Claire Douglas

IKREK
 A fordítás az alábbi kötet alapján készült:
THE SISTERS
Harper Collins Publishers, London 2015

Copyright © Claire Douglas, 2015

Fordította Megyeri Luca

Szerkesztette Pavlov Anna

Cover photographs © Andy & Michelle Kerry / Trevillion

Images (main image); Jack Cox – Travel Pics Pro / Alamy
(white shoes); Vaid Abdul / Arcangel Images (yellow shoes)

Cover layout design © HarperCollinsPublishers Ltd 2015

Hungarian translation © Megyeri Luca, 2016

Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2016
Bátyám, Dávid és nővérem, Sam emlékére
„Bárcsak több nővérem lenne, így ha az egyetlent elvesztem,
nem maradna utána ilyen nagy űr.”
Emily Dickinson

„Ikrek vagyunk, ezért jobban szeretjük egymást,

mint a többi ember…”
Louisa May Alcott: „Little Men”
 Első fejezet

MINDENHOL őt látom.
Mintha ott ülne az utcasarkon, az olasz étterem ablakánál, egy
pohár borral a kezében, habzó borral, mondjuk, proseccóval.
Fejét kacagva hátraveti, szőke bubifrizurája körülöleli arcát,
smaragdzöld szemét összehúzza.
Át akar kelni az úton; alsó ajkát beharapva figyel, miközben
türelmesen várja, hogy a lámpa zöldre váltson. Régi, barna
táskáját a karján lengeti.
Fekete szandálban, szűk farmerban szalad a busz után,
fémkeretes szemüvegét kócos hajába tolja.
Valahányszor csak ezt látom, rohanni kezdek felé; karomat
ösztönösen fellendítem, hogy felkeltsem a figyelmét. Mert abban
a másodpercben, a másodperc töredék részében mindenről
megfeledkezem, és egy pillanatig azt hiszem, hogy még mindig él.
Ám később a feltörő emlékek mindent elmosnak, és az érzelmi
cunami magával sodor. Rádöbbenek, hogy ez nem ő, és már nem
is lehet ő soha többé.
Lucy mindenhol ott van, de még sincs sehol. Egyszerűen ez a
valóság.
És tudom, hogy már soha többé nem fogom viszontlátni.
Ma ott áll a Bath Spa állomáson, és szórólapokat osztogat a
péntek délutáni forgatagban. Egy kávézóban ülök, és a
kapucsínómat szürcsölöm, de még az esőcseppes ablakon át is
észreveszem őt. Annyira hasonlít Lucyra, hogy kétszer is
odapillantok. Ugyanaz a törékeny alkat, amely eltűnik a
skarlátvörös esőkabátban. A haja is világos, vállig érő, túl széles
szája pedig a vidámság benyomását kelti, még akkor is, ha
mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy vidám. A hirtelen
jött tavaszi záporban pöttyös esernyőt tart a kezében, és még
akkor sem fagy le az arcáról a mosoly, ha a rohanó, barátságtalan
vásárlók rá se hederítenek, a mellette elhaladó csuklós busz pedig
egy kisebb dagályhullámmal árasztja el meztelen lábszárát és
csinos, leopárdmintás cipőjét.
Összeszorul a gyomrom, ahogy néhány öltönyös üzletember
odaáll az ablak elé, és eltakarják előlem a látványt.
Megkönnyebbülésemet szinte tapintani lehet, amikor bemennek
a vasútállomásra, és észreveszem, hogy a Lucy-hasonmást nem
sodorta el a tömeg. Még mindig ott áll, ugyanazon a helyen, a
céduláit kínálgatva a közönyös járókelőknek. Az esernyő fogóját a
könyökhajlatában egyensúlyozza, miközben méretes
bársonytáskájában turkál; vidám mosolya mögött rejtőző
unalmából már látom, hogy nem sok kell ahhoz, hogy
hazainduljon.
Csakhogy képtelen vagyok elengedni őt. Gyorsan
felhörpintem a maradék kávét, meg is égetem a szám, majd
kilépek az ajtón, az esőbe, bebújok a vízhatlan kabátomba, sietve
felhúzom a cipzárt, a fejemre húzom a kapucnit, bár a hajam
úgyis begöndörödik, és átkelek az úton. Közelebb lopakodva már
látom, hogy csak kicsit hasonlít a testvéremre. Ennek a nőnek a
haja inkább vörösesbarna, mint szőke, a szeme olyan színű, mint
a tiszta akácméz, kicsi, turcsi orrát pedig apró szeplők borítják.
Egyébként idősebbnek is tűnik; a harmincas évei elején járhat, de
ugyanolyan szép, mint Lucy.
– Helló! – mondja mosolyogva, mert most veszem csak észre,
hogy szorosan mellette állok és rámeredek. Nem jött zavarba,
biztos megszokta már, hogy megbámulják. Még örült is neki,
hogy legalább valaki vette a fáradságot és megállt.
– Szia! – szólalok meg nagy nehezen, miközben felém nyújt
egy elázott szórólapot. Elveszem tőle, és gyorsan átfutom. „Bear
Fiat Művészek”, „Nyitott stúdió”, olvasom a színes betűket, és
kérdőn rápillantok.
– Művész vagyok – kezdi a magyarázatot. Kissé elpirul, ebből
arra gyanakszom, hogy talán még új a szakmában, túl
gyakorlatlan ahhoz, hogy művésznek nevezze magát, inkább
végzős diák lehet. Azt mondja, otthon van egy stúdiója, ahol a
Bear Fiat Művészek Napján nyílt napot rendeznek. – Ékszereket
készítek és eladom őket, de lesz ott más is: festmények, fotók. Ha
érdekel, gyere el, sok szeretettel várunk!
Közelebbről látom, hogy két különböző fülbevalót visel. Vajon
szándékos-e, vagy csak szétszórtságában tett a fülébe két össze
nem illő színes fülbevalót? Csodálva bámulom, mert Lucy is
ugyanezt tenné. Sohasem érdekelte, ha a rúzsa elüt a ruhája
színétől, vagy ha a táskája nem passzol a cipőjéhez. Ha valami
megtetszett neki, azt felvette és kész.
Észreveszi, hogy a fülcimpáját nézegetem. – Magam
készítettem – billenti meg büszkén a bal oldali sárga margarétát.
– Egyébként Beatrice vagyok.
– Én pedig Abi. Abi Cavendish. – Várom a reakcióját. Szinte
észrevétlen, de a nevem hallatán látom a felismerést a szemében,
de nem valószínű, hogy a cikkeim alatt láthatta. Nem, ez biztos
csak az én paranoiám. Egyébként már dolgozunk rajta a
pszichológusommal, Janice-szel. Még ha Beatrice olvasott is
rólunk a lapokban, vagy akkoriban látta Lucyt a tévében, akkor
sem emlékezne rá, hiszen azóta már másfél év telt el. Mindig
jönnek történetek, újabb lányokkal. Én már csak tudom, naponta
írtam hasonlókat. Most viszont a másik oldalra kerültem, és
rólam írnak a hírekben.
Beatrice mosolyog, én pedig igyekszem kiverni a nővérem a
fejemből. Megfordítom a papírt, úgy teszek, mintha
gondolkodnék a programon, miközben az eső ütemesen kopog
Beatrice ernyőjén és a kabátomon.
– Elnézést, hogy így átázott; nem a legjobb ötlet esőben
szórólapot osztani, igaz? – Beatrice anélkül, hogy választ várna,
tovább folytatja; – Nem muszáj vásárolni, elég, ha csak eljössz
nézelődni. Hozd el néhány barátodat is! – A hangja selymes, a
mosolya ragyogó. Kissé tájszólásban beszél, amit nem tudok hová
tenni. Talán északi, talán skót. Dialektusokban sosem voltam jó.
– Viszonylag új vagyok itt, nem ismerek túl sok embert –
szaladnak ki a szavak a számon meggondolatlanul.
– Engem már ismersz – mondja kedvesen. – Gyere el, a
kiállításon majd bemutatlak néhány embernek; érdekes társaság.
Közelebb hajol felém, és mint aki konspirálni akar, suttogva
folytatja: – Ha másért nem, így legalább beleshetsz más
otthonába!
Magas, csengő hangon nevet. Pont úgy, mint Lucy.
Megbabonáz.

Miközben hazasétálok a macskaköves mellékutcán át,

eszembe jut a nevetése és a közvetlensége, ami mosolyt csal az
arcomra. Most már biztos vagyok benne, hogy holnap benézek
hozzá.
Nemsokára hazaérek, az egyszobás lakásomba. A György
korabeli, impozáns épület egy szűkös mellékutcában található, a
lakókocsiktól és autóktól hemzsegő Circus mellett. A lepusztult
lépcsőházban elnyűtt, szürke szőnyeg fogad, lazacrózsaszín,
faforgács falakkal. Hirtelen megállok, mert egy barna boríték
ragadt a Converse-em talpára. A földre pillantva látom, hogy
több levél is hever a padlón. Az én nevem áll rajtuk, így
reménykedve felkapom őket. Szinte mindet sáros lábnyomok
díszítik, hála a szomszédaimnak, akik még arra sem vették a
fáradságot, hogy felvegyék őket a földről. De ahogy átfutom őket,
lelkesedésem alábbhagy: mind számla. Manapság már senki sem
ír levelet, főleg nem nekem. Egyébként a szekrényem tetejére
rejtett dobozomban maradt néhány levél, múzeumbelépő és
egyéb kincsek Lucytől, amiket a halála után menekítettem meg.
Az egész levelezésünket eltettük, úgy egy évtizeddel ezelőttről,
amikor különböző egyetemekre jártunk és még nem volt
laptopunk, sőt még azt sem tudtuk, mi az az e-mail.
Próbálok áthatolni a mountain bike-okon, amiket a földszinti
sportos házaspár hagyott kint, és szitkozódom, miközben
lehorzsolom a bokám az egyik pedálban. Felmegyek a lépcsőn, az
emeletre. Még mindig a kezemben szorongatom a szórólapot,
amely már szinte teljesen szétmállott az esővíztől.
Kinyitom a bejárati ajtót, és belépek az apró előszobába. Csak
bérlem a lakást. Még mielőtt beköltöztem volna, a tulaj halvány
szürkére festette a falakat, és antik tölgyutánzat padlóburkolattal
rakta le a padlót. Anyu persze nyomban megjelent, és gyorsan
kibélelte a lakást futószőnyegekkel és keretezett fényképekkel,
hogy „otthonos kis fészket” teremtsen egyetlen gyermekének, aki
még megmaradt neki.
Felakasztom a csuromvizes kabátomat, és rápillantok a fekete
furnérkomódon heverő mobilomra. Rettegve felkapom, hátha
van nem fogadott hívásom. És van. Mégpedig tíz. Tíz!
Végignézem a listát. A legtöbb hívás anyutól érkezett, de Nia is
keresett, néhány üzenettel, hogy hívjam vissza. Hangjukban
palástolt pánik cseng. Csak két órára mentem el, de máris azt
gondolják, hogy kinyírtam magam. Pedig már lassan egy éve,
hogy ott végeztem – még csak gondolni sem tudok rá –, ennek
ellenére még mindig azt hiszik, hogy pszichésen annyira labilis
vagyok, hogy rövid időre sem lehet magamra hagyni. Ösztönösen
ráhúzom a pulcsim ujját a csuklómra, hogy elrejtsem a hegeket,
amik már sosem halványulnak el.
A lakás sötétbe burkolózott, pedig még csak öt óra múlt.
Odakint úgy látszik, mintha egy hatalmas, piszkos, szürke
lepedőt húztak volna Bath városa fölé. Lámpát gyújtok a
nappaliban, az élénk narancsszínű fénytől azonnal felmelegszem.
Lerogyok a heverőre. Vissza kellene hívnom a szüleimet, de még
halogatom. Pedig mielőbb meg kell tennem, különben apu
villámgyorsan itt terem a méregzöld Mazdájával, miközben
eljátssza, hogy „ő épp csak erre járt”, holott valójában ellenőrizni
akarja, hogy nem fekszem-e öntudatlanul az ágyban, üres
gyógyszeres üvegekkel körülvéve. A mobilom bádogos hangon
rázendít a Kinks „Waterloo Sunset”-jére. Rémületemben leejtem,
majd sajnálkozva figyelem, ahogy a padlón landol. Elfog a pánik.
Nem láttam, milyen nevet jelzett ki. A szívem kalapálni kezd, a
tenyerem izzad, a gyomrom görcsbe rándul, a torkom pedig
összeszorul – a szokásos. Nyugi! Emlékezz a
légzőgyakorlatokra! Biztos csak egy ismerős keres. Ez a zene
jelent valamit. „Waterloo Sunset”. London. Hát persze, hogy Nia
volt az.
A megkönnyebbüléstől felnevetek, a pulzusom lelassul.
Lehajolok a telefonomért, de addigra már abbahagyja a zenélést.
A nem fogadott hívások között Nia neve tűnik fel.
– Abi, az Isten szerelmére, a frászt hozod rám! Órák óta
próbállak elérni – csattan fel, amikor visszahívom.
 – Csak két órára mentem el, és itthon felejtettem a mobilom.
– Mit csináltál? – Némi gyanakvást érzek a hangjában, mint
aki azt gondolja, épp most készültem arra, hogy felakasszam
magam az erdőben, vagy bedugjam a fejem a gázsütőbe. – Nincs
most munkád?
Legszívesebben felsóhajtanék, de nem teszem. Valaha egy
népszerű magazin felelős szerkesztője voltam, ma már csak
alkalmi szabadúszó, ha kedvem van hozzá, vagy ha elfogy a
pénzem. Tudom, hogy ha nem vigyázok, minden kapcsolatomat
elveszítem, így is már csak néhány hű munkatársam maradt, ami
egyébként nem lep meg azok után, ami az elmúlt évben történt.
– Miranda azt mondja, nincs valami sok munka mostanában
– hazudom neki. Miranda, a régi főnököm egyike azoknak, akik
még megmaradtak mellettem. Az összegyűrt szórólappal, amit
egészen idáig szorongattam, megcélzom a dohányzóasztalt, de
mivel túl nehéz a víztől, a padlóra esik. Mostanra már
olvashatatlan papírmasévá vált, de sebaj, a másolata úgyis
beleégett a retinámba. Lerúgom a tornacipőm, felteszem a lábam
a bársonypárnákra, és kibámulok a tolóablakon a bath-i háztetők
felett, hátha látom az apátság tetejét a cserepek között. Hirtelen
eláll az eső, és nagy küzdelmek árán a napsugarak is
felbukkannak a sötét felhők mögül.
– De amúgy jól vagy, Abi? – folytatja Nia megenyhülve. – Ott
vagy egyedül, egy teljesen ismeretlen helyen…
– A szüleim négy mérföldre laknak – mondom erőltetett
nevetéssel és némi iróniával. Tizennyolc évesen azért mentem
egyetemre, hogy elmeneküljek otthonról és Farnhamből, a
surrey-i kisvárosból, ahol éltünk. És most tessék, itt állok
majdnem harmincévesen, és még ide is követtem őket, mint egy
vadászkopó. Eredetileg azért költöztek másik városba, hogy új
életet kezdjenek. Hát mit mondjak? Nem sok esélyt látok rá, hisz
itt vagyok a közelükben, és épp arra emlékeztetem őket, amit
elvesztettek.
Képtelen vagyok Niának Beatrice-ról beszélni. Főleg azok
után, ami a legutóbb történt. Csak aggódna miattam.
– Nia, én tényleg jól vagyok! Csak sétálgattam a városban,
aztán eleredt az eső, és betértem egy kávézóba. Ne aggódj
miattam, szeretek itt lenni. Bath igazán békés hely. (A lelkemmel
ellentétben, teszem hozzá magamban.)
– Még hogy békés! Tele van turistákkal!
– Dehogy, csak nyaranta. Mozgalmas város, de nincs az az
őrült nyüzsgés, mint Londonban.
Nia elhallgat. Mindaz, ami kimondatlanul maradt, egyetlen
szóba burkolózott. London. Tudom, hogy ő is erre gondol. Hogy
ne tenné? Nekem is csak ez jut eszembe, valahányszor vele
beszélek. Az a szűkös viktoriánus terasz, ahol hárman
ücsörögtünk. Az volt az utolsó éjszaka. Lucy ott töltötte utolsó
óráit.
– Hiányzol – mondja halkan, walesi hanglejtéssel, ami
megnyugtatóan ismerős. Egy másodpercre lehunyom a szemem,
és felidézem a korábbi életem: a londoni forgatagot, a
munkámat, amit úgy szerettem, a csillogó partikat és a puccos
programokat, amiket mind divatszakmában dolgozó
barátnőmnek, Niának köszönhettünk. Ott volt Lucy, Luke és
Callum…
Csakhogy valahányszor arra a régi életre gondolok, még az
előtt a bizonyos éjszaka előtt, mindig úgy érzem, mintha a
mostani életemhez képest egészen más lenne; mintha most egy
másik ember életét élném.
 – Te is hiányzol – suttogom, majd igyekszem vidám
hangnemre váltani. – És, milyen az élet Muswell Hillben? Jobb,
mint Balham?
– Más, de mégis ugyanaz. Tudod, hogy értem – mondja
sóhajtva. És tényleg tudom. – Abi, valamit el kell mondanom,
ami már régóta nyomaszt, bár nem vagyok biztos benne, hogy
tudnod kellene.
– Hallgatlak. – Kezdek ideges lenni.
– Callumról van szó. Beszéltem vele.
Már épp felkészülök rá, hogy rám tör a pánikroham, de nem
történik semmi. Csupán enyhe bizsergést érzek a köldököm
körül. Talán az antidepresszánsok teszik? Ennyire elnyomnák az
érzéseimet és Callum emlékét? Próbálom felidézni az arcát, a 185
centis termetét, a fekete haját, a hosszú szempilláit és a kék
szemét, ahogy ott áll, szűk farmerban és bőrdzsekiben. Szerettem
őt, emlékeztetem magam, de az ő régi énje is eltűnt abban a
bizonyos éjszakában, és ahogy minden más, ő is csak egy rossz
emlék maradt számomra.
– Mit akart? – Igyekszem közönyt színlelni, de Niát nem
lehet becsapni. Ő a legjobb barátnőm, tudja, milyen sokat
jelentett nekem Callum.
– Elkérte a számodat. Beszélni akar veled.
– A francba! – kiáltok zihálva. – És megadtad neki? Tudja,
hol lakom? Mert ha tudja, el fogja mondani Luke-nak.
Megígérted, hogy nem fogod elárulni nekik az új címemet! –
Felemelem a hangom, mert eszembe jut Luke arca, ahogy
legutoljára láttam őt. A fájdalomtól fagyos tekintettel, halkan
közölte velem, hogy sosem fogja megbocsátani nekem Lucy
halálát. Rideg szavai legalább annyira fájtak, mint a penge éle a
csuklómon.
 – Abi, nyugodj meg! – folytatja Nia. – Semmit sem mondtam
neki! Különben is már nem hiszem, hogy Callum és Luke együtt
laknak.
– Jó, ne haragudj. – Nyelek egy nagyot, igyekszem elnyomni
a feltörő aggodalmam és félelmem. – Képtelen vagyok beszélni
vele. Nem tudok, soha többet…
– Semmi baj, ne aggódj! Semmit sem mondtam rólad.
Mindenesetre megvan a száma, ha bármikor úgy döntesz, hogy
beszélnél vele – tette hozzá óvatosan.
Csendben maradtam. Tudtam, hogy erre sosem leszek képes.
Mert ha beszélnék vele, azzal újra átélném azt az éjszakát, amikor
megöltem a nővéremet.
 Második fejezet

BEATRICE-ÉK háza egy fasoros zsákutca bal oldalán áll. Az utca

mindkét oldalán büszkén emelkednek az ötemeletes házak,
felhőtlen égbe nyúló, hatalmas György korabeli teraszaikkal. Az
utca szélesebb részén kerítéssel körbevett teniszpályák
találhatók, kizárólag helyi lakosok használatára.
Végre a nap is kisüt, mintha a májusi hosszú hétvégét
ünnepelné, a távolból pedig fűnyíró zúgása és egy kutya hangos
csaholása hallatszik. Leveszem a bőrdzsekim, majd a hónom alá
gyűrve végigsétálok a Pope’s Avenue járdáján, arra a címre, amit
Beatrice szórólapjáról memorizáltam. A vaskapu előtt egy fehér
Fiat 500 parkol, oldalán zöld és piros csíkminta. Az elegáns, kék
bejárati ajtóhoz hatalmas kőlépcsők vezetnek. A tizenkilences
házszámot a félkör alakú felülvilágító ablak üvegébe gravírozták.
Biztos, hogy jó helyen járok? Túl puccos ez a környék; nem éppen
az a diáktanya, amire számítottam.
Mielőtt még meggondolnám magam, kinyitom a kaput, és
végigsétálok a fekete-fehér köves bejárón. A frissen nyírt pázsiton
egy jól táplált vörös macska mosakszik. A torkom kiszárad; még
hezitálok egy sort, mielőtt megnyomnám a klasszikus stílusú
rézcsengőt.
Miközben a dallamát hallgatom, elfog az émelygés, de néhány
másodperc múlva kitárul a díszes ajtó, amely az életem egy új
szakaszába vezet.
Hevesen ver a szívem, miközben várakozom, majd lépések
tompa zaját hallom. Beatrice bukkan fel az ajtó mögött, széles
mosollyal az arcán. Mezítláb áll előttem; lábát fekete körömlakk
díszíti, könnyű, szénfekete ruhája lágyan esik a térdére, mely éles
kontrasztot alkot az apró mellei között lógó, csinos
ezüstmedállal. Bokáján indaszerű, virágmintás tetoválást látok.
– Nagyon örülök, hogy eljöttél! – mondja őszinte
lelkesedéssel. – Gyere be! – Beatrice bevezet a hosszú
előszobába, melynek krémszínű járólapjai a ház színét tükrözik.
A mennyezetről aprólékosan díszített, színes csillár lóg, a fogas
pedig szinte meghajlik a sok kabáttól. Az emeletre vezető lépcső
korlátján margaréta formájú, apró égők ragyognak, odafent pedig
a régi típusú, rózsaszínre festett radiátor mellett margaréta alakú
szőnyeg fogad. (Úgy látszik, Beatrice margarétamániás.) Az egész
lakásban Parma Violets1-illat terjeng, enyhe cigarettafüsttel
fűszerezve.
– Hűha – szalad ki önkéntelenül is a számon, ahogy
végigpásztázom az előszobát. Az antik konzolasztalon egy váza
friss margaréta áll, egy kis üveg hamutartó mellett, amely tele
van kulcscsomókkal. A leopárdmintás cipő, amelyet tegnap
viselt, szépen elhelyezve lapul a radiátor mellett. – Fantasztikus
ez a hely! Kié ez a lakás?
Beatrice egy másodpercig meglepve rám bámul, mielőtt
gyöngyözve kacagni kezd. – Természetesen az enyém. Illetve
közös Bennel. Gyere, már mindenki itt van! – Nem zárja be az
ajtót, hogy ne kelljen folyton lemennie és kinyitnia, mondja, bár
nem számít arra, hogy még bárki is beállítana. – Ez az első nyílt
napom – magyarázza. – Többen is vagyunk az utcában, akik ezen
a hétvégén nyitva tartanak, sőt néhányan más helyeken is.
Reméljük, ez felkelti majd az érdeklődést. – Beatrice nagyon
izgatottnak tűnik; kipirulva szökell át az előszobán. Én

1 Lila színű, tabletta alakú angol keménycukorka (a szerk.)

kíváncsian követem, vajon ki lehet ez a Ben. Mert ha Beatrice
férjnél van, akkor az mindent megváltoztat.
Átmegyünk két nagy nappalin. Az egyikben egy hatalmas
állványra kifeszített festővásznat, míg a másikban egy furcsa,
fehér szobrot látok, amely Cerberusra, a mitikus háromfejű
kutyára hasonlít, és mellesleg kiráz tőle a hideg.
A járólapokkal kirakott, kanyargós lépcsősor egy négyzet
alakú hatalmas konyhába vezet, amelyben kézzel festett,
galambszürke háztartási gépek sorakoznak. A halvány színű
márvány munkalapon sötét vénák futnak, melyek a Stilton sajtot
juttatják eszembe. A helyiséget uraló faasztalnál két lány
beszélget egy férfival, miközben valamit isznak. Az egyik lány
széles vállú, kövérkés, feketére festett göndör haja és
orrpiercingje van, a szemöldökét pedig olyan ívesre szedte,
mintha folyton csodálkozna. Egy régi komódot támasztva gőzölgő
italt szorongat. Amint Beatrice mögött besomfordálok, melegen
rám mosolyog rám villantva aranyfogát. – Szia, Pam vagyok –
szólal meg erős nyugati tájszólással. – Beatrice testvére vagy?
Olyanok vagytok, mint két tojás!
Beatrice felnevet, egy kissé túl hangosan is. – Nekem nincs
lánytesóm, de mindig is akartam egyet – mondja felém fordulva.
Hirtelen görcs rándul a gyomromba, mert eszembe jut Lucy.
Most már tudom, hogy jók voltak a megérzéseim Beatrice-szel
kapcsolatban.
Beatrice védelmezőn átkarolja a vállam.
– Mindenki figyeljen ide! Ő Abi, a mi első… hogy is mondják?
Potenciális vevőnk? – kérdezi a szemöldökét felvonva. Érzem,
ahogy minden szempár rám szegeződik. Legszívesebben
hazamenekülnék, a saját kis lakásom biztonságába. Nem szeretek
új emberekkel találkozni. Legalábbis most már nem. Mostani új
életemben lehajtott fejjel járkáltam, és igyekeztem kontrollálni az
érzéseimet, ehhez képest itt állok egy idegenektől hemzsegő,
büdös, agyondekorált házban.
– Eljöttél, hogy megnézd az alkotásainkat? – szegezi nekem a
kérdést Pam. – Ez csodálatos! Nagyon látszik, hogy most
csinálunk ilyet először? – folytatja hangosan nevetve, amitől
nyomban szimpatikussá válik.
Csak némán ácsorgok tovább. Nem is emlékszem, mikor esett
meg velem utoljára, hogy nem tudtam bekapcsolódni egy
könnyed csevejbe. Bár tudom. Mindig is Lucy volt kettőnk közül
a társaságkedvelő. Beatrice, mint aki olvas a gondolataimban,
megszorítja a vállam, amiért hálás vagyok neki. Érzem, hogy
most már megért.
– Pam csodálatos képeket fest. Az egyik tetőtéri szobában
lakik – magyarázza Beatrice. – Ő pedig Cass, a mi fantasztikus
fotósunk. – Beatrice leveszi a vállamról a kezét, és az asztalnál
gubbasztó, csinos, rövid hajú, hidrogénszőke lányra mutat. –
Cass is itt lakik, mellette pedig Jodie, aki szobrász. – Cass felé
bólintok, majd intek Jodie-nak, aki csak duzzogva csücsörít.
Fakóbarna hajával, rikítóan kék szemével nem sokkal lehet
idősebb Cassnél. Gondolom, akkor ő a háromfejű szörnyűség
elkövetője.
Beatrice arrébb szökell mellőlem, a konyhában tartózkodó,
egyetlen férfi oldalára, akinek a tekintetét azóta érzem magamon,
amióta beléptem a helyiségbe. Ahogy Beatrice odalép mellé,
feláll. Magas, de nem nyúlánk, meglehetősen izmos testalkatú. –
Ő pedig az én Benem – szól Beatrice, miközben karjaival
körülfonja a fiú derekát. Csak a válláig ér Bennek. Nagyjából
egykorúak lehetnek. Ben szeplős, mogyoróbarna szemű, kócos,
szőkésbarna hajú és nagyon jóképű, ezt egy pillanat alatt
megállapítom. Nem kifejezetten a zsánerem, de azért jól néz ki.
Jó szabású farmert visel, fehér Ralph Lauren pólóval. A bal
kezére pillantok, hogy lássam, házasok-e, majd magam sem
értem, hogy miért, de megkönnyebbülten konstatálom, hogy
nincs gyűrű az ujján. Fogalmam sincs, miért örülök ennek
ennyire, mint ahogy arról sem, hogy Beatrice-t vagy inkább Bent
látnám szívesebben egyedülállóként.
Elpirulok, amiért nagyon dühös vagyok. – Szia – hebegem
szégyenlősen. Ők ketten igazán szép párt alkotnak. – Te is
művész vagy?
Fürkészőn néz rám; talán emlékeztetem valakire. – Nem
igazán. Néha szokták mondani, hogy pisilőművész vagyok, de azt
hiszem, ez nem illik egyik kategóriába sem – feleli széles
vigyorral. Skót akcentusa van; erősebb, mint Beatrice-é. Úgy
beszél, mint David Tennant.
– Ugyan, ne becsüld le magad! – böki oldalba Beatrice. – A
bátyám a legokosabb a családban; számítástechnikával
foglalkozik – folytatja Beatrice, miközben rajongva a testvérére
pillant. Most már látom a hasonlóságot: a szeplős pisze orrot és a
telt ajkakat, csak a szemük különböző. Beatrice szinte vonakodva
lefejti Benről a karját, és összecsapja a kezét. – Jól van, emberek,
most már menjünk át a bemutatóterembe! Abi, velem tartasz?
Ami a berendezést illeti, szükségem lenne egy őszinte
véleményre.
Rábólintok – jólesik, hogy megkért rá –, majd csapatostul
követjük Beatrice-t, mint az alázatos szobalányok. Miközben
felmegyek a lépcsőn, a többiek után, hátrapillantva észreveszem,
hogy Ben még mindig ott áll a konyha közepén. Tekintetünk
találkozik, mire elvörösödve felszaladok a lépcsőn.
 – Jelenleg nincs saját stúdióm – kezdi Beatrice, miközben
betessékel a hálószobájába. Egy virágmintás ütközővel
kitámasztja az ajtót. Pam, Jodie és Cass mind visszavonultak a
szobájukba, hogy előkészüljenek, bár számomra elképzelhetetlen,
hogy Jodie valaha is eladja a háromfejű szörnyét.
Beatrice szobája hatalmas, magas belterű, cifra mennyezeti
díszekkel. Akár egy negyvenes évekbeli filmsztár lakóhelye is
lehetne: tojáshéjszínűre festett falak, fekete bársonnyal bevont
ágytámla, cobolyprémmel körbevarrt ágytakaró, alatta krémszínű
selyem ágynemű. A pezsgőszín szőnyegébe szinte belesüpped a
lábam. A tolóablak mellé Beatrice elhelyezett egy francia stílusú
pipereasztalt, amelyen a csillagos ég hatását keltve egy éjkék
bársonykendőn csillogó fülbevalók sorakoznak. A fülbevalók
mögött egy fa formájú állvány „ágairól” hívogatóan himbálózó
ezüst nyakláncok lógnak.
– Hú, ezt mind te készítetted? – lépek oda az ékszerekhez. –
Nagyon szépek!
– Köszönöm – mondja félénken. Mögöttem áll, így nem
látom az arcát, de a hangjából ítélve biztosan elpirult a bókom
hallatán. Díjazom, hogy fogalma sincs, mennyire tehetséges.
Aztán hirtelen meglátok az állványon egy rövid ezüstláncot,
amelyen a domború, cizellált margaréták egy A betűt formálnak.
A szívem hevesen kezd verni. Ezt a nyakláncot nekem szánta, az
biztos. Mintha Beatrice tudta volna, hogy hamarosan betoppan
egy lány az életébe, akinek ezzel a betűvel kezdődik a neve.
Odanyúlok, megérintem; végighúzom az ujjam a virágokon.
– Tetszik? – Beatrice olyan közel áll a hátam mögött, hogy a
nyakamban érzem a leheletét.
– Igen. Mennyibe kerül?
 Beatrice megáll előttem, leemeli a nyakláncot az
ékszertartóról, finoman a tenyerébe helyezi, majd felém nyújtja.
– Tessék, szeretném, ha ez a tiéd lenne.
– Nem fogadhatom el… – tiltakozom, de ő csendre int, és
megkér, hogy forduljak meg, majd miután megemelem a hajam,
a nyakamba teszi a láncot. Hűvös ujjait a bőrömön érzem. – Így
ni – mondja, miközben finoman megpördít a vállamnál fogva.
Most már szemben állok vele. – Tökéletes!
– Hadd fizessem ki! – kérlelem, mert nagylelkűsége zavarba
ejtett, de ő a kezével nemet int. – Fogadd el köszönetként, amiért
kisegítettél ezen a délutánon. Ugye itt tudsz maradni segíteni? –
kérdezi aggódó tekintettel.
Megérintem a nyakláncot. Ezek után már hogy utasíthatnám
vissza? Viccesen azt felelem, hogy mindenképpen maradni
szeretnék, akkor is, ha nem akarná.

A délután gyorsan elrepül. Az emberek folyamatosan be-

betérnek Beatrice szobájába, hogy megnézzék az alkotásait.
Valaki csak azért jön be, hogy elüsse valamivel az időt, vagy
megcsodálja Beatrice elbűvölő szobáját, míg mások a
padlásszobából visszafelé menet térnek be, ahol Cass
fényképeiből vagy Pam festményeiből vásárolhattak. Gyorsan
megtaláljuk a magunk szerepét: Beatrice az eladó, én pedig a
pénztáros, és bár sok a dolgunk, azon kapom magam, hogy
közben milyen jól érzem magam. Beatrice mindenkivel
közvetlenül és magabiztosan viselkedik, amiért önkéntelenül is
csodálom őt. Szinte elszomorodom, amikor Pam hét óra felé
bedugja a fejét az ajtón, hogy megkérdezze, nem fújunk-e
zárórát.
 – Én bizony elfáradtam – szól Beatrice, miközben leroskad az
ágyára. Pam szeretetteljes elismeréssel végigfuttatja a szemét a
szobán, majd súlyos lépteivel eltűnik a folyosón. – Ez igazán jó
móka volt! Itt maradsz egy pohár borra? – kérdezi Beatrice. –
Ünnepelhetnénk!
– Jó ötlet – felelem, bár szívesebben maradnék vele
kettesben. Olyan kellemesen telt a délután, nagyon jól éreztem
magam vele. Igazi csapat voltunk, nem akarom, hogy ennek vége
szakadjon. Ha lemegyünk, akkor csevegnünk kell a többiekkel, és
Beatrice mással fog beszélgetni. Kissé lehangoltan segítek neki
dobozba tenni a megmaradt ékszereket.
– Kíváncsi vagyok, mit csinált Ben egész délután – mélázik
Beatrice, miközben próbál becsatolni egy karkötőt. – Ahogy
ismerem, mindent elkövetett, hogy kimaradhasson az
eseményekből. – Harsányan felnevet, de csalódottságot érzek a
hangjában.
– Ő az idősebb kettőtök közül? – kérdezem, miközben a
kezébe nyomok egy pár fülbevalót, amit betesz egy fiókba.
– Csak néhány perccel. Ikrek vagyunk.
Érzem, ahogy kifut a vér a fejemből. Ikrek.
Beatrice hirtelen elhallgat. – Jól vagy, Abi? Olyan sápadtnak
tűnsz.
– Persze, semmi bajom – felelem, majd megköszörülöm a
torkom. – Nekem is van ikertestvérem. Illetve volt. Vagyis van. –
Gyűlölök bárkinek is Lucyről beszélni. Borzasztó, ahogy most
rám néznek; zavartan, sajnálkozva és rettegve, nehogy elsírjam
magam. Egy pillanatra elkerülhetetlen, kínos csend támad.
Mindenki csak a cipőjét bámulja; majd a kezét vagy bármi mást,
csak hogy ne kelljen rám nézniük. Motyogva sajnálkozni
kezdenek, majd gyorsan témát váltanak, én pedig aggódni
kezdek, hogy talán hiba volt megemlítenem a halott
ikertestvérem. Amióta Lucy meghalt, a régi barátaim közül sokan
elkerülnek. Bár Nia esküszik rá, hogy ennek csak az az oka, hogy
nem tudják, mit is mondhatnának nekeni, de miért nem értik
meg, hogy a hallgatásnál jobb, ha mondanak valamit, bármi
legyen is az.
Lélegzet-visszafojtva várok, hátha Beatrice is hasonlót fog
tenni, de ő abbahagyja, amit csinál, és mélyen a szemembe néz. –
Mi történt? – kérdezi őszinte érdeklődéssel. Nem ráz le azonnal,
nem ijed meg a fájdalmamtól, és nem is jön zavarba, hanem
egyenesen rákérdez. Annyira megkönnyebbülök, hogy legalább ő
nem olyan, mint a többi ember, hogy legszívesebben
megölelném.
– Meghalt – felelem, és a szemem máris könnybe lábad.
Méghozzá az én hibámból, teszem hozzá majdnem, de inkább
hallgatok. Ha megtudná rólam az igazságot, az mindent
tönkretenne.
– Ó, Abi – mondja, miközben kezét a karomra teszi. – Akarsz
beszélni róla?
Csak csendben nézek rá, mert képtelen vagyok Lucyről
beszélni. Mit mondhatnék róla? Hogy az egypetéjű ikertestvérem
volt, akit mindenkinél jobban szerettem a világon? Hogy a
részem volt; a másik felem, a jobbik énem? Hogy nélküle
elveszett vagyok, és az életem maga a pokol? Nem igazság, hogy
én életben maradtam. Minden az én hibám volt, amit sosem
bocsátok meg magamnak. Még akkor sem, ha a bíróság
felmentett, így csak a fejem rázom.
– Megértem – szól Beatrice együtt érzőn. – A mi szüleink is
meghaltak, amikor még nagyon kicsik voltunk Bennel, de még
ennyi idő után is nehezen beszélek róla. Szerintem az ember
sosem tudja túltenni magát azon, ha elveszít valakit, akit nagyon
szeretett.
Ebben a pillanatban érzem a kettőnk közti, gyász fonta
köteléket – egy olyan különleges kapcsolatot, amelyet csak az
ikrek érthetnek.
Éjfélre már nem számoltam, hány pohár pezsgőt ittam meg,
hogy megnyugtassam az idegeimet, és kellő önbizalmat szerezzek
ahhoz, hogy Beatrice barátaival tereferéljek. Később, sűrű
elnézések közepette kimentem magam a társaságból, és
bezárkózom a földszinti klotyóba, nehogy előttük hányjak.
Többet kellett volna ennem. A kagylónak támaszkodva mélyeket
lélegzem, amíg el nem múlik végre a rosszullét. Haza kellene
mennem, fordul meg a fejemben, miközben hideg vizet spriccelek
az arcomra, és a szekrényajtó tükrében nézegetem magam. Mint
mindig, most is meglepődöm a tükörképemen: a sötét karikákon
a szemem alatt, a lenőtt, szőke hajamon, amely valaha még ápolt
bubifazont formált, és a széles számon, amely mindig a vidámság
benyomását kelti, akkor is, ha minden vagyok, csak nem vidám.
Mindenhol Lucyt látom, de a legélénkebben akkor elevenedik
fel, ha tükörbe nézek.
 Harmadik fejezet

A BEJÁRATI ajtó becsapódik. Beatrice még épp időben lép oda

az ablakhoz, így látja, ahogy két figura andalog ki a kapun, az
utca másik oldalán lévő buszmegálló felé. Botladoznak,
vihorásznak, láthatóan részegek. A fiú a lány karcsú derekát
fogja, nehogy elessen, mintha egy bábművész tartaná a
marionettjét.
A jelzőlámpánál átkelnek az úton. Ahogy az utcai fény rájuk
világít, Beatrice gyomra görcsbe rándul. Ez Ben és Abi.
Beatrice nézi, ahogy a tizennégyes busz, mint egy magába
roskadt vénember, lassan elhalad az ablaka alatt. Kerekei
csikorogva fékeznek az útburkolaton. Beatrice látja, ahogy Abi
eltűnik a buszban. Ben még azután is integet neki, miután a busz
eltűnt a látószögéből. Túl sötét van ahhoz, hogy lássa bátyja
arckifejezését, de nagyon jól el tudja képzelni. Mint akit
megbabonáztak: mogyoróbarna szeme csillog, telt ajkán kissé
legörbülő mosoly – Beatrice ez idáig csak egyetlenegyszer látta
testvérén ezt az arckifejezést.
Beatrice lassan megfordul, és visszasétál a szobába, miközben
arra gondol, hogy ez valaminek a kezdetét jelenti. Mert a maga
titokzatos módján tudja azt, amit csak az ikrek sejthetnek
egymásról.
Beatrice olyan erővel húzza össze a függönyt, hogy még
másodpercekig leng. Nem kapcsolja fel a lámpát, inkább sötétben
hallgatja a kulcslyukon átszűrődő beszédfoszlányokat és Ben
magas szárú cipőjének kopogását, ahogy visszagyalogol a járdán,
majd felmegy a lépcsőn Beatrice szobájába. Vajon miért támadt
sírhatnékja attól, hogy a bátyja találkozott valakivel, aki
láthatóan megtetszett neki?
Ben feltépi az ajtót, és becsörtet a szobába.
– Miért kuksolsz a sötétben, te kis bolond? – kérdezi nevetve,
majd felkapcsolja a villanyt.
Beatrice a pipereasztalnál gubbaszt, és csak a vállát
vonogatja. Ben lehuppan a franciaágyra, a matrac besüpped a
testsúlya alatt.
– Cass és Jodie elment, Pam pedig megint elaludt a
festőállványa mellett. Szóval, mi újság, hogy ment a dolog?
Ben láthatóan őszintén aggódik érte, ami elszomorítja
Beatrice-t.
– Szerintem jól – feleli Beatrice, miközben kikapcsolja a
fülbevalóját. – Eladtam néhány ékszert, Abinek pedig
ajándékoztam egy nyakláncot. – Beatrice lopva rápillant bátyjára,
hogy lássa az arckifejezését a tükörben. Abi nevének hallatán Ben
pirulva jókedvre derül, de amint húgára néz, lefagy az arcáról a
mosoly.
– Mi a baj, Bea? – kérdezi Ben a szemöldökét ráncolva.
– Láttalak Abivel. – Beatrice tudja, hogy nem kellene szóvá
tennie, mégsem tudja megállni. – Tetszik, ugye? Ben, ez nem volt
benne a tervben!
– A tervben? – Ben arcán lüktetni kezd egy ér, Beatrice tudja,
hogy felidegesítette. – Nincs szó semmiféle tervről! Mindenki jól
érezte magát, ittunk egy kicsit, jókat nevettünk, aztán elkísértem
a buszmegállóba. Ennyi.
– Ugyan, jól tudod, mire gondolok! Lehetnél óvatosabb is,
tudod, mi mindenen ment keresztül.
 – Nagylány már. – Ben hanyatt fekszik az ágyon, kezét a feje
mögé kulcsolva a plafont bámulja. Beatrice észreveszi, hogy Ben
még csak le sem vette a csizmáját, ami nagyon feldühíti.
– Nekem kellett volna segítenem neki! – csattan fel Beatrice.
– Nem hinném, hogy jelen pillanatban jót tenne neki, ha
érzelmileg belebonyolódna egy kalandba.
– Bea, már megint úgy kezeled, mintha Abi csak egy újabb
projekted lenne.
– Még hogy projekt?! – siránkozik Beatrice. – Ben, nem látod
ezt az egybeesést? Ez egy jel!
– Tudom, már mondtad. – Ben felül és felsóhajt. – Túl sokat
ittam, inkább lefekszem.
Ben felkel, kimegy a szobából, és hagyja, hogy az ajtó
becsapódjon utána.
Beatrice a tükörbe bámul. Csak azért sem fog sírni, inkább
megtörli a szemét egy vattakoronggal, amire olajos sminklemosót
csepegtetett, majd ritmikus mozdulatokkal megtisztítja az arcát
és a nyakát is.
Amint meglátta Abit, rögtön tudta, hogy kicsoda. Azonnal
felismerte nagy zöld szeméről, még mielőtt elárulta volna a nevét.
Abi Cavendish. A Cavendish ikrek. Finom vonású, szív alakú
arcukkal bizakodva néztek ki az újságok lapjairól, holott amikor a
kép készült kettőjükről, még senki sem tudta, mit tartogat
számukra a jövő. Miután Beatrice tegnap hazament – furcsa,
hogy csak tegnap történt –, elővette a fehérneműfiókjába rejtett,
kivágott újságcikket, és ujjával a papírt böködve Ben orra alá
dugta. Hát nem látja, hogy ez jelent valamit? Nem látja,
mennyire sorsszerű? Szinte napra pontosan egy évvel az eset
után, Beatrice most találkozott a történet szereplőjével. Beatrice
bizonygatta bátyjának, hogy ha Abi eljön a stúdióba, az annak a
jele, hogy ő az a nő, akin segítenie kell.
És látod, Ben? Eljött. Ez a sors keze.
Beatrice dühösen törölgeti az arcát, de nem akarja tovább
gyötörni magát. Jó és sikeres nap volt a mai; megtette az első
lépést, hogy rendes, elismert művész legyen, és még Abi is
belecsöppent az életébe.
Beatrice képtelen elfelejteni, hogy valaha szörnyűséget tett.
Valamit, ami megbocsáthatatlan. De ha segít Abin, talán minden
jóra fordul. Talán jó ember lehet. Ez a karma.
És mindent el fog követni azért, hogy ezúttal Ben ne
állhasson az útjába.
 Negyedik fejezet

MIUTÁN Beatrice meleg, lakályos, élettel teli otthonából

visszatértem a hideg, üres lakásomba, úgy érzem magam, mint
egy kivert kutya, akit a családi házból az udvari kennelbe
száműztek.
Nyomasztó csend telepszik rám. Újra tudatosult bennem,
hogy egyedül lakom. Nincs itt Nia, aki a konyhában csörömpöl,
és folyton teát főz, és Lucy sem ül összegömbölyödve a kanapén
laptopjával az ölében. Bár ebben a lakásban sosem laktam velük,
mégis furcsa, hogy most nincsenek velem; a lakás minden
zegzugában az ő szellemalakjukat látom. Ezért is mentem el
Londonból.
Lámpát gyújtok, ám amikor odamegyek az ablakhoz, hogy
behúzzam a függönyt, meglátok valamit vagy inkább valakit az
utcán. A szívem zakatolni kezd. Egy férfi áll a kapuban, sziluettje
alig kivehető a koromsötétben. Gallérja felhajtva, egy cigaretta
lóg szomorúan a szájából. Csak foltokban látom az arcát, mintha
kiradírozták volna, de a fejforma, a nyurga alkat olyan ismerős,
hogy azonnal tudom: ez Luke. Hát mégis megtalált. A mobilom
után kotorászom a dzsekim zsebében, és remegő ujjakkal
próbálom tárcsázni a szüleimet.
Ezután felnéz az ablakomba, és egy pillanatra találkozik a
tekintetünk. Jéggé dermedek. Még mindig szorongatom a
mobilom a kezemben. Luke a járdára pöcköli a csikket, majd
átmegy a kerten a kapucsengőig. Nem, ez mégsem Luke.
Természetesen nem. Nia sosem szegné meg a szavát. Mégis
megrémiszt a gondolat, hogy nem csupán én vagyok az egyetlen,
aki képtelen megbocsátani azért, ami másfél évvel ezelőtt,
halloween éjszakáján történt.
Mint egy őrült, keresztülrohanok a lakáson, és behúzom az
összes függönyt. Amikor végre megnyugszom, már nem
kapkodom a levegőt, és nem ugrik ki a szívem a helyéről, egy
bögre kávéval a kezemben letelepszem a kanapéra, és felhívom
anyut. Szükségem van rá, hogy a nagy ijedtség után halljak egy
megnyugtató hangot.
Rekedten szól bele a kagylóba, mert felébresztettem. Akkor
látom csak, hogy már elmúlt éjfél. – Te vagy az, Abi? Jól vagy? –
Magam előtt látom, ahogy ott ül az ágy szélén a
flanelpizsamájában, reszkető kezekkel, hátha sírok, ezért gyorsan
megnyugtatom, hogy semmi baj nem történt. Ezután
gondolkodás nélkül Beatrice-ről kezdek beszélni, majd
képzeletben pofon vágom magam, amikor hallom az aggodalmat
a hangjában. – Édesem, ez nem ugyanaz, ami korábban történt?
Nem ugyanarról van szó?
– Dehogy! – förmedek rá égő arccal, amikor eszembe juttatja
Aliciát.
Anyu egy pillanatra elhallgat. Tudom, hogy még mondana
mást is, de ő mindig gondolkodik, mielőtt megszólal. Ezért
inkább azt mondja, milyen fantasztikus, hogy új barátokat
szereztem, és már kezdek beilleszkedni Bath-ba. Mint mindig,
most is emlékeztet rá, hogy látogassam meg Janice-t, ne
felejtsem el bevenni az antidepresszánsaimat, és tegyek meg
mindent, hogy ne kerüljek megint arra a helyre. Ezt persze
halkabban mondja, nehogy a szomszédok meghallják a falakon
keresztül, hogy az ő lányát pszichiátriai intézetben kezelték.
 Végül leteszi a kagylót, én meg csak ülök a mobilommal az
ölemben. Izgatottan idézem fel a ma esti eseményeket. Már rég
éreztem magam ilyen jól. Ahogy Beatrice-szel táncoltunk a
nappaliban, miután a „potenciális vevői” hazamentek, amikor a
laza művészlélek barátaival boroztunk, mindenen nevetni
tudtunk, majd lekapcsoltuk a lámpát, és leheveredtünk a
bársonykanapéra. Én közte és Ben között feküdtem, és ahogy
combjaink összeértek, újra érezni kezdtem azt, hogy tartozom
valakihez.
Megérintem a láncot a nyakamban; az ékszert, amit Beatrice
saját kezűleg készített nekem. Biztosan ő az? Még a nevünk is
egybecseng – Abi és Bea – Abea. Vajon ő is érzi? Felismerte a
sorsszerű kapcsolatot, amiért kettőnknek találkoznia kellett?
A lakás sötétsége végül kioltja minden örömömet. Nem
érdemlem meg, hogy boldog legyek, hiszen bűnös vagyok.
Tudom, hogy értelmetlen erre gondolnom, Janice is folyton ezt
mondogatta, ma este mégis úrrá lesz rajtam az érzés. Nem
találtak bűnösnek, Abi! Szinte hallom Lucy lágy hangját, a
fülemen érzem a leheletét, mintha mellém kuporodna a
kanapéra, majd a legnagyobb meglepetésemre egyszer csak
meghallom a saját, mélyebb hangom a semmiből, amelytől úgy
érzem, az apró lakásom falai is összedőlnek: „Ne haragudj, Lucy.
Kérlek, ne haragudj. Bocsáss meg!”

Két teljes napig nem hallottam felőle. Két teljes napig

bujkáltam a lakásban, miközben az eső szüntelenül kopogott a
tetőablakon.
Hiába álmodoztunk arról, hogy meleg napunk lesz
szombaton, nem vált valóra. Anyu telefonált, és meghívott
magukhoz, de nem mentem. Azt mondtam, be kell fejeznem egy
munkát, holott valójában nem akartam egy ünnepnapot sem
eltölteni a szüleimmel Lucy nélkül, mert újra rám tört volna a
gyász, ezúttal még veszélyesebb mértékben. A családunk most
már olyan, mint egy asztal, aminek hiányzik az egyik lába –
tönkrement, csonka bútordarab, és most már örökre az is marad.
Tudom, hogy nem tesz jót nekem, ha túl sokáig egyedül
vagyok, mert így még inkább gyötröm magam, és még többet
gondolok Lucyre, az utolsó éjszakánkra, a pánikra és a félelemre,
amely pont akkor tör rám, amikor a legkevésbé számítok rá.
Például, amikor fekszem az ágyban, és már majdnem elalszom,
vagy amikor Lucy Facebook-oldalát böngészem, és újra
elolvasom a részvétnyilvánításokat, amiket a háromszázvalahány
barátjától kaptunk. Hirtelen újra megcsapja az orromat a nedves
fű és a motorfüst szagának egyvelege, látom a vért Lucy fején, a
hátborzongatóan nyugodt arcán, miközben Luke az ölébe kapja,
Callum kétségbeesetten, ordítva hívja a mentőket, miközben Nia
megnyugtató érintését érzem a vállamon. Egy fa tövében
kuporgok, a kérge dörzsöli a hátam. Érzem a vér fémes ízét a
számban, a torkomban pedig a gyomorsavam. Nia egyfolytában
azt suttogja, hogy Lucy rendbe jön; ismétlődő, hiábavaló
kísérletként, hogy megnyugtasson engem és önmagát. Az eső
pedig csak ömlik, mintha zokogna, úgy, hogy a ruhánk a
testünkre tapad.
Megpróbálom felidézni Beatrice lágy, skót kiejtését, izgatott,
hadaró beszédét, melegségét és humorát, hogy elhessegessem a
lélekölő gondolataimat. Még mindig nem tudom, vajon tudomást
szerzett-e arról, amit tettem, bár egy gyors keresés a Google-ban
mindent elárulna. Lehet, hogy ezért nem keres most. Mégis, ki
akarna barátkozni egy olyan emberrel, aki megölte a saját
ikertestvérét?
 Pedig erősebb a kapocs köztünk Beatrice-szel, mint azt
először gondoltam. Nem csak azért, mert ő is iker, hanem mert ő
is elvesztett valakit, aki közel állt hozzá, ezért megért engem.
Most, hogy végre rátaláltam, nem engedhetem el.
Még mindig esik, miközben már az ajtaja előtt állok,
kezemben egy esernyővel és egy nagy csokor margarétával.
Megnyomom a csengőt, de ijedtemben hátraugrom a kövön, mert
hirtelen egy sárga pöttyös, barna pók pottyan az arcom elé, majd
ezüst hálóján komótosan visszamászik a bejárat feletti ablakhoz.
Senki nem nyit ajtót, ezért néhány másodperces várakozás
után ismét becsengetek. Újabb csend. A korlátnak támaszkodva
belesek az ablakon, de egy festőállványon és néhány zsúfolt
könyvespolcon kívül semmit sem látok. Már éppen indulni
készülök, amikor megakad a szemem az alagsori ablakon, amely,
ha jól emlékszem, a konyhához tartozik. Mintha egy elsuhanó
hajtincset és ruhafoszlányt láttam volna. Nyugtalanságot érzek,
majd hirtelen eluralkodik rajtam a szokásos paranoia, nagy
izzadságfolt kíséretében a hónom alatt. Nem úgy vettem észre,
hogy nemkívánatos személy lennék. Vagy mégis
alkalmatlankodom, mint ahogy egyszer Aliciával tettem? Pedig
azokat az érzéseket már réges-rég eltemettem, mielőtt még azt
gondoltam, Aliciával gyászoló rokon lelkek vagyunk. Most, hogy
újra eszembe jut, émelyegni kezdek. Talán Beatrice-szel
kapcsolatban is ilyen hatalmasat tévedtem?
Lucy halála előtt vidám voltam és szorgalmas; a baráti
körben a legnépszerűbb. Most pedig, csak rám kell nézni. Olyan
emberré váltam, amilyenné senki sem akar válni; aki elől
mindenki csak menekül. A margarétával a kezemben, könnyes
szemmel botladozom ki a kapubejáróhoz, majd a buszmegállóba.
 Hirtelen valaki a nevemen szólít, bár hangját szinte elnyeli a
szél. Amikor megfordulok, ott áll a kapuban, cipő nélkül,
lábkörmein fekete körömlakk. Pöttyös retró ruhát és vastag
kardigánt visel, mosolyog, és hevesen integet felém.
Megkönnyebbülök. Miközben Beatrice felé sietek, egyszerre
minden kétségem visszatér az elmém rejtett zugába.
– Ne haragudj – szól, amikor a közelébe érek. – Éppen
telefonáltam. Egy vevőmmel beszéltem, olyan izgatott vagyok!
Végre van egy vevőm! Nem is akartam ajtót nyitni, de aztán
láttam, hogy te vagy. Gyere be! – Hadarva beszél, ahogy szokott,
és tényleg nagyon fel van dobva, úgyhogy csak vigyorgok rá.
Ahogy átlépem a küszöböt, megcsap a megszokott
cukorkaillat, amit már szeretek. Átadom Beatrice-nek az
agyonnyomorgatott margarétát. Egy pillanatra zavarodottságot
látok az arcán, amitől szigorúbbnak és idősebbnek tűnik. – Ezt
nekem hoztad? – kérdi a szemöldökét felhúzva, de amikor
rábólintok és elárulom, hogy köszönetnek szántam a nyakláncért,
szégyenlősen elmosolyodik, és a vonásai újra ellágyulnak. – Köszi
szépen, Abi, de nem kellett volna. Azt a láncot egyébként is neked
szántam. Óriási szívességet tettél nekem szombaton! Kérsz egy
csésze teát?
Igen, innék egyet, felelem neki. A vizes ernyőmet a lábtörlőre
teszem, majd lerúgom az edzőcipőmet, és megkönnyebbülve
veszem észre, hogy reggel nem vettem fel felemás zoknit.
Miközben követem Beatrice-t az előszobában, érzem a meleg
járólapot a talpam alatt. (Természetesen padlófűtést
csináltatott.) Lemegyünk a lépcsőn, a konyhába.
– Nagyon tetszik a házatok – csodálom meg újra a nagy
belmagasságot és a díszes mennyezetet, a stílusos járólapot és a
Farrow & Ball környezetbarát festékkel festett falakat. A lakás
meglepően tiszta, főleg ahhoz képest, hogy csak fiatalok lakják. A
konyhában kibújok a vizes kabátomból, és egy szék támlájára
terítem. Ahogy leülök a fa étkezőasztalhoz, úgy érzem, mintha
hazajöttem volna. A sarokban egy hosszú szőrű, vörös macska
alszik összegömbölyödve az antik hatású karosszékben. Beatrice
a tekintetem követve elárulja, hogy a Sebby nevű perzsamacska
az övé. Lucy is szerette a macskákat.
– Már öregszik – teszi hozzá elgyengülve. – Ideje zömét
szunyókálással tölti.
A ház csendesebb, mint szombaton, csak az eső kopogása
hallatszik az ereszcsatornán. Remélem, csak ketten leszünk
itthon. De most veszem csak észre, hogy a kis fehér, piros-zöld
csíkos Fiat a ház előtt parkol. Ben elárulta előző éjjel, hogy a
kocsi az övé; emlékszem, még viccelődtem is vele, hogy miért jár
egy magas ember ilyen kis autóval.
Beatrice megengedi a csapot a mély, egymedencés
mosogatójában, majd vázába teszi a virágot. – Nagyon szépek.
Köszönöm, Abi – mondja, miközben elrendezi a csokrot. Közben
észreveszem, hogy néhány virágfej a váza aljára esett. – Kedves
tőled, hogy dicséred a lakást. Szerintem is különleges, de csak
azért, mert érdekes lakótársakkal együtt élek benne. – Felém
fordul és elragadóan rám mosolyog. Összeszorul a torkom, ha a
saját üres lakásomra gondolok.
– Hatalmas ez a lakás – folytatom a témát –, hogy engedhet
meg magának egy művész és egy számítástechnikus egy ilyen
luxus-kéglit?
– Hát igen, túl nagy Bennek és nekem. Még jó, hogy mások is
laknak itt velünk, bár Jodie hamarosan elköltözik. – Beatrice
arcán egy pillanatra olyan érzés tükröződik, amit nem tudok
megfejteni. A nyakamban függő lánccal játszadozom, és várok,
hátha bővebben kifejti. Először úgy érzem, többet akar mondani,
de aztán meggondolja magát. – Teszek fel vizet a teához –
mondja inkább. – Milyen szomorú idő van ma! Pedig hétvégén
még sütött a nap. Ez az időjárás!
– Ben dolgozik? – kérdezem, mire Beatrice keskeny háta
kissé megmerevedik. Figyelem, ahogy forró vizet önt két bögrébe,
a teafiltereket a kanál hátához nyomja. Világos haja az arcába
hullik. Legszívesebben odalépnék, és betűrném a tincseket a füle
mögé, hogy ne lógjon a szemébe.
– Igen, de csak mint szerződéses munkatárs. – Beatrice
hangja hamis derűvel cseng; talán összeveszhettek Bennel. –
Valójában nem igazán értem, mit is csinál pontosan, csak azt
tudom, hogy számítógépekkel kapcsolatos. – Beatrice nevetve
felém nyújtja a teát, májd kihúzza a velem szemben lévő széket és
leül. – És te, Abi? Múltkor említetted, hogy újságíró vagy, igaz? –
Beatrice még ültében is majd’ szétrobban az energiától; a lábait
az asztal alatt himbálja, kecses ujjaival pedig a fehér
porcelánbögre oldalán dobol. Kivesz egy almát az asztal közepére
helyezett gyümölcsöstálból, és int a kezével, hogy vegyek én is
gyümölcsöt. Egy halk „köszönöm” után kiválasztok egy
sötétbordó szilvát, de amikor beleharapok, keménynek és
savanyúnak érzem.
– Korábban képszerkesztő voltam egy nemzeti lapnál,
Londonban – magyarázom neki tele szájjal, mert csak nagy
nehézségek árán tudom lenyelni a szilvát. – Aztán rátaláltam
álmaim munkájára egy képes magazinnál. Azért a
hírszerkesztésben is részt vettem. Dolgoztam sajtóügynökségnél
is, és akkor sok hírességet és közéleti személyiséget ismertem
meg. Sok jó helyre be tudtam így lógni – teszem hozzá nevetve,
hogy Beatrice lássa, vicceltem, de ő csak üdvözülten mosolyog
tovább, amit nem tudok hova tenni. Beleharap az almájába, majd
lassan megrágja. – Jelenleg szabadúszó vagyok, így kissé
lelassultak a dolgok – teszem hozzá sietve, hátha elfelejti az
iménti megjegyzést.
– Vannak anyagi gondjaid? – kérdezi őszinte aggodalommal,
mire elpirulok. A drága ruháit és a még szebb lakását elnézve a
pénz nem okozhat számára problémát, de nem akarom, hogy azt
higgye, csak ezért barátkozom vele.
– Nem – hazudom neki –, a szüleim felajánlották, hogy
kisegítenek, ha szükséges. Bármikor hazaköltözhetek, ha nem
tudom kifizetni az albérletet.
– Támadt egy nagyszerű ötletem! – kiált fel egyszer csak.
Szeme felragyog, arca kipirul. – Költözz ide!
– Ide?! – Beatrice annyira meglepett, hogy nem találok
szavakat. A szilvát is majdnem félrenyeltem. De persze semmire
sem vágyom jobban, mint hogy ide költözzek, és mindig vele
legyek.
– Ó, tökéletes lenne! – folytatja fel-alá ugrándozva, miközben
nagy örömében leejti az almát, ami végiggurul az asztalon, majd
lepottyan a földre. Beatrice persze ügyet sem vet rá, csak mélyen
a szemembe néz. – Úgy elszomorodtam, amikor Jodie
bejelentette, hogy elköltözik! De úgy látszik, a sors akarta így, így
most már beköltözhetsz. Korábban is eszembe juthatott volna! –
Grimaszolva a homlokára csap, amivel nagyon megnevettet.
Lelkesedése úgy látszik, ragályos. Ha belegondolok, hogy ebben a
csodás házban élhetnék, az üres lakásom helyett, újra
emberekkel körülvéve, legszívesebben körbetáncolnám a konyhát
örömömben. – Nézd meg a szobát! Jodie úgyis elment itthonról.
Olyan jó lenne, ha ideköltöznél!
 – Jó, de… – Túl gyorsan zajlanak az események; a szívem
majd kiugrik a helyéből. Egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy
fel tudom adni a remetelétet és képes lennék új életet kezdeni.
– Abi, ne keress kifogásokat, olyan jól éreztük magunkat
szombaton! Nagyon ideges voltam a bemutató miatt, de veled
olyan simán ment minden. A többi lányt is meg fogod szeretni;
Pammel nagyokat lehet nevetni, Cass pedig annyira édes…
Gyere! – nyújtja felém mosolyogva a kezét. Szeme kikerekedik az
izgatottságtól, amitől még szebbnek látom. Csak arra gondolok,
milyen nagyszerű lesz együtt lakni Beatrice-szel; hogy többé nem
leszek egyedül. Megint olyan lesz, mintha lenne egy testvérem.
Elmosolyodom.
– Igazad van – felelem, miközben megfogom a kinyújtott
kezét, hogy felhúzzon és felálljak. – Tényleg fantasztikus lesz! –
Együtt kimegyünk a konyhából, és a savanyú szilvát az asztalon
hagyom.

Beatrice mezítlábas talpa csattog a kövön, miközben

felmegyünk a kanyargó lépcsőn. Megérintem az egyik korlátot
díszítő, margaréta alakú, színes lámpát. Izgalommal tölt el a
gondolat, hogy ez a csodás ház hamarosan az otthonommá válik.
Újra megcsap a mámorító cukorkaillat. Rájövök, hogy Beatrice-
ből árad. Biztos ilyen illatú parfümöt vagy öblítőszert használ.
Mindegy is, a lényeg, hogy elbűvöl vele.
Az emeleten nem állom meg, hogy ne kukkantsak be a
hatalmas nappaliba, amely az egész lakást átszeli. Eszembe jut a
szombat este, a süppedős, puha bársonykanapék, a különleges
tárgyak, amelyeket Beatrice Indiában, Burmában és Vietnamban
szerzett be, és a hatalmas teraszra néző üvegajtók. Eszembe jut az
az életöröm és az a boldogság, amit Ben és Beatrice között a
szófán ülve éreztem, egy pohár borral a kezemben. Akkor úgy
beszélgettünk, mintha évek óta ismernénk egymást.
Beatrice megáll az egyik lépcsőfokon, és finoman ívelt
szemöldökét felvonva rám mered.
– Csak kíváncsiskodtam – vallom be, miközben
továbbmegyünk a lépcsőn. – Eszembe jutott a szombat este.
– Fantasztikus este volt! – nevetett fel Beatrice csilingelő
hangján. – És még sok hasonló vár ránk, ha ideköltözöl. Jodie
szobája fent van, közvetlenül az enyém mellett. Ben szobája pedig
szemben, a fürdőszobánál. A legfelső szinten van még két
hálószobánk és egy padlásszoba, amit Cass és Pam használnak.
Szerencsére nekik van saját fürdőszobájuk, mivel valamelyikük
folyton betelepszik hajat festeni. De gondolom, minderre
emlékszel, amikor itt jártál.
Bólintok, de nem akarom, hogy észrevegye, milyen pontosan
megjegyeztem a ház minden apró részletét. Miután felértünk,
megállunk a legelső ajtónál. A krémfehér ajtót erős, rézgombos
kilincs nyitja. Nincs rajta zár. Beatrice halkan bekopog, majd
miután nem érkezik válasz, benyit.
A nyikorgó ajtó mögött furcsa világ tárul elém. Annyira
különbözik a ház többi részétől, mintha egy diákszállóba
csöppentem volna. Megcsap az áporodott ágynemű és a szennyes
ruha szaga, melybe valamilyen maró kemikália is vegyül.
Hirtelen megijedek, mert Jodie ott fekszik az egyszemélyes
ágyán, a fal mellett, ahol még két ronda szobor kapott helyet.
Hatalmas fülhallgatóval a fején tátogja a dalszöveget, amit éppen
hallgat. Nem hallom pontosan, mi lehet az, de lassúnak és
rémisztőnek tűnik. Végigpásztázom a hatalmas szobát. Az
indigókék falakat nyolcvanas évekbeli, ragasztott poszterek
díszítik. Felnézek a magas mennyezetre és a márványkandallóra;
próbálom elképzelni, hogy ez lesz az én szobám. A két csaknem
falmagasságú szárnyas ablak az utcára néz, szemben ötemeletes
házak sorakoznak. Az előkertben egy ezüst nyírfa hajlong a
szélben, amely furcsa árnyékot vet a koszos szőnyegre.
Jodie-nak kipattan a szeme. Leveszi a fejéről a fülhallgatót.
– Ne haragudj, kopogtam – kezdi Beatrice, bár különösebben
nem látszik bűnbánónak.
Jodie felül, átlendíti a lábait az ágyon, és morcosan ránk
mered. Nagy fekete pólót visel, Robert Smith sziluettjével,
amiben úgy fest, mint egy tizenkét éves. Fehér lábszárán
számtalan apró anyajegy.
– Emlékszel Abire? – kérdezi Beatrice. Jodie bólint, miután
üdvözlöm, majd durcásan végigmér, mintha olvasna a
gondolataimban, és már mindent tudna rólam. A szívem megint
kalapálni kezd, ezért györsan felidézem Janice szavait, a mantrát,
amit tanított nekem, ha rám tör a pánikroham.
Jodie rosszalló tekintettel Beatrice felé fordul. – Még csak
tegnap szóltam, hogy elköltözöm, és te máris találtál mást a
helyemre? – Jodie felkel, és belebújik a szűk szárú, szürke
farmerjába, ami eddig összegyűrve lapult az ágya végében.
– Nem így terveztük. Csak néhány perce született meg az
ötlet, miközben odalent beszélgettünk Abivel – vágja rá Beatrice,
miközben odasétál az egyik vízköpő szörnyszoborhoz. Nem értek
sokat a művészethez, de ezeket a szobrokat mindenki
rettenetesnek tartaná.
– Ő is művész? – kérdezi Jodie, mintha ott se lennék.
Beatrice a fejét rázza, így még mogorvább tekintetet vág. – Azt
hittem, csak művészeket fogadsz be a házadba. – Szinte érzem,
ahogy Jodie minden porcikájából sugárzik a gyűlölet. Kínosan
érzem magam; csak ácsorgok az ajtóban, mint egy betolakodó.
Beatrice már épp válaszolni akar, de Jodie egy vállrándítással
rövidre zárja a beszélgetést. – Mindegy. Ez most már nem az én
dolgom. Meghagyom neked.
Ahogy Jodie felém sétál, ösztönösen visszafojtom a
lélegzetem. Ahelyett, hogy elmenne mellettem, csupán néhány
centi távolságban megáll előttem. – Valamiért mindenáron azt
akarja, hogy te lakj itt – mondja lemondó, halk hangon. A szoba
másik felében Beatrice-re pillantok, aki éppen az egyik szobrot
csodálja, és a legnagyobb meglepetésemre elismerő szavakkal egy
kampós orrot simogat. Visszapillantok Jodie-ra. – Kívül tágasabb
– folytatja hűvösen, majd kiviharzik, én meg csak elképedve
bámulok utána.
 Ötödik fejezet

BEATRICE az új antik bőrkanapéján gubbaszt, és feszülten

figyeli az ötvenes évekbeli óra mutatóját a kandallópárkányon,
hogy végre fél hatot üssön. Úgy érzi, az óra hangos járása szinte
az egész testét átjárja. Ben bármelyik pillanatban itt lehet.
Beatrice szíve hevesebben kezd verni, amikor meghallja, ahogy
becsapódik a kapu, aztán kulcs csörren a zárban. Ben cipője
zajosan kopog a kövön, búgó hangon szólongatja Beatrice-t, aki
már előre sejti, bátyja milyen dühös lesz, ha megtudja, hogy mit
tett.
– Itt vagyok – válaszol Beatrice.
Ben, amint belép az ajtón, ráncolni kezdi a homlokát, mert
észreveszi, hogy Jodie háromfejű szobra helyét egy ismeretlen
bőrkanapé és egy nagy mahagóniasztal foglalja el.
– Hol van Jodie? – Ben belép a szobába, miközben a
laptoptáskája a falhoz ütődik. Beatrice nyomatékosan odapillant,
hátha a ronda táska foltot hagy a frissen festett, lime-zöld falon.
– Mit műveltél ezzel a szobával?
Beatrice egy nagyot nyel. – Kifestettem.
– Egy nap alatt?
Nem tartott sokáig – vonja meg a vállát. Beatrice úgy döntött,
nem árulja el, mennyit fizetett a szobafestőnek a segítségért.
Reszket a térde, ezért megpróbálja lejjebb húzni a lábán a
pamutszoknyáját. – És Jodie elment.
Ben csak a fejét rázza, mint aki meg se akarja hallgatni, amit
a testvére épp mondani készül. A fal mellé dobja a táskáját, ami
Beatrice-t nagyon idegesíti, mégsem szól rá. – Jodie elment?
Mégis, hová?
– Hazaköltözött a szüleihez. – Beatrice igyekszik visszafogni
magát, mert a túlzott lelkesedése mindig lehangolja Bent. Nem
akarja kimutatni, mennyire izgatott. – Ma reggel jött érte az
apukája. Hál’ Istennek a szobrait is magával vitte. Túl sok helyet
foglaltak. Most végre használhatom a szobáját stúdiónak, a
hálószobám helyett.
Ben körbepillant, mintha azt várná, Jodie egyszer csak
előbukkan a hosszú függönyök mögül. Finoman végigsimít álla
borostáján. – Nem értem, miért ment el ilyen hirtelen. Nekem
egy szót se szólt erről.
Beatrice hosszan, fürkészve rábámul. – Tudod, miért ment el
– zárja rövidre a témát. Élvezettel nézi, ahogy Ben meglazítja a
csíkos nyakkendőjét. Mint akit fojtogatnak, még a homloka is
gyöngyözik. Ben elsápad, amitől még feltűnőbbé válnak a szeplők
az arcán.
– Miért, talán hallott valamit?
Beatrice bólint. – Nagyon óvatlan voltál, Ben. Ez nagyon nem
jellemző rád.
Ben fel-alá járkálni kezd a szobában. – Tudom – sóhajt fel –,
és emiatt kurvára haragszom magamra.
Beatrice arca idegesen összerándul. – Mindegy, szerencsére
nem történt semmi baj – mondja bátyjának vigasztalóan –, bár
Jodie szerint te mondtad neki, hogy menjen el.
Ben megáll, és elkerekedett szemekkel Beatrice-re bámul.
– Mi van? Én biztos nem mondtam neki semmi ilyet! – vágja
rá idegesen. – Miért állít Jodie ilyesmit? És egyáltalán, velem
miért nem beszélt erről az egészről?
 Beatrice unottan megvonja a vállát. Nincs kedve tovább
Jodie-val foglalkozni.
– És ez meg honnan van? – mutat Ben az új kanapéra,
miután végigsétál a lakkozott parkettán. – Gondolom, egy
vagyonba került.
– Na és? Erre van a biztosítás. Még a múlt héten rendeltem.
Egyébként már régóta meg akartam kérni Jodie-t, hogy költözzön
ki abból a szobából. Nem volt igazságos, hogy a fenti fürdőszobát
is használta. Nem is fizetett érte bérleti díjat.
– Mert sosem kértél tőle.
– Nem erről van szó, csak nincs szükségünk a pénzre.
Ben leül a kanapéra a húga mellé, és megnyugtatóan Beatrice
meztelen karjára teszi a kezét. Ben keze meleg, Beatrice mégis
libabőrös lesz.
– Bea, szerintem fantasztikus, amit csinálsz – fordul Ben a
húga felé, és ezúttal irónia helyett őszinte csodálat tükröződik a
szemében. Beatrice ismét rádöbben, mennyire szereti a bátyját.
Legszívesebben azt mondaná, Ben, mindezt csakis érted
csinálom, de nem teszi. Ben úgysem értené meg. Még nem.
Beatrice megfogja a testvére kezét. – … amit csinálunk, Ben,
emlékszel? Együtt csináljuk…
Csendben ülnek ketten, de a csend egyáltalán nem kínos,
inkább kellemes. Beatrice még nem szól Abiről, hiszen ezzel csak
elrontaná ezt az értékes, ritka pillanatot, amikor csak ők vannak,
kettesben, egyedül. Ben lefejti Beatrice-ről a kezét, átkarolja és
magához vonja, Beatrice pedig nekidől és elégedetten felsóhajt. Ő
még mindig az én Benem – gondolja magában –, az én másik
felem.
Csakhogy Ben ezután felteszi az elkerülhetetlen kérdést,
amivel elrontja ezt az egészet.
 – És mit fogsz csinálni Jodie szobájával?
Beatrice kibontakozik bátyja öleléséből, és mezítláb a
kandallóhoz sétál. Letérdel elé, majd módszeresen, csak hogy
valamivel húzza az időt, kivesz egy fahasábot a kosárból, és a
hideg szellőzőrácsra helyezi, miközben felidézi azt a pillanatot,
amikor együtt gyújtottak be ugyanebben a szobában.
Beatrice akkor sem szólt Bennek Abiről, amikor két nappal
ezelőtt Abi váratlanul megjelent szomorúan, a hervadt
margarétákat szorongatva. Nagy zöld szemei kikerekedtek, mint
egy üldözöttnek. Csak állt ott a kapuban, csuromvizesen, és olyan
törékenynek tűnt a nagy esőkabátjában, hogy Beatrice-nek majd
megszakadt a szíve érte. Akkor Abi szinte anyai érzéseket keltett
benne. Legszívesebben ölbe vette volna, és megvigasztalta volna,
hogy ne féljen, majd ő segít rajta.
De ezt Ben úgysem értené meg. Beatrice óvatosan még egy
hasábot tesz a tűzre, tovább húzza az időt, mielőtt válaszolnia
kellene. Tudja, hogy muszáj elfojtani Ben Abi iránti bimbózó
szerelmét, és amúgy fogalma sincs róla, Ben hogy reagálna.
Létezik ugyanis egy íratlan szabály közöttük: lakótárssal senkinek
sem lehet viszonya. Persze ezt Ben is mindig betartja, csakhogy
látható volt, hogyan viselkedett Abivel a nyílt napon, és ahogy
később folyton a nyomában volt. Persze Beatrice érti, Ben miért
vonzódik úgy Abihez. Törékeny, sebezhető, kicsit félénk, vékony
és szőke – éppen Ben zsánere.
– Fogadjunk be mást a helyére? – töri meg Ben türelmetlenül
a csendet.
Beatrice feláll, megdörzsöli a térdét, és megáll Ben előtt, hogy
lássa az arcát. De még mielőtt megszólalna, Ben már sápadni
kezd, mint aki érzi, mi vár rá. Ó, Ben, milyen jól ismersz –
gondolja Beatrice.
 – Már megkérdezted Abit, hogy ideköltözne-e, igaz?
Ben élesen és szemrehányóan néz rá. Szemei olyanok, mint a
sebzett vadé.
Ne haragudj, Ben.
– Még csak meg se kérdeztél! Ez nem csak a te házad! Az
enyém is!
Beatrice-t gyötörni kezdi a lelkiismeret-furdalás, Ben pedig
szó nélkül feláll, kiviharzik a szobából, és becsapja maga mögött
az ajtót.
 Hatodik fejezet

MONTY elegáns háza vagy inkább palotája oromfalas tetejével és

tornyaival egy Bath-ra néző, meredek hegy tetején áll. A kémény
felett láthatóvá válik a sarló alakú hold, a halovány fény
kísérteties külsőt kölcsönöz a háznak. Már csak repdeső
denevérek hiányoznak a tornyok köré. A hangulat újra eszembe
juttatja halloweent és a tizennyolc hónappal ezelőtti kellemetlen
emléket, a végzetes bulit és a veszekedést, ami miatt a
tervezettnél korábban indultunk el.
Beatrice kecsesen kioldalaz a taxiból. Elegánsan fest fekete
sortjában és áttetsző harisnyájában, amelyek látni engedik
hosszú, formás lábait. Én csak követem őt a kavicsos bejárón. A
nyitott ablakokból hangzavar, üvegpoharak koccanása és ütemes
zene szűrődik ki. Ezek szerint a buli már javában tart.
– Abi, jól érzed magad? – kérdezi Beatrice, miközben megáll
és rám támaszkodik, hogy kiszedje cipőjének tűsarkát a kavicsos
ösvényből. – Gondolom, a hasonló alkalmak még nehezek
számodra.
Beatrice többet nem kérdezett Lucyről, ami bevallom, nagy
megkönnyebbülés volt számomra, mert így legalább nem kell
hazudnom neki. Nem tudom, akkor is lenne-e kedve barátkozni
velem, ha tudomást szerezne Aliciáról, vagy arról, hogy
pszichiátriai gyógykezelést kaptam Lucy halála után. Lejjebb
húzom a blúzom a csuklómon, hogy ne látszódjanak a spirál
alakú hegek.
 – Igen, jól vagyok – füllentek neki. Nagyon hízelgő volt, hogy
Beatrice felhívott, hogy tartsak velük Monty partijára. Így már
nemcsak azt szeretné, hogy a lakótársa legyek, hanem azt is, hogy
a barátja, és ezáltal az élete része legyek. Ennek ellenére ideges
vagyok ma, pedig bevettem az antidepresszánst.
– Hát nem csodálatos ez a hely? – szólal meg Beatrice, hogy
javítsa a hangulatot, miközben vidáman belém karol. – Monty
nagyon tehetős. Hívhatnánk akár Menő Montynak is, haha! –
Beatrice nevetgélni kezd saját, erőtlen viccén, miközben nekem
újra szaporábban kezd verni a szívem.
Beatrice az egyetem mesterképzésén ismerkedett meg Paul
Montgomeryvel, alias Montyvel. Miután egyszer beszédet
mondott, nagyon jó barátok lettek. – Monty nagyon szórakoztató
ember; egyébként meleg, sikeres művész, és legendás partikat
szervez! – teszi hozzá Beatrice.
Mély lélegzetet veszek, mielőtt belépünk a hatalmas kapun.
Hirtelen, láthatatlan falként megcsap a hőség. Nehezen tudok
nyelni; a szám kiszáradt, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapad.
Mindenütt emberek vannak – kisebb csoportokba gyűlnek, az
előszobában hemzsegnek, vagy könnyedén mosolyogva
támasztják az ajtófélfát egy pohár itallal a kezükben. Fehér-
feketébe öltözött pincérek ügyesen manővereznek a tömegben,
lopva utántöltik a poharakat, ezüsttálcákon kínálják a
hidegtálakat. A zene a fülemben lüktet, amitől a szívem még
szaporábban ver, és fájdalmasan dobog a torkomban. Tudtam,
hogy nehéz lesz – az első buli Lucy nélkül.
Hirtelen megpillantom őt a kanyargó lépcsőnél összegyűlt
kavalkádban, ahogy könnyű kendőjével a hosszú nyakán, a
szokásos bátorító mosolyát küldi felém a széles szájával, ám mire
ismét oda nézek, már eltűnik. Beatrice rám néz, az ajkával
kérdést formálva, és miután bólintok, hogy minden rendben,
biztatón megszorítja a kezem, és azt mondja, maradjak mellette.
Szorítom a kezét, és követem a sikkes frizuráját, miközben utat
törünk a tolakodó emberek között, éppúgy, ahogy a testvéremet
követtem bulikban vagy klubokban.
Lucy és Abi Cavendish. Mindig ez volt a sorrend, és nem
fordítva. Két perccel volt idősebb nálam; ő volt a ragyogóbb, az
okosabb másik felem. Én hozzá képest csak selejt vagyok. Anyu
mindig azt mesélte, hogy míg én beteges, refluxos gyerek voltam,
Lucy folyton az összes tejet megitta, és mindent megevett, amit
csak pufók kis kezeivel elért. A halvány, megsárgult, gyűrött
fényképek egyikén, amiket még apu készített a Polaroid géppel a
nyolcvanas évek közepén, Lucyvel egy báránybőr szőnyegen
ülünk a kandalló előtt (de az is lehet, hogy pikniktakaró volt a
kertünkben). Két, szinte megszólalásig hasonló kisgyerek,
egyforma ruhába öltöztetve. De míg Lucy pufók és aranyos, én
satnya vagyok és sovány, mintha csak a torzított tükörképe
lennék.
Az iskolában is könnyebben barátkozott, mint én. Mindig is
volt egy könnyed, természetes mozgás körülötte, míg én
túlságosan befelé forduló voltam. Valahányszor Lucy azt
javasolta, hogy menjünk oda a többi kislányhoz a játszótéren, én
csak az alsó ajkam beharapva ráztam a fejem, amitől mindig
dühbe gurult. Ő társas lény volt; szárnyalni akart, én viszont
mindig visszarántottam a földre. Azt akartam, hogy csak velem
legyen, mintha előre tudtam volna, hogy végül csak kevés időt
tölthetünk együtt. És miközben Lucy bújócskázott vagy
fogócskázott a többi gyerekkel, én magányosan róttam a köröket
a játszótéren, miközben arról fantáziáltam, mennyi izgalmas
kalandot élhetnénk át csak mi ketten.
 Csak az egyetemen léptem ki Lucy árnyékából. Nem volt más
választásom. Lucyt felvették egy „vörös téglás”, Russell Group
egyetemre. A szüleink orvosnak szánták, ő pedig nem akart
csalódást okozni. Nálam csak egy helyi főiskola jöhetett
számításba, így én voltam a legjobban meglepve, amikor végül
felvettek a Cardiff újságíró szakára.
Lucy emelt fővel vett volna részt ezen a partin, mintha ő
maga is ehhez a pénzes művészvilághoz tartozna, én pedig csak
botladoztam volna mögötte, beburkolózva önbizalmának
megnyugtató fátylába.
– Beatrice! Szia, szépségem! – kiált hangosan egy mackós
alkatú, magas férfi, akinek arcát göndör szakáll keretezi.
Legalább ötvenéves lehet. – De örülök, hogy eljöttetek! – Bő
kivágású, csillogó inge feszül a nagy hasán. Miután két puszival
köszöntik egymást Beatrice-szel, a férfi felém fordul. – Szóval ő
itt Abi! – Csokibarna szemeivel mélyen a szemembe néz. – Már
sokat hallottam rólad. Monty vagyok. – Kezet rázunk, miközben
majd összeroppanok.
– Gyertek, igyatok valamit!
Ők ketten elindulnak, én pedig kullogok mögöttük. Beatrice
vérvörös melltartópántja a húsába vágva kikandikál a fekete
felsője alól. Alig hallom, miről beszélgetnek, annyira ordít a zene.
Belépünk egy hatalmas helyiségbe. A nagy belmagasságú
nappali falai hófehérek, csak a boltíveket és a György korabeli
zsalugátereket festették grafitszürkére. Monty egy pohár
narancsos valamit nyom a kezembe, majd újra elmerül a
beszélgetésben Beatrice-szel. Egy kicsit féltékeny vagyok, amiért
ilyen sokáig elrabolja őt. Belekortyolok a koktélomba. Túl erős;
az alkohol égeti a torkom, viszont feledteti minden aggodalmam,
így alighogy megiszom, a mellettem elhaladó pincér tálcájáról
máris nyúlok a következőért. Kissé becsípve végigpásztázom a
szobát, az angyalarcú, lengén öltözött férfiakat és nőket ábrázoló
aranykeretes olajfestményeket, melyek Monty saját alkotásai, és
modern Botticellikként ékesítik a termet. Beatrice a taxiban
idefelé jövet az orrom alá dugott egy prospektust Monty
következő kiállításáról, de valahogy nem az én ízlésem.
Elcsípek beszédfoszlányokat olyan művészekről, akikről még
sosem hallottam, olyan könyvekről, amiket sosem olvastam, és
eszembe jutnak a londoni bulik, ahová Niával és Lucy-vel
jártunk. Ehhez hasonlóak voltak, tele csillogó, természetesen
könnyed és magabiztos, pénzes emberekkel. Én sose bántam,
hogy nem illek ebbe a társaságba. Ott volt nekem Nia és Lucy, és
különben is csak azért jártunk ilyen helyekre, hogy egy jót
nevessünk és jókat együnk.
A sarokban harmincasok csoportja táncol meglehetősen
önfeledten a Happy Mondays-re. Ahogy visszanézek Beatrice-re,
megkönnyebbülve látom, hogy Monty továbbsietett egy hatvan
körüli, elegáns hölgy társaságához. Beatrice a szemöldökét
húzogatva fintorog. – Szerinted ennek a nőnek valódi állatszőrme
lóg a nyakában? – kérdezi tőlem kuncogva. – Igen, igen, persze!
Nézd, még a feje is rajta van! – Beatrice feltűnően vidámnak
látszik, mire én csak zavartan bámulok rá. Vajon hány koktélt
ivott már meg? – Gyere, fedezzük fel a terepet! Mindig is körbe
akartam szaglászni Monty házában. – Beatrice megfogja a kezem
és elindulunk, hogy végigszeljük a szobákat, amelyek mind olyan
díszesek és hatalmasak, mint ez a koktélokat és pezsgőket vedelő
emberekkel zsúfolt nappali. Úgy érzem magam, mint egy
Stephen Poliakoff-filmben. A szívem megint a torkomban dobog,
de most nem az idegességtől, hanem mert feldob Beatrice
közelsége, és önbizalma, vidámsága rám is átragad. Ha vele
vagyok, azt érzem, eláraszt az adrenalin, mint azok társaságában,
akikért rajongok. Beatrice mellett úgy érzem, mindenre képes
vagyok.
Miközben egymásba karolva, vihorászva
keresztülbotladozunk egy kisebb zeneszobán, nagy zajjal
letesszük a kiürült koktélospoharunkat egy fényes, vajszínű
zongora tetejére. – Na, végre egy üres szoba! – sóhajt Beatrice,
miközben lehuppan egy Chesterfield bőrkanapéra, és átdobja
hosszú lábait a karfán. – Túl sok ember van itt, és meghalok, úgy
fáj a lábam.
Beatrice lerúgja a magassarkúját, és kinyújtóztatja a lábujjait,
amelyek áttetsző harisnyájában úgy festenek, mint egy kacsa
úszóhártyái. Mellé huppanok a heverőre, és élvezem, hogy végre
alábbhagy a fülsüketítő zene, zaj és csevegés, ami eddig szobáról
szobára méhrajként üldözött bennünket. Jólesik, ahogy Beatrice
kényelmesen nekem dől. Érzem a parfümje és a hajából áradó
almás sampon illatát. Egy ideig csendben ücsörgünk, majd
Beatrice az ölembe hajtja a fejét, majd a kanapé teljes hosszában
kinyújtja a lábait.
Anélkül, hogy gondolkodtam volna rajta, finoman kisimítom
az arcából a puha haját. Homlokának bőre selymes és bársonyos.
Beatrice lehunyja a szemét, és az érintésemre elégedetten
felsóhajt. Nézem szép arcát: annyira hasonlít Lucyre, mégis olyan
más. Minden Beatrice-szel kapcsolatos érzés összekeveredik
bennem, mint amikor elmosódnak a festékek a palettán. Beatrice
egyszerre barát és testvér, és ehhez most egy új érzés is társul,
igaz, csak halványan. Közelebb hajolok hozzá, tanulmányozom a
finom vonásait. Szemét még mindig csukva tartja, hosszú
szempillája árnyékot vet bársonyos bőrére. Legszívesebben
megcsókolnám a szeplős orrát, és megérinteném a nyakát.
Elképzelem, hogy egy lánnyal csókolózni mennyivel puhább és
finomabb lehet. Ahogy felé hajolok, a szám szinte megérinti a
fülét. Olyan, mintha megállna az idő.
Ám ekkor Beatrice, mintha olvasna a gondolataimban,
hirtelen kinyitja a szemét és felkapja a fejét az ölemből, mire én
hátrahőkölök, és szinte belesüppedek a háttámlába. Lángol az
arcom szégyenemben. Mégis, mi ütött belém? Biztos csak az a két
koktél szállt a fejembe, hiszen nőként nem vonzódom Beatrice-
hez, csupán egy kicsit összezavarodtam. Legszívesebben
ordítanék, hogy imádlak, Beatrice, mert Lucyre emlékeztetsz!
Annyira szép vagy! Legszívesebben olyan lennék, mint te!
Olyan vagy, mint egy szobor, egy remekmű. De nem jönnek
szavak a számra. Úgy érzem, mintha vattával tömték volna ki az
agyam helyét. Csak bámulok rá, miközben átlendíti lábát a
karfán, és előrehajol, hogy visszavegye a cipőjét.
Még ha Beatrice érzékelte is a belső vívódásomat, azt a
néhány pillanatot, amikor életem legnagyobb hibáját elkövetve
majdnem megcsókoltam őt, nem szól egy szót sem, csak felugrik,
és a kezét nyújtva felsegít. – Gyere! – mondja szokásos, élénk
vidámságával.
– Menjünk táncolni!
Én meg csak megfogom a kezét, és szégyenlősen utána
kullogok.

A nappaliban merőben más hangulat fogad. A fények

elhalványultak, a hangfalakból monoton, szöveg nélküli
acidhouse dübörög. Monty lehunyt szemmel, egy pohár itallal a
kezében andalog a táncparketten.
Éppen mondani készülök valamit, amikor meglátok egy
ismerős arcot, amint utat tör magának a leizzadt tömegen
keresztül. A lány egy aranyos babydoll fazonú ruhát visel, ami jól
illik aprócska termetéhez. Platinaszőke rövid haját hátrazselézte
az arcából. Nagy sötét szemeit Beatrice-re szegezi. – Már
mindenütt kerestelek! – nyafogja panaszos, vékony hangján. És
ekkor beugrik, hogy ki is ő: Cass, a fotóművészlány, Beatrice-ék
lakótársa.
– Cass, emlékszel Abire? – szólal meg Beatrice. – Hamarosan
hozzánk költözik!
Cass vonakodva rám pillant, motyogva köszön, majd újra
rámered Beatrice-re. – Beszélnem kell veled.
– Rendben – feleli Beatrice, majd kézen fogja, ahogy engem
szokott. – Mindjárt jövök – fordul felém mentegetőző mosollyal,
én meg csak nézem, ahogy kéz a kézben átmennek egy másik
szobába, és közben összerándul a gyomrom.
Azt hiszem, inkább hívok egy taxit és hazamegyek. Már így is
éppen elég megalázó volt, ami történt a zeneszobában, most még
Casst is el kell viselnem. Nem akarok maradni. Ösztönösen a
kijárat felé támolygok, amikor a panorámaablaknál egy újabb
ismerős arcot pillantok meg a tömegben. Két fiúval és egy lánnyal
táncol. Nem ismer meg azonnal. Mozgásából látszik, tudja, hogy
jól táncol. Elveszek még egy pohár koktélt a mellettem elsuhanó
pincér tálcájáról, és belekortyolok, miközben Bent bámulom. Jól
áll a hosszú lábain az indigókék farmer. Drága bőrzakójához
fehér inget vett fel, ami éppen csak látni engedi napbarnított
nyakát. Már el is felejtettem, milyen vonzó, milyen szexi
ikertestvére van Beatrice-nek.
Ben, mintha megérezte volna, hogy méregetem, hirtelen rám
mered a mogyorószín szemével és elvigyorodik, amire eláll a
lélegzetem. Fantasztikusan néz ki. Abbahagyja a táncot, majd
mint két mágnes, elindulunk egymás felé. Képtelen vagyok
letörölni az arcomról a mosolyt. Olyan magas! Magasabb, mint
amire emlékeztem. Homokszín haja pedig hosszabb és kócosabb
lett. Mielőtt még észbe kapnék, szemtől szemben állunk egymás
előtt. Legszívesebben azon nyomban a karjaiba vetném magam,
és belefúrnám az orrom a mellkasába, hogy érezzem a fanyar
citromillatát. Annyira más, mint Callum, az örök diák, az elnyűtt,
koszos tornacipőjével és a lenőtt frizurájával. Ben szofisztikáltabb
és felnőttesebb, bár ő is harminckét éves, akárcsak Callum.
Lopva kémlelni kezdem Ben telt, érzéki ajkait és a szeplőket
az orrnyergén. Olyan, mintha Beatrice szép arcának részei
lennének. Ekkor döbbenek csak rá, hogy talán azért vonzódom
Benhez, mert az ő ikertestvére. Ben olyan, mint Beatrice férfi
kiadásban.
– Abi! Micsoda öröm, hogy itt látlak – mondja sármos
félmosollyal.
– Szia, Ben! – köszönök vissza szégyenlősen –, Beatrice-szel
jöttem.
– Tudom – vigyorodik el, de jeges csengést érzek a
hangjában, miközben hátrasandít, ahol Beatrice és Cass állnak.
Beatrice felénk fordul, de csinos arca eltorzul, amint
összeráncolja a homlokát. Úgy fest, mintha egy dacos gyerek
lenne egy híres festményen.
– Talán összevesztetek? – kérdezem meglepve. Vagy talán
rám néz ilyen ellenségesen Beatrice?
– Mondhatjuk úgy is – mormogja Ben, mire
megkönnyebbülök. Ben le sem veszi Beatrice-ról a szemét.
Farkasszemet néznek, mintha csak egy gyermekkori játékuk
lenne, én pedig láthatatlanul ugyan, de jéggé dermedek, hiszen
ők ketten annyira összeillenek. Hogy is férhetne az összképbe egy
harmadik személy? Lélegzetvisszafojtva várok.
 Ben végül rám néz, mire végre újabb levegőt veszek. – Majd
meghalok egy cigiért – mondja. – Kijössz velem a kertbe?
Elindulok Ben után a tarka köves folyosón, ami továbbra is
vendégektől hemzseg. A konyhába érve leteszem a félig üres
poharam a pultra, majd kilépünk a hatalmas kertbe. Friss,
tavaszi éjszaka van. Összekulcsolom a karom a mellkasom előtt.
Bárcsak kihoztam volna a kabátom! De legalább farmerban
jöttem, nem abban az egyetlen szoknyámban, amim van.
– Vedd ezt fel, látom, hogy megfagysz – szól Ben, miközben
kibújik a zakójából és a vállamra teríti. A konyhából kiszűrődő
fény éppen ránk vetül, ami az ingen keresztül látni engedi Ben
izmos testét. Kissé közelebb lép felém, tenyerével körbefogja az
öngyújtót, és amint kigyullad a láng, pöfékel egyet, majd felém
kínálja a dobozt. Régóta nem dohányoztam, de egyet azért
hálásan elfogadok, így legalább tudok mit kezdeni a kezemmel.
Ben meggyújtja a cigimet, én pedig mélyen beleszívok. Érzem,
ahogy a füst a tüdőmbe ér, és nyomban megnyugszom. Ez most
kellett.
– Szóval – szólal meg Ben, miközben kifújja a füstöt az
éjszakába. – Hallom, lakótársak leszünk.
– De csak június közepétől – bólintok, miközben toporogni
kezdek a hidegben. – Még le kell töltenem ezt a hónapot a
főbérlőnél. – Szívok még egy slukkot a cigiből.
– Nagy kár, hogy hozzánk költözöl – vallja meg szégyenlős
mosollyal, mire én csak döbbenten bámulok rá. Talán
megbántottam volna? Pedig olyan jól megvoltunk a nyílt nap
éjszakáján. – Tudod, van egy házszabályunk – folytatja
komolyan. – Lakótársakkal nem kezdünk kapcsolatot. Beatrice
ebben hajthatatlan.
 Lángolni kezd az arcom; legszívesebben eltakarnám
valahogy, ezért teátrálisan fújni kezdem a kezem, mintha
legalábbis téli hideg lenne.
– Pedig én azt reméltem, egyszer meghívhatlak valahová egy
italra. De így, hogy beköltözöl a házba, lehet, hogy nem olyan jó
ötlet. – Ben feszülten néz rám a cigarettája mögül.
Képtelen vagyok megszólalni. Szóval vonzódik hozzám, szinte
el sem hiszem. Ben elpöcköli a csikket az egyik virágágyásba, ami
a barna földben csak egy idő után alszik ki.
– Nos, egyelőre még nem vagyok a lakótársad – mondom
félénken.
– Ez igaz.
Hosszasan nézzük egymást, kíváncsi vagyok, megcsókol-e. A
váratlan események hatására a szívem majd kiugrik a helyéből.
– Akkor velem tartasz majd valamikor egy italra? – kérdezi
reménykedve, miközben szembogara elsötétül, és közelebb lép
felém.
– Igen – suttogom anélkül, hogy levenném róla a szemem.
Néhány másodpercig szótlanul állunk. Csókolj már meg! –
biztatom magamban.
Távoli nevetések hangja töri meg a pillanatot. Ben finoman
távolabb lép tőlem, hogy kivegye a mobilját a farzsebéből. Elkéri
a számom, mire lediktálom, ő pedig megcsörget, hogy én is
elmentsem az övét.
– Most már nincs kifogás; nem mondhatod, hogy elvesztetted
a számom! – mondja viccelődve. – A modern technika örömei…
Felnevetek, de tudom, hogy sosem lesz bátorságom felhívni,
hacsak ő nem hív először. Már épp mondani készülök valamit, de
észreveszem, hogy Ben feszülten átnéz a vállam felett. Beatrice áll
az ajtóban. Hosszú ujjaival a pezsgőspoharán játszik. Cass nincs
már vele. Beatrice próbál jókedvűnek látszani, de szeme már nem
tükrözi a mosolyát; látszik, hogy valami feldühítette. – Szóval itt
vagy – mondja. – Elképzelni sem tudtam, hová tűntél! – A
félhomályban nem látom, vajon most Benhez beszél vagy
hozzám.
– Csak kijöttem elszívni egy cigit – feleli Ben.
– Jaj, Ben, de rossz vagy! – nevet fel hamisan Beatrice. Lelép
a teraszról, megáll a bátyja mellett, majd kinyújtja a tenyerét, és
rápislog. Ben felsóhajt, a szemét forgatva rám pillant, majd
kotorászni kezd a zsebében, elővesz egy szál cigarettát, Beatrice
szájába teszi, és kötelességtudóan meggyújtja. – Tudom, hogy
nem kellene – mondja Beatrice csak úgy, a semmibe, majd Ben
dereka köré fonja a karját, aki húga vállára dől. Irigylem őket,
amiért ilyen közel lehetnek egymáshoz.
Beatrice pöfékel néhányat. – Pam és Cass is itt vannak
valahol – mondja Ben felé fordulva. Nem néz a szemembe. Szinte
pánikba esem, amiért elhanyagol. Amióta kijött a kertbe, még
csak rám se nézett. Félek, hogy rájött, hogy az imént meg
akartam csókolni, és most már nem akar barátkozni velem.
Lehet, hogy az összeköltözés gondolatát is megbánta. Mindezek
után már képtelen lennék elviselni, ha eldobna magától. Semmi
kedvem visszatérni a magányos életembe és az unalmas
lakásomba, ahol folyton azon rettegek, hogy ne menjen le a nap,
nehogy egyedül maradjak a gondolataimmal. Hozzá akarok
költözni, hogy a részévé váljak.
– Nagyon jól érzik magukat – folytatja Beatrice, de még
mindig nem néz rám. – Pam egy kicsit becsípett, és Montyval
flörtöl. Meg van győződve róla, hogy fel tudja szedni.
 Erre nevetni kezdek, mintha még sosem hallottam volna
ennél viccesebbet. Beatrice végre felém fordul, és elejt egy zavart
mosolyt.
– Jól vagy, Abi?
– Igen, de kezd fájni a fejem. – Most már végképp el kell
tűnnöm innen. – Azt hiszem, hazamegyek.
– Hazakísérjelek? – kérdezi Ben aggódva.
– Majd én hazakísérem – zárja Beatrice rövidre a kérdést,
miközben figyelmeztető pillantásokat lövell Benre, és lefejti róla
a karját. – Gyere, Abi, hívok egy taxit. – Beatrice átkarol, és
visszaterel a házba, távol a kerttől és a bátyjától.
 Hetedik fejezet

JÚNIUS második szombatja van. Végre költözöm. Az ég felhőtlen

és púderkék. Miközben elhajtunk a teniszpálya mellett, néhány
kamaszlányt látok a játéktéren. Divatos szoknyáik látni engedik
hosszú, napbarnított lábukat, miközben az ütők húrjai lazán
suhognak a válluk felett. Újra átjár az izgalom, miközben arra
gondolok, hogy most kezdődik az új életem, amelyben én magam
is megújulok. Végre megint bizakodva nézek a jövőbe, és
reménykedem, hogy az élet Lucy nélkül is folytatódhat.
– Szép ez a városrész – mondja apu, miközben leparkol a
Mazdával két autó közé, Beatrice-ék házának jobb oldalán. Ez
most már az én házam is. Kikukucskálok az ablakon, de kicsit
csalódott vagyok, mert nem látom Ben kis Fiatját. Apu leállítja a
motort, és rámutat a tizenkilences házszámra. – Ez az? – Miután
rábólintok, elismerése jeleként halkan füttyent egyet. – Ezt jól
összehoztad! – teszi hozzá kuncogva. – És még csak lakbért sem
kell fizetned! – Azért ez még nem olyan biztos. Anyu azt mondja,
mindenképpen fizessek érte.
Apu kiszáll a kocsiból, majd mint mindig, vállvonogatva csak
azt mondja, lehet, hogy anyádnak igaza van. Felkapom a
mobilom a műszerfalról, és követem őt a csomagtartóhoz, hogy
kipakoljuk a kartondobozokat és fekete zsákokat, azaz az eddigi
életemet. Tengerzöld szemében aggodalmat látok, ami
elszomorít. – Kicsikém, biztos vagy ebben? Bármikor
hazaköltözhetsz hozzánk, ha nem akarsz egyedül lenni. Anyu sem
örült neki, amikor külön költöztél, ráadásul mindezek után… –
Megköszörüli a torkát, de a hangja csak még rekedtebb lesz. –
Nem ismered túl jól ezeket az embereket, ugye?
Apu aggodalmaskodása miatt gombóc nő a torkomban. Egy
idegen talán nem venné észre, hogy szomorú, de én látom. Olyan,
mintha a bánat agyonnyomná, akár egy nehéz kabát, mert nem
akarja levenni. Őszülő szemöldökéből, beesett arcából és az új
ráncaiból látom, hogy mindezt én okoztam. Száznyolcvanhét
centi magasságához képest most összezsugorodott öregembernek
látszik.
– Szeretnék ideköltözni, apa – nyugtatgatom. Bárcsak tudná,
mennyire! – Beatrice jó barátom, megért engem.
Apu még mondani akar valamit, de abban a pillanatban
Beatrice és Cass sikítva kitörnek a házból. Mögöttük Pam kullog,
jóindulatúan vigyorogva.
Monty bulija óta alig láttam Beatrice-t, csak egy dizájner
vásáron találkoztunk néhány héttel ezelőtt, ahol vett magának
két méregdrága koktélruhát. Egyik este beültünk egy belvárosi
trendi bárba, múlt szombaton megmutatta nekem a kedvenc
festőit a Holburne Museumban, később pedig Pammel és Cass-
szel együtt beültünk egy teára a múzeum alsó szintjén nyílt
kávézóba. Kellemesen telt a délután, jól éreztem magam a lányok
társaságában, bár Pam egészen kisajátított, végig a múltjáról
mesélt, arról az időről, amikor egy nudista festővel élt együtt.
Próbáltam figyelni arra, amit mesél, de nem ment könnyen,
mivel Beatrice és Cass végig pusmogtak egymással a sarokban,
miközben Cass csinos manópofiján szenvedő arckifejezéseket
láttam. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság: vajon miről
beszélhetnek. Bent viszont Monty partija óta nem láttam. Végül
nem hívott fel, hogy együtt elmenjünk egy italra, de ha jobban
belegondolok, talán jobb is így. Vonzódunk egymáshoz, ez
tagadhatatlan, de mégsem lenne jó ötlet románcba bonyolódni
egy lakótárssal, főleg nem Beatrice ikertesójával. Úgy vettem
észre, Beatrice túlságosan félti őt, sőt, talán egy kicsit birtokolja
is.
– Abi! – kiált Beatrice, miközben a nyakamba ugrik, mintha
már évek óta ismernénk egymást. – Boldog Beköltözés Napot! –
nevet fel a szokásos, csilingelő hangján, majd lefejti rólam a
karjait, és apu felé fordul, hogy bemutatkozzon neki. Boldogan
látom, hogy apu arca kivirul, amikor Beatrice odahajol hozzá,
hogy két puszival köszöntse annak jeleként, hogy mennyire örül a
találkozásnak.
– Csináljunk egy selfie-t! – mutat Beatrice a mobilomra. –
Erre a napra emlékeznünk kell! – mondja, majd arcát az
enyémhez nyomja.
Kinyújtom a karom, hogy mindketten rajta legyünk a képen,
majd nevetve nézegetjük a fél tucat fotót, amiken kancsal, idétlen
pofákat vágunk.
– Szívesen lefényképezlek titeket, ha akarjátok – szólal meg
Cass pirulva, aki kissé távolabb áll tőlünk, és hátrakulcsolt
kezekkel, szandálban egyensúlyoz a járdaszegélyen. Némi
ingerültséget látok az arcán, mint amikor egy gyerek duzzog,
mert a barátnője mással foglalkozik. Melegen rámosolygok
Cassre, ő azonban nem viszonozza a pillantásomat.
Mindannyian felmarkolunk egy-egy dobozt az autóból, majd
bemegyünk a házba. Kuncogva figyelem aput, ahogy elkerekedett
szemekkel bámulja a tágas folyosót és a nagy belmagasságú
szobákat. Aput követve végig abban reménykedem, hogy Ben is
az egyik szobában lesz.
Beatrice mögöttem lépked, egy kisebb téglalap alakú
dobozzal a kezében, pont azzal, amely Lucy régi leveleit rejti,
úgyhogy gyorsan kikapom a kezéből. Beatrice, mintha csak a
gondolataimban olvasna, könnyedén elejti, hogy Bent behívták
dolgozni. – Azt kérte, adjam át, hogy ne haragudj, amiért nem
tud segíteni. – Beatrice lihegve felszalad a lépcsőn, én pedig
csüggedten utána cammogok a dobozommal. Vajon Ben
szándékosan kerül engem?
Szinte az egész délutánt a holmim kipakolásával töltjük.
Felvisszük őket a lépcsőn, a hálószobámba, ahol az egyszemélyes
ágyon kívül már nyoma sincs Jodie holmijainak. A fém ágykeret
és a besüppedt matrac a fal mellett áll, a tolóablakkal szemben.
Közvetlenül mellettük egy roskatag fiókos szekrény és egy
éjjeliszekrény kapott helyet. Az indigókék falak megőrizték Jodie
ragasztott posztereinek nyomait, ahonnan vakolattal együtt tépte
le őket. Az egykor pezsgőszínű szőnyeg cipőnyomfoltos, a
beépített szekrényben pedig egy gyanús folt éktelenkedik.
Bevallom, az új szobám látványa miatt kissé alábbhagyott a
lelkesedésem, hogy Beatrice-szel lakhatok. A méretét leszámítva,
arra a koleszra emlékeztet, ahol Niával laktunk az egyetem
idején. Most már egy kicsit fáj a szívem a frissen festett, újonnan
parkettázott, tiszta kis belvárosi lakásomért. Ledobom a dobozt a
lábamhoz, ablakot nyitok, és veszek egy mély levegőt. Remélem,
mihamarabb sikerül kiűznöm Jodie áporodott szagát.
– Majd segítek kifesteni – hallom Beatrice lágy, skót
dialektusát a hátam mögött. Az ajtóban állva kémleli a szobát,
miközben rosszallva felhúzza fitos orrát. Macskája, Sebby ide-
oda köröz a lábai között. Beatrice még a hosszas rakodás után is
friss és csinos látványt nyújt retró stílusú tearuhájában, az én
farmerom bezzeg már teljesen rám tapadt, úgy megizzadtam, a
fehér pólómon pedig egy hatalmas szürke folt éktelenkedik. –
Jodie nem nagyon vigyázott a szobára, aminek nem igazán
örülök – szabadkozik Beatrice. – Annyiszor kértem, hogy tegyen
védőfóliát a padlóra, ha a szobraival dolgozik, de ő egyszerűen
nem becsüli meg mások értékeit.
Önkéntelenül is bólogatni kezdek, miközben csendben
megfogadom, hogy én bizony vigyázni fogok a szobára, hogy
méltó része legyen ennek a gyönyörű, eklektikus háznak.
Felpillantok a díszmennyezetre, ahol egy pókháló lengedezik a
huzatban. Végül is, a falfestést és a szőnyegtisztítást magam is
meg tudom oldani.
Közben észreveszem, hogy aput, korábbi fenntartásai
ellenére, legalább annyira elvarázsolta Beatrice, mint engem.
Arca pirospozsgás, és valahányszor Beatrice hozzászól, mindig
nevetgélni kezd. Amikor néhány óra elteltével búcsút vesz tőlünk,
szorosan átölel. – Remélem, boldog leszel itt, drágám! Majd én
megnyugtatom anyádat.
Figyelem, ahogy hosszú lábaival az autó felé lépdel. Magas
termete csaknem a felére törpül, amikor beül a kormány mögé.
Addig integetek neki, amíg el nem tűnik a sarkon. A távolban
szirénázást hallok, ami fülsüketítő zajt csap ezen a tökéletes,
verőfényes nyári napon. A hideg is kiráz, ha belegondolok, hogy
most éppen egy hajszálon múlik egy élet, amibe egy teljes család
megy tönkre. Valahányszor mentőt hallok, mindig eszembe jut az
az éjszaka, amikor az ikertestvérem meghalt. És a jövőben sem
lesz másképp.

Miközben jó hangulatban ülünk az asztal körül, egy üveg bor

és az üres tányérok mellett, és Pam éppen azt ecseteli, hogy
Monty buliján összefutott a volt barátjával, aki persze a rendkívül
attraktív, nála sokkal fiatalabb barátnőjével jelent meg, egyszer
csak betoppan Ben, mire egyszerre mindenki elhallgat. A
levegőben vágni lehet a feszültséget.
Haja összetapadt a nyirkos, júniusi időben, ropogósra vasalt
lenvászon inge a nyakánál kigombolva. Meglátom a szép barna
nyakát, és rögtön elképzelem, ahogy csókolgatom. Döbbenten
konstatálom magamban, hogy most is nagy hatással van rám.
Beatrice hátrasimítja a haját, és feláll az asztaltól. – Á, Ben! –
Beatrice meglepettnek látszik; mint aki elfelejtette, hogy Ben is
itt lakik. – Maradt egy kis lasagne, kérsz? – Beatrice odalép az
AGA tűzhelyhez, és felvesz egy Emma Bridgewater edényfogó
kesztyűt. Mintha csak műtétet végezne, óvatosan kiemeli a tálat a
sütőből, majd leteszi az asztalra, Cass mellé. Azonban a szemem
sarkából látom, hogy Ben Cass-szel ellentétes oldalon, velem
szemben foglal helyet. Én csak meredten bámulom a tányéromon
hagyott égett tésztaszéleket. – Ben, nem tudom, emlékszel-e, de
Abi ma ideköltözött – szólal meg Beatrice, miközben leül az
asztalfőre.
– Nem felejtettem el.
Felpillantok Ben aranyban játszó, mogyoróbarna szemére. A
szokásos csibészes félmosoly ül az arcán. Olyan erősen és
váratlanul tör rám a vágy, hogy feltűnően elvörösödöm. Óvatosan
Beatrice-re pillantok, aki összeszűkült szemekkel méreget
minket. Elfehéredett ujjai szinte beleolvadnak a
porceláncsészéjébe, amit éppen szorongat.
Magam sem értem, hogy miért, de teljesen levert a víz.

Közben beesteledett. Az új ágyamon ücsörgök. A szobámban

még rendetlenül hevernek a félig üres és bontatlan dobozok, a
holmim szanaszét, a fiókok nyitva tátonganak a begyűrt
ruháimmal, a könyveim pedig ingatag oszlopokban sorakoznak,
melyek bármelyik pillanatban széteshetnek. Előveszem azt a
keretezett képet, amin ketten vagyunk Lucyvel, és kiteszem az
éjjeliszekrényemre. A fotón napbarnítottan, egymást átkarolva
vigyorgunk. Egy portugáliai vakáción készült, ahol Callum és
Luke is velünk volt; ez volt az utolsó közös nyarunk. Éppen a
strandról tartottunk hazafelé, és miközben arra vártunk, hogy
Luke megérkezzen a jégkrémekkel, addig Callum, a fotómániás
gyorsan ellőtt néhány képet. Ezt a képet Lucy is mindig az ágya
mellett tartja. Azaz tartotta. Vajon hol lehet most az ő példánya?
Talán Anyu magához vette, amikor eljött, hogy összepakolja Lucy
cuccait, amire én képtelen voltam, így inkább hagytam, hogy a
szegény gyászoló anyám tegye meg helyettem. Azóta is furdal a
lelkiismeret.
Az ég kissé fátyolos; a nap sárgásbordó fényei csak halványan
tűnnek fel a szemközti házsor felett. Az esti szellő beszökik az
ablakon, frissen nyírt fű és az égetett avar aromáját hozza
magával. Lehunyom a szemem, és mélyen belélegzem a kései
nyár illatát. Itt vagyok, végre itt vagyok. És ha jobban
belegondolok, könnyebben kerültem ide, mint gondoltam.
Mindössze másfél hónap telt el, és Beatrice életének részévé
váltam.
Hirtelen kopogást hallok a félig nyitott ajtón keresztül. Ahogy
odakapom a fejem, egy hosszú, farmernadrágos lábat látok és egy
vászon ingujjat. Sietve felpattanok az ágyról, mire a matrac
nyikordul egyet.
– Szia – szólít meg Ben maflán. – Bejöhetek?
– Ha akarsz – felelem vállrándítva.
– Ne haragudj, hogy nem hívtalak, de néha nehéz Beatrice-
szel. Tudod, a szabályok…
 – Persze, semmi gond, talán nem is lett volna jó ötlet –
felelem nemtörődömséget színlelve.
A folyosó félhomályából még hallok edénycsörgést és
beszédfoszlányokat, Pam rekedt nevetésével fűszerezve, ami arra
utal, hogy a többiek még a konyhában vannak, így a lábammal
beljebb tolom az ajtót.
Ben felé fordulok, aki a válaszomra csak lesüti a szemét.
– Pedig nagy kár – teszi hozzá halkan. – A buli óta csak rád
gondolok.
– Tényleg? (Úristen, hogy mondhatok ekkora hülyeséget!)
Ben megfogja a kezem. Csupán néhány centire vagyunk
egymástól. Szeme most sötétebbnek tűnik; áthatóan néz rám a
félhomályban. Zakatol a szívem, szinte remegek az izgalomtól.
Már nem emlékszem, ki tette meg az első lépést, de egyszer csak
csókolózni kezdünk. Kezével a hajamba túr, én pedig benyúlok az
inge alá, és a puha, meleg bőréhez érek. Callum óta nem éreztem
hasonló vágyat. A testem hozzásimul, így olyan szorosan
feszülünk egymáshoz, amennyire csak ruhában lehetséges.
Érzem az erekcióját a hasamon, miközben finoman az ajkaim
harapdálja. Nem tudom, mennyi ideig tarthatott, csak arra
lettem figyelmes, hogy besötétedett, majd Ben hirtelen
abbahagyja, és gyengéden eltol magától úgy, hogy majdnem
elbotlom az egyik dobozban.
– Ne haragudj – mondja a hajába túrva. – Nem tudom, mi
ütött belém.
– Semmi baj, Ben – mondom összezavarodva. – Én is
vágytam a csókodra. Örülök, hogy megtörtént.
Nézem őt, ahogy odasétál az ablakhoz. Most sápadtnak tűnik
a nyitott függönyön átvilágító holdfényben. Láthatóan zavarja
valami.
 – Beatrice eltiltott tőled – szólal meg végül.
– Mi?! – kérdezem döbbenten. Miért tesz ilyet Beatrice?
Talán nem vagyok elég jó az ikertestvérének? – Miért? – Ez az
első alkalom, hogy haragszom Beatrice-re.
– Az ikertesód miatt. Beatrice említette, hogy meghalt.
Nagyon sajnálom, Abi.
Nyelek egyet, mert úgy érzem, gombóc van a torkomban. –
Köszönöm – felelem, de még mindig nem áll össze a kép. Az
ablakhoz sétálok, Benhez. – És ezért tiltott el tőlem? Miért?
Ben felém fordul. – Beatrice szerint túl sebezhető vagy azok
után, ami történt.
Hirtelen vegyes érzések törnek rám. Egyfelől jólesik, hogy
Beatrice aggódik miattam, másrészt viszont dühít, hogy
olyasmibe üti bele az orrát, amihez semmi köze sincs. – De hát
nem is tudja, hogy mi történt velem! – mondom a szemöldököm
ráncolva.
– De igen. Azt, hogy sok mindenen mentél keresztül.
Mondjuk úgy, hogy női intuíció.
– Elég idős vagyok már ahhoz, hogy önálló döntést hozzak! –
mondom háborogva.
– Én is ugyanezt mondtam neki – feleli Ben halkan, majd
magához húz a derekamnál fogva, és mindkét karjával átölel.
Lehajol, én pedig újra lehunyom a szemem.
Már éppen megint csókolózni kezdünk, amikor ajtónyikorgás
hallatszik, így gyorsan szétugrunk egymástól. Beatrice árnyalakja
áll az ajtóban. Érzem, hogy az arckifejezésem mindent elárul.
– Tudtam, hogy mind a ketten itt vagytok. De mi ez a
sötétség? – Beatrice felgyújtja a nagylámpát, mire hunyorogni
kezdek, és csak fekete foltokat látok magam előtt. – Ben segített
kicsomagolni – mutatok a mögöttem heverő dobozokra, de
tudom, nem vagyok elég meggyőző.
– Ó, majd én segítek! – vágja rá Beatrice. – Ben, légy oly
drága, és hozz egy kis bort! – Ben engedelmesen kisurran a
szobából, de most veszem csak észre, hogy a betűrt inge félig
kilóg a farmerjából. Menet közben bánatosan rám mosolyog,
mire én önkéntelenül is visszavigyorgok.
Már várom, hogy Beatrice rákérdezzen, van-e köztünk valami
Bennel, de nem teszi. Ehelyett megfogja a hosszúkás kis dobozt,
amit a költözésnél éppen ő hozott fel, és amiben Lucy leveleit
tárolom. Visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy Beatrice leveszi
két nagy doboz tetejéről, és magamban imádkozom, bárcsak
békén hagyná. Van fogalmad róla, milyen sokat jelentenek
nekem ezek a képek? Most legszívesebben sírni tudnék. Beatrice
úgy viselkedik, mint egy szarka, amelyik újabb csillogó
zsákmányra lelt. Pördül egyet a sarkán, és úgy tartja a dobozt a
kezében, mintha áldozati bárány lenne.
– Kicsit megsérült – jegyzi meg ártatlanul. A doboz valóban
behorpadt, a barna ragasztószalag pedig elszakadt a tetején, így
látszik a félig nyitott doboz tartalma: a féltve őrzött színes
borítékok. Rosszalló tekintettel kiveszem a kezéből.
– Megnézem, merre tekereg Ben azzal a borral – mondja, és
elsuhan mellettem egy furcsa pillantással, amit nem tudok hová
tenni. Amint kilép az ajtón, lerogyok az ágyamra, a dobozzal az
ölemben. Kihajtom a doboz fedelét, majd kiveszem a gumival
átfogott tarka borítékokat, hogy átszámoljam őket. Kezd elfogni a
rémület, ezért újra gondosan átszámolom őket. Huszonhétnek
kell lennie, de az ötödik ellenőrzés után is csak huszonhatot
számolok belőlük. Elfog a düh és a kétségbeesés. Egy levél
hiányzik. A szívem a torkomban zakatol; hányinger kerülget.
Hiányzik az egyik levél, az egyetlen kézzelfogható dolog, ami az
ikertestvérem után megmaradt, ami által még mindig hallhatom
a hangját. A levél hiányzik, és tudom, hogy csakis Beatrice vihette
el.
Felfordul a gyomrom; úgy érzem, mintha hintázna benne a
lasagne. Vajon miért teszi ezt velem Beatrice?
Eszembe jut, hogyan viselkedett a kertben, Monty partiján:
higgadt közönnyel nézte, hogy Bennel időzöm. De ahogy ma este
nézett ránk az asztalnál… most már fájdalmasan belém hasít a
felismerés, vajon miért csinálja ezt.
Beatrice sejti, hogy tetszik nekem Ben, és így akar büntetni
érte.
Előrehajolok; próbálok mélyeket lélegezni, de szédülök és
szorít a mellkasom. Meg se hallom, ahogy Beatrice belép a
szobába, és két pohár vörösborral a kezében megáll felettem. –
Jól vagy? – Elveszem tőle a felém nyújtott poharat, és az
éjjeliszekrényre teszem. Valamit szorongat a karja alatt; mintha
színes papírt látnék. Észreveszi a döbbent arckifejezésemet,
miközben követni kezdi a tekintetemet.
– Ja! Ez biztosan a tiéd! A te neved áll rajta; a lépcsőn
találtam. Biztos kiesett a dobozból, miközben felhoztam. –
Beatrice mosolyogva veszi ki Lucy levelét a hóna alól. Reszkető
kézzel kikapom a kezéből. Teljesen össze vagyok zavarodva. Azért
egy rózsaszín borítékot én is észrevettem volna a krémszínű
kövön, épp elégszer jártam meg a lépcsősort aznap.
– Gyere – szól vidáman, mint aki tudomást sem szerez az
aggodalmamról. – Pakoljunk ki néhány dobozt, Ben úgysem tud
most segíteni. Monty átugrott, és elhívta egy italra.
Vajon ez most miért nem lep meg?
 Visszateszem Lucy levelét a többi közé, és amikor Beatrice
hátat fordít, hogy a ruháimat szortírozza, gyorsan felemelem és
betolom a dobozt a szekrény tetejére, ahol rejtve marad Beatrice
kapzsi szemei elől.
 Nyolcadik fejezet

BEATRICE gyűlöli a hazugságot, főleg azt a rombolást és

fájdalmat, amit a hazugság elkerülhetetlenül okoz. Képtelen
elfelejteni azt a lesújtó érzést, ami akkor járta át, amikor kiderült
az igazság. Még mindig élénken él az emlékezetében, de most, a
megcsalás hasonló érzése még inkább felszínre hozta. Miért
gondol mindig rá?
Beatrice hanyatt fordul, és az ágy végébe rúgja a takarót. A
szobában nyitva az ablak, mégis áporodott a levegő. Beatrice lába
csillog az izzadságtól, hálóinge a bőrére tapad. Az oldalára fordul;
a csukott ajtó alsó résén fény szűrődik át. Ki van még fent ilyen
későn? Talán Abi nem tud aludni az új otthonában? Vagy Ben,
mivel tudja, hogy szerelme tárgya ott fekszik a folyosó
túloldalán? Beatrice felsóhajt, majd felül és felkapcsolja az éjjeli
lámpát. A telefonján megnézi az időt. Éjjel egy óra van. De kár is
az erőfeszítésért, úgysem tud aludni abban a tudatban, hogy Abit
csupán egy fal választja el tőle – a bátyjától pedig egy lépés.
Beatrice tudja, hogy csak idő kérdése, hogy Abi és Ben
összejöjjenek. A vonzalom szinte tapintható kettejük között,
mintha saját erőterük lenne. Ez már Monty partiján is
nyilvánvaló volt. Beatrice nem vak, észrevette, ahogy egymásra
néztek akkor ott éjszaka, a kertben. Ő egyébként nem hívta volna
el Abit a bulira, de Abi számtalan üzenettel bombázta, hogy
találkozzanak, mielőtt beköltözik a házba.
 Még a hülye házi szabályai sem fogják kettejüket megállítani.
Beatrice naiv lenne, ha azt hinné, szétválaszthatja őket, hacsak
nem…
Beatrice átlendíti a lábait az ágyon, és odamegy a
pipereasztalához. Finoman végigsimítja az ékszereket az
arckrémei és a sminkkészlete között. Ha a bimbózó üzleti
vállalkozására gondol, nyomban megnyugszik. Végre megtalálta
azt, amiben ügyes, és ami feledteti vele a múlt fájdalmait. Ó, Abi,
suhan át az agyán, miközben megérinti legnagyobb büszkeségét,
egy ezüst-zafír margarétás karkötőt. Több közös van bennünk,
mint gondolnád!
Beatrice a széken ülve kihúzza a fiókot, és elővesz egy kitépett
újságcikket. Az ölébe teszi a gyűrött, szamárfüles papírt,
kisimítja, hogy a hajtásnál is látszódjanak a sorok, majd
századszor is olvasni kezdi.

Nem találták bűnösnek a fiatal nőt, aki gondatlan

vezetés miatt egypetéjű ikertestvére halálát okozta

Nem találták bűnösnek azt a fiatal nőt, aki ikertestvére

halálát okozta az A31-es úton, Guildford mellett.
A Southwark Crown Bíróság hét nőből és öt férfiból álló
esküdtszéke kevesebb mint egy óra alatt hozta meg ítéletét,
mely szerint a 28 éves, balhami Abigail Cavendisht nem
találták bűnösnek.
Tavaly, október 31-én Ms. Cavendish négy társával
tartott hazafelé egy halloween-buliról, amikor Audi A3-as
gépkocsija megcsúszott a szakadó esőben, és az árokba
borult. Ikertestvére, Lucy az anyósülésen utazott, a hátsó
ülésen pedig további három utas.
 A helyszínen végzett légalkoholmérés eredménye nem
mutatott ki a megengedettnél magasabb véralkoholszintet.
A vád szerint Ms. Cavendish túl gyorsan hajtott a vizes
úton, és nem figyelt eléggé a közismerten veszélyes
útszakaszon. Az egyik utas, Mr. Luke Munroe elmondása
szerint, aki egyébként a balesetben elhunyt lány barátja
volt, Ms. Cavendish egy esti vitát követően elveszítette
józan ítélőképességét, emiatt vezetett gyorsan és
figyelmetlenül.
Ruth Millstow bíró kimondta, hogy Lucy Cavendish
tragikus halálát a szélsőséges időjárási körülmények
okozták.

Beatrice hosszasan bámulta a cikkhez mellékelt fotót, amely

az ikrek boldog, mosolygós arcát ábrázolta. Olyanok voltak, mint
két tojás. Ha külön látta volna őket, nem tudott volna
különbséget tenni közöttük. A kép egy nyaraláson készülhetett; a
lányok szőkén, lebarnult bőrrel, spagettipántos ruhában állnak
egy pálmafa előtt.
Beatrice a földalattin utazott egy barátjához, amikor meglátta
az újságcikket az egyik ingyenes helyi lap címoldalán, amit egy
utas hagyott ott a mellette lévő ülésen. Gyorsan végigfutott a
sorokon. A többi szörnyűség, mint például fiatalokat késeltek
meg, vagy fényes nappal időseket raboltak ki, már nem is
érdekelte. Nyomban megakadt a szeme az ikrek fotóján, mert
ahogy ott álltak karcsún, szív alakú arccal és telt ajkakkal, nagyon
hasonlítottak rá. Beatrice-ben már a cikk címe is együttérzést
keltett. Ikrek – akárcsak ő és Ben –, de ahogy megakadt a szeme
Luke nevén, hirtelen összeugrott a gyomra, és majdnem
hangosan felsikoltott. Most már mindig kísérteni fogja a múlt?
Luke Lucy barátja volt. A fiú nyilván olyasvalakit választott, aki
külsőleg hasonlít Beatrice-re. Vajon az univerzum ezt üzenetnek
szánta?
Beatrice gyorsan a táskájába tette az újságot, otthon pedig
gondosan kivágta a cikket, hátha később még szüksége lesz rá.
Beatrice megnézi magát a tükörben. Világos haja, kipirult,
izzadt arcbőre csillog a halvány lámpafényben. Nem számít, mit
érez azzal kapcsolatosan, ami az orra előtt történik, és amit
igyekeznek eltitkolni előtte, miközben kinevetik a háta mögött.
Beatrice emlékezteti magát, hogy kötelessége segíteni Abinek,
akkor is, ha Ben időközben megfeledkezett erről.
Abi, nem te vagy az egyetlen, aki nem tud megbocsátani
magának.
Beatrice gondosan összehajtogatja az újságcikket, és
visszacsúsztatja a fiókba. Miközben visszabújik az ágyba, és
magára húzza a takarót, elhatározza, hogy feltétlenül közbe kell
avatkoznia. Mielőtt még túl késő.
 Kilencedik fejezet

REGGEL beletelik néhány másodpercbe, amíg ráeszmélek, hogy

Beatrice-ék lakásában vagyok. A rádió bádogosan csengő hangja
szűrődik át a ház résein keresztül. A nap bevilágít Jodie matróz-
kék foszlott függönyének résein, és téglalap fénymintákat vetít a
mennyezetre. Miközben a furcsa fényeket bámulom, azon
gondolkozom, most, hogy itt vagyok, mitévő legyek. Olyan rég
nem laktam már korombéli emberekkel, hogy szinte lámpalázam
van.
Szégyellem magam, amiért tegnap annyira kiakadtam azon,
hogy Lucy levele elveszett. Biztos voltam benne, hogy Beatrice
vette el, hogy büntessen, amiért beleszerettem a bátyjába.
Képtelen voltam figyelni arra, amit mond, amikor utána pakolni
kezdtünk. Mindenesetre, ha észre is vette, hogy furcsán
viselkedem, nagyon ügyesen titkolta. Miközben a vörösborát
kortyolgatta, hosszasan elemezte a ruhatáramat, hogy mennyire
rám férne egy kiadós vásárlás. – Abi, ezen a néhány szakadt
farmeron, rongyos pólón és kinyúlt pulóveren kívül nincs is más
ruhád! – Amikor végre elment lefeküdni, az ajtóból még vetett
rám egy jelentőségteljes pillantást a válla felett. Én csak
lerogytam a szobám közepére, és átkulcsolt térddel ücsörögtem
az üres kartondobozhalom között, miközben patakokban folyt
rólam az izzadság, a szívem pedig úgy kalapált, hogy azt hittem,
menten meghalok. Végül annyira kétségbeestem, hogy felhívtam
Janice-t, holott már éjfél is elmúlt.
 Janice persze megnyugtatott, hogy ez csak egy újabb
pánikroham, miközben újra a védekező mechanizmusokról
kezdett beszélni. – Amiért azt képzeled, hogy Beatrice lopta el
Lucy levelét, bünteted magad, nehogy egyszer te is boldog lehess
– magyarázta a szokásos, nyugodt, logikus stílusában, és
megnyugtató hangja balzsamként hatott megtépázott idegeimre.
– Bűntudatod van, amiért boldog vagy, ezt hívják „a túlélő
bűntudatának”. Erről már beszéltünk, emlékszel? Ez a
poszttraumás stressz egyik tünete. Ne engedd, hogy ezek a
romboló gondolatok tönkretegyék a baráti kapcsolataidat!
Most, a nap elteltével már tudom, hogy Beatrice nem
kegyetlen, és nem akar szántszándékkal bántani. Biztos tisztában
van azzal, hogy azok a levelek milyen fontosak számomra. Sőt, én
tartozom neki, amiért megengedte, hogy az élete részévé váljak.
Úgy érzem, mintha az első találkozásunk óta tudná, milyen nagy
szükségem van rá. Janice azt tanácsolta, bízzak Beatrice-ben, és
engedjem magamhoz közelebb az embereket, hogy
megismerhessenek.
Hirtelen rezegni kezd a mobilom az éjjeliszekrényen. Az ágy
szélére csúszom és hasra fordulok, hogy elérjem.
Megkönnyebbülve látom, hogy csak Nia írt SMS-t. Azt kérdezi,
hogy érzem magam. Szomorúan kapok észbe, hogy nem is
meséltem neki az új lakhelyemről, bár úgyis csak
aggodalmaskodna. Felülök, nekidőlök a kényelmetlen, vas
fejtámlának, és a hónom alá húzom a paplant. Kötelességtudóan
válaszolok neki, hogy jól vagyok, és majd felhívom a napokban –
úgyse úszom meg.
Belebújok a szürke velúr fürdőköpenyembe, és átsietek a
hatalmas fürdőszobába, hogy megmossam a fogam és az arcom.
A legnagyobb megkönnyebbülésemre nem futok bele sem
Beatrice-be, sem a bátyjába. Fázik a talpam a hideg kövön.
Belebámulok a nagy tükörbe. Megint úgy érzem, mintha Lucyt
látnám. Letörlöm az előző esti smink maradványait a
szempillámról. Miközben átfésülöm a hajam a kefével,
észreveszem, hogy a fejbőröm piros lett a stressztől és a
gyógyszerektől, amiket már naponta szednem kell. Elindulok
lefelé a lépcsőn, és most már inkább csalódott vagyok, hogy nem
futottam össze sem Beatrice-szel, sem Bennel. A ház csendes,
leszámítva Lana Del Rey könnyfakasztó dallamát, ami egyre
erősödik, ahogy lefelé tartok. Talán a konyhában szól. Remélem,
az ikrek már ott várnak rám.
Ahogy elmegyek a nappali mellett, ahol egykor Jodie
háromfejű szobra foglalta a helyet, hirtelen szemet szúrnak az
élénk színek. Bekukkantok a szobába, és meglepődve látom, hogy
a falak élénkzöldek lettek, ami tökéletes kontrasztot alkot a fehér
mennyezettel. Jodie szörnyűsége helyére pedig egy óriási
bőrkanapé és egy asztal került. Tágra nyitom az ajtót. Így már
láthatóvá válik a gyönyörűen karbantartott kert is, az emelt
ágyásokkal. Odamegyek a fal mellé tolt asztalhoz, ahol Beatrice
fülbevalói és nyakláncai hevernek, mintha egy butik kirakata
lenne. Megakad a szemem egy ismerős, sárga, margaréta formájú
fülbevalón. Emlékszem, akkor is ugyanilyet viselt, amikor először
találkoztunk. A kezembe veszem, és újra megcsodálom, milyen
aprólékosan dolgozta ki a szirmait. A markomban szorítom az
ékszert, és mint egy szerelmes dal szövegét, csukott szemmel
felidézem, amikor először megláttam őt. Hirtelen erős késztetést
érzek, hogy zsebre tegyem a darabot. Szükségem van rá.
Megérintem a láncot a nyakamban, amit sosem veszek le, ezzel is
emlékeztetve magam arra, hogy Beatrice egy kis része már velem
van, és inkább visszateszem az ékszert a helyére. Mellette egy
karkötő is hever, gyönyörű, zafírberakással, bár néhány kő még
hiányzik belőle, mintha még nem fejezte volna be. A szobából
kifelé menet arra gondolok, milyen szerencsés is Beatrice, hogy
ennyi mindene van: lakás, pénz, tehetség, és ami a legfontosabb,
egy ikertestvér.
A zene egyre erősödik, miközben Lana Del Reyt felváltotta az
Arctic Monkeys. Ahogy lenyomom a konyhaajtó kilincsét,
meglepetésemben hátrahőkölök. Azt reméltem, legalább
egyikőjük már ott fog várni. De csak egy gömbölyű, alacsony,
őszülő hölgy van a konyhában, akit eddig még nem láttam. Észre
sem vesz, miközben gyors és már-már agresszív mozdulatokkal
éppen tésztát dagaszt. Virágos kötényébe passzírozott hatalmas
mellei szinte az asztalt súrolják.
Rápillantok a faliórára. Elmúlt tíz. Megköszörülöm a torkom,
mire a nő felnéz. Apró, sötét szemei olyanok, mint két mazsola a
húsos arcán, amely épp olyan színű, mint a kelt tésztája.
Vaskos bokáján a háta mögötti konyhapulthoz perdül, hogy
lehalkítsa a rádiót, majd végigméri alulöltözöttségemet. – Á, még
egy! – mondja erős akcentussal, ami talán kelet-európai lehet.
– Olyanok vagytok, mint a kóbor kutyák – folytatja,
furcsamód kedvesen. – Mint kicsi, csinos kóbor kutyusok… Ti
lányok, csak jöttök-mentek itt, aztán egyszer végleg eltűntök. –
Közben a fejét rázza, mint aki szabadulni akar az „ilyen lányok”
emlékétől.
Már éppen szólni akarok, hogy nem tervezek sehová se
eltűnni, és egyébként is, ki a fene ő, és miért dagaszt kenyeret
Beatrice konyhájában. (Valamiért hajlamos vagyok azt gondolni,
hogy ez Beatrice lakása, holott legalább ugyanannyira Bené is.)
– Abi vagyok – szólalok meg bemutatkozásképpen, miközben
odalépek felé a hideg konyhakövön, és összébb húzom magamon
a köntöst. Reszketek a hidegtől, mivel az asszony szélesre tárta az
ablakot. Hiába tűz kint melegen a nap, az alagsori lakás hűvös.
A nő sejtelmesen elmosolyodik, de nem árulja el a nevét.
Legszívesebben ráüvöltenék, hogy mégis ki vagy te és mit csinálsz
itt, de ehelyett inkább csak megkérdezem, hogy hol vannak a
többiek.
– Ja, a többiek? – kérdez vissza a tésztába könyökölve. –
Kimentek teniszezni.
Úgy érzem magam, mint akit szíven szúrtak. Meg se
kérdeztek, hogy velük tartok-e.
A nő az AGA-hoz lép, letérdel, és gondosan betolja a tepsit a
négy sütő egyikébe. – Főzzek neked egy kávét? – kérdezi,
miközben feláll, és megtörli a kezét a kötényében. Hálásan
bólintok egyet, elmotyogok egy köszönömöt, és leülök a
bejárattal szemben, hogy lássam, ha visszaérnek. A rádió egy
vidámabb dalra vált, az asszony pedig fecsegni kezd, miközben a
komplikált kávéfőzővel babrál. Elmondja, hogy Evának hívják,
Lengyelországból jött, és hat éve az ikrek házvezetőnője – amióta
Bath-ba költöztek.
– Szegény kis báránykák – mondja szinte szövetkezve,
miközben meglepően apró kezeivel átnyújtja a kávét. – Nagyon el
voltak anyátlanodva, amikor találkoztam velük. Már régen
elvesztették a szüleiket, bizonyára tudsz róla.
Miközben a kávém kortyolgatom, epekedve várom, hátha
most többet megtudhatok az ikrekről.
Eva leül mellém, és elmeséli, hogyan kezdett el náluk
dolgozni. Bár erős akcentusa miatt néhány információt
elszalasztok, a lelkesedés, amivel beszél, elárulja, hogy szeret
pletykálni, ami még az előnyömre válhat.
 – Itt lakom a környéken, úgyhogy nem költöztem be
hozzájuk. Igyekszem mindennap átjönni és főzni nekik, amit
általában később megmelegítenek vagy lefagyasztanak. – Tehát a
finom lasagne is Eva műve volt. – Egy kicsit takarítani is szoktam
– folytatja, – Ben különösen szereti a tisztaságot. Még kertészük
is van. Igazán nagy szükségük van a gondoskodásra!
De hát már harminckét évesek! Nem gyerekek! – ordítanám
rá legszívesebben, de inkább csendben maradok; nem akarom
megszakítani a pletykaáradatot. Eva hirtelen elhallgat és rám
néz, mint aki fel akarja mérni, mennyire bízhat meg bennem.
Feltehetőleg úgy határoz, hogy igen, mert zavartalanul folytatja:
– Amikor Beatrice ideköltözött Bath-ba, nagyon el volt
keseredve. Folyton sírt, mert nem tudta, mit kezdjen magával.
Azt sosem említette, mit csinált korábban, de az volt a
benyomásom, mintha valami vagy valaki elől menekülne. Ez az
egész ház, hogy is mondják? El volt hanyagolva – bátorítóan
bólogatni kezdek, mire Eva folytatja: – Beatrice gyorsan
belevetette magát a felújításba. Egy teljes évet szánt rá;
gondolom, egy vagyonba kerülhetett. Miután Ben is ideköltözött,
Beatrice sokkal boldogabb lett, látszott, hogy mellette
biztonságban érzi magát.
Persze, máris fúrja az oldalam, hogy vajon mi elől menekült
el Beatrice. Bizonyára lehangoló történet állhat mögötte.
Mindent tudni akarok róla, különben olyanok maradunk, mint
két idegen. Belekortyolok a kávémba, és a keserűségét ízlelgetem.
– Miben haltak meg a szüleik? – Autóbalesetben, azt hiszem. –
Még egy egybeesés; valami, ami szintén közös bennünk. – Az
ikrek még kicsik voltak, épp hogy csak járni tudtak, de ebben
nem vagyok biztos – folytatja Eva a homlokát ráncolva. – A
nagyszüleik nevelték fel őket, akik úgy tudom, igen tehetősek
voltak. A haláluk után az ikrek huszonöt éves korukban kapták
meg az örökségüket.
Tehát innen van ez a nagy vagyon. Ezért engedhetik meg
maguknak ezt a csodálatos házat, és ezért nem tartanak igényt
bérleti díjra. Eszembe jut az a háromszobás, társasházi lakás
Farnhamban, ahol Lucyvel felnőttünk. Szerettünk ott lakni,
otthonos volt, és a szüleink mindig tisztán tartották. Mivel
fogalmunk se volt, hogy van másmilyen is, tökéletesen megfelelt,
de fényévekre volt ettől a háztól. Elképzelem Beatrice-t és Bent, a
kis árva ikerpárt, ahogy fel-alá szaladgálnak a nagyszüleik
kastélyának termeiben és az óriási kertben. Mennyire más
gyerekkoruk volt a miénkhez képest!
Eva hangosan beleszürcsöl a kávéjába. – Most, hogy a
nagyszüleik már nem élnek, ketten teljesen magukra maradtak.
– De ők legalább itt vannak egymásnak – mondom,
miközben eszembe jut Lucy.
Eva bólint egyet, majd lenyalja a szájáról a tejhabot. –
Nagyon vigyáznak egymásra. Sosem fogják hagyni, hogy bármi
vagy bárki közéjük álljon – sandít rám a bögréje mögül. Szavai
szinte felérnek egy fenyegetéssel.
Hamarosan vidám hangfoszlányok és léptek zaja szűrődik a
konyhába, így Eva elhallgat. A szívem zakatolni kezd, ahogy
meglátom, amint Beatrice lépdel lefele a lépcsőn teniszütővel a
kezében, szorosan mögötte Cass-szel, Pammel és Bennel. Arca
kipirult, fehér tenisszoknyája a napbarnított combján lebeg.
Igyekszem elkapni a tekintetét, de ő rám se hederít.
– Finom a kenyér illata, Eva! – mondja, mintha ott se lennék.
– Jó kis játszma volt, igaz, Ben? – Beatrice felnyúl, és a bátyja
szemébe húzza a sapkát, mire Ben csak kedvesen ellenkezni kezd.
Benre nézek, hogy legalább ő észrevegyen, mire félszeg mosollyal
azonnal viszonozza a pillantásomat. Khaki bermudát visel;
meglep, hogy milyen izmos vádlija van.
– Jó reggelt, Abi! – Ben otthagyja Beatrice-t, és a legnagyobb
örömömre leül mellém egy székre. A napsütéstől még
hangsúlyosabbá váltak a szeplői; napbarnított bőrével igazán
egészségesen fest a fehér Fred Perry pólójában. Alig tudom
megállni, hogy ne érjek hozzá. Pimaszul odaszól Evának, hogy
főzzön neki is egy kávét, aki némi zsörtölődés után, hogy ő nem
házi inas, odalép a kávégéphez. Eva arca szinte felragyog,
valahányszor Ben viccelődik vele. Az akcentusa miatt megint alig
értem, mit mond, de az látszik, hogy bármit megtenne neki.
Most, hogy mindannyian a konyhában ülünk, jóval kisebbnek
tűnik a helyiség. Örülök, hogy nyitva van az ablak, mert kezd rám
törni a klausztrofóbia. Pam a tűzhely mellett állva, izgatottan
áradozik, hogy milyen finom lesz a kenyér, miközben Cass leül
hozzánk az asztalhoz. Beatrice egy régi bársonyfotelben piheg a
sarokban, és a lábait a karfára dobva ecseteli a
teniszjátszmájukat, amitől csak még irigyebb leszek, hogy nem
tarthattam velük. Kirekesztve érzem magam, amiért még mindig
fürdőköpenyben ülök, miközben a többiek, mind felöltözve, már
valószínűleg órák óta fent vannak. Beatrice, miközben a szokásos
elevenséggel meséli, hogy a játszmát ők nyerték Bennel, és a
szomszéd tinilányok közben bosszankodtak, hogy nem
használhatják a pályát, rám se néz. Nyilván megbántottam
valamivel. Hirtelen kiráz a hideg, önkéntelenül is megborzongok,
majd hogy leplezzem a megbántottságom, gyorsan Benre
pillantok.
– Jól vagy? – suttogja felém hajolva. Cass a bal oldalamon ül,
és üveges tekintettel a semmibe bámul. A lányok hangját alig
hallom, csak Beatrice-ét.
 – Igen – felelem félénk mosollyal, az üres bögrémet
szorongatva. Most már korog a gyomrom az éhségtől.
Beatrice most Cass-szel kezd csevegni, aki odatelepszik mellé
a fotelbe. Mivel túl kicsi kettejüknek a hely, Cass Beatrice ölébe
ül, a lábaik összefonódnak.
Émelyegve fordulok el tőlük, miközben Ben térde hozzám ér
az asztal alatt, így egy pillanatra minden más megszűnik
körülöttem.
– Hé, emberek! – kiált hirtelen Beatrice a konyha felé,
miközben összepréseli Casst a fotelben. Egyforma cipő van
rajtuk; zöld-fehér Dunlop. Mindig is ilyet akartam. – Nem
csapunk egy bulit ma este? Hogy megünnepeljük Abi
beköltözését. Abi, mit szólsz hozzá? – fordul végre felém. Úgy
tűnik, egy csapásra elmúlt a neheztelése; gyönyörű, mézszínű
szemében csak reménykedő csillogást látok. Amint elmotyogom,
hogy egyetértek, sikongatva felpattan a fotelből, mögém szalad,
és a nyakam átkarolva hozzám bújik. Selymes haja cirógatja az
arcomat. Az illata egyszerre sós és édes. Lelkes kitörésére nevetni
kezdek, mert tudom, hogy úgyis találna indokot a bulizásra.
Közeledésére megkönnyebbülök. Most már tisztán látom, hogy
bármit megtennék, csak hogy ne kelljen újra sötétségben élnem.
 Tizedik fejezet

ALIGHOGY megettem a reggelim – Eva buggyantott tojást

készített, pirított kenyérrel, mert szerinte híznom kellene –,
Beatrice máris megfogott és bevonszolt a szobájába.
– Remélem, nem bántalak meg, drágám, de szükséged lenne
néhány új ruhára – mondja, miközben árnyékként követem a
csigalépcsőn. – És amíg nem megyünk el vásárolni, nyugodtan
hordhatod az enyémeket. – Ahogy betessékel a szobájába,
eszembe jut a nyílt nap, amikor izgatottan segítettem neki, ő
pedig nagylelkűen megajándékozott a nyaklánccal. – Íme! –
mondja szélesre tárva elefántcsontszínű szekrényét, tele színes
szoknyákkal, selyemruhákkal és csinos felsőkkel, amelyek egy
része még kicsomagolatlanul áll a polcon. Több ruhája van, mint
Lucynek, Niának és nekem együttvéve.
A pipereasztala mellett ácsorgok és a nyakláncommal
babrálok, miközben Beatrice finnyásan válogatni kezd. – Ez
istenien nézne ki rajtad, és ez is, … óóó, ez aztán végképp! –
Levesz néhány ruhát és blúzt a fogasokról, majd az ágyára dobja.
– Nézd meg őket; szerintem egy méret vagyunk. Bár te egy kicsit
vékonyabb vagy – teszi hozzá, felhúzva fitos orrát, amit gyakran
szokott csinálni.
– Dehogy – suttogom, miközben odalépek az ágyhoz, és a
kezembe veszek egy zöld-fehér rövid ujjú selyemruhát. Olyan
puha, hogy az anyag cirógatja a kezem.
Beatrice gyengéden megérinti a vállam. – Ne haragudj, Abi,
nem akartalak megbántani. – Közben rápillant a ruhára, amit a
kezemben szorongatok. – Ó, ez mesésen állna! Ez egy Alice
Temperly ruha. Szép, nem? És mit szólsz ehhez? – Beatrice
elővesz egy krémszínű berakásos, tengerkék ruhát. – Ez biztos jó
lenne rád!
– Beatrice, ezt nem fogadhatom el, ezek a ruhák olyan
szépek… – És drágák.
– Ugyan, ne hülyéskedj már! – Beatrice a kezembe nyom egy
ötvenes évekbeli stílusú midi szoknyát. – Ezt is próbáld fel; nem
hordhatsz farmert ebben a kánikulában! – A nyomatékosítás
kedvéért Beatrice letolta a combján a teniszszoknyáját és a
pólóját is levette, így egy szál csinos, fehér alsóneműben áll
előttem. Filigrán alakja van, a mellkasát és a vállát pedig szeplők
borítják. Zavaromban, szemlesütve csak a lepattogzott rózsaszín
gyöngyház körömlakkot bámulom a lábamon. Amikor úgy érzem,
hogy már biztonsággal felpillanthatok, Beatrice éppen egy
spagettipántos ruhába bújik bele. A dekoltázsán gyöngyözik az
izzadság. Tényleg tikkasztó a hőség, legszívesebben én is
ledobnám magamról a fürdőköpenyt, de nincs elég önbizalmam
ahhoz, hogy egy szál alsóneműben pózoljak.
– Ben bezzeg mázlista! – kezdi Beatrice. – Neki erkélyes
hálószobája van. Néha eszembe jut, milyen nagy hiba volt, hogy
átengedtem neki azt a szobát. Ráadásul az övé a kertre néz, az
enyém pedig az utcára. Bár igaz, hogy ez a szoba nagyobb, azt
hiszem.
Az orrát felhúzva körbenéz, hogy valóban jól döntött-e.
Ezután gondosan a karomra teszi a kiválogatott ruhákat, amitől
úgy festek, mint aki egy égből hullott angyalt cipel. Ezek a ruhák
annyira nem illenek hozzám; sokkal jobban érzem magam
farmerben és pólóban, mint ezekben a dizájner göncökben.
Kettőnk közül mindig is Lucy volt az elegánsabb. A bevásárló
kőrútjainkon mindig csak a márkás ruhákat vadászta a
turkálókban, míg én egyenesen a Gapet céloztam meg. Megint
sírhatnékom van, hogy nincs itt velem. Neki biztos tetszenének
ezek a ruhák; még sikongatna is az anyaguktól. Nagyon hasonló
volt a stílusa Beatrice-éhoz. A nővéremen fantasztikusan álltak
volna ezek a ruhák.
– Annyira hasonlítasz rá – szólok hirtelen, magam is
meglepődve.
Beatrice egy pamutblúzzal a kezében megtorpan. – Mármint
Lucyre? – kérdezi szinte suttogva, én pedig csak bólintok, mert
képtelen vagyok megszólalni. – Ez a legszebb bók, amit valaha
kaptam – folytatja.
Csak a szobámban esik le a tantusz, miközben az Alice
Temperley ruhát küszködöm át a fejemen, hogy sohasem
említettem nekik a testvérem nevét. Se Bennek, se Beatrice-nek.
Mégis, honnan tudod, hogy Lucynek hívták?

Hétre várjuk Beatrice barátait, fél hatkor még üres a társalgó.

A nyitott teraszajtón beszivárgó napfény világosra színezi a
parkettát. Az enyhe szellő lágyan lengeti a fehér fátyolfüggönyt,
amit Beatrice Indiában szerzett be („fillérekbe került, drágám”),
kintről pedig dohányfüst áramlik be.
Szétnézek a szobában; a kezembe veszek egy fa Buddha-
szobrot, majd egy Ming-kori vázát és egy bekeretezett fényképet
egy egymásba karoló fiatal párról, akik feltehetően az ikrek
szülei, és közben igyekszem elhessegetni a gyomorgörcsöt okozó,
zavaró gondolatokat a fejemből.
Beatrice tudja a testvérem nevét. Biztos kutatott utánam a
neten.
 Nyilván sokkal többet tud rólam, mint amennyit bevall – és
talán Ben is. Hirtelen elönt a forróság szégyenemben. Akkor
biztos azt is tudják, hogy én okoztam Lucy halálát. Hogy tud így
Ben egyáltalán rám nézni, sőt megcsókolni?! Beatrice pedig hogy
ajánlhatta fel, hogy ideköltözzek? Újra a fiatal pár fotóját
bámulom. Egy hatalmas tölgyfa előtt állnak. A húszas éveik
elején járhattak, látszik, hogy szerelmesek. A nő trapézfarmert és
egy laza szövésű vászonblúzt visel. Ugyanolyan mézszínű szeme
és pisze orra van, mint a lányának. A lenőtt hajú, pajeszos férfi,
aki Ben szakasztott mása, rajongva nézi a nőt. Ugyanúgy haltak
meg, akárcsak Lucy; a különbség csupán annyi, hogy Beatrice és
Ben nem hibáztathatja magát emiatt.
– A szüleink – szólal meg mögöttem Beatrice, mire
hátraugrom a rémülettől. Beatrice megint átöltözött; krémszínű,
térdig érő, lengő ruhájában egészen légiesen fest. Ez idáig
nyilvánvalóan a teraszon volt. Mozdulni se tudok, csak
szorongatom kezemben a fényképet, mintha a koronaékszerek
tolvajlása közben kaptak volna el.
– Nem akartam kíváncsiskodni – kezdem hebegve.
– Ugyan, ne viccelj már! – Beatrice kiveszi a kezemből a
képet, és finoman végigsimítja a hüvelykujjával. – Daisynek
hívták – mondta cigarettától bűzös lehelettel. – Mindig is tetszett
ez a név. Bárcsak jobban emlékeznék rá! Illetve mindkettőjükre.
Nagyon kicsik voltunk még, amikor meghaltak.
Tehát innen származik a margarétamánia – a dekoráció a
lakásban és az ékszerek dizájnja. Beatrice így adózik anyja
emlékének, akit alig ismert. Veszek egy mély lélegzetet. Most már
el kell mondanom neki. – Egyébként tudod, hogy halt meg Lucy?
Beatrice feszülten visszateszi a fotót a kandallópárkányra.
 – Ó, Abi! – kezdi szomorúan, miközben kézen fog és az egyik
kanapéhoz vezet. – Csak onnan tudom, hogy olvastam az
újságban. És nagyon megérintett, mivel én is iker vagyok.
Egyébként én sem akartam kíváncsiskodni.
Hihetőnek hangzik, de én azért emlékszem, amikor az első
találkozásunkkor, a nevem említésére felcsillant a felismerés a
szemében. A Cavendish nem túl gyakori vezetéknév, így általában
hamarabb megjegyzik az emberek. Persze ettől még valóban
lehet, hogy Beatrice nem nyomozott utánam.
– Tehát tudsz róla, hogy én öltem meg Lucyt? – kérdezem,
miközben a zöld selyemruhámat gyűrögetem a kezemben, mert
képtelen vagyok a szemébe nézni.
– Nem te ölted meg, Abi!
– De igen. Az én hibámból szenvedtünk balesetet. – Megint
fojtogatni kezd a zokogás, émelyegve idézem fel azt az éjszakát. –
Én vezettem. Én vagyok a hibás.
– Nem, baleset volt! Baleset. Sötétben és rossz időben ez
bárkivel előfordulhat. Kérlek, ne hibáztasd magad tovább!
– De képtelen vagyok rá – folytatom könnybe lábadt
szemmel. – Úgy érzem, most már örökké bűntudatom lesz.
– És szerinted Lucy vajon ezt akarja, hogy folyton ostorozd
magad? – kérdezi Beatrice éles hangon. Ahogy felpillantok,
haragot látok a szemében. – Csak mert ha én volnék a helyében,
ha Ben okozta volna a halálomat egy baleset következtében,
egyáltalán nem örülnék neki, ha az elkövetkezendő életében
folyamatosan ostorozná magát. – Beatrice megszorítja a kezem.
– Inkább arra vágynék, hogy boldog legyen; hogy boldogan éljen
tovább – folytatja kedvesebb hangon.
 Elfogadom a véleményét, hiszen iker lévén megért engem, de
szerencsére nem ismeri a teljes történetet, amiről csak öten
tudunk, akik azon az éjjelen az autóban ültünk.

Egyedül ücsörgök a kanapén, amikor Ben egy pohár borral a

kezében odajön hozzám. Beatrice közben eltűnt a konyhában
Cass-szel, hogy bort és poharakat hozzanak. A nap még melegen
süt odakint, frissen nyírt fű illatát hozza be az ablakon a szellő,
meg egy kis enyhülést ez után a forró nap után.
Ben a homlokát ráncolva közeledik felém. Nem tudok olvasni
az arckifejezésében; olyan, mintha kísértetet látna. Alaposan
végigmér az Alice Temperley ruhában. – A tiéd? – kérdezi,
miközben leül mellém, ráadásul olyan közel, hogy a meztelen
térdeink összeérnek. Öntudatlanul is lejjebb húzom a combomon
a szoknyát.
– Nem, Beatrice-é. Nincs nálam nyári ruha, váratlanul jött ez
a hőség. – Zavaromban elnevetem magam, hogy oldjam a
feszültséget, ami belőle árad. Vajon miért érdekli ennyire, hogy
kinek a ruhájában vagyok?
Ben sietve felém fordul, ami nagyon meglep. – Ne haragudj,
hogy ezt mondom, és ne értsd félre, szeretem a húgomat, de
kérlek, ne hagyd, hogy a saját klónjává formáljon.
– Csak kölcsönkértem tőle néhány ruhát, igazán nem nagy
ügy – vágom rá égő arccal.
Ben úgy bámul rám, mint aki még mondana valamit, de
ehelyett inkább kortyol egyet a borából. Félénken babrálok az
ujjaimmal az ölemben. Megint egy csomó új ember jön, akiket
nem ismerek. Úgy vettem észre, Beatrice-nek és Bennek is sok
barátja van, amiért nagyon irigylem őket.
 Ben finoman megfogja a kezem, hogy megnyugtasson. – Ne
aggódj, Abi, jól fogod érezni magad. – Mintha olvasna a
gondolataimban.
Már épp szólni akarok, amikor félbeszakít egy erős, harsány
hang. Monty lép be az ajtón, és termetével felfogja az összes
előszobából érkező fényt. Legalább egy ismerős arc. Hatalmas
mancsában egy üveg vörösbort szorongat, majd leteszi a diófa
dohányzóasztalra.
– Monty! – Ben feláll és hátba veregeti a nagydarab embert,
majd betessékeli a szobába. Monty leteszi a hatalmas testét
Beatrice egyik elegáns, XIV. Lajos korabeli székére, Ben pedig
újra mellém ül, hogy a térde az enyémhez érjen, és persze megint
felvillanyoz vele.
– Kösz haver, a tegnapi segítséget – kiáltja Monty, majd
felém fordul. – Tudod, számítástechnikai segítségre volt
szükségem, amihez senki sem ért jobban Bennél.
– Ugyan, Monty – rázza meg Ben szerényen a fejét –, csak te
vagy ennyire technofób…
Ismét csenget valaki az ajtón, néhány perccel később pedig
megjelenik Beatrice, néhány pohárral és egy üveg borral a
kezében, három férfi és két nő kíséretében.
– Abi, ő Grace és Archie – szól Beatrice, miközben leteszi a
poharakat és az üveget Monty bora mellé. Az alacsony, sötét hajú,
csinos lány mellett egy zömök, szeplős, vörös hajú férfi áll. Ben
felpattan a kanapéról, hogy üdvözölje Archie-t, majd Montyval
hárman körbeállnak és beszélgetni kezdenek, miközben Grace
félszegen letelepszik a kanapéra.
– Ő pedig itt Maria, Edward és Niall. – Maria a negyvenes
évei végén járhat; sűrű, sötét szemöldökéhez és szoborszerű
orrához ragyogóan áll a hatalmas kaftán. Edward és Niall
korombéliek lehetnek. Edward alacsony, bizonytalan kis szürke
egérnek tűnik Niall mellett, akiről le sem tudom venni a szemem.
Csaknem olyan magas és izmos, mint Ben, de a szőke haj helyett
sötét, göndör kócos fürtök lógnak a fülére és fekete bőrdzsekije
gallérjára. Oldalán egy akusztikus gitár lóg. Tejkaramella-színű
bőre és hatalmas, mandulavágású szeme teljesen megbabonáz.
Kissé borostás, ami – bár sosem szerettem a férfiakon az
arcszőrzetet – meg kell hagyni, nagyon jól áll neki. Kissé hippis
külseje Callumra emlékeztet.
Beatrice mellém ülteti Niallt, ő maga pedig a szemközti
kanapén foglal helyet, Maria és Grace között, miközben Edward
csatlakozik a férfiakhoz. Úgy tűnik, Monty jól ismeri
mindnyájukat, bár nekem senki sem ismerős a partiról.
A bor körbejár, miközben Niall sodor egy füves cigit. Én csak
csendben ücsörgök a boromat kortyolgatva, és felmérem a
terepet.
A jobb oldalamon ülő Niall, aki eddig két szót se szólt
hozzám, azt hiszem, már beszívott. Ben még mindig Montyval,
Archie-val és Edwarddal beszélget a teraszajtónál. Hosszú ujjai
között cigarettacsikk lóg. Beatrice továbbra is a szemközti
kanapén fecseg a két nővel. A kisujját se mozdítja, hogy bevonjon
a beszélgetésbe. Cass tágra nyílt szemekkel ólálkodik a szobában,
mint egy ideges vadászkutya. Letesz egy üveg sauvignon blanc-t
és néhány tiszta poharat a dohányzóasztalra, miközben végig
Beatrice-t bámulja. Ahogy sikerül elkapnom a tekintetét,
bátorítóan rámosolygok, de ő csak elfordul, és letelepszik a XIV.
Lajos korabeli székre, Beatrice mellé.
Beatrice észreveszi, hogy Cass odalépett, így gyorsan átnyúl
Grace mellkasa előtt, és bátorítóan megszorítja a könyökét,
mielőtt újra elmerül a beszélgetésben. Van valami családias,
gondoskodó a mozdulatában, olyan befogadó. Ezek után már
még inkább kirekesztve érzem magam, mivel Niall továbbra is
hallgat mellettem, mint a sír. Beatrice mond valamit, mire a
lányok felnevetnek. Mind csodálva bámulják; Beatrice tisztán
csengő, hipnotikus hangjával még az idősebb, csúf Mariát is
elbűvöli. Benre sandítok, hátha rám néz, de háttal áll nekem.
Csíkos inge szépen kihangsúlyozza széles vállait.
A szobát most már Monty mennydörgő hangja mellett
teljesen átjárja a marihuána édeskés illata. Csiklandozza az
orromat, de azért kérek Nialltól egy slukkot. Miért is ne? –
gondolom magamban, miközben a bársonykanapén hátradőlve
mélyet szívok a jointból. Legutoljára az egyetemi éveim alatt
füveztem Niával, de most jólesik, ha már úgysem beszélgethetek
Beatrice-szel. Niall egyre érdekesebbé válik – vihorászva
gubbasztunk egymás mellett a kanapén. Később észreveszem,
hogy Beatrice azért közömbös arckifejezéssel ugyan, de hébe-
hóba ránk pillant a beszélgetés közben.
Miután beesteledik, és a vendégek hazamennek, a többiek
pedig lefekszenek aludni, egyedül maradok Beatrice-szel. A
szobában már sötét van. Beatrice becsukja az erkélyajtót, majd
átsuhan a szobán, és meggyújtja a gyertyát a kandallópárkányon.
– Jól érezted magad? – kérdezi, miközben lehuppan mellém
a kanapéra. – Jó fej társaság, nem? – Miután nem válaszolok,
aggodalmaskodva felém fordul. – Szóval mégsem tetszett a buli?
Mi a baj? Lucy? Ha esetleg beszélni akarsz róla…
– Van hozzá segítségem – vágom rá sértődötten,
büntetésképpen, amiért elhanyagolt, bár tudom, nem vagyok
igazságos vele.
Beatrice megbántódva, elkerekedett szemekkel néz rám.
Máris megbántam, hogy visszavágtam neki. – Ne haragudj, csak
fáradt vagyok, nem akartam rád förmedni. – A következő
pillanatban már azon kapom magam, hogy poszttraumás stressz
szindrómámról és a paranoiámról beszélek neki, bár az Aliciával
kapcsolatos történetet nem mesélem el.
– Ó, Abi! Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem – mondja
Beatrice, miután befejeztem. – Ha beszélni akarsz róla, én
mindig itt leszek neked. Tudod, nekem is megvannak a magam
problémái, még ha mások is, mint neked. De nekem is volt már
egy ideg-összeroppanásom. – Beatrice hátrahajtja a fejét a
kanapé puha párnájára. A szeme még nagyobbnak látszik a
gyertyafényben. – Egyszer nagyon megbántott valaki, akit
szerettem. – Megemlíti, hogy elsőéves egyetemista volt, amikor
találkozott azzal a férfivel, akiről úgy gondolta, a kapcsolatuk
örökké fog tartani, és mennyire összetört, amikor szakítottak,
amit csak nagyon nehezen dolgozott fel.
– Kiiratkoztam az Exeterből, mert képtelen voltam tovább a
közelében élni. Annyira fájt, amikor láttam, hogy inkább
elköltöztem.
– Te az Exeteri Egyetemre jártál?
– Igen, miért, te is? – kérdez vissza a szemöldökét ráncolva,
amiért félbeszakítottam a szerelmi bánatáról szóló történetét.
– Nem, de egy barátom igen. – Luke volt az. Akkoriban még
nem járt Lucyvel, csak évekkel később találkoztak, de emlékszem,
amikor a diákéveink alatt beültünk a kedvenc kocsmáinkba, és
egymást felülmúlva meséltük el a bulikról, tivornyákról és
drogokról szóló, jobbnál jobb történeteket. Luke mindig
tartogatott egy-egy vicces sztorit a tarsolyában az Exeterről, mire
Lucy folyton azzal ugratta, hogy az egyetem volt a legnagyobb
szerelme.
 Beatrice komoly arccal rám mered. – Abi, melyik barátod volt
az?
– Csak valaki a múltamból. Most már nem találkozom vele. –
Még mindig annyira fájdalmas emlék, hogy képtelen vagyok
beszélni róla.
– Szóval egy olyan barát! – nevet Beatrice szinte
megkönnyebbülten, én pedig nem javítom ki. Inkább én is
hátradőlök, hogy a fejünk egymás mellett legyen, ahogy Lucyvel
szoktuk. Csendben ülünk egy ideig, aztán hirtelen, csillogó
szemmel, izgatottan felül.
– Abi, és Niallról mi a véleményed? – kérdezi
reményteljesen.
– Nagyon jóképű – felelem cinkos mosollyal.
Beatrice előredől a borospoharáért, és belekortyol. A haja az
arcába lóg, ezért nem látom az arckifejezését, de azért
tényszerűen közli: – Amint megláttam, azt gondoltam,
tökéletesen illene hozzád.

Amikor már biztos vagyok benne, hogy Beatrice végleg

begubózott a szobájába, bemegyek Benhez.
Az ágyában fekszik, felhúzott lábakkal, félmeztelenül, csak
egy csíkos paplanhuzatot dobott magára. A félig nyitott
erkélyajtón bejövő lágy szél lebegteti a vékony fátyolfüggönyt. A
holdfény megvilágítja az arcát, hosszú szempillái árnyékot vetnek
az arcán. Legszívesebben lehajolnék és megcsókolnám a szeplős
orrát. Szakasztott a húga. Lassan kinyitja a szemét, érzi, hogy
valaki nézi.
– Bea? – kérdezi álmosan.
– Én vagyok, Abi – suttogom feleletképpen.
Pislog, hogy a szeme hozzászokjon a sötéthez.
 – Mi a helyzet?
– Én is épp ezt szeretném tudni. – Letérdelek, a fejem csupán
néhány centi választja el az arcától, így érzem a bor és a dohány
szagát a leheletén.
Ben felvonja a szemöldökét. – Mire gondolsz?
– Beatrice össze akar hozni Niall-lal – felelem kicsit
hangosabban és bátrabban a négy pohár bor után. – El kell
mondanunk neki, ha bármit is érzel irántam. Ez így helyes.
Ben lassan elmosolyodik, és kisimítja az arcomból a hajam.
– Rendben, akkor mondjuk el neki. – Félredobja a takaróját,
így meglátom a napbarnított lábát. Csak egy bokszeralsó van
rajta. Bemászom mellé, ő pedig kizárva a külvilágot, magunkra
húzza a paplant, mintha bebábozódtunk volna. Hozzábújva
érzem a bőre melegségét és a mellkasszőrzetét, ahogy finoman
cirógatja az arcom. Ben szája a számhoz ér, lecipzározza Beatrice
ruháját, amit – miután kikászálódtam belőle – összegyűrve a
földre dobok. Most, hogy a karjaiban fekszem, úgy érzem, soha
semmi rossz nem történhet többé.
 Tizenegyedik fejezet

BEATRICE kedvenc padját vastagon fedi a madárürülék. Ez rossz

ómen, gondolja, miközben megfogja a napsütötte meleg karfát.
Bárhogy is igyekszik, nem tudja visszatartani a könnyeit. Talán
ha sírna, megkönnyebbülne és hamarabb túltenné magát a
dolgokon. Élné tovább a saját életét, aztán elfelejtené az egészet.
Beatrice mérgesen letörli a könnyeit a kézfejével, és
strandpapucsával a kezében arrébb indul, távol a padtól, a domb
szélére. Az éles fű hol szúrja, hol csiklandozza a talpát. Most úgy
érzi magát, mint Gulliver, amint fentről lenéz Lilliputra. Balra a
boltíveket és a kolostor négy tornyát látja, egy kicsit távolabb
pedig a Royal Crescent ívét. Beatrice hallja, ahogy mögötte egy
kutya csahol, a közeli játszótérről pedig gyerekzsivaj hallatszik.
Arra gondol, hogy akár örülhetne is annak, ami a bátyjával
történt. Igenis örül. Abi még csak két hete költözött be, és ha csak
feltételezi is, hogy együtt vannak, szörnyen egyedül érzi magát.
Beatrice kamaszkorában azt gondolta, ennyi idős korára már
biztosan férjnél lesz, talán kisbabája is lehetne már. De az, hogy
találkozott vele, mindent megváltoztatott. Úgy érzi magát, mint
amikor egy vonatot egy másik sínre terelnek, és végül egy másik
városban köt ki, úti céljával teljesen ellentétesen. Most itt áll,
harminckét évesen, és se szeretője, se férje, gyereke meg pláne
nincs. Azt gondolta, az talán segít, ha Bath-ba költözik, de ő
mindig is a szívében és a fejében van, képtelen menekülni előle.
Bármerre megy is, ő mindenhová követni fogja. Méghozzá élete
végéig. Pedig ennek már tizenhárom éve. Több mint egy évtizede,
hogy összetörték, sőt darabokra zúzták a szívét. Miért nem teszi
már túl magát rajta? Ben persze nem érti meg. Igaz, neki is volt
már szerelmi bánata, de ő túltette magát rajta és továbblépett.
Vajon Beatrice miért nem képes erre?
Beatrice felidézi bátyja arcát; kedves, mogyorószín szemeit és
egyenes orrát. Nem veszítheti el, ő az egyetlen, aki megmaradt
neki. Azzal, hogy befogadott más művészeket is az otthonába,
kevésbé érzi magát egyedül. Így legalább része egy közösségnek,
csakhogy ők nem az igazi családja, nem a vére. Csak Ben
hordozza a génjeit, a DNS-ét.
Téged már nem veszíthetlek el, Ben! Szükségem van rád.
Beatrice hirtelen egy kéz érintését érzi a vállán. Ijedtében
felugrik és megfordul. Ben áll mögötte, de egy pillanatra úgy érzi,
mintha csak egy délibábot látna a tűző napfényben.
– Tudtam, hogy itt talállak – szólal meg Ben. Egy csíkos
műanyag szatyor van a kezében. – Hoztam innivalót. Látom, vécé
lett a kedvenc padunkból. – Ben undorodva felhúzza az orrát,
mire Beatrice nevetni kezd. Megkönnyebbül, hogy Ben mellette
van. Csendben leülnek egy kellemes árnyékot adó cédrusfa alá, és
nézik a fiatal párokat, ahogy hiányos öltözetben napoznak a
törülközőiken. A férfiak sortban, meztelen felsőtesttel
heverésznek, de a nők bikinifelsője sem hagy sokat a képzeletnek.
Nem messze tőlük fiatal anyukák pletykálnak és piknikeznek a
csemetéikkel, egy nagy tölgy alatt.
– Jól vagy, Bea? – Ben húga kezébe nyom egy dobozos
Pimm’s gyümölcskoktélt, amit Beatrice hálásan azonnal meg is
húz. – Egy kicsit szomorkásnak látszol.
– Mégis, mit vársz, ha folyton hazudozol nekem? – szólal
meg Beatrice-ből az alkohol.
 Az erős napsütés előhozta Ben szeplőit. Napbarnított kezével
beletúr a hajába, amit mindig akkor csinál, amikor ideges vagy
zavarban van. Beatrice persze tudja, hogy Ben már régóta
emészti magát, amiért eltitkolja előle az igazságot, de Beatrice így
akarja a tudtára adni, mennyire fontos, hogy most mit felel erre,
hiszen a válasz mindennek a végét is jelentheti.
– Abiről van szó, igaz?
Beatrice megkönnyebbül, amiért Ben végül úgy döntött,
őszinte lesz vele.
– Az elmúlt hetekben végig a hátam mögött sunnyogtál, de
ami a legjobban bánt, hogy egy szót se szóltál róla.
Ben jóindulatúan úgy tesz, mint aki szégyellj magát. – Ne
haragudj, Bea. Nem tudtam, hogy kezdjek bele. Tulajdonképpen
Abi akarta, hogy beszéljek veled. Nagyon kínosan érzi magát
emiatt; sokszor emleget téged. És persze tudom, hogy nem
szereted, ha románc alakul a lakótársak között.
Beatrice leteszi az italosdobozt maga mellé a földre. – Igen,
megszegted a szabályt, de nem csak erről van szó – mondja,
anélkül, hogy Benre nézne. Gyökerestül kitép egy pitypangot, és
egyenként szaggatni kezdi a leveleit. – Aggódom Abiért, mert
hihetetlen, mennyire ki van ütve. – Beatrice megfordul, hogy
bátyja szemébe nézzen. – Ezzel te is tisztában vagy, nem? Te is
olvastad az újságcikket. Abi magát okolja a testvére haláláért.
Pszichiáterhez jár, és ő maga vallotta be, hogy paranoiája van.
Állandó bűntudat gyötri, nagyon sebezhető, ezért szerintem nem
a legmegfelelőbb személy arra, hogy kikezdj vele. Azt hiszi, nem
vettem észre a hegeket a csuklóján… Te láttad már?
– Igen – bólint Ben lassan és beismerően.
– Bár nem mondta, de szerintem a pszichiátrián is volt. Légy
óvatos, én csak ennyit mondok!
 Ben egy időre elhallgat, mintha azt latolgatná, továbbra is
őszinte maradjon-e. – De nagyon szeretem őt. Már olyan rég nem
éreztem ilyet és…
Beatrice legszívesebben meg se hallotta volna. Ledobja a
szirmaitól fosztott, csupasz virágot a földre. – Megértem – vág
közbe, miközben igyekszik higgadtnak tűnni. Egy ideig csendben
ülnek, és nézik a focizó tinédzsereket. – Szerinted beszéljünk
neki őszintén a múltról, arról, amit tettünk?
Ben tátott szájjal bámul a húgára. – Most hülyéskedsz, cseszd
meg? Megegyeztünk, hogy soha senkinek nem szólunk róla. –
Ben hirtelen lehúzza a maradék koktélt, és mérgesen
összenyomja a dobozt a tenyerében.
– De Abi más. Te magad mondtad. Vagy hazudni akarsz
neki?
– Bea, szörnyű dolgot tettünk! – folytatja Ben halkan. – Ha
szólunk róla, Abi teljesen más szemmel nézne rám, és rád is. Ez
mindent elrontana. Talán ezt akarod?
– Természetesen nem – feleli Beatrice, miután csettintett a
nyelvével.
– Abi nem értené meg, és soha nem bocsátana meg nekünk.
– Ben kínjában felnevet. – Ez teljesen tönkretenné az életünket.
Most, hogy végre berendezkedtünk, újra el kellene költöznünk.
Nem mondhatod el senkinek. Soha! – teszi hozzá komor arccal.
Beatrice üres gyomra felfordul a koktéltól. – Tudom, de olyan
bűntudatom van. – Megfogja bátyja kezét, és csendben ücsörögve
nézik a háztetőket Bath városa felett. Beatrice-nek már a
gondolattól is összeszorul a gyomra, de azért nem bírja ki, hogy
ne kérdezze meg:
– Lefeküdtél vele?
 Ben hirtelen elengedi húga kezét, mintha leprás lenne. – Erre
nem válaszolok.
– Most kurvára feldühítettél – sziszegi Beatrice a könnyeivel
küszködve. – Mondtam, hogy nem jó ötlet, ha összejössz vele. Ő
az én barátom, én találtam! Én segítek neki, te pedig mindent
tönkreteszel, mint mindig… – A szomszédos fa alatt ülő nők
odakapják a tekintetüket Beatrice emelt hangjára, és igyekeznek
magukhoz vonni csemetéiket, mintha Beatrice közveszélyes őrült
lenne.
Ben megszorítja húga kezét. – Hagyd abba! Mindenki minket
bámul.
– Az én érzéseimmel bezzeg nem foglalkozol, mi?! Teljesen
felrúgtad a házi szabályt – folytatja Beatrice sírva, mert a haragja
már elsöpört minden szemérmet. – Amikor beköltöztünk,
megegyeztünk, hogy tiszteletben tartjuk egymást és… – Beatrice
elhallgat, és sóhajt egyet.
– Tudom, mit beszéltünk meg, Bea – próbálja nyugtatni Ben
izzadt arccal, mert már kezd pánikba esni.
– Akkor minek dugtad meg? Ráadásul az én házamban!
– Ne légy már ilyen melodramatikus, a rohadt életbe! – Ben
dühe hallatán Beatrice hátrálni kezd. – A ház az enyém is. Ez a
mi közös házunk, Bea.
– Az mindegy – folytatja Beatrice sírva. A jelenetet hallván
több ember is odafordul. Az egyik kamasz még oda is kiált,
megkérdezi, minden rendben van-e.
– Igen, minden rendben! – vágja rá Ben, majd feláll, és a
húgát is felhúzza. – Gyere, menjünk!
Beatrice visszabújik a tangapapucsába, és elindul Ben után,
aki az üres italosdobozokkal teli szatyorral a kezében lépked
lefelé a lejtőn. Beatrice-nek közben az jár a fejében, vajon nem
ment-e túl messzire, és nem mondott-e túl sokat. Igyekeznie kell,
hogy lépést tartson Bennel, aki csak az út felénél hajlandó
megállni. Beatrice zihálva elkapja bátyja karját, és megpördül,
hogy a szemébe nézhessen.
– Mi a franc van veled, Bea?
– Ne haragudj – szól Beatrice lehajtott fejjel, Ben haragjától
meglepetten.
– Mellesleg, te sem szólhatsz egy szót sem, mert te meg
beszervezted neki Niallt.
– Niallt? – kérdez vissza Beatrice lefagyva. – De ő csak egy
barát, ráadásul nem lakik velünk.
Ben nem hisz neki, csak a fejét csóválja. Beatrice látja már,
hogy bátyja haragja lassan elszáll, mint lufi a levegőben, de ahogy
karon fogja, Ben lerázza magáról.
– Most mi a baj? – kérdezi Beatrice csalódottan. – Ne
haragudj, amiért cirkuszoltam. – Beatrice tudja, hogy Ben
mennyire utálja, ha nyilvános helyen veszekednek.
– Nem erről van szól.
– Akkor miről? – Beatrice elővesz egy zsebkendőt, és kifújja
az orrát.
– Az van, hogy Abi fontos nekem – vallja be Ben némi
hezitálás után.
Beatrice-t a hőség ellenére is kirázza a hideg. – Hogy mi?!
– Szeretném, ha Abivel rendben mennének a dolgok. És azt
is, hogy komolyan vedd a kapcsolatunkat, és hagyd abba a
féltékenykedést. Tudom, hogy most nehéz neked, hiszen mindig
is te voltál a legfontosabb nő az életemben. Megértelek, azt
viszont nem értem, miért ne lehetne Abi egyszerre a barátnőm és
a te barátod is. Nem kell rajta összevesznünk.
 – Szerintem akkor sem ez a legalkalmasabb időszak arra,
hogy kapcsolata legyen – feleli Beatrice megfáradtan. – Azt
gondoltam, ha segítek neki, akkor egy csapásra rendbe jönnek a
dolgok.
– Már megint ezzel a karma-hülyeséggel jössz? – sóhajt fel
Ben. – Semmi sem ment fel minket attól, amit a múltban
elkövettünk. Fogadd már el végre!
Beatrice szédülni kezd, és nekitámaszkodik egy családi ház
kerítésének. Hogy magyarázza el Bennek, hogy megértse?
Teljesen elveszítette az irányítást a bátyja felett, sőt, az életük
felett is. Ő csak segíteni akart Abinek, ehelyett azonban minden a
visszájára sült el. Beatrice lehunyja a szemét, és masszírozni
kezdi a halántékát. Gondolkodnia kell; ki kell találnia, hogy
mitévő legyen. Ahogy kinyitja a szemét, Bent látja, amint
feszülten figyeli. Armani sort és cseresznyepiros Ralph Lauren
póló van rajta, szőke hajában, a feje tetején egy vadonatúj,
méregdrága Tom Ford napszemüveg virít. Még ha a
számítástechnikában dolgozik is, ennyi pénzt ő sem keres, így
Beatrice tudja, övön alul kell megütnie, ahol a legjobban fáj.
Erősebb vagyok nálad, Ben. És ha kell, mindent
tönkreteszek.
– Milyen szép napszemüveged van – szólal meg Beatrice
csípősen, mire bátyja elpirul, mert láthatóan értette a célzást.
Mindig is ő volt kettejük közül az okosabb. Így amikor Beatrice a
karját nyújtja, Ben ezúttal már nem löki félre. Együtt sétálnak
lefelé a domboldalon, néma csendben.
 Tizenkettedik fejezet

ORSZÁGSZERTE tombol a hőség; olyan, amilyet már hét éve

nem tapasztaltunk, így napjainkat vagy a kertben töltjük a hűsítő
fák alatt, vagy teniszezünk, vagy napozunk az Alexandra
Parkban, ahonnan Bath makettvárosnak látszik. Sokszor
megyünk ki a szabadba piknikre, ahol az elemózsia többnyire
csak borból és cigarettából áll, és hosszú órákat ücsörögve
beszélgetünk, míg a nap vérvörösen le nem nyugszik a város
felett. Olykor, amíg Beatrice az ékszerein dolgozik, Bennel
kilopódzunk a botanikus kertekbe, és az egzotikus nevű,
hatalmas bokrok mögé bújva csókolózunk. Néha Lucyről is
beszélünk. Kezdek megnyílni Bennek; most már őszintén
beszélek neki is a bűntudatomról. Ilyenkor, akárcsak a húga,
mindig megnyugtat, hogy csak baleset volt. Amikor azt
mondogatom, hogy képtelen vagyok megbocsátani magamnak,
rám néz, távolba révedő szemekkel, mintha nem is látna, de
tudom, hogy mindig figyel rám. – Tudom, mit érzel – szakít félbe
olykor, mintha transzból ébredt volna. Ilyenkor arról mesél,
milyen volt Skóciában felnőni, de amikor kérdezgetni kezdem a
szüleikről és a nagyszüleikről, ösztönösen újságíró-üzemmódra
kapcsol, és gyorsan témát vált. Érzem, hogy ez még ennyi év után
is fájdalmas neki. Vajon elérkezik majd az az idő, amikor anélkül
tudok beszélni Lucyről, hogy szorítást éreznék a mellkasomban,
mintha egy szumóbirkózó ült volna rá?
Ben az elmúlt hetekben két szerződéses ajánlatot is
visszamondott. Kijelentette, hogy nem fog dolgozni ebben a
hőségben. Én úgy érzem magam, mintha újra diák lennék – se
munka, se felelősség –, de tudom, nem mehet így tovább, már
feléltem minden tartalékomat, és nem élhetek vissza Beatrice
nagylelkűségével sem.
Egyik reggel látom, hogy Niall tátott szájjal horkol az egyik
kanapén. Gitárját gondosan a lábához támasztotta, körülötte a
padlón üres borosüvegek és csikkekkel teli hamutartó, de ami
még meglepőbb, hogy Beatrice-t tartja a karjaiban, aki
napbarnított, hosszú lábait Niall lábai közé bújtatta, fejét pedig a
mellkasán pihentette. Igaz, mindketten ruhában voltak.

Már két hét telt el azóta, hogy beköltöztem. Éppen a

konyhában ürítem ki a mosógépet; egy műanyag kosárba teszem
azt a kevés ruhámat, ami van. Hetekbe telt, mire
beazonosítottam Beatrice cukorkaillatát, a mosóporából
származik. Beletemetem az arcom a frissen mosott ruhákba, és
mélyen belélegzem az illatot, amiért már szinte rajongok – ez a
lakásuk illata, az ő illatuk. Visszateszem a ruhákat a kosárba,
majd főzök magamnak egy kávét a puccos géppel. Éppen az jut
eszembe, hogy már mennyire otthon vagyok itt, amikor Bent
hallom, ahogy lecsattog a lépcsőn, gondterhelt ábrázattal.
– Nem tudod, Bea elment valahová? – kérdezi, miközben
elkeverem a tejhabot a kávémba. Valamilyen oknál fogva irritál,
ha így becézi Beatrice-t.
– Azt mondta, sétál egyet, hogy kiszellőztesse a fejét.
– Mikor? – Ben sürgős választ várva megáll felettem.
– Nem is tudom – vonom meg a vállam –, úgy tíz perce
lehetett. Te is kérsz egy kis…?
De még mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Ben sarkon
fordul, és párosával szedve a lépcsőfokokat felszáguld az
emeletre. A bögrémmel a kezemben követem őt, miközben a
díszes bejárati ajtónál Ben Cassbe ütközik. Anélkül, hogy
hátrapillantana, elmotyog egy rövid bocsánatkérést, majd
kirohan az ajtón.
– Mi olyan sietős? – kérdezi Cass zavartan. Hidrogénszőke,
kócos hajával, csíkos pólójában és fekete sortjában egy hatvanas
évekbeli francia színésznőre emlékeztet. Egy kicsit irigylem,
amiért olyan szép és fiatal, nem lehet több huszonkettőnél. Az
egyik kezében egy üveg vegyszerfélét fog, míg a másik hóna alatt
egy csomag A4-es papírt szorongat. Miután bemegy a házba,
berúgja maga mögött az ajtót, miközben én csak szótlanul utána
bámulok. Beatrice ismerősei közül Cass társaságában érzem a
legkényelmetlenebbül magam, bár nem tudom, miért. Talán
azért, mert túl hallgatag; Beatrice-szel bezzeg csakis
mélyenszántó beszélgetéseket folytat, és úgy követi mindenhová,
mint egy kényes pudlikutya. Nekem sosem volt ekkora
önbizalmam az ő korában. Mindenesetre Cass igazi nagy rejtély
számomra. Nem is emlékszem, hogy valaha is beszélgettünk
volna, amióta itt vagyok.
– Főztem kávét, ha kérsz. – Felemelem a bögrém a magasba,
hátha sikerül oldani a kínos csendet. Általában Beatrice is ebből
szokott inni. Fehér porcelánbögre, amelyet egy szárnyait szélesre
táró, fekete madár körvonala díszít.
– Kösz, nem – feleli Cass hidegen, miután a bögrére, majd
rám pillant. – Még elő kell hívnom néhány képet.
– Van saját sötétkamrád? – kérdezem lenyűgözve. Nem sokat
értek a fotózáshoz, de a médiatanulmányaim során nagyon
megtetszett.
– Beatrice korábban berendezte nekem az egyik szobához
tartozó kis helyiséget. Icipici, de a célnak megfelel. – Cass
elvörösödött, mint aki már így is túl sokat árult el, majd a
papírjait a hóna alá csapva felszaladt a csigalépcsőn, én pedig ott
maradtam egyedül az előszobában a kérdéseimmel, hogy vajon
milyen fényképeket készített, és főiskolára jár-e vagy egyetemre.
Felmegyek Cass után a lépcsőn, aki közben eltűnik a
padlásszobájában. A társalgó felé veszem az irányt, hogy
kimenjek a gyönyörű, ápolt kertre néző teraszra. Ha felnézek,
Ben erkélyét látom. Körülbelül akkora, mint Júlia erkélye
Shakespeare művében. Ma is forró, fülledt a levegő, ezért hálás
vagyok Beatrice-nek, amiért kölcsönadott egy csomó szép ruhát,
bár Ben folyton mondogatja, hogy szívesen vesz nekem, hogy
legyen sajátom. Leheveredem az egyik napozóágyra, de hirtelen
megszólal a zsebemben a mobilom. Nia neve tűnik fel a kijelzőn;
gondolkodóba esem, hogy felvegyem-e, mert ha elmesélem neki
az elmúlt hét eseményeit, biztosan megint aggódni kezd értem,
ha viszont nem beszélek vele, mindig a legrosszabbra gondol.
Azután, aminek kitettem egy évvel ezelőtt, amikor félholtan talált
rám a fürdőkádban, miközben szivárgott a vér a csuklóm friss
vágásaiból, úgy érzem, tartozom neki annyival, hogy őszinte
leszek.
– Szia, Nia! – mondom vidám hangon, ami még számomra is
hamisan cseng. Folyni kezd az izzadság a karom alatt, de nem
csak a hőség az oka. Leteszem a kávésbögrém a napozóágy
karfájára.
– Mi újság, Abi? – Autók zaját hallom a háttérben, dudálást,
beszédfoszlányok érthetetlen moraját és kanalak csörgését a
csészékben. Szinte látom magam előtt, amint Nia éppen egy
kávézó kerthelyiségében ül, valahol a Muswell Hillnél,
Londonnak abban a részében, amit nem igazán ismerek. Lehet,
hogy éppen ezért akart odaköltözni. Gondolom, most is
játszadozik a kávéjával, leszedi a habot a kapucsínójáról, majd
lenyalja a kanalat, ahogy mindig is szokta, komoly tekintettel,
miközben sötét haja a sápadt arcába hull. – Már hetek óta nem
hívtál, csak egy furcsa SMS-t küldtél, hogy jól vagy. Csak tudni
akartam, valóban így van-e.
Nia túlzott féltése és gondoskodása megint úgy árasztott el,
mint óceán a partot. Legtöbbször megértem őt, hiszen tiszta
szívéből csakis a legjobbat akarja nekem, és nem szeretné, hogy a
múlt eseményei megismétlődjenek, néha azonban fojtogatónak
érzem a törődését. De hiába mondom neki, nem érti meg, hogy
bármennyire is szeretem őt, a jelenlétével csak azt a vágyat
fokozza bennem, hogy visszaforgassam az időt, és ez a vágy olyan
erős, hogy szinte fizikai fájdalmat érzek.
– Jól vagyok, Nia, tényleg. Csak sok dolgom van, mert…
– Miért? Dolgozol? – Szinte hallom a hangjában a reményt,
mert tudja, hogy Lucy halála előtt milyen sokat jelentett nekem a
munkám.
– Nem igazán, csak… szóval megismertem valakit. Nagyon
kedves, tudom, hogy neked is szimpatikus lenne. És a húga,
Beatrice. .. annyira emlékeztet Lucyre…
– Jaj, Abi! – kiált fel Nia pánikolva. – Úgy, mint Alicia?
– Egyáltalán nem! – felelem háborogva, vöröslő arccal. –
Beatrice nagyon jó barátnőm, valójában vele lakom. Illetve velük.
A fiút Ben Price-nak hívják, és képzeld, ők is ikrek! Fantasztikus
házban laknak, és még csak bérleti díjat sem kell fizetnem.
Mindenki tesz pénzt a közösbe, abból vásárolunk, a
házvezetőnőjük pedig főz ránk.
Hirtelen súlyos csend fogadott a vonal másik végén. Egy
pillanatra azt hittem, letette, bár Nia eddig sosem csinált ilyet.
Sok éves barátságunk alatt mindig is nagy igyekezettel próbáltuk
elkerülni a nagy veszekedéseket, pont úgy, mint amikor valaki
kerüli a húst vagy a tejterméket. Nem mondom, olykor akadtak
nehéz pillanatok, de inkább a kísértést győztük le, mint egymást.
Egyébként tudtam, hogy ezzel nem fog egyetérteni, ezért is
halogattam, hogy felhívjam. Hogy tudnám meggyőzni, hogy
nagyon is jót tesz nekem, hogy itt lakom? – gondolom
magamban, miközben megérintem a nyakláncom, és
végigfuttatom az ujjam az A betűt formáló medálon.
– Nia? Itt vagy még?
– Igen, persze.
Elmesélem neki, hogy egy esős áprilisi napon találkoztam
Beatrice-szel; hogyan lettünk barátok, hogy költöztem ide, és
hogy mikor jöttem össze Bennel, hátha így jobban megért.
– Szóval akkor ez más eset, mint Alicia? – kérdezi újra.
– Persze, egészen más! – Remélem, meggyőző voltam.
– Csak mert nekem ez az egész egy kicsit túl gyorsnak tűnik.
És mi van a munkáddal? – folytatja Nia. – Imádtad az újságírást.
Most meg mit csinálsz? Ez a Beatrice tart el! – Úgy ejti ki a nevét,
mintha szitokszó lenne, én pedig csak szorítom a kezemben a
telefont, miközben a sírás kerülget.
– Szabadúszónak lenni nehezebb, mint gondoltam.
– Miért, próbáltad egyáltalán?
– Ki vagy te, az anyám?!
Nia sóhajt egyet a dühkitörésem hallatán, mintha magába
akarná fojtani a mondandóját. Remegni kezd a kezem, ahogy a
telefont a fülemhez tartom. Közben a háttérben hallom a
nevetések zaját és a fém széklábak csikorgását az aszfalton.
Könnybe lábad a szemem. Miért nem képes Nia megérteni az én
álláspontomat? – Nézd, Nia – kezdem, hogy valahogy
kiengeszteljem –, miért nem jössz el egyszer látogatóba? Már
úgyis ezer éve nem voltál Bathban. Szeretném, ha találkoznál
velük, hogy egy kicsit megismerd őket, így majd mindent
megértesz.
– Hogy megértek? Mégis mit?
– Azt, hogy mennyire fontosak nekem… Nagyon rossz
formában voltam aznap, amikor megismertem Beatrice-t. Persze
jobban voltam, mint korábban, de még mindig nem volt az igazi.
És különben is, olyan magányos voltam egyedül abban a
lakásban.
– Én is egyedül lakom.
– Tudom. De Nia, figyelj… – próbálom húzni az időt, de Nia
csak hallgat, így folytatom. – Úgy érzem, Beatrice és Ben… –
nyelek egy nagyot, mert megint gombóc van a torkomban –,
mintha megmentettek volna.
– Jaj, Abi – kezdi Nia lehangoltan –, hagyd már ezt abba,
hogy folyton megmentőket keresel! Csakis te mentheted meg
önmagad.

Nemtetszése ellenére Nia beleegyezett, hogy néhány hét

múlva eljön a születésnapomra. Beszélgetésünk végén
reménykedem, hogy ha nehezen is, de megint sikerült
elkerülnünk egy nagy vitát.
Fogalmam sincs, hová mehettek Beatrice és Ben, de már
eleget vártam rájuk, inkább felülök egy buszra, és bemegyek a
belvárosba. A mellékutcákban sétálgatva Nia jár a fejemben.
Tudom, hogy igaza van, hogy nem kellene Beatrice nyakán
élősködnöm. Tizenegy éves korom óta újságíró akartam lenni;
most vesszen kárba az a sok kemény munka, amit eddig
belefektettem? Az elmúlt hetekben aranykalitkában éltem, de
tudom, hogy ez már nem mehet így tovább. Megfogadom, hogy
holnap újra felveszem a kapcsolatot a munkatársaimmal, még
azokkal is, akikről tudom, hogy a bírósági ügy óta nem szívesen
támogatnának.
Bemegyek egy szűk sikátorba, ahol a házfalak között nem tűz
olyan könyörtelenül a nap. Az utcán embertömegek
hömpölyögnek: a piacról jönnek, majd műanyag zacskókkal a
kezükben bámulják a kirakatokban a bizsukat, ékszereket és
gyermekruhákat. A bisztrók kerthelyiségében is sokan ülnek a
tejeskávéjukat szürcsölgetve, ahonnan friss sajtos péksütemény
illata árad.
Hogy felvegyem a ritmust, én is megállok egy bolt előtt, ahol
ugyanolyan retró ruhák kaphatók, mint amilyeneket Beatrice
hord. Természetesen nem bírom ki, hogy ne menjek be. Az üzlet
teljesen üres, az eladót leszámítva, aki unottan telefonál a
viktoriánus stílusú pult mögött. Átnézem a kínálatot. Itt minden
kapható, a nyolcvanas évek báli ruháitól kezdve a húszas évekbeli
uszályos szoknyákig. Aztán meglátok egy negyvenes évekből
származó koktélruhát, és megdobban a szívem. Gesztenyebarna,
fehér fecskemintával, és kerek gallérja van, mint Pán Péternek. A
ruha pontosan úgy néz ki, mint amilyeneket Beatrice visel.
Gyorsan leveszem a vállfáról, megtapintom az anyagot. Éppen az
én méretem! Nem engedhetem meg magamnak, nagyon drága,
mégis megveszem.
Éppen átmegyek a római kori fürdő előtti téren, az új
ruhámat rejtő, barna papírzacskóval a hónom alatt, miközben
hallom, hogy valaki Beatrice nevét kiáltja. Egy nagydarab nő siet
felém, színes kaftánban. Széles mosollyal az arcán integet, de
ahogy közelebb ér, már látom a szemében a csalódottságot. – Ó,
elnézést! – mondja a szemöldökét ráncolva – azt hittem, hogy…
– Zavarában sötét hajához kap. – Azt hittem, Beatrice az. Te Abi
vagy, igaz? Két hete találkoztunk, náluk. Maria vagyok – folytatja
bamba tekintetem láttán. Néhány percet beszélgetünk, majd sűrű
elnézések közepette elsiet az apátság felé. Én csak ámulva
bámulok utána, amiért (gondolom, a zöld Alice Temperley ruha
miatt) összetévesztett Beatrice-szel. Mindenesetre hízelgő, hogy
ennyire hasonlítok rá.
Miután hazaérek, halk sutyorgást hallok a konyhából.
Beatrice és Ben beszélget elmélyülten az étkezőasztalnál, de
amint belépek, elhallgatnak.
– Á, megjöttél – szól Beatrice szárazon. Vörös, duzzadt
szemekkel néz rám, mintha sírt volna. Ben hátratolja a székét, és
a kávégéphez lép. – Túl meleg van a kávéhoz – mondja Beatrice,
miután a bátyja megkínálja kávéval, majd egy nem létező piszkot
söpör le sima, napbarnított karjáról.
Leülök Beatrice-szel szemben, és az asztal alá dobom a
zacskót az új szerzeményemmel. Görcsbe rándul a gyomrom,
mert az ellenséges viselkedéséből érzem, hogy Ben bevallotta
neki, mi történt köztünk. Most már értem, miért rohant ki Ben a
házból a húga után. Bárcsak szólt volna, és együtt közölhettük
volna Beatrice-szel a hírt, így azonban úgy érzem, ki lettem
rekesztve, és ez feldühít.
– Ben említette, hogy együtt vagytok – szólal meg Beatrice,
miközben Ben felém csúsztat egy csésze kávét az asztalon.
Legszívesebben azt mondanám, hogy azt mindjárt
gondoltam, de inkább hallgatok.
– Előttem nem kellett volna titkolnotok – teszi hozzá
hűvösen. – Azt hittem, a barátnőm vagy, Abi.
– De hiszen tudod, hogy a barátod vagyok, csak éppen…
szóval nem tudtuk, hogyan mondjuk el neked. Ráadásul, először
egyikőnk sem volt biztos a dolgában – mondom dadogva,
miközben kezd felháborítani, hogy nekem kell magyarázkodnom,
miközben Ben csak csendben lapul.
Beatrice mindkettőnket végigmér; először rám pillant, azután
Benre sandít, majd újból visszanéz rám, és megfogja
mindkettőnk kezét. – Persze örülök nektek – mondja, mintha
önmagának bizonygatná –, de kérlek, máskor ne hazudjatok
nekem, egész életemben hazugságban éltem. – Beatrice
nyomatékosan Benre pillant, aki csak a tölgyfa asztal mintázatát
bámulja.
Már a nyelvem hegyén van, hogy elmondjam, amióta csak
beköltöztem, unszoltam Bent, mondja el Beatrice-nek, mi van
köztünk, de végül nem szólok, csak kötelességtudóan bocsánatot
kérek, és megkönnyebbülök: nem kell titkolóznunk többé.

A vacsora fagyos hangulatban telik. Beatrice alig szól, csak

piszkálja a csirkesalátáját a villájával. Cass, mint mindig, most is
morózus, Ben és én pedig úgy ülünk egymás mellett, mint két
büntetésben lévő gyerek. Csak Pam fecseg a barátságos, nyugati
akcentusával.
Később bemegyek Benhez. A nap már lement, és Ben
kitámasztotta az erkélyajtót egy hatalmas, fényes fekete kőből
faragott egyiptomi macskával, amelyet még korábbi elmondása
szerint valamelyik utazásából hozott haza. Nincs légmozgás, a
fátyolfüggöny szinte meg se mozdul. Ben félmeztelenül, csukott
szemmel fekszik a lepedőn. Minimalista fürdőszobája most is
ragyog a tisztaságtól. A szoba sarkában, falábakon egy leginkább
műholdvevőre hasonlító, hatalmas, futurisztikus szerkezet áll.
Emlékszem, megígérte, hogy megmutatja, amikor a Bang and
Olufsen kirakat előtt álltunk. Kíváncsi vagyok, milyen csodálatos
hangokat adhat ki ez a skandináv eleganciájú masina. Nagyszerű
lehet a partikra, de biztos egy vagyonba került. Hihetetlen, hogy
Ben képes volt ennyi pénzt költeni rá.
Ben kinyitja a szemét, én pedig odalépek hozzá, és
szenvedélyesen szájon csókolom. Egy lépést hátralépek, leveszem
a ruhám, a melltartómat pedig sietve kikapcsolom és a földre
dobom. Jobban kívánom Bent, mint valaha.
– Mit csinálsz?
– Csak levetkőzöm. Miért? – felelem, miközben mellé bújok
az ágyba, és lassan lehúzom a csípőjéről a nadrágot, de Ben
elkapja a kezem. Először azt gondolom, csak a szerelmi játék
részeként hülyéskedik, de ahogy a szemébe nézek a
félhomályban, már az arcán is látom a tiltakozást.
– Hagyd abba, Abi – mondja arrébb csúszva, miközben
visszahúzza az alsóját. – Mondd csak, magadra vennél valamit?
Mérgemben kihúzom alóla a lepedőt, gyorsan magam köré
tekerem, és kipattanok az ágyából. – Most mi a baj? Már nem
tetszem neked? – kérdezem meggondolatlanul, mert a
visszautasítása olyan, mintha arcul csaptak volna.
Ben az ágy közepén ül a holdfényben, lábait a mellkasához
húzza. Legszívesebben odamennék hozzá, átölelném, és
megcsókolnám a nyakát és a mellkasát, de most hirtelen úgy
érzem, mintha egy idegen előtt állnék. Ha valamiben
mostanában biztos voltam, az Ben irántam érzett szeretete volt.
– Jaj, Abi, dehogyisnem, és fáj is érted a szívem, de nem
hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha továbbra is szexelnénk.
– Miért nem? Mi a baj?
– Bea nem igazán örül neki, hogy lefekszem veled – feleli Ben
komoly tekintettel, miközben szeme sötétebb árnyalatot ölt.
Felnevetek. Most biztos csak viccel. – De miért érdekli
ennyire?
 – Azért ez nem túl illedelmes dolog. Akkor is lefeküdnél
velem, ha a szüleidnél lennénk vendégségben?
– Nem, de az más – felelem egy pillanatnyi gondolkodás
után. – Most viszont itt lakunk, Ben.
– Nézd – sóhajt fel Ben –, egyszer már semmibe vettük a házi
szabályait. Nem akarom többet megbántani. Évek óta te vagy az
első barátnőm, ezért azt hiszem, Bea egy kicsit félti a helyzetét.
Mindig is birtokló típus volt, és mi mindig ott voltunk
egymásnak. Hagyjuk, hadd szokja először a gondolatot, hogy mi
ketten együtt vagyunk. Egy idő után meg fog békélni a dologgal.
– És az egyáltalán nem számít, hogy én mit akarok? Ezentúl
majd mindig fejet kell hajtanom a drágalátos Bea akarata előtt? –
Gyorsan az ajkamba harapok, hogy nehogy mérgemben olyat
mondjak, amit később megbánok.
– Ugyan, Abi, nem erről van szó! Próbáld egy kicsit
átgondolni a helyzetét. Én vagyok az egyetlen élő rokona, ezért
egy kicsit túlságosan is ragaszkodik hozzám. Furcsa lehet neki,
hogy a testvére a szomszéd szobában hetyeg.
– Ezek szerint csak én nem vagyok elég együtt érző? –
Dühömben könnybe lábad a szemem, miközben összeszedem a
ruhám. – Akkor ma inkább egyedül alszom – vetem oda Bennek,
a takarójával együtt. Az ágynemű az ölében landol, de nem ér
hozzá, mintha a meztelenségemmel fertőzne. – Szerintem
beszélned kellene Beatrice-szel, mert csakis az ő érzéseivel
törődsz.
Csak a szobámba visszatérve, a saját ágyamban engedem meg
magamnak, hogy előtörjenek a könnyeim. A Ben-illatú lepedőt
továbbra is magamon hagyom.
 Tizenharmadik fejezet

KÖZBEN beborult az ég.

Szinte egész éjszaka fent vagyok, és hallgatom, ahogy az
esőcseppek kopognak a tetőcserepeken. Remélem, hogy Ben is
ugyanígy, ébren hánykolódik az ágyában. Az elmúlt két hétben
szinte minden éjszakát a karjaiban töltöttem; csak a kora hajnali
órákban osontam ki Ben szobájából, hogy Beatrice ne vegyen
észre. A fejemre húzom a takarót, hogy ne zavarjon az utcai
lámpa erős fénye, ami Jodie borzalmas szövetfüggönyén
keresztül is átvakít. Úgy látszik, ezt érdemlem. Beatrice mindig is
jó volt hozzám, idehívott lakni, barátként mellettem állt, amikor
szükségem volt rá, én pedig azzal viszonzom, hogy kavarok az
ikertestvérével a háta mögött.
Kísért Ben mogyoróbarna szeme. Valahányszor lehunyom a
szemem, mindig csak a szemét látom. Olyan, mint egy sötét,
mézszínű tó, zöld pöttyökkel – egyszerűen ellenállhatatlan. Még
a kedvedért se, Beatrice!
Újra rám tör a magány. Úgy érzem, szinte fojtogat.
Ilyenkor nagyon hiányzol, Lucy. Bárcsak beszélhetnénk, és
hallhatnám a tanácsodat! A haláloddal meghalt egy részem,
többé már nem vagyok teljes ember. Képtelen vagyok élni
nélküled, és azt sem tudom, nélküled hogyan lehetek újra
önmagam.
Legszívesebben elsüllyednék a semmiben, hogy ne kelljen
többé gondolkodnom, és ne létezzek többé önmagamnak. Az
elmém újra és újra felidézi azt a sötét balhami éjszakát, amikor
úgy döntöttem, inkább mindennek véget vetek. Nagyon rossz
passzban voltam akkor, és most már tudom, hogy soha többé
nem tenném meg újra. De az élet néha nagyon fáj, legalább
annyira, mint a sebek a csuklómon, amelynek hegei örökre
emlékeztetni fognak a bűnömre és a fájdalmamra.

Már pirkad, amikor félálomban ajtónyikorgást hallok. Nagy

léptek szelik át a szobát a félhomályban. Érzem, ahogy bebújik
mellém az ágyba, és a matrac besüpped a súlya alatt. Karjaival
átölel és magához von, citromillata pedig eltölt, miközben a
nyakamba csókol. – Ne haragudj – suttogja a fülembe forró
lehelettel. Az ölelése biztonságában ismét az öntudatlanságba
zuhanok, miközben azt remélem, hogy ezután már minden
rendben lesz.
Mire felébredek, Ben már nincs itt, és ha nem hagyta volna az
illatát a párnámon, nem lennék biztos benne, hogy egyáltalán itt
járt.
Elhúzom a függönyt; a vékony szövet tapad a kezem között.
Az ég füstszínű, a járda pedig nedves a tegnap éjszakai záportól.
Hirtelen erős hiányérzetem támad. Hiányolom a kánikulát, és
Bent is.
Már éppen elfordulnék az ablaktól, amikor hallom, hogy
nyílik a vaskapu, és valaki beindítja a kocsiját. A járda szélén
megpillantom Bent, elegánsan, öltönyben és nyakkendőben,
amint behajtogatja nyurga testét a kis Fiatba. Emlékszem, hogy
mesélte, hogy új megbízást kapott egy swindoni cégtől. Miközben
figyelem, ahogy elhajt, azon gondolkozom, tényleg én vagyok-e
az, aki nem megértő. Beatrice birtokolni akarja Bent, ami
mindazok után, amiken át mentek gyerekkorukban, valljuk be,
érthető. Nem voltak szüleik, a nagyszüleik pedig, bár gazdagok
voltak, nem sokat foglalkoztak velük.
Ellépek az ablaktól, összeszedem a tusfürdőt és a sampont.
Felfrissít a zuhany, ahogy a víz elárasztja a testem. Csalódott
vagyok, amiért lehűlt az idő, és nem vehetem fel az új ruhámat,
ezért felveszem a szokásos kopott farmeremet egy hosszú ujjú
pólóval. Most újra önmagam vagyok. Az elmúlt hetekben olyan
nagy volt a forróság, hogy szinte örülök az esőnek, amiért kicsit
lehűtötte a levegőt. Eszembe jut, ahogy Beatrice ruhái mint
valami színes hadsereg ott sorakoznak a szekrényemben. Talán
itt az ideje, hogy visszaadjam őket, és ne akarjak többé olyan
lenni, amilyen egyáltalán nem vagyok.
A konyhában Beatrice és Cass gubbaszt egymás mellett az
asztalnál. Összedugják a fejüket, miközben egy nyaláb fekete-
fehér fényképet bámulnak. Amikor belépek, épp hogy csak
felpillantanak.
– Jó reggelt – szólok, majd bekapcsolom a vízforralót. A
konyhában a mennyezeti világítás ellenére is csak félhomály van.
Időnként hallom, ahogy egy-egy autó elsuhan a vizes úton a
fejünk felett.
– Aha – dünnyög Beatrice anélkül, hogy rám nézne.
– Mit csináltok? – Kihúzok egy széket, és leülök velük
szemben.
– Ez jól néz ki – szól Beatrice Cass felé fordulva. Még mindig
nem néz rám. Kezdek feszült lenni. – Nézd, milyen szépen esik a
fény a karkötőre! Olyan, mintha csillogó ékszer lenne. – Hirtelen
feltódul a vér a fejembe, és szorítani kezd a mellkasom. Figyelnek
rád, Abi! Csak te vagy paranoiás.
– Szerintem is – feleli Cass büszke, ködös tekintettel. – És ez
hogy tetszik?
 – Ezeket mind te készítetted? – szegezem Cassnek a kérdést,
mire válaszképpen alig láthatóan biccent a fejével. Gondolom, ez
igen akart lenni. Beatrice továbbra is a fotókra mered.
Felállok, és anélkül, hogy megkérdezném, kérnek-e, készítek
magamnak egy csésze teát, majd bedobok két kenyeret a pirítóba.
Kezd égni az arcom, miközben megvajazom a kenyerem, és
hallgatom, ahogy arról áradoznak, miként esik a fény a fotókon.
Ezek szerint Cass ezeket a képeket hívta elő tegnap. De vajon
miért fotózza Beatrice ékszereit?
– Ó, nézd csak, milyen szép vagy ezen! – kiált fel Cass
csodálattal a hangjában. Rápillantok a fotóra. Egy világos hajú,
szívarcú nő mellképét ábrázolja. Első pillantásra lehetne akár
Lucy is. Vagy én. Úgy látszik, mintha Beatrice meztelen lenne a
képen; csak egy smaragddal kirakott ezüstlánc tündököl a
nyakában. Cass nagyszerűen elkapta a pillanatot, amely kiemelte
Beatrice mandulavágású szemeit, fitos orrát és telt ajkait. Az
összhatás valóban csodálatos; a szeplők épp hogy csak látszanak
az orrnyergén, arca természetes és üde; sokkal fiatalabbnak tűnik
harminckét éves koránál.
Miközben Beatrice felnevet, a szívem összeszorul, és alig
bírom visszatartani a könnyeimet, mert már megint Lucy-re
emlékeztet. A márványpulthoz támaszkodva beleharapok a
kenyerembe, és csak hallgatom, ahogy weboldalakról, ügyfelekről
és megbízásokról beszélnek.
– Ben készített egy fantasztikus weboldalt; már csak ezeket a
fotókat kell feltölteni, és máris megjeleníthetjük, ahogy ő
mondaná. Jó kis családi vállalkozás! – mondja Beatrice,
miközben rajongó pillantást vet Cassre.
 – Ha akarod, írhatok valamit a weboldaladra – mondom
megköszörülve a torkom, de Beatrice rám se néz, csak legyint
egyet.
– Köszi, nem szükséges. – Most legalább hozzám szólt.
Cass halkan odasúg neki valamit, mire Beatrice felkacag.
Ezúttal idegesít a gyöngyöző nevetése, mert tudom, hogy büntet
vele. Büntet, amiért Ben és én szeretjük egymást, és egyszer csak
belém hasít, hogy hiába a tökéletes frizura és az elegáns ruhatár,
Beatrice a közelébe se ér az ikertestvéremnek. Lucy kedves volt,
melegszívű és barátságos, míg Beatrice látszólagos nyíltságát az
állandó uralkodási vágy hajtja, mintha kifejezetten élvezné, hogy
csak azért visz magával a fénybe, hogy utána a sötétségbe
taszíthasson.
Mostanra már elment az étvágyam, ezért fogom magam, egy
szó nélkül otthagyom a pulton a reggelimet, és kimegyek a
konyhából.
Kicsivel később busszal a városba utazom, és egy óra hosszat
nézelődöm egy festékboltban, amely Little Greene, Farrow and
Ball márkákat kínál, szokatlan nevű színárnyalatokkal. A balhami
szobám fala pasztellzöld volt, Niáé sárga, Lucyé pedig
vadkacsatojáskék, ezért szándékosan elkerülöm a hasonló
színeket, hogy ne juttassa eszembe a régi életem. Végül egy
halvány mályvaárnyalatot választok. Ez a tutti frutti szín új, friss
és nem emlékeztet semmi rosszra.
A buszon ülve az ölemben tartom a festékes dobozt, a henger
és az ecsetek pedig a lábamnál pihennek a mostanra már
átnedvesedett, márkás szatyorban. Egy ázottkutya-szagú néni
telepszik mellém az ablak melletti ülésre. Olykor elbóbiskol,
majd rándul egyet, felébred, de újra elalszik. Az álla a mellkasára
esik, a feje pedig oldalra dől, majdhogynem a vállamra. Az utcán
az emberek esőkabátban és esernyőkkel szaladgálnak, ami
szokatlan látvány a tegnaphoz képest, amikor mindenkin több
volt a szabad bőrfelület, mint a ruha. Hogy zuhanhat így le egy
nap alatt a hőmérséklet? Nemrég még harminc fok volt, most
meg a hűvös, szeles időben úgy érezzük, mintha visszatért volna a
kora tavasz.
Ahogy a busz bedöcög a Wellswayhez, és egy időre megáll a
piros lámpánál, hirtelen ismerős platinaszőke hajkoronára leszek
figyelmes: Cass sétál ki egy csemegeboltból, egy sötét hajú lányba
karolva, akit először alig ismerek fel. Jodie az. Nem is tudtam,
hogy tartják a kapcsolatot; mindig is azt gondoltam, hogy Jodie
haraggal ment el, bár Beatrice sosem osztotta meg velem ezt az
információt. Miután a megállóba érünk, a papírtáskával a
kezemben leevickélek a buszról. Körülnézek, de addigra már
nyomuk veszett.
Elfordítom a kulcsot a zárban. A házban mély csend honol.
Most tűnik csak fel, mennyire üres, ha nem töltik meg bulizó
emberek, borok és zenék. A plafon sarkára árnyék vetül, mintha
szellemek kergetőznének egymással. Végigfut a hátamon a hideg,
ezért inkább felszaladok az emeletre.
Kinyitom a szobám ajtaját, és ledobom a festékesdobozt a
lábamhoz. Valaki járt a szobámban. Sőt, az ágyamban is. A
gondosan összehajtogatott takaróm most egyetlen gyűrött
csomóban áll az ágy végében. Dühömben közelebb lépek, de
hirtelen észreveszem, hogy valami lapul a paplan alatt. A szám is
kiszárad a rémülettől, alig kapok levegőt. Egy halott, véres, bűzös
valamit látok. Egy lefejezett madár. Barna tollazata
csimbókokban áll a vértől. Sikoltva hátratántorodom, miközben
egész testemben remegek. Vajon ki tette ezt a borzasztó és
gusztustalan tetemet az ágyamba?
 – Minden rendben? – Ijedtemben hátraugrom. Beatrice
jelenik meg az ajtóban. Hosszú, fekete ruhájában egy pillanatra
olyan, mint egy gonosz kísértet. Az ágyra pillant. – Ó, szerintem
Sebby volt az: kaptál tőle ajándékot – vigyorog.
– Hogy… mmmi? – kérdezek vissza dadogva. Azt hittem,
Beatrice nincs itthon, pedig végig itt volt. Nyilván arra várt, hogy
rátaláljak erre a borzalomra. Biztos azt reméli, hogy megőrülök,
és ez csak egy újabb büntetés, amiért elcsábítottam a bátyját.
Legszívesebben megmondanám neki, hogy kár a fáradságért, Ben
már úgyis dobott, mivel a te akaratodat tartotta szem előtt, nem
az enyémet.
– Sebby a macskám – folytatja, miközben besétál az ajtón. –
Nagyon sokszor csinálja ezt. Segítsek kicserélni az ágyneműt?
Csak bólintok, mert megszólalni sem tudok. Úgy érzem,
mintha a nyelvem a torkomba dagadt volna. Csak figyelem,
ahogy Beatrice óvatosan felemeli a takarót, nehogy a madár
teteme a szőnyegre essen. – Azt hiszem, ennek az ágyneműnek
már annyi. De tudok még adni, van tartalékban.
– Kösz – felelem motyogva, miközben Beatrice kisétál a
szobából a véres takaróval és a madárral az ölében.

Mire Ben késő este hazaér, elkészülök a festéssel, és

hátradőlve csodálom a remekművemet, az új színű falakat. A
halvány mályvaszínhez nem illik a rikkancszöld ágynemű, amit
Beatrice-től kaptam kölcsön. A huzat eredetileg Pam
tartalékkészletéből való, de Beatrice szerint Pam nem bánja, ha
használom.
Hallom Ben nagy lépteit a kőlépcsőn, és érzem, ahogy megáll
az ajtóm előtt, egy pillanatra elgondolkodik, hogy bejöjjön-e vagy
sem, de végül benyit.
 – Ó, Abi! Szép munka!
A hengerrel a kezemben megvonom a vállam. Nem tudom,
hogy megcsókoljam-e Bent, vagy inkább ordítsak vele.
Az ég beborult, dörög és villámlik odakint.
– Beszélnünk kell – mondja Ben. Még mindig öltöny van
rajta, haja elázott az esőben és lelapult. Nem tudom, miért, talán
a fehér ing teszi és a barna bőre, de jobban kívánom, mint valaha.
– Nem tudom, mit kellene még megbeszélnünk – felelem,
majd visszateszem a hengert a vödörbe. – Most meg kell
mosnom a kezem és az arcom, mindenem tiszta festék.
Elindulok kifelé a szobából, de Ben elkapja a derekam és
magához húz. Olyan szorosan ölel, hogy alig kapok levegőt. –
Abi, kérlek! Nem akarlak elveszíteni. – Ben szemében megcsillan
a fájdalom, nekem pedig összeszorul a torkom. – Tudom, hogy
hülyén hangzik, mert még nem vagyunk együtt túl sok ideje, de
teljesen beléd szerettem.
Könnybe lábadt szemmel mondanék valamit, de Ben sietve
megcsókol.
Néhány pillanat múlva vonakodva hátrébb lépek, mert
tudom, hogy ez így nem vezet sehová. – Menjünk el enni
valahova, csak mi ketten. Így nyugodtan beszélhetünk – szól Ben,
én pedig nem bánom, mert korog a gyomrom. Reggel óta nem
ettem semmit.
Miután kimostam a falfestéket a hajamból, felöltöztem és
elmentünk a sarki pubba, távol a háztól és Beatrice-tól.
Rendeltünk a pultnál, és leültünk az egyik hátsó asztalhoz. A
gyertyafényben arra gondoltam, milyen jó lenne, ha mindig
kettesben lehetnék vele, Beatrice nélkül.
 Ben átnyúl az asztalon, és megfogja a kezem. – Ne haragudj a
tegnap éjszaka miatt. Azt hiszem, Bea-nek csak időre van
szüksége, hogy hozzászokjon, hogy együtt vagyunk.
– Ma találtam egy döglött madarat az ágyamban. Valaki
lefejezte – bököm ki válaszképpen, és szinte örülök, ahogy látom
a sokkhatást Ben arcán.
– Mi történt?
– Mit tudom én – vonom meg a vállam. – Beatrice azt
mondta, a macskája volt.
– Sebby? – nevet Ben. – Ez furcsa. Beatrice mindig azzal
viccel, hogy Sebbyből hiányzik az egerészőgén. Képtelen bármire
is vadászni, még akkor is, ha ott van az orra előtt.
– Tehát azt mondod, Sebby sosem csinált ilyesmit azelőtt? –
Kezd elmenni az étvágyam.
– Nem, még soha. Milyen undorító! Valaki meg akart
ijeszteni.
– Hát az sikerült neki. Azért remélem, nem Beatrice tette,
hogy elrettentsen tőled – teszem hozzá könnyedén.
– Ő sosem tenne ilyet – vágja rá Ben gyorsan, ideges arccal.
– Jó, csak viccelek. – Pedig nem.
Egy ideig egymás szemébe nézünk. Vágni lehet közöttünk a
feszült, vihar előtti csendet.
Ahogy a pincér az asztalra teszi a tányérokat, Ben nekiesik a
steaknek. A bárpultnál egy csapat férfi iszik, fület sértőn,
harsányan nevetnek. Elfintorodom. Az egyik széles állkapcsú,
fiatal férfi rám kacsint, mire pirulva elkapom a fejem, és gyorsan
belekortyolok a vizembe. – Szerintem Beatrice sosem fogja
elfogadni a kapcsolatunkat – mondom, miközben visszateszem a
poharamat az asztalra. – Nem tudom, hogy azért, mert előbb
voltam az ő barátnője, vagy azért, mert félti a fele királyságát.
 – Nem, dehogy! Örül nekünk, hidd el – feleli Ben, és lassan
elvörösödik. Tudom, hogy hazudik.
Rábámulok, mire ő elnéz, és újra nekilát a steaknek.
– Nekem ma nem úgy tűnt, hogy örülne nekem – folytatom,
miközben a lazacomat tologatom ide-oda a tányéron. – Reggel
rám se nézett, miközben Cass-szel volt együtt, utána pedig ez a
döglött madár…
Bennek lüktetni kezd az ér a nyakán. Összeszorítja a száját. –
Beatrice most egy kicsit megbántva érzi magát, ez minden – szól
anélkül, hogy rám nézne. – Kijátszottuk a háta mögött. De biztos
vagyok benne, hogy nem szándékosan hanyagolt ma reggel.
Nagyra becsül téged.
Ben védi Beatrice-t, amit meg is értek, hiszen az ikertestvére.
A haragomat lassan felváltja a bűntudat. Milyen lehet most
neked, Ben… Két nő közé ragadtál, akik a legfontosabbak az
életedben. Talán igaza van. Beatrice a barátnőm, nem bántana
meg szándékosan, egyszerűen csak lefoglalta az új weboldala.
Mindenesetre semmibe se kerül jó reggelt kívánni valakinek. De
megrázom a fejem, hogy elhessegessem az ellenséges
gondolatokat. Lefeküdtem az ikertestvérével a háta mögött,
jogosan érzi magát kirekesztve. De idővel majd kénytelen lesz
hozzászokni.
Megszorítom Ben kezét. – Ne haragudj, nem akartam
veszekedni – mondom suttogva.
– Akkor beleegyezel, hogy egy kicsit lassítsunk a dolgokon?
Úgy értem, szexfronton – teszi hozzá halkan. – Így is akarod
még, hogy együtt legyünk?
– Hát persze! – felelem megkönnyebbülten. Egy pillanat alatt
színesebbnek látom a helyiséget, és a röhögés se bántja annyira a
fülemet. – Végül is megértem Beatrice-t, amiért tojt rám.
 – Egyáltalán nem tojt rád! – Ben kezd megint ideges lenni. –
Inkább menjünk, kérem a számlát. – Ben a zsebébe nyúl, elővesz
két gyűrött bankjegyet a viharvert pénztárcájából, és az asztalra
dobja. Csakhogy az összeg épp hogy csak fedezi a számla felét; az
én vacsorámat már semmiképp. Nem mintha elvárnám, hogy
fizesse a részemet. Rám mosolyog, de a hangja valahogy hamisan
cseng, mintha valamit rejtegetne előlem.
 Tizennegyedik fejezet

AZ ESŐ kopog a teraszajtón. Beatrice napellenzőt formál a

homlokán, hogy a stúdió fényétől kilásson a kertbe. Hol lehet
már? Az égen haragos viharfelhők úsznak. Beatrice visszavágyik
az előző nap melegébe, de hát nem lehet örökké nyár. Hirtelen
dörögni kezd az ég, amit elkerülhetetlen villámlás kísér. A villám
egy pillanatra megvilágítja a kertet. Beatrice visszaugrik az
ajtótól; mindig is rettegett, hogy egyszer belécsap a villám.
Ilyenkor mindig azt képzeli, hogy az ablaküveg átvezeti az
elektromos feszültséget az ujjain keresztül.
Reszketve összébb húzza magán a kardigánt. Mindjárt éjfél,
hol lehet Ben? Beatrice nem érzi magát biztonságban, amíg haza
nem ér a bátyja; utálja, ha üres a ház. Akkor a legboldogabb, ha
minél több vendégük van, és persze Ben ott áll az oldalán.
Igyekszik legyőzni a kísértést, hogy felhívja, nem akarja, hogy
látszódjon az, ami nyilvánvaló, hogy mennyire szüksége van rá.
Járkálni kezd fel-alá a szobában, hogy még véletlenül se nyúljon
a mobilja után. Beatrice tekintete a telefonja mellett heverő
bársonydobozkára esik. A fedél nyitva van, így jól látszik a
szaténpárnán nyugvó legfőbb büszkesége, egy zafír karkötő. Egy
vevőjének ígéretet tett, hogy reggel elküldi neki. Szép összeget
adott érte, igaz, ez nem a pénzről szól, hanem inkább a tehetsége
elismeréséről.
Beatrice sosem gondolta, hogy egyszer művész lesz belőle.
Egyetemi évei alatt ügyvédnek készült, de végül nem diplomázott
le, mivel a szörnyű események miatt menekülnie kellett.
 2000. augusztus 1-én találkozott vele. A legtöbb diák
hazautazott a szünidőre, de Beatrice továbbra is Exeterben lógott
Laila barátnőjével, mivel egyikőjük sem akarta feladni a lakását,
és nyárra hazamenni a családhoz. Élvezték, hogy felnőttek
lehetnek, és gyakran eljártak a Seven Stars nevű helyi pubba,
amely az olcsó sör miatt a diákok kedvenc törzshelyévé vált a
szorgalmi időszakban. Éppen Spillertől a Groovejet (If This Ain’t
Love) üvöltött a zenegépből. Még most is, ennyi év után, ha ezt a
számot hallja, eszébe jut az a pillanat, amikor először meglátta őt.
Egy korsó sörrel a kezében a pulthoz támaszkodott, és a
haverjaival beszélgetett. Láthatóan nem vette észre Beatrice-t,
pedig Beatrice-nek abban a néhány másodpercben a lélegzete is
elállt, mert tudta, hogy rátalált a lélekpárjára. Anélkül, hogy egy
szót is szóltak volna egymáshoz, tudta, egymásnak vannak
teremtve. És ahogy elkezdtek beszélgetni, szinte nem is tudták
abbahagyni. Beatrice-t teljesen elvarázsolta, hogy mennyi közös
volt bennük. A fiú is ugyanazon az egyetemen tanult, csak másik
szakon. Amikor Beatrice megtudta, hogy ugyanabban a
kampuszban laknak, képtelen volt felfogni, hogyan lehetséges az,
hogy eddig nem vette észre.
Nem szívesen emlékszik vissza azokra az időkre. Tizenhárom
év telt el, és annyi minden történt azóta. Rengeteg időt
elpazarolt, és még annál is több mindent bánt meg. A szíve majd
megszakadt, de nem volt más választása, el kellett mennie,
nemcsak az egyetemről, a városból is. Néhány évvel később
Beatrice Lailán keresztül értesült róla, hogy a fiúnak új barátnője
lett. Akkor úgy érezte, mintha kitéptek volna egy darabot a
szívéből.
Az ajtócsapódásra Beatrice a bejárathoz siet, halk beszédet és
kacajt hall, mégis úgy érzi, a hangok átjárják az egész házat. Az
előszobában Bent látja, keze Abi derekán. A hajuk vizesen a
fejükre tapadt, Abi frizurája aranyos fürtökben lóg. Csuromvizes
esernyőjét a lábtörlőre teszi. Abi nyílt tekintettel Benre pillant.
Beatrice meglepődik, hogy milyen imádattal néz a bátyjára;
sosem gondolta volna, hogy Abi beleszeret Benbe, ráadásul ilyen
gyorsan. Mindketten jókedvűen nevetnek, és ennek látványa
rossz emlékeket idéz Beatrice-ben; olyan emlékeket, amelyeket
legszívesebben eltemetne. Beatrice most már csak arra vágyik,
hogy találjon valakit, akibe szerelmes lehet, hogy kitörölhesse a
múltat, mint radírral a ceruzarajzot.
– Helló, Bea – villantja Ben a húgára félszeg mosolyát, Abi
viszont rá sem néz Beatrice-re, aki a retró radiátornál állva kezdi
kényelmetlenül érezni magát a saját otthonában. Abi nagyon
furcsa ma este, jegyzi meg magában Beatrice, mert eddig nem
érzékelte a személyiségében az efféle távolságtartást. Igaz, Abi
mindig is félős volt és szégyenlős; éppen a sebezhetősége miatt
kedvelte meg Beatrice. Abi mindig is igyekezett udvarias lenni és
a kedvében járni. Beatrice-nak nagyon jólesett, amikor Abi
elárulta, hogy Lucyre emlékezteti, és úgy gondolta, talán egy mély
barátság alakulhat ki közöttük, amire mindkettőjüknek nagy
szüksége van.
– Kellemesen telt az estéd? – kérdezi Beatrice Abitől, hátha
ezzel sikerül leküzdenie a féltékenységét. Elvégre nem Abi hibája,
hogy Beatrice-nek nincs senkije.
– Igen, köszönöm – feleli Abi kurtán, miközben még mindig
Benre néz, karját a fiú derekán nyugtatva. Beatrice meghökken a
váratlan fordulaton. Abi, eddig csak színlelted, hogy a barátnőm
akarsz lenni? Mindez csak arra volt jó, hogy a bátyám
nadrágjába férkőzz? Ben talán elmondta neki, mennyire
felkavarta Beatrice-t az a hír, hogy lefeküdtek egymással? Ben
ennyire áruló lenne? Tulajdonképpen nem is az zavarja igazán,
hogy Abi és Ben együtt aludtak. Inkább attól fél, nehogy
komolyra forduljon a dolog. Beatrice szerint túl gyorsan zajlottak
az események, és kettőjük közül valaki végül mindenképp sérülni
fog. Abi annyira sebezhető… Talán ha egy időre félretennék az
intimitást, tisztábban látnák a kapcsolatukat. Beatrice szerint
okosabb, ha egyszerűen kiveszik a szexet a képletből.
Abi végül elengedi Ben derekát, kézen fogja, és felvezeti a
lépcsőn. – Jó éjt, Beatrice – szól hátra a válla felett.
Mozdulatából egyértelmű gúny árad; Abi így adja Beatrice
tudtára, hogy nem hagyja magát legyőzni.
Csakhogy ez nem egy kibaszott játék, Abi, hanem az életem!
Ben hülye szerelmes vigyorral az arcán követi Abit a lépcsőn.
Beatrice tisztában van vele, hogy most úgy fest, mint egy gonosz
házinéni, aki vastag kardigánjába burkolózva, keresztbe font
karokkal áll az ajtóban. Ben tényleg ennyire nem veszi figyelembe
a kérését? Csak nem olyan kegyetlen, hogy lefekszik Abivel
mindazok után, amit tegnap megbeszéltek? Pedig Ben tudhatná,
hogy Beatrice kezében van a fegyver, amivel mindent elronthat.
Beatrice felsóhajt, és leoltja a villanyt a társalgóban. Bíznia
kell Benben, nem járhat folyton a nyomában, mintha az anyja
lenne.
Beatrice szeme az asztalon fekvő bársonydobozra téved. El ne
felejtse holnap elküldeni az egyik megrendelőjének. Az emeletről
újabb vihorászás hallatszik, ami miatt Beatrice egy pillanat alatt
megfeledkezik a karkötőről. Végül becsukja maga mögött az ajtót,
és elindul a szerelmespár után az emeletre.
 Tizenötödik fejezet

BEATRICE a tetőtérbe rekedve, ököllel veri az ablakot. Tudom,

hogy kiabál, de a hangját elnyeli az üveg. Körülötte lángnyelvek
csapnak fel. Odarohanok a ház elé, hogy feltörjem a zárat, amit
már megolvasztott a tűz, de hátratántorodom a füsttől, miközben
Beatrice egyre csak zsugorodik. Már alig látom őt, végül a
szemem láttára tűnik el. Ekkor Callum terem ott váratlanul, és a
derekamnál fogva elcibál a háztól, miközben azt mondogatja,
már nem tehetünk semmit.
– Elment, Abi. El kell engedned.
– Nem, az nem lehet! – kiáltozom, amíg bele nem sajdul a
torkom. Hirtelen Luke arca tűnik fel előttem; szép vonásait
elcsúfítja a harag és a rémület. Felém fordulva azt mondja,
minden az én hibám. A következő pillanatban a ház eltűnik,
helyette a régi Audim hever az árokban. Luke a karjaiban tartja
Lucyt, és sírva ringatja, mint azon a szörnyű éjszakán. Végül
azonban nem Lucy arcát látom, hanem Beatrice-ét. Nyitva van a
szeme.
Egy rándulásra felébredek. A párnám úszik az izzadságban, a
nedves lepedőm a lábamnál hever egy csomóban, akárcsak a
takaróm a padlón. Felülök az ágyban, de a szívem még mindig a
bordámon zakatol, miközben zihálva kapkodom a levegőt.
Bárcsak Ben most mellettem lenne, hogy megnyugtasson, hogy
ez csak egy rémálom volt. Csak egy rossz álom volt, mondogatom
magamnak. A szívverésem lassul, tudom, hogy mindig máshogy
álmodom, de a vége mindig ugyanaz. Akárcsak a valóságban.
 Az ikertestvérem halott, Luke gyűlöl, én pedig örökre
magamat fogom okolni. Sosem fogom tudni elengedni Lucyt.

Letámolygok a lépcsőn a konyha felé, de útközben megállít

Beatrice hangja. – Eltűnt! Tegnap este még itt volt az asztalon, de
most már nem látom sehol.
– Gondolod, hogy valaki ellopta? – Ben szavai gúnyosan
csengnek, ami még inkább kiemeli skót tájszólását. Még sosem
hallottam őket veszekedni. A szívem megint szaporábban ver.
– Csak annyit mondtam, hogy tegnap még itt volt – ismétli
Beatrice emelt hangon –, ma meg már nincs.
– Nem tetted el valahová?
– Miért tettem volna? – kérdez vissza hűvösen.
Én csak toporgok a lépcsőn; nem tudom, lemenjek-e a
konyhába, vagy inkább visszaforduljak. A fal mellett lapulva
próbálom magam elé képzelni, milyen arcot vághatnak most.
– Nem tudom, Beatrice, de addig ne kezdj el vádaskodni,
amíg nem tudsz semmi biztosat.
– Még hogy vádaskodni? Mégis, ki a szart vádoltam meg?
Senkit!
Ben nyugodtabb hangnemre vált. – Csak vádaskodva
mondtad, hogy eltűnt. Miért, szerinted ki vihette el?
Megdermedve várom a választ. Beatrice hangját szinte elnyeli
a mosógép zaja. Skót kiejtése sokkal lágyabb, mint Bené. – Cass
tegnap Londonban volt, Pam pedig a pasijánál, így csak egy
ember vihette el, hacsak azt nem mondod, hogy egész éjjel vele
voltál. Szóval? Vele töltötted az egész éjszakát?
Egyértelműen rám céloz.
Hirtelen kifut a fejemből a vér; szédelegve támasztom a falat.
Fogalmam sincs, Ben most milyen képet vághat. Nem várom meg
a válaszát. Felrohanok a lépcsőn, olyan sebesen, hogy közben
lehorzsolom a lábam, de meg se nézem, mert meg se állok a
szobámig. Gyorsan becsukom magam mögött az ajtót, és
nekitámaszkodom. A légzésem apró lihegésre vált, a lehorzsolt
lábam ég, és kis vércseppek futnak le a bőrömön. Vajon Beatrice
azt állította, hogy tolvaj vagyok? Vagy ez megint csak az én
paranoiám, a betegségemmel járó érzékcsalódás?
Az éjjeliszekrényemre pillantok: az antidepresszánsom nincs
a helyén. Talán elfelejtettem este bevenni? Négykézláb
végigpásztázom a padlót, hátha leesett a szekrény mögé. Az
ágyam alatt végre meglátom az ismerős dobozt.
Megkönnyebbülve kibontom. Nincs benne egy sem. Hogy lehetek
ilyen hülye? Megnézem a dátumot; a legutolsó receptet három
hónappal ezelőtt váltottam ki, de még kell lennie egy levél
gyógyszernek. Megrázom a Prozac dobozát, de csak a
kinyomkodott gyógyszerek helyét találom a csomagoláson. Elfog
a pánik, minden elsötétül körülöttem. Bevettem tegnap vagy
nem? Úristen, nem is emlékszem rá! Olyan gyorsan történik itt
minden; ideköltöztem, aztán összejöttem Bennel… Bevettem
vagy nem?!
Ben átjött hozzám tegnap este, de egész éjjel ruhában fekve
beszélgettünk az ágyban. Aztán gondolom, elaludtam, mert
amikor felébredtem, Ben már nem volt itt, én pedig még mindig
ugyanabban a farmerban és pulcsiban voltam, mint amiben
elindultam vele a pubba. Aztán kiszáradt a szám, ezért lementem
a konyhába vízért, de nem emlékszem, hogy végül bevettem-e egy
pirulát, miután visszajöttem. Nem hiszem. Bár Janice
figyelmeztetett, hogy veszélyes hirtelen leállítani a gyógyszert;
fokozatosan kell abbahagyni, ha eljön az ideje. Még időben
vagyok, gyorsan kérek egy soron kívüli időpontot a
háziorvosomnál vagy Janice-nél. Ne pánikolj, minden rendben.
Ha egyet kihagysz, attól még semmi bajod nem lesz. Előfordult
már – mondogatom magamnak. De mi van, ha többet hagytam
ki?
Az ágyhoz dőlve ülök a padlón, a vaskeret kényelmetlenül
nyomja a hátam, de hadd fájjon, nem érdekel. Felhúzom a
térdem a mellkasomhoz, reszketek és ráz a zokogás. Hogy is
gondolhattam, hogy azok az átkozott pirulák majd mindent
megoldanak? Lucy halála miatt mindig úgy fogom érezni, mintha
a szakadék szélén táncolnék, és elég egy rossz mozdulat, hogy
lezuhanjak.

Egész nap sikerült elkerülnöm Beatrice-t.

A reggelt telefonálgatással töltöttem. Végighívtam az összes
ismerősömet, és megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy
egykori főnököm, Miranda örömmel hall rólam. Még azt is
mondta, lenne megbízása a számomra. – Patricia Lipton
beleegyezett, hogy interjút ad a művészeti rovatunkba. Tudom,
hogy mennyire szereted a könyveit – mondja. Ez azonban azt
jelentené, hogy el kellene utaznom a Wight-szigetre, mivel
Patricia gyűlöli a telefoninterjúkat. De most épp erre van
szükségem, hogy egy időre megszabaduljak Beatrice-tól, és egy
kicsit kiszellőztessem a fejem.
Sikerült soron kívül gyógyszert íratnom a háziorvosommal.
Azután beugrom a városba ágytakarót venni. Olyat szeretnék,
ami illik az új falamhoz. Délután felé beosonok a házba, egyik
kezemben táskával, a másikban esernyővel. Beatrice épp a
műterméből lép ki.
 – Helló – köszön rám könnyedén. Bár hűvös az idő,
pamutruhát visel. Meztelen bokáján, pont a tetoválása felett
elegánsan tekeredik körbe egy ezüstlánc.
– Ó, te vagy? Azt gondoltam, Ben jött meg – szól csalódottan.
Vásárolni voltál? Azt hittem, nincs pénzed – mered ráutalóan
a szatyromra.
Ez azért túl egyenes volt. – Hát… leárazás volt… csak
ágytakarót vettem… Tudod, kellett egy új, mert a madár… –
hebegem pironkodva.
– Jó – mondja, miközben hűvösen végigmér. Becsukom
magam mögött a bejárati ajtót. Ledobom a táskám és az ernyőm
a földre, majd felakasztom a kabátom a fogasra.
Beatrice még mindig ott áll. Vékony karját maga előtt
keresztbe fonva méreget, amitől egyre kényelmetlenebbül érzem
magam. – Mi van a ruhákkal, amiket kölcsönadtam? Már nem
hordod őket?
– Nem, köszi, már nincs olyan meleg. Akarod, hogy
visszaadjam őket?
– Igen, megkérlek. – Fejével a lépcső felé biccent, én pedig
elindulok a szobám felé, egyre lehangoltabban. Hallom, ahogy a
meztelen lába csattog a kövön, és érzem a leheletét a nyakamban,
ahogy szorosan követ.
Miután beérünk a szobámba, kinyitom a szekrényt, és
visszaadom a ruháit. Csupán egy ruha marad a fogason: amit a
vintage boltban vettem. Ez az egyetlen az enyém. Látom, hogy
Beatrice rápillant, de nem szól semmit.
– Tessék – mondom neki, ő pedig a karjára hajtogatja őket. –
Köszönöm, hogy kölcsönadtad. A zöld Alice Temperley még
nálam van, mert ki kell mosni, de majd azt is visszaadom.
 Beatrice megvonja a vállát, de nem mozdul. – Mondd csak,
Abi, van még nálad valami, ami az enyém? – kérdezi hűvösen.
Ezek szerint jól gondoltam; tudja, hogy valamit elloptam tőle.
– Mint például? – kérdezek vissza, miközben farkasszemet
nézünk.
– Mint például a zafír karkötőm.
Emlékszem, hogy megcsodáltam az ékszert Beatrice asztalán,
egy nappal azután, hogy beköltöztem. – Miért lenne nálam?
Beatrice felsóhajt. – Ne játszadozzunk, jó? Ha nálad van, add
vissza. Már kifizette az új vevőm, nem akarom átverni. A
feleségének vette ajándékba!
– Nem tudsz neki másikat csinálni? – Ez rossz válasz volt.
Beatrice mérgében elvörösödik, és összeszűkült szemekkel,
lélegzet-visszafojtva vár.
– Nem bízom benned – sziszegi halkan. – Jó barátod voltam;
befogadtalak, ráadásul ingyen, pedig alig ismertelek. Igyekeztem
segíteni, hogy valahogy megbirkózz a gyásszal, és most ez a
fizetség? Tudom, hogy te vetted el! Nem tudom, miért, csak azt
tudom, hogy te voltál.
Szólásra nyílik a szám, hogy ellenkezzek, de Beatrice
kiviharzik a szobából.

Elnyújtózva fekszem az új ágytakarómon. Félek

lemerészkedni, hátha Beatrice megemlítette Pamnek és Cassnek
a karkötőt. Most biztosan az asztal körül ülnek, és valami finomat
esznek (amit Eva készített). Képtelen lennék elviselni rosszalló
tekintetüket és a rágalmazó szavaikat. Végül is tök mindegy, mit
mondok, Beatrice már úgyis a fejébe vette, hogy én loptam el a
karkötőt. Úgy utálom a vitákat!
 Csakhogy ha bujkálok, azt hiszik, van rejtegetnivalóm. Hogy
is kerülhettem ilyen helyzetbe? Ezek szerint ugyanazt a hibát
követtem el, mint Aliciával.
Hirtelen ajtónyikorgásra leszek figyelmes. Ben áll a
küszöbön, szokásos, sejtelmes mosolyával. – Bejöhetek?
Hiányoztál ma. – Fáradtnak tűnik. A szeme alatti sötét karikák
még a napbarnított bőrén is látszanak. Szomorúan bólintok,
majd amint leül mellém az egyébként túlságosan puha matracra,
sírva fakadok. – Hé, mi a baj? – Ben magához húz, én pedig a
mellkasára dőlök. Megnyugtat az öblítőszerük ismerős illata,
amely egy kissé dohos irodaszaggal keveredik a ropogósra vasalt,
fehér ingén. Könnyek között elmesélem neki, hogy hallottam a
reggeli beszélgetésüket, és azt is, hogy Beatrice később milyen
hűvösen bánt velem.
– Hihetetlen, hogy így beszélt veled! – fakad ki mérgesen. –
Nem vádaskodhat csak úgy, minden ok nélkül! Őszintén,
fogalmam sincs, mi ütött belé!
– Ugye te nem gondolod azt, hogy én loptam el a karkötőt?
Ben megfogja az állam, maga felé fordítja az arcom, és
finoman letöröl róla egy könnycseppet. – Hát persze, hogy nem.
Beatrice mindig túlreagálja a dolgokat. Biztosan elrakta, csak
nem emlékszik, hogy hová. Folyton ezt csinálja, ne aggódj.
Megkönnyebbülve Benhez simulok. Úgy érzem, amíg ő az én
oldalamon áll, bármivel képes vagyok szembenézni. Megkérdezi,
hogy ettem-e már, és miután elmondom, hogy féltem lemenni a
többiek közé, kézen fog és levezet a konyhába. Ahogy elhaladunk
a lépcsőfordulóban, belepillantok a hatalmas tükörbe. A szemem
vérvörös, a szám feldagadt; sosem voltam az a típus, aki szépre
sírja magát.
 Beatrice és Pam továbbra is az asztalnál ülnek. Ahogy
belépünk, futólag ránk pillantanak, majd elkapják a tekintetüket.
Tehát Beatrice beszélt Pamnek a karkötőről.
– Maradt még vacsora? – kérdi Ben, miközben még mindig
fogja a kezem, én pedig úgy kapaszkodom belé, mintha mentőöv
lenne.
– Eva halas pitét sütött. A maradék a sütőben van – feleli
Beatrice anélkül, hogy rám nézne. A tányérjaik és a poharaik
üresek, akárcsak a két borosüveg az asztalon. Ben elengedi a
kezem, és a sütőhöz lép, én pedig leülök egy székre, Beatrice-szel
szembe.
– Beatrice – kezdem. Annyi mindent mondanék, de nem
vagyok ügyes a veszekedésekben. Tulajdonképpen Ben szakít
félbe, ahogy letesz elém egy tányér halas pitét, de tudom, hogy ha
egy falatot is eszem, azonnal elhányom magam. Ben leül mellém,
és biztató pillantások közepette leteszi elém az evőeszközt és a
poharat. Nagyon jólesik, hogy kézben tartja az eseményeket, és
hogy így vigyáz rám.
– Látom, sikerült legurítanotok az összes bort – fordul Ben a
húga felé. Hangjából ezúttal hiányzik a szokásos melegség.
Pam kezdi kényelmetlenül érezni magát, így arra hivatkozva,
hogy fel kell hívnia a fiúját, kisiet a konyhából. Hirtelen mély
csend támad, csak az eső kopogása és az erős szél hallatszik
odakint. Én csak piszkálom a pitét, míg Ben jó étvággyal
majszolja, és ügyet sem vet a feszült hangulatra, amitől én
viszont klausztrofóbiás leszek. Legszívesebben felrohannék a
szobám menedékébe. Végül bekapok egy falat ételt, majd
leteszem a villám.
Beatrice előbb rám néz, majd Benre, miközben én
nyomorúságomban csak a saját kezem bámulom. Nagyon
meglep, amikor oldalról látom, hogy Beatrice a kezem felé nyúl,
én azonban továbbra is az ölemben tartom a kezem.
– Ne haragudj, Abi – szól ünnepélyesen. – Sajnálom, hogy
megvádoltalak.
– Ezek szerint megtaláltad a karkötőt? – kérdezi élesen Ben.
Beatrice szomorúan megrázza a fejét úgy, hogy szinte
megsajnálom.
– Nem, nem találtam meg, de nem is érdekes. Nem számít.
Ahogy mondtad, Abi, majd csinálok másikat a vevőmnek, nem
nagy ügy.
Ben rám pillant. A szeméből látom, hogy kétkedve fogadja
testvére reakcióját, de nem szól semmit.
– Ne haragudj, Beatrice, amiért bunkó voltam, de nem én
vettem el az ékszert. Én nem vagyok tolvaj.
Azért eszembe jutnak azok az emberek, akiktől elvettem
valamit: Lucy, Alicia és igen, Beatrice. Lehet, hogy tényleg tolvaj
vagyok?

Később, a szobámban egy nem fogadott hívás és egy

hangüzenet fogad. Meghallgatom Miranda üzenetét, miközben
fel-alá járkálok a szobában. Az ablakból látom, ahogy Beatrice
kilép a kapun. Vajon hová megy ilyen késő este? Igyekszem
kiverni a fejemből Beatrice-t, hogy arra koncentráljak, amit
Miranda mond. A Patricia Lipton-interjú az enyém, feltéve, ha
még érdekel a dolog. Miranda foglalt nekem egy hotelszobát,
holnapután indulok. Hirtelen felszökik bennem az adrenalin, és
új távlatok nyílnak előttem. Most már tudom, Niának igaza volt,
amikor arra biztatott, ne adjam fel a munkám. Jelenleg a legjobb
dolog, ami történhet velem, hogy ha csak néhány napra is, de
eltűnök ebből a házból. Így talán nem bolondulok meg.
 Tizenhatodik fejezet

BEATRICE esernyő nélkül vonul az utcán. Ügyet sem vet arra,

hogy meztelen lábát veri az eső, és a szél belekap a piros
esőköpenyébe. Azt sem veszi észre, hogy a leopárdmintás cipője
teljesen átázott. A hold sem látszik a borús, sötét égen. Nem
kellene egyedül lófrálnia ilyen késő éjszaka, de végül is Bath-ban
vagyunk, és különben is, jelenleg kellemesebben érzi magát a
szeles, esős éjszakában odakint, mint a saját otthonában.
Beatrice beáll a főutcai kávézó bejáratához, és rágyújt egy
cigire. Többet dohányzik, amióta Abi beköltözött. Remegő
kezekkel emeli a szájához a cigarettát, és ízlelgeti a dohány ízét,
ahogy a füst visszaáramlik a torkán. Még mindig az esti vitán jár
az esze, amikor rossz fejnek titulálták Abivel szemben. Ahogy
felidézi az eseményt, hevesebben ver a szíve. Mégis, hogy
bánhattak így vele, azok után, hogy annyi mindent megtett?
Mindkettőjükért.
Beatrice igyekezett kedves lenni, amikor délután megkérte
Abit, hogy adja vissza a ruháit. Már két hete nála voltak, azóta
Abi biztosan tudott ruhákat venni magának. És különben is, nem
akarta többet Abin látni a ruháit. Pláne nem ezek után. Beatrice
szinte sokkot kapott, amikor Abi mérgesen letépte a méregdrága
ruhákat a fogasokról, és odahajította neki, mintha rongyok
lennének. Meg az az epés megjegyzése, hogy készítsen másik
karkötőt… Mintha az első darab nem is számítana, sem Beatrice
jó hírneve, sem az, hogy a sok munka kárba veszne.
 Beatrice legszívesebben lekent volna egy pofont Abi csinos kis
pofijára.
Beatrice mélyen beleszív a cigarettájába. Talán nem volt
igazam, hogy Abit vádoltam a karkötő ellopásával – gondolja,
miközben kifújja a füstöt a ködös éjszakába. A vacsoránál
bocsánatot akart kérni, de annyira dühítette, hogy Abi nyomban
Benhez rohant, hogy elhitesse vele, ő csak áldozata az
eseményeknek. Volt képe odaülni Ben mellé, és bánatos arccal
szorongatni a kezét, mint egy ártatlan kislány az erős és
védelmező Ben oldalán.
Talán ellenem akarod fordítani Bent?
Beatrice délután észrevette Abi szekrényében az új barna
koktélruhát, a vadonatúj Dunlop tornacipővel a polcon. Vajon
Abinek feltűnt valaha is, hogy ők ketten mennyire hasonlítanak
egymásra? Ugyanaz a szív formájú arc, pisze orr, szőke haj és
karcsú alak.
Mi az, Abi, talán a helyembe akarsz lépni? Erről szól az
egész, ugye? Ezért is vettél ugyanolyan tornacipőt? És olyan
ruhát, amilyeneket én hordok? Beatrice-t a hideg is kirázta a
gondolattól, ezért összébb húzta magán a kabátot.
Volt idő, amikor Beatrice biztos volt abban, hogy Ben
életében ő az első számú nő. Az az idő azonban már elmúlt. Igaz,
volt egy hátsó gondolata, amikor felajánlotta Abinek, hogy
költözzön hozzájuk, de arra végképp nem gondolt, hogy Abi
elszereti tőle a testvérét.
Az utcai lámpák hunyorognak, narancssárgára színezve az
esőcseppeket. Beatrice még egyet szív a cigarettájából, majd
elnyomja a falon, és a háta mögé dobja a csikket.
 Bármiféle játékot is játszol, Abi, engem sosem győzöl le!
Ahhoz túl sok a vesztenivalóm. Beatrice zsebre vágja a kezét, és
emelt fővel hazaindul a hidegben.
 Tizenhetedik fejezet

A PIROS, szinte már idegesítően csillogó Mini pontosan az előtt a

komp előtt parkolt, amelyikről leszálltam. Egy kecses, nőies
vonású ázsiai férfi az autó felé tessékel. Fogalma sincs, mennyire
félek.
– Vezetett már Minit, Miss Cavendish? – kérdezi, dossziéját a
melléhez szorítva. Meghazudtolva apró termetét öles léptekkel
halad, alig tudom utolérni. Megrázom a fejem, és nyelek egy
nagyot. Sercegő tollával lejegyzi a jármű állapotát egy autó alakú
ábrára, miközben én csak reménykedem, hogy holnap ugyanilyen
állapotban fogom visszahozni a kocsit. A férfi kinyitja az ajtaját,
és megmutatja, hol találom a gyújtást, az indexet, valamint hogy
használjam a beépített navigációt. Ezután remegő kezembe adja
a slusszkulcsot, és otthagy. Beszállni is alig merek a kocsiba,
nemhogy elindítani.
Londonban könnyű volt nem vezetni, mert csak néhány
méterre laktunk a metrómegállótól. Még Bath-ban is bárhová el
tudok jutni busszal, még a szüleimhez is. Egyébként nekik is azt
mondtam, amikor aggódni kezdtek, hogy a baleset óta nem
vezettem, hogy merő pénzpazarlás autóval járni. Az Audim
totálkáros lett, de a biztosító eleget fizetett ahhoz, hogy új autót
vehettem volna. Mindenki azt mondta, minél előbb szálljak
vissza a lóra. Csakhogy aztán találkoztam Aliciával, közvetlenül
az ideg-összeroppanásom és az öngyilkossági kísérletem után.
Miután pedig kiengedtek a pszichiátriáról, újra a szüleimmel
laktam, így megint nem volt szükségem kocsira. Legalábbis ezt
mondogattam magamnak. De az igazság az, hogy félek.
Legutóbb, amikor volán mögé ültem, megöltem az ikertestvérem.
Mi van, ha megint kinyírok valakit?
Már megint gombóc van a torkomban, de erőt veszek
magamon, beülök az autóba, és finoman megérintem a
kormányt. Biztos, hogy nem fogok kárt okozni senkinek ezzel a
Minivel? Egy kismama éppen előttem halad el egy babakocsival.
Iszonyodva képzelem el, ahogy nekiütközöm, a babakocsi a
levegőbe repül, a kisbaba pedig ordít… Mindjárt elhányom
magam… Azt hiszem, erre mégsem vagyok még képes.
Megvárom, amíg az anyuka a járdára manőverezik a
babakocsival. Most már biztonságban vannak. Remegő kezekkel
betolom a kulcsot a műszerfalba, és lenyomom az indítógombot.
Émelygek a gondolattól, hogy Cowes utcáin kell vezetnem.
Elfordítom a fejem. A délutáni napfény csillog a tengeren a
távolban, ahol egy fehér vitorlás bucskázik fel-alá a hullámokon.
Veszek egy mély levegőt; jólesik belélegezni a sós levegő illatát.
Lehunyom a szemem, és felidézem a mantrát, amit Janice
tanított. Csak a beés kilégzésekre figyelek. Egyre nyugodtabb
vagyok. Be, ki, be, ki.
Hirtelen meghallom Lucy kedves hangját, olyan tisztán,
mintha itt ülne mellettem az anyósülésen. Nem a te hibád volt,
Abi. Gyerünk, meg tudod csinálni! Rálépek a kuplungra,
sebességbe teszem a kocsit, és finoman a gázra lépek. Érzem,
ahogy az autó elindul, és a járdaszegély mellől rátér az útra.
Le se tudnám törölni az arcomról a mosolyt, mert hallom,
ahogy Lucy örömujjongásba kezd. Vezetek. Tényleg vezetek! És
elindulok Cowes felé.
Miranda egy kikötőre néző szobát foglalt nekem. A házinéni a
néhai nagymamámra emlékeztet. Ahogy megérkezem, sürgölődni
kezd körülöttem; megkérdezi, óhajtok-e meleg reggelit, és
felvitesse-e a csomagom a szobámba. Udvariasan visszautasítom
az összes ajánlatát, majd gyorsan a kicsi, de kellemes, kissé ütött-
kopott eleganciájú szobám magányába menekülök. Előveszem a
táskából a neszesszerem, és a fehérre festett szekrénybe
akasztom a nadrágom, amit a holnapi interjúra gondoltam
felvenni. Nagyon örülök a lehetőségnek, hogy Patricia Liptonnal
dolgozhatok, de azért kicsit ideges is vagyok. Bár odakint süt a
nap, a szoba hűvös. Leveszem a kardigánom, és az orromhoz
emelem, hogy érezzem az otthon megnyugtató illatát. Azaz
Beatrice otthonáét. Újra belebújok a ruhámba, és tétován
elindulok a kikötő felé. A szél hátrafújja a hajamat, miközben
megcsap a hal és a sült krumpli illata. A sirályok melankolikus
sírása a gyerekkoromat juttatja eszembe, ahogy kergetőztünk
Lucyvel – legalábbis én kergettem őt, de sose értem utol.
Emlékszem, piros, fodros fürdőruhában voltunk, Lucy szőke
lófarka himbálózott futás közben, a gyöngyöző kacajunk pedig
messzire elhallatszott. Pufók kezünkben műanyag szélforgót
szorongattunk, arcunk jégkrémtől maszatos. Anyu és apu büszke
mosollyal sétáltak mögöttünk, miközben sorra fogadták a
bókokat az idegenektől, hogy milyen szépek vagyunk, és milyen
egyformák. Ahogy később kiderült, túlságosan is egyformák.
Továbbsétálok a kikötő mellett, ahol fehér és kék vitorlás
hajók sorakoznak, majd bemegyek a városközpontba. A
macskaköves sétálóutcákon nyugdíjasok üldögélnek a fapadokon,
és nézik a tengert. A kavicsos tengerpartra érve elcsodálkozom,
hogy júliushoz képest milyen csend van. Csupán néhány család
használja ki a délutáni napsütést, itt-ott szerelmespárok
heverésznek egymás kezét lógva. Odasétálok a vízhez a vietnami
papucsomban. Térdig felhajtom a farmerom, és élvezem, ahogy a
langyos víz nyaldossa a lábam. Jövő hónap elején lesz a
harmincadik szülinapom. Valahányszor eszembe jut, belém hasít
a fájdalom, és nagyon sajnálom, hogy egyedül kell átélnem
életem nagy állomásait, amelyeket már soha nem oszthatok meg
Lucyvel. Az ikertestvérem már örökre huszonnyolc marad, csak
én öregszem.
Ahogy megfordulok, és végigpásztázom a környéket, hirtelen
megfagy bennem a vér. Ott ül a kőfalon, lelógatja hosszú lábait.
Szőke haja napbarnított vállára omlik, vékony ujjaival
napellenzőt formálva kémleli a környéket.
Első pillantásra azt hiszem, Lucy, de később észreveszem a
virág alakú tetoválást a lábszárán. Hunyorogva alaposabban is
szemügyre veszem. Talán vonatra szállt Southamptonig, és a
kompon követett engem? Lehunyom a szemem, és fejcsóválva
reménykedem, hogy mire kinyitom, kiderül, hogy csak optikai
csalódás volt az egész. Nem, ez megint csak az én paranoiám,
biztos csak képzelődöm, de ahogy újra odanézek, még mindig ott
ül. Elindulok felé, hogy megkérdezzem, mégis mi a fenét keres
itt, de ahogy egy lépést teszek felé, a legügyesebb macskákat
meghazudtolva ugrik le a kőfalról, majd eltűnik a sokaságban, én
pedig csak bámulok utána, és megrémülök, hogy biztos
megbolondultam.

Egész éjjel csak forgolódom a franciaágyban, mintha a testem

tudatában lenne, hogy ezt a bútort két emberre tervezték.
Pörögnek a gondolataim; lelki szemeim előtt sorra tűnnek fel az
emberek: Lucy, Nia, Callum, Luke, Ben, Beatrice, Cass, Jodie és
Pam arca váltakozik gyors egymásutánban, mint egy előretekert
magnószalag. Vajon Beatrice eddig követett engem? De miért? A
napfény már beszűrődik a zsalugáter résein, mire a sirályok
reggeli zajában végre sikerül elaludnom.
Még mindig feszült vagyok, miközben lezuhanyozom, majd
felöltözöm. Felveszem a jó kis fekete nadrágom, ami Lucy halála
óta gyakorlatilag nem is volt rajtam. Most egy kicsit bő derékban.
A nap már magasan jár az égen, a biztonság kedvéért mégis
felveszem a farmerdzsekim. Beteszem a maradék kevés holmim
is a sporttáskámba, és lemegyek reggelizni.
Az ebédlő, akárcsak a szobám, szintén a kikötőre néz.
Meglepő módon éhes vagyok; jólesik a kolbász és a szalonnás
tojás, amit a házinéni készített nekem. Reggeli közben
illedelmesen bólogatok, miközben a helyi látványosságokat
ajánlgatja.
A Patriciához vezető tengerparti út kellemesen hosszú volt, és
a beépített navigációnak köszönhetően nem tévedtem el. Még
mindig remeg a lábam a kormány mögött, de megnyugtat, hogy
nem ül senki mellettem, akit véletlenül megölhetnék. Még ahhoz
is van önbizalmam, hogy bekapcsoljam a rádiót. Éppen Katy
Perry énekel a tűzijátékokról, amikor elhajtok egy kézen fogva
sétáló pár és a fagylaltozó gyerekeik előtt, akik folyton leveszik a
napozósapkájukat. Ezután ráhajtok egy mellékútra, ami inkább
nyomvonalnak tűnik. A Mini nagyokat huppan a kátyús, durva
terepen. Végül egy nyitott kovácsoltvas kapuhoz érek. A szép,
Edward korabeli vidéki ház előtt egy fekete VW Golf parkol.
Kíváncsi vagyok, megérkezett-e már a fotós, miközben a kavicsos
úton a boltíves fakapuhoz sétálok. A szívem a torkomban dobog,
mert félek, hogy összezavarodom, és hülyeségeket fogok beszélni
egy ilyen intelligens nő előtt, mint Patricia, aki már rengeteg
bestsellert írt, és amelyek java részét én is olvastam. Ő az egyik
példaképem, így most, hogy beszélgethetek vele, néhány percre
minden fájdalmamról megfeledkezem.
Patricia magas, elegáns és egyáltalán nem látszik
hatvannyolcnak. Bemutatkozom, miközben megrázza az izzadt,
ragacsos kezem, majd betessékel a nappalijába, ami ugyanolyan
hatalmas, mint Beatrice-é, csak míg Bea nappalija tele van színes
bútorokkal és eklektikus műtárgyakkal, Patricia szalonja barna és
krémszínű árnyalataival inkább egy szépia tónusú fotóra
emlékeztet. Lenyűgöző szépsége ellenére azért a helyiség élettel
teli, a dohányzóasztalon könyvhalmok hevernek, a szófát
kutyaszőr borítja, a teraszajtó előtt pedig egy macska
nyújtózkodik. Letelepszem a kanapéra, Patricia pedig velem
szemben, a téglakandalló mellett, egy elegáns karosszékben
foglal helyet. A szoba egyébként egy hatalmas hátsó kertre néz,
gyümölcsfákkal a távolban. Kezdek megnyugodni, de a felkínált
csésze teát azért visszautasítom.
– A fotós odakint vár a kertben – mondja Patricia. Egy kicsit
megilletődve érzem magam, mindenesetre máris kedvelem őt, és
örülök, hogy nem okozott csalódást. Előveszem a
jegyzettömbömet a táskámból. Csaknem egy órát töltünk azzal,
hogy Patricia a gyerekkoráról mesél. Ezután elmondja, mikor
adták ki az első könyvét, és mi inspirálta a sagák megírására. Az
interjú során minden egyes betűvel erősödik az önbizalmam,
pedig olyan az írásom, mint a macskakaparás. Már éppen arra
készülök, hogy lezárjam a beszélgetést néhány jó tanácsával,
hogy mit javasol a reményteljes írópalántáknak, amikor nyílik az
erkélyajtó, és megcsap a friss, nyári levegő és a mályvarózsa
illata. Felnézek, és a sokkhatástól bénultan kiejtem a kezemből a
tollat és a jegyzettömböt a hínárzöld szőnyegre. Először azt
gondolom, ezt biztos megint csak egy újabb érzékcsalódás, de
nem, ez tényleg ő. A fényképezőgépével a nyakában, a szokásos
zavart arckifejezésével lépi át a küszöböt, magasan és nyurgán,
akárcsak Ben. Legutoljára a kórházban találkoztam vele, néhány
hónappal Lucy halála után. Még most is lélegzetelállítóan
sármos. Azt hiszem, nem vett észre.
– Készen állunk, Mrs. Lipton, ha úgy gondolja, hogy itt már
végzett – szól Callum, elnyújtott dél-londoni kiejtéssel. Ahogy
felállok, találkozik a tekintetünk. Callum egy kicsit sem változott:
megmaradt elhanyagolt diák külseje, ugyanazt a bőrdzsekit viseli,
mint amikor együtt voltunk, felhajtott, koptatott farmerrel, csak
a haja rövidebb egy kicsit, és néhány tincs a szemébe lóg.
Mélykék szeme és a pillantása még hónapokig gyötört a
rémálmaimban, miután szakítottunk.
– Abi – szólít meg gyengéden, miközben a szemembe néz.
Képtelen vagyok levenni róla a tekintetem. Úgy érzem, mintha
visszautaznék az időben, és az elmúlt másfél év egy hatalmas
hiba lett volna.
Igyekszem levenni róla a tekintetem, és folytatom a
beszélgetést Patriciával. Eltökélem, hogy jóllehet Callum a
szobában van, továbbra is profi újságíróként fogok viselkedni.
Összeszedett, közömbös hangon megköszönöm Patriciának, hogy
időt szánt rám, majd sietve a táskámba gyűröm a jegyzetfüzetem
és a toliam. Patricia a bejárati ajtóig kísér. Ha észre is vette, hogy
vágni lehet a feszültséget köztem és a fotós között, kiválóan
leplezte.
Megvárom, míg Patricia visszamegy a házba, és csak az
autóm biztonságában hagyom magam szétesni. Levegőért
kapkodva hajolok a kormányra, a szívem majd kiugrik a helyéből.
Reszketek, mint a nyárfalevél. Koncentrálj a légzésedre! –
mondogatom magamnak, mert muszáj megnyugodnom, nem
vezethetek ilyen állapotban. De annyira sokkoló volt újra látni
Callumot, hogy a fizikai rosszullét kerülget.
Végre helyreáll a pulzusom, és már nem remeg a lábam. De
vajon mi a fenét csinál itt Callum? Biztos nyomozott utánam; ez
nem lehetett véletlen egybeesés. Visszapillantok a ház felé.
Szerencsére Callumnak nyoma sincs. Nem akarok beszélni vele;
el kell tűnnöm innen.
Ám ahogy beindítom az autót, és rükvercbe teszem a váltót,
meghallom Callum hangját. – Abi, várj! – kiált utánam,
miközben a gépével a nyakában átsétál a sóderes úton. Amikor a
kocsihoz ér, letekerem az ablakot.
– Nincs mit mondanom neked – szólok felé. Képtelen vagyok
ránézni, inkább kibámulok a szélvédőn, egy nagy tehéncsordára.
– Ne, Abi, kérlek! Reméltem, hogy itt talállak. Tudunk
találkozni fél óra múlva? Valahol megiszunk valamit.
– Nem is tudtam, hogy még Mirandának dolgozol –
mondtam hidegen, a tehenekre szegezett tekintettel.
– Nem. Szabadúszó vagyok. Mike a képszerkesztőségtől szólt
erről a munkáról.
– Mindegy, nem szeretnék beszélni veled – vágok közbe
hidegen, miközben túráztatni kezdem a motort.
– De Abi, kérlek! – Kétségbeesett hangja hallatán Callumra
pillantok. Tekintetünk találkozik, nézzük egymást jó néhány
másodpercig. Ahogy ránézek, belém hasít a fájdalom, mert
egyszerre minden eszembe jut.
Nyelek egy nagyot, kapar a torkom. Röviden bólintok egyet,
mire arca felragyog.
– Van egy pub a főúton, a Fehér Szív. Találkozzunk ott fél óra
múlva!
 – Jó, majd meggondolom. Addig is vissza kellene menned.
Nem vall profi munkára, ha megváratod Patriciát. – Gyorsan
visszahúzom az ablakot, hogy kizárjam Callumot a világomból. A
visszapillantó tükörből még látom őt, az egyre távolodó alakját,
ami végül, amint rákanyarodom az útra, eltűnik a látóteremből.
Várakozásaimmal ellentétben a pub sötét és nyomasztó. Egy
mahagónilambériával körülvett, kerek asztalhoz ülök. Miközben
a kólámat szürcsölöm, elgondolkodom, hogy vajon jól tettem-e,
hogy idejöttem. Nem lett volna bölcsebb, ha inkább nem
bolygatjuk a múltat?
Írok gyorsan egy SMS-t Niának, hogy a tanácsát kérjem.
Röviden felvázolom a történteket, mire néhány percen belül
válaszol, és bátorít, hogy találkozzak Callummal. Talán nem
akarsz egy csomó mindenre választ kapni? – De igen, igaza van.
Hallani akarom a véleményét, bármennyire is fáj. Éppen
visszadobom a mobilom a táskámba, amikor meglátom
Callumot. A bárpulthoz lép, gondolom, a szokásos korsó Stelláját
kéri, majd csatlakozik hozzám a szögletes, piros függönyös ablak
mellé.
– Inkább kiüljünk? – kérdezi, de megrázom a fejem. – Jó itt.
– Legszívesebben lehurrognám, hogy ez nem randi, és semmi
kedvem kiülni a sörkertbe, a többi ember közé, inkább legyünk
túl rajta.
– Szóval, hogy vagy? – Callum lábai olyan hosszúak, hogy a
térde szinte az álláig ér, miközben egy bársonybevonatú széken
kuporog. Canon gépét leteszi a söre mellé az asztalra.
– Szerinted?
Erre felsóhajt, de nem fogom megkönnyíteni a helyzetét. –
Nia említette, hogy elköltöztél Londonból – kezdi ismét. – Azt
viszont nem mondta meg, hová.
 – Igen, mert megkértem rá.
Callum nem tudja, mit mondjon. Meghúzza a sörét, hogy időt
nyerjen. Én is csendben maradok, és csak durcásan ücsörgök
tovább. Leteszi a poharát és végigmér. – Jól nézel ki. – Tudom,
hogy most felidézi azt az alkalmat, amikor legutoljára látott. Én is
tisztán emlékszem rá, a sokkra az egyébként mosolygós
szemében, ahogy felhúzott lábakkal, összekuporodva feküdtem
az oldalamon a steril, zöld szobában. Csak egy lepedő volt rajtam,
egy kötés a karomon és egy kanül a vénámban. Emlékszem, hogy
Callum szeméből legördült egy könnycsepp, de gyorsan letörölte,
nehogy észrevegyem.
Egy igazi férfi soha nem sír, igaz, Callum?
Pár pillanatra besüt a nap az ablakon, felfedve az asztalunk
felett szálló porszemeket, majd miután eltűnik a felhők mögött, a
helyiség újra félhomályba burkolózik.
– Tudod… – kezdi Callum. Nem néz a szemembe, hanem
hosszú ujjaival a söralátét szélét simogatja. – Szóval, nem
teljesen véletlen, hogy ma itt vagyok. Mike mondta, hogy Patricia
Liptonnal készítesz interjút. Szerettem volna találkozni veled, de
azért meglepett, hogy tényleg itt vagy, mert tudom, hogy az
utóbbi időben nem dolgoztál…
– Amióta elköltöztem Londonból, csak Mirandának
dolgoztam – mondtam védekezőn.
– Nézd, nem azért hívtalak ide, hogy vitatkozzunk – emeli
Callum a magasba a kezét. – Csak látni akartam, hogy jól vagy-e.
– Hogy megnyugtasd a lelkiismereted.
Callum lehajtja a fejét, ami úgy látom, bólintást jelent. Hogy
is okolhatnám őt, amikor ez ugyanúgy az én hibám is volt? –
Luke még mindig gyűlöl engem? – kérdezem halkan.
 Ahogy felemeli a fejét, elfog iránta a vágy. Tudom, hogy
annak ellenére, ami történt, mindig is különleges marad
számomra, hiszen ő volt az első nagy szerelmem.
– Nem tudom, nem beszéltünk róla. Valójában nagyon ritkán
találkozunk, amióta elköltözött.
Még mindig zuhogott az eső, mire a mentő megérkezett. Luke
a karjaiban tartotta Lucyt. A mentőkocsiig követte a hordágyat,
mintha Istenadta joga volna hozzá, miközben én a fa tövében
kuporogva rettegtem, mialatt megvizsgált a mentőtiszt. Lucy
végül meghalt a kórházba vezető úton, én pedig nem lehettem
vele az utolsó perceiben. Együtt beléptünk egy másik világba, ő
azonban végül itt hagyott, és nem maradt mellettem. Súlyos
fejsérülést szenvedett, míg mi csonttörésekkel és zúzódásokkal
megúsztuk.
– Azt mondta, sosem fog nekem megbocsátani – suttogom.
– Hidd el, Luke nem gondolta komolyan, csak teljesen ki volt
borulva, mert a szeme láttára halt meg a barátnője.
Ez azért felháborít. – Elvette tőlem a lehetőséget, ezt meg én
nem bocsátom meg neki. Ő tehet róla, hogy nem lehettem ott,
amikor Lucy meghalt. – A tenyerembe vájom a körmöm, és
próbálok a fájdalomra koncentrálni, nehogy elsírjam magam.
– Mi mind nagyon szerettük őt – mondja halkan Callum.
Érzem, hogy végre megtudhatom az igazságot. Tudnom kell, mi
történt aznap éjjel. Az elmúlt tizennyolc hónapban igyekeztem
elnyomni az emlékeimet a tudatalattim mélyére, és kerültem a
témát, ahelyett, hogy Janice tanácsát megszívlelve,
szembenéztem volna vele, és beszéltem volna Callummal.
Csakhogy még mindig nem akarom újra átélni azt a rettenetes
éjszakát. Nem akarok emlékezni arra, hogy mérgemben mi
mindent vágtam Lucy fejéhez. Ráadásul ezek voltak az utolsó
szavaim.
– Aznap éjjel… azt mondtad, összekevertél Lucyvel, de ez
nem igaz, ugye, Callum? – Callum az ajkába harap. Tudom, hogy
azon gondolkodik, őszinte legyen-e velem, vagy megkockáztassa,
hogy újra kiborítson.
– Tudnom kell az igazságot – mondom, miközben a kezére
teszem a kezem. – Eddig mindig menekülni akartam előle, de
jobb szembenézni vele. Már nem vagyok mérges rá. Sosem
voltam az. Kérlek, mondd meg az igazat, szerelmes voltál
Lucybe?
– Ó, Abi, persze, hogy nem voltam belé szerelmes – feleli
Callum a fejét rázva. – Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. A
féltékenykedésed mindig is emésztette a kapcsolatunkat. Lucy
csupán a barátom volt. Ennyi.
Hirtelen elönt a harag, de ahogy jön, úgy el is múlik. Igaza
van. Tudom, hogy igaza van. Nem hazudhatok magamnak többé.
Elengedem Callum kezét, és megfogom a poharam.
– Tudom, hogy mindig féltékenykedtem – kezdem, de
Callum közbevág.
– Egyébként szerettem, ha féltékeny vagy. Legalábbis
kezdetben. Birtokolni akartál, de így legalább éreztem, hogy
szeretsz. Egy idő után viszont már fárasztó volt.
– De emiatt nem okolhatsz – folytatom, miközben a szemébe
nézek –, mivel Lucyvel jártál, mielőtt találkoztunk.
– De hányszor elmondtam már, hogy az csak két hétig
tartott? Mindössze két nyavalyás hétig, ráadásul hónapokkal
azelőtt, hogy mi ketten megismerkedtünk. Tudod nagyon jól,
hogy csak néhányszor randiztunk. Végül nem lett belőle semmi,
mert Lucy találkozott Luke-kal. Nem volt túl sok közös bennünk,
veled viszont… – Callum elhallgat, mint aki megbánta, amit
mondott. Végül is négy évig voltunk együtt; mindent tudtunk
egymásról, ugyanazokat a zenéket és filmeket szerettük…
– De azon az éjszakán, a halloween-partin, akkor is
megcsókoltad!
– Mert azt gondoltam, hogy te vagy – feleli halkan, miután
egy nagyot sóhajt. – Mindketten boszorkánynak öltöztetek, és
sötét volt. Egypetéjű ikrek vagytok, Abi! Már akkor is mondtam,
hogy csak azért történt, mert összetévesztettem veled. – Hallom a
hangján, hogy kezd ingerült lenni. Most, hogy visszagondolok a
kapcsolatunkra, tényleg mindig bizonygatnia kellett, hogy nem
tetszik neki senki a baráti körünkből, Lucy iránt sem érez
semmit, és csakis engem akar. Most már látom, milyen fárasztó
lehettem.
Amikor aznap éjjel megláttam, ahogy Callum megcsókolja az
ikertestvérem, dühösen szétrángattam őket, és nem is
emlékeztem arra, ahogy elviharzottam a buliról, miközben ők
ketten ártatlanságukat bizonygatva követtek, de nem hittem
nekik. Nem akartam hinni nekik, mert megőrjített a féltékenység.
Luke-nak igaza volt, amikor azt mondta a rendőrségen, hogy nem
voltam józan ítélőképességem birtokában, amikor a kocsi
kisodródott az útról. Bizony nem, mivel éppen Lucyvel
ordítoztam, hogy hogy képes szemet vetni a barátomra. Még
Luke is azt bizonygatta, hogy hülyeséget beszélek, de annyira
bepörögtem, hogy neki sem hittem. Akkor az összes
bizonytalanságom felszínre tört. A legutolsó dolog, amire
emlékszem, mielőtt elvesztettem az uralmam az autó felett, hogy
Nia rám szól, hogy nyugodjak meg. Ha meg tudtam volna
nyugodni, nem történt volna meg a baleset. Ha Callum nem
csókolta volna meg a nővérem, akkor a nővérem nem halt volna
meg. Mindig csak ez a sok „ha”… Mi öten olyan közel álltunk
egymáshoz, mindent együtt csináltunk, de egy éjszaka leforgása
alatt minden megváltozott.
– Nagyon sajnálom – szólalok meg halkan. A féltékenységem
az életedet követelte, Lucy. Egy könnycsepp végigpereg az
arcomon, de most még arra sem veszem a fáradságot, hogy
letöröljem.
Callum a két kezébe fogja a kezem. – Abi, a baleset után
szakítottál velem, és többet szóba se álltál velem. Tudom, hogy
engem okoltál, de ez csak egy hülye félreértés volt, ami azt
kívánom, bárcsak ne történt volna meg.
– Igen, tudom, bűnbakot akartam találni, hogy mentsem
magam, de valójában magamat okoltam, és még most is okolom
– vallom be neki szipogva.
– De Abi, nem hibáztathatod magad. Baleset volt!
Erre csak a fejem rázom, mert bárki bármit is mond, sosem
fogom elhinni, hogy nem miattam történt. – A baleset után teljes
káosz volt a fejemben. Az igazság az, hogy azt hiszem, mindig is
féltékeny voltam Lucyre, mert mindig is úgy éreztem, hogy
különb nálam. Okosabb, szebb volt nálam, és jobb természetű.
Mindig azzal viccelődtem vele, hogy ő a jobbik felem. Persze ő
tagadta, de tudom, hogy így volt.
– Nézd, Abi, én nem tudom, milyen ikernek lenni, és hogy
milyen érzés lehet most neked, de hidd el, én sosem gondoltam
azt, hogy Lucy a jobbik feled lenne. Lucy Lucy volt, te pedig te
vagy, és én szeretlek. Elhiszed nekem, hogy nem történt semmi
azon az éjszakán? Nekem ez nagyon fontos lenne.
– Rendben, elhiszem – felelem őszintén. Hgy ideig csendben
ülünk egymás mellett, majd Callum megkérdezi, mit csinálok
mostanában. Elmesélem neki, hogy Bath-ba költöztem, és hogy
találkoztam Beatrice-szel és Bennel.
– Tudod, ők is ikrek. Valahogy a sors akarata volt, hogy
találkozzak velük. – Callum kíváncsian felemeli a szemöldökét. –
Beatrice nem nagyon akarja kiengedni Bent a bűvköréből, és azt
szeretné, hogy inkább vele barátkozzam, de amióta összejöttem
Bennel…
Rápillantok, hogy elkapjam a reakcióját, de még ha zavarja is,
hogy most mással járok, ügyesen leplezi. – Beatrice most
távolságtartóan viselkedik velem, de tegnap azt hittem, őt látom
errefelé.
– Itt, a Wight-szigeten?
– Igen. – Mindent bevallok neki; meggyónom Janice-t,
beszélek a poszttraumás stressz szindrómámról és a
félelmeimről, de a karkötőről nem teszek említést. Képtelen
vagyok rá.
– De valójában, a szívem mélyén tudom, hogy nem lehetett ő,
hiszen annak semmi értelme nem lenne.
Callum bólint, és gyengéden megszorítja a kezem. – Ne
engedd, hogy a féltékenységed vagy az üldözési mániád
tönkretegye a kapcsolatodat Bennel. – Mint ahogy velünk tette. –
Ezt hangosan nem teszi hozzá, de a szavai kimondatlanul
csengnek a fülemben.
 Tizennyolcadik fejezet

DÜLÖNGÉLVE, nevetve esnek be az ajtón. Beatrice érzi a tengeri

só illatát Ben haján, és arra gondol, mennyire hiányzik neki a
fesztelen kapcsolata a bátyjával. Esthajnal van, Beatrice kedvenc
nyári napszaka. A ház még csendes, Pam és Cass még nem
bukkantak elő, ezért Beatrice örül, hogy most, ha csak egy ideig
is, de csak az övé lehet Ben.
– Kösz a mai napot, Bea – mondja Ben, miközben
cipőtalpával berúgja az ajtót, a slusszkulcsot pedig az
előszobaszekrényen lévő kerámiaedénybe dobja. – Te mindig
tudod, hogy vidíts fel!
– Már ránk fért egy kis szórakozás. – Beatrice átnyúl, hogy
megszorítsa bátyja karját. Mindig is csodálta az erős, feszes
izmait. – Menj, forralj vizet, én még felugrom az emeletre.
– Folyton parancsolgatsz – jegyzi meg Ben viccesen, majd
végigmegy az előszobán. Beatrice megvárja, amíg Ben bemegy a
konyhába, majd lerúgja a szandálját, leteszi a kezéből a
hátizsákot, a vödröt és az ásót, a naptejet és az ásványvizet, majd
kettesével szedve a lépcsőfokokat, felrohan az emeletre, mielőtt
még meggondolná magát. Tudja, hogy Ben hamarosan utána jön.
Abi makulátlan rendben tartja a szobáját. Az új ágytakaró –
ami Beatrice szerint a White Companytól származhat, és nem
érti, Abi hogy engedhet meg magának ilyesmit – tökéletesen
simul az ágyra, Jodie szagát pedig a szép, frissen festett
levendulaszínű fal és egy ismerős virágillat helyettesíti. Az
éjjeliszekrényén négy könyv sorakozik szépen egy ezüstkeretes
fénykép mellett. A képen Abi és Lucy áll összeölelkezve,
mosolygósan és csokibarnán. Ugyanezt a fotót hozták le az
újságban, csak ott fekete-fehérben. Beatrice kézbe fogja a képet,
és mint egy rejtvényújságban szereplő feladatban, alaposan
megvizsgálja a két lány közötti különbséget. Lucy szemöldöke
ívesebb, rózsaszín szájfény csillog a száján, és a haja is csinosabb,
egyenesebb. Látszik, hogy ő jobban adott magára, nőiesebb volt,
és jobban követte a divatot, de ezt leszámítva egymás tükörképei
voltak; Beatrice szinte félelmetesnek találja a hasonlóságot.
Miközben visszateszi a fényképet, az arckrémek és testápolók
között megakad a szeme egy nagy kerek parfümösüvegen,
aminek a kupakját egy margaréta díszíti. Beatrice-t hirtelen
kiveri a hideg veríték. Ez Marc Jacobs Daisy. Pontosan ugyanaz
az illat, amit ő használ.
Miért csinálod ezt, Abi? Miért veszel pont olyan parfümöt,
mint én?!
Beatrice felemeli a legfelső könyvet. Keménytáblás,
szakadozott védőborítóval. Ahogy kinyitja, az első oldalon a Bath
Városi Könyvtár pecsétjét látja benne. Halványan rémlik neki a
szerző, Patricia Lipton neve. A fülszöveg alapján unalmas
történet: egy árvaházról szól, amire Catherine Cookson is büszke
lenne. Beatrice visszateszi; ez egyáltalán nem az ő stílusa.
Kihúzza a fiókot, és meglát egy doboz gyógyszert. Csak nem
fogamzásgátló? A csomagolás sértetlen, egy sem hiányzik belőle.
– Mit művelsz? – kérdezi Ben éles hangon, mire Beatrice
ijedtében hátraugrik, és elejti a dobozt.
– Én csak… – Ahogy megfordul, meglátja Bent. A küszöbön
áll, szeme szinte szikrát szór a dühtől. Ben néhány lépéssel ott
terem, és a szemöldökét ráncolva lehajol a dobozért.
 – Nem hiszem el, hogy kutatsz a dolgai között! Miben
mesterkedsz már megint? Mi ez? – kérdezi a dobozra nézve. –
Fluoxetin. Tedd vissza! – förmed Beatrice-re, aki elveszi tőle a
dobozt.
– Ez antidepresszáns?
Ben feszült arccal rábólint.
– Akkor nem kellett volna magával vinnie? Ben, én nem
vagyok orvos, de biztos, hogy jó, ha nem szedi rendszeresen?
– Nem helyes, hogy a tudta nélkül bejöttünk a szobájába. –
Ben az ablakhoz sétál, elhúzza a függönyt, amelyet Abinek még
mindig nem volt alkalma kicserélni, és kibámul az ablakon.
Beatrice mögé lép, miközben még mindig a markában tartja a
gyógyszert. Bátyja válla felett nézi az utcai lámpák vibráló fényét.
– Ne haragudj, csak azt gondoltam… Tudod, a karkötő…
– Nem hagynád végre abba? – sóhajt Ben.
– Ben, nézz rám! – Beatrice karon fogja bátyját, aki lesütött
szemmel felé fordul. – Szerintem ő lopta el a karkötőt. Azt nem
tudom, hogy miért, talán féltékenységből, vagy rontani akarta az
üzletemet. Vagy az is lehet, hogy meg akarta tartani magának,
vagy pénzzé akarta tenni. Ne haragudj, tudom, hogy bírod őt,
de…
– Szeretem őt, Bea – javítja ki Ben szokatlanul lágy hangon,
amitől Beatrice émelyegni kezd. Ben a húga arcát kémleli, a
reakcióját várva, kissé önelégült arckifejezéssel, mintha
szándékosan provokálni vagy bántani akarná.
– Még akkor is, ha tolvaj? – Beatrice tudja, hogy ez övön aluli
ütés volt, de nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg.
– Szerintem nem az. De ha valóban ő vette el a karkötődet,
ahogy te állítod, akkor mindenképpen segítségre szorul.
 – Igazad van – vallja be Beatrice szégyenkezve, majd odalép
Abi éjjeliszekrényéhez, és visszateszi a gyógyszert oda, ahol
találta, a fiókba. Már épp be akarja tolni, amikor észreveszi, hogy
egy csillogó tárgy is lapul a rózsabimbómintás fiókbetét
takarásában.
– Ben, ezt nézd! – teszi Beatrice győzedelmesen az ékszert
bátyja tenyerébe, akinek persze fogalma sincs a margaréta alakú
fülbevaló eredetéről.
 Tizenkilencedik fejezet

VALAKI járt a szobámban. Igaz, alig észrevehető, de a függöny

egy kicsit máshogy áll, és a takaró is gyűrött, ami arra utal, hogy
valaki ült az ágyamon. A fiókom félig ki van húzva, a Patricia
Lipton-regényem pedig fordítva van a helyén.
Ledobom a táskám az ágy mellé, és a ruhásszekrényhez
sietek. Gyorsan kitárom az ajtaját, és lábujjhegyre emelkedve
keresni kezdem a Lucy leveleivel teli dobozt, amelyet a
kiselejtezett ruhák mögé rejtettem az egyik polcon. Ahogy a
kezemhez ér a doboz, megkönnyebbülök, de amint leemelem,
észreveszem, hogy valaki belenyúlt. A levelek ugyanis, amelyeket
könnyek között rendszereztem és összegumiztam, mint a
szabadjára engedett halak, összevissza csúsznak a dobozban.
Gyorsan az ágyamhoz viszem az egészet. Lázasan számolni
kezdem őket, majd újraszámolom. Szívroham kerülget. Három
levél hiányzik.
Mély levegőt veszek, mert megint elfog a hányinger. Ez csakis
Beatrice bosszúja lehetett.
Már épp visszatenném a doboz tetejét, amikor megpillantok
valami fényeset az egyik borítékban. Mi lehet az, talán egy
fénykép?
De sose tartok képeket ebben a dobozban. Megdermedek, az
egész kiesik a kezemből, és a levelek a szőnyegre hullnak.
A hátamon végigfut a hideg.
Ezt a fényképet még sosem láttam. Képeslap méretű fekete-
fehér arckép egy szőke, félhosszú hajú lányról. Azt hiszem,
engem ábrázol, de nem látom pontosan, mert valaki szándékosan
– és a jelekből ítélve nagy indulatokkal – összekarcolta az arcát.

Tudom, hogy ki kell várnom a megfelelő időt, hogy említést

tegyek Bennek a levelekről és a fényképről, de néhány nap múlva
erre is sor kerül.
A teraszon heverészünk, a csíkos napozóágyakban, amelyek a
kánikulai időszak óta a kert állandó kellékei. A lábainknál üres
poharak, egy fél zacskó chips, egy hamutartó és egy flakon
naptej, amivel Ben előzőleg vastagon bekente az orrát. Ben
csukott szemmel a felhős ég felé fordítja az arcát, bár nem süt a
nap, és nincs is meleg. Én farmerban és kardigánban ücsörgök.
Amióta visszajöttem a Wight-szigetről, Bennel már többször
is körbejártuk a hiányzó karkötő témáját. Beatrice-t alig látom,
mintha szándékosan kerülne, és ha összefutunk a reggelinél vagy
a lépcsőn, akkor is csak néhány szót váltunk egymással, csak
amennyit nagyon muszáj. Mindenesetre a távolságtartása, a
féltékenysége, a vádaskodásai, Lucy leveleinek ellopása, a
madártetem és az összekaristolt fénykép ellenére is sajnálom,
hogy eddig fajultak a dolgok. Gyengébb pillanataimban
legszívesebben felrohannék hozzá, és bocsánatot kérnék
mindenért, amit elrontottam, hogy megmentsem a
barátságunkat. Csakhogy tudom, ez addig nem történhet meg,
amíg Bennel járok. Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy
mindkettőjüket megszerezhetem. Túl mohó voltam.
Megköszörülöm a torkom. Ideges vagyok, mert fogalmam
sincs, hogy kezdjek bele, de mindenképp szeretném visszakapni a
leveleket. Legszívesebben átkutatnám Beatrice szobáját.
Kétségbeestem. Nem tudom, mit csináljak. Belekényszerítettek
egy játékba, és most patthelyzetbe kerültem.
 Ben megfordul, és a könyökére támaszkodva rám pillant.
– Jól vagy?
– Valamit el kell mondanom neked.
– Ó, ilyen komoly? – kérdezi viccelődve, de azért feljebb
emeli a napozóágyát, hogy egy szintben legyen az enyémmel, és
elnyomja a cigijét.
– Amikor a Wight-szigeten voltam…
– Találkoztál az exeddel – szakít félbe. Hirtelen lefagy az
arcáról a mosoly, és egy pillanatra egy egészen más oldalát látom.
Fürkésző szemeivel és előreugró állkapcsával egy olyan arcát
ismerem meg, amelyet azelőtt még sosem láttam, mintha egy
teljesen más ember lenne. Ám amilyen gyorsan jött ez az
arckifejezés, olyan hamar el is múlik, és újra a régi, melegszívű és
biztonságot adó Bent látom.
Néhány másodpercig meg se tudok szólalni a
meglepettségtől.
– Nem ezt akartam elmondani!
– Mert semmi közöm hozzá – motyogja szemlesütve.
Legszívesebben megsimogatnám a karját, és elmondanám, hogy
semmi oka a féltékenységre, de mégsem teszem. – Egyébként
honnan tudod?
– Beatrice-tól – rántja meg a vállát.
– És ő meg honnan a pokolból tudja?
– Nem tudom, azt hittem, te mondtad neki – feleli Ben a
homlokát ráncolva, mint akinek eszébe se jutott, hogy ez
probléma lehet.
Idegességemben sóhajtok egy nagyot. Hogy lehet Ben ennyire
vak, hogy nem veszi észre, ami nyilvánvaló, hogy Beatrice és én
alig beszélünk egymással, mivel éppen rajta versengünk?
 Szóval te voltál az, kedves Bea? Te ültél a kőfalnál, és végig
követtél a Wight-szigeten. De miért tetted ezt? Hogy végképp
összezavarj?
– Most miért vagy dühös? – kérdezi Ben, miután átlendítette
hosszú lábait a napozóágyon, hogy szemben üljön velem. –
Inkább nekem kellene haragudnom rád.
– Pedig azt mondtad, semmi közöd hozzá! – vágom rá
ingerülten.
– De a barátnőm vagy.
– Tehát azt szeretted volna, ha elmondom?
– Igen, azt – feleli egy hosszú pillantás után.
– Beatrice egy szarkeverő! – fakadok ki dühömben, hirtelen
és meggondolatlanul. Észre sem veszem, hogy ökölbe szorítom
mindkét kezem. – Nem tetszik neki, hogy a barátnőd vagyok,
mert csak magának akar. Ellopta a leveleimet, amiket még Lucy
írt nekem, pedig nekem már csak a levelek maradtak, és
Beatrice-nek tudnia kellett, milyen fontosak nekem. Tudom,
hogy a tudtom nélkül járt a szobámban, és azt is tudom, hogy ő
tette az ágyamba a madártetemet, hogy kikészítsen. Te magad is
mondtad, hogy a macskája túl kövér és lusta ahhoz, hogy
zsákmányra vadásszon. És arról tudsz, hogy találtam egy
fényképet, amin én vagyok? Megismertem a Blondie-s fehér
pólómat, de azt sem tudom, mikor készülhetett a kép, vagy ki
csinálta. Valaki összekaristolta a képet az arcom helyén –
folytattam némi hatásszünet után. – Nem gondolod, hogy ez egy
kicsit ijesztő?
Ben, mint aki lefagyott, elborzadva hallgat. Szinte nevetnem
kell, de ehelyett tovább folytatom: – Rám akar ijeszteni. Talán azt
reméli, hogy így végre elköltözöm, vagy nem tudom.
Mindenesetre beteges.
 Ben egy ideig csendben ülve igyekszik megemészteni
mindazt, amit mondtam neki, majd higgadtan így szól: – Ha
kutatott a szobádban, az csakis azért lehetett, mert azt hiszi, te
loptad el a karkötőjét. Azt viszont nem hiszem, hogy megrongálta
volna a fényképedet. Bea nem rosszindulatú.
– Az antidepresszánsomhoz is hozzányúlt! – folytatom
néhány pillanat múlva. – Sosincs a helyén, egyszer pedig teljesen
üresen találtam a dobozt, mintha valaki szándékosan
kinyomkodta volna a tablettákat a levelekből! Gyorsan szereznem
kellett még egy dobozzal, mert tudod, milyen veszélyes, ha
kihagyok egy szemet is?
Ben bólint, de látom, hogy nem hisz nekem, ami nagyon
feldühít.
– Tudod, mit gondolok? – kérdezem választ nem várva. –
Azt, hogy nem is tűnt el az a karkötő. Szerintem Beatrice az
egészet csak kitalálta, hogy megvádolhasson, és hogy téged
ellenem fordítson. És láthatóan elérte a célját, hiszen az ő oldalán
állsz. Az ikrek mindig összetartanak, nem igaz? Én már csak
tudom – teszem hozzá nevetve, holott egy cseppet sem találom
viccesnek. Miért is gondoltam, hogy közéjük állhatok?
Sírhatnékom támad, de gyorsan visszapislogom a könnyeimet.
– Abi – kezdi Ben lágyan, türelmesen, épp olyan hangon,
ahogy a kezelőorvosom beszélt velem a pszichiátrián. –
Természetesen nem az ő pártján állok. Kérlek, ne hozz ilyen
helyzetbe, én mindkettőtöket szeretlek.
Ez az első alkalom, hogy Ben azt mondta, hogy szeret. Most
már nem tudom tovább tartani magam, és kicsordul a könnyem.
Ben megfogja a kezem. – Gyere ide – szól, én pedig átmászom a
napozóágyára, befúrom a lábam a lábai közé, a fejem pedig a
mellkasára teszem. Elsimítja a hajam az arcomból, a másik
karjával pedig védd mezőn átölel. Eszembe jut Callum intelme,
amitől nyomban minden haragom és paranoiám elszáll. Nem
szabad hagynom, hogy a féltékenykedésem és a betegségem
tönkretegye a kapcsolatomat Bennel.
– Beszélek vele, igyekszem elrendezni a dolgokat. Ne aggódj,
minden rendben lesz – mondja Ben, én pedig kétségbeesetten
próbálok hinni neki.

Később, aznap este, miközben felmegyek a lépcsőn egy bögre

teával és egy tányér Eva-féle csokis sütivel a kezemben, kiabálást
hallok Beatrice szobájából. Megállok, és próbálom hegyezni a
fülem, hátha a falak vékonyabbak, mint amilyennek látszanak.
Hallom Ben vontatott, skót duruzsolását és Beatrice háborgó,
magas hangját, de a szavaik alig érthetőek, csak azt hallom, hogy
a nevemet emlegetik. – Hát persze, hogy nincsenek nálam a
levelei! – hallom Beatrice-t. Ben szavait nem tudom kivenni, de
érzem, hogy a védelmébe vesz, mert szeret. Elmosolyodom,
miközben a lábammal belököm a szobám ajtaját.

Másnap reggel, amikor lemegyek reggelizni, Beatrice már az

étkezőasztalnál ül. Unottan egy újságot lapozgat, miközben
vékony ujjaival a bögréjét markolja. Pink selyemköntösben van,
smink nélkül. Arca fáradtnak, nyúzottnak látszik. Bekapcsolom a
vízforralót, és a konyhapultnál állva kibámulok az ablakon. Egy
nő halad el a ház előtt, de csak a vékony harisnyába bújtatott
vádliját és a cipőjét látom. Olyan, mintha mobilon beszélne, vagy
legalábbis úgy hallom, és ahogy közeledik, egyre tisztábban
hallom a hangját, majd cipősarka kopogásával együtt a hang is
elhalványul.
 Beatrice csak akkor szól hozzám, amikor leülök vele szembe a
teámmal. – Jó reggelt – mondja anélkül, hogy felpillantana az
újságjából.
Motyogva visszaköszönök, majd kortyolok egyet a teámból.
Annyi mindent kérdeznék tőle! Például azt, hogy honnan tudja,
hogy találkoztam Callummal? Valóban végig követett a Wight-
szigetre, csak hogy keresztbe tegyen nekem és Bennek? Talán
attól félt, hogy miattam végleg elveszíti Bent? Miért akar folyton
megfélemlíteni? Gyanítom, hogy mindennek a hátterében ő áll,
és lassan belebolondulok, de fogalmam sincs, hol kezdjem. Az
egész annyira erőltetett, és annyira groteszk.
Mindketten csendben ülünk egy ideig, csak fészkelődöm a
székemen. Tapintható közöttünk a feszültség. Vajon hol vannak a
többiek? Tudom, hogy Ben ma dolgozik, és Pam meg Cass még
nem bújtak elő a hálószobájukból.
– Beatrice – kezdem feszült hangon. Remeg a bögre a
kezemben, de oldani akarom a hangulatot. Tudom, hogy állok
Bennel. Szeret engem, és Beatrice, bárhogy is igyekszik, semmit
sem tehet ez ellen. – Kérdezhetek valamit?
Beatrice felemeli a fejét, és most először látom, hogy a szeme
bedagadt a sírástól. – Igen – feleli közönyösen és unottan.
– Amikor a Wight-szigeten voltam, egy pillanatra azt hittem,
téged láttalak a tengerparton. Valóban ott voltál? Ezért tudod,
hogy találkoztam Callummal?
Beatrice elkerekedett szemekkel rám bámul, majd megrázza a
fejét egy hangos kacaj kíséretében, ami megrémiszt. – Szóval ezt
a szerepet szántad nekem, Abi? A féltékeny, birtokló ikertestvért?
De mondd csak, mi a helyzet a féltékeny és birtokló barátnővel?
– Én nem vagyok féltékeny, és nem akarok birtokolni senkit.
 Eszembe jut Lucy és Callum, és tudom, hogy az egész egy
nagy hazugság.
– Jaj, ugyan már, Abi! – Beatrice felsóhajt, és mélyen a
szemembe néz, mintha olvasni akarna a gondolataimban. – Ki
vagy te? – kérdezi csodálkozással a hangjában, mintha valóban
nem ismerne. Most már patakokban folyik rólam az izzadság.
– Hogy érted ezt? – Most már annyira reszketek, hogy
kilöttyen a tea, ezért inkább leteszem a bögrét az asztalra.
Beatrice még mindig folyamatosan bámul, mintha
megbabonáztam volna. – Gyerünk, Abi, most már ne add az
ártatlant! Nincs itt Ben, csak mi ketten vagyunk.
Csak zavartan pislogok rá, mire ő felsóhajt.
– Azt sem tudtam, hogy a Wight-szigetre utaztál. Honnan
tudtam volna? Hetek óta nem állsz szóba velem. – Beatrice
hátratolja a székét, és a hóna alá fogja az újságot. – Sajnállak,
Abi. – Vár néhány másodpercet, mint aki még fontolgatja,
kimondja-e, ami a fejében jár; mintha azon aggódna, baja
származna-e belőle. – Kérlek, te is segíts magadon, és szedd a
gyógyszereidet. – Ezzel kisétál a konyhából, meztelen talpa
hangosan csattog a mészkövön. Én továbbra is ott maradok az
asztalnál, egyedül.

Szinte az egész napot a szobámban töltöm, a laptopom felett

görnyedve. Csak kávéért és szendvicsért merészkedek le a
konyhába, ahol Eva éppen pitét süt. Ügyes kezével szorgosan
dagasztja a tésztát, miközben Pam a tűzhelyet támasztva hadar,
szokásos, elnyújtott intonálásával, így csodálkoznék, ha Eva egy
szót is értene a fecsegéséből. Miközben az ebédemet készítem,
egyikőjük sem vesz rólam tudomást.
 Miranda elégedett volt a Patricia Lipton-cikkemmel, ezért
megbízott, hogy készítsek telefoninterjút egy ismert komikussal.
Kiderült, hogy ez a komikus csak a tévében vicces, mert szinte
csak egyszavas válaszokat adott, ráadásul másnaposan, amit
próbált nekem beadni, hogy náthás. Hogy minél kevesebbet
legyek otthon, a telefonbeszélgetés végeztével betettem a
táskámba a laptopom, beültem egy kis kávézóba a főutcában,
ahol megírtam az interjút és elküldtem Mirandának.
Csak alkonyaikor indultam haza. Két bögre erős kávé után
ingerlékenynek éreztem magam, ezért lassítottam a tempón,
amikor megláttam, hogy a tizenkilences számú ház kapujából
Beatrice lép ki karon fogva Bennel, miközben másik oldaláról
Cass kezét fogja, Pam és a lovagja pedig mögöttük lépdelnek.
Befordulnak balra, a teniszpálya felé, így már csak a hátukat
látom. Messziről is hallom a nevetésüket. Beatrice, mint egy
királynő, vidáman hátracsapja a fejét. Azt hiszem, ő győzött. Nem
mehetek vissza a házba. A szextilalom miatt többet úgyse alhatok
együtt Bennel, és a bulijaikon sem fognak szívesen látni. Beatrice
ki akar túrni, mindig eszembe juttatja, hogy azok az ő barátai,
egyik sem az enyém. És ez így is van.
Visszamegyek a főutcára, és a táskámmal a vállamon
elsétálok, hogy egyre távolabb kerüljek tőlük és a háztól.

A szüleim két perc sétára laknak a buszmegállótól; csak le

kell menni a hegyen, végig a vízre néző pubok és szép bárkák
mentén. Az eső egyelőre csak szemerkél, de ha megered, egy
pillanat alatt bőrig ázhatok.
A szüleim Bathamptonban laknak egy teraszos, vidéki
házban, ami épp olyan, mintha egy mesekönyvből varázsolták
volna ide. Kővel kirakott ablakai alatt és az ajtók körül rózsák
nyílnak, már csak a farkas hiányzik, hogy nagymamának öltözve
rabul ejtsen. Bár tudom, hogy most nem fog egy farkas sem
felfalni, mert azok otthon maradtak, Bath-ban. Anyu
meglepetten nyit ajtót, én pedig, amint meglátom, sírva fakadok.
– Abi? – Hangja aggódó, miközben betessékel a kicsi,
négyszögletes előszobába. Apu is kisiet a nappaliból,
közrefognak, és ijedten faggatnak, hogy jól vagyok-e és nem
tettem-e kárt magamban. Szipogva bizonygatom nekik, hogy
nem öltem meg magam, mire megkönnyebbülve felnevetnek,
majd leültetnek a tévé előtti fotelba. Épp véget ért a kedvenc
műsoruk, most egy fekete hajú nő látható a képernyőn, aki tátott
szájjal ordítani készül. Mopszuk, Belle, akire – bár imádjuk – a
legnagyobb jóindulattal sem illik a neve, felugrik az ölembe, és
szaglászni kezdi a karom. Átölelem és magamba szívom a finom
kutyaszagát. Már csaknem tizenöt éve velünk él, és lefogadom,
hogy legalább annyira hiányzik neki Lucy, mint nekem. Habár
július vége van, a szüleim befűtöttek. Képtelenek elviselni a
hideget, így eredetileg azt tervezték, nyugdíj után melegebb
éghajlatú országba költöznek, de aztán meggondolták magukat.
Miattam. Apu leül a kanapéra. Nem szól, csak engem és Belle-t
figyeli, talán várja, hogy megszólaljak. Anyu visszatér az
univerzális gyógyírjével, egy csésze teával. – Ó, biztosan átfagytál
ebben az egy szál trikóban! Látom is, hogy libabőrös vagy –
mondja, majd felszalad egy kardigánért. Jó érzés itt lenni, és
jólesik a törődés. Visszatelepszem a fotelba a kutyával együtt, és
azon tűnődöm, vajon miért költöztem el innen egyáltalán.
Felpillantok a kandallót díszítő fényképekre. Alig van fotó, ahol
nem ketten vagyunk, de az egyik feltűnően nagyobb, mint a
többi. Lucy diplomaosztóján készült. Dr. Lucy Cavendish.
 Anyu visszatér egy vastag bézs kardigánnal, amit a vállamra
terít. – Elkészítettem a vendégszobát, ha szeretnél maradni
éjszakára, drágám – mondja, majd letelepszik apu mellé a
kanapéra.
– Mi baj, Abi? – kérdezi apu, miközben mindketten csak arra
várnak, hogy végre elmeséljem, mi történt, hogyan szerettem
bele Benbe, hogy találtam megnyugvást éjszakánként a karjaiban
a rémálmok és a bűntudat ellen, hogy mellette újra értékesnek
éreztem magam, aztán néhány hét nagyszerű szex után ő mégis
inkább a birtokló ikertestvére hülye házszabályait választotta.
Megemlíteném Beatrice-t, hogy mennyire emlékeztet Lucyre,
kivéve az uralomvágyát, ami Lucyre sosem volt jellemző, és hogy
most mérges és féltékeny rám a bátyja miatt, és lopva tetemeket
rejt el a szobámban, csak hogy elüldözzön, és hogy most már
rettegek, mi lesz a következő lépése. Már az egész házat ellenem
fordította, és félek, hogy Bent is ellenem fogja hangolni. Beatrice
úgy gondolja, csak egy nőnek van helye Ben életében, az pedig
csakis ő lehet. De végül is – ahogy ezt ti is tudjátok, anyu és apu
– az ikrek kapcsolatánál nincs erősebb kötelék. Legszívesebben
mindent elmondanék nekik, de inkább hallgatok, iszom egy korty
teát, és arról beszélek, amit hallani akarnak, hogy rossz napom
volt, sokat dolgoztam és csak fáradt vagyok. – Igazán nincs miért
aggódnotok – bizonygatom. És ha nem vettem volna észre, hogy
lopva egymásra néznek, akkor azt hinném, egész meggyőző
voltam.

A vendégszobában alszom el a franciaágyon, egy Cath

Kidston ágytakaróba burkolózva. A mobilom csengése ébreszt fel
a fenyő éjjeliszekrényen.
 Már éjfél is elmúlt, de azért felkönyökölök, hogy megnézzem,
ki az. Ben neve tűnik fel a kijelzőn. Felveszem.
– Abi? Hol vagy? Már nagyon aggódtam érted. – Ben hangja
riadt és kapkodó, de azért annyira nem aggódhatott, mivel most
próbált hívni először.
– A szüleimnél vagyok.
– Nem jössz haza?
Hanyatt dőlök az ágyon, és nézem, ahogy a holdfény táncol a
mennyezeten. – Ma este nem.
Ben hirtelen elhallgat. A háttérben hallom a Rolling Stones
„Paint It Black” számát, hangzavart, pohárcsörgéseket és egyéb
bulira utaló jeleket. – Beatrice ötlete volt, hogy tartsunk ma egy
kis összejövetelt – szólal meg félig nevetve. – Reméltem, hogy itt
leszel.
– Nem tudtam róla.
– Hirtelen ötlet volt. – Úgy hallom, Ben már részeg.
– El kellett jönnöm egy időre.
– Hogy elmenekülj előlem? – kérdezi, miközben felcsúszik a
hangja.
– Nem előled. – Lehunyom a szemem, és elképzelem, kik
lehetnek ott a partin.
– Abi – szól Ben, miközben a telefonon keresztül is hallom a
sóhaját. – Tudom, hogy mostanában nem jöttök ki jól Beatrice-
szel. De én tudom, hogy ő nagyon bánja, és idővel majd jobban
meg fog érteni.
Jobban meg fog érteni… Engem, a mentálisan zavart,
paranoiás barátnődet… Ugye így értetted, Ben? Legszívesebben
kimondtam volna ugyanezt hangosan is, de most nincs kedvem
veszekedni.
– Holnap visszamegyek.
 Hangja felragyog. – Nagyszerű! Csak mert meg kell
beszélnünk, mit fogunk csinálni jövő szombaton, a szülinapodon.
Bármi lehet, amit csak akarsz!
A szülinapom. Már megint egy évforduló Lucy nélkül. – Hogy
őszinte legyek, jobban örülnék, ha azt a napot kettesben
tölthetnénk. Elmehetnénk valahová.
– Nem akarsz bulit rendezni? Hiszen ez lesz a harmincadik…
Beatrice arra gondolt…
– Nem! – vágom rá élesen. – Nem akarok bulit.
– Jó, ahogy akarod. Akkor szervezek valami különlegeset.
Mondjuk, elmehetnénk Londonba, csak mi, ketten!
– Ne, ne Londonba… – Azt hiszem, Londonra most még
képtelen lennék.
– Akkor a tengerpartra? Lyme Regisbe vagy Weymouth-ba?
Egyetértek vele, hogy Lyme Regis szép lenne, így Ben megígéri,
hogy megkeresi azt a helyet, amely a legnagyobb meglepetés
lenne. Ahogy leteszem a kagylót, újra optimista leszek, és azzal a
gondolattal alszom el, hogy a hétvégét Bennel tölthetem,
ölelkezünk majd a hotelszobában, és mint egy normális
szerelmespár, semmin sem kell aggódnunk. Se szextilalom, se
házi szabályok, se Beatrice. És az utóbbi a legfontosabb.
 Huszadik fejezet

A LEGVADABB álmomban se gondoltam volna, hogy a

harmincadik születésnapomat Lucy nélkül fogom tölteni. De
ahogy felébredek a szobában – amire még mindig Jodie
birodalmaként gondolok –, fájdalmasan hasít belém a felismerés,
hogy ezt most nélküle kell végigcsinálnom. Eljött az augusztus
harmadika, és egyedül lettem harmincéves. Nem tudom, hogy
lesz-e ez valaha is jobb, vagy most már minden szülinapomat
sajgó fájdalommal kell eltöltenem, mert annyira hiányzik Lucy.
A szüleink mindig kitettek magukért, ha születésnapunk volt,
még akkor is, ha szűkösek voltak az anyagi forrásaik. Anyu, aki a
tél kellős közepén született, folyton azt mondogatta, milyen
szerencsések vagyunk, hogy nyáron van a szülinapunk, pedig
szinte az összes kerti partink alatt a nap legfeljebb kísérteiként
vonult át a felhős, gyakran villámcsapásokkal tarkított égen.
Anyut azonban ez sem keserítette el. Ha nagyon esett az eső,
előszedte a ponyvát a garázsból, és rávette aput, hogy feszítse ki a
terasz fölé, hogy a nyári ünneplést mindenképpen a szabadban
töltsük, a zuhogó eső ellenére is, ami a ponyváról rendszerint a
nyakunkba folyt le. Anyu ilyenkor meghívta az összes
osztálytársunkat és a környékünkről is mindenkit, akit csak
ismertünk. Lucyvel ilyenkor mindig jókat kuncogtunk anyu
hülyeségein, ahogy buzgón igyekezett, hogy mindenkinek jusson
gumicukor és gumicsizma. – Meglátjátok, egyszer még szívesen
fogtok visszaemlékezni erre! – dorgált minket cinkos nevetésünk
hallatán, miközben újabb adag sült gyümölcsöt és sajtot hozott ki
a teraszra. És igaza lett. Minden egyes gyerekkori
születésnapunkra nosztalgiával emlékszem vissza, ami mostanra
szívet tépő fájdalommá változott át.
Azt hiszem, nincs abban semmi furcsa, hogy minél több évet
töltök Lucy nélkül, annál inkább elmerülök a gyerekkorunk
emlékeiben, a múltban, ami legalább közös volt és boldog.
Valaki csenget a kapunál, ezért kiugrom az ágyból, felkapom
a fürdőköpenyem és leszaladok a lépcsőn. De mielőtt még a
bejárathoz érnék, Beatrice már be is csukja az ajtót, egy nagy
csokor fehér liliommal és rózsával a kezében. A liliom a kedvenc
virágom. Lucyé meg a rózsa volt. – Boldog szülinapot! – szól
Beatrice mosolyogva. – Ezt te kaptad – nyújtja át a csokrot, amit
majdnem leejtek, olyan nehéz. A bársonyos rózsaszirmokhoz
nyomom az orrom. Vajon ki küldhette ezt a pazar csokrot?
– Gyere, biztos találunk hozzáillő vázát a konyhában –
mondja Beatrice, én pedig csak loholok a repdeső, pink
selyemköntöse mögött.
Amióta visszajöttem a szüleimtől, Beatrice sokkal
kedvesebben viselkedik; még egy művészeti kiállításra is elhívott,
amit udvariasan visszautasítottam. Niall bulijába is invitált,
ahová természetesen el fogok menni. Egy hét elteltével már
szinte ugyanolyan jó lett a kapcsolatunk, mint amilyen régen
volt. Azt hiszem, Ben beszélt vele, miután elmentem, de bármit
mondott is neki, célt ért vele. Beatrice-szel elértük a holtpontot,
így egyszerűen már nem teszünk említést a levelekről, a
fényképről és a karkötőről. Ennek ellenére éjjelente gyakran
forgolódom álmatlanul az ágyamban, ha eszembe jutnak Lucy
levelei vagy a kísérteties, megrongált fotó, mert azon
idegeskedem, mi következik ez után. Csak várok, amíg eljön az én
időm. Nem tehetek mást.
 Mire leérünk, már mindenki a konyhában van. Ahogy lelépek
az utolsó lépcsőfokról, kórusban énekelni kezdik a Happy
Birthdayt. Ben a sütőnél áll, egy sistergő serpenyőt szorongatva.
Amint véget ér a dal, odalép hozzám, átkarol, és egy nagy
cuppanós puszit ad a homlokomra. Majdnem összetöri a
virágokat az ölelésében. – Boldog szülinapot! – mondja. – Kitől
kaptad a virágot?
– Nem tudom, még nem olvastam el az üdvözlőkártyát –
felelem meghatódva, mert úgy érzem magam, mint aki a
cselédszobából szabadulva most kivételesen elvegyülhet az úri
népséggel. Pam közben mellém lép egy üveg nívós pezsgővel,
még Cass is odajön hozzám egy csésze teával a kezében.
– Add ide, megfogom – szólal meg Beatrice, látván, hogy
nincs szabad kezem, amivel a teáért nyúlhatnék. A virágcsokrot a
pultra teszi, miközben lehajol, hogy vázát keressen a mosogató
alatt.
Ben az asztal felé terel, miközben elújságolja, hogy a
tiszteletemre baconos szendvicset sütött. Annyira lelkes, hogy
nincs szívem meggyónni neki, hogy nem igazán vagyok oda a
baconért. Miközben Pam és Cass asztalhoz ülnek, velem
szemben, Pam végig arról fecseg, hogy telt az ő harmincadik
születésnapja, „évszázadokkal ezelőtt”. Ráncai és az őszülő haja
egyébként elárulja, hogy az esemény úgy két évtizeddel ezelőtt
történhetett.
Cass ezután átadja az ajándékát. – Csak egy apróság –
mondja pironkodva. Miután megköszönöm, kinyitom. Egy
hatalmas, fekete-fehér nyomatot veszek elő, egy portrét rólam, de
ugyanígy lehetne akár Lucyről vagy Beatrice-ról is. Az arcom és a
fehér trikós vállam látszik rajta, amint mélyen a gondolataimba
merülök, miközben néhány tincs az arcomba hullik. A háttér
elmosódott, így nem tudom kivenni, hol készülhetett a kép.
Igazán meglep az ajándék. Callum is nagyszerű fotós, de ez
valahogy egészen más stílusú. – Cass, ez csodálatos! – mondom
őszinte áhítattal. A többiek mind körém sereglenek, és lelkesen
dicsérik az alkotást. Hirtelen azonban kifut a vér a fejemből, mert
rájövök, hogy van valami ismerős ezen a fotón, mintha egyszer
már láttam volna. Igen, ez a nagyított mása annak, amit
összekaristolva találtam a szobámban, amelyen csupán egy
kísérteties, fehér folt maradt az arcom helyén.
– Kaphatnék róla egy másolatot? – vigyorog Ben fakanállal a
kezében. Láthatóan fogalma sincs, mennyire rosszul lettem.
Szédülni kezdek, a szívem újra szaporábban ver. Remélem, nem
lesz pánikrohamom. Beatrice-re pillantok, hogy lássam a
reakcióját, de ő csak mosolyogva rendezgeti a virágokat a
vázában.
Miközben Ben tálalni kezdi a baconos szendvicseket,
óvatosan körülnézek az asztalnál. Beatrice mellém kuporodik, és
boldogan idézi fel a harmincadik születésnapjukat Bennel. Cass
szégyenlős mosollyal a kávésbögréje mögé rejtőzik, Pam pedig
aranyfogát megvillantva vigyorog. Úgy érzem magam, mint egy
szürreális színdarabban. Vajon Cass hagyta a megrongált képet a
szobámban? És vajon Beatrice kedvéért tette? Mi lehetett ez?
Figyelmeztetés? Vagy fenyegetés?
– Szóval? – fordul felém Beatrice az üres tányérja fölött. –
Mit terveztél mára?
Már épp mondani akarom, hogy Ben megígérte, hogy elvisz
Lyme Regisbe, mire Ben gyorsan félbeszakít. – Hé,
megbeszéltük, hogy meglepetés lesz! – Leírhatatlan az a
pillantás, amit most ketten egymásra vetnek. Nem tudok olvasni
benne, így inkább harapok egy nagyot a szendvicsemből, ami
most annyira esik jól, mintha kartonpapírt nyelnék. Csak arra a
rohadt fotóra tudok gondolni.
– Jaj, majd elfelejtettem az ajándékomat! – Beatrice felém
nyújt egy pillangómintás papírba csomagolt csinos kis dobozt.
– Ó, köszi – motyogom felé. Tisztában vagyok vele, hogy
hálátlanul hangzik, de már most rettegek attól, hogy mit rejthet.
Félve nyitom ki a kék dobozt, ami éppen olyan, mint
amilyenekbe Beatrice az eladásra szánt ékszereit is teszi.
Mostanra már teljesen kiszáradt a szám. Lélegzetvisszafojtva
emelem fel a doboz tetejét. Igen, a sötét bársonypárnácskán egy
karkötő lapul. Először arra gondolok, ez nyilván az a bizonyos
hiányzó darab, de végül látom, hogy csak hasonlít hozzá.
Ugyanolyan csillogó ezüstből készült, de a zafírberakások helyett
kicsi, sárga, kerek kövek díszítik.
– Krizolit – szólal meg Beatrice a reakciómat lesve. – Az
oroszlán jegyűek drágaköve.
– Azt hittem, hogy az a rubin – mondom zavaromban, mert
meglep a figyelmessége. Finoman végigsimítom a karkötőt, majd
a kezemre húzom. Tökéletes a méret.
– De nem az augusztusi oroszlánoké. Utánanéztem. Tetszik?
– Beatrice gyerekes lelkesedéséből úgy veszem észre, fontos neki,
hogy elégedett vagyok-e, ami még inkább összezavar. Most már
végképp nem értem, mi folyik itt. Ez csak egy újabb trükk, hogy
kiborítson?
– Nagyon szép. – Igyekszem természetesen viselkedni.
Meghat, hogy gondolt rám, de az őszinte szándékában már
kételkedem. Többé nem hiszek neki. Nem.
Beatrice válaszképpen rám mosolyog, majd elviszi a koszos
tányérját.
 – Hé, erről se feledkezz meg! – nyújtja át a virágcsokor
kísérőkártyáját. – Nem is akarod tudni, ki küldhette?
A homlokomat ráncolva kiveszem a borítékból a kártyát,
olvasom a szavakat, amelyek annyira váratlanul érnek, hogy a
betűk összefolynak a szemem előtt. Aztán felsikoltok, és kiejtem a
kártyát a kezemből. Már csak félig vagyok az események
tudatában, ahogy Ben felveszi a kártyát a földről, a többiek pedig
árgus szemekkel figyelnek.
Boldog harmincadik szülinapot, Abi. Bárcsak veled lehetnék.
Szeretettel: Lucy
Hirtelen síri csend támad. Mindenki igyekszik megemészteni
a sorokat, miközben képtelenek elhinni, hogy virágot kaptam a
halott ikertestvéremtől.
Próbálok a tudatomnál maradni, de alig kapok levegőt.
Elsőként Beatrice töri meg a csendet. – Nem lehet, hogy… hogy
azelőtt rendelhette meg, mielőtt meghalt?
– Biztos, hogy nem – nyögöm ki, és a kezembe temetem az
arcom. Mindjárt kihányom a reggelit. – Hiszen honnan tudhatta
volna, hogy itt fogok lakni? Nem lehetett Lucy. Ő már majdnem
két éve halott.
Ben vigasztalóan masszírozni kezdi a vállam. – Semmi baj,
Abi. Ez csak valakinek a beteges ötlete lehetett.
– És a fénykép? – marom fel az asztalról, és meglebegtetem
Cass ijedt arca előtt. – Ez ugyanaz a kép, amit a szobámban
találtam! – Megemlítem az összekarcolt képet, de mindannyian
csak tátott szájjal bámulnak rám, mintha kitaláltam volna az
egészet.
– Érthető, hogy ez most felkavart, Abi – szólal meg Beatrice.
– Kidobom a virágokat, jó? – Már hallom is magam mögött a
lépteit, ahogy kiemeli a csokrot a vázából, majd a lefolyóba önti a
vizet, ami a hideg kőre is rácsöppen. – Beteszem majd a
komposzthoz – mondja buzgó együttérzéssel. A szemem sarkából
látom, ahogy Cass és Pam a lépcső felé oldalaznak, mert nem
tudják, mit mondjanak nekem. Sietve követik Beatrice-t, aki
kimasíroz a szobából, eltartva magától a csokrot, mintha mérgező
lenne.
– Nagyon sajnálom – roskad le Ben Beatrice megüresedett
székére. – Kérlek, ne hagyd, hogy ez elrontsa a szülinapodat!
– Hát nem látod? – sóhajtok fel a fejem rázva. – Valaki ki
akar csinálni.
Tudom, hogy ez paranoiásan hangzott. Ben megfogja a kezem
és megcsókolja. – Ez nem igaz.
– Akkor mivel magyarázod ezt? – Most már a sírás kerülget.
– Csak innen küldhette valaki, Bathból. – A kezembe veszem
Cass születésnapi ajándék fotóját, ami minden rosszat eszembe
juttat, amióta csak beköltöztem. A szemem sarkából látom, ahogy
Ben döbbenten néz rám, de nem szól semmit. – A régi
ismerőseim közül csak Nia tudja ezt a címet.
Ben erre sejtelmesen felhúzza a szemöldökét.
– Ne légy nevetséges! – förmedek rá. – Tizennyolc éves
korom óta ismerem.
– És Callum?
– Callum sosem tenne velem ilyet – felelem, miközben
elhúzom tőle a kezem. Eszembe jut Luke, de ezt az eshetőséget is
elvetem. Igaz, gyűlölt a baleset után, de tudom, hogy sosem
alacsonyodna le idáig. Csakis olyasvalaki tehette ezt, aki nem
ismerte Lucyt. Valaki, ebből a házból.
– Honnan érkeztek a virágok? Melyik üzletből küldték?
Ben hirtelen felkapja a fejét, és a kísérőkártya után nyúl. –
Nincs rajta. És a borítékon sincs.
 Eszembe jut, hogy Beatrice, amikor reggel az ajtóban állt,
már a kezében tartotta a csokrot, így a futárt se láttam. Lehet,
hogy maga Beatrice csengetett be, majd megvárta, amíg leérek.
Lehunyom a szemem, és az ajkamba harapok úgy, hogy vérezni
kezd. Azt hittem, fegyverszünetet kötöttünk. Vagy Beatrice mégis
ilyen kegyetlen lenne?
Emlékeztetem magam, hogy valójában alig ismerem Beatrice-
t.
Próbálom összeszedni magam, hogy legalább a
születésnapom további részében jó hangulatom legyen, de ahogy
távolról figyelem Beatrice-t, feltűnik, hogy hetek óta nem volt
ilyen vidám; egész nap boldogan sertepertélt a házban. Azért
próbálom azt hinni, hogy ennek csupán az az oka, hogy elástuk a
csatabárdot.
Éppen a szobámban pakolok be a táskámba néhány holmit,
amikor Nia hív, hogy felköszöntsön. A hangosbemondó
háttérzajából hallom, hogy egy pályaudvaron van, de amikor
rákérdezek, hogy hová utazik, ügyesen kitér a kérdés elől, és
gyorsan érdeklődni kezd, hogy telik a születésnapom.
Természetesen elmesélem neki Ben meglepetését, és azt is, hogy
remélem, olyan hotelt választ majd Lyme Regisben, ahol még
sosem jártam. Arról inkább nem szólok Niának, hogy Bennel
nem alszunk együtt, mivel tiszteletben akarja tartani Beatrice
házi szabályait – amelyek egyébként halálra idegesítenek, mert
csakis Beatrice dirigáló természetéről árulkodnak. Nem tudom,
miért, de a virágcsokorról és a fényképről is inkább hallgatok.
– És ma este utaztok? – kérdezi Nia zavartan.
– Talán már délután, bár Ben még nem mondta.
– Nos – kezdi Nia, majd elhallgat egy időre. Egy pillanatra
azt hiszem, megszakadt a vonal, de aztán újra visszatér a hangja.
Halkan és alig érthetően azt mondja, hamarosan meglátogat.
Ezután befejezi a beszélgetést, én pedig azon tűnődöm, miért
viselkedik ilyen titokzatosan.
Ben még a délelőtt folyamán se árulta el, hogy pontosan hová
fogunk utazni. Szólok neki, hogy elmegyek a szüleimhez ebédelni,
mire láthatóan megkönnyebbül, és miközben kikísér az ajtóig,
arra kér, hogy késő délutánig ne is jöjjek haza. A szüleimnél
lassan telnek az órák. Mindannyian kínlódva úgy teszünk,
mintha nem vennénk tudomást Lucy távollétéről, és mintha mi
sem lenne természetesebb, mint hogy csak egyikünk ünnepli a
harmincadik születésnapját. Csak ülünk és csevegünk, ölünkben
egy-egy tortaszelettel, amiből egyikünk sem képes enni egy
falatot sem. Megemlítem a szüleimnek, hogy délután haza kell
mennem, mivel Bennel Lyme Regisbe utazunk.
– És mikor ismerhetjük meg az új udvarlódat? – kérdezi
anyu, miközben búcsúzóul megölel. – Hamarosan – felelem
nevetve. Valahányszor megölelem, mindig meglepődöm,
mennyire lefogyott Lucy halála óta. Az ember szinte fél, hogy
összeroppantja a derekát.
Mire Beatrice-ék házához érek, a nap a felhők mögé bújik.
Miközben a kezem már a vaskaput érinti, felnézek a szürke égre,
lehunyom a szemem és felidézem a gyerekkori esős születésnapi
partikat. Ahogy leesik az első esőcsepp, érzem, akárcsak a Wight-
szigeten, hogy Lucy itt van velem. – Boldog szülinapot –
suttogom az ég felé, mert tudom, hogy neki is eszébe jutok.
– Abi? – szólít meg az ajtóban Ben meglepetten. – Mit
csinálsz? El fogsz ázni. – Most veszem csak észre a kapuhoz
kötött lufikat: mint lefejezett bábuk, úgy lengedeznek a
margaréta formájú kislámpák előtt. Óvatosan kinyitom a kaput,
nehogy összenyomjam a harmincas feliratú lufikat, de amint
meglátom, hogy a kertet is lampionok borítják, tudom, hogy a
közös romantikus utazásnak lőttek.
– Nem utazunk el este, igaz?
Ben egy szót sem szól, csak zavart arccal kinyújtja felém a
kezét, hogy felsegítsen a lépcsőn. Érzem az aftershave-je ismerős
illatát, ahogy felém hajol és a fülembe suttog. – Ne haragudj, Abi.
Kérlek, csinálj úgy, mintha meglepődnél. – És mielőtt még az
agyam felfogná, mire is gondol, bevezet a lakásba, majd fel a
csigalépcsőn a kidekorált nappaliba. Amint kinyitja az ajtót, a
szobát zsúfolásig megtöltő emberhorda kórusban kiáltja, hogy
„Meglepetés!” Az egyik vendég trombitát fúj, egy másvalaki pedig
egy pohár pezsgőt nyom a kezembe. Szóhoz sem jutok a
döbbenettől, csak pislogok Beatrice-re, aki széles vigyorral áll
Monty, Niall, Maria és Grace társaságában. Cass belékarol, mint
egy kisgyerek, aki képtelen elengedni az anyja szoknyáját. Pam a
pasijával ölelkezik (ez most már egy másik, nyurga, copfos), Nia
pedig zavartan toporog a kandallónál. – Mi?! Nia? – ahogy
meglátom, majdnem kiejtem a kezemből a poharat.
– Ne haragudj, hogy nem szóltam róla – esedezik, miközben
felém lép, és megfogja a karom. – Minden rendben? – kérdezi a
fülembe súgva, mire valahogy sikerül rábólintanom, miközben
már a könnyeimet nyelem. Rég éreztem magam ennyire
csalódottnak és elkeseredettnek. Bár itt van a legrégebbi, legjobb
barátnőm, a hátam közepére sem kívántam ezt a szülinapi bulit,
ami csak azt juttatja eszembe, hogy Lucy nincs velem.

Később, amikor mindenki a „Groove Is In The Heart”-ra

táncol, kiszúrom Bent a tömegben, ahogy Beatrice-szel és Niával
nevetgél.
 – Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezem, majd
megragadom a karját, és választ sem várva kivezetem a teraszra.
Közben lilásszürke árnyalatúra váltott az ég, benne van a
levegőben, hogy vihar közeleg. Kintről látom, ahogy Monty
elmélyülve beszélget Pammel és az új pasijával a sarokban, Niall
pedig az egyik napozóágyon éppen egy füves cigit készül
megosztani néhány, számomra teljesen ismeretlen emberrel. Ben
a kerítéshez vezet. Megborzongok a sirályok hallatán a távolban.
A mai napig meglepődöm, hogy mennyi sirály van Bath-ban.
– Jól vagy? – kérdezi Ben idegesen. – Remélem, nem égetik
ki az ágyakat – mondja a füvezőket nézve. – Azok tölgyfa
bútorok. Iszonyú drágák voltak. – A nyelvemen van, hogy szarok
a napozóágyakra, de végül nem szólok. Ben a farzsebébe nyúl a
cigarettájáért, kihúz egy szálat, és megkínál vele, majd miután
megrázom a fejem, a szájába veszi és rágyújt. Megfigyeltem,
mennyivel feszültebb, ha nincs cigi a szájában. – Tetszik a buli?
– Nem igazán – felelem a kérdésére, és ezúttal élvezettel tölt
el, hogy fájdalmat látok a szemében. – Most mi lesz a romantikus
hétvégével, amit ígértél nekem?
– Az csak egy ötlet volt – feleli egy mély slukk után. –
Beatrice azt mondta, jobb lenne, ha inkább rendeznénk egy
meglepetésbulit.
– Szóval Beatrice ötlete volt. – Igyekszem elfojtani a
haragom.
Ben zavartan pislog, mint aki fél, hogy rossz választ fog adni.
– Tulajdonképpen igen. Én szívesen elvittelek volna
valahova, de Beatrice azt mondta, már megszervezte a bulit: Niát
is meghívta, és egy csomó pénzt elköltött a hidegtálakra és a
borokra.
 – És nem jutott eszedbe megemlíteni neki, hogy kifejezetten
azt kértem, nem akarok semmiféle bulit? – förmedek rá, a
nyomatékosítás kedvéért kihangsúlyozva minden egyes szót.
– Én mondtam – feleli hátrahőkölve –, de Beatrice
meggyőzött, hogy szereted a bulikat, és hogy örülnél Niának is,
így úgy gondoltam... – Ben csak pislog rám gyámoltalanul,
miközben tudom, valójában nem az ő hibája. Tudom, Beatrice
mennyire manipulatív tud lenni. Bár az azért jólesne, ha Ben
legalább egyszer a kedvemben járna, és nem azt tartaná szem
előtt, hogy megbántja-e a drágalátos húgát vagy sem. Veszek egy
mély lélegzetet, de képtelen vagyok csendben maradni.
– Miért nem veszed már észre, hogy mit művel Beatrice? –
kérdezem sírva. – Tojik arra, hogy én mit szeretnék! Csak azért
találta ki az egészet, hogy megakadályozza, hogy együtt töltsük a
hétvégét. Nélküle. Nem látod, mennyire rövid pórázon tart?
Megfordulok, hogy elszaladjak, de Ben elkapja a karomat, és
erőszakkal visszatart. – Az egészet érted tette, Abi! – sziszegi
sápadtan fölém hajolva. – Miattad szervezte a bulit, még a
legjobb barátnőd számát is kiderítette, csak hogy örülhess neki.
És most ez a hála, hogy szapulod őt?
– Szállj le rólam! – kiáltok rá, és összeszorítom a fogam. Ben
hirtelen elenged. Látszik, hogy maga is meglepődik a saját
reakcióján.
– Ne haragudj, Abi. nagyon sajnálom.
– Baszd meg a sajnálatodat! – Sírva utat török magamnak a
tömegben. Észre sem veszem, hogy Nia, faképnél hagyva
Beatrice-t, gyorsan utánam szalad, miközben kimenekülök a
szobából.
 Huszonegyedik fejezet

BEATRICE az ajtóból nézi, ahogy Abi a szokásos farmerjában és

pólójában, szomorú arccal ácsorog, Ben pedig hunyorogva áll
előtte, kissé meghajolva, hogy egy szintben legyen a tekintetük.
Beatrice látja bátyja arcán a haragot, és tudja, hogy Ben
mennyire gyűlöli, ha elveszíti a fejét.
Ezután észreveszi Niát, ott áll mellette és feszülten figyel. –
Szerinted veszekednek? – Nia megpróbálja túlüvölteni a zenét;
csinos arcán aggodalom tükröződik. – Gondoltam, hogy ez így
nem lesz jó. Abi nem bulira vágyott, hanem egy romantikus
hétvégére Bennel. – Beatrice igyekszik közönyös arcot vágni, de a
szíve mélyén elönti a káröröm. Képtelen levenni a szemét a
teraszon zajló jelenetről.
Ben próbálja megakadályozni, hogy Abi elmenjen, de a lány
kirántja magát a karjaiból, és bebotorkál a nappaliba. Sápadtan,
kisírt szemekkel tör utat magának a részeg tömegben. – jobb, ha
utánamegyek – szól Nia, miközben Beatrice kezébe nyomja a
poharát. Beatrice szó nélkül figyeli őket tovább.
Beatrice tart néhány másodperc hatásszünetet, majd
odamegy a bátyjához.
Ben közönyt színlel a húga előtt. – Tessék – adja át neki
Beatrice Nia érintetlen pezsgőspoharát. – Úgy látom, rád férne
egy ital. – Ben elveszi tőle, és egy hajtásra lehúzza. Szegény
kicsikém, gondolja Beatrice. Abi minden emléket felszínre hozott
benned. A múltat, amit együtt éltünk át. Mert Beatrice most már
átlátja, miért vonzódik Ben Abihez az első pillanattól fogva. A
szél a combjára tapasztja a ruháját. Beatrice most már bánja,
hogy nem vett fel kardigánt.
– Igazad volt, amikor figyelmeztettél, hogy Abinek sérült a
lelke. Akkor még nem vettem észre, de most már tudom.
Beatrice válaszképpen magához húzza a bátyját, átkarolja és
azt kívánja, bárcsak elmulaszthatná a fájdalmát. Mert ha Ben
szomorú, akkor ő is az. A fejét bátyja mellkasára teszi; a
szívverése hallatán mindig megnyugszik. – Abi féltékeny rám –
szól Beatrice –, mert én vagyok az ikertestvéred. Ha valaki, akkor
ő tudja, hogy milyen különleges kapcsolat az ikreké.
Ben kissé eltolja magától a húgát, és végigsimít az állán. –
Tudom.
– Amit Abi mondott a levelekről, a madártetemről és a
fényképről... Azt hiszi, tönkre akarom tenni a kapcsolatotokat. De
ugye tudod, hogy ez nem igaz? Abi egyszerűen beteg. Szerintem
nem szedi a gyógyszerét; akkor is a fiókjában hagyta, amikor a
Wight-szigetre utazott. Magával kellett volna vinnie. Különben is,
ellopta a fülbevalómat. Te magad is láthattad! De van itt még
valami…
– Mi? – kérdezi Ben elgyötörten.
– Szerintem meglátott a tengerparton. A konyhában
említette, nem is tudtam, hirtelen mit mondjak neki.
– Tényleg? – förmed rá Ben, de aztán észreveszi, hogy
megbántotta a húgát. – Abi azt mondta, szerinte te vetted el az
antidepresszánsait – teszi hozzá lágyabb hangon.
– Ben, az Isten szerelmére! – sóhajt fel Beatrice. – De ugye
nem hiszel neki?
– Hát persze, hogy nem – vágja rá Ben egy kicsit gyorsabban
a kelleténél.
 – Abi kezd közveszélyes lenni. Teljesen becsavarodott.
Ugyanolyan ruhát és parfümöt vett, mint amilyet én használok.
Sőt, ugyanolyan edzőcipőt is! Azt hiszem, ugyanolyan akar lenni,
mint én, hogy a helyembe léphessen.
– Ez nevetséges! – kacag fel Ben.
– Miért? Te nem vetted észre? – bámul rá Beatrice.
Ben védekező gesztusként keresztbe fonja maga előtt a karját.
Izmos, barna bicepsze az ingéhez feszül. Megint új ing van rajta,
méghozzá márkás, drága darab. – Mégis, mit?
Beatrice szólni akar, de nem találja a szavakat. Most minden,
amit mond, rosszul venné ki magát.
Ben felsóhajt, és rágyújt egy cigire. – Nézd, Bea – kezdi az
első slukk után –, Abinek szüksége van a támogatásunkra, ezt te
is tudod. Nagyon nehéz időszakon van túl. Elvesztette az
ikertestvérét, el tudod ezt képzelni?
Beatrice hosszan és hitetlenkedve rámered. – Igen, el tudom
képzelni. De ez nem lehet kifogás a viselkedésére.
Ben arca ellágyul. Egy pillanatra csendben marad. Beatrice
tudja, hogy a füstfelhő mögött a bátyja most azon töpreng, mi
lehet a megoldás. Ben bizalmat ébresztő és erős. Tipikus férfi, aki
mihamarabb megjavítaná a dolgokat, és egy rossz helyzetből
mindig a jót akarja kihozni. – Szerinted megkérjük, hogy
költözzön el? – kérdi végül a húgát.
Beatrice-nek szaporábban kezd verni a szíve. Persze ő is
számtalanszor gondolt már erre az eshetőségre, de sosem
gondolta volna, hogy Ben beleegyezik. – Azt hiszem,
mindenkinek ez lenne a legjobb – feleli, miközben igyekszik
megválogatni a szavait. – Nagyon sok feszültség van köztünk,
amióta Abi beköltözött a házba.
 Ben elfordul, elnéz a kert felé, elpöcköli a csikkjét, majd, mint
aki hirtelen megszédült, megfogja a vaskorlátot. Beatrice
megdörzsöli Ben hátát, mint gyerekkorukban. Még világos van,
bár az eget nehéz, szürke felhők takarják. A fű csillog az
esőcseppektől, a levegő friss. Odabent valaki betette a „Psycho
Killer”-t a Talking Headstől, mire mindenki egyszerre kezdi
ordítani a zene szövegét.
– Beatrice!
Nia áll az ajtóban, fehér alapon piros pöttyös ruhában, ami
nagyszerűen harmonizál az alakjával és sötét, kelta színeivel.
Beatrice lefejti bátyja nyakáról a kezét, és mint aki hirtelen
hangulatot váltott, keresztbe fonja maga előtt a karját. Nia
intelligens barna szeme és komoly tekintete lenyűgözi Beatrice-t.
Kedveli ezt a típust. – Abi inkább egyedül szeretne lenni – szól
Nia dallamos walesi dialektusában. – Tudtam, hogy ez a nap
nehéz lesz számára.
– Nem kellett volna bulit rendeznünk neki.
Meggondolatlanság volt – mondja Beatrice. Ben persze nyomban
tiltakozik, hogy Beatrice csak jót akart, és nem tudhatta előre Abi
reakcióját, bár észreveszi, hogy Nia nem szól egy szót sem, csak
áll ott, mintha zavarná, ami az ikerpár között zajlik.
– Vessünk inkább véget a bulinak, és kérjük meg a
vendégeket, hogy menjenek haza? – kérdezi Beatrice az orrát
vakarászva, miközben nézi a fürtökben álló, részegen nevetgélő
és táncoló embereket.
– Szerintem még korai lenne – pillant rá Nia. – Lehet, hogy
Abi később még visszajön. Bár most elég csalódottnak tűnik –
fordul oda Benhez. – Amikor korábban beszéltem vele, azt
mondta, alig várja, hogy elmehessen veled valahová.
 Ben rágyújt egy újabb cigire. Beatrice aggódik, hogy a bátyja
túl sokat dohányzik. Bennek már véreres a szeme a sok italtól.
Beatrice biztos abban, hogy ha Abi továbbra is itt marad, akkor
Bent teljesen tönkre fogja tenni a sok stressz és aggodalom.
Beatrice azóta már nemegyszer megbánta, hogy felajánlotta
Abinek, költözzön hozzájuk.
– Azt hiszem, félreértjük egymást – szól Ben szemét Beatrice-
re villantva.
Jól van, Ben, szajkózd csak megint ugyanazt, gondolja
Beatrice a bátyját méregetve.
Ben átpöcköli a csikkjét a teraszkorláton, és átadja az üres
poharát Beatrice-nek.
– Beszélnem kell Abivel, hogy bocsánatot kérjek tőle. –
Beatrice már épp tiltakozni készül, és legszívesebben újra
megkérdezné, hogy Ben nem bánná-e, ha Abi elköltözne, de
aztán rájön, hogy minden szava hiábavaló lenne. Inkább csak
nyel egy nagyot, és némán nézi, ahogy a bátyja keresztülverekszi
magát a tömegen, miközben mosolyogva bólint mindazoknak,
akik üdvözlik őt.
– Most nehéz lehet neked – szól Nia. Az ég már besötétedett,
így nehéz olvasni az arckifejezéséből. Már csak ők ketten
maradtak a teraszon, rajtuk kívül még a zene basszusa hallatszik
odabentről.
– Hogy érted ezt? – kérdez vissza Beatrice.
– Ben az ikertestvéred. Nehéz lehet megállni, hogy ne féltsd
őt.
– Mert szeretem, és nem akarom, hogy csalódás érje.
– És szerinted Abi nem hozzá való?
Beatrice igyekszik megválogatni a szavait, mert nem akarja
megbántani Niát. – Abi barátként érkezett ide. Sosem akartam,
hogy Ben barátnője legyen. Nem mintha nem kedvelném Abit,
csak annyi mindenen ment már keresztül. És amióta beköltözött
és összejött Bennel – kezdi sóhajtozva –, mindig van valami zűr a
házban.
– Például?
– Egy csomó furcsa dolog történik – fordul Beatrice Nia felé,
majd mindent elmesél az elejétől a végéig, a karkötőtől a ruhán át
az edzőcipőig.
– Jaj, ne, már megint! – nyög fel Nia.
– Miért, ez már korábban is megtörtént? – kérdezi Beatrice
megborzongva.
– Hát, ha nem is pontosan ez, de… – Nia gondolkodni kezd,
hogy is fejezze be a mondatát.
– Miért, mi történt?
– Beatrice, amint megláttalak, feltűnt, hogy hasonlítasz rá –
mondja Nia kapkodva.
– Mármint Lucyre? – kérdez vissza Beatrice a szemöldökét
ráncolva.
– Nem csak Lucyre, Aliciára is.
– Ki az az Alicia? – faggatózik tovább Beatrice, rosszat sejtve.
Nia, mint aki el akar bújni, idegességében szorosabbra fonja
maga előtt a karját. Látszik rajta, hogy már azt is megbánta, amit
eddig elárult. – Nem szeretnék erről többet mondani, nem lenne
tisztességes Abivel szemben. Inkább kérdezd meg őt.
– Tudom, hogy már volt öngyilkossági kísérlete – folytatja
Beatrice, és érzi, ahogy egyre nő benne a felháborodás. – Többet
tudok, mint gondolnád! De ez az én házam, és csak tudnom
kellene, kivel lakom együtt, és hogy Abi mennyire veszélyes,
bassza meg!
 – Természetesen nem veszélyes – feleli Nia, miközben a
szemét forgatja. – Most már határozottan jobban van, főleg,
amióta antidepresszánst szed – magyarázza Nia, de bizonytalan,
elcsukló hangja nem győzi meg Beatrice-t.
– Csakhogy nem szedi rendszeresen azt a rohadt gyógyszert,
értsd már meg! – Beatrice szinte felrobban az idegességtől.
Pontosan érzi, hogy bármi is történt azzal az Aliciával, biztosan
nem lett jó vége. Beatrice emlékszik, milyen szemekkel nézett rá
Abi, amikor először találkoztak. Emlékszik, milyen elesett volt és
sebezhető. Kétségbeesetten vágyott egy barátra, ami Beatrice-nek
pedig kapóra jött, mert így fontosnak és különlegesnek érezhette
magát. – Kérlek, tudnom kell az igazságot! – Beatrice lélegzet-
visszafojtva vár. Tudja, hogy egyetlen rossz mozdulat is
megváltoztathatja az események folyását, és Nia talán
meggondolja magát, hogy a bizalmába avassa.
Nia hallgatásából ítélve Beatrice úgy érzi, elvesztette a csatát,
ám később a félidegen lány mégis megszólal. – Na jó, de csak
azért mondom el, mert aggódom Abiért – kezdi hangos
suttogással.
Beatrice szíve a torkában dobog, miközben hallgatja
történetét. Az ikertestvére halála után néhány héttel Abi
rögeszméjévé vált egy új szomszéd, akit mindenhová követett,
hogy meggyőzze, ők ketten lélekpárok. – Abi mindenütt
felbukkant, ahol Alicia megfordult. Féltékeny dühkitörései
voltak, ha Aliciát a barátaival látta, így Alicia már túl terhesnek
érezte Abi ragaszkodását. Persze én megértem őt, hiszen évek óta
ismerem Abit, Alicia viszont nem kötődött hozzá, így nem tudott
osztozni a fájdalmában. Aztán, néhány hónap elteltével Alicia Abi
tudtára adta, hogy szeretné, ha távol tartaná magát tőle, amire
Abi, hát hogy is mondjam… elég rosszul reagált.
 – Miért? Mit tett? – kérdezi Beatrice. Érzi, ahogy a
halántékában lüktet a vér. – El kell mondanod nekem!
Nia kezét az arcába temetve felsóhajt. Sajnálja, hogy visszaélt
Abi bizalmával. Beatrice közben egyre dühösebb. Legszívesebben
ráordítana Niára, és persze önmagára is, amiért ilyen nagy
veszélynek tette ki önmagát és Bent azzal, hogy beengedett egy
idegent az otthonába. Beatrice számára most nem létezik bizalom
és barátság. Tudnia kell az igazságot. Hogy palástolja a félelmét,
igyekszik halkan beszélni. Újra felteszi ugyanazt a kérdést. – Nia,
mit tett Abi, miután Alicia megszakította vele a kapcsolatot?
Nia halkan válaszolt. A hangját szinte elnyelte a bentről áradó
zene basszusa. – Megtámadta Aliciát – felelte végül.
 Huszonkettedik fejezet

CSUKOTT szemmel fekszem az ágyamban, hallom a buli

beszűrődő hangjait – a zene ritmusos dübörgését, a poharak
koccanását és a beszélgetések moraját, amit egy hirtelen, hangos
kacaj, egy ajtócsapódás és léptek zaja tör meg. Jelen
állapotomban egyiket sem bírom elviselni.
Az ajtómon fény szűrődik be, majd a szoba újra sötétségbe
borul. Ben lép az ágyamhoz, bánatos arckifejezéssel. Letérdel
mellém, mintha imádkozna. Bocsánatot kér, majd elmondja,
hogy szeret, és hogy azt kívánja, bárcsak olyan párom lehetne,
amilyet én szeretnék. Hangtalanul beljebb csúszom, hogy elférjen
mellettem a keskeny, egyszemélyes ágyon. Egy ideig csendben
fekszünk egymás mellett, majd hagyom, hogy megfogja a kezem.
– Tudod – szól a sötétségbe révedve –, nem értem, mi történt
közted és Bea között. Korábban annyira imádtátok egymást.
– Hát ezt én se értem – felelem, miközben felidézem a
közelmúlt eseményeit.
– Bea azt gondolja, féltékeny és paranoiás vagy.
– Talán az vagyok. Ő viszont uralkodik feletted – teszem
hozzá a könnyeimmel küszködve. – Nézd, a madártetemet még ki
lehet magyarázni valahogy, de a fényképet már nem. Ez felér egy
fenyegetéssel.
Ben bólint, de nem szól egy szót sem. – Annyira boldog
voltam, hogy végre elutazunk valahová, csak mi ketten, távol a
háztól és Beatrice nyomorult szabályaitól. Szerintem ez még nem
jelenti azt, hogy ki akarlak sajátítani.
 Ben továbbra is hallgat, válaszképpen csak megölel.
– És a virágok? Kinek jutna eszébe ilyen kegyetlenség?
Néhány levelem is elveszett, azért ez is elég furcsa, nem
gondolod? Láttad a virágcsokrot, nem?
Ben idegességében mozgolódni kezd, és megköszörüli a
torkát. Láthatóan kényelmetlenül érzi magát attól, amit most
mondania kell. – Megtaláltam a virágüzletet. Egy aprócska kis
bolt a Pulteney Bridge közelében. Felhívtam őket, és emlékeztek
rá, hogy egy nő rendelte meg a csokrot.
Várom, hogy Ben folytassa, miközben a torkomban ver a
szívem.
– Abi – kezdi Ben aggodalmaskodva –, a személyleírás, amit
adtak, pontosan rád illik.
Hirtelen a vér is megfagy bennem. Lucyre gondolok és az
üzenetre, ami a kártyán állt. Szeretettel: Lucy. De hogy írhatta ő,
amikor halott?
Aztán eszembe jut Beatrice. A virágárus személyleírása
alapján akár ő is lehetne: középmagas, vékony, szőke…
De mielőtt még válaszolhatnék, Beatrice felrántja az ajtót, és
beront a szobába. Azt mondja, sürgősen beszélni akar velem.
Szorosan mögötte Nia áll. Ben ijedten a húgára pillant, mintha
félne attól, hogy mit árul el Beatrice. Beatrice felkapcsolja a
nagylámpát. Most látom, hogy milyen sápadt és ideges, akárcsak
Nia. Bennel mindketten felülünk az ágyon. – Mi történt? –
kérdezi Ben.
Nia megtörten az ágy lábához kuporodik. – Ne haragudj, Abi,
de el kellett mondanom neki. Mindannyian nagyon aggódunk
érted.
Mégis micsodát? – nem értem, miről beszél.
 Nia esdeklőn néz rám a nagy, barna szemével, olyan, mint
egy basset hound. – Aliciát – feleli végül.
Ahogy feldereng a bizonyosság, forogni kezd velem a szoba.
Most már tisztán látom, hogy a legjobb barátnőmben sem
bízhatok. Mindig is megbélyegzett maradok; egy mentálisan
beteg ember, akinek egy szavát sem lehet elhinni. Ja, Abi bolond,
nem tudtátok? Paranoiás és hallucinál. Úgy érzem, mintha ez az
egész csak egy rémálom lenne. Jó lenne megvédeni magam, és
elmondani nekik, hogy tökéletesen egészséges vagyok, az egész
csak egy hülye tévedés volt, mert egyébként nem vagyok bolond,
sem közveszélyes, de egy hang se jön ki a torkomon.
– Ne haragudj, Abi, de Beatrice mondta, hogy nem szeded a
gyógyszered. Én csak aggódom érted. – Nia rám mered, őszinte
tekintettel. – Nagyon aggódom érted – ismétli önmagát, könnyes
szemmel.
– Nem értem, miért mondja ezt mindenki. – Végre sikerül
megszólalnom. – Igenis szedem a gyógyszerem!
Beatrice hitetlenkedve csettint egyet a nyelvével. Még mindig
az ajtóban áll, mintha nem merne a közelembe jönni.
Legszívesebben a képébe vágnám, hogy tudom, hogy járt a
szobámban, és ő tüntette el az antidepresszánsaimat, csak hogy
szórakozzon velem, de mivel mind úgy bámulnak rám, mint egy
komplett elmeháborodottra, tudom, hogy úgyse hinnének
nekem.
Esdeklőn Benre pillantok, és megfogom a kezét. – Amit
Aliciáról hallottatok, az mind igaz.
– Miért, mi történt? – kérdezi Ben.
– Semmi, csak egy kicsit rákattantam. – Ben elképedt
arckifejezése láttán el tudom képzelni, hogy ez a mondat milyen
idiótán hangozhatott. Behunyom a szemem, mint egy gyerek, aki
azt hiszi, ha nem lát semmit, őt sem látják. – Tulajdonképpen
mindenhová követtem őt, és amikor rám szólt, hogy kopjak már
le végre, amiben teljesen igaza volt, hát… szóval… nekimentem.
– Mégis, mit tettél vele?
Kinyitom a szemem. Ben döbbenten néz rám.
– Megütöttem.
– Úgy kellett leszedni róla – teszi hozzá Beatrice, szinte
vidám hanglejtéssel.
– És Alicia elment a rendőrségre? – kérdezi Ben.
– Kihívták a rendőrséget, de Alicia végül nem tett feljelentést.
Borzasztóan éreztem magam, amiért csináltam egy monoklit a
szeme alá. Aztán… néhány napra kórházba utaltak. –
Szándékosan nem említem az öngyilkossági kísérletem, de
mostanra már mindenki tudja, hogy arról volt szó.
Ben előrehajol és átkarol. Reszketve sírni kezdek az ölében,
mire megcirógatja a hajamat, és vigasztalni próbál, hogy majd
rendbe jönnek a dolgok. Ezután ráförmed a két lányra, hogy
hagyjanak magunkra. Meglep, hogy ilyen határozottan
viselkedik, különösen a drágalátos húgocskájával. Most látom
csak, hogy kiáll mellettem, és végre az én oldalamon áll.
Miután a többiek kioldalogtak a szobámból – Nia még
elmotyogott egy bocsánatkérést a válla felett –, Ben átvisz a
szobájába, mert nem akarja, hogy aznap éjjel egyedül maradjak.
Így Nia legalább alhat az ágyamban. – Nagyon sajnálom, hogy
nem vittelek el valahová – suttogja a fülembe, miközben
összegömbölyödve fekszem a karjaiban. – Annyi mindent
megbántam – teszi hozzá, majd gyorsan és mohón csókolgatni
kezd, éppen úgy, mint az első találkozásunkkor, amikor még nem
hivatkozott Beatrice szabályaira és az illendőségre. Ezután lefejti
rólam a ruhát, én pedig közben megkérdezem, biztos-e benne,
mire azt feleli, hogy igen, és hogy ezentúl én leszek számára az
első helyen. Miközben lassan szeretkezni kezdünk, eszembe jut,
hogy ez az egyetlen dolog, amiben több lehetek, mint Beatrice: én
lefekhetek a bátyjával, ő viszont nem.
Másnap, amikor felébredek, a függönyön át beszűrődik a
napfény. Új év, új remények. Megint túl vagyok egy rettegett
születésnapon és egy csodálatos éjszakán. Nem tudom, hogy a
kényszerpihenő vagy a tegnap esti dráma okozta-e, de a szex
Bennel jobb volt, mint valaha.
Biztosan azt sem tudom, miért, de az az érzésem, hogy a
tegnapi események után valahogy megváltoztak a dolgok, mintha
közelebb kerültünk volna egymáshoz. Ben tegnap beleláthatott a
zavart, rögeszmés, paranoid elmémbe, és ezek szerint tetszett
neki, amit látott.

Beatrice-szel persze nem beszélünk arról, ami történt. A

reggelinél szívélyesen üdvözöl. A nagy tölgyfa asztalnál gubbaszt
Nia mellett, vizes hajjal, mint aki épp most lépett ki a zuhany
alól. Sárga felsőrészt visel, ami nem illik a szőke hajához, de rajta
valamiért mégis jól mutat. Fájdalmas egymás mellett látnom
őket: a legjobb barátnőmet és az ellenségemet. Most éppen őt
akarod ellenem fordítani, Beatrice? Pont azt a személyt, aki a
fél életemet ismeri?
Amint Beatrice meglát, elmotyog egy kifogást, hogy sok a
dolga, majd sietve felkapja a háromszög alakú melegszendvicsét
a tányérjáról és kiviharzik a konyhából. Nia végig követ a
tekintetével, miközben kiveszek egy bögrét a szekrényből és a
kávégép alá teszem.
– Ne haragudj rám, Abi – fakad ki Nia, amint leülök vele
szemben az asztalhoz. A fehér blúza friss hatást kelt, mégis
látszik rajta, hogy alig aludt valamit. – Tudom,hogy nem kellett
volna szólnom Beatrice-nek Aliciáról, de nagyon aggódtam érted.
Megnyugtatom Niát, hogy bár nem kellett volna szólnia
Aliciáról, tudom, milyen erőszakos tud lenni Beatrice: mint egy
ragadozó, amelyik kiszemeli a zsákmányát, és addig nem tágít,
amíg nem érzi a fogai között. – Talán nekem is szólnom kellett
volna nekik Aliciáról – mondom beismerőn, miközben a kávémat
szürcsölgetem, de az biztos, hogy ma reggel nem fogom hagyni,
hogy bármi is beárnyékolja a tegnapi csodálatos éjszaka emlékét
Bennel.
– Akkor nem haragszol rám? – kérdezi Nia reményteljes,
szerény mosollyal.
– Már nem – felelem, miközben megfogom a kezét és
megszorítom. – Tudom, hogy csak azért mondtad, mert féltettél.
Megbízom benned.
Nia megkönnyebbülten hátradől a széken.
– Egyébként nagyon örülök, hogy itt vagy. És hogy tetszik a
lakás és az ikrek?
A ház egyébként Niát is lenyűgözte. Ecsetelni kezdi, mennyire
látszik, hogy most már a helyemen vagyok, és milyen fantasztikus
véletlen egybeesés, hogy mindazok után, ami történt velem,
éppen egy ikerpárral lakom együtt. – Nagyon hasonlítanak
egymásra, nem? Mármint az arcuk. Ben olyan, mint Beatrice férfi
kiadásban – teszi hozzá.
– Igen, a szemüket kivéve – pontosítom a véleményét, mivel
most is magam előtt látom Ben mogyoróbarna szemét, míg
Beatrice-nek mandulavágású, mézszínű szeme van.
– Abi, légy őszinte, azért vonzott Beatrice, mert hasonlít
Lucy-re, igaz?
 – Talán. A személyisége is hasonló, a sötét oldalát leszámítva,
mert arra egyáltalán nem számítottam.
– Még mindig csalódott vagy, amiért nem utaztatok el Lyme
Regisbe?
– Igen, de most már nem bánom. Tegnap éjjel történt valami.
Ben és én… szóval mi ketten… – Elnevetem a mondat végét, mire
Nia hitetlenkedő arcot vág, és a szája elé kapja a kezét. Néhány
másodpercre mindketten elhallgatunk. – Azért én sajnálom
Beatrice-t – teszi hozzá óvatosan. – Tudom, hogy ki akarja
sajátítani Bent, de még mindig nem értem pontosan, mi bajod
vele. Miért rohantál úgy el tegnap éjjel? Mert csalódott voltál az
utazás miatt? Vagy más oka is volt?
Ezután elmesélek neki mindent.
Nia közben csak a homlokát ráncolja. Észreveszem a
szarkalábakat a szeme körül, ami azt jelzi, hogy Lucy halálától
mind a ketten megöregedtünk. Sápadt arccal hallgatja, ahogy
megemlítem a madártetemet, a megrongált fényképet és a
Lucytől származó virágcsokrot. Mire végre befejezem, kiszárad a
szám. Fáradtan hátradőlök a székben. – A rohadt életbe! – szól
komoly arccal. – Miért nem szóltál erről már az elején?
– Mert nem volt rá alkalom, és különben is féltem, hogy
megint azt hiszed, paranoiás vagyok.
– Beatrice ennyire manipulatív? – teszi hozzá egy pillanatnyi
gondolkodás után. – Nagyon aggódom érted, Abi. – Nia elhallgat,
mert Cass léptei hallatszanak a konyhaajtóban, aki Beatrice
legnagyobb szövetségese. Sőt, mondhatjuk úgy is, hogy a kémje.
Csendben figyeljük Casst, ahogy szöszmötöl a kávégépnél.
Elmerül a saját világában, úgy tesz, mintha észre se venne
minket. Amikor Cass végre fogja a kávésbögréjét, és kimegy
konyhából, Nia ijedt hangon, de határozottan újra megszólal. –
Abi, szerintem itt már nem vagy biztonságban. El kellene
költöznöd.
 Huszonharmadik fejezet

– A KONYHÁBAN ülnek és duruzsolnak valamit – jelenti Cass,

miközben átadja Beatrice-nek a kávét. – Azt nem tudom, miről
beszéltek, mert ahogy beléptem, elhallgattak.
– Kösz – mondja Beatrice, majd elveszi Cass-től a bögrét, és
lassan kortyolgatni kezdi az italát. Beatrice ideges, undok
kedvében van. Lelöki Sebbyt az öléből, aki a földre ugrik egy
méltatlankodó nyávogás kíséretében, amiért felébresztették
legszebb álmából. Beatrice feláll a kanapéról, és az üvegajtóhoz
lép. A karja libabőrös, miközben a bögréjét a kezében tartja.
Egész éjjel esett; a napozóágyak még mindig nyirkosak.
Mindenütt üres sörösdobozok és cigarettacsikkek hevernek. Abi
szülinapi bulijának maradványai az egész lakásban nyomot
hagytak: borospohárnyomok a kandallón, félik üres üvegek a
dohányzóasztalon, süteménymorzsák a szőnyegen. Az egész
lakásban áporodott, elhasznált levegő szaga terjeng. A takarítás
persze Evára marad. Ő jól tudja, Ben mennyire rosszul tűri a
koszt, a rendetlenség pedig kifejezetten idegessé teszi.
Cass Beatrice után megy. – Jól vagy? – kérdezi halkan,
miközben a vállára teszi a kezét. Beatrice csak a fejét rázza, és az
ajkába harap, nehogy elsírja magát. Képtelen szavakba önteni a
fájdalmát. Úgy érzi, mintha elvesztette volna Bent. Azt gondolta,
valami jó és szép dolgot tett azzal, hogy bulit rendezett Abi
tiszteletére. Azt hitte, ezzel mindent jóvá tehet, és Ben majd újra
az ő oldalára áll. Csakhogy Ben még így sem szakít Abivel; még
akkor sem, ha a kedves barátnője egy megszállott őrült, aki
rátámad a szomszédjára. Ben, mondd, minek kell még történnie
ahhoz, hogy végre tisztán láss?
– Nyilván bosszút akar állni – mondja Beatrice nyersen. –
Mit gondolsz, Cass? Szerintem veszélyes csaj. Szeretném, ha
eltűnne végre ebből a házból. – Ne aggódj! – szól Cass
megnyugtatóan, miközben megszorítja Beatrice vállát. –
Szerintem hamarosan el fog költözni.
 Huszonnegyedik fejezet

A SZÜLETÉSNAPOM körüli feszültség és zűrzavar idővel elmúlt.

Augusztus második fele már viszonylagos harmóniában telt. Nia
szinte naponta felhívott, hogy mikor költözöm már végre hozzá,
Londonba, de én mindig azt válaszoltam, hogy nem költözhetek
el. Legalábbis most nem. Ben nélkül nem.
Csak azért sem hagyom, hogy Beatrice győzzön.
Bea általában fent gubbaszt a stúdiójában, és gondolom,
éppen ékköveket illeszt egy gyűrűbe vagy nyakláncba. Ben újabb
műszaki cégekkel kötött szerződést az M4-es út közelében, én
pedig egyre több megbízást kapok Mirandától. Az estéket
általában mindannyian otthon töltjük. Együtt esszük Eva házi
pitéit és egytálételeit, miközben mindig megiszunk egy-két üveg
bort. Beatrice még mindig gyakran rendez házibulit, ezért nem
lepett meg, amikor egyik nap lelkesen bejelentette, hogy összejött
Niall-lal. Boldognak tűnik; olyan, mint aznap, amikor
megismertem. Nem tudom, észrevette-e, hogy minden éjjel
belopózom Ben szobájába, de még ha fel is tűnt neki, nem teszi
szóvá. Tulajdonképpen úgy tűnik, mintha az egész már nem is
érdekelné. Beatrice-szel eljátsszuk, mintha jól kijönnénk
egymással, pedig már sosem fogok megbízni benne.
Óvatos vagyok vele, és mindig próbálok felkészülni a
következő lépésére.

A szülinapomat követő hetek reményteljesen telnek, mert úgy

érzem, minden jóra fordulhat, ha mégis itt maradok. Ezt meg is
említem Bennek egy vasárnapi sétánk alkalmával, a Prior Park
Landscape Gardensben. A nap magasan jár, az ég halványkék. A
Palladian Bridge-nél Benbe karolok, miközben az oszlopokba
vésett, nevekkel és dátumokkal ellátott szerelmes üzeneteket
mutogatja. Ámulatba ejt, hogy van olyan, amelyik már több mint
száz éves. – Ennek örülök – mondja Ben. – Mert fontos nekem,
hogy a két nő, akik a legfontosabbak számomra, jól meglegyenek
egymással. – Erre megint elfog a féltékenység, pedig nekem
kellene a legjobban tudnom, milyen erős kapcsolat köt össze egy
ikerpárt. A baj csak az, hogy ez mindig a saját veszteségemre
emlékeztet. Némán sétálunk egymás mellett, az elnyújtott
árnyékunk után, a gondolatainkba merülve. Kíváncsi vagyok, mi
járhat Ben fejében, mert néha úgy viselkedik, mint egy tévé, amit
hirtelen másik csatornára kapcsoltak. Sosem lehet tudni igazán,
hogy épp mi jár a fejében.
– Hamarosan lejár a szerződésem, viszont kaptam egy újabb
megbízást egy skóciai cégtől – szólal meg, miközben már a tónál
járunk. – Jó pénzt ajánlottak, nem utasíthatom vissza.
Előttünk egy anyuka kínlódik az üvöltő kisgyerekével. Egy
süti ígéretével felkapja, és a közeli kávézó felé siet. – Mennyi
ideig tart a munka? – kérdezem, miközben empatikusan a
fiatalasszonyra mosolygok.
– Egy hét, esetleg kettő – feleli, csakhogy én képtelen vagyok
olyan hosszú ideig nélkülözni Bent. Ő a horgony a csónakomon;
nélküle úgy érzem magam, mint aki csak céltalanul hánykolódik
a tengeren.
– Mindenképpen el kell vállalnod? Mert az örökségetekből
úgyis… – Inkább be se fejezem a mondatot, mert tudom, hogy
megsértettem a férfiúi büszkeségét, amiért persze nyomban rám
is förmed.
 – Munkásosztályból származom. A saját két kezemmel
akarom megkeresni a pénzemet.
Eszembe jutnak Eva szavai, amikor gazdag nagyszülőkről és a
hatalmas, Edinburgh közelében fekvő házukról beszélt. Ezek
alapján nem úgy tűnik, mintha annyira munkásosztályból
származna, de többet inkább nem szólalok meg, mert végül is
megértem, hogy pénzt akar keresni ahelyett, hogy felélje az
örökségét. Egyébként amióta dolgozom, bérleti díjat fizetek
Beatrice-nek, bárhogy is tiltakozott ellene. Végtére is nem helyes,
ha semmit se adok bele a közösbe, és tudom, hogy ezt Ben is így
gondolja.
Megérkezünk a kávézóhoz, amit egy faasztalokkal körbevett,
kis kunyhóban működtetnek a tó partján. A legtöbb asztalnál
fiatal családok ülnek, miközben a gyerekeik a nyár végét
kihasználva, jégkrémmel a kezükben rohangálnak körülöttük.
Egy túlburjánzott bokor mögött mi is találunk végre egy üres
helyet, a tóra néző kilátással.
Ben a pulthoz megy, hogy rendeljen nekünk, majd két
kávéval a kezében ő is bepasszírozza hosszú lábait az asztal mögé.
Átnézek a válla felett, és a kacsák felett köröző, élelemre vadászó
sirályokat látok a tó felett. – De megleszel a házban nélkülem is,
Beatrice-szel és a többiekkel, ugye? – kérdezi hirtelen. Jólesik,
hogy legalább aggódik értem.
– Igen, úgy tűnik, Beatrice-szel rendeződtek a dolgaink, ami
azért nagyon sok mindent megkönnyít. – Ben csak bólint, és
belekortyol a kávéjába. – Tudod, azért szörnyű volt az a sok
furcsaság, ami történt. Úgy éreztem, mintha kicsúszott volna a
lábam alól a talaj.
– Igen, azt gondolom – feleli kurtán.
 Önkéntelenül is csóválni kezdem a fejem, mintha ki tudnám
rázni belőle a sok kellemetlen emléket. Újra és újra
emlékeztetnem kell magam, hogy mindez már a múlté, és jobb,
ha örökre elfelejtem.

Ben tíz napja Skóciában van. Nélküle csak ténfergek a

házban, mint akibe már csak hálni jár a lélek. A legjobban
éjszakánként hiányzik, ezért rendszerint az ágyában alszom és
róla álmodozom, miközben mélyen belélegzem az ágyneműben
maradt illatát.
Péntek van. Bennek ma kell hazajönnie. A konyhában ülök a
laptopommal, miközben Pam az ecseteit tisztogatja a
mosogatóban. A hajszíne egyébként egy látványosan félresikerült
otthoni hajfestés következtében kátrányfeketéről vérvörössé
változott, ami szerinte „sokkal jobban illik az egyéniségéhez”.
Buggyos, festékfoltos kertésznadrágjában állva, megállás nélkül
fecseg. Ügyet sem vet arra, hogy én viszont próbálnék cikket írni,
amit hamarosan le kell adnom Mirandának. Felmegyek a
Facebookra, mert úgysem tudok dolgozni Pam locsogásától. Lucy
oldalára is fel szoktam menni, hetente legalább egyszer. A mai
napig képtelen voltam megszüntetni a profilját, mert így legalább
vigasztalnak a régi posztjai, a vicces üzenetei és a fényképek,
amiket még halála előtt töltött fel. A profilképe kettőnkről
készült, amint egy buli kellős közepén, gyöngyöző homlokkal,
bután vigyorgunk, mögöttünk pedig emberek sokasága táncol.
Ahogy felidézem az eseményt, elmosolyodom; emlékszem, ezt a
képet Nia készítette egy új klub nyitópartiján a Covent
Gardenben. Még nekem is alaposan szemügyre kell vennem a
képet ahhoz, hogy megismerjem, melyik mosolygó lány vagyok
én.
 Egyébként a dobozban őrzött levelei a legszemélyesebb
emlékeim. Igaz, fel tudok menni a Facebook-oldalára, vagy
megnézhetem a róla készült videókat, mégis a levelei jelentik
számomra a legtöbbet, mert miközben olvasom a gondolatait és
érzéseit, amelyeket megosztott velem, szinte hallom a hangját, és
úgy érzem, mintha vele beszélnék. Azok a levelek a kettőnk
magánügyeit tartalmazzák, amelyeket nem osztottunk meg a
háromszáz-egynéhány Facebook-ismerősünkkel. Amikor arra
gondolok, hogy Beatrice hármat eltüntetett ezekből a kincsekből,
ráadásul a jó ég tudja, hová, úgy elönt a düh, hogy hosszú
percekbe telik, mire megnyugszom, és újra összeszedem magam.
Idővel mindenképpen visszaszerzem valahogy őket.
Most már csak elmosódott háttérzajként hallom Pam
locsogását. Valaki változtatott valamit Lucy idővonalán. Még
egyszer ránézek, hogy biztosan jól láttam-e, de nem tévedtem. A
szívem majd’ kiugrik a helyéből.
Kicseréltek.
A szavak elmosódnak a szemem előtt, a kezem remegni kezd
a billentyűzeten. A dátumból látom, hogy tegnap írták. Teljesen
kiszáradt a szám. Ezek szerint feltörte valaki az oldalát? De ki az
az idióta, aki már megint ilyesmivel szórakozik? És legfőképpen
miért?
– Minden rendben, szívem? – kérdezi Pam a sokkos
arckifejezésem láttán.
Nem avatom be Pamet a történtekbe, mert bár önelégültsége
ellenére is nagyon szeretem, és megnyugtat a jelenléte, nem
hiszem, hogy megértene. A születésnapi virágcsokorra is
mindenképpen valamilyen logikus magyarázatot akart találni.
Mintha létezne.
 Így inkább műmosollyal meggyőzöm, hogy teljesen jól
vagyok, amit el is hisz, miközben az ecseteivel a hóna alatt
kimegy a konyhából és felmegy a lépcsőn.
Miért írtad ezt, Lucy? – gondolom magamban. Megint
könnyezni kezdek, mert tudom, hogy ő nem írhatta. Meghalt, a
kurva életbe! Mély levegőt veszek, és a légzésemre koncentrálok.
Lecsapom a laptopom tetejét, és igyekszem meggyőzni magam,
hogy ez csak egy tévedés lehet, és egyáltalán nem furcsa és
beteges dolog, hogy megjelenik egy új üzenet a nővérem
üzenőfalán, aki már két éve halott.
Később felmegyek a Facebookra, de már nem találom ott az
üzenetet, így kételkedni kezdek, ott volt-e egyáltalán.

Már sötét van odakint, mire Ben Fiatja végre befordul az

utcába. A szobám ablakából nézem, ahogy leparkol a ház előtt.
Gyorsan leszaladok a lépcsőn, és feltépem a bejárati ajtót. Ben
mohazöld zakót visel, amit még sosem láttam rajta, a fejére pedig
kalapot tett. Bár még csak augusztus vége van, az idő rosszra
fordult, és inkább ősziesnek mutatkozik. Szaladni kezdek Ben
felé. Nagyon hiányzott már, de van valami a viselkedésében, ami
mégis visszatart. Fáradtnak látszik; a nyári barna bőrszíne
lekopott, a válla pedig beesettebb a szokottnál. Odakiáltok neki,
mire felém fordul, és amint felismer, elmosolyodik. Kilépek a
kapun, és a nyakába ugrom, ő pedig ledobja az utazótáskáját a
járdára, hogy megölelhessen. – Nagyon hiányoztál – búgja a
hajamba, miközben szorosan magához von. – Szörnyű volt ez a
néhány hét – mondja, mire együtt érzőn bólogatni kezdek.
Nemegyszer hívott fel késő este, hogy panaszkodjon a főnökére és
a felesleges túlórákra.
 Ben kézbe veszi a táskáját, és bemegyünk a házba. – Hol van
Bea? – kérdezi. – Jól éreztétek magatokat együtt? – Erre
megnyugtatom, hogy Beatrice nagyszerűen érzi magát, és az
elmúlt tíz napban jól megvoltunk négyen együtt. Cass még
mindig talány számomra. Bár már megszoktam, hogy úgy
ólálkodik folyton az egész házban, mint egy macska, az egyetlen
ember, akivel szóba áll, az csakis Beatrice. A konyhába menet
Ben megkérdezi, hogy Niall gyakori vendég-e a házban. Tettetett
közönyéből és féltékeny pillantásaiból látom, igenis zavarja, hogy
már nem csak ő az egyetlen férfi a húga életében.
Miközben Eva rakott csirkéjét melegítem, megemlítem
Bennek, hogy Beatrice nincs itthon, mert egy kiállításra ment
Niall-lal. Ben arcán látom, hogy nem tetszik neki a dolog, nekem
pedig ez a reakciója nem tetszik, mégis úgy csinálok, mintha nem
venném észre. Ben elé teszem a vacsorát, majd benyúlok a
kamrába egy üveg borért. – Valami azt súgja, erre most
szükséged van szólok felé, miközben és töltök neki egy pohár
chablis-t. Ben hálásan, fáradt szemmel rám mosolyog. Leülök a
vele szemközti székbe, majd magamnak is töltök a borból.
Legszívesebben kiönteném neki a szívem a Lucy Facebook-
oldalára került rejtélyes üzenetről, de látom, hogy Ben olyan
kimerült, hogy nincs szívem tovább fárasztani.
Később, Ben szobájában odalépek a Bang and Olufsen
hifijéhez, hogy betegyek valami zenét, mire Ben úgy rám ordít,
hogy ijedtemben hátraugrom.
– Ne nyúlj hozzá! – tolja félre a kezem. – Drága volt.
Nagyon megbántott vele, de igyekszem megérteni: hosszú út
áll mögötte, tíz feszült nap és egy olyan megbízás, amit gyűlölt.
Biztos csak fáradt. Azonban már eddig is feltűnt, hogy bizonyos
dolgokban nagyon pedáns. Utálja például, ha én mosom vagy
vasalom a drága dizájner cuccait, vagy akár ha hozzáérek a hülye
műszaki kütyüjeihez. De igyekszem nem törődni vele.
Mindenkinek megvannak a maga rigolyái. Befekszem az ágyba,
nem sokkal később pedig ő is utánam jön. Elkezdem letolni az
alsónadrágját.
– Most ne, Abi – mondja, majd átcsúszik az ágy másik felébe,
és az oldalára fordul. Most már csak a hátát bámulom,
pontosabban a lapockáján virító négylevelű lóhere alakú
anyajegyet. Néha úgy érzem, jéggé fagyok mellette.

Másnap Ben még alszik, amikor buszra szállok, és bemegyek

a városba.
Csípős az idő; az ég élénkkék és viola színekben játszik, a
felhők pedig kissé gyorsan úsznak az égen, ami azt jelzi,
hamarosan eső várható. Miközben leszállok a Bath Spa
megállónál, feljebb húzom a nyakamon a selyemsálam. A Milsom
Streeten meglátok egy jó kis bokacsizmát, amit nyomban fel is
próbálok. Most, hogy több pénzt keresek, megengedhetem
magamnak, hogy megvegyem. Lehajtott fejjel, zsebre dugott
kézzel azon töröm a fejem, vajon mi bánthatja Bent ennyire.
Miközben elmerülök a gondolataimban, észre sem veszem, hogy
majdnem összeütközöm egy nővel.
– Elnézést! – szabadkozom, ám ahogy felnézek,
megpillantom Jodie-t. Szürke farmert és pufi dzsekit visel, és az
általában duzzogó arcán kivételesen mosoly villan. Fekete bőr
hátizsákjával úgy néz ki, mint egy nagy bogár. – Szia, Jodie, hogy
vagy?
De ő csak bámul rám, és látom, hogy először nem tud hova
tenni, aztán hirtelen felcsillan a szeme: – Abi vagy, ugye? Hogy
vagy? Milyen az ütődött ikrekkel lakni?
 – Nem ütődöttek – vágom rá azonnal, mert felháborít Jodie
véleményformálása. Közben egy nő próbál továbbhaladni
mellettünk a szűk járdán. Csettint a nyelvével, mire elnézést
kérek és illedelmesen félreállok. Jodie is arrébb lép. Bár nem
voltam különösen jó viszonyban Jodie-val, azért megkérdezem,
ráér-e egy kávéra, mert feltennék neki néhány kérdést. Egy apró
esőcseppet érzek az arcomon. Látom Jodie-n, hogy
gondolkodóba esik. Végül is szívesen pletykálna egy jót az
„ütődőtt ikrekről”, másfelől viszont fél, hogy visszamondok nekik
valamit. Végül mégis beleegyezik, így beülünk egy kis kávézóba a
Római Fürdő közelében.
A felső emeleten ülünk le, az egyetlen szabad asztalhoz. Jodie
leveszi a hátizsákját és a Michelin-baba esőkabátját, majd
jólesően belesüppedünk a kényelmes fotelekbe. Az eső most már
ádázán veri az ablakot, ami hamar bepárásodik a becsődülő,
ázott emberektől és a forró italok gőzétől.
– Bath-ban folyton esik az eső – szól Jodie nyafogva,
miközben kibámul az ablakon. – Amúgy miről akartál beszélni
velem? – kérdezi, majd belekortyol a karamellás tejbe, és
nyomban átkozódni kezd, hogy milyen forró.
– Jodie – kezdem –, emlékszel még, amikor egyszer azt
mondtad nekem a szobádban, hogy itt mindig legyek résen? –
Közelebb hajolok hozzá, hátha így könnyebben megy a
konspiráció.
– Aha. Miért? – kérdezi a vállát vonogatva.
– Mit értettél ez alatt pontosan?
– Mit akarsz tudni? – Jodie hunyorogni kezd, mint egy kék
szemű macska. – Talán történt valami?
– Még mindig barátnők vagytok Cass-szel, ugye?
– Igen – feleli vonakodva. – De miért, miről van szó?
 – És Beatrice-szel már nem vagy jóban, igaz? – folytatom,
kérdésére egy újabb kérdéssel válaszolva.
Erre Jodie csak felsóhajt. Fiatal arca van, nem lehet több
húszévesnél. – Bárki is találkozik Beatrice-szel, először
mindenkit elvarázsol. Szép, jó humorú, okos, tehetséges… – A
jellemzése akár Lucyre is ráillene. Bátorítóan bólogatok Jodie-ra,
mert érzem, hogy mást is mondana. – Csakhogy Beatrice először
mindenkit behálóz, aztán ha megunta, eldobja az embert, nem
vetted még észre? – Érzem, hogy Beatrice Jodie-t is megbántotta.
– Talán – felelem. – Vegyes érzéseim vannak vele
kapcsolatban. Túl bonyolult.
– Miért, szerelmes vagy belé?
Erre majdnem ráköpöm a kávét az asztalra. – Dehogyis!
Miért mondod ezt?
– Ó, először mindenki beleszeret Beatrice-be. Cass is teljesen
bele van zúgva.
– Tényleg?
– Hát persze. Leszbi. Nem tudtad? Mindenhová követi
Beatrice-t, és soha egy rossz szót nem akar hallani róla.
Most már mindent értek. Hogy lehettem eddig ennyire vak?
Közben végigmérem Jodie ruházatát. Kinyúlt, fekete pólót
visel, egy olyan együttes feliratával, amiről még sosem hallottam.
Szemből nézve kifejezetten barátságtalanok a vonásai, mintha
mindig haragudna valamiért, még akkor is, ha mosolyog. – Cass-
szel összevesztem, amikor elköltöztem, de már újra jóban
vagyunk. Végül is, arról senki se tehet, hogy szerelmes, nem?
– És szerinted Beatrice-nek is vannak ilyen hajlamai?
– Hát… egy ideig volt köztük valami. Azt hitték, senki se
tudja, de én tudtam róla. – Furcsán érzem magam. Mintha kicsit
irigyelném Casst. – Egyébként Beatrice most nagyon össze van
zavarodva – folytatja Jodie. – Cassnek említette, hogy egy fiú
összetörte a szívét még az egyetemi évei alatt, amin máig sem
sikerült túltennie magát. Különben is, Bennel is olyan furcsa a
kapcsolata, mintha a tulajdona lenne.
– Ezt hogy érted? – kérdezem tőle, miközben még mindig
Beatrice leszbikusságán jár az eszem.
– Jaj, tudod te azt! – feleli puffogva. – Azt nem tudom
pontosan, mi folyik ott, de valami nem stimmel, az biztos.
Beatrice a markában tartja a bátyját, ez egyértelmű, de többet én
sem tudok.
Felegyenesedem a székben, és várok egy kicsit.
Legszívesebben elmesélném neki, mi minden történt, hogy miket
művelt Beatrice, és hogy amióta Niall-lal randizik, minden
megváltozott. Egészen mostanáig. De mégsem teszem. Jodie
biztosan elpletykálná Cassnek.
– Miért mondod ezt? – kérdezem, mire mindent kitálal.
Néhány héttel azelőtt, hogy kiköltözött, Jodie véletlenül
meghallott egy beszélgetést. Szerintem nem véletlen volt, hanem
hallgatózott. De mindegy is. Jodie éppen a lépcsőn jött lefele,
amikor hallotta a nappaliból kiszűrődő hangokat. Ben idegesen
fel-alá járkált a szobában, Beatrice pedig elnyúlt a kanapén. Jodie
a félig nyitott ajtón át látta, ahogy Beatrice keresztbe teszi a
meztelen lábait, és egy borospoharat markol. Ben ordítozott,
hogy ezt senkinek sem szabad megtudnia, legfőképpen „neki”, az
viszont nem derült ki, hogy ez kit takar. Ben valamilyen
bűncselekményre utalt, szinte őrjöngött idegességében,
miközben Beatrice könnyedén ugratta, mint aki örül, hogy egy
közös titkot oszthatnak meg. – Az volt az érzésem, hogy Ben
sokkal jobban aggódik a dolog miatt – teszi hozzá Jodie, majd
megáll, hogy biztosra vegye, figyelek-e. – A legfurcsább pedig az
volt, hogy Daisynek szólította Beatrice-t. Ha nem láttam volna
Beatrice lábát, és nem ismertem volna fel a tetoválást a bokáján,
azt gondoltam volna, Ben valaki mással beszél.
– Tényleg Daisynek hívta? – kérdezem a szemöldököm
ráncolva. – Az anyjukat hívták így.
– Hát mit tudom én – mondja Jodie, és flegmán megvonja a
vállát. – De amikor Ben meghallotta, hogy a lépcsőn jövök,
szélesre tárta az ajtót, és… hát az arca mindent elárult…
Nyomban nekem esett, hogy áruljam el, mit hallottam. Persze én
adtam az ártatlant, de nem hitt nekem. Beatrice viselkedése
pedig végképp elüldözött onnan.
– Miért? Mit csinált?
– Tudod, amikor olyan, mint a jégcsap. Gondolom, te is
tapasztaltad már.
Hirtelen közösséget érzek Jodie-val, és elmosolyodom. Igen,
pontosan tudom, mire gondol.

Amikor hazaérek, a lakás üresen fogad. Felrohanok a

szobámba, bekapcsolom a laptopom, és gyorsan felmegyek Lucy
oldalára.
Nincs új beírás az idővonalán, viszont van egy link a
fényképéhez csatolva. Ahogy megnyitom, a lélegzetem is eláll,
mert Beatrice arca tölti be az egész képernyőt. Ez ugyanaz a
fekete-fehér profilkép, amin a saját ékszereit viseli, és amit Cass
feltöltött a weboldalukra. Eszembe jutnak a tegnapi szavak:
Kicseréltek. Eddig fogalmam sem volt, mire utalhat ez, de most
már értem. Megkönnyebbülve felnevetek. Mégsem őrültem meg.
Valaki szórakozik velem, amióta csak beköltöztem. És most
már tudom is, hogy ki.
Mindig az, aki a leginkább hallgat.
 Huszonötödik fejezet

BEATRICE szitkozódva próbál beleilleszteni egy gránátkövet egy

ezüstgyűrűbe a tölgyfa asztalon, de az ujjai túl vastagok és
ügyetlenek hozzá. Mindenért Casst okolja, aki a kanapén
heverészik, miközben lábait átlendíti a karfán. Cass felnéz a
könyvéből. – Minden rendben?
– Képtelen vagyok beilleszteni ezt a nyavalyás követ –
mondja számtalan próbálkozás közben. Nem elég, hogy
menzeszgörcsök gyötrik, amióta működik a weboldala, ki sem
látszik a sok munkából.
– Segítsek? – kérdezi Cass, de Beatrice csak a fejét rázza,
szívesebben lenne egyedül. Cass az utóbbi időben teljesen
rácsimpaszkodott, ami Beatrice szerint csakis Niall miatt van.
Igaz, ez még nem nevezhető kapcsolatnak, mert bár Niall
eszméletlenül jóképű, Beatrice unatkozik mellette. Niall olyan,
mint egy fadarab, Beatrice úgyis ott fogja hagyni.
Beborult az ég, a szoba is elsötétült. Cass anélkül, hogy
levenné a szemét a könyvéről, hátranyúl és felkapcsolja a lámpát.
„Olyan gyönyörű”, gondolja Beatrice, miközben fürkészi
barátnője arcát, pici orrát, nagy sötét szemét és platinaszőke
haját. „És bármit megtenne értem.”
Beatrice leteszi az asztalra a gyűrűt és a féldrágakövet, ami
pirosas-narancssárgán fénylik a lámpafényben. Most nincs olyan
állapotban, hogy ezzel foglalkozzon. Most már Ben is végre itthon
van. Több mint két hete nem találkoztak, mert Beatrice Niall-lal
volt tegnap este, amikor Ben hazaérkezett. Bár Beatrice sietett
haza, hogy lássa, de meglepődött, amikor Pam közölte vele, hogy
Ben már lefeküdt aludni. Beatrice halkan átosont bátyja
szobájába, de majdnem sokkot kapott, amikor a félig nyitott
ajtón keresztül meglátta, hogy Abi piheg bátyja meztelen
mellkasán.
Végül is bármit is mondanának, úgyis érezte. Most már nem
tudja Bent a markában tartani.
Pedig nagyon hiányzott neki. Hosszú évek óta nem voltak
ilyen sokáig távol egymástól. És most nagyon bosszantja, hogy
egyenesen Abi karjaiba rohant ahelyett, hogy őt üdvözölte volna.
Igaz, mindenről ő tehet. Felszedte Niallt, hátha valaki Ben
helyébe léphet. Csak az a baj, hogy Niall jellegtelen, csinos pofija
mögött nem talál semmi érdekeset. Úgysem fog tudni soha,
senkivel sem normális párkapcsolatot létesíteni, mert mindenkit
a bátyjához hasonlít. Ennél szorosabb kapcsolata úgysem lesz
senkivel, mint az ikertestvérével.
– Szia! – köszönti Ben a húgát. Kócos hajjal, fáradt arccal áll
az ajtónál.
Beatrice odaszalad hozzá, és szorosan átöleli. – Nagyon
hiányoztál. Jól vagy?
– Kicsit kimerültem. Fárasztó volt ez a tíz nap – feleli Ben,
majd észreveszi, hogy Cass mereven bámulja a könyvet az ölében
a kanapén. Bennek meg se kell szólalnia, Beatrice tudja, hogy
Cass előtt nem akar beszélni. Beatrice finoman kitessékeli bátyját
az ajtón, miközben odaszól Cassnek, hogy máris jön.
– Menjünk ki sétálni egyet – súgja, mire Ben rábólint.
Mindketten esőkabátot vesznek fel. Beatrice magával visz egy
esernyőt is, majd elindulnak az Alexandra Park irányába.
– Hol van Abi? – kérdezi Beatrice a bátyjába karolva.
 Csak gyenge napfény szűrődik át a felhők mögül. Beatrice
már bánja, amiért ruha helyett nem nadrágot vett fel. A lába
jéggé fagyott a leopárdmintás balerinacipőjében.
Ben csak megrántja a vállát. – Nem tudom, csak reggel
láttam.
Beatrice legszívesebben az arcába vágná, hogy tudja, hogy
Ben Abivel aludt, de nem akarja, hogy a találkozásuk rögtön
veszekedésbe fulladjon. Végül is, a férfiaknak vannak bizonyos
szükségleteik, és ezt Beatrice sem tagadhatja meg tőle. Beatrice
Abi születésnapja óta igyekezett kézben tartani a dolgokat, csakis
Ben kedvéért. De naivitás volt részéről azt gondolni, hogy ez
sikerülni is fog neki.
Beatrice inkább végighallgatja Ben londoni élményeit, hogy
ennyi év után milyen furcsa volt viszontlátni a várost, a parányi
és sötét, káposztaszagú házat és Paul koszos zoknijait – azt az
életet, amitől Ben mindig is menekülni próbált. Beatrice
bátorítóan megszorítja bátyja kezét. – Ezek szerint Paul még
mindig ott lakik? – kérdezi.
– Igen, és változatlanul gyűlöl engem – bólint Ben. –
Féltékeny rám, mert én élem azt az életet, amilyet ő szeretne.
Egy ideig csendben sétálnak tovább; csak a lépéseik zaja
hallatszik a nedves járdán, a távoli kutyaugatások között. Megint
esni kezd, ezért Beatrice kinyitja a kék pöttyös esernyőjét. Ben
kiveszi a kezéből, mint mindig, és kettejük fölé tartja.
– Beszéltél Abinek Londonról? – szólal meg Beatrice.
– Dehogy! Úgy tudja, Skóciában voltam. Tudod, hogy nem
beszélhetünk róla!
Beatrice az ajkába harap, miközben elérnek az utca végére,
ami balra a park felé nyílik. „Mennyi hazugság!”, gondolja.
 A hideg, esős idő miatt senki sincs a parkban, de Beatrice így
szereti. Reszket vékony, skarlátvörös ruhájában, ezért Ben
átkarolja.
– Fázol? Menjünk inkább haza?
Beatrice megrázza a fejét. Inkább azt szeretné, ha Ben tovább
beszélne. Azt szeretné, ha Ben mesélne Abiről, hiszen tudja, Ben
és Abi kapcsolata sosem működhet igazán; így, hogy Ben annyi
mindent elhallgat Abi elől. Ben, én ismerem minden titkodat.
Előttem semmi sincs rejtve, de én így is szeretlek, és mindig itt
leszek neked. Mindig.
Beatrice egy pillanatra elgondolkozik, hogyan terelhetné rá a
beszélgetést Abire. – Szerintem Abinek is nagyon hiányoztál. –
Ben egy nagy tölgyfa alá húzza Beatrice-t, mert az eső hirtelen
zuhogni kezd. – Nekem is hiányzott. Mindketten nagyon
hiányoztatok. – Ben újra átkarolja a húgát, és Beatrice a
mellkasához nyomja hideg orrát. Mindketten az esőt figyelik,
ahogy a levelekről az egyre sárosabb fűbe hull. Egyikőjük sem
akar megmozdulni. – Abi azt mondja, sokat javult a
kapcsolatotok – szólal meg Ben, még mindig az esernyőt
szorongatva.
– Ben, csak miattad csinálom az egészet! Tudom, hogy Abi
milyen sokat jelent neked, de szerintem tényleg nem normális.
– Miért mondod ezt? – kérdezi Ben egyre feszültebben.
– Hát a virágok, a karkötő, a levelek… Abi összevissza
hazudozik. – Beatrice felpillant bátyja arcára, hogy lássa a
reakcióját, miközben ő maga igyekszik kifejezéstelen képet vágni.
– Olvastam egy tanulmányt az egypetéjű ikrekről a neten. Egy
professzor azt írja, előfordul, hogy a másik fél felveszi a halott
ikertestvére személyiségét.
 – Ezt meg hogy érted? – förmed rá idegesen Ben, miközben
leveszi a karját húga válláról.
Beatrice egy pillanatra elgondolkodik, folytassa-e egyáltalán,
de aztán úgy dönt, meg kell védenie a bátyját, mert az Abivel való
kapcsolatának sehogy se lesz jó vége. – Azt mondtad, a virágárus
adott személyleírást arról a nőről, aki megrendelte a virágot Abi
születésnapjára, igaz? Az pedig Abire vagy Lucyre illik. Szerintem
Abi tette, miközben azt gondolta, hogy ő Lucy. Akkor, néhány
pillanatra megfeledkezett a saját identitásáról, érted?
Ben csak bámul rá néhány másodpercig, majd nevetésben tör
ki. – Most hülyéskedsz, ugye? Még hogy Abi azt gondolja, hogy ő
Lucy? Ez mekkora faszság!
– De hidd el, hogy Abi nem normális!
– Hagyd ezt abba, Bea! Ezt nem akarom többet hallani!
– Figyelj, csak azért mondta, hogy én vettem el a karkötőt
meg a leveleket, hogy kettőnk közé álljon.
– Ezt már korábban is mondtad, és továbbra sem hiszem el.
– Tehát azt gondolod, hogy én loptam el a leveleit? – kérdezi
Beatrice, miközben dühösen keresztbe fonja a karját.
Ben idegesen végigsimítja az arcát. Beletúr nedves hajába,
amitől még az orra is vizes lesz. – Nem tudom. Lehet, hogy te
meg csak azért mondod, hogy ő lopta el a karkötőt, hogy így állj
rajta bosszút.
Beatrice dühében elsírja magát. – Szóval tolvajnak tartasz?!
Szerinted ennyire pitiáner vagyok?
Ben képtelen a húga szemébe nézni, csak lehajtja a fejét, és a
nedves füvet rugdossa a bakancsa orrával.
– Megtaláltuk a fülbevalót a szobájában, amit egyértelműen ő
lopott el, mégsem szembesítettük vele! Én sosem vetettem a
szemére, csak mert te megkértél rá. Tehát továbbra is azt
mondod, hogy nem ő lopta el a karkötőmet?
Ben felemeli a tekintetét, és merev arccal, egyenesen Beatrice
szemébe néz. – Erre most kurvára nincs szükségem! – sziszegi
vöröslő arccal. – Pokoli heteket éltem át, de te most is csak Abiről
tudsz mekegni! – Bennek fröcsög a nyál a szájából. Beatrice
hátralép egy lépést. Mindig szokatlan számára, ha Bent dühösnek
látja, pedig tud az lenni, látta már életében egy párszor. –
Megőrjítesz ezzel! – Ben a húgához vágja az esernyőt, majd
felhúzza a dzsekije gallérját, zsebre vágja a kezét, és lehajtott
fejjel elindul a zuhogó esőben.
Beatrice-t a mellkasánál éri az ütés, mire felsikolt, de meg
sem próbálja marasztalni Bent. Zokogva rogy le a sáros talajra,
ami teljesen összemocskolja csupasz combjait. Ezzel Beatrice
rémálma valóra vált. Abi győzött.
 Huszonhatodik fejezet

LECSUKOM a laptopom, és az ágyamon ülve csendben

hallgatom az eső kopogását a tolóablakon, miközben azon
gondolkodom, hogy mit csináljak. Kiosonok a szobámból. Az
ajtómból Beatrice és Ben szobájára is rálátok. Mindkettő üres.
Kihajolok a korláton, hogy belássak a nappaliba. Hegyezem a
fülem, hátha sikerül meg hallanom valamit, elvégre könnyen
terjednek a hangok a házban, de semmit sem hallok, se a tévé
hangját, se beszélgetések moraját, se edénycsörömpölést, ami
mindig jelezni szokta, hogy valaki van a konyhában. Eva hétfőig
nem várható, Cass és Pam pedig hallottam, hogy korábban
elmentek együtt valahová, és ha jól érzékeltem, még nem értek
vissza. Sem Ben, sem Beatrice. A ház tehát üres.
Rövid hezitálás után elindulok a szűk csigalépcsőn, felfelé,
ami a padlásra vezet. A szívem a torkomban dobog. Remegő
lábakkal szedem a lépcsőfokokat. Időnként hátrapillantok, nem
jött-e mégis haza valaki. A lépcső nyikorog a talpam alatt. Ahogy
felérek, az első ajtó egy négyzet alakú hálószobába vezet, egy
egyszemélyes ággyal az ablaknál, fenyőből készült
éjjeliszekrénnyel. A falakon lógó festményekből ítélve ez Pam
szobája lehet. Miközben elmegyek mellettük, egy élénk színű
olajfestmény megragadja a tekintetem. Két lányt ábrázol, akik
kézen fogva szaladnak át egy búzatáblán. Hátulról látszanak; a
hajuk szőkés-arany árnyalatban csillog, akár a búza. Csupán két
további szín található a képen: a vérvörös ruhájuk és a kék ég.
Egykorúnak tűnnek, mintha ikrek lennének.
 De miért festett Pam éppen ikerlányokat? Kíváncsi lennék, ez
vajon azelőtt készült-e, hogy beköltöztem. Úgy emlékszem,
májusban még nem volt itt ez a kép. A két lány egyébként rám és
Lucyre hasonlít.
Erőt veszek magamon, és kimegyek a szobából. Nem
időzhetek itt sokáig, nincs sok időm.
A két padlásszoba közül Cass lakik a nagyobbikban. Szép,
otthonos szobája van; a halványzöld falakat bekeretezett, fekete-
fehér képek díszítik. A franciaágy bevetetlen; a takaró csomóban
hever az ágy lábánál a gyűrött lepedőn. Gyorsan szétnézek a
szobában, azt sem tudom, hol kezdjem. Miközben átsétálok a
szobán, egy újabb ajtóba botlom, ami jóval masszívabb a
többinél. Gyanútlanul kinyitom. Biztos egy gardrób, gondolom
magamban, de ehelyett egy előhívószobát rejt, amelyben erős
savszag terjeng. Egy mosogatótál felett ruhaszárítókötélen lógnak
a fotók, csipeszekkel odaerősítve. Nagyokat pislogok a sötétben.
Igyekszem villanykapcsolót találni. Végre megvan. Felkapcsolom.
A szobát halványpiros fény lepi el. Hátrapillantok, hogy biztos
nem jön-e senki, majd továbbsétálok a helyiségben. Kézbe
veszem az egyik filmtekercset, és végignézem. Az összes kép
Beatrice-t ábrázolja. Van köztük természetes és beállított kép is.
Épp arra gondolok, Cass milyen rögeszmésen odalehet
Beatrice-ért, amikor hirtelen becsapódik mögöttem az ajtó.
A kis szobában ragadtam. Hirtelen úgy látom, mintha
közelednének felém a falak. Néhány másodpercre jéggé
dermedek. Aztán felszökik bennem az adrenalin, odarohanok az
ajtóhoz és feltépem. Megkönnyebbülök, hogy nem ragadtam
benn. Kitámasztom a lábammal az ajtót, majd végiglapozom a
munkaasztalon heverő képhalmot. Meglátok egyet, ami más,
mint a többi. Kiveszem a tartóból, és jobban szemügyre veszem.
Beatrice arcképe félbevágva, mellette az enyémmel. Cass
hajszálpontosan egymáshoz illesztette őket, mintha a kettő
egyetlen arc volna. A végeredmény megdöbbentő. A kép ragad.
Nem tudom, mit kezdjek vele, mint ahogy azt sem, hogy bizonyít-
e bármit is. Mindenesetre sejtem, Cass miért tette ezt velem.
A fényképpel a kezemben kijövök a szobából, az ajtó magától
becsukódik mögöttem. Lesietek a lépcsőn, de közben rémülten
veszem észre Bent, ahogy csuromvizes hajjal és még vizesebb
farmerban felfelé igyekszik a szobájába. Mogorvának és
gondterheltnek látszik, de amint meglát, nyomban magára ölti a
megszokott arckifejezését.
Észreveszi a fotót a kezemben, amit a mellkasomhoz nyomva
szorongatok. – Mit művelsz? – kérdezi. Az arca ismét
elkomorodik.
Most gyorsan ki kell találnom valami hazugságot, de az a baj,
hogy látta, hogy a padlásról jövök le. Megvárom, amíg odaér
hozzám, és átnyújtom neki a képet. – Ezt Cass szobájában
találtam.
Elveszi a fotót és rápillant. – Hú, elég furán néz ki – böki oda
kedvetlenül. – Miért voltál a szobájában? – teszi hozzá, miközben
visszaadja a képet.
A Lucy idővonalán hagyott baljós üzenetet is megemlítem
Bennek, és azt is, hogy úgy sejtem, Cass áll a dolgok mögött. –
Összefutottam Jodie-val, és azt mondta, Cass szerelmes Beatrice-
be, és volt is köztük valami, így most biztosan féltékeny rám.
Arra számítottam, hogy Ben együtt érző lesz és megért majd,
de ehelyett csak feszülten, sápadtan, szokatlanul csendesen rám
néz. – Te találkoztál Jodie-val? Ő a legnagyobb hazudozó a
világon. Nem is ismered! Ne higgy el neki semmit sem!
 – Csak… csak véletlenül futottunk össze – mondom hebegve,
de Ben félbeszakít.
– Azt gondolod, az ikertestvéremnek leszbikus viszonya volt
Cass-szel? Ez szemenszedett hazugság!
Erre elhallgatok, csak babrálok a képpel a kezemben.
– Hadd nézzem a laptopod! Most már én magam akarom
látni azt az üzenetet a fotóval együtt! – Ben félretol és felviharzik
a szobámba.
– De már letörölték! – bizonygatom, miközben utána
loholok, de Ben már felkapja a laptopot az ágyamról.
– Hát persze – nevet fel gúnyosan, majd visszadobja a gépem
az ágyra. – Mert nem is voltak ott soha.
Úgy érzem, mintha pofon ütött volna. – De igen, nem
hazudok – felelem erőtlenül.
Ben lerogy az ágyamra, és a kezébe temeti az arcát. – Most
már fogalmam sincs, kinek higgyek – motyogja elkeseredve az
ujjai között. – Épp az imént vesztem össze Beatrice-szel –
mondja, miközben vörös szemekkel rám néz. – Azt állítja,
mentális problémáid vannak. Hogy összekevered a valóságot az
álomvilágoddal, és hogy kettős személyiség vagy, aki néha az
ikertestvérének gondolja magát. De én kiálltam melletted.
Ben szavai annyira letaglóznak, hogy elgyengülve a földre
rogyok. – Azt gondolod, hogy személyiségzavaros vagyok?
– Azt nem mondtam, hogy én is azt gondolom – mondja a
fejét rázva –, Beatrice viszont igen.
Eszembe jutnak a betegségeim, a paranoiám, a túlélők
bűntudata és a poszttraumás stressz szindrómám, egyszóval
minden, amit Lucy halála óta diagnosztizáltak rajtam. Talán
Beatrice-nek igaza van, és mégis én küldtem magamnak a
virágokat, hiszen a jellemzés, amit a virágboltos adott,
tökéletesen rám illik. – Beatrice-nek nincs igaza! – szólok
felcsattanva. – A személyleírás alapján akár ő is lehetett volna! –
A vádak azonban ott maradnak kettőnk között; csak lógnak a
levegőben, mint az oda nem illő, rothadó húscafatok.
Ami azt az ominózus Facebook-üzenetet illeti, végül is csak
én ismerem Lucy jelszavát. Lehetetlen, hogy más írt volna rá,
hacsak fel nem törték az oldalát. Továbbra is a markomban
szorongatom Cass fényképét, de még az sem bizonyíték semmire.
Nyilvánvaló, hogy Cass szerelmes Beatrice-be, és ha történt
közöttük valami, ha nem, Cass minden bizonnyal azóta féltékeny
rám, hogy beköltöztem a házba. Csakhogy Cass tudja, hogy
Bennel vagyok együtt, akkor miért művelne ilyesmit?
Mert miattam hanyagolja Ben az ikertestvérét, és ezzel
fájdalmat okoz neki?
– Ez mind Beatrice műve volt! – folytatom, miközben
feltérdelek. Ben a tenyerébe temeti az arcát és feljajdul. – Ben,
nem látsz a szemedtől? – De bármilyen kétségbeesve is
bizonygatom az igazam, Ben csak a fejét rázza. – Miért nem
hiszel nekem? Miért mindig neki adsz igazat?
– Ne gyere már megint ezzel! – sziszegi Ben a foga közt, majd
felemeli a fejét. Csak most látom, mennyire kimerült. – Ne gyere
már megint ezzel! – ismétlem gúnyosan. – Neked ez csak ennyit
jelent?
Mindketten felállunk, egymással szemben. A szívem a
torkomban dobog. – Mindig csak ugyanazokat a kibaszott
érveket sorolod.
– Mert nem hiszel nekem! – Most már nem bírom tovább, és
elsírom magam.
– Ne ordíts velem – szól Ben halkan.
 Legszívesebben megütném Bent; ököllel ütném a mellkasát,
és addig ráznám, amíg nem látná be, hogy ennyivel nem
intézhetjük el a dolgot. Hozzávágom a fényképet, ami könnyű
súlya miatt azonnal a földre hullik, majd zokogva összeroskadok
a szőnyegen. Nem bírom tovább. Képtelen vagyok elviselni, hogy
folyamatosan paranoiás őrültként kezel. – Nem csinálom ezt
tovább! Elég volt! – kiabálom zokogva.
Ben egy pillanatra elhallgat, majd érzem magamon a karjait.
– Abi, ne mondd ezt, kérlek!
– Akkor mondd, hogy hiszel nekem! És mondd, hogy tudod,
mindvégig Beatrice hazudott.
Ben erre hezitálni kezd, így inkább elhúzódom tőle. –
Elköltözöm – motyogom magam elé bámulva. Inkább lakom
megint a szüleimmel.
Ben letérdel elém, én azonban hátat fordítok neki. – Abi, én
ezt nagyon nem szeretném. Értsd meg, ez most nagyon nehéz
nekem. Bea az ikertestvérem, és…
– Én pedig a barátnőd vagyok! – Megint felemelem a
hangom.
Elkeseredetten megtörlöm a szemem a ruhám ujjával.
Tényleg mindig ugyanoda lyukadunk ki, és ez már sosem fog
megváltozni. Ennek a kapcsolatnak lőttek. Beatrice győzött. Azt
hiszem, talán meg is könnyebbültem egy kicsit.
– Abi, nézz rám! – szól Ben pánikolva, mire lassan felé
fordulok. – Költözzünk el együtt, csak mi ketten! Nyilvánvalóan
sosem fog működni, hogy hárman egy fedél alatt lakunk. Már
úgyis túl öreg vagyok ahhoz, hogy a húgommal éljek – teszi hozzá
bánatos mosollyal.
 Tegnap még örültem volna, ha ezt hallom, de ma már késő.
Megrázom a fejem. Azért örülök, hogy látok némi bánatot a
szemében. – Mi értelme lenne? Úgysem hiszel nekem.
– Jaj, Abi, dehogynem! Szeretlek, és csak veled akarok lenni.
Kezdek elgyengülni. Ben megérzi ezt, odahúz magához,
átölel. Együtt ücsörgünk a szimmetrikus rendbe rajzolt,
lepkemintás, pezsgőszínű szőnyegen. – Most már van elég
pénzem. Kibérelhetnénk valamit. Mit szólsz hozzá? – súgja a
hajamba bújva.
Elhúzódom tőle, hogy lássam a szemét, valóban komolyan
gondolja-e. – De miért tennéd ezt, ha úgyis dilis vagyok? –
kérdezem nevetve a könnyeim között.
– Mert csak téged akarlak. Itt pedig nem maradhatunk.
Ennek sosem lesz vége közöttetek Beatrice-szel. Mindig bántani
fogjátok egymást. – Már épp tiltakozni készülök, mire Ben
mélyen a szemembe néz. – Nézd, Abi, én nem áltatom magam
tovább. Döntenem kell, és én téged választalak.
Ahogy felém hajol, hogy megcsókoljon, az jut eszembe, hogy
mégis én győztem. Engem választott Beatrice helyett. Mégsem
tudok neki örülni annyira, mint kellene.

Aznap este hárman ülünk az étkezőasztalnál. Kerülve a

szemkontaktust, Ben közli a húgával a döntését. Beatrice egy
ideig hallgat, csak az ajkát harapdálja, de én észreveszem, hogy
kissé sápadtabb lesz, a szeme viszont csillogni kezd. Tesz egy
halvány kísérletet, hogy meggyőzze a bátyját, aztán csak lehajtott
fejjel, szomorúan bámul maga elé. Én csendben kortyolgatom a
teámat. Bűntudat gyötör, ahogy elnézem Beatrice szép arcát és a
tökéletes bubifrizuráját. Sóhajt egyet, felemeli a fejét, és
hunyorogni kezd, mint aki forgat valamit a fejében. – Ben, biztos
vagy benne? – kérdezi halkan. – Gondolod, hogy Abi boldoggá
fog tenni? – teszi hozzá, mintha ott se lennék.
Ben megfogja a kezem, és igent mond. Elmondja, hogy
engem akar, és mindig is rám várt.
–Tehát itt a vége? – folytatja Beatrice magába roskadva. – Én
mindig csak azt akartam, hogy boldog légy. Hidd el.
Beatrice hátratolja a székét, feláll, és kisétál a konyhából. Ben
és én csak bámuljuk Beatrice rúzsfoltját a madármintás bögréjén.
Kezdek ideges lenni. Vajon miért nem harcolt érte egy kicsit
jobban? Gyanús, hogy ilyen könnyen beleegyezett a dologba.
Tényleg elengedi Bent?
 Huszonhetedik fejezet

KÖRBEJÁROM a lakást, hogy az emlékezetembe véssem minden

részletét. Megérintem a margaréta alakú, apró égőket a korláton,
végigsimítom az ízlésesen lefestett falakat, és még utoljára
kiélvezem a padlófűtés kellemes melegét a talpam alatt. Kicsit
elidőzöm a bársonyfotelban a nappaliban, majd a teraszról
élvezem a szép kilátást és gyönyörködöm a kertben. Átvetem a
lábam az antik karosszék karfáján a konyhában, épp úgy, ahogy
Beatrice és Cass is tette az első reggel, miután beköltöztem.
Hiányozni fog ez a ház, olyan szép itt minden. Hiányozni fog,
mert egy időre úgy éreztem, boldog leszek itt. A falak egy olyan
jövő ígéretét rejtették, amelyre mindig is vágytam, egy olyan élet
ígéretét, amely csupa fény és csillogás, épp az ellenkezője annak,
ami elől menekültem.
Két nappal később reggel a konyhában ülök a laptopom előtt.
Látszólag Mirandának gépelek be egy interjút, gyakorlatilag
pedig szörfölök a neten, hátha találok egy megfelelő albérletet,
ahová elköltözhetünk Bennel. Leszámítva a vízforraló hangját és
a retró radiátorok kattogását, a házban kísérteties csend honol.
Ben dolgozik, a többiek pedig elmentek Beatrice egyik
barátjához, aki nemrég nyitott egy művészstúdiót Frome-ban.
Engem nem hívtak meg.
Éppen egy Walcot Street-i lakás részleteit futom át, amikor
ijedtemben felugrom, mert megszólal a csengő. Valaki van az
ajtónál. A szívem a szokásos módon kalapálni kezd, miközben
ráveszem magam, hogy felálljak a laptopom mellől, és ki
merészeljem nyitni az ajtót. Egy pirospozsgás, ősz, rövid hajú nő
toporog a lábtörlőn. Első pillantásra a hatvanas évei elején
járhat. – Jó reggelt! – köszönt erős skót akcentusával. Szeme
alatt ráncok rajzolódnak, miközben rám mosolyog. Alig
magasabb százötven centinél, kopott esőkabátot, hosszú szoknyát
és barna bakancsot visel, a karján ormótlan kézitáskát lenget.
Mögötte senki sincs az utcán, a nap ragyog a porcelánkék égen, a
levegőben még érezni a hajnali zápor illatát.
– Bent keresem – mondja a nő, miközben reménykedve
bekukucskál az előszobába. Vajon mit akarhat Bentől?
– Ben dolgozik, csak este ér haza.
Válaszomra csalódott arcot vág. – Ó, hát persze, erre nem is
gondoltam! Akkor később visszajövök.
– Elnézést, de mit mondhatok Bennek, ki kereste? – Nem
hagyhatom, hogy ez a nő anélkül menjen el, hogy megtudnám,
kicsoda. A hölgy zavartan körbenéz, mint aki azt várja, Ben
mindjárt felbukkan az utca túloldalán.
– Az anyukája vagyok, drágám. De semmi baj, később
biztosan itthon találom. A héten Bristolban vagyok a másik
fiamnál, lesz még időnk találkozni. Próbáltam hívni, de sosem
veszi fel. Már attól féltem, hogy nem is találkozunk. Az apja
halála óta… – folytatja remegő ajkakkal, de aztán összeszedi
magát. – Múlt héten találkoztam Bennel. Összevesztünk, így
most szeretnék… – Ekkor ijedten elhallgat, mint aki attól fél, már
így is túl sokat árult el. – Hát jó, semmi probléma, este
visszajövök, nyolc körül. Drágám, megmondaná neki, hogy
kerestem?
Képtelen vagyok válaszolni, csak bámulok rá elképedve. Alig
hiszem el, amit hallok. – Maga tényleg Ben anyja? – ismétlem,
hangot adva a gondolataimnak.
 Erre elkomorodik, tengerkék szemében zavart látok. Nem
hasonlít Benre, sem Beatrice-re. – Igen, az anyja vagyok. És
maga kicsoda?
– Én pedig a barátnője, Abi.
– Á, szóval te vagy Abi! – mondja, miközben arca felragyog. –
Ben mesélt rólad a múlt héten, amikor meglátogatott. Mondta,
hogy milyen csinos kislány vagy.
– A múlt héten meglátogatta önt Skóciában? – Most már meg
kell kapaszkodnom az ajtófélfában.
– Tudom, hogy még hallatszik a tájszólásom – mondja
nevetve –, de már elköltöztünk Skóciából. Tíz éve Londonban
élünk, Streathamben. Bennel együtt költöztünk oda. Gondolom,
Ben említést tett róla, hogy meghalt az apja – teszi hozzá halkan.
– Már régóta beteg volt, mégis sokkoló volt számunkra. Bármit
mond is Paul, Ben nagyon rosszul viselte. – Dudál egy autó, a nő
hirtelen elkapja a fejét. Egy piros Mondeo parkol le a
járdaszegély mellé, az utca távolabbi részén. – Ez Martin, a másik
fiam. Akkor megyek is. Később találkozunk, drágám. Egyébként
Morag vagyok. Örülök, hogy megismertelek. – Kedvesen
megsimogatja a karomat, majd kilép a kapun, elindul a várakozó
autó felé, és ölében a hatalmas kézitáskájával beül az
anyósülésre. Elképedve bámulok a kocsi után, majd szédelegve
leroskadok a hideg kőre. Hogy lehet ő Ben anyja, amikor Ben és
Beatrice szülei harminc éve meghaltak egy autóbalesetben?

Bár még csak délelőtt tizenegy van, töltök magamnak egy

pohárral a hűtőben lévő fél üveg borból. Táncolnak az idegeim,
így egy hajtásra lehúzom. Felhívom Bent, aki, mivel sosem hívom
munka közben, elsőre felveszi a telefont. Riadt a hangja. Mindent
kitálalok neki, miközben rovom a köröket a konyhaasztal körül.
Azért még reménykedem, hogy Ben mindent megmagyaráz,
pedig az eszemmel tudom, hogy ez lehetetlen.
Ben csak néhány pillanatnyi hallgatás után szólal meg. –
Hogy nézett ki? – kérdezi idegesen.
– Az ötvenes évei vége felé járhat, és ugyanolyan skót
kiejtéssel beszél, mint te. Azt állította, múlt héten találkoztatok
Londonban, te viszont azt mondtad, Skóciában voltál, úgyhogy
most semmit sem értek az egészből.
– Múlt héten Skóciában voltam!
Ezúttal nem tud elrettenteni azzal, ha rám förmed, muszáj
tovább faggatnom. – Azt is mondta, van egy bátyád Bristolban.
Ezek szerint van még egy testvéretek Beatrice-szel?
– Dehogy van! – feleli kiabálva. – Nézd, Abi, most dolgozom,
nem tudok beszélni, de ma hazamegyek, majd otthon folytatjuk.
– Nem jöhetsz el! Mit fog szólni a főnököd? – Magam is
hallom, ahogy a sivalkodó hangom szinte visszhangzik a
konyhában. Ben annyira ideges és mérges, hogy kezdem azt
hinni, ez is csak egy trükk, és talán ugyanaz a valaki, aki ráírt
Lucy Facebook-oldalára, vagy a virágot küldte, most rávett
valakit, hogy adja ki magát Ben anyjának. Vagy tényleg én
bolondultam meg, ahogy Beatrice mondja, és nem vagyok képes
a valóság talaján maradni? A Lucytől származó üzenetek és Ben
halott anyja felbukkanása is mind csak a képzeletem
szüleménye? Ez a Morag egyáltalán nem hasonlít az ikrekre, sem
Daisy képére a kandallón. Vagy, ha Morag a valódi anyjuk, akkor
ki a fene lehet Daisy, és egyáltalán, miért hazudoznak róluk?
– A hölgy azt üzente, este visszajön. Említést tett egy
bizonyos Martinról is, aki kint várta a kocsiban. Azt mondta,
Moragnak hívják; elég szokatlan név.
 – Nem ismerem őt, a kurva életbe, miért nem hiszel nekem?
– tajtékzik Ben, majd lecsapja a telefont, még mielőtt azt
mondhatnám, hogy már nem is tudom, mit gondoljak. Az antik
karosszékbe dobom a mobilom, és öntök magamnak egy újabb
pohár bort, egy korty után azonban émelyegni kezdek.
Odaszaladok a mosdókagylóhoz, megvárom, míg elmúlik a
hányingerem, majd visszamegyek a nappaliba, és lehuppanok a
karosszékbe. Remeg a lábam, a telefonom pedig nyomja a
fenekem. Kihúzom magam alól, hátha Ben visszahív, hogy
bocsánatot kérjen, és magyarázatot adjon, hogy ki ez a titokzatos
asszony, azonban a következő pillanatban Nia hív. Röviden
felvázolom neki az eseményeket, majd ígéretet teszek, hogy este
visszahívom. Jelen pillanatban Benen kívül képtelen vagyok
bárkivel is beszélni.
Egy órával később meghallom, ahogy Ben Fiatja leparkol a
ház előtt. Sápadtan, zilált külsővel felém szalad, miközben a
lépcső alján ücsörgök. – Ó, Abi! – szól lágyan, majd leül mellém a
lépcsőfokra, átkarol, és a hajamba súgja, hogy nyugodjak meg.
Mindig megnyugtat az ölelése, mert a karjaiban biztonságban
érzem magam, most azonban másképp érzek. Idegesít, hogy
nyugtatgat, mintha az egész az én problémám lenne.
– Mi folyik itt, Ben? – kérdezem, miközben elhúzódom tőle.
– Ne próbáld bemagyarázni nekem, hogy csak én fantáziáltam
ide ezt a szerencsétlen nőt, mert ez nem igaz! Itt volt, teljes
valóságában – mutatok az ajtóra –, és azt állította, hogy ő az
anyád!
Ben az orrát felhúzva szimatolni kezdi a leheletem. – Te ittál?
– Néhány korty bort. De csak miután elment – teszem hozzá
gyorsan, mielőtt kitalálná, hogy azért képzelődöm, mert részeg
vagyok.
 – Ezt nem értem, Abi. Olyan valószínűtlen ez az egész – rázza
Ben a fejét aggodalmaskodva. – Miért adná ki magát bárki is az
anyámnak?
– Nem tudom, Ben – felelem sóhajtva. – Talán te majd
megmondod.
Ben megrántja a vállát, majd a hajába túr. – Biztos vagy
benne, hogy ez megtörtént, Abi? Nem lehet, hogy tévedtél?
Lehet, hogy nem is úgy értette, hogy valóban az anyukám.
Kezdek dühös lenni, de igyekszem megőrizni a hidegvérem.
– Tudom, hogy az utóbbi időben akadtak pszichés
problémáim, öngyilkossági kísérletem is volt, de sosem
hallucináltam. Sosem képzeltem azt, hogy valaki áll előttem, én
pedig beszélgetek vele. Ben, higgy nekem! – Megfogom a kezét.
– Nem is tudom, mit gondoljak, Abi. Ez az egész olyan furcsa.
– Azt mondta, ma este visszajön. Nyolc körül. Akkor majd
meglátjuk, mit mond. – Benre pillantok, hogy lássam a
reakcióját, és hogy hazudik-e. Eszembe jutnak Jodie szavai. Az
„ütődött ikrek”, akik titkolnak valamit.
– Rendben – motyogja Ben. Látom, hogy gyöngyözik a
homloka, a keze ragad az izzadságtól. Kigombolja az ingét,
meglazítja a nyakkendőjét, mintha fojtogatná a ruha. Látom
rajta, hogy nagyon ideges. Bárcsak tudnám, valójában mitől.

Meg vagyok győződve róla, hogy nem csak képzelődtem.

Tényleg láttam ezt a nőt. Beszéltem is vele, és valóban azt
állította, hogy Ben anyja. Nem úgy nézett ki, mint aki azzal
szórakozik, hogy összezavarjon valamilyen hazugsággal. És úgy is
nézett ki, mint egy anyuka: kedves volt, rózsás arcú és
szeretetteljes. A skót kiejtése is valódinak tűnt.
Már alig várom, hogy este nyolc legyen.
 Beatrice, Pam és Cass még mindig nem értek haza Frome-
ból, így Bennel kettesben vagyunk. Csak kóválygunk a házban, mi
közben úgy teszünk, mintha nem azt figyelnénk folyton, mikor
kopognak végre a bejárati ajtón. Eva-féle lasagnét vacsorázunk
egy pohár borral. Nem szól a tévé, és zenét sem hallgatunk.
Aztán elérkezik a nyolc óra, és el is telik. Akárcsak a kilenc és
a tíz. Semmi. Tizenegykor megérkezik Beatrice, Pammel és Cass-
szel együtt. Cipőkopogásuk és nevetgélésük megtöri a kínos
csendet. Hallom, ahogy bemennek a konyhába, miközben egy
művészről diskurálnak, akinek a nevét még csak nem is
hallottam.
– Már nem fog visszajönni, ugye? – kérdezem éjfél körül,
miközben lefekvéshez készülődünk. Ben egy szál alsóban megáll
a szoba közepén, emlékeztetve arra, hogy amióta hazajött
Skóciából, még egyszer sem voltunk együtt. – Nem hát –
motyogja. Ránézek az arcára. Hamuszürke. Mitől? Ennyire
csalódott bennem?
Felveszem a hálóingem, de legszívesebben a fejemre húznám,
hogy ne lássam az aggódó arckifejezését. Nem szól semmit, de
tudom, hogy minimum bolondnak tart. Egy mentálisan instabil,
beteg embernek, aki csak kitalálta az egészet. Most már sosem
fog hinni nekem.
– Az az igazság – mondom, miközben összeszedem a
farmerom és a pulcsim –, ma este inkább egyedül aludnék.
– Ne, ne menj el! Ne haragudj! Hiszek neked, csak nem
értem az egészet, csupán erről van szó. – Kiveszi a kezemből a
ruhákat, leteszi őket a székre, majd betessékel az ágyba és
mellém bújik.
 – Nagyon szeretlek – suttogja bele a nyakamba. Ahogy
levetkőztet, a haragom elszáll, a csókjai pedig begyógyítják
minden lelki fájdalmamat.
Ben másnap beteget jelent a munkahelyén, mert kíváncsi,
feltűnik-e végül Morag. Ez némi reményt ad nekem, ezek szerint
talán mégis hisz nekem. Megígéri, hogy nem szól a dologról
Beatrice-nek, úgyis csak aggodalmaskodna. Miközben Ben
odakint az imádott kis autóját mossa, gyorsan felhívom Niát,
bocsánatot kérek tőle, amiért nem hívtam vissza este, majd
mindenről beszámolok neki.
Egy szó nélkül végighallgat. A háttérben irodai zajokat hallok,
telefoncsörgést és a kollégái fecsegését. Valahol még a rádió is
szól. Kicsit irigy vagyok Niára, ahogy elképzelem, amint a Covent
Garden-i elegáns irodában csücsül, ahol divatos képek díszítik a
falakat, a szobákat pedig üvegajtók választják el egymástól.
Lehunyom a szemem, és azt kívánom, bárcsak
visszafordíthatnám az időt, akkor az életem nem változott volna
meg ilyen gyökeresen. Még mindig ott ülnénk együtt a balhami
teraszon, és az egyetlen gondom az lenne, hogy megbeszéljem
Niával, melyik házibuliba menjünk aznap este.
– Nia, mondd meg őszintén, szerinted megbolondultam, és
csak fantáziáltam az egészet?
– Dehogy bolondultál meg! Kérlek, ne mondj ilyet többet. –
Olyan határozottan mondja, hogy szeretném elhinni. –
Rettenetesen sajnálom, ami történt akkor, amikor
meglátogattalak, de sosem gondoltam azt, hogy megőrültél. Csak
aggódtam, hogy ha nem szeded az antidepresszánst, akkor
megint…
Nincs rá szükség, hogy befejezze a mondatát. Tudom, hogy a
mai napig kísérti az emlék, amikor rám talált véresen a
fürdőkádban. Talán sosem fogja tudni feldolgozni, és emiatt
szörnyen érzem magam.
– Ó, Nia – suttogom, de képtelen vagyok többet mondani
neki.
– Mindegy, ne emésszük magunkat rajta! – Ez Nia mantrája,
amit az élete minden területén alkalmazni szokott. Néha nagyon
irigylem az önbizalmáért. – Figyelj, Abi, szerintem Ben hisz
neked, ezért is maradt ma otthon veled, és ezért ment ki kocsit
mosni. Látni akarja, ha a nő megérkezik.
A fülemhez tartom a mobilom, miközben odasétálok az
ablakhoz, és kinézek az utcára. Ben éppen egy habos szivaccsal
törölgeti a motorháztetőt, de látszik, hogy nem igazán figyel arra,
amit csinál, csak ide-oda kapkodja a fejét, valahányszor
meghallja egy közeledő kocsi hangját. Végül bedobja a szivacsot a
vödörbe, amivel egy nagyobb pocsolyát csinál a járdán, majd
megkerüli az autóját, és kinyitja a csomagtartót. Mit művelsz,
Ben? Hallom, ahogy egy autó befordul a sarkon. Görcsbe ugrik a
gyomrom: a tegnapi piros Mondeo az. Egy kicsit távolabb
leparkol, de a motorja tovább jár. Ben meghallja az autó
közeledtét, és kissé távolabb lép a Fiatjától. Néhány másodpercig
csak téblábol a Fred Perry pólójában, mintha nem tudna dönteni.
Ahogy felpillant az ablakom felé, ösztönösen hátralépek. Azt
hiszem, nem vett észre. Kinézek megint. Ben éppen belendíti
hosszú lábait a Mondeo anyósülésére.
– Itt a Mondeo – suttogom a telefonba, bár nem tudom,
miért beszélek halkan, amikor egyedül vagyok a házban. – Ben
beszáll. – Kihajolok az ablakpárkányig, és végignézem, ahogy az
autó kikanyarodik a parkolóhelyről. A legutolsó dolog, amit
látok, mielőtt a kocsi eltűnik, hogy Ben sápadt arccal bámul ki az
ablakon. Éppen felnéz az ablakhoz. Észrevett. Röviden találkozik
a tekintetünk, majd a Mondeo eltűnik. – Úristen, Ben meglátott!
Mi folyik itt, Nia? – A szám kiszáradt, nyelni is alig bírok.
– Ben valamiért hazudott neked. Bármit is mondott, most
már egyértelmű, hogy ismeri ezt a nőt.
Mélyet sóhajtok, és erre a Moragra gondolok. Most először
ötlik fel bennem, hogy vajon Beatrice felől miért nem
érdeklődött.
– Hogy érted ezt?
– Tegnap, amikor Morag bekopogott az ajtón, csak Ben felől
kérdezősködött. Ha valóban ő az anyjuk, akkor miért nem
kereste a lányát, Beatrice-t is?
– Azt nem tudom, de figyelj! Most menj le, és nézz körül a
kocsijában!
– Mi?! Ezt nem tehetem!
– Miért? Nem akarod megtudni, hogy Ben miért hazudozik?
Az ablakból látom, hogy a Fiat csomagtartója azóta is nyitva
tátong. Végül is, mondhatom majd azt, hogy szívességet teszek
neki azzal, hogy becsukom az ajtaját. Igaz, nincs kulcsom, de így
legalább nem látszik, hogy a kocsi nyitva maradt.
– Rendben – felelem Niának.
– Menj gyorsan, gyerünk, gyerünk! – sürget Nia, mint egy
őrmester.
Lerohanok a lépcsőn, kifutok az utcára, mindkét irányba
körülnézek, hogy biztosan nem lát-e senki, majd a fülemen a
mobilommal odasétálok a kocsihoz. – Ott vagy már? – kérdezi
Nia. – Odaértél már az autóhoz?
– Igen – felelem, miközben visszahajtom az ablaktörlőket a
szélvédőn, majd a csomagtartóhoz sietek.
– Alaposan nézz körül, hátha találsz egy bűnjelet! – utasít
Nia, aki már teljesen Miss Marple-nek érzi magát.
 – Jaj, Nia! Annyira nincs kedvem Ben kocsijában szimatolni!
Én nem feltételezek semmi rosszat róla. Szeretem őt, és már a
gondolatát sem viselném el, ha hazudna nekem, hogy inkább
bolondnak kiált ki, semmint hogy elmondja az igazat.
– Abi, tudom, hogy most nagyon rosszul érzed magad – kezdi
Nia halkan, mert megérezte a bizonytalanságomat –, de valami
bűzlik itt, ezt te is tudod.
– Jodie is ezt mondta – vallom be neki, most már a
könnyeimet törölgetve.
Kitálalok mindent Niának, amit Jodie-tól hallottam.
– Ben valamit rejteget előled, Beatrice-szel együtt.
Erre csak bólintok, nem mintha Nia látná az arcomat. Egyre
jobban ráz a zokogás, ezért azt mondom neki, hogy majd
visszahívom. Nia csalódott, de megígérem neki, hogy felhívom,
amint találok valamit.
– És Abi – szól még, mintha habozna, hogy őszinte legyen-e
velem.
– Mi az, Nia? Mondd el, kérlek. Jelen pillanatban te vagy az
egyetlen, akiben megbízhatok. – Ahogy kimondom, szinte szíven
üt, hogy most mennyire igazat mondtam.
– Jó, elmondom. Amikor a múlt hónapban nálatok voltam,
valami feltűnt kettejük között. Tudom, hogy te csak Beatrice
miatt aggódtál, de nekem Ben is elég furcsának tűnt… Nem
esküszöm meg rá, mert ez csak egy érzés a részemről, de nem
szívesen hagytalak velük egyedül… Azért légy óvatos, én csak
ennyit mondok. – Most jól rám ijesztett, de azért azt füllentem
neki, hogy jól vagyok, majd megszakítom a vonalat. Remeg a
kezem, miközben becsúsztatom a mobilt a farzsebembe.
Bekukkantok a kalaptartóra, ami makulátlan tisztaságtól ragyog.
Ben rendszeretetét egy kényszerbeteg is megirigyelhetné, még azt
sem engedi soha, hogy egyek az autójában. Mégis, mi a fenét
keresek itt? Egyértelmű, hogy megbízhatok benne. Ha majd
visszajön, biztosan beszámol mindenről. Nyilvánvaló, hogy csak
egy egyszerű magyarázata van a dolognak. Így kell lennie, mert
belehalnék, ha elveszíteném Bent. Az utóbbi hónapokban ő volt a
mentőangyalom. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy szinte ő
tartott életben. Őmiatta vagyok képes reggelente felkelni, és ővele
tudom elviselni a Lucy nélkül töltött napokat. Lehetetlen, hogy
hazudjon nekem, azt nem viselném el.
Már épp be akarom csukni a csomagtartót, amikor valami
szemet szúr. Először csak egy foltnak látom, mintha kikopott
volna az anyag a pótkerék felett, de most, hogy jobban szemügyre
veszem, egy rózsaszín papírdarab tűnik fel a sötét kárpiton.
Kipirulok az erőlködéstől, miközben próbálom kihúzni onnan.
Azt hiszem, sejtem, mi lehet az. Sietve hátralépek, mint akit
rajtakaptak a kutakodásban. A pániktól a lélegzetem is eláll,
ugyanis három régi, szamárfüles boríték lapul a pótkerék alá
rejtve, rajta a nevemmel és az egyetem címével, amit még Lucy
címzett meg. Mellette egy kék drágakő csillan meg a napfényben.
A zafírberakásos, ezüst karkötő is itt van.
 Huszonnyolcadik fejezet

BEATRICE leszáll a buszról. Hűvös a levegő, a nap elbújt egy

hatalmas, szürke felhő mögé, így a maradék meleget is magával
vitte. Beatrice összefogja magán a kötött kardigánját. A hirtelen
jött, nagy szél átfúj a selyemruháján, és a lába is fázik a
szandálban. Botladozva odasiet az ingatlaniroda kirakatához,
hogy szemügyre vegye a kiadó lakásokat, de hogy miért kínozza
magát ezzel, azt maga sem tudja.
El fog hagyni. Most már tényleg el fog hagyni.
Ben bejelentése óta már napok teltek el, de Beatrice még csak
most kezdi felfogni, hogy el fogja veszíteni a legutolsó élő rokonát
is. Most bekövetkezik az, amitől a legjobban rettegett, ám
egyúttal furcsa módon meg is könnyebbül. Annyira ragaszkodott
eddig Benhez, és annyira félt, hogy egyszer elveszíti, hogy most
szinte felszabadult. Szabadnak érzi magát, amit már évek óta
nem tapasztalt.
– Várj meg! – szól Cass, akinek a fényképezőgépe most is a
nyakában lóg, és néha a mellkasához ütődik. – Jól vagy, Bea? –
pihegi Cass lojálisan. Beszédes, bájos arcán aggodalom
tükröződik.
Beatrice az ajkába harap, nehogy elsírja magát, mert nem
akar mindenről beszámolni Cassnek. Annyi éven át őrizték együtt
a titkukat, ami sokszor belülről teljesen felemésztette őket, mint
amikor egy sütőtök belülről, láthatatlanul rothadni kezd.
Beatrice-nek most szüksége van valakire, aki feltölti, aki mellett
újra ragyogni tud. Egyszer már levedlett magáról egy bőrt,
mondhatjuk úgy is, hogy egy teljes személyiséget. Azt gondolta,
Beatrice Price merőben új emberré vált, ám végül kiderült, hogy
ugyanaz az ember maradt, vagy talán még rosszabb korábbi
énjénél, ami elől menekülni akart.
Cass fejét oldalra biccentve bámulja tovább Beatrice-t.
Beatrice tudja, Cass még annyira fiatal és naiv, hogy sosem
bántaná őt, de vajon akkor is így törődne vele, ha tudná az
igazságot? Szóba állna vele akkor bárki is?
– Ne haragudj, Cass, hogy ennyire előrerohantam, csak most
valahogy nem itt jár az eszem.
– Miért, szomorú vagy Ben miatt? – mosolyog Cass
megkönnyebbülten, miközben barátnőjébe karol.
Beatrice bólint, majd csendben sétálnak tovább. Ahogy
befordulnak az utcájukba, Cass megkérdezi, nem teniszeznek-e
egyet, mielőtt besötétedik. – Miért is ne? – feleli Beatrice. Tudja,
hogy Cass ezzel próbálja felvidítani, hogy addig se gondoljon
Benre.
Ám ahogy a kapuhoz érnek, Beatrice megáll. Abi rohan ki az
ajtón egy nagy táskával a kezében. Holtsápadt arca és vörös
szeme láttán Beatrice fejében megszólal a vészcsengő. – Abi! –
szólítja meg Beatrice, miközben szélesre tárja a nyikorgó kaput.
Abi meggyötört, rettegő arccal megáll a kerti járdán. – Hová
mész? Minden rendben van? Abi, most már végképp
megbolondultál?
Abi rájuk pillant, a félelmet felváltja benne a harag.
Mérgében rájuk mereszti zöld szemét, amitől Beatrice ösztönösen
arrébb húzza Casst, és suttogva beküldi a házba. Cass csak
elképedve pislog rájuk, majd egy szó nélkül engedelmeskedik.
„Mennyire bízik bennem, és mindig engedelmeskedik!” gondolja
Beatrice.
 Abi ledobja a sporttáskát a kerti út pepita kövezetére, és zilált
hajjal meregeti Beatrice-re a szemét, mint aki elvesztette a józan
eszét. Beatrice-nek egy kicsit szaporábban kezd verni a szíve,
mert attól fél, Abi rá is rátámad, csakúgy, mint Aliciára. „Tudom,
hogy bolond vagy, Abi”, gondolja magában. „Hogy is ne lennél az,
azok után, amiken keresztülmentél?” Beatrice megragadja a
kaput, hogy gyorsan be tudja csapni, ha Abi esetleg nekiugrik.
– Niához utazom egy időre – szólal meg Abi. Beatrice
csendben hallgatja, nehogy valami rosszat szóljon, amivel esetleg
provokálhatja Abit. – Tegnap itt volt anyukád, de gondolom, Ben
nem szólt róla. Úgy látszik, imád titkolózni – fűzi hozzá
hisztérikus nevetéssel, ami megijeszti Beatrice-t.
– Miről beszélsz? Anyám halott.
Abi vizslató szemekkel bámul Beatrice-re, aki egyre
kényelmetlenebbül érzi magát. Fogalma sincs, mitévő legyen,
vagy hogy felhívja-e Bent, elvégre nem hagyhatja, hogy Abi ilyen
állapotban egyedül utazzon. – Hol van Ben? Szeretnéd, hogy
felhívjam, hogy jöjjön haza a munkából? – kérdezi Beatrice
kínjában.
– Te jó ég! – sóhajt fel Abi sápadtan. – Hát nem tudod? És én
mindvégig azt hittem, te tetted ezeket velem!
– Hogy én? Miről beszélsz, Abi? Megijesztesz.
– Üdv a klubban! – veti oda Abi, miközben a vállára dobja a
nagy táskát. – Én hónapokig féltem, Beatrice. Sőt rettegtem,
cseszd meg! – Abi Beatrice felé lép, aki ösztönösen hátrébb
húzódik. – És én még azt hittem, én bolondultam meg! Bár hidd
el, mellettetek nem lett volna nehéz. De végül is Ben ezt akarta,
nem? Hogy azt higgyem, megőrültem. Csak azt nem értem,
miért.
 – Hogy mi?! – kérdezi Beatrice, miközben végigfut a hátán a
hideg. – Kiről beszélsz?
– A drágalátos bátyádról, Benről! – sziszegi Abi, majd ismét
közelebb lép Beatrice-hez. – Ne haragudj, hogy téged okoltalak –
folytatja gyengédebb hangon –, de mindig is ki akartad sajátítani,
és folyton féltékenykedtél. De tudod, mit? Megértelek. Igaz, most
már árva iker vagyok, de azért megértem, amit érzel. – Abi olyan
szomorúan néz, hogy Beatrice-nek könnybe lábad a szeme.
Árva iker. Ezt az érzést Beatrice is ismeri. – És most el fogod
hagyni Bent? – kérdezi szipogva, miközben könnyek peregnek az
arcán, bár még mindig nem érti, amit Abi az imént mondott.
Ugyan, Abi! Mit tudsz te az anyámról?
– Tudni akarom, hogy Ben miért hazudott nekem – szól Abi
most már megfontoltabban –, de előbb el kell tűnnöm egy időre.
Kérlek, mondd meg neki, hogy most egy kis időre van szükségem,
de még visszajövök. – Abi át akarja ölelni Beatrice-t, de a táskája
előreesik. – Ha Ben nem lenne, jó barátnők lehetnénk, de ez az
én hibám.
Abi megigazítja a sporttáskáját a vállán, majd kisétál a kapun.
Finom szálú, szőke haja az arcába hull. Amint befordul a sarkon,
és eltűnik a látóhatárból, zuhogni kezd az eső. Beatrice egy
pillanat alatt bőrig ázik. Gyorsan berohan a házba, becsapja maga
mögött az ajtót, és leroskad a legalsó lépcsőfokra.
„Jaj, Ben! Mit műveltél?” gondolja magában Beatrice,
miközben Abi szavai járnak a fejében, mint egy puzzle darabkái,
amelyeket össze kellene raknia ahhoz, hogy végre mindenről
tisztább képet kapjon.
 Huszonkilencedik fejezet

MIKÖZBEN a vonat kigördül az állomásról, kibámulok az

ablakon. A cseppfoltos üvegen keresztül a város leginkább egy
akvarellfestményre hasonlít. Minden nagyon megváltozott
számomra, mert senki sem olyan, mint amilyennek valójában
hittem. Még te sem, Ben. Igen, még te sem. Sírhatnékom támad,
de sikerül visszafojtanom, miközben a pályaudvaron vásárolt,
keserű kávémat kortyolgatom. Hála Istennek senki sem ül
mellettem, a fülkék szinte teljesen üresek. Úgy tűnik, egy esős
szerda délután senki sem kíván Waterlooba utazni.
A kabátom annyira átázott, hogy még a felsőm is csuromvíz.
Kikászálódom az esőkabátomból, és ledobom a mellettem lévő
ülésre. Lüktet a fejem, és hányingerem van. A hidegtől és a
megrázkódtatásoktól egész testemben reszketek.
Fel sem tudom fogni, ami történt. Amikor először megláttam
Ben rejtekhelyét, azt gondoltam, bizonyára Beatrice
mesterkedett, hogy szétválasszon minket, de a szívem mélyén
érzem, hogy még ha nem is lát minket együtt szívesen, akkor se
lenne képes hasonlót tenni. Túlságosan szereti Bent ahhoz, hogy
rossz színben tüntesse fel. Gyorsan a mellemhez szorítom a
leveleket, mintha Lucy sorai így át tudnák járni a szívem.
Megkönnyebbültem, hogy legalább ezt visszaszereztem, a
karkötőt azonban ott hagytam, érintetlenül; egyszerűen csak
visszatettem rá a pótkereket. Ahogy becsaptam a kocsiajtót, ész
nélkül berohantam a házba, és zokogva felhívtam Niát, aki alig
értett egy szót is abból, amit mondtam.
 Azt mondta, azonnal tűnjek el a házból, mielőtt még Ben
visszaér. Még most is kiráz a hideg, ha eszembe jutnak a szavai.
Azt tanácsolta, minél hamarabb menjek el Bath-ból, és inkább
maradjak nála egy időre. Gyorsan összecsomagoltam a barna
retró ruhámat, amit mellesleg még sosem vettem fel, Beatrice
Alice Temperley ruhájával együtt, mivel még nem vitt rá a lélek,
hogy visszaadjam neki. Bedobtam melléjük Lucy leveleit és a
fényképeimet, amelyek túl becses emlékek ahhoz, hogy
megváljak tőlük.
Nem számítottam rá, hogy amint kilépek a házból, összefutok
Beatrice-szel. Most jut csak eszembe, hogy nem is említettem
neki, hogy megtaláltam a karkötőt és a leveleket, egyszerűen csak
nekiestem, hogy milyen hazug bátyja van. Beatrice annyira
elképedt és összezavarodott, hogy láttam rajta, az egészről
fogalma sem volt. Most már elég jól ismerem ahhoz, hogy
olvassak az arckifejezéséből és tudjam, éppen mit érez. Bár ki
tudja, lehet, hogy tévedek. Nem vagyok túl jó emberismerő,
hiszen beleszerettem Benbe, és azt gondoltam, Beatrice
terrorizál. Egy jó és egy rossz ember egy ikerpár formájában.
Nem is értem, hogy néztem be ennyire őket.
Lassan beesteledik, és a vonatfülkében felkapcsolódnak a
lámpák. Túl erős a fényük, bántja a szemem, ezért inkább
lehunyom, és próbálok visszaemlékezni arra, mi minden történt
az elmúlt hónapokban, amióta Beatrice-ékhez költöztem. Nehéz
gondolkodnom, mivel össze vagyok zavarodva, de annyit most
már biztosan tudok, hogy Ben végig úgy próbálta beállítani a
dolgokat, mintha Beatrice lopta volna el tőlem Lucy leveleit,
méghozzá azért, mert azt hitte, én vettem el a karkötőjét. Megint
elfog a hányinger.
 Bizonyára elbóbiskoltam egy időre, mert ahogy kinyitom a
szemem, a fülke már félig megtelt, és a mellettem lévő ülésen egy
kopasz, North Face kabátos férfi próbálja arrébb tuszkolni a
dzsekimet. Az ölembe veszem az esőkabátom, amitől teljesen
átázik a farmerom. Most már túl sötét van ahhoz, hogy kinézzek
az ablakon. Csak az utasokat látom az üveg tükrében a saját
sápadt, üldözött tekintetemmel együtt.
Nia a Waterloo állomásnál vár, ahogy megbeszéltük. Izeg-
mozog a tengerészkék kabátjában, ami túl nagy rá, ezért úgy néz
ki benne, mint egy tizenkét éves. Ahogy végigverekszem magam a
tömegen, eszembe jut, hogy most vagyok először Londonban,
amióta másfél évvel ezelőtt kiengedtek a pszichiátriáról. Nia arca
felragyog, amint meglát. Felém siet és átölel.
– Jaj, Abi, hál’ Istennek, hogy itt vagy! – Mindig
megfeledkezem róla, hogy Nia milyen pici, szinte csak a vállamig
ér. – Hogy vagy? Nem nézel ki túl jól! – mondja, miközben belém
karol, és a metróhoz vezet.
Bólintok, hogy jól vagyok, csak furcsán érzem magam, mert
bár annyi időt töltöttem itt, most mégis minden olyan idegennek
tűnik.
A metró zsúfolásig tömött, pedig már este hét is elmúlt.
Rémisztő sebességgel száguldunk a kanyarok és állomások
között. Ázott ruhák és rossz leheletek szaga tölti meg a levegőt,
pedig nyitva vannak az ablakok. Az arcom szinte belefúródik az
előttem álló hónaljába; koncentrálnom kell, hogy ne jöjjön rám a
klausztrofóbia vagy a pánikroham. Nia persze észreveszi, hogy
kezdek rosszul lenni, ezért hogy elterelje a figyelmem, gyorsan
csacsogni kezd arról, hogy mi minden történt vele az irodában, és
mennyit kellett küzdenie egy új ügyféllel. A szerelvény végre
megáll az East Finchley-n, de csak botladozva haladunk előre a
tömegben. Miután feljutottunk a számtalan lépcsőn és a
kanyargós folyosókon, kiérünk az utcára. Nyitott szájjal veszek
egy nagy levegőt, az eső a számba esik.
– A Muswell Hill még legalább tizenöt perc gyalog, inkább
szálljunk fel egy buszra – javasolja Nia, majd kézen fogva a
megállóba vezet. A táskám már nagyon nyomja a vállamat, és a
szám is kiszáradt, de azért összeszedem magam. Amint
leszállunk a buszról, még végigsétálunk két zöldellő utcán. Nia
lakása egy vörös téglás, viktoriánus ház legfelső emeletén
található. – Csak egy hálószobám van, de elalhatsz a kanapén a
nappaliban – mondja, miközben bedugja a kulcsot a zárba. A
lakás arra a helyre emlékeztet, ahol Bath-ban laktam, mielőtt
még az ikrekhez költöztem. A lépcsőházban két bicikli is áll a
falhoz támasztva, a lábtörlőn pedig levelek és szórólapok
hevernek. – Soha sincsenek itthon – mondja Nia, miközben
gyorsan átfutja a papírokat, majd a szomszéd postaládájába
dobja őket. Nia lakása kicsi, de otthonos. A nappalit egy
reggelizőpult választja el az amerikai konyhától. Ledobom a
táskám, és kimerülten ledőlök a barna kanapéra, miközben Nia
vizet forral a teáskannában. Ezután beviszi a táskám a
hálószobába, miközben felajánlja, hogy alhatok az ágyában.
Nagylelkűsége szinte a könnyekig meghat.
– Tessék – nyújtja át a csésze teát, majd leül mellém a
kanapéra. – Nagyon kimerültnek látszol.
– Köszi – suttogom. Kezd kaparni a torkom, lehet, hogy
megfáztam. Belekortyolok a teába, majd hátrahajtom a fejem a
kanapén. – És, hogy érzed magad itt, Észak-Londonban?
– Nagyon jól – feleli mosolyogva, a bögréjét markolva. – De
azért hiányzol. Hiányoznak a balhami napjaink. Jó, csak…
 Anélkül is tudom, mire gondol, hogy befejezné a mondatot.
Lucy halála óta az ő élete is teljesen megváltozott.
Körbenézek a nappaliban, a liliomfa-lambériás falakon, a
drapp függönyökön és a műanyag borítású konyhaszekrényeken,
amiket egyszer valaki átfestett pirosra, de elég ügyetlenül. A nagy
karosszéken egy patchwork kötött takaró hever, amit szerintem
még Nia nagymamája kötött. Az egész lakás olyan, mint egy
elnyűtt, de kényelmes köntös – egy kicsit szedett-vedett, de
otthonos és meleg. Igaz, fényévekre van Beatrice és Ben
hivalkodó György korabeli házától, de legalább valódi.
Miközben hallgatom az eső vad kopogását az ablakon és a
százéves ablakkereteken, belesüppedek az ódivatú kanapéba, és
egy csorba csészéből teázom Niával, aki a legrégebbi és egyben a
legjobb barátnőm, és akiben feltétlenül megbízhatok.
Legszívesebben örökre itt maradnék.
Ben tizenegyszer hívott telefonon, két hangüzenet
kíséretében. Nia ágya szélén gubbasztok, miközben hallgatom,
ahogy könyörög a kellemes, skót akcentusával, hogy hívjam
vissza, mert aggódik értem, és majd mindent megmagyaráz.
Nagyon szeretnék hinni neki, de nem vagyok biztos benne, hogy
nem csak hazugságokkal akar megint etetni, hiszen hogy
találhatna ki épeszű magyarázatot arra, hogy a kocsijába rejtette
a leveleket és a karkötőt, majd szemrebbenés nélkül végignézte,
ahogy Beatrice-szel egymást vádoljuk. És egyáltalán, mi van
akkor a többi dologgal, a madártetemmel, a fényképpel, a
virágcsokorral és a titokzatos Facebook-üzenettel? És ez a
Morag… lehet, hogy tényleg ő lenne az igazi anyja? De akkor
miért mondta, hogy meghalt? Ahogy végigfuttatom az agyamban
a manipulációit, újra hánynom kell.
 Álmatlanul töltöm az éjszaka nagy részét. Hanyatt fekve
bámulom a beázást a mennyezeten, és hallgatom, ahogy a szél
csapkodja a padlásablakot. Amint végre elalszom, Benről
álmodom, aki álmomban Beatrice-szé változik, Beatrice pedig
Lucyvé, így még fáradtabban ébredek, mint ahogy lefeküdtem.
Másnap reggel, amikor felkelek, Nia már sütöget valamit a
főzőlapon. Azelőtt is ő kelt a legkorábban közülünk, mindig is ő
volt a legösszeszedettebb. Ahogy elnézem a flanelpizsamájában
és a báránybőr mamuszában, rám tör a nosztalgia. Szinte várom,
hogy Lucy előbukkanjon a fürdőszobából, és kapkodva keresse a
slusszkulcsát, a mobilját és a táskáját. Folyton elkésett a kórházi
gyakorlatról.
– Minden rendben? – fordul felém Nia, miközben profi
pincérnő módjára a pultra teszi a két tányér szalonnás tojást.
Korábban egy cardiffi kávézóban dolgozott, hogy
finanszírozhassa az egyetemi tanulmányait. – Tudom, hogy nincs
étvágyad, de azért egyél valamit – mondja, miközben felül az
egyik bárszékre. – Le vagy fogyva.
Már nagyon hiányzott az őszintesége. Nia mindig azt mondja,
amit gondol; vele nincsenek játszmák. Most először döbbenek rá,
milyen könnyű volt vele együtt lakni, amit eddig teljesen
természetesnek vettem. – Nem kellene dolgozni menned?
Nia zavarában elpirul. – Beteget jelentettem. Nem akarlak
egyedül hagyni, amikor ilyen érzelmi sokk ért.
– Nia, erre semmi szükség, de azért köszönöm. – Leülök
mellé, és csakis az ő kedvéért magamba erőltetek egy falat tojást,
ami most annyira ízlik, mintha radírt ennék. – Ben folyton
hívogat – mondom neki, miközben csak turkálom a villámmal az
ételt.
– És mit fogsz tenni? – kérdezi aggódó tekintettel.
 Sóhajtva leteszem az evőeszközt. Alig ettem valamit, de Nia
udvariasan úgy tesz, mintha észre se venné. – Egyszerűen
képtelen vagyok felfogni, ami történt.
– Azt nem csodálom – feleli Nia, miközben iszik egy korty
kávét.
– Miért csinálta ezt? Miért dugta el a leveleket és a karkötőt?
Szerinted a virágcsokrot is ő küldhette? És ki ez a Morag? –
Gondolatban újra átélem a történteket, így a szívem megint
kalapálni kezd.
– Nem tudom, én se értem, Ben miért tehette ezt.
– Mekkora idióta vagyok! Hozzájuk költöztem úgy, hogy alig
ismertem őket. Beleavatkoztam az életükbe, és még szerelmes is
lettem.
– Nagyon sebezhető voltál, ők pedig kihasználtak. – Nia
mindig összehúzza a szemét, ha dühös. Leteszi a pultra a
bögréjét, és jelentőségteljesen rám néz. – Tudod, kezdem azt
hinni, hogy Ben egyszerűen szociopata, és a lelkileg gyenge nők
rémisztgetésében éli ki magát.
Ennyire félreismertem volna? Pedig annyira gondoskodó,
megbízható, vicces és vonzó volt. Nem hiszem el, hogy ezt tette
velem. Most már én is kezdek mást gondolni; teljesen
megváltozott az a kép, amit eddig alakítottam ki róla.
– Nia, tudom, hogy szörnyű nagy hibát követtem el, de azt is
tudom, hogy kell lennie valamilyen magyarázatnak arra, miért
rejtette el a dolgokat a csomagtartójában. – Görcsbe szorul a
gyomrom, ezért félretolom a tányért.
– Ugyan, Abi, ezt nem lehet hibának nevezni! – pirít rám Nia.
– Gondolod, hogy más tehette oda, hogy ellenem fordítsa
Bent? Végül is más is lakott abban a házban. Lehet, hogy Cass
volt? Az után a furcsa fénykép után, amit találtam, egyértelmű,
hogy szerelmes Beatrice-be.
– De ha így áll a helyzet, akkor épp hogy ő nem akarná
tönkretenni a Bennel való kapcsolatodat.
– Ez így van, de sajnálta Beatrice-t, amiért szomorú, hogy
elköltözöm Bennel. – Hirtelen felugrok a székből, és járkálni
kezdek a szobában, hátha egy kicsit felfrissülök tőle. – Logikus
lépés lenne tőle, nem?
– Szerintem pedig egyáltalán nem – mondja Nia, miközben
jóízűen reggelizik tovább. – Először is, a leveleid, akárcsak a
karkötő már hónapokkal ezelőtt eltűntek. Miért tette volna Cass,
amikor még Ben nem is tervezte, hogy elköltözik veled?
Igaza van. Ez a reményem is elúszott.
– Másodszor pedig – folytatja könyörtelenül – az anyjáról is
hazudott, hiszen tegnap beszállt abba a kocsiba. – Úgy érzem,
mintha kést döftek volna a szívembe.
– És mi van, ha elrabolták?
– Abi – mered rám Nia –, Ben önszántából szállt be a
kocsiba. Te magad is láttad.
– Igazad van, tényleg szociopata – mondom beismerően
sóhajtva, miközben a tenyerembe temetem az arcom. – De
szerintem azért szeretett engem, különösen a vége felé, hiszen ő
maga ajánlotta fel, hogy költözzünk össze. Hajlandó lett volna
otthagyni értem Beatrice-t, a parancsolgató ikertestvérét, ami
nagyon nagy lépés.
Nia csendben folytatja az evést, de szinte hallom, ahogy
kattog az agya. Elég jól ismerem már. Végül szépen egymás mellé
helyezi a kését és a villáját, majd a kezembe nyomja a kávémat és
mellém heveredik a kanapéra. Iszom egy kortyot, bár már
teljesen kihűlt.
 – Tudom, hogy az ikerpárokat nagyon szoros kapocs fűzi
össze, de nem gondolod, hogy egy kicsit furcsa, hogy elmúltak
harmincévesek, és még mindig együtt laknak?
– Én is Lucyvel laktam – vágom rá rosszallóan, miközben
leteszem a bögrém a foszlott padlószőnyegre.
– Ez igaz, de ti azonos neműek voltatok és a legjobb barátok.
– Szerintem ők is azok.
– Szerintem meg elég furcsa a kapcsolatuk.
Egyenesen Nia szemébe nézek. – Hogy érted ezt?
– Hát, nem is tudom… Beatrice annyira ragaszkodik hozzá…
– folytatja a fejét rázva.
– Mire célzol ezzel?
– Á, semmire, felejtsd el. Én egyke vagyok, azt sem tudom,
milyen testvérnek lenni, nemhogy még ikernek.
– Gondolod, hogy Beatrice valamivel a markában tartja Bent?
Ez már nekem is eszembe jutott, különösen azután, hogy
találkoztam Jodie-val.
Nia bólogat, bár úgy látom rajta, nem egészen erre célzott.
Amíg Nia zuhanyozik, nem bírom ki, hogy ne nézzem meg a
telefonomat. Ben megint háromszor hívott, egy újabb könyörgő
hangüzenet kíséretében. A neve láttán remegni kezd a kezem,
kétségbeesett hangja hallatán pedig majd megszakad a szívem.
Csak egy gombnyomásba telne, és megmagyarázna mindent,
ezután visszautaznék, és folytathatnánk az életünket tovább. Erős
a késztetés… végül nem bírom ki, és megnyomom a hívás
gombot. Alighogy kicseng a telefon, máris felkapja. – Abi, Abi! Te
vagy? – kérdezi pánikkal a hangjában.
– Igen – felelem halkan, miközben lehunyt szemmel
hallgatom a hangját.
 – Ó, hála Istennek! Már nagyon aggódtam érted! És Beatrice
is. Azt hitte, valamilyen rohamod volt. Hol vagy most?
Még hogy valamilyen rohamom! Most már tudom, hogy
milyen kifogással fog élni. Annyira egyszerű mindent rám fogni,
igaz, Ben? Biztos csak én képzelődtem, elvégre őrült vagyok és
paranoiás. De nem. Ezúttal nem engedem, hogy megint ezzel
etess!
– Abi! Ott vagy még? – kérdezi, de én kinyomom a telefont.
 Harmincadik fejezet

KÉT TELJES napot töltöttem begubózva Nia lakásában. Ben

továbbra is hívogatott, de nem vettem fel. Eleinte esdeklő,
könyörgő hangüzeneteket hagyott, később viszont már dühösen
számon kért, hogy miért nem állok szóba vele, miért hagytam
csak úgy faképnél, és egyáltalán, hogy tehettem ezt vele.
Megkérdezném, hogy inkább te hogy tehetted ezt velem,
Ben?
Először megijedek, hátha felhívja a szüleimet, de aztán
eszembe jut, hogy még sosem találkozott velük, azt sem tudja, hol
laknak. Tulajdonképpen alig tud valamit rólam, én pedig még
annál is kevesebbet róla. Álomvilágban éltünk abban a hatalmas,
öröklött György korabeli házban az ikertestvérével, a furcsa
barátaikkal együtt. Olyan volt, mintha nem ebben a világban
élnénk.
Pénteken, ebédidőben egyszer csak megszólal a csengő.
Éppen a kanapén lustálkodom abban a tudatban, hogy biztos Nia
jött haza ebédelni, csak itthon felejtette a kulcsát. Odamegyek az
ablakhoz, elhúzom az ósdi függönyt, és kinézek, hogy valóban ő
áll-e a kapuban. Újra csengetnek, ezúttal türelmetlenebbül. Az
ablakból csak egy barna bőrdzsekis férfialakot látok, felhajtott
gallérral. Annyi biztos, hogy ez nem Nia.
Hirtelen kiszárad a szám. Csak nem Ben az? Talán
kinyomozta Nia címét? De aztán eszembe jut, hogy Ben nem
hord ilyen bőrdzsekit. Tétován távolabb lépek az ablaktól,
fogalmam sincs, mit tegyek most. Végül, amikor harmadjára
csengetnek, felveszem a kaputelefont. – Halló! – szólok bele
félve.
– Abi, te vagy az? – kérdezi egy ismerős hang a múltamból. –
Luke vagyok. – Úgy érzem, mentem beleolvadok a lambériába.
Honnan tudja, hogy itt vagyok?
– Mi… mi történt? Miért jöttél? – El se hiszem, hogy vele
beszélek, és ő áll kint, a kapu előtt. A bírósági ügy óta nem
találkoztam vele; még most is magam előtt látom a dühös, kék
szemét, ahogy akkor nézett rám.
– Kérlek, engedj be. Beszélnünk kell. – Lehet, hogy ez is egy
trükk, gondolom magamban, miközben tétován megérintem a
kapunyitó gombját. Ha beengedem, egyedül maradunk,
összezárva ebben a kis lakásban, a bánatával és a
vádaskodásaival együtt.
Ne félj, Luke sosem bántana téged! – hallom magamban
Lucy megnyugtató hangját a szűk előszobában, de lehet, hogy
csak képzelődöm.
Beengedem a kapun, és kinyitom a bejárati ajtót. Hallom a
lépteit, ahogy feljön a lépcsőn. A pulzusom megint az egekben
lehet. Meglátom, mielőtt még rám nézne. Kócos, szőke haját és a
kopott bőrdzsekijét azonnal felismerem, a járása viszont már
nem olyan gondtalan és magabiztos, mint azelőtt. Úgy szedi a
lépcsőfokokat, mintha egy nagy súlyt, Lucy halálának súlyát
cipelné a vállán. Vajon én is ilyen benyomást keltek? Luke sápadt
arccal megáll előttem. Most már csak önmaga árnyéka, olyan,
mint egy kísértet.
– Lucy – suttogja, mire elfog a sírás, de sikerül
visszafojtanom.
– Szia, Luke!
 – Ne haragudj! – szól felém lépve, majd szorosan magához
von.
Annyira megdöbbenek ettől a mozdulatától, hogy néhány
pillanatig mozdulni sem tudok. Nem erre számítottam. Aztán a
vállára hajtom a fejem, becsukom a szemem, és beszívom a
bőrdzsekije ismerős illatát. Megnyugtat, ahogy az erős karjaival
átölel. Luke éppen olyan magas, mint Callum. És mint Ben.
Amikor hátrébb lép, félve elmosolyodik. Vörös szemekkel
megköszörüli a torkát.
– Bejöhetek?
Bekísérem a konyhába, és bekapcsolom a vízforralót. Kezd
visszatérni az arcszíne, de úgy bámul, mint aki még mindig nem
hiszi el, hogy találkoztunk. Tudom, hogy valójában nem is engem
lát maga előtt, hanem Lucyt.
– Tudom, hogy sokkoló látványt nyújtok – mondom neki,
miközben kiveszek a szekrényből két csorba szélű bögrét. – Én
minden alkalommal átélem ezt, valahányszor tükörbe nézek.
– A kiköpött mása vagy.
– Tudom, hiszen egypetéjű ikrek voltunk – mondom nevetve,
ami egy kicsit oldja a feszültséget.
– Még mindig nagyon hiányzik – folytatja elcsukló hangon.
Egy pillanatra azt hiszem, sírni fog, de végül összeszedi magát, és
felül az egyik bárszékre.
– Tudom, nekem is. – Átnyújtok neki egy bögre kávét,
feketén, cukor nélkül.
– Még mindig emlékszel, hogy iszom a kávét? – kérdezi,
miközben észreveszem, hogy remeg a keze.
– Hát persze, hiszen évekig én főztem nektek a kávét. –
Miközben ott ül megszokott bőrdzsekijében, és szőke haja az
arcába hull, eszembe jut, hogy mennyire emlékeztet valakire a
magas termetével. Igen, Benre. Miért is nem gondoltam erre
korábban? Luke-nak nincsenek szeplői, és a bőre is világosabb
tónusú, de az álla vonala és a kiálló arccsontja szakasztott olyan,
mint Bené.
Lehet, hogy tudat alatt olyan férfit választottam, aki Lucynek
is tetszett volna?
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezem tőle,
miközben próbálok visszatérni a valóságba.
– Niától. De kérlek, ne haragudj rá! Száz éve zaklatom, hogy
árulja el, hol vagy. Pontosabban amióta Callummal találkoztál.
Callum felhívott aznap. Azt mondta, azt hiszed, gyűlöllek. – Luke
szomorúan átnyúl a pulton és megfogja a kezem. – Nem
hagyhattalak ebben a tudatban – mondja gyengéden.
– Pedig megérdemeltem volna. Azok után, amiket akkor Lucy
fejéhez vágtam, és ahogy bántam vele… Minden az én hibám volt.
– Egy könnycsepp lepottyan a pultra az orromról, de szégyellek
sírni Luke előtt. Megdörzsölöm a szemem, és igyekszem nem
gondolni a szörnyű képre, Lucy arcára, miközben aznap éjjel
ordibáltam vele, amiért elcsábította a pasimat. Amikor
elviharzottam a helyszínről, ő utánam rohant és könyörgött, hogy
hallgassam meg, hiszen sosem bántana meg szándékosan. Én
azonban nem hallgattam meg, még csak esélyt sem adtam, hogy
megmagyarázza. Most pedig már késő; sosem hallhatom újra a
hangját. Bármit megadnék, csak hogy öt percet beszélhessek vele.
Akkor elmondanám, hogy mennyire sajnálom az egészet, hiszen
abban a tudatban halt meg, hogy gyűlölöm őt. Megszakad érte a
szívem – folytatom most már csukott szemmel, könnyek között.
Luke biztatóan megszorítja a kezem. – Abi, hidd el, Lucy
tudja, hogy nem utáltad. Mindenki számára nyilvánvaló volt,
hogy ti ketten mennyire szeretitek egymást. Folyton az egekig
magasztalt téged, és tudta, hogy te ugyanígy érzel.
Kinyitom a szemem, és megtörlöm az arcom a ruhám ujjával.
Luke elővesz egy papír zsebkendőt a zsebéből. – Tiszta, esküszöm
– mondja, mire könnyek között is elnevetem magam. – Ne
haragudj, hogy téged okoltalak a baleset miatt. Nagyon sajnálom,
szörnyen érzem magam miatta – szól komoly arccal. – Csak
kétségbeestem, hogy elveszítem őt. Kellett valaki, akin kitöltsem
a dühömet, és te voltál kéznél. Lucy nagyot csalódott volna
bennem – folytatja elcsukló hangon.
– Ugyan, Luke, inkább bennem csalódott volna, nem benned,
hiszen én voltam az, aki megölte őt.
– Nem, ne mondj ilyet! Tudom, hogy akkor ott szörnyű
dolgokat mondtam neked, de… nem gondoltam komolyan.
– Tudom – mondom szipogva, miközben Luke a
nyomatékosítás kedvéért még jobban megszorítja a kezem. –
Nem a te hibád, baleset volt. És ezt mindig is így gondoltam.
Rámosolygok Luke-ra. Most megkönnyebbültem. Egyébként
nagyon hiányoltam őt. Évekig járt Lucyvel; olyan volt, mintha a
testvérem lett volna.
– Akkor jó. Képtelen lettem volna abban a tudatban élni,
hogy gyűlölsz.
– Sosem tudnálak gyűlölni. Önző voltam – folytatja,
miközben lefejti a kezemről a kezét. – Melletted kellett volna
lennem. Tudom, hogy Lucy is azt akarta volna.
– Igen, mint ahogy azt is, hogy én is odafigyeljek rád. Annyira
szeretett téged – folytatom nagyokat nyelve. Miért is
féltékenykedtem aznap éjjel, a baleset éjszakáján? Miért
gondoltam azt, hogy Lucy csókolózott Callummal, amikor olyan
nagyon szerelmes volt Luke-ba?
 – Most, hogy újra látlak… hogy látom az arcodat, úgy érzem,
mintha Lucyt látnám viszont. Aggódtam, milyen érzés lesz újra
találkozni veled. De most már tudom, hogy ez az egész egy nagy
ajándék, mert általad őt is láthatom. Hülyén hangzik, mi?
– Nem, Luke, egyáltalán nem – felelem könnyek között.
Megértem Luke-ot. Emlékszem, amikor az öngyilkossági
kísérletem után a kórházban megkérdeztem anyut, hogy képes
elviselni, hogy a másik lánya nincs többé, sírva azt mondta, hogy
Lucy bennem él tovább, és valahányszor rám néz, őt is látja
rajtam keresztül. – Ha hallom a hangod, az ő hangját is hallom,
ezért sosem fog elmenni igazán. Lucy végleg csak akkor távozik
el, ha majd te sem leszel, édesem – mondta.
– Leülünk a kanapéra? Szétmegy a seggem ezen a széken –
szól Luke, mire nevetve helyeselni kezdek, és megkönnyebbülök,
hogy végre mindent megbeszéltünk. Lucy büszke lenne ránk.
Mindketten leugrunk a székről, Luke pedig testvériesen
átkarol. – Na, gyere! ígérd meg, hogy ezentúl tartjuk a
kapcsolatot – mondja egy homlokcsók kíséretében. Remélem,
hogy Lucy bárhol is van most, tudja és érzi, hogy mindketten
mennyire szeretjük.
– Jó, megígérem – felelem, majd kibontakozom az öleléséből.
– Lucy halála óta a munkámba temetkeztem. Csak ez segített,
hogy ne bolonduljak meg. – Luke egy ideig még Callummal
lakott, majd Islingtonba költözött. – Callum nagyon aggódott
érted. Tőle tudom, hogy Bath-ban laksz, nem messze a szüleidtől.
– Igen – mondom habozva, miközben azon töröm a fejem,
mennyit áruljak el neki az eseményekből; abból, hogy mekkora
hibát követtem el, és hogy Lucy halála óta csak rossz dolgok
történnek velem. Aztán eszembe jut, hogy még az elején Beatrice
megemlítette, hogy az Exeterre járt. – Tulajdonképpen egy
lánnyal lakom együtt, aki ugyanarra az egyetemre járt, mint te.
Körülbelül veled egyidős.
Luke szeme felragyog. Semmit sem változott, még mindig
szereti felidézni a diákéveit.
– Hogy hívják?
– Beatrice Price. Van egy ikertestvére, Ben, bár ő, úgy tudom,
Edinburgh-ben tanult. Ismered?
De Luke csak a fejét rázza. – Nem ismerős a neve, de már
olyan rég jártam oda. Nem tudod, melyik évben kezdett?
– 2000-ben vagy 2001-ben.
– És milyen szakon?
– Arra nem emlékszem, de most ékszerdizájnerként dolgozik.
Várj csak! Van róla fényképem, nagyon attraktív lány, hátha így
beugrik. – Luke szomorúan elmosolyodik, én pedig már bánom,
hogy ilyen érzéketlen voltam. – Idehozom a telefonom, mert Nia
szobájában van a töltőn. – Ahogy kihúzom a konnektorból, egy
újabb nem fogadott hívás vár Bentől. Újra elszorul a szívem.
– Itt van. – Luke orra elé dugom a mobilom, miközben leülök
mellé a kanapéra. – Csináltunk néhány selfie-t, amikor
beköltöztem. – A legutolsót mutatom neki, amin Beatrice
csücsörít, én pedig kiöltöm a nyelvem. A képen átkaroljuk
egymás vállát, így úgy tűnik, mintha nagyon jó barátnők lennénk.
Vagy testvérek. Szörnyű, hogy azóta így megváltoztak a dolgok.
– Úristen! – szól Luke, miközben kikapja a kezemből a
telefont, hogy alaposabban megnézze a képet. Azt gondoltam,
tesz majd néhány megjegyzést, milyen hülyén nézek ki, de
ehelyett csak azt mondja: – Néhányszor randiztam vele az
egyetemen.
 – Mi?! Tényleg? És nem emlékszel a nevére? – kérdezem
hüledezve. Luke a többi fotót is végignézi, amiken különféle
pózokban állunk a ház előtt.
– Azért nem, mert őt nem Beatrice-nek hívják. Legalábbis,
amikor én találkoztam vele, akkor még nem így hívták, hanem
Daisynek. Az ő neve Daisy McDow.
Tényleg, Jodie is említette, hogy egyszer hallotta, ahogy Ben
Daisynek szólítja Beatrice-t. Hirtelen forogni kezd velem a szoba.
Luke visszaadja a telefonomat, én pedig csak rámeredek
Beatrice képére, a szép, szív alakú arcára és a mézszínű,
mandulavágású szemeire. Úristen, ki vagy te?
– Nekem sosem említette, hogy van egy bátyja, sem
ikertestvére. Csak néhány hónapig jártam vele – folytatja Luke a
homlokát ráncolva –, de elég komoly volt a dolog.
Hihetetlen, hogy nem említette neki Bent, hiszen olyan
szoros a kapcsolatuk. – Biztos vagy benne, hogy nem mondta,
hogy van ikertestvére?
– Persze. Erre azért emlékeznék. Egyszer az anyjával is
találkoztam, és ő sem mondta, hogy ikrei lennének.
– Micsoda? Te találkoztál az anyjával? De hát ő meghalt,
amikor Beatrice még egészen kicsi volt. – Teljesen
megdermedek, Luke pedig a homlokát ráncolja.
– Nem, nem halt meg. – Luke most a másik lábát teszi
keresztbe. A mozdulattól suhog a bőrdzsekije.
– Hogy nézett ki a nő? – faggatom tovább.
– Jaj, Abi, mit tudom én! – fintorog Luke. – Több mint
tizennégy évvel ezelőtt történt.
– De kérlek, ez fontos! Milyen volt? Alacsony és egy kicsit
slampos?
 – Nem, nem volt alacsony. Magas, vékony volt, és elég csinos.
Tudod, olyan puccos.
– Puccos?
– Aha. Látszott, hogy van pénzük. Ahogy viselkedett, ahogy
beszélt, ahogy öltözködött… Egyszóval, messze nem úgy nézett ki,
mint a többi anyuka.
Kezdek szédülni. Mit jelentsen ez?
– Tudod, egy ideig odavoltam Daisyért – folyatja Luke –, de
egy kicsit furcsa volt.
– Miért volt furcsa?
– Hát folyton lelkizett – feleli Luke a vállát vonogatva.
Megkértem, nézze meg még egyszer alaposan a fényképet,
hogy biztosan ugyanarról a lányról beszélünk-e, de
megnyugtatott, hogy nem téved, ez Daisy McDow. – Tudod, ő
nem az a fajta, akit könnyen elfelejt az ember – mondta komor
arckifejezéssel.
– Tulajdonképpen mi történt köztetek?
Luke fészkelődni kezd, majd nyelt egy nagyot. Láthatóan
kényelmetlenül érzi magát, amiért beszélnie kell a Lucy előtti
múltjáról. – Szakítottam vele, mert kezdett túl komolyra fordulni
a dolog. Még csak tizenkilenc voltam, nem akartam komoly
kapcsolatot.
Emlékszem arra az estére, amikor Beatrice a bizalmába
avatott, és elmesélte, hogy egy fiú az egyetemen összetörte a
szívét. Annyira megviselte az eset, hogy azonnal elutazott, de
mire hazaért, a fiú már egy másik lánnyal volt együtt. Talán Lucy
lehetett az…
– És ezek után az egyetemen maradt vagy abbahagyta? –
kérdezem félve, mert tudom a választ.
– Azt hiszem, abbahagyta, mert soha többé nem láttam.
 – Ó, Luke, akkor rólad beszélt! Temiattad volt úgy letörve.
Azt hiszem, sosem tette túl magát rajtad.
Luke rám néz, vonzó arcán bűntudat tükröződik.
– Azt láttam, hogy nagyon szomorú volt, amikor
szakítottunk, de azt nem gondoltam volna, hogy… Csak néhány
hónapig jártunk – folytatja a szemöldökét ráncolva.
– Aztán találkoztál Lucyvel?
– Nem, csak néhány évvel később ismertem meg Lucyt, és
bele is szerettem.
Újra ránézek a fényképre, amin ketten vagyunk Beatrice-szel.
A szőke hajunk, az arcformánk és a vastag szánk szinte
ugyanolyan, Bea azonban még jobban hasonlít Lucyre; olyan,
mintha a szakasztott mása lenne. Egyébként sosem gondoltam
rá, hogy mi ketten Bea-vel hasonlítanánk, hiszen Lucy volt az
egypetéjű ikertestvérem.
– Szerinted Beatrice, azaz Daisy nem hasonlít Lucyre? –
kérdezem, továbbra is a képet bámulva.
– Úgy látszik, ez a zsánerem – vonja meg Luke a vállát. – Sok
férfi van így ezzel. De mi köze ennek az egészhez?
Emlékszem, Beatrice milyen fájdalmas arckifejezést vágott
aznap éjjel a kanapén, amikor az első szerelméről beszélt.
– Nem tudom. De egy biztos, hogy mindketten hónapokon át
hazudtak nekem, és nem értem, miért.
Amikor Nia hazaér, éppen sietve gyömöszölöm a ruháimat a
táskámba. Nia beviharzik a szobába, esőillatot árasztva.
– Most nagyon haragszol rám? – kérdezi meggyötört arccal,
mert észreveszi, hogy már összecsomagoltam. – Azt hittem, jót
tesz, ha újra találkozol Luke-kal.
– Nem erről van szó – nyugtatom meg Niát, miközben a
pulóverem is elteszem, majd meghúzom a hátizsákom zsinórját.
– Nagyon örülök, hogy találkoztam Luke-kal, de most haza kell
mennem, hogy tisztázzam a történteket Bennel. – Röviden el
hadarom Niának, amit megtudtam Beatrice-ről Luke-tól. –
Először meg kell tudnom, miért hazudtak nekem, aztán
elköltözöm onnan.
– Luke járt Beatrice-szel az egyetemen? Milyen kicsi a világ!
– De vajon Beatrice miért változtatott nevet? És miért nem
említette soha Luke-nak, hogy van egy ikertestvére? És miért
hazudtak a szüleikről?
– Azt nem tudom, de figyelj csak, szereztem neked valamit! –
Nia izgatottan kotorászni kezd a táskájában, majd elővesz egy
sárga post-itet, és az orrom alá nyomja, mint egy kislány, aki
megmutatja az anyukájának, ha jó jegyet kapott. A cetlin Nia
macskakaparásával egy streathami cím szerepel.
– Ez mi?
– Ez kérlek szépen Morag Jones címe!
Hirtelen lüktetni kezd a fejem, és annyira megfájdul a vállam,
hogy az ágyra roskadok.
– Honnan tudod, hogy valóban ez a címe? Ben vezetékneve
Price.
– Egy kicsit utánanéztem; kértem néhány embertől egy kis
segítséget. Ez az egyetlen regisztrált cím Morag néven
Londonban, és Ben is oda van bejelentve. Azt mondtad, a nő
Streathamban lakik, nem?
– Igen, de ez akár véletlen is lehet.
– Menjünk oda, és nézzünk körül! Mi vesztenivalónk van?
– De Morag két napja még Bath-ban volt. Megeshet, hogy
jelenleg nincs is Londonban – mondom egy nagy sóhaj után.
 – Tudom – szól Nia türelmesen, mintha egy gyakornokkal
beszélne az irodában. – De valaki csak van ott, akitől valamit
megtudhatunk.
– Hát… nem is tudom…
– Ugyan, Abi! Újságíró vagy, az Isten szerelmére! Azzal
keresed a kenyered, hogy az igazság után kutatsz. – Nia elkapja a
kezem, és felhúz az ágyról. Ahhoz képest, hogy milyen pici,
meglepően erős.
– Még öt óra sincs, lehet, hogy sötétedés előtt odaérünk!
Fenntartásokkal ugyan, de végül engedek Nia unszolásának,
felveszem az esőkabátom, és követem őt a szeles utcán, mert
most választ kaphatok legalább néhány kérdésre.
 Harmincegyedik fejezet

BEATRICE az ablakból nézi, ahogy Ben a kocsija

csomagtartójában pakol. Mit csinálsz, Ben? Beatrice sosem
értette, hogy egy ilyen magas ember miért jár ilyen kis autóval.
Lehet, hogy Ben így még nagyobbnak érzi magát, ki tudja. Lehet,
hogy férfiasabbnak érzi magát, ha a feje hozzáér a tetőkárpithoz,
az ülést pedig teljesen hátra kell tolni ahhoz, hogy használni
tudja a pedálokat. Beatrice hátralép, amint Ben becsapja a
csomagtartó ajtaját, és a cipője orrával belerúg a lökhárítóba.
Ezután bevágja maga mögött a vaskaput, majd a bejárati ajtót is,
úgy, hogy szinte az egész ház beleremeg.
Ben viselkedése aggasztja Beatrice-t. Két napja, amióta Abi
elment, nem ment dolgozni, és alig szól hozzá, mintha Beatrice-t
okolná azért, hogy Abi ilyen hirtelen eltűnt. Beatrice hallja Ben
lépteit, ahogy feltrappol a lépcsőn, majd feltépi a szobája ajtaját
úgy, hogy az nekicsapódik a falnak, amitől Beatrice összerezzen.
– Beatrice – szól Ben nyersen, miközben a lány távolabb lép
az ablaktól. Ben haja zsíros, a pólója mocskos; úgy fest, mint aki
napok óta nem tisztálkodott. Beatrice-t elszomorítja, hogy Ben
ilyen állapotban van. Bárcsak segíthetne rajta!
Ben odalép felé. – Mondd csak el még egyszer, mit mondott
neked pontosan Abi, mielőtt elment?
Beatrice felsóhajt. – Ben, már mindent elmondtam, amit
tudtam. Többre nem emlékszem. – Ben felsóhajt, és az arcát a
kezébe temeti. Beatrice odalép hozzá, és átkarolja. Benről
patakokban folyik a veríték. – Kérlek, Ben, ne tedd ezt magaddal!
 – Nem bírom tovább! – szól Ben, miközben egész testében
remeg.
– Mint ahogy már említettem, Abi azt mondta, hazudtál neki,
de azt nem árulta el, hogy mivel kapcsolatban. Szerinted tudja a
titkunkat?
Ben kibontakozik Beatrice öleléséből, és fel-alá járkálni kezd
a szobában.
– Morag megjelent az egyik nap.
– Mi?! – fakad ki Beatrice rémülten. – Erről nem is szóltál!
– Nem akartalak felzaklatni. – Ben megáll Beatrice előtt. –
Szerinted Abi erre értette, hogy hazudtam neki?
Beatrice a szemöldökét ráncolva gondolkodni kezd. – Beszélt
valamit anyámról, de Abi annyira furcsa volt aznap. Lehet, hogy
azt hiszi, Morag az én anyám is.
– Még jó hogy, ha egyszer azt hiszi, hogy az én anyám!
– De Morag tényleg az anyád, Ben. – Beatrice úgy érzi,
menten összemegy Ben pillantásától.
– Tudod, hogy ez nem igaz – feleli Ben lassan és hűvösen.
Beatrice-nek lelkiismeret-furdalása támad. Abi olyan rossz
állapotban ment el, sápadtan és rémült tekintettel. Abi mindig is
sovány volt, de aznap, a kinyúlt pulóverében és a nagy
esőkabátjában igazán szánalmas hatást keltett: mint akinek
hiányzik egy kereke. Végül is, ismerve a múltját, ez mindenre
logikus magyarázatot adna, bár a beszédén nem hallatszott, hogy
megbolondult volna.
– Tudod – kezdi Beatrice – , Abi mindig is furcsa volt. Ellopta
a fülbevalóm, a karkötőm, nem szedte a gyógyszereit… Tudom,
hogy azt hiszi, én küldtem neki a születésnapi virágcsokrot, de ez
nem igaz. – Beatrice megáll, és mélyen Ben szemébe néz. –
Hinned kell nekem!
 De Ben csak üres tekintettel bámul rá; látszik, hogy máshol
jár az esze. Beatrice legszívesebben megrázná.
– A kurva életbe! Hogy mehetett csak így el? – motyogja Ben
maga előtt. – Miért nem veszi fel soha a telefont? Beszélnem kell
vele; belőlem senki se csináljon hülyét!
Beatrice, mint mindig, végül nem szól semmit, csak az ajkába
harap. Túl sokat titkolóztak Abi előtt, de hiába, a múltjuk mindig
bekopogtat az ajtón. – Abi azt is mondta – folytatja Beatrice –,
hogy hónapokig rémületben élt, mert azt próbáltad vele elhitetni,
hogy megbolondult. Ez tényleg így történt?
– Fogalmam sincs – feleli Ben.
– Miért nem mondod el neki az igazat? Moragról már úgyis
tud.
– Hogy az igazat? – kapja fel Ben elgyötört tekintetét.
Szokatlanul csúnyának fest az arca. – Pontosan mit? – folytatja
flegmán.
– Ami az egyetemen történt? Ó, akkor biztosan tárt karokkal
íog visszarohanni hozzám! – Ben idegességében ökölbe szorítja a
kezét úgy, hogy az ujjpercei elfehérednek. – Nem veszíthetem el
Abit! – suttogja. – Még sosem szerettem senkit ennyire, mint őt.
– Még engem sem? – kérdezi Beatrice, de haragszik is
magára, amiért hangot adott félelmeinek. Ben mindig tesz arról,
hogy gyengének és erőtlennek érezze magát.
Ben fagyos tekintettel, összeszorított állkapoccsal mered
maga elé. Az ajkai szinte remegnek a dühtől. Szavai tőrként
döfnek Beatrice bordái közé. – Néha azt kívánom, bárcsak sosem
találkoztam volna veled.
 Harminckettedik fejezet

A CÍM, amelyet Nia feljegyzett a post-itre, egy szűk utcába vezet a

Streatham Hillen, ahol a vörös téglás, háromemeletes,
viktoriánus házak mind egyformának látszanak. Kezd sötétedni,
így a lakások ablakaiból meleg fény árad. Azt kívánom, bárcsak
bent ülhetnék én is az egyik házban a tévé előtt, egy csésze teával
a kezemben, ahelyett, hogy itt sétálgatok a hideg szélben.
Megállunk az ötvenhármas szám előtt. Ez a ház nem olyan
takaros, mint a szomszédok háza, ahol kockára nyírt bokrok és
gyémánt alakzatú, pepita kövezés díszítik a kertet. A piros ajtóról
lekopott a festék, az ablakpárkányok rohadnak, a kertben egy
foltos matrac hever, odahajítva, a kukákból szinte kicsordul a
szemét és bűzlenek, a gazos pázsiton pedig egy rozsdás bicikli
parkol, hiányzó hátsó kerékkel.
– Biztos, hogy jó a cím? – bámulom homlokráncolva Nia
válla felett a post-itet. Ám ekkor egy nagy széllökés beljebb sodor
minket a kertbe, miközben felborítja a kukákat. A szemét
kiszóródik a kerti útra. A szél örvénybe fújja a faleveleket, Nia
post-itjével együtt. Úgy kifújta a kezéből, hogy már utána se
tudunk szaladni.
– Most már nagyon remélem – válaszol Nia az előbbi
kérdésemre, miközben tehetetlenül nézi a járdán a falevelekkel
táncoló post-itet. Nia hangosan kopogtat a bejárati ajtón.
Teljesen kiszárad a szám, miközben reménykedve várakozunk a
lábtörlőn. – Ez biztos nem ugyanaz a Morag – kezdem újra –, de
még ha az is, még biztosan Bath-ban van.
 Nia kezével ellenzőt formázva bekukucskál a koszos
ajtóüvegen.
– Azt hiszem, itthon vannak. Ég a lámpa, és mintha valaki
főzne valamit. – Ajtónyikorgás hallatszik, és Nia majdnem átesik
a küszöbön. Egy alacsony, duci hölgy nyit ajtót, és miközben
csodálkozva bámul ránk, a szívem zakatolni kezd, mert
felismerem Ben anyját.
– Mi történt? Mi a fenét csinálnak maguk itt? És mit
műveltek a szemeteskukámmal?
Nia pironkodva, sűrű elnézéskérések közepette
feltápászkodik a földről. Előrelépek, hogy Morag jobban lásson
az előszoba fényében. Amint felismer, elsápadva kérdezi:
– Mit akarnak itt? – Most már egyértelmű számomra, hogy
Ben előre figyelmezette Moragot, hogyne adjon ki számomra
információt. Most már bánom, hogy múltkor, amikor
találkoztunk, nem kérdeztem tőle többet.
– Mrs. Jones! Morag! – szólok, de ő mindkét kezét felemelve
hátralép, mintha rabló lennék.
– Kérem, nem tudom, hogy talált meg, de nem beszélhetek
magával. – Morag be akarja csukni előttünk az ajtót, de én a
küszöbhöz teszem a lábam.
– Ezt Ben mondta önnek?
– Nem lett volna szabad odamennem a lakásukra, hiszen az
az ő magánélete. Nagyon sajnálom. – Meglep az arcán tükröződő
félelem. – Kérem, vegye el a lábát, és menjenek el!
– De én Abi vagyok, a barátnője! – bizonygatom könnyes
szemmel. – Én csak szeretném megérteni, hogy mi folyik itt.
– Ehhez nekem semmi közöm, ez Ben magánélete – ismétli
Morag, majd miután kelletlenül kiveszem az ajtóból a lábam,
becsapja az ajtót.
 Niával rémülten állunk az ajtó előtt. – Azt hiszem, haza
kellene menned, hogy végre számon kérd Beatrice-t és Bent –
suttogja Nia a sötétben. – Aztán költözz el onnan. Akarod, hogy
veled menjek?
– Nem – rázom a fejem. – Az a baj, hogy Ben túl okos, és
megint mindent a paranoiámra fog kenni. – Most úgy érzem,
sosem fogom megtudni az igazságot, pedig már olyan közel
álltam hozzá. Úristen, kikkel laktam én hónapokig együtt!
Niának egyvalamiben igaza van: szakítanom kell Bennel. Ennek a
kapcsolatnak vége.
Ha csak belegondolok ebbe, meghasad a szívem. Még mindig
szeretem őt, legalábbis a róla alkotott idealizált képet. De végül
is, hogy lehetek ennyire szerelmes egy olyan férfibe, aki
hónapokig csak manipulált? Lehet, hogy csak a gondtalan jómód
imponált annyira, amiben ők ketten élnek. Én is úgy akartam
élni, mint ők; mint Alice Csodaországban, hogy elmeneküljek a
saját életem elől. Csakhogy mindketten átvertek az első
pillanattól fogva, hogy beköltöztem.
– Menjünk – szól Nia, miközben újra belém karol. Már épp
indulni készülünk, amikor a bejárati ajtó újra megnyikordul.
Először azt hiszem, Morag mégis meggondolta magát, de
meglepődve látom, hogy egy fiatal férfi áll az ajtóban. A húszas
évei elején járhat; a haja rövidre van nyírva, a jobb szemöldöke
felett pedig egy nagy sebhely látható. Szénfekete, kapucnis
pulcsit visel, és egy annyira bő farmert, hogy majdnem leesik a
csípőjéről.
– Abi? – szól a fiú.
– Ki vagy te? – kérdez vissza Nia.
 A fiú mocskos fehér zoknijában kilép a lábtörlőre, és becsukja
maga mögött az ajtót. Még mindig szitál az eső, ezért a fejére
húzza a kapucnit.
– Én vagyok Abi – szólalok meg Nia mögött. Talán azért jött
ki, hogy kikísérjen minket?
– Paul vagyok, Ben öccse. De nem vagyunk édestestvérek –
mondja bemutatkozásképpen, majd kezet nyújt. A körmeit tövig
rágta, elég gusztustalan, de nem akarunk udvariatlanok lenni. –
Nem szabadna beszélnem veletek; anya meg fog ölni ezért.
Sétáljunk ki az utca végébe, ahol már nem lát.
Csendben elindulunk a fiú után, aki néhány méterrel
messzebb megáll egy állványozott, lakatlannak tűnő ház előtt.
Esetlenül nekitámaszkodik egy alacsony téglafalnak, a zsebéből
előkotor egy sodort cigit, és rágyújt, miközben kíváncsian lessük,
mit fog mondani.
– Mi folyik itt tulajdonképpen? Bent és Beatrice-t örökbe
fogadták? Mind a ketten itt nőttek fel? – Bombázni kezdem a
kérdéseimmel, amelyekre szinte meg se várom a választ.
A fiú hunyorogva végigmér, majd szív egy slukkot a
dohányból, miközben a hajamat nézegeti. – Nos, Ben megéri a
pénzét – kezdi röhögve, miközben lassan kifújja a füstöt. –
Fogalmad sincs, hogy ki ő, igaz? Gondolom, az a tahó nem
számolt be mindenről. – Meglep, hogy milyen dühösen beszél
róla, de folytatja, mielőtt még bármit is szólhatnék. – Igen,
örökbe fogadták őket, de Ben nem itt nőtt fel. Azelőtt Glasgow-
ban éltünk; csak tíz éve lakunk itt. – Paul furcsa, skót
munkásosztálybeli dialektusban beszél.
– Tehát az ikreket örökbe fogadták? – kérdezek rá egyenesen,
hogy végre tisztán lássak. – És Morag a nevelőanyjuk? Kezd
összeállni a kép, de nem értem, Ben miért titkolta ezt előlem.
Talán szégyellik? De akkor honnan van ez a gyönyörű házuk és az
a rengeteg készpénzük, ha nem a gazdag nagyszülőktől, amivel
eddig hitegettek?
– Morag csak Ben nevelőanyja – ingatja meg Paul a fejét. –
Beatrice-é nem – teszi hozzá Nia a vállam mögött. Gyorsan
megfordulok, és rápillantok, hátha nincs igaza.
– Ezt nem értem – bámulok először Niára, majd Paulra. –
Ezek szerint nem együtt nőttek fel?
Paul kajánul elvigyorodik a sötétben. A kapucnis fejével úgy
fest, mint egy gonosz kísértet. – Nem hát. Tizenkilenc éves
korukig nem is ismerték egymást. Kisbaba korukban
elválasztották őket, és mindketten más családhoz kerültek.
Beatrice piperkőc fazonokhoz került Edinburgh-be.
– Tényleg nem együtt nőttek fel? – kérdezek vissza
elképedve. Muszáj a hideg téglafalnak támaszkodnom, nehogy
elszédüljek. Ahogy visszaemlékszem az Evától hallott
információkra, lassan összeállnak a mozaikdarabok. Végül is, ha
jobban belegondolok, nem emlékszem, hogy valaha is említették
volna, hogy együtt nőttek fel. De miért is gondoltam volna, hogy
nem?
Hallom, ahogy Nia felsóhajt mögöttem. – Van itt még más is,
nem? – kérdezi. Vajon miért van olyan érzésem, hogy többet tud,
mint én?
– Hát igen – feleli Paul, miközben kieregeti az orrlyukán a
füstöt. Ahogy elnézem őt, arra gondolok, hogy mennyire nem
hasonlít Benre, bár végül is nincsenek közös génjeik.
– De miért mondod el ezt nekünk, ha anyukád megtiltotta? –
kérdezi Nia némi megvetéssel a hangjában.
– Mert Ben egy rohadt szemétláda – mondja, miközben
elnyomja a falon a csikket. – Évekig nem is láttuk, majd
megjelent apa halála előtt, hogy eljátssza a kötelességtudó,
aggódó fiút, hátha neki is csurran-cseppen valami.
– Mármint pénz? – pillantok kétkedve a roskadozó házuk
felé.
Paul követi a tekintetem. – Tudom, hogy a házunk egy
romhalinaz, de apámnak volt pénze, csak büdös sóher volt; soha
nem adott nekünk egy kanyi garast sem. Azt mondta, majd úgyis
megkapjuk, ha meghal. Ben pedig berezelt, hogy apám kihagyja a
végrendeletéből, így megjelent, és úgy tett, mintha törődne vele.
Apa persze szemet hunyt minden felett, amit ez a geci tett a
családunkkal, így ráhagyta a nehezen megkeresett pénze egy
részét.
– Mennyit? – kérdezem, mert ha csak néhány hete halt meg
az apjuk, akkor Bennek máshonnan kell hogy pénze legyen. Az
apja utáni öröksége nyilván nem fedezi azt az életszínvonalat,
amit most Beatrice-szel együtt élveznek.
– Kábé húsz rongyot – mondja vigyorogva, miközben egy
újabb slukkot szív a cigiből. – Ben mindig megjelenik, ahol pénzt
szimatol. Nem bírta ki, holott a kis sznob húgocskája egy kész
vagyonon ücsörög.
– Úgy beszélsz róla, mintha utálnád – szólok csodálkozva. –
Mégiscsak a bátyád.
– De nem vér szerinti. Abi, ő egy kegyetlen bunkó, vedd már
észre!
Benre gondolok, a mogyoróbarna szemére és az erős karjára,
amivel átölelt és védelmezett. Nagyon sokszor kiállt az
ikertestvére mellett, még akkor is, amikor biztos voltam benne,
hogy nincs igaza. És az is eszembe jut, amikor ölelt, amikor
szeretett. – Nem hiszek neked – mondom kurtán.
 – Tudom, nagyon megnyerő tud lenni – nevet fel Paul
keserűen. – A csinos lányok mindig is a lábai előtt hevertek, de
én tudom, milyen valójában. – Paul jelentőségteljesen a
szemembe néz. – Én ismerem őt, Abi. Ben hidegfejű, számító és
kegyetlen, és ha egyszer meg akar szerezni valamit, semmi sem
állhat az útjába. Legtöbbször persze mindig pénzről van szó, de
néha nőkről is.
Eszembe jut, Ben hogy manipulált minket Beatrice-szel, és
hirtelen elkeseredek, mert kezdem azt érezni, hogy Paul igazat
mond.
Nia megszorítja a kezem, ami tudom, azt jelenti, hogy ne
szakítsam félbe Pault. – Mesélj még róla! – kéri kedvesen.
– Minden úgy kezdődött, hogy anya és apa azt hitte, nem
lehet saját gyerekük, ezért kisbaba korában örökbe fogadták
Bent. Aztán két évvel később mégis megfogant Martin, azután
meg én, persze teljesen váratlanul. Bár mi voltunk az igazi
gyerekeik, mindig is Ben volt a kedvenc. Szerintem Ben mindig is
féltékeny volt ránk, mert tudta, hogy őt csak örökbe fogadták.
Anya sosem titkolta előle. Ben utál engem, gondolom, azért, mert
én vagyok a legkisebb. Ő már nyolcéves volt, amikor
megszülettem. Máig emlékszem, hogy egy-két éves koromban
rugdosott az asztal alatt, és csipkedett, amikor senki sem látta.
Folyton játszmákat űzött velem; eldugta a játékaimat, utána meg
úgy állította be, mintha elvesztettem volna őket, csak hogy
kikapjak érte. Egyszer megtaláltam néhány matchboxomat a
ruhásszekrényében; mindegyikről lekaparta a matricát.
– De ezek csak testvéri csipkelődések voltak, nem? –
kérdezem szemrehányóan, de Paul ügyet sem vet rám.
– Egyszer – folytatja –, hétéves koromban éppen hazafelé
tartottam a suliból, amikor megkörnyékezett néhány kamasz fiú.
Láttam, hogy Ben a távolból figyel, így azt gondoltam, majd a
segítségemre siet, de csak állt ott és végignézte, ahogy azok a
szart is kirugdossák belőlem. Még most is magam előtt látom a
nyugodt, rezzenéstelen arcát, pedig csak hétéves voltam, baszd
meg! Máskor pedig, mire hazaértem a suliból, lehúzta a klotyón
az aranyhalamat, és azt mondta anyunak, hogy látta, hogy én
tettem, pedig soha életemben nem bántottam egy állatot sem.
Martinnal pedig azt csinálta, hogy amikor a szerencsétlen
tizenhét évesen szerelmes lett egy lányba, aki egyébként nagyon
szép és kedves volt, gyorsan elhappolta előle, csak azért, mert
megtehette. Csóró lány nem tehetett mást; mindig is Ben volt
közöttünk a jóképű. Persze másnap már dobta a csajt, mivel
semmit sem akart tőle, csak azt, hogy borsot törjön Martin orra
alá. Ben soha életében nem szeretett senkit. Nagyon sok szemét
dolgot tett velünk. Mocskos, manipulatív szemétláda!
– És a szüleid mit szóltak ehhez? – kérdezem, miközben már
a rosszullét környékez.
– Ó, Bennek mindig sikerült kidumálnia magát!
„De ezt már nem fogja!” – gondolom magamban mérgesen.
„Ezt már nem fogja megúszni, amit velem tett."
– Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre elhúzott
itthonról – folytatja Paul. – Már alig vártam, hogy elköltözzön.
Feltámadt a szél, és egyre sötétedik. Kezdek fázni, ezért
összébb húzom a kabátom. Felnézek az égre, hátha látok néhány
csillagot, de aztán eszembe jut, hogy Londonban vagyunk, ahol
sosem olyan tiszta az ég, mint Bath-ban. Sosem gondoltam volna,
hogy Ben ilyen aljas lehet, amíg meg nem találtam az elrejtett
holmikat a kocsijában, de most már látom, hogy egy
szörnyetegbe szerettem bele. – És hogy került a képbe Beatrice?
– kérdezem Paultól.
 – Na, itt kezd érdekessé válni a történet. Ben legelőször
egyetemista korában találkozott az ikertestvérével. Rendkívüli
módon vonzódtak egymáshoz. Hallottam, ahogy Ben így
magyarázkodott anyának, mintha ez bármire is mentség lenne.
Elkezdtek járni, mert akkor még nem tudták, hogy rokonok.
Úgy érzem, mindjárt epét hányok. – Volt közöttük testi
kapcsolat? – kérdezem hüledezve.
– Bizony, volt. Szeretők voltak, mielőtt még megtudták volna,
hogy ikrek. A bátyám a saját húgát dugta. Hihetetlen, mi? Amint
persze megtudták, hogy testvérek, mint akik megbolondultak,
nyomban szakítottak, és évekig nem is látták egymást. Aztán
Beatrice örökölt egy vagyont a nevelőapjától, így Ben
visszaszivárgott az életébe. Láttam, amikor Ben olvasta a
gyászjelentést az újságban, ezért rögtön tudta, hogy Beatrice
hozzájutott a pénzhez. Néhány héten belül már újra beszélő
viszonyban voltak, három hónap múlva pedig odaköltözött hozzá
Bath-ba.
Kezdek szédülni. Paul sápadt arca és sárga fogú mosolya
hirtelen elmosódik előttem, és odahányok a mellettem lévő
bokorba.
Nia megsimogatja a hátam, és kisimítja a hajam az arcomból.
– Nem is tudtál róla? – kérdezi Paul, miközben egész
testemben reszketek. Paul arcáról lefagy a mosoly, és aggódva
rám néz. – Ne haragudj, hogy felzaklattalak, de tudnod kell az
igazat.
Felegyenesedek, és véreres szemekkel újra Paulra
koncentrálok.
– Mindent el akart követni, hogy nehogy megtudd a dolgot –
folytatja komolyabb hangvételben, majd leugrik a falról, és
megáll előttünk. Paul olyan magas, mint Ben, csak vékonyabb
nála. Elképzelem, milyen aranyos lehetett hétévesen, miközben
azok a szemetek ütlegelték, a bátyja pedig nem tett semmit, hogy
a védelmére keljen. Megint elhányom magam. Istenem, hogy
lehettem ilyen naiv, hogy nem láttam Ben valódi arcát? Miért
voltam ennyire hiszékeny?
– Ben nekiesett anyának, úgyhogy fél tőle.
– Hogy érted ezt? – kérdezi Nia a pontosítás kedvéért.
Annyira gyengék a lábaim, hogy Niába kapaszkodom. Nem
tudom, lesz-e még erőm végighallgatni ezt a sok szörnyűséget egy
olyan emberről, akibe szerelmes voltam, és akiről azt gondoltam,
hogy ismerem.
– Ben múlt héten elment Bristolba Martinhoz. Ez a buta liba
anyám azt gondolta, Ben biztosan a gyász miatt utazott oda, de
amikor nem találta ott, aggódni kezdett, így elment Beatrice-hoz,
de mivel ott sem találta, néhány nappal később visszament
Martinnal együtt.
Azt hiszem, akkor láttam beszállni Bent a Mondeóba. Még
mindig savanyú a szám, de remélem, már nem fogom kidobni a
taccsot.
– Ben nagyon dühös volt, hogy anya kétszer is
odapofátlankodott. Martin azt mesélte, ahogy odaértek hozzá,
Ben teljesen megbolondult. Mindkettejükkel ordibálni kezdett,
majd leszorította anyát a padlóra. Már épp kezet akart rá emelni,
amikor Martinnak némi birkózás után sikerült kidobnia a
lakásból. Azóta senki sem látta Bent. Én is csak azért jöttem ki,
hogy figyelmeztesselek, Abi. Ben nemcsak manipulatív hazudozó,
hanem ha sarokba szorítják, veszélyes is lehet.
 Harmincharmadik fejezet

BEN úgy járkál fel-alá a házban, mint egy ketrecbe zárt vadállat.
Beatrice még sosem látta őt így, ami nagyon megijeszti. Képtelen
bármit is mondani vagy tenni, hogy jobbá tegye a dolgokat. Érzi,
hogy már nincs hatalma Ben felett, és hogy már nem őt szereti a
legjobban. Az ikerintuíciója cserbenhagyta, bár lehet, hogy soha
nem is volt, mivel nem együtt nőttek fel Bennel. Beatrice most
nagyon irigyli Abit. Igaz, hogy Abi elvesztette Lucyt, de nekik
legalább volt közös gyerekkoruk.
Már majdnem tíz óra. Beatrice egyedül van Bennel a
lakásban. Pam és Cass Frome-ban van Trudyval. Beatrice-t is el
akarták hívni magukkal, de ő nem tartott velük, mert nem akarta
Bent magára hagyni. Most már persze bánja, mert a
veszekedések és Ben elviselhetetlen modora miatt inkább velük
tartott volna. Beatrice tisztában van vele, hogy Ben könnyen
megbánthatja, hiszen ő még mindig szereti őt. Mindig is jobban
szerette a bátyját, mint Ben őt.
Beatrice a szomszéd szobából hallgatja bátyja dühkitöréseit.
Olyan, mint egy gyerek, akinek elvették a játékát. Legszívesebben
átmenne hozzá, de fél, hogy nem tudja már elviselni a sértéseket,
amelyeket Ben folyton a fejéhez vág. Most már abszolút nem
foglalkozik vele; csakis Abi érdekli. Hogy cserélhette le őt ilyen
könnyen? Már korábban észre kellett volna vennie, hogy Abi Ben
rögeszméje, mint ahogy az övé Ben.
Beatrice a falakon át hallja, ahogy a bátyja idegesen telefonál.
Most már nem bírja tovább, átrohan Ben szobájába. A szoba
hideg és sötét; Beatrice csak a következő pillanatban veszi észre,
hogy Ben kitámasztotta az erkélyajtót a kedvenc egyiptomi
macskaszobrával, miközben a szél csak úgy tépázza a
függönyöket.
– Mindjárt megfagyok – szól Beatrice. Ben az ágyán ül
lehajtott fejjel a sötétben, kezében a mobiljával. Most annyira
sebezhetőnek és szomorúnak látszik, hogy Beatrice
legszívesebben odaszaladna hozzá, bármilyen csúnyán bánt is
vele.
– Abi volt az. Hazajön.
Beatrice megkönnyebbül. – Ez nagyszerű, nem?
Ben a szőnyegre dobja a telefonját. – De csak azért jön, hogy
összeszedje a holmiját. És ezt is csak azért teszi, mert azt
mondtam neki, hogy a munkám miatt nem leszek itthon.
– De miért hazudtál neki? – kérdezi Beatrice újra idegesen.
– Azért, mert különben nem jön vissza. De ha beszélni
tudnék vele, és mindent megmagyaráznék… – Ben hangja
elcsuklik, és csak némán bámul maga elé. Amint felnéz, Beatrice
ijedtében hátralép, mert kétségbeesett reménytelenséget lát Ben
szemében.
– Tudja.
Beatrice nyel egyet. – Micsodát?
– Mindent – feleli Ben monoton, elgyötört hangon, amitől
Beatrice még inkább kétségbeesik.
Beatrice úgy érzi, mintha összeszűkült volna a légcsöve. –
Ugyan, Ben, hogy tudhatna mindent? Ez lehetetlen! – Beatrice
igyekszik nyugalmat erőltetni a hangjába.
– Próbáltam megakadályozni benne, de ezek szerint nem
sikerült – folytatja Ben kísértetiesen higgadtan. – Ettől féltem a
legjobban. Tudod, Bea, te voltál az egyetlen, akit nem tudtam
kontroll alatt tartani. Mindig is féltem, hogy elárulod neki. – Ben
az ablak felé fordul, mintha a viharos éjszakától várna választ.
– Még hogy én! – nevet fel idegesen Beatrice. – Miért szóltam
volna neki róla?
Ben ránéz Beatrice-re, aki előtte térdel a földön, de Ben
arckifejezését eltakarja a szoba sötétje. A telihold az egyetlen
fényforrás, ami bevilágít az ablakon. – Mert sosem volt
vesztenivalód. Rajtam kívül.
– Nem én mondtam el neki, esküszöm!
De Ben, mint aki meg sem hallotta, tovább folytatja. –
Tudom, hogy szerelmes vagy belém, és ez szerintem kurva
undorító. Legszívesebben örökre elfelejteném, amit mi ketten
csináltunk. Azóta is utálok rád nézni, mert mindig eszembe jut.
Örültem, hogy végre megismertem őt, olyan szép volt, érzékeny
és sebezhető, de aztán jöttél a hülye féltékenykedéseiddel és a
kavarásaiddal, amikkel mindig azt sugalltad, hogy melléd kell
állnom, ha továbbra is a kibaszott házadban akarok lakni, a
kibaszott pénzeddel együtt, különben mindenről kitálalsz neki. –
Ben egyre jobban felemeli a hangját. A szája sarkából apró
nyálcseppek fröcsögnek.
Beatrice keserűen felnevet. – Ugye most viccelsz? Ben, vedd
már észre magad! Olyan lányt választottál, aki pontosan úgy néz
ki, mint én!
Ben a szemöldökét ráncolva elgondolkodik.
– És különben is, nem árultam el neki, hidd el…
Beatrice hangja elcsuklik, és egy pillanatra ő is elhallgat.
Ben a fejét rázza, miközben továbbra is Beatrice-re mered. –
Nem kockáztathatok. Főleg, hogy ti ketten olyan jó barátnők
vagylok. Távol kell tartanom titeket egymástól.
 Ezután már Beatrice is sejti, miért ment el Abi, és miről
beszélt a távozása napján. – Minden a te műved volt, igaz? Te
loptad el a karkötőt, a leveleit, miközben elhitetted vele, hogy
féltékenységből én tettem. Engem pedig azzal etettél, hogy Abi
féltékeny a kettőnk kapcsolatára. Ezért akartál aznap a Wight-
szigetre menni? Én nem tudtam, hogy Abi ott van, te viszont
igen. És meglátott engem a falnál. Mindent elterveztél, igaz, Ben?
És a fényképek? A virágok és a madártetem az ágyban? És én
még kezdtem azt hinni, hogy mégis Sebby volt a tettes.
Atyaúristen, Ben! Te beteg vagy!
Ben felnevet. Nevetése minden vidámságot nélkülöz. Beatrice
ezt találja a legijesztőbbnek.
– Nem volt nehéz. Megkönnyítetted a dolgom azzal, hogy
folyton ki akartál sajátítani.
Ben dühös, megvető beszédstílusa nagyon bántja Beatrice-t.
Ennyire utálná őt? – Igazad van, tényleg ki akartalak sajátítani,
de csak azért, mert annyira szeretlek. Szerelmes vagyok beléd,
nem tehetek róla. Próbáltam úgy tekinteni rád, mint az
ikertestvéremre, de nem megy. Annyira vágyom rád, és tudom,
hogy te is szeretsz – Beatrice testét rázza a zokogás, miközben
végre bevallja a szörnyű igazságot. – Te is valójában engem
akarsz, de nem lehetsz velem, ezért egy olyan lányt választasz, aki
hasonlít rám.
– Fogd be! – szól rá Ben.
De Beatrice feláll, és könnyáztatta arccal bátyja fölé
magasodik.
– Gondolod, hogy nekem nincs bűntudatom? – folytatja
szipogva. – Szerinted nem félek attól, hogy mi lesz velem ezután?
Elvégre, amit tettünk, törvénybe ütköző. De már nem érdekel.
Szeretlek, és veled akarok lenni.
 – Azt mondtam, pofa be! – kiabál Ben, majd felugrik, és a
csuklójánál fogva megrázza Beatrice-t. – Fogd már be azt a
gusztustalan pofád!
– Ben, hagyd abba! Hagyjál! – könyörög Beatrice, mert már
kezd félni a bátyjától. – Hidd el, én is szeretnék továbblépni,
hogy ne szerelemmel szeresselek.
– Szerintem meg sosem fogsz békén hagyni – sziszegi Ben a
fogai között. Ben az erkély felé rángatja Beatrice-t. – Ne
haragudj, de ezt most meg kell tennem – mondja félelmetes
higgadtsággal. – Véget kell vetnem ennek a helyzetnek, hogy ne
legyenek többé titkaink, se hazugságaink. – Beatrice életében
először gondol arra, hogy Ben fizikailag is képes lenne bántani őt.
Beatrice kiáltozni kezd, könyörög a bátyjának, miközben Ben
a fémkorláthoz szorítja. Beatrice rugdosni kezdi, a sípcsontját el
is éri, de Ben olyan magas és erős, hogy képtelen elbírni vele.
Képtelen elvenni Ben kezét, aki megragadja a torkát, és ujjaival a
légcsövét szorongatja. Beatrice már csak azt érzékeli, hogy nem
jön több hang a torkán.
 Harmincnegyedik fejezet

MIUTÁN kifizettem a taxit, kiszállok a kocsiból. Megint esik.

Ránézek a nagy vaskapura az éjszakában. A fejemre húzom a
kapucnim, és végigmérem Beatrice házát. Mélyen legbelül
mindig is éreztem, hogy ez az ő háza, nem Bené. A rosszullét
környékez, ha belegondolok, milyen titkot rejtegettek eddig.
Vérfertőzés a legnagyobb tabu. Én pedig mit sem sejtve,
hónapokig velük éltem. Paul azt mondta, ez még hosszú évekkel
ezelőtt történt, amikor nem tudták, hogy testvérek, de ezek után
már hogy lehetek bármi ben is biztos? Sőt, Ben jövőbeni barátnői
sem tudhatják biztosan. Szexuális kapcsolat volt közöttük; nem
csoda, hogy így össze voltak zavarodva, Ben pedig a végsőkig is
elment, hogy véletlenül se szerezzek tudomást a sötét titkukról.
A zsalu nyitva van, de a tolóablak túl sötét ahhoz, hogy
belássak rajta. Amikor felhívtam Bent, azt mondta, dolgozni fog,
Beatrice pedig Frome-ban lesz Pammel és Cass-szel. Ben kimért
hangon közölte velem a tényeket. Már nem könyörgött, hogy
jöjjek haza, és nem bizonygatta, hogy szeret. Még csak nem is
reagált arra, amikor a tudtára adtam, hogy tudok a titkukról. Úgy
viselkedett, mint aki már feladta a harcot; mintha már nem
érdekelné, ha elveszít.
Miután letettem a telefont, szóltam Niának, hogy
visszamegyek Bath-ba. Ő persze erősködött, hogy várjak hétfőig,
mert akkor el tud kísérni. – Hétvégén ügyeletes vagyok –
magyarázkodott a kezeit tördelve, de megnyugtattam, hogy
megoldom egyedül, Ben úgysem lesz otthon. Úgy tervezem,
gyorsan összeszedem a holmimat, aztán hívok egy taxit, és
elmegyek a szüleimhez.
Betolom a kulcsot a zárba, és belépek a sötét előszobába.
Ledobom a táskám a földre, és kibújok az esőkabátomból.
Felkapcsolom a villanyt, ami először bántja a szemem, mint
ahogy Beatrice leopárdmintás cipője is, amit takarosan Ben
fekete cipője mellé helyezett. Soha többé nem akarom látni őket.
Gyorsan elkapom a tekintetem a cipőikről. Csontig fagytam az út
során. Két órát ültem a vonaton vizes ruhában, a farmerom a
combomhoz tapad. Gyorsan leveszem az átázott ruháimat, így
egy szál fehérneműben állok az előszobában. Lehajolok a
táskámhoz, hogy magamra kapjak valamit, de ekkor tompa zajt
hallok a fejem fölül, Ben szobájából. Felállok, és fülelni kezdek,
miközben a pulzusom az egekbe szökik. Talán rosszul hallottam
volna? Nem, ez csak Sebby. Egy nyávogás kíséretében leviharzik
a lépcsőn. Megkönnyebbülök. Ez a hülye macska már megint
megijesztett! Újra lehajolok a táskámhoz, és kihúzom belőle az
első ruhadarabot, ami a kezembe akad. A sors iróniája, hogy pont
Beatrice Alice Temperley ruháját fogom meg. Belebújok,
miközben belélegzem cukorkaillatát. Emlékszem, ahogy Ben
aznap éjjel bámult rám a nappaliban, miközben azt mondta, ne
hagyjam, hogy Beatrice a saját klónjává formáljon. Arra is
emlékszem, amikor Maria megállított az utcán, mert azt hitte,
Beatrice vagyok. Belém hasít a felismerés, hogy Ben talán azért
vonzódott hozzám, mert hasonlítok a húgára.
Belenézek a radiátor felett lógó, aranykeretes tükörbe.
Úristen! Csak azért volt oda értem, mert arra a nőre
emlékeztetem, akit nem kaphat meg. Fantasztikus volt a szex
Bennel, de ezek szerint közben is Beatrice-re gondolt? Hirtelen
forogni kezd velem a világ. Gyorsan elkapom a pink radiátor
szélét. Remélem, nem ájulok el.
Ám ekkor egy újabb huppanást hallok. Valaki van odafent.
Ijedtemben megbénulok, és az a gondolatom támad, hogy a
legjobb lenne, ha felkapnám a táskám, és inkább kirohannék az
esőbe. De Ben nem lehet itthon; sem Beatrice. Hónapokig laktam
itt, ugyan mi félnivalóm lenne?
Paul szavai visszhangoznak a fülemben, ahogy suttogva
figyelmeztetett. Ha sarokba szorítják Bent, veszélyes is lehet.
Csakhogy Ben nincs itthon. Dolgozik. Nem akarok
nevetségesen viselkedni. Bezárom az ajtót, bedobom a kulcsot a
porcelántálba, majd felkapom a táskám és elindulok a lépcső felé.
A legutolsó lépcsőfokon járok, amikor meglátom őt. Ben a
lépcsőfordulóban áll. Magas, sötét árnyékával fölém magasodik.
Ijedtemben kiesik a táska a kezemből. Hallom, ahogy végiggurul
a lépcsőfokokon, miközben sorra esik ki belőle a tartalma. –
Beatrice? – kérdezi Ben szinte felismerhetetlen hangon.
Zavartnak tűnik. Még a félhomályban is látom, hogy holtsápadt.
– Nem, Abi vagyok – felelem gyanakodva, miközben Ben
Beatrice ruháját méregeti. – Azt hittem, dolgozol. – Igyekszem
könnyed és nyugodt maradni. Ez csak Ben. És azt mondta, szeret.
Biztos nem fog bántani.
Ben rám bámul, és rázni kezdi a fejét, mint aki szabadulni
akar egy kellemetlen emléktől.
– Abi – szipogja Ben enyhe megvetéssel. – Na persze.
Továbbra is zavartnak látszik.
– Szeretnéd, hogy inkább elmenjek? – kérdezem a lépcső
korlátjába kapaszkodva, miközben az egyik margarétás lámpa
szirmai belefúródnak a tenyerembe, de fel se tűnik, hogy fáj. –
Ne, ne menj el! – mondja Ben a fejét ingatva, miközben beletúr
szőke hajába. – Ne haragudj, amiért nem mondtam igazat, de azt
szerettem volna, hogy hazagyere, és tudtam, hogy csak akkor
jössz, ha úgy gondolod, nem vagyok itthon.
Hát ebben igaza van.
Hátrapillantok, magam mögé, a bereteszelt ajtóra, a
táskámra, ami a lépcsősor alján hever és a mobilomra, ami
útközben kihullott belőle. Egy pillanatra arra gondolok, hogy
legszívesebben most azonnal kirohannék az ajtón. De nem, nem
akarok nevetséges lenni. Igaz, Paul jól megrémisztett, de Ben
biztosan nem olyan rossz, mint ahogy Paul beállította. Lehet,
hogy éppen Paul az, aki féltékeny Benre, mert úgy érzi, az
árnyékában él. De aztán újra eszembe jut az a sok szörnyűség,
amit Ben művelt, amíg itt laktam; ahogy rettegésben tartott, és
játszott az eleve megtépázott idegeimmel. Ilyeneket csak egy
elmeháborodott követhet el.
Hirtelen megundorodom tőle, de be kell fejeznem a játszmát.
– Szeretnéd, ha beszélnénk? – kérdezem óvatosan, miközben
tudom, hogy úgysem tud olyan indokot mondani, amivel
meggyőzhetne.
Egy másodpercre felcsillan a remény a szemében, de aztán
hitetlenkedni kezd. – Miért, szeretnél?
– Hát persze. Beszélgethetnénk a konyhában – felelem –,
csak felszaladok a szobámba egy kardigánért, mert megfagyok.
Ben megkönnyebbül, arca kisimul, és félrelép, hogy utat
engedjen. – Addig felteszek egy teát – mondja, miközben rám
villantja a szokásos, csábos mosolyát.
De ami egykor kellemes borzongással töltött el, attól most
kiráz a hideg. Valahogy el kell hitetnem vele, hogy minden
rendben van, amíg nem sikerül kitalálnom, mitévő legyek.
 – Öt perc, és itt vagyok! – Próbálok visszamosolyogni rá, de a
mosoly inkább grimasznak sikerül.
Elfog az undor, ahogy felém hajol és arcon csókol. Nézem,
ahogy lemegy a lépcsőn, miközben lehajol, hogy felszedje a
szanaszét heverő ruháimat. Felteszi a mobilom a polcra, a
kulcsok mellé. Megdöbbentő, hogy mennyire higgadt tud lenni,
mintha mi sem történt volna; mintha nem ő állna a virágcsokor,
a fénykép és az undorító Facebook-üzenet mögött. Nagyon jó
színész. Olyan, mintha nem is lenne lelkiismerete.
Amint eltűnik a látótávolságomból, felrohanok a szobámba.
Csak felkapom a maradék cuccom. Mielőbb el kell tűnnöm innen.
Kezdek igazán pánikba esni, de muszáj nyugalmat színlelnem.
Nem lesz semmi baj, amíg Ben azt hiszi, megbocsátottam neki.
Felkapcsolom a lámpát. Megnyugtat, hogy már nincs vaksötét.
Ben szobájának ajtaja félig nyitva áll. Pont rálátok az
erkélyére. Nyitva hagyta az ajtót, a fehér függönyöket úgy tépázza
a szél, mintha két kísértet táncolna bennük. Az eső is beesett, a
szőnyegen hatalmas vízfolt terjeng.
Már éppen megfordulok, amikor valami szemet szúr.
Ijedtemben teljesen lebénulok. Egy meztelen láb van az
erkélyajtó mögött. Ez Beatrice lába. Felismerem a tetoválásáról.
A szőnyegen pedig nem víz van, hanem vérfolt. Atyaég, menten
rosszul leszek. Kirohanok az erkélyre. Beatrice a korlátnak
támasztva fekszik, a feje furcsa szögben áll, a nyakán pedig vörös
foltok láthatók. Csuromvizes a ruhája. Egy pillanatra azt hiszem,
halott, mert Ben megölte. Sietve kitapintom a pulzusát. Kicsit
megkönnyebbülök. Még él. Fölé hajolok és rázni kezdem,
miközben bőrig ázom a szakadó esőben. – Beatrice, ébredj!
Ébredj fel! – Beatrice persze nem mozdul. Elszörnyedve látom,
hogy a feje is felhasadt, és esővízzel kevert vér csurog az arcába.
Uram Isten, Ben, mit tettél? Most már belátom, hogy Paul igazat
mondott: Ben valóban veszélyes, és szörnyűbb dolgokra is képes,
mint a sejtelmes üzenetek vagy egy virágcsokor. Ha kell,
erőszakot is alkalmaz, sőt ölni is képes.
– Beatrice, kérlek! – élesztgetem sírva. Megpaskolom az
arcát. – Gyere, el kell tűnnünk innen! – Már fáj, ahogy az eső a
hátamat veri, de továbbra is kétségbeesetten rázom Beatrice-t. –
Nem hallod, kelj már fel! – Sietnem kell, Ben már biztosan
türelmetlen, hogy hol maradok ilyen sokáig. – Gyerünk már,
Beatrice!
– Mi folyik itt?
Egész testemet átjárja a rémület. Ben a küszöbön áll, és
összeszűkült szemekkel nézi, ahogy kuporgunk az erkélyen,
mindketten bőrig ázva, csuromvizes szőke hajjal.
– Mit tettél? – suttogom megrökönyödve, miközben
magamhoz ölelem Beatrice-t. A kezem és a ruhám csupa vér lett.
– Ő a húgod, az ikertestvéred.
Ahogy körbenézek, halálfélelmem támad. Itt ragadtunk, az
erkélyen, a viharban, hallótávolságon kívül.
– Ez mind a te hibád, Bea – szól Ben hidegen és szigorúan.
Üres tekintettel a semmibe réved. Most már csúnyának látom
eltorzult arcát, mintha kiült volna rá a benne lakozó szörnyeteg.
Egyszer már láttam ilyennek, amikor rájött, hogy találkoztam
Callummal. Igen, a sármos külső mögött maga az ördög lakozik.
Milyen vak voltam eddig!
– Ben, én Abi vagyok, nem Bea. Ő itt Bea, és hagyd, hogy
segítsek neki.
– Azt hitted, uralkodhatsz rajtam, mi? – folytatja, mint aki
meg se hallja, amit mondok. – Azt hitted, majd te fogod
megmondani, hogy mit csináljak, igaz? Csak mert én vagyok a
kibaszott másik feled! Azt hitted, mindent elvehetsz tőlem; a
pénzt, a házat… és megzsaroltál, valahányszor nem azt tettem,
amit te akartál. De tévedtél, Bea. Mert ezt kurvára nem fogom
hagyni! – suttogja dühösen, de tudom, hogy bár engem néz,
Beatrice-t látja maga előtt.
Hirtelen minden világossá válik. Meg fog ölni.
Legszívesebben őrjöngenék; harcolnék önmagamért és Bea-ért,
de ehelyett földöntúli nyugalom száll meg, mert végre együtt
lehetek Lucyvel. Nyilván a halálunk is egymást követi, akár a
születésünk, ez elkerülhetetlen. De eszembe jutnak szegény
szüleim. Az egyik gyereküket már elvesztették, nem veszíthetik el
a másikat is.
– Kérlek, Ben! – próbálkozom erőtlenül. Nincs értelme
kiabálni, a hangomat úgyis elnyelné a szél és az eső. – Kérlek! –
ismétlem újra. Valahogy józan belátásra kell bírnom. Ben
zavarodott arcán kétely merül fel. Látom, hogy elgondolkodik. –
Abi vagyok. Visszajöttem – folytatom remegő hangon. Most még
sírni is félek.
– Fogd be! – suttogja a fejét ingatva, majd rám veti magát, és
a csuklómnál fogva elrángat Beatrice-től. Lehorzsolom a térdem,
mire felhúz, és amikor végül talpra állok, tiszta erőből pofon üt. –
Te is egy rohadt kurva vagy! – Érzem a vér ízét a számban. Lüktet
az arcom, de mozdulni sem merek. – Még hogy beszélni akarsz
velem! Ne nézz már hülyének! – Ben az én nyakam is elkapja. Az
erejéből érzem, hogy semmi esélyem. Ma este meghalok.
Lucy, segíts! Nem tudom, mit csináljak!
Kezdek szédülni. Fekete pontokat látok.
Rúgd tökön! hallom magamban Lucy hangját. Gyerünk, rúgd
már meg! Hirtelen felemelem a térdem, és teljes erőmmel a
heréihez lendítem. Ben feljajdul, és felhúzza a jobb lábát, majd
hátratántorodik a szoba felé. A rúgás hatásos volt, de a dühtől
vöröslő fejjel megint felém tart. Ezután felkapom a
kőszobormacskát, és megint teljes erőmmel a fejéhez lendítem. A
szobor végül Ben vállára esik, de ahhoz jól céloztam, hogy
elveszítse az egyensúlyát, és beüsse a fejét az üvegajtóba. Nagy
robajjal hullanak az üvegcserepek, miközben Ben a vérző füléhez
kap. Megállok felette a kőmacskával a kezemben. Ben nem
mozdul, szemei csukva vannak. Úristen, megöltem? Hogy fogom
ezt kimagyarázni a rendőrségen? Gyorsan leteszem a szobrot, és
lehajolok Beatrice-hez. Megint megrázom, most már erősebben,
mire megmozdul és nyöszörögni kezd.
– Kelj fel! – suttogom zokogva, nehogy felébresszem Bent. –
Gyere, Bea, állj fel!
Beatrice sóhajtva a véres fejéhez nyúl. – Nem tudok – szól
akadozva.
– Gyere gyorsan, mielőtt még Ben magához tér! El kell
tűnnünk innen! – Igyekszem megőrizni a hidegvérem, mert
tudom, hogy csak így juthatunk ki élve.
Minden erőmet összeszedve, valahogy talpra állítom
Beatrice-t, de annyira gyenge, hogy szinte rám esik. Ben feljajdul,
miközben megmozdul a szemhéja. Azért jó, hogy nem öltem meg.
Sietnünk kell. Beatrice-nek sikerül valahogy megállnia a lábán. A
hónaljánál fogva vonszolni kezdem kifelé a szobából.
Gyerünk, Bea! Gyerünk már!
Már majdnem az ajtónál járunk, amikor érzem a vádlimon
Ben körmét, majd elkap a bokámnál fogva. A földön csúszva
közeledik felém, szemében őrület.
– Szállj le rólam! – kiáltom rúgkapálás közben, de túl erős a
szorítása. Közben a másik kezével is igyekszik, hogy elérjen.
Kétségbeesetten próbálom lerázni magamról a kezét, miközben
Beatrice-t is tartanom kell. Dühös vagyok, amiért nem tartottam
magam mellett a kőszobrot. Hátrarúgok. A tornacipőm sarkával
eltalálom az orrát, mire végre elengedi a bokámat. – Te szemét
kurva! – ordít a vérző orrához kapva.
– Gyerünk, gyorsan! – sürgetem Bea-t, aki most már a
félelemtől is holtsápadt.
Lesietünk a lépcsőn, ahogy tudunk, miközben a szívem a
torkomban dobog. De ahogy a lépcsőfordulóhoz érünk, meglátom
Bent, ahogy áthajol a korláton.
– Abi, Bea, bocsánatot kérek! – próbálkozik nyájasan. –
Gyertek vissza! – Ben arca és a pólója csupa vérfolt, rettenetes
látványt nyújt.
Annyira sietek, hogy az utolsó lépcsőfokoknál majdnem
elesünk. Gyorsan felkapom a mobilom a polcról, ahová Ben
gondosan letette, és hívni akarom a rendőrséget. A kezem
annyira remeg, hogy képtelen vagyok bedugni a kulcsot a zárba.
Közben hallom, ahogy Ben lejön a lépcsőn.
– Várjatok! – kiáltja.
Nem tudom kinyitni ezt a kurva zárat. Sose jutunk ki innen!
Ben közben egyre közelebb ér, miközben Beatrice rám
támaszkodik. Csapdába estünk. El fog kapni, és most már nem
fog szökni hagyni, az biztos.
– Gyere, állj már fel és segíts! – kiáltok Beatrice-re.
Szegénynek nagy erőfeszítésébe telik, mire meghúzza az ajtót, de
így végre sikerül elfordítanom a kulcsot, és kinyitnom a zárat.
– Ne menjetek el! – kiabál Ben rimánkodva, miközben
leugrik az utolsó négy lépcsőfokról.
– Hagyj békén! – ordítok rá, de ő Beatrice-re veti magát, és
magához húzza.
 Én persze nem engedem el, így Beatrice kettőnk között ragad,
mintha kötelet húznánk.
– Kérlek – suttogja Ben a húga fülébe. – Ne haragudj, Bea!
Nem mehetsz el, szükségem van rád! Daisy, egyetlenem!
Nem hagyhatom itt Beatrice-t, amikor már majdnem
kiszabadultunk. Beatrice rongybabaként a bátyja felé hajol;
olyan, mint egy napraforgó az első napfényben.
Ben végigsimít Beatrice vérző fejsebén, és csodálkozva látom,
hogy könnybe lábad a szeme. Mintha a gonosz szellem, ami
odafent tartotta hatalmában, hirtelen kiszállt volna belőle, és Ben
ugyanaz lett, mint akit ismertünk és szerettünk. De miközben
Ben cirógatja, puszilgatja Beatrice-t, felötlik bennem, hogy vajon
ez nem csak egy újabb manipuláció-e, hogy elérje, amit akar.
– Ne haragudj, Daisy. Nagyon sajnálom, hogy bántottalak. –
Látom, ahogy Beatrice kezd újra a régi lenni, és érzem, ahogy
egyre gyengül a csuklómon a szorítása. Legszívesebben
ráordítanék, hogy mi ütött belé, meg akart ölni, bassza meg! De
inkább megpróbálom beütni a segélyhívószámot.
Beatrice felegyenesedik, eltávolodik Bentől. A napraforgó
most az ég felé fordul.
– Jobb, ha inkább egyedül maradsz, Ben – szól hozzá lágyan.
Beatrice elengedi a kezem, de csak azért, hogy megsimogassa
bátyja arcát. Tényleg szereti őt. Tiszta szívből szereti. – Tudom,
hogy nem szándékosan tetted. Túl sok stressz ért mostanában, de
ami történt, ez már nekem is sok.
Ben arca eltorzul, mintha megint megszállta volna a gonosz
szellem. Idegesen elkapja Beatrice felkarját. – Nem hagyhatsz itt!
Ben azonban a kapu nyikorgása hallatán elhallgat. Néhány
pillanat múlva egy egyenruhás, köpcös férfi sétál be az ajtón egy
rendőrkutyával. A kezét felemelve üdvözöl, mert még nem tudja,
mi történt. Ben, amint meglátja, elengedi Beatrice-t. Beatrice
felém támolyog, én pedig sietve kivonszolom az ajtón, amit jól be
is vágok Ben orra előtt. Most már nem jöhet utánunk. Végre
vége.
 Harmincötödik fejezet

RESZKETVE állunk a járdán, az eső továbbra is esik. – Menjünk

be a kórházba? – kérdezem Beatrice-t, miközben még mindig
fogom a karját. – Meg kellene mutatni a fejed.
– Nem kell, jól vagyok – feleli kimerülten, a királykék bejárati
ajtót figyelve.
Én is félek, hátha Ben megint utánunk jön, ezért távolabb
húzom Beatrice-t a háztól, és remegő ujjakkal tárcsázom apámat,
hogy jöjjön értünk.
– Öt perc múlva itt lesz – mondom Beatrice-nek, miközben ő
továbbra is az ajtót bámulja. – Ne aggódj, nem jön utánunk –
mondom, amivel magamat is próbálom megnyugtatni.
– Tudom, Abi, nem erről van szó – böki ki Beatrice sóhajtva.
– Hanem hogy ott van bent, egyedül. Nem hagyhatom magára
ilyen állapotban. Mi van, ha kárt tesz magában?
Hitetlenkedve Beatrice-re nézek. Vékony, rövid ruhájában
reszket a hidegben, a haja összetapadt a vértől, bőrig ázott, de
csak a pszichopata bátyjára tud gondolni.
– Majdnem megölt! – mondom neki, miközben elszorul a
torkom, mintha Ben még mindig fojtogatna.
– Nem ölt volna meg – mondja Beatrice a legnagyobb
nyugalommal. – Szeret engem.
– Dehogyisnem! Nézd meg a nyakad! A fejedet is betörte.
Nem is értem, hogy mondhatsz ilyet. Feljelentést kell tenned a
rendőrségen. – Beatrice erre csak könnyes szemmel a fejét rázza.
– De ő az ikertestvérem.
 Ezzel nem tudok vitába szállni, inkább megpróbálom minél
messzebb vinni a háztól. – Kérlek, Bea, gyere haza velem –
győzködöm kedvesen. – A szüleim azt mondták, bármeddig
maradhatsz.
Végül, ha vonakodva is, de hagyja, hogy kivezessem az utcára.

Apu magunkra hagy a konyhában, miközben aggódó

pillantásokat vet ránk. Anyu Beatrice körül serénykedik: mint
egy kisgyereket, jól bebugyolálja egy vastag frottírköpenybe.
Beatrice elfogadja anyu kedvességét. Látszik, hogy még mindig
sokkhatás alatt áll.
– Elkészítettem neked a vendégszobát – mondja anyu
Beatrice-nek, miközben elé tesz egy csésze gőzölgő teát a
kisasztalra. Anyu Beatrice feje felett odasúgja nekem, hogy
elmennek lefeküdni, hogy egy kicsit kettesben lehessünk.
Hálásan rámosolygok, majd segítek Beatrice-nek átöltözni. Nem
merem egyedül hagyni, ezért csak felkapok egy kardigánt a vizes
ruhámra. Egyébként, szerencsére, mint mindig, most is trópusi
hőség van a házban.
Megfogom Beatrice hideg, száraz kezét. – Bea, igyál egy kis
teát! Meglátod, jól fog esni a meleg, édes íz. – Beatrice arca
sápadt, a nyaka pedig vörös Ben kéznyomától.
Beatrice vörös szemekkel rám pillant. – Ben nem akart
megölni, ugye elhiszed? Csak dühös volt, össze volt zavarodva.
Miattam volt benne annyi feszültség.
– Beatrice, Paul mindent elmondott. Ismerem Ben múltját, és
azt is tudom, mi történt kettőtök között. Azt hittem, Luke törte
össze a szíved az egyetemi éveid alatt, de valójában Ben volt az,
igaz?
 Beatrice bólint, majd belekortyol a teába. – Hülye voltam,
hogy hagytam, hogy a házamba költözzön, de annyira boldog
voltam, amikor újra megkeresett. Akkor már nyolc év eltelt a
szakításunk óta, és úgy éreztem, most már képes leszek a
testvéremként tekinteni rá. Aztán néhány találkozás után
felajánlottam neki, hogy költözzön hozzám. Akkoriban vettem
meg a házat Bear Fiatben, és azt hittem, ott majd gondtalanul
élhetünk együtt. Persze nem mint férj és feleség, ahogy eleinte, a
megismerkedésünk idején reméltem, hanem mint egy normális
ikerpár.
– Szörnyű lehetett – mondom sajnálkozva. Én is sokkot
kapnék, ha kiderülne, hogy életem szerelme, akivel le szeretném
élni a hátralévő éveimet, nemhogy a rokonom, hanem egyenesen
az ikertestvérem.
– Ne haragudj, hogy miattam lopás gyanújába keveredtél a
karkötő miatt. Tudod, már nagyon sokszor készültem rá, hogy
beszéljek neked rólunk.
– Rendben, és te se haragudj rám. – Megérintem a
nyakamban a láncot. Emlékszem, milyen boldog voltam, amikor
Beatrice nekem adta a nyílt napon. Végre volt valami emlékem,
amit az ügyes kezeivel készített. – De el kell mondanom valamit,
őszinte leszek, a sárga fülbevalót viszont én vettem el. Hülyeség
volt, tudom, és sokat hezitáltam előtte, ami nyilván nem
mentség, de… annyira szerettem volna valamit, ami a tiéd –
mondom kétségbeesett hangon, amit sosem tudtam kontrollálni.
Talán ezért tetszettem annyira Bennek. – Viszont Ben vette el a
zafír karkötőt és Lucy leveleit, hogy egymásnak ugrasszon
minket. Aznap, amikor elmentem, mindent megtaláltam a
csomagtartójában.
 – Igen, később már sejtettem – mondja Beatrice még mindig
vacogva. – Ben rettegett attól, hogy beszélek neked a múltunkról.
Ezért próbált szétválasztani minket, mert tudta, hogy ha túl közel
kerülünk egymáshoz, már képtelen leszek hazudozni neked. Ha
pedig megtudod az igazságot, a legrosszabb álma válik valóra:
elveszít téged, és veled együtt egy normális élet lehetőségét is.
Egyébként köszönöm, hogy őszinte voltál a fülbevalóról – teszi
hozzá szomorú mosollyal.
– Ha már őszintén beszélünk, kérdezhetek valamit? –
Beatrice bólint, miközben a meleg teáscsészét szorongatja. –
Téged láthattalak a Wight-szigeten?
– Igen, de akkor nem tudtam, hogy ott vagy – mondja kissé
szégyenkezve. – Ben megkérdezte, van-e kedvem leugrani a
tengerpartra, én pedig örömmel igent mondtam, hogy végre
kettesben akar tölteni velem néhány napot. Szánalmas, mi?
– Ezek szerint Cowes-be is követett? – kérdezem
megrökönyödve.
Beatrice bólint. – Csak akkor döbbentem rá, mi folyik itt,
amikor megláttalak a tengerparton. Ben akkor eltűnt azzal az
ürüggyel, hogy elmegy jégkrémet venni.
– És nem találtad furcsának, hogy követ engem? – kérdezem
megrökönyödve.
– Dehogyisnem, de amikor rákérdeztem, azt mondta, hogy
csak aggódik érted, mert néha úgy viselkedsz, mint egy őrült, és
akkoriban én is úgy gondoltam. Ben azt mondta, csak látni
akarja, jól vagy-e. Én persze elhittem neki; azt gondoltam, milyen
kedves, hogy így törődik veled.
– Patricia Liptonhoz is követett? Látta, hogy találkoztam
Callummal?
 – Szerintem nem. Fogalmam sincs, hogy szerzett tudomást
Callumról – feleli Beatrice a szemöldökét ráncolva.
Néhány másodpercre elhallgatok. Megdöbbentő, hogy Ben
ilyen messze képes volt elmenni. – Ha nem jöttem volna össze
Bennel, még most is rendben mennének a dolgok – mondom
szipogva.
– Igen, féltékeny voltam rád – vallja be Beatrice könnyes
arccal. – Amióta újra felvettük a kapcsolatot Bennel, te voltál az
első lány, akibe beleszeretett. Tudom, hogy mint férfi nem lehet
az enyém, mégsem múlt el hiánytalanul, amit az egyetemen
éreztem iránta. – Kezdem kényelmetlenül érezni magam, de nem
mutatom ki. – Ben persze egész máshogy gondolkodik erről –
folytatja Beatrice. – Ő már csak a húgaként tekint rám. –
Beatrice ajka megremeg, miközben próbál magára erőltetni egy
mosolyt.
Átnyúlok az asztalon, hogy megszorítsam a kezét, de aztán
önkéntelenül is visszahúzom, mert elfog az undor, ha
belegondolok, mit csináltak együtt.
– Szerintem nem – mondom beismerően. – Nézd meg,
mennyire hasonlítunk egymásra. Azért választott engem, mert
úgy nézek ki, mint te, mivel a lelke mélyén még mindig hozzád
vonzódik. Egyébként nevetséges, hogy én meg azért vonzódtam
hozzád, mert Lucyre emlékeztettél. Beteges, nem?
Beatrice felnevet, de a hangja elcsuklik. – Hát igen, én is
észrevettem a hasonlóságot, amikor megláttam azt az
újságcikket. – Tehát Beatrice már ismert, mielőtt találkoztunk
volna. – A lényeg az, hogy Ben már továbblépett, és többé nem
tekint rám nőként.
Ezután Beatrice az életéről kezd mesélni. Edinburgh-ben nőtt
fel, egy gazdag, katolikus házaspár, Edward és Annabel McDows
egyetlen, örökbefogadott gyermekeként. Már egészen kis korában
elmondták neki, hogy adoptálták, és az igazi szülei meghaltak
autóbalesetben. Az egyetlen információ, amit tudott a szüleiről,
hogy Helen és William Price-nak hívták őket. McDows-ék
megtartottak egy fényképet róluk, ami most is ott áll Beatrice
kandallóján a nappaliban. A vér szerinti szülei Beatrice Daisy
Price-nak keresztelték, de McDows-ék elhagyták a Beatrice-t,
mert szerintük a Daisy McDow jobban hangzik. Akkor változtatta
vissza a nevét Beatrice Price-ra, amikor kiderült, hogy Ben az
ikertestvére.
Beatrice nevelőszülei sosem árulták el neki, hogy van egy
ikertestvére. Akkoriban nehéz volt testvérpárokat együtt
elhelyezni, ezért szétválasztották őket. Így került Ben Morag és
Eric Joneshoz Glasgow-ba.
Beatrice alig várta, hogy elhagyhassa Skóciát, és angliai
egyetemre mehessen. Tetszett neki az Exeter, mert közel volt a
tengerparthoz. Jogásznak készült, akárcsak a nevelőapja. Aztán
az egyetemen találkozott Luke-kal, aki pontosan a zsánere volt:
magas, szőke, kék szemű. Egy ideig jól megvoltak együtt, aztán
Luke szakított vele a nyár folyamán, mondván, hogy nem akar
még komoly kapcsolatot. Beatrice csalódott volt miatta, de egy
héttel később már találkozott is Bennel. Ben ugyanott tanult
informatika szakon, azelőtt mégsem futottak össze soha. – Amint
megláttam, szíven ütött – mondja könnyes szemmel. –
Kölcsönös vonzalom volt, szerelem első látásra, mindkettőnk
részéről.
Miközben Beatrice ecseteli, milyen robbanásszerű kapcsolat
is volt az övék, önkéntelenül is a kezemet bámulom. Még mindig
felfordul a gyomrom, ha belegondolok, hogy szeretők voltak.
 Egész nyáron elválaszthatatlanok voltak. Megbeszélték, hogy
amint elkezdődik az őszi félév, összeköltöznek. – Tudtam, hogy ő
a lélekpárom, és Ben is ugyanezt mondta. Korábban még
egyikőnk sem érzett hasonlót. Annyi közös volt bennünk, a
születésnapunk is egyezett. Amikor megemlítette, hogy örökbe
fogadták, alig akartam elhinni, hogy végre találkoztam valakivel,
aki igazán megért.
– Mennyi ideig voltatok együtt?
– Három hónapig – feleli Beatrice, nagyokat nyelve,
miközben a távolba réved.
Beatrice akkor tudta meg az igazságot, amikor ősz elején a
szülei meglátogatták a kollégiumban. Beatrice nagyon izgatott
volt, hogy végre bemutathatja az udvarlóját a szüleinek, így amint
kitették a lábukat az elegáns Bentley-jükből, Beatrice nyomban
össze is ismertette őket.
– Anyukám majdnem elájult, amikor meglátta Bent –
mondja Beatrice. – Most már tudom, hogy anyu azonnal
észrevette a hasonlóságot közöttünk, ami persze nyilvánvaló volt,
hiszen Bennek is szív alakú arca, turcsi, szeplős orra és vastag
ajka van. Anyám tudta, hogy elválasztottak az ikertestvéremtől,
de sosem árulta el nekem, nehogy szomorkodjak miatta. Végül is
a fotó alapján derült ki a dolog, mivel megkértem anyámat, hogy
hozza magával, mert meg akartam mutatni Bennek. Egyébként
Ben is mondta, hogy az ő szülei is autóbalesetben haltak meg, és
őriz róluk egy fényképet, otthon, Glasgow-ban, a
ruhásszekrényében. Sejtenem kellett volna, mivel minden
információnk megegyezett, bár Ben nem tudta a szüleink nevét,
én pedig igen. Lehet, hogy egyszerűen nem akartam észrevenni a
jeleket.
– És Ben felismerte a fényképet?
 – Hát persze, hiszen neki is egy ugyanolyan volt otthon.
Ezután anyukám már bevallotta, hogy van egy ikerfivérem, akitől
még kisbaba koromban elválasztottak. – Beatrice egy időre
elmereng, majd újra folytatja. – Borzalmas volt. Először
mindketten megdöbbentünk, aztán elfogott az undor, holott még
mindig szerelmesek voltunk egymásba. Ezt az érzést nem lehet
csak úgy, egyik percről a másikra kikapcsolni.
– A szüleim rettegtek, hogy ezek után is együtt maradunk.
Anyu észrevette rajtam, hogy nem fogok könnyen lemondani
Benről. Ezután hatalmas balhé kerekedett, majd a szüleim
rákényszerítettek, hogy még aznap hagyjam ott az egyetemet.
Ben először sírt, aztán őrjöngött, hazugnak nevezte a szüleimet,
és mindennek elhordta őket, amiért el akarnak választani
bennünket egymástól.
Azok után, ami ma este történt, el tudom képzelni Ben dühét.
Beatrice nyel egyet, megtörli a szemét, majd folytatja. – A
szüleim szó szerint berángattak az autóba. Szerintem nem is
tudatosult bennük, hogy mit tesznek, annyira az esemény hatása
alatt voltak. Ben később elmesélte, hogy még aznap hazautazott,
és mindenről beszámolt Moragnak, aki megerősítette a tényeket.
Ben kénytelen volt belátni, hogy a szüleim nem hazudtak, és
távol tartotta magát tőlem. Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban
undorodott attól, amit tettünk. Ne érts félre, én is, de én a szoros
kapcsolatunk miatt nehezebben mondtam le róla. Inkább
elutaztam, hogy új életet kezdjek. Tudtam, hogy úgysem lehet az
enyém. Egész jól éreztem magam, egy ékszerésznél dolgoztam,
apám halála után pedig Bath-ba költöztem. Az örökségemből
megvettem a házat, elkezdtem felújíttatni, majd találkoztam
Evával, aki felajánlotta, hogy szívesen lenne a bejárónőm. Már
éppen kezdtem egyenesbe jönni, amikor egyszer csak, hat év után
kaptam egy levelet Bentől, így az életem újra a feje tetejére állt.
Teljesen összezavarodtam, nem tudtam, mit tegyek. Ben levele
felerősítette a korábbi érzelmeimet, amelyekről már azt hittem,
hogy eltemettem. Végül összefutottunk egy kávéra, és Ben
felvetette, hogy tartsuk újra a kapcsolatot, de most már
testvérpárként. És hidd el, Abi, én is ezt akartam. Nem
gondoltam volna, hogy újra beleszeretek. Jaj, Istenem! – És
Beatrice megint zokogni kezd.
Ezután csendben ülünk tovább, mert erre nem tudok mit
mondani.
Emlékszem, Paul megemlítette, hogy Ben szereti a pénzt,
mint ahogy azt is, hogy látta, hogy Ben elolvasta a gyászjelentést.
Ben tudta, hogy Beatrice apja nagyon gazdag és egy vagyont
hagyott rá. Vajon csak ezért akarta vele felvenni a kapcsolatot?
Egyértelmű, hogy Bent egészen más szellemben nevelték, mint
Beatrice-t. Ben most már megvehetett magának mindent, amit
csak akart, és erről nyilván nem szívesen mondott volna le. De
nincs szívem hangot adni a kételyeimnek. Hadd higgye azt
Beatrice, hogy Ben önmagáért, az erős ikerkötelék miatt szereti
őt.
– Ezután jöttél te, Abi, és minden rosszra fordult – folytatja
Beatrice, miközben lehunyja a szemét.
– Ezt tudja még valaki rajtatok kívül? Például Pam vagy
Cass?
– Nem, nem mondtam el senkinek. Túlságosan szégyelltem
magam, és Ben sem akart soha beszélni róla. Teljesen kiborult
attól, amit korábban műveltünk. Tudom, hogy Bennek hirtelen a
természete, és olykor hazudik is, de mégis, hogy tudott most így
elbánni velem… és veled is? – Beatrice megint elsírja magát.
 Hátratolom a széket, és odamegyek hozzá. Beatrice átölel.
Csak úgy rázza a testét a zokogás.

Nagyon rosszul aludtam az éjszaka, végig azt álmodtam, hogy

Ben üldöz. Reggel korán ébredek, magamra tekerem a takarót, és
átmegyek a vendégszobába abban a reményben, hogy Beatrice
kipihente magát, és talán még mindig alszik, ám az ágyát üresen
találom. Szépen be van vetve, mintha nem is aludt volna benne.
Biztos, hogy visszament Benhez.
Mindvégig abban a hitben éltem, hogy Beatrice irányítja
Bent, de tévedtem. Ben az orránál fogva vezeti a húgát, aki sosem
fogja elhagyni őt.
Istenem, Beatrice!
A nap próbál előbújni egy sötét felhő mögül. A járda friss,
vizes szagot áraszt az éjjeli vihar után. Megállok a lábtörlőn, és
megnyomom a rézcsengőt. Apu, mint egy ügyeletes őrszem, a
kocsiból kémleli a házat. Persze nem vallottam be neki, ami
tegnap este történt, mivel ő lenne az első, aki hívná a
rendőrséget. Azt mondtam neki, hogy csak a holmimért jöttem,
mert elköltözöm. Örülök, hogy apu itt van, de azért a torkomban
dobog a szívem, hátha Ben nyit ajtót. Nem akarom látni többé.
Megkönnyebbülök, amikor Beatrice szégyenkezve kidugja a
fejét az ajtó mögül. Még mindig sápadt, de nagyon csinos
ruhában van. Amint meglát, szélesre tárja az ajtót.
– Bea, nem tudom elhinni, hogy visszajöttél hozzá –
suttogom. Sírhatnékom támad, amiért Beatrice megbocsátott
Bennek, és mindig is meg fog bocsátani.
Beatrice az ajkába harap, próbálja visszatartani a könnyeit. –
Ben nagyon sajnálja a történteket, és szeretne bocsánatot kérni.
– Beatrice mögött látom, ahogy Ben toporog az előszobában.
Izzadni kezd a tenyerem. Odalép hozzánk, és átkarolja Beatrice
derekát.
Ben hajat mosott, és meg is borotválkozott. Jól fésülten rám
mosolyog, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, mint tegnap
este.
– Kérlek, Abi, gyere be. Ben nem fog bántani.
– Persze, el is higgyem, nem? Talán elfelejtetted, mi történt
tegnap? – A hősködésem ellenére remeg a lábam. Egy tapodtat
sem mozdulok a lábtörlőről.
Ben előrehajol Bea válla felett, de én rá se nézek. – Ne
haragudj, Abi. Nem tudom, mi ütött belém tegnap. Hidd el, nem
akartalak bántani! Higgy nekem! Kérlek!
Ben esdeklő szemekkel néz rám, mint egy kölyökkutya, de
most már átlátok rajta, és tudom, hogy az ártatlan mosolya
mögött egy szörnyeteg rejtőzik.
– Nem érdekel – vetem oda Bennek. – Csak azért jöttem,
hogy megnézzem, Bea jól van-e, és hogy összeszedjem a
cuccaimat. Az apám kint vár – mutatok az autó felé. – Ne akarj
összetűzésbe kerülni vele. Évekig a seregben szolgált.
Ben lehajtott fejjel motyogja, hogy persze, érti, hogy álmában
sem bántana engem, és hogy csak azt szeretné, hogy
megbocsássak neki.
– Sosem fogom megbocsátani magamnak a tegnap estét.
Amit tettem Bea-vel és veled…
– Az igazság az, hogy te valójában Bea-re vágysz, de mivel
nem kaphatod meg, a szakasztott mását választottad helyette. –
Más nem jön a számra, mert még mindig képtelen vagyok
megemészteni, hogy hazudott, manipulált és kihasznált.
Ben végigsimít a haján. – Ez nem igaz, Abi. Én tényleg
szerettelek – mondja, de nem hangzik túl hihetően.
 – Hazudsz, Ben – vágok vissza a szemem forgatva. – Ha
tényleg szerettél volna, nem művelted volna ezt velem.
– Sosem akartalak szántszándékkal bántani. Sem téged, sem
Beatrice-t. Fogalmam sincs, mi ütött belém tegnap. Ne haragudj.
Tudom, hogy nem hiszel nekem, de akkor is nagyon sajnálom.
Igaza van, tényleg nem hiszek neki. Most már egy szót se
hiszek el, bármit ejt is ki a hazug száján.
– Ugye te írtad a Facebook-üzenetet, és te karistoltad össze a
fényképet? Ügyes húzás volt, hogy felhívtad a virágboltot, hogy az
én személyleírásomat adják meg. Tudtad, hogy biztos majd
Beatrice-t fogom okolni.
– Én csak gondoskodni akartam róla, nehogy tudomást
szerezz kettőnk korábbi viszonyáról. Mindent csak azért
csináltam, mert szeretlek.
Elnézem Bent, ahogy az Armani ingében áll az ajtóban, és az
aggódó fivért játszva átöleli Beatrice-t, és tudom, hogy ez csak
álca. Ben élvezi, ha játszhat az emberekkel.
– Végül is nyilvánvaló volt; úgyis nagyon jól értesz a
számítástechnikához. Feltörted az oldalamat, ugye? – kérdezem
anélkül, hogy választ várnék tőle. – És Callum? Honnan tudtad,
hogy találkoztam vele?
– Megnéztem a telefonodon. Olvastam a Niának írt
üzeneteidet. De mi értelme ennek, Abi? Azon már úgysem
tudunk változtatni, ami megtörtént.
Legszívesebben beleverném a falba Ben fejét. – Mondd,
milyen ember vagy te?
Ben elsötétült arccal rám bámul. Félek, hogy ezúttal túl
messzire mentem.
 Beatrice megsimogatja bátyja karját. – Abi, Bennek sok
problémája volt mostanában, nagyon feszült volt, és tényleg
megbánta az egészet.
Hatalmasat sóhajtok. Még mindig felfordul a gyomrom, ha
belegondolok, hogy ők ketten valaha egy pár voltak. – Bea, lehet,
hogy te meg tudsz bocsátani neki, de én nem.
– Nem kényszeríthetlek rá, hogy megbocsáss – mondja Ben
hidegen –, de tényleg sajnálom.
A sajnálatod édeskevés, mondanám legszívesebben, de
inkább hallgatok. Ben rám néz, majd visszalép az előszobába, és
bemegy a konyhába.
Tudom, hogy most láttam utoljára.
– Itt van a holmid, Abi – mondja Beatrice halkan. Néhány
doboz áll a radiátornak támasztva. Elképzelem, ahogy Beatrice és
Ben kiüríti a szobám, hogy nyoma se maradjon annak, hogy
valaha ott voltam.
Beatrice segít bepakolni a kocsiba. Apám nyomban kiszáll,
ahogy közeledünk felé. – Minden rendben? – kérdezi, mire egy
bólintás kíséretében halványan elmosolyodom, és a kezébe
nyomok egy dobozt.
Kinyitom az anyósülés ajtaját, de még nem ülök be. Aggódom
Beatrice-ért. – Biztos, hogy minden rendben van, Bea? –
kérdezem tőle.
– Igen, ne aggódj! – feleli, majd mosolyogva átölel. Érzem az
almás samponját és a cukorkaillatú öblítőjét. – Köszönöm a
tegnap estét – mondja. – Sosem fogom elfelejteni.
Apu észreveszi, hogy ez most egy csajos beszélgetés, úgyhogy
gyorsan beül a volán mögé.
– Mielőbb szabadulj meg Bentől. Nincs szükséged rá –
unszolom Beatrice-t.
 – Te is tudod, hogy van – feleli, miközben egy lépést hátralép.
– Abi, ígérj meg nekem valamit. Kérlek, ne szólj a kettőnk
ügyéről senkinek.
– Nia már tudja – felelem beismerően, a tornacipőm
bámulva.
– Más nem?
– Nem. És nem is fogja. Megígérem. De nem értem, miért
csinálod ezt.
– Dehogyisnem érted – mondja csillogó szemekkel. – Ő az
ikertestvérem, a másik felem. És most segítségre van szüksége.
Én pedig azt szeretném, hogy boldog legyen.
Beatrice megfordul, de még elkapom a karját. – Várj, valamit
még el kell mondanom. Nem voltam teljesen őszinte veled.
Tudod, én is féltékeny voltam rád, és a kettőtök kapcsolatára.
Egyszer azt mondtam Bennek, hogy biztos te dugtad el a
gyógyszereimet, csak hogy mellém álljon és megvédjen. Annyira
szerettem volna, hogy nekem higgyen!
– Ne, Abi! Erre semmi szükség. Megértelek. – Végigmérem
Beatrice-t a leopárdmintás balerinacipőjében és a
selyemruhájában. A nap rásüt az arcára és a szőke hajára. A
megszólalásig hasonlít Lucyre. Úgy érzem, hogy most veszítettem
el másodszorra őt.
– Vigyázz magadra, Bea!
– Te is, Abi!
Beatrice lehajol, hogy ölbe vegye a kövér, vörös macskáját,
aztán megfordul és visszamegy a házba.
 Harminchatodik fejezet

MOST MÁR fél éve élek Londonban, és minden újabb nappal

egyre több erőt érzek magamban. Kezdek bízni a jövőmben.
Miranda felajánlotta, hogy visszavesz a régi állásomba, Niával
pedig egy nagyobb lakásba költöztünk a Muswell Hillen. Sosem
beszéltük meg előre az új helyszínt, de mindketten ösztönösen
úgy gondoltuk, hogy a régi emlékek miatt talán kevésbé lesz
fájdalmas, ha északra költözünk.
Döbbenetesen könnyű egy fedél alatt élni Niával. Különösen
az elmúlt időszak után.
Azóta csak egyszer hallottam Bea-ről. Egy hónappal ezelőtt
írt egy e-mailt, hogy eladta a bath-i házat, és Bennel együtt
elköltöztek egy olyan helyre, ahol senki sem ismeri őket. Nem
hagyta meg az új címét. A sorai között azt olvastam, hogy újra
összejöttek, és szerelmespárként élnek együtt. Én már semmin se
lepődöm meg.
Még mindig gyakran látom Lucyt. A legváratlanabb helyeken
bukkan fel. Néha a buszon meglátok egy szőke frufrus, hosszú
nyakú lányt, de ahogy megfordul, mintha maszkot viselne, nem
Lucy arca néz vissza rám. Bulikon is szoktam látni, vagy a
moziban, ahogy néhány sorral előttünk pattogatott kukoricát
eszik.
Valahányszor látom, szándékosan sarkon fordulok, és
elindulok az ellenkező irányba, mert tudom, hogy az illető nem
Lucy. Most már tudom, milyen veszélyes tud lenni az emberi
elme, és hogy olykor milyen apró jeleknek is képes vagyok hinni.
Bea-vel kapcsolatban is hatalmasat tévedtem.
Ma napos, kicsit szeles márciusi nap van. Éppen a Hyde
Park-ban próbálom elütni az ebédidőt, miközben egy ígéretes
színészre várok a Ritznél. Az a barna retró ruha van rajtam, amit
még Bath-ban vettem, és egy hosszú, szürke kardigán. Boldog
vagyok és magabiztos.
Egyszer csak meglátom őt. Egy padon ül, és könyvet olvas.
Karcsú alakján Burberry kabátkát visel, szűk fekete farmerba
bújtatott lábait keresztbe teszi. Fémkeretes szemüvegét
hátratolta a szőke hajába. Szemöldökét ráncolva koncentrál a
könyvre, miközben jobbra-balra járnak a szemei. Tudom, hogy
megfogadtam, hogy többet nem teszek ilyet, de nem bírom ki,
hogy ne bámuljam. Máris elképzelem, ahogy leülök mellé, és jól
elbeszélgetünk. De ehelyett inkább fogom a táskám, és elmegyek
mellette.
Csakhogy ő, mintha tudta volna, hogy figyelem, felemeli a
tekintetét, és egyenesen rám néz nagy zöld szemével. Zakatol a
szívem, és a gyomrom is remegni kezd. Jobban hasonlít Lucyre,
mint bárki, akit eddig láttam. Jobban, mint Beatrice, és jobban,
mint Alicia. A lány rám mosolyog; olyan melegen és hívogatón,
hogy nyomban elgyengülök. Az elhatározásomnak fújtak.
– Szia – köszöntöm félve. – Leülhetek?
– Persze – mondja kedvesen, miközben lapjával lefelé leteszi
a könyvet. Akcentussal beszél. Talán skandináv. Biztos nagyon
egyedül lehet. Megborzongok a gondolattól. Szüksége van egy
barátra.
– Ingrid vagyok – nyújtja felém finom kezét egy gyöngyöző
kacaj kíséretében. Magas, csilingelő hangja van. Pont, mint
Lucynek. Máris levett a lábamról.
 Kezet fogok vele, és letelepszem mellé a padra. Olyan közel
ülök hozzá, hogy érzem a haja kókuszillatát. A szívem mélyén
érzem, hogy most végre rátaláltam. Igen, ő az. Korábban
hagytam magam félrevezetni, de ez már soha többé nem
fordulhat elő. Ezúttal nem tévedek. Ebben biztos vagyok.
– Én pedig Abi vagyok – mondom viszonzásképp, miközben
lejjebb húzom a térdemen a szoknyám. – De szólíts csak Bee-nek.