A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Chevy Stevens: Never let you go, St. Martin's Press, 2017

Fordította
HARCI ANDOR

Copyright © Chevy Stevens

Hungarian translation © Harci Andor, 2018
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Laik Eszter
Korrektor: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

ISBN: 978-615-5763-36-6
ELSŐ RÉSZ
 ELSŐ FEJEZET

LINDSEY
2005. NOVEMBER

Nem volt sok időm. Andrew a medencénél várt, és számolta

a perceket. Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, hagytam
kis patakokban végigcsorogni a nyakamon, majd át az
ingemre. Belenéztem a tükörbe. Megpróbáltam felidézni,
hogyan formáljam az ajkamat, hogy ne tűnjek rémültnek,
az elmosódott sminket dörzsölgetve ellazítottam a szemem
körüli izmokat. Nem számított, hányféleképpen mondtam
el neki, hogy nem flörtöltem azzal a férfival, ennyi erővel
akár a falnak is beszélhetnék.
A mosdó betonpadlóját minduntalan a papucsomhoz
tapadó homok és papírdarabok borították. Mellettem egy
kislány küzdött a csappal. Fölé hajoltam, kinyitottam neki,
majd oldalra léptem, kerülve a vécéből épp kilépő anyja
gyanakvó tekintetét.
Egymás kezét fogva sétáltak el, a kislány a Télapóról
csacsogott – vajon megtalálja-e őt az üdülőhelyen? Egy
hónap múlva karácsony. Éles fájdalmat éreztem a
mellkasomban, ha Sophie-ra gondoltam. Minden nap
hozzáadott valamit a listájához. Nekem egy dolog volt a
listámon. Csak egy.
Ez az utazás Andrew előkarácsonyi ajándéka volt, de csak
ürügyként szolgált. Tudta, hogy legutóbb túl messzire ment.
Számtalan érvet felhoztam Mexikó ellen, de mindet
felülbírálta, és lefoglalt egy szobát az üdülőben, ahol a
nászutunkat is töltöttük. A lakosztályunk ezúttal még
nagyobb volt, pompás kilátással. Mintha a fehér homok és a
szikrázó, türkiz víz képes volna mindent feledtetni.
Körültekintően a rózsaszín egyrészest vettem fel, mikor
aznap reggel a tengerpartra készültünk; a tunikámat
borítottam rá, azt, amelyiknek magas a nyakkivágása, és
szinte a térdemig ér. Majd felvettem a szalmakalapom és
egy hatalmas napszemüveget. Ahogy kiléptünk a szobából,
elismerően elmosolyodott és közel húzott, hogy
megcsókoljon. Feszült voltam, de nem éreztem alkohol
szagát a leheletén, sem az ajkán. El akartam távolodni, de
neki be kellett fejeznie a csókot.
Egy szalmaernyő árnyékában ültünk a parton, és Sophie-t
néztük, ahogy a homokban játszik. Andrew keze az
enyémet fogta a székeink közt, lusta köröket rótt a
hüvelykujjával. Egy nő sétált el előttünk, láttam, amint
lenyűgözve pillant Andrew felé. Egész jól festett a fehér
rövidnadrágjában, jól kivehető hasizmával, a pár nap után
bronzszínűre sült bőrével, de rám mindez már nem volt
hatással. Óvakodtam attól, hogy körülnézzek, de
elképzeltem, hogy nézhetünk ki mások szemében. Csak egy
újabb boldog pár a gyermekével.
Alvást színleltem, de közben Sophie-t néztem a
szemüvegem mögül. Egy részletgazdag homokvárat épített,
tornyokkal és vizesárokkal, majd egy bottal mintákat rajzolt
az oldalára, ahol kagylókat helyezett el nagy gonddal.
Januárban már hétéves lesz, maga mögött hagyva a
kislányt, aki volt, a végtagjai elvékonyodtak, sápadt, szőke
haja sötétedni kezdett, kezdte felvenni apja hajának buja
mézszínét.
Felvette a vödrét, és visszajött hozzánk.
– Anyu, éhes vagyok.
Odaintettük a pincért, aki egész délután hordta Andrew-
nak a Coronákat.
– Una cerveza, por favor – mondogatta Andrew,
miközben én a margaritámat kortyolgattam, élvezve a só
ízét. Leadtuk a rendelésünket, én egy csirkés salátát
kértem, ők hamburgert és sült krumplit. A pincérünk
jóképű volt, fekete hajú és a szemű, fehér fogait apró
mosolyok során villantotta elő, arckifejezése határozottan
pimasz volt. Kerültem a tekintetét, de aztán hibáztam.
Mikor az üres poharam adtam át neki, a keze egy pillanatra
elidőzött az enyémen. Véletlen volt. Elvonta a figyelmét
valami zaj a hátunk mögül, de tudtam, hogy ez nem számít
majd. Megérintettük egymást.
A pincér átadott egy új margaritát, majd elment. Andrew
napszemüveget viselt, de még így is láttam a dühös
arckifejezést, a szája körül gyülekező szarkalábakat, a
gondolataim pedig kétségbeesetten igyekeztek
megkapaszkodni valamiben. El kellett vonnom a figyelmét.
A tengerpartra mutattam, a pálmafákra.
 – Csodálatos a táj.
– Igen, pont úgy festettél, mint aki nagyra értékeli.
– Annyira megnyugtató – mondtam elégedett mosollyal
az arcomon. Mintha nem tudtam volna, mire célzott.
Mintha korábban nem jártuk volna végig ezerszer ezt az
utat.
Sophie derekára kötött törülközővel ült a nyugágyam
végére, zöld szemében aggodalommal nézett ránk. Még
nedves haját az ujjai között tekergette. Kisbaba kora óta így
tekergette a haját, ha fáradt vagy nyugtalan volt.
– Menj, gyűjts össze még pár kagylót, édesem – mondtam.
– Gyönyörűen festenek a homokváradon. Szólok, ha megjött
az ebédünk. – Felállt, megragadta a felfújható delfinjét és
visszament a tengerpartra, közben néhányszor visszanézett
rám a válla fölött. Mosolyogtam.
– Azt hiszed, hülye vagyok – mondta Andrew, amikor
hallótávolságon kívül került.
– Természetesen nem.
Újra a könyvére koncentrált, idegesen forgatta a lapokat.
Gyorsan vettem a levegőt, gombóc volt a torkomban. Ittam
egy kortyot az italomból, de a lime már nem frissített fel, a
gyomrom kavargott a savtól. A mellcsontomat
masszíroztam, de ez sem csökkentette a nyomást.
Megérkezett a rendelésünk, és a pincér megkérdezte,
hozhat-e nekünk még valamit, de Andrew nem szólt hozzá,
így kénytelen voltam én válaszolni Andrew merev tekintete
tüzében. Éreztem a felém áradó dühöt, már hallottam is
fejben a kirohanást, amit magában próbált épp.
 Sophie visszafelé tartott. Közelebb hajoltam Andrew-hoz.
– Kérlek, ne tedd ezt. Kérlek, ne fújd fel az egészet.
Véletlenül érintette meg a kezem.
– Láttam, ahogy ránéztél, Lindsey.
– Nem, nem láttad. – Ez volt az a rész a jelenetben,
amikor megnyugtatom, elmondom neki, hogy ő az egyetlen,
de felbátorodtam a margarita hatására. Ostobaságot
csináltam.
– Képzelődsz – mondtam.
Az arca mintha darabokra hullott volna hirtelen, majd
átrendeződött volna valaki mássá. Az igazi Andrew-vá. Ő
volt a férfi, akit senki nem látott, csak én.
Sophie odafutott hozzánk és leült mellém a nyugágyra. A
bőre hideg volt és nedves. Felkapott egy sült krumplit.
– Láttad a kagylóimat, anyu?
– Igen, édesem. – A homokvárra pillantottam. –
Tökéletesek.
Andrew ketchupot nyomott a tányérjára, belemártott egy
krumplit.
– Edd meg az ebédet, kedvesem!
– El kell mennem megmosni előbb a kezem. – Éreztem,
hogy Andrew tekintete egészen a mosdókig követ. A
fejemet leszegve mentem, nem néztem fel senkire.

A papírtörölközőt bedobtam a szemetesbe és feltettem a

napszemüvegem. Vissza kellett mennem a tengerpartra.
Sophie ismét úszni akart, Andrew bizonyára meg is
engedné neki, holott nemrég evett. A Coronákra gondoltam.
Hányat ivott vajon? Nem tudtam pontosan. Felhagytam a
számolással.
Nem voltak a székeknél. A saláta még az asztalon volt, a
levelek a hőségben hervadoztak. A poharam üres volt.
Andrew hamburgere és sült krumplija eltűnt, Sophie
meghagyta a felét. Körülnéztem, de nem voltak a
homokvárnál sem. Visszamehettek a szobába? Közelebb
mentem a homokvárhoz; a törülközője a másik oldalon volt
leterítve, limezöld szandálja ott hevert mellette.
A felfújható delfin is eltűnt.
Tettem pár lépést a vízben, a kezemmel kitakartam a
napot. A hullámok kavargó, kék tömegként emelkedtek és
buktak alá. Az úszók fel-le lebegtek. Hunyorítottam,
próbáltam kivenni az arcokat. Hol van a lányom? És
Andrew? Körbefordultam, végignéztem az embereken a
tengerparton, az üdülő vendégeinek sokaságán, a
hullámokat kergető, futkározó gyerekek csoportjain.
Visszafordultam, ismét a vizet néztem, Sophie pici fejét,
vörös fürdőruháját kerestem.
Aztán megláttam a vízben fel-le ringatózni a delfint a
hullámok között, de nem ült rajta senki. A vízbe rohantam,
amilyen gyorsan csak vitt a lábam, az áramlattal küzdve. A
talpam belesüppedt a puha homokba. Amikor már
mélyebben voltam, erős karcsapásokkal kezdtem a játék
felé úszni és belekapaszkodtam. Itt kell lenniük. Sophie
soha nem veszíti szem elől a delfint.
Nem láttam a rózsaszín búvárpipáját sem, de a vízben is
rengetegen voltak. Újra eszembe jutott az étel meg a sörök,
amiket Andrew megivott. Jó úszó volt, de Sophie még csak
most tanult úszni és könnyen elfáradt. A víz alá dugtam a
fejem.
Lábakat láttam felém közelíteni. Egy férfi lábait.
Kiemeltem a fejem a vízből és vettem egy nagy levegőt. Egy
idősebb férfi vette ki a búvárpipát a szájából pár méterre
tőlem.
– Jól van? – kiáltotta.
– Nem találom a lányomat! – Többen is odaúsztak. Mi van
rajta? Látta alámerülni? Valaki hívja a vízimentőket!
A vizet lapátoltam, felsőtestemmel a delfinre
támaszkodva.
– Nem láttam bemenni. Még csak hatéves. Piros
fürdőruhát visel. – Egy motorcsónak húzott el mellettünk, a
nyomában keletkező hullámok hatására fel-alá
imbolyogtunk mindannyian, az arcomat beterítette a sós
permet. A horizont megjelent, majd újra eltűnt.
Valaki az üdülőből jet skivel volt kinn a vízen, rádión
továbbította Sophie leírását. Többen is lemerültek, majd
nedves hajjal, ködös szemüveggel emelkedtek a felszínre.
Senki nem talált semmit. Újra és újra víz alá dugtam a
fejemet, de nem láttam mást, csak a kapálózó, a homokot
felkavaró lábakat, amitől teljesen zavaros lett a víz.
Felemelkedtem, elnéztem a hullámtörő felett. Lehetséges,
hogy kisodródtak a nyílt tengerre?
Az üdülő hajóinak egyike a kötéllel elkerített területen
kívül cirkált. A fehér inges, narancs rövidnadrágos
személyzet tagjai távcsővel a szemükön pásztázták a
horizontot. Egy kiáltásra vártam, vagy bármire, de a partot
különös csend burkolta be. Emberek álltak a parton.
Nem tudtam, mennyi ideig lehettem a vízben. Vacogott a
fogam, az őrület peremén álltam, összezavartak a hozzám
beszélő emberek. Elmagyaráztam, hogy a férjemmel volt,
és hogy esetleg ő is eltűnhetett. A vízimentő vissza akart
tessékelni a partra, a karomnál fogva húzott, míg végül el
nem indultam vele. Kiúsztunk a partra, kitántorogtam a
homokba, továbbra is a delfintutajt szorongatva. Tunikám a
bőrömre tapadt, a combom köré tekeredett. A lábam
feladta, térdre rogytam. Tűzött a nap, a sugaraitól félvakon
néztem a vizet.
A vízimentő egy vizespalackot nyújtott felém, azt mondta,
igyak, majd spanyolul mondott valamit a rádióba, amit nem
értettem. Jet skik szelték a vizet.
Megéreztem valamit – az érzés hatására megfordultam,
és végignéztem a tengerparton. Ott voltak, felénk
közeledtek. Sophie a fehér pöttyös piros fürdőruhában,
amelyiket közösen választottunk ki. Andrew hosszú, izmos
lábán, jól ismert, méretes lépteivel. Italokat szorongattak.
Sophie mintha azon tűnődött volna, mi ez a nagy felhajtás.
Felugrottam, feléjük rohantam, a puha homokban kis
híján elvesztettem az egyensúlyomat, de nem állíthatott
meg semmi. A karomba kaptam Sophie-t, a nyakába
zokogtam.
– Anya, mi a baj?
– Mi folyik itt, Lindsey?
Odajött a vízimentő.
 – A lánya, señora?
– Igen, igen! – Letettem, két kézzel megfogtam az arcát és
teleszórtam puszikkal a pofiját, ajkát, naptejtől illatos orrát,
sós csomókba száradt haját.
Andrew a vízimentővel beszélt.
– Sajnálom, hogy a feleségem ekkora zűrt csinált.
Túlságosan élénk a képzelőereje. – Elmosolyodott, és apró
köröket írt le a halántéka mellett.
Az zavartan mosolygott, kezét a vállamra tette, majd a
szemembe nézett
– Igyon több vizet, señora! A nap, az nagyon forró, sí?
Majd magunkra hagyott bennünket. A tömeg kezdett
szétszéledni, de éreztem a rosszalló tekinteteket, a
sugdolózásokat. Nem érdekelt. Itt volt Sophie. Itt állt
előttem teljes valójában.
– Annyira féltem – mondtam neki. – Láttam a delfinedet a
vízben.
– Játszottunk apuval, az meg elúszott. Azt mondta, később
megkeressük.
Andrew a vizet bámulta. Megpróbáltam értelmezni az
arckifejezését, de a napszemüveg alatt nehéz volt.
Mennyire lehetett dühös a felhajtás miatt?
– Csak sodródott egyre jobban – mondta. – Azt hittem,
talán soha többé nem látjuk. – Majd megragadta Sophie
kezét. – Gyerünk! Vonuljunk árnyékba!

A napernyő alatt ültünk. Még mindig remegtem; bár a nap

közvetlenül ránk sütött, magam köré csavartam egy
törülközőt – észrevettem, hogy Andrew a nedves tunikán át
nézi a mellem és a combom. Sophie mellettem ült, keze az
enyémben. Enyhén paskolgatta.
– Jól vagyok, anyu. Jól vagyok. Sajnálom, hogy megijedtél.
Andrew engem figyelt. Éreztem, ahogy a tekintete az
arcomba ég. Próbáltam nem törődni vele, de tudtam, arra
akar rávenni, hogy ránézzek. Megfordultam. Volt valami a
tekintetében. Valami alávaló. Valami öntelt.
– Ez igen kínos volt – jegyezte meg.
– Miért nem vártatok meg?
– Túl sokáig pepecseltél – vont vállat.
– Szándékosan csináltad. Megpróbáltál rám ijeszteni.
– Ne legyél dilis – mondta, és felállt. – Ezt magadnak
köszönheted. – Megfogta Sophie kezét: – Gyerünk, édesem!
Segítek neked egy másik homokvárat építeni.
Néztem, ahogy távolodnak. Sophie hátrafordult, és rám
nézett a válla fölött, aggodalmas kis arccal. Megnyugtatóan
mosolyogtam. Odajött a vízimentő.
– Minden rendben van, señora?
– Igen, igen, minden oké. – Le akartam rázni. Elfordult, de
valamit észrevettem az arcán. Szánalmat? Vagy úgy
gondolta, én is csak egy hülye szőke csaj vagyok, aki
túldramatizál dolgokat? Eszembe jutott, hogyan kiáltoztam
és csapkodtam a vízben, mennyire kétségbe voltam esve.
Hogyan válhattam ilyenné? Mikor lettem én ez a nő, aki
nem képes még a mosdóig sem elmenni anélkül, hogy
megijedne?
 MÁSODIK FEJEZET
2016. DECEMBER

Amikor felébredek, még csendes a ház, hidegnek érzem a

padlót, miközben kikászálódom az ágyból.
– Sophie? – Nem válaszol. Néha korán kel fel, hogy egy
projekten dolgozhasson, vagy elmegy sétálni. Szereti a hó
és jég mintázatait tanulmányozni. Aggódom érte, amikor
egyedül nekiindul az erdőbe, de túrabakancs van rajta és
visz magával egy sípot. Otthon tartani különben is olyan,
amikor ihletett állapotban van, mintha a villámot akarnánk
palackba zárni.
Reszketve tekerem magam köré a flanelköntösömet és a
konyhába indulok. Sophie bekészített egy kapszulát a
kávéfőzőbe és hagyott egy üzenetet a gépen:
„Sajnálom anya. Hív a hó… XO”
Az én kicsikém, a művész. Az üzenetet feltűzöm a
faliújságra, a többi tetejére, amiket megőriztem, majd
ellenőrzöm, hogy bezárta-e az ajtót és bekapcsolta-e a
riasztót. Mindig elfelejti, azt mondja, egyébként sincs mit
elrabolni tőlünk. Mindig emlékeztetem rá, hogy nem ez a
lényeg.
Olyan forróra állítom a zuhanyt, amit még éppen el tudok
viselni, a gőz megtölti a fürdőszobát, a szappanhab a
lábamon át siklik a lefolyóba. A hajam újra hosszú, a nedves
tincsek a mellemre tapadnak. A gondolataim
elkalandoznak, a jövő heti terveken jár az eszem, azon
tűnődöm, melyik ügyfélnek lesz több segítségre szüksége
karácsony előtt, érdemes-e feladnom egy hirdetést, újabb
alkalmazottat keresve. Talán terjeszkedhetek és vállalhatok
több takarítói munkát is a következő évben, mikor Sophie
elmegy iskolába. Élvezem az eredményesség érzését.
Kezdetben csak én voltam, egy szakadt autó és egy doboz
takarítóeszköz. Most négy teljes munkaidős alkalmazottam
van és semmi sem tart vissza.
Miután felöltöztem, kihúzom a telefont a töltőből, és
felfedezem a szöveges üzenetet Marcustól: „Még mindig
passzolod a hetet? Tudasd velem!” Marcus önvédelmi
képzést tart a családon belüli erőszak áldozatait támogató
csoportom számára, és néha magánórákat is ad.
Visszaírok: „Igen, nem érek rá, de találkozunk a
csoportban.” Készítek még egy csésze kávét – az első a józan
észhez kell, a második pedig csupa élvezet –, és leteszem a
telefonomat a konyhaasztalon levő gyümölcsöstál mellé.
Bejelentkezem Skype-ra és megvárom, hogy Jenny
válaszoljon a hívásomra.
Bejelentkezik, szőke haja még mindig zilált az alvástól,
arca sápadt a smink nélkül, de földöntúli szépségének
köszönhetően angyali a megjelenése – ráadásul sokkal
fiatalabbnak tűnik negyvenötnél. Mindig mondom neki, ha
nem a legjobb barátnőm lenne, akkor meg is ölném.
– Istenem – sóhajtja –, ilyen egy reggelt!
– Miért?
 – Tinilányok – a fejét rázza. – Ennyi elég is erről. Mit
csinálsz ma?
– Van egy megbízásom. Aztán talán jöhet egy kis
karácsonyi vásárlás.
– Azt hittem, a szombat a szabadnapod.
– Az egyik új lány, akit nemrég vettem fel, csak úgy
kilépett – megint összejött a fiújával. – A legtöbb lány, akit
felveszek, szintén a csoport tagja. Olyan nők, akik az életük
cafatjait bőröndökbe, szemetesládákba vagy autók hátsó
ülésére pakolva kezdik újra. Sajnos nem mindig készek
továbblépni. – Azt mondja, megváltozott, de tudod…
– Na persze. – Mindketten csendben vagyunk. Mondania
sem kell, hogy az exférjére gondol, és ő is pontosan tudja,
hogy én meg Andrew-ra. Jennyvel is a csoportban
ismerkedtünk meg.
– Hogy van Sophie? – kérdezi. A karácsonyi ajándékokról
beszélünk, mindenről és mindenkiről, ami eszünkbe jut. Az
elmúlt években mindig együtt vásároltunk – Jenny képes a
karácsonyi káoszból is szórakoztató kalandot varázsolni.
Miután néhány hónappal ezelőtt Vancouverbe költözött,
rettenetesen hiányzik nekem, de gyakran próbálunk
beszélni.
– Nem tudom, mit vegyek Gregnek – mondom. – Mit adsz
valakinek, akivel csak néhány randid volt az elmúlt
hónapokban?
– Mit szólnál egy jó vacsorához? Vagy egy parfüm? A
Gapben pulóverleárazás van.
– Nem hiszem, hogy kimondottan Gap-típus. – Mosolyogva
próbálom elképzelni Greget, színes tetoválásaival, fényesre
borotvált fejével, egy puccos pulóverben. Eddig csak a
kézbesítő cég egyenruhájában vagy ingben és sötét
farmerben láttam őt. Félelmetesnek tűnik, de miután vált
vele pár szót az ember, elbűvöli a meleg, barna szempárja
és a gondtalan kacaja. Talán a parfüm jó ötlet. Aztán
rájöttem, nem is tudom, milyen parfümöt használ.
– Ezen még gondolkodnom kell – mondom. – Arra
gondoltam, meghívom, hogy segítsen feldíszíteni a fát
Sophie-val és velem, de ez mindig a mi feladatunk szokott
lenni.
– Meg kellene kérdezned a lányod, mit szólna hozzá.
– Jó ötlet. – Az órára pillantok. – Lassan indulnom kell.

Elkezdett esni az eső, az út szélén latyakos lett tőle a hó,

amitől feltapadt a gumira. Dogwood Bayben soha nem
tudhatod, eső vagy hó várható-e, esetleg mindkettő. Félórás
késésben vagyok, de nem számít. Mrs. Carlson egy kedves
idős hölgy, aki a macskájával és a papagájával él együtt; a
takarítás napján mindig elutazik a nővéréhez. A kerti
ösvényen megkerülöm a házat. Az eső megolvasztja a havat
a bokrokon és a fákon, a hóhalmok tompa puffanással
hullanak a földre. Felsikkantok, amikor az egyik majdnem
eltalál.
Ahogy kinyitom az ajtót, megcsap a jéghideg levegő.
Feltekerem a termosztátot, néhány fokkal magasabbra
állítom, aztán a lábtörlőn hagyom a csizmámat, felveszem a
papucsom és a rekeszemet a konyhapultra teszem.
Valaminek égett szaga van, talán egy pirítós. Az
edénytartón egy tányér áll, egy teáscsésze és egy kés. Egy
kis műfenyő gubbaszt a nappali sarkában, néhány színes
gömbbel feldíszítve. Már ott sorakozik alatta egy halom
ajándék.
A konyhával kezdek, letörlöm a pultot és addig súrolom,
míg nem csillog, aztán felmosok. Közben karácsonyi dalokat
dúdolok és azon gondolkodom, mikor állítjuk fel Sophie-val
a saját fánkat. Mindig élő fát veszünk, és a Mi a manót
nézzük és forró csokizunk díszítés közben.
A nappalival folytatom, minden felületet letörlök
citromos tisztítószerrel, összehajtok egy kötött takarót,
felverem a párnákat, felporszívózom a macskaszőrt a
kanapé hátulján és a párnák alatt. Nem látom Gatsbyt, de
valószínűleg az ágy alatt alszik. Ezután kiporszívózom a
szőnyeget, így a szálak mind ugyanabba az irányba
mutatnak, hátrálva megyek ki, nehogy egyetlen lábnyomot
is hagyjak. Felmarkolom a rekeszt és elindulok a folyosón,
majd félúton megállok, valami zajt hallok a hátam mögül.
Gyorsan, feszülten megfordulok. Egy fehér csík. Gatsby.
Ciccegek neki, de most nem rohan oda, mint általában.
Biztosan épp egy pókra vadászik.
Mikor befejezem a hálószobát, felmegyek a ház másik
végében lévő vendégszobába. Mrs. Carlsonnak ritkán
vannak vendégei, de a szobában mindig szükség van a
portörlésre Atticus, a törpepapagáj miatt. Ezt a szobát
szeretem a legkevésbé – a tollából hulló portól tüsszögnöm
kell, Atticus pedig a takarítás egész ideje alatt rikoltozik. Ma
viszont meglepően csendben van.
Ahogy kinyitom az ajtót, arcon vág a hideg fuvallat. Az
ablak tárva-nyitva. Sietve becsukom. Ezért volt olyan hideg
a házban.
Megfordulok, a karomat dörzsölve igyekszem
felmelegedni, és észreveszem, hogy Atticus
összegömbölyödve fekszik a ketrec alján. Máskor mindig a
fából készült ágon ül, nekem rikácsol, vagy a csengőjét
babrálja. A homlokomat ráncolom, óvatosan közelebb
lépek.
– Atticus? – Nem mozdul. Még egy lépés. A szeme csukva
van, kis mellkasa mozdulatlan. Visszanézek az ablakra.
Mióta lehetett nyitva? Mrs. Carlson bele fog pusztulni.
Visszamegyek a konyhába, a pulton heverő táskámban
kotorászok a telefonom után, közben sikeresen felborítom.
Kigurul belőle egy szájfény. Nem hajolok le érte. Mrs.
Carlson nővére szól bele a telefonba, meg kell ismételnem a
nevemet. Végül átadja a telefont.
– Mrs. Carlson, borzasztóan sajnálom, de Atticus… –
Elhallgatok. Hogyan mondjam el neki? – Atticus elhunyt.
Annyira sajnálom – ismételem meg.
– Ó, ne! – mondja remegő hangon. – Mi történt?
– Azt hiszem, túl hideg lehetett.
– Az ablak! Biztos vagyok benne, hogy becsuktam…
minden reggel kiszellőztetek neki, így énekelhet a kinti
madarakkal.
Nem tudom, miért tárta ki az ablakot teljesen a tél
közepén, de nem fogom tovább bántani azzal, hogy
kérdéseket teszek fel.
– Szegény Atticus – mondja. – Gondoskodnom kell róla, ha
hazaértem. – A hangja szaggatottá válik, biztos vagyok
benne, hogy a könnyeivel küszködik. – Talán az
orgonabokrok alá kellene temetnem. Annyira szépek
nyáron. Szerinted megfelelő hely lenne?
– Tökéletes. – Nem hagyhatom, hogy ő tegye meg. –
Szeretné, ha megoldanám?
Elhallgat, hallom, ahogy az orrát fújja.
– Nem kérhetem ezt tőled.
– Nem gond.
– Ó, ez nagyon kedves. Megköszönném. – Újra levegőhöz
jut, majd elcsuklik a hangja. – Szörnyen fog hiányozni. A ház
annyira csendes lesz a gyönyörű éneke nélkül.
– Szeretetre méltó madár volt. – Annyira zaklatottnak
tűnik. Örülök, hogy a nővérével van. Ezen a héten beugrom
hozzá pár szál virággal egy teára.
– Köszönöm, drágám. – Újra kifújja az orrát. – Tudnál
mondani érte egy imát?
– Természetesen.
Fogok egy kis dobozt meg újságpapírt a szelektív kukából,
és készítek egy rögtönzött koporsót Atticusnak, amelyet a
garázsban helyezek el. Befejezem a takarítást,
kiporszívózom Atticus ketrecét, majd letakarom. Aztán
lemegyek a madárért a garázsba. Mikor lehajolok, hogy
felvegyem a dobozt, valami maszkulin, fás illat csapja meg
az orromat. Gyorsan felállok és körülnézek. A garázs tiszta
és rendezett, csak a megboldogult férje öreg Buickja
foglalja a helyet. Talán van valahol egy légfrissítő.
Még mindig Mrs. Carlsonra gondolok, amikor belépek a
konyhába. Mióta három éve elveszítette a férjét, az állatai
jelentik neki a világot. Leteszem a cipősdobozt, a kulcsaimat
keresem a pulton, majd megállok. Eltűntek. A táskám
egyenesen áll. Nemrég vertem le, a kulcscsomóm és a
szájfényem is kigurult belőle. Ott is hagytam őket a padlón.
A bézs műbőr táskát bámulom, amit a Walmartban vettem
egy kiárusításon; úgy néz ki, mint egy Chanel, legalábbis a
lányom szerint. Belenézek. A kulcsaim és a szájfényem
gondosan a tárcám tetejére vannak helyezve.
Hátralépek. Meg sem állok felvenni a csizmámat vagy a
kabátomat, csak kirohanok a házból, és hirtelen
észreveszem, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva. Erre ment ki.
Várhatott egy darabig.
Az autómhoz futok, bezárom az ajtókat, a mobilomon
bepötyögöm a számokat. A paprikaspray után kotorászom a
kesztyűtartóban, eltávolítom a biztonsági zárat, a
hüvelykujjam a kioldóra teszem. Míg a rendőrségre várok,
csak a házat és az ösvényt bámulom, minden mozgásra
figyelek.
Három hónap telt el azóta, hogy a bátyám felhívott, és
elmondta, Andrew kiszabadult a börtönből, és valaki látta
őt a Vancouver-szigeten. Emlékszem Chris hangjára, mikor
felhívott, tétova volt, feszült. Már tudtam, mielőtt
megszólalt volna. Erre a hívásra vártam. Andrew szabad
ember volt és meg akart találni.
De azóta napok teltek el. Aztán hetek, hónapok. Semmi
sem történt, és azt hittem, biztonságban vagyunk.
A tekintetem az ajtóról az ablakokra téved, végignézem
őket, fel az emeletig, majd vissza le a földszintre. Egész idő
alatt, amíg takarítottam, énekeltem és porszívóztam, ő is ott
volt. Lehet, hogy olyan közel állt hozzám, hogy akár meg is
érinthetett volna. Miért nem tette meg? Aztán rájöttem.
Nem lett volna elég neki. Azt akarja, hogy szenvedjek.
Azt akarja, hogy megfizessek minden egyes rács mögött
töltött percéért.
 HARMADIK FEJEZET
1997. DECEMBER

– Vigyázz! – kiáltotta Andrew, én pedig lebuktam, mikor

egy hógolyó eltalálta a csizmámat. – Na most lett elég! –
Ledöntötte a testvéremet a földre. Nevettem, miközben ők
a hóban birkóztak, és megpróbáltak havat tömni egymás
nyakába. Apa kiugrott a mozgó kisteherautó mögül, és
hajigálni kezdte őket. Jó volt végre mosolyogni látni.
Bárcsak anya is itt lehetne! Talán később
kicsalogathatnánk. Igyekeztem utat törni a hóban a nehéz
dobozzal, majd óvatosan felmentem a jeges lépcsőn. A
folyosón még mindig érezni a friss festék illatát – minden
barátságos fűzöld lett. Andrew kétszer hívta vissza a
festőket festékcseppek miatt, de most tökéletes volt.
Mindenütt dobozok. A legtöbb Andrew házából érkezett, a
többiben esküvői ajándékok voltak.
Letettem a dobozt a pultra. Ki kellett volna mennem egy
másikért, de nem tudtam megállni, hogy ne kalandozzak át
az ebédlőbe és simítsam végig az ujjaimmal a múlt héten
választott fenyőasztal selymes felületét. Elképzeltem
körülötte a családomat a vasárnapi vacsorák során,
telemert tányérokkal, ahogy mindenki nevet és beszélget.
Anya pihenhet a kanapén, miközben én elmosogatok.
Az utóbbi időben olyan fáradtnak tűnt, biztos voltam
benne, hogy a szklerózis multiplex egyre rosszabbodik, de
nem beszélt róla. A maradékokat elcsomagolnám neki, hogy
pár napig ne kelljen főznie. Andrew apával beszélgetne a
házakról, amelyeket épp építenek, a terveket kiterítenék az
asztalon. Chris csüngene a szavaikon, a napokat számolná
az iskola befejezéséig, hogy utána ő is elkezdhessen
Andrew-nak dolgozni.
Odasétáltam a homlokzati ablakhoz; az üveg sarkainál
gyönyörű, fagyott pókhálóként terült szét a jég. A ház hideg
volt – reggel kapcsolták csak be a fűtőtesteket –, így egymás
után húztuk meg a flaskát, amit Andrew hozott magával.
– Ez nem tűnik forró csokoládénak – zrikáltam, mire
felnevetett.
– Saját, különleges recept.
Körbefordultam. Hova tegyük a karácsonyfát? Talán
közvetlenül az ablak elé. Vehetnénk egy olyat, amely felér a
mennyezetig, és annyi fényfüzért és díszt tehetnénk rá,
amitől lehajlanának az ágai. Hatalmas hóesés volt, korán
jött, az Oroszlán-tó felől, és úgy festett, fehér karácsonyunk
lesz. Nem emlékszem, mikor volt ilyen utoljára.
Amikor kimentem, Andrew egy ruhásszekrényt emelt ki,
kimerevedett lábbal, az arcán egyértelműen látszott,
mennyire megerőlteti magát. Levette a kabátját, alatta
fehér kötött pulcsit viselt, az ujját felhúzta. A munkagépei
makulátlanul fehérek voltak, ahogy a dolgozói pólói és
sisakjai is. Építőipari vállalata sötétzöld és fekete logója éles
kontrasztként jelent meg mind az autókon, mind a
dolgozókon.
 Apa és Chris a bérelt teherautó hátuljában voltak.
Andrew egy céget akart felbérelni, úgy érezte, nem lenne
tisztességes a családom segítségét kérni.
– Apád keményen dolgozik egész héten. –
Elmagyaráztam neki, hogy mi ilyen család vagyunk,
segítünk egymásnak.
Andrew mellé álltam.
– Na és ki nyerte meg a hócsatát?
– Természetesen én – vigyorgott. – Jól vagy?
– Teljes mértékig, túl vagyok még a boldogon is!
Hátravetett fejjel nevetett. Megjelent a mellkasomban
ugyanaz a csuklásszerű érzés, mint azon a nyári napon,
amikor belépett a barkácsboltba, ahol dolgoztam, és az
üzletvezetőt kereste. Korábban nem láttam soha, és
mindenkit ismertem, aki ebben a kisvárosban építkezéssel
foglalkozott. Miután elment, én egyenesen hátramentem, és
megtudtam, hogy Andrew Nashnek hívják, Victoriából jött,
és a tó végében látott neki egy teljesen üres parcella
fejlesztésének.
Mikor legközelebb betért, segítettem neki mindent
megtalálni, amire szüksége volt, az Oroszlán-tóról
beszélgettünk, mindarról, amit nyaranta csinálni szoktunk,
és hogy az utóbbi időben milyen meleg volt. Egész idő alatt
arra gondoltam, hogy igazán befoghatnám és hagyhatnám
őt is megszólalni, de sehogy nem tudtam megfékezni a
szóáradatomat. Még egy térképet is elővettem és
megmutattam neki a tó körül a legjobb, úszáshoz ideális
helyet. Mintha ő maga nem volna képes megtalálni azt.
Miközben arra várt, hogy felvegyem a rendelését, egy
kézzel újra és újra hátrasimította sötétszőke, foltokban
világosabb, egészen a válláig érő tincseit.
– Szükséged van egy fodrászra – jegyeztem meg, majd
elpirultam. Hogy mondhattam ilyet?
– Csakugyan – válaszolta nevetve. – Eddig túlságosan
elfoglalt voltam. – Az oldalablakon beeső fény megcsillant a
szemében – zöld volt, mint a gleccservíz.
– Az apád Ian Finnegan? – kérdezte.
Átadtam a nyugtáját.
– Ismered?
– Hallottam, hogy épp munkát keres.
– Apa nagyon jó ács, rengeteg tapasztalata van. – Benn
tartottam a levegőt. Nem akartam túl sokat dumálni, de
nem tudtam másra gondolni, csak az apámra, ahogy otthon
ül és egyik telefont intézi a másik után. Jó munkája volt, de
kirúgták, mert túl sok szabadságot kellett kivennie, hogy
segítsen anyának.
– Mondd meg neki, hogy ugorjon be az építkezésre!
Ezután mindig láttam Andrew-t, valahányszor ebédet
vittem apának. Ritkán tartott szünetet, hogy együtt egyen a
brigáddal, de azért szinte mindig, hogy köszönjön és
megkérdezze, hogy vagyok.
– Soha nem áll meg – mondta apám vacsora közben,
tisztán láttam az arcán a csodálatot. – Előbb érkezik, mint
mi, kávéval és fánkkal várja a srácokat, és ő az utolsó, aki
hazamegy.
Egy nap Andrew-nak is vittem marhahúsos szendvicset,
és ettől annyira meglepődött – egy ideig csak meredten
nézte a kezében tartott szendvicset, amíg én szégyenkezve
toporogtam. Majd hatalmas mosoly jelent meg az arcán, és
azt mondta, a sült marhahús a kedvence. Ültünk és
beszélgettünk, majd elhívott, hogy megnézzek egy telket,
amit meg akar vásárolni. Az egész ingatlant közösen jártuk
be, rönköket léptünk át vagy faágak alatt bujkáltunk,
dombokról csúsztunk le, nevettünk, amikor mindketten
majdnem seggre estünk, elfeleztünk egy üveg vizet és
átkoztuk magunkat, amiért nem hoztunk többet. Attól a
naptól kezdve annyiszor találkoztunk, ahányszor csak
lehetett.
Még nem éltünk együtt, de már megértettük egymás
minden gondolatát és hangulatát – ő tudta, mikor vagyok
éhes vagy fáradt, vagy hogy épp valami felbosszantott. Én
pedig ismertem őt, és tudtam, hogy hozzá feleségül menni a
legjobb döntés, amit valaha hoztam.
Andrew megállt mellettem, és arcon csókolt.
– Üdv itthon, Mrs. Nash.

Épp egy doboz tartalmát pakoltam ki Andrew új

irodájában, körültekintően tettem el az aktákat az asztal
fiókjaiba, mikor lépések hangjára lettem figyelmes.
Mosolyogva fordultam meg, de tétovázni kezdtem, ahogy
megláttam az arckifejezését. Igencsak zaklatottnak tűnt, de
aztán kisimult az arca.
– Ezt nem kell megcsinálnod.
– Nem számít. – Azon tűnődtem, vajon az asztala látványa
zavarja-e ennyire. Azon kevés dolgok közé tartozott, amit az
apja hagyott hátra. Akkor találtuk meg, amikor
kitakarítottuk a tárolóját. Nem is igazán akarta magával
hozni ide, azt mondta, túl öreg már, tele van karcolással és
nem is igazán az ő stílusa, de én meggyőztem, a tölgyfa
gyönyörű, és a tél során akár fel is újíthatjuk.
Odajött hozzám, kivette a kezemből az aktákat és letette
őket.
– Saját rendszerem van. Ha valamit rossz helyre teszel,
elég gondot fog okozni, hogy megtaláljam.
– Jól van. Értelek.
– Jó illata van a vacsinak. – Láttam, hogy megpróbálja az
előbbi elutasítás után maradt szúrást enyhíteni, de így is
rosszul éreztem magam. Megkérdezhettem volna. Annyira
megszoktam már, hogy a szüleim házában segédkezem.
Amióta anyánál diagnosztizálták az SM-et, semmi nem volt
tilos számomra. Még a banki ügyleteiket is én intéztem.
– Yorkshire pudingot csináltam.
– Ó! Tökéletes – mormogta a nyakamba.
– Hideg az orrod!
– A kocsifeljáróról lapátoltam le a havat. – Apa és Chris
órákkal ezelőtt elmentek, mi azóta pakolásztunk. – Úgy
tűnik, ma éjszaka is havazni fog.
– Remélem, letakarítják az utakat. Josh megkért, hogy
holnap menjek be dolgozni.
Felemelte a fejét.
– Azt hittem, szabadnapot vettél ki, hogy befejezhessük a
házat.
 – Valaki már megint lebetegedett – sóhajtottam fel. Úgy
tűnt, az év ezen szakában, a karácsonyi duhajkodást
követően valaki mindig beteget jelent.
– Vacsora közben akartam erről beszélni veled, de úgy
tervezem, felajánlom édesapádnak a munkavezetői
pozíciót. Ez egyben azt is jelenti, hogy elég sokat kell az
északi szigeten lennie.
– Az anya miatt nem fog menni. – Csalódott voltam apa
miatt. Rendkívül nagy szükségük lenne a pénzre, és tudtam,
hogy izgatott a projektek miatt, amiken épp dolgoznak.
– Ha felmondasz a bányában, és velem dolgozol, akkor te
tudsz neki segíteni. Szükségem van valakire, aki előkészíti a
házakat és a bemutatólakásokat, kiválasztja a
csaptelepeket, ilyesmi.
– Nem is tudom… Josh mondogatja egy ideje, hogy
áthelyeznek az irodába. – Nem szeretném, ha az emberek
elkényeztetett, gazdag háziasszonynak képzelnének, akinek
a férje biztosít mindent. Mikor Andrew anyja meghalt,
megörökölte a nagyapja részvényvagyonából felépített
befektetési alapot, de csak kis összegű kifizetéseket kapott –
nem volt olyan gazdag, amilyennek a barátaim hitték.
Különben is, szerettem a barkácsboltban dolgozni,
találkozni a törzsvásárlóinkkal, segíteni a vevőknek
megtalálni a dolgokat.
– Édesem, Josh csak zagyvál összevissza. Soha nem fog
előléptetni.
– De évek óta ott vagyok már. – Még gimnazista voltam,
mikor elkezdtem, és tavaly óta vagyok teljes munkaidős, az
iskola befejezésétől kezdődően. Gondoltam rá, hogy
elmenjek főiskolára vagy tanuljak valamit, de nem tudtam
volna megmondani, mit is szeretnék. Csodáltam Andrew-t,
amiért huszonhét évesen ilyen eltökélt.
– Aha, te vagy a pult mögött dolgozó csinos kislány. Már
hallottam rólad, mielőtt először betettem volna a lábam a
boltba. Sajnálom, Lindsey, de úgy hallottam, Mike-ot fogják
előléptetni.
– Josh igazán őszintének tűnt. – Elöntött a harag, de a
csalódottság még annál is inkább.
– Nem azon mesterkedem, hogy rosszul érezd magad.
Csak elmondom, mások hogyan tekintenek rád. Semmi mást
nem látnak, csak egy csinos kis szőkét. – Megrántotta a
lófarkam végét. – Nem méltányolnak úgy, ahogy én, nem
tudják, mennyire intelligens, mennyire kreatív vagy.
Talán igaza volt. Talán a barkácsbolt egy zsákutca, de
napi hány órát tudok azzal tölteni, hogy festékszíneket
válogatok?
– Esetleg segíthetnék a könyvelésben…
– Talán az volna a legjobb, ha a pénzügyek az én
kezemben maradnának. De rendkívül jó szemed van, már
most imádom, amit a házzal csináltál.
– Pedig nem tettem valami sokat. – Ő választotta ki az
összes színt, azt mondta, mindnek semleges, földtónusú
színnek kell lennie, hogy a házat egy év múlva könnyebb
legyen eladni, de én megpróbáltam valami egyénit is
belevinni az ágyneműkkel, függönyökkel, növényekkel. Az
esküvői képünket a kandalló fölé akasztottuk.
 – Otthont varázsoltál a házból. Fogalmad sincs, milyen
sokat jelent ez nekem. – A keze bekúszott a pólóm alá, fel a
lapockámon, egészen a tarkómig, majd puhán nekinyomott
az asztalnak. Egy hirtelen mozdulattal felemelt, az asztal
lapjára ültetett és szétfeszítette a combomat. Kis híján
elveszítettem az egyensúlyom, de csípőmre tett, hatalmas
kezével megtartott, és pimasz pillantást vetett rám. –
Gondold át, jó?
Majd közelebb húzott, és forró csókokkal borította el a
kulcscsontomat, onnan haladt az ajkam felé, én a vállát
markoltam és épp nem gondoltam át semmit.

A tökéletes karácsonyi ajándék ötlete a beköltözésünk

estéjén fogant meg bennem. A kanapén lustultunk, mikor
ráébredtem, hogy az én családomról rengeteg kép van a
házban, az ő édesanyjáról egyetlenegy, de az apjáról egy
sem, mert évekkel ezelőtt, költözés közben elveszített egy
doboznyi fényképet. Én viszont tudtam, hogyan keríthetek
elő párat. Az apja a haditengerészet tagja volt; egészen
biztosan van a régi tagoknak valamilyen egyesülete, csak
kutatnom kell utánuk egy kicsit.
Andrew sosem beszélt sokat a családjáról, én pedig nem
erőltettem a témát. Az arca mindig megváltozott,
valahányszor szóba került az anyja. Néha szomorú lett,
másszor szeretetteljes mosolyra görbült a szája, ahogy egy
kedves emléket idézett fel. Húszéves volt, mikor az anyja
meghalt, ezt követően magára maradt, az apja ugyanis
akkor már évek óta nem volt velük. Elment a
haditengerészettel, amikor Andrew tizenkét éves volt, és
nem tért vissza soha.
– Nem tudott alkalmazkodni a családi élethez, miután
hónapokat töltött a tengeren – magyarázta nekem. – Túl sok
volt ez a számára. – Nem hangzott szomorúnak, dühösnek
sem, csak tényeket közölt. És mikor pár évvel ezelőtt
meghalt az apja, Andrew fizette a temetés költségeit.
Az interneten találtam egy listát azokról a hajókról,
amelyek aktívak voltak a nyugati partvidéken abban az
időben, amikor Andrew apja a tengerészetnél szolgált. Ezt
követően csak az archívumokban kellett megkeresnem a
legénység tagjainak fényképét és nevét. Két napon belül
találtam egy fényképet Edward Nashről, aki néhány másik
férfival áll egy hajó orrában. Felnagyítottam a szemcsés
fekete-fehér fényképet a képernyőmön és szemügyre
vettem Edwardot. Merevnek tűnt az egyenruhában, és igen
fiatalnak is, de az arcvonásai megdöbbentően ismerősek
voltak. Azon tűnődtem, vajon a külsejükön kívül más is
összeköti-e őket. Kár, hogy soha nem adódott lehetőségük
újra találkozni. Örültem volna, ha megismerhetem.
Közelebb hajoltam, elképzeltem, hogy Andrew-ról mesélek
neki.
A fia csodálatos, mindenki imádja. Rengeteg dolgot tesz
meg a közösségért, padokat épít a parkokban, egy
jótékonysági kosárcsapat tagja és még apának is segített
építeni anya számára egy tolószékrámpát, hogy
könnyebben tudjon közlekedni. Annyira büszke lenne rá!
Küldtem egy e-mailt a fotólabornak, megkérdeztem,
tudnak-e élesíteni a fényképeken, majd megkerestem a
tökéletes képkeretet is az interneten. Andrew nagyon meg
lesz lepve.

Szenteste volt, Andrew és én megegyeztünk, hogy

mindegyikünk csak egy-egy ajándékot bont fel. Reggel
pedig átmegyünk a szüleimhez, és palacsintázunk egyet.
Idén először nem a családommal együtt ébredtem, és kissé
szomorú voltam, de örültem is egyben, mert az újdonsült
férjemmel ünnepelhetek.
Később terveztük befejezni a szüleimnek és a
testvéremnek vásárolt ajándékok csomagolását. Izgatottan
jártam körbe a plázát Andrew-val, és pakoltam tele a kocsit
ajándékokkal. Mikor azon aggodalmaskodtam, hogy nem
költünk-e túl sokat, Andrew azt mondta, el akarja őket
halmozni, hiszen olyan melegen fogadták.
– Szeretném, ha boldogok lennének.

– Esetleg ezt? – Andrew a keretet fogta kézbe, amelyet

alaposan körbetekertem ragyogó, fakókék
csomagolópapírral. Lapos jégcsapként tekeredett rá az
ezüst díszszalag.
– Aha. – A gyomrom remegett az izgalomtól, és azt
kívántam, bárcsak ne ittam volna annyi tojáslikőrt.
Hatalmas kezével óvatosan bontotta le róla a papírt. Lassan
haladt, rám kacsintott, élvezte a pillanat varázsát. Szinte
kész voltam kitépni a kezéből és helyette kiszabadítani a
csomagolás alól.
Eltávolította az utolsó papírdarabot is, majd a
végeredményt bámulta.
– Ez mi? – Üresnek tűnt a hangja. Összezavarodtam.
Ennyire elöntötték volna az érzelmek?
– Egy fénykép az édesapádról. – Azt választottam,
amelyen a legkevésbé tűnt szigorúnak, a távolban nézett
épp valamit.
– Tudom, mi ez. Hogyan szerezted meg? – Engem bámult,
és most ugyanazt az arckifejezést láttam az arcán, amit az
apja képén is. Nem gondoltam, hogy ő is tud így nézni. Nem
találtam a megfelelő szavakat.
– Egyszer korábban már említetted a nevét és
megtaláltam a haditengerészet egyik weboldalát. –
Kinyújtottam a kezem és az alkarjára tettem. Az izmok
rángatóztak, pattogtak az ujjaim alatt. Lassan levettem róla.
– Annyi fényképünk van a családomról, gondoltam…
– Hogy gondoskodsz róla, hogy szarul érezzem magam?
Az apám otthagyta a családunkat. Nem kell az arcát látnom,
emlékszem rá anélkül is. El sem hiszem, hogy képes voltál
erre.
A szégyenem lassan átcsapott fájdalomba, szúrt a
szemem.
– Szerettem volna kedveskedni neked valamivel. Nem
tudtam, hogy ennyire dühös vagy rá. Alig tudok valamit a
gyerekkorodról.
– Ezért keresgéltél a neten? Hogy feltúrd a szennyes
múltamat?
 – Dehogyis. Nem értem, miért vagy ennyire dühös.
– Szeretnél tudni valamit az apámról? Tessék: egy seggfej
volt, oké? Úgy bánt velem, mint egy darab szarral és
pontosan így bánt anyával is. Visszajött két nappal anya
halála után, azt mondta, szeretne megismerni, de igazából
csak az alapból akart pénzt szerezni. Kidobtam. – A padlóra
ejtette a keretet, az üveg szilánkokra tört. – Ezt tetted a
karácsonyunkkal.
Elment, és nem sokkal később nagy döndüléssel csapódott
be mögötte az irodája ajtaja.

A kanapén ültem, könnyektől ködös szemmel bámultam a

fát. Hogy lehettem ennyire ostoba? Persze, hogy semmi
szüksége nem volt emlékekre az apjáról. Én imádtam az
enyémet, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindenki
más is pontosan így érez. Andrew szavai visszhangoztak a
fejemben, újra és újra felidéztem, ahogyan rám nézett.
Eddig sosem veszekedtünk. Egyetlen alkalom volt az
utazásunk során, amikor kikelt magából, aztán tett egy
hosszú sétát egyedül, én pedig ott maradtam a szobában, rá
várva. Később azt mondta, nem tetszett neki, ahogyan a
túravezető beszélt velem, ami teljes mértékig az én hibám
volt. Túl barátságos hangot ütöttem meg, és nem is
gondoltam bele, hogy ezt bárki félreértelmezheti.
Talán Andrew egyszerűen kimerült volt, még mindig
nem heverte ki az utazást és a költözést. Elnéztem a folyosó
felé, bocsánatkérésen járt az eszem, majd úgy döntöttem,
inkább egyedül hagyom.
 Felvettem a törött üveget, a szilánkokat felsöpörtem, a
keretet eldugtam az egyik szekrényben, majd
bekapcsoltam a tévét. Segített kicsit elterelni a figyelmem.
Andrew már több mint egy órája az irodában volt és nem
jött ki onnan. Lágyan megkopogtattam az ajtót. Nem
reagált. A fára simítottam a kezem.
– Andrew, nagyon sajnálom.
Csend.
Majdnem éjfél volt már. A szemhéjam elnehezült,
mennem kellett volna aludni, de a nappaliban voltam, a
családomnak szánt utolsó ajándékokat csomagoltam. Végre
meghallottam, ahogy kinyílik Andrew irodájának ajtaja,
majd éreztem, ahogy a kanapé lesüpped a súlyától.
Visszafogtam a lélegzetem.
– Bocsáss meg, Lindsey! – szólalt meg. – Seggfej módjára
viselkedtem.
Megfordultam.
– Nem, te bocsáss meg! Tudnom kellett volna.
– Honnan tudhattad volna? Igazad van, semmit nem
mondtam el róla. Soha nem beszéltem erről senkivel, egyik
barátommal sem. Még Melissával sem, pedig vele három
évig éltem együtt. – Igyekeztem nem megrándulni az
exbarátnő neve hallatán, aki megcsalta és ellopta a holmija
felét.
– Én nem ő vagyok – feleltem. – Én szeretlek.
– Tudom. – Sóhajtva fújta ki a levegőt. – Meg sem
érdemellek.
– Ne mondd ezt, dehogynem érdemelsz meg! Csupán azt
kívánom, bárcsak több mindent osztanál meg velem az
életedről! – Közelebb húzódtam hozzá a kanapén. –
Szeretnélek megismerni.
– Nem mondhatok valami sokat. – Nyelt egyet. –
Fogalmazzunk úgy, hogy apa elég egyértelművé tette,
mennyire nem kívánt gyerek voltam. Néhány alkalommal
lelökött a lépcsőn, sokszor pofon ütött és mindig örömmel
vette elő a bőrövét is. A gyerekkorom nagyobb részét
rettegésben töltöttem miatta, amikor épp otthon volt, és
nem egy hajón. Anyával mindig üvöltözött, a karján
zúzódásokat láttam. Örültem, amikor végre lelépett, de
aztán pár évvel később anyánál megjelent az első daganat.
Igyekeztem a lehető legjobban gondját viselni élete
hátralevő részében, de még csak gyerek voltam.
Sírhatnékom támadt, ahogy belegondoltam mindenbe,
amin végigment. Túl gyorsan kellett felnőnie.
– Most már van egy családod. – Odahajoltam, köré fontam
a karom és megszorítottam.
– Nagyon sokat jelentetek számomra mindannyian –
folytatta. – Olyan, mintha éveken át csak lebegtem volna, és
most végre találtam volna egy helyet, ahol leszállhatok.
Soha nem akarlak elveszíteni. – Az arcomhoz nyomta saját
meleg arcát, szorosan az ölelésébe zárt. A testem ellazult,
éreztem, ahogy eláraszt a megkönnyebbülés. Ezt az
Andrew-t ismertem és szerettem. – Nagyon sajnálom, hogy
eltörtem az ajándékodat. Bele sem akarok gondolni,
mennyire igyekeztél nekem valami különleges meglepetést
készíteni, én meg jól tönkreteszem az egészet a végén. Nem
is tudom, miért viselkedem így néha. Olyan, mintha vöröset
látnék: ilyenkor képtelen vagyok józanul gondolkodni. Nem
szeretnék veled ilyen lenni. – Zavartnak tűnt, mint aki nem
biztos magában, mint aki szégyelli magát.
Elhúzódtam, az arcát vizsgálgattam.
– Nem olyan nagy ügy. Elég sok karácsony van még
előttünk. Jövőre majd kötök valami ócska sálat, vagy
ilyesmi.
A tenyerébe vette az arcomat.
– Túl jó vagy. Hogy lehet ekkora szerencsém?
– Majd holnap újragondolod, mennyire is vagy
szerencsés, mikor meg kell birkóznod a családi káosszal.
– Feküdjünk le! Szeretnélek átölelni, és megmutatni,
mennyire szeretlek. – Rendszerint ettől a pillantásától
tudtam teljesen kiéhezni az érintésére, de most valami
visszatartott.
Felvettem egy piros masnit.
– Még nem lehet. Be kell csomagolnunk még pár
ajándékot.
Őt figyeltem, amint körültekintően egy hatalmas csomag
közepére navigálja a masnit. Még mindig nyugtalan voltam,
de igyekeztem eltaszítani magamtól a bennem lappangó
negatív érzéseket. Egy igazi házasságnak ezek a téglái:
veszekedések, félreértések, majd a rájuk következő
beszélgetések, amiktől még szorosabbá válik a viszony.
Nem zavart, hogy nem közösen csomagoltuk be az
ajándékokat – közösen fejeztük be.
 NEGYEDIK FEJEZET
2016. DECEMBER

A rendőr D. Parker tizedesként mutatkozott be. Ránézésre

a harmincas évei végén jár, gesztenyebarna haja kontyba
kötve, szeme fakókék, igyekszik megnyugtatni barátságos
mosolyával, de képtelen vagyok abbahagyni a remegést és
a hebegést. Szorosan tartom a névjegyét, újra és újra
rápislantok, mintha a kanadai rendőrség logójától és a
hivatalos küllemű betűktől valahogy biztonságban
érezhetném magam. Nem emlékszem, mit takar a D., a
bemutatkozása teljesen homályba vész. Mennyire
megkönnyebbültem, mikor láttam megállni a kocsiját hátul!
Először bement, megbizonyosodott róla, hogy senki nem
rejtőzködik odabent, de tudtam, hogy Andrew már rég
kereket oldott. Ahhoz túl okos, hogy itt rostokoljon.
A konyhában állunk és én igyekszem elmagyarázni, miért
vagyok annyira biztos abban, hogy az exférjem volt.
– Odatette a kulcscsomómat a kézitáskám tetejére –
valahányszor elhagytam a kulcsaimat, elborult az agya.
– Hiányzik bármi a tárcájából?
– Nem tudom. Még a szájfényemet is visszatette a
táskámba. – Épp azt bámulom, és pontosan tudom, hogy
soha az életben nem veszem kézbe újra azt a szájfényt. –
Biztosan az ablakon keresztül jött be.
 – Mutassa meg, hol!
Átkísérem a vendégszobába, az ablakra mutatok, ő pedig
kinéz. Eszembe jut, milyen rengeteg eső esett az elmúlt
órában, és hogy a ház körül elolvadt a hó.
– Vannak értéktárgyak a házban?
– Talán pár ékszer, de Andrew semmit nem akart
elrabolni. Csak tudatni akarta velem, hogy itt van, a házban.
Azt hiszem, elöl rejtőzött el, a szekrényben, és akkor osont
ki, amikor a fürdőszobát takarítottam. Gatsby megrémült
valamitől a folyosó végén.
– Gatsby?
– A macska.
– Talán vele is kellene váltanom pár szót. – Ránézek, mire
elmosolyodik és vállat von. – Rendőrhumor. – Az
ablakkeretet nézi, majd áthajol, mintha a párkányon
keresne valamit. – Megpróbálok találni pár ujjlenyomatot,
és szeretném elkérni a ház tulajdonosának a telefonszámát
is.

A kanapén ülök, miközben ő fent végzi a munkáját. Hallom,

ahogy halkan beszél a telefonba, a lépései zaját. Teljesen
nyilvánvaló, hogy nem akar Mrs. Carlsonnal beszélni, amíg
én is a szobában vagyok. Megkér rá, hogy maradjak a
földszinten, hátha további kérdései is lesznek.
Az ujjlenyomat-olvasó szettel a kezében jön lefelé a
lépcsőn. Dana a keresztneve, jut eszembe közben. Az
enyémeket már levette az azonosságok kiszűrése
érdekében. Leolvasta a táskámat és a szekrény ajtaját is, de
nem talált rajtuk semmit. A kanapé túloldalán foglal helyet.
– A párkányon van néhány. A kapitányságon majd
megnézem őket. – Már tudom, hogy ha a házban sehol nem
talált egyet sem, akkor az ablakkal sem járt sikerrel.
– Sikerült beszélnie Mrs. Carlsonnal? Bizonyára aggódik.
– És rémült. Bántott, hogy Andrew miatt múlt ki az a
gyönyörű madár. Most ugyan milyen véleménnyel lesz
rólam?
– Úton van hazafelé, és jelezni fogja, ha esetleg hiányzik
valami a házból. – Az órájára pillant. – Pár óra múlva
találkozunk.
– Most már elmehetek?
– Még volna néhány kérdésem. – A hangja továbbra is
könnyed, tekintete azonban komoly. – Azt mondta, a férje
nemrég került ki a börtönből. Miért csukták le?
– Gondatlanságból elkövetett emberölés, ittas állapotban
történő járművezetés miatt. – A rendőr továbbra is engem
néz, összeszűkült szemmel, mintha azt várná, hogy térjek a
tárgyra, de alig tudok megszólalni, ahogy elkezdenek
tódulni az emlékek. – Nekiment egy másik kocsinak, a sofőr
pedig belehalt. A csomagtérben találtak egy fegyvert. Azt
mondta a rendőröknek, hogy engem akar megölni vele. –
Tíz évet kapott, a kiszabható maximumot. Sokan csak a
büntetés kétharmadát ülik le, a vérmérséklete azonban
végre hasznomra vált. Nem volt hajlandó részt venni a
programokon, egyszer sem tanúsított megbánást, és
annyiszor balhézott össze másokkal, hogy a feltételes
szabadlábra helyezési kérelmeit rendre elutasították. Hét
év után szabadulhatott volna a törvény értelmében, de
megkéselt valakit, aki kis híján belehalt, így végül le kellett
ülnie mind a tíz évet.
– Hallott róla bármit, amióta szabadon van?
– Nem, de nem érti, amit mondok. Szeret mások életével
szórakozni. Azért csinálta, hogy megijesszen. – Tetőtől
talpig elönt az izzadság, fázni kezdek. Egy meleg takaróra
van szükségem, meg egy forró fürdőre.
– Ellenőrzöm a tartózkodási helyét.
– Nem most találom ki – hallom a hangomban a
védekezést, és tudom, hogy ellenségesnek tűnök, de az arca
meg se rezdül. – Itt volt. Tudom, hogy itt volt.
– Megértem, hogy fél tőle – mondja. – De mivel tényleges
bűntényre nincs bizonyíték, sem arra, hogy a házban
tartózkodott, én sajnos nem tehetek semmit. – Őszinte az
arckifejezése; úgy érzem, tényleg hisz nekem, de
pillanatnyilag ettől egy cseppet sem érzem magam jobban.
– Akkor mit tehetek? Hogyan védjem meg magam?
– Megpróbálhat oltalmazó határozatért folyamodni a 810.
cikkely alapján, de a Koronának is több bizonyítékra lesz
szüksége a veszélyeztetettséget illetően. Ha az exférje
helyezte át a kulcscsomót, az bizony ijesztő, de nem
kimondottan fenyegető.
– Az egy távoltartási végzés?
– Hasonló. Ha védettségre van szüksége, azt általában a
családjogi bíróság adja ki a válás során. Az oltalmazó
határozat inkább afféle megelőző rendelet. A másik félnek
bíróságon kell beleegyeznie a feltételekbe, de meg is
támadhatja a rendeletet. Ez esetben önnek kell
bizonyítania, hogy szükség van rá.
– Tehát meg kell várnom, amíg valami elég komolyat
követ el?
– Ha tényleg úgy érzi, határozottan kezd veszélyessé
válni, hívjon fel, és segítek a folyamat során. – Lefirkant
valamit egy másik névjegykártyára és átadja. – Ha pedig
ma még eszébe jut bármi, akkor kérem, hívjon! A
mobilszámom ott van a hátoldalon.
Míg az ajtóhoz kísér, eszembe jut, hogy Atticus doboza ott
van a pulton.
– El kellene temetnem a madarat.
– Odakint épp szakad az eső.
– Megígértem, hogy megteszem. – Felveszem a dobozt és
szorosan magamhoz szorítom.
– Mit szólna ahhoz, ha átvenném?
Aha. Aztán majd az autópályán kihajítja a kocsi ablakán.
– Köszönöm, de tudom, hogy Mrs. Carlson is sokkal
nyugodtabb lenne, ha tudná, hogy ezt megtettem neki. –
Megmarkolom a kézitáskámat, és az ajtó felé indulok, még
mielőtt megállíthatna.
A hátsó verandáról nézi, amíg elsétálok a fészerig, majd
átvonszolom az ásót az orgonabokrok felé. Ledöföm, majd a
lábammal lenyomom a kemény földbe. A hideg eső az
arcomba szitál, a hajam egyre nedvesebb, a nyakamon
jeges patakocskák csorognak lefelé, de nem hagyhatom
félbe, amit elkezdtem. Zihálva veszem a levegőt. Gyerünk,
gyerünk. Kifordítok egy ásónyi földet, és magam mellett
hátrahajítom.
– Biztos, hogy nem…
Az egyik göröngy a lába mellett ér földet, erre inkább
ellép oldalra, és egy szót sem szól, miközben kiásom a
lyukat, majd belehelyezem a dobozt és kézzel beborítom
földdel.
Kiegyenesedem, és veszek pár mély lélegzetet. Nem
nézek a rendőrnő felé, csak becsukom a szemem, lehajtom
a fejem, és elmormolok egy imát Atticus üdvéért. Utána
pedig saját magamért és Sophie-ért is.
 ÖTÖDIK FEJEZET
1998. NOVEMBER

Megálltam a barkácsbolt kellős közepén és végigsimítottam

a hasamon. Megint rugdosott… Egy láb volt, esetleg a kicsi
popsija vagy a gömbölyű válla. Gyengéden megnyomtam, és
mosolyogtam, mikor megéreztem, hogy ő is nyom.
Elképzeltem, ahogy bukfencezik – bébi balett-táncos,
akrobata. Nem terveztem öt hónappal az esküvő után
teherbe esni, de logikusnak tűnt, mikor Andrew azt
mondta, fiatalon szeretne gyerekeket, hogy legyen elég
szuflánk lépést tartani velük, meg hogy utána nyugodtan
vonulhassunk nyugdíjba. A karrieremmel foglalkozhatok
később is.
Felsóhajtottam és visszanéztem a falra. Húsz perce
bámultam a kiállított konyhai csapokat, és még mindig nem
jutott eszembe, hogy Andrew matt nikkelt akart vagy
rozsdamentes acélt.
– Csak hozz egyet abból, amiről már beszéltünk. – Ennyit
mondott. De mostanában olyan keveset volt otthon, csak
futtában adott utasításokat, és ezek többsége abban a
pillanatban el is illant a fejemből, amint kilépett az ajtón.
Nagyon türelmes volt velem. Kétszer kellett hazajönnie a
munkahelyéről, hogy elhozza a pótkulcsokat. Később az én
kulcscsomómat a fagyasztóban találta meg. Ha megölnek
sem tudtam volna megmondani, miért tettem oda. Most
minden reggel odateszi őket a táskám tetejére.
Mikor aggodalmasan rám nézett és azt mondta: „El
kellene menned egy orvoshoz. Ezek a terhességi hormonok
látszólag teljesen összezavarnak”, azt válaszoltam, csak
fáradt vagyok.
Ő is az volt. Az új projektje rengeteg idejét elvette, de így
is körülöttem nyüzsgött, mindig gondoskodott róla, hogy
valami egészségeset egyek, és hosszú sétákra indult velem.
Meglepett, amikor eljött velem kismamaruhákat vásárolni –
a férfiak többsége nem igazán foglalkozik ilyesmivel.
Samantha, a barátnőm azzal cukkolt, hogy kezdek úgy
öltözni, mint egy negyvenes focianyu, de ő imádta
mutogatni magát. Nekem erre már semmi szükségem.
Andrew ízlése felnőttesebb volt, érettebb. Melyik férfi
szeretné, ha minden pasi a neje dekoltázsát bámulná?
Homályosan láttam az árakat. Pislogtam párat, tágra
nyitottam a szemem és igyekeztem koncentrálni, de a
szemhéjam túl nehéznek tűnt és nem tudtam fékezni az
ásítozást sem. Az ágyunk rémlett fel előttem, a csirkeragu a
kuktában. Talán hagyjuk most inkább a csapokat!
A kocsimhoz siettem, egyik kezemmel szorosan a
hasamhoz szorítva a kabátot, lehajtott fejjel, de az eső így is
keményen szurkálta az arcomat. A novemberi égbolt sötét
volt és lehangoló, rozsdaszín levelek kavarogtak az út
szélén szélesedő kis patakok felszínén. Átázott a lábam,
fáztak az ujjaim. Csizmát kellett volna húznom, de úgy
számoltam, gyors kör lesz.
 Mikor megpróbáltam beindítani a kocsit, a kulcs kattanó
hangot hallatott. Még párszor próbálkoztam, minden
alkalom után egyre kétségbeesettebben. Végül feladtam, és
a táskámba nyúltam a mobiltelefonért, majd nyugtáztam,
hogy sikerült otthon hagynom. Nedves kabátomba
burkolózva azon töprengtem, mit is tegyek. Nem volt
autóklubtagságunk, anya pedig nem ülhetett autóba.
Felvetődött bennem, hogy bemegyek és a bolt telefonján
hívom Andrew-t, de nem akartam, hogy emiatt eljöjjön a
munkahelyéről.
Visszacaplattam a boltba a pocsolyákon át. A hajam
csuromvíz volt, mindenem csontig fagyott.
– Elnézést, használhatnám a telefont? – kérdeztem az
egyik eladót. – Nem indul az autóm.
– Hazavigyem? – érkezett a mögöttem álló sorból egy
férfi hangja.
Megfordultam – Bob Irvine volt az, egy másik építési
vállalat vezetője. Istennek hála, így legalább nem kell
Andrew-t zargatnom. Évek óta ismertem már Bobot – a
lánya a testvéremmel járt egy osztályba. Mindig is kedves
fickó volt.
– Hogyne – feleltem. – Nagyon megköszönném.

Épp a zuhany alól léptem ki, a hajamat szárítgatva,

elkényelmesedve a fürdő párás melegétől, amikor
meghallottam Andrew kocsiját a ház előtt. Biztosan úgy
döntött, eljön korábban. Felvettem egy jóganadrágot és egy
kinyúlt pulóvert, gondosan felakasztottam a törülközőt,
majd lesimítottam az ágyon a takarókat, nehogy egyetlen
ránc is maradjon rajtuk. Sebesen végignéztem mindenütt,
amerre mentem, és gyorsan bevágtam a cipőm a
szekrénybe. Szerettem rendben tartani a házat, bár ez
egyre nehezebb volt – néha olyan súlyosnak éreztem a
hasamat, hogy azt hittem, felborulok tőle. A boltban mindig
is a tisztítószeres volt a kedvenc sorom. Andrew gyakran
azt mondogatta, függő vagyok; bizonyos tekintetben igaza is
volt. Ha a boltban megjelent valami új viasz vagy
súrolókefe, nekem ki kellett próbálnom. Szerettem
megállni a szoba végében, miután épp kitakarítottam, és
magamba szívni a ragyogó fafelületek, a tökéletesen
kiporszívózott szőnyeg, a ragyogó ablakok látványát, a
citromillatú levegőt. Semmi más nem elégített ki ennyire.
Andrew belépett a bejárati ajtón, mögötte bevert az eső.
Láttam egy pillanatra odakint az őrülten hajladozó fákat.
Egyre erősödött a vihar.
– Szia, édes! – üdvözöltem. – Kérsz csirkeragut meg házi
kekszet? – Zuhanyozás előtt bedobtam egy adag
teasüteményt a sütőbe, a házat mostanra már megtöltötte a
vajas illat.
Felágaskodtam, és megcsókoltam. Az utolsó pillanatban
fordult el. Arca piros volt, mintha a szél csípte volna ki,
ajkammal hidegnek éreztem az arcát. Megütközve
hátráltam el.
– Hol van a kocsid? – kérdezte.
– Lerobbant. Próbáltalak elérni. Bob Irvine hozott haza.
– Miért nem hívtál taxit?
 – Nem is jutott eszembe. Felajánlotta, és…
– A feleségem vagy és terhes, tőlem. Van róla fogalmad,
hogy ez hogyan veszi ki magát?
Nem értettem, mi a gond. Azt hittem, kedveli Bobot.
– Vigyáztam. Nem stresszeltem le a babát.
– Istenem, Lindsey, okos lány létedre néha baromi buta
tudsz lenni.
Kinyitottam a szám, olyan élesen és gyorsan cikázott a
fájdalom a bordáim közt, mintha megrúgott volna a baba,
pedig meg sem mozdult.
– Ez nem volt szép tőled. – Forrónak éreztem az arcom,
mikor eszembe jutott az elmúlt időszak összes hibája. Hát
tényleg ezt gondolja rólam?
Elrobogott mellettem a folyosón, szinte a falnak préselt
közben. Megcsapott a whiskey szaga. De hát ez lehetetlen,
egész nap dolgozott. Haboztam, de követtem a konyhába és
figyeltem, ahogy elővesz a hűtőből egy sört. Kissé
imbolygott.
– Ittál? – Munka után szeretett beülni a pubba a
brigádjával, ha keményebb napjuk volt – és ilyenből volt
sok mostanában –, de soha nem ivott két sörnél többet, és
előtte mindig felhívott megtudakolni, hogy jól vagyok-e.
Megfordult, és felszisszentette a dobozt.
– Még egyszer nem szeretném azt látni, hogy egy másik
férfi kocsijából szállsz ki. Láttam, ahogy mosolyogtál rá, azt
a flörtölős kis búcsúzkodást.
– Láttál minket? – Nem láttam a kocsiját sem a feljárón,
sem az utcán. Talán korábban jött haza, aztán elment újra.
De miért tenne ilyet?
– Elég sok kilométer van a kocsidban. Merre jársz minden
nap?
– Néha egyszerűen unalmamban elindulok kocsikázni. –
Andrew már máskor is kérdezte, hogy zajlanak a napjaim,
szerette végighallgatni, mit csináltam, kivel találkoztam, de
azt hittem, egyszerűen csak érdeklődik. Fogalmam sem volt
róla, hogy a kilométerórát is ellenőrzi. Szerettem volna
közölni vele, hogy ez nincs rendben, de megrémített az
arckifejezése, a testtartása, ahogy a pultnak támaszkodott,
a szélét markolva.
– Tegnap Samanthával ebédeltél a pubban.
Dühösnek tűnt, szinte vádlónak. Én is kezdtem feszültebb
lenni; nem szerettem, amikor így beszélnek velem, nem
szerettem úgy érezni magam, mint aki bajban van és még
csak azt sem tudja, mit vétett.
– De ezt említettem is neked. – Mostanában ritkán látom
a barátaimat: a többségük egyetemen van, vagy elköltözött
innen a fiújával. Andrew pedig mintha nem kedvelte volna
azokat, akik itt maradtak a városban. Mikor Samantha
felhívott, kapva kaptam az alkalmon, hogy végre
találkozzam egy barátnőmmel és csevegjünk kicsit.
– Azt nem említetted, hogy egy bárban esztek, Lindsey.
Nemsokára anya leszel.
– Nem ittam. Nem értem, miért vagy ilyen dühös.
– Peter felesége is bárokba járt – mereven állta a
tekintetem. – Emlékszel, vele mi történt. – Peter az egyik
dolgozója volt. Nem szerettem különösebben. Általában
igyekeztem elkerülni, mikor elmentem Andrew-hoz.
Rajtakapta a feleségét valakivel, és elváltak. A gyerekek és
a ház rámaradt. Nem hittem a fülemnek. Nem bízik
bennem. Milyen alapon fenyegetőzik?
– Soha nem csalnálak meg, Andrew.
– Azt jól is teszed. – Hosszan kortyolt a sörből, egy
pillanatra sem törve meg a szemkontaktust.
– Ez meg mit jelentsen?
– Azt, hogy nem kocsikázgathatsz más pasikkal.
Zakatolt a pulzusom. Láttam már Andrew-t idegesen, jött
már haza rossz hangulatban, miután órákra bevonult az
irodájába vagy a tévét bámulta, de soha nem volt se
kegyetlen, se gyűlölködő. Olyan érzésem volt, mintha egy
idegen lenne a házban.
– Talán jobb lenne, ha anyánál aludnék ma.
– Nem mész sehova. Szörnyűek az utak.
A baba matatott és forgolódott. A szívdobogásomra
gondoltam; most elég hangos lehet. A stressz nem tesz jót,
higgadtnak kell maradnom. A hasamra tettem a kezem.
Cssss, kis ember. Csssss.
Andrew tekintete a hasamra révedt.
– Épp erről beszélek, Lindsey. Körültekintőbbnek kell
lenned. Nem szeretném, ha bármi történne a babával,
megértetted?
Nem. Egyáltalán nem erről beszélt. Láttam az arcán a
fenyegetést. Nem egyszerűen csak válással fenyegetett.
Valami sokkal súlyosabbat sejtetett. Valamit, amit el sem
tudok képzelni, de súlyos volt, sötét és veszedelmes.
 – Megértettem.
Kiürítette a sörösdobozt és már vette ki a másodikat a
hűtőből.
– Akkor azt hiszem, nincs okunk az aggodalomra, ugye? –
Besétált a nappaliba és beleomlott a kanapéba, majd a
távirányítóért nyúlt. Nem tudtam, hogy befejeztük-e, és
nem mertem megmozdulni. Lassan az ajtóhoz sétáltam és
vártam egy kicsit, de a tévét bámulta. Figyeltem, ahogy a
szájához emeli a sörét, a torkán mozgásba lendültek az
izmok. A pia miatt lehet? A férfiak némelyike elég piszok
hangulatba kerül, amikor iszik. Andrew normális
állapotban sosem mondana ilyeneket.
Mögöttem a konyhában rotyogott a ragu. Kaja. Rá kell
vennem az evésre. Anya mindig azt mondta apának, ne
igyon éhgyomorra.
Mikor visszamentem a nappaliba, fel sem nézett.
Letettem elé a dohányzóasztalra a tányért. Épp egy
hokimeccset nézett, a szemében villództak a piros mezek.
Lassan, lélegzet-visszafojtva leültem a kanapéra. A keze
hirtelen felém lódult, én pedig megrándultam, de csak
rátette a hasamra. Tűzforró volt a tenyere.
– Fel kellene szerelnünk a házat riasztóval – mondta. – Az
utóbbi időben elég sok helyre törtek be. Meg lehet úgy
oldani, hogy az építkezésen is tudjam nézni a kamerákat az
irodában.
A profilját bámultam, a kamerákra gondoltam, amik
naphosszat engem figyelnek, minden mozdulatomat
követve. A keze szorosabban nyomódott a hasamra, a
hirtelen nyomás hatására összerezzentem.
– Oké – mondtam. – Ha szeretnéd.
 HATODIK FEJEZET
2016. DECEMBER

Sophie a nappalit birtokba véve rajzol, amikor hazaérek.

Kisebb korában a festés megszállottja volt, ott állt az
állvány előtt, amit Andrew vett neki, pufók arca csupa
festék, kezével egy ecsetet markolászva csapkodta a
merész, lila csíkokat a papírra. „Nézd, anya! Ez te vagy!”
Középiskolás kora óta a tintát részesíti előnyben. Hetekig
képes egy rajzon dolgozni, arcán a szigorú eltökéltség vagy
a boldog elégedettség kifejezésével. Mindenhol felfedezem
a firkáit: a telefon melletti papírokon, a leveleinken, az
újságok, magazinok lapjain. Elkezdtem egy dobozba
rakosgatni őket; olykor előveszem, a vonalakat nézegetem,
a töltőtoll által húzott kanyarokat. Az elméjéből, a
képzeletéből kaphatok így ízelítőt. Egy olyan világból,
amelyben tündérek változnak át fákká, a halak madarakká,
a dobozokon virágok nőnek és szárnyak, és gnómok, és
sárkányok.
Néha aggódni kezdek attól, amit látok: koponya, törött
szív, lángoló gumiabroncs, ördögvillák, szomorú
bohócarcok, könnyfolyók. Mikor megkérdezem, mit
jelentenek, csak vállat von.
– Nem gondolkodom rajta. Egyszerűen így bújnak elő az
ujjaimból.
 Sophie mindene csupa önkifejezés – a szavai, az arca, az,
ahogyan beszéd közben a kezét mozgatja. Andrew-ra
jobban hasonlít, mint rám, de a stílusa csak a sajátja.
Tunikákat hord, mintás macskanadrágokat és sálakat, a
haját lilára, kékre, türkizre festi. Most épp ibolyaszín,
amitől még nagyobbnak tűnik a zöld szeme. Az én alakomat
örökölte, apró, de erőteljes. Jó futó, akárcsak én.
Mikor elmondtam, hogy Andrew-t kiengedték,
elcsendesült, majd megszólalt.
– És? Az ügyvédjének azt mondta, békén fog minket
hagyni, nem? – Az ügyvédje felhívta a válás után az én
ügyvédemet. „Andrew minden jót kíván Lindsey-nek, és
nem fogja többé zaklatni.” Küldött egy vaskos csekket is
Sophie-nak. Nem költöttem belőle egy centet sem, eltettem
számára egy takarékbetétbe.
– Akkor is sokkal óvatosabbnak kell lennünk mostantól –
felelem.
– Már nem jelentünk számára semmit.
– Te viszont számomra igen, úgyhogy légy óvatos, oké?
Szólj, ha látnád!
– Azt sem tudom, most hogy nézhet ki. – Feszült volt,
idegesítette a szorongásom; azt reméltem, neki van igaza,
és feleslegesen aggódom.
De most már tudom, hogy Andrew csak kivárt.
Felmarkolok egy párnát a kanapéról és leheverek mellé.
– Milyen volt a séta?
– Semmi különös. – Rám pillant. – Milyen volt a meló?
Megint fáj a hátad?
 – Bevettem egy fájdalomcsillapítót.
– Jógáznod kellene, az segít. – Néha készít nekem egy
fürdőt, vagy megmasszírozza a lábam levendulaolajjal,
azzal nyaggat, hogy munkahelyet kellene váltanom. Nem
érti meg, hogy szeretek takarítani. Hagyom kalandozni a
gondolataimat, miközben sikálok, mosok vagy rendet rakok.
Minden lecsillapodik bennem, elégedettnek érzem magam
és büszkének, amikor becsukom magam mögött egy ügyfél
ajtaját. Élvezem, hogy saját vállalkozásom van, hogy
független vagyok, és képes vagyok eltartani magamat is, a
lányomat is.
Megpróbáltam elmagyarázni Sophie-nak, hogy a
takarítás engem ugyanazzal az érzéssel tölt el, amivel őt a
festés, de erre csak ennyit felelt:
– És akkor mit teszel majd, ha megöregszel? Gondolnod
kell a nyugdíjas évekre is, anya. – Azt mondtam, ő az én
nyugdíjalapom, mire felnevetett, majd megölelt. Egyesek
talán azt mondanák, túlzottan beleavatkozunk a másik
életébe, túlzottan behálózzuk egymást, nem húzunk éles
határokat – de a pokolba velük. Erre van szükségem.
– El kell mondanom valamit – szólalok meg ismét. Elég
sok kemény beszélgetésünk volt már, több mint amennyin
egy gyereknek egészséges átesni, de most fogalmam sem
volt, hogyan kezdjek bele.
– Szakítottatok Greggel? – pillant fel.
– Mi? Dehogy. – Látom rajta, hogy nyugtalanítja a
gondolat, és ezt elteszem magamnak máskorra. Kedveli, ez
lerí róla, de Greg és köztem semmi komoly sincs. Remélem,
nem kezd túlzottan ragaszkodni hozzá.
– Valami történt ma – kezdek bele.
Most már csak rám figyel.
– Micsoda?
– Telefonáltam a rendőröknek, mert valaki betört Mrs.
Carlson házába, de úgy tűnik, semmit nem vittek el. – Mély
levegőt veszek. – Mérget vennék rá, hogy apád volt az.
Megütközöttnek tűnik. A toll kifordul a kezéből.
– Miért ment volna oda? – Majd találkozik a tekintetünk
és látom a szemében a felismerést. – Gondolod, hogy
benned akart kárt tenni?
– Nem tudom, mit akart. – A francokat nem tudom. – Nem
vettél észre ma semmi szokatlant? Gyanús autókat
elhaladni a ház előtt vagy a környéken parkolni?
– Minden a megszokott volt – von vállat. A rajzát bámulja,
észrevesz egy tintafoltot, az ujjával piszkálja.
Megszokott. Egy egyszerű szó, amit a mi életünkre már
sosem lehet alkalmazni. Felkelek, kinézek a homlokzati
ablakon, a juharfa alatti árnyékokat vizslatom.
Megfordulok, megállok egy pillanatra, befogadom a
kényelmes nappalink megnyugtató látványát; a süppedős
kanapét, amit egy házi bolhapiacon szereztünk, és egy
tiritarka pléddel borítottunk be; a dohányzóasztalt, amit a
partról magunkkal hozott uszadékfából raktunk össze; a
régiségboltokban talált festményeket, amelyeknél egy
szempont vezérelt minket: mosolyt csalnak-e az arcunkra –
papírvirágok élénk csokrától kezdve egy hófödte ágon
gubbasztó bagolycsapatig ábrázolhatnak bármit.
 A menekülés utáni első évben olcsó panziókban éltünk a
kontinensen, a Christől kapott kölcsönök és a rögtön fizető
munkáim tartottak minket életben. Egész Brit Kolumbiát
beutaztuk, még Alberta határán is laktunk pár hétig –
megtettem mindent, amit csak lehetett, hogy elkerüljem
Andrew jogászait. Mindig sírni támadt kedvem,
valahányszor Sophie a kis bőröndjét csomagolta, és
megkérdezte: „Már megint költözünk?” És amikor nem
kérdezett semmit, csak pakolt csendesen, még rosszabb
volt.
Mikor végre elítélték, a Patkó-öbölből induló kompon
hajóztunk fel a part mentén, egészen Dogwood Bayig, egy
rendkívül összetartó közösségig egy, az óceánnal szemben
őrködő hegy tetején. Beleszerettem a belváros régies
boltjaiba és vendéglőibe, ahonnan látni a mélykék óceánt és
a mérföldeken át húzódó, part menti hegyeket, és a levegőt
belengi a sós pára; ahol lehet a vízből frissen kifogott rákot
rendelni és nézni a kétéltű repülőket leszállás közben,
ahogy mögöttük felfröccsen a fehér tajték.
Sophie-val otthonra vágytunk, szerettünk volna közel
lenni az óceánhoz, és csak pár órányira a családomtól.
Dogwood Bayt csak kétéltű repülővel vagy egy másfél órás
hajóúttal lehetett megközelíteni a kontinensről. Itt
megtalálnánk a boldogságot, gondoltam. Itt biztonságban
lehetünk.
Visszamegyek és leülök mellé a padlóra. Kifejezéstelen
arccal rajzol. Andrew-hoz hasonlóan rendelkezik a
képességgel, hogy mindent elrejtsen és órákra eltűnjön
semleges tekintete mögött. Viszont vele ellentétben ő
repesve jön elő újra a megfelelő érintés vagy kérdés után,
hunyorogva, mint aki épp egy sötét barlangból bújik elő, és
azon tűnődik, hova lett az a rengeteg idő.
– Min töröd a fejed? – kérdezem.
– Apán. A baleset éjszakáján. Tényleg úgy gondolod,
megölt volna, ha megtalál minket? – Megfordul és fürkésző
tekintettel rám néz.
– Azt hiszem, igen, megpróbálta volna.
– De miért akarna most ártani neked? Azt mondtad, nem
iszik már. Józanon nem bántott téged. – Azt hittem, akkor
cselekszem helyesen, ha mindent elmondok, amit Chris
Andrew életéről italozás közben hallott, de most komoly
kétségeim támadnak.
– Fizikailag valóban nem bántott józanon, és tudom, hogy
ezt nem egyszerű megérteni, édesem, de úgy tűnt, az ivás
számára csak kifogás. Józanul is féltékeny és kegyetlen volt,
és testi megtorlással fenyegetett, ha valaha is elhagyom.
Rettegtem tőle.
Eszembe jut, mennyire nehezen tudtam neki
elmagyarázni, hogy az apja sokat ivott, autóbalesetet
szenvedett, emiatt valaki meghalt, és így börtönbe kell
vonulnia. Meg akarta látogatni, hiába mondtam el neki
számtalanszor, mennyire nem biztonságos hely az egy
kislánynak. Addig sikeresen védtem meg az ivástól, a
haragjától – ő csak a szerető apát ismerte, és azt hiányolta.
Végül azt mondtam, írhat neki leveleket, meg rajzolhat és
azokat odaadhatja neki, amikor kiengedik.
 Mikor már elég idős lett hozzá, jobban beavattam a
házasságunk mindennapjaiba, elmondtam, milyen
féltékeny volt, mennyire irányítani akart és hányszor
adtam neki új esélyt; elmondtam, hogy alkoholista és
erőszakos, és hogy kis híján meg is ölt. És ezért volt a
menekülés az egyetlen megoldás – mert meg voltam
rémülve. Abbahagyta a kérdezősködést. Egyik nap, amikor
ruhákat pakoltam a szekrényébe, megtaláltam a levelekkel
teli ládát hátul, a szekrény falánál. Gyűlöltem a
megkönnyebbülést, ami akkor elárasztott.
– De hát annyi éve volt már – próbál nyugtatni.
– Most is veszélyes még.
– Mi van, ha azóta megváltozott? – Megdermedek attól,
ahogy ezt a kérdést felteszi. A hangja reménykedő, talán
még kicsit kétkedő is, mintha nem volna biztos abban, hogy
alapos okom van gyanakodni.
Elgondolkodom ezen. Tudja, melyik börtönben tartották
fogva, így akár írhatott is neki – sőt akár meg is
látogathatta. Eszembe sem jutott soha, hogy valaha is
megtenne valami ennyire jelentős dolgot és nekem ne
szólna róla. Most viszont épp tinédzser, és ki tudja? Talán
kíváncsi.
– Beszéltél vele? Nyugodtan elmondhatod, ha igen, nem
fogok rád haragudni. – Dehogynem, tajtékozni fogok, de ha
ezt mondanám neki, egy mukkot se mondana.
Megrázza a fejét.
– Csak olyan rossz érzés, hogy ennyire félsz tőle. – Azaz ő
nem. A szívem mintha egy kard hegyén rángatózna. Ő csak
ne nyugtasson engem, az az én dolgom. De nem fél, látom
az arcán; ami azt jelenti, hibázhat. Óvatosnak kell lennie.
Ha Andrew észleli a rést a pajzson, annak a pajzsnak már
semmi haszna.
– Nem hiszek abban, hogy az alapvető természete
megváltozhat valakinek – válaszolom. – Nem számít, hány
év telt el, nem bocsátott meg a válásért. Mérges, és
valószínűleg a szabadlábra helyezése óta elég sok
problémával és érzelemmel küszködik. Ami azt jelenti,
hogy instabil. – Eszembe jut az ügyvéd segítségével hozzánk
eljuttatott üzenete; milyen öntelten, elégedetten ülhetett
ott, a cellájában, tudva, hogy ismét sikerült bolondot
csinálnia belőlem.
– Fel vagy zaklatva, tudom – mondja, a tollaival
játszadozva. – Nekem úgy tűnik csupán, hogy ha igazán
haragudna rád, akkor valami mást tett volna. És nem így,
kukkol utánad, meg ilyesmi.
– Sophie, nézz rám!
Felemeli a fejét, találkozik a tekintetünk.
– Apád szerette rám hozni a frászt. Nem a bántalmazás
volt a lényeg. Izgatta, ha félelmet kelthetett bennem, ettől
érezte magát erősnek. Remélem, hogy eltűnik most, miután
világossá tette, amit gondol, de nyitott szemmel kell
járnunk. Ha valaha is látod, elmondod nekem, ugye?
– Aha – bólint, majd felveszi a tollat, és folytatja a
rajzolást. Az ujjait figyelem. Tétovának tűnnek,
bizonytalannak, de nem tudom, hogy nem képzelődöm-e. A
tollvonásai egyre magabiztosabbá válnak, arca kisimul, a
teste ellazul. Belesüppedek a párnába.
Minden rendben lesz. Ezen is túl leszünk, együtt, ahogy
mindig mindenen.
 HETEDIK FEJEZET
2003. SZEPTEMBER

– Apu már megint a postaládára parkolt. – Sophie az

ablaknál állt, még mindig a rózsaszín, barbis pizsamája volt
rajta, keze és arca az üvegnek nyomva.
Mellette álltam. A fakaró Andrew első kereke alól meredt
elő, szilánkosra törve, vidám, piros kis fém postaládánk
messze elöl, a pázsiton hevert. Mikor először történt, azt
mondta, csak túl élesen vette be a kanyart. Másodszor, mert
én nem álltam jól a kocsifeljárón és nem volt elég tere.
– Gyere, édesem! Bekapcsolom neked a tévét, jó?
– Apu mikor kel fel?
– Hamarosan – az órára pillantottam. Nem hagyhatom túl
sokáig aludni – a vasárnap délelőttöket rendszerint Sophie-
val töltötte, de élveztem a csendet és a nyugalmat. Elég
kemény volt a hét. Elvesztette pár dolgozóját, gondjai
voltak az engedélyekkel, rálicitáltak egy új projektben…
Sophie a kanapéra vetődött és befúrta magát a takaró
alá.
– Kérek tejet, anyu. – Úgy mondta, „tegyet”, ez mindig
mosolyt csalt az arcomra. Andrew szerint ki kellene
javítanunk a rosszul ejtett szavait, de mikor csak kettesben
voltunk, soha nem tettem szóvá, szerettem volna még egy
kicsit élvezni ezt az időszakot. Épp a héten kezdett iskolába
járni, egyelőre csak fél napra, de pokolian hiányzott;
állandóan az órát néztem, amíg nem indulhattam érte.
Behoztam neki a tejet és letettem a dohányzóasztalra.
Sophie a kanapé párnái közt kotorászott, és előhúzta az
ezüst kabala karperecem.
– Jaj, ne! Anyu, eltört!
– Semmi gond, kicsim, csak leesett – nem hagytam
lehervadni a mosolyomat, a hangom is vidám maradt. –
Köszönöm, hogy megtaláltad. – Elvettem tőle a karkötőt és
bedugtam a köntösöm zsebébe. A zúzódás nem volt túl
durva, pár nap alatt el fog tűnni, de addig biztosan hosszú
ujjú holmikat kell viselnem. Több eszem is lehetett volna,
eszembe juthatott volna üzenni neki délután, jelezni, hogy
jól vagyunk. De annyira el voltam foglalva a születésnapi
partival, amire Sophie-t kellett elvinnem, a minitortákkal,
amiket készítettem.
Töltöttem kávét a sötétkékre festett, borzasztó bögrébe,
amit Sophie készített apák napjára az apjának, és
elindultam vele a folyosón. Mikor elmentem a szobája
mellett, a szemem sarkából megláttam a fehér, antik
bölcsőt; eszembe jutott a születése utáni időszak, amikor
Andrew ott ült, és órákig ringatta, zokszó nélkül cserélte a
pelenkáját, imádattal bámulta, mikor puhán gügyögött és
fecsegett neki. Milkshake-et hozott munkából hazafelé
jövet, vagy friss kenyeret a pékségből, beborította vajjal, és
falatonként etette vele. Akkoriban annyira boldog volt.
Beléptem a hálószobánkba, a kávét letettem az
éjjeliszekrényre. Nem mozdult, így átmentem a
fürdőszobába és lassan folyó víznél megmostam a fogam.
Körülnéztem, ellenőriztem, ott van-e a sminkes táskám a
polcon. Párszor, mikor valami teendőm után hazaértem, a
táskát nem találtam a helyén, a tartalma szét volt túrva, a
ruháim helyet cseréltek a szekrényben egymással – mintha
csak keresett volna valamit. Mikor tapogatózva
megkérdeztem, ő csinálta-e, paranoiával gyanúsított. Azóta
nagyon nagy gondot fordítok mindenre.
– Lindsey? – a hangjától megrettentem. Leejtettem a
fogkefét, víz fröccsent fel a tükörre. Egy ronggyal
elkezdtem törölgetni.
– Igen – válaszoltam. – Kávé az éjjeliszekrényen.
– Sophie merre van?
– Tévézik. – Kimentem, hagytam, hogy behúzzon maga
mellé az ágyba. A teste forró volt, mellizmai keményen
nyomódtak az arcomhoz. Ajkát a homlokomra nyomta,
kezével gyengéden végigsimított a karomon, majd körbe a
csuklómon, az érzékeny bőrt simogatva.
– Jól van a csukód?
– Aha. Sophie megtalálta a törött karkötőt.
– Nem lett volna szabad ilyen gyorsan elhúzódnod.
Nagyobb bajod is eshetett volna. – A hangja még rekedtes
az alvástól, de ott van benne valami más is. Ezt a hangsúlyt
már ismerem jól: bűnbánat.
– Tudom. Majd jobban odafigyelek. – Nem akart ilyen
szorosan rám markolni, mikor elindultam, de ettől nem fájt
kevésbé. Pontosan úgy, mint amikor leverte a fúvott
üvegvázát, amit nagyanyámtól kaptam az esküvőnk
alkalmából, vagy mikor leejtette a kerámiabaglyot, ami
kislány korom óta megvolt és mindig az
öltözőszekrényemen állt. Újra összeragasztotta, minden
apró darabot, órákat töltött el a nagyító és a csipesz mellett.
Így is láttam minden repedést.
Sophie rajzfilmjének hangja beszűrődött a nyitott ajtón. A
Caillou-t nézte, egy ideig még bele lesz merülve, mielőtt
elindul megkeresni minket.
– Aggódom érted – mondtam. – Mostanában elég sokat
iszol.
– Jól vagyok. Csak túl sok a stressz a sziget északi részén
zajló projekt miatt.
– Talán lassíthatnál kicsit, nem kellene ennyit bevállalnod
egyszerre.
– Hogy tehetném meg, amikor támogatnom kell téged és
a családodat? A szüleidnek rengeteg az adóssága, én pedig
megígértem édesapádnak, hogy évekig ellátom munkával.
Meglepve néztem fel rá. Arra bátorította a szüleimet,
hogy vegyenek egy új kocsit és újítsák fel a házukat.
– Nem is gondoltam, hogy ez vezérel.
– Persze hogy ez. Talán akkor is rendben lennénk, ha
feladnám a céget. A hiteleket törlesztenénk továbbra is, de
mi lenne apáddal és a testvéreddel? Nemigen találnának
munkát…
Nyugtalanságot éreztem. Pánikot. Soha nem beszélt eddig
a cég felfüggesztéséről. Úgy értettem, esetleg kereshetne
kisebb projekteket, elküldhetné az újak némelyikét. Apám
ötven körül járt és gondjai voltak a vállával.
Munkavezetőként sehol máshol nem kapna munkát.
– Talán alkalmazhatnál valakit, aki segít. Akkor több
szabadidőd maradna.
– Akkor beleáll a cég a betonba. A szakmában mindenki
mindig azt hitte, én is csak egy gazdag kölyök vagyok,
akinek minden könnyen ment. Ha felveszek valakit, akkor
csak az elképzeléseiket igazolom. – Nyugtalannak tűnt, én
pedig úgy éreztem, cserbenhagytam. Persze hogy nem
akarja kockára tenni a hírnevét.
Beletúrt a hajamba, oldalra húzva a fejem. – A semmi
miatt aggodalmaskodsz, esküszöm neked. – Komoly arccal
állta a tekintetem. – Visszaveszek a tempóból, oké?
– Mindig ezt mondod, de aztán…
– Ígérem, Lindsey. Ezúttal tényleg.
Az oldalán pihentettem a fejem. Egy dalból dúdolt pár
ütemnyit, mély hangjától vibrált az egész mellkasa. You
know our love was meant to be… Felismertem a Chicago
dalát. „Tudod, hogy szerelmünk elrendeltetett.” Rajta volt
ez is az esküvői cédénken. Andrew bámulatra méltóan volt
képes megjegyezni a dalszövegeket, minden alkalomra
tudott idézni valamelyikből. Emlékezett, melyik dal szólt az
étteremben az első randinkon, milyen dalokra
szeretkeztünk, mi szólt a kocsiban, mielőtt felvett valahol.
Abbahagyta az éneklést. Feszülten vártam. Most meg mi a
baj?
– Neked is biztosan nehezebb most, amióta Sophie
iskolában van – mondta.
– Elég csendes lett a ház. – Többet is akartam mondani, de
nehezemre esett beszélni, az érzelmeim elkezdtek
gombóccá gyűlni a torkomban, köztük a megkönnyebbülés;
végre itt van újra a legjobb barátom – a kedves, a szerető
Andrew. Ez volt a férjem, nem az a férfi, aki úgy markolta
meg a csuklómat, mintha el akarná törni.
– Emlékszel, mikor említettem, hogy a héten egy farm
közelében dolgozunk? A tulajnak van egy border collie-ja és
egy alomnyi kiskutyája. Elhozhatnánk egyet.
Felültem az ágyban, és őt bámultam.
– Komolyan beszélsz? – Évek óta szerettem volna egy
kutyát. Mikor kicsi voltam, volt egy spánielünk, Hurrikán
volt a neve, mert mindent elpusztított maga körül, de
miután kimúlt, a szüleim nem akartak újat. Az összes
szomszédunk kutyáját elkértem kölcsön és azokkal
játszottam. Andrew-val beszéltünk már néhányszor arról,
hogy kerítünk egy kutyát, de várni akart addig, amíg Sophie
nagyobb nem lesz, és végleg letelepedünk egy házban, ahol
nem kell aggódnunk a károk miatt.
– Én csak azt szeretném, ha boldog lennél, Lindsey. – Az
arcomat simogatta, a szemében olyan mérhetetlen
gyengédség volt, amitől kis híján elsírtam magam. – Holnap
választunk egyet.

Üstökös volt a neve, tömzsi kis fekete szőrgolyó volt, a fülei

lifegtek, a homlokán egy fehér, csillag alakú minta. A
következő pár hétben meglátogattuk párszor, mivel még
nem volt elég nagy ahhoz, hogy magunkkal vigyük.
Általában Sophie-val együtt mentem, de néha, mikor az
iskolában volt, Andrew jött el helyette, és ott ebédeltünk az
istállóban, a kiskutyák mellett. Nevettem, figyeltem, ahogy
apró ágacskákat hajigál a kutyusnak, és mondogatja, mi
mindent fognak majd együtt csinálni.
– Elmegyünk kempingezni, kishaver. Azt csípni fogod.
Lefogadom, hogy jó lesz veled horgászni.
Esténként kiskutyás könyveket olvastam, megkerestem a
border collie-k számára javasolt legjobb eledelt és képzési
módszereket. Andrew hozott neki egy bőr nyakörvet
pórázzal és egy gravírozott ezüstmedált a nevével. El
voltam ragadtatva, amiért megtartotta a szavát – egyszer
sem láttam inni.
Amikor Üstökösért kellett mennünk, Andrew nem ért
haza ötre, ahogy ígérte. Kerestem a mobilján, de nem vette
fel. Hatig vártunk, majd hétig. Sophie egyre nyugtalanabb
lett, egyre türelmetlenebb.
– Miért nem mehetünk el a kutyusért, anyu? Apu hol van?
Végül betettem a kocsiba, és elmentünk érte mi ketten.
Mikor hazaértünk, Andrew kocsija már ott parkolt a ház
előtt. Sophie berohant, szorosan tartva Üstököst a kezében.
„Apu! Apu!” Követtem a házba, elkezdtem bepakolni a
kutyaeledelt és a jutalomfalatokat a szekrénybe. Veszettül
haragudtam Andrew-ra; nem hittem, hogy leplezni tudom
a dühömet, amikor majd beszélek vele.
Sophie visszajött a konyhába.
– Alszik… – Zavartnak tűnt, kissé csalódottnak is.
Ez az én hibám volt, tudhattam volna, hogy ezt fogja
tenni. Túl sokat beszéltem a kiskutyáról és nem szenteltem
neki elég figyelmet. Miért is nem láttam ezt előre?
– Semmi baj, édesem. Biztosan csak szunyókál egyet.
Menj, mutasd meg Üstökösnek a kertet! – Mikor kiment,
benéztem Andrew-hoz. Ahogy beléptem a hálószobába,
megcsapott a whiskey szaga; a padlón egy üres pohár
hevert, ami kigurult a kezéből.
Feltakarítottam, felitattam a szőnyegen keletkezett
nedves foltot, és elmentem vacsorát készíteni. Nem jött ki a
hálóból. Betettem neki a hűtőbe egy adagot egy lefedett
tányéron.
Sophie Üstökössel szeretett volna aludni, de azt
mondtam, nem lenne jó ötlet. Andrew-val megegyeztünk,
hogy ketrechez szoktatjuk majd a mosókonyhában. Nem én
akartam így.
Miután elrendeztem a kutyus hálóhelyét a fémketrecben
és körbevettem papírral, bedugtam neki egy plüssmackót,
hogy megnyugtassa. Majd lefeküdtem Andrew mellé az
ágyba, és a kinti esőt hallgattam. Nyomorúságos egy éjszaka
volt, közeledett az ősz. Hiányozni fognak a hosszú, meleg
napok. Behunytam a szemem, aludni próbáltam, de
megütötték a fülem Üstökös szánalmas kis nyüszögései.
Felültem, és átlendítettem a lábam az ágy szélén. Andrew
karja a derekamra hurkolódott. Meglepetten nyögtem
egyet, mikor visszahúzott az ágyba.
– Hagyd! Majd megtanulja. – Megfordult, ásított. – Hoznál
nekem egy pohár vizet?
Vizet? Semmi magyarázkodás, semmi mentegetőzés, még
azért sem, mert részegen jött haza. A fogamat
csikorgattam. De nem ez a megfelelő idő erre, várok inkább
holnapig.
A fürdőszobában megtöltöttem egy poharat, és az ágy
mellé tettem.
Belekortyolt, az órája megcsillant a halvány fényben.
– Ez meleg. Kérek jeget.
Naná, hogy azt kér. Lesurrantam a konyhába, végig a
hideg padlón. Üstökös most már vonyított szánalmasan
magas kis hangján. Sophie fel fog rá ébredni.
A pulton hagytam a poharat, és elosontam a folyosón a
mosókonyháig.
– Csss – suttogtam. – Semmi baj. – Mocorgott és morgott,
megpróbált kiszabadulni a ketrecből.
– Mit csinálsz? – kérdezte az ajtóból Andrew. – Mondtam,
hogy hagyd békén!
– Csak megnéztem, jól van-e.
Most már ugatott, a ketrec oldalán próbált
felkapaszkodni, zörgött tőle a fém.
– Kurva kutya – Andrew benyúlt a ketrecbe, és
felmarkolta a tarkójánál.
Felálltam, megragadtam a karját, megpróbáltam Üstököst
magam felé húzni, Andrew viszont magasan a levegőbe
emelte.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
Nem válaszolt, csak megfordult, és kisétált a
mosókonyhából. Üstökös vinnyogott, kis lábaival a levegőt
rugdalta. Követtem őket a folyosón.
– Andrew, állj meg! – sziszegtem. Kinyitotta a hátsó ajtót.
Kintről esőt sodort be a szél, a hálóingemet a lábamhoz
tapasztotta. – Nem teheted ki!
Visszanézett rám a válla fölött – és elengedte a kiskutyát.
Az apró puffanással ért földet, nyikkant egyet, és oldalra
gördült. Átfurakodtam Andrew mellett és a kutyáért
nyúltam. Az ujjaim elérték a szőrét, amikor ő ráfogott a
derekamra, berántott és becsukta az ajtót.
A mellkasának feszültem, gondolkodás nélkül ütni
kezdtem. A falnak lökött, megragadta a vállam és
keményen megrázott. Az ajkamba haraptam.
Közelebb hajolt, whiskey-gőzt lehelt az arcomba.
– Ha kimész, szétlapítom a fejét egy lapáttal. Felfogtad?
Egymást bámultuk a sötét folyosón, amíg nem
bólintottam. Elengedte a karom. A falnak dőltem.
– Gyerünk! – mondta. – Fáradt vagyok.
Követtem vissza a szobába. Nem kaptam levegőt, sírás
kerülgetett. Kényszerítettem magam, hogy egyik lábamat a
másik elé tegyem. Várok, amíg elalszik, aztán kimegyek a
kutyusért.
Kétszer próbáltam kiosonni az ágyból, de mindkét
alkalommal meghallotta, lefogott a lábával, karja a
mellkasomra feszült, mint valami vasrúd. Egyre teltek az
órák. A mennyezetet néztem, könnyek csorogtak az
arcomon. Erősebb akartam lenni, el akartam lökni
magamtól, küzdeni akartam a kutyáért, de rettegtem attól,
hogy tényleg beváltja a fenyegetését. Nem tudtam kiverni a
tekintetét a fejemből – mintha csak ki akart volna hívni.
Mintha csak azt akarta volna, hogy kövessek el egy hibát,
egyetlen hibát, hogy aztán meggyilkolhassa az állatot.
Végre eljött a reggel, és felkelt, hogy készüljön a
munkába. Alvást színleltem. Abban a pillanatban, mikor
meghallottam az autója motorját, kimentem és
megkerestem a kiskutyát, a bejárati lépcsők alatt rejtőzött,
bőrig ázva, dideregve. Adtam neki valami meleget enni,
bebugyoláltam egy törülközőbe, magamhoz szorítottam,
halkan mondogattam neki, mennyire sajnálom, és
megígértem, hogy soha nem esik többé bántódása. Erről én
gondoskodom. Mikor Sophie felébredt, elmondtam neki,
hogy a kiskutya beteg, ezért vissza kell vinni az
anyukájához. Összetört a szíve.
Sírva vittem vissza Üstököst a farmra, és azt mondtam a
tulajnak, hogy a lányom allergiás, amiről eddig nem
tudtunk. Nem hiszem, hogy elhitték, láttam valamit a
feleség szemében, de megígérték, hogy remek gazdit
találnak majd neki. Mindent átadtam, amit a kutyának
vettem, az eledelt, a tálakat, még a pórázt is. Mindent. Nem
bírtam volna rájuk nézni sem.
Mikor Andrew hazajött, azt mondtam, ráébredtem, hogy
jelenleg nincs elég időm arra, hogy még egy kiskutyáról is
gondoskodjak, Sophie-ra akarok összpontosítani. Soha
többé nem kérdezett felőle.

Néztem, ahogy anya remegő kézzel forró vizet önt a

teáskannába. Azon tűnődtem, mennyi ideig lesz még erre
képes. Az orvosok szerint évekig jól lehet még, de igazán
senki nem tudott semmit. Az októberi nap beragyogott az
ablakon, fénnyel szórta be szőke haját és sápatag bőrét,
amin láttam átütni a nyakán a halványkék ereket.
– Hozom a teát, anya.
– Ne! Még nem vagyok teljesen hasznavehetetlen. –
Mosolygott, és én is mosolyt erőltettem az arcomra, de a
gondolataim sehogy sem akartak rendeződni, pattanásig
feszültek az idegeim. Az órámra pillantottam. Nem
maradhatok sokáig, lehet, hogy hazajön ebédre. Már nem
vette jó néven, ha beviszek neki valamit az építkezésre. Azt
mondta, nem biztonságos, rám eshet egy vasrúd, de ez
persze nem volt igaz. Nem szerette, ahogy a dolgozók
megbámulnak. Láttam az arcán, éreztem abból, ahogyan az
autó felé sürgetett.
Néhány nappal azután, hogy visszavittem Üstököst,
Andrew azt mondta, felmérette a házat egy ingatlanossal.
Hamar el is kelt. Egy hete költöztünk a vadonatúj házba,
amely még az előzőnél is nagyobb volt. Néhány év alatt ez
volt a harmadik. Szerettem volna, ha Sophie ugyanabban a
házban nő fel, ha egész gyermekkorát egyetlen otthonban
tölti, akárcsak én. A szüleim házában minden ismerős volt;
végignéztem a takaros, sárga függönyöket, a tehenes
tejszín- és cukortartókat, a só- és borsszóró csirkéket. Anya
mindent szeretett, ami vidékies, és éveken át vásárolgattuk
a legvisszataszítóbban cuki holmikat karácsonyra és a
születésnapokra. Mindegyiket imádta. Most egy disznó
formájú teáskannából töltötte ki a teát, megpaskolta a
kezem, majd leült velem szemben.
– Csináljak meg bármit, amíg itt vagyok? – kérdeztem. –
Segíthetnék a mosásban.
– Köszönöm, édesem, de az apád elintézte tegnap este,
mielőtt még eszembe juthatott volna. Annyira hasonlítotok
egymásra. – Lefújta a gőzt a csészéjéről.
Apára gondoltam, aki hazajön egy nehéz, munkával
töltött nap után, és anya gondját viseli. Bárcsak egyszerűbb
lenne az életük.
– Le kell mosni az ablakokat. Beugrom hétvégén.
– Hagyd! – mondta. – Jók azok így.
– Szeretek takarítani.
– Ez igaz. Amikor még kicsi voltál, szeretted azt játszani,
hogy te vagy Hamupipőke, és mindent leporoltál meg
letöröltél a házban. – Felnevetett.
– Bárcsak elmondhatnám ugyanezt Sophie-ról!
– Hogy van a kis hercegnő? Megkedvelte az új szobáját?
– Imádja. Kerítettünk néhány baglyos stencilt, és
ragaszkodott hozzá, hogy ő tegye fel őket a falra. A legtöbb
ferde, de azt mondta, szeretnek fejjel lefelé repülni.
Közelebb hajolt és elsöpörte a tincseimet a homlokomról,
mint régen, amikor még kislány voltam.
– Nem tudok megbarátkozni ezzel az új frizuráddal.
Olyan felnőttes.
A férjem rágta a fülem a hajam miatt, azt mondta, úgy
nézek ki, mint egy gimnazista kamaszlány, meg hogy a
hosszú haj szexi, és esetleg rossz üzenetet közvetít a
férfiaknak. De amikor beállítottam a bubifrizurával, azt
kérdezte: „Ezt meg miért csináltad?”
– Azt hiszem, Andrew-nak nem tetszik.
 – Leborotválhatnád kopaszra az egész fejedet, akkor is
úgy gondolná, hogy te vagy a világ legszebb nője. Imád
téged.
– Az utóbbi időben nem érzem így. Nagyon elfoglalt. –
Résnyire nyitottam az ajtót, azt reméltem, anya arra kér
majd, hogy folytassam; azt reméltem, látja, hogy valami
nincs köztünk rendben.
– Most koncentrálnia kell. Tegnap hazahozta apádat,
aztán egyenesen ment is vissza az építkezésre. – Megrázta a
fejét. – Keményen dolgozó ember a férjed.
Hallottam a hangjában a tiszteletet, éreztem, ahogy
átáramlik benne. Semmit sem vett észre. A nyelvemen volt
az igazság, már nem akartam magamban tartani tovább,
nem tudtam elviselni az aggodalom, a rettegés súlyát, de
hirtelen pánikba estem attól, hogy mindezt elmondjam
anyának. Elképzeltem Andrew arckifejezését, mikor
megtudja, hogy beszéltem róla. A vadászpuska jutott
eszembe, amit a fegyverszekrényben tartott, bár alig járt el
vadászni. Eszembe jutott, hogy Sophie útlevelét a bankja
zárható letéti fiókjában őrzi, és egyedül neki van hozzá
kulcsa.
Anya egy tál sütit nyújtott felém.
– Köszönöm, de nem vagyok éhes.
– Jól vagy?
Egyre kevésbé tudja kordában tartani az ivást, anya.
Dühöngeni kezd, valahányszor részeg. Azt hiszem, egyszer
súlyosan fog bántalmazni. Nem tudod, milyen. Nem kapok
levegőt, annyira féltékeny. Kémkedik utánam, a holmim
között turkál. Szeretne még egy gyereket, de én szedem a
fogamzásgátlót. A tamponjaim közt tartom elrejtve. El
akarom hagyni, de rettegek attól, hogy elviszi Sophie-t
valahogy. Nincs semmim. Mit tegyek? Hogy keveredjek ki
ebből? Se hitelkártyám, se bankszámlám, minden az ő
nevére van írva. Csapdába estem.
Elképzeltem, anya mennyire megdöbbenne,
összezavarodna. Mennyire fájna neki, amiért ennyi ideje
rejtegetem az igazságot. Mennyire aggódna a saját jövőjük
miatt.
– Ettem, mielőtt átjöttem. – Kortyoltam a teából.
Szerettem volna még egy kicsit elidőzni ebben a
pillanatban. – Apa vállával mi a helyzet?
Megrázta a fejét.
– Megpróbálta a gyakorlatokat, amiket az orvos javasolt,
de nem segítenek. A műtét lenne a következő lépés, az
viszont kockázatos. Hálát adhatunk az Istennek, hogy
Andrew neki adta azt az állást.
– Még mindig szeret neki dolgozni?
Oldalra döntötte a fejét.
– Hát persze. Miért?
Nyeltem egy párat, megpróbáltam eltüntetni a
torkomban feltoluló, fojtogató, kétségbeejtő érzést, ami
befészkelte magát oda az utóbbi időben.
– Azon tűnődöm néha, vajon nem furcsa-e neki ez, hogy a
vejének dolgozik. Ha inkább valami másba akarna
belefogni, én nem ellenezném.
– Ezt ő is tudja. – A kezemen nyugtatta a sajátját. Aggódó
tekintetét egyenesen a szemembe fúrta. Most lesz rá
esélyem.
– Te és apa nagyon fontosak vagytok nekem, és…
Anya szemei kikerekedtek.
– Ó! Meg akarom mutatni a katalógust, amit Andrew
hozott.
– Katalógus?
– Befizetett nekünk egy hajóutat apáddal. Ajándék a
házassági évfordulónkra, de ő inkább bónusznak nevezi,
biztos adóügyi okai vannak. Neked nem is mondta?
Remélem, nem akart vele meglepni. Talán elvisz téged is! –
Felállt, izgatottan beszélt arról, merre utaznak majd. –
Segítened kell beszereznem pár ruhát az útra. Tudod, hogy
soha nem voltam igazi nyaraláson.
Visszaült a katalógussal, felém tolta, de én meg sem
tudtam mozdítani a karomat, csak a ragyogó borítót
néztem, rajta egy mosolygó házaspárral.
– Lindsey?
– Ne haragudj, csak elgondolkodtam. – Kiegyenesedtem
ültömben és közelebb húztam a katalógust.
Még mindig engem fürkészett.
– Biztosan jól vagy?
– Semmi bajom, csak egy kicsit elfáradtam. Valószínűleg
be kéne adatnom egy kis B-vitamint.
– Nem is rossz ötlet. A tipegők elég kimerítőek tudnak
lenni. – Megfordította a katalógust és kinyitotta egy
megjelölt oldalnál. – Ehhez mit szólsz?
A kocsiban ültem és a szüleim házát néztem, a
virágosládákat, a fahintát, amelyen apa és anya esténként
ücsörögtek, míg mi a testvéremmel az udvarban
rohangáltunk, vagy ahol anya ölébe bújva ültünk, míg ő
lábát a veranda kerítésének támasztva lágyan ringatott
benne minket, amíg teste melegétől el nem aludtunk. Anya
azon fog tűnődni, miért nem indultam még el, de
szükségem volt egy kis időre, hogy gondolkodjak, hogy
összeszedjem magam, mielőtt hazamegyek. A biztonsági öv
túl szorosan feszült rajtam, lazítanom kellett volna rajta, a
zárszerkezet azonban nem engedett. Húztam és rángattam,
közben könnyek csorogtak végig az arcomon. Végül
feladtam, és keményen a kormánykerékre csaptam.
– Ó, hogy az átkozott életbe bele!
Valami zajt hallottam oldalról; madár csivitelt az egyik
almafa koronájában. Letekertem az ablakomat, beszívtam a
ropogós őszi levegőt. A napok hamarosan egyre hidegebbek
lesznek, Andrew korábban jön majd haza, és talán
kevesebbet fog dolgozni. Talán nem lesz szüksége ennyi
italra, és a dolgok is jobban alakulnak majd. Szerette a
karácsonyt. Belekapaszkodtam ebbe a gondolatba.
Emlékeztem, hogy mindig hajnalban kelt, mint egy
kiskölyök, és gofrit sütött nekünk; alig tudta kivárni, amíg
Sophie kinyitja az ajándékait. Legutóbb babaházat épített
neki, még a kis bútorokat is megcsinálta belülre, én meg
egy juharfa ékszerdobozt kaptam tőle ajándékba; apa
műhelyében csinálta. Azt mondta, azok az órák, amiket
apával töltött együtt, élete legjobb időszakai közé
tartoznak.
Visszanéztem a házra ismét, a hajóúton pihenő szüleimre
gondoltam, akiknek minden igényéről gondoskodnak majd,
és arra, mennyire jól fogják magukat érezni. Szükségük is
volt erre; mindent megtettek értem, annyi mindent
feláldoztak. Andrew-val kell maradnom. Nem hagyhatom
el, most biztosan nem.
Sebességbe tettem a kocsit és elindultam haza. Főzök egy
levest és csinálok pár marhahúsos szendvicset. Imádja őket.
 NYOLCADIK FEJEZET

SOPHIE
2016. DECEMBER

Andrew Nash részére

C/O Rockland börtön
2016. május 19.

Helló, a nevem Sophie, és te vagy az édesapám, de

gondolom, erre már rájöttél. Most biztosan azon
tűnődsz, miért írok, ezért rá is térek a tárgyra. Az
angoltanárom adott nekünk egy feladatot:
kapcsolatba kell lépnünk azzal, aki a legnagyobb
hatással volt ránk az életünk során, és el kell neki
mondanunk, mit is jelent számunkra, vagy hogy
hogyan változtatott meg minket. Úgy képzeltem,
olyan emberről van itt szó, akit csodálunk, vagy
ilyen hős, és azt hiszem, nekem te az voltál, amikor
még gyerek voltam, de azért választottalak téged
ebben a projektben, mert elég sok ember életét
megváltoztattad. Nem csak az enyémet. Na meg hát
hé, talán jelest kapok, amiért a faterom börtönben
van. Na jó, ez egy rossz vicc volt.
 Szóval most el kell neked mondanom, mit érzek,
amikor rád gondolok. Néha szomorú vagyok, de
sokkal gyakrabban vagyok még mindig dühös rád
azért, mert azon az estén ittál, és autóba ültél.
Folyton arra a nőre gondolok. Épp úton volt
hazafelé, a családjához, most pedig halott. Miután
letartóztattak, ezer helyen laktunk, és anyának két
munkahelye volt. Alig láttam, és még apukám sem
volt többé. Olyan rég volt már. Tizenegy éve. Az
több, mint az életem fele. Ezt mind kihagytad. Még
csak azt sem tudom, hogy most ki vagy.
Nem tudom, mit mondhatnék még.
Sophie

Hát így kezdődött. Kaptam egy feladatot, és folyamatosan

csak az járt a fejemben, mennyire el akarom mondani
apának, hogy tönkretette az életünket. Beszéltem erről
Delaney-vel; egyedül ő tud apáról. Az is elég gáz, hogy
mindenki tudja, anyának takarítócége van. Néhány
osztálytársam szüleinek is takarít. Mármint, érted,
mennyire fura már ez? Anya veti be az ő ágyukat, meg ő
takarítja ki a mosdóikat. Nyáron segítettem neki takarítani,
de totál undorító volt. Utáltam, hogy néhány tulaj ott
lebzselt, míg mi dolgoztunk, és élték a kis életüket,
bocsánatkérőn mosolyogtak, mintha csak túl elfoglaltak
vagy túl fontosak volnának ahhoz, hogy eltakarítsák a saját
piszkukat. Szeretném, ha szerezne egy másik munkát,
valami irodában, vagy ilyesmi, de azt mondja, ő szeret saját
magának dolgozni.
Delaney szerint tök jó ötlet lenne írni apának, és
belement, hogy ő legyen a közvetítőm. Ő adta postára a
leveleket, és az ő címét használtam, ha apa esetleg vissza
akarna írni.
Két héttel később kaptam egy levelet.

2016. május 29.

Kedves Sophie!
Életem legjobb napja a börtönben töltött időszak
alatt az volt, amikor levelet kaptam tőled.
Elolvastam már legalább hatszor. Minden okod
megvan arra, hogy gyűlölj, de remélem, sikerül a
szíved mélyén valahol még egy esélyt adnod
nekem. Nem vagyok ugyanaz, aki voltam. Igazad
van, mindenből kimaradtam, alig tudom elhinni,
hogy már majdnem tizennyolc éves vagy.
Édesanyád nem akarta, hogy meglátogass, amíg
nem szedem össze magam, és igaza is volt, de
szeretném, ha tudnád, hogy azóta is folyton
gondolok rád. Nagyon hosszú ideig tartott, mire
vállalni tudtam a tetteimért a felelősséget, és
sajnálom, hogy nem voltam jó apa. De túl hosszú
ideig voltam tele haraggal, és nem is láttam belőle
egyértelműen a kivezető utat. Valami azonban
történt idebent: megint megsebesítettem valakit.
Megtámadt, én pedig csak védekeztem, de ez nem
számított. Ráébredtem, hogy ha nem kerülök sínre,
akkor talán soha nem láthatlak újra.
Eljártam az anonim alkoholisták csoportjába,
végig akartam csinálni a tizenkét lépcsős
programot, és megpróbáltam mindenkitől
bocsánatot kérni, akit valaha is bántottam. Nagyon
sajnálom mindazt a fájdalmat, amit másoknak
okoztam. Tudom, hogy te is csalódtál bennem.
Ezerszer, milliószor kívántam már, bárcsak ne
vezettem volna ittasan azon az estén. Az időben
már nem mehetek vissza, de nagyon keményen
igyekszem pozitív változásokat véghez vinni életem
fennmaradó részében.
Van itt benn egy támogatócsoport. Dühkezelést
oktatnak, és azt mondják, beszélnünk kell az
érzelmeinkről, hogy azok ne halmozódjanak fel
bennünk. Évekig nem tudtam kezelni mindazokat a
rossz érzéseket, amelyek a gyerekkorom miatt
kísértettek. Azt hiszem, soha nem tértem
napirendre afölött, hogy apa elment, anya meg
meghalt. Ezért rettegtem mindig attól is, hogy
édesanyád el fog hagyni. De elcsesztem, és végül
elveszítettelek téged is, vele együtt. Nem
mentegetőzni akarok. Csak azt remélem, hogy egy
kicsit meg tudod érteni.
Emlékszel a csónakra, amit közösen építettünk?
Tudom, azt is elszúrtam, és nagyon sajnálom.
Emlékszem minden egyes alkalomra, amikor
 elrontottam valamit, és tudom, hogy egész további
életem kevés lesz ezt jóvátenni, de hajlandó vagyok
ezzel megpróbálkozni. Néha, mikor éjszakánként
nem jön álom a szememre a zajtól, ami idebent van,
egy új csónak tervein gondolkodom, meg arra
gondolok, hogy majd együtt felépítjük és kivisszük a
tóra, miután szabadon engedtek. Még horgászni
sem tanítottalak meg.
Talán ez nem jelent számodra semmit, de amikor
megszülettél, ez volt az egyik olyan dolog, amit
nagyon szerettem volna együtt csinálni veled, de
azokban az években túl sokat ittam, és egyszerűen
sose került rá sor. Rengeteg dologról
megfeledkeztem, de soha nem felejtettelek el
szeretni.
Most el kell indulnom dolgozni. Van idebent egy
munkám, én felügyelem a szerszámraktárat.
Elmegy vele az idő, és némelyik fickó is egészen
rendben van. Ezenkívül sokat olvasok, és jártam
tanfolyamokra is, de már remélhetőleg elég hamar
kiszabadulok. Tudom, hogy nem feltétlenül
szeretnél majd visszaírni, de nagyon sokat
jelentene, ha mégis megtennéd. Szeretnék többet
hallani rólad. Még mindig szeretsz rajzolni?
Apa

Mire végeztem a levéllel, a torkom elszorult, az arcom

pedig felforrósodott. Üresnek éreztem magam, fájt a fejem.
Túl sok volt. Már évek óta nem gondoltam arra a csónakra.
Napokig csiszoltuk és festettük, de aztán hónapokig ott
maradt, alatta a ponyvával. Eszembe jutott, milyen érzés
volt ott állni mellette amíg dolgoztunk, megtanulni, hogyan
kell használni a különböző durvaságú csiszolópapírokat,
eszembe jutott a mocskos, durva kezünk, a festék olajos
szaga. A levelet bedugtam az fésülködőasztalom alá.
Aznap este, miután anya lefeküdt, a szobámba mentem és
elkezdtem skiccelgetni. Egy elvarázsolt erdővel kezdtem,
lombos fákkal, szerteszét kúszó virágokkal, de aztán
középre egy kis tavat rajzoltam egy csónakkal, abban egy
kislány ült az apjával, kezükben horgászbotok, körülöttük
mindenfelé békák ugráltak. Összehajtottam és betömtem
egy borítékba, majd másnap reggel átadtam Delaney-nek,
hogy postára adhassa neki. Ezt követően hetente írtunk
egymásnak.
Ma repül át Dogwood Baybe a szigetről, hogy
meglátogasson. Tizenegy éve most találkozunk először.
Láthatom végre az apámat. Ami olyan szinten őrület, hogy
előző éjszaka alig tudtam aludni, és reggelre a szemem
alatt hatalmas, sötét foltok éktelenkednek, amelyre
alapozót kell tennem és a megszokottnál is több
szemceruzát, amivel úgy tehetek, mintha a füstös stílusra
utaznék. Talán anyát annyira leköti az új stílusom, hogy
észre sem veszi majd, mennyire izgatott vagyok iskola előtt.
A levélköteget behajítom a hátizsákomba. Minden nap
magammal viszem. Anya soha nem kutatná át a szobámat,
és mindig szól, mielőtt porszívózna vagy takarítana, de
akkor sem akarok kockáztatni. Lábujjhegyen osonok el a
konyháig, azt remélem, még mindig ágyban van. Francba.
Már ott ül az asztalnál és pirítósozik. Mogyoróvaj szagát
érzem.
Rám pislant.
– De korán keltünk. Kérsz valamit reggelire?
– Majd eszem a suliban, köszi. – Egy röpke pillanatig
elképzelem, milyen is volna elmondani neki, hogy telefonon
már beszéltem párszor apával. Eleinte fura volt. Nem
tudtam, mit mondhatnék, de annyira ismerős volt a hangja,
aztán elkezdtek előtörni az emlékek, mikor a céges
kocsijában ültem, hallgattam, ahogy telefonál; a büszkeség
érzete, amiért olyan okosnak tűnt a telefonba; hogy a
dolgozók mindig mindent elmondtak neki. Még a kókuszos
légfrissítője illatát is fel tudtam idézni. Aztán eszembe
jutott a kis fém ételhordója, meg hogy mindig hozott nekem
pár csomag Oreót, és hogy krétákat tartott a
kesztyűtartóban. Szeretném megkérdezni anyától, ő is
emlékszik-e vajon minderre. Miért nem beszéltünk
ilyesmiről soha? Miért van az, hogy mindig csak a rossz
dolgokról beszélünk?
Nos, édes lányom, azért, mert halálosan megfenyegetett,
emlékszel?
Emlékszem, tökéletesen emlékszem. Ezért kérdeztem rá
erre is a második beszélgetésünk alkalmával. És ha azt
hiszed, ahhoz kellett tökösnek lenni, hogy írjak apának a
börtönbe, hát rákérdezni arra, miért fenyegette meg az
édesanyámat azzal, hogy megöli, az felért egy
kondibérlettel azoknak a tököknek. Mi történt volna, ha
akkor éjszaka lelövi anyát? Mikor belegondolok, minden
forogni kezd körülöttem és úgy érzem, azonnal le kell
ülnöm.
– Valamit kérdeznem kell tőled – mondtam akkor a
telefonba. – Fontos.
– Bármit kérdezhetsz.
– Tényleg kész voltál megölni anyát a baleset estéjén?
Volt nálad egy fegyver.
Hosszú ideig csendben volt. Épp elég sokáig ahhoz, hogy
azt gondoljam, letette. De aztán megszólalt:
– Beszélt neked a fegyverről?
– Tele voltak vele az újságok. – Anya elmondta, mikor
nagyobb lettem, de az újságokból már így is megtudtam
nagyjából mindent. Online olvastam el az összes cikket,
mindent, amit csak találtam; mindent, ahol említik a nevét.
Olyan érzés volt, mintha valaki más életéről olvasnék,
valaki más apjáról.
– Jogos kérdés, de igazi seggfejnek érzem magam attól,
hogy ezt egyáltalán meg kell kérdezned, tudod? Kölyök
voltál még, nem kellett volna erről olvasnod. Soha nem
ártottam volna neki valójában. Ittas voltam, zaklatott, és
nem tudtam értelmesen gondolkodni. A puska még csak
meg sem volt töltve.
Szerettem volna megkérdezni anyától, hogy ez igaz-e, de
ezt képtelenség volna spontán szóba hozni. Felérne egy
öngyilkossággal. Még ha el is mondanám, hogy csak a suli és
a jegyeim után kérdezősködik, meg hogy milyen szakot
akarok felvenni majd az egyetemen, meg hogy munkaügyi
statisztikákról beszélgetünk, és arról, hogy érdemes-e
elmennem gyakornoknak egy grafikai stúdióhoz (manapság
úgyis egyre inkább digitálisan dolgoznak), meg hogy az
egész olyan, mint amilyennek a barátaim beszélgetéseit
képzelem el a saját apjukkal… Még akkor is teljesen kikelne
magából és életem végéig szobafogságra ítélne. Nem
értené. Nem tudja, mennyire megváltozott.
Előveszem a hűtőből az ebédemet és kinyitom a
táskámat, de túl hevesen kotorászom a rajzholmim közt és
kiesik a levélköteg, méghozzá egyenesen anyu lábai elé.
– Az meg mi? – kérdezi, a testtartása megváltozik, mintha
le akarna hajolni. Gyorsan felkapom a leveleket, a
hasamhoz szorítom, nehogy véletlenül is meglássa a
címzést.
– Csak egy projekt.
Zavartnak tűnik.
– Levelekkel?
– Nehéz lenne elmagyarázni. – Istenem, de egy kretén
vagyok. Az arcom tűzvörös. – Mennem kell, Delaney már
vár.
– Oké, üzenem, hogy vezessen óvatosan. – Mindig ezt
mondja, gondolom, a legtöbb anya ezt mondja, de az ő
szájából ez más. Olyan, mint valami babona, mintha csak
szavakkal kopogná le az asztalon, mintha valami
szörnyűség történhetne, ha esetleg egyszer elfeledkezik
róla. Apa balesete miatt van ez is.
Nem igazán tudom felidézni a részegeskedést.
Megpróbáltam visszapörgetni fejben az időt, de csak
hatéves voltam. Néha mintha eszembe jutna a sör szaga a
leheletén, vagy anya ideges hangulata, amikor hazajött,
meg hogy a kanapén aludt, de nem vagyok benne biztos,
hogy ezek tényleg emlékek, vagy csak azok a szemelvények,
amiket anya mondott el. Megpróbálta a javát távol tartani
tőlem, mikor még kisebb voltam – azt mondja, mindig
gondoskodott róla, hogy épp aludjak vagy tévézzek, mikor
apa igazán részeg volt. Még mindig megrezzen az arca,
amikor szóba kerül. Nem tudom, tisztában van-e ezzel.
Amint újra megismerhetem apát, és megbizonyosodom
róla, hogy megváltozott, elmondom neki, hogy többé ne
kelljen tőle félnie.
Újra lenéz a mobiljára, a Facebook-profilját görgeti.
– Majd jövök. – És kiszáguldok az ajtón.

A nap túl lassan múlik, úgy érzem, felrobbanok, mire végre

kicsengetnek. Az utolsó órában szinte percenként néztem
meg, mennyi az idő, azon tűnődve, vajon időben leszállt-e a
kétéltűje, vajon úton van-e a kávézó felé. Delaney-vel a
szekrényemnél találkozunk. Sok szerencsét kíván.
– Majd mondj el mindent – kéri. – Bárcsak én is veled
jöhetnék!
– Az elég fura lenne.
– Tudom. Csak üzenj majd utána.
Kavarog a gyomrom, miközben igyekszem gyorsan
eltekerni az iskolától, majd elindulok a belvárosba, ahova a
találkozót beszéltük meg, egy Muddy Bean nevű kávézóban.
A fejemre húzom a csuklyámat és szorosan a nyakam köré
tekerek egy sálat. Anya általában nem jár a belváros felé,
de aggódom, hátha ma korán befejezi az utolsó ház
takarítását, aztán úgy dönt, elindul karácsonyi bevásárlást
tartani.
A kávézó előtt megtorpanok, egy lámpaoszlophoz
kötözöm a bringámat, veszek egy mély lélegzetet, majd
belököm az ajtót. Végignézek a vendégeken, a mellkasom
megfeszül, valahányszor megállapodik a tekintetem egy
férfin, akin ismerős vonások után kutatok, mielőtt
továbbhaladnék. Mi van, ha nem találom meg? Mi van, ha
annyira megváltozott, hogy egyszerűen csak elmegyek
mellette? Mi van, ha úgy döntött, el se jön?
Elsőre szinte fel sem ismerem. Elnézek róla, majd vissza.
Egy aprócska asztalnál ül, a sarokban, újságot olvas, közben
hunyorog, mintha nem tetszene neki az, amit olvas, vagy
mint akinek szemüvegre lenne szüksége. Az újságot egy
kézzel tartja, a másik egy hatalmas bögrére kulcsolódik rá.
Aranyat látok megvillanni. A karikagyűrűje az?
Tányér van előtte, rajta morzsák. Már evett, én meg
aggódni kezdek, amiért elkéstem. Elég nagydarab, a
karizmai dagadnak, amitől az asztal még kisebbnek tűnik.
Azon tűnődöm, a börtönben vajon súlyzózott-e. A haja
rövid, szinte katonás, és kezd őszbe hajlani. Szakállat visel.
Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna szakálla és most
elfog a pánik. Mi van akkor, ha mindig is volt neki, és ez is
egy dolog azok közül, amiket elfelejtettem? Olyan érzésem
van, mintha már öt perce bámulnám. Rendre belém
ütköznek a vendégek. Oda kellene mennem hozzá, de a
lábam nem hajlandó mozogni.
Felpillant. Látom rajta, hogy nem ismer meg, a tekintete
mindenféle érzelem nélkül siklik át rajtam. Aztán odanéz
még egyszer, majd elmosolyodik, de olyan furán, ferdén,
mint akit feszélyez valami, az arca kipirul.
Feláll, a farmerjába törli a kezét. Nem olyan magas, mint
képzeltem, de barna kötött pulcsija látni engedi széles
vállát.
Odasétálok és megállok előtte.
– Szia. – A hátizsákom szíját markolászom, mintha
ejtőernyő volna, amivel akkor ugorhatok ki innen, amikor
csak szeretnék.
– A hajad – szólal meg. – Nem erre számítottam.
– Ja, bocs, elfelejtettem szólni előre. – Nem is gondoltam
arra, hogyan fog reagálni az ibolyaszínben pompázó, tépett
fazonomra, az egyik oldalon felnyírva, leengedve a
másikon.
– Tetszik. – Szünetet tart, egy ideig csak néz. – El sem
hiszem, mennyit nőttél. Úgy értem, tudom, hogy évek teltek
el azóta, de hát hű – már nem vagy kislány.
Nem is tudom, mit mondjak, annyira komoly az egész
hangulat. Valamivel oldanom kell.
– Elsőre én sem ismertelek fel. Azt hittem, az a kopasz
fickó az apám, ott, az ajtónál.
Felnevet.
– Én is végignéztem minden tinilányt, aki bejött. Folyton
arra gondoltam, hogy a pincér idejön, és finoman
kitessékel.
– Aha, hát ez tényleg elég fura.
– Ja, tiszta gáz – mondja, majd elmosolyodik a
csodálkozásom láttán. – Na, mi van? Megtanultam pár új
dolgot is a börtönben. Volt tévénk. Fontosabb dolgom meg
nem akadt. – Hátradőlt a székében.
Körbenézek a helyiségben, és miután egy ismerős arcot
sem látok, lecsúsztatom a hátizsákot a vállamról és leülök,
de a sálat és a csuklyát úgy hagyom.
– Neked nem rendeltem – mondja. – Nem tudtam, mit
szeretnél.
– Nem vagyok valami éhes. – Anya egy órán belül elkészíti
a vacsorát. Gyakran eszünk a nappaliban, közben tévézünk,
meg arról beszélgetünk, hogyan telt a nap. Úgy érzem
magam, mintha gumikötél feszülne a derekamnak és húzna
innen kifelé. Mit tettél? – hallom anya hangját a fejemben. –
Hogy tehetted ezt velem?
Csak meg akartam tudni, milyen, emlékeztetem magam.
Jogom van megismerni a saját apámat. Meglepve
tapasztalom anya iránt érzett, hirtelen haragomat. Ha
megengedte volna, hogy meglátogassam a börtönben,
akkor most nem kellene rejtőzködnöm. Csak meg akart
védeni, amikor még kisebb voltam, ezt jól tudom, de most
már idősebb vagyok. Én magam is meg tudok ítélni
másokat.
– Mit szólnál egy kávéhoz vagy teához? – A kávéscsészéjét
forgatja és erről eszembe jut, hogy régebben csinált nekem
forró csokoládét, miután abbahagytuk a játékot a hóban, és
mindig körbe-körbe pörgette a csészét, hogy a
mályvacukrok ott táncoljanak az örvényben. Azt mondta, a
jó szerencse végett. Ezt teljesen el is felejtettem.
– Forró csokit – mondom. – Azt kérek, egy forró csokit.

Lassan kortyolgatjuk. Odakint már esik, és egyre többen

tódulnak be a kávézóba, nyirkos, fénylő kabátokban, vizes
hajukat rázva, felnevetve, ahogy azok szoktak nevetni, akik
megúsztak valamit. Anyára gondolok, és azon tűnődöm,
vajon jobban érzi-e magát. Bárcsak ne kellene dolgoznia
ma! Tudom, hogy még mindig zaklatott amiatt, ami Mrs.
Carlsonnál történt, amikor takarított. Bárcsak
elmondhatnám neki, hogy az nem lehetett apa, mert
hétvégén épp máshol volt. Dolgozott.
Hazavihetnék neki valamit innen, a kávézóból, gondolom;
esetleg egy levest, vagy frissen sült zsemléket, vagy párat
azokból a fűszeres baromfivirslis tekercsekből, amiket
szeret, de akkor elkezdene kérdezősködni, nekem pedig
hazudnom kellene arról, kivel voltam itt és mit csináltam,
és még a végén belezavarodnék.
A munkájáról beszél. Építésvezetőként dolgozik egy
cégnél, így újra belerázódhat a dolgokba, aztán ismét
nekivág egyedül. Látom rajta, hogy megválogatja a szavait,
igyekszik vidámnak és pozitívnak tűnni, de szerintem nem
igazán kedveli a főnökét.
– Ma korán kicsekkoltam. Nem akartam elkésni. – A
kávéra mutat. – Ez már a második. – Az arcát nézem.
Őszintének tűnik, egy kicsit talán félénknek is. – Anya hogy
van?
– Nem hiszem, hogy beszélnünk kellene róla. – Egyszer
sem kérdezte meg se telefonon, se a levelekben, és ezért
hálás is voltam. Most kényelmetlenül érzem magam. Újra a
gyűrűre pislantok. Egyértelműen a karikagyűrű az, még
mindig viseli. Anya ettől kiborulna.
Észreveszi, mit nézek és megérinti a gyűrűt.
– Tudom, hogy mindent elszúrtam – mondja. – De ez nem
jelenti azt, hogy már nem szeretem.
– Most boldog.
Elhallgat, én pedig anyára gondolok, azon tűnődöm,
mennyire igaz, amit mondtam. Azt hiszem, jól érzik
magukat Greggel – igazán kedves, és remek humora van,
mindig cukkolja anyut valamivel, például azzal, hogy
mindig szín szerint rakja sorba a szivacsokat a mosogatónál.
Szünet nélkül jókedvű. De hát ki ne lenne az, ha egész
évben rövidnadrágban járhatna dolgozni? De anya nem
beszél róla túl sokat; talán azért, mert nincs is igazán miről
mesélni. Greg egyszerűen csak… Greg.
– Örülök neki – szólal meg apa. – Találkozgat valakivel?
– Apa. – Elhallgatok. Furcsának tűnik ez a szó, idegennek,
mintha nem férne el a számban.
– Nem kell így nevezned – válaszol. – Hívj egyszerűen
Andrew-nak.
– Andrew. – Ez, ha lehet, még furcsábbnak tűnik, de nem
tudom, mit is mondhatnék. Talán nem is nevezem inkább
sehogy.
– Biztosan van egy fiúja. Ahhoz túl szép, hogy sokáig
egyedül maradjon. – Úgy mosolyog, mintha csak poénkodni
akarna, mintha nem is lenne nagy ügy az egész, nem
számítana, amit kérdezett, de a kávézó most túl zsúfoltnak
tűnik, a zajok túl hangosnak, a forró csokoládétól meg
kezdek rosszul lenni.
– Nem – mondom. – Nem találkozgat senkivel. – Nem
fogok belekezdeni ebbe a beszélgetésbe. Azt mondtam,
nem akarok beszélni anyáról, de úgy viselkedik, mintha
meg sem hallotta volna.
– Igazán nagy kár. Azt reméltem, talált valakit, aki
boldoggá teheti. – Őszintének tűnik, de nem ismerem az
arckifejezéseit. Nem ismerem őt.
– Mi a helyzet az anonim alkoholistáknál?
– Egészen jól megy – bólint. – Van egy szponzorom is.
– Minden találkozóra elmész?
– Kezdesz hasonlítani az ügyvédemre. – Mosolyog, de
megint bizonytalan vagyok, ideges, mert nem akarom
felzaklatni. Anya is így érezhette magát? Közölni akarom
vele, hogy mennem kell, de egyúttal szeretnék maradni is;
itt ülni az édesapámmal, együtt kávézni. Mint a normális
gyerekek.
– Nem kell elmondanod – felelem. – Egyszerűen csak nem
jut eszembe semmi, amiről beszélhetnénk.
– Nekem sem – mondja. – Kezdjük elölről!
– Oké.
– Hoztam neked valamit. – Benyúl a táskába a lábánál,
előhúz egy hosszú, négyszögletes dobozt és az asztal fölött
átadja. Ismerem ezt a dobozt. Prismacolor Premier színes
ceruzák. Ott álltam a művészellátóban és szemeztem vele,
aztán az olcsóbb szettet vettem meg inkább. Végigsimítok a
felületén. Százötven árnyalat. Honnan tudhatta, hogy pont
erre vágyom?
– Köszönöm. Ezek nagyszerű ceruzák. – Úgy érzem, még
valamit kellene mondanom, de nem találom a szavakat,
képtelen vagyok elmagyarázni, mennyire szeretnék velük
most azonnal rajzolni, mennyire elkezdtek kavarogni a
színek az agyamban. Szét akarom szórni őket a padlón és
egyenként megérinteni az összeset.
– Itt van nálad a skicctömböd?
– Aha.
– Megnézhetem, miket rajzolsz mostanában?
Előveszem a tömböt a hátizsákomból és átadom neki. Az
arcom ég, miközben lapozgat és megjegyzéseket fűz egyik-
másik képhez. Utálom, hogy mennyire tetszik ez a jelenet, a
büszke arckifejezés, ami szétterül az arcán. Annyi mindent
meg akartam neki mutatni. Rádöbbenek, hogy némelyiket
kimondottan neki rajzoltam, és még csak nem is voltam
vele tisztában. Nincs ezzel gond, gondolom magamban.
Anya biztos megértené.
 KILENCEDIK FEJEZET

LINDSEY
2004. JÚNIUS

Otthon volt. A bejárati ajtónál hevert a bakancsa, a veranda

poros lábnyomokkal és göröngyökkel volt tele. Sophie pink
futócipői a bakancsok alatt fuldokoltak; kiszedtem őket
onnan. A szokásosnál is részegebb volt, alig nézett rám,
amikor betántorgott és a kanapéra rogyott.
Állva bámultam, a száját néztem, ahogy horkolás közben
szétnyílt. Egyik keze a feje fölött volt. A haja hosszúra nőtt
újra, a szemébe hullott, mint akkor, amikor
megismerkedtünk. Június első hete volt még csak, de a
nyaka, a bicepszei – amelyeket régen imádtam átkulcsolni a
kezemmel – és a dereka, ahol az inge alól kilógott, már le
volt barnulva. A másik keze a hasán hevert, ha felemelem,
ugyanoda visszahuppan. Leette az ingét valamivel, ketchup
lehetett, esetleg pizzaszósz vagy spagetti. A bűnjeleket
tanulmányoztam. Folttisztítót kell majd használnom. Anya a
fürdőszobai szekrényben tartott néhány üveggel. Mindig
valami foltot dörzsölgetett apa ingéből, vagy a ruháimból,
amikor kisebb koromban beléptem a sártortafázisba. Azt
mondta, a testvérem utáni folttisztítás egyedül is fenntartja
a gyártót, úgyhogy igazán küldhetnének neki pár flakont
ingyen.
Apával együtt januárban szálltak fel arra a hajóra, majd
barnára sülve, boldogan érkeztek haza. Teltek a hónapok,
Sophie már öt és fél éves volt. Reggelente már nélkülem is
felkelt, kiszolgálta magát zabpehellyel és leült rajzfilmeket
nézni. Ebben az állapotban akad rá az apjára.
Fel kellene mennem a szobájába, összepakolni, beülni az
autóba és elhajtani innét. Visszaköltöznénk a szüleimhez,
én meg találnék egy munkát. Valamit. Bármit. Újból belém
hasított a düh, mikor eszembe jutott az a belsőépítész-
tanfolyam, amit annyira imádtam. De Andrew akkoriban
folyton sokáig dolgozott, vagy nem tudta elhozni Sophie-t az
óvodábóll, vagy szerette volna, ha elviszek neki valamit az
építkezésre. És mi értelme volt? Annyi, hogy kibuktam.
Motyogott valamit, cuppogott az ajkával és lusta ujjakkal
vakarászta a hasát. Fel fog ébredni az éjszaka közepén és
betántorog az ágyig, aztán magához húz. A teste melege
olyan szorosan vesz körül, amitől még levegőt is alig kapok.
Órákig maradok ébren.
– Apának mi baja?
Megijedtem. Nem hallottam Sophie-t kiosonni a hálójából.
Rózsaszín pizsama volt rajta, a haja szanaszét állt. Az egyik
tincsét pörgette az ujjával körbe-körbe.
– Csak elfáradt.
Közelebb jött, fölé hajolt és szimatolni kezdett. Majd rám
nézett és suttogva megszólalt:
– Undi a szaga. – Az arca olyan ártatlan volt, de láttam
rajta az eszmélés csíráit, a vád halvány felhangjait. Mennyi
idő múlva kezdi majd felismerni a sör szagát? Vajon
rákérdez az apjánál az ivásra? És ő hogy reagál majd?
Közelebb mentem és magammal húztam.
– Gyere, Sophie, irány vissza az ágyadba!
Andrew kinyitotta a szemét, és vad karcsapásokba
kezdett, kis híján eltalálva Sophie-t, de csak engem
billentett ki az egyensúlyomból. Hátraestem a
dohányzóasztalra és legurultam a szélén. Aléltan feküdtem
a padlón, sípolva szedtem a levegőt. Sophie mellettem
guggolt és szorosan megölelt.
– Anyuci!
– Semmi baj, kicsikém – mondtam, mikor végre meg
tudtam szólalni, de minden egyes szó mintha kalapácsütés
lett volna a bordáimon, és úgy éreztem, mintha a hátamat
kettétépték volna. Hátranéztem a vállam fölött.
Andrew ingatagon, de talpon volt.
– Mi a fenét csinálsz?
– Apu! – kiáltott fel Sophie. – Ellökted anyut!
Egy kis ideig csak bámult minket, közben lassan pislogott.
– Sophie? – Kinyújtottam a kezem, ő pedig belém
csimpaszkodott. Az apja arca fintorba torzult, és tett pár
lépést előre.
– Andrew – mondtam. – Kérlek, menj, feküdj le!
Rám bámult. Visszafojtottam a lélegzetem. Végül
megfordult és a háló felé indult. Két kezével a falnak
támaszkodva imbolygott előre. Becsapta maga mögött a
hálószoba ajtaját.
 Sophie szobájában aludtam, köré tekeredve, a haját
simogattam, valahányszor csak felébredt. Előtte bementem
a fürdőszobába, megvizsgáltam a tükörben a sérülést,
összerándultam, amikor a hátam jobb oldalára hideg
borogatást tettem. Az a hosszú, vörös csík szép zúzódássá
fog nőni.
Mikor Sophie-val bebújtam az ágyba, óvatosan a hasamra
feküdtem, igyekeztem egyenesen tartani a hátam,
visszatartottam a lélegzetem is, nehogy fájdalmamban
felnyögjek. Odanyújtotta a kis kezét, és gyengéden
megérintette a kulcscsontomat, majd végighaladt a
gerincemen.
– Ugye nem fáj, anyu?
– Csak egy kicsit.
– Baleset volt – mondta. – Nem akarta. Majd holnap
bocsánatot kér.
Visszanyeltem a könnyeimet. A kislányom már most
mentegeti. Ezt tőlem tanulta, döbbenek rá hirtelen.
Megtanulta, hogyan bocsásson meg neki. Még hatéves sem
volt.

Reggel kilopództam az ágyból, mielőtt felébredt volna.

Andrew nem volt a szobánkban. A konyhában találtam rá,
épp kávét töltött magának. Megemelte a kannát.
– Jöhet?
– Nem, kösz. – Leültem a konyhasziget körül álló
bárszékek egyikére. Fekete bőrszékek voltak, ő választotta
őket – én utáltam az összeset, hidegek voltak, és túl férfias
jellegük volt. – Beszélnünk kell. – Nyugtalan voltam, a
széknek kellett feszítenem a lábamat.
Nehezet sóhajtva fordult meg.
– Bocsásd meg, ami az este történt! Nem vacsoráztam, és
keményen fejbe vágott a pia. Befejeztük az egyik melót és a
srácokkal meg akartuk ünnepelni. Tudod, hogy van ez.
Egyik italt hozták a másik után. – Eszembe jutott a folt az
ingén. Hazugságok.
– Meglöktél. Ráestem az asztalra.
Megrendültnek tűnt, a fejét hátrarántotta.
– Az nem lehet, arra emlékeznék.
Persze hogy tagad, de meglepett, mennyire őszintének
látszik. Sokkal jobb színész, mint gondoltam volna. Ha nem
tudnám rég, hogy emlékszik minden egyes alkalomra,
amikor megszegtem valamelyik szabályát – akkor is, ha
ivott –, még hittem is volna neki.
– Sophie mindent látott. Meg volt rémülve.
Most összeráncolta a homlokát, mintha újra lejátszaná
fejben az estét, mint aki emlékezni próbál. Az arcán
megjelent a szégyenkezés, és ő is leült a bárszékek
egyikére.
– Bántottalak? – Bólintottam, ő pedig a hajába túrt, a
szeme nedves volt, mint aki kis híján elsírja magát. –
Kiveszek egy nap szabadságot, jó? Megbeszéljük az egészet,
aztán elvisszük Sophie-t a parkba.
– A park nem tudja ezt helyrehozni.
– Igazad van. Ostoba barom voltam. Mivel tudnálak
kiengesztelni? – Megragadta a kezem. – Annyira szeretlek.
Te vagy a mindenem. Utálom magam, hogy így
megrémítettelek. Meg tudod ezt nekem bocsátani? – Olyan
komolynak tűnt, olyan zaklatottnak. Azon kaptam magam,
hogy egy pillanatra megingok.
– Nem tudom – feleltem. – Ez, amit tettél, ez erőszaknak
minősül.
Tágra meredt a szeme.
– Hé, én nem vagyok olyan. Ne beszélj ilyesmiről,
rendben? Túl részeg voltam és elkövettem egy hibát, de
hidd el, nem volt szándékos.
– Nem számít, mennyire volt szándékos. Megtörtént.
– Sajnálom. Ezerszeresen sajnálom. Egészen a sírig azon
leszek, hogy kiengeszteljelek. Ugyanabban a házban
maradunk addig, amíg Sophie egyetemre nem megy.
Bármit is szeretnél, megteszem.
– Kezd egyre súlyosabbá válni az alkoholizálásod.
Képtelen vagyok tovább elviselni.
– Ezzel mit akarsz mondani, Lindsey? – Most idegesnek
tűnt, rémültebbnek, mint amilyennek valaha láttam. – Azt
szeretnéd, ha lassítanék? Munka után nem iszom többé,
rendben?
Mély levegőt vettem, és kiszabadítottam a karomat. Talán
várnom kellene még egy kicsit, amíg elmúlik a macskajaj.
Még a kávéját sem itta meg. Nem, erre soha nem érkezik el
a megfelelő idő. Most kell megtennem, amíg bűnbánó
hangulatban van. Amíg megvan a merszem hozzá.
– A házasságunk romokban hever. Boldogtalan vagyok. Te
megállás nélkül iszol, Sophie pedig látja és tudja. Nem
engeded meg, hogy bármit is tegyek. Túlzottan irányítani
akarsz. Úgy érzem magam, mint aki fuldoklik. – Láttam
megrándulni az arcát, de már dőltek belőlem a szavak. –
Magammal viszem Sophie-t, és elköltözünk egy kis időre a
szüleimhez. Ha segítségért folyamodsz, esetleg csatlakozol
az anonim alkoholistákhoz, akkor talán…
– Nem mehetsz el.
– Már eldöntöttem.
Amint kiejtettem ezeket a szavakat, mintha valaki egy
maszkot húzott volna az arcára. Minden kisimult, az arca, a
homloka, még a szája sarkából is eltűntek a ráncok, a
tekintete pedig kifejezéstelen lett.
– Este majd megbeszéljük, jó? – Az órájára pillantott. –
Indulnom kell dolgozni. – Most olyan nyugodtnak tűnt.
Olyan volt, mintha a vacsorát beszélnénk meg épp. Arra
számítottam, hogy kikel magából, zavartan vizsgálgattam
az arcát. Nem értette, amit az előbb elmondtam?
Odament a pulthoz, felemelte az ételhordóját és elindult,
még egy csókra sem állt meg. Az ablaknál álltam, és néztem
a kocsiját, amíg el nem tűnt szem elől.
Csak át kell gondolnia, mondogattam magamnak. Ma lesz
ideje töprengeni rajta, aztán úgyis megérti, hogy szakértők
segítségére van szüksége. Ez a legjobb megoldás mindenki
számára, ezt biztosan be fogja látni.

Sophie-t elvittem az oviba, megvártam, amíg bekocog,

barbis hátitáskája annyira meg volt tömve, hogy szinte
magával húzta. Csendes volt, ölében tartotta a kifestőjét.
Eltűnődtem, vajon hallott-e minket az apjával beszélgetni
ma reggel. A mellkasomat dörzsölgettem, éles fájdalom
hasított belém, amikor eszembe jutott, hogyan ragyogott fel
a lányom arca, valahányszor azt mondta neki, elviszi
magával az építkezésre vagy a barkácsboltba; ilyenkor
mindig apró táncot lejtett, majd az ajtóhoz futott. Nem
számított, hova viszi magával, mindig el volt tőle
ragadtatva.
Ma este. Azt mondta, ma este beszélünk. Fel kell
készülnöm, meg kell magam acéloznom, mielőtt
belekezdünk. Most nem engedhetem meg magamnak a
gyengeséget. Megmozdultam és fájdalmas grimaszt vágtam
a hátamon levő sérülés hatására. Kerítenem kell egy
jogászt.
A mobilomat nem használhattam erre; Andrew minden
egyes hónapban végignézi a telefonszámlámat, és minden
idegen számra rákérdez. Találtam egy telefonfülkét az
egyik kávézó közelében és a telefonkönyvet lapozgatva
találtam egy ügyvédnőt, akivel le is egyeztettem egy
időpontot a hét második felére.
Megszólalt mellettem a mobil. Andrew küldött egy
üzenetet:
„Otthon hagytam az ebédem. El tudnád hozni?”
Azt szeretné, ha ebédet vinnék neki? Azt gondolja, ha
most úgy tesz, mintha minden rendben volna, attól hirtelen
úgy is lesz? Még csak nem is szerette, amikor meglátogatom
a munkahelyén, és akárhova beülhetne ebédelni, de akár
haza is mehetne érte. Hevesen zakatolt a szívem, a kocsit
túl forrónak éreztem, túl szűknek. Tovább bámultam a
telefonomat. Eddig még soha nem hagytam várni. Újabb
csipogás.
„Lindsey?”
Meg sem tudtam mozdulni.
„Ne tedd ezt!”
Pár percig semmi.
„Esetleg elviszem magammal ebédelni Sophie-t.”
Soha nem vitte el eddig az oviból, ebédidőben legalábbis.
Valamit tervezett. Remegő kézzel markoltam rá a
telefonra. Hogy rohadna meg. Ott leszek fél órán belül.

Az építkezés elég mozgalmas és hangos volt, gépek és

emberek haladtak minden irányba. A dolgozók közt
kutattam Andrew ismerős alakja után. Végre
megpillantottam egy betonkeverő kamion mellett. Újra
elszorult a torkom, mikor közelebb értem. Vajon bevisz
majd az irodába és ott beszélünk? Egy másik férfival állt
ott, fehér sisakjaikról visszapattant a napfény.
Odasétáltam mellé.
– Andrew.
Rám vetette a tekintetét, megigazította a sisakját, és
letörölt némi izzadságot a szemöldökéről.
– Szia, édesem. Egy percet kérek csak. Épp az alapot
öntik. – Forgott a keverő, a nehéz, szürke massza a csúszdán
ömlött lefelé. A másik férfihoz fordult. – Valahányszor
betont látok, mindig Jimmy Hoffa jut eszembe.
A fickó felnevetett.
 – Nem mondod. Biztosan valamelyik föld alatti
parkolóházban van.
– Az ember elgondolkodik, vajon hány holttestet temettek
el építkezéseken. – A karját a vállamra tette. – Így
szabadulhatsz meg tőlem, bébi.
Mozdulni se tudtam, két kézzel markoltam a zacskót,
amiben az ebédet hoztam. A másik férfi mosolygott, de
zavartnak tűnt. Most engem figyel. Tréfálkozzak én is?
Üssem el az egészet?
– Ne bohóckodj! – mondtam. – Nem akarnám így
összepiszkolni a kezem. – Mindketten felkacagtak, de
Andrew hangjában éreztem a feszültséget, az erőltetett
jókedvet. Szétvetette a düh.
– Egyszerű dolgod lenne – válaszolta. – Csak be kellene
löknöd ide, a srácok meg szépen feltöltenék a gödröt. Soha
nem tudná meg senki. – Úgy tett, mintha eltökélten
megragadna, és kitartott a perem fölé. Elveszítettem az
egyensúlyom, a kezemmel a karjába kapaszkodtam. Ha
elengedem, belezuhanok.
– Andrew! – sikoltottam.
Visszahúzott magához és szoros ölelésben kulcsolt át a
karjával, arcát az enyémnek feszítve.
– Hé, nyugalom. Csak szórakozom veled.
A másik férfi még mindig kacagott. Azt hitte, ez az egész a
tréfa része – azt gondolhatta, csak mókázunk a férjemmel.
Andrew az ajkamhoz szorította az övét, rákényszerített,
hogy visszacsókoljam. A válla fölött néztem, ahogy a másik
férfi vöröslő arccal elfordul.
 Végül elengedett, és a kezemben tartott zacskóra nézett.
– Köszönöm, hogy elhoztad. – Előhúzott egy szendvicset. –
Marhasült. A kedvencem. – Harapott egy óriásit, és
módszeresen rágni kezdett, közben ismét a keverőre
koncentrált. A másik férfi az alap túloldalánál beszélgetett
éppen a sofőrrel. Felnéztem Andrew-ra. Az arca hűvös
maszk volt csupán.
– Otthon találkozunk, édesem – mondta, majd elsétált.
 TIZEDIK FEJEZET
2016. DECEMBER

Amikor besétálok a csoport ülésére hétfő este, már ott ül

néhány nő a helyén, csendben nézik a kezüket vagy a
lábukat, míg mások a kávéskanna mellett gyülekezve
csevegnek az időjárásról. Töltök egy kávét, és leülök.
Minden alkalommal ugyanúgy kezdjük a találkozókat:
beszámolunk a hetünkről, arról, hogyan viseljük. A terem
túlzottan is ismerős; a templom alagsorának téglafalai, a
kinti ablakon kopogó eső, a kávé és ázott haj illatával
keveredő savanyú, avas szag. Érzem csökkenni a
gyomromban a feszültséget, és örülök, hogy rávettem
magam arra, hogy kilépjek az otthoni melegből.
Ma este vannak itt újak is, még mindig eleven a sokk a
szemükben, testük megfeszül a kabát alatt, amiben a
székükön gubbasztanak. Az új tagok egyike egy fiatal nő,
egyértelműen festett fekete hajjal, talán a húszas évei
közepén. Észreveszem, ahogy az ajtó felé pislant, mintha el
akarna szökni. Megnyugtatóan mosolygok rá, ő elpirul,
majd újra kényelembe helyezi magát a székben.
Jenny és én az első találkozómon ismerkedtünk meg,
miután Dogwood Baybe jöttem. Még soha előtte nem
voltam ilyen csoportban, és nem tudtam, mit is
mondhatnék. Beültem a sarokba, az arcom égett, a
gyomrom háborgott. Majd egy vadul göndörödő szőke hajú
nő, esőtől ázottan, levendulás sampon illatát árasztva
lehuppant mellém és a kezembe nyomott egy bögre kávét.
– Borzasztó, de a célnak megfelel – mondta kedvesen
mosolyogva.
Megrezzentem, de köszönömöt motyogva elvettem a
kezéből a bögrét. Nem szoktam meg, hogy Andrew nélkül
keveredjek társasági helyzetbe, vagy hogy szabadon
szólhatok ahhoz, akihez csak akarok – egyik részem még
abban sem volt biztos, hogy egyáltalán a csoportban van-e a
helyem –, de tetszett a szeme pajkos csillogása, a mókás
szemüvege, ami túl nagy volt az arcához, világoskék
gumicsizmája.
Belekortyoltam a kávéba és grimaszoltam egyet.
– Azt hiszem, soha nem alszom többé.
– Szerintem közülünk elég sokan nem alszanak eleve. – A
bögréjét bámulta. – Az egyetlen dolog, ami még ennél a
kávénál is sötétebb, az az exférjem szíve. – Meglepett a
fanyar hangsúlya. Nem sebzettnek tűnt vagy
megszégyenültnek, inkább dühösnek. Ekkor jöttem rá, hogy
belefáradtam, nem akartam tovább lehajtott fejjel élni,
nem akartam azt az érzést, hogy ezt az egészet valahogy
magam érdemeltem ki. Én is dühös voltam.
– Az egyetlen dolog, ami még ennél a kávénál is erősebb,
az a szorítás, amivel az exférjem az életemet tartotta –
válaszoltam. – Le kellene húzni a vécén mindkettőt.
Meglepetten nézett rám, a szája mosolyra görbült.
– Ez a kávé olyan savanyú volt, elmehetne válóperes
ügyvédnek.
Hirtelen kirobbant belőlem a nevetés, és kis híján ki is
lötyögtettem a kávét, amitől Jenny kezdett el hangosan
nevetni. Ki kellett mennünk és kicsit összeszednünk
magunkat.
Jenny a Whole Foodsban vásárol kéthetente, többet tud a
kelkáposztáról, mint én valaha is fogok, a legutóbbi
kenderes vagy chiamagos, proteines smoothie-ja receptjeit
küldözgeti e-mailben, és naponta küld valami inspiráló
idézetet is. Mikor Vancouverben felkínáltak neki egy állást
életstílus-tanácsadóként, nagyon örültem, hogy végre
megvalósítja az álmait; ugyanakkor elég nagy űrt hagyott
az életemben. Olyan régen volt már igazi barátnőm, valaki,
aki teljes mértékig támogat. Tegnap beszéltünk Skype-on,
én elmondtam neki, mi történt az ügyfelem házában, és ő
kis híján nálam is dühösebb lett.
– Tíz év sem volt elég – mondta. – El kellett volna dobniuk
a cellája kulcsát. Ha szeretnél eltűnni a városból, akkor
azonnal keress!
Egyelőre nem akarok eljönni Dogwoodból. Azzal Andrew
győzne. De ha már túlzottan megnőne a kabinnyomás,
örömmel tölt el a tudat, hogy Jennynél otthonra
találhatunk. A szüleim már nincsenek velünk – anya
megadta magát a szklerózis multiplexnek néhány éve, apát
pedig nem sokkal utána vitte el egy infarktus. Magukba
roskadtak amiatt, hogy soha nem vették észre, hogyan is
bánt velem valójában Andrew a házasságunk idején, és
csalódottak voltak, amiért soha nem tárulkoztam ki előttük,
de jobban megértették, miután elmagyaráztam, hogyan
fenyegetőzött, hogyan bánt velem. Apám megígértette
velem, hogy soha nem jövök vissza a szigetre.
Még mindig szoros a kapcsolatunk Chrisszel, de most van
egy ottlakós barátnője, tavaszra várják a babájukat. Mikor
szombaton felhívtam, és elmondtam, mi történt, zaklatott
volt, és felajánlotta, hogy átjön hozzám, de azt mondtam,
maradjon inkább Maddie mellett. Neki most nagyobb
szüksége van rá.
A csoporttal is megosztom a friss élményt, és elmondom,
hogy azt hiszem, Andrew követ. Megértenek, és adnak
néhány jó tanácsot a rendőrségi és bírósági eljárásokat
illetően, de látom a félelmüket, az aggodalmat az arcukon,
és még zavarodottabban ülök vissza a helyemre.
Marcus a találkozó végén érkezik és kipakolja a
terepjáróból a felszerelését – tornaszőnyegeket,
bokszzsákokat, kesztyűket. Az utóbbi években jó
néhányszor eljött, mindannyian vártuk az oktatásokat. Soha
nem találkoztam nála magabiztosabb emberrel. Mikor
mellette állok, úgy érzem, hogy az egész világ lángokban
állhatna, őt még a tűz is elkerülné.
Az egyik viharos estén egyedül én vettem részt az óráján.
– Elég durva sztorid lehet, ha ebben a szörnyű időben is
hajlandó voltál eljönni, hogy megtanulj pár új fogást –
jegyezte meg.
Leültünk, elkezdtünk beszélgetni, én pedig mindent
elmondtam Andrew-ról. Miután éveket töltöttem a
csoportban, elég könnyen osztottam már meg a múltam
epizódjait más nőkkel, de meglepett, mennyire könnyen
beszéltem ugyanerről egy férfinak. Rendkívül intuitív volt,
ráhibázott néhány dologra azok közül, amelyekkel Andrew
irányított és demoralizált – és mindig tűpontos volt. Nagyon
jól ismerte a bántalmazók viselkedését, és tudta, milyen
nehéz ebből kitörni. Az volt az érzésem, hogy neki sem volt
túl sima a múltja.
Ezt követően időnként találkoztunk kettesben is. Ha jó
volt az idő, kint edzettünk. Lenyűgözött, magam is
meglepődtem azon, mennyire élvezem az edzéseket.
Felmerült bennem, lehet-e ebből bármi több, de egyikünk
sem közeledett a másik felé, így igazi barátok lettünk.
Általában kávéztunk egyet amikor végeztünk. Ezen
alkalmak során tudtam meg, hogy pszichiáter volt –
bizonyára a jobbak egyike. Valószínűleg többet meséltem
neki az életemről a férjemmel, mint bárki másnak. Ő pedig
a lányáról mesélt.
Láttam nála fényképeket Katie-ről. Gyönyörű lány volt,
egyenes orral, széles mosollyal, sötét bőrszínnel. Egy
idősebb férfiba szeretett bele, közvetlenül érettségi után,
és a következő éveket ebbe a változékony kapcsolatba
gabalyodva töltötte. Marcus gyanúja szerint a fickó
erőszakos volt vele, de Katie mindent tagadott és
eltávolodott a családjától. A halála estéjén hívta fel
Marcust, azt mondta, haza akar menni. Úton volt érte,
mikor meghallotta a szirénákat. A fickó előbb őt lőtte le,
utána pedig saját magát. Huszonkét éves volt a lány.
Mikor egy évvel ezt követően gallyra ment a házassága,
úgy döntött, a pszichiátriával is felhagy.
– Úgy éreztem, csaló vagyok. A saját lányomat sem
tudtam megmenteni, akkor hogyan tudnék segíteni
másokon? – Mindent az exfeleségének, Kathrynnek adott,
és a következő pár évet utazással töltötte. El sem tudom
képzelni, milyen nehéz lehetett neki a lánya után a
feleségét is elveszíteni. Valamikor régen biztosan nagyon
szerették egymást. Azt mondta, Katie-t Kathryn után
nevezte el. De úgy tűnt, sikerült békét kötnie a saját
múltjával.
Ma este körbejárja a termet, és mindenkivel külön
dolgozik, amíg nem sikerül minden mozdulatot tökéletesen
kivitelezniük; én viszont nem vagyok önmagam, elbénázom
az ütéseket, és elvétek néhány ritmust.
– Jól vagy? – kérdezi. Bólintok, ő felemeli az
edzőpajzsokat, megjutalmazom őket pár horgossal. – Még
egyszer – mondja. Megállok, egymás szemébe nézünk.
Mindig elámulok azon, milyen gyorsan megérzi a
hangulataimat, akár jó, akár rossz. Rajta kívül erre csak a
lányom képes.
Megsorozom még párszor a pajzsot, végül Marcus
elismerően bólint, és már megy is a következőhöz. Óra után
segítek neki kicipelni a felszerelését.
– Szóval, elmondod, mi nyomja így a lelkedet? – kérdezi.
– Stresszes volt a hétvégém.
Vasárnap felhívtam Mrs. Carlsont, aki megerősítette,
hogy semmit sem vittek el a házból. Még mindig fel volt
zaklatva és néhány hétig a nővérénél marad. Felhívtam a
rendőrt, aki elmondta, hogy az én és Mrs. Carlson
ujjlenyomatain kívül semmit sem talált. Még nem tudja
Andrew tartózkodási helyét sem, de szerintem nem is
keresi túl nagy erőkkel. Végső soron a rendőrnő
szempontjai szerint nem is csinált semmi rosszat.
– Andrew betört az ügyfelem házába. Odabent volt, amíg
én a dolgomat végeztem. – Elmondom, mit csinált a
kulcsaimmal, odatette őket a táskámra.
– Baszki. – Épp a sarokba dobna be egy dobozt, de
megdermed félúton. – A rendőröket hívtad? – Lassan
hullani kezd a hó, a pelyhek a nyitott ajtón át kiszűrődő
fényben szállingóznak lefelé, fekete hajára esnek és
beleolvadnak rövidre vágott szakállába. Mintegy
mellékesen söpri le őket.
– Azonnal, de nem találtak ujjlenyomatot.
Megrázza a fejét.
– Rossz érzésem volt, amikor elkezdted kihagyni az
edzéseket. Az olyan pasik, mint az exférjed, nem tűnnek el
csak úgy. Mondanom kellett volna erről valamit.
– Ez nem a te hibád. Lankadt a figyelmem.
– Nos, akkor ne lankadjon még egyszer! Győződj meg róla
minden este, hogy be van kapcsolva a riasztó!
Bólintok. Segített kiválasztani egy jó típust, és ő is
helyezte el, majd addig gyakoroltam vele a kódot, amíg már
álmomban is tudtam.
– Azt reméltem, ezen a héten még lesz időd egy edzésre. –
Kialakított otthon egy edzőtermet, csúcsminőségű
felszereléssel. Ellustultam miután Andrew nem próbált
megtalálni. Ez volt az első hibám és nem akartam
megismételni.
– Lesz hát. Az egész újra itt van. A félelem, a düh. Tényleg
azt gondoltam, vége van és továbblépett. Hogy lehettem
ennyire ostoba?
– Dehogy voltál ostoba. A düh viszont jó, azt ki tudjuk
aknázni. – Tetszik, ahogy megcsillan a szeme, eltökéltség
tükröződik benne.
Bólintok, kihúzom magam. Igaza van. Nem hagyhatom,
hogy Andrew miatt ismét gyámoltalan áldozatnak érezzem
magam.
– Akkor találkozunk szerdán.

Másnap Greg jön át hozzám, egy üveg helyi bor

kíséretében. Mindig megtalálja a legszórakoztatóbb nevű
borokat, mint a Bársonyos Vörös Majom vagy a Lila Panda,
és erre kimondottan büszke. Nem nagyon drágák –
sofőrként Greg nem keres túl jól –, és szeretem, hogy soha
nem próbál meg lenyűgözni. Töltök magunknak egy-egy
pohárral, amíg ő a tűzrakással foglalja el magát, aztán
elterülünk a kanapén. A bor egész jó, és élvezettel
fogyasztanám el az egész üveget, de az elmúlt pár ébren
töltött éjszaka után a sok bor most ledarálna.
Gregnek is beszélek a hétvégéről, kissé puhítok a
történéseken és váltogatom a témákat. Magamnak azt
mondom, azért teszem, mert nem akarom, hogy aggódjon,
de sokkal inkább arról van szó, hogy zavar a stressz, a
tehetetlenség érzése, ami Andrew emlegetésétől növekszik
a mellkasomban. És ez az este amúgy sem erről szól. Nem
azért van szükségem Gregre, hogy legyen egy váll, amin
sírhatok.
Nem beszélgetünk sokat, a kapcsolatunk nagyrészt
egymás szórakoztatásáról szól. Hétköznapi dolgokat
csinálunk közösen, vacsora és filmnézés nála vagy nálam,
esetleg egy séta. Pár évvel fiatalabb nálam, harmincon
valamivel túl, és látszólag semmit nem vesz túl komolyan.
Még mindig nevetek, mikor eszembe jut, hogyan landolt a
küszöbömön, szó szerint, miután elbotlott egy kilazult
lépcsőben. Annyira szégyellte magát, amikor ajtót
nyitottam, ő pedig ott ugrált előtte, a térdét szorítva. A
következő alkalommal egy csomag volt nála. És egy
kalapács.
Csörög a mobilom.
– A testvérem az. – Leállítja a filmet.
– Csak be akartam jelentkezni – mondja Chris. – Minden
oké? – A hangja annyira emlékeztet apáéra, de anya
külsejét és életvidám, „minden jóra fordul majd”-
személyiségét örökölte. Mikor Chrisszel vagyok, úgy érzem,
mintha mindketten itt lennének még velem, és ez
megnyugtat. Nem számítottam arra, hogy ilyen fiatalon
elveszítem őket, és minden egyes nap hiányoznak. Chris
remek nagybácsi, védelmező és hűséges Sophie-val, mindig
eljön minden rendezvényükre, minden focimeccsre,
minden ünnepi vacsorára. Amióta Sophie idősebb lett,
gyakran ő megy át a szigetre, és a hétvégét ott tölti
Chrisszel és a barátnőjével. Alig várja, hogy
elkényeztethesse a kis unokatestvérét.
– Pillanatnyilag igen. De beszélhetnénk holnap inkább?
Épp itt van Greg.
Elhallgat, tudom, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság.
Említettem már neki Greget, de csak annyit mondtam,
randizunk, azt nem, hogy nálam is alszik.
– Jól van, majd hívj fel délelőtt.
A telefont a dohányzóasztalra teszem és visszafordulok
Greghez. Testhelyzetet vált, így szemtől szembe kerülünk.
– Szóval, mikor is találkozom végre a testvéreddel? –
kérdezi. – Már majdnem három hónapja járunk.
Valószínűleg már elkezdett azon tűnődni, mi lehet velem a
probléma.
Pajkos vigyor kíséretében mondja ezt, amitől
kirajzolódnak a gödröcskéi (egy a bal arcán és egy kis
bemélyedés az állán), de a hangjában ott bujkál valami
komolyság, sőt félénkség. Meg vagyok lepve – nem
gondoltam volna, hogy ennyire szeretne találkozni a
testvéremmel.
– Már jó ideje nem mutattam be Christ egyetlen fiúmnak
sem. – Idegesen felnevetek, és felveszem a tálat. Greg
készítette a popcornt, mert meggyőződésesen ragaszkodik
a vaj megfelelő rétegezéséhez. Salátavillával és -kanállal
forgatta meg, megtáncoltatva a felkarján levő tetoválásokat
– egy élénken kifestett főnixmadár van ott, magasra
felcsapó lángok, amik egészen az ingujjáig lobognak
kitartóan, de még alatta is, ahol egy pókerleosztással
találkoznak. A mellkasán a „Szívkirály” felirat díszeleg.
 Elmosolyodik.
– Szóval a fiúd vagyok?
– Szeretnél a fiúm lenni? – Semmi kedvem ehhez a
beszélgetéshez épp most, amikor azzal vagyok elfoglalva,
vajon Andrew hol lehet ma este, vajon épp a házat tartja-e
megfigyelés alatt; de akár tetszik, akár nem, ez a
beszélgetés vár rám.
– Nem tudom. Járnak vele előnyök? – Meleg keze köröket
ír le a combomon, egyre feljebb csúszva közben, én pedig
megfeszülök. Nem vagyok ebben a hangulatban, és már épp
javasolnám, hogy csak bújjunk össze, ekkor viszont
felrémlik, hogy Andrew pontosan ezt szeretné: be akar
mászni a fejembe és szórakozni akar az életemmel. Remek
a szex Greggel; rajta kívül Andrew óta nem feküdtem le
senkivel, és eleinte fura volt, nem volt olyan erőszakos a
szája, sem a teste, hagyta, hogy én irányítsak, ami izgalmas
és újszerű volt. Megtanultam, hogy a szex lehet jó dolog is.
És nem hagyom, hogy Andrew most ezt elvegye tőlem.
– Feküdjünk le, és megmutatom!
Miközben Greg a szobám felé tart, lekapcsolom a
lámpákat, és írok egy jóéjszakát-üzenetet Sophie-nak, aki
Delaney-nél tölti az estét. Ellenőrzöm a reteszt a bejárati
ajtón és gyorsan kilesek az ablakon át az úttestre. Régebben
megéreztem, ha Andrew hazafelé tartott, már jóval azelőtt,
hogy hallottam volna dübörögni a kocsija motorját; a
gyomrom mindig finoman imbolygott, amikor bevette az
utolsó kanyart.
Behunyom a szemem, a kezem a gyomromra csúsztatom.
Most nyugodt, de tudom, hogy Andrew már eltervezett
valamit. Vajon megelégszik majd azzal, ha az agyammal
szórakozhat? Vagy esetleg megpróbál majd bántalmazni?
Emlékszem a halálos fenyegetéseire, arra, milyen erős,
amikor dühös, a világon semmi nem tudná olyankor
megállítani. A nyakamhoz nyúlok, kitapintom a forró bőr
alatt a pulzusom. Élek, még mindig lélegzem.
Még egyszer kinézek az ablakon, majd követem Greget a
hálóba.

Az eső hangjára ébredek reggel hétkor. Az egyik eresz

biztosan el van tömődve, az ablakom előtt hangos
vízesésben zuhog lefelé a víz. Szólnom kell a főbérlőmnek.
Kikászálódom az ágyból, át a konyhába, felkapcsolgatva
közben a lámpákat. Greg éjfélkor hazament, a ház teljesen
kihalt. Ritkán marad reggelig; magamnak azt mondom,
Sophie miatt küldöm haza, valójában azonban azért, mert
néha rettegek, ha mellette ébredek az ágyban, lábam köré
tekeredett lábának súlyától hirtelen besokallnék.
Most azt kívánom, bárcsak maradt volna.
Odasimulhattam volna a meleg oldalához, hallhattam volna
duruzsolni az ébredés után mindig valamivel érdesebb
hangját. Az ujjaimmal végigkövethetném a hegei vonalát:
az egyik a vakbélműtétje után maradt, a hosszú,
kidudorodót a lábán egy láncfűrésztől kapta, a cikcakkos a
kulcscsontján egy motorbaleset emléke még
tinédzserkorából. Senkit nem ismertem, akinek ennyi hege
lett volna.
 Felteszem a kávét, iszom egy csészével, közben
elkészítem az ebédemet, majd termoszba töltöm a maradék
kávét. Szükségem lesz az energiára. Ma két házat kell
kitakarítanom, utána pedig edzés Marcusszal. Az aznapi
első ügyfelem egyben a legrégebbiek egyike is; Joe, egy
ötvenes éveiben járó férfi, aki fejsérülést szenvedett, és
azóta rövid távú emlékezetkiesései vannak. A családja
keresett meg. Néha elfelejti, hogy a házban vagyok és
láthatóan megrémül, mikor rám talál a kád súrolása
közben. Néhány alkalommal én ijedtem meg tőle, amikor
csíkos bokszeralsójában a nappaliban heverészett és csirkét
vagy spagettit evett konzervből; illetve egy alkalommal a
Jégvarázsból táncolt a Legyen hóra, egy abroszt viselve
köpenyként. Bátorított, hogy csatlakozzam, közben
Annának nevezett. Egy pillanatig haboztam, de aztán
mikrofont csináltam a felmosóból, és beleadtam apait-
anyait.
Miután végeztem Joe házával, aki ideje zömében a
Matlock ismétléseit nézte, elindulok a napi második
megbízásom, egy hatalmas, kétemeletes ház felé, ahol négy
nagyon eleven, nagyon rumlis gyerek lakik, mindegyik
tizenkét év alatti. A mai nap nem is olyan zűrös, kicsit
korábban végzek, ezért úgy döntök, megállok a banknál
Marcus háza felé menet, és veszek magamhoz némi
készpénzt. Amíg arra várok, hogy a gép kiköpje a bankókat,
különös izgatottság költözik a gyomromba. Hirtelen
hátrapillantok, de senki sem vár mögöttem.
Elveszem a nyugtámat, a bankjegyekkel együtt begyűröm
a tárcámba és megfordulok.
A bank sarkánál áll. Épp pénzt tesz a tárcájába ő is, majd
becsúsztatja a farzsebébe. Rövid hajjal és szakállal
másképp fest ugyan, de a mozgására ráismerek, ahogy a
feje formájára, széles válla mozdulataira is.
A bank betonfalai kezdenek összezárni körülöttem,
mintha csak centiméterek választanának el minket
Andrew-val egymástól. Érzem a bőre illatát, a szappanját,
látom a szája sarkát, az ismerős, felfelé ívelő kunkort –
Sophie mosolya. Észre fog venni, aztán kimondja a nevemet
azon a jól ismert hangon, ami egyszerre kedves és mérges,
korholó és csalódott.
Fuss!
A lábam. Meg kell mozdítanom a lábamat. Valami
belülről fakadó erő megfordít, de túl gyorsan, és elejtem a
kulcsaimat. Mintha csak lassított felvételen hullanának
lefelé, aztán fémes csörömpölésük végigvisszhangzik a
burkolaton. Előrelendülök, felmarkolom a kulcsokat és újra
felemelkedem.
– Lindsey. – Elindul, egyenesen felém halad. Egyre
csökken a távolság.
– Ne gyere közelebb! – Egyenesen állok, a kulcsokat úgy
tartom a kezemben, mintha kardot tartanék. Pedig nem
érnek semmit, apró fémdarabok csupán.
Magasba emelt kézzel áll meg.
– A bankban voltam. Fogalmam sem volt róla, hogy itt
vagy.
– Mit keresel te itt? – Nem számít, hisz tudom, miért van
itt. El kell mennem, a lábam azonban nem
engedelmeskedik. Körbenézek, embereket keresek, néhány
járókelő egyet jelentene a biztonsággal, de mintha
meghasadt volna a föld és elnyelt volna mindenkit. Se egy
kocsi, se egy gyalogos a környéken.
– Az építőipari cég, amelyiknek dolgozom, nyitott egy
irodát Dogwood Bayben. Épp bérbeadó ingatlanokat
keresek.
Nem. Tudta, hogy itt élek. Ezt így tervezte.
– Nem szeretném, ha itt laknál. – Utálom hallani,
mennyire remeg a hangom, utálom, hogy gyengének érzem
magam. Erős akarok lenni, határozott, de olyan vagyok,
mint egy, a szüleinek könyörgő gyerek.
– Ezt megértem, de oda kell mennem, ahol dolgozom.
Kemény idők járnak. – Soha nem jártak még a közelében
sem a kemény idők. Örülök, hogy beszél, egyre dühösebb
vagyok tőle.
– Nem találkozhatsz Sophie-val.
– A jövő hónapban tölti be a tizennyolcat.
– Nem akar veled semmilyen kapcsolatot sem. – De igaza
van, hamarosan nagykorú lesz. Ezt nem állíthatom meg.
Tehetetlen vagyok.
– Már nem is ismer. És én azt akarom, hogy ez így is
maradjon. Rendes kölyök, ne rúgd fel az életét!
– Megváltoztam, Lindsey. Már nem az a fickó vagyok,
akihez hozzámentél. A börtönben jártam pszichológushoz,
most meg eljárok az anonim alkoholistákhoz. Tizenegy éve
egy csöpp se ment le a torkomon.
 Bárcsak beledöfhetném a kulcsokat a szemébe és addig
szurkálhatnám, amíg nem tud többé rám nézni.
– Egy pillanatig sem hiszem el, hogy megváltoztál.
– Ne az utcán kezdjük ezt el. Meghívhatlak egy kávéra?
– Nem megyek veled sehova. – Nem kellene
meglepődnöm azon, hogy komolyan el tud képzelni minket
együtt, egy kávé mellett beszélgetve, de igazán rémisztő a
valóság tagadásának ez a képessége. Mintha az ő
gondolataiban mi régi jó barátok lennénk. Elfordulok.
– Lindsey! – kiáltja, de én csak sétálok tovább. Majd
csendesebben, de ahhoz még elég hangosan, hogy halljam,
hozzáteszi: – Tudom, mit tettél. Tudom, hogy azon az estén
elbódítottál valamivel.
A hátamhoz csapódnak a szavak, kis híján hasra is löknek.
Megingok, a járda falként nő elém. Azt hiszem, azonnal
elájulok, de pár pillanat után összeszedem magam. Nem,
nem, gyerünk tovább!
Járásra kényszerítem a lábamat, visszapillantok a vállam
fölött. Még mindig engem néz. Az autóm az utcán parkol,
azaz most már tudja, hogy egy kék Mazdám van. Remegő
kézzel igyekszem beilleszteni a kulcsot a zárba. A
zárszerkezetet bámulom, az ujjaimat szuggerálom, hogy
működjenek végre rendesen, és beszállhassak a kocsimba,
most azonnal. Segít a düh, erősebbnek érzem magam tőle.
Beülök, és olyan gyorsan indulok el, amennyire csak képes
vagyok rá.

Késtem tíz percet, de Marcus mosolyogva nyit ajtót.

 – Már kezdtem azon tűnődni, merre lehetsz – mondja. –
Gondoltam, hátha úgy döntöttél, hogy megállsz egy Dairy
Queenben.
Tudom, hogy tréfál, már azóta piszkál ezzel, amióta egy
alkalommal két nagy menüvel állítottam be, neki meg
nekem – de valahogy képtelen vagyok most nevetni.
– Sajnálom. Remélem, nem kell miattam mindent
újratervezned.
– Á, én is késésben vagyok. – Marcus soha nem késik
sehonnan, csak meg akar nyugtatni. Kitárja az ajtót,
bemegyek utána és belerogyok az egyik székbe.
– Találkoztam ma Andrew-val. A banknál. – Nehéz
kimondani a szavakat, nehéz beismerni a valóságát annak,
ami történt. Alig jutok levegőhöz, mint aki épp most
sprintelt fel néhány emeletnyi lépcsőn.
– Követ téged? – Belesüpped velem szemben egy székbe,
sötét szemöldöke haragos ráncokba gyűrődik.
– Azt mondja, a munkája miatt költözik ide, de tudom,
hogy ez baromság. Szerette volna tudatni velem, hogy
megváltozott. – Fanyarul felnevetek. – Egy fikarcnyit se
változott. – Bárcsak elmondhatnék mindent Marcusnak; a
tablettákról, arról, amit Andrew említett, de magamban
kell tartanom a szörnyű igazságot.
– Felhívtam a rendőrt. Andrew azt állította, dolgozott
aznap délelőtt, amikor valaki betört a kliensem házába.
Tudom, hogy hazudik, de nincs elég indokuk alaposabban
vizsgálni a dolgot, és bűnügy sincs, amivel megvádolhatnák.
Nem fogják erre pazarolni az idejüket.
 – Nem kaphatsz ellene távoltartási végzést?
– Ahhoz több kell, mint egyszer találkozni vele, és semmi
fenyegetőt sem csinált. De még az sem akadályozhatná
meg, hogy a városba költözzön. Szabad ember, azt csinál,
amit akar.
– Néha nagyon tudom utálni ezt a rendszert. Mindig
azokat védi meg, akiket nem kellene. – Kinéz az ablakon, a
szája vonallá feszül, azon gondolkodom, vajon Katie jár-e az
eszében.
Újra felém fordul.
– Ha egy időre el kellene tűnnöd a városból, fel tudom
ajánlani a hétvégi házamat a szigeten. Ott maradhattok
Sophie-val.
– Van egy hétvégi házad?
– Évek óta a családomé már. Csendes, nyugodt, tökéletes,
ha el akarsz tűnni mindentől és mélázni kicsit az életeden. –
Biztosan volt ott párszor a feleségével és a lányával, és
megtisztel a felajánlása, de egy eldugott ház a szigeten, ahol
Andrew minden egyes négyzetcentimétert úgy ismer, mint
a tenyerét, a legutolsó hely, ahova el szeretnék rejtőzni.
Nekem innen nem tűnik annyira békésnek.
– Köszi, de mindegy, épp hol vagyunk. Csak akkor
érezném magam újra biztonságban, ha visszakerülne a
börtönbe. – Kurtán elmosolyodom. – Csak idő kérdése az is.
Visszamosolyog, de aggodalmasnak tűnik.
– Komolyan beszélek.
– Tudom. Egyszerűen csak normális körülményekre van
most szükségem. De gondolkodom rajta, oké?
 Bólint.
– Megvár, ha meggondolnád magad.

Kifulladásig edzünk, lüktetnek a fáradtságtól a végtagjaim.

Végül lezárjuk, én pedig veszek egy gyors zuhanyt az
edzőterem fürdőszobájában, majd felveszem a
váltóruhámat. Az edzés során termelődött endorfin apadni
kezd. Mikor először jöttem Marcushoz, még sokkos voltam,
tompa, nem voltam kész szembesülni az igazsággal; most
érzékelem minden éles körvonalát.
Andrew Dogwood Baybe költözik, és látni akarja Sophie-t.
Felmegyek a lépcsősoron, majd át a nappalin, közben
megállok az óceánra néző ablaknál; a távolban ott
ringatóznak a téli hullámok, fölöttük szürke, nehéz, esővel
terhes felhők. Kis ideig ezt nézem, megpróbálok nyugodtan
lélegezni. Nem mehetek ki könnyezve. Sophie-ra gondolok,
arra, vajon mit mondjak majd neki. Újra elfog a pánik.
Minden rendben lesz, csak várj egy percet, és szedd össze
magad.
Megigazítom a könyveket a kisasztalon, közben
megnézem a gerincüket. Marcus műfajoktól függetlenül
olvas mindent, de úgy nézem, hajlik az emlékiratok és
életrajzok irányába. Észreveszek egy gyászról szóló
könyvet, átlapozom az első oldalakat, rá és a lányára
gondolok. Ezután óvatosan visszahelyezem az asztalra.
Marcus a konyhában van, kávét csinál. Ő is lezuhanyozott,
a haja nedves és zilált.
Magasba emeli a bögrét.
 – Kávészünet?
– Naná. – Elveszem a bögrét, és leülök. – Hogy haladsz az
írással? – Egy könyvön dolgozik a világ körül tett
utazásairól és arról, hogy a különböző kultúrák hogyan
közelítik meg a halál, a gyász kérdését. Megengedte, hogy
elolvassak pár fejezetet. Lenyűgöző volt, és remélem,
olvashatok belőle még. Igyekszem figyelni, mikor épp a
legfrissebb kutatásairól számol be, de még mindig Andrew
bank előtt kiejtett, utolsó szavai járnak a fejemben. Nem
fogja ennyiben hagyni az egészet. Mindvégig tudta, ennyi
éven át, és nem tett semmit – mostanáig. A bőröm hideg,
jeges érzés kígyózik le a gerincemen, meg is remegek tőle.
Egy pillanatig úgy érzem, mintha itt ülne, bennem, és a
fülembe suttogna:
„Figyelmeztettelek – mondja. – Én figyelmeztettelek.”
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
2005. OKTÓBER

Aznap reggel még pirkadat előtt ment el, puszit lehelt

előtte az arcomra. Úgy tettem, mintha aludnék, de az
éjszaka javát ébren töltöttem, a légzését hallgattam, meg az
óránk ketyegését.
Kilöktem magam az ágyból, feltakarítottam a konyhában
maradt káoszt, mielőtt még Sophie megláthatná a törött
edényeket a mosogatóban, a padlón szétterült marharagu
maradványait. Mérges volt, mert nem vártam meg. Mintha
minden vágyam lett volna leülni vele és végignézni, ahogy
eszik – mint egy ügyetlen vénember, kókadozó fejjel, az
ételt potyogtatva a villájáról, mielőtt még a szájához érne
vele.
Az elmúlt két hétben nagyon korán indult dolgozni, és
Sophie gyakran már rég ágyban volt, mire hazaérkezett,
csapzott hajjal, elgyötört, elnyúlt arccal. Miután egyik este
megállították és huszonnégy órára eltiltották a vezetéstől,
elkezdett mentolos rágót rágni, mintha az el tudná nyomni
a sör szagát. Azt mondta, a rendőr egy túlbuzgó seggfej volt.
Miután a konyhát rendbe raktam, megcsináltam Sophie
ebédjét, majd hangosan elkezdtem énekelni az
ébresztőnket, miközben a szobája felé tartottam a folyosón.
– I love you! You love me!
 Parányi hangjával kontrázott:
– We’re as happy as can be!
Belöktem az ajtót, bebújtam mellé a meleg takaró alá, és
addig csiklandoztam, amíg a nevetéstől fuldokolva ki nem
kúszott az ágyból.
– Anya! Hagyd abba!
Autóval elvittem az iskolába, gombóccal a torkomban
néztem ki az ablakon, miközben kicsi kezével megfogta az
enyémet.
– Jó nap lesz a mai, anyu. – Olyan magabiztosnak tűnt.
Tényleg hisz ebben, hogy a világon minden rendben van.
Hogy apukája és anyukája is szeretik és biztonságban van.
Én is erre vágytam. Azt kívántam, bárcsak úgy éreznék,
ahogy ő.
– Igen, az lesz, kicsim.
Leparkoltam az egyik busz mögött.
– Tanulj sokat, rendben? – Szorosan megöleltem, és
néztem, amíg el nem tűnt az épületben. Majd hazajöttem
bőgni a zuhany alatt. Vad, pánikszerű rohamokban szakadt
fel belőlem a sírás. A nedves csempének támaszkodtam,
vártam, hogy elapadjanak a könnyek, a légzésemre
összpontosítottam. Be. Ki. Be. Ki. Össze kell kaparnom
magam. A mai nap túl fontos, nem szúrhatom el.
Megtörölköztem, kifújtam az orromat, a zsebkendőt
bevágtam a szemetesbe. Andrew már megint kidobta a
People magazinjaim példányait. A hosszú fürdők maradtak
a kényeztetés egyedüli opciói, kizárólag ekkor volt részem
egy kis nyugalomban. Aznap, amikor megmarkolt az
építkezésen, hazamentem és beültem egy kád meleg vízbe,
megpróbáltam csillapítani a remegő testemet. Meneküljek
el Sophie-val? Vajon utánam eredne, hogy levadásszon?
Láttam magam előtt a betont, ahogy a testemre zuhog.
Még a vízben voltam, amikor hazajött, megrémített,
mikor kicsapta az ajtót és leült a kád szélére. A mellemig
húztam a térdem, a rémülettől képtelen voltam sikoltani is.
Ennyi volt. Most lenyomja a fejem a víz alá és ott tartja.
– Gondolkodtam azon, amit ma reggel mondtál – kezdte. –
Nem mész sehova. Nem akarlak bántani, de lehet, hogy
nem leszek képes magamnak megálljt parancsolni.
Túlzottan szeretlek ahhoz, hogy elengedjelek.
Megpróbáltam beszélni, azon töprengtem, mit kellene
mondanom. „Nem kényszeríthetsz arra, hogy veled
maradjak. A szerelem nem így működik.” De a tekintete
hallgatásra késztetett.
– Csak adj egy kis időt! – mondta. – Jobbra fordul minden.
– Térdre ereszkedett a fürdőkád mellett, kezével
végigsimított a tarkómon. – Ne törd össze a szívemet!
Szóval maradtam. Nem miatta. Sophie miatt maradtam,
mert csak arra a lyukra tudtam gondolni a földben. Nem
akartam, hogy a lányom anya nélkül nőjön fel. Hogy egész
élete során azt gondolja, tudatos döntést hoztam, amikor
hátrahagytam. Majd jobban igyekszem. Jobb feleség leszek.
Majd teszek róla, hogy működjön.
Ez egy évvel ezelőtt történt. Semmi sem javult azóta.

Az órára pillantottam, a gyomrom elég kellemetlenül

forrongott, miközben a vajat kevertem. Még három óra az
ebédszünetig. Vajon mosolyogva lép majd be vagy
csendesen, rossz hangulatban? Be kellett fejeznem a
születésnapi tortát, és elmennem bevásárolni, mielőtt
hazajön ebédelni. Gondolatban végigmentem a listán. A ház
makulátlan volt, felakasztottam a halloweenre készített
koszorút az ajtóra, és a tökök faragásra készen álltak; csak
arra vártak, hogy Sophie hazaérjen az iskolából.
Általában elmegyünk valahova enni a születésnapján, de
azt mondta:
– Idén maradjunk itthon, nem kell a felhajtás. – Nem
tudom, komolyan gondolta-e, vagy valójában igenis azt
akarta, hogy legyen felhajtás, és mérges lesz, ha egyszerűen
csak itthon vacsorázunk.
Megcsúsztak az ujjaim a kanálon, egy kevés vaj
ráfröccsent a szekrény oldalára. Gyorsan letöröltem. Aztán
a sarkamra ültem és a homlokomra szorítottam az
ujjbegyeimet, így próbálva enyhíteni az állandó, lüktető
fejfájást, amely hű kísérőm volt, bármerre is mentem.
Eszembe jutott az a kevés pénz, amit elrejtettem a
kertben a juharfa alatt, egy dobozban, visszaváltások során
összegyűlt egydollárosok, a zsebében talált bankjegyek,
amiket hamar magamévá tettem. Ez volt a kert egyetlen
olyan része, amelyre nem láttak rá a kamerák, de még így
is mindig magammal vittem valamilyen kerti szerszámot.
Gondolkodtam, mi egyebet csinálhatnék még, hogy pénzt
keressek. Takaríthatnék a szomszédoknak,
bébiszitterkedhetnék, de nem tudtam, hogy oldjam meg
mindezt lebukás nélkül.
Lábra álltam, lenéztem a narancsszín tésztára,
belenyúltam ujjal és megkóstoltam. Négyrétegű töktorta
krémsajt mázzal, pont ahogy az anyja csinálta egykor.
Beleírom a nevét a mázba, és a halványkék ruha lesz
rajtam, amit tőle kaptam. De ez sem lesz elég jó neki.

A boltban szóló, baljós halloweeni zenétől savanyú lett a

szám, a sorok végére dekorációként elhelyezett, ragyogó
piros szemmel néző csontvázak pedig inkább
hátborzongatóak voltak, mint vidámak. Dobáltam a
polcokról a szükséges holmikat a kosárba, igyekeztem
sietve végezni. Amikor kisétáltam a boltból, leereszkedett a
köd, kiradírozva az aranyba, rozsdabarnába és szilvakékbe
öltözött hegyeket. Nedvesnek éreztem az őszi levegőt.
Lassan vezettem haza, a középső vonalra koncentrálva.
Andrew kocsija már a ház előtt állt. Olyan gyorsan
húztam be a kéziféket, hogy az öv bevágott tőle a hasamba.
Harminc perccel korábban ért haza, mint szokott.
Kiszálltam, majd egy kis ideig a motorháztetőjén
tartottam a kezem. Hideg volt. A kocsi patyolatfehér volt,
nyoma sem látszott az építkezés sarának és porának, a
kerekek olajozottak voltak, a tárcsák ragyogtak. Sötétebb
hangulataiban mindig a takarítás megszállottjává vált.
Felkocogtam a bejárati lépcsőkön, a karomban cipelve az
élelmiszereket, és belöktem az ajtót.
– Andrew? – Csend.
Beérve a konyhába láttam meg, az asztalnál ült, előtte
egy üveg. A fazék még a tűzhelyen állt, a lefolyó mellett egy
üres paradicsomleves-konzerv. Gyűlölte a konzervlevest.
– Sajnálom – mondtam. – Hamarabb kellett volna
hazaérnem. A boltban bolondokháza volt. Csinálhatok
neked egy szendvicset, a pékségben azt mondták, a kenyér
még friss. – Elővettem egy kovászos kenyeret és néhány
szelet pulykát, a többi holmit pedig gyorsan bepakoltam a
hűtőbe.
Csendben figyelte, ahogy serénykedem.
Megkockáztattam egy pillantást a vállam fölött.
Összeszűkült szemmel bámult.
– Túl sok szerecsendiót tettél a tortába.
Most láttam meg az asztalon a másik tányért, egy foltnyi
fehér mázat leszámítva teljesen üres volt. Megfordultam, és
megnéztem a pulton álló, áttetsző tárolódobozt. Abban volt
a torta. Kikapart belőle egy sarkot.
Megerőltettem magam, és a szemébe néztem.
– Csinálok egy másikat.
– Szarul nézel ki.
A hajamhoz nyúltam.
– Nedves az idő… – Hátradőlt a székben, de még mindig
engem nézett. – Rendbe szedem magam.
Elindultam hátra a folyosón, közben próbáltam
gondolkodni. Valami felbosszantotta. Az én távollétem
lehetett? Vagy kihagytam valamit? Annyira körültekintően
takarítottam ki a konyhában.
Kinyitottam a fürdőszoba ajtaját és megdermedtem. A
kozmetikumaim szanaszét szórva hevertek, púderek és
pirosítók földhöz csapva, a színek összekenték a fehér
csempét. A kézmosó alatti szekrény ajtaja tárva-nyitva, a
szekrényből minden samponosflakon, szappan, szájvíz és
krém ki volt hajigálva. Az egyik flakon kinyílt, halványkék,
irizáló habfürdő szivárgott a káoszba, a „hegyi fuvallat”
émelyítő édes illata töltötte be a levegőt.
Letérdeltem, remegő kézzel húztam magam felé a
tamponosdobozomat. Ne, ne, ne…
Csizmák hangját hallottam hátulról, az ajtónál álltak meg.
A kereten kopogott. Szorosan összezártam a szemem,
mielőtt újra kinyitottam, majd lassan megfordultam.
A ragyogó ezüst tablettacsomagot tartotta előttem.
– Gondolkodtam – mondta. – Hogy lehet az, hogy Lindsey
olyan egyszerűen teherbe esett első alkalommal, de most
ennyire nem megy? Az orvos azt mondta, nem az én hibám.
Felálltam, a hátammal a mosdónak támaszkodva, hegyes
éle belepréselődött a bőrömbe.
– Nem készültem fel még egy gyerekre. El akartam neked
mondani.
– Elhitetted velem, hogy az én saram.
– Nem! Nem akartam…
– Hazudós kis picsa vagy.
A testem megrándult az arcán látott gyűlölettől.
– Rákényszerítettél. – Egyre duzzadt az én haragom is; a
megbántottság érzése, amit annyi ideje tartottam
bilincsben, most küzdeni kezdett, hogy kiszabaduljon. –
Miért akarnék még egy gyereket tőled, ha így viselkedsz
velem?
 – Hogyan viselkedek veled, Lindsey?
A hangja jeges volt, én pedig tudtam, hogy túl messzire
mentem, megszólaltak a vészharangok a fejemben, de
olyan jó érzés volt végre visszavágni.
– Mintha egy porszem lennék; a cselédlányod, vagy
valami gyerek, aki semmit nem dönthet el saját magától.
Mintha nem is szeretnél igazán.
– Úgy tűnik, magad hoztál döntést néhány dologban,
nemde? Na de ez most meg fog változni. – Felém indult, én
pedig a mosdókagylóba kapaszkodtam, de elhaladt
mellettem.
A vécé elé állt, kiszedte a bogyókat a csomagolásból, majd
mindet bedobta a vízbe. Ezután közelebb jött, szorosan
megállt előttem és a kezét a két oldalamon letámasztotta a
mosdókagyló peremére.
– Úgy tűnik, fel sem fogod, mennyire kibaszottul jó dolgod
van. Senki más nem akarna veled lenni, Lindsey. Nem vagy
olyan eszes, és már olyan szép sem.
– Akkor hagyj elmenni! – mondtam. – Váljunk el! A
láthatást megoszthatjuk.
– Ezt sosem fogom hagyni.
– Nem rajtad múlik – feleltem, magamat is meglepve
azzal, mennyire erősnek tűnök. – A bíróságok döntik el.
– Gondolod, hogy majd ücsörgök és csendben megvárom?
Ha valaha is elhagysz, ha még csak meg is próbálkozol vele,
Sophie egy szülővel fog felnőni. Érthetően fogalmaztam?
Egy szó sem jött ki a számon. A szívem olyan erővel
kalapált a mellkasomban, hogy azt hittem, elájulok, de
kikényszerítettem magamból egy bólintást. Centikre volt
csak az arcomtól, egyenesen a szemembe fúrta a szemét.
Megmarkolta a hajamat és fájdalmasan hátrahúzta a fejem,
majd a fülembe suttogta:
– Elmegyek Sophie-ért az iskolába, és utána elviszem
vacsorázni a születésnapom alkalmából. Te nem kapsz
meghívót. – Elengedett, én pedig hátraroskadtam.
Hangosan csattogott a csizmája, miközben végigment a
házon. Utánamentem, végigfutottam a folyosón. Már kinn
volt, lement a lépcsőn; én a pulton kerestem a kulcsaimat, a
tárcámban kotorásztam értük, majd lassan megfordultam,
talán a bejárati ajtó kampóján vannak. Eltűntek.

Fényszórók csóvái festették be a nappali falát. A bejárati

ajtónál vártam őket. Andrew lépett be először; az arcát
néztem, észrevettem rajta az orráig tartó pírt. A hidegtől
vajon, vagy talán ivott? Istenem, kérlek, mondd, hogy most
nem ivott, amikor Sophie mellette ült a kocsiban. Ő az apja
mögött ügetett be, a földön húzta az iskolatáskáját. A pink
télikabátjába burkolózott, enyhén remegett, a szeme
azonban boldogan ragyogott.
– Szia, anya!
– Kicsikém, már kezdtem aggódni. – Térdre ereszkedtem
előtte és a vállát dörzsölgettem. – Miért fázol ennyire? –
Hajfonata zilált volt, a homlokát övező babahajak szabadon
lebegtek. Néhány hajszálat hátrasimítottam, majd újra az
arcát kezdtem vizslatni. Nem tűnt zaklatottnak, de az ujjai
közt pörgette az egyik hajtincsét és az apját nézte. Az
utóbbi időben követte a házban éjszakánként, amikor
részegen jött haza, vagy leült mellé a kanapéra, amíg nem
utasítottam, hogy feküdjön le aludni, vagy csaltam el onnan
egy új esti mese ígéretével.
– Jól vagyok, anyu.
– Jól van. – Andrew bakancsa puffanva ütődött a falnak
mögöttem, miután lerúgta magáról. Megpróbáltam nem
összerezzenni, mivel Sophie épp engem bámult.
Hallgattam, ahogy nedves lábával végigsétál a nappalin.
Nem tudtam megítélni, hogy botladozik-e.
– Hova mentetek? – kérdeztem Sophie-t mesterkélten
vidám hangon.
– Hagyd őt békén! – szólt oda Andrew a nappaliból. – Le
kell feküdnie.
Sophie pici fogai az alsó ajkát rágcsálták.
– Fázom.
Kigomboltam a kabátját.
– Mit szólnál egy forró fürdőhöz? Attól felmelegszel. –
Belestem a nappaliba, ahol Andrew épp a csatornákat
váltogatta a tévén.
– Ne bánj már vele úgy, mint egy csecsemővel! – szólalt
meg ismét.
Sophie ijedten nézett fel rám. Magamhoz öleltem.
– Odakészítek neked ma éjszakára még egy takarót –
mondtam halkan a kis hideg fülébe. – És felveheted a
bolyhos pizsamádat.
Bebugyoláltam kedvenc Disney-hercegnős plédjével,
majd bekuporodtam mellé, hogy érezze a testem melegét, a
kezét és a lábfejét dörzsölgettem, megmasszíroztam a
lábát.
– Jól éreztétek magatokat?
Bólintott, a sötétben csiklandoztak a puha hajtincsei.
– Hova vitt magával apu?
– Felmentünk a hegyre és néztük a csillagokat. Apa hozott
nekem új távcsövet. Pink a színe. Aztán pizzáztunk. Apa
folyton elejtette a sajátját, minden tiszta sajt volt! –
Kacarászott, majd közelebb gurult hozzám és megfogta a
kezem. – Jobban érzed magad, anyu?
– Tessék?
– Apu azt mondta, beteg vagy. – Zavart volt a hangja.
Összeszorult a gyomrom. Persze hogy hazudott neki. De
tulajdonképpen beteg is voltam; belebetegedtem az állandó
félelembe, amiben élek, és bele is fáradtam már.
– Már sokkal jobban vagyok, kicsikém. Örülök, hogy jól
érezted magad.
Ásított egy hatalmasat, fejét a vállamra döntve kérdezte:
– Most már alhatok?
Addig maradtam ott vele, amíg csak mertem; amíg nem
vált egyenletessé a lélegzete.
Tudtam, hogy a nappaliban vár. Mit mond vajon? Hogy
muszáj teherbe esnem, vagy valami rettentőt fog elkövetni?
Mi van, ha visszautasítom, hogy lefeküdjek vele? Ha ivott,
soha nem érdekelte a szex. Mikor józan volt, és
kezdeményezett bármit, aminek köze volt a szexualitáshoz,
már megtanultam, hogy ne álljak ellen, akár volt kedvem
hozzá, akár nem. Mintha kiléptem volna a testemből, amíg
be nem fejezte. A fáradtságra való hivatkozásaimat
ellenségesen fogadta, és azzal vádolt, hogy megcsalom.
Egyszerűbb volt hagyni, hogy megtörténjen. Néha, bizonyos
alkalmakkor még élveztem is, de ez lehet, hogy most
változni fog.
Amikor beléptem a nappaliba, Andrew-t a kanapén
találtam beájulva, mellette a földön egy üres whiskey-s
üveg. Ivott hát ma este. Szerette itthon befejezni a
tivornyát néhány pohár whiskey-vel. Leültem vele
szemben, néztem az alvó alakját, és elképzeltem, ahogy a
sörét kortyolgatja, miközben azokon a kanyargós utakon
épp felvitte a lányomat a hegyre. Egy rosszul bevett kanyar,
és örökre elveszíthettem volna.
Körbenéztem a nappaliban. Nagyjából olyan volt, mint az
összes eddigi házunk nappalija. Sophie projektje a kandalló
előtt száradt. Órákat töltött levelek és tobozok
felragasztásával a falitáblára, és mindent aranycsillámos
ragasztóval jelölt meg. Alig várta, hogy megmutassa az
apjának.
A tárcája a dohányzóasztalon hevert. Ritkán tette ki
bárhol. Ott volt mellette az én kulcscsomóm is. Csapdát
állított? Az arcát tanulmányoztam, figyeltem a nehéz
légzését, majd előrehajoltam és lassan felemeltem a
pénztárcát, kinyitottam és belepillantottam. Öt darab
százdolláros.
Megmozdult, mire megdermedtem és figyeltem. Az arcát
a kanapé hátoldalának fordította. Megvártam, amíg lelassul
a légzése. Megfogtam a bankjegyeket és óvatosan
kiemeltem őket. Nem voltam képes felfogni, mit teszek.
Megálltam, majd eszembe jutottak a vécén lehúzott
fogamzásgátlóim.
Felvettem a kulcsokat, szorosan megmarkoltam őket,
nehogy megcsörrenjenek, és kiosontam. A szekrényben
megtaláltam a bőröndömet, összepakoltam a ruháimat, a
tisztálkodószereket. Módszeresen haladtam a
hálószobában, majd átmentem Sophie szobájába,
kinyitottam a fiókokat és elpakoltam az alsóneműjét,
pizsamáit, farmerjeit és pulcsijait. Szoknyák. Hát persze, el
ne felejtsem a hercegnős szoknyáját.
– Mit csinálsz, anyu?
Megpördültem, az ujjamat az ajkára nyomtam.
– Elindulunk egy nagy kalandra – suttogtam válaszul.
Felült.
– Apu is jön?
– Nem, neki holnap dolgoznia kell, szóval nagyon
csendben kell maradnunk, oké?
Bólintott, a hold fényétől ezüstösre festett haja lassan
követte az arca előtt a mozgását. A karomba emeltem, ő a
lábával átkulcsolta a derekamat és a fejét bedugta a
nyakam hajlatába, épp úgy, mint tipegő korában. Éreztem,
ahogy a teste elernyed és elnehezül – újra elaludt. Az
autóhoz cipeltem, lassan kinyitottam az ajtót, és betettem a
gyerekülésbe. Lekókadt a feje, ezért oldalra fordítottam az
arcát. Ezt követően ráterítettem a plédjét, a táskáinkat
pedig bedobtam hátra.
Csendben becsúsztam a volán mögé, a kulcsaim közt
keresgélve. Valami nem stimmelt. Nem éreztem a
kocsikulcs ismerős formáját. Visszanéztem a házra, ideges
voltam, nem akartam felkapcsolni az utastér lámpáit. A
telefonom után kutattam a táskámban, mindenbe
beleakadó ujjakkal, majd végül megéreztem a hideg
műanyag tapintását, és lefelé irányítottam a fényt. Ott volt
a postaláda kulcsa, a bejárati ajtóé, de a kocsié sehol.
Zajt hallottam oldalról, betódult a hideg levegő, és egy
kéz markolt a karomra. Andrew húzott kifelé a kocsiból. A
kormánykerékbe kapaszkodva küzdöttem, mindkét
kezemmel a gumifelületet markoltam, de ő túl erős volt, és
a földre zuhantam, a kocsiban megakadt a lábam. Teljesen
kihúzott, majd lovaglóülésben a mellkasomra telepedett.
Visszafojtottam egy sikolyt. Sophie, nem akarom
felébreszteni Sophie-t.
A mellének feszültem, igyekeztem kitekeredni alóla. Jól
látszott a teste körvonala a bentről kiáradó fényben, ami a
nyitva hagyott ajtón át dőlt ki az udvarra. Az arcát nem
láttam, az teljesen sötét volt.
Szorongatta a torkomat, nem kaptam levegőt. A kezét, a
csuklóját karmoltam. Térddel rugdostam a hátát.
– Figyelmeztettelek – sziszegte.
Úgy éreztem, valami felrobban a szememben, vér tolult
bömbölve a fejembe. Megpróbáltam az arcába kapni, de
elhúzta a fejét. Minden lelassult, kezdett lezáródni a
szemem, a karomból kiszállt az erő.
– Anyu?
Levegő, hirtelen éles levegő ömlik a torkomba… Oldalra
döntöm a fejem, az arcom alatt hideg föld, kavicsok. Semmi
erőm, levegőt is alig tudok venni. Úgy érzem, mintha eltört
volna a torkom.
– Anyu kiesett az autóból – mondta Andrew.
– Anyu?! – Sophie hangja aggódó volt, puhatolózó. A
gyerekülésbe volt bekötve, nem láthatott a földön heverni.
Andrew áthelyezte a testsúlyát és lekászálódott rólam, a
kezét viszont keményen belenyomta a hasamba,
figyelmeztetésképp.
– Semmi baj – lihegtem. Egy kis idő múlva oldalra tudtam
fordulni, majd lassan feltérdeltem. Andrew épp kiemelte
Sophie-t a kocsiból és a karjában tartotta. Ő a plédjét
szorongatta.
– Azt hittem, elmegyünk arra a nagy kalandra – mondta.
– A kalandnak vége, kicsim – felelte Andrew.
Öles lépteivel a ház felé indult, Sophie-val a karjában, aki
engem nézett a válla fölött. Épphogy ki tudtam venni kicsi
feje formáját, ahogy minden egyes lépésnél bólintott egyet.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

SOPHIE
2016. DECEMBER

Az étkezőben ülök, a skiccfüzetembe rajzolgatok épp.

Delaney már visszament a szekrényéhez, én viszont még
nem akarok elindulni a következő órámra. Egy varjú
szárnyaival küszködöm – újra és újra elszúrom a tollakat,
mivel apa jár a fejemben. Félek, hogy kiszabadítottam
valamit, amit most már nem tudok visszazárni. Rengeteget
kérdezett anyáról – lehetséges, hogy igazából ezért akart
találkozni velem? Mi van, ha anya megtudja, hogy
hazudtam?
Jared McDowell ül mellém. Tovább dolgozom a varjún,
de érzem, hogy engem figyel, mintha arra várna, hogy
felnézzek vagy ilyesmi, de nem fogom csak azért
félbehagyni, amit csinálok, mert az egyik menő srác leült
mellém. Valószínűleg a házijában kell neki segítenem, vagy
azt gondolja, dílerkedem, mert lila a hajam. Legalábbis
hirtelen jobb tippem nincs. Soha nem beszéltünk még, de
megnéztem már magamnak párszor, mikor az elmúlt
félévben volt egy közös óránk. Van valami érdekes az
arcában. Hosszú az orra, az ajka pedig túl méretes az
arcához képest, de szép a szeme. Ragyogó fekete, szinte
varjúszerű. Na, nem mintha számítana, mert soha nem
fogok vele összejönni. Nem azért, mert pöcsnek képzelem,
de nem lógunk egy társasággal, meg nincs is bennünk
semmi közös. Az ő családja nagyon pénzes, van egy nagy
házuk a parton, és van egy kocsija. Anyu a szüleinek takarít.
Szóval, ez van.
Még mindig nem szólok hozzá, ezért egy kicsit közelebb
hajol.
– Úgy hallottam, anyuddal történt valami fura a hétvégén
– mondja. A mellettünk levő asztalnál ülők közül páran
megfordulnak és ránk néznek. Addig bámulom őket, amíg
vissza nem fordulnak.
Összenézek Jareddel.
– Mit tudsz te erről?
– Elmondta az enyémnek. Azt akarta, hogy valaki
mindenképp legyen otthon, amikor takarít. A rendőrök már
tudják, ki volt az? Gondolja, hogy valaki követi vagy
ilyesmi?
Nem tudom, mit is mondjak. Nekem anya nem mondta,
hogy nem szívesen megy egyedül dolgozni, vagy hogy
figyelmezteti az ügyfeleit. Apáról is beszélt nekik? Lehet,
hogy emiatt elveszít pár munkát?
– És mit érdekel az téged?
Elfintorodik.
– Neked meg mi bajod? Csak tudni akartam, minden
rendben van-e vele.
– Jól van – mondom, kicsit túl hangosan. Biztosan valami
betörő járt akkor Mrs. Carlson házában, nem apa, de rossz
rágondolni, hogy anya ennyire meg van rémülve. Jared egy
Starbucksos kávéspoharat tart lazán. A körmei szépek,
tiszták, a hüvelykujján egy tök jó, fonott mintás gyűrű van.
Szeretném közelebbről megnézni, de ekkor eszembe jut
apa durva keze, meg hogy ott volt rajta a karikagyűrű. Anya
azt mondta, egyszer megpróbálta megfojtani. Hogy lehetett
képes ilyesmire? A rajzomat bámulom.
– Jól vagy? – kérdezi Jared.
– Be kell ezt fejeznem óra előtt. – Elfordulok, eltakarom
előle az arcomat, és újra nekikezdek a szárnyaknak, az
ujjam hegyével elmaszatolva őket.
Egy másodpercnyi csend után:
– Bocs, hogy zavartalak. – Feláll az asztaltól, összeszedi a
könyveit és kimegy az étkezőből. Tovább rajzolom a varjút,
de ég az arcom. Megfogom a tollamat, és addig húzok új és
új vonalakat a varjúra, amíg el nem tűnik alattuk teljesen.
Probléma megoldva.

Vasárnap délután a folyó partjánál találkozom Andrew-val;

még mindig szokatlan Andrew-nak nevezni. Fura. Mintha
az egyik tanáromat szólítanám a keresztnevén, vagy
ilyesmi. Megmutatta, hogyan kell bedobni, én meg
elvesztettem néhány csalit, de úgy látom, nem zavarja.
Csinált néhány szendvicset. A kenyér nedves, mintha aznap
reggel vette volna ki a mélyhűtőből, és vastag, a szeletek
közé vagdalt marhasültet tett, meg cheddart. Mondjuk,
gyakorlatilag vegetáriánus vagyok (megeszem a halat meg
a tojást), de látom rajta, milyen fontos neki, hogy jóízűen
egyem, amit készített. Folyton rám les lopva. Legyűrök
egyet, leöblítem a Dr. Pepperrel, amit hozott, mert azt
mondta, úgy emlékszik, szerettem. Ez is kedves volt. Inkább
nem mondom el neki, hogy Dr. Peppert már nem iszom úgy
tizenhárom éves korom óta.
– Még mindig csak tanulok főzni – mondja.
– Egészen jók.
– Nem igazán – mondja mosolyogva. – A hús túl száraz.
Anyádnál senki nem csinált jobb marhasültet.
Már megint erre kanyarodunk. Mindig vissza őhozzá. A
szendvicsemet bámulom.
– Nem voltam benne biztos, hogy eljössz – mondja.
– Miért? – Felnézek rá, közben táncoltatni kezdem a
lábam, mert fázik. Tüzet rakott a parton és leterített egy
plédet a rönkre, amin ülünk, de így is fázom.
– Anyád elég zabos volt, amikor megtudta, hogy
ideköltözöm. – Rám néz. – Azt nem mondtam el, hogy
kávéztam veled. Ahogy nézem, szerintem nem tudja.
Abbahagyom a táncikálást.
– Miről beszélsz?
– Nem mondta, hogy találkoztunk szerdán a bank előtt?
Ma akartam neked elmondani a jó híreket munkaügyben,
de azt hittem, már hallottál tőle valamit.
– Ideköltözöl? Mármint hogy folyamatosan itt leszel? –
Nem is tudom, hogyan érzem magam most. Szerettem
volna újra megismerni, de mi van akkor, ha nem kedveljük
egymást? Anya biztosan nagyon fel van dúlva.
Visszapörgetem fejben az elmúlt napokat. Stresszesnek
tűnt, de gondoltam, az üzlet miatt. Örültem, hogy valami
elvonja a figyelmét – de most elég szörnyen érzem magam.
– Nagyon jó munkalehetőség, én meg tizenegy évet
elveszítettem az életemből. Idén több időt szeretnék veled
tölteni, mielőtt elmész egyetemre.
– Nem mondtam anyának semmit a találkozásainkról.
Nagyon fél tőled.
– Tudom. – Szomorúnak tűnik, a szája lefittyed. –
Remélem, amikor majd látja, hogy nem akarom
tönkretenni az életét, nem fog félni többé.
– Nem bántál vele jól – mondom. – Bántalmaztad. – Elég
ijesztő ezt hangosan kimondani, de merésznek érzem
magam, vakmerőnek, meggondolatlannak. Talán most
büszke lenne rám.
– Nem tudtam kordában tartani az ivást – mondja. –
Valahányszor megtörtént, napokig utáltam magam, és
mindig azt gondoltam, soha többé nem teszem meg. De
amint újra ittam, átváltoztam valaki mássá. Olyan volt,
mintha rám tört volna valami hatalmas, sötét erő és átvette
volna az uralmat, és én képtelen voltam megállítani.
– Eszedbe jut néha az a nő? – Szinte suttogom a kérdést,
közben érzem beszivárogni a csontjaimba a folyó és a téli
levegő nedvességét. Reszketek. Rákerestem a neten, láttam
az autóról készült fényképeket; az eleje teljesen összetört.
Elizabeth Sandersnek hívták, és még csak huszonnyolc éves
volt. Az egészségügyi iskolás végzős fényképét használták
fel; olyan boldognak és büszkének tűnt rajta. Elolvastam a
kommenteket alatta. Mindenki utálta apát.
– Mindig – feleli. – Évekig nem tudtam szembenézni vele,
tagadásban éltem, de az AA megtanított az elfogadás és a
megbocsátás fontosságára. Egy nap leültem és írtam neki
egy levelet.
– Családja volt.
– Tudom. Nekik is írtam.
– Válaszoltak?
– Nem, de megértem. Tönkretettem az életüket. – Rám
néz. – A tiédet is elbaltáztam.
– Elég nehéz volt.
– Nagyon hiányoztál. Nem is gondoltam bele, mennyire jó
az életem. Ha visszaemlékszem, miken bosszantottam fel
magam… – megrázza a fejét. – Nem bírom elviselni, hogy
féltetek tőlem, te és anyád.
– Nem emlékszem rá, hogy féltem volna tőled.
– Most félsz tőlem?
– Nem is igazán ismerlek már.
– Igazad van. – Bólint, bedob a horgászbottal, majd lassan
elkezdi behúzni. – Mondj valami olyasmit, amit nem tudok.
Delaney a legjobb barátnőd. Van barátod?
– Nincs. – Felnevetek, de az első dolog, ami eszembe jut,
Jared arca, és azon tűnődöm, miért jut eszembe a sima,
fekete haja, vagy hogy milyen jó lenne lerajzolni azt a ferde
orrát.
– És te? – kérdezek vissza. – Te randizol mostanában? –
Olyan furcsa apát, Andrew-t, elképzelni, ahogy egy másik
nővel vacsorázik. Vajon engem szóba hozna? Szeretne
velem találkozni? Lehetnének mondjuk gyerekei, és az
olyan volna, mintha lennének testvéreim. Azután eszembe
jut, hogy anya erről nem is tud semmit. A karácsonyokat
nem igazán tudnám két helyen tölteni.
– Életem szerelme már megvolt.
– Anya?
– Örökké.
Elfog a rosszullét, dolgozni kezdett a marhahús. Talán itt
az ideje elmondani neki az igazat.
– Van egy barátja. Nem mertem a múltkor mondani, mert
nem akartam beletiporni az érzéseidbe.
Nagyon sokáig bámulja a folyót. Nem tudom kivenni az
arckifejezését. Azt hittem, jobb, ha tud Gregről, így
továbbléphet, de most azt kívánom, bárcsak ne mondtam
volna semmit.
– Az jó – szólal meg végül. – Szeretném, ha boldog
lehetne.
– Haragszol?
– Csalódott vagyok. De megértem. Nagyon hosszú ideje
nem beszélt velem.
Szörnyű érzésem támad, azt hiszem, nagy hibát követtem
el, mert talán ezt az egészet teljesen más indítékkal
csinálja.
– A közelébe sem mehetsz, nem akar találkozni veled.
– Ne aggódj, ezúttal nem fogok mindent tönkretenni. – Az
órájára pillant, mielőtt még bármit mondhatnék. – Jobb, ha
elindulunk, vagy lekésem a gépet, ami visszavisz a szigetre.
Összepakoljuk a holminkat, és elkísérem a kocsijáig, ahol
azt mondja, jövök neki húsz dolcsival, annyi a részem abból,
amit mára vett. Tudom, hogy csak marháskodik, az arcán
ott bujkál a félmosoly, ezért csak felnevetek, de közben
azon jár az eszem, hogy azt mondta: ezúttal. Mintha lenne
még egy esélye. Félek, hogy nem is hallotta meg, amit
anyáról mondtam. Hogy nem hisz nekem.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

LINDSEY
2005. OKTÓBER

A leveleket gereblyéztem az udvaron és felszedtem a diót –

amitől feketék lettek az ujjaim –, amikor a testvérem
bekanyarodott öreg, kék pick-upjával, és megállt a ház
előtt.
– Anya azt mondta, lemondtad a vasárnapi ebédet –
szólalt meg.
Nagy körültekintéssel rejtettem el smink mögé a
zúzódásokat, és egy sálat tekertem a nyakam köré. Sophie
kíváncsi volt, miért van rajtam bent is; azt mondtam, ez az
új stílusom. Ma reggel ő is felvett egyet, mielőtt suliba
ment, a végei ott lobogtak mögötte.
Andrew engem figyelt, amíg a reggelit csináltam, de nem
szólt egy szót sem, csak megivott két csésze kávét, nem
evett egy falatot sem. Egyszer megfordultam, és láttam,
ahogy a tekintete a nyakamon állapodik meg, majd odébb
kalandozik, az arcán valami baljós kifejezés jelenik meg.
– Nem érzem jól magam – a hangom még mindig
rekedtes volt a fájdalomtól és a fáradtságtól. Alig aludtam
az éjszaka, csak a mennyezetet bámultam, és újra és újra
felzaklatott Andrew torkomra kulcsolt kezének érintése, a
levegőért üvöltő tüdőm, a bizonyosság, hogy ha Sophie nem
kiált fel, akkor addig folytatja, míg meg nem öl. A lányom
mentette meg az életemet. Régebben meg tudtam győzni
magam arról, hogy istenigazából nem volna képes kárt
tenni bennem, nem menne ilyen messzire, valami odabent
megálljt parancsolna neki. Szeretett. Most már nem
hazudhatok magamnak. Ez újra és újra meg fog történni.
Talán legközelebb belevágja a fejem a bútorba, vagy
lelök a lépcsőn – olyasmit csinálna, amit később rám foghat.
De mennyi idő múlva jön az első pofon, az első ütés? Az első
csonttörés? Mennyi időm van, amíg nem veszti el megint
teljesen az önkontrollt és kezd el újra fojtogatni?
Chris megkerülte a pick-up elejét, kivette a gereblyét a
kezemből, és elkezdte az udvart kapirgálni, a
levélkupacomra kotorva a leveleket. Eszembe jutott,
amikor gyerekként csináltuk ugyanezt, versenyeztünk,
melyikünk tud nagyobb kupacot csinálni. Hurrikán
beugrott a halmok közepébe, és kezdhettünk mindent
elölről. Üstökös jutott eszembe. Mennyire szerettem volna,
ha Sophie egy kutyával együtt nőhet fel.
Elfordultam, egy félig eltemetett diót kezdtem kikaparni
az ujjaimmal. Nem akartam, hogy Chris sírni lásson. Vettem
pár mély levegőt és bedobtam a diót a talicskába.
– A mókusok ássák el ezeket mindenfelé – mondtam. – A
varjak ledobják őket a tetőre, éjjel-nappal hallom őket
onnan gurulni. Bedugulnak tőlük az ereszek. Andrew
teljesen kiakad tőle.
 – Tegnap este felhívtam, fel akartam köszönteni a
születésnapja alkalmából, meg szólni, hogy átugranék. Azt
mondta, elmegy valahova Sophie-val, meg hogy fáj a fejed.
Gondolom, elég súlyos volt.
Pislogtam párat, igyekeztem megőrizni a nyugalmam.
Tudta, hogy valami zűr van. A vállam fölött néztem rá
vissza.
– Szinuszos fejfájás volt. Bevettem néhány altatót és
elmentem lefeküdni. Andrew nagyon megértő volt.
– Jól van. – A szemembe nézett, nem engedte, hogy
másfelé nézzek. – Már eszembe jutott, hogy megkérdezzem,
minden rendben van-e kettőtökkel.
– Persze. – Szerettem volna letépni a sálat, megmutatni
neki a zúzódásokat, a segítségéért könyörögni, de ehelyett
csak elmosolyodtam. – Minden remek.
– Másnak tűnsz, mikor ő is itt van. Mintha feszült lennél,
stresszes vagy ilyesmi.
Felálltam, letöröltem a kezem.
– Valószínűleg csak fáradt vagyok. Minden rendben van,
tényleg.
– Nekem elmondhatod, mi történik, ugye tudod? Andrew-
nak semmit nem mondanék.
– Semmi gond nincs az égvilágon – rántottam meg a
vállam. – Boldog vagyok.
– Ne hülyíts, Lindsey! Nem mosolyogsz, legalábbis nem
úgy, mint régebben. Nem találkozol a barátaiddal, nem
mozdulsz ki sehova. Régebben volt egy csomó célod, tovább
akartál tanulni, azzal mi lett? Mintha mindent feladtál
volna, és Andrew volna az életed.
– Van egy gyerekem. Megváltoztak a dolgok.
– Ugyan már! Ez csak kifogás. A barátaid közül is van,
akinek van gyereke, de mégis összefutok velük itt-ott. Rólad
érdeklődnek. Samantha azt mondta, már fel sem hívod.
Nem fogja elhinni, hogy minden rendben van.
Végignéztem a kocsifeljárón, majd visszanéztem rá.
– Épp egy durvább időszakot próbálunk átvészelni.
Sophie-nak szüksége van rá – mondtam. – Nagyon szereti,
és Andrew is jó hozzá.
– Nem maradhatsz vele csak Sophie miatt.
– Más okai is vannak. Nem értheted.
– Más okai? Ugyan mik azok?
Elvettem a gereblyét a kezéből, és keményen a földnek
nyomva kezdtem vele kaparni, az arcomat a karom
hajlatával próbáltam eltakarni.
– Ezt muszáj most befejeznem.
– Apa miatt aggódsz? A válla miatt megkapja a
rokkantságot. Nem azért jelentkezett a munkára, mert
Andrew azt mondta, hogy elengedhetetlen.
Megpördültem.
– Nem hagyhatom el, oké? Házas vagyok. Fogadalmat
tettem. – Nem is fogtam fel, hogy a nyakamhoz nyúltam,
amíg észre nem vettem Chris összeszűkült szemét.
Leengedtem a kezem. – Vissza kellene menned dolgozni.
Andrew keresni fog, ha sokáig vagy távol.
– Miért félsz tőle ennyire?
Rezignáltan ingattam a fejem. Túl közel voltak a könnyek.
Nem félek, ezt akartam neki mondani; jól vagyok, nincs
szükségem a segítségére. De éreztem, hogy ha beszélni
próbálok, összeomlok.
– Bántalmaz? Erről van szó?
Leejtettem a gereblyét és elindultam a ház felé. Nem
megy, nem tudok a szemébe nézni és elmondani, hogy a
férjem fojtogatott. Megragadta a kezem.
– Lindsey, állj meg! Mondj valamit!
A sírás már a torkomat fojtogatta. Nem akartam sírni; ha
elkezdem, lehet, hogy képtelen leszek abbahagyni.
Eltakartam az arcom. Chris megfogta a vállam és a
szemembe nézett.
– El kell mondanod. Meg kell védened Sophie-t.
– Hát nem érted? – szinte üvöltöttem, a fájdalom és a
bánat kétségbeesetten tört elő belőlem. – Épp ezt próbálom
tenni! Magával vinné. Az övé a pénz – az övé minden.
– Segítek neked találni egy jó ügyvédet.
Keserűen felnevettem.
– Még mindig nem érted. Tegnap este kis híján megölt. –
Megragadtam a sálat, letekertem a nyakamról és
megmutattam a zúzódásokat.
Beletelt néhány másodpercbe, mire reagálni tudott, majd
tetőtől talpig elöntötte a düh. Az arca elvörösödött,
összeszorult az ökle, a nyakában úgy kidudorodott az összes
ín, mintha támadásra készülő bika lenne.
– Micsoda kibaszott seggfej! A szart is kiverem belőle.
Most én ragadtam meg az ő kezét.
– Nem mondhatod el neki. Akkor újra csinál velem
valamit.
– Jézusom, Lindsey. – A kezével belefésült ezüstszőke
hajába. Idősebbnek látszott hirtelen. Férfi volt, nem a
kisöcsém többé. – Talán el kellene mondanunk apának.
– Nem lehet. Félek, hogy valamit csinál velük is, ha
segíteni akarnak.
– Oké. – Kicsit megnyugodott. Még mindig fel volt dúlva,
de már nem tűnt úgy, mint aki azonnal megtámadja
Andrew-t a munkahelyén, amitől megkönnyebbültem.
Pillantása a pick-upra esett, majd vissza rám. – Kell lennie
valamilyen megoldásnak…
– Csapdába estem, Chris. Folyamatos megfigyelés alatt
tart – kamerák vannak a házban. Mindent követ, amit
csinálok, minden áldott nap. Az udvarnak ez a része az
egyetlen olyan hely, amit a kamerákon nem láthat. Csak
akkor nem figyel, amikor alszik.
Néztük egymást.
– Hogy alszik, amikor részeg? Rendszerint kidől?
– Néha, de nagyon nyugtalan. Ha csak egy centit
mozdulok vagy az oldalamra fordulok, már felébred.
Félnék kiosonni és nem lenne egyszerű Sophie-t sem
csendre inteni.
– És ha van egy ötletem?
Pár perccel később ott álltam a fák alatt a testvéremmel,
a szél leveleket fújt le ránk, mogyorók potyogtak a földre, a
kezem már teljesen átfázott, de mindebből nem érzékeltem
semmit.
Reményt éreztem. Évek óta először.
Andrew ebéd után átadott egy üdvözlőlapot, akkor
csúsztatta oda az asztalon, amikor Sophie már átment a
szobába rajzfilmeket nézni. Az elején levő nagy, vörös
szívet bámultam, a rajta levő ezüstszín, gravírozott
szavakat: „Az elragadó feleségemnek”. Nem akartam
kinyitni, de engem bámult.
Elolvastam a benne levő romantikus verset, közben
igyekeztem úrrá lenni az arcizmaimon. Mellette ott volt egy
utazási iroda levele. Vett három jegyet Cancúnba,
november közepén indulunk – két hét múlva.
Az üdvözlőlap alatt az aláírás: „A te mindig szerető
Andrew-d”.
– Jót fog tenni nekem egy kis kikapcsolódás – mondta. –
Rád és Sophie-ra kell összpontosítanom. – A kezemért nyúlt,
az asztal fölött fogta. – Mit szólsz?
Legalább egy hónapra van szükségem, mielőtt a Chrisszel
kieszelt tervet elkezdhetjük megvalósítani. Már itthon
maradva is elég nehéz lett volna úgy tenni, mintha minden
rendben volna. Egy nyaralást nem tudnék végigcsinálni.
Minden egyes nap le akar majd feküdni velem. Mitévő
legyek?
– Sophie-nak iskolába kell járnia.
– Egy hetet kihagyhat.
– Nem is tudom. Annyi mindent kell tennünk karácsony
előtt.
– A karácsony még majdnem két hónap. Gondolj bele,
Sophie mennyire imádná az egészet. Az óceánt. A
medencét. Baromi jól fogja magát érezni.
 Az asztal fölött bámultam rá. Már megint Sophie-t
használja fel. Forgatja bennem a kést.
Közelebb hajolt.
– Lindsey, nagyon sajnálom ami történt, oké? Kérlek,
engedd meg, hogy jóvátegyem! Pihenhetünk egy egész
héten át. Te elmehetsz a gyógyfürdőbe, meg masszázsokra
minden egyes nap. Emlékszel, mennyire imádtad a
mézesheteinken azokat a margaritákat? Elmehetünk egy
olyan egyestés hajóútra és nézhetjük a strandon a
táncosokat. Még táncolok is veled. Bármire is vágynál, azt
megkapod. – Reményteli mosoly játszott az arcán, a hangja
kacérkodó volt, de láttam a tekintetében a félelmet. Tudta,
hogy könnyen elveszíthet. Ettől azonban nem éreztem
magam biztonságban, csak még jobban megrémített.
Bármit megtenne, csak hogy ne hagyjam el.
– Csodásan hangzik. – Mikor elengedett, hogy a söréért
nyúljon, az ölembe tettem a kezem, és a tenyerembe
mélyesztettem a körmöm, amíg nem csitult a vágyam, hogy
sikoltozni kezdjek. Minden rendben lesz. Sőt, talán még
jobb is, ha azt gondolja, hogy örömmel megyek el vele
nyaralni. Sokkal biztosabb lesz abban, hogy minden a
legnagyobb rendben van, és talán nem fog annyira
szorosan megfigyelni. Nemsokára. Nemsokára szabad
leszek.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
2016. DECEMBER

Hosszú, takarítással töltött nap volt a mai. Csütörtökönként

két házam van, egyik sem kicsi, és már alig várom a
hétvégét. Talán elmehetünk megnézni Sophie-val egy
filmet, vagy kimegyünk síelni. Nem szereti a sít, inkább ül a
tűz mellett a házban és rajzol, de általában sikerül pár
órára kicsábítanom. Greggel is jó volna találkozni. Az előző
hétvégén nagyon elfoglalta a kocsija javítása – a váltó pont
a karácsonyi rohanás kellős közepén mondta fel a
szolgálatot. Azzal tréfálkozott, hogy kér tőlem kölcsön.
– Gondolom, nem hever spontán a párna alatt pár ezer
dollárod, ugye? – de mikor megkérdeztem, komolyan
gondolja-e, azt mondta: – Dehogyis, megoldom.
Mikor elmondtam neki, hogy láttam Andrew-t, aggódott,
és igyekezett megnyugtatni, Kedves volt tőle.
– Próbálj nem túl sokat gondolkodni ezen, de legközelebb
hívd a rendőrséget! – Felajánlotta, hogy átjön aznap este,
miután rendbe hozzák a kocsit, de nagyon fáradtnak tűnt,
ezért inkább azt mondtam, minden oké. Ráfér a pihenés,
gondoltam. Később, egyedül járkálva a csendes házban már
azt kívántam, bárcsak igent mondtam volna.
Mikor ma reggel megérkeztem Marcushoz edzésre,
végigmért, majd azt mondta:
 – Ilyen cudar a helyzet? Megölelnélek, de úgy festesz,
mint akiből azonnal kitör a sírás.
Bősz vonallá vékonyult szájjal bólintottam.
– Nagyobb erőnlétre van szükségem.
– Dehogyis, azzal nincs semmi baj. De megmutatom,
hogyan harcolj aljasan, oké?
– Eddig mit csináltunk hónapokon keresztül?
– Megtettük az első lépéseket. De most halálos fegyvert
faragok belőled. – Mosolygott, én pedig annyira értékeltem
az élcelődését, hogy majdnem átöleltem, de feltehetően
igaza volt: elbőgném magam. Tettem egy lépést hátra,
táncot színleltem, a levegőt bokszolgattam, egy horog, két
horog, egy szúrás, két szúrás.
Kis ideig a produkciót figyelte.
– Na jó, inkább megmutatom, hogyan rúgj meg valakit.

A táskámat ledobom a konyhaasztalra, kiveszek egy vizet a

hűtőből, és az ajtónak dőlve szemügyre veszem a
vacsoralehetőségeket. Egy mexikói melegszendvics?
Fagyasztott pizza? Esetleg a megmaradt virslik
krumpliraguval és kétszersülttel? Épp elég kalóriát
égettem ma el. Sophie küldött egy üzenetet, azt írta,
Delaney-nél vacsorázik és nyolc körül ér majd haza.
Bedobom a sütőbe a ragut és felmegyek az emeletre egy kis
online karácsonyi bevásárlás erejéig.
A hálószoba hideg, ezért magamra rántok egy pulóvert és
előveszem a kedvenc bolyhos zoknimat, amíg a számítógép
elindulására várok. Leülök az asztalhoz, és megnézem az e-
mailjeimet, de nem töltődik be semmi, ami elég furcsa –
mindig van néhány új e-mailem, még ha a többsége szemét
is. Aztán észreveszem, hogy a bejövő fiókomban található
néhány új e-mail – az egyik egy potenciális ügyfél, aki
költségbecslést kér. Az üzeneteket viszont megnyitották, a
levelek tárgymezői már nem félkövérrel jelennek meg. A
képernyőt bámulom. Sophie hazajött ebédre? De miért
kapcsolná be a gépemet?
Végigpásztázom a listát, megnézem mindegyiknél az időt
és a dátumot. Néhány tegnap este érkezett – e-mailes
szórólapok, kuponok, téli ruhaakciók, karácsonyi
kiárusítások. A takarítással kapcsolatos levél ma reggel
hatkor jött, nem sokkal azelőtt, hogy felkeltem. Megnézem
még két másik e-mail időpecsétjét is – azokat ma délután
küldték, amíg dolgoztam, de olvasottként jelennek meg.
Az egyiket Jenny küldte, karácsonyi ajándékokról cseveg,
arról, mit vesz majd a lányainak. A másik Gregtől jött.
Rákattintok, végigfutom a tartalmát. Sajnálja a hétvégét, és
alig várja, hogy találkozzunk; úgy gondolja, hamarosan
alhatnék nála egyik éjszaka. „Csinálok reggelit, és még
ágyba is viszem neked.”
Nem tudom levenni a szemem a képernyőről, a pislogó
kurzorról, az átkozott szavakról. A székemhez vagyok
fagyva, de belül mintha mindenem mozogna. Növekszik
bennem a félelem, utat tör magának a testemen keresztül,
akár egy hatalmas, irdatlan szörnyeteg. Andrew itt járt a
házamban? Ő olvasta el a leveleket?
Képtelenség, ott a riasztó. Ekkor viszont eszembe jut,
hogy reggel Sophie visszaszaladt a házba, mert elfelejtett
valamit – valószínűleg ő nem kapcsolta be újra.
Lepillantok az asztalomra és észreveszem a naptáramat,
tele jegyzetekkel, dátumokkal, időpontokkal. Hirtelen
meglátom a billentyűzetem mellett heverő leveleimet, a
számlákat, amiket ma reggel hoztam be és tettem le zilált
kupacban az asztalra. Most minden boríték szépen,
egyenesen felvágva, a számlák körültekintően elrendezve
tornyosulnak egymáson, tökéletesen egy síkban, egymáshoz
igazított élekkel.
Felugrom, kilököm magam alól a széket és hátralépek.
A ceruzatartómból előveszek egy körömreszelőt,
megpördülök és végignézek a szobán. Az ágy. Ma reggel
teljesen lesimítottam, minden sarkot szorosra igazítottam,
most viszont látok a peremén egy benyomódást. Mintha
valaki ott ült volna. A szekrényemre nézek, az ágy alatti
árnyékra. Bárhol lehet. Mögöttem kezdek matatni, amíg
meg nem találom a mobilomat.
– 911, milyen vészhelyzet miatt telefonál?
– Azt hiszem, van valaki a házamban.

Amíg a rendőrökre várok, nem bontom a kapcsolatot az

operátorral, közben lemegyek a lépcsőn, éberen figyelek
minden mozgásra. A konyhában fogok egy henteskést, és
magamhoz veszem a kocsikulcsomat, majd a kést
egyenesen magam előtt tartva a bejárati ajtó felé indulok.
Borotvaélesek az érzékeim, a levegő olyan súlyos, hogy
érzem, ahogy égeti a tüdőmet. Végre kilépek és magamba
szívom a hűvös éjszakai levegőt. Se cipő, se kabát nincs
rajtam, a karommal fedem be magam, a kocsihoz rohanok,
és beülök. Bezárom az ajtót, feltekerem a fűtést, és a
rendőrségi szirénák hangját várom.
Az egyik rendőr a házat kutatja át, míg a másik felveszi a
vallomásomat. Semmi jele erőszakos behatolásnak, és
látszólag semmi sem hiányzik. Nem keresnek ujjlenyomatot
a billentyűzeten, azt mondják, ehhez sima felületre van
szükségük. Nem számít, biztosan kesztyűt viselt. A kedvenc
bőrkesztyűje jut eszembe, amelyet az egyik születésnapjára
kapott tőlem.
Hallom az udvarias hangnem mögött rejtőző kétkedést, a
szavak rutinszerű hangsúlyát, miközben jegyzetelnek.
Vajon hányszor hívhatják őket ideges exfeleségek?
Miután elmennek, körbenézek a házban, minden zajra
odafigyelek, a hűtő zümmögésére, a gázkazán hangjára. A
levegőben furcsa szag terjeng, mintha valami égne, aztán
rájövök, hogy a sütőben hagytam a ragut. Kiveszem –
összeszáradt barna szerencsétlenség az egész, de
egyébként is elment az étvágyam.
Írok egy üzenetet Sophie-nak; korán fekszem le, azt
javaslom, maradjon Delaney-nél. Azonnal válaszol: Oké.
Végignézem a házat, mindent leellenőrzök, a fiókjaimban
turkálok, az ő szemszögéből próbálom elképzelni a
dolgokat. Biztosan utálta látni a fehérneműimet,
fortyoghatott a dühtől a gondolatra, hogy egy másik férfi
kedvéért vettem őket. Végigpásztázom a fürdőszobát,
elképzelem, ahogy végignéz minden receptet, a
sminkkészletemet, a fogamzásgátlómat.
Egy nyitott könyv hever a kád peremén, mellette néhány
gyertya és egy üveg fürdősó – ezek mind a szekrényben
voltak. Mintha egyenesen arra csábítanának, hogy vegyek
egy hosszú, kellemes fürdőt. A sztármagazinjaim a kukából
kandikálnak kifelé. Andrew gyűlölte, amikor ezeket
olvastam a kádban.
Órákat tölthetett a házban. Még a hűtő is úgy fest, mintha
újra lenne rendezve a tartalma, a tejszín a tej mögött van.
Biztos vagyok benne, hogy ma reggel az ajtó innenső
oldalán állt. Az őrületbe kergetem saját magamat, amikor
belegondolok, mi mindenhez nyúlt hozzá. Evett is
valamiből? Készített magának valami harapnivalót? Ekkor
fogom föl, hogy üres a mosogatógép és hogy fát tett a
kandalló mellé.
Felhívom Parker rendőrt, és megkérdezem, másnap
reggel találkozhatunk-e a kapitányságon, mert szeretnék
beszélni vele a lehetőségeimről. Igent mond, és azt
javasolja, töltsem valaki másnál az éjszakát, ha úgy
gondolom, Andrew esetleg visszajöhet. Már megpróbáltam
felhívni Greget korábban, amikor még itt voltak a járőrök,
de nem volt otthon. Később eszembe jutott, hogy ma van a
szokásos pókerezés. A mobilján sem értem el.
– Most egészen biztosan bekapcsolom éjszakára a riasztót
– válaszolom neki.
– Rendben. Megkérem a környéken járőröző kollégákat,
hogy ma éjszaka menjenek el párszor arra is.
– Köszönöm, ezt nagyra értékelem. Reggel találkozunk. –
Bontom a vonalat és leülök az ágyam szélére. Teljesen
elsodornak Andrew érzései. Átélem a haragját, a határtalan
dühét. Annyi szabályát hágtam át. A lábaim közé szorítom
remegő kezemet.
Takarodj ki a fejemből! Takarodj! Kifelé!
Ezt mantrázom; erőt ad, eszembe juttatja, hogy most már
más idők járnak, én pedig egy másik nő vagyok. Már nem
vagyok a tulajdona, és csak akkor győzhet, ha hagyom, hogy
megrémítsen. Kikényszerítek egy nevetést, a gyomrom
mélyéről erőltetem föl az érdes, kárörvendő hangot.
Ennyire vagy csak képes?
A kacaj elhal a torkomban.
Kerítek ágyneműt, előveszem a régi, felfújható matracot
és magammal húzom a hátsó ajtónál levő mosókonyhába. A
padló betonból van, az ablak csak egy réteg. Pulóverben,
tréningnadrágban, zokniban mászom be a takaró alá, a kést
a kezemben szorongatom, a mobiltelefon a párnám alatt. A
mennyezetet bámulom. Várom a reggelt.

Jegesek még az utak, mikor elindulok a kapitányságra.

Lassan haladok, két kézzel szorítom a kormányt, a lábam
lazán a fék fölött. Ügyelnem kell a fekete jégre, de újra és
újra a visszapillantót figyelem. Hideg a levegő és párás. Ez
az a fajta nyugati parti hideg, ami egészen a csontvelőig
hatol, és amire egyetlen gyógymód létezik: egy forró fürdő
egy még forróbb itallal. A szokásos trükkök közül azonban
ma egyik sem fog segíteni rajtam. Érzem a számban a
félelem ízét, szeretném valahogy levakarni a nyelvemről. A
házamban volt, ott, az istenverte házban. Valószínűleg
folyamatosan figyel. Gregről is tud.
El kellene költöznünk, de hogyan is tehetnénk, amikor itt
van az otthonunk? Keményen dolgoztam a vállalkozás
felépítésén, Sophie pedig imádja a sulit, a barátait is. Kell
lennie más megoldásnak.
A rendőr jelzi, hogy nyugodtan hívjam Parkernek. „Így
könnyebb”, mondja, majd egy csésze kávét nyújt felém,
amit hálásan el is fogadok. Szeplős a keze, amit valami
okból megnyugtatónak érzek. Miközben ő előkészíti a
papírokat, én az asztal túloldaláról tanulmányozom.
Sportos, egészséges a megjelenése, olyan érzésem van,
mintha akár egy osztályba is járhattunk volna korábban.
Kisvárosi lány, baseballozott, belekeveredett pár balhéba
hétvégenként a barátaival, de nem tért tévútra. Azon
tűnődöm, miért is akart rendőr lenni. Az apja lehet rendőr,
esetleg az anyja? Valószínűleg van egy férje, és két vörös
hajú gyereke. Lefogadom, hogy pont ilyenek akarnak lenni,
mikor felnőnek, mint ő.
– Meséljen egy kicsit nekem az exférjével való
kapcsolatáról!
– Nagyon erősen akart birtokolni – telerakta kamerával
az egész házat, folyamatosan szöveges üzeneteket várt
tőlem mindenről, ő határozta meg, milyen ruha legyen
rajtam, minden pénzügyet ő kezelt és durva volt részegen.
De mindenki más ragyogó embernek tartotta, a szüleimet is
beleértve. – A torkom összeszorul és fáj, a szemem szúr.
Félbe kell hagynom a monológot, és venni pár mély levegőt.
Azt kívánom, bárcsak ne nézne rám ilyen együttérzőn.
– Semmi gond – mondja. – Tudom, mennyire nehéz
mindez. Nyugodtan szedje össze magát.
Jegyzeteket készít, miközben én Andrew féltékenységi
rohamairól, erőszakos természetéről beszélek.
– Mikor közöltem, hogy véget akarok vetni a
házasságunknak, azzal fenyegetett, hogy az építkezésén
eltemet elevenen. Azt mondta, nem tudná magát
megfékezni, és bántana – túlzottan szeret ahhoz, hogy
elengedjen. Ő járt a házban, ebben biztos vagyok. –
Megemlítem a fürdőkád szélére fektetett könyvet, a
kihajított magazinokat.
– Láthatta bárki, ahogy bemegy? Esetleg egy szomszéd?
– Nem hinném. Fák veszik körül a házat. – Szerettem ezt a
régimódi, tanyasi jelleget; mindkét oldalon egy kis
gyümölcsöskert almafákkal, hátul a mérföldekre elnyúló
erdő.
– Küldött fenyegető leveleket? – kérdezi Parker. –
Hagyott hangüzeneteket, írt e-maileket?
Megrázom a fejem.
– Egyszer beszéltem csak vele, szerdán, a bank előtt.
– Azt mondta, erőszakos volt, amikor ivott?
– Először csak lökdösött vagy megcsavarta a csuklóm.
Előszeretettel törte össze a holmimat. Később… egyik este
fojtogatni kezdett, kis híján el is ájultam. Ha a lányom akkor
nem ébred fel, azt hiszem, most nem beszélgetnénk. –
Megérintem a nyakamat, dörzsölgetni kezdem, mintha ez ki
tudná törölni még az emléket is.
 – Nem jelentette fel?
– Túl rémült voltam hozzá.
– És a lánya? Őt bántotta valaha is?
– Nem. Apának remek volt. Megpróbálta úgy alakítani a
dolgokat, hogy Sophie soha ne legyen szem- és fültanúja
egyik alkalomnak sem, de egyik este látta, ahogy rálök a
dohányzóasztalra. Volt utána pár elég szörnyű zúzódásom.
– Előrehajolok. – Újra és újra világossá tette számomra, mi
történne, ha valaha is elhagynám. Én az ő fejében a
tulajdona voltam. Senki még csak rám se nézhetett. Ha
rámosolyogtam valakire, tajtékzott. Jelenleg épp járok
valakivel, ő pedig tud róla és ettől egészen biztosan a
plafonon van.
Parker elgondolkodva néz le a papírokra, majd felemeli a
fejét, és a szemembe néz.
– Ezt a beszámolót továbbítani fogom az ügyészségnek és
kérvényezni fogom az oltalmazó határozatot. Ha
veszélyesnek ítélik a helyzetet, be fogják idézni Andrew-t,
hogy jelenjen meg a bíróság színe előtt.
– Ez az egész mennyi időt vesz igénybe?
– Először meg kell találnunk, csak akkor kaphatja meg az
idézést. Ezt követően attól függ, hogy megpróbálja
megfellebbezni, vagy sem. Az sokkal bonyolultabbá teszi a
dolgot.
Andrew élvezné, ha rákényszeríthetne, hogy a bíróságon
találkozzam vele. Fel kell készülnöm a fellebbezés
eshetőségére is. Még ha ez nem is fog működni, akkor is
meg kell tudnia, hogy nem fogom egyszerűen csak
figyelmen kívül hagyni.
– A tanúsítvány mit foglal magába?
– Nem létesíthet önnel sem közvetlenül, sem közvetve
semmilyen kapcsolatot, ötszáz méternél közelebb nem
mehet sem a lakhelyéhez, sem a munkahelyéhez, és
minden fegyverét át kell adnia. A lányának nem adhatjuk
utasításba, hogy ne legyen vele kapcsolatban, ha szeretne
vele találkozni, de arra már nem lesz lehetősége, hogy rajta
keresztül próbáljon meg önnel kommunikálni, vagy hogy
elmenjen önhöz a házába.
– Sophie látni sem akarja. – El kell neki mondanom, amint
hazaér az iskolából. Nem akarom megrémíteni, azt sem
szeretném, ha egyáltalán eszébe jutna az apja, de akkor is
tudnia kell erről.
– Az oltalmazó határozattal már valamivel több dolog van
a kezünkben, de még így is rajta kell kapnunk a tanúsítvány
megszegésén ahhoz, hogy ténylegesen letartóztathassuk.
Újra bólintok, a higgadtság látszatát próbálom magamra
ölteni, de egymást kergetik bennem az érzelmek, amelyek
közül a rettegés a legerősebb. Láttam már pár nőt a
csoportból végigmenni ezen a folyamaton. Az egyikük
exférje rágyújtotta a házat aznap, amikor kijöttek a
bíróságról. Persze másnap letartóztatták, de a nő majdnem
meghalt, és minden tulajdonát elveszítette, beleértve a két
macskáját is – azok bennégtek a tűzben.
– Kegyetlenül fel lesz dúlva.
– Ha valaha is úgy érzi, közvetlen és azonnali veszély
fenyegeti, akkor tárcsázza a 911-et!
 Bólintok, de alig tudom nem megkérdezni, mennyi ideig
tart, mire a 911-nél reagálnak. Öt percig? Tíz? Mennyi időt
vesz Andrew számára igénybe, hogy megöljön?
Végignézem, ahogy Parker befejezi a papírmunkát, majd
egy tollvonással alákörmöli a nevét.
Vége. Útnak indítottuk a folyamatot és most már nem
fogom tudni megfékezni.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
2005. DECEMBER

A légzése végre egyenletes lett, de a karja még mindig

rajtam nyugodott. Az éjjeliszekrényen álló óra piros
számainak változását figyeltem. Koromsötét volt a szoba,
kivéve egy vékony ezüstcsíkot, ahol a függöny résén
besütött a hold. Ha elhúznám, látnám a sűrűn hulló havat.
Órák óta esett már, békés tájképet festve: a fák fehér
lombokba öltöznek, ágaik úgy konyulnak le, mint
meghajlott aggastyánok, a levegő olyan csendes, mintha
titkok után hallgatózna. Másoknak szánkózások, hosszú, téli
séták jutnak erről eszébe, nekem csak az utak állapota járt
a fejemben.
Pár nap múlva karácsony. Andrew díszítette fel a fát
Sophie-val, én közben forró csokoládét és popcornt
csináltam, kiszolgáltam őket, ajkamon az alaposan
begyakorolt mosoly játszott. Ez az utolsó alkalom. Most
utoljára kell ezt végigcsinálnom vele.
Elrendeztük az ajándékokat a fa alatt. Az üzleti
partnereitől, szomszédoktól kapott ajándékokat, rajtuk a
pislákoló fényeket visszatükröző ezüst, piros, zöld, kék
szalagokkal és masnikkal. Sophie a címkékkel játszott,
hangosan felolvasta a neveket, megrázta a dobozokat és
próbálta megtippelni a tartalmukat.
 Nem leszünk itt, hogy kibontsuk őket.
Az ágy széléig kúsztam, visszatartottam a levegőt, mikor a
keze lecsúszott rólam. Egy futó pillanatig a mellemen volt a
keze, megborzongtam az érintésétől, de végre lecsúszott a
matracra. Egy pár percig mozdulatlanul álltam az ágy
mellett, bevetésre kész kifogásokkal a fejemben – a fürdőbe
indultam egy pohár vízért, Sophie-t akartam megnézni –,
de nem mozdult. Aprókat lélegeztem, sötétbe olvadt arcára
összpontosítottam; a szemei mintha egy koponya
szemüregei lettek volna. Láttam az arca, a homloka síkját,
éreztem a whiskey-t a leheletén, a bőrén. Tisztán itta, még
a jéggel sem szórakozott.
Mikor túl részeg volt már ahhoz, hogy elmozduljon a
kanapéról, megkért, hogy keverjek neki egyet. Csak erre a
pillanatra vártam.
– Azonnal – mondtam –, csak hadd menjek ki előbb a
mosdóba.
Mintha órákon át álltam volna a fürdőszobában,
kezemben a tablettákkal, de valószínűleg pár percnél több
idő nem telt el. Újra és újra elolvastam az üveg címkéjét,
rajta Chris nevével. Nem okozott neki gondot rávenni az
orvosát, hogy írjon fel neki altatót.
Ez volt a terv, emlékeztettem magam – Andrew-nak
aludnia kell. Vigyázva vettem ki a vattát az üvegből, három
apró tablettát pöccintettem a tenyerembe, majd bámulni
kezdtem őket. Andrew mennyit ivott vajon? Háromba
belehalna? Ha nem adok eleget, felébredhet, és akkor
megöl. Hamarosan vissza kellett indulnom a konyhába, de
még mindig haboztam.
Zajt hallottam a szomszéd szobából. Tompa puffanást.
Lehúztam a vécét, visszatettem egy tablettát, az üveget
begyűrtem a háziköntösöm zsebébe. Kettőnek elégnek kell
lennie.
Végigmentem a folyosón, át a konyhába, közben
benéztem a nappaliba. Andrew még mindig a kanapén
hevert, a „kibaszott távirányítóról” motyogott valamit.
Megcsináltam az italt. A kezem a pohár pereme fölé
emelkedett, majd beleejtettem a tablettákat, hagytam, hogy
lesüllyedjenek a pohár fenekére, és addig kevertem, amíg
nyoma sem volt a pornak. Belekóstoltam. A whiskey-n kívül
nem éreztem semmit.
Visszamentem a nappaliba, átadtam neki a poharat, majd
leültem és vártam. Húsz perccel később elkezdett a kanapé
széle felé dőlni, a szeme majdnem lecsukódott. Felvetettem,
hogy menjünk lefeküdni és segítettem neki végigmenni a
folyosón. Kész volt.

Puha léptekkel siettem a mosókonyhába, egy székre állva

benyúltam a mennyezeti panel fölé. Egyenként levettem a
sporttáskákat, igyekeztem nem leejteni őket. Az elmúlt
héten elcsomagoltam a legszükségesebb dolgokat, annyit,
amennyi még nem tűnhet fel neki. Sophie mérges lesz,
amiért a játékai nagy részét itt kell hagynunk, de a kedvenc
babáját és plüsselefántját magunkkal visszük. Most is épp
ezekkel aludt. Majd valahogy kiengesztelem.
Letettem a táskákat a hátsó ajtónál, kinéztem az ablakon,
hogy lássam, Chris ott van-e a kocsifeljáró végében, a
zseblámpa fényét kerestem. Három villanás, ebben
állapodtunk meg. Semmi. Csak a sötétség.
Elnéztem a vállam fölött, Andrew nehéz, botladozó léptei
után füleltem, a ház azonban csendbe burkolózott. Az utak
most bizonyára veszélyesek – a hókotrók először mindig a
főutakat tisztítják meg –, és azért imádkoztam, Chris
nehogy beragadjon valahol kipörgő kerekekkel. Nem lesz
második esélyünk. Azt kívántam, bárcsak az én kocsimmal
mehetnénk, de Andrew nevén volt és biztosan bejelentené.
Ujjaimmal a folyosó falát cirógattam tájékozódásképp,
míg Sophie szobája felé tartottam. Az oldalán feküdt, egyik
keze kerek arca alá dugva, a másik egy hajtincsébe
gabalyodott. A baba és az elefánt a feje mellett, a párnán
hevertek. Betettem őket a táskájába. Arca meleg volt,
almaillatot árasztott magából, mikor közelebb hajoltam,
hogy a fülébe suttogjak.
– Sophie, ébresztő.
Megfordult. Épphogy ki tudtam venni a szeme fehérjét,
hatalmas szempillái lustán pislogtak. Felült. Megérintette
az arcomat, majd halkan megszólalt.
– Anyu?
– Nagyon csendben kell maradnod – suttogtam. –
Elutazunk, te meg én. Apa a kanapén alszik és nem szabad
felébresztenünk.
– Apa azt mondta, nem szabad veled új kalandokra
indulnom. Mérges lesz.
De bizony, hogy az lesz.
 – Ez egy különleges kaland lesz. Bízz bennem, oké?
– Nem akarok menni. – A suttogás hangosabb lett.
Közelebb hajoltam, a fülébe beszéltem.
– Sophie, figyelj rám! Ez most nagyon fontos. Egy
rendkívül különleges helyre megyünk, ahova csak gyerekek
mehetnek. Ott színezhetsz, új krétákat és filceket
válogathatsz magadnak, és befestheted az összes falat, de
olyan csendesnek kell most lenned, mint a kisegér,
különben nem mehetünk. Messze van, Vancouverben.
Felszállunk a kompra, és egy hotelben lesz majd a szobánk,
ahol kérhetünk szobaszervizt is. Kaphatsz burgert és
milkshake-et. – Mexikóban imádta a szobaszervizt,
csodálatosnak találta, hogy egy telefonhívást követően már
érkezik is az étel.
– Beülhetünk a komp elejére? Nézhetjük a bálnákat?
– Még a fedélzetre is kimehetünk, jó?
– Jó – suttogta, és felemelte a takaróját.
– Pizsama lesz rajtunk. Remek móka lesz. Mint az ottalvós
bulik. – Filcnadrágban feküdtem le, rá vastagabb pizsamát
adtam este. Magammal húztam a karjánál fogva. Követett.
A hátsó ajtónál voltunk. Ha most felébred, akkor nincs
kifogás, akkor tudni fogja. Sophie ajkához tettem az ujjam,
leemeltem a kampókról a kabátunkat, és halkan
kinyitottam az ajtót. A tiszta, hóillatú levegő arcon csapott,
a hideg a bőrömet csipkedte. Az ajtó alja puha, kaparó
hangot adott ki, ahol találkozott a fapadlóval.
Megfordultam, végignéztem a folyosón, majd apró vállára
tett ujjakkal kitessékeltem Sophie-t az udvarra, miután
feladtam rá a kabátját. A csizmáink a verandán álló pad alá
voltak dugva, merevek és hidegek voltak, mikor felhúztuk
őket. Felmarkoltam a táskákat, hármat a hátamra vetettem,
Sophie-ét a vállára akasztottam.
Leléptünk a verandáról, a bő félméteres hóban megtett
minden egyes lépésnél magasra emeltük a lábunkat.
Néhányszor segítenem kellett a lányomnak, közben engem
is elhúzott oldalra a három nehéz táska. Az adrenalin és az
erőkifejtés kazánként fűtött belülről. Sophie aggodalmasan
nézett vissza többször is a házra.
– Apa nem fog rád haragudni – suttogtam neki. –
Becsületszavamra.
Egyenesen előre tekintettem, a fák közti térben kerestem
a zseblámpa fényét. Aztán megláttam. Három gyors
villanás. Megcsináltuk.

A kocsiban meleg volt, a fűtés hőhullámként töltötte be.

Sophie középen ült, a befúvónyílásokra tette a kezét, én
közben a hátát dörzsölgettem.
– Jól vagy, kicsikém?
Bólintott, de hallottam a fogai kocogását.
– Hoztam forró csokit, az ülés alatti termoszban van –
mondta a tesóm zord ábrázattal, miközben megfordult a
szűk utcában a kisteherautóval. Visszafojtott lélegzettel
figyeltem, mikor a kerekek megcsúsztak az árok felé, a
kocsi feneke kicsit kifarolt, majd sikeresen megindult előre.
– Bocs a késésért – mondta. – Gondjaim akadtak az
indulásnál. Minden oké?
 – Aha, azt hiszem. – Megfordultam, kinéztem a hátsó
ablakon. A házban sötét volt. Sophie tekintete követte az
enyémet. – Igyál egy kis forró csokit! – mondtam, miközben
elővettem a termoszt.
– Nem vagyok szomjas.
Átkaroltam a vállát, közel húztam magamhoz.
– Próbálj pihenni egy kicsit. Felébresztelek, mikor
odaérünk a hotelhez. – Ez volt az egyetlen lehetőségünk. Ha
Andrew keresni kezd, először a szüleim házát ellenőrzi,
illetve Chrisét. Barátaim már nemigen voltak, és a
környéken nem voltak anyaotthonok sem. De még ha lettek
is volna, Andrew bizonyára megtalálta volna a módját, hogy
rám bukkanjon. Sophie a vállamba temette az arcát. Az
orra hideg volt. Eszembe jutott, hogy tipegő korában
ragaszkodott hozzá, hogy minden este ott feküdjek
mellette, amíg el nem alszik; azt akarta, hogy a fejemet
fektessem a pici mellkasára, míg ő a hajamat simogatta, és a
Ragyogj, kis csillagot énekelte. Pár perccel később
hallottam, ahogy mélyülni kezd a légzése, éreztem
elnehezülni a kis testét. Bólintottam Chrisnek, jelezve, hogy
most már beszélhetünk.
– Már bejelentkeztem a nevedben – mondta. –
Gondoskodtam róla, hogy az egyik hátsó szobát kapd meg.
– Sikerülni fog neki a hó ellenére? – Chris már egy
hónappal ezelőtt leszervezett nekünk egy fuvart a
barátjánál, Jacksonnál. Le akartam lépni Andrew mellől,
amint visszajöttünk Mexikóból, de Chrisnek időre volt
szüksége, amíg megérkezik még pár fizetése és el tudja
adni a motorját. Nekem csak háromszáz dollárt sikerült
félretennem, ami közel sem volt elég. Aztán megérkezett a
partszakaszunkra ez a téli vihar is. Kis híján lefújtuk az
egészet, azt mondtuk, karácsony után próbálkozunk meg
vele, de Andrew ismét elkezdett durvábban inni,
visszaváltott a sörről whiskey-re. Minden este a munkáról
panaszkodott, amikor hazajött, én pedig tudtam, hogy ebből
nagyon hamar újabb dühroham lesz.
– Semmi gond. Rajta leszel az első kompon. – Átadott egy
borítékot. – Négyezer. A következő fizetésnél még tudok
adni.
Átvettem a borítékot és becsúsztattam az egyik táskába.
– Vissza fogom fizetni nemsokára. Takaríthatok, vagy
elmehetek bébiszitterkedni. Valahogy megoldom.
– Ne idegeskedj ezen!
– Veled minden rendben lesz? Ha rájön, hogy segítettél…
– Semmire sem fog rájönni. Legalább annyira meg leszek
lepődve, mint ő, mikor elmondja, hogy elszöktél. – Rám
nézett. – Meg fogom oldani, oké? Tudom, hogyan kezeljem.
Te csak tűnj el a szigetről, és kerülj olyan messze, amilyen
messze csak tudsz! Kezdj új életet, és soha ne nézz vissza! –
Csillogott a szeme. Elég keményen próbálta legyűrni a
sírást. – Soha egy szót sem szólok senkinek.
Tudtam, hogy most arra gondol, amikor rajtakaptam,
miközben épp tüzet próbál oltani a műhelyben. Elcsente
apa cigarettáját, és füstkarikákat próbált fújni, amíg bele
nem ejtette az egyik cigit a fűrészporba. Felmarkoltam egy
vödör vizet, és segítettem neki eloltani a lángokat, majd
bekötöztem a kezét, ahol megégette. „Ne aggódj –
suttogtam. – Soha egy szót sem szólok senkinek.”
Ez viszont más volt. Sokkal valósabb, sokkal veszélyesebb,
mint mikor két kölyök igyekszik eltitkolni egy tüzet.
Eszembe jutott valami: a tablettákat tartalmazó üvegből
kivett vattadarab a fürdőszobai kézmosón. Képtelen voltam
felidézni, hogy bedobtam-e a szemétbe. Biztosan bedobtam.
Az üveg nálam volt, rajta Chris nevével. Majd valahol
messze megszabadulok tőle, bedobom egy konténerbe.
– Ez az egyetlen megoldás – suttogtam. Pillanatnyi
tétovázás nélkül ajánlotta fel a segítségét. Kisbaba kora óta
én viseltem a gondját, én védelmeztem, de most fordult a
kocka.
– A nővérem vagy – mondta. – Együtt csináljuk végig.

Már egy órája fenn voltam, a függöny mögül néztem ki.

Nem akartam, hogy meglásson a szálloda
takarítószemélyzete vagy bárki a recepcióról. Gyorsan oda
kell jutnunk a kocsihoz. Sophie is ébren volt már, mogorván
rágcsált egy müzliszeletet, miközben valami rajzfilmet
nézett.
– Jackson hamarosan itt lesz – mondtam.
Nem felelt. Alig szólalt meg ma reggel, de láttam, ahogy a
telefonnal szemez és rémültem gondoltam arra, hogy
esetleg az apját akarja felhívni. Mikor elkapta a tekintetem,
azt mondta:
– Nagyapa és nagyi jutott eszembe. Nem is köszöntem el
tőlük.
 – Majd felhívjuk őket, ha Vancouverbe értünk, jó?
– Aput felhívhatjuk?
– Egész nap dolgozik.
Megcsörrent a mobilom, mindketten felkaptuk a
fejünket.
– Apu az! – kiáltott fel.
– Chris bácsi az – mondtam, miközben felvettem.
Megkönnyebbülten, ugyanakkor feszülten nyugtáztam,
hogy az ő száma az.
– Történt valami – mondta Chris feldúlt hangon. Még soha
nem hallottam így beszélni és inkább leültem az ágy
szélére. Sophie komoly arccal figyelt.
– Jó reggelt, Chris. – Igyekeztem higgadt hangot megütni,
azt remélve, Chris megérti, hogy Sophie előtt nem
beszélhetek mindenről. – Jackson úton van már?
– Andrew balesetet szenvedett. Ma reggel hallottam.
Benn, az építkezésen.
Lopva pillantottam Sophie-ra. Most is a rajzfilmet nézte,
lábával a levegőt rugdosva, kezére támasztott állal. Az
ablak felé indultam, és halkan kérdeztem vissza:
– Jól van?
– Kórházban van. Ripityára tört a kocsija, de ő jól van. –
Valamit nem mondott el. Túl zaklatottnak tűnt.
– Mikor történt a baleset?
– Tegnap este. Vagyis inkább éjszaka. Azt hiszem, pár
órával azután, hogy Sophie-val eljöttetek.
– Nem is értem, hogyan ülhetett volán mögé. – Két
tabletta. Bőven elégnek kellett lennie, de biztosan
felébredt, és látta, hogy eltűntünk otthonról.
– Én sem tudom. – Lélegzetvételnyi szünetet tartott,
majd: – Elég súlyos a helyzet, Lindsey. Áthajtott a piroson,
eltalált egy parkoló autót, kisodródott a kocsival és szemből
beleütközött valakibe.
– A másik sofőr jól van?
– Egy nő volt az. A kisteherautó közvetlenül a kocsija
tetején landolt és teljesen összenyomta. Belehalt.
– Ó, istenem, ne! – Le kellett ülnöm. Megpróbáltam
visszamenni az ágyhoz, de megfordult velem a szoba.
Megragadtam az éjjeliszekrény oldalát, levertem a lámpát,
az izzó apró szilánkokra tört. Lehajoltam, kapkodva
elkezdtem összeszedni a szilánkokat, nehogy Sophie
belelépjen valamelyikbe, de közben megvágtam az ujjam. A
sebet bámultam, a fejemben egymást kergették a
kicsavarodott fém, a hóban szétterülő vér képei. Egy nő.
Egy nőt ölt meg.
Sophie a karomba kapaszkodott.
– Anyu! Anyu! – mondogatta, de képtelen voltam felelni.
Csak sírás jött ki belőlem. A testvérem is sírt a telefonvonal
túlsó végén.
Elkábítottam a férjem és elszöktem a lányával, miközben
pontosan tudtam, hogy üldözőbe fog venni. És most valaki
meghalt. Soha nem szabadulok ettől.
MÁSODIK RÉSZ
 TIZENHATODIK FEJEZET
2016. DECEMBER

Sophie elkap az ujjával egy elkószált, olvadt sajtcsíkot és

beszippantja; nevet, mikor egy kevés az állán landol. Én is
nevetek, örömmel tölt el a pillanat. Mikor még gyerek volt,
Andrew soha nem engedte meg az evést a nappaliban, és
azt sem, hogy ételeket rendeljek.
Szerda esténként közösen nézzük A Nagy Őt, ehhez
hozattam vegetáriánus pizzát a kedvenc helyünkről. A
fickókról beszélgetünk, a ruhákról, arról, mi kit
választanánk. Egész nap Delaney-nél volt, én közben a
házat takarítottam, igyekeztem letörölni az érintését,
jelenléte lappangó nyomait, és húszféleképpen elpróbáltam
az esedékes beszélgetésünket.
Sophie pimasz mosollyal néz rám.
– Láttam a kukában a ragut. Fel akartad gyújtani a házat?
– Nagy bánatodra nem kötöttem rá biztosítást.
Nevet, közben harap egyet a pizzából, majd az egyik
párnát a válla alá gyömöszölve hátradől a kanapén.
Mindketten a dohányzóasztalon nyugtatjuk a lábunkat. Ez is
megbocsáthatatlan bűnnek számított Andrew-nál, és kis
híján le is szedem a lábam, amikor megszólal a hangja a
fejemben: „Csak a férfiak ülnek így, Lindsey.” Erőt veszek
magamon és nem mozdulok.
 – Beszélnünk kell valamiről – mondom, amikor a
következő reklámblokknál megállítom az adást. Nem
várhatok tovább, a szavak utat akarnak törni maguknak.
– Miről van szó? – Tágra nyitja a szemét, a szája tele van
pizzával. – Valami zűrt csináltam?
– Nem tudom, csináltál?
– Persze hogy nem. Angyal vagyok.
– Aha. A glóriád kissé viharvert. – Sophie jó gyerek, de
azért a szokásos dolgokat ő is meglépte: piacsempészés, a
takarodó lekésése, ilyenek.
Felnyúl, úgy tesz, mintha megigazítana egy képzeletbeli
fénykarikát a feje fölött, és a mozdulatot félbehagyva rám
néz.
– Várjunk csak. Ugye nem vagy terhes?
– Nem, nem. – Túl soká húzom az időt. Jobb lesz
kiböknöm, mielőtt még újabb következtetéseket von le. – Az
apád itt járt tegnap. A házban.
Megrándul, mintha valaki megütötte volna.
– Miről beszélsz?
– Mikor hazaértem, észrevettem, hogy néhány e-mail
meg van nyitva a gépemen. – Vonakodom, nem tudom,
elmondjak-e mindent, amit találtam. Nem akarom túlzottan
megrémíteni.
– Tehát nem tudod, hogy ténylegesen ő volt-e az. Lehetett
valami számítógépes hiba is. – Megkönnyebbültnek tűnik,
és rádöbbenek, hiba lenne elhallgatni bármit is.
– Sajnálom, Sophie, de egészen biztosan ő volt. Kivette a
számlákat a borítékokból és letett egy könyvet a kád
szélére, néhány gyertyával. Betörésnek viszont semmi
nyoma.
Látom a tekintetében megcsillanni a felismerést.
– Elfelejtettem bekapcsolni a riasztót!
Bólintok.
– Semmi vész. Véletlen volt, tudom. De sokkal
óvatosabbnak kell lenned! Ma reggel beszéltem egy
rendőrrel, és az oltalmazó határozatot kérelmeztem. Az
olyan, mint a távoltartási végzés. Andrew fellebbezhet
ellene, de ha elfogadják, nem jöhet a közelembe, különben
újra börtönbe kerül.
Engem bámul, az arcán két vörös folt jelenik meg.
– Mit gondolsz, mit szeretne?
– Nem tudnám megmondani, de elolvasott egy Gregtől
érkezett e-mailt is… ami személyes jellegű.
Felhívtam Jennyt a mobilomon, amíg a pizzára vártam, és
neki is elmondtam, hogy Andrew a házban járt. Újra
meghívott magához Vancouverbe, de egyelőre nem
hagyhatok hátra mindent. Sophie hamarosan érettségizik,
én pedig végre olyan szintre hoztam a cégemet, ahol már
nem kell küzdenem a nullszaldóval hónapról hónapra. Az
évnek ebben a szakában jönnek a plusz megrendelések, és
szükségem van erre a pénzre, hogy előrejussunk.
Sophie a tévét bámulja, a fénye kék ragyogást varázsol a
bőrére. Nyel néhányat, látom rajta, hogy próbálja
visszatartani a sírást.
– Pár napja találkoztam vele a bank előtt – mondom neki.
– Körültekintő voltam, de biztosan követett hazáig, így
tudhatta meg, hogy hol lakunk. – Újra eszembe jut, amit
mondott: „Tudom, hogy elbódítottál.” A balesetet követően
aggódtam, végez-e a rendőrség bármilyen vérelemzést.
Mikor végül semmi nem történt, azt feltételeztem,
megúsztam. Most vajon elmondja nekik? Bajba kerülhetek
emiatt? Emlékeztetem magam, hogy tíz éve történt az egész
és semmit nem tud bizonyítani.
Megfordul, újra rám néz.
– Ezt nem is mondtad!
– Nem akartalak megijeszteni.
– El kellett volna mondanod. – Szinte kétségbeesett a
hangja. Mintha védekezne, amit nem is tudok hova tenni.
Úgy érzem, valamit elhallgat.
– Sophie, mi a helyzet?
Az arcát dörzsölgeti, a szemébe nyomja a tenyerét és
szaggatottan vesz levegőt.
– Utálni fogsz.
Most megint engem néz, tekintete megértésért könyörög,
mintha azt akarná, én mondjam ki a szavakat, amiket ő
képtelen. De nem értem. Aztán rájövök.
– Beszéltél vele. Beszéltetek egymással, nekem meg nem
szóltál róla.
Elsírja magát, könnyek áztatják az arcát, megtört hangon
szólal meg:
– Azt nem mondtam el neki, hol lakunk. Ezt egy szóval
sem mondtam neki!
– Úristen, Sophie. – Felállok, körbe-körbe járkálok a
szobában. – Hogy tehetted?
 – Az apám, jogom van beszélni vele!
– De hisz tudod. Pontosan tudod, min mentünk miatta
keresztül.
– Megváltozott.
– Itt járt, a házunkban. Épp ugyanaz a manipulatív,
irányításmániás faszkalap, aki mindig is volt, és most téged
használ fel arra, hogy közel férkőzzön hozzám. Mit mondtál
el neki? Biztosan mondtál valamit, amiből kiderítette, hogy
Dogwood Bayben lakunk. Beszéltél rólam és Gregről?
– Azt mondta, hiányzol neki, én pedig elmondtam Greget,
mert azt gondoltam, így könnyebben továbblép. – Olyan
gyorsan beszél, alig értem, amit mond, de épp eleget hallok
ahhoz, hogy tudjam, megszívtam. Alaposan megszívtam. Ez
nem egy átlagos természeti katasztrófa – ez egy „túl késő
menekülni”-jellegű, mindent elpusztító atomcsapás.
– Sophie, apád nem az a továbblépős típus, az pedig
halálbiztos, hogy nekem sem fogja megadni a továbblépés
lehetőségét. – Üvöltök, tisztában vagyok vele, látom Sophie
arcán a döbbenetet, de képtelen vagyok feldolgozni ezt az
árulást a részéről. – Mondtam neked, mennyire őrülten
féltékeny.
– De az évekkel ezelőtt volt.
Nézek rá, megpróbálom észben tartani, hogy még
tinédzser, hogy még képtelen felfogni, milyen a
megszállottság, és nem tudja, hogy az évek semmit sem
számítanak. Mindent elmondtam neki, amit az apja tett, és
azt gondoltam, ez épp elég lesz figyelmeztetésnek. Fel sem
merült bennem soha, hogy a félelem az ő fejében egy
időhöz kötött jelenség lesz. Talán beszélnem kellett volna az
altatókról is, akkor talán jobban megértené ezt a tajtékzó
dühöt, de most már túl késő. Lerogyok a kanapéra. – Hogy
történt? Hogyan lépett veled kapcsolatba?
– Írtam neki. Aztán meg válaszolt, és elküldte Delaney
címére.
– Ó, hát persze. A projekt, amit emlegettél. Hazudtál. –
Nevetni kezdek, hisztérikusan, keserűen, képtelen vagyok
megzabolázni. – Hát persze!
– Azt mondta, már egyáltalán nem iszik. És azt is mondta,
hogy nagyon sajnálja.
– Ez többről szól, mint az ivás, Sophie. Itt az a lényeg, ami
benne zajlik. Évekig kellett volna terápiára járnia, és
egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az segített volna-
e bármit is.
– A börtönben járt terápiára.
– Apád képtelen kezelni az érzelmeit és ettől nagyon
veszélyes. Alig pár hónapja szabadult, erre tessék, ez
történik. Nem találkozhatsz vele!
Másfelé néz, az arcszíne mélyvörösre vált.
– Na ne! Csak azt ne mondd, hogy már találkoztatok.
– Csak kétszer. Azt gondoltam, nem lesz gond. Abban
bíztam, utána majd elmondhatom neked, hogy
megváltozott, és nincs miért aggódnod. Kedves volt.
Elmentünk horgászni…
Újra a torkomra szorul a keze, újra fojtogat, már a
közösen töltött idejük puszta gondolatától is. Andrew nem
részesülhet a lányával közösen töltött idő örömében, nem
engedhetem meg. Nem érdemelte ki. Nem tett érte semmit.
– Nem találkozhatsz vele többször, addig nem, amíg
velem élsz egy fedél alatt.
– Te most fenyegetsz?
– Meg fog ölni, fel tudod ezt fogni? – Elhallgatok, állom a
tekintetét, a folytatás előtt meg akarok róla bizonyosodni,
hogy érti, amit mondok. – Apád egyetlen módon képes
engem elengedni, mégpedig úgy, ha egy koporsóban
heverek, amit épp leengednek egy gödörbe. – Előrenyúlok,
megfogom a karját. – Ő az apád, tudom. Azt is tudom,
milyen érzés lehet, hogy minden barátodnak ott van az
apja, a tiéd meg nincs sehol. Azt is tudom, mennyire
szeretnéd, ha másképp alakultak volna a dolgok, és
mennyire szeretnél hinni neki. Évekig éreztem pontosan
ugyanezt. Annyi esélyt kapott tőlem Sophie, annyit… de
képtelen megváltozni. Egészen egyszerűen képtelen rá.
– De megváltozott, anya. Nem tudom megmagyarázni. Az
talán nem is ő volt. – Látom, mennyire szeretné, ha ez igaz
lenne, és gyűlölöm a szerepemet, azt, hogy nekem kell
kijózanítanom és ezzel összetörnöm a szívét.
– Szerepet játszik. Ez az egész neki nem több játéknál.
Kihasznál téged. Tudom, fáj ezt hallani, és esetleg ettől úgy
is érezheted, hogy túl kevés vagy valamiért, de hidd el,
ennek hozzád semmi köze. Csodálatos vagy, a lényem
minden egyes részével szeretlek. Apád szemében azonban
mi csak magántulajdon vagyunk.
Hosszú ideig ül csendben, a pizzáját bámulja
rendületlenül. Már nem sír, csak szipog néha. Én tovább
beszélek, igyekszem vele megértetni mindazt, amire évek
önfejlesztése és a támogató csoportok segítségével sikerült
rájönnöm. Mindazt, amit még mindig nem értek igazán;
nem értem, hogyan juthat a szerelem ilyen tévutakra,
hogyan sikerült ennyire távol kerülnöm onnan, ahol lenni
szerettem volna, hogyan tévedhettem el ennyire. Nem
értem, hogyan képes egyik percben kedves és elbűvölő
lenni, a következőben pedig kegyetlen és rosszindulatú.
– Nem érzem magam valami jól – szólal meg végül.
– Én sem.
– Soha többé nem tudok lenyelni egy falat pizzát sem.
– Attól tartok, ez korántsem lesz így. – Magamhoz húzom.
– Sajnálom, csajszi.
A nyakamba sóhajt egy hatalmasat.
– El kell költöznünk?
– Még nem. Jobban odafigyelünk és megvárjuk, mi lesz
ebből, jó?
– Jó. – Elernyed, szorosan tartom, jólesik megtartani a
testsúlyát, eszembe jut róla, hogy régebben elfért a
karomban. Igaz, még mindig olyan könnyű, mint egy
madár. – Én csak egy apát akartam – mondja.
– Tudom, kicsim. Tudom. – Azt hiszem, sikerült
megértetnem vele, amit akartam, de még mindig fel vagyok
dúlva a gondolattól, milyen könnyen sikerült visszakerülnie
az életünkbe. Azt hittem, mindent kézben tartok, azt
reméltem, ha eléggé szeretem Sophie-t, nem is fogja
hiányolni az apját. Hiányolta. Az apja pedig nem adja fel,
most biztosan nem. Vajon Sophie elég erős lesz és ellen tud
neki állni? Vajon erősebb lesz nálam? Istenem, csak
remélni merem.

Péntek délután hív fel Parker rendőr a hírekkel: a bíró

kiadta az idézést Andrew-val szemben, hétfőn reggel kell
megjelennie a bíróságon.
– Most meg kell találnunk, mert csak személyesen
adhatjuk át az idézést. Nem tudjuk biztosra mondani, hogy
Victoriában van vagy Dogwood Bayben. Lelépett a
térképről.
– Ez nem valami megnyugtató. – Andrew tervez valamit,
érzem. Még ha ma össze is pakolnék, kétség sem fér hozzá,
hogy ránk találna. – Akár a hálószobámban is várhat rám,
vadászpuskával a kezében.
– Vannak menedékházaink, és…
– Sehol nem találok Andrew elől menedéket.
Parker rövid ideig csendben marad.
– Megértem az ijedtségét. Tényleg megértem. És segíteni
szeretnék. Tettünk lépéseket a megfelelő irányba.
Megtaláljuk.
– Bízom benne, hogy így lesz.
Mikor szombaton elindulunk a plázába a fáért, a
zsúfoltabb részre parkolok, a kulcsomat szorongatva
távolodom el a kocsitól. Hazaérve feldíszítjük a fát, majd
feltakarítom a tűleveleket, de minden két-három percben
kikapcsolom a porszívót, és fülelek. Greg munka után átjön
hozzánk, felszerel egy zárat, és azt javasolja, egy ideig
aludjunk nála mindannyian, de nem hinném, hogy ez
tetszene Sophie-nak. Hálás vagyok a segítségért, de
zaklatott vagyok, és elhúzódom, valahányszor kicsit
gyengédebb próbál lenni. Azzal ugratom, hogy a szaga pont
olyan, mint a kisteherautóé, amit vezet.
– Eddig sose zavart – mondja gyanakvó tekintettel, de
megpróbálom nevetéssel elütni a dolgot, majd odahajolok
egy csókért, hogy ne aggódjon tovább. De igaza van.
Régebben mindig azt mondogattam, úgy fest az
egyenruhájában, mint valami szexi, felnőtt cserkészfiú, és
imádtam, amikor a ház körül rendbe tett ezt-azt. Most
viszont mindez csak Andrew-t juttatja eszembe. Ő is mindig
tett-vett hétvégente, megpróbálta biztonságosabbá tenni a
házat. Micsoda irónia. Folyton azon tűnődöm, vajon mikor
költözik a városba. Lehetséges, hogy már itt is van,
belefuthatok a boltban, a benzinkútnál vagy bárhol.
Greg vacsora után hazamegy, Sophie és én pedig az
ajándékokat csomagoljuk és a fa alá rakjuk őket. A Mi a
manót nézzük pattogatott kukoricával a kezünkben, de
tudom jól, hogy a jókedvét úgy erőlteti magára, az én
kedvemért mosolyog és nevet. Egész nap nem rajzolt, csak a
tévécsatornákat kapcsolgatta vagy a telefonján játszott.
– Valami vidámat kellene csinálnunk – vetem fel.
– Megyünk Mexikóba? – kérdezi. – Öt perc alatt
becsomagolok.
Érzem a szúrást, de tudom, hogy nem állt szándékában
bántani vele. Nem tudja, mi történt Mexikóban, nem tudja,
hogyan ijesztett rám az apja. Évekig mondogattam
magamnak, hogy egy nap majd elviszem magammal
Sophie-t Puerto Vallartába, és nyaralunk egyet kettesben.
Majd mikor végre megvolt hozzá a pénzem, megijedtem az
emlékektől. Ettől is hagytam megfosztani magam.
– Hah. De adtál egy ötletet…
Greg vasárnap esténként általában hokimeccset néz,
ezért áthívom Marcust. Férfitársaságban nagyobb
biztonságban érzem magam, de ezt nem kötöm az orrára,
ehelyett azt mondom:
– Soha nem hagyod, hogy fizessek az edzőtermed
használatáért, akkor legalább hadd kedveskedjek neked
valamivel. – Egy rekesz mexikói sört hoz magával, desszert
gyanánt pedig fűszeres étcsokoládét. Kukoricát és fekete
babot pirítok, csirkét grillezek a szendvicsekhez, addig
Marcus elkészíti a salsát és a guacamolét. Jól működünk
együtt, a vállunk néha összeér, ahogy a konyhában
sürgölődünk, egymás kezébe adva a hűtőből a
hozzávalókat.
Marcus a vacsora során európai és afrikai utazásairól
szóló történetekkel szórakoztat minket; felidézi például az
esetet, amikor kis híján hátrahagyták egy szafarin. Sophie
önfeledten kacag, mikor arról beszél, hogy termeszt meg
egyéb helyi ínyencségeket evett, majd leírja, hogy
roppantak össze és hogy ékelődtek be az apró lábak a fogai
közé. Örülök, hogy átjött. Épp erre volt szükségünk.
Vacsora után Sophie felmegy a szobájába házi feladatot
csinálni, Marcus és én pedig koffeinmentes kávét iszunk az
asztalnál, csokoládét majszolunk mellé. Elmondom, hogy
Andrew a házban járt és hogy a rendőrség most akarja neki
átadni az idézést, de még nem tudom, vajon megtalálták-e.
– Miért nem telefonáltál? – kérdezi.
– Nem akartalak belerángatni a gondjaimba.
– Ígérd meg, hogy legközelebb telefonálsz, ha ilyesmi
van! – mondja határozottan.
– Elég nehéz lesz, ha épp futok, hogy mentsem az irhámat
– mosolygok.
– Nem vagy vicces.
Felsóhajtok.
– Tudom. Csak szeretnék valahogy megbirkózni
mindezzel.
– Van fegyvered?
– Nincs. Feliratkoztam egy fegyverbiztonsági képzésre, de
ahhoz előzőleg kérvényeznem kell a fegyvertartási
engedélyt. Valószínűleg nem fogják megadni, ha tudomást
szereznek Andrew-ról.
A kanadai fegyvertartási törvények igen szigorúak,
különösen ha szóba kerül a családon belüli erőszak.
Régebben teljes mértékig támogattam ezt. Mindig is
utáltam a fegyvereket, annak ellenére, hogy
gyerekkoromban apánál is láttam néhányat; utáltam, hogy
Andrew Sophie mellett szintén tartott fegyvert, de most azt
kívánom, bárcsak a ház minden egyes szobájában kéznél
lenne egy.
– Talán megpróbálhatnék szerezni egyet. A feketepiacról
– mondom.
– Hé, az elég kockázatos.
– Kockázatosabb, mint itt ülni és várni a következő
lépésére?
– Körbekérdezek néhány ismerősnél, oké? Az önvédelmi
óráimnak hála megismertem a megfelelő embereket.
– Komolyan megtennéd ezt a kedvemért?
– Inkább segítek, mint hogy véletlenül épp egy rendőrtől
vegyél egyet.
– Amilyen mázlim van… – Kipillantok az ablakon, az
árnyékokat pásztázom. – Remélem, hamarosan megtalálják.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

SOPHIE
Háromszor hívott, de nem vettem fel, és nem hallgattam
meg a hangpostaüzeneteket. Mintha valami ostromolná a
gyomromat; olyan, mint az éhség és az influenza összevont
támadása. Megmasszírozom, de nem hajlandó múlni. Ma
kellett volna találkoznunk, de írtam neki egy üzenetet, hogy
túl sok a házim. Bár ez hazugság, mivel ez a téli szünet előtti
utolsó hét, és szinte csak alibiből járunk be, kivéve Delaney-
t, mert nem sikerült az egyik dolgozata, ezért újat kell írnia.
Őt várom, mikor vége a tanításnak. Közben kinézek az
utcára. Folyton elfog az érzés, hogy Andrew keresni fog.
Anya is így érezheti magát. Ostobaság volt tőlem beengedni
újra az életünkbe. Egész hétvégén ezen gondolkodtam, meg
azon, hogy ott járt a házunkban. Ma reggel masszív
fejfájásra ébredtem, mintha a hétfők önmagukban nem
lennének elég szörnyűek – kémia az első óránk. És most
még arra is ügyelnem kell, hogy elkerüljem a ránk vadászó
apámat. Megszólal a mobilom. Delaney küldött egy
üzenetet: „Eltart még. Be kell fejeznem ezt a hülye
dolgozatot!”
Visszaírok: „Kösz, megyek a buszhoz.” Elindulok az utca
végén levő buszmegálló felé, közben azt kívánom, bárcsak
itt lenne a biciklim. Újra havazik, az út mindenhol latyakos,
a cipőm pedig kezd átázni. A sálamat a nyakam és az arcom
köré tekerem, és elrejtőzöm a kabátom gallérjában.
Mellettem lelassít egy jármű, oldalra pislantok és elkapok
egy fehér villanást. Túlzottan rémült vagyok, ezért nem
nézek oda, de a nyakamat tenném rá, hogy Andrew kocsija
volt. Megszaporázom a lépteimet. Baszkibaszkibaszki, a
suliban kellett volna maradnom. A mobilomat keresem a
zsebemben. Kit hívjak fel? És mit mondjak?
– Hé! – kiált oda. – Beszélnünk kell!
Megrázom a fejem. Nem nézek rá. Előttem áll meg, félig a
járdán. Látom a nyitott, utasoldali ablakon keresztül. Kilóg
a kocsi feneke, az autósoknak kerülgetniük kell, az egyik
sofőr dudál, majd az ablakon kinyúlva gesztikulál.
– Nem volna szabad így megállnod a padkán – mondom.
Most megragad és elvisz valahova magával kényszerrel?
Teszek pár lépést hátra.
– Gyere, szállj be, csuromvíz leszel.
– Haza kell mennem.
– Miért kerülsz engem? – Áthajol az utasülésen, hogy
jobban lásson az ablakon át. Még több kocsi megy el
mellettünk, de nem áll meg senki. Senki nem kérdezi meg,
jól vagyok-e. Ez itt akár egy emberrablás is lehetne, de le se
szarja senki.
– Mennem kell – szólalok meg ismét. – Lekésem a
buszomat.
– Mondd el, mi a gond!
– Ott voltál a házunkban! – kiáltok oda, túlkiabálva az
autók zaját. Engem is megdöbbent a testemből feltörő düh.
– Közöltem veled, hogy maradj tőle távol!
Az arca kifejezéstelen, majd mintha lassan minden
vonása újrarendeződne, mint amikor valaki végre megért
valamit.
– Akkor hát ezért keresnek a rendőrök.
– Ma kellett volna megjelenned a bíróságon. Anya kért
egy távoltartási végzést.
– A házatok közelében sem jártam.
És ugyan honnan tudná, mikor van hozzánk közel?
Biztosan tudja, hol lakunk.
– Anya cuccai közt kutakodtál. Elolvastad az e-mailjeit.
Egy szót sem szól, de már nem tűnik meglepettnek.
Mintha visszavonult volna magába és most töprengene.
Mellettünk halad tovább a forgalom. Kíváncsi vagyok,
felismer-e valaki. Szeretnék megfordulni és eltűnni, de azt
is hallani akarom, amit most mondani fog.
– Sophie, egész héten Victoriában voltam, csomagoltam.
Nem akarnék így rád ijeszteni, édesanyádra sem. Ugyan
miért tenném? Szeretnék mindent újrakezdeni.
– Tudom, hogy ott jártál a házban.
– Menjünk, igyunk egy kávét, beszéljük meg! Elmondom
töviről hegyire, mit csináltam a héten. Te pedig
elmondhatod, miért vagy annyira biztos benne, hogy én
voltam ott, jó?
Őszintének tűnik, mintha tényleg nem értené, miről
beszélek. Az utat nézem, a középvonalon növekvő
hóbuckákat. Futnom kell, ha el akarnom érni a buszt, és ha
lekésem, várhatok fél órát a következőre. Talán meg
kellene hallgatni, amit mondani akar. Ha ő tört be, akkor
ráijeszthetek azzal, hogy elfogják újra, és így majd távol
marad anyától.
– Ha máshova viszel, hívom a rendőröket, a zsebemben
van a telefonom.
Felemeli a kezét.
– Jól van.
Még egyszer kinézek az útra, majd beszállok.

Csendben ülünk a kocsiban. Feltekeri a fűtést, én pedig

körülnézek, észreveszem a kesztyűtartóban a rágógumis
dobozt. Újra belém nyilall egy emlék a sörökről, amiket az
építkezéseken ivott – utána mindig bedobott egy rágót,
mielőtt hazaindultunk volna. Kiszúrja, mit nézek.
– Kérsz egyet?
– Nem működik ám, a rendőrök így is kiszimatolják.
Rám pillant, és arra számítok, hogy dühös lesz, de nagyon
hűvös hangon szólal meg:
– Nem iszom, Sophie. Soha egy cseppet sem iszom többé.
Eleinte hiányzott, de most már nem is gondolok rá. Csak
eszközként használtam, segített megbirkózni az
érzéseimmel. Nem akarom, hogy emiatt aggódj.
– Nekem nem számít. – Elfordulok, kinézek az ablakon,
ahonnan visszanéz az ázott hajú tükörképem. Anya jut
eszembe – most milyen mérges lenne rám. Meg kell
hallgatnom a magyarázatát. Anya azt hiszi, nem látok át
rajta, de rá fogok jönni, ha hazudik.
A Muddy Bean tele van, zajos, a levegőben nedves ruhák
szaga keveredik a kávé és a frissen vajazott toastok
illatával, amitől a gyomrom korogni kezd. Rendelek a
pultnál egy kávét és egy sajtos pogácsát, előhúzom a
pénztárcámat, de ragaszkodik hozzá, hogy ő fizessen.
Különös érzés, ahogy ott áll mellettem, ahogy néha összeér
a karunk. Kifizeti a kajámat. Ez olyan apás dolognak tűnik,
de eszembe jut róla az is, anya mennyi ideig le volt égve.
Nagyon ritkán mentünk el együtt ebédelni valahova, hacsak
nem számítjuk a plázás étkezdékben vásárolt hot dogokat.
Leülünk, letépek egy falatot a pogácsából és a számba
hajítom. Részben az éhség miatt, részben pedig hogy időt
nyerjek, mielőtt megszólalnék.
– Finom? – kérdezi.
Bólintok. A bögréje fülével babrál, előrehajol a székben.
Le sem veszi a szemét az arcomról, várja, mikor szólalok
meg.
– Miért törtél be a házunkba? – kérdezem végül.
– Ha ilyen hülyeséget csinálnék, mehetnék vissza a
börtönbe. – Még jobban előrehajol, felsőtestével szinte
ráfekszik az asztalra. – Tíz évet töltöttem odabent, Sophie.
Tudom, hogy el sem tudod képzelni, milyen, de higgy
nekem, pokoli. A börtönök, amiket a tévében meg
filmekben láthatsz, mint például az a Lockup című műsor,
azok klubházak ahhoz képest, ahol voltam.
Van logika abban, amit mond. Miért tenné kockára a
szabadságát? De ki más törne be úgy, hogy nem visz el
semmit?
– Nagyon haragudtál anyára, amiért elváltatok.
 – Igen, elég sokáig elég zabos voltam, de értem, miért
nem akart tovább együtt maradni velem. Leginkább saját
magamra voltam dühös. Elszúrtam, ezt mondtam is neked.
De nem fogok újra mindent felkavarni magam körül most,
amikor végre szabad vagyok. Egészen biztosan betört
valaki?
– Ezt hogy érted?
– Figyelj, tudom, mennyire dühös rám anyád, és meg is
van rá az oka. De talán szeretné elérni, hogy te is dühös
legyél rám.
– Nem hazudna. A számláit is kibontotta valaki. És volt
egy könyv a kád mellett, meg gyertyák. Nagyon meg volt
rémülve.
Összeráncolja a homlokát, két szemöldöke teljesen
összeér középen. Oldalra döntött fejjel hátradől, mint aki
gondolkodik. Keménynek tűnik tőle, kegyetlennek.
– Úgy látszik, valaki a bolondját járatja vele. Nem
mondhatnám, hogy örülök, különösen, mivel te is ott laksz.
Szerezzen be egy riasztót.
– Van riasztónk. Aznap elfelejtettem bekapcsolni. – Talán
tényleg nem ő volt. Miért javasolná egy riasztó beszerzését?
Már nem is tudom, mit gondoljak. Lehet, hogy anya
valamelyik fura ügyfele az? Vagy az a lány, aki régebben az
alkalmazottja volt? Kilépett, miután anya folyamatosan
piszkálta, amiért újra összejött azzal a lúzer fiújával, és
nem ment be dolgozni.
– Azt gondolja, én akarok ártani neki?
Farkasszemet nézünk, érzem, ahogy a pogácsa egy
darabja befészkelte magát a torkomba, a gyomrom teljesen
összeszorult, szeretnék az ajtóhoz rohanni és minél
messzebb kerülni tőle. Hogyan lehetek képes a szemébe
nézni, és elmondani, amit gondolok? De nem tűnik
mérgesnek, inkább csak nem igazán lepi meg a dolog. Nem
válaszolok.
– Hát jó. – Mélyet lélegzik, a kezével végigtúrja nedves
haját. A szeme alatt sötét árnyékok ülnek, azt hiszem, elég
fáradt lehet. – Anyád mesélt valaha a családomról?
– Egy keveset.
– Gyerekkoromban problémáim voltak az elhagyatottság
miatt. – Megvillant egy félmosolyt, és azt hiszem, talán már
értem, mit szeretett benne anya egykoron. – Anyád volt a
legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem. Annyira
gyönyörű… képtelen voltam elhinni, hogy mi együtt
vagyunk.
Anya valóban gyönyörű – platinaszőke a haja, mint az
egyik tünde királynőnek a Gyűrűk Urában, nagy, kék szeme
van, a szempillái annyira sötétek, hogy soha nem is festi
őket. Ha akarna, randizhatna bárkivel, de Greggel is
nagyon hosszú idő elteltével kezdett csak találkozgatni.
Öröm látni, milyen jó hatással vannak egymásra; nagyon
sokat nevetnek, anya pedig mindig nyugodtnak tűnik.
Látom, hogy Greg nagyon kedveli, de azt hiszem, anya
túlzottan fél a komolyabb kapcsolattól.
– Viselkedhettél volna vele szebben is – felelem.
– Tudom. Mindent fordítva csináltam. Rettegtem attól,
hogy elhagy, végül féltékeny seggfejjé változtam és
eltaszítottam magamtól.
– Miért nem randizol valakivel? Nagyon sokan keresnek
partnert online is.
– Talán majd egyszer, de jelenleg csak téged szeretnélek
újra megismerni.
– El kell menned a bíróságra és el kell fogadnod, hogy
nem zaklatod anyát.
– Most azonnal pontot teszek a végére, oké? Ahogy itt
végeztünk, jelentkezem a rendőrségen.
– Nem nyújtasz be fellebbezést? Mi sem beszélhetünk
róla egymással, ha érvényben van.
– Nézd, értem, hogy anyád és én, mi már múlt idő
vagyunk, ez már nem működhet soha, de azt nem
szeretném, ha rólad is le kellene mondanom. Te vagy az
egyetlen élő családtagom. Ha nem akarsz velem találkozni,
hát jó, akkor csak remélhetem, hogy majd egy nap
meggondolod magad, de én önszántamból nem adom fel.
Elszomorít, amit mond, meg is rémít, de egyben valahogy
örülök is neki. Megpróbálja elérni, hogy ránézzek, érzem a
tekintetét, de csak a kávémat bámulom, a tetején úszó
habot tanulmányozva. Valahogy nem tűnik helyesnek, hogy
sajnáljam, olyan, mintha visszaélnék anya bizalmával, de
igaza van – tényleg csak én maradtam neki.
– Mindenképp távol kell maradnod anyától – mondom
neki. – Ha még valami történik, akkor annyi volt.
Átnyújtja a kezét az asztal fölött.
– Megegyeztünk. – Miközben kezet rázunk, úgy érzem,
valaki néz. Végignézek a kávézón. A túloldalán veszem
észre Jaredet egy idősebb, fekete hajú hölggyel, aki eléggé
hasonlít is rá. Az anyja az. Már láttam párszor a városban,
egy ezüstszín Lexusszal jár, mindig napszemüveget visel.
Jared mosolyog, röviden felém int. Másfelé nézek.

Jared jön oda a szekrényemhez másnap a suliban.

– Még mindig haragszol, amiért anyuddal kapcsolatban
kérdezősködtem? – kérdezi. – Bocs, ha valami butaságot
mondtam. – Elmosolyodik. – Gyakran megesik.
– Rossz hangulatban voltam, ennyi az egész. Bocs.
Zsebre dugott kézzel a szekrényeknek dől, vállait
összehúzza, mint aki fázik, de ekkor rájövök, talán a
magassága miatt csinálja, mert nem szeretne fölém
tornyosulni. Fekete farmer van rajta, a nyakából egy vörös
kockás sál lóg, alatta szürke póló egy Jimmy Hendrix-
képpel. Jimmy arcának egyik fele megkopott. Azon
tűnődöm, vajon gyárilag koptatott-e. Lehet, hogy száz
dolcsiért vagy valami hasonlóan őrült összegért vette.
– Elég heves eszmecserét folytattál apáddal ott a
kávézóban – veti oda.
Úristen. Mennyi ideig nézhetett minket?
– Az a nagybátyám volt. Elég zűrösek épp a dolgai.
Egy ideig csendben van, én megfeszülök, aggódom,
nehogy elkezdjen kérdésekkel ostromolni, de csak ennyit
mond:
– Mentek valahova a karácsonyi szünetben?
Felnevetek. Az ő világában valószínűleg az összes barátja
elmegy a saját hegyvidéki nyaralójába síelni, vagy valami
drága, meleg helyre utazik.
– Úgy döntöttünk, hogy az idén helyben vakációzunk –
mondom színlelt gazdag csajos hangon. – A hegyek annyira
dugig vannak azokkal a szegényebb népekkel. Hallatlan.
Elsőre zavartnak tűnik, majd elmosolyodik, mikor rájön,
hogy rajta élcelődöm.
– A hétvégén átjön néhány barátom. Gyere te is!
– Nem jó ötlet.
– Miért nem?
– Nem lógunk egyforma társaságban.
– Nekem tetszik, hogy te más vagy. Művész vagy, igaz?
– Aha.
– Láttam az évkönyvben a rajzaidat. Baromi jól rajzolsz.
– Kösz. – Nem tudom, mi egyebet mondhatnék. Melegnek
érzem az arcomat, és szeretnék valami csípőset válaszolni,
de semmi sem jut eszembe. Miért ilyen kedves velem?
– Elhozhatod Delaney-t is – mondja. Delaney-nek bejön
Jared egyik barátja, és imádna elmenni egy ilyen partiba.
Nagyon pipa lesz, ha elutasítom a meghívást.
– Talán – mondom. Mosolyogni kezd, én valamiféle
megkönnyebbülést érzek, mintha valaki ölelne hátulról.
– Akkor pénteken találkozunk. – Közelebb hajol, érzem a
leheletén a borsmenta erős illatát. Biztosan rágózik.
Eltűnődöm, vajon miattam akart-e megszabadulni a
szájszagtól, a gondolat egyszerre zavar össze és tesz
izgatottá, és még néhány egyéb érzés is megjelenik, amiket
hirtelen megnevezni se tudok.
– Ne aggódj! – mondja. – Senkinek nem mondom el, hogy
találkoztál apáddal. Tudom, hogy nemrég szabadult.
Őt bámulom, közben megszűnik körülöttem a folyosó
minden zaja. Csak a mellkasomból érkező zakatolást
érzékelem. Honnan tudja? Delaney fecsegett talán? Ez
annyira fáj, hogy levegőt is alig kapok.
Az arca átrendeződik, a mosoly elpárolog, mikor rájön,
hogy elbaltázta.
– Ne haragudj! Látszott, hogy rokonok vagytok, és láttam
a fényképét az interneten, szóval tudom, hogy kicsoda.
– És akkor most elmondod mindenkinek – dühös vagyok
és zaklatott, egyben zavarodott is. Hol láthatta apa
fényképét? Sok évvel ezelőtt írt róla rengeteget a sajtó, de
én nem láttam a hírekben semmit a szabadulással
kapcsolatban. Talán Victoriában jelent meg valami.
– Hónapok óta tudok róla, de senkinek nem szóltam egy
szót sem.
– Miért kutattál utánam?
– Kedvellek. Többet akartam rólad megtudni. – Vállat
von, és újra előveszi a mosolyát. Már láttam az összeset; van
egy, amit a barátaival használ, egy másik, amit a
tanárokkal. Ezt még nem láttam. Csibészes, de reménykedő
is, meg valahogy olyan kedveskedő, talán még egy kicsit
feszélyezett is. De ez nem lehet.
– Nem szeretném, ha bárki tudna róla.
– Ne aggódj! Bennem bízhatsz. – Csengetnek, ő a folyosó
vége felé pillant. – Mennem kell a könyveimért. Pénteken
találkozunk, oké? – És elmegy.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

LINDSEY
Kész hangzavar a menhely, ugatások, nyüszítések
kakofóniájában lépkedek a betonpadlós folyosón, a
ketrecekbe zárt kutyákat nézem. Nem szeretem ezt az
egészet; a könyörgésüket, a kétségbeesett szempárokat, a
fémrácsot, a vizelet szagát. Egyet vihetek haza, pedig
szívem szerint vinném mindet. Évek óta gondolkodom azon,
hogy szerzek egy kutyát, de mindig aggasztottak a
költségek, az állatorvos, az élelem. Most kell rádöbbennem,
hogy csak attól féltem, valami balul sül el, Andrew megfoszt
tőle valahogy, még a börtön sem gátolja meg. Megállok az
egyik ketrec előtt, a rács túloldalán egy németjuhász-
keverék áll, hatalmas fejjel és mancsokkal, még nagyobb
vigyorral a képén. Vörösesbarna a szőre, a háta közepén
ellentétes irányba nőtt, mint az afrikai oroszlánkutyáknál.
Barna szeme körül fekete pápaszem, fekete az orra és a
visszahajló füle vége is. Cuppantok egyet, mire megdönti a
fejét, és mellső mancsával felágaskodik a rácsra.
A menhely egyik dolgozója a mellette levő kennelben
található kutya adatait sorolja.
– Buddy, barátságos, fekete labrador, örömében lelkesen
csóválja a farkát, és magas hangon ugat.
– Ennek mi a neve? – kérdezem.
 – Angus.
Mosolygok a szarvasmarháról kapott becenév hallatán,
tökéletesen illik rá. Az előző tulajnak bizonyára skót
felmenői vannak, és jó humora.
– Egyedül élek a lányommal, és egy családi kedvencet
keresünk, egyben viszont egy olyan kutyát is, amely
elijesztené az idegeneket. Védelmező a természete?
– Angus imádnivaló eb, és valószínűleg csak halálra
nyalogatná a betörőt, de nagyon hangosan ugat. – Mintha
csak ez lett volna a végszava, Angus feláll a drótkerítés
túloldalán, és háromszor elvakkantja magát. Mély, hangos
ugatása van, végigpattog a betonon. Majdnem egy
magasságban van velem, a súlya közelítheti az ötven kilót.
– Miért adta be az előző tulaj?
– Egy válás miatt. A férj leköltözött az Államokba, a
feleségnek pedig új munkahelyet kellett találnia, így már
nem jutott rá elég ideje. Kiváló családi kutya. Imádja a
nőket.
A tenyeremet a mancsához teszem, odahajol és
megnyalja.
– Elvihetem egy rövid sétára?
Körbebarangoljuk az ösvényeket a környéken, kis híján
kitépi a karomat a helyéről, de már a hatalmas állat puszta
jelenlététől is nagyobb biztonságban érzem magam. A válla
a combomat súrolja. Igyekszem magam lebeszélni róla,
emlékeztetem magam a kutyaeledel költségeire, arra,
mennyi szőrt hullathat el. Időnként hátrafordítja a fejét,
felnéz rám, közben nyitott szájjal, kilógó nyelvvel vigyorog.
Észreveszünk a távolban egy férfit, az erdőben kocog, mire
Angus megáll, teste megfeszül, farkát a magasba emeli.
Visszanéz rám.
– Minden rendben, Angus – mondom. – Jó kutya. –
Megnyugszik, továbbindulunk. Napok óta most először
érzem, hogy én is megnyugszom valamelyest. A menhelyen
kitöltök egy űrlapot, megerősítem, hogy rendelkezem
engedéllyel a főbérlőmtől, illetve hogy az udvarunk le van
kerítve. Azt gondoltam, napokba telik, mire tájékoztatnak,
de a menhelyről még aznap este felhívnak. Sophie-nak is
elmondom a jó hírt.
– Komolyan? Milyen fajta? – Ragyog a szeme, aminek
láttán a gyomromig száll le a megkönnyebbülés. Bármit
megtennék, csak hogy újra mosolyogni lássam.
– Nem tudnám megmondani. Keverék, farkaskutya, talán
egy labradorral vagy rottweilerrel keverve. – Mutatok neki
pár fényképet, amiket a mobilommal csináltam. – Holnap
délelőtt mehetünk érte.
– Istenem, anya, ez egy szörnyeteg.
– Tudom. Most legalább a szörnyeteg is megvan a szépség
mellé.
Felnevet, majd elhalványul a mosolya.
– Házőrző kutyát akartál? De hát ott az oltalmazó
határozat. Még mindig meg vagy rémülve? – Meglepett,
Andrew mennyire könnyedén elfogadta a tanúsítvány
lefektette feltételeket. Nem gondoltam volna, hogy önként
aláír bármit, ami miatt távol kell tőlem maradnia.
Szeretném magam jól érezni ettől, de az egyik aggasztó
dolog helyét csak átvette egy másik.
– Részben házőrzőt, de ha te elmész egyetemre,
társaságra is szükségem lesz.
– Egy nagy, szőrös szörnyeteggel fogsz pótolni?
– Jó eséllyel többet tisztálkodik nálad.
Játékosan a karomra csap.
– Azért az ágyamban inkább ne aludjon.
– Nem ígérek semmit – mosolygok. – Valószínűleg velem
lesz majd, a szobámban. Segít aludni.
Eddig az Angusről készült fotókat lapozgatta a telefonon,
most azonban elgondolkodott arccal néz fel rám:
– Még mindig úgy gondolod, édesapám járt a házban?
Hirtelen és éles hangon szólalnak meg a szirénák a
fejemben. Miért kérdőjelezi meg ezt most? És mikor kezdte
Andrew-t „édesapámnak” nevezni? Talán eddig is így
nevezte, és talán nem is jelent semmit, de most valahogy
úgy hangzott, hozzá tartozik. Mintha jogot formálna rá.
– Egészen biztosan ő volt.
– De néha elfeledkezel dolgokról. Például arról, hova
tetted a kulcsaidat, vagy mikor odaadtad azt a doboznyi
könyvet valakinek, utána meg váltig állítottad, hogy nálam
vannak.
A kulcsok. Az arcát figyelem. Vajon tudja, hogy a kulcsok
is azok közé a dolgok közé tartoztak, amiket Andrew
folyamatosan szóvá tett? Nem, nem hiszem, hogy tudatosan
akarna ezzel bántani, de hogy ilyen kétségbeesetten
kapaszkodókat keres, eléggé megrémít. Még mindig nem
akarja elfogadni a tényeket.
 – Ő volt – válaszolok. – Ismerem a módszereit.
Összenézünk.
– Semmi jóra nem emlékszel vele kapcsolatban?
Elakad a lélegzetem. Odahajolok, elveszem tőle a
telefonom, és Angus képeit nézegetem, míg megpróbálom
kitalálni, mit is válaszoljak erre.
– De igen – mondom. – De ez semmit nem csökkent a
rengeteg szörnyűség súlyán, amit tett, sem a fájdalmon,
amit nekem – és másoknak – okozott.
– Hamarosan itt a baleset évfordulója.
– Tudom.
– Eszedbe jut néha az az éjszaka?
– Ezt hogy érted?
– Ha nem menekülünk el, akkor nem ül volán mögé. Ez is
olyan, mint a pillangóhatás. Ha egy dolgot megváltoztatsz,
más lesz az egész. Ma mit csinálnál másképp?
Világosan megjelenik előttem a borostyánszínű, műanyag
gyógyszeres üvegcse, az apró, kék tabletták tapintása a
tenyeremen. Nem voltak elég súlyosak – a világ súlyát
kellett volna a tenyeremben éreznem.
– Ez a kérdés megválaszolhatatlan. – Felállok. – Nagyon
kimerültem, elmegyek, megfürdöm. – Tudom, hogy engem
néz, miközben távolodom. Biztosan nem érti, miért
szakítom félbe ilyen váratlanul a beszélgetést, de nem sok
választ el a sírástól, attól, hogy mindent elmondjak neki.
A pillangóhatás.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

SOPHIE
Delaney szerdán Andrew új lakásánál tesz ki, a város déli
végében. Együtt vacsorázunk, ő készíti. Azt mondta,
szívesen elhoz a suliból, de nem akartam, hogy meglásson
vele egy tanár, vagy valaki, aki ismeri anyát. És furának is
éreztem volna. Utálok hazudni anyának (úgy tudja,
Delaney-nél vagyok, bulival nyitjuk a téli szünetet), de
adnom kell neki egy esélyt. Talán anya nem felejti el soha,
amit tett, de engem egyszer sem bántott, és minél többet
gondolok rá, annál jobban tudom, hogy anya téved: nem ő
tört be a házba. Nem mondott el nekem mindent, amit azon
a héten csinált, de erre nem is volt szükség, a csontjaimban
érzem, hogy igazat mond. Mintha valami genetikai dolog
lenne. De ha anyának azt mondom, nem Andrew volt, tudni
fogja, hogy ismét beszéltem vele. Egészen biztos abban,
hogy ő volt, más lehetőséget még csak fontolóra sem vesz.
Különösen oda kell figyelnem majd a riasztóra, mindig be
kell kapcsolnom.
Följebb húzom a hátizsákom, mikor odaérek a
kocsifeljáróhoz. Fagypont alatt van a hőmérséklet, ropog a
lábam alatt a tegnap este leesett hóréteg. Szép a ház, sokkal
nagyobb, mint a miénk, de oldalról beszorítják a
szomszédos épületek – kicsit olyan, mintha behúzott vállal
állna. Az udvarban egy hóember díszeleg, mellette néhány
kivilágított műanyag rénszarvas. Némileg elveszettnek
tűnnek, mintha nem tartoznának ide, és nem tudnák
biztosan, hol is kellene állniuk.
Néhány nap múlva karácsony. Kedden ebédidőben a
plázában járkáltam, az utolsó dolgokat vettem meg
anyának, Chris bácsinak és barátnőjének, na meg Delaney-
nek. Eltűnődtem, milyen érzés is lenne az apámnak
vásárolni. Egyáltalán, mit vennék neki? Azt mindig tudtam,
anyának mit vegyek. Tudom, milyen kávét iszik, milyen
könyveket szeret, milyen színekben mutat a legjobban (kék
és levendula), ismerem a kedvenc habfürdőjét és krémjeit
(bármi jöhet, amit a Lush gyárt), és minden sorozatát, mint
például az Outlander vagy a Downton Abbey. De Andrew
kész rejtély.
Angus ott horkolt a lábamnál tegnap este, miközben
mintákat stencileztem a csomagolópapírra és azon
gondolkodtam, milyen is lenne, ha a jövőben is többet
találkozhatnánk. Felnevetek, mikor eszembe jut, hogy anya
esetleg majd áthívja karácsonyi ebédre. Mintha ez valaha is
megtörténhetne.
Mikor Angus felébredt, hangosan ásított.
Megcsiklandoztam a hasát a lábujjaimmal. Tök jó móka egy
kutya a háznál, bár már elcsócsálta néhány ceruzámat, és
tízpercenként akar kimenni az udvarra, mindent megugat
és mindig megpróbálja lelopni a kaját a konyhapultról.
Bújós és mindig boldognak tűnik, belelöki a fejét a
tenyerembe és ráhasal a lábamra. Éjszaka felváltva aludt
anyuval és velem, mintha nem lenne biztos benne, kihez is
tartozik vagy hol van a helye, de ez volt az első éjszakája.
Idővel majd belerázódik.
Andrew mosolyogva, túlzott jókedvvel nyit ajtót a
kopogást követően.
– Bújj be!
Követem, az ajtónál leveszem a csizmám, leteszem a
munkásbakancsa mellé. A bakancs látványától kizökkenek
egy pillanatra. Emlékszem, régen is mindig az ajtónál állt,
az évszaktól függően porral, sárral vagy jéggel-hóval
borítva. El is feledkeztem erről, meg hogy rendszerint
felvettem és a házban járkáltam benne, ő meg nevetett.
A konyhaasztalnál ülök, ahonnan rálátok az emeleti
lakrészre. Elég izgatottnak tűnt a telefonba, amiért akkora
szerencséje volt és ilyen rövid idő alatt megtalálta ezt a
helyet, sőt, a hónap közepén be is tudott költözni. Annyira
gyorsan történik minden, hogy ha nem gondolkodom rajta
egy kis ideig, szédülni kezdek. Aztán eszembe jut, hogy
anyával hat hónap után megházasodtak. Ilyen típus lenne
az édesapám? Szeret gyors döntéseket hozni? Nem tudom,
ez jó-e vagy inkább rossz.
Hatalmas a konyha, mindenhol modern eszközök, a
pultok felülete gránitból van, ő pedig magabiztosnak tűnik,
mintha egy ilyen konyhába teremtették volna.
– Kérsz valamit inni? – kérdezi a hűtő felé indulva.
– Egy pohár vizet, köszi.
Leteszi elém a poharat, majd visszamegy a sütőhöz. Iszom
egy kortyot, közben szemügyre veszem a pohár oldalán
levő geometrikus tejüvegmintát. Magam elé képzelem a
boltban, épp azt teszi be a kocsiba, amin megakad a szeme.
Abroszt terített az asztalra, de a sötét, kávészín falábak
alapján látom, hogy nem egy olcsó darab. A nappaliban
csokoládészínű bőrkanapé áll, mellette cédrusfa
dohányzóasztal. A falakon még nincsenek dísztárgyak, sem
bekeretezett fotók vagy bármi olyasmi, amitől otthonná
válik egy ház, de a sarokba már betett néhány hatalmas
növényt. Első ránézésre fügefák. Az egyik köré fehér
karácsonyi égőket tekert.
– Szereted a növényeket? – kérdezem. Felém fordul a
sütőtől, ahol épp egy fazéknyi sűrű csilit kavargat. A levegőt
betölti a fűszeres-édeskés illat.
– A házinénitől kaptam őket. Azt hiszem, úgy gondolta,
elég lehangoló a dekorom. – Újra rám villantja a
félmosolyát. Lezuhanyozott, megborotválkozott, a haja még
egy kicsit nedves, néhány hajszál hátul egyenesen kiáll. A
farmere tisztának tűnik, az inge betűrve, egy öv tartja a
helyén. Látszik, hogy kitakarította a házat is – a kanapén
heverő krémszínű pléden egy ránc sincs, minden szépen el
van rendezve az asztalon, az alátétem mellett takarosan
összehajtott vászonkendő, rajta kés, villa, kanál,
szabályosan elrendezve. Az asztal közepére kitett néhány
apróbb edényt, azokban cheddar, apróra vágott
zöldhagyma, guacamole, mellettük egy nagyobb edény, tele
nachosszal. Eszembe jut róla a mexikói vacsora Marcusnál,
és újra elönt a bűntudat.
Felállok az asztaltól, átmegyek a nappaliba, végigsimítok
az egyik növény levelein. Pornak nyoma sincs. A talaja
nedves. Van egy lapos képernyős tévéje, hozzá egy
krómozott hangszórórendszer kék fényekkel, elegáns,
drága. Anyával csak évek után tudtunk lapos képernyős
tévét venni, a hangrendszert a Walmartban vettük hozzá,
egy leárazott, némileg viharvert darabot. Néhány könyv
hever a dohányzóasztalon; belelapozok az egyikbe, egy
Tom Clancy-regény az.
– A börtönben rengeteget olvastam – szól ki a konyhából.
Visszamegyek, újra leülök az asztal mellé, veszek néhány
szem nachost, a számba dobom őket, a konyhát betölti a
ropogás zaja.
Mosolyogva néz hátra a válla fölött.
– Ezek rendkívül jók. Artisan Nachos, a minap az egyik
munkatársam hozott belőlük az építkezésre.
– Nem furcsa? – kérdezem. – Bemenni a boltba, és ennyi
új dolgot látni?
Bólint, majd elővesz egy vödrös tejfölt a hűtőből és leteszi
az asztal közepére.
– Eléggé, de egyben tetszik is, hogy újra megélhetek egy
csomó mindent, ez néha nagyon jó tud lenni. – Csilit mer a
tálakba és átjön velük az asztalhoz. – Vegetáriánus.
Felpillantok rá.
– Honnan tudod, hogy vegetáriánus vagyok?
– Amikor kávéztunk, volt egy póló rajtad, amin az állt,
hogy „Nem eszem meg a barátaimat”. Úgy voltam vele, vagy
csak a póló tetszik, vagy nem eszel húst.
– Aha. Bocsi.
 Vállat von.
– Nincs miért. Jó, ha vannak elveid. Lefogadom, hogy
utáltad azt a marhasültes szendvicset, amit múltkor vittem
neked. – Nevetve ül le az asztalhoz velem szemben.
– Nem volt vészes.
– Nos, remélhetőleg ez jobban fog ízleni. Lássunk neki!
Belekanalazok.
– Nyamm, ez nagyon finom. – És ezúttal nem hazudok. A
csili édes és fűszeres egyszerre, nem kimondottan csípős, és
tele van nagy zöldségdarabokkal.
– Ezt örömmel hallom – mondja. – A börtönben nagyon
hiányoztak a zöldségek. Borzalmas az a kaja, amit ott benn
adnak. Egy disznóval sem etetném meg.
Csendben folytatjuk az evést, majd újra ő szakítja meg a
csendet:
– Várod már a karácsonyt? Amikor még kicsi voltál, előtte
napokig nem tudtál aludni sem.
– Klassz ez az egy hét iskolai szünet. – Nem szeretnék
anyáról vagy a hagyományainkról beszélni, arról, milyen
most az egész, mióta ő nincs velünk. – Te tervezel valamit
karácsonyra?
– Átmegyek Victoriába, a szponzoromnál leszek. Az első
szabadon töltött karácsony kemény tud lenni. Elmegyek
néhány anonim alkoholisták találkozóra is, ha már ott
vagyok. – Felnéz. – Nagyon sokat jelent, hogy ma itt vagy.
Akartam szerezni egy fát, de már nem jutott rá időm.
– Semmi gond. Az a növény fel van díszítve.
Mindketten veszünk még egy kanállal és egyszerre
fújunk rá, hogy lehűtsük a benne levő csilit. Az arcát
vizsgálom.
– Inkább apukádra hasonlítasz, vagy inkább anyukádra? –
kérdezem tőle.
– Azt hiszem, inkább az apámra. – Belemarkol a
nachosba, a tányérja tetejére morzsolja a szemeket. – Ezt
próbáld ki! – Látom, hogy témát akar váltani, arról kezdünk
beszélgetni, milyen sorozatokat nézett mostanában és
milyen ételeket tud megfőzni ezen kívül.
Vacsora után rendbe tesszük a konyhát; én mosogatok, ő
törölget. Felidézem gyerekkori emlékeimet, de nem rémlik,
hogy ő valaha is sürgölődött volna a konyhában – mindig
anyára hagyta az ilyesmit.
– Tényleg örülök, hogy itt vagy – mondja. – Hosszúak az
estéim. Sokkal nagyobb nyüzsgéshez vagyok szokva.
Mostanában bekapcsolt tévé mellett alszom.
– Esetleg keríthetnél egy kutyát.
– Nem is rossz ötlet. Jó lenne némi társaság.
– Mi örökbe fogadtunk egyet – mondom, miközben átadok
egy újabb elmosott tányért. – Angusnek hívják.
– Igen? Milyen fajta?
– Nem tudom – vállat vonok. – Hatalmas, borzas jószág.
– Jól hangzik. Anyád mindig is imádta a kutyákat.
Többet is el szeretnék mondani – hogy Angus mennyire
védelmezően viselkedik anyával, mindenhova követi a ház
körül, vele alszik éjszakánként –, de tudni fogja, miért
mondom neki mindezt, és nem akarom feldühíteni.
– Történt még bármi más furcsaság is? – kérdezi,
miközben eltesz egy tányért.
– Ezt hogy érted?
Kézbe vesz egy újabb tányért.
– Például betört-e valaki a házba. Ezért kerített egy
kutyát, nemde? A fiúja milyen amúgy? – Alig van időm
gondolkodni, annyira gyorsan záporoznak a kérdések.
– Nem volt gond. Greg kedves. Segített neki beszerelni a
kutyaajtót.
Félbehagyja a törölgetést.
– Kutyaajtót? Az meg ugyan minek?
Megrezzenek, megijeszt a hangsúlya, mintha azt
gondolná, hogy anya a világ legostobább nője vagy ilyesmi.
– Muszáj volt, nagyon sokáig dolgozik, és gondoltuk, nem
lehet belőle baj, mert senki nem fér át rajta. Ha valaki át is
férne, Angus úgyis leharapja a fejét. Tényleg bazi nagy.
Előreroskad a válla – emlékezteti magát arra, hogy
maradjon nyugodt.
– Ne haragudj – mondja. – Egy pillanatra átmentem
őrülten védelmező apába.
– Aha. Egy kicsit.
– Úgy tűnik, anyád tudja, mit csinál. Örülök, amiért van
valaki, aki segít neki. – Még pár edényt eltörölget, majd: –
Bízol ebben a Gregben?
– Teljesen ártalmatlan. Bármit megtenne értünk. Holnap
például ő rohangál mindenhova, beszerzi a dolgokat az esti
karácsonyi bulihoz. – Rám pillant, én pedig rájövök, hogy
sokkal többet mondtam el, mint kellett volna. Anya meg fog
ölni. – Nagyon sok embert hívott el. Nagyon sokat.
 – Azt jól tette.
És csakugyan, mintha megkönnyebbült volna. Biztosan
félreértettem a kérdezősködés okát. Tudni akarta,
biztonságban vagyunk-e mi ketten. Csendben mosogatjuk el
a pár megmaradt edényt.
Miután befejeztük, újra megszólal:
– Tudom, hogy nem maradhatsz sokáig, de szeretnék
átadni neked valamit. Menj, ülj le egy kicsit a kanapéra,
amíg elmegyek érte, oké? – Bemegy a hálószobába, kifelé
már egy becsomagolt dobozt is hoz magával. –
Csomagolásban sosem voltam világelső.
Hőhullám önti el az arcomat, mikor lehámozom az ezüst
csomagolópapírt. Érzem, ahogy a kanapé másik végéből
engem figyel. Félek, hogy nem fog tetszeni és ezt nem
fogom tudni leplezni. Mikor végre lekerül az utolsó
papírdarab is, meglepve bámulok, és kinyújtom a kezem,
hogy az ujjaimmal végigsimíthassak a gyönyörű
fadobozkán. Az oldalai huszonöt centisek lehetnek, friss
cédrusszaga van, csillogó aranyfestéktől ragyog.
– Ezt te csináltad? – a hangom érdes, rekedt.
– Az egyik srác, akivel dolgozom, a rendelkezésemre
bocsátotta a műhelyét és a szerszámait. Már el is
felejtettem, mennyire szeretek a két kezemmel dolgozni.
Gondoltam, szükséged lehet valamire, amiben tárolhatod a
festőkellékeidet.
– Ez nagyon szuper – mondom. – Biztosan több napig is
dolgoztál rajta. – Elég sok pénze van, akármit vehetett
volna, de mégis úgy döntött, készít nekem valami
különlegeset.
– Elég sok a szabadidőm.
– Nagyon szépen köszönöm. Imádom. – Ránézek, és látom,
hogy elégedett a reakcióm láttán. – Én nem hoztam neked
semmit.
– Nem baj – rázza a fejét. – Nem is vártam. Majd jövőre,
jó?
– Nem is tudom. Még mindig jössz nekem az elmúlt tíz
évért. Mármint tök kedves dolog ez a doboz meg minden,
de jobb lesz, ha futószalagon érkeznek az ajándékok, ha azt
akarod, hogy úgy igazán kedveljelek. – Amint befejezem a
tréfálkozást, összerezzenek. Ugye nem fogja azt gondolni,
hogy udvariatlan vagyok? Vagy hogy alamizsnára
számítok?
– Tyű – válaszolja. – Egy perce sincs, hogy a rég elveszett
lányom kapott tőlem egy szívből jövő ajándékot, és most
meg kell tudnom, hogy valószínűleg boldogabb lenne egy
iPadtől? – Mosolyog, teljesen egyértelművé teszi, hogy csak
cukkolni akar. – Mióta szereted így tönkretenni a pillanat
varázsát?
– És te mióta vagy ilyen vicces?
– A józanság mellékhatása. – Vállat von. – Ha az egész
életed kész pokollá válik, vagy nevetni kezdesz, vagy az
összetekert takaródnál fogva felakasztod magad a
celládban. – Felvesz egy darab csomagolópapírt a padlóról,
ahova leesett, újra és újra lesimítja az egyik élét.
– Meg akartál halni? – kérdezem fojtott hangon.
Bólint.
 – Nem tudtam, hogyan élem túl odabent ezt a tíz évet, és
nagyon hosszú ideig gyűlöltem magam azért, amit veled és
az anyáddal tettem. Azért, amit vele tettem…
Egy pillanatig azt hiszem, anyáról beszél, aztán rájövök,
hogy valójában a meggyilkolt nőről. Még a nevét sem képes
kimondani.
– Mármint Elizabethszel.
Rám néz.
– Igen, Elizabeth Sandersszel. – Megrázza a fejét, tovább
babrál a papírral. – De harc nélkül nem adhattam fel.
Mindenkinek bizonyítanom kellett, hogy képes vagyok
megváltozni.
– És szerintem meg is változtál.
Összeér a tekintetünk. Mosolyog.
– Igen?
Elszégyellem magam, mintha túl sok mindent vallottam
volna be. Ég az arcom. Mondani szeretnék valamit, hogy
eloszlassam ezt a helyzetet, hogy eszébe juttassam, még
mindig haragszom rá és még nem bocsátottam meg neki, de
úgy tűnik, képtelen vagyok visszaidézni azokat az
érzéseket. Le kell innen lépnem. A telefonomra nézek.
– Delaney pár percen belül itt van értem. A kocsibejáró
végén kell találkoznom vele.
– Csináltok valamit a hétvégén?
– Aha, pénteken bulizunk egyet.
Felvonja a szemöldökét.
– Buliztok? Alkohol is lesz?
– Nem tudom, talán igen, de Delaney sosem iszik, ha
vezet. – Miután a szavak elhagyták a számat, felfogom, amit
mondtam. Hogy lehettem ennyire ostoba?
Elővillantja a félmosolyát, majd megszólal.
– Ha kell esetleg egy fuvar, vagy nagyon rossz lesz az idő,
hívj fel! A kocsimmal elboldogulok a hóban is.
– Oké. Köszi. – Felállok, abban a pillanatban ő is
felemelkedik és az ajtó felé indul.
– Köszönöm, hogy átjöttél – mondja, míg én a csizmámat
húzom.
– Köszönöm a vacsorát. – Közel áll, nem vagyok benne
biztos, hogy meg akar-e ölelni, de nem is érzem magam
még késznek rá, ezért gyorsan kilököm az ajtót.
– Sophie – szólal meg. – Kérdezhetek valamit?
Visszafordulok.
– Igen? – Felkészülök mindenre; arra számítok, hogy
anyával kapcsolatban mond majd valamit.
– Szeretnék venni neked egy kocsit.
– Komolyan beszélsz?
– Hamarosan elmész egyetemre, és nem bringával kéne
járnod, ha rossz az idő, meg nem a barátaidtól kellene
szívességeket kérned. – Nem igazán tetszik, ahogy ezt
mondja, de egy kocsi rendkívüli lenne. Aztán újra eszembe
jut anya, és az az öreg, viharvert Mazda, amit már az idők
kezdete óta vezet.
– Hát nem tudom… szeretek bringázni.
– Tudom, hogy ez nagy dolog, de mindazok után, amit
tettem, szeretném azt érezni, hogy valamivel hozzájárulok
a jövődhöz.
 – Kaphatok egy kis gondolkodási időt? – Bárcsak Delaney
beljebb állna meg, hogy egyszerűen csak beugorhassak a
kocsiba! Megint havazik, a szempillámra hullanak a
hópelyhek, lepislogom őket.
Bólint, kinéz az égboltra, a hulló pelyheket nézi. Majd
ismét hozzám fordul.
– Jó éjt, kölyök. – Röviden integet, majd becsukja az ajtót.

Delaney kész lázban ég Jared bulija miatt, háromszor is

átöltözik, én közben az ágyán ülve várok, a telefonomat
görgetem és igyekszem nyugodt maradni. Végül
megállapodik egy szűk farmernadrágnál és egy könnyű,
kék pulóvernél, ami barna hajával és sápadt bőrével
egészen jól mutat. Rajtam a kedvenc, mintás
macskanadrágom van – apró halak vannak rajta – és egy
lila csíkos tunika, zöld sállal. Általában nem szeretem a sok
sminket, de ma este lila szemfestéket tettem fel, és egy
semleges, lila tónusú szájfényt, ami megy a hajamhoz.
– Csini vagy – mondja Delaney. – Szeretnél már találkozni
Jareddel, ugye? – Meséltem neki a beszélgetésünkről, meg
hogy azt mondta, kedvel.
– Nem igazán, csak a te kedvedért megyek.
– Aha – nevet fel. Érzem, ahogy elpirulok, de nem akarok
vele vitába szállni. Amúgy sem tudnám megértetni vele az
érzéseimet. Egyik részem izgatott, egy másik viszont még
gyanakszik, azon tűnődik, mi is állhat a háttérben, és
hirtelen miért olyan kedves velem.
Mikor odaérünk, Delaney leparkol, majd mozdulatlanul
ülünk az autóban és csak bámuljuk a házat.
– Te szent szar – mondom. – Ez hatalmas. – Még soha nem
jártam ehhez fogható helyen, és megöl a kíváncsiság,
egyben viszont valami arra késztet, hogy azt mondjam
Delaney-nek, menjünk innen, mert semmi keresnivalónk
itt. Még az általában elég határozott Delaney sem nyúl a
kilincsért, hogy kiszálljon a kocsiból. A hárombeállós
garázst nézzük, az elöl álló, hatalmas cédrusoszlopokat, a
körkörös kocsibejárót. Csak két kocsit látok, az egyiket
felismerem a suliból: Brandoné, Jared barátjáé.
– Olyan, mint a Barbie-álomház – mondja Delaney, és
mindketten nevetni kezdünk.
– Na, gyerünk! – mondom.
Jared mosolyogva nyitja ki a bejárati ajtót, és beljebb
invitál minket. Úgy tűnik, örül, hogy újra láthat, megérinti a
karom, amikor bemutat a barátainak, akik a nappaliban
ülnek egy hatalmas bőrkanapén és egy óriási lapos
képernyős tévén néznek valami filmet. Csak három srác
van és néhány lány. Az egyik lány Brandonnal jár együtt.
Delaney leül Mathew mellé a kanapéra – ő tetszik neki –, és
azonnal elkezd vele beszélgetni.
– Azt hittem, buli lesz – mondom. Jared elég közel áll
hozzám, érzem a bőre és a tusfürdője illatát – áttetsző, mint
az óceán. A ruhájára pillantok; valami dizájner fekete,
feszülős farmert visel, és a nyakamat tenném rá, hogy a V
kivágású pulcsija kasmírból van.
– Nem lesz nagy buli – mondja vigyorogva. – Csak néhány
különleges meghívottam van. Gyere, körbevezetlek. –
Végigkísér a házon, én pedig már nem is tudom, hány
szobát néztünk meg. Annyira laza, szinte unott, ahogy
egyesével megmutatja a dolgokat, mintha neki nem is
jelentene semmit a ház. Jól néz ki, egy csomó fa mindenütt,
hatalmas ablakok, puccos bőrbútorok, de nem tűnik túl
melegnek, túl barátságosnak. Nincs személyisége. Párszor
az arcomra pillant, és elgondolkodom, vajon arra kíváncsi-
e, mennyire vagyok lenyűgözve. Hozzászokhatott, hogy a
lányok megőrülnek, mikor körbevezeti őket.
A konyhánál megállunk.
– Készítek neked egy italt – mondja. Úgy mozog, mint egy
született bárpincér, jégkockákat hajigál a pohárba, rumot
tölt, arra kólát. A hüvelykujján a gyűrű oda-odakoccan az
üveg széléhez. A haja egyenesen hátra van fésülve, mintha
zselét használt volna vagy ilyesmi, de az elülső tincsek a
szemébe hullanak, újra és újra hátratúrja vagy a füle mögé
tűri őket.
– Igazán nagy a házatok – mondom. – A te szobád merre
van?
– Hűha. Te nem teketóriázol.
Elvörösödöm.
– Nem úgy értettem.
– Tudom – nevet fel. – Nem nagyon tetszik a ház, mi?
Gondolkodom, hogyan válaszoljak. Hazudhatnék,
mondhatnám, hogy fantasztikus, de úgy érzem, nem is
akarja, hogy ezt mondjam, amit elég furcsának találok.
– Egész jó. De úgy tűnik, itt könnyen lesz magányos az
ember.
 Összenézünk, amikor átadja a poharat.
– Aha. Néha igen.
Kortyolok a rumos kólából. Túl erős, de igyekszem nem
grimaszolni miatta.
– Szeretnéd te is nézni a filmet? Vagy inkább maradjunk
itt? – kérdezi.
– Te nem akarod megnézni?
– Bármikor megnézhetem. Inkább beszélgetnék veled.
A nappali felé nézek. Delaney kacag, úgy tűnik, jól érzi
magát. A srácok közül páran a fa dohányzóasztalra tették az
italaikat, alátét sehol, egy zacskó chips a szőnyegre ömlött.
Arra gondolok, hogy az egészet anyának kell eltüntetnie.
– A szüleid tudják, hogy átjött pár barátod?
– Aha, semmi gondjuk nem volt vele. Apa egész este az
irodájában van, anya pedig elment pár barátjával a
hétvégére.
– A tieid meg szétrúgják a házat.
– Majd feltakarítom – furcsán néz rám. – Az, hogy van egy
takarítónőnk, nem jelenti azt, hogy trehányan viselkedek.
– Anya jobban szereti, ha házvezetőnőnek nevezik.
– Ne haragudj, eszembe se jutott. – Eléggé
megszégyenülve áll ott, nekem meg bűntudatom van a
csípős megjegyzés miatt.
– Semmi vész. Tudod, érzékeny téma.
– Szerintem tök jó, hogy édesanyádnak saját cége van.
– Keményen dolgozik.
– Ügyes takarító. Anya nagyon kedveli őt. – Gondolkodás
nélkül folytatja anya értékelését, és be akarok neki szólni
emiatt, de tudom, hogy dicséretnek szánja. Nem tetszik a
gondolat, hogy anya mossa fel a padlót meg pucolja ki a
fürdőszobájukat. Vajon a szülei tudják, hogy engem is
meghívott? Milyen lehet egy boldog családban élni? Egy
anyával, aki elutazik hétvégén a barátaival. Anya soha nem
tud ilyesmit csinálni.
– Egyik nap megtalálta a fűkészletemet az ágyam alatt, és
ott hagyta a párnámon. Jobban el kellett rejtenem. – Nevet,
kivillannak a hófehér fogai. Az egyik ferde, és eszembe jut,
vajon miért nem kért fogszabályzót. Remélem, soha nem is
kér már. Tetszik, hogy nem tökéletes.
Az arcomat figyeli.
– Nem szereted a füvet?
– Nincs vele bajom – valójában csak párszor szívtam
Delaney-vel, a bátyjának volt mindig egy kevés. Tetszett,
ahogy mindig kacarászni kezdtünk tőle, de anélkül is
legalább olyan jól elvoltunk. Sokkal jobban meglep, amit
anyáról mondott. – Szerencséd, hogy anya nem mondta el a
szüleidnek.
Vállat von.
– Jó fej. Tudom. – Még mindig az jár a fejemben, ugyan
hogyan állíthat anyáról bármit? Beszélgetnek? – Odahajol,
leemel egy vörös hajszálat a tunikámról, és a fény felé
tartja. – Van egy fiúd, akiről nem tudok?
– Aha, Angusnek hívják. Van vagy száztíz kiló, horkol,
rengeteget zabál.
– Szóval van egy kutyátok. Klassz.
– Anya akart egyet, házőrzőnek.
 – Apád miatt?
Komolyan nézek rá.
– Ugyan mit tudsz te apámról?
– Igazából nem valami sokat. Édesanyád elmondott ezt-
azt anyának, például arról a csoportos dologról.
Gyűlölöm ezt, hogy anya az életünkről beszél másoknak.
Nem kellene mindenfelé közhírré tennie a családi
dolgainkat. Nem is tudom, miért zavar ennyire, hogy tudja,
apa erőszakos volt, de szégyenérzetem van tőle. Mert ha
apa ilyen szörnyű volt, akkor egy részem szörnyű lehet
nekem is. Jared apja biztos imádja az anyját és virágokat
vesz neki péntekenként meg ilyesmi.
– Lehet, hogy magával kéne vinnie a kutyát, mikor
takarítani megy. Szerdánként szokott menni abba a nagy
házba, a Wakesiah végén. Nagyon hosszú a kocsibejáró, és a
ház is a semmi közepén van.
– Ezt meg honnan tudod?
– Anya egyszer megpróbálta átütemezni a naptárát. – Ez
nem igazán magyarázza meg, hogy miért tud a
kocsibejáróról, de az ő házuk sincs túl messze onnan, talán
ismeri a tulajokat.
Újra a nappali felé nézek.
– Megyek, megnézem, mi van Delaney-vel.
– Várj, előbb hadd mutassak meg neked valamit! –
Megkerüli a pultot, megfogja a kezem, és elindulunk a
folyosó felé. A keze még hűvös a pohártól, jólesik az
érintése. Megáll az egyik ajtó előtt.
– Ez az én szobám – tárja ki előttem az ajtót.
 Besétálunk, körbenézek, igyekszem az egészet befogadni.
Érzem az arcomon a tekintetét.
– Egész jó – mondom, mert valóban az, de mintha egy
magazinból vágták volna ki, vagy a Szürke ötven árnyalata
című filmből, csupa fekete ágynemű és króm – nem úgy
fest, mint egy normális hálószoba.
– Anya felbérelt egy dekoratőrt – mondja. Összeér a
karunk, még mindig egymás kezét fogjuk. Oldalra fordulok,
ránézek, a szemében látom, hogy ő sincs elragadtatva a
szobától.
– Ezt szeretted volna megmutatni?
– Nem, hanem ezt itt… – A sarokba vezet egy
fémasztalhoz. Elengedi a kezem, hogy be tudja kapcsolni a
számítógépét, majd int a fejével, hogy üljek a székébe, ő
közben odahúz egy másikat. Nagyon közel ülünk
egymáshoz, érzem a testéből áradó meleget. A szemem
sarkából méregetem. Meg is borotválkozhatott ma este,
nagyon simának tűnik a bőre. A szempillája még a hajánál
is feketébb. Tetszik, hogy a felső ajka az egyik oldalon egy
kicsit teltebb. Megnyit a számítógépen egy könyvtárat,
rákattint egy képre, ami aztán betölti a képernyőt. Az
iskolánk van rajta, de így még soha nem láttam. A földről
lett fényképezve, az épület egyik sarka látszik a képen, meg
egy ablakból valamennyi. Érdekes az összhatás.
– Ez tök jó – dicsérem meg.
Lapozni kezdi a képeket; van pár az iskoláról, a
tornaterem előtti fákról, a város különböző pontjairól, a
kávézóról, egy öreg hölgyről a parkban – lenyűgöző az
összes, egy egészen másik világot tükröző, apró
mozzanatok. Rajtuk keresztül látom, hogyan érzékeli a
dolgokat maga körül.
Végiggörget egy másik könyvtáron.
– Ezek régebbiek – mondja, és mintha nem is akarná őket
megmutatni, de a szemem megakad az egyik bélyegképen,
egy nő van rajta, a feje tetején rögzített, szőke hajjal. Anya
szokta így viselni a haját, amikor dolgozik.
– Várj, menj vissza! – szólalok meg.
Visszagörget.
– Erre?
– Igen. Az ott anyu? – Közelebbről is megnézem. Egy
hatalmas, ezüstfüggönnyel keretezett ablaknál áll, úgy
nézem, a nappali az. Oldalra fordul, az arcát nem tudom
kivenni.
– Erről meg is feledkeztem – mondja. – Épp dolgozott.
– Miért fényképezted le? – nézek rá zavartan.
– Nem fényképeztem le, csak épp ott volt. – A képernyő
sarka felé bök. – Az őzet próbáltam lekapni, az udvarban
ugrándozott a gyepen. – Most látom csak a háttérben az
őzet.
– Ezeket nézd! – Megmutat még pár, strandon heverésző,
a belvárosban sétáló embereket ábrázoló fotót, közben azt
mondja, minden egyes személyről kitalál valamilyen
háttértörténetet. – Itt van például ő. Azt gondoltam, ő
bizonyára a Google egyik igazgatója, és épp a szabadságát
tölti, hogy kifejlesszen egy új weboldalt, amit aztán elad
majd egymilliárd dollárért, és titokban a kormánynak
dolgozik. Ez a nő meg könyvtáros, de színésznő szeretne
lenni és a szabadidejében erotikus verseket ír.
– Ez őrület – nevetek fel.
– De sokkal érdekesebb, mint a valóság. A legtöbb ember
túl unalmas.
– Úgy gondolod?
Összenézünk.
– Nem mindenki. – Visszanéz a képernyőre, átlapoz még
néhány fotón, de már nem figyelek oda. Azt hiszem, most
bókolni akart, bár nem igazán tudnám megmondani, hogy
értette.
Kicsit szaporábban lélegzik, majd egy újabb fényképre
kattint. Én vagyok rajta. Megdöbbenten bámulom, próbálok
rájönni, mikor készíthette a képet. Épp valamin nevetek
rajta, a fejem hátravetem, a szám résnyire nyitva, a hajam
a szemembe lóg, nem látni belőle túl sokat. Fekete-fehér a
kép, de a hajamat ibolyaszínűre festette.
– Csodás mosolyod van – szólal meg mellettem halkan.
Nagyon melegnek érzem az arcom, tudom, hogy
elvörösödtem. A poharamért nyúlok, két nagy korttyal
kiiszom, ami még benne van.
Felé fordulok.
– Ezt mikor csináltad?
– Már régebben. Delaney-vel voltál, az iskola mellett.
Most kiborultál?
– Miért, ki kellene?
– Tarthatod furának a dolgot. – Lejjebb viszi a tekintetét,
érzem, hogy a számat nézi. Oda szeretnék nyúlni és
letörölni, az jár a fejemben, hogy talán rúzsos lett a fogam
vagy ilyesmi.
– Miért bámulsz?
– Próbálom kitalálni, hogyan csókoljalak meg.
– Mi lenne, ha egyszerűen megkérdeznéd?
– Megcsókolhatlak?
Bólintok, de aztán elbizonytalanodom, a fejem zsúfolásig
megtelik hülyeséggel, például remélem, nem rossz a
leheletem, meg hogy mi van, ha rosszul csókolok – vagy mi
van, ha ő csókol rosszul –, de az ajka már hozzá is ér az
enyémhez és puha, meleg és fűszeres-rumos ízű. Jobban
belemerülünk, egymásba gabalyodnak az ajkaink, az
arcomat, az egész testemet forrónak és nehéznek érzem,
szinte álmosító, de nagyon jó érzés. Valaki felhangosítja a
nappaliban a zenét, a ritmus végiglüktet a testemen, aztán
rájövök, hogy valószínűleg berúgtam egy kicsit, és azon
gondolkodom, menyi rumot tehetett az italomba, de nem
igazán érdekel. A válla köré fonom a karomat, ő közelebb
húz magához, szinte lecsúszom a székről, bele az ölébe.
Egyik keze a csípőmön, a pólóm alatt, lassú köröket ír le
vele, majd lassan felfelé kúszik a bordáimnál, a hüvelykujja
a mellem alatti részt cirógatja. Megpróbálok elhúzódni, de
a keze már a mellbimbómnál van, a melltartón keresztül
simogatja, és annyira jó érzés. De ugyanakkor a félelem is
belém nyilall: túl sok az egész, túl gyors.
– Várj! – mondom, de már a nyakamat csókolgatja és
szaporán veszi a levegőt. A keze még mindig a mellbimbóm
körül rója a köröket, és furcsa, lebegő érzést érzek a
gyomromban. – Hé, állj! – Ezúttal felemeli a fejét és a
szemembe néz. A szeme sötét, a pupillája hatalmasra
tágult.
– Mi a baj?
– Meg akarok állni.
A derekamra csúsztatja a kezét.
– Bocs, a zenétől nem hallottalak.
– Azt hiszem, sokat ittam, nem érzem magam túl jól.
– Ó, basszus, ne már! Igyál egy kis vizet! – Megfogja a
kezem, és felhúz a székből. Követem végig a folyosón,
továbbra is a kezét fogva. Delaney a konyhában van, a
barátjával beszélget és nevetgél. Felém kacsint, én
megpróbálok visszamosolyogni. Kapok Jaredtől egy pohár
vizet, lehajtom, de most meg lüktetni kezd a fejem, és úgy
érzem, mintha mindenki engem bámulna.
– Vécére kell mennem – mondom Jarednek.
Aggódó tekintettel néz rám, majd elvezet a földszinti
fürdőszobába.
– Ezt használd, ez valamivel barátságosabb. Szóljak
Delaney-nek, hogy jöjjön?
– Nem kell, köszi. Majd jövök a konyhába. – Becsukom az
ajtót.
Hideg vizet locsolok az arcomra és a nyakszirtemre, majd
belenézek a tükörbe. Az ajkam vörös és duzzadt, az arcom a
hozzám dörgölőző bőrtől ki van pirulva. A hasamra
nyomom a kezem, megpróbálom érezni, amit ő érzett, a
meleg bőrömet, az alsó bordáim formáját. Még a
szívdobogásomat is érzem. Feljebb csúsztatom a kezem,
befedem a mellemet, közben a kezére gondolok, aztán
előredőlök, a homlokom a tükör hideg felszínének szorítom.
A csúcson érzem magam, mintha lebegnék, álomszerű
érzés fog el, mint amikor épp a festés kellős közepén
vagyok, és érzem, hogy tökéletesen összeálltak a színek.
Ez lenne a szerelem? Kezdek beleszeretni Jaredbe? Saját
magammal nézek farkasszemet. Mint aki valami válaszra
vár.
 HUSZADIK FEJEZET

LINDSEY
– Kiviszed ezeket? – adom át Gregnek az utolsó két előételes
tálat. – A minipizza a dohányzóasztalra megy, a spanakopita
a tálalóra.
– Már megyek is! – Kilép a konyhából, hatalmas kezében
óvatosan egyensúlyozza a két üvegtálat. Még egyszer
ellenőrzöm, hogy minden tálca kinn van-e és kikapcsoltam-
e a sütőt, majd leveszem a kötényemet és felakasztom.
Belenézek a hátsó ajtónál levő tükörbe, lesimítom a hajam.
Talán nem karácsony előtt két nappal a legideálisabb
megtartani a céges partit, de az én alkalmazottaim nem
szoktak trópusi helyszínekre repülni vagy vidékre utazni az
ünnepi időszakban. Az a gyanúm, hogy némelyikük
számára talán ez a parti a tél legünnepélyesebb eseménye.
És meg is érdemlik mindannyian a megvendégelést.
Marcus basszusa dübörög a nappaliból, női nevetés
hangjai követik. Greg a szalvétákról mond valamit, majd
mindenkinek jó étvágyat kíván. Úgy beszél, mint egy
házigazda, ami egy pillanatra felbosszant, de veszek egy
mély levegőt és lerázom magamról az érzést. Csak segíteni
akar.
A telefont nézem, az akaratommal kényszerítem
némaságra. Mikor ma délután először megcsörrent, azt
hittem, az egyik vendégem lesz az. Áthívtam a csoportból
néhány lányt, meg az alkalmazottaimat, és közülük páran
titkos számmal rendelkeznek. Mikor azonban felvettem,
nem szólt bele senki. Egész nap csörgött, csak akkor
hallgatott el, amikor megjött Greg. Végigjárta a ház körüli
udvart, és biztosított róla, hogy senki nem rejtőzködik a
bokrok közt, de képtelen vagyok megszabadulni ettől a
nyugtalanító érzéstől.
Legalább Sophie nem szerzett tudomást a hívásokról. Az
egész napot Delaney-vel tölti, este pedig együtt mennek
moziba és pizzázni. Csak későn érnek haza.
Átsétálok a nappaliba, ahol Marcust és Greget látom az
asztalnál állni. Most találkoztak először, és örülök, milyen
remekül elbeszélgetnek. Greg azt remélte, az öcsémmel is
találkozhat, de Chris úgy döntött, otthon marad, és majd a
karácsonyi vacsorára ugrik be. Az igazság az, hogy
jószerivel én utasítottam Christ az otthonmaradásra. Szinte
minden nap felhívott, hogy megkérdezze, jól vagyok-e, és
nem szeretném, ha egész este fel-alá járkálna a házban,
nézegetne ki az ablakon. Mindenkit csak idegesítene, a
barátnőjét is ideértve. Mogorván bár, de elfogadta.
Köszönök néhány vendégemnek, aztán belekarolok
Gregbe. Ma remekül néz ki: farmer van rajta és egy
halványbarna pulóver, amitől a szeme meleg
csokoládébarna színt vesz fel. Apró kecskeszakállat
növesztett, tetszik az állát elfedő, sötét árnyék. Marcus is jól
fest, bár valamivel elegánsabban jelent meg: inget és zakót
visel.
 – Miről beszélgettek ti ketten?
– Marcus épp a könyvéről mesél – tájékoztat Greg. – Te
nem találod kissé nyomasztónak ezt a rengeteg, halállal és
gyásszal kapcsolatos kutatást?
Marcus meglepődik, hirtelen nem is tudja, mit
válaszoljon. Legszívesebben bokán rúgnám Greget. Ugyan
miféle kérdés ez? Pedig már meséltem neki arról, hogyan
veszítette el Marcus a lányát.
– Nem nyomasztó – felelem Marcus helyett. – Az emberi
szellem diadaláról van szó. Arról, hogy mennyire
ellenállóak tudunk lenni, még akkor is, ha szörnyű
tragédiákkal kell szembenéznünk. – Marcusra villantom a
mosolyom. – Csodálatos.
– Te olvastad? – Most Gregen van a meglepődés sora.
– Csak pár fejezetet, de épp eleget, hogy tudjam,
mennyire lenyűgöző. Ha majd megjelenik, Marcus, minden
talkshow rád fog vadászni. Évekig turnézhatsz majd.
– Ebben azért nem lennék ilyen biztos – felel nevetve. –
Ha mázlim van, akkor esetleg pár rádió meghív majd.
– Az is jó buli lehet. Biztosan betelefonálnék és kérdeznék
mindenfélét.
– Itt csengenek a fülemben – felel Marcus. – Dr. Copeland,
mondja, drogozott, amikor ezt írta? Mr. Copeland, alá tudna
írni egy példányt a macskámnak? Nála nagyobb rajongója a
világon nincs.
– Hagyd abba! – nevetek. – Bestseller lesz úgyis.
– Nos, ha majd végeztem, akkor te lehetsz az első olvasó
és elmondhatod a véleményed. – Gregre pillant. – Lindsey
kiváló szerkesztő. Nem a kimondottan kötekedő fajta.
– Nem véletlenül az én csajom.
Az én csajom? Mármint, igen, gyakorlatilag valóban a
barátnője vagyok, de abból, ahogy ezt mondta, elég
egyértelműen kiderül, hogy ezt szeretné Marcus tudtára
adni. Égő arccal bontakozom ki Greg karjából, beleharapok
a krékerembe, az asztalt nézem, mintha már a következő
falatot tervezném levenni.
– Szóval remek UPS-sofőr vagy? – kérdezi Marcus. – A
karácsonyi időszakban biztos elég sok a munka.
– Aha, hegyekben állnak a csomagok. – Csendbe
burkolóznak.
Marcus megtörli a száját a szalvétájával, majd megszólal:
– Bocsássatok meg egy percre… – Odamegy a csoportból
meghívott hölgyekhez és letelepszik melléjük.
Greg rám néz.
– Finom lett a minipizza.

Jó, ezek szerint Marcus és Greg nem lesznek világi

cimborák. Ez nem gond, de örülnék, ha Greg egy kicsit
jobban megerőltetné magát. Most mintha tudatosan
kizárná Marcust, átkarolja a derekam vagy a fülembe kezd
suttogni, valahányszor Marcus feláll, hogy odamenjen az
egyik tálhoz vagy a közelembe kerül. Kéretlenül is
előtörnek a régi partik emlékei, amelyeken Andrew-val
vettem részt, ahol muszáj volt megmutatnia mindenkinek,
hogy én hozzá tartozom. Párszor elkapom Marcus
tekintetét, ahogy minket figyel, úgy látom, részben jót
mulat, részben kíváncsi. Már vagy fél órája Rachelle-lel, az
egyik alkalmazottammal beszélgetek, és egyik férfival sem
akarok foglalkozni.
Greg elfoglalta az egyik széket, a telefonján néz éppen
egy hokimeccset. Marcus az üres poharával a kezében tart
a konyha felé. Felteszem, italért megy, de miután percek
múlva sem kerül elő, egy bocsánatkéréssel félbeszakítom a
társalgást és utánamegyek. A padlón ül, Angusszel játszik,
aki boldog morgásokkal és ugrándozással rángatja előre-
hátra a hatalmas szájában tartott játékot, amelynek a másik
vége Marcus kezében van.
– Látom, szert tettél egy új barátra – mondom.
– Jó fej.
– Hatalmas nyűg, de akkor is megőrülök érte. – El sem
hiszem, hogy Angus csak néhány napja van velünk – mintha
már ezer éve itt volna. Élvezem, ahogy éjszakánként a
lábamnál elterülve alszik, minden szokatlan zajra a fülét
billegeti; néha felemeli a fejét és elvakkantja magát, mikor
azt gondolja, jó volna kinyomoznom a zaj forrását. Imádom,
mennyire boldog minden egyes nap, amikor meglát;
barátságos barna szemével valahogy mindig rávesz, hogy
adjak neki kóstolót abból, amit eszek, bármi legyen is az.
Még a hatalmas mancsai is mosolyra késztetnek,
amelyekkel az összes havat és sarat behordja a lakásba.
– Jól vagy? – teszem fel a kérdést.
– Igen. Csak Katie jár a fejemben. Ez volt a kedvenc
időszaka. Mindig saját kezűleg készítette az ajándékokat,
pedig annyira nem értett hozzá – nevet. – Van egy dobozom
tele díszekkel, potyognak róluk a tépett szalagok és
csillámok. Egyik évben karácsonyi gyertyákat akart önteni,
aminek eredményeképp tele lett a padlónk zöld és vörös
viaszbuborékokkal. Órákba telt, mire felvakartuk az
egészet.
– Ezek szerint elég szórakoztató lány volt.
Halvány mosollyal bólint, és nagyon fáradtnak néz ki.
– Azt hiszem, lelépek – mondja. – Megteszed, hogy a
többiektől elköszönsz a nevemben?
– Persze. – Kikísérem, majd integetek utána a bejárati
ajtóból; fáj a szívem, amiért egy üres házba kell
hazamennie. Aztán eszembe jut Andrew, akiről Sophie úgy
hiszi, magányos, és a tekintetem végigpásztázza a sötét
erdőt. Vajon most is minket figyel? Erőteljesen csukom be
az ajtót. Végigmegyek a folyosón a fürdőszobáig, és
véletlenül rányitom az ajtót Gregre, aki a kézmosónál áll.
– Bocs – mondom –, nem tudtam, hogy itt vagy. – Majd
észreveszem, hogy a gyógyszeres szekrényen van a keze,
mint aki épp most csukta be.
Ártatlanul vigyorog.
– Túl sokat ettem. – A mellkasát masszírozza. –
Gyomorégésem van.
– A gyomorégésre való tabletta a konyhában van. – A
nappaliban vár rám, Rachelle-lel beszélget, míg én viszek
neki egy pohár vizet és pár tablettát. Ezután a tűz előtt
telepszünk le, a kandallónál. Most, mikor épp nem a Greg és
Marcus közti feszültség foglal le, és nem félek attól, hogy
újra megszólal a telefonom, egész jól vagyok. Greg is
ellazult, én pedig már nem is érzem magam annyira
bosszúsnak. Azt hiszem, egy kis féltékenység teljesen
természetes. Elkezdenek fogyatkozni a vendégeim, egy
órával később már mindenki haza is indult. Greg segít
rendet rakni a konyhában. Miután befejeztük, a
konyhapultnál megcsókol, kezét szórakozottan a
derekamra teszi.
– Maradjak?
– Nem bánnám, de ma itt alszik Delaney, és ez így elég
fura lenne.
– Ugye tudod, hogy Sophie-val együtt szívesen látnánk
Vancouverben? Örömmel megismernének titeket. – Greg a
családját látogatja meg karácsonykor és egészen az új év
elejéig nem is jön vissza. Megbeszéltük, hogy nem veszünk
egymásnak semmit, cserébe elmegyünk síelni egy napra,
miután visszajött.
– Esetleg jövőre.
– Lesz olyan is, hogy jövőre?
A pulóverébe temetem az arcom, nem vagyok biztos a
válaszban. A bor meleg, kellemes hatása lassan foszladozni
kezd, a helyét fokozatosan átveszi a feszültség, a csapdába
esettség érzése.
– Elég zűrös most minden – mondom. – Ennyire előre
egyáltalán nem látok.
– Mármint Andrew miatt.
– Nem tudom, mi fog történni. Lehetséges, hogy
költöznünk kell. – Nem láttam Andrew-t azóta, hogy
beleegyezett az oltalmazó határozat aláírásába, de éppen
eléggé felzaklattak a hívásai. Mintha csak tudott volna a ma
esti partiról és szeretett volna felkavarni.
– Kíváncsi voltam, kész vagy-e felvenni a nyúlcipőt. –
Ahogy levegőt vesz, feldagad a mellkasa az arcom alatt. –
Ígérd meg, hogy nem indulsz el sehova úgy, hogy előtte
nem szólsz nekem.
Tétovázom. Be tudom tartani ezt az ígéretet? Mi van, ha
sietve kell távoznunk? Nem akarok most ezzel foglalkozni,
nehogy veszekedés legyen a vége. A legjobb megoldás, ha
most beleegyezem és megnyugtatom.
– Oké – hátradöntöm a fejem és felnézek rá. –
Találkozunk, ha majd visszajöttél?
– Én főzöm a vacsorát, nálam.
– Jól hangzik.
Közelebb hajol, a fülembe suttog:
– De melletted akarok felébredni. Nem ám kiosonsz
valami béna kifogással. – Évődő hangon beszél, de tudom,
hogy komolyan gondolja. Furdal a lelkiismeret amiatt,
ahogyan az elmúlt pár hónapban bántam vele – mindig épp
kartávolságra tartottam. Eszembe jut Marcus, aki egyedül
ment haza. Nem akarom, hogy ez is így végződjön.
Kapcsolatra vágyom – valódi kapcsolatra.
– Magammal hozom a fogkefémet.

Káosz lesz a plázában, mindenki most rohan megszerezni

az utolsó dolgokat, holnap már itt a karácsony; de
mindenképp vennem kell pár dolgot Sophie-nak. Korán
kelek, és amíg várom, hogy felmelegedjen a kocsi,
letakarítom a szélvédőre fagyott havat és jeget. A kaparó
megpattan valamin, ezért kézzel söpröm le a hó maradékát.
Egy becsomagolt doboz van az ablaktörlőhöz erősítve.
Biztosan Greg akart meglepni valamivel. Mosolyogva
húzom le a kesztyűm, óvatosan kibogozom a piros szalagot
és kinyitom a dobozt. Egy cédé van benne. Átfordítom, a
hátoldalán levő címkét vizsgálgatom, és amikor felismerem
a dalokat, még levegőt is elfelejtek venni. Az esküvőnkön
játszották az összeset. Az egyik a nyitótáncunk zenéje, az
Islands in the Stream Dolly Partontól és Kenny Rogerstől.
Körülnézek, a fákat vizsgálgatom, utána a kocsibejárót.
– Hol vagy, te szemétláda? – A hangom a saját fülemet
bántja. Angus a házból ugat kifelé. – Hol a picsában
rejtőzöl?
Ott állok egy helyben, dacosan, várom, előjön-e, de semmi
nem mozdul. Az erdő is csendes. Ha az éjszaka megállt
volna itt egy autó, Angus biztosan megugatta volna. Andrew
valószínűleg megállt a főúton és beosont, elég lassan ahhoz,
hogy a lépéseit se halljuk meg. Nyomokat keresek, de az
éjszaka elég sok hó esett. Beülök a kocsiba, és tárcsázom
Parker rendőrt.
– Lindsey vagyok. Andrew itt járt a házban, itt hagyott
egy cédét. A kocsim szélvédőjére tette! – A leheletem apró
felhőkké változik, remeg az egész testem. Még magasabbra
tekerem a fűtést. Körülnézek, Andrew-ra számítok, arra,
hogy rávetődik a kocsimra és ököllel beüti az ablakot.
– Megfenyegette?
– Nem is láttam, de a cédén olyan romantikus dalok
vannak, amelyeket sokszor lejátszott nekem.
– Felismeri a kézírást?
– Minden nyomtatott betűkkel van írva. Számítógéppel
készíthette.
– Oké, tegye be egy nejlonzacskóba dobozzal együtt, és
hozza el a kapitányságra!
Behunyom a szemem, szaggatottan veszem a levegőt.
– Annyira gyűlölöm ezt az egészet.
– Elhiszem – mondja kedves, egyben megnyugtatóan
hűvös hangon. Felteszem, egészen jól kezeli a
krízishelyzeteket. – Körbejárom a házat, megpróbálok
megbizonyosodni róla, hogy rendben van minden.
– Köszönöm. – A jég kör alakban kezd leolvadni a
szélvédőről, az erdőt és a házunkat is látom a lyukon. –
Mondtam, hogy semmit nem ér az oltalmazó határozat.
Soha nem fog békén hagyni.
– Ha hagyott ujjlenyomatokat, akkor letartóztathatjuk.
– Nem hülye. Pontosan tudja, meddig mehet el.
– Még megvan a mobiltelefonszáma a legutóbbi eset óta.
Felhívom, és nyomatékosítom, hogy békén kell önt hagynia.
– Magabiztos a hangja, talán még egy kissé dühös is, amitől
máris jobban érzem magam. – Szüksége van egy
emlékeztetőre arról, mi is történik vele, ha megszegi a
határozatban lefektetett feltételeket.
– Nem fél, épp ez a baj. Azt hiszi, nem eshet semmi baja.
– Nos, most épp nagyon vékony jégre lépett és ezt
nemsokára ő is megtudja.
– Nincs rosszul ettől? Az egész rendszert férfiak
irányítják. Miért is kellene tisztelnünk a törvényt, ha az
olyanok, mint Andrew is, azt tehetnek, amit csak akarnak?
– Higgye el, számtalan alkalommal kívántam, bárcsak a
saját kezembe vehetném az ítélethozatalt. Tudom, min
megy keresztül. – Szünetet tart, közben eltűnődöm, épp
valami személyeset készül-e elmondani, de ekkor folytatja:
– El kell valahogy hinnem, hogy számít az, amit csinálok.
Sóhajtva fújom ki a levegőt. Nem az ő hibája a helyzet, és
csak segíteni szeretne.
– Belefáradtam már, hogy erről beszéljek – mondom.
– Ez mit jelentsen? – Hallom a hangjában rejtőző
aggodalmat, és azonnal leesik, hogyan hangzott, amit
mondtam.
– Csak annyit, hogy mennem kell dolgozni. Köszönöm,
amiért meghallgatott. – Leteszem a telefont.

A testvérem és Maddie jönnek át vacsorára, egy pulykán

lakmározunk, utána pedig még egy egész tökös pitét is
eltüntetünk. Ezt követően előveszünk egy társasjátékot,
kártyázunk pár kört, amíg Sophie és Maddie
pulykamérgezésre hivatkozva el nem botorkálnak
lefeküdni. Chris és én még fennmaradunk, a tűznél
beszélgetünk, mint régen, gyerekkorunkban. Megemlítem
neki a cédét.
– Ez az egész kezd elfajulni. – Úgy markolja a sörét,
mintha valaminek neki akarná csapni. – Már akkor golyót
kellett volna a fejébe eresztenem, mikor először említetted,
hogy bántalmaz.
 – Úristen! Ne mondj ilyeneket!
Az üvegét nézegeti.
– Sajnálom. – Bár valami azt súgja, cseppet sem sajnálja.
Ismerem az öcsémet, tudom, hogy a hűsége néha felülírja a
józan eszét.
– Hé, nem csinálsz semmi meggondolatlanságot, ugye?
Hamarosan gyereked születik – rázom meg a karját. – Itt
kell lenned, miután világra jött.
A szemembe néz.
– Tudom. Sehova nem terveztem menni.
– Becsszóra? – Kinyújtom a kezem, a kisujjamat ingatva.
– Becsszóra. – Saját kisujját az enyémbe kulcsolja.
Másnap reggel Sophie-val közösen készítjük a reggelit –
gofrit rengeteg tejszínhabbal és eperrel –, aztán kinyitjuk
az ajándékokat. Sophie fürdőtermékekkel halmozott el,
meg egy gyönyörű, krémszínű pléddel és egy halványkék
kötött sapkával és sállal lepett meg. Ezenkívül még rajzolt is
valami karikatúraszerűséget rólam, ahogy Angus vonszol
maga után az utcán. Ő is kinyitja az én ajándékdobozomat,
üdvrivalgással fogadja az abban levő festőkellékeket, egy
iTunes-kártyát és egy bőrmappát a rajzai számára, amibe
bele van ütve a neve.
– Csúcs vagy, anya! – ölel meg szorosan.
Chris és Maddie odavannak az ágytakaróért, amit Sophie-
val csináltunk a baba számára, na meg a rengeteg,
imádnivaló játékért, amiket nem tudtunk nem megvenni.
Ők nagyvonalúan egy új kávégéppel ajándékoznak meg
minket, amelyet azonnal be is üzemelünk. Sajnos túl hamar
búcsút vesznek, mert még el kell érniük a kompot. Chrisnek
nem ismerem be és Sophie előtt sem mutatom, de nagyobb
biztonságban érzem magam, ha az öcsém is itt van velünk.
Szorosan megölelem a kocsija ajtajánál, ahol azt mondja:
– Ha szükséged van rám, már ott is leszek a következő
kompon.
Miután elmentek, felveszem a Sophie-tól kapott sapkát és
sálat, és elindulok Angusszel sétálni, a nap további részében
pedig filmeket nézek és kieszem az összes mikulászokni
tartalmát. Sophie viszont mintha máshol járna, csendbe
burkolózik, folyamatosan a telefonját nézi. Mikor
rákérdezek, kinek ír ennyi üzenetet, azt mondja, Delaney-
nek, de nem néz a szemembe és a zsebébe dugja a
telefonját. Nem említettem neki az ajándékot, amit az apja
hagyott a szélvédőn. Egyszer el fogom mondani, de nem
szeretném elrontani a karácsonyát. Azon tépelődök,
Andrew vajon mikor hagyhatta ott a lemezt. Aludtam még?
Vagy a fürdőköntösömben járkáltam a házban? Greggel
csókolóztunk? Mennyi ideig volt odakint?
Karácsony másnapján Sophie korán felkel, Delaney-vel
készül vásárolgatni. Én még az ágyban fekszem.
Rosszulesett, mikor előző este közölte, mit tervez – ezen a
napon rendszerint korcsolyázni megyünk –, de nem szóltam
semmit. A bejárati ajtó csukódására kelek, majd hallom
Delaney kocsijának zúgását. Még egy kis ideig ágyban
maradok, a mennyezetet bámulom, míg Angus nem kezd
nyafogni, hogy engedjem ki. A reggeli kávémat
kortyolgatva átlapozok néhány hirdetést az újságban, és
eszembe jut, hogy ki kellene derítenem, vajon Sophie
tényleg a plázába ment-e. A legnyugodtabb napokon is utál
vásárolni, ma pedig biztosan roskadásig lesz a hely. Talán
megint Andrew-val találkozik?
Felöltözöm és elindulok a plázába, hogy körülnézzek –
mert sosem árthat –, mondom magamnak közben. Ha
összefutok vele, az remek. Ha nem, akkor egyszerűen
hinnem kell neki.
Már két órája bolyongok a plázában, megnéztem Sophie
összes kedvenc boltját, de őt még nem láttam. Végre
észreveszek egy ismerős, ibolyaszínűre festett hajkoronát
az ételudvar túlsó felén.
Pár méterre vagyok, mikor felfogom, hogy egy fiú áll
mellette, szinte összeér a fejük, a fiú keze a derekát
simogatja. Lemerevedek, erre nem számítottam. A fiú
felemeli a fejét, felém néz. Jared McDowell az. Ezek ketten
mikor kezdtek együtt lógni?
Összenézek Jareddel, aki oldalba böki Sophie-t és valamit
mond neki. Sophie megfordul, elkapja a tekintetem, az
arcát elborítja a pír, és néhány lépésnyire eltávolodik
Jaredtől.
Közelebb megyek.
– Hogy állsz a vásárlással?
– Te mit keresel itt?
Késként döf belém a durva felütés. Soha nem szokott
ilyen bárdolatlan lenni, de Jared előtt nem akarok
megjegyzést tenni.
– Vásárolok én is – mondom. – A Gapben van pár jó akció.
 – Szia, Lindsey – köszön Jared. Nem furcsállom a tegezést,
hiszen ugyanígy szólít akkor is, mikor a házat takarítom – a
lányom előtt mégsem érzem helyénvalónak. Ő is úgy néz rá,
mintha megbotránkoztatná ez a túlzott bizalmaskodás.
– Milyen volt a karácsony? – kérdezem.
– Remek, és nálatok?
– Kellemes, köszönöm. – A csend kezd kínossá válni. –
Delaney merre van?
– Elment cipőt keresni magának – mondja Sophie. –
Találkoznom kell még vele. – Felfogom, hogy a lányom épp
le akar koptatni, ami újabb késszúrás az előző mellé.
– Nos, érezzétek jól magatokat! Majd otthon találkozunk.
– Megfordulok, majd megérzem a karomon a kezét. A
vállam fölött nézek rá hátra.
– Én csinálom ma a vacsorát, oké? – kérdezi.
– Remekül hangzik. – Tudom, hogy így kér bocsánatot,
látom az arcán az egymást kergető, egymással viaskodó
érzéseket, és megértem, hogy nem is tudja igazán, miért
van zavarban, sem azt, hogyan kezelje. Vidám arckifejezést
erőltetek magamra. – Jó volt újra látni téged, Jared.
– Téged is, Lindsey – mondja.
Miközben távolodom, hirtelen az a gyanúm támad, hogy
ezúttal szándékosan mondta a nevem, mintha azt szerette
volna, hogy kellemetlenül érezzem magam. A miértjére
nem tudok rájönni.

Mikor Sophie hazajön aznap este, épp a hálószobában

dolgozom a számítógépemen, Angus pedig az ágyon
lustálkodik. Hallom a szobámban a lépteit, majd a matrac
rúgóinak nyikorgását, Angus csapkodó farkának zaját a
takarón.
– Oké, készen állok – mondja.
– Mire állsz készen? – fordulok felé. Az ágyon hever,
mellette Angus a hátára fordulva élvezi a hasa
vakarászását.
– Arra, hogy elmondd a hegyi beszédedet.
– És miért is tenném?
– Mert Jareddel voltam, és neked nem mondtam el, hogy
együtt lógunk.
– Lógtok vagy jártok?
Vállat von, az arcát Angus nyakába fúrja, aki nyüszögve, a
mancsával hadonászva igyekszik megakadályozni a vakarás
abbahagyását.
– Nem tudom, mit csinálunk. Azt mondta, kedvel.
– És te kedveled őt?
– Aha. Asszem. Más, mint korábban hittem.
– Miért nem mondtad el?
– Nemrég történt az egész, és nem tudtam, mi lesz majd a
véleményed. Érted, mivel hogy nekik dolgozol. – Nem árul
el semmit az arca, de tudom, hogy a jóváhagyásomra vár.
Emlékszem, nekem milyen sokat jelentett, hogy a szüleim
kedvelték Andrew-t.
Igyekszem körültekintően válaszolni.
– Rendes srácnak tűnik, de nem ismerem annyira. –
Mindig udvarias és barátságos, mikor náluk takarítok, de
nekem valamiért mindig túl… lelkes. Nem tudom, azért
van-e, mert magányos – az a gyanúm, hogy a szülei túl sokat
vannak úton –, de a legtöbb tinédzser fiú nem a
házvezetőnővel trécselve tölti az idejét, ő meg elég gyakran
bejön a szobába, kérdéseket tesz fel, vagy beszélgetni kezd
az időjárásról vagy bármiről.
– Biztosan sok idődbe telik kitakarítani náluk – mondja
Sophie.
– Jártál ott? – A gyomrom összeugrik az idegességtől. Túl
vagyunk rég a szexről szóló beszélgetésen, Sophie már
randizott is pár fiúval, de eddig nem aggódtam emiatt,
mert egyik sem érdekelte igazán. Tudtam, hogy egy nap
majd sor kerül erre, de valahogy úgy képzeltem, csak
amikor már egyetemista lesz.
– Delaney-vel együtt voltam ott, meg néhány
barátunkkal. Tudtad, hogy fotózik?
– Tényleg? És miket?
– Látképeket, az óceánt, hegyeket. – Elvörösödik az arca,
sejtem, hogy van még valami a háttérben, de nem
erőszakolhatom ki belőle, mert akkor semmit nem fog
elmondani. Szerintem Jared nem olyan srác, akit rendkívüli
módon lekötne a nyugodt óceán fényképezgetése. A fekete
függönyös, króm íróasztallal és éjjeliszekrényekkel
berendezett szobája mindig valami belvárosi
agglegénylakásra emlékeztetett. Nem ismerek egyetlen
tinédzser fiút sem, aki absztrakt, fekete-fehér festményeket
gyűjtene.
Sophie komoly arccal néz rám.
– Valójában miért jöttél a plázába?
 – Az volt az érzésem, hogy valamit rejtegetsz, és aggódni
kezdtem.
Megfordul, újra Angust vakargatja, így nem látom az
arcát.
– Na, most már tudod. – Nem látszik bosszúsnak, nem
védekezik – nem mutatja semmi jelét annak, amire
számítanék –, ami azt jelenti, hogy valami mást rejteget
előlem.
– Nem akartam karácsonykor elmondani – közlöm vele –,
de a buli utáni reggelen találtam a szélvédőmön egy
becsomagolt dobozkát. Apád tett oda egy cédét.
Átgördül, majd egyenes háttal felül.
– Honnan tudod, hogy ő volt?
– Tele van olyan dalokkal, amiket a lagzira válogattunk
össze. Elvittem a rendőrségre. – Parker semmit nem észlelt,
amikor körbejárta a telkünket – sem betörési kísérlet
nyomait, sem nyomokat a hóban –, csak „egy hatalmas,
szőrös szörnyeteget az ablak túloldalán, amely szét akart
tépni”. Meséltem neki Angusről, mire azt válaszolta, hogy a
kutya remek ötlet volt.
Sophie kikerekedett szemmel, enyhén nyitott szájjal ül.
Egy pillanatra a szívére teszi a kezét, mintha fékezni
akarná a heves dobogását, majd találkozik a tekintete az
enyémmel és gyorsan elrántja a fejét. De már túl késő.
– Megint találkoztatok.
– Nem. – Angus felé fordul, most a hátát vakargatja. A
kutya közelebb fúrja magát, a lábára fekteti a mancsát.
– Kérlek, ne hazudj!
 – Azt mondtad, kidobsz a házból.
– Csak azért mondtam, mert halálra voltam rémülve,
miután betört hozzánk. Csak meg akartalak védeni. Dehogy
foglak kidobni, de tudnom kell, ha beszéltél vele.
– Nem tört be a házba. Victoriában volt, a holmiját
csomagolta be.
– Nyilván nem fogja beismerni.
– De beleegyezett az oltalmazó határozatba is. Miért
kockáztatná a börtönt?
– A hozzá hasonlók nem számolnak a következményekkel,
a pillanat hevében cselekszenek. Soha nem hívtam a
rendőröket a házasságunk idején, akármit csinált, ezért
valószínűleg azt feltételezi, nem lépek most sem.
Látom, ahogy az igazság lassan leülepszik benne, látom az
ezt követő csalódottságot. Leereszti a vállát.
– Tényleg azt gondoltam, hogy megváltozott, anya. Azt
mondta, nem jön többet a közeledbe.
– De képtelen megfékezni magát! Addig fog próbálkozni,
bármivel, amíg nem sikerül hatnia rám.
Bánatosnak tűnik, zöld szempárja két, mély vizű tó.
– Saját kezűleg csinálta azt a gyönyörű fadobozt. –
Összerándulok, mikor eszembe jut a fa ékszertartó doboz,
amit valamelyik karácsonyra készített nekem. Most képes
ugyanezt a játszmát a lányomnál elkezdeni. De ezt mégsem
mondhatom el neki, mert még nagyobb fájdalmat okoznék.

– Nem találkozom vele többször. – Elcsuklik a hangja;

sajnálom, hogy ilyen döntést kell hoznia.
 – Beszélhetünk erről, ha majd idősebb leszel – mondom
neki lágyan. – Mikor már több időt töltött idekint.
– Hazudott – mondja, miközben feláll. – Nem adok neki
több esélyt.
– Ha újra keresne, gondold meg alaposan, hogyan
beszélsz vele. Nem fog…
– Anya, nyugalom, megoldom.
A zsebében csipog a telefonja, ránéz a képernyőre.
– Jared az. – A szemembe néz. – Átmegyek a szobámba,
oké?
Lógó vállal, maga köré font karral megy ki a hálóból.
Angus egy nagy puffanással vetődik le az ágyról,
szemrehányóan néz rám, majd utánaüget.
Nem hagyta, hogy végigmondjam, amit szerettem volna.
A torkomat összeszorítja a nyirkos rémület. Andrew egy
dolgot utál jobban annál, mint ha elveszíti az irányítást – ha
konfrontálódnak vele. Amikor Sophie még kicsi volt,
annyira bálványozta, hogy Andrew azt mondta: „Miatta úgy
érzem, bármire képes lennék. Mint egy szuperhős.” Nem
tudom, mire lesz képes, ha majd rádöbben, hogy örökre
elveszítette.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

SOPHIE
Az ágyamon ülök, a fejtámlának dőlve, a telefon a
kezemben, az összes párnát magam köré tornyoztam. El
kellene mennem zuhanyozni, reggelit készíteni, de az étel
gondolatától is remegni kezd a gyomrom. Angus az ágy
végében hever, a hasa alá dugom a lábam, hideg
lábujjaimmal dögönyözöm. Morgolódik egy kicsit, áthelyezi
a testsúlyát, de nem megy messzebb. Újra elolvasom az
üzenetet, amit Andrew-tól kaptam. „Hogy telt a karácsony?
Eljössz jövő héten?”
Karácsony napján is üzent, boldog ünnepet kívánt, és
válaszoltam is, de akkor még nem tudtam az anya
szélvédőjén hagyott ajándékáról. Azt reméltem, több időm
lesz kitalálni, mit írjak neki, de tegnap meg elküldte ezt.
Még nem válaszoltam. Hogyan mondjam el neki, hogy nem
akarom látni többé?
Átnézem a régebbi üzeneteimet, újra elolvasom azokat,
amiket Jaredtől kaptam. A buli óta folyamatosan írunk
egymásnak. Mikor karácsony másnapján találkoztunk a
plázában, fogta a kezemet és megcsókolt, mintha már
együtt járnánk. Eleinte zavarban voltam, de végül arra
jutottam, hogy ez tetszik nekem. A legtöbb fiú csak játszik
az emberrel, meg kétségeket ébreszt, ő viszont nem ilyen.
 „Mit csinálsz?” – kérdezem tőle üzenetben.
„Fotókat szerkesztek. Te?”
„Írnom kell apának, különben zabos lesz.”
„Miért nem hívod fel?”
„És ha kibukik?”
A délelőtt nagyobb részében azt kívántam, bárcsak
elfeledkezhetnék róla, és úgy tehetnék, mintha az elmúlt
néhány hónap meg sem történt volna. Akkor
visszatérhetnék a régi, megszokott életemhez, amelyben
nem volt édesapám, ami nem volt valami fényes, de el
lehetett viselni. Ott volt anya. És akkor még nem kellett
aggódnom amiatt, hogy apa bántani fogja, ha valami olyat
mondok, ami nem tetszik neki.
„Beszélj vele! – ír vissza Jared. – Talán jó okai voltak.”
Ennek a lehetősége rémít meg a legjobban: mi van, ha
újra meg tud győzni, ha hiszek neki? Nem. Ezt most nem
tudja megmagyarázni. Ide hozott neki egy ajándékot. Ott
hagyta a kocsiján. Mint a középiskolások. Ha nem írok neki
vagy nem foglalkozom vele, akkor előbb-utóbb fel fog hívni,
ami még rosszabb lesz.
„Oké, felhívom.”
„Sok sikert!”
Andrew telefonja hosszan kicseng, és már épp letenném,
mikor végre felveszi.
– Igen? – szól bele kiabálva, a háttérből zajok szűrődnek
be, fűrészek, gépek, kalapácsok hangja. Biztosan az
építkezésen van épp. El is felejtettem, hogy már kedd van.
– Sophie vagyok.
 – Szia, kölyök, várj, beugrom a kocsiba. – Fojtott ropogást
hallok, mintha kavicsokon taposna, majd egy csukódó ajtó
fémes csattanását. – Így már jobb – mondja. – Mi a helyzet?
Jól vagy? – A hangja aggodalmas, ami váratlanul ér, és kis
híján megfutamodom, de aztán eszembe jut, hogy ha
tényleg annyira fontos lennék neki, akkor nem szúrt volna
el mindent ennyire.
– Miért hagytad itt anyának azt az ajándékot?
Csend, majd egy hatalmas sóhaj.
– Reméltem, hogy betemeti a hó.
Nem számítottam rá, hogy bármit be fog ismerni, és egy
pillanatig nem is tudom, hogyan reagáljak.
– Mondtam neked, hogy tartsd magad tőle távol, de nem
hallgattál rám. Nem akarlak látni többé.
– Hé, lassíts, és hallgass meg! – Kemény a hangja, úgy hat
rám, mintha szorosan megmarkolna és egy helyben tartana
vele. – Miután itt jártál nálam, azon kezdtem gondolkodni,
hogy alakulhattak volna a dolgok, ha együtt maradunk
anyáddal. Aztán megtaláltam a lemezt és eszembe juttatta,
milyen remekül éltünk régen. Azt reméltem, talán ha
odaadnám neki…
Megtalálta? Igaz lehet? Talán valóban nála volt még
ennyi év után is. Ez azért kevésbé ijesztő, mintha egy újat
csinált volna.
– Azt hitted, esetleg majd újra összejöhetnétek?
– Butaság volt, beismerem. Másnap már megbántam, de
akkor már késő volt.
– Ha elmondom a rendőröknek, hogy beismerted az
egészet, le fognak tartóztatni.
– Tedd, amit helyesnek tartasz! Szerettem volna őszinte
lenni veled.
Annyira utálom ezt a lehetetlen döntést. Nem akarom,
hogy újra börtönbe kerüljön. Nem én akarok az lenni, aki
oda juttatja. Gondolkodnom kell.
– Honnan tudtad a címünket? – kérdezem.
– Követtelek, mikor hazamentél az iskolából. – Csendben
maradok, érzem, ahogy nő bennem a rettegés. Anyának
mindvégig igaza volt, én meg nem hittem neki. És Andrew-t
egyenesen idevezettem hozzá.
– Tudom, hogy ez nem hangzik jól – szólal meg. – De
szerettem volna meggyőződni róla, hogy jó helyen vagy.
Látni akartam, hol laktok, és pontosan tudtam, hogy te nem
fogod megmutatni.
Nem akarom, hogy ilyesmiről beszéljen – ne mondjon
semmi olyat, amit egy apa is mondana, csak ő sokkal jobban
összegubancolja.
– De megegyeztünk.
– Bassza meg – mondja. – Keres a főnököm. Gyere át a
hétvégén, oké? Akkor beszélhetünk.
– Nem. Anyának igaza van. Fékezhetetlen vagy.
– Ezt mondta rólam? – Már nem mentegetőzik. A hangja
durva és rosszindulatú, mintha olyasvalakivel beszélnék,
akit most hallok életemben először; leszámítva, hogy úgy
rémlik, mégis hallottam már.
– Ez kettőnkre tartozik – szögezem le. – És ez az én
döntésem.
 – A hétvégéig dolgozom – mondja –, de szombaton otthon
leszek. Aznap van szilveszter. Nem megyek sehova.
Bármikor átjöhetsz. Akkor majd elmagyarázom. – Újabb
váltás a hangjában: most ő a barát, akivel beülünk kávézni
és beszélgetni valahova.
– Ezt akarod elmagyarázni?
– Nagyon hosszú ideig szerettem, Sophie. Te még fiatal
vagy, talán nem érted, de ez igazi szerelem volt, a
legmélyebb. Ez volt a mindenség. Ez az az érzés, ami
megtölti a fejed, a tested, mindened, minden levegővétellel
rá gondolsz. Még mindig nem tudom, hogyan lépjek tovább,
azt viszont tudom, hogy tovább kell lépnem, érted? Tudom,
hogy el kell engednem. – A hangja érdes, reszelős, mintha
épp sírna.
– Apa…
– Csak gyere át! – mondja. – Jóváteszem. – Bontja a
vonalat. Leteszem a telefonom az ágyra, elsüllyedek a
takarók között, a tenyeremet a szememre szorítom.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

LINDSEY
Miután fellépcsőztem Marcus verandájára, benézek az
ablakon. A ház körül már lebontotta a karácsonyi világítást,
és fát sem látok odabent. Azon tűnődöm, vajon ő is olyan
típus-e, aki már szilveszter előtt eltünteti a dekorációt, vagy
ennek inkább a fájdalmas emlékekhez van köze. A
karácsonyt a szigeten töltötte, a szüleinél, majd karácsony
másnapján a krízisközpontban önkénteskedett.
– El kell foglalnom magam – magyarázta.
Becsöngetek, végignézek az utcán mindkét irányba.
Csend van, közel s távol egyetlen kocsit sem látok
vesztegelni, de így is tartok tőle, hogy Andrew követett.
– Helló – mondja Marcus, mikor ajtót nyit. –
Végigzabáltam az ünnepet, úgyhogy ma elég keményem
megtámadom a súlyzókat. Benne vagy te is? – kérdezi
pimasz mosollyal.
– Hmm. Nem találom túl jó mókának. Akkor én mennék
is… – Úgy teszek, mintha megfordulnék, mire nevetve
karon ragad.
– Vonszold csak be a feneked!
Áthaladunk a nappalin, majd le az alagsorba, az
edzőterembe, közben feltűnik, hogy semmi jel nem utal
arra, hogy pár napja még karácsony volt; egy karácsonyi
szalvéta, egy szalag, egy csomagolópapír-fecni sincs sehol a
láthatáron. Keményen edzünk, csak a Marcus nyüstölte
erőgép súlyzóinak csattogását meg a futógépem
zümmögését lehet hallani. Feljebb emelem a dőlésszöget, és
addig futok, amíg remegni nem kezd a vádlim és égni a
tüdőm. Ezután súlyzózni kezdek, ő pedig asszisztál, az
összpontosítástól megfeszült arccal.
Az edzés után leülünk kávézni. Új keveréket akart
kipróbálni, azt kortyolgatjuk – sötét, tele karamelles
aromákkal. Örömmel képzelem el, ahogy a boltban
kiválasztja.
– Jó néha szünetet tartani – mondja. – Egész nap a
szövegemen dolgoztam.
– Hogy haladsz vele?
– Kérdezd meg holnap, miután kitöröltem mindent.
Felnevetek.
– Jól telt a karácsonyod? – kérdezem, majd azonnal meg is
bánom a kérdést. Elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha
is jó lehessen egy karácsony, miután elvesztetted a
gyerekedet.
– Termékeny volt – mondja, közben tölt magának egy
újabb csészényit. Látom, hogy nem igazán szeretne beszélni
róla. – Na és a tiéd?
– Érdekes volt. Sophie-nak, mint kiderült, van egy barátja.
Az egyik ügyfelem fia.
– És ez zavar téged?
– Nem tudom még, hogyan álljak hozzá. Egy kicsit
kényelmetlen érzés.
 – Az anyai ösztönök?
– Vagy inkább a paranoia – mosolygok. – Biztosan minden
rendben van. Pusztán nem vagyok hozzászokva, hogy a
lányom randizgat, és hogy folyamatosan üzeneteket
írogatnak egymásnak. Túl gyorsnak érzem.
– Fiatalság, bolondság – jegyzi meg. – Ilyen korban elég
megszállottak tudnak lenni. – Az arcomat vizsgálgatja. – Ne
aggódj, teljesen normális az ő korában. Csak hagyd
lélegezni! Én túl erőteljesen próbáltam figyelmeztetni
Katie-t, a végén ezzel taszítottam el magamtól.
– Megkérdezte, elmehet-e hozzájuk a szilveszteri buliba.
Érdeklődtem a szülőknél, azt mondták, ott lesznek
gardedámként, úgyhogy belementem, de azt hiszem, a lány
kicsit túlzásba viszi a dolgot. – Sophie általában engem
szokott elkísérni a támogatócsoport szilveszteri partijára.
Megértem, hogy a fiújával szeretne lenni, de olyan érzésem
van, mintha ez egy újabb lépés volna az eltávolodás útján.
– Miért is?
– Jared nagyon gazdag családból származik. Az ő
életstílusuk össze sem hasonlítható a miénkkel.
– Azért aggódsz, mert talán nem fog belepasszolni a
világába?
– Inkább azért, mert esetleg megtetszik neki az a világ és
megváltozik tőle. És azért, mert Jared tapasztaltabb nála.
Egész felnőttesen viselkedik. – Tudom, egyáltalán nem fair
Andrew mellé állítani, de képtelen vagyok nem arra
gondolni, engem mennyire elkápráztatott – és mennyire
elvakított.
 – Szerintem Sophie-nak eléggé helyén van az esze.
– Így is van, de a szíve irányítja. – A bögrémmel matatok.
– Megint találkozott az apjával, aki hagyott egy ajándékot a
szélvédőmön. Egy cédét, tele romantikus dalokkal. Sophie
azt mondta, soha többé nem akar találkozni vele, de ki
tudja, mi történik majd akkor, ha tényleg kizárja.
Marcus riadtan néz rám.
– A rendőrséget értesítetted?
– Persze, azonnal, de nem lehet bizonyítani, hogy tényleg
ő volt, így nem is tudják letartóztatni. Annyira ostoba az
egész, mégis, ki más tette volna oda? Parker idegesnek tűnt,
amikor elmondta, nem találtak ujjlenyomatokat a
cédétokon, de az együttérzés nem írhatja felül a tényeket.
– Az ajánlatom még mindig él – te és Sophie bármikor
elmehettek a nyaralómba lent a tónál, vagy ha nem akarsz
elmenni a városból, itt is van néhány használaton kívüli
szoba.
– Tényleg nagyon hálás vagyok, de vasárnap már újra itt
lesz Greg is.
– Aha. És már alig várod, hogy láthasd?
– Persze. – Eltűnődöm a kérdés hallatán. Az igazat
megvallva, Greg nem túl sűrűn jutott eszembe az elmúlt
napokban, de ezt nem fogom Marcusnak beismerni.
– Nem látszol valami lelkesnek.
Vállat vonok, a kávémat kavargatom.
– Csak össze vagyok zavarodva kissé.
– Oké – mondja, de mintha nem hinne nekem.
– Mi van?
 – Semmi. Csak úgy érzem, ő nagyon is komolyan tervez
veled, de te mintha fél lábbal az ajtón kívül lennél.
– Frászkarikát. Nagyon kedvelem Greget. – Izgatott
leszek, az arcom is felhevül. Nem is gondoltam, hogy
Marcust foglalkoztatja a kapcsolatom, vagy hogy kívülről
hogyan festhet. Talán igaza van, Greg érzései gyorsabban,
erősebben növekedtek, mint az én érzéseim, de ez nem
olyan rossz dolog. Majd felzárkózom. Elég megnyugtató a
kapcsolatunk. – Miatta nem kell aggódnom. Simán megy
minden.
– Oké – a kávéjáért nyúl.
– Már megint ezt mondod.
– Ne haragudj – mondja nevetve. – Nem is kellett volna
mondanom semmit.
– Most már késő. Most már akár ki is pakolhatsz mindent.
– Élcelődöm, mintha móka volna az egész, két barát, akik
őszinte, mély beszélgetésbe kezdtek. – Nem kedveled őt?
– Nem erről van szó.
– De azt sem állítod, hogy kedveled.
– Csak úgy gondolom, nem illetek össze, nem ő a
zsánered.
– Miért, mi a zsánerem?
Hosszasan nézünk egymás szemébe. Megfeszülnek a
mellizmaim, minden levegő kipréselődik a tüdőmből.
Lepillant a bögréjére.
– Ugyan, mit tudok én ezekről a dolgokról? Évek óta nem
randiztam senkivel. Jobb lett volna, ha befogom a számat.
Boldog vagyok, ha boldog vagy.
 – Nos, ez jó hír, mert az vagyok. – Ettől függetlenül
szétárad bennem valami súlyos csalódottság, amit elég
különösnek tartok. Mit vártam tőle, mit akartam hallani?
– Ne haragudj, átléptem egy határt.
– Dehogy. Csak őszinte voltál. Nagyra értékelem a
szívügyekben adott tanácsait, doktor úr. – Kurtán
felnevetek, majd az órára pillantok. Engem néz, megpróbál
a szemembe nézni, de most nem tudom viszonozni a
tekintetét. – Mennem kell – mondom. – Angus már vár.
– Biztosan minden rendben lesz?
Mosolyt erőltetek az arcomra.
– Semmi vész. Jól vagyok, tényleg. Egyszerűen csak túl sok
minden történik körülöttem. – Felveszem a táskámat,
fogom a kabátomat, és elindulok az ajtó felé. – Köszi a kávét.
Érzem a hátamon a tekintetét, miközben a hóban talpalok
az autóm felé. Nem nézek hátra.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

SOPHIE
Lassan ébredek, a lábam nem akar megmozdulni,
ijedtemben rúgok egyet. A rám nehezedő súly elmozdul, és
hallom, ahogy Angus nagy puffanással leugrik az ágyról,
majd szétterül a szőnyegen. Átfordulok, nézem a plafont,
közben nagyokat pislogok és ásítozom. Ma este lesz a buli
Jaredéknél. Ugyancsak ma megyek át apához – legalábbis ő
ezt hiszi. Miért nem mondtam meg neki világosan, hogy
nem megyek?
Mert esélyt sem adott erre.
Végül úgy döntöttem, nem árulom el anyának, hogy
beismerte: ő tette oda a cédét. Jöjjenek rá maguktól a
rendőrök, én biztosan nem fogom beköpni a saját apámat.
Túl fura lenne, na meg túl idegesítő. Talán a ma esti parti
segít, valahogy ki kell engednem a gőzt. De az is lehet, hogy
pont a parti zavar. Jared és én csak pár napja „járunk”, és
ez most olyan, mintha nyilvánosságra hoznánk. Szeretné
majd, hogy állandóan együtt lógjunk a haverjaival? Semmi
közös sincs bennem meg azokban a lányokban. Gyönyörű,
vidám társaság, mindenki tök pazar házban lakik, két
szülővel, és az égvilágon semmi gondjuk sincs.
Megfordul a fejemben, hogy lemondom, beteget jelentek,
de azután az is eszembe jut, mi történt a hálószobájában,
amikor legutóbb nála jártam és elönt a melegség. Az
okkersárgát idézi fel bennem, vagy esetleg a sötét
kadmiumsárgát. Valami élénk, gyönyörű és aranyló.
Szeretném újra megcsókolni, de félek is, hátha le akar
majd velem feküdni, és nem érzem úgy, hogy erre készen
állnék. Na nem mintha örökké szűz akarnék maradni, de
Delaney azt mondta, az első alkalom nagyon fáj, és ez
egyáltalán nem hangzik túl jó bulinak. Rezeg a telefonom az
éjjeliszekrényen, Jared az.
„Van kedved korábban átjönni, és segíteni az
előkészületekben?”
Megkönnyebbülök a gondolattól, hogy még a parti előtt
átmehetnék. Így nem kell majd egyedül betoppannom,
Delaney ugyanis elment a családjával síelni.
„OK. Mikor?”
„Érted megyek úgy dél körül.”
Ez azt jelenti, hogy a nap jelentős részét együtt töltjük.
Izgatott vagyok, de rémült is. Mi van, ha közben kiderül,
hogy nem is kedveljük egymást annyira, mint hittük?
Átgondolom a dolgot, a hüvelykujjam a billentyűzet fölött
tartom. Aztán látom, hogy épp üzenetet írt ő is:
„Hé, nem hagyhatsz cserben!”
Felnevetek, és visszaírok: „OK, akkor hamarosan.”

Két órával később Jared a kanapénkon ülve járatja körbe a

tekintetét a színes nappalinkon, ami tele van össze nem illő
bútorokkal és festményekkel. Furcsa őt itt látni – mintha
egy színész rossz forgatásra ment volna be, és még nem
fogta volna fel, hogy nem ott van a helye. Olyanok vagyunk,
mint egy doboz Crayola zsírkréta, ő meg mint a Willow
rajzszén, csupa bársonyos árnyék és izgalmas réteg.
– Ez egész kellemes – szólal meg.
– Köszi. Te biztos nagyon kicsinek találod.
– Nem. Igazi otthonnak tűnik.
– Aha. – Angus Jared lábába dörgöli a fejét, nedves
labdáját beleejti az ölébe. – Bocsi – mondom, közben
igyekszem onnan elrángatni Angust, ami kicsit olyan,
mintha egy téglákkal teli zsákot próbálnék arrébb
vonszolni.
– Nem gond ám. Szeretem a kutyákat. – Lehet, hogy neki
nem számít, de ami engem illet, hárman már sokan
vagyunk. Kerítek a konyhából egy csontot, és Angust
hirtelen Jared már nem is érdekli annyira.
Megcsörren a mobilom. A kijelzőre pillantok: Andrew
hív. A dohányzóasztalra dobom, úgy teszek, mintha
láthatná a mobilon keresztül, mennyire nem érdekel.
– Ki volt az? – kérdezi Jared.
– Apa. Szeretné, ha átmennék hozzá, de nem megyek.
– Azt hittem, már mondtad neki, hogy nem akarsz vele
újra találkozni.
– Mondtam is, de apa nem az a típus, aki elfogad egy
„nem”-et.
Jared felém nyúl, megfogja a kezem.
– Ne haragudj a múltkoriért, nem akartam rád ijeszteni.
– Ugyan már – mondom, és érzem, hogy a homlokomig
elvörösödöm. Reméltem, nem hozza szóba.
 – Valami rosszat csináltam?
– Nem. Épp az a baj, hogy tetszett.
– Ó. – Elégedettnek tűnik, majd áthelyezi a testsúlyát és
közelebb hajol a kanapén. Angus leszáll az ágyáról, betolja
kettőnk közé a fejét, és nyüszítéssel próbálja felhívni
magára a figyelmet.
– Kiteszem. – Angusnek nem akaródzik elindulni, ezért
kénytelen vagyok jutalomfalattal megvesztegetni. Mikor
visszajövök, Jared a kezembe adja a mobilomat.
– Apád az. Üzenetet írt.
Kicsit furának találom, hogy megnézte a telefonomat. Az
üzeneteket is elolvasta? Talán csak kíváncsiságból nézett rá
– és azért, mert aggódott. Valószínűleg ugyanezt csinálnám.
Nem olvasom el az üzenetet, a telefont betuszkolom a
zsebembe és újra leülök a kanapéra. Nem szívesen
gondolok bele, hogy apa ott ül a házában és a hívásomra
vár, de inkább dühös vagyok rá. Miért nem képes egy kicsit
leszállni rólam?
– Bárcsak békén hagyna!
– Biztosan nem akarsz találkozni vele? Elég zaklatottnak
tűnik. Elvihetlek hozzá.
Megrázom a fejem.
– Megígérte, hogy távol tartja magát anyától, utána meg
fogta magát, és ott hagyott ajándékként valamit a kocsija
szélvédőjén.
– Ez azért elég romantikus.
– Nem, ez ijesztő – nézek rá határozottan.
– Ne haragudj! De azt hiszem, értem, hogy kedvelhetsz
valakit ennyire.
– És akkor mi van, ha az a valaki nem kedvel téged?
– Akkor egyértelműen fel kellene adnia. Bár én sem
adnám fel ilyen könnyen. – Tudom, hogy most csak
hízelegni akar, de miért nem képes felfogni, hogy amit apa
csinál, az erőszak?
Újra a kezemet fogja, a hüvelykujjával apró köröket
rajzol a tenyerembe.
– Nagyon örülök, hogy eljössz ma este. Remek lesz,
meglátod. Lesz egy rakás pia meg gyógyszer, de semmi
olyanban nem kell részt venned, amiben nem szeretnél,
oké?
– Anyud azt mondta az enyémnek, hogy totálisan
mindenmentes parti lesz.
Felnevet.
– Mindig minden szülőnek ezt mondja, de egyedül
hagynak minket a földszinten, és azt csinálunk, amit csak
akarunk.
– Klassz.
Vállat von.
– A szüleimet nem érdekli, mit csinálok, csak ne
tüntessem fel őket rossz színben a baráti körük előtt. Apa
először kábé tizenhárom éves koromban kínált meg sörrel.
– Komolyan?
– Aha. Van egy rakás receptre felírt gyógyszere, és tudja,
hogy néha elcsórok párat, de soha nem szólt még érte. Neki
bőven elég annyi, hogy anyának nem mondok semmit a
félrelépéseiről.
 Te szent szar. Szóval az ő családja sem olyan tökéletes,
mint feltételeztem. Akkor nem csak egyedül nekem van
ilyen problémás faterom. Most sajnálnom kellene Jaredet,
de valami oknál fogva megkönnyebbültem.
– És ez téged nem zavar? – kérdezem tőle. Egy kicsit
kiakaszt, hogy Jared receptes gyógyszereket szed be, de
biztos nincs köztük semmi komoly. Nem tűnik függőnek.
– Nem igazán. Mondjuk, az megviselt, amikor a
bébiszitteremmel kavart. Egyszer rájuk nyitottam, épp
egymáson feküdtek. Utána vette meg az első
fényképezőgépemet.
Elképedten meredek rá:
– Ez rettenetes.
– Egyik barátomnak sem mondtam el soha. – Gyanakodva
néz. – De benned megbízom.
– Soha nem mondom el senkinek – ígérem. Közelebb hajol
és gyengéden szájon csókol. Belesüppedek a kanapéba, pár
percen át csókolózunk. Most lassabban, körültekintőbben
csinálja, és nem teszi a kezét a pólóm alá. Egy idő után
felemeli a fejét és elmosolyodik.
– Kész vagy? Indulhatunk? – Az órájára néz. – Anya már
valószínűleg vár.
– Persze. Beengedem Angust.
– Használhatom a mosdót?
Mikor bejövök kintről, még nincs a nappaliban. A
kanapén várok, amíg nem látom jönni a folyosó felől, majd
megszólalok:
– Még elmegyek az esti ruháimért.
 – Oké. Addig megyek, felfűtöm a kocsit.
Bemegyek a szobámba, közben észreveszem, hogy nyitva
maradt anya szobájának az ajtaja. Mindig zárva tartja,
nehogy Angus felmásszon az ágyára. Becsukom.
Elcsomagolom a holmimat, a fürdőszobából elhozom a
sminkcuccomat. Nem tudom, hogyan öltöznek majd a
többiek, ezért több lehetőségre is felkészülök; viszem a
kedvenc fekete tunikámat, amihez mindig lila cicanadrágot
húzok, meg néhány szoknyát. Bekapcsolom a riasztót,
mielőtt elindulnék otthonról, és az ajtót is bezárom.
Jared autója be van indítva, ő viszont nincs sehol. Az
utasoldali ajtónál várok rá értetlenül. Végül megjelenik a
ház sarka mögül.
– Bocsánat – szólal meg bárgyún mosolyogva. –
Csurrantanom kellett.
– Már megint?
– Az izgatottság – mondja zavartan.
– Mitől vagy ilyen izgatott?
– Miattad – vágja rá. – Szeretném, ha ma este csodásan
éreznéd magad.
Még soha egyetlen korombeli sem foglakozott ennyit
azzal, mit érzek vagy mit gondolok. Én is izgatott lettem
tőle, de elégedett és magabiztos is.
– Akkor ajánlom, legyél hozzám rendkívül kedves!
– Ez a terv.
Színpadiasan ajtót nyit, én pedig becsúszok az ülésbe,
ügyet sem vetve a telefonomra, ami újra rezegni kezd a
zsebemben. Nem hagyom, hogy apa elrontsa ezt az estét.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

LINDSEY
Lassan, fájó vállal és karral tolom a bevásárlókocsit az
áruház élelmiszerrészlegén. Két ház takarításán vagyok túl,
ma este mindkettőben szilveszteri parti lesz, és hajlandók
voltak többet fizetni. Szívesebben mentem volna egyenesen
haza, de ma reggel a tej és a kávé is elfogyott. Megittam
szinte egy egész kannányit, igyekeztem magam
felébreszteni a nyugtalan éjszakám után. Vajon Marcus
miért érdeklődött Greggel kapcsolatban? Mintha csak ki
akarta volna deríteni, szakítunk-e mostanában, de ez miért
számítana neki? Hacsak nem táplál érzéseket irántam. A
gondolat hatására megállok a sor közepén, és a
salátaönteteket kezdem bámulni. Vajon szeretném, ha
érezne irántam valamit?
Fel kellene hívnom Jennyt, de a lényem egyik része tart
attól, amit tőle hallanék. Lehet, hogy azt mondaná, nagyon
rossz vágányon haladok, vagy épp bátorítana, és nem
vagyok biztos benne, hogy erre fel vagyok készülve. Tudom,
hogy kedveli Greget – jó kedélyű srácnak tartja, aki nem
veszi komolyan sem az életet, sem saját magát; ugyanakkor
Marcust is kedveli. Egyszer, az egyik találkozó után azt
mondta, nagyon szerencsés nő, aki majd egy napon mellette
fog kikötni. Azt válaszoltam, annak nagyon örülnék, mire
elég sanda pillantást vetett rám.
Igazán semmi kedvem ma este lemenni a templomban
rendezett újévvárásra, annak tükrében, mennyire
összezavarodtam a Marcusszal folytatott beszélgetésünktől.
Bárcsak ne mentem volna bele, hogy én viszem az
előételeket: articsókás mártogatóst akartam csinálni, de
amikor a kocsival elgurulok egy sor fajtánként rendezett
krém és mártás mellett, bedobok párat, majd teszek
hozzájuk egy zacskó chipset meg egy salátástálat. Csesszék
meg, majd szépen elrendezem őket egy tálon, és még csak
fel se fog tűnni senkinek a turpisság.
Élelmiszeres zacskókkal teli kézzel sétálok be a házba,
majd ledobom őket a pultra. Angus általában az ajtóban
vár. Talán épp az ágyamon alszik.
– Angus! – kiáltom el magam. – Megjöttem! – Csend.
Végigmegyek a folyosón. Még mindig nem fut felém. Sophie
vajon kint hagyta? A bokámra rátekerednek a félelem
polipcsápjai és egyre gyorsabban rángatnak befelé a házba.
Végül megtalálom a nappaliban, a kanapén elterülve, a
lábai oldalt lelógnak, a feje a párnán.
– Hát itt vagy!
Nem nyitja ki a szemét, nem emeli fel a fejét sem.
Odasietek hozzá, közben valami nedvesbe sikerül lépnem.
Hányás. Most veszem észre a többi hányásfoltot is a pléden.
A kezemet Angus bordáira teszem, és szétárad bennem a
megkönnyebbülés, amikor megérzem a légzését. A mellső
lába tövéhez nyomom az ujjamat, mintha valahol hallottam
volna, ott lehet kitapintani a pulzusát. Nagyon gyorsnak
érzem, de nem tudom, a kutyáknak milyen a normális
szívritmusa.
– Angus? – Enyhén megrázogatom. Miután még mindig
nem mozdul, előveszem a zsebemből a mobilomat,
megkeresem a sürgősségi állatorvos számát és leírom neki
a tüneteket.
– Mindent összehányt – mondom, és közelebbről is
szemügyre veszem a halmokat. – Húsdarabok vannak
benne. – Lehajolok, és észreveszek valami vékonyat és
fehéret. – Azt hiszem, valami gyógyszert ehetett meg.
– A legjobb, ha azonnal idehozza, és hozzon a
gyógyszerből is, az orvos biztosan látni szeretné.
– De hatalmas. Nem tudom, hogy cipelem ki a kocsihoz.
– Tud hordágyat rögtönözni lepedőből? Esetleg van
szomszédja, aki segíthet?
– Megpróbálkozom a lepedővel. – A konyhába rohanok,
előveszek egy nejlonzacskót és belekanalazok valamennyit
a hányásból. Majd gyorsan körbejárom a házat. Mit ehetett
meg? Egyetlen szekrény sincs nyitva. Valaki biztosan
beadta neki. Dehogy valaki. Andrew.
Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy Angust
ráhúzzam a házi készítésű hordágyra és kivonszoljam a
házból, majd le a lépcsőn. Meghúzom a hátam, mikor
megpróbálom beemelni a kocsiba. Átfutok az erdőn
keresztül a szomszéd házhoz. Izzadt vagyok, forró,
kétségbeesett – elképzelem, ahogy a méreg lassan szétárad
Angus testében, minden másodperccel egyre inkább,
beáramlik a veséjébe, a májába, az agyába. Nem
hagyhatom, hogy kilehelje a lelkét.
A szomszédom, Tom, egy nyugalmazott iskolai tanár,
szenvedélyes horgász és hála istennek épp kint van, a
csónakját szereli fel zsinórsüllyesztőkkel. Mikor felnéz,
odakiáltok: Kérem, segítsen! Megpróbálom túlkiabálni a
szerszámok zaját. Visszajön velem a házhoz és együtt
betesszük Angust a kocsiba.
Gyorsan haladok a behavazott utak ellenére, talán túl
gyorsan is, tíz perc alatt beérünk az állatklinikára. Dr.
Langelier megvizsgálja Angust, óvatosan kinyitja a száját,
szemügyre veszi a fogínyét, felemeli a szemhéját. Amikor
az örökbefogadás után elhoztam rutinvizsgálatra, egy
másik orvos volt itt. Őt túl fiatalnak véltem, mintha még ő
sem bízott volna eléggé a tudásában, a mostani orvos ősz
haja, higgadt viselkedése és mély hangja azonban
megnyugtat. Lelassul a pulzusom, sikerül lassan levegőhöz
jutnom. Minden rendben, Angus jó kezekben van.
Lepillantok arra az imádnivaló képére. Csak tarts ki, pajtás,
és ha túl vagy ezen, akkor annyiszor viszlek el sétálni, úszni
és kocsikázni, ahányszor csak akarod, egészen kutyaéleted
legvégéig.
– Van elképzelése arról, mi történhetett vele? – kérdezi
az állatorvos.
– A hányásban tabletták maradványait láttam. – Átadok
neki egy kis zacskót, ő pedig megvizsgálja a tartalmát. –
Sem a lányom, sem én nem szedünk receptre semmit, és
biztosan nincsenek ilyen gyógyszereink. A hányásban virsli-
vagy kolbászdarabok is voltak. Szerintem valaki bedobhatta
az udvarunkba az egészet.
– Mit gondol, ez mennyi ideje lehetett?
– Nem tudom. A lányom egészen délig otthon volt.
– Neki nem tűnt fel semmi különös a kutya viselkedésén?
– Nem tudtam még vele beszélni, de bizonyára elmondta
volna, ha igen.
– Valószínűleg az utóbbi pár órában kerülhetett az anyag
a szervezetébe, és elég gyorsan eljutott a véráramba.
Azonnal vigyük hátra a kis fickót, adjunk neki egy infúziót
és csináljunk meg pár tesztet! Aktív szenet kap, az megköt
mindent, ami a bélrendszerében van, így könnyebben
kikerül a szervezetéből. – Felemeli a zacskót. –
Megpróbáljuk azt is kideríteni, mit kaphatott.
– Rendbe fog jönni?
– Remélhetőleg még időben talált rá, de a vese- és
májfunkciókat szoros megfigyelés alatt kell tartanunk, meg
kell győződnünk róla, hogy nem károsodtak-e. Az infúzió
kimossa a szervezetét, a tüneteket pedig kezeljük, amint
megjelennek. Le akarok futtatni egy teljes vérképet, ez
segít kideríteni, mennyire érintettek a fehér- és
vörösvérsejtek, és beazonosítani az alvadási időt.
Angusre nézek, a nyaka körüli puha szőrbe fúrom a
kezem.
– Nem szívesen hagyom itt.
– Gondját fogjuk viselni. Valaki egész éjszaka benn marad
a klinikán.
A könnyeimmel küszködöm.
– Annyira csodálatos kutya. Nem ezt érdemli.
 Együtt érző mosoly kíséri a válaszát:
– Próbáljon pihenni egy kicsit, amikor hazaér. Hívni
fogjuk, amint tudjuk, mit kapott, utána feljelentést tehet a
rendőrségen.
– Köszönöm. – Angus fölé hajolok és a fülébe suttogok: –
Visszajövök érted hamarosan és hazajöhetsz velem.

Miután hazaértem, felhívom Parkert, és tájékoztatom a

történtekről.
– Andrew volt az, tudom. Mérges, mert Sophie nem
találkozik vele többé.
– Lekövetjük a mobiltelefonját, és kiderítjük, járt-e ma a
háza környékén. Mintákat vett a hányásból? A
húsdarabokból? – Parker legalább olyan dühösnek tűnik,
mint én, a hangja feszült, a gondolatai viszont csatarendben
állnak. Enyhül a szorításom a telefonon. Hisz nekem.
– Több helyen is hányt a házban, de az udvarban nem
néztem még szét.
– Átjövök és ellenőrzöm a terepet.
Amíg Parkerre várok, magam is körbejárom a házat, és
keresgélem, hányt-e még valahol. A szobámba lépve
gyorsan leltárba veszek mindent. A helyükön vannak a
könyvek az éjjeliszekrényemen? A takaróm enyhén gyűrött,
de ez akár Angus is lehetett.
Az íróasztalomhoz megyek. Látszólag minden rendben
van, de furcsán émelyeg a gyomrom. Igyekszem logikusan
átgondolni mindent. A riasztó be volt kapcsolva, amikor
hazajöttem, az ajtók pedig zárva voltak. Mikor Greg
felszerelte Angusnek az ajtót, a riasztót átállítottuk
háziállat-funkcióra. Egy nála magasabb valaki beindította
volna. Lehetetlen. Csak magamat rémisztgetem.
Megérkezik a rendőrnő. Az udvaron nem talál
ételmaradványokat, de ez nem lep meg. Angus mindent
felfalhatott, amit Andrew átdobott a kerítésen.
– Kiderítem, mi áll a mobiltelefon adataiban – mondja. –
Abból megtudjuk, hogy a közelben járt-e.
– Nem tudják letartóztatni?
– Be kell bizonyítanunk, hogy ő tette, és ez sokkal
nehezebb lesz ujjlenyomatok vagy egyéb nyomok nélkül.
Várjuk meg a vizsgálat eredményét! Mindenképp értesíteni
fogom.
Miután elment, fogom a takarítószereimet és rendet
teszek. Furdal a lelkiismeret, amiért Angus egymagában
szenvedett itt a házban, és valószínűleg őrülten meg volt
rémülve. Andrew-t pedig jobban gyűlölöm, mint eddig
valaha. Miután végzek a takarítással, egy zuhannyal
igyekszem megszabadulni a klinika és a kutyahányás
hátramaradt szagaitól. Hosszú ideig állok a forró vízpermet
alatt.
Sophie azt mondta, felhívta a héten, de nem válaszolt
egyértelműen arra, hogyan fogadta a hírt, hogy többé nem
találkoznak. Próbálom kitalálni, mi hangozhatott még el a
beszélgetésük során. Gondolom, néhány dolgot elhallgatott,
hogy megvédjen. Én pontosan ugyanezt tettem volna.
A fürdőben törölközöm épp, mikor megszólal a mobilom.
Marcus az. A nagy rémület közepette elfelejtettem üzenetet
írni neki, hogy nem megyek ma este. A második csörgésre
veszem fel.
– Bocsánat, már hívni akartalak – mondom.
– Minden oké? Vártunk rád.
– Amikor hazaértem, Angust nagyon rossz állapotban
találtam, és el kellett vinnem a klinikára.
– Jól van? Mi történt?
– A feltételezésem szerint Andrew dobott be az udvarba
valami húst, benne tablettákkal.
– Úristen. Micsoda egy seggfej. A kutya helyrejön?
– Éjszakára benn tartják, ellenőrzik, nem károsodott-e a
mája vagy a veséje. Nagyon rosszul van, Marcus… az egész
házat telehányta és mozdulni sem tudott. Borzasztó volt így
látni.
– Átjövök.
– Késő van már. Semmi szükség rá – felelem, bár
megkönnyebbülök, mikor felveti. Nem akarok egyedül
lenni.
– Már el is indultam. Nélküled amúgy se buli a buli.
Tizenöt perccel később érkezik egy üveg borral és egy
papírtálcával, ami tele van rágcsálnivalókkal. Mindkettőt
leteszi a pultra, majd magához húz és megölelget. Most
először kerülünk ilyen közel egymáshoz, és eleinte ugyan
ügyetlenkedünk, az állába ütöm az orrom, de aztán egy
tökéletes pillanatra pont összeillünk, mielőtt újra
szétválnánk. Most hideget érzek, mintha valamitől
megfosztottak volna. A teste annyira szilárd volt és valós.
– Jól vagy? – kérdezi.
 – Azt nem mondhatnám. – Visszamegyek a nappaliba és a
kanapéra rogyok. Ő átmegy a konyhába, fog két poharat,
tölt a borból, majd leteszi elém az egyiket a rágcsákkal teli
tállal együtt.
– Tessék, ezeket neked csentem el. – Lehuppan mellém.
– Kösz. – Felveszek egy sajtos minipizzát, a szélét
csipegetem. – Nagyon aggaszt Angus állapota. Nem kellett
volna berángatnom ebbe a szétesett életembe. A
menhelyen jobb dolga lett volna.
– Nem tudhattad, hogy ez fog történni. Sophie-nak már
elmondtad?
– Még nem. Majd elmondom, miután hazajött. Jared
szülei megszervezték a fuvarokat. Megbeszéltük, hogy az
egyikkel hazahozzák. – Ránézek a telefonomra, látom, hogy
már lassan kilenc óra.
– A rendőrséget felhívtad már?
– Lekövetik Andrew mobiltelefonját, és kiderítik, járt-e a
házunk közelében. Az állatorvos pedig megpróbálja
kideríteni, milyen tablettákat nyelhetett le.
– Mennyi ideig tartják bent a klinikán?
– Reggel megérdeklődöm. Nem tudom, hogyan fogom
kifizetni ezt az egészet. A sürgősségi díj még drágább lesz
az ünnepnap miatt, és…
– Emiatt most ne főjön a fejed, majd megoldom.
– Barátoktól soha nem kérek kölcsön.
– Akkor ettől a barátodtól sem fogsz. – Felemeli a kezét és
csendre int, mielőtt megszólalnék. – Egy csomó
befektetésem van, és senkire nem tudom őket elkölteni.
Kérlek, hadd segítsek!
– Amint tudom, vissza fogom fizetni.
– Efelől nincs semmi kétségem, de aggódom miattad.
Andrew egyre durvább dolgokat művel.
– Sajnos. Azt hiszem, engem akar büntetni, amiért Sophie
kizárta az életéből. Nagyon ki fog borulni, ha elmondom
neki, mi történt Angusszel.
– Az lehet, de erős, és van kire és mire támaszkodnia.
A kanapé háttámlájára döntöm a fejem, a szavain
rágódom. Remélem, igaza van. Apró mosollyal jutalmazom.
– Köszönöm, hogy átjöttél. Sokat segít.
– Ez csak természetes. – Közelebb hajol és megszorítja a
kezem. – Szeretnék jó barátod lenni. Még mindig bánt, amit
a minap mondtam. Semmi jogom sem volt
belekotnyeleskedni a kapcsolatodba.
Az arcát tanulmányozom, a szavai rejtett jelentését
keresem. Vajon tisztában van vele, hogy még mindig fogja a
kezem? Annyira forró a bőre. Olyan közel vagyunk.
Odahajolhatnék, megcsókolhatnám – teljesen őrült
gondolat, nem is igazán értem, hogy került a fejembe. Még
csak nem is szabadna itt ülnöm vele a kanapén.
– Semmi gond – mondom. – A barátoknak őszintének kell
lenni. – Farkasszemet nézek vele.
– Az rendben van, de akkor is túl messzire mentem.
Botrányosan rossz volt az időzítés. – Elengedi a kezem,
kortyol a borából, én pedig azon tűnődöm, vajon most
gyűjti-e a bátorságot ahhoz, hogy folytassa, amibe
belekezdett. Mit akart mondani az időzítéssel? Még egy
másodpercig tépelődik, majd mintha valamit elhatározott
volna, kicsit ingatja a fejét és felveszi a távirányítót. –
Megnézzük a New York-i visszaszámlálást?
– Jó ötlet. – Próbálok figyelni a tévéből áradó vidámságra,
a zsibongó tömegre, a feldobott műsorvezetőkre. Ha volt is
egy ablak, még ha nagyon kicsi is, amin beláttam a
gondolataiba, azt most sikerült becsuknom magam előtt.

Mikor Sophie nem sokkal hajnali egy után belép az ajtón,

mosolyog, az arca piros a hidegtől, halkan dúdolgat valamit.
Soha nem szokott énekelni. Ivott talán? Jared szülei azt
mondták, száraz lesz a parti, de nem lepne meg, ha egyik-
másik siheder becsempészett volna valami löttyöt. Nézem,
ahogy leveszi a kabátját és a bakancsát. Nem dülöngél, nem
botladozik. Meglát engem és Marcust a nappaliban, odajön
és lehuppan a fotelbe.
– Boldog új évet! – mondom. – Milyen volt a parti?
– Jó. – Ásít egyet, egyik kezével felnyúl, a haját kezdi
babrálni. Az ibolyaszín árnyalat meg-megcsillan a szoba
lágy fényében. – Na és a tiéd? – Még mielőtt válaszolhatnék,
körülnéz, arcára zavart kifejezés ül ki. – Angus hol van?
– El kellett vinnem a klinikára. – Ezt sehogy nem tudom
finomítani. Muszáj túl lennem rajta. – Mikor ma este
hazajöttem, nagyon rossz állapotban találtam. Azt hiszem,
Andrew dobott be valami húsfélét a kerítésen, és
tablettákat dugott bele. De rendbe fog jönni.
Megütközik, még mindig az egyik hajtincsét szorongatja.
– Biztosan ő volt az?
 – Rajta kívül nem haragszik rám senki. Fájdalmat
okoztam neki és most törleszteni akar.
Csillog a szeme, látom rajta, hogy nem sok választja el a
sírástól.
– Azt hiszem, ez az én hibám, anya. Szerette volna, ha ma
elmegyek hozzá, de nem vettem fel, akárhányszor is hívott.
Valószínűleg ezért tette.
– Nem a te hibád – mondja Marcus kedves hangon. – Nem
te hoztad létre ezt a helyzetet.
– Azért tudja, hol lakunk, mert egyszer követett, mikor
jöttem haza az iskolából. Nem kellett volna megírnom neki
azt a levelet… – Bár gyanítottam, hogy Andrew
mindkettőnket követett, borzalmasan megrémülök annak
hatására, hogy most fennhangon kimondtuk. Rettenetes
arra gondolni, hogy így lopakodik a lányom nyomában.
– Te csak szeretted volna felvenni a kapcsolatot
édesapáddal – mondja Marcus. – Egyedül ő hibázott, amikor
elcseszte magának a lehetőséget arra, hogy megismerjen
egy rendkívüli gyereket.
Összenéznek, Marcus elmosolyodik.
– Úgy értem… az alapján gondolom ezt, amit édesanyád
mesélt rólad. Ettől függetlenül persze lehetsz oltári zűrös is.
Apró mosoly kezd bimbózni az arcán, de azonnal le is
hervad, mikor rám néz.
– Beismerte, hogy ő tette ide a cédét, de féltem attól, hogy
ha elmondom neked, letartóztatják. Nem szeretném, ha
utálna. Most haragszol?
– Jaj, szívem, dehogyis. De sajnálom, amiért ilyen
helyzetbe hozott téged. Nem volt tisztességes a részéről.
Sóhajt egyet, lehajol és felveszi a padlóról Angus egyik
játékát. Párszor megnyomja, a levegő lassú sípolással
távozik belőle.
– Szegény Angus.
– Holnap elmegyek megnézni, eljöhetsz velem te is.
– Oké. – Rezegni kezd a telefonja, lepillant a kijelzőre. –
Jared az, szeretné tudni, rendben hazaértem-e. Elmehetek
a szobámba felhívni?
– Persze, kicsikém. Reggel majd folytatjuk.
– Jó éjszakát! – Felkel a fotelből, majd Marcusra néz. –
Jólesett, amit mondott. – Egy bólintás a válasz.
Csak akkor szólalok meg, miután elment.
– Szeretnél itt aludni a vendégszobában? Ebben az
időszakban tele lehetnek őrültekkel az utak.
A borospoharára pillant.
– Nem volna ostobaság. Ugye nem bánod?
– Dehogy. Valószínűleg nekem sem ártana egy kis alvás.
Szükséged van bármire? Egy pohár vízre esetleg? – Félénk
vagyok, bizonytalan, nem tudom, hogyan kezeljem a
helyzetet. Megszámolni sem tudom, hányszor ültünk már
egy asztalnál, egymás mellett, de itt ülni a kanapén a
sötétben sokkal intimebb minden eddigi alkalomnál.
Felállok.
– Megyek, megnézem az ajtókat.
– Segítsek? – Kikapcsolja a tévét.
– Nem kell, megoldom. Emlékszel, merre találod a
vendégszobát?
 – Azt hiszem, nem fogok eltévedni. – Ő is feláll.
– Oké. – Fél méterre állunk egymástól. Azon
gondolkodom, megöleljem-e, de ki tudja, az hova vezetne.
Aztán eszembe jut Greg. – Hát, akkor jó éjszakát! –
Megfordulok. Mire végzek minden ablak és ajtó
ellenőrzésével, Marcus már be is vette magát a
vendégszobába.

Másnap reggel a telefonom csörgésére ébredek. Greg hív,

boldog új évet kíván.
– Ne haragudj, este akartalak hívni – mondja. – De semmi
térerő sincs a vendégházban.
– Nem gond, de elég ramaty egy éjszakám volt. –
Elmondom, mi történt Angusszel. – Remélem, ma reggelre
már jobban van. – Az órára nézek, eltűnődöm, mikor
nyithat a klinika.
– Velem kell lennetek Sophie-val, csak akkor tudlak
megvédeni titeket – mondja Greg határozott hangon. – A
korábbi komppal indulok haza. Dél körül már ott is lehetek
nálad.
– Biztosan így szeretnéd?
– Tudod, hogy ezt akarom. – Nem fűz hozzá semmi
egyebet. Nekem vannak csak kétségeim, és ezt mindketten
tudjuk. Marcusra gondolok, aki a vendégszobában alszik. Jó
volt Greggel beszélni, eszembe juttatta, milyen kényelmes
és könnyed dolog együtt lenni vele. Nem aggódom azon, mit
mondok vagy hogyan mondom. Ez talán a párkapcsolatunk
tesztjének sem lesz utolsó.
 – Oké – válaszolom. – Összepakolunk pár holmit. – Sophie-
nak majd elmondom, ha felébredt. Lehet, hogy nem lesz
elragadtatva az ötlettől, de legalább még mindig Dogwood
Bayben maradunk.
Gyorsan lezuhanyozom, felhúzok egy macskanadrágot és
egy pulcsit, majd átmegyek a konyhába, ahol Marcus egy
csésze kávé társaságában ücsörög az asztalnál. A ruhája
gyűrött, a haja borzas, az állán sötét árnyék terül el, de
ettől csak még vonzóbbnak találom. Felszikrázik bennem a
kétely az egész ideiglenes költözéssel kapcsolatban
Greghez. Már késő.
– Jó reggelt – szólal meg. – Csináltam kávét, remélem,
nincs ellenedre.
– Dehogy van – töltök én is magamnak egy csészével. –
Maradsz reggelizni?
– Talán jobb lenne, ha inkább egy gondodtól
megfosztanálak, hacsak nem szeretnéd, hogy bemenjek
veled a klinikára.
– Megoldjuk ketten. Nem szeretném még több idődet
elrabolni. – Furcsa ez a túlzott udvariaskodás. Az ember azt
hinné, még közelebbi barátok lettünk az egy fedél alatt
alvás után, ezzel szemben úgy kerülgetjük egymást, mint
két idegen.
– Egyáltalán nem gond – mondja.
– Ha hazaengedik Angust, valószínűleg elvisszük
magunkkal egyenesen Greghez.
Felnéz a csészéjéből.
– Visszajött?
 – Úton van. Pár napig nála húzzuk meg magunkat.
– Ó! – Engem bámul, majd hirtelen elrántja a fejét,
mintha akkor bukkant volna felszínre a gondolatai közül,
majd azt mondja: – Ez jó hír. Megnyugtató a tudat, hogy
biztonságban leszel.
– Valóban? – bököm ki, még mielőtt mérlegre tenném,
amit mondok.
Egymást bámuljuk; bizonytalan az arckifejezése, mintha
nem értené, mit is kérdeztem pontosan. Állom a tekintetét.
Az ajka szétnyílik, mindjárt meg fog szólalni.
Csoszogó léptek zaja hallatszik mögülünk. Elnéz a vállam
fölött. Sophie koslat be a konyhába. Egy lépést hátrálok,
mint akit csókolózáson kaptak rajta. Furcsán néz rám, majd
ásít egyet.
– Most már elmehetünk Angusért? – kérdezi.
– Nemsokára hívom a klinikát.
Marcus feláll.
– Nekem meg lassan ideje indulnom.
– Kikísérlek. – Az ajtónál újra megszólalok: – Köszönöm,
hogy tegnap este átjöttél.
– Ugyan. – Kilép, majd megfordul. – Mondd meg Gregnek,
ha hagyja, hogy bármi történjen veletek, akkor én fogom
felelősségre vonni. – Nevet, de a tekintetében látom, milyen
feszült. Értem aggódik, vagy valami más miatt? Úgy érzem
magam, mint aki elveszítette az egyensúlyát, vagy mintha a
veranda elkezdett volna vészesen dőlni.
– Megmondom. – Egészen addig nézem, amíg el nem hajt,
majd becsukom az ajtót.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

SOPHIE
2017. JANUÁR

– A te szobádból nagyszerű a kilátás – mondja Greg. – Egy

perc és magad is megtapasztalod.
Bólintok, megpróbálok elégedettnek látszani, de nem
tetszik, ahogy azt mondja, „a te szobád”, mintha sokáig
maradnánk. Körbevezet a házban, anya is jön velünk, bár
tudom, hogy már rengetegszer járt itt. Megpróbálok nem
erre gondolni. Mármint örülök neki, hogy van valakije meg
minden, de olyan borzasztó furcsa a gondolat, hogy anya
valakivel szexel. Most először töltjük így hárman egy helyen
az éjszakát. Nagyon remélem, hogy a vendégszoba baromi
messze van az övétől, különben egész éjszaka füldugót
fogok viselni. A biztonság kedvéért.
A ház egy régebbi kerületben van. Kétemeletes, a
fürdőszoba vörösbegytojás-kék, a konyhapultok
narancssárgák, a hűtő és a tűzhely pedig mandulaszínű,
mintha az egész egy hetvenes évekbeli filmből jött volna
elő. Mindennek citromos súrolószaga van, a szőnyegen
porszívó hagyta csíkok. Biztosan kitakarított a
megérkezésünk előtt. A kandalló fölött egy festmény lóg,
rajta egy szörfös, aki a deszkáján állva figyeli a hullámokat;
emellett a kandallópárkányon van még pár bekeretezett
kép a családjáról. Megnézem az arcukat, mikor elhaladok
mellettük. Boldognak tűnnek.
Fent alszom az emeleten, a folyosó legvégén. A szoba elég
nagy, egy franciaágy áll benne, az ablakok a hátsó udvar
felé néznek. Bárcsak Angus is itt lehetne velünk – imád
lyukakat ásni ebben a temérdek hóban –, de még pár napot
a klinikán kell töltenie. Az ágynemű újnak tűnik, sötétlila
takaró- és párnahuzat, az egészből árad az öblítő illata.
Kíváncsi vagyok, vajon ma vette-e és már ki is mosta. Az
öltözőasztalra tett egy kis tévét is.
– Beállítottam, mielőtt még jöttetek – mondja. –
Gondoltam, jól fog jönni, ha egyedül akarsz lenni.
Megfordulok, ránézek; az ajtóban áll anyával az oldalán,
és tudom, hogy szeretné, ha mondanék valami kedveset
válaszul, de épp most döbbenek rá arra, hogy mennyire
nem illenek össze. Anya kicsattanóan egészséges,
örökifjúnak néz ki, mint azok a nők, akik negyven fölött
visszaülnek az iskolapadba és elvégzik az orvosi egyetemet,
meg ilyesmi. Greg meg olyan, mint azok a fickók, akik soha
nem nőnek fel igazán. A gondolattól máris furdal a
lelkiismeretem.
– Köszönjük, hogy itt lehetünk nálad.
– Semmi vész, szeretném, ha otthon éreznétek
magatokat. Ha tovább maradnátok, mint tervezitek, akkor
átfesthetitek a szobát, amilyenre csak tetszik.
– Itt fogunk élni? – Anya semmi ilyesmiről nem beszélt.
Amikor meglátogattuk Angust, csak annyit mondott,
Gregnél leszünk addig, amíg a rendőrség ki nem deríti,
hogy tegnap délután járt-e apa a környékünkön. Az
állatorvos szerint Angus Ambient kapott, egy nagyon erős
altatót. Anya teljesen kiakadt, mikor ezt meghallotta.
Greg kicsit elvörösödik, anyára néz, aki szintén elpirult.
– Egyelőre még nem tudjuk, hogy alakulnak a dolgok –
mondja. – Haladjunk lassan, lépésről lépésre.
Anyára nézek, a tekintetemből süt a „hogy-tehetted-ezt-
velem” kérdés. Szélesen elmosolyodik, majd azt mondja:
– Akkor? Rendelünk pizzát vacsorára? Greg szerint van a
közelben egy remek étterem.
– Nem vagyok éhes. – Miután eljöttünk a klinikáról,
beültünk egy Tim Horton’sba, a kanadaiak egyik kedvenc
gyorskajáldájába, majd haza, csomagolni. A szendvicsem
még mindig csomóként lapul a gyomromban.
– Rendelünk néhány különbözőt – ajánlja Greg. – Később
is ráérsz eldönteni.
Leülök az ágy szélére.
– Az oké, ha kicsit itt maradok tévézni? – Nagy, bánatos
szemmel nézek rájuk. – Nagyon aggódom Angus miatt.
Anya összeszűkült szemmel néz, egyértelműen jelzi,
tisztában van vele, hogy épp megpróbálom átjátszani, én
viszont tudom, hogy Greg előtt egy szót sem fog szólni.
Tényleg aggódom Angus miatt, amiatt, amit apa tett vele,
de elsősorban egyedül szeretnék lenni, mert fel akarom
hívni Jaredet.
– Persze – mondja végül. – Majd kijössz, amikor kicsit
jobban vagy.
Miután kimennek, becsukom az ajtót, elhelyezkedem az
ágyon és bekapcsolom a tévét. Nem igazán akarok nézni
semmit, de szükségem van a háttérzajra. Megkeresem a
zenecsatornát, épp egy olyan dal szól, ami tegnap este
Jared bulijában is. Mosolyogva idézem fel az emléket.
Nagyon jó buli volt, és Jared igazat mondott, valóban jó
fejek a haverjai. Még a lányok is. Az egyik nagyon
megdicsérte a hajam. És a szülei is tényleg békén hagytak
minket; egyszer láttam őket az ajtóban, utána egész végig
nélkülük lógtunk a földszinten. Néhányan hoztak pár üveg
piát, Jared pedig tekert néhány jointot. Nem akartam
beleszívni egyikbe sem, de egyszer belefújta a füstöt a
számba, ami egyszerre volt szexi és vicces, és a végén jól be
is téptem.
Fellopóztunk az emeletre a szobájába, és ott smároltunk
egy darabig. Még a pólóinkat is levettük, és annyira
csodálatos volt érezni a bőrét a bőrömön. Már szinte azt
kívántam, történjen meg minden ma este, úgy éreztem, jó
lenne egyszerűen túlesni rajta, de mikor a kezével benyúlt
a nadrágomba, elfogott a pánik és nemet mondtam.
Átfordult, és nagyokat lélegezve bámulta egy ideig a
plafont.
– Azt hittem, bejön.
– Be is jön, de ez nem jelenti azt, hogy mindenben benne
vagyok.
Felém fordult és a szemembe nézett.
– Szűz vagy még?
 Éreztem, ahogy felhevül az arcom.
– Baszódj meg! – Felálltam az ágyról.
Elkapta a karom.
– Ne, sajnálom, ne menj! Maradj! Nem tudtam. Lassítok,
oké? – Újra visszafeküdtem mellé, mire közelebb
hemperedett. – Bárcsak itt maradhatnál örökre!
– Akkor jól megunnál.
– Nem – mondta határozottan. – Téged soha nem foglak
megunni.
Miután hazaértem, egész éjszaka üzengettünk
egymásnak, még ma is párszor. Tudja, hogy Gregnél
alszunk. Megint megrezzen a telefonom.
„Helyzet?”
„Minden oké.”
„Apád adott életjelet?”
„Nem. Akkora egy seggfej. El sem hiszem, hogy
megpróbálta kinyírni Angust!”
„Elmenjünk bekapni valamit?”
„Greg és anya pizzát rendeltek.”
„És?”
„Megkérdezem.”

Húsz perccel később már itt is van értem. Azt hittem, anya
ragaszkodik majd hozzá, hogy maradjak házon belül, de
biztos elég kínosan érzi magát a helyzet miatt, és csak
annyit kért, hogy legyek otthon tízre. Kikísér, amikor Jared
az ajtóhoz ér.
– Vezess óvatosan!
 – Úgy lesz, Lindsey. – Anya mosolya elég hamisnak tűnik.
Néha az az érzésem, hogy nem igazán kedveli Jaredet, de
nem tudnám megmondani, miért. Valószínűleg a tegezés
sincs kimondottan a kedvére. Elég merész húzás Jaredtől.
Beszállunk a kocsiba.
– Miért hívod anyát Lindsey-nek?
Meglepetten néz rám.
– Nem is tudom a vezetéknevét. A tiéd Nash, az rendben
van, de ő elvált. Mindig Lindsey-nek hívtam, amikor nálunk
volt, és eddig azt gondoltam, nem gond.
– Azt hiszem, nem tetszik neki.
– Ja, mindegy – von vállat. – Akkor abbahagyom. – Az
ablakon bámul kifelé, nem látom rajta, szégyelli-e magát,
de úgy döntök, inkább nem foglalkozom a dologgal. Van
ennél komolyabb gondom is.

Egy kicsit kocsikázunk a városban, megállunk nálunk, hogy

összepakoljak még ezt-azt, amit korábban elfelejtettem
elhozni, majd úgy döntünk, elmegyünk a Muddy Beanbe,
mert van ingyenes Wi-Fi, és a kaja is jó, meg a suliból is ott
szoktak lógni egy csomóan. Leülünk az egyik asztalhoz, a
telefonunk képernyőjét görgetjük, kortyolgatjuk a kávénkat
– ekkor megérzem, hogy valaki áll mögöttem. Felnézek.
Andrew.
Sikkantok egy aprót, a mobilomat az asztalra ejtem.
Mielőtt megszólalhatnék vagy megmozdulhatnék, odahúz
egy széket és leül kettőnk közé.
– Mi történt, Sophie? – A szeméből süt a düh, a hangja
szinte remeg, mintha igyekezne mindent magában tartani.
El akarok futni, de gátol a teste, a belőle áradó energiák. Kis
kölyöknek érzem magam, akit rajtakaptak valami
rettenetes szörnyűségen.
– Nem akarok veled beszélni – mondom, Jaredre pillantva
közben. Ő kikerekedett szemmel bámul rám.
– Azt mondtad, átjössz hozzám. Ott ültem, és vártam rád.
– Egyszer sem mondtam, hogy átjövök. Te csak ezt
feltételezted.
Megrándul az arca, majd ingatni kezdi a fejét.
– Oké, lehet, hogy igazad van. De miért nem veszed fel,
amikor hívlak?
– Elmondtam. Nem találkozhatunk többé. Alkut
kötöttünk, és te megszegted.
– Szóval most még csak nem is beszélhetünk?
– Tudom, mit tettél – mondom. – Tudom, hogy
begyógyszerezted Angust.
Teljesen, kimondhatatlanul döbbentnek és zavartnak
tűnik. Pislog néhány másodpercig, mintha próbálná
feldolgozni, mit is mondtam az előbb.
– Angus? Az kicsoda?
– Szerintem jobb lenne, ha most távozna – mondja Jared.
– Nem szeretne magával beszélni. – Apa feltartja a kezét,
beléfojtva a szavakat.
– Ki a fasz az az Angus?
– A kutyánk! Meséltem róla.
Mérgesen nevet fel.
– Te tényleg azt képzeled, hogy megmérgeztem az
istenverte kutyátokat?
– Te voltál. Gyógyszereket evett. Az állatorvos azt
mondta, Ambien. Átdobtad a kerítésen valami virslibe
csomagolva. Még mindig a klinikán fekszik. Kis híján
elpusztult.
– De miért tennék ilyesmit, Sophie? – Zaklatott a hangja,
szinte könyörgő, de haragos is. Nem akarok vele tovább
beszélni, fel akarok állni, le akarok lépni, de már túl
messzire mentem.
– Mert annyira dühös vagy anyára, amiért nem omlott a
lábad elé a buta kis ajándékod miatt.
– Aha, teljesen igazad van, ha megölöm a kutyáját, akkor
attól egy csapásra repesve fut majd hozzám.
– Beteges vagy, eltorzult a gondolkodásod – mondom
könnyek áztatta arccal. – Egy cseppet sem vagy jobb, mint
rég.
Hátrabillenti a székét, behunyja a szemét, mint aki
próbálja feldolgozni a pofont, majd megrázza a fejét, és
közelebb hajol.
– Nem gyógyszereztem be a kutyádat. De ha valaki ezt
tette, akkor komoly zűrben vagytok, kislány.
– Te vagy az egyetlen zűr – mondom. – Egyáltalán,
honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Miután nem válaszol,
folytatom: – Már megint követtél! – Biztosan a házunk előtt
várakozott. Nem kellett volna hazaugranom.
– Az apád vagyok és aggódom érted.
Felállok.
– Légy szíves, hagyj békén! – Jared is feláll az asztal
túloldalán.
Andrew az alkaromra kulcsolja a kezét.
– Ide hallgass, Sophie! Valaki szórakozik veletek, veled és
anyáddal. Esetleg alhatnál nálam pár napig. Megvédelek.
Felnevetek.
– Te? Te soha nem védtél meg.
– Életed első hét évében ott voltam melletted, és
kezeskedtem róla, hogy soha semmi bántódásod ne essék.
Én tanítottalak meg úszni, biciklizni. Én tanítottalak
mindenre.
– És bántottál – mondom elcsukló hangon. Az emberek a
kávézóban minket figyelnek, de már egyáltalán nem
érdekel. – Hát nem fogod fel? Te voltál az, aki bántott. Most
pedig még szimatolsz is utánam!
– Gyere, Sophie! – mondja Jared. Most már mögöttem áll.
– Menjünk!
Apa kezét nézem, ami még mindig a karomat markolja,
de lassan enged a szorításon, majd az ölébe ejti. Most
szomorúnak tűnik, de már nem érzek miatta bűntudatot.
Anyának igaza volt, színjáték az egész.
– Tartsd magad távol tőlem! – mondom, majd Jareddel
elindulok kifelé. Mikor beülünk az autójába, látom, hogy
Andrew még mindig minket néz bentről. Jaredhez
fordulok: – Haza akarok menni. Menj gyorsan! Nem
akarom, hogy lássa, merre megyünk.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

LINDSEY
Mosogatószert nyomok a vízbe, amíg nem látom emelkedni
a habot, majd bedobom a tányérokat, salátástálakat és
evőeszközöket, és nekiállok az olvasztott sajtot és a
paradicsomszószt lesúrolni róluk. Az ablakon kilátok a Greg
háza melletti, sötét udvarrészre. Felnyúlok, és leengedem a
redőnyt. Greg mögöttem pakol, a pizza maradékát teszi el.
Sokszor jártam már nála, de ma este nem érzem magam túl
otthonosan, bár az okát nem tudnám megmondani. Talán
azért, mert szünet nélkül unszol, hogy érezzem magam
otthon, vagy inkább Sophie tekintete miatt, mikor Greg
arra utalt, hogy határozatlan ideig maradunk itt. Futva
rápillantok, miközben bedobja a pizzásdobozt a szelektív
kukába.
– Jól vagy? – kérdezi, mikor elkapja a tekintetem.
– Igen, csak Sophie-n töröm a fejem. – Rámosolygok. –
Köszönök mindent.
– Mi sem természetesebb. – Felegyenesedik. – Szóval,
mihez volna most kedved? Tévé? – Ő is feszélyezett,
eszmélek rá. Bármikor is voltunk együtt, az mindig „randi”
volt, vagy azonnal az ágyban kötöttünk ki. Egyikünk sem
tudja még, milyen egyszerűen csak ott lenni a másik
mellett. Még soha nem töltöttünk el közösen egy otthonülős
hétvégét sem, egy olyan esténk sem volt, amikor egy fedél
alatt voltunk és mindenki elfoglalta magát valamivel.
– Aha, a tévé jól hangzik. – Majd idővel kialakul ez is,
mondom magamnak. De még mindig visszás érzésem van,
ami menekülésre késztet. Nem vagyok még felkészülve
erre, erre az összebútorozós életre.
Talál egy akciófilmet, azt mondom, ez jól hangzik, de nem
érdekel igazán, bármibe beleegyeztem volna. Máshol jár az
eszem, Sophie-n és Jareden tűnődöm. Talán jobb lett volna,
ha azt mondom, maradjon itthon, de szerettem volna újra
mosolyogni látni.
Egy autó fényei mossák át a kocsibejáró betonját, majd
felkúsznak a ház falára. Odaállok az ablakhoz és kinézek
rajta. Felismerem Jared autóját.
– Sophie az – mondom. Rövid életű a
megkönnyebbülésem, mert meglátom kettejük sziluettjét: a
két fej összeér egy csókra. Eltávolodom az ablaktól.
Hallom, ahogy Sophie odalent halkan becsukja az ajtót,
lecipzározza a kabátját, leveti a bakancsát, majd a könnyű
lépteket a lépcsőn felfelé. Nekitámaszkodik az ajtófélfának
a nappali előtt, egyik tincsét tekergeti az ujjával.
– Mit néztek?
– A Vasembert – mondom. – Jössz te is?
– Kösz, én kimerültem. – Röviden integet, majd elindul a
szobája felé.
Igyekszem a filmre koncentrálni, de nem igazán tudom
követni a történéseket.
– Én is elég fáradt vagyok. Azt hiszem, inkább lefekszem.
 – Igen? Szeretnéd, ha…
– Nem, dehogy, te csak maradj, nézd végig nyugodtan! –
Lefekvéshez készülődöm, megmosom, aztán bekenem az
arcom, megmosom a fogam. Mikor végeztem, egy kis ideg
tétovázok, betegyem-e a fogkefét Greg fogkeféje mellé a
tartóba, végül inkább visszadugom a neszesszerembe.
Elindulok a folyosón Sophie szobája felé, halkan
bekopogok, de nem reagál. Szeretnék bemenni és beszélni
vele, de úgy döntök, jobb, ha most nem zavarom.
Mikor egy órával később Greg is csatlakozik hozzám, még
ébren vagyok, és a mennyezetet nézem. Hallom a ruhák
susogását, miközben a hálószobában járkál, a
fürdőszobában csorgó víz zaját, az elektromos fogkefe
zümmögését. Örömmel kellene fogadnom ezeket az
otthonos kis hangokat, még akár megnyugtatóak is
lehetnének, de hiányzik az otthoni ágyam, hiányzik Angus
lábamra nehezedő súlya. Greg becsusszan mellém az
ágyba, a karját átfonja a hasamon. Lassan a másik
oldalamra fordulok, tőle távolabb. A keze a csípőmre siklik,
magához húz és megcsókolja a tarkómat.
– Ne most, Sophie is itt van – suttogom.
– Abból a szobából semmit nem hallhat.
– Nem ez a lényeg.
Sóhajtva engedi ki a levegőt, és a hátára fordul.
– Nem Sophie a gond.
Én is átfordulok.
– Ezt hogy érted?
Felkönyököl, próbál a szemembe nézni.
 – Ez az egész nem fog működni köztünk, ugye?
– Sophie is itt van, és ez zavar, ennyi az egész. De biztos
vagyok benne, hogy pár nap, és…
– Nem erről beszélek.
Elhallgatok, az árnyékok takarta arcát figyelem.
– Nem tudom – mondom végül.
– De, tudod – válaszol. – Pontosan tudom, mikor őrül meg
értem valaki és mikor nem.
– Nagyon kedvellek, de…
– Semmi gond, Lindsey, nekem se ez az első keringőm.
Fölösleges magyarázkodnod. – Nem tűnik mérgesnek,
inkább csak beletörődőnek.
– És te? Te komolyan ezt szeretnéd? – kérdezem. –
Szeretnél egy tinilány mostohaapjává avanzsálni? Ő mindig
is része marad az életünknek. Haza fog jönni a hétvégéken,
a szünetekben…
– Szeretem Sophie-t.
– Tudom.
– De azt is reméltem, hogy idővel majd saját családot is
alapíthatunk.
– Nem sok választ már el a negyventől.
– Egy csomó nő szül negyven év fölött.
– Van egy lányom, aki heteken belül betölti a
tizennyolcat. Egyszerűen csak nem hiszem, hogy ezt megint
elölről tudnám kezdeni. – Miért nem mondtam el ezt akkor,
amikor randizni kezdtünk? Talán azért, mert tudtam, azzal
már az elején vége szakadt volna. – Hamarabb is
megbeszélhettük volna ezt. Sajnálom.
 – Nem is akartam megkérdezni, mert sejtettem, mi lenne
a válaszod. Azt gondoltam, talán majd idővel… – Szóval nem
én egyedül szeretem figyelmen kívül hagyni a valóságot.
Csendbe burkolózunk. Úgy érzem, mondanom kellene
valamit, de a vigasztalónak szánt szavak vagy bármilyen
további magyarázkodás nem lenne több leereszkedésnél.
– Felhívom Jennyt holnap reggel – mondom. – Nála is meg
tudunk szállni.
– Az öcséddel mi a helyzet?
– Andrew ott keresne minket először. Azt nem tudja,
Jenny merre lakik.
– Menjek ki a kanapéra aludni?
– Dehogy menj! Ez a te ágyad. – Elhallgatok. – Menjek ki
én?
– Maradj a fenekeden! – válaszol. – Legalább legyen
kényelmes éjszakánk.
– Tényleg nagyon sajnálom.
– Én is – közelebb gurul. – De azért összebújhatunk, nem?
Elég hideg tud lenni…
– Persze.

Mire felébredek, Greg már lezuhanyzott, és a konyhában

ül. Barátságos hangulatban kávézunk, bár talán egy kissé
túl udvariasan; kétszer kínál meg tejszínnel és cukorral, és
megkérdezi, kérek-e bármit reggelire. Kézbe veszem a
telefonomat, megnyitom az e-mailjeimet. Mikor felnézek,
látom, hogy engem bámul.
– Jenny válaszára várok – mondom.
 – Ha nem tudod elérni, pár napra biztosan ki tudunk
találni valamit.
– Köszönöm, tényleg nagyon kedves tőled.
– Figyelj, attól, hogy nem lesz mindörökké Greg és
Lindsey, még barátok maradhatunk. – A tekintete azonban
mást mond, erőltetett a mosolya és folyton a kávéját
kortyolgatja, mintha ki lenne száradva a szája, vagy mintha
el akarná foglalni a kezét valamivel. Mindenképp mennünk
kell innen, még akkor is, ha egy hotelben kell megszállnunk
Sophie-val. Csörög a mobilja, és megfeszül az arca, amikor
meglátja a számot.
– Ezt muszáj felvennem.
– Gond van?

– Csak munkaügy – rázza meg a fejét. Gyorsan felveszi a

telefont, majd elindul a földszintre, mintha nem akarná,
hogy halljam, miről beszél.
Sophie még a szobájában van, elhatározom, felébresztem
amíg Greg telefonál, így négyszemközt tudom vele közölni a
programváltozást. Bekopogok az ajtaján.
– Sophie, szívem, beszélhetünk?
– Aha.
Még fekszik, a rajzmappáját a lábának támasztva
dolgozik valamin.
– Minden rendben? Miért nem készülsz még az iskolába?
– Ezt be akartam előtte fejezni.
A rajzra nézek; levelek és fátyolkönnyű pillangószárnyak
sötét vonalai kavarognak egy felfelé tartó spirálban, valami
felé, ami már a papír peremén túl van. Eszembe jut, amit
néhány hete mondott a pillangóhatásról, és a kávé égni
kezd a gyomromban.
– Szóval, változott a haditerv – mondom. – Jennynél
leszünk néhány napig. Elhozzuk Angust, aztán felszállunk a
kompra és átmegyünk Vancouverbe, miután ma végeztél a
suliban.
Abbahagyja a rajzolást és felnéz.
– Miért megyünk el Gregtől?
– Tegnap este beszéltem vele, és beláttuk, hogy kettőnk
közt nem alakulhat ki semmi.
– Szakítottatok? De miért?
– Egyszerűen csak nem illünk össze. Erre már hamarabb
is rájöhettünk volna, de azt hiszem, mindketten
reménykedtünk… Ne haragudj, édesem, nem akartalak
ebbe beleráncigálni.
Most ő tűnik bosszúsnak.
– Aha. Már megint pakolászni kell miattad.
Nem tudom, ezzel most a gyerekkorára utal-e vissza, vagy
a tegnapi, otthoni pakolásra, de mindkét esetben igaza van.
Évekig még csak haza sem vittem hozzánk senkit, Greg volt
az első. Azok után, hogy a világ négy sarkán is laktunk,
amikor Andrew elől rejtőztünk, nem akartam már több
megrázkódtatásnak kitenni Sophie-t. Most meg úgy néz ki,
képtelen vagyok nem felborítani a kis világát. Minden egyes
nap új földrengést hoz.
– Tudom. Ne haragudj! Később megbeszéljük ezt is, oké?
Segítek becsomagolni.
 – Egész héten suli van, nem mehetek át Jennyhez.
– Csak addig kell, amíg a rendőrség nem tudja felvenni a
kapcsolatot apáddal, ami után valószínűleg le is
tartóztatják. A tanáraid biztosan meg fogják érteni, és majd
elkérjük e-mailben az órai anyagokat.
– És mi van, ha nem tudják rábizonyítani? Akkor
Vancouverben kell maradnunk? – Egyre zaklatottabb, az
arca vörös és foltos, megint az egyik hajtincsét babrálja.
– Nem tudom. Ha az apád ott is ránk talál, akkor máshova
kell mennünk.
Félreteszi a rajzot, a tollat a papírra dobja, mintha
feladta volna.
– Tegnap este bejött a kávézóba, amíg ott voltunk
Jareddel. Leült mellénk.
Kikerekedik a szemem, még mielőtt kontrollálni tudnám
magam. Akkor ezért ment tegnap egyenesen a szobájába.
Haragszom rá, amiért nem mondta el azonnal, de nem
akarom lehordani emiatt. Most nem.
– Mit mondott?
– Dühös volt, mert nem vettem róla tudomást. Konkrétan
követett a kávézóig, anya! – Nagyon feldúltnak tűnik. – Nem
tudom, hogyan érjem el, hogy végre békén hagyjon.
– Pontosan ezért kell elmennünk egy időre Dogwoodból.
– És Jareddel mi lesz?
– Felhívhatod. Skype-olhattok. Akár át is jöhet hétvégén
látogatóba, de nem is tudom, édesem… Apád még őt is
felhasználhatja, hogy a nyomunkra akadjon.
– Egyre csak azt hajtogatta, hogy ő nem tenne kárt
Angusben, és nagyon meggyőző volt. Olyan volt, mintha ő
maga is elhitte volna. – Közelebb hajol hozzám. – Látni sem
akarom többé.
– Nem is fogod, erről kezeskedem. – Felállok az ágyról. –
Mit szólsz egy zuhanyhoz? Utána elviszlek az iskolába.
Beszélek az igazgatóval, és aztán kitaláljuk, hogyan tovább.
– Legalább Delaney-nek és Jarednek elmondhatom, hova
megyünk?
– Mondd el, de Vancouvert ne említsd!
– Gondolod, visszaérünk a szülinapom előtt?
– Nagyon remélem, édesem.
– Az egész olyan abszurd.
– Tudom, de minden rendben lesz, hidd el nekem!
Töltök még egy csésze kávét, közben hallgatom a
fürdőszobában csobogó víz zaját. Bárcsak tudnám, mi jár a
lányom fejében. El sem tudom képzelni, ez az egész milyen
érzés lehet számára. Az apjától meg van rémülve, a
jövőjében minden ingoványos. Megesküdtem neki, hogy
minden rendben lesz, de fogalmam sincs, mit tehetnék,
hogy ez így is legyen. Először is minél hamarabb elviszem
innen.

Greg elég hosszú ideje van már odakint. Benézek a

hálószobába, de ott nincs. Lemegyek a lépcsőn, az arcomat
hideg levegő csapja meg. A bejárati ajtó tárva-nyitva.
– Greg? – Kis híján keresztülzuhanok rajta. A bejárat
lépcsőjén ül. A kezét a fejéhez szorítja, az ujjai vöröslenek a
vértől.
 – Greg! Mi történt? Jól vagy?
Felnéz, megrándul az arca.
– A kocsibejáróról lapátoltam a havat, az út szélén,
lehajolva. Aztán hallottam egy gyorsan közeledő autót.
Megpróbáltam elugrani az útjából, de elcsapott… ledöntött
a lábamról. Biztosan a tükör kapott el. – Elveszi a kezét, a
vért bámulja. – Egy kőnek ütöttem a fejem, mikor elestem.
– Gyere, menjünk be, megnézem. – Felsegítem, és lassan
felmegyünk az emeletre, ott leültetem az asztalhoz,
kiveszek némi jeget a mélyhűtőből és törülközőbe
csavarom. Megrándulnak az arcizmai, mikor gyengéden a
sebre nyomom.
– Ezt szerintem be kell varrni – mondom. – Láttad a
kocsit?
– Pick-upnak tűnt a hangja alapján. Mire felnéztem, már
eltűnt a sarkon túl.
Sophie is bejön a konyhába, már felöltözve, de nedves
hajjal. Hirtelen megtorpan, mikor meglát minket.
– Mi történt?
– Valaki elütötte Greget, miközben a havat lapátolta el az
utcán. De nem látta már a kocsit.
– Arra gondoltok, Andrew lehetett? – kérdezi, mire
bólintok.
– Baleset is lehetett – mondja Greg. – Elég nehéz a telek
végében álló fák miatt jól belátni azt a részt. Fel kellett
volna vennem egy láthatósági mellényt.
Határozottan nézek rá.
– Szólnod kell a rendőrségnek, és el kell vigyünk a
kórházba.
– Csak némi fájdalomcsillapítóra van szükségem. – Feláll,
és a fürdőszoba felé indul, de bizonytalan a járása és
nagyon sápadt. Követem, Sophie szorosan a nyomomban.
– Nem kérdés, ezt be kell ölteni. Elviszlek a kórházba.
Belenéz a tükörbe, finoman körbetapogatja a sebet.
– Elmehetek a saját kocsimmal is.
– Őrültség. Nem tudnál most vezetni.
– Hadd vigyen be anya! – kéri Sophie. – Így legalább a mi
autónk lesz tiszta vér, és nem a tiéd.
– Hathatós érveid vannak – mondja Greg mosolyogva, bár
kerüli a tekintetem, és azon tűnődöm, vajon ennek van-e
bármi köze az előző esti beszélgetésünkhöz. Azon már nem
változtathatok, de Sophie-val azonnal el kell hagynunk ezt a
házat és Dogwoodot is. Legalábbis még mielőtt Andrew
valami újabb szörnyűséget eszelne ki.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Felhívom Parkert, miközben az ügyelet felé tartunk, aki

gyorsan oda is ér a kórházba. Vált pár szót Greggel, amíg
Sophie és én elmegyünk kávézni a kórház étkezőjébe,
később pedig csatlakozik hozzánk. Várok, amíg a cukrot
elkeveri a kávéjában. Az elégedettség apró mosolyával
nyalja le a kanalat, mielőtt letenné a csésze mellé. Elkapja a
csodálkozó tekintetem.
– Régi szokásom – magyarázza. – Anya soha nem engedte,
hogy édességet egyek, ezért mindig az ő kanalát nyaltam le,
mikor nem figyelt oda. – Udvariasságból mosolygok, de túl
feszült vagyok most a gyerekkori anekdotákhoz.
Kiegyenesedik, mintha jelezné, most már kész a tárgyra
térni.
– Még egy napig eltarthat, mire hozzáférünk Andrew
mobiltelefonos adataihoz. De addig megkeresem és
megkérem, jöjjön be kihallgatásra. Valószínűleg nem fogok
tőle sokat megtudni, de talán megcsúszik valamin, és
meglátjuk, beleegyezik-e, hogy parancs nélkül is átkutassuk
a kocsiját, azt ugyanis még több idő megszerezni. Ha utcán
vagy közterületen parkol vele, akkor a hozzájárulása nélkül
is átvizsgálhatjuk.
– Mi egy barátomnál szállunk meg Vancouverben –
mondom neki. Jenny visszahívott, míg az orvosra vártunk,
és ragaszkodott hozzá, hogy nála szálljunk meg. „Már
készítem is az ágyakat” – mondta.
– Ezt remek ötletnek tartom – helyesel Parker. – Jelezni
fogom, ha történt előrelépés a nyomozásban.
– Lehet, hogy elmegy a házunkhoz. Megpróbálja majd
kideríteni, hova mehettünk.
– Párszor útba ejthetem a környéket.
– Elnézést – mondja Sophie, majd feláll és elmegy még
egy kávéért.
Közelebb hajolok a rendőrnőhöz.
– Kérem, nyugtasson meg, hogy letartóztatják.
– Ha elég bizonyíték áll rendelkezésünkre, ami
megerősíti, hogy ő volt az elkövető, akkor igen.
– Ki más lehetett volna?
– Meg kell róla bizonyosodnunk. – Látok valamit a
szemében, mintha valamit eltitkolna, és azon gondolkodom,
vajon Greg mit mondhatott neki. Sophie-ra pislantok. Az
ablakon bámul kifelé, míg a kávéját várja, egyik kezével a
hajában turkál, körbe-körbe pörgetve a tincseket.

Greg szótlanul ül a hazaúton, és akkor sem túl beszédes,

amikor megérkezünk. Az orvos azt mondta, hamar rendbe
jön, de több öltéssel varrták be a sebet, a vállán van egy
zúzódás, és valószínűleg pár napig munkaképtelen lesz.
Kapott fájdalomcsillapítókat, de továbbra is úgy érzem
magam, mint a világ legrosszabb barátnője – exbarátnője –,
mikor elmondom, hogy el akarjuk érni a délutáni kompot.
– Ugye nem gond? – kérdezem. – Szeretnéd, ha idehívnék
valakit?
– Majd tévézek – válaszolja. – Megleszek, ne aggódj,
nektek viszont el kell mennetek Vancouverbe. – Megfogja a
kezem. – Vigyázz magadra, jó? Hívj, ha bármire szükséged
volna.
– Köszönöm. – Mosolygok, igyekszem visszatartani a
könnyeimet. Miért kell ilyen átkozottul kedvesnek lennie?
Miután elköszöntünk egymástól, elugrunk Sophie
iskolájához, beszélek az igazgatóval és elkérem az
óratervezetet, amit Sophie sokkal szívesebben felejtett
volna itt. Ezt követően elmegyünk Angusért a klinikára.
Marcus ugyan felajánlotta, hogy kifizeti a számlát, de
ráterhelem a hitelkártyámra, bár az összeget látva kissé
megremeg az ajkam. Angus nem bír magával, amikor
meglát minket, kis híján úgy rángatja ki Sophie-t a
klinikáról, majd boldogan bevetődik a hátsó ülésre.
Parkerrel a házunknál találkozunk. Felajánlotta a
támogatását, amíg bezárunk mindent, és összepakolunk
még néhány holmit. Mikor lekapcsolom az utolsó lámpát és
bezárom az ajtót, megállok egy pillanatra a verandán, és
visszanézek az ablakon. Még mindig áll odabent a
karácsonyfa, egymagában, árnyékba burkolózva. Megint
zátonyra futott az életünk, úgy, ahogy tizenegy évvel
ezelőtt.
Érzékelem, hogy Parker és Sophie engem figyelnek. A
lányom testhelyzetet vált, közelebb lép és gyengéden
megérinti a karomat.
– Anya, induljunk!
Az állomás fényben úszik, mögötte ott tornyosul a majdnem
óceánjárónyi méretű komp. Le-fel inognak a fénypászmák,
ahogy sorban egymás után bukkannak elő belőle a kocsik, a
fémrámpa tompán koppan a betonon, valahányszor egy-
egy legurul róla. A dolgozókat nézem, akik láthatósági
mellényben irányítják a forgalmat, jól begyakorolt
rutinmozdulatokkal. Hamarosan mi is felszállhatunk.
Mikor gyerek voltam, nem utaztunk gyakran
Vancouverbe – a kompjegyek túl sokba kerültek egy
négyfős családnak –, de Andrew-val párszor már átvittük
Sophie-t koncertre, iskolai kirándulásra a múzeumba, az
akváriumba. Sophie imádta a hajók neveit: Queen of
Coquitlan, Queen of Cowichan, Queen of Oak Bay.{1} Neki ez
mindig csodálatos kalandot jelentett. Szeretett fel-le utazni
a liften, kimenni a fedélzetekre, orkákat és púpos bálnákat
keresni a vízben, burgert, fish and chipset és
csirkefalatokat enni a fedélzeti étteremben sült krumplival
és sűrű mártással.
Én ritkán ettem a hajón. A gyomromat mindig felkavarta
a hullámzás, az életem hatalmas hullámairól nem is
beszélve – Andrew-tól való félelmem mérete vetekedett az
ablakon túl elterülő óceánéval.
Belenézek a visszapillantó tükrökbe, majd ki a hátsó
ablakon, egy fehér pick-upot keresek. Már egy órája várunk
a kocsiban, csak néha szállunk ki megsétáltatni Angust. Azt
reméljük, felférünk az öt órakor induló hajóra.
Sophie amiatt aggódik, nehogy Andrew újra keresse –
„olyan dühös volt, mikor faképnél hagytam, anya” –, de
egyelőre sem szöveges üzenete nem jött, sem hangpostája.
Egy kis ideig őt nézem, ahogy a telefonján játszik, eszembe
jut, hogy akárhova is megy, soha nem válik meg tőle.
– Otthagytad bárhol a telefonod, amíg apádnál voltál?
Féloldalasan néz rám.
– Nem. Miért?
– Az jár a fejemben, nem állíthatott-e be valamit, hogy
követhessen minket.
A mobiljára mered, mintha az a kezében változott volna
át egy rakás kígyóvá.
– Úgy érted, olyasmit, mint azok a Find-a-Phone
alkalmazások, amivel meg lehet határozni a mobiltelefon
helyzetét?
– Igen, de azt be kellene állítania, igaz?
Az arca kisimul, miközben gondolkodik.
– Mindig a zsebemben volt a telefon, mikor nála jártam. –
Újra felnéz rám. – A kocsiba nem tehetett be valamit?
– Istenem. Nem tudom. Próbáljuk meg kideríteni! –
Kiszállunk és benézünk az autóm alá. – Valami apró,
négyszögletes tárgyat keress! – mondom. – Olyat, mint a
dobozkák, amikbe a kulcsot szokták elrejteni.
A mobiltelefonok lámpájával világítunk, a kezünkkel is
tapogatózva közben, ami a kocsira száradt sótól mocskos, az
érdes hótól jéghideg lesz. A mögöttünk álló kocsisorban
bizonyára nem értik, mi a fenét csinálunk, de egyáltalán
nem érdekel. Megkönnyebbülve nyugtázom, hogy semmit
nem találtunk. Angus nyüszíteni kezd a kocsiban, és őrülten
nyalogatja a nyakam, mintha nem öt percig, hanem öt
napig lettem volna távol. Ezután kettőnk közé préseli a
fejét, a kartámaszt használva párnának, és becsukja a
szemét. Sophie telefonja egymás után többször is felcsipog,
egyik üzenetet kapja a másik után. Az ujjával a válasz
gombra koppint.
– Elmondtad Jarednek, hogy Vancouverbe megyünk?
Megrázza a fejét.
– Csak annyit, hogy a héten nem leszünk otthon, de
senkinek nem mondhatom el, hova megyünk. Ő is aggódott
értünk.
Nem könnyű úgy gondolni erre a fiúra, mint aki a lányom
biztonságáért aggódik, az enyémről nem is beszélve.
– Kezd elég komollyá válni ez a dolog kettőtök közt.
Az ujjai megállnak a levegőben, megfordul, és felvont
szemöldökkel néz rám.
– Anya, komolyan? Most szeretnél szívügyekről
beszélgetni?
– Éppenséggel eléggé ráérünk.
– Éppenséggel épp a pszichopata apám elől menekülünk.
– Annyit élcelődsz, amennyit csak akarsz, tudom, hogy
ideges vagy.
Leteszi a telefont.
– Miért nem tud normális lenni? Nem azt várom, hogy
tökéletes legyen. Én csak egy apát akartam.
– Nagyon sajnálom, hogy nem a reményeid szerint
alakultak a dolgok. Én is ezt akartam megadni neked,
többek közt emiatt maradtam együtt vele annyi ideig.
Hangosat sóhajt, majd hátradől az ülésben.
 – Biztos nagyon ostobának tartasz, amiért minden
hazugságát bevettem.
– Egyáltalán nem. – Megfogom a kezét, és magam felé
fordítom. – Tudom, mennyire elragadó tud lenni. Én hozzá
is mentem, rémlik?
– Aha, mégis, mi járt a fejedben? – kérdezi
jelentőségteljes pillantással.
– Az, hogy az alku eredménye majd egy nagyszerű kislány
lesz – mosolygok rá vissza.
Kibámul az ablakon, a telefonja tokjával játszadozik.
– Holnap mit fogunk csinálni? Nem akarok egész nap a
négy fal között kuporogni rettegve.
– Mit szólnál néhány galériához?
– Oké. Meg a belvárosba is bemehetnénk.
– Rendben. Ami csak jólesik.
A sor elején kialszanak az egyik kocsi féklámpái. Végre,
beszállás. A járműfedélzeten várjuk meg, amíg a komp
eltávolodik a kikötőtől, majd a kocsik közt kacskaringózva
elmegyünk a hajó széléig, kidugjuk a fejünket a hatalmas,
nyitott ablakon. A sós fuvallat beletép a hajunkba, míg
mögöttünk egyre töpörödnek, majd végül eltűnnek a kikötő
fényei.

Chris hív, épp mikor kiszállunk a hajóból. Korábban már

hagytam neki egy üzenetet, de még dolgozott. A barátnője
azt mondta, az utóbbi időben sokat túlórázik, megpróbál
összegyűjteni valamennyi pénzt, mielőtt megszületik a
baba.
 Mikor Greg balesetét részletezem, el kell tartanom a
telefont a fülemtől, annyit szitkozódik. Egy idő után viszont
lehiggad, és azt mondja:
– Gyertek, lakjatok velünk!
– Maddie-nek túl stresszes lenne. Koncentrálj a
családodra inkább.
– Te is a családom vagy, te lökött.
– Megleszek Vancouverben is, ne aggódj!
– Azt ajánlom is.
Vészjóslónak tűnnek a szavai, de tudom, hogy nem én
vagyok a fenyegetés célpontja. Örülök Chris családjának –
ha nem lenne ott neki Maddie és a baba, attól tartok,
konfrontálódna Andrew-val.
Felhívtam az ügyfeleim többségét is, mielőtt még
felszálltunk volna a kompra, és azt mondtam, előre nem
látott problémáim merültek fel. Átalakítottam a teljes
napirendet, így Rachel meg tudja csinálni az én munkáimat
is.
Bizonytalan voltam Marcusszal kapcsolatban a legutóbbi,
kurta-furcsa búcsúnk miatt, ezért írtam neki is: „El kell
tűnnünk a városból. Később hívlak, elmagyarázok
mindent.”
Válaszolt. „Minden rendben?”
„Nem igazán, de megoldjuk. Hamarosan elmondom.”

Jennyhez a nap és a hajóút izgalmaitól kimerülten

érkezünk meg.
Sophie a telefonjával együtt fekszik le, mi Jennyvel későig
fennmaradunk, egy üveg bor és Angus társaságában
beszélgetünk. Kényelmes, otthoni ruha van rajtunk –
macskanadrág és egy kinyúlt pulcsi rajtam, jóganadrág és
egy Namaste feliratú póló rajta. Jógaoktató volt, a karja
inas, mozdulatai lágyak, mint egy balett-táncosé. Élvezem a
barátnőmmel együtt töltött időt, még ha a látogatás
apropóját nem is annyira. Már megittunk pár pohárral,
forrónak érzem az arcom. Jennyé szintén kipirult, a szeme
csillog, hangosabban beszél a szokásosnál. Komolynak
induló beszélgetésünk trágár viccekbe és a szerelmi
életünk állapotának kárára elsütött élcekbe csap át.
Próbálkozott a Tinderrel, megmutatja, hogyan kell
megfelelően elhúzni a képernyőt, én meg segítek neki pár
új képet választani a profiljára. Éjfél után már sürget,
feküdjek le.
– Ez az egész katyvasz holnap is itt lesz, neked pedig
szükséged van egy kis alvásra – mondja. – Készítek majd
reggelit. Kezdesz úgy festeni, mint egy csontkollekció.
– Hű, köszönöm, ez most jólesett.
– Azért még így is elkapnálak – kacsint rám.
Felnevetek.
– Ennyire rossz idők járnak?
Az arca komolyra vált.
– Sajnálom, hogy már megint végig kell menned ezen az
egészen.
Odahajolok, és megölelem.
– Köszönöm.
Még csak hajnali hat van, de az elmúlt egy órában csak
forgolódtam, végül úgy döntök, felkelek, és megcsinálom a
kávét. Kitöltök egy csészével, egy pillanatra megállok, majd
beleteszek két púpozott evőkanál cukrot. Kell ez a löket. A
szememet püffedtnek érzem, és egészen biztosan cudarul
nézek ki. Sophie még alszik, de Jenny valószínűleg
hamarosan előbújik a szobájából, és felajánl reggelire egy
spenótos power smoothie-t, vagy lenmagos palacsintát,
vagy valami mást, amitől garantáltan tele leszek
energiával. Végiggörgetem a Facebook-falamat, alig
odafigyelve olvasgatom a celebpletykákat.
Felugrik Marcus üzenete: „Hívj, amint tudsz! Aggódom
érted.”
„Már fenn vagy?”
„Igen!”
Kitöltök még egy csésze kávét és tárcsázom a számát.
Azonnal fel is veszi.
– Jól vagy?
– Igen. Ne haragudj, amiért tegnap este nem hívtalak –
válaszolom. – Ki voltam merülve.
– Mi történt?
– Valaki elhajtott Greg háza mellett, miközben épp a
kocsibejáróról lapátolta a havat, és eltalálta a vállát. Nem
látta, ki volt az, de én Andrew-ra tippelek.
– Ó, bassza meg. Mennyire súlyos?
– Van egy kisebb agyrázkódása, meg pár öltése, de hamar
fel fog épülni. – Remélem, ez még mindig megállja a helyét.
Tegnap este írtam neki egy üzenetet; jeleztem, hogy
rendben ideértünk Vancouverbe, és megkérdeztem, hogy
érzi magát. Nem válaszolt. Bánt, tekintve, hogy ő maga
mondta, lehetünk még barátok. Magam is meglepődöm,
hogy ez mennyire zavar, de igyekszem megérteni.
– Hol vagy?
– Vancouverben. Itt maradunk Jennynél, amíg le nem
tartóztatják Andrew-t, amiért begyógyszerezte Angust. A
telefonja adatait is ellenőrzik, abból derítik ki, hogy járt-e
Greg háza környékén.
– Még mindig nem tartóztatták le? – Legalább annyira
zaklatottnak tűnik, amennyire én is annak érzem magam.
– Először ki kell kérdezniük és át kell nézniük a kocsiját. –
Az órámra pillantok. – Hamarosan felhívom Danát – ő az a
rendőrnő, aki az ügyünkkel foglalkozik.
– Sophie hogy bírja ezt az egészet?
– Eléggé felkavarta. Úgy látom, őt is gyötri a bűntudat, de
én voltam az, aki cserbenhagytam. Már az is elég nagy
megrázkódtatás volt, mikor átköltöztünk Greghez, aztán
szakítottunk, most meg itt vagyunk Vancouverben,
kilométerekre a barátaitól és a fiújától. Szerencsétlen
kölyök elég sok mindenen ment keresztül. Mi a francot
csináljak?
– Hűha. Álljon meg a menet! Mi történt veletek Greggel?
– Ráébredtünk, hogy nem igazán van közös jövőnk, és így
nincs értelme tovább erőlködni. – Várok, hátha most azt
mondja, ő mindvégig tudta, hogy ez fog történni. De
csendben marad. Egyre nyúlnak a másodpercek, én pedig
alig bírom ki, hogy valami csevegéssel ne töltsem ki az űrt.
 – Ez elég éles váltás – szólal meg végül. – Jól vagy?
– Igen.
Körülnézek Jenny makulátlan konyhájában, amitől
hirtelen honvágyam lesz – szeretném visszakapni a
megszokott életemet. Ma például átmennék Marcushoz egy
közös edzésre, amit kávéval és beszélgetéssel zárnánk.
Mostanra már megszoktam ezeket az edzéseket, a
napirendem részévé váltak, igénylem az endorfinfröccsöt,
az utána következő ücsörgést, az élet dolgairól folytatott
mély beszélgetéseket, a semmiből fakadó nevetéseket.
Csalódott vagyok, amiért ma nem fogunk találkozni.
– A mai közös edzés sajnos nem fog összejönni – mondom.
– Hiányozni fogok? – A tréfálkozó, barátságos hangnemmel
próbálom enyhíteni a jelenlegi helyzetem brutális
valóságát és az ebből fakadó stresszt, de talán kíváncsi is
vagyok. Vajon hiányolni fog?
– Hát az biztos, hogy nem lesz olyan, mint amilyen lenni
szokott. Sokkal gyorsabban repül az idő, amikor téged
kínozhatlak. – Az ő hangja is barátságos, incselkedő. Semmi
több.
– Talán csinálok pár fekvőtámaszt, és megkérem Jennyt,
hogy üvöltsön közben.
Kitör belőle a nevetés. Közelebb hajolok a telefonhoz,
annyira felcsigáz ez a hang; mintha másnak tűnne,
könnyedebbnek, de nem tudom, mi változhatott.
Ekkor ismét Andrew jut eszembe. Valószínűleg tudja,
hogy el-eljárok Marcushoz. Még az is lehet, hogy már látott
minket kávézni és beszélgetni az ablakon át. Újra felbuzog
bennem a harag, gyűlölöm, mennyire rátelepedett az
életemre.
– Légy óvatos! – mondom. – Előfordulhat, hogy ott is
kutatni fog utánam.
– Remélem, felbukkan valamikor. Szeretnék kicsit
elbeszélgetni vele.
– Kérlek, ne csinálj semmi őrültséget! Ha látod, csak hívd
a rendőröket, jó?
Pár pillanatig hallgat, majd megszólal:
– Oké. Hívj, amint tudod, mi történik. Ha bármire
szükséged van a házból, átvihetem neked komppal.
– Ez nagyon kedves tőled.
– Vigyázz magadra, oké?
– Mindig azt teszem. – Mindketten elhallgatunk.
Elképzelem a konyhában állva – de az is lehet, hogy épp az
ágy szélén ül, és az ablakból nézi az óceánt. Kíváncsi
vagyok, vajon mi lehet rajta reggelente. A fekete köntös,
amit a fürdőszobája ajtaján láttam lógni? Bokszeralsó?
– Mennem kellene – mondom. – Jó volt hallani a
hangodat. – Az én hangom is lágyabb, és sokkal többet árul
el, mint szeretném. Leteszem a telefont, mielőtt
válaszolhatna.

Ezután Parkert hívom fel, aki elmondja, hogy előző este

sikerült kihallgatnia Andrew-t.
– Rendkívül szolgálatkész volt, és természetesen váltig
állította, hogy nem ő volt – mondja. – Én továbbra is a vád
alá helyezést szorgalmazom, és a nap folyamán le is
tartóztatjuk, de figyelmeztetném, hogy amennyiben a
bíróság úgy ítéli meg, nincs elég bizonyíték a kezünkben,
huszonnégy órán belül kiengedik.
– A telefonos feljegyzésekkel kapcsolatban tud valamit?
– A cellaadatok alapján nem járt Greg háza környékén
azon a reggelen. De beismerte, hogy előző este követte
Sophie-t a kávézóból hazafelé, ami nem minősül
szabálysértésnek, mivel a határozatban csak az ön címe
szerepel, Gregé nem.
– Miért követte Sophie-t? Biztosan engem akart
megtalálni.
– Azt állította, nem is tudta, hogy ön ott tartózkodik.
Szerinte valaki vadászik önre és Sophie-ra, és meg akart
győződni róla, hogy senki nem követi.
– Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam.
Nem hisz neki, ugye?
– Az a lényeg, mit tudunk rábizonyítani, és jelenleg nincs
semmi nyoma annak, hogy valóban ő ütötte el Greget. A
kocsin nincsenek sérülések, sem horpadások, de még egy
karcolás sem. Lehetett Greg valamelyik haragosa is.
Említette, hogy az utóbbi időben voltak gondjai, de ezt
önnel nem beszélhetem meg.
– Gondjai? Soha nem… – Eszembe jut a hívás a baleset
reggelén. És az az alkalom is, amikor a kölcsönnel
kapcsolatban élcelődött. Talán van valami súlyos
problémája, amiről nincs tudomásom. Bosszant, hogy nem
avatott be, de ami azt illeti, én sem voltam igazán jó
hallgatóság mostanában. – Nem számít – mondom. – Tudom,
hogy Andrew volt az.
– Az én zsigereim is ugyanezt érzik, de a bíróság nem
igazán foglalkozik ezotériával.
– Életem végéig bujdosnom kell előle.
Hallom, ahogy nagy levegőt vesz, majd a fogai közt,
sziszegve engedi ki.
– Nagyon közelről fogom megfigyelés alatt tartani,
Lindsey, ígérem önnek.
– Köszönöm, ezt nagyon nagyra értékelem. – A folyosó
vége felé pillantok. Hallom Jennyt a hálószobájában
járkálni, és Sophie is felkel hamarosan. – Mennem kell.
Egy pár másodpercig meg sem szólal, majd ennyit mond:
– Legyen óvatos!
– Az leszek.
Leteszem a telefont és a kávémat bámulom. Leszállt a
tetejére egy gyümölcslégy, és bele is fulladt, kis teste
köröket leírva lebeg a felszínen. Mikor megbököm az ujjam
hegyével, odébb sodródik.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

SOPHIE
Jared arca elmosódott árnyék csupán a laptopom
képernyőjén, folyton életlenné válik, a mosolya egy
másodpercre lefagy, a hangja késve jön, mint a rosszul
szinkronizált filmekben. Aztán előbb a hálószobája fala
élesedik, majd ő maga is. Közelebb hajol, fekete szempárja
centiméterekre van a kamerától. Úgy érzem, ki tudnék
nyúlni és megérinteni széles alsó ajkát, elfog a vágy, hogy
az ajkamat a képernyőre tapasszam, mint ahogy kisebb
koromban tettem a tini filmcsillagok posztereivel. Saját
arcomra pislantok, ami a képernyő sarkában látható
bélyegméretben, és megpróbálom úgy fordítani a fejem,
hogy a hajam a lehető legelőnyösebben álljon, és kicsit
kilátsszon a kulcscsontom meg a kivágás a felsőmön.
– Merre vagy? – kérdezi.
– A második hálószobában. Egész jó. – Valóban üdítő:
halvány türkizkék falak, fehér ágytakaró, rajta élesen
kirajzolódó, sötétbarna faágak, a tetején egy falatnyi
ciánkék éggel. Mikor ma reggel felébredtem, úgy éreztem
magam, mintha a hűvöskék nyár meleg tengerében úsznék,
ami kellemes is volt, amíg meg nem hallottam anya hangját
a konyhából; amíg eszembe nem jutott, hogy már megint
menekülünk.
 – Miért beszélsz ilyen halkan? – kérdezi.
– Nem akarom, hogy anya meghalljon minket. – Na jó,
ferdítettem egy kicsit, mikor azt mondtam neki, hogy Jared
nem tudja, hova megyünk. A pontos címet valóban nem
adtam meg, de mást nem hallgattam el előle. Nem mintha ő
elmondaná apának.
Közelebb hajol.
– Ma tiszta gáz volt nélküled a suli.
– Én is azt kívánom, bárcsak ott lettem volna. Anyával
körbeautóztunk kicsit és megnéztünk néhány galériát. –
Anya feszült arccal, törékeny mosollyal navigált a
vancouveri forgalomban, és a világért sem vált volna meg
attól a mosolytól. Mintha nem tudnám, mennyire fel van
dúlva. Ragaszkodott hozzá, hogy megálljunk a
Starbucksban, valami édesre vágyott, holott máskor mindig
panaszkodik az indokolatlanul magas árakra. Én pedig már
ebből tudtam, hogy ismét egy „beszélgetés” következik.
Rendeltem egy mentateát, semmi mást nem bírt volna el a
gyomrom.
– Mi a helyzet apáddal?
– Ma letartóztatták. Anya igyekszik úgy beállítani, mintha
most majd békén hagyna minket, de ezt ő sem hiszi el
igazán. – A beszélgetés során rekordidő alatt itta meg a
kávéját, zavarában miszlikbe tépte az üres cukroszacskót.
Biztató, megnyugtató mosolya még mindig a helyén, de már
túl sokszor láttam ahhoz, hogy komolyan vegyem.
– Na és mikor jöttök haza?
– Nem tudom. Szerintem aggódik, nehogy apa mindent
megússzon, és lehet, hogy tartósan átköltözünk ide.
Jennynek van még néhány hálószobája, ráadásul a házunk
is csak albérlet.
– És a cégével mi lesz? – Sötét szeméből süt az aggodalom,
egészen közel hajol a képernyőhöz. Jólesik hallani, hogy
nyugtalan, és azt is, hogy nem próbálja elkendőzni sem. Ha
úgy tenne, mintha nem is érdekelné, akkor még rosszabbul
érezném magam, már ha ez lehetséges.
– Hallottam Jennyvel beszélni, épp mielőtt elkezdtünk
volna Skype-olni. Azt mondta anyának, egy csomó új
ügyfelet tudna neki keríteni a városban, és a tarifák is
magasabbak.
– Ne költözzetek el, nem akarom!
Szavai egy csöpp reményt öntenek belém, boldogság és
melegség jár át.
– Én sem akarok elköltözni, de szeptembertől úgyis
együtt járunk egyetemre. – Mindkettőnket felvettek a
vancouveri egyetemre. Más szakokra ugyan, de ugyanazon
a campuson leszünk.
– De az még kilenc hónap.
Attól, ahogy ezt mondja, még sokkal több időnek tűnik.
Lehetetlenül sok időnek.
– Nem tudom, mit tegyek – mondom. – Nem akarok itt
lakni.
– Nem lakhatnál Delaney-vel?
– Fölvetettem anyának, de nagyon ki volt akadva. –
Megpróbáltam mellékesen megemlíteni, hogy Delaney-
éknál van egy vendégszoba… de be is fogtam, amint láttam,
milyen képet vág erre.
– Azt gondolja, apád bántana téged? – Jared a könyökére
támasztott állal fekszik az ágyon, az izmok ide-oda ugrálnak
a karján. Eszembe jut, milyen szilárdnak éreztem a testét,
mikor egymásnak simulva csókolóztunk. Sokkal erősebb,
mint ahogy képzeltem.
– Ilyen szempontból nem félek tőle. De azt hiszem, anyát
bántaná. Tudtad, hogy aznap este követett minket hazáig?
– Komolyan mondod? Összevissza keringtünk pedig. – Fel-
le gurultunk a környéken, mindig más utcákba
kanyarodtunk be, míg én a visszapillantóból Andrew
kocsijának fényeit kerestem.
– Tudom.
– Talán jobb lenne, ha elmennék a házához, és figyelném,
mit csinál.
– Uramisten, ne! Eszedbe ne jusson!
– Oké, de egyetlen szavadra odamegyek hozzá, és közlöm
vele, hogy kopjon le!
Élvezettel hallgatom, mennyire meg akar védeni, de
emlékszem, milyen rémültnek tűnt, mikor apa leült közénk.
Az ajtóra pillantok; hallom az edények és tálak
csörömpölését, az orromat megtölti az étel fokhagymás
illata. – Mennem kell. Hamarosan kész a vacsora.
– Később is hívsz itt? Tévézhetnénk együtt.
Az oldalamra fordulok az ágyon, hogy úgy tűnjön, mintha
mellette feküdnék.
– Nagyon hiányzol.
Ő is testhelyzetet vált, az oldalára heveredik.
 – Szeretlek így látni – mosolyog.
– Bárcsak meg tudnálak érinteni – sóhajtom; a távolságtól
felbátorodom, könnyebben öntöm szavakba, amit valójában
érzek: – Kíváncsi vagyok, mi történt volna, ha nem mondok
nemet…
– Jobb így. Nem volt még itt az ideje. Szeretném, ha
tényleg teljes lélekkel egyeznél bele, és igazán megbíznál
bennem. Szóval most már tudod, hogy ez komoly.
Már megint itt van a mellkasomban ez a levegőtlen
csuklás.
– Komoly?
– Nekem az. Remélem, hamarosan visszajöttök
Dogwoodba. Lesz nálam egy parti hétvégén, és képtelen
vagyok feldolgozni, hogy te nem leszel itt.
A hasamra fordulok.
– Miféle parti?
– A szüleim azt mondták, áthívhatok pár embert, tudod,
csak a szokásos brancs.
– Jól hangzik.
– Sokkal jobb lenne, ha itt lehetnél. – Csipog a telefonja,
felveszi, mosolyogva elolvassa az üzenetét, majd gyorsan
bekopogja a választ. Csodálkozva figyelem. Általában nem
nézi meg a telefonját, miközben beszélünk. És soha
senkinek nem válaszol ilyen gyorsan, engem kivéve.
– Ez ki volt?
Befejezi az üzenetküldést és visszanéz rám.
– Csak Taylor.
Taylor. A csinos szőke, akivel tavaly járt együtt. Akivel
azért szakított, mert szerinte túl kacéran viselkedett.
Népszerű, sportos, mindig trendi ruhákban járkál, és ami
azt illeti, még kedves is. Emlékszem rájuk abból az
időszakból, ők voltak a tökéletes pár.
– Még mindig beszéltek?
– Néha igen – von vállat. – Összeveszett a szüleivel, és
megkérdezte, elmennék-e vele kávézni.
– És mit mondtál?
– Hogy sok a dolgom.
Semmi jele, hogy az én nevem is szóba került volna.
Vajon Taylor tudja, hogy én vagyok Jared új barátnője?
Minden boldog érzés kezd elpárologni.
– Ő is ott lesz a bulin?
– Nem tudom. Lehet. – Furcsán néz rám. – Mi a gond?
– Semmi. Csak nincs időm játszadozni. – A szemem szúr,
az arcom ég – tudom, mennyire bosszúsnak tűnhetek. –
Talán jobb lenne, ha elmennétek kávézni Taylorral. Elég
egyértelmű, hogy még mindig kedvel téged, nekem meg
most egy csomó zűrrel kell megküzdenem. Még a bulidba
se tudok elmenni. – Az egész beszélgetés kezd kicsúszni az
irányításom alól, de már nem tudom fékezni a minden
irányba szétáramló gondolataimat.
– Na várjál már, én nem fogom meghívni, oké?
– Nem erről van szó. – De, erről van szó, és most biztosan
azt gondolja, én is egy féltékeny, hisztis lány vagyok. De az a
lényeg, hogy a valós életem romokban hever, és most már ő
is dühös, olyan az arckifejezése, amit még soha nem láttam.
Idősebbnek tűnik.
 – Ez mind az apád miatt van, ugye? – kérdezi. – Ott
ragadtál Vancouverben, és azt gondolod, dobni foglak, mert
így semmi kedvem ehhez?
Meg sem szólalok. Pontosan a fején találta a szöget.
– Nem érdekel, hol laksz – folytatja. – Egyedül csak téged
akarlak, és veled akármilyen nehézséget le tudok győzni.
De azt kívánom, hogy apád eltűnjön a képből.
Lassan egyfajta csendes nyugalom árad szét a testemben,
olyan, mint amikor egy téli vihar közepén egyszer csak eláll
a szél. Érti.
– Olyan, mintha ő irányítana mindent, érted? Teljesen
megőrült.
– Aha. Valaki igazán megmutathatná neki, mi is az igazi
őrület.

– Ez meg mit jelentsen?

– Attól függ, te mit tekintesz őrültségnek – mosolyog, de
ez egy egészen másfajta mosoly, mint amit eddig láttam
rajta. Nem tetszik. Lépteket hallok a folyosó felől. – Jön
anya, mennem kell. Majd később bejelentkezem. –
Befejezem a hívást, majd hevesen dobogó szívvel bámulom
a képernyőt. Mi lesz, ha elmegy beszélni az apámmal? Mi
lesz, ha összeakaszkodnak?
A billentyűzet fölött tartom a kezem. Anya egyre
közelebb ér. Megáll az ajtó túloldalán.
– Kész a vacsora!
– Oké, csak befejezem a házi feladatomat. – A léptek
távolodni kezdenek. Jared ikonja még mindig azt mutatja,
online van. Vissza kellene hívnom, hogy ígérje meg nekem,
apa közelébe se megy. Megcsörren a mobilom, rámarkolok,
a kijelzőt bámulom. Nem ismerem a számot. Andrew lehet
az?
A hasamhoz nyomom a telefont, egy kis időre letompítva
a csengés hangját, amíg kitalálom, mit is tegyek. Nyomjam
ki? Hívjam anyát? Vagy vegyem fel?
Mielőtt tovább töprenghetnék, felveszem.
– Ki az?
– Andrew. Beszélnünk kell.
– Mondtam, hogy hagyj békén! – A vérem hatalmas
sebességgel tódul az ereimben a fejembe. Mintha egy
alagútban lennék, minden sötét, minden szorosan körém
zárul, minden zajos.
– Sophie, ez most komoly dolog. Bezártak.
– Aha, amiért elcsaptad Greget.
– Ahhoz nekem semmi közöm sem volt.
– Folyton ezt hajtogatod, hogy az egészből semmihez sincs
közöd, és még mindig nem hiszem…
– Hallgass el egy percre! Épp segíteni akarok.
Annyira meglepődöm, hogy minden más, amit mondani
akartam, elakad a torkomban.
– Édesanyád kivel barátkozott mostanában?
Felbosszantott valakit? Valaki megpróbál hozzáférkőzni,
engem meg gyanúba keverni. Mikor hallgatsz rám végre?
A megnyugtató, kék falakat nézem. Cseng a fülem. Ez a
mód, ahogy beszél hozzám, nagyon ismerős. Már hallottam
ezt a hangot. Hallottam, amikor anyával beszélt így.
 – Mikor hagyod abba a hazudozást? – kérdezem. –
Anyának igaza van. Egyetlen emberrel törődsz, mégpedig
saját magaddal, és most miattad van tönkrebaszva az
életem. Bárcsak eltűnnél végre!
– Nem hagyom, hogy bárki kárt tegyen benned, Sophie. –
Ahogy beszél, jobban megrémít, mint eddig bármi. Úgy
érzem magam, mintha egy út kellős közepén állnék és egy
hatalmas kamion száguldana egyenesen felém. Dühös, de
van még valami a hangjában, amit nem értek. Mintha
valamilyen furcsa, szokatlan ígéretet tenne, és rettegve
gondolok bele, mit jelenthet.
Kinyitom a számat, de annyira összeszorult a torkom,
hogy csak nagy erőfeszítés árán tudok megszólalni.
– Mennem kell. – Befejezem a hívást, keményem
lenyomom a telefon billentyűjét, majd olyan erővel dobom
az ágyamra, amitől lepattan és a padlón köt ki.
– Jól vagy? – Anya hangját hallom a folyosó vége felől.
– Igen, csak leesett a telefonom.
– Ki fog hűlni a vacsorád.
– Egy másodperc. – Kinyitom a rajztömbömet és kitépek
belőle minden olyan rajzot, ami valamilyen módon
Andrew-hoz kötődik. Majd kiosonok Jenny hátsó udvarára a
képeket a kezemben szorongatva, és a grillsütő vasrácsára
dobom őket. Gyufával meggyújtom az egyik rajz sarkát. A
láng felágaskodik, lassan felkúszik a rajzokon, mindent
felperzsel, ami csak az útjába kerül, lassan feketévé
változtatja a papírt. Addig nézem, amíg a lángok el nem
pusztítják a legutolsó lapot is és az egész hamuvá nem
omlik.
A közös folyami horgászásról rajzolt kép? Vége. Az új
házáról rajzolt kép, a háttérben az óceánnal? Nincs többé. A
havas bakancsáról készült rajz? Eltűnt. A rajz, amin a keze
ott van az enyém mellett? Hamu csupán.
Mind hamu csupán.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

LINDSEY
– Megálljunk egy kávéra? – kérdezi Jenny. Egy parkban
sétálunk, a parthoz közel – ide hozzuk le Angust vacsora
után minden este.
– Inkább ne. A koffeintől csak még feszültebb leszek. –
Négy napja hagytuk el Dogwoodot, és Parker pár órája
hívott, hogy tudassa velem, Andrew-t óvadék fejében
kiengedték. Hacsak a rendőrség nem talál valami
bizonyítékot, ami Greg balesetéhez kötheti, ejteni fogják a
vádakat. Hamarosan el kell döntenem, hogy kiköltözünk-e
Sophie-val, de mindig tétovázom, valahányszor
elhatározom, hogy felhívom a főbérlőmet. Sophie életének
ez a legfontosabb éve: idén érettségizik a barátaival, a báli
ruhája miatt kellene tipródnia, nem pedig a cafatokra
tépett élete miatt.
Jenny rám pillant.
– Mi jár a fejedben?
– Nem tudom, mikor ér véget ez a rémálom. Még ha
Sophie el is költözik, Andrew rajta keresztül akkor is
elérhet. Mit tegyek? Úgy élünk, mint a menekültek.
– Bárcsak tudnék neked válaszolni. – Együttérzést látok a
tekintetében. A szél felkorbácsolta az óceán hullámait;
Jenny megáll, hátraköti a haját. Mivel egyforma magasak
vagyunk, összekoccan a vállunk, amikor ismét nekiindulunk
az ösvénynek.
– Úgy érzem magam, mint egy egér a labirintusban,
amelyben folyamatosan ide-oda rohangászva keresem a
kijáratot. Még itt, Vancouverben, veled sem vagyunk
biztonságban. Bármikor felbérelhet egy magánnyomozót.
– És akkor most mit akarsz tenni?
– Nem tudom. Tényleg nem. Költözzünk egyszerűen
vissza, és hagyjak fel a meneküléssel?
– Nem fog békén hagyni.
Angust nézem, egy sirályt kerget épp be a vízbe.
Füttyentek, visszahívom magam mellé; féloldalas vigyorral
érkezik, a bundája nedves. Előttünk szökdécsel az
ösvényen. Viharos az este, az óceán hullámai harsány
csattanással csapódnak a partvonalba, a kövek csúszósak,
hínár borítja őket, néha elrepül egy-egy sas a fejünk felett,
a szél hullámain lovagolva.
– Egész idő alatt arra gondolok, bárcsak Andrew meghalt
volna a baleset éjszakáján – vallom be. – Közben gyűlölöm
magam, hogy ezt kívánom a lányom apjának.
– Ember vagy te is. Én is próbálok megbocsátani az
exférjemnek, de mikor a gyerekeim fejét tömi a
zagyvaságaival, én is a halálba kívánom. – Jenny mindkét
gyereke egyetemista már, elég idősek ahhoz, hogy felfogják
az apjuk mentális játszmázását, de még így is megtalálja a
módját, hogy hazugságokkal traktálja őket. Próbálja az
anyjuk ellen hergelni őket valami képzelt baklövés miatt,
majd dolga végeztével elégedetten elengedi őket.
 – Régen fegyvervásárlásról fantáziálgattam – mondja. –
Egyszer hajszál híján meg is tettem.
– Tényleg? – Meg vagyok döbbenve, el sem tudom
képzelni pöttöm kis barátnőmet bemasírozni egy
fegyverboltba, majd egy puskával távozni onnan. Bár,
jobban belegondolva, egy lőtéren el tudnám képzelni,
ahogy acélos tekintettel durrogtat a célpontra fókuszálva.
– Tudom, nekem nagyon békésnek kellene lennem, de
hidd el, az exem miatt nem egy éjszaka jártak gyilkos
gondolatok a fejemben. Néha úgy éreztem, nincs is más
megoldás.
– Sophie említette nekem a pillangóhatást, ami szerint
egy apró döntés mindent megváltoztathat. Megkérdezte,
megbántam-e bármit is.
– És megbántál? – néz rám.
Azon gondolkodom, bevalljam-e Jennynek az altatókat,
amelyeket Andrew-nak adtam, hogy el tudjak menekülni a
lányommal. Tudom, hogy megértené, sőt, valószínűleg még
össze is csapná velem a tenyerét, de túl régóta
ragaszkodom a titkomhoz, a vele járó bűntudattal együtt.
– Nem számít – mondom. – Nem mehetünk vissza az
időben.
– Ez igaz. Talán az Államokba kellene menned. Andrew
büntetett előéletű, őt nem fogják beengedni az országba.
– Na és Sophie? Nem hagyhatom itt.
– Gondolod, hogy Andrew megtámadná?
Már sokat töprengtem ezen a kérdésen.
– Fiatalabb korában aggódtam, nehogy lelépjen vele,
vagy ne vezessen ittasan, amikor vele van, de soha nem
feltételeztem, hogy szándékosan bántaná. De már nem
vagyok biztos ebben. Ha úgy látná, nem tudja irányítani,
mindenre képes lehet.
– Értelek. Elég rettenetes. Mintha ott csücsülne a
gyerekeink mellett egy időzített bomba, és semmit nem
tehetünk ellene. – Frusztráltnak tűnik, arca vöröslik a
széltől és a dühtől. Felvesz egy követ és teljes erejével a
vízbe dobja. Egy másik is követi.
Nézem egy ideig. Értem, hogy ezzel próbálja oldani a
stresszt, a csapdába esettség érzését. Én is felveszek egy
követ és bedobom a vízbe. Angus utánavágtat. Aztán
mindketten mozdulatlanul állunk, zsebre dugott kézzel.
– Holnap visszamegyek Dogwoodba kiadni a lányok
fizetését. Szólhatnék Andrew-nak, hogy találkozzunk, és
Parker várhatna odakint. Aztán elkezdeném provokálni; ha
megtámad, le kell tartóztatniuk. – Eddig el is feledkeztem a
fizetésekről, Rachelle juttatta eszembe, aki pár órája hívott
és rákérdezett.
Jenny felém fordul.
– Megőrültél? Meg is ölhet!
– Akkor nem, ha Parker előbb lefegyverzi.
– Ez iszonyatosan nagy kockázat, Lindsey, ezt nem fogja
bevállalni.
– Igazad van, ostoba ötlet volt. Nagyon kétségbe vagyok
esve.
Továbbsétálunk, gondolatokba merülve, lábunk meg-
megcsúszik az egyenetlen ösvényen. Angus nyakörvének
csilingelése jelzi, merre van. Előrefut, majd visszalohol
hozzánk.
Jenny ismét megáll, ezúttal annyira hirtelen, hogy azt
hiszem, el fog esni. A karja felé nyúlok, de teljesen
mozdulatlan. Egyenesen a szemembe néz.
– Ne menj vissza! Rossz előérzet fogott el.
– A lányoknak ki kell adnom a csekkeket, és minden az
otthoni számítógépemen van elmentve. Megkérem
Marcust, hogy jöjjön el ő is. Oké?
– Oké. De akkor is rossz érzésem van.
Hozzá lépek, és magamhoz ölelem. Erős öleléssel
viszonozza, hideg arca az enyémhez préselődik. Érzem a
levendulás krémje illatát. Ő maga készíti, zsályát tesz hozzá
meg avokádót. Mondtam már neki, hogy ne tegyen ételt az
arcára. Mindig nevet rajta.
– Kérlek, ne nyírasd ki magad! – mondja, mikor
szétválunk. – Semmi kedvem még egy lányt nevelni, az
enyémek épp elég problémásak. – Mosolyra húzódik a
szája, a szemében viszont rémületet látok.
– Nem fogom. – Szeretnék magabiztosnak tűnni, de
minden más gondolatot kiszorít Andrew torkomra szoruló
kezének emléke, a grimaszba torzult arca, ami majdnem
mosolygásnak tűnt.

Sophie a hálószobájában van, Delaney-vel beszél Skype-on,

az egyik házi feladatában segít. Jaredet nem említi, de a
telefonja folytonos pittyegésekkel jelzi az új üzeneteket és
tegnap este vacsora után egyenesen a szobájába futott
bekapcsolni a Skype-ot.
– Gyere be! – szólal meg, mikor puhán bekopogok. Az
ablakpárkányon ül, a tájat bámulja. Letelepedek mellé,
követem a tekintetét. A távolban látni az óceán egy
holdfény áztatta foltját. Az égbolt ma teljesen tiszta, és
tömve van csillagokkal. Emlékszem, Andrew megmutatta
neki az összes csillagjegyet – gombóc nő a torkomban a
gondolattól.
– Mit csinálsz? – kérdezem. Ott a rajztömbje az ölében, de
a papír üres. Az ágyon szétszórva hevernek a füzetei és a
mappája. A laptop bekapcsolva, a képernyő sötét.
– Csak elméláztam. – Kinyújtja a lábát, így most az
enyémmel párhuzamos. Mikor kicsi volt, gyakran ültünk így
a kanapén, a fejünk a kanapé egy-egy végén, a párnákon,
lábaink összefonódva. Így olvastunk, vagy néztünk valamit;
örültünk egymás társaságának.
– Hiányzik a házunk – szólal meg újra.
– Beszélnem kell veled valamiről.
Összeszűkül a szeme.
– Utálom, amikor így indítasz egy beszélgetést.
– Semmi rosszra ne gondolj! Csak haza kell ugranom egy
napra. Ki kell fizetnem a csajokat.
Felderül az arca.
– Átmész Dogwoodba? Én is jönni akarok.
– Jobb lenne, ha maradnál.
– Nincs az az isten. Találkozni akarok Jareddel és
Delaney-vel, és össze kell szednem pár cuccomat a házból. –
Rámarkol a lila pulóverére. – Elegem van abból, hogy
mindig ugyanaz van rajtam.
– Írj össze egy listát! Ne gyere, nem lennél biztonságban.
Közel hajol hozzám.
– Anya, ha nem viszel át, akkor felszállok egy buszra, és
visszamegyek egyedül. – Eltökéltnek látszik, és erről
eszembe jut egy emlék még kislány korából. Egyik nap
rajtakaptam, ahogy csomagol, mert találkozni akart Emily
Carr-ral, az egyik népszerű kanadai művésszel.
Borzalmasan éreztem magam, amikor elmondtam neki,
hogy több éve meghalt már. Nem tágított, a sírját akarta
meglátogatni és virágokat vinni neki, mert „még a halottak
is szeretik a szép dolgokat”.
Kinyújtja a kezét és megfogja az enyémet.
– Anya, féltelek. Veled akarok lenni.
Átgondolom a dolgot, elképzelem, ahogy fel-alá járkál
Jenny házában, egyedül, halálra aggódva magát miattam.
– Rendben van. De csak egy napra ugrunk át, oké?
Már teszi is el a laptopját.
– Elmondom Jarednek, most azonnal. – Csörög a Skype.
Hamarosan online is lesz. Felállok.
– Az első komppal indulunk.
– Naná. – Mosolyog, izgatottan várja, hogy visszamenjünk.
Egy kicsit elidőzöm az ajtónál, az arcát nézem; felderül,
mikor Jared végre felveszi.
– Szia, bébi – mondja. – Megkaptad az üzeneteimet? Nem
válaszoltál.
– Ne haragudj, anyával beszéltem épp. – Felnéz rám,
egyértelműen értésemre adja, hogy távozzak. Becsukom az
ajtót, igyekszem nem foglalkozni a gyomromban fokozódó,
kellemetlen érzéssel. Nem tetszik ez a hangsúly, ahogy
rákérdezett az üzenetekre, és hogy mennyire emlékeztet
mindez ránk Andrew-val. De ez nem ugyanaz,
figyelmeztetem magam. Sophie nem én vagyok, Jared pedig
nem Andrew.

Az első komppal kelünk át, kábán, a kávénkba kapaszkodva.

Sophie telefonja ötpercenként jelzi rezegve, hogy keresik,
én pedig könyvolvasást színlelek, közben felidézem, milyen
egyszerű is volt minden, amikor még kisebb volt, és minden
apró titkát elárulta; amikor én voltam a bizalmasa. Most
már kész rejtély a lány, a kapcsolata Jareddel pedig teljesen
ismeretlen terület számomra.
Marcus már a bejárati lépcsőnél vár, mikor a havon
csikorgó kerekekkel leparkolunk. A hó nagy részét
ellapátolta, mindkét oldalon dombokban tornyosul, sőt még
a lépcsőket is lekaparta. Integet, elindul az ajtó felé és
kinyitja.
Kikászálódom.
– Köszönöm, hogy eltakarítottad a havat.
– Kissé korán érkeztem.
– Én inkább azt mondanám, nagyon korán.

– Jót tett az edzés – von vállat.

Sophie a kocsi elejét megkerülve csatlakozik hozzánk,
mélyen a zsebébe dugott kézzel.
 – Szia Marcus.
– Sophie. – Röviden megölelik egymást, látom a lányom
testbeszédén, hogy egy csapásra megnyugszik, a kezét is
kiemeli a zsebéből. Hálás vagyok, amiért Marcus el tudott
jönni.
Végül Angus vetődik ki a kocsiból, odafut Marcushoz,
majd nekiáll ide-oda cikázni az udvaron, az orrát a hóba
fúrja, közben nagyokat ugrál. Sophie felnevet.
Míg ő Angusszel foglalja el magát, én körbenézek az
udvaron, bakancsnyomok után kutatva, de az éjszaka
havazott, mindent friss hóréteg fed.
Marcus szólal meg, miközben elindulunk befelé.
– Ellenőriztem a kerti csapot és el is zártam. Elég hideg
volt a héten.
Alacsony fokozaton hagytam a házban a fűtést, de így is
megcsap a jeges huzat, mikor benyitunk, és valami
beazonosíthatatlan szagot hoz magával. Valami rothadtat.
Marcus rám néz.
– Érzed ezt? – kérdezi.
– Biztosan itt felejtettem a szemetet a mosogató alatt. –
Felhajtom a riasztó paneljét. Angus bevetődik az
előszobába, megtalálja az egyik sarokba gurult labdáját,
majd a sípoló játékkal szlalomozni kezd a lábaink között.
Sophie előrefurakszik mellettem és beljebb lép a házba.
A riasztó vörös fénye nem villog. Ujjaimmal a gombok
fölött állok mereven.
– Valami nem stimmel. Ki van kapcsolva a riasztó. – Angus
Sophie-t kergeti, karmai a padlót kaparják. Másodpercekkel
később ugatni kezd. Ledermedek. Így még soha nem
hallottam ugatni. Mélyen, fékeveszetten, olyan erővel, hogy
a mellkasom is beleremeg. Sophie felsikolt.
Ledobom a táskám és a kulcsokat, és rohanok befelé,
Marcus szorosan a nyomomban. Mikor befordulunk a
folyosón, Sophie a falnak hátrál, sikoltozik, közben hebegve
próbál valamit mondani, amit nem értek, arca holtsápadt a
rémülettől. Angus nyüszít és a padlón kerülget valamit. A
szag még szörnyűbb. Sokkal, sokkal szörnyűbb.
Felkapcsolom a lámpát és hirtelen mindent eláraszt a
fény.
Andrew az.
 HARMINCADIK FEJEZET

Ismerős ez a helyiség a kapitányságon – pozdorjalap-asztal,

halványzöld falak, kórházi színek. Az ilyen helyiségekben
soha semmi jó nem történik. Itt ültünk Parkerrel, itt
töltöttük ki az oltalmazó határozathoz szükséges papírokat.
Mintha hónapok teltek volna el azóta.
Sophie és Marcus is ehhez hasonló szobákban tesznek
vallomást. Nagyon bánt, hogy Sophie-nak egyes-egyedül
kell ezt megélnie, vitatkoztam a rendőrökkel, könyörögtem
nekik, hadd maradhassak vele, de ragaszkodtak hozzá, hogy
mindannyiunkkal négyszemközt beszéljenek. Újra és újra
hallom, ahogy elsikoltja magát, mikor rátalál Andrew
holttestére, látom a tekintetében az iszonyatot. Nem térdelt
le, nem nyúlt hozzá, csak állt ott a folyosón, dermedten, a
testet bámulva, szájára préselt tenyérrel. Magamhoz
öleltem, amilyen szorosan csak tudtam. Bárcsak
megakadályozhattam volna, hogy szemtanúja legyen
ennek, hogy így lássa az apját.
A feje körül megalvadt vért beszívta a tölgyfapadló, itt-ott
szinte tintaszerűvé száradt. Egyik karja kinyújtva, mintha
meg akart volna fogni valamit, a keze olyan fehér, akár egy
kísérteté. Jobb lába furcsa szögben állt. Eltörhetett? Oda
akartam menni és kiegyenesíteni, de inkább csak
becsuktam a szemem, és még szorosabban öleltem Sophie-t.
 Marcus tárcsázta a 911-et, és perceken belül meg is
érkeztek a rendőrök. Kint vártunk a hidegben, remegve,
szótlanul. Marcus újra és újra megérintette a karom, vagy
Sophie vállát karolta át. Angus halkan nyüszítve ült
mellettünk.
Sophie úton a kapitányság felé a tájat bámulta, meredten,
kifejezéstelen arccal, egész testében remegve. Sokkos
állapotban volt, ami – remélem – még egy kis ideig megvédi
az iszonyattól. Emlékszem, amikor anya és apa meghaltak,
minden olyan távolinak és valószínűtlennek tűnt, mígnem
aztán nagyon is tapinthatóvá vált. Haza kell vinnem,
mellette kell lennem, amikor megtörik.
– Jól van? – kérdezi Parker. Ma halványkék zubbonyt
visel, hozzá testhezálló, fekete ceruzaszoknyát és
magassarkút, de cseppet sem fest kevésbé hivatalosan.
– Igen, azt hiszem. Hűvös van itt. – A karomat
dörzsölgetem. Eltervezem, hogy miután hazaviszem
Sophie-t és lenyugszom, veszek egy forró fürdőt vagy iszom
egy rumot, vagy egyszerre a kettőt, de aztán rádöbbenek,
hogy meg lettünk fosztva az otthonunktól. Kizárt, hogy
bármelyikünk akár csak egy éjszakát is eltöltsön abban a
házban ezek után. És valószínűleg még napokig, de talán
hetekig sem mehetünk oda összeszedni a holminkat, amíg a
rendőrség le nem zárja a nyomozást. Keményen
gyomorszájon vág a gondolat. Hova mehetnénk?
– Sokkban van. – Már megkínált kávéval és teával, de
visszautasítottam, mert attól féltem, hogy a gyomrom
fellázad ellene.
 – Nem tudom, mit kereshetett ott. – Megrázom a fejem,
még mindig próbálom feldolgozni az eseményeket. Mi
történhetett? Hogy halhatott meg? Hirtelen bevillan egy
emlékkép a huszonhét éves Andrew-ról, ott áll a
pénztárnál, mosolya és szőke haja beragyogja a kis
világomat. – El sem tudom képzelni, hogyan eshetett le a
lépcsőn. Vajon mennyi ideje lehetett már ott… – Vadonatúj,
rettenetes gondolat száguld át az agyamon. Mi van, ha nem
is azonnal halt meg?
– Azt mondta, elmegy majd párszor a házunk mellett –
mondom. – Nem látott semmit?
– Nem volt érkezésem, egész héten dupla műszakban
dolgoztam. – A tekintete a szoba sarka felé villan, én pedig
eltűnődöm, van-e a szobában kamera vagy valami más.
Említette, hogy esetleg rögzítik a vallomásom. Talán nem is
lett volna szabad felajánlania ezt a járőrözést. – Azt
mondta, ki volt kapcsolva a riasztó, mikor beléptek a házba.
Kinek van még meg a kód?
Igyekszem a kérdésre koncentrálni, de mintha nagyon
messziről érkezne a hangja. Váratlanul ér a mellkasomban
kisarjadó fájdalom – a gyász. Szeretném az asztal lapjára
hajtani a fejem. Zokogni szeretnék. Miért van ez? Nem
kellene éreznem semmit. Bántott. De régen szerettem.
Istenem, mennyire szerettem.
– Lindsey, jól van?
– Elnézést. Mit mondott az előbb?
– A kód?
– Á, igen. Csak én tudtam, Sophie és a testvérem.
 – És mi van… – a jegyzeteit nézi – Greggel?
– Neki nem adtam meg a kódot.
– Látta önt valaha is élesíteni a riasztót?
Habozom, eszembe jut az a rengeteg alkalom, amikor
mögöttem állt az előszobában, arra várva, hogy
lekapcsoljam a riasztót, mikor hazaértünk egy randi után.
Majd leesik, miért is kérdezi.
– Gondolja, hogy Greg tett volna Andrew-val valamit? De
hát ez abszurd. – Greg keménynek tűnhet, de nem ismerek
nála kevésbé agresszív embert. Ő nem az a fajta fickó, aki
verekedéseket kezd, ő inkább az a fajta, aki véget vet nekik.
– A helyszínelőknek még át kell vizsgálniuk a területet,
boncolás is lesz, egyelőre viszont gyanús körülmények közt
történt halálesetnek tekintjük. Mikor beszéltek utoljára
Greggel?
Helyszínelők. Boncolás. Gyanús körülmények. Szeretném
leírni a szavakat és csak bámulni őket, mert egyszerűen
hihetetlenek. Az arcomat figyeli. Minek a nyomai után
kutathat?
Sophie-ra gondolok, akit a másik helyiségben egy rendőr,
akivel most találkozik életében először, egy csomó
gyötrelmes kérdéssel ostromol. Sír vajon? Engem kéretett
már? Be kell fejeznem ezt a kihallgatást és el kell tűnnöm
innen, mielőtt gellert kap az idegrendszerem.
– Greg és én szakítottunk.
– Az öccse hogyan viszonyult Andrew-hoz? – Múlt időben
teszi fel a kérdést. Ismét tarkón vág a felismerés: Andrew
nincs többé. Közel húsz éven át volt jelen az életemben.
Mindig ott volt, jóban és rosszban egyaránt. A
gondolataimban. Az emlékeimben. A lányomban.
– Nem beszélnek egymással.
– Nehéz lehetett látnia, hogyan bánt Andrew önnel és
Sophie-val.
Farkasszemet nézünk egymással és belém fészkeli magát
a nyugtalanság.
– Gondolom, ezt bármelyik testvérnek nehéz lenne
végignézni. Barátnője van, gyereket várnak. Nagyon
boldogok egymással. – Elkalandoztam, olyasmiről beszélek,
amit nem is kérdezett, de nem tudok magamnak megálljt
parancsolni. Remélem, Chris nem mondta egyetlen
barátjának sem, hogy már évekkel korábban meg kellett
volna szabadulni Andrew-tól. Nem venné ki magát túl jól.
Annyira dühös volt, amikor elmondtam neki, hogy Greget
elsodorta egy pick-up. A nyugtalanság iszonyú feszültséggé
nő bennem.
– Na és mit gondol, mi történhetett a volt férjével?
– Betört a házamba, hogy kiderítse, hova költözhettünk el.
Valószínűleg megint az e-mailjeimet olvasgatta. Majd
valamiben megbotolhatott. Angus mindig ott hagy valami
csontot vagy játékot a lépcső legtetején. Úgy halmozza fel
őket a hálószobám ajtajánál, mintha ajándékokat hozna. –
Most már magabiztosabb vagyok, meg vagyok győződve az
elméletem igazáról. Látni fogja ő is a magyarázat
hitelességét, és nem tesz föl több ostoba kérdést.
– A riasztóm kódja a válásunk dátuma volt. Ezt még akár
ki is találhatta. – Megállok egy pillanatra, gondolkodom. –
Építkezéseken dolgozott. Talán tudja, hogyan lehet
hatástalanítani.
– Sophie találkozhatott vele otthon, vagy megadhatta neki
a kódot?
– Egek, dehogy! – Jaredre gondolok, és próbálom kitalálni,
vajon neki odaadhatta-e a kódot, vagy ő láthatta-e valaha,
amikor Sophie beütötte. Már majdnem megemlítem, de
aztán úgy döntök, mégsem. Elég valószínűtlen.
– És a barátja tudja tanúsítani, hogy az egész hetet
Vancouverben töltötte?
– Azt gondolja, hogy bármi közöm is lehet ehhez? –
Hitetlenkedve nézek rá, bár az arcomat elönti a pír a
bűntudat miatt, mikor felidézem a beszélgetésünket
Jennyvel.
Közömbös tekintettel néz vissza rám.
– Eléggé dühös volt rá.
– Persze hogy dühös voltam, de nem öltem meg.
– Sophie egész idő alatt önnel volt?
– Képtelen vagyok értelmezni ezeket a kérdéseket. – A
pánik belemélyeszti éles fogait a tarkómba. Sophie
kettesben ül egy rendőrrel. Nem kellene ügyvéd mellé?
– Tudom, mennyire felzaklatja a kihallgatás, de nem
végezném megfelelően a munkámat, ha nem kérdezném
meg mindezt. – Közelebb hajol. – Mindkettejüket ki kell
zárnunk, ennyi az egész. Segíteni fog a megfelelő helyre
összpontosítanunk.
Ez ugyan igaz lehet, de akkor is neheztelek rá, hiába
viselkedik együtt érzőn. Feltehetően csak taktika az egész,
el akarja hitetni velem, hogy az én oldalamon áll, és így
kevésbé leszek elővigyázatos. A másik rendőr vajon teljesen
kiforgatja Sophie szavait? Mi van, ha elmondja, mennyire
mérges volt az apjára?
– Sophie néha néhány órát egyedül töltött Jenny házában,
de ennyi az egész. Nem tudott volna visszajönni a szigetre.
Csak ma reggel jöttünk át, most is csak azért, mert az
alkalmazottaimnak ki kell adnom a csekkeket. Még mindig
rám várnak. – Hátradőlök a székemben. Kimerültem, túl
vagyok terhelve és a könnyeimmel küszködöm. – Egy órával
ezelőtt kellett volna találkoznom egyikükkel.
– Amint itt végeztünk és eltávolították a holttestet,
visszamehet a dolgaiért. Egy rendőr el fogja kísérni, mivel
vizsgálat alatt álló helyszínre lép be.
– Látni akarom Sophie-t. Ha továbbra is itt tartják,
perelni fogok. – Arról halványlila dunsztom sincs, milyen
alapon perelnék, de jólesik maga a fenyegetés. Összenézek
Parkerrel, és most először látom, mennyire kimerült, az
arca sápadt, a szeme alatt duzzadt karikák. Azt mondta,
dupla műszakban dolgozott egész héten, ma mégis bejött.
Csak azért hívhatták be, hogy engem kikérdezzen, mivel
együtt dolgoztunk az ügyön? Talán úgy gondolták, benne
jobban megbízom? Mekkorát tévedtek.
– Megnézem, végeztek-e már. – Feláll, kezét a székén
nyugtatja. – Sajnálom, hogy ennek így kellett befejeződnie.
Tényleg azt reméltem, nem fogja zaklatni tovább.
Felnézek rá, döbbenten fogadom a szavait. A döbbenet
átcsap dühbe.
 – Azt remélte, nem fog zaklatni? Pontosan tudta, hogy ez
soha nem fog bekövetkezni. Szoros megfigyelés alatt akarta
tartani – járőrözhetett volna a házam körül. Akkor talán
még élne.
Meredten nézzük egymást. Az arca bíborvörös, én pedig
csak most fogom föl, mit is mondtam. Gyakorlatilag rá
hárítottam a felelősséget, és még a miértjét sem tudnám
megmondani. Csak azt tudom, hogy nem kívántam Andrew
halálát, és mind közül talán ez a legrémisztőbb gondolat.
Eszembe jut a baleset éjszakája, a tabletták a kezemben,
majd a testvérem telefonhívása. Először mámorító
megkönnyebbülést éreztem – Andrew életben maradt. Ezt
soha nem ismertem be senkinek, még magamnak sem.
Megváltozik az arca, megkeményednek a vonásai, és
meglátom benne a zsarut.
– Bármi is történt a volt férjével – mondja –, arról
kizárólag ő maga tehet. Ezt jól vésse az eszébe!
Becsukódik mögötte az ajtó, én pedig ott maradok a sivár
szobában, körbe-körbe tekintgetve, azon tépelődve, amit
mondott. Tudom, hogy igaza van, de eddig még soha nem
hallottam így beszélni. Mintha a személyes ügye volna. Még
mindig nem értem, miért nem iktatta be a házunkat a
járőrözés során, ha eddig minden alkalommal megtette. De
most már ugyan mit számít mindez? Valószínűleg
egyébként sem látta volna meg odabent.
Kizárólag ő maga tehet róla.

– Miért nem zárták még le az ügyet? – kérdezem Marcustól.

– Már majdnem egy hét telt el. Úgy érzem, mintha
tudnának valamit, amit elhallgatnak előlem. – Egy
sarokasztalnál ülünk a Muddy Beanben, egész nap
albérleteket kerestünk Sophie-nak és nekem.
A kávézó zsúfolásig van. Minden asztalnál, minden
székben vendégek, egyesek laptopok és iPadek
képernyőjére merednek, mások egymáshoz hajolva
beszélgetnek. Általában élvezem a pörkölt kávé és a friss
pékáru illatát, ma viszont túl édesnek, émelyítőnek érzem a
levegőt.
– Elmentem tegnap a ház mellett, a bejárati ajtón még
mindig ott van a sárga szalag.
– Időbe telik – mondja. – Meg kell várniuk a boncolás
eredményét és minden egyes részletet le kell nyomozniuk,
a halottkémnek el kell készítenie a végső beszámolót…
csupa protokoll.
– Szeretnék végre továbblépni. – Leginkább nem
szeretnék többé Andrew-ra gondolva ébredni az éjszaka
közepén. Még mindig haragudni akarok rá – mit haragudni,
tajtékzani –, de ehelyett a házasságunk elejének emlékei
kísértenek, a végtelen kedvessége. Eszembe jut, milyen
gyengéden viselkedett Sophie-val, mikor még csecsemő
volt. De mikor látom őt a házban téblábolni, ahogy
parfümként árad pórusaiból a bánat, szinte kézzelfogható a
dühöm. Hogy tehette ezt? Újra sikerült apró darabokra
zúznia a szívét és fogalmam sincs, hogyan rakjam össze.
Marcus átnyúl az asztalon és megfogja a kezem.
– Tudom milyen idegőrlő ez, de hamarosan vége lesz.
Biztos lehetsz benne. És akkor Sophie-val együtt
megkezdhetitek a gyógyulást. – A kezét forrónak érzem,
ujjbegyei a csuklómon, mintha a pulzusomat tapintaná ki.
Kíváncsi vagyok, érezte-e, milyen iramban ver a szívem,
majd pedig ahogy lassan lecsillapodik az érintésétől.
– Köszönöm, hogy meghúzhatjuk magunkat nálad.
– Ez a legkevesebb és így nem kell elhamarkodottan
aláírnod egy bérleti szerződés. Annyi ideig maradtok,
ameddig csak szeretnétek. Az időzítés fontos tényező.
– Nincs is nagyobb igazság, nemde? – Találkozik a
tekintetünk. Itt ülünk, fogjuk egymás kezét, de még mindig
nem tudom, jelent-e ez valamit. Illetve nem tudom, milyen
jelentést szeretnék tulajdonítani neki. Most egyszerűen
csak megnyugtat.
Újra megszorítja a kezem, azután a csészéje után nyúl és
kortyol a kávéjából.
– Mit gondolsz, Sophie hogy viseli? Nagyon csendesnek
tűnik.
– Tudom. – Valamiért még súlyosabbnak érzem így, hogy
már ő is észrevette. – Csak és kizárólag Jareddel akar
beszélni. Folyamatosan üzengetnek egymásnak. Ma reggel
ott várta az iskola előtt, mikor odaértem vele. – Szünetet
tartok, felidézem a pillanatot, látom magam előtt, hogyan
veszi ki a kezéből a táskáját, dobja át a vállán, majd ahogy
közelebb húzza magához, a derekára fonva a karját. –
Örülnöm kellene, hogy van valaki az életében, akire
támaszkodhat, és úgy néz ki, elég jól is bánik vele, de volt
valami fura abban, ahogy ma reggel átkarolta… túl
védelmezőnek tűnt.
– És ez miért rossz?
– Nem is a védelmező a megfelelő szó. Inkább túl…
birtokló. Érted?
– Hmm. El tudom képzelni, miért lettél ettől ideges.
Rámarkolok a csészém fogantyújára, míg megkísérlem
összeszedni a gondolataimat.
– Talán paranoiás vagyok, mert aggódom, nehogy neki is
olyan kapcsolata legyen, mint amilyen az enyém volt
Andrew-val? Vagy amiatt aggódom, ahogy Andrew halálát
kezeli, és inkább ez nem megy ki a fejemből?
– Nem rossz diagnózis – mondja. – De hasznos lehet
Jareddel kapcsolatban az ösztöneidre hallgatni. Lehetséges,
hogy szeretnének tudatni veled valamit.
Felnézek, egyenesen a szemébe.
– Nézte, ahogy elhajtok. Nem az iskolát nézte vagy a többi
tanulót. Még csak nem is Sophie-t. Engem nézett.
Elfintorodik.
– Ez elég érdekes.
– Tegeződünk, és hát van egyfajta aurája… nem tudom
körülírni, de szinte túl magabiztos, már az arroganciát
súrolja.
– Egyke gyerek, ráadásul gazdagok a szülei. Sokat
dolgozik az anyja vagy az apja?
– Az apja biztosan. Folyton magára hagyják.
– Valószínűleg egész gyerekkorában felnőttként kezelték.
– Talán. Nekem egyszerűen csak nem tetszik ez a háló,
amivel körbeszőtte Sophie-t. Már Delaney-vel sem tölt
valami sok időt. Csak Jared létezik számára.
– Azt hiszem, ez egy tinilánynál nem túl meglepő. Katie-
nek is volt pár fiúja a gimiben, és egyenesen rajongott
értük.
– És mennyire lett más, amikor találkozott… vele? –
Marcus soha nem mondta el a lánya gyilkosának nevét.
Hangosan soha nem is fogja kimondani.
A kávéját bámulja elmerengve.
– Bárcsak azt mondhatnám, észrevettem valamit, de
sokkal kevesebbet beszélgettünk, miután elköltözött és
elkezdett egyetemre járni. Engem lefoglalt a napi rutinom,
őt a tanulmányai. Nem igazán tudom, mi zajlott kettejük
között.
– Nem szeretném, ha Sophie már nem lenne önmaga.
Most könnyen Jared befolyása alá kerülhet, elsősorban
amiatt, ami az apjával történt.
– Miért nem beszélsz vele?
Pár másodpercig emésztem a kérdést.
– Ha úgy veszi ki magát, hogy nem helyeslem a
kapcsolatát Jareddel, akkor biztosan el fog tőlem távolodni.
Azt kell éreznie, hogy ott állok mellette, most különösen.
– De azt is a tudtára kell adnod, hogy fontos neked, mi
van vele.
Az elhangzottakon gondolkodom, a körmeimmel
kopogtatom a csésze peremét.
– Egyre komolyabbá válik a kapcsolatuk. Talán
megpróbálok beszélni vele, és közben kideríteni, mennyire
komollyá. – Így talán arról is megtudhatok valamit, hogyan
sikerült átvészelnie az elmúlt napok eseményeit.
Javasoltam, keressünk egy gyászszakértőt – és ha akarja,
akár együtt is elmehetünk hozzá –, de ezt az ötletet egy
szemforgatással és egy csípős „nem engedheted meg
magadnak”-megjegyzéssel eredményesen hárította.
– Jó ötlet. Nem szeretnéd később megbánni, amiért
elzártad magadban a félelmeidet.
Újra összenézünk.
– Te megbántál valamit?
– Már nem is tartom számon, hányszor. – Körülnéz a
teremben, rámosolyog egy kisgyerekre. – De ilyen az élet –
fűzi hozzá. – Ilyen a pillanat. Néha mást sem tehetsz, mint
hogy levegőt veszel. – A szemembe néz, felém tolja a
csészémet. – Idd meg, mielőtt kihűl!

Sophie a salátáját szurkálja a villával, míg a másik kezével a

Facebookját böngészi. Elkapja a tekintetem és oldalra löki a
telefont.
– Bocsánat.
Marcus az irodájában van, a könyvén dolgozik. Vacsora
után gyakran visszavonul, de azt gyanítom, csak nekem és
Sophie-nak próbál több teret hagyni. Két napja azon
töprengek, hogyan hozzam szóba Jaredet, de lehetőségem
sem igazán adódott még rá. Mikor hazajön az iskolából,
órákra bezárkózik a szobájába. Vacsoraidőben felbukkan,
majd újra eltűnik. Hallom, ahogy éjszakába nyúlóan
beszélget telefonon. Tudja, hogy az apja halála még mindig
nyomozás tárgya, de azt nem mondtam el neki, hogy úgy
gondolják, gyanús körülmények közt halt meg. Azt sem,
hogy feltehetően én vagyok az első számú gyanúsított.
Emiatt aggódjon a legkevésbé.
Hetekkel ezelőtt ment utoljára sétálni kora reggel, és
nem láttam festeni vagy rajzolni sem, amióta visszajöttünk
Vancouverből. Mintha csak valaki lekapcsolta volna a
lámpát az én gyönyörű, színes lelkű lányomban.
Összevonja a szemöldökét.
– Miért bámulsz?
– Nem beszélgettünk valami sokat az utóbbi időben.
Kíváncsi vagyok, hogy érzed magad. Szeretnék segíteni.
Annyira sajnálom, hogy most ezt az egészet neked is meg
kell szenvedned.
– Semmi bajom, anya.
– Egész éjszaka beszélgetsz, hallom.
– Szóval hallgatózol? Nem szép tőled.
Mellbe vág a hanghordozása, az arcát elöntő méreg.
– Tőled nem szép. Nem hallok semmit abból, amit
mondasz, csak azt hallom, hogy sokáig vagy fenn.
Gondolom, Jareddel beszélgettek.
– Aha. – Most zárkózott, gyanakvó arckifejezést vesz fel.
Tudja, hogy tervem van ezekkel a kérdésekkel, és már jó
előre be akarja védeni magát. A legjobb, ha a tárgyra térek.
– Mennyire komoly ez a dolog kettőtök között? Mármint
úgy értem, érdemes fontolóra vennünk a fogamzásgátlót? –
Ekkor esik le, hogy talán már szedi is őket.
Nagy csörömpöléssel ejti be a villáját a tányérjába.
– Ezt most nem mondod komolyan.
 – Csak szeretném, ha tudnád, hogy velem bármiről
beszélhetsz.
– Nem szexeltünk még. De azért kösz.
– Ó, értem.
– Azért ennyire nem kell megkönnyebbülni.
– Csak aggódom a kapcsolatotok hevessége miatt. A
szerelem kezdetén az izgalom hajlamos elsodorni az
embert. Először a hobbijaidat veszíted el, utána már a
barátaidat. Az egész olyan lassú folyamat, hogy szinte nem
is veszed észre, aztán már túl késő, már a másik jelenti
számodra a világot.
– Anya, nem vagyok hülye. Tudom, hogy azért aggódsz,
Jared nem olyan-e, mint Andrew, de nem olyan, oké?
Teljesen más. Ő soha nem bántana. – Kissé megremeg a
hangja, és nem tudnám megmondani, vajon azért, mert
kimondta Andrew nevét, vagy a gondolat miatt, hogy az
apja tényleg bántalmazott.
– Eleinte én sem feltételeztem, hogy az apád valaha is
bántani tudna. – Közelebb hajolok. – Erről szoktunk
beszélgetni a csoportban is. Általában a túl gyorsan túl
komoly szándékot mutató pasik nagyon szeretnek
birtokolni…
– Az, hogy te elkövettél egy hibát, nem jelenti azt, hogy én
is el fogom.
– Sophie – nézek rá szigorúan. – Ezt hagyd abba! Bármit
mondok is, csak azért mondom, mert törődöm veled.
Figyelmen kívül hagyhatod, de az én feladatom az, hogy a
gondodat viseljem.
 Engem bámul, a szája kemény kis vonallá szűkült. Ebben
a pillanatban annyira hasonlít Andrew-ra, hogy a látványtól
megingok, de aztán folytatom:
– Annyit szeretnék közölni csupán, hogy talán jó volna
kicsit lassítanotok. Ez az utolsó gimnáziumi éved, tölts több
időt a barátaiddal, élvezd ki, amíg lehet!
Feláll.
– Elmehetek? Nem vagyok éhes.
– Persze. – Magam elé húzom a tányérját és én is
döfködni kezdem a salátát, mert már nem vagyok valami
éhes. Ezt most elég istenesen elszúrtam. Csipogást hallok, és
csak akkor jövök rá, hogy a mobilját ott hagyta az asztalon.
Egy ideig csak bámulom, majd közelebb húzom, és
elolvasom az utolsó üzenetét.
„Folyton csak rád gondolok. A testedre, az ajkadra…”
Lángba borul az arcom. Eltolom a telefont, épp amikor
Sophie visszajön a konyhába és felmarkolja az asztalról.
Rám villantja a tekintetét, én közben a tányérokat
bámulom.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

SOPHIE
Örülnöm kellene, hisz ma van a születésnapom, anya elvitt
pizzázni, utána kaptam tőle egy iTunes-kártyát, és nem
okozott lelkiismeret-furdalást, amiért az este fennmaradó
részét a barátaimmal akarom tölteni. De folyton apa jut
eszembe.
A halottkém a balesetet állapította meg a halál okaként.
Eltört a nyaka. Anya azt mondja, valószínűleg nagyon
gyorsan vége volt. De még mindig a zuhanása jár a
fejemben, hogy megpróbálhatta magát fékezni, miközben
lefelé bucskázott. Már abból a kérdésből tudtam, amit a
rendőrök az első kihallgatás során feltettek, hogy ők azt
gyanítják, valaki lelökhette, de gondolom, végül nem
találtak semmi szokatlant.
Nem tudom, mi van velem mostanában. Mikor rajzolni
próbálok, képtelen vagyok ráhangolódni és a múlt héten
még a kémiadolgozat sem sikerült. Mintha minden
kihullana a fejemből. Anyát felhívta valami ügyvéd, aki apa
üzletét kezelte, és azt mondta, kapnom kell valamilyen
összeget, amikor majd betöltöm a huszonötöt, és a teljes
taníttatásomat fedezni fogja. Anyának is hagyott hátra
pénzt, de ő nem hajlandó átvenni, és megkérte a
vagyonkezelőt, hogy csoportosítsa át hozzám. Én sem
tudom, hogy egyáltalán elfogadom-e. Nem mondtam el
Jarednek, sem Delaney-nek. Most abba az iskolába
mehetnék, amelyikbe csak akarok. De csak azért, mert apa
meghalt.
Azt mondtam neki, tűnjön el. Ez a része zavar a
legjobban.

Jared újabb itallal kínál. Már nem is tudom, ez hányadik.

Elszívtunk egy spanglit is, egymás szájába fújtuk a füstöt. A
szoba elferdült és forog, a zene lüktet, és most az az
érzésem, ez az egész pénzdolog nem is számít. El kéne
fogadnom. Vehetnék kocsit, házat, és folyton ott lehetnének
a barátaim is. Miért ne érezném jól magam?
Kuncogok, de nem jut eszembe, ki mondott valami
vicceset. Delaney Mathew-val smárol a másik kanapén.
Jared a kezemet fogja.
– Gyere, menjünk! – mondja. Követem, végig a folyosón,
be a hálójába. Nevetve koccanok neki hol a hátának, hol a
falnak.
Az ágyára zuhanok, érzem besüppedni a matracot, mikor
mellém fekszik. A gyomrom körbe-körbe forog. Felülök és
veszek pár mély lélegzetet. Kisöpri a hajamat a
homlokomból, az arcomat simogatja. Felé fordulok, de
ekkor szorosan a számra tapasztja a száját. Rumíze van,
meg még valami keserűt is érzek. A kezemben tartom az
üveget, belekortyolok, ő nevet. Erősnek érzem magam,
bátornak, én is nevetek. Tudok én ilyen is lenni. Ilyen őrült,
felelőtlen csaj.
 Nincs rajtunk ruha, de nem emlékszem, mikor
vetkőztünk le. Meztelen vagyok, és úgy gondolom,
szemérmesnek kellene lennem, de nem érzem magam
annak. Bátornak érzem magam! Repülök. Zsibbadok. Rám
fordul, a keze a fiókjában matat. Hát persze, az óvszer.
Nevetek, az jár a fejemben, mennyire vicces ez az egész. Ma
elveszítem a szüzességem. Pont ma, a szülinapomon!
Két napja temettük el apát. Még nem akarok nevetni.
Minden olyan zsibongó és forró a fejemben és a testemben
is. Folyamatosan apa jár a fejemben. Mit keresett a
házunkban?
Jared már fölöttem van, a szájával a nyakamat csipkedi,
keze a csípőmön. Azt gondolja, szexelni fogunk. Egy szóval
sem mondtam, hogy én ezt akarom. De azt sem mondtam,
hogy nem.
Nem is tudom, mit akarok. Úgy érzem, mondanom
kellene valamit, de a szája már az enyémen van és
nehezemre esik levegőt venni is. Nem tudom felemelni a
karom, és a lábam mintha gumiból lenne. Csak be akarom
csukni a szemem, aludni akarok és hallgatni a lüktető zenét.
Olyan jó érzés semmire sem gondolni. Szünetet tart, és az
ajkamba suttogja:
– Szeretnéd?
Nem akarom, hogy beszéljen. A zenét akarom hallgatni.
Magamra húzom. Ezután érzem, ahogy a lábam közé
furakodik, és fájdalmat érzek, és éget, és nyöszörgök, és
megpróbálok megszabadulni a fájdalomtól, de nem nagyon
tudok mozogni. Ő a fülembe zihál és azt mondja, hogy
szeret. Könnyek csorognak a szememből.
Csendben fekszünk a sötétben, miután vége. Ragad a
bőre, az oldalamhoz bújik, a vállamat és a nyakamat
csókolgatja, kezével cirógatja a hajam.
– Jól vagy? – suttogja.
Bólintok, mert azt hiszem, nem tudok megszólalni. Túl
vagyok rajta. Most már szexeltünk. Szerintem akartam is,
de nem emlékszem. Behunyom a szemem és veszek néhány
mély levegőt. Most csak aludni akarok. Annyira nehéz
mindenem. Hagyom magam belesüppedni a sötétségbe és
eltűnni.

Kinyitom a szemem, oldalra fordulok, és forogni kezd a

szoba. Rosszul vagyok, a tenyeremet az arcomra szorítom,
próbálom visszanyelni az epét. Jared mellettem alszik,
derékig kitakarózva. A mellkasa fehér, kirajzolódnak rajta a
bordák. Lefittyed a szája alvás közben, és nem is tűnik
olyan jóképűnek. Körbenézek a szobában. Félig üres
rumosüveg a komódon. A ruháim az ágy mellett. Óvszer
csomagolása az éjjeliszekrényen. Elfordulok.
Delaney. Neki van kocsija. Biztosan a nappaliban van
még. El kell tűnnünk innen. Átnyúlok az ágy szélén,
közelebb húzom a ruháimat, a mobilom a zsebemből
kandikál kifelé.
Öt nem fogadott hívás anyától. Aztán látom, mennyi az
idő. Három óra harminc.
Felöltözöm, minden alkalommal megállok, mikor
megpördül a szoba, majd megkeresem a fürdőt, a sötétben
belesétálok az ajtóba. A szekrény peremét fogom, hogy ne
essek össze. Hagyom lassan csorogni a vizet. Az ajkamat
mintha lehorzsoltam volna, a lábam közti rész túl érzékeny.
Megrándul az arcom, mikor nedves ruhát szorítok rá.
Lábujjhegyen osonok ki a szobából, majd a folyosón át a
nappaliba. A falak összezáródnak körülöttem, a felső
ajkamon izzadságcseppek csüngenek. A falnak
támaszkodom, becsukom a szemem, megvárom, amíg
elmúlik ez az érzés. A nappaliban nincs senki, csak az
asztalon maradt néhány pohár.
Nem értem. Talán az egyik szobában van Mathew-val?
Nem tudom. Nem tudom, hogyan jutok innen haza. A
kanapéra roskadok. Fel kellene keltenem Jaredet.
Képtöredékekben kezd visszajönni az éjszaka néhány
mozzanata, de nem emlékszem valami sokra. Félek, vajon
miket mondhattam és mi mindent csináltam.
Látom az arcát közvetlenül fölöttem, a nedves ajkát, és
megremeg a gyomrom. Azután eszembe jut, hogy mondott
valamit. Jobban összpontosítok, igyekszem felszínre hozni
azt a pillanatot.
Bármit megtennék érted. Ezt mondta. Mit jelentsen ez?
Fogalmam sincs.

Hideg van odakint. A meleg kocsihoz öltöztem, nem

gyalogláshoz, bár a levegő egész jó. Szeretnék a hóban
hemperegni, mint amikor még gyerek voltam, mikor
hóembereket építettem, de eszembe jut, hogy azokat
apával csináltam, és szúrni kezd a szemem. A kocsibejáró
csúszik a jégtől, a felső réteg megroppan a bakancsom talpa
alatt, az utca pedig még elég messze van. Delaney kocsija
nincs sehol. Itt hagyott, és arra gondolok, talán
összevesztünk, talán korábban megpróbált rávenni, hogy
menjünk haza, talán még kiabáltam is vele, de minden
teljesen zavaros. Utálom az agyamat elöntő szennyes
mocsarat.
Szorosabbra húzom magamon a kabátom, a mobilt a
kezemben szorongatom. Mikor az úthoz érek, hívok egy
taxit. Igen, ezt fogom tenni. De mikor a kocsibejáró végére
érek és elkezdek a táskámban kotorászni, kiderül, hogy
nincs nálam készpénz. Ekkor eszembe jut, Delaney-vel
megálltunk még idefelé jövet a boltban. Tankolnia is kellett
és én odaadtam neki a pénzt.
Visszanézek Jaredék háza felé, de hirtelen az orromban
érzem a hálószoba szagát, beleivódott a ruháimba; a pia, az
izzadtság, a szex szaga. Megfordulok és a hóba öklendezek.
Az ujjamat végigcsúsztatom a telefonom képernyőjén.
Ennyi nem fogadott hívást! Anya baromi mérges lesz rám.
És csalódott lesz. Végiggörgetem a telefonkönyvet, a
számok közt keresgélek, majd felhívom Marcus mobilját.

Már a kocsiban ülünk pár perce, de nem szólal meg.

Semmit sem kérdezett, mikor felhívtam, csak azt mondta,
azonnal indul értem, és várjak a házban, ott melegebb van,
de a bejárati lépcsőn ültem inkább. A kocsi meleg, a
szellőzőből egyenesen az arcomba dől a levegő, a
forróságtól fokozódik a rosszullét. Még mindig reszketek,
magamat átkarolva próbálok felmelegedni. Kétszer is
megáll, amíg kiszállok hányni, majd leparkolunk a
benzinkútnál is, vesz hányáscsillapítót és ad pár nyugtatót a
kesztyűtartóból.
– Nagyon pipa? – kérdezem.
– Aggódott érted.
– Ki fog akadni?
– Biztos ideges lesz, de inkább fel fog lélegezni, ha látja,
hogy jól vagy.
– Nem óvhat mindig a széltől. Hamarosan úgyis
elköltözöm.
– Akkor is az édesanyád marad. És a szeretteinkért
aggódni szoktunk.
– Te pszichológus voltál korábban?
– Aha – pislant rám röviden.
– Mit kellene éreznem apa halálával kapcsolatban?
– Valószínűleg egész sor különböző érzelem fog rád törni.
Néha mind egyszerre.
– Butaságot csináltam.
– Akarsz beszélni róla?
Nem mondhatom el neki a szexet. Nincs az az isten.
– Nagyon berúgtam.
– Mindannyian rúgtunk már be nagyon. Fáj valamid?
A kérdés hangsúlyából feltételezem, hogy már tudja.
Olyan, mint egy kórházi orvos. Zavaros a fejem. Szeretnék
még többet beszélni vele, szeretnék a lányáról kérdezni. Az
ablakon bámulok kifelé, de újra elnehezül a szemhéjam,
ezért hagyom is lecsukódni.
 Megállunk. Hallom nyílni az ajtaját, majd becsukódni.
Most az enyém is kinyílik, a hideg levegő csipkedi a
bőrömet. Nem akaródzik kinyitnom a szemem. Marcus a
kezemért nyúl, segít kiszállni. Anya a bejárati ajtónál vár,
én megacélozom magam, de csak odajön és szorosan átölel.
Sír. A nyaka medrébe hajtom a fejem. Hazajöttem.

A kávé illata belopózik az orrom alá. Oldalra fordítom a

fejem, a kezemmel eltakarom az orrom és a szám. Angus az
arcom körül szimatol, a fülemet böködi az orra, vinnyogva
és morgolódva dugja a fejét a karom alá.
– Hagyd abba! – Meglegyintem, de újra rám hasal,
testsúlya az ágyba préseli a hasam. Hunyorogni kezdek.
Anya az ágy végében ül. Az arcán látom, mennyire jól
szórakozik. Az ablakon át beragyog a nap – szélesre tárta a
zsalukat.
Felnyögök, a fejemre húzom a párnámat.
– Még csak hajnal van. – Soha életemben nem fájt ennyire
a fejem. Mintha feltépték volna a koponyámat, és valaki
késekkel és kalapácsokkal dolgozna az agyamon odabent.
Nem is, inkább egy egész szerszámkészlettel. A képről apa
jut eszembe, és elszomorodom, miközben hányinger
kerülget. Egész nap aludni fogok. Holnapig ki se mászom az
ágyból.
– Majdnem dél van már. Jared egész délelőtt téged
keresett.
Az éjszaka pillanatképei szégyen és önundor kíséretében
bukdácsolnak át egymáson a fejemben. Ennyi évet vártam
erre? Nem volt romantikus, nem volt kellemes, és cseppet
sem volt élvezetes. Beálltam én is a sok ostoba liba közé,
akik berúgva veszítették el a gimnáziumi szerelmükkel a
szüzességüket.

Kipislogom a szemembe gyűlő könnyeket és igyekszem

csendben szipogni, nehogy anya észrevegye, hogy sírok.
Leemeli a párnát az arcomról, majd mellém heveredik.
– Nem szeretnéd elmondani, miért akartál egyedül
hazagyalogolni az éjszaka közepén? Az volt a terved, hogy
jégkirálynőt csinálsz magadból?
Megrázom a fejem.
– Bonyolult.
– Bármit elmondhatsz, tudod jól.
Aha. Mintha ezt most elmondhatnám. Folyamatosan az
jár a fejemben, mit tett. Tudta, hogy részeg vagyok, de ő is
az volt. Akkor ez most az én hibám? Lefeküdtem vele.
Magamtól vetkőztem le, vagy nem?
– Delaney is telefonált. Aggódott érted.
Bárcsak hazamentem volna vele, bárcsak az egész
éjszakát újrakezdhetném. Vagy talán az egész évet inkább.
– Túlzottan berúgtam és hülyén viselkedtem. Ebben
asszem, hasonlítok apára.
Maga felé fordít és az arcomba néz.
– Nem, Sophie. Nem hasonlítasz. Soha nem is fogsz.
– Nincs többé – mondom. – Itt volt, most meg nincs.
– Tudom. – Szomorú az arca, de nem azért, mert apa
eltávozott. Miattam szomorú és ettől az egész még
rosszabbnak tűnik. Úgy érzem, mintha mindenem ki lenne
csavarodva.
– Néha megkönnyebbülök, anya, amiért nem kell többé
félelemben élnünk. De olyan szörnyű ilyesmit mondani.
Máskor viszont nagyon haragszom rá. Soha többé nem
lehet édesapám. Az érettségim jut eszembe, az esküvőm,
egy csomó hasonló dolog.
– Tudom, milyen nehéz. Biztosan fájni fog még egy ideig,
de aztán könnyebb lesz. Az életed néhány szakaszában
talán jobban fogod hiányolni, de egy rakás csodálatos
ember lesz körülötted, akik mindegyik különleges,
rendkívüli alkalom során elkísérnek. És én is mindig
melletted leszek.
– Azt hiszem, el kéne adományoznom a pénzt, amit
kaptam tőle. Őt soha nem tette boldoggá.
– Most még nem kell erről döntened.
Felsóhajtok, a fejemet a vállára hajtom.
– Ne haragudj. Telefonálnom kellett volna. Gyökérséget
csináltam.
– Nagyon aggódtam, de tisztában vagyok vele, hogy elég
sok érzelemmel kell most neked is megküzdened. – Érzem,
hogy tétovázik, észlelem a hangjában az elővigyázatosságot,
mikor újra megszólal: – Nem örülök, hogy ittál tegnap este,
különösen így, ilyen zaklatott állapotban. Az alkohol oldja a
gátlásokat, az emberek mindenfélét elkövetnek a hatására,
sokan meggondolatlanul cselekszenek, viszont a
problémákat nem képes elmosni.
– Tudom. Hülyén viselkedtem.
 – Mindenki követ el hibákat. Felnőttnek lenni azonban azt
is jelenti, hogy ezekből tanulunk, bocsánatot kérünk, ha
valakit megbántottunk, és továbblépünk. Ma már új nap
virradt.
Újra Jared jut eszembe. De most nem szégyent érzek;
bűntudatom van. Én hogy éreztem volna magam, ha
egyszerűen csak elmegy? Írnom kell neki.
– Fel kellene hívnom Jaredet.
Meglepődik, mintha valami másra számított volna. Talán
azt szerette volna, ha azt mondom, Jared volt a hibám.
Talán azt remélte, szakítani fogok vele. A gyomromból
érzem feltörni a dühömet és már várom az újabb fejmosást,
de ekkor felül.
– Hoztam neked kávét. Vizet is igyál! Sokat. Jót fog tenni. –
Átadja a telefonomat. – Majd gyere le, ha végeztél!

Pár percig a kezemben tartom a telefont. Fogalmam sincs,

mit mondhatnék. Hétfőn hogyan nézek majd Jared szemébe
a suliban? Mostantól majd mindig szexelni akar? Elolvasom
az üzeneteket, amiket reggel küldött: „Pipa vagy rám? Mi a
baj? Hívj fel!” Beütöm a számát, visszatartom a lélegzetem,
miközben kicsöng. Mikor felveszi, megkönnyebbülést hallok
a hangjában.
– Jól vagy? – kérdezi. – Teljesen bepánikoltam.
– Aha – a párnának dőlök és belekortyolok a kávéba, majd
érzem, ahogy felkavarodik a gyomrom. Hiba volt.
– Biztos?
– Azt hiszem. Nem tudom.
 Egy percig meg se szólal, aztán:
– Megbántad?
Nem tudom, mit válaszolhatnék erre. Azon tűnődöm,
vajon apa is mindig így ébredt, miután ivott? Szégyellte
magát valaha is? Talán más döntéseket hoztam volna, ha
még életben van. Talán ez a múlt éjszaka meg sem történt
volna. És újra elönt a düh.
– Csak össze vagyok zavarodva. Minden olyan fura.
– Talán várnunk kellett volna még – mondja
aggodalmasan.
Fontolóra veszem, amit mond. Más lett volna bármi is?
Talán mindegy, mikor csináljuk, bármikor szívás lett volna.
– Azt hiszem, az első alkalom mindenkinél ilyen rossz. –
Delaney elsője rettenetes volt. Még csak nem is kedvelte a
srácot, akivel lefeküdt, és most már szóba sem áll vele.
– Van kedved lógni? – kérdezi. – Veszek vietnami phót, és
átjövök.
Gondolkodom, nem válaszolok azonnal.
– Sophie, kérlek! – Hirtelen különös boldogság árad szét
bennem attól, ahogy ezt mondja, mintha valami húzna felé,
enyhíteni akarná a haragom. Olyan kétségbeesetten helyre
akar hozni mindent. Talán ha átjön egy kis kajával, az
segítene a helyzetemen anyával. Látni fogja, milyen
gondoskodó és kedves.
– Oké – mondom. – Anya nagyon szereti azokat a fritőzös
tésztabatyukat.
– Oké, hozok abból is.
Gyorsan lezuhanyozom és bekapok pár szem hasfogót. Félig
embernek érzem magam, mikor bemegyek a konyhába.
Anya a szigetnél ül, az újságot olvassa. Marcus a sziget
másik végében telepedett le a laptopjával.
– Jared átjön és hoz magával ebédet is.
Anya felnéz rám.
– Ó! – Majd, kis szünet után: – Ez kedves tőle. – De látom
elvékonyodni a száját, hallom a körmét kopogni a bögre
szélén.
Talán még részeg lehetek, mert ezúttal képtelen vagyok
lerázni magamról, nem tudom bemagyarázni magamnak,
hogy nem is számít, mit gondol.
– Miért nem kedveled? – kérdezem. – Ő kedvel téged.
– Soha egy szóval sem mondtam, hogy nem kedvelem. –
Az arcszíne lilára vált, és érzem, hogy az enyém is egyre
forróbb. Marcus lefagy, miközben kettőnkre figyel.
– Mi lenne, ha adnál neki egy esélyt?
Anya leteszi az újságot és Marcusra pillant.
– Magunkra hagynál minket egy percre?
– Ez csak természetes. A dolgozószobámban leszek. –
Felveszi a laptopot és elindul a folyosó felé.
Anya most visszanéz rám. Pillanatonként más és más az
arckifejezése, mintha nem tudná, mit is mondjon pontosan.
– Azon gondolkoztam, biztosan szeretnél-e épp most járni
valakivel? Annyi mindenen mentél keresztül. Látod, tegnap
este is mi történt, ő meg máris újra keres?
– Látod, erről beszélek. Ha kedvelnéd, akkor ezen nem
méltatlankodnál.
 – Ez nem igaz.
– Nem?
Egy ideig farkasszemet nézünk, majd hosszú sóhajjal
kifújja a levegőt.
– Talán kicsit túlzásba vittem, hogy meg akarlak védeni
Jaredtől. – Feláll, megkerüli a szigetet és átölel. – Ezentúl
kicsit jobban odateszem magam és igyekszem megismerni,
rendben?
A vállára hajtom a fejem.
– Rendben, máskülönben lehánylak.
Felnevet, a légzése csiklandozza a nyakam.
– Ne haragudj rám, szívem! Egyáltalán nem szabadna
ilyesminek kitenned magad. – Most komolyabb hangon
szólal meg, és tudom, hogy már nem Jaredről beszél.
Behunyom a szemem, majd pislogok párszor.
– Idővel jobb lesz, igaz?
– Pár hónapra szükséged van – mondja. – De mire jön a
tavaszi szünet, kutya bajod se lesz.
HARMADIK RÉSZ
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

LINDSEY
2017. MÁRCIUS

A nagy, szárnyas ablak előtt állok, a tavat bámulom. Sötét

van, de látom a dokkot és a rakpartot a ház melletti lámpák
fényében. Erősödik a szél, viharos éjszakát ígér. Hevesen
hullámzik a víz, a fehér tajték a partnak csapódik, a dokk
szélét nyaldossa, a szél lökdösi az ingó, hintázó rámpát.
Nem láttunk házakat a szomszédban, bár Marcus
említette, hogy van pár kunyhó a tó körül. A vízen túl, a
távolban fények ragyognak, az élet egyetlen jeleként.
Marcus tüzet rak, ropognak a gallyak, ahogy a láng
növekedésnek indul.
– Gyorsan bemelegszik a ház – mondja. Hátrafordulok, a
megnyugtató látványtól máris melegem van. Marcus a
kandalló mellett ülve döfködi a fahasábokat. Nedves
kabátjaink a tűz mellett lógnak, előttük takaros sorban a
bakancsok.
Az úton kellett parkolnunk, ezt követően a szűk lépcsőkön
jöttünk föl a meredek domboldalra épült házig, közben
végig ostromolt minket az eső. Angus a földre tapasztott
orral, hatalmas szippantásokkal igyekezett minden új
szagot befogadni, Sophie-t kis híján fel is borította közben.
Most a tűz előtt hever egy pléden, orrát a farka alá dugta,
Sophie közben lustán borzolgatja a szőrt a nyakán.
Nem tudom kivenni az arcát, de alig szólt hozzánk, mióta
Marcus felvett minket Dogwood Bay-i házunknál. Marcustól
január vége felé költöztünk el, ismét egy bérelt házba. Nem
tudom elfelejteni, mennyire elveszettnek éreztem magam
azon az első hétvégén, az új otthonunkban téblábolva.
Hideg volt és magányos, és hiányzott Marcus. A következő
héten áthívtam vacsorára, amíg Sophie a barátaival volt,
házon kívül. A kanapén ültünk egy üveg bor mellett, és
pohárról pohárra egyre közelebb kerültünk egymáshoz. A
lábamnak simuló lába, a mellkasa, a karja, ami minden
alkalommal hozzám ért, valahányszor a poharáért nyúlt,
teljesen az őrületbe kergetett. Szünet nélkül a száját
néztem, az oldalt felkunkorodó ajkát, mikor mosolygott
vagy nevetett. Néhányszor rajtakaptam, ahogy engem néz,
tekintetéből áradt a melegség, a keze pedig kissé túl sokáig
időzött a lábamon, mikor épp egy története csattanójához
ért.
Végül felbátorodtam, és megszólaltam:
– Mikor akarsz végre megcsókolni?
Meglepetten nézett rám:
– Szeretnéd?
– Te szeretnéd? – Na jó, nem ez volt a legjobb szövegem,
de már jóval túl voltam a spicces állapoton is, és be voltam
rozsdásodva. Eddig soha nem kellett nekem
kezdeményeznem, működött úgy is. Mosolygott, odahajolt
és megcsókolt, meleg ajkán éreztem a vörösbor és a
csokoládétorta édes keverékét.
Egy ideig csókolóztunk a kanapén, majd megfogtam a
kezét, és elvezettem a hálóba. Mintha csurig lettem volna
endorfinnal, alig tartottak meg a lábaim, a szívem zakatolt.
Elment, mielőtt Sophie hazaért volna.
– Majd hívlak – mormolta szinte a számba.
Arra ébredtem, hogy a bőre illatáról, az érintéséről, az
ajka ízéről, mély, a mellkasát rázó nevetéséről
ábrándozom; arról, milyen jó érzés megfogni a vállizmait.
Még mindig érzem a parfümjét az ágyneműn, amit
szorosan magam köré tekertem. Majd elkap a pánikszerű
érzés: mi van, ha ez az egész csak egy kósza kaland volt? Mi
van, ha azóta megbánta? Átfordultam, megnéztem a
telefonom és elolvastam az üzenetét: „Jó reggelt,
Hamupipőke. Csodás volt a tegnap este, de haladjunk
szépen sorban. El akarlak vinni vacsorázni. Túl korai lenne
ma?”
Azóta két hónap telt el, és még mindig randizunk.
Napközben üzeneteket írunk vagy FaceTime-ozunk, amikor
pedig éjszaka nem vagyunk együtt, lefekvés előtt mindig
felhív. Nem tudom, merre haladunk – még nem beszéltünk
a jövőről, még túl korai, elhatároztuk, hogy egyelőre a
mának élünk. Minden hétvége egy új kaland: egy új
túraútvonal, sziklamászás, kerékpározás fenn a hegyekben,
bevásárlás a helyi piacon, majd közös főzés, vagy
egyszerűen csak egy egész napos filmmaraton.
Egyik este nálam ültünk a kanapén, egymásba
gabalyodott lábakkal, miközben a tavaszi szünetről
beszélgettünk, amikor felvetettem:
– El kellene mennünk valahova hármasban. – Bárki
másról lett volna szó, még vártam volna ezzel, de Sophie-t
láthatóan nem zavarta, mikor Marcusnál éjszakáztam, vagy
amikor ő jött át hozzánk – feltehetően azért nem, mert már
előtte is hetekig éltünk közös fedél alatt.
– Igen? Ötleted is van?
Az arcát tanulmányoztam, miközben átgondoltam. A haja
kicsit megnőtt már, belelógott a homlokába. Kisöpörtem
onnan, a hüvelykujjammal a homloka enyhe barázdáit
simogattam, lenyűgözve, hogy ezt megtehetem. Még mindig
ámulatba ejtett, hogy már egy éve ismerem ezt a csodálatos
férfit, és eddig gondolni se mertem, hogy a barátságunk
ilyen különlegessé válhat.
– Síelni esetleg? Még fel lehet menni a hegyekbe.
Egy ideig hallgatott, majd válaszolt:
– Mit szólnál a házamhoz a tónál? Csak fel kell hívnom a
gondnokot, aki megnézi, minden rendben van-e. Már pár
hónapja nincs kiadva.
– Komolyan gondolod? Nem esne nehezedre odamenni?
– Gyönyörű a tó ilyenkor, szeretném nektek megmutatni.
Mit szólsz? Menjünk? – Közelebb hajolt és a fülembe
suttogott: – Ott akarlak tudni.
Közelebb bújtam.
– Csodásan hangzik.
Egy kicsit nyugtalan voltam amiatt, hogy Marcus hogy
fogja érezni magát a családi emlékek között, de majd együtt
újakat is létrehozunk. Elképzeltem a kora reggeli sétákat,
egy takaros kis kandallót, a közös főzéseket,
társasjátékozásokat. Amikor elmondtam Sophie-nak,
megkérdezte, elhozhatja-e Jaredet. Miután lefektettük az
alapszabályokat – külön hálószobák, semmi lopakodás –,
beleegyeztem, de pénteken közölte, hogy Jared elutazik a
családjával.
– De nem nagy ügy – tette hozzá. – Minden a legnagyobb
rendben, anya. – Bár azt hiszem, bosszúsabb volt, mint
mutatta.
A kanapéhoz megyek, melléülök, és a vállamra terítem a
krémszínű plédet.
– Nincs kedved megnézni, milyen filmek vannak?
Marcus hátranéz a tűz mellől.
– Szolgáljátok ki magatokat nyugodtan.
Sophie kinyitja a lapos képernyős tévé alatti
lemeztárolót, de mozdulatai közömbösek, válla roskatag.
Kiemel néhány dévédét és oldalra teszi őket. Becsúsztat egy
cédélemezt a lejátszóba, majd a feje alá tett kézzel,
becsukott szemmel elterül a padlón.
A zene lágy, romantikus. Marcus exfelesége, Kathryn jut
eszembe, a közös történetük itt, a kunyhóban, az emlékek,
amelyek a lányával fűzték össze. Ezt a lemezt is
hallgathatták? A tűzhely fölött lóg egy festmény egy
csónakban ülő párról; csak a hátukat látni, és azon
tűnődöm, Marcust és Kathrynt ábrázolhatja-e, de hamar
elhessegetem a gondolatot. Biztosan levette volna, még
akkor is, ha látszólag nem sok dolgon változtatott. A ház
barátságos és hívogató, de határozottan feminin; hatalmas
kanapé, túltömött fotelek, egy virágmintás dívány, antik
bútorok, többek közt egy mahagóni ebédlőszett, amely a
nappalit választja el a konyhától. Egyáltalán nem Marcus
ízlését tükrözi, az ennél modernebb.
A földszinten van egy kis fürdőszoba a hálószoba felé
vezető folyosón, egy mosókonyha, és egy vendégszoba a ház
végében. Az emeleten további két hálószoba található.
Marcus megmutatta, melyik volt Katie-é. Az ajtaja csukva.
Sophie a másik emeleti hálót választja magának, tetszik
neki az erdőre nyíló kilátás.
Láttam Katie-ről egy bekeretezett fényképet a hálószobai
komódon. A strandon ül, feltételezem itt, a tó partján. Az
állát a térdén nyugtatja, miközben a vizet bámulja. Meg
akartam kérdezni Marcust, mikori a fotó, de úgy döntöttem,
várok ezzel. Biztos vagyok benne, hogy így is elég nehéz
neki.
A nappaliban mindenütt családi kincseknek tekinthető
csecsebecsék: különös baglyok és erdei figurák, a falon egy
ódon evező. Megérintem a dohányzóasztalon álló, színezüst
ékszeres dobozt, az ujjaimat végigfuttatom az élein.
Mestermű, alakja, mint egy hatalmas kagylóhéj,
határozottan antik darabnak látszik. Felemelem és
óvatosan kinyitom. A közepén aprócska ezüstgyöngy, oda
van forrasztva. Hidegnek érzem a kezemben a fémet.
Kíváncsi vagyok, gravírozva van-e, megfordítom, de az
alján egy apró karcolást leszámítva semmi sincs.
Biztosan azért hagyta itt ezeket a holmikat, hogy
otthonosabbnak tűnjön a hely a bérlők számára. Vagy van
egy dekoratőre. Nem fogom megkérdezni. Alig gondoltam
Kathrynre, amióta együtt járunk – ritkán beszél róla, bár
tudom, hogy Marcus néha felhívja, tudni szeretné, jól van-e,
különösen az ünnepek idején. Soha nem voltam féltékeny
korábban, de most, ebben a házban valamiért
betolakodónak érzem magam.
Pislákolnak a fények. Felnézek a mennyezetre, lélegzet-
visszafojtva várom, mikor alszanak ki, de tovább
világítanak. Nem zárható ki, hogy hamarosan elmegy az
áram.
– Vannak gyertyáid?
Marcus ismét felnéz a tűzről.
– Jó ötlet. Nézd meg a fiókban a telefonnál!
A fiókban turkálok, ami tele van vacakokkal: tollak, egy
pakli kártya, spárga, egy üveg ragasztó, elemek, majd
előhúzok pár fehér gyertyát. Kettőt egy porcelán
gyertyatartóba teszek a konyhaasztalon, kettőt a
dohányzóasztalra. A lángok táncolva lobognak.
A meleg viasznak erős vaníliaillata van, eszembe jut róla
az első közös vacsoránk Gregnél – elégette, amit főzött, és
mindent teleszórt vaníliával, hogy elfedje a szagot.
Elmosolyodom az emléken és azon tűnődöm, mi lehet vele.
Hallottam pletykálni, hogy a sógora valami bajba
keveredett, súlyos adósságai voltak és Greg segített neki
újra talpra állni. Talán ez vonta el annyira a figyelmét a
kapcsolatunk utolsó napjaiban. Nem válaszolt az
üzeneteimre. Biztosan tudja, hogy már Marcusszal
randizom. Bárcsak mindent elmagyarázhatnék neki, de
ugyan mi értelme lenne?
Alig pár hónap telt csak el, de mintha egy
örökkévalósággal ezelőtt lett volna, hogy fenekestől
felfordult az életem és szinte minden nap rendőrökkel
voltam kapcsolatban. Parkerrel azóta egyszer találkoztam a
Muddy Beanben. Marcusnak és magamnak vettem kávét,
amikor bejött az ajtón. Meglepődtem, mikor megláttam
befonott hajjal, fehér széldzsekiben és fekete
melegítőnadrágban.
Beszélgettünk, amíg a kávéra vártunk. Meséltem neki
Marcusról és a házról a tónál. Úgy éreztem, túl sokat jár a
szám, de valamiért tudatni akartam vele, hogy jól vagyok.
Mikor megkérdeztem, mit tervez a tavaszi szünet idejére,
azt mondta, dolgozik, majd átvette a két lattét. Néztem
utána, ahogy távozott a kávézóból, és beült egy kocsiba, a
volánnál egy szőke nővel. Vajon egy másik rendőr lehetett?
Ezután a nő elsimított egy hajtincset az arca elől – gyengéd,
szeretetteljes mozdulat volt. Parker a kávézó felé nézett, én
gyorsan megfordultam, zavarba jöttem, mintha
kémkedtem volna utána. Minden bizonnyal megvolt az oka
arra, miért kezeli bizalmasan a magánéletét.

A vacsora után az edényeket mosogatjuk Sophie-val, mikor

elmegy az áram. Felsikolt és megragadja a karom, majd
felnevet a saját rémült reakcióján, bár elég erőltetetten.
– Jól vagy, édesem?
– Persze. – Marcus felé fordul: – Van egy pakli kártyád?
 A gyertyák fényénél pókerezünk, majd Sophie bejelenti,
hogy fáradt, ad egy puszit az arcomra, és felmegy a
szobájába.
Marcusszal még egy pohár bort elszopogatunk a
kandallónál. Végül betántorgunk a szobánkba, ő a karjában
tart, miközben a szél odakint tépázza a fákat. Egyre
mélyebben lélegzik, meleg mellkasa az arcom alatt
emelkedik-süllyed. Az ő légzéséhez igazítom a sajátomat, és
még egy ideig küzdök az álmossággal, az álmosság édes
érzésében lubickolva. Hagyom lassan lecsukódni a
szemhéjamat, a kezemet lecsúsztatom Marcus teste mellett,
amíg meg nem találom a kezét. Összefonjuk az ujjainkat. A
nyakamat bökdösi az orrával, és szorosan magához húz.
A vihar úgy tombol, ahogy csak akar. Én befejeztem a
küzdelmet.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

SOPHIE
Lent halkan beszélgetnek, de nem értem, mit mondanak,
csak hallom Marcus mély hangját és anya lágy nevetését.
Tudom, hogy néha rólam is beszélgetnek. Fura arra
gondolni, hogy Marcus engem elemez, úgyhogy inkább már
nem mondok semmit anyának az érzéseimről. Főleg a
rémálmokról nem, amelyekben rábukkanok Andrew
holttestére; néha kinyitja a szemét és mosolyog, és én
megkönnyebbülök, amíg fel nem ébredek és eszembe nem
jut, hogy valójában halott. Ehhez nem kell dilidoki, egyedül
is megfejtettem, mit jelent.
Egyszerűbb, ha hagyom, hogy anya azt higgye, jól vagyok.
Sötét van a szobámban, a kinti lámpa különös árnyakat
vetít a falra. Szóltam anyának, hogy lefekszem, mert zenét
akartam hallgatni a telefonomon és rajzolni. De amikor
átböngészem a vázlattömbömet, meglátok egy rajzot a
tengerpartról és felelevenedik, ahogy egy sziklán ülünk
Jareddel. Kicsit üldögéltünk, a kezemet a zsebébe
süllyesztettem, jó meleg volt. Aztán a sirályokat fotózta,
ahogy a szélben köröztek és a tajtékos hullámokat, a botok
után iramodó kutyákat. A fényképezőgépe folyton
kattogott, amíg én rajzoltam, de sosem fejeztem be a képet.
Inkább őt figyeltem.
 Kézbe veszem a telefonom, megnézem, jött-e tőle üzenet,
bár tudom, hogy nincs is térerő. Mondta is, hogy nem fog
írni. Győzködöm magam, hogy nem érdekel.
Még mindig nem tudom, hogy kezdődött a veszekedés.
Azaz tudom, én kezdtem, csak azt nem, hogy miért. Két
napja történt. Jared a számítógépével vacakolt, valami
zenét akart megmutatni nekem, én pedig az ágyán
feküdtem. Egy órája voltunk náluk és fel sem tűnt neki,
hogy alig beszélek. Talán mindig is így volt. Talán mindig ő
mesélt a barátairól vagy a fényképezésről, én pedig
hallgattam. Nem tudom. Összefolynak a hónapok, egymásba
folynak a napok. Andrew halála után nem tudtam aludni,
úgyhogy Jared adott nekem az apja altatójából, ami
megmaradt a térdműtétje után. Mondta, hogy ne szedjem
minden este, úgyhogy félbetörtem a tablettákat, hogy
tovább tartsanak. Segített is, csak állandóan másnaposnak
éreztem magam. A héten abbahagytam és azóta nem tudok
aludni.
Jareddel a szülinapom óta szinte minden hétvégét együtt
töltöttünk és először nagyon jó volt. Nem gondoltam az
apámra, sem arra, ahogy meghalt, és a szex olyan volt,
mintha be lennék lőve. Viszont az elmúlt pár hétben már ez
sem működött.
Egész nap szakadt az eső, nyugtalan voltam és
unatkoztam. Állandóan Jared szobájában voltunk, filmet
néztünk vagy szexeltünk. Korán ellógtunk a suliból és
átmentünk hozzájuk, mielőtt a szülei hazaértek volna. A
szex jobb lett. Valahogy megváltoztam. Felnőttebbnek
éreztem magam.
– Delaney már nem szokott felhívni – szólaltam meg.
– Mert neked van pasid, neki meg nincs.
Talán igaza volt. Delaney más lányokkal barátkozott a
suliban, és örültem, hogy vannak barátai, de hiányzott a
közös mozizás, kávézás, meg amikor befestettük egymás
haját, vagy csak úgy együtt lógtunk. Elgondolkodtam, hogy
nem én tehetek-e róla. Talán már én nem hívtam őt.
Pár napja láttam a parkolóban a sulinál és beszélni
akartam vele, de rohant valahová az új barátaival. Úszni
mentek. Régen szerettünk együtt járni az uszodába. Olyan
sokáig ültünk a szaunában, hogy majdnem elolvadtunk.
Nem csak Delaney maradt ki az életemből. Rajzolni is alig
volt már időm. Múlt hétvégén otthon akartam maradni, de
Jarednek szüksége volt a segítségemre, hogy
megszerkesszük a képeket, amiket a kikötőben csináltunk.
Először jó volt, hogy belevon a fotózásba, de aztán elegem
lett belőle, hogy órákat töltünk a szabadban a pocsék
időben, hogy elkaphassa a tökéletes pillanatot.
Elfordult a számítógép mellől.
– Mi a baj?
– Semmi. Csak fáradt vagyok.
Bemászott mellém az ágyba.
– Nézegettem lakásokat az interneten, majd ha
egyetemre járunk. Ha most találunk valami jót, akkor le
tudjuk foglalni, mielőtt valaki más lecsapna rá.
Zavartan néztem rá.
– Mármint neked?
 – Kettőnknek. Keresünk egy jó kis lakást a belvárosban,
szép kilátással.
– Mondtam már, hogy Delaney-vel fogok lakást bérelni. –
Mostanában erről nem beszéltünk, de mindig így terveztük.
Remélem, nem változott a terv, mert szerintem ez jót fog
tenni Jarednek és nekem, amikor elkezdjük az egyetemet.
Nyáron elutazik a családjával, és amikor elkezdődik a
tanév, még kevesebb szabadidőnk lesz. Aztán
elgondolkodtam, miért is akarok kevesebb időt tölteni vele,
és úgy döntöttem, ezt is jobb lesz a szőnyeg alá söpörni.
– Na igen, de az régebben volt – mondta. – Azt hittem,
most már velem szeretnél lakni.
– De csak tizennyolc évesek vagyunk!
– Na és?
– Nem akarnál inkább a barátaiddal lakni?
– Trehány disznók. Inkább veled laknék.
– Miért? Azt hiszed, majd én takarítok utánad? Tudsz
egyáltalán főzni? Vagy azt várod, hogy majd én takarítok,
mosok, főzök és boltba járok?
– Ne már! Ezt most miért mondod? Én is megtanulhatom.
– Na persze. Neki meg kell tanulnia, amit én már évek óta
csinálok. Mindig is könnyű dolga volt.
– Nem állok készen rá, hogy a jövő évet megbeszéljük.
Egyelőre csak le akarok érettségizni.
– Akkor majd beszélünk róla nyáron. Leteszem a kauciót
egy jó lakásra. – Nem is zavartatta magát, mintha biztos
lenne benne, hogy meg fog győzni.
Felültem, keresztbe tettem a lábamat és feléje fordultam.
 – Nem tudom, hogy egyáltalán bármikor veled akarok-e
élni. Anyám még csak tizenkilenc éves volt, amikor összejött
apámmal, és egy csomó mindenről lemaradt.
– Nem vagyok olyan, mint apukád. – Jared kezdett
zaklatottnak tűnni, de nemhogy nem hátráltam meg,
hanem még jobban belementem.
– Eléggé úgy viselkedsz.
– Ez szemét beszólás volt. – Jared elvörösödött.
– Ahányszor csak otthon akarok maradni, mindig
előadod, mennyire csalódott vagy, nekem meg
lelkifurdalásom van miatta.
– Most komolyan? Állandóan depis vagy, én csak
megpróbállak kirángatni belőle, a te érdekedben.
Teljesen felkavarodott bennem minden, és haza akartam
menni, elbújni a szobámban a fülhallgatómmal és valami
hangos zenével. Napokig ki se jönnék. Vagy hetekig. Vagy
soha többet.
– Néha egyedül akarok lenni. Szükségem van rá, hogy
magamban lehessek.
Egymásra meredtünk. Éreztem, ahogy felőröl az igazság,
hogy iszonyatosan fáj minden, és csak egyedül akarok
maradni, hogy ne kelljen az érzéseimről beszélnem, ne
kelljen kitalálnom, mi jár a fejében, ne kelljen
megpróbálnom őt boldoggá tenni, ne kelljen „Jared-és-
Sophie” lenni, csak Sophie. Csak Sophie akartam lenni újra.
Jared felült.
– Egyedüllétre van szükséged? – Elsápadt, összevonta
sötét szemöldökét. Még a szája is sápadt volt, mintha
megkéseltem volna, úgy kiszaladt belőle a szín.
– Nem örökre, csak egy kis időre. – El se hittem, hogy ezt
mondtam, mégis ez jött ki a számon, és láttam, hogy a
szavaim letaglózzák. Tágra nyílt a szeme és leesett az álla.
– Komolyan? – dühös volt a hangja.
– Azon gondolkodom mostanában, hogy nem igazán
dolgoztam még fel apa halálát. Talán azért ugrottam fejest
mindenbe, mert ezt el akartam kerülni.
– Próbáltam elérni, hogy beszélj róla.
– Ez a baj. Nem akarok beszélni róla. Egyedül szeretném
feldolgozni. Azt hiszem, jobb, ha nem találkozunk a tavaszi
szünetben.
– Nem értem. Tegnap még arról beszéltél, milyen jó lesz.
– Csak egy hetet szeretnék egyedül. Miért ekkora baj ez?
– Te csinálsz belőle problémát.
Felpattantam az ágyról és felkaptam a táskámat meg a
kabátomat.
– Hazamegyek.
Jared megragadta a karomat.
– Hagyd abba! – mondta. – Beszéljünk!
– Nincs miről beszélni. Már mondtam, hogy egy kis időre
szükségem van külön, de most már azt hiszem, véglegesen.
– Olyan vagyok, mint a kisiklott vonat, ahogy
keresztülrobog a hegyeken.
Jared még szorosabban fogta a karomat, arcán
kétségbeesés tükröződött.
– Nem engedem.
– Nem engeded? – Kirántottam a karomat a szorításából.
 – Ne hozz most döntést! – Rekedt volt a hangja, fekete
szeme csillogott, mint a tinta. Belemárthattam volna a
tollamat, hogy lerajzoljam a vázlattömbömbe, ahogy
megszakad a szíve, aztán kitéphettem vagy
összeilleszthettem volna.
– Kérlek… – mondta. – Adok neked időt, csak… ne szakíts
velem.
Tétováztam. Ez most komoly? Tényleg szakítani fogunk?
– Nem tudom. Mennem kell. – Végigrohantam a házon, ki
akartam jutni minél előbb a friss levegőre.
Jared utánam jött az ajtó elé, zokniban állt a lépcsőn a
szakadó esőben.
– Várj! Hazaviszlek. Ne hülyéskedj! Ronggyá ázol.
Néztem, ahogy ott állt egy szál pólóban, a vállát felhúzta,
és körülöttünk egyre csak ömlött az eső. Bevillant, ahogy
apám állt meg mellettem a teherautóval. Ülj be!
– Felhívom Delaney-t – kiabáltam a felhőszakadásban. És
futni kezdtem. Hideg tócsák vize csapkodta a lábszáramat.
Csak futottam és futottam.

Jared írt néhány üzenetet este, a mobilom kijelzője néha

felvillant a sötétben.
„Miért nem akarsz velem beszélni?”
„Miért csinálod ezt?”
„Mit rontottam el?”
Képtelen voltam válaszolni, nem tudtam megmagyarázni
a pánikot, ami elöntött, és végül kikapcsoltam a telefont.
Reggel láttam a kocsiját a távolban, amikor a
buszmegállóhoz sétáltam, de nem integettem, és elhajtott.
A szünetekben is láttam néhányszor, mindig a barátaival
volt és csak bámult rám. Suli után megvárt a
szekrényemnél.
– Nem tehetsz úgy, mintha észre sem vennél – mondta.
A táskámba tömködtem a könyveimet.
– Mondtam, hogy egyedül szeretnék lenni.
– Valami változott, és tudni akarom, mi történt! Valaki
más van a dologban? Elhagysz valakiért?
– Nem! – válaszoltam felháborodva. – Ezt tényleg muszáj
pont most megbeszélni? – Egy csomóan kíváncsian
méregettek minket kifelé menet.
– Nem jössz át hozzám, hogy megbeszélhessük?
Szeretném rendbe hozni.
– Nincs mit rendbe hozni. – Próbáltam vele megértetni,
mit érzek. – Te nem rontottál el semmit. Bennem akadt el
valami. Nem tudom, miért, de nem találom magamban a
boldogságot. Minél jobban erőlteted, annál nehezebb lesz.
– Csak gyere át egy kicsit.
– Csomagolnom kell.
– Nem mehetsz el így!
– Nem megyek át hozzád. Most mi lesz? Elrabolsz? –
Bevágtam a szekrényajtót és elindultam. Mire hátranéztem,
Jared már nem volt ott.
Delaney vitt haza. Elmondtam neki, hogy összevesztem
Jareddel és szakítottunk.
– De hát miért? – kérdezte. – Azt hittem, szeretitek
egymást.
 – Nem tudom. – Sírva fakadtam, de nem csak a
szomorúságtól, hanem a zavaros érzéseim miatt is. – Nem
tudom megmagyarázni – mondtam. – Túl sok volt,
fojtogatóan sok. Levegőt sem kaptam.
Delaney együtt érzőn nézett rám.
– Sajnálom. Beüljünk egy kávéra?
– Jó lenne. – Kibámultam az ablakon, néztem, ahogy
elsuhannak a fák. Remegtem, jéghidegek voltak a
végtagjaim, fáztam. A kezemet a térdem alá csúsztattam,
hogy ne reszkessen. Jót tenne egy kávé. Beszélgethetnénk
egyet, és Delaney segítene megérteni, miért szúrtam el az
életemet.

Delaney egy órával később tett ki a házunknál. Néztem,

ahogy elhajt a kocsibeállóról, ki az útra. Az autógumi
csikorgott a nedves járdán, aztán csend lett. Szerettem
volna még egy kicsit beszélgetni vele, bár tudom, hogy nem
változtatott volna semmin. Feltett néhány kérdést az
érzéseimről (amiket tőle kérdezett a pszichológus, amikor
elváltak a szülei), de én csak azt hajtogattam, hogy „Nem
tudom, mi történt”, és ettől még rosszabbul éreztem
magam.
Angus felugrált rám, amikor kinyitottam az ajtót, és
majdnem felborított, amíg nagy nehezen levettem a
cipőmet. Elég!, szóltam rá, és odébb toltam, mert már a
fülemet nyalogatta. Meg kellett volna sétáltatni, de én csak
arra vágytam, hogy eldőljek végre. Majd később kimegyek
vele, ha lesz hozzá erőm. Most semmire nem akartam
gondolni.
A szobám ajtajánál megálltam. Az ágyam kellős közepén
egy doboz volt. Lassan odaléptem. A holmim volt, amit
Jaredéknél hagytam. Egy sál, pár könyv, egy pár fülbevaló…
és a fotó, amit rólam készített. Az ablakra pillantottam és
láttam a párkányon a lábnyomokat. Jared néhányszor már
bemászott, hogy együtt töltsük az éjszakát, és azt hiszem,
elfelejtettem visszazárni az ablakot.
Leültem az ágyra Angus mellé, és üzenetet írtam
Jarednek. Úgy kopogtak az ujjaim a kijelzőn, hogy Angus
felkapta a fejét és rám meredt.
„Betörtél hozzánk???”
„Csak visszavittem a cuccodat.”
„Ez kész röhej.”
„Na persze, de te aztán tényleg komoly vagy.”
„Csak gondolkodni akartam. Rám telepszel.”
„Te akartál állandóan velem lenni!”
„Igen, de aztán már olyan volt, mintha nem is lennék
önmagam.”
Pár pillanatig nem válaszolt. A mobilomat bámultam, és
vártam a gondolatbuborékot. Aztán láttam, hogy végre írni
kezd.
„Csak meg vagy ijedve. Boldogok voltunk és ezen
kiakadtál. Azt hiszed, hogy el foglak hagyni, ahogy az apád
tette, és ezért löktél el magadtól, de már mindegy.
Részemről vége.”
Mást nem is írt. Még az éjszaka közepén is felkeltem
megnézni a telefont, és reggel is, mielőtt elindultunk a
városból, de nem jött üzenet.
Kiveszem a zsebemből a mobilt és megint elolvasom. Az
utolsó szó robbanásként visszhangzik a fejemben újra meg
újra.
Vége. Vége. Vége.
Hát nem ezt akartam? Akkor meg miért érzem úgy, hogy
belehalok? Miért érzem azt, hogy üres lett minden?
Kaparászást hallok az ablaknál. Felnézek és várok, hátha
megint hallom. Amikor Jared beszökött hozzám éjszaka,
mindig halkan kopogott az üvegen, hogy felkeljek.
Visszafojtom a lélegzetem, de csak az ágak zörögnek. Hát
persze hogy nem Jared. Még ha emlékezne is a címre, és ki
is jött volna a tóhoz, hogy megkeressen, akkor sem tudja,
melyik az én szobám.
Összegömbölyödöm a vastag paplan alatt és egészen
felhúzom a lábamat. Hideg a lepedő. Apámra gondolok,
ahogy a régi házunkban járkál. Leült vajon anya ágyára? És
az én szobámba bement? Mindenki azt hiszi, baleset volt,
de néha attól félek, szándékosan csinálta. Azt akarta, hogy
úgy találjuk meg.
Felkelek és a sminkes neszesszeremben kotorászom a
Jaredtől kapott altatókért. Beveszek egyet és iszom rá egy
kis vizet, mert keserű. Aztán a tükörbe bámulok. Anya azt
mondta, a tavaszi szünetre minden jobb lesz. Tévedett.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

LINDSEY
Már egy órája gyalogolunk Marcusszal az erdőben. Elállt az
eső, de a fákról csöpög a hideg víz a fejemre és a nyakamba.
Egy csuromvizes gally is megcsap, ahogy az ösvényen
baktatunk. Senkit nem láttunk errefelé, még szarvast vagy
nyulat sem, annyira csendes az erdő. Óvatosan lépdelek, de
így is elcsúszom néhányszor és Marcusba kell
kapaszkodnom, vagy egy-egy ágat kapok el, hogy
megtartsam magam. Pár mérföldet jöttünk felfelé, Marcus
meg akarja mutatni a tájat a kilátóból.
– Hidd el, megéri. Egészen az óceánig el lehet látni.
Hát remélem is, hogy megéri. A megerőltetéstől sajog a
lábam, és úgy kimelegedtem, hogy le kellett vennem a
kabátomat és a derekam köré kötni. Angus előttünk
szaladgál, liheg, a szőre tele van apró gallyakkal és
levelekkel. Csupa sár a lába.
Reggel megint volt áram, és Marcus nagy vidáman
készített reggelire tojást, szalonnát és palacsintát, amíg én
zuhanyoztam. Mire a konyhába mentem, már kitöltött egy
kancsó narancslevet és meg is terített.
– Hol van Sophie? – kérdeztem.
– Még alszik.
– Felébresztem.
 – Hagyd, hadd aludjon! Ez a ház tökéletes a pihenésre.
Leültem az asztalhoz, magam elé húztam a tányért, és
összefutott a nyál a számban a sült szalonna illatától. Ettem
egy harapást. Pont olyan ropogósra sütötte, ahogy
szeretem.
– Nem gondolod, hogy Sophie túl sokat alszik?
Marcus velem szemben ült és borsot szórt a tojásra.
– A kamaszok állandóan alszanak.
– Aggódom, hogy nem depressziós-e.
– Szeretnéd, hogy beszéljek vele?
– Talán. Nem is tudom. Lehet, hogy haragudna, ha
megpróbálnád. – Eddig úgy láttam, jól kijönnek egymással,
legalábbis Sophie udvarias és barátságos Marcusszal, és azt
mondta, örül, hogy boldog vagyok. De amióta Jareddel jár,
eléggé bezárkózott, úgyhogy nem tudom, hogy reagálna.
– Adjunk neki egy kis időt. Csak néhány hónap telt el
Andrew halála óta, és a gyász néha évekig fel-felbukkan.
Velem is megtörtént, úgyhogy tudom. Néha csak alvás
közben szűnik meg a fájdalom, csak ilyenkor van
megnyugvás. Egy ideig ez rendben is van.
Átnyúltam az asztalon és megfogtam a kezét.
– Köszönöm, hogy mindig erőt adsz.
– Nem mindig tudok okosat mondani, de ebben most
meglehetősen biztos vagyok. Sophie rendbe fog jönni.
Reggelizz meg, és elviszlek kirándulni.

Végre felérünk a hegytetőre. Leroskadok egy kőre, nem

érdekel, hogy vizes lesz a nadrágom. Megtörlöm a
homlokomat és nagyon sóhajtok.
– Hűha. Ez meredek volt.
Marcus megáll előttem, majdnem a szakadék szélén, és a
kilátást szemléli. Széttárja a karját.
– Hihetetlen, nem? – kérdi. – Csodás a természet.
Lenyűgöző a látvány, mérföldekre ellátunk, az álmos
hegyvonulatot ködbe burkolózó felhők ölelik körbe.
Középen ott ragyog a tó, és a távolban az óceán kéklik.
Marcus felém fordul, és int, hogy menjek oda.
– Gyere, nézd meg!
– Innen is jól látom.
Felnevet.
– Gyere már, lustaság! Érezd csak, ahogy a szél az arcodat
simogatja!
Odaállok mellé, a fejemet a vállára hajtom, élvezem rajta
az eső és az erdő illatát.
– Igazad van. Kellemes a szél. – A sziklapárkányon
észreveszek egy szép páfrányt, előrébb hajolok, hogy
megszemléljem, és megcsúszik a lábam a sziklán. Marcus
megragadja a karomat és visszaránt.
– Óvatosan! Nagyot esnél lefelé. – Átöleli a vállamat és
magához szorít. – Nem akarlak elveszíteni.
– Csak nem akarsz lemászni, hogy összekanalazz. –
Tréfálok, de a szívem hevesen ver az ijedségtől. Lepillantok
a szakadékba, a lent sötétlő fákra és az éles sziklákra.
– Úgy bizony. – Az arcát a hajamhoz simítja.
Hozzábújok, és eszembe jut az a nap, amikor Andrew
majdnem egy gödörbe hajított az építkezésen.
 Pár percig csendesen álldogálunk és csak gyönyörködünk
a kilátásban. Marcus a kezemet szorongatja meleg kezével.
Boldogan gondolok arra, hogy együtt töltjük a napot. Majd a
tűz mellé ülünk, olvasgatunk, néha megbeszélünk valamit,
amin nevetünk, aztán vacsorát főzünk, borozgatunk és
megnézünk egy filmet. Otthonos lesz és meghitt.
– Bárcsak mindig itt maradhatnánk – mondom.
– Talán megtehetjük.
– Hogyhogy? – nézek rá.
– Amikor Sophie már egyetemre jár, kiköltözhetünk ide a
tóhoz. Találnál munkát, vagy valami továbbképzést. Ahogy
szeretnéd.
Tetszik a javaslata, de meg is lep. Nem hittem, hogy már a
közös jövőn gondolkodik.
– Te mit csinálnál, amíg én dolgozom? – incselkedem. –
Pecáznál egész nap?
– Megírnám a könyvemet és keresnék vele egymillió
dollárt. Mi mást?
– Ez jól hangzik. – Félrehajtom a fejem. – Csak nem
komolyak a szándékaid velem, doktor úr? Én azt hittem,
csak lazán veszed a dolgot.
Marcus felnevet.
– Nem hoztalak volna el ide, ha nem terveznék veled
komolyan. Viszont te csak nemrég költöztél az új lakásodba.
Időre volt szükséged. Nem akartalak megijeszteni azzal,
hogy túlságosan rád telepszem, és azt hajtogatom,
mennyire hiányzol Sophie-val együtt, amikor nem vagy
nálam.
 Rámosolygok és elönt a szeretet. Hát persze hogy megért,
tudja mire volt szükségem akkor és most is. Marcus tényleg
ilyen.
A tenyerébe fogja az arcomat és megsimogatja.
– Nos? Győzködjelek még? – Egy pillanatig azt várom,
talán mindjárt kimondja, hogy szeret. Még egyikünk sem
mondta ki, de én már többször majdnem megtettem. Angus
megbökdösi Marcus csípőjét az orrával, Marcus ránéz,
felnevet és megsimogatja a fejét. Sötét pillantást vetek a
kutyára. Kösz szépen, haver!
Marcust nézem. Olyan természetesen laza, és olyan
elbűvölő a mosolya. Tényleg ide tudnék költözni a tóhoz,
otthagyni a házat, a munkámat, mindent? Tényleg újra
akarom kezdeni? Csodálom a panorámát, magamba szívom
az üde levegőt. Marcusnak igaza van. Különleges hely ez.
– Jó – mondom. – Legyen.
– Komolyan?
– Elvégre szeretlek. Akkor meg akár fejest is ugorhatok a
dologba.
Döbbenten, némán néz rám. Elvörösödöm, és azt
kívánom, bárcsak visszaszívhatnám, amit az előbb
mondtam. Hogy jutott egyáltalán az eszembe? Elhallgatok.
A másodpercek végtelen lassúsággal vánszorognak. Még
mindig nem mondta ki. Csak néz.
– Talán jobb lesz, ha visszamegyünk – mondom, és
elindulok.
– Lindsey, gyere ide! – Megfogja a kezem és magához húz.
– Én is szeretlek… de be kell vallanom, hogy ez először
halálra rémített. Sokáig próbáltam küzdeni ellene.
A mellkasához simulok.
– Küzdeni ellene? Tényleg? Na mesélj csak!
– Nem fogsz békén hagyni, amíg el nem mondom, ugye?
A kulcscsontjához nyomom a hideg orromat.
– De még mennyire, hogy nem!
Nevet.
– Na jó. Akkor vallani fogok. Amikor az első
összejövetelen megláttalak a lámpafényben, a hajad úgy
ragyogott, mintha valami skandináv istennő lennél, és arra
gondoltam, azt a mindenit, de gyönyörű ez a nő, jobb lesz,
ha távol tartom magam tőle, mert különben összetöri a
szívemet. Nem számított, hogy kedves vagy, szeretetteljes
és derűs, egyszerűen nem akartam újra csalódni. De hiába
küzdöttem – mosolyodik el. – Nem baj? Elbírsz velem?
Pimasz mosolyt villantok rá.
– Megpróbálom.
A szája a számra tapad. Egyre jobban szakad az eső,
végigcsurog az arcunkon, be a ruhánk alá, de nem törődünk
vele. Egész életemben csókolni fogom.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

SOPHIE
Anya haja a fejéhez tapad, mindene csuromvíz, de nevetve
húzza le a bakancsát és közben mesél.
– Ha Marcus azt mondja, elvisz egy rövid kirándulásra, el
ne hidd! Úgy érzem magam, mintha a Mount Everestet
másztam volna meg. – Marcus is nevet, és lesegíti róla a
csöpögő kabátot. Anya megrázza a fejét, mint amikor a
kutya rázza ki a vizet a szőréből. Marcus elugrik.
– Ne már! Kint foglak hagyni Angusszel együtt.
Örülök, hogy legalább ők jól érzik magukat. Én bezzeg
egész délelőtt a régi üzeneteimet olvasgattam, és Jaredre
gondoltam.
– Sophie, hoznál pár törülközőt? – kéri anya.
– Van néhány régi is a mosogató alatt, Angusnek – teszi
hozzá Marcus.
Megtalálom a törülközőket a mosdóban és kihozom őket.
Anyáék a kandalló előtt ülnek, olyan szorosan egymás
mellett, hogy összeér a válluk. Letörölgetem Angust, aki
rögtön beüget a házba.
Anya és Marcus kézen fogva ülnek. Jared mindig fogja a
kezem vezetés közben. Néha lehelgeti az ujjaimat, ha
fázom. Megfogom a zsebemben a telefont, szeretném
elővenni és újra elolvasni az üzeneteit, de anya biztos
kíváncsi lenne, mit csinálok. Rápillantok. Marcust nézi és
valami bugyuta kis mosoly ül az arcán.
– Mi történt? – kérdezem. – Furán viselkedsz.
– Semmi, csak örülök, hogy mindannyian itt vagyunk.
Szeretem ezt a helyet.
– Igen, tényleg tök jó. Jó lenne ide járni nyaranta.
Anya megint Marcusra pillant és Marcus megszorítja a
kezét. Anya rám néz.
– Pont arról beszélgettünk, hogy talán jövőre
ideköltözünk a tóhoz.
– Ó… – Rájuk meredek, ők pedig rám, és esküszöm, még
Angus is úgy bámul, mintha valami elmés választ várna
tőlem. Látom anya szeme körül az apró ráncokat, és azon
töröm a fejem, vajon mióta vannak ott. Talán csak az utóbbi
hónapokban kerültek oda, és mintha minden apró
szarkaláb tükrözné izgatott, reménykedő tekintetét: Látod,
milyen boldog vagyok? Kérlek, örülj velem!
Nem tudom, miért, de hirtelen apám jut eszembe, ahogy
anyáról beszélt, és hogy számára mennyire más volt az
egész. Nem izgatottság volt benne, hanem valami mélyebb,
mintha nélküle még lélegezni is képtelen lett volna.
Elhomályosul a szemem és gyors mosolyt erőltetek az
arcomra.
– Tök jó – mondom. – Már úgyis csak pár hónapig lakom
itthon, aztán majd csak hétvégén. – Marcusra mosolygok: –
Ne hagyd, hogy anya kitakarítson a szobámban!
Majd a szigetre kell utaznom. Nem fogom olyan gyakran
látni anyát, de nem akarok önző lenni, nem mondok neki
semmit. Talán még össze is házasodnak.
Anya kezére pillantok, és megpróbálom elképzelni,
milyen gyűrűt venne neki Marcus. Szerintem valami nagy
ékköveset. Nekem tetszett a gyűrű, amit akkor hordott,
amikor még házasok voltak apával. Néha átölelt, és én
forgattam az ujján, vagy az ujjamra húztam és azt
játszottam, hogy az én jegygyűrűm. Anya később eltette, és
azt ígérte, hogy majd egyszer nekem adja. Vajon mikor?
Amikor férjhez megyek? És én akarom-e majd azt a gyűrűt?
Apámra gondolok, amikor vette, és hogy anya akkor még
csak tizenkilenc éves volt. Honnan tudta, hogy hozzá akar
menni? Hogyhogy nem látta, mit hoz a jövő? Jaredre
gondolok. Vége. Vége. Vége.
– Egy darabig még minden marad a régiben – mondja
Marcus. – Azt szeretnénk, hogy neked nyugalmad legyen.
Tudjuk, milyen nehéz éved volt.
Nehéz év. Így látja? Kedvesen néz rám, kicsit
aggodalmasan, mintha meg akarna győződni róla, hogy
velem minden rendben. Ha elveszi anyát, ő lesz a
nevelőapám. Ott lesz a karácsonyi asztalnál, meg minden
családi ünnepen. Meg a diplomaosztómon is.
Apám viszont nem. Ő már sosem lesz ott.
Aztán rám tör, hogy beszélni akarok Jareddel, de annyira,
hogy még a szám íze is megkeseredik tőle. Ki akarom köpni
az érzést, de késő, már lenyeltem.
Most arra várnak, hogy mondjak már valamit.
– Hát ez nagy hír. Koccintsunk rá? – Felállok és a
konyhába indulok. – Igyunk egy kis bort! – Már a kezemben
van az üveg.
Anya utánam jön.
– Na de Sophie! – szól rám.
– Nemsokára tizenkilenc leszek. Ugyan már, anya! Hadd
ünnepeljek veletek!
– Még a tizennyolcat is alig töltötted be. – Tétovázik, de
látom, hogy szeretné, bármit szeretne, amiből azt szűrheti
le, hogy beleegyezem, hogy részemről rendben a dolog.
– Na jó, most az egyszer. – Előveszi a konyhaszekrényből a
poharakat.

Lefeküdtek. A szobámban ülök és kibámulok az ablakon.

Angus is itt van. Már nem sokszor alszik mellettük.
Szerintem rájött, hogy szívesebben lennének kettesben.
A hangjuk átszűrődik a falon, vagy az is lehet, hogy a
szellőzőn át hallom. Azt találgatom, vajon miről
beszélgetnek. Talán tervezgetnek, vagy kedveskednek
egymásnak. Vajon anyámnak egyáltalán eszébe jut még az
apám? Marcus jó fej. Rendes anyához. Nem részeges, nem
bántja… és anya nem sír miatta. Akkor miért haragszom
rá? Elmélyedek a gondolataimban, megpróbálom
megtalálni az érzést, de elbújik előlem, megszökik,
elrejtőzik.
Nem igazán tudnám megfogalmazni. Valahol a lelkem
mélyén abban reménykedtem, hogy a szüleim még
összejönnek majd. Annyiszor mondtam apámnak, hogy el
kell engednie, és el kell fogadnia, hogy anya továbblépett,
pedig valójában nekem magamnak kell megtanulnom
továbblépni.
Belekortyolok a borba. Miután anya és Marcus lefeküdt,
visszaosontam és behoztam a szobámba, ami az üvegben
maradt. Anya úgysem emlékszik, én töltöttem a poharakba.
Most melegem van és be is rúgtam egy kicsit, de nem
lettem vidámabb. A telefonomat nézegetem, az üzeneteket
böngészem, újra meg újra elolvasom, amit Jared írt.

Órákkal később ébredek, Angus feje mellettem van a

párnán. Hangosan ásít, és megcsap a kutyalehelet.
Megfordulok és várom, hogy alábbhagyjon az émelygés. Az
órára nézek: hajnali három. Az éjjeliszekrényen ott áll az
üres borosüveg.
Kézbe veszem a mobilom és a kijelzőre pillantok.
Halványan emlékszem, hogy írtam egy üzenetet, de biztos
nem, mert nincs is térerő. Aztán látom, hogy Jarednek
írtam:
„Na jó. Lehet, hogy félek. Mert túlságosan szeretlek. Talán
el fogsz hagyni, mint az apám, és akkor kétszer is
belehalnék. Azt hittem, így könnyebb lesz. De nem az.
Hiányzol.”
A francba. Mekkora mázli, hogy nem ment át. Nézem a
kék buborékot. Ha véletlenül olyan helyre kerülnék, ahol
van térerő, ez máris Jared telefonján landolna. Pedig csak
azért írtam, mert berúgtam. Semmit nem jelent. Vannak
terveim. Szingli leszek, a tanulásra koncentrálok, aztán
beköltözöm a városba és új ismeretségeket kötök.
A telefon fölött lebeg a kezem, aztán megnyitom a
fotókat. Jared meg én, szelfik a tengerparton, az ágyában,
grimaszolunk, csókolózunk. Nézem az arcát, a sötét szemét.
Arra gondolok, hogy mindig tudta, amikor valami bajom
volt, és hogy mindig új helyekre vitt, hogy amikor
semmihez sem volt kedvem, akkor is rávett, hogy sétáljunk
egyet.
Igaza volt. Csak segíteni akart. Nem az ő hibája, hogy
abbahagytam a rajzolást. Mindig mondta, hogy hozzam
magammal a vázlatfüzetem. Delaney-vel is azért
találkoztam kevesebbet, mert már nem volt annyi
megbeszélnivalónk, és jobb volt Jareddel szexelni. Ez nem
az ő hibája. Az én döntéseim voltak. Angusre nézek.
– Jól elcsesztem, ugye?
A kutya közelebb fészkelődik, szimatol és megnyalja az
arcomat, úgyhogy odébb tolom. Legalább Angus szeret.
Kisurranok a nappaliba, kinyitom a hűtőt és megkeresem
az ásványvizet, amit anya hozott. Leejtek egyet, végiggurul
a padlón. Angus zajosan utánaveti magát, megpróbálom
csitítani. Késő. Lépéseket hallok, aztán Marcus szólal meg
mögöttem:
– Hallottam, ahogy lejöttél. Minden rendben?
– Igen, csak nem tudok aludni. – Kibontom a vizet és a
felét rögtön meg is iszom, levegőt se veszek közben. Amikor
felébredtem, mintha homokkal lett volna tele a szám.
– Másnapos vagy? – Marcus a konyhapultra támaszkodik,
fehér köntös van rajta, mintha wellnesshotelben lenne.
Kócos. Inkább bele se gondolok, vajon mitől.
– Csak nem vagyok hozzászokva a borhoz. – Nem mintha
más italokhoz szokva lennék.
– Tudod… ha valami nyugtalanít, elmondhatod. És ha azt
szeretnéd, köztünk marad.
Megint a megértő terapeuta-arckifejezést vette fel. Úgy
néz ki ilyenkor, mint aki mindjárt elővesz egy
jegyzetfüzetet és kifaggat a legtitkosabb félelmeimről.
Meglep, hogy nem mondana el mindent anyának. Talán
csak azért mondja, hogy megbízzam benne.
– Semmi bajom.
– Biztos? Megviselhet, hogy anyukádnak új kapcsolata
lett. Főleg úgy, hogy édesapád nemrég hunyt el.
Természetes, ha haragot érzel.
Jézusom. És én még azt hittem, hogy a dilidokik
lelkivilága érzékeny. Kicsit megint szédülök. Mély levegőt
veszek és a vizesüveg tetejével babrálok.
– Nem erről van szó. Hanem Jaredről.
Marcus félrehajtja a fejét.
– Csodálkoztam is, hogy miért mondta le az utolsó
pillanatban.
– Szakítottam vele, de azt hiszem, nagy hiba volt.
– Késő rendbe hozni?
– Nem tudom. Ő is itt van a szigeten, de nem hiszem, hogy
találkozni akarna velem.
– Hát, talán nem árt, ha külön töltötök egy kis időt. Csak
egy hetet leszünk itt. Majd beszéltek, amikor
visszamegyünk a városba. Tudod, azt mondják, egy kis
távollét után nagyobb az öröm a találkozáskor.
– Talán. Végül is csak egy hét, ugye?
 – Pontosan. – Elégedett arcot vág, mintha most valami
bölcs szülői tanácsot adott volna, és akkor minden rendben,
elmondhatja anyának, hogy megragasztotta a konyhában az
összetört szívemet.
Jó éjt kívánunk egymásnak és visszamegyek a szobámba
Angusszel meg a vízzel. Még szerencse, hogy Marcus már
nem praktizál, mert az biztos, hogy a kamaszokhoz nem ért.
Én ugyan nem várok egy hetet, az tuti.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

LINDSEY
Hirtelen ébredek, mintha valaki megrázott volna. Pislogok
a szoba homályában, ismeretlen kontúrokat látok. Ja, igen.
A tónál vagyunk. Marcus halkan szuszog mellettem. Fél
nyolc van az óra szerint, ami a plafonra vetíti a pontos időt.
Mit is álmodtam? Visszagondolok: hóval borított út, valami
szorongás. Az az este, amikor elmenekültem Andrew-tól?
Rég nem álmodtam már róla. Biztos valami tudatalatti
aggodalom, hogy összeköltözöm Marcusszal, de ez butaság.
Most jól fogom csinálni.
Lehunyom a szemem, elképzelem a közös életünket itt a
tónál, ahogy alakul a kapcsolatunk és egyre jobban
szeretjük egymást. Majd átrendezzük a házat,
megismerkedünk a szomszédokkal és a közösséggel. Lehet,
hogy beiratkozom valami tanfolyamra a városban. Amíg
Marcus ír az ablak mellett az íróasztalánál, én majd leckét
csinálok. Néha szünetet tartunk és beszélgetünk. Nézem
Marcus mosolyát, ahogy a kezemért nyúl. De hirtelen kopog
valaki. Parker őrmester áll az ajtóban. „Tudunk a
tablettákról, Lindsey.” Marcus arcára zavar ül ki, aztán
riadalom, végül harag. Mit tettél? Miért hazudtál nekem?
És akkor már tudom, hogy vége. Mindennek vége.
Kinyitom a szememet. Ez hogy jutott eszembe? Marcus
nem tenne szemrehányást azért, amit akkor tettem. De
most csak arra tudok gondolni, ahogy a tablettákat
belepottyantottam Andrew whiskey-jébe, és a kanállal
addig kavargattam, amíg feloldódtak. Marcusra pillantok, a
válla körvonalát nézem. Elmondjam neki? Hogyan
magyarázzam meg, hogy begyógyszereztem az exférjemet?
Megváltoznának irántam az érzései? Jenny biztosan azt
tanácsolná, hogy ne szóljak egy szót sem. Semmi nem
indokolja, hogy Marcus megtudja.
Hagyom aludni és a nappaliba megyek. A tűz kialudt,
hűvös van. Magam köré tekerek egy takarót, aztán
megkeresem a konyhaszekrényben a kávét, és felteszem
főni. A tavat nézem az ablakból. Azon tűnődöm, hogy vajon
álldogált-e itt Marcus exfelesége ugyanígy. A hűtőhöz lépek,
hogy tejet vegyek elő, és meglepve látom, hogy Sophie egy
cetlit tűzött a hűtőmágnes alá.
„Bementem a városba. Kölcsönvettem Marcus kocsiját.
Bocs, nem akartalak felébreszteni. Nemsokára jövök. XO”
Mégis mi a fenét képzel? Az utakon káosz van, és nem
szokta a nagy terepjárót vezetni. Elképzelem, hogy kátyúba
hajt vagy megcsúszik. Már telefonálnék is, hogy jöjjön
vissza, de eszembe jut, hogy nincs térerő. Megnézem a
vezetékest. Semmi. Hát persze. Gondolom, ezért ment be a
városba. Biztos beszélni akar Jareddel vagy Delaney-vel.
Lépteket hallok, és gyorsan megfordulok. Marcus farmert
és pólót vett fel, a haja kócos, arcán kétnapos borosta.
Álmosan rám mosolyog.
– Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – mondom.
 Átöleli a derekamat.
– Miattad érdemes felkelni. – Észreveszi a cetlit a
kezemben. – Mi az?
– Sophie kölcsönvette a kocsidat és bement a városba.
Hátralép és felvonja a szemöldökét.
– Tegnap éjszaka a konyhában találtam, épp vizet
keresett. Beszélgettünk Jaredről. Szakítottak. Azt
tanácsoltam, várjon egy kicsit, mielőtt beszél vele, de ezek
szerint másként döntött. El is felejtettem, mennyire
impulzívak a kamaszok.
Megriaszt, hogy Sophie és Jared szakítottak. Miért nem
mondott semmit Sophie? Biztosan ezért volt olyan szomorú.
Örülök, hogy Marcust a bizalmába avatta, de fáj, hogy
nekem nem szólt.
– El se hiszem, hogy csak így lelépett. Majd beszélek vele,
ha visszajött.
– Lehet, hogy mindjárt itt lesz. – Marcus kinéz az ablakon.
– Nem lepne meg, ha az utakat még eltorlaszolnák a kidőlt
fák.
– Remélem, nem akad el valahol.
– Ha igen, majd visszasétál. Nincs messze.
Bólintok, hiszen ez így igaz.
– Azt hiszem, meg kell szoknom. Amikor egyetemre megy,
már a saját életét fogja élni.
– És te is. – Megcsókol, de most nem tudom átadni
magam. Felemeli a fejét, és kérdőn néz: – Mi baj? Már fogat
mostam – mondja mosolyogva.
– Csak nagyon kéne az a kávé. Még félálomban vagyok. –
Kibontakozom a karjából és elfoglalom magam a bögrékkel.
– Menjünk a nappaliba!
Marcus leül a kanapéra, melléje telepszem. Az ablakból
látom a tó nyugodt tükrét, olyan, mintha üvegből lenne. A
fák mozdulatlanok. Ha el akarom neki mondani, mi történt
a baleset éjszakáján, akkor most kellene, de nem érzek
hozzá erőt. Rápillantok, nézem a kedves szempárt, a
megnyugtató mosolyt. Csodálatos ember, valóban. Bízhatok
benne.
– Amikor felébredtem, elgondolkodtam valamin, amit a
múltban tettem – kezdek bele. – Hibát követtem el, még
amikor férjnél voltam. Rég volt, de néha még most is
lelkifurdalásom van.
– És most bizonytalan vagy, hogy elmondd-e, ugye?
– Azt hiszem, attól tartok, hogy megváltoznának a dolgok.
– Lindsey, bármit is tettél, nem lehetett olyan szörnyű. –
Megfogja a kezemet. – Semmi sem fog megváltozni.
Megígérem.
Lesütött szemmel meredek a bögrémre. Túl sokat
mondtam már ezzel is, most már nem futamodhatok meg.
Mély lélegzetet veszek.
– Aznap, amikor elmenekültem, altatót adtam Andrew-
nak. Tudod… nagyon féltem, nehogy felébredjen. – Már
elmondtam Marcusnak, hogy Andrew majdnem megfojtott,
amikor először el akartam hagyni, és most örülök, amiért
ezt nem kell megint elismételnem. Épp elég nehéz így is.
– Úgy érted, gyógyszert?
Bólintok.
 – A bátyám hozta nekem a tablettákat, mert féltem
felíratni receptet. Andrew elkezdte figyelni, mire költök,
miután rájött, hogy titokban fogamzásgátlót szedek. Ezt
sem mondtam még el neked… – Felnézek, hogy lássam, mit
szól Marcus, de még mindig megértően figyel.
– Nem is csodálom – mondja. – Bántalmazó kapcsolatban
éltél, magától értetődik, hogy nem akartál teherbe esni. –
Megszorítja a kezemet.
Megnyugszom. Nem is gondoltam, hogy ennyire kínoztak
ezek a titkok, és milyen sokat jelent, hogy végre
megoszthatom Marcusszal.
– Néhány altatót akartam adni neki, de mivel aznap este
rengeteget ivott, attól féltem, ha túladagolom, akár meg is
halhat. Ezért csak kettőt tettem a poharába.
– Ez józan döntés volt. El kellett jönnöd onnan.
– Igen, de biztosan felébredt, talán hányingere lett az
italba tett altatótól. Nem tudom, mi történt. Később az
nyomasztott, hogy talán az orvosságos üvegből a vattát
ottfelejtettem a konyhapulton. Éveken át nem voltam biztos
benne, de amikor Andrew a bank előtt odajött hozzám,
mondott valamit, amiből kiderült: tudta, hogy
begyógyszereztem. Ezért volt annyira dühös akkor.
– Magadat hibáztatod a baleset miatt?
– A józan eszemmel tudom, hogy az ő felelőssége volt
kocsiba ülni, de Andrew akkor is jól vezetett, amikor ivott.
Sőt, olyankor még óvatosabb volt. Néha észre sem vettem
rajta. De a tabletták miatt megváltozhatott a koordinációja.
A baleset után azt olvastam a neten, hogy van, aki alva jár,
ha alkoholt iszik és altatót vesz be egyszerre.
Marcus áthatóan néz.
– Miért nem szólsz semmit?
– Ne haragudj! Arra vártam, hogy befejezd. Úgy érzem,
régóta kínzod magad emiatt, és megértem. Hidd el, tényleg
megértem, de meg kell bocsátanod magadnak.
– Akkor is, ha annak a nőnek a halála az én hibám?
– Elizabeth – mondja.
Elhallgatok. Megdöbbent, hogy kimondja a nevét.
Látja a csodálkozást az arcomon.
– Egyszer már említetted.
– Igen, Elizabeth – bólintok. – Mindig az jár a fejemben,
hogy ha nem gyógyszerezem be Andrew-t, akkor kordában
tudta volna tartani a teherautót. Vagy ha több altatót
adtam volna neki…
– Akkor börtönben lennél és Sophie anya nélkül nőne fel.
Ezerféle helyzetet képzelhetsz el, Lindsey, de nem vagy
felelős a volt férjed döntéseiért. Igen valószínűtlen, hogy
alva járt volna. Tudta, mit csinál.
Hátradőlök a kanapén.
– Nagyon sokszor győzködtem már magam erről, de
eddig mindig hiába. Attól féltem, hogy szörnyetegnek fogsz
tartani.
– Dehogy! Mindannyian tehetünk olyan dolgokat,
amelyekre sosem tartottuk volna képesnek magunkat. –
Megszorítja a kezemet, aztán a kávéjáért nyúl és
belekortyol.
Rámosolygok.
 – Te miféle szörnyűséget követtél el?
Visszamosolyog.
– Én ezek szerint egy szörnyeteget szeretek.
A vállára legyintek.
– Ez bunkóság volt!
Összerezzen, és úgy tesz, mintha fájlalná.
– Látod? Veszélyes nőszemély!
Felnevetek, odahajolok és megcsókolom a karját.
– Igen, nagyon veszélyes vagyok. – Kiveszem a kezéből a
bögrét, leteszem az asztalra, aztán végigsimítom a karját és
a hüvelykujjammal cirógatom az érzékeny részt a
könyökénél. Kérdőn néz rám.
– Ne használjuk ki, hogy kettesben vagyunk? – kérdezem.
Tétovázik.
– Korán ki szerettem volna menni a tóhoz.
– Nem tartalak fel sokáig. – Felállok és az ölébe
telepszem, és addig csókolom a száját, amíg visszacsókol. A
kanapén szeretkezünk, a feje fölött összekulcsoljuk a
kezünket, összeolvad a lélegzetünk. A nyakamhoz fúrja az
arcát, nem látom a tekintetét, de érzem, mennyire vágyik a
megkönnyebbülésre, ahogy együtt hullámzik a testünk.
Ahányszor lassítok, megragad és sürget.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

SOPHIE
Csendes a ház, amikor leosonok a lépcsőn. Rendkívül lassan
mozgok, minden lépésnél várok egy pillanatot. Ezúttal nem
akarom felébreszteni Marcust. Angus körme kopog a
padlón, ahogy követ, leveszem a nyakörvét, hogy ne
csilingeljen. Az ujjam a számhoz teszem. Csssst! Úgy néz
rám, mint aki érti. Kiengedem pisilni és gyorsan firkantok
néhány sort, vacillálok, hogy hol hagyjam, és végül
kiegyezek a hűtővel. Kerítek majd egy kávét a városban. Ha
Angus visszajön, odacsalogatom majd a takarójára egy
mogyoróvajjal töltött csonttal, aztán kisurranok a házból,
még mielőtt észreveszi, hogy nem megyünk sétálni.
Rosszul érzem magam, amiért szó nélkül elviszem
Marcus Cherokee-ját – és egy kicsit félek is. Vadonatúj,
egyetlen karcolás sincs rajta. Lassan vezetek, a kezem
szorosan a kormányon. A szokottnál is óvatosabb leszek.
Nem parkolok autó mellé, és majd lemosatom a kirándulás
után. Remélhetőleg annyira boldog attól, hogy anya és ő
összejöttek, hogy elnézi nekem ezt a kis autólopást. Minden
gyereknek van egy „kiszabadulhatsz a börtönből”-lapja,
nem? Bár lehet, hogy ez csak igazi szülőkre vonatkozik.
Igazi apukákra. Apa megengedte volna, hogy használjam a
kocsiját. Sőt, vett volna nekem saját autót.
 Nem. Nem fogok többet erre gondolni. Andrew elment, és
már nem tehetek semmit érte, de Jared még él, és nem
hagyom, hogy ő is elmenjen.
Durva az út. A kerekek nagyokat döccennek a mély
tócsákban. Különböző gombokat matatok végig, mígnem azt
hiszem, megtalálom a négykerék-meghajtást. Nincs valami
megkötés a sebességgel kapcsolatban? Nem lehet használni
a négykerék-meghajtást autópályán? Nem tudom, nem
tudom. Mit is képzeltem? Nem akarom kinyírni a váltót.
Néhány, az útra zuhant ág akkora, hogy szinte érzem,
ahogy összekarcolják a futóművet. Remélem, nem tépem le
a kipufogót.
Tizenöt perccel később már majdnem az autópálya-
lehajtónál járok. Az út nemsokára jobb lesz – hál’ istennek.
Már egy ideje nem haladtam el egyetlen ház mellett sem,
az erdő is egyre ritkább. A nap még nem kelt fel egészen,
de már látom, ahogy alulról beragyogja az eget. A mai nap
csodás lesz.
Rápillantok az anyósülésen lévő mobiltelefonomra, hogy
megnézzem, van-e már térerőm. Oldalra nyúlok, a bordám
nekipréselődik a bőr kartámasznak, majd felveszem a
telefont. Bepötyögöm a jelszavam, miközben sűrű
pillantásokat vetek az útra, és csak egy kézzel
kormányozok.
Siker! Van térerőm. Muszáj megnéznem, kaptam-e új
üzeneteket. Lenézek, és a hüvelykujjammal megnyitom az
alkalmazást, hallom a jól kivehető süvítő hangot, ahogy az
üzenetem elmegy Jarednek. Francba! Még át akartam
nézni, hogy nem hangzik-e hülyén.
Felnézek – és hirtelen belém szúr a rémület, mikor
meglátom magam előtt a fatörzset. Beletaposok a fékbe, a
biztonsági öv élesen belevág a hasamba és a mellkasomba.
A Cherokee hátulja megcsúszik, próbálom kormányozni, de
az eleje az út széle felé fordul, aztán berepül az árokba, kilő
előre és beleütközik egy fába.
Akkora a zaj, mintha a világ akarna széthullani.
Fémcsikorgás, üvegcsörömpölés. Egy ág átszúrja a
szélvédőt és nekicsapódik az arcomnak. A vezetőoldali
légzsák nagy robajjal kinyílik, aztán az anyósülés felőli is.
Körülöttem mindenütt csak fehér lufit látok.
Megállunk. Minden csendes, csak a motor sziszeg. Félek
megmozdulni. Óvatosan mozdítom a lábam. Úgy néz ki,
mindenem működik, de erősen reszketek. A motor furcsa
hangot ad, vékony nyüszítésnek hallatszik.
Odanyúlok és elfordítom a kulcsot. A motor leáll. Matatok
az övemen, megnyomom a gombot, de nem old ki rögtön.
Ráncigálnom kell, míg végre kiszabadulok.
Keresem a telefonom, de nem látok semmit az első
üléseket beterítő légzsákoktól. Arrébb lököm a vezetőoldali
légzsákot és körbetapogatózom az ujjaimmal, míg meg nem
látom a halvány rózsaszín tokomat.
Lenyúlok, egyik ujjammal közelebb csúsztatom. Ismerős
és valóságos a téglalap alakú műanyag tapintása; vigasztaló.
Kérlek, kérlek, legyen még térerőm!
Három csík. Elégnek kell lennie, de kit hívjak fel?
Hezitálok, bámulom a képernyővédő képemet: Delaney és
én, épp grimaszolunk mindketten. Jared készítette a fotót.
Nem tudom, hogy a tóparti házban van-e már telefon, de
nem számít – úgysem tudom a számot.
Hívjam a 911-et? Az üzenetre gondolok, ami kiment a
telefonomról. A zsaruk ki tudják keresni az ilyen dolgokat?
Látni fogják, hogy használtam a telefonom, miközben
vezettem. Megbüntetnek. Nem akarom elveszíteni a
jogosítványom. A telefonom rezeg a kezemben, ijedtemben
majdnem elejtem. Üzenet Jaredtől:
„Beszélhetünk? Hiányzol.”
„Balesetem volt. Segítségre van szükségem!”
„Mi a franc? Hívj fel!”
Rögtön fel is veszi.
– Jól vagy? Megsérültél?
– Kicsit fáj a fejem… és a nyakam. Anyám annyira dühös
lesz.
– Mi történt?
– Elvittem Marcus Cherokee-ját. Annyira hülye voltam – a
mobilom néztem, miközben vezettem. Lecsúsztam az útról
és nekimentem egy fának. Kihívjam a rendőröket? Félek,
hogy bajba kerülök.
– Maradj ott! Megyek érted.

Várok, összegörnyedve a Cherokee-ban, karommal

átkulcsolom a lábam, reszketek, bámulom a telefonom,
közben azon aggódóm, hogy eltéved, vagy jön egy másik
autó, amiből látják a Cherokee-t az árokban, és rám hívják a
rendőröket. Negyvenöt gyötrelmes perc után végre
ajtócsapódást hallok és Jared hangját, ahogy engem szólít.
– Sophie?
Kinyomom az ajtót, görcsölő, zsibbadt lábbal
kapaszkodom ki.
– Itt vagyok! – Utat török a bokrok között, lecsúszom az
árokba, próbálok talpra állni.
Lépések a kavicson – úgy hangzik, mintha futna. Majd
előttem áll, az arca sápadt, felém nyúl, hogy kisegítsen az
árokból. Megragadom a kezét.
– Bocsánat – mondom. – Annyira sajnálok mindent,
akkora egy picsa voltam. Én csak…
– Most ne görcsölj ezen! – Felhúz, amíg szemtől szembe
nem állunk, kiszedi az üveget a hajamból, majd
megcsókolja az arcom. – Soha többé ne ijessz meg ennyire!
– Nem akartam balesetet szenvedni.
– Nem úgy értem. – Közelebb lép, ajkát az enyémhez
érinti. A szája meleg és puha. Hevesen csókolózunk. Végül
szétválunk, de a kezünket továbbra is összekulcsolva
tartjuk.
– A fa még mindig eltorlaszolja az utat – mondja. – Milyen
messze van a tóparti ház?
– Tizenöt percig vezettem, azt hiszem. Nem vagyok benne
biztos.
– Tudsz járni?
Bólintok. Kezem a zsebébe húzza és visszavezet, fel az
árokpartra. Nem érdekel, ha két órába telik is visszasétálni.
Nem érdekel, ha anya vagy Marcus kiabál velem. Itt van
Jared.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

LINDSEY
Már majdnem dél van, és Sophie még mindig nem ért
vissza. Marcus a tónál horgászik – ebédre szeretne néhány
pisztrángot fogni. Azt terveztem, hogy olvasok majd egy
csésze jó kávé mellett, de Marcust figyelem az ablakból,
mentőmellénye fényes vörösét, a csuklója mozdulatait,
ahogy bedobja a horgászdamilt. Nem viselkedik másképp a
vallomásom óta, csak sietett ki a tóra, „nehogy lekésse a
kapást”. Még mindig védtelennek és sebezhetőnek érzem
magam.
Visszamegyek a könyvemhez, ami még mindig nyitva
hever a kanapén, ahol ültem. Felveszem, majd leteszem
újra. Fülelek, hogy Sophie leparkolja-e a Cherokee-t, a
cipője kopogását, ahogy feljön a lépcsőn, elképzelem, ahogy
beront az ajtón, kipirult arccal, heves bocsánatkérések
közepette, de csak a nagy csendet hallom. Ha nem jön haza
hamarosan, lehet, hogy az egyik szomszéd autóját kell majd
kölcsönkérnünk.
Felkelek, és tisztítószer után nézek a konyhai mosogató
alatt. Lemosok minden burkolatot, beleértve a padlót, a
konyhaszekrény ajtajait, még a hűtő belsejét is. Miért
marad el ilyen sokáig? Ha valami történt volna vele, tudná
bárki, hol talál minket? A hálószobába veszem az irányt.
Mikor odaérek, hogy leporoljam a komód tetejét, véletlenül
beleütközöm Katie fényképébe – a keret darabokra törve
landol a padlón. Gyorsan lekuporodok és felmérem a kárt.
A fa szétnyílt és üvegszilánkok hevernek a földön, akár a
jégdarabok. Borzasztóan érzem magam, és reménykedem,
a keret semmilyen érzelmi értékkel nem bírt. Hál’ istennek
úgy tűnik, a kép nem sérült meg. Amikor eltávolítom a
hátulját, s kiveszem a fényképet, észreveszem, hogy
fotópapíron van, látom a márkajelzését. Marcus biztosan a
számítógépéről nyomtatta.
Visszafordítom a képet, Katie arcát nézem. Annyira szép
volt. Minden tökéletes a fényképen, a szellő a hajában, a
sminkje, még a szövettakaró is tökéletesen egyenes a
homokon, amiről most észreveszem, hogy finom szemcsés
és világosabb, mint a tó strandjának homokja, amit az
ablakból látok. A növényzet sem olyan, mint amilyen itt, a
nyugati parton jellemző. Biztosan vakációztak valahol, ami
a pohár bort is megmagyarázza a kezében. Bár Marcus azt
mondta nekem, hogy a lánya sosem ivott. Lehet, hogy csak
víz, de most, hogy közelebbről nézem, valami nem tűnik
természetesnek a fotón. Túlságosan megrendezett.
Valószínűleg fotóst hívtak. Jobban meggondolva, a legtöbb
képet, amit valaha láttam Katie-ről Marcus házában, úgy
tűnik, profi fényképész készítette. Nincsenek róla
pillanatfotók és egyiken sincsenek együtt. Azokat biztosan
eltette.
Miután felsöpröm az üveget és elviszem a szelektív
kukába, hogy Angus el ne vágja a mancsát, felmegyek az
emeletre, Sophie szobáját kitakarítani. Megállok Katie
ajtajánál. Mikor takaríthattak itt utoljára? Marcus nem
említette, hogy tilos lenne a bejárás a szobába, én pedig
kíváncsi vagyok a szeretett férfi lányára. Valamilyen
módon szeretném megismerni. Biztos vagyok benne, hogy
Marcus nem bánná. Megpróbálom kinyitni az ajtót, de
zárva van. Valószínűleg Marcus nem akarta, hogy holmi
albérlők bemenjenek. A földszinten találok néhány kulcsot
az akasztón, belepróbálom őket az ajtóba. Az egyik beleillik.
Bemegyek, beszívom az állott levegőt. Nem úgy fest, mint
egy fiatal nő hálószobája, és azon tűnődöm, vajon mikor
tartózkodott itt utoljára, vajon ki lett-e festve. Sokkal
inkább olyan, mint egy elsődleges hálószoba, hófedte tó
feletti napkeltét ábrázoló festmény lóg a kovácsoltvas ágy
felett, amit előkelőnek tűnő, ezüst műbőr takaró fed. Sokkal
nagyobb, mint a földszinti háló.
Átsétálok az ablakhoz, hogy beengedjek egy kis friss
levegőt. Az ablak merev, egyértelműen érezni, hogy évek
óta nem használták, és nagy küszködés árán tudom csak
kinyitni. Amikor visszafordulok, észreveszek egy komódot a
fal mellett. Kihúzom a fiókokat. Női ruhák vannak benne.
Végigböngészek néhány inget, kasmírpulóvert és egy fekete
kosztümnadrágot. Egy, a húszas évei elején járó lány sosem
viselne ilyen ruhákat. Bizonyára Kathryn ruhái. Találok egy
selyemkimonót, megalázónak érzem, ha arra gondolok,
hogy ezt Marcus miatt viselte. Becsukom az ajtót.
Hátrébb lépek és újra körülnézek, minden részletet
magamba szippantok. Nincsenek fotók az éjjeliszekrényen –
azaz éjjeliszekrényeken, mindkét oldalon áll egy, lámpával.
Lehet, hogy ez igazából Marcus hálószobája volt, amit a
feleségével használt? Ennek semmi értelme. Azt mondta, új
matracot és ágyneműt vett a lenti hálóba, hogy ne érezzem
magam emiatt kellemetlenül.
Jobbra van még egy ajtó. Betolom, és egy fürdőszobát
fedezek fel. Lassan besétálok. Most már határozottan
nyomozok, de nem tudok visszafordulni. Kihúzom az egyik
fiókot. Női sminkkészlet, termékminták, dolgok, amiket
hátrahagyott. Nem bírom megállni, hogy ne húzzak ki
újabb fiókokat és ne leltározzam le azokat. Fülpiszkálók,
vattapamacsok, kiszáradt parfümösüveg, utazósampon és
egy darab illatos szappan, ami még karácsonyi
csomagolásban van. Megfordítom, elolvasom a cédulát.
Szeretettel Marcustól.
Miért nem pakolta ki ezt a szobát? Nem értem. Még
mindig szereti Kathrynt? Megszédülök, megragadom a
pultot. Beszélnem kell vele. Rá kell jönnöm, mit jelent
mindez. A tükörképemet nézem a tükörben. Sápadt vagyok.
Ki kell mennem innen.
Az ágy bal oldalán haladok el, mikor észreveszek egy
világossárga és piros borítású könyvet az éjjeliszekrény
alján. Megbillentem a fejem és elolvasom a címet:
Bölcsődeirányítás és -menedzsment Kanadában
Térdre huppanok, felveszem a könyvet és átlapozok
néhány oldalt. Marcus azt mondta, az exfelesége könyvelő
volt – és Katie is egyetemre készült, hogy könyvelőnek
tanuljon. Lehet, Kathryn karrierváltáson gondolkozott. A
könyv az első oldalán nyílik ki, s meglátom a világoskékkel
írt feliratot:
„A könyv tulajdonosa Elizabeth Kathryn Sanders.”
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Ez felfoghatatlan. Nem lehet ugyanaz a nő, mint akit

Andrew megölt. Egyáltalán, mi történik itt? Megfordulok,
és odamegyek az ablak alatti kis könyvespolchoz. Egyesével
kihúzom a könyveket, az elején lassan, aztán egyre
gyorsabban. Krimik, romantikus regények. Rengeteg
romantikus regény. Mindegyikben felirat a kezdő oldalon.
A nevét olvasom újra és újra: Elizabeth Kathryn Sanders.
Elizabeth Kathryn Sanders. Elizabeth Kathryn Sanders.
Visszatolom a könyveket a polcra, próbálom ugyanabban
a sorrendben, majd bezárom az ajtót és leszaladok a
földszintre. Mindenekelőtt ellenőrzöm az elülső ablakot.
Marcus hajója a part közelében ring, farával a háznak. Még
mindig horgászik.
A szobánkban átkutatom a bőröndjét, a kabátja zsebeiben
nyúlkálok, bekukkantok az ágy alá és beletúrok az
éjjeliszekrény fiókjába. Nem tudom, mit keresek, de valami
mélyen legbelül űz tovább. A kezem gyorsan mozog, emel,
tapint. A padlólap hideg a talpam alatt. Hagytam kialudni a
tüzet, de melegem van, izzadok. Angus követ, bökdös az
orrával, csóválja a farkát. Azt hiszi, játszunk.
Feltépem a gyógyszeres szekrényt, kihúzogatom a
szájvizes üvegeket, eldobható borotvákat, savlekötő
gyógyszereket, nyugtatókat, meghűlés elleni szereket.
Nincsenek vényköteles gyógyszerek.
Végignézem a tisztasági csomagját, az elektromos
borotváját. A borotvakészlete a pult szélén van. Mikor
kiemelem belőle a műanyag szappantartót, valami zörög
odabent. Bajlódom a tetővel, a kezem olyan, mintha meg
lenne fagyva. Végül sikerül kinyitnom.
Egy marék fehér tablettát nézek. Láttam már ezeket
korábban is. Ambien. Ugyanaz a tabletta, amit valaki
Angusnek adott. Lenézek magam mellé, Angusre. Csóválja a
farkát.
Visszaemlékszem, hogyan segített Marcus beüzemelni a
riasztórendszert, hogyan barátkozott össze Angusszel.
Mindenért Andrew-t okoltam, Greg sérüléséért is, azért is,
hogy belopózott a házba. Valójában Marcus volt az? Azt
mondta, az exfeleségét Kathrynnek hívták. Sohasem volt
lányuk. Katie sosem létezett.
Elizabeth volt a felesége.
A válasz tisztán, világosan érkezik, és rájövök, hogy
tulajdonképp már tudtam. Amint megláttam a könyveket,
tudtam. Ezért kerestem a pirulákat. A térdemre rogyok,
még mindig a kezemben fogom a szappantartót. Nem. Ez
rettenetes. Következtetéseket vonok le. Andrew az én
házamban halt meg. Balesetet állapítottak meg, de Parker
kérdéseket tett fel, rengeteg kérdést; rólam, Gregről,
Chrisről. Azt mondta, sok ember haragudott Andrew-ra, de
talán egyet kihagyott. A legfontosabbat. Visszagondolok
arra, mit tudok Elizabeth Sandersről. Az újságok említettek
egy férjet, de semmi mást. A család titoktartást kért.
 Minden egyes újabb gondolat az előzőnél nagyobb erővel
sújt le rám. Marcus önkéntes volt a segítő csoportomban, a
barátom lett. Csak arra várt, hogy Andrew kiszabaduljon a
börtönből? Valószínűleg tudta, hogy egy nap majd Andrew
megkeres. És most már azt is tudja, hogy begyógyszereztem
aznap éjjel. Tudja, hogy én vagyok a valódi oka annak, amit
Andrew tett. Itt ültünk, és az egészet elmeséltem neki,
aztán szeretkeztünk.
Milyen játék ez? Mit akar tőlem?
Amint Sophie visszaér a Cherokee-val, el kell mennünk,
de mit mondok Marcusnak? Szálljak vele szembe? Nem.
Biztonságos helyet kell keresnünk. Elő kell állnom
valamiféle vészhelyzettel, ami miatt vissza kell mennünk a
városba. Aztán majd felhívom a rendőrséget.
Reszkető lábamra állok, visszateszem a pirulákat a
tartóba. Nézem a borotvát. Fegyverre lesz szükségem arra
az esetre, ha megtámadna. Talán egy késre.
Óvatosan kijövök a hálóból, benézek a nappaliba. Üres, a
tűz már teljesen kialudt. Újra ellenőrzöm az ablakot,
takarásban maradok, és szorosan markolom a függönyt,
mikor látom, hogy a hajója a stéghez van kötve. Közelebb
simulok az ablakhoz, végignézek a parton és az ösvényen.
Már nincs a tónál.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Marcus a bejárati ajtóban áll, épp a bakancsát fűzi. Belém

hasít egy kép Andrew-ról, hogyan lazította ki a bakancsa
felső fűzőjét, mindig jobbról kezdve. Aztán megfeszítette, és
a bal lábát használva nekifeszült a jobb sarkának, közben a
kezével a falnak támaszkodott. Ezelőtt sosem tűnt fel, hogy
ugyanúgy mozognak. Marcus mosolyogva felnéz rám.
– Kezdtem magányos lenni odakint.
Kényszeredetten mosolygok, az ajkamat merevnek
érzem. Ki fogja szimatolni, hogy valami baj van. Meg kell
találnom a módját, hogyan tegyek úgy, mintha minden
rendben volna. Már korábban is sikerült. Évekig ezt
csináltam.
– Kérsz kávét?
– Remek ötlet. – Ahogy kihúzok egy bögrét a
konyhaszekrényből, mögém sétál és a karját a derekam
köré kulcsolja. A bőre hűvösen simul a hasamra ott, ahol
felhúzódott az ingem. Amikor az ajkát a tarkómhoz érinti,
alig kapok levegőt. Arra koncentrálok, hogy megemeljem a
kiöntőt.
– Istenem, te majd’ megfagysz – mondom. – Miért nem
veszel egy forró fürdőt?
– Lehet róla szó. – Eltolja magát, elveszi a kávét. – Hol van
Sophie?
 – Még nem jött vissza. Elviszem Angust egy sétára, és
megnézem, hogy valamelyik szomszéd itthon van-e.
Valakinek hátha van egy autója, amit kölcsönvehetnék.
– Sokáig tartana körbesétálni a tavat. Adjunk még neki
egy kis időt, oké? Kezd megint viharossá válni odakint. Ágak
fognak potyogni a fákról. Nem akarom, hogy megsérülj.
– Oké. – Elrejtem az arcom a bögre mögé. Ki vagy te? Mit
tettél? Annyira ismerős ez a jóképű arc; néhány órája még
az ajkát csókoltam, de most mintha idegen volna. Azt
akarom, hogy Sophie jöjjön vissza mihamarabb, hogy
kijuthassunk innen, a másik felem viszont azt kívánja, hogy
maradjon ott, ahol van, biztonságban. Ha Marcus rájön,
hogy valami gond van, nem tudom, mit fog tenni.
Körülnéz.
– Tisztítószert érzek?
– Kicsit takarítottam, de véletlenül eltörtem a képkeretet
a hálószobádban – azt, amelyikben Katie fényképe volt. – Az
arcát figyelem, várom, hogyan reagál, és szorosan
markolom a bögrét. Ha futnom kell, a képébe vágom a
forró kávét.
– Semmi baj – mondja nyugodtan. – Ki tudom cserélni. A
fénykép is megsérült? – Valószínűleg azon tűnődik, vajon
észrevettem-e bármi gyanúsat. Igyekeznem kell higgadtan
válaszolni, de még soha életemben nem rettegtem ennyire.
Még Andrew mellett sem.
– Nem szedtem ki. Féltem, hogy megkarcolom magam.
– Na, ne aggódj emiatt! – mondja. – Véletlenül megeshet…
De az nem volt véletlen, hogy találkoztunk. Ahogy az sem
véletlen, hogy most itt vagyok vele a tóparti házban. Olyan
meggyőző volt, behálózott a sármjával. Szükségem van rád,
mondta.
– Miért nem fürdesz velem? – kérdezi. Már megtettük
korábban is, amikor nála voltam. Gyertyákat gyújtott,
pezsgőt locsolt a testemre, kényeztetett a szájával, rávett,
hogy tekeregjek, nyögjek, az érintéséért könyörögjek.
Szerelmes vagyok egy férfiba, aki gyűlöl.
A bejárati ajtóra pillantok.
– Nem is tudom… Sophie…
– Nagylány már. Nem hiszem, hogy sokkot kapna. Tud
már a madarakról és méhekről – mosolyog. – Segíthetnél
felmelegedni.
– Csak nincs kedvem most a fürdéshez.
– Hát jó – Különös tekintettel néz rám. A válasz túl rövid
volt, a hangom kimért.
– Jövök, és odaülök melléd. Csak hadd töltsek még a
kávémhoz.
A víz csobogása lehallatszik a nappaliba. Az emeleti
fürdőkádra gondolok. Elizabeth is ott ült vele? Lehet, hogy
miközben ott fürdik, még mindig rá gondol. Azon tűnődöm,
hogy tényleg bérbe adja-e ezt a házat, vagy ez is csak egy
újabb hazugság. Feltöltöm a kávéscsészém.
Mikor beérek a fürdőszobába, már félig tele van a kád,
hab fedi a testét egészen a hasáig. Lábát a lefolyóra
támasztja, az egyikkel a csapot szorítja.
– Biztos vagy benne, hogy nem csatlakozol?
Ingatom a fejem és letelepszem a kád szélére. Felemeli az
egyik vizes kezét, végighúzza az ujját a karomon egy
vízgyöngy mentén. Le szeretném vakarni. Lehet, hogy most
kellene elmennem, amíg a fürdőben van. Talán egy pár
mérföldre eljutnék az úton, mire észrevenné, de gyors –
láttam a futópadon. Ha üldözőbe vesz, nem fogom tudni
eltéríteni Sophie-t.
– Arra gondoltam, hogy ma este valami különlegeset
főznék – mondom. – Nem bánnád, ha elszaladnék a boltba
néhány dologért, ha visszajön Sophie?
– Akarod, hogy veled menjek?
– Nem, köszi. – Nem találkozhat a tekintetünk, ezért a
kávémat bámulom, hüvelykujjammal egy képzeletbeli
pontot dörzsölök a fogantyún.
Hangokat hallok. Nyílik a bejárati ajtó, aztán Angus
izgatottan ugat. Nem nézek Marcusra. Csak kirohanok a
fürdőszobából, és meglátom Jaredet és Sophie-t a
konyhában. Jared épp letérdel és Angust simogatja. Rám
néz, barátságos mosolyt villant. Nem tudom megállni, hogy
ne bámuljam. Ugyanakkor úgy érzem magam, mint aki
falnak csapódott. Szétestek a gondolataim. Jared nem lehet
itt. Most ő is veszélyben van. Ki kell juttatnom őket innen.
Zajok a fürdőszobából. Marcus engedi le a kádból a vizet.
Pillanataim vannak csak. A kulcsok! Még Sophie-nál kell
lenniük.
Összenézek Sophie-val, próbálom kitalálni, hogyan
jelezzem neki, hogy el kell mennünk, anélkül, hogy
megrémiszteném és pánikolni kezdene.
– Sophie, be kell mennünk a városba. Nekünk…
 – Anya, összetörtem a Cherokee-t.
– Hogy mit csináltál? – Most veszem csak észre, milyen
sápadt, a haja zilált, karjait a teste köré csavarta, mint aki
jéggé van fagyva. Nem vettem észre. Túlságosan féltem.
Közelebb lépek. – Megsérültél? – Végignézek az arcán,
meglátok egy vörös foltot a halántékán. Áthúzom az ujjam a
folton.
– Jól vagyok – mondja. – De a Cherokee totálkáros. – A
hangja reszket, és tudom, csak próbál nem összetörni Jared
előtt. – Volt egy fa az úton, próbáltam megállni, de a
Cherokee csúszott mindenfelé, aztán letért az útról… –
Marcus köntösbe bugyolálva mellém áll, Sophie esdeklő
arccal néz felé. – Nagyon sajnálom.
Marcus nyugodtan néz vissza rá, szinte vigasztalóan. Ha
most tegnap lenne, hálás lennék, hogy mindig milyen
megfontolt, hogy mindig elszámol háromig vagy tízig,
mielőtt válaszolna – annyira kiegyensúlyozott. Annyira
fegyelmezett. Sosem vesztené el a fejét úgy, mint Andrew.
Most valami mást látok. Dühöt. Sosem vettem észre azelőtt,
hogy a szeme mennyire el tud laposodni és hidegülni. Még
sosem láttam meg, hogy igazából mélyen ülő gyűlölet és
düh van benne.
– Örülök, hogy rendben vagy, Sophie – mondja. – Hozok
neked egy kis jeget. – A hűtő felé veszi az irányt, s a válla
felett lazán megkérdezi:
– Hívtad a rendőrséget?
Egy kis reménysugarat érzek. A rendőrség. Ha kijönnek
helyszínelni, talán valahogy tudtukra adhatom, hogy
segítségre van szükségünk. Sophie-ra nézek. Mondd, hogy
igen! Kérlek, mondd, hogy kihívtad őket!
– Nem. – Az arca elvörösödik. – Az én hibám volt. A
telefonomat néztem.
A tekintetemet keresi. Arra számít, hogy mérges leszek,
hogy kioktatom, ne vezessen, miközben másra figyel, de
most felettem is összedőlt az ég, és még próbálom kiásni
magam a romok közül. Marcus hallgat. Mondanom kell
valamit.
– Sophie! – Végül sikerül. – Hol járt az eszed? Meg is
sérülhettél volna.
– Sajnálom, anya. – Annyira szégyelli magát, meg akarom
ölelni, vigasztalni, de nem látok a következő pár percen túl,
és nem tudom, hogyan fogom tartani magam.
– Később megbeszéljük.
– Hívnunk kell egy autómentőt – mondja Marcus. –
Szólnom kell a biztosítónak is, és bejelenteni, de valahogy ki
kell hagynunk a rendőrséget. – A hangja még mindig sima,
határozott. Annyira magabiztos. Miért ne lenne az?
Hónapok óta játssza a játékát.
– Meg kell magad nézetned egy kórházban, Sophie –
mondom. – Megsérülhetett egy csontod, vagy
elszakadhatott egy ínszalagod. – Míg Marcus figyelme a
kocsival kapcsolatos ügyekre terelődik, kijuttatom innen
Sophie-t és Jaredet, és amint lesz térereje a telefonunknak,
hívom Parkert.
– Az út el van torlaszolva, anya. Jarednek a másik oldalon
kellett parkolnia, gyalog jöttünk ide.
 A pult szélébe kapaszkodom, egy pillanatig érzem, ahogy
körbefordul a föld. Minden visszajön. Az éjszaka, ahogy
menekültünk Andrew elől. A vihar. A vánszorgás a hóban
Sophie-val.
Marcus visszafordul a hűtőtől, kíváncsian néz rám.
– Oké, hát akkor majd visszasétálunk. – Próbálok
vidámnak tűnni. Közben úgy érzem, saját magam
bábjátékosa vagyok, a drótokat rángatom, madzagokkal
bírom mozgásra a számat.
Sophie úgy néz rám, mintha megőrültem volna.
– Fagyos hideg van és iszonyatosan szeles az idő. Nem
akarok újra kimenni. – Az ablakra pillantok. A fák vadul
dülöngélnek, és hallom, ahogy besüvít a szél a kéményen. A
sötétség és a félelem egyre jobban közrefog.
– Hol volt a fa? – Marcus odanyújt Sophie-nak egy
törülközőbe csavart jégdarabot.
– Közel a lehajtóhoz – válaszol Jared. – Körülbelül húsz
percet gyalogoltunk.
– Valószínűleg pihennetek kellene, amíg tart a vihar –
mondja Marcus Sophie-nak. – Ha nem vagy jól holnap, az
egyikünk majd elsétál reggel az autóért.
Reggel. Itt kell töltenünk az éjszakát.
– És mi a helyzet a szüleiddel? – kérdezem Jaredet. Lehet,
hogy aggódni fognak. Majd hívják a rendőrséget, akik
megtalálják az autót az út szélén és nyomozni kezdenek.
– Tudják, hogy Sophie-val vagyok. Üzentem nekik, hogy
vele töltöm az éjszakát.
Ennyi volt, az utolsó esélyünk. Legszívesebben
megragadnám a vállánál fogva és megráznám: Tudod te,
mit tettél? De nem őt akarom bántani. Marcust. És most itt
vagyunk vele összezárva.

Jared és Sophie a kanapén ülnek, Sophie a fején tartja a

jeget. Marcus elment felöltözni. Nézem, ahogy Jared
felemeli Sophie szabad kezét és tartja. Azt gondoltam, Jared
kockázatot jelent majd. Aggódtam miatta, hogy a
lányommal van, de most odakiabálnék neki, hogy szökjön el
vele. Figyelmeztetnem kell őket, de hallom, ahogy fiókok
nyílnak és csukódnak. Marcus túl közel van. Ha kijön, és
meglátja a döbbent arcukat, tudni fogja, hogy valami baj
van. Eddig nem hiszem, hogy rájött. Mielőtt bement a
hálóba nyugodtnak, még boldognak is tűnt, azt mondta:
„Úgy fest, társasjátékozós délutánunk lesz!”
Elő kéne rukkolnom valami tervvel, amit majd elindítunk,
mikor lefekszik aludni, de mintha a pók hálójával
próbálnék kötni. Minden annyira bizonytalan, és még túl
kell lennünk a nap hátralevő részén. Felnézek az órára a
falon. Még csak fél kettő van.
Sophie és Jared beszélgetnek. Jared épp azt mondja,
mennyire megijedt, mikor Sophie felhívta.
– Nagyon aggódtam. – Sophie a vállára hajtja a fejét.
Valami történt közöttük, de ezt távolról, nem rájuk
koncentrálva érzem csak. Túlságosan el vagyok foglalva
azzal, hogy kitaláljam, hogyan tudunk megszökni. Egy
gondolat kezd gyökeret verni bennem.
Begyógyszerezhetném. Már korábban is megtettem. Miért
ne tegyem meg újra?
Marcus vastag pulcsiban és farmerban jön ki, bemegy a
konyhába és kiragad egy üveg Baileys likőrt a szekrényből.
– Ír tejszínt a kávédba, Lindsey?
– Remek lenne – egyezem bele. – Csak hozok egy
pulóvert.
– Fázol?
– Egy kicsit.
– Tüzet rakok.
– Nagyszerű. – Olyan civilizáltak vagyunk, olyan
udvariasak. Most már mindketten hazugok. Gyorsan
végigmegyek az előszobán. Csak pillanataim vannak.
Hagyom a pulcsit, és egyenesen a fürdőszobába megyek,
magamra zárom az ajtót. Marcus borotvacucca még mindig
a pulton van. A cipzárral matatok. El van akadva, mintha
belülről bekapott volna valamit, nem akar kinyílni.
Erősebben rángatom, leverem a borotvahabot a padlóra.
– Lindsey? Megcsináltam a kávét. – A hálóban van és
egyre közelebb jön. Az ajtó előtt áll. Meg fogja hallani,
ahogy kotorászom. Most nem nyithatom ki. Vad tekintettel
nézek vissza magamra a tükörből, a számra tapasztom a
kezem, hogy visszatartsam a sikolyt, ami a torkomból készül
előtörni.
– Egy perc, és kint vagyok! – Veszek néhány mély
lélegzetet, hideg vizet spriccelek az arcomra és kinyitom az
ajtót.
Az ágy szélén ül.
– Jól érzed magad? – kérdi. – Sápadtnak tűnsz.
 – Csak éhes vagyok. Megyek és csinálok
mindannyiunknak egy csirkelevest.
– Segítsek?
– Segíthetsz azzal, ha lefoglalod a gyerekeket – nevetek. –
Talán megnézhetnétek egy filmet, vagy kártyázhatnátok. –
Csak fecsegek, ötletekkel dobálózom, de távol kell tartanom
a konyhától. Talán írhatok majd Sophie-nak egy üzenetet,
vagy elrejthetek egy kést. A fürdőszobába később is
visszajöhetek.
Odanyújtja a bögrét.
– Itt van, tessék.
Elveszem a meleg italt, szorosan markolom.
– Köszönöm.
– Ez majd segít. Tudom, hogy feldúlt vagy Sophie balesete
miatt, de jól kezeli. – Szája megértő mosolyba kunkorodik.
Régebben szerettem ezt a mosolyt. Arra késztetett, hogy
meg akarjam vele osztani a szívem és a lelkem. Arra
késztetett, hogy mindent elmondjak neki.
Hálás mosolyt vetek rá, majd kortyolok egy kicsit és
elégedett hangot hallatok.
– Nyam. – Nincs furcsa íze, és nem hiszem, hogy
begyógyszerezne – addig nem, míg a gyerekek a
nappaliban vannak –, de mindenesetre majd valahogy
kiöntöm, amikor nem néz ide.
– Jobb, ha nekiállok annak a levesnek – fordulok az ajtó
felé.
– Lindsey, valamit elfelejtettél.
Megfordulok, gombóc van a torkomban. Ennyi volt.
 A fehér gyapjúkardigánomat nyújtja. Közelebb jövök, ő
feláll és a vállam köré tekeri a kardigánt, az ajkát az
enyémhez érinti. Mikor hátralépek, a csípőmet ott tartja és
a fülembe súgja:
– A kanapé jó móka volt reggel. Később esetleg ismét?
Az arcom forr a dühtől és a szégyentől, emlékszem, ahogy
lovagoltam rajta, mennyire erősnek éreztem magam.
Bizonyára rajtam röhögött egész idő alatt, de most én
vagyok az, aki nevet, csendes, elfojtott hangon.
– Talán. Ha jól viselkedsz.
Kisétálok, a vállam felett visszakacsintok rá, aztán
megfordulok, hogy ne lássa a gyűlöletet az arcomon. Meg
fogom ölni. Meg fogom ölni azért, amit tett.

A konyhában vagyok, a levest keverem, miközben a

nappalin tartom a szemem. Kártyáznak és úgy tűnik, jól
érzik magukat. Viccelődik a gyerekekkel, a fogai mindig
fehéren villannak, mikor nyer egy kört. Sophie is jó
hangulatban van, nyilván, mert Jared mellette van.
Felajánlotta, hogy segít, de elutasítottam. Túl érzékeny.
Kiszúrná a félelmemet.
Valahogy jelzek majd neki, de most még túl kockázatos.
Túl sok a hibalehetőség, vagy Marcus kihallgathat. Kivárom,
míg Marcus bemegy a fürdőszobába, akkor majd
elmondom nekik a tervem. Aztán később javaslom, hogy
nézzünk meg egy akciófilmet. A zaj el fogja fedni a
hangunkat.
Angusre pillantok a lábamnál, leeső falatokért koldul.
Megsimogatom a fejét. Magamnál tartom majd, de lehet,
hogy riasztani fogja Marcust, mikor Sophie és Jared
kisurrannak. Meg kell találnom a módját, hogyan
mérgezzem meg Marcust. Nem fogom ugyanazt a hibát
elkövetni, mint Andrew-nál. Marcusnak több tablettát adok
majd.
Kihúzom az evőeszközös fiókot, hogy kivegyek egy
kanalat, és megpillantom a hámozókést egy tokban. Lehet,
hogy nem ejt komoly sebet, de bármi nagyobbat nem
tudnék elrejteni. Úgy teszek, mintha leejtenék egy kanalat,
aztán lehajolok és bedugom a kést a zoknim felső hajtásába,
a farmerom alá. Újra felállok.
– Kész az ebéd!

Már órák óta kártyázunk. Hibázok, rosszul számolom le a

lapokat, turkálom a játékpénzt. Túl magas hangon nevetek
a hévtől és az idegességtől. Sophie furcsa pillantásokat vet
felém, szinte már bosszús. Bízom benne, hogy csak azt hiszi,
be vagyok csípve. Marcus gyengéd, karja a derekam köré
fonódik. Nem vette észre, hogy kicseréltem sima kávéra az
italomat. Ebéd óta gondoskodom róla, hogy én keverjem az
italokat, miközben várom a lehetőséget, hogy visszamenjek
a fürdőszobába. Végül Marcus úgy dönt, popcornt készít.
– Jó az időzítés – mondom. – Ki kell mennem a mosdóba.
Ezúttal sikerül kinyitnom a borotvacuccát, és kiveszek
néhány tablettát, rögtön zsebre is teszem. Odafigyelek,
hogy mindent pont ugyanoda tegyek vissza. Mikor kijövök,
a levegő vajtól és popcorntól illatozik. Marcus kirakott pár
tálat és a gyerekek épp rávetik magukat.
Bemegyek a konyhába.
– Még egy italt, Marcus?
– Tudom, miben mesterkedsz, Lindsey. Le akarsz itatni –
mondja. Rámeredek, aztán rájövök, hogy csak viccel: –
Vízre váltok, mielőtt a lányod kirabol tök részegen. – Sophie
megpróbálja ellopni a halom pókerpénzt és Marcus
nevetve megakadályozza.
– Francba. Lebuktunk – mondom, aprót nevetve közben.
Annyira frusztrált vagyok, szorongásom a tetőfokára hág.
Most várnom kell vacsoráig, amikor általában bort iszik.
De a vacsora alatt – lazacot és zöldségeket grillezett,
mindezt hamuként érzem a számban – saját magának tölt
italt. Sosincs lehetőségem. A tabletták úgy húzzák le a
zsebemet, mint a kő. Órák óta nem ment ki a mosdóba.
Hecceltem is régebben a vashólyagjával.
Segít eltakarítani. Minden egyes alkalommal, mikor
megérint – a vállát az enyémhez érinti, ahogy tányérért
nyúl; az ujjai belegabalyodnak a kezembe a
mosogatóvízben –, úgy érzem, összetörik a páncélom. Nem
sokáig tudom már elrejteni a félelmem. Mikor lehajol, hogy
megcsókoljon, majdnem elsírom magam. Szerettem őt.
Igazán beleszerettem, és a fájdalom, az árulás annyira
nehéz a mellkasomon, hogy nem kapok levegőt. Eltolom, az
arcomat a pulóverébe rejtem.
Arra gondolok, mikor kint volt a tavon. Boldogan jött
vissza. Van rá esély, hogy megbocsátott nekem? Talán
tényleg komolyan mondta azokat a vigasztaló szavakat.
Vagy lehet, hogy azért volt odakint, hogy megtervezze a
bosszúját? Lelőne minket, míg alszunk? Csak engem akar
megölni?
Kérlek! Add, hogy csak én legyek! Ha nem tudom
megállítani, akkor csak engem öljön meg!
Visszamegyünk a nappaliba. A gyerekek a kanapén ülnek,
én istennek hála egy kis térhez jutok, mikor Marcus egy
másik fotelbe telepszik le. Hamarosan ki kell mennie a
fürdőszobába.
Jared a tüzet nézi.
– Gondolod, hogy több fára lesz szükségünk, Marcus?
Marcus odafordul és ránéz a fakupacra.
– Talán fel kellene töltenünk az éjszaka előtt.
Visszatartom a lélegzetem, a kezemet annyira szorosan
ökölbe szorítom, hogy a körmöm belemélyed a
tenyerembe. A farakás a ház mögött van. Ha Marcus
egyedül megy, lesz időm beszélni a gyerekekkel.
– Mehetek én is? – Jared arca reményteli és buzgó. Jó
benyomást akar tenni ránk. Sophie büszkén bámul rá. Én
meg legszívesebben rákiabálnék, hogy üljön le.
Marcus felemelkedik.
– Segíthetsz vágni egy kis gyújtóst.
– Sokat hozzatok. Hideg lesz az éjszaka – mondom.
Marcus rám kacsint, és én tudom, mire gondol. Majd én
melegen tartalak. Még mélyebben vájom a körmöm a
tenyerembe.
Amíg a kabátjukat és bakancsukat veszik fel,
végiggörgetem a filmeket, mintha keresnék valamit, amit
ma este megnézhetünk. A címek elmosódnak. Sophie a
közelemben ül, magazint olvas. Végre hallom, ahogy
becsukódik az ajtó. Várok pár pillanatig, hogy a ház mögé
érhessenek, majd gyorsan közelebb megyek Sophie-hoz és
megragadom a karját. Megrémül, majdnem visszarántja, de
én ott tartom.
– Drágám, hallgass ide! Marcus nem az, akinek mondja
magát. Ő volt Elizabeth Sanders férje. Felmentem abba a
szobába az emeleten, és a dolgai még mindig ott vannak.
Könyvek, ruhák, és…
– Anya, ez őrültség! – Próbálja magát kiszabadítani, úgy
néz rám, mintha be lennék rúgva vagy megőrültem volna.
– Ez az igazság. – Erősebb hangon suttogok, mint eddig. –
Láttam a nevét a könyveken és találtam tablettákat is –
ugyanazt a fajtát, mint ami majdnem megölte Angust. Azt
hiszem, bántani akar minket. Neked és Jarednek ki kell
szöknötök ma éjjel és segítséget kell hívnotok.
Az arca döbbent, zöld szemével egyenesen az enyémbe
bámul. Aztán rettegésbe vált.
– Hallott engem a lépcsőn múlt éjjel. El fog kapni.
– Van egy tervem. Meg tudjuk csinálni, csak hallgass ide!
A film után mondd, hogy fáradt vagy és le akarsz feküdni.
Csomózz össze takarókat, és mássz ki az ablakon. Aztán ki
kell juttatnod Jaredet is az ő ablakán, a földszinten. –
Megállok, az ajtóra pillantok. – Mikor már van térerőtök,
hívjátok a rendőrséget.
Már rázza a fejét, míg ezt mondom.
– Nem akarlak itt hagyni.
 – Muszáj. El kell terelnem a figyelmét. – Megint az ajtóra
nézek. Hallom, ahogy valaki fát vág odakint, de ez akár
Jared is lehet. Úgy döntök, nem mondom el Sophie-nak,
hogy úgy sejtem, Marcus ölte meg Andrew-t. Már így is
sokkot kapott. A bőre sápadt, az orrlyuka kitágul. A keze
ökölbe szorul.
– Meg kell próbálnod normálisan viselkedni, oké? Nem
sejthet meg semmit.
Bólint, de még mindig dermedt a félelemtől.
– Mi van, ha elkap?
Mielőtt válaszolhatnék, az ajtó nagy csattanással kinyílik
és a szívem majd’ kiugrik. Visszaülök a sarkamra. Marcus és
Jared lerúgják a bakancsukat a bejáratnál, és jönnek befelé
a nyalábnyi fával. Sophie sietősen felveszi a magazinját.
Szeretnék egy megnyugtató mosolyt küldeni felé, de nem
néz rám. Érzem a viharos gondolatait, látom, ahogy a
szemhéja gyorsan remeg.
Felállok és melléülök, megfogom és megszorítom a kezét.
Minden rendben lesz. Meg tudjuk csinálni. Ő is szorítani
kezd. Marcus és Jared felpakolják a fát a tűz mellé, a szelet
és az esőt szidják, viccelődnek, milyen szerencsések
vagyunk, hogy itt vagyunk bent a meleg tűz mellett.
Nevetek, és szólok, hogy igyekezzenek. Sophie is mosolyog,
de tudom, hogy nehezére esik. A teste kőmerev. Meg kell őt
nyugtatnom, mielőtt Marcus vagy Jared észreveszi, hogy
valami megváltozott. Amikor kimennek egy újabb adagért,
Sophie és én kidolgozzuk a tervet, mire a hangja
erősebbnek, magabiztosabbnak tűnik. A srácok
visszajönnek az utolsó adag fával, lerakják a tűz mellé,
aztán leveszik a kabátjukat, bakancsukat. Marcus bemegy a
fürdőszobába, és néhány törülközővel tér vissza, egyet
Jarednek ad, a másikat ő használja. Átdörgölik a hajukat és
megszárítják az arcukat, aztán felakasztják a törülközőket a
tűzhöz.
– Szerencsénk van, ha az áram még tovább bírja –
mondja Marcus.
Sophie féloldalasan pillant rám. Tudom, hogy a
tervünkön gondolkozik.
Marcus lerogy a fotelbe, Jared a kandallóhoz telepszik, a
fémráccsal babrál, próbálja a tűz elé helyezni. Marcus
ránéz.
– El van törve. – Visszanéz rám: – Választottál filmet?
Remélem, valami akcióban gazdagot sikerült.
– Persze – mondom, és rámutatok arra, amit korábban
már félretettem a földön. – Holtpont.
– Nagyszerű választás. – Ahogy becsúsztatja a filmet, a
tarkóját nézem, s közben szorosan fogom a lányom kezét.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

SOPHIE
Fut a film stáblistája. Érzem magam mellett anya testének
melegét. Látom az arcán a feszültséget, amikor halványan
mosolyogva rám néz, de a tekintete nem mosolyog.
Valószínűleg szeretne megnyugtatni. Belül háborgok, attól
tartok, elcsuklik a hangom, ha beszélni próbálok. Jared
Angus mellett hever a padlón. Rá kell vennem, hogy
elinduljon velem. Rápillantok anyára. Úgy bámulja a tévét,
mint aki felettébb kíváncsi minden egyes színész és dublőr
nevére. Kicsit meglöki a lábával az enyémet. Tedd meg!
Tedd meg, most! Ásítok, és lassan kinyújtom a karomat.
– Fáradt vagyok.
Jared megfordul és felnéz.
– Mész aludni?
– Igen. Gyere, megmutatom, te hol fogsz aludni. –
Marcusra nézek: – Vannak még takaróid? Lehet, hogy fázni
fogok, ha elmegy az áram. – Remélem, hogy a hangom
természetesnek tűnik, bár én erőltetettnek hallom. Mintha
a világ legrosszabb színésznője mondta volna.
– Az emeleti előtér szekrényében – válaszolja Marcus.
– Köszönöm. – Jaredhez fordulok: – Velem tartasz?
– Hagyd nyitva az ajtót! – utasít anya –, különben
felmegyek. – Tudom, hogy csak azért mondja, hogy Marcus
azt higgye, minden teljesen rendben van, de így is
aggódom.
– Az ég szerelmére, anya, csak takarókért megyünk –
forgatom a szemem.
– Tedd meg, amire kérlek!
– Rendben. – Felkelek és elindulok a lépcső felé, aztán a
konyhapult közelébe érve lassítok, és hátrapillantok
Jaredre. Egy örökkévalóság, mire lábra áll. Próbálok nem
Marcusra nézni, vajon figyel-e. Kiborító volt az utóbbi két
óra, amit vele kellett eltöltenem a nappaliban. Állandóan őt
akartam bámulni, mert mintha az arca megváltozott volna
attól, hogy már tudom az igazat. Egy másodpercre sem
emlékszem a filmből. A fejem megtelt a Marcusszal
folytatott beszélgetések emlékével; felidézem, milyen
kedves is volt mindig. Olyan sokszor voltam vele kettesben.
Soha nem is sejtettem, hogy gond lehet. Folyton eszembe
jut Elizabeth Sanders fényképe az újságokból, mellette a
szétroncsolt autó, a ponyva, amit azért terítettek le, hogy a
fotósok ne fényképezhessék le a vértócsát.
Jared végre elindul. Hallom Angus nyakörvének
csilingelését, felkel, hogy kövesse.
– Maradj! – szól rá anya – Ki kell engedjelek pisilni.
Elérek a lépcső aljáig. Jared már közvetlenül mögöttem
van. Eddig minden úgy megy, ahogy elterveztük.
Visszanézek anyára és Marcusra. Épp felkel, hogy átüljön
anyához a kanapéra. Valami belenyilall a gyomromba.
– Pihenjetek, srácok! – köszön el Marcus mosolyogva. –
Holnap kimegyünk a tóra.
 – Remek. – Minden, amit mondott, hazugság. Minden. Ez
is csak egy újabb. Vagy mégsem. Talán azt tervezi, hogy
felborítja a hajót, vagy valami egyéb borzalmas dolgot
művel majd.
– Jó éjt, szívem – mondja anya. – Reggel találkozunk. – Egy
pillanatra összeforr a tekintetünk, de aztán el kell
fordulnom.

A tető egyenes. Víz folyik az ereszcsatornából, és lefelé

igyekszik a halott levelektől és mohától csúszós fa
repedésein. A szél esőt fúj az arcomba, cibálja a testem.
Óvatosan lépkedek, mezítláb, rákjárásban, le a peremig.
Felpillantok. Semmit nem látok az ablakban. A lámpák le
vannak kapcsolva. A lepedőt markolom, amit
hozzákötöttem a szobám sarkában álló faszékhez, amit
aztán nekitámasztottam az ablaknak.
Ha egyszer lent leszek, elbújok majd a bokrok közt és
megvárom Jaredet. Remélem, hamarosan ő is kijut a saját
ablakán. Nem voltam benne biztos, hogy hisz majd nekem,
amikor suttogva mindenbe beavattam az emeleten, de
hamar megértette, s mint valamiféle akcióhős az imént
látott filmből, megragadta a lepedőket, hármat összekötött,
s elmagyarázta, hogyan ereszkedjem le rajtuk. Aztán
lement a nappaliba, hogy elterelje pár percig Marcus
figyelmét, ha esetleg zajt csapnék.
Kint vagyok a tető szélén, az éles perem felsérti a hasam
és mellkasom, majd szabadon lógok a levegőben. A lepedő
egy rémületes pillanatig elakad, én egy helyben forgok
körbe-körbe, és belecsapódom a ház oldalába. Elrúgom
magam. A lepedő kiszabadul, nekilódulok a föld felé, s
végre talajt ér a lábam. Gyorsan kioldom magam, futva
távolodom pár métert a háztól és meglapulok a bokrok
között. A hajam ázott, csurog a víz a nyakamon. A
kabátomat nem hozhattam el a földszintről, ezért több
réteget is felvettem a pulcsim alá, de már mindenem vizes
– „csontig csuromvíz”, mondaná anya. Felveszem a
papucsom, amit a pulcsim zsebébe gyűrtem. Azt gondoltam,
mezítláb jobban tudnék kapaszkodni, de most már majd
lefagynak a lábujjaim. A futócipőm a bejárati ajtónál van.
Jarednél nem volt semmi ruha, ezért adtam neki egy pár
zoknit és egy pulcsit.
Nem tudom megmondani, mi folyik a házban. Az egyetlen
dolog, amit hallok, az a szél, ahogy morajlik, és az erdőben
előre-hátra hajladozó fák susogása. Be szeretnék
kukucskálni a konyhaablakon, hogy lássam, anya jól van-e,
de ha Marcus meglát, bukik az egész tervünk.
Valami megbökdösi a hátam, halk sikolyt hallatok, majd
megfordulok – kitartom a kezem, hogy ne prüszköljön az
arcomba. Angus az, csuromvizes, és nyüszítve ugrál körbe.
Anya biztosan kiengedte pisilni.
– Ssssh – megragadom a nyakörvét, hogy csendben
maradjon. – Nyugodj le, te gazfickó!
Tompa puffanás hallatszik a ház mögül. Lépések. Angus
teste megmerevedik, csendben morogni kezd. Betakarom a
száját. Aztán a sötét árnyra bámulok.
– Sophie? – Jared az.
 – Erre.

Futunk a kavicsos út közepén, sár fröcsög fel a lábunkra. A

papucsom tocsog. A szél szemből fúj, az útra dobálja a
leveleket, a letört faágakat, amiket kerülgetnünk kell. A
légzésünk egyenetlen, dobog a lábunk. Botladozom, reszket
a combom. Jared hátulról tol.
– Meg tudod csinálni!
Továbbfutok. Biztosan az ő lába is fáj, mivel egy szál
zokniban fut, de nem panaszkodik. Angus csilingelő
nyakörvvel szökell mellettünk, fújtat, elereszt néhány éles
ugatást, majd berohan az erdőbe valami után.
– Angus! – suttogom párszor élesen, de Jared megragadja
a kezemet.
– Gyerünk. Majd utolér!
Bekanyarodunk a sarkon, s végre látom az úton heverő fa
sötét árnyát. Úgy néz ki, mint egy elbukott óriás, ágai az
égig nyúlnak, mintha segítségért könyörögne. Jared autója
a fa túloldalán van, mindjárt odaérünk. Kocogásra
lassítunk, lassan csendesedik a légzésünk. Ellenőrizzük a
telefonjainkat. Az ujjaim vizesek, hidegek és csúszósak,
nehezen tudom csak beütni a jelszavam. A kijelző felvillan.
– Van térerő! – Gyorsan tárcsázom a 911-et. Akadozik a
nyelvem, miközben igyekszem elmagyarázni, hogy anya
csapdában van a házban egy felfegyverzett férfival. –
Jöjjenek gyorsan!
A telefonközpontos kérdéseket tesz fel, amelyekre nem
tudom a választ, részleteket és tényeket akar, én viszont
csak azt akarom, hogy érjenek oda. Mi van, ha Marcus már
rájött, hogy megszöktünk?
– Nem tudom a címet! – kiabálom a telefonba. – Az a ház,
amelyiken festett, vörös jel van, de van egy fa az úton, a
vihar során dőlt ki. – Túl sokáig fog tartani. Összeszorul a
szívem, mikor anyára gondolok, aki egymaga van
Marcusszal. A telefonközpontos mond valamit arról, hogy a
rendőrök már úton vannak. Leteszem és Jaredre nézek.
– Nem hagyhatjuk ott. Vissza kell mennünk.
– Menjünk! – Megfordulunk és visszafelé futunk az út
közepén.
Tarts ki, anya! Kérlek, csak tarts ki! Jövünk.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

LINDSEY
– Úgy tűnik, kettesben vagyunk – mondja Marcus.
Tesz még fát a tűzre, még vaskosabbra hizlalva a pattogó,
narancssárga lángokat. A tűz megvilágítja a profilját.
Biztosan nagy a forróság ott, de nem mozdul. Maga az
ördög. Valahogy be kell csalnom a hálószobába, hogy a
gyerekeknek legyen esélyük elmenekülni. Ha Sophie nem
tud kijutni a tetőre, a nappalin keresztül kell majd jönnie.
El kell terelnem Marcus figyelmét.
– Miért nem nézünk tévét a hálószobában?
– Rendben – mondja –, csak bezárom az ajtókat.
– Majd én megcsinálom. Angust is ki kell engednem, hogy
elvégezze a dolgát. – Amíg Marcus a háló felé sétál,
kinyitom a bejárati ajtót és kiterelem Angust.
– Menj pisilni! – De csak áll ott, néz rám, majd az esőre,
majd újra rám. Érzi, hogy valami baj van, biztosan hallja a
feszültséget a hangomban. – Menj! – Lefut, a farkát a lába
közé húzza, a fejét lelógatja. Bezárom az ajtót. Borzasztóan
érzem magam attól, hogy kint kell hagynom, de túl
kockázatos lenne, ha a házban maradna, amíg nem tudom,
hogy Sophie és Jared biztonságban vannak-e. Ha egyszer
kijutok, megtalálom majd, nem szokott messzire
elkóborolni.
 Marcus általában tart egy pohár vizet az
éjjeliszekrényén. Ez az utolsó esélyem, hogy
megmérgezzem. De valahogy el kell nyomnom a tabletták
ízét. Talán citrommal. A konyhában vágok egy gerezdet,
facsarok egy kicsit a vízbe, majd felnézek és hallgatózom.
Még mindig a hálóban van. Beledobom az összes tablettát a
vízbe, gyorsan elkeverem, aztán belekortyolok. A szám
megtelik a citrom savanyú ízével. Eszembe jut az éjszaka,
amikor Andrew-nak kevertem az altatót, emlékszem a
whiskey égető ízére.
Beviszem a poharat a hálóba. Folyik a víz a
fürdőszobában, fogmosás hangjai szűrődnek ki. Leteszem
az asztalára, átmegyek az én oldalamra és gyorsan
előhúzom a kést a zoknimból, majd becsúsztatom a párnám
alá.
Azon vacillálok, mit vegyek fel. Aztán belebújok abba a
pólóba és pizsamanadrágba, amit múlt éjjel is viseltem.
Bekapcsolom a tévét. Marcus kijön, csak a bokszeralsója van
rajta. A mellkasa kidolgozott, karja, mint az acél. A
rögeszmés testépítésére gondolok. Mostanáig azt hittem,
azért csinálja, hogy legyőzze a gyászt. Azt hiszem, így is van,
de ez a felesége, nem a kitalált lánya iránt érzett gyász.
Kíváncsi vagyok, merre járt az elmúlt években, mióta
Elizabeth meghalt. Lehetetlen, hogy ez idő alatt végig csak
engem keresett.
– Nem bánod, ha a híreket nézzük? – kérdezem. –
Szeretném meghallgatni az időjárás-jelentést.
– Persze. – Körülnéz. – Hol van Angus?
 – Elszaladt valami után odakint. Kicsit később majd
behívom.
A másik oldalról mászik be az ágyba, közelebb csúszik
hozzám, fejét a vállamra teszi, ajkával a meztelen bőrömet
simogatja. Úgy érzem, mintha pókok másznának rajtam.
Nézzük a híreket, de én csak vibráló képeket észlelek,
képtelen vagyok befogadni az információkat. Minden
hangra fülelek, és várom, hogy igyon a vízből, de még nem
nyúlt érte.
– Hoztam neked vizet. Gondoltam, annyi bor után jól fog
esni.
– Köszönöm, drágám – felel, de még mindig csak a tévét
bámulja. Mintha valóban érdekelné, hogy mi történik a
világban. Mint a hét bármelyik másik éjszakáján. Végül
odafordul, és iszik egy kortyot a vízből, majd furcsa képet
vág.
– Tettem bele egy kis citromot – mondom.
– Nem igazán passzol össze a fogkrémmel. – Leteszi a
poharat.
A tévére meredek kétségbeesetten, majd rám tör a pánik;
ez a két érzés üldözi egymást bennem, végtelen
körforgásban. Mennyit nyelt le? Egy kortyot? Az nem fogja
elálmosítani. Igyekszem arra összpontosítani, mennyi ideje
mehetett el Sophie és Jared lefeküdni. Tizenöt-húsz perce?
Nem elég.
Újabb tíz perc telik el. Próbálom nem állandóan az órát
nézni, úgy teszek, mint aki az ébresztővel babrál. Marcus
lecsúszik, a párnán pihenteti a fejét. Oldalról figyelem,
hogy becsukta-e már a szemét, de úgy tűnik, nagyon lekötik
a hírek és a legkevésbé sem fáradt. Nem várhatok tovább.
Meg kell néznem, elmentek-e már a gyerekek. Talán ki
tudok surranni, amíg ennyire elfoglalja magát.
– Megyek, megnézem Angust.
– Oké – fel se pillant. Óvatosan kikúszok az ágy szélére,
majd kisétálok és becsukom az ajtót magam mögött.
Megállok, hallgatózom. Még mindig szól a tévé.
Kilopózom az előtérbe, a ház hátulja felé, és belököm
Jared szobájának ajtaját. Úgy látom, az ablak csukva van.
Nézem az ágyát, várom, hogy a szemem hozzászokjon a
sötéthez. Egy nagy kupac. Mi történhetett? Ki kell juttatnom
innen.
Gyorsan bemegyek, megérintem Jaredet, ahol valami
puhát érzek. Újra megnyomom, és majdnem eldőlök,
annyira besüpped. Egy párna. Becsukom az ajtót és újra
végigmegyek az előtéren. A lélegzetem is visszatartom,
ahogy elhaladok a hálószoba ajtaja előtt, majd felsietek a
lépcsőkön Sophie szobájába. Friss esőillatot érzek,
megborzongok a hidegben. Van egy szék a nyitott ablaknál,
a lepedő még mindig hozzá van erősítve. Megcsinálták.
Már félúton járok lefelé, mikor a vállam hozzáér egy
képkerethez a falon, ami hangos nyikorgással válaszol az
ütésre. Megállok, csendben várok. Vajon meghallotta?
Bömböl a szél odakint, a lökésektől remeg, morajlik a ház.
Elindulok újra, minden egyes lépésnél a lehető
legóvatosabban teszem le a lábamat.
– Minden rendben?
 Riadtan hőkölök hátra. Marcus ott áll a sötétben, a lépcső
alján. Mióta lehet ott?
– Hallottam valamit, de csak a szél volt az – suttogom. – A
srácok jól vannak. – Lemegyek a többi lépcsőn és megállok
előtte.
– Lehet, hogy az egyik ablakot belökte a szél – mondja. –
Huzatot érzek. – A hideg futkározik a hátamon, ahogy a
szemöldökét ráncolva bámul felfelé, mint aki azon
gondolkozik, hogy felmegy terepszemlét tartani.
– Úgy tűnik, minden rendben. Sophie bebújt egy rakás
takaró alá.
– Megtaláltad Angust? – Most engem néz. Remélem, ez
azt jelenti, hagyja az ablakot a fenébe, de nem vagyok
benne biztos. Gyanakodni fog, ha nem látszom elég
aggodalmasnak Angus miatt. Aztán bevillan. Pontosan így
fogok megszökni.
– Még nem. Körülnézek odakint. Biztosan elbújt a vihar
elől. – Elindulok a háló felé, imádkozom, hogy Marcus
kövessen. El kell őt csalnom a lépcsőtől.
– Elég erősen fúj. Veled megyek.
A fogamat csikorgatom, örülök, hogy nem látja az arcom.
Csak udvarias. Még ebből is ki tudok jönni.
– Megleszek. Legalább az egyikünk maradjon szárazon.
– Nem engedhetlek ki egyedül.
Most a hálóban vagyunk. Nem tiltakozhatok tovább,
különben gyanút fog. Kikapok egy pulcsit a komódból,
felhúzom a pólómra, belebújok egy farmerbe. Pár
pillanatig húzom az időt, míg zokni után kutatok. És mi van,
ha Angus a bejárati ajtónál áll? Akkor vissza kell jönnünk.
Talán kitörhetek, befutok az erdőbe és elbújok valahol. A
meglepetés erejével fogok hatni.
Marcus felveszi ezüstszínű zseblámpáját az
éjjeliszekrényről.
– Kész vagy?

A szél szinte kitépi az ajtót a kezemből, ahogy kinyitom,

belekap a kabátomba. Szorosan a fejemre húzom a
kapucnit, körülnézek. Angust nem látom sehol. Remek, ezek
szerint követte Sophie-ékat. Marcus mögöttem jön, bár
jobban örülnék, ha előttem haladna.
– Angus! – kiabálom bele a szélbe.
Marcus hangosan füttyent, a hangja áthatol a viharon. Én
megmerevedek. A levegővételeket számolom. Maradj, ahol
vagy, Angus! Maradj ott! Nehezen vánszorognak a
pillanatok. Hallom Marcus esőkabátjának suhogását, ahogy
áthelyezi a testsúlyát. Az eső veri a vállamat.
– Nézzük meg a fészert! – javaslom.
Marcus bólint, arcát beárnyékolja a baseballsapkája. Int,
hogy menjek előre, és egy fénycsóvát vetít elém. Csúszik a
betonlépcső, nedves a sok esőtől és levéltől. Az erdőt
fürkészem, mintha mégis ott keresném Angust. Hol lenne jó
lelépni? A talaj göröngyös, meredek, sziklás.
– Be kell kötnöm a bakancsom. – Lehajolok, hogy
bekössem a túrabakancsot, azon tűnődve, vajon milyen
gyorsan tudok benne futni. Marcus mögöttem áll a keskeny
lépcsőn, a fényt a lábamra irányítja. Azt reméltem,
visszamegy, de még mindig az úriembert játssza.
Átkutatom a talajt, egy követ, egy ágat, valamit keresve,
amit gyorsan megragadhatok, de sehol semmi, csak a
hömpölygő esővíz.
Lassan kezdek felállni. Valami fejbe vág hátulról,
előretaszít, négykézlábra zuhanok tőle. Az éles ütésből
eredő fájdalom áthatol a koponyámon, le a gerincemig.
Megpróbálok lábra állni, de a karom kibillen, az arcom
belecsapódik a betonba. Egymáshoz koccannak a fogaim, az
arccsontom lüktet. Vér ízét érzem.
Előttem Marcus bakancsa, fekete orra csillog az esőtől.
– Lindsey? – A hangja túl távolinak tűnik, felerősödik,
elhalkul, mintha víz alatt lennék. – Hallasz?
A világ szétporlad, húz lefelé a sötét. Ébren kell
maradnom, meg kell védenem magam. Megpróbálok
kúszni, az alattam lévő lépcső felé nyúlok. A földre
ernyedek, oldalra borulok és a sárban kötök ki. A lábamon
végigzubog az esővíz patakja. Felnézek Marcusra.
Felemeli a kezét. A zseblámpa a fejem felé közelít.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Mikor magamhoz térek, a plafont látom elmosódva.

Pislogok néhányat, amíg ki nem élesedik a kép.
Megpróbálom felemelni a kezem, hogy megtapintsam a
fejem, de valamivel össze van ragasztva a két csuklóm.
Szigetelőszalag. Van a számon is, húzza a bőröm. A lábam
sem mozdul, a két bokám is össze van ragasztva.
Csuromvizes vagyok és fázom, nagyon. Csak a pólóm és
farmerom van rajtam, a pulcsi és bakancs lekerült rólam.
Oldalra nézek, a világ eltorzult és körbeforog. A
gyomrom a torkomba tolul, keserű sav ízét érzem. Nem
látom Marcust, de mozgást, zörejeket hallok. Lassan
felemelem a fejem. A szoba másik végében van, az
öltözőasztal előtt púposodik. Terepmintás kabátba öltözött
át. Sosem láttam még ezelőtt rajta. Úgy néz ki, mint egy
vadász.
A testem erősen remeg, az izmaim megfeszülnek, ahogy
megrántom és kifordítom a csuklómat. Semmit nem ér. A
kés a párnám alatt. Felhúzom a kezem. Túl késő. Megfordul.
– Ébren vagy?
Az összekötött lábamat az ágyhoz szorítom, a hasizmomat
használom, hogy felhúzzam magam, a hátamat a
fejtámlának nyomom. Nehezen lélegzem a leragasztott
számon, az orromon át, szaporán veszek levegőt. Meg
fogom rúgni. Felhúzom a lábam és hasba rúgom. Az
öklömet ütőként fogom használni. Beledöföm az ujjaim a
szemébe.
Megáll az ágy végénél és becsúsztat néhány inget egy
sporttáskába. Nem volt nála táska, amikor megérkeztünk –
bőröndöt hozott. Katonai zöld, dzsungelmintával. Most a
szekrénynél van, ruhákat húz ki az akasztókról. Összehajtja
az ingeit, gondosan bepakolja a táskába.
Mi a terve? Nem látszik mérgesnek, még rosszkedvűnek
sem. A mozdulatai gyorsak és hatékonyak. Nem kapkod.
Nem ölt meg. Megtehette volna, de nem tette. Ez nem
lehet véletlen. Magával visz, mint egy foglyot? Szirénák
hangját várom, de csak a szelet hallom odakint.
Most a fürdőszobában van. Nyúlok a késért, tapogatózom
az ujjaimmal. Hova lett? Marcus kijön a fürdőből.
Visszahúzom a kezem magam elé. Az ágy végébe megy a
borotválkozószettjével, kicipzárazza, kiveszi a
szappantartót és kipattintja az ujjával. Számol. Rápillant a
vizespohárra, találkozik a pillantásunk.
– El akartál kábítani, pont úgy, ahogy Andrew-val tetted.
Felmordulok a ragasztószalag mögött, kérlelően
kinyújtom a kezem, majd a számra mutatok, könyörögve
nézek rá. Vedd le a ragasztószalagot! Hagyd, hogy
beszéljek, kérlek! Meg tudom magyarázni.
Bedobja a borotvaszettet a sporttáskába.
– Mindketten tudjuk, hogy ha leveszem a ragasztót,
sikítani fogsz. – Azt hiszi, a gyerekek még a házban vannak.
Nem nézte meg a hálószobákat, ezért nem olyan sietős neki.
Azt hiszi, van ideje. Mit tesz majd, ha meghallja a
szirénákat?
A keze a zsebében van. Valami zörög, ahogy kihúzza
onnan. Kulcsok. Most a láda előtt guggol. Csak a
baseballsapkája tetejét látom, hallom a zár kattanását,
aztán ide-oda mozgat valamit. Mikor újra feláll, egy
pisztolyt tart a kezében. Erősebben nyomom magam a
fejtámlához, a kezem kinyújtva tartom magam előtt. Rázom
a fejem, állati hangokat adok ki, ahogy levegő után
kapkodok.
Nem néz rám, csak becsúsztatja a fegyvert a zsebébe,
aztán újra lehajol és még valamit kivesz a fiókból. Egy
fényképalbum, fehér szaténborítóval.
– Elizabeth imádta ezt a házat. – Lassan lapozza az
albumot. – Majdnem minden hétvégén idejöttünk. –
Megérinti az egyik fotót, szinte áhítatosan, az ujjait a
felszínén nyugtatja. – Hallottam, hogy a nők ragyognak,
amikor várandósak, de azt hittem, ez csak mítosz. De mikor
megtudtuk, hogy terhes, mintha gyertyák százai ragyogták
volna be.
Elizabeth terhes volt? Nem, ez hogy lehet? Nem volt róla
szó a sajtóban, a tárgyaláson sem derült ki. A rendőrség se
tudta volna?
– Nem mondtam el senkinek, hogy már a harmadik
hónapban volt. Lehet, Andrew hosszabb büntetést kapott
volna. – Visszateszi az albumot a ládába, lezárja a fedelét és
a tetején hagyja a kezét. – A hamvai itt vannak bent, a
menyasszonyi ruhájával és a rózsaszín babacipővel együtt,
amit már megvett. Annyira biztos volt benne, hogy kislány
lesz. – Lenéz rám. – Értesítettek, amikor Andrew-t
kiengedték. Lelőhettem volna, amikor kisétált a börtönből,
de az túl könnyű lett volna. Azt kellett éreznie, hogy
mindent visszakap, a szabadságát, a családját, csak utána
akartam mindezt elvenni.

Az arcomat vizsgálja, elégedettnek tűnik, mikor észreveszi

a könnyeimet. Élvezi, ahogy felfedi a pokoli tervét,
önelégült az éleselméjűségétől.
– Mindent elmondtál nekem. Meséltél a házasságodról és
én ezt felhasználtam. Még azt is hagytad, hogy segítsek
beállítani a biztonsági rendszered. Sophie leveleiből
minden mást megtudtam. A fésülködőasztala alatt tartotta
őket, mint tudod.
A házunk minden szegletében járt már. Tudott mindent a
lányomról, az életünkről, látta az összes fiókot. És én voltam
az, aki beengedte.
– Többször is leautóztam Victoriába, őt figyeltem, vele
együtt éltem meg a napokat, nevettem a srácokkal a
munkahelyén, élveztem az ő életét. – Az utolsó szavakat
már hadarja. – Aztán láttam, hogy megveszi a repülőjegyét.
Dogwood Baybe jött. Elérkezett az időm. Azt hitted, ő
zaklatott, végül már Sophie is azt hitte. A rendőrök őt
vádolták volna a halálotokért.
Abbahagyom a ragasztószalag feszegetését, ez az utolsó
mondat annál is jobban gúzsba köt. Mindvégig, a napok,
hónapok során azt tervezte, hogy megöl engem és Sophie-t.
Visszadőlök, szédülök a felismeréstől. Megint reszketek,
egész lényemet elönti a pánik.
– Addigra már annyira bíztál bennem. Megtehettem
volna, hogy úgy tűnjön, elüldözött Vancouverbe és ott ölt
meg. De aztán gyanút foghatott és követett engem a
házadba.
A többi már világos. Látom őt és Andrew-t, ahogy a lépcső
tetején állnak. Látom, ahogy verekednek. Most ébredek rá,
mennyire szerette Andrew Sophie-t. Mennyire szeretett
engem.
– Még mindig kibaszott mérges voltam. – Ez az első
alkalom, hogy káromkodni hallom, a durvasága csak tovább
fokozza a rémületem. – Mi értelme volt a halálának?
Semmim nem maradt. Még mindig Elizabethre gondoltam
a nap minden másodpercében. Aztán szükséged volt egy
helyre, ahol meghúzhatod magad és ez kapóra jött. Akár
valami sorsüzenet. Miért ne vegyem el a családját? Ő
elpusztította az enyémet. Már majdnem kezdtem elhinni,
hogy újból lehet valamiféle életem. De aztán elmesélted
nekem a tablettákat… – Találkozik a tekintetünk, mélyen a
szemembe néz. Minden ott van. Az elkeseredés, a düh. Ez
végig nem rólam szólt.
Megcsavarom a testem, térdre gördülök, a kezem a
szívem előtt, imára kulcsolva. Most már nagyon sírok,
próbálok megszólalni és azt motyogom: Bocsánat. Bocsánat.
Bocsánat.
Körülnéz a szobában, vesz egy mély levegőt, mintha a
falak illatát, kipárolgásait szeretné beszippantani.
 – Hiányozni fog ez a ház, de vége. Mindent újra kell
kezdenem. Ez az egyetlen megoldás. – Laza mozdulattal
felemeli a sporttáskát a vállára, és megint találkozik a
tekintetünk. – Felgyújtom a házat. Gyorsan leég. De a füst
hamarabb végez veled.
Elvonszolom magam az ágy széléig, térdre esek. Már
gyors léptekkel tart kifelé a szobából. Utánamászom,
esetlenül, térden és könyéken oldalazva. El kell jutnom az
ajtóig, kiékelem a testemmel. De túl gyorsan megy,
képtelen vagyok utolérni.
Lassan nyitja ki. Egy pillanatig látom a sötét nappalit, az
asztalt, a székeket. Nem néz vissza, mikor becsukja maga
mögött az ajtót. Néhány lépéssel vagyok mögötte, még
mindig mászok. Nyekergő hang, valamit behúz a bejárati
ajtó elé. A könyvespolcot.
Bezárt a hálóba.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

SOPHIE
Nem hallom a szirénákat. A lábunk dobog az úton.
Elhagytam az egyik papucsom, de nem lassítok. Túl
messzire mentünk. Folyton az erdő szélére pillantok Angus
miatt, remélve, hogy meglátom a bozontos fejét, hallom a
nyakörve csilingelését, de semmi, csak a zuhogó eső, a
süvítő szél és a ziháló légzésünk hangja.
– Mit csinálunk? – lihegem.
– Van egy balta a fészernél. – Jared hunyorítva védi a
szemét az esőtől, haja hátralapul, karját az oldalához
szorítja. – Lecsapunk rá.
– Fegyvere van!
– De nem számít ránk.
Az útra nézek. Már látunk néhány tóparti házat, de nem
tudom, mennyire vagyunk közel. Minden fa ugyanolyan, s
az útkanyarulat mintha sosem akarna véget érni.
Megérzek egy jellegzetes szagot, egyre erősebb.
– Érzed a füstöt?
– Talán a kéményből jön. Közel vagyunk.
Aztán bevesszük a kanyart és megpillantjuk a tóparti
házat. Vastag füst kering körülötte, homályos felhőként. A
kéményből, az ablakokból dől elő, a tetőn gomolyog.
– Anya! – Rohanok a ház felé, semmivel sem törődöm, a
kezem, lábam önálló életet kezd élni. Jared kiabál valamit
mögöttem, de nem hallom. A füst az egyetlen, amit látok.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

LINDSEY
Marcus még a nappaliban van, hallom a gyors lépteit. Nem
jön vissza, hogy ellenőrizzen. Már érzem a füstöt. Ki kell
jutnom! Addig hintáztatom a testem, míg a lábamat nem
sikerül magam alá csavarnom, aztán a csípőmre gördülök
és minden erőmet bevetve talpra húzom magam.
Visszapattanok az ágyra, karomat kinyújtva, így
egyensúlyozom magam. Ezúttal, ahogy elérem a párnát és
oldalra lököm, megtalálom a kést. Becsúszott az ágy támlája
mellé.
Megállok, várok. A cipője kopogását hallom, egyre
távolabbról. Becsapódik a bejárati ajtó. Most már csend
van. A padlón ülök. Az ujjaimmal óvatosan kicsúsztatom a
kést a tokjából, aztán a térdeim közé szorítom és elvágom a
ragasztószalagot. A kiszabadított kezemmel a bokám már
gyorsabban megy. Csak néhány percig tart, de a füst már
erősödik. Megtölti a levegőt, beszivárog az ajtó alatt.
Lefejtem a szalagot a számról, felsikoltok, mert egy kis
bőrt is leránt. Beleszagolok a levegőbe. Az egyetlen kiút az
ablakon át vezet. De nem akar kinyílni. Valami baj van a
zárral. Nekivágom a lámpát az üvegnek, visszapattan,
rázuhan a lábamra. Fogom az egyik párnahuzatot, a kezem
köré tekerem és beleütök az ablakba, de nem vagyok elég
erős. Talán a fürdőszobában találok valamit, amit
felhasználhatok. A zuhany rúdját, a vécé kerámiafedelét
talán.

Hangok. Valaki őrjöngve kiáltozik. Két hang. Sophie és

Jared. Futva közelednek, nekem kiabálnak. Bent vannak a
házban.
– Itt vagyok bent! – Odarohanok az ajtóhoz, verem az
öklömmel.
– Állj hátrébb! – Jared hangja az. Valamit nekiüt az
ajtónak, ami széthasítja a fát. Egy balta fejét látom. Rúgások
hangjai, majd kicsapódik az ajtó.
– Anya! Gyere! – Sophie megragadja a kezem és kihúz. A
bejárati ajtó felé rohanunk, de a nappali megtelt füsttel. A
függönyök már égnek, s egyre magasabbra kúsznak a
lángok.
– Állj! – Jared megragadja a vállunkat hátulról. – Hátsó
ajtó.
Követjük, végig az előtéren, szorosan egymás mellett.
Sophie pulcsijába kapaszkodom; hideg, vizes textil.
Karunkat az arcunk elé tartjuk, köhögünk. Folyik a könny a
szememből. Átsandítok a füstön, követem az alakjukat.
Jared megy elöl, Sophie utána. Erősebben szorítom a
pulcsiját. Jared kinyitja a hátsó ajtót. Látom a sötét éjszakát,
érzem a tomboló esőt.
Éles dörrenés. Elvesztem az egyensúlyom, ahogy oldalra
rándulok és beleütközöm a falba. A füstön keresztül Marcus
fut utánunk. Rám szegezi a fegyverét.
 Még egy dörrenés. Hangos, közeli.
Valami a falba csapódik a fejem mellett. Félrerántom a
fejem, térdre esem. Sophie az ajtó másik oldalán van, az
arca fehér. Felém közelít, ömlik rá az eső, ibolyaszín
hajtincsei az arcára tapadnak. A fényben kirajzolódnak a
körvonalai.
Tökéletes célpont.
Jared mögötte van, húzza a karjánál fogva, és kiabál
valamit. Nem hallom – a lövés hangja visszhangzik a
fülemben –, a szája nyitva, halálra van rémülve.
Hátratántorodom, belekapaszkodom az ajtó aljába és
bevágom. Még több lövés. A csukott ajtót találja el.
Bemászok a mosókonyhába, négykézláb kutatok. A
tisztítószeres doboz ott van a polcon. Lerántom a padlóra,
kikapom belőle a citromsavas permetezőpalackot. Az ajtó
kivágódik. Marcus hátulról üt meg, lelök a földre.
Átpördülök és erősen felrúgok a lába közé. Kétrét görnyed,
belecsapódik a mosógépbe. A pisztoly leesik a földre és
becsusszan a lavór mögé, nincs elérhető távolságban. Vadul
permetezek a tisztítóval, betakarom Marcus testét és fejét.
Ordít, belekarmol a szemébe.
Átfurakodok mögötte, rohanok a bejárati ajtóhoz. A
nappali lángokban áll. Megcsap a hőség, szinte visszalök.
Lefekszem a padlóra, kígyóként kúszom, aztán négykézláb.
Megmarkolja a pólómat és visszahúz. Elkapom az egyik
asztallábat, még mindig a másik kezemben tartom a spray-
t. Megpróbálja kiszabadítani az ujjaim közül. Az ajtó nyitva.
Friss levegő. Mögöttem nagy morajlás, ahogy a lángok
mohón magukba szívják az oxigént.
Túl erős. Nem bírom tovább. Az ujjaim elernyednek. De
aztán egy hatalmas alak suhan el mellettem. Angus
vicsorogva, ugatva ugrik a levegőbe. Marcus elenged,
kiabál valamit.
Kicsavarom magam, miközben az üveg fúvókájával
matatok. Marcus lába Angus szájában van, a kutya morogva
harapdálja. A mellettük lévő kanapét elnyelik a lángok.
Talpra állok, eltakarom a szám a karommal, feléjük
botorkálok.
Célzok, nem gondolkozom. Visszatartom a lélegzetem.
Keményen lenyomom a kioldót, az egész spray-t ráfújom
Marcus arcára, testére. Meggyullad a levegőben. Marcus a
kanapéra zuhan, elnyelik a lángok, a tisztító folyadék csak
táplálja a tüzet. Égő haj és hús szaga. Remeg a teste, sötét
massza az egész, a karja lelóg. Egy sikolyt hallok.
Elejtem a palackot, hátratántorodok és térdre esek.
Perzseli a hőség a bőröm, behatol a tüdőmbe. Nem kapok
levegőt. Füst és lángok mindenütt. Angus ugat és az orrával
noszogat. Közelebb jutok az ajtóhoz, de már nem látok.
Kezek bukkannak elő.
– Anya, anya!
Valaki felemel, vonszol, ösztökél, igyekszik ébren tartani,
a levegő édes, eső esik rám. Az arcomat felé fordítom,
levegőért kapkodok. Ég a torkom. Könnytől olvadt hamu
mosódik a szemembe és az arcomra. Már nem hallom a
sikoltást.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET
2017. AUGUSZTUS

Felcipelem a dobozt az emeletre, kopog a fapadlón a cipőm,

benavigálok a labirintusba, amit dobozokból halmoztunk a
nappali közepére. A késő augusztusi nap melegen süt be a
mennyezeti ablakon, végigömlik a padlón, mindent
aranyfénybe borít. A bútorok nem illenek össze; főleg
használt darabok, de valami érdekes, eklektikus módon
mégis összhangban vannak és remekül mutatnak a
loftlakásban, ami egy régi áruház átalakított tetőterében
van.
Mikor Sophie, Delaney és én először jártuk be a lakást
néhány hónappal ezelőtt, álltunk az ablakoknál, csodáltuk a
várost, mutogattuk egymásnak az épületeket és
látnivalókat, amiket felismertünk. Néztem Sophie arcát az
üveg tükröződésében, az öröm, az izgalom vagy bármi
egyéb érzelem nyomát kerestem rajta, de nem tudtam
semmit leolvasni róla. Aztán a lányok körbejártak,
bekukkantottak a hálószobákba, kinyitogatták a
szekrényeket. Végül Sophie megállt a nappaliban, és nézte,
ahogy a napfény elterül a falakon. Megfordult és azt
mondta:
– Itt akarok élni.
Nem mosoly volt. De kezdetnek nem rossz.
 Már felakasztott néhány festményt a falra, és egy óriási,
absztrakt virágokkal teli vásznat támasztott a
kandallópárkányra. Az otthonává alakítja. Az első
otthonává, ahol én nem vagyok jelen. Érzek valami kínzó
fájdalmat, de hamar elhessegetem. Ez az ő ideje. Nekem
sosem volt saját lakásom, sosem jártam egyetemre. Néha
úgy érzem, soha nem is voltam fiatal. Örülök, hogy Sophie
más utat követ.
A konyhapultra teszem a dobozt.
– Hogy megy?
Sophie feláll a hűtőtől, szivacs a kezében, fintorog.
– Azt hiszem, valaki tudományos kísérletet végzett itt
bent. – Rózsaszín fejkendőt kötött a hajára, amit
visszafestett világos mézszínűre, majdnem olyan, mint a
természetes árnyalata. Ettől még inkább Andrew-ra
hasonlít, de ez a gondolat már nem mar, már nem jár
együtt a félelem emlékével. Itt és most csak Sophie létezik,
sem Andrew, sem bárki más, csak ő, a lányom.
– Biztos, hogy ne segítsek?
– Köszi, anya, de már így is pont eleget tettél. –
Észreveszi a dobozt és belekukkant. Teleraktam
biokenyérrel, diákcsemegével, néhány vegetáriánus
levessel, dobozos spagettiszósszal és különböző fajta
tésztákkal. Rám pillant.
– Ugye tudod, hogy képes vagyok magamnak kaját venni?
– Azt akartam, legyen pár alapdolgod.
– Alap? Azt sem hiszem, hogy elegendő konyhaszekrény
van ennyi mindennek. Már tegnap megtöltötted a
legtöbbet.
Maflán mosolygok rá.
– Mit mondhatnék? Az anyád vagyok. Nem akarom, hogy
sült krumplin élj. Jared valószínűleg úgyis megeszi a javát.
– Igaz. – Vet egy pillantást az órájára. – Ma este átjön.
– Ő is beköltözött a lakásába?
– Igen. Nagyon jól néz ki. – Jared talált egy házat a
belvárosban, és megosztja néhány barátjával. Annak
ellenére, hogy már nem foglalkozom azzal, hogy Jared
olyan-e bármiben is, mint Andrew, még mindig aggódom,
hogy Sophie és ő egy helyre kerülnek. Azt akartam, hogy
Sophie-nak meglegyen a szabadsága, hogy élvezhesse az
első iskolai évet. Megkönnyebbültem, mikor elmondta,
hogy külön-külön keresnek lakást.
Sophie elkezdi elrámolni az élelmiszereket. Segíteni
akarok, de ráveszem magam, hogy leüljek a régi
konyhaasztalunkhoz, amit nekiadtam, mikor kiköltöztem az
ideiglenes albérletünkből és áthurcolkodtam egy kicsi, de
vidám kétszobásba az óceán mellé. Angus és én minden
reggel sétálunk a parton. Eleinte, amikor még dolgoztam a
Marcus árulása és hazugságai okozta mély sebeken,
alkalmanként órákig sétáltunk.
Parker napi kapcsolatban maradt velünk a nyomozás
idejére, és elmondott nekünk mindent, amit tudott. Marcus
és Elizabeth öt éve voltak házasok. Marcus pszichiáter volt –
ez a része igaz volt a sztorinak –, és egy kórházban
dolgozott, ahol akkor ismerkedtek meg, mikor Elizabeth ott
önkénteskedett. Annyira szerettek volna gyereket, hogy
eljelzálogosították a házukat, hogy termékenységi
kezeléseken vegyenek részt. Aztán Elizabethnek még arra
sem volt ideje, hogy elmondja a szüleinek vagy a
nővérének, hogy végre teherbe esett. Nagyon sokáig
bánkódtam ezen, elképzeltem, mennyire izgatott, mennyire
boldog lehetett.
Miután Elizabeth meghalt, Marcus nem beszélt többet a
családjával és a barátaival. Mikor kirúgták a kórházból,
mert fájdalomcsillapítókat lopott, minden tulajdonát
eladta, kivéve a tóparti házat, felvette a balesetbiztosítási
pénzt és nekivágott a világnak. Országról országra járt,
egészen addig, míg a haragját nem a bosszú tervezésére
fordította.
A rendőrség úgy gondolja, az volt a szándéka, hogy a
tóparti házban öl meg minket – többször hívott meg oda,
azért mondta folyton, hogy ott biztonságban lehetünk. A
gyilkosság után elszökött volna, találtak egy motort és
néhány más felszerelést a ház alatti pincében.
Mikor átkutatták az otthonát, találtak útleveleket, több
ezer dollár készpénzt, és részletes feljegyzéseket a
laptopján rólam, Sophie-ról és Andrew-ról. Már hónapokkal
azelőtt megfigyelt, mielőtt elkezdett volna önkéntesként
dolgozni a támogatócsoportban. Még mindig elszörnyedek,
ha belegondolok, milyen boldogan engedtem be az
életünkbe. Hogy is hihettem, hogy szerelmes vagyok belé?
Parker vigasztalni próbált, azt mondta, Marcus nagyon
intelligens volt, de még mindig emészt a düh és nem
hevertem ki a sokkot. Ennyi idő alatt szinte bármikor véget
vethetett volna az életünknek.
Sosem árultam el a rendőröknek, mi váltotta ki a
támadását aznap éjjel. Azon tűnődtem, mi történt volna, ha
nem beszélek Marcusnak a tablettákról. Évekig is együtt
lehettünk volna anélkül, hogy tudtam volna róla, ő gyilkolta
meg Andrew-t. De aztán rájöttem, az is kihozta volna a
sodrából, hogy nem tudom betölteni az űrt, könnyíteni a
gyászán.
Terapeutához járok, és néhány alkalommal Sophie is
eljött velem. A tűz után hetekig az ágyamban aludt,
álmában mindig a kezemért nyúlt. Én is így tettem.
Elnézem, ahogy kiváló ízléssel rendezgeti a
konyhaszekrényeket. Fáradtnak tűnik, de az arca nyugodt,
nem látni már a feszültséget a szeme és szája körül.
Gyötrelmes volt végignézni a szenvedését az elmúlt pár
hónapban. Mindezek tetejébe még azt is meg kellett tudnia,
hogy az apját az a férfi ölte meg, akibe az anyja
belehabarodott, és meg kellett birkóznia a média és
nyilvánosság ezzel együtt járó kíváncsiságával. Hetekig
üldöztek minket, az egész életünket kitárták a világ elé,
hogy lássák, ítélkezzenek és megjegyzéseket tegyenek.
Sophie még mindig befordul néha, de egy kicsit
boldogabbnak látom. Visszatért a művészettel kapcsolatos
fogékonysága, még érettebben, mint azelőtt. Remélem,
hogy egy más környezet, másik iskola, az új barátok
kihúzzák őt a sötétből.
– Találtam egy autót – mondja Sophie, miközben rám
pillant a válla fölött. – Greg egyik barátja árulja az Acuráját.
Tízéves, de nincs benne sok mérföld. Greg azt mondja,
átnézné, és megtanítaná, hogyan kell benne olajat cserélni
és a keréknyomást meg ilyesmit ellenőrizni. Jó, nem?
– Greg? – Összerezzenek a neve hallatán. Néhányszor
gondoltam rá ezen a nyáron, egyszer-kétszer láttam a
teherautóját a város körül.
– Belebotlottam a Muddy Beansben. Kérdezte, hogy vagy.
Talán fel kellene hívnod. Szerintem még mindig egyedül
van.
– Mi lenne, ha az iskolával törődnél és rám hagynád a
saját életemet? – Hónapokig biztos voltam benne, hogy soha
többé nem fogok randizni. Mostanában, a terapeutámnak
hála újra bizakodó vagyok, hogy egyszer majd képes leszek
újra bízni valakiben.
Jelenleg arra koncentrálok, hogy megtervezzük a közelgő
vakációt Jennyvel – Palm Springsbe megyünk egy
meditációs lelkigyakorlatra –, és hogy az üres hálószobám
oázissá alakítom. Azt tervezem, ott fogadom majd a
csoportom bármelyik tagját, akinek épp szüksége van
tartózkodási helyre, amíg rendbe nem jön. Én leszek a
menedékük.
– Aggódom, amiért nincs életed – mondja Sophie.
Nevetek.
– Ott van nekem Angus, nemde? Már nagyon várhat,
úgyhogy jobb, ha megyek.
Bólint, és kikísér az ajtóhoz. Megöleljük egymást, és ahogy
eltolom magam, összenézek vele.
– Rendben leszel? – kérdezi. Tudom, valójában mit akar
mondani. Bírod majd nélkülem? Bírod majd, hogy kitárom a
szárnyaim és kirepülök? Mindig szeretni fogsz?
– Rendben leszek, drágám. Ez egy új kezdet
mindkettőnknek. Igazából még egy kicsit izgatott is vagyok.
Hé, lehet, hogy visszamegyek az iskolába és felveszek
néhány órát.
– Ácsi, ácsi – emeli fel az egyik kezét. – Ez a campus nem
elég nagy kettőnknek.
Nevetek.
– Ne aggódj! A helyi főiskolára gondoltam. Gender szakra
mennék, vagy dizájnt tanulnék. Nem tudom. – Megvonom a
vállam. – A jövő tárva-nyitva áll.
– Ez igazán remek, anya. – Kinyújtja a karját, és megrázza
a kezem. Finom ujjai érintése eszembe juttat valamit.
– Majdnem elfelejtettem. Ezt neked hoztam – mondom, és
előveszek egy bársonydobozkát a táskámból, majd
átnyújtom. – Ez az eljegyzési meg a jegygyűrűm. Arra
gondoltam, talán átvehetnéd őket tőlem.
– Igazán? – kérdezi megilletődött hangon, ahogy nyitja a
dobozt. – Nem voltam biztos benne, hogy megtartottad.
– Persze hogy megtartottam. – Lenyúlok, megérintem az
eljegyzési gyűrűt. Megtisztíttattam őket, csillognak a fekete
bársonyon. – Olyan boldog voltam, amikor nekem adta őket.
Rám néz.
– Még mindig utálod?
– Nem – mosolygok. – Nem utálom. – Megérintem az
arcát, egy tincset a füle mögé simítok, ahogy akkor tettem,
mikor kicsi volt. – Hogy tehetném? Neki köszönhetlek téged.
 – Ez igaz. Én meg elég klassz vagyok. – A hangja
kacérkodó, de a szeme túl csillogó, mintha csak próbálna
nem sírni.
– Nos, elég klassz anyukád is volt – és egy apád, aki
nagyon szeretett.
Az arca elszomorodik.
– Nem hazudott, anya. Csak minket próbált megvédeni.
– Tudom, szívem. Gyakran eszembe jut, mi lett volna, ha
adtam volna neki egy esélyt, hogy megmagyarázzon
mindent. De örülne, ha tudná, hogy végül kiderült az
igazság. Sosem hagyott cserben. Fontos volt neki, hogy tudd,
mennyire szeret, és az is természetes, hogy te szeretted.
Egykor én is nagyon szerettem. Apád nem volt gonosz. Csak
megtört.
Becsukja a dobozt és a szíve felett tartja mosolyogva.
Közelebb húzom, összeér az arcunk, beszívom friss illatát,
amit még a citromos tisztítószer sem tud elnyomni. Arra a
sok évvel ezelőtti éjszakára gondolok, amikor odaosontam
az ágyához, a fülébe suttogtam és elloptam az apjától.
Eszembe jut, hogy megkérdezte: bármit másképp
csinálnék-e, és végre tudom a választ. Nem. Vállalnom
kellett a kockázatot. El kellett menekülnöm. Ha
elvesztettem volna Sophie-t, elvesztettem volna mindent.
Ráébredek, hogy most leltem igazán békére. Felidézem
Andrew emlékét. Olyan nagyon kereste a megbocsátást.
Ahogy én is. De én megtaláltam. Velem volt mindvégig.
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

SOPHIE
2017. DECEMBER

Drága anya!

Most bizonyára azon gondolkodsz, miért írok neked

egy békebeli levelet, és miért nem inkább e-mailt.
Vagy ezt: „Miért nem tudja egyszerűen felemelni a
kagylót? Olyan ritkán hív!” Pedig nem.
Folyamatosan hívlak, csak soha nem vagy elérhető.
De most komolyan, anya. Néha maradj már otthon!
Jobban pörögsz, mint én. Nem tudtad, hogy az
éjszakáidat azzal kellene töltened, hogy nekem
készítesz egészséges, lefagyasztandó ételeket? Csak
viccelek, örülök, hogy boldog vagy.
Térjünk inkább a tárgyra. Mikor tavaly elküldtem
azt a levelet apának, nem hazudtam. Tényleg egy
iskolai projekt része volt. Írnunk kellett valakinek,
aki nagy hatással volt ránk. De valójában neked
kellett volna írnom. Annyi mindent tettél értem, és
egymagad neveltél fel. Mindig is tudtam, hogy
szeretsz, mindennél jobban, mindentől függetlenül.
Talán ezért voltam néha olyan okostojás. Na jó, nem
néha, sokszor. De tudtam, hogy úgysem hagynál
cserben.
Bármi történjék is, akár jó, akár rossz, te vagy az
első, akinek el akarom mondani. Szeretném, ha
büszke lehetnél rám, a döntéseimre, arra, hogy én
vagyok a lányod. Mert én büszke vagyok arra, hogy
te vagy az édesanyám. Te vagy a legbátrabb nő, akit
csak ismerek, ami néha elég nagy szívás, mert elég
nehéz megugorni ezt a lécet. De beleadok apait-
anyait. Inkább anyait.
Leginkább csak szeretném, ha tudnád, hogy jól
vagyok. Tényleg jól! Emlékszem, mondtam ezt egy
párszor, de még nem egészen volt igaz. De most
más a helyzet. A levegő, minden egészen másnak
tűnik. Könnyedebbnek vagy ilyesmi. Még az étel is
jobban ízlik. (Küldj többet!)
Tudom, hogy néha rossz érzés fog el, bűntudat
vagy hasonlók, hogy elbaltáztad velem a dolgokat,
vagy valahogy megcsonkítottál, de ez nem igaz. Azt
hiszem, minden, ami erős, ami jó bennem, az tőled
ered. Lehet, hogy külsőleg apára hasonlítok, de
legbelül tetőtől talpig te vagyok.
Köszönöm, anya. Ezerszer is köszönöm, hogy
szeretsz, és hogy szerethetem apát, és hogy
elmesélted, régebben te is mennyire szeretted őt.
Segít a tudat, hogy amikor megszülettem, akkor
igazán, felhőtlenül boldog voltál. Nem akarom azt
hinni, hogy egy tévedés vagyok csupán!
Köszönöm, hogy bátorítottál, amikor kellett,
rugdostál, és hagytad, hogy felfedezhessem a
világot. Köszönöm, amiért olyan lazán viselkedtél
Jareddel kapcsolatban. De, és ez az én NAAAGY
titkom: még ne hagyj elmenni, jó? Még mindig
szükségem van rád. Akár a vízre.
Örökkön-örökké szerető
Sophie-d.
{1}
Mindhárom megnevezés közigazgatási egységeket jelöl Brit Kolumbia
területén (a ford.).