegállóig?
- Kocsikulcs, kocsikulcs! - hajtogattam idegesen.
- A kormányzárban - felelte Kit. - Csigavér, öreglány! - Keringőt dúdolva
csúsztatta a kezét a hátamra, és az ajtóig táncolt velem. - Emlékszel: Angliában
mindig kulcsra zártuk az ajtót, és aktiváltuk a riasztót, ha elmentünk otthonról. Úgy
éltünk, mint a patkányok a ketrecben.
Miközben átvágtunk a kerten, magamban igazat adtam neki. Itt a béke és
elszigeteltség gubójába burkolóztunk. Kit megcsókolt, sok szerencsét kívánt, és
tisztelegve állt, amíg a sofőröm elhajtott velem.
Ahogy elindultunk, Sacha rám pillantott.
- Hogy érzed magad, anyu?
- Nagyon örülök, hogy végre keresek egy kis pénzt.
- Gyomorgörcs?
- Mint egy ház... Reggeliztél?
 - Egy almát - felelte jókedvűen. - Az önfegyelmem legendás.
- Nem kéne ennyire fogyóznod, Sacha.
- Úristen! Itt a buszom - rántotta föl a kéziféket, és már el is tűnt.
Öt perc múlva SMS-jelzést trillázott a telefonom. A gyomorgörcsöm tombolt.
Szinte láttam, ahogy hullámzik a bendőm.
Félreálltam. A kijelzőn Sacha neve jelent meg.
SzRtlk anyu sok szRNCSt. Nymd le őket:) pszpszpsz

»«


Lillian Thompson hál’ istennek szabadságra ment. Keith azonban számított rám,
és bekísért a kuckómba. Valaki már időpontokat firkantott be a naptárba.
- Hol a szemétdomb? - néztem körül.
Keith tokája himbálózott.
- Lillian szekrényében. Dührohamot kap, ha majd kinyitja az ajtót, és a nyakába
borul az egész. A gyerekei hogy boldogulnak?
- A fiúk elkezdték az iskolát.
- Egyelőre elégedettek?
- Mint ősember a mamutvadászaton. Egy barátunk a tanítójuk. Derékig érő
rasztafrizurát hord, és soha nem hallottam nála jobb mesemondót. A jelek szerint az
iskolában van hobbiállatnap, strandnap, frizuradilinap...
- Tulajdonképpeni tanítási nap nincs?
- Nem hiszem, hogy lenne. De a fiúkat ez nem zavarja, ahogy engem sem.
A következő nyolc óra képek és személyiségek kaleidoszkópja. Egyenesen a mély
vízbe dobnak. Gareth harmincéves, pilóta, légitársaságnál dolgozott, sikert sikerre
halmozott egészen addig, amíg a motorkerékpárjával villany-oszlopnak nem
ütközött. A törött végtagok meggyógyultak, de az agysérülés visszavonhatatlanul
tönkretette az életét. Nekünk kellett megtanítanunk fésülködni, a cipőjét befűzni, a
mindennapokon átvergődni. A fél arca lebénult. A rövid távú memóriája pocsék,
nehezen tud koncentrálni, semmihez sincs türelme. Dühös farkasként lődörgött a
capeview-i folyosókon, szeretett volna meghalni. Nem is titkolta ezt az elkeseredett
és érthető vágyát. Sovány, izgága felesége látogatta, de a gyermekeiket sosem hozta
magával.
Ettől kezdve egy percre sem álltam meg. Két napieri címre szálltam ki
munkahelyi környezettanulmány céljából, és egy értekezleten vettem részt, amelyen
végre megismerkedtem a másik foglalkozásterapeutával, a körülbelül velem
egyidős Jennával, aki ezer fonatban hordta a haját, és keskeny, hosszúkás keretű
szemüveget viselt. Öt éve vándorolt ki Zimbabwéből a férjével, az édesanyjával és
két gyermekével.
- Hogy tetszik Új-Zéland? - kérdezte.
Keithre pillantottam, aki derűs arccal figyelt.
- Hát ez... nos, olyan az életünk, mint egy álom. De nem állítom, hogy soha nincs
honvágyam. Mindenki nagyon messze került tőlem. Maga hogy van vele? Nem
szokta bánni, hogy nem maradt otthon?
- Nem, soha.
- De hiányzik a szülőhazája?
- Nem engedjük meg magunknak, hogy visszanézzünk.
- Milyen józan hozzáállás - jegyzem meg minden különösebb meggyőződés
nélkül.
- Otthon, Zimbabwéban három ember tört be a házunkba. Fegyvert szegeztek
ránk, úgy kellett végignéznünk, hogy kifosztanak bennünket. Kifelé menet az
egyikük pisztolyt szorított a fejemhez - tartotta két ujját a halántékához Jenna -, és
meghúzta a ravaszt. Hallottam is a kattanást. Azt hittem, a gyermekeim szeme láttára
fognak megölni.
Döbbenten meredtem rá.
- És mi történt?
- Hihetetlenül szerencsés voltam. A fegyver csütörtököt mondott. A férfi akkor a
pisztoly agyával leütött. Egy hónap múlva emigráltunk. Új-Zéland befogadott
bennünket, hála istennek, és itt kezdtünk új életet. Számunkra egyszerűen nincs
visszaút.

 18


Karácsony közeledtével emelkedett a hőmérséklet. Egész éjjel nyavalyás
szúnyogok zümmögtek, csak annyi ideig hallgattak, amíg a vérünket szívták.
Rövidesen beszereztünk rovarhálót. Néztük, ahogy a hegyeink buja smaragdzöldből
kiégett, poros vidékké fakulnak, minden szín kilúgozódik belőlük. Nehezen tudtam
elhinni, hogy a birkák bármi táplálékhoz juthatnak onnan.
- Aszály - jegyezte meg Pamela, aki beugrott hozzánk, hogy a határkerítésbe
vezetett áramra figyelmeztessen. Villanypásztornak használta, mert a túloldali
földön marhákat, pontosabban bikákat tartott. A kisteherautója platóján egy élettelen
juh hengergőzött ide-oda, mint egy föltekert szőnyeg fülekkel, és három kutyát
láncoltak a vezetőfülke hátához.
- Súlyos? - kérdeztem, és követtem tekintetét a kitikkadt tájra.
- Hol szárazság, hol árvíz. Ilyen a mezőgazdaság, mindig van miért siránkozni.
Szombat délelőtt tíz óra volt, és tébolyult hetet hagytam magam mögött. Rengeteg
új élmény várt rám: új arcok, új nehézségek és hatalmas földrajzi terület.
Ugyanakkor próbáltam felfogni a kulturális finomságokat és ütemesen haladni a
maori záródolgozatommal. Bedfordshire-ben robotkormánnyal működtem, most
hirtelen nekem kellett irányítanom. Ez lelkesített, de ki is merített.
Ledobtam a kimonómat, és nyári ruhába bújtam, amikor meghallottam Pamela
teherautóját. A hajam szénaboglyára vagy inkább nedvesen kun-korodó szalmára
emlékeztetett. Pamela ezzel szemben olyan benyomást keltett, mint aki már túljutott
a nap felén. Ezen a délelőttön egészen emberi formát öltött: majdhogynem
mosolygósat a maga célirányos, sallangmentes módján. Ellenzős sapkát viselt,
lanolin- és birkaszagot árasztott.
- Kolonctalanítottam - mondta, miközben a tornác felé ballagtunk.
- Mit csináltál?
- Levágtam a juhok faráról a csapokat.
- Csapokat?
- Szarcsimbókokat.
-Vagy úgy.
- Máskülönben megtámadnák őket a pondrók. Légynyüvek. Azok elevenen
megeszik a jószágot.
És ezzel az ínycsiklandó leírással egyidejűleg a kezembe nyomott egy gyömbéres
rágcsával teli jégkrémes dobozt.
 - Ismered az utat a szívemhez! - lelkesedtem. - Kávét?
- Boldogan. - Követett a konyhába. - Milyen csöndes itt.
- A fiúknál van egy iskolatársuk, és mind rátapadtak a tévére. Sacha a városban
alszik.
- Megint? A múlt héten is ott járt, nem?
- Péntekenként zenekari próbája van, most a karácsonyi hangverseny miatt
különösen későig, ezért csábító a gondolat, hogy valamelyik barátnőjénél
éjszakázzon.
- Biztos örülsz, hogy a lányod ilyen jól beilleszkedett.
- Neked négy fiad van, ugye?
A tejkiöntőnket keresem, mert a műanyag palack csak nekünk felelt meg, nem az
olyan illusztris vendégnek, mint Pamela Colbert. Végül a hűtő hátuljában találtam
meg, dermedt pecsenyelét rejtett.
- Meg egy hétéves unokám, az is fiú - düllesztette ki a mellét.
Nem gondoltam volna, hogy Pamela rajongó nagymama. Érzelgősnek tűnt ez a
szerep egy ilyen gyakorlatias egyéniségnél.
- És ők merre vannak?
- Jules, a legnagyobbik Perthben.
- Skóciában?
- Nyugat-Ausztráliában. Bányageológus. Egyedülálló... nem családos embernek
való élet az. De amíg élünk, remélünk.
Másik kiöntő után kutattam. Kit örökölt egy tehén formájút, ezüstből.
- És a három kisebb?
- Michel tervezőgrafikus Wellingtonban, fogalmam sincs, hogy az mit jelent, de
biztos valami nagyon intelligens dolog. Van egy April nevű barátnője.
- Rokonszenves lány?
- Nem.
- Ajjaj.
- April fantáziája olyan szűkös, amilyen kiterjedt a mellbősége. De már annyira
megvetette a lábát, hogy hozzá kell szoknom.
Az a rohadt kiöntő nem volt a helyén, a konyhaszekrényben. A kamrában
lábujjhegyre álltam, körülnéztem a felső polcon a lekvárosüvegek között.
- Ez eddig kettő.
- Igen. Philippe kései elhatározás szülötte. Még csak tizenhét éves.
- Tényleg? Azt hittem, nálatok már mind kirepültek a fiókák a fészekből. Üljünk
ki a tornácra! - javasoltam, és fölemeltem a tálcát. - Elnézést a kulturálatlan
műanyag palackért. Nem találtam kiöntőt. Teljes a zűrzavar ebben a házban.
Meghökkentem, amikor megfogta a kezemet.
- Hagyd ezt, Martha! Nálam soha, de soha nem kell szertartásoskodnod. Azt
hiszem, valamiféle szuperháziasszonynak képzelsz engem, aki még a kuka fedelét is
kiglancolja. Hidd el, szó sincs róla. Tele vagyok hibával.
Meghatottan kísértem ki és töltöttem magunknak kávét.
- A legkisebb, Philippe bizonyára most is bentlakásos iskolába jár.
- Philippe abbahagyta a tanulást. Egy canterburyi gazdaságban dolgozik. - Pamela
szája megremegett. - Az a fiú kallódik. Nem érzi jól magát a saját bőrében. A
legújabb terve az, hogy lebiciklizik a karibi partoktól Tűzföldig.
- Atyaúristen! A földrajzi ismereteim gyalázatosak, de az az út olyan helyeken át
vezet, mint Brazília. Az Amazonas vidéke. Te mit szólsz ehhez?
- Az mindegy, úgysem tudom föltartóztatni.
Pamela az arcához emelte a bögréjét. Talán jólesett neki a meleg.
- Szóval eddig hármat említettél - feszegettem tovább a témát. - A negyedik
bizonyára az unokád édesapja.
- Igen, úgy van. Daniel.
- Na és Danieltől mit lehet várni?
- Nem tudom.
- Ó. - Haboztam, érzékeltem, hogy az elevenére tapintottam. - De hát nem...
- Meghalt.
Pislogtam, viaskodtam a megbocsáthatatlan, mégis óhatatlan belső kényszer
ellen, hogy elszörnyedésemben és zavaromban fölnevessek.
- Őszinte részvétem, Pamela.
A szája szélét harapdálta, lenézett a völgybe.
- Az egész nagyon... váratlanul történt.
- Mikor?
- Hát... már több mint hét éve.
- Elég rég.
- Igen - értett egyet. - Néha mégis úgy érzem, mintha tegnap történt volna.
- Hogy bírjátok Jeannal?
Kicsit elfintorodott, és megpróbálta egy legyintéssel elintézni a dolgot.
- Ilyen az élet. Tudomásul kell vennünk.
- Ne, Pamela, ne tégy úgy, mintha csak valami apró kellemetlenségről beszélnénk.
- Nem telik el nap, hogy ne gondolnánk Danielre. Huszonhárom éves volt... a
harmadik fiam. A drága harmadik fiam.
 - Mi történt?
Szórakozottan kortyolgatta a kávéját.
- Épp akkor lett apa. Hannah, a gyerek anyja imádni való lány. Otagóban, az
egyetemen ismerkedtek meg.
- Vele tartjátok a kapcsolatot?
- Hannah olyan, mintha a lányom lenne, szóval elveszítettem egy fiút, és nyertem
egy... - Pamela mély lélegzetet vett. - Miután a kórházban véget ért a látogatási idő,
Daniel pár barátjával elment megünnepelni a kisbaba érkezését.
Elhallgatott, amikor Kit zajosan befordult a tornác sarkán, félcipője vidáman
dobogott a padlódeszkákon. Zsebre dugott kézzel fütyörészett.
- Pamela Colbert - nyugtázta a szomszédasszony jelenlétét, és a hintaágyra
heveredett. Zilált ébenfekete haja, derűsen és elevenen csillogó kék szeme láttán egy
pillanatra eltűnődtem, vajon nem ivott-e. - Magácska elragadó jelenség.
Az asszony az ujjával megfenyegette, és annyira nem zavartatta magát, mintha
még az időjárásról diskuráltunk volna. Lenyűgözött a reagálása, több száz ponttal
javult tőle a megítélése a szememben.
- Kit, te szégyentelen ír kujon - pirongatta meg szigorúan a férjemet.
- Lehet, hogy jelenség vagyok, de nem elragadó. Paszulykaró lötyögő nadrágban.
Kit kávét töltött magának.
- Apad a gátatok - nézett a hegyek felé Pamela, beárnyékolta a szemét,
járomcsontján feszült a bőr.
- A mink? Ja, a tavunk - hunyorítottam a víztükörre, amely körül bunkóliliomok
strázsáltak.
A levegőben száradó sár alig érezhető illata szállt.
Kit elterpeszkedett a hintaágyon, fél lábával a földön ringatta magát. Mindig is
élvezte Pamela társaságát.
- Kérdezd meg, min dolgozom éppen - biztatta. - Rajta, kérdezd meg!
Pamela égnek emelte a tekintetét, de mosolygott.
- Na és min dolgozol éppen?
- De jó, hogy kérdezed! Egy szemfényvesztésen.
- Nahát! - kulcsolta össze a kezét fél térdén az asszony. - Ez érdekes.
- Sachától kaptam az ötletet, azt mondta, öreg már ahhoz, hogy képeket fessek a
falára, és elgondolkoztam: mi lenne, ha felnőtteknek való faliképet festenék?
Képzelj el egy zsalugáterrel keretezett ablakot, amely látképre nyílik. Bármilyen
látképre. Ezzel a paradicsommal én már eleve egy életen át nem tudnék betelni. De
vegyük például - tárta ki a karját a völgy felé - azt a kilátást. Azokat a kopár
hegyeket, amelyek a tengerhez vonzzák a tekintetet. Az előtérben lilás fények
verődnek vissza erről a pompás bougainvilleáról.
- És ugye hangsúlyozottan háromdimenziós hatásra gondolsz? Az megtéveszti a
szemet.
- Pontosan! De nem akartam megfosztani a spontaneitásától, úgyhogy nem
fotorealisztikus a kép. A legutóbbi tíz napot a természetes növény-takaró
ábrázolásával töltöttem - kezdett skiccelgetni a levegőbe Kit, mint valami
hiperaktivitásban szenvedő karmester. - Inda tekeredik be az ablak-párkányon. Az
ember szinte meg tudná fogni. Fává növő páfrányok, kúszónövények, felséges
kaurifenyőtörzsek. Napsugárnyilak törnek át a...
- Elég! - csapott a térdére Pamela, majd fölállt. - Ezt látnom kell. Vigyél oda!
Követtem őket a műterembe. A munkám annyira fölemésztette minden időmet,
hogy mostanában nem tudtam beülni Kithez, nézni őt festés közben. Hiányoztak ezek
a közös esték.
Pamela fölpillantott Sibella portréjára.
- Jó napot, asszonyom! - mondta. - Na tessék, ön valóban elragadó jelenség. Bár
nem szeretnék összekülönbözni önnel. Az a tekintet hajlíthatatlanságról árulkodik.
Borosüveg nem volt szem előtt, se tele, se üresen. Korábban láttam, hogy Kit egy
hatalmas vásznat feszít keretre, és azt most az egyik falnál találtam. Folyamatban
lévő, majdnem másfél méter széles munkája szinte a mennyezetig nyúlt. Hármasban
odaléptünk elé.
Nyitott ablakon néztünk ki - a kerete és a párkánya sem hiányzott -, egyenesen egy
esőerdő alsó szintjére, olyan valósághű képre, hogy már-már éreztem a zuzmók
szagát, pedig csak színek és fények eredményezték a hatást. Megbabonázott.
Valahogy a valóságnál is valóságosabbnak tűnt.
- Mennyi időt töltöttél ezzel? - kérdezte Pamela egy páfrányon csillogó, tükröző
vízcseppet szemlélve.
- Eddig nyolcvan-kilencven órát. Marthával az utóbbi időben egész nap alig látjuk
egymást.
A technikai részletek megvitatásába merültek: egy ilyen vászon keretre feszítése,
biztonságosan Dublinba szállítása, fazsalugáter beszerzése az ablakhatás
fokozására.
- Legközelebb talán szőlőskerttel próbálkozom - vetette föl Kit, és egy vázlatot
húzott elő. - Képzeld csak el, mit lehetne kihozni azokból a geometrikus mintákból!
Már épp a gondolat bővebb kifejtésébe bocsátkozott volna, amikor Finn süvített
be az ajtón, két kezével képzeletbeli kormánykereket szorongatott, és
összecsücsörített ajka közül Forma-1-es hangok bugyogtak ki.
- Kit McNamarát telefonhoz kérik, Kit McNamarát telefonhoz kérik! Mr. Kit
McNamara szíveskedjék a telefonhoz fáradni! A nagyi Írországból.
Ezután kézifékes fordulatot hajtott végre, és ismét gázt adva száguldott ki.
Hallottam, hogy a tornácon sebességet vált. Kit bocsánatkérőn intett Pamelának,
majd kitrappolt.
-Kit édesanyja - magyaráztam, miközben Pamelával méltóságteljes tempóban
követtük. - Nem tud aludni, unatkozik, úgyhogy fölhívja Kitet.
- Tudod, hogy kivételes tehetség a férjed, Martha? - kérdezte Pamela.
- Ha csak ennek a töredéke szorult volna belém, a háztetőkön énekelnék.
- Új-Zéland megihlette.
- Csak várd ki az őszt! Jaj, azok a színek!
Kiballagtunk a gyepre, és tanácsot kértem Pamelától a citromfáink
levélzsugorodását illetően. De nem bírtam úgy tenni, mintha nem telepedne ránk
egy másik téma.
- Sajnálom, ami a fiaddal történt - mondtam.
Megveregette a karomat.
- Elmesélem az egészet, de majd máskor. Az emberek általában nem szívesen
hallják. Elrontja a napjukat.
Amikor a diófa árnyékába értünk, a kisteherautó platója fölé hajolt, és elengedte a
láncra kötött kutyákat.
- Tudod, ezt nem lehet elfelejteni. Sohasem lehet. De némi szerencsével talán
túljut rajta az ember.
Figyeltem, ahogy a szomszédasszonyom magabiztosan, porfelhőt kavarva hajt
végig a földúton. A kimúlt birka ide-oda csúszkált a platón, a kutyák pedig eszelős
életörömmel vágtáztak a kocsi mellett. Pamela úgy festett, mint a rátermett
asszonyok mintaképe. Az ő világában minden engedelmeskedett Pamela Colbert-
nek: a férje, a kutyák, a birkák, a kert.
Ugyan, dehogy. Nem minden. A halálnak még ő sem tudott parancsolni.

»«


Sacha nem sokkal Pamela távozása után ért haza. Egyedül jött fel a műúti kaputól,
egyik kezében egy üveg Coca-Colával, és amikor betoppant, épp egy halom
vasalnivalóval birkóztam.
- Semmi pánik! - rikkantotta, ahogy az ajtó vakolatrepesztő csattanással vágódott
a falhoz. - Visszajöttem.
- Lementem volna érted az úthoz - mondtam, miközben átvágtam a konyhán,
hogy megöleljem.
- Mmmoá! - nyomott zajos puszit az arcomra, és ledobta a hátizsákját a padlóra. -
A többiek hol vannak?
- Téged meg mi lelt? Hanyatt vonszoltak át a sövényen? Életemben nem láttam
ilyen gubancos hajat. Órákig fog tartani, amíg kifésülöm.
Tétován a fejéhez nyúlt, majd arra a szerfölött bosszantó kamaszos
megnyilvánulásra ragadtatta magát, hogy kirántotta a hűtőajtót, és a polcokat
bámulva ácsorgott. Egyszer olvastam valami statisztikai adatot, hogy életünkből
hány hetet töltünk hűtőszekrénybe nézegetéssel. Elszörnyedtem tőle.
- Miért iszol kólát? - kérdeztem. - Hiszen nem is szereted.
- Ebből is látszik, mennyit tudsz rólam.
- A legfelső polcon van maradék lasagne.
- Ma még egy falatot sem ettem - felelte, és betette az edényt a mikroba.
- Szerinted látszik már rajtam a fogyózás? - oldalvást fordult felém, és hangosan
beszívta a levegőt. - Tabby nekem adta egy-két ruháját.
- Szerintem itt az ideje, hogy abbahagyd a koplalást. Túlzásba viszed. Tabbynek
eleve teljesen más az alakja.
- Jesszusom, elfelejtettem bekapcsolni a mikrót. - Megnyomta a Start gombot, és
figyelte, amint az edény imbolyogva táncol a forgótányéron.
- Vajon milyen lehet mikrobán feküdni?
- Végzetes, hacsak nem egy adag lasagne vagy. Szóval jól érezted magad.
- Aha. Csing! Ez gyorsan ment.
Abbahagytam a vasalást - amely egyértelmű metaforája mindannak, ami a
modern világban terméketlen és steril -, odaültem Sacha mellé az asztalhoz, és
kikérdeztem a Biankáéknál töltött estéről, amely a jelek szerint egész éjszakai
zenehallgatásból és beszélgetésből állt.
- Van valami oka, hogy ilyen jó a kedved?
Nem voltam biztos benne, hogy tényleg tudni akarom. Az az utálatos érzésem
támadt, hogy talán Jani a magyarázat. Egy tizenhat éves lány szülője nem szívesen
képzeli el, hogy... Gondolom, világos.
Sacha vállat vont. Egy selyemfényű hajtincse a sajtmártásba hullott.
- Remélem nem... ööö... nem mentél túl messzire - próbálkoztam újra.
 - Úgy érted, Jani megdugott-e?
- Nem! - Nehezen találtam szavakat. - Vagyis... úgy értem, remélem, helyes
döntéseket hozol.
- Jaj, hát persze! - hahotázott. - Mi az, hogy. Fantasztikusan megy a döntéshozatal!
Élő legendának számítok. Nem, anyu, nem feküdtem le vele. Nyugizzál. Most pedig,
ha nem haragszol, mennem kell, hogy megnézzem, kit találok a Facebookon.
- Sehova sem kell menned. Inkább a lasagnét kéne megenned, jóformán hozzá
sem nyúltál.
Az asztal fölé hajolt, fél kézzel hátrafogta a haját, és az egész adagot belapátolta.
- Most boldog vagy?
- Na eredj! - sóhajtottam, és a következő pillanatban hátizsákostul eltűnt. Kiléptem
az előszobába, utána kiáltottam: - Zuhanyozz le! Úgy nézel ki, mint egy csőlakó.
A feje kibukkant a lépcsőkorlát fölött.
- Anyu, tudhatnád, hogy ez kirekesztő megjelölés. Nem csőlakóknak, hanem
hajléktalanoknak hívjuk őket.
- Ne is lássalak! - feleltem nevetve. - Aztán ne felejtsd el a füledet is megmosni!
A fürdőszoba ajtaja becsapódott.
Mit gondolsz, minek zárkózott be oda? Már jó ideje nem hallottam anyámat, szinte
hiányzott a vén csoroszlya.
- Természetesen azért, hogy letusoljon.
Tényleg? Nem azért, hogy mind kihányja a lasagnét, amit az imént etettél meg
vele?
- Üldözési mániás vagy - csattantam föl. - Bolond öregasszony.

»«


Finn és Charlie másnap botrányosan korai időpontban estek be a szobánkba, hogy
teát hozzanak az ágyunkba - illetve langyos vízben úszkáló tealeveleket. Azt
mondták, azért kedveskednek nekünk, hogy elvigyük őket a dagálytocsogókhoz,
intergalaktikus tengericsillag-nézőbe.
- Lemegyünk a tengerpartra - jelentettem be Sachának, miközben kitártam az
ablakát. Az égbolt azúrkéken tündökölt. - Jössz? - Bedugta a fejét a paplan alá, mire
sértődötten fújtattam. - Akkor ezt nemnek veszem.
Kit kinevetett, amikor elpanaszoltam neki a dolgot.
 - Láttál te már olyan tinédzsert, aki vasárnap reggel hétkor kiugrik az ágyból?
Fogalmad sincs, milyen szerencsés vagy. Ez a lány egy angyal.
A kihalt tengerparton csak egy idős házaspár sétált egymás kezét fogva
Hinemoana hegyének lábánál.
- Egyszer mi is ilyenek leszünk - jegyezte meg Kit, és úgy tűnt, tetszik neki a
gondolat.
Apály volt. Charlie és Finn belegázoltak a dagálytocsogókba, összefogódzva
támaszkodtak egymásra, miközben szünet nélkül szinte emberfölötti zagyvaságokat
hordtak össze az intergalaktikus létformákról. Fél órát töltöttünk már a
tengerparton, amikor hirtelen széllökést éreztem, és a hátunk mögé pillantottam.
Hinemoana hegye eltűnt.
- Most ne nézz oda - mondtam, és megszorítottam Kit karját -, de azt hiszem,
mindjárt nagyon megázunk.
Sötét felhőárnyék terjedt messzire a tengeren. Riasztóan gyönyörű volt. A víz
fehér hullámtarajokkal tarkázott, különös, élénk mentalikőrszínű, földöntúli
tömeggé változott, és haragos szél cibálta a ruhánkat.
- Szégyen a futás, de hasznos! - Kit tölcsért formált a kezéből, és a szájához
emelte. - Srácok!
Mire az ikrek szárazra értek, lecsapott ránk a förgeteg, vízszintesen fújt dél felől.
Kísérteties félhomályba borult a táj, az ég szürkeségbe olvadt, a nap eltűnt. A
szélvihartól fölkorbácsolt homok csípte a lábszárunkat. Végül Kittel megfordultunk,
a karunkba zártunk egy-egy fiút, és hátrafelé lépkedve nekifeküdtünk a szélnek.
Soha nem szerzett még akkora örömöt egy fehér egyterű látványa.
- Ez durva volt - rikkantotta Finn, és beszaltózott a hátsó ülésre.
- Ez most azt jelenti, hogy vége az aszálynak? - ziháltam.
Kit beindította a motort, és abban a pillanatban szivárvány tűnt föl az égen, egyik
láthatártól a másikig ívelt. Úgy látszott, mintha villanykapcsoló lelkattintásával
gyújtották volna meg, akár egy neonreklámot. Mögötte és alatta sötétbe borult a
horizont.
- Forró csokit? - vetette föl reménykedve Charlie.
- És gofrit? - tette hozzá Finn.
- Meg kávét - mondta Kit, ahogy bekapcsolta az ablaktörlőt.
Az első szélrohamot hamarosan újabb követte. Finn segítségével gofrit sütöttem,
míg Charlie frizbiként szórta szét a műanyag tányérokat az asztalon, és
a Gátrobbantók főcímzenéjét bömbölte. Sacha addigra fölkelt, felöltözött, és éppen
a kávéfőzőt próbálta munkára bírni. Kit ezalatt föltúrta a konyhaszekrényt.
 - Hol a fényképezőgépem? Szeretném lefotózni azt a hatalmas felhőt a
szivárvánnyal.
- Hmm... nincs a számítógépre csatlakoztatva?
-Várj, megnézem... Nincs. Srácok, nem látta valaki a fényképezőgépemet?
Mindannyian tanácstalanul néztünk rá. Az ikrek közben elkezdtek cukorszirupot
csorgatni a gofrijukra, az asztalra meg a földre.
- Kávét, Kit? - kérdezte Sacha, és rögtön nyújtott is neki egy csészével.
- Azt hiszem, úgy csináltam, ahogy kell.
- Ránézésre tökéletes!
Kit az igyekezetet méltánylandó belekortyolt a kávéba, majd fölment a
hálószobába a régi masinájáért. A következő fél órát a kertben föl-alá mászkálva
töltötte, fényképeket készített a vihar különleges fényeiről.
- Milyen furcsa - jegyezte meg Sacha, ahogy kinézett az ablakon.
- Mintha nem is a mi kertünk lenne. Valahogy idegenül hat.
Megálltam mellette.
- Ijesztő, nem? Akár egy napfogyatkozás.
- Előfordult már veled... mármint hogy érezted már magad furán ebben a házban?
Reszkető rémületet imitáltam, de nem mosolygott rajta.
- Veled előfordult már? - kérdeztem.
Bólintott. Eléggé megviseltnek tűnt, a szeme alatt kékes árnyékok húzódtak.
- Olykor úgy érzem, mintha figyelnének, anyu.
- Mármint emberek?
- Frászt kapok tőle, hogy éjszaka töksötét van. Szinte ránehezedik a szememre. Te
nem érzed úgy, mintha az erdő... Nem is tudom... megelevenedne? Mintha lapulna
benne valami.
- Sokat hallgattad Ira hátborzongató meséit - feleltem könnyedén.
- Na jó, térjünk rá a sürgetőbb ügyekre. Hol a kávém?

»«



Este továbbhaladt a viharfront, komor éjszaka követte. Kilenckor töltöttem
magamnak egy pohár merlot-t, és kiültem a tornáclépcsőre. Sacha korán lefeküdt,
fejfájásra panaszkodott. Kit még dolgozott. Az ablakán kiszűrődő fény kísérteties
dunyhát terített a sötét pázsitra.
 Egyetlen csillag sem látszott. Se hold. Se más emberi hajlék. Csak a feketeség.
Nyugtalanul gondoltam a tehén alakú, ezüst tejkiöntőre, Kit fényképezőgépére,
Sacha becses medáljára és az eltűnt készpénzre. Eszembe jutottak a patupaiarehék,
akik éjszaka lopakodtak le a hegyekből, hegyes ujjaikkal benyúltak az ablakon.
Lopkodtak, még embereket is raboltak. Elképzeltem egy halvány lényt, amint gálád
tekintettel lopózik a hátam mögé. Borsódzott a hátam.
Hirtelen elakadt a lélegzetem.
Volt valami a liliomfán, közvetlenül a fejem fölött. Valami jó nagy és rendkívül
alattomos. Zörrenés, majd még egy. Dermedten bámultam a félhomályba.
Hosszú csönd következett. A nyugalom egyre mélyült, lassanként fölengedtem.
Bizonyára egy madár volt. Báránybégetést hallottam, az anyajuh válaszolt rá.
Megfogtam a poharamat.
Ekkor a szívem szabályszerűen kiugrott a helyéből, mert földöntúli zaj törte meg
a csendet: reszelős, démoni sziszegés. Soha életemben nem hallottam hozzá
hasonlót. Talpra ugrottam, és már félig átvágtam a tornácon, mielőtt egyáltalán
tudatos döntést hozhattam volna.
Kiáltottam Kitnek, fölkaptam egy elemlámpát az asztalról, és a fa felső ágaira
lendítettem a fénykévét. Megcsillant egy szempár, és az a rettenetes sziszegés
félbeszakadt, ahogy egy karcsú árnyék futott végig az ágon, majd át a tetőnkre.
Szapora lépések csattogtak a cserepeken.
- Oposszum - hallottam Kit hangját. - Helyes.
- Oposszum? - A szívem még mindig vadul kalapált. Beborított a kiloccsant bor.
A poharam a pázsiton hevert, ahová ejtettem. - Honnét tudod, hogy egy tetves
oposszum volt? Úgy hangzott, mintha maga az ördög lett volna.
Kit végigment a tornácon.
- Egyik este Jean mutatott nekem egyet. Elszaporodtak az őserdőben, és
elpusztítják az őshonos fákat. Kártevők, miattuk van kihelyezve az a sok műanyag
csapda. A Colbert fiúk régen oposszumlövöldözessel kerestek zsebpénzt. Éjszaka
zseblámpával az oposszumok szemébe világítottak, és bumm! Azután megnyúzták
őket. Minden gereznáért tíz dolcsit kaptak.
- Az isten szerelmére, ez az ország kész vadon.
Most egyetértettem Sachával. Sajnáltam, hogy nem látok más fényeket, nem
hallok semmi ember keltette zajt. Hogy nincs országút, kocsma, mulatozó társaság:
nincs semmi, csak ez a végtelen vaksötét. Semmi más, csak egy idegen égbolt és az
őserdő komor rengetege. Ahol valami lapul. Figyel.
Végigvilágítottam az elemlámpámmal a tetőn.
 - Ha az az ízé föl tud mászni a fára és onnan a tetőre, akkor bármilyen más lény
is.
- Ez igaz. És Új-Zéland hemzseg az emberevő juhoktól.
- Emberektől, Kit. Kannibálokról még nem hallottál?
Átfogta a vállamat.
- Mikor zártuk be utoljára egyáltalán a bejárati ajtót, Martha? Itt nincsenek
gonosztevők.
- Nekem hiányzik a város - suttogtam. - Hiányzik az autópálya meg az éjjel-
nappal nyitva tartó Tesco meg az az iszonyatos narancssárga utcalámpa, amelyik
egyenesen a hálószobánkba világított. Hiányoznak a házunkat megreszkettető,
dögnehéz kamionok.
- Vigyázz! - intett Kit. - Épeszű asszony nem mond ilyet.
- Nem hagynak nyugodni dolgok... az ezüst tejkiöntő, a fényképezőgéped, Sacha
medálja.
- Mind előkerül majd. Hiszen még ki sem csomagoltunk.
- Kezdem azt hinni, hogy kísértet lakik a házban.
- Húúúú! - lengette széttárt karját, azután odahajolt hozzám, a fejem tetejére
hajtotta az állát, és éreztem, hogy rázkódik a nevetéstől.
Fölnéztem a tetőre. Láttam, hogy az a szempár megvillan a sötétben.

 19


Karácsony. Pecsenyesütés a kertben, hideg sör, szúnyogok a fülledt éjszakákon.
Ez nem stimmelt, félrecsúszott. Colbert-ék vendégséget rendeztek, és újabb
szomszédokat ismertünk meg. Kivágtunk egy kis ciprust a kocsibehajtónk mellől, és
cserépbe tuszkoltuk a nyápic karácsonyfapótlékot. Özönlöttek Angliából a
képeslapok - havas tájak, ásónyélen gubbasztó vörösbegyek. Apám internetes
üdvözlőlapot küldött egy rakás káprázatosán ripacskodó rénszarvassal, amelyek
egy bárgyú, de vidám dalocskát énekeltek. Vagy ezerszer végignéztem, de csak
kétszer sírtam el magam.
Sacha színarany bizonyítványa is megjött a postán, és egy hétig dagadt a keblem a
büszkeségtől. Példás szorgalmú tanuló... tehetséges zenész... öröm tanítani... kincs az
iskolának. Rólam soha nem írtak ilyeneket. Talán ha írnak, anyám kedvelt volna.
Az általános iskola Rarotongán játszódó betlehemes színdarabot adott elő, azután
évzáró pecsenyesütés következett, oldott hangulatú muri a tengerparton. Kit kissé
felöntött a garatra, ahogy minden második szülő. Az emberek barátságosan
viselkedtek, de nem éreztem otthon magamat közöttük. Tíz ilyen cécót odaadtam
volna egyetlen óráért Louval és apuval.
Szentestére Kittel eluntuk, hogy - már megint - elcsábított bennünket az ünnep
csillogó esztelensége. Megfogadtuk, hogy a következő évben ajándékozásmentesen
karácsonyozunk. Minden évben ezt ígértük, de soha még csak közelébe sem
kerültünk a megvalósításnak, habár középosztálybeli lelkiismeretem
kiengesztelésére mindig fölajánlottunk fejenként egy kecskét vagy kacsát
Szomáliának. Az ikrek nem bírtak magukkal izgatottságukban, nekem pedig
hasogatott a fejem. Sacha megsajnált, önként magára vállalta a lefektetést, sőt extra
meseolvasással kenyerezte le a fiúkat.
- Ülj le! - utasított Kit, és kihúzott egy széket a konyhaasztalnál. - Szakíts öt
percet!
Fölbontott egy üveg sauvignont, és mindkettőnknek töltött egy-egy pohárral.
Félig leeresztett szemhéjam alól figyeltem - bármennyire megvetettem magamat a
gyanakvásomért és a Hawke-öböli Híradót lapozgattam. Egy halálos végű aucklandi
lövöldözésről írtak. A tudósítás szerint bandaközi villongással összefüggő
gyilkosság történt, mintha ez mindent megmagyarázott volna. Kit rám hajolt, a
hátam mögül olvasott.
- Nem zavarlak? - kérdeztem, és az arcához simultam.
 - Egyáltalán nem.
Lapoztam.
- Mert te engem igen. Tényleg bosszantó, ahogy a nyakamba lihegsz.
- Képzeld magad a földalattira. Ott mindig beleolvasnak az újságodba. Figyelj
csak! - mutatott Kit egy fényképre a harmadik oldalon. - Itt van Jean!
- Komolyan? - hajoltam közelebb. Nem sikerült valami élesre a fotó, de láttam két
férfit, amint kezet fogtak. - Atyám, igazad van. Napier parlamenti képviselője, Robin
Smythe átveszi Jean Colbert petícióját.
- Micsodáját?
Újra megnéztem.
- Petícióját. Nem is tudtam, hogy Jean aktivista. El sem bírom képzelni, hogy
késztetést érezzen bármi másra, mint föltűrt nadrágszárral a görbe lábán kacsázásra
a szőlőben.
- Hacsak nem a borászatnak lobbizik?
- Egy pillanat... - Olvastam. - Nem. Nem, ez belpolitika. Elájulok, milyen fura! Ő
is a drákói büntetések nagy hangú szorgalmazója.
- Na ne hülyéskedj! - nevetett hitetlenkedve Kit.
- Különös, de igaz. A petíció hosszabb szabadságvesztést követel a
drogüzéreknek.
- Ugyan! Ez biztosan valaki más. Jean nem tűnt bigottnak. Nyilván elkeverték a
képaláírást.
- Várj egy kicsit, hadd olvassam el!
- A bosszúszomjas kirohanás nem az ő stílusa - erősködött Kit. - Kedves fickó.
- Hallgass már... Jézusmária, ezt végképp nem gondoltam volna. Jean akkor
kapcsolta le szegény képviselőt, amikor az valami karácsonyi látogatást tett a
kórházban. „Az életfogytiglan jelentsen valóban életfogytiglant azoknál, akik
erőszakos bűncselekményeket követnek el olyan szerek befolyása alatt, mint a tiszta
metamfetamin vagy feta.”
- Feta? Azt hittem, az egy sajt.
- Fogd már be, Kit! „Az új-zélandi kormány vezesse be a zéró tolerancia elvét! -
mondotta Mr. Colbert a petíció átnyújtásakor. - Ez a méreg már járványos méreteket
öltött, rombolja társadalmunkat. Bíróság elé kell állítani a terjesztésében
érdekelteket, valamint azokat, akik hatása alatt bűncselekményeket követnek el, és
végérvényesen el kell távolítani őket köztereinkről.”
- Kemény szöveg - jelentette ki Kit, aki közben kutatni kezdett a spájzban. - Ki
hitte volna? A jó öreg Jeanról kiderül, hogy vaskalapos. Nem maradt rágcsa?
 Én továbbra is az újság fölé hajoltam, próbáltam összeegyeztetni az általam
ismert Jeant - a sármos gallt, aki rajongva koslatott a felesége után, és jobbról-
balról arcon csókolt engem - azzal a mániákussal, aki vette a fáradságot, hogy
karácsonyi babapuszilgató vizitjén csípjen fülön egy parlamenti képviselőt.
- Jaj, ne! - szólaltam meg hirtelen. - Most fogtam föl. Jaj, istenem.
- Na mi az? Ne csigázz!
- Ez borzasztó. - Tenyerembe temettem az arcomat. - Ugye mondtam, hogy Jean
és Pamela elveszítették a fiukat?
- Igen. Emlékszem.
- Meggyilkolták
Kit már nem mosolygott. Közelebb lépett, az újságra hunyorgott.
- Mit írnak róla?
- Mr. Colbert a fia, Daniel hét évvel ezelőtti halála óta elszántan küzd az igazáért.
A fiatalember Wellington belvárosában teljesen indokolatlan támadás áldozatául
esett. „A fiam aznap lett édesapa - nyilatkozta Mr. Colbert. - Komoly, ragyogó eszű,
elkötelezett természetvédő volt, aki azért dolgozott, hogy jobbá tegye a világot. És
azért halt meg, mert valakinek nem tetszett a haja színe.”
- Elkapták a gazembert?
- Ööö... várj egy kicsit. Két gazembert. Bűnösnek vallották magukat
emberölésben, és életfogytiglant kaptak leghamarabb tíz év letöltése utáni feltételes
szabadlábra helyezési lehetőséggel.
- Jézusom! - ült le velem szemben Kit, és megdörzsölte az arcát. - Összesen
ennyit bírnak tenni?
- Tíz év egy fiatalembernek egy egész élet. Ha ennél hosszabb ideig ül, semmi
esélye a visszailleszkedésre.
- Martha, édesem, ne gyere nekem ezzel a huligánpártoló liberális badarsággal.
Még életük virágjában kerülhetnek ki a rács mögül. Mit szólnál hozzá, ha a te egyik
fiadat gyilkolták volna meg?
Az emeleten elefántdübörgés reszkettette meg a padlót. Finn és Charlie kedvenc
illetlen nótájukkal szórakoztatták Sachát. Ez a „János bácsi a csatában” dallamára
íródott - illetve a „dallamára” talán erős túlzás, mivel mindkét fiú úgyszólván
botfülűnek tűnt.
- Tanárokat cikiztünk, felborult a házirend. A diri bácsi szenvedett, a suli
tönkrement...
- Némelyik szülő megbocsát a gyermeke gyilkosainak - mondtam.
- Pár éve láttam is egy ilyet Oprah Winfrey műsorában.
 - Glóri, glóri, halleluja, rám csapott a tanár újra...
Kit tekintete elsötétült. A mosolya nyomtalanul eltűnt.
- Megbocsát nekik? Én kinyírnám őket - közölte. - Ha valaki bántaná a
gyerekeinket, bármelyiket a három közül, akkor nem életfogytig ülne, hanem
egyből meghalna. Levadásznám és megölném.
- De nem vagy vaskalapos.
- Nem hát. Apa vagyok.
- És mivel a feje túl kemény, végül segg-be löt-tem én.

»«


Karácsony napját a fiúk istentelenül korán kezdték. Hallottam, hogy Sachán
ugrálnak, azután hárman rontottak be a szobánkba, magukkal vonszolták a Mikulás-
zoknijukat. Kit felnyögött. Fél éjszaka fenn voltunk, vízipisztolyokat és Mr. Men-es
pizsamákat gyömöszöltünk a zoknikba.
- Király! - lelkesedett Charlie. - Mr. Men-es a pizsim! Te is kaptál, Finny? Finn!
Te is kaptál pizsit?
- Nézd már! - fanyalgott Finn, ahogy föltépett egy csomagot. - Elektromos
fogkefe! Micsoda béna vicc a Mikulástól.
- Koszi, Miki! - lóbált meg egy Lily Allen-CD-t Sacha. - Zsír! Gyerünk, fiúk! Ki
jön vízipisztolycsatázni?
Mihelyt továbbálltak, Kittel kiléptünk az erkélyre, lenéztünk a völgybe, és
beszívtuk a tenger sós párájával keveredett legelőillatot. Semmi kipufogógáz, se
fűnyíróberregés, se autópálya-robaj, csak a kabócák vég nélküli cirregése-zizegése
világunk érintetlen kékségében. Napjában tízszer láttam ezt a panorámát, de még
most is megtorpantam, és bámultam.
- A legtöbb ember kénytelen meghalni, hogy a mennyországba jusson -mondta
halkan Kit. - Hogy a csudába lakhatunk mi itt, ha még élünk?
Finn vérfagyasztó csatakiáltása zúzta szét a békét, és egy másodpercre
megpillantottam fekete sörényét, meztelen, pipaszár lábát, ahogy fölmászott a
liliomfára. Sacha lábujjhegyen osont töltött fegyverével a ház mellett, Charlie-val a
sarkában. Az én göndör hajú fiacskám őszintén szólva kissé mulya volt. Ha
bármilyen fizikai összecsapásra került sor Finn-nel, ő maradt alul, ezúttal azonban
hatalmas pártfogója akadt.
 Fél tízkor Kit elsöpört a legközelebbi katolikus templomba, amelynek küszöbét
ideérkezésünk óta nem sokszor lépte át. Vallásos hitét olyasformán művelte, mint az
anyjához fűződő kapcsolatát: erősen elhanyagolta, mégis valamelyes vigaszt
merített belőle. Egy pillanatig fontolgattam, ne menjünk-e mindannyian, de Sacha
csokoládés fatörzset készített, és a fiúk karácsonyi angyalfigurákkal buzgón
csonkítgatták a nyalánkságot. Amúgy meg egyikünk sem volt felöltözve.
Lily Allén teljes hangerővel rázendített valami nagyon obszcén számra,
tüneményes trágársága messze szállt a völgyben. Hirtelen ötlettel fölhívtam Louisát.
- Még mindig nem készültem el a zoknikkal - magyarázta életuntán -, azután
nekem kell megennem a rénszarvasok sárgarépáját és a Mikulásnak kitett sütit,
ráadásul összekormoznom mindent. Az egész télapós dajkamese elfed egy alapvető
igazságot: azt, hogy a Mikulás nőnemű.
Lebonyolítottuk a szokásos társalgást, hogy hol hány óra és milyen az idő. Itt
meleg, ott hideg. Itt világos, ott sötét. Lou hangja egyre gyöngült, végül
megkérdeztem, mi baja. Súlyos hiba volt.
- Ez az első karácsonyunk nélkületek - rebegte akadozva.
- Az isten szerelmére!
Meg tudtam volna nyuvasztani.
- A gyerekek azt hiszik, itt lesztek ebédre, ahogy szoktatok. Nem értik, hogy nem
jöttök. És szegény apunak borzasztóan hiányoznak az unokái.
- Mese habbal. Apu jól van.
- Nincs jól. Igyekszünk gyakrabban látogatni, de többet nem tehetünk.
A fogamat csikorgattam.
- Apu nem panaszkodik. Te annál inkább. Végy erőt magadon, Lou. Nem tűnik
föl, hogy nekem kéne honvágytól szenvednem?
- Te akartál elmenni. Senki sem kényszerített. Te könnyen beszélsz.
- Köszönöm szépen! - vágtam rá, és letettem.
Azután a bennem rejlő ötéves kislány könnyekben tört ki, és muszáj volt
fölrohannom az emeletre. Lezuhanyoztam, megmostam kivörösödött képemet. Mire
letámolyogtam, Kit hazaért.
- Lou telefonált - mondta fesztelenül. - Azt mondja, bocsánatot kér. Miért kér
bocsánatot? Várj, ne válaszolj, hadd találgassak. Azt mondja, rossz passzban volt,
amikor beszéltetek. Most lefekszik, úgyhogy ne hívd vissza.
- Nem is áll szándékomban visszahívni! Összevissza szemétkedett velem.
- Kibonthatjuk az ajándékainkat? - kérdezte Finn, aki addig a halomban turkált.
- Fejenként egyet, a többit majd ebéd után. - Kit fölemelt két csomagot.
 - Kezdjétek a nagypapáéval!
A fiúk megtámadták a prédát, lecibáltak egy kiló buborékfóliát, végül előtárult
két porcelán perselymalac: hosszú szempillájú, pityókás tekintetű, kék röffencsek.
Finn megrázta a magáét, és megcsörrent. Miután kifeszegette a dugaszt, egy csomó
bankjegy és érme hullott a földre.
- Kincs! - hebegte. - Nézd, Briganti Bob: ez itt a kalóz aranya.
- Brit pénz - közölte Kit. - Az átváltási árfolyam sajnos ellenetek dolgozik.
Finnt hidegen hagyta a nemzetközi pénzpiac kiszámíthatatlansága.
A szája sarkában kidugta a nyelvét, miközben kupacokba válogatta szét a
zsákmányt. Charlie ugyanígy járt el, és a két kistőkés pénzsóváran bámulta
fölhalmozott vagyonát. Fogalmuk sem volt, mennyit érnek az egyes pénzdarabok -
azt hiszem, nem is érdekelte őket -, végül Kit lehasalt a földre, és segített nekik. Az
egész procedúra fél órát vett igénybe, ezalatt mi Sachával harapnivalót pakoltunk
szatyrokba.
- Koponyánként ötven ruppó. - Kit kezdte visszaömleszteni az aprópénzt a
perselyekbe. - Na, mágnáskáim, elvihetitek a bankba, ha majd be akarjátok váltani.
Indulásra készen álltunk, amikor csengett a telefon. Én értem oda elsőnek.
- Martha! - szól bele apu. - Boldog karácsonyt neked, Kitnek meg az összes
kismalacnak.
- Apu, nálad mindjárt éjfél!
- Ébren várok. Tetten akarom érni a vén Mikulást. Van vele egy kis
tisztáznivalóm.
- Egyedül vagy? - szomorodtam el, mert apu mindig nálunk szokta tölteni a
szentestét.
- Ne emészd magad. Reggel megyek Louisához.
Elképzeltem a családomat Lou agyondíszített fája körül, amint forralt borral
koccintanak.
- Jaj, de jó neked. Én... az imént beszéltem vele.
- Igen, említette. Most egy kicsit labilis. Ne neheztelj rá, Martha!
-Mondd meg neki, hogy puszilom... mindannyian öleljük őket. -
Gombóc volt a torkomban. - Bárcsak ott lennék!
- Annak én is örülnék - felelte apu azonnal. - De fogadok, hogy egzotikus
napotok lesz. Kerti sütés?
- Folyóparti falatozás. Úszás és az árnyékban hűtött pezsgő. - Finn és Charlie úgy
ugráltak, mintha méhek rajzottak volna a gatyájukban, próbálták kicsavarni a
kezemből a telefonkagylót. - Jobb lesz, ha most már a farkasok elé vetlek, apu.
Beszélj mindegyik gyerekkel... és Kit csókoltat.
- Én is csókollak mindnyájatokat, drága Martha. Legyen szép napod!
Sacha elszontyolodott, miután véget ért a hívás.
- Hiányzik a nagypapa - sóhajtotta. - A többiek is hiányoznak.
- Nekem is. - Charlie nagy szemeket meresztve nyúlt a takarója után.
- Hamar hazamegyünk?
Legszívesebben azonnal repülőre ültem volna, hogy hazamenjünk. Azután
eszembe jutott Jenna, aki pisztoly kattanását hallotta a halántékánál. Ő nem
engedhette meg azt a fényűzést, hogy a honvágyban dagonyázzon.
- Fejfedő, naptej, indulás! - csaptam össze a kezemet. - Mindenkinél van
fürdőnaci?
- Nasztró! - kiáltotta Charlie. - Nasztró, nem náci!
Hirtelen rádöbbentem, hogy a fiaim kezdenek úgy beszélni, mint az új-zélandiak.
Egyelőre leheletnyi a különbség - színtelenebbek a magánhangzók, kicsit fölkapják
a hangot a mondat végén, és egy-egy új szót is használnak: például „nasi” helyett
„nyali” -, de tagadhatatlan.
Ez nem tetszett, úgy éreztem, mintha elveszteném az önazonosságomat.
Pacsni mellettünk lihegett a fokozódó hőségben. Átballagtunk a tikkadt legelőn, le
a meredek hegyoldalon kedvenc folyókanyarunkhoz. Természetesen senki sem volt
ott. Semmi sem jelezte, hogy valaha is volt vagy lesz. Ez rendkívüli élmény, nem fér
annak a fejébe, aki Nagy-Britanniában, kertvárosi környezetben nőtt fel.
Kiválasztott folyószakaszunk lenyűgözően csodaszép volt. Kavicsos medrében
kristálytiszta, hűs víz folyt, a csendesebb részeknél kisebbfajta mészkőszirtek
magasodtak fölötte, fecskék cikáztak ki-be hihetetlen sebességgel a partfalba vájt
üregeiknél. Voltak kavargó örvények, zuhatagok és pisztrángosok, amelyeknek
mélye úgy kéklett, mint a kobaltüveg, s mindez tökéletes mályvaszínű ég alatt. A
túlsó partot Colbert-ék szőlője szegélyezte, árnyalatnyi mediterránságot adva az
összképhez. Sajnáltam, hogy Lou nincs itt. Biztosra vettem, hogy ha itt lenne,
megbocsátana.
A folyó menti szürke kövek égették a talpunkat. Pacsni egyenesen beslattyogott a
vízbe, és morgott a gyönyörtől, ahogy a finom hűvösség átáramlott a bundáján. A
fiúk követték: fürge vidrák narancssárga karúszóval. Pacsni vidáman kerülgette
őket, a füle úszott a víz színén. Sacha alámerült, elkapta Charlie bokáját, és izgága
örömmel csalt ki egy sikolyt az öccséből. A sokhetes napsütés kiszívta
dugóhúzófürtjeit.
Kit meg én az áramlattal masszíroztattuk magunkat, és műanyag pohárból új-
zélandi pezsgőt kortyolgattunk a kacagva csörgedező vízben.
- Szerinted jól döntöttünk? - kérdezte Kit, és lábujjával megbökte az arcomat.
Nem válaszoltam. Sachát néztem bikinifelsőjében meg térdig érő sortjában. Jó
ideje nem láttam már bikiniben. Zsigeri aggodalom kezdett mozgolódni bennem.
Kit megint a lábával piszkált, kitartóan böködte a járomcsontomat. Néha
ugyanolyan követelőző tudott lenni, mint a fiai.
- Figyelem! Kérjük az összes Marthát, jelentkezzenek!
- Szerinted nem túl sovány ez a lány? - kérdeztem.
- Ki? Sacha? Nem.
- Látom a bordáit.
- Nem okvetlenül szenved táplálkozási zavarban, tényleg nem, Martha, csak
igyekszik tartani a formáját, ahogyan minden kamasz lány. Te majdnem egész
életedben fogyóztál-visszahíztál-fogyóztál-visszahíztál.
- Én soha nem voltam ennyire sovány - húztam föl az orromat.
- Lazíts, Martha, minden rendben. - Megemelte a poharát. - Boldog karácsonyt,
Pionírné!

 20


Úgy érzem, egész életemet ebben a kórházban töltöm, holott ez még mindig az
első nap.
Miután beszélek Charlie-val, elalszom a földön térdelve, miközben arcomat Finn
közelében tartom. Nem tudom, mennyi idő telik el, egyszer csak érzem, hogy valaki
megfogja a felkaromat. Kura Pohatu guggol mellettem.
- Jó napot, Kura!
Az ember igyekszik udvariasan és fegyelmezetten viselkedni, még ha minden
széthullik is körülötte. Vajon a fajtánk akkor is önmérsékletet fog gyakorolni,
amikor eljön a végítélet? Kedélyesen tereferélünk majd, miközben kihunynak a
fények? Igen, azt hiszem, megeshet.
- Hogy érzi magát, Martha? - kérdezi az asszony.
- Hmm? - vergődöm talpra, az arcomat ütögetem. - Köszönöm, jól.
Tekintete kivörösödött szememet és az arcomba nyomódott lepedőráncokat
fürkészi.
- Menjünk át egy családi váróba! - terel ki az intenzívről, végig egy folyosón, be
egy kis szobába, ahol két fotel áll.
A kerek asztalon egy halom régi képes újság, a sarokban tévé.
- Még fenn van a nap - bambulok meglepődötten, ahogy az ablakhoz lépek.
Kékesszürke ég borul Hastings városa fölé. Az autók szélvédőjén meg-megvillan
a visszavert fény, a felhők hasa alja halvány, akár a cápáké. Mostanáig azt sem
tudtam volna megmondani, nappal van-e vagy éjszaka. Azt is alig, hogy ki vagyok.
- Még csak délután négy van - feleli Kura. - Teát?
Cseng a telefonom. Kihúzom a zsebemből.
- Anyu? Mi történt? Mi ez az egész? - kérdezi Sacha. Zavarosan, akadozva beszél.
- Úristen, Finn!
- Nyugodj meg.
- Most ébredtem föl... Muszáj bemennem a kórházba. Itt van Bianka, azt mondja,
bevisz kocsival.
Kura csöndben letesz mellém egy bögrét meg két szem teasüteményt.
Köszönetképpen megemelem a szemöldökömet.
- Ne, ma ne gyere be!
- De muszáj!
- Sacha, az intenzív osztályon semmi szükség influenzás lányokra! Anélkül is épp
elég itt a betegség, a vírusaiddal megölhetsz valakit. Egyébként sincs értelme.
Altatásban tartják Finnt.
- Miért nem ébresztettél föl?
Sacha most már hisztérikus.
- Semmit sem tehettél volna.
- Hihetetlen, hogy semmit sem hallottam. El kellett mennie az ajtóm előtt! Minek
mászott föl arra a hülye korlátra?
Dühbe gurulok. Már-már ott tartok, hogy azonnal elmondom neki. Esküszöm, ha
Kura Pohatu nem ülne a közelemben, nem lapozgatna fesztelenséget színlelve
valami magazint, kibukna belőlem az egész história.
- Sacha - mondom határozottan. - Nagyon sajnálom, kicsim, de most mennem
kell. Nemsokára visszahívlak. Addig is nyugodj meg, Finn jobban van.
- Adj neki ezermillió puszit! Mondd meg, hogy szeretem!
- Finn nővére - magyarázom, miután befejezem a beszélgetést.
A szociális munkás mosolyogva csukja be a magazint.
- Úgy gondoltam, újra beszélnünk kellene, mert nem vagyok biztos benne, hogy
legutóbb mindent tisztáztunk.
- Szóval visszajött a második menetre?
- Ez nem bokszmeccs. Azért vagyok itt, hogy együttműködjek magával. Ha
segítségre van szüksége, csak szólnia kell.
- Köszönöm, nagyra értékelem az ajánlatát, de nincs szükségem másra, csak hogy
visszakapjam Finnt.
- Van két másik gyermeke - jegyzi meg nyomatékosan.
- Őket nem fenyegeti veszély. Ijedtek, földúltak, de nincsenek veszélyben. A
szomszédom vigyáz rájuk.
A szomszédja... - Mély lélegzetet vesz, és látom, hogy az orrlyuka ki tágul, mintha
valami furcsát szimatolna. - Miért jött Új-Zélandra? Miért szánta el magát ekkora
lépésre?
- Ez nem ritkaság. Ebbe az országba nap mint nap özönlenek a bevándorlók.
- Mindenki más megfontolásból. Magát mi hajtotta? Volt munkája, családja, baráti
köre, vagyis sok vesztenivalója.
Hirtelen rám tör a fáradtság, végtelenül unom az egészet. Unom, hogy figyelnek,
és figyelnem kell. Unom, hogy takargassam a dolgokat.
- Kit vállalkozása összeomlott.
Az asszony nem reagál, de figyelmesen hallgat.
- A válság miatt - tettem hozzá. - Elfogytak a megbízások, nem fizettek az
ügyfelek, és tönkrement. Megpróbált szabadúszóként boldogulni, de kiderült, hogy
a recesszióban az is reménytelen. Ez végül kimerítette.
- Hogyan merítette ki?
- Kit vibráló személyiség, csupa élet és derű, és egyszerűen... - Kifogyok a
szavakból, de Kura varja a folytatást. — Reggelente végignézte, ahogy fölkelek,
felöltözöm, munkába megyek. Esténként együtt szorongtunk a pénz miatt. Nem látott
kiutat.
- Gondolom, ez feldühítette a férjét.
- Azt nem mondanám.
- De hát mindenkit feldühítene.
- Öt letaglózta. Csak... emésztette magát. - Befogom a számat, eltökélem magam,
hogy nem mondok többet, de ez a nő megőrjít a nyugalmával. - Ott állt alig
negyvenévesen, túlontúl fiatalon ahhoz, hogy nyugalomba vonuljon. Alkalmasnak
látszott a pillanat, hogy belevágjunk egy kalandba.
- És most mit szól a férje? Megérte hazardírozni?
- Soha nem láttam meg ilyen boldognak. Fest. Valóra vált egy álom.
- Kinek az álma?
- Az enyém is.
Odakint egy nyúzott anyuka - vajon tényleg nyúzott?, egészen jókedvűnek látszik
- tuszkolja autóba a gyerekeit. Az egyik bölcsődés korú, úgy ugrándozik a járdán,
mintha lepkét kergetne. Egy boldog, reményteli család, amilyen a miénk is volt. De
náluk senki sem zuhant le.
Martha? - fogja meg a karomat Kura. Békés, de makacsul kitart.
- Mikor kezdett félresiklani az élete?
Kopognak. Kura bosszús képet vág, de föláll, ajtót nyit. Fojtott hangon, izgatottan
tárgyal valakivel. Mintha a saját nevemet hallanám.
- Csak egy pillanat, Martha - szól hátra, és kilép a folyosóra.
Nézem, ahogy az anyuka elhajt a gyerekeivel. Milyen szerencsések. Hazamennek,
megvacsoráznak, aztán esti mese, dédelgetés.
Választások sorozata - gondolom. - Jobbra, balra, araszolás az útvesztőben.
Balra, jobbra, azután egyszer csak rossz irányba.

 21


Kittel összebújva ültünk a tornácunk lépcsőjén, ahogy egy reszkető tűzkorong
bukkant föl a világ peremén. Az év első hajnala.
A fiúk aludtak, mint a bunda, Sacha pedig Jani és Bianka társaságában Napierbe
ment, hogy megnézze az éjféli tűzijátékot. Este, amikor a mozinál kitettem, Jani
odajött hozzám boldog új évet kívánni. Póló volt rajta, a nyakában zöld kendő.
Majdnem feminin hatást keltett, de csak majdnem. Ahogy elhajtottam, még épp
idejében igazítottam meg a visszapillantó tükrömet, hogy lássam, amint Sacha
összekulcsolja vele a kezét.
Miközben följebb kúszott a nap, megemlítettem Kitnek azokat az összekulcsolódó
kezeket.
- Egészen véletlenül megigazítottad a visszapillantó tükrödet - horkant föl Kit.
- Az a fiú határozottan a kezét szorongatta.
- Még szép - mormolta, majd ő is megfogta a kezemet.
- Huszonegy éves. Sacha meg tizenhat.
Sorban megpuszilgatta az ujjaimat. A tenyeremen éreztem a leheletét.
- Huszonegy éves fejjel - zsörtölődtem - olyasmiket kíván, amiket egy tizenhat
éves nem nagyon adhatna meg neki. - Kit szája fölvándorolt a karom belső oldalán,
mialatt ügyesen kioldozta a kimonóm övét.
- Sacha még az én picikém - tettem hozzá, de hamar elveszítettem a társalgás
iránti érdeklődésemet. Hozzáláttam, hogy kigomboljam Kit ingét, és félig már le is
csúsztattam napbarnított válláról, amikor kellemetlen gondolat jutott eszembe. -
Finn és Charlie bármelyik pillanatban megjelenhetnek.
- Az igaz - állt talpra Kit, és engem is fölhúzott. Heherészve, félig levetkőzve,
mezítláb futottunk végig a tornácon, és bezárkóztunk a műterembe. A
fátyolfüggönyön átszűrődő fényben megálltunk a szőnyegen, Kit előrehajolt, és
csókot nyomott a kulcscsontomra. - Mázlista vagyok - suttogta.
Egy óra múlva csönd honolt a házban. Kittel összegabalyodva szenderegtünk a
szőnyegen, a kezem az arcához ért, ahogy a nap az ódon ablakon át rátalált Sibella
portréjára. Az ikrek kivételesen sokáig aludtak. A kígyó azonban nagyon is
fölébredt, és kezdett kitekeredni.

»«


Sacha ebéd után telefonált.
- Honnan hívsz?
Fél szemmel Finnt lestem, aki férfiasan küzdött az edények mosogatógépbe
rakodásával. Természetesen megvesztegettem.
- A parti korzóról - felelte a lányom kissé kifulladva, mint aki sokat gyalogolt. -
Ismered azt a játszóteret?
- Nem nőttél még ki a hintázásból? - Semmi válasz. Az volt a benyomásom, hogy
egyszerre két beszélgetést folytat. - Sacha?
- Bocsi, csak fagylaltot vettünk. Ez egy ízkavalkád. Az enyém szedermálna, és
elképesztően finom.
- Jól mulattál?
- Istenien! A tűzijáték teljesen király volt.
- Aludtál valamit?
- Az alvás a lúzereknek való.
- Nem vagy fáradt?
- Jaj, dehogy Csak a vénemberek tunyulnak folyton, mint a macskák. Minek
annyit aludni? Olyan friss vagyok, mint még so... hoppá!
Tompa puffanást hallottam, azután visongó nevetést.
- Sacha! Hallasz engem?
- Bocsi, valaki baromira belém jött, és a telóm kirepült az űrbe.
- Ki van még veled?
- Bocsi, anyu, le kell tennem. Majd beszélünk. Hmm... holnap megyek, okés?
- Holnap? Azt hittem, ma...
Letette.
Finn magasan egymásra rakott poharakat cipelt. Egész tűrhetően utánozta a pisai
ferde tornyot.
- Naaa! - zúgolódott, amikor kivettem a kezéből. - Egyedül akartam csinálni!
- Ez egy kicsit ingatag.
Morcosán állt, amíg teleraktam a felső rácsot. Tudtam, hogy valamin töri a fejét.
- Azért megkapom a csokit, nem? Teljesen egyedül csináltam, amíg bele nem
avatkoztál.
- Hát persze, Batman.
Leemeltem egy doboz Quality Street bonbont a hűtő tetejéről, és fölmarkolt egy
szemet.
 - Charlie-nak is vigyél - szóltam rá.
Tátva maradt a szája felháborodásában.
- Mi? Még mit nem! Charlie talán segített mosogatni?
- Jó, nem, de...
- Aki nem segít, nem kap csokit - közölte karba tett kézzel.
Szinte láttam, hogy családi férjagyonverőnk átható tekintettel méreget.
- Jussanak eszedbe a szőlőmunkások! - toppant be az előszobából Kit.
- Igencsak hasznos példabeszéd az.
- A kicsodák? - Finn bizonytalanul pislogott a mosogatógépre. - Nem láttam
munkásokat. Mosogatni segítettem.
Kit nevetett, és a vízforralóért nyúlt.
- Angliában éjfél van - pillantottam az órára. - A Big Ben most üt tizenkettőt.
Vajon apu mit csinál most?
- Valószínűleg pucéran táncol a kertben a hippi barátaival. Fölelevenítik a druidák
napfordulós szertartását.
- Juj! - botránkozott meg Finn. - Ki pucér? A nagypapa? A nagypapa nudizik!
Nem óhajtottam hosszasan tűnődni ezen a képen.
- Majd fölhívom - határoztam el. - Menj szépen, Finn! Charlie a diófa körül
biciklizik.
- Megyek - felelte Finn, a bonbonok közé túrt, és lopva a zsebébe dugott egy
marékkal.
Kiderült, hogy apu Floránál szilveszterezik. Vidáman csevegtünk, amikor éktelen,
fémes csörömpölést hallottam, amelyet rögtön sikítozás követett. Nem dühös,
hanem rémült, cérnahangú. Pillanatokon belül Kit dübörgőit át a konyhán, ki a hátsó
ajtón.
- Le kell tennem, apu - hadartam, és Kit után iramodtam.
Finn a diófa alatt zokogott az apja karjában.
- Finn eltanyázott a bicajával - mondta Charlie, és karjával ívet húzott a
levegőben. - így! Bumm!
- Elakadt a kerék - siránkozott Finn.
Letérdeltem mellé.
- Beütötted a fejedet?
- Azt nem, csak a karomat. Aú!
- Hülye bicaj! - sajnálkozott Charlie, és együtt érzőn fogta meg az öccse lábát. -
Hozom Briganti Bobot, hogy megsimizzen.
Kit bevitte Finnt a nappaliba, ahol alaposabban szemügyre vettem a kisfiút.
Agyrázkódásnak semmi jelét sem mutatta. Magához szorította Bobot, és a fülét
simogatta.
- Hol fáj? - kérdeztem.
Tragikus ajakbiggyesztéssel nyújtotta előre a jobb csuklóját. Normálisnak tűnt,
csak a hüvelykujja felőli oldalon duzzadt meg egy kicsit, és minden ujját tudta
mozgatni.
- Valószínűleg húzódás.
Paracetamolt adtam neki, Kit pedig zokniból jeges borogatást rögtönzött, és a
csuklóra kötötte. Mire végeztünk, Finn megnyugodott, és A csudálatos Maryt kérte.
Megpróbáltatások idején mindig azt kellett bevetni. Ha baj történt, a fiúk az igéző
mosolyú és törhetetlen önbizalmú, varázslatos dadust kívánták.
Kit utánam jött a szobából.
- Szakvélemény? - kérdezte.
- Jól megijesztett minket, de nincs komoly baj.
- Agyrázkódás?
- A, dehogy. Biztos benne, hogy nem a fejére esett.
- Elvihetem orvoshoz, hogy megnézze.
- Újévkor? - Legyintettem. - A legközelebbi ügyelet Napierben működik. Nem
tudom, te hogy vagy vele, de nekem semmi kedvem egészen odáig furikázni, azután
megtudni, hogy csak meghúzódott a csuklója. Sokkal jobban jár, ha itthon
babusgatjuk.
A videózás után Finn fölélénkült, melegszendvicset evett és Ki nevet a végén ?-t
játszott. Estére azonban leeresztett. A nappaliban találtunk rá, hasmant
összekucorodva, a popsiját kidugva aludt a földön.
- Nehéz nap volt ez egy ilyen prücsöknek - mondtam.
Kit fölemelte.
- Biztos ne vigyem le a kórházba?
Ásítozva ráztam a fejemet. A korán kelés megbosszulta magát.
- Nem szükséges. Messze van, és ilyenkor be se férsz az ambulanciára a
lerészegedett dajdajozóktól. Csak dugd ágyba!
- Te vagy a szakember - nyalábolta jobban össze a fiát, és fölvitte az emeletre.
Éjjel három tájban Finn nyöszörögve tántorgott be a szobánkba. Alig bírtam
nyitva tartani a szememet, de adtam neki még paracetamolt, és befektettem kettőnk
közé. Az éjszaka hátralévő részében remekül elvolt-a szüleit ellenben összevissza
rugdalta-lökdöste-böködte egy zsebzsarnok. Napkeltekor nyikorgás ébresztett, és
láttam, hogy Kit a komódnál épp a nadrágját húzza föl.
 -Hova készülsz? - kérdeztem, és magam felé fordítottam az órát.
- Atyagatya, jóember! Még csak tíz perc múlva hat! Magánál végképp elmentek
otthonról?
Kit a fia felé rántotta a fejét, aki keresztben elterülve feküdt az ágyon.
- A fiatalúr miatt az alvásnak annyi - suttogta. - Lemegyek a műterem-be, ott
legalább senki sem háborgat.
Nyújtózkodtam, eloroztam a párnáját.
- Esetleg remélhetek egy csésze teácskát, ha már úgyis talpon vagy?
- Apu... - nyivákolta mellettem egy álmos hang. - Apu?
Kit azonnal leült, és az ölébe vonta a kismanót.
- Finn... Finn?
Figyeltem, ahogy apa és fia egymásra mosolyognak, és meghökkentem,
mennyire egyformák. Kinézetre nyilvánvaló volt a hasonlóság - az
összetéveszthetetlen és megzabolázhatatlan, fekete üstök, a távol ülő, kék szempár.
De külsőnél több kötötte őket össze: a nyughatatlan szenvedély.
Az önzés mindkettőjükben nagylelkűséggel, a lobbanékonyság mókázással, a
csúfondárosság érzékenységgel párosult. Egyik nap sértődött vihar, a rá következőn
ragyogó napsütés. Mély, kizárólagos megértés kapcsolta össze kettejüket.
Finn kinyújtotta a pracliját, és megpaskolta vele az apja arcát.
- Leviszel minket a strandra?
Kit úgy tett, mintha a kezecskébe harapna.
- Uraságod kívánsága parancs!

»«


Sacha később SMS-ezett, kérte, hogy menjünk érte a városba. Be kellett
vásárolnom, úgyhogy azt feleltem, egy óra múlva ott vagyok.
Amikor megálltam mellette, szó nélkül szállt be.
- BÚÉK! - kiáltottam. - Jól szórakoztál?
-Jól.
Elpárolgott a jókedvem.
- Mi a baj?
- Semmi - hunyta be a szemét.
- Beüljünk valahová ebédelni?
 - Kösz, ne.
- Jani hogy van?
-JÓL
Nem bírtam abbahagyni a faggatózást.
- Összevesztetek?
- Nem. Minden oké.
- És milyen...
- Fáradt vagyok, anyu. Nem érzem jól magam. Fáj minden tagom. Kiütött ez a
rohadt influenza. Biankától kaptam el, ő egész karácsonykor az ágyat nyomta. És
nem, nem vittem túlzásba a piálást.
- Eszembe sem jutott ilyesmi - tiltakoztam szemenszedett hazugsággal. Ennél
nyilvánvalóbb másnaposságot még soha nem láttam, kivéve persze Kitnél.
Sachával mindig imádtam vásárolni, mert őstehetség volt abban, hogy a
leghétköznapibb teendőt mulatsággá változtassa. Ezúttal azonban miközben
betolattam a parkolóhelyre, ledöntötte az ülés háttámláját, és föltette a lábát a
műszerfalra. Fél óra múlva, amikor egész hétre való élelmiszerrel és kivéreztetett
bankkártyával visszatértem, pontosan ugyanabban a pozitúrában találtam.
- Figyelj, nyilvánvaló, hogy veszekedtetek - jelentettem ki fennhangon, ahogy
becsaptam a kocsiajtót -, de ez nem mentség a goromba pokróc viselkedésre. Itt
vagyok, meghallgatlak, ha ki akarod önteni a szívedet. - Beindítottam a motort. - Ha
nem, hát nem. Úgy is jó.
A lányom magába zárkózott, úgyhogy a rádió társaságára hagyatkozva indultam
kifelé a városból.
Épp egy szűk völgyben kezdtem kanyarogni, és valami meglehetősen álmatag
hangjátékot hallgattam, amikor azt hittem, beszakad a dobhártyám. Egy tetovált kart
pillantottam meg, ahogy egy motorkerékpár az ajtómtól néhány ujjnyira süvített el.
- Basszus! - ziháltam, a pulzusom vadul lüktetett.
Az a motor mintha a semmiből termett volna ott.
- Hmm? - fordította felém a fejét Sacha.
Újabb moci zúgott el, annyira agresszíven közel, hogy majdnem az árokba
futottam. Azután irtózatos bömbölés reszkettette meg a világot, és ahogy a tükörbe
pillantottam, egész banda tárult a szemem elé: a jó ég tudja, hányan
- húszán?, harmincan? - nyomultak mögöttem, valósággal a kipufogómra
tapadva. Semmiképpen nem tudtam biztonsággal félrehúzódni. Ha az volt a
szándékuk, hogy megfélemlítsenek vagy zaklassanak, az tökéletesen sikerült, mert
úgy éreztem magam, mint egy farkasfalkától kergetett őzike. Némelyikük német
rohamsisakot viselt, és majdhogynem hasalt a motorján. Sokan sállal takarták el az
arcukat. Bandajelvény rikított a bőrdzsekijükön, mint valami rangjelzés. Máskor is
láttam már ilyen motorosokat, elég gyakran előfordultak a Hawke-öbölben, de
sosem ilyen közel és ilyen nagy létszámban.
- Nektek is boldog új évet, baromarcú taplók! - ordítottam reszketve, amikor az
utolsó is eldübörgött a messzeségbe.
Talán csak kedves úriemberek voltak, akiknek kedvük szottyant egy kis
sétamotorozásra - esetleg önfeledt késeléssel fűszerezett délutánra a torutaniwhai
italmérésben -, de én borzasztóan kiszolgáltatottnak éreztem magam. Amint a
behajtónkra kanyarodtam, ráeszméltem, hogy ha valaha is segítségre szorulnánk, jó
sokáig várhatnánk a rendőrök érkezésére.
Mihelyt megálltam, Sacha kipenderült az ülésről, és a házhoz indult.
- Menj csak nyugodtan, semmi gond, majd én becipelek mindent! - kiáltottam
távolodó hátának, de nem fordult vissza.

»«


A család többi tagja akkor érkezett vissza a tengerpartról, amikor megtámadtam
egy rakás mosogatnivalót. A fiúk homokos törülközőbe csavarva, szokatlanul
bújósan viselkedtek. Úgy csimpaszkodtak a lábamba, mint két koboldmaki, halkan
vihogtak, a szoknyámhoz dugták a pofijukat.
- Kávét! - zihálta Kit. - Szálljatok le a csajomról, srácok! Tűnés, rongáljátok
inkább a karácsonyi ajándékaitokat!
Finn besurrant a spájzba, és lábujjhegyen óvakodott elő. A kekszesdoboz
kidudorodott a törülközője alól, ahogy a testvérével eloldalogtak Kittel egymásra
mosolyogtunk, és szemet hunytunk.
- Hogy van a keze? - kérdeztem tepsisúrolás közben.
- Kié? Ja, Finné. Kicsit lemerevedett. De nem lehet nagy baja, abból ítélve, ahogy
föl-alá rohangászott, mint pók a falon. Örökmozgó ez a gyerek. - Kit bekapcsolta a
kávéfőzőt. - Sacha megjött?
- De meg ám.
- Hogy szilveszterezett?
Fölhorkantam.
- Azt állítja, megfázott. Lerí róla, hogy másnapos, és szerintem összekapott a
fiújával. Fiona rendes asszonynak látszik, de az a gyanúm, hogy elég lazára engedi
a gyeplőt.
- Hát istenem, nem vagyunk egyformák. Nekik is megvan a maguk baja.
- Ez a Jani nagyon rossz hatással van a lányunkra. Másnaposság, Sacha korában!
Kit jobbról-balról a mosogatóra tenyereit mellettem, belefúrta az orrát a
hajamba, egészen a tarkómig.
- Ne várd már szegény kislánytól, hogy örökké mintagyerek legyen! Imádja az
öcséit, segít a ház körül, és életemben nem láttam szebb ellenőrzőt, mint az övé.
Úgy gürizik, mint hat másik Jesszusom, mit akarsz még?
Nekitámaszkodtam, kicsit hintáztam.
- Szóval tétlenül nézzem, hogy félresiklik az élete?
- Hagyd, hogy a saját hibáiból tanuljon.
- Szerinted most úgy viselkedem, mint a saját anyám?
A nyakamra tapasztotta a száját.
- Akinek nem inge...
- Hát nekem nem. Az én anyám elviselhetetlenül rátelepedett a gyerekeire.
- Sacha fantasztikus lány - mormolta Kit -, te pedig fantasztikus anyuka vagy.
Talán csak néha kicsit túl sokat faksznizol.
- Köszönöm szépen!
- A helyedben nem keménykednék - tanácsolta, ahogy a műterem felé indult. -
Talán még hathatsz a lányodra, de hatalmad már nincs fölötte.

 22


Januárban levegőt is alig kaptunk. Éjszakánként kiterültünk a szúnyogháló alatt,
mint két intergalaktikus tengericsillag, sóvárogtunk a reggeli hűvösség után. Néha
levánszorogtunk a folyóhoz, és lihegve ültünk a tovahömpölygő hideg vízben.
Az alatt a perzselő égbolt alatt Kit ismeretségünk kezdete óta először, sőt talán
életében először békéit meg igazán önmagával. Nekem végig kellett dolgoznom a
hosszú iskolai szünidőt, ő azonban fölháborító hozzáértéssel vetette bele magát
háziemberi teendőibe. Nagy örömömre Sacha lemondott a vakációja javáról, hogy
besegítsen. Az én mázlista fiaim az apjuk meg a nővérük - sőt néha ráadásul Bianka
- készséges szolgálatainak köszönhetően életük legszebb nyarát élvezhették.
Február elején Pamela Colbert meghívott bennünket vasárnapi ebédre. Az
unokája látogatóba jött, és az asszony játszópajtásokat szeretett volna a kisfiúnak.
Rekkenő hőség volt aznap. Sacha a quaddal fuvarozta át a srácokat a földjeinken
és a folyón, mi Kittel gyalog követtük. A három gyerek csatadalszerű nótákat
énekelve, kabócák cirregő zenekarától kísérve robogott le a hegyoldalon, kiégett
nyári gyepen és a szőlőn át. Colbert-ék földszintes háza az 1970-es években épült,
kirakatablakokkal és mely eresszel, a kertjük pedig mintha egyenesen valami
magazinból terült volna elénk. Finn és Charlie letépték magukról a ruhát, és
nekiálltak ugrabugrálni az állványos vízporlasztó alatt, amely szivárványt varázsolt
a fejük fölé.
- Több mint harminc éve játszanak kisfiúk ez alatt a porlasztó alatt -szólalt meg
Pamela, aki előjött az üdvözlésünkre. - William!
Egy kisfiú lépett ki a házból, talán hét-nyolc éves, mereven az oldalához szorított
kézzel megállt, úgy bámult sötét szemével az ikrekre. Gyönyörű, gesztenyebarna
haját oldalt és hátul rövidre nyírták, mint egy felnőttnek. Pamela intésére komolyan
odavonult hozzánk, és kezet nyújtott.
- William, az unokám. Ez itt Martha, Kit, Sacha, ők pedig - magyarázott neki
tovább az asszony, és Finn meg Charlie felé terelte, akik épp föl duzzasztották a
fiirdőnadrágjukat vízzel.
Finn szólalt meg először a fiúk közül.
- Kipróbálod? - kérdezte, és udvariasan fölkínálta a porlasztót. - Király. Töltsd
meg a nasztródat, így, látod? Úgy néz ki benne az ember hátsója, mint egy nagy
dinnye.
Pamela kuncogott.
 - William hamar fölbátorodik majd. Ti meg kerüljetek beljebb! Egy pohár bort? -
vezetett bennünket a konyha szürkésbarna félhomályába, ahol egy üveg jégbe hűtött
fehérbor várt bennünket. - Az unokám otthon tanul, szegény Hannah a széltől is
óvja, ami persze érthető, úgyhogy szeretném, ha kicsit kitombolná magát. Sacha,
limonádét?
- Kérek szépen! - Sacha körülnézett. - Segíthetek valamit?
Pamela olyan arcot vágott, mint aki menten elolvad.
-Jaj, hát... kivinnéd ezt a fiúknak? - Figyelte, ahogy Sacha kiment, vitte a
limonádét. Természetesen házi készítésűt. - Büszkék lehettek erre a lányra. Még
mindig sokat mászkál Tabby Millsszel?
- Tulajdonképpen nem olyan sokat - felelte Kit. - Vagy igen, Martha? Úgy tűnik,
mintha kicsit lecsengett volna az a barátság.
Igazat kellett adnom neki. Sacha az első félévben folyton Tabbyről beszélt, de
karácsony óta nem is hallottunk róla. Mostanában Bianka került az első helyre.
- Igazából nem is bánom - jegyeztem meg. - Aranyos lány, de talán egy kicsit...
nem is tudom... egy kicsit túlságosan nagymenő Sachának.
- Úgy érti, túlságosan girhes - mosolygott mintegy rosszallását jelezve Pamelára
a férjem, és átfogta a vállamat. - Martha szerint Sacha anorexiás, vagy talán
bulimiás.
Sértődötten vállat vontam, úgy éreztem, fölényeskedik. Egy-két perc múlva
magukra is hagytam őket a konyhában, belefeledkeztek egy felkapott ausztrál
szobrász albumába, akinek a művészete engem hidegen hagyott, úgyhogy az
ínycsiklandó illatokat követve kijutottam a kövezett teraszra, ahol Jean
pecsenyevilláját hódolattal meglengetve üdvözölt. Megkönnyebbülten láttam, hogy
nincs rajta vicces kötény, se dilis szakácssapka.
- Hoztam neked ajándékot - azzal a kezébe nyomtam egy poharat.
- Kétségkívül ez a legjobb évjáratod.
A kellemes, árnyas teraszon sülő hús, bor, levendula és széna illata terjengett.
Alattunk szőlő párhuzamos sorai futottak a hegyoldalon, végüket rózsabokrok
zárták le. Mindig azt hittem, hogy azok a méhek csalogatására valók, de Jean
elmagyarázta, hogy egy kicsit olyanok, mint a kanári a bányász kalitkájában - ha
valami betegség üti föl a fejét, szegény rózsák kapják el leghamarabb. A kertben a
három fiú most együtt ugrált a gumiasztalon, be nem állt a szájuk. Máris
összebarátkoztak
Sacha odajött hozzánk, puszit adott Jeannak.
- William irtó helyes - jelentette ki.
 - Az apjának ma lenne a születésnapja.
- Jaj, ne! - Sachán, az én drága, melegszívű Sachámon látszott, hogy mindjárt
elsírja magát. - Borzasztóan sajnálom, Jean!
- Szeretjük, ha William nálunk van ebben az időszakban, és így az anyjának is jut
néhány napja saját magára.
- És ti hogy viselitek? - kérdeztem. - Pamela hogy bírja?
- Szoszo! - vont vállat Jean. Kerülte a tekintetemet. - Daniel ma lenne harmincegy
éves. Épp csak elkezdte az életet... alig született meg a fia. - Bágyadtan
elmosolyodott, és megpaskolta Sacha arcát. - Te kedvelted volna, Sacha. Tudjátok,
tényleg azt hiszem, talán megválthatta volna a világot... De nem szabad ilyeneket
mondanom. Pamela szerint semmi értelme.
- Olvastam a petíciótokról - mondtam.
- Tudod, mi történt Daniellel?
Szörnyen tudatlannak éreztem magam.
- Csak azt, amit az újságban írtak
Sachára pillantott.
- Majd máskor elmesélem. Azt hiszem, ez talán nem olyan téma...
- Semmi gond, nem fogok kiborulni - erősködött Sacha.
- Dehogynem.
- Tényleg nem, Jean - álltam a pártjára. - Sosem takargattuk előle a való életet.
Őszintén szólva nem voltam biztos benne, hogy én magam hallani akarom-e ezt a
históriát.
- Hát jó. - A szomszédom mély lélegzetet vett, a homlokát ráncolta, nyugtatgatta
magát, hogy ne remegjen a hangja. - Wellingtonban történt. Daniel szórakozni ment,
élete legboldogabb napját ünnepelte. Kisfia született! Talán bűn, hogy felhajtott
néhány pohárral? Nem hiszem. Egy percre otthagyta a barátait egy bárban, elszaladt
a bankjegy-automatához. És ebből lett a baj. Két férfi jött arra az utcán. Tiszta
metamfetaminnal, más néven fetával mérgezték a diónyi agyukat, teljesen
becsavarodtak tőle. Annyira felpörögtek, hogy akkor már két hete nem aludtak.
Ezek az emberek amúgy sem voltak jók semmire, azon az estén azonban
pszichopatákká változtak. Az egyikük úgy tett, mintha elszedné Daniel pénzét, de
csak a figyelmét akarta elterelni. A másik hatalmas ütést mért a tarkójára. Daniel
elvágódott a földön, és ahogy megpróbált elmászni, rugdosni kezdték.
Megrészegültek tőle... röhögve rugdalták a bakancsos lábukkal. Rikoltoztak, mint a
karatésok, egymást biztatták a vadulásra. Nekifutásból rúgták a fejét, mint a futball-
labdát. Akkor is folytatták, amikor már nem mozgott. Végül odébbálltak, de majd
megszakadtak a röhögéstől. Hogy honnét tudom mindezt? Onnét, hogy térfigyelő
kamerák rögzítették.
- Úristen! - tapasztotta a kezét a szájára Sacha, szemében borzadály csillogott. -
Jaj, Jean!
- Másodpercről másodpercre számtalanszor végignéztem. Lassítva is. Fejből
tudom az egészet, ismerek minden rúgást.
- Senki sem próbálta megállítani őket? - kérdeztem.
- Néhány lány kiabálva odaszaladt, nem sokkal idősebbek nálad, Sacha, és
előhúzták a mobiltelefonjukat, hogy hívják a rendőrséget. Akkor végre elmentek
azok a degeneráltak. Még csak nem is elfutottak! Kényelmesen elvonultak, közben
gúnyosan mutogattak Daniel holttestére. Csodálom azokat a lányokat. Nem hiszem,
hogy egyedül ők látták, de csak ők tettek valamit. Azután tömeg kezdett
összeverődni, és Daniel barátai is odamentek, hogy megtudják, mi ez a csődület. De
akkor már nem lehetett segíteni a fiamon. Az orvosok gépre kötve, mesterségesen
életben tartották, amíg Pamelával oda nem értünk, hogy mellette lehessünk. Hannah
is bejött, elhozta a kisbabát. Fogtuk Daniel kezét, amikor lekapcsolták a gépről.
Sacha a szőlőt bámulta, és kétségbeesetten pislogott, végül egy könnycsepp
gördült le az arcán. Én némán ültem. Ezek a szülők látták, ahogy a fiuk élete véget
ért. El sem tudtam képzelni.
- Elfogták a támadókat? - találtam meg végül a hangomat.
- Persze. - Jean megvetően vállat vont. - Könnyedén. Az egész film re volt véve.
És tudod, mit mondott az egyik szemétláda, amikor letartóztatták? Azt, hogy éppen
„ölelj vöröset”-nap volt. Ami igaz is. Valamelyik rádiós zseni elmeszüleménye.
- Vöröset?
- Vörös hajút. Danielnek vörösesbarna haja volt. Szóval ez a szörnyeteg azt
mondta, a cimborájával úgy döntöttek, „ölj vöröset”-napot rendeznek. Hát elmentek
vörös hajút keresni. Még akkor is ezen heherészett, amikor beültették a
járőrkocsiba.
- Nem hiszek a fülemnek.
- Az egyikük bűnösnek vallotta magát emberölésben. A másik azt mondta, nem
akart sérülést okozni Danielnek.
Sachának tátva maradt a szája.
- Micsoda?
- Előtte hetven órán át egyhuzamban valami erőszakos számítógépes játékkal
szórakozott. Azt állította, hogy átmeneti elmezavarba került, és azt hitte, Daniel
valahol „újraterem”, fölkel, és elsétál. Pamelával végigültük a tárgyalás minden
másodpercét. Újra és újra megnéztük azt a videót. Képzelhetitek, milyen érzésekkel.
A saját fiunk feküdt a földön.
- De ugye az a fickó nem úszta meg? - kérdeztem.
- Nem, nem úszta meg. Órákon át folyt a jogi huzavona, három pszichiáter adott
szakvéleményt, és a harmadik napon ő is bűnösnek vallotta magát. így
mindkettőjüket életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Ami egyáltalán nem
életfogytiglant jelent. Nagyon is hamar szabadlábra helyezhetik őket. Azok a
mihaszna idióták elvették Daniel jövőjét, nekik mégis van jövőjük Családot is
alapíthatnak Az egyikük anyja nem átallott megjelenni a televízióban, és siránkozni,
hogy az ő fia áldozat!
- Hogy mondhatott ilyet?
Jean összekulcsolta a kezét, és egy elkényeztetett kisgyerek nyafogását utánozta:
- A feta tehet róla, a feta forgatta ki magából azt a fiút, pedig milyen aranyos,
galamblelkű fiú volt, mindig segített az öreg néniknek átkelni az úttesten. Tessék
engem sajnálni! - Jean fölhorkant. - A hányinger környékezett tőle.
- Hülye tyúk! - háborgott Sacha. - Annak a nőnek a fia arra se volt méltó, hogy
Daniel cipőjét bekösse.
- Nem nyilvánított részvétet az a nő? - kérdeztem.
- Részvétet? - tárta szét elkeseredetten a kezét Jean. - Olyan nincs a szótárában!
Csak azzal volt elfoglalva, hogy ő is elveszítette a fiát. Nehogy megszakadjon a
szívem a rohadékért. Remélem, fölakasztja magát a börtönben. Jobban járna a világ.
- Megrázta magát. - Ne haragudjatok. Nem lenne szabad ilyeneket mondanom.
Pamela azt mondja, rögeszmémmé vált a dolog.
Sacha átkarolta a vállát.
- Azok a szörnyetegek tönkretették a maguk életét.
Jean egy másodpercre lehunyta a szemét.
- Az a legborzasztóbb, hogy az unokám nem is ismerte az apját. William
születésnapja Daniel halálának az évfordulója. Az anyja minden évben megpróbálja
vidámmá varázsolni azt a napot, és minden évben kudarcot vall. - Elfordított egy
gombot a grillen, és kihúzott az aljából egy pecsenyével megrakott sütőlapot. - Saját
jószág - mondta fátyolos hangon. - A boltban nem kapni ilyen húst.
- Milyen volt Daniel? - kérdezte Sacha.
Meglepett a bátorsága; én az ő korában inkább témát akartam volna váltani.
Jean egy pillanatra elgondolkodott.
- Ha átnéztek a teraszajtón, ott láthatjátok a kandalló fölött.
Előrehajoltunk, belestünk Colbert-ék nappalijába. A kandallópárkányon családi
fotók sorakoztak, fölöttük pedig egy festmény függött a falon, a négy fiút ábrázolta.
A jelenet kék, barna és okkeres árnyalataival a Hawke-öböli nyarat idézte. Három
nyúlánk, szeplős srác ült a hegyoldalon - tizenéves formák -, egymás vállát fogták.
Az egyikük haja feltűnően vörösesbarna. Az ölében egy negyedik, sokkal kisebb fiú
csücsült, nevetett. Összetartó csapatnak látszottak négyen. Az ember érezte a képről
a testvéri szeretetet.
- A fiaink - érzékenyült el Jean. - Látjátok, hogy Daniel az ölében tartja Philippe-
et? Szegényke bálványozta Danielt. Az anyósom rendelte a festményt karácsonyi
ajándékul, amikor a fiúk még mind elég kicsik voltak. Helybeli művész alkotása.
- Csodálatos ötlet - mondtam.
- Szóval azt kérdezed, milyen volt Daniel? - Jean a sarkán hintázott.
- Fogós kérdés! A harmadik gyermekünk, a családi békéltető. Ha Michel és Jules
civakodtak, mint a kutya meg a macska, Daniel a humorával oldotta meg a helyzetet.
Nagyon jópofa volt. A humora úgy működött, mint a tolvajkulcs: minden ajtót
megnyitott... Azonkívül elhivatott természettudós volt, természetvédő. Éppen a halála
előtt fogott bele a doktorátus megszerzésébe, azon munkálkodott, hogy megmentsen
a kipusztulástól egy déltengeri csér nevű madárkát.
- Déltengeri csér? - értetlenkedtem. - Bocs, de nem is hallottam róla.
- Nem sokan ismerik. Maoriul taraitinek hívják. Igazán szemvidító lény, de az
emberek elpusztították az élőhelyét, így arra a kétes dicsőségre tett szert, hogy Új-
Zéland legritkább fészkelő madara, hiszen már csak néhány tenyészpár maradt
belőle. Daniel szenvedélyesen küzdött a megmentéséért. Úgy vélte, éppolyan fontos
odafigyelnünk a természet finom részleteire, mint a nagy, átfogó programokra. A
munkatársaival négy tenyészpárt telepítettek át a legészakibb területekről a Keleti-
fok egyik folyótorkolatához. Nem egyszerű feladat. - Jean szakavatottan, könnyed
csuklómozdulattal megfordította a pecsenyét. - Mit mondhatnék még? Hát igen... ő
volt a szemünk fénye. Ez tény. Menthetetlenül megváltozott a világ, amikor
meghallottuk a hírt. Sötétebbé vált, nemcsak Pamelának meg nekem, hanem
mindenki másnak is, aki ismerte Danielt. Még ma is sötétebb.
- És az öccse? - kérdeztem.
- Philippe akkoriban tízéves volt - bólogatott szomorúan Jean. - Azóta is
vergődik, hogy értelmet találjon az életében és Daniel halálában. Szóval láthatjátok,
hogy amikor azok az idióták szórakozásból meggyilkolták a fiamat, több életet is
tönkretettek.
- De itt van maguknak William - sóhajtotta Sacha, még mindig csillogó szemmel.
Jean erőt vett magán, elmosolyodott.
 - Will! Ő imádni való.
- Nem semmi ez a kölyök - kapcsolódott be a beszélgetésbe Pamela, aki Kittel a
sarkában jelent meg, és egy viaszgyertyát tartott. - Ezek készülnek valamire, Martha.
William kicsempészett a konyhaszekrényből egy tekercs műanyag fóliát, és most
mind a hárman a fürdőszobában vihognak.
- Jaj, ne! - mordultam föl. - Ez az ikrek új csínye. Ráfeszítik a vécécsészére.
A fiúk kisvártatva kisomfordáltak a házból, és vigyorogva közeledtek Jeanhoz.
Finn és William Charlie-t bökdösték. Menj már, menj már!
- Bocsánat, Jean bácsi. Nem kell kimennie? - érdeklődött mézesmázos hangon,
tágra nyílt szemmel Charlie.
- De, okvetlenül - felelte Jean magától értetődően, és Sachára kacsintott, aki
elfojtott egy mosolyt, és a ruhaujjába törölgette a szemét.
- Most?
- Ebéd után muszáj lesz, megnyugtathatlak. Most inkább együnk.
Beletelt egy-két percbe, mire a fiúkat az asztalhoz tereltük Miután abbahagyták a
vihogást, Pamela fölemelte a poharát.
- Igyunk új barátainkra, a McNamarákra, akik a világ túlsó feléről jöttek el
hozzánk!
- Megtiszteltetés, hogy itt lehetünk veletek - felelte Kit, és bősz koccintgatásba
kezdtünk
Finn és Charlie a székükre álltak, hogy elérjék a többieket.
- És boldog születésnapot, Daniel! - tette hozzá Pamela, miközben egy szál
gyufával meggyújtotta a gyertyát. - Bárhol vagy is, drágám.

 23


Március. Az ősz első lehelete. Szokatlanul csípőssé vált a levegő. A folyóparton
föllángoltak a füzek és a bükkök, a magas ég olyan tisztán tündökölt, mint a kék
porcelán. Éjszakánként mindannyiunknak elkelt már a paplan, és nagy örömünkre
lassacskán eltűntek a szúnyogok. Szombat reggeli sétáinkon ámulva álltunk meg a
fiúkkal az erdőben kifeszített, esernyő méretű pókhálók előtt, amelyeken
harmatcsöppek milliárdjai csillogtak. Javában tartott az új tanév, Kit
krikettmeccseken bíráskodott, és adománygyűjtő kolbászsütéseken segédkezett, mint
egy gyakorlott kukta. Emellett emberfölötti mennyiségű időt töltött a műtermében,
és kedélyesen motyogott Dublinről.
Sacha átment a korlátozott vezetési engedélyű időszak záróvizsgáján, így egyedül
is autózhatott. Vettünk neki egy olcsó kis dízelt. Úgy éreztem, mintha végképp
elvágtuk volna a köldökzsinórt, de az életünk jelentősen megkönnyebbedett, mert
Sacha önállóan tudott jönni-menni a ház és a város között. Most már tizenkettedikbe
járt, és kettőzött nyomás nehezedett rá. Mintha minden hétre jutott volna valami
dolgozat vagy beadandó, és persze a fuvolatanára is megkövetelte a magáét.
- A házban nem tudok koncentrálni ezektől a kis lököttektől - panaszolta egy
vasárnap délelőtt, és úgy tett, mintha egymáshoz ütögetné a fiúk fejét. -
Begyújthatom azt a vaskályhát a gunyhóban? Ezen a hétvégén annyi a tanulnivalóm,
hogy őrület.
Lilás karikák húzódtak a szeme alatt, egy-két pötty piroslott a szája körül.
Pattanásig feszültnek tűnt.
- Olyan a képed, mintha átment volna rajtad az úthenger - jegyezte meg Kit. -
Agyonhajszolnak azok a pedagagyisok.
Sacha pislogott.
- Most szólj hozzá, Kit, tegnap egész nap hajtottam, de így is maradt még egy
fogalmazásom, öt oldal fizikám és egy vita, amire föl kell készülnöm. Tisztára
kidöglöttem.
- Mikorra kell fölkészülnöd? - kérdeztem őszintén sajnálkozva.
- Holnapra! Hát nem röhej, cseszd meg?
- Jó, jó, azért nem kell mindjárt a torkomnak ugrani.
Durcásan piszkált egy szúnyogcsípést a karján.
- Basszuskulcs az ágy alatt, muszáj jól megírnom azt a fogalmazást. Központilag
osztályozzák.
 - Segítek áthordani egy kis fát - ajánlkozott Kit. - Gyere, visszük a talicskát! És ha
nagyon szépen kérsz, vágok gyújtóst.
Sacha egész nap robotolt. Én szendvicset meg sütit szállítottam, és egy kicsit még
ott sertepertéltem, amíg nem láttam, hogy meg is eszi. Este, amikor bejött
vacsorázni, már sokkal elégedettebbnek látszott.
- Sínen vagyok - jelentette. - A fogalmazás fantörpikus lesz. Gyanítom, hogy
begyűjtők egy jelest. - Fölemelte az öklét, mintha szuperhősösen pózolna a
muszklijával. - Agyas csajszi felnő a feladathoz!

»«


Finn aznap éjjel alvajárt. Ajtónyikorgást hallottam a sötétben. Több se kellett,
hogy kirepüljön az álom a szememből. Kit mellettem a takaró alatt
összegömbölyödve, féléberen érdeklődött, a nyelve nehezen forgott:
- Te mé, Marfa, va én?
- Én vagyok a soros.
Fölültem, megveregettem a vállát, és kicsattogtam a félhomályos folyosóra. Finn
pizsamában állt, egy pontra meredt a levegőben.
- Te is jössz? - kérdezte valami szellemtől. - Szupi lesz.
- Megyek, Finny - feleltem nyájasan, és megfogtam a kezét.
Hagyta, hogy a toaletthez kísérjem - katasztrofálisan célzott -, azután vissza a jó
meleg ágyikóba, ahová a fülét vakargatva bújt be. Éppen puszit nyomtam az arcára,
amikor csattanás hangja szűrődött fel a földszintről. A szívem a torkomban
dobogott, ahogy a lépcsőkorláthoz rohantam, fülemet hegyeztem, szememet
meregettem a sötétben. Vékony, függőleges fénycsík világított a konyhaajtónál, és
valaki beszélt - női hang. Egy teljes percig hallgatóztam, amíg meg nem
bizonyosodtam róla, hogy Sacha az. Azután lerobogtam a lépcsőn, és benyitottam.
Rémült sikoly üdvözölt.
Sacha a szívéhez kapott, hátraperdült.
- Jézusúristen, anyu! Majdnem összepisiltem magam.
- Sacha! - rivalltam rá, és hitetlenkedve pillantottam a konyhai órára.
- Negyed három! Mi a fittyfenét csinálsz?
Teljesen felöltözve állt, fél kézzel a vízforralót fogta, és elfehéredett. Pacsni
mozgolódott a kosarában, álmosan lesett föl ránk.
 - Hú, a frászt hozod rám - zihálta Sacha. - Ahogy az az ajtó kivágódott... Azt
hittem, valami hátborzongató ködtündér fogja bedugni a fejét.
- Értem, de mit csinálsz itt?
- Elkészültem a leckémmel! Gondoltam, iszom egy neszkakaót, hogy jobban
aludjak. Te is kérsz? - emelte föl a bögréjét.
- Kösz, nem. Figyelj, ez így nem megy, nem tanulhatsz egész éjjel. -Néztem,
ahogy forró vizet tölt a bögrébe. - Csattanást hallottam.
- Ja igen, ne haragudj! Levertem egy lábast a csöpögtetőtálcáról.
- És beszéltél. Kivel beszéltél?
- Ezért se haragudj! - röstellte el magát. - A holnapi vitakörre gyakoroltam a
beszédemet. Porig alázom őket! Akarod hallani?
- Nem, én csak... - pislogtam. Az egész helyzet valószerűtlennek tűnt.
- Mármint igen, persze hogy akarom, de nem éjjel kettőkor! Figyelj, kicsim,
valamiről le kell mondanod. Muszáj aludnod, hogy szép legyél.
Megkavargatta a neszkakaóját.
- Az összes tanár egyszerre ad feladatokat. Mindegyik azt hiszi, hogy csak az ő
tantárgya számít. Megyek lefeküdni.
A lépcsőn fölfelé menet suttogva folytattuk.
- A lábas ébresztett föl? - kérdezte Sacha.
- Nem. Finn megint alvajárt.
Puszit nyomott az arcomra.
- Szeretlek. Te vagy a legjobb anyuka a világmindenség történetében.

»«


Sacha márciusban betöltötte a tizenhetedik életévét. Kittel egy iPod Touchot
vettünk neki az összes sallanggal és csingilingivel. Mindennél jobban vágyott erre a
lélektelen kütyüre; a régebbi, olcsóbb masinája a jelek szerint totális ősleletnek
minősült. Apu pénzt küldött, Lou egy ezüst filigrán karkötőt. Finn meg Charlie
agyagfigurákat gyártottak, és esküdöztek rá, hogy a Simpson házaspárt ábrázolják,
pedig inkább dalekoknak néztek ki. Sacha sikítva ujjongott nekik, egyem a lelkét.
A következő hétvégén bulit rendeztünk: szülinappal egybekötött kései házszentelő
hejehuját. Az ég háromnapi esőzés után épp idejében derült ki. Sacha mindkét
nembeli fiatalok áttekinthetetlen tömegét hívta meg. Tabby nem tudott - vagy nem
akart - eljönni. A két felejthető lány viszont egy szótagos válaszaival és görnyedt
tartásával beállított. Bianka a többiek előtt érkezett, hogy segítsen nekünk a
készülődésben, Jani azonban - rejtélyes módon - egyáltalán nem. Sőt, újév óta nem
is hallottunk róla.
A környék lakossága szép számmal képviseltette magát: Jean és Pamela, Ira a
kecses barátnőjével, valamint több helybeli család. Keith Emmerson, a pszichológus
Capeview-ból elhozta a feleségét, de a négy lányát nem. Mindannyian jégbe hűtött
láda sörökkel és tálra halmozott finomságokkal - szarvasvagdalttal, bundázott
tengeri fülcsigával meg a pavlova nevű habcsókdesszerttel - pattantak ki a kocsiból.
Úgy viselkedtek, mintha magától értetődőnek tekintenék ezt a nagyvonalúságot.
Először kicsit megsértődtem - mi az, talán azt képzelik, magamtól nem
boldogulnék? -, de később kiderítettem, hogy a Hawke-öbölben nem szokás
társasági összejövetelen üres kézzel megjelenni.
Tama is eljött, átmászott a határkerítésen. Amikor megláttam, hogy az
elmaradhatatlan láda sörrel a kezében ballag át a völgyön, elébe mentem.
- Hajszoltnak látszik - jegyezte meg, amint beszédközelségbe értünk.
- Az nem vagyok, csak elfoglalt. Munka, gyerekek, vendégség.
- Megint eljöhetne velünk lovagolni. Gyógyhatású.
Nevettem.
- Tudja, mit? Lehet, hogy tényleg azt fogom tenni.
Mialatt átvágtunk a legelőn, Garethről, az agysérült pilótáról meséltem neki, akit
fiatal felesége egyévi pokoli küszködés után végül faképnél hagyott.
Tama kinyitotta a kertkapunkat, félrehúzódva előreengedett.
- Hazahozza magával ezeket a szomorú eseteket.
- Rendszerint magam mögött tudom hagyni a munkát, csak időnként fészkeli be
magát valamelyik páciens a fejembe. Gareth ilyen.
Jól sikerült az este. Kezdtem úgy érezni, hogy meg tudnék barátkozni ezekkel az
emberekkel. Megmaradt bennem a kép, ahogy Tama és a környékbeli gazdák
sortban, szétvetett lábbal ácsorogva söröznek a kerti grillnél. Maguk előtt tartották
az üveget, egy-egy anekdota, tréfa után kirobbant belőlük a nevetés. Közben az
asszonyok a konyhában gyűltek össze a férjeket pocskondiázni. Finn meg Charlie
hasonszőrű haramiák kíséretében járőröztek a kertben, és két hintázás között
vízipisztollyal terrorizálták a szülőket. Végül Sacha és bandája előkerült a
slukkológunyhóból, elkobozták a pisztolyokat, és egymást spriccelték,
kurjongatásuktól visszhangzott a völgy. Még Tama lovai is fölkapták a fejüket, úgy
bámultak.
 Hangfalakat állítottunk a tornácra. Valami hangulatos görögöt tettem föl, és Sacha
meg Bianka elsőként perdültek táncra, miközben lement a nap. Sacha
hangsúlyozottan szűk, leopárdmintás napozóruhát viselt és a Loutól kapott filigrán
karkötőt. Ahogy figyeltem, kellemetlenül ötlött a szemembe a felismerés, hogy a
fogyózástól teljesen megváltozott az alakja. Az én hajdan életerős, formás, büszkén
bögyös lányom most inkább törékenynek tűnt. Fiatalosan kerek pofija helyett
egy Vogue-modell kiálló járomcsontját láttam. A bőre is megsínylette a változást.
Ragyamentes kamaszkor után kipattogzott, alapozóval fedte el a pöttyöket.
A lányok ennek ellenére megkapó látványt nyújtottak, ahogy a bougainvilleák
tövében, a citromsárga fényben ropták. Biankát mintha megbabonázta volna
táncpartnere. Valahányszor Sachára nézett - vagyis gyakran -, rögtön elmosolyodott.
Ahogy az alkohol fogyott, úgy emelkedett a zajszint. A tinédzserek
visszavonultak a slukkológunyhóba. Bekapcsoltam a fényfüzéreket, és mások is
táncolni kezdtek a balzsamos alkonyaiban. Észrevettem, hogy Kit belelendült a
szeszelésbe. Elemében volt, betöltötte az egész teret, gondoskodott róla, hogy senki
pohara ne maradjon üresen. Úgy tetszett, mindenki ismeri és kedveli. Még azt is
hallottam, amint elfogadott egy mélytengeri horgászatra szóló meghívást; ez a
csúcstechnikás vadász-gyűjtögető foglalatosság errefelé nyilvánvalóan a
férfiösszetartás ápolásának hagyományos rítusa.
Épp lelkesen csörögtem Jeannal, amikor Bianka megkeresett, hogy elköszönjön.
A szomszéd salsázni tanított, ami kaotikusán ment, de rettentő mulatságos volt.
- Köszönöm a vendéglátást! - ölelt át Bianka. - Gyönyörű a lánya.
Meglepetten pillantottam sápadt arcára.
- Nem alszol itt?
- Nem - bizonytalanodott el. - Nem.
- Jaj, de hát okvetlenül maradj, Bianka. Úgy tudtam, mindannyian hoztok
magatoknak ágyneműt.
- Martha...
Csak állt, nézett rám, és hol föl-, hol legörbült a szája, mint aki mindjárt elbőgi
magát.
- Mi baj? - fogtam meg a karját. - Történt valami?
- Haza kell mennem. Anyu nincs jól.
- Nagyon sajnálom. - Megkerültük a házat. - Légy szíves, mondd meg
édesanyádnak, hogy gondolok rá. Téged pedig minél előbb visszavárunk.
Még egyszer köszönetét mondott, kocsiba szállt, és másik három lányt is elvitt.
Figyeltem, ahogy elhajtanak, és nagyon rossz érzésem támadt. Még mindig a diófa
borongós lombsátra alatt álltam, amikor Kit átkarolta a derekamat.
- Még soha nem láttam ilyen szomorú kislányt - mondta halkan.
- Az édesanyja haldoklik. - Megremegett a hangom, Bianka miatt is, meg azért is,
mert elfáradtam, no meg egy kicsit be is csíptem. - Az a soksok év. A sok barát, a
sok különleges hely, ahol valaha megfordultunk, mindaz, ami boldoggá tett minket...
az most már a múlté, nem?
- A múlté, de az a múlt a mi múltunk - simogatta meg a fejemet.
- És mi is múlttá váltunk az ottaniaknak. Kitöröltük magunkat. Onnét kivágtuk, ide
meg beillesztettük magunkat.
- Na gyere! - fogott kézen. - Menjünk táncolni!

»«


Sacha utolsó haverjai másnap délben mentek el. A lányom betántorgott a
konyhába, hányingerre panaszkodott, és tagadta, hogy egy csepp alkoholt is ivott
volna.
- Kutyául nézel ki - morgolódtam, és megtapogattam a homlokát. Kerestem egy
C-vitaminos pezsgőtablettát, és beledobtam egy pohár vízbe.
- A bőrödet meg teljesen hazavágod ezzel a hülye fogyózással. Hánykor feküdtél
le?
Ide-oda ténfergett a helyiségben, bebámult a hűtőbe, fiókokat húzkodott ki. A
konyhaszekrény egyik ajtaját háromszor is kinyitotta.
- Kettő körül.
- Volt az öt is. Jobb, ha visszafekszel.
- Asszem, az lesz. - Megdörzsölgette az arcát. - Mindenütt fáj. Megint beszedtem
egy mocskos náthát. Ez a rohadt ország csupa új vírus, ami ellen nincs
immunitásom.
- Remélem, hogy nem fertőzted meg Biankát is. Már csak az hiányozna nekik.
- Biankát. - Sacha valami trágárságot dünnyögött, épp csak annyira hallhatóan,
hogy megdöbbenhessek, azután megvakarta a felkarját. - Ez a kutya bolhás.
- Meglepődtem, hogy este olyan korán elment.
- Ja. Elment. Tökmindegy.
Bement az éléskamrába, a kezébe vett egy csomag száraztésztát, és föltépte. A fele
mindjárt ki is szóródott.
 Rövid tűzszünet következett, mindkét részről morcos hallgatással.
- Továbbra is az a véleményem, hogy az a két lány elképesztően unalmas. -
Tudtam, hogy piszkálódom, mégsem bírtam megállni. - Az a két csontkollekció,
Taylah és...
- Teresa.
- Igen, ők ketten. Komolyan nem tudom, mit eszel rajtuk.
- Még mindig jobb, ha valaki unalmas, mint ha korlátolt és szemellenzős.
Sacha sorra a kezébe vette a spájzban található összes csomagot.
- A pimaszkodást mellőzzük! Mit keresel? Remélem, söprűt és lapátot.
Teleszórtad tésztával a padlót.
Talált egy zacskó előre csomagolt piskótát, egyet kicsomagolt és a szájába
tömött.
- Fiona nem reagál a sugárkezelésre - motyogta. - Nem hiszem, hogy rendbejön.
Szerinted rendbejön? Bianka apja meg egyszerűen nem hajlandó tudomást venni az
egészről. El tudod ezt képzelni?
- Igen, el. Tudod, milyen a...
- Ki sem lehet ejteni előtte a „rák” szót, úgy tesz, mintha mi sem történt volna. -
Sacha forró vizet öntött a tésztára, közben fennhangon magyarázott. - Szerintem a
szűk látókörnek az igazi gonosztevők, megpróbáljak elnyomni a szólásszabadságot
és az önálló gondolkodást... De most tényleg, miért kéne olyanok szabályaihoz
igazodva élnünk, akiknek fogalmuk sincs rólunk, nem is értenek bennünket? Az én
korosztályom alkalmazkodik a műszaki fejlődéshez, a ti nemzedéketeknek lövése
sincs róla, képtelen lépést tartani a változásokkal. Tisztára elavultatok. Olyanok
vagytok, mint...
- Én nem avultam el.
- ...a dinoszauruszok, és tudod, ők hogy jártak? Valójában miénk a világ, mert
megvan hozzá a tudásunk. A tudás hatalom!
- Hülyeségeket beszélsz. Eredj, zuhanyozz le és öltözz át!
Oldalvást rám sandított. Eléggé vészjóslóan.
- Minek?
- És hozd le a szennyesedet! Hegyekben áll a szobádban.
- Honnét tudod, mi van a szobámban? Jesszusom, vegyél vissza magadból! Nem
vagyok már kétéves, cseszd meg!
- Akkor ne viselkedj úgy!
Úgy beszéltem, mint egy vén tyúk. Nem, annál is rosszabb: éppolyan szavakat és
éppolyan hangot használtam, mint a saját anyám. Soha nem hittem volna, hogy
egyszer eljön ez a nap.
- Nem tudsz mit kezdeni vele, mi? Mindenkinek totálisan rád kell szorulnia,
különben szétesel - vágta a szemembe Sacha. - Muszáj mindenkinél előadnod a
megváltót.
- Idehallgass...
- Baromira elégedett vagy magaddal. - A haragja szinte betöltötte a helyiséget. -
Élő legendának képzeled magad. Vége a világnak, ha nem te vagy a társaság lelke.
Az én születésnapomon is neked kellett a figyelem középpontjába kerülnöd, ahogy a
tornácon táncoltál. A gunyhóból is hallottam az erőltetett nevetésedet. - Hátravetette
a fejét, fülsértő, affektálós nevetést utánzott. - Külön plusz nálad, hogy más nők
csípik a férjedet! A tiéd valami, ami kéne nekik.
- Miért kell a hormonjaidra hallgatnod, és átmenned utálatosba, Sacha?
Kamasznak olyan voltál, mint az álom.
Elhúzta a száját.
- Díszpéldány férj, még a szexi ír akcentus se hiányzik. Micsoda szívtipró pasi! Ki
hinné Kitről, hogy van vele egy kis bibi?
- Csak volt. Már nincs.
- Hát tegnap este csupa bűbáj volt. Nem árt, ha nyitva tartod a szemedet, anyu.
Persze talán te is keresel egy kis kikapcsolódást. Láttam, hogy siettél Tama Pardoe
elé a völgyben.
- Vigyázz a szádra!
A hátam mögött megnyikordult az előszobaajtó. A fiúk osontak be lábujjhegyen.
- Mi baj van? - Charlie ajka szinte hangtalanul formálta a szavakat.
- Miért kiabáltok?
Legnagyobb elképedésemre Sacha lehuppant a padlóra, és az ölébe vonta a fiúkat.
A hormon hajtotta szörnyeteg elillant, mint a füst.
- Imádlak titeket! - suttogta nekik, és a melléhez szorította őket.
Azután elment lefeküdni, és úgy aludt, mint egy toronyba zárt királylány.

 24


Ajtócsukódásra ébredek. Kura Pohatu visszajött, járása újfajta céltudatosságról
árulkodik. Mintha nekigyürkőzött volna valaminek.
A nappal egybemosódik az éjszakával; alvás és ébrenlét, rémálom és valóság
mind egy és ugyanaz. Küszködve igyekszem visszaemlékezni, hogyan kerültem
ebbe a furcsa helyiségbe, a televízióhoz és a halomban álló képes újságokhoz.
Kura visszatelepszik ugyanabba a fotelba, amelyikben előzőleg ült.
- Elnézést. Az egyik gyermekorvos akart beszélni velem.
- Semmi baj. - Próbálom eloszlatni a fejemből a ködöt. - De azt hiszem, most már
vissza kellene mennem Finnhez.
Még egy pillanatig ravaszul figyel, azután célba vesz, majd tüzel.
- Szenvedett Finn valaha csonttörést?
- Hm... igen. Eltört egy lábujja.
- Csak egy lábujja, más nem?
- Nem. Miért?
- Az orvosok ma reggel újra megnézték Finn röntgenjeit.
- Miért?
- Eddig azzal foglalkoztak, hogy megmentsék az életét. A létfontosságú szervekre
összpontosítottak. Most, hogy stabilizálták az állapotát, meg tudták nézni, nincsenek-
e arra utaló nyomok... Hát jó, Martha, annyit mondok, hogy a kisfiú jobb csuklója
eltört.
- Tudom. Mindenki tudja. Akkora gipsz van rajta, mint egy ház.
Türelmetlenül rázza a fejét.
- Nem fejeztem ki magam elég világosan. Ez a törés régebbi, bár nincs messze az
új sérülés helyétől. Az ortopéd sebész úgy véli, zöldgallytörés volt, és becslése
szerint hónapokkal ezelőtt, talán fél éve vagy annál is régebben történt.
- Az lehetetlen.
-Látszik a meszesedés, ahol összeforrt, de a nyilvántartásban semmi jele annak,
hogy orvoshoz vagy ambulanciára vitték volna. Hogy lehel ez?
Viaskodom, hogy megértsem. Talán még most is álmodom.
- Fél éve?
- Vagy talán még régebben. Bizonyosan azóta, hogy Új-Zélandra érkeztek. Az egy
éve volt, nem? Tehát azóta.
- Nem, nem. Finn soha nem törte el a kezét.
 - Sajnos igen.
Rámeredek, ahogy fölfogom, mire céloz.
- Komolyan mondom, tényleg nem tudok erről.
- Ha akarja, idehívhatok valakit, hogy megmutassa magának a röntgent. A
szakemberek tudják, mit beszélnek. - Az anyakirálynő egyszeriben kissé
fenyegetővé válik. Szeretnék elszaladni. - Nézze, Martha, ha nem őszinte velem,
nem tudok segíteni. Nem azt állítom, hogy maga követett el valamit.
Érzem, hogy kezdek elvörösödni a bűntudattól. Ezek azt hiszik, hogy hónapok óta
bántjuk Finnt. Azt hiszik, eltörtük a kezét. Hát persze hogy azt hiszik. Csonttörése
volt, és még csak nem is tudtam róla. Hogyhogy nem tudtam? Miféle anya az ilyen?
Rossz anya.
- Ez biztosan valami tévedés - erősködöm kétségbeesetten.
- Nem hiszem, hogy tévedés.
Kura hagyja, hogy hosszúra nyúljon a csönd. Nem fél tőle. Ebből meríti az erejét.
Peregnek a másodpercek, ő pedig vár, akár a macska az egérlyuknál.
- Fél éve.
Próbálok visszaemlékezni minden elesésre, minden verekedésre az ideérkezésünk
óta. Egy kisfiú életében rengeteg az elesés, rengeteg a verekedés. A memóriám
hirtelen zavarossá válik a páni félelemtől.
Azután eszembe jut. Apróság, butaság. A bicikli a diófa alatt elakadt egy
keréknyomban.
- Várjunk csak... Jaj, istenem, azt hiszem, tudom.
Kura jegyzetfüzetet vesz elő, miközben elmesélem, hogyan bukott föl újév napján
Finn. Hallgat és jegyzetel. Szerintem egy szavamat sem hiszi. Nem is veszem zokon
tőle.
- Tehát egyáltalán nem vitték orvoshoz? - kérdezi hitetlenkedőn.
- Már megbocsásson... tudom, hogy nemtörődömségnek tűnik, de tényleg úgy
látszott, nincs különösebb baja. Néhány nap alatt teljesen rendbe jött.
- Sok fájdalomcsillapítóra volt szüksége? Bizonyára fájt neki.
- Ööö... - próbálom fölidézni emlékszem, hogy egyszer-kétszer adtam neki
paracetamolt.
Látom a nőn, hogy nem győztem meg.
- Nem hiszem, hogy mi lennénk az első szülők, akik nem vesznek észre egy
csonttörést - érvelek tehetetlenül. - Sőt hallottam, hogy háziorvosok is elkövetik
ugyanezt a hibát.
Becsukja a jegyzetfüzetét.
 - Majd beszélek erről a szakemberekkel. Mindig riasztó jel, ha egy sérült
gyermeket nem visznek orvoshoz.
- Hát ez szép. Szóval maga szerint vagy gyermekbántalmazók, vagy hanyag
szülők vagyunk.
- A kettő nem zárja ki egymást.
- Nézze - mondom tényleg borzasztó érzés, hogy nem vettük észre ezt a törést, de
Finn egy kalandvágyó ötéves. Ha minden alkalommal kórházba rohannánk vele,
valahányszor leesik a biciklijéről vagy egy fáról, sorban állással töltenénk az
életünket!
Csak néz rám. Félek tőle; túlságosan éles szemű.
- Most már szeretnék visszamenni hozzá - közlöm, és fölállok.
Félek, hogy mindjárt elsírom magam.
Kura nem mozdul.
- Tudja, Martha, tényleg nem én vagyok az ellenség. Miért nem mondja meg, ki
az?

»«


A kórházi ajándékbolt estére bezárt, ami nem nagyon érdekel, mivel nincs
szükségem héliummal töltött, szív alakú lufira. A közelében karosszékek állnak.
Elbújok az egyikben, és hazatelefonálok.
Ira veszi föl. Nem, Kit még nem jelentkezett. Otthon minden rendben.
Az üres büfén túl találok egy Kápolna feliratú ajtót. Ég a villany, de nincs bent
senki. A színes üvegablak előtt kis oltár, és egy könyv, amelybe a látogatók
üzeneteket meg imádságokat írtak. Gondolom, ez katartikusan hatott rájuk. Egy
megjegyzés azt ígéri, a káplán majd imádkozni fog a könyvben szereplőkért.
Belelapozok. Mindegyik sor valakiről mesél. A világon mindenkinek megvan a
maga története.
Kérlek, kísérd el Cynthiát az ő magányos útján!
Édes Istenem, nyújts vigaszt Ruthnak és gyászoló családjának!
Köszönöm!!! Bryant ma hazaengedik. Meghallgattad az imáinkat!
Ne vedd el tőlem a kisfiamat!
Ezt az utóbbit mellesleg én írtam. Nehéz elkerülni a banalitást, ha az ember körül
széthullik a világ.

 25


Április. Kék éggel virrad ránk a reggel, és határozottan csípős a levegő. Ahogy
Pamela előre megmondta, az ősz újabb csodás színskálával gazdagította a
világunkat.
A húsvéti szünidő jött és elmúlt. Kit elemózsiát készített a fiúknak, közben rágta a
fülüket, hogy öltözzenek már. Sacha még hálóingben szédelgett. A mellrészét
lekávézta, és épp az iskolatáskáját túrta föl. Szórakozottnak látszott.
- Elveszítettél valamit? - kérdezte tőle Kit.
- Csak kéne egy póló - indult ki Sacha mezítláb a szárítókötélhez.
- Lelakott - jegyezte meg Kit.
- Zörög a csontja. Mit gondolsz, nem lehet ez mirigyláz? - töprengtem.
- Vagy valami vírusfertőzés utáni állapot?
- Nem hiszem. Szerintem a rengeteg tanulás, az állandó éjszakázás és talán a
túlzásba vitt fogyókúrázás a ludas.
Sacha ismét megjelent, és ejtettem a témát. Egyébként sem volt komoly vitára
alkalmas a pillanat. Kit és a fiúk aznap az iskolával a napieri Nemzeti Akváriumba
mentek, azután bábszínházba, végül úgy tervezték, hogy a McDonald’sban
vacsoráznak. Kit arra volt kárhoztatva, hogy egy csapat anyuka és harminc
kisgyerek között töltse az egész napját, mielőtt Big Macet és hasábburgonyát ehet.
Ehhez képest megdöbbentően jókedvűnek látszott.
Sacha eszelősen vakargatta a karját.
- Megőrülök. Ezek a kurva csirkék tetvesek.
- Talán be kéne fújnunk a slukkológunyhót - vetettem föl. - Lehet, hogy ott
tanyázik valami élősdi.
Az órámra pillantottam - a vízhatlanra, amiben munkába jártam -, és
ráeszméltem, hogy megállt. Szitkozódva szaladtam föl az emeletre, és hosszasan
keresgéltem azt, amelyiket apu adott nekem. Megnéztem az ékszeres dobozomban,
ahol utoljára láttam, aztán a fiókjaimban is.
Talán megint a patupaiarehe keze volt a dologban. Ahogy visszasiettem a
földszintre, arra gondoltam, egyszer talán rábukkanok a gazfickó búvó helyére.
Megtalálom a becses órát, Sacha medálját, Kit fényképezőgépét és minden egyebet,
amit a gonosz ujjacskáival elcsaklizott.
- Talán szelleműzést kéne végeztetnünk ebben a házban - ajánlottam, de csak
félig-meddig tréfásan. - Most meg az aranyórámnak kelt lába.
 - Apu jön a busszal! - kántálták a fiúk, és körbetáncolták a nővérüket, mint a sziú
harcosok a totemoszlopot. - Apu kísérő szülő, apu kísérő szülő!
- Álljatok le! - tapasztotta be a fülét Sacha.
De nem álltak le. Rikoltoztak és viháncoltak, amíg Finn neki nem ütközött a
konyhaasztalnak.
- Nem fognátok be végre, az istállóját neki! - ordított rájuk Sacha.
A vállára kapta az iskolatáskáját, és úgy meglökte Charlie-t, hogy az elterült a
földön, azzal kicsörtetett a házból.
A kisfiú ott maradt, ahová esett.
- Sacha undi! - nyafogta.
- Ilyenek a nők - nyújtotta felé a két kezét Kit. - Gyere, cimbi, hadd öleljelek meg!
- Apu mellém fog ülni - közölte Finn, egyáltalán nem zavartatva magát a nővére
dühkitörésétől.
- Mellém - erősködött a könnyein át Charlie.
- Mindhárman hátra ülünk, és odadugjuk a csupasz sejhajunkat a nagy ablakhoz -
jelentette ki Kit.
- Mi az a sejhaj? - kérdezte Charlie.
Finn fontoskodva tölcsért formált a kezéből, és a bátyja fülébe súgott. Hallottam,
hogy kuncogva ismételgetik a popó szót. Charlie könnyes szeme tágra nyílt, és a
szájához kapott.
- Azt nem szabad!
Figyeltem, ahogy Sacha beszállt a kocsimba. Sírni tudtam volna.
- Mit csináljunk ezzel a lánnyal? - kérdeztem.
- Nehéz elképzelni, hogy előbb-utóbb ez a két töpörtyű is ilyen lesz, igaz?
- Még ilyenebb - mosolyogtam bágyadtan. - Ráadásul egyszerre kettő.
- Pattanásos képű, nagy, lakli madárijesztők - dörmögte Kit, és a homlokára
csapott. - Hátraforditva hordjak a baseballsapkájukat, és félig kilóg a seggük a
farmerból.
Mindhármukat megpusziltam búcsúzóul. Kit olyan elragadóan festett a
halványkék ingben és a khakisortban, hogy egy pillanatra belém hasított a
féltékenység.
- A többi anyuka istenien fogja érezni magát - sóhajtottam.
Aznap én fuvaroztam iskolába Sachát. Szótlanul autóztunk, amíg ki nem értünk az
országútra.
- Mi volt ez az egész? - kérdeztem. Semmi válasz. Kikapcsoltam a rádiót. - Hálás
lennék, ha válaszolnál, Sacha.
 - Eldurran az agyam tőlük. Miért kell mindig ilyen eszementen ricsajozniuk?
- Nem, én rólad beszélek...
- Szállj le rólam, jó? - csattant föl. - Nekem semmi bajom.
- Bocsánat, én csak...
- Rühellem, hogy mindig mindenkiről mindent tudnod kell. Most az egyszer
hagyjál lógva, baszd meg!
Ezzel az erővel pofon is csaphatott volna. A következő negyedórában gépiesen
vezettem, és rettentően szerencsétlenül éreztem magam.
- Ne haragudj! - szólaltam meg végül. - Bármit csináltam vagy mondtam is,
nagyon sajnálom.
- Mindjárt megmondom, mit csináltál. Elcsaltad előlem az igazi apámat.
Idecipeltél. Inkább Kittel és a fiúkkal törődtél, ahogy mindig, és ez soha nem is fog
megváltozni.
Ebben van valami! - károgta anyu.
- Mindannyiunkért tettem, Sacha, a családunkért! Ha Angliában maradunk, akkor
most egy betonketrecben laknánk, neked iskolát kellett volna váltanod, Kit pedig...
Tudom is én, alighanem elváltunk volna.
Mintha elpárolgott volna a haragja.
- Én csak haza szeretnék menni.
- Lydia felől hallottál mostanában?
- Nem könnyű a világ túlsó felével kapcsolatot tartani, pláne szelessávu internet
nélkül. Meg egyébként sincs már sok mondanivalónk egymásnak.
- Vannak új barátaid.
- Azok csak... Csak borzasztóan hiányzik mindenki.
A ruhaujjába törölgette a szemét.
- Szegény kicsikém.
Az iskola kapujától kissé távolabb álltam meg, és megsimogattam Sacha fejét. A
kezét tördelve ült.
- Ma este zenekari próba? - kérdeztem.
- Igen. A későbbi busszal megyek. Anyu...
Figyeltem a kezét. Volt valami nyugtalanító abban, ahogy tördelte. Úgy láttam,
mintha kényszeresen mosakodna, Lady Macbeth módjára valami szennyeződést
próbálna eltüntetni.
- Csupa fül vagyok - mondtam. A kézdörzsölgetés még tébolyultabba fokozódott.
- Sacha? Bajba kerültél?
- Nem. - A hátizsákjáért nyúlt. - Hagyjuk. Szia!
 Miután bement a kapun, megnéztem az előjegyzési naptáramat. Zsúfoltnak
ígérkezett a napom, rögtön értekezlettel kezdődött. A kocsim hamarosan Capeview
felé tartott, de a gondolataim nem ott jártak.
Épp az értekezlet kezdete előtt futott be egy SMS Sachától. Nyilván a pad alá
dugta a telefonját, mert az első óra fél kilenckor kezdődött.
Ne hari anyu nagyon szRtleeeeeeeeeek pszpszpsz morcos tini Sebaj kicsim én is
szeretlek pszpszpszpszpsz
Keith pont lehuppant mellém, amikor megnyomtam a Küld gombot.
- Érzelgős SMS a lányomnak - magyaráztam pironkodva. - Az az igazság, hogy
pánikba estem - tettem hozzá, és leírtam a reggel történteket.
A doktor együtt érzőén nézett rám.
- Ismerősen hangzik. Ugye, milyen rémisztő dolog szülőnek lenni?
- Nem gondolja, hogy Sacha bulimiás? Vagy...
Várt, fölvonta a szemöldökét.
- Vagy?
- Hát nem is tudom, bipoláris vagy valami.
-Sacha? -Keith mintha jót derült volna az ötleten. -A szülinapi házszentelőjükön
jót beszélgettem vele. Magabiztos fiatal teremtés, van benne kurázsi. Semmi olyat
nem csinál, amit az enyémek nem csináltak. Miből gondolja, hogy a magáénak
tökéletesnek kell lennie? Sok tizenéves lánynál előfordulnak irracionális
dühkitörések, sőt fiúknál is. De hát maga is tudja! A korral jár, még frissiben
kivándoroltnak sem kell lenni hozzá. Az a gyanúm, Martha, hogy erősen
befolyásolják magát Sacha kedélyállapot-változásai.
- Még jó, hogy. A boldogságától függ az enyém. Huszonegy éves korom óta
állandó társam. Bizonyos értelemben együtt nőttünk fel.
Megveregette a kezemet.
- Ki asszonnyal s gyermekekkel bír, zálogot ad az a jövőnek. Azt hiszem, Francis
Bacon. Komolyan elgondolkoztatja az embert, hogy miért vállalkozunk rá olyan
sokan.

»«


Aznap este, ahogy befordultam a kocsibehajtónkra, félig alakot öltött gondolatok
kaleidoszkópja tarkállott az agyamban. Fontolgattam, hogy befújom a
slukkológunyhót bolhairtóval, és úgy döntöttem, megguglizom az agyi
poloskát, amint lesz egy szabad percem. Aggasztott egy páciens, akitől éppen akkor
távoztam, egy gerincsérült tizenéves fiú. Végül elképzeltem Kitet a McDonaldsban
harminc visongó ötévessel. A kép kuncogásra késztetett, miközben a hegyünk
legmeredekebb részéhez egyesbe csikorgattam a sebváltót.
Még akkor is kajánul vigyorogtam, amikor leparkoltam a diófa alatt. Mostanára
termést érlelt, föl is szedtem pár szemet a földről. Pacsni egy napsütéses gyepfolton
feküdt, de odavonszolta magát hozzám, hogy üdvözöljön, és köszönésfélét morgott.
Leguggoltam, megpaskoltam, porosnak és melegnek érzett a bundája. A konyhaajtó
nem volt becsukva, bizonyára Kit hagyta nyitva a kutyának. Reméltem, hogy a
csirkék nem szöktek be, nem koszoltak össze mindent.
Nem. A helyiség éppen olyannak tűnt, mint amikor távoztam. Pacsni egyre csak
forgolódott a kosárban, mialatt egy székre dobtam a kiskabátomat. A kapunál
magamhoz vettem a levélszekrényből a postát, most átnéztem: reklámok, két
számla, meg egy levelezőlap aputól, aki gyalogtúrázni ment a tóvidékre. A
kézírásában elmerülve a vízforralóért nyúltam.
A Windermere-től vidám vagyok: vacogtatóan is végtelenül vonzó, vadul viharos
vagy vágyakozva villogó vizű.
Keresgélő ujjaim a nagy semmit tapogatták. Kelletlenül emeltem föl le kintetemet
a levelezőlapról, és körülnéztem, hová keveredhetett a vízforraló. Nem volt a
szokott helyén, a kenyeresdoboz mellett. Kerestem más felületeken is, de továbbra is
apu üdülése járt az eszemben.
Ma találkoztam Tüskeböki asszonysággal. Meg Leveli Bélával is. Min megint az
esőben pecázott. Az ember azt hinné, legalább a saját kárán tanul.
Megfordult a fejemben, hogy talán Kit rakta máshová a vízforralót. Talán indulás
előtt az utolsó pillanatban rakodott össze. Jobban belegondolva, mintha a
szokásosnál kicsit rendezettebbnek tűnt volna a helyiség. Abba hagytam az olvasást,
és körülnéztem.
Nem, nem rendezettebb volt. Hanem üresebb. Végre jól kinyitottam a szememet.
Se rádió, se mikro, se borospalackok az italállványon, a tartalék készpénzünk
tárolására használt bádogdoboz pedig fölfordítva hevert a földön.
Az émelyítő bizonyosság érzésével rohantam át az előszobán, be a nappaliba. A
tévé és a DVD-lejátszó szintén eltűnt. A dinoszauruszokkal egyidős asztali
számítógép viszont megmaradt - arra feltehetőleg nem mutatkozott piaci kereslet.
Hatékony, sőt mi több, vérfagyasztóan gondos kirámolás történt. Ezek a
betolakodók nem rángattak ki fiókokat, nem zúztak be ablakokat. Nem kapkodták el
a dolgukat, mintha tudták volna, hogy egész nap ráérnek.
Cudar gondolatom támadt: talán megleptem őket. Talán még el sem mentek.
Kiléptem a konyhaajtón, és az alacsonyan járó őszi nap fényében körülnéztem.
Járműnek nem láttam nyomát, mégis borsódzott a hátam, ahogy kezemet a
szememhez emelve az erdő félhomályába kukucskáltam.
Majdnem hanyatt estem, ahogy valami megmozgatta a diófa ágait, de csak egy tűi
rebbent föl. Latolgattam, hogy elhajtok valahová, talán segítséget kérek Tárnától, de
itthon akartam lenni, amikor a többiek hazajönnek. Különben is, ugyanúgy nem
hagyhattam védtelenül magára a házamat, ahogyan a gyerekeimmel sem tehettem
volna ilyet.
Végül a mobilomon fölhívtam a napieri kapitányságot. A telefonügyeletes nő
fölvette az adataimat, és azt mondta, megnézik, ki van a környékemen. Az a
benyomásom támadt, hogy ha igazán sietnek, karácsonyra érnek ide, és az eszembe
véstem, hogy inkább valami éjjel-nappal kiszállást vállaló csőszerelőt hívok,
amennyiben tényleg vészhelyzet áll elő - például őrült baltás gyilkos. Az a kedves
ember a furgonjával alighanem elsőként futna be. Órák múltán.
Próbáltam Kit telefonját, de azonnal hangpostára irányított. Biztosan kikapcsolta a
bábszínházban. SMS-t küldtem neki, azután fegyelmezetten visszamentem, és
fölóvakodtam az emeletre. Határozottan éreztem, hogy valaki - vagy valami - a
sarkamban jár, a tarkómat stíröli. Egyszer tényleg a vállamhoz ért valami. Halálra
váltan, kigúvadt szemmel perdültem hátra, a szívem vadul kalapált. De csak a hajam
volt.
Valami mozgott odafent. Megdermedtem, azután rájöttem, hogy egy függöny
libbent meg lomhán a szellőben.
A hálószobánkban a fiókos szekrény nyitva maradt. Átjárta az agyamat az
elképzelés, hogy mocskos, tolvaj kezek turkálnak a ruháink között, és természetesen
a fájintos kis videokamera eltűnt a zoknis fiókomból. Az ékszeres dobozomat kissé
elmozdították, bár a fedele le volt csukva. Pénzben kifejezve nem sok értéket
őriztem benne: az aputól a tizennyolcadik születésnapomra kapott gyöngysort, egy
anyutól örökölt brosst, és a zafírfüggőt, amit Kit az ikrek születésekor ajándékozott
nekem. Reszkető kézzel nyúltam oda - még láttam is, ahogy remeg -, és emeltem föl
a fedelet.
Üres volt. A dobozzal a kezemben az ágyra rogytam, hányinger környékezett.
Azután újabb gondolat ötlött az eszembe, és végigsiettem a folyosón a fiúk
szobájához. A délutáni nap fénykévéje tojásdad tócsába ömlött a kopott
padlószőnyegen. A beépített szekrény kétszárnyú ajtaja tárva-nyitva: tavikékre
mázolt lapján Sacha nagy műgonddal festett flamingói tollászkodtak. A polcok
lecsupaszítva, a fiúk ruhái, könyvei szétszórva a földön. Zavarodottan kezdtem
összekapkodni a holmikat, mindent rendbe akartam rakni, mielőtt az ikrek
hazajönnek. Úgy gondoltam, kicsik ahhoz, hogy ilyen lelketlenséggel
szembesüljenek.
Csak miután mindent visszatettem, akkor döbbentem rá, mi hiányzik. A polcon
üresen maradt helyből fájdalmasan nyilvánvalóvá vált: a kék perselymalacok a
karácsonyi pénzükkel. Dühtől tajtékozva kutattam át a szobát, de a két pityókás
malackának nyoma veszett. Mire becsuktam a beépített szekrényt, ölni tudtam volna.
Ékszer, DVD-lejátszó - az is elég baj. De miféle beteg állat orozza el egy kisgyerek
perselymalacát?
Fogcsikorgatva kezdtem kóborolni a házban, árulkodó nyomokat kerestem. Már
nem féltem. Ha egy csíkos trikós, álarcos férfi ólálkodik a spájzban szajré feliratú
zsákkal, esküszöm, oda rúgtam volna neki a térdemmel, ahol a legjobban
fáj. Kötélre velük, motyogtam magamban, egytől egyig! Ami azért elég képmutató
dolog, minthogy egész felnőtt életemben az Amnesty International tagja voltam, és
irtózom a halálbüntetéstől. De az istenit neki, malacperselyt loptak!
Motorzúgás. Gépjármű tartott fölfelé a behajtón, méghozzá gyors iramban. Fene
nagy bátorságom tüstént megcsappant. Azon vettem észre magam, hogy függöny
mögül leskelődöm, és közben spekulálok, meddig nyújtana védelmet a fürdőszoba
ajtaja, ha bezárkóznék oda. A kocsi behúzott a kertbe, és Kit kiugrott belőle, a haja
szálanként égnek állt.
- Mekkora a kár? - ordította, miközben Finn és Charlie izgatott, kétszemélyes
áradatként zúdult ki az autóból.
- Tényleg betöröltek hozzánk? - kérdezte Charlie.
- Betörtek - javította ki Finn. - Be vagyunk törve.
- A kék takarót is elvitték?
- Nem, dehogy! - feleltem, remélve, hogy eléggé derűs a hangom.
- A takarót és Briganti Bobot itt hagyták. Rendes betörlők voltak.
Ezután árultam el, mi újság a perselymalaccal.
- Eltűnt? - ismételte Charlie szívfacsaró hangon, és könnybe lábadt a szeme,
ahogy fölnézett rám.
- A pénzem! - szorult ökölbe Finn keze.
Kittel hozzáláttunk a ház módszeres átkutatásához, próbáltuk pontosan kideríteni,
mi minden veszett oda.
- Jaj, ne! A szemetek elvitték a laptopomat - nyögte, amikor a nappaliba értünk -
Ez tényleg húsba vágó.
Charlie négykézlábra ereszkedett, úgy meredt a kirámolt DVD-s szekrényre.
- Mire kellett nekik A csudálatos Marym?
Amikor Sacha hazaért a zenekari próbáról, az ikrek futottak, hogy közöljék vele
a hírt.
- Egy betörlő jött a házunkba, és elvitte a dolgainkat - harsogta Charlie.
Sacha a szájához kapott. Zöldre vált az arca, mint akit rosszullét fogott el.
- Úgy látom, a te szobáddal nincs gond - mondtam gyorsan. - Pokoli a rumli, de
nem hiszem, hogy arról a betörő tehet.
Körbeszaladt a konyhában, bámulta a tárgyak hűlt helyét. Azután sarkon fordult,
kicsörtetett az ajtón, és rohant a slukkológunyhóba. Rövid csönd támadt, majd
elkínzott üvöltés reszkettette meg a levegőt. Kittel a konyhaajtónál találkoztunk,
mindketten futottunk, és onnan együtt vágtáztunk végig a földúton. A fiúk a
nyomunkban trappoltak.
Sacha a kunyhójában a földön térdelt, ököllel verte a deszkafalat.
- A szemetek! - ordította. - Kibaszott idióták!
- Halló, csillapodj le! - fogtam meg a vállát. - Megijeszted a kicsiket.
- A rohadt stricik, kinyírom őket! Elvitték a cuccomat.
Elképedve néztük. Ez nem is Sacha volt. Valaki teljesen más: felbőszült, őrjöngő
lény.
- Milyen cuccodat? - kérdeztem.
- A cuccomat! Az új iPodomat. A hangfalaimat. A pénzemet. Még a kis tévémet is.
- Egyenesen átütött az öklével egy korhadt deszkát. - Ezt a baromságot!
- Az enyémet is - szólalt meg Finn. - Mondtam neked. Elvitték a
perselymalacainkat. A mi spéci perselymalacainkat, amiket a nagypapától kaptunk.
- Minden eltűnt - tette hozzá szomorúan Charlie.
Ezek a szavak valamiért mintha kipukkasztották volna Sacha dühét, mint a
léggömbbe szúrt gombostű.
- Ez borzasztó! - suttogta. - Ez maga a pokol. Haza akarok menni.
- Csak egy betörés - jelentettem ki határozottan. - Nem katasztrófa. Angliában
ismerek olyanokat, akikhez már rengetegszer betörtek. Például Caldwellékhez, nem
emlékszel? Három év alatt háromszor. Jó a biztosításunk. Neked legalább
megmaradt a laptopod. Ugye ma is elvitted magaddal az iskolába? És nézd, ott a
régi iPodod a zsebedben.
- Mindannyian épségben vagyunk, ez a lényeg - szólalt meg Kit, és egy-egy fiút a
térdére ültetett. - Senkinek sem esett bántódása.
 - Bántódása? - jajdult föl Sacha. - De még mennyire, hogy esett! Naná, hogy
mindannyiunknak esett bántódásunk.

»«


Egy óra múlva jött egy rendőrautó, és kikászálódott belőle a helyi közeg. Az
egyik iskolai szülőt ismertem föl benne: Robert Andrewst. Két gyereke is rögbizett:
egy fia meg egy lánya. Láttam őket a pályán, fenyegetően ki-kitolták a szájukból a
fogsorvédőt, mint a vadászó csimpánzok, majd az ügyesség és az elmezavar
gyilkos elegyével passzoltak és szereltek. Robert ama lassú mozgású középkorú
férfiak közé tartozott, akik kifejlesztenek maguk előtt egy tartósan kiálló polcot,
hogy arra támaszthassák a sörösüvegüket. Hozzá képest kimondottan ruganyosnak
és hajlékonynak éreztem magamat. Robusztussága eleve valami megnyugtatót
sugárzott, úgy hatott, mint azok a játékok, amelyek meginognak, de nem borulnak
föl.
Lakonikus biccentésre méltatott. Ez a biccentés az új-zélandi hímnemű egyedek
sajátja. A köszönésen kívül felszólít mindennemű érzelemnyilvánítás szíves
mellőzésére, valamint esetenként azt is kifejezésre juttatja, hogy az illető nem
emlékszik a nevünkre.
- Jó napot kívánok! - nyomultam elé. - Martha MacNamara.
Miközben szőrös mancsával megfogta a kezemet, olyan arcizomrezdüléssel
pillantott át a vállam fölött, amelyről sejtettem, hogy nála alighanem ez működik
mosoly gyanánt.
- Helló, öreg! Hallom, van egy kis gubi.
- Kösz, hogy beugrottál, Robbie! - lépett ki a konyhaajtón Kit.
Meglepődtem ezen a tegeződős haverságon. Azután eszembe jutott, hogy Kit
iskolai tanulmányi kirándulásokon kísérgeti a gyerekeket, adománygyűjtő
kolbászsütéseken segít be és krikettmérkőzéseken bíráskodik. McDonald’sba jár.
Részt vesz a torutaniwhai általános iskola társasági életében.
- Ezt jól kifogtátok - közölte Robbie. - Nem sűrűn fordul elő errefelé betörés.
Csak hébe-hóba.
Elvonultak Kittel, hozzáértőn hunyorogtak az ablakokra, megszemlélték a
virágágyásokat, nincs-e bennük lábnyom. Végül visszatértek a konyhába. Robert
rosszkedvű magabiztossággal ismertette az elkövetés módját.
 - Tiszta munka. Be a bezáratlan konyhaajtón, kirámolás, majd gépjárművel el.
Az volt a benyomásom, hogy a helyszíni jelentése nagyjából ugyanígy fog
hangzani. Szótakarékosan.
- Több elkövető? - kérdeztem.
- Nehéz megmondani.
- Távozhattak észak felé a földúton - vélte Kit. - Továbbhalad az ősfák közt,
belefut egy erdészeti útba, és innen öt kilométerrel odébb jut ki ismét az erdőből.
A rendőr bólintott.
- Tudom. Ahogy az összes helybeli.
- Hogyhogy? - csodálkoztam.
- A legtöbb évben ezen az úton zajlik a hajtás.
- Hajtás?
Vadregényes lovasokat képzeltem magam elé, Lovasvég királyának embereit,
valami régmúlt időkbeli vállalkozás fölelevenítését - talán málhás lovakat és ekhós
szekereket, szabad ég alatt éjszakázást, tábortűz körüli falatozást és a föld
szellemeivel társalgást.
Robert negyed kiló cukrot kevert a kávéjába.
- Az iskola kilencven kilométeres terepversenyt szokott rendezni adománygyűjtés
céljából.
- Remek. Lóháton?
A bögréjébe kuncogott.
-Motorral. Terepmotorral, a műutak kihagyásával. Végigmegyünk a
tengerparton, föl a folyómederben, át ezen az őserdőn, azután a faültetvényen. Nincs
kedved jövőre benevezni, Kit? Van egy négykerekűd, nem? Hozd el a srácokat!
- Koszi - felelte Kit -, lehet, hogy elmegyek.
- Meg én is - fortyantam föl, ahogy a feminista harciasan a felszínre tört bennem.
Hogy merészeli ez a pasas azt feltételezni, hogy éppen Kit akar részt venni ebben
a hetvenkedő, benzingőzös agyú macsóságban? Ugyanakkor az elmondása alapján
igencsak hosszúnak, unalmasnak és környezetvédelmileg neccesnek tűnt a dolog.
Különben is mi értelme az egésznek?
-Az én kölykeim minden évben végigmennek - jelentette ki atyai büszkeséggel
Robert. - Ötéves koruk óta saját mocijuk van.
Ez imponált. Tudtam, hogy az Andrews gyerekek nem sokkal nagyobbak az
enyémeknél - talán hét- és kilencévesek -, mégis vidáman nyargalnak kilencven
kilométert a terepmotorjukkal folyómedrekben és meredek hegyeken. Na, ezt
próbálnák csak meg Bedfordshire-ben! Fülsiketítő tiltakozási váltana ki. Az
ifjúságvédelmi szervezetek egyből agyonizgatnák magukat.
- Szóval ez a betörő... vagy betörők - erőltettem, hogy térjünk vissza a tárgyhoz. -
Gondolja, hogy ismerték a másik kivezető utat?
- Könnyen lehet - felelte Robert. - Szeretik, ha van menekülési útvonal, hátha
valaki hazajön, és gyorsan le kell lépni. Nem kívánnak csapdába esni, attól
rettegnek. Mindjárt kimegyek, megnézem, vannak-e keréknyomok.
- De ez nem arra utal, hogy helybeliek a tettesek?
- Vagy erdészeti dolgozók. Mint mondtam, ritka nálunk a betörés.
- Nem értem, miért bennünket szemeltek ki - vetette föl Kit. - Ez a ház a műútról
nem látható. És honnét tudták, hogy egyikünk sincs itthon? Csak a véletlenen múlt,
hogy iskolai kirándulásra mentem.
- Talán figyeltek bennünket - jegyeztem meg feszengve, és kipillantottam az
ablakon. - A fák közül. Sachának néha az az érzése, hogy lesnek minket.
- Az a benyomásom, hogy tudták, mit keresnek - tette hozzá Kit.
Robert fölvonta a szemöldökét.
- Melyik cég intézte a költöztetésüket?
Megmondtam neki, és érdeklődve nézett föl.
- Nem emlékszik, hogy kik végezték a munkát?
- Frank, aztán... valami John nevű, ugye, Kit? És Ira Taulafo, őt persze maga is
ismeri az iskolából. Ő csak alkalmilag segített be.
A rendőr fölhajtotta a kávéja maradékát, és fölállt.
- Mennem kell. A nejem egy fél órával ezelőttre várt. A végén megnézhetem
magam.
- Tud valamit azokról az emberekről? - kérdeztem, miközben kinyitottam neki az
ajtót.
- Nem akarok elhamarkodottan nyilatkozni, de költöztetőnél dolgozni igen
egyszerű megoldás arra, hogy az ember kifigyelje, kinek mije van.
Kikísértük. Robert sebtében megtekintette a slukkológunyhó mellett elhaladó
földutat, de nem talált friss járműnyomot. Amikor visszaballagott a kocsijához, az
ikrek ámuldozva-sutyorogva álldogáltak ott.
- Bekapcsoljam a villogót? - kérdezte a rendőr. Ahogy ránehezedett az ülésre, az
egész jármű megereszkedett. Kék fény kezdett villogni, amikor kidugta a fejét az
ablakon. - Elvigyelek titeket egy körre? Pattanjatok be!
Beugrottak a hátsó ülésre. Robert három kört tett meg a kertben, fölkavarta a
port, és száz méterrel odébb tette ki őket a behajtón. Hallottam, hogy búcsúzóul
fölvijjogott a sziréna, majd a fiúk átcsörtettek a jószágrekesztőn. Az élmény
pillanatnyilag elfeledtette velük a betörés okozta megrázkódtatást.
- Franya volt! - ujjongott Finn, és összepacsizott Kittel.
Figyeltem, amint a rendőrautó eltűnt a füzek mögött.
- Gondolod, hogy ennek valami köze volt a költöztetőkhöz?
Kit nem válaszolt. Az őserdőt bámulta.
- Egész sereg betörő elbújhat ott.
- Vagy kísérteties lények a ködből - szólalt meg Sacha a hátunk mögött.

»«


Robert nem mutatott érdeklődést ujjlenyomatok iránt, és nem úgy tűnt, mintha
fehér tisztatéri kezeslábasba öltözött helyszínelőbrigádot akarna kiküldeni hozzánk,
úgyhogy megszállott gondossággal és rengeteg fertőtlenítőszerrel végigtakarítottuk
a házat, igyekeztünk eltávolítani a betörés által hátrahagyott mocskosságérzést.
Valljuk be, egyébként is ráfért a házra egy tavaszi nagytakarítás.
- Még mindig itt vannak - közölte Sacha vasárnap délelőtt, amikor belefáradtunk
a súrolásba. - Magamon érzem a tekintetüket.
- Dehogy érzed - torkoltam le, és letöröltem a falról egy összelapított szúnyogot.
- Figyelj, nem mi vagyunk az elsők a világon, akiket kiraboltak, és biztosan nem is
az utolsók. Ez semmiképpen nem fogja megmérgezni az életünket.
- De igen - erősködött a lányom, és a csuklóját kaparászta. - Nem csak a betörés
miatt. Valami rontás mászik ki abból az őserdőből. - A telefonja birkabégetésre
emlékeztető hangot hallatott. A kijelzőre nézett. - Bianka. Délután moziba szeretne
menni. Az apukája szerzett ingyenjegyeket. Náluk alhatok? Itt bedilizek.
Miközben beszélt, szórakozottan a telefonjára néztem. A melléhez szorította.
- Helló! Ne olvasd el az SMS-eimet!
- Nyugi! - Beletúrtam egy műanyag bevásárlószatyorba. - Várj csak, itt ez a spray
a kunyhódhoz... hátha ott tanyázik valami, ami összecsipkedett. Milyen filmet néztek
meg? - Valami szerelmes vígjátékot említett, nem emlékezeteset, viszont eléggé
ártatlant. - Holnap suli!
- Viszem az egyenruhámat.
- Mulass jól, kicsim! - sóhajtottam. - Egy éjszaka a barátnődnél, és kutya bajod
sem lesz. Koszi a sok segítséget!
Aznap este Kittel nyugágyban üldögéltünk Hinemoana hegye alatt, és Jean borát
kortyolgattuk. Kit skicceit. A csípős idő ellenére mindannyian megmártóztunk, a
dermesztő sós vízzel mostuk le magunkról a betörés szennyét. Az ikrek
nagyszabású golyócsúszdát építettek.
Cseppfolyós arany csörgött alá a hegyeken, aztán keresztülfolyt a fövenyparton a
vízhez. A fiúk természetes, mesterkéletlen bájjal keringtek a homokdombjuk körül.
Kit vázlatfüzetének lapjait hamarosan olyan eleven képek borították, hogy szinte
táncoltak a papíron. Ahogy lejjebb süllyedt a nap, Kit fölállt, hogy uszadék fát
gyűjtsön.
Finn odaállt mellém. Fél kezével a bal fülét birizgálta, de a másik karjával
gyöngéden átfogta a nyakamat. Bolyhos, a rátapadt homoktól helyenként érdes
pulóvere melegítette a tarkómat.
- Mi a helyzet, kisöreg? - kérdeztem, és megpusziltam.
- Szerinted kik voltak azok, akik bementek a házunkba?
- Jaj, Finn, nem tudom. Gondolom, buta emberek. Nem ijesztőek.
- Most majd az ő gyerekeik nézik a DVD-inket?
Közben Charlie is abbahagyta az építkezést. A sarkára ülve figyelt bennünket.
- Vissza fognak jönni?
Két szorongó arc fordult felém.
- Nem hiszem, hogy visszajönnek. Nem kell félnünk tőlük.
- Én elbújnék a padláson - közölte Charlie.
Finn odalépett a tűzifarakásunkhoz, és fölemelt egy darabot, ami az ő kezében
vaskos husángnak tetszett.
- Én ezzel látnám el a bajukat!
Elképzeltem az én pici fiacskámat, amint megpróbál elbánni egy marcona
felnőttel, egy gazemberrel, aki kitépi a kezéből azt a botocskát. Bánatos érzés
kerített hatalmába. Aljasság tolakodott a világunkba, és megrontotta. Lerogytam a
homokba, a csúszdájuk mellé.
- Ez elkészült? Hol a golyó?
- Romboljuk szét! - visították, amikor Kit újabb adag uszadék fával tért vissza.
Később a tűz körül ültünk, feketére pörkölődött pillecukrot harapdáltunk.
- Szegény Sacha! - sajnálkozott Charlie. - Kimarad ebből a muriból.
Finn hanyatt feküdt, fölnézett a holdra.
- Egyszer majd hadd aludjunk itt, a parton! Ugye lehet?
Kit még egy kis bort löttyintett a műanyag poharába, és a nyugtalanság komor
koboldja lopakodott az elmémbe.
- Persze hogy lehet - ígérte Kit. - A szünidőben. Csak mi hárman, fiúk, jó? Otthon
hagyjuk ezeket a nyamvadt nőket, lejövünk ide, körbeüljük a tüzet, és hencegős
mesékkel szórakoztatjuk egymást.
Finn angyalfigurákat vájt a homokba.
- Inkább ne hagyjuk egyedül otthon a nyamvadt nőket - ellenkezett.
- Hátha visszajönnek azok a ronda rabolok.
Hinemoana hegyének hasaló teste tövében egy csomó összetapadt hínár feküdt
félig a vízbe merülten. A hullámok lökdösték-nyaldosták, a sötét moszatszálak
zaklatottan lebegtek, mint megannyi hosszú hajtincs. Vonzotta a szememet a látvány,
hiába próbáltam másfelé nézni. Borzasztóan hasonlított egy fiatal nő holttestére.

 26


Először azt hittem, ártalmatlan hívás.
Capeview-i, nyomorúságos irodámban ültem, és azzal töltöttem az ebédidőmet,
hogy a biztosítótársaság fölényeskedő idiótájával beszéltem, aki minden ellopott
holmiról értékbecslést akart. Migrén sorakoztatta föl erőit a szemem mögött, és
azon tűnődtem, nem kéne-e bevennem valami gyógyszert. Ekkor csengett a
telefonom.
- Martha McNamara? - érdeklődött egy kedves hang. Női. - Lyndsay Carpenter
vagyok, a fegyelmi ügyekért felelős igazgatóhelyettes Sacha iskolájából. Nem
alkalmatlan az időpont?
- Nem, dehogy. Üdvözlöm! - derültem föl. - Az érettségi ügyében keres?
- Nem kifejezetten - felelte meghökkentem - Sacha sorozatos mulasztásai miatt.
- Mi miatt?
- A mai tantestületi értekezleten fölmerült a lánya neve. Gond van. Jó néhány házi
felmérőt elmulasztott.
- Micsodát mulasztott?
- Házi felmérőt. Ezek létfontosságúak ahhoz, hogy elegendő kreditet szerezzen a
központi...
- Igen, tudom, mit jelent a házi felmérő. De nem gondolja, hogy túlreagálják a
dolgot? Egy hetet mulasztott nátha miatt, máskor talán még pár napot. Nem hiszem,
hogy bármi fontosról lemaradt volna.
- Sacha az előző félévben a tanítási órák kevesebb mint hatvan százalékán jelent
meg, és továbbra is hasonló a helyzet.
Elképedtem.
- Biztos, hogy ugyanarról a lányról beszélünk?
- Nézze, Martha, vegyük például a mai napot. - Az új-zélandiak nemigen
bíbelődnek vezetéknévvel. - Tisztában van azzal, hogy a lánya ma is hiányzik az
iskolából?
- Nem, de hát... Biztos benne?
Lyndsay kérlelhetetlen volt.
- Üzenetet kaptunk a hiányzásbejelentő közvetlen számunkon... hadd nézzem... ma
délelőtt negyed tízkor, állítólag öntől, miszerint Sacha ma fogászati kezelés miatt
nem tud iskolába jönni.
- Nem. Ez biztosan valami félreértés.
 - Nincs itt semmi félreértés. A tantestületi értekezlet után magam ellenőriztem a
nyilvántartást. Az ének-zenei munkaközösség vezetője hozta szóba a kérdést. A
tanárnő kitette Sachát a zenekarból a hiányzásai miatt.
Forgott velem a szűk iroda. Ez nem lehet igaz.
- Ő az egyik legtehetségesebb hangszerjátékosunk, de úgy tűnik, már nem érdekli
a zenélés. A fuvolatanárnője hetek óta nem látta.
- Bianka az iskolában van? Bianka, a barátnője.
- Bianka Varga... - rövid hallgatás következett, épp csak annyi, hogy a tanárnő
megnézze a számítógépben - ...ma az iskolában van. Igen. És nála egyáltalán nincs
gond a mulasztással.
- Értem - törtem le. - Szóval Sacha nincs vele?
- Sajnos nincs.
Tébolyultan kavarogtak a gondolataim. Kellett hogy legyen valami magyarázat.
Tudtam, hogy az én kislányom nem iskolakerülő, hanem jó, őszinte és szófogadó.
Azután eszembe jutott, milyen féltékenyen óvja az SMS-eit a kíváncsi tekintetektől.
A jelenkori kínzók a technika segítségével zaklatják és gyötrik áldozataikat, még
becsengetés után is.
- Talán a társai zaklatták - vetettem föl. - Azt hiszem, lehetséges, hogy
megfélemlítő üzeneteket kap. Sosem hagyja, hogy lássam az SMS-eit.
- Rendben, ez megfontolandó. Az iskolában egyáltalán nem tűrjük a zaklatást, és
az SMS-ezés égető kérdés... Úgy gondolom, mindannyiunk szempontjából az lenne
a legjobb, ha a lehető leghamarabb találkoznánk.
- De hol lehet most Sacha? - kérdeztem kétségbeesetten. - Hívjam a rendőrséget?
- Ez öntől függ, de szerintem elő fog kerülni - jósolta habozás nélkül Lyndsay. -
A szokott módon haza fog menni, ahogy vélhetőleg az összes többi alkalommal is
tette. Rengeteg lógósunk van, Martha. Nem ön az egyetlen érintett szülő.
Amint a tanárnő letette, Sacha mobilját hívtam.
Szia, itt Sacha! Ne strapáid magad üzenethagyással!
Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Sachát megtámadták, elrabol ták,
megerőszakolták valami koszos ház pincéjében, és arra vár, hogy meg nyúzzák,
mint a lányt A bárányok hallgatnak-ban.
Újratárcsáztam. Ugyanazzal az eredménnyel.
És újra.
És újra.
És...
- Te vagy, tesó? - kérdezte egy kifulladt, eltorzult hang; egy férfié.
 - E-elnézést, azt hiszem, téves - dadogtam. - Ez Sacha telefonja? - Fojtott
beszédhangok. Visító röhögés. - Te vagy az, Jani? - kérdeztem élesen. - Jani?
Azután Sacha kelletlen, sértődött hangja:
- Igen?
- Hol a francban vagy?
- Haveromnál.
- Miért nem mentél iskolába?
- Tényleg piszok rosszul vagyok.
Újabb vidám nyerítés a háttérben.
- Érted megyek.
- Dehogy jössz - felelte közönyösen. - Az iskolabusszal megyek haza, és kurvára
nem tudsz mit csinálni.
Megszakadt a vonal. A kezemben tartott telefonra meredtem. Tényleg kurvára
nem tudtam mit csinálni.
Kit épp egy Hastings melletti gyümölcsösben festett, és őrjítő nyugalommal
fogadta a hírt.
- De hát valójában nem tűnt el - győzködött. - Én inkább azt mondanám, hogy
igazolatlanul mulaszt.
- Kit, egy férfi vette föl a telefonját! Fogadok, hogy Jani volt az. Letartóztattatom
azt a fiút.
- Sacha fiatal felnőtt.
- Szó sincs róla - tiltakoztam. - Még gyerek.
- Jog szerint bármikor abbahagyhatja az iskolát. Aránytalanul fölfújod az egészet,
ha ilyen baromi nagy cirkuszt csapsz.
Meg tudtam volna fojtani.
- Hogy mondhatsz ilyen hülyeséget! Azért cirkuszotok, Kit, mert Sacha a
nevemben telefonált az iskolába, és halvány fogalmam sincs, hol tekereg
pillanatnyilag, ehhez képest akár holtan is heverhet, amúgy meg kurvára ideje, hogy
felnőj végre.
Lecsaptam a telefont, és a fejfájás-csillapítóért nyúltam.

»«


Serdülők özönlöttek ki az iskola kapuján, mint a víz a mosógépből. Némelyik
fiúra ráfért volna a borotválkozás, és egyik-másik lány cseppet sem rítt volna ki a
környezetéből egy társkereső klubban. Szinte érződtek a levegőben a hormonok.
Leállítottam a kocsit, és nekitámaszkodtam.
Csengett a mobilom. Előkaptam, de nem Sacha hívott, hanem Kit.
- Hallottál valamit?
- Nem - feleltem kurtán. Még mindig bántott az iménti viselkedése.
- Az iskola előtt várok.
- Ne haragudj! - kérte. Puffogtam. - Tényleg sajnálom, Martha. Bocsáss meg,
kurvára ideje, hogy felnőjek végre.
Önkéntelenül elmosolyodtam. Kit McNamarában a legjobb a hangja; még most is
elolvadok tőle.
Mintha érzékelte volna, hogy fölengedek
- Elhoztam a fiúkat - folytatta. - Otthon foglak várni. Ha valami van, hívjuk
egymást.
Egy iskolabusz beindította a motorját, és elhúzott, aztán egy másik is követte. Már
csak kettő maradt, amikor valaki megszólalt mögöttem, és hátraperdültem. Bianka
volt az: hollywoodi lelencgyerek pepita pamutvászon miniszoknyában.
- Sacha beteg ma, Martha?
Karba tettem a kezemet.
- Na ne szórakozz velem! Sacha nincs az iskolában, és otthon sincs, és fogadok,
hogy tudod, hol van. Halljuk: hol van? És hol van Jani?
- Jaj, istenem! - Kihallottam a hangjából a rettegést. - Martha... - Közelebb lépett,
hátrasandított. - Úgy félek.
Ebben a pillanatban egy rohanó alak jelent meg az utcán, egy lompos, szakadt
nőcske. Ijesztően úgy festett, mint aki most mászott ki valaki ágyából.
- Hol a büdös francban voltál? - kaptam el a karját.
Fejek forgolódtak, autójukban unatkozó szülők hosszú sora lelt szórakozást a
családi drámában.
- Hol? - üvöltöttem.
Vállat vont, fülhallgatót dugott a fülébe.
- Most itt vagyok, nem?
- Vedd ki azt a szart a füledből! - rivalltam rá. - Azt hittem, holtan heversz egy út
menti árokban! Janival voltál? Felelj, vagy tényleg mindjárt...
Dühös voltam. Olyan dühös, hogy miután most mellettem ült - elevenen, nem
megnyúzva -, könnyekben törtem ki.



»«


- Semmit sem hajlandó elmondani nekem - öntöttem ki még aznap este a szívemet
a telefonban apunak. A tornáclépcsőn ültem a sötétben. - Retkes volt. Bűzlött, apu!
Lóg az iskolából, de nem árulja el, miért. Ha esetleg az iskolában bántja valaki, nem
mondja meg, ki az. Egyenesen áthajtottam a tanári parkolóba, és bevittem Sachát az
igazgatóhelyetteshez. Be kellett vallania, hogy rengeteget mulasztott az iskolából -
az igaz, hogy egy hétig influenza miatt, azon kívül két hétfőn is tényleg beteg volt.
- Mindig hétfőn? Hétfőundoritisz?
- Hm, erre nem is gondoltam... És mindig azt mondta, hogy zenekari próbára
ment, holott nem.
- Füllentett a hiányzásbejelentő vonalon - hümmögött apu. - Rafinált - állapította
meg hihetetlenül higgadt hangon. - Ez nem a mi Sachánkra vall.
- Kit ma este egy órán át beszélt vele. Nagyon jól csinálta, mégsem jutott
semmire. Ha így megy tovább, kicsapják Sachát az iskolából.
- Megígérte, hogy többé nem lóg?
- Persze. Ünnepélyesen. De mivel egyikünk sem tudja, mi folyik itt, hogyan
óvhatnánk meg?
- Mi a helyzet a másik lánnyal, a barátnőjével?
- Biztos, hogy Bianka tud valamit, de őt senki sem akarja megszorongatni, mert
az édesanyja újra kórházba került. Nem biztos, hogy ezt a mostani krízist átvészeli.
- Nem lehet, hogy maga Bianka zaklatta?
- A szépséges vámpírok családja - tűnődtem el. - Nem. Azt hiszem, nem ő okozza
a gondot, de tudja, ki. Meg aztán ott a bátyja... minden akkor kezdett félresiklani,
amikor az a fiú megjelent a színen.
- Hm. - Apu egy pillanatra elhallgatott. Elképzeltem, amint Bemard fekete
bundáját simogatja. - Sacha telefonját megnézted?
- Minden üzenetet kitörölt.
- A laptopját?
- Kitnek megadta a jelszavát, de semmi sincs rajta. Több száz facebookos
ismerőse van. Még Lou is szerepel a listán.
- Semmi komisz dolog?
- Semmi, csak süketelés. Hihetetlen, hogy ilyen firkálásra fecsérlik az idejüket.
Bugyuta rövidítések, összefüggéstelen ötlethalmaz. Ja, és egy felbecsülhetetlen
értékű, négy másodperces videoklip, amin Belinda Rothman a karácsonyi műsor
végén leesik az emelvényről törpe tűsarkúban. Azt tényleg látnod kell. - Apu
hallgatott. - Rengeteget dolgozom. Nem figyeltem eléggé. Nem tudom, Sacha mióta
ilyen lehangolt. Kisebb-nagyobb szünetekkel hónapok óta. Ingerlékeny,
lobbanékony. Semmi kedvesség sincs benne.
Az oposszum épp ezt a pillanatot választotta, hogy végigszaladjon a fejem fölötti
ágon. Megrezzentem, de már hozzászoktam az éjszakai vircsaftolásához. Mély
lélegzetet vettem.
- Olyan, mintha... mindegy. Nem érdekes.
- Folytasd! - biztatott apu. - Nekem nagyon is érdekes.
- Olyan, mintha az ördög bújt volna belé. Valami megbabonázta az én Sachámat.
Miután beszéltem apuval, elballagtam a műterembe.
- Micsoda nap! - nyögtem, és egy karosszékbe rogytam.
Kit üres tekintettel meredt rám. Azt a napot juttatta eszembe, amikor elkapott
bennünket a vihar, és a tenger meg az ég egyetlen zavaros árnyékká olvadt össze.
- Kit? - ugrottam föl.
- Visszajöttek.
- Kik jöttek...? - Két kézzel az arcomhoz kaptam. - Jaj, istenem. Csak nem a
betörők? Ide?
- Igen.
Körbefordult, szétnézett a műteremben.
- De hát itt nincs semmi, amit érdemes elvinni... Hacsak nincs a
művészkellékeknek is feketepiacuk.
Kit szemében kihunyt a fény.
- A bankkártya - mondta elgyötört arccal. - Most kaptam újat postán. Még ki sem
vettem a borítékból.
- Marhaság. Le kell tiltatni.
- Leszarom a bankkártyát.
Követtem a tekintetét, fölnéztem a falra. Sibella dédnagynéni eltűnt. Poros,
téglalap alakú helye jelezte a hiányát.
- Jézusmária, Martha - rebegte Kit. - Hát már semmi sem szent?

 27


Kit ivott. Többé nem hagyhattam figyelmen kívül a jeleket. Amikor rajtakaptam,
hogy egy üveggel a kezében tart a műterem felé, elveszítettem a fejemet.
- Megállapodtunk - jelentettem ki. - Mi idejövünk, te nem piálsz.
Felém fordult, színpadiasan széttárta a kezét.
- Kiraboltak bennünket, Martha. Elvitték Sibellát. A mostohalányom szemét
módon viselkedik. Képes vagy a szememre vetni, ha szombat délután szeretnék
lazítani?
- Innen már nincs hová menekülnünk. Ne csináld! - könyörögtem neki. - Légy
szíves, ne csináld!
Értettem azonban, miről beszél: az új-zélandi álomutazás véget ért. Sachát
életében először szobafogságra ítéltem. Egy hete mindennap magam kísértem
Lyndsay Carpenter irodájába, tanítás után pedig én hoztam haza. Mintha ködfelhő
telepedett volna a kocsiba. Esténként elbarikádozta magát a szobájában, és dőlt
belőle a panasz, mert a tanárok mind azt követelték, hogy pótolja be az elmulasztott
feladatokat. Persze csak saját magát okolhatta.
- Látogatód jött - reccsent rám Kit, és a kocsibehajtó felé biccentett, ahogy egy
jármű gördült át a jószágrekesztő rácson.
Aztán benyomult mellettem a műterembe, és magára zárta az ajtót.
Ira hozta vissza a quadmotorunkat. Egy alsó partszakaszra tett
horgászkiránduláshoz kérte kölcsön. Az ifjú tanító bácsi mintha az ép testben ép
lélek szemléltető példájaként szállt volna ki Tama teherautójából.
- Helló, Martha! - üdvözölt vidáman. - Köszönöm a járgányt.
- Jó, hogy jön, Ira. Kérem, maradjon egy kávéra. Szükségem van a tanácsára.
Meglepettnek látszott, de a tornáclépcsőre telepedett, és bögréjét szorongatva,
komoran hallgatta, ahogy beszámoltam neki Sacháról.
A fiúk bevették magukat az emeletre egy mesekazettával meg egy zacskó
„csokihallal” - csokoládébevonatú pillecukorral ami azzal a veszéllyel fenyegetett,
hogy elcsapják a hasukat.
- Zaklatták magát az iskolában? - kérdeztem Irát.
- Hát... - Szomorkás mosoly. - Jó sokat verekedtem.
- Gondolja, hogy Jani manipulálja Sachát? Olyan a lányom, mintha ki cserélték
volna. Teljesen szétzilálódott.
Egy pillanatra elgondolkodott.
 - Mióta tart ez?
- Nem tudom biztosan. Észrevétlenül lopakodott be az életünkbe.
- Nem sokat értek a lányokhoz, Martha, de nem hiszem, hogy külö nősebben
aggódniuk kéne emiatt. Egy unokanővérem valóságos szörnyeteg volt
bakfiskorában, meg kellett süketülni a rikácsolásától! Egy éjszakára a
rendőrfogdában kötött ki. Most huszonöt éves, és komoly, józan állampolgár.
Egyesek lassabban nőnek föl.
Újabb autót hallottam és beszédhangokat. Pamela és Jean tűntek föl a ház mellett,
több kis sütőtököt hoztak. Már kezdtem hozzászokni, hogy az új-zélandiak
bejelentés nélkül állítanak be.
- Helló, barátom! - fogott kezet Irával Jean. - Ezeket a kertünkből hoztuk, Martha.
Levesnek nagyon finom. Nem zavarunk?
- Egyáltalán nem. A kávém csak rátok vár.
- A gyömbéres rágcsám meg rátok - emelt föl egy dobozt Pamela. - Kit kedvence.
- A műtermében van. Épp... dolgozik. Nem merem zavarni.
- Nem félek a férjedtől - intett le Pamela, és végigballagott a tornácon.
- Szeretnénk holnap kölcsönkérni a fiaitokat - mondta a kezét dörzsölgetve Jean. -
William nálunk fog aludni.
- Nagyszerű! Várj, mindjárt hozok még kávét.
Meg kell hagyni: Pamela tudott bánni az emberekkel. Épp visszatértem az újra
megtöltött kávéfőzővel, amikor Kittel a nyomában kilépett a tornácra. Kit hellyel
kínálta, azután maga is letelepedett.
- Kíváncsi vagyok, milyen lehet odakint - tűnődött Jean, aki a láthatáron araszoló
jacht fehér vitorláját figyelte. - Milyen érzés lehet a végtelen óceánon hajózva
visszanézni ránk, szárazföldi patkányokra?
- Magányos - vélte Pamela.
- Biztonságos - vetette ellen Kit a kelleténél nagyobb nyomatékkal. Uralkodott
magán, de nem volt józan. Nyilván a vendégeink is tudták. Érezhették az
alkoholszagot. - Nincsenek szemétládák, akik megfújják a cuccodat, ha hátat
fordítasz.
- Ideje továbblépni - csapott a térdére Pamela. - A biztosító mindent kifizet?
- Végre beleegyezett - emeltem magasba mindkét hüvelykujjamat.
- Úgyhogy nem ért bennünket kár. Mármint anyagilag. De nem minden holmi
pótolható.
- Jaj! Várjatok egy cseppet! - Jean nagyon elégedett képet vágott. Eltotyogott a
kisteherautójához, és egy perc múlva visszatért. Hozott valamit.
 - A fiúknak.
Elvettem a felkínált ajándékot. Egy DVD volt - A csudálatos Mary.
- Ezt imádni fogják! - kiáltottam föl.
- Pamela vette az interneten - mosolygott a feleségére Jean. - Szegény kis Charlie
azt mondta, az a videó volt a legborzasztóbb a betörésben. Illetve betörlésben,
ahogy ő hívta.
Pamela legyintett, amikor hálálkodni kezdtem.
- Szívesen, nagyon szívesen. Na és a rendőrség jutott már valamire az ügyben?
- Hát... - néztem a szomszédasszonyomról Kitre. - Tudjátok, ha babonás lennék,
azt hinném, valami lopós kis lények tanyáznak az erdőnkben.
- Édes istenem! - morogta Kit.
- De, komolyan, Kit. Nagyon jól tudod, miről beszélek. - Bocsánatkérően
mosolyogtam látogatóinkra, akik most mindhárman udvarias értetlenséggel néztek
rám. - Már korábban kezdtek eltünedezni holmik... tulajdonképpen hónapok óta.
Jóval a betörés előtt.
- Miféle holmik? - kérdezte kíváncsian Jean.
- Nos... ékszerek, ezüstárgyak. Egy fényképezőgép. Egy nagyon különleges
karóra. Mintha éjszakánként manók bandája surrant volna be.
- Hagyd a manókat! Egy mocskos rablóbanda tört be hozzánk fényes nappal -
morogta Kit. Nem lehetett nem észrevenni, hogy akadozik a nyelve. - És ugyanaz a
tolvaj bagázs jött vissza a múlt héten a műtermembe, elvitt egy portrét, ami nemigen
hoz többet a konyhára egy ötvenesnél.
- Csak nem Sibella dédnagynénit? - hüledezett Pamela.
- Csak de. Egy 20. századi festő alkotását, akiről soha senki nem hallott.
- Jaj, ne!
- Mit mond a rendőrség? - kérdezte Jean.
Kit vállat vont.
- Hogy a tettes helyismerettel rendelkezik. Olyasvalaki, aki meg tud ja figyelni a
házat... Az isten szerelmére, a műúttól másfél kilométernyire ki a nyavalya
figyelhetné a házunkat?
- Bob Andrews a költöztetőnkről érdeklődött. - A számhoz kaptam.
- Bocsánat, Ira. Nyilván nem magára gondoltunk! Mondtuk a rendőröknek, hogy
rossz helyen tapogatóznak... Ira?
A fiatalember döbbentnek látszott, összevonta dús szemöldökét, hogy majdnem az
orrához ért. Megmarkolta a bögréjét, telt ajkával elgondolkodva csücsörített.
- Semmi baj - felelte, ahogy erőt vett magán. - Hallottam, hogy a zsaruk
fölkeresték a főnökömet, de elrendezte a dolgot. Na jó, mennem kell. Köszönöm a
kávét.
Elkísértem a teherautóhoz. Láttam, hogy valami jár a fejében.
- Becsületszavamra, egy pillanatra sem gondoltam, hogy a munkatársai voltak -
mondtam.
Ira bepattant a vezetőülésre. Alig várta, hogy odébbállhasson.
- Ne izgassa magát. Kibírják, elég széles a válluk. A melóval jár, ha rájuk fogják,
hogy összetörtek vagy elvittek valamit. Szakmai ártalom.
- Nem sértettem meg?
Rám nézett jóságos barna szemével, és elfordította a kulcsot.
- Semmi okom megsértődni. Vigyázzanak magukra, Martha!
Figyeltem, ahogy Ira Taulafo porfelleget kavarva robogott le a hegyről.
És eltűnődtem.

»«


Aznap este tízkor csengett a telefon.
Amikor utoljára láttam Kitet, egy ülőkén gubbasztott, és mogorván bámulta
készülő művét. Kilenc körül járt a részeg kábulat tízes skáláján. Tudtam, hogy ilyen
állapotban egyáltalán nem érdemes győzködni; csak még agresszívebbé válna.
Önterápiát javasoltam magamnak, sütőtököt aprítottam, hogy levest főzzek -
röstellem bevallani - a Pamelától kapott recept alapján.
Lehalkítottam a rádiót, és tovább aprítva szorítottam vállammal a fülemhez a
kagylót. Ha telemarketinges, ezt megemlegeti - gondoltam.
- Martha?
Fölszisszentem, ahogy a kés belém mart.
- Tama! - Papír zsebkendőt kerestem, és elvágott ujjamra szorítottam.
- Ööö... hogy van? - Átugrotta az udvariaskodást. - Sacha születésnapján azt
mondta, szívesen lovagolna újra. Mit szólna holnap délutánhoz?
Nana, csak vigyázz! - tanácsolta anyu. - Itt valami gyanús. Nem tisztességesek a
szándékai.
- Tényleg azt mondtam? - Fölbolydult az agyam. - Nem biztos, hogy holnap...
- Nincs semmi hátsó szándék, Martha. Nem fenyegeti veszély.
- Ugyan, meg sem fordult a fejemben, hogy...
 - Feltétlenül beszélni szeretnék magával - mondta Tama halkan, de
tántoríthatatlanul.
- Most is éppen beszél velem.
- Személyesen. Négyszemközt.
A válasz egyértelmű nem. Hallasz engem, Martha? Nem!
Néztem, ahogy a vérem kinyíló vörös rózsaként üt át a zsebkendőn.
- Hánykor?

»«


- Szóval Clint Eastwooddal mész kóricálni?
Kit nem tágított az ülőkéjétől, bár a festéssel jottányit sem haladt előbbre.
- Ühüm. Szenvedélyesen szeretkezünk, majd elügetünk a naplementében. Soha
többé nem látsz bennünket.
Még egy kis bort löttyintett a poharába, és észrevette, hogy figyelem.
- Az isten szerelmére, ne bámulj olyan savanyú képpel!
- Berúgsz, Kit. Megszeged az ígéretedet.
A szája szinte visszataszítóan görbült lefelé, mint egy fordított U betű.
- És ha nincs ínyemre, hogy azzal a kibaszott lóbűvésszel hetyegsz?
- Egyéni szoc. probléma.
Elsötétült arccal lendült talpra.
- Nem szeretem, ha hülyének néznek.
- Lefekszem - mondtam hidegen, eleresztve a fülem mellett a fenyegetést. Erre a
napra elegem volt Kitből. - Ne felejtsd el bezárni az ajtót. Az ablakokat már
ellenőriztem.
- Kész erőd. Ez a mi szentélyünk, Martha. Nem zárkózhatunk be a szentélyünkbe.
Egyszeriben elhagyatottnak tűnt, ahogy buggyos nadrágjában és kifényesített
félcipőjében, egyik kezében pohárral imbolygott.
- Gyere föl velem! - hívtam.
- Nemsokára megyek.
Sóhajtva indultam el a házban, leoltogattam a villanyt. A lépcső közepén jártam,
amikor fölnéztem. És majdnem szörnyethaltam.
Egy alak állt a legfelső lépcsőfokon, felém fordította az arcát. A korlátba
kapaszkodtam, és hátrahőköltem, bár a másodperc tört része alatt fölfogtam, hogy
ez a jelenés Finn, ő bámul rám kifejezéstelen, üveges szemmel.
- Finn! - rebegtem.
A szeme néma rémülettel kerekedett el, és kettesével rohantam föl a
lépcsőfokokon. Ismertem ezt a reflektorfényben ijedten remegő nyuszis tekintetet.
Nem tudta, ki vagyok, nem tudta, hol van.
- Gyere, picikém! - suttogtam, és kézen fogtam. - Nem kell félni, még engem is
megijesztesz.
Bevittem a szobájukba, közben drukkoltam. Ha szerencsém van, újra mélyen
elalszik. Fölkapta Briganti Bobot, és motyogva feküdt le. Mire betakartam, már
lehunyta a szemét. Pár percig vártam, cirógattam a haját, ahogy egyre nyugodtabban
lélegzett, végül kiosontam.
Benéztem Sachához. A szobája olyan szagot árasztott, mint egy tornatermi
öltöző; összeszedhette volna már a mosnivalóját. Az én kislányom
összegömbölyödött a paplanja alatt, egyik kezével az arcát fogta. Kicsit
szuszmákolt, és bársonypuha volt a pofija, amikor megpusziltam. Alig látszott
idősebbnek az öccseinél.
Minden rendben volt.
Látszólag.

»«


Kit este kiütötte magát, és a rá következő délután minden idők legdurvább
másnaposságával ébredt föl. Addigra a fiúk elmentek William Colbert-rel játszani.
Kit a konyhában kornyadozott, nyelte a szódabikarbónát, és félpercenként
bocsánatot kért. Szánalmas állapotban volt, de annyira földühített, hogy most nem
bírt kiengesztelni. Hallgatással sújtottam.
- Nem értem magamat - motyogta. - Többé nem fog előfordulni.
Vállat vontam. A bakancsomat fűztem be a lovagláshoz.
Kit előregörnyedt, két öklére ejtette a homlokát.
- Egy cseppet sem iszom, amíg el nem utazom Dublinba. Ehhez mit szólsz?
Gúnyosan fölkacagtam.
- Ugyan már, Martha! Behúzom a féket. Antialkesz. Teljes piamegvonás. Egy
csepp se.
- Hiszem, ha látom.
 - Hová készülsz? - kérdezte, ahogy a kezembe vettem a kocsikulcsot.
Azt hiszem, tényleg elfelejtette.
- Elügetek a naplementében Clint Eastwooddal - vágtam rá. - Nem tetszik? így
jártál.
Kit megadta magát. Anyu nem. Annyira nem, hogy egész úton üvöltözött velem a
kocsiban.
Megőrültél?
- Tama csak azt kérte, hogy beszélni szeretne velem. Tisztességes pasas.
Megbízom benne.
Jó, de vajon magadban megbízol-e, amikor ennyire haragszol Kitre?
- Semmi para, dagi vagyok ahhoz, hogy megcsaljam. Semmi pénzért le nem
vetkőznék másik férfi előtt! Előbb fél évig gyúrnom kéne.
Jusson eszedbe Sacha apja!
Aú! Ez talált.
Tama már várt, amikor leparkoltam az utéja - kisteherautója mellett Egykettőre
nyeregbe szálltunk.
- A fiúk mit csinálnak ma délután? - kérdezte, ahogy áthaladtunk a dűnék között.
Miután megemlítettem William Colbert-t, bólintott.
- Kicsi korunk óta ismerem Pamelát.
- Tényleg? Ő nem sokkal idősebb magánál?
- Az unokatestvéreimmel együtt járt a torutaniwhai általános iskolába. A
legtöbbjük kedvelte. Annak idején versengtek érte a fiúk, de az a francia ért célba
nála.
Nyugodt tempóban lovagoltunk egymás mellett, kék árnyékot vetettünk a
fövenyre. Alig látszott, hol ér véget a levegő, és hol kezdődik a víz. Tama egy ideig
mintha nem sietett volna a beszéddel, és én sem nógattam. Ahogy a hegyfokhoz
értünk, megvakarta az orrát.
- Nem könnyű - kezdte, és valóban, még soha nem láttam ennyire feszültnek.
Egy bolondul bizsergető, de rendkívül zavarba ejtő pillanatra azt hittem, ott
helyben rám startol, leránt Kakama hátáról a tenger áztatta fövenyre. Anyu
magánkívül őrjöngött. Komolyan azt hiszem, szívrohamot kapott volna, ha nem
halott már amúgy is.
- Folytassa! - biztattam Tamát, és éreztem, hogy ég az arcom. - Hallgatom.
Jobban a szemébe húzta a kalapját.
- Hallottam ezt-azt.
- Ezt-azt?
 - Hogy eltűntek dolgaik.
Meglepődtem.
- Igen, betörtek hozzánk, és...
- Nem a betörésre gondolok.
Nem erre a beszélgetésre számítottam.
- Teljes a felfordulás nálunk. Még mindig nem az összes dobozt csomagoltuk ki.
Szerintem minden elő fog kerülni.
- Egy antik festmény? Komolyan azt hiszi, hogy elkeveredett valahová?
- Jó, azt nem.
- Hogy van az aranyos kislánya? - kérdezte látszólag hirtelen témaváltással.
- Sacha? Hát... jól van.
-Jól?
- Kamasz, most éppen mindenféle hisztire hajlamos.
Erre mintha újabb témaváltás következett volna.
- A nővérem eredetileg Torutaniwhában lakott. A férje rendes ember volt.
Szamoai. Az erdőgazdaságban dolgozott. Rádőlt egy fa, és agyonütötte. Két
kisgyerek maradt utána. Végkielégítést fizettek az asszonynak.
- Két gyerek? Ira és...?
- Az idősebbiket Jonah-nak hívták. Na szóval, a nővérem összefeküdt valami
idiótával, aki rábeszélte, hogy költözzön Aucklandbe a fiúkkal. Nekem nem tetszett
a dolog, de nem szólhattam bele a nővérem életébe. Az új barátja eltapsolta a
végkielégítést, azután faképnél hagyta, de a nővérem nem jött haza, Aucklandben
maradt, és egyedül is egész rendesen fölnevelte azokat a gyerekeket. Ira
évfolyamelsőként végzett a tanítóképzőben.
- Az édesanyja büszke lehet rá - jegyeztem meg elérzékenyülve. - És a másik fiú?
- Villanyszerelő lett. Talált magának barátnőt, megvett mindent, amiről az
emberek azt hiszik, hogy szükségük van rá. Flancos autót, nagy képernyős tévét.
Még házat is sikerült szereznie. Pedig sosem volt angyal, folyton kirúgott a hámból,
vadul bulizott.
- De most jól van?
- Kipróbált drogokat. Füvet, ketamint, mindenféle vackot juttatott a szervezetébe.
A munkáját így is megtartotta, soha egyetlen nap sem jelentett beteget, bármilyen
görbe éjszakát csapott is előtte. Végül azonban magával az ördöggel kezdett
táncolni.
- Az mit jelent?
- Azt jelenti, hogy túl messzire ment. Mifelénk fetának hívják. Tudja, mi az?
 - Hogyne. Illetve nagyjából. Nem pontosan.
-Hópehely, felhő... rengeteg neve van. Kristályos met. Tiszta metamfetamin.
- Amfetamin. Az a speed?
-Egész más, mint az a speed, amit fiatalkoromban szedtek. P-nek is hívják,
mert pure, vagyis „tiszta”. Majdnem százszázalékos tisztaságú is lehet. Ha valami
különösen brutális gyilkosságról olvas az újságban, sanszos, hogy ez az anyag is
szerepet játszott benne. Időnként bandaháborúkkal függ össze, mert ez sok millió
dolláros üzlet. Máskor csak valami szerencsétlen balfácán az áldozat, aki nem
fizetett a dílerjének Néha pedig merő gonoszság.
Végre kapcsoltam.
- Vagy úgy... mint Jean és Pamela fiánál.
- Danielnél - nézett rám komoran Tama. - Ő klassz srác volt. Egy osztályba járt
Jonah-val a torutaniwhai általánosban. Össze is haverkodtak.
- Óceán vesz körül minket. Nem lehet föltartóztatni ezt az anyagot a határon?
- Hiába minden, becsempészik. Egyébként is összekotyvaszthatja a saját
konyhájában! Ha körülnéz az interneten, választhat a receptekből. Gyártják is
mindenütt: konyhákban, gardróbszekrényekben és autókban, meg amit az
újságokban stikalaboroknak neveznek. Tudja, milyen találékonyak az itteniek. Új-
zélandi leleményesség, Martha! A vérünkben van, hogy nekünk minden sikerül. Egy
darab dróttal bármit megreparálunk, szóval sejtheti, hogy a sütit is megcsináljuk
magunknak.
- Sütit?
- Jonah hívta így, mert megsüti az ember agyát.
Borzalmas érzés motoszkált a gyomorszájamban, mintha jeges kéz szorongatta
volna.
- Szóval... mi történt Jonah-val?
- Egyelőre biztonságban van.
- Az jó.
- Nem, nem jó.
- Talán...
- Lecsukták.
A nagybácsi árnyékba borult arcélét figyeltem. Vajon ez a higgadt, végtelenül
méltóságteljes ember látogatási napokon sorban áll a börtön kapuja előtt?
Terpeszállásban, kitárt karral némán tűri, hogy megmotozzák, és drogkereső kutyák
szimatolják körbe?
- Akik ezt az anyagot szedik, azoknak pénzre van szükségük - folytatta minden
sietség nélkül. - Ha ügyvédek vagy fogorvosok vagy ilyesmi, megengedhetik
maguknak. Sok fogyasztója diplomás. Higgye el, mindenhová eljutott. Mindenhová.
El sem akartam hinni, amiket Jonah mesélt. Könnyen lehet, hogy a könyvelője, az
ügyvédje, az orvosa is szedi. De akinek a jövedelméből nem futja, annak más módot
kell találnia a fizetésre.
- Úgy érti, betörést?
Eltűnődtem, vajon nem ez a börtöntöltelék unokaöcs tört-e be a házunkba. Talán
ezt akarja elmondani nekem Tama. Fölkészültem, hogy hidegvérrel fogadjam.
- Először eladogatják a saját holmijukat. Eladják az utolsó ingüket is, ha kell,
eladják az ennivalót a kamrapolcról, áruba bocsátják a testüket. Semmi más nem
számít, csak a következő adag. Másra nem is tudnak gondolni. Lopnak a saját
családjuktól.
- Jonah ezt tette?
- Martha! Figyel maga arra, amit mondok?
- Igenis figyelek.
De nem figyeltem, nem nagyon. Nem akartam meghallani. Továbblovagoltunk,
miközben jeges ujjak markolászták a zsigereimet.
- Sacha játszik még a fuvoláján? - kérdezte Tama.
- Hogy jön ez ide?
- Játszik?
Előrehajoltam, hogy Kakama nyakára hajtsam a fejemet, beszívtam a ló meleg
páráját, és vigaszt merítettem az erejéből. Most már minden porcikám megdermedt.
- Jonah teljesen más ember lett - folytatta Tama. - Az elején csak apróság volt az a
dolog. Az a rettenetes, ördögi valami. Csak egy helyes kis démon. De Jonah
megszerette, és a démon nőttön-nőtt. Jonah kezdett hiányozgatni a munkahelyén.
Egyszer annyira be volt tépve, hogy éjjel kettőkor hívta föl a főnökét, közölte vele,
hogy másnap nem megy be dolgozni! Persze hogy páros lábbal rúgták ki. Hiába jól
képzett villanyszerelő, a kutya sem akarta foglalkoztatni. Elvesztette a mértéket,
jártatta a száját. v.ulnl viselkedett. Egy hétig le sem feküdt, azután napokig aludt.
Ki ne ismerné azt a helyzetet, hogy valami furcsát próbálnak mutatni neki,
mondjuk, egy ritka madarat. Izgatottan mutogatnak: „Nézd, ott, azon a fán túl... a
lámpaoszlop meg a szélzsák között... ott, nem látod?" Az ember meregeti a szemét,
és még mindig nem látja azt a nyomorult dögöl. És akkor türelmesen suttognak
neki: „Nézd csak meg jobban! Ott van mind járt a piros kémény mellett. Látod a
piros kéményt? Na, hát rögtön attól balra... ott lebeg... látod már?”
Tama tovább mesélt:
 - Már semmi sem érdekelte, az élet sem. Elveszítette az otthonát. A bank lefoglalta
az autóját, meg a tévéjét is, de azt addigra eladta. Mindent eladott. Lopott a
barátnőjétől és a szüleitől. Úgyhogy a lány lapátra tette, de Jonah azzal sem törődött.
Lopott az anyjától, a nagynénjeitől és a nagymamájától.
Nem akartam többet hallani. Haza akartam menni.
- Megijedt, úgy gondolta, hogy az életére törnek - ecsetelte Tama.
- Na igen, talán úgy is volt. Sötét világba keveredett. A drogüzérkedés óriási
üzlet... óriási üzlet. Javarészt bandák tartják kézben, és azoknak az élet nem drága.
Nem tanácsos földühíteni őket.
Eszembe jutott a motoros banda az országúton, és megborzongtam.
- Talán tartozott valakinek - folytatta Tama. - Addigra az utcára került. Elmentem
érte, megkerestem, hazahoztam, azt hittem, talán én majd kijózanítom. Szegény
kölyök... tudja, próbált megtisztulni. Azt mondta, olyan, mint amikor az ember a
sivatagban fetreng, majd elpusztul a szomjúságtól, de ott csobog a hűs víz egy
forrásból. Akkor muszáj innia, semmi más nem számít. Azután pedig... hát igen,
elveszítettük. Kezdtek eltünedezni a holmik. Tudja, miről beszélek? Eleinte
apróságok. Készpénz. Azután más dolgok.
És hirtelen megvan, ott az a madár. Egyensúlyoz, ide-oda fordul, uralja a látképet.
Egészen szembeötlő. Az ember nem érti, hogy lehetett ilyen vak.
Reszketni kezdett a kezem. Alig bírtam tartani a gyeplőt.
- Én nem... Nézze, Tama, értem, mire céloz, és tudom, hogy csak segíteni próbál.
De teljes tévedésben van. Maga nemigen ismer engem, és világos, hogy Sachát
egyáltalán nem ismeri.
- Megsértődött. Nem hibáztatom.
- Nem sértődtem meg, de ez nevetséges ötlet.
- Igazán? - nézett a szemembe. - Nem látom, hogy nevetne.
- Először is határozottan tudom, hogy Sachának semmi köze a betöréshez. Aznap
magam vittem kocsival iskolába.
- Biztos vagyok benne, hogy nem ő maga tört be a házukba.
- Na látja!
Tama sóhajtott.
- Jonah egyik drogos cimborája egy fiatalabb srác volt, valami könyvelő fia. A
kölyök hozzá tudott férni készpénzhez... A dílerek az olyanokat veszik célba, mint
Sacha. Nem érti, Martha? Ez a módszerük. Olyan kuncsaft kell nekik, akinek a
családjában van pénz. Miután nem tudtak több pénzt leszívni apuci bankszámlájáról,
Jonah és a cimborája kétségbeestek Kölcsönvették a család kocsiját, egy puccos
kabriót. Leparkolták a városban, aztán telefonáltak a dílernek, hogy menjen érte. A
szülőknek meg azt mondták, hogy ellopták.
- Nézze... a mi családunk nem olyan.
- Úgy érti, nem olyan, mint az enyém?
- Nem, nem úgy értem. Sacha nem lopna tőlünk És soha nem kísérletezne
drogokkal sem.
- Ki más tudhatta, hogy mindannyian távol lesznek, mind a betörés napján, mind
pedig akkor, amikor a festményt vitték el?
Nem bírtam tovább.
- Legyen szíves, vigyen vissza, jó?
Tama valamilyen néma jeladására mindkét ló azonnal megfordult, a
dagályvonalnál becsobbanó lábuk hullámokat vert, és fölkavarta a vízben a
homokot.
- Mi történt Jonah-val? - kérdeztem.
- Eltűnt. Egy év múlva Aucklandben, a bíróságon bukkant föl. Betörés, bolti
lopás, utcai rablás. Több ezer dollár. Odamentem, hogy a nővérem mellett legyek
Az a srác már nem Jonah volt. Nem úgy beszélt, mint Jonah, nem úgy gondolkozott,
mint Jonah, még csak nem is úgy nézett ki, mint ő. Elzüllött.
- Mindent beismert?
- A rendőrök kocsiba ültették, és megmutatta az összes helyei, ahová betört.
Addigra egy roncs lett. Még soha senkit nem láttam pár év alatt ennyire
megváltozni. Valaha stramm, jóképű fickó volt. Nagydarab, mini Ira. Az önbizalma
az égig ért. A végén meg úgy festett, mint egy ork, tudja, A Gyűrűk Urából. Még a
fogai is tönkrementek. Azt hitte, bogarak élnek a bőre alatt.
- Bogarak? Úgy érti, rovarlárvák?
- Szerinte futkostak a bőre alatt. Az őrületbe kergették. Vakarta-kaparászta, amíg
nem vérzett, azután már a húsába mart. A felügyelőtiszttől hallottam, hogy
„spurikukacnak” hívják ezt. A drog elárasztja a szervezetet, a pórusokon jön ki.
Ez a kutya bolhás. Ezek a kurva csirkék tetvesek.
- Hogy boldogul szegény nővére?
Tama vállat vont.
- Azt mondja, ez a dolog végül el fogja pusztítani a fiút. - Oldalvást fordult a
nyeregben, és a szemembe nézett. - Idehallgasson, remélem, hogy tévedek. Talán
csak egy akadékoskodó vén hülye vagyok. De láttam, mennyire megváltozott Sacha,
amióta idejöttek, és ez idegesített. Azután Ira tegnap meglátogatott. Eléggé föl volt
dúlva, el akarta mondani nekem, mi folyik maguknál. Úgy tűnt, mintha a helyére
került volna a kirakójáték utolsó darabja.
- Rendben, megkérdezem Sachát.
- Hazudni fog - közölte szomorúan Tama, és megsimogatta Ruru rángatózó fülét.
- Mindig hazudnak. Baromira értenek hozzá.
- Hát akkor mit csináljak?
- Kutassa át a lány szobáját! Nézzen meg minden lehetséges rejtekhelyet.
- És ha magának lesz igaza?
Habozás nélkül válaszolt.
- Akkor fogja a lányát, és fusson, ha kedves az élete. Vigye el innét, minél
gyorsabban és minél messzebbre. Amíg nem késő.

 28


A házba be sem mentem. Tudtam, hogy ha Sacha rejteget valamit, hol kell
keresnem.
A slukkológunyhó megbújt a lombok sűrűjében, a konyhaajtótól talán
négypercnyire. Ez volt Sacha tanyája. A kuckója. A fészke. Ha rejtegetett valamit, ott
kellett lennie. Kezemmel a kilincsen tétováztam egy kicsit, azután benyitottam.
Nem fogadott szokatlan szag, semmi más, csak por és fölhevített műanyag.
Viszont nagyon sötét volt, és hamarosan láttam, miért. Valaki nemcsak a függönyt
húzta be, de műtrágyászsákokat is szögezett az ablakokra. Ügyetlenkedtem a
villanykapcsolóval, végül fölkattintottam. Nem történt semmi, mert hiányzott az
izzó. Most már ingerülten léptem a közelebbi ablakhoz, megragadtam az egyik
zsákot, és letéptem. Azután ugyanígy tettem a másikkal, és elhúztam a függönyt.
Szembefordultam a kis helyiséggel. Tankönyvek hevertek a rekamién. Fényképek
mosolyogtak a falról: Ivan, Lydia, apu, Lou, valamint örök kedvenc plakátom, Jack
Sparrow kapitány a megcsillanó aranyfogával. A kéménypilléren egy szirupos
versike: „Igaz barátok” - emlékeztem, hogy Lydia adta Sachának, amikor tízévesek
voltak.
A dohányzóasztal valójában egymásra tornyozott bőröndökből állt. Mindegyiket
kinyitottam. CD-k, smink, búcsúztató üdvözlőkártyák Egy tinédzser eddigi életének
hordaléka. A rekamié mellett borosüvegbe tűzött két gyertyacsonk meg több
öngyújtó. Befeszegettem a kezemet a párnák mögé, de csak egy tízcentest meg egy
csomó szöszt találtam. A mosogatóban egy félig üres bögrét, benne - megszagoltam
- penészes neszkakaóval. Befőttesüvegekben kávé, neszkakaópor és cukor állt.
Valamilyen célból só is. Fölemeltem a félig teli forraló tetejét. Víz.
Mindinkább megnyugodva kezdtem kihúzogatni a rendetlen asztal fiókjait. Mind
nehezen járt. Kiskanalak. Gyertyamaradványok. Olló. Golyóstollak, a legtöbbje
darabokban. Egy tekercs szigetelőszalag. Fogó. Egyik sem lepett meg; fogó,
szigetelőszalag és más efféle már évek óta heverhetett itt
Egy másik fiókban egy műanyag tégely patkányméregre leltem, és világosan
emlékeztem, hogy az már a megérkezésünkkor is itt volt. Az asztal alatt húzódott
meg a festékesdoboz, amit Sacha szemetesnek használt Okos lány, kibélelte egy
nejlonzacskóval. A lányom szemetesében turkálást már tényleg mélypontnak
éreztem; reméltem, hogy soha, de soha többé nem folyamodom ilyesmihez.
Egyetlen futó pillantás elégséges volt, hogy meggyőzzön a hulladék ártatlanságáról.
Chipseszacskók. Törött villanykörték. Nyilván ezek is az ideérkezésünk előttről
maradtak a kunyhóban, mert hagyományos fajtájúak voltak, nem azok a
környezetbarát üveg dugóhúzók, amiknek tíz perc kell, hogy istenigazából
világítsanak. Kinyomkodott teafilterek. Üres pillepalackok, amelyeknek a szelektív
hulladékgyűjtőben lett volna a helyük. Ennél további guberálással tényleg nem
akartam lealacsonyítani se magamat, se Sachát. Ami sok, az sok.
Semmi, állapítottam meg ujjongva, ahogy visszacsúsztattam a helyére a dobozt.
Az égvilágon semmi. Egyetlen üres cigisdobozt sem találtam. Még egy utolsó
pillantást vetettem a kunyhóra, elégedetten bólintottam, és kisétáltam. Nyazsgem,
hülye Tama Pardoe - gondoltam, ahogy becsaptam magam mögött az ajtót. Lehet,
hogy az unokaöccse félresiklott, de az én kislányom nem.
Már majdnem a házhoz értem, amikor megtorpantam, és fölnéztem a diófa
szétterülő ágaira. Egy legyezőfarkú csapott le zuhanórepülésben a lábamnál. A
következő másodpercben sarkon fordultam, és futásnak eredtem. A deszkaajtó a
falhoz csattant, ahogy a földre vetettem magam. Elkaptam a festékesdobozt, és a
teafilterek meg a chipseszacskók alá kotortam.
Villanykörték. Nem eltörtek, valaki szétszedte őket. Kihúzták a fémrészt, csak a
bura maradt. A fehér bevonatot valahogy eltávolították, úgyhogy az üveg teljesen
átlátszó lett. Feltűnően tiszta. És valaki szigetelőszalagot tekert a burák nyakára,
mintha odarögzítette volna őket valamihez.
Föl-alá járkáltam a kunyhóban, immár más szemmel nézelődtem. A fiókokban
semmi. A bőröndben, a vécétartályban semmi. Körbe-körbe forgolódtam,
próbáltam elképzelni, hová rejtenék valamit. Letérdeltem a vaskályhához,
tébolyodott bábaasszony módjára tuszkoltam a kezemet a bádogkürtőbe, amikor az
ujjaim hozzásúrlódtak valamihez, ami fennakadt egy szegecsen. Becsuktam magam
után a kályhát - nevetséges ez a rendmánia -, és kivittem a leletet a fényre.
A legyezőfarkú a fejem körül keringőzött, széttárta a farktollait, fújta vidám
nótáját. Örökké hálás leszek annak a kis jószágnak, egyetlen társamnak életem egyik
leglesújtóbb pillanatában.
Csak egy kis műanyag vacak volt, gyufásdoboznyi méretű, simítózáras tasak.
Amikor a fény felé emeltem, a tartalma az egyik sarkába csúszott. Fehér kristályok,
mint az üvegdara. Mutatós, tényleg.
Hirtelen az egész világ szinte pszichedelikusán átszíneződött. Óriás rémek
mozogtak bizarr lassúsággal, hatalmas pókhálók feszültek az ég tündöklő üressége
előtt. Még a napfény is könyörtelennek tetszett. Minden jó és tiszta egyszeriben
mocskossá változott. Az én gyönyörűséges kislányomnak volt egy másik élete is:
visszataszító, elfajzott élete. Becsapott bennünket.
A kunyhótól néhány lépésnyire a földre rogytam. Birkák legelésztek a közelben,
mintha a világ még mindig ép lenne, és a legyezőfarkúm hazarepült. Képek
kavarogtak, alakultak át, és álltak össze elviselhetetlen egésszé: fotómasina,
videokamera, óra, tejkiöntő. Pléhdobozból, tárcából és szeretett perselymalacból
eltűnt pénz. Betörés. Sibella dédnagynéni. Sacha, amint egy széttört villanykörtét
emel az arcához, és belélegzi a mérget.
Még akkor is ott ültem, amikor a horizont dús narancsszín szegélyt kapott.
Feketerigó trillázott a fák közt, és apu angol nyári esőben ázó kertjébe vágytam.
Ekkor jelent meg Sacha a földúton, és haladt el egyenesen mellettem, anélkül hogy
észrevett volna.
A nyitott ajtó láttán megtorpant, az arca kísértetiesnek tűnt a félhomályban.
Néhány szívdobbanásnyi időre néma csönd támadt. Azután Sacha belépett a
kunyhóba. Végtelen szomorúsággal hallottam, hogy a kályhaajtó megnyikordul.
Talpra vergődtem, és megálltam a küszöbön. Sacha térdelt, feje a kályhában,
bekukucskált.
- Nincs ott - szólaltam meg.
Hátraperdült.
- Anyu? - kérdezte gyermetegen ijedt hangon.
- Mit képzeltél, meddig mehet ez így tovább?
Fölegyenesedett, szembefordult velem. Hamu szóródott a hajára, az egész arca
bekormozódott.
- Nem tudom, miről beszélsz.
Fölemeltem a tasakot. Ránézett, azután rám.
- Csak nem hiszed, hogy az enyém?
És ekkor elképedtem, mert hangosan kacagott. Fölkapott egy öngyújtói,
meggyújtotta a gyertyákat, és undorodva pillantott a kezemre.
- Mégis mit gondolsz, mi vagyok? Elmebeteg?
- Nem tudom, mi vagy, Sacha. Bár tudnám!
- Jesszus! - Őszintén méltatlankodónak tűnt, megingatta az elszántságomat.
Alléval a tasak felé intett. - Csak tessék, szolgáld ki magad! Valami Ed nevű srácé,
egy totális faroké, aki egyszerűen bepofátlankodott a szülinapomra. A kutya se
hívta, csak ráakaszkodott az egyik csajra. Micsoda potyaleső görény.
- Tudtad, mi van a kályhában.
- Ülj már le! - Paskolta meg a rekamiét, mintha én lennék a gyerek, ő pedig a
szülő. - Tudtam hát. SMS-eztek, hogy az az Ed itthagyta a cuccát. Azért jöttem, hogy
kivágjam a kukába.
Jaj, mennyire szerettem volna hinni neki!
- Sacha, kérlek. Ne hazudj többet!
- Az isten szerelmére! Tudod, hogy soha nem nyúlnék ilyesmihez. Láttam, mit
művelnek az emberrel a kemény drogok, a suliban levetítettek nekünk egy videót, és
tökre kibuktam. Az ilyen szar a lúzereknek való. Ed tiszta gáz.
Kicsit reménykedni kezdtem. Gondolkozni próbáltam, beleilleszteni Sacha
magyarázatát a kirakójátékba.
- Szóval mi ez? - emeltem föl a tasakot.
- Honnét tudjam? Valami, amit le kéne húzni a klotyón.
- Vigyük el a rendőrségre! Mi ennek az Ednek a vezetékneve?
- Ez nagyon rossz ötlet.
- Nagyon jó ötlet. Máris fölhívom Robert Andrewst.
Valami megvillant a barna szempárban.
- Teljesen meghülyültél? És velem mi lesz? Bevarrhatnak a... szóval ennek az
akárminek a birtoklásáért. Tudod, mi történik, ha bármelyikünket bűncselekményért
elítélik?
-Mi?
- Vége a dalnak. - Elhúzta a hüvelykujját a torka előtt. - Lőttek a vízumunknak.
Elfelejtetted, hogy nem vagyunk állampolgárok? Csak megtűrnek bennünket.
Egyetlen rossz lépés, és az első géppel hazazsuppolják a McNamara famíliát. -
Döbbenten ültem, ő pedig gyorsan kihasználta helyzeti előnyét. - Az a gyanúm,
hogy ehhez Kitnek is lesz egy-két szava.
- De hát nem is a tiéd ez a cucc.
- Ed azt fogja mondani, hogy az enyém. - Fölsóhajtott. - Akit egyszer besároznak,
koszos marad. Azt akarod, hogy kitoloncoljanak? Rajta, csak csináld, hajólesik!
Logikusan hangzott a verziója, ha eléggé kétségbeesetten annak akarta hallani az
ember. Különben is tudtam, hogy Sacha nem szabadítana tolvajokat a házunkra.
Egyszerűen nem tenne ilyet.
- Szóval esküszöl, hogy nem nyúltál ehhez?
Keresztet vetett.
- Becsületszavamra. Úgy éljek!
- És soha, de soha nem is fogsz?
- A kisöcséim életére esküszöm. Borzasztóan sajnálom, hogy beengedtem a
bulira azt a potyaleső fütyit.
Eloltottuk a gyertyákat, távoztunk a kunyhóból, és fölfelé indultunk a földúton.
 - Hülye seggfej! - prüszkölte Sacha, ahogy a konyhaablakokon kiszűrődő fénybe
léptünk. - Egyből kihajítottam volna, ha tudom, hogy fetázik.
- Fetázik? - torpantam meg. - Szóval mégis tudod, mi az.
A tekintete a kezemben tartott tasak felé villant.
- Ja, valaki mondta... - Két mutatóujjából gonoszelhárító mozdulattal keresztet
formált. - Ugye nem szólsz Kitnek?
Nem figyeltem rá. Gondolkoztam.
- A villanykörték - motyogtam. Mintha nem hallotta volna, ment tovább. Három
gyors lépéssel utolértem, elkaptam a karját, és hátraperdítettem. - Álljon meg a
menet! Miért nincs villanykörte a slukkológunyhóban?
- Az a szar folyton kiég. Egyébként is jobban szeretem a gyertyát. Romantikus.
- Akkor hol vannak az izzók?
Úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.
- Honnan a francból tudjam? Nyilván a szemétdombon.
- Jaj, Sacha! - suttogtam. - Hogy te milyen jól hazudsz. Láttam őket
- A szemetesemben turkáltál? Hát ez beteges! - fordult előre, és becsörtetett a
konyhába.
Kit az asztalnál ült, újságot olvasott, és szinte komikus meglepődéssel nézett föl a
hurrikánra, amely éppen besüvített.
- Lányok, lányok - mondta félmosollyal. Tekintete az arcomról Sachára, majd a
kezemben tartott tasakocskára vándorolt. - Az meg mi? - kérdezte halkan, és kissé
vészjóslóan is, mert a mosoly még ott játszott az ajkán.
Sacha a szemembe nézett. A villanyfényben láttam, hogy a pupillája kitágult,
eltüntette az írisze legnagyobb részét, démoni hatást keltett. Még egy utolsó
pillanatra elgondolkoztam, ne falazzak-e neki. Több esze van annál, hogy valaha is
újra droggal próbálkozzon. Pontot teszünk az ügy végére, és senki sem fogja
megtudni. Kitnek még csak nem is hiányzik, hogy megtudja.
- Patkányméreg - hazudta Sacha, mintha könyvből olvasná, de valószínűtlenül
hangzott. - Most szólj hozzá, Kit, anyu velem arénázik, mert a slukkológunyhóban
patkányok vannak
Kit a tasakért nyúlt, és újabb komisz csönd támadt, amíg a fény alá tartotta.
- Na jó. Ki akar beszélni?
- Én nem strapálom magam! - indult dühösen az ajtó felé Sacha. - Úgyse hisz
nekem senki.
Elkaptam a csuklóját.
- Hol a fuvolád?
 - A suliban.
- Fölhívjam a dirihelyettest, és megkérjem, hogy nézzen utána?
A lányom olyan képet vágott, mintha a legszívesebben megfojtana. Az arca
dühödt maszkká torzult, a pupillája még mindig hátborzongatóan ki volt tágulva.
Féltem tőle. Ez a démon nem az én Sachám volt.
- Baszd meg! - hörögte, és nekilökött a konyhakredencnek.
Hallottuk a lábdobogását a lépcsőn, azután beleremegett a ház, ahogy bevágta a
szobája ajtaját.
A Kit kezében tartott tasakocska felé intettem a fejemmel.
- Azt hiszem, ezt hívják fetának.
- Jézus ereje! Remélem, tévedsz.
Beszámoltam neki Tama figyelmeztetéséről és iménti kutatásomról. Amikor a
villanykörtékhez jutottam, fölállt.
- Gyerünk! Ismerd meg ellenségedet!
A nappaliban fényár és kellemes meleg fogadott. Kit idő közben begyújtott a
kandallóba, fölkapcsolta az összes lámpát - kezdtem ráeszmélni, hogy szegény
ember megpróbálta jóvátenni az előző esti elhajlását. Most gyömbérszörpöt ivott.
Még valami ragut is főzött. Egy fotelba vetettem magam, mialatt a számítógép fölé
hajolt, arca tükröződött a kékes képernyőn.
- Ilyenkor ácsingózom szélessávú internet után - sóhajtotta. - Hol kezdjük? Tiszta
metamfetamin... - Gépelt, kattintott, majd hitetlenkedve füttyentett. - Idenézz! Ez egy
teljes iparág.
És valóban. Újra felültem a varázsszőnyegemre, de ezúttal nem olyan helyre
röpített, ahová vágyakoztam. A következő órában gyorstalpaló tanfolyamot
rendeztünk magunknak. A drogot barátai szerte a világon bájos beceneveken
ismerik: feta, fecó, kristálymet, üveg, kréta, fahéj, csirketáp. És csakis Új-Zélandon:
R
A lakossághoz viszonyított függőségi arányszám az egész világot tekintve Új-
Zélandon a legmagasabb. A kristályos forma a legtisztább.
- Új-Zéland, a százszázalékos tisztaság - sóhajtotta Kit.
A metamfetamin A kategóriás szer. Igen nagy hatású pszichostimuláns,
egyedülállóan addiktív és egészségkárosító. A metamfetamint akár egyetlenegyszer
kipróbálók körülbelül 90 százaléka a továbbiakban is fogyasztja.
Az adatok felröppentek a képernyőről, és kupán vágtak. Ijesztően megbabonázott
a téma. Köze volt hozzám, a családomhoz.
- Az nem lehet, hogy Sacha ilyenhez nyúl - erősködtem, mialatt a mellékhatások -
köztük agyvérzés és halál - felsorolását olvastam, amitől elakadt a lélegzetem. -
Teljességgel lehetetlen.
Kit kattintott és pötyögött.
- Ez az! - mondta halkan. - Egy kicsit várni kell, hogy letöltődjön.
Kiváló ismeretterjesztő a YouTube: egy szemcsés, hitvány kis házi videó
pontosan megmutatta, hogyan kell villanykörtéből metpipát készíteni, azután nyílt
láng fölött felhevíteni a kristályos anyagot és beszívni a gőzöket. A sok, ránézésre
ártatlan holmi, amelyet a slukkológunyhóban láttam, borzalmas jelentőségűvé vált.
A villanykörte játszotta a műsorban a főszerepet, de színre lépett a fogó, a
szigetelőszalag, az üres golyóstollszár, az öngyújtó, valamint a szemetesben
találtakhoz hasonló pillepalack felső része is. Még só is kellett a villanykörte
bevonatának ledörzsöléséhez. Mindez magányos, nyomorúságos csöndben zajlott. A
drogosból nem látszott más, csak a szája, de hallatszott ziháló lélegzése.
Kifejezetten mocskos élményt nyújtott. Pusztán a megtekintésétől koszosnak
éreztem magam. Visszataszítóan, ugyanakkor már-már erotikusán izgatóan hatott,
akár egy amszterdami mellékutcai kukkolda.
- Ordítani tudnék - jelentette ki megrendülten Kit. - Gyerünk a rendőrségre! Most
azonnal. Még ma este.
- Nem mehetünk.
- Ez méreg, Martha! Figyelmeztetésben részesítik Sachát, és jól ráijesztenek.
Megfogtam a kezét, fölemeltem az egérről, és végighúztam az ujjamat tenyere
ismerős barázdáin.
- Ha Sacha bajba kerül, mindannyian bajba kerülünk. Alapvető elvárás a
feddhetetlen életvitel. Nem emlékszel a sok rendőrségi akadékoskodásra, mielőtt
megkaptuk a vízumunkat? Nem tudom, te hogy vagy vele, de a kábítószerek
fogyasztása nekem nem a feddhetetlen életvitel jelének tűnik.
Kit rögtön megértette, és másik kezével az asztalra csapott.
- A francba!
A videó magától újra elindult. Izgatott viszolygással figyeltük a folyamatot. Az
üvegbura megtelt egyre sűrűbben örvénylő fehér gőzzel. A bemutató
szemérmetlenül tárgyilagosnak hatott, mintha ez a lealjasodás normális, hétköznapi
dolog lenne. A BBC gyerekcsatornájának barkácssorozatából megtudhatjuk, hogyan
fabrikálhatunk cipősdoboz és öntapadós műanyag fólia segítségével tolltartót... És
íme, egyet már el is készítettem! A névtelen drogfüggő férfi becézőn tapasztotta
ajkát a tollszárra, és letüdőzte a gőzt. Azután mormolt valamit. Szerelmes hangon,
mint aki kedvese fülébe suttog.
 - Eleget láttam! - szólalt meg váratlanul Kit.
Együtt mentünk föl az emeletre. Sacha szobáját zárva találtuk.
- Sacha! - rúgott jó nagyot az ajtólapba Kit. - Eressz be minket, vagy
becsületúristenemre lemegyek ezen a lépcsőn, és hívom a rendőrséget. Választhatsz.
Az ajtó kitárult, és ott állt Sacha, kezével a kilincsen, gúnyos képpel.
- Úgyse mernéd.
Gyomorforgató erővel zúdult rám a felismerés, mennyire megváltozott az én
káprázatos kislányom. Hogy nem észlelte eddig a radarom ezt a borzalmat? Ezt a
sovány, sápkóros, szánalmas, kivakart kezű és arcú, zsíros hajú, élettelen tekintetű
teremtést? Megannyi feltűnő jel.
Bajba került - csúfondároskodott anyu de a munkád, az ikreid meg a csodás új
életed miatt nem értél rá odafigyelni.
A bombatölcsért idéző helyiség azt az avas bűzt árasztotta, amely már előző este
is facsarta az orromat. Sacha régen összeszedett, rendszerető volt, kínosan ügyelt a
higiéniára. Most végignyúlt az ágyon.
- Jól van, jól van. Kipróbáltam. Soha többé nem nyúlok hozzá. Most boldogok
vagytok?
- Az ég szerelmére! - csapott öklével a tenyerébe Kit.
- Mit vártatok? Fölpakoltatok, és ideráncigáltatok a világ túlsó felére, mint a
zongorát. Mégis mit vártatok?
- Hát nem ezt - feleltem.
Amikor meglátta, hogy Kit szaglászik, fiókokat és szekrényeket nyitogat, talpra
ugrott.
- Tűnés innen! Nem vagy az apám. Hogy merészelsz betolakodni a
magánéletembe?
Kit fölvont szemöldökkel nézett körül.
- Ugyan mit találhatok, Sacha Norris kisasszony?
- Te szemétláda! Nincs itt semmi. Valami mocskos betörő turkált a cuccomban, és
most meg te... Tedd le!
Kit közben megkaparintotta Sacha hátizsákját. Egy utolsó pillantást vetett a
mostohalányára - aki dühösen nekirugaszkodott, hogy ráugorjon -, és fölfordítva
megrázta a zsákot. Ruhadarabok hullottak ki: póló, szutykos törülközőbe csavart
bikini, végül pedig egy gombóccá gyűrt pár zokni, amely vérfagyasztó csattanással
ért a padlóra.
Mindannyian a zoknira néztünk. Kit fölkapta. Ahogy kigöngyölte, valami a
tenyerébe hullott. A videokamera, amit búcsúajándékként kaptam. A dekadens
játékszerem, amelyet a betöréskor vittek el.
-Jézusom, segíts! - meredt Kit megbabonázva és szinte émelyegve a kezében
tartott holmira. - Tehát igaz - állapította meg vészjóslóan szelíd hangon. - Te
raboltattál ki bennünket.
Sacha az ágyra rogyott, két karját védekező gesztussal borította a fejére. Mintha
egy idegent láttam volna.
- Nem maradt más választásom - zihálta akadozva. - Nem volt válasz tásom.
Kit egyetlen hosszú lépéssel átvágott a szobán, karon ragadta Sachát, és félig
lerántotta az ágyról. Mintha egy rongybabát kapott volna el.
- Nem volt választásod? - fröcsögte, és az arca eltorzult a dühtől. - Nem volt
választásod? Te kis bestia. Megmondtad nekik, mikor jöjjenek. Megmondtad, mit
hol keressenek. Talán segítőkészen még alaprajzot is készítettél. Jót röhögtél a
rohadt Csudálatos Maryn? Mit vétett neked Finn és Charlie?
Közelebb léptem.
-Kit...
- Imádnak téged. - Kit egész testében remegett a dühtől. Fölemelte az öklét. - Azok
a szegény kis hülyék! Istenítenek. Ez volt a bűnük? Hogy istenítettek?
- Ki kellett fizetnem valakit - jajgatta Sacha. - Tartoztam neki.
- Kinek tartoztál? - kérdeztem.
- Nem mondhatom meg.
- De még mennyire, hogy megmondhatod - lökte el Kit. - Ki a fenét szeretsz
annyira, hogy eladod érte a családodat? Azt a gennygóc Janit?
- Értesítenünk kell a rendőrséget - mondtam.
- Ne! - Sacha elkezdett előre-hátra ringatózni az ágyon, a kezét összekulcsolta a
tarkóján. - Borzasztóan félek... El fognak kapni.
Kit sóhajtott.
- Hol van Sibella portréja? Vissza akarom kapni.
- Sss! Hallottátok? - vágott rémült képet Sacha. - Valaki jár az erkélyen.
Kitártam az ajtót. Csönd honolt az éjszakában. Semmi nesz, semmi mozgás, még
hajó fénye sem látszott az öbölben.
- Biztosan oposszum volt - véltem, és visszaléptem a szobába.
- Jaj, reméljük. Ne haragudj, anyu! - görbült le elkínzottan Sacha ajka. -Ne
haragudj! Ne haragudj! Iszonyú pácban vagyok.
Meztelen lábát előrenyújtotta ültében, a lábujjait szétterpesztette. Egy film jutott
eszembe, amit egyszer a kolera áldozatairól láttam: több sorban kiterített halottak
talpa.
 - Légy őszinte hozzánk, Sacha - szóltam fáradtan. - Nagyon kérlek. Vessünk véget
a hazudozásnak!
Kit az órájára pillantott.
- Basszus! Egy órával ezelőtt kellett volna elhoznunk a fiúkat.
- Menj értük! - feleltem.
Tétovázott.
- Nem lesz bajod?
- Nem hát. Beszélek Sachával. Ne siess vissza, nem kell, hogy fölzaklassuk a
fiúkat.
Ahogy távozni készült, iszonyú gondolat ötlött az eszembe.
- Colbert-ék! Emiatt halt meg a fiuk. Nem szabad megtudniuk, Kit. Senkinek sem
szabad megtudnia.

 29


Mit tegyen az ember, ha a lánya kígyót csempészik az édenkertbe? Ez nincs benne
a szülők kézikönyvében.
Reméltem, hogy csak álmodom, mert ez a rémálmok rémálma volt. Nem regényt
olvastam valami hiszékeny és együgyű anyukáról, akinek a gyermeke tévútra került.
Ez nem Hollywoodról szólt. Hanem rólam. Talán az ember - a puszta fennmaradása
érdekében - igényli a saját sebezhetetlenségébe vetett alapvető hitet. Nem, nem az én
családom válik autószerencsétlenség áldozatává. Nem, nem az én férjem szeret bele
valami nőcskébe. Nem, csakis valaki más, és szörnyen sajnálom majd az illetőt,
miközben titkon azt gyanítom, hogy maga hozta a saját fejére a vészt. Semmiképpen
sem az én gyerekem drogozik. Az más, a mienkénél gondatlanabb családok sorsa.
Leültettem Sachát a nappaliban, a kandalló elé, kitántorogtam a konyhába, és
nekiláttam forró csokit készíteni. Ez az adott helyzetben képtelenül meghitt és
kedélyes foglalatosságnak tűnt, de időt nyertem vele, hogy gondolkodhassak.
Ahogy a sparhelt főzőlapjára csúsztattam egy lábas tejet, pillantásom a telefonra
siklott.
Már maga a tárcsázás is közelebb vitt apámhoz. Tudtam, hogy Bedfordshire-ben
kora reggel van, de ő már fölkelt. Kicseng a telefon a pasztellszínű konyhájában.
Lelki szemeim előtt megjelent a macskával a térdén, amint kinyújtja a kezét, hogy
fölvegye a kagylót. Még soha nem volt rá annyira szükségem, mint abban a
pillanatban.
Kattanás. Apa zengő hangja.
- Üdvözlöm, itt Hereward Norris beszél.
Kérlek, apu, légy otthon! Nem tudom, mit csináljak.
- Sajnálom, hogy nem talált itthon, de hagyjon üzenetet, és ígérem, visszahívom.
Némán álltam, ahogy csigalassúsággal teltek-múltak a másodpercek. A tej
lázadozva habzott föl, a fehér fortyogás túlcsordult a lábas peremén.
Azután Whalkan visszatettem a kagylót. Hogy vallhatnék be egy katasztrófát egy
üzenetrögzítőnek?
Tama második csengetésre fölvette. Azt hiszem, várta a hívást.
- Igaza lett - szóltam bele. - Köszönöm!
- Sajnálom.
- Kit dühöng.
-Persze. -Egy pillanatig hallgatott. -Ha bármiben segíthetek Martha... tudja, hol
talál.
Sacha a kanapé végében kuporgott, pléddel a vállán, mint egy mesejátékbeli
banya, és a karját piszkálta.
- Jobban érzed magad? - kérdeztem, és letettem a két bögrét. - Kezdd az elején!
Vakarózás, kaparászás.
- Úgyse figyelsz úgyse figyelsz - hadarta, teljesen egybefolytak a szavai, közben
szaporán pislogott. - Csak kiabálni fogsz.
- Megígérem, hogy nem kiabálok. Most is beszedtél valamit?
Mi. Ja... igen. De már nem hat, kezd kifújni, nagyon kellett volna újabb löket,
amikor rám találtál a kunyhóban, és most már kezdek rohadt szarul lenni. Még
rosszabb lesz, jaj istenem jaj istenem, sokkal rosszabb, tényleg fájni fog.
Reszketve bámult a bögréjébe. Eltelt egy kis idő.
- Sacha! - ráztam meg a vállánál fogva.
- Bocs. – Könnyek folytak le a szeme sarkából. – Nagyon magányos voltam.
Bűntudat dorombolt az ajtómon, lincselő tömeg jött a nyomában vasvillákkal és
lobogó fáklyákkal. A bűntudat nőnemű, és őnagysága valami extra idegesítő
erkölcsi magaslatról bír megnyilvánulni. Akárcsak anyám, ahogy most
belegondolok. A legalkalmasabb a távol tartására az az aknavetős védekező
pergőtűz, amit most lőttem ki.
- Ne próbáld másra hárítani a felelősséget! Ezt mind te csináltad.
A következő pillanatban lelassult, olyan hirtelen, mint a fékező vonat.
- Idejöttünk, szép hely, meg minden, teniszpálya, folyó, csupa jó az ikreknek meg
neked meg Kitnek. De borzasztó messze... Valami fájt idebenn, és nem akart
abbamaradni.
- Nekem is fájt. Honvágyad volt.
- Folyton azon filóztam, hogy ha megtalálnám apámat, hazavitetne. Elképzeltem,
hogy hazarepülök Angliába, és egy Simon nevű magas, kedves férfi vár a reptéren,
és mindketten sírunk örömünkben. Megszállottan ezen törtem a fejem. Néha aludni
sem bírtam, mert ez a kép járt az eszemben.
Sacha úgy nézett ki, mint aki már ezer évet élt, és minden másodpercét gyűlölte.
Látod? - szólalt meg szemrehányóan anyu. - Edd meg, amit főztél!
- Igyekeztem jó képet vágni, próbáltam beilleszkedni. Összehaverkodtam
Tabbyvel meg a menő fejekkel.
- Tudom, hogy igyekeztél.
- Az a dolog Ivannel, az betette a kaput. Hogy valaki másnál lelte meg a
boldogságot. Nem szorult rám, ahogy Lydia sem, sőt még te sem. Valahogy...
fölöslegessé váltam. Kirohantam a könyvtárból, és a sportpálya szélén
összeomlottam. Bianka talált rám. Törődött velem.
- érted, Bianka szoktatott rá erre az anyagra?

- Dehogy! Csak végighallgatott, megértett, éreztette velem, hogy nem valami

csudabogár vagyok. Jó, az igaz, hogy...
- Mi igaz?
- Hogy adott egy spanglit.
Szét akartam robbanni, amikor eszembe jutott két dolog: először az, hogy
megígértem, nem fogok kiabálni, másodszor pedig az, hogy pontosan ennyi idős
koromban próbáltam ki én is ugyanezt.
- De nem voltam odáig tőle - folytatta Sacha. - Csak tök szarul éreztem magam.
Aztán nagy társaság jött össze a tűzijátékos bulin... emlékszel? Jani, valamiféle
rokonai meg mit tudom én. Mind tökre felpörögtünk. Bianka meg a többiek
körbeadták a spanglit, és lökték a hülye szöveget, mindenfélén összevissza
röhögtek. - Látszott, hogy Sachát fölzaklatja az emlék. - Nem értettem, mi olyan
vicces, de ezek majdnem bepisiltek. Már megint kívülálló lettem. Szerettem volna
elmászni, és bebújni valami lyukba. Akkor kezdtek dumálni velem azok az emberek.
- Milyen emberek?
Lezárult a sorompó.
- Nem érdekes.
- Jani?
- Fogtuk magunkat, és beültünk egy autóba.
Szép. Azt hittem, a lányom gyümölcskoktélt szürcsölget normális társaságban a
friss levegőn, ehelyett vadidegenekkel ücsörgött egy autó félhomályában.
- Micsoda hülyeség - képedtem el. - Bármi megtörténhetett volna.
- Meg is történt. Előkerült egy üvegpipa. Körbeadták. Lövésem se volt, mi az,
valószínűleg valami kendercucc, de azt mondták, imádni fogom. Gondoltam,
megreszkírozom. Mit veszíthettem? Úgyhogy...
- Kismilliószor figyelmeztettelek - morogtam.
- És akkor hol voltál, amikor abban a szétcseszett kocsiban ültem? Szart se tudtál
az életemről. Annyira azzal voltál elfoglalva, hogy mindenkinek bearanyozd a
napját. Gondoltam, a szar is le van szarva. És amikor a pipa odaért hozzám,
kipróbáltam. - Teljesen váratlanul széles, tündöklő, üdvözült régi Sacha-mosolyra
nyílt az ajka. - Újra szép volt az élet... mintha csupa tűzijátékkal és muzsikával lett
volna tele a fejem. Egy szép új világ nyílt meg előttem. Bármit elérhettem, amit csak
akartam. Bármit.
 - Boldogságelixír - suttogtam, ő pedig bólintott, megvonaglott, pislogott;
láthatólag az anyag puszta említése fölzaklatta.
- Igen! Boldogságelixír. Tökéletes. Talán minden megérte azért az egy pillanatért.
Azt hiszem, a legtöbb ember soha életében nem érzi azt a fantasztikus. .. hogy is
hívják?
- Eufóriát.
- Eufóriát. Milliószor szuperebb volt, mint bármi, amit addig valaha is éreztem.
Képzeld el, hogy valamitől tisztára beindulsz... az országúton száguldasz, miközben
szól a zene, vagy... mit tudom én, lovagolsz. Mindegy, képzeld el azt, szorozd meg
egymillióval, ráadásul süssön a nap. Olyan erő volt bennem, hogy még...
Fantasztikusan táncoltam, szép voltam, mindenki rajongott értem... Úgy éreztem
magam, mint egy filmsztár meg egy szuperhős egy személyben.
Áttáncolta az éjszakát azon a tanyán a Tukituki folyónál, a lampionok alatt.
Mennyire örültem akkor, hogy jól érzi magát. Most másfajta kép jelent meg
előttem: Sacha egy félhomályos autóban, a kedves arca körül ártalmas gőzök
gomolyognak, mint annak a drogosnak a videón; Sacha elméje zavarodott ködbe
borul; és a teste... Nem bírtam elviselni.
-Azt is megtetted... - Haboztam. - A kocsiban. Azzal az ismeretlen emberrel. Vagy
emberekkel. Szóval... történt más is?
- Tényleg tudni akarod?
- Régen nem voltak titkaink egymás előtt.
- Az régen volt. - Elfordította a fejét. - Amikor legközelebb kínáltak, megint
kipróbáltam. Aztán megint. És megint. Isteni volt! Egyszer az a srác fogta a
telefonomat, és elmentette rajta a számát. Azt mondta, csak SMS-ezzek, és ellát
anyaggal. Nem kell bulira várnom, se semmi. Azt mondtam, ez túlzás, nem fog ez
nekem kelleni, ő meg azt felelte, dehogynem. És tényleg kellett. A suli előtt szoktunk
találkozni.
- Meg tudnám fojtani egy zongorahúrral - jelentettem ki harciasan.
- Miért? Ő is olyan, mint én.
- Már hogy lenne olyan?
- Nem érted. - Újra ömleni kezdett belőle a szó. - Ugyanúgy kell neki a pénz,
ahogy nekem. Ez olyasmi, mint egy értékesítési piramis. A srác nem nagymenő,
eléggé lenn van a piramis alján, vágod? Szóval egy ideig azt hittem, kézben tudom
tartani a dolgot. Egész éjjel fenn bírtam maradni, megcsináltam a házimat. Irtó
agyas lettem tőle, olyan volt, mint valami csoda. Rengeteg kilót leadtam, még csak
nem is kívántam a kaját, és olyan testem lett, amilyenről mindig is álmodoztam,
eszméletlen királyság! Simán ébren maradtam, úgy értem, teljesen ébren.
Varázsütésre, sitty-sutty! - Tágra meresztette a szemét. - Emlékszel, hányszor
mondtam, hogy Tabbynél vagy Biankánál alszom? Hát legtöbbször nem is láttam
őket. Igazából rég lepattintottam Tabbyt. Amilyen hipertökély a csaj, beárult volna a
szüleinek.
A homlokomat fogtam.
- Hát akkor hol voltál? Sacha, ez borzasztó.
- Hol itt, hol ott. A városban, különböző lakásokban.
- De hát kivel?
Sacha egy sivár szobában, az emberiség söpredékével. Sacha szája egy üvegcsőre
tapad.
- Mindenféle emberekkel. Más fogyasztókkal. Mert csak velük akarok lenni, mert
semmi más nem számít. El sem hinnéd, mennyien nyomják, tényleg hihetetlen.
Nemcsak lógosok, hanem mindenfélék, fiatalok meg idősebbek. Szilveszterkor... jaj,
istenem. - Megint vakarózott. - Egész idő alatt le sem hunytuk a szemünket, csak
még egy kicsit szívtunk, aztán még egy kicsit szívtunk. Ha lejöttem az anyagról, az
olyan volt, mint... valami sötét hely, mint egy kínzókamra, mint a fogorvos fúrója az
agyadban. Azt hittem, meghalok. És meg is akartam halni, tényleg.
- Szilveszterkor. - Fölidéztem magamban. - Két éjszakára maradtál ki. A városba
mentem érted, és nem akartál bejönni velem a boltba.
- Nem akartam? Nem bírtam. Ha pisztolyt szegezel a fejemnek, azt mondtam
volna, hogy lőj.
Sacha megijedt, ahogy egy fahasáb kidőlt a lángok közül és elvágódott a
kandallóban. Fogóval fölemeltem. Egy kis pók szökkent ki a kérge alól, és
cikcakkban futva próbált menekülni a tűz poklából.
- Jani volt az, Sacha? Ő áll emögött?
- Jani? Jani? - Egy szempillantás alatt izgatott düh lett úrrá a lányomon.
- Janit nem is láttam azóta, hogy szilveszterkor elviharzottam a moziból.
- De hát... vele meg Biankával mentél a napieri tűzijátékra.
- A közelébe sem mentem annak az elcseszett tűzijátéknak, a mozi után nem láttam
se Janit, se Biankát. Jani gyűlölte a metet. Azt mondta, válaszszak: vagy ő, vagy az
anyag. Azt feleltem neki, húzzon el, és keressen magának egy rendes, tiszta csajt. -
Megvetően vállat vont. - Azóta nem is láttam.
- De a húga kitartott melletted.
- Ja, persze, Bianka más tészta. Egy időre még arra is rábeszélt, hogy hagyjam
abba. Könyörgött. Egész jól ment, a nyári szünidőben majdnem végig tiszta
maradtam. Emlékszel, amikor Colbert-ék meghívtak bennünket ebédre?
- Persze. Jean mesélt nekünk Danielről.
- Akkor már három hete egyáltalán nem anyagoztam, és azt hittem, mégsem
olyan nehéz leszokni róla. Miután hallottam Danielről, megfogadtam, hogy soha
többé nem nyúlok anyaghoz. Aztán elkezdődött a suli, és jött a sok tanulnivaló, és az
a srác a kapu előtt várt, és gondoltam, csak még egyszer megpróbálom... -
Fölgyorsult a beszéde, nekiiramodott a vonat.
- És bumm! Elkezdtem egyedül anyagozni, már nem szorultam társaságra, mert
tudod, mit jelent a társaság? Csak azt jelenti, hogy osztoznom kell, én pedig nem
akarok osztozni, mert minden kis kristály kincset ér. Muris. Betépek a kunyhóban, a
slukkológunyhóban, szupi egy név, és azért csinálom ott, mert nincs szag, se semmi,
tényleg nem nagyon van, emlékszel, amikor fogalmazást kellett írnom, meg
beszédet a vitára, meg még a jóisten tudja, és Kit segített begyújtani a vaskályhába?
Igen, emlékeztem.
- Aznap reggel lejöttem, és szarul éreztem magam. De egy kis segítség
a haveromtól, és semmi gond! Egész éjjel pörögtem, összetalálkoztam veled a
konyhában, és jót dumcsiztunk, úgy gondoltam, hogy ez szuper! Valahányszor
bejövök, és együtt ebédelek veletek, és tökre föl vagyok dobva, akkor sem vágjátok,
mi az ábra, gőzötök sincs.
A pók föl-alá szaladgált a fahasábon. Nem akart átmászni az ujjamra.
Megpróbáltam lefújni egy darab újságpapírra, de szegényke megijedt a
leheletemtől, és visszabújt a fakéreg alá. A hasáb lefűrészelt végén kibugyogott a
nedv, és füst gomolygott a szobába.
- Fogadok, hogy a legtöbben soha életükben nem érzik ilyen istenien magukat. -
Sacha most ész nélkül hadart. Merőn nézte a kézfejét, majd piszkálni kezdett egy
vart. - Nem tudják, milyen ez a piff! Szupercsaj lettem!
- A legtöbben a családjuktól sem lopnak.
Nem küzdöttem tovább a pókért - amelyik mostanára már biztosan megégett -, és
vonakodva visszalöktem a hasábot a tűzre. Szikrák csaptak föl a kürtőbe.
- Egy ideje elkezdtem kiakadni - nyomta tovább Sacha. - Most is ki vagyok ütve,
úristen, ez tiszta dili. Most már sosem vagyok a topon, minden tök szar... Nem
bírom visszahozni azt a szuper érzést, akármennyit is... Egyre több és több kell.
- Mennyibe került ez összesen?
- Több száz dollárba. Több ezerbe. Lenulláztam a bankszámlámat. Amire még
kisbaba koromban kezdtetek félretenni nekem, igaz? Na, hát annak annyi.
Megdézsmáltam a pénztárcádat, meg Kitét, lenyúltam a bankkártyádat, és készpénzt
vettem föl, eladtam Kit fényképezőgépét, elemeltem a bazi nagy köteg fontot, amit a
padláson, egy cipősdobozban tartottatok... azt persze még észre sem vettétek, mi?
Ötszáz fontot váltottam át ezer dollárra. Ezüstholmit is elvettem, amiről úgy
gondoltam, nem fog hiányozni nektek. Elvettem az órádat, azt a spécit, amit a
nagypapától kaptál.
- Jaj, ne!
Magában motyogott, piszkálta-piszkálta, tépkedte azt a vart.
- Semmi más nem számít, semmi más nem számít, minden tök mindegy.
Elzálogosítottam a fuvolámat. Zaciba vágtam - nyelt egyet - Ivan medálját. De még
több kellett. A végén eladósodtam, tökre betojtam, hogy valamit csinálni fognak
velem, de a föntiek a piramisban azt mondták, nyugi, ez egyáltalán nem probléma,
biztosra vették, hogy a családomnak van egy rakat jó cucca, csak azt kellett
megmondanom, hol és mi, és szólnom, amikor senki sincs itthon.
Egyszerre besokalltam. Fölkaptam a bögréinket, kibotorkáltam a konyhába, ahol
két kézzel rátenyereltem az asztalra. Lüktetett a fejem. Kisvártatva Sacha lépteit
hallottam mögöttem.
Nem fordultam hátra.
- Ki tört be ebbe a házba?
- Ne kérdezd! Nem mondhatom meg.
- Dehogynem mondhatod. Neveket akarok hallani. Lecsukatom őket. Valakinek
szembe kell szállnia ezekkel a nyomorultakkal.
- Azt nem teheted! Kinyírnak engem. - Látszott, hogy pánikba esett.
- Bánthatják az ikreket, fölgyújthatják a házat. Ezek tisztára elmebetegek, anyu. El
van szállva az agyuk.
A fiúk említésére felszökött bennem az adrenalin. Ezeknek olcsó az emberélet.
Sacha meghökkent, a konyhaajtóhoz ugrott. Figyeltem, ahogy a kezét az üveghez
tartva kikukucskált.
- Hallottad ezt a motorzúgást? - suttogta. - Úristen, egy autó!
- Csak Kit az - néztem ki én is.
- Azt hiszem, el akarnak kapni - mondta Sacha.

»«


Ágyba dugtam az egy szem lányomat. Előtte megfürdött a fiúk habfürdőjével, és
megmostam a haját, ahogy már évek óta nem. Megtöltöttem neki egy forró vizes
tömlőt, és teafaolajjal bekentem a csúnya sebeket, amiket kapart magán. Tiszta,
szeretettel ápolt illatot árasztott.
A hétvégén megcsípett egy mé. Anyukám megsimizet, és különleges készkrémet
adott a rikidüljéből. Azután jobban éresztem magam.
- Utálom! - Szaporán jobbra-balra kapkodta a szemét, mintha valami ellenség
készülne előugrani. - Belemászik a fejembe.
- Együtt legyőzzük - ringattam magamhoz ölelve.
- Segíts!
Vakarózott.
- Sss!
- Ha a tükörbe nézek... Anyu, nem tudom, ki vagyok.
Eltartott egy ideig, hogy fölszámoljam a rumlit a szobájában. Amikor
legközelebb rápillantottam, úgy aludt, mintha kómába esett volna. A bőre szinte
áttetszőén fénylett, a haja szétterült a párnán. Sajgott a szívem. Tulajdonképpen még
csak kislány volt, és micsoda bajba keveredett.
Közvetlenül azelőtt, hogy eljöttünk Angliából, szólózott az iskolai
hangversenyen. Állt a színpadon, a zenekar közepén, és Telemannt játszott.
Kölcsönzői fehér estélyi ruhát viselt, a haja föltűzve, egy-egy szabadon hagyott fürt
keretezte az arcát - úgy festett, mint egy görög hajadon. Ivan medálja csillogott a
nyakában. Az az este a lányom muzsikálásával szinte sok volt nekem. Azt hittem,
szétvetnek az érzések. Mintha napsütésben szárnyra kelő madarat figyeltem volna,
amint súlytalanul lebeg és köröz a kékségben, miközben tudom, hogy a saját lábam
örökre a földön ragadt. Lydia anyukája előrehajolt a mögöttem lévő sorból.
- Képzelem, milyen büszke vagy - jegyezte meg.
Büszke, persze. Természetesen büszke voltam, de féltékeny is. Miféle
boszorkánysággal tudta Sacha megérinteni a lelkünket? Szeretet és fájdalom áradt a
fuvolájából, és betöltötte a termet. Az előadás végén szokásos udvarias taps helyett a
közönség ezúttal állva ünnepelt, ahogy a zenekar is. A zenetanár megfogta Sacha
kezét, és a magasba lendítette. Egy elsős virágot adott neki, megríkatta vele.
Micsoda siker. Micsoda rajongás. Én pedig gonoszul elszakítottam onnan.
Lábujjhegyen osontam kifelé, amikor ijedt suttogást hallottam:
- Elmész?
- Csak a szobánkba - nyugtattam meg. - De majd fülelek rád.
- Megígéred?
- Megígérem.
 Miközben eloltottam a villanyt, hallottam, hogy sír.
- Na és most mi a terv? - kérdezte Kit.
A sötétben feküdtünk, ébren és értetlenül.
- Azt mondja, végzett ezzel a dologgal.
- Hiszel neki?
Jól meggondoltam.
- Hiszek... igen, hiszek.
- Nem tudom túltenni magam azon, ahogy elbánt velünk. - Tudtam, hogy Kit a
fogát csikorgatja. - Lopott, hazudott, és ilyen beteges, mocskos kettős életet élt. Ha
eszembe jut Sibella portréja... Nem is tudom, Martha. Nehéz megbocsátani.
Egyetértettem vele. Nehéz megbocsátani. Lehetetlen nem megbocsátani.
- Retteg - jelentettem ki. - Halálra rémült. Teljesen kicsúszott a kezéből ez az ügy.
Szerintem titokban örül, hogy lebukott. De most nagyon szigorú szabályokat kell
hoznunk. Elkoboztam a kocsikulcsát és a telefonját. Mindennap haza kell jönnie...
Gondolni sem bírok arra, milyen undorító helyeken éjszakázott.
- Nem kap pénzt - jelentette ki Kit. - Valahogy el kell vágnunk az utánpótlástól.
Megváltoztatjuk a PIN kódjainkat és eldugjuk a tárcánkat. Ha nem jut pénzhez, nem
tud anyagot venni.
Haboztam, azután kiböktem.
- Tama szerint haza kellene utaznunk.
Kitnek mintha elállt volna a lélegzete. Hanyatt fordult, fölbámult a halványan
derengő mennyezetre.
- Milyen alapon?
- Hogy minden befolyás alól kivonjuk Sachát.
- De hát boldogan élünk itt - mondta szomorúan.
- Ő nem.
- Valami efféle egyébként is történhetett volna, akkor is, ha Bedfordshire-ben
maradunk. Számíthattunk rá, hogy meggyűlik a baja a pasikkal, és valaki összetöri a
szívét. Számíthattunk rá, hogy összerúgja a patkót a barátaival és a szüleivel. Ez
mind benne volt a pakliban.
- Na de az, hogy drogokkal játszadozzon? - kérdeztem kétkedőn.
-Azokból otthon is bőven akad. Talán ez a bizonyos fajta kevésbé gyakori, de van
helyette más. Azt hiszed, bedfordi szórakozóhelyeken soha semmit nem próbált
volna ki?
- Nem tudom.
-Ha még most is a jó öreg Nagy-Britannia legnagyobb népsűrűségű vidékén
laknánk, előbb-utóbb pici színes tablettákat kínálna neki valaki, vagy valami
füstölni- vagy szippantanivalót. Nem gondolod, hogy a kivándorlás csak
katalizátorként hatott? Ha elviszed őt innét, az újra teljesen föl zaklatná.
- Mindannyiunkat fölzaklatna.
A szomszéd szobában Finn kiabált. Türelmetlen hangon mindenféle értelmetlen
szavakat. Fülünket hegyezve vártunk, de alighanem ismét elaludt.
- Csak nem hiszed, hogy tényleg haza kéne mennünk? - kérdezte Kit.
Na, ez fogós kérdés volt. Jó sokáig gondolkoztam.
Haza. A lelkem egyik fele visszavágyott. Vissza apuhoz, vissza Louhoz és
Philiphez. Talán vissza a régi állásomba vagy egy nagyon hasonlóba. Arra
gondoltam, hogy Sacha otthon talán újra biztonságban, épen és egészségesen
élhetne.
Otthon. Angliában már nincs otthonunk. Megváltoztunk, továbbléptünk, és soha
nem állíthatjuk vissza a múltat. A fiúk elszakadnának mindattól, amit itt
megkedveltek. Kit pedig... na igen, Kit valószínűleg visszasüllyedne a sötétségbe.
Elveszíteném őt.
- Nem lenne olyan, amilyenre emlékszünk - láttam be. - Anyagilag az ide- és
visszahurcolkodás költségeitől a padlóra kerülnénk. Sacha nem járhatna a régi
iskolájába, tehát ez újabb változást jelentene neki. Semmi sem lenne olyan, mint
régen. Se a ház, se az iskola, se az életmódunk. Talán több kárt okozna, mint
hasznot. - Közelebb húzódtam, Kit vállára hajtottam a fejemet. - Nem, azt hiszem, ez
elől a dolog elől nem futhatunk el.
Éreztem, hogy Kit magához szorít. Kimerültem, már sírni sem tudtam.
- Azt hittem, ismerem a lányomat - sóhajtottam.

 30


Alkony terül a kórházra. Ahogy kilépek a kápolnából, szembetalálom magam
Kúrával.
- Á, Martha! - mellém szegődik. - Nem bánja, ha magával megyek?
De, nagyon is bánom.
- Tessék.
- Még nem hallott Finn édesapja felől?
- Ööö... nem.
- Egyáltalán nem? Kár. Meg kell mondanom, hogy beszéltem a többiekkel. Az
imént tartottunk szakmaközi értekezletet a rendőrség gyermekbántalmazási
csoportja, a kórházi szakemberek és a gyermekvédelem részvételével.
Megroggyan a térdem.
- Igen? És?
- Vannak jelek.
- Az isten szerelmére, milyen jelek?
Rám sandít.
- Nézze, még nagyon sok minden vár tisztázásra. Nem állítjuk biztosan, hogy
valaki bántotta Finnt. De a baleset önmagában is aggodalomra ad okot.
- Gyerekek folyton leesnek.
- Igen, a leesés rendkívül gyakori, alighanem a leggyakoribb baleseti ok, amivel
itt találkozunk. De nem éjfélkor, és nem ilyen körülmények között. Finn karján
bántalmazásra utaló véraláfutásokat látunk. Egy korábbi eredetű törésre bukkantunk,
amellyel nem fordultak orvoshoz. Beszéltem Finn iskolaigazgatójával is, aki azt
mondja, a kisfiú időnként olyan, mint a sajtkukac.
- Mr. Grant ezt mondta? Helyes. Finn tényleg sajtkukac, és büszke vagyok rá,
hogy ilyen.
-Az igazgató úr úgy fejezte ki magát, hogy a kisfiú próbára teszi az ember
türelmét.
- Persze hogy próbára teszi. Ahogy a világmindenség összes többi ni évese. Ez
nem jelenti azt, hogy bárki is meg akarná ölni.
Magamban pedig megállapítom, hogy ez a Grant nemcsak szakállas fura figura,
hanem kétszínű is.
Kura megtorpan.
- Azután ott a maga férje, aki mintha mindenkivel kerülné az érintkezést.
 - Az isten szerelmére, Kit a tengerentúlra utazott!
- Martha - mereszti rám tragikusan rosszalló tekintettel a szemét. - Attól tartok,
nem őszinte velem. Utánanéztünk, és egy bizonyos Christopher McNamara tegnap
késő délután érkezett Londonból Aucklandbe.
A folyosó ringatózó csónakká változik. Szerencsére ott egy alacsony
ablakpárkány, zihálva letelepszem rá. Kura figyel.
-Rendben -mondom erőtlenül. -Tegnap este hazaautózott. Tíz óra körül érkezett,
de valami butaságon hajba kaptunk, és újra elviharzott. Fél tizenegyre már el is
ment.
A szociális munkás türelmesen vár, végül túlontúl lágy hangon szólal meg:
- Min vesztek össze?
- Ahhoz magának az égadta világon semmi köze!
- Gyakran veszekszenek?
- Nem válaszolok.
Sóhajt.
- Egy pillanat! - A félelem tesz harciassá. - Megbocsásson, Kura. Pontosan
leírtam, hogyan bukott le Finn az erkélyről, amikor alvajárt. Azt állítja, hogy
hazudok?
- Nem, Martha. Csak azt, hogy vannak jelek, tehát fölvetődnek gyermekvédelmi
kérdések...
- Vagyis azt állítja, hogy hazudok.
- ...és úgy véljük, részletesebb kockázatfelmérés szükséges.
- Maguk hihetetlenek. Nem gondolja, hogy ezzel kissé elkéstek? Finn élet-halál
között lebeg, és kockázatokat méricskélnek?
- Ott a két másik gyermeke. Charlie és Sacha. Vajon őket nem fenyegeti-e
veszély? Továbbra is úgy érzem, hogy maga szeretne elmondani nekem valamit.
Charlie-ra és Sachára gondolok, akik Patupaiarehében maradtak, ahol veszély
fenyegeti őket. Igaza van Kúrának, már-már elmondanék neki mindent, és
segítségért könyörögnék, de nem bírok.
- Hagyjon engem békén! - Most már kiabálok. A folyosón arra járók fölkapják a
fejüket. - Hagyja békén a családomat.
Kura hajthatatlan.
- Sajnálom. Azt nem tehetem.
Fölegyenesedem, szédelgek a rémülettől. Mindannyiukat elveszik tőlem, nem
csak Finnt. Elveszítem a gyermekeimet. Hátat fordítok a szociális munkásnak, és
tántorogva elindulok, egyre gyorsabban távolodom tőle a folyosón.
 - Az ajtóm nyitva - szól utánam. - Amint fölkészült a beszélgetésre.
Visszamegyek Finnhez, az ágya mellett előveszem a telefonomat. Az akkumulátor
kezd lemerülni. Nemsokára ki fog kapcsolni.
Kit számát hívom. Nem jelentkezik, és ettől bizonyos szempontból
megkönnyebbülök. Fogalmam sincs, mit mondjak neki. Nem tudom elképzelni a
közös jövőnket.

 31


A várakozások változnak, a célkitűzések szerényednek. Arról álmodom, hogy a
lányomból koncertfuvolista, ragyogó sebész válik, maga is anya lesz. Arról
álmodom, hogy a lányom úrrá lesz a függőségén. Arról álmodom, hogy normális
életet él.
Másnap reggel, amikor benéztem hozzá, a fejét sem emelte föl a párnáról, pedig
úgy csicseregtem, mint egy legyezőfarkú, dicsértem a szép időt.
- Gyönyörű! - jelentettem ki, ahogy elhúztam a függönyt. - Derült és kék a láthatár
egyik végétől a másikig. Mindjárt megyek dolgozni.
Mozdulatlanul feküdt. Leültem az ágy szélére.
- Hogy érzed magad?
- Nem értem.
- Mit nem értesz?
Hosszasan hallgatott.
- Az igazi apámnak nem kellettem?
Egy esztelen pillanatra megfordult a fejemben, hogy elmondom neki, kicsoda ő
valójában. Ha megtudja, talán meggyógyul és talpra áll. Vagy talán belepusztul.
- Nagyon büszke lenne rád, Sacha.
- Azt gondoltam, talán azért nem hagyod, hogy érintkezésbe lépjek vele. Meg
akart szabadulni tőlem? Azt akarta, hogy elvetess?
- Dehogy! - döbbentem meg. - Tényleg, egyáltalán nem. - Behunyta a szemét.
Megveregettem a térdét, ahol kidudorodott a takaró alatt.
- Nézd, kicsim. Kék az ég. Zöld a fű. Fiatal vagy, csinos és tehetséges. Csodálatos
életed lesz, és rengeteg embert teszel majd boldoggá.
- Senkit sem teszek boldoggá.
- Bianka most telefonált, aggódott miattad.
Ez mintha megérintette volna. Élettelen arcáról egy könnycsepp gördült le tartás
nélküli hajára.
- Meg sem érdemlem a barátságát.
- Ugyan már, rázd meg magad! Annyi mindennek örülhetsz, nagyon is szerencsés
vagy.
- Tudom. Hálátlanul viselkedem.
- Természetesen lesznek szabályok, de azokról majd este beszélünk. Úgyhogy
most lépjünk tovább! Elmenjünk valahová a hétvégére? Arra gondoltam, hogy
fölautozhatnánk Aucklandbe, megnézni az orosz jégrevüt. Akár repülhetünk is... Egy
csomó törzsutaspontot gyűjtöttem.
Újabb könnycsepp csörgött le az arcán.
- Pattanj ki! - paskoltam meg utoljára a térdét. - Reggelizz valamit. Kit a
műteremben dolgozik.
Behunyta a szemét, és otthagytam az ágyban fekve, egyedül az ablakán beragyogó
égbolttal.

»«


Nem kelt föl. Feneketlen kútba zuhant. A következő három nap úgy aludt, mint
akit agyonvertek. Kényszerítenünk kellett, hogy tisztálkodjon, egyen, valamennyire
törődjön magával. Kezdtem félni, hogy esetleg megpróbálja kioltani a saját életét,
és Kittel óránként ellenőriztettem. A munkahelyi gyors internettel weboldalak
százait pörgettem végig, rávetettem magam minden információmorzsára,
tudakozódtam erről az ádáz ellenségről.
Találtam egy telefonos segélyvonalat. Fölírtam a számot, de nem hívtam. Ugye
milyen könnyűnek tűnik tárcsázni egy számot? Pedig mondhatom, egyáltalán nem
könnyű. Megbénultam a gondolattól, hogy egy idegennel tárgyaljak az én
lányomról. Elöntött a rettegés, hogy lenyomozzák a számomat, és elemlámpával
meg bilinccsel rontanak ránk. Ugyanezért határoztuk el Kittel azt is, hogy nem
fordulunk szakemberhez. A titkolózás megszokássá válik.
Az egyetlen derűs mozzanatot az jelentette, hogy sikerült visszavásárolnom Sacha
fuvoláját a zálogházból. Csak porosodott a polcon, senkinek sem kellett, örültek,
hogy megszabadultak tőle. Száz dollárt nyertek rajta.
- Fuvolára nincs nagy kereslet - siránkozott a zálogos, aki a félkarú
benzinkutasunkra emlékeztetett.
Talán mindenkinek létezik egy alteregója a másik féltekén.
Sibellát nem láttuk többé. Sacha azt mondta, odaadta a festményt valakinek, aki
némi kristállyal fizetett neki. E-mailben elküldtük a portréról készült fényképet
zálogházaknak és régiségkereskedőknek, mindhiába. Sibella talán egy koszos
lakásban, limlomok között hevert; valami narkós esetleg bajuszt és pápaszemet
rajzolt finom vonású arcára.
Lou ebben az időszakban telefonált. Elsőre nyájasnak tűnt a hangja, de a felszín
alatt - csaknem egy év elteltével is - a sértődöttség jéghideg ellen áramlata húzódott.
Mosolyt erőltettem az arcomra.
- Nővérkém! Milyen az élet a földteke felső felén?
A jelek szerint épp csak tűrhető. Phil éppen új állást keresett.
- És hogy van az én Sacha virágszálam? - érdeklődött. - Add már oda neki a
kagylót!
Az ő Sacha virágszála magzatpózban aludt az emeleten.
- Virul - közöltem határozottan -, de most zenekari próbára ment.
Apunak sem árultam el. Még csak föl sem hívtam. Borzasztóan szégyelltem
magam. Végül ő csörgött ránk. Fél perc se kellett, hogy föltegye a kérdést:
- Minden rendben?
- A legnagyobb rendben!
Megüthette a fülét a túlzott lelkesedés, mert gyanakvóan éles hangra váltott.
- Finn és Charlie?
- Két őrült spanyol.
-Kit?
- Ki se lát a szorgos munkából. Közeledik az augusztusi dublini tárlata, már csak
három és fél hónap addig. Biztos komolyan veszi, mert megesküdött, hogy piára
addig rá se néz.
- Te jó ég. Gratulálj neki a nevemben! Sacha?
- Javult a helyzet. Csak örökké megfázik. Tudod, itt mindjárt beköszönt a tél. És...
hát igen, kiderült, hogy elsőre nem a legjobb barátokat fogta ki. De végül mégsem
zaklatták.
- Örülök. - Aggodalom csendült ki a hangjából, de nem feszegette tovább a
részleteket. Ilyen jó ember. - A legutóbbi e-mailemre nem válaszolt. Mondd meg
neki, hogy írjon a nagypapinak.
- Okvetlenül szólok - ígértem, és témát váltottam. Tíz percig beszélgettünk, és azt
hiszem, sikerült kifogástalanul kedvező benyomást keltenem.
- A szőlőben kószáltok? - kuncogott apu. - Ezt nevezem gyöngyéletnek. Ti aztán
talpra estetek.
Hah! - bukkant föl anyu. - Esni estetek, de nem éppen talpra.

»«


 Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Sacha kedélye fokozatosan
derűsebbre fordult; két hét múltán ismét járt iskolába, és betartotta min-en
szabalyunkat. A kezén meg a karján himlőhelyek éktelenkedtek, és szomorúan
láttam, hogy két kivakart folt a szája körül milyen lassan gyógyul. Arra gondoltam,
talán soha nem tűnnek el teljesen, de sminkkel eltakarhatok. Azzal nyugtatgattam
magam, hogy ha ennek a sorscsapásnak ez a legrosszabb nyoma, még könnyen
megúszta.
Kit derekasan igyekezett megbocsátani a mostohalányának („Valljuk be, ennyi
idős koromban magam is furkó voltam”), és a kiállítására összpontosított. Imádtam
ezért. Rengeteg gyömbérszörpöt vedelt. Bianka kitartott a barátnője mellett, és ha
tehette, nálunk aludt. Az élet visszatért a rendes kerékvágásba. Majdnem.
Májusban eleredt az eső. Teljes gőzzel beindult a lúd vadászidénye, és
puskalövések visszhangzottak a hegyek között. Ez rosszul hatott a családunkra.
- Ezek az emberek vagy kimondottan szadisták, vagy teljesen degeneráltak! Nem
tudják, hogy az ásóludak egy életre állnak párba? - dühöngött Sacha.
A fiukkal vörös betűs feliratot festettek - LÖVÖLDÖZNI TILOS! -, és elhelyeztek
a kapunknál. Lúdberkekben órák alatt elterjedt a hír. Csapatostul köröztek leszállási
engedélyre váró lökhajtásosok módjára, hívogatták élethossziglani párjukat,
leereszkedtek tavi rezervátumunkba.
Sacha láthatólag ismét igyekezett jó testvérré válni. Egyik hétvégén amikor olyan
konokul zuhogott az eső, hogy a legelő ingovánnyá ázott,’ monopolyzni tanította a
fiúkat; egy derűsebb napon pedig Biankával levitték őket a folyóhoz, ahol miniatűr
sólyát építettek. Az ünnepélyes szalagátvágás után jégkrémesdobozból készült,
papírvitorlával fölszerelt hajócskákát bocsátottak vízre. Tudtam, hogy az általa
okozott kárt próbálja jóvá tenni, de nem tettem szóvá. Vannak dolgok, amiket jobb
nem bolygatni, némelyik emléket helyesebb ölnyi mélyre temetni.
Júniusban az utolsó rézvörös levelek is lehullottak a kocsibehajtó melletti fákról,
és orkán kergette-kavargatta őket a folyópart hosszában. A fiúk pirospozsgásan,
mezítláb rohantak át az így kupacokba összehordott, recsegősre száradt lombokon,
belekurjongattak a tiszta szélbe, széttárt karral hanyatt vetették magukat, mint valami
vándorprédikátorok. Oszlani kezdett az árnyék. Úgy éreztük, távozik a sötétség.
Júliusban már tél közepére értünk. A tanítási szünetben a Ruapehura vittük síelni a
családot. Mindannyiunk jutalmául és ünneplésként. Az ikrek, akiknek a súlypontja a
talajtól körülbelül egykönyöknyire volt, két lecke után felsőbb osztályba léphettek a
dedós pályáról. Finn, a félelmet nem ismerő sebességmániás minduntalan fejre állt,
Charlie óvatosabban mozgott. Hozzám hasonlóan elég zűrösen kacskaringózott le a
hegyről, gyakorta oldalspárgázott, és kapucnis Neander-völgyi hódeszkások útjába
került. Sacha, aki egyszer iskolai sítúrán Ausztriában járt, most Kittel kettesben
fedezte föl a hegyet, és visszaadtam neki a telefonját, hogy tartani tudjuk a
kapcsolatot. Harmadnapra kipirult az arca, és úgy csillogott a szeme, mint régen.
Egyszer, amikor előttünk ültek a székes felvonón, leállt a gép. Láttam, hogy Sacha
hátrafordul, ettől kilengett az ülésük, Kit félelmet tettetve visított, és Sacha
gyöngyöző kacaja csilingelt a fagyos levegőben. Az ártó szellem alulmaradt,
legyőztük. Varázshatalma megtört. Sacha megmenekült.
Az utolsó délután Kit felügyeletére hagytam a fiúkat. Tudtam, hogy a síliftek
nemsokára zárnak, és eltökéltem magam, hogy orra bukás nélkül lesiklom a
hegyről. A legfelső felvonószakasz tetejére érve, meglehetősen kaotikusán szálltam
le, és kis híján összeütköztem Sachával.
- Segítség! - hápogtam, amikor sikerült talpon maradnom mellette.
A feje búbjára tolt szemüveggel állt, a Ngauruhoe vakító fehér, tökéletes vulkáni
kúpjában gyönyörködött. Vékony dérréteggel bevont fürtöcskéi vidáman
kunkorodtak ki a sapkája alól. Teljes békesség honolt a tájon: csak a felvonó
kattogása és a gallérunkat ostromló könnyű szél susogása hallatszott.
- Ez a mennyország? - kérdezte halkan Sacha.
- Ha a mennyország csak félig ilyen mennyei, talán elkezdhetnék templomba
járni.
- Nem hiszem, hogy a mennyországba jutok, ha meghalok.
- Akkor inkább ne halj meg.
Egy kicsit hallgatott, majd mozgolódni kezdett.
- Loptam Biankától. Lenyúltam az iPodját meg a telefonját. Kiürítettem az apja
tárcáját. Még soha nem volt nála hűségesebb barátnőm, és az anyja iszonyat beteg,
és ezt műveltem vele. Tuti, hogy pokolra fogok jutni.
- Hűségesebb, mint, mondjuk, Lydia?
- Bianka irtó komoly. Ha valakit a barátjának nevez... hát az másfajta barátság.
Életre szóló.
- Biztosra veszem, hogy megbocsátott neked.
- Éppen ez a borzasztó. Meg.
Leheletünk párafelhővé csapódott ki a ritka magaslati levegőben. A felvonóval
érkezők továbbnyomultak mellettünk, de mi nem moccantunk.
- Korán ment el a szülinapodról - jutott eszembe.
- Aznap este tomboltam, anyu. Egyszerűen tomboltam. Egyáltalán nem vetted
észre? A srácok között voltak fogyasztók, és kinn, a kunyhóban külön bulit
rendeztünk.
- Eddel?
- Igen, Ed tényleg létezik, és hozott is magával anyagot, születésnapi ajándékba.
Bianka kibukott, megpróbálta elszedni tőlem. Üvöltöztem vele, és kilöktem az ajtón.
Lehülyepicsáztam. Azt mondtam neki, hogy látni se akarom többé.
- Azok a felejtős lányok viszont maradtak - gondolkodtam el.
- Taylah és Teresa. Igen, anyu. A felejtős csajok... leesett végre a tantusz? Ők adták
az első pipámat egy kocsiban a tűzijátékos bulin. Ez elég felejtős?
Megrendültem.
- Nem úgy néztek ki, mint a drogforgalmazók! Nem kéne szólnunk a szüleiknek?
- Késő. Taylah-t kirúgták otthonról. Legutóbb azt hallottam róla, hogy drogért
árulja a testét bandatagoknak. Teresát meg elkapták, amikor a rendőrség rajtaütött
egy stikalaboron, úgyhogy most isten tudja, hol van.
Járt a sulinkban egy előadó, aki a met ellen kampányolt. Ő mondta, hogy ez
ötéves drog. Az emberrel öt éven belül három dolog történhet: bekaszlnizzák,
bekrepál, vagy benő a feje lágya, és kijózanodik. A harmadikig nem sokan jutnak el.
Én szerencsés vagyok, mert kaptam második esélyt, és ezt semmi áron nem dobom
el magamtól.
Pár hódeszkás jelent meg a hegytetőn; cowboykendős, tükrös síszemüveges fiúk.
Ahogy a sílift elsuhant mellettük, elegánsan oldalra vetődtek, és nyomban föl is
borultak, lábak és hódeszkák összegabalyodtak. Sacha elmosolyodott. Az egyikük -
naptól kiszívott hajú, fiatal csibész - káromkodott, hógolyót gyúrt, és a társa képébe
vágta. Azután megláttak bennünket, rögtön átvedlettek komoly sportolókká,
föltápászkodtak, és kesztyűs kézzel csapkodták le a jeget a deszkájukról.
- Hali! - köszönt az egyikük, és nagyjából Sacha irányába biccentett.
- Szia! - felelte Sacha.
- Mi a helyzet? - dünnyögte a másik.
Miután kimerítették művelt társalgási szókincsüket, leszlalomoztak a lejtőn.
- Helyes - jegyeztem meg jóindulatúan, ahogy a szőke megpróbált leküzdeni egy
egészen kicsi bukkanót, és orra esett egy hóbuckán.
- Tényleg helyes - értett egyet Sacha. - Jó a segge.
Kuncogtam, végtelenül élveztem ezt a mindenestül normális szituációt. Fölnéztem
a Ngauruhoe szabályosan formált csúcsára, amelyet most bearanyozott a nap, és
buzgó imát mormoltam a... hát, nem is tudom. Talán a tájék szellemeinek. Vagy akár
Istennek. A hegyek kegyesen tekintettek le ránk.
- Nem jönnek föl többen - állapította meg vonakodva Sacha. - Biztos lezárták a
felvonókat.
Igaza volt, későbbre járt, mint gondoltam. Kékes árnyékfátyol terült a fehér
hegyoldalakra. Üggyel-bajjal, kacsázva fordultam meg a sílécemen.
- Ideje fájrontot hirdetnünk, vagy Kit bernáthegyiket küldet föl értünk.
Sacha nem mozdult.
- Nincs kedvem lemenni. Idefönt tisztának érzem magam.
- Aki utolsónak ér le, reumás csiga! - rikkantottam, és tébolyultan hadonásztam a
két botommal.
Néhány másodperc múlva piros ruhás alak süvített el mellettem, le a lejtőn, hó- és
jégpermet csapott föl körülötte.
- Szánalmas! - hahotázott. - Mintha végelgyengüléses csigával versenyeznék.
Sikerült! - ujjongtam magamban.
Hah! Majd elválik - rondított bele örömömbe a maga utánozhatatlan módján
anyám.
- Ugyan, anyu. Tényleg sikerült. Voltak gondjaink, de megbirkóztunk velük.
Micsoda gőg!Felfuvalkodottság jár a...
- Jó, jó, en is tudom, mi előtt jár a felfuvalkodottság. Most csitt, hadd
koncentráljak. Ez a rész jeges.
Mire levánszorogtam a lejtő aljáig, családtagjaim már mind leadták a sílécüket,
és a kávézó teraszán forrócsokiztak. A fiúk overallban ültek Kit térden, logázták
fáradt lábukat, és jövendő olimpikonok módjára handabandáztak aznapi
teljesítményükről. Michael Jackson-os „holdjáró” hátrafelé gyaloglással csúfolva
üdvözöltek, amikor odabicegtem.
- Itt a végelgyengüléses csiga! - kiáltotta Sacha. - Félretettem neked a
nápolyimból.
- Igaz, hogy nem száguldók, de sikkesen siklóm - rogytam le az asztalhoz, és
megkönnyebbült sóhajjal húztam le a lábamról a kínzóeszközt.
- Maradt forró csoki egy végelgyengüléses csigának?
Kit odanyújtotta nekem a sajátját.
- Nekem tetszik a síelés, apu - jelentette ki Charlie, és az apja karjára hajtotta a
fejét. - Mikor jövünk legközelebb?
- Anyátokat kérdezd! - vigyorgott rám Kit. - Nálunk ő viseli a nadrágot.
- Bárcsak ne mennénk még! - sóhajtotta Sacha.

»«


Az a Hawke-öbölbeli tél nem volt épp zimankós. A ködös reggeleket verőfényes
nappalok követték. Július végén jöttek világra a legsietősebb barik, a lábuk
reszketett, a farkuk úgy járt, akár a helikopter rotorja. Másodvirágzó boroszlán
édeskésen citromos aromája töltötte meg a levegőt. Ez az illat azonnal fölidézte
bennem azt a csaknem egy esztendővel korábbi napul, amikor először pillantottam
meg Patupaiarehét.
Mivel Kitet már csak hetek választották el a dublini tárlatra indulástól,
gyakorlatilag beköltözött a műterembe. Nevezzenek bár
szeszélyes asszony személynek, de a józanságát már-már nyűgnek éreztem, jólesett
volna keltesben fölhajtani egy-két pohárkával. Sachára is komoly nyomás
nehezeden. Visszavették a zenekarba, és folyton valami elvont témában készült a
vitakör re - A táborunk szerint Isten nélkülözhető és A táborunk szerint a
lovagiasság napja leáldozott, vagy fordítva, a fene se emlékszik. Kérte, hadd
talicskázzon egy adag tűzifát a slukkológunyhóhoz, hogy hétvégeken ott
tanulhasson, és be leegyeztünk, mert az ikrek állandóan zsinatoltak. Megbeszéltük
azonban, hogy nem zárja be az ajtót és nem húzza be a függönyt. Nemegyszer
toppantam be váratlanul, de sosem észleltem mást, csak kávét, zenét és szorgalmas
tanulást.
Egyik nap Charlie elveszítette a Game Boyát. Mindenütt kerestük.
- Keresd tovább! - buzdítottam vidáman, miközben elszorult a szívem.
- Itt lesz valahol. Csak elbújt.
És elő is került. Az ágya alól.
- Beijedtél, hogy én vettem el, igaz, anyu? - ugratott Sacha, aki szintén
segédkezett a keresésben. - Ó, te kicsinyhitű!
- Dehogy!
Pocsékul hazudsz. — Felszökkent, átkarolta a nyakamat, és megpuszilt.
- Ne haragudj, hogy félresiklottam!
Kittel újratárgyaltuk a kocsielkobzást, és Sacha újra mehetett a városba, ő intézte
a családi bevásárlást. Mindig hazahozta a pénztárblokkot és az aprót, majd
ünnepélyesen lerakta a konyhaasztalra. Úgy tettem, mintha kidobnám a nyugtát, de
amint Sacha elment, ellenőriztem, hogy stimmel-e a végösszeg.
A harmadik út nagyon rosszul sikerült. Sacha feltűnően sokáig maradt távol.
Végül üres kézzel, kivörösödött, könnytől maszatos arccal futott be a konyhába, és
összefüggéstelenül makogott. Zavaros magyarázkodásából a kocsi és
a totálkáros szavakat tudtam kihámozni.
- Hóha! - emeltem föl a kezemet. - Állj, kicsim, állj. Karamboloztál?
- Dehogyis! A kocsi az üzlet előtt volt, én bementem, és mire kijöttem.. . Valami
elcseszett seggfejek...
Már kifelé tartottam a házból.
- A fenébe! - hökkentem meg, és a kocsira meredtem. - Mi a csuda?
Sacha szegény kis Toyotáját letámadták. A motorháztető közepén csúnyán
fölhólyagzott és kifakult a fényezés. A hátsó szélvédőt bezúzták, az utastér
teleszóródott üvegcseréppel. Úgy hatott a járgány, mint egy alaposan
helybenhagyott, péppé vert képű, vérző orrú ember.
- Leöntötték valamivel - borzadt el Sacha tágra nyílt szemmel. - Savval vagy
valamivel... érezni a szagát.
- Nem láttad, ki tette?
- Képzeld el, ha valakinek az arcával művelik ezt!
Megborzongtam.
- Inkább nem. Ez hol történt? A szupermarket parkolójában?
- Nem. A városból kifelé menet megálltam egy tejcsarnoknál, mert eszembe
jutott, hogy újságot akartál. Amikor kijöttem... - int a pusztításra.
- Voltál a rendőrségen?
- Egyenesen hazajöttem. Nagyon megijedtem... - Mindkét kezét a szájára
tapasztotta. - Egy rakat tisztára gázos pasi ácsorgott a bolt előtt... tudod, bőrszerkó
meg bandajelzések.
- Tudsz valamelyikről személyleírást adni?
- Jaj, dehogy! Rájuk se néztem, csak beszálltam, és egyenesen hazahajtottam.
- Valószínűleg kölykök csinálták, akiknek nincs jobb dolguk - nyugtatgattam. -
Igazán sajnálatra méltók.
- Hát én nem tudom sajnálni őket.

»«


- Szóval tulajdonképpen nem is látta a tettest? - hunyorgott a rendőrnő mogorván
Sacha meglehetősen hézagos vallomására. - Ezzel nem sokat tudunk kezdeni.
- Sajnálom - forgatott Sacha egy műanyag csuklópántot.
- Mit gondol, mi lehet ez? - kérdeztem. - Valami sav?
 - Valószínűleg fékfolyadék - felelte a közeg. - Tönkreteszi a régi festéket. Olcsó,
és könnyen beszerezhető.
- Térfigyelő kamera?
Fájdalmas arcot vágott.
- Ha lenne ott egyáltalán, és működne, és a megfelelő irányban állna
- Esztelen vandalizmus - pendítettem meg, mire életunt sóhajt hallatott.
- Mászkál szabadon egy-két idióta. Itt írja alá!
Ezután iktatta Sacha feljelentését, valószínűleg R mint „reménytelen" jelzettel.
Hazafelé menet folyton Sacha műanyag csuklópántját lesegettem. Észrevette,
hogy nézem, és lemondóan elmosolyodott.
- Azon gondolkozol, hová lett az ezüst karperecem, amit Loutól kaptam.
- Nem.
- Azt hiszed, visszaszoktam a metre.
- Dehogy! Én csak...
- Az iskolában nem hordhatunk ékszert. Állítólag tiltja a házirend, csak engem
elfelejtettek fölvilágosítani. Elkobozták.
- Jaj, az ég szerelmére! Milyen pitiánerek. Mikor kapod vissza?
Kamaszos „mit tudom én” morgással válaszolt, és eltűnődtem, vajon mennyi idő
kell még, hogy abbahagyjam a gyanakvó leskelődést.
Pótoltattuk a betört kocsiablakot. Később Sacha festékszóróval lefújta a
motorháztetőt, tarka virágokkal álcázta a tönkretett dukkózást. De vásárolni nem
ment többé.

»«


Augusztusban értük meg az első évfordulóját annak, hogy a gépünk leszállt az
aucklandi repülőtéren. Az időjárás mintha csak erre várt volna, végre szelesre
fordult. Dermesztő volt a levegő, és cseperésző felhők tapadtak a hegyekhez. Egész
nap bőszen fűtöttem a nappaliban és a konyhában, mégis dideregtem.
Szombatra vacsorára hívtam Colbert-éket, Tamát és Irát, hogy megünnepeljük a
napot. Reggel azonban mindannyiuknak telefonáltam, és lemondtam a vendégséget.
A helyi lap azt írta, hogy a Hawke-öbölbeli gyerekek negyede hiányzott az iskolából
a legújabb vírustörzs miatt - ami a gyakorlatban életveszélyes influenzától szimpla
nátháig bármit jelenthetett -,és a mi családunk sem volt kivétel. Kit lázasan feküdt,
ami nyomasztott, hiszen tíz nap múlva indulnia kellett Dublinba, és nem ért rá
betegeskedni. A fiúk kipirult arccal nyűgösködtek, de csak addig, amíg meg nem
engedtem nekik, hogy lehozzák a földszintre a paplanjukat a Jégkorszak nézéséhez.
Sacha rettenetes állapotban leledzett.
- Átragasztottad rá a vírusodat - morogtam Kitnek, miután fölmentem megmérni
a lányom lázát. - Mozogni is alig bír.
Kit a tűzhelyen pihentette a lábát, termoforral a pulóvere alatt, citromos forró italt
kortyolgatott. Lapozott egyet az újságjában. Aztán még egyet. Sejtettem, hogy nem
olvas.
- Biztos, hogy ez influenza?
Megfenyegettem az ujjammal.
- Hallottak még ilyet, az ügyeletes kuvik! Napok óta nyöszörögsz, és a fiúk
sincsenek valami kirobbanó formában. A fél ország gyöngélkedik. Úgyhogy igen,
biztos, hogy influenza. Mi történt szegény teáskannával, talán valaki leejtette?
Az újságja fölött a porcelánkanna maradványaira, a szépen a konyhapultra
rakosgatott három darabra nézett.
- Finn a célbalövést gyakorolta rajta. Az új csúzlija kiváló hatásfokú.
- Veszem észre. Kénytelen leszek elkobozni azt a vackot... Persze hogy influenza.
Szégyellheted magad, hogy megkérdezted.
- Mind a ketten ugyanarra gondoltunk. Miért nem szabad kimondani?
- Sertésinfluenza, madárinfluenza, emberi influenza. Ki tudja? Abba kéne
hagynunk az örökös gyanakvást. Muszáj továbblépnünk. - Miközben beszéltem,
egyfolytában nászajándékba kapott és sosem használt Wedgwood kannánkat
kerestem. Nem találtam se a kredencben, se a mosókonyhában, se a deszkaládában,
ahol vázákat tartottunk. - Bíznunk kell ebben a lányban - mormoltam.
- Mit keresel?
- Ezt! - mondtam gyorsan, és kiemeltem egy üvegvázát. - Mindjárt szedek egy kis
boroszlánt. Imádom az illatát. Jókedvre derít.
A vázára nézett, azután rám. Egy pillanatig némán meredtünk egymásra. Azután
az arca elé emelte az újságot, én meg kisiettem.

 32


Kit útnak indult Dublinba.
Az elutazása előtti héten teljes káosz uralkodott nálunk. Pamela nélkül egyáltalán
nem boldogultunk volna. Ő telefonált a légitársaságnak, és derítette ki, pontosan
hogyan szállíthatók a vásznak, amelyeket Kit magával akart vinni. Az ő segítségével
lettek gondosan becsomagolva, Törékenycímkével ellátva, majd az aucklandi
repülőtérre fuvarozáshoz kocsiba rakva. Kit a lehető legolcsóbb járatokra foglalt
helyet, mert a költségvetésünkből fényűzésre nem futotta; ez természetesen
többszöri átszállást jelentett. A festmények szállításánál ezernyi technikai problémát
kellett megoldani, de Kit szinte élvezte mindegyiket. Élénk volt, izgága, felajzott,
felvillanyozott. Mintha csillagszóróval laktam volna egy fedél alatt.
Az utolsó estéjén boldog sóhajjal csuktam be a capeview-i iroda ajtaját.
Szabadságot vettem ki, és úgy éreztem magam, mint a leszerelő katona.
Besötétedett, mire hazaértem. Colbert-ék kék kisteherautója állt a fa alatt. A
birkanyíró pajta felől halk beszédhangok hallatszottak, majd valami panaszos,
gyönge nyihogásféle.
Ahogy befordultam az épület sarkánál, mesekönyvbe illő látvány tárult elém:
hevenyészett ólban petróleumlámpa állt a földön, és sárga fénykört vetett. Finn
nagyon feszes tartásban térdelt a szalmán. Charlie az öccse mellett szorongott, Kit
és Jean a deszkapalánknak támaszkodtak. Soha életemben nem láttam olyan csöpp
báránykát, amilyen most a pici térdére ereszkedve cumizott a Finn kezében tartott
üvegből. Közelebb osontam, és ámulva pillantottam Kitre. A pinduri jószág szopott,
bégetett, megbökdöste Finnt, azután tovább szopott. Hallottam a hörpölést és a
bugyborékolást, ahogy a tej fogyott az üvegből.
Jean komikus kedvességgel vonta föl a szemöldökét.
- Remélem, nem haragszol, Martha. Egy pici lány az állatseregletedbe.
A barira nézett, aki teljes eksztázisban csóválta a farkát.
- Nincs anyja?
- Kimúlt - közölte szakavatottan Finn, mint aki hetven éve állattartás sál
foglalkozik. - Tudod, előfordul néha.
- Bégető a neve - közölte Charlie. - Barnadombi Bégető. Nem én jövök már,
Jean?
Jean színpadiasan észbe kapott.
- Á, igen, elfelejtettem. Charlie úrfi jön.
 Finn átadta a cumisüveget Charlie-nak, de a tej már majdnem mind elfogyott, és
Bégető hamarosan az üres üveget szopogatta lelkesen.
- Tessék - duruzsolta Jean. - így kell csücsülni, kis barátom. Dugd szépen előre a
lábadat. Így ni! - vette a karjába az állatkát, majd Charlie ölébe helyezte, ahol a bari
nyugodtan pihent, a szeme majd leragadt.
- Egynapos - suttogta Charlie. - Gyere, anyu, simizd meg!
Leguggoltam mellé, és megtapogattam a tej - és lanolinszagú bárány meleg, puha
buksiját.
- Mindjárt elalszik - jegyeztem meg. - Anyátlan kis csöppség. Menta szósszal
finom lehet.
- Nem vicces - bosszankodott Finn, és mérgesen belém rúgott.
Fájt, de nem panaszkodtam. Alighanem megérdemeltem.
- Négyóránként kell etetnünk - szólalt meg Kit.
- Nünk? Gondolom, ez királyi többes, Kit McNamara, mivel uraságod holnap
szépen elrepül Dublinba.
- Éjszaka nem szükséges etetni - emelte föl az üres üveget Jean. - Elég este,
amikor lefeküsztök, és reggel rögtön, miután fölkeltek. Ha majd megnő, neki is
lesznek kisbárányai, a fiúk eladják őket, és jól meggazdagodnak.
- Hol adják el őket? - tettem föl egy ostoba kérdést.
- Ezzel talán majd akkor foglalkozzunk, ha időszerűvé válik -javasolta Jean. A
felnőttek beszállingóztak a házba, otthagyták a két fiút kis kedvencükkel összebújva.
- Az állattartás véres játék, Martha. A bárányok általában a húsfeldolgozóba jutnak.
A hímnemű ivadékok esetleg visszakerülhetnek a nyájamba, azután pedig... na igen,
szép csöndben eltűnnek.
Ahogy befordultunk a pajta sarkánál, szélroham vágott a szemünkbe.
Jean fölpillantott az égre.
Vihar kerekedik, látod? - mutatott a felhőkre, amelyek úgy terültek szét, mint a
vaj a pirítóson. - Nem ártana estére leszedni a szárítókötélről a ruhát, különben az is
Aucklandbe repül Kittel.
- Maradsz egy sörre, hogy jó utat kívánj neki?
- Szíves-örömest - lépett ki szomszédunk a gumicsizmájából, és követtem őt a
konyhába.
- Fölkészültem Dublinra - jelentette ki Kit. - Úgyhogy végre ihatok egyet.
Jean reménykedve nézett körül.
- Sacha még nincs itthon?
Épp a hűtőbe nyúltam három üveg sörért - a tanyasi hangulatúnak tetsző alkalom
egy árnyalatnyival prózaibbat kívánt a sauvignonnál.
- Gondolom, a szobájában van - feleltem szórakozottan. - Iskola után általában ott
szokott tanulni. Tűit vagy Steinlagert?
- Jaj, elfelejtettem szólni, hogy Sacha telefonált - fordult felém Kit.
- Meghallgatásra megy a Szerelmes hangjegyekhez. Azt mondta, a kapuig
elhozzák kocsival, hétre itthon lesz.
- Telefonált? - meredtem rá. - Mikor?
- Semmi baj - lépett közelebb, és diszkréten Jean felé villant a tekintete.
- Semmi baj, Martha. Mindjárt hazaér. Ahogy közeledik, SMS-ezik, és lemegyek
érte a műúthoz.
Jean a sörösüvegek felbontásán szorgoskodott, de érzékelte a feszültséget. A
bohócos szemöldök alatt éberen csillogott sólyomszeme.
Kit magyarázni kezdte, hogy egy ideje tartózkodik a szeszes italtól.
- Megígértem Marthának - mosolygott rám. - De ez most jól fog esni! Proszit!
Azon kaptam magam, hogy a tekintetem az órára téved. Tíz perc múlva hét.
Semmi gond. Sacha nemsokára megjön. Talán szerepet osztottak rá az iskolai
színdarabban - hű, az fantasztikus lenne. Elképzeltem az arcát egy autó ablakában:
hibátlan, hamvas bőr és hosszú szempilla. Fél kezében tartja a telefonját, csak a
megfelelő pillanatra vár, hogy elküldhesse nekünk az SMS-t: 5 pcnyire vök.
Berobbantak a fiúk, visítoztak a nevetéstől, és fölrobogtak az emeletre. Utánuk
mentem, gyorsan teleeresztettem a fürdőkádat, és búvár-szemüveggel meg -pipával
csábítottam a vízbe őket. Miközben visszaballagtam a konyhába, pancsolást
hallottam, és sikongatást, ahogy ide-oda fickándoztak.
Sacháról semmi hír. SMS-eztem: Merre vagy?
Jean épp a Déli-szigetről mesélt. Azt tervezték, hogy síelni viszik Williamet
Queenstownba.
- Remélem, nem töröm ki a nyakamat. Néhány éve nem gyakoroltam, és most
már nagyobbat tudok esni - paskolta meg a pocakját.
Öt perccel múlt hét. Újabb SMS-t küldtem: ????? Azután fölhívtam Sachát.
Szia, itt Sacha! Ne strapáid magad üzenethagyással!
- Egy tonna hó esett odalenn, nem? - Kit kibontott egy csomag chipset, és kiszórta
egy tálba. - Az újszülött bárányok mind megfagynak.
Ezzel belemelegedtek - időjárás, erősödő dollár, nyersanyagárak. És
mindeközben a rettegés mázsás kősziklája egyre jobban a mellemre nehezedett, a
zsigereimbe nyomódott. Nem bírtam koncentrálni, nem bírtam gondolkozni. Csak
rettegni bírtam.
 - Nem igaz, Martha? - kérdezte Kit.
- Hmm? - Bágyadt mosolyt erőltettem magamra. - Bocs, elbambultam. Mit
kérdeztél?
- Túl sokba kerülne, hogy az egész család hazamenjen nyaralni Angliába - tagolta
a mondatot túljátszott lassúsággal, mintha süket százéveshez beszélne. - Talán nem
ártana nagyothalló készüléket beszerezni, öreglány.
Összeszedtem magam, és megfricskáztam a fülét.
- Pimasz disznó. Neked őszül a hajad.
- Egyetlen szál! - tartotta föl egy ujját. - Egy hajszáltól nem leszek rögtön vén
trotli!
Jean ennek ihletésére belefogott egy anekdotába arról, hogyan borotváltatta
magát roueni órásmester nagyapja egy részegen kötött fogadás miatt kopaszra.
Lelkesedésében szomszédunk szemöldöke szó szerint a feje tetejére szaladt, mintha
föltolta volna, akár a napszemüveget. Tetszett a történet, de az óra tovább ketyegett.
- A feleségének fölpattant a szeme... az én Ágnes nagyanyám félelmetes fehérnép
volt, akár egy támadó orrszarvú... és a nagypapa vánkosra hajtott fejére nézett.
„Henri! Mi történt a fizimiskáddal?” - vágott felbőszült rinocéroszképet Jean.
- Azt hiszed, a te nagymamád volt ijesztő? - kuncogott Kit, és fölbontott még két
sört. - Engem Sibella dédnagynéném tanított zongorázni. Ha melléütöttem, az
ujjaimra csapta a fedelet.
Mintha valahonnan távolról figyeltem volna a nevetést és a kedélyes
szomszédolást.
Kit és Jean a háttérbe tolódtak, akár egy lehalkított tévékészülék. Egyetlen realitás
maradt: Sacha eltűnt a radarernyőmről. Anyu lábasfedőt csapkodott. Késik. Ez a lány
késik. Ez a lány késik... - kántálta. - Wedgwood teáskanna, karkötő, influenza...
- Kit! - szólaltam meg fennhangon, kiszakítva őket ábrándozásukból.
- Nézd, mennyi az idő!
Egy pillantást vetett az órára - fél nyolc -, és megdermedt.
- Próbáltad a mobilját?
Éppen tizedszer hívtam a lányom telefonját, amikor Sacha erősen lihegve
bependerült a házba.
- Tyű! - zihálta vidáman, és lecsúsztatta a hátáról az iskolatáskáját. - Ezt a piszok
szelet! A kaputól egészen idáig futottam. Á, helló, Jean! Salut! Ça va?
Jean szívélyes meghajlással válaszolt, amikor közbevágtam.
- Úgy volt, hogy SMS-ezel - mondtam. - Csak két másodperc, és...
- Jaj, hát minek SMS-eztem volna, ha nem óhajtottam, hogy fölsofírozzatok a
kaputól - beszélt hozzám Sacha epéskedő, elvékonyított hangon, és úgy bólogatott,
mint egy bábu. - Úgy gondoltam, szíveskedek megkímélni benneteket a fáradságtól.
Amúgy meg nem volt térerő, és egyébként is elfelejtettem, és különben sem látom
értelmét, hogy minden rohadt másodpercemről elszámoltass. Te talán igen?
Mielőtt válaszolhattam volna, sőt egyáltalán megérthettem volna a kérdést, újra
rázendített:
- Tényleg, rakjatok rám nyomjelzőt, aztán beülhettek Kittel egy vezérlőterembe,
és leshetitek a képernyőt, én meg tolom a bíp-bíp-bípet, és látjátok, ahogy mozog az
a kis színes pont - markolt bele a chipsbe, és egy expresszvonat sebességével ontotta
a szót. - Jé, ott megy Sacha a fizika szaktanterem felé, nahát, nahát, egy perc
késésben van... most meg a mosdóba megy... hál’ istennek egyedül is ki tudja törölni
a fenekét... most tampont vesz ki az automatából... Nini! Sacha éppen...
- Elég! Légy szíves! - kérleltem, és jelentőségteljesen pillantottam Jeanre, aki
figyelemmel kísérte ezt a szóváltást, aggodalommal és zavartan ráncolta a
homlokát. Közelebb hajoltam Sachához, és a fülébe súgtam:
- Beszedtél valamit?
Átfogta Jean vállát. Túlontúl bizalmaskodó gesztussal.
- Jeant nem zavarja. Máskor is látott már családi balhét, nem igaz, Jean?
- Jobb, ha megyek - hebegte szegény szomszédunk, és kibontakozott Sacha
könyökhajlatából.
- Sikerült fél órát tönkretenned anyád életéből - mondta halkan Kit.
- Ideje bocsánatot kérni.
Sacha vállat vont, és egy marék chipset mohón a szájába tömött.
- Az ő baja - mondta, morzsákat záporozva. - Minek kell minden szarba beleütnie
az orrát? Senki sem kérte meg rá, hogy...
Kit talpra ugrott, rágóizmai megfeszültek.
- Ha jót akarsz, most eredj a szobádba.
- Ne már, Kit - felelte széles mosollyal Sacha, két kézzel az asztalra tenyereit, és
olyan közel nyomult a férjemhez, hogy csak centiméterek választották el egymástól
kettejük arcát. - Ha jót akarsz, inkább te eredj a bús picsába.
Láttam, mi következik, kiáltani is próbáltam. Hallottam Kit tenyerének
visszhangzó csattanását, és ugyanabban a pillanatban Sacha egész teste oldalra
rándult. Tántorogva tapasztotta a kezét az arcára.
Elszörnyedt csend, majd Sacha fölnevetett.
- Most kimutatta a foga fehérét - lihegte, és a hasát fogta, mintha Kit valami
falrengető viccet sütött volna el. - Hát nem imádni való pasas?
 - Most már tényleg jobb, ha megyek - tördelte a kezét Jean.
- Még jobb, ha én megyek - kapta föl a hátizsákját Sacha, és az előszoba felé
indult. - Maga csak maradjon, és mulasson tovább a mostohaapámmal. De nem árt
vigyázni! Mint látható, döbbenetesen hirtelen természetű, kivált némi iddogálás után.
Olykor egyszerűen nem bírja türtőztetni magát. Ejnye-bejnye!
Ezzel kivonult a konyhából.
- Kiprovokálta - jegyezte meg Kit, de máris elbizonytalanodott,
előregörnyesztette a vállát.
- Ez nem az a Sacha, akit mindannyian szeretünk - ingatta a fejét szomorúan Jean.
- Talán valami fiúügy az oka?
- Azt hiszem, beszélek vele - szólalt meg Kit, de nem mozdult.
Felülmúlhatatlanul tapintatos szomszédunk mindig fölismerte a közeledő vihart.
- Tényleg muszáj mennem - iszkolt az ajtó felé Jean. Odakint megfogta a
karomat. - Ne aggódj! A lányod fél óra múlva lejön, és úgy tesz, mintha mi sem
történt volna. A fiaim is meggárgyultak ennyi idős korukban. Robbantak, mint a
petárda. Növekedési fájdalom.
- De hát Kit megütötte, Jean!
- Miért, azt hiszed, én soha egy ujjal sem nyúltam a fiaimhoz? - pattant a
teherautójába. - A szülők nem szentek, Martha. Ha azok volnának, a gyermekeik
meg sem fogantak volna.
Amint Jean elment, beviharzottam a konyhába.
- Hogy képzelted ezt? - sziszegtem. - Ezt a törvény bünteti!
- Megint szedi azt a szart. - Kit a konyhaszekrénynek támaszkodott.
- Elölről kezdődik. Elölről kezdődik az egész! Megbocsáthatatlan, ha kijövök a
béketűrésből?
Megálltam az ajtónál, úgy éreztem, rám szakad az ég.
- De hát az lehetetlen. Nincs pénze, és esténként nem engedjük el itthonról.
Két kézzel a tarkójához kapott, mintha fájdalom hasított volna belé.
- Ugyan már! Mindketten a homokba dugtuk a fejünket.
- Egyszerűen nem értem, hogy juthatott anyaghoz.
- Nem vetted észre, hogy eltűnt a Wedgwood? Az ezüst karkötője talán előkerült?
Bianka járt itt mostanában? Azóta nem, hogy... hú, azóta nem, hogy síelni mentünk.
- Fiona mellett kell lennie.
- Se telefon, se semmi. Az a lány ugyanúgy kirekesztődött Sacha életéből, ahogy a
múltkor. Láttuk a jeleket, de még mennyire, hogy láttuk, csak éppen fütyültünk
rájuk, mert istentelenül reménykedtünk, hogy nem kezdődik újra.
 Természetesen igaza volt. Lerogytam egy székre.
- Elcsesztük.
- Egy fenét! Ő cseszte el! - paprikázódott föl Kit, és megkerülte az asztalt.
A nyakán kidagadtak az erek.
- Ez betegség - vitatkoztam vele éppúgy, mint saját magammal. - Nem tehet róla.
- Ne fárassz ezzel az avétos szöveggel, Martha. Kezdettől fogva a saját döntésén
múlott. Tíz éve a saját gyerekemként bánok ezzel a lánnyal. Gondoskodom róla,
tejben-vajban fürdetem. Tíz éve, az isten szerelmére! És mi a fizetség?
Megértettem az indulatait. Erős volt a kísértés, hogy fölrohanjak, és jól
beolvassak Sachának, sőt igazság szerint az imént magam is a legszívesebben
szájon vágtam volna. Kit haragjának hevessége azonban fájdalmasan érintett, és
talán az emlékeztetés is, hogy Sacha az én lányom, nem az övé.
- Szóval boldogan vagy az apja, amíg csupa bűbáj, de ha zűrös a helyzet, mindjárt
agyba-főbe vered? Nagyszerű. Micsoda hős! Hogy oda ne rohanjak.
Öklével a konyhaszekrényre csapott. Tányérok estek le, gurultak el és törtek
össze a padlócsempén.
- Bassza meg! Nem vertem agyba-főbe, Martha, bár isten tudja, talán azt kellett
volna. Eljárt a kezem, mert én is csak ember vagyok, világos? Ez a lány egy
szánalmas, züllött drogos, aki mindent tönkretesz maga körül.
Most már teljesen elveszítettem a fejemet. Azt hiszem, kimerültem.
- Haha! Mondja a józanság szobra, akit úgy kellett összeszedni a yardról, mint a
kutyát a sintértelepről.
Előrelépett, dacosan kidugta az állát.
- Hallgass!
- Talán fenyegetsz? - Lecsúsztam a székről, és óvatosan hátráltam.
- Miattad jöttünk ide, Kit. Ideje, hogy ezt belásd. A sors fintora: az egyik
szenvedélybetegségtől menekültünk, és egyenesen a másik karjaiba vetettük
magunkat!
Szinte ki sem mondtam, már megbántam, de nem tudtam visszaszívni. Dühösen
méregettük egymást a konyhaasztal két oldaláról, mint a harci kutyák. Olyasmi
történt, ami még soha: Kit csúnyának tűnt. Egy beképzelt, elkényeztetett gyerek
megnyúlt, dühtől elkékült arcát láttam. Pacsninak nem tetszett a hangoskodás.
Kimászott a kosarából, odacammogott hozzám, és tétován leheveredett mellém.
- Nem fogom ölbe tett kézzel szemlélni, hogy megütöd a lányomat jelentettem ki
hidegen. - Ha még egyszer hozzányúlsz, elhagylak.
- Én pedig nem fogom ölbe tett kézzel szemlélni, hogy tönkreteszi finn és Charlie
gyermekkorát. Én nem... ők nem... - csuklott el a hangja, zihált, és ráeszméltem,
hogy a könnyeivel küszködik.
Jó néhány éve ismertem már, de még a sötétség és önmarcangolás hónapjaiban
sem láttam sírni.
Gyöngéd érzések öntöttek el. Átöleltem, döbbenten csitítgattam. A vállamra
hajtotta a fejét, és éreztem, hogy levegő után kapkod.
- Ennek soha nem lesz vége - suttogta.
Megsimogattam a haját.
- Csak pillanatnyi visszaesés. Megbirkózunk vele.
- Nem tudom, képesek vagyunk-e rá.
Charlie botorkált be, egy szál alsónadrág volt rajta, az is a fején. Úgy látszott,
nem lepi meg, hogy összeölelkezve találja a szüleit. Kiballagott, majd kisvártatva
visszajött.
- Nem láttátok a Game Boyomat? Megint eltűnt az a vacak.

»«


Később, miután a fiúk elaludtak, Kit pedig a műtermében keresett menedéket,
fölhívtam Biankát. Nem tudtam, ki máshoz forduljak.
- Sacha! - hallottam megkönnyebbült hangját.
Gondolom, a számunk megjelent a telefonja kijelzőjén.
- Nem. Itt Martha beszél.
-Bocsánat. Azt reméltem... - váltott azonnal aggódóra. - Minden rendben?
- Nem. Nem, semmi sincs rendben. Szerintem te is tudod.
- Vagy ötvenszer kezembe vettem a telefonomat - felelte bátortalanul -, de nem
bírtam... Nem tudtam, hogyan mondjam el magának.
-Mit?
- Hogy szerelmes vagyok Sachába.
Bármi történt is, ettől elmosolyodtam.
- Tudom. És azt is tudom, hogy visszaszokott a metre.
Hosszú szünet.
- Ennél is súlyosabb a helyzet,
Súlyosabb? Hogy lehet még súlyosabb?
- Nem csak fogyasztja, Martha. Bajba keveredett. Nagyon nagy bajba.
 - Hogyhogy nem csak fogyasztja? Az isten szerelmére, hát mi mást tud csinálni
vele?
- El tetszettek zárni a pénzforrásait - magyarázta Bianka. - Ez természetes.
Csakhogy őket nem zavarta, hiteleztek neki... ez az egyik cselük. Tőrbe csalták,
azután még kiszolgáltatottabbá tették. Sosem volt elég a pénze, egyre több kellett,
egyre többel tartozott, és ezek tényleg vadállatok. Sacha nem tudott mit csinálni,
végül kínjában elvállalt egy... szóval egy melót.
Melót?
Nem ám újságkihordásról van szó - szólalt meg anyu.
- De csak... csak nem... ?
Köhécseltem. Nem bírtam kimondani. A Sacha és a prostituált szavak nem
hangozhattak el egyazon mondatban.
- Futár lett.
- Micsoda?
Rám zúdult az egész história. Mintha szegény Bianka valami irtózatosan nehéz
terhet cipelt volna, és most az én küszöbömre borította volna.
- A laborban átveszi az anyagot, és kiszállítja a terjesztőknek. Tökéletesen
alkalmas a szerepre, mert iskolai egyenruhában jár, fehér, ránézésre tisztának és
szolidnak látszik, úgyhogy a zsaruk egyáltalán nem figyelnek föl rá. Miért is
figyelnének? Ráadásul a fuvolatokjában hordja a cuccot. Ártatlanabbat el sem lehet
képzelni. Ebédidőben bonyolítja le, amikor rengeteg tizenkettedikes mászkál
szerteszét. Sacha kézbesíti az anyagot, azután természetben fizetnek neki... annyit
kap, amennyi elég a saját szükségleteire, azután... - váltak zavarossá Bianka szavai.
A falinaptárra meredtem: két kígyózó farkú, smaragdzöld taniwha. A világ a feje
tetejére állt és kifordult önmagából. Megvetettem a futárt, a dílert, a kotyvasztót,
mindazokat, akik részesek abban, hogy azokkal a szörnykristályokkal látták el az én
gyönyörű kislányomat. Gyűlöltem őket, ezeket a kapucni alá és bandajelzések mögé
búvó férgeket. Ezeket a kártevőket, akiknek se önbecsülésük, se jövőjük, rothadó
cafatok után turkálnak a mocsokban. Teljesen egyetértettem Jean Colbert-rel: el kell
pusztítani a mérget, csapdákat kell állítani. Ki kell irtani ezeket.
Ezeket, nem Sachát.
- Tehetek én bármit, mintha a falnak beszélnék - folytatta tovább akadozva Bianka
-, oda se figyel, csak még jobban bepöccen rám. Azt mondtam neki, hogy csak
tessék, csessze el az életét... de nem gondoltam komolyan!
Nem, nem Sachát. Sachát, a fehér ruhás istennőt, aki varázsol a fuvolájával, az
imádott testvért, aki az öccseivel lubickol a folyóban. A magas homlokú, harapni
való pofijú, kifogyhatatlan mosolyú, cserfes kislányt, aki imádja a forró csokit és a
pillecukrot. Akinek különleges kézkrémet adtam, amikor megcsípte egy méhecske.
Akinek az esküvőm napján azt mondtam, őt szeretem a legjobban a világon, és azt
felelte, hogy ő meg engem még jobban.
Nem, nem Sachát. Ő nem kártevő.
- A rivális bandák - magyarázta kifulladva Bianka - bármire képesek, hogy
kiszorítsák egymást. Nem ajánlatos kikezdeni velük... Sacha elmesélte, hogy amikor
épp árut szállított, valaki megrongálta a kocsiját. Figyelmeztetésnek szánták. Minél
mélyebbre süllyed az ember, ezek annál vadabbak.
- Árut szállított? Nem, nem. Bevásárolt a családnak. Akkor még egyébként sem...
Hiszen ez hetekkel ezelőtt történt.
- Akkor kezdte újra, amikor vissza tetszettek jönni a síelésből. Másnap már
anyagozott.
Megjelent előttem Sacha a hegyoldalban, ahogy a Ngauruhoe érintetlen szépségű
kúpjában gyönyörködik. Szerencsés vagyok, mert kaptam második esélyt, és ezt
semmi áron nem dobom el magamtól.
- Az lehetetlen.
- Pedig igaz - mondta elkeseredetten Bianka. - A hazatéréssel minden felidéződött
benne. Hiányzott neki az anyag, megőrjítette az az érzés, attól félt, hogy öngyilkos
lesz, ha nem múlik el. Úgyhogy küldött egy SMS-t a maga telefonjáról. Valaki
kocsival odament, és a levélszekrényben hagyta a cuccot. Sacha kutyasétáltatás
ürügyén magához vette. Azt hitte, képes lesz kezelni a dolgot, csak egy kis gyorsító
kell neki, és minden rendben lesz.
Úgy éreztem, megnyílik alattam a föld. Hát sehol sincs biztonság?
Bianka még mindig nem fejezte be.
- Ne tessék haragudni, de muszáj elmondanom: Sacha árulja is a cuccot.
- Árulja? Úgy érted, díler?
- Hát, olyasmi. Szétporciózza, és eladja a haverjainak.
Remegett a lábam. Odahúztam egy széket, és lerogytam rá.
- Tessék elvinni őt innen! - kérlelt Bianka. - Itt ezerrel cseszi el az életét. Tessék
visszavinni Angliába, amíg nem késő!
A telefonálás után nem bírtam megmozdulni. Tanácstalanul, döbbenten ültem,
miközben odakint föltámadt a szél. Eddig bármilyen döntést hoztam, katasztrófához
vezetett. Rémülten ugrottam föl, ahogy egy heves szélroham letépte a kukánk
fedelét, és tovagörgette a kertben.
Vedd föl a telefont, és hívd a rendőrséget! - sipítozott anyu.
 - Fogd már be! Gondolkodni próbálok.
Az isten szerelmére, kongasd meg a vészharangot! Ez most már meghaladja az
erődet.
Kábán emeltem föl a telefont. Amint kiszolgáltatom Sachát a hatóságoknak,
kiszállhatok. Visszavonhatatlanul kiveszik az ügyet a kezemből. Nem állok többé
választás előtt.
Hallgattam a tárcsahangot, ajkammal némán formáltam első szavaimat: Halló, jó
estét kívánok, ööö... azért telefonálok, hogy följelentsem a lányomat. Talán már ma
este kiküldenek egy különítményt, és őrizetbe veszik. Borzasztóan meg fog ijedni,
és mit mondok a fiúknak? Rendőrségi kihallgatások és bírósági tárgyalások
következnek. Sacha bűnözővé változik, az élete romba dől, és mindez az én hívásom
miatt.
Elejtettem a kagylót. Nem tehettem ezt a lányommal, mindannyiunkkal. Arra
gondoltam, biztosan elintézhetjük ezt valahogy magunk között. Először is szólnom
kellett Kitnek, hogy a mostohalánya bűnöző, és olyan őrültekkel áll kapcsolatban,
akik gépkocsikat rongálnak. Erőt vettem magamon, átvágtam a nappalin, és
megálltam a műterem ajtaja előtt.
Nagyon helyes - buzdított anyu. - Avasd csak be!
De Kit soha nem bocsátott volna meg neki. Egyébként is úgy okoskodtam, minek
terheljem ilyen szörnyű tudattal épp az álma megvalósításának előestéjén. Néhány
óra múlva kellett Dublinba indulnia, egy kiállításra, amely mindannyiunk életét
megváltoztathatta. Ha megtudja, amit én tudok, talán még le is fújta volna az egész
utat.
Fölemeltem a kezemet a kilincsről, és elosontam. Egy másik, tán incj nehezebb
beszélgetés várt rám.
Sacha félig levetkőzve, vértelen arccal mászkált föl-alá a szobájában.
- Ne haragudj! - zokogta. - Ne haragudj ne haragudj ne haragudj! Szeretlek, Kitet
is szeretem, az ikreket is szeretem. - Bűnbánata abszolút őszintének tetszett, de
ijesztő változás ment végbe rajta. Mintha több Sacha lakozott volna egyugyanazon
testben. Két keze közé fogta az arcomat, és maga felé fordította. - Kint mászkálnak.
-Kik?
- Nem hallod a pusmogásukat?
Füleltem. De... hallottam valamit. Az oposszum táncikolt a bádogtetőn, pici lábak
futkároztak, vagy talán egy patkányfamília rágcsálta a tetőgerendákat.
- Jönnek. - Sacha szeme tágra nyílt, és merőn nézett. - Láttam őket, a fák mögött
bujkálnak.
 - De hát kik jönnek?
- Bárcsak meghalnék!
Öt perc múlva elernyedt, a szemhéja félig leereszkedett. Betakargattam és
melengettem az én különleges, elveszett lánykámat. Amikor megpusziltam, saját
könnyeim csorogtak az arcára.

»«


Feküdtem a sötétben, mereven, mint egy darab fa, hallgattam, ahogy a szél
próbálta megtépázni a tetőnket. Kit éjféltájban jött fel. Csöndben mozgott a
szobában, hallottam, hogy behúzta a bőröndje cipzárját, mielőtt bebújt mellém.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre józanul.
- Gondoltam, hogy nem alszol - mondta halkan.
- Bár tudnék!
Szembefordultam vele, de nem húzódtam közelebb, ahogyan ő sem. Egymástól
félméternyire feküdtünk. Sacha függősége fizikailag éreztette jelenlétét, otrombán
és rosszindulatúan terpeszkedett közénk.
- Üldözési mániás - szólaltam meg. - Azt képzeli, hogy valakik ólálkodnak
odakint.
- Ólálkodnak...? Várj csak! - lendült ki az ágyból Kit, egy-két hosszú lépéssel az
erkélyajtónál termett, és kikukucskált az éjszakába. - De talán tényleg ólálkodnak. A
betörő haverjai, nem gondolod?
- Azt mondja, hangokat hall, pusmogást. Ez egy kicsit olyan...
Még mindig az erkélyajtónál állt.
- Bökd már ki!
- Hát, nem is tudom. Mint a skizofrénia.
- Atyaisten. - Visszabújt a takaró alá. - Vigyük kórházba?
- Szerintem nem vihetjük anélkül, hogy lelepleznénk. Mivel magyarázzuk az
állapotát? Különben is, ha elkezd arról gagyarászni, hogy hangokat hall, az
elmeosztályon köthet ki! Azt már nem.
- Az isten szerelmére. - Megint kezdett feldühödni. - Bolond, bolond leányzó!
Miért műveli ezt velünk? Büntet bennünket valamiért? Ez az egész a kivándorlásról
szól, vagy arról, hogy nem ismeri az édesapját?
- Nem tudom, miért esett vissza. Előfordul ilyen. Nézd meg a dohányosokat!
 - A nikotin nem ugyanez a súlycsoport. - Kit egy kis ideig hallgatott.
- Figyelj, azt hiszem, le kéne fújnom az utazást.
- Le kéne fújnod...? - Odacsúsztam hozzá, mellkasára fektettem a két karomat. -
Miután ennyit dolgoztál érte? Ne merészeld! Itt a mi zaklatott kis családunk, de a
nagyvilágban egy művészeti fesztiválon Kit McNamara festményeinek kiállítására
várnak.
Átölelt. Feszülten figyelt, éreztem testének éberségét, szapora lélegzet-vételét.
- Ha Sacha megint szedi azt a vackot, azok a csavargók visszajöhetnek Egymagad
leszel itt a gyerekekkel. Hátha éjszaka tör be valaki?
- Sacha többé nem fogja szedni - jelentettem ki magabiztosan.
Minél mélyebbre süllyed az ember, ezek annál vadabbak.
Öt óra múlva megszólalt Kit ébresztője. A vihar addigra kitombolta magát,
dermedt némaság maradt utána. Azt hiszem, egész éjjel egyikünk sem hunyta le a
szemét.

»«


Összebújtunk a diófa alatt, a leheletünkből párafelhő csapódott ki Kit fölemelte az
államat, maga felé fordította az arcomat.
- Ha meghallasz idekint valakit, pakold be a kocsiba a gyerekeket, és menjetek el.
Rendben? Semmi hősködés.
- Rendben. Megígérem.
Eltűnődtem, vajon hogy reagálna, ha tudná, miért rongálták meg Sacha autóját.
Feszültnek látszott.
- Éjszaka tartsd a telefonodat és a kocsikulcsot az éjjeliszekrényen. Mi előtt
értesíted a rendőrséget, hívd a lóbűvészt! Fogadok, hogy hasznosítani tudja magát
egy vadászpuskával.
- Túlfűtött a képzeleted - jegyeztem meg, és érdes, szappanillatú arcbőre közben
az ajkamat súrolta. Kétségbeesetten, őrülten szerettem volna visszatartani az
utazástól. - Rövidesen Dublin kedvence leszel. A festményeidre Eladva címkéket
aggatnak. Amikor pedig a mi híres és gusztustalanul gazdag művészünk
hazaérkezik, zászlódíszbe öltöztetjük szerény lakunkat. Azután úgy élünk, mint hal a
vízben.
Beült a kocsiba. Elveszetten ácsorogtam a didergető sötétségben, igyekeztem
bizakodónak látszani. Kit váratlanul újra ott állt mellettem, úgy szorított magához,
mint aki soha nem akar elengedni.
- Szeretlek! - suttogta hevesen. - Te vagy az életem, Martha. Ugye tudod? Az
egész életem.
Nemsokára magányosan álltam a kocsibehajtón, és gyötrő előéletekkel figyeltem,
amint a helyzetjelző vörös ikerfénye beleszürkül a pirkadat előtti derengésbe.

 33


Az eddigi legborzasztóbb elvonási krach következett. Sacha reszketett az ágy bán,
fölváltva aludt és nyöszörgött. Ahogy teltek-múltak a napok, fizikailag
megerősödött, de mintha valami egyszemélyes lidércnyomásban élt volna. Éjszaka
fölkelt, járkált a házban, tágra meredt szemmel ijedezett az árnyékoktól, másnap
meg szinte kómába zuhant. Beszéltem az iskolával, és begyűjtöttem a tanulnivalót,
de hozzá sem nyúlt. A harmadik napon rábeszéltem, hogy zuhanyozzon le. Alig bírt
annyi ideig ülve maradni, amíg megszárítottam a haját. Izgett-mozgott, fészkelődött,
karmolászta az arcát és a karját.
- Hagyd abba! - könyörögtem neki. - Nézd, mekkora lyukat kapartál ide!
- Mászkálnak - őrjöngött villogó szemmel. Mielőtt megakadályozhattam volna,
fölkapott a fésülködőasztalról egy csipeszt, és megpróbált ki piszkálni a keze
fejéből valami nem létezőt. - Muszáj kiszednem őket.
Megjött a pénz a biztosítótól, és befektettem egy halom DVD-be, hogy
elszórakoztassam a fiúkat. Emellett, hacsak tudtam, elküldtem őket a barátaik hoz
játszani, mindenképpen igyekeztem elterelni kettejüket Sacha útjából.
- Uncsi takonykóros - magyaráztam nekik. - Nem hiányzik, hogy ti is elkapjátok.
Így hát lerajzolták Barnadombi Bégetőt, és alkotásaikból jobbulást kívánó
üdvözlőkártyákat készítettek, amelyeket Sacha éjjeliszekrényére állítottam. Finn a
rajongás hamisítatlan jeleként - Briganti Bobot leszámítva - legeslegdrágább kincsét
a háta mögé dugva bukkant föl a nővére ajtajánál.
- Sachának hoztam, hogy játsszon vele - közölte, és elővette a Game Boyát. -
Nagyon klassz olyankor, ha az ember ágyhoz van kötve. De mondd meg neki, hogy
tartsa a párnája alatt, mert a Charlie-ét elcsórta a kísértető.
- A kicsoda?
- A kísértető. Aki állandóan besurran, és mindenfélét elvisz. Például szegény
Charlie-nak is elvitte a Game Boyát. Hallottam, amikor apuval beszélgettetek a
kísértetűről. Ha megint bejön a szobánkba, rögtön lekaratézom, háááá! - szemléltette
ebbéli jártasságát Finn, egy képzelt ágyék irányába lendítve a lábát. - Jól micsodán
rúgom. Attól majd elpucol.

»«


 Két héten át fagyoskodtunk. A szél déliesre fordult, és teljes erőből fűtöttem, de az
a gyanúm, hogy benn a házban még a kintinél is alacsonyabb hőmérséklet
uralkodott. Az előszobában mintha sírboltba kerültünk volna, a hideg szinte kiszívta
belőlünk a szuszt. Még a szag is kriptához hasonlított - nyirkos, halotti jellege
úgyszólván azt éreztette velünk, hogy élőknek nincs joguk a helyiségben
tartózkodni. A patupaiarehés sötét faburkolat árnyakat rejtett.
Egy hét múlva Colbert-ék elutaztak síelni, Tamára hagyták az állataikat. Kit
néhány naponta lelkendezve telefonált. Ragyogó kritikákat kapott, szert tett két
megbízásra, és még ennél is csodálatosabb hírről számolhatott be: a festményei
gazdára találtak. Az egyik lepedőnyi méretű szemfényvesztés képéért több mint
háromezer fontot kapott.
- Jaj, ez nagyszerű! - ujjongtam.
Nem csak a pénznek örültem, bár a bevétel kétségkívül megnyugvást okozott.
Tudtam, hogy ha Kit boldog, minden más is helyrezökken majd.
- Sacha hogy van? - kérdezte minden alkalommal.
- Jól - feleltem mindig. - Ma már sokkal inkább a régi önmaga.
Azt hiszem, mindketten ugyanabba a képzelgésbe lovaltuk bele magunkat:
Sachánál egy kis visszaesés adódott, de semmi olyan, amit ne tudtunk volna kezelni,
és rózsás színekben rémlett föl előttünk a jövő.
Az írországi kiruccanás vége felé Kit már az édesanyjától hívott föl azzal a
hírrel, hogy az egyik új-zélandi országos napilap tudósítást akar közölni róla. Úgy
tervezte, hogy hazajövet Aucklandben éjszakázik, és akkorra iktatja be az interjút.
- Nyomott leszel az időeltolódástól - véltem kétkedőn.
- Előtte jól kialszom magam, úgyhogy az nem fog gondot okozni.
Valami képtelen boldogságroham tört rám.
- Nem csalás, nem ámítás! Valóra válik az álom. Híres művész a férjem.
Kuncogott; simogatta a fülemet a hang.
- Talán majd egy szép napon.
- Mikor indulsz vissza?
- Holnap reggel. A banyabrancs fuvaroz Dublinba. Azután London, Hong-kong,
Sydney... Jesszusom, bárcsak közvetlen járatra vettem volna jegyet! Egy éjszaka
Aucklandben, hogy lezavarjuk azt az interjút, és kedden délután kocsival haza,
Napierbe. Ki kell majd vasalnod, mert ülő helyzetbe fogok merevedni
- Legközelebb első osztályon utazhatsz.
- Szeretnék a repülőgépen vízszintesen aludni, ez a következő becsvágyam.
Nálatok mi újság, béna banda?
 - Úgy érted, itt, a világ közepén? Egyelőre befagyott mindenünk, de ma előbújt a
nap. A fiúkkal most készülünk Jane-hez szombat reggeli gofrizásra. Már rám fér
több adaggal a kávéjából.
- Sacha hogy van?
- Jól, jól. Azt hiszem, javul.
Ez tulajdonképpen igaz is volt. Sacha aznap reggel valóban virgoncabbnak
látszott, bár ahhoz nem volt kedve, hogy lejöjjön velünk Jane-hez. Azt mondta,
köszöni, de alig várja, hogy egy baromi jó könyv társaságában biohabfürdőzve
kiáztassa magát.
Az ikrekkel istenien mulattunk a kávézóban. Destiny lógó fülű nyuszija megfialt,
és a kicsik irtó helyesek voltak. Tama Pardoe is beugrott egy kávéra, amikor
meglátta a parkolóban a kocsimat. Nyugodtan, jókedvűen üldögélt velem a
fonókerékből átlényegített asztalnál, a téli napsütésben.
- Örülök, hogy találkozunk - köszöntöttem, aztán halkabbra fogtam a hangomat. -
Visszaestünk.
Elkomorult az arca.
- Mennyire súlyos?
- Sacha teljesen összeomlott. Tudja, már tényleg azt hittem, hogy legyőzte ezt a
szörnyűséget.
- Az nem könnyen adja meg magát.
- Gondolja, hogy szakemberhez kéne fordulnom? Pszichológushoz?
- Megpróbálhatja. - A fiúkra nézett, akik az egyik konya fülű szőrpamacsnak
csacsogtak. - De varázsolni azok sem tudnak. Jonah egész sereg pszichológushoz
meg csoportterápiára járt, csak tudja, ő sosem igazán kívánkozott oda. És az
agykurkász nem lesz ott legközelebb, amikor a lányának pipát vagy tűt kínálnak.
- Akkor mit csináljunk?
- Azoknak sikerül megmenekülniük, akikkel tudják határozni magukat. Valahogy
belátják, mit is művelnek saját magukkal, és ez fölrázza őket. De Sacha barátai, a
törzshelyei, a díler, akit egyetlen SMS-sel elérhet - ezek megnehezítik a dolgát.
- Istenem - sóhajtottam. - Tényleg úgy gondolja, hogy vissza kellene mennünk
Angliába?
- Csak maga és Kit dönthetik el, mi a legjobb a családjuknak.
Amikor hazaértünk, békesség honolt a házban. Barnadombi Bégető meghallott
bennünket, föltápászkodott szalmavackáról, és úgy nyifitelt, mintha menten éhen
akarna pusztulni.
- Most, hogy Sacha jobban van, megmutatjuk neki, hogyan kell etetni Bégetőt -
javasolta vidáman Charlie.
A konyha felé indultam, hogy megtöltsek egy cumisüveget. Azután
megtorpantam, és lassan visszafordultam.
Sacha autója eltűnt.

»«


Biankát hívtam.
- Milyen állapotban volt? - kérdezte szegény kislány olyan hangon, mint aki
mindjárt összeesik.
- Nem elég jól, hogy lejöjjön a kávézóba - feleltem elkeseredve -, de csodák
csodája!, ahhoz mégis sikerült erőt merítenie, hogy kipakoljon bennünket, és
lelépjen. Elvitte a házban található összes alkoholt, valamint az új DVD-lejátszót.
Nincs valami ötleted, hová dobbanthatott?
- Nincs - válaszolta szomorúan Bianka. - Gondolom, most a keresésére tetszenek
indulni. Hadd menjek én is!
Ezután a napieri rendőrségre telefonáltam, és előadtam egy nagy rakás
ártalmatlanított hazugságot. A férfi, aki fölvette a bejelentést, udvariasan, a
legteljesebb közönnyel nyugtatgatott. Elszökött egy kamasz lány? Hány éves...
tizenhét? Hát igen, khm, khm, majd utánanéznek a kocsinak, de nem könnyű
megtalálni a lányt az összes többi fiatal versenyző között, akinek a hétvégén nem
fűlött a foga ahhoz, hogy a családjával maradjon.
Az öklömet harapdáltam. Sacha túladagolhatta magát. Meggyilkolhatták
„Kábítószerrel összefüggő emberölés” - kommentálják az ilyet az újságok, olyan
benyomást keltve, mintha az áldozat megérdemelte volna a sorsát. És igen, akár úgy
is dönthetett, hogy Hinemoanához hasonlóan vízbe öli magát, annyira
kétségbeesetten próbál menekülni rossz szellemének csábítása elől. Az is benne volt
a pakliban. A görbe tükrök világában minden lehetségesnek tűnt
Végezetül Destinyt hívtam föl, és rábeszéltem a bébicsőszködésre. Azt mondtam
neki, hogy váratlanul berángattak a munkahelyemre, talán egész hétvégén el leszek
foglalva, és jól megfizetem. Harvey-val fél órán belül megérkeztek, én pedig három
perccel azután távoztam.
Mindenekelőtt a tengerparton néztem körül. Nem húztak ki vízbe fúlt lányt. Aznap
nem. Ezt követően Biankával átfésültük Napiért és Hastingsel. Fogtunk egy térképet,
és végigjártuk az utcákat, kocsibehajtókra és hátsó kertekbe is belopakodtunk abban
a reményben, hogy megpillantunk egy virágos ra pingált motorháztetejű kis
Toyotát. Szombaton éjjel néhány órácskát aludtunk, de vasárnap reggel hétkor már
ismét úton voltunk, kifürkésztük a durvább külvárosi negyedeket, ahol rozoga
kertkapuk mögül vaddisznóhajtó kutyák acsarkodtak, még attól sem riadtunk vissza,
hogy egy bandatanya magas kerítésének hézagán kukucskáljunk be. Közparkokat és
strandokat, nyilvános vécéket és templomokat kutattunk át. Árkokat és kukákat
ellenőriztünk, közben attól rettegtünk, hogy meztelen és megcsonkított holttestre
bukkanunk.
- Nem tudom elhinni, hogy Sacha ezt tette - fakadtam ki, ahogy a napieri Bluff-
domb tetején álltunk meg.
Sacha kocsija nem volt ott, de egy kicsit pihentünk. Sasfészkünkből játékszernek
tetszettek a kikötőben kirakodó daruk.
Bianka fáradt szemét dörzsölgette.
- A met összezavarja a drogfüggők agyát. Nem csupán kívánják, hanem szükségük
van rá, ahogy nekünk levegőre, mert tudjuk, hogy különben meghalunk. A drogos
ugyanezt érzi a mettel kapcsolatban.
- Honnét tudod mindezt?
Mintha meglepte volna a kérdésem.
- Miután megállapították anyu betegségét, mindent megtudtam róla, amit csak
bírtam. Eljárok vele minden vizsgálatra meg kezelésre, és kérdezősködöm. Amikor
Sacha beteg lett, ugyanígy tettem.
- Csodálatos barátnő vagy.
- Sacha a legbámulatosabb ember, akit csak ismerek. Kisugárzása van. Olyan,
mintha egy csillag hullott volna az osztályunkba.
A korlátra támaszkodtam, szédített a nyaktörő mélység.
- Fiona tudja, most mit csinálunk? - kérdeztem.
- Tudja. Ő akarta, hogy segítsek. Sőt azt tervezi, hogy ma ő is kocsiba ül, és
keresi Sachát. Ne tessék aggódni, apunak nem szóltunk.
- Hogy van édesanyád?
Bianka habozott.
- Az onkológus úgy látja, lassan kifogyunk a lehetőségekből.
- Nagyon sajnálom.
- Nem kell sajnálni őt - felelte csendesen. - Anyu hosszú évek óta a halál
árnyékában él. Azt mondja, ez mindenkire érvényes, csak a legtöbb ember nem néz
szembe a ténnyel. Még kicsi voltam, amikor a betegsége kezdődött, és azt hitte, nem
fogja látni, ahogy felnövök. Most úgy véli, majdnem győzött - mosolyodott el
Bianka.
- Hogyhogy?
- Föltette magában, hogy megéri a tizennyolcadik születésnapomat. Ez a
célkitűzése. Azt mondja, amint betöltőm a tizennyolcat, ő elvégezte a feladatát, és
boldogulni fogok. Ő néhány héttel később lesz negyvenöt. Az mostantól egy
kicsivel több mint egy év, úgyhogy nem esélytelen.
Ez nem hangzott valami nagy becsvágynak.
- Tudod, hogy mi mindig szívesen látunk - fogtam át a vállát.
Lehangoltan ültem a volánnál, ahogy elhajtottunk. Sacha bárhol lehetett. Ezzel az
erővel akár Aucklandben is.
- Hová tűnt a mi csillagunk, Bianka? - kérdeztem.

»«


Vasárnap estére az ikrek föllázadtak. Charlie háromszor telefonált, nyafogott,
hogy menjek már végre haza. Biankának másnap iskolába kellett mennie, én pedig
kezdtem szédelegni a kimerültségtől. Hazavittem kis segítőtársamat.
Ahogy Vargáék házához közeledtünk, kinyílt a bejárati ajtó, kilépett valaki, és
óvatosan becsukta maga mögött. A székesegyház előtti szökőkút óta nem láttam
Fionát. Nadrágot és garbónyakú felsőt viselt, jól szabott holmikat, de azok sem
rejthették el ijesztő soványságát.
- Nem találjátok? - kérdezte.
Elkeseredetten ráztuk a fejünket. Fiona közelebb lépett, és éreztem, hogy a karja
körém fonódik. Utoljára Louisa ölelt át, más nő azóta sem. Talán ezért sírtam most
el magam.
- Meg fogják találni - suttogta Fiona. Éreztem az akaraterejét. - Ne búsulj! Sacha
haza fog menni.
Hosszúnak tűnt az autóút a sötét hegyeken át. Torutaniwha közelében egy
pihenőnél motoros banda várakozott. Egyik-másik férfi fölfigyelt, ahogy
elhaladtam, néhányan utánam is fordultak.
Ahogy hazaértem, Destinyt mintha puskából lőtték volna ki. Jóllakattam a fiúkat
sajtos pirítóssal, azután megengedtem nekik, hogy befészkeljék magukat mellém az
ágyamba. Annyi távoliét és aggodalom után szükségünk volt egymás közelségére.
Pillanatok alatt elaludtak. Én nem.
Vasárnap éjjel. Kit javában hazafelé tarthatott. Az agyam pörgött, mint a
gyümölcscentrifuga, próbáltam kiszámítani. Talán már leszállt Hongkongban?
Kedden a hírlapi interjú után hazaautózik, és akkor majd el kell mondanom neki,
hogy Sacha eltűnt.
Sacha. Sacha. Hajdanában álmatlan éjszakákon azon töprengtem, vajon kinevezik-
e a lányomat diákelöljárónak, vagy jelest kap-e fuvolavizsgán, vagy méltó-e hozzá
a fiúja. Most szerényebb vágyak lebegtek a szemem előtt. Csak abban
reménykedtem, hogy még él. Istenem, milyen buta liba voltam annak idején. Talán
rászolgáltam erre a kálváriára.
Egyetlen szülőnek sem kívántam volna hasonlót.

»«


Másnap, hétfő reggel Ira tantermében hagytam az ikreket, mielőtt visszaindultam
Napierbe. Erőlködtem, hogy logikusan gondolkodjak, és arra jutottam, hogy Sacha
még valószínűleg ott tartózkodik, a kapcsolatai és a dílere közelében. Egész nap
kerestem. Fölhívtam a kórházat, hogy nincs-e ott, de nem volt. Végül annyira
akartam tenni valamit, hogy bementem a rendőrkapitányságra. Sorba kellett állnom.
A pultnál ülő ügyeletes fárasztó délutánt hagyhatott maga mögött, és minél
hisztérikusabbá váltam, annál kevésbé vett komolyan. Szóval tizenhét éves a lány?
És a saját kocsiját vitte el? A férfi letette a tollát. Igen, újra körözteti a
személyleírást. Igen, majd értesítenek, ha megtudnak valamit. Biztosan jelentkezni
fog az a lány.
Késve mentem a fiúkért az iskolába, és elterültem velük a kanapén, amíg
a Jégkorszakot nézték. Teljesen kikészültem. Az agyamban a számítógép
önkényesen úgy döntött, hogy kikapcsol. A fiúk érzékelték, hogy az anyjuk képtelen
ellenállást kifejteni, úgyhogy nasit zsákmányoltak a spájzból, és gátlástalanul
torkoskodtak, miközben a képernyő lassan eltűnt a szemem elől. Alámerültem.
Csengett a telefon. A film véget ért, a fiúk elvonultak. Odakint besötétedett. Ahogy
talpra vergődtem, és támolyogva próbáltam fölemelni a kagylót, az álmosság egyre
kapkodott utánam. Rácsimpaszkodott a tudatomra, elzsibbasztotta a nyelvemet.
- Haó?
- Anyu!
 Élt. Soha nem kaptam még ennél jobb hírt. Azonnal kirepült a szememből az
álmosság, hebegtem-habogtam örömömben.
- Hála istennek, hála istennek. Hol vagy? - Fojtott hangot hallottam.
- Hol vagy? - ismételtem türelmetlenül. - Nem hallak.
- A székesegyház előtt. - Köhögés. - Ide tudsz jönni értem?

 34


Nem Sachát vittem haza. Nem az én nevetős kislányomat, nem a magabiztos
tündért, akit mindenki első látásra megszeretett.
Ez egy sápadt, vértelen hulla volt undorító ruhában, jóformán beszédképtelenül. A
fejében teljes áramszünet. Az arcáról rémisztő sebességgel foszlott le a hús, a szeme
beesett. A petyhüdt száj körül nyílt sebek éktelenkedtek. Szerintem három napja nem
aludt. Az alatt az idő alatt ennivaló és alvás helyett a met hajtotta. Visszataszító
látványt nyújtott és orrfacsaró bűzt árasztott - valóságos bomlásszagot, mintha
temetőben ástam volna ki.
Volt egyszer egy macskám, amelyik fantasztikusan tudott vadászni. A farka tövén
megharapta egy patkány, és a seb eltályogosodott. Szegény pára félig megkergült,
mire állatorvoshoz vittem. Eszeveszetten nyalogatta magát, tett néhány lépést,
megállt, újra eszeveszetten nyalogatta magát. így viselkedett most Sacha, ahogy
összeroskadva ült mellettem a kocsiban. Vakarózás. Tépkedés. Vakarózás. Tépkedés.
- Elég! - szóltam rá, és odanyúltam, hogy elhúzzam a kezét. - Már a húsodba
vájsz. Hol az autód?
- Kurva sok pénzzel lógtam - felelte halk, színtelen hangon.
- Eladtad? Hogy tehettél ilyet? - hallottam magam, amint a saját anyám
hátborzongató utánzataként szünet nélkül dühöngtem, elfeledve, hogy Finn és
Charlie csöndben gubbasztanak a hátsó ülésen.
Fölöslegesen fárasztottam magam. Sacha nem is mellettem volt, hanem valahol a
saját poklában.
Amint hazaértünk, a fiúk aggodalmas homlokráncolással vették körül hallgatag
nővérüket.
- Bégető hív, Sacha - mondta Charlie, és a birkanyíró pajta felé mutatott. - Nincs
kedved dédelgetni?
- Megetetheted, ha akarod - kedveskedett Finn.
Sacha rajuk sem hederített. Bevánszorgott a házba, ahol Pacsni elragadtatott
farokcsóválással üdvözölte. A kutya és a fiúk úgy követtek bennünk, át az
előszobán, majd föl az emeletre, mint valami gyászmenet.
- Csak fáradt - magyaráztam nekik. - Egész hétvégén nem aludt ez a bolond lány.
- Büdi - panaszkodott az orrát befogva Finn. - Pfuj!
- Nézhetjük A csudálatos Maryt? - kérdezte Charlie, ami a szorongás csalhatatlan
jele volt.
 Elvégre Mary Poppins megbízhatóan illatos.
- Nézhetitek, amíg vacsorát készítek.
Egyik lábukról a másikra álltak, aggódó pillantásokat vetettek a nővérük
távolodó hátára.
- Ez megint az az uncsi takonykór? - tudakolta Finn.
- Valószínűleg. Na eredjetek! - löktem egy kicsit őket a nappali felé. Sacha
reszketve, izzadtan kuporgott az ágyán.
- Értem jönnek - jelentette ki fennhangon.
- Nem jön ide senki - jelentettem ki, és próbáltam betakarni a paplannal. - Itthon
biztonságban vagy.
- Nem hallod őket?
Hegyeztem a fülemet, attól féltem, hogy motorkerékpárok ijesztő dübörgését
hallom a kocsibehajtóról. Símaszkos, baseballütőd kegyetlen tekintetű férfiakat
képzeltem magam elé, akik azért jönnek, hogy beszedjék az adósságot vagy bosszút
álljanak. A rivális bandák... Ezeknek olcsó az emberélet. De csak a csirkék voltak,
veszélyt érezve kotkodácsoltak és rikoltoztak.
- A csirkék. Megijedtek valamitől - nyújtottam ki a kezemet, hogy Sacha
homlokára tegyem.
Elhúzódott, riadtan nézett körül a szobában.
- Menekülnünk kell.
- Csak képzelődsz.
- Bár úgy lenne!
Sírva fakadt félelmében.
Fejbe kólintva mentem le a földszintre. Most már tudtam. Nem maradt
választásom. Meg kell mentenem Sachát, akkor is, ha rámegy a házasságom, oda a
kalandunk, vége mindennek. Vissza kell térnünk
Angliába. A fiúk nem ezen a rendkívüli tájékon fognak felnőni, ahol szabadon
lélegezhetnének, játszhatnának, élhetnének. Soha többé nem ül hetünk Kittel a
tornáclépcsőn, nem nézhetjük onnan a napkeltét. Vége. Elkeserített a veszteség
tudata, még jobban, mint amikor a bedfordshire-i otthonunkat hagytuk el.
Finn szegény tyúkjainkat hajkurászta.
- Repüljetek! - ordította, és körbekergette az udvaron a rikácsoló csapatot. -
Repüljetek, sötétségnek hordái!
A sötétségnek hordái bemenekültek a ház alá, én pedig kereszteztem üldözőjük
útját, és becipeltem.
Nem fért a bőrébe: föl-alá rohangált, kiborította a játékos dobozt, és mindent
szétszórt belőle. A vacsoránál ostromkatapultnak használta a villáját - ha jól sejtem,
valami számítógépes játék ihlette meg és Charlie arcára lőtt célba vele. Azután nem
volt hajlandó beszállni a fürdőkádba.
- Apu holnap jön haza - ujjongott Charlie a vízcsap alatt forgolódva.
- Bizony, holnap. Finn, lennél szíves beszállni?
- Mindjárt!
- Nem mindjárt, most.
- Vigyáztam! - visította, és ruhástul a kádba szaltózott. Charlie tökfejnek nevezte
az öccsét, mire Finn a hajánál fogva a víz alá nyomta az arcát, és testvérgyilkos
elszántsággal ott is tartotta, amíg a megmentésére nem siettem.
- Ez már sok! - ripakodtam rá. - Mars az ágyba, fiatalúr, ma neked nincs esti
mese.
Izzó tekintettel állt föl, elkapta a műanyag kancsót, amit a fiúk hajmosásához
szoktunk használni, és most csordultig tele volt. Az egészet a fejemre döntötte. A
következő pillanatban elcsúszott a szappanon, hasra esett, és fröcskölt az orrából a
vér.
Teljes káosz. Vér és víz mindenütt. Még takarítottam, amikor csengett a telefon.
Leszaladtam a konyhába, ahol Finn épp a szájához tartotta a kagylót, rosszmájúan
hunyorgott föl rám, miközben véres törülközőt nyomott az arcára.
- Igen, anyu volt - bizonygatta álszent képpel, és úgy járt föl-alá a feje, mint egy
bólogatós kutyáé. - Igen. Ugye, hogy hihetetlen? Tényleg ő volt! És most vérzik az
orrom... Anyu, apu veled akar beszélni.
Kikaptam a kezéből a telefont.
Kit nevetését hallottam.
- Boszorka! Megruháztad a fiamat?
- Bármivel vádolt, színigaz. Aucklandből hívsz?
- Annál is jobb helyről. Elhalasztották az interjút.
- Ne beszélj!
- A riporternő eltörte a combcsontját. Hódeszkázott. Úgyhogy hazafelé autózom.
- Nem félsz vezetni?
- Már félúton járok. Ha kezdek elbóbiskolni, keresek valami motelt. Egyébként
viszont tíz körül futok be.
- Alig várom - mondtam, és úgy is gondoltam.
- Sacha hogy van?
- Sacha? - Most tényleg nem volt alkalmas a pillanat. - Jól.



»«


Mesét olvastam a fiúknak. Egy dolog büntetéseket kiszabni, és egészen más
ragaszkodni hozzájuk, ha az ember ötéves csemetéje elesett, ráadásul az orrát is
beverte. Bebújtam Charlie takarója alá, és Finn is bemászott a forró vizes
palackjával. Összegömbölyödtek mellettem, csak cipőgomb szemük csillogott ki a
paplan alól, mint a kagylófiguráknak a rajzfilmben.
A titkos kertet olvastuk. A fiúkat láthatólag elbűvölte a kis Dickon és kedves
báránykájának leírása. Amikor becsuktam a könyvet, éreztem, hogy Charlie
fészkelődik.
- Nekünk is van barink - motyogta, bár a takaró és szájába dugott hüvelykujja
miatt alig hallhatóan.
- De van ám.
Még egy kicsit jobban hozzám simult, selymes haja csiklandozta a nyakamat.
Amint elaludtak, óvatosan kibújtam, és átraktam Finnt a saját ágyába. Miközben
betakartam, dünnyögött valamit, és előrelendítette kicsi karját.
Úgy láttam, a paplanjába bugyolálva Sacha is alszik, de ahogy eloltottam az
éjjeliszekrényen a lámpáját, meghallottam a hangját:
- Fogd be!
Odanéztem. Közben felült.
- Mi az? Meg sem szólaltam.
- Fogd már be! Eldurran tőled az agyam.
Merőn nézett valamit mögöttem. Megijedtem, hátrapillantottam. A huzat
meglibbentette a széthúzott függönyt. A következő másodpercben Sacha rémülten
sikoltott föl, és hátrébb húzódott az ágyban.
- Mi baj? - hökkentem meg. A szája tátva, mint egy koponyáé. - Mi történt, Sacha?
- Nem látod? Nem látod? - mutatott az erkélyajtóra. - Jaj, istenem, valaki benéz!
Jaj, istenem, látod az arcát?
Odanéztem, de csak kettőnk tükörképét láttam a sötét üvegen. Minden
bátorságomat össze kellett szednem, hogy odalépjek, és kinyissam az ajtót. Föl-alá
kémleltem az erkélyen. Semmi életjelet nem tapasztaltam, csak a liliomfa levelei
susogtak.
- Nincs ott semmi - feleltem remegő hangon, majd becsuktam és bereteszeltem
magam mögött az erkélyajtót.
 A következő pillanatban Sacha mellettem termett, és a karomba vájta az ujjait.
- Ki kell jutnunk innét - sziszegte. - Itt vannak.

»«


Bevallom: amíg Kitre vártam, ledöntöttem egy fél üveg pinot-t. Telefonáltam
Vargáéknak. A kamasz lány és halálos beteg édesanyja immár tántoríthatatlan
szövetségeseimmé váltak. Szükségem is volt szövetségesekre. Az apa vette föl a
kagylót. Fiona és Bianka sétálni mentek, közölte könnyedén. Kicsit fura egy téli
estén, de jó melegen felöltöztek. Én vagyok Sacha anyukája? Azé a kedves kislányé?
Kár, hogy mostanában nem sokat látják.
Ezután ide-oda ténferegtem a házban, behúztam a függönyöket, és elveszettnek
éreztem magam. Úgy döntöttem, Sacha visszaeséséről csak később szólok Kitnek.
Ma este az Angliába való visszatérésről sem beszélek. Elvégre most tér haza
boldogan.
Öt perccel tíz után egy autó zörgött át a jószágrekesztőn.
Hadd áruljak el valamit: a viszontlátás sosem felel meg a várakozásainknak -
szomorú, de tapasztalati tény. Ez a mostani kimondottan szerencsétlenre sikeredett.
Az időeltolódást hibáztatom érte. A szörnyű titkokat, amiket őrizgettem. Az
idegfeszültséget és a kialvatlanságot. A fél üveg bort és Kit heves vérmérsékletét. De
bármi volt is az ok, katasztrofális következménnyel járt.
Kit elgémberedve szállt ki a kocsiból, amikor átrohantam az udvaron. Kitárta a
karját, az arcához simultam, élveztem közelségét.
- Nonono - birizgálta meg a fülemet. - Csak nem itatod az egereket? Barnadombi
Bégető meglátott bennünket, és siránkozni kezdett, ahogy összefogódzva befelé
indultunk.
- Teát, kávét? - kérdeztem. - Nem vagy éhes? Vagy csak aludnál? Véreres
szemmel, kócosán nézett rám. Teljesen ki volt ütve. Ásítva pottyantotta le a
kocsikulcsát a telefon mellé.
- Hát... a spéci habos kávédat nem utasítanám vissza. Csak fölugrom, pislantok
egyet, és megpuszilom a gyerekeket. Vigyázok, nehogy fölébresszem őket.
- Sacha szobájába inkább ne menj be! Én... most nem bolygatnám. Amíg
fölballagott, bekapcsoltam a presszógépet. Bégető még mindig panaszkodott,
úgyhogy megtöltöttem a cumisüveget. Ahogy hozzá igyekeztem, meghallottam a
telefont, de négy csengetés után elhallgatott, ebből tudtam, hogy Kit fölvette.
Gyanítottam, hogy az édesanyja keresi. Bégető rekordgyorsasággal nyakalta be a
tejecskéjét, de nem siettem, még egy kis szalmát terítettem alá.
Mire visszatértem, Kit befejezte a telefonálást. Át is öltözött, tiszta pulóvert vett.
- Mindjárt fölhabosítom a tejedet - csicseregtem. - A világmindenség
legeslegfinomabb Martha-féle spéci habos kávéját kapod. Ki hívott?
- Bianka.
-Ó.
- Ó. - Végtelenül szomorúan nézett rám, mintha a szeme sarka lefelé görbült
volna. - Bianka. Tudni akarta, mi újság. Fionával egész este Sachát keresték.
Érdeklődtek, hallottunk-e már felőle.
- Kit...
- Nagyon megkönnyebbült, amikor mondtam neki, hogy az imént láttam Sachát,
odafent alszik. Azt mondja, az anyukájával tényleg meg voltak ijedve. Kérdeztem,
hogy mitől. Azt felelte, hallani olyanokról, akiket meggyilkoltak, mert más díler
placcán árultak fetát. Pontosan ezeket a szavakat használta. Más díler placcán
árultak fetát. Mi az isten folyik itt, Martha?
- Ez hosszú história.
- Képzelem. Úgy gondoltad, nem kell tudnom róla, hogy a mostohalányom
drogdíler?
- Futár.
- Jézusisten! - csattant föl, és kirúgta maga alól a széket. - A munkaköri
megnevezésén akarsz szőrözni?
- Nem, de...
- Díler lakik a házamban, a saját fiaimmal egy fedél alatt! Finn és Charlie
megtalálhatják azt a szart, és eszükbe juthat megkóstolni.
- Csss, Kit! Fogd halkabbra a hangodat! A gyerekek...
Nem fogta halkabbra a hangját.
- A kábszeres kommandó bármelyik pillanatban ránk törheti az ajtót. Idejöhet egy
banda, és fölgyújthatja a házunkat. Neked pedig nem volt kedved elmondani?
- Nem voltál itt, hogy elmondhassam.
Elfordult, a fejét csóválta.
- Ez nem mehet így tovább, Martha.
Dideregtem.
- Ezt hogy érted?
- Úgy értem, hogy nem mehet így tovább. Soha többé nem fogok megbízni
Sachában. Most pedig rá kell jönnöm, hogy benned sem bízhatok. Ennek így vagy
úgy véget kell vetni.
Így vagy úgy... Félelem ébredt bennem, úgy kígyózott végig rajtam, mint egy
angolna. De a régi, jól bevált lovas rohammal lepleztem.
- Nyugodtan elhúzhatsz, ha ezt a rohadt szemforgató szöveget akarod lökni.
- Akkor talán jobb, ha elhúzok.
- Öt perce érkeztél haza - bökdöstem meg az öklömmel a mellkasát és máris
rendezkedsz. Egymagam vezettem át ezt a családot egy borzalmas válságon. Azt
hittem, plecsnit érdemiek, de nem, a jelek szerint csak azt érdemlem, hogy
üvöltözzenek velem. Az elmúlt esztendőben végig olyan kurvára magadba
feledkeztél, hogy fogalmad sincs, hogyan hatott ránk ez az egész kivándorlósdi.
- Ez az egész kivándorlósdi szuper volt, amíg az a lány nem...
- Miattad jöttünk ide! - ordítottam rá. - Elveszítettük az otthonunkat, a
rokonainkat, a hazánkat, és mindezt miattad! Csakis azért, mert a te karriered
fuccsolt be, és te nem tudtad kezelni a dolgot. - Vállon öklöztem.
- Hogy van merszed ideállni, és nekem prédikálni?
- Van, mert Finn és Charlie a fiaim. Van, mert nem vigyáztál rájuk.
És ha muszáj elhagynom téged, és magammal vinnem őket, hát biz’ isten
megteszem.
Fölkaptam a kocsikulcsát, és hozzávágtam. Alig bírtam megszólalni.
- Kifelé!
A következő pillanatban vad Y forduló után áthajtott a jószágrekesztőn, és mire
levegőt vehettem volna, már lefelé robogott a kocsibehajtón.
- Vissza fog jönni - mondtam Pacsninak, aki nagyon nyugtalannak látszott. -
Mindig visszajön.

 35


A telefonom végül megadja magát.
Kedd este hét óra. Finn éjfélkor zuhant le, nem egészen egy nap telt el azóta. Egy
nap. Egy egész élet.
Odakint már biztosan teljesen besötétedett. Emberek járkálnak az osztályon, más
pácienseket látogatnak. Ahogy elhaladnak mellettem, kerülik a tekintetemet, bár az
övék Finnre villan. Nekik is megvan a saját borzalmuk. Egy fölzaklatott édesapa és
három nagyon ijedt kamasz könnyes szemmel ül, telefonálni próbálnak. Az anyuka
tegnap este fejfájással feküdt le, és miután reggel nem ébredt föl, mentőt hívtak. Az
orvosok azt mondják, agyhártyagyulladás.
Sietős lábdobogás a folyosón. Ismerős férfihang, gyors és ijedt, a fia felől
érdeklődik. Fölpattanok, odaszólok Kitnek, aki hosszú léptekkel jön felém. Elkapja
a kezemet, tekintete az ágyon fekvő kicsi alakra tapad.
- Jézusom, Finn! - suttogja, és féltérdre ereszkedik a fiánál.
Mesélni kezdem neki, amit az orvosok mondtak: hogy mélyaltatásban tartják
Finnt, és azt remélik, a megfelelő időben magához tudják majd téríteni. A szemem
sarkából látom, hogy az ápoló figyel. Lecsúszom a földre Kit mellé.
- Mivel érdemeltük ki ezt? - kérdezi.
- Nem tudom.
- Hazamentem. - A megrázkódtatás eltorzítja Kit hangját. - Hazamentem. Virágot
vittem neked.
- Hová rohantál el tegnap este? Hol az ördögben voltál?
- Összevissza furikáztam Napierben, és majd szétrobbantam. A fáradtságtól nem
bírtam rendesen gondolkozni, végül megláttam egy motelt, ahol még égett a lámpa.
Arra sem emlékszem, hogyan keveredtem ágyba... aludtam vagy tizennégy-tizenöt
órát, a jóisten tudja, mennyit. Amint fölébredtem, ettem és letusoltam, rádöbbentem,
mekkora nagy barom voltam. Úgyhogy beugrottam a kocsiba, és száznegyvennel
repesztettem haza... Ira jött ki elém. Kit lesújtott képet vág. - Csak szorongattam a
virágodat, mint egy komplett idióta. Hátba veregettem a fiút, kérdeztem, lecsapta-e a
kezemről a feleségemet. Egyáltalán nem mosolygott, azt felelte, baleset történt.
Kérdeztem, milyen baleset. Akkor Charlie zokogva szaladt ki, és elmesélte... -
Elakad a hangja. Magához ölel. - Szegény kislány, egyedül voltál.
- Milliószor hívtalak!
- Nincs nálam a telefonom.
 - Dehogy nincs. Magaddal vitted Írországba.
- Persze - bólogat csüggedten -, de tegnap este ledobtam a szobánkban a zakómat.
Nem emlékszel, hogy átöltöztem? Az a szar meg a zsebemben volt.
- A sok hívás, a sok SMS... - Elképzelem, ahogy a telefon ész nélkül plintyeg a
hálószobában, magára hagyva, a kutya se figyel rá. - Már-már vicces.
Kit nem válaszol. Szorosan lehunyta a szemét, összekulcsolt kezén nyugtatja a
homlokát. Azt hiszem, imádkozik. Hosszú-hosszú idő elteltével kérdez valamit.
Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, de még most sem készültem föl rá.
- Mi történt? - rebegi továbbra is csukott szemmel.
A világon egyetlenegy személy tudja, hogyan következett be Finn lezuhanása.
Én.

 36


Csillagfényes téli éjszaka volt, a hegyek szelíden emelkedtek a mesés égbolt
előterében.
A konyhában ültem, és vártam, hogy Kit visszajöjjön. Egy órán át vártam,
reménykedve hegyeztem a fülemet, nem hallok-e motorzúgást. Időről időre
megnéztem a telefonomat, nincs-e üzenetem. Hogy én küldjék neki csúszó-mászó
bocsánatkérő SMS-t? Még csak az kellett volna! Megetettem Pacsnit, fölszítottam a
tüzet, és végiggondoltam, mi mindent mondok neki, ha visszajön. Na,
mondanivalóban nem szenvedtem hiányt.
De nem jött vissza.
Végül sutba dobtam a büszkeségemet, és SMS-eztem: Az istenért, gyere haza, te
hülye, hiányzol az ikreknek és nekem is. Csak gyere már haza!
Mielőtt fölfelé indultam, még egyszer kiengedtem Pacsnit pisilni. Barna dombi
Bégető zűrözött, amikor meghallott minket. Kikapcsoltam az elemlámpámat, egy
kicsit ácsorogtam a birkanyíró pajtánál, és az őserdő susogó mélyébe bámultam.
Sötétsége szilárd tömeg érzését keltette, szinte rányomódott a szemgolyómra. A
koromfekete árnyékban valami mozgott. Fává nőtt páfrány reszketett a csúcsától a
tövéig, mintha a törzsénél fogva megrázták volna. Mozdulatlanul álltam,
hallgatóztam, meregettem a szememet. Pacsni elunta magát, és visszasompolygott,
azután végül én is követtem.
Megnéztem a telefonomat, de nem jött válasz Kittől. Még egy SMS-t küldtem,
miközben forráztam magamnak egy bögre teát. Lécci, gyere haza!
A hálószobánk jégveremnek is beillett, az üres ágy még véletlenül sem hatott
hívogatóan. Fogtam a paplant, és kiléptem az erkélyre. A padlódeszkák rezegtek a
lábam alatt. A korlátnál megálltam, ujjaim a faragott fát tapogatták, és sajnáltam,
hogy el kell mennünk. Az éjszaka olyan volt, akár egy óriási fekete-fehér fotó,
amely élesebbé, jobban kivehetővé vált, ahogy a szemem alkalmazkodott hozzá.
Birkák, erdő meg sós levegő szagát éreztem, és imádtam; ezt az egészet imádtam.
Egy éve éltünk Patupaiarehében, amelyet az otthonunkká tettünk. Ez az élet, ez a ház,
ezek az emberek hozzánk tartoztak. Azt szerettem volna, hogy ide kössön a jövőnk.
Arra vágytam, hogy az ikrek ebben a varázslatos völgyben nőjenek föl, és szabadon
lélegezzenek. Arra vágytam, hogy Kit boldog és kiteljesedett művészként alkosson a
műtermében.
Meg nem tudnám mondani, mennyi ideig álltam ott búslakodva. A rétről egy lile
tik-tik-tikelése hallatszott, egyszerre parancsoló és megnyugtató anyóshang. A saját
anyósom húszezer kilométernyire volt tőlem. Szegény asszonynak hiányzott az
egyetlen fia.
Végül leültem a régi kanapéra, és állig betakaróztam a paplannal. Nem hangzott
motorzúgás a kocsibehajtóról, még csak távoli moraj sem a műútról. A liliomfa az
erkélyig nyújtóztatta ujjait. Nem reszkettette meg az ágait semmi: se oposszum, se
mocorgó madár. A csönd maga is mintegy láthatatlan lényként éreztette jelenlétét.
Telt-múlt az idő.
Azután egy kis mozgolódás támadt. Odébb az erkélyen lenyomódott egy kilincs.
Kitárult egy ajtó. Lopva, ravaszul, akár az alattomos patupaiarehék.
Itt voltak.
- Ki az? - vékonyodott el a hangom ijedtemben.
Lomha árnyék jelent meg. Éreztem a szívdobogásomat, szapora és felszínes
tiktakolása túlhúzott úti órára emlékeztetett. Azután egy apró teremtmény állt meg
velem szemben a félhomályban.
- Finn? - A mellemhez kaptam, és kiszakadt belőlem a visszafojtott lélegzet. - Te
jó ég! Bárcsak ne csinálnád ezt.
Nem volt ébren. Üres tekintettel hátat fordított, minden céltudatosság nélkül
mozgott. Elaludta a haját, égnek állt, ahogy az apjáé szokott. Csöndben az asztalra
tettem kiürült bögrémet, vigyáztam, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatokat. Százszor
is végigcsináltam már ezt. A kis alvajáró a Mr. Men-es pizsamájában, mezítláb
indult elvelem ellentétes irányban, elhaladt Sacha erkélyajtaja előtt, lement az erkély
túlsó végére. A fölfelé meredező haja épp a korlát tetejével volt egy szintben. A
túlsó oldalon halomba gyűltek a lehullott falevelek. Hosszas zizegéssel húzta végig
közöttük a lábát.
Sóhajtva ráztam le magamról a paplant, kinyújtóztattam a tagjaimat. Csakugyan
nincs békességük a bűnösöknek. Igyekeztem, hogy visszavigyem a kis-manót az
ágyba, mielőtt a hideg fölébreszti. Bármilyen pocsék anyának tartott is Kit, egy
ötéves alvajáróval legalább meg tudtam birkózni.
Épp az asztal mellett araszoltam, amikor gyors léptek rezgették meg a deszkákat.
Zsanér csikorgását hallottam, majd a megvetemedett fa fülsértő recsegésével
vágódott ki a legtávolabbi ajtó. Izgatott alak penderült ki rajta és állt meg
imbolyogva az erkély közepén. Fehér arcán természetellenesen feketéllett a szeme,
mint két olajfolt. Ördögi szempár.
- Sacha - suttogtam, és az ajkam elé tettem az ujjamat. - Sss! Nehogy fölébreszd!
Rám nézett, azután keresztül rajtam. Pólóban és bugyiban állt.
 Tudom, hogy itt vagy - rikoltotta megdöbbentő hangerővel. - Hallak!
Azzal szoktam büszkélkedni, hogy tudok bánni a nehezen kezelhető, indulatos
paciensekkel; nem emlékszem olyan esetre, hogy a higgadt bánásmód és a hideg fej
ne semlegesítette volna a robbanásveszélyes helyzetet.
- Sacha, nézz rám! - szóltam a lányomhoz jól érthetően. - Itt vagyok.
- Tudom, hogy itt vagy - morogta. Ahogy közelebb léptem, ráeszméltem, hogy a
távolba mered, valaki más hangjára fülel, nem az enyémre. Pillantása gyorsan
jobbra-balra cikázott, úgy kapkodta a fejét, mint egy marni készülő kígyó. - Hol
vagy? Rajta, mutasd magad!
Közvetlenül mögötte Finn mozgott a száraz levelek közt. Sacha szeme azonnal
résnyire szűkült. Hátraperdült.
- Megvagy! - sziszegte, és a kisfiú felé nyúlt.
Futottam.
Jaj, hogy futottam! Megdermedt az idő, mintha kijegecesedett volna a pillanat,
mintha örökre meg akart volna maradni. És meg is marad örökre. Életem végéig
futok azon az erkélyen, és Sacha a karjánál fogva elkapja az öccsét, könnyedén
fölemeli, és föltartja a magasba. Tíz férfi ereje szorult belé - hogyhogy ilyen erős?
Életem végéig hallom a lábam dobogását a padlódeszkákon. Kinyújtom a kezemet,
és sikoltok.
De elkésem. Finn le fog zuhanni. Fejjel előre esik, pici keze a semmit markolja.

»«


Mármost itt a kérdés: mit tegyen az ember, ha a saját lánya szörnyeteg? A saját
lányom. Mutassak rá, és kiáltsak? Hogy drogfüggő, díler, tolvaj? Hogy ördög, aki
megtámadta a kisfiúnkat? Úgy érzem magam, mintha időzített bombát dajkálnék.
Az őszinteség nem mindig a legjobb taktika, bármit beszél is anyám. Kitnek joga
van hozzá, hogy megtudja, mi történt valójában Finn-nel, de nem mondhatom el
neki. Nem, igazán nem. Szinte úgy érzem, soha többé nem fogom már szeretni
Sachát, sőt még a szemébe sem bírok majd nézni. Hogy várhatnék Kittől mást?
Nem, el fog hagyni. Elhagy, és magával viszi az ikreket, mert Sacha közelében
nincsenek biztonságban. Megrémít a gondolat, mert el sem tudom képzelni az életet
Kit meg az én kicsi fiaim nélkül. Úgy aligha lenne érdemes élni.
Mi több, ha félreverem a harangokat, azok a kedves rendőrök menten kiszállnak
hozzánk, és letartóztatják Sachát. Elviszik. Mi is lesz ellene a vád? Súlyos testi
sértés, emberölési kísérlet? Á, igen, és ráadásnak még kábítószerrel való üzérkedés.
Akkor az életének vége, ahogy Finnének és Charlie-énak is. Ennek az egésznek a
fiúk az igazi áldozatai, az egyetlenek, akik teljesen ártatlanok.
Magam vagyok, szorongatom azt a ketyegő pokolgépet, és nem ejthetem el. Ha
elejtem, a családom szétrobban. Ha a kezemben tudom tartani, mindannyiunknak
van esélyünk a normális életre.
A saját történetemet mondom tehát el Kitnek: hogy a sötétben a kanapén ültem,
vártam az ő hazajövetelére. Leírom, hogyan ténfergett ki az ajtón Finn, és mászott
föl a korlátra olyan gyorsan, mint egy kismajom.
- Futottam - suttogom. - Futottam, és kiabáltam neki. De nem ébredt föl, olyan
volt, mint egy lidérces álom. Egyszerűen... átbukott a korláton. -Közben látom,
átérzem az egészet, megborzongok az iszonyatos puffanástól. - Az én hibám. Nem
voltam elég gyors.
- Nem a te hibád - teszi a kezét a kezemre Kit.
Beszédhangokat hallok, és megpillantom Neil Sutherland hullámbádog haját.
Sameszokat is hozott magával. Egy ápolónő kíséri őket.
Közelebb húzódom Kithez.
- Azt hiszik, valamelyikünk szándékosan tette.
- Micsoda?
- Egy szociális munkás beismerő vallomást próbált kicsikarni belőlem.
Emlékszel, hogy Finn újévkor leesett a bicajáról?
- Újévkor? - Kit a homlokát ráncolja. - Jé, tényleg.
- Kiderült, hogy akkor eltört a csuklója. Összeforrt, de a röntgen kimutatta. És
véraláfutások vannak a karján... ujjnyomoknak látszanak. Úgyhogy most jól
felfújják a dolgot. Az isten szerelmére, gondolj bele, Kit: szegénynek tele a teste
véraláfutásokkal.
- Azt hiszik, bántalmaztuk Finnyt? - kérdezi hitetlenkedve.
- Tudják, hogy tegnap szállt le a géped, de először füllentettem róla. Nem akartam
kényelmetlen kérdéseket arról, hogy miért jöttél haza és mentél el újra.
Fölpattan, megdöbbenése dühbe csap át.
- Kivel beszéljek? Ezt még megemlegetik!
- Csillapodj! Mindenki minket néz.
- Leszarom, hadd nézzenek.
Átkarolom, a fülébe suttogok.
- Azt hiszik, bekattantunk, és bántottuk Finnt. Úgyhogy higgadj le, ne viselkedj
úgy, mint aki hamar bekattan.
Amikor Sutherland és szárnysegédei odaérnek, Kit elcsípi őket.
- Megmondanák, mi folyik itt?
- Ön az apuka, ugye? - Sutherland nyilvánvalóan hozzászokott az izgága
szülőkhöz. Bemutatkozik, egy kis mosdó szélének támaszkodik, és újra elmagyaráz
mindent. - Finnt mára virradó éjjel életveszélyes állapotban szállították be, a
helikopteres mentők kiváló munkát végeztek, sikerült stabilizálniuk, amíg ide nem
értek. Koponyasérülést szenvedett és megrepedt a lépe, mindkettő sürgős sebészeti
beavatkozást követelt. Ortopédiai szempontból megúszta orsó- és singcsonttöréssel,
de ez a legkisebb gond. Áttekintettük a helyzet alakulását, és elégedettek vagyunk,
viszont továbbra is nagyon rossz bőrben van a kisfiú.
Kit haragja közben lelohadt. Elvégre ezek az emberek kétségkívül megmentették
Finn életét.
- Köszönöm! - hálálkodik. - Köszönöm, amit tettek. Normálisan tud majd élni lép
nélkül?
- Azt mondanám, hogy igen. Pillanatnyilag jobban aggaszt a fejsérülés.
- És mi ez a dolog azzal, hogy nem baleset történt?
Sutherland nyugodt marad.
- Ha gyermeket ér sérülés, mindig fontolóra vesszük, nincs-e szülői részről
valamilyen hiányosság. És Finn-nél bizonyos külsérelmi nyomok aggodalmat
keltettek, ezért konzultáltunk a gyermekgyógyászati szociális munkással.
Kit rám mutat.
- Martha soha egy ujjal sem nyúlt a gyerekeinkhez, és soha nem is tenne ilyet!
Vagy talán én vagyok a fő gyanúsított? Ha igen, tegnap éjfél körül jelentkeztem be
egy westshore-i motelba. A figura, aki beengedett, biztosan emlékezni fog rám,
mert köntösben volt.
Sutherland csipogója pittyegni kezd.
- Mindenképpen az a legjobb, ha erről Mrs. Pohatuval tárgyalnak. Holnap lépjen
vele érintkezésbe. Most elnézést kérek, hívnak.
Ezzel elmegy, osztagával együtt kivonul a lengőajtón.
- Miért bennünket pécéztek ki? - kérdezi elképedve Kit. - Mi újság a sok
ténylegesen bántalmazott gyerkőccel, aki átcsúszik a védőhálón? Rendszeresen
bántalmazzák őket, a legnyomorúságosabb körülmények között élnek, de senki sem
nyomja meg a vészcsengőt, és szegény csórikáim a végén kilehelik a lelkűket.
Egész este Finn mellett ülünk. Ezen az osztályon pengeélen táncolnak, szüntelenül
a halállal viaskodnak. Egy pillanatra sem lazíthatnak. És itt ápolják a mi Finnünket.
Kit minden részletet ismét hallani akar: a zuhanást, a helikoptert, hosszas
virrasztásomat. Tudni szeretné, melyik szakember pontosan mit mondott. Újra meg
újra átrágjuk a témát, magunkra erőltetett fesztelenséggel nyugtatgatjuk egymást,
hogy Finn rendben lesz.
Finn láthatólag nincs rendben. Rezdülésnyi jele sincs, hogy ott van ebben a
siralmas külsejű bábuban. Mindenféle géphez kötve, tehetetlenül fekszik.
Kit végül Sacháról kérdez. A legalapvetőbb tényekre szorítkozom: a lányom
visszaesett, elherdálta az autóját, borzalmas állapotban került haza.
A markába fogja Finn kezét.
- Összpontosítsunk erre a kis maszatra. Most másra sem tudok gondolni.
Jesszusom, mi más számít? Amint túljutunk ezen, majd aggódhatunk Sacha miatt.
Okvetlenül szakemberekhez fordulunk.
Nagyon is örömmel fogadom el ezt a tervet. Most én is képtelen vagyok
létfontosságú döntésekre. Minden törődésem, minden akaratom, minden
gondolatom és ösztönöm Finn életben maradására koncentrálódik. Semmi más nem
létezik.
- Nem lesz semmi baj - mondja Kit, mintegy önmaga megnyugtatása ra. - Finn
nem adja fel.
Behunyom a szememet. Egy démon fölkapja Finn pici testét - meg vagy! -, és
lehajítja a sötétségbe.
Soha nem bocsátok meg annak a lánynak.
Tíz óra után az osztályos nővér odajön hozzánk.
- Javaslom, hogy menjenek haza, aludjanak egy kicsit - szól határozottan. - Finn
állapota stabil. ígérem, telefonálunk, ha bármi változás áll be.
Megrémülök.
- Nem maradhat legalább az egyikünk?
- Maradhat éppen, nem fogjuk kidobni. Nézze, tényleg pihenniük kellene, mert
mindketten rettenetes színben vannak. Tudom, hogy egész éjjel fenn volt, Martha, ön
pedig - pillant az ápolónő Kitre, és fölvonja a szemöldökét - csak most érkezett
Európából! Most saját magukkal kellene törődniük. Ez a kisfiú még sokáig fog
lábadozni.
Vonakodva, de szót fogadunk. Puszival kívánunk jó éjszakát Finn-nek, közben Kit
előhúz valamit a zsebéből, és az éjjeliszekrényre teszi.
- Charlie elküldte a Game Boyodat, haverkám.

 37


A kórházban hagyjuk Kit kocsiját, és együtt autózunk haza. Sacha kiszalad elénk,
föltépi a kocsiajtót.
- Hogy van? - kérdezi zihálva.
Hallom a hangjában a rettegést és a szeretetet, mégsem bírom rávenni magam,
hogy a szemébe nézzek. Elfordulok, úgy teszek, mintha keresnék valamit a hátsó
ülésen.
- Jól - válaszolom kurtán. - Illetve nem, egyáltalán nincs jól. Lemezt ültettek be a
koponyájába, kivették a lépét és eltört a karja. Még nincs túl az életveszélyen.
A legszívesebben jól megráznám Sachát. Odatolnám az arcomat az arcához, és
üvöltenék, ahogy a torkomon kifér: Te tetted! Te tetted!
Vad zokogásban tör ki. Kit megrökönyödve néz rám.
- Anyu eléggé kimerült - csitítgatja Sachát, átjön a kocsi másik oldalára, hogy
megvigasztalja a mostohalányát. - Finny erős gyerek. Mire észbe kapsz, újra focizni
fog.
Tama és Bianka a konyhaajtónál állva várnak ránk.
- Anyu azt üzeni, sokat gondol magára - ölel meg Bianka. - Azt mondja, ha
nálunk akar aludni, megspórolni a sok autózást... csak tessék beállítani.
Meghat ez az üzenet egyik édesanyától a másiknak. Körbeüljük a konyhaasztalt,
teásbögrét szorongatunk. Charlie elaludt A csudálatos Mary előtt, fölvitték, ágyba
dugták. Ira is itt járt, de hazament.
- Nem tudom elhinni - hajtogatja Sacha. - Pont az erkélyajtóm előtt.
Úgy látszik, nem bír szabadulni a gondolattól. Folyton ezt ismételgeti, bármiről
beszélgetnek is közben a többiek.
- Halló! - paskolja meg a karját Kit, hogy fölnézzen rá. - Idehallgasson,
kisasszony! Nem a maga hibája. Ezt vésse jól az eszébe. Jól mondom, Martha?
Miután Tama távozik, lefekvéshez készülődünk. Bianka már megágyazott Sacha
szobájában egy matracon, bár szerintem a lányom nem érdemel ekkora odaadást.
Ahogy elhaladok az ajtajuk előtt, Sacha kiszól ne kém. Az agyamat beárnyékolja
egy kép, ördögi szemű, gonosz démoné, aki elkapja az én pici fiamat. Mintha egy
videoklip peregne az agyamban. Újra meg újra lejátszódik.
- Bianka hol van? - kérdezem körülnézve.
Azt az ismerős, kellemetlen szagot érzem a szobában.
- Kipakol a kocsijából.
 - Lefekszem - közlöm, és az arcomat nyomkodom. - Napok óta nem aludtam
rendesen, és holnap reggel korán kelek, hogy visszamenjek a kórházba.
Sacha az ágyon ül, a karját piszkálja. A párnáján nincs huzat, a lepedő gombóccá
gyűrve hever a földön.
- A tegnap éjjel olyan volt, mint egy horrorfilm.
- Az igaz.
- Láttam... Még soha nem féltem ennyire. Embereket láttam.
- Embereket?
- A földön kúsztak, suttogtak, mint valami kígyóemberek. Furán izzott a szemük.
Ez volt életem legiszonyúbb éjszakája.
- Nekem is.
- És ma reggel azt hittem, szörnyethalok, amikor meghallottam, mi történt Finn-
nel! Ez olyan, mintha a rémálom összefolyna a valósággal. Soha többet, anyu. Soha
többet. Soha többé nem akarok ilyet. - Mintha hányinger kerülgetné. - Iszonyú sötét
volt.
Majd később beszélünk erről.
- Tök szarul fogom érezni magam, ahogy lejövök az anyagról. Máris tök szarul
érzem magam. Már szól hozzám. Szólongat. Miért nem tudom befogni a fülemet?
Azt neked kell megmondanod, Sacha. Miért nem tudod?
Kifelé indulok.
- Holnap bemegyek Finnhez - mondja.
Megállók. Gyűlölet fojtogat. Már arra készülök, hogy közöljem vele, nem láthatja
többé Finnt, mert ő egy emberbőrbe bújt ördög, de amikor hátrafordulok,
összekuporodva ül az ágy szélén, gyerekesen tágra nyílt szemmel, a szorongás és a
bizalom keverékével pislog rám. Nagyon is jól ismerem ezt a nézést, és sehol sem
látom az ördögöt.

»«


Négykor ébredek. Az agyam repked, mint egy legyezőfarkú, nincs megállás,
nincs pihenés. Kit mellettem alszik. Fenntartás nélkül elfogadta a mesémet. Elhitte a
hazugságaimat. Nem bírom tovább.
Negyed öt. Végérvényes és megmásíthatatlan elhatározásra jutottam: elmondom
az igazságot. Kitnek, Sachának, Finn-nekés Charlie-nak egyaránt meg kell tudniuk -
hogy juthatott egyáltalán eszembe, hogy elkendőzzem? Elmondom nekik, és meg
kell küzdeniük a döbbenetes valósággal. Azután természetesen visszamegyünk
Angliába.
Fél öt. Meggondoltam magam. Nem, nem, ez az út csakis szenvedéshez vezet.
Meg kell őriznem a titkomat. Sachát annyira megrémítette az elmezavara, hogy
ezúttal tényleg tiszta marad. Ha elejtés nélkül tudom cipelni a pokolgépemet, a
családom talán - de csak talán - újra boldog lehet. Még abban is reménykedni
kezdek, hogy esetleg itt maradhatunk a mi kis paradicsomunkban.
Öt óra. Ismét meggondoltam magam. Nem tudok higgadtan gondolkodni.
Fölkelek, farmerba bújok, két pulóvert húzok magamra, és fölveszem Kit egyik
zokniját, majd leballagok a konyhába. Pacsni a kosarában fekszik. Amikor
lehajolok, hogy megpaskolgassam, kéjesen nyújtózik, és farkával a padlót
csapkodja.
- Kutya egy helyzet ez, Pacsni - szólok hozzá. - Ne vedd személyeskedésnek.
Próbálok telefonálni apunak, de nem veszi föl. Talán elutazott. Emlékszem,
említett valami Rudolf Steiner-konferenciát, amelyen a közeljövőben elnökölni fog.
Mélységes magányomban megpróbálom Lou számát. A rögzítője jelentkezik, és
nem óhajtok üzenetet hagyni.
Végül begyújtok, és odahúzok egy széket. Azután tépelődve ülök, hagyom, hogy
a meleg átjárja a csontjaimat, miközben Pacsni nehézkesen föltápászkodik a
kosarából, és a térdemre hajtja a fejét, a szeme nem látszik a diáklányos frufrujától.
Amikor hallom, hogy résnyire nyílik a konyhaajtó, kis híján szívbajt kapok.
- Nyugalom - szólal meg Bianka halk, szelíd hangja -, csak én vagyok.
- Jesszus, Bianka! Nem tudom, mennyi éjszakai horrort bírok még elviselni.
- Bocsánat! - tol derűs mosollyal egy széket az enyém mellé, és pizsamában,
zokniban, kapucnis felsőben leül.
Még gyűrött hálóruhában és a szederszínű rúzs nélkül is feltűnő jelenség. Halvány
bőre megfeszül finoman kiemelkedő járomcsontján, a haja sötétlő arany - bár ma
reggel kissé borzas.
Megszorítom a vállát, és fölállok, hogy teletöltsem a vízforralót.
- Sacha nem hagyott aludni - magyarázza. - Motyog és a fogát csikorgatja.
- Tündér vagy, hogy tegnap ide jöttél. Honnét tudtad, hogy bajban vagyunk?
Megsimogatja Pacsni orrát.
- Sacha hetek óta nem állt szóba velem, aztán tegnap reggel, talán hatkor nagyon
furcsa hívást kaptam tőle. Rettentő izgatottan magyarázott Finnről meg valami
lényekről, akik lejöttek a hegyekből, hogy elkapják őt. Tetszik tudni, ez a metes
elmezavar. Olvastam egy srácról, aki fákra nézett, ismerős fákra, amiket naponta
látott, és azt hitte, hogy emberek. - Bianka mozdulatlanul ül, ujjait Pacsni fülén
nyugtatja. - Sacha azt mondta, ezek a lények folyton bemásztak az erkélyről a
szobájába, és suttogtak neki. Nem sokra emlékezett, de arra igen, hogy félt.
Lényegében önkívületi állapotba került. Amikor magához tért, nem az ágyában
találta magát.
- Hát hol?
- A gardróbszekrényében ülve! Fogalma sem volt, hogy jutott oda - kel föl
Bianka, a sparheltnek háttal megáll, engem néz. - Tetszik tudni, az az érzésem...
Filteres teát keresek.
-Hm?
Ívelt ajka mélabús mosolyra nyílik.
- Hát, szóval elgondolkoztatott ez az egybeesés. Sacha kiborul valamiféle
lényektől az erkélyen, és ugyanazon az éjszakán szegény kis Finn lezuhan onnét. -
Kezemben a teásdobozzal megdermedek. - És aztán észrevettem... ne tessék
haragudni... Szóval észrevettem, hogy az erkélyajtaja nincs rendesen becsukva.
Másodpercekre lehunyom a szememet. Végül két bögre teát készítek, tejet öntök
bele, és az egyiket Biankának adom.
- Te mit tennél a helyemben?
- Megmondanám neki. Nem hagynám ezzel a pokoli félig-meddig emlékkel
kínlódni. Szembesíteni kell vele, különben megint visszaesik.
- Azt mondja, végleg leállt.
- Ezt először tetszik hallani tőle?
Elnémulok.
- Komolyan gondolja - folytatja elkeseredve Bianka. - Tényleg komolyan. De
már nem tud uralkodni magán. Kifigyeltem a sémáját: betép, összeomlik, alszik,
talpra áll, betép. Valahányszor drogozik, az addigiaknál több kell neki, azután még
durvább az összeomlás. Másra sem bír gondolni, csak a kezdeti feldobottságra, így
amikor lejön az anyagról, egyre mélyebb pokolba süllyed. Azt hiszem, ezt hívják
úgy, hogy „sárkánykergetés”.
- Kergeti a sárkányt - tűnődöm el. - Kergeti azt a csodálatos pillanatot.
- Sokkal romantikusabban hangzik, mint amilyen valójában.
- Mit gondolsz, Bianka, a helyemben meg tudnál bocsátani neki?
-Hogy meg tudnék-e bocsátani? - néz rám hitetlenkedve Bianka.
- Még szép! Tetszik tudni, valójában nem Sacha ment ki az erkélyre. Imádja az
öccseit. El volt térítve az agya. De hogy ő meg tud-e bocsátani önmagának... hát az
már nehezebb ügy. Sokkal, de sokkal nehezebb. Csak remélni merem, hogy nem
próbál ártani saját magának.
Odakint még nem világosodik, de egy ébredező madár álmos trillája üti meg a
fülemet. Újabb hajnal. Újabb nappal kell szembenézni. A mosogatóba rakom a
bögrémet.
- Bemegyek a kórházba. Kit úgy tervezi, később majd behozza Sachát és Charlie-
t. Mit gondolsz, Sacha össze tudja szedni magát, vagy totálisan bekracholt?
- Majd valahogy autóba ültetem. Látnia kell Finnt.
Sóhajtok.
- Ha ott lettél volna az erkélyen...
- Mindegy, tessék megbocsátani neki!
- Na és te, Bianka? Veled aztán tényleg komiszul bánt. Mit keresel itt, miért alszol
nála a földön?
Bianka a bögréjébe néz, lötyögteti benne a teát.
- Sacha zenekari próbajátéka alatt épp a hangszerraktárban kuksoltam. Oda
bújtam el, mert nem bírtam szembenézni azzal a nappal, teljesen padlóra kerültem.
És akkor váratlanul fölcsendült az a hang... az a gyönyörű hang. Soha azelőtt nem
hallottam ahhoz foghatót. Nem egyszerűen egy diáklány játszott, hanem olyasvalaki,
aki ismerte és megértette mindazt, amit én valaha is éreztem. A magányt. A
fájdalmat, a szomorúságot. Két cselló közé préselődve ültem a földön, és potyogtak
a könnyeim. - Most is potyognak, de Bianka fölemeli a fejét, és rám mosolyog. -
Akkor szerettem belé.

»«


Hét óra múlt, mire beérek az intenzív osztályra. Az egyik ápolónő épp leteszi a
műszakot, ő enged be.
- Korán jött - jegyzi meg helytelenítőleg, mégis barátságosan.
- Hogy van Finn?
- Ez egy kis hős. Egyébként ma nem ön az első látogatója. Alaposan leelőzték.
- De hát csak hozzátartozók mehetnek be - torpanok meg értetlenül -, és nincs más
családtag, aki most meglátogathatta.
- Biztos benne?
- Egészen biztos.
 Fölvonja a szemöldökét.
- Finn nagypapája van itt.
- Ő nem lehet. Az fizikai lehetetlenség.
- Márpedig itt van.
- De tényleg nem lehet. Finn-nek csak egy nagypapája él, az is Angliában, és nem
hiszem, hogy egyáltalán tud a balesetről.
- Tényleg? Hát akkor menjen, győződjön meg róla!
Berontok a kórterembe. A karosszékben ül valaki, előregörnyedten, nekem háttal.
Ráncos keze Finnét babusgatja. Meghallhatta a lépteimet, mert hátrafordul.
Olyan ez, mint egy csoda. Hátrahőkölök, a nagyon is jól ismert art ra meredek, a
göndör, ősz fürtökre és a fürkésző szempárra. Azután a férfi föláll, és kitárja a
karját.
Miért törik el végül a mécses, ha meglátunk valakit, akit szeretünk? Mi tői van ez?
A nyakába vetem magam, és üvöltve sírok.

 38


Egymás mellett ülünk, apu átfogja a vállamat. Szinte szédülök.
- Tedd a kezed a mellére! - buzdít apu. - Érezni fogod, hogy az erőd át áramlik
belé.
Szót fogadok, és való igaz: fölsejlik bennem, hogy mintha az energiáin tartaná
életben Finnt. Hóbortos ember az apám, de bölcs.
- Nem értem, hogy lehetsz itt - jelentem ki. - Azt hiszem, bizonyára álmodom,
mert ez képtelenség. Elvégre csak harminc óra telt el a baleset óta, az hétfőn éjjel
történt, most meg szerda reggel van. Még nem is szóltam róla neked, Angliából
pedig harminc óra kell, hogy ideérjen az ember. Te tényleg vajákos vagy!
- Hát ez kissé hosszú história. És különös.
- Akkor halljuk!
Apu hátradől a karosszékben, kinyújtja a lábát.
- Vasárnap egészen késő este meglátogatott valaki, akit te nem nagyon szívelsz.
Valaki, akiről egyszer úgy nyilatkoztál, hogy nincs helye Sacha jövőjében. Ki jut
erről eszedbe?
- Elég sok a lehetőség. Sacha szerint korlátolt és szemellenzős vagyok.
- Hát... talán nem a földkerekség legnyitottabb gondolkodású asszonya.
- Jaj, nyögd már ki!
- Ivan Jones látogatott meg, más néven Ivan, a kerti törpe. Azt mondta, nem tudja,
ki máshoz fordulhatna. Előzőleg facebookozott, és Sacha is fenn volt az interneten.
Egy pillanat! - Apu pilótatáskája a karosszék mellett áll. Kotorászik benne, és
megkeres egy A4-es lapot.
- A beszélgetést Ivan kezdi: csá mizu. Látod? Ne akadj fönn a hajmeresztő
rövidítéseken és helyesíráson. A következő sor Sacha, és így tovább.
Olvasok, és egyre jobban görcsöl a gyomrom.
csá mizu
töxar
töxar?????????
ja:/
az xivas... mér mizu
1 hzban vok mindki komasan fexik a dzsuvaba axem bedilizek
mér?
vki el akar kapni
 miii???
kiborulok
menj haza
nem tok
mér nem
lenyúltam anyuekat
hol vagy
el akarnak kapni bxus
HOL VAGY???????????
el akarnak kapni
van telod?
ja
hivd anyud
axem +halok
lecci hivd anyud!!!!!!!!
Sacha nincs bejelentkezve.
- Atyaúristen! - rebegem.
- Mint sejtheted, ez sehogy sem tetszett Ivannek. Próbált hívni benneteket. Hiába.
Úgyhogy kocsiba ült, és egyenesen hozzám hajtott, ugyanis Sacha egyszer elhozta.
Nekem sem tetszett a dolog. Tudom, hogy a tinédzserek hajlamosak egy kis
hisztizésre, de akkor sem... Szóval fölhívtalak benneteket. Nem vettétek föl. Miért
nincs üzenetrögzítőtök?
- A költözés óta még nem jutottunk hozzá. Kit úgy gondolja, ha fontos az ügy,
úgyis újra hívnak.
- Hmm. Na mindegy, megkerestem Capeview weboldalát, odatelefonáltam, és azt
mondták, hogy szabadságot vettél ki. A mobilszámodat nem akarták megadni. Ami
azt illeti, cseppet sem mutatkoztak segítőkésznek.
- Várj! Ez mikor volt?
- Angliai idő szerint vasárnap éjféltájban, tehát... igen, itt hétfőn dél körül.
Hétfőn. Amikor egyedül bolyongtam Napierben, kerestem Sachát.
Apu mintha röstelkedne.
- Nevezz buzgómócsingnak, de nem bírtam tétlenül várni! Egyébként is
unatkoztam, úgyhogy izgis kalandnak tűnt. Csak ürügyet kerestem, hogy
idejöhessek, láthassalak benneteket. Egy szó, mint száz, bepakoltam egy bőröndöt,
leszaladtam Heathrow-ba, és elcsíptem a legelső gépet. Kua la Lumpur-i átszállással.
A teremburáját, hosszú az út, nem?
 - Apu, te meghülyültél.
- Tudom. Mire Aucklandben kikeveredtem a reptérről, késő volt, hogy
telefonáljak nektek. Egész jól éreztem magam, és az az ötletem támadt, hogy esetleg
megleplek benneteket. Úgyhogy autót béreltem, és azzal jöttem Napierbe, ami
egyébként jól kidöglesztett. Órákkal tovább tartott, mint a térkép alapján gondoltam.
Ez a kocsi egy kerekekre szerelt hajszárító, szívmasszázs kellett neki, hogy
áterőlködjön a hegyeken, de közben sehol sem találtam nyitva tartó szállodát,
úgyhogy végigjöttem. Amint Napierbe értem, telefonáltam hozzátok. Hat körül.
- Hat? Akkor pont lemaradtál rólam.
- Le - bólint. - Egy lány vette föl. Sacha barátnője.
- Bianka?
- Igen, ő. Kedves kislány. Rögtön rákérdeztem, hogy Sacha jól van-e, és azt
felelte, igen, az emeleten alszik. Rögtön agyalágyult vénembernek éreztem magam!
Azután szólt Finnről. Úgyhogy - tárta szét a kezét - itt vagyok.
Elámulva csóváltam a fejem.
- Két napot utaztál? Dögfáradt lehetsz.
- Nem olyan veszélyes. A gépen aludtam, és beszedtem pár labdacsot.
Visszaadom neki a papírt.
- Sacha megfogadta Ivan tanácsát - mondom. - Fölhívott.
- Na látod! Mégiscsak jók valamire a kerti törpék - löki be a papírt a táskájába
apu, és összekulcsolja a kezét az enyémmel. - No. Mi a csuda ez az egész?
Mindent elmesélek neki. Na jó, mindent azért nem. Sacha függőségéről,
lopkodásáról és üldözési mániájáról teljes őszinteséggel számolok be. Apámat nem
könnyű megrendíteni, de most megrendül.
Amikor azonban a csillagfényes erkélyjelenet kerül sorra, hazugságokkal
traktálom az én jólelkű és bölcs apámat. Már nagyon kezdek belejönni.
Sokáig ül, a keze Finn mellkasán. Aztán valami egészen rendkívülit mond.
- Persze tudom, ki Sacha apja.
- Dehogy tudod - jelentem ki magabiztosan. Nem tudhatja, nem létezik, hogy
ennyi éven át tudta, mégis titokban tartotta. - Tuti, hogy nem tudod.
- Egy még meg sem született ember, azaz Sacha érdekeit kellett összevetned a
többiekéivel. Annak idején nyilván ez tűnt tisztességes megoldásnak.
Tátott szájjal bámulok rá, érzem, hogy árulkodón az arcomba szökik a vér.
- Az évek során rengeteget töprengtem rajta - folytatja. - Figyeltem, ahogy az a
kis göndör hajú tünemény valami egészen különleges egyéniséggé nő fel, és arra
gondoltam, milyen büszke lenne rá az apja. Néha úgy éreztem, joga lenne rá az
illetőnek, hogy megtudja.
- Erről nem tárgyalok - felelem kimérten.
- De természetesen egyre lehetetlenebbé vált a dolog, mert sokak boldogsága
forgott kockán. Miután Theo megszületett, már hat emberé.
- Mondtam, hogy erről nem...
- Két rossz közül kellett választanod. Nem irigylésre méltó választás. Végül
amellett döntöttél, hogy végleg apátlanul hagyod Sachát. Tehát a lányod hoppon
maradt. Te is hoppon maradtál, Martha, vagy csak úgy határoztál, hogy kisajátítod
magadnak ezt a kincset?
Előrehajolok, hogy megsimogassam Finn karját. Ég az arcom a szégyentől.
Fiatalkorunkban jó barátok voltunk Philippel: olyasfajta cimborák, akik együtt
járnak sörözni, és egymás vállán sírják ki magukat. Egyik hétvégén Lou nálam
aludt, és bemutattam őket egymásnak. A nővérem napokig áradozott a srác csibészes
mosolyáról, Philiptől meg másról sem hallottam, csak Lou hosszú combjáról.
Viharos szerelem bontakozott ki közöttük, és nem is féltékenykedtem. Na jó, nem
nagyon. Lou azon a nyáron pár barátnőjével ibizai üdülésre fizetett be. Philip nem
akarta elengedni, és összevesztek. A nővérem azt mondta neki, ha nem bízik benne,
elhúzhat, úgyhogy Philip el is húzott, azután visszajött, és nekem siránkozott.
Nyűgös volt és gyámoltalan, az pedig igencsak ellenállhatatlan párosítás.
Ledöntöttünk egy üveg kézműves almabort, a többi meg jött magától.
Mondanom sem kell, hogy telefonon kibékültek. Mire Louisa haza re pült,
Philippel kínpadra feszített bennünket a bűntudat. Egyezséget kötöttünk, hogy soha,
de soha nem ismételjük meg a dolgot, és soha, semmilyen körülmények között nem
fogjuk bevallani. Meg nem történtté tettük az eseményt. Szegény Philipet úgy
furdalta a lelkiismeret, hogy vett egy bazi nagy antik gyűrűt, és a gatwicki repülőtér
érkezési csarnokában, vagy három száz főnyi - Aquila Tours, Hertz és hasonló
feliratú táblácskákkal ácsorgó - közönség üdvrivalgása közepette kérte meg Louisa
kezét. A nővérem a mennyországban érezte magát. Kettesben végiglátogatták a két
rokonságot, villogtak a gyűrűvel, és előjegyeztették a templomi szertartást. Még
anyu sem talált kivetnivalót Philipben. Amikor Lou fölkért koszorúslánynak,
megköszönte - megköszönte! -, hogy összehoztam őket. Azt mondta, még soha
életében nem volt ilyen boldog.
Egyik reggel az ágyban fekve a mennyezeten támadt repedést nézegettem, amikor
ráeszméltem. Fogalmam sincs, hogyan, csak valami émelyítő bizonyossággal
tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Két hetembe tellett, hogy elvégezzem a tesztet,
és újabb egy hónapba, hogy eldöntsem, mihez kezdjek a helyzettel. Füllentettem a
magzat koráról, egyéjszakás kalandot koholtam, és kismamaruhában állítottam be
Lou esküvőjére. A nővérem koszorúslányaként a vőlegény gyermekét hordtam a
szívem alatt. Nem úgy emlékszem vissza rá, mint életem legdicsőségesebb
pillanatára.
Philip egyetlenegyszer, a kezdet kezdetén kérdezte meg, nem lehetséges-e esetleg,
hogy az övé a baba. A vállára legyintettem, és lehurrogtam, hogy ne higgyen már
olyan baromira sokat magáról - mégis mit gondol, mekkora a
termékenyítőképessége? Komplikált mesét agyaltam ki egy Simon nevű daliás
fickóról, aki anélkül libegett át az életemen, hogy meghagyta volna a címét.
- Hát jó - könnyebbült meg. - Tudod, hogy Louisával szeretünk téged. Ha valaha
is bármit tehetünk...
Mire az én csodálatos kislányom megszületett, senki sem emlegette többé az apját.
Az a férfi mesebeli alakká változott. A születési anyakönyvi kivonatra azt írták,
hogy ismeretlen. Sacha az enyém lett. Csak az enyém.
- Ismerlek, mint a rossz pénzt, Martha - mondja most apu. - Benn voltam nálad a
szülészeten, amikor Lou és Philip meglátogattak. Mindenki más a kisbabát bámulta,
de én téged figyeltelek. És csodáltalak, mert tudtam, hogy a nővéredért teszed.
- Én nem csodáltam magamat.
- Erről az is eszembe jut, hogy talán többek között emiatt döntöttél a kivándorlás
mellett. Legalábbis számottevő tényező lehetett. Sacha egyre makacsabbul
kíváncsiskodott. Fűt-fát kérdezgetett, vadabbnál vadabb találgatásokba bocsátkozott,
és régi emlékeket bolygatott föl. Talán nem csak én gyanakodtam.
- Apu, létezik olyan, amit nem tudsz rólam? - kérdezem erőtlenül.
- Húszezer kilométer hosszú út a meneküléshez.
- Korántsem elég hosszú - sóhajtom, és Finnre nézek.

»«


A büfében ülünk, amikor Kura Pohatu megtalál bennünket. Fehér tincseit ma
nagyasszonyos kontyba csavarta. Eléggé nyeglén viselkedem, neki azonban vastag a
bőre. Gondolom, ez szükséges is a munkaköréhez.
Amikor bemutatom apunak, Kura mintha őszintén örvendene.
- Sokáig marad Új-Zélandon, Mr. Norris?
- Az attól függ - feleli apám, és kihúz egy széket a szociális munkásnak. - Martha
mesélt az ön aggodalmairól. Szerintem tévesek, de dicséretet érdemel, hogy ilyen
alapos munkát végez.
Kura méltóságteljesen helyet foglal, majd hozzám fordul.
- Hallom, Kit hazajött, Martha, és tegnap este meglátogatta Finnt.
Naná hogy a kémei jelentették. Minden ápolónő titkos ügynök
- Igen. Azt tervezi, hogy ma reggel behozza a többi gyereket.
- Jó. Hadd tájékoztassam a továbbiakról. - Föltartja a két tenyerét.
- Kérem! Ne feledje, nem azért jöttem, hogy megnehezítsem az életét.
- Folytassa!
Újra a ringatózó csónakban érzem magam.
Apura néz.
- A szakemberek aggodalomra okot adó tényeket tártak föl, és arra jutottak, hogy
további vizsgálódás szükséges. Meg kell bizonyosodnunk arról, hogy Finnt és a
többi gyermeket nem fenyegeti további bántódás veszélye.
- Hogy mire nem fecsérlik a közpénzt - jegyzi meg béketűrően apu.
- Én a GYIV, vagyis a Gyermek-, Ifjúság- és Családvédelmi Hivatal
alkalmazásában állok - folytatja Kura. -A munkaidőm felét a kórházban töltöm.
Mivel már foglalkoztam valamennyit ezzel az üggyel, témavezető szociális
munkásnak neveztek ki.
- Ez jó vagy rossz hír? - kérdezi apu.
- Remélem, hogy jó. Egy férfi kollégámmal fogok dolgozni rajta. Ő újra beszél
az iskolával, a családorvossal, és talán másokkal is. Én pedig szeretnék találkozni a
család többi tagjával. Finn egyelőre nyilván nem tud szólni a saját érdekében.
- Na, várjunk csak, Kura! - meredek a nőre hitetlenkedve, ahogy fölfogom, mit is
mondott. - Maga Finn-nel akar beszélni?
- Amennyiben az előzetes vizsgálat nem teszi egyértelművé, hogy baleset történt,
talán kikérdezzük a kisfiút. Nem kell aggódni. Nagyon tapintatosan járunk el.
- Ez nevetséges! Ha Finn felépül - és ne feledjük el, hogy ez pillanatnyilag
nagyon erősen ha -, az égvilágon semmire sem fog emlékezni. - Efelől semmi
kétségem sincs. Tapasztalataim szerint a súlyos koponyasérülést szenvedettek a
balesetüket illetően amnéziásak szoktak lenni. - Egyébként is ötvenszer mondtam
már magának, hogy aludt, föl sem ébredt.
- Az ilyen balesetek általában nem elszigeteltek. Finn kikérdezése nem kizárólag
magára a balesetre összpontosulna, hanem a szélesebb összefüggésekre. Nézze,
látom, hogy fölzaklatja a gondolat. Talán majd akkor foglalkozzunk a problémával,
ha aktuális lesz.
 - Nem bánnám, ha leszállnának rólunk. - Apu kezéért nyúlok. - Itt ez a kicsi, és
hajszálon függ az élete. Pillanatnyilag másra sem tudok gondolni...
Artikulátlan örömkiáltás visszhangzik a büfében. Apu fölpattan, és a
nádszálvékony lány felé fordul, aki átcsörtet az asztalok között, futtában fölborít
egy széket. Mire kettőt pisloghatnék, Sacha már a nyakába veti magát.
- Nagypapa! - zokogja. - Nagypapa!
Kura diszkréten elvonul. Mire tíz perc múlva visszatér, már Kit és Charlie is
csatlakozik hozzánk. Sacha mintha a nagyapja puszta látványától új életre kelne.
Nem tud eléggé hozzábújni, valósággal ráül, és úgy fúrja apu vállába a fejét, mint
Barnadombi Bégető.
Charlie a nagypapa ölébe furakodott, úgy csimpaszkodik a pulóverébe, akár egy
kis koalamackó. Újra meg újra két kezébe fogja a nagyapja fejét, és maga felé
fordítgatja.
- Velem beszélj, nagypapa! - nyafogja. - Velem, ne velük!
- Ezt a nagyszülőt tényleg szeretik - mondja halkan Kura.

»«


Kis csoportokban látogatjuk az intenzív osztályt. Előbb Sacha és apu, azután Kit,
Charlie meg én. Nem voltunk biztosak benne, hogy jó-e, ha Charlie ilyen
elszomorító állapotban látja Finnt, de olyan szívszorítóan rimánkodott, hogy
engedtünk neki. Azt hiszem, valamilyen csodában reménykedtem, amilyen a
mozifilmekben szokott előfordulni: Finn meghallja Charlie hangját, és kinyitja azt a
szegény, véraláfutásos szemét, köszön nekünk, az ügyeletes orvos meg döbbenten
néz, kijelenti, hogy ez példátlan az orvostudomány történetében, a fiunk túljutott az
életveszélyen, majd pedig valamennyien nevetve ülünk Finn ágyán, miközben pereg
a vége főcím.
A valóság ehhez képest szánalmas. Charlie először beszélni próbál az
ikertestvérével. Azután kiabál, és csitítani kell. Végül annyira kétségbeesetten
szeretne valami reagálást kiváltani, hogy kölcsönbe kínálja Finn-nek legféltettebb
kincsét, a kék takarót. Miután ez az áldozat is hiábavalónak bizonyul, mérgesen föl-
alá mászkál a kórteremben. El kell vinnünk onnét. A nap hátralévő részében nincs
nyugta, hol toporzékol, hol sápadtan hallgat.
Azután Kura egy családi váróban beszél Kittel. A férjem később elmeséli nekem,
hogy a nő keresztkérdéseket tett föl neki a veszekedésünkről. Erre ő tájékoztatta,
hogy ez magánügy, és baromira nem fogja kiteregetni előtte a szennyesét.
Hangoztatta, hogy minden pár összezördül időnként, mi pedig nem is ritkán. Ez
eddig is így volt, ezután is így lesz. Mindketten erős akaratúak vagyunk, és ez a jó
párkapcsolat záloga. Ha újra választhatna, újra engem venne feleségül, az tuti.
Kura fölhívta a motelt, amelynek meghökkent üzemeltetője tájékoztatta, hogy egy
Kit McNamara nevű illető hétfőn éjjel bejelentkezett egy miniapartmanba. ír fazon -
kéri a rendszámát? Fekete hajú. Fáradt. Igen, szerepel a nyilvántartásban. Persze
hogy biztos. Mit gondol, hány ír férfi szokott becsekkolni éjféltájban? Mégis mit
képzel, miféle intézményt vezet?
- Bakker! - nyögök fel, miután Kit beszámol erről a társalgásról.
- Bakker? - mosolyog fáradtan. - Leszállt rólam. Tisztáztam magam.
- Most majd engem zaklat helyetted. Valószínűleg azt hiszi, kijöttem a sodromból,
mert elviharzottál. Ez a nő egy nyavalyás Sherlock Holmes.
- Jaj, ne izgulj már. Nincs semmi takargatnivalód.
Persze, ő ezt hiszi - suttogja anyám.

 39


Egy hétig lebegünk a pokol tornácán, a kórház meg az otthonunk, a remény és a
rettegés között.
Sacha a látogatás után összeomlik, hamuszürkén és mozdulatlanul kuporog a
szobájában, mint egy kimúlt pók. Ira és Tama visszatérnek saját megszokott
életükhöz, de csodálatos módon fölaprítódik a tűzifa, begyújtódik a konyhai
sparhelt, megetetődik és kialmozódik a bárány meg a kutya. A telefonunk egész nap
csöng - szülők az iskolából, szomszédok, mindenki segíteni szeretne. A konyhába
alig lehet beférni a süteményektől és az egytálételekkel teli jénaiktól, Finn-nek
jobbulást kívánó üdvözlőlapoktól meg Charlie-nak szánt játékoktól, sokat olyanok
hagytak itt, akiket jóformán nem is ismerek.
Lillian természetesen óriási feneket kerít a munkahelyi hiányzásomnak.
Emlékeztet, hogy csak néhány szabadnapot vettem ki. Én meg arra emlékeztetem,
hogy a kisfiam az intenzív osztályon fekszik. Erre végeérhetetlen tirádába kezd,
amelyet azonban véletlenül félbeszakítok. Hoppá. Úgy látszik, tévedésből
megnyomtam a gombot.
Öt perc múlva Keith telefonál, és megtiltja, hogy betegyem a lábamat Capeview-
ba, amíg Finn nincs biztonságosan a lábadozás útján. Igen, hát persze hogy
boldogulni fognak nélkülem. Ejnye már, csak nem képzelem nélkülözhetetlennek
magamat? Másnap délután, amikor hazajövök a kórházból, malomkerék nagyságú
virágcsokor vár a küszöbünkön, a kísérőkártyát az összes munkatársam aláírta.
Lillian neve egészen apró, visszafogott betűkkel olvasható, na de hát ő maga is
egészen apró, visszafogott lény.
Ahogy becipelem a bukétát a házba, apu nyújtja felém a telefont.
- A nővérkéd keres.
A mosogatóba rakom a terhemet, átveszem a kagylót, és a mellemhez tapasztom a
mikrofonrészt.
- Sacha hogy van? - kérdezem suttogva aputól.
- Szegény lány láthatólag kínlódik. Adtam neki orbáncfüvet. - Elköszönésképpen
meglibegteti az ujjait. - Elmentem a kórházba.
Visszaintek, azután a fülemhez emelem a telefont.
- Louisa, a jó ég áldjon meg, azonnal feküdj vissza! Nálatok még csak hajnali öt.
- Odamegyek. - Lou hangja túláradóan érzelmes. - A hétvégére oda tudok érni.
- Nagyon szeretlek! - mosolygok a telefonba. - De nem, szó sem lehet róla.
Hogyan bírják ki a gyerekek, szegény anyátlan kis jószágok?
- Philip keresett pótmamaszolgálatot.
- Köszönöm! És Philipnek is köszönöm, de apu itt van. Majd máskor gyere,
amikor nincs ekkora zűrzavar, és tényleg meg tudom neked mutatni a környéket.
Bele fogsz szeretni ebbe a vidékbe. Még az sincs kizárva, hogy itt akarsz majd
maradni!
Cigarettaszippantásnyi szünet.
- De hát ezek után hazajöttök.
- Ööö... Tulajdonképpen ezen még nem gondolkodtunk. Pillanatnyilag csak a napi
teendőkkel tudunk törődni.
- Nyilvánvaló, hogy haza akartok jönni - mondja értetlenül.
A mosogatóban álló capeview-i virágra, a nekünk hozott üdvözlő-kártyákra,
sütikre és finom falatokra pillantok. Kinézek a kertbe, le a völgyünkbe. Érzem a
tavaszi legelő illatát. És akkor úgy érzem, hogy mi már hazataláltunk. De nem
mondom ki.

»«


Miután Pamela meg Jean visszajönnek az üdülésből, fél órán belül értesülnek a
hírekről, és betoppannak a konyhánkba. Repes a szívem.
- Kerüljetek beljebb! De jó, hogy látlak benneteket! - tárom ki az ajtót, és
betessékelem őket. - Charlie-val tartjuk a frontot, a többiek a kórházban vannak.
Sachát nem említem.
Pamela szó nélkül ölel át. Barátnőm lesújtottnak látszik, összeszorítja az ajkát, és
az öltözéke kevésbé rendezett, mint máskor.
- Hogy van a kisfiú? - kérdezi Jean, aki fagyasztott lasagnét szorongat.
- Nagyon szerencsések vagyunk. Megmentették az életét.
Belekezdek a mesélésbe, amikor Charlie botorkál be a helyiségbe, üres tekintettel
szorítja a füléhez a kék takarót. Colbert-ék kedvesen ujjongva üdvözlik. Azt hittem,
örülni fog, hogy látja őket, de csak fölnyújtja nekem a kezét, mint egy elfáradt
kisbaba. Ölembe ültetem az asztalnál, és bágyadtan lesi a látogatókat.
Megdörzsölgetem a hátát.
- Charlie nem találja a helyét az ikertestvére nélkül. Minden éjjel fölriad, és sír
utána.
 - Nahát. Ezek ketten tényleg összenőttek - dünnyögi Jean.
Charlie szó nélkül Jean jó puha hasához dugja a lábát. A francia megcsiklandozza
a lábujjait, erre - hüvelykujj-szopogatástól fojtott hangon - kuncog. Pamela
odanyúl, megsimogatja a kisfiú selymes fürtjeit, miközben századszor adom elő,
hogy járt álmában Finn, hogyan mászott föl váratlanul az erkélykorlátra, és bukott
le onnan. Annyiszor mondtam már el, hogy valósággá válik - ténylegesen egész
tisztán látom magam előtt, pontosan úgy megy végbe, ahogyan leírom. A családi
krónika részévé válik, igazság lesz belőle.
Charlie kiveszi a szájából a hüvelykujját.
- Finn helipokterral ment el.
- Mi is okvetlenül meglátogatjuk - szólal meg Pamela. - Majd ha egy kicsit jobban
lesz.
- Szerintem lehet, hogy meg van halva - mondja Charlie. - Beszéltem hozzá, és
nem ébredt föl.
Pamela és Jean cicegnek, én meg jobban magamhoz szorítom.
- Finny nem halt meg, édesem. Csak nagyon mélyen altatják, amíg jobban nem
lesz.
- Egy nagy csövet nyomtak az orrába. Az nagyon-nagyon fájhat. Valakinek ki
kéne húznia.
Összeszorul a torkom.
- Az nem fáj neki. Könnyebben lélegzik tőle.
Charlie bizonytalanul vonogatja a vállát. Látom, hogy lázasan dolgoznak az
agykerekei, rajzanak benne a kérdések, amelyeket fél föltenni.
- Hát... énszerintem inkább mégis meg van halva. Kivágták az agyát.
Ahogy Colbert-ék fölszedelőzködnek, még ajánlkoznak, hogy segítenek
gyermekfelügyelettel, főzéssel, bárányetetéssel. Megígérik, hogy bármikor jönnek,
ha szükségünk lesz rájuk. Komolyan is gondolják.
- Fura dolog történt. - Pamela kezével a kilincsen tétovázik. - Üzenetet hagytak a
rögzítőnkön a Gyermek-, Ifjúság- és Családvédelmi Hivataltól.
-Eh.
- Finn balesetéről szeretnének beszélni velünk. De hát mi értelme ennek? Itt sem
voltunk.
- Ki akarják deríteni, működésképtelen-e a családunk - felelem, és kínosan
eszmélek rá, hogy pontosan az. - Tudjátok, az a fajta, amelyikben fölkapják az
ötéves gyereket, és ledobják az erkélyről.
Megbotránkozott cicegőkórus. Jean szemöldöke fölrepül a fejéről, és a
levegőben lebeg.
- Még ilyet!
- Nahát! - tűri föl a ruhaujját éhes sirályra emlékeztető arckifejezésével a
felesége. - Alig várom, hogy visszahívjam őket.

»«


Az ötödik napon az orvosok hozzákezdenek Finn felébresztéséhez. Rettentően
igyekeznek elmagyarázni nekünk, hogy ez nagyon lassú folyamat lehet. Finn
kezdetben zavartnak vagy zaklatottnak mutatkozhat, esetleg az első próbálkozások
meghiúsulnak, többször is neki kell rugaszkodni. Amennyiben úgy tűnik, hogy a
beavatkozás túlságosan kimeríti, akkor visszaaltatják, és holnap kezdik ismét. Kittel
kínlódva várakozunk.
- Még az is lehet, hogy ma estére visszakapjuk Finnt - mondja Kit reménykedve,
miközben a kórházba autózunk.
Elgyötörtnek, szorongónak látszik, ami egybecseng a saját érzéseimmel.
Feltéve, hogy Finn még odabenn van - gondolom, és idegesen keresek valami fát,
hogy lekopogjam.
Tegnap este már változtattak a gyógyszeradagoláson, de először nagyjából dél
körül próbálják fölébreszteni Finnt. Előbányásztuk a fiúk Mr. Men-es kazettáját, és
egy játékspecialista hölgy is jött, hogy segítsen. Most föltette a kazettát, halkan szól
a háttérben.
Kétségkívül lassú a folyamat. Látom, amikor Finn először nyitja ki a szemét, csak
résnyire, mivel csúnyán bedagadt. Jajgatni kezd, kezét-lábát rángatja, és
megpróbálja kitépni a karjába kötött infúziót. Olyan hangokat ad, mint egy sebzett
állat. A legszívesebben rájuk ordítanék, hogy álljanak le, hagyják békén a fiamat.
Kit megfogja Finn kezét.
- Gyerünk, Finny! - biztatja. - Rajta! Légy szíves, cimbi. Gyere vissza!
Finn különös, gurgulázó hangot hallat. Azután becsukódik a szeme, bár a teste
továbbra is feszült. Azt hiszem, megnövelték az altató mennyiségét, épp csak
annyira, hogy a felszín alatt tartsák.
Némi idő elteltével ismét megpróbálják. Ezúttal kifejezéstelen tekintettel néz rám,
Kitre, az idegenekre, akik körülveszik. Úgy látszik, egyáltalán nem ismer meg
bennünket. Beszélünk hozzá, összevissza locsogunk, igyekszünk higgadt és
kedélyes benyomást kelteni, de egyszerűen nem fog föl semmit. Szinte
elviselhetetlen az egész. Azután becsukja a szemét.
Valamilyen ürüggyel kimenekülök a kórteremből. Vakon botorkálok a folyosón,
a mosdóban bezárkózom egy fülkébe, és összeomlók. Mire visszatérek, az orvosok
eltűntek, egy nővér figyeli Finn műszereit.
- Úgy gondolják, a többi most Finntől függ - magyarázza Kit. - Holnap további
vizsgálatokat, ilyesmiket végeznek.
Ahogy estébe hajlik a nap, pánik lesz úrrá rajtam, már-már sikítófrász kerülget.
- Talán már nincs is benne lélek - suttogom, és érzem, hogy Kit válaszul
megszorítja a kezemet.
- Rendbe jön a fiunk - hajtogatja konokul. - Hallom, hogy ordibál odabent. Érzem
a sok mókát és bolondozást. Nem mozdulok, addig ülök itt, ebben a karosszékben,
amíg vissza nem jön hozzám.
Kit szenvedélyes hite tart vissza az összeroppanástól, de én egyáltalán nem
hallom Finn ordibálását. Elképzelem az évek múlását: a serdülő Finnt, a felnőtt
férfit, a harmincéves testet, amelyet borotválni és etetni kell, a lábkörmét vágni - de
meghalni képtelen. Egy csibészes Finnt, akin nyoma sincs csibészes mosolynak és
csillogó szemnek.
Nyolc órakor apu telefonál.
- Semmi újság - közlöm nyugtalanul.
- Charlie most fekszik le. Eléggé föl van kavarva. Ti mikor jöttök haza? Nektek is
pihennetek kéne.
Azt felelem, hogy majd visszahívom. Azután Kitnek támaszkodom, és érzem,
hogy a fejemre hajtja az állát. Vérmes reményeket fűztünk a mai naphoz.
- Eredj haza! - unszol Kit, és orrával a hajamat birizgálja. - Ha Charlie éjszaka
fölébred, legalább egyikünk legyen ott.
- Szeretnék veled maradni. És Finn-nel.
Kit ügyetlenkedve, nagy nehezen kotorja elő a zsebéből a kocsikulcsot, és a
kezembe nyomja.
- Eredj haza, pihenj egy kicsit. Nem én mondtam, a vajákos szakvéleménye.
Borzalmas érzés otthagynom a férjemet meg a fiamat a villogó fények, a
zümmögő gépek és a halál közelében. Végül Kit az intenzív osztály kijáratához
kísér, és többé-kevésbé kilök az ajtón. Rettegés és kimerültség ködében vezetek
hazáig. Másfajta élet kezdődik most, másfajta Finn-nel. Tudom, hogy a régi Finn
nem tér vissza. Elveszett.
A kápolnában valaki ezt írta a látogatók könyvébe: Te szemét! Minek teremtettél
ilyen gyönyörűséget, ha kezdettől azt tervezted, hogy elpusztítod?

»«


A levélszekrényünknél egy idomtalan csomag látványa állít meg. Még
csillagfénynél is fölismerem Louisa óriás betűs kézírását. Apu a konyhában vár,
előtte bontom ki a küldeményt.
- Papucs, könyvek... drága színesceruza-készlet... bűvészdoboz! A nővérem
bámulatos.
Üdvözlőlapot is mellékelt, mindenki aláírta, még Turbó Theo nyálas puszinyoma
sem hiányzik. Az egész pakkot az asztalon hagyom, és a sparhelt fölé görnyedek,
nem hagy nyugodni Finn üres tekintete.
- Mi a legrosszabb lehetőség? - kérdezi apu, és egy csésze teát tesz le mellém.
Fáradtan fújom ki a levegőt.
- Nálam az agysérültek tartoznak a legelső csoportba, attól félek a lég jobban.
- De akikkel te dolgozol, nyilván eleve a skála jobbik végéhez sorolhatók.
- Igaz. És sokan föl is épülnek, bár az éveket vehet igénybe. De némelyikük soha
nem tér vissza, apu. Beszélek a családtagjaikkal, és azt mondják, egyszerűen nem
ugyanaz az ember. Gyászolják az örökre elveszített szülőt, feleséget vagy
gyermeket. - Leírom neki Garethet, a pilótát, aki nemsokára haza fog kerülni
elkeseredett szüleihez. - Nem hiszem, hogy valaha is képessé válik bármiféle
normális életre. Harmincéves fejjel árnyéklétre van kárhoztatva.
- A szülei képesek a gondozására?
- Már nem fiatalok. Ápolják, amíg meg nem roggyannak, azután pedig. .. bizony
nincs sok választás.
- De Finn orvosai optimisták?
- Ahogy vesszük. Meglehetősen elégedettek a sérülés ellátásával, és azt tényleg
ragyogóan csinálták. Most már én is érzékelem, bár a baleset után teljesen
elvesztettem a fejemet. Valóban lenyűgöző az eredmény, de ami az ő
szempontjukból siker, az nekünk még tragédia maradhat.
- Hamarosan ki fog derülni, hogy széna vagy szalma.
- Borzasztó volt, apu. Kinyitotta a szemét, de látszott, hogy... - visszanyelem a
zokogást - látszott, hogy nincs ott. Nem tudom, valaha is változik-e ez a helyzet.
- Mindig csudára eleven volt - erősködik apu. - Attól a pillanattól fogva, hogy
világra jött, okosan csillogott a szeme. Biztosra veszem, hogy magához fog térni.
Hajnalig ülünk a sparhelt mellett, sok mindenről beszélgetünk, de mindig Finnhez
kanyarodunk vissza. Megkérdezem, Sacha hogy bírja magát.
- Egész jól. - Apu elégedettnek látszik. - Ma fölkelt. Kószáltunk egy kicsit a
kertben. Szerintem rendben van.
Kimerültén ülök vissza a székemre, és behunyom a szememet.
- Egyelőre.
Peregnek a percek. Pacsninak tetszik a mi éjszakai baglyoskodásunk. Kimászik a
kosarából, és odadörgölőzik hozzám. Közben megint Finn miatt aggódom, és apu
újra megszólal:
- Mi a terved, mikor mondod el Philipnek meg Sachának, hogy ők apa és lánya?
- Hát... - Megzavar a kérdés. - Nem tudom. Néha úgy gondolom, jól tenne, mert
Sacha talán abbahagyná a rágódást, nem fantáziálna tovább az apjáról, ugyanakkor
elszabadulna a pokol. Lout erősen befolyásolják az érzelmei.
- De egyszer elmondod nekik?
- Remélem. Ha majd felnőnek a gyerekeik. Ahogy te magad mondtad, apu, sokak
boldogsága forog kockán.
- Kit tudja?
- Igen, ő tudja. Az esküvő előtt rám tört a lelkiismeret-furdalás. De megígértettem
Kittel, hogy titokban tartja a dolgot.
- Örülök, hogy ő képben van. Amikor Kit megjelent a színen, kicsit
féltékenykedtem rá - vallja be apu szégyenlősen.
- Te féltékenykedtél?
El sem tudok képzelni ilyen kicsinyes érzést az apámtól.
- Nem miattad - ingatja föltartott mutatóujját -, hanem Sacha miatt. Megszoktam,
hogy én voltam a férfiegyed az életében, erre hirtelen itt termett ez a mókás, eszes
fickó, aki szemlátomást elszánta magát, hogy az apja legyen. A tetejébe még piszok
jól is csinálta.
- Bátor lépés volt tőle, hogy vállalkozott rá - mosolyodom el, ahogy eszembe jut
az a kezdeti időszak.
- De sikeres. - Pacsni nyáladzani kezd apu térdére, úgyhogy apu visszazavarja a
kosarába. - Most, ma este azonban csak Finn számít. Jól tesszük, ha mindketten
hunyunk egyet. Mit szólnál egy kis alvássegítő kamillateához?

»«


Tíz perce vagyok ágyban, amikor Charlie megjelenik, a kék takarót szorongatva
közeledik a sötétben. Fölhajtóm a paplant, bemászik alá. Az éjszaka további
részében nyugtalanul alszom, álmomban szélfútta hajú, hamvas arcú kisgyerek
vonszolja a takaróját, végeérhetetlenül keresi elveszett ikertestvérét valami idegen
tájon. Hallom a pityergését a vadonban.
Borzalmas lárma szaggatja szét furcsa, kétségbeejtő álmomat, közvetlenül a
fülem mellett rezeg és bömböl, a szívem vadul kalapálni kezd tőle. Ordítva ülök fel,
azután ráeszmélek, hogy a telefonomra üzenet jött. Az óra 5.25-öt mutat.
Fölkapcsolom a kislámpát, és a telefonért nyúlok. Néhány másodpercbe telik,
hogy a szemem előtt élessé váljon a kép.
FENN VAN!!!!! MAGAHOZ TÉRT és BESZEL
Visítok. Ész nélkül rikoltozom. Megpuszilom Charlie-t - aki a ricsajozásom
ellenére sem teljesen ébredt föl -, majd kibukfencezem az ágyból, és a lépcső felé
botorkálok Apu kilő a vendégszobából, és belém rohan.
- Jó vagy rossz hír? - zihálja a karomat szorongatva.
Megmutatom neki az SMS-t, mire örömtáncot lejt, majd berobog
Sacha szobájába.
- Fölébredt! - Hallom, hogy fölkapcsolja odabent a villanyt. - Szépségem, az
öcséd fölébredt! Egy-kettő, fölkelni! Öt perc múlva a kocsiban légy, hallod?
Miközben beszél, újabb SMS érkezik: Csipkedd magad, hozz be mindenkit.
Mások fiai nyerik az iskolaközi mezei futóversenyt. Mások fiai megtanulnak
háromévesen olvasni. Mások fiai esélyesek a rögbiválogatottságra.
Az én fiam viszont magához tért és beszél. Ez baromi nagy csoda.

»«


Nem is sejtettem, hogy Charlie ilyen gyorsan tud futni. Még sosem láttam
ilyesmit tőle.
Apuval és Sachával szinte széttépjük magunkat, amióta megkaptuk Kit üzenetét,
Charlie azonban teljesen más kategória. Kihemperedik az ágyamból, lecsúszik a
lépcsőkorláton, és pizsamástul veti be magát a kocsiba. A kórházba menet egész
úton némán mozgatja a száját, titkos társalgást folytat önmagával, toporgása
árulkodik izgatottságáról.
 A kocsiban újra jelez a telefonom, és apu olvassa föl az SMS-t.
- Kit az. Aszongya: Megint alszik, a gyógyszerek még hatnak, de az orvosok
nagyon elégedettek.
- Ne! - sikoltja pánikba esve szegény Charlie, azután elkeseredetten sírva fakad.
- Ne! Ne hagyják újra elaludni!
Sacha hátul mellette ül, csitítani próbálja az öccsét.
- Semmi baj, öregem. Már nincs kómában, csak alszik.
Charlie azonban nem hisz neki. Vigasztalhatatlan. Alig parkolok le, már
pizsamában rohangászik a kocsi körül, sürget bennünket, hogy gyerünk
már, gyerünk már, rángatja a kezemet, miközben bezárom az ajtót, azután
végigvonszol a parkolón, be az épületbe. Apu már nem olyan fürge, mint valaha.
Amikor befordulunk az intenzív osztályhoz vezető hosszú folyosóra, Charlie
elengedi a kezemet - innen ismeri az utat és vágtáz a cél felé. Az osztály bejárata
zárva, de legnagyobb megdöbbenésemre Charlie megnyomja a csengőt, és
tenyerével csapkodja az üvegajtót. Valakinek bizonyára megesik a szíve rajta, mert a
következő pillanatban résnyire nyílik az ajtó, és a fiam eltűnik odabenn.
Sacha futásnak ered.
- Nem baj? - szól hátra.
- Menj csak! - integet neki apu, hogy siessen, és ezzel úgy hat Sachára, mintha
startpisztolyt sütne el. - Menj, menj, menj!
Apuval nekünk is csengetnünk kell, most azonban percek telnek el, mire
beengednek, majd befordulunk, és Finn fülkéjéhez érünk. Élénk csevegést hallunk,
csöndben besurranunk. Sacha az ágyon ül, Finn kezét babusgatja, Charlie pedig Kit
térdén izeg-mozog, és csak mondja, mondja, mondja a magáét. Hármuk között még
huzalok és csövek szövevényében fekszik egy kopaszra borotvált fejű, bódult
gyermek, fél karja begipszelve. A füle alá egy kötött kalóz fészkelte be magát.
Kit elkapja a tekintetemet, és mosolyog. Fáradtnak, könnyesnek és
örömmámorosnak látszik, mindháromnak egyszerre. A karja tele van Charlie-val.
- Aztán Bégető egyből átugrott a palánkon - sipítja Charlie, akit a jelek szerint
majd szétvet az öröm -, és aztán nagyon haszontalan kislány volt, mert tudod, hogy
mit csinált? Fogta magát, és mind fölfalta anyu cserepes virágait, nyamm-nyamm!
És képzeld, Finny, ezek után lepisilte a tornácot, és iiiirtó klassz vízesés lett -
hadonászik ezerrel-, mind lefolyt a lépcsőn, csurr-csurr-csurr!
Finn halkan heherészik. Mintha gondolkozna egy cseppet, és lélegzetvisszafojtva
várok. Azután megszólal - nem hangosan, de tisztán beszél:
- Bégetőnek inkább a citromfára kellett volna pisilnie.
 Charlie harsány nevetésben tör ki, amikor meglát bennünket apuval. Leugrik Kit
öléből, és mutogat:
- Nem halt meg, anyu!
- Szia, Finny! - ülök le az ágyra, óvatosan kikerülve a vezetékeket.
A lekopasztott fejecske megmozdul, az ijesztően bedagadt szem másodpercekig
figyel. Ráérek tépelődni, vajon megismer-e, vagy talán mégis rettenetes
agykárosodást szenvedett. Azután fölemeli ép kezét, tébolyultan nyújtózkodik felém,
mintha a karomba akarna mászni. Végül hangosan sírva fakad.

»«


Az intenzív osztály háborús övezet, és az ellenség maga a halál. Később
értesülünk róla, hogy aznap éjjel kettőkor egy háromgyermekes édesanya esett
áldozatul az agyhártyagyulladásnak. Öt órakor azonban egy kisfiú ébredezni
kezdett.

 40


Mire Finnt áthelyezik a gyermekgyógyászati osztályra, alaposan elunja a
kórházat. Fogalma sincs, hogy került oda, bár csökönyösen úgy tesz, mintha
emlékezne a helikopteres utazásra. A gyerekosztály sokkal vidámabb, mint az
intenzív: élénk színek, játékszerek, és százszorta oldottabb légkör. Különféle
orvosok elmagyarázzák, hogy bár a jelek biztatóak, Finn még nincs túl a nehezén.
Megfigyelésre, kontrollvizsgálatokra szorul, és további műtétre, mert a fémlemezt
majd el kell távolítani. Pillanatnyilag azonban megelégszünk azzal, hogy egyáltalán
velünk van.
A kórházban fantasztikus munkát végeznek, de megfigyelés alatt tartanak
bennünket, mint a ketrecbe zárt majmokat, folyamatosan nyomon követik, hogyan
viselkedünk, és hogyan reagálnak ránk a gyerekek. Úgy érzem, mintha minden
szavunkat, minden mozdulatunkat lesnék. Egyszer, amint megállók a
nővérállomásnál, hogy kérdezzek valamit, meg is pillantok valami
feljegyzést: Anyuka és apuka reggel 8-kor kirakójátékkal érkeznek. Megfelelően
üdvözlik Finnt. Úgy tűnik, nagyon örül nekik.
Milyen kedvesek! - gondolom epésen. Igazán hízelgő megállapítás.
Természetesen Kura is az osztályon lézeng. Ki nevet a végén?-t játszik Charlie-
val, én meg közben próbálok fesztelennek látszani. Beszélteti a fiúcskát. Az én kis
drágámnak - egyem a lelkét! - jólesik az érdeklődés, kimerítő részletességgel
mindent elmesél az új zöld gumicsizmájáról, amelyiknek krokodilfej díszeleg az
orrán. A szociális munkás egy családi váróban Sachával is beszél, amivel félórányi
rettegést szerez nekem. Kiderül azonban, hogy alábecsültem a lányom elbűvölő
hazudozótehetségét. Házi feladatról csevegve kerülnek elő. Kura szemében Sacha
talán csak tipikus bakfis, akit mélyen megrendítettek az öccsével történtek. Honnan
sejthetné, hogy ez a sápadt lány csupán árnyéka önmagának? Sacha ismét jár
iskolába, Bianka állandóan őrködik mellette. El sem tudom képzelni, hogy valaha is
újra megbízzak a lányomban.
Ami Finnt illeti, őt két héten át látogatók szakadatlan áradata dédelget i kényezteti.
Colbert-ék becipelik a fiaik képregényújságjait, Destiny pedig Harvey-val érkezik,
aki becuppogja Finn maradék tejberizsét. Ira tanítás után behozza Charlie-t. Még
Tama is bemerészkedik, és egész délután Kígyók és létrákat játszik. Gyermekszéken
kuporgó, ösztövér alakja hihetetlenül kirí a környezetéből, ahogy a piros műanyag
korongot húzogatja a táblán. Eddig nem sokszor láttam zárt térben, pláne nem a
kalapja nélkül.
- A szociális munkás meglátogatott - közli szűkszavúan.
Összerándul a gyomrom.
- Ajjaj.
Dob a kockával, föl sem néz.
- Megkérdezte, hogyhogy átmentem aznap éjjel, erre elmondtam neki, hogy maga
telefonált a baleset után. Arról is fölvilágosítottam, milyen rendes család a maguké.
- Köszönöm!
- Nincs mit. - Lép a táblán, és sötét szemét rám emeli. - Ez az igazság. De azt
hiszem, meg kell oldaniuk egy problémát. Egy súlyos problémát.
- Tudom.
- Kettő meg három az öt - ujjong Finn. - Pacsi! Tama most lemegy a hosszú
kígyón. Visszacsúszik legeslegalulra. Juhé!
Egyik este a rendőrség gyermekbántalmazási csoportjának két munkatársa keresi
föl Patupaiarehét. Egy férfi meg egy nő, párban vadásznak, mint a prérifarkasok. Az
ajtóban feltűnő egyenruhájuk látványától majdnem elájulok. Próbálok szenvtelen
képet vágni, de hiába. Kittel a megbékítés politikájának jegyében kísérjük őket a
fiúk szobájába, azután mindannyian kivonulunk az erkélyre. A nő méricskélni kezd,
és noteszában rögzíti az adatokat.
- Nem sokat láttam - magyarázom ezredik alkalommal. - Sötét volt. Bent minden
villanyt leoltottam, hogy a csillagokat nézegethessem. Amott ültem, látják? Finn itt a
korláthoz ballagott, azután egyszer csak fölmászott, és rögtön átbukott. Egy
szempillantás alatt zajlott le az egész.
A férfi megtapogatja a korlátot.
- Ezt manapság már magasabbra kell építeni. Az építési szabályzat előírja. Tessék,
ilyenre! - mutatja mérőszalaggal az új előírásos magasságot.
- Látják? Legalább idáig kell érnie - mondja végül.
Kit föl-alá járkál.
- Igen, tudjuk.
Mérgelődik, mert udvariaskodnia kell olyanokkal, akik azzal gyanúsítanak
bennünket, hogy meg akartuk ölni a gyermekünket.
- Jön egy ember, hogy öntöttvas rácsot rakjon ide - magyarázom. - Már föl is
mérte az erkélyt. A szabályzatban előírtnál öt centiméterrel magasabb lesz a korlát.
Az összes erkélyajtóra reteszt szereltünk. Látják - tárom szét a kezemet, és ártatlanul
esengő tekintettel nézek egyik rendőrről a másikra -, még egyszer nem történhet
baj.


»«


Két hét múlva Kura jön oda hozzánk Kit meg én épp elmélyült társalgásba
merülünk egy beosztott orvossal, de a szociális munkás egy percre félrehív minket.
Az arckifejezéséből látom, hogy nagy horderejű a mondanivalója.
Követjük a himbálózó lófarkat egy családi váróba. Azt hiszem, mindketten
remegünk.
- Foglaljanak helyet! - mondja, de nem ülünk le.
Egymás mellett állunk, megrettent várakozással meredünk rá. Kit megfogja a
karomat.
- Nos, jó hírrel szolgálhatok - jelenti be Kura. Olyan a hangja, mint egy
vizsgáztatóé, aki épp most közli, hogy átmentem a gépjármű-vezetői vizsgán. - A
vizsgálat lezárult. Tegnap tartottuk a szakmaközi értekezletet. Mind a GYIV, mind a
rendőrség megnyugvással veszi tudomásul, hogy Finn balesete valóban baleset volt.
Alaposan megtárgyaltuk az ügyet, de végül arra jutottunk, hogy gyermekvédelmi
probléma nem állapítható meg, és további vizsgálat nem szükséges. Tehát nem
zaklatjuk magukat tovább.
- Jaj, hál’ istennek! - rebegem.
Úgy érzem, a fejembe száll a vér. Leülök, szó szerint szédelgek a
megkönnyebbüléstől.
- Nem ártana bocsánatot kérni - jegyzi meg fagyosan Kit.
Próbálom csitítani, de a vállamra teszi a kezét.
- Kit - pislog rá Kura. - Remélem, megérti, miért voltak fenntartásaim?
- Nem nagyon. - Kitből gombnyomásra eltűnt minden barátságosság.
- Az ég szerelmére, jóasszony! Képtelen elnézést kérni? Lidércnyomást okozott a
családunknak. Mintha nem lett volna elég, hogy a fiunk élet veszélyes sérüléseket
szenvedett, még üldöztek is bennünket. Halványlila segédfogalma sincs róla, milyen
érzés, ha gyermekbántalmazással vádolják az embert? Vagy egyáltalán nem is
érdekli?
- Természetesen érdekel.
- Csak a munkáját végezte, Kit - suttogom abban a bűnös tudatban, hogy Kura
helyesen gyanította: valami nem stimmel, tehát jogosan nyomozott a családunk után.
Kit azonban lendületbe jött, kiengedi magából az elmúlt két hét alatt fölgyülemlett
összes idegfeszültséget.
- Az egész kórház kémkedett utánunk, szerintem még a nyavalyás takarítók is
jegyzeteltek. Faggatták a szomszédainkat, az orvosunkat, a fiúk tanítóját, sárba
rántották a nevünket. Abban a rettegésben éltünk, hogy elvehetik tőlünk a
gyerekeinket! Most pedig van képe negédes mosollyal belibegni, és közölni, hogy
fölmentettek minket. Mindvégig ártatlanok voltunk. Összedőlne a világ, ha
beismerné, hogy katasztrofálisan rosszul ítélték meg a helyzetet?
- Hivatalból jártunk el - hangoztatja Kura. - Ha nem cselekszünk, amikor
bántalmazás jelei mutatkoznak, minket szidnak. Márpedig voltak aggasztó
mozzanatok. Egy gyermek késő éjszaka életveszélyes sérüléseket szenvedett,
ujjnyomok látszanak rajta, egy gyógyult törés, amelyet egyáltalán nem látott orvos,
a szülők veszekedtek, azután eltitkolták.
- Ez csak gyanakvó elmének elégséges indok. Azt hiszem, némelyiküknek az
agyára ment ez a munka. Minden zugban kizárólag komiszságot látnak. A jóhoz már
egyáltalán nincs szemük.
Feszengek, de Kura nem zavartatja magát. Hallott ő már effélét. Átad Kitnek egy
brosúrát, ami ismerteti az eljárást, amelyen most estünk át, és a teendőket,
amennyiben panaszt kívánuk tenni.
- Kitüntetésnek érzem, hogy ilyen kedves családot ismerhettem meg - közli.
- Talán inkább azt érzi kitüntetésnek, hogy ilyen kedves családot zaklathatott,
nem? - vág vissza Kit.
Kura csak mosolyog.
- Meddig tud még maradni az édesapja, Martha?
- Csak egy hétig - felelem komoran.
- A nagypapa űrt hagy maga után, nem igaz? De tudom, hogy már szereztek jó
barátokat a környéken. Igazi, hűséges barátokat, amilyen a Colbert házaspár és Finn
fiatal tanító bácsija. Tehetek magukért még valamit? Itt a lehetőség, csak kérniük
kell.
A fejünket rázzuk. Szeretnénk megszabadulni tőle.
- Köszönjük, semmit - felelem.
Az ajtónál még lead egy búcsúlövést.
- Azt az erkélyt valóban meg kell csináltatniuk. Ha pedig legközelebb valamelyik
csemetéjük leesik a biciklijéről, és csúnyán megüti magát, okvetlenül vigyék
orvoshoz!
Kit bemutatja a középső ujját a nő távolodó hátának.
- Fölényeskedő vén boszorkány. Akkor lássam azt a kislányos-nagymamás
lófarkat, amikor a hátam közepét!
Utolsó szavaival egyet kell értenem, bár a szociális munkás egyáltalán nem
katasztrofálisan rosszul ítélte meg a helyzetet. Éppen ellenkezőleg. Mint ember még
rokonszenves is. Bámulom az éleselméjűségéért. Semmi kétségem afelől, hogy a
kollégái tisztelik, az unokái pedig imádják. Az angyalok pártján áll, én azonban
ezzel együtt soha, de soha többé nem kívánom viszontlátni Kura Pohatut.

 41


Hazavisszük Finnt. A gyermekgyógyászat és az intenzív osztály
ápolószemélyzetének helyi gyártmányú bonbont ajándékozunk, Charlie gyűrött
köszönőkártyákat ad át, amelyeken napokig dolgozott. Finn kedvenc ápolónője épp
szolgálatban van, a gyermekosztály kijáratáig kísér bennünket, ott puszival és
öleléssel búcsúzik, valamint azzal az intéssel, hogy most már ne legyen több
erkélyről lepotyogás. Finn sötétzöld gipszét - amely valójában üvegszálas műanyag
- rajzok és feliratok borítják. Elhaladunk a büfé meg a kápolna mellett, azután Finn
végre kiléphet a szélfútta szabad ég alá.
A kápolnában valaki ezt írta a látogatók könyvébe: Feltéve, hogy miattad gyógyult
meg, KÖSZÖNÖM! De most hogyan tovább?
Diadalmasan autózunk Patupaiarehébe. Apu kicsoszog a konyhaajtón, mögötte
Bianka, aki a hétvégén itt alszik.
- Tessék, kérem! - kiáltja Kit, és egy kis győzelmi tiszteletkört ír le a kocsival a
diófa alatt. - A harcos visszatért.
Finn végigbeszélte az utat, de most sápadtnak és megviseltnek látszik. Ép kezével
ügyetlenkedik, hogy kinyissa a kocsiajtót. Azt hiszem, hospitalizálódott. Ahogy
tulajdonképpen az egész család. Apu segíti ki.
- Szerencse, hogy nem a fülsimogató karodat törted el - mondja Charlie, aki
ikertestvérének hazatérése fölötti örömében reggel hat óta egyfolytában majd
kiugrik a bőréből. - Figyuzz, gyere, nézd meg Barnadombi Bégetőt!
Már ekkora nagy!
- Csak óvatosan! - intem le. - Finn-nek nagyon lassan kell mozognia. Nem
szaladgálhat összevissza.
-Jó.
Charlie eltúlzottan lassú léptekkel vezeti az öccsét a bárány óljához. Öreg gazdák
módjára támaszkodnak a palánkra, csiklandozzák meg Bégető fejét, és cserélnek
eszmét állatállományuk fejlődéséről.
- Beszélhetnénk? - lép oda hozzám Bianka.
- Egy pillanat! - felelem, de nem figyelek rá, épp a kocsiból pakolok ki.
- Légy szíves, fogd meg ezt!
- Sacha hol van? - néz oda abban a másodpercben Finn.
- Rögtön jön - vágja rá apu, és a tekintetünk egymásra villan. - Gyertek, töltsük
meg Bégetőnek a cumisüveget!
 Valami nagyon nem stimmel. Zavarodottan állok, kezemben Finn pici hátizsákja.
Bianka karon fog, és hallótávolságon kívülre vezet Kittől.
- A kunyhóban van - súgja gyorsan.
Rámeredek.
- Mondd, hogy nem szerzett magának valamit.
- Ne tessék haragudni! Minden nap minden egyes percében árnyékként követtem,
a végén már a legszívesebben leütött volna. De tegnap az ebédszünetben segítenem
kellett a kilencedikeseknek egy csoportfeladatban, amire önként jelentkeztem -
görbül le Bianka szája bánatában.
- És? - türelmetlenkedem. - Folytasd!
- Biztos kölcsönkért valakitől telefont, SMS-ezett egy dílernek, és az iskola előtt
találkozott vele. Csak erre tudok gondolni. Észrevettem, amikor visszajött, és azt
mondta, csak kiugrott a tejcsarnokba egy tábla csokiért. De abból, ahogy rám nézett,
már láttam... tetszik tudni?
- Jaj, persze. Tudom.
Könnyen el tudom képzelni az új, csalárd Sachát. Nagyon is jól ismerem már azt
a teremtést.
- Tegnap este bevett valamit. Nem tudom, hogyan, nem tudom, mikor, de egész
éjjel eszelősen föl-alá mászkált. Nem akartam elrontani Finn hazajövetelét, úgyhogy
azt hittem, majd én szemmel tartom, ami nagy hülyeség volt, mert ahogy ma reggel
el tetszettek menni, eltűnt. Eltartott egy ideig, mire megtaláltam a
slukkológunyhóban.
- Rendben. - A düh, a szomorúság, a félelem hónapok óta fortyog bennem, és
most túlcsordul. Tudom, mit fogok tenni. Hátrálni kezdek, futni készülök - Beszéltél
vele?
Bianka elkeseredetten rázza a fejét.
- Még a fantasztikus nagypapájának sem hajlandó kinyitni az ajtót. Be-dilizett.
Teljesen...
Eleget hallottam. Elrohanok a konyhaajtó mellett, végig a földúton a kunyhóhoz.
Az ablakok újra letakarva, az ajtó zárva. Dörömbölök a rozoga deszkán. Pereg róla
a festék.
- Sacha! - bömbölöm.
Odabent ügyetlen kapkodás, csörömpölés, azután motyogás: „Tűnj a picsába.”
Nem lányhang. Annak a borzalmas bestiának a hangja, akivé Sacha vált.
Az eltökéltség megáll bennem, mint a jéggé fagyott víz. Szilárddá és rideggé tesz.
- Nem tűnök a picsába - mondom tisztán érthetően. - Itt az ideje, hogy
végighallgass. Jól nyisd ki a füledet. Figyelsz rám?
Acsarkodó trágárság.
- Tudod, mi történt valójában Finn-nel?
Csönd.
Közel hajolok az ajtóhoz, az ajkam majdnem hozzáér.
- Mindjárt elmesélem neked. Azt hitted, valami lények el akarnak kapni.
Emlékszel erre, Sacha? Az erkélyről próbáltak bekúszni a szobádba. Megőrültél a
félelemtől.
- Fogd be! - szól rám egy csúnya, rekedt hang. - Kussolj a picsába!
- Egész éjjel suttogtak. Láttad a villogó szemüket, egy arcot az ablakban,
mászkáló lényeket. Reggel pedig nem az ágyadban ébredtél, igaz? Nem bizony. A
gardróbszekrényedben ültél. Mit gondolsz, hogy jutottál oda?
Jókora csattanást érzek az ajtón, az arcom előtt, majd üvegcsörrenés hallatszik.
Biztos vagyok benne, hogy egy palackot vágtak az ajtóhoz. Azután még egyet. Az
ócska deszka minden ütődéstől megremeg.
Fölemelem a hangomat.
- Éjjel hallottál valamit az erkélyről. Kiszaladtál. Emlékszel, Sacha? Emlékszel,
hogy kinyitottad az erkélyajtódat, és kiszaladtál? Igen. Szerintem emlékszel.
Újabb csattanás. A deszkák kissé meghajlanak.
- Azt hitted, elkaptál egy lényt, aki az ajtód előtt ólálkodott. Ténylegesen elkaptál
egyet! Na és mit tettél? Áthajítottad a korláton. - Fuldoklom a dühtől. A mellkasomat
feszíti. Sípolva zihálok, mielőtt kiejtem a következő szavakat: - Ő volt Finn.
Azt kívánom, hogy megízlelje a borzalmamat. Úgy érzem, mintha éles késsel
kaszabolnám ezt a szélhámost, ki kell vágnom belőle az igazi Sachát. Úgy látszik,
már kifogyott a palackokból, mert most inkább rúgást hallok.
- Nincs lépe! - üvöltöm, megforgatom a kést. - Eltört a karja, és két
koponyadarabot kellett kihalászniuk az agyából. Isten tudja, mit tartogat neki a jövő.
És te tetted ezt!
Tűzhányó készül kitörni a homlokom mögött. Én is rugdosom az ajtót, minden
dühömet beleadom. Ötször-tízszer rúgok belé, végül széthasad, kettéválik a deszka,
átmegy rajta a lábam.
Hallom, hogy elhúzza a reteszt. Sacha az ajtóban áll, szeme fekete kút, szája néma
sikolyra nyílik.
- Nem igaz - jajgatja Sacha. - Nem igaz.
- De, igaz. Láttam, amikor megtetted. Menjek, mondjam el neki? Mondjam el
Finn-nek, mennyire szereti a nővére?
 Látom a szemében. A tudatot. A döbbenetet. Azután hátratántorodik a kunyhóban,
két karját az arcára szorítja.
- Hol van? - Letépem a függönyt, és fölforgatom a helyiséget. Komolyan
fontolgatom, hogy benzint locsolok szét, és fölgyújtom ezt az odút. Begyűjtők egy
házi gyártmányú pipát, öngyújtókat, szigetelőszalagot meg az összes többi kelléket,
és a szemetesbe dobom az egészet. - Azt kérdeztem, hol van!
- Hitelbe kaptam. Csak egy adagot. Mind elfogyott.
- Hol van?
Pici tasakot húz elő a melltartójából. Néhány kristály, ártatlan, akár a konyhasó.
- Nincs helyem ezen a Földön - sírja, miközben a lefolyóba öblítem az anyagot.
- Nincs - értek egyet keserűen. - Valószínűleg nincs.
Lépteket hallok odakintről. Apu megáll a kunyhó ajtajánál, egy pillanat alatt
fölfogja a látványt.
- Finn kikészült. Téged hív, Martha. - Fejével a ház felé int. - Menj! Nyugtasd meg
szegény kisembert. Itt talán tudok segíteni.
Amikor otthagyom őket, apám Sacha mellett ül a földön. Azt teszi, amire én nem
vagyok képes, amire talán soha többé nem leszek képes. Átkarolja az unokáját, és
azt mondja neki, hogy szereti.

»«


Tíz perc múlva, amikor kinézek a konyhaablakon, apu kocsija már eltűnt. Délben
Finn őt és Sachát keresi. Azt mondom neki, hogy sétálni mentek, és Kit rám mered.
Elvégre ez Finn hazatérésének napja. Charlie és apu tegnap egész este tortát sütöttek
meg zászlókat készítettek, óhatatlanul meghökkenést okoz a gondolat, hogy
valakinek most támad kedve sétafikálni.
Ebéd után Finn elalszik a kanapén. Charlie ráragad az ikertestvérére, jókedvűen,
elégedetten bújik hozzá. Bianka a közelben ül, könyvet olvas. Tudom, hogy fogytán
az időm. Na jó, megbirkózom Kittel. Döntöttem.
A mosogatógépbe rakodik, amikor végre fölteszi a rettegett kérdést.
- Visszaesett, igaz? - tudakolja halkan. Miután bólintok, lábával löki be a
mosogatógép ajtaját. - Bassza meg!
-Kit!
- Micsoda hülye lány! - morogja. - Na jó, na jó. Szakemberhez fordulunk.
-Kit!
 Hideg verítéket érzek a homlokomon, mintha rosszullét kerülgetne. Toronyról
kinyúló trambulin végén reszketek, a mélységbe bámulok, tudom, hogy ugranom
kell. Lehet, hogy ezzel mindennek vége.
- Pszichológushoz megyünk - folytatja. - Mindent elmondunk a...
Rá kell kiabálnom.
- Kit! Légy szíves, hallgass meg.
Elnémul. Egy pillanatra behunyom a szememet, azután levetem magam az
ugródeszkáról.
- Sacha üldözési mániás lett - mesélem. - Azt hitte, gonosz lények járnak a
nyomában. Ez a paranoia talán már hónapokkal ezelőtt kezdődött, de egyre
súlyosbodott. Olykor a lények suttogását hallotta, vagy épp meg is pillantotta őket.
Megrémült tőlük. Egyik este azután, aznap este, amikor hazajöttél Dublinből,
tényleg elkapott egyet, aki a szobája erkélyajtaja előtt ólálkodott.
Kit kővé dermed, kifut az arcából a vér.
- Tudta, hogy az egyik kínzója az. Fölkapta, és... és...
- Nem. Jesszusom. Martha. Nem!
Vergődve nyögöm ki a rettenetes szavakat.
- Ledobta. Ledobta az erkélyről. - Fél kézzel eltakarom a szememet, érzem, hogy
a könnyek átfolynak az ujjaim között. - Nem voltam elég gyors.
- Láttad, amikor megtörtént?
Esedezve lépek közelebb hozzá, megpróbálom átkarolni a nyakát.
- Azt hittem, ha magamban tudom tartani...
- Azt hitted, majd hazugságokkal fogsz etetni? Azt hitted, a következő ötven vagy
mit tudom én, hány évben együtt élhetünk, és végighazudhatod minden
másodpercét?
- Nem tudtam, képes leszel-e megbocsátani neki.
- Nem tudtad? Hát nem.
Lefejti a karomat a nyakáról, és hosszú léptekkel kisiet a helyiségből.
Másodpercek múlva távoli puífanást hallok, ahogy becsapódik a műterem ajtaja.

»«


A következő órát ködbe borult aggyal a sparhelt előtt, a földön fekve töltöm, fél
kezemmel Pacsni meleg hátát fogom. Kit nem bújik elő. Elképzelem, amint egy
üveg fölé görnyedve, magában dühöng. Nem hibáztatom. Végül is összeomlott a
világa. A mostohalánya meg akarta ölni a fiát, a felesége pedig falazott a lánynak.
Nyilván azon tanakodik, megbízhat-e valakiben. Mindannyiunkat féltem.
Hosszúra nyúlnak az árnyékok a gyepen, amikor apu fölhív. Rossz a vonal, alig
hallom.
- Elmondta nekem - közli egyszerűen.
- A szemébe tudsz nézni?
- Ki veti rá az első követ, Martha? Én biztosan nem.
- Azt hiszem, talán Kit - sóhajtom.
Recseg a vonal.
- Figyelj, gyere le a partra! Itt vagyunk. Beszélni szeretnénk veled.
A műteremből nincs életjel, de Bianka azt mondja, majd ő szemmel tartja az
ikreket. Már mindketten alszanak, egy kupacban a kanapén.
Apu autóját az iskola közelében találom meg. Pontosan ugyanazon a helyen, ahol
akkor parkoltunk, amikor legelőször jöttünk Torutaniwhába.
Aranyszínben fürdik az este, ahogyan akkor. Nagy csomókban nőtt fű hajladozik
a fuvallatban. Átballagok a dűnék közt, újra átélem annak az első napnak a varázsát.
Pedig most már mindennek vége. Bárcsak visszaforgathatnám az időt, és
újrakezdhetném!
Néptelen a fövenypart, csak két ismerős alak ül egymás mellett Hinemoana
hegyének lábánál, a sziklák között: egy csontos karú, sovány lány, a haja mintha
úszna a sós tengeri szellőben; meg egy szikár, ősz hajú férfi, akinek a figyelmét
semmi sem kerülheti el. Mindkettőjüket szeretem. A partszegély mentén közeledem
hozzájuk, minden lépésnél elsüllyed a lábam, friss szél incselkedik a fülemmel.
Ahogy közelebb érek, látom, hogy egy kövön ülnek. Mintha a hullámtörés fölött
szárnyaló, le-lecsapó szularajt figyelnék. Sacha apu vállára hajtja a fejét, a nagypapa
átkarolja őt, és bölcs mosollyal figyeli közeledésemet.
- Azért jöttünk ide, hogy tanácsot kérjünk tőle.
Körülnézek, de magunk vagyunk.
- Kitől?
- Hinemoanától - feleli Sacha akadozva, anélkül, hogy fölemelné a fejét apu
válláról. - Úgy gondoltuk, ő megért bennünket.
Én is választok egy követ ülőkének. Ezt hínár és apró kagylók borítják A
közelben egy halászó szula zuhan a habokba, és vergődő hallal a csőrében bukkan
ismét elő.
Apu a szirtekre pillant.
 - Sacha azért gondolt Hinemoanára, mert az tudja, milyen érzés gonosz varázslat
alá kerülni. És Hinemoana talált magának kiutat.
- Vissza kell mennünk Angliába - jelentem ki.
- És a fiúk? - ellenkezik apu. - És Kit? Nekik ez az igazi otthonuk. A saját
szememmel láttam.
- Kitnek nincs választása. Az én munkám révén kaptunk vízumot.
- Ezt nem akarom! - Sacha bizonyára most jön le a legutóbbi anyagról, bármit
szívott is. Kifacsartnak és ingerlékenynek, de eltökéltnek tűnik - Éppen elég kárt
okoztam anélkül is, hogy mindnyájatoknak itt kellene hagynotok Torutaniwhát.
Nem, ezt semmiképpen nem szeretném. Nézd, anyu, tudom, mit tettem Finn-nel,
ezentúl együtt kell élnem ezzel, és valahogy tovább kell lépnem, a bocsánatkérés
már nem elég, soha nem lesz elég.
Ahogy a nap elhagyja a partot, mintha hirtelen leesne a hőmérséklet.
- Hármasban kieszeltünk egy tervet - mondja apu. - Hinemoanának is volt
beleszólása. Sacha először úgy érezte, azok után, amiket művelt, nem érdemli meg
az életet. Egyetlenegy kiutat látott - mosolyog az unokájára.
- De nem fogja vízbe ölni magát Hinemoana hegyénél, bármilyen vadregényesen
hangzana is. Tudja, hogy vár rá jövő... igaz, Sacha? Tudja, hogy a családja azt
szeretné, ha talpra állna és boldogulna. Azt is tudja, hogy képes legyőzni ezt a
gonoszságot, ha minden erejével küzd ellene, még ha ez azt jelenti is, hogy el kell
hagynia a szeretteit.
- Együtt igenis le tudjuk győzni - makacskodom elkeseredetten. - Orvoshoz
megyünk. Keresünk valamilyen elvonót.
- Légy szíves, hallgass ide, Martha - emeli föl a kezét apu. - Hallgasd végig a
tervünket.
- Nem akarom hallani! - jajdulok föl, és betapasztom a fülemet.
- Anyu! - csusszan le sziklazsámolyáról Sacha, és a homokba térdel előttem. -
Most már nem elég nekem a bocsánatkérés. Soha nem lehet elég.
Így hát meghallgatom őket, miközben az alkonyi fény meglágyítja Hinemoana
mészkő arcát. Meghallgatom őket, vitatkozom velük, de végül nem tudok hibát
találni tervük logikájában. Mert tökéletesen ésszerű. Mindannyiunknak kiutat kínál.
Csak elviselhetetlen áron.

»«


Felkel az Esthajnalcsillag, mire hármasban visszafelé indulunk a parton. Nem
sokat beszélünk. Döntöttünk. Még a hullámok is elcsöndesedtek.
- Nézzétek - mondja Sacha, megáll, és a félhomályba hunyorog. - Valaki elénk
jön.
Meregetem a szememet, és a fövenysáv halványan derengő ívén ki tudok venni
egy emberi árnyat, egy sötétebb foltot a szürkületben. Zsebre dugott kézzel,
egyenletes, hosszú léptekkel közeledik, részeg tántorgásnak nyoma sincs rajta.
- Ez Kit! - kiált föl Sacha, és hallom, amint futtában a nedves homokba süpped a
lába.
Épp a nyomába szegődnék, amikor egy határozott kéz nehezedik a vállamra.
- Sok megbeszélnivalójuk van - mondja apu.
- Hátha segíteni kell Sachának. Kit alighanem beszívott.
- Nekem elég józannak tűnik. Egy kicsit több hitet, Martha! Figyelem Sacha
szökdécselő alakját.
- Elmondod neki, ki az apja? - kérdezem.
- Nem az én titkom, nem mondhatom el.
- De kísértésbe eshetsz.
- Kit az apja. Nézd! - int fejével elénk apu.
A két árnyalak összeolvad.

 42


Hat nap. Sachának hat napja maradt csomagolásra, szervezésre, búcsúzkodásra.
Igyekszem derűs képet vágni. Tényleg, én igazán igyekszem. Aggódó
telefonhívásokat fogadok, minden érdeklődőt megnyugtatok, hogy a lányom csak
Angliában szeretné befejezni a tanulmányait - jaj, hát persze, mire észbe kapunk,
már vissza is jön. Kimosom a ruháit, elintézem a hely-foglalásait. Kit segít a
fiúknak videóra venni, ahogy vicceket mesélnek és a legilletlenebb nótáikat éneklik,
mert úgy gondolják, ez majd fölvidíthatja a nővérüket, ha egyedül érzi magát.
Apu újra és újra próbál meggyőzni arról, hogy ez a helyes döntés. Sacha nála fog
lakni, abban a szobában, amelyet mindig is használt. Beiratkozhat a régi iskolájába,
visszamehet Lydiához és a többi barátjához, egyszerűen újrakezdi a tizenkettediket.
Amikor tiltakozom, hogy nem engedhetjük meg magunknak a tandíjat, apu
mosolyog. A végrendeletében úgyis hagyni akart Sachára egy kis pénzt, hát ahelyett
inkább a tandíjat fizeti, és kifog az adóhivatalon.
De ez sem segít a bajomon.
Minden nap minden pillanata dermesztő gyászban úszik. Az esti lámpaoltás után
mintha belefulladnánk. Egy hét múlva ilyenkor már nem lesz itt Sacha. Üresség és
néma csönd marad a helyén. Ez szinte olyan, mint a halál.
Öt nap múlva ilyenkor már elutazott.
Négy nap múlva.
Három.
Kettő.
Minden elszántságát össze kell szednie, hogy a mostani elvonási krachon
átjusson. Erejét megfeszítve teszi továbbra is a dolgát, fogcsikorgató eltökéltséggel
válogatja szét a holmiját. Újfajta határozottságot mutat, mint aki végre fölismerte az
ellenségét. Az utolsó délután telefonál Colbertéknek, hogy szeretné meglátogatni
őket. Örülnek, hogy hallanak felőle.
Magas a vízállás, ilyenkor nem tud átgázolni a folyón, úgyhogy inkább elviszem
kocsival a szomszédékhoz.
- Biztos, hogy akarod ezt, Sacha? - kérdezi Kit, amikor kilépünk a házból. - Nem
muszáj.
- Nincs több titkolózás. - Sacha vakargatni kezdi a csuklóját, azután idegesen
ökölbe szorítja a kezét. - Ez az első számú szabály.
Én kevésbé vagyok biztos a dologban, rettegek a következő órától. Tegnap este
előástam a Jeanról és petíciójáról szóló újságcikket. Bíróság elé kell állítani a
terjesztésében érdekelteket, valamint azokat, akik hatása alatt bűncselekményeket
követnek el, és végérvényesen el kell távolítani őket köztereinkről. Ez
félreérthetetlen, bárki megmondhatja.
Alig parkolok le, Pamela és Jean szaladnak ki elénk, jobbról-balról
megpuszilgatják Sachát, és sóhajtoznak, hogy milyen fáradtnak látszik A nappaliban
a kandalló előtti dohányzóasztalra teát és áfonyás muffint készítettek. Ritkán
használják ezt a helyiséget - általában a fejedelmi konyhájukban vagy a pompás
teraszon szoktak tartózkodni -, de a mai alkalom nyilvánvalóan különleges.
Aranyszegélyes, finom porcelán teáscsészéket vettek elő. A kandalló fölött négy
testvér nevet a hegyoldalon.
- Üljetek már le! - sürög Jean, és fotelokat tol alánk. - Borzasztóan örülünk, hogy
eljöttetek. Mi nem akartunk ebben a helyzetben alkalmatlankodni. A családodnak
most jobb, ha békén hagyják, hiszen Sacha és az édesapád nemsokára elutaznak.
- Mikor jössz vissza? - kérdezi Pamela, miközben újabb fahasábot tol a tűzbe.
- Nem tudom - feleli Sacha. Megfog egy muffint, majd leteszi a tányérjára. -
Pamela... Jean, én nem bírom megenni a muffinjukat, nem fogadhatok el még több
kedvességet, amíg nem mondok el valamit.
Pamela a kandallóellenzővel matat, de Jean közelebb hajol, és nyájasan
dörzsölgeti a kezét.
- A, kitárulkozás! Csak rajta!
- Rendben - pillant rám Sacha, és idegesen a füle mögé kanyarít egy tincset. - Na
szóval, ez az elutazásommal függ össze.
És elmeséli nekik, olyan őszinteséggel és alázattal, ami reményt csöpögtet belém.
Pamela és Jean kezdetben elnéző mosollyal hallgatják, mint egy versmondó
kisgyereket, de ahogy folytatja elbeszélését, a jóindulat az arcukra fagy. Pamela leül
Jean foteljának karfájára. A férfi félkönyékre támaszkodik, a hüvelykujja körmét
rágja, és merőn nézi Sachát, aki a függőségéről, a betörésről, Sibella portréjáról
beszél nekik. Jean szokott kedélyességének most semmi jele.
Amikor Sacha leírja, hogyan kezdte szállítani is a drogot, Jean arca szinte
átrendeződik. Mintha kicserélték volna. Az az érzésem, hogy bármelyik pillanatban
kiutasíthat bennünket a házából. Elvégre máskor is hallotta már metfüggők és
szüleik siránkozó önigazolását. A feta tehet róla, a feta forgatta ki magából azt a
fiút... Remélem, fölakasztja magát a börtönben.
Sacha végül akkor roppan össze, amikor Finn lezuhanásának éjszakájához ér.
Talán hallgatóságának ellenséges némasága zaklatja föl annyira, hogy a mondat
közepén abbahagyja, és tenyerébe temeti az arcát.
Dörzsölgetem a hátát, már sajnálom, hogy eljöttünk.
- Bocsánatkéréssel tartozom - szólalok meg -, amiért nem mondtam el nektek az
igazságot.
Elszörnyedve fordulnak felém, ahogy leírom, pontosan mi játszódott le az
erkélyen.
Pamela megfogja Jean kezét.
- Tehát a szociális munkások egyáltalán nem tévedtek - állapítja meg
villámsújtottan. - Finn nem egyszerűen leesett. Ledobták.
- Én dobtam le - suttogja Sacha.
- Te dobtad le - pislog hitetlenkedve Pamela. - Én meg jól megmondtam nekik a
magamét. Közöltem velük, hogy soha életemben nem találkoztam még egy ilyen
kedves családdal, mint a tiétek.
- Ha szükségesnek tartjátok, ebben a pillanatban telefonálhattok a
gyermekvédelemnek - felelem neki. - Vagy a rendőrségnek. Jelentsetek föl, nem
akadályozhatom meg. De Sacha holnap elhagyja Új-Zélandot, és fogalmam sincs,
mikor jön vissza, ha egyáltalán visszajön.
A kandallóban szikrát hány és recseg-ropog a tűz. Követem Jean tekintetét, ahogy
a festményről a kandallópárkányra siklik Daniel mosolyog le ránk, arca fiatal és
reményteli, átkarolja az öccsét. A következő pillanatban
Sacha talpra ugrik, és ahogy oldalra lendül, ügyetlenül fellöki a dohányzó asztalt.
Egy porceláncsésze a földre borul, a kiömlő tea hosszú, sötét csíkot fest a
padlószőnyegre.
- Elmegyek - mondja vékony, reszkető hangon. - Bocsánat a zavarásért, nem lett
volna szabad idejönnöm... Anyu, légy szíves, vigyél el!
Vakon botorkál az ajtó felé. Amíg lehajolok, hogy fölvegyem a teáscsészét, Jean
fölemelkedik a foteljából. A szeme kivörösödött, szinte izzik.
- Nem! - bömböli.
Pamela keze előrelódul. Vállánál fogva húzza vissza a férjét.
- Hagyd! - szól rá ijedten. - Várj, amíg le nem higgadsz, nehogy olyasmit mondj,
amit megbánsz!
Jean lerázza magáról.
- Sacha! - harsogja, és hangjától szinte megremegnek a békés szoba falai. - Ne
merészeld elhagyni ezt a házat!
Sacha megáll az ajtóban. Magánkívül zokog, kétrét görnyed, kezét a hasára
szorítja, mintha gyomorgörcs gyötörné.
 - Szeretnék elmenni. - Sírva kapkod levegő után. - Elmenni... Borzasztóan
szégyellem magam.
Jean közelebb lép hozzá. Már közbeavatkoznék, de ekkor kitárja a karját, és
keblére öleli Sachát.
- Nekem nincsen lányom. - Mély lélegzetet vesz, behunyja a szemét. -De remélem,
ha lenne, nagyon hasonlítana hozzád.

»«


Virradat oszlatja szét a sötétséget, a nap első sugarai megcsillannak egy kis
repülőgép törzsén. A kifutópályán túl a végtelen messzeségbe nyúló, lankás
hegyeket mintha egy színdarab díszletéül festették és árnyalták volna.
Heten hagytuk el a hajnali szürkületben Patupaiarehét. Újra szeptembert írunk,
mint amikor otthonra találtunk ott. A kocsibehajtó mellett az utolsó nárciszok régi
barátokként intettek búcsút.
Az utasok már föladták a poggyászukat. Fogytán az időnk. Kit és apu gyakorlati
teendőkről beszélgetnek, amíg mi Sachával összebújunk egy asztalnál. A lányom a
vállamra hajtja a fejét. A nyakában faragott pounamufüggő, külön neki készült,
Tama és Ira ajándéka. Azt mondja, a meleg nefritkőben a két férfi nyugalmát és
erejét érzi.
Két vidám nő cseveg a közelünkben álló pavilon pultjánál. Aktatáskás munkába
járók kávéznak és újságot olvasnak. Számukra közönséges hétköznap a mai. Úgy
érzem, nekem már soha többé nem léteznek közönséges hétköznapok.
Az ikrek toporognak a fényesre csiszolt padlón, a hajuk fantasztikus formába
merevült az alvástól, tenyerüket és orrukat a terminál üvegfalához tapasztva figyelik
a repülőgép újratankolását. Az a gép szállítja majd becses terhét Napierből
Aucklandbe, és délutánra utasai el is hagyják Új-Zélandot.
- Ott van Sacha bőröndje! - nyüszíti Charlie. A füléhez nyomja a kék takarót. - Az
a bácsi csak úgy bedobta egy nyíláson. Miért mész el, Sacha?
Finn karja föl van kötve, de a haja már kezd kinőni.
- A születésnapunkra gyertek vissza a nagypapával, különben lesz kapsz! -
morogja mérgesen.
- Nemsokára visszajövünk - feleli Sacha, azután gyorsan elfordul.
A szeme alatt sötét karikák, az arca sápadt. Magamhoz szorítom sovány alakját, és
érzem, hogy a könnyek lyukat égetnek a szemhéjamon. Nem engedhetem el. Nem
bírom elviselni a gondolatot, hogy nélküle éljek.
Túlságosan hamar szólítják a beszállókat. Még nem készültem föl. Erre sosem
tudnék fölkészülni.
- Ez ránk vonatkozik - dünnyögi apu, és megtapogatja a zsebében a
beszállókártyákat.
Pánikba esve kapaszkodunk egymásba Sachával. Talán itt tudom tartani őt, ha elég
erősen szorítom. Kit kezét érzem a vállamon.
- Engedd el, Martha! - kér szelíden. - Most már tényleg hagyd menni.
Végre eleresztem Sachát. Letérdel a padlóra, a fiúk rácsimpaszkodnak, miközben
a többi utas elhalad mellettük. Azután Kit átkarolja, egy kicsit ringatja.
- Baromira hiányozni fogsz - mormolja.
Csoportunktól kissé távolabb egy lány álldogál, nem akar tolakodó lenni.
Hullámos haja és ívelt szemöldöke akár egy háború előtti hollywoodi filmsztáré, az
arca gésásan halvány. Miután elhangzik az utolsó felszólítás, Sacha odasiet hozzá,
megöleli. Ez nem az a szempillafesték-maszatoló hisztéria, amit egy éve adott elő az
osztálytársaival. Ez sokkal mélyebb annál.
A kapunál álló férfi ránk néz, azután az órájára. A kezét nyújtja a be
szállókártyákért. Nincs több időnk.
Ahogy áthaladnak a kapun, Sacha megtorpan, hátrafordul. Apu megfogta a kezét,
de ő most lerázza, és visszafut hozzám, kétségbeesetten sír. Két kezembe fogom az
arcát, és még egyszer, utoljára megpuszilom.
- Visszajövök - ígéri Sacha, és letörölgeti barátnője könnyeit. – Visszajövök.
A kapunál álló férfi ránk néz, azután az órájára. A kezét nyújtja a
beszállókártyákért. Nincs több időnk.
Ahogy áthaladunk a kapun, Sasha megtorpan, hátrafordul. Apu megfogta a kezét,
de ő most lerázta, és visszafut hozzám, kétségbeesetten sír. Két kezembe fogom az
arcát, és még egyszer, utoljára megpuszilom.
Engedd el! - mondja anyám. Együttérzés csendül ki a hangjából.
- Ha szereted, engedd el!
- Eredj! - suttogom Sachának. - Minden rendbe jön. Gyógyulj meg!
Figyelem, ahogy átsietnek a kapun, föl a vaslépcsőn. Az apám. Meg a lányom.
Friss szél támad, föllibbenti Sacha haját. A repülőgép ajtajánál Sacha visszanéz
ránk, vadul integet, azután lehajtja a fejét, és eltűnik a gépben. Észreveszem, hogy
apu mond valamit a fiatal légikisasszonynak, látom, hogy az elmosolyodik. Még
akkor is mosolyog, amikor kinyúlik a keze, és becsukja apu mögött az ajtót.
 Kit megfogja a kezemet, fölrobogunk a kilátóteraszra, és a bágyadt napsütésben
várakozunk, próbáljuk kiokoskodni, melyik kis kerek ablak mögött ülhet Sacha.
Úgy teszünk, mintha látnánk az arcát. A repülőgép mozgásba lendül, elgurul a
terminál épületétől. A kifutópálya elején lassan elfordul, a hajtóművei
fölmorajlanak.
Integetek. Mindannyian integetünk. Bianka mellettem áll, arcán könnyek
csillognak. Átfogom a vállát.
- Nem fog visszajönni - suttogja. - Nem nagyon fog visszajönni.
Na, ezt már tényleg nem bírja a szívem.
Sacha gépe nekiiramodik a kifutópályán, a levegőbe emelkedik, és még
kétségbeesettebben, egész karunkkal integetünk. Sírva szólongatjuk a lányunkat. Jó
lenne, ha látná, mennyire szeretjük. Integetünk, amíg csak ponttá nem zsugorodik a
hegyek gyűrött takarója fölött. Még akkor is integetünk, amikor eltűnik a
fátyolfelhők pászmái közt.



 HAWKE-ÖBÖLI HÍRADÓ

Helyi hírek

Tegnap múlt tíz esztendeje, hogy a wellingtoni utcán meggyilkolták a napieri
születésű Daniel Colbert-t. A szülei mindig rettegtek ettől az évfordulótól, tegnap
este azonban a Daniel Colbert Környezetvédelmi Alap létrehozásával emlékeztek
meg róla. Daniel édesapja, Jean Colbert számára egyfajta újrakezdést jelképezett az
ünnepi aktus, amelyen az ország legtehetségesebb muzsikusai adtak egymásnak
találkozót, és a helybéli festőművész, Kit McNamara társaságában szórakoztató,
egyszersmind reménykeltő estével ajándékozták meg a közönséget.
„Egy évtizeden át túlzott hévvel összpontosítottam Daniel halálának ügyére -
mondotta a napieri Century Színházban tartott hangversenyen megjelenteknek Mr.
Colbert. - A feleségem igazán türelmesen várt! De végre eljött az ideje, hogy azokra
a dolgokra fordítsunk figyelmet, amelyek a fiunk életét tették egyedülállóvá. Nem
érhette meg a huszonnegyedik születésnapját, ám azok, akik szerették és tisztelték őt,
most gondoskodhatnak arról, hogy abból a huszonhárom rendkívüli esztendőből ne
csupán keserűség és gyász maradjon. Daniel elkötelezett környezetvédőként utoljára
a taraiti, más néven déltengeri csér megmentésén fáradozott. Munkája során állandó
gondot okozott neki a forráshiány. Ezért hoztuk létre Pamelával, a feleségemmel a
fiunk nevét viselő alapot, hogy kutatócsoportokat támogathassunk, amelyek még
inkább elősegíthetik Új-Zéland páratlan állatvilágának megismerését és
megóvását.”
Mr. Colbert kijelentette, hogy az alap első adománygyűjtő rendezvénye a fellépő
helybeli előadóművészek nagylelkűsége jóvoltából zajos sikert aratott. Hálás
köszönetét mondott a Hawke-öböli régió ünnepelt festőjének, Kit McNamarának,
akinek munkáit jelenleg dublini és New York-i műkereskedők éppúgy értékesítik, mint
a napieri Portside Galéria. Kit az alapnak adományozta egy tájképsorozatát,
amelynek minden darabját az öböl környéke ihlette. A képek nem csekély érdeklődést
ébresztettek, és az est folyamán árverésen leltek gazdára, ezzel több mint tízezer
dollárt szereztek.
Az esemény egyik fénypontját Debussy Szürinx című szólódarabja jelentette a
tizenkilenc éves brit fuvolista, Sacha Norris magával ragadó tolmácsolásában. Az
ifjú zenész virtuóz technikája és érett előadásmódja valósággal megbabonázta a
közönséget. Sacha Kit McNamara mostohaleánya, aki az elmúlt két hétben
családlátogatóban járt a Hawke-öbölben. Egy ideig valószínűleg ez az utolsó ilyen
vizitje, mivel a jövő héten hazarepül Nagy-Britanniába, ahol már bebiztosította a
helyét a Birminghami Egyetem orvostudományi fakultásán. Nagy fába vágta a
fejszéjét: gyermekgyógyásznak készül.
„Szeretnék köszönetét mondani a családomnak meg a barátaimnak hihetetlen
támogatásukért és megbocsátó szeretetükért - tárta érzéseit a közönségeié. -
Fiatalabb koromban vaskos hibákat követtem el, és éppen azoknak ártottam, akiket a
legjobban szeretek. Saját magamnak is kárt okoztam. Ők azonban kitartottak
mellettem.”
Arra az esztendőre utalva, amelyben családjával a külvilágtól szinte elszigetelt
part menti településen, Torutaniwhában lakott, Sacha hozzátette: „Torutaniwha igazi
paradicsom, a szívemet hagytam ott a szüleimmel és csodálatos öcséimmel. Nincs
olyan nap, hogy ne hiányoznának. Abban az évben sok mindent tudtam meg
önmagámról, és ez örökre megváltoztatott.”
A műsorvezető kérdésére azonban, hogy tanulmányai befejezése után tervezi-e
végleges visszatérését Új-Zélandra, Sacha kételyeinek adott hangot. „Egyesek
tudnak paradicsomban élni, mások nem. És tudja, mit? Én nem” Sacha az előadását
Fiona Vargának ajánlotta, aki ez év elején a rák ellen vívott hosszú harc után,
negyvenöt éves korában hunyt el.