CATHERINE RYAN HOWARD

NÉZD VISSZA!

Budapest, 2023
 A mű eredeti címe:
Catherine Ryan Howard: Rewind

Copyright © Catherine Ryan Howard, 2019

Fordította: Leiner Zoltán

Magyar kiadás © 2022 Lettero Kiadó, Budapest

Minden jog fenntartva.

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában –

elektronikus, mechanikus úton vagy
fénymásolatban – sem közölhető a kiadó előzetes
írásbeli engedélye nélkül.

A szöveget gondozta: Kalocsai Judit

Borítóterv: © Blacksheep Design Ltd, 2022
Borító: Bárdosi Gábor

Elektronikus változat:

Békyné Kiss Adrien

EPUB ISBN 978-963-624-006-6

MOBI ISBN 978-963-624-007-3
Anyámnak, akinek a könyvek iránti rajongásomat köszönhetem
Egy sötét szobában egy nő alszik.
A franciaágy jobb oldalán fekszik, sötét hajának tincsei
összekuszálódva kunkorodnak a párnán. A takaró alól az egyik
karja kilóg: látható, hogy jegygyűrűt visel. Ha ébren volna,
akkor se lenne tudatában, hogy nincs egyedül a helyiségben.
A szoba teljesen ismeretlen a számára, különösen az éjszakai
sötétben. Ha most felébredne, alaposan körül kellene néznie.
Fokozatosan szokna hozzá a szeme a kirajzolódó formákhoz és
tárgyakhoz.
Csak a következő pillanatokban jönne rá, hogy hol is van és
hogyan került oda.
Vajon mennyi idő kellene ahhoz, hogy észrevegye azt az
alakot, amelyik nem tartozik a szobához?
Az alak mozdulatlanul áll a sarokban, leeresztett karját
mereven a testéhez szorítva. Ruházata sötét, alakja terjedelmes.
Egyik kezén kesztyű, fején fekete símaszk, amely kissé csálén
áll, így a szeme alig, a száj kivágásában pedig csak az arcbőre
látszik ki.
Figyel.
Figyel és vár.
Várja, hogy végre használhassa a hosszú, recés pengéjű, éles
kést, amelyet a combjához szorítva markol.
Percek múlnak így.
Aztán az alvó nő egyszer csak megrezzen. Lábát kinyújtja, a
másik oldalára fordul, karját a párna alá csúsztatja, amelyet
magához szorítva átölel. Nem ébredt fel. A sötét alak is
megindul a sarokból, az ágy mellé lép és megáll az alvó nő fölé
magasodva. Még most sem ébred fel. A kesztyűs kéz, az, amelyik
nem a kést markolja, a nő felé nyúl és gyöngéden végigsimítja
az arcát. De a nő erre sem reagál.
A betolakodó hüvelyk- és középső ujjával körkörösen
simogatni kezdi a nő arcát, majd hirtelen, durván belecsíp.
Egyértelművé válik: azt akarja, hogy ébren legyen.
Egy pillanatig nem történik semmi.
Majd elkezdődik a pánikszerű rugdalózás.
A nő tágra nyílt szemében rémület. Felemelkedik a párnáról,
lábát magához húzva az ágy támlájához szorítja testét. Ajka
sikolyra nyílna, de a sötét alak azonnal betapasztja a kezével és
durván visszalöki az ágyra. A kéz, amelyik a kést markolja, egy
mozdulattal lerántja a lepedőt a nő testéről. A nő pamutsortot
és egy ujjatlan trikót visel. A sebezhető karok és lábak fehéren
világítanak a sötétben. A nő megpillantja a kés pengéjét, és
testén azonnal eluralkodik a menekülési ösztön. Csapkodni és
rugdalózni kezd. Az egész teste vadul vonaglik és rángatózik. Az
ujjak a símaszk felé kapdosnak, de hasztalanul.
A kés lassan emelkedik a magasba, aztán iszonyatos
sebességgel és erővel lesújt.
Könnyedén felhasítja a trikó vékony anyagát, majd eltűnik a
nő hasába vágott mélyedésben.
Aztán újra felemelkedik és megint lesújt.
Hatalmas metszés a nő alkarján.
Majd megint fel és újra lesújt.
A nyak jobb oldalán, az állkapoccsal párhuzamosan óriási
seb tátong.
 A betolakodó hátralép.
A nő a nyakához kap és ujjain azonnal érzi a sebből kiáramló
vér forróságát. Eltátott száján mintha néma sikoly formálódna.
Sötétlő vérfoltok terjednek szét körülötte az ágyban.
A jobb oldalára fordul és sérült kezével az ágy szélénél álló
betolakodó felé nyúl, mint aki segítséget remél.
A sötét figura előrehajol, véres fegyverét az éjjeliszekrényre
teszi, aztán elindul az ággyal szemben lévő komód felé, hogy
megsemmisítse a benne elrejtett kamerát.
VISSZATEKERÉS
0:00:17
Natalie egész napja ráment arra, hogy minél messzebb kerüljön
Dublintól. Minden nagyvárostól. Cork volt az utolsó, amit az
útja során érintett. Ott vonatra szállt még kora reggel, aztán
átszállt arra a buszra, ami most viszi. Keresztülkígyózott
Midletonon – maga mögött hagyva a kisvárosokat is –, tovább
haladva a szűk, kanyargó utakon, ahol az elválasztósáv is jelzi,
hogy már nagyon vidéken járunk: fehér festése hol látszik, hol
nem. De inkább nem. Mikor megpillantotta a tengert, 300
kilométerre járt az otthonától. Az utak forgalma is megritkult.
Csak néha hajtott el egy-egy autó, viszont minden esetben
dudaszó kíséretében, hogy az éles kanyarokban jelezze
közeledtét.
Natalie kissé nyugtalanul figyelte, ahogy a térerőt jelző ikon
oszlopai egymás után tűnnek el telefonja jobb felső sarkában.
Mobilnetes kapcsolatát már rég elvesztette valahol még
Castlemartyr és Ladysbridge között. Készüléke lényegében
használhatatlanná vált. Erős késztetést érzett, hogy
csatlakozzon a busz wifihálózatához, de végül úgy döntött, hogy
az a pár perc, ami az útból hátramaradt, nem éri meg a
fáradságot, így mobilját a táskájába csúsztatta.
Egy percre teljesen megnyugodott. Váratlanul érte ez a
megkönnyebbülés.
De aztán megrándultak az ujjai és a tenyere nyirkossá vált.
Figyelmét a busz ablakából nyíló kilátásra erőltette. A látóhatár
és a sötétedő ég közé ékelődő szürke tengert figyelte. A víz sima
tükrének egységét csak két folt bontotta meg: egy nagyobb és
egy kisebb.
Szigetek.
A nagyobbikon álló világítótorony csak most vált kivehetővé.
A távolból úgy nézett ki, mint egy elegáns töltőtoll hegye. Aztán
a busz hirtelen éles jobbkanyart vett, és utána már csak
szántóföldek, fák és az út mentén sorakozó, takaros házacskák
következtek, amelyek köré alacsony, kavicsokból emelt falakat
építettek.
Megpillantotta a táblát is:

THE KILN – DESIGN STORE & CAFÉ (500 m)

Aztán mögötte még egyet:

ÜDVÖZÖLJÜK SHANAMORE-BAN!
Megérkezett.

Az ülés alatti fűtőtestből kiáramló hő az út végére már égetni

kezdte Natalie vádliját.
Egyszerre vágyott a friss, hűvös levegőre és arra, hogy
visszaforduljon vele a busz, és anélkül, hogy kiszállna ezen az
isten háta mögötti helyen, hazamenjen Mike-hoz és
megbeszéljék azt, ami történt. Amíg nem késő.
De a busz döcögve lefékezett. Natalie felpattant. Végül úgy
döntött, leszáll.
A jeges novemberi fuvallat kellemetlenül érte. Arcát azonnal
csípni kezdte a hideg, amely a ruháján keresztül is pillanatok
alatt áthatolt. Dideregve magára kapta a kabátját, amit a karján
átvetve hozott magával.
A vonatút Dublintól Corkig nem telt egészen három órába,
ami alatt mániákusan végigböngészte szinte az összes
Shanamore-ról fellelhető képet az interneten. Most, hogy
megérkezett, bizarr hatással volt rá az a filmszerű képsor,
amelyet a fejében többször végigpörgetett. A valóságban
egyszerre tűnt minden furcsán ismerősnek és teljességgel
idegennek.
A busz egy trendi dizájnműhely parkolójának bejárata előtt
állt meg. A bolt neve The Kiln, azaz Kemence volt és egy pajta
épületéhez hasonlított, amely kézműves termékeket kínált az
ide látogató, pénzes turistáknak, és kávét a helyieknek. Mögötte
a település templomának tornya magasodott – kilométerekre a
legmagasabb építmény a környéken. Ráismert a netes képeken
már látott kis piknikezőparkra is, bár a valóságban kissé más
képet festett: a szemetesek csurig tele voltak sörösüvegekkel, az
asztalokon pedig mindenhol száraz madárürülék éktelenkedett.
A kanyarban egy benzinkút logója világított, szemben pedig
sorházak, az utca mindkét végén egy-egy kocsmával. Az egyik
tökéletes Instagram-posztnak ígérkezett, a másikat viszont
bárki azonnali bontásra ítélné.
A csinosabb kocsma mellett egy kis út nyílt. Natalie egy
hatalmas, esővízzel teli kátyút pillantott meg az elején és fölötte
egy telefonoszlopra szerelt feliratot:

SHANAMORE APARTMANOK, 1 KM.

Egyéb látnivaló nemigen akadt.

 Sötétedni kezdett. Natalie nem hordott órát, de úgy saccolta,
hogy nem telhetett el több mint tíz perc azóta, hogy öt órakor
kikapcsolta a mobilját. Az apartmanokhoz akart érni, mielőtt
teljesen besötétedik.
Bőröndjét maga után húzva elindult az úton.
A bőrönd műanyag kereke az aszfaltnak súrlódva hangosan
zörgött, amelyet a síri csend csak felerősített. Legalább nem túl
kanyargós az út – gondolta magában Natalie –, és remélhetőleg
nem fog elütni senki.
Mikor megpillantotta az apartmanok bejáratát jelző táblát,
körülbelül tizenöt percre saccolta a buszvégállomástól megtett
utat. Nem is rossz! Pont ennyit írt a Google Maps is. A
Shanamore Apartmanok viszont nem egészen felelt meg annak,
amit a hirdetésben látott.
Bár nagyjából felismerhető volt a képek alapján, nem hat kis
vidéki házról volt szó, hanem inkább hat, teljesen egyforma,
kockákból összeállított épületről. A kockák különböző méretűek
voltak és festetlen, simított cement- és zöldes színű
üvegfalakból álltak. Mindegyik házon a legkisebb kocka volt a
bejárat. A fából készült bejárati ajtón kívül csupa üveg volt.
Mögötte egy nagyobb kocka adta ki a földszinti részt, elülső és
oldalsó falában egy-egy minikockából formált kiugró volt
ablakfülkével, amely egészen posztmodern hatást keltett. Az
emeleti rész egy feleakkora kockából állt, de nem középen,
hanem néhány méterrel hátrébb csúsztatva helyezkedett el.
Natalie a hirdetésből emlékezett, hogy ebben van a hálószoba,
amelynek homlokzati fala csupa üvegből készült.
Jól látszott, hogy a netes fotókat ügyes szögből fényképezték.
Szándékosan lemaradt róluk a szomszédban álló, félig kész,
ízléstelennek ígérkező villa, és azt sem mutatták, hogy a hat ház
mennyire közel épült egymáshoz. Két sorban három-három ház
állt egymással szemben, csak egy nagyon szűk sávval
elválasztva egymástól. Natalie arra gondolt, hogy két ház közé
állva nem is kellene nagyon nyújtózkodnia, hogy könnyedén
elérje kétoldalt a falakat. Eszébe jutott egy régi újságcikk is,
amelyet a neten talált róluk. Arról írtak, hogy egy fiatal építész
tervezte őket. A telket az apjától kapta, éppen az ingatlanboom
kellős közepén, úgyhogy tele is pakolta apartmanokkal, hogy
majd a lehető legtöbbet kereshesse rajta. Az üzleti terv azonban
nem igazán vált be. Az apartmanok évekig üresen álltak, mert
senki nem volt hajlandó elsőként beköltözni, mígnem egy
külföldi befektető cég szinte bagóért felvásárolta az egészet, és
„üdülőfaluvá” alakította.
Natalie mozgást észlelt.
Egy férfi lépett ki a legelső házból és megindult Natalie felé.
A szürkületben nem látta jól a ház ablakába kitett táblát, de
minden bizonnyal az állt rajta, hogy RECEPCIÓ.
– Marie? – integetett feléje a férfi.
Ez Andrew lesz, a gondnok – gondolta Natalie.
– Igen, én vagyok – intett vissza.
Marie a második neve volt. A foglalást a mobilján intézte
néhány órával ezelőtt, ahol Marie-t adott meg keresztnévként,
és Kerrt vezetéknévként, ami a férje, Mike vezetékneve volt,
azonban sosem használta. Ha most a becsekkoláskor a pasi
elkér egy hitelkártyát vagy egy személyit, akkor azonnal
lebukik, de arra bazírozott, hogy talán a Shanamore
Apartmanoknál lazábban veszik ezt az egész procedúrát. A
foglaláshoz amúgy is csak egy nevet és egy telefonszámot kellett
megadnia. Andrew apartmanjának behajtóján egy piros kocsi
állt. Autómosóban igen rég járhatott: rendszáma alig volt
olvasható a rászáradt sár miatt. A férfi itt fogadta Natalie-t.
– Üdvözlöm Shanamore-ban!
Hanglejtése szinte bocsánatkérésként hatott.
Kézfogásuk erőtlen volt. Natalie keze nyirkos is volt a bőrönd
vonszolása után.
Andrew egy sötét kordbársony nadrágot és egy vastag kötött
pulcsit viselt. A férfi vékony testalkatán túlontúl bőnek látszott.
A pulcsi kinyújtott ujjait szorosan markolta tenyerében.
Szemébe lógó, hosszú frufrut viselt. Ez a stílus akkor volt
divatban a fiúknál, amikor Natalie még iskolába járt. Hirtelen
nem is jutott eszébe, hogyan csúfolták. Talán rojtos mop? Vagy
valami ilyesmi. A frizura – legalábbis viselője szándéka szerint –
fiatalos, vagyis inkább kisfiús benyomást akart kelteni, de
közelről Natalie jól látta, hogy a férfi vele egykorú, a húszas évei
végén járhat, de inkább harminc-egynéhány lehet.
– Könnyen idetalált? – kérdezte Andrew.
– Simán – felelte Natalie.
– De ugye nem gyalog jött végig?
– Csak ezen az úton. A busz a Kilnnél tett le – válaszolta.
– Járt már Shanamore-ban?
– Még soha.
– Maga is korongozni jött?
Ezt már a telefonban is kérdezte Natalie-tól, ugyanis a helyi
fazekassal, aki egyhetes kézműves tanfolyamokat tartott,
megegyeztek, hogy a náluk megszálló vendégek engedményt
kapnak.
– Nem – mosolygott Natalie –, csak egypár nap nyugalomra
vágyom.
– Akkor meg is mutatnám az apartmanját.
– Maga itt lakik?
– Aha.
– Egész évben?
– Egész évben.
– És úgy emlékszem, azt mondta, hogy csak egy vagy két
apartmant használnak ilyenkor ősszel.
– Igen, így kényelmesebb. Nincs egyszerre sok vendég, és
mindig ugyanazokat adjuk ki.
– Melyik is lenne akkor az enyém?
Andrew egy kulcsot húzott elő a zsebéből és a fény felé
tartotta. A műanyag kulcstartóra egy nagy hatos volt
nyomtatva.
Natalie próbált rezzenéstelen arcot vágni, miközben egy
hatalmas kő esett le a szívéről.

Nem tudta, mit talált volna ki, ha Andrew nem a hatost adja
neki. Korábban már sokat töprengett azon, hogyan tudott volna
mégis bejutni a hatosba, vagy hogy milyen mondvacsinált
indokra hivatkozva kérte volna át magát már rögtön másnap
reggel. Próbált nem rágörcsölni, de most már szerencsére
tárgytalan az egész.
 A hatos számú ház az egyessel állt szemközt, amely Andrew-
é volt.
Andrew kinyitotta a bejárati ajtót és előresietett. A házban
nem volt sem hall, sem előszoba: Natalie rögtön a nappaliban
találta magát, szemben egy lépcsővel. Az alsó szint egyetlen
nagy, nyitott térből állt.
– Bocsánat, előbb kellett volna – motyogta, miközben
kapkodva kapcsolta fel a szobában a villanyokat. Két
állólámpát, a mennyezetit, amely az étkezőasztal felett lógott, és
az álmennyezetbe rejtett spotlámpákat, amelyek a shanamore-i
partról készült régi fotókat világították meg. Megnyomott egy
gombot is, amitől a nappaliban lévő álkandallóra szerelt fekete
üveglapon bekapcsolt a műtűz. Majd a termosztátot állítgatta, és
az alatta lévő radiátor egy kattanással melegíteni kezdte a
szobát. Végül felrázta a díszpárnákat és megigazította a
dohányzóasztalt.
Natalie belépett a házba, becsukta maga mögött az ajtót és
nézte, ahogy a férfi sürgölődik. Egy légiutas-kísérőre
emlékeztette, aki a fedélzeti konyhában végzi begyakorolt
mozdulatait.
– Ó, az üdvözlőkosarat majdnem elfelejtettem! – hadarta
Andrew.
Mielőtt Natalie reagálhatott volna, a férfi már ki is rohant
mellette és csak az ajtó kattanását hallotta mögötte.
Bőröndjét a sarokba állította és beljebb lépett a szobába.
Két háromüléses fekete bőrkanapé és egy fotel volt U alakban
elrendezve a műkandalló és a felette függő lapos tévé körül.
Beljebb, a földszinti tér hátsó részében egy tömör fából készült,
nyolcszemélyes ebédlőasztal állt, amelyet egy hipermodern
konyha gyöngyfehér színű bútorzata vett körül. Fényesen sima
felületén visszaragyogtak a lámpák fényei.
Az épület hátsó fala üvegfal volt, és egy hatalmas tolóajtó volt
benne. Az emeletre felvezető lépcsőt az egyik oldalsó fal
mentén alakították ki lebegő fokokkal, korlát nélkül: Natalie
lába már a puszta látványtól remegni kezdett. A többi falat is
hatalmas, a padlótól a mennyezetig érő ablakok tagolták.
Mostanra már annyira beesteledett, hogy az összes üvegfelület
csupán a belső tér fényeit tükrözte vissza.
Natalie körbefordult és közben megsimította a díszpárnát a
fotelben. Hideg volt és kissé nyirkos.
Gombócot érzett a torkában. Majd a szíve is elszorult.
Itt történt volna? Ugye nem? – gondolta magában.
Az ajtó hirtelen kitárult mögötte. Andrew tért vissza a
vendégváró kosárral. Natalie-t megcsapta a csípős huzat és a
szoba légköre is hirtelen megváltozott: érezhető volt a másik, a
még mindig idegen ember jelenléte.
A férfi felhúzott szemöldökkel bámulta Natalie-t. Várta, hogy
mondjon valamit.
– Köszönöm – mondta –, nagyon kedves!
– Nincs mit, örömmel! Elnézést a hideg miatt. Már korábban
be kellett volna kapcsolnom a fűtést. De ne aggódjon! Pillanatok
alatt bemelegszik – hadarta, miközben a kosarat a
dohányzóasztalra helyezte. – Bármi egyéb?
– Köszönöm, azt hiszem, ennyi – mosolygott vissza Natalie.
Tekintetük összetalálkozott. Natalie-nak feltűnt, hogy először
nézett a szemébe, mióta megérkezett. A szemkontaktus nem
volt a férfi erőssége, amit mi sem bizonyított jobban, mint hogy
szinte azonnal el is kapta a tekintetét. Majd félszegen integetett,
megfordult és távozott.
Az ajtó zárjának kattanása még visszhangzott a házban,
aztán hirtelen minden elcsendesült Natalie körül.
Túl nagy volt a csönd. A távirányítóért kapott volna, de nem
találta, így a tévéhez lépett és elkezdte nyomogatni az oldalán
található gombokat, míg egyszer csak felzengett a hangja.
Gyors pillantásokkal számba vette a fonott kosárka
tartalmát: egy doboz ír házikenyér-lisztkeverék, hat különböző
méretű tojás, egy csomag Cork Coffee Roaster’s őrölt kávé, egy
tábla kézműves csokoládé, csomagolásán a shanamore-i partok
rajzával, egy üveg Franciscan Well sör és egy kis dobozos tej.
Automatikusan kapott a kabátja zsebéhez a telefonját
keresve. Izommemória. A mozdulat tudattalan és
kontrollálhatatlan volt, mint egy tikkelés. Aztán hirtelen rájött,
hogy nem is akarja lefényképezni a kosarat vagy bármi mást itt,
hiszen úgysem fog semmit sem posztolni erről az útról.
Hát körülnézett a konyhában. A fiókokban korábbi vendégek
által hátrahagyott, vendéglőkből felmarkolt dolgokat talált: kis
tasakokban összekeményedett sót, borsot, ketchupot és
majonézt és jó néhány, egyesével csomagolt teafiltert.
Eszébe jutott, hogy megsüthetné a kenyeret, csinálhatna
pirítóst és hozzá rántottát. Egy fontos hozzávaló azonban
hiányzott – marhára nem volt kedve hozzá. Nem is volt igazából
éhes. Csinált inkább egy forró, jó édes teát, bedőlt az egyik
kanapéba és lassan, kockáról kockára haladva elszopogatta az
ajándékba kapott csokit. Még a kabátját se vette le.
 Igazából azt halogatta, hogy felmenjen. Egy dolog volt
megérkezni ide a házba, és egy másik látni azt az ágyat, és
idővel bele is feküdni.
A tévé az esti talk show után a Jóbarátokat ismételte. A
menyasszonyi ruhás rész ment. Mire Phoebe és Monica
meggyőzték Rachelt, hogy próbálja fel az egyiket, kint már
teljesen besötétedett.
Natalie felkelt, hogy behúzza a függönyöket. Az elülső
ablakból nem látott kinn semmi különöset, csak Andrew
szemközti apartmanjának nappalija világított aranysárgás
fénnyel. Ugyanaz az elrendezés, ugyanazok a bútorok, mint az ő
apartmanjában, csak fordítottan, mint egy tükörképben. A férfit
magát nem látta, a felső szinten nem égett a villany, de a kocsija
még mindig kint állt. Teljesen behúzta a függönyöket, hogy egy
kis rés se maradjon. A függöny anyaga azonban olyan vékony
volt, hogy az utcai lámpák fénygömbjei könnyedén átsejlettek.
A hátsó üvegfal viszont még csak be sem volt függönyözve.
Ott tátongott feketén a ház mögötti kertre nézve. A tulaj vagy
spórolni akart a költségeken, vagy azt gondolhatta, hogy minek
a függöny, mikor az üvegfal csak egy teraszra, egy kis belső
kertre és egy sövénysorra néz. Azonban Natalie-t
nyugtalanította, hogy mi lehet a sövényen túl. Kivehetetlen volt,
különösen az éjszakai sötétben.
Lehet, hogy ott is áll egy ház, amely az övére néz. Az is lehet,
hogy áll ott valaki és épp őt figyeli.
Ahogy ott állt és ezen jártak a gondolatai, a puszta
idegenségérzet átalakult benne. Azt érezte, hogy nincsen
biztonságban. Vajon mit bír ki egy ilyen üvegfal? Be tudná
valaki zúzni egy kővel? Mit tenne, ha megtörténne?
Már megint itt van! – gondolta magában. A menetrend
szerinti szorongásroham. Expressz járat az őrületbe, hacsak be
nem húzza a vészféket időben! Próbált megnyugodni, és
mondogatni magában, hogy az üvegfal erős, és hogy nincs
odakint senki. Hogy vendégek százai, ha nem ezrei szálltak már
meg itt korábban, és hogy senkinek sem esett semmi baja. És azt
is, hogy ha nappal lenne, eszébe sem jutott volna mindez.
Csendesen ismételte magában ezeket, míg végül
megnyugodott.
Azért igazán lehetne egy üveg bor is abban a kurva
vendégváró kosárban! – gondolta.
Visszaült a kanapéra és csak most vette észre a
dohányzóasztal alsó üvegpolcán tornyosuló könyvkupacokat.
Natalie letérdelt a padlóra, hogy egyesével szemügyre vehesse
őket. A legtöbb rongyos, puha fedelű könyv volt. Reptéren
kapható bestsellerek. Talált egy megkímélt állapotú Jurassic
Parkot és egypár idegen nyelvű könyv is volt köztük.
Nyári olvasmányok hátrahagyott kiskönyvtára.
Natalie tekintete hirtelen megakadt egy búzavirágkék színű
könyvgerincen. Azonnal ráismert a vékonyka, kemény kötésű
könyvre, amely Percy Bysshe Shelley válogatott verseit
tartalmazta. És azt is rögtön tudta – anélkül, hogy belelapozott
volna –, hogy ez a példány nem másé, mint az övé.
Az övék! Mike és az ő kötete!
Kinyitotta, és meg is győződhetett róla.
Benne volt az a matrica, amit a Spanyol lépcső melletti
Keats–Shelley Emlékházban vásárolt a könyvvel együtt néhány
évvel ezelőtt. Kissé ferdén ragasztotta bele, mert kapkodva,
titokban kellett csinálnia az ajándékbolt ajtajában, hogy Mike
észre ne vegye. A matrica alján macskakaparással az állt, hogy
Az egyetlen M-nek. Natalie kézírása volt, csak a bénább verzió, a
fent említett körülmények miatt. Mikor átadta ajándékát Mike-
nak egy gyertyafényes vacsorán a Via Veneto közelében, a férfi
meg is kérdezte, hogy mikor vette. Második kérdése pedig az
volt, hogy hozzámegy-e feleségül. Tulajdonképpen ezért foglalta
le azt a last minute utat Rómába.
Natalie még a múlt héten rendezgette a könyvespolcot abban
a szobában, amit dolgozónak szántak, és akkor tűnt fel neki,
hogy a könyv nincs sehol. Kérdezte Mike-ot is, hogy nem látta-e
valahol, aki csak annyit felelt, hogy jó pár dolog „elbújt” a
költözés során. Valószínűleg valamelyik doboz alján van, amit
még ki sem nyitottak. Mike biztos volt benne, hogy majd
egyszer csak előkerül.
Natalie magához szorította a könyvet, mint valami drága
kincset. Tulajdonképpen az is volt, de már egészen más
okokból, mint azelőtt.
Nem egy emléktárgyat, hanem bizonyítékot tartott a
kezében.

A TV órája szerint már majdnem nyolc óra volt. Natalie úgy

érezte, egy forró fürdő átmelegítené, és közben bemelegszik a
ház is. Utána ágyba bújik, és jól kialussza magát. Elég lesz
holnap szembenézni a tényekkel.
 Csak ne abban az ágyban kéne aludni! – gondolta magában.
A Shelley-kötetet nem akarta visszarakni a többi könyv közé.
A konyhába lépett és elkezdte nyitogatni a konyhaszekrény
fiókjait, mígnem talált egy majdnem üreset, ahová becsúsztatta.
Majd ellenőrizte, hogy minden ajtó és ablak be van-e zárva,
eloltotta lent a villanyokat és felvonszolta a bőröndjét a lépcsőn.
Szabad kezével a biztonságot adó falat tapogatta, és próbált
nem lenézni a falból kiálló, korlát nélküli lépcsőfokok között.
Felérve két ajtót talált a padlószőnyeggel borított előtér két
oldalán. A jobb oldali a fürdőszobába nyílt. Berendezése
egyszerű volt és hófehéren csillogott. Egy áttetsző üvegtégla
kockán kívül más ablaka nem volt. Natalie forró vizet engedett
és néhány csepp fürdőgélt adott hozzá a kád szélén sorakozó
egyik minitubusból. A vécé lehajtott fedelén ülve figyelte, ahogy
egyre habosabb lett a fürdővíz.
Egyszer csak éles sípolás ütötte meg a fülét. A hang először
idegennek hatott, aztán rájött, hogy az ő telefonja az.
Ez mindig ilyen idegesítően hangos volt? – gondolta magában.
Felállt, hogy előkotorja a táskájából, amit az előtérben
hagyott. Volt egy kis térerő és ezernyi üzenet és értesítés
özönlött a mobiljára. A legutóbbi egy hangüzenet volt. Erre
kattintott először. A telefonját a füléhez emelte és elindította.
Ő volt az.
– Nati, merre vagy? Mi ez az egész? Én…
Idegességében elhajította a mobilját, amely a csempéről
lepattanva a habos kádban landolt.
Natalie nagyot pislantott. Hirtelen maga sem hitte el, hogy
mit csinált, és hirtelen hányingere lett az idegességtől.
 Nincs telefonom? Izzadni és pánikolni kezdett a gondolattól.
Nincs telefonom! Nincs telefonom! Nincs telefonom!
Nem tud elérni senkit és őt sem senki. Azt se tudják, hol van.
De hisz ez volt a terv, nem?! Az eredeti terv az volt, hogy itt-
tartózkodása teljes idejére ki fogja kapcsolni a mobilját. Így ez a
kérdés is megoldottá vált. Mivel be se tudja kapcsolni, még csak
fegyelmeznie sem kell magát értékes energiákat megtakarítva
ezáltal.
Natalie előkotorta a telefont a kád aljáról. Meglepő módon a
képernyő sértetlen maradt. A mosdó alatti műanyag kukába
dobta.
A kád még nem telt meg vízzel. Elképzelte, amint
kényelmesen elnyúlik benne, és hirtelen eszébe jutott az ágy is.
Úgy érezte, képtelen lenne ellazulni anélkül, hogy ne látta volna
előtte a hálószobát. Jobb lesz túlesni rajta most azonnal!
Basszus, hiszen csak egy ágy! Egy szaros bútordarab! –
gondolta magában és benyitott a hálóba.
A szoba hideg volt és kissé nyirkos, mint az alsó szint. És
mint lent, itt is egy óriási üvegfal fogadta Natalie-t, azonban ez a
ház előtti részre nézett.
Egy utcai lámpa sárgás fényével megvilágította annyira a
szobát, hogy a berendezések körvonalai jól kivehetőek voltak,
de Natalie rögtön felkapcsolta a nagy lámpát, hogy mindent
tüzetesen szemügyre vehessen. Az ágy kétszemélyes volt, óriási
matracán hófehér lepedő feszült. Natalie térdre ereszkedett,
hogy benézzen alá. Mint valami filmben, arra számított, hogy az
ágy alatt majd megcsillan egy elhagyott mandzsettagomb vagy
egy női fülbevaló.
 De semmit nem talált.
Mit számít, hiszen bizonyítéknak épp elég a könyv – gondolta
magában.
Az ággyal szemközt egy tükörajtós, beépített szekrény állt. A
szobában volt még egy fésülködőasztal, a falon egy kis tévé és
egy asztal két kagylófotellel, amelyek közvetlenül az üvegfal
mellett helyezkedtek el. Natalie úgy érezte magát, mintha egy
állatkerti üvegkalitka másik oldalán állna.
Ehhez az üvegfalhoz azonban tartozott függöny is legalább.
Natalie behúzta, de közben a szeme sarkában valami mozgást
észlelt szemközt. Mintha látott volna valakit Andrew
apartmanjának földszinti ablakában, de amikor odanézett, már
eltűnt.
Filózni kezdett, hogy mit csinál itt ez a férfi. Vajon
shanamore-i lakos? Itt is él ebben a házban? Egyedülálló? Az
ujján nem látott jegygyűrűt, és semmi olyat se, ami arra utalt
volna, hogy családja lenne. És volt valami nagyon furcsa ebben
a pasasban, amit meg sem tudott fogalmazni. Valami azt súgta,
hogy minden látszat ellenére, nem egyedül él.
A szemközti ház emeletén, a sötét üvegfal mögött, Andrew
hálószobájában hirtelen furcsa, kék színű fény villant fel. Egy
nő alakját világította meg.
Az ablakban állt és kifelé nézett.
Natalie elrántotta a függönyt, és rögtön az jutott eszébe, hogy
mennyire feltűnő lehetett. És hogy meg sem tudta jól nézni,
hogy ki volt az, de annyi bizonyos, hogy egy nő volt és nem
Andrew. Szoknyát viselt. Talán térdig érőt. A haja össze volt
fogva. Mintha lófarkat viselt volna.
 – Ne! – buggyant ki a száján. – Most hagyd abba, Natalie! Ez
nem ő.
Épp csak megpillantotta ezt a nőt, fel sem tudta idézni
pontosan, hogyan nézett ki. Vastag keretes szemüveget pedig
biztosan nem viselt. Furcsán is volt megvilágítva – mintha
alulról érte volna az arcát a fény. Aztán rájött, hogy a fény
forrása minden valószínűséggel a nő telefonja lehetett. Azon a
felvillanó kék fényen kívül a szoba teljesen sötét volt.
És míg egy beérkező hívás vagy üzenet miatt fel nem villant a
telefonja, nem látszódott.
Ott állt végig a sötétben, és figyelt.
Natalie-t figyelte.
ELŐREPÖRGETÉS
0:00:41
Három kopogás az ajtón. Olyan éles és durva, mintha egy
bokszerrel vernék.
– Audrey, fenn vagy?! – kérdezte a kopogtató.
Hát nem igazán. Audrey félálomban volt a valóság és az édes
álomvilág mezsgyéjén. Csak egypár másodperccel akarta még
késleltetni az ébredést. Összeszorította a szemét, elfordult a zaj
forrásától és belefúrta magát a meleg dunnába.
– Aud? Audrey! – ismételte a hang most már ingerülten.
Dee volt az, a húga, aki egyben Audrey főbérlője is.
– Bemegyek! – figyelmeztette Dee.
De csak egy üres kattanás és egy tompa zörej hallatszott:
Audrey kulcsra zárta az ajtót.
– Nyisd ki ezt a szaros ajtót, mielőtt még…!
Audrey az ágyából kinyúlva nagy nehezen elfordította a
kulcsot.
Az ajtó hirtelen kitárult és a sötét kis alkóvot elárasztotta a
lépcsőfeljáróból beözönlő fény. Audrey először a húga kezében
lévő, gőzölgő kávéscsészét pillantotta meg.
– Azt nekem hoztad?
– Nem, de itt van, tessék, megihatod – felelte mogorván Dee.
Audrey hálásan fogadta a forró italt, felült az ágyban és egy
nagyot kortyolt belőle. Felpillantott a húgára, aki az ajtóban
állva, keresztbe font karral és homlokát ráncolva mustrálta a
szobáját.
Dee munkába indult. Menetkészen állt fekete
kiskosztümében, finom nappali sminkben és frissen mosott
hajjal. Manapság már csak nagyon ritkán látta Deet lezser,
hétköznapi cuccokban. Olyankor szinte fel sem ismerte. Mint az
öltönyös tanárokat a szupermarketben, akik iskolán kívül
mackónadrágot meg pulcsit viselnek.
– Nincs olyan nagy rendetlenség. A látszat csal – védekezett
Audrey.
A tárolóból kialakított kis szobát egy beépített szekrény és
egy ágy tette még szűkösebbé. A padlót könyvekből és
papírokból álló tornyok, és többrétegnyi ruhakupac borította. A
látszat nem csalt: az ajtón át beözönlő fény tökéletesen
megvilágította a szobájában uralkodó káosz minden részletét.
– Én csak azon csodálkozom, hogy milyen gyorsan tudod
leamortizálni – mondta Dee.
– Én inkább azon csodálkoznék, ha nem így nézne ki egy
közel harmincéves nő szobája, aki kénytelen belezsúfolni az
életét egy ekkora lukba.
– Erről jut eszembe…
– Úristen, Dee! – vágott közbe Audrey. – Hányszor mondjam,
hogy nem szoktam felhozni senkit!
– Másról van szó. Igent mondtunk egy ajánlatra. Tíz perce
beszéltem a vevővel. Öt kilót adna érte, ami jóval több, mint
amennyire becsültük. Különösen ebben a gazdasági helyzetben.
Audrey gyomra összeugrott.
– Szuper! Gratulálok! – mondta.
– Köszi! – felelte Dee és önkéntelenül elmosolyodott. – Igen,
szuper, de van egy feltétele. Ő már eladta a házát, és az ő vevője
sürgősen be szeretne költözni, úgyhogy neki is sürgős. Kábé
tegnap lenne jó neki. Szóval abban egyeztünk meg, hogy három
hét alatt kipakolunk és megyünk.
– Három hét?!
– Durva, mi?!
– De még nem is találtál új helyet, vagy talán igen?!
– Nem, még nem – felelte Dee, miközben egyik kezével az
ajtókeretet tapogatta, mintha valami hibát keresett volna az
illesztésben. – Addig Alan és én ellakhatunk a szüleinél.
Felajánlották a vendégszobát.
– Ó!
– Te meg valamelyik barátodnál, amíg…
– Ne aggódj! – felelte Audrey –, megoldom.
– Majd én is kérdezősködöm a munkahelyemen. Hátha van
valakinek egy kiadó szobája. És ha kell segítség a kaucióval…
Audrey kapásból nemet intett, és Dee elhallgatott.
Hallani sem akart arról, hogy a húga anyagilag támogassa,
főleg most, hogy két hét múlva már a harmincat tölti. Épp
eléggé kínos volt neki az is, hogy eddig nála lakott.
– Semmi gond. Meg tudom oldani. Indulnom kell! – Audrey
felrántotta a takaróját és kipattant az ágyból. – Mennyi az idő?
– Tudod – mondta Dee –, arra gondoltam, hogy jobb is lesz
így.
Audrey a kávé keserű utóízét érezte a szájában.
– Segíteni akartalak – folytatta Dee –, de rájöttem, hogy ezzel
nem segítek. Az a baj, hogy sosem jártad…
– Hogy sosem jártam ki az élet iskoláját! – fejezte be Audrey a
húga helyett. Kismilliószor hallotta már tőle. –
Elkényelmesedtem! Meg kellene küzdenem a dolgaimért! Nos…
– Felállt, és visszanyomta a félig kiivott kávésbögrét Dee kezébe,
aki hátrahőkölt, nehogy a fehér blúzára fröccsenjen –, három
hét múlva hajléktalan leszek, úgyhogy ez majd feladja a leckét
rendesen, nem igaz?
– Jaj, ne csináld már! – forgatta Dee a szemét.
– Nem, nem! Neked van igazad. Neked mindenben
tökéletesen igazad van! – folytatta Audrey, miközben dühösen
beágyazott és elrendezte a párnákat. – Totál elkényelmesedtem!
Ezen a két négyzetméteren, amit a húgocskám nagylelkűen
kiadott nekem! Meg a melóban! Igazi álommeló lenne, ha nem
kívánnám a hátam közepére! Heti negyven óra, amivel kábé
annyit keresek, amiből törleszteni tudom a diákhitelem, amit
arra a mesterdiplomára vettem fel, aminek semmi hasznát nem
veszem. – nézett a húga szemébe.
– Kellemetlen az igazság. Meg sem akarod hallgatni. Soha
nem is akartad. Mert nehezen lenne összeegyeztethető a
nagyratörő vágyaiddal, amelyeket csak mantrázni tudsz, de
nem teszel értük semmit.
– Mit akarsz mondani, Dee? Hogy megbuktam az élet
iskolájában?
– Csak az tud megbukni, aki legalább próbálkozik.
– Kiváló motivációs idézet! Poszterre vele! Szerkesztesz
hozzá egy naplementét és már árulhatod is az eBayen.
Meggazdagodnál belőle.
– Audrey, kiforgatod a szavaimat.
– Nem igaz, hogy nem próbálkozom, Dee! Igenis
próbálkozom és nagyon is keményen!
– Tényleg?
– Igen!
 Dee kinyújtotta bal karját és az elegáns ezüstóráját Audrey
felé fordította.
– Baszki! – kiáltott fel Audrey.
Elaludt. Méghozzá nagyon csúnyán. Már egy órája a
szerkesztőségben kellene lennie.

Kihagyta a reggeli zuhanyzást és taxit hívott, bár nem nagyon

engedhette meg magának. Így viszont sikerült beérnie 9:30-ra.
Beesett egy úgynevezett „azonnali értekezlet”-re. A ThePaper.ie
szerkesztőségét egy Hive névre hallgató közösségi
munkahelyről irányították a Leeson Streeten. A trendi co-
working irodában az alapszínek domináltak, az íróasztalok
között babzsákfotelek hevertek, a pultokon gyümölcs és
ásványvíz sorakozott. Az itt dolgozók többsége biciklivel járt.
Audrey csapata, az Ents már egy hatalmas konferenciaasztal
körül gyülekezett, amit a régi internetböngésző után
AltaVistának neveztek. Meg volt győződve róla, hogy a
csapatban ő az egyedüli, aki tudja, hogy az mi is volt eredetileg.
Attól, hogy – koránál fogva – még használta is, egyenesen
beájulnának!
Az asztal körül mindenki lehajtott fejjel, elmerülten
nyomkodta a telefonját. Audrey gyorsan elfoglalta a két
szabadon maradt szék egyikét az asztalfőnél és ő is elővette a
mobilját. Már csak Joelre, a főnökre vártak.
Egy új e-mailje érkezett. Joeltől jött, aki írásban kegyetlen
tudott lenni. Az üzenet pusztán egy szóból állt. Csupa
nagybetűvel, mondatvégi írásjel nélkül:

ELKÉSTÉL

Három perce küldte. Audrey meg akart fordulni a székében,

hogy körülnézhessen, honnan figyeli őket Joel, de felesleges
volt, mert ha látta bejönni, akkor most is figyeli. Amúgy sem
volt rejtély, honnan. Joel megfigyelőpontja az irodája volt: egy
kis üvegkalitka, amely az 1-es szint felett, középen helyezkedett
el. Joel egyszemélyes birodalma.
Audrey törölte a mailt, majd néhány gyors ujjmozdulattal
egy új appot töltött le a telefonjára. Daft, az ingatlankereső
alkalmazás.
Csupán három hét. Három hete van arra, hogy találjon egy
helyet, amelyet meg is tud fizetni, és lehetőleg nem emlékeztet
egy drogtanyára. Audrey pontosan tudta, milyen árakra
számíthat. Látta az összes dokumentumfilmet: frissdiplomások
többedmagukkal emeletes ágyakon. Garzonlakások,
amelyekben a komfortot az jelenti, hogy fel sem kell állnod a
vécéről, ha meg akarod mikrózni a kajádat. Ötvenes sorokban,
a húszas éveikben járó fiatalok engedelmesen várakoznak a
hivatal előtt, és méregetik a versenytársaikat, valahányszor egy
elfogadható ingatlan megjelenik a hirdetésekben. Egy kis
fejszámolás után beírt egy olyan összeget a keresőbe, amit még
ki tudna fizetni anélkül, hogy éhen halna. Az egyetlen találat
egy stillorgani ház kiadó szobája volt. Egyetlen kép sem volt
feltöltve, amiből arra lehetett következtetni, hogy fertelmes
állapotok uralkodtak benne. A hirdetést csak öt napja töltötték
fel, mégis több ezren kattintottak már rá.
 – Jó reggelt mindenkinek! – bukkant fel egyszer csak Joel,
ahogy minden reggel szokott.
Audrey zsebre dugta a mobilját, a férfi tekintetét kereste,
hogy néma szájmozdulattal elnézést kérjen tőle, de Joel
megelőzte:
– Audrey, a meeting után az irodámba!
Mindenki felkapta a fejét. Tapintható volt a feszültség a
levegőben. Audrey csak egy félszeg biccentéssel válaszolt.
Korábban soha nem kérette be az irodájába. Tudta, hogy most a
szőnyeg szélére fogja állítani.
– Nos! – hangját megemelve jelezte Joel, hogy az értekezlet
elkezdődött. – Kezdhetjük?
Leült, felcsapta a laptopját, egy laza mozdulattal feloldotta a
képernyőjét és olvasni kezdett.
– A következőkből főzünk: van egy Snapchat egy bizonyos
rögbijátékosról és egy másik játékos csajáról, amint a
Graysonban vacsiztak szombat este. Keressük meg! Ez az első és
legfontosabb. Tengerentúli híreink: Lena topless videója, amin
látszik az új cicitetkója. Valaki már le is hozta. Mint azt már
mindannyian jól tudjuk, a beágyazás a barátunk. A másik,
közelebbi tengerentúlról: Piersnek nem tetszik, hogy KK
Snapchat-filtert használt O’Hare-en. Ehhez megvan a snap és
egy képernyőfotó. Ez eddig már kétbekezdésnyi anyag, és akkor
a kedves kollégák még fel sem tupírozták! Friss lesifotós
anyagunk: valami színésznő smink nélkül, egy modell túl kevés
sminkkel, valamint egy kiselejtezett x-faktoros túl sok sminkkel
nyilvánosan. Dani, ez a három a tiéd.
Danielle, aki Audrey-val pont szemközt ült, tenyerét feszesen
a homlokához emelte, hogy lelkesen szalutáljon a főnökének. Ő
volt a csapat legértékesebb játékosa, különösen, amikor
többféle szempontból kellett megközelíteni a privát nőt, aki a
BB Évitől a Beyoncéig terjedő spektrumon valahol
elhelyezkedik. A munkahelyi karácsonyon egy pólóval
ajándékozta meg a csapat, amelyen kedvenc fordulata
díszelgett: KIÁLLT A NYILVÁNOSSÁG ELÉ.
– És ezen a héten valami újjal is kísérletezünk – folytatta Joel.
– Keressetek valami érdekeset Instán: olyan otthon készült
fotókat, amelyeken jól látszik a háttér, a berendezés, a home
decor és már mehet is az „XY otthonában” rovatba. A
nézőpontunk a következő: „XY senkiházi láthatóan túl jól él a
szponzorált posztokból”, illetve: „a méltánytalanul mellőzött
sztárnak ma már csak egy ikerház felére futja”. Érthető?
Audrey a többiekkel együtt bólogatott, de az agya egészen
másutt járt. Mit fog mondani Joelnek az irodájában? Mindig is
úgy érezte, hogy a főnök tőle többet vár el, mint a többiektől.
Talán mert ő volt a csapatban a rangidős, érettebb,
érzékenyebb. Bizonyos napokon értékelte is ezt a
megkülönböztetett elvárást. Most viszont azt érezte, hogy pont
emiatt lesz egy egyszerű, hülye, kis kihágás a veszte.
Kész gyötrelmet okozott, hogy egy olyan dolog miatt
aggódott, amely valójában nem sokat jelentett neki. Nem tudta
eldönteni, mi a rosszabb: folytatni ezt a borzalmas melót vagy
elveszíteni. A The Paper egy internetes híroldal volt, amely
kezdetben mindenféle tartalmat megjelentetett. Az ír gazdasági
boommal, az úgynevezett Kelta Tigrissel együtt startolt, amikor
Írországnak hirtelen sok pénze lett, és az emberek felfedezték a
feta sajtot, a flat white-ot és az olcsó bolgár
ingatlanbefektetéseket. Mindenkinek egyidejűleg ment el az
esze akkoriban. A gazdasági fellendülés egybeesett az
okostelefonok elterjedésével. A The Paper az eredeti webes
felületről fokozatosan a mobilalkalmazás irányába mozdult és
sikeresen átvészelte a változást, mi több, virágozni kezdett.
Mára egy komplett szerkesztőséggel rendelkezett.
Újságírócsapata valódi híreket gyártott és minőségi tartalmat
állított elő max. 250 szó terjedelemben, amelyet a
figyelemzavaros Y generáció – a sorban a burritójára várva –
még kényelmesen be tudott fogadni.
A gond csupán az volt, hogy Audrey nem ehhez a csapathoz
tartozott. A szórakoztató rovatnak dolgozott, ahol – az emeleten
dolgozó komoly hírgyártó kollégákkal ellentétben – a semmiből
tákoltak össze 250 szavas, végtelenül bornírt anyagokat. Elég
volt hozzá beágyazni egy pixeles paparazzi fotót és célozgatni
valamilyen alaptalan pletykára, lehetőleg úgy, hogy
személyiségi jogokba ne ütközzön, és ne lehessen perelni a
hírportált. Mintául és példaképül a MailOnline „Ciki” rovata
szolgált. A cél az oldal látogatottságának kimaxolás volt, a minél
magasabb kattintásszám elérése. Ez az állás volt az egyedüli,
amit a frissen diplomázott és a nulla tapasztalattal rendelkező
Audrey megkaphatott annak idején. Az egésznek semmi köze
nem volt ahhoz, amit eredeti elképzelései szerint, illetve tíz, a
munkapiacon eltöltött év után, huszonnyolc évesen csinálni
szeretett volna.
Az, amit valóban csinálni szeretett volna, csupán egy
emelettel volt feljebb: valódi hírgyártás a The Paper
szerkesztőségének második emeletén.
Elhatározta, hogy egyszer felkerül oda.
Addig pedig csak nyel, és azzal tölti a napjait, hogyan öntse
újra és újra szavakba azt, hogy „Az ismert XY kiállt a
nyilvánosság elé és ezt meg ezt mondta”. Azt is elhatározta,
hogy addig is igyekszik jó munkát végezni, és kivár, amíg el
nem jön az ő ideje.
Ez az, amit Dee nem fogott fel. Hogy próbálkozni türelmes
várakozással is lehet.
Joel hirtelen lecsukta a laptopját; az értekezlet véget ért.
Audrey agyban szinte a felét sem tudta követni.
– Előre a kattintásokért! – harsogta Joel a csapatnak. –
Mehetünk! – bökte oda Audrey-nak.
Felállt és követte a főnököt.
Joel irodája olyan kicsi volt, hogy az asztalán és a székén
kívül több bútor már nem fért el benne, így Audrey kénytelen
volt az ajtóban állni. Joel épp csak leült, mikor Audrey sűrű
elnézések közepette magyarázkodásba kezdett:
– Elnézést a késésért, nagyon sajnálom, nem is értem, hogyan
fordulhatott elő, de ígérem, hogy nem lesz ilyen többé.
– Rendben, nem ezért hívtalak. – A laptopjára könyökölt és
folytatta: – Lenne egy neked való sztori. Egy kicsit TSH idelenn.
Joel zsargonjában ez „túl sok hír”-t jelentett, amire bár
ráklikkelnek az olvasók, mégis tele van olyan részlettel, amelyet
a rovat olvasótáborának magja csak átgörgetne. Például amikor
egy híresség felszólal az ENSZ-ben. Hogy milyen cuccot viselt:
igen! Kivesézni! Hogy mit mondott: a kutyát sem érdekli.
– Fent nem érdekli őket, viszont szerintem nem lenne szabad
kukázni. Kinn lenne a neved rajta, és felmentést kapnál mára a
kattintásgyári favágás alól. Amennyiben eltalálod a hangot és
az arányokat, ki tudom bulizni, hogy ne csak a szórakoztatóba,
de a főoldalra is kimenjen, szóval… valódi hír!
– Vállalom! – vágta rá Audrey.
Joel felhorkantott:
– Még azt sem tudod, miről van szó.
– Mindegy, vállalom.
– Abban biztos vagyok. Csak az a kérdés, hogy meg tudod-e
csinálni. – Joel kis szünet után folytatta: – Ismered Natalie
O’Connort?
Ő lett volna a legutolsó, akire Audrey tippelt volna.
– Ismerem – felelte –, vagyis tudom, kiről van szó.
Nem szívesen vallotta volna be Joelnek, sem másnak, de órák
mennek el az életéből azzal, hogy követi Natalie O’Connor életét
az Instagramon. A dublini influenszer gyönyörű volt. Ragyogó,
szinte tökéletes szépség. És kedves, szimpatikus is. Egy
álomszép házban élt a Szőke herceg oldalán nyugalomban,
békességben, boldogságban. Többezernyi követője volt és
népszerűségét kihasználva egy életmódmárkát indított be „És
lélegezz!” néven. A brand hivatalos honlapjáról kimondhatatlan
márkanevű illatgyertyákat lehetett rendelni és Natalie
bejegyzéseit lehetett olvasni, olyan címekkel, mint például:
„Digitális méregtelenítés – mi történt, amikor letettem a
telefonom és felvettem az életem”.
Natalie ezeket tök komolyan, minden irónia nélkül tolta.
Mivel Audrey egyidős volt Natalie-val, ergo ugyanannyi idejük
volt felépíteni önmagukat, a karrierjüket, az életüket, Natalie
Instagramjának követése óhatatlanul nyomasztotta Audrey-t.
Vajon mi történhetett Natalie-val? – gondolta.
Audrey botrányt szimatolt a levegőben. Keringett egypár a
közösségi média világában mostanában. Lányok – akkora
szempillákkal, mint egy szőrös hernyó –, akik milliókat
zsebeltek be egy-egy kozmetikai termék promózásáért,
miközben az egész kampány csak photoshoppolva volt. Vagy
egy másik influenszer, aki megpróbálta beadni, hogy a
legutóbbi képei új otthonában készültek, közben csak egy
hotelszoba volt. Vagy az, akit az országos dohányellenes
kampány arcának választottak, majd előkerült róla egy fotó,
amint a Grafton Streeten hajnali 3-kor nagyokat slukkol.
– Natalie O’Connor eltűnt – mondta Joel –, egy hete nem
látták sehol. A férje meg egy szót sem szólt róla senkinek,
beleértve a rendőrséget is, egészen ma reggelig.

Audrey visszament a tárgyalóba. Munkatársai kérdő tekintetét

elkerülendő fel sem pillantott és a padlót nézte, miközben
felmarkolta a kabátját és a laptoptáskáját a székéről.
Kíváncsiságuk szinte vibrált a levegőben, de Audrey-nak esze
ágában sem volt felvilágosítani őket. Ezt a sztorit egyedül ő
kapta.
Két Starbucks volt a közelben: az egyik öt, a másik tíz percre
gyalog. Tapasztalata szerint a Hive-ból senki sem járt át a
távolabbiba. Tökéletes lesz a zavartalan munkához.
Rendelt egy nagy kávét. Farkaséhes volt, de nem volt
hajlandó megvenni egy túlárazott, viszont éppen csak
kiolvasztott péksüteményt, különösen a reggeli taxizás után.
Gondolta, lapulhat még egy-két alig megolvadt müzliszelet a
táskája mélyén, amivel majd elütheti az éhségét, ha nagyon
muszáj. A kávézó emeleti részén, egy sarokban foglalt helyet
egy mély fotelben laptopját a térdén egyensúlyozva. Első dolga
volt megnyitni egy Word dokumentumot, hogy bemásolja a
rendőrségi sajtóközleményt. A szokásos szöveg volt:

Az Ír Rendőrség a lakosság segítségét kéri egy dublini

nő megtalálásában, aki november 5-én lakásából
ismeretlen helyre távozott. Natalie O’Connort (30)
utoljára hétfőn reggel 8 óra körül Dublin 4.
kerületében, Sandymountban látták Sydney Parade
Avenue-i házában. A nő 169 cm magas, vékony
testalkatú. Haja barna, hosszú, szeme barna. Kérjük,
hogy aki bármiféle információval rendelkezik a nő
hollétéről, hívja a Donnybrook Kerületi
Rendőrkapitányságot a következő telefonszámon…

A The Paperhöz minden héten befutott néhány ilyen közlemény

a rendőrség sajtóosztályától, csupán az adatok és a
személyleírás változott bennük. Joel elmagyarázta Audrey-nak,
hogy egy ilyen lakossági felhívást minden esetben a család
kérésére adnak ki, és szó sincs arról, hogy minden erejükkel
keresnék az eltűnt személyt. Szóval nem kell arra számítani,
hogy a rendőrség épp most fésüli át a Wicklow-hegységet
Natalie oszló testrészei után kutatva.
Bármiről is volt szó, az eset hátterében valószínűleg
magánéleti válság vagy valamiféle családi dráma lehetett. A
felhívás sorsa pedig valószínűleg az lesz, mint általában a
többié, amit a rendőrség ezrével adott ki évente: az eltűnt
személy egypár napon belül megkerül és a lakosság szépen
megnyugodhat. A The Paper szerkesztőségében az ilyennek nem
volt hírértéke. Ez még nem volt újság. Joel azonban felfigyelt az
influenszer nevére és meglátta benne a lehetőséget.
Egészen pontosan 100 000-et, ugyanis ennyi Instagram-
követője volt Natalie O’Connornak. Új posztok és sztorik
hiányában ez a százezres követőtábor friss információra éhes,
és azt hol másutt keresnék, mint az interneten.
Ha össze tudna dobni egy jó kis anyagot, benne néhány
lehetséges magyarázattal, hogy miért tűnt el Natalie – és persze
anélkül, hogy jogi bonyodalmakba keverné az újságot –,
könnyen megszerezhetné ezt a 100 000 kattintást – vagy akár
még többet is!
Ezzel sok jó pontot szerezne Joelnél.
Nagyot kortyolt a kávéjából és rákeresett Natalie nevére a
Google-ben.
Nem volt több egy oldalnál a releváns találatok száma. Két
cikket talált, ami a puszta tényekre szorítkozott az eltűnéssel
kapcsolatban – egy az egyben a rendőrségi felhívás szövegét
vették át. Talált még egy régi interjút vele egy ír
életmódmagazinban, amelyben az étrendjéről faggatták, és egy
fanyalgó kis cikket egy online napilapban, amelyben csökkenő
sorrendben sorolták fel Írország top 10 influenszerét,
feltüntetve követőik számát.
Lényegében ennyit tudott az internet egy internetes
hírességről.
Natalie nem volt fenn sem a Twitteren, sem a Facebookon,
vagy legalábbis nem volt a profilja publikusra állítva. Nos,
akkor marad az Instagram!
Kezébe vette a mobilját és duplán rákattintott az app
ikonjára.
2012 áprilisa óta Natalie O’Connor több mint 3000 fotót
posztolt Instagramon. Audrey majdnem ínhüvelygyulladást
kapott, mire visszagörgetett a képfolyam elejére. A kezdeti fotók
homályosak voltak, rosszul megvilágítva, és egy teljesen más
lányt mutattak.
A nő, aki eltűnt, csalhatatlan ízléssel rendelkezett, tökéletes
arcbőrén hibátlan smink ragyogott, csillogó, sötétbarna haját
fodrász gondozta és kizárólag stylist által válogatott ruhákban
pózolt. A hat évvel ezelőtti lánynak viszont túlszedett volt a
szemöldöke, hajában szőke melírcsíkok voltak, és olyan
cuccokat viselt, amelyeket egy-két mosás után akár el is lehetne
dobni.
Audrey csinált egy képernyőfotót a legelső posztról, ami
Natalie első Instagram-szelfije volt. Egy miniszoknyás
egyberuhát viselt, amely nem állt túl jól rajta. Tükörben fotózta,
így a képen az is látszódott, hogy milyen rendetlen a szobája. A
padlón széthagyott ruhák hevertek, nem volt beágyazva, és
akkoriban még nem sokat adott arra, hogy a párna- és a
takaróhuzat egyforma legyen.
Visszafelé görgetve a képeket Audrey jól végig tudta követni
a nő átalakulásának fázisait. A fotók minősége fokozatosan
javult az évek során, és maga Natalie is egyre ragyogóbb lett.
Valamint megváltoztak a fotók beállításai és a tárgyak, amelyek
körülvették. A mához közeledve lényegében három témára
szűkült Natalie Insta-világa: utazások helyszínei, az új cuccai és
a képek a makulátlan otthonáról.
Férje, Mike csak ritkán tűnt fel a fényképeken, de Natalie
sokszor megemlítette a nevét a képek alatt mint a fotók
készítőjét. Tökéletes és mindig szolgálatkész Instagram-férj volt.
A legtöbb fotó, amelyen ő is szerepelt, az esküvői album volt. Ő
és Natalie esküvői ruhában egy tóparton – tökéletes kép a
legutolsó pixelig. Vagy egy másik, egy közeli az újdonsült párról,
amelyen szerelmesen egymás szemébe néznek – sehol egy
kósza hajszál vagy egy sminkfolt. Ez szintén ment a screenshot
mappába.
Aztán visszapörgetett a profil tetejére. A legutolsó kép,
amelyet Natalie posztolt, egy pasztell rózsaszínű, kemény
fedeles bőröndről készült egy előszobában, természetes
megvilágításban. A bőrönd mellett egy kisebb, hozzá illő táska
volt, rajta egy bordó útlevéllel. A következő képaláírással:

Szükségem van egypár napra egyedül. Telefon és

közösségi média nélkül. Tudom, tök idegesítő, amikor
valaki ezt írja ki és ehhez a telefonját és az Instáját
használja. Csak nem akarom, hogy azt higgyétek, hogy
eltűntem. Néha nekem is jár, hogy kövessem a brandem
filozófiáját. Hamarosan visszatérek! #szunet
#nemvagyokelerheto #EsLelegezz!

Audrey erről is csinált egy képernyőfotót és fejest ugrott a

kommentekbe.
 Szuper! Érezd magad jól!
Megérdemled!
Hol vetted a klassz bőröndöt?
WOW! Hová utazol?
Imádom a bőröndöt és a kistáskát is!
Mi a márkája? Online rendelhető?
Ki a faszt érdekel?
Gondolom, a szponzorok fizetik ezt az utadat is, te
ribanc!
Ki nem szarja le? Másnak is lenne rá szüksége, mégse
írja ki!
Kamu. Nem megy ez sehova.
#feltunesiviszketegseg
HOGY NEM FOSOM TELIBE?!
Ez is megy a száját feltöltetni, csak becsomagolta a
filozófiájába nektek.

Csütörtökre, három nappal azután, hogy kirakta ezt a képet, a

bőröndöt illető kérdéseket és a gyalázkodó kommenteket
felváltották Natalie követőinek aggódó bejegyzései. Elkezdtek
egymással beszélgetni a hozzászólásokban:

Nekem ez nagyon furi. Mindig szokott posztolni az

útjáról is. OK, hogy írja, hogy szünetel, de akkor is!
Valami mindig megy sztoriba.
Túl nagy a csönd. Ilyet nem szokott.
Az egyik barátom ismerőse ismeri a BFF-jét, aki azt
mondja, senki sem tudja elérni.
WTF???
Audrey továbbgörgetett és megpillantott egy kommentet Mike-
tól, amit péntek körül írhatott:

Itt Mike, Natalie férje. Ha valaki tud valamit Natalie-ról

vagy beszélt vele hétfő óta, kérem, írjon egy e-mailt:
m.kerr@seacapital.ie. Nagyon köszönöm!

Ennél rosszabb ötlet eszébe se juthatott volna – gondolta

magában Audrey. A fenti hozzászólások fényében el lehetett
képzelni, milyen tartalmú e-mailekre számíthat Mike.
Valószínűleg már rég ellepte a sok szar a beérkező üzeneteit.
Már amennyiben látták a hozzászólását, ugyanis egy hét alatt
több száz komment halmozódott fel.
Ránézett Mike profiljára is, de egyetlen poszt sem volt rajta.
Valószínűleg csak ennek a hozzászólásnak a kedvéért
regisztrált. Ebből az is következett, hogy nem volt hozzáférése
Natalie Instagram-fiókjához, amely azt is megmagyarázza, hogy
miért a rendőrséghez és nem a rajongó-követőkhöz fordult a
felhívással, akik pillanatokon belül elterjeszthették volna a
felesége eltűnésének hírét.
Ebben az országban még az utcára sem tudsz úgy kimenni,
hogy valaki ismeretlen meg ne látna, és ne ismerné az egyik
barátodat vagy rokonodat. Audrey ezt már kamaszkora óta jól
tudta. Szóval hogyan lehetséges, hogy Natalie-t senki sem látta,
főleg úgy, hogy még ismert ember is?
Audrey az Instán is rákeresett Natalie nevére, majd a hashtag
EsLelegezz-re. Tüzetesen átvizsgálta a találatokat, hátha
rábukkan valamire. Egy elmosódott, az utca túloldaláról lőtt
képben reménykedett, vagy esetleg egy rajongóval készült közös
szelfiben. De semmi.
Visszament Mike kommentjéhez a bőröndös kép alatt.
Végigböngészte az alatta lévő „segítőkész” válaszokat:

OMG, ugye nincs baj?

Szar ügy!
Ügyes húzás, kár, hogy egy kicsit átlátszó.
Szánalmas!
Bárki mondhatja, hogy a férje.
Szerintem épp hogy őt nem akarja látni, úgyhogy ne
írjatok neki!

Audrey rákeresett Natalie nevére Twitteren és Facebookon is,

hátha talál valami pletykát egy beszélgetésben, amit fel tudna
használni, de semmi különöset nem lelt ott sem.
Hátradőlt a fotelben, felhajtotta kihűlt kávéját, és
végiggondolta, mennyi az anyag eddig.
Egy sztorihoz a The Paper számára bőven elegendő volt, amit
eddig összeszedett. Legalább három szemszögből lehet tálalni:
• Netes gyűlölködők bujkálásra kényszerítik a népszerű ír
Instagram-sztárt.
• Rajongói aggódnak a hirtelen eltűnt influenszerért.
• Felesége követőit kéri a férj, hogy segítsenek megtalálni az
eltűnt ír Insta-sztárt.
Bármelyiket választaná, működne. Kicsit visszavesz a
szenzációhajhász címből, és kész is van.
Már csak hozzá kéne látni. Ennyi az elvárás. Ennyi, és nem
több. Tudta azt is, hogy Joel már türelmetlenül várja az anyagot.
Ő azonban ennél sokkal többet akart kihozni ebből az
anyagból. Egy ilyen lehetőségre várt már évek óta. Miért kéne
megfelelnie az elvárásoknak, amikor túl is szárnyalhatja őket?
Aztán újra eszébe jutott Mike e-mail-címe:
m.kerr@seacapital.ie.
Az Ents szerkesztősége soha nem keresett meg senkit, az
„újságíróik” nem e-maileztek, soha nem kértek senkitől
nyilatkozatot vagy interjút. Minden cikket csak összeollóztak
már meglévő, az interneten nyilvánosan hozzáférhető
anyagokból: fotó, pletyka, tweet, bármi jöhetett. Audrey az
egyetemi gyakorlatok óta nem csinált valódi interjút, élesben
meg még talán soha életében.
Akárhogy is próbálta összerakni a Natalie O’Connor-sztori
puzzle-darabjait a fejében, egy óriási lyuk tátongott a kellős
közepében. Egy megválaszolatlan kérdés, amely majd az
olvasókban is biztosan felmerül. Őt is ez izgatta a legjobban:
Miért várt Mike Kerr egy hétig, hogy bejelentse felesége
eltűnését?
Megnyitott egy ablakot a laptopján és rákeresett a Sea Capital
hivatalos honlapjára. Mike Kerr képe mosolygott vissza rá az
oldal legtetején a „Rólunk” fül alatt. Lehetett volna egy
katalógusfotó is, amely középosztálybeli, de feltörekvő, trendi
és így borsosabb árú ruházati termékeket hirdet. Egy hosszúra
nyúlt bio alatt, amely felsorolta Mike összes tanulmányi és
szakmai eredményeit, megtalálta a férfi munkahelyének
telefonszámát és mellékét.
Anélkül, hogy túl sokat gondolkodott volna rajta, beírta a
számot a mobiljába és megnyomta a hívás gombot.
A szám kicsöngött egyszer. Majd egy kattanást hallott, és
utána még kétszer csöngött ki. Arra következtetett, hogy Mike
átirányította az irodai hívásait. Drukkolt, hogy ne egy recepciós
vegye fel, vagy ne egy üzenetrögzítő kapcsoljon be.
Egy férfihang válaszolt a vonal másik végén:
– Igen, tessék!
– Helló, Mike? Mike Kerr beszél?
– Igen. Kivel beszélek?
– Audrey vagyok. Audrey Coughlan. Egy cikket készülök írni
Natalie-ról, a rendőrségi felhívás kapcsán, és meg szeretném
kérdezni, hogy…
– Miféle cikket? – A hangjából érezhető türelmetlenség
hirtelen gyanakvásra váltott. – Maga újságíró? – kérdezte Mike.
– Igen – válaszolta Audrey némi bizonytalansággal a
hangjában.
Nevezheti magát újságírónak? Amennyiben ezt a sztorit
megcsinálja, igen. Mindenképp. Ezért nem lenne jó most ezt a
telefonbeszélgetést elcseszni.
– A ThePaper.ie-től keresem – tette hozzá gyorsan, de amint
kimondta az online újság nevét, már szinte hallotta a fejében a
válaszként érkező szitkozódást vagy a bontási hangot a
vonalban. Szerencsére egyik sem jött, és folytathatta: –
Gondoltam, amennyiben alkalmas lenne, feltennék néhány
kérdést. Nem tartanám fel sokáig, és…
– Rendben van.
– Ó, remek – szorította ökölbe a kezét Audrey –, köszönöm!
– Jelenleg itthon vagyok. Most jó lenne?
– Nagyszerű, igen! – vágta rá Audrey, miközben másik
kezével már nyúlt is a laptopja felé, hogy megnyisson egy üres
Word dokumentumot, ami fél kézzel nem is volt olyan egyszerű.
– Akkor kezdjük ott, hogy…
– Átküldöm SMS-ben.
Audrey a telefonjához tapasztotta a fülét, mert azt hitte,
rosszul hallja.
– Kérem?
– Gondolom, maga a belvárosban van. Mi Sandymountban
lakunk.
Audrey meg volt győződve róla, hogy még ha bele is egyezik
a férj az interjúba, azt telefonon keresztül fogja adni. Fel sem
merült benne, hogy személyesen kell felvennie vele.
Illetve nem kell, de annál jobb! Natalie O’Connor férje
meghívja hozzájuk? Abba a csodás házba, amelyet Audrey
vágyakozva nézegetett az Instán. Oda, ahol Natalie-t utoljára
látták.
– Tökéletes! Köszönöm – mondta és becsukta a laptopját. –
Várom az SMS-t és azonnal indulok.
VISSZATEKERÉS
0:00:30
A szobára sötétség borult, Andrew pedig fázott. A nyaka teljesen
elgémberedett, alig tudta megmozdítani, és a szája teljesen
kiszáradt. Öntudatlanul is érzékelt valami furcsa zúgást, olyat,
mint amilyet akkor hall az ember, ha két állomás között állítja
meg a rádió keresőjét.
Késő éjszaka volt, az óráján látta, hogy már két óra is elmúlt.
Ülve nyomta el az álom a kanapén, úgy, hogy a teste egy kicsit le
is csúszott, a nyaka pedig félrebicsaklott. Mostanra már a fűtés
termosztátja is kikapcsolt, és a szoba érezhetően lehűlt.
A furcsa, sistergő hang a laptopjából jött, amely ott volt a
dohányzóasztalon, pont szemben vele. A képernyőjén szürke
zsizsik látszott csupán, azt festette alá a jellegzetes zúgás.
Lehet, hogy erre a hangra riadt fel?
Andrew felhajtotta a kólásdoboz alján megmaradt pár
kortyot. Még az este nyitotta ki, úgyhogy mostanra minden
szénsav elpárolgott belőle, de arra azért jó volt, hogy a rossz
szájízét elvegye. Tulajdonképpen élvezte, ahogy az ital
végigcsorog a torkán és leér az amúgy teljesen üres gyomrába.
Aztán előrehajolt és az ölébe vette a laptopját.
Mi történhetett a képpel? Megnyomta az ESC billentyűt, hogy
kilépjen a teljes képernyős nézetből, úgyhogy a kép egy kis
négyszöggé zsugorodott, és körülötte az asztalra helyezett
mappák látszottak, olyan címkékkel, hogy „Számlák 2017”,
„Honlap képi illusztrációk”, és még az Opera program ikonja is
előkandikált a bal alsó sarokban, amit a nyaralófoglalásokhoz
használt. A lekicsinyített kép alatt azonban egy piros felirat
villogott:

NINCS KAPCSOLAT

Andrew összeráncolta a homlokát. Ilyen üzenettel még sohasem

találkozott.
Rákattintott a VISSZATEKERÉS gombra, és miközben a
képernyőt bámulta, álmosan megdörzsölte a szemét.
Már egy percet visszatekert, de még mindig csak zsizsiket
látott.
Öt perc – és még mindig semmi.
Andrew a mutatóujját a laptop érintőfelületéhez tette és egy
gyors mozdulattal az elejére húzta a felvételt, majd ráklikkelt a
LEJÁTSZÁS gombra, hogy az elejétől nézze végig a rögzített
anyagot.
Egy hálószoba képe látszott.
Akkor tehát nem az egész felvétel hibás, gondolta magában
Andrew megkönnyebbülten.
Ismét átváltott a teljes képernyős lejátszásra, és kényelmesen
hátradőlve bámulta a felvételt.
Igen, ott fekszik: a franciaágy jobb oldalán még a paplan alatt
is jól kivehető a testének vonala. Sötét hajának tincsei
összekuszálódva terülnek szét a párnán. A lepedő alól az egyik
karja kilóg, így látható, hogy jegygyűrűt visel.
Pontosan ugyanilyen helyzetben volt, gondolta Andrew,
amikor korábban néztem.
Akkor, amikor azt figyelte, hogyan alszik el a nő, és még ő is
ébren volt.
Mi történhetett azóta?
 A képernyőt betöltő kép nyomasztóan szürke volt, majdnem
fekete-fehér. A kamera automatikusan átváltott éjjellátó
üzemmódra, amikor a szobában, amelyben el volt helyezve,
lekapcsolták a villanyt. Maga az objektív a komód tetejére
helyezett digitális ébresztő órába volt elrejtve. Andrew mindig
precízen az ágy irányába fordította, és aztán imádkozott,
nehogy a vendég elmozdítsa onnan. A lencse az ágyat, a
mellette lévő éjjeliszekrényt és a mögötte lévő üres falszakaszt
mutatta.
Andrew hirtelen összerezzent, olyan váratlanul, hogy a
laptop majdnem kiesett az öléből.
Valaki van ott.
A képernyőn. A szobában.
Valaki más.
Igen, ott áll az ágy bal oldalán, és nézi az ágyban alvó nőt.
Egy alak, fekete ruhában.
Valami még az arcát is eltakarja, igen, egy fekete símaszk,
döbben rá Andrew. És kesztyű van a kezén. Amiben...
Egy kés van a kezében!
Andrew képtelen volt értelmezni a laptop képernyőjén
látható képet. Minél hosszabban bámulta, annál kevésbé hitt a
szemének.
Aztán megkezdődött a támadás – és már hitt. Már tudta, hogy
mit lát.
És amit látott, az teljesen más volt, mint a filmekben. Először
is nem volt hang. A rejtett kamera ugyan alkalmas lett volna
hangrögzítésre is, de mivel egy ébresztőóra belsejében volt
elhelyezve, a burkolat szinte teljesen eltakarta a mikrofont. Ha
Andrew a maximumra tekerte volna a hangerőt, és egy
fejhallgatót csatlakoztatott volna a laptopjához, akkor is
nehezen, de hallhatott volna valamit, de így, csak a laptop
hangszóróira hagyatkozva, lényegében néma volt a felvétel.
De nem is akarta hallani, hogy milyen hangok kapcsolódnak
a képernyőn vibráló képekhez.
A legmeghökkentőbb talán az volt, hogy a kamera
képkivágása egész idő alatt állandó volt és mozdulatlan. Nem
voltak közeli képek, nem voltak rafinált beállítások, világítási
effektusokról már nem is beszélve. Nem, a képsor semmit sem
bízott a néző fantáziájára. Nem voltak megkönnyebbülést hozó
vágások a felvételen.
És Andrew nem tudta levenni a szemét a képernyőről.
Egyszerűen nem bírta. Mintha teljes bénultság telepedett
volna rá. Csak ült, mint akit odaszegeztek a kanapéhoz, és
megbabonázva meredt a laptopjára.
Mintha megállt volna az idő.
Az erőszakos támadást követően a nő arccal lefelé hevert, az
egyik karja és az egyik lába élettelenül lógott le az ágy szélén.
Mindent vér borított. A teste tele volt szúrásokkal, vágásokkal, a
bőre, a húsa mindenfelé felhasadt. A nyakánál például úgy
fityegett, mintha eredetileg oda lett volna cipzárazva. A testet
valaha borító makulátlan bőrt a kés pengéje szétszabdalta, a
vér lassan, megállíthatatlanul terjedt, és kisebb-nagyobb
tócsákba gyűlt. Az ágy fejtámlájának szövetét és a mögötte lévő
falat összevissza spriccelte a szúrások nyomán kifröccsenő vér.
Andrew gyomra összerándult, keserű epe öntötte el a száját,
először öklendezett, majd feltartóztathatatlanul okádni kezdett,
beterítve a barnás hányással a laptopját és saját magát.
Pedig a legrosszabb még hátravolt, mert a gyilkos most a
kamera felé fordult.
A sötét alak lassan, célirányosan az objektív felé indult, és
ahogy közeledett, egyre nagyobbnak tűnt, olyan árnyékot vetve
a lencsére, mint amit napfogyatkozáskor lát az ember.
Andrew csak meresztette a szemét döbbenetében. Látta,
ahogy a fekete kesztyű közeledik a kamerához, odanyúl...
És aztán a képernyőt betöltötte a zsizsik. Meg a
figyelmeztetés:

NINCS KAPCSOLAT

A behatoló – a gyilkos – tönkretette a kamerát.

Andrew fejében egymást kergették a gondolatok: Ki volt ez?
Hogyan jutott be a házba? Miért pont a nőt támadta meg? Vajon
él-e még? És vajon a gyilkos is ott van még? Mit kellene most
csinálni? De aztán az eszébe villant a legkínosabb gondolat:
honnan tudta, hogy van ott egy kamera?
SZÜNET
0:00:38
Jennifer a mutatóujjával pörgette a mobilját az asztalán és
próbált visszaemlékezni arra az estére, amikor először
találkozott vele.
Igen, egy kedd este történt, még áprilisban. Most fél éve. A
Platán Panzióban szokatlanul nagy volt a nyüzsgés aznap este,
mert az út túloldalán álló elegáns szállodában valami orvosi
konferenciát rendeztek, és a szervezők nem végeztek jó
munkát, mert túlfoglalták a helyet.
Valami nő (a szobafőnökség vezetője, így mutatkozott be)
áttelefonált, hogy megérdeklődje, nincs-e Jennifernél néhány
üres szoba, és amikor igenlő választ kapott, egyből meg is
kérdezte, hogy átvenné-e négy vagy öt vendégüket. Jennifernek
egyáltalán nem tetszett az a hangnem, ahogy a nő beszélt vele.
Attól még, hogy valaki egy olyan épületben dolgozik, amit már
eleve szállodának építettek, és tele van tök egyforma szobákkal,
nem kéne olyan magas lóról beszélnie valakivel, aki egy
lakóépületből átalakított vendégházban végzi lényegében
ugyanazt a munkát.
Sőt.
A nőnek sokkal könnyebb dolga van, mert bármelyik szobát
választhatja (hisz mindegyik egyforma) és így bárkit
elszállásolhat, hiszen mindenki azt kapja, amit a helytől elvár.
Jennifernek azonban gondosan mérlegelnie kell – általában a
poggyász és egy kis csevegés alapján mérte fel a vendégei
társadalmi helyzetét és elvárásait –, hogy kinek adhatja a nagy
szobát, amiből ugyan nincs kilátás, de viszonylag új és modern
a hozzá tartozó fürdőszoba, és kinek a jóval kisebbet, ami
ugyan egy kissé zajos, de nagyon kényelmes az ágy benne.
Végül persze az eszére hallgatott és rábólintott a kérésre.
Igent mondott, és arról is tájékoztatta a szobafőnökség
vezetőjét, hogy 150 euró egy éjszaka – ami pont a duplája volt
annak, mint amennyiért a szobáikat normális körülmények
között értékesítik.
A vendégek alig öt perc múlva meg is jelentek: három férfi és
két nő. Láthatóan ingerültek, már-már dühösek voltak. Jennifer
együttérzőnek mutatkozott, és szörnyülködött azon, hogyan
fordulhatott elő ilyesmi egy ilyen ismert szállodában. Teát és
kávét szolgált fel, és teasüteménnyel kínálta őket, amiről azt
állította, hogy helyben készült.
Ez nem volt igaz, mert az Aldiban vette, csak a konyhában
elejtette a zacskót: az adta a sütemények házias jellegét. Míg a
vendégek a teasüteményeket majszolták, Jennifer magához
intette Niallt, a mindenes londinert, és utasította, hogy vigye fel
a csomagokat a szobákba, kapcsolja fel mindegyikben a
világítást, és tekerje maximumra a fűtést.
Jennifer ismertette a vendégekkel a reggeli igen bőséges
étlapját, ellátta őket térképekkel, sőt az egyik nőnek még a
buszjegyét is kinyomtatta, amivel majd három nap múlva ki tud
menni a reptérre. Örömmel észlelte, hogy új vendégeinek a
hangulata fokozatosan megváltozik. Felengedtek. Mint ahogy az
már fontos szakmák képviselőinél lenni szokott, kezdetben
távolságtartóak és fagyosak voltak vele, úgy tekintettek rá, mint
a jóval alacsonyabb rendű szolgáltatóipar egy képviselőjére,
akinek csak az a dolga, hogy minden kérésüket teljesítse.
 Jennifer éveken át nagyvonalúan kezelte az efféle
viselkedést, de az utóbbi időben azon kapta magát, hogy már
nem volt olyan elnéző, és az első benyomás
megváltoztathatatlanul sebet ütött a lelkén.
Majd holnap reggel beleköpök a rántottájukba, gondolta
kárörvendően.
Ezután ismét nyugalom telepedett a vendégházra.
Hazaküldte Niallt, készített magának egy kávét és egy ideig a
személyzet következő heti beosztásával foglalkozott. Az
egyenruhaszerű kosztümkabátot lecserélte egy kényelmes
pulcsira, ami jobban melegítette a derekát. Még mindig maradt
néhány üres szobájuk, de nem számított arra, hogy aznap este
még bárki is kivenné valamelyiket. Már éppen arra gondolt,
hogy bezárja a főbejárat ajtaját és maga is lefekszik, amikor
besétált ő.
Egy egyágyas szobát akart egyetlen éjszakára. Kocsija nem
volt. A poggyásza egy könnyű sporttáska volt. Megadta a
mobilszámát és a lakcímét, ami lényegében a következő sarkon
volt. Jennifer végigfuttatta az ujját a dombornyomásos
névjegykártyán.

MICHAEL KERR

Jennifer mindig is meg volt győződve arról, hogy ennél a

szerelem első látásra dolognál nincs nagyobb marhaság. Most,
harminckilenc évesen már megingathatatlan volt ebben a
véleményében. A szerelem nem olyasmi, ami a pillanattal van
összefüggésben.
A szerelem arról szól, hogy az ember jól megismer valakit,
olyan közelségbe kerülnek egymással, ami csak hosszú idő alatt
alakulhat ki, és összekeverni a fizikai vonzalmat és ezt az érzést
nem egyéb merő butaságnál és csakis naivitásból fakadhat.
Most azonban Jennifernek elegendő volt az, hogy egy
pillanatra összetalálkozott a tekintete a férfiéval – és rádöbbent
arra, hogy van egy harmadik lehetőség is: az, hogy a majdan
bekövetkező szerelem ígérete olvasható ki abból a bizonyos
„első látásból”. Jennifer tudta, határozottan tudta, hogy ez a
pillantás csupán a kezdete kettejük közös történetének.
Azt azonban nem is sejtette, hogy még milyen fordulatokat és
csavarokat rejt a közös történetük. Hogy az elkövetkező
hetekben és hónapokban hányszor fog arra gondolni, hogy jobb
lenne hagyni az egészet. Kiszállni belőle. Nem foglalkozni vele.
Mert soha nem gondolt arra, hogy egyszer belekényszerül
annak a bizonyos másik nőnek, a szeretőnek a szerepébe. Aki
majd egyszer ultimátumot ad a házas pasijának, hogy az
válasszon: ő vagy én.
Jennifer kézbe vette a mobilt, amivel eddig csak játszott az
asztalán és sokadszorra is elolvasta azt a szöveges üzenetet,
amelyet Mike küldött alig egy órával ezelőtt:

Elnézést, hogy zavarom, de nem tudom elérni Natalie-t.

Megtenné, hogy szól nekem, ha hall felőle mostanában?
Köszönettel: M.

Ez egy csoporton belül elküldött üzenet, és természetesen

Jennifer nem válaszolt rá. Az egyikükre sem vetne jó fényt.
Azon persze egy kicsit eltöprengett, hogy vajon miért küldte el
neki is. Szándékos volt, vagy véletlen?
 Aztán hirtelen rádöbbent: így akarja a tudtára adni a
döntését.
Nem az a fontos, hogy mi áll az üzenetben, hanem maga az
üzenet. Úgy hozza a tudomására, hogy a házasságának vége,
hogy ténylegesen egy szót sem szól róla. Mike nagyon jó ember,
egy elegáns és tiszteletre méltó férfi. Nem fog odarohanni
hozzá, hogy elmondja, most már megkezdődhet a közös életük,
amikor még ki se hűlt a hitvesi ágyuk. Nem, Mike várni fog. De
azért közben azt is szeretné, ha ő tudná, hogy a dolgok
változnak.
Meg fognak változni.
Jennifer elmosolyodott, mert tudta, hogy végül meg fog
szerezni mindent, amit csak akart.
A végén megszerzi.
VISSZATEKERÉS
0:00:20
Amikor Natalie másnap reggel felébredt, a szobát beragyogta a
téli napsütés. A vékony függönyöknek esélyük sem volt a
beözönlő fényárral szemben. Ahogy minden áldott reggel, most
is álomittasan, szinte még csukott szemmel nyúlt oda az
éjjeliszekrényhez, de aztán hirtelen két dolog is az eszébe jutott:
egyrészt az, hogy előző este tönkretette a mobilját, másrészt
pedig az, hogy a fűtés valamikor az éjszaka során minden
bizonnyal kikapcsolt. A szobában kimondottan hideg volt, ezt
érezte meg, amikor a paplan alól kinyúlva az éjjeliszekrényen
tapogatózott. Vissza is húzta a karját gyorsan és egy kicsit még
kényelmesen összegömbölyödött a jó meleg paplan alatt, bár
álom már nem jött többet a szemére. Teljesen éber volt, mert
hosszú hetek óta először végre jól aludt.
Eszébe jutott, hogy vajon Mike hogy aludt nélküle.
Tegnap este.
Vagy azon a másik éjszakán. Pont ezen a helyen…
A gondolat elég volt ahhoz, hogy kipattanjon az ágyból.
Miközben lefelé ment a lépcsőn, egyszer csak belehasított,
hogy milyen döbbenetes csend van. Itt nyoma sem volt annak a
szinte már fel sem tűnő, de mégis szűnni nem akaró zajnak, ami
Dublinban körülveszi. Az autók, a dudák, a szirénák távoli
kakofóniájának. A ház földszintje is teljesen másképp nézett ki a
nappali fényben. A függönyök már nem a biztonság és az
intimitás biztosítékai voltak, sokkal inkább csúf, sötét foltoknak
tűntek, amelyektől minél előbb meg kell szabadulni. Amint
elhúzta a drapériát, a szobát elöntötte a napfény. A viszonylag
semleges színű bútorok és a benti fehér falak látványa csak még
ragyogóbbá tette a kinti színes világot. Az ég kéklett, a fák tar
ágai barna és szürke színekben játszottak, a fű pedig gyönyörű
zöld volt. Natalie elképzelte, hogy a padlótól a plafonig
magasodó ablakok tulajdonképpen hatalmas képernyők, és
valami speciális filtert is tettek rájuk, amely még élénkebbé és
színesebbé tette a látványt.
Azt is érezte, hogy a földszinten még annál is hűvösebb van,
mint a hálószobában volt. Odasietett a termosztáthoz és
bekapcsolta a fűtést. Arra gondolt, hogy sétálnia kellene egyet a
tengerparton. Csak abban nem volt biztos, hogy hozott-e
magával elegendő meleg ruhát.
A konyhaszekrény mélyén talált egy elég gyanús külsejű
kotyogót. Egy alapos mosogatás és némi sikálás után nekilátott
a kávéfőzésnek a tűzhelyen.
Miközben várta, hogy felforrjon a kávéfőzőben a víz, kihúzta
a fiókot, amelybe előző este a verseskötetet tette. Egy kicsit talán
meg is lepődött, hogy még mindig ott volt.
Megérintette a kezével, és némi erőt merített abból, hogy
végigsimította a borítóját.
Igen, valóban ez az. Nem csupán képzelődött. Mert Mike
persze azt mondaná, hogy csak képzelődik. Hogy üldözési
mániája van.
Hiszen ezt mondogatja már hetek óta.
Mike… A társa, a szerelme, az egyetlen-M-je. Az a férfi, aki
most már közel tíz éve mindennap elmondja, hogy neki is
Natalie az egyetlen. Először csak jó barátok voltak, csak később
lettek „egy pár”, és most már remek csapatot alkotnak.  Jó úton
haladtak afelé, hogy valami egészen különlegeset hozzanak
létre (egy birodalmat, szokta Mike mondani félig-meddig
viccesen), egy olyan vállalkozást, amely majd biztosítja
számukra azt a gyönyörű és könnyű életet, amelyet – Natalie
titokban attól tartott – talán senki sem érdemel meg.
De valami, úgy tűnik, nem klappolt a tervvel, valami
kisiklott, és Natalie, bár próbált hideg fejjel végiggondolni
mindent, képtelen volt rájönni arra, hogy mikor és hogyan.
Nem tudott rájönni az okára. Nem vette észre. És most már túl
késő volt.
Nagyon hiányzott neki Mike. Most is nagyon hiányzik. Fizikai
fájdalmat okozott a hiánya, érezte, hogy összeszorul a gyomra.
Szerette volna érezni a férfi ölelését, szeretett volna szorosan
hozzábújni, a fejét a mellkasára hajtani, és szerette volna
elmondani neki, hogy mi a baj, hogy aztán Mike segíthessen a
megoldásában. Ezúttal azonban a férfi maga volt a baj okozója.
Így aztán hiába képzelte maga elé azt az embert, akit szeretett,
ugyanabban a pillanatban egy másik, ugyanúgy kinéző férfi
képe is megjelent a lelki szemei előtt. És Natalie szinte hallotta,
hogy ez a férfi azt mondja, hogy csak képzelődik, és újra meg
újra elismétli, hogy nincs ott senki, aki követné.
A kotyogó bugyborékoló és sziszegő hangokat hallatott.
Natalie visszatolta a fiókot.
A kávé fekete volt és méregerős, sokkal erősebb, mint amihez
otthon hozzászokott.
Otthon egy elegáns gépe volt, amely lenyelt egy kapszulát, és
már folyt is a gőzölgő, habos fekete. Mindegy, ez is forró, és
bőven van benne elég koffein ahhoz, hogy felébredjen, úgyhogy
nem lehet oka a panaszra. Két kezébe fogta a bögrét, és
megfordult, hogy elinduljon az asztal felé.
Egy férfi.
Az ablaknál.
A csésze kicsúszott Natalie kezéből.
Egy férfi állt a hatalmas üvegablak másik oldalán. Alig két
méterre Natalie-tól. Az orrát szabályosan hozzányomta az
üveghez. Befelé bámult, fürkésző tekintettel.
Natalie ijedten összerándult, mert a kifröccsenő forró kávé
cseppjei még a harisnyán keresztül is megégették a lábát, de
nem vette le a tekintetét az idegenről.
Idősebb pasas volt, csatakos, hosszú haja a szemébe lógott.
Viharkabátot viselt, és sáros és gyűrött farmernadrágot. Az arca
kipirult és mélyen barázdált volt, mint azoké az embereké
általában, akik sok időt töltenek a szabad levegőn.
Mi a fenét…
A férfi az ablak kilincsét próbálta éppen lenyomni.
Natalie érezte, hogy a szíve hevesen ver, de képtelen volt
megmozdulni. Az egész teste megbénult a félelemtől. Csak állt
ott és bámulta, ahogy a kilincs megmozdul, de hála az égnek,
nem engedelmeskedett a férfi mozdulatának.
A hatalmas üvegajtó be volt zárva. Eszébe jutott, hogy még
ellenőrizte is előző este, mielőtt lefeküdt volna aludni.
A telefonom, a telefonom, a mobilom.
De a telefon tönkrement. Elázott. Használhatatlan. És amúgy
is: kit hívna fel? Az összes ismerőse több száz kilométernyire
volt innen. A rendőrséget! Dehát itt áll egyedül, a semmi
közepén! Valószínűleg térerő sincs.
 A férfi most megpillantotta Natalie-t és összetalálkozott a
tekintetük. Hirtelen mozdulattal hátrább lépett az üvegtől, és
aztán egy kis habozást követően integetett és tátogni kezdett.
Úgy tűnt, hogy megpróbál valamit kiabálni az üvegajtón
keresztül.
Natalie először nem is hallotta, hogy mit mondhat. De aztán
megértette a férfi szavait:
– Bocsánat!
Igen, a férfi ezt kiabálta, és körülbelül úgy emelte a magasba
a két kezét, mint a krimikben szokás, amikor valaki azt akarja
jelezni, hogy nincs nála fegyver. Látja? Nincs fegyverem!
– Azt hittem, hogy üres – mondta, és megkocogtatta az
ablakot az ujjaival.
Natalie rábámult, de még mindig nem tudott megszólalni.
– Karbantartó – mondta a férfi és most önmaga felé bökött,
majd hirtelen Natalie felé fordította a mutatóujját. Pontosabban
valahová Natalie mögé. – A mikró!
Natalie odanézett, ahová a férfi mutatott. A konyhapulton
egy mikró állt, de a kábelének a végéről hiányzott a dugó.
Natalie megkönnyebbülten felsóhajtott. A rohadt életbe!
Egy laza kézmozdulattal jelezte a férfinak, hogy megértette,
mit akart mondani, majd egy nagyobb gesztussal az értésére
adta azt is, hogy sikerült a frászt hoznia rá. Egy barátságosnak
szánt mosollyal végül azt is jelezte, hogy sebaj, nem történt
nagyobb baj. Jó lenne, hogyha legközelebb kopogtatással
kezdenéd, te faszkalap, oké?
És, mondjuk, a bejárati ajtón?
– Még egyszer: bocsánat! – mondta a férfi, és a lélegzete nagy
párafoltot hagyott az üvegen. Aztán még hozzátette: – Majd
visszajövök később. – Azzal megfordult és elment.

A kávésbögre az étkezőasztal alatt lévő szőnyeg szélére esett,

ami jó volt, mert így legalább nem tört el. A kávé azonban a
szőnyegre folyt belőle, és nagy, barna foltot hagyott. Amikorra
Natalie végre felitatta róla a kávét, lezuhanyozott és felöltözött,
a tévé képernyőjén lévő óra szerint már majdnem nyolc volt.
Natalie eltöprengett, hogy mihez fogjon most.
Vajon mit csinál most Mike?
És Mike mit gondol, hogy vajon ő mit csinál most?
Natalie elbizonytalanodott. Be kellett látnia, hogy elég
hebehurgyán cselekedett. Nem igazán gondolta végig a
dolgokat. Tegnap még helyénvalónak tűnt csak az érzéseire
hagyatkozni, mert az elmúlt időben túl sokat gondolkodott túl
sok mindenen. Túlagyalt mindent. Rendszeresen. Éppen ezért
kimondottan megkönnyebbült, amikor végre valami mást
csinált. Elégedettséggel töltötte el, hogy ő maga is végre egy
kicsit „más”. Tegnap reggel végignézte, ahogy Mike elindul
otthonról, és nem sokkal később, valami megmagyarázhatatlan
erő parancsának engedelmeskedve, ő maga is elindult.
Először a buszhoz. Aztán a vasútállomásra, és aztán végül
egészen idáig eljött, Shanamore-ig. Igen, és akkor most hogyan
tovább?
Megtalálta a kötetet. Ez nem elég? Vagy lehetséges, hogy Mike
erre is találna magyarázatot. Képes lenne ezt is kimagyarázni?
 Odakintről behallatszott egy autó ajtajának csapódása.
Natalie odalépett az ablakhoz: Andrew éppen dobozokat
pakolt a kocsija csomagtartójába. Felkapta a kabátját, és
kirohant a házból.
Andrew mélyen előrehajolt éppen, és szinte eltűnt a
csomagtartóban, amikor Natalie váratlanul megszólalt.
– Jó reggelt! – mondta, és még el se hagyta a száját az
üdvözlés, de már tudta, hogy butaságot csinált.
A hang ugyanis megriasztotta a férfit, aki ösztönösen
kiegyenesedett, és teljes erővel beverte a fejét a csomagtartóba.
– Jaj, elnézést! – kiáltott a lány és közelebb lépett. – Istenem,
nem akartam… Bocsánat! Nem verte be nagyon a fejét?
Andrew jeges pillantásokkal méregette, miközben a kezével a
feje búbját tapogatta. Aztán levette a kezét a fejéről és ránézett
az ujjaira. Semmi nyoma nem látszott vérnek.
Natalie fellélegzett.
– Nagyon sajnálom – szabadkozott. – Nincs semmi baja?
Andrew morgott valamit kicsit ingerülten, amit akár úgy is
lehetett érteni, hogy nincs, de közben fancsali képpel
dörzsölgette a kezével a fejének azt a pontját, amit megütött.
– Mégis mit…? Szóval mit szeretett volna?
– Én csak… – kezdett bele, de elakadt a szava. Szerette volna
feltenni Andrew-nak a Mike-ra vonatkozó kérdést végre, de
most, hogy itt állt szemtől szemben a férfival, egyszerűen nem
találta a megfelelő szavakat. Ijedten keresett  más témát. –
Szeretném megkérdezni, hogyan jutok le a tengerpartra.
Andrew Natalie válla fölött a távolba mutatott.
– Egy kicsit vissza kell menni azon az úton, azután pedig
kanyarodjon balra. Ha tovább megy, először a Távoli fövenynek
nevezett partot fogja elérni. Az igazi, szép partszakasz, amivel
szemben találja a szállodát is, egy kicsit tovább van, de könnyen
átsétálhat egyikről a másikra. Most éppen apály van, úgyhogy
szép nagy, széles területen sétálhat.
Natalie-nak fogalma sem volt arról, hogy akar-e széles
homokfövenyen sétálgatni, vagy bármi mást csinálni.
De azért lelkesen megköszönte a tájékoztatást.
– És az a Kiln nevű hely… Az mikor nyit?
– Kilenckor.
– Csak maga dolgozik itt a recepción?
Andrew kicsit meghökkenve nézett rá. Alig tette fel a kérdést,
Natalie máris visszajátszotta a fejében azt, és rájött, hogy akár
úgy is értelmezhető, mintha panaszkodna emiatt.
– Úgy értem – tette hozzá gyorsan –, hogy akkor maga
találkozik az összes vendéggel, ugye? – kérdezte és közben
benyúlt a táskájába, és megpróbálta előhúzni a tárcáját. – Tudja,
egy barátom megszállt itt. Legalábbis azt hiszem, hogy járt itt.
Talán felismeri – mondta előhúzva végre a tárcát. Az egyik
kártyatartó rekeszben ott volt egy közös fényképük, amely
tavaly készült az egyik barátjuk esküvőjén. Natalie gondosan
félbehajtotta a fotót, úgyhogy most csak Mike látszott rajta.
– Ez ő. A neve Michael. Mike.
Natalie nem akarta, hogy Andrew kézbe vegye a képet,
nehogy kihajtsa, és meglássa rajta mindkettejüket, ugyanakkor
attól is tartott, hogy az izgalomtól remegni kezd a keze. Mert
rettenetesen izgult. Mert eljött az igazság pillanata. Most ki kell
derülnie a dolognak.
 Andrew a homlokát ráncolva nézte a képet.
– Nem ismerős? – kérdezte a nő. – Egészen biztos vagyok
abban, hogy azt mondta, hogy itt szállt meg…
– Miért nem kérdezi meg őt magát? – kérdezte Andrew
közömbösen.
– Igen – mosolyodott el Natalie –, persze, meg fogom kérdezni
őt is. Csak arra gondoltam…
– Nem járt itt.
– Nem? – csodálkozott el Natalie.
– Nem.
– És nem szállhatott meg úgy, hogy ne találkozott volna
magával, ugye? Vagy lehet, hogy valaki más volt a recepción?
– Mindenkit én fogadok.
– Óh. Értem.
Andrew tekintete a saját hálószobájának emeleti ablakára
tévedt, és Natalie ösztönösen követte a pillantását. Nem látott
senkit ott fent. Eszébe jutott, hogy vajon az a nő, akit előző este
észrevett, vajon ott van-e még Andrew házában, és persze az is
érdekelte, hogy kije lehet a férfinak.
– Nos – mondta végül, és nagyot nyelt –, köszönöm szépen.
Megfordult, hogy visszamenjen a saját apartmanjába, és
közben eszébe jutott, hogy milyen furcsa, hogy Andrew ennyire
biztos volt a dolgában, pedig csak egy pillantást vetett a
fényképre. Lehet, hogy Mike megkérte Andrew-t arra, hogy
hazudjon? Az ötlet teljesen képtelennek tűnt. Ha így lett volna,
az azt jelentené, hogy Natalie egyáltalán nem ismeri azt a férfit,
akivel együtt él. De még ha valami módon hihetőnek is vélné ezt
az abszurditást, mi oka lett volna Mike-nak bármiféle
óvintézkedést tenni arra a napra készülve, amikor Natalie
esetleg megjelenik itt és felteszi Andrew-nak a kérdést?
Igen, de akkor mi van a verseskötettel...
Mike itt volt. Itt kellett hogy járjon. Egyébként milyen más
magyarázat lehetséges?
Csak amikor már becsukta maga mögött az apartman ajtaján,
döbbent rá arra, hogy nem szólt Andrew-nak a karbantartóról.

Nem sok mindent lehetett csinálni Shanamore-ban. Le lehetett

menni a partra. El lehetett menni a Kilnbe. Vagy a kocsmába.
Ezek közül kettőben megfordulnak emberek, akikkel Natalie-
nak így lehetősége nyílna beszélgetni, és kideríteni, hogy nem
látták-e Mike-ot, de sajnos ilyen korán még egyik sincs nyitva.
Félórányi séta után érte el a Távoli föveny nevű partszakaszt.
Az út egyáltalán nem volt az a kellemes reggeli kikapcsolódás,
mint amire számított. A shanamore-i elképzelés a
gyalogösvényről meglepte Natalie-t: közvetlenül a kátyús
országút mellett vezetett, alig fél méterre a koszos vízelvezető
ároktól. Folyamatosan kerülgetnie kellett a bozótos kilógó, és
általában szúrós ágait, miközben közvetlenül mellette kocsik és
teherautók száguldoztak. Minden beláthatatlan kanyarnál a
halálfélelem kerülgette.
Ráadásul a tengerpart egyáltalán nem érte meg a kockázatot.
Apály volt, a víz valóban visszahúzódott, ahogy Andrew
mondta, de a hosszan elnyúló széles fövenyt még hatalmas,
visszamaradt tócsák borították, és a hínárba gabalyodva ott
hevert az a csomó műanyagszemét, amit az óceán gondosan
visszaküldött a feladónak. A csillogó fövenyt egy meglehetősen
érdektelen kavicsos szakasz választotta el Natalie-tól. Amikor
megállt egy pillanatra, látta, hogy a kavicsok között mindenfelé
cigarettacsikkek és a dobozos sörök és üdítők nyitófülei
hevernek. Néhány kutyasétáltatót leszámítva nem volt senki a
parton. A jeges szél időnként bele-belekapott Natalie hajába, és
a szeme is könnyezett.
Csak egy dolog járt a fejében: Itt? Na, de mégis, Mike! Pont
itt?
Az ég azonban ragyogó kék volt, és Natalie szerette a szél
által hozott tengerszagot, úgyhogy folytatta a sétát, bár egy
kicsit behúzta a nyakát, hogy kevésbé fázzon.
Elérkezett az Andrew által emlegetett másik partszakaszhoz,
amely már civilizáltabb volt: az ösvény a föveny fölött futott, és
padokról lehetett gyönyörködni a látványban.
Natalie le is telepedett az egyikre, kicsit szorosabbra húzva
magán a kabátját.
Ebből a távolságból az az aprócska sziget, amit előző nap
megpillantott, mára hatalmas sziklatoronyként emelkedett a víz
fölé. A kanyargós út, ami a mólótól a világítótoronyhoz vezetett,
olyan volt, mint korábbi sérülések hege.
Hirtelen egy sötét árnyék vetült Natalie-ra – és meg is szólalt:
– Akkor jó reggelt, ismét!
Natalie felpillantott.
Elsőre nem ismerte fel a barátságosan rámosolygó férfit, csak
akkor esett le neki, hogy kicsoda, amikor azt mondta:
– Gondolom, a sikítófrászt hoztam magára ma reggel.
 Hát persze, a kukkoló karbantartó.
– Óh! – mosolyodott el a nő. – Ja, ja. Jó reggelt!
– Nem gond, ha…? – kérdezte a férfi, és a választ meg se
várva letelepedett a padra, közel Natalie-hoz. Ahhoz képest,
hogy mennyi hely volt még mellette, túlontúl is közel. Majd
odanyújtotta üdvözlésképp a kezét. – Richard.
Natalie végigfutott gondolatban a különböző
válaszlehetőségeken, és azok esetleges következményein, és
végül a legkevésbé ellenséges megoldás mellett döntött:
elfogadta a kinyújtott kezet.
– N… Marie.
A férfi a kelleténél egy kicsit hosszabban szorongatta Natalie
kezét. A nő érezte, hogy az ujjai szinte jegesek.
– Pompás egy reggelünk van, nemde? – kérdezte Richard
fennhangon, és a víz felé fordult. – Az ilyen idő élettel tölti meg
még az olyan vén csontokat is, mint az enyéim.
Natalie jobban szemügyre vette a férfit. Közelről nézve már
nem tűnt olyan öregnek és rendezetlennek, mint a kora reggeli
találkozásukkor. A negyvenes évei vége felé járhat, gondolta.
Most más öltözetet viselt. Szövetnadrág volt rajta és egy vastag,
bélelt dzseki. Az arcán azonban még most is ott látszott a pár
napos borosta, az orra mellett pedig egészen vöröses színben
játszott a bőre. A haja viszont kimondottan csapzottabb volt. A
tenger felől fújó szél időnként belekapott, és láthatóvá tette,
hogy a férfi a hosszú hajjal csak álcázni próbálja a
feltartóztathatatlanul közeledő kopaszodást.
– Jobban szeretem ezt a helyet ilyenkor – mondta. – Ilyenkor
teljesen a miénk a part. Nem merészkedik ide egyetlen hülye
turista sem, látja? – magyarázta és Natalie-ra mosolygott.
Nikotintól megsárgult fogai összevissza álltak a szájában. –
Bocsánat, nem magára értettem.
Natalie egy kicsit fészkelődött a padon, és megpróbált
feltűnésmentesen egy kicsit nagyobb távolságot felvenni
kettejük között.
– Maga csak úgy egyedül van itt? – nézett rá a férfi.
– Igen – válaszolta a nő. – Gondoltam, sétálok egyet.
– Úgy értem, Shanamore-ban…
Natalie pontosan értette, hogy mire vonatkozott már az előző
kérdés is.
– A férjem ma jön utánam, valamikor a nap folyamán –
hazudta viszonylag könnyedén.
A pofa egy vadidegen, aki pontosan tudja, hogy Natalie hol
lakik, sőt azt is tudja, hogy egyedül van ott, a semmi közepén.
Ahová még bejárása is van.
– És mivel foglalkozik ez a maga férje?
– Pénzügyekkel.
Richard felhorkant.
– Drágaságom, végül is mindenki azzal foglalkozik:
pénzügyekkel!
Édeském, kedvesem, drágám. Natalie már hozzászokott
ezekhez a kedveskedő, de személytelen megszólításokhoz a
futárok, a pincérek, vagy akár a törzshelyének számító bár
pultosának a szájából. Úgy érezte, felesleges feminista
szélmalomharcot vívnia valami olyasmi miatt, ami nem több
holmi verbális lélekerősítőnél komplexusoktól gyötört
férfiaknak. Ha valakinek ez okoz örömet, hogy ilyen idegesítő
és tenyérbemászó szavakkal fejezze ki a nők iránt érzett
lebecsülését, hát legyen. Fontosabb dolgokért érdemesebb
harcolni. Ebben a drágaságomban azonban volt valami furcsa,
valami bizalmaskodó… Libabőrös lett tőle a karja.
Közben ráébredt, hogy Richard nem mondott többet és mást,
és most várakozva néz rá, várva Natalie reakcióját.
– Egy kockázatitőkealap-kezelőnél dolgozik.
– Arról már hallottam – mondta és a hangsúlyból érezhető
volt, hogy pontosan sejti, hogy ezt Natalie nem hiszi el. – De
akkor legalább rengeteg zsetont visz haza, nem?
Natalie érezte, hogy a férfi pillantása végigfut az arcán, aztán
tovább, le a nyakán, és végtelen megkönnyebbülést érzett, hogy
egy vastag kabátot viselt, amely jótékonyan eltakarta testének
minden további részét.
Egy pillanatra elnézett a föveny irányába, de égen-földön
csak két embert látott – egy férfit és egy nőt –, akik együtt
sétáltak, de jóval távolabb, és pont az ellenkező irányba mentek.
Nem lett volna érdemes megkockáztatnia egy tapintatlan
megjegyzést. Úgy döntött, hogy elvisel még pár percet, hogy a
távozása ne tűnjön olyan váratlannak, de aztán itt hagyja ezt a
férfit.
– Nagyon keményen meg kell dolgoznia minden fillérért –
mondta végül. – Maga ott dolgozik, fent az apartmanoknál?
– Sok mindennel foglalkozom.
Sértődöttséget érzett a válaszából, mintha Natalie
kérdésében lett volna valami vádló.
A kiejtése alapján brit lehetett, és Natalie-nak időnként az
volt az érzése, mintha egy választékosan beszélő angol színészt
hallana.
– Mióta él Shanamore-ban?
– Óh – vonta meg a vállát Richard. – Már egy ideje.
– Az komoly.
– Elég magányos életforma.
Natalie résen volt: inkább hallgatott, hogy elkerülje a
csapdát.
Egyébként is, úgy érezte, hogy ennyi ebből elég volt.
Testtartásával és kézmozdulataival jelezte, hogy indulni készül:
– Nos, akkor…
Richard meglepődve nézett rá.
– Csak nem indulni akar már?
– Igazából csak egy pillanatra akartam leülni – mondta, és
közben az járt a fejében, hogy „Nem tartozol neki
magyarázattal!” –, úgyhogy most indulok is. Nos, nagyon örülök,
hogy…
– Itt van valahol a kocsija? – nézett körül eltúlzott
gesztusokkal a férfi.
Natalie felállt, lesöpört valami képzeletbeli szöszt a
kabátjáról.
– Nincs. Sétálok.
– Akkor elviszem – jelentette ki Richard már-már
ellentmondást nem tűrően.
– Köszönöm, de szeretnék sétálni.
– Akkor elkísérem – nézett rá mosolyogva, körülbelül úgy,
mintha ő tenne szívességet, és csak Natalie miatt változtatná
meg a programját. – Semmi gond.
Natalie szeme ismét a fövenyt pásztázta. A korábban látott
pár most már egészen messze járt, alakjuk alig volt kivehető a
horizonton.
– De maga kocsival van – jegyezte meg.
– Igen – felelte Richard és ő is felállt. – Lent van a Távoli
partnál.
Ebbe bele lehet kapaszkodni. A férfi azt hiszi, hogy ő is
visszafelé megy már. Arra, ahol a leparkolt kocsi van.
– Óh, én még nem megyek vissza – mondta Natalie és az
ellenkező irányba mutatott, a föveny felé. Fogalma sem volt
arról, hogy mi lehet arra, de bármi megfelelt volna, csak a
másik irányba legyen, mint amerre Richard akart elindulni. –
Tovább akarok sétálni arrafelé.
– Az sem gond – mondta a férfi. – Arra is elkísérhetem.
– De tényleg nem szükséges…
– Magával megyek, és aztán majd vissza tudom vinni az
apartmanokhoz, amikor kisétálta magát.
Natalie összeszorította az ajkát, de a legszívesebben
sikoltozott volna.
– Egyébként egy elég ótvar kis ösvény ez – folytatta Richard. –
És egyáltalán nem valami biztonságos itt gyalogolni, mert az
autók úgy száguldanak itt, mint a meszes…
– Ne haragudjon – vágott közbe a nő, és utálta magát az
arcára erőltetett mosoly miatt, amivel próbálta megőrizni a
civilizáltság látszatát –, de jobb szeretnék most egyedül lenni.
Nagyon köszönöm az ajánlatát. Viszontlátásra!
Richard tekintete elkomorult.
Natalie elindult.
A férfi nem mozdult, hogy kövesse, csak komótosan felemelte
a kezét, mintha búcsút akarna inteni, és közben lassan,
kimérten ennyit mondott:
– Biztos látjuk még egymást! És azt a mikrót megjavítom
magának.
A tekintetük találkozott egy pillanatra, amitől Natalie, ha
lehet, még idegesebb lett.
Gyors, határozott lépésekkel indult el, annak ellenére, hogy
fogalma sem volt arról, hogy merre tart. Csak azt szerette volna,
hogy minél gyorsabban, minél távolabb kerüljön ettől a
pasastól. Hol az francba van már ez az annyit emlegetett
szálloda?
Bedugta a kezét a zsebébe, megragadta az apartman kulcsát,
és addig matatott, amíg a kulcs hegyes vége nem simult a
tenyerébe, mint valami önvédelmi fegyver.
Jobb minden lehetőségre felkészülni, gondolta magában.
Az volt az érzése, hogy Richard folyamatosan bámulja
távolodó alakját, és a tekintete szinte lyukat fúr a testébe.
De… Érezhet ilyesmit a valóságban? Vagy csak ismét
eltúlzottan reagál valamire? Esetleg csak képzelődik?
Elképzelte, hogy elmeséli a történteket valakinek, aki nem volt
jelen. „Hát, odajött hozzám, és azt mondta, milyen pompás
reggelünk van, aztán felajánlotta, hogy visszavisz az
apartmanokhoz, mert az út menti ösvény elég veszélyes a
gyalogosok számára. Ja, és azt is mondta, hogy mindenképpen
kerít időt arra, hogy megjavítsa az elromlott mikrót a
szállásomon, merthogy ez a dolga.”
A képzeletében megjelent Mike, csípőre tett kézzel, a
tekintetét a mennyezetre vetve, összeszorított ajkakkal. Arra
készül, hogy valahogy kifejezésre juttassa, hogy szerinte Natalie
teljesen rosszul látja a valóságot. Azt akarja valahogy
kimondani, hogy elment az esze, csak nem ezekkel a szavakkal.
– Hülye kurva – mondta Richard a távolban és köpött egyet.
Hát nem. Mégiscsak igaza volt.
Natalie meggyorsította a lépteit.
Elérte a hosszú partszakaszt, amely nyugati irányban, egy
kanyarban eltűnve alakult át a Távoli fövennyé, és ha jól látta, a
keleti irányban egy nagyobb homokdűnében végződött. Az
ösvény párhuzamosan futott a vízparttal. Elhaladt egy nagy
parkoló mellett, amelyben talán ha két-három autó állt, aztán
elért egy elhanyagolt játszótérig. A távolban alacsony épületeket
vett észre, amelyekről innen persze nem lehetett megállapítani,
hogy lakóházak-e vagy esetleg kocsmaként, étteremként
funkcionálnak. Mindenesetre elhagyatottnak tűntek. Más
látnivaló nem akadt. Csak mezők, szántóföldek és az út volt
körülötte.
Shanamore maga még legalább háromnegyed órás sétára
volt, ráadásul visszafelé, miközben ő minden egyes lépéssel
csak távolodott a falutól.
Arról viszont szó sem lehet, hogy visszaforduljon abba az
irányba, ahol az a pasas van.
Semmiképpen.
Az út mellett végre észrevett valami biztató jelet: egy
buszmegállót.
A lepukkant játszótér másik oldalán volt, a főúton. A
magányos piros oszlop tetején egy tányér méretű és formájú
tábla hirdette az ír távolsági autóbusz vállalatot. Igen, az a busz,
ami tegnap ide hozta, Shanamore felé haladva elment itt. Biztos
ma is érinti ezt a megállót, a kérdés csak az, hogy milyen
gyakran és mikor.
Natalie már csak pár lépésre volt a piros oszloptól, amikor
meghallotta, hogy egy autó közeledik. Átjárta a félelem, hogy
esetleg Richard az, de amikor a hang irányába fordult, rögtön
megkönnyebbült. Egy hatalmas Jeep kormánya mögött egy
asszony ült, akinek a képét nyugodtan lehetett volna posztolni a
következő felirattal: „a jólelkű nagyi”. A kocsi lelassított, az
utasoldali ablak pedig halk zümmögés közepette leereszkedett,
miközben az asszony Natalie felé fordult.
– Nem esne jól egy fuvar, drágám? – kérdezte. – Erre a buszra
még órákon át várhat. A faluba megyek, ha az jó magának,
szívesen elviszem.
Még hogy jó? Kiváló! Natalie kihagyva a kötelező
udvariaskodó hárítás-köszönés rituálét már nyitotta is az ajtót,
és megkönnyebbülten bepattant a kocsiba.
A jólelkű nagyit Nettie-nek hívták, és a közelben lévő
Ballycottonban lakott. A férjével együtt mindketten
nyugdíjasok, és a saját otthonukban a nyári szezonban
turistákat is elszállásolnak. Natalie és Nettie békésen
elbeszélgetett az időjárásról, a vidéki közösségi közlekedés
nehézségeiről, meg arról, hogy milyen finom süteményeket
lehet kapni a Kiln kávézójában.
Közben kilenc óra lett, és Natalie emlékezett, hogy Andrew
szerint a szóban forgó kávézó ilyen idő tájt nyit. Meg is kérdezte
Nettie-t, hogy nem tenné-e ki előtte.
– Természetesen, drágám. Nekem is útba esik.
 A parkoló tele volt, és a kávézó bejáratához vezető lépcsőn
éppen egy fiatal pár sétált felfelé. Natalie-nak az volt az érzése,
hogy az elhagyatott fövenyhez képest hirtelen a vibráló élet
középpontjába került. Amikor azonban belépett a Kilnbe,
amelyet egyrészt a belmagassága, másrészt a benne uralkodó
ünnepélyes csend leginkább egy templomhoz vagy
katedrálishoz tett hasonlatossá, meglepve tapasztalta, hogy a
hely lényegében üres. Csak az a pár ült odabent, akit pár perce
látott felfelé haladni a lépcsőn, meg a pult mögött ácsorgott egy
végtelenül unott képet vágó pénztáros, aki – jobb híján –
mindenféle szórólapokat rendezgetett. A távolban, a
lényegében teljesen üres kávézó másik végében, egy pincérnő
ácsorgott.
Vajon hol vannak a parkolóban álló autók tulajdonosai,
töprengett Natalie, majd hirtelen megtorpant. Olyat látott,
amire – ráadásul itt, a Kilnben, Shanamore-ban – semmiképp
sem számított.
A saját arcképe mosolygott rá.
GYORS ELŐRETEKERÉS
0:00:44
Amikor Audrey megérkezett Mike és Natalie házához, valaki
éppen távozott tőlük. Egy szőke nő volt, aki egy hosszú bézs
viharkabátot és egy vastag fekete keretes szemüveget viselt,
amely egyszerre volt nevetséges és mégis hihetetlenül trendi. A
nő kifordult az utcára és az ellenkező irányba, a tengerpart felé
elsietett. Natalie valamelyik barátnője lehetett – gondolta Audrey
és elhatározta, hogy majd megkeresi Natalie Insta-képei között.
A Sydney Parade Avenue egy viszonylag csendes környéken
volt a város központjától nem messze, két forgalmas út által
határolva. Itt is volt némi forgalom, de semmi dudaszó vagy
szirénázás, és a szőke nőn kívül gyalogosokat sem nagyon
lehetett látni. A Kerr–O’Connor-ház egy elegáns,  vörös téglás
épület volt, bejárati ajtajában zsályazöld üvegablakkal. Egy
kavicsos kocsibeálló és egy hibátlanul metszett sövény
választotta el a házat az utcától. Tökéletes Instagram-kép lett
volna, ha a sötétítők nem lettek volna lehúzva, és ha nem állt
volna egy rendőrautó a beállóban.
Audrey rákeresett a házra az ingatlankereső alkalmazás
segítségével. A ház hirdetése még mindig elérhető volt. A
vételár nem volt feltüntetve, de az eredeti irányár, pár euro
híján, hét számjegyű volt. Négyzetméterárra lebontva is
nevetségesen magas volt az összeg, de abszolút pariban volt a
környék ingatlanáraival itt, Dublin egyik legdrágább
kerületében.
Audrey léptei feltűnően hangosan ropogtak a bejáró apró
kövein. Az ajtónál a lábtörlő a következő felirattal fogadta:
 A szomszédnak sokkal jobb cuccai vannak.
Becsöngetett és egyet hátralépve várt.
Megpittyent a telefonja közben. Kabátja zsebéből előkapta a
mobilját. Joeltől érkezett e-mailje, ezúttal szavak nélkül, csupán
írásjelek:

???

Audrey villámgyorsan gépelni kezdte a választ:

Találtam valamit, később írok.

És már nyílt is az ajtó.

Mike Kerr állt előtte.
Egy kissé kócos volt, mint aki most ébredt fel egy délutáni
szunyókálásból. De egyébként felismerhető volt az esküvői
fotókról. Magas volt, széles vállú és szexi, és mégis – semmi
különös. Az a típusú pasi, aki jóképű, de könnyen felejthető.
Audrey végigmérte és megállapította, hogy nem ártana
megborotválkoznia és inget cserélnie. Vagy nem vette észre,
vagy egyszerűen nem érdekelte, hogy kávéfoltos az inge elöl.
Mike kérdőn pislantott.
– Én vagyok Audrey – és kezet nyújtott –, Audrey Coughlan a
The Papertől. Reggel beszéltünk telefonon.
– Igen, igen! – felelte Mike. – Bocsánat, hirtelen nem tudtam.
Jöjjön be, kérem!
A házban kissé hideg volt és teljes csend. A sötétítőkön alig
szűrődött át valami fény. Szinte ugyanazt a különbséget
tapasztalta a ház Instagramra feltett képei és a valóság között,
mint amit az online rendelt ruháknál is. A képeken
fantasztikusan néznek ki, de amikor egy hónap múlva,
gyűrötten megérkeznek Kínából, elég kiábrándítóan festenek.
Natalie ügyesen használta a filtereket...
Mike az előszobán keresztül a ház hátsó részébe vezette
Audrey-t. Elhaladtak a nappali nyitott ajtaja mellett. A szobában
két egyenruhás alakot pillantott meg. Az egyikük, a férfi a
kandalló előtt állt. A másikuk, egy nő a kanapén ült. A rendőrök
jelenléte kissé nyugtalanítóan hatott Audrey-ra. Megfordult a
fejében, hogy talán jobb lett volna kimaradni ebből.
Még a tenyere is izzadni kezdett.
Mike egy hatalmas, kórházi fehérségű konyhába vezette,
amely a ház hátsó bővítése volt. A konyhában nem volt
besötétítve és az ebédlőasztal feletti mennyezeti ablakból is
áradt be a fény. Sokkal barátságosabb volt itt, mint a ház
utcafronti részében. Audrey orrát azonban valami bűz csapta
meg. Egy kiürítetlen szemetesládából jöhetett vagy valami a
hűtőben indulhatott rothadásnak. Sok mosatlan halmozódott fel
a mosogatóban és egy zsírfoltos pizzás doboz is hevert a
konyhapulton.
Mike hellyel kínálta az ebédlőasztalnál. Audrey leült és
jegyzetfüzetet és tollat vett elő a táskájából. Telefonját is az
asztalra tette, hogy rögzítse a beszélgetést. Komótosan készült
elő, hogy időt nyerve összeszedhesse a gondolatait. Azokkal a
kérdésekkel fogja kezdeni az interjút, amelyeket a buszon
idefelé talált ki, és amelyeket le is firkantott a jegyzetfüzetébe a
sarki buszmegállóban. Emlékeztette magát, hogy az interjú
közben figyelje a férfit és monitorozza az érzelmi állapotának
változásait.
És semmi esetre sem szabad kihozni a sodrából. Vagy mégis?!
Talán jobb sztori sülne ki belőle! – gondolta magában. – Jobb lett
volna kikérni Joel véleményét, mielőtt idejött volna.
Mike leült vele szemben. Késő bánat, ez most elkezdődik.
– Nos – kezdett bele –, köszönöm, hogy beleegyezett a
beszélgetésbe. – Elmosolyodott, de rögtön érezte, hogy nem
kellett volna. Ez most nem az a helyzet. – Sajnálom, ami Natalie-
val történt – folytatta, ez viszont úgy hangzott, mintha
részvétnyilvánítás lenne.
Basszus! – gondolta magában. – Ez béna.
– Úgy értem – folytatta hangosan –, sajnálom, hogy… – Mit is?
Hogyan kéne jól befejezni ezt a mondatot? Könnyen lehet, hogy
Natalie a Killarney tavak mellett kényezteti magát egy
ötcsillagos wellnesshotelben. – Tudom, hogy ez most nem egy
könnyű időszak magának. Bizonyára sokat idegeskedik. (Ez az!)
És tehetetlennek érzi magát. (Jó lesz!) De úgy hiszem, hogy egy
internetes újság, mint a miénk, hatékonyabban tudná elérni
Natalie követőit. De biztosan többeket, mint a hagyományos
sajtóorgánumok. Szóval, ha kikerülne néhány részlet az
eltűnéssel kapcsolatban, azáltal a rendőrségi felhívás is
nyomatékot kapna. Segítenénk magának. És fogunk is. Az ön
segítségével. (Így lesz jó!)
Audrey nagyon büszke volt a megfogalmazásra. Úgy
gondolta, le kellene jegyeznie ezt a felvezetést.
– Aham – hümmögött Mike keresztbe font karral –, inkább
kezdjünk bele, és végezzünk minél hamarabb.
Audrey büszkeségét nagyon sértette Mike hideg válasza, de
elengedte, mert nem vendégségbe jött, hanem interjút csinálni.
Telefonján elindította a hangrögzítőt és a férfi elé tolta az
asztalon. Jegyzetfüzetét felcsapta a kérdéseknél. Alig bírta
elolvasni saját kézírását, úgyhogy inkább becsukta a füzetet,
nagy lélegzetet vett és belekezdett fejből.
– Nos, akkor kezdjük az elején, Mike. Mikor jött rá, hogy
Natalie eltűnt itthonról?
– Nem tudok róla, hogy eltűnt volna. – Majd miután látta
Audrey arcán az értetlenséget, hozzátette: – Csak azért, mert
nem tudom, hogy hol van, még nem jelenti, hogy eltűnt.
Audrey értelmezésében az, hogy egy férj nem látta a
feleségét egy hete, nem hallott felőle semmit, és még egy
rendőrségi felhívást is közzétettek, nehezen jelenthetett volna
mást, de mindegy.
– Oké, akkor kezdjük azzal, hogy mikor látta utoljára.
– Hétfő reggel.
– Itt, ebben a házban?
– Itt, ebben a konyhában.
– Milyennek tűnt?
Mike összehunyorította a szemét:
– Ez miért is fontos? Nem arról volt az előbb szó, hogy az
olvasók segítségét kérjük?!
– Igen, csak…
– Csak nem értem, hogy tartozik ide az, hogy milyennek tűnt a
feleségem – forgatta a szemét Mike, aki összefont karjával,
borzas hajával és a leivott ingében pont úgy nézett ki és
viselkedett, mint egy dacos tinédzser.
– Igaza van, nem tartozik ide.
 Audrey nem számított arra, hogy Mike ilyen ellenséges lesz,
de tulajdonképpen érthető volt. A The Paper.ie viszont csak úgy
tud segíteni a rendőrségi felhívás terjesztésében, ha az egy
olyan anyagba van csomagolva, amely elnyeri az olvasótábor
tetszését. Ez óhatatlanul azzal járt, hogy a cikk kikezdi Natalie
személyét is.
Ezt sejthette meg Mike, és nem is magát, hanem inkább a
feleségét próbálta kímélni az újságírói kellemetlenkedéstől.
– Utána még kapott tőle üzenetet vagy beszéltek telefonon? –
Úgy gondolta, biztonságosabb lesz ezután csak eldöntendő
kérdéseket feltenni.
– Nem – rázta meg a fejét Mike.
– Kézzel írt üzenetet sem hagyott?
– Nem.
– Próbálta azóta elérni?
– Hát persze hogy próbáltam!
– Telefonon?
– Folyamatosan. Nem vette fel. És egy idő után már csak az
üzenetrögzítő válaszolt. Küldtem neki egy csomó üzenetet is, de
nem válaszolt azokra sem.
– Megnyitotta őket?
– Az összes olvasatlan – felelte Mike –, és kedd reggel óta át
sem mennek. Kikapcsolhatta a telefonját.
– Van valami elképzelése, hova mehetett?
– Fogalmam sincs.
– Előfordult már ilyen korábban?
– Nem.
– Miért várt egy hetet a rendőrségi bejelentéssel?
 – Mert ez nem… – Mike szava elakadt és nagyot sóhajtott.
Audrey úgy érezte, hogy ezzel a kérdéssel elérte a férfi
türelmének határát, de azt biztosan megbánta, hogy belement
ebbe az interjúba, de ami a legvalószínűbb: hogy mindkettő.
– Mert nem arról van szó.
– Miről?
– Tudja, mire gondolok – mondta Mike hevesen gesztikulálva,
mintha az, amire gondol, az a meg nem nevezhető valami ott
lenne kettőjük között az asztalon, és meg akarná ragadni. – Nem
hiszem, hogy valami rossz történt volna vele.
Audrey várta, hogy a férfi folytassa.
– Nézze, valamire készülhetett, mert lemondott egy
csütörtöki programot. Múlt csütörtökön lett volna, és hétfőn az
első dolga volt lemondani. Felhívta a rendezvény szervezőit és
még egy e-mailt is küldött nekik, amelyben exkuzálta magát.
Aztán ott van a bőröndös poszt is. – Mike megrántotta a vállát. –
Egy kis elvonulásra volt szüksége, ennyi az egész.
– De mindezt miért nem mondta el magának? – kérdezte
Audrey.
Mike elkapta a pillantását:
– Nem tudom.
Talán mert tőled akart elvonulni – gondolta magában Audrey.
– Szóval hétfő reggel látta a feleségét utoljára, majd hívta a
rendőrséget… Mikor is?
– Nem én, hanem a szülei. Pénteken – felelte Mike. – Én ma
akartam, de ők nem akartak eddig várni.
– Ön miért nem akarta már korábban?
– Ezért! – mondta Mike Audrey-ra mutatva. – Meg azért! –
mutatott a nappali irányába, ahol a rendőrök tartózkodtak.
– De bizonyára aggódik érte és szeretné tudni, hogy hol van.
– Hát persze! – fakadt ki Mike-ból olyan hangerővel, amely
már kiabálásnak minősül. – Ezt a kurva interjút is azért
csinálom magával, hogy hátha jelentkezik valaki vagy mit
tudom én!
Audrey meghökkent egy pillanatra.
– Térjünk vissza oda, amikor utoljára látta itt a konyhában.
Az a bőröndös poszt előtt vagy után volt? Amelyikben már arról
ír, hogy szüksége van pár nap egyedüllétre. Olvastam a
kommenteket is. Szörnyű, hogy egyesek miket írnak.
– Nem szabad a kommenteket olvasni.
– Ezt mondja Natalie?
– Nem, ezt én szoktam mondani neki.
– Meg szokta fogadni a tanácsát? Az is lehet, hogy a
kommentek borították ki, és emiatt nem akar kommunikálni
senkivel.
Mike megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy erről lenne szó. – Mielőtt Audrey
feltehette volna a levegőben lógó kérdést a kettejük viszonyát
illetően, a férfi folytatta: – Nézze, Natalie nagyra értékelte a
privát szféráját. Tudom, hogy ez egy kicsit furcsán hangzik egy
olyan emberrel kapcsolatban, akit online lehet követni, de
mindaz, amit megosztott a követőivel, gondosan és tudatosan
meg volt válogatva. Az a rózsaszínű bőrönd is! Az például
szerintem nem is az övé. Vagy ha magának is vette, biztosan
nem azzal szokott utazni. Teljesen különválasztja a két életét.
Megvannak a dolgok, amiket a követőinek szán, de a saját
dolgait megtartja magának. Nekünk. Kettőnknek.
Tulajdonképpen nagyon zárkózott életet élünk, bármennyire
furcsán hangzik is. És bár azt szeretném, hogy mielőbb itthon
legyen, nem szeretnék szembemenni a kívánságával és mindent
kiteregetni ahhoz, hogy előkerüljön. Most nekünk van
szükségünk az információra, nem az embereknek. Úgy hiszem,
meg lehet ezt a felhívást úgy írni, hogy ne kelljen hozzá
leközölni – teszem azt – a naplóját.
– Hogy érti pontosan, hogy nem akar szembemenni a
kívánságával?
– Úgy, hogy az utóbbi időben többet akart megtartani a
magánéletnek. Nem akart még jobban kitárulkozni.
– Azt azonban tudnia kellett, hogy ha csak úgy elvonul és a
környezetében nem mondja el senkinek, hogy hová, azzal…
– Én is tudom! – mondta Mike felemelve mindkét kezét. –
Folyamatosan kattogok, de nem tudom megmondani, miért
ment el és miért nem mondta el. Az is lehet, hogy el akarta
mondani telefonban, csak rossz számot hívott. Lehet, hogy
valakinek a telefonján lehet tőle egy hangüzenet…
Audrey-nak kellett egy másodperc, míg rájött, hogy ez egy
kérdés volt.
– Lehetséges. De… – gondolkodott –, azt észrevette volna,
amikor az üzenetrögzítő bekapcsol és valaki más üdvözli.
Mike arcáról le lehetett olvasni, hogy erre nem is gondolt.
– Kijöttek a rendőrök… – váltott témát Audrey.
– Igen, a szomszédunk hívta ki őket.
Audrey hirtelen nem értette:
– Natalie miatt?
 – Nem. Látott egy idegen nőt a hátsó kertünkben, amikor
nem voltam itthon. – Mike sóhajtott egyet. – Valószínűleg
Natalie egyik őrült követője. Van belőlük egypár…
– És azt is tudják, hol lakik?
– Remélem, nem mindegyik! De… – hezitált Mike – volt egy
másik eset is néhány héttel ezelőtt. Valaki kopogtatott, Natalie
azt hitte, hogy a szomszéd az, és beengedte. Egy nő volt, akit
még be is invitált.
– És mi történt? Ki volt az? – kérdezte Audrey.
A beszélgetést félbeszakította két éles csengetés. Mike
azonnal felpattant és sietett ajtót nyitni. Audrey csalódottan a
székébe zuhant és megállította a hangrögzítőt a telefonján.
Pont, mikor kezdett izgalmassá válni! – gondolta.
Hallotta, ahogy nyílt az ajtó, majd az előszobából beszüremlő
beszélgetést és a lépteket. A beszélgetés egyre halkult, majd
hirtelen egy ajtó záródása teljesen eltompította a hangokat. Az
újonnan érkezőt Mike valószínűleg a nappaliba vezette, ahol a
két rendőr is tartózkodott.
Audrey körbenézett a konyhában.
Tétovázott.
Egyszer csak elhatározta magát, felmarkolta a
mobiltelefonját, felállt és nagyon halkan, nagyon óvatosan
körbejárta a helyiséget, hogy képeket készítsen a telefonjával.
Közeli fotókat csinált az üzenőfalról, hogy később el tudja
olvasni az összes kis cetlit, receptet és képeslapot, amit
ráragasztottak. Gyorsan átlapozott egy papírkupacot is, amely a
konyhapulton hevert. Főként levelekből és számlákból állt. A
számlalevelek Michael Kerr nevére szóltak, de volt közte
néhány légpárnás boríték is, amelyet Natalie-nak címeztek. Az
egyiken egy népszerű magazin, egy másikon egy menő
bevásárló-központ címkéje volt. Lefényképezte ezeket is, biztos,
ami biztos alapon. Majd bekukucskált a konyhaszekrényekbe,
és kihúzott néhány fiókot is. Nem tudta volna megmondani,
pontosan mit keresett, de rögtön rájött volna, amint
megpillantja.
Audrey ismét körbenézett üzenetek után fürkészve. Legalább
három helyen lehetett üzenetet hagyni a konyhában: volt egy
virágos írótömb a mikró tetején, egy mágneses krétatábla a
hűtőn és egy spirálozott jegyzetfüzet a tálalón. És ezek csak az
üzenethagyás hagyományos eszközei voltak.
Aztán hirtelen megpillantott egy búzavirágkék színű, kemény
kötésű könyvecskét az egyik konyhaszéken címlapjával lefelé
fordítva. Először azt hitte, hogy egy gyerekkönyv, de
megfordítva látta, hogy egy verseskötet. Percy Bysshe Shelley
válogatott versei. Belelapozott és látta, hogy a könyv lapjai
simák és makulátlanul tiszták. Látszott, hogy a házban senki
sem olvassa rongyosra a romantika nagy költőit. A belső
táblájában egy csálén beragasztott matricán a római Keats–
Shelley Emlékház emblémájának felirata és egy kézzel írt
ajánlás volt olvasható: „Az egyetlen M-nek”.
Natalie ajándékozhatta a férjének – gondolta Audrey.
A könyvet az asztalra helyezte és fölé tartotta a mobilját,
hogy lefényképezhesse.
– Maga mit csinál itt?
Egy férfihang volt, de nem Mike-é.
Audrey felnézett az ajtóban álló férfira. Magas volt, és
rövidre nyírt fekete haja volt. Olyan harmincöt körüli. Szép, kék
szeme volt. Sötét, tengerészkék öltönyt viselt. Zsebre tett kézzel,
türelmetlenül várta, hogy Audrey feleljen neki.
– Én csak… – és közben érezte, hogy elvörösödik – interjút
készítek Mr. Kerr-rel. A ThePaper.ie-től vagyok.
– Nagyon örvendek – mondta gépiesen a férfi, majd előhúzott
egy tárgyat a zsebéből és kihajtotta. Audrey felismerte az Ír
Rendőrség igazolványát. – Az interjúnak vége.
– De még nem fejeztem… fejeztük be.
– Fennmaradó kérdéseivel az Ír Rendőrség Sajtó
Főosztályához fordulhat – mondta, és fejével maga mögé, a
bejárati ajtó felé biccentett. – Viszlát!
Audrey elsőre nem akarta annyiban hagyni a dolgot és
követelni akarta, hogy magával Mike-kal beszélhessen, de
elnézve a rendőr határozott fellépését, elvetette az ötletet.
Értelmetlen lett volna erőlködni. Helyette sértődött sóhajokat
hallatott, miközben színpadiasan összecsomagolta a cuccait.
Amikor Audrey elhaladt mellette, a rendőr megfordult, hogy
az ajtóig kísérje.
A nappali ajtaja résnyire nyitva maradt. Audrey a kéretlen
kíséret miatt nem tudott benézni. A kiszűrődő hangok között
felismerte Mike-ét is, de nem értette, hogy miről beszélnek.
Kinn szemerkélni kezdett az eső. Audrey megpillantott egy
harmadik kocsit a bejáróban. Jelzés nélküli rendőrautó volt,
amely keresztbe parkolt a két másik autó mögött.
Megfordult, hogy mondjon még valamit a rendőrnek, de az
már húzta is be az ajtót.
– Még csak annyit, hogy…
 Audrey-ba az ajtó csattanása fojtotta bele a szót.

– Nyolcezer feletti a látogatottság – olvasta le Joel a kezében

tartott jelentésből – kevesebb mint egy óra alatt! Nagyszerű!
Igazán nagyszerű! Szép munka volt, Audrey!
– Köszönöm – felelte Joel irodájának ajtajában, ahol ezúttal
azért állt, mert a hírportál mérési adatai szerint messze a
leglátogatottabb anyagot sikerült összeállítania aznap. Annyira
büszke volt magára, hogy attól tartott, az arcáról sugárzó öröm
túl feltűnő. Kíváncsi volt, hogy fog majd Dee reagálni. Az
önelégültség látszatát azonban el akarta kerülni és legyintett
egyet:
– A közönség eleve adott volt. Nem kizárólag az én érdemem.
– Ez, mondjuk, igaz. – Audrey önérzetét kissé sértette, hogy
Joel habozás nélkül egyetértett, de hozzátette: – De attól még
remek írás!
Audrey elmosolyodott.
Így már mindjárt más.
Az írás, amely délután négy előtt ment ki az oldalra,
valójában Audrey második piszkozata volt. Az elsőt Joel azzal
dobta vissza, hogy még fel kell egy kicsit tupírozni. Kábé az
anyag felét kihúzta és a következőket firkantotta alá: TE mit
gondolsz, mi történt? Válassz ki egy magyarázatot a sok közül és
igazítsd hozzá a tényeket! Nem kell konkrétan leírni, csak
sugalmazni. Mindezt anélkül, hogy pert akasztanának a
nyakunkba!
 Audrey számára egyértelműnek tűnt a magyarázat: Mike és
Natalie összerúgta a port valamin, és a nő dühében elviharzott
otthonról. Beleillett a sztoriba a csütörtöki esemény lemondása
és a bőröndös poszt is. A követőinek még megüzente, hogy
elvonul, de a férjével már se személyesen, se telefonon nem
hajlandó beszélni. Érthető volt az is, hogy Mike miért nem
értesítette azonnal a rendőrséget. Látva, hogy Mike nagyon
tartózkodóan viselkedett, meggyőzte Audrey-t, hogy csupán egy
kínos magánéleti botrányról van szó, mintsem arról, hogy
megölte és eltemette volna az asszonyt a hátsó kertben. Végig
kínosan érezte magát az interjú alatt.
Ezt ebben a formában azonban nem írhatta le.
Az anyag második verziójának felvezetőjében Audrey
számba vette Natalie instagramos karrierjének főbb állomásait,
beágyazott néhányat a népszerűbb posztok közül, és
tényszerűen leírta az eltűnés körülményeit. Majd idézett
néhány mondatot a Mike-kal készített interjúból, miszerint
azért nem akarta rögtön bejelenteni az eltűnését, mert meg
szerette volna kímélni a feleségét a nyilvánosságtól, és hogy azt
gondolta, egyébként is minden rendben lehet vele. A cikket a
bőröndös poszttal zárta, megjegyezve, hogy Natalie a férjének
nem hagyott üzenetet. A ThePaper.ie átlagolvasóinak
gyanakvására és cinizmusára apellált, amikor egymás mellé
helyezte ezt a két tényt: majd ők összerakják a sztorit!
És össze is rakták. Felpörgött a kattintásszámláló.
– Mi legyen a következő lépés? – kérdezte Audrey. –
Megkereshetném a legjobb barátnőjét, Carlát. Jó pár képen be
van tegelve, könnyű lesz megtalálni a neten. Meg arra is
gondoltam, hogy utánajárnék annak a nőnek, aki múltkor
bekopogtatott hozzájuk. Amúgy az egy tök jó külön anyag is
lehetne. Az ír Insta-sztárok zaklatói. És bár valószínűleg
ironizált a rendőr, amikor azt mondta, hogy forduljak a
sajtóosztályukhoz, de egy próbát megérne, nem?
Joel felegyenesedett a székében.
– Figyelj, Audrey. Nagyon szép munkát végeztél. Tényleg. Az
elvárásokat messze felülmúltad. Most az interjúra gondolok.
Fent is tudják, hogy létezel, és a főszerkesztő is nagy
elismeréssel beszélt az anyagról. Jó időre bebiztosítottad
magad. De ez most ennyi. Holnap reggeltől visszamész az Ents
asztalához és folytatod szépen, amit eddig.
– Ne már! Ebből az anyagból még rengeteget ki lehet hozni!
Szavai egy kissé nyafogósabbra sikeredtek, mint szerette
volna, de nem érdekelte. Nem akart még visszamenni a
kattintásgyárba. Miután megérezte a valódi újságírás ízét, a
rosszullét fogta el a gondolattól, hogy holnaptól megint olyan
klikkvadász címeket kell gépelnie, hogy „kiállt a nyilvánosság
elé” vagy hogy „brutális dekoltázst villantott”.
– Itt csupán annyi a sztori, hogy eltűnt egy ír influenszer. Ezt,
neked köszönhetően, le is hoztuk. Ha nem kerül elő, nincs mit
megírni. Ha mégis, azt meg felesleges. Uncsi. Ha pedig valami
komoly dolog kerekedik ki a történetből, azt a bűnügyi
tudósítóink fogják lehozni, nem te.
Joel arckifejezése szánakozóan meglágyult. Látta Audrey-n,
hogy egyre jobban elkeseredik.
– Ebben egyeztünk meg, Audrey. Még csak nem is
hitegettelek mással – fejezte be mondandóját Joel, majd a
laptopja felé fordult és gépelni kezdett.
Audrey egy szót sem szólt. Magába roskadva vánszorgott
vissza az íróasztalához.
A mellette lévő székek üresen álltak, de látta, hogy az Ent-
csapat többi tagja már közeledik gőzölgő kávéval a kezében.
Feltette a fülesét, hogy jelezze, nem kíván szóba elegyedni
senkivel. Frissítette a laptopját és maga elé bámulva várta, hogy
öt óra legyen. Még fél óra és hazamehet, hogy otthon, az
ágyában kidepizhesse magát.
Aztán eszébe jutott, hogy már csak három hét, és még az a
lyuk sem lesz meg, ahová hazamehet. Azt kéne kitalálni, hová
fog menni és ehhez egész este a Daft.ie-t fogja böngészni,
matekozva, hogy mennyi az annyi. Olyan szarul állnak a dolgai,
hogy még azt sem engedheti meg magának, hogy depis legyen.
Közben újraindult a gépe és szokás szerint megnyitotta az e-
mailjeit.
Fiókja szokatlan képet mutatott. Alig akart hinni a szemének:
közel ötszáz olvasatlan üzenet várta, ami mind azóta érkezett,
hogy a Natalie O’Connor-anyag kiment.
– Aztakurva! – fakadt ki belőle.
Majd megnyitotta a ThePaper.ie-t, és látta, hogy a főoldal
vezető sztorija volt az övé, a főcím alatt a fotójával, a nevével és
az e-mail-címével. Bárki, aki olvasta a cikket, közvetlenül
kapcsolatba tudott vele lépni, és nagyon úgy tűnt, hogy ezt
sokan meg is tették. Visszakattintott a fiókjához, hogy még
gyorsan átfussa az üzeneteket.
Tartalmukat tekintve a legtöbb visszajelzés volt, amennyiben
visszajelzésnek lehet tekinteni a következő üzeneteket –
elképesztő, hogy egyesek veszik a fáradságot és billentyűzetet
ragadnak, hogy megírják:
És ebben hol a HíR?! Vagy csak én nem látom?
vagy
Remélem, nem fizetős újságírói szakra jártál, mert ez után
igényelheted vissza a tandíjat! Kínszenvedés volt végigolvasni
már az első bekezdést is, annyi benne a nyelvtani hiba. Át kellett
volna olvasni, mielőtt leadod, te idióta!
vagy:
Jó a profilképed! Biztos fincsi a puncid is!
– Törlés. Tiltás. Törlés. Tiltás – ismételte a műveletet Audrey
és izgatottan várta, hogy valami értelmes üzenet jöjjön szembe.
Meg is találta!
Egy Orla Sheridan nevű nő küldte délután 17:02-kor, kábé
egy órával azután, hogy a cikk kiment. Egy kávézóban dolgozik,
egy Shanamore nevű faluban és azt állítja, hogy kedden,
eltűnése másnapján találkozott és beszélt is Natalie-val.

Biztos, hogy ő volt az. Kaptam tőle névjegykártyát.

Követem az Instán és tök jót beszélgettünk a posztjairól,
meg Mike-ról. Amikor megláttam a rendőrségi felhívást,
azonnal hívtam őket. Felírták a telefonszámom, de azóta
nem jelentkeztek. Szerintem nagyon furi az egész.
Natalie nekem azt mondta, hogy Mike itt járt
Shanamore-ban nem olyan rég. Kérdezte, hogy láttam-
e. (Amúgy nem.) Azt is mondta, hogy nem akarja, hogy
bárki is megtudja, hogy hol van, és megkért, hogy ne
posztoljak semmit vele kapcsolatban. Nekem azt
 mondta, hogy azért jött ide, mert egy kis csendre és
nyugalomra vágyik, de szerintem másról van szó.
Továbbá lakik itt a faluban egy elég fura pasas, aki
bepróbálkozott nála a strandon. Nem tudom, hogy
ennek lehet-e jelentősége. A hely is elég gáz, ahol
megszállt. Én biztosan nem oda mentem volna a
helyében. Főleg nem egyedül. Nem tudom, de nekem
valahogy nem stimmel az egész.

A nő sorait olvasva végigfutott a hideg a hátán.

Rákeresett Shanamore-ra a Google Mapsen. Nem is annyira
falunak, mint inkább egy út menti üdülőtelepnek tűnt autóval
félórányi útra az East Cork-i partoktól. Audrey-nak eszébe jutott
egy általános iskolai osztálytársa, aki Corkból származott és
minden szeptemberben arról panaszkodott, hogy az egész
nyarat kénytelen volt Shanamore-ban tölteni.
Ráközelített a térképen és látta, hogy mégiscsak egy faluról
van szó templommal, két kocsmával, benzinkúttal, és meg volt
jelölve még egy Kiln nevű „design store” is, ami egy kézműves
műhely és bolt lehetett. Hát nem valami izgi! Bár biztos el lehet
tölteni ott egy kellemes hétvégét nyáron…
Maga elé képzelt egy tipikus ír családot – apa, anya, gyerekek
–, amint egy délutáni strandolás után bepattannak a kocsiba,
kezükben sült krumplival és gépi fagyival, és hazavezetnek.
Most viszont, a tél kellős közepén, elég elhagyatott és lehangoló
lehet arrafelé. Délután 5-re ilyenkor már besötétedik. Kinek jut
eszébe ilyenkor Shanamore-ba menni? Instagramja tanúsága
szerint Natalie Párizsba vagy Rómába szokott kiruccanni, vagy
felmegy Londonba, amikor „me time”-ra van szüksége. Vagy ha
már Írország, akkor egy felkapott wellness-szállodát választ
valamelyik festői szépségű szigeten. Egyértelmű volt, hogy nem
pusztán a kikapcsolódás volt a célja. Főleg úgy, hogy Mike-nak
egy szót sem szólt Shanamore-ról, a helyieket pedig őróla
faggatta.
Mielőtt még teljesen szabadjára engedte volna a fantáziáját,
meg akart győződni róla, hogy Orla nem csak egy megszállott
követő a sok közül. Azonnal válaszolt az e-mailre, amelyben egy
fotót kért Natalie névjegykártyájáról, illetve a telefonszámát.
Öt perc múlva megjött a válasz a bizonyítékkal. Orla
belinkelte a Shanamore Apartmanok honlapját is. Audrey előtt
megjelent a furcsa kinézetű épületegyüttes, amelyből nem
igazán az ír tengerparti üdülők hangulata áradt. A gazdasági
fellendülés ambiciózus lenyomata volt, amelynek fénye azóta
jócskán megkopott. A hat, U alakban elrendezett ház a faluban
helyezkedett el, távol a tengerparttól. Belülről viszont modern
és vonzó volt – legalábbis a jól megvilágított fotók alapján.
Szállásadók és hoteltulajdonosok szívesen adnak ki szobát
népszerű Instagram-hírességeknek néhány betegelt fotóért és
hashtagért cserébe. Ez megmagyarázná, miért ment Natalie
Shanamore-ba. De akkor miért tartja mégis titokban?
Audrey-nak váratlan gondolata támadt: mi van, ha Natalie
még most is ott van?
Lekapta fejéről a fülhallgatóját és felkapta a telefont.
Hirtelen azonban elbizonytalanodott és letette. Eszébe jutott,
hogy Joel világosan megmondta, hogy a Natalie O’Connor-sztori
ennyi volt. Ügy lezárva. Legalábbis az ő számára. Ha valami
mégis történne, azt majd az igazi újságírók viszik tovább.
Holnaptól minden megy a régiben az Ents csapatában.
Rendben van… De!
De mi baj adódhat egy telefonhívásból?
Újra a kezébe vette a telefont, és a Shanamore Apartmanok
honlapján megadott számot hívta.
Háromszor csengett ki, majd beleszólt egy ingerszegény
férfihang:
– Igen, tessék!
– Halló, Shanamore Apartmanok?
– Igen.
– A segítségét szeretném kérni. A nővéremet próbálom
elérni, aki, úgy tudom, önöknél szállt meg. Sürgős családi ügyről
van szó, de nem veszi fel a telefonját. Natalie O’Connornak
hívják.
Egy másodpercnyi szünet:
– Nincs itt.
– Ó – mondta Audrey. – A francba! Ezek szerint már eljött. De
ugye önöknél szállt meg?
Ismét nem jött azonnali válasz. Majd hirtelen egy kattanás, és
már csak a vonal idegesítő búgását hallotta Audrey.
Nem tudni, ki volt az, de rátette a telefont.
SZÜNET
0:00:47
Jennifer épp a recepció mögötti irodában van, amikor
megérkezik az e-mail. Szíve hevesebben ver, amikor
megpillantja Mike nevét, de aztán csalódottan állapítja meg,
hogy csak egy Google-értesítés jött, amely egy olyan újságcikkre
hívja fel a figyelmet, amelyben szerepel Mike neve. Egy órája
jelent meg a ThePaper.ie honlapján.
A szalagcím szerint a rendőrség a lakosság segítségét kéri az
eltűnt Instagram-sztár ügyében.
Jennifer motyogva elnézést kér a délutáni műszakba
beosztott helyettesétől, Davidtől, és kimegy az irodából. Egy
tízfős nyugdíjascsoport elhelyezésével küszködtek: mind a tíz
vendég földszinti szobát szeretett volna egy olyan épületben,
amelyben csak négy ilyen van, és ráadásul még lift sincs. Ezt
már a múlt héten el kellett volna rendezni, és Jennifer
szomorúan szembesült azzal a ténnyel, hogy amíg pár napig
szabadságon volt, a kollégái leginkább lazsáltak és nem
csináltak semmit.
Csak akkor nyitja meg a cikkhez vezető linket a mobilján,
amikor gondosan magára zárta a kis helyiség ajtaját, ahová
bemenekült.
A nagybetűs cím alatt egy fénykép látható, amely Mike és
Natalie esküvőjén készült. Jennifer egy pillantást sem vet rá,
tovább görgeti az oldalt, hogy elolvassa, mit is írnak.
A cikkben idézetek szerepelnek Mike-tól. Ezek szerint
együttműködött az újságíróval.
Jennifer hirtelen nem tudja, hogyan kellene éreznie ezzel
kapcsolatban, úgyhogy inkább tovább olvassa a cikket.
Néhány, Natalie állítólagos sikerére vonatkozó megjegyzést
követően ott áll ismét a rendőrségi felhívás, és alatta egy fotó az
Instagram-posztról. Arról, amelyen útra kész. Az utolsó kép,
amit posztolt. Jennifer már annyiszor megnézte, hogy kívülről
tudja a képaláírást. Jobban szeretné, ha ez alkalommal lenne
egy kis változás benne, egy olyan szó vagy kifejezés, amely arra
utal, hogy Natalie tudott a dologról. Tudott Mike-ról és
Jenniferről, és ezért fogta magát, és ment el azon a reggelen.
Újra elolvassa a képaláírást, az agya azonban előbbre jár,
mint a szeme, és már előre mondja, hogy mit is fog olvasni.

Szükségem van egypár napra egyedül. Telefon és

közösségi média nélkül. Tudom, tök idegesítő, amikor
valaki ezt írja ki és ehhez a telefonját és az Instáját
használja. Csak nem akarom, hogy azt higgyétek, hogy
eltűntem. Néha nekem is szükségem lehet arra, hogy
kövessem a brandem filozófiáját. Hamarosan
visszatérek! #szunet #nemvagyokelerheto #EsLelegezz!

Jennifer ingerülten megrázza a fejét és közben arra gondol,

hogy micsoda bődületes baromságokat írt Natalie. „Néha nekem
is szükségem lehet arra, hogy kövessem a brandem filozófiáját.”
Ennek nincs semmi értelme.

A The Paper úgy értesült, hogy Ms. O’Connor nem

tájékoztatta a tervéről sem a férjét, sem a családját, sem
a barátait. Mr. Kerr azt állítja, hogy ő is – Ms. O’Connor
internetes követőihez hasonló módon – csak a fent
 olvasható Instagram-posztból értesült a távozásáról.

Ezután következett egy idézet Mike-tól:

Natalie nagyra értékelte a privát szféráját. Tudom, hogy

ez egy kicsit furcsán hangzik egy olyan emberrel
kapcsolatban, akit online lehet követni, de mindaz,
amit megosztott a követőivel, gondosan és tudatosan
meg volt válogatva.

Gondosan és tudatosan meg volt válogatva. Ez egy kis odaszúrás

Natalie-nak, ez nem lehet más, gondolja Jennifer és
elmosolyodik.

Arra a kérdésre, hogy vajon miért várt egy teljes hetet

azzal, hogy bejelentse a felesége eltűnését, Mr. Kerr azt
válaszolta, hogy abban a hiszemben volt, hogy a
felesége előre eltervezte az utazását, és nincs
semmilyen veszélyben. Hozzátette, hogy nem szeretett
volna kellemetlenséget okozni neki azzal, hogy
feleslegesen fellármázza a médiát. A The Paper úgy
értesült, hogy Ms. O’Connor nem sokkal azelőtt, hogy
november 5-én délelőtt elhagyta volna az otthonát,
telefonon és e-mailben is lemondta a részvételét egy
közelgő eseményen.

Jennifer lassan visszagördíti az oldalt az esküvői fotóhoz, és a

hüvelykujját rátéve Natalie arcára, gondosan kitakarja azt.
Hogy Mike milyen csinos ebben a szmokingban! És mennyivel
jobban néz majd ki az ő esküvőjükön.
Erről még nem beszéltek, de nem is szükséges. Pontosan
megértik egymást: ez van, ezt rendelte a sors kettejük számára.
Elkövettek már rengeteg hibát az idáig vezető úton, úgyhogy szó
sem lehet arról, hogy most elkövessenek egy újabbat, és
elengedjék egymás kezét.
Az esküvőjük azonban szolid lesz és csendes. Intim. Szűk
körű. Nem egy szponzorok által uralt ízléstelen látványosság.
Nem olyan, amilyet Mike, a miatt az influenszer kurva miatt
kénytelen volt elviselni.
Jenniferen hirtelen eluralkodik a vágy, hogy azonnal
beszéljen Mike-kal. Annyira intenzív az érzés, hogy éles
fájdalom járja át a mellkasát.
De nem keresheti a kapcsolatot vele. Még nem. Hogy venné
ki magát az, hogy az eltűnt nő férjének szeretője van? Mindenki
a legrosszabbra gondolna. Még Mike-ot hibáztatnák a történtek
miatt. Úgy nézne ki, hogy Natalie az áldozat. Az összetört szívű
feleség.
Lehet, hogy Natalie pontosan arra számított, hogy majd ez
történik, ha elmegy. Hogy ezzel sikerül lépre csalnia Jennifert.
Hogy végre kilépjen a nyilvánosság elé. Megmutassa magát.
Felvállalja az affért.
Na, csak ne reménykedj, engem nem versz át ilyen könnyen.
Amúgy is, jobb, ha most távol tartja magát Mike-tól, pláne
annak a korábbi kavarodásnak a fényében, ott, a háznál. Mégis,
hogy jön ahhoz az a kurva a szomszédban, hogy a hálószoba
ablakán át leselkedjen, hogy mi történik a szomszédja hátsó
kertjében? Kíváncsi liba! Ráadásul Mike otthon se volt.
 Jennifer most visszagörgeti a képernyőt a lap tetejére, ahol a
cikk szerzőjének a neve olvasható. Audrey Coughlan. Tehát egy
nő. Jennifer gondolatait a féltékenység kezdi el rágni, majd
teljesen eluralkodik rajta, amikor meglátja az újságíró
fényképét is. Jóval fiatalabbnak néz ki, mint Jennifer, és
kimondottan csinos. És ez találkozott Mike-kal.
Várjunk csak!
Megérinti a képernyőt, hogy kinagyítsa a fotót.
Nem ez a nő az, akit látott? Aki bement Mike házába?
Jennifer menekülőre fogta, amikor belebotlott a kíváncsi
szomszédba, de aztán később visszalopakodott, hogy megnézze,
Mike hazaért-e közben. A kocsija ott állt a kocsifelhajtón,
úgyhogy elindult befelé. Ha bárki megállítja, és kérdőre vonja,
csak annyit kell mondania, hogy Natalie barátnője. Csak amikor
odaért a kapuhoz, akkor vette észre, hogy egy másik kocsi is
parkol az épület előtt. A rohadék rendőrök! Vagy történt valami
Natalie-val, vagy ez az átkozott szomszéd kurva ráhívta a
kibaszott rendőröket. Jennifernek éppen csak sikerült irányt
változtatnia. Megállt és olyan képet vágott, mint aki nem is érti,
hogy hol van, aztán úgy tett, mint aki most döbben rá arra, hogy
rossz helyen jár. Szükség volt a színészkedésre, mert nem tudta,
hogy nem figyeli-e valaki a házból. Aztán gyorsan sarkon
fordult, és elindult lefelé az úton. Amikor már biztonságos
távolban volt, megállt, és visszanézett, hogy nem jött-e ki valaki
a házból és nem követi-e. Nem, nem történt semmi ilyesmi,
viszont azt látta, hogy valaki éppen bemegy.
Az újságírónő, döbbent rá Jennifer.
Audrey.
 Most lobbant csak igazán lángra benne a féltékenység. Ez a
nő, aki egyáltalán nem is ismeri Mike-ot, könnyedén és
akadálytalanul besétált abba a házba és beszélt vele. Ott ült, a
közelében. Ott volt vele.
Ez nem helyénvaló.
Jennifer keze ökölbe szorul, olyan erősen, hogy érzi, milyen
erővel vájnak a körmei a saját tenyerébe.
Az elhatalmasodó érzés teljesen irracionális. Ezt ő maga is
tudja, hiszen nem ostoba, viszont képtelen arra, hogy csak úgy,
egyik pillanatról a másikra megszüntesse.
Mert, ugye, ez az Audrey nem is néz ki különösebben
szépnek, nem? És ha jobban belegondol az ember, nem stimmel
valami a cikk hangvételével sem. Olyan alattomos, mert
udvariasnak akar látszani, de... Mr. Kerr azt állítja... Mr. Kerr
azt válaszolta, hogy abban a hiszemben volt... nem szeretett
volna kellemetlenséget okozni neki... Mégis, mit akart mindezzel
ez a rohadt firkász?
Jennifer legörgeti az oldalt a végéhez, ahol véleményt lehet
fűzni a cikkhez.
Mike biztos kibukna, ha tudná, hogy mit csinál. De
szerencsére sohasem kell megtudnia. És nem is tudná, mert
Jennifernek már rég van egy felhasználói profilja a The
Paper.ie-hez. A neve egy csomó véletlenszerűen kiválasztott
szám, a képén pedig egy középkorú, vörös képű és kopaszra
borotvált fejű pasas látható. Elkezd írni:

Akkor hadd tisztázzunk valamit. Ez az öntelt és

felfuvalkodott, önmagát influenszernek (már
 engedtessék meg, de mégis mi a f*** az?) tartó liba
elmondta egy csomó idióta, agyatlan rajongójának,
hogy lelép, de a férjének, annak meg nem szólt? Mi a
francért izgul bárki is egy ilyen ribancért? És ki írta ezt a
cikket? Egy óvodás? Merthogy iskolába, ahol
tisztességesen megtanították volna fogalmazni, nem
járt, az tuti. A pofikád meg nem elég ahhoz, hogy azzal
kitermeld a lakbérre valót, az is tuti.

Egyszer átfutja, aztán megnyomja a KÜLD gombot.

Ez a mozdulat elég ahhoz, hogy valami kis
megkönnyebbülést érezzen. Az összesűrűsödött dühe hirtelen
párologni kezd.
Jobban érzi magát. Sokkal nyugodtabb.
Most már megint képes észszerűen gondolkodni.
A The Paper ugyan azt állítja, hogy a kommenteket
moderálja, de Jennifer eddigi tapasztalata szerint erre csak
nagy ritkán kerül sor. Látott már mindenféle alpári gondolatot
a kommentszekcióban, a teljesen hétköznapi anyázástól a
legnyilvánvalóbb gyűlöletbeszédig. Egészen biztos abban, hogy
senki nem fogja módosítani a bejegyzését az előtt, hogy
nyilvánosságra kerülne. Jennifer elégedetten gondol arra, hogy
majd az újságíró is olvassa. Na, ez majd helyre teszi a nőt.
Meg is érdemli, hiszen az alapvető tényekkel sincs tisztában.

A The Paper úgy értesült, hogy Ms. O’Connor nem

tájékoztatta a tervéről sem a férjét, sem a családját, sem
a barátait.
De Natalie tájékoztatta a férjét.
Hagyott neki egy üzenetet...
LEJÁTSZÁS
0:00:57
Három hónap telt el és Seanie még mindig nem szokott hozzá a
csendhez.
Korábban egy kis lakásban élt, amely a St. John’s Roadra
nézett, a Dublin központjába vezető egyik legforgalmasabb
útra, ahol autók dudálása, teherautók dübörgése és
motorkerékpárok kipufogódurranása riasztotta fel álmából
éjszakánként. A zaj már jóval napfelkelte előtt betöltötte a
környéket. A ház másik oldalán pedig a déli és nyugati irányból
érkező és a Heuston állomásra befutó vonatok dübörögtek,
amelyek hétköznaponként a városba járó dolgozók ezreit
szállították. A villamosok csilingelése és az emeletes buszok
felbőgő motorja jelezte, hogy a peronokról merre mennek
tovább az utasok.
A lakás egy olyan épületben volt, amely egy nagy szálloda
szomszédságában állt, ahová már jóval hajnal előtt elkezdtek
megérkezni a beszállítók teherautói, mindegyikük hangosan
farolt a rámpához. Ráadásként a szomszédok maximum
hangerőn hallgatták a reggeli rádióműsorokat.
Itt azonban nem volt ilyen. Itt nem hallatszott semmi.
Itt a zajok teljes hiánya volt az, ami felriasztotta Seanie-t. A
szemei szinte maguktól felpattantak reggel hétkor, de
előfordult, hogy már fél hatkor vagy hatkor felébredt. Úgy
okoskodott, hogy itt – a szirénák és a dudálás hangjától mentes
közegben – sokkal jobban alszik, tehát ahhoz, hogy pihenten
ébredjen, elég kevesebb idő is. A minőség győzedelmeskedett a
mennyiség felett.
 Legalábbis ezt mondogatta magának.
Imelda alvási szokásaira viszont nem volt semmi hatása a
helynek, úgyhogy Seanie, még ha korán is ébredt fel, inkább
nem mozdult, csak feküdt a sötétben. És itt, Shanamore-ban
valóban sötét volt: a legközelebbi utcai lámpa legalább
harmincméternyire volt, ráadásul a kanyaron túl. Úgyhogy csak
feküdt ott és hallgatta Imelda szuszogását és az előtte álló napra
gondolt, meg arra, hogy mit kellene tennie annak érdekében,
hogy Imelda ne jöjjön rá arra, amire ő már rádöbbent: hogy
végzetes tévedés volt ide költözniük.
Ő is. Merthogy Imelda már rég tudta.
Nem mintha szólt volna róla akár csak egy szót is. Nem is
kellett. Mióta ide költöztek, Imelda két teljesen különböző
formában létezett: volt az a nő, aki hétfőn reggelente ébredt fel
Seanie mellett az ágyban, és volt egy másik, aki a hétvégéken.
Hétfőnként Imeldának mennie kellett valahová, ahol pontosan
meg kellett jelennie, de a dolog nem pusztán erről szólt. Nem
csak ezért volt más. A szemei ragyogtak. A mozgása ruganyos
volt. Látszott rajta, hogy izgatott.
Izgalomban volt, mert ott hagyhatta Seanie-t.
– Nem téged – javította ki egyszer, amikor már annyira
bántotta Seanie-t az a lelkesedés, amely a több száz
kilométernyi vezetés és az ötnapos távollét miatt eluralkodott
Imeldán, hogy valami megjegyzést is tett. – Ezt a helyet.
– De ez a hely én vagyok – felelte Seanie.
– Pontosan tudtad, hogy ez fog történni – felelte nagyot
sóhajtva a nő.
– De azt mondtad, hogy áthelyezteted magad.
 – És fogom is. Csak most még nem lehet.
– Nem lehet, vagy nem akarod?
– Óh, Seanie! Az ég szerelmére! – kiáltott fel Imelda, aki
egyébként csak akkor mondta ki a férfi nevét, amikor az már
nagyon felbosszantotta. – Az egész a te ötleted volt.
Seanie a Store Street-i őrsön szolgált, amikor hírét vette, hogy
a Cork megyei 941 lakosú Shanamore-ba keresnek egy rendőrt.
A megszorítások miatt három éve megszüntették az ottani,
amúgy egyszemélyes őrsöt, és az öböl másik oldalán lévő
ballycottoniaknak kellett helytállniuk Shanamore-ban is. A
helyiek azonban rázúdították a haragjukat a helyi politikusokra
a legutóbbi parlamenti választások előtt, úgyhogy csodák
csodája, megint lett pénz rendőrre. Az elöljárók nagyon
szerettek volna egy fiatal és lelkes embert a posztra, aki
megtalálja a hangot a helyi lakosokkal. És volt valami, ami a
lehetőséget vonzóvá tette Seanie szemében. Az álláshoz lakást is
biztosítottak, aminek annyi volt a bérleti díja, mint amennyit
általában egyetlen péntek este költöttek el két adag házhoz
szállított kajára és egy üveg borra.
Már egy ideje gyűjtögették a pénzt az előlegre, de mindketten
tudták, hogy még legalább négy-öt évbe telik, amíg
belevághatnak saját lakás vásárlásába. Ráadásul akkor is csak
olyan hely jöhetett volna szóba, amely meglehetősen távol van
a belvárostól, és egyáltalán nem tartozik a kedvenceik közé. Ha
elköltöznének Shanamore-ba, mondta Imeldának, akkor sokkal
gyorsabban összeszedhetnék a pénzt, és jóval többet is, mint
amennyi a foglalóhoz szükséges. Jobb helyben
gondolkodhatnának, és talán még spórolhatnának is.
 Seanie azonban nem beszélt se Imeldának, se az elöljáróinak
arról, hogy egyébként nagyon is jól ismeri Shanamore-t. A
nagymamája egyik barátjának volt ott háza, és amikor gyerek
volt, ő és a testvérei sok időt töltöttek ott a nyári hónapokban.
Évente három vagy négy alkalommal, általában egy-egy hétre,
az anyjuk bepakolta Seanie-t, az öccsét és a húgát a kocsiba,
elhajtottak a nagymamához, összeszedték őt is, és aztán másfél
órán át zötykölődtek, hogy végül megálljanak egy, a
tengerparttól nem messze lévő kis házikónál. Hálószoba csak
egy volt, úgyhogy a gyerekek a nappaliban aludtak,
hálózsákban a földön, míg a felnőttek megosztoztak az egyetlen
duplaágyon. Meleg víz sohasem volt, és az ócska kis hordozható
tévén is csak néha jött be valami, de ez senkit sem zavart, mert
az idő java részében amúgy sem tartózkodtak a házban.
Egész álló nap a szabadban rohangáltak. Kint, a ház körüli
kertben, lent a parton, de még a vízben is. Az egyik nyáron
előkerült valahonnan egy négyszemélyes sátor, és a gyerekek
abban aludtak a kertben. A sövények, amelyek a házikóhoz
tartozó földterületet voltak hivatottak határolni, tele voltak
szederbokrokkal, aminek gyümölcsét lelkesen falták annak
ellenére, hogy a felnőttek állandóan korholták őket, hogy
mosatlanul ne egyenek belőle. Összebarátkoztak a szomszédban
élő családdal, és az ottani, hozzájuk hasonló korú gyerekekkel.
Aztán megismerkedtek a lakókocsiparkban élő srácokkal is,
akik nemcsak egy hétig tanyáztak itt, hanem itt töltötték az
egész nyarat. Ha éppen foci-világbajnokság volt, akkor az egész
nyár a foci bűvöletében telt, ha meg olimpia, akkor minden a
versenyzésről szólt. És persze valahogy minden nyáron,
nagyjából azonos időben, előkerültek a teniszütők is. Előfordult,
hogy az apjuk jött velük a nagyi helyett, és egyszer meg az, hogy
az anyjuk otthagyta őket a nagymamára és ő maga
hazakocsikázott, hogy egy kicsit nyugalomban egyedül lehessen
otthon. Ezt megpróbálták maguk elé képzelni, de az igyekezetük
kudarcot vallott: felfoghatatlan volt, hogy hogyan létezhet az
anyjuk egyedül otthon, anélkül, hogy ők ott lábatlankodnának
körülötte.
Aztán kamaszodni kezdtek, és esténként a szálloda melletti
kocsmában töltötték az idejüket, ahol dobozos kólát ittak és
biliárdoztak. Később pedig a parton verődtek össze, és söröztek.
Idővel a fiúk felfedeztek „titkos” helyeket a nagyobb sziklák
takarásában vagy a homokdombok között, és találtak lányokat
is, akiket könnyű volt rávenni arra, hogy félrevonuljanak velük.
Ahogy múltak az évek, a nagymamának már egyre terhesebb
volt három kamaszra felügyelni, aztán eljött az a pillanat is,
amikor a tinédzserek érezték kellemetlennek, hogy nyárra
elszakítják őket a barátaiktól, és végül Seanie szülei is rájöttek
arra, hogy csak akkor engedhetik meg maguknak a külföldi
nyaralást, ha a gyerekeket nem viszik magukkal, és csak
kettesben utaznak el. És így is tettek: Seanie lett a „fő-
bébiszitter”, és ő vigyázott az egy évvel fiatalabb öccsére,
Cathalra – aki persze semmiben nem volt hajlandó neki
engedelmeskedni –, és a három évvel fiatalabb húgára, Aoife-ra,
aki az idő java részét a szobájába zárkózva töltötte.
És akkor most, tíz évvel később, úgy kellene eladnia
Imeldának Shanamore-t, mintha ez volna a világ legjobb helye.
A tenger mellett élhetnénk, mondta. Isteni a levegő. Maga az
idill, érintetlen vidéki környezet. Sokkal kevesebbet költenének,
és lehetőségük lenne végre élni.
Erre az utolsó gondolatra különösen büszke volt. Biztos volt
abban, hogy egy szupermarket szórólapján olvasta.
De Imelda nem igazán volt vevő az ötletre. Egyből
kijelentette, hogy nem fog tudni a városi nyüzsgés nélkül élni. A
Nemzetközi Pénzügyi Központban dolgozott, és viccesen azt
mondta, hogy elfogja a pánik, ha nincs a közvetlen közelében
egy Starbucks. Mindketten tudták, hogy ez egyáltalán nem vicc,
hanem véresen komoly. Nagyon széles baráti körük volt, és
minden hétvégéjük zsúfolásig tele volt programokkal. Zenei és
gasztrofesztiválok, sörözések, szabadtéri mozi, meg vacsorák
különböző éttermekben. Fel kellett fedezniük minden újonnan
nyílt koktélbárt, piacot, vagy kebabost. Az esküvőkről, a lány- és
legénybúcsúkról már nem is beszélve.
Seanie-nak azonban, az igazat megvallva, már tele volt a
hócipője mindezzel. Belefáradt. A legszívesebben kihagyta
volna ezeket a programokat, és egyre inkább az volt a
meggyőződése, hogy oda kellene arra is figyelniük, hogy mindez
mennyibe kerül. Hogyha a beosztása miatt nem tudott részt
venni egy kiránduláson vagy fesztiválon, akkor természetesen
panaszkodott Imeldának, de a lelke mélyén örült is. A munkája
miatt Seanie-nak a nagyváros lüktető élete egyet jelentett a
kábítószerekkel, a hangos szóváltásokkal és rablótámadásokkal.
Túl sok időt volt kénytelen tanúvallomások felvételével tölteni
mindenféle gyorséttermek előtt vasárnap hajnalban részeg
egyetemistákat hallgatva. Egyszer munka közben találkozott
egy régi templemore-i haverjával, akinek az arcát egy eltört
sprite-os üveggel szabdalták szét – egy átlagos szerda délután.
Úgyhogy Seanie nem csupán vágyott, hanem készen állt a békés,
nyugodt életre.
Azzal nyugtatta Imeldát, hogy Dublin csak háromórányira
van Shanamore-tól autóval, és a barátaiknál számtalan
vendégszoba van arra az esetre, ha a fővárosban szeretnének
tölteni egy-két éjszakát.
Addig-addig mondogatta a dolgokat, amíg Imelda bele nem
fáradt az ellenkezésbe.
Július végén költöztek ide, amikor az ég ragyogó kék volt, és
meleg volt az idő. Imelda Clare-ből származott, és még sohasem
járt Shanamore-ban. Gyermekkori emlékei az Atlanti-óceán
fehér homokos partvidékéhez kötődtek. Seanie egy kicsit
aggódott, mert látta maga előtt a nagy fövenyt, a partra sodort
hínárral és kövekkel, de amikor a Midletonból Shanamore-ba
vezető út egyik kanyarjában egyszer csak eléjük tárult a
napfényben ragyogó tenger fenséges látványa, Imelda ajkát
önkéntelenül is egy elismerő „hű!” hagyta el. Seanie
megnyugodott és hálát adott az égieknek, hogy éppen szép idő
volt.
Aznap, amikor megérkeztek, a parkolók dugig voltak, a
tengerpart tele volt emberekkel, és vidám gyerekzsivaj hangját
vitte a szél. A nagy eseményt megünnepelendő fagylaltoztak, és
Seanie megmutatta Imeldának a házat, ahol gyerekkorában
nyaralt. A ragyogó sárga repceföldek olyan tökéletes látványt
nyújtottak, mintha az egész környék képeslapok sorozata lett
volna.
Amikor Imelda meglátta a Kiln kávézóját, megkönnyebbülten
sóhajtott fel, és az arcára széles mosoly ült ki. És ha ő
mosolygott, Seanie is nyugodtan mosolyoghatott. Mindketten
vidámak voltak. Amikor Shanamore egyetlen közlekedési
lámpájánál pirosat kaptak, Imelda odahajolt a párjához és
megcsókolta.
– Valóban jó ötlet volt – mondta, és Seanie arra gondolt, hogy
igen, valóban rohadt jó ötlet volt, és remélhetőleg minden jól
megy majd a továbbiakban is. Az volt az érzése, hogy az örök
nyár birodalmába tették át a székhelyüket, és mintha mostantól
minden napjuk olyan lenne, mintha vakáción lennének.
A hangulatukat az sem rontotta el, amikor délután
szembesültek a ház lepukkant állapotával. A hetvenes években
felhúzott épület tetőcserepeit vastagon belepte a moha, és az
egész ház körülbelül annyira volt vonzó, mint egy bunker. A
karbantartási részleg elvileg közvetlenül az érkezésük előtt
újította fel a helyet, de ennek nem nagyon látszott a nyoma. Volt
egy rémes, barnára festett bejárati ajtó, homokfúvott üveg
berakással, mellette pedig két ablak, olyan műanyag
szalagfüggöny árnyékolókkal, amilyeneket már csak
elhanyagolt orvosi rendelőkben lát az ember. A keretek erősen
megviselt állapotban voltak. A két ablak között a homlokzati
falon egy hatalmas rozsdás-zöldes folt jelezte, hogy a fölötte
lévő ereszcsatorna vagy kilyukadt, vagy a csatlakozó elemei
eleresztettek.
Az épület túloldalán volt egy másik bejárat, ez azonban
sötétkékre volt festve, és az ajtófélfa mellett a hivatalos
rendőrségi jelvény volt látható, valamint a legújabb vívmány:
egy, az akadálymentesítés nemes célját szolgáló betonrámpa és
egy vaskorlát. A ház mögött egy ocsmány antenna állt, legalább
háromszor magasabb, mint az épület maga, úgyhogy erős
acélsodronyok rögzítették a helyéhez.
Még az autóban ültek, és kicsit elbizonytalanodva néztek
egymásra.
– Még visszafordulhatunk – mondta Seanie.
– Na persze! – horkant fel Imelda gúnyosan.
– Gond nélkül.
– Ingyen van, Seanie. Vagy legalábbis majdnem tök ingyen
van. Majd ezzel nyugtatgatjuk magunkat, oké? És különben
meg, nézd csak! Nem hivatkozhatsz majd arra, hogy a
közlekedés miatt késtél el.

A hálószoba sötétjének csöndjét egyszer csak Imelda hangja

törte meg:
– Már hét óra van? – A hangja világos volt és tiszta, minden
bizonnyal ő is ébren volt már egy ideje.
Seanie, a mobilját keresve, az éjjeliszekrény felé nyúlt.
Megérintette a képernyőt, mire felvillant a készülék
képernyőjének kékes fénye.
– Majdnem. Még tíz perc.
Ez volt az első alkalom, hogy Imelda egy kedd reggelen
ébredt fel itt. Előző nap valami továbbképzésen vett részt
Corkban, és utána kényelmesebb volt hazajönnie. De ez nem
jelentett lényegi változást, csak egy nappal elcsúsztatta azt, ami
amúgy hétfő reggelenként szokott történni.
 – Azt hiszem, a telefon cseng – motyogta.
– Tessék?
– A másik telefon. Figyelj csak! – mondta, és valóban, ha
Seanie jobban odafigyelt, hallotta, hogy a fal másik oldalán lévő
irodában hangosan csöng a vezetékes telefon. – Talán meg
kellene nézned, ki az, és mit akar, nem?
Imelda felhajtotta a paplant, Seanie pedig az asszony felé
nyúlt, pont abban a pillanatban érintve meg a karját, amikor az
kifordult az ágyból és letette a lábait a földre. Inkább itt
maradnék veled, akarta mondani, de a szomszédban hirtelen
abbamaradt a telefoncsöngés, és helyette megszólalt a mobilja.
Egy dublini szám jelent meg a kijelzőn.
Seanie felült az ágyban, és úgy vette fel.
– Flynn őrmester?
– Igen – felelte, majd egy kicsit hangosabban hozzátette: –
Tessék!
– Steven O’Reilly nyomozó vagyok Blackrockból. Elnézést,
üzenetet is hagyhattam volna – hallatszott a készülékből, és
Seanie arra gondolt, hogy bizony, hagyhatott volna üzenetet a
vezetékesen is. – Ott van lent, Shanamore-ban?
– Igen, én vagyok az egyetlen rendőr itt.
– Remek, remek.
– Miben segíthetek, nyomozó?
– Van valami hely ott a maguk közelében, Shanamore
Üdülőfalu, vagy valami hasonló a neve. Nem tudom elolvasni a
saját kézírásomat. Ismerősen cseng ez a név?
– Igen – felelte Seanie. – A Shanamore Apartmanok – tette
hozzá, de nem csupán ismerősen csengett számára a név,
hanem egyből megszólalt a fejében a vészcsengő is.
Mert azoknak az apartmanoknak Andrew Gallagher volt a
gondnoka.
Három hónapja volt Shanamore-ban és három hónapja várta
ezt a hívást.
VISSZATEKERÉS A LEGELEJÉRE
0:00:01
Minden vele kezdődött.
Az a nyár, amely az utolsó általános iskolában töltött naptól
az első középiskolai napig tartott, olyan volt, mintha különleges,
a maga nemében utolsó lett volna. Andrew augusztus elején
töltötte be a tizenhármat, de nem akart nagy születésnapi bulit
csapni, egyrészt azért, mert attól félt, csak kiábrándítóan
kevesen jönnének el, másrészt pedig mert nem érezte jól magát.
Egész nyáron vacakul érezte magát a bőrében, egyfolytában
ideges volt, mindenen izgult, és néha olyan erős szúrást érzett a
gyomrában, hogy alig kapott levegőt.
Tudta, hogy mi okozza. Tisztában volt vele, hogy sok rossz
tulajdonsága van, de buta nem volt. Úgyhogy pontosan tudta az
okot: félt. Rettegett attól, hogy az eddigi, egy osztálytermes
falusi iskolából, amelyben csak pár tucat gyerek üldögélt a
tanteremben, akik szinte születésüktől fogva ismerték egymást,
átkerül egy másikba. Egy olyanba, ahol folyosók labirintusából
nyílnak az egyes osztálytermek, ahol mindenfelé sportpályák
vannak, amelyeken egy csomó idegen gyerek játszik és sportol,
akik közül sokan elegáns sorházakban vagy ikerházakban
laknak. Az is nagyon megviselte, hogy egy olyan iskolába kell
járnia, amelyikben vannak olyanok – a végzősök, a hatodik
évfolyamosok –, akik már elég idősek ahhoz, hogy
megházasodjanak, szavazzanak, sőt már autót is vezethetnek.
A gondolat, hogy ilyenek lesznek az iskolatársai, rémülettel
töltötte el. Különösen azért, mert fogalma sem volt arról,
hogyan kellene viselkednie, és nem volt senki, akit
megkérdezhetett volna erről. Az a kevéske kis információ,
aminek a birtokában volt, véletlenül elcsípett
beszélgetésfoszlányokból és a tévéből származott. Ebbe az
iskolába járt ugyanis az a lány, aki a legjobb érettségi
eredményt érte el egész Írországban, és a tévében rengeteget
beszéltek az iskolájáról. Andrew rendkívül sokat merengett
mindezen, és végül arra a következtetésre jutott (és sikeresen
meg is győzte magát erről), hogy biztosan vannak a
viselkedésre, a kommunikációra vonatkozó útmutatások,
aminek az iskolában mindenki más a birtokában van, kivéve őt.
Ez a magyarázata annak, hogy láthatólag senki más nem
izgult emiatt, csak ő. Így aztán a rá váró nagy próbatétel az volt,
hogy mindaddig úgy tegyen, mintha ő is ismerné ezeket a
szabályokat, amíg valóban ki nem deríti mindezeket, lehetőleg
még az előtt, hogy lebukna és felsülne.
Életében először szerette volna azt, ha lenne egy bátyja.
A faluban volt egy csapat unott tinédzser, akik állandóan
összevissza lófráltak. Andrew sokszor látta őket, amikor délután
fél ötkor leszálltak az iskolabuszról. Andrew már órákkal
korábban hazaért a helyi iskolából. Elképzelhetetlennek tűnt
számára, hogy ezek a srácok csak néhány évvel idősebbek nála,
ahogy az is, hogy hamarosan ő is ilyen lesz, mint ezek. Most,
ahogy elnézte őket kitűrt inggel őgyelegve, az alkarjukra
golyóstollal rajzolt, házi gyártású tetoválásaikkal – az volt az
érzése, mintha valami más faj egyedei lennének. És az arcukból,
a tekintetükből mindig valami fenyegetés vagy kihívás volt
kiolvasható.
Andrew attól tartott, hogy a középiskola tele lesz hozzájuk
hasonló gyerekkel, és egy sem lesz olyan, mint amilyen ő.
És voltaképpen igaza is lett.
Amikor eljött az ősz, és az új iskolába kellett menni, senki
sem ragadta torkon és csapta a falhoz, senki se húzta le a
nadrágját az iskolaudvaron, vagy nyomta a fejét a vécécsészébe.
Pedig ez mind jelzett volna valamit. Valami elismerésfélét. De
semmi ilyen nem történt. Sokkal rosszabb sors várt rá:
mindenki levegőnek nézte. Úgy létezett az iskolában, mintha ott
sem lett volna, mint valami kísértet. Néha odament egy-egy
lányhoz (jóval kisebb volt az esélye, hogy agresszíven
reagálnának), vagy egy tanárhoz (velük is biztonságban érezte
magát), és megérintette a karjukat, csak azért, hogy lássa,
észreveszik-e. Hogy egyáltalán látják-e? Úgy tűnt, hogy igen,
csak senki sem szeretett volna vele lenni. Még a tanárok se: azt
követően, hogy megdorgálták, azonnal elfordultak tőle és
egyszerűen továbbálltak.
A legrosszabbul azonban az osztályban érezte magát, pedig
ott kellett a legtöbb időt eltöltenie.
Az első évben végig ugyanabban az osztályteremben voltak,
és a tanárok jöttek hozzájuk megtartani az óráikat. Az első
napon az osztályfőnökük mondta meg, hogy kinek hová kell
ülnie.
Andrew az első padsorba került, közvetlenül az ablaknál, a
mellette lévő hely azonban üres maradt.
Gyámoltalanul nézte, ahogy körülötte a többiek, az új
padtársak, a régi iskoláikról beszélgetnek, felírják egymás
lakcímét, mesélnek egymásnak a kedvenc videójátékukról. Neki
nem maradt más, mint hogy jó pofát vágjon a helyzethez, hogy
ne látsszon rajta, mennyire zavarja, hogy egyedül maradt, és
kivárja, amíg a tanárnőnek végre feltűnik, hogy az egyik
gyereknek nincs párja. A többiek vidám beszélgetése egyre
hangosabb lett, és Andrew-nak az az érzése támadt, mintha a
lárma egy ellene fordított fegyver lenne.
Szó nélkül felállt és odament a tanárnőhöz.
Egy Barry O’Connell nevű fiúnak kellett volna Andrew
mellett ülni, hangzott a magyarázat, de aznap hiányzott.
Meg másnap is. És aztán a hét összes többi napján.
Andrew elkeseredettségében megpróbált valahogy javítani a
helyzetén. Pénteken, kicsöngetés után felállt a székéről, és
először kimondottan komótosan pakolászta a holmijait, aztán,
amikor észrevette, hogy Mrs. O’Mahony, a tanárnőjük kifelé
indul az osztályból, kapkodva dobálta be a könyveit és a füzeteit
a táskájába, és a nyomába eredt.
– Tanárnő! – rohant utána. – A mellettem lévő szék még
mindig üres.
– Igen, Andrew, még mindig – felelte. – Tudok róla. Azt
hiszem, ez a fiú sajnos köddé vált, és valószínűleg egy másik
iskolába ment. Viszont ha valakit melléd ültetnék, akkor valaki
más maradna egyedül, és sajnos három gyerek nem ülhet egy
asztalnál – magyarázta, majd finoman Andrew vállára tette a
kezét, és kitessékelte az osztályteremből.
Amikor világossá vált, hogy a helyzetet nem tudja
megváltoztatni, Andrew taktikát változtatott. Mindenféle
kitalált ürüggyel próbálkozott szóba elegyedni az
osztálytársaival: hol egy ceruzát kért kölcsön, hol egy
szögmérőre volt szüksége, és volt, amikor a házi feladattal
kapcsolatban kérdezősködött. De ezek az alkalmak soha nem
eredményeztek igazi beszélgetést, csak nyögvenyelős pár
mondatot, és az állandó kudarc egészen felőrölte.
Az ebédidő olyan aknamező volt, hogy arról inkább önként
letett, hogy akkor próbálkozzon. Így az ebédre hozott
szendvicsét a vécében ette meg, magára zárva a fülke ajtaját,
azután meg fel-alá sétált a folyosókon, és megpróbált úgy tenni,
mintha valami dolga lenne.
Amikor végre eljött az első karácsonyi szünet, a boldogsága
szinte elmondhatatlan volt. Majdnem három hétig nem kell
iskolába mennie! Nem kapott sok vagy drága ajándékot, és az
apja se volt túl jól, de ennek ellenére nagyon jól érezte magát.
Az anyja mindenkinek azt mondogatta, hogy „idén csendes,
visszafogott karácsonyunk lesz”, de Andrew nem is vágyott
semmi különösre. Minden, nem az osztályteremben
magányosan eltöltött pillanat mennyei boldogsággal töltötte el.
Reggelente nem kellett felszállnia az iskolabuszra, ami mindig
olyan érzést keltett benne, mintha egy börtönbe szállította
volna.
Aztán a szünet utáni első napon minden megváltozott.
Miatta.
Caroline miatt.

Először akkor látta, amikor ott állt Mrs. O’Mahony mellett,

szemben az osztállyal, és bizonytalanul méregette jövendő
osztálytársait. Magas volt és sovány, olyan nyakigláb, hogy az
embernek az volt az érzése, ez a lány csak lábakból áll. A fehér
zokni egészen a térdéig fel volt húzva, ami – még Andrew
amúgy csak nagyon korlátozott ismeretei szerint is – nagyon
cikinek számított. Ragyogó kék szeme volt, és valami távoli
helyen, ahol láthatóan még ilyen téli időben is jól süt a nap, a
bőre teljesen lebarnult. A haja egészen világos szőke volt,
egyenes szálú, és hosszú, szinte az egész felsőtestét eltakarta
volna, ha egy vastag, vörös hajpánt nem fogja hátra. A
legdöbbenetesebb mégis az volt, hogy nem volt iskolatáskája,
mint mindenki másnak: egy nagy, különböző színű anyagokból
összevarrt szütyő lógott a vállán.
Andrew még életében nem látott hozzá fogható
csodabogarat.
De nem ez a pillanat változtatott meg mindent. Az a
következő volt, amikor a lány kérdő tekintettel ránézett Mrs.
O’Mahonyra:
– Hová üljek? – kérdezte, és Andrew gyomra az izgalomtól
egészen összeszorult, mert tudta a választ, hiszen mellette volt
az egyetlen üres szék az egész osztályteremben.
– Engem Andrew-nak hívnak – mondta, és egyből meg is
bánta, hogy ennyire nyilvánvalóan lelkesen fogadta a padtársát.
De nem szerette volna elpuskázni az időt. Kiszámolta magában,
hogy két tanórányi és egy ötperes szünetnyi ideje van addig,
amíg a többiek hangos rohama el nem ragadja az új lányt, amíg
az érdeklődésük el nem sodorja tőle. Még az is lehet, hogy majd
mindenfélét suttognak a fülébe arról, hogy Andrew milyen
magának való, hogy milyen egy lúzer, és hogy jobb lenne, ha
inkább távol tartaná magát tőle. Márpedig Andrew számára
semmi sem volt veszélyesebb és félelmetesebb, mint az igazság.
– Engem meg Caroline-nak – felelte.
Odanyújtotta a kezét, és beletelt egy kis időbe, amíg Andrew-
nak leesett, hogy kezet akar fogni vele. Még sohasem fogott
kezet egyetlen kortársával sem. Éppen csak odatartotta a kezét,
csak annyira, hogy érezze a lány ujjainak finom melegségét. Az
ő keze hideg volt.
A kézfogás után Caroline elmosolyodott és megkérdezte a
fiútól, hogy hol lakik.
– Shanamore-ban.
– Az hol van?
– Nem messze Ballycottontól.
– Mi most ott élünk – mondta a lány és felderült az arca.
A családja most költözött ide Dubajból a nagyapja házába,
bár közben a lány szavaiból az is kiderült, hogy a nagyapja
meghalt, úgyhogy Andrew nem teljesen értette, hogy akkor
miért telepedtek le itt. Caroline élete olyan volt Andrew
számára, mint egy sci-fi. Korábban Dániában éltek, és egy
rövidebb ideig még valahol Amszterdam közelében is. Andrew
elképzelni sem tudta ezeket a helyeket. Hallott már ezekről az
országokról és városokról, de képtelen volt képeket kapcsolni
hozzájuk. Caroline akár azt is mondhatta volna, hogy a
Szaturnusz valamelyik gyűrűjén élt. Nem kellett részt vennie az
ír nyelv és irodalom órákon, aminek nagyon örült. Szerette a
Jóbarátokat, volt egy pár évvel fiatalabb öccse, és számolta,
hány nap van még hátra a következő Harry Potter-kötet
megjelenéséig.
Azon a hétvégén egyszer csak megjelent a biciklijével a
kocsifelhajtón. Az ő kocsifelhajtójukon. Azt mondta,
megtippelte, hogy melyik lehet Andrew-ék háza. Elbiciklizett
Ballycottonból egészen Shanamore-ig, ami egészen komoly
távolság. Sietve előhozta Andrew is a bringáját, és eltekertek a
tengerpartra. Egész álló nap a fövenyen voltak, kacsáztak, és
közben egyfolytában beszélgettek, kötetlenül és szabadon.
Utána visszajöttek Shanamore-ba, ahol Caroline egyenesen
odahajtott Murphy kocsmájához, és ragaszkodott ahhoz, hogy a
fiú bemenjen vele. Amikor Andrew engedelmeskedett,
döbbenten látta, hogy a lány odamegy a pulthoz, és két kólát kér
Peggytől. Alig mert inni belőle, mert annyira kellemetlenül
érezte magát ezen a felnőtt helyen, a szülei nélkül. Azért is
zavarban volt, mert nem volt alkalma ellenőrizni, hogy a
zsebében levő aprópénzből ki tudja-e fizetni az innivalót. De
amikor fizetésre került a sor, Caroline egy vadonatúj ötfontos
bankjegyet húzott elő a csillogó kis pénztárcájából, és olyan
gyorsan felpattant az asztal mellől, hogy Andrew-nak esélye
sem volt arra, hogy ő rendezze a számlát.
A fiú csak kapkodta a levegőt a lány társaságában, egészen
beleszédült az élménybe.
Amikor végül hazaért, senki sem kérdezte meg tőle, hogy hol
járt, aminek nagyon örült, mert fogalma sem volt, hogyan is
magyarázná el, hogy mi történt vele. Felment a szobájába,
bezárta az ajtót, aztán csak ült a sötétben, és egy ideig csak
levegő után kapkodott, és próbált valahogy lecsillapodni.
Aztán egész vasárnap fejfájás gyötörte.
Hétfőre az egész dolog valami furcsa, hihetetlen álomnak
tűnt, aminek egyes részei lassan homályba borultak, mint a
hajnali köd. Az volt az érzése, hogy az egész szétfoszlik a kezei
között, de amikor belépett a 2. h osztály termébe, Caroline ott
ült a mellette lévő széken, vidáman integetett felé, és aztán
valami filmről mesélt, amit a hétvégén látott a tévében.
Hát így kezdődött.

Abban a tizenkét hónapban, ami az első találkozásuk óta eltelt,

Andrew kénytelen volt rádöbbenni, hogy tulajdonképpen
egészen eddig sohasem volt barátja. Igazi barátja. Olyan, akinek
minden körülmények között szeretett a társaságában lenni. A
régi, általános iskolai osztálytársai, a nyaraló gyerekek, vagy
Johnny Quirk, aki abban a házban élt, amelyik azon a mezőn
állt, ahol az amerikai pasas épített éppen egy nagy házat,
aminek a szóbeszéd szerint még medencéje is lesz... Az ő
társaságukban mindig észben tartotta az időt, várva, hogy
mikor jön el a pillanat, amikor udvariasan elnézést kérve
elköszönhet, és végre hazamehet a saját szobájába, ahol
fellélegezhet, elengedheti magát és lepihenhet. A saját szobája
mindig jobb választásnak tűnt. Amikor Caroline megjelent,
hirtelen a szobája lett az utolsó hely, ahol lenni akart, mert ez
volt az a hely, ahol a lány nem mutatkozhatott.
Az iskolában, a közös asztaluk olyan volt, mint valami sziget,
ahol a barátságuk nyugodtan kiteljesedett. Ahol Andrew-nak
nem kellett állandóan azon aggódnia, hogy nem mond-e vagy
csinál-e valami rosszat, és attól se kellett tartania, hogy az
osztály hangadói elcsábítanák a lányt tőle. Tudta, hogy ez
egyébként egyszer bekövetkezhet. A lány csinos volt, ráadásul
volt benne valami egzotikus és ismeretlen – valaminek előbb-
utóbb történnie kellett.
És valóban, az első bepróbálkozás az osztály egyik menő
csávója részéről már húsvétkor bekövetkezett egy moziba hívás
formájában. Meglepő módon azonban Caroline csak úgy
fogadta el a meghívást, ha Andrew is csatlakozhat hozzájuk.
Amikor beköszöntött a nyár, az első, aminek már Caroline is
a részese volt, semmi jel nem utalt arra, hogy valami veszélyes
meredély szélére sodródtak volna, hogy éles hangon
felsírnának a kormányozhatatlan autó fékei, ami félelemmel
töltötte volna el Andrew-t. Nem, minden szépen, nyugodtan
történt, mintha csak békésen lekocsikáztak volna a
tengerpartra.
A ragyogó, nyári napsütésben valami alapvetően
megváltozott a fiúban.
Azzal kezdődött, hogy egy este mindenféle városi srácok
tüzet raktak a tengerparton. Valaki sört is vett, nem túl erőset,
csak valami olcsó termékét. Andrew-t is megkínálták. Annak
ellenére, hogy valójában nem értette, hogy miért vannak oda az
emberek a sörért, lelkesen dicsérte, hogy milyen jó, és aztán, az
ital felénél járva, döbbenten vette észre, hogy ő is ugyanolyan
elégedett hangokat hallat, mint amilyet a reklámokban szereplő
emberek.
Aztán pedig megérezte az enyhe részegséggel járó jóleső
könnyedséget, ahogy a mámor eltompítja a körülötte lévő durva
és olykor félelmetes világot. Élvezni kezdte, hogy ellazul és azt
gondolta, semminek nem lehet negatív következménye ebben a
könnyű állapotban. Megfogta Caroline kezét és odahúzta
magához, a lány pedig a saját vállára tette Andrew kezét, és
aztán egészen közel került a fiúhoz, annyira, hogy már az egész
teste nekinyomódott, és akkor... Arra már pontosan nem
emlékezett, hogy milyen sorrendben történtek a dolgok, de
aztán egymáshoz nyomódott az ajkuk, és Andrew arra gondolt,
hogy talán csókolóztak. Valóban csók volt? Az, ami történt,
nedves volt és furcsa, és kicsit savanyú is a sörtől, és kicsit még
gépies is – de maga az élmény mindent elsöprő volt.
Aznap éjjel, amikor Andrew Caroline-ra nézett az égbe csapó
tűz fényében, gyönyörködve a lány tengervíztől göndör
hajában, mosolygó arcában, ami alig pár centire volt csak az
övétől, olyan közel, hogy érezte a lehelete melegét, hirtelen az
volt az érzése, hogy a szíve akkorára dagad a mellkasában, hogy
szinte el se fér benne. Az egész teste megfeszült, annyira, hogy
már szinte fájt. És a világ, ami addig csak fekete volt és fehér,
most hirtelen színekre robbant szét, és Andrew életében először
azt érezte, hogy igazán él.
Most értette meg, hogy mi az értelme mindennek, még akkor
és úgy is, hogy közben otthon a sötétség már készült elragadni
az apját.
Az embereknek nem tűnt fel a nagy változás, mint ahogy az
sem szokott nagyon feltűnni, amikor egy népszerű napi
sorozatban egy szerepet minden magyarázat nélkül átvesz egy
másik színész és megy tovább a szappanopera. Andrew hirtelen
magasabb lett és szélesebb vállú, az előző évi iskolai egyenruha
nadrágja és zakója kétségtelenül jól mutatta a végbement
változást. De az igazi átalakulás nem a külsejével volt
kapcsolatos, az valahol mélyen, belül zajlott le. Olyan
önbizalom sugárzott belőle, ami addig, amíg Caroline teste
szorosan nem tapadt oda az övéhez, ismeretlen volt.
És hogy a dolog még jobb legyen, kialakult köztük egy
szövetség, amelyet a kellemes és önfeledt nyári hónapok csak
még szorosabbra fűztek. Az soha nem volt kérdés, hogy esetleg
elmennek együtt valahová, mindig csak az, hogy mit fognak
csinálni, amikor együtt vannak. Filmnézés otthon – sohasem
Andrew-éknál, mindig Caroline-éknál. Hétvégeken ott volt
nekik a tengerpart. Elmehettek a midletoni moziba, és utána
pizzáztak. És persze a rémes iskolai diszkó, amelyet hosszú
hetek izgatott várakozása előzött meg, hogy aztán rettenetes
csalódásként maradjon meg az emlékezetükben.
Andrew-nak meg sem fordult a fejében, hogy bármilyen
változás is bekövetkezhet kettejük kis életében.

Majdnem napra pontosan egy évvel azután, hogy csókolóztak,

Caroline, anélkül, hogy különösebben nagy feneket kerített
volna a dolognak, bejelentette, hogy az apját megint
áthelyezték, és hogy a középiskola harmadik osztályát már egy
frankfurti iskolában fogja végezni.
Andrew agyát elöntötte a vér.
Látszólag úgy viselkedett, ahogy azt Caroline elvárta. A lány
inkább csalódott volt, mint szomorú, és nem gondolta, hogy
olyan nagy ügy lenne az egész. Nem hallotta, ahogy meghasad
Andrew szíve, ahogyan egyszeriben semmivé foszlik a szerelmi
élete.
– És előtte még úgyis lesz egy baromi jó nyarunk – jegyezte
meg, mintha csak valami bánatpénzről beszélt volna.
Andrew nem mondott semmit. Alig reagált a dologra. És nem
is csinált semmit, pedig a kapcsolata Caroline-nal minden egyes
nappal gyengébb és gyengébb lett. Mindketten szép lassan
visszavonulót fújtak. Mi értelme lenne egy ilyen jövő fényében
tovább fenntartani? Mire a lány elhagyta az országot, már alig
beszéltek egymással, és Andrew magában már elkezdte
gyászolni a lányt, akit szeretett. Akárhogy is próbálnánk
szépíteni a dolgot, meghalt számára.
Aztán arra is rájött, hogy az egész csak szemfényvesztés volt,
ami egy ideig képes volt elfedni a mögötte lévő szomorú
valóságot, hogy Andrew – valójában – semennyit se változott.
Ugyanolyan félős, furcsa, önmagát rosszul érző fiú, mint
amilyen korábban volt, amikor nyakába húzott vállal, a szemét
lesütve lépett be a 2. h osztályba.
És aztán tényleg minden szétesett.
Az apja egészsége végzetesen megromlott. Soha, senki egy
szóval sem mondta neki azt, hogy az apja meg fog halni, de
most tudta, hogy ez következik. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy
a csonttá soványodott férfi számára, aki mozdulatlanul feküdt a
kórházi ágyon, nincs visszaút az életbe. A várakozás mint
valami láthatatlan szellem rátelepedett az otthonára, egészen
addig, amíg végre be nem következett a halál, két héttel a
kisérettségi előtt. A temetés, amelyen ott volt a falu apraja-
nagyja, még hosszú heteken át alkalmat adott arra, hogy
akárhová is ment Andrew vagy az anyja, az emberek szóba
elegyedjenek velük, sopánkodva, hogy „de, gondolom,
megváltás volt számára a halál, ugye?”.
Az iskolával Andrew minél előbb szeretett volna végezni. A
tanáraitól kapott értékelések azonban egyre elkeserítőbbek
voltak. Sokkal több erőfeszítést kellene tennie. Ideje lenne
koncentrálni az előtte álló feladatokra. Mindnyájan egyetértünk
abban, hogy Andrew-nak több segítségre lenne szüksége. Addigra
azonban az anyja már nem volt abban az állapotban, hogy
bárkinek is segíteni tudott volna. A férje halála fölött érzett
gyásza idővel nagyon mély depresszióvá alakult, és hosszú
napokon át ki sem mozdult a szobájából.
Andrew nem tudta, hogy mit kellene csinálnia.
Nem tudta, hogy kellene léteznie. Egyszerűen fogalma sem
volt arról, hogy hogyan kell élni. Az, ami a körülötte lévő
emberek többségének olyan természetesen ment, számára
felfoghatatlan volt. Az idő úgy terült el előtte, mint egy végtelen,
halott mező, amely laposan és jellegtelenül nyúlik a horizontig.
Össze volt törve, és csak Caroline segíthetett volna rajta.
De ő nem volt ott. És többet nem jött már.
GYORS ELŐRETEKERÉS
0:00:24
A kép, amely egy egyszerű fehér keretben lógott a falon a Kiln
bejáratától nem messze, Natalie Instagramjáról származott.
Még a régi lakásukban készítették közösen Mike-kal, pár
évvel korábban. Natalie egy selyempongyolát viselt és a
konyhapultnak támaszkodva pózolt. A pongyola vállrészére
leheletfinom cseresznyevirág-szirmok voltak hímezve, és a
kávét is egy olyan bögréből itta, amely passzolt a mintázathoz.
Mögötte, közvetlenül a szupermodern kávéfőző mellett, egy
magas üvegváza állt, színültig töltve cseresznyevirág-
szirmokkal. Natalie arca majd kicsattant az üdeségtől, a haja
pedig művészien kócos volt. Az egész kép azt a benyomást
keltette, mintha az élet egy, a maga természetességében
megragadott pillanata lett volna. Na, persze! Azt a pár métert,
ami a konyhából látszódott, gondosan ki kellett üríteni és ki
kellett takarítani. Natalie-nak fél órájába telt úgy kisminkelnie
magát, hogy úgy tűnjön, egyáltalán nem visel sminket, és a haja,
amely azt az érzetet keltette, hogy „épp-most-ébredtem-fel-és
sajnos-ilyen-a-hajam”, három órán át készült. A kávéfőzőt
egyébként soha nem használta, a kezében tartott bögrét pedig
egy szponzortól kapta.
A képkeret alatt egy kis papír volt, és szép kézírással ez állt
rajta: Natalie O’Connor, (az És Lélegezz! életmódblog szerzője) is
kedveli a Cara lakberendezési termékeit! A fénykép egy sor
hasonló kép között lógott a falon, amelyek mindegyikén ír
modellek, többé-kevésbé ismert celebek és influenszerek voltak
láthatóak meglehetősen mesterkélten elrendezett
környezetben, terített asztalok, ékszerek vagy lakberendezési
tárgyak társaságában.
Ez mind olyan márka és termék, gondolta magában Natalie,
amit itt árulhatnak. Egy ilyen képkiállítás sokat lendíthet a
dolgon, de ha valaki el akar rejtőzni a világ szeme elől, annak
igazi átok.
Az igazat megvallva, Natalie erősen kételkedett abban, hogy
itt, az isten háta mögött, bárki is felismerné. Az internet adta
hírnévnek ez egy pozitív velejárója. Ha egy PR-eseményre
menne, olyanra, amelyre a megszokott arcokat hívják meg,
biztos, hogy a kezüket tördelő, izgatott ismeretlenek zaklatnák
egyfolytában. („Ne haragudjon, ne gondolja, hogy egy
futóbolond vagyok, de egyszerűen bele vagyok zúgva az
Instagramjába…”) De bárhol máshol fel sem tűnik az
embereknek. Fel sem merül senkiben, hogy ő „valaki”. Itt meg
aztán pláne! Nincs egy lélek sem, aki felismerhetné. Az egész
hely kong az ürességtől.
A Kilnnek magasba szökő mennyezete volt, amelyben furcsa
elrendezésben kis ablakok voltak, és ezeken keresztül
természetes fény áramlott be. A fal mellett álló polcokon
különböző kerámiatárgyak sorakoztak, az üvegtárolókban
ékszerek, a falakon pedig mindenfelé színes, változatos és
ízléses lakberendezési tárgy lógott. Elég meglepő volt ilyen
helybe botlani az egyébként alvó Shanamore-ban. Úti céljának
vásárlópontja – állt a honlapon, ami finoman jelezte azt is, hogy
más egyéb vásárlási lehetőség nem áll az ide tévedő turisták
rendelkezésére.
Natalie a kávézó felé vette az irányt, mert már nagyon
vágyott egy igazi kávéra, mivel az, amit korábban készített
magának, az apartman konyhájának kövén végezte. A terem
távolabbi végében telepedett le egy ablak melletti asztalnál,
ahonnan rá lehetett látni a tengerre és az út túloldalán elterülő
mezőre.
Egy, a húszas évei elején járó, fehér pólót és kis fekete
kötényt viselő fiatal nő eredt a nyomába, hogy felvegye a
rendelést. Natalie egy kapucsínót és egy croissant-t kért. Amikor
a pincérnő pár perccel később visszatért, Natalie éppen benyúlt
a táskájába, és arra készült, hogy elővegye Mike fényképét, és
megkérdezze, vajon nem látták-e errefelé.
A pincérnő azonban megelőzte.
– Ne haragudjon, hogy megszólítom, és ne ijedjen meg, nem
akarom zaklatni, de azt hiszem, tudom, hogy ki maga. Natalie,
ugye? Az „És Lélegezz!”-től?
Natalie először halkan átkozódott magában, de aztán rájött,
hogy még akár jól is elsülhet a dolog.
– Nyert – bólintott. – Helló!
– Tudtam, hogy maga az. Ugye látta odakint a fényképét? A
bejáratnál. Azt én csináltam, mármint az egészet. Tudja, a pofa,
akié ez a hely, már jóval hatvan felett jár, és azt se tudta, hogy
miről hablatyolok neki – magyarázta a pincérnő egy kicsit
grimaszolva. – De azt mondtam neki, hogy csak bízza rám.
– Nagyon jól néz ki, és remek ötlet.
– Köszönöm – felelte a nő egy kicsit elpirulva. – Egyébként
Orlának hívnak.
– Örülök, hogy megismerhetem, Orla.
– Mike is itt van magával?
 Natalie-t először kellemetlen érzés fogta el, azt hallva, hogy
egy tök idegen ember olyan közvetlen hangon emlegeti a férjét,
mintha egy barátja vagy rokona lenne.
Azután hirtelen izgatott lett.
– Nem, nincs itt. De vicces módon, nemrég itt járt. Nem
találkozott vele?
– Nem – felelte Orla hallhatóan csalódottan. – Nem
emlékszem, hogy láttam volna.
– Talán csak nem ismerte fel.
– Az lehetetlen.
– Az is lehet, hogy nem nézett be ide… Itt él a faluban?
Orla elfintorította az arcát.
– Sajnos.
– És maga van itt mindig?
– Igen, egyedül viszem a kávézót. Ilyenkor, amikor nincs
szezon, általában hat napot dolgozom egy héten, mert tudja,
nincs elég ember. Várjon csak! És akkor maga az, aki kivette az
egyik apartmant?
– Hmm, hát szóval – habozott egy kicsit Natalie a válasszal. –
Igen, csak tudja, most egy kicsit elvonultam a világtól pár napra.
Úgyhogy nem is fogok semmit se posztolni róla
– Persze, persze. Tudom – mondta Orla és megadóan
felemelte a kezét. – Láttam a posztot. És nem kell aggódnia, én
sem fogok semmit se posztolni arról, hogy találkoztunk –
folytatta, és alighogy ezt kimondta, el is nevette magát, mert
mindketten tudták, hogy igen, Natalie a lelke mélyén csak ezért
aggódott. – Akkor ezek szerint találkozott Andrew-val. Egy kicsit
fura alak, nem?
 – Fura. Maga jól ismeri?
– Nem igazán – válaszolta Orla. – Azt tudom, hogy az a
terület, ahol az apartmanok állnak, eredetileg a családjáé volt.
Ott éltek régen az édesanyjával. Aztán az anyja megbetegedett
és úgy döntöttek, hogy eladják. Andrew egy ideig itt bérelt egy
házat, nem messze, a part közelében. Aztán idővel kiderült,
hogy az ingatlanfejlesztő elszámolta magát és nem nagyon
sikerül túladnia az épületeken, és akkor megváltozott a
koncepció, és átalakították apartmanokká őket, hogy
turistáknak és nyaralóvendégeknek adják bérbe. Akkor került
vissza oda, megkapta a gondnoki állást, ami pont megfelelt
neki. Kapott egy szép lakást, ott, ahol eredetileg is élt. Az anyja
közben alzheimeres lett, és most már egy ideje egy otthonban
lakik Cloyne-ban. Nincs messze innen, úgyhogy Andrew
könnyen meg tudja látogatni. Az édesapja egyébként már rég
meghalt, testvére nincs, se kutyája, se macskája, barátja se igen.
Legalábbis én nem nagyon tudok róla, hogy lenne. Szinte
sohasem mozdul ki onnan, mindig ott van fent az
apartmanoknál.
– És még maga mondja, hogy nem ismeri jól? – nézett rá
Natalie és elmosolyodott.
Orla felnevetett.
– Látja, ilyen hely ez a Shanamore. Mindenki tud mindent a
másikról.
– És az a karbantartó? Az a Richard nevű?
– Karbantartó? – csodálkozott el a lány egyértelműen
kifejezésre juttatva abbéli véleményét, hogy azért az túlzás,
hogy Richard így adja el magát egy ide látogatóknak. Jó, hogy
már nem elnök-vezérigazgatónak nevezte magát. – Mi csak
Micsi Ricsinek hívjuk a háta mögött. Egyike a még facér helybéli
pasiknak. Azt is elmondta, hogy fest? Nem? Pedig szinte
mindenkinek ezzel dicsekszik el először. Mármint a nőknek. A
mi kis helyi Picassónknak képzeli magát.
– Hát ezt pont nem említette meg. És miket fest?
– Azt nemigen tudnám megmondani. Szerintem mindegyik
képe olyan, mintha rálépett volna a festékes tubusra és
véletlenül fröcskölte volna össze a vásznat.
– De el tudja adni őket? Megveszi valaki?
– Óh, dehogy. Még ingyen sem kellenek senkinek.
Natalie elmesélte Orlának a korábbi találkozását Richarddal
a parton.
– Ez tökéletesen beleillik a képbe – jegyezte meg a lány. – Azt
hiszi, hogy a jóisten ajándéka, de sajnos nem tud távolságot
tartani, és mindig belemászik az emberek személyes terébe.
Amúgy veszélytelen.
Natalie úgy gondolta, hogy ez a két dolog ellentmond
egymásnak, de megtartotta magának a véleményét. Inkább
megkérdezte:
– Ez a hely mindig ilyen csendes?
– Mármint itt? – nézett körbe Orla, majd bólintott. – Ilyen idő
tájt mindig.
– De odakint rengeteg autó parkol.
– Óh, azok mind helyi embereké. Itt teszik le a kocsijukat,
felszállnak a buszra, és mennek be dolgozni Corkba. Ez a nem
hivatalos P+R parkoló. Amúgy tök üres lenne, úgyhogy nem
szólunk érte – tette még hozzá. – És egyébként mennyi ideig
marad?
– Hmmm, hogy is mondjam, Orla – felelte Natalie kicsit
bizonytalanul és sokkal halkabban, úgyhogy a lánynak kicsit
közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy egyáltalán hallja a választ.
– Nagyon szeretném, ha nem szólna senkinek arról, hogy itt
vagyok, jó? Egyedül vagyok itt, és nem lenne jó…
– Ne féljen – vágott közbe Orla határozottan, és
kiegyenesedett. – Pontosan értem – tette hozzá, és cinkosan
hunyorított. – Megőrzöm a titkát.
Natalie megköszönte.
De persze nem hitte el…

Egy idegen betér a pubba. Először a csapos pillantja meg,

félbehagyja, amit éppen csinál, és merően bámul az illetőre.
Aztán a többi vendég tekintete is felé fordul. Ugyanebben a
pillanatban hirtelen minden zene, zaj és beszélgetés elhalkul,
majd megszűnik. Ki ez az alak, és mégis mit gondol, hogy csak
úgy besétál ide?
Natalie mindeddig azt hitte, hogy ilyen jelenet csak a
hollywoodi filmekben létezik, de most, hogy besétált a
Shanamore-i benzinkút melletti kis kávézó-shopba, kénytelen
volt felülvizsgálni ezt. Két ember volt a helyiségben, az egyik a
pult mögött állt, a másik pedig előtte, és mindketten elnémultak,
amikor a nő benyitott, és aztán leplezetlen csodálkozással
bámulták, ahogy közeledett feléjük.
Az, amelyikről Natalie azt feltételezte, hogy a vevő, egy elég
morcos és pocakos férfiú, vizslató pillantással méregette. Az
eladó egy idősebb, kopasz férfi volt, és vörös képéről inkább
őszinte csodálkozást lehetett leolvasni. Natalie közben ráébredt,
hogy lehet, ez mégsem egy „idegen a cowboyok között” típusú
jelenet. A vásárlók érkezését általában már jó előre elárulja a
kocsijuk hangja. Ő azonban nem autóval jött, csak idesétált.
Lehet, hogy csak azért lepődtek meg, mert elképzelni se tudják,
honnan és hogyan került ide. A beszélgetésük azonban
véglegesen félbeszakadt, és mivel még mindig magán érezte a
tekintetüket, nem sokat habozott, gyorsan összeszedte azt a
néhány dolgot, amire szüksége volt.
Később, amikor visszaért az apartmanba, és kiborította az
asztalra mindazt, amit vásárolt, már bánta, hogy nem volt
alaposabb, és nem töltött el több időt a boltban, ha már ott volt.
Hozott egy üveg bort, egy dobozos citromtortát, egy fagyasztott
pizzát, és egy doboz karamellás nugátot. És még valamit, amit
csak akkor pillantott meg, amikor az eladó már a csilingelő
pénztárgép gombjait nyomogatva összesítette a vásárlását. A
jelenet gyerekkori emlékeket idézett fel benne, mert máshol
mostanában már mindenütt elektromos vonalkód-leolvasókat
használtak. És ekkor látta meg a férfi háta mögött a feltöltős,
ősrégi mobiltelefonokat.
Egy világoskék téglatest volt és olyan kemény műanyag
csomagolásban árulták, aminek kinyitásához valószínűleg
komoly kéziszerszámokra lesz szükség. Nem tudott sokat,
lényegében csak telefonálásra volt jó, meg SMS küldésére. A
nyomógombok nevetségesen nagynak tűntek, míg a képernyő
egészen miniatűrnek tetszett a mostani okostelefonokéhoz
képest. Nyilvánvalóan gyerekek és öregek számára
forgalmazták, és a csomagoláson lévő szöveg szerint 25 eurónyi
beszélgetés már benne volt a készülék árában.
Natalie egy húsvágó kés segítségével fejtette ki a készüléket a
műanyag burkolatból, de nem kapcsolta be, csak letette az
étkezőasztalra.
Kihúzta a fiókot, amelyikbe a verseskötetet tette. Még mindig
ott volt, ugyanúgy hevert ott, ahogy otthagyta.
Nézte egy ideig és közben gondolkodott.
Andrew határozottan tagadta, hogy Mike megszállt volna itt.
Orla is azt mondta, hogy nem látta Mike-ot. Natalie még
folytathatja a kérdezősködést a kocsmában, de mi van, ha ott is
ugyanezt a választ kapja? Meg persze most van ideje arra is,
hogy egy kicsit tüzetesebben körülnézzen ebben az
apartmanban, a bútorok alatt, a díszpárnák mögött.
Szaglászhat, nyomozhat, de kell-e jobb bizonyíték a kötetnél?
Akkor meg miért van még mindig itt?
Mert esetleg eszébe jut valami Mike-nak, amivel
megmagyarázná, hogyan került ide a kötet.
Dehát akkor az maga lesz a válasz…
Nem akarom, hogy béna kibúvókkal álljon elő. További
bizonyítékra van szükségem.
De mi van, ha nincs több? Mennyi ideig maradjon még távol?
Mennyi időt töltsön még ezen az istenverte helyen?
Natalie rápillantott a tévé órájára: pár perccel múlt két óra.
Délután minden bizonnyal van valami autóbusz, ami a falun
keresztül Corkba tart. Akár most összepakolhat, elindul, és
megvárja a kocsmában. Elég, ha eljut Corkig, vissza a
civilizációba, és majd ott összeszedi a gondolatait, és kitalálja,
hogyan tovább.
Felment az emeletre, hogy összeszedje azt a kevéske cuccot,
amit magával hozott az útra. A kisbőröndöt – amit akár egy
repülő fedélzetére is felvihetne – az ágyra dobta, kinyitotta,
aztán elindult a fürdőszoba felé, hogy…
Valami zajt hallott a földszintről.
Natalie lába földbe gyökerezett a hálószoba és a fürdőszoba
között félúton.
Visszafojtotta a lélegzetét.
Fülelt.
Amikor ismét meghallotta a zajt, azonnal tudta, hogy valami
bútor lába karistolja a padlót.
Biztos az étkezőasztal körül álló székek egyike.
Valaki van odalent.
Natalie érezte, hogy a vér a fejébe tolul és elfogja a düh. Ez a
rohadék Richard lesz az. Azonnal kihívja rá a rendőröket. De
mivel az egyetlen működőképes telefonja odalent van a
konyhában, az étkezőasztalon, előbb meg kell szabadulnia tőle.
Odament a lépcső tetejéhez, és határozott hangon leszólt:
– Helló!
Semmi válasz. Néma csönd.
Akkor még egyszer, hangosabban.
– Azt mondtam: helló!
Semmi.
Azaz hogy semmi válasz, de Natalie határozottan érezte a
levegőben, hogy valaki van odalent.
Igen, egészen biztos, hogy valaki van odalent, erről meg volt
győződve.
Csak az a valaki nem akar válaszolni neki.
És ekkor Natalie bátorsága egyik pillanatról a másikra, a
másodperc törtrésze alatt elillant, mert hirtelen azt érezte…
Nem tudta, hogy milyen szóval lehetne leírni a dolgot, de
valahogy ösztönösen az az érzése támadt, hogy valaki van ott
lent, és az a valaki…
Az a valaki nem akarja, hogy ő itt legyen. Vagy pontosabban:
hogy ő legyen.
Lélegzet-visszafojtva visszalopakodott a hálószobába, és
behúzta maga mögött az ajtót. Persze a zárban nem volt kulcs.
Nekivetette a hátát az ajtónak, és teljes erejéből nyomni kezdte.
De mégis ki tör be egy apartmanba fényes nappal?
Kintről valami zajt hallott.
Natalie habozott, de végül elszánta magát arra, hogy ott
hagyja az ajtót, és odarohant az ablakhoz. Az út másik oldalán
Andrew jött éppen ki a házából. Olyan erősen verte az öklével
az ablakot, ahogy csak tudta. A férfi a hang irányába fordította
a tekintetét.
A hálószoba üvegfalában két kis bukóablak volt. Natalie
megragadta az egyik kilincsét, és maga felé húzta. Persze nem
tárult ki, de épp elég nyílás támadt rajta ahhoz, hogy Natalie ki
tudjon kiabálni rajta.
– Andrew!
A férfi, a homlokát ráncolva, kicsit tanácstalanul elindult az
épület felé.
– Andrew! – kiáltotta Natalie ismét, és titokban abban
reménykedett, hogy az is meghallja, aki a földszinten van, és
ráeszmél arra, hogy tetten fogják érni, hacsak nem menekül el
azonnal.
Andrew megállt az út közepén az apartmanház előtt.
– Minden rendben van? – kiáltott fel. – A bejárati ajtó…
– Mi van vele? – kérdezte Natalie, miközben próbálta
valahogy bepréselni az arcát a szűk ablaknyílásba.
– Nyitva van.
– Andrew! Valaki van odalent.
Ebben a pillanatban Natalie meghallott egy másik hangot.
Odalentről. De az is lehet, hogy kívülről. Egyszerűen képtelen
volt megállapítani, hogy a szoba ajtaja vagy az ablak felől
hallotta, és nem tudta kivenni a szavait se, csak tompított
beszédfoszlányokat hallott. De határozottan hallott valamit, és
abban is biztos volt, hogy nem Andrew felől jött a hang, mert
belebámult a férfi arcába.
– Maradjon ott! – szólt fel. – Bemegyek – mondta és eltűnt
Natalie látómezejéből.
Natalie visszament a hálószoba ajtajához és a fülét
rátapasztva hallgatózott, szerette volna kideríteni a felszűrődő
zajok alapján, hogy a férfi mit csinál odalent. Lépések
hallatszottak a földszint felől, mintha körbejárna a nappaliban,
majd hallotta, hogy a bejárati ajtó egyszer csak becsapódik.
Lépcsőnyikorgás, közeledő léptek. Végül egy óvatos kopogtatás
az ajtón.
– Natalie! Nincs itt senki.
Natalie kinyitotta a hálószoba ajtaját, és egy pillanatig csak
álltak egymással szemben némán.
– Jöjjön, győződjön meg róla a saját szemével – javasolta
végül Andrew, és elindult visszafelé a lépcsőn.
Natalie pár másodpercnyi habozás után követte.
Bár a bejárati ajtó most már be volt zárva, a nappaliban és a
konyhában érezhetően lehűlt a levegő.
Andrew a lépcső aljában várakozva nézte, ahogy Natalie
körbejár és mindent ellenőriz.
– Nem látott senkit? – kérdezte, amikor befejezte. – Odakint
se?
A férfi megrázta a fejét.
– Akkor ki nyitotta ki a bejárati ajtót?
– Nem lehetséges, hogy nem csukta be rendesen? És esetleg a
szél…
– Bezártam.
De tényleg bezárta? Lehet, hogy csak becsukta, de a zárat
nem fordította rá. Hiába próbálkozott, nem tudta felidézni a
pillanatot. De miért ne fordította volna rá?
– Lehet, hogy Richard volt – mondta végül.
– Richard? – kérdezte Andrew elkerekedő szemmel. – Miféle
Richard?
– Hát a karbantartó – felelte Natalie, és aztán elmesélte
Andrew-nak, hogy mi történt reggel a nappali ablakánál, és
arról is beszámolt, hogy később is találkozott vele odalent, a
parton.
– Értem – mondta Andrew, amikor Natalie elhallgatott. –
Elnézést kérek.
– Nézze, azt hiszem, hogy elmegyek. Még ma délután. Tudom,
hogy azt mondtam tegnap a telefonban, hogy lehet, hogy két
éjszakát maradok, de… Megváltozott a programom.
 Andrew arcáról nem lehetett leolvasni, hogy mit gondol.
– Nem volt itt senki – mondta halkan.
– Értem.
– Fel kell számítanom a lemondási díjat.
Natalie legyintett.
– Semmi gond, rendben.
– Nem volt itt senki – motyogta Andrew ismét, aztán fogta
magát és elindult, határozottan becsukva maga mögött az ajtót.
Natalie odament, és meggyőződött arról, hogy az ajtó tényleg
jól becsukódott-e. Kimerülten nekitámasztotta a homlokát az
ajtófélfának és behunyta a szemét. Az átélt izgalmak hatására
még mindig hevesen vert a szíve.
Ismét hangokat hallott.
Két különböző hangot.
Mintha… Mintha vitatkoznának…
Odalépett az ablakhoz és kinézett. Még épp sikerült elkapnia
a pillanatot, amikor az egyes számú apartman ajtaja
becsapódott Andrew mögött. Az utcán nem volt senki. Feltépte
az ablakot, de nem hallott semmit, csak valami autó zaját a
távolban.
Meg fog bolondulni ezen a helyen.
Visszament a konyhába és kivette a hűtőből a nemrég
vásárolt bort. Megiszik egy pohárral az indulás előtt. Ez után az
izgalom után muszáj. Kinyitotta az üveget, és töltött magának
egy jó nagy pohárnyit. Nyugtatólag hatott már a bugyogása is,
ahogy kitöltötte. Belekortyolt. Az időjárás megtette a dolgát:
amíg hazafelé sétált, rendesen lehűlt, úgyhogy bár nem töltött
túl sok időt a hűtőben, pont ideális hőmérsékletű volt.
 Amikor vissza akarta tenni az üveget a fridzsiderbe, akkor
akadt meg a szeme a hűtőmágnesen.
A hűtőmágnes, amin az Ír Turisztikai Hivatal logója volt,
egyben aprócska jegyzettömbként is szolgált. Natalie már előző
este észrevette, de akkor az első lapja még üres volt.
Most azonban kapkodó nyomtatott nagybetűkkel az volt
ráírva:

MENJEN EL

Natalie értetlenkedve bámulta az írást.

Próbált valami magyarázatot találni rá. Lehet, hogy az előző
vendég után maradt itt, csak nem vette észre előző nap.
(Képtelenség.) Lehet, hogy valami, általa nem ismert
szövegkörnyezetben kellene értelmezni a szavakat, amiben
nem hangzanak ennyire fenyegetőnek. (Valószínűtlen, a betűk,
bár láthatóan kapkodva, de világosan voltak a papírra írva. És
különben is! Ki hagyna üzenetet pont az ő hűtőjén?) Nem azt
jelenti, amire első látására gondolt. (De mi mást jelenthetne?)

MENJEN EL

Nos, gondolta magában Natalie, pontosan ez volt a terv.

Éppen erre készült.
Körbejárt a konyhában, kinyitotta a konyhaszekrény ajtajait,
kihúzogatta a fiókokat, átnézte, mi minden van a polcokon.
Rövid keresgélés után meg is találta, amit keresett. A tányérok
mellett ott volt egy vékony, kék kötéses, gyűrűs mappa
INFORMÁCIÓ A VENDÉGEK SZÁMÁRA felirattal, a fedelén régi
idők ujjlenyomataival. Letette az étkezőasztalra, és belelapozott.
Az oldalak, amelyek egyenként voltak egy-egy befűzött
műanyag fóliába helyezve, az 1990-es évek végét idézték: a
szöveget Comic Sans betűkkel nyomtatták és az illusztráció a
korabeli MS Word színvonalát tükrözte. Hogy működik a
tűzhely. A Kiln nyitvatartási ideje, a helyi látványosságok listája,
ami, mivel szerepelt benne a midletoni Jameson szeszlepárló és
a Fota Állatpark is, nem is volt annyira helyi. Következő oldal…
Ez az!
A buszmenetrend. A Shanamore-on átmenő járaté,
Ballycottonból Corkba.
De ahogy Natalie a mutatóujjával követte a helyneveket és az
időpontokat a lapon, a gyomra összeszorult. Ez nem lehet a
most érvényes menetrend. Eszerint csak két járat érinti
Shanamore-t hétköznapokon, egy reggel nyolckor és egy másik,
délben. Ennyi. Semmi több. Volt egy, amelyik Ballycottonból
indult este, de az nem érintette Shanamore-t.
A tévén lévő órán éppen elmúlt három. Holnap reggelig
nincs autóbusz, ami Shanamore-ból indulna.
Kivette a papírlapot a műanyag fóliából. A hátoldalán az
ellenkező irány menetrendje volt, és azon sem állt más, mint az,
hogy csak napi két busz áll meg Shanamore-ban hét közben. Az
esti érkezési időpont nagyjából megegyezett az ő előző esti
megérkezésével, úgyhogy mégiscsak érvényes kell hogy legyen.
Felszállhat egy buszra, és elmehet Ballycottonba, de mire megy
vele? Az információs kötet szerint ott nincs más, csak egy
szálloda, amelyik a holt szezonban zárva tart.
Gyorsan végigpörgette a dosszié tartalmát, míg csak rá nem
talált egy kis névjegykártyára a kötet legvégében.

BALLYCOTTON TAXI 24

Rendben, akkor újratervezés. Elmegy a taxival Midletonba.

Azzal legalább a civilizáció határán belülre kerül. Az út nem
lehet több fél óránál, talán még kevesebb is. Midleton igazi
város, ott van vasútállomás is, meg Tesco és egy nagy szálloda.
Abban a hotelben eltöltheti az éjszakát, és aztán majd másnap
reggel visszautazik Dublinba. De az is lehetséges, hogy a taxival
elmegy egyenesen Corkba. Az sem volt sokkal messzebb, és
holtbiztos, hogy a belvárosából folyamatosan indulnak buszok
a dublini reptérre.
Csak fel kell hívni és meg kell rendelni a taxit.
A frissen vásárolt mobilkészülék ott volt az asztalon. A
csomagolásán az állt, hogy teljesen fel van töltve, de Natalie
hiába nyomogatta a bekapcsológombot, semmi se történt. Évek
óta ott porosodhatott abban a boltban, úgyhogy nem is csoda.
Natalie először bedugta a kábelt a konnektorba, aztán
csatlakoztatta hozzá a telefont. A bekapcsológomb elkezdett
villogni, de a képernyő sötét maradt. Biztos várni kell pár percet
a töltéssel.
Persze volt még egy másik lehetőség is. Ha a telefon végre
működőképes lesz, Natalie könnyedén a végére járhat
mindennek azzal, ha felhívja Mike-ot. Megmondja neki, hogy
hol van, és megkéri, hogy jöjjön érte. Biztos megtenné. Három
óra alatt itt lehet. És újabb három óra alatt már otthon is
lesznek.
De akkor meg kell mondania neki azt, hogy hol van és miért.
Az ottlétének pedig csupán egyetlen magyarázata van.
És akkor nem lehet a dolgot tovább halogatni. Akkor
kénytelenek lesznek beszélgetni a kérdésről. Ezt már nem lehet
tovább elmismásolni, és magyarázatot kell kapnia arra a
kérdésre, hogy mégis mi folyik itt. Most azonban, sajnos, nincs
nyerő pozícióban ehhez a kemény beszélgetéshez, mert szó
nélkül száguldott el otthonról, és Mike-nak kellene mindent
félbehagyva odaszáguldania érte, csak mert valaki egy
fenyegető üzenetet hagyott a hűtő ajtaján…
Milyen már ez megint…
Teljesen hülyének fogja nézni, ha mindent elmond neki.
Most azonban mindent alá tud támasztani. A kezében van a
bizonyíték. Amit meg tud mutatni Mike-nak. Megvan az üzenet
a hűtőről, és a kezében van a verseskötet is…
Natalie ereiben megfagyott a vér.
Miközben minden szekrényt, polcot és fiókot feltúrt az
információs anyagot keresve, mintha nem látta volna a
verseskötetet. Lassan odalépett a fiókhoz, és már előre rettegett
a gondolatától is annak, amit látni fog.
A verseskötet eltűnt…
GYORS ELŐRETEKERÉS
0:00:52
Audrey nem tudta, hogyan kell a telefonját az autó Bluetooth-
rendszeréhez csatlakoztatni, ezért amikor Dee reggel 8:45-kor
hívta, meg kellett állnia az út szélén, hogy fel tudja venni.
– Szia, hugi!
– Ezer bocsánat, hogy ilyenkor zavarlak – szólt bele Dee
ironikusan túlcsorduló kedvességgel a hangjában –, csak azon
tűnődtem, hogy hol a picsában van a kocsim!
– Hétköznap délelőttönként sosem használod. Most minek
kéne?
– Audrey!
– Nincs is rá szükséged. Igazam van?
– Nem… ez… a… lényeg! – tagolta Dee ingerülten. – Hol a
kocsim? És te hol a francban vagy most?
– Nem fogod elhinni. A kocsidban.
– Audrey!
– Igazad van, ne haragudj! Szükségem volt az autóra és
elhoztam.
– Ó! – mondta Dee gúnyosan. – Így már értem.
– Öt előtt indultam és nem akartalak emiatt felkelteni.
– Nem emiatt, hanem mert pontosan tudtad, hogy mit
mondanék rá.
– Most mit kötözködsz, amikor amúgy sem használod
hétköznap?! Még a biztosításom is érvényes rá, amit akkor
csináltattunk, amikor elutaztatok Franciaországba. Szóval
minden rendben van. Kivéve, hogy te állandóan problémázol.
– Hová kellett neked öt órakor elindulni? Hol vagy most?
 Audrey egy nagyot sóhajtott. Sok értelme nem volt hazudni,
mert tudta, hogy Dee úgyis ellenőrizni fogja a kilométerórát.
– East Cork – mondta halkan.
– Hogy hol?!
– A Natalie O’Connor-sztorin dolgozom.
– Tegnap este még azt mondtad, hogy annak vége.
– Joel csak annyit mondott, hogy ha a nő előkerül, annak
nincs hírértéke, és ha bűncselekmény történt, akkor átkerül a
bűnügyi újságírókhoz. De arról nem szólt, mi van, ha én
megtalálom a csajt időközben.
Hirtelen nagy csend lett a vonalban. Egy kamion robaja törte
meg, amint elhúzott Natalie mellett az úton.
– Abban biztos vagyok, hogy ez a lehetőség nem merült fel
benne, ugyanis kész őrültség! – felelte Dee.
– Nem fogod ezt mondani, ha megtalálom.
– Akkor is ezt fogom mondani. Joel tud erről egyáltalán?
– Ja, ja. Persze hogy tudja – felelte Audrey alig hallhatóan.
Joelnek természetesen fogalma sem volt az egészről. Audrey
küldött neki egy e-mailt még reggel, hogy egész éjszaka rosszul
érezte magát és meló előtt elmegy a háziorvosához. Így akart
néhány óra előnyt szerezni, mielőtt eljut Shanamore-ba, ahol
meggyőződhet róla, hogy Natalie valóban ott járt-e, vagy ami
még jobb: esetleg rá is bukkan a faluban. Titkon ebben
reménykedett, és elhatározta, hogy majd csak ezután hívja fel
Joelt, hogy közölje vele a meglepetést.
– Akkor is meg kellett volna kérdezned, hogy elviheted-e! –
mondta Dee.
– Úgyis nemet mondtál volna. És amint mondtam, az egész
kábé hajnali ötkor jutott az eszembe. Egész éjjel nem bírtam
aludni, mert folyton a kávézós csaj e-mailjén kattogtam, meg az
apartmanos csávón, aki rám tette a telefont. Szerintem tuti ott
van. De a múlt hetet még biztosan ott töltötte. Nem ülhetek ölbe
tett kézzel, azt várva, hogy valaki más derítse ki és írja meg. Te
mondtad, hogy próbálkozni kell. Tessék, itt vagyok.
Próbálkozom.
– Én inkább közönséges autólopásnak hívnám – mondta Dee.
Audrey azonban kihallotta húga hangjából, hogy
megjegyzését csak viccnek szánta.
– Vissza fogom vinni, Dee. Sértetlenül. Ígérem!
– Ajánlom is! – mondta és beletörődve sóhajtott egy nagyot. –
Szólj, ha kell pénz és utalok.
– Nem, nem! – vágta rá Audrey. – Nagyon köszi, de
megoldom.
Ez egy újabb hazugság volt. Ennek a kis magánakciónak a
kerete ötszáz euró volt, amit egy év alatt sikerült
összekuporgatnia, és vésztartaléknak szánta arra az esetre, ha
majd végül ki kell költöznie Deeéktől. Most, hogy megszületett a
végítélet és már kevesebb mint három hete volt a költözésig,
nem kellene költekeznie, főleg úgy, hogy nem is lesz miből
pótolnia.
De úgy döntött, ezzel ráér később foglalkozni.
Ismét elhúzott mellette egy kamionos, ingerült dudaszó
kíséretében.
– Dee, most indulnom kell, mielőtt még belém jönnek
hátulról. Egy árok partján álltam meg.
– Hol?!
 – Később hívlak, oké?
– Nem vagy normális! Komolyan mondom…
Audrey letette a telefont, a húgába fojtva a szót.
Kinézett, hogy jön-e hátulról valaki, majd visszahajtott az
útra, amely keskeny volt és kátyús, kétoldalt pedig sűrű sövény
szegélyezte. Ahogy a faluban lévő tábla hirdette, egy kilométer
után a Shanamore Apartmanokhoz ért. A sövényt kivágták a
telekről, így a modern épületegyüttes hirtelen, szinte a
semmiből bukkant elő a farmok és szántók után.
A bejárat előtt három kocsinak alakítottak ki parkolót, de
üresen állt. Audrey egy autót látott csak, amely az első, úthoz
közel eső ház kocsibeállójában állt. A ház bejárati ajtaján egy
kis tábla hirdette, hogy ott van a recepció. Audrey leparkolt kint
és leállította a motort.
Az épületegyüttes furcsa benyomást keltett benne. A
honlapon megjelenő „falusi házak” imidzsébe csak nagyon nagy
jóindulattal illett bele. Épp elég Nagyratörő terveket látott a
tévében ahhoz – másnapos vasárnapokon az ágyában
heverészve –, hogy tudja, hogy a „tájba illő épületegyüttes”
valójában szemet bántó förmedvényt jelent.
A kocsiból kiszállva azonnal megcsapta a hideg szél. Annyira
csípős volt, hogy úgy érezte, mintha ezernyi kis tűszúrás érné az
arcát.
Jóllehet november volt, Audrey mégis nehezen tudta
elképzelni, hogy csupán a nyári napsütés vonzó úti céllá tudná
változtatni ezt a sivár, kietlen helyet. Az egész komplexum egy
ipartelep benyomását keltette, és az egymáshoz közel helyezett
kockák mintha egymás melegségét keresték volna a fagyos
novemberi szélben.
A szomszédos telek is meglehetősen barátságtalan képet
nyújtott. Félbehagyva állt rajta az építkezés, drótkerítés vette
körbe, amelyen törött műanyag tábla hirdette az építtető cég
nevét.
Halott volt az egész környék.
Nem értette, mit keresett itt Natalie.
Vagy bárki is.
Audrey a recepciós ház tornácához ért, és végre meghallotta
az első életjeleket. A hang bentről jött. Valaki tévét nézett.
Becsengetett és várt.
Semmi válasz.
Majd hangosan kopogtatni kezdett.
De semmi.
Újra kopogott, olyan erélyesen, hogy belefájdult az ökle.
Hirtelen csend lett benn. Valaki kikapcsolta a tévét. Audrey
közeledő lépteket hallott, majd a kilincs zaját.
A résnyire nyitott ajtó mögül Audrey egy férfi arcát
pillantotta meg.
Fiatalos férfi volt, magas és sovány. Arca sápadt, szeme körül
fekete karikák, borzas frufruja a szemébe lógott. Egy kopott
pizsamanadrág és egy agyonmosott, szürkésfehér póló volt
rajta. Esetlenül kipréselte magát a pár centis ajtórésen, mintha
azt akarta volna megakadályozni, hogy egy kutya kiszökjön
mellette.
– Igen? – kérdezte hunyorogva.
– Helló! – köszönt Audrey bájos mosolyt erőltetve az
átalvatlan éjszaka után. – Itt tudok becsekkolni?
 A férfi megráncolta a homlokát:
– Zárva vagyunk.
– Zárva?! De hisz a honlapon az áll, hogy…
– Úgy értem, nincs üres szobánk. Elnézést.
A férfi már zárta volna be az ajtót, de Audrey
nekitámaszkodott a tenyerével.
– Itt a foglalásom – mondta határozottan és előhúzott egy
papírt a farzsebéből, amelyet még indulása előtt nyomtatott ki
Dee printerén. A visszaigazolás egy éjszakáról szólt, egy főre,
Shanamore Apartmanok, dátum és a Booking.com logója. Egy
összegben, előre fizetve, nem visszatérítendő.
Audrey felmutatta a papírt, és figyelte, ahogy a férfi
végigböngészi.
Tudta, hogyan működik a rendszer. Még egyetemista
korában nyári munkát vállalt a Booking.com egyik
versenytársának telefonos ügyfélszolgálatán. Amikor a vendég
megcsinálja az online foglalását, a rendszer automatikusan
küld egy e-mailt a szállásadónak. Azt a recepciósnak meg kell
nyitnia és neki kell bevinnie a saját foglalási rendszerükbe.
Biztos volt benne, hogy az e-mail ott van a férfi gépén, csak még
nem nyitotta meg kora reggel.
– Hmm – dünnyögte és maga mögé nézett.
A szoba teljesen sötét volt és Audrey semmit nem látott. A
férfi hátat fordított neki.
– Igazság szerint nem érzem magam jól, úgyhogy ma zárva
tartunk.
– Értem. És sajnálom. De van foglalásom. Nem adhatná mégis
ide a kulcsomat?
 – Sajnos nem tehetem – rázta a fejét.
– De már kifizettem a szobát! – Elgondolkozott egy pillanatra.
– Beszélhetnék a szálloda igazgatójával?
A férfi rácsukta az ajtót és eltűnt. Majd nem több mint tíz
másodperc múlva újra nyílt az ajtó. Audrey a felettesére
számított, de ugyanaz a férfi állt előtte, csak most nagy
mosollyal az arcán.
– Elnézését kérem! Félreértés történt! – mondta. – Van üres
házunk, csak kettőig nem lehet elfoglalni, mert még nincs kész.
Ha tudom, hogy jön, se tudta volna elfoglalni, mert ki kell
takarítani. – Zavarában elseperte a haját a szeméből. Körmei
piszkosak voltak és szinte tövig rágta őket. – Vissza tudna jönni
egy kicsit később?
A férfi felemelte a csuklóját, hogy az órájára nézhessen.
Könyökével szélesebbre tárta az ajtót és Audrey jobban
bepillanthatott a mögötte lévő hatalmas, nyomasztóan sötét
szobába. Még az összes függöny be volt húzva. Felébreszthette
szegényt – gondolta. Az is lehet, hogy valóban beteg és most
tápászkodott ki az ágyából. Emiatt egy kissé rosszul érezte
magát.
– Természetesen. Hány órára?
– Legkorábban délre leszek kész.
– Tökéletes – vágta rá, és azon gondolkodott, hogy mi a
francot fog itt három órán át csinálni. – Elnézést, hogy is hívják?
– Andrew-nak.
– Örvendek, Andrew. Én Audrey vagyok.
– Tudom. Rajta van a foglaláson.
– Ó, persze!
 A férfi üres tekintettel bámult vissza rá.
– Mi is a neve annak a kézműves helynek a faluban? Kiln?
Tudja esetleg, hánykor nyitnak?
– Épp most. 9-kor.
– Szuper. Addig ott leszek – mondta Audrey indulásra készen.
– Miért van itt?
– Kérem?! – fordult vissza.
– Korongozni? Maga is a kézműves tanfolyam miatt van itt? –
kérdezte a férfi a szemébe nézve, ami azért tűnt fel Audrey-nak,
mert találkozásuk óta először fordult elő. – Az emberek azért
jönnek ide. Általában.
Fogalma sem volt, miről beszél Andrew.
– Nem – válaszolta –, csak egy kis vidéki autós túra. Az egyik
ismerősöm ajánlotta magukat… – Audrey elkapta a tekintetét.
Érezte, mennyire valószerűtlenül hangzott a magyarázata. –
Nagyon nyugis helynek tűnik.
– Maga az egyedüli vendégem – mondta Andrew, majd
hátralépett és Audrey arcába csapta az ajtót.
– Üdvözöljük Írországban! – motyogta döbbenten maga elé a
lány és elindult a kocsibeálló irányába. – Ahol ezer mosoly várja!
Közben meg jó, ha a szemedbe néznek, miközben beszélnek
hozzád…
Már nyitotta volna a kocsi ajtaját, amikor megcsörrent a
telefonja. Ismeretlen számról hívták és látta, hogy nincs sok
térerő se.
Egy félig-meddig ismerős férfihang szólt bele:
– Audrey? Audrey Coughlannel beszélek?
– Igen, én vagyok.
 – Jó reggelt! Mike Kerr vagyok. Natalie férje…
– Ó! – Audrey megrezzent egy pillanatra, nehogy most
hagyjon ki a vonal a térerő miatt. – Helló, hogy van?
– Az elnézését szeretném kérni. A tegnapi miatt. Nem voltam
túl barátságos és segítőkész. Aztán ott kellett hagynom magát.
Bocsánat! És szeretném megköszönni, hogy megírta a cikket!
Sokat segített vele. A blackrocki rendőrök felhívtak és mondták,
hogy rengeteg bejelentés érkezett hozzájuk. Még egyszer
nagyon köszönöm!
– Hiszen ez nagyszerű! És igazán nincs miért elnézést kérnie.
– Audrey iszonyúan kíváncsi volt, milyen bejelentések érkeztek
be a rendőrségre, de most, hogy Mike a vonalban volt,
megragadta az alkalmat, hogy rákérdezzen egy sokkal
fontosabb dologra: – Nagyon örülök, hogy hív, már csak azért is,
mert itt vagyok egy faluban, East Corkban, a tenger mellett.
Shanamore a neve. Mond ez önnek valamit?
Csend.
– Halló, ott van?
– Shanamore – ismételte lassan Mike, szinte szótagolva.
– Igen. Hallott már róla?
– Ő is ezt kérdezte.
– Ki?
Újra csönd. Olyan hosszan, hogy Audrey-nak meg kellett
néznie a telefonján, hogy nem hagyott-e ki a szolgáltatás.
– Mike, ott van még?
– Natalie! – felelte. – Ő is ezt kérdezte aznap reggel, mielőtt
elment.
A Kiln nevű kézműves műhely úgy nézett ki belül, mint egy
modern templombelső. Az egyetlen élénk színt a boltíves
mennyezetet tartó fagerendák adták. Minden más fehér és
szürke volt: a falak, a padló és az ablakok. A hely hangulata is
egy temploméra hasonlított. A polcokon és a tárolókban
kiállított tárgyak – kerámiák, színes üvegpoharak és ízléstelenül
túlméretezett ékszerek – a betérők vallásos áhítatára, de
legalábbis őszinte ámulatára apelláltak.
Audrey-n kívül más látogató nem volt a helyiségben. Csak
egy nő állt a kassza mögött és egy magazint lapozgatott.
Felnézett, mosolygott, majd folytatta az olvasást.
A helyiség hátsó részében a polcok mögött Audrey asztalokat
és székeket pillantott meg és mintha kávé illatát érezte volna a
levegőben. Közelebb sétált és meggyőződött róla: egy kis kávézó
volt hátul kialakítva.
Vendég itt sem volt és csak – Audrey gyorsan megszámolta –
nyolc asztala volt. A pult bal oldalán egy süteményes vitrin
tortákat és péksüteményeket kínált, a pult mögött pedig egy
hatalmas fekete tábla hirdette a krétával írt menüt. Az asztalok
melletti nagy panorámaablakból lenyűgöző látvány tárult a
szeme elé: a közelben a szomszédos földeket, a távolban a
tengert és az őszi égboltot látta.
– Foglaljon helyet! – szólította meg valaki kedvesen.
Audrey megfordult és egy lányt, vagyis inkább egy fiatal nőt
pillantott meg, aki szinte a semmiből bukkant elő. Hosszú fekete
kötényt viselt, amely itt-ott lisztporos volt. Audrey jobban
megnézte az arcát: legfeljebb húszéves lehetett. Nagyon enyhe
sminket viselt, haja seszínű, hamvas barna volt, de szép,
természetes ragyogású.
Névtáblája nem volt, de nem lehetett más, mint Orla.
– Köszönöm – mondta Audrey és a leghátsó asztal irányába
mutatott, amely a legjobb kilátást nyújtotta. – Ide szabad lesz?
– Bárhova. A menünk a táblán. Inni mit hozhatok?
– Egy kapucsínót kérek, és… – rápillantott a táblára – egy
tükörtojásos szendvicset.
Dublinhoz képest minden szinte feleannyiba került, úgyhogy,
gondolta, kihasználja az alkalmat.
– Köszönöm – mosolygott Orla –, rögtön hozom.
Audrey helyet foglalt az asztalnál és elővette a telefonját.
Nem volt se térerő, se net. Csatlakozhatott volna vendégként a
Kiln hálózatára, de nem akart. Könnyebb lesz hazudni Joel-nek,
ha megsejtené, hogy nincs benn a szerkesztőségben, és keresné.
Gondolta, csinál inkább néhány képet a kávézóról.
Lenémította a telefonját, hogy ne legyen feltűnő.
Lépteket hallott a konyha felől, úgyhogy néhány kattintás
után be is fejezte.
– Tessék, a kapucsínó! – tette elé a lány a forró italt. –
Mindjárt hozom a szendvicset is.
– Köszönöm! – mondta Audrey. – Elnézést, de nem maga Orla
véletlenül?
– De igen, miért? – ráncolta össze homlokát.
– Audrey Coughlan vagyok a ThePaper.ie-től.
Orla tekintetében először zavar látszott, majd leesett neki:
– Úristen! Nem hittem volna, hogy lejössz ide!
Audrey biccentett egyet a fejével:
– Nem messze lakom innen, és gondoltam, beugrom
Shanamore-ba – hazudta Audrey és nagyon reménykedett
abban, hogy Orla nem fog rákérdezni, hol, ugyanis fogalma sem
volt, milyen nevű települések vannak a környéken. – A tegnapi
sztori folytatásaként szeretnék még néhány részletet megírni, és
gondoltam, te tudnál segíteni néhány infóval. Jobban szeretem
személyesen az ilyet, mint e-mailben. Közvetlen forrásból. És ha
nem akarod, nem írom le a neved, de nagyon fontos lenne
néhány részlet. Sokat segítenél nemcsak nekem, hanem Natalie-
nak. És Mike-nak is.
Orlát láthatóan izgalomba hozta a férj nevének említése.
– Mike-nak?
– Igen – erősítette meg Audrey. Örült, hogy bedobta a férj
nevét. A lány láthatóan Mike rajongója volt és most alkalmat
kínált neki, hogy segíthessen az ír Insta álompárjának. –
Nemrég beszéltem vele telefonon, és mondtam neki, hogy van
valaki, aki látta Natalie-t és… – bizalmasan suttogni kezdett –
nagyon megnyugtatta a hír. Végre valaki, aki látta és beszélt
vele azóta, hogy hétfőn eltűnt otthonról. Biztos vagyok benne,
hogy Mike nagyon örülne további részleteknek. Bármilyen
apróság is, szerintem nagyra értékelné.
Orla az ajkába harapott és gondolkodóba esett.
– Rendben – mondta végül –, hadd hozzam ki a szendvicsed
előbb.
A tojásos szendvics az asztal szélén maradt, a tükörtojás
kihűlt. Orla mindent újra részletesen elmesélt Audrey-nak.
Először lényegében az e-mailje tartalmát ismételte, hogy
Natalie itt járt a kávézóban
– Éppen ugyanennél az asztalnál ült! – Eldumcsiztak egy
kicsit, és azt mondta, azért jött Shanamore-ba, mert egy kis
csendre és nyugalomra vágyik. Kérdezte, hogy miért üres a
kávézó, miközben a parkoló tele van. – Mondtam, hogy itt
szállnak fel az emberek a távolsági buszra – magyarázta Orla,
mert látta, hogy Audrey-ban is ugyanez a kérdés merült fel.
Ezután Mike került szóba. Natalie úgy tudta, hogy nemrégiben ő
is járt Shanamore-ban, de nem mondta, mikor és miért. Orla
erről nem tudott mondani semmit Natalie-nak, mert nem látta a
férfit.
Natalie arra is megkérte Orlát, hogy ne posztoljon róla
semmit, mert nem szeretné, ha megtudnák, hogy Shanamore-
ban járt. Audrey ezt a részletet duplán aláhúzta jegyzetelés
közben.
Ezután következtek az extra részletek. Natalie kiszúrta, amit
Audrey nem: az ajtóra belül kifüggesztett, bekeretezett képet
Natalie egyik Insta-posztjáról. A képen Natalie volt, kezében egy
helyben készült kerámiabögrét tartva, amit meg is lehetett
vásárolni a boltban.
– Az én ötletem volt – büszkélkedett Orla –, mondtam is neki.
Andrew-ról is beszélgettek Natalie-val. Audrey-nak ismét
bevillant, amint a képébe csapja az ajtót.
– Ó! A kedves vendéglátóm ma estére – mondta elfintorodva.
– Egy kicsit gáz a csávó.
– Nem kicsit…
Audrey kérte, hogy részletezze, mit ért ezalatt, de Orla csak
legyintett. A helyi pletykákat lényegtelennek ítélte meg a
Natalie-ügy szempontjából.
Szóba került viszont a másik gáz alak, aki Natalie-t a
strandon zaklatta. Richard Flynn volt a neve, de mindenki csak
Micsi Ricsinek hívta. Azt viszont nem sikerült Orlától
megtudnia, hogy Micsi valójában mit csinál, vagy hogy miért
tartja mindenki gáznak. Vagy nem tudta, vagy nem akarta
elárulni. Mindenesetre Orla is meggyőződéssel állította, hogy
egy gáz alak.
– Hol lehet őt megtalálni?
– Micsi Ricsit? Őt nem kell megtalálni. Elindulsz sétálni, és
megtalál ő téged – Orla felsóhajtott –, illetve, bár nem jó szívvel
ajánlom a helyet: megtalálod a Murphyben. A szemközti
kocsma. Kettő is van: nem a gáz, hanem a másik: a totál gáz.
Majdnem minden este ott ül. Meddig maradsz nálunk?
– Szerintem csak holnapig vagyok.
– Az Apartmanokban szálltál meg? – bólintott Orla az
irányukba. – Ahol Natalie is…
– Mire célzol?
– Hát…
– Szerinted történt vele ott valami?
– Miért, szerinted nem?
Audrey-ban ez eddig fel sem merült. Korábban azt hitte, hogy
Natalie még ott lehet, bezárkózva az egyik házban. Azonban, ha
valóban hinni lehet Andrew-nak, már nincs ott senki, Natalie
kijelentkezett és folytatta a „hagyjatok-békén-és-egy-szót-se-a-
férjemnek” körútját. Audrey azt hitte, hogy ehhez az
elméletéhez talál majd nyomokat, de Orla elejtett megjegyzése
gondolkodóba ejtette.
Furcsa találkozásuk részleteit pörgette a fejében,
végigelemezve a férfi viselkedését. Oké, rácsapta az ajtót, ami
elég gáz… Valószínűleg Natalie tőle is azt kérte, amit Orlától,
hogy senkinek egy szót se arról, hogy ott szállt meg, és Andrew
ezért tagadta le neki. Szóval elég gáz a csávó; az biztos, hogy
nem vendéglátónak született, de az is biztos, hogy nem ő
Norman Bates, a sorozatgyilkos a Psychóból.
– Hol van itt a legközelebbi rendőrőrs? – kérdezte Audrey.
– Ennek az útnak a végén – mutatta Orla –, a benzinkút után.
– Jelentetted nekik, hogy Natalie itt járt?
– Neki. Összvissz egy szem rendőrünk van a faluban. És nem,
mert a felhívásban az állt, hogy a dubliniakat kell hívni, szóval
inkább őket hívtam. Apám is azt mondta, hogy jól csináltam.
Amúgy a benzinkút melletti bolt a miénk. Apám ott dolgozik.
– Hogy hívják?
– Apámat?
– Nem, a rendőrt.
– Seanie. Seanie Flynn. Mi csak Seanie őrmesternek hívjuk.
Még új. Olyan két-három hónapja lehet itt. Minden helyi öreg
csóka ki van rá bukva. Nem tetszik nekik, hogy egy „taknyos kis
mitugrász” beszól nekik, amikor a kocsmából kocsival akarnak
hazamenni.
Audrey feljegyezte a nevét a noteszába.
– És még nem hívott vissza senki? Mármint a rendőrségtől?
– Nem – rázta a fejét Orla.
– És miből gondolod, hogy Natalie már nincs ott?
– Ebben a faluban ez egyszerűen lehetetlen. Mindenki tud
mindent. Hacsak tényleg nem zárkózott be egy hétre kaja-pia
nélkül… Tuti, hogy azóta már elment. Múlt hét kedd óta nem
láttam. Apu se.
 – Miért? – kapta fel a fejét Audrey. – Apukád is találkozott
vele?
– Igen. Benn volt nála a boltban.
– Mikor?
– Úgy emlékszem, rögtön az után, hogy nálam járt. Apu
mesélte otthon anyunak, hogy valaki vett egy telefont.
Emlékszem, azzal állított haza, hogy „Nem fogod elhinni, mit
adtam ma el!”. Azok az ősrégi feltöltős mobiltelefonok ott
porosodnak már évek óta, és anyu mindig könyörög, hogy dobja
már őket ki, mert a kutyának sem kellenek. Én kérdeztem meg
tőle, hogy ki az az idióta, aki még megvesz egy ilyen relikviát.
Mondta, hogy egy nő volt, és apu személyleírása alapján nem
lehetett más, mint Natalie. Elég furi, nem? Amikor a legújabb
iPhone X-e van. Még posztolt is róla. Minek neki egy ilyen ócska,
műanyag vacak?!
– Fogalmam sincs – válaszolta Audrey, és az agya kattogni
kezdett.
Nem értett semmit. Mike azt mondta neki, hogy azon a
reggelen, amikor Natalie-val utoljára beszélt, azt kérdezte tőle,
hogy hallott-e már Shanamore-ról. Ő azt válaszolta, hogy nem,
soha. Mire Mike megkérdezte tőle, hogy miért kérdi, amire
Natalie – Mike szavaival – „egy árva mukkot sem szólt”. Aztán
kirakta az ominózus bőröndös posztot az Instára és eljött
hazulról. Ekkorra már lemondta az egyik három nap múlva
esedékes programját. Majd leutazott 260 kilométert,
megérkezett ide, Shanamore-ba és itt töltött legalább egy
éjszakát az Apartmanokban. Másnap sétált egyet a strandon,
betért ide egy kávéra, megismerkedett Orlával, akit megkért,
hogy ne mondja el senkinek, hogy a faluban van. Aztán elment
a benzinkútra, ahol a boltban vett egy régi, szar telefont, holott
abból él, hogy egy csúcstelefonnal készít képeket az Instára. Ez
után, nem tudni, pontosan mikor, elhagyhatta a szállását és
megkérhette a hangyás recepciós csávót is, hogy senkinek ne
szóljon arról, hogy nála szállt meg. Egy hét múlva eltűnt
személyként van nyilvántartva.
Mi a franc folyik itt?
Lennie kell valaminek, ami egy szálra fűzi fel a részleteket,
de Audrey nem tudott rájönni, mi az.
Eddig legalábbis.
– Most is benn van – szakította félbe gondolatait Orla. –
Apám, az üzletben. Menj be hozzá, hátha tud még valamit
mondani, ami fontos lehet. De kérlek, ne említsd meg neki az e-
mailjeinket. Nem szereti, ha mások dolgába ütöm az orrom.
Mondd azt neki, hogy valahonnan hallottál az ügyről és
szeretnél feltenni egypár kérdést a helyieknek. Mutass neki egy
képet Natalie-ról. Nem mintha sok idegen járna ilyenkor
errefelé, de akkor tuti tudni fogja, kiről van szó. – Orla elvette a
kihűlt kávét és tojásos szendvicset az asztalról. – De előtte hadd
hozzak ezek helyett egy frisset.
– Oké – mondta Audrey elgondolkozva. – Köszönöm!
Közben listát készített fejben a teendőiről. Elmenni a
benzinkútra beszélni Orla apjával. Majd levezetni a strandra.
Kifaggatni Andrew-t Natalie-ról, majd becsekkolni. Végignézni a
többi e-mailt, hátha más is látta Natalie-t Shanamore-ban.
Beszélni a helyi őrssel, Seanie Hogyishívjákkal. Benézni a
kocsmába, hátha ott van Micsi Ricsi. Felhívni Joelt, mielőtt
kirúgná.
Szeme sarkából mozgást észlelt.
Megfordult és látta, hogy egy férfi érkezett a Kilnbe. Egy
magas, idősebb férfi volt. Testalkatát nehéz volt meghatározni a
rajta lévő többrétegnyi ruha miatt: sálja alól egy ing gallérja
kandikált ki, félig nyitott dzsekije alól pedig egy vastag
gyapjúpulcsi kivágása. Motorosdzsekit viselt belül csupa
béléssel és töméssel, kívül pedig tucatnyi zsebbel.
Amikor a kávézó pultjához ért, gyapjúsapkáját lehúzta a
fejéről, láthatóvá téve borzas, őszülő haját. Hóna alatt egy
összetekert újságot tartott. Audrey mellett haladt el, és a
mögötte lévő, legtávolabbi, egyszemélyes asztalnál foglalt
helyet. Testszaga megcsapta Audrey orrát.
Ekkor bukkant fel Orla újra a konyhából Audrey friss kávéját
hozva. Szemét az új vendégre meresztette, majd sokatmondóan
Audrey-ra nézett.
Audrey azonban nem értette, mit próbál Orla jelezni.
– Jó reggelt, Richard – köszönt rá a férfira a szokásosnál
hangosabban és a kelleténél jobban artikulálva. – Egy pillanat
és jövök!
Audrey elé tette a kávét, aki felfogta: ő volt Micsi Ricsi.
– Szia – lépett Richard asztalához. – Emlékszel, járt itt egy nő
a múlt héten. Natalie O’Connor. Tudod, az instagramos csaj!
Tegnap este olvastam, hogy eltűnt. Senki sem látta már egy
hete. Durva, mi?
Audrey becsukta a szemét és a legcifrább káromkodásait
ismételgette magában. Orla kábé annyira volt diszkrét, mint egy
vásári kofa.
 – Tényleg? – mondta Richard.
– Te találkoztál vele?
– Miért, és te?
– Én igen. Benn volt itt nálam.
– Nos – mondta Richard, és hallani lehetett, ahogy előhúzza
az újságot a hóna alól és kisimítja az olvasáshoz –, akkor tudod,
mi a dolgod, drága. Jelentsd szépen Seanie őrmesternek.
– Szóval te nem találkoztál vele? – erősködött Orla. – Mert én
úgy hallottam…
– Nem találkoztam vele! – fakadt ki ingerülten Richard olyan
hangerővel, hogy Audrey összerezzent. Majd kimért, nyugodt
hangon hozzátette: – Most pedig legyél olyan drága és hozz egy
teát. Egy egész kancsót. De megcsinálhatom én is, ha nagyon
elfoglalt vagy.

A benzinkúthoz tartozó shopban egy mogorva kamasz fiú

egyedül szolgált ki. Az Atlétikai Szövetség corki mezét viselte,
melynek élénkpiros színe még jobban kiemelte pattanásos
arcbőrének vörös színét. Ő biztosan nem lehetett Orla apja,
hacsak nem ő volt Benjamin Button, aki az idő múlásával egyre
fiatalodik.
Audrey elvett a polcokról egy háromszögszendvicset, egy
csomag gumicukrot és három doboz energiaitalt. A bajnokok
étrendje! Miközben fizetett, észrevette a pult mellett felaggatott
feltöltőkártyás telefonokat. Nem volt túlzás, amit Orla mondott.
A készülékek valóban ősrégi relikviák voltak: hat-hét éves
modellek, olyan kis kijelzővel, hogy biztosra lehetett venni,
hogy nem lehettek okostelefonok. Műanyag csomagolásukon
vastagon állt a por.
– Ezek a telefonok mennyibe kerülnek? – kérdezte a morcos
fiútól.
A fiú tátott szájjal – mint aki még életében hasonlót sem
látott – nyúlt az egyik felé, leemelte a kampóról és
megfordította. Ujja csíkot rajzolt a csomagoláson álló
porrétegbe.
– 25. Készülék plusz feltöltés. Számoljam?
– Nem, köszi.
Szíve szerint akart volna venni egyet, hogy visszavigye a
szállására és addig bámulja, amíg valami csoda folytán egyszer
csak be nem kattan neki, hogy Natalie-nak miért kellett egy
ilyen.
De spórolnia kellett.
Meg egyébként is hülyeség volt.
A benzinkút után levezetett a strandra.
Egy keskeny út vitt a strand parkolójához, ahová a
magasságkorlátozó kapu miatt csak dzsipeknél alacsonyabb
járművek hajthattak be. 10-12 szabad parkolóhely közül
választhatott – rajta kívül nem volt más ilyenkor a strandon.
Legalábbis autóval. Azon gondolkodott, hogy Natalie vajon
kocsival jöhetett-e ide.
Mivel Dublin és Shanamore között nem volt gyorsvonat-
összeköttetés, úgy hitte, Natalie is valószínűleg autóval jött.
Ugyanakkor a rendőrségi felhívásban nem volt szó eltűnt
gépjárműről. Ezek szerint vagy nincs kocsija, vagy otthon
hagyta. De ha nem vezetett, akkor hogyan jött le Shanamore-
ba? Dublinból vonattal vagy busszal lehet eljutni Corkig.
Vonatra szállt volna? Annak nyomának kell lennie. Egy foglalás
vagy egy fizetési visszajelzés. Mike tudhat erről valamit? Lehet,
hogy közös bankszámlájuk van…
Audrey megnyitott egy jegyzetet a telefonján, hogy felírja
ezeket a kérdéseket. Majd lezárta az autót, összehúzta magán a
kabátját és elindult a strand felé.
A strandon tetőzött a dagály és erősen fújt a szél. A szürke
hullámok a partot elérve óriási fehér habokat vetettek. A
visszavonuló víz nyomában először a sima homokpart, aztán
kavicsok és egyre nagyobb kövek tűntek fel, közöttük
megrekedve hínárcsomók, műanyag palackok, sörösdobozok és
cigarettacsikkek. Senki sem mászkált a környéken és kutya
hideg volt. Sirályok visítottak Audrey feje fölött, amitől kissé
ideges lett. Azóta utálta a sirályokat, amióta egyszer a
nagynénjét leszarta egy. Sohasem fogja elfelejteni. Pont a fején
találta el a gusztustalan fehér cucc.
Ráállt egy nagyobb kőre, hogy körbenézhessen. Mögötte egy
lankás domb volt, amely egyik oldalán egy meredek, tízméteres
sziklafalban ért véget. Csúcsán, alig láthatóan néhány öreg
lakókocsi teteje kandikált ki. Egy kemping volt, amely ilyenkor
télen valószínűleg zárva tart.
Bár Audrey a nyarakat a nyugati part strandjain –
Galwayben, Clare-ben, Kerryben – töltötte gyerekkorában, a
látvány, és feltehetően az élmény is ugyanaz volt mindenhol
Írországban. Felidézte magában a kéklő eget, a nagy
pancsolásokat és a büfés szendvics ízét, amelyben a tengervíz
sója és a foga közt ropogó homoké keveredett. Minden
kellemesen meleg volt: a levegő, a tenger, az orra hegye és a
vállai. A képzeletében élő képek azokhoz hasonlítottak,
amelyeket anyukája albumba rendezett – kifehéredett,
elmosódott, túlexponált fotók. Racionálisan azonban tudta,
hogy nem lehetett minden nyár minden napja napos és meleg.
Biztos voltak borongós, esős napok is, amikor Deevel meghaltak
az unalomtól, de nem ezek éltek az emlékezetében. Az idő
mindent megszépít. Audrey sajnálkozva gondolt a mai
gyerekekre, akiknek esélyük sem lesz elfelejteni az efféle ócska
nyarakat, mert a szüleik minden egyes pillanatot feltöltenek az
Instára és dokumentálják őket az örökkévalóságnak.
A shanamore-i strand azonban nem volt kifejezetten
Instagramra való. Hogy Natalie O’Connor miért jött ide, épp
akkora rejtély volt, mint az, hogy most hol lehetett.

Audrey így is 15 perccel dél előtt ért vissza a Shanamore

Apartmanokhoz. Addig húzta az időt a strandon, amíg lehetett.
Szája szinte kékre fagyott a parton, aztán beült a kocsiba és a
parkolóban begépelte a kérdéseit egy doksiba a laptopján. Szép
komótosan vezetett a visszafelé úton. Andrew integetve, széles
mosollyal az arcán szaladt elé, amikor meglátta, hogy
megérkezett.
Audrey leparkolt Andrew apartmanjának beállójába és
lehúzta az ablakot.
– Nyugodtan használja a sajátját – mutatott Andrew az
övével szemközti házra. – A hatos lesz a magáé!
Hangja sokkal barátságosabb volt, mint reggel, és szemmel
láthatóan lezuhanyozott.
Míg Audrey leparkolt, Andrew a hatos bejárata elé szaladt,
hogy ott fogadhassa a kocsiból kiszálló nőt.
– Merre járt a délelőtt? A Kilnben? – kérdezte.
– Igen. Ittam egy jó kávét. Aztán lementem a strandra.
– Biztos nagyon hideg volt a parton.
– Kutya hideg volt és borzasztóan fújt a szél – bólogatott
Audrey.
– A házban már bekapcsoltam magának a fűtést – mosolygott
továbbra is Andrew és kitárta Audrey előtt a ház ajtaját: –
Hölgyeké az elsőbbség!
Audrey motyogva megköszönte. Nem tudta mire vélni, hogy
Andrew egyszerre ilyen nyájas lett. Túlzónak és kellemetlennek
érezte. Magában azt kívánta, hogy vegyen vissza egy kicsit,
mielőtt még kínosabbá válik a helyzet – mindkettejük számára.
Aztán belépett a házba és azonnal elfelejtette az egészet.
A hatos földszintje egy szép, tágas egybenyitott tér volt. Az
alaposan kiszellőztetett helyiség kellemesen felmelegedett és a
pár jól elhelyezett lámpa nyugalmas, aranysárga fényt árasztott.
A fényességet a hátsó részben elhelyezkedő hófehér, modern
konyha erősítette. A konyhát egy kényelmesnek tűnő bőr
ülőgarnitúra választotta el a nappalitól, amely egy menő
elektromos műkandallóra nézett, fölötte egy hatalmas lapos
tévével.
Igaz, hogy csak egy éjszakára jött és munkaügyben volt, de
akkor is! Isteni lesz itt eltölteni egy napot Dee cipősdoboz
méretű vendégszobája után, ahol az egyedüli ülőalkalmatosság
az ágya volt, és ha egy filmet akart megnézni, ahhoz a térdén
kellett egyensúlyoznia a laptopját.
– Remélem, megfelel! – mondta Andrew, majd hozzátette: –
És bocsánat a reggeli viselkedésemért! Szörnyű migrénem volt.
Olyankor szinte nem is magam vagyok.
Ezután még elmondta, hogy fenn található a háló- és a
fürdőszoba, hogy szobahőmérsékletre állította a termosztátot,
de bármikor lejjebb veheti a konyhában található kapcsolóval,
és hogy egy vendégváró kosárral is készült, ami szintén a
konyhában van.
Mikor Audrey rákérdezett a wifire, Andrew sajnálkozó képet
vágott:
– Van wifink, de nem túl izmos. Mindig erre panaszkodnak a
vendégeink, de nem mi tehetünk róla. Az egész környéken
gyenge a vétel. De mivel maga az egyedüli vendég, nem hiszem,
hogy gond lesz. Igazából csak akkor szokott probléma lenni,
amikor négy-öt család is megszáll nálunk egyszerre és az összes
gyerek a neten lóg… – mosolygott Andrew.
– Más vendég nincs? Gondolom, az őszi-téli szezonban nem
sokan fordulnak meg errefelé… – mondta Audrey.
Arra számított, hogy Andrew ellentmond neki és megered a
nyelve: Azért mindig akad vendég! Épp a múlt héten volt itt
valaki, szintén egyedül szállt meg nálunk. Natalie O’Connornak
hívták. Szerda reggel jelentkezett ki, és még azt is pontosan
elmondta, hová távozik. Kíváncsi rá?
De Andrew csak annyit felelt, hogy „nem sokan” és annyiban
hagyta a dolgot. Audrey pedig nem akart tovább kíváncsiskodni,
nehogy Andrew idő előtt rájöjjön, hogy ő telefonált ide tegnap
este, hogy érdeklődjön Natalie felől. Előbb körbe akart
szaglászni a házban.
Még egyszer megköszönte neki a vendéglátást, Andrew
kellemes itt-tartózkodást kívánt és magára hagyta.
Audrey azonnal nekilátott a ház feltérképezésének.
A hatalmas hátsó üvegfal egy jellegtelen füves kertecskére
nézett, amelyet egy vastag sövénysor határolt. Amikor elhúzta
az üvegfal ajtaját, látta, hogy a kertnek van egy kis terasza is,
kerti asztallal és székekkel, melyeket enyhén belepett a zöld
alga.
Visszament a konyhába és kinyitogatott pár
konyhaszekrényt. Vastag, színes tányérokat és bögréket talált
bennük. Mindegyiknek különbözött a mintája, valószínűleg
kézzel festették őket. Milyen autentikus! – gondolta magában.
A vendégváró kosárban Andrew hagyott neki egy tábla csokit
is. Letörte a felét és miközben majszolni kezdte, az emelet felé
vette az irányt.
A lépcsőnek nem volt korlátja, amitől minden újabb lépés
egyre félelmetesebbé vált. Eszébe jutott, hogy Andrew említette,
hogy kisgyerekes családok is meg szoktak itt szállni.
Ezen a lépcsőn kicsi gyerekkel! Hogy a fenébe?! Csoda, hogy
eddig nem zuhant le és halt szörnyet még itt senki! Vagy lehet,
hogy igen? – szórakozott el a gondolattal. – Andrew meg
eltüntette a bizonyítékot, hogy ne kelljen fizetnie a biztosítónak
és megőrizze a vállalkozás jó hírnevét. Lehet, hogy Natalie-val is
ez történt. Lezuhant erről az átkozott lépcsőről és most ott van
eltemetve valahol a kertben.
 Audrey nagyon remélte, hogy nem ez történt. Nemcsak a
szegény nő miatt, hanem mert egy ilyen triviális baleset – a
holttest elásásának motívumán kívül – nem sokat dobna a
sztorin.
A lépcsőn felérve a hálószobába nyitott.
A látvány lenyűgözte. Az ágy hatalmas volt, mégsem foglalta
el az egész szobát. A homlokzati fal csupa üvegből volt, és rá
lehetett látni a többi házra, valamint a sarkából a szomszédos
építkezésre. A távolban el lehetett látni egészen a tengerig. Igaz,
épp csak megcsillant, és az idegen szem könnyen összekeverte
volna az égbolttal, de mégis!
Az ágy csábítóan hívogatta. Hirtelen fáradtság tört rá és
minden porcikája kívánta a délutáni szunyókálást. Szinte
hallotta: Gyere, dőlj le egy kicsit! Igazán rád fér egy kis alvás. Egy
szemhunyást sem aludtál az éjjel.
Teljesen kimerültnek érezte magát. Tudta, hogy még
rengeteg tennivalója lesz, és ahhoz bizony erő kell. Egy rövid,
húszperces lazítás az, amire most szüksége van.
Lerúgta a cipőjét és bebújt az ágyba.
Rögtön álomba merült.

Álmában újra a strandon járt mezítláb. Talpát véresre sértették

az éles kavicsok, és a partra futó hullámok sós vize csípte a
sebet. Majd a hullámok egyre magasabbra csaptak. Az örvénylő
víz először csak a térdéig ért, majd egyre feljebb, a mellkasáig,
majd ellepte az arcát is, amikor…
 Kopp-kopp-kopp.
Audrey felriadt a rémálomból. Hirtelen azt sem tudta, hogy
hol van. Kábultan nézett körül a szobában: teljesen felöltözve
feküdt a hatalmas ágyban és még nappal volt. Egy újabb
pillanat múlva eszmélt rá, hogy mi ébresztette fel. Három éles
kopogást hallott. Van valaki az ajtónál? Fülelni kezdett, de a
kopogtatás nem ismétlődött meg.
Kimászott az ágyból és az ablakhoz ment, de senkit sem látott
a ház előtt. Dee kocsiján kívül más jármű nem állt ott. Andrew
piros autója is eltűnt.
Biztos álmodhattam ezt is! – gondolta.
Ránézett a mobiljára – majdnem két órát aludt. Basszus! Fel
kell hívnia Joelt. De először pisilnie kellett.
Átment a fürdőszobába, amely ragyogott a tisztaságtól és egy
óriási kád állt benne kis samponos és tusfürdős flakonokkal a
szélén.
Mikor Audrey föléjük hajolt, hogy egyenként megszaglássza
őket, egy villanást érzékelt a szeme sarkából.
Felegyenesedett.
Hát ez meg mi a franc volt?
Körülnézett a helyiségben, mi villanhatott meg ilyen élesen.
Aztán megismételve az előző mozdulatot újra a kád fölé
hajolt és megint a szemébe villant valami.
Ezúttal tudta, hol keresse a tükröt vagy a lencsét.
A mosdókagyló alatti műanyag szemeteskosárból
tükröződött vissza a fény. Valami tükörszerű tárgy lehetett
benne, amely a mennyezeti spotlámpa fényét Audrey szemébe
irányította.
 Audrey lehajolt, belenyúlt a kosárba és egy hideg, kemény,
fémes tárgyat markolt meg az alján. Egy telefon. Egy iPhone.
Nagy kijelzős, a legújabb modell.
Andrew nem vehette észre, amikor kitakarított az utolsó
vendég után. De hogy hagyhatja valaki a legújabb, méregdrága
iPhone-ját egy szemeteskosárban?
Alaposabban szemügyre vette a készüléket karcolások,
repedések után kutatva, de teljesen sértetlen volt. Viszont nem
tudta bekapcsolni. Egy szikra élet sem volt benne.
Mintha Orla azt mondta volna, hogy Natalie-nak egy iPhone
X-e volt. Lehet, hogy az övé? Ő is a hatosban szállhatott meg?
Kopp-kopp-kopp.
Audrey ezt a kopogtatást már tisztán hallotta. A
szemeteskosár mellett talált zsákba gyorsan becsomagolta a
telefont, és lesietett a lépcsőn, hogy ajtót nyisson.
Egy idegen férfi állt az ajtóban.
Vagy nem is idegen?
Nem teljesen. Audrey emlékezett, hogy már látta korábban a
férfit. Magas volt, rövidre nyírt, sötét hajjal. Olyan harmincöt
körüli. Szép, kék szeme volt. Öltönyt viselt.
Az a rendőr volt, aki tegnap reggel kidobta Natalie-éktól.
Hát ő meg mi a francot keres itt?
Látva a férfi arckifejezését, ő is épp ezt gondolhatta róla
magában.
SZÜNET
0:00:54
Jennifernek nagyon fájt a feje, iszonyatos lüktetést érzett a
nyakszirtjénél. De fájt a szeme, fájt minden izma, olyannyira,
hogy már a rosszullét környékezte. Arra gondolt, lehet, hogy
elkapta az influenzát, annak ellenére, hogy be volt oltva ellene.
Csak arra vágyott, hogy egy elsötétített szobában
összegömbölyödhessen az ágyon és napokig aludjon. De nem
tehette meg, mert neki kellett levezényelnie a Platán reggeli és
délelőtti műszakját.
Pedig gyűlölte a reggeleket. Az estével nem volt semmi baja.
Azt szerette, amikor a vendégek szépen, egymást követve
jelentek meg a recepciónál, és esténként sohase volt
csúcsforgalom. Esténként mindenki ugyanazt szerette volna,
mint amit ő is: minél hamarabb elintézni az elintézendőket. A
vendégek szerették volna elfoglalni a szobáikat, hogy aztán
azzal töltsék az idejüket, amit elterveztek, és Jennifer is ezt
szerette volna, mert akkor nem kellett negédesen fecserészni
velük.
Bezzeg reggel! Olyan volt, mintha mindenki egyszerre, egy
varázsütésre nyitotta volna ki a szobája ajtaját és pont
ugyanabban az időben sétált le a földszintre. Mint megannyi
zombi, akik csak egy általuk hallott jelre indulnak meg. A
Platánban reggel héttől délelőtt tizenegyig szolgálták fel a
reggelit, de mindennap úgy tűnt, hogy mindenki csak és
kizárólag nyolc és kilenc között akar reggelizni. És hogy a
helyzet még rosszabb legyen, alig tömték tele magukat a
mindenféle sült, füstölt vagy pácolt disznóalkatrésszel, zsírban
tocsogó rántottával vagy halálsápadt pirítósokkal, rögtön utána
mind ugyanazt akarta: kijelentkezni. Ott sorakoztak a recepció
előtt a szobájuk kulcsát szorongatva, sóhajtoztak, és mindenféle
pofákat vágva bámultak a recepcióspult felé. A grimaszaikkal
azt akarták kifejezni, hogy ők aztán valóban sietnek,
rettenetesen igyekeznek valahová, és Jennifer legyen szíves
igyekezni egy kicsit, mert tényleg, de tényleg ők nagyon fontos
emberek, és ha most azonnal indulnának, már akkor is
késésben lennének.
Faszkalapok.
Jennifer már vagy századik alkalommal pillant a mobilja
képernyőjére, de semmi hír Mike felől. Pontosan tudja, hogy
most aligha hívhatja fel, ennek az őrültekházának a kellős
közepén. Türelmesen várnia kell, de…
Annyira nehéz.
Elmereng azon, nem kellene-e küldenie egy üzenetet a
férfinak. Persze semmi olyat, ami feltűnést kelthetne vagy rossz
fényt vetne rá: csak valami teljesen egyszerű, hétköznapi dolgot
írna. Sokat gondolok rád. Valami ilyesmit. Csak hogy tudassa
vele, hogy gondol rá. Hogy vár rá. Hogy mindig is várni fog,
mindegy, hogy milyen hosszú időbe telik is, amíg
elrendeződnek a dolgok.
Kopp-kopp-kopp.
Jennifer felpillant. Egy öltönyös férfi áll a recepcióspult előtt,
és rosszalló pillantással az arcán kocogtatja a pultot a
hitelkártyájával. Jennifernek fogalma sincs arról, hogy mennyi
ideje állhat ott a pasas, de minden egyes kocogtatás mint éles
tűszúrás hatol át a jobb halántékán és sugárzik megállás nélkül
keresztül a homlokán a bal halántékáig.
Mosolyt erőltet az arcára.
– Jó reggelt, uram. Kijelentkezik?
– Ha nem okoz túl nagy gondot.
– Dehogyis, uram – feleli és ügyet sem vet a férfi gúnyos
hanglejtésére. – Kérhetném a szobaszámát?
A férfi a pultra dobja a kulcsát.
– A harmincegyes – mondja Jennifer a kulcstartóra pillantva.
– Egy pillanat!
Kopp-kopp-kopp.
Megtalálja a férfi foglalását a számítógépes rendszerben, de a
számok elhomályosodnak és a betűk úszni kezdenek a szeme
előtt. Erősen az ajkába harap, annyira, hogy az éles fájdalom
végül elnyomja a fejében érzett dübörgő lüktetést.
– Remélem, jól érezte magát nálunk – mondja közben
gépiesen, próbálva azért ügyelni arra, hogy ne érződjön a
hangján, hogy kurvára nem érdekli a válasz.
– Rendben volt – feleli a pasas egy hangos sóhajtás
kíséretében. – Megtenné, hogy igyekszik egy kicsit? Egy
megbeszélésre sietek.
Kopp-kopp-kopp.
– A szoba számláját már előre kiegyenlítette – mondja
Jennifer a képernyőre pillantva –, úgyhogy csak a reggelit kell
rendezni.
– Tudom. Ezért vagyok itt. Lenne szíves…
A szava elakad a mondat közepén, és leesett állal bámul
Jenniferre, amint az egy határozott mozdulattal, egyszerűen
kitépi a kezéből a hitelkártyát.
 – Köszönöm – mondja Jennifer egy mézédes mosoly
kíséretében.
A harmincegyes szoba vendége láthatóan nem érti, hogy mi
történt. Nem tudja eldönteni, hogy a recepciós végtelenül
durván viselkedett vele, vagy csak egy kísérletet tett az
ügymenet felgyorsítására, ahogy ő maga kérte. Akármire jutott
is végül, inkább hallgat.
Jennifer közelebb húzza magához a kártyaterminált, és
bedugja a férfi bankkártyáját.
Úgy érzi, valami abroncs van a feje körül, és valaki
fokozatosan egyre szorosabbra húzza. Annyira, hogy a feje már-
már szétroppan.
A kártyaterminál figyelmeztető hangjelzést ad. Jennifer
valamit rosszul csinált.
A recepciótól jobbra lévő szárnyas lengőajtó hirtelen kinyílik,
és az egyik pincér, Linda jelenik meg, miközben a mögötte
ügető megtermett, sötét hajú asszonynak, a tizenötös szoba
lakójának magyaráz valamit:
– Itt kényelmesen helyet tud foglalni…
A két nő elhalad a harmincegyes mögött, és odamegy a
lobbinak abba a részébe, ahol néhány karosszék és egy tévé áll,
és az asztalra ki vannak készítve a reggeli lapok.
Jennifer megnyomja a tranzakció törlése gombot, és
újraindítja a fizetést.
Hallja, hogy Linda most kávét vagy teát kínál a vendégnek. A
kérdését követő halk motyogás valószínűleg a nő válasza. Aztán
hirtelen újabb hangok jutnak el a füléhez, hangosabbak,
élesebbek. Bekapcsolták a tévét.
 Linda elmegy a recepció előtt, de most már egyedül.
Összetalálkozik a tekintete Jenniferével, és hang nélkül, csak az
ajkaival formálva a szavakat azt mondja:
– Telt ház van.
Ha a reggelizőhelyiség tele van, mindig ezt csinálják: leültetik
a vendéget a lobbiban és megkínálják egy kávéval vagy teával,
amíg odabent fel nem szabadul egy asztal.
A harmincegyes magában pufog a pult előtt.
– Van valami különleges oka annak, hogy ez ilyen rohadt
hosszú időbe telik?
– Igen – feleli Jennifer. Az, hogy egy orbitális méretű fasz vagy
– teszi hozzá magában.
„Natalie O’Connor férje, Michael Kerr…” – üti meg Jennifer
fülét a hírolvasó hangja.
Jennifer megmerevedik.
– Egy üzleti megbeszélésem van – panaszkodik a
harmincegyes. – A kurva életbe, akkor inkább hagyjuk. Nézze! –
mondja és kotorászni kezd a zsebében. – Adja vissza a kártyát.
Inkább kifizetem készpénzben…
A hangja azonban fokozatosan elhalkul. Jennifer
rátámaszkodik a recepció pultjára, és előrehajol, és a lobbi
távolabbi vége felé bámul, oda, ahol a tévé van. Csak egy kis
szeletét látja innen a képernyőnek, de most ez is elég neki. A
híradó megy éppen.
És Mike benne van a híradóban. Róla beszélnek.
Jennifer kisétál a recepció mögül, és odamegy a tévéhez.
Mike arca betölti a képernyőt. A kép alján betűk futnak:
RENDKÍVÜLI HÍREK:
 AZ ELTŰNT INSTAGRAM-SZTÁR FÉRJE KÉTSÉGBEESÉSÉBEN
A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁHOZ FORDUL.
Jennifer kinyújtja a kezét, és megérinti a képernyőt.
Mike szemei vörösek. Biztosan sírt.
Nem. Most is sír, szegény!
Csak nem Natalie miatt?
És ebben a pillanatban ki is mondja a nevet, bele, egyenesen
a kamerába:
– Natalie.
A felvétel két oldala el van homályosítva, úgyhogy éles kép
lényegében csak a képernyő közepén látszik. Biztos, hogy
telefonnal készült az eredeti felvétel.
– Nincs azzal semmi gond, ha még nem akarsz hazajönni.
Rendben van az is, ha nem akarsz beszélni velem. De gondolj a
családodra, a barátaidra! Kérlek, tudasd legalább valakivel, hogy
minden rendben van.
– Mi a fészkes fene folyik itt? – kiabálja most a harmincegyes
magából kikelve Jennifer háta mögött, mert nem bírta tovább,
és utánajött. – Adja már vissza a rohadt kártyámat!
Jennifer lefelé pillant, és meglepve látja, hogy magával hozta
a kártyaterminált a pultról. És ennek a faszkalapnak a kártyája
még mindig ott van benne.
– Natalie! – mondja most Mike, és a hangja elcsuklik
elkeseredettségében. – Kérlek! Nagyon hiányzol. Szeretlek.
Jennifer a magasba lendíti a kezét, és a kártyaterminált teljes
erőből belevágja a tévé képernyőjébe.
LEJÁTSZÁS
0:00:57
Amikor Seanie letette a telefont, Imelda már a fürdőszobában
zuhanyozott. Egy ideig üldögélt az ágy szélén, és hallgatta a
kiszűrődő zajokat, és közben végiggondolta, amit O’Reilly
mondott neki az imént.
Alapvetően egy nagyon egyszerű kérésről volt szó: meg
kellene tudnia, hogy a Shanamore Apartmanok üzemeltetője
levont-e bármilyen pénzösszeget egy olyan számláról, amely
kapcsolatba hozható az eltűnt személlyel. Ez volt a felszín. A
feladat hallatán azonban Seanie valójában fizikai rosszullétet
érzett, mert a Shanamore Apartmanok üzemeltetője az a
szemétláda Andrew Gallagher.
Már megint összekerülnek, oly sok év után.
Vajon Andrew emlékszik-e rá?
Seanie ebben erősen kételkedett.
És vajon Andrew emlékszik-e a húgára, Aoife-ra?
Hát jobban teszi, ha nem.
Seanie gyorsan belebújt egy nadrágba, és kivonult a
konyhába kávét főzni. Éppen megtöltötte Imelda termoszát,
amikor az, vagy tíz perccel később, megjelent még vizes hajjal,
de már kosztümben, ragyogó szemekkel.
– Akartam mondani valamit – mondta, miközben elvette a
termoszt Seanie-tól. – Arra gondoltam, hogy jövő héttől lehet,
hogy már vasárnap este felmegyek Dublinba.
Seanie csak hallgatott.
– Tudod, a hétfő így a kutyáké – folytatta Imelda, és közben
kivett a konyhaszekrényből néhány müzliszeletet. – És aztán az
elveszett hétfő miatt a hét egész további részében próbálom
utolérni magam. Trish azt mondja, őt nem zavarná ez az extra
nap.
– De akkor így már csak két éjszakát fogsz itthon tölteni.
Imelda Seanie felé fordult, és a fiatalembernek az volt az
érzése, hogy hallja, ahogy a fogaskerekek csikorognak a nő
fejében.
Belemenjek egy veszekedésbe most, vagy inkább fogjam be a
számat és induljak el?
– Ez egyelőre még csak egy ötlet – mondta végül. – Majd a
hétvégén átbeszéljük – tette még hozzá, majd odament Seanie-
hoz és arcon csókolta. – Ideje elindulnom. Légy jó!
Azt meg se kérdezte, hogy ki kereste Seanie-t ilyen korán
reggel.
Kivárta, amíg az autó elindult a ház elől, és csak akkor fogott
a saját dolgához. Ahogy Imelda, ő is „kettős életet” élt. Volt
Seanie, a civil, aki fokozódó aggodalommal figyelte a kettejüket
elválasztó, egyre nagyobb szakadékot, és volt Sean Flynn
őrmester, a rendőr, aki a hivatásának élt.
Seanie gyorsan lezuhanyozott, megborotválkozott, és
felöltötte kék egyenruháját. Töltött magának még egy kávét,
aztán kilépett a lakásból. A kezét a bögre tetejére szorítva ment,
így próbálta valahogy megakadályozni, hogy a hidegben az
irodáig kihűljön az ital. Az évnek ebben az időszakában az
éjszaka szeretett egy kicsit hosszabb időt eltölteni ezen a
vidéken, úgyhogy a közeli benzinkút még mindig teljes éjszakai
kivilágításában ragyogott a ködös párában.
Bement a rendőrőrsre, felkapcsolta a lámpát és maximumra
tekerte a radiátort.
O’Reilly hívása közben Seanie jegyzetelt. Arra írt, ami a keze
ügyébe akadt a félhomályos hálószobában, és papírnak látszott:
annak a kriminek az utolsó oldalára, amelyet olvasott. Kivette a
zsebéből a kitépett utolsó lapot, kicsit kisimította az íróasztalán,
aztán bemásolta mindazt, amit a sötétben feljegyzett a
jegyzettömbje egy tiszta oldalára.
Amikor bekapcsolta a rendőrőrs számítógépét, egyből látta,
hogy O’Reilly egy hivatalos e-mailt is küldött neki, amiben már
szerepelt az ügy esetszáma is. Natalie Kerr (születési neve
O’Connor), 31 éves, 170 centiméter magas, vékony testalkatú,
november 5-e óta nem tért vissza állandó lakhelyére
(Sandymount, Dublin 4). Kockázati tényezők: labilis idegállapot,
az eltelt időtartam és az előzmények hiánya. Az eltűnt személy
korábban sohasem tett hasonlót, úgyhogy az eltűnése joggal
okoz aggodalmat. A megjegyzés rovatban az szerepelt, hogy a
nő a közösségi média közismert szereplője, komoly követői-
rajongói táborral, aminek következtében fokozott
médiaérdeklődés várható. A mellékelt fotó szemmel láthatóan
az esküvőjén készülhetett, a kép oldalán látható kar
nyilvánvalóan a vőlegényé vagy a férjé, aki szerepelt az eredeti
képen.
Seanie azt is látta, hogy ugyanez a kép szerepel a
sajtóanyagban is, aminek egy példányát gondosan kinyomtatta,
hogy magával vihesse. Persze – gondolta magában – sokkal jobb
lenne, ha a férjről is lenne egy képe, amikor felmegy az
apartmanokhoz… Rákeresett Natalie nevére az interneten, ahol
egyből talált egy újságcikket a nő eltűnéséről, benne egy linkkel
az Instagram-profiljához. Nem telt túl sok idejébe megtalálni az
esküvői fotó eredetijét. Készített róla egy képernyőfotót és aztán
azt is kinyomtatta.
A két papírt félbehajtotta és betette a jegyzettömbjébe.
Mire mindezzel végzett, a falon lévő óra már kilencet
mutatott.

Azokon a bizonyos gyerekkori nyarakon a Shanamore

Apartmanok még nem létezett, de nem sokkal azután, hogy
Seanie, az Ír Rendőrség egyetlen helyi képviselője ide költözött,
elsétált az apartmanházak felé. Néhány héttel később pedig
éppen ott találta meg Padraig Slattery rejtélyes körülmények
között eltűnt fűnyíróját, az egyik apartman mögött. A tettesek
egy legénybúcsún részt vevő városi srácok voltak, akiket még
mámoros állapotban talált meg a Strand Hotelben. Nem volt
nehéz megtalálnia őket, mert az egyikük elvesztette a tárcáját –
pont a tetthelyen.
Felvette az adataikat, komoly arckifejezést öltve megdorgálta
őket, majd annyiban hagyta az ügyet. Végül is nem okoztak
semmilyen helyrehozhatatlan kárt, a fűnyíró egy kicsit világot
látott, és ahogy Seanie elnézte, a másnaposság pont elegendő
büntetés volt az elkövetőknek.
Andrew egyik alkalommal sem volt ott, legalábbis Seanie
nem látta soha.
Először a templomban, a misén pillantotta meg. Seanie a
döbbenettől szinte kővé meredt. Willy Murphy kénytelen volt
félretolni a sorban és megelőzni őt, miközben a bajsza alatt
olyan dolgokat motyogott, amelyektől a Jóisten nem lehetett túl
boldog.
Seanie aztán azt gondolta magában, hogy ez nem lehet
ugyanaz az alak. Az lehetetlen, annyi idő után.
Feltűnésmentesen szemmel tartotta, és a mise után látta, ahogy
a templom előtt McCarthy atyával beszélgetett, aki később
nagyon szívélyesen mesélt Seanie-nak a beszélgetőtársáról.
Andrew Gallagher valóban, még ennyi év eltelte után is, ott
élt Shanamore-ban. Ott dolgozott, azokat az apartmanházakat
felügyelve, amelyek az egykori családi birtok területén állnak.
– Elég furcsa fiú – mondta a pap egy olyan férfiról, aki csak
néhány évvel lehetett idősebb Seanie-nál. – De nagyon sok teher
nyomja a vállát. Az anyja egy otthonban van, Cloyne-ban,
szegény, már nem nagyon tud tisztán gondolkodni.
Miközben Seanie felfelé hajtott az úton, az apartmanok
irányába, egy kis, ezüstszínű autót látott közeledni. Arra készült,
hogy megállítja, mert azt hitte, Andrew ül a volánnál, de aztán
megpillantotta a D betűs rendszámtáblát, és egy kicsit később
már azt is látta, hogy a sofőrnek hosszú haja van.
Egy nő vezetett.
Seanie nem ismerte, és arra gondolt, hogy biztos az
apartmanok egyik vendége az illető.
Maga az apartmankomplexum teljesen elhagyatott volt.
Seanie leparkolt az Andrew által használt ház előtt, odasétált a
bejáratához. Hiába nyomta meg a gombot, a csengő nem szólalt
meg.
Bekopogott és várt.
 Aztán újra kopogtatott.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és ott állt előtte Andrew Gallagher.
Valami elnyűtt pizsamaalsó volt rajta, felül pedig egy gyűrött,
valaha fehér, de mára beszürkült pólót viselt. A haja kócos volt
és a szemébe lógott. Első ránézésre egyáltalán nem tűnt
öregebbnek, mint amikor Seanie utoljára látta tizennyolc
évesen. Csak sápadtabb. És megviseltebb.
Erősen hunyorogva nézett Seanie-ra.
– Tessék!
Seanie megvillantotta az igazolványát, ha az egyenruhája és
a pár méterre álló rendőrautó nem lenne elég.
– Jó reggelt! – mondta. – Andrew, ugye?
Andrew tekintete egy pillanatra a rendőrautóra tévedt.
Seanie tudatosan úgy parkolt, hogy a kocsija elállja Andrew
autójának az útját.
– Igen – felelte némi habozást követően. – Csak nincs valami
baj?
– Az mindjárt kiderül – felelte Seanie. – Bemehetek?
Andrew arcán őszinte riadalom látszott.
– Hát, az igazat megvallva…
– Nem akarom hosszan feltartani – jelentette ki Seanie és egy
határozott lépést tett előre, amivel Andrew-t arra
kényszerítette, hogy szélesebbre tárja az ajtót és hátralépjen,
utat adva a rendőrnek.
Az apartmanház földszintje egyetlen nagy, tágas helyiség
volt. Odabent sötét volt, szinte az összes függöny be volt húzva,
csak a legtávolabbi ablaknál szűrődött be egy kicsi fény kintről.
A sötét ellenére látható volt, hogy milyen hihetetlen disznóól
van. Minden létező vízszintes felületen volt valami: ruhák,
újságok, bevásárlószatyrok. És az egész nappalit megülte az
állott étel, és ha kicsit halványabban is, de igen, a pállott
emberszag.
– Elnézést a rendetlenségért – szabadkozott Andrew. – Nem
érzem jól magam.
– Én is még dobozok közt élek. Ne szabadkozzon!
Ez persze nyilvánvaló hazugság volt. Imeldával együtt a nyár
jelentős részét azzal töltötték, hogy költözködtek, és aztán egy
teljes hetük ment el arra, hogy kipakoljanak, és mindennek
megtalálják végre a helyét. Lehet, hogy az épület külseje láttán
az az újságcím jut egyből az ember eszébe, hogy Magányos idős
asszony holtteste hevert a házban hónapokon keresztül, de
odabent minden tipp-topp volt.
– Maga, hmm, maga lenne akkor az új rendőrünk? – nézett rá
Andrew, a hátát az immár becsukott bejárati ajtónak vetve. –
Már rég le akartam menni az őrsre, hogy bemutatkozzam, de
tudja, hogy van. Rengeteg a dolgom.
Seanie a sivár és elhagyatott apartmankomplexumra gondolt
és azon töprengett, hogy vajon mégis mivel töltheti itt Andrew
az idejét.
– Az igazat megvallva – mondta Seanie –, mi már
találkoztunk korábban.
– Valóban? – csodálkozott el Andrew.
– Régen sokat jártam ide. Mármint nyaranta. Évekkel ezelőtt.
– Hát, nem tudom – nézte meg most egy kicsit alaposabban
Andrew a rendőrt. – Nem mondhatom, hogy emlékeznék
magára. És jól ismertük egymást?
 Seanie egy kis hatásszünetet tartott.
– Nem, nem különösebben – felelte végül. – Csak emlékszem,
hogy láttam magát.
– Óh.
Úgy tűnt, hogy Andrew-nak csak most esett le, hogy milyen
sötét van odabent, mert gyorsan felkapcsolta a világítást. Ettől
persze csak a disznóól látszott jobban, és a fénytől az arca is
öregedett jó pár évet. Seanie elégedetten nyugtázta a ráncokat
és a gyűrődéseket Andrew Gallagher arcán, amelyek azóta
keletkeztek, hogy utoljára látta a férfit.
– Vannak most magánál vendégek? – kérdezte hirtelen. –
Láttam valakit lefelé menni az úton egy kocsival.
– Csak ő.
– Egyedül van?
– Igen – bólintott Andrew. – Szóval… Miről lenne szó?
Seanie nekitámaszkodott a legközelebbi kanapé karfájának,
és közben elővette a zsebéből a jegyzetfüzetét.
– Nem emlékszik véletlenül egy vendégre, egy bizonyos
Michael Kerr-re? Dublini. Elvileg megszállt itt pár héttel ezelőtt.
Andrew a homlokát ráncolta igyekezetében, úgy próbált
visszaemlékezni a dologra.
– Kaptam egy hívást – folytatta közben Seanie – egy
hitelkártya-terhelésről, az összeg… – pillantott bele a
jegyzeteibe – 632 euró 41 cent, a dátum pedig október 24-e.
Elméletileg ez egy szerdai nap volt, legalábbis a terhelés ezen a
napon történt. Lehet, hogy korábban érkezett. Emlékszik erre a
vendégre?
Andrew sűrűn pislogott.
 – Nem volt egyetlen vendégem sem azon a héten – mondta
végül. – És a név sem tűnik ismerősnek. Az összeg pedig nagyon
magas. Ehhez jó ideig itt kellett volna tartózkodnia. Nagyon
valószínűtlen, hogy elfelejtettem volna. Az emberek még
nyáron sem szoktak egy hétnél több időt itt tölteni. Szóval,
emlékeznék rá.
– Akkor megerősíti, hogy nem – nézett rá Seanie.
– Igen. Úgy értem, nem. Nem emlékszem rá.
– És egy Natalie Kerr nevű vendégre sem emlékszik?
A jelenet megismétlődött. Andrew látványosan
elgondolkodott.
– Nem. Nem hinném.
– Lehet, hogy más nevet használt. És ha azt mondom: Natalie
O’Connor?
– Ahogy már említettem, nem volt egyetlen vendég sem a
múlt hetet megelőző héten, úgyhogy… – Andrew széttárta a
kezét – sajnos nem tudok segíteni.
– Tudna nekem valamilyen magyarázatot adni arra, hogy
miért vontak mégis le valakinek a kártyájáról egy tetemesebb
összeget, ha az illető nem szállt meg itt? Lehet, hogy a
foglalással kapcsolatos… Előzetes jóváhagyás, mondjuk? Vagy
valami hasonló? Maga gépeli be az adatokat? Nem lehet, hogy
hibásan vitte be?
– Nálunk nincs előzetes jóváhagyás – jelentette ki Andrew. –
És nagyon odafigyelek arra, amit csinálok.
– Nálunk? Van valaki más is, aki itt dolgozik magával?
– Óh – mosolyodott el Andrew. – Nem, dehogy. Az csak királyi
többes volt, a céget és magamat értettem rajta.
 – Dehát mindenki elkövet hibákat, sokszor úgy, hogy észre se
vesszük. Előfordulhatott magával is, nem?
– Azért mostanra már észrevettem volna. De ahogy már
mondtam is – válaszolta Andrew védekezően, immáron egy
kicsit emeltebb hangon –, nem terheltem meg senki számláját
sem azon a napon.
– Hol van a terminál? – nézett körül Seanie.
Andrew egy kis asztal felé mutatott, ami lényegében a
bejárati ajtó mögött bújt meg a fal mellett. Seanie látta is, hogy
egy nagy halom papír társaságában ott van a kézi
bankkártyaolvasó.
– Van bárki másnak lehetősége arra, hogy hozzáférjen? –
kérdezte Seanie. – Család? Barátok? Esetleg valaki a vendégek
közül?
– Nem, nincs.
– De nem nehéz megtalálni, hiszen ott van az asztalon.
– De itt csak én vagyok.
– Úgy értsem, hogy soha nincsenek látogatói?
Andrew arca egy pillanatra elkomorult.
– Az elmúlt két hétben senki sem járt itt rajtam kívül –
mondta kicsit ingerülten. – Legalábbis bent a házban.
– Egy lélek se?
– Egy lélek se. Pláne nem úgy, hogy én ne lettem volna itt.
– Na, várjon csak! – mondta Seanie és felállt, hogy közelebb
lépjen Andrew-hoz. Körülbelül egyforma magasak voltak, de
Seanie tapasztalatból tudta, hogy bizonyos emberek szemében
az egyenruhát viselő rendőrök mintha magasabbnak tűnnének.
Nagyon remélte, hogy Andrew esetében is ez lesz a helyzet. –
Azt mondta, hogy magán kívül nem volt itt senki, meg hogy
senki sem volt itt úgy, hogy maga ne lett volna itt? Most akkor
melyik?
Andrew egyenesen Seanie szemébe nézett. Ez először fordult
elő, mert egészen eddig leginkább a rendőr mellkasának,
vállának vagy éppen a bakancsának címezte a mondandóját.
Aztán megszólalt:
– Mi a kereskedő azonosítószáma a tranzakción? Ellenőrizte,
hogy valóban az enyém-e?
– Az van a nyugtán, hogy Shanamore Apartmanok – mondta
Seanie, de nem volt biztos a dolgában, csak feltételezte azok
alapján, amit O’Reillytől hallott reggel.
– Nos – kezdte Andrew és úgy tűnt, hogy nyeregben érzi
magát –, akkor az lehet egy másik Shanamore Apartmanok is, a
világ valamelyik másik pontján.
– A terhelés euróban történt.
– Minden terhelés abban a pénznemben történik, mint
amiben az adott bankszámlát vezetik – vágott vissza Andrew. –
Látta egyáltalán ezt a nyugtát? Ellenőrizte, hogy nem volt-e
mellette egy átváltási számítás is? Meggyőződött arról, hogy
valóban euróban történt a terhelés?
Seanie-nak hirtelen olyan érzése támadt, mintha kihúzták
volna a lába alól a talajt. Elvesztette a magabiztosságát, és ami a
legrosszabb, még arról se tudott magának számot adni, hogy
mindez hogyan történt.
A terminál felé bökött.
– Azon ki tudja nyomtatni, nem?
– De nem magának.
 – Tessék?
Andrew hirtelen rádöbbent, hogy ez a kijelentése egy kissé
túl ellenségesre sikerült, és nem lenne szerencsés
összeakasztani a bajszát a helyi őrmesterrel, úgyhogy
barátságosabb hangon folytatta, egy mosoly kíséretében.
– Úgy értem – mondta –, hogy hivatalos végzés nélkül nem.
Tudja, adatvédelmi előírások meg ilyenek. Gondolom, megérti.
– Persze – mosolyodott el Seanie. – Csak még valami! –
mondta, és előhúzta a reggel kinyomtatott esküvői képet a
jegyzettömbjéből, és komótosan széthajtogatta. – Talán
felismeri, ha látja a képét. – És azzal odanyújtotta Andrew-nak.
– Ez ő. Michael Kerr.
Andrew elvette és nézegetni kezdte a kinyomtatott fotót.
– Ez a felesége?
– Igen. Natalie – válaszolta Seanie, majd elővette a
sajtóanyagot is és azt is odaadta. – Eltűnt.
Hosszú csend állt be, miközben Andrew tanulmányozta a
kezében tartott lapokat. A magasba emelte őket, hogy jobban
lássa, és hol az egyiket, hol a másikat vette szemügyre.
– Nem – szólalt meg végül és mindkét papírt visszanyújtotta.
– Szóval nem ismeri fel?
– Nem.
– És a nőt?
Andrew megrázta a fejét.
– Rendben – mondta Seanie. – Köszönöm a segítségét. Azt
hiszem, az azonosítószámot még ellenőriznünk kell. Ha a
magáé, akkor visszajövök.
Andrew hallgatott.
 Seanie bólintott, kisétált az apartmanból és egyenesen a
kocsijához ment.
Még be se indította a motort, de már tárcsázta O’Reilly
nyomozó telefonszámát, annak ellenére, hogy pontosan tudta, a
visszafelé vezető út felénél előbb nem lesz térerő.
Seanie jól látta, hogy Andrew-nak remegett a keze, amikor
kézbe vette a két kinyomtatott lapot.
Andrew hazudott.
Megint.
Legutóbb Seanie futni hagyta. De akkor tulajdonképpen nem
is volt más választása. De most ő az Ír Rendőrség képviselője
Shanamore-ban, őrmesteri rangban. Még egyszer nem ereszti ki
a kezéből ezt a mocskot.

Végül csak a falu határában lett térerő, és amikor végre

összejött a kapcsolás, egyből O’Reilly rögzítője jelentkezett.
Seanie hagyott egy üzenetet, visszahívást kérve, és aztán arra
számított, hogy a nyomozó pár percen belül jelentkezik is. De
eltelt egy óra – és semmi. Seanie újra hívta, most már az őrsről,
de megint csak a postafiókig jutott. Betelefonált a központba, és
onnan Blackrockot kapcsolták, de egy ottani rendőr tájékoztatta
arról, hogy O’Reilly nincs bent, és javasolta, hogy keresse a
mobilján. Seanie így is tett, de hiába. Most már egy jóval
részletesebb hangüzenetet hagyott, elmondva, hogy a gyanúja
szerint Andrew Gallagher tudhat valamit Natalie O’Connor
eltűnésével kapcsolatban, de a hitelkártya-terhelés ügyében
szinte biztosan, úgyhogy arra kérte O’Reillyt, hogy amilyen
gyorsan csak lehet, vegye fel vele a kapcsolatot, hogy
megbeszéljék a további teendőket.
Már dél körül járt, és Seanie telefonja meg se nyikkant. Egyre
éhesebb volt, és csak a gyomra szabályos időközökben
jelentkező korgása tudta elvonni a figyelmét a dublini nyomozó
késlekedő hívásáról.
Ebéd ügyben több lehetőség is állt előtte. Megtehette volna,
hogy átsétál az otthonába, és készít magának valami ennivalót.
De át is mehetett a benzinkútra, hogy vegyen magának valami
szivacsszerű előre csomagolt szendvicset, sőt, ha meleget
szeretett volna enni, harmadik lehetőségként ott volt a kocsma
is. Hideg volt, az eget nyomasztó, szürke felhők takarták,
úgyhogy ez utóbbi mellett döntött. Gondosan kulcsra zárta az
őrs ajtaját, és elindult az úton a falu felé, kezében tartva és
gondosan felhangosítva a mobilját.
Elég volt csak benyitni Murphy kocsmájába ahhoz, hogy az
embernek az az érzése támadjon, hogy egy másik világba
került. Egy másik Írországba. Egy régebbi időszak Írországába.
Olyan volt, mintha a tévé előtt ülve véletlenül a Forgassuk
vissza az éveket! egyik epizódját látná az ember, amelyben
néhány megviselt arcú elgyötört pofa a söröskorsóját
markolászva azon pufogna, hogy milyen ez már, hogy tízes
alapú mértékegységrendszer, meg hogy hogyan van az, hogy ha
az ember iszik, akkor nem vezethet. Maga a kocsma nem volt
nagy, ha sokan voltak, egészen nyomasztó hatást keltett. Volt
benne egy kis különterem, négy-öt asztallal, meg a székek a
bárpultnál, és volt egy lestrapált, öreg tévé is, de csak akkor
kapcsolták be, ha valami hagyományos ír sportot akartak nézni.
Ha egy idegen arra tévedt, és gyanútlanul kiejtette a száján a
Sky Sport vagy a foci szavakat, szerencsés volt, ha Peggy
Murphy, a kocsma immár harmadik generációs tulajdonosa
nem löttyintette képen egy korsó állott sörrel, amibe előtte bele
is köpött. Ha valaki kávét kért, megkapta: egy pohár langyos és
még alig feloldódott Nescafé Gold formájában. Ha valaki koktélt
kért, kapott egy álmatag pillantást a Brit-sziget irányába. Az
étlapon örök időktől fogva három dolog szerepelt: tokány, leves
és szendvics, és Peggy ezeket is csak és kizárólag dél és délután
három között volt hajlandó felszolgálni. Egyetlen engedményt
tett a modern világ kedvéért, és azt is csak azért, mert nem volt
más választása: a dohányzási tilalmat még ha vonakodva is, de
bevezette és nagyrészt betartatta. Azért nemegyszer fordult elő,
hogy Seanie a kocsmába lépve orrfacsaró cigarettabűzt érzett,
miközben Peggy sebtében légfrissítőt fújkált, elsősorban a pult
környékén, mondván, hogy lehet, megint eltömődött a csatorna,
vagy valami más lehet…
– Leginkább az a valami más lehet – szokta helyeslően és
széles vigyorral megismételni Seanie. – Hát igen…
Ilyenkor persze azonnal megjelent a pulton egy üveg
narancslé és Peggy ellentmondást nem tűrően közölte, hogy
„ma az én vendégem, Seanie”, és ezzel a dolog végérvényesen el
volt rendezve.
Seanie tudta, hogy melyek azok az ügyek, amelyekért
érdemes ringbe szállni, és melyekért teljesen felesleges.
Ma a Murphy szokatlanul csöndes volt, annak ellenére, hogy
ebédidő volt. Csak Jimmy Sutton volt ott, az, akinek a benzinkút
mögött vannak a földjei. A kocsma távolabbi végében ült, a
sarokban újságot olvasott és egy fél korsó sör állt előtte. Amikor
Seanie belépett, felpillantott a lapból, szótlanul bólintottak
egymásnak, és ezzel a köszönés el is volt intézve. A
különteremben McCarthy atya ebédelt éppen, lelkesen
kanalazott valami gőzölgő tokányt. Seanie láttán letette a
kanalát, hogy felálljon, de a rendőr felemelt kézzel jelezte, hogy
folytassa csak nyugodtan. Jó étvágyat kívánt neki, megkérdezte,
hogy ízlik-e az étel és végül tett egy megjegyzést a farkasordító
hidegre, mert ezen a vidéken egy beszélgetés nem érhet úgy
véget, hogy ne kerülne szóba az időjárás.
A kandallóban néhány vaskos tönk ropogott. Csak úgy
pattogtak belőlük a szikrák a kéménykürtő felé. Seanie már
ettől a látványtól sokkal jobban érezte magát a bőrében. Ma
este ő is begyújt majd otthon. A tűz olyan, mintha társaságban
lenne.
Letelepedett az egyik székre, a telefonját gondosan felfelé
fordítva letette a pultra, és megnézte, hogy nincs-e nem fogadott
hívása. De nem volt. Amikor Peggy előbukkant a konyhából,
rendelt egy adag tokányt, miközben a nő kérdés nélkül kitöltött
neki egy narancslét. Nem volt nagyon kockázatos vállalkozás,
mert Seanie sohasem rendelt itt mást, mint narancslét. Még ha
nem volt szolgálatban, akkor se.
– Hallom, hogy járt ma reggel fent az apartmanoknál –
jegyezte meg Peggy. – Valami gond van?
– Te jó ég! – rázta meg a fejét elképedésében Seanie. – Maga
drónnal dolgozik?
Peggy felnevetett.
– Látták magát, édesem. Azt a kocsit, amit a feneke alá toltak,
nem nehéz észrevenni.
– Ki látott?
– Óh, csak nem gondolja, hogy kiadom magának az
informátorom.
– Ebben az esetben én sem tudok semmit, sajnos.
A nő tovább bámulta a válaszra várva.
– Éhen fogok halni, Peggy.
– Én is nagyon sajnálom – felelte évődve, és meg sem
mozdult.
– Rendben – mondta Seanie. – Minden rendben van.
– Találkozott az Andrew gyerekkel?
– Ugye tudja, hogy csak pár évvel idősebb nálam az a
„gyerek”?
– Persze hogy tudom. Maga is csak egy tejfelesszájú kölyök.
– Bárcsak az lennék!
Peggytől azonban nem lehet ilyen egykönnyen
megszabadulni. Összefonta a két karját dús keblei alatt és
kérdőn bámult tovább Seanie-ra.
– Egy szimpla rutinellenőrzés volt, Peggy. Semmi ok az
aggodalomra.
– Én nagyon is aggódom miatta. Ugye tudja, hogy mi van az
anyjával? Mrs. Gallagherrel. Isten tartsa meg, egy otthonban él
Cloyne-ban, és már a saját fiát sem ismeri meg.
Seanie egy ideig tisztelettudóan hallgatott, és csak egy kicsit
később szólalt meg újra.
 – Tényleg nagyon szeretnék még ma egy tokányt.
– Szóval ne üssem bele az orromat és menjek a dolgomra, ezt
akarja mondani?
– Nem, csak azt, hogy minden a legnagyobb rendben van ott,
és pillanatokon belül elájulok az éhségtől.
Peggy cöcögött egyet.
– Isten látja lelkem, ezt nem hagyhatom. Nincs más, aki a
maga gondját viselje, úgy látom, csak én – jelentette ki,
kedvesen megpaskolta a rendőr karját, és azzal visszavonult a
konyhába.
Seanie megnézte az e-mailjeit, hátha O’Reilly véletlenül ott
válaszolt. De nem. Felment az internetre és beírta a keresőbe:
Natalie O’Connor Kerr. Három újságcikk volt a találatok elején.
Köztük az, amit már korábban látott, az előző esti, és két újabb,
amelyeket az elmúlt órában tettek fel. Mindkettő már a címében
világgá kürtölte, hogy a férj, Michael Kerr közzétett az
interneten egy felhívást, amiben könyörög a feleségének, hogy
térjen haza. Egy linken keresztül el lehetett érni a szóban forgó
videót, de Seanie nem akart rákattintani, és megnézni a
felvételt addig, amíg itt ül a Murphyben. Az kábé olyan lenne,
mintha hangosbeszélővel kürtölné szét, hogy mi után nyomoz.
Letette a telefont a pultra, de aztán ugyanazzal a mozdulattal
ismét kézbe vette, hogy megnézze, nincs-e lenémítva. Nem volt.
Mi a francot csinálhat ez az O’Reilly?
Hirtelen megcsapta egy löketnyi hideg levegő, jelezve, hogy
valaki bejött a kocsmába. Amikor a fejét félig hátrafordította,
hogy megnézze, ki merészkedett be, meglepve látta, hogy Orla
Sheridan az, aki az utca túloldalán lévő kávézóban dolgozott, és
a benzinkutas Peter Sheridan lánya. Egyenesen felé közeledett.
– Lenne rám pár perce, Sea... Akarom mondani, őrmester? –
kérdezte és Seanie látta, hogy az ujjai egy kicsit remegnek, és
egyik lábáról a másikra áll zavarában.
Ideges.
– Persze – felelte Seanie, és előzékenyen a mellette lévő
bárszékre mutatott. – Ülj le.
– Óh, nem maradok sokáig, csak az ebédszünetben futottam
át. Szeretnék mondani valamit. Arról a nőről…
– Itt van, édesem! – bukkant elő Peggy pont a legrosszabb
pillanatban a konyhából, kezében a gőzölgő tokánnyal. Még
mielőtt letette volna a pultra a tálat, rosszalló pillantást vetett
Orlára. Aztán benyúlt egy fiókba, és odatette mellé a szalvétába
csavart evőeszközt is. – Minden rendben?
– Persze – bólintott Seanie. – Hát persze.
Orla odaköszönt Peggynek és megkérdezte, hogy van.
– Soha jobban. És te?
– Én is.
– Akkor jó – bólintott Peggy, és a konyharuhát, amely a
pulton volt, egy mozdulattal a vállára csapta. – Hála az égnek,
hogy mindnyájan ilyen remekül vagyunk! – mondta gúnyosan,
majd odabökte Seanie-nak: – Remélem, ízlik majd, drágám!
Azzal megfordult és visszament a konyhába.
– Ki nem állhat engem – suttogta Orla. – Úgy csinál, mintha
személyesen én nyitottam volna azt a kávézót az utca
túloldalán. Pedig én csak egy alkalmazott vagyok ott. Ráadásul
még külön meg is kérdeztem tőle, hogy nincs-e itt valami
munkalehetőség, mielőtt elvállaltam volna azt, ott.
 A tokány ott gőzölgött Seanie orra alatt. Legszívesebben
nekiesett volna, de így most próbált rá se nézni az illatok
forrására.
– Szóval – nézett a lányra. – Mit akartál mondani?
Orla lopva körülnézett. A szeme sarkából Seanie is látta,
hogy Jimmy Sutton komótosan letette az újságját és leplezetlen
kíváncsisággal bámulja kettőjüket. Körülbelül úgy, mintha
valami bűnügyi tévésorozat jelenetét nézné.
– Az a nő… – mondta Orla majdnem suttogva. – Felhívtam azt
a számot, ami a rendőrségi felhívásban volt megadva, de senki
se hívott vissza. Viszont az az újságírónő idejött ma reggel, hogy
beszéljen velem. Elültette a bogarat a fülemben, hogy neked is
el kéne mondani, hogy itt járt.
Seanie azon töprengett, hogy vajon nem ment-e az agyára az
éhség, mert úgy érezte, egy szót sem ért abból, amit a lány
mondott neki.
– Natalie O’Connor – mondta ki végre a varázsszót Orla. –
Láttam. Itt. Beszéltünk is. Odafent szállt meg, az egyik
apartmanban. Azután, hogy azt mondták, eltűnt.
Most mintha hirtelen minden eleme a helyére került volna a
kirakós játéknak.
– És – folytatta Orla, de előbb ismét körbepillantott, majd
odahajolt Seanie-hoz úgy, hogy a rendőr egészen közelről
megfigyelhette, micsoda erőfeszítéseket tesz a lány a
sminkeléssel – ez a Richard Flynn azt mondta, hogy soha
életében nem látta a nőt, de közben Natalie elmondta nekem,
hogy hogyan nyomult rá a tengerparton. Teljesen kiakadt tőle.
A tokány sorsa ezzel megpecsételődött. Seanie benyúlt a
zubbonyába, és elővette a jegyzettömbjét. Kihúzta belőle az
összehajtott papírlapot, azt, amin Natalie egyedül volt látható,
és odatartotta Orla elé.
– Nem kell mutogatnod nekem a fényképét – mondta a lány
kicsit méltatlankodva. – Ő volt az. Tudom, hogy ki ő, követem az
Instán. Még a névjegyét is odaadta.
– És mindez mikor volt?
– Múlt héten.
Ez viszont nem illett a szépen alakuló képbe.
– A múlt héten? Biztos vagy benne?
Az a terhelés a hitelkártyán, amit Andrew olyan vehemensen
tagadott, hogy tőle származna, ezek szerint tuti, hogy innen
származott, de jóval korábbi dátumú volt. Lehetséges, hogy az
eltűnt feleség valahogy korábban elrendezte a fizetést, jóval azt
megelőzően, hogy idejött és megszállt itt? Vagy az egy foglaló
volt, vagy valami előleg a foglalásra? Andrew mindent tagadott,
de persze Seanie egy szavát se hitte el.
– Hát persze – mondta közben Orla. – Múlt kedden. Azt
hiszem, előző este érkezett.
Hirtelen hangos zörgés hallatszott, ami rögtön utána éles
csengőhangba torkollt. Seanie mobilja végre életre kelt.
A képernyőn O’Reilly telefonszáma villogott.
Na, végre.
– Egy pillanat – mondta Seanie. – Ezt fel kell vennem – tette
hozzá, felkapta a telefont és kirohant a kocsma elé.
– Tessék!
– Ne haragudjon, őrmester, már korábban vissza akartam
hívni, de ezen…
 – Itt volt! – vágott közbe Seanie.
Egy autó húzott el az úttesten nagy zajjal, úgyhogy a rendőr a
telefonhoz szorította a másik kezét, és próbált a fal egyik
kiugrója mögött védelmet találni a forgalom lármájától.
Így aztán csak a végét kapta el annak, amit közben O’Reilly
mondott.
– …ezért nem tudtam visszahívni.
Seanie befogta a másik fülét.
– Elnézést, mit mondott?
– Azt, hogy tudok róla. Találtunk egy vonatjegyet, és a
birtokunkban van a mobil cellainfója. Heustonból Kentbe ment
múlt hét hétfő délután, és aztán a telefont Shanamore-ban
kapcsolta ki, néhány órával később. És maga honnan tudja?
Látta valaki?
– Egy helyi lakos biztosan állítja – mondta Seanie. – És azt
hiszem, hogy az apartmanok egyikében szállt meg, ahonnan a
hitelkártya-terhelés származik.
– Egyelőre ne intézkedjen. Mindjárt ott vagyok.
– Hol? – csodálkozott el Seanie.
– Shanamore-ban – felelte O’Reilly. – Most hajtottunk át
Midletonon. Találkozunk az őrsön.
VISSZATEKERÉS
0:00:04
Aztán, egy szép napon, Caroline visszatért.
Ez már az érettségit követő hetekben történt, négy évvel
azután, hogy elment. Andrew lent volt a tengerparton,
magányosan sétált nem sokkal sötétedés előtt, amikor a
távolban megpillantotta világosszőke haját és kedvenc, piros
hajpántját.
Megtorpant. Hunyorgott, és csak meresztgette a szemét.
Ez lehetetlen.
De amikor odakiáltotta a nevét, a lány megfordult.
A vízparton, szinte pontosan azon a helyen találkoztak, ahol
Andrew utoljára megcsókolta. A szíve majd szétrobbant az
izgalomtól, úgy érezte, hogy fájdalmat okoz minden levegővétel.
Olyan régóta várt erre a pillanatra, és olyan sok mindent
szeretett volna megkérdezni, de most, hogy a lány ott volt,
szinte megbénította az izgalom.
A beszélgetésük nyögvenyelősen indult, mintha idegenek
lettek volna. Andrew úgy gondolta, hogy ennyi idő eltelte után
türelmesnek kell lennie, időbe telik, amíg felveszik a fonalat.
Úgyhogy beszélgettek Shanamore-ról, a nyári terveikről, és
Andrew inkább magába fojtotta a kérdéseit, mert attól tartott,
hogy a válaszok tönkretennék a hangulatot. Az is lehet, hogy
már maguk a kérdések illúziórombolóak lennének.
A lány meg sem említette Németországot, és egyikük sem
beszélt a múltról. Ahogy múltak a percek, a világ mintha
összezsugorodott volna körülöttük, és egy idő után már szinte
csak ők ketten léteztek benne. Andrew úgy érezte, akkor lenne
igazán boldog, ha nem találkozna többé senki mással.
Volt még nála két dobozos sör, és hagyta, hogy a lány
megigya azokat. Korábban nem szeretett inni, de úgy tűnt, hogy
most már igen.
Andrew már amúgy is részeg volt, átjárta a melegség, a
védettség érzése, úgyhogy magabiztos volt és határozott.
Nem lesz semmi baj belőle. Ma nem. Ma éjjel nem.
Már egészen besötétedett, amikor megfogta a kezét és
odavezette egykori, közös helyükre, ahová olyan sokszor
elvonultak, amikor a többiek zajongását bántónak érezték, és
ahol órákon át hevertek hanyatt fekve, a csillagokat bámulva, és
közben egymás meleg testét tapogatták a ruha alatt.
Most azonban a lány hagyta, hogy a keze olyan tájakra
tévedjen, amelyeket nem látott, és amelyeket korábban soha
nem tapintott. Azután szorosan magához szorította, míg a lány
elbóbiskolt, és Andrew azon töprengett, mit lehetne mondani
neki, hogy itt maradjon, és ne hagyja el többé.
És azután:
– Aoife!
Ekkor már teljesen sötét volt, csak abból lehetett tudni, hogy
a hullámok hol futnak ki a partra, hogy a víz felületén meg-
megcsillant a csillagok fénye. A hold fényében mintha minden
egy formátlan árnyék lett volna, és a levegő is lehűlt. Andrew
hirtelen rádöbbent, hogy vacog.
– Aoife!
A karjában tartott meleg test megrezdült, majd életre kelt.
Andrew arca egészen közel volt a lány hajához, érezte rajta a
tenger és a cigaretta illatát, és ahogy lélegzett, a sör szagát.
 Arra gondolt, de hát Caroline nem dohányzik. Gyűlölte a
dohányfüstöt. Mikor szokott rá?
– Aoife!
A hang most már egészen közelről hallatszott.
– Caroline! – suttogta Andrew. – Valaki jön.
– Tessék? – kérdezte a lány, és az arca egészen közel volt a fiú
mellkasához. – Mi van?
– Nem tudom, de…
– Aoife!
A lány felkapta a fejét és köpött egyet.
– A francba!
Caroline sohasem volt közönséges.
És aztán, a homokdűne éles peremén megjelent egy imbolygó
fénynyaláb: egy zseblámpa fénye. Ide-oda kaszált a sötétben,
majd hirtelen lefelé fordult, egyenesen rájuk, egészen elvakítva
Andrew-t. Ösztönösen az arca elé kapta a kezét.
– Ki van ott?
– Mi a fasz van? – kérdezte egy másik hang.
És aztán egy újabb hallatszott.
– Te jó ég!
Caroline próbált valahogy talpra állni, közben, siettében,
önkéntelenül is beletenyerelt Andrew bordájába, és kapkodva
nézett körbe:
– A cipőm! Hol a cipőm? Hol a francban van a cipőm?
A hang, amelyik korábban káromkodott, leszólt:
– Gyere ide!
– Seanie, basszus! – felelt Caroline, megint köpött egyet,
egyenesen a zseblámpa irányába. – Miért nem foglalkozol a
saját dolgoddal?
Andrew teljesen össze volt zavarodva. Kik ezek az emberek?
Kinek beszélnek? És miért olyan dühös mindenki? Egyáltalán,
mit keresnek itt? Caroline felé fordult, tőle várva a választ a
kérdéseire, a lánytól, akinek az arcára szegeződött a zseblámpa
fénye.
Akkor döbbent rá, hogy a lány nem Caroline.
A fiú, aki Andrew-val ordibált, fiatalabbnak tűnt nála, de
magasabb és testesebb volt, és láthatóan verekedésre készült.
Andrew csak ült ott a homokban, és döbbenten bámult. A
valóságra ébresztő hideg levegő és az alkohol okozta meleg,
amely eddig átjárta a testét összecsapott, de egyik sem bírt a
másikkal. Csak ült ott, összezavarodva, és fogalma sem volt
arról, hogy mi történik a parti föveny homokdűnéin.
Most egy újabb hang csatlakozott a kiabálókhoz: egy lányé,
de nem Caroline-é. Rettentő dühös volt, a karját összefonta
maga előtt, és durva szavakat kiabált annak a fiúnak, aki
Andrew-val ordibált.
Az ökölcsapások felülről érték, a halántéka táján landoltak,
és azután következtek a rúgások, a gyomrába, a mellkasába, és
a világ egyre kisebbre zsugorodott, egészen addig, amíg már
csak két dolog maradt: a fejébe zárt gondolatok és a fájdalom.
És a támadója egész idő alatt azt kiabálta:
– Még csak tizenhárom, te perverz állat! Csak tizenhárom!

A következő alkalommal már pontosan tudta, hogy nem szabad

helyi lánnyal kezdenie. A következő alkalommal már az
interneten ismerkedett.
A lány elmondta, hogy nagyon szereti a Jóbarátokat, és hogy
van egy öccse, és a profilképén látszott, hogy egy Harry Potter-
es pólót visel.
A haja kicsit sötétebb volt, és csak a válláig ért, de
tulajdonképpen Andrew-nak így még jobban tetszett. A lány
nagyon sokat kérdezősködött arról, hogy milyen Andrew élete,
és a fiú rettenetes zavarban volt ettől. Nem mondhatta el, hogy
az életében nincs semmi érdekes, hogy családi tragédiákon
kívül más nem nagyon történt még vele, hogy – eltekintve
néhány rövidke kirándulástól – még életében nem járt sehol
máshol, mint Shanamore. Így aztán inkább bocsánatosnak tűnő
hazugságokat mondott, és mindig olyan válaszokat adott,
amilyeneket, érzése szerint, a lány remélt.
Hosszú hónapokba telt, amíg összeszedte a bátorságát, és
javasolta, hogy találkozzanak. A lánynak fogalma sem volt
Andrew igazi nevéről, de még így is jobbnak tűnt az
elővigyázatosság.
Nem reagált olyan lelkesen, mint azt Andrew remélte,
legalábbis kezdetben nem. Néhány napra meg is szakadt köztük
a kapcsolat. A lány félt és ezért megrettent, amit Andrew
teljesen megértett, mert ő maga is félt. Attól tartott, hogy talán
ez is ugyanolyan lesz, mint amikor Caroline elhagyta: csak a
mindent átható fájdalom marad utána.
De azért mégiscsak érdemes megkockáztatni.
Meggyőzte a lányt, hogy nem fogja sürgetni, hagyja, hogy
minden a lány által legmegfelelőbbnek tartott tempóban
történjen, és azt is megígérte, hogy nem fog semmit se erőltetni.
És folyamatosan emlékeztette arra, hogy mennyire szereti.
Ezt újra meg újra elmondta. És nagyon gyöngéden ugyan, de
állhatatos és kitartó volt.
Egy este a lány azt mondta, hogy most már kiléphetnek az
internet biztonságot jelentő anonimitásából, és telefonon is
beszéltek. Andrew végre hallotta azt az édes kis hangját, amiből
egyből kiérezte azt is, hogy a lány találkozni szeretne.
A hangja mind a kiejtését, mind a tónusát tekintve más volt.
De ha behunyta a szemét, maga elé tudta képzelni Caroline-t.
Biztos, hogy megfelelő lesz.
A Parnell Place-i buszállomáson várta. Először csak zavartan
álldogáltak, de aztán Andrew megkérdezte, hogy nem gond-e,
ha megöleli. A lány rábólintott, és bár maga az ölelés egy kicsit
merev volt, biztatónak tűnt. Egy apró lépés volt.
Az érzés, amit felébresztett benne, ugyanolyan volt, mint
amit Caroline okozott azon az első nyáron. Andrew elégedett
volt. Jól választott.
A lány a hajában lévő piros hajpántra mutatott:
– Ezt most már levehetem? Amúgy én egyből megismertelek.
Andrew arra kérte, hogy hagyja még fent.
Egy kis táskával érkezett, Andrew felajánlotta, hogy majd
viszi. A lány más néven szólította őt, és szeretett volna inni
valamit, úgyhogy betértek egy útba eső kávézóba. Andrew kicsit
izgatott lett, mert nem számított erre a váratlan kitérőre, de
szeretett volna a lány kedvében járni. Udvariasan egy asztalhoz
vezette, amely a tortákat és édességeket kínáló pult takarásában
volt, egészen távol a kávézó utcára néző ablakaitól.
 A férfi, aki a kávéfőző gép mögött állt, a tekintetével követte
őket.
– Hol van az autód? – kérdezte a lány.
– Óh! – ráncolta Andrew a homlokát meglepetten. – Nem
azzal jöttem.
– De azt hittem, hogy most elmegyünk Shanamore-ba.
Ez végképp meglepte.
– Erre nem gondoltam… Oda szeretnél menni most?
– Azt hittem, hogy hozzád megyünk.
Kénytelen volt bevallani, hogy lefoglalt egy szobát egy
szállodában. Itt, a belvárosban.
A lány nagyon megdöbbent, talán meg is ijedt. De
megnyugtatta, hogy ma minden úgy lesz, ahogy a lány akarja.
Ha akar, ott alhat a szállodában, egyedül.
– Nem – felelte –, nincs semmi gond.
De ahogy közeledtek a szállodához, Andrew-n eluralkodott a
szorongás. A szállás ugyanis egy elég lepukkant hely volt, a
folyó túloldalán. Megkopott falak, megroggyant bútorok és
aprócska szobák. Annak ellenére, hogy odakint milyen hűvös
volt, odabent szinte fojtogatott a fülledt meleg. Viszont két utca
kereszteződésében állt, úgyhogy két bejárata is volt, és hogyha
egy kicsit óvatosak, akkor úgy mehetnek be, hogy nem látják
őket együtt.
Lehet, hogy a lány csalódott volt, de nem adta semmi jelét.
Andrew-nál volt két üveg bor is, ami persze mostanra
felmelegedett, és ráadásul elfelejtett poharat hozni magával. Így
aztán a fürdőszobai mosdó mellett talált műanyag poharakból
kortyolgatták az italt. A fiú abból, ahogy a lány minden kortynál
egy kicsit elfintorította az orrát, látta, hogy nem különösebben
ízlik neki, de azért itta, még ha nem is lelkesen.
Aztán letette az üres poharat az éjjeliszekrényre, és egy kicsit
idegesen, de mosolyogva Andrew felé fordult.
A fiú visszamosolygott.
És aztán megfogta a lány kezét.
A bugyija rózsaszín volt, és nagy, kék rajzfilmfigurákra
emlékeztető cicák díszítették.
Egy kicsit gyerekes egy tizenhárom évestől – gondolta
Andrew.

– Mondtam már, hogy valaki jön megnézni a házat jövő kedden,

Andy?
Péntek volt, késő este, és Andrew és az édesanyja otthon
voltak, és a nappaliban üldögéltek. Az anyja a megkopott
bőrfotelben, közelebb a kandallóhoz, Andrew pedig abban az
ütött-kopott vörös kárpitozásúban, amely a régi, gyerekkori
fényképeken még olyan elegánsnak tűnik. Egy késő esti
szórakoztató műsor ment a tévében. Az anyjának közel kellett
ülnie a készülékhez, mert már nagyon rossz volt a hallása,
Andrew pedig nem szeretett a tűz közelében lenni, ezért aztán a
különböző ülőalkalmatosságok nagy összevisszaságban álltak a
szoba legkülönbözőbb pontjain. Andrew, onnan, ahol ült, nem
látta az anyja arcát, és az asszony sem láthatta őt. A beszélgetés
a hangok szintjén zajlott.
– Mondtam már?
 – Igen, mondtad – felelte Andrew.
A képernyőn valami fiatal pasas gitározott.
– Mondtam?
– Igen, mondtad.
– Azt hiszem, Andy, egy kicsit rendet kellene csinálnod az
emeleten, ugye, szívem?
– Aham.
– Azt mondtam, hogy egy kicsit rendet kellene csinálnod az
emeleten.
– Hallottam már elsőre is.
A zene befejeződött, a stúdióban ülő vendégek tapsoltak.
– Hallottad? – kérdezte az anyja. – És mit szándékozol
csinálni? Megmondtam Michaelnek, tudod, az utca túloldalán,
hogy lehet, hogy nála kérünk holnap menedéket.
– De anya! – csattant fel Andrew az ég felé fordítva a szemét.
– Ez tök felesleges.
– De nem hagyhatjuk, hogy ilyen állapotban lássák ezt a
helyet, nem?
– Nem érdekli őket – morogta a fiú.
– Tessék?
– Azt mondtam, hogy nem érdekli őket.
– Kiket?
– A telket akarják megvenni, anya. Őket csak és kizárólag az
érdekli. Nem azért jönnek, hogy a házat nézegessék.
A pofa, aki az imént gitározott és énekelt, a közönség felé
integetve, átsétált a stúdión. A műsorvezető elébe ment, fél-úton
találkoztak, és most egy kanapéhoz terelte.
– Ez akkor most ki? – kérdezte az anyja. – Ez az a fószer, aki
abban a kocsmában volt, Castlemartyrban annak idején?
– Nem, anya. Ez az a fickó, aki az előbb énekelt.
– Tényleg?
– Igen.
– Óh, szóval ő az. Tényleg! Igazad van.
Az énekes most arról kezdett beszélni, hogy új albumot
készített, és aztán belekezdett egy hosszú és bonyolult
történetbe arról, hogy egy részét Marrákesben vették fel. A
poén valami olyasmi volt, hogy az ottani szállodában
összefutott egy másik ír zenésszel, egy olyannal, aki sokkal
ismertebb, mint ő, és az egésznek nem volt se füle, se farka,
csak büszkélkedni akart azzal, hogy ismeri. Amikor végre
befejezte, tök kínos volt, a műsorvezető, megmentendő a
helyzetet, valami más témát dobott be, úgyhogy azzal folytatták
a beszélgetést.
Legalább egy perccel azután, hogy utoljára megszólalt,
Andrew anyja ismét beszélni kezdett:
– Lehet, hogy érdemes átmenni hozzá addig. Tudod,
Michaelhöz, ott, szemben.
Andrew már megszokta, hogy az anyja szemrebbenés nélkül
vált egyik témáról a másikra, és minden előzetes jelzés nélkül
veszi fel korábbi beszélgetések fonalát. Soha nem volt biztos
abban, ez azt jelenti-e, hogy az anyja memóriája, követve a teste
többi részét, leépülésnek indult, vagy épp ellenkezőleg, azt,
hogy a szinapszisok még most is tökéletesen üzemelnek, és
tényleg gond nélkül veszi fel a fonalat.
– Már megmondtam – válaszolt Andrew –, hogy nem fognak
bejönni.
 – Óh, hát akkor be kell hívnunk őket.
– Nem érdekli őket. Még hányszor mondjam! – csattant fel,
majd állt meg a mondat felénél, nagy levegőt véve. – A területet
jönnek megnézni. Ezt mondta az ingatlanos. A ház egyáltalán
nem érdekli őket. Azt abban a pillanatban, hogy elhúztunk
innen, ledózerolják – mondta, majd felnevetett. – Lehet, hogy
meg se várják.
– Én akkor is legalább felajánlom, édesem.
– Anya! – csattant fel most már valóban dühösen. – De
tényleg! Ne csináld!
A tévében közben szünetet tartottak a show-műsorban.
Andrew behunyta a szemét és maga elé képzelte a házuk
földszintjét. Megpróbált belegondolni, milyennek tűnhet egy
idegen számára a látvány. Ő és az anyja már hosszú ideje
felhagytak ezzel. Az anyja ágyát nagy nehezen levonszolta az
emeletről, és az most ott van a háromrészes ülőgarnitúra
elemei közé ékelve a nappali másik végében. Nappali! Hol van
az már! Először az apja miatt kellett átalakítani betegszobává,
most meg már az anyján a sor. A mocskos edények és tányérok
ott halmozódnak a konyhában, lábasok állnak ott felejtve a
gáztűzhelyen, vastag, ragacsos, megfeketedett olajréteg van a
fogantyújukon és az oldalukon. Hatalmas tornyokban állnak
mindenfelé a régi újságok, az összehajtogatott ruhák, mellettük
a karácsonyi díszek és dekorációk, egy kicsit távolabb
hasznavehetetlen porcelándíszek. Mindennek mintha egyetlen
célja lenne csupán: egyszer elérni a cigarettafüsttől megsárgult
és foltos mennyezetet, és teljesen elborítani a padló minden
egyes négyzetcentiméterét. Andrew mély levegőt vett, és
megpróbálta érezni azt a szagot, aminek itt mindent át kellett
hatnia. Andrew tudta, hogy mindenhol megül a bűz, de az orra
már hozzászokhatott és semmit sem érzett belőle. Elképzelte,
hogy ezek az idegenek: az ingatlanos meg a befektető – úgy
hallotta, apa meg a fia – belépnek ide. Már a gondolatára is
elvörösödött és verejtékezni kezdett. Senki se jöhet be ide.
A legjobb, ami történhet ezzel a hellyel, ha valóban
ledózerolják. És pontosan ez fog bekövetkezni, hogyha sikerül
nyélbe ütni az üzletet. Ennek mindenképpen sikerülnie kell,
mert nagy szükségük van a pénzre. Andrew alkalmi munkákat
vállalt, hol itt, hol ott, a nyári szezonban általában a helyi
hotelben dolgozott, de semmi fix, és ebből nem lehet hosszan
elvircsaftolni.
Arról pedig elképzelése sem volt, hogy az anyja még mennyi
ideig lesz olyan állapotban, hogy ott éljen vele. Egy otthon sok
pénzbe kerül, sokkal többe, mint amennyit ő valaha is össze
tudna keresni.
– És biztos, hogy fel szeretnének menni az emeletre – szólalt
meg most az anyja. – Ugye, mondtam már? Tudod, a kilátás
miatt.
– A kilátás miatt? – nézett a hang irányába Andrew.
A tévében közben vége lett a reklámszünetnek, és egy
tenyérbemászó képű fiatal politikus integetett a stúdió
közönsége felé nagy lelkesen egy lépcső tetején állva.
– Igen, a kilátás miatt – ismételte meg az anyja. – De már
mondtam.
Nem, ezt még nem mondta. De volt benne valami logika,
sajnos. Ezek az ingatlanfejlesztők nyaralóházakat akarnak
építeni ezen a területen. A földszintről nem lehet látni a tengert,
és az emeletről is csupán bizonyos szögből. Érthető volt, hogy
fel akarnak majd menni a ház legmagasabb pontjára, hogy
kiderüljön, onnan látszik-e valami.
– Hallottad, amit mondtam, édesem?
– Igen – felelte Andrew szórakozottan. Érezte, hogy
gyorsabban ver a szíve.
– Fel akarnak majd menni.
– Hallottam.
– Csak mondom.
– Aham.
Ismét behunyta a szemét, és megpróbált elképzelni egy sétát
a ház felső szintjén. A kép, ha lehet, sokkal rosszabb volt, mint
itt. Mindent vastagon borított a por és a kosz, még több minden
volt összezsúfolva, és odafent még fullasztóbb a…
– Lehet, hogy meg kellene szabadulnod azoktól a dolgoktól.
– Tessék? – nyitotta ki a szemét Andrew döbbenten.
– Azt mondtam, hogy lehet, hogy meg kellene szabadulnod
azoktól a dolgoktól.
Andrew azt akarta kérdezni, hogy miféle dolgoktól. Azonban
nagyon gyorsan meggondolta magát, mert nem szerette volna
hallani az anyja válaszát. Nem szerette volna hallani, hogy az
anyja tudja. Lehet, hogy hónapokkal ezelőtt volt, hogy az anyja
utoljára odafent járt, de azokat a dolgokat Andrew sokkal
régebb óta tartotta ott. Lehet, hogy bár az anyja soha, egy szóval
sem említette, de egész idő alatt tudott róluk?
Vajon mit látott?
Vajon mit tudhat?
 – Imádkozom érted, édes Andym. Imádkozom – sóhajtott fel
az anyja hosszan és hangosan. – Imádkozom, hogy a jóisten
mentse meg a lelkedet – mondta, és kis időre elhallgatott. –
Hallottad, amit mondtam?
– Ezt inkább hagyjuk – mondta Andrew.
– Hogy mondod?
– Azt mondtam, hogy ezt inkább hagyjuk.
Mindenképpen nyélbe kell ütniük ezt az üzletet. Andrew
világosan látta, hogy szüksége van rá. Mert az anyja
határozottan mindenbe beleüti az orrát. Mégsem olyan ostoba,
amilyennek hitte…
Eljött az idő. Megérett a pillanat arra, hogy Andrew betegye
egy otthonba.
GYORS ELŐRETEKERÉS
0:00:10
A szeptember mindig is Natalie egyik kedvenc hónapja volt.
Ilyenkor vesz az ember magának egy új jegyzetfüzetet, ilyenkor
ragyogó kék az ég, és a nyár után újra elkezdődnek a dolgos
hétköznapok. A Stephen’s Green fáin a levelek színe lassan
megváltozik. Tíz percbe se került átvágnia a parkon, de ez alatt
a rövid idő alatt látott legalább három lelkes Instagram-pasit
(férjet?), akik elmélyülten bámulták a telefonjuk képernyőjét. A
mobilok kamerája lányokra (asszonyokra?) szegeződött,
akiknek egyike sem nézett a készüléket tartó pasira. Nem,
mindegyik valahová a távolba révedt, és mindegyikük arcán
sejtelmes mosoly játszott. Úgy tettek, mintha fogalmuk sem
lenne arról, hogy éppen felvétel készül róluk, amelyen majd
ragyogóan néznek ki. Natalie az elmúlt fél órát egy olyan nővel
töltötte, aki azt tanácsolta neki, hogy ő is minél több ehhez
hasonló képet posztoljon az Instáján, és meglehetősen
tanácstalannak érezte magát.
Ellie Fox csak egyszerűen brand managernek titulálta magát,
ez állt a névjegykártyáján is. Már korábban adott egyet Natalie-
nak, valami eseményen, de csak most jutottak el odáig, hogy
személyesen is leüljenek, hogy alaposan átbeszéljenek pár
dolgot. Azok után, hogy hallotta Ellie ajánlatát, főhetett Natalie
feje. Rengeteg dologról esett szó. Magasabb reklámbevételekről,
együttműködésről, szponzorált utazásokról. Még egy olyan cég
is szóba került, amely tényleg profi módon megszerkesztené és
megvágná az internetre felkerülő anyagokat. És persze, ha
szerződést kötnének, akkor ez a szakértelem is a rendelkezésére
állna. Natalie már nagyon régóta sejtette, hogy a nagynevű
celebek efféle segítségre támaszkodnak, de azért most, hogy
már tudott is róla, kicsit ostobának érezte magát. Mintha valaki
fellebbentett volna valami fátylat a titokról. Natalie azonban azt
is tudta, hogy neki is elemi érdeke, hogy tudatosabban és
profibban csinálja a dolgokat. Azt, ami eddig inkább csak
kedvtelés volt, magasabb fokozatra kell kapcsolnia, és valóban
üzletnek kell tekinteni. Már csak azért is, mert jelzálog van a
házukon, ráadásul elég combos összeg. Natalie szeretett volna
olyan anyagi helyzetbe kerülni, hogy ha a jövőről támadna
kedve gondolkodni, akkor ne szoruljon egyből össze a gyomra.
A Bestseller kávézóban nem voltak sokan, úgyhogy egyből
látta, hogy a barátnője, Carla, még nincs ott. Nem lepődött meg
ezen. Egészen kis gyerekkoruk óta ismerték egymást, és az még
sohasem fordult elő, hogy Carla pontosan érkezett volna meg
valahová.
A kávézó nem volt nagy, viszont jól nézett ki, és kiváló kávét
szolgáltak fel. Natalie odament ahhoz az asztalhoz, amelyiknél
már máskor is ültek (egészen a helyiség végében) és rendelt egy
americanót, amit addigra lényegében el is fogyasztott, mire
Carla, egy negyedórával később, beviharzott.
– Ne haragudj – szuszogta, miközben odahajolt Natalie-hoz és
megölelte. – Ez a meló kész rémálom. Próbálkozunk összehozni
egy pályázati anyagot, hogy elnyerjünk valami támogatást… –
mondta, és leroskadt a székre. – Tudod, mit? Inkább
megkíméllek a részletektől. Címszavakban: a hely még a
rettenetesnél is rettenetesebb, és legalább egyliternyi kávét
szeretnék meginni – nézett körül, hogy nem látja-e valahol a
pincért, majd odafordult Natalie-hoz. – Ennyi. És te? Hogy vagy?
– Jól – válaszolta Natalie. – Épp egy megbeszélésről jövök,
úgyhogy izgatott vagyok.
– Óh! De miért?
– Hát, lehet, hogy furcsán fog hangzani, de…
– Mit hozhatok a hölgyeknek? – hallatszott váratlanul szinte
a semmiből felbukkanó pincér kérdése.
– Én egy kávét kérnék – felelte Carla. – Egy americanót. De
nagyot! A lehető legnagyobbat!
Natalie is rendelt még egy pohárral.
– Tényleg – tört ki Carlából abban a pillanatban, amint a
pincér hallótávolságon kívül került –, ha nem jut koffeinhez a
szervezetem, nem is tudom, mi lesz. Hogy lehet az, hogy ma
még csak kedd van? Az embernek az az érzése, hogy már
csütörtök van – ömlött belőle a szó. – Na, mindegy! Bocsánat,
félbeszakítottalak. Azt mondtad, hogy izgatott vagy…
– Igen. Tudod… Szóval találkoztam egy menedzserrel ma
reggel.
– Egy menedzserrel? És mit menedzsel?
– Hát, papírforma szerint brandeket, de valójában
embereket. Tulajdonképpen olyan, mint egy ügynök.
– Egy ügynök? – csodálkozott el Carla elkerekedő szemmel.
– Tudom, tudom. Végtelenül nagyképűnek és nevetségesnek
tűnhet, de…
– Minek van szükséged neked egy ilyenre?
Natalie azzal nyugtatta magát, hogy biztos csak félrehallotta,
hogy a barátnője némi éllel mondta azt, hogy „neked”.
– Nem arról van szó, hogy szükségem lenne rá, inkább arról,
hogy sokat profitálnék belőle. Legalábbis szerinte. Persze, mit is
mondana mást, amikor azt szeretné, hogy szerződjek le vele. De
beszélt brandegyüttműködésről, meg szponzorált
nyaralásokról, meg egy csomó minden másról. Meg hogy
mennyire fontosak manapság a mikroinfluenszerek.
– Mikroinfluenszer… Ez mégis mit jelent?
– Lényegében a kispályásokat – magyarázta Natalie. – Azt
hiszem, legalábbis. Tudod, a nagy nevek, akiknek milliós
követőtábora van, azok vagyonokat szakítanak, úgyhogy a
cégek számoltak, és rájöttek, hogy jobban járnak, ha inkább egy
csomó kisebb influenszer posztol a cuccaikról. Feleakkora
befektetéssel is elérhetik azt a milliót, érted?
– Téged most hányan követnek?
Natalie zavarba jött. Nem szerette elárulni ezt a számot,
annak ellenére, hogy a profiljára kattintva egyből látható volt.
Olyan volt, mint amikor a fizetéséről kérdeznek valakit, aki
sokat keres.
– Nem tudom pontosan – nyögte ki végül. – Talán olyan
százezren.
A pontos szám 103 149 volt, Natalie aznap reggel nézte meg,
mielőtt találkozott volna Ellie-vel. Rápillantott Carlára, de nem
tudta leolvasni az arcáról, hogy mit gondol. Lehet, hogy jobb
lenne témát váltani?
– De mindegy. Amúgy a csaj, a menedzser, nagyon helyes
volt. Neked is nagyon szimpatikus lenne. Legalábbis azt hiszem.
Ja, lehet, hogy ismered is! Ő is a Trinitybe járt, kábé akkor,
amikor te. Ellie Foxnak hívják.
– Hmm – ingatta a fejét Carla. – Nem ismerős a neve.
 Beállt egy kis szünet.
– És mi zajlik azon a fertelmes munkahelyeden? – kérdezte
Natalie. – Még mindig ugyanolyan szar, vagy rosszabb?
– Még mindig ugyanolyan, csak megsokszorozódott a szar –
felelte Carla.
A főnöke egy született zsarnok volt, aki nemsokára nyugdíjba
megy, de még addig minden egyes percét ki akarja élvezni, hogy
pokollá teheti a beosztottjai életét. Sikerült elérnie, hogy Carla
mára gyűlöli azt a munkát, amiről korábban mindig
álmodozott. Közalkalmazottként viszont nem volt más
lehetősége, mint mosolyogva tűrni a packázást, és kitartani
addig, amíg végre az a rohadék, pár hónap múlva, nyugdíjas
nem lesz.
– Lehet, hogy nekem is inkább instagramozással kellene
foglalkoznom. Mit gondolsz? Nem lenne kereslet egy
harmincegy éves, egyedülálló, a szüleivel élő muzeológusra, aki
egész nap arról ábrándozik, hogy milyen véresebbnél véresebb
módokon tudná eltenni a főnökét láb alól?
Natalie egy kicsit ingerült lett az „instagramozás” hallatán,
de aztán azonnal erőt vett magán, és kicsit el is szégyellte magát
azért, hogy ilyen érzékeny.
– Biztos, hogy lenne – jelentette ki. – Én tuti, hogy követnélek.
Megérkeztek a kávék. Carla úgy vetette magát a pohárra,
mintha egy sivatagban kísértette volna eddig a szomjhalál.
– Elképzelni sem tudod, hogy milyen rémes – mondta, és
közben felitatta a szája széléről a tejhabot. – Nem vagyok biztos
abban, hogy sokáig fogom bírni. De tényleg! Nem is tudod, hogy
milyen baromi szerencsés vagy, Nat.
 Natalie arra gondolt, hogy de bizony tudja, de ebbe most nem
akart belemenni. Nem tartotta volna helyénvalónak.
– Figyelj csak! – mondta inkább. – Az jutott eszembe, hogy
van egy koktélmeghívásom péntek estére a Westburybe. És azt
mondták, hogy vihetek magammal valakit. Süti, szendvicsek
meg prosecco, és még valami promóciós ajándékcsomagot is
adnak. Gyere el, csapunk egy görbe estét. És még ingyen is lesz.
– Köszi – felelte Carla habozás nélkül –, de inkább nem. Mit
csinálnék én egy csomó önjelölt Kim Kardashian között? Akkor
már inkább a meló.
Natalie érezte, hogy elvörösödik.
– Azért annyira nem rémes – jegyezte meg végül. – A csajok
többsége nagyon helyes. És igenis okos, keményen dolgozó
üzletasszonyok.
Carla egy látványos grimaszt vágott.
– Ja, persze. Biztosan hihetetlenül megterhelő egész nap
pizsamában lézengeni otthon, a telefont nyomkodva, miközben
senki se baszogatja őket. Istenem! Nem kellene valami
jótékonysági gyűjtést szervezni nekik? – mondta, aztán Natalie
arcára pillantott és hirtelen elhallgatott. – Nem rád gondoltam,
remélem, ez nyilvánvaló.
– Tudom, semmi gond.
A beálló csend azonban másról árulkodott.
– Egész jó az a szemüveg – mondta Carla váratlanul, és a
fejével a kávézó bejárati része felé bökött.
Natalie-nak az volt az érzése, hogy Carla csak szeretné
megtörni valamivel a feszült csendet, de azért odanézett. Egy
náluk idősebb nőt látott a kávézó másik végében. Szőke volt és
vékony, és fekete farmert, valamint majdnem ugyanolyan
fekete blézert viselt. A haja egy olyan tökéletes, fegyelmezett
lófarokba volt összefogva, amilyet Natalie soha életében nem
volt képes összehozni. És a nő szemüvege is fekete volt: a
vastag, divatos keret szárán látszott, hogy valami márkás darab.
Elmélyülten tanulmányozta a telefonját.
– Igen – bólintott Natalie. – Tényleg jó.
Carla megkérdezte, Mike hogy van.
– Óh, ő remekül. Teljesen belezúgott az új lakásunkba. Pedig
még nincs is a kezünkben a kulcsa. Talán ezen a hétvégén végre
megkapjuk.
– Ez nagyon izgi – jegyezte meg Carla, de a hangjában nem
volt egy cseppnyi izgalom sem.
– Az…
Natalie nem akart belemenni az új lakás, pontosabban a ház
témájába, mert pontosan tudta, hogy Carla még mindig a
gyerekkori szobájában lakik a szüleinél, és fényévekre van
attól, hogy saját otthona legyen. Ő pedig épp most vett egy
négyszobás házat az ország egyik legdrágább kerületében, és az
árának a felét abból a pénzből fizette ki, amit pizsamában, a
telefonját nyomogatva keresett össze.
Igyekezett valami olyan témát találni, amely nem feneklik
meg már az első percben, amikor hirtelen megszólalt Carla
telefonja.
– Mennem kell – jelentette ki pár pillanattal később Carla, és
Natalie őszinte sajnálatot érzett a barátnője iránt.
De egy kicsit meg is könnyebbült.
A ház végre az övék volt, beköltöztek, de az állapotok
katasztrofálisak voltak. Különböző méretű költöztetődobozok
álltak halomban minden egyes helyiségben, a bőröndökről,
kézitáskákról, nagy műanyag zsákokról már nem is beszélve. Az
elmúlt öt nap mindegyikén Natalie reggel megivott egy kávét
Mike-kal, mielőtt az elindult volna dolgozni, azután
nekiveselkedett a dobozoknak, táskáknak és zsákoknak.
Ma reggel azt tervezte, hogy az otthoni irodája kialakításával
fog foglalkozni.
Már egy ideje – egészen pontosan, mióta megkapták a
kulcsokat – elhanyagolta az És Lélegezz!-t, úgyhogy biztos volt
abban, hogy üzenetek és kommentek százai várják, valamint a
különböző PR-kapcsolataitól is rengeteg e-mail vár válaszra a
postafiókjában. És Ellie-nek is kell valamit mondania, aki
elküldte neki a szerződéstervezetet.
Natalie abban reménykedett, hogy ha végre elrendezi a
cuccait, akkor az majd arra ösztökéli, hogy leüljön az íróasztala
mellé, és elintézze az ügyeket. Lestoppolta magának a három
hálószoba közül a legkisebbet és kinevezte az És Lélegezz!
főhadiszállásának. Mike az egész előző estéjét azzal töltötte,
hogy összeszerelte az IKEA-s bútorokat és mindegyiket a
megfelelő fal elé állította. Ebben a helyiségben sokkal több
doboz várakozott a kipakolásra, mint bármelyik másikban,
viszont ezek sokkal kisebbek voltak, és mindegyiken volt valami
szállítójegy. Egy részüket Natalie rendelte online, kimondottan a
majdani iroda céljaira, más részüket pedig neki küldték
promotálás céljából. Arra gondolt, hogy olyan lesz a napja,
mintha karácsony lenne: minden egyes doboz valami
meglepetést rejt, és már előre átjárta valami gyerekes izgalom.
De még mielőtt hozzálátott volna a pakoláshoz, kézbe vette a
telefonját, videó módra állította, és körbeforogva készített egy
felvételt a szoba jelenlegi állapotáról.
– Jó reggelt mindenkinek! – mondta az odaképzelt
követőinek. – Tudom, tudom, nagyon elhallgattam az elmúlt
néhány napban, de ahogy azt tudjátok, beköltöztünk az új
otthonunkba, és ezzel kezdetét vette a téboly. Mindenhol
dobozok tornyosulnak, de azért már van egy kis haladás. És
tudjátok, ma mit fogok csinálni? Berendezem az irodámat!
Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, de valójában baromi
izgatott vagyok. Nemsokára újra jelentkezem!
Feltöltötte a videót az Instagramra, aztán letette a telefont az
egyik polcra.
Éppen az egyik doboz felnyitásával bajlódott, amikor
megszólalt a csengő.
A postás – gondolta magában.
Azt feltételezte legalábbis.
De a postás helyett egy alacsony, zömök nő állt az ajtó előtt.
Egy lényegében az egész alakját eltakaró, a bokájáig lógó,
meglehetősen előnytelenül álló esőkabátot viselt, zilált, göndör
haja túl volt szőkítve. Hogy hány éves, azt így, első látásra nem
lehetett megállapítani: bármennyi lehetett huszonöt és
negyvenöt között.
– Jó napot! – mondta lelkesen.
– Ööö… Tessék? – nézett rá Natalie és fogalma sem volt, hogy
ki lehet ez a nő.
Az idegen fel-alá jártatta a szemeit Natalie-n, lényegében
leplezetlenül mustrálta. Natalie zavarában összefonta a karját.
A dobozok kipakolásához megfelelő házi öltözetben volt: egy
szürke mackónadrágot, és egy gyűrött, formáját vesztett, valaha
szebb napokat látott topot viselt. Aznap reggel még nem
fésülködött, nem mosott fogat, és a lábán felemás zokni volt.
– Remélem, nem zavarom – mondta a nő.
– Nem, nem. Csak éppen… – kezdte válaszát az udvariassági
formáknak megfelelően Natalie, de érezte, hogy ezt a mondatot
nem tudná udvariasan befejezni. Inkább újra kezdte. – Éppen
pakolok. Most költöztünk be.
– Óh, tudom. Azért is vagyok itt. Ezt akarom csak odaadni –
felelte a nő és maga elé emelt a két kezével egy kis, rózsaszín
virágcserepet, körülbelül olyan ünnepélyességgel, mintha a
templomban mutatna be valami áldozatot. Rózsaszín és fehér
szegfűk voltak benne, amelyeket fátyolvirág vett körül. A
virágok között egy kis „Otthon, édes otthon” feliratú kártya
látszott, és az egészet még csillogó, fényes Barbie-rózsaszín
díszítő szalagok is behálózták. Natalie-nak az volt a benyomása,
hogy ilyet az ember a nagyanyjának visz, akit nem
különösebben szeret, és ezért csak utolsó pillanatban jut eszébe,
hogy vinni kéne neki valamit. Ennek ellenére azért értékelte az
erőfeszítést.
A szomszéd – gondolta magában.
Ezt feltételezte legalábbis.
Az, hogy szomszéd is van, újdonságnak számított. Mike és
Natalie az elmúlt öt évet a nagyvárosi lakóházak könnyen
megvalósítható anonimitásában töltötte. Az ilyen helyeken az
emberi kapcsolattartás kimerül a bólintás, a mosoly és az
érthetetlenül elmormolt köszönés hármasában, függetlenül
attól, hogy a lépcsőházban, a postaládáknál, a liftnél vagy a
parkolóban fut valaki össze a másikkal. Ennél több már akár
riadalmat is kelthet. Natalie egyszer szóba elegyedett azzal a
nővel, aki a velük szemben lévő lakásban élt, és ez alapján már
jogosan arra gondolt, hogy „lám, legalább egy szomszédunkat
ismerem”. De csak addig gondolhatta ezt, amíg észre nem vette,
hogy egy nap egy tök idegen ember jött ki a szemben lévő
lakásból. Akkor döbbent rá, hogy a nő egyszer, valamikor
összepakolt és elköltözött, anélkül, hogy egy szót is szólt volna.
Most azonban már saját lakásuk, mit lakásuk, házuk van, egy
villanegyedben. Hogy is mondta az ingatlanos? „Megállapodott
környék”. És egy ilyen megállapodott környéken az embernek
barátságosnak kell lennie a szomszédaival.
– Nagyon szépen köszönöm – mondta és elvette a
virágkölteményt. – Ez nagyon kedves. Egyébként Natalie-nak
hívnak.
– Engem Alice-nek – mondta a nő ragyogó arccal.
Amikor kezet fogtak, Natalie érezte, hogy a nőnek durva
tapintású a bőre. Amikor odapillantott, látta is, hogy a kézfeje
kicserepesedett, és azt is, hogy az ujjai kicsit meg vannak
dagadva.
– Régóta lakik itt? – kérdezte Natalie.
– Óh, már legalább tíz éve vagyok Dublinban. Vagy tizenegy?
Az igazat megvallva, már nem is tudom.
– Nagyon békés, nyugodt környék – jegyezte meg Natalie.
Alice az utca felé pillantott.
– Ez egy nagyszerű utca. Nagyon szeretem ezt a részt. És ez a
ház! Hogy maga milyen szerencsés! Én egy társasházban lakom.
Az utca végében állt egy nagy, vörös téglás, még a hetvenes
években épült lakóház, amelyik a tenger felé nézett.
– Abban, amelyiknek rálátása van a tengerre? – kérdezte
Natalie. – Milyen remek lehet reggelente ott felébredni!
– Óh, nem – mondta Alice. – Csak szeretnék.
– Hmm… Mindenesetre jó, hogy közel vagyunk a
tengerparthoz – próbálkozott Natalie, majd elhallgatott. – Nos…
– mondta aztán, és már a kipakolásra váró dobozokon járt az
esze. – Nagyon szépen köszönöm. Nagyon kedves figyelmesség.
Valóban nagyon örülök neki.
Alice arca elkomorodott.
– Úgy látom, nagyon elfoglalt – mondta szenvtelenül. –
Rendben van.
Natalie rájött, hogy nagyon elvétette a lépést. Súlyosat
hibázott a szomszédokkal való ismerkedés frontján, és alig pár
perc alatt sikerült vérig sértenie valakit.
– Éppen egy kávét akartam csinálni magamnak. Nem kérne
egy csészével?
Alice láthatóan jobb kedvre derült.
– Óh, nagyon is! Szívesen elfogadom. Maga, gondolom, nem
kotyogóval főzi, ugye, hanem igazi kávégéppel?
Natalie felnevetett. Hát ennyire nyilvánvaló a dolog?
– Van egy kávégépünk is, de attól tartok, az még mindig
valamelyik doboz mélyén rejtőzik. Most, átmenetileg, egy
egyszerű filteresen készítjük a kávét – mondta és félreállva az
ajtóból betessékelte Alice-t. – Az egész életünk be van még
dobozolva. És elnézést a felfordulásért. Talán a nappaliban jobb
egy kicsit a helyzet, ott már legalább le lehet ülni – tette hozzá,
és arrafelé irányította Alice-t. – Hogy szereti a kávét?
– Egy kis tejjel, ha lehet.
– Persze. Mindjárt jövök.
Natalie kisietett a konyhába. Mike dolga volt, hogy a költözés
elején összekészítsen egy olyan konyhai dobozt, amiben benne
vannak a legszükségesebb dolgok, és csak át kell vinni egyik
helyről a másikra, és már működőképes is a konyha. Ez meg is
valósult, de arra nem számítottak, hogy már az első napokban
társaságot kapnak. Például kávésbögréből csak kettő volt. Mike-
é ajándék volt, Natalie vette neki: A Cápa 2 plakátja látszott
rajta egy Father Ted-idézet (Ez egy másik cápa) társaságában.
Natalie egy olyan fekete bögrét használt, amit azért küldtek
neki, hogy az Instáján promotálja. Fehér betűkkel az állt rajta:
Mit szeretnénk? Kávét! Mikor szeretnénk? MOST, BASZD MEG!
Natalie elpirult, de valahogy mégis csak meg kellett hoznia a
nagy döntést: melyiket adhatja Alice-nek. Arra jutott, hogy talán
mégis a cápás a kettő közül a kevésbé rossz választás. Odament
a mosogatóhoz, hogy gyorsan elöblítse őket, amikor a nappali
felől zajt hallott: egy okostelefon kamerájának
félreismerhetetlen kattogását, mint amikor valaki fényképet
készít.
Megdermedt: az egyik kezében, fülüknél fogva lógtak a
bögrék, a másik pedig a mosogató csapján pihent.
Klikk. Klikk. Klikk.
Alice fényképezget odabent? De mit?
Natalie lábujjhegyen odalopakodott a nappali ajtajához és
benézett: a nő a kandalló előtt állt, és – tulajdonképpen
félelmetes – széles mosollyal szelfiket készített magáról, egyiket
a másik után.
Klikk. Klikk. Klikk.
Alice szelfiket készít Natalie kandallója előtt.
Ez meglehetősen furcsa, de nem…
Alice most maga mögé mutatott, arra a bekeretezett esküvői
képre, ami a kandalló párkányán állt, és ha lehet, még szélesebb
mosoly jelent meg az arcán.
Klikk.
Natalie nem bírta tovább, belépett a szobába.
– Mit csinál?
– Óh – riadt meg Alice, de annyira, hogy még a telefon is
kiesett a kezéből, és nagyot csattant a padlón. Lehajolt, hogy
felvegye, de idegességében ismét leejtette. Az arca egészen
vörös volt. – Én csak… Csak…
Natalie arra számított, hogy a nő elszégyelli magát, zavarba
jön, és bocsánatot kér. Vagy arra, hogy valami elfogadható és
logikus magyarázatot ad. De a felegyenesedő Alice arckifejezése
inkább dühöt és bosszúságot tükrözött, ahogy a szavaiból is
felháborodás és méltatlankodás áradt.
– Ha az ilyenek, mint én, nem gürcölnénk halálra magunkat,
magának se lenne egy ilyen kibaszott elegáns háza.
A levegő megfagyott. Ez nem egy túlzottan kíváncsi
szomszéd. Ez egy tébolyodott internetező, Natalie egyik
követője, aki most kilépett az online világ névtelenségéből, és
beszabadult ide, Natalie valódi életébe, és konkrétan besétált a
nappalijába.
Ráadásul ő maga invitálta be.
 Nem tudta, mit kellene most csinálnia. A mobiltelefonja
odafent van a majdani irodájában. Felszaladhat érte. Olyan
gyorsan, ahogy csak tud, felnyargal a lépcsőn, és berohan a
szobába. Az ajtajában benne van a kulcs. Bezárja maga mögött
és felhívja Mike-ot. Nem is! A rendőrséget! Azok hamarabb
ideérnének. Csak azután hívja majd Mike-ot. Alice meg
csináljon addig annyi képet, amennyit csak akar, mert amikor
majd ideérnek a rendőrök, úgyis letartóztatják.
De még mielőtt Natalie döntésre juthatott volna magában,
Alice morgott valamit, alig érthetően, azután elindult kifelé a
nappaliból az előtér felé.
Natalie tisztes távolságot tartva követte.
Az Alice által hozott rózsaszín cserepet a bejárati ajtó melletti
kis asztalkára tette, közvetlenül a mellé a tálca mellé, ahová a
kulcsaikat, az aprópénzt, a busz- és metrójegyeket szokták
ledobni hazaérkezéskor. Ahogy elhaladt mellette, Alice egy
látványos, lendületes mozdulattal leverte a virágokat tartó
cserepet, ami apró darabokra tört a padlón. A fekete színű föld
és a rózsaszínű cserépdarabok beterítették a frissen lakkozott
padlót.
Alice ezután Natalie felé fordult és ráordított:
– Hogy baszódnál meg, te felfuvalkodott ocsmány kurva!
Azzal kiment és hatalmas dörrenéssel bevágta maga mögött
a bejárati ajtót, hogy csak úgy csörömpölt a levélnyílás
fémajtókája. Natalie megkövülten állt az előtérben. A szíve
hevesen vert és egész testében remegett.
– Agyament ribanc – mondta Madeline. – Hogy az ördögbe
derítette ki a címedet?
Natalie és Madeline egy hófehér, kikeményített terítővel
letakart hosszú asztal mellett ült, amelyet édesen illatozó,
művészi virágcsokrok és viaszgyertyák díszítettek, és amelyen
gyönyörűen becsomagolt ajándékcsomagok álltak. A rajtuk lévő
tussal írt névjegykártyák egyben az ültetési rendet is jelölték.
Egy jelentős kozmetikai cég fogadásán vettek részt, amelyet
abból az alkalomból tartottak, hogy egy új rúzskészletet dobtak
piacra. Az asztal mellett minden hely foglalt volt és a helyiséget
betöltötte az izgatott nők csevegése. Natalie nagyon
megkönnyebbült, hogy Madeline Creen mellé ültették. Madeline
sminkeléssel foglalkozott, és a YouTube-ra feltöltött tanácsadó
videóinak rengeteg követője volt. Csak márkás termékeket
használt, olyanokat, amelyeket gyógyszertárakban,
illatszerboltokban és szupermarketekben lehetett megvenni. Ők
ketten számítottak – az életkorukat tekintve mindenképpen – a
„legtapasztaltabbaknak” az asztalnál; a többiek általában mind
25 alatt voltak.
És ők ketten voltak csak, akik nem tartották éppen a
kezükben a mobiljukat. Madeline már megtette, amit
megköveteltek a követői: feltöltött egy, a termet és az asztalt
bemutató videót az Instájára, és Natalie-val együtt is készített
egy szelfit, amit majd később oszt meg, amikor hazaér innen.
Natalie viszont nem volt abban a hangulatban, hogy posztoljon
bármit is.
A tegnapi nap után elment a kedve tőle.
– Nem tudom – felelte Natalie. – Az tény, hogy amikor
megkötöttük a szerződést a házra, akkor kitettem egy képet,
amelyen a sandymounti tengerpart látszik, és valami olyasmi
volt alatta, hogy „remek dolog lesz majd a tengerpart közelében
élni”. Mike azt mondja, lehet, hogy online is nyomozott utánam.
Még akár az ingatlanközvetítők honlapjait is
végigbogarászhatta, rákeresve a környéken nemrég eladott
házakra. Az ott közzétett képeket csak össze kellett vetnie
azokkal a képekkel, amelyeket én posztoltam már a házból. A
háttérben lévő dolgokból is sok mindent be lehet azonosítani.
Aztán megvette azt a rohadt cserepet és becsöngetett – mondta
és nagyot sóhajtott. – De Mike szerint eltúlzom az egészet.
Szerinte az a valószínűbb, hogy egy zakkant nőről van szó, aki a
környéken lakik.
– Nem – rázta meg a fejét Madeline. – Tuti, hogy ennél
többről van szó. Ez egy gyakorló bolond, aki rád szállt. De
sajnos ez benne van a pakliban. Azt akarjuk elérni, hogy az
emberek azt érezzék, hogy ismernek bennünket. Mert
egyébként ez az egész nem működne. De hogyha valaki közülük
– fintorította el az orrát egy pillanatra, majd folytatta – bolond,
akkor nem fogja fel, hogy nem a valódi énünket ismerik. Lehet,
hogy neked ez az Alice volt az első, drágám, de az tuti, hogy
nem ő lesz az utolsó.
– Óh, hogy most mennyire megnyugtattál, Maddy – nevetett
fel Natalie. – Köszi.
Madeline is elnevette magát.
– Bocsánat.
– Neked is volt már hasonló látogatód?
– Az én zaklatóim egyelőre megragadtak az e-maileknél. Volt
egy nő, aki heteken át, minden áldott nap küldött üzenetet, mert
elment, és megvette az összes cuccot, amit a videóban
használtam, de neki – és ezen a ponton Madeline a kezével
idézőjelet rajzolt a levegőbe – nem jött össze a videóban látott
végeredmény. Ami, természetesen, az én hibám.
– És mit akart?
– Hogy én térítsem meg neki azt a pénzt, amit a
kozmetikumokra költött.
– Vicc!
– Azt mondja, hogy felelősséggel tartozom. Amikor én a
kételkedésemnek adtam hangot, és aztán nem válaszoltam
többet, akkor elkezdett durvaságokat írni. Hogy hazug vagyok,
meg hogy az egész csak átverés. Ja, és hogy dupla tokám van.
Meg a fogaim is csálén állnak. A bőröm pedig ocsmány. Ja, és
persze az elmaradhatatlan: mégis ki a fenének képzelem én
magam?!
– Cuki.
– Ugye? Imádom a rajongók leveleit – mondta, majd
belekortyolt az italába, abba a mimózába, amit még a terembe
lépéskor nyomtak a kezükbe. – És most mit fogsz csinálni?
– Nem tudom… – mondta Natalie és tanácstalanul megvonta
a vállát. – Mike szerint távirányítós kaput kellene
beszereltetnünk. Az elbizonytalanítaná ezeket az embereket,
mert nem lehetne csak úgy odasétálni a bejárati ajtóhoz és
egyszerűen bekopogtatni. De az igazat megvallva, sokkal jobban
aggaszt, hogy mi van, ha csak úgy sétálok a környéken. Ha
lemegyek a partra? Mi van, ha egyedül vagyok, és valaki
egyszer csak odajön? Hát nem fura, hogy ilyesmi miatt kell
szorongania az embernek? Vagy csak túlparázom?
– Ne legyél kisminkelve – mondta Madeline. – A hajadat fogd
össze lófarokba. Szemüveg vagy napszemüveg, és nem
kontaktlencse! Én is ezt csinálom, ha futni megyek, és még soha,
senki se jött rá, hogy ki vagyok. Még csak meg se néznek.
Lefogadom, hogy a legelszántabb követőim sem ismernének fel,
amikor így megyek ki az utcára. Pedig én aztán egyfolytában
látszom a videóimon, te pedig nem szerepelsz olyan sokat az
arcoddal. Szóval én azért nem aggódnék túlzottan. Komolyan.
Tegnap csak peched volt.
Valaki figyelmet kért: megkocogtatta a késével a poharát. Az
asztalfőn a vendéglátó cég képviselője emelkedett szólásra,
türelmesen kivárva, amíg mindenki rá figyel. A beszélgetés zaja
elcsendesedett és sokan, akik eddig a terem különböző pontjain
vagy az asztal mellett álltak, most az asztalfő felé igyekeztek, de
legalábbis odafordították a tekintetüket. Mindenkit átjárt az
izgalom, volt, aki a nyakát nyújtogatta, mások egymásra
mosolyogtak, vagy odaintettek valakinek, aki kicsit távolabb
állt.
Kivéve egyvalakit.
A jelen lévő nők közül egy nem nézett senkire, és láthatólag
nem szándékozott az asztalfő közelébe se menni, noha szinte
mindenki más arrafelé igyekezett. Nem, ez a nő pont
ellenkezőleg, elhaladt a szónok mellett, és megállás nélkül ment
tovább a teremből kivezető szárnyas ajtó felé. Olyan
energikusan, mint akinek az a célja, hogy még azelőtt kijusson
innen, mielőtt bárki észreveszi.
Natalie fejében megszólalt egy hang. Neki nem kellene itt
lennie.
Lehet, hogy csak besurrant a fogadásra? Az ilyen helyeken ez
sokszor előfordul. Általában a repi ajándékra hajtanak, az
vonzza őket ide, nem az étel vagy az ital.
Amikor a nő kilépett az ajtón, egy villanásra visszapillantott,
és Natalie meglepve látta, hogy öreg, sokkal öregebb annál,
mint hogy azzal szórakozzon, hogy egy bulira belopakodjon. És
fekete szemüveget viselt, divatos, vastag keretűt.
Összetalálkozott a tekintetük.
És akkor Natalie meglátta azt a hibátlan lófarkat, amibe az a
nagyon szőke haj össze volt fogva, és egyből leesett neki, hogy
hol látta már ezt a nőt.
Amikor Carlával volt a Bestsellerben, pár héttel ezelőtt.
Igen, ez ugyanaz a nő, a kávézóból.
GYORS ELŐRETEKERÉS
0:01:00
Audrey kinyitotta a bejárati ajtót, kidugta a fejét és körülnézett.
Megdöbbenve látta, hogy az apartmanok előtt katonás rendben
egy egész konvoj rendőrautó sorakozott fel. Azalatt érkezhettek,
miközben ő aludt, a hálószoba ablakából pedig nem láthatta
őket. Körülbelül öt-hat rendőrt pillantott meg, akik egy
csapatszállító autó mellett tanácskoztak. A jármű felirata
szerint a Központi Nyomozó Hatóságtól voltak. Uniformisuk
mellett még a testtartásuk is egyforma volt: mereven álltak, kis
terpeszben, mindkét kezüket a sárga láthatósági mellényükbe
dugva.
Leszámítva azt az öltönyöset, aki ott állt előtte az ajtóban.
Amikor felmutatta az igazolványát, Audrey azonnal kikapta a
kezéből.
– Sosem tudom rendesen leolvasni róla a nevet, olyan
gyorsan elteszik.
– Ilyen sokszor találkozik a rendőrséggel? – kérdezte
felhúzott szemöldökkel.
– Steven O’Reilly bűnügyi nyomozó tiszt – adta vissza Audrey
az igazolványt. – Minek köszönhetem az újbóli, szíves
látogatást?
– Felszólítom, hogy csomagoljon össze és távozzon a
helyszínről!
– Ugye nem gondolja komolyan, hogy két napon belül
másodszorra is kiteheti a szűrömet?! Ráadásul megint valaki
másnak a házából.
– A Shanamore Apartmanokat lezárjuk. Nem maradhat itt.
 – Natalie O’Connor miatt? Bűnügyi helyszínelésről van szó?
– Ez kizárólag a rendőrségre tartozik, nem magára –
válaszolta a nyomozó és felemelte a kezét öt ujját széttárva. – Öt
perce van, hogy összecsomagoljon és elhagyja a helyszínt. –
Majd hátat fordított Audrey-nak és lelépett.
– Nem küldhet el innen csak úgy! – kiáltott utána Audrey.
– Már meg is tettem – szólt vissza a válla felett.
– Várjon!
A nyomozó kelletlenül visszafordult. Értetlenül és idegesen
nézett Audrey-ra.
– És ha nincs hová mennem?
– Akkor azt javaslom, menjen például haza. Vagy a
munkahelyére. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg popsis-cicis
anyag vár megírásra Kim Kardoskútiról, amiből még Pulitzer-
díjas publicisztika is kikerekedhet. Feltéve, ha jótollú az
újságíró!
– Kardoskúti… Rendkívül szellemes! Sokat gondolkozott
rajta, míg kitalálta?
– Muszáj ezt? – sóhajtott mélyet a nyomozó.
– Mit?
– Muszáj mindig akadékoskodnia?
– Csak szeretném tudni, hogy mi történik.
– Mint azt maga is tudja, eltűnt egy nő. Maga pedig
hátráltatja a nyomozati munkát a jelenlétével. Ennyi. Most már
tud mindent.
– De gondolom, egész nap csörögtek a telefonok a
rendőrségen. Az minek köszönhető? Csak kérdezem…
– Ja, egész nap égtek a vonalak. Az összes önjelölt jósnak és
holdkórosnak sikerült megtalálnia bennünket. A rendőrség
ezúton is köszönetet mond az elektronikus sajtó
munkatársainak, hogy hozzájárultak erőforrásaink
pazarlásához.
– Nélkülük ide se találtak volna!
– Nem ezen múlott.
A nyomozó vagy hazudott, de az is lehet, hogy tényleg nem
az Orlától származó információ vezette őket Shanamore-ba.
És ha jobban belegondolt, egy pincérnőtől származó füles
aligha késztette volna a rendőrséget arra, hogy ekkora erőkkel
vonuljon ki. Valami más infójuknak is kellett lennie.
Lehet, hogy Mike hívta fel őket és mondhatta el nekik, hogy
Natalie Shanamore-ról faggatta az eltűnése reggelén. De azt
Mike már tegnap is biztos elmesélte! Miért vártak volna vele
huszonnégy órát? Nem! Valami új infót kaphattak. Valami új
fejlemény lehet az ügyben.
Audrey-nak muszáj volt kiderítenie, hogy mi.
– Nem is érdekli, hogy én miért vagyok itt?
– A férj mondta magának, hogy az asszony Shanamore-ról
faggatta. Bumm! Rejtély megoldva.
– Én már korábban tudtam erről. Én kérdeztem Mike-tól,
hogy hallott-e Shanamore-ról. És akkor én már itt voltam.
A nyomozó egy szót sem szólt, csak elbiggyesztette a száját.
– Megmutatom az enyémet, ha maga is megmutatja a magáét
– mondta Audrey és kacéran mosolygott.
– Most fejezze be!
– Nem kell megijedni, nyomozó úr! Nem fogok kikezdeni
magával! Nem az esetem. Szóval, nem akarja megtudni, hogy én
miért vagyok itt?
– Legyen! Maga miért van itt?
– Kaptam egy e-mailt egy bizonyos Orla Sheridantől. Olvasta
a cikkemet a The Paper.ie-n. Itt dolgozik a faluban, a Kiln
kávézójában. Múlt kedden benn volt nála Natalie, de arra kérte,
hogy ne szóljon róla senkinek. Tőle tudom, hogy Natalie tőle is
azt kérdezte, hogy Mike járt-e már itt korábban. Mike nekem azt
mondta, hogy még csak a falu nevét sem hallotta. Aztán
felhívtam az itteni recepciót – bólintott az 1-es apartman felé –,
és a pasas azt mondta, hogy nincs és nem is volt Natalie
O’Connor nevű vendégük.
O’Reilly nyomozó szinte lefagyott. Úgy figyelte Audrey-t, mint
aki fél hirtelen mozdulatot tenni.
– Szóval az e-mail után maga kocsiba ült és az éjszaka
közepén ide vezetett?
– Kora reggel – felelte Audrey –, az autó amúgy a húgomé.
– Nem lihegte túl ezt egy kicsit?
Audrey a csapatszállító felé mutatott:
– Ahogy elnézem, csak annyira, mint maguk is.
– Úgy hiszem, letelt az öt perc.
– Velem mi lesz? Én semmi infót nem kapok?
– Pontosan – válaszolta O’Reilly –, a rendőrség nem szokta
előre tájékoztatni a sajtót minden lépéséről. Igyekszünk nem
belerondítani a nyomozati szakaszba. Vagy felkérni a sajtó
munkatársait, hogy ők szúrják el nekünk. Arról már nem is
beszélve, hogy maga sajtónak minősül-e egyáltalán. – Majd
ismét hátat fordított és hátrabökte: – Szedje össze a cuccait és
húzzon el innen. Ne vesztegesse tovább az időmet!
 – Vett egy telefont is! – dobta be Audrey gyorsan.
A nyomozó azonnal visszafordult.
– Hogy mit?
– Orla szülei üzemeltetik a benzinkút melletti boltot. Az apja
eladott egy telefont Natalie-nak. Egy régi, olcsó butatelefont.
Feltöltőkártyás. Én pedig…
Audrey hezitált, hogy elmondja-e. Ez volt az utolsó kártya a
kezében. Jobban mondva, ez volt az egyetlen ütőkártyája. Azt is
tudta, hogy így cselekszik helyesen, de nem akarta kiadni a
bizonyítékot a kezéből, mert tudta, hogy Joelnek is villantania
kell valamit, ha nem akarja, hogy kirúgja.
A nyomozó közelebb lépett:
– Maga pedig… Hallgatom.
– Találtam egy telefont az apartmanban. Most, nemrég. –
Audrey előhúzta a szemeteszsákba csomagolt mobiltelefont a
farzsebéből. Félig kibontotta, hogy O’Reilly is lássa a készüléket.
– A fürdőszobában volt a szemetesbe dobva. Próbáltam, de nem
lehet bekapcsolni. Nem fogdostam nagyon össze. Utána rögtön
becsomagoltam. Tessék! – nyújtotta a nyomozó felé a
bizonyítékot.
A férfi először a csomagra, majd Audrey szemébe nézett
szigorúan.
Öltönye belső zsebéből egy kék gumikesztyűt húzott elő és
átvette a bizonyítékot a nőtől.
– Ujjlenyomatot kell vennünk magától. És DNS-mintát is, a
maga kizárása érdekében – mondta, majd visszacsomagolta a
telefont a szemeteszsákba és a nadrágja zsebébe csúsztatta. –
Valamint szükségünk lesz az adataira. – Majd előhúzott egy
bőrkötéses jegyzetfüzetet és felírta Audrey teljes nevét, lakcímét
és telefonszámát. – Úgy tudom, hogy a kocsma emeletén van egy
kiadó szoba. Ott megszállhat. Ha maradni akar. A helyszínt
elhagyva – amire mostantól számítva 60 másodperce van –
álljon meg a csapatszállítónál, ahol majd az egyik munkatársam
elvégzi a mintavételt. – A nyomozó tétovázni kezdett. – Nos,
tulajdonképpen ezért vagyunk itt. A telefonja cellainformációja
alapján az utolsó bemérhető hely Shanamore volt, tegnaphoz
egy hete. Amennyiben ez az ő készüléke, akkor a legutolsó
tartózkodási helye is megvan. Mármint konkrétan ez az
apartman a hat közül. – O’Reilly felhúzta az egyik szemöldökét:
– Így már kvittek vagyunk?
– Így már talán – vigyorgott Audrey.
– Figyelmeztetem, a nevemet nem írhatja le!
– De idéznem szabad, ugye?
– Az információ a magáé. De szigorúan név nélkül!
– Akkor hogyan utalhatok magára?
O’Reilly önelégülten rámosolygott Audrey-ra.
– Úgy kell írni, hogy „magas rangú rendőrségi forrásból”,
drága.
– Drága?! Ne mondjon ilyeneket, nyomozó úr, hiszen
mondtam már, hogy nem az esetem.
– Maga miatt be kell vennem még egy Cardilopint mára.
– Az meg micsoda?
– Keressen magának egy nagyon stresszes melót, öregedjen
még egy kicsit és megtudja. Most pedig, az isten szerelmére,
húzzon el, mint a vadlibák!
– Oké, oké! Már szedem is a cókmókom – felelte Audrey
behúzott nyakkal és feltett kézzel.
Audrey becsukta maga mögött az ajtót, majd az ablakból
nézte, ahogy a nyomozó visszamegy a csapatszállító autóhoz.
Előhúzta a mobilját és sebtében körbefotózta az egész
apartmant, miközben a cuccait szedegette össze.
Közben fejében felvillant a főcím:

Exkluzív! Bejutottunk az apartmanba, ahol Natalie az

utolsó napjait töltötte a tragédia előtt!

Fel kell hívnia Joelt.

Első dolga lesz, mikor beér a faluba.

Audrey benyomta a helyi kocsma, a Murphy ajtaját, és úgy

érezte, mintha egy időkapun át a múltba toppant volna.
Nem az a kocsma volt, ahol a régi vasárnapi ebédeket töltötte
a szüleivel és Deevel, akivel rendszerint az asztal alatt Barbie
babáztak, de a tipikus, lepukkant kocsmák egyike, amelyek
teljesen egyformák szerte az országban. Vén fószerek
törzshelye. A fapadlón vastagon állt a por, a különterem
ülőgarnitúrájának huzata még a 70-es évekből maradt itt. Az
egész helyiséget a kandallóban égő tőzeg nehéz szaga hatotta át.
Kizárólag helyi, korosodó férfiak adták a Murphy
törzsközönségét, akik még emlékezhettek arra, amikor J. F.
Kennedy Írországba látogatott. Mintha a múltból teleportálták
volna őket ide. Mindegyikük előtt a helyi újság egy példánya és
egy korsó barna sör volt az asztalon. Ha Audrey kapna most egy
szoba-hőmérsékletű üdítőt és egy csomag baconös csipszet, és
ha Dee is itt nyavalyogna mellette, az időutazás teljesen,
százszázalékosan tökéletes lenne.
Audrey-nak azonban csak egy éjszakai szállásra volt
szüksége most.
A pult mögött egy nő állt, akinek fénylő, kerek arcát
láthatóan soha nem érte hidratáló vagy smink. Könyökölve,
elmélyülten olvasta a helyi újságot, ujjával követve a sorokat.
Audrey a pulthoz lépett és látta, hogy a gyászjelentéseket
böngészi.
– Mit adhatok, angyalom? – kérdezte anélkül, hogy felnézett
volna az újságból.
– Úgy hallottam, van kiadó szobájuk.
Erre már abbahagyta az olvasást és jól megnézte magának
Audrey-t.
– Maga az, aki az apartmanokban szállt meg? Dublinból?
– Igen, én vagyok – mosolygott Audrey.
– Az én nevem Peggy – mutatkozott be és lehajolt a
kulcsokért, amit a pult alatt tartott. – Tessék! – nyújtotta felé,
majd egy kis, PRIVÁT feliratú ajtó felé mutatott. – Arra tessék! A
szoba az emeleten. Az 1-es feliratú. A másik a fürdőszoba
kulcsa. Csak itt tud felmenni, úgyhogy zárás előtt negyedórával
mindig jöjjön vissza. Holnap összeüthetek magának egy kis
reggelit is, ha gondolja. 25 euró lesz egy éjszakára. Elég lesz
majd holnap reggel rendezni.
Audrey egy kicsit fennakadt azon, hogy külön kulcsa van a
fürdőszobának.
 – Köszönöm – mondta és átvette a kulcsokat.
Két régi, tollas kulcs volt, egy egyszerű fémkarikán, minden
jelzés nélkül.
– Van lehetőség a foglalás hosszabbítására, ha esetleg még
holnap estére is maradnék?
Valaki röffentve felnevetett Audrey mellett. Egy idős férfi
volt, aki egy korsó sörrel a pult másik végénél ült a kandallóhoz
közel. Összefont karral bámult maga elé.
– A foglalás hosszabbítására? – ismételte meg Peggy Audrey
szavait. – Uramisten, hirtelen nem is tudom! Meg kell néznem a
számítógépes foglalási rendszerünkben. Telt ház van
mindennap. Hétfőtől vasárnapig. Nem igaz, Paddy? Lehetetlen
szobát kapni, annyi itt a vendég!
– Lehetetlen szobát kapni – ismételte Paddy unott hangon a
pult másik végében.
Audrey-nak leesett, hogy csak viccelődni próbálnak vele.
– Nos, köszönöm – mondta Audrey –, akkor majd holnap
megmondom, hogy maradok-e még egy éjszakára.
– Holnap reggel elég lesz, angyalom – felelte Peggy és ismét
elmerült a gyászjelentések böngészésében.

A PRIVÁT feliratú ajtó egy keskeny, ablak nélküli folyosóra nyílt,

ahonnan további három ajtó nyílt és egy lépcső vezetett felfelé.
A csupasz lépcsőfokok magassága eltérő volt és félúton éles
fordulatot vettek. Mikor Audrey felért a tetejére, orrát
áporodott sörszag csapta meg.
 A WC feliratú fürdőszobaajtóban tejüveg volt, de még így,
nappali fénynél is könnyen kivehető volt a mosdó és a
vécécsésze alakja. Ha benn valaki felgyújtja a villanyt is,
tökéletes kis peep show-t tud csinálni.
A hálószoba ajtajához a kissé fényesebb kulcsot használta.
Elfordította a zárban és benyomta az ajtót.
Egy nagyon pici szoba volt, benne egy franciaággyal, amely
jól láthatóan be volt süppedve középen. Az ágy fejtámlája
sötétbarna velúranyaggal volt behúzva, a párnahuzatok is még
a 70-es évekből maradtak itt. Paplan nem volt, csak egy
narancssárga pokróc hevert az ágyon. Audrey elhatározta, hogy
legyen bármennyire is hideg az éjszaka, az a pokróc nem fogja
egy porcikáját sem érinteni. Az ablakon a barna sötétítőfüggöny
alatt régi csipkefüggöny lógott. A szintén barna, csomózott
szőnyeg néhol kopott, az ajtó mellett szakadt volt. Az ágy felett
pedig ott lógott az ír ellenállás hamisítatlan szimbóluma: egy jó
harminccentis feszület egy brutálisan élethű, vérző korpusszal.
Audrey az ágyra dobta a csomagját, ellenőrizte, hogy a vállán
lógó táskában megvan-e a laptopja és a töltője, majd kifordult a
szobából.
Gondolta, hogy azzal a horrorral, ami a fürdőszobában várja,
elég lesz később szembesülnie.
– Megfelel? – kérdezte Peggy, amikor Audrey lejött a
kocsmába.
– Igen – felelte Audrey kurtán. – Van itt esetleg wifi?
– Csak nekünk a házban. El tudom kérni magának a jelszót a
fiamtól. Csak olyan hosszú, mint az ábécé… – Peggy legyintett
egyet, jelezve, hogy mennyire nem érdekli a vendég óhaja.
 Annyira nem volt fontos Audrey-nak sem. Mondta Peggynek,
hogy hagyja csak, és megnyugtatta, hogy zárás előtt feltétlenül
visszatér. Átszaladt az úttesten, beszállt az autóba és átparkolt a
Kiln elé, közel a bejárati ajtóhoz. Elővette a telefonját, hogy
megnézze, van-e elérhető hálózat.
Bingó! Feldobta a Kiln hálózatát, a jel erős volt és még jelszót
sem kért.
Sürgősen fel kellett hívnia Joelt. Nem halaszthatta tovább.
A térerő azonban továbbra is gyenge volt. Rövid itt-
tartózkodása ellenére tudta, hogy ez is bármikor megszűnhet,
ezért küldött egy SMS-t Joelnek, hogy hívja vissza WhatsAppon,
amikor alkalmas neki. Tíz másodperc sem telt el, és Joel neve
megjelent a telója képernyőjén.
– Szia, Joel!
– Szia, Audrey!
– Mekkora bajban vagyok?
– Valóban orvosnál voltál reggel?
– Nos… – kezdett bele Audrey, és tudta, hogy felesleges
tovább kamuznia –, az az igazság, hogy nem is vagyok beteg.
Egy mély sóhajt hallott a vonal másik végén.
– Hol vagy most?
– Egy Shanamore nevű faluban, nem messze…
– Tudom, hol van Shanamore. Tele van vele a hírek.
– Netes vagy a tévé?
– Eddig csak a net. Gondolom, estére már a tévében is benne
lesz.
– Natalie O’Connor miatt?
– Nem. Igazából a férje miatt. Nem láttad? – csodálkozott Joel.
 – Képtelen vagyok felmászni a netre. Nagyon rossz a
lefedettség a környéken.
– Egy felhívást tett közzé a közösségi médiában. Hát mit
mondjak, nem sült el túl jól. Annak a faszinak sürgősen fel kéne
fogadnia egy média-tanácsadót. Vagy inkább egy ügyvédet ezek
után.
– Miért, mi történt? – kérdezte Audrey és a műszerfali
kihangosítóba tette a telóját, hogy ki tudja nyitni a laptopját.
– Eddig annyit tudunk, hogy Natalie lement Shanamore-ba,
és az emberek úgy hiszik, hogy nem hagyta el a falut. Hogy
miből veszik, azt nem tudjuk. Ja, és szuper ügyes vagy, hogy oda
mentél, de hadd tegyem gyorsan hozzá, hogy én innen mégis
többet tudok, mint te ott a helyszínen.
– Azért ez nem egészen így van – védekezett Audrey –,
sikerült beszélnem a főnyomozóval.
Audrey nem volt biztos abban, hogy O’Reilly valóban az volt-
e, vagy hogy egyáltalán létezett-e ez a tisztség a rendőrségnél,
mindenesetre jól hangzott.
– Mit mondott?
– Hogy a nyomok Shanamore-ba vezették őket.
– Jó, de hogyan?
Audrey nem válaszolt. Felnyitotta a laptopját, bekapcsolta, és
várta, míg a Windows betölt.
– Először válaszolj te az én kérdésemre. Mekkora bajban
vagyok? Megvan még az állásom?
– Persze hogy megvan – felelte Joel –, de hadd
emlékeztesselek, hogy a te munkád az Entsnél van a
szerkesztőségben.
 – Dolgozom az anyagon, ami Shanamore-ba szólított.
– Jól tudod, hogy ez Sandra asztala.
– Milyen S…
– A ThePaper.ie bűnügyi újságírója! – szakította félbe Audrey-
t erélyes hangon.
– Akkor miért nincs ő itt?
– Nemsokára ott lesz. Már úton van.
Audrey magában káromkodott a hír hallatán.
– De Joel, magad is láttad, hogy mekkorát pörgött a tegnapi
anyag! Nem örülnél, ha megismétlődne? Egekbe nyomni a
látogatottságot. Ugyanis ezen dolgozom.
– Audrey! – sóhajtott újra Joel és Audrey a lelki szemei előtt
látta, ahogy főnöke az íróasztalára könyökölve masszírozza a
halántékát. – Van egy munkád. Aminek vannak keretei. Ha
szűknek érzed, legyél szabadúszó.
Szabadúszó.
Pusztán a szó hallatán görcsbe ugrott a gyomra.
Majdhogynem éhbérért dolgozott a ThePaper.ie-nek, de az az
éhbér legalább minden második héten pontosan megérkezett a
számlájára. Szüksége volt egy biztos fizetésre, különösen most,
hogy hamarosan lakbért is kell fizetnie. Most meg belengeti
neki, hogy úszhat szabadon.
– Biztos, hogy itt járt Natalie. Sikerült bejutnom az
apartmanba is, ahol megszállt. Fényképeket is csináltam, de
tudod, mit! Ha ez nem elég, akkor valóban. Igazad van! Lehet,
hogy tényleg szabadúszóként kéne folytatnom. Meg is van az
első anyagom.
– Várj, ezt hogy érted?
 Audrey kinyomta a telefont.
Aztán kifakadt belőle az összes káromkodás, amit csak
ismert, mert szinte száz százalékban biztos volt benne, hogy
ezzel most nagyon nagy hibát követett el. Esze ágában sem volt
szabadúszónak állni. Egész egyszerűen nem engedhette meg
magának. De azt is elképzelhetetlennek tartotta, hogy ezek után
egyszerűen csak visszamegy Dublinba, leül az Ents
szerkesztőségében és írja tovább azokat a nevetséges cikkeket
cellulitiszről meg bimbivillantásról.
Elhatározta, hogy megírja ezt a sztorit és elküldi Joelnek, a
képekkel együtt, amelyeket az apartmanban csinált. Lehetetlen,
hogy egy ilyen anyagot elutasítana. Audrey azt is tudta, mit akar
cserébe.
Egy helyet a fenti szerkesztőség íróasztalánál és valamivel
magasabb éhbért. Plusz költségtérítés! Utazási és szállásköltség.
Néha jobb utólagosan elnézést kérni, mint előzetesen engedélyt.
Akárcsak Dee a lakáseladással…
Jobb lesz nekilátni a cikknek, mielőtt még Bűnügyi Sandra
megérkezik Shanamore-ba. Egy listával kezdte, amiben számba
vette, mit tud eddig, és hogy kivel kell beszélnie. Andrew volt az
első. Ő most hol lehet? Valószínűleg kihallgatta a rendőrség.
Vajon újdonsült barátja, O’Reilly kiad neki valami infót? Orla
megvolt, de az apjával még beszélni kéne a telefonról. Hogy is
hívják a helyi rendőrt? Seanie őrmester! Lehet, hogy belőle
többet ki lehet szedni, mint a dublini nyomozóból. Korábban
már gondolt rá, hogy meg kéne keresni Natalie néhány barátját
is. Hogy is hívják a csajt, aki a legjobb barátja? Carla? Egyelőre
mindegy is, mert most Shanamore-ban zajlanak az események.
Meg kell még néznie, mit mondott Mike a tévében, és eszébe
jutott, hogy még át sem nézte a képeket, amelyeket Mike-nál
csinált tegnap. Ezzel fogja kezdeni!
Nem is csinál olyan szar képeket a telefonja, mint gondolta.
El tudta olvasni az írást is az üzenőfalra ragasztott papírokon.
Egy számla az AIB Banktól, rajta egy pirossal bekarikázott tétel.
Egy üdvözlőkártya, rajta:
„Látom, bánt valami. Akarsz inni róla?”
És egy ételfutár menüje, rajta a promócióval:
„Ajándék fokhagymás kenyérrel csak €25!”
Eddig nem túl érdekfeszítő!
Tovább lapozott a következő képre. Azon volt a verseskötet
az ebédlőasztal egyik székén. A következő egy közeli volt a
beleragasztott matricáról, rajta az ajánlással. Azután pedig egy
a hűtőmágnesekről.
Hát nem éppen a Watergate-ügy anyagai…
Az ölébe vette a laptopját és megnyitotta az e-mailjeit.
378 új üzenete érkezett.
Gondolta, gyorsan átnézi őket, és amelyeket hasznosnak ítél,
lementi a gépére. Majd visszamegy a Murphybe, kér egy erős
kávét és valami meleg ételt és összerakja, amije van. Estig
megírja és elküldi Joelnek.
Látta, hogy jó néhány e-mail Joeltől is érkezett. Mivel néhány
szavas üzenetekben kommunikált, meg sem kellett nyitnia őket
– ott álltak a címsorban teljes terjedelmükben.

8:50: Beteg vagy?

11:05: ???
 12:04: Hívj!
12:30: Hívj, amint tudsz!
12:43: Most!

Audrey kiválasztotta mind az öt üzenetet és megnyomta a törlés

gombot. Jöhetett a többi átbogarászása.
Az első e-mailben egy szó sem volt Natalie-ról, hanem csak
egy perverz csávó részletekbe menő csámcsogása volt arról,
hogy milyen jól néz ki Audrey a cikk felett megjelenő fotón. Pár
sor után elfogta a viszolygás, és azonnal törölte. A másodikban
egy gimis diák kérdezte, hogy válaszolna-e pár újságírással
kapcsolatos kérdésére. Egy iskolai projekthez kellett. Ezt egy
„Később” címkéjű mappába tette. A harmadikat egy nő írta, aki
azt állította, hogy Natalie mellett ült egy Amszterdamba tartó
gépen múlt hétfőn a dublini repülőtéren. Azt is írta, hogy
mintha ausztrál akcentussal beszélt volna. Kuka!
A negyedik egy bizonyos Anonym Johntól jött.
– Milyen ravasz valaki! – gondolta.
Egy üzenet nélküli e-mail volt, azonban volt benne egy
csatolmány. Maga a fájl túl nagy volt, ezért egy Google Drive-
link segítségével küldték át. Rákattintott és elindult a
videólejátszó.
Szóval egy videóról van szó.
Pár másodperc után leállította.
Vajon mi lehet rajta?
Audrey úgy döntött, levezet a strand parkolójába. Érezte, hogy
ezt a videót nyugodt körülmények között kell megnéznie, úgy,
hogy más ne lássa. A nap már lemenőben volt és nem akarta,
hogy bárki, aki elsétál a kocsija mellett, lássa, mit néz az élesen
világító képernyőjén.
A strand parkolója teljesen kihalt volt. Csak egyetlen autó
árválkodott benne, de az is üresen állt és a vezetőjét sem látta a
környéken. Audrey a bejárattal szemben, a parkoló másik
végében állt meg. Úgy parkolt le, hogy lássa, ha valaki érkezik,
és hogy hátulról se tudjon senki se mögé lopakodni. Lezárta az
ajtókat.
Hátradőlt az ülésen, az ölébe vette a laptopját és
türelmetlenül várta, amíg betöltött. A lejátszó ablaka nyitva állt
a képernyőjén, a 88 másodperces videóval a tizedik
másodpercnél megállítva.
Audrey nagy levegőt vett és megnyomta a PLAY gombot.
A felvétel fekete-fehér volt, de jó minőségű. Nagyon élesen
volt minden megvilágítva is. Aztán leesett Audrey-nak, hogy a
felvételt egy éjjellátó kamerával rögzítették. A valóságban
nagyon sötét lehetett a helyiségben. A jobb sarkában árnyakat
látott, a bal oldalon pedig mintha egy ablak lett volna.
Egy hálószobát mutatott a felvétel vagy talán egy hotelszobát.
Mindenesetre egy ágy volt benne középen. A kamerát az ágy
végétől körülbelül fél méterre és úgy harminc-negyven centivel
magasabban helyezhették el.
Valaki aludt az ágyban.
Hosszú haja volt. Összekuszálódott tincsei a párnán
kunkorodtak. A takaró alól kilátszódott a meztelen karja. Keze
finom volt, ujján pedig jegygyűrűt viselt.
Egy nő.
Nem értette, miért vesz valaki videóra egy alvó nőt.
Aztán egyszer csak valami megmozdult a képernyő jobb
oldalán. Audrey-nak most esett le, hogy a sötét árny
tulajdonképpen egy alak.
Még valaki van a szobában. Egy árnyalak.
Az ágy mellé állt és az alvó nőt figyelte. Ordított róla az
idegenség. Hogy nem tudja senki – különösen nem az ágyban
fekvő nő –, hogy ott van, és hogy valami borzalmas dologra
készül. Tetőtől talpig fekete ruhában volt és arcát fekete
símaszk takarta el. Valamit a combjához szorítva markolt a
kezében. A hold vagy az utcai lámpák fényében meg is csillant.
Egy penge. Egy kés.
Közelebb lépett az ágyhoz, a nő felé nyúlt és gyengéden
végigsimította az arcát.
A nő nem mozdult.
Aztán az alak egy hirtelen mozdulatot tett a nő arcánál –
mintha belecsípett vagy megcsapta volna.
Erre már felébredt a nő. Láthatóan megrémült és vadul
csapkodni és rugdalózni kezdett.
A betolakodó kesztyűs kezével betapasztotta a nő száját és
visszanyomta az ágyba.
Audrey beleborzongott a látottakba. Látta, hogy a nő
mennyire tehetetlen és kiszolgáltatott, amint fekvő helyzetből
próbál a ránehezedő erő ellenében védekezni.
Az igazi támadás azonban még csak ekkor kezdődött.
Audrey mereven bámulta a képsorokat. Nem akarta elhinni,
amit látott. Az alak hirtelen a magasba emelte a kezét és a nő
gyomrába vágta a kést. Aztán gyors egymásutánban több
késszúrás következett. Mintha csak egy készétel fóliáját
szaggatná ki valaki mikrózás előtt. Még csak hasonlót sem látott
soha korábban. Számára az ilyen csak horrorfilmek trükkjeként
létezett, művérrel, dublőrökkel és ügyes kamerakezeléssel.
A fikcióhoz volt szokva. Ezért tűnt a valóság hihetetlennek.
Audrey végignézte, ahogy kioltják valakinek az életét. Egy
videóklipben, amit valaki fontosnak gondolt átküldeni neki.
Úgy érezte, mintha a brutális képsorok már vagy egy órája
peregnének a szeme előtt, azonban rápillantva a számlálóra
látta, hogy alig egy percnél tart csak a videóban.
A legrosszabb még hátravolt.
A nő testét teljesen összekaszabolta a gyilkos. Minden vérben
úszott, a ruhája, az ágy, amely egyre sötétebb színű lett a nő
testéből áramló vértől. A vér ráfröccsent a falra is a fejtámla
mögött. És a test még mindig mozgott. A nő lassan a jobb
oldalára fordult és kinyújtotta a karját a támadója felé, mintha
segítséget kérne. Az is lehet, hogy csak fel akart állni, de már
nem volt benne elég erő hozzá, visszazuhant az ágyra.
És ezzel vége volt. Meghalt.
A sötét alak mozdulatlanul állt felette és nézte.
Hosszú, üres másodpercek teltek el így. Audrey-nak rá is
kellett pillantania a számlálóra, mert azt hitte, hogy véletlenül
megállt vagy véget ért a felvétel.
Aztán az alak egyszer csak előrehajolt és gondosan az
éjjeliszekrényre helyezte a kést, majd újra felegyenesedett.
Ekkor fagyott meg a kép.
 A videó véget ért.
Audrey azt érezte, hogy szétrobban a mellkasa. Hányingere
lett, mintha rosszul lett volna az utazástól egy hosszú,
szerpentines úton. Letekerte az ablakot és egypárszor teleszívta
a tüdejét a hideg, tengeri levegővel.
Te jóságos isten! Mi volt ez? Ki küldhette neki ezt a videót és
miért?
Honnan szerezte?
Natalie O’Connor feküdt abban az ágyban?
Érezte, hogy továbbra is nagyon rosszul van. Átnyúlt az
anyósüléshez, hátha talál Dee kesztyűtartójában valami
innivalót. Kotorászni kezdett és egy műanyag palackot talált.
Pár korty víz volt az aljában. Egy slukkra felhajtotta, de csak a
műanyag ízét érezte a szájában.
Audrey behunyta a szemét és hátradőlt az ülésen. Bevillant
neki a telefon, amit a fürdőszoba szemetesében talált. Kinyitotta
a szemét, mély levegőt vett és újra lejátszotta a felvételt a
legelejétől.
Ezúttal csak a részletekre és nem a bűncselekmény
eseményeire fókuszált. Azt képzelte, a bíróságon van tanúként
és neki kell azonosítania a hatos számú apartmant a felvételen.
Egyes számú bizonyíték: a berendezés. Audrey mindent
lefényképezett, mielőtt sürgősen el kellett hagynia az
apartmant. Látta, hogy minden pontosan egyezik a
videófelvételen: ugyanaz a fejtámla, ugyanaz az éjjeliszekrény
és még az üres, fehér falak is. Egyezik a távolság is, amely a
tárgyak között van. Ugyanakkor az is lehetséges, és nagyon
valószínű is, hogy teljesen egyforma volt mind a hat apartman
berendezése. Így bár leszűkült a bűncselekmény helyszínének
beazonosítása, mégsem lehetett biztosra venni, hogy a hatosban
történt.
Kettes számú bizonyíték: a fények. A szoba szinte teljesen
sötét volt, de látszott, hogy baloldalt fény dereng, amely
valószínűleg kintről szűrődhetett be, mert nagyon gyenge volt.
Az utcai lámpa fényét lehetett látni a vékony függönyön
keresztül. Audrey emlékezett, hogy a hatos ablaka előtt állt egy
lámpa az utcán. Azt viszont nem tudta, hogy a többi apartman
ablaka merre nézett és hogy volt-e lámpa előttük.
Hármas számú bizonyíték: az éjjeliszekrény. A felvétel végén
jól kivehető rajta a gyilkos szerszám. De van a kés mellett
valami más is rajta. Valami, ami végig ott lehetett. Audrey nem
ismerte volna fel, mi az, ha nem látott volna hasonlót korábban
közelről.
Az a vaskos, műanyag telefon volt, amelyet Natalie a
benzinkúton vett és maga is megnézett, amikor utána
nyomozott.
Ha a rendőrség azt is megerősíti, hogy a kidobott,
fürdőszobában megtalált iPhone Natalie-é, akkor biztosan
kijelenthető, hogy a videófelvételt a hatos apartman
hálószobájában készítették.
Ugyanabban a szobában, ahonnan Audrey alig két órája jött
el.
Natalie nem valamelyik luxus wellness-szállóban
rejtőzködik. Eltűnése mögött nem valamilyen ártatlan és
banális magyarázat áll. Natalie leutazott Shanamore-ba,
megszállt a hatos számú apartmanban, és az éjszaka közepén
valaki felment a hálószobájába és halálra késelte.
Audrey pedig végignézte az egészet egy videófelvételen.
Ahogy brutálisan megölnek egy nőt, abban az ágyban, ahol
aztán ő is aludt.
Az is lehet, hogy a hófehér lepedők alatt véres volt a
matraca? Vajon a kamera is végig ott lehetett, és valaki őt is
figyelte álmában?
Ha ott marad még egy éjszakára, vajon őrá is ez a sors vár?
Hirtelen iszonyú szorítást érzett a mellkasában és nem jutott
levegőhöz annak ellenére, hogy lehúzva hagyta az ablakot.
Laptopját az anyósülésre dobta, kirúgta a kocsi ajtaját, és
kiszállt, hogy mély levegőt vegyen az arcába csapó jeges
szélben. Meg kellett ismételnie, ezúttal szép lassan, hogy
nyugtassa magát. Lábai remegtek az idegességtől, és egyik
kezével meg kellett kapaszkodnia a kocsira támaszkodva.
Hirtelen mozgást érzékelt a sötétben.
Valaki közeledik felé.
Hunyorogni kezdett, hogy jobban lásson.
Megismerte: Richard Flynn volt az.
SZÜNET
0:01:05
Jennifer minden erejével megpróbált az előtte lévő táblázatra
koncentrálni, amely az előző havi szobaértékesítésből származó
bevételeket összesítette, amikor egy felcsattanó hangot hallott a
recepció felől.
– Most azonnal távozunk!
Férfihang volt, rekedt és durva – és amerikai.
Jennifer a recepció mögötti irodában van, úgyhogy jól hall
mindent.
– Nagyon sajnálom – folytatja a férfihang –, egyszerűen nem
maradunk itt.
Jennifer feláll az íróasztal mellől és közelebb megy az irodát
a recepciótól elválasztó kétszárnyú csapóajtóhoz. Csak két
lépést kellene tennie, és máris ott találná magát a pult mögött
Benek, az egyik legtapasztaltabb recepciósa mellett állva. De
Benek már kézbe vette az elégedetlen vendég ügyét.
– Valami probléma adódott, uram? – kérdezi Benek
előzékenyen.
– Távozunk – mondja a vendég. – Csak ennyi. Kérem a kocsi
kulcsait.
– Nagyon sajnálom, uram – mondja, mit mondja!,
szabályosan dorombolja Benek, akinek hangja kellemesen mély,
és olyan megnyugtatóan tud beszélni, hogy attól még a
legfeldúltabb vendégek is kezes báránnyá változnak. Úgy tudja
lecsillapítani az embereket, hogy azok egy pillanatig sem érzik
leereszkedőnek a stílusát. És ráadásul enyhe lengyel
akcentussal beszél. – Csak nem változott meg az útitervük?
 – Nézze! Egyszerűen nem ilyenre számítottunk, érti? – feleli a
pult előtt álló férfi, és idegességében már kissé fel is emeli a
hangját. – Ennyi, és nem több. Na, úgyhogy adja szépen ide a
kocsikulcsot. Ott van maga mögött, az, a Herz kulcstartós.
– A huszonegyes volt, uram, ugye? Mármint a szoba.
A vendég hangosan és jól hallhatóan idegesen kifújja a
levegőt, és aztán – alig hallhatóan – egy káromkodás hagyja el a
száját.
Most azonban egy női hang szólal meg, sokkal kedvesebben
és udvariasabban.
– Igen, az volt az, kedvesem. És elnézést a kellemetlenségért.
Ez biztos a feleség, gondolja Jennifer. Őszintén kínban érzi
magát.
– Ha gondolják, akkor fel tudok ajánlani maguknak egy
másik szobát – mondja most Benek.
– Nem! – csattan fel a férfi. – Egy percet sem maradunk itt
tovább. Semmilyen körülmények között!
– Sajnálattal hallom ezt, uram! Ha esetleg megtenné, hogy
mégis elmondja, hogy mi volt az, ami ennyire nem felelt meg
az…
– A kulcsot! – mondja ellentmondást nem tűrően a vendég, és
Benek tudja, hogy mikor kell levonulni a csatamezőről.
– Máris adom, uram.
Aztán ismét megszólal a feleség.
– Amúgy nem egészen értelek, Tom – hallatszik, és a
hangerőből világos, hogy a férjéhez beszél. – Miért nem hagyod,
hogy ez a kedves fiatalember segítsen nekünk? Tudna adni egy
másik szobát. Egy jobbat. Az ég szerelmére, még öt percet se
voltunk odafent.
– Jude. Már megmondtam. Elmegyünk.
– Ezzel természetesen nincs semmi gond – jegyezi meg Benek
azon a bizonyos elbűvölően kedves hangon. – De azzal tisztában
kell lenniük, hogy csak a huszonnégy órával korábbi
lemondások ingyenesek. Attól tartok, hogy a mai estét
mindenképpen ki kell számláznom.
– Semmi gond – mondja a férfihang.
Ez az a pont, amikor Jennifer meglöki a szárnyas ajtót és
kimegy a recepcióra.
Mindhárman, a két vendég és Benek, egyből felé fordulnak.
Benek arcán, mint egy álarc, a recepción kötelező vendégfogadó
mosoly terül szét, de a szeméből szikrázik az indulat: Láttál már
ilyen orbitális faszkalapot? A feleség a hatvanas éveiben járhat,
vállig érő, őszes haja van, és egy meglehetősen ocsmány türkiz
nyakláncot visel. Legalább két fejjel alacsonyabb, mint a férje,
és a pasashoz képest már-már törékenynek tűnik. A férfi
viszont egy hatalmas, kerek pocakos alak, az a típus, akinek
ráfeszül a hasára az ing, mintha egy felfújt luftballon lenne
alatta. Az arcán jól látható apró, vörös hajszálerek jelzik, hogy
már több évtizede rendszeres alkoholfogyasztó, a ragyogó,
fehér fogait viszont egy hollywoodi filmsztár is
megirigyelhetné.
Jennifer egy pillantást vet a számítógép képernyőjére.
– Mr. Feldman és a kedves felesége – mondja rájuk nézve. –
Csak nincs valami gond?
– Sajnos úgy tű… – fogna bele a mondókájába Benek, de a
férfi félbeszakítja.
 – Távozunk – mondja Mr. Feldman határozottan.
A feleség még mindig zavarban van.
– Nagyon sajnálom, kedvesem – próbálja tompítani a férje
által generált feszültséget –, attól tartok, hogy vissza kell
mondanunk a szállást.
Jennifer egyenesen Mr. Feldman szemébe néz, és minden
udvariaskodás nélkül csak ennyit kérdez:
– Miért?
– Csak – mondja a férfi, és elkapja a tekintetét. – Nem
tartozom magyarázattal – teszi hozzá, de látszik, hogy a feje
lassan elvörösödik. A felesége vállára teszi a kezét, határozott
mozdulattal jelzi számára, hogy indulnak. A nő még odanéz
Jenniferre és Benekre, és egy bocsánatkérő mosolyt küld
feléjük, majd elindul a férje nyomában kifelé.
Mr. Feldman mögött becsapódik a bejárati ajtó.
– Hát ez meg mi a fene volt? – kérdezi váratlanul, immáron
hétköznapi, normális hangján Benek, és közben hitetlenkedve
csóválja a fejét. – Mindenki meg van tébolyodva. Csak nincs
telihold?
– Nincs – mondja lakonikusan Jennifer.
– Még az se izgatta, hogy felszámítjuk neki ezt az éjszakát.
Hihetetlen. És mennyi időt tölthettek abban a szobában? Egy
percet? Esküszöm, hogy nem lehetett több. Tíz perce sincs, hogy
átvették a kulcsokat.
Ez az, ami Jennifernek is szöget üt a fejébe. Időről időre
előfordul, hogy néhány vendég rögtön az érkezést követően
balhézni kezd. Van ugyanis valami szállásközvetítő honlap –
sajnos soha nem jártak alaposan utána a dolognak –, amelyen
szobát lehetett foglalni a Platán Fogadóba (Dublin 4), de a
fotókon az ötcsillagos, tengerparti Platán Part wellness-szálloda
szerepel. Az esetek túlnyomó részében ez volt a balhé oka, a
botrány második felvonása pedig akkor következett be, amikor
megtudták, hogy ki is kell fizetniük az aznap éjszakai szállást,
akár ott maradnak, akár nem.
Hogyha Mr. Feldmannak elkerekedett volna a szeme a
döbbenettől, amikor Benek jelezte neki a felmerülő költséget,
akkor természetesen Benek azonnal visszakozott volna, és azt
mondja, hogy kivételesen nem fogja kiszámlázni ezt az éjszakát.
De Mr. Feldmannak a szeme se rebbent. Azt mondta,
rendben. Hajlandó volt kifizetni.
– Felmegyek, és megnézem a szobát – jelenti ki Benek.
Egyszerűen érthetetlen volt, hogy egy kifogástalan állapotú
szállodai szoba láttán mitől kapta fel Mr. Feldman annyira a
vizet, hogy még arra se volt hajlandó, hogy megmondja az okát,
és zokszó nélkül hajlandó volt kifizetni az árát, annak ellenére,
főleg úgy, hogy aznap este még egy másik helyen is fizetnie kell
majd a szállásáért.
Jennifer tudja, hogy nem kellene ezt csinálnia…
Otthagyja a recepció pultját, és elindul a bejárat felé.
…de ez a pofa egy faszkalap.
Feldmanék a kocsinál vannak a szálloda előtti parkolóban.
Az asszony már a vezető melletti ülésen ül és a sötét kocsiban
csak a kezében tartott mobil kékes fénye világítja meg az arcát.
Valószínűleg az ő dolga, hogy most, hogy a férje ekkora balhét
csapott, egy másik szállást találjon aznap estére.
A férfi a csomagtartónál áll, éppen készül lecsukni a tetejét.
 – Hadd segítsek! – mondja Jennifer, miközben odalép mellé.
A férfi zavartan néz rá. A szája már éppen szólásra nyílik,
hogy visszautasítsa a segítséget, de Jennifer gyorsabb nála, és
egy határozott mozdulattal lecsapja a csomagtartó tetejét úgy,
hogy Mr. Feldmannak éppen csak sikerül elkapnia a kezét.
Jennifer ekkor megragadja a férfi egyik karját, és olyan erősen
megszorítja, hogy annak az az érzése támad, mintha a nő
körmét is belevájta volna.
– Mi az f…
– Felismerte – vág közbe szinte sziszegve Jennifer. – Ugye? –
hajol olyan közel a férfi füléhez, hogy az érzi a nő forró
lélegzetét. – Ezért ez a sietős távozás, Mr. Feldman, ugye? Mert
felismerte a szobát.
A férfi hirtelen kiszabadítja magát Jennifer szorításából, és
hátrahőköl.
A szemei elkerekednek, látszik, hogy nemcsak zavarban van,
hanem ideges, sőt kimondottan fél.
A tekintete a kocsi belseje, a felesége felé téved.
– Óh, ne aggódjon – mondja a pillantás láttán Jennifer, majd
szinte suttogva még hozzáteszi: – Megőrzöm a kis titkát, persze
csak addig, amíg az én titkomra se derül fény.
Amikor visszaér a recepcióra, Jennifer ezer eurót vesz le Mr.
Feldman kártyájáról, és pontosan tudja, hogy a férfi sohasem
fog reklamálni.
VISSZATEKERÉS
0:00:13
Natalie déltájban jött el a Dylanből. A környéken csak úgy
rajzottak az ebédelni induló irodai alkalmazottak, a
középiskolákból kiszabadult, egyenruhás gimnazisták és a
csecsemőiket toló büszke anyák. Ragyogó idő volt: sütött a nap,
és bár egy kicsit hűvös volt, pont alkalmas arra, amire Natalie
készült. Meg akarta ismerni a környéket, és úgy döntött, hogy
hazasétál. Zöldellő utcákon sétált elegáns házak és kertek
között, egy ponton még az Aviva Stadion futurisztikus épületét
is látta. Félórás gyaloglás után elérkezett egy háromszöget
formázó kis parkhoz, a körülötte álló házak aljában egy sor
elegáns bolt és étterem volt.
Amikor meglátott köztük egy viszonylag divatos bisztrót is,
egyből eszébe jutott, hogy mi lenne, ha ma nem ő csinálná a
vacsorát, hanem venne valamit itt. A nap eddig nagyon jól telt,
érdekes volt, de azért az állandó készenlét eléggé kimerítette.
Biztos, hogy nem lesz ereje főzőcskézni, amikor Mike hazaér a
munkából. Addigra ő már kényelmesen bevackolja magát a
kanapén, és megmozdulni se lesz kedve. Ha meg Mike áll neki
főzni, akkor nem számíthat másra, mint valami nagyon csípős
ételre, amitől aztán egész éjjel szenved. Sokkal jobb, ha készen
megvesz valamit ebben a bisztróban.
Natalie azon töprengett a pult előtt, hogy a lasagnét vagy az
indiai vajas csirkét válassza. Kicsit tanácstalanul körbepillantott
és azon a nőn akadt meg a tekintete – aznap immár másodszor
–, aki a vastag fekete keretes szemüveget viselte.
Ott állt tőle pár lépésnyire, és éppen egy borospalack
címkéjét tanulmányozta. Aztán visszatette a polcra, és oldalra
pillantott, Natalie irányába.
Egyenesen ránézett.
– Elnézést – mondta Natalie, és közelebb lépett. – Lehet,
hogy… Nem ismerjük mi egymást? Nem lehetséges, hogy az
imént maga is ott volt a Dylanben rendezett fogadáson?
Natalie arra számított, hogy a nő vagy azt feleli, hogy „Nem”,
és ebben az esetben kicsit furcsán néz majd Natalie-ra, és utána
zavartan távozik, amivel a rejtély csak tovább fokozódik, vagy
azt mondja, hogy „Nahát, maga is ott volt? Milyen érdekes!”,
azzal kezet fognak, bemutatkoznak egymásnak, és a rejtély
megoldódik. Arra viszont semmiképp sem gondolt, hogy a nő
tekintete hirtelen megkeményedik, az arcára valami iszonyatos
düh ül ki, majd sarkon fordul és kirohan az üzletből.
Annyira felkavaró volt a jelenet, hogy Natalie szinte fizikai
fájdalmat érzett, mintha megpofozta volna az ismeretlen nő.
– Kisasszony! – hallott egy hangot valahonnan a háta mögül.
– Kisasszony, még nem fizetett…
Mire Natalie kijutott az üzletből, a fekete szemüveges nő már
nem volt sehol.

Mike, mint mindig, pontban negyed hétkor érkezett haza.

Mióta ideköltöztek, minden este azt csinálta, hogy amint
belépett, rettenetes amerikai akcentust imitálva elkiáltotta
magát:
– Drágám! Megjöttem! – Utána kipakolt mindent a zsebeiből
a kis asztalkán lévő tálba, majd bevonult a nappaliba,
elvágódott a kanapén, és megkérdezte, hogy mi van vacsorára.
Natalie pedig erre mindig azt felelte, hogy az ötvenes évek már
rég elmúltak.
Ma azonban, abban a pillanatban, hogy belépett a bejárati
ajtón, Mike döbbenten megállt, és a szokásosnál bizonytalan
hangon megkérdezte:
– Miért van ilyen sötét? Natalie, hol vagy?
– Itt vagyok – hallatszott a nappaliból.
Natalie a kanapén kucorgott és a tüzet, pontosabban a be
nem gyújtott kandallót bámulta.
– Mi van? – kérdezte Mike és megállt az ajtóban. – Miért
üldögélsz itt a sötétben?
– Óh, már besötétedett? – csodálkozott el Natalie és
meggyújtotta a kisasztalon álló lámpát. A szobát egyből
betöltötte a ragyogó, sárgás fény. Valójában fel se tűnt neki,
hogy milyen sötét van. – Nem gyújtanál be a kandallóba? Azóta,
hogy megkaptuk a kulcsokat és ideköltöztünk, mindig csak
ígérgeted, és annyira… – mondta, de elcsuklott a hangja,
úgyhogy nem fejezte be a mondatot, inkább ivott egy korty bort.
Mike bejött, és hogy közelebb legyen a feleségéhez,
letelepedett a dohányzóasztalkára és ránézett.
– Nat! Mi van? – kérdezte, és megsimogatta a térdét.
– Nincs semmi különös – legyintett Natalie. – Azt hiszem,
megbolondultam. De lehet, hogy üldöz valami elmeháborodott.
Nem is tudom, melyik.
– Történt valami?
Natalie elmesélte a találkozásait a fekete szemüvegkeretes
nővel. Eddig háromszor látta, először két héttel ezelőtt, a
kávézóban, aztán ma, egyszer a fogadáson, utána pedig a
bisztróban. Azt is elmondta, hogyan reagált a nő arra, amikor
Natalie szóba elegyedett vele.
Amikor befejezte, még egyet kortyolt a borból.
Amikor letette a poharát, látta, hogy Mike mosolyog.
Sőt, mintha megpróbálná elfojtani a nevetését.
– Mi olyan vicces ezen?
– Ne haragudj – mondta –, de mégis miről is beszélgetünk?
Arról, hogy részt vettél egy rendezvényen. És az a nő is. Aztán
elmentél egy másik helyre. Ahogy az a nő is. És nem tetszett
neki, hogy egy totál ismeretlen odamegy hozzá, miközben ő a
saját dolgával volt elfoglalva. Kihagytam valamit?
– De már ott volt a kávézóban is – nézett rá Natalie. – Aznap,
amikor Carlával találkoztam.
– És te is ott voltál.
– Pont ezt mondom.
– Én pedig pont azt magyarázom, hogy mekkora esélye van
annak, hogy valaki más is éppen ugyanezeken a helyeken
legyen. Elég nagy, Nat. Dublinban élünk, nem Manhattanben. Az
alapján, amit elmondtál, ő is könnyen azt hiheti, hogy te vagy
az, aki őt követi – mondta, és megcsóválta a fejét. – Natalie, ne
bolondozz már!
– De ez komoly, Michael!
– Ezzel egyetértek. Szerintem elvesztetted a józan
ítélőképességedet.
– Nem, dehogy – felelte Natalie és belebámult a pohárba, és
egy kicsit megforgatta a fenekén lévő italt. – Azok után, hogy az
a nő itt járt.
Csend telepedett a szobára.
– Oké, rendben – mondta Mike. – Hadd bújjak oda hozzád!
Letelepedett a kanapéra, elvette Nathalie poharát és a
kanapé mellett álló kis asztalkára tette, aztán átölelte a
feleségét.
Natalie hagyta, hogy a mellkasára hajtsa a fejét.
– Szóval, akkor mi is van? – kérdezte, belesúgva Natalie
hajába.
– Nem tudom.
– Lehet, hogy el kéne fogadnod, hogy a dolgok változnak,
nem?
– Mégis, mi? – pillantott rá a nő.
– Nézd, mindig arról beszéltél, hogy mennyire szereted ezt a
dolgot. Hogy milyen hihetetlen, hogy ezt csinálhatod, hogy
milyen szerencsés vagy, satöbbi, satöbbi. De lehet, hogy ez most
éppen megváltozik, és akkor… – Mike megvonta a vállát. –
Lehet, hogy ennyi volt benne, és kész. Lehet, hogy abba kell
hagyni.
– Miről beszélsz?
– Te magad is mindig pontosan tudtad, hogy ez egyszer majd
bekövetkezik, Nat. Ez a hihetetlen szerencse nem tarthat
örökké. Jön egy másik közösségimédia-alkalmazás, ami minden
addigit elsöpör majd, és megváltoztatja a helyzetet. Te azt
hiszed, hogy ezek a feltöltött ajkú lányok, a mindenféle
szponzorált termékeikkel még húsz év múlva is a porondon
lesznek, csak akkor már anyukákként iskolatáskákat meg
uzsonnadobozokat fognak ajánlgatni őszülő hajjal?
 – Te meg miről beszélsz? – csattant fel Natalie és felpattant a
kanapéról. – Össze vagyok zavarodva, Mike. Mert miközben azt
próbálom valahogy elmagyarázni neked, hogy azt hiszem,
valaki követ, te arról papolsz nekem, hogy fel kellene adnom a
munkámat? Te erre az egészre úgy tekintesz, mintha vicc lenne,
ugye?
– Nem – válaszolta Mike és ő is felállt. – Egyáltalán nem. Csak
szerintem túlreagálod a dolgot – mondta nagyon gyengéden. –
Nincs abban semmi lehetetlen, hogy valakit látsz egy kávézóban
a Dawson Streeten, aztán ma délelőtt egy rendezvényen és
végül egy bisztróban – mert hiszen te magad is ott voltál
mindhárom helyen – magyarázta, majd átölelte Natalie-t. –
Szerintem mindez a hívatlan látogatónk miatt van. Az a nő
nagyon megijesztett és azóta vagy ilyen paranoiás. De ne félj,
hamarosan felszereltetem azt a távirányítós kaput is. És lehet,
hogy veszünk egy házőrző kutyát is. Egy olyan fajtát, amelyik
nagyon ijesztően néz ki és mindenkire vicsorgatja a fogát.
– Csak azért beszélsz így, mert nem voltál ott – mondta
halkan Natalie. – Nem láttad az arcát annak a nőnek. Úgy nézett
rám… – Natalie egy kis ideig kereste a megfelelő szavakat, majd
folytatta: – Úgy nézett rám, mint aki őszintén gyűlöl engem.
– Biztos vagyok abban, hogy ezt csak beképzeled.
– Dehát…
– Figyelj! Rendelek valami kaját, és hozok még egy üveg bort.
Azután begyújtok a kandallóba, jó? Eltöltünk kettesben egy
szép, nyugodt estét. Megnézünk egy filmet.
– Azt hittem, hogy ma este Shane-nel kell találkoznod.
– Úgy is volt. De lemondom.
 – Miattam nem kell lemondanod.
– Ne akarj olyat kényszeríteni rám, amit nem akarok –
mondta Mike, majd vigyorogva hozzátette: – Majd ráfogom az
én kis Nesquik nyuszimra.
– Azt köszi – rázta meg Natalie rosszallóan a fejét, de a lelke
mélyén örült.
Kimentek a konyhába, Natalie a hűtőszekrényhez lépett,
Mike pedig a mikró tetején halomban álló szórólapokat kezdte
böngészni.
– Annak az olasz helynek a szórólapja itt van? – kérdezte.
Miközben nézegette a szórólapokat, egy újabb kérdés ötlött fel
benne: – És hogy nézett ki az a nő? Tudod, a szemüveges.
Natalie megpróbálta leírni olyan alaposan, amennyire csak
emlékezett. Egyenes szálú, szőke haj, lófarokba fogva. Vékony,
de nem kimondottan karcsú, a blézer, amit viselt, sok mindent
el tud leplezni. Talán a harmincas évei végén, a negyvenes évei
elején járhat. Vastag, fekete keretes szemüveg volt rajta, ami
mostanában divatos – és meglehetősen drága.
– Vastag, fekete keretes szemüveg – ismételte meg Mike
halkan.
Elkalandoztak a gondolatai, és közben abbahagyta a szórólap
keresését.
– Ja – mondta Natalie. – Miért? Talán ismerős?
– Hmm – habozott Mike. – Mintha az lenne.
– Micsoda? Te is láttad?
– Nem tudom – mondta Mike bizonytalanul. – Talán.
– Hol?
– Azt nem tudom.
 – Azért próbáld meg felidézni.
Mike a homlokát ráncolva töprengett, de aztán feladta.
– Nem megy, bocsánat. Lehet, hogy csak képzelődtem. Vagy
valaki másra gondoltam. Tudod, amit mondtál a szemüvegről
meg a lófarokról… – magyarázta, és tovább keresgélt a
szórólapok között. – Valószínűleg olyan valaki jutott az
eszembe, akire passzol a leírásod. Valaki, akit ismerek, csak
arra vagyok képtelen rájönni, hogy hon... Hah, megvan! –
kiáltott fel diadalittasan, meglobogtatva a keresett szórólapot.
– Lehetséges – mondta egy kicsit csalódottan Natalie. – Talán.
De a lelke mélyén kétségek gyötörték.
Lehetséges, hogy ez a nő mindkettőjüket követi? Vagy esetleg
Mike véletlenül akkor látta ezt a nőt, amikor éppen Natalie-t
követte? Amikor Natalie még nem is sejtette, hogy valaki
állandóan a nyomában van? Ez utóbbi logikusabbnak tűnt.
Már ha egyáltalán bármelyik magyarázat is logikus.
Mike visszament a nappaliba, hogy a telefonjáról rendeljen.
Natalie a konyhában maradt, és az járt a fejében, amit Mike
még korábban mondott. Az a tétován kimondott szó – paranoiás
– szíven ütötte. Lehet, hogy tényleg az?
Alice látogatása valóban félelemmel töltötte el. Nagyon sokat
gondolt a nő arckifejezésére, amit akkor látott, amikor az
szándékosan leverte a virágcserepet az előtérben álló
asztalkáról. Meg arra, hogy olyan erővel csinálta, hogy még a
nappaliba is jutott az összetört cserépdarabokból. Na, ő aztán
tényleg úgy viselkedett, mint valami mániákus megszállott. Az a
típus, akitől nem áll távol az erőszak sem. És Mike képtelen volt
felfogni, hogy nem a nő, vagy az, amit csinált, borította ki
Natalie-t. Nem, hanem az a tény, hogy az a nő valahogy
kiderítette a címüket. Ez volt az, ami rettegéssel töltötte el. Mert
ha annak a nőnek sikerült, akkor bárki másnak is sikerülhet.
De Mike képtelen volt ezt megérteni, mert nem hitte, hogy
ilyesmi megtörténhet. Azt gondolja, hogy Alice valószínűleg
tényleg csak egy, a szomszédban élő nő, és ennyi.
– Fél óra – jelentette Mike a nappaliból.
– Azalatt pont be tudsz gyújtani a kandallóba – kiáltott vissza.
Hallotta, hogy a férfi nagyot sóhajt odabent, és aztán azt is,
hogy nekifog a begyújtásnak.
Natalie kiemelte a szemeteszsákot a konyhai kukából,
beledobta a nagy halom szórólapot, majd összekötötte a tetejét.
A nagy kuka odakint állt, a kertkapu mellett. Odament a hátsó
ajtóhoz, és elfordította a zárat – de az nem mozdult.
Natalie meglepődött, aztán újra próbálkozott.
A zár nem moccant.
Ingerülten megragadta, és most az ellenkező irányba
fordította, és láss csodát – arrafelé működött.
Klikk.
Csak most fordult el.
Ami azt jelentette, hogy az mindeddig nyitva volt.
A gond csak az volt, hogy Natalie határozottan emlékezett
arra – és efelől tényleg kétsége sem volt –, hogy reggel saját
kezűleg zárta be ezt az ajtót, mielőtt elindult volna otthonról.
Pontosan emlékezett rá, hogy mielőtt elindult volna a fogadásra
a Dylanbe, kivitt a szelektív kukába néhány üres sörösüveget,
utána visszajött a konyhába, és kulcsra zárta maga mögött az
ajtót.
 – Mike! – kiáltott oda a férjének.
– Tessék – hallatszott egy elgyötört hang a nappaliból.
– Te voltál itthon napközben?
– Hogy mi?
– Nem jártál itthon valamiért napközben?
– Nem, miért?
Natalie lelki szemei előtt hirtelen hatalmas betűkkel
megjelent a szó: paranoiás. Vajon tényleg jól emlékszik, hogy
bezárta ezt az ajtót? Tényleg bezárta? Nem csak akarta? Meg
merne-e esküdni az életére, hogy tényleg aznap reggel dobta ki
az üvegeket? Nem lehet, hogy tegnap történt? Lehetséges vagy
nem?
– Semmi! – kiáltott vissza. – Nem érdekes.

Natalie bement abba a szobába, amelyik majd az irodája lesz, és

közben rádöbbent, hogy már vagy egy hete be se tette ide a
lábát.
A könyvespolcok még üresek voltak. A padlót elborították a
kibontatlan dobozok. Mike szombat reggel összeszerelte Natalie
íróasztalát is, amely most ott állt a radiátor és az ablak előtt. A
tetején ennek is halomban álltak a dobozok, meg mindenféle
számlák és fuvarlevelek hevertek rajta.
Régebben Natalie úgy gondolta, hogy majd mindennap
kicsattanó jókedvvel lép be ide. A lelki szemei előtt látta, hogy
ott ül az íróasztal mögött, amelyik fürdik a kora reggeli
napfényben, előtte ott gőzölög valami különleges kávé vagy tea,
amely erővel tölti el ahhoz, hogy örömmel lásson hozzá a napi
teendőihez. Vagy legalábbis jókedvűen olvasgatja a ThePaper.ie
szórakoztató rovatát, kócos hajjal és még pizsamában.
De már hetek teltek el azóta, hogy beköltöztek, és a szoba
még mindig inkább raktárra, mint egy szellemi műhelyre
emlékeztetett. Elég volt csak bepillantania a nyitott ajtón, és
máris úgy érezte, hogy valami láthatatlan teher nehezedik a
lelkére, ami megakadályozza, hogy bármit is csináljon. Úgy
érezte magát, mint aki gúzsba van kötve.
Persze a lelke mélyén tudta, hogy nagyon szerencsés.
Egészséges volt, ott állt mellette Mike, és most már volt egy
házuk is. Viszonylag jelentős jövedelmet mondhatott a
magáénak egy olyan tevékenységből, amely nem kívánt
különösebben nagy erőfeszítést tőle, viszont még teljes
szabadságot is adott neki. És ezt a helyzetet egészen mostanáig
egyszerűen imádta. Addig a napig, amíg az az ostoba nőszemély
be nem kopogtatott az ajtón, minden olyan tökéletes volt.
Azóta viszont rendszeresen rémálmok gyötörték
éjszakánként: villódzó képernyőket látott, amelyekből éles
karmok nyúltak ki, mint abban a horrorfilmben, amit Mike
miatt kénytelen volt megnézni még halloweenkor. Nem volt
szüksége pszichológusra ahhoz, hogy tudja, mindez mit jelent.
Minden reggel úgy nyitotta ki a szemét, hogy elhatározta, aznap
jól fogja érezni magát. Ismét olyan lesz, mint régen: jó kedély,
pozitív gondolatok és a felhőtlen boldogság tölti majd be a nap
minden óráját. De abban a pillanatban, amint felkelt az ágyból,
már érezte, ahogy elviselhetetlen súly nehezedik a lelkére, és
megmagyarázhatatlan fáradtság telepszik rá.
 De kivel lehetne erről beszélni? Tudta, hogy tipikusan
#firstworldproblems az övé. Ki értené meg? Carla? Ugyan már.
Azt gondolná, hogy Natalie csak kitalál magának mindenféle
problémát, csak azért, hogy legyen neki, mert egyébként
tökéletesen gondtalan életet él. Hogyan tudná mindezt
elmagyarázni Carlának? Akinek van egy rosszul fizetett és
rémes melója, és lassan az agyára megy, hogy még mindig a
szüleivel él. Hogy is értené meg, hogy hiába van neki háza,
pénze és Mike-ja, és még munkája is – amit pironkodva mer
csak munkának nevezni –, ha az egész életét egyre inkább egy
nagy, konstans másnaposságnak érzi. És közben Mike azt
gondolja, hogy paranoiás, és már azt is javasolta, hogy menjen
orvoshoz, és írasson fel valamit a pánikrohamaira.
Sőt, Mike odáig is elment, hogy mindenféle motivációs
poszterek szövegét idézte: Az aggódás nem oldja meg a holnap
gondjait, csupán elrontja a mai nap békéjét. Legszívesebben
megpofozta volna, amikor előállt ezzel a rossz szöveggel.
Odáig már sikerült eljutnia, hogy a ház többi részében
nagyjából kipakolt, de csak fél szívvel csinálta azt is, és inkább
csak eltette a dolgokat, ami nagyon távol volt az
otthonteremtéstől. Az emeleten volt néhány nagyobb szekrény,
ahová úgy dobálta be a dobozokat, táskákat, hogy meg se nézte,
mi van bennük. Natalie rájött, hogy csak néhány óráig képes
produktív lenni délelőttönként, mert aztán elszáll belőle
minden energia, és a nap hátralévő részében már csak arra
futotta az erejéből, hogy heverjen és a tévét bámulja.
Amikor Mike esténként hazatért, rendszerint ez a kép
fogadta. Egyszer se tett megjegyzést rá, és többet se Alice-t, se a
fekete szemüveges nőt nem hozta szóba. Neki is megvolt a maga
baja. Ahogy mondta, valami igazi balhé van kibontakozóban a
munkahelyén. Éjszakánként összevissza hánykolódott az
ágyban, és Natalie érezte, hogy a férjének tényleg máshol
járnak a gondolatai, amikor esténként hazatért.
Ezt nem csak képzelte.
Natalie még két alkalommal találta nyitva a hátsó ajtót:
megmagyarázhatatlan módon, a bisztróban történt incidens
napját követően, a legutóbb pedig közvetlenül azután, hogy
ellenőrizte, hogy zárva van. Felvitt valamit az emeletre, és
amikor nem sokkal később visszatért, már nyitva találta. Pedig
öt perc sem telt el közben. Mike-nak nem szólt egy szót sem,
viszont kihívott egy lakatost, hogy nézze meg az ajtót. A fickó
mindent rendben talált. Felajánlotta, hogy kicseréli a zárat, amit
Natalie csak azért utasított vissza, mert nem akart
magyarázkodni Mike előtt, hogy miért is volt erre szükség.
Aztán kezdtek eltűnni dolgok. A legnagyobb veszteség egy
doboz volt, amiben könyvek voltak: dedikált példányok,
ajándékba kapott kötetek, köztük az a kis verseskötet is, amit
Natalie adott Mike-nak aznap este, amikor a férfi megkérte a
kezét. Rómában voltak, és az utolsó napjuk reggelén
ellátogattak a Spanyol lépcsőtől nem messze lévő Keats–Shelley
Múzeumba. Ott vette meg a kötetet, mert egyrészt nagyon
romantikusnak tartotta a dolgot, másrészt pedig úgy érezte,
ennél tökéletesebb szuvenírt keresve sem találhatna, ami
felidézheti ennek a nagyszerű hosszú hétvégének az emlékét.
Kényelmes volt nem venni tudomást arról, hogy Mike nem
szeret különösebben olvasni – költészetről és versekről már
nem is beszélve –, úgyhogy a kis kötetre menthetetlenül az a
sors várt, hogy majd békésen porosodik valahol egy polcon.
Most azonban nem találta. Se a polcokon, se sehol máshol. És
ahogy egyre elszántabban kereste, úgy egyre több dologról
derült ki, hogy nincs meg. Ruhák. Nyoma veszett az egyik
kedvenc ruhájának. Egy üveg parfüm, amelyet ajándékba
kapott, és amit még fel sem bontott. Az egyik táskája. Mike azzal
magyarázta mindezt, hogy egy költözés során mindig van egy
csomó dolog, ami elkeveredik. Azzal nyugtatta Natalie-t, hogy
egyszer majd, a legváratlanabb pillanatban, elő fognak
bukkanni.
Egymást követték a napok, de most mintha összefolytak
volna, egy nagy, szétválaszthatatlan folyammá váltak,
tünékenyek voltak és értelmetlenek. Natalie életében először
azt érezte, hogy elvesztegeti az időt, és emiatt az életét is.
Azután, hogy Mike elment dolgozni, visszamászott az ágyába, és
csak akkor kelt fel, amikor már bealkonyodott.
Azért napjában egyszer még posztolt valamit az Instán, de
csak fél szívvel csinálta, és bizony előfordult, hogy egy régi
képet tett fel újra, csak a képaláírást módosította. Lehet, hogy
valaki észrevette, de senki sem tette szóvá. Szerencsére a
közösségi médiában nagyon könnyű úgy csinálni, mintha
minden rendben lenne. A szerződés, amit Ellie Fox küldött, még
mindig ott porosodott az egyik polcon, a borítékban, amelyben
érkezett, és még nem került aláírás a lap alján.
És aztán megérkezett a számla, ami mindent megváltoztatott.
Egyszer s mindenkorra.
A boríték az előtérben volt, a szőnyegen, nem sokkal azután,
hogy Mike egy péntek reggel elindult a munkahelyére.
Egyszerű, fehér boríték volt, fel volt bélyegezve, de nem volt
rajta postai pecsét. Csak a címük volt olvasható.
Natalie bevitte a nappaliba, és kibontotta a borítékot.
Egyetlen A4-es papírlap volt benne. Első ránézésre látszott,
hogy valami számla vagy fizetési nyugta. Egy Shanamore
Apartmanok nevű cég állította ki. Egyetlen tétel volt a számlán:
Szállás, 6-os apartman. A szállásdíj 632 euró 41 cent volt, a
dátum pedig október 24-e, és a számlát egy Visa kártyával
egyenlítették ki, amelynek az utolsó négy számjegye 3711 volt.
Ott volt még, a számla jobb felső sarkához hozzátűzve, a
kártyaterminálból származó nyomtatott bizonylat, mintegy
bizonyítékaként a tranzakciónak.
Mike Visa kártyája 3711-gyel végződött.
Natalie csak bámulta a papírlapot, és próbálta valahogy
rávenni a betűket arra, hogy valami más sorrendbe álljanak
össze, olyanba, aminek van valami értelme, mert annak, amit
látott és olvasott, nem volt.
A nyilvánvaló és nagyon egyszerű magyarázat az volt, hogy
ez egy tévedés. Valahogy összekeverték a nevet, vagy ellopták a
kártyaadatokat, ki tudja. Adathalászat. Személyazonosság-lopás.
Fel kell hívni Mike-ot és szólni neki, hogy azonnal hívja fel a
bankját, és jelentse be nekik a csalást.
De nem hívta fel Mike-ot.
Ehelyett fogta a telefonját, és kinyitotta a naptár funkciót.
Mike minden második vagy harmadik hónapban egy vagy két
éjszakát Corkban tölt, mert a cégnek van ott is egy részlege.
Mivel olcsóbb volt néhány embert odautaztatni Dublinból, mint
mindenkit felrendelni Corkból a fővárosba, a továbbképzéseket,
a mindenkit érintő megbeszéléseket inkább a corki irodában
tartották. Natalie mindig gondosan beírta a naptárába ezeket az
„autómentes” napokat, mert neki nem volt jogsija, és mindig
Mike szállította. Közben az is eszébe jutott, hogy Mike szállását
ilyenkor mindig a cég intézi, meg az is, hogy emlékei szerint a
számlán szereplő időpontban nem is járt Corkban.
Amúgy is, hol a csudában van ez a Shanamore?
Natalie jól emlékezett: a naptár szerint október 24-én Mike
otthon volt. Felment az internetre és bepötyögte a keresőbe,
hogy Shanamore Apartmanok. Shanamore egy kis falu volt,
Cork megye keleti részében, a tengerparton. A képek alapján
nagyon kicsi település lehetett. Natalie még életében nem
hallott róla, és biztos volt abban, hogy Mike sem említette soha.
A Shanamore Apartmanok üdülőházak voltak, vagy egy
kilométerre magától a falutól, és olyan három kilométernyire a
tengerparttól. Az egyik keresési találat a Booking.com volt,
amiből kiderült, hogy mennyibe kerül ott egy szállás egy
éjszakára: gyors fejszámolást követően Natalie megállapította,
hogy egy ekkora összegű számlához legalább egy hetet, vagy
még annál is hosszabb időt kellett ott tölteni.
Vagy lehet, hogy ez a számla – töprengett Natalie – egy sor
rövidebb ott-tartózkodás összesítője? Végül is ez csak egy
bizonylat, nem egy foglalás. Lehet, hogy Mike többször is
megszállt pár napra ezen a helyen, kijelentkezéskor fizetett, és
most kért egy számlaösszesítőt a teljes összegről. A nyár
folyamán Natalie többször is átruccant néhány napra
Londonba, meg néha eltöltött pár napot egy-egy wellness-
szállodában mindenféle PR-esemény után. Lehet, hogy ilyenkor
Mike Shanamore-ban volt? De miért nem szólt neki erről egy
szót se? Egyszerűen érthetetlen.
Akkor zavarodott teljesen össze, amikor egyszer csak
meghallotta, hogy zörög az ajtón lévő levélnyílás, és egy tompa
puffanással földet ér az aznapi posta. Natalie felpattant és
kisietett az előtérbe. Rengeteg számla, egy kis csomag és a
Stellar magazin legújabb száma hevert szétszóródva a
szőnyegen. Az, aki a Shanamore Apartmanok számláját
bedobta, egészen biztosan nem a megszokott postásuk volt.
Meg kell kérdeznie Mike-ot, amikor hazajön este. Semmi
kétsége nem volt afelől, hogy valami nagyon egyszerű
magyarázata van a dolognak, valami nagyon is kézenfekvő,
amire nem gondolt.
Natalie összeszedte az újonnan érkezett postát, és visszament
a nappaliba. Összehajtogatta a Shanamore-ból érkezett
papírlapot, és visszacsúsztatta a borítékba, és aztán betette a
kanapé párnája mögé. Nem azért, mert el akarta volna dugni,
hanem azért, hogy majd kéznél legyen.
De aznap este Mike különösen fáradtan és elgyötörten ért
haza, nagyon dühös volt és ingerült. Natalie érdeklődésére
egyből mindent kipakolt. Elmondta, hogy az egyik kollégája, az
egyik beosztottja átutalt egy nagyobb összeget egy rossz
számlaszámra, és annak ellenére, hogy sikerült
visszaszerezniük a pénzt, most mindenki Mike-ot hibáztatja
mindazért, ami történhetett volna. Natalie, háta mögött a
kanapé párnájával és a levéllel, úgy érezte magát, mint ahogy a
mesebeli Borsószem királykisasszony is érezhette magát azzal a
bizonyos borsóval. Hallani vélte a boríték suttogását: Kérdezd
meg! Kérdezd meg tőle most! De úgy gondolta, nem ez a
megfelelő pillanat, úgyhogy inkább másnapra hagyta. Szombat
reggel Mike már jobb hangulatban volt, de még távolról sem
volt az igazi. Úgyhogy Natalie inkább várt. Aztán a szombatból
lassan vasárnap lett, és még mielőtt feleszmélhetett volna,
egyszer csak hétfő reggel volt, és úgy ébredt fel, hogy még
mindig nem szólt egy szót sem a számláról.
Mike éppen zuhanyozott, amikor Natalie lement a
földszintre, bekapcsolta a kávéfőzőt, majd átsétált a nappaliba,
hogy elővegye a kanapé párnája mögé tett borítékot.
De az nem volt ott.
Natalie kapkodva felemelte az összes párnát, és aztán
hitetlenkedve meredt maga elé.
Aztán négykézlábra ereszkedett, és megnézte, nincs-e a
kanapé alatt. Utána tovább kutatott, benézett a karosszékek
ülőpárnája alá is, bár pontosan tudta, hogy oda biztosan nem
tette.
Lehet, hogy Mike megtalálta, és elrejtette valahová? De miért
tett volna ilyet? És egyáltalán, mikor?
Natalie teljesen értetlenül állt a dolog előtt.
Amikor Mike még vizes hajjal és egy hatalmas illatfelhőbe
burkolózva kivonult a fürdőszobából – mert megvan az a rossz
szokása, hogy reggelente túl sok parfümöt tesz magára –,
Natalie egyből nekiszegezte a kérdést.
– Nem láttál egy fehér borítékot? Csak a címünk volt rajta,
kinyomtatva. Betettem ide, a kanapé párnája alá.
 Megrázta a fejét, hogy nem.
– Miért tettél bármit is a kanapé alá? – nézett rá meglepődve.
– Nem a kanapé, hanem a párnája alá. De nem találkoztál
vele? Sehol?
– Kint van egy adag posta a konyhában. Nincs köztük?
Natalie pontosan tudta, hogy a Shanamore Apartmanok
számlája nincs abban a kis kupacban, ami a konyhapulton van.
Közben Mike a különböző konyhaszekrények ajtajait
nyitogatta és kereste a zárható tetejű kávésbögréjét.
– Te felkeltél valamikor az éjjel? – kérdezte Natalie.
– Nem, miért? – kérdezett vissza a férfi és beletöltötte a
kávéját a közben megtalált bögrébe, majd jó szorosan
rácsavarta a tetejét. Még háttal állt Natalie-nak, amikor
megkérdezte. – És te?
– Nem.
Odafordult a feleségéhez és csodálkozva nézett rá.
– Akkor miért kérdezted meg?
– Csak eltöprengtem.
– Jól aludtál?
– Igen.
– Egyszer sem ébredtél fel?
– Nem. Vagy legalábbis nem emlékszem. Miért?
– Én is csak eltöprengtem – mosolyodott el a férfi.
– Shanamore – mondta váratlanul Natalie. – Hallottál már
róla?
– Mik ezek a váratlan kérdések ma reggel?
– Hallottál róla?
– Miről?
 – Shanamore-ról.
– Nem – felelte Mike és megrázta a fejét.
– Soha?
– Soha.
– Akkor nem is jártál ott?
Hirtelen valami átfutott Mike tekintetén. Zavar? Vagy
ingerültség?
– Miért kérdezgetsz itt engem erről a… Mi is a neve?
– Shanamore – ismételte meg a hely nevét Natalie lassan,
szinte szótagolva. – Cork megyében van, a tengerparton.
– És szeretnél odamenni?
– Tessék? Nem, dehogy.
– De akkor miért… – nézett rá Mike szemrehányó tekintettel.
– Figyelj, Nat! Most mennem kell. De este üljünk le, és beszéljük
meg ezt a… Mi is a neve? Mindegy, szóval ezt a dolgot. Oké?
Natalie nem felelt.
Mike odament hozzá, odahajolt az arcához és egy csókot
nyomott a szájára.
– Minden rendben, Nat?
– Igen – bólintott elhaló hangon.
Mike alaposabban szemügyre vette. Láthatóan nem hitt neki.
– Minden rendben – jelentette ki a nő egy mosolyt erőltetve
az arcára. – Menjél, mert elkésel.
Mike ismét megcsókolta.
– Vigyázz magadra!
– Szia!
Natalie hallgatózott: megvárta, amíg már nem hallja Mike
autójának a hangját, és akkor felpattant. Olyan tetterőt érzett
magában, mint az elmúlt hetekben soha.
Szobáról szobára, emeletről emeletre haladt, minden zugot,
minden szekrényt, minden fiókot átnézett.
Tíz percbe sem telt, és megtalálta, amit keresett: a borítékot,
behajítva egy fiókba a vendégszobában.
Natalie döbbenetében először hátrahőkölt, majd egy
mozdulattal visszatolta a fiókot, mintha valami ijesztő,
veszélyes élőlény, valami csúszómászó lenne benne, amit nem
szabad kiengedni onnan.
Amit nem akar kiengedni onnan.
De amit ki kell…
Hogyan lehetséges ez? Mike itthon sem volt, amikor a boríték
megérkezett. Nem szólt neki egy szót se róla. Nem is láthatta,
azt se tudhatta, hogy hová rejtette. Hacsak… Lehetséges, hogy
már várta? Lehet, hogy tudta, hogy megjött, és már csak meg
kellett találnia, hogy Natalie hová tette? Lehet, hogy az éj leple
alatt megkereste, és elvette a kanapé párnája mögül?
Natalie-t a rosszullét környékezte.
Mike eldugta előle és aztán még le is tagadta, hogy egyáltalán
létezik. Manipulálja őt, úgy, mint a Gázláng című film hősnőjét a
férje. Mostanában sokat emlegetik ezt a filmet.
Natalie visszagondolt a konyhai jelenetre. Mike keresgéli a
pizzás szórólapját, aztán megkéri, hogy írja le neki a lófarkas
szőke nőt… Azt mondta, hogy ismerősnek tetszik neki, de azt is,
hogy nem emlékszik arra, hogy honnan. De mi van, ha ismeri a
nőt? Mi van, ha ezek a szövegek, hogy sokáig kell dolgoznia
odabent, meg probléma így, probléma úgy, csak az álca? Mi van,
ha valami másról szól ez a történet?
 És még paranoiásnak is nevezte. Többször is.
De ha tényleg van valami, akkor ez egyáltalán nem paranoia.
Natalie azt gondolta, hogy a fekete keretes szemüveget viselő
nő azért követi őt, mert ő az ismert influenszer, Natalie
O’Connor. Azok után, ahogy Alice megjelent a házuk ajtajában,
nyugodtan gondolhatta ezt. De mi van, ha ez a nő, a fekete
keretes szemüvegben Mike miatt követi őt?
Az az idegen nem az ő nyomában volt az utcán, nem miatta
ült nem messze tőle a kávézóban…
Az az idegen a házába akart bejutni, az ágyába.
Áthatotta a fájdalom és a keserűség, de váratlanul egy másik,
nagyon furcsa érzés is felébredt benne…
Valamiféle megkönnyebbülés.
Ezt az egészet be lehet bizonyítani. Akkor ez az egész
valóságos, kézzelfogható, ezt nem lehet egyszerűen elhessenteni
azzal, hogy csak #firstworldproblems. Akkor ezzel kapcsolatos
az összes nyugtalansága, boldogtalansága, idegessége – és ezt az
emberek meg fogják érteni.
Hinni fognak neki.
De először be kell bizonyítania.
Bizonyítékot kell szereznie.
Natalie bedobált néhány cuccot egy táskába. Ruhákat,
sminkkészletet, pizsamaként használt pólót. A hét második
felében részt kellett volna vennie valami eseményen, úgyhogy
elküldött gyorsan egy e-mailt a szervezőknek, és lemondta. Nem
lett volna képes ebben az állapotában felhőtlenül jópofizni
senkivel.
Még egy dolgot csinált otthon: írt egy üzenetet Mike-nak a
konyhában lévő jegyzettömbre. Nem akart semmit sem elárulni
neki arról, hogy mire készül. Nem akart esélyt se adni neki arra,
hogy megpróbálja megint manipulálni:

Valaki visszamondta a részvételét egy killarney-i

wellness-szálló eseményén. [Olyan helyet kellett
említeni, ami elég messze van ahhoz, hogy még csak
eszébe se jusson, hogy utánamenjen és ellenőrizze.] A
szervezők megkértek, hogy ugorjak be, és őszintén
szólva, rám fér, úgyhogy nem hárítottam el a kérésüket.
[A fele igaz.] A telefonom lehet, hogy ki lesz kapcsolva,
mert ez egy digitális méregtelenítő rendezvény, de ne
aggódj. [Ez fontos, mert így nem kell felvennie a
telefont, és úgy tennie, mintha minden rendben lenne.]
Azt hiszem, holnap késő estére visszaérek, de hívlak, ha
bármi változna. N

Lehet, hogy Mike furcsának találja, hogy egy üzenetet hagy neki
a konyhában, ahelyett, hogy felhívná vagy SMS-t küldene. De
Natalie nem szerette volna, hogy a férje megpróbálja lebeszélni
az utazásról.
Esetleg még az is előfordulhatna, hogy rájön, hová készül, és
ebben az esetben Natalie-nak feltétlenül szüksége van arra az
időbeli előnyre, amire most szert tesz.

Natalie a menetrendet tanulmányozta a telefonján. Minden

órában indult egy vonat Corkba, és onnan, a város közepén lévő
buszállomásról lehet továbbutazni Shanamore-ba. Ha
háromnegyed órán belül odaér a Heuston pályaudvarra, még
sötétedés előtt ott lehet. Elgondolkodott, hogy nem inkább
Midletonban, a legközelebbi nagyobb városban kellene-e
megszállnia, egy hotelben, és onnan egy taxival átmenni
Shanamore-ba. Ez ellen szólt, hogy tulajdonképpen nem tudta,
hogy mit is keres, és amíg nem tudja, azt sem tudja igazán, hogy
mennyi időbe telik kikutatni vagy megtalálni azt. Úgyhogy
legalább egy éjszakára Shanamore-ban kell megszállnia.
Rákeresett a Shanamore Apartmanok honlapjára, hogy
milyen telefonszámon lehet szállást foglalni ott.
Egy férfi vette fel a telefont.
– Tessék, Shanamore Apartmanok.
– Jó napot! – szólt bele a telefonba Natalie. – Azt szeretném
megkérdezni, hogy van-e még szabad apartmanjuk ma estére.
GYORS ELŐRETEKERÉS
0:01:08
– Bocsánat, nem akartam megijeszteni! – vigyorgott Audrey-ra a
férfi, megvillantva kusza, sárgás fogsorát. – A nevem Richard.
Richard Flynn. Helyi életművész, aki mindenhol ott van. Nem
csodálkoznék, ha már hallott volna rólam. Ezen az isten háta
mögötti helyen mindenki pletykás. Nem láttam magácskát a
Kilnben korábban? Ne haragudjon, hogy akkor nem
mutatkoztam be, de az a lány az összes pletykafészek közül a
legrosszabb. – Két kezével mutatta, hogy állandóan jár a szája. –
Azt szoktam mondani, hogy mellette nincs szükség falurádióra.
Ő mesélte el, hogy ki maga, rögtön, ahogy kilépett a kávézóból.
Audrey, ha nem tévedek…
Míg a férfi megállás nélkül dumált, addig Audrey diszkréten
körbepásztázta a parkolót. Mekkora barom volt, hogy a végébe
parkolt, a kijárattól a legmesszebb – gondolta magában. Még
mindig ott állt az a másik kocsi a strandhoz vezető ösvény
mellett, de továbbra sem látott semmi mozgást körülötte. Lehet,
hogy Richardé volt?
A parkoló és a strand is tök üres volt, csak a jeges szél
zúgását és a hullámok csapkodását hallotta a távolból. Az
egyedüli reménysugarat – szó szerint – a parkoló egyetlen
lámpájának fénye adta, amely egy SZEMÉT LERAKÁSA TILOS
feliratú táblát világított meg Audrey kocsijától pár méterre.
Hogy a francba fog megszabadulni ettől a fószertől?
Nagyon kellemetlennek érezte a férfi közelségét. Richardnak
sikerült annyira közel állnia Audrey-hoz, amellyel pont átlépte a
szociális és a személyes tér határát. Audrey még a rossz
fényviszonyok ellenére is jól látta, hogy a férfi szája kétoldalt ki
volt sebesedve, és hogy tiszta korpa a haja tövénél. Miközben
beszélt, leheletének savanyú szaga áradt a szájából. A
legkellemetlenebb mégsem a szájápolás hiányossága vagy
külsejének előnytelen részletei voltak, hanem az a
magabiztosság, amivel nyomult. Ahogy közvetlenül Audrey
képébe mászott és kényszerítette, hogy nézze. Semmi
szégyenérzet vagy gátlás nem volt benne és láthatóan élvezte,
hogy zavarba hozhatja a másikat.
Szándékosan játszotta ezt a kegyetlen játékot, de Audrey-nak
esze ágában sem volt belemenni.
Hátralépett a férfitól és a kezét a kocsi ajtajára tette. Úgy
csinált, mintha csak lazán az autónak támaszkodna, de
valójában menekülni készült. Bepattanni a kocsiba, becsapni az
ajtót és beletaposni a gázba.
– Tudok esetleg segíteni valamiben? – kérdezte a férfitól.
– Valójában én siettem a maga segítségére – hajbókolt Audrey
előtt, mintha egy színdarabban lenne. – Van ugyanis egy
sztorim a maga számára. Szenzációs! Exkluzív!
– Nocsak! – húzta fel a szemöldökét.
– Bizony!
– Azt vettem ki az iménti szavaiból, hogy maga nem szeret
pletykálkodni.
A férfi szigorú képet vágott.
– Ez nem pletyka. Hír!
– Miről van szó?
– Szerintem rögzítenie kéne, amit mondani akarok – mondta
széles vigyorral az arcán –, és lenne néhány feltételem is.
 – A ThePaper.ie nem fizet információért.
– Nem anyagi természetű feltételekre gondoltam. Nincs
szükségem pénzre. Azt akarom, hogy feltüntesse a forrást a
cikkben. Név szerint akarom, hogy megemlítsen benne. És ha a
cikk közlése után valamely más orgánum felkeresi magát, meg
kell adnia nekik az elérhetőségemet. Hajlandó vagyok magának
elsőként exkluzív interjút adni, de azt akarom, hogy utána
másoknak is elmondhassam a sztorimat, aki kíváncsi rá.
Megegyeztünk?
Ha mások lettek volna a körülmények, Audrey most
hangosan felnevetett volna. Azonban így, hogy itt állt a semmi
közepén egy idegen férfival, akit az a nő, aki után nyomoz, úgy
jellemzett, hogy „nagyon gáz”, és akinek a haláltusáját épp az
imént nézte végig, csak ennyit mondott:
– Sajnálom, de újságíró vagyok, és nem marketinges.
Richard még közelebb lépett és suttogva mondta:
– Kisasszony, mindketten tudjuk, hogy maga egyik sem.
Audrey egész testében megmerevedett. Ösztönei veszélyt
jeleztek. Telefonja a kocsiban, a kocsikulcs a gyújtásban és
tudta, hogy a zsebében sincs semmi, amivel védekezni tudna.
Richard pedig olyan közel állt hozzá, hogy semmi esélye nem
volt az autóba pattanni anélkül, hogy a férfi a testével
könnyedén meg ne akadályozta volna.
Egyetlen védekezési módszerre tudott csak gondolni, amely a
legősibbek egyike. Hátralépett egyet, a bal lábával erősen
megtámasztotta magát, hogy a másikkal teljes erővel tökön
tudja rúgni a pasast, ha ezt tovább folytatja. Vele szemben egy
férfi sem viselkedhet így! Ha mégis, az kaphat egy brutális
térdest a golyóiba! Az biztos, hogy utána intim kapcsolatba
legfeljebb egy katéterrel fog kerülni.
Audrey annyira felhergelte magát, hogy csak egy ürügyre
várt, hogy szétrúghassa Richard tökeit.
– Láttam a nőt – szólalt meg Richard.
– Milyen nőt?
– Ne vesztegessük az időt buta kérdésekkel!
– Orlának a kávézóban még azt mondta, hogy nem látta.
Hallottam.
– Orlának valóban azt mondtam. Mint már korábban
említettem, nem szeretem a pletykát. Se meghallgatni, sem
továbbadni.
– Szóval hazudott.
– Neki igen, de nem magának. Ahogy korábban javasoltam,
érdemes lenne felvenni ezt a beszélgetést. Nincs magánál egy
ilyen kis magnó? Valódi újságíróknál mindig szokott lenni.
Bicskanyitogató volt a stílusa.
– Először hadd hallgassam végig, aztán majd eldöntöm, hogy
érdemes-e felvenni.
– Drágaságom, az tutifix, hogy nem fogom magamat
megismételni.
– Nem vagyok a drágasága.
– Ó, pardon. Én kérek elnézést – mondta mézesmázosan,
amitől Audrey-t kirázta a hideg.
Az autó belső lámpája hirtelen kialudt, és Richard alakja
egyszerre csak árnyékba borult előtte. A parkoló lámpája
tovább világított a férfi háta mögött, így Audrey tudta, hogy őt
viszont a férfi közvetlen fényben látja.
 Valamilyen automatikus kapcsolórendszer működhetett az
autóban. Audrey vissza akarta kapcsolni a lámpát:
– Hadd vegyem ki a telefonom.
Kinyitotta az ajtót, behajolt az utastérbe és felkattintotta a
lámpát.
Érezte, hogy minden izma megfeszül. Teste önkéntelenül
támadásra készült. Egy ütésre a tarkóján. Fojtogató kézre a
nyaka körül.
De nem történt semmi. Felmarkolta a telefonját – Kibaszott
térerő minek is lenne! –, és a kulcsot is kivette a gyújtásból.
Mikor a zsebébe csúsztatta a kulcsot, elgondolkozott, hogy
valóban jó ötlet-e. Mi a jobb: egy tárgy, amivel védekezhet, vagy
egy gyújtásra kész kocsi? Mindegy. Most már késő.
A zsebe mélyén megtapogatta az ujjával a kulcs recéjét, és
azzal próbálta nyugtatni magát, hogy elég éles ahhoz, hogy
felszakítsa a bőrét.
Reggel ellopja Dee kocsiját, aztán végignéz egy gyilkosságot,
most meg felfegyverkezik egy potenciális gyilkossal szemben.
Belehasított, hogy az utóbbi 24 órában mekkora fordulatot vett
a szánalmasan unalmas kis élete.
– Rendben – mondta és bekapcsolta a hangrögzítőt a
telefonján. Úgy tartotta Richard felé, hogy ne süvítsen a
mikrofonba a szél. – Mondja el, mit tud.

Richard nagyot sóhajtott és a távolba bámult a tenger felé.

Audrey követte a tekintetét, de nem volt ott semmi különösebb
látnivaló. A felhők az égen eltakarták a holdat és csak az
átszüremlő fénye látszott. A sötétben nem lehetett kivenni, hol
végződik a tenger és hol kezdődik az ég. Kilométerekre tőlük
egy világítótorony lámpája hunyorgott a messzeségben. Csak a
fénygömbje látszott és olyan volt, mintha a semmi közepén
lebegne.
– Találkoztam Natalie-val. Kétszer is. Beszéltünk is. Először,
amikor az apartmanoknál jártam.
– Mit keresett ott?
– Jobban tudom elmondani, ha nem szakít közben félbe –
mondta, miközben szigorú tekintetet vetett Audrey-ra. Majd
megköszörülte a torkát és folytatta: – Szóval az apartmanoknál
jártam múlt hét kedden, kora reggel. Olyan nyolc óra körül. És a
kérdésére válaszolva, hogy mit kerestem ott, nos… az égvilágon
semmit. Néha csak felsétálok oda. Van az apartmanok mögött
egy füves rész, ami közösségi területnek számít. Szóval ott
sétáltam és mozgást észleltem az egyik apartman ablakában.
Gondoltam, megnézem, ki az. Ez a Natalie nevű nő volt. Majd ő
is meglátott engem és láthatóan frászt kapott tőlem.
Természetesen nem állt szándékomban senkit sem
megijeszteni, úgyhogy elnézést kértem tőle és azután eljöttem
onnan.
Befejezte a mondandóját, Audrey-ra nézett, amit ő úgy vett,
hogy engedélyt kapott, hogy kérdezzen.
– Odament az ablakához?
– Igen – bólintott Richard.
– De miért?
– Hogyhogy miért?
 – Ezek üdülőapartmanok, ahol vendégek fordulnak meg
egész évben. Nem értem, mi lehetett gyanús magának. Szóval
mit keresett az ablakánál?
– Szó sincs róla, hogy egész évben lennének ott vendégek.
Különösen nem novemberben. – Richard megrántotta a vállát. –
Nem tudom. Azt hittem, Andrew az, gondoltam, beköszönök.
– A barátja?
– Nem, de… – vacillált, hogyan fejezze be – én is jelentkeztem
arra az állásra.
– Az apartmanok menedzserének?
– Igen, de ő kapta meg helyettem. Ha engem kérdez,
szerintem rosszul választottak. A külsőségek szerint ítélték meg,
ki az alkalmasabb.
– Ez kicsit sem magyarázza meg, miért…
– Azért, mert szeretem szemmel tartani a fickót, érti? –
csattant fel Richard.
Biztos sok minden lehetett még e mögött a sztori mögött is,
de Audrey nem akarta, hogy Richard túlságosan elkalandozzon.
– Azt mondta, elnézést kért Natalie-tól… Ajtót nyitott
magának? Kijött?
– Nem. Csak az ablakon keresztül kommunikáltunk.
Mutattam neki, hogy nagyon sajnálom. – Richard
bocsánatkérően felemelte a két kezét és meghajtotta a fejét.
– Szóval igazából nem is beszéltek egymással…
– Nem, ott és akkor még nem.
Audrey várta, hogy kifejti, de Richard csak bámult rá
szótlanul. Csak a szája sarkában tűnt fel egy gúnyos mosoly.
Kivárja, míg rákérdezek – gondolta magában –, micsoda egy
igazi faszmajom!
– Mikor és hol?
– Lenn a strandon. Még aznap egy kicsit később. Kocsiba
ültem és levezettem, hogy sétáljak egyet a parton. Megláttam
egy padon, és gondoltam, odamegyek hozzá bocsánatot kérni,
ezúttal rendesen.
– És?
– Kellemesen elbeszélgettünk.
– Miről?
– Csak a szokásos. Az időjárás, Shanamore, ilyenek…
– Nem észlelt rajta semmi furcsát?
– Nem, semmit. Teljesen rendben volt.
– Mennyi ideig beszélgettek?
– Úgy öt percet. De lehet, hogy annyi sem volt.
– Mondott bármi konkrét dolgot? Például, hogy miért jött
Shanamore-ba.
Richard a fejét rázta.
– Semmi különös, csak cseverésztünk. Bár, említett valamit,
ami kicsit furcsának tűnik a jelenlegi helyzet ismeretében. Azt
mondta, hogy a férje le fog jönni hozzá Shanamore-ba még
aznap. Különös, nem?
Audrey hümmögött.
Richard akaratlanul is elárult egy kínos részletet a
találkozásról, aminek vagy nem volt tudatában, vagy nem
szívesen vallotta volna be Audrey-nak. Natalie kis hazugsága
csak megerősítette, amit Orla is mesélt kettejük találkozásáról:
hogy Natalie nagyon gáznak találta Richardot, rosszul volt a
nyomulásától, és le akarta rázni.
 – Melyikőjük ment el előbb? Maga vagy ő?
– Ő.
– És maga? Tovább ücsörgött a padon? Vagy tovább
sétálgatott?
Richard szúrós szemmel nézett Audrey-ra.
– Ez miért is fontos? Nem kezdtem el követni, ha erre céloz.
– Csak az jutott az eszembe, hogy lehet, hogy dolga volt
valahol vagy utána találkozott valakivel.
– Fogalmam sincs. Maga mit gondol?
– Miről?
– A sztorimról.
Sztori… Érdekes szóválasztás! – gondolta magában Audrey.
– Tegyük fel – folytatta Richard –, ha zsaru lenne, mit
gondolna?
– Nos, az igazat megvallva, biztosan furcsállnám, hogy miért
sétálgat valaki másnak a magánterületén, utána miért ül
kocsiba és megy le a strandra még egyet sétálni, és hogy
mindkét séta közben véletlenül összefut egy idegen nővel,
akinek a hollétéről jelenleg semmit sem tudunk.
– Pont úgy beszél, mit ők…
– Mint kik?
– Azok a disznó zsaruk. Bár az a taknyos, aki nálunk
állomásozik, még csak szopós malacnak minősül. – Richard
ránézett Audrey telefonjára: – Most pedig legyen szíves ezt
kikapcsolni végre.
– De miért?
– Mert én azt mondom.
– De mi van, ha…
 – Kapcsolja ki!
Audrey karja teljesen elzsibbadt, ahogy hosszú percekig a
telefonját tartotta, keze pedig jéghidegre fagyott, úgyhogy örült,
hogy végre elteheti, viszont a felvételt nem akarta leállítani.
Nem tudta, mire számíthat Richardtól. Úgy csinált, mintha
kinyomta volna és a kabátja zsebébe dugta a készüléket úgy,
hogy a mikrofonja kifelé álljon. Lehet, hogy csak a kabátja
susogását fogja innentől rögzíteni, de gondolta, egy próbát
megér.
Richard kivárta, míg Audrey teljes figyelmet szentel neki,
majd folytatta:
– Az az igazság, hogy tudtam, hogy itt van.
– Hol?
– Befejezném! – förmedt rá megint. – Ha hagyná
végigmondani, amit akarok. – Nagyot fújtatott az orrán
keresztül, majd folytatta: – Tudtam, hogy itt van Shanamore-
ban. Murphy kocsmájában hallottam róla még hétfő este. Benn
söröztem, jött valaki – nem tudom, kicsoda, nem ismerem –, és
az mesélte, hogy egy lány érkezett a faluba az utolsó busszal.
Látták, ahogy az aszfaltos úton húzza maga után a bőröndjét.
Hogy is mondjam… mindenki álmélkodott, hogyan jut
egyáltalán eszébe bárkinek is ilyenkor Shanamore-ba jönni, és
találgatták, hová mehetett. Én tudtam, hogy csak az
apartmanok jöhetnek számításba, hacsak nem tévedt el teljesen
az a kislány…
Kislány? – gondolta magában Audrey, és az ajkába harapott. –
Hiszen harmincegy éves!
– Egyedül ott fenn azzal az alakkal! – Richard ciccegve fejezte
ki színlelt rosszallását. – Mindenesetre kötelességemnek
éreztem, hogy figyelmeztessem, miféle alak ez az Andrew
gyerek.
Itt megállt.
Audrey-nak elege volt már a férfi amatőr dramaturgiai
trükkjeiből, és nem volt hajlandó újra belemenni a játékba.
Nem kérdezett semmit, és Richárdnak nem volt más választása,
mint magától folytatni, amibe belekezdett.
– Andrew barátunk egy perverz kis kukkoló, tudja? Rejtett
kamerákat helyezett el a hálószobákban. A számítógépéről
kukkolja a vendégeit, miközben alszanak. Vagy miközben mást
csinálnak. – Nagyot sóhajtott szomorúan: – De sajnos nem
figyelmeztettem Natalie-t. Nem találtam rá megfelelő alkalmat,
hogy elmondjam neki. Féltem, hogy még jobban megijeszteném.
Talán feleslegesen. De most… Most úgy érzem, mintha… – Ismét
a távolba nézett. – Most úgy érzem, mintha nekem is vér
tapadna a kezemhez…
Audrey megborzongott, de nem a jeges szél miatt.
– Mintha vér tapadna a kezéhez? – ismételte meg. – Maga
szerint halott?
A férfi visszafordította a tekintetét és mélyen Audrey
szemébe nézett.
– Biztosan tudom, hogy halott.
Audrey rá akart kérdezni, hogy honnan tudja, de meg sem
mert szólalni.
Hogy is mert volna, mikor ott állt egy üres parkolóban, egy
teljesen kihalt strand mellett az éjszaka közepén!
Richard ismét drámaian elhallgatott. Ez utóbbi bizonyult a
leghosszabbnak. Majd kezével a tenger felé mutatott.
– Biztosan halott – mondta –, megtaláltam a holttestét.
VISSZAJÁTSZÁS
0:00:07
A fekete olaj.
Andrew csak így gondolt magában erre a dologra. Csúszós,
ragadós és olyan sötét, hogy minden fényt elnyel maga körül.
Elemészti. Maga a tökéletes feketeség.
Mint valami visszamaradt üledék, úgy bújt meg valahol
Andrew lelke mélyén, és annyira eltöltötte azt, hogy már-már
túlcsordult. Ott volt mindig, és Andrew olyan nehéznek érezte,
hogy időnként levegőt is csak alig kapott miatta. Néha egy-egy
cseppje mégis kiszabadult, általában az emlékezetében
töredékesen megbújó álmok nyomán támadt kis
hajszálrepedéseken keresztül.
És aztán voltak olyan napok, amikor arra ébredt, hogy
éjszaka, amíg aludt, ez a fekete olaj elhagyta a titkos kamrát, és
most ott folyik az ereiben a vére helyett. Elárasztja az egész
testét. Befurakodik az agyába, és a gondolatait nehézkessé és
mocskossá teszi. Minden egyes sejtje olyan volt, mint egy-egy
fekete lyuk, amely mindent elnyel maga körül. Az egész teste
átalakult valamiféle ragadozóvá, amely csak egyetlen
zsákmányra vadászott: a fényre.
Nagyon rossz dolgok történtek, amikor ez a fekete olaj
elkezdett szétáramlani.
Andrew csak feküdt az ágyában és próbálta minél
szorosabban maga köré tekerni az ágyneműt, hogy valahogy
megakadályozza a szétterjedését. Arra gondolt, hogy azoknak
az embereknek a holttestét is drapériák sokaságába
csomagolták, akik egy rettenetes, szaharai fertőző betegségbe
pusztultak bele. Így akarták megakadályozni a ragály
továbbterjedését. Látta a tévében. Ő is szerette volna így
„mumifikálni” magát, noha még nem volt halott.
A lelke mélyén az volt az érzése, hogy valahol, belül, a teste
már elkezdett rohadni, és a folyamat megállíthatatlanul halad
előre. És úgy érezte, hogy megérdemli. Azok miatt a dolgok
miatt, amelyeket elkövetett.
És amelyeknek az elkövetésére még most is vágyik.
Úgyhogy hiába próbálja rövidebb-hosszabb ideig visszafogni
magát, csak idő kérdése, hogy mikor indul neki, hogy elkövesse
azt, amire vágyik.
Azt gondolta, hogy a fekete olaj Caroline búcsúajándéka.
Végeredményben neki volt köszönhető ez az egész. Ő volt az
egyetlen lány, egy kislány, akit valaha is szeretett. Nem tudta,
hogyan kell egy nőt szeretni, és nem is érdekelte annyira, hogy
próbálkozzon vele.
Igazából csak annyit szeretett volna, hogy visszamehessen
valahogy ahhoz a Caroline-hoz, de ez lehetetlen volt. Úgyhogy
inkább olyan lányokkal próbálkozott, akik hasonló korúak
voltak ahhoz, aki az emlékeiben élt…
Azok majdnem olyan jók, mint ő volt.
Utána pedig, minden egyes alkalommal, Caroline-nal
álmodott. Emlékfoszlányok jelentek meg a szeme előtt, időnként
azonnal, máskor órákkal később, és amikor érezte, hogy a
fekete olaj lassan visszahúzódik a titkos kamrájába, világos
gondolatok köszöntöttek rá, és megpróbálta összerakni a képet.
Az emlékezetében három különböző forgatókönyv
rajzolódott ki.
 Volt a jó caroline-os, amiben a lány a víz szélén ült, köveket
dobált a vízbe, kacsázott, és a másik kezével Andrew nyakát és
hátát simogatta, csak azért, mert – ahogy mondta – meg akarta
érinteni a fiút.
Aztán volt a rossz Caroline, egy szállodai ágyon kucorogva,
akinek a gyakorlatlan kézzel feltett sminkje elmosódott a szeme
körül. Aki az ágyon ide-oda henteregve, pozíciókat váltva valaki
mássá, valami egészen mássá alakult át Andrew szeme láttára.
Mintha kicserélték volna.
És volt még az a Caroline, aki pontosan úgy nézett ki, mint
azon a napon, amikor először meglátta. Térdig felhúzott fehér
zokni, a rakoncátlan szőke haját lefogó piros hajpánt. Azért
könyörög, hogy hagyja abba, hogy ne bántsa tovább.
A felnőtt élete első évtizedében Andrew összesen három
igazi, felnőtt nővel próbálkozott. Az interneten ismerkedett meg
velük, egy ideig csak cseteltek, és úgy viselkedett, ahogy az elő
van írva. Aztán szóba került, hogy találkozzanak. Ilyenkor
mindig Andrew utazott Dublinba, hogy senki, akit esetleg
ismerhetett, ne legyen a tanúja a bumfordi és esetlen
próbálkozásainak a vele korabeli nőkkel. A gyötrelmes
szégyenen csak ketten osztoztak: ő és az éppen esedékes
partnere.
A legutolsó ilyen kirándulására augusztusban került sor.
Marynek hívták. Azt mondta, hogy még diák, ápolónőnek tanul.
Lapos mellű volt, és nem sminkelte magát. A homlokán még
néhány szeplő is látszott. A profilja szerint huszonöt éves volt.
Andrew lefoglalt egy szobát egy olcsó, belvárosi hotelben,
ami azért egy kicsit jobb hely volt, mint ahol általában meg
szokott szállni. Most, a változatosság kedvéért nem kellett azon
aggódnia, hogy a lobbiban esetleg kamerák vannak, ahogy a
hitelkártya- vagy a személyi adatai megadása se töltötte el
szorongással. Nem kellett arra figyelnie, hogy ne hagyjon
nyomot, mert most nem csinált semmi rosszat. Nem volt más,
csak egy a normális vendégek közül. Egy normális férfi. Beletelt
egy kis időbe, amíg ezt megértette.
Abban egyeztek meg, hogy elmennek egy moziba az
O’Connell Streeten. Ez az elhatározás, amint az viszonylag
hamar kiderült, végzetesen rossznak bizonyult. A nő egy kicsit
késett, mert egy, a sínen leparkolt autó egy ideig elállta a
villamos útját. A találkozást és a kapkodó bemutatkozást
követően rohantak a pénztárhoz jegyet venni, majd a sebtében
megvásárolt pattogatott kukoricával bementek a terembe. A
vetítés szinte azonnal elkezdődött, úgyhogy nem volt idejük
beszélgetni. Andrew-n a film két órája alatt elhatalmasodhatott
a pánik.
Amikor a film végén megjelent a stáblista, Andrew már
úszott a verítékben, és megszólalni se tudott. A lánynak elég
volt egy pillantást vetnie rá, és egyből kijelentette, hogy fáradt,
és másnap korán kell kelnie.
Andrew egyedül ment vissza a szállodába, levetkőzött, fogat
mosott, beállította a reggeli ébresztőt a telefonján, majd ágyba
bújt és eloltotta a lámpát. Ahogy ott feküdt a sötétben,
visszaemlékezve az este történéseire, furcsa módon még egy
kicsit büszkének is érezte magát. A fekete olaj azonban nagyon
szerette az éjszakát. Andrew érezte, ahogy megindul, ahogy
összegyűjti az erőt, ahogy a nyúlós massza mozgásba lendül,
ahogy áramlani kezd és útjára indul, hogy végigcsorogjon az
erein.
Andrew felemelte az éjjeliszekrényről a telefonját.

A videó pont egy héttel azután érkezett meg, hogy visszatért

Shanamore-ba.
Egy e-mailhez volt csatolva, ami egy olyan postafiókba
érkezett, amely tartalmazta a teljes nevét, a telefonszámát és a
Shanamore Apartmanok honlapjának a címét.
Andrew valószínűleg így is egyből kukázta volna, ha nem
olvassa el a levél tárgyát:
Egy kis emlékeztető a legutóbbi dublini éjszakáról.
Rákattintott, és elolvasta az üzenet szövegét. Először
hitetlenkedett, aztán végtelen zavarban volt, de aztán, amikor
megértette, már kapkodnia kellett a levegőért, mert a rettegés
egyik hulláma a másik után érte, annyira, hogy a végén már
egész testében remegett.

Na, mizujs, te kis Pedo? Készítettem neked egy

emlékeztetőt a Dublinban töltött éjszakádról. Ez a videó
csak a tiéd, de tudok másolatot küldeni a rendőrségnek,
az ismerőseidnek, és egyet még olyanoknak is, akiket
nem is ismersz. És ha nem csinálod azt, amit mondok,
azonnal megnyomom a küldés gombot. Az
utasításaimat majd később elküldöm. Bízom benne,
hogy az együttműködésünk gyümölcsöző lesz, te
 pedofil állat!

Andrew remegő kézzel ért hozzá a laptop érintőfelületéhez, és

csak nagy nehezen tudta megnyomni a lejátszás gombot.
Négy próbálkozásába telt, hogy valahogy végignézze az
egészet.
Ő maga teljesen egyértelműen felismerhető volt. A lány nem
mozgott olyan sokat és sokszor a kamera előtt, mint Andrew,
úgyhogy az ő arcát nem lehetett olyan könnyen kivenni. De
afelől senkinek semmi kétsége sem lehetett, hogy túl fiatal
ahhoz, amit a felvételeken csinál.
Mire nagy nehezen eljutott a videó végéhez, Andrew-t a
fizikai rosszullét kerülgette. Úgy érezte, megállíthatatlanul
forog vele a világ. Minden, ami eddig biztos volt az életében,
most hirtelen szétesett, elveszítette addigi értelmét, és ő maga is
darabokra hullott, és nem tudta, hogy mindez hogyan fog
végződni.
Aztán hirtelen megcsörrent a telefonja.
Legnagyobb meglepetésére egy női hang szólt bele.
De nem a videó küldője kereste. Egy másik, az Andrew-éhoz
hasonló üzenet címzettje jelentkezett. A saját üzenetéről nem
beszélt. Zokogva mondta, hogy kizárólag azért csinálja a dolgot,
mert őt is kényszerítik, és nincs más választása, mert róla is
készült egy felvétel…
Azt kapta utasításba, kösse Andrew lelkére, hogy nagyon
figyeljen arra, amit most mondani fog neki.
Majd elmondta Andrew-nak, hogy pontosan mit kell tennie.
GYORS ELŐRETEKERÉS
0:01:11
Az őrsön lévő televízió bedöglött, úgyhogy Seanie átment a
lakásába, hogy ott nézze meg a híradót és közben csináljon
magának valami vacsorát.
Ez volt a második téma már az ajánlóban is, rögtön a műsor
legelején. Egy idősebb riporter pasi állt az Apartmanok bejárata
előtt, onnan jelentkezett be élőben. Valami kézi lámpa fehér
fénye ragyogta be az arcát, igen előnytelenül kiemelve a
ráncait. Arról számolt be a stúdióban ülő műsorvezetőnek, hogy
a rendőrség most már joggal feltételezi, hogy Natalie O’Connor
Shanamore-ba utazott, és az előzetes szakértői vélemények
szerint a mögötte lévő Shanamore Apartmanok egyikében szállt
meg. Közben a riporter helyett olyan képsorokat mutattak,
amelyeket még korábban készíthettek, és amelyeken a fehér
védőruházatot viselő bűnügyi helyszínelők cipelik éppen a
felszerelésüket a hatos számú apartmanba. A riporter
elmondta, hogy Natalie ügyét most már nem pusztán eltűnési,
hanem egyenesen gyilkossági ügyként kezeli a rendőrség, de azt
a hatóságok tagadták, hogy a holttestét megtalálták volna. Egy
helyi férfit, akiről a helybeliek azt mondták, hogy az
apartmankomplexum helyben élő menedzsere, a rendőrség
kihallgatta, és a kiterjedt nyomozást másnap hajnalban kezdik
meg.
Kopogtatás hallatszott az ajtó felől.
Seanie először meglepődött, majd egy kicsit zavarba jött,
amikor O’Reilly nyomozót pillantotta meg az ajtónyílásban.
– Elnézést – mondta O’Reilly, és az őrs ajtaja felé mutatott. –
Láttam, hogy nincs az irodában, úgyhogy…
– Csak nem történt valami?
O’Reilly megrázta a fejét, jelezve, hogy nem. Aztán a tekintete
megakadt azon a félig elfogyasztott csirkés szendvicsen, amit
Seanie a kezében szorongatott.
– Éppen csak átszaladtam, hogy egyek valamit, amíg van egy
kis időm – szabadkozott a fiatalember.
– Nagyon helyes – bólintott O’Reilly, majd kérdőn ránézett. –
Nem lehetséges, hogy van még egy ilyen ebben a háztartásban?

A két férfi egymás mellett ült a kandalló közelében lévő

kanapén, miközben a térdükön egyensúlyozták a tányért, és a
szendvicseket. Seanie le nem vette volna a szemét a híradóról,
amit közben visszatekert az elejére, hogy immár mindketten
megnézhessék teljes terjedelmében. Próbált valahogy normális
módon reagálni az abszurd helyzetre: itt ül egy jó nevű,
fővárosi nyomozó az ő kis vidéki szolgálati lakásának a
nappalijában, és egekbe magasztalja Seanie szendvicskészítési
tudományát, miközben egy gyilkosság történt Shanamore-ban.
Tulajdonképpen egészen addig nem is igen beszéltek, amíg el
nem fogyasztották a hirtelen rögtönzött vacsorát, és Seanie fel
nem tálalt, desszert hiányában, egy erős teát és némi
aprósüteményt.
– Hála az égnek, tea! – jegyezte meg O’Reilly. – Egész nap csak
kávét ittam!
– Van valami, amit szeretném, ha tudna rólam – kezdett bele
Seanie a mondandójába. Még nem ült le, titokban egy kicsit még
élvezte is a helyzeti előnyét, hogy álltából ő nézhet le a kanapén
helyet foglaló nyomozóra. – Ezt lehet, hogy már korábban el
kellett volna mondanom…
O’Reilly, aki éppen a kannából töltötte magának a teát,
felpillantott.
– Én korábban jártam ide. Megszálltam itt. Úgy értem,
Shanamore-ban.
A nyomozó letette a kannát és meglepve nézett Seanie-ra.
A rendőrségnél alapszabály, hogy senki sem dolgozhat olyan
helyen, ami ötven kilométeres körzetében van egy egykori
lakóhelyének. Mielőtt bárki belépne a rendőrség kötelékébe,
nagyon alapos listát kell benyújtania az összes korábbi
lakcíméről. Seanie nem sértett meg semmilyen előírást, de azért
a helyzet mégis különleges volt, pláne, hogy ő volt itt az
egyetlen rendőr. Valószínűleg szólnia kellett volna.
– Csak hogy világos legyen: sohasem éltünk itt – szögezte le. –
Nem töltöttünk hosszabb időt egy-egy hétnél itt, három, talán
négy alkalommal nyaranta. És nem is voltunk itt minden
nyáron, csak pár évig jártunk ide, kábé addig, amíg, mondjuk,
tizenhat nem lettem. És nem ismertem Andrew Gallaghert. De
persze, hogy is mondjam, szóval, láttam annak idején őt a
környéken.
– Értem.
– Abban az időben még sokkal kevesebben laktak a faluban –
folytatta Seanie. – Korombeli srác pedig alig volt, úgyhogy
persze hogy észrevette az ember azt, aki vele egykorú volt. És
egy részükkel találkozott és haverkodott is, mondjuk,
Murphynél, a biliárdasztal mellett. Oké, szóval nem a
kocsmában. Tudja, Peggy fiainak volt egy biliárdasztala otthon,
és ha Peggy olyan hangulatban volt, akkor megengedte, hogy a
nyaraló gyerekek is odamenjenek játszani. De Andrew mindig is
kilógott, valahogy kívülálló volt. Aztán meg… – Seanie hirtelen
elhallgatott, nagy levegőt vett, és közben az járt a fejében, hogy
miért ilyen nehéz egyszerre beszélni és lélegezni. – Hmm, nem
akarom azt a szót használni, hogy pletyka, mert abban sem
vagyok biztos, hogy valaha is mondott-e erről nekem bárki
bármit is, vagy sem. De valahogy mégiscsak a fülembe jutott az,
hogy… Hmm, szóval, hogy a kislányokat szereti. Persze akkor
még ő maga is nagyon fiatal volt. De úgy értem, hogy a nálánál
fiatalabbakat. Sokkal fiatalabbakat.
Seanie leült az O’Reillyvel szemben lévő karosszék karfájára.
– Akkor, amikor a dolog történt – folytatta –, tizenhat éves
voltam, úgyhogy Andrew akkor talán tizennyolc lehetett. Vagy
esetleg tizenkilenc, azt hiszem – mondta és elhallgatott. Úgy
érezte, mintha a torka egészen összeszűkült volna, úgyhogy
nagyot kortyolt a teájából, és élvezte, hogy a forró ital
akadálytalanul áramlik lefelé a torkán, tehát nincs itt semmi
gond a lélegzéssel, a torkával, semmivel, csak azzal van baj,
amiről beszélnie kell. – A húgom, Aoife, akkor töltötte be a
tizenhármat. Akkor lett tulajdonképpen tinédzser. Éppen ma
töprengtem el azon, hogy vajon attól, hogy akkor már
tinédzsernek számított, a dolog esetleg, hmm, nem is tudom,
lehet, hogy kevésbé számít súlyosnak? Az igazság az, hogy
három nappal korábban volt a születésnapja, úgyhogy én még
hozzá se szoktam ahhoz, hogy nekem egy tinédzser húgom van.
Számomra még mindig csak egy kislány volt. Még csak
tizenkettő, érti? De ő persze másképp látta ezt. Ő magába már
azt gondolta, hogy egy felnőtt, mintha legalábbis tizenhat éves
lenne.
O’Reilly bólintott.
– És mi történt? – kérdezte egy kis szünet után.
És akkor végre Seanie, életében először, elmondta valakinek.
Az az este ugyanúgy kezdődött, ahogy minden egyes
Shanamore-ban töltött szombat este. Olyan este nyolc körül a
korgó gyomrú Flynn gyerekek hazaszáguldottak a
tengerpartról. A ház körül csábító sülthal- és sültkrumpli-illat
terjengett, úgyhogy egyből letelepedtek a konyhaasztalhoz.
Seanie édesanyja és nagymamája addigra már végzett a saját
vacsorájával, ők valami normálisabb dolgot ettek, mondjuk,
salátát. „Túl meleg az idő ahhoz, hogy még meleget is egyen az
ember” – mondogatta nyaranta mindig az anyjuk, pedig csak
nem akart a konyhában izzadni az állandó főzés közepette. És
miközben a fiatalabb generáció a zsírban tocsogó kaját tömte
magába, a két asszony, anya és lánya, beült a kocsiba, és
elhajtott a kocsmába, Murphyhez, hogy ott nyugalomban
megigyanak valamit és pletykálkodjanak egy jót.
A nyár közepén, ahogy ez már ilyenkor szokás, legalább két,
két és fél órával tovább van világos, úgyhogy anélkül, hogy erről
az anyjuk tudott volna, Seanie, az öccse, Cathal, és a húga, Aoife,
amint végzett a vacsorával, visszaszáguldott a partra játszani.
Seanie volt a főnök, de nagyon engedékenynek bizonyult. Az
volt a szabály, hogy nincsenek szabályok, csak annyi, hogy
mindenkinek valahol a szálloda előtt lévő hinta környékén
kellett tanyáznia, és hogy fél tizenegykor (vagy amikor
besötétedett) ott kellett lenni a szálloda előtt, hogy
hazamenjenek.
Aznap este Seanie és Cathal ott várakozott fél tizenegykor a
hintáknál, de Aoife nem volt sehol.
Tíz óra negyven.
Még mindig nem bukkant elő a sötétből, a karjaival
kalimpálva, és már távolról kiabálva, hogy bocsánat.
Tíz óra negyvenöt.
Lehet, hogy a szálloda ragyogó fényei voltak a ludasak a
dologban, de valahogy váratlanul lett sötét. Nem szép lassan
sötétedett be, és nem is volt fenyegető, de a végtelenbe vesző
tenger egyik pillanatról a másikra váltott át kékből feketébe, és
csak a csillagok pislákolása és a hold halovány fénye törte meg
helyenként a hatalmas sötétséget.
Tíz óra ötven.
Tíz óra ötvenöt.
Tizenegy óra.
Seanie-t ekkor már elfogta a félelem. Az igazat megvallva
nem is elsősorban a húga miatt aggódott, hanem attól rettegett,
hogy alig fél óra múlva az anyja és a nagyanyja egy üres házba
térnek majd haza. A szálloda melletti asztaloknál pár srác
lézengett, akik még mindig a korábban, a nap folyamán
otthonról kicsempészett sörök világbékét és örök barátságot
hozó hatása alatt voltak. Seanie az ő segítségüket kérte, az
öccsét, Cathalt pedig a szálloda lobbijában hagyta, hogy ott
várjon, hátha felbukkan a húguk. Zseblámpával felszerelkezve
indultak a keresésére.
 – Viszonylag gyorsan megtaláltuk. Ott volt, nem messze, a
föveny keletre eső homokdűnéi között, teljesen
összegabalyodva Andrew-val. Az meg részeg volt. A húgom azt
állította, hogy ő nem ivott, de a tekintetén látszott… Alig tudta
nyitva tartani a szemét. És emlékszem, hogy… Szóval… –
mondta Seanie, de kénytelen volt egy kis szünetet tartani, hogy
valahogy összeszedje magát. Ezt a részletet még önmaga elől is
legszívesebben eltitkolta volna, nemhogy hangosan kimondja
egy vadidegen előtt. Soha, senkinek sem beszélt még erről, de
tudta, O’Reillynek el kell mondania az igazságot Andrew
Gallagherről. Lesütötte a szemét, és a kezét nézve folytatta. –
Emlékszem, hogy az összegyűrt bugyija ott hevert a homokban.
– És maga mit csinált? – kérdezte a nyomozó.
– Megragadtam Andrew-t, és elkezdtem agyba-főbe püfölni.
És közben üvöltöztem vele, hogy „még csak tizenhárom éves, te
perverz barom! Csak tizenhárom!” – felelte és közben
önkéntelenül is megdörzsölte a jobb öklét, mert eszébe jutott,
hogy eközben mennyire felsértette a bőrt a kézfején. Olyan
horzsolásnyomok keletkeztek, hogy az anyja sohasem hitte el
neki, hogy biciklizés közben szerezte. – A legszívesebben puszta
kézzel megöltem volna, ott, helyben. Rettenetesen dühös
voltam. És lehet, hogy meg is öltem volna, ha nincs ott a többi
srác, akik valahogy leszedtek róla.
O’Reilly mélyen felsóhajtott.
– És jelentette a dolgot?
– Mármint a rendőrségnek? – horkant fel Seanie. – Még csak
nem is beszéltem róla. Senkinek. Soha. Egészen ma estig. Aoife
könyörgött, hogy hallgassak, és én hallgattam aznap este, aztán
hallgattam másnap is, meg a következő nap is… Amíg egyszer
csak azt nem éreztem, hogy most már túl késő lenne. És
valahogy minden rendben levőnek tűnt. Ő maga is. Mindig azt
mondta, hogy nincs semmi baja, de… – Seanie hirtelen
megakadt, nagyot nyelt, mert úgy érezte, valahonnan hirtelen
egy nagy gombóc került a torkába. – Évekkel később, akkor,
amikor már gimibe járt, akkor vesztette el a lába alól a talajt.
Rossz társaságba keveredett, ahogy az anyám mondogatta. És ez
így is volt, valóban. Arról azonban soha nem beszélgettünk,
hogy vajon miért. És arról sem, hogy miért keveredik
folytonosan rossz társaságba, egészen addig, amíg már nem volt
kiszállás a dologból – hallgatott el egy kicsit elgondolkodva
Seanie. – Attól tartok, hogy emiatt történt.
– És mi lett vele? – kérdezte O’Reilly halkan.
– Beugrott egy hídról a Temzébe Londonban. De azt, hogy
szándékosan ugrott-e bele, vagy esetleg baleset történt, nem
tudjuk. Soha nem tudjuk már meg.
Egy kis időre csend telepedett a szobára.
– Őrmester! – szólalt meg végül O’Reilly. – Egy dolgot
mondjon meg nekem, de őszintén. Annak, hogy ide helyeztette
magát, köze van ahhoz, amit elmondott?
– Nem – felelte Seanie határozottan és megkönnyebbülten,
mert tényleg ez volt az igazság. – Tényleg nem. Elegem volt
Dublinból, és ennek a háznak a bére… De az is tény, és ezt nem
akarom elhallgatni, hogy nagyon odafigyeltem arra, hogy mit
beszélnek az emberek. Tudtam, hogy itt él, előfordult, hogy
láttam is. Azt gondoltam…
Valahol megszólalt a csengő.
 – Ez az őrs – mondta Seanie.
Még fel sem álltak, de valaki már a lakás ajtaján dörömbölt.
Olyan erősen verte ököllel az ajtót, mintha be akarná törni.
A két férfi összenézett és kirohant a nappaliból az előtérbe.
Mire kiértek, a dörömbölés abbamaradt.
Seanie feltépte az ajtót, és kilépett a verandára.
Egy nő állt az őrs irodájának ablakánál, és a kezét oldalt az
arca mellé téve próbált bekukucskálni. Az első dolog, amit
Seanie észrevett, az volt, hogy a nő farmerja csuromvíz,
hozzátapad a lábához, és alatta kis tócsába csöpög a víz. A
másik az volt, hogy csak úgy, kapkodva állhatott meg a
kocsijával az őrs előtt, mert még járt a motor, égtek a lámpái és
tárva-nyitva állt az ajtaja.
– Hé! – kiáltott rá a nőre, aki erre odafordult.
– Ez az az átkozott riporter Dublinból – morogta halkan
Seanie felé O’Reilly. – Na, most meg mit akar?
VISSZATEKERÉS
0:00:27
– Hol van? – kiabálta Natalie.
Andrew értetlenül nézett rá.
– Mi?
A férfi ott állt a bejárati ajtóban, az egyik kezével a keretre
támaszkodott, a másikkal pedig a kilincset fogta, és csak olyan
szűk résnyire nyitotta ki az ajtót, hogy szinte nem is lehetett
belátni a lakásába.
Natalie mellőzte a nyájas formaságokat, és egyből a
kérdésével rontott a férfira, de látta, hogy az teljesen össze van
zavarodva, és nem érti a dolgot.
– Volt ott egy könyv – magyarázta. – Egy verseskötet. Tegnap
este betettem a konyhaszekrény egyik fiókjába, és ma reggel,
mielőtt elindultam volna, még láttam, hogy ott volt. És mostanra
eltűnt – mondta. Nem elég, hogy a szavaiból sütött a düh, de
mivel nagyon feldúlt volt, kapkodott a levegő után. – Hol van?
Maga vette el? Vagy ez a Richard volt, az imént, amikor betört?
– nézett Andrew-ra. A kezében markolászta a hűtőmágnesen
talált papírt, rajta a MENJEN EL felirattal, és most hirtelen
Andrew orra alá dugta. A férfi elvette, komótosan kisimítgatta,
majd szemmagasságba emelve, tanulmányozni kezdte. – És ezt
meg ki írta? Maga? – követelt választ Natalie. – Nézze, a férjem
megszállt itt. Tudom, hogy így volt. Fizetett is, és kapott számlát
is róla. Maga vette el tőle a hitelkártyáját, és terhelte meg a
számláját. Csak néhány héttel ezelőtt történt, és maga még azt is
letagadta, hogy látta volna valaha… – Natalie úgy érezte,
mindjárt elsírja magát, és mivel a hangja is elcsuklott, Andrew
számára is nyilvánvaló lehetett, hogy elfogyott a türelme. –
Azonnal mondja meg, hogy mi az ördög folyik itt! Ugye, Mike
kérte meg arra, hogy hazudjon? Így volt? – kiabálta, és hirtelen
egy újabb gondolat hasított belé, ami olyan rettenetesnek tűnt,
hogy majdnem összeroskadt tőle. – Csak nem ő kérte meg magát
arra, hogy lopja vissza onnan a kötetet? – kérdezte és közben a
szeme megtelt könnyel, és ahogy egyet pislogott, egy csepp el is
szabadult és legördült az arcán. Annyira dühös volt, hogy már
ez se zavarta. Csak lássa ez az alak, hogy sír. Mit számít az most
már? – Szóval ezért emelte el?
Andrew azóta, hogy a kezében tartotta a kis papírt, egyszer
sem pillantott Natalie-ra.
Most azonban ránézett, és csak annyit mondott:
– Jöjjön be!
Szélesre tárta az ajtót, és elindult befelé a sötét lakásba. Egy
másodpercnyi habozás után Natalie is követte.
Az apartman a pontos tükörképe volt a hatosnak, amiben
Natalie megszállt. Annak ellenére, hogy nappal volt, Andrew
lakásában be voltak húzva a függönyök, és csak néhány lámpa
égett. A tévén egy hírműsor képei peregtek, de maga a készülék
le volt némítva. A nappali levegője állott volt, és Natalie orrát
megcsapta a szennyes fehérneműk, meg az iskolai tornatermi
öltözőkből ismerős láb- és hónaljszag. Megpróbált szájon át
lélegezni.
Borzasztó rendetlenség volt a lakásban. Nem volt egyetlen
szék, egyetlen asztal, egyetlen kicsit is vízszintes felület, ami
szabadon maradt volna. Még az emeletre vezető lépcső minden
egyes fokán is volt valami, vagy egy kupac újság, vagy egy
halom törölköző, vagy csak egy iratcsomó. A dohányzóasztalon
mocskos tányérok, üres kólásüvegek és müzlisdobozok
sorakoztak. Andrew kapkodva összeszedett egy csomó ruhát az
egyik karosszékből, és egy határozott mozdulattal az egész
karjában tartott kupacot rádobta egy másik, a kanapén már jó
ideje gyarapodó halom tetejére. A kezével jelezte Natalie-nak,
hogy foglaljon helyet a frissen felszabadított helyen.
– Elnézést kérek a rendetlenségért – szabadkozott. – Nem
voltam jól az utóbbi időben.
Natalie leült, a férfi állva maradt.
– Szóval? – kérdezte élesen a nő. – Hol van?
– Ki?
– A nő, akit tegnap este láttam.
Andrew üres tekintettel nézett rá.
– A nő? – ismételte végül olyan lassan és körülményesen,
mintha valami furcsa, idegen szót kellene kiejtenie.
– Igen, a nő. Az a nő, akit egy órával azt követően láttam a
hálószoba ablakából, hogy bejelentkeztem.
– Jól értem – kérdezte teljesen összezavarodva Andrew –,
hogy egy másik vendégről beszél?
– Úgy értem, hogy az a nő, akit láttam, itt állt, a maga
hálószobájában. Az emeleten. És kinézett az ablakon. Rám. Ki
volt az? Ő is itt dolgozik? Ő az, akit a férjem idejött
meglátogatni?
Andrew nagyot nyelt.
– Natalie… – De nem folytathatta, mert a nő felcsattant.
– Csak az igazat szeretném megtudni, Andrew! Elég ebből a
játékból, elegem van a hazudozásból. Húzzunk egy vonalat,
borítsunk fátylat mindarra, ami volt és kezdjük elölről. Úgyis ki
fogom deríteni előbb vagy utóbb, úgyhogy abbahagyhatja a
játékot! – nézett a férfira, és hirtelen széttárta a két karját. –
Elég a tettetésből! Nem kell tovább hazudnia róla, oké? Nincs
semmi értelme, ezek után. Pontosan tudom, hogy mi zajlik, csak
szeretném, ha megerősítene felőle, mert… – Itt elcsuklott a
hangja, elkeseredetten felsóhajtott, és megállt egy pillanatra,
mert tudta, ha most egyből folytatja, menthetetlenül patakzani
fognak a könnyek a szeméből. – Mert úgy érzem, hogy
beletébolyodom ebbe az egészbe, érti? Úgy érzem, hogy elment
az eszem. Képes maga egyáltalán felfogni azt, hogy milyen ez?
Csak annyit szeretnék… Csak meg kell tudnom az igazságot.
Ennyi az egész. Kérem, legyen szíves – mondta kifulladva, és egy
kis szünetet tartott megint. – Ne kelljen már könyörögnöm.
Andrew egy kis ideig csak hallgatott.
Aztán odament a kanapéhoz, és Natalie felé fordulva
letelepedett a karfájára.
– Rendben – szólalt meg végül, és megdörzsölte a halántékát.
– Rendben… Szóval a könyv. Ugye azt mondta, hogy egy
verseskötet volt?
Natalie bólintott.
– Kék színű?
– Igen! Igen, kék. Akkor látta? És tudja, hogy…
– Láttam – vágott közbe Andrew. – Láttam, amikor
kitakarítottam az apartmant, még tegnap délelőtt. Mielőtt
megérkezett volna.
A kijelentés hallatán Natalie-t valami végtelen
megkönnyebbülés fogta el. Akkor tehát a könyv valóban itt volt.
Tényleg létezett, nem csak ő képzelődött. De aztán észrevette,
hogy Andrew az ajkába harap, mintha valami miatt zavarban
lenne.
– Ez tök rendben is van – mondta gyorsan, szinte elébe vágva
a férfinak. – Már itt volt, mielőtt én megérkeztem, ez világos. És
nem én hoztam magammal. De értse meg: ez a kötet az övé volt.
Illetve még most is az övé. Vagyis a miénk. Ott volt a
lakásunkban. És aztán nem találtam sehol, mert elhozta ide.
Mármint a férjem. Tudja… – hallgatott el hirtelen Natalie, mert
rádöbbent, hogy mennyire zavarosnak és érthetetlennek tűnhet
mindaz, amit mond. Úgy döntött, hogy inkább elkezdi újra,
lassabban és világosabban. – Azt a könyvet én vettem a
férjemnek – fogott bele és próbált nagyon nyugodtan beszélni. –
Néhány héttel ezelőtt észrevettem, hogy nincs meg, nem
találtam sehol se a lakásunkban. És tegnap este, amikor
elfoglaltam az apartmant, egyszer csak ott volt. Ez ugyanaz az
apartman, amelyikben ő is megszállt. Tudom, hogy ott volt,
mert szerepelt a számlán, amit maguktól, a Shanamore
Apartmanoktól kaptunk.
– Én nem küldök számlát senkinek – mondta Andrew.
– Nézze, mi kaptunk egyet. Itt van velem, az apartmanban.
Átmehetek érte, és idehozom – mondta és már indult is. –
Hozom.
– Nem kell – nézett rá Andrew, felemelve az egyik kezét. –
Elég, ha… Csak mondja el, hogy nézett ki.
És Natalie elmondta.
– És ellenőrizte a hitelkártyát? – kérdezte, amikor a nő
befejezte. – Volt a bankszámlán terhelés?
 – Nem tudtam. Ahhoz nincs hozzáférésem, mert csak a
férjem nevén van. De hozzá volt tűzve az a kis papírszalag,
tudja, ami a gépből kijön. És a tetején ott állt feketén-fehéren,
hogy Shanamore Apartmanok. Várjon csak! Nem. Egészen
pontosan az volt odaírva, hogy Shanamore Apartman. Egyes
számban – mondta és körülnézett. Egyből észrevette, a
hatalmas felfordulás ellenére, hogy nem messze az ajtótól, egy
kis asztalkán, ott van a bankkártyaterminál. – Kinyomtatna egy
bizonylatot? Bár szinte biztos vagyok benne, hogy egyes
számban van.
– Igen, egyes számban. Shanamore Apartman – bólintott
Andrew. – Én írtam be rosszul, amikor megkaptam a gépet, és
sohasem javítottam ki. De én nem küldtem magának, illetve a
férjének semmit. Esküszöm.
– De akkor ki küldhette?
Andrew nem felelt, láthatóan elmélyülten gondolkodott
valamin, mielőtt megszólalt volna:
– És akkor maga emiatt jött ide? A számla miatt?
– Igen.
– És a férjét nem kérdezte róla?
– Azt hiszem, ez nem tartozik magára!
– Nem, valóban – ismerte el Andrew. – Elnézést – tette még
hozzá, majd nagyot sóhajtott. – Elhiszem, amit a számláról
mondott, de nem én küldtem. Lehet, hogy valami internetes
csalás történt. Tudja, olyan, mint amikor kap egy e-mailt, ami
tök olyan, mintha a bankjától jött volna. Fel fogom hívni a
bankot, hogy van-e valami magyarázatuk arra, hogyan
tudhatott valaki egy olyan nyugtát csinálni, ami pont úgy néz ki,
mintha ebből a terminálból származna. De nézze… – hallgatott
el egy pillanatra, majd folytatta. – Ha az a maga férje, aki azon a
fényképen látható, amit reggel mutatott, akkor biztosan
állíthatom, hogy ő nem szállt meg itt. Csak öt apartmanunk van,
és soha sincs akkora telt ház, hogy ne emlékeznék egy
vendégünkre. Elég jó a memóriám. Biztos, hogy felismerném.
– De lehet, hogy nem találkozott vele. Lehet, hogy az a nő volt
itt, amikor bejelentkezett.
– Egy nővel jött?
– Azt nem tudom – csattant fel Natalie ingerülten. – Épp ezt
szeretném kideríteni.
– Az elmúlt időben nem volt egyetlen vendégünk sem, aki
kapcsolatba hozható lenne azzal, amiről beszél – jegyezte meg
Andrew egy kicsit védekezően. – Egyébként meg én csak annyit
láttam, hogy nyitva van az apartman bejárati ajtaja. És nem
láttam Richardot, vagy bárki mást. És… Szóval az van, hogy
Richard egyáltalán nem dolgozik itt. Nagyon sajnálom, ha
bármiből, amit mondtam, erre következtetett. Nem szeretném,
ha az a benyomása támadna, hogy ide bárki beteheti a lábát.
Tudja, az van, hogy nagyon szereti beleütni az orrát mindenbe,
és ha egy kicsit felönt a garatra, akkor elég agresszíven tud
viselkedni. Lehet, hogy határozottabbnak kellene vele lennem.
Nagyon sajnálom, és majd beszélek vele – mondta, és egy kis
szünetet tartott. – Mi volt még?
– Az üzenet – mondta Natalie tömören.
Az üzenet, ami még mindig Andrew kezében volt, és most rá
is pillantott.
– Nem tudom – mondta. – Lehet, hogy egy előző vendég után
maradt itt, és elfelejtettem letépni, amikor takarítottam az
apartmant. Előfordulhat. Egyszer…
– De mi van a könyvvel? A verseskötettel, ami ott volt, de
most már nincs.
– Az már ott volt, mielőtt maga megjött.
– De az az enyém. Tudom, mert egy egyedi matrica van
beleragasztva, amit alá is írtam. Amúgy meg az, hogy már
korábban itt volt, semmit sem változtat azon a tényen, hogy
most már nincs.
– De mivel eltűnt, nem tudjuk megnézni és ellenőrizni, nem?
– válaszolta Andrew. Natalie már szólásra nyitotta a száját, hogy
határozottan ellenkezzen, de annak hallatán, amit a férfi még
halkan, a szemét egész idő alatt lesütve hozzátett, elakadt a
szava. – És nem volt itt semmilyen nő tegnap este.
Ez annyira nevetséges volt, hogy Natalie hangosan
felnevetett.
– Az lehetetlen. Láttam. Itt, ebben az apartmanban. Az
emeleten.
Andrew egészen elvörösödött.
– Nem – jelentette ki. – Nem láthatott senkit. Egyedül voltam
itthon.
Olyan mélyen lehajtotta a fejét, hogy Natalie az arcát nem,
csak a homlokát láthatta, amelyen izzadságcseppek
gyöngyöztek.
– De láttam…
– Én voltam csak itt, higgye el, Natalie – mondta Andrew a
földet nézve. – Egyedül.
– Óh! – csodálkozott el a nő, mint aki ráeszmél valamire. –
Óh.
És most ő volt zavarban, érezte, hogy elvörösödik, elönti a
forróság, és hogy hirtelen verejtékezni kezd.
És a nyomában rögtön átjárta valami iszonyatos félelem.
Mert ezek után már valóban nincs mit tenni. Nem volt ott
semmiféle nő. Valószínűleg egy előző vendég firkantotta az
üzenetet a hűtőmágnesen lévő cédulára, csak ő az elmúlt
huszonnégy órában nem vette észre. A verseskötet nem az övé,
valaki más példánya lehetett, valaki más hagyta ott. Vagy lehet,
hogy… Te jó ég! Lehet, hogy ő dugta el a könyvet önmaga elől,
azért, hogy aztán azt tettethesse, hogy az az övé, az a példány,
amit ő adott Mike-nak? Lehet, hogy korábban ő hagyta nyitva az
apartmanja bejárati ajtaját is? És mi van a számlával, ami miatt
tulajdonképpen idejött? Képtelen volt rájönni, hogyan tudhatott
arról Mike, hogy a számla megérkezett, ahogy azt sem értette,
honnan tudta, hogy hová rejtette. Egyáltalán: létezik az a
számla? Tényleg ott van, gondosan összehajtva, a hatos
apartman hálószobájában, az ágy mellett hagyott táskája
mélyén? Vagy ezt is csak elképzelte? Lehet, hogy csak az ő
fejében létezik?
Mike-nak igaza volt. Valóban képzelődik.
Nem, ez sokkal súlyosabb annál. Becsavarodott. Elment az
esze.
A valóság hirtelen valami megfoghatatlan dologgá változott.
Ott cikázott körülötte, de nem tudta megragadni, és ez nagyon
ijesztő élmény volt.
Natalie lábai remegni kezdtek, a cipője, mintha csak
szteppelne, szinte kopogott a padlón.
 Mi a fene történik vele?
Hogy lehetséges, hogy valami, ami annyira valóságosnak
tűnt, egyszer csak nincs?
Mit kell az embernek tennie akkor, ha elveszti a lába alól a
talajt?
– Mennem kell – mondta végül.
Felállt, bár közben arra számított, hogy a lába feladja, és nem
lesz rá képes. Nagyon megkönnyebbült, hogy nem így történt.
Attól, hogy indulni készült, Andrew láthatóan
megkönnyebbült. Még szép. Natalie azt gondolta, hogy a férfi a
bolond, de valójában ő volt az, aki össze volt eddig zárva egy
bolonddal.
– Nagyon sajnálom – motyogta a nő. – Nem is tudom, hogy…
De aztán megállt, úgy érezte, hogy valami hirtelen mellbe
vágta. Egy újabb gondolat száguldott keresztül az agyán.
– Natalie – suttogta.
– Tessék?
– Natalie – mondta, de most hangosan és határozottan. –
Maga Natalie-nak szólított.
Andrew szeme megrebbent.
– Én?
– Én magának Marie-ként mutatkoztam be.
– Nos… Én… – motyogta a férfi zavartan, közben az egyik
kezével beletúrt a hajába, a másikkal meg idegesen
morzsolgatta a levegőt, és nyugtalanul az egyik lábáról a
másikra állt. – Szóval, én láttam… – Nagy levegőt vett, majd
kinyögte: – Én tudtam ezt a…
Ha Andrew tagadta volna, ha ellenkezett volna, ha akár csak
egy kicsit is meggyőzően, éppen csak halványan, de őszintének
látszó módon felháborodik – akkor Natalie neki hitt volna, mert
önmagában már nem bízott semennyire sem.
De nem ellenkezett. Nyilvánvalóan nem tudott.
Ehelyett azonban, szinte suttogva, azt mondta:
– Nem lenne szabad róla beszélnem magának.
Natalie szíve olyan hevesen vert, hogy a fülében érezte a
dübörgését. Attól tartott, hogy pillanatokon belül elájul. De
aztán a szívverése elhalkult, és hosszú idő után először, ismét
magabiztosnak érezte magát, a szó szoros értelmében
szilárdnak érezte a lába alatt a talajt.
Nyugalom szállt rá. Újra tisztán tudott gondolkodni.
– Ki az a nő?
Andrew felsóhajtott, mintha elismerné a vereséget.
– Ő… Ő a főnök.
– Azt hittem, maga az.
– Nem mindenben.
– És ismer engem?
Andrew elkeseredetten bólintott.
– Tudta, hogy magát Natalie-nak hívják.
– Ő volt itt Shanamore-ban a férjemmel. És akkor ő hozta fel
ide Mike-ot.
– Nem, éppen ez a lényeg. Soha nem száll meg itt. Egyszer
sem, esküszöm. És tényleg soha nem láttam a férjét.
Annyira elkeseredettnek tűnt, hogy Natalie kénytelen volt
hinni neki.
– Szemüveges? – kérdezte hirtelen. – Nincs egy fekete, vastag
keretes szemüvege?
 – Miért?
– Csak feleljen a kérdésemre, Andrew!
– Igen – ismerte el. – Néha szemüveget visel.
– Pontosan milyet?
– Nem tudom… Fekete, és elég nagy.
– A nagyon azt érti, hogy vastag keretes?
– Igen.
– És ma is itt volt?
– Nem, tegnap este elment. Mondtam, hogy sohasem alszik itt
– nézett rá, már-már könyörögve. – Esküszöm, igazat mondok.
Natalie hitt neki.
– Gondolom, nem hajlandó elárulni nekem a nevét és a
telefonszámát.
Andrew olyan sápadt lett, mint a fal.
– Kérem! – esdekelt. – Ne kérjen ilyet!
Olyan volt, mint egy kisgyerek, akit éppen megdorgált az
anyja.
– Rendben – mondta Natalie. – De csak akkor, ha megmondja,
mikor lesz itt megint. De ha jót akar, akkor az igazat mondja!
Andrew most már úgy nézett ki, mint aki a következő
pillanatban elájul.
– De ne árulja el neki – rebegte. – Nem árulhatja el neki, hogy
megmondtam. Engem hagyjon ki ebből az egészből!
– Nem rúghatja ki magát azért, mert elmondja nekem, hogy
mikor jön.
– Azt csinál, amit csak akar.
– Dehogyis! Vannak törvények.
Andrew azonban nem volt meggyőződve erről. Akárki legyen
is ez a nő – akibe Mike annyira belehabarodott, hogy bármilyen
kockázatot hajlandó volt vállalni azért, hogy vele legyen –, az
biztos, hogy Andrew-t totálisan sikerült megfélemlítenie.
– Mikor lesz itt? – kérdezte Natalie.
– Holnap reggel.
– Hánykor?
– Általában fél tíz körül érkezik. De maga… Szóval az van,
hogy maga nem látja majd. Nem hajt be ide, mindig a
szomszédos telken parkol, ahol az építkezés van. Nem akar
találkozni a vendégekkel… Szóval, hogy ha maga ide jön, és
követeli, hogy találkozni akar vele, akkor egyből tudni fogja,
hogy…
– Akkor a hátsó ajtón át jön be ide?
– Igen – bólintott Andrew.
– Kopogtat, vagy csak úgy bejön?
– Van kulcsa.
– És maga itt lesz?
– Igen, itt kell lennem.
– Majd úgy intézem, hogy a hátsó ajtó környékén legyek fél
tíz körül. Úgy teszek, mint aki azért van ott, mert hiába
kopogtatott a másikon. Olyan lesz, mintha teljesen véletlenül
futnék össze vele. Majd eljátszom, hogy mennyire meglepődöm.
Előrenyújtotta a kezét, és rábökött az Andrew kezében lévő
papírdarabra.
– És akkor engem teljesen kihagy belőle, ugye? – kérdezte a
férfi, miközben odaadta a kis cédulát.
– Pontosan tudja, hogy könnyen találhat másik munkát,
nem? Miért akar egy szörnyetegnek dolgozni?
 Andrew hirtelen elkapta Natalie karját, és mélyen a nő
szemébe nézve, sürgetően azt mondta:
– Hagyjon ki engem ebből. Ha kitalálja, hogy nekem…
– Értem – válaszolta Natalie.
Azzal sarkon fordult, kinyitotta az ajtót, és otthagyta Andrew-
t.
Kavarogtak a fejében a gondolatok, de hosszú idő után
először az volt az érzése, hogy több válasz áll a rendelkezésére,
mint ahány megválaszolatlan kérdés tornyosul előtte. A Fekete
Szemüvegkeretes nő tehát nem őt követte, vagy legalábbis nem
abban az értelemben követte őt, mint amitől tartott. Nem, ő a
másik nő volt ebben a játszmában, aki meg akarta nézni
magának a feleséget.
De Andrew váltig állította, hogy a nő sohasem alszik itt. És
úgy tűnt, hogy abban is igazat mond, hogy nem ő küldte a
számlát.
Akkor lehet, hogy a Fekete Szemüvegkeretes küldte?
De miért tett volna ilyet?
Natalie bedugta a kulcsot a zárba, de aztán megállt egy
pillanatra a hatos apartman bejárati ajtaja előtt.
Hogyha Mike nem szállt meg itt, akkor mégis mi értelme
lehet annak a számlának?
Talán a Fekete Szemüvegkeretes így akarta a tudomására
hozni, hogy mi folyik?
Visszagondolt a találkozásukra a sandymounti bisztróban.
Arra, ahogy a nő arcát elöntötte valami érzelem, amit Natalie
akkor ellenségességnek, már-már dühnek vélt. De mi van, ha
tévedett? Egyáltalán nem ismerte ezt a nőt. Mi van, ha csak
annyi történt, hogy mivel Natalie észrevette, lebukott és
meglepődött. Az a tekintet árulkodhatott döbbenetről is.
Elfordította a kulcsot a zárban, bement és lerogyott az első
karosszékbe, ami az útjába akadt. A halántékán érezte, hogy
nemsokára fájni fog a feje. A szívét keserűséggel töltötte el, hogy
már tudta, Mike mit követett el.
De legalább most már minden világosabbnak tetszett. Igen,
sokkal. És holnap reggel minden még világosabb lesz, amikor
Natalie „véletlenül” összetalálkozik majd ezzel a nővel, és
lehetőségük lesz egy kicsit beszélgetni. Kiszed belőle minden
információt, amire csak szüksége lehet, aztán felszáll a déli
buszra, és visszamegy Dublinba, hogy ott tetemre hívja Mike-ot.
Sokkal könnyebb lesz úgy, ha a birtokában van minden
információnak.
Jóval több információja van, mint magának Mike-nak.
Az, hogy így, ukmukfukk elviharzott Shanamore-ba,
valószínűleg a legeszetlenebb és legnevetségesebb dolog volt,
amit Natalie valaha csinált. Az igazat megvallva, úgy sétált ki az
otthonából és szállt fel a vonatra, hogy józanul végig sem
gondolta az egészet. És egypár perccel ezelőtt még úgy tűnt,
hogy az utazása csak arra volt jó, hogy Mike ártatlanságát
támassza alá, és azt, hogy ő, Natalie a bolond. Hogy egyszerűen
csak képzelődik.
De most már tudta, hogy ezt csak Mike akarta elhitetni vele.
Most már tudta az igazságot.
Most már egészen biztos volt abban, hogy azt csinálta, amit
kellett, és ami helyes volt.
Nagyon jó ötlet volt lejönni Shanamore-ba.
GYORS ELŐRETEKERÉS
0:00:33
Andrew nagyon szerette a dokumentumfilmeket. Különösen
azokat, amelyekben rettenetes dolgok történnek az emberekkel,
mint amilyen egy terrortámadás, valami természeti katasztrófa,
repülőgép-szerencsétlenség vagy, mondjuk, egy vasúti
szerelvény kisiklása. Ezekben ugyanis mindig voltak olyan
szereplők, akiket a dokumentumfilm készítői meginterjúvoltak.
Olyan emberek, akik elszenvedői voltak ezeknek a borzasztó
eseményeknek, de valahogy sikerült életben maradniuk. Ezek a
szerencsés túlélők aztán mindig ilyeneket mondtak ezekben a
filmekben:
– Az ösztöneim átvették az irányítást. Arra gondoltam, hogy
az nem lehet, hogy itt a vége. Minden erőmmel küzdöttem, mint
egy állat.
Azokban a végzetes pillanatokban mindegyikük képes volt
olyan dolgokat megtenni, amiről még csak nem is álmodtak
volna korábban. Nem törődtek a veszéllyel, elszállt a félelmük,
és cselekedtek. Andrew mindig úgy képzelte, hogy ő is
hasonlóképpen viselkedne. Egy buszon utazik, amelyik
megcsúszik az úton és felborul, vagy egy vonaton, amely nagy
sebességgel halad és kisiklik. De néha egy bevásárlóközpontba
képzelte magát, ahol hirtelen megszólal egy gépfegyver – és
ilyenkor ő, egy pillanat alatt teljesen átalakul. Nem fél, hanem
cselekszik. Önzetlenül és önfeláldozó módon segít az
embertársain, de közben ő maga is életben marad. „Nem is
értem, hogy mi történt” – mondaná majd később, a
dokumentumfilm készítőinek kamerája előtt. – „Nem tudom
megmagyarázni. A félelem elszállt, és ösztönösen cselekedtem.
Olyan volt, mintha hirtelen valaki más lettem volna. Habozás
nélkül azt tettem, amit kellett.”
Ő lenne a jó – gondolta magában –, a változatosság kedvéért.
Legalábbis képes lenne jót is cselekedni.
De amikor bekövetkezett a pillanat, hogy helyt kellett volna
állni, akkor semmi hősieset vagy merészet nem csinált. Nem
csinált semmit.
Csak ült ott és nézte.
A kést, ahogy belehasít a húsba, ahogy újra és újra belevág.
Ahogy a sötét foltok szétterjedtek a világos ágyneműn. Ahogy
valaki az egyik gondjaira bízott apartmanban éppen
meggyilkolja az egyik vendégét.
A félelem egyáltalán nem szállt el.
Sőt, minden korábbinál erősebben telepedett rá.
Körbevette és béklyóba verte. Egy ketrecet vont köré, és
elhatalmasodott rajta a pánik, amitől nem tudott szabadulni.
A felvételen látható számokból rádöbbent, hogy a gyilkosság
kevesebb mint negyedórája történt. Fel kellene hívnia a
rendőrséget. Vagy a mentőket. Nem, a rendőröket. Azt
mondhatná, hogy furcsa zajokat hallott, kiabálást vagy
sikoltozást. Bármilyen hangot meghallhatott. Nem kellene ki se
mozdulnia innen, nem kellene átmenni… és megnéznie. Az az
új rendőr majd kijön, körülnéz, és aztán megtalálja.
Igen, de késő éjszaka van. Mennyi időbe telik kijönni ide?
Már ha egyáltalán komolyan veszik Andrew bejelentését az
éjszaka csendjét felverő sikolyról, és azonnal kiküldenek
valakit. Legalább egy órába telik, míg az a valaki, aki majd jön,
felfedezi a gyilkosságot. És akkor már semmi értelme nem lesz
mentőautót hívni.
És attól a pillanattól, hogy az az őrmester beteszi oda a lábát,
a hely hivatalosan is bűnügyi helyszín lesz. Egy bűntény
helyszínét rettentő alaposan átvizsgálják, Andrew ezt nagyon
jól tudta, mert az erről szóló dokumentumfilmeket is szívesen
nézte.
És akkor megtalálják a kamerát.
Nem hagyhatja, hogy megtalálják a kamerát.
Ha megtalálják, akkor kiderítik, hogy mit csinál, és ha
rájönnek, akkor arra is fény derül, hogy miért csinálja. Arra is,
hogy ki ő valójában.
Nem.
Nem.
Nem.
Ezt nem hagyhatja.
Miközben azon töprengett, mit is kellene csinálnia, újra
lejátszotta a videót. Az a pillanat a végén, a legutolsó,
megkönnyítette számára a döntést. Az, amikor a tettes
tönkreteszi a kamerát. Mert abból Andrew világosan
megértette, hogy ez egyáltalán nem egy véletlen és
megmagyarázhatatlan eset.
Annak, ami történt, oka volt, és ez az ok ő maga volt.
A teste hirtelen megrándult, és hányni kezdett.

Nem tudta, mennyi ideig ült ott a kanapén, de mire nagy

nehezen megmozdult, a hányás már egészen rászáradt a
nadrágjára, és a behúzott függönyök melletti réseken
halványszürke fény szűrődött be a szobába. A szájában még
mindig érezte a hányás savanyú ízét, és kapart a torka. Éles
fájdalom hasított a gerincébe, és minden izma fájt.
A tévé digitális óráján látta, hogy már elmúlt reggel hét óra.
Mindjárt teljesen világos lesz. Kezdődik a nap. Az emberek
felkelnek, elindulnak otthonról, és ide-oda járkálnak…
Valaki lehet, hogy meglát valamit.
A képernyő, amelyen a gyilkosságot látta, most kikapcsolva
meredt rá, a fekete négyszögben a saját, elmosódott képe, és a
mögötte lévő szoba tükröződött. Ki kapcsolta ki? Nem
emlékezett semmire.
Tényleg látott rajta bármit is?
Tényleg megtörtént?
Andrew elgondolkodott: lehet, hogy meg se történt.
Most, hogy visszaemlékezett mindarra, amit órákkal
korábban a képernyőn látott, az egész olyan távolinak és
súlytalannak tetszett. Mintha csak valami tudósítás lett volna,
valahonnan a világ másik végéből.
Végül is lehet, hogy az egész csupán egy rossz álom, mondta
magának, és a remény, belekapaszkodva ebbe a gondolatba,
hirtelen szárba szökött. Hiszen akkora nyomás nehezedett rá az
elmúlt időkben. Nagyon rosszul aludt. Rémálmai voltak. Lehet,
hogy ez is csak egy volt ezek közül. Meg kell győződnie arról, mi
a valóság.
A farmert lecserélte egy, a szennyeskosárban büdösödő
mackónadrágra, aztán magához vette a kulcsait és a
mobiltelefonját.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve, letette a telefont.
Ezeket ma már képesek nyomon követni, gondolta magában.
Azt nem tudta, hogy milyen pontossággal, de jobb félni, mint
megijedni. Maradjon csak itt. Az ujjlenyomatok és egyebek
ügyében nem lehet semmi gond, hiszen ő takarítja az
apartmanokat, azokra tehát van magyarázat. Azt azonban
nehezebben lehet kimagyarázni, hogy miért ment át ilyen
korán reggel egy olyan apartmanba, ami ki van adva valakinek.
Ott hagyta a mobilt, magával vitt viszont egy zseblámpát.
Odakint még mindent elborított a hajnali kékesszürkés
derengés. Az utcai lámpák világítottak, és leszámítva egy
távolban haladó autó zaját, meg az ébredező madarak
csivitelését, csönd volt. Andrew lépései keményen kopogtak,
ahogy elindult az egyes számú apartmantól a hatos felé.
Kívülről nem látszott semmi különös. A lámpák nem
világítottak, a függönyök be voltak húzva, és a bejárati ajtó be
volt csukva. Andrew lenyomva a kilincset még arról is
meggyőződött, hogy kulcsra volt zárva. Semmi sem utalt arra,
hogy valaki erőszakkal hatolt volna be: nem volt felfeszített ajtó
vagy betört ablak.
Rémálom volt, mondta magának. Minden bizonnyal az volt.
Csak az lehetett.
Elővette a kulcsot, és már kis híján be is dugta a zárba,
amikor meggondolta magát, és inkább kopogott. Kétszer,
határozottan és hangosan.
Várt és hallgatózott.
Semmi nesz.
 Ismét kopogtatott. Közelebb lépett az ajtóhoz, és rászorította
a fülét. Most így várt és fülelt.
Még mindig semmi nesz.
Most már bedugta a kulcsot a zárba, elfordította, és amilyen
halkan csak tudta, kinyitotta az ajtót.
A hatos számú apartmanban csönd volt és nyugalom. A
behúzott függönyök miatti sötétben Andrew meggyújtotta a
zseblámpát, és a fénynyalábbal nagy félköröket leírva
körbevilágított. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett. A nagy
üvegfal sértetlen volt, és a hátsó ajtó is rendesen be volt zárva.
A padlón nem látszottak véres lábnyomok, és a konyhapulton
lévő késtartó fakockából sem hiányzott egyetlen kés sem.
Csak rémálom volt. Biztos.
Andrew elindult felfelé a lépcsőn, óvatosan megvilágítva
maga előtt a fokokat.
Amikor felért, megállt egy pillanatra és hallgatózott. A szíve
gyorsan és hangosan vert, szinte hallotta a dobogását. De csak
ezt a hangot hallotta, semmi mást.
A balról nyíló hálószoba ajtaja zárva volt. A másik ajtó, ami a
fürdőszobába vezetett, és jobb kéz felé esett, szélesre volt tárva.
Óvatosan bevilágított és alaposan szemügyre vett mindent. A
mosdó mellett testápolót, arclemosót és hasonló pipereszereket
látott, a fürdőkád szélén pedig egy törülköző hevert. Minden
olyan volt, amilyennek lennie kellett. Andrew bement, hogy
közelebbről is megnézze a mosdót, hogy nem látszanak-e… Nem
látszik-e bármi. De nem látszott, minden ragyogó tiszta volt.
Elindult a hálószoba felé.
Megfogta a kilincset.
 Majd lenyomta…

Jóval később, Andrew maga is rácsodálkozott arra, hogy hogyan

tudott ennyire felkészületlenül nekiindulni. Mert mit csinált
volna, ha kinyitja az ajtót, és a nő ott fekszik épen és
egészségesen az ágyában? Hogyha az egész valóban csak egy
szokatlanul élénk rémálom lett volna, ő pedig ott áll, egy vakító
zseblámpával a kezében, hívatlanul egy vadidegen nő
hálószobájában? Ha valójában ő a behatoló? És mi történne, ha
a nő felébredne? Akkor mit mondott volna? Az, hogy mindezen
egy percet sem gondolkodott el, végül is azt bizonyítja, hogy a
lelke mélyén pontosan tudta, hogy mit fog találni a
félhomályban.
A helyiséget megülő fémes szag.
A falra felfröccsent alvadt vér az ágy fölött.
A meztelen, elfehéredett végtag a hatalmas, alvadt vérbe
fagyott sebekkel.
A reggeli fény már átszüremlett a vékony függönyökön, és
bár Andrew nem látott jól, amit látott, az éppen elég volt.
A lába erőtlenül megbicsaklott, úgyhogy kénytelen volt
belekapaszkodni az ajtófélfába. Érezte, hogy a gyomornedvek
utat keresnek kifelé, a száját már el is öntötte az a jellegzetes,
keserű íz. Rosszul volt.
Legszívesebben elrohant volna. Bepattant volna a kocsijába,
hogy elszáguldjon, minél messzebbre innen. De nem mehet el.
Hová is mehetne? Akkor aztán tényleg azt gondolhatják, hogy ő
tette. És mi van a…
A kamera!
Az ággyal pont szemben álló komód tetején lévő órába volt
rejtve.
Andrew, rettenetesen vigyázva arra, hogy még véletlenül se
pillantson jobbra, ahol az éjszakai vérfürdő nyomai voltak,
óvatosan belépett a szobába, majd a zseblámpával a komód felé
világított.
Az óra eltűnt.
Végigpásztázta a fénynyalábbal a padlót, aztán rávilágított
arra a keskeny részre, ami a komód és a fal között volt. Aztán
odament az ablakhoz, felemelve a függönyt, és megnézte, nincs-
e ott valahol.
Aztán nagyot nyelt, és a lámpával az ágyra világított.
Önkéntelenül is felnyögött, és olyan hangosan, hogy azon
maga is meglepődött. Az óra ott hevert a halott nő bal
könyökhajlatában. A tápkábele gondosan fel volt tekerve rá,
mintha csak egy szalag lenne valami ajándék csomagolásán.
Andrew habozás nélkül odanyúlt, hogy elvegye onnan.
Az óra, bár a vér már elkezdett megalvadni rajta, mégis
csúszós volt, úgyhogy Andrew kénytelen volt mindkét kezével
megragadni. Eközben óhatatlanul is hozzáért a holttesthez. Már
nem volt meleg, de furcsa módon nem volt hideg se: inkább
bársonyos volt, mint a nagyon finom viasz.
Amikor a zsákmányával felegyenesedett, és egy lépést tett
hátra, valami furcsa, cuppanásra emlékeztető hangot hallott.
Odanézett, és látta, hogy két tökéletes lábnyomot hagyott a
padlón, egy megalvadt vértócsában.
Andrew a szemébe toluló könnyektől alig látva, rogyadozó
térdekkel és remegve menekült vissza az apartmanjába. Olyan
gyorsan lépdelt, ahogy csak tudott, a fejét lehorgasztotta, és
próbált valahogy – nem nagyon sikeresen – úrrá lenni a
pánikon, amely egyre jobban elhatalmasodott rajta, és azzal
fenyegette, hogy teljesen elemészti.
Amikor hazaért, egyből kulcsra zárta maga mögött az ajtót. A
függönyöket úgy hagyta, behúzva, ahogy voltak, és igyekezett
nem hozzáérni semmihez.
Dermedten bámulta a kezében tartott, véres órát. Nem tudta,
mit kellene csinálni vele, és azt sem tudta, hogy úgy általában,
mit kellene tennie.
Legalább tíz másodpercbe telt, mire rádöbbent, hogy nincs
egyedül a szobában.
– Mit…? – pislogott riadtan a félhomályban. – Mit csinál maga
itt?
A nő az ablaknál állt, és kibámult az útra. Biztos azt is látta,
ahogy Andrew visszafelé tántorog. Tudnia kellett, hogy hol járt.
Aztán odafordult a férfi felé, és alaposan szemügyre vette,
semmi sem kerülte el a figyelmét. Amikor a pillantása elért a
vértől ázott órához, csodálkozva felvonta az egyik szemöldökét.
– Jaj, Andrew! – mondta rosszallóan. – Hát maga meg mit
csinált?!
GYORS ELŐRETEKERÉS
0:01:21
Tétova léptekkel elindult a férfi mögött a durva, kavicsos
fövenyen. Majd kiértek a homokos partra, amely valamivel
biztosabb talajt jelentett a lába alatt. Mobilja zseblámpájának
kísérteties, fehér fényében csupán Richard kabátjának koszos
szegélyét, hátul kikopott farmerját és sáros bakancsát látta. A
férfi néhány lépéssel járt előtte – feszített tempóban vezette a
nőt a part felé. A zseblámpa vakító fénykörén túl az éj
feketesége úgy tátongott körülötte, mint egy feneketlen katlan,
és úgy érezte, bármelyik pillanatban elnyelheti. Olyan
félelemkeltő volt, hogy mellette eltörpült mindaz, amit a férfi
mondott, és az is, amit mutatni készült. A távolban fel-felvillanó
világítótorony fényében megmutatkozott a tenger felszíne. A
szél továbbra is metszően hideg volt. A tengerparti sziklák
közötti medencében a nyálkás hínárcsomók között egyszer csak
feltűnt valami nem odaillő: egy meztelen női végtag. Olyan volt,
mintha odaphotoshopolták volna egy nyaraláson készült,
úszómedencés képről.
Audrey nem tudta kiverni a fejéből a látottakat. A képsorok
folyamatosan a szeme előtt pörögtek.
Amikor Richard nyomában loholt a színhelyre, a segélyhívó
száma már készen állt beírva a telefonjába, hogy riasztani tudja
a rendőrséget. Egyrészt arra az esetre, ha Richard az életére
törne, másrészt a holttesthez. Richard azt mondta, azért nem
hívta ki őket, mert nem volt nála a telefonja. Ezért ment oda
hozzá a parkolóban. Mikor meglátta, hogy Audrey az, gondolta
kihasználja a lehetőséget, hogy először egy újságírónak mondja
el a sztoriját, mielőtt még a nyomozók elkezdenék kihallgatni.
Audrey épp csak egy pillantást vetett a mezítelen, élettelen
lábra, hátrálni kezdett, majd megfordult és rohanni kezdett
felfelé a strandon, miközben azt ordította Richardnak, hogy
maradjon ott, ne nyúljon a holttesthez és ne engedjen senkit a
közelébe. Fenn a parkolóban próbálta felhívni a rendőrséget, de
a hívás nem kapcsolt. Azonnal bepattant a kocsiba és a faluba
hajtott a rendőrállomásra. Látta, hogy bent ég a villany, és
elkezdett dörömbölni az ajtón…
Audrey egy rendőrautó kíséretében vezetett vissza a
strandra. A két rendőr: Seanie Flynn és régi ismerőse, Steven
O’Reilly nyomozó arra kérte, maradjon a parkolóban a
helyszínelés idejére.
Mire visszatértek, megérkezett az erősítés is. A parkoló
megtelt rendőrautókkal – villódzó kék fény tükröződött a fehér
karosszériákról és a láthatósági mellényekről. Pár órával
korábban még egy eltűnt személy keresésére készültek, most
azonban már egy gyilkosság helyszínén nyomoztak.
Majd újra feltűnt O’Reilly nyomozó. A helyszínelés végeztével
lehúzta kezéről kék kesztyűjét, amilyet Audrey korábban akkor
látott, amikor átadta neki Natalie telefonját. Csak most volt
alkalma elmondani neki, hogy létezik egy videófelvétel is…
Ezután egy rendőrnő lépett a kocsijához és a fejével
biccentett, hogy szálljon ki. Audrey-t egy hotelbe vitték az
éjszaka hátralévő részére. Csendben várakozott a hotel
lobbijában, míg a nő a recepcióssal beszélt. Azután a rendőrnő
a társával együtt felkísérte Audrey-t a második emeleti
szobájába, amely a folyosó legvégén volt. A rendőrnő a
plasztikkártya segítségével kinyitotta az ajtót és előzékenyen
betessékelte a kimerült szemtanút.
– Holnap reggel itt leszünk magáért – mondta, és átadta a
szoba kulcsát. – A biztonság kedvéért azért zárkózzon be! Ne
aggódjon, a rendőrőrs öt percre sincs innen. Ha bármi baj van,
azonnal hívjon bennünket, rendben?
Audrey bólintott.
Amint becsukta maga mögött az ajtót, rögtön úgy tett, ahogy
mondták. Elfordította a zár reteszét, hallotta a megnyugtató
kattanást a zárban, majd a biztonsági ajtóláncot is beakasztotta,
biztos, ami biztos alapon.
Ha a szobának volt is bármi jellegzetes vonása, amely
megkülönbözteti egy átlagos hotellánc standard szobájától,
Audrey azt sem vette volna észre, de legalábbis egy csöppet sem
érdekelte volna. Talán csak az tűnt volna fel neki, ha valaki már
elfoglalta volna a szobát és ott feküdt volna az ágyban.
Végtelenül kimerült volt és minden porcikájában érezte, hogy
hamarosan elnyomja az álom. Alig tudta nyitva tartani a szemét
és a gondolkodása is betompult. Már csak a franciaágy sima,
fehér lepedőjét és a felpolcolt, puha párnákat látta. Nem akart
egy percet sem tovább ébren maradni.
Számos kombináció végigpróbálása után sikerült csak
eloltania az összes lámpát a szobában. A sötétben lerúgta a
cipőjét és kibújt a farmeréből, amely még mindig nedves volt, és
érezte, hogy egy jó maroknyi homok szóródik ki belőle.
Gondolta, a rendőrautó hátsó ülésén ott lehet a fél strand
homokja. A cuccait a szoba közepén hagyta és elvonszolta
magát az ágyig. Megküzdött az ágytakaróval – nem is értette,
hogy tudják ilyen szorosan betűrni –, bebújt a paplan alá, és
elnyújtózott az ágyban.
Zavartalannak ígérkezett az éjszaka. Elégedetten szuszogott,
hogy végre ágyba került és arra számított, hogy órákig
öntudatlanul csak aludni fog.
De amint lehunyta a szemét, bevillant neki az a láb.
Ahogy élettelenül hever a sziklán.
Aztán megjelentek előtte a rejtett kamerával készített videó
képsorai.
Ahogy vadul rugdalózik, aztán mindent eláraszt a vér.
Audrey kinyitotta a szemét. Felült az ágyban és meggyújtotta
a lámpát az éjjeliszekrényen. Aztán hirtelen kiugrott az ágyból
és újra felkapcsolta az összes villanyt. Vakító fény árasztott el
minden négyzetcentimétert a szobában.
Elkezdte szisztematikusan átvizsgálni a hotelszobát apró,
rejtett kamera után kutatva. Először a fürdőszobában kezdte: a
mennyezet, a zuhanykabin, a tükör, a mosdókagyló. De nem
talált semmi gyanúsat. A bejárati ajtó fölött megpillantott egy
kis szerkezetet, amely a tűzjelző készülék lehetett. Odahúzta az
íróasztal székét és felállt rá, hogy megvizsgálja közelebbről.
Nem tudta pontosan, hogy milyen részekből áll egy ilyen
berendezés, de nem látott rajta semmi olyat, ami ne tartozott
volna hozzá. Aztán arra gondolt, hogy azt a kamerát sem szúrta
ki, amelyik Natalie utolsó perceit és az ő délutáni alvását
rögzítette a hatos számú apartmanban. Audrey ezután a
szekrény belsejét vizsgálta át, de közben rájött, hogy ennek nem
sok értelme van.
Az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyöket, hogy megnézze,
mire néz a szobája ablaka. A hotel zárt személyzeti parkolóját
és egy üres rakodórámpát látott. Megnyugtató volt az is, hogy a
második emelet elég magasan van. Gondosan behúzta a
függönyt, ügyelve, hogy egy pici rést se hagyjon az ablakon.
Ezután minden elektromos készüléket kihúzott a
konnektorokból: a tévét, az ébresztőórát az éjjeliszekrényen és
a telefont, amely a kis íróasztalon volt. Végül előhalászta a
mobilját a táskájából és visszabújt az ágyba a paplant szinte
teljesen a fejére húzva.
Egy érintéssel feloldotta a mobilját, és látta, hogy rengeteg
SMS-t és WhatsApp-üzenetet kapott, öt nem fogadott hívása volt
és megszámlálhatatlan mennyiségű értesítése érkezett. Nem
akart most foglalkozni velük, csak Deenek írt egy üzenetet, hogy
jól van, és hogy majd holnap felhívja, mikor felkel. Miközben a
sorokat írta, észrevette az apró kamerát, amit keresett. A saját
telefonjából kacsintott rá. Egy pillanatra megállt, belenézett és
megpillantotta benne saját magát.
Bal hüvelykujjával letapasztotta, és fél kézzel fejezte be az
üzenet gépelését.

Telefoncsörgést hallott.
Először mintha álmában csörgött volna, aztán egyre
élesebben hallotta, és egyszer csak felrázta a fülét sértő hang.
Kinyitotta a szemét a koromsötét szobában. Hirtelen nem tudta,
hogy hol van.
Aztán szép lassan, apró részletekben leesett neki:
 Shanamore.
Rendőrautó.
A sziklán élettelenül heverő láb.
Érezte, hogy a telefonján fekszik. A bal lapockáját nyomta, de
amikor előhúzta, a csörgés nem erősödött. A hang forrása
valahol máshol volt.
Audrey nem értette. Felült az ágyon és körülnézett.
Hunyorogva próbálta kivenni a tárgyak körvonalait a sötét
szobában.
Egy apró piros fény villogott az ágy másik oldalán, az
éjjeliszekrényen.
A szoba másik telefonja. Tegnap éjszaka elkerülte a
figyelmét, és elfelejtette kihúzni.
Audrey felvette és beleszólt.
– Halló!
– Jó reggelt! Elnézést kérek a korai zavarásért. Ava vagyok, a
recepcióról. Egy vendége érkezett, itt várja a recepción.
Sandrának hívják. – Audrey hallotta, hogy valaki a háttérből
beleszól a beszélgetésbe. – Sandra Cotter.
Ismerősen csengett neki a név.
– Mennyi most az idő? – kérdezte Audrey álmosan, a szemét
dörzsölve.
– Pár perc múlva fél öt.
A női hang – ezek szerint Sandra Cotter – ismét mondott
valamit a recepciósnak.
– Azt mondja, hogy a ThePaper.ie-től van, és hogy Joel küldte.
Ja, és hogy kávét is hozott.
A bűnügyi újságíró lesz. Az igazi.
 Mit akarhat tőle?
– Kávét is hozott? – ismételte Audrey.
– Igen – felelte Ava.
– Mondja meg neki, hogy jöjjön fel a szobámba.
A telefonkagylót visszarakta a készülékre és a sötétben
tapogatózni kezdett a falon a villanykapcsolók után. Most
három lámpa gyulladt meg: az éjjeliszekrényé, a kis íróasztalé
és a mennyezeti. Ezúttal sem sikerült felfedeznie a szoba
villanyszerelésében a logikát. Kiszállt az ágyból és lábujjával
megérintette a tegnap este levetett farmerét a szoba közepén.
Gyűrött volt, még mindig csupa homok és az anyaga
sziklaszilárdságúra merevedett. Beletúrt a táskájába, hogy
megkeresse a másik nadrágját, amelyet váltásnak hozott: egy
kinyúlt, alakját vesztett, fekete leggings volt, amit inkább már
csak pizsamanacinak használt, de gondolta, megteszi.
Bement a fürdőszobába, rendbe szedte a haját és – idő
hiányában – csak szájvízzel öblögetett.
Két éles kopogás jelezte, hogy látogatója felért a szobájához.
Audrey úgy tippelte, hogy Sandra Cotter negyven körül
járhatott. Rövidre nyírt hamvas szőke haja volt, amely igazán
csak menő, svéd popsztároknak áll jól, vagy olyan modelleknek,
akik olyan ruhákat mutatnak be, amelyek a mindennapi
életben hordhatatlanok. Tulajdonképpen Sandrának is jól állt,
de nem tudta eldönteni, hogy divatból vágatja ilyen rövidre,
vagy mert nincs ideje a hajával foglalkozni. A bőrdzsekije alatti
póló olyan gyűrött volt, mintha az elcsomagolt ruhái közül, egy
vákuumzacskóból szedte volna elő, szeme sarkában pedig foltot
hagyott a szempillafesték. Valószínűleg kapkodva hagyta el
Dublint, mint Audrey is, és meg sem állt az úton idáig.
Kartontálcát tartott a kezében, benne két óriási
papírpohárral.
– Audrey?
– Igen.
– Sandra vagyok.
– Végre személyesen is találkozunk.
Audrey félreállt az ajtóból és beinvitálta.
Sandra a kis íróasztalra helyezte a tálcát és kihúzta a széket.
– Latte vagy americano? – kérdezte.
– Melyik az erősebb?
Sandra átnyújtotta neki az americanót. Audrey
visszakucorgott az ágyba, amely még mindig meleg volt, és a
fejtámlának támasztotta a hátát.
A kávé egy benzinkúti shopból származhatott, és ízéből ítélve
még tegnap éjszaka főzhették, de hálás volt minden kortyért és
remélte, hogy a benne lévő koffein hamarosan megteszi a
hatását.
– Korán kelő vagy? – kérdezte Audrey?
– Nem is tudom. Igazából azt sem tudom, milyen nap van. –
Sandra levette a papírpohár fedelét és belepillantva nagyot
sóhajtott. – Szerintem közel 24 órája ébren vagyok.
– Igazi bűnügyi újságíró vagy.
– Én aztán az vagyok! – nevetett fel Sandra.
– Shanamore-ból jöttél át ide?
– Igen. Egyenesen Murphy kocsmájából. Ugyanazt a szobát
kaphattam, amelyikben te is megszálltál. – Sandra Audrey nagy
utazótáskája felé biccentett. – Még ott van az ágy közepén a
benyomódása.
– Úgy ítélték meg, hogy jobb lesz, ha nem maradok tovább a
faluban – mondta Audrey. – Mármint a rendőrség. Holnap,
vagyis hát ma reggel, be kell mennem vallomást tenni, hogy mi
történt a strandon. Gondolom, nem akarták, hogy a helyiek
bármit is kiszedjenek belőlem a vallomástétel előtt. És jut
eszembe, vissza kell szereznem tőlük a laptopomat. Remélem,
visszakapom.
Sandra csodálkozva felvonta a szemöldökét:
– Náluk van a laptopod?
– Igen, mert azon van a videó.
– Egy e-mailben küldték. Minek kellett lefoglalni hozzá a
géped?
– Nem tudom. Túl fáradt voltam és nem is volt kedvem
vitatkozni. – Audrey nagyot kortyolt a kávéjából. – Térjünk a
tárgyra, Sandra, mert meghalok az izgalomtól.
– Hogy miért is vagyok itt, ugye?
– Joel küldött, hogy leállíts…
– Nem. A The Paper küldött és Joel arra kért, hogy segítsek
neked.
– Segíteni?! Miben?
– Megírni a sztorit. Egy háromezer szavas, nagy cikkben.
Először jelenne meg ekkora terjedelmű anyag a The Paperben a
fennállása óta. Szombat reggel megy ki és egész hétvégén ezt
fogjuk pörgetni. Külön fizetik. Prémiumot fogsz kapni érte. És
több mint valószínű, hogy felkerülsz hozzánk az emeletre. Mi is
össze tudnánk szedni a tényeket, de csak te tudod elmondani a
sztorit, hiszen te találkoztál a gyilkossal. Vagyis hát a
feltételezett gyilkossal, mindegy. Láttad belülről a hálószobát.
Miket beszélek?! Abban az ágyban aludtál, amelyben Natalie-t
meggyilkolták! Tisztában vannak vele, hogy ez micsoda
hozzáadott érték, és azzal is, hogy milyen értékes újságírójuk
vagy, és ez anyagi megbecsüléssel is jár. Szükséged is lesz a
pénzre a következő hónapokban vagy évben, hogy nyugodtan
meg tudd írni a könyvedet.
– Hogy micsodát?! – kérdezte elképedve Audrey.
– A bűnügyi tényfeltáró irodalom – Sandra eltúlzott amerikai
akcentussal fejezte be – olyan trendi most! Bármi jöhet! Le
merem fogadni, hogy megkeresnek egy könyvszerződéssel. De
addig is én hozom neked a további kávékat és segítek megírni
ezt az anyagot szombatig. – Sandra megállt egy pillanatra. –
Figyelj, Audrey, ebből országos hír lesz. És ez nem csak egy
háromnapos csoda. A rendőrség az éjszaka folyamán feltárt egy
több mint kétszáz órányi, rejtett kamerával készített
filmfelvételt egy külső vinyón, amely Andrew Gallagherhez
tartozik. A fickó megpróbálta eltüntetni a meghajtót. A tengerbe
akarta dobni egy szikláról Ballycottonnál, de még ez sem
sikerült neki. Egy helyi hegymászó találta meg és hazavitte. A
tegnapi híreket látva fogott gyanút. És jó okunk van feltételezni,
hogy a gyilkosságról készített felvétel nem az egyetlen, amely
valami törvénybe ütköző cselekményt rögzít rajta. Te is tudod,
miről beszélek. Lányok. Nem, mint Natalie, hanem fiatalkorúak.
Azt is megtudtam, hogy Richard Flynnt valójában nem is
Richard Flynn-nek hívják. Évekkel ezelőtt egy londoni
bankrablásban volt érintett, és Shanamore-ban bujkált álnéven.
– Basszus! Hihetetlen! – mondta Audrey.
 – Szóval csak azt akarom mondani, hogy ez az ügy egyre csak
dagadni fog. Amit eddig tudunk, az csak a jéghegy csúcsa.
Legelőször azt kell kinyomoznunk, hogy miért jött Natalie
O’Connor Shanamore-ba.
– Te miért csinálod ezt?
– Mármint mit? Miért verlek ki az ágyból hajnali ötkor?
– Miért segítesz nekem?
Sandra vállat vont.
– Én is így kezdtem. Nekem is a vén rókák segítettek. Mikor
felérsz az emeletre, visszaküldöd a liftet a földszintre. Ez csak
természetes. Jut eszembe! Nem adom teljesen ingyen… Cserébe
szeretném megnézni a videót.
– Hidd el, nem szeretnéd! – sóhajtott Audrey.
– Nagyon durva?
– Még annál is borzalmasabb.
– Mindegy. Látnom kell.
– Látnod kell vagy látni akarod?
– Bűnügyi tudósító vagyok, úgyhogy mindkettő – húzta el a
száját Sandra.
– A telómon tudom csak megmutatni – mondta Audrey. –
Mint mondtam, a laptopom náluk van.
– E-mailben kaptad, ugye? – Sandra felpattant és előhúzta a
laptopját a táskájából. – Küldd át nekem, és megnézzük az
enyémen.

Sandra felnyitotta a gépét, megnyitotta Audrey e-mailjét és a

szék támlájának dőlve várta, hogy a videó elinduljon. Szemét a
felvételen tartva mondta:
– Nekem ez az egész nem stimmel.
– Mi, a videó? – húzta össze a szemöldökét Audrey.
– Hogy Andrew Gallagher a gyilkos. Te találkoztál vele. Mit
gondolsz?
– Hát… – Audrey gondolkodóba esett. – Ha arra gondolsz,
nem az jutott eszembe róla, hogy egy sorozatgyilkos. De
bevallotta, hogy ő találta meg a holttestet és ő is takarította el.
Ki más tehette volna?
– Akkor miért nem vallotta be magát a gyilkosságot is? –
kérdezett vissza Sandra. – Vagy miért nem tagadott mindent?
– Talán mert nem szeretne börtönbe kerülni…
– Némi iróniát érzek a szavaidban – mosolyodott el Sandra. –
Egyszerűen nem hiszem el, hogy Andrew a gyilkos. – Majd a
képernyőre mutatott. – Szerinted ez ő?
Audrey nem akarta megnézni újra a videót, és nem is kellett
neki, hiszen minden apró részletre pontosan emlékezett: végig
tudta játszani az egész felvételt a fejében.
Most, hogy Sandra rákérdezett, teljesen elbizonytalanodott.
Nem tudott volna semmi olyat mondani, ami kizárta volna,
hogy Andrew a fekete alak, viszont olyat sem, ami bizonyította
volna.
Aztán csendben újra végignézték, majd még egyszer lassítva
is.
– Az biztos, hogy nem Richard Flynn az – mondta Audrey. – Ő
sokkal nagyobb darab, és magasabb is.
– De lehet-e Andrew?
 – Várj csak! – Audrey hunyorogva nézte a felvételt, majd
közelebb hajolt a képernyőhöz. – Nézd meg közelebbről a
ruháját. – Audrey megállította a felvételt és lassítva
visszajátszotta, ahogy a gyilkos az ágyhoz közelít. – Figyeld a
járását is! Nem lehet, hogy…?
Sandra is közelebb hajolt a képernyőhöz.
– Nem lehet, hogy mi?
– Nem lehet, hogy egy nő?
Egymásra néztek, majd vissza a képernyőre.
– De kicsoda? Milyen nő? – kérdezte Sandra.
– Fogalmam sincs. És ha a Psychóból indulunk ki, akkor az is
lehet Andrew, mint Norman Bates, aki nőnek öltözve gyilkol. De
szerintem ez egy nő.
– És hogy került oda Natalie? Úgy tudom, a férje után
nyomozott.
– Csak annyit tudok, hogy az eltűnése reggelén azt kérdezte a
férjétől, hogy hallott-e már Shanamore-ról.
– Szóval az a kérdés, hogy Natalie kitől hallotta ezt a nevet.
Erről tudsz valamit?
– Fogalmam sincs.
– Mike mit mondott erről?
– Szerintem ő sem tudja. Vagy csak nem akarta elmondani. –
Audrey ismét gondolkodóba esett. – Viszont szóba kerültek nők
a beszélgetéseink során. Mike említette, hogy Natalie-nak van jó
pár őrült követője. Az egyik az eltűnése előtt becsöngetett
hozzájuk, és Natalie beszélt is vele. Nem tudom, mi történt
pontosan, mert a rendőrség is kinn volt, és nem hagyták, hogy
végigcsináljam vele az interjút. Azért jöttek ki, mert aznap,
amikor a rendőrségi felhívás kiment, valaki – egy nő –
megpróbált betörni hozzájuk.
– Hogy mi? Kicsoda? – kérdezte Sandra kikerekedett
szemekkel.
– Nem tudom. Mike nem volt otthon, amikor az első nő
becsöngetett. És akkor sem, amikor az a másik megpróbált
betörni hozzájuk. Vagy az is lehet, hogy ugyanaz a nő volt?!
Mindketten elhallgattak.
– Annyit tudok még, hogy a ház hátsó kertjében látta meg a
szomszéd. Hátulról akart betörni, a konyha felől, amelynek
üvegezett az ajtaja. Azt könnyen be lehet törni, benyúlni és
kinyitni a zárat belülről. Várj, tudok is mutatni képet róla.
Sandra elcsodálkozott.
– Az ő házukban is csináltál fotókat? Kaptál rá Mike-tól
engedélyt?
– Biztosra akartam menni, úgyhogy nem is kértem. Itt
vannak, nézd! – Sandra mellé ült és úgy tartotta a mobilját,
hogy mindketten jól láthassák a képeket. Végiglapozta neki az
egész sorozatot, amelyet a Sydney Parade Avenue-i házban
csinált, keresve azt a képet, amelyen az ajtó volt.
Majd hirtelen megállt egy másik fotónál.
A fénykép az üzenőtáblát mutatta, rajta egy számlával,
amelyen valami pirossal be volt karikázva.
– Az mi? – kérdezte Sandra először a képre, majd Audrey
arcára pillantva.
– Mi van ráírva?
Audrey két ujját széthúzva belezoomolt a képbe, és Sandra
kezébe adta a mobilját.
 – Mintha az állna rajta, hogy „Shanamore Apartmanok”...
– Talán…
– Pirossal be van karikázva rajta a terhelés. Emiatt kezdett el
Natalie nyomozni? – Audrey elgondolkozott, majd választ adott
a saját kérdésére: – Ez nem túl logikus… Mike elmondása
szerint Natalie csak annyit kérdezett, hogy hallott-e már
Shanamore-ról. Miért nem kérdezett rá konkrétan a számlára?
– Lehet, hogy rákérdezett, csak Mike – hogy is fogalmazzak –
nem akarta kibontani az igazság minden részletét neked. Vagy a
feleségének…
– Kocsival vagy, ugye? – kérdezte Audrey.
– Igen, miért?
– Nincs kedved felmenni Dublinba?
– Most? Egy csöpp sincs… – válaszolta nyűgösen Sandra.
– De a kedvemért megteszed, ugye? – mosolygott Audrey.
– De neked nem vallomást kell tenni a rendőrségen?
– Az várhat. Előbb beszélnem kell Mike-kal – és a számlás
képre mutatott – erről!
GYORS ELŐRETEKERÉS
0:01:25
Kinyílt a kihallgatószoba ajtaja és két rendőr lépett be. Az
egyiket Richard még sohasem látta, a másikat viszont ismerte.
Seanie őrmester volt. Tejfelesszájú mindkettő, állapította meg
magában. Egy autókölcsönzőben csak súlyos felárért
bérelhetnének maguknak kocsit. Hol vannak a tapasztalt, vén
rókák? Miért küldték ide ezt a két taknyost, amikor ez egy
komoly és bonyolult eset? Nem értenek ezek még semmihez.
– Richard! – mondta Seanie, miközben helyet foglalt az egyik
szemben levő széken. – Jó reggelt! Nagyon köszönöm, hogy
bejött az őrsre, nyugodtan mondhatom, mindkettőnk nevében –
pillantott oda a társára, és maga elé helyezte a vaskos
paksamétát, amit magával hozott.
Richard eleresztett egy halvány mosolyt. Nem tudnak ezek
semmi újat mutatni neki, gondolta. Ismeri már az összes
trükkjét ezeknek a fiúknak.
– Jó reggelt magának is, Seanie őrmester – mondta ki
hangosan.
– Azt hiszem, az őrmester neve Flynn – jegyezte meg a másik
rendőr.
– Akkor Flynn őrmester – javította ki magát Richard, és még
hozzátette: – Elnézést kérek.
– Van néhány dolog, amivel kapcsolatban lenne pár
kérdésünk – bólintott Seanie.
– Tisztázzunk valamit! Le vagyok tartóztatva?
– Miért? – kérdezte meglepődve a másik férfi. – Van valami,
ami miatt le kéne tartóztatnunk?
 Richard keményen ránézett.
– És maga…
– Én meg O’Reilly nyomozó vagyok.
– Tiszta öröm.
– Nagyon remélem, hogy nem – morogta O’Reilly.
– Szóval lenne néhány kérdésünk – vette át a szót Seanie.
Richard hátradőlt a széken, összefonta maga előtt a karját, és
elmosolyodott.
– Hajrá!
– Azt mondta egy újságírónak, Audrey Coughlannek, hogy
Andrew Gallagher, és most idézem, kukkoló, és hogy
rendszeresen felvételeket készített rejtett kamerával a
vendégekről – nézett fel a papírjaiból Seanie. – Elmondaná,
hogy honnan volt erről tudomása?
– Szóval tényleg? Valóban csinált felvételeket? Akkor igazam
volt?
Nem kapott választ, de nem is kellett. A nyomozók
kérdésében már burkoltan benne volt a válasz: biztos, hogy
találtak rejtett kamerákat az apartmanokban, úgyhogy
Richardnak igaza volt.
Az a mocskos kis perverz.
– Sejtettem – mondta Richard, és megnyalta a szája szélét.
– És látott a saját szemével is kamerát? – kérdezte Seanie. –
Vagy inkább csak gyanakodott?
– Egyszer láttam, ahogy nézett valamit a laptopján – felelte,
és abban a pillanatban mindkét rendőr kicsit kihúzta magát.
Szinte érezni lehetett, hogy milyen feszült érdeklődéssel
hallgatják Richardot, aki nagyon bízott abban, hogy sikerül
felkelteni a kíváncsiságukat. – A nappaliban volt, ott ült az
asztalnál, úgyhogy jól láttam az egészet. Először csak arra
gondoltam, tudják, hogy valami pornót vagy hasonlót bámul, de
aztán rájöttem, hogy mi az.
– Mennyire ismeri az apartmanokat belülről?
– Előfordult, hogy dolgoztam bennük – mondta. – Tudják,
még amikor építették őket.
– Pontosan mit csinált?
– Óh, tudja, hogy van – tárta szét a kezét Richard. – Mindent,
amire éppen szükség volt. Segédmunkákat, néhanapján. Meg
akkor is, amikor már a szakipari melók voltak, úgyhogy tudom,
hogy néznek ki. Ha tudni akarja, egyértelműen felismertem,
hogy a felvétel az egyik ottani hálószobában készült.
– És pontosan hol volt akkor, amikor Andrew a videót nézte?
– Az ablaknál. Odakint.
– Elöl vagy hátul?
– A hátsónál.
Seanie csodálkozva felvonta a szemöldökét.
– Tudja, szeretek egy kicsit körbeszaglászni arrafelé – nézett
rá Richard. – Már ez is bűn?
– Igen – mondta lakonikusan O’Reilly, majd hozzátette: –
Birtokháborítás.
– Vádoljanak meg vele.
– Még az is lehet.
Richard zord pillantást vetett a nyomozóra. Hogy ennek
mekkora arca van! Mire föl? Ha nem veszel vissza az arcodból
sürgősen, gondolta magában Richard, akkor majd megtartok
magamnak pár lényeges részletet. No, nem rosszaságból, hanem
csak mert feledékeny vagyok.
– De ha jól tudom, akkor a tengerparton is szeret sétálgatni,
ugye? – nézett rá Seanie.
– Azt mindenki szeret, nem?
– Ebben az időben? – horkant fel O’Reilly.
– Lehet, hogy minket, errefelé, keményebb fából faragtak,
nyomozó.
– Mesélje inkább el, hogyan találta meg a holttestet!
– Csak sétáltam, lent a parton – felelte a vállát vonogatva
Richard. – És megláttam valamit, nem messze előttem.
Odamentem, hogy megnézzem. Hát az a nő volt. Nem volt
nálam a mobilom, úgyhogy vissza kellett mennem segítséget
hívni. A parkolóban megláttam valakit, ott állt a kocsija mellett.
Az az újságírónő volt. Neki szóltam, aztán ő fellármázott
mindenkit.
– Szóval sétálgatott, ott lent – ismételte meg O’Reilly. – A
parton. A sötétben, a fagyos szélben, áttornászva magát a
sziklákon…
– Sokkal távolabbról láttam meg a holttestet.
– Akkor honnan tudta, hogy ő az? Audrey Coughlan szerint
maga felismerte. Egészen pontosan azt mondta: „Tudom, hogy
meghalt, mert épp most találtam meg a holttestét”.
– Ki másé lehetett volna? – kapta fel a fejét Richard. – Vagy
talán ezen a héten két gyilkosságunk is van? – nézett Seanie-ra.
– Honnan tudta, hogy halott?
Erre a kérdésre Richard nem válaszolt egyből. Mert, az igazat
megvallva, már rögtön másnap tudta, hogy Andrew
meggyilkolta azt a nőt. Annyira nyilvánvaló volt. Mert eltűnt, és
Richard nem látta, hogy távozott volna. És amikor egy kicsit
körbeszaglászott a faluban, nem találkozott senkivel sem, aki
látta volna, hogy elment, annak ellenére, hogy köztudott volt,
hogy nem autóval jött. Ráadásul Andrew szinte az egész
másnapot a hatos apartmanban töltötte, biztos takarított, mint
az őrült, hogy eltüntesse a nyomokat. Úgyhogy Richard jónak
látta szemmel tartani, ahogy magában nevezte, a „fiút”. És
éppen ezt csinálta, amikor a következő nap, késő éjjel meglátta,
hogy Andrew valami nagy és nehéz dolgot vonszol ki a
lakásából, és pakol be a kocsija csomagtartójába.
– Valahogy úgy nézett ki – mondta végül. – Lehet, hogy a bőre
színe miatt?
– Értem, értem – bólintott O’Reilly. – A bőre színe miatt…
Amit ugyan nemigen láthatott, mert egyrészt sötét volt,
másrészt meg elég messze volt a holttesttől, hiszen állítása
szerint nem merészkedett a sziklákon át a part közelébe. Jól
van. És aztán úgy döntött, hogy a legjobb az lesz, ha felmegy a
parkolóhoz, keres egy gyanútlan fiatal nőt, halálra ijeszti azzal,
ahogy egyszer csak váratlanul előbukkan a sötétből, kicsit
cseverészik vele, majd ráveszi arra, hogy ugyan menjen már el
magával egy gyilkosság színhelyére holttestet nézni, hiszen ha
addig nem, akkor majd ettől biztosan kitöri a frász, mi?
– Újságíró, nem? – vonta meg a vállát Richard. – Nagy
szolgálatot tettem neki. Tálcán kínáltam a szenzációt.
– Mennyi idő telt el a holttest megtalálása és aközött, hogy
odament Audrey Coughlanhez a parkolóban?
– Pár perc. Amint megláttam a holttestet, már mentem is.
– Micsoda véletlen, nem? Mármint az, hogy éppen ott volt.
 – Ugye?
– Bizony – felelte O’Reilly és még látványosan bólogatott is
hozzá, mintha valami óvodással beszélgetne. – Valóban az –
mondta, majd egy kis szünet után folytatta: – Jó érzéssel tölti el,
Richard, ha látja a nevét az újságban, nem?
– Szerepel a nevem az újságban, nyomozó?
– Még előfordulhat – mondta halvány mosollyal az arcán, de
némi fenyegető éllel a nyomozó.
Richard halványan elmosolyodott.
– Tudja, ehhez a jó zsaru, rossz zsaru játékhoz, azt hiszem,
egy kicsit kifinomultabb módszerek kellenének.
– Orla Sheridan – vágott közbe Seanie. – Azt mondta neki,
hogy sohasem találkozott Natalie-val.
– Annak a nőnek nem mondanék soha semmit. Az a kávézó
olyan, mintha egy hangosbeszélő lenne.
– Egy dolgot nem értek – nézett Seanie Richardra. – Miért
nem keresett meg, és mesélt nekem a rejtett kameráról, meg a
gyanújáról, már sokkal korábban? És amit végképp nem értek,
hogy miért nem jelentkezett abban a pillanatban, amikor
meghallotta, hogy eltűnt egy nő, akiről maga tudta, hogy az
Apartmanok vendége volt? Van erre valami magyarázata,
Richard?
Richard idegesen fészkelődött a széken.
– Lehetséges – vette át a szót most O’Reilly –, hogy azért, mert
maga nem nagyon szereti a rendőrök társaságát? Mondjuk,
azért, mert korábban összeütközésbe került a törvénnyel?
Esetleg, mert valahol máshol, valami más ügyben megütötte a
bokáját?
A jó zsaru meg a rossz zsaru, bizonyos tekintetben, nem járt
messze az igazságtól. Richard azért nem ment a rendőrségre,
mert nem bízott a zsarukban, és mert rühellte, hogy ő végezze
el azt a munkát, amit nekik kellene. Ha odamennek hozzá és
kérdezősködnek, az rendben. Majd válaszol nekik. De azt ne
várja tőle senki, hogy valami olyanról tegyen jelentést, amiről
azoknak fogalmuk sincs. Mert egyszerűen lusták.
Ráadásul abban is biztos volt, hogy Natalie nem kedvelte. Az
a felfuvalkodott kis kurva még arra sem méltatta, hogy szóba
álljon vele. És amilyen világban élünk, gondolta Richard, még
az is lehet, hogy beszélt valakinek a találkozásukról, és ki tudja,
miféle túlzásokra ragadtatta magát. Vagy esetleg posztolta az
internetre. Az meg aztán tényleg olyan hely, hogy ott lihegnek
egy falkában a lelkes felháborodók, és egyfolytában új húsra, új
szétmarcangolnivalóra várnak. Képesek teljesen tönkretenni az
ember jó hírét. De az ég szerelmére, ő csak udvariasan
beszélgetni szeretett volna vele. Az a dolog meg, az ablaknál…
Hát az csak egy félreértés volt. De ha Natalie szóba hozta,
esetleg írt róla az interneten, az tuti, hogy ezek a
billentyűzetakrobaták egyből nekiveselkednek, kinyomoznak,
felkutatnak, ellenőriznek mindent. Összekapcsolhatnak olyan
dolgokat, amelyek összekapcsolására szerencsére már vagy tíz
éve senki se gondol. Elindulhatnak olyan csapásokon, amelyek
könnyen egy másik névhez, egy réges-rég elkövetett bűnügyhöz
vezethetnek. Nem ilyenhez, vagy ehhez hasonlóhoz, mint ez, de
mégis. Richard, ahogy mostanában nevezte magát, nagyon
örült, hogy békében élhet. Hogy az lehet, aki.
 Úgyhogy inkább hallgatott, várt és figyelt. Aztán a lány
meghalt, úgyhogy többet nem okozhat problémát a
fecsegésével. És a holttestre tényleg tök véletlenül talált rá, nem
hazudott. De persze nem hívta a rendőröket. Hanem várt, és
gondolkodott. Az Apartmanok környékén csak úgy rajzottak az
újságírók. Mi lenne, ha a zsaruk helyett az egyik riporternek
szólna inkább? És aztán amikor felment a parkolóhoz, egyszer
csak ott volt az az Audrey nevű. Ott állt, mintha meg lett volna
rendelve.
Most azonban Richard vakarta a fejét, mert nem tudta, hogy
nem követett-e el súlyos hibát. Lehet, hogy úgy kellett volna
tennie, mintha nem tudna semmiről. Inkább el kellett volna
húzni a csíkot. Hagyni kellett volna a fenébe, találja meg valaki
más, és kész.
Kénytelen volt ráébredni, hogy valahogy sürgősen a háttérbe
kell húzódnia ebben az ügyben, még mielőtt valaki elkezdene
alaposabban utánanézni, hogy ki is ez a Richard Flynn.
Persze először is ebből a szobából kell nagyon sürgősen
kijutnia, minél előbb a végére érni ennek a kihallgatásnak.
Valahogy nem az a könnyed csevegés lett a dologból, mint
amire számított. Úgyhogy amikor Seanie őrmester mélyen a
szemébe nézett és megkérdezte:
– Van még bármi az esettel kapcsolatban, amit el tud
mondani nekünk, hogy segítse a nyomozást? – Akkor Richard
szóra nyitotta a száját és aznap először hazudott:
– Nincs.
– Ez biztos?
– Igen – felelte egy másodpercnyi habozást követően.
 – Kedd délutánt követően senki sem látta Natalie-t életben –
mondta Seanie. – És a kórboncnok az előzetes vizsgálatok
alapján úgy véli, hogy nem sokkal később következett be a
halál. Úgyhogy, Richard, mi lenne, ha elmondaná nekünk, hogy
hol volt kedd este?
Richard először szeretett volna látványosan felháborodni, és
kikérni magának még a feltételezést is, de aztán inkább csak
annyit mondott:
– A Murphyben.
– És meddig?
– Zárásig.
– És utána?
– Utána hazasétáltam, és lefeküdtem.
– Hány órakor?
– Azt nem tudom megmondani. De velem volt a telefonom, és
maguk az alapján már mindent ki tudnak deríteni, nem? Az
biztos, hogy a közelében sem jártam az Apartmanoknak aznap
éjjel – szögezte le, és magabiztosan összefonta a karját. –
Ellenőrizzék nyugodtan.
– Maga azt gondolja, hogy Andrew követte el? – kérdezte
O’Reilly.
– Igen – felelte Richard. – Nem tudom, hogyan juthatna
bármely józan gondolkodású ember más következtetésre.
O’Reilly cöcögött, valószínűleg a józan gondolkodású jelzőt
érezte túlzásnak.
– Nem emlékszik véletlenül – szólalt most meg Seanie –, hogy
valaha is látott bárki mást odafent, az Apartmanoknál? Nem
sokkal az előtt, hogy Natalie megérkezett, vagy az azt követő
időben?
Richard egy kicsit hallgatott.
Mert most bajban volt. Nagy bajban.
– Nem – mondta, és most hazudott aznap harmadszor.
Mert látott.
Mert valóban nem ment fel az Apartmanokhoz aznap éjjel,
amikor Natalie meghalt. Nem, még előző éjjel járt arra, amikor
a lány az első éjszakáját töltötte ott. És látta azt az alakot az
ablakban. A hálószoba ablakában. De nem Natalie-éban, hanem
Andrew-éban. A sötét hálószobában állt, és egyenes a szemben
lévő épület felé bámult, arra, ahol Natalie szobájában éppen
felgyulladt a lámpa.
A nő.
Onnan, ahol Richard állt – pontosabban ahol megbújt –, az
ötös számú apartman oldalától, Andrew-t is jól látta. A
nappaliban állt, felfelé, a plafon felé nézett, és valamit kiabált,
valószínűleg a nőnek.
Natalie közben behúzta a függönyöket. Richard figyelte,
ahogy a nő lemegy, és csatlakozik Andrew-hoz a nappaliban.
Pár percig beszélgettek. Abból a távolságból, ahol Richard állt,
nehéz lett volna bármi biztosat állítani, de úgy tűnt, hogy
Andrew valamiért nagyon ideges, és a nő próbálja
megnyugtatni.
De erről most inkább nem beszél.
Nem, ennek a két pojácának nem mond semmit. Úgyis
biztosak abban, hogy Andrew tette, ez látszott rajtuk. És
Richard is úgy vélte, hogy Andrew tette.
A fiú egy perverz, és el kell már innen takarítani, úgyhogy
vigyék csak. Legyen gyorsan vége ennek, hogy Richard
visszazökkenhessen a régi kerékvágásba, és anélkül lehessen
tovább Richard, hogy kiderülne róla, hogy valaki más.
Még az is lehet, hogy megkaphatja azt a melót, amit ez a kis
szarjankó elorzott előle. Már ha lesz még ott valaha is
álláslehetőség, hiszen ki tudja, hajlandó-e bárki is megszállni
azokban az elátkozott apartmanokban.
– Jól van akkor – mondta Seanie, hátradőlve a székén. –
Ebben az esetben akkor végeztünk.
VISSZATEKERÉS
0:01:16
Andrew-nak fogalma sem volt arról, hogy mennyi idő telhetett
el azóta, hogy bezárták a cellába. Nem emlékeztetett azokra a
fogdákra, amelyeket a tévében látott, nem volt eltolható rács, az
ajtó egy tömör vasajtó volt. Magában a cellában volt egy
betonból öntött szék, és egy meglehetősen vékony matrac, amit
egy könnyen lemosható műanyag védőzsák takart. A
betonpadlózatban volt egy lyuk, azt gondolta, az szolgálhat
vécéül. A helyiségnek nem volt ablaka, és a neonfény eléggé
bántotta a szemét. Egyedül volt. Úgy vélte, elég késő lehet már,
legalább este tizenegy, vagy talán több is.
Arra emlékezett, hogy a midletoni rendőrkapitányságra
hozták. Valószínűleg a shanamore-i őrs olyan kicsi, hogy nincs
is benne fogda. De az is lehet, hogy egyszerűbb volt elszállítani
őt onnan, az agresszívan nyomuló újságírók falkája vagy az
érdeklődő helybéliek kíváncsi tekintete elől.
Az ajtó most feltárult, és egy egyenruhás rendőr kivezette
Andrew-t, végigkísérte egy folyosón, és beterelte egy másik
ablaktalan szobába.
Ez másképp nézett ugyan ki, mint a cella, de ugyanolyan
sivár volt. Egy fényes asztal állt benne, mellette egy fekete
műbőr bevonatú szék, aminek a lábai a padlóhoz voltak
rögzítve – ezen ült. Az asztal másik oldalán két szék állt,
valószínűleg azokon ülnek majd a kihallgatói, gondolta Andrew.
A padlót borító szőnyeg foltos volt, morzsákat látott rajta. A
falakat semmi se díszítette, viszont a festék nagy darabokban
hullott le róla. Látott egy kis, fekete szerkezetet is, rajta
gombokat. A helyiség legtávolabbi végében, közvetlenül a
mennyezet alatt, a sarokban egy kamera látszott.
Egy kamera.
Elgondolkodott, hogy vajon megtalálták-e.
Egészen Bellycottonig hajtott a kocsijával, és még gyalog is
ment egy jó darabot a sziklák mentén, és csak ott hajította be a
tengerbe. Másnap ugyanezt megtette azzal a merevlemezzel is,
amit a kamerához adtak.
Eszébe jutott, hogy vajon beszélt-e valaki az anyjával. Az
egyetlen megnyugtató dolog az volt, hogy az idős asszony már
rég képtelen volt felfogni a körülötte lévő világot.
A folyosó felől lépések hallatszottak, majd beszélgetés zaja
szűrődött be.
Seanie őrmester lépett be, mögötte pedig egy megtermettebb
rendőr jött, akit Andrew aznap, korábban, már látott odafent,
az Apartmanoknál, amikor letartóztatták. A két férfi
odabiccentett az egyenruhás rendőrnek, aki eddig Andrew-ra
vigyázott. Az szó nélkül távozott.
Letelepedtek vele szemben.
Andrew magába roskadva ült a széken, és a földet bámulta.
Seanie egy laptopot hozott magával, amit gondosan maga elé
helyezett az asztalon.
– Steven O’Reilly rendőrnyomozó vagyok – mutatkozott be a
másik rendőr. – A társamat pedig ismeri, ő Sean Flynn
őrmester. Szeretnénk feltenni néhány kérdést…
Andrew képtelen volt odafigyelni arra, amit O’Reilly a
továbbiakban mondott. Megbabonázva nézte, hogy Seanie CD-
lemezeket helyez a kis fekete készülékbe. Fel fogják venni, amit
mond. A hangot mindenképpen, de – felpillantott a plafon alatt
lévő kamerára – lehet, hogy a képet is.
– Szeretném, ha hangosan kimondaná, hogy „igen” – kérte
éppen O’Reilly.
– Igen.
– Tudomására hoztuk, hogy joga van arra, hogy jelen legyen
az ügyvédje, de maga nem kívánt élni ezzel a jogával. Így van?
– Igen.
A két rendőr egymásra nézett, és Andrew elbizonytalanodott,
vajon ez volt-e a helyes válasz.
Lehet, hogy mégiscsak kellett volna ügyvédet kérnie.
Megmondták, hogy joga van hozzá, de – mivel késő este volt –
azzal csak elhúzódott volna a dolog, Andrew pedig szeretett
volna minél előbb túlesni mindenen. Különben is, mit tudna
tenni érte egy ügyvéd? Nem tűnik valószínűnek, hogy csak úgy
kisétálhatna innen mint szabad ember. Nem, elkapták.
A kérdés csak az volt, hogy milyen váddal.
O’Reilly hozott magával egy mappát és tollat. Végigsimította a
mappa első lapját, és a kezébe vette a tollat.
– Ugye maga a Shanamore Apartmanok ügyvezetője,
Andrew? – kérdezte. – Így van?
– Igen.
– És a múlt héten volt egy vendége, Natalie O’Connor.
– Igen.
– Előre foglalt magának szállást?
– Aznap reggel.
– Hogyan?
– Telefonon.
 – Ez bevett gyakorlat?
Andrew megvonta a vállát.
– Igen, vannak, akik így foglalnak szobát. Általában azok,
akik az utolsó pillanatban keresnek szállást.
– És pontosan mit mondott?
– Hogy szüksége lenne egy szobára, aznap estére. Azt
mondta, hogy Marie-nek hívják. Marie Kerrnek.
A két rendőr ismét összenézett.
– Mikor tudta meg az igazi nevét? – kérdezte O’Reilly.
Andrew nem válaszolt egyből. Mi lehet a helyes válasz erre a
kérdésre? Nem volt ideje végigpörgetni a Natalie ott-
tartózkodásával kapcsolatos minden emlékét, úgyhogy nem
tudta, hogy nem bukik-e le egy hazugsággal, és annyira
fáradtnak érezte magát…
Az asztal másik oldalán ülő két férfi várakozásteljesen nézett
rá. Mondania kell valamit. Nagy nehezen elszánta magát.
– A hírekből. De nem emlékszem, hogy pontosan mikor –
tette hozzá. – Elnézést.
– És amikor telefonált, akkor megadta a hitelkártyája
adatait?
– Nem.
– Bármikor az itt-tartózkodása alatt?
– Nem. Erre rendszerint a kijelentkezéskor kerül sor. És nem
volt más vendégem. Ha nem jött volna meg, akkor se lett volna
semmiféle anyagi veszteségünk.
– De maga akkor sem kérte el tőle a kártyát, amikor
megérkezett? – kérdezte O’Reilly egy kicsit elcsodálkozva. –
Nem az lett volna a kívánatos? Mi van, ha lelép az éj leple alatt?
 – Nem gondoltam volna, hogy ilyesmi fenyegetne. Én csak…
Tudja, ilyenkor… Ilyenkor nemigen vannak vendégek – vonta
meg a vállát Andrew. – Úgyhogy nem aggódtam.
– És arról tudott, hogy Natalie férjének a hitelkártyáját a
Shanamore Apartmanok megterhelte egy összeggel, olyan két
héttel korábban?
– Igen. Vagyis nem. Szóval akkor még nem. De most már
tudom – mondta és Seanie felé nézett. – Ő mondta el.
– És van erre valami magyarázata?
Andrew habozott egy kicsit.
– Nincs.
– De azzal, gondolom, maga is egyetért, hogy ez azért nagyon
különös véletlen, nem? Már az, hogy ez pusztán valami hiba
vagy tévedés legyen. Terhelés a kártyán, és aztán az asszony
megérkezik…
Andrew nem felelt.
– Hánykor érkezett meg azon a napon? – nézett rá O’Reilly.
– Késő délután. Éppen besötétedett.
– Szóval mikor? Délután öt? Hat?
– Körülbelül akkor.
– És maga a hatos számú apartmanban szállásolta el.
– Igen.
– Miért?
– Ezt hogy érti?
– Miért pont abban?
– A holt szezonban sokkal praktikusabb ugyanazt az
apartmant használni, tudja, amikor általában csak egy
vendégünk van. A többit le lehet zárni, akár tavaszig. Nem kell
rendszeresen takarítani őket, meg ilyesmi.
És ez lényegében nem is volt hazugság.
– Van bármi különbség a hatos és a többi apartman között? –
kérdezte Seanie.
– Nincs – felelte Andrew egy másodpercnyi habozás után. –
Az összes apartman egyforma.
O’Reilly lebiggyesztette az ajkát. Hmm, lehet, hogy nem
megfelelő választ adott?
– Nos – mondta közben O’Reilly –, a kollégám le fog játszani
magának egy videót. Kérem, figyelmesen nézze meg.
Egy videót.
Andrew gyomra egyből görcsbe rándult.
– Jól érzi magát, Andrew? – kérdezte O’Reilly, mert
észrevette, hogy Andrew halántékán gyöngyözik az izzadság.
Andrew csak bólintott. Nem mert megszólalni se.
Seanie felnyitotta a laptopot, és úgy fordította az asztalon,
hogy Andrew is jól lássa a képernyőt, amin már látszott is a
videó első kockája.
Az állóképen a hatos apartman hálószobája volt.
Andrew váratlanul megkönnyebbült, önkéntelenül is
leeresztette kicsit a vállát.
Ez nem az a videó. Lehet, hogy nincs is a birtokukban. Lehet,
hogy a nő nem küldte el nekik.
Lehet, hogy mégis kijut még innen.
– Ez a felvétel a hatos apartman hálószobájában készült –
mondta O’Reilly, és a képernyőre mutatott, ahol egy sötét ruhát
viselő alak éppen brutálisan meggyilkolta Natalie O’Connort. –
És az, ugye, Natalie O’Connor, ott, az ágyban?
 Az előbbi megkönnyebbülést követően Andrew-n most ismét
zavar lett úrrá. Honnan szerezték meg ezt a videót? Ő nem
küldte tovább senkinek. A laptopjára volt lementve, és a
laptopját bedobta a tengerbe, annak valahol a ballycottoni
öbölben kell lennie a tenger fenekén.
Lehet, hogy a nő küldte el nekik?
És ha igen, akkor honnan szerezte meg? Ezt nem küldte el
neki. Nem volt rá ideje.
– Ez honnan van? – szakadt ki belőle hangosan a kérdés.
– Itt mi tesszük fel a kérdéseket – nézett rá O’Reilly. – Például
ezt: miért készített felvételeket a vendégekről?
Ha ő küldte a videót, gondolta Andrew, akkor az mindent
megváltoztat. Érezte, hogy elhatalmasodik rajta a rettegés.
– Biztonsági okból – mondta halkan.
– Biztonsági okból? – csattant fel O’Reilly. – Na, persze. Ne
nézzen hülyének, jó?
Csapdába csalta. Andrew most értette csak meg. Az a másik
dolog, a másik videó, egyáltalán nem érdekli a nőt. Az semmi
ehhez képest.
Ha az ember megöl valakit, azért életfogytig börtönbe kerül.
Az egész életére.
Andrew érezte, hogy rosszullét környékezi.
– Tudjuk, hogy nem ezért volt ott a kamera – mondta közben
Seanie. – Ne próbáljon átverni minket, Andrew. A technikus
kollégák éppen most vizsgálnak át minden négyzetcentimétert
ott – bökött a képernyőre. – Ki ez?
– Nem tudom – mormogta Andrew.
– Ki ez?
 – Nem tudom.
– Látta már ezt a videót korábban?
Andrew megrázta a fejét. A szemét lesütötte, inkább a térdét
bámulta. Nem bírt tovább a két rendőr szemébe nézni.
Azután O’Reilly egy nagy, színes fényképet tett elé.
Natalie O’Connor összevissza kaszabolt és felfúvódott teste
látszott rajta. Az elszürkült bőr helyenként kékes színben
játszott, másutt lilás foltok voltak rajta. A hajába hínár
gabalyodott. Az ajkai megfeszültek, úgy, mintha a halál
búcsúzóul még egy gúnyos mosolyt varázsolt volna rá.
Andrew már öklendezett.
O’Reilly a fényképre mutatott.
– Maga vitte el a holttestet?
Andrew nagy levegőt vett.
– Igen – mondta. – Én vittem el a holttestet – ismételte meg, és
közben érezte, hogy a levegő megtelik feszültséggel. – De nem
én öltem meg, esküszöm!
A két rendőr arcán látszott, hogy nem hisznek neki.
– Rendben – nézett rá O’Reilly. – Azt javaslom, hogy
haladjunk szépen lépésről lépésre. Először beszéljen nekünk a
holttest elszállításáról.
Andrew elmondta, hogy mi történt, amikor rábukkant.
Elhatalmasodott rajta a félelem, rettegett, hogy a rendőrök majd
azt gondolják, hogy ő követte el a gyilkosságot. Elmondta,
hogyan göngyölte be Natalie-t először az ágyneműbe, majd
tiszta lepedőt csavart köré, és aztán két hatalmas
szemeteszsákot húzott rá mindkét irányból, amelyeket
ragasztóval erősített össze. Elmesélte, hogyan húzta le a
lépcsőn, és hogy mennyire meglepte, hogy milyen nehéz. Csak
nagy üggyel-bajjal tudta betenni a kerti talicskába. Aztán
hazament és átöltözött, majd visszatért a hatos apartmanba,
hogy kitakarítsa. Hosszú órákon át sikálta a padlót, a bútorokat.
Az ágyneműket, amelyeket nem lehetett kimosni, elégette. És
amikor végre besötétedett, akkor kitolta a tetemet a kocsija
csomagtartójához, és nagy nehezen átpakolta bele.
Csak arról nem beszélt a nyomozóknak, hogy ez a második
látogatása volt a hatos apartmanban aznap reggel. És arról sem,
hogy csak azért ment vissza másodszor, mert a nő ráparancsolt.
Kényszerítette, hogy mindezt elintézze.
– Akkor most beszéljen arról, hogy mi volt a tengerparton –
nézett rá Seanie.
Andrew a part fölötti sziklákhoz hajtott, kivárta a dagályt.
Figyelte, nem jár-e arra valaki. Aztán kiemelte a holttestet a
csomagtartóból, és a szikla pereméről bedobta a tengerbe.
– Teljesen egyedül? – kérdezte O’Reilly.
Andrew bólintott.
– Nem lehetett könnyű feladat.
Andrew csak hallgatott.
– És mégis, ennyi erőfeszítés ellenére, a holttest nem igazán
tűnt el – jegyezte meg a nyomozó, és egy újabb képet tett az
asztalra. Ezen egy egészen sápadt fehér bőrű, késszúrásokkal
borított holttest látszott, amely egy nagyobb sziklák által
körülfogott sekély medence peremén volt fennakadva.  – Látja?
Nem telt túl sok időbe, és újra itt volt, ugye? Aminek nagyon
örülünk. Meg persze a családja is. A férje. A barátai.
– Nagyon sajnálom – mondta Andrew.
 És tényleg sajnálta.
– Tehát akkor – szólalt meg Seanie. – Akkor elismeri, hogy
maga találta meg a holttestet, maga takarított ki a gyilkosság
színhelyén, és maga volt az, aki elszállította a tetemet a
tengerpartra, hogy megszabaduljon tőle?
Andrew bólintott, de aztán gyorsan hangosan is kimondta,
hogy „igen”, nehogy O’Reilly rászóljon.
– És ez maga, ott, a felvételen.
– Tessék? Nem!
– Nem maga látszik a felvételen?
– Nem, nem. Az nem én vagyok.
– A fekete ruhás alak – mutatott Seanie a laptop képernyőjére
a tollával. – Az nem maga?
– Nem. – Hogy jut egyáltalán az eszükbe ilyen, gondolta
Andrew. – Nem.
– Azt mondja, hogy nem maga ölte meg? – kérdezte O’Reilly.
– Nem, dehogy.
– Akkor segítsen nekünk megérteni a helyzetet, Andrew –
mondta Seanie, és kicsit közelebb hajolt. – Akkor miért csinálta?
Miért takarította fel a helyszínt? Miért akart megszabadulni a
holttesttől? Meg a kamerától. Miért nem telefonált nekünk? Ha
nem maga a gyilkos, akkor miért csinálta mindezt? Így ugyanis
nincs semmi értelme.
– Tudom – motyogta Andrew, és nagyon szerencsétlennek
érezte magát.
Hogy is lenne értelme, amikor a legrosszabb részéről ennek
az egésznek még egy szót sem szólt.
Minden miatta történt, mondta magában. Mert azt mondta,
hogy meg kell csinálnom. Mert azt mondta, ha nem takarítom el
a nyomokat, akkor majd azok dühösek lesznek, és közzéteszik a
videót. Nem ezt, hanem a másikat. Mert ezt a dolgot ők
csinálták, és azt akarják, hogy ő, Andrew, tüntesse el a
nyomokat.
Persze egy ponton aztán Andrew rádöbbent arra, hogy
nincsenek ők.
Csak ez a nő van.
De hogyan tudná ezt elmagyarázni a rendőröknek? Hogyan
tudná bebizonyítani? Hiszen még a nevét sem tudja. Soha nem
látta senki az apartmanok környékén. Minden üzenetváltásuk
titkosítva volt.
– Nem én öltem meg – mondta ismét. – Soha nem lennék
képes elkövetni ilyet.
– És mégis, milyen dolgot képes elkövetni, Andrew? –
kérdezte O’Reilly.
Andrew látta, hogy Seanie idegesen oldalra pillant. Mert
zavarban van. Átjárja az undor. Az utálat.
És akkor megértette: már tudják.
Mindent tudnak róla.
A lányokról.
Nagyon meglepődött azon, hogy hirtelen végtelen
megkönnyebbülést érzett. Nem tudta féken tartani magában a
fekete olajat, de ha becsukják, akkor nem lesz hová
kiáramolnia. Ott kell maradnia, bezárva Andrew-ba.
És lehet, hogy így lesz a legjobb.
Lehet, hogy a nő is ezt akarta? Ő is azt akarta, hogy Andrew
legyen rácsok mögött? Mint valami önkéntes igazságtevő? De
hogyan passzol ez össze a gyilkossággal?
Andrew fejében zavaros gondolatok kergették egymást, és
közben egyre csak azt érezte, hogy rettenetesen fáradt. Hogy
szeretné, ha végre vége lenne ennek az egésznek.
Már ahhoz sem igen volt ereje, hogy ülő helyzetben
maradjon a széken.
Az asztal másik oldalán a két rendőr összenézett.
Aztán O’Reilly letette a tollát, és az órájára pillantott.
– Akkor most befejezzük a kihallgatást – mondta. – Egy időre.
GYORS ELŐRETEKERÉS
0:01:31
Az éjszaka meglehetősen nyugodtan telt a Platánban.
A kettes szobában, annak az egyedülálló férfinak este tíz
körül látogatója volt, de mindketten, még teljesen felöltözve
tűntek el a nagy ágytakaró alatt, és egész idő alatt sikerült is
annak a takarásában maradni. Látszott, hogy hancúroznak, de
eltekintve egy-egy, időnként kikandikáló meztelen lábtól, nem
volt semmi látnivaló.
TÖRLÉS.
A tizenkettesben egy nő lakott, egyedül. Valószínűleg pornót
nézett a telefonján, mielőtt lefeküdt, és aztán neki is látott, hogy
örömet szerezzen magának, de előtte lekapcsolta a villanyt,
úgyhogy nem látszott semmi.
TÖRLÉS.
Viszont még marad egy éjszakát, úgyhogy még lehet valami.
A tizenhatos szobában, az a pár, az bezzeg adott a mókának,
vagy egy órán át, a takaró felett, különböző pózokban és
teljesen meztelenül. A lány legalább tíz percig, egyenesen
szembefordulva a kamerával élvezett, mindketten fiatalok,
sportosak. Ha ők nem mentik meg a helyzetet, ez az éjszaka
nem termelt volna semmi bevételt.
MENTÉS.
Az igazat megvallva, nagyon sovány termés. Csupán egyetlen
hasznos felvétel, miközben nem volt egy szabad szobájuk sem.
És az utóbbi időben elég gyakran előfordul ilyen. Akkor, amikor
még a Shanamore Apartmanokból is jött anyag, ez még nem
okozott gondot. Most azonban, hogy az a lehetőség elúszott,
valamit csinálni kell.
A platform egy másik feltöltője a hátizsákos turistákra
esküdött. Volt egy szállásfoglalási rendszer, amelyik rájuk
szakosodott. Ha az ember regisztrál náluk, lehet, hogy nem kap
olyan sokat a szobáért, mint más helyeken, viszont az érkező
vendégek sokkal fiatalabbak és sokkal merészebbek. Az ágyban
is. Az a fajta, amelyik bejelentkezik, és aztán elmegy partnert
vadászni, és mivel sikeres, vissza is hozza.
Jennifer felírta magának, hogy ennek utána kell néznie.
Igen, nagyon sok mindenre kell odafigyelnie, de arra azért
vigyáznia kell, hogy ne hanyagolja el az üzletet. Az igazi üzletet.
Ismét lejátszotta, de most bele-beletekerve, a tizenhatos
szobában rögzített anyagot. Kiválasztott egy húsz másodperces
részletet, ami majd tökéletes lesz reklámnak, kivágta, kicsit
felturbózta a képminőséget, és aztán feltöltötte a védett
szerverre. A platformon aztán ezer dollárért bárki nézheti, aki
perkál. Fiatalok és jól néznek ki, a felvétel tiszta és jól látható
minden, de amit csinálnak, az sajnos nem elég izgalmas.
Normális. Nagy mázli kell ahhoz, hogy hozzon valami pénzt.
Jennifer kikapcsolta a laptopot, elzárta a széfbe, aztán kijött a
szobából, és kulcsra zárta.
Lement a lépcsőn, és a hátsó ajtón kiment a Platánnak abból
a részéből, amely a saját lakásául szolgált, majd átment az
udvaron ahhoz a másik hátsó ajtóhoz, ami viszont már a
szálláshelyként üzemelő Platánba vezetett. Neki nem telt
hosszabb időbe a munkába járás, mint húsz másodperc.
A reggelizési téboly még nem tört ki, úgyhogy viszonylagos
nyugalom volt.
 Jennifer átvette a munkát az éjszakástól, de csak fél szívvel
hallgatta, ahogy az elmondja neki az elmúlt órákban
történteket. Hallotta, hogy beszél valami csöpögő csapról, meg
egy vendégről, akinek a csomagja valahogy Amszterdamban
rekedt. De semmi rendkívüli. Leült a recepcióspult mögé, és
nekilátott a reggeli rutinnak: átolvasta az e-maileket, átfutotta
az aznapi várható érkezéseket, és lezárta a távozók számláit.
Éppen itt tartott, amikor megütötte a fülét a lobbi másik
végében lévő tévé hangja.
„A Cork megyei rendőrség letartóztatott egy férfit Natalie
O’Connor meggyilkolása ügyében. A népszerű dublini blogger
november ötödikén tűnt el sandymounti otthonából. Bár a
rendőrség nem közölte a gyanúsított nevét, meg nem erősített
források szerint az illető egy olyan üdülőtelepen dolgozik,
amely nincs messze a shanamore-i tengerparttól, attól a helytől,
ahol tegnap késő este egy női holttestet találtak. A helyiek
szerint Ms. O’Connor ezen az üdülőtelepen szállt meg. Az eset
további részleteit munkatársunk…”
– Elnézést a zavarásért, tudna adni egy mozsdókesztyűt?
Jennifer a hang irányába nézett.
A vendég, aki a recepcióspult előtt állt, amerikai volt, a
hanglejtése alapján a déli államok valamelyikéből jöhetett. És
öreg volt, legalább hetven. Ősz haját laza kontyba fogta össze.
Fényes sportfelsőt viselt, és Jennifer arra tippelt – mert az előtte
lévő pulttól nem láthatta –, hogy minden bizonnyal valami
pasztellszínű, gumis derekú, bő szabású nadrág van még rajta,
meg valami könnyű edzőcipő. A nyakában egy rubinvörös
gyöngyfüzérről olvasószemüveg lógott, és kedves mosoly ült az
arcán. Igen, ahhoz az autóbuszos társasághoz tartozik,
amelynek nem volt elég szoba a szemben lévő hotelben, és
néhányan végül a Platánban kötöttek ki. Három szobát adtak ki
nekik.
A tizennyolcasban lakik, gondolta Jennifer.
– Egy mozsdókesztyűt – ismételte a nő. – Tudna adni?
Mosdókesztyűt, javította ki magában Jennifer. Valami
rejtélyes okból, az amerikai vendégek rendszeresen kértek ilyet,
noha még a nevét se tudták helyesen kimondani. A Platán
mosókonyhája melletti raktárban volt belőle vagy egy tucat,  de
Jennifer általában inkább azt hazudta, hogy sajnos nincs,
mert… Mert különben is, mi a fenének? Ott van a folyó víz meg
a zuhanyzó, tisztálkodjon rendesen. A huszonegyedik
században élünk, nem lavórban kell mosakodni.
Most azonban nem így tett.
– Természetesen. Megyek, és hozok egyet. Kis türelmet kérek,
jó? – mondta, mert szüksége volt egy kis időre, hogy
megeméssze mindazt, amit az imént a tévéből hallott. Azt, hogy
letartóztatták Andrew-t.
– Nagyon köszönöm – felelte az amerikai nő, ha lehet, még
szélesebb mosollyal.
Jennifer belökte a recepció mögötti folyosóra vezető szárnyas
ajtót, és megragadta az első útjába kerülő ember, jelen esetben
egy Louise nevű pincérlány karját. Megkérte, hogy hozzon egy
mosdókesztyűt a raktárból, adja oda a recepció előtt ácsorgó
amerikai nőnek, és aztán  maradjon is ott, amíg ő vissza nem
jön.
Louise szeme elkerekedett a döbbenettől.
 – Hogy én álljak ott, a recepcióban?
– Csak egy rövid ideig, Louise!
– De mit fogok én ott csinálni? Nem tudom, hogy kell
használni a rendszert, én...
– Csak légy ott, ne csinálj semmit – mondta Jennifer. – Illetve
írj fel mindent, amit nem tudtál megoldani, és amiről tudnom
kell, ha visszaérek. Nem leszek hosszan távol.
– És mi lesz a kijelentkezőkkel? A számlákkal? – kérdezte
Louise és láthatólag félt a feladattól. – Készpénz meg
hitelkártyák...
– Louise! – ripakodott rá Jennifer emelt hangon.
A lány elhallgatott és döbbenten nézett rá.
– Légy ott a recepcióspultnál és oldd meg a helyzetet, jó? Fél
órán belül itt vagyok. Legalább próbálj úgy csinálni, mintha
nem lennél teljesen hasznavehetetlen, az ég szerelmére!
Azzal sarkon fordult, végigsietett a folyosón, és a hátsó ajtón
át kiment a két épületszárny közti kis udvarra. Bement a
lakásába, átszáguldott a konyhán, be az előtérbe, ahol lekapta a
kabátját a fogasról, és szinte megállás nélkül ment tovább, ki, a
kocsifelhajtóhoz. Beszállt az autójába és elhajtott.
Andrew-t letartóztatták és megvádolják.
Akkor ennek mindenképpen vége, az már biztos. A holttestet
megtalálták. Az elkövetőt letartóztatták.
Mike és ő pedig szabadok, végre szabadok és együtt lehetnek.
A terv tökéletesen működött.
De látnia kellett Mike-ot. Nem tudott tovább várni ezzel.
Beletaposott a gázba és száguldott Sandymount felé.
Annak idején ő maga is résztvevő volt, amikor még
rendszeresen járt a Klubba.
A tagok havonta egyszer találkoztak, általában valami nagy,
magányosan álló házban, valahol vidéken. Soha nem mentek
ugyanarra a helyre kétszer. Mindenkit alaposan leellenőriztek
előtte, és mindenkinek át kellett esnie a szűrővizsgálatokon.
Mindenki azt csinálhatott, amit csak akart, és azzal, akivel csak
szerette volna, és aztán visszatért a szürke, mindennapi
életéhez.
Peter, vagyis egy férfi, aki ezen a néven mutatkozott be,
beszélt neki először erről a platformról. Rejtett kamerás
szexfelvételek. A legkülönbözőbb helyeken. Volt normális, és
volt persze egészen elfajzott is. Kimondottan visszataszító.
Szállodai szobákban. Olyan házakban, villákban, amelyeket
rövidebb-hosszabb időre bérbe adtak nyaralóknak,
vakációzóknak. Bentlakásos iskolákban és egyetemi
kollégiumokban, ahol diákok voltak. Peter azt állította, hogy
látott olyan felvételt is, amely egy bekamerázott cellában
készült, egy női börtönben. Az igazat megvallva Jennifer sok
mindenben benne volt, de ez nem hozta különösebben lázba,
főleg, mert egy percig sem hitte, hogy ezek a felvételek nem
megrendezettek.
Peter elmondta neki, hol találhat rá a platformra, és két
nappal később Jennifer ki is próbálta. És egyből látta, hogy a
sejtése igaz. Az anyagok nagy többségén olyan emberek
szerepeltek, akik csak tettették, hogy nem tudnak a kameráról.
A részletek voltak az igazán árulkodóak. A szoba, amiről azt
kellett volna elhinni, hogy egy szállodában van, szerepelt egy
másik felvételen is, amiben kollégiumi szobaként volt eladva.
Az iskolás lányok, akik valami megmagyarázhatatlan okból
egész idő alatt azzal voltak elfoglalva, hogy a hajuk ne takarja el
az „élvezetüket”, elég idősek voltak ahhoz, hogy inkább
pályakezdő tanárok legyenek. A börtöncellában egy tábla
hirdette a hátsó ajtón a tűzvédelmi tervet és a menekülő utat. A
„cella” hátsó ajtaján.
Csak alig egytucatnyi olyan videó volt, ami tényleg valódinak
látszott, amelyeket valóban rejtett kamerával készítettek,
eredeti helyszíneken és mit sem sejtő alanyokról.
Jennifer meglepve látta, hogy ezekre kattintott a legnagyobb
számban az érdeklődő közönség. Jó orruk (vagy szemük) volt az
eredeti tartalmakhoz.
Aztán arra is rájött – és ez nagyon felkeltette az érdeklődését
–, hogy ezek csak a kedvcsinálók, nem az igazi felvételek.
Ajánlók, mint a moziban. Ha valaki szerette volna megnézni az
egészet, annak perkálnia kellett. Combos összegeket. És az is
csak behatárolt ideig tette láthatóvá a felvételeket, amelyeket
persze nem lehetett letölteni. Egy aranybánya.
Jennifernek a kisujját sem kellett mozdítania. Ott volt előtte a
lehetőség, aranytányéron, csak meg kellett ragadnia.
És persze megragadta.

Épp egész óra volt, és az összes rádióállomás híreiben csak az

ment, hogy Natalie így, meg Natalie úgy. Az emberek
elszörnyedtek a hír hallatán. Jennifernek már elege volt a
dologból, úgyhogy kikapcsolta a rádiót, és a hibákon kezdett
gondolkodni.
Mindenki elkövet hibákat. Az emberek legalábbis ezt szokták
mondani. De Jennifer nem. Ő nem hisz ebben a
megállapításban, mert ő soha nem követ el hibát. Mert nagyon
odafigyel mindenre.
Ő inkább a mások hibáiból próbál előnyt kovácsolni.
Mike hibáit hajlandó volt megbocsátani.
Nem lett volna szabad hagynia, hogy a dolgok ennyire
elfajuljanak. Már jóval korábban ott kellett volna hagynia azt a
hülye kurvát, még azelőtt, hogy az elrohant otthonról, és akkor
nem kellett volna telekürtölnie az egész világot azzal, hogy
mennyire szereti, mennyire hiányzik, és hogy menjen haza.
Mert az tényleg fájdalmat okozott Jennifernek. És még most
is, hogy csak visszaemlékezik rá, belesajdul a szíve.
Ahogy a hallgatásába is, ami még most is tart.
Mondjuk, ezt, a lelke mélyén, megértette. Nagyon kockázatos,
és nem venné ki magát jól. Nem is lenne jó, nem? Mike
hajlamos volt aggódni ilyesmin.
Jennifer azt is tudta, hogy a férfi komoly fájdalmat él most át.
És ezt meg is értette, noha nem különösebben örült neki.
Rendben, akkor ennek a házasságnak vége. És? Jó, tíz évet éltek
együtt. Voltaképpen természetes, hogy Mike meggyászolja a
halálát. És persze össze is van zavarodva, hiszen a Jennifer
iránti érzései belekavarnak ebbe az egészbe.
Függetlenül attól, hogy helyes volt vagy sem, és attól is, hogy
mit gondol erről a világ, Jennifer ott akart lenni végre vele.
Hogy megvigasztalja. Hogy átölelje, és megmondja neki, hogy
most már minden jó lesz. Mert most már mindennek jónak kell
lennie, hiszen végre együtt lehetnek.
Mert Jennifer elintézte.

De Andrew, ő viszont hibázott… De még mennyit! Az az idióta

képes volt hibát hibára halmozni. Bejelentkezni egy szállodába
egy tizenhárom éves kislánnyal, már kezdésnek is elég erős. A
perverz állatja. És Andrew kétszeresen is hibázott azon az
éjszakán, mert ráadásul éppen Jennifer Platánjába ment.
Jennifer korábban még senkit sem zsarolt meg. Őszintén
szólva, még csak az eszébe sem jutott. Eladni a felvételeket, az
tisztább ügy volt, gyorsabb is, és jóval kevesebb munkával járt.
De Andrew szinte tálcán kínálta magát.
Döbbenetesen ostoba volt: semmit sem tett annak érdekében,
hogy leplezze a személyazonosságát. Oké, készpénzzel fizetett,
de amikor Jennifer megkérdezte az e-mail-címét, nem az
történt, hogy készséges megmondta, hanem egyenesen
átnyújtott neki a hivatalos névjegyét, rajta a lakcímével.
Shanamore Apartmanok, Shanamore, Cork megye.
Kiderült, hogy ő is a szállodaiparban dolgozik. És közben
valami tényleg borzasztó, megvetésre méltó és szigorúan
törvénybe ütköző dolgot csinált Jennifer rejtett kamerája előtt.
Akkor támadt a nagy ötlet, ami a saját kútfejéből pattant ki.
Jennifer felment az Apartmanok honlapjára. Nem volt
valami szemet gyönyörködtető látvány: kimondottan csúnya
volt, kietlen és kezdetleges. De ott állt hat apartmanház. És
mind a hatban volt egy nagy hálószoba. És ha betesz oda az
ember hat kamerát, akkor sokkal több értékesítésre alkalmas
nyersanyaga lesz.
Így kezdődött: mert kellett az extra anyag. Kezdetben csak ez
érdekelte Jennifert.
Elküldte neki a felvételt, aztán úgy tett, mintha önmaga is
egy lenne az áldozatok közül, akit csak kényszerítettek arra,
hogy átadja Andrew-nak az üzenetet és az utasításokat. Erre az
alakítására egyébként nagyon büszke volt. Jól elmagyarázta a
férfinak, hogy mit kell tennie azért, hogy a fertelmes és mocskos
bűnét bizonyító felvétel ne kerüljön fel az internetre vagy ne
jusson a rendőrség kezébe. Azt mondta neki, hogy róla is
készült kompromittáló felvétel, és annak, hogy az titokban
maradjon, az a feltétele, hogy rávegye Andrew-t az
együttműködésre. Eljátszotta, hogy egy megrettent, ideges,
megfélemlített teremtés.
És Andrew természetesen bekapta a csalit, és bevállalta a
rejtett kamerákat.
Ez volt a legnagyszerűbb ötlete az egészben: képes volt
eltitkolni a kilétét előle. Először csak egyetlen kamerával
próbálkoztak, hogy kiderüljön, megy-e. A beszerelés egész ideje
alatt sírdogált, és állandóan elnézést kért, mert úgy érezte, ez
sokat ad a hitelességhez.
A válasz, amire hamar fény derült, persze az volt, hogy nem,
Andrew lényegében képtelen a feladatot végrehajtani. Pár
napon belül igazi idegronccsá vált. Egy csomó ostobaságot,
felelőtlenséget csinált. Például ugyanazt a számítógépet akarta
használni erre, mint amin a szálláshely dolgai futottak. Jennifer
már azon volt, hogy inkább feladja, és lemond az egészről, mert
ez a perverz idióta több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt.
De aztán találkozott Mike-kal. És Mike-nak volt egy felesége.
És Mike túl derék ember volt ahhoz, hogy csak úgy elhagyja azt
a nőt, aki az életüket lényegében a saját üzleti vállalkozásának
tekintette. Jennifer egyszer csak ráébredt arra, hogy lehet, hogy
Andrew mégis hasznos segítőtársa lehet.

Natalie is követett el hibát: azt, amit, amennyire ezt Jennifer

meg tudta ítélni, mindig és mindenkor elkövetett. Azt hitte,
hogy minden róla szól. Mindig és mindenkor. Hogy azok a
furcsa dolgok, amelyeket tapasztalt, azok az online hírneve
miatt történnek.
Ugyan már!
Azután, hogy Mike besétált a Platánba – és egyben Jennifer
életébe, örökre megváltoztatva azt –, Jennifer azonnal
rákeresett az interneten. Azonnal tudni akart mindent arról a
férfiről, akiről tudta, hogy a jövője záloga.
Az első pillanattól fogva tudta, hogy házas, de persze
boldogtalan. Hosszú évek óta éltek együtt Natalie-val, és az
utóbbi pár évben folyamatosan az esküvőjükkel és a nő egyre
növekvő ismertségével voltak elfoglalva. Elszakadtak a
valóságtól, megfeledkeztek róla, és ez látható volt az internetre
feltöltött képeken. Minél tökéletesebbek lettek a képek, annál
művibb volt a rajtuk látható mosoly.
De Mike azért tudta az igazságot, csak nem mert cselekedni.
Jennifer előbb tudta, hogy ez a baj, mint ő maga.
Úgyhogy Jennifer úgy döntött, akkor majd cselekszik ő.

Mike háza előtt egy rendőrautó állt, a kapunál pedig egy

egyenruhás rendőr posztolt. Jennifer erre nem számított, és egy
pillanatra az is átfutott az agyán, hogy hazamegy. De azután
Mike-ra gondolt, és majd’ megszakadt a szíve. Érezte, hogy
mindkettejük érdekében vállalnia kell a kockázatot.
A visszapillantó tükörben ellenőrizte, hogy rendben van-e a
külseje. Kicsit megigazította a haját, végigsimított a
szemöldökén, kent egy kis balzsamot az ajkaira, majd
halványan parfümöt fújt a nyakára, mert tudta, hogy ezt Mike
szereti. Elégedetlen volt önmagával: úgy vélte, látszik rajta,
hogy fáradt. Hiába, a rengeteg oda-vissza autózás Shanamore-
ba, érezteti a hatását. Meg az, hogy az utóbbi időben nem volt
elég ideje aludni.
Csak lazán, mondta a tükörképének. Rettenetes lenne, ha
most rontaná el a dolgot. Most, amikor végre eljutottak idáig.
Azt tudta, hogy nem rohanhat oda hozzá, és nem ugorhat a
nyakába. De legalább láthatja végre. Beszélhet vele. A
tudomására hozhatja, hogy ott van, és számíthat rá.
Kiszállt a kocsiból, keresztülvágott az úttesten, amivel egyből
magára vonta a rendőr figyelmét.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte a járőr, amikor Jennifer
fellépett a járdára.
Nem lehetett több huszonöt évesnél. Az arca olyan sima volt,
mintha még nem is borotválkozna. Az ég szerelmére, hát
óvodásokat is felvesznek rendőrnek mostanában? Mióta ilyen
rohadt fiatalok ezek a rendőrök?
– Mike itthon van? – kérdezte Jennifer. – Egy jó ismerőse
vagyok. Csak szeretném megnézni, hogy van.
A rendőr ránézett és egy kicsit felvetette a fejét.
– Hogy hívják?
Az első gondolata az volt, hogy hazudni kéne valamit, de
aztán rájött, hogy erre már nincs szükség. Nincs semmi, ami őt
bármilyen módon is Shanamore-hoz köthetné. És Mike-nak meg
kell tudnia, hogy ő itt van.
– Jennifer – mondta. – Régi ismerőse vagyok. Ismere…
Ismertem Natalie-t is. Csak szeretnék beugrani egy kis időre,
hogy lássam, hogy van.
A rendőr végigvezette a bejárathoz vezető járdán, odakísérte
az ajtóig, amelyen halkan bekopogott. Egy másik rendőr nyitott
ajtót, egy nő. Ez is szemtelenül fiatal volt, és még szép is. Úgy ki
volt sminkelve, hogy Jennifernek az járt a fejében, úgy látszik,
manapság már mindent megengednek a rendőrségen.
Belé hasított a féltékenység amiatt, hogy ez a kis kurva itt
lehet, egész napra összezárva Mike-kal.
– Mike egy ismerőse – mondta a fiatalember. – Jennifernek
hívják.
A rendőrnő tetőtől talpig végigmérte Jennifert, amitől annak
ökölbe szorult a keze.
– Erre tessék! – mondta végül.
A gond az volt, hogy úgy tűnt, Natalie nem igazán harap rá a
csalira. Legalábbis kezdetben semmiképp. Láthatóan nem vett
tudomást a nyitott konyhaajtóról, az eltűnő, majd utóbb
megkerülő tárgyakról. A ház iránt korábban nagy volt az
érdeklődés, úgyhogy sokan, és akár többször is megnézték, de
mivel az érdeklődők alkudni szerettek volna az árából, elég
hosszan volt meghirdetve az ingatlanpiacon. Így aztán
Jennifernek is egyszerű volt „érdeklődőként” többször is
bejutnia. Egyik alkalommal lenyúlta a hátsó ajtó kulcsát,
lemásoltatta, majd legközelebb észrevétlenül visszatette. Az
évnek ebben a szakában könnyű volt feltűnésmentesen
megközelíteni az épületet. Jennifer a kora hajnali szürkületben
vagy a kora délutáni holtidőben a saját, másolt kulcsát
használva be tudott menni Natalie otthonába, megcsinálta, amit
akart, és aztán észrevétlenül kilopódzott. Megkönnyítette a
dolgát, hogy Natalie minden programját megosztotta a
rajongóival az interneten, úgyhogy Jennifer mindig tudta,
mikor üres a ház.
Persze Mike-nak nem mondta meg, hogy miben sántikál.
Tudta, hogy a férfi nem lenne vevő rá, mert az élete olyan
szorosan összefonódott Natalie-éval, és az üzleti ügyeik is
annyira összemosódtak, hogy ez túl nagy kavarodást okozott
volna. Jennifernek várnia kellett. Ki kellett bekkelnie, amíg
végre Natalie megérti a helyzetet.
De aztán elszakadt a cérna, és ekkor került a képbe
Shanamore.
Jennifer rendelkezett Mike hitelkártyájának az adataival,
hiszen a férfi azzal fizetett annak idején a Platánban. Ezt
használta most ki, és tett rá egy terhelést a Shanamore
Apartmanok kártyatermináljáról. Andrew, akiben akkor már
egy szemernyit sem bízott, nem is tudott a dologról. Arra
gondolt, hogy majd talán Natalie észreveszi a havi
számlaegyenlegen, és kiakad tőle.
De nem történt semmi.
Jennifer nyomtatott egy hamis számlát a Shanamore
Apartmanok fejlécével, és saját maga kézbesítette, ő dobta be az
ajtón lévő levélnyíláson.
És erre sem történt semmi.
Másnap kora hajnalban összeszedte a bátorságát és
belopódzott a házba. Tudta, hogy kockázatos, de ki akarta
deríteni, hogy mi történt a számlával. Nagy szerencséje volt.
Észrevette, hogy egy kis fehér papír kandikál ki a kanapé
párnája mögül. Mi az ördög folyik itt? Vagy Mike talált rá a
postára, és elrejtette, mert gyanakodott rá, vagy Natalie dugta el
Mike elől. Elvette onnan, de csak azért, mert jobb nem jutott az
eszébe, de úgy érezte, hogy tennie kell valamit. Valahogy tovább
kellett löknie az eseményeket.
Órákkal később, amikor a házzal szemben, az utca túloldalán
parkolt, látta, hogy Natalie feldúltan kijön a házból, egy kis,
kerekes bőröndöt cibálva maga után. Jennifer arra gondolt,
talán taxira vár, de nem: elindult lefelé az úton.
Követte. Látta, hogy felszáll a 145-ös buszra, ami egyenesen a
Heuston állomásra viszi.
Onnan indulnak Corkba a vonatok.
Hová megy? Lehet, hogy…?
Megszólalt egy hang a fejében: igen, oda. Azonnal felhívta
Andrew-t, aki megerősítette a dolgot: Natalie szállást foglalt a
Shanamore Apartmanokban, két éjszakát marad. Marie Kerr
néven foglalt, ami elég vicces volt, de voltaképpen jól beleillett a
Jennifer által használt fedőtörténetbe.
Azt mondta Andrew-nak, hogy ezt ők, a zsarolóik rendezték
így, és hogy ez a nő valami módon felbosszantotta őket, és azt
akarják, hogy Andrew ma éjjel mindenképpen készítsen
felvételt róla. Biztosítékként, bizonyítékként, akármiért.
Azt is hozzátette, hogy már úton is van Shanamore felé, hogy
segítsen Andrew-nak. Még hozzátette: készítse elő a hatos
számú apartmant.
Jennifer arra azért nem számított, hogy Natalie el is megy
Shanamore-ba. Azt hitte, hogy majd tetemre hívja Mike-ot, aki
persze tagadja, hogy valaha is járt volna ott – és miért ne
tagadná, valóban nem járt ott soha. De ez a vita kulcsfontosságú
ahhoz, hogy az események lendületet kapjanak.
Mert így majd kiderül az igazság. Be kell vallaniuk
egymásnak, hogy a házasságuknak befellegzett. Mike otthagyja
azt a nőt, és egyenesen hozzá megy majd.
De ez az eszeveszett Natalie most lemegy Shanamore-ba.
Jennifernél volt a verseskötet, amit ellopott a házból, és amiről
már tudta, hogy nagyon fontos a nőnek. Beteszi a hatos
apartmanba, és szépen kivárja, hogy Natalie megtalálja. A
kamera pedig majd ott leselkedik, megfigyel mindent, és lehet,
hogy még egy nagy telefonos veszekedést is rögzít Mike és a
felesége között. Jennifer pedig mindenről tudni fog.
De Shanamore felé haladva egy új terv fogalmazódott meg
benne.
 Végül is, gondolta magában, senki sem tudja, hogy Natalie
hová ment. Pláne azért, mert Jennifer még visszament a házba,
mielőtt maga is Shanamore felé vette volna az irányt, és
eltüntette Natalie üzenetét a konyhából. És egyiküknek, se
Andrew-nak, se Natalie-nak sem volt fogalma arról, hogy ki
Jennifer. Andrew még a nevét se tudja. Viszont annyira fél
tőlük, hogy Jennifer bármire rá tudja venni.
Natalie tehát el van intézve. Andrew-t vádolják a
gyilkossággal. Mike-nak bizonyíthatóan nincs a dologhoz semmi
köze. Jennifer pedig egyszerűen nem hozható kapcsolatba a
történtekkel. Zseniálisan megoldotta a kérdést.
Minden tökéletesen ment. Jó, voltak apróbb buktatók,
például az, hogy Andrew-nak hirtelen feltámadt a lelkiismerete.
Fogta magát és megírta azt az ostoba kis cetlit Natalie-nak, hogy
rávegye arra, hogy elmenjen onnan. De Jennifer nagylelkűen
megbocsátott neki, mert jó munkát végzett, amikor később
rábeszélte Natalie-t arra, hogy maradjon még egy éjszakát.
Hiszen azon az éjszakán akart végezni vele.
És az az ostoba újságírónő! Hogy lehet az, hogy egy álló
napon át nem nézi meg az e-maijeit? Arra számított, hogy már
sokkal előbb megtekinti valaki a kis filmalkotását.
De mindezeket leszámítva minden a terv szerint alakult.
És ez teljesen természetes is, nem? Hiszen Jennifer nem egy
átlagos valaki. Jennifer sohasem követ el hibát.

Mike-ot a konyhában találta, ott ült a konyhaasztal mellett,

amelyet teljesen elborítottak a papírok. Egy dossziéból
hivatalosnak kinéző dokumentumok lógtak ki. Mellettük
újságok, a címlapjukon Natalie fényképe. A férfi az arcát a
tenyerébe temette, de a lépések zajára felnézett, és Jennifer
szíve egészen összefacsarodott, amikor meglátta, hogy milyen
vörösek a szemei. Szegény, biztosan sírt. A karja ösztönösen is
vigasztaló ölelésre lendült.
– Szervusz, Mike! – mondta, és már attól, hogy hangosan
kimondta a nevét, átjárta a megkönnyebbülés, hogy nincsenek
többé elválasztva egymástól.
Olyan hosszú ideje várt erre a pillanatra.
A férfi ránézett, aztán a tekintetével egyből a rendőrnőt
kereste, aki az ajtó mellett állt.
– Magunkra hagyna minket egy kicsit? – nézett Jennifer is a
nőre.
Az habozott egy kicsit, de aztán kiment. Jennifer, amint
meghallotta, hogy becsukódik mögötte az ajtó, közelebb ment az
asztalhoz, elhúzta a Mike-hoz legközelebb eső széket, és leült.
A férfi, egy kicsit bizonytalanul, arrébb húzódott.
– Semmi gond – mondta nyugtatóan Jennifer. Letette a
táskáját az asztalra, a férfi felé fordult, és mélyen a szemébe
nézett. – Minden rendben van. Tényleg.
A férfi meglepődve pislogott.
– Nem vagyok biztos benne…
– Ugyan már, Mike – duruzsolta Jennifer és közben a férfi
csuklójára tette a kezét. Egyszerűen nem tudott tovább
uralkodni magán, nem bírt ellenállni a kísértésnek. Az ujjai
lassan és gyöngéden behatoltak a férfi ingujja alá, és Jennifer
finoman simogatni kezdte a bőrét, és úgy érezte, hogy Mike
testének melege hirtelen átjárja őt. Az egész teste remegett a
vágytól és a várakozástól. – Minden jó lesz. Tényleg.
A férfi nem mozdult, egy pillanatig hagyta mindezt, és csak
bámulta a kezet, az ujjakat.
Aztán hirtelen elkapta a karját.
– Bocsánat – rebegte Jennifer. – Egyszerűen szükségem volt…
– Én kérek elnézést – mondta a férfi. – De ki a fene maga?

Mike annyira jó ember. Ismét példáját adta ennek, mintha

Jennifer nem tudta volna ezt már amúgy is. Pontosan értette,
hogy mit csinál a férfi, és azt is, hogy miért. Azt akarja a
tudomására hozni, hogy kezdjék a kapcsolatukat újra, elölről.
Innen kell újra felépíteniük. Töröljék ki teljesen mindazt, ami
eddig volt. Felejtsék el.
Mennyire figyelmes és körültekintő. Nem akarja
összemocskolni az új szerelmüket mindazzal a sötétséggel és
homállyal, amely az előző végét övezi.
Jennifer elmosolyodott, hogy jelezze a férfinek, ért mindent.
Mike csak ült szótlanul és egyet pislogott.
A folyosó felől a konyha felé közeledő lépések hallatszottak.
A rendőrnő tért vissza, hogy kiöblítsen egy bögrét a
mosogatónál. Az a kényelmes tempó, amivel csinálta, és az a
furcsa fejtartás egészen nyilvánvalóvá tette, hogy hallani
szeretné, hogy miről beszélnek.
Kibaszott kurva.
 Mike még mindig csak bámult Jenniferre.
– Szóval – kérdezte érthetően és hangosan Jennifer –, mi ez a
rengeteg papír? Tudok valamiben segíteni? Esetleg
átnézhetnénk együtt ezeket, itt! Nahát, hogy mennyi van!
Ezeket idegenektől kaptad, vagy az ismerősöktől? Hát nem szép
ez az emberektől, hogy ennyire együttéreznek veled? – És csak
beszélt és beszélt, és közben közelebb húzta magához a táskáját,
belekotort, egészen addig, amíg meg nem találta benne a
szemüvegtokját. – Natalie annyira népszerű volt – folytatta,
kinyitva a tokot és kivéve belőle a fekete szemüvegét.
Széthajtotta a szárait és feltette. Az utóbbi időben sokszor
használta álcázásképp, de amúgy napi használatban volt,
hiszen szüksége volt rá az olvasáshoz. – Azért ki kellene
dolgoznod valami stratégiát, hogy mi legyen velük. Válaszolni
fogsz mindegyikre? Áh, nem hiszem, hogy kéne, de még van
időnk rá, hogy eldöntsük. Először csak olvassuk át őket! –
javasolta, azzal megigazította a szemüveget, és közben
hátrasimította kicsit a haját a szeméből.
Odanézett a rendőrnőre, aki még mindig ott állt a mosogató
előtt, és fülelt.
De Mike most megmozdult.
Felpattant, hátrálni kezdett, miközben Jenniferre bámult.
– Mike – kiáltott rá. – Mi baj?
Erre már a rendőrnő is odafordult.
A távolban megszólalt a bejárati ajtó csengője.
– Maga – kiáltott végre fel Mike, és az ujjával Jennifer felé
bökött. – Maga volt az!
LEJÁTSZÁS
0:01:35
Audrey az ajtó előtt állt és sietve közeledő lépteket hallott
bentről. Majd egyszer csak kitárult az ajtó, és megjelent előtte
egy nő, aki anélkül, hogy bármit is mondott volna, félrelökte az
útjából Audrey-t és kiszaladt a kerti ösvényen. Nagyon
feldúltnak tűnt. Már csak a hosszú szőke lófarkát látta, amely
ide-oda himbálódzott, miközben szaladt, de így is felismerte. Az
a nő volt, akit két nappal ezelőtt is itt látott.
Natalie valamelyik barátnője lehet, vagy esetleg egy rokon –
gondolta.
Audrey visszafordult és most egy egyenruhás fiatal rendőrnő
állt előtte az ajtóban aggodalmas arckifejezéssel. Be akart volna
mutatkozni, de mielőtt megtehette volna, a rendőrnő felkiáltott:
– Merre ment?
És anélkül, hogy megvárta volna a választ, ő is félrelökte
Audrey-t, és a nő nyomába eredt. Valamit még odakiáltott a
kollégájának, aki mint egy kidobóember őrizte a kertkaput,
aztán mindketten üldözőbe vették a nőt.
Audrey egy nagyot pislantott.
– Hát ez meg mi volt?!
Ott állt egyedül a nyitott bejárati ajtó előtt és hirtelen nem
tudta, mit csináljon. Aztán bekopogtatott, hátha van benn
valaki.
– Jó napot! – mondta elnyújtva, kérdő hangsúllyal a
hangjában.
Semmi válasz.
Belépett az előszobába.
 – Helló!
Semmi válasz. Semmi életjel.
– Helló, van itthon valaki? – próbálkozott újra.
Végül csoszogó lépteket hallott, és kinyílt a folyosó másik
végén lévő ajtó, az, amelyik a konyhába vezetett. Megpillantotta
Mike-ot, aki olyan fehér volt, mint a fal. Tágra nyílt szemekkel,
sokkos állapotban bámult rá.
– Mike! Jó napot! Hogy van? – Nem is tudta, hogy folytassa. –
Nagyon sajnálom, ami Natalie-val történt.
Azon gondolkodott, hogy vajon Mike tudja-e, hogy látta a
holttestet. És azt a borzalmas videót! Mi van, ha rákérdez? Mit
fog mondani neki? Meg kellene kímélni attól, hogy valaki
elmondja neki ennek a szörnyű gyilkosságnak a részleteit. De
hogyan tagadhatná meg tőle, ha rákérdez?
– Á, az újságíró – mondta a férfi fásultan.
– Igen, én vagyok – felelte és beljebb lépett. – Sajnálom, hogy
ilyenkor zavarom, de valami nagyon fontosat szeretnék
kérdezni magától. Shanamore-ból jövök és…
– Látta őt? – Audrey azt hitte, Natalie-ra érti, de hozzátette: –
Merre szaladt?
– Elnézést, kicsoda? – tekintett hátra, majd vissza Mike-ra. – A
rendőrök? Vagy a nő? Natalie barátnője? Akarja, hogy
megkeressem?
– Ő volt. Ő volt az!
Audrey nem értette a helyzetet, de azt látta, hogy nagy baj
van. Mike úgy nézett ki, mint aki kísértetet látott, és ő maga is
úgy nézett ki, mint egy kísértet. Halottsápadt volt az arca, és
kissé imbolygott. Odalépett a férfihoz és gyengéden
megérintette a karját.
– Jöjjön, üljünk le.
– Ő volt! – ismételte Mike.
– Jöjjön, üljünk le és elmeséli az egészet, rendben?
Bevezette a férfit a konyhába, kihúzott neki egy széket és
leültette. Mike szó nélkül engedelmeskedett Audrey finom
mozdulatainak. Majd kivett egy poharat a konyhaszekrényből
és vizet töltött neki. Az engedély nélküli kutatása óta pontosan
tudta, hol keresse a poharat, és csak remélte, hogy Mike-nak
nem tűnik fel.
Miután Mike megitta a vizet, egy kicsit jobb színe lett.
– Az a nő volt. Fekete keretes szemüvegben. Látta?
– Igen. Nem Natalie egyik barátnője?
– Nem! – rázta meg a fejét Mike. – Aki követte őt!
Audrey ismét nem értette. Azt hitte, a rendőrnőre céloz.
– Az a nő követte Natalie-t! Mielőtt… Addig, míg… – Mike
hangja megbicsaklott. – És én nem akartam neki elhinni! – A
férfi szeméből könnyek csordultak ki. – Nem hittem neki!
Mike lehajtotta a fejét.
Audrey megborzongott a hallottaktól.
– Mike – szólt halkan –, mondja el, kérem, mit tud róla.
Honnan tudja, hogy követte Natalie-t?
Mike szipogva megtörölte az arcát.
– Natalie mesélte, hogy egy szőke nő követte őt. Vastag, fekete
keretes szemüveget viselt akkor is. Úgy emlékszem, hogy
háromszor is feltűnt egy-két héten belül. – Mike elkeseredetten
rázta meg ismét a fejét. – És én nem hittem neki. Azt hittem,
képzelődik.
 – Emiatt volt olyan feldúlt Natalie az eltűnése előtti
napokban?
Mike csak bólintott.
– És Shanamore? – kérdezte Audrey. – Mondta Natalie, hogy
miért érdekli, hogy hallott-e Shanamore-ról?
– Nem – felelte Mike. – Aznap reggel nem. Mikor este
hazajöttem, akkor láttam, hogy az üzenőfalon van egy számla,
és láttam, hogy egy tetemes összeg van rajta bekarikázva,
hatszáz-valahány euró, mellette, hogy „Shanamore
Apartmanok”. Nem tudtam, miről van szó, de gondoltam, fontos
lehet, főleg úgy, hogy kérdezte is, úgyhogy ott hagytam. – És az
üzenőfalra mutatott, de ott már nem volt semmiféle számla. –
Gondoltam, majd ha hazajön, megbeszéljük, de… – A férfi
hangja elcsuklott. – De már többé nem jön haza!
– Ki ez a nő? Miért követhette Natalie-t?
– Fogalmam sincs – felelte Mike. – Nem ismerem. De úgy
viselkedett, mintha ismernénk egymást, holott én még csak nem
is láttam korábban, vagy legalábbis nem emlékszem. Valami
nagyon nem stimmel vele. – Audrey-ra nézett és látta a
rémületet az arcán. – Mi az? Miért vág ilyen képet?
– Én is láttam már korábban. Két napja, amikor először itt
jártam maguknál. Akkor távozott, mikor megérkeztem. Mint az
imént is.
Mike szemei kikerekedtek.
– Azon a reggelen, amikor…
– Igen, a betörés reggelén. – Audrey gyomra megremegett és
mély lélegzetet vett. – Mike, még valamit el kell mondanom
magának. Láttam egy videófelvételt. A rendőrök tájékoztatták a
létezéséről?
Mike egy nagyot nyelt és bólintott.
– Nos – folytatta Audrey –, úgy hiszem, hogy Natalie gyilkosa
nem egy férfi volt…
Mike hirtelen felpattant a székéből, félrelökte és úgy hőkölt
hátra, mintha most derült volna ki Audrey-ról, hogy súlyosan
fertőző beteg.
– Azt akarja mondani, hogy…
– Igen – erősítette meg Audrey a férfi ki nem mondott
gondolatait. – Csak ez a két rendőr szállt ki ma? Hívni kéne
megint őket.
Mike újra csak bólintott. Úgy nézett ki, mint aki megnémult.
Audrey elővette a telefonját és tárcsázta azt a számot,
amelyet O’Reillytól kapott. Még akkor írta be a mobiljába,
mielőtt elindult Shanamore-ból, hogy ha erről a számról érkezik
egy dühös hívás azzal, hogy „Maga meg hogy a francba képzeli,
hogy elhalaszthat egy vallomástételt?!”, akkor azt fel se vegye.
Látta, hogy egy mobilszám volt, valószínűleg O’Reilly privát
telefonja.
Mike a falnak támaszkodva várakozott. Úgy nézett ki, mint
akit csak a rajta lévő ruhák tartanak egyben.
A hívás kicsöngött egyszer, kétszer…
Mike arckifejezése hirtelen megváltozott.
– Te jó ég! – szakadt ki belőle. – Hiszen már láttam korábban!
A recepción! – Kezét először a szájára tapasztotta, majd
beletemette az arcát. – Atyaisten!
Audrey ekkor hallotta meg a kattanást a vonal másik végéről.
– Tessék! – szólt bele O’Reilly.
 – Én vagyok az, Audrey. Itt vagyok Mike-kal,
Sandymountban. Jöjjenek ki az embereivel! Azonnal!
STOP
0:01:38
VISSZATEKERÉS A LEGELEJÉRE
Írta: Audrey Coughlan
A népszerű ír Instagram-sztár, Natalie O’Connor holttestét tavaly novemberben
mosta partra a tenger valahol Cork megyében. Ugyanazon a napon egy
ismeretlen több lap szerkesztőségébe is elküldte azt a videófelvételt, amely az
influenszer brutális meggyilkolásáról készült. A nyomozás során nem csak az
derült ki, hogy ki a tettes. Sikerült feltárni egy olyan férfi bűnös üzelmeit, akit
Natalie alig ismert, és a rendőrség lerántotta a leplet egy olyan nő
mesterkedéseiről is, akivel a sztár hivatalosan sohasem találkozott. Ennek
ellenére még sok részlet homályban maradt.
Most, hogy a gyilkos, Jennifer Blake, az első hetét tölti életfogytig tartó
szabadságvesztésének, és tettestársa, Andrew Gallagher már csak az ítéletére
vár, közlünk egy részletet munkatársunk, Audrey Coughlan hamarosan
megjelenő könyvéből. A megszállott követő Natalie O’Connor életéről és
haláláról szól, amely hosszú hónapokon át tartotta izgalomban Írországot, és
amely mélyen felkavarta az instagramozók népes táborát. A kötet minden
részletre kiterjedően feltárja ezt a különös és tragikus ügyet.

Az 1981-ben épült, vörös téglafalú donnybrooki Szépkilátás Ház

névtáblája egyszerre két dologban is megtévesztő. A ház
valójában egy hatalmas épület, rengeteg bérlakással, és ami a
szép kilátást illeti, még amikor felmásztam az épület legtetejére,
akkor sem tapasztaltam belőle semmit. Nem, a Szépkilátás Ház
valójában egy nem különösebben szemet gyönyörködtető
külsejű lakótömb, amelyben, ha fellengzősen akarnék
fogalmazni, akkor stúdióapartmanok, ha valósághűen, akkor
szoba-konyhás lukak vannak.
A bérbeadással megbízott iroda munkatársa, aki megmutatja
az egyiket („csak” havi 1350 euró a bérleti díja), persze nem
használja egyik megnevezést sem. Ő azt hangsúlyozza, hogy
„ragyogóan világos”, meg hogy „praktikus beosztású”, és valami
előttem ismeretlen okból többször is emleget holmi „skandináv
életformát”. A mosoly azonban egyből lefagy az arcáról, amikor
a ház tetején lévő víztartály felől érdeklődöm. Nem árulok
zsákbamacskát, megmondom neki, hogy egy korábbi lakó
kiokosított: amikor az illető nem sokkal korábban még itt élt,
havi rendszerességben előfordult, hogy egy időre leállt a
vízszolgáltatás, és több tucat lakótársával együtt víz nélkül
maradt: nem volt mosogatás, fűtés és zuhanyozás.
Ez a bizonyos korábbi lakó Michael Kerr volt, és akármilyen
bizarrul is hangzik, a Szépkilátás Ház víztartálya az oka annak,
hogy a felesége, az ismert ír Instagram-sztár, Natalie O’Connor
meghalt.
Először 2018 novemberében jártam Shanamore-ban. Egy
nappal azelőtt érkeztem oda, hogy Natalie holttestét partra
mosta volna a tenger a Távoli fövenynek nevezett szakaszon, és
egy héttel azután, hogy ő maga megérkezett a kis faluba.
Mindketten ugyanott szálltunk meg, a Shanamore Apartmanok
nevű üdülőtelepen, ahol hat, U alakban elrendezett, és
eredetileg lakóépületnek szánt ház áll, most nyaralóként
hasznosítva. És mindketten ugyanabban a hatos apartmanban
laktunk, amely pont szemben van az egyessel, amelyben a
minden egyes új vendéget fogadó ügyvezető, Andrew Gallagher
élt. És mindketten ugyanabban a hatalmas franciaágyban
aludtunk, amely a hatos apartman egyetlen hálószobájában van
– és amelyben Natalie meghalt. Hogy hogyan halt meg, azt –
nem sokkal később – egy számítógép képernyőjén magam is
láttam. Egyikünk sem tudott arról, hogy a szobában el van
rejtve egy kamera a komód tetején álló ébresztőórában. Amikor
én ott tartózkodtam, már nem volt ott: Natalie holttestével
együtt attól is megszabadultak. Feltételezésem szerint a
gyilkosságról készült felvételt maga a gyilkos küldte el nekem.
Natalie eltűnéséről én tudósítottam a ThePaper.ie olvasóit, és
amikor a sok ezer instagramos követője közül az egyik azt
állította, hogy Shanamore-ban látta a sztárt, a nyomába
eredtem. Két kérdés foglalkoztatott: valóban ott volt-e, és miért
ment oda? Az elsőre nagyon könnyű volt választ kapnom.
Valóban ott volt, beszélt jó pár emberrel, megivott egy kávét a
Kilnben, a divatos helyi kávézóban, és sétált a tengerparton. A
második kérdésre nehezebb volt feleletet találni, és amikor
megpróbáltam összeilleszteni az információdarabokat, a
kirajzolódó kép zavaros volt és bonyolult.
Ha tömören akarom megfogalmazni: odacsalták.

Andrew Gallagheren nem látszik, hogy már a harmincas

éveiben jár. Amikor először találkoztam vele, egy sápadt,
hórihorgas, hosszú hajú, kicsit túl bő ruhákat hordó férfi állt
előttem. A naivitásig menően jámbornak tűnt, egyáltalán nem
olyannak, amilyennek a szállodaiparban dolgozókat elképzeli
az ember. Amit azonban nem tudtam – és úgy tűnik, szinte
senki sem sejtette a szűkebb környezetében –, hogy Andrew
szexuális érdeklődésének előterében a nagyon fiatal lányok
állnak, és vágyai kielégítése végett rendszeresen Corkba és
Dublinba jár. Az áldozatai, akik közül a legfiatalabb épp csak
betöltötte a tizenkettedik életévét, szinte mind az interneten
ismerkedtek meg vele, videójátékok vagy különböző
közösségimédia-alkalmazások használata során. Gondosan
rejtegette a személyazonosságát, ügyelt arra, hogy a lányok ne
tudjanak meg semmi olyasmit róla, ami alapján feljelenthették
volna a hatóságoknál. Amikor az egyikük mégis elmesélte a
történteket az édesanyjának, csak annyit tudott róla, hogy hogy
néz ki. Azt a profilt, amit az alkalmazáson ismerkedésre
használt, egyből törölte, a szálloda, ahol találkoztak, pedig
közismerten nem ellenőriz okmányokat, és térfigyelő
kamerákkal sincs felszerelve.
Valaki azonban mégis megfigyelte. Andrew Gallagher 2018
nyarán szobát foglalt a donnybrooki Platán Panzióban, egy
meglehetősen lepukkant szálláshelyen. A Platán egy régi,
György-korabeli épületben üzemelt, és inkább a jó
elhelyezkedésével vonta magára az utazók figyelmét, mint a
magas színvonalú szolgáltatásaival. Annak a fiatal lánynak a
kilétére, akit aznap este a szobájába csábított, soha nem derült
fény. De azt, hogy mit csinált vele Andrew aznap éjjel, rögzítette
egy  jó minőségű felvételen egy, a szobában elrejtett kamera.
Egy héttel azután, hogy a férfi visszatért Shanamore-ba, e-
mailje érkezett: az éjszakai felvétel egy másolata mellett
instrukciókat is kapott, hogy hogyan kerülheti el a videó
nyilvánosságra kerülését. Megzsarolták, hogy készítsen hasonló
rejtett kamerás felvételeket a Shanamore Apartmanok
vendégeiről. Egy ismeretlen telefonáló magyarázta el neki, hogy
hetente kell küldenie friss anyagokat. A síró asszony nem
mutatkozott be, magáról csak annyit mondott, hogy ő is hasonló
zsarolás áldozata, és azt állította, hogy róla is készültek
vállalhatatlan felvételek, ezért közvetít a zsarolók és Andrew
között.
A férfi természetesen kötélnek állt.
Ez a magyarázata annak, hogy amikor az ismeretlen gyilkos
2018. november 6-án éjszaka behatolt a hatos számú
apartmanba és meggyilkolta Natalie O’Connort, valaki,
pontosabban valami látta azt. Egy kamera.

Richard Flynn azt állította magáról, hogy sok mindenhez ért és

sok mindent csinál: festőművész, karbantartó, segédmunkás.
Amihez azonban a legjobban ért, és amit a legtöbbször csinál –
az a hazudozás. Kezdve a bemutatkozásnál: igazából nem is
Richardnak hívják, hanem Martinnak, és bár a vezetékneve
valóban Flynn, hivatalosan O’Flynn lenne. 2001-ben menekült
el Londonból, amikor egy sorozatos ATM-rablás forró nyoma rá
terelte a rendőrség figyelmét. Valahol átkelés közben, az Ír-
tengeren változtatta meg a nevét, és végül a kis tengerparti
településen, Shanamore-ban telepedett le. A falu lakóit nem
nagyon nyűgözte le a meglehetősen elhanyagolt külsejű férfi, a
nők különösen azért kerülték, mert zavarta őket, hogy képtelen
megtartani a három lépés távolságot.
2008 őszén Flynn azon töprengett, hogy végleg elhagyja
Shanamore-t. Elege volt a hideg és kemény telekből, és abból,
hogy alig talál megélhetést biztosító munkát. De egyszer aztán,
sörözés közben a helyi kocsmában, a Murphyben, hallott egy
álláslehetőségről. Az út tetején létesült kis lakópark befuccsolt, a
tulajdonosai nem tudták értékesíteni egyetlen épületét sem,
úgyhogy a helyet átfazonírozták üdülőfaluvá, és gondnokot
kerestek. Bár a fizetés nem volt különösebben jó, az
ügyvezetőnek ott kellett élnie a szolgálati lakásként funkcionáló
egyik apartmanházban. Richard úgy érezte, hogy ez minden
gondját megoldaná. Eltökélte magát, hogy megszerzi az állást,
úgyhogy költségekbe verte magát: vásárolt egy öltönyt (egy
adományboltban) és még a fodrászhoz is elment. Volt azonban
még valaki, aki kinézte magának a posztot. Annak a családnak a
fia, amelyik az eredeti tulajdonosa volt a területnek. És az a
férfi sokkal fiatalabb volt (és jóval tisztább is), és sokkal
alkalmasabb – legalábbis akkor azt gondolták – a feladatra. Így
aztán Andrew Gallaghert alkalmazták a Shanamore
Apartmanokban, és Richard hoppon maradt.
Richard személyes sérelemként élte meg a dolgot, és bosszút
forralt, ami – egy évtizeddel később ugyan – véletlenül
hozzájárult a rejtélyes gyilkosság megoldásához. Megszállottan
próbálta bizonyítani, hogy Andrew alkalmatlan a munkára, és
hogy ő, Richard sokkal jobb ügyvezető lenne. Ehhez rengeteg
időt kellett a Shanamore Apartmanok közelében lődörögnie,
hogy megfigyelje a riválisát. Andrew, bár nem kedvelte
Richardot, tartott a férfitől. Még akkor is kerülte a vele való
konfrontációt, és nem szólította fel távozásra, amikor pedig már
vendégek panaszkodtak, hogy állandóan ott ődöng az ablakuk
alatt, sőt időnként a távollétükben megpihen a földszinti
teraszokon.
Richard akkor is ott volt, amikor Natalie O’Connor
megérkezett, és teljesen véletlenül észrevett valami meglepő
dolgot. Andrew Gallaghernek vendége volt: egy nő, aki nem az
épület előtt parkolt le, hanem az elhagyatott építési területen.
Richardnak szöget ütött a fejébe a dolog: mit csinálhat itt ez a
nő?
És az is: vajon miért akar „láthatatlan” maradni?

Andrew Gallagher és Richard Flynn érthető módon az első

számú gyanúsítottak voltak Natalie O’Connor meggyilkolása
ügyében. Andrew nagyon gyorsan beismerte, hogy ő tüntette el
a holttestet és takarította el a helyszínen a nyomokat, és
Richard volt az első, aki meglátta a tetemet, amikor partra
mosta a tenger.
Én voltam a második. Richardnál nem volt telefon, hogy
értesítse a hatóságokat, úgyhogy segítségért indult, és az első,
akibe belebotlott, pont én voltam. Ott állítottam le a kocsimat
nem messze, egy parkolóban, hogy megnézzek egy videót, amit
nem sokkal korábban kaptam. Egy ismeretlen küldte e-mailben,
és Natalie meggyilkolása látszott rajta. Amikor órákkal később,
egy másik újságíró társaságában ismét megnéztem, mindketten
egyetértettünk abban, hogy a képernyőn látható tettes se nem
Andrew, se nem Richard. Abban sem voltunk biztosak, hogy
férfi-e.
Natalie-t valaki Shanamore-ba csalta, de vajon ki és hogyan?
Ugyanaz a nő lett volna, aki meggyilkolta? És miért? Ismerte
egyáltalán Natalie az illetőt? Abban az első huszonnégy órában,
amit Shanamore-ban töltöttem, akarva-akaratlanul is ugyanazt
csináltam, mint Natalie. Ugyanabban az apartmanban laktam,
ugyanabba a kávézóba mentem, és ugyanazon a tengerparton
sétáltam.
Előre akarok jutni, gondoltam magamban, ezzel a
nyomozással. Azonban az elkövetkező hónapok során,
miközben egyre jobban belemerültem a vizsgálódásba,
kénytelen voltam rádöbbenni, hogy ha sikert akarok elérni,
akkor visszafelé kell haladnom az időben. A megoldás, az
igazság a múltban van. Vissza kell tekerni az események
szalagját egy langyos áprilisi estéig, amikor Mike Kerr hazaért
abba a lakásba, amelyben – az akkor még menyasszony –
Natalie-val élt. Izzadt volt és csapzott az egész napi munka és az
edzőteremben eltöltött egyórás gyúrás miatt, és a
fürdőszobában azt tapasztalta, hogy a Szépkilátás Házban
aznap este ismét nincs víz.
Natalie éppen valami hivatalos eseményen vett részt
Londonban. Mike-nak pedig másnap délelőtt fontos
megbeszélése volt. A gyakorlat azt mutatta, hogy ha egyszer
„elment” a víz, az másnap reggelig nem jön vissza. Mike később
elmesélte, hogy ott állt a konyhában, és latolgatta a
lehetőségeket: megkockáztatja, hogy otthon marad, vagy
visszamegy az edzőterembe és ott lezuhanyozik, esetleg
megkéri egy barátját, hadd töltse nála az éjszakát. Végül arra az
eredményre jutott, hogy mindegyik opció egy csomó egyéb
problémát generálna, úgyhogy jobb, ha inkább kivesz egy
szobát egy szállodalánc Burlington Roadon lévő hoteljében, ami
alig ötpercnyire volt kocsival.
Ahol viszont telt ház volt. A recepción azt tanácsolták, hogy
próbálja meg a közeli Platán Panziót. Mike emlékszik rá, hogy
egy kicsit leharcolt volt, de a célnak megfelelt: volt benne ágy,
hogy aludjon, és a fürdőszobában folyt a víz. A másnap délelőtti
megbeszélés sikeres volt. Csak akkor döbbent rá arra, hogy a
panzióban hagyta a telefontöltőjét, amikor már úton volt a
reptér felé, hogy összeszedje a Londonból érkező Natalie-t.
Amikor felhívta a Platán honlapján szereplő telefonszámot,
egy, az angolt egy kis lengyel akcentussal beszélő recepciós
fiatalemberrel tárgyalt. Megtudta, hogy az elveszett dolgok
ügyében biztonsági okok miatt maga a tulajdonos jár el. A
fiatalember megadott neki egy mobilszámot, amin elérheti.
Mike, amint elbúcsúzott, egyből fel is hívta. Amikor meghallotta
a női hangot, rögtön rájött, hogy ez ugyanaz a nő volt, aki előző
este kiadta neki a szobát. Akinek a neve, a blúzára tűzött kis
névtábla szerint, Jennifer volt.
Mike még aznap este beugrott a Platánba a töltőjéért. Úgy
emlékszik, az egész nem vett több időt igénybe egy percnél, és
nem tudott felidézni semmilyen feltűnő dolgot e második
látogatásával kapcsolatban. Az viszont egészen biztos, hogy
Jennifer Blake nagyon is jól emlékszik rá. A bíróság által
elrendelt pszichiáter szakértő vizsgálata szerint, amelyet a
tárgyaláson is ismertettek, az első pillanattól kezdve
ellenállhatatlan vonzalmat érzett Mike iránt. Elmentette a
telefonszámát és a fényképét is, amelyet a férfi munkahelyének
a honlapjáról töltött le.
Azzal a Platán Panzió-beli estével vette kezdetét egy olyan
rögeszmés szenvedély, amelynek Jennifer, a szakértő szerint, a
megszállottságig menően rabja lett. A képzeletében dédelgetett
fantáziavilágban Mike és közte titkos szerelmi kapcsolat alakult
ki. Szerelmesek voltak egymásba, a férfi Jenniferbe, és a nő
Mike-ba.
És csak egyetlen akadálya volt annak, hogy nyilvánosan is
együtt lehessenek: Mike felesége, Natalie.

A megszállott követő jövő év elején jelenik meg a Henry Books

kiadásában.
Irish Times hétvégi melléklete, 2019. augusztus 31.