Lettero 2019

1. fejezet

Hát ilyen az igazi angol vidék. Mimi elbátortalanodva lépett

le a vonatról. Beszívta a tavaszi fű, a friss levelek, a nedves
föld és a tehéntrágya illatát, mely minden bizonnyal a fák
mögött elnyúló mező felől érkezett. Néhány fekete-fehér
foltos tehén emelte föl a fejét lustán, hogy szemügyre vegye
a vonatot, aztán csaptak egyet a farkukkal, és újra a
legelészés komoly feladatára koncentráltak.
Az állomás akár a világ legkisebbje is lehetett volna az
egyetlen, vadvirágos, gyomos sínpárral és az aprócska,
kőből épült váróval. A rozoga vaskapu felé lépkedve Mimi
rádöbbent, hogy alapvető hibát követett el, amikor
feltételezte, hogy egy barátságos helyi taxis fogja várni
odakint, hogy a szolgálatára legyen.
Rajta kívül ugyanis mindössze egy másik leszálló volt,
egy hatvanas asszonyság skót szoknyában és brutálisan
praktikus magas szárú fűzős cipőben.
– Elnézést – tolta félre a nő kissé sértetten, talán mert
Mimi annyit hezitált a kapu előtt.
– Jaj, bocsánat! Én csak… azt hittem, hogy itt lesz a
taxiállomás.
A nő szemöldöke magasra szaladt.
– Tényleg?
– Most érkeztem Londonból – magyarázta Mimi. –
Mármint sejtettem, hogy ez egy kicsi állomás, de azt nem
gondoltam, hogy itt… nem lesz semmi.
– Márpedig nincs. Mindig tanul az ember.
Milyen segítőkész.
Mimi újra próbálkozott:
– Esetleg meg tudná mutatni, merre van a buszmegálló?
A nő most már úgy meredt rá, mintha a Marsról jött
volna.
– Nincs buszmegálló. Merthogy busz sincs.
Micsoda?
 – De hát ez őrület. Akkor hogyan jussak el oda, ahová
szeretnék?
Mrs. Skót Szoknya elővette a kocsikulcsát, és
türelmetlenül jegyezte meg: – Merre megy?
Hála az égnek.
Mimi csak úgy sugárzott a megkönnyebbüléstől.
– Goosebrookba.
– Nos, ez esetben forduljon balra az utca végén, aztán
csak kövesse az útjelző táblákat – mondta, majd egészen
megdöbbentő módon elfordult, odamasírozott egy koszos
sötétkék Volvóhoz, mely hanyagul, a padkára leparkolva
várta.
Miután bemászott, még intett Miminek, hogy álljon el az
útból.
Mimi kétségbeesetten próbálkozott:
– Nézze, nem tudna esetleg elvinni? Annyira hálás
lennék…
– Sajnálom, de épp az ellenkező irányba megyek.
Nem úgy tűnt, mint aki tényleg sajnálja.
– Mégis hogyan fogok eljutni Goosebrookba?
A nő szánakozva megcsóválta a fejét.
– Van lába, nem igaz? Két teljesen egészséges, jól
működő lába. Tudom, hogy radikális a gondolat, de talán
próbálja meg használni őket.
Azzal elhajtott.
Abban a pillanatban elsötétült az ég, és hullani kezdtek
az első kövér esőcseppek.
Ennyit a barátságos helybéliekről és a vidék varázsáról.
Egy órával később Mimi már egészen jól haladt,
legalábbis ami a megázást illeti. Próbálta a helyzet jó oldalát
nézni: legalább nem magas sarkút vett fel. Mondjuk a
táskája szörnyen nyomta a vállát. Bárcsak a kerekes
bőröndöt hozta volna!
Mire több mint hat kilométert megtett, az eső is elállt. Az
ég újból kéken ragyogott, madarak csicseregtek, jobbra tőle
a legelőn pedig kisbárányok ugrándoztak.
Mimi halálra váltan torpant meg, amikor rájött, mi
történik a szeme előtt. Épp az előző éjszaka látott a tévében
egy riportot lovak elleni támadásokról, csak éppen most egy
birka volt az áldozat.
Elöntötte az adrenalin. Eldobta nehéz táskáját, átvetette
magát az alacsony falon, és lerohant a lejtőn, az emberalak
felé, akit félig eltakartak a bokrok, de nem eléggé ahhoz,
hogy ne lehessen kivenni, amint egy birkával birkózik a
földön.
– Úristen, hagyja abba! Mit csinál? Hagyja békén azt a
bárányt!
A férfi farmert és pólót viselt. Felpillantott, de nem
foglalkozott Mimivel, tovább küszködött az állattal, ami a
hátán feküdt, és lábaival idegesen kapálózva próbált
szabadulni.
– Fejezze be! Fejezze be, jó? – Pár méter távolságban
megállt, hátha a férfi egy késes pszichopata. – Hagyja békén
azt a kost, vagy hívom a rendőrséget! – kiabált rá Mimi.
A férfi hirtelen elengedte a bárányt, és fölegyenesedett,
mire Mimi hátrált néhány lépést. Oké, nem gondolta ezt át
teljesen. Mi van, ha a pasas tényleg őrült?
– Hadd találjam ki! – A férfi kisöpört egy vizes hajtincset
a szeméből, majd végigmérte Mimit rózsaszín csíkos
dzsekijével, rövid, fehér szoknyájával és ezüst
balerinacipőjével együtt. – Nem idevalósi.
Oké, a jó hír az volt, hogy nem tartott fegyvert magánál.
Emellett a hangja is kellemesnek tűnt. Mimi még mindig
lihegett a váratlan erőfeszítéstől: – Az ezüst színű cipőből
gondolja, hogy városi vagyok?
– Részben igen – bólintott a férfi. – De jel volt az is, hogy
azt hitte, ez egy hím.
– Ne kössön bele apróságokba. Csak szerettem volna
megállítani – mondta Mimi. – Nem volt időm elővenni egy
távcsövet, hogy rendesen meg tudjam nézni a privát részeit.
Láthatólag valami nagyon vicceset mondhatott, mert a
férfi az ajkába harapva próbálta visszafojtani a nevetést.
– Ennél a fajtánál, ha hím lenne, akkor szarva lenne.
– Mindegy. De nem bánt vele valami gyengéden. – Mimi
érezte, hogy vesztésre áll. – Az állatkínzás bűncselekmény.
– Oké, hadd magyarázzam meg. Vemhes – bólintott a
férfi türelmesen. – Méghozzá ikrekkel, ahogy látom.
 Mimi meghökkent.
– Eggyel több ok arra, hogy jól bánjon vele.
A férfi mosolygott.
– A bundája átázott. Hatalmas a hasa. Amikor lefeküdt,
véletlenül a hátára fordult, és így maradt, nem tud felkelni.
Ha itt hagyjuk, elpusztul. Szóval ha jót akar neki, akkor
inkább jöjjön ide, és segítsen talpra állítani.
A fű vizes volt és csúszós, az anyajuh pedig nehéz, és
összevissza vonaglott, de néhány perc küzdelem után
sikerült újra a jó irányba fordítani. A férfi, aki szerencsére
nem volt őrült, a lábához szorította a nagy testű állatot, időt
adva neki, hogy visszanyerje az erejét. Azután elengedte, és
együtt nézték, ahogy egyetlen hálás pillantás nélkül
elsietett, hogy csatlakozzon a nyáj többi tagjához.
– Még egy köszönömöt sem kaptunk – állapította meg
Mimi.
– Tudom. És törődjön bele, hogy sms-t sem fog küldeni,
sőt hívni sem fogja. – Amikor megindultak felfelé az
emelkedőn, a férfi hozzátette: – Azért jó munkát végzett az
előbb, segített megmenteni az életét. Nem is rossz egy
városi lánytól.
– Köszi. És sajnálom, hogy kiabáltam.
– Nem probléma. Jót akart. Egyébként hova tart?
– Goosebrookba.
Mimi eltűnődött, vajon mennyire csilloghat az arca, de
mivel nem akart feltűnően igyekezni, csak a dzsekije ujjával
törölte meg lopva a homlokát.
– Nos, én itt lakom – mutatta a férfi, amikor elérték az út
melletti kaput. Mimi ekkor vette észre, hogy egy sötétbarna
terrier várja ott. Miközben leakasztotta a kapu oszlopáról a
pórázt, a férfi bemutatkozott: – Cal vagyok. Ez meg itt Otto.
Esetleg tegeződhetnénk, ha nem bánja.
– És ez itt a te nyájad? – Mimi későn eszmélt rá, hogy a
férfi biztosan farmer.
– Nem, nem az enyém – mosolygott Cal. – Csak
megálltam segíteni egy bajba jutott fiatal birkahölgyön.
Otto közben orrával Mimi karját bökdöste, figyelemre
áhítozva. Miközben megvakargatta a kutya lelógó füleit,
Calra nézett: – Mimi vagyok. Vagyis Emylia. De általában
Mimi.
Most, hogy nem terelte el a figyelmét semmiféle birka,
észrevette Cal fényes, napszítta szőke haját. A férfi
szempillái sötétek voltak, bőre barna, teste kimondottan
sportos.
– Mimi, örvendek. Meddig maradsz itt nálunk?
Mimi önkéntelenül is izgatott lett. Végigmérte a férfit, aki
ugyanezt tette vele.
A fenébe is – gondolta nem vagyok éppen a legjobb
formában.
– Csak néhány napig.
– Valamelyik hétvégi házban szállsz meg?
Erre Mimi szívverése kényelmetlenül felgyorsult, ahogy
mindig, ennyi év után is. Mostanra már komolyan hozzá
kellett volna szoknia ehhez. Kihúzta magát.
– Nem, az apámat látogatom meg. Goosebrookban lakik.
Cal meglepettnek tűnt.
– Tényleg? Ki az apád?
– Várj egy percet, összeszedem a cuccomat… – fordult
meg Mimi, mielőtt a férfi láthatta volna, hogy elpirul, majd
visszaszaladt az ösvényen a táskáért, amit ledobott a
kőfalnál.
Szerette az apját, és nem szégyellte őt, de mindig ott
volt az a kellemetlen pillanat, amikor kiderül, hogy ki ő, és
meg kellett küzdeni mindazzal, amit az emberek beszélnek.
Mimit a legtöbbször nem zavarta a helyzet, bármilyen
reakcióban is volt része, ha olyanoktól kapta, akik nem
voltak neki fontosak. Ha viszont olyasvalakivel találkozott,
akit ösztönösen megkedvelt, akkor nagyobb volt a
feszültség, mert ilyenkor nagyon nem akarta, hogy az illető
esetleg durva vagy kimondottan bántó módon reagáljon.
Istenem, add, hogy ő ne ilyen legyen.
Lélekben felkészülten sietett vissza oda, ahol Otto és Cal
várt rá. Feltartotta a táskát, – mint egy idióta.
– Megvan! Hiányzott volna, ha itt hagyom.
Cal érdeklődve nézte.
– Találgathatok? Dan Huish lánya vagy?
Mimi a férfira bámult.
 – Igen. Honnan a fenéből tudtad?
Az apja tegnap este azt mondta, hogy a faluban senki
nem tud az ő létezéséről.
Cal megvonta a vállát.
– Hasonlítasz rá – felelte egyszerűen.
– Ó, tényleg? Úgy értem, egy kicsit tényleg, de általában
nem veszik észre az emberek. Jobban hasonlítok anyámra.
– Jó megfigyelő vagyok – mosolygott a férfi. – A szemed
olyan zöld, mint az apádé. Az arcformátok is hasonló. De
kicsivel talán több hajad van.
– Ezt a versenyt én nyertem, az biztos – Mimi beletúrt
szőkével vegyes barna hajába, ami mindig kezelhetetlenné
vált, ha esőt kapott.
– Nem is tudtuk, hogy van egy lánya. Ez az első alkalom,
hogy itt jársz? – Cal hezitált. – Apád tudja, hogy jössz? –
kérdezte óvatosan.
Mimit egészen meghatotta Cal aggodalma:
– Amiatt izgulsz, hogy esetleg kellemetlen meglepetés
fog érni? Nyugi, tudom, hogy apa meleg.
 2. fejezet

Cal láthatóan megkönnyebbült.

– Hú, egy pillanatra megijedtem. Hirtelen azt hittem, talán
kettős életet él.
A férfi kedves, ezt meg tudta állapítani Mimi; nem akart
semmi bigott vagy durva dolgot mondani.
– Hét éve váltak el anyáék, amikor még gimis voltam –
mesélte Mimi. – Először váratlan volt, persze, de túléltük.
Aztán apa négy éve találkozott Marcusszal.
– Igen, Marcus – bólintott Cal, láthatóan megnyugodva,
hogy nem lesz semmilyen drámai szappanoperás
bejelentés.
– És igen, tudják, hogy ma érkezem. Apa eredetileg kijött
volna elém az ötórai vonathoz. De hamarabb eljöttem a
munkából, így elértem a korábbit, és gondoltam, jó móka
lesz bepattanni egy taxiba az állomáson, hogy
megspóroljam neki az utat.
– Egy… taxiba? – csodálkozott Cal.
– Nos, most már tudom én is. Az országismeret nem
tartozik a specialitásaim közé – vont vállat Mimi. – Mindegy
is. Legalább kalandos volt az utam. Úgyis mindjárt ott
vagyok. Ó, nézd… Ezt nevezem kilátásnak!
Miközben Mimi beszélt, elérték a domb tetejét, és feltűnt
Goosebrook, eléjük tárva idilli, tavaszba borult pompáját. A
mészkőházak mézszínét ellensúlyozta a megannyi zöld és a
kertek színes virágai. A templomtorony az égig tört, a
templom előtti fűben gyerekek és szülők piknikeztek.
Néhány bolt mellett ott állt a népszerű helyi kocsma, a Black
Swan, a város határában pedig egy patak kígyózott,
ezüstösen csillogva a napfényben, felette a régi kőhíddal.
– Szép helyen élünk – jegyezte meg Cal, miközben Otto a
pórázt megfeszítve próbált egy pillangót elkapni, ami már
egy ideje az orra előtt táncolt.
– Gyönyörű. Bár kicsit más, mint London.
 Beszívni a ragyogóan tiszta levegőt élmény volt Mimi
számára. Arról azonban nem volt meggyőződve, hogy élni is
tudna itt. Nem volt biztos benne, hogy túlélné, ha nem
lenne a lakásával szemben egy Burger King.
– És apádék berendezkedtek már?
– Ők imádják a vidéki életet – felelte Mimi. – Csak az új
emberekkel összeismerkedni nehéz, főleg az ő esetükben.
Szeretnék, ha mindenki megkedvelné őket, de néhány
helybéli nem volt éppen… tudod, annyira kedves, mint
remélték. Néhány idősebb ember egy kicsit távolságtartó
volt.
Cal bólintott.
– Elhiszem. De az nem amiatt van, hogy melegek.
Rendes volt Caltól, hogy ezt mondta, de honnan
tudhatná biztosan?
– Nem? Pedig apa és Marcus annyira kedves. Mi más
lehetne az oka?
– Csak a jó öreg beidegződések, a tartózkodás az
idegenekkel szemben – vonta meg a vállát a férfi. – Ez nem
változott. Amíg nem él itt valaki bizonyos ideig, addig nem
fogadják be. Nem azt mondom, hogy ez jól van – tette hozzá
Cal. – Csak azt, hogy mindig is így működött. Azokat meg
pláne nem nézik jó szemmel, akik nyaralónak veszik meg a
házat, és hónapokig üresen hagyják. Pont ez történt Bay
Cottage-dzsal is, mielőtt apád és Marcus megvették. Ezért
ilyen óvatosak… Nem akarják, hogy megint ez történjen.
– Végül is érthető. Jó tudni – válaszolta Mimi. Az út
szélére húzódtak, miközben egy furgon hajtott el mellettük.
A sofőr vidáman integetett Calnak. – És mennyi időbe telik,
mire rendes helybélinek mondhatják magukat?
– Nem túl sok, alig harminc év – vigyorgott Mimire a férfi.
– Vagy, mondjuk, ötven a nagyon gyanakvóknál. Biztos,
hogy nem vihetném én azt a pakkot?
– Elbírom – rázta meg a fejét Mimi. A talpa égett a
fájdalomtól, és a vállát is húzta a táska, de már közeledtek a
célhoz. – És kösz az infókat. Elmesélem majd nekik, amiket
megosztottál. Meg fognak könnyebbülni, hogy rosszul
gondolták.

Ú
 Mimi is megkönnyebbült. Úgy érezte magát, mint egy
aggódó anya, akit megnyugtattak, hogy félénk gyermekei
jól beilleszkedtek az új iskolában.
– Egyre könnyebb lesz, ezt garantálhatom. És remélem,
maradnak. Ki tudja, talán egyszer majd összetalálkozunk a
kocsmában – vélte Cal.
– Apa nem az az ivós fajta.
Mimi gyanította, hogy nem tett jót az ügyüknek, hogy
távol maradtak a Black Swantől.
– Konyhája is van. Barátságos hely.
Sötétbarna szeme derűsen csillogott.
– Ezt is elmondom nekik – felelte Mimi.
– Minél többet jönnek, annál könnyebb lesz a dolguk. De
megértem. Biztosan nehéz néha.
– Az – bólintott Mimi.
– Neked sem lehetett könnyű – tette hozzá Cal. – Úgy
érhetett titeket, mint derült égből a villámcsapás… hacsak
nem sejtettétek már évekkel korábban. Ne, erre ne
válaszolj, nem az én dolgom. Túl sokat kérdezek
meggondolatlanul.
Miminek volt elég tapasztalata, hogy tudja: sokan
nagyon szeretnének megtudni minden pikáns részletet, míg
mások csak együttéreztek vele. Ösztönösen érezte, hogy
Cal a második kategóriába tartozik.
Nem mintha olyan pikánsak lettek volna a részletek.
– Semmi gond – nyugtatta meg Mimi. – Apa és anya
mindent megtettek, hogy megkönnyítsék nekem.
Természetesen ki voltam akadva, amikor apa elköltözött, de
nem tudtam az igazi okát. Szóval emiatt kissé nehezebb
lehetett anyának, mert ő tudta. Hatalmas sokként érhette,
amikor apa bevallotta neki. Aztán körülbelül hat hónappal
később leültettek, és elmondták. Az bizony fura volt. Elsőre
sokkolt, de aztán összeállt a dolog. – Mimi szünetet tartott.
Még mindig képes volt felidézni azt az esős szombat
délutánt. – Kamaszként hánynod kell, ha szóba kerül valami
a szüleid szexuális életével kapcsolatban, úgyhogy az a
része nem volt kellemes. De egyébként az apám, és
szeretem.
– Nehéz lehetett együtt élni ezzel – mondta Cal.
 – A suli volt a legrosszabb. Néhányan nagyon rendesen
viselkedtek. És voltak, akik borzalmasan. A tinédzserek
nagyon kegyetlenek tudnak lenni – borzongott meg Mimi.
– Nem ideális abban a korban – vélte Cal.
– Hamar kiderült, hogy kik az igazi barátok – fintorgott
Mimi. – Az tuti, hogy jellemformáló időszak volt.
– Fogadok, hogy a legnagyobb hangjuk azoknak volt,
akiknek éppúgy megvolt a maguk baja.
– Igen! Pontosan. A focicsapat kapitánya borzasztóan
viselkedett velem hónapokig, mondott néhány nagyon
csúnya dolgot apáról… Aztán tavaly karácsonykor láttam a
Facebookon, hogy Los Angelesben voltak a barátjával.
Rögtön küldtem nekik egy szép üzenetet azzal, hogy
remélem, jól érzik magukat.
– És bocsánatot kért azokért, amiket mondott?
– Persze hogy nem. Lehet, hogy meleg, de attól még
ugyanúgy egy hatalmas seggfej marad.
– A seggfejek unalmasak – mosolygott Cal. – Inkább
mesélj magadról. Merre laksz Londonban? Valami menő
helyen?
– Hát, nem mondanám. – Felidézte magában a kopott
épületet, amelyben az albérlete volt. – Egy viktoriánus viskó
Bermondsey-ben, a barátnőmmel, Kendrával közösen
béreljük. A környék barátságos. Habár egy kicsit más, mint
ez – azzal a dombokra és búzaföldekre vagy mikre célzott,
amelyek tőlük balra terültek el.
– Mi is kedvesek vagyunk, esküszöm. – Úgy tűnt, Cal
remekül szórakozik. – És mivel foglalkozol?
– PR-osként dolgozom.
Mimi szünetet tartott. Eltűnődött, vajon ismeri-e Cal a
kifejezést, mert egy juhásznál sosem lehet tudni.
De Cal oldalra biccentette a fejét:
– Nyugi, tudom, mit jelent. És mindig ezt csináltad?
Szereted?
– Ó, igen. Mindig szerettem dolgozni. – Mimi Ottóra
pillantott, aki éppen a lábát törölte egy pitypangba. – A
suliban újságot hordtam ki, azután bébiszitterkedtem.
Érettségi után egy utazási irodában dolgoztam. Azután
megláttam egy hirdetést egy PR-os munkára, és arra
gondoltam, egy próbát megér. Hát, meghatározó élmény
volt, egyszerűen… tökéletes. Hirtelen kell döntéseket
hoznod, amit imádok, és amikor a dolgok rosszra fordulnak,
rajtad múlik, hogy újra helyrehozd… Ja, és amikor
előrukkolsz egy nagyszerű ötlettel, ami úgy működik, mint
egy álom, úszol majd a dicséretben, és az ügyfelek
boldogok. Ez a legjobb érzés a világon.
Mimi hallotta a saját hangjából áradó izgatottságot, és
tudta, hogy megint elragadta a hév. De nem tudott mit tenni
ellene, tényleg ennyire imádta a munkáját.
– Oké, ne nevess ki – mondta, mert látta, hogy a férfi
erősen próbál uralkodni magán. – Tudom, furán hangzik, de
amikor reggel felébredek, komolyan alig várom, hogy
munkába mehessek. Akár ingyen is csinálnám.
– Valószínűleg jobb, ha erről nem tudnak a főnökeid –
vigyorgott Cal. – És mit csinálsz, amikor nem dolgozol? –
kérdezte.
– Otthon is új ötleteken agyalok – válaszolta Mimi
őszintén. – Zseniális kampányokat találok ki, és új
módszerekkel próbálom az ügyfelek termékeit és profilját
felpumpálni.
– És mi a helyzet a magánélettel? Vagy csak ennyi? –
viccelődött a férfi.
De Mimi megvonta a vállát, és bólintott.
– Valahogy úgy. Kendrával néha elmegyünk valahova, de
egyelőre mindkettőnknek a karrier a legfontosabb.
– Jó nektek – bólogatott Cal elismerően. – Szóval
nincsenek pasik?
Miminek hónapok óta nem volt pasija, ami nem is volt
rossz dolog. Az élet sokkal egyszerűbb és kevésbé
megterhelő egyedül. Megrázta a fejét.
– Reménytelen eset vagyok, munkamániás szingli. Majd
ha a karrierem a csúcsra ért, talán találok valakit. Kivéve, ha
addigra ősöreg leszek, ráncos vén teknősre fogok
hasonlítani, és már senkinek sem kellek majd.
Cal mosolygott.
– Ó, biztos vagyok benne, hogy találsz valakit. Minden
ráncos nőstény teknősre jut egy hím teknős, aki
ellenállhatatlannak látja. – Körülnézett. – Húzódj le!
 Egy autó tűnt fel mögöttük. Mimi oldalra lépett, és
felkiáltott, amint megismerte a koszos, sárfoltos kék Volvót.
– Tudod, ki ez?
A Volvo elszáguldott mellettük, a sofőr tudomást sem
vett róluk.
– Henrietta Mercer. Fox Courtban lakik. Miért? – kérdezte
Cal.
– Ugyanakkor szállt le a vonatról, mint én. Mikor kiderült,
hogy nincs taxi, megkértem, hogy hozzon el.
– Bátor vagy. És mit mondott erre?
– Azt, hogy sétáljak.
A férfi újabb nevetésben tört ki.
– Stimmel. Csak azért, mert a faluban a legnagyobb ház
a tiéd, még nem leszel elbűvölő. Az biztos, hogy Henrietta
esetében ez a helyzet. Szóval ne aggódj – tette hozzá Cal
mosolyogva. – Nem neked szólt.
Mimi most már örült, hogy ez a szúrós tekintetű asszony
nem hozta el. Jobban járt így, hogy a kedvesebb helybéliek
közül találkozott valakivel. A férfinak tényleg csodálatos volt
a mosolya. Az a vidám és nyitott fajta, akitől rögtön jobb
kedvre derülsz. Éppen akkor, amikor Mimi végre meggyőzte
magát arról, hogy nincs szüksége a férfiak figyelemére.
– Nem is kérdeztem, te mit dolgozol? – kérdezte Caltól.
– Kerti épületeket, egyedi nyári lakokat tervezek. Kicsi a
cég, de nagyon jó érzés a megrendelőkkel együtt létrehozni
valami olyat, amiben aztán hosszú évekig örömüket lelik.
Na, megérkeztünk. Ez Goosebrook.
Elérték a főutcát. Pontosan előttük állt a kő háborús
emlékmű a falu közepén, távolabb kis házak és boltok
sorakoztak.
– Gyönyörű!
Mimi megállt. Olyan volt az egész, mint egy filmben.
– Nos, mi erre megyünk – mondta Cal. Otto, aki úgy
csóválta a farkát, mint egy metronóm, megfeszítette a
pórázt, hogy a tőlük balra lévő utcába vezesse a gazdáját. –
Örülök, hogy megismertelek. Köszönj el szépen, Otto.
– Vau – vakkantotta Otto.
Mimi leguggolt, és megborzolta a kutya szőrét a füle
mögött.
 – Okos fiú.
– Ez a kedvenc trükkje. Igazából az enyém is. Köszönj el
tőlem.
– Viszlát – búcsúzott Mimi.
– Vau – mondta Otto.
– Vau – mondta Cal is.
– Mindketten nagyon tehetségesek vagytok – Miminek
sikerült megőriznie a komolyságát. – Le vagyok nyűgözve.
A férfi mosolygott.
– Nos, akkor mi indulunk. Apád háza arra van lefelé,
éppen a régi iskolaépület után. És talán később találkozunk
a kocsmában, ugye? „Pizza és kvíz”-est lesz. Kövess el
mindent, hogy ott lehess!
Mimi váratlan bizsergést érzett. Meglepte a dolog, mivel
nem számított rá. Arra semmiképp, hogy itt, a világ végén
egyszer csak szembejön valaki, aki ilyen érzést vált ki
belőle. Ettől kissé zavarba is jött, azért gyorsan csak annyit
felelt:
– Ne aggódj, megoldom. Bízd csak rám.

– Te már itt vagy? – Marcus meglepődve nyitotta ki az ajtót.

– Fél 6-kor kellett volna felvennünk az állomáson, nem?
– Nem. Minden rendben. – Mimi ellenállt a késztetésnek,
hogy mindent elmeséljen. Inkább csak megölelte a férfit. –
Elértem a korábbi vonatot, és sétáltam.
– Akkor a zuhét is elérted. Ó, kedvesem, a hajad… És a
szempillaspirálod is elkenődött…
A fenébe, tényleg? Mimi elképzelte magát ázottan,
kócosán. Megrázta a fejét, mint egy spániel.
– Találkoztam valakivel a faluból, megmentettünk egy
vemhes birkát, és elkísért idáig…
– Kedvesem, engedd el azt a rossz arcú pasit, és gyere
ide. Most rajtam a sor – bukkant fel az apja Marcus mellett,
és Mimi köré fonta a karját. – Olyan jó látni téged. Alig
várjuk, hogy megmutassuk, mi mindent csináltunk ezzel a
hellyel. Le leszel nyűgözve.
Jogosan voltak büszkék a teljesítményükre. Fél óra alatt
körbevezették Mimit egész Bay Cottage-on, a birtokon és a
házon, amit az elmúlt három hónapban oly sok szeretettel
újítottak fel. Mimi a végén egy magas fa bárszékre
telepedett le a konyhában egy hatalmas gin-tonikkal.
– Figyeljetek, az a fickó, Cal azt mondta, hogy „pizza és
kvíz”-est van a kocsmában ma este, és hogy érdemes
megnézni. Szóval azt ígértem neki, hogy elmegyünk.
– Fölösleges – rázta meg a fejét az apja, miközben kivett
a hűtőből egy csomó becsomagolt valamit. – Itt a vacsora, a
kedvenceidet készítjük. Fésűkagyló baconbe tekerve, aztán
steak paradicsomsalátával és spárgával.
– Utána citromos pite – szólt közbe Marcus diadalmasan.
– Minden, amit csak szeretsz.
Ó, az a két ragyogó arc. Nem kérhette tőlük, hogy rakják
vissza a kaját a hűtőbe. Nagy lakomával készültek, csakis
neki.
– És úgy trónoljak itt, mint egy királynő, miközben ti
mindent megcsináltok? – A jégkockák összecsendültek,
amikor fölemelte a poharát. – Tökéletesen hangzik.
Később, vacsora közben, Mimi megkockáztatta:
– Talán holnap este mégis elmehetnénk a kocsmába.
– De hát sikerült helyet foglalnunk a cheltenhami La
Champignon Sauvage étterembe – vágta rá az apja
diadalmasan. – Két Michelin-csillaga van! Imádni fogod,
csodálatos hely.
Mimi bólintott.
– Oké, de amikor Callal beszéltem, azt mondta, hogy
könnyebb lenne az ittenieknek megismerni titeket, ha
többet látnának. Esetleg segítene, ha néhanapján
feltűnnétek a kocsmában… Úgy értem, jó lenne, nem igaz?
– Nem is tudom… – Az apja bizonytalannak tűnt,
megcsóválta a fejét. – Nem akarunk kellemetlenséget
okozni.
Ilyen lehet egy félénk gyerek szüleinek, amikor próbálják
rávenni, hogy barátkozzon a többiekkel az iskolában? Mimi
még egyszer megpróbálta:
– Cal szerint csak óvatosak, mert újak vagytok a faluban,
és azt hiszik, pusztán átmenetileg telepedtetek le itt.
Szerinte nem érdekli őket, hogy melegek vagytok, az nem
probléma.

Ú
 – Úgy tűnik, mintha néhányuknak probléma lenne. –
Marcus nem tűnt túl lelkesnek. – Rendes a sráctól, hogy azt
mondta, nem így van, de még csak nem is tudjuk, ki ő.
Mimi rosszallóan nézett.
– Kitalálta, hogy ki vagyok, szóval látta már apát a
környéken. Felismert, azt mondta, ugyanolyan a szemünk.
– Hát, mi nem lettünk bemutatva semmiféle Calnak –
felelte Marcus határozottan.
– Ha elmennétek a kocsmába, egy csomó emberrel
megismerkedhetnétek! És fogadni mernék, hogy a
legtöbben nagyon kedvesek – erősködött Mimi. – Csak meg
kell nekik adni az esélyt, hogy megismerjenek titeket.
– Könnyebb mondani, mint csinálni – dünnyögte Marcus.
– Főleg ha hallod azokat a dolgokat, amiket a hátad mögött
sutyorognak a boltban.
– Most komolyan? – dühödött fel Mimi. – Mutasd meg, kik
voltak, és lesz hozzájuk egy-két szavam…
– Sss, nyugalom. – Apja, aki került mindenféle konfliktust,
megfogta a kezét. – Jól vagyunk úgy, ahogy vagyunk. Csak
hagyd, hogy fokozatosan, a magunk módján intézzük a
dolgokat. A végén minden megoldódik, biztos vagyok
benne, és nem sietünk sehova. Hisz itt vagyunk egymásnak
– mosolygott rá Marcusra. – És ez az, ami igazán számít,
nem igaz? Van még idő arra, hogy minden a helyére
kerüljön.
 3. fejezet

Egy hét volt hátra karácsonyig. Miközben a vonat Londonból

megérkezett cirencesteri kitérőjére, hópelyhek hullottak a
sápadt égből, akár a kövér madártollak.
Mimi, felidézve utolsó cotswoldsi utazását, ez
alkalommal jobban felkészült. Meleg ruhákba burkolózott, és
most a kerekes bőröndöt hozta el, teletömve karácsonyi
ajándékokkal.
Ráadásul most utánanézett, és felfedezett egy
taxiállomást is – egy igazi állomást – Cirencester központi
piacánál.
Érkezése után azonban még néhány dolgot be kell
szereznie. Cirencester gyönyörűen festett a fákra tekert
karácsonyi fényfüzérektől. A kirakatokat is kivilágították, és
némelyiket műhóval dekorálták, amit aztán hamarosan
elfedett az igazi.
Mimi behunyta a szemét, és Sade édes dallamait
hallgatta egy elhaladó kocsiból, miközben a hópelyhek apró,
jéghideg csókokként csiklandozták az arcát.
– Ej, félre – reccsent rá egy mogorva férfihang a háta
mögül. – Elállja az utat.
Önnek is boldog karácsonyt.
A hó egyre sűrűbben zuhogott, az üzletek és a keskeny
járdák zsúfolva voltak emberekkel. Mire Mimi mindent
beszerzett, a gyomra korgott, a bőröndje pedig mázsás
súllyá változott. Szerencsére feltűnt előtte egy kedves
kávézó a Black Jack Streeten. Besietett, és elfoglalta az
utolsó kis asztalt az ablaknál. Pár perc múlva egy
kapucsínóval és egy gombás melegszendviccsel maga előtt
boldogan nézegette a mobilját. Kendra küldött egy sms-t.

„Ott vagy már? Most láttam az időjárás-jelentést a tévében.

Úgy tűnik, jókora havat kapsz a nyakadba!”
Mimi szórakozottan csinált egy képet a kávézóból a Black
Jack Streetről, ahol a boltokat már majdnem eltakarta a hó.

„Már késő. xxx”-pötyögte be, és elküldte a képet Kendrának.

Pillanatokkal később, miközben egy nagyot harapott a

melegszendvicsből, hangos kopogtatás hallatszott az ablak
felől. Mimi meglepetten kapta föl a fejét, és Calt pillantotta
meg, aki neki integetett.
És elképesztően jól nézett ki.
Mimi próbálta lenyelni a hatalmas falatot. De a következő
pillanatban Cal már be is lépett a kávézóba. Barna
bőrdzsekijének vállán és kócos haján hópelyhek olvadoztak.
– Helló! – köszönt rá Mimire, azzal a varázslatos
mosolyával, amitől bárki rögtön izgalomba jön, még ha egy
hatalmas falattal küzd is. – Bocsi, megijesztettelek? Apáddal
vagy?
Mimi megrázta a fejét, és végre sikerült megszólalnia.
– Szia. Nem, most érkeztem Londonból. Még néhány
dolgot vennem kellett az utolsó pillanatban, de amint
befejeztem, fogok egy taxit Goosebrookba.
– Én is nemsokára megyek vissza. Eljössz velem?
– Nem, ha ez gyaloglást jelent – felelte Mimi.
A férfi nevetve húzta ki a szemközti széket, és leült.
– Ne aggódj, az autómat hoztam a szerelőhöz. Harminc
perc múlva lehet menni érte. Ha nem baj, hogy ennyit kell
várni, elviszlek. – Látva, hogy Mimi hezitál, hozzátette:
– Nyugi, biztonságban leszel, jó sofőr vagyok.
Mimi engedélyezett magának egy pillanatot, hogy
elcsodálkozzon: már megint belefutott a férfiba. A sors keze
lenne? Érezte, ahogy a pulzusa felgyorsul. Cal vonzó,
megnyerő humorú férfi volt, és utolsó találkozásuk óta Mimi
néha gondolt is rá. Elképzelte például, hogy nézhet ki
meztelenül.
Persze az ember a saját belső világának biztonságában
nyugodtan gondolhat ilyeneket.
– Szuper lenne – mosolygott Mimi. – Köszönöm.
– Remek. Megint csak néhány napig leszel itt? – pillantott
Cal a falnak támasztott bőröndre. – Azt hittem, többször
fogsz jönni, de nem láttunk az első találkozás óta. Már-már
személyes sértésnek vettem.
– Akartam jönni – védekezett Mimi. – De őrült sok volt a
munka, és inkább apa meg Marcus jöttek fel néhányszor
Londonba. Szeretnek falun élni – tette hozzá –, de szeretnek
Londonban színházba járni, barátokkal találkozni. Ezért nem
jöttem. De most itt vagyok. Milyennek látod őket? Sikerül
lassan beilleszkedniük?
– Ahogy mondtam korábban, egy kis időbe fog telni.
Meghívjuk őket ide-oda, de még mindig óvatosak – nézett
Cal aggodalmas barna szempárral az asztal fölött Mimire.
– Talán most, hogy itt vagy, megpróbálhatnánk közösen
megnyugtatni őket, és elérni, hogy vegyüljenek.
Tényleg törődött velük. Ez melegséggel töltötte el Mimit.
– Múltkor is próbáltam rávenni őket, hogy elmenjünk a
kocsmába, de kitértek előle. Figyelj, ha már elviszel, az a
legkevesebb, hogy meghívlak egy kávéra vagy valamire.
– Megvagyok, nyugi – rázta meg a fejét a férfi. – Azt
mondták, 4-re kész az autóm. Még néhány ajándékot úgyis
meg kell vennem, mielőtt indulunk…
– Jaj, bocs – intett bocsánatkérően Mimi. – Menj csak, és
tedd a dolgodat. Találkozhatunk a műhelyben. Csak mondd
el, hol van, és megtalálom.
– Vagy elkísérhetsz. Segíthetnél választani – mosolygott
Cal. – Mindig jól jön egy kis női szakértelem.
– Rendben. – Mimi felállt, és miközben bedugta a karját
piros kabátjába, megtudakolta: – Kinek lesznek az
ajándékok? Anyukádnak? A nővérednek?
Cal megrázta a fejét.
– A lányomnak.
– Ó.
Hát erre nem számított.
A férfi már talpon is volt, és az ajtót tartotta Miminek.
Nyújtotta a kezét, hogy elvegye a bőröndöt.
– És a feleségemnek – tette hozzá könnyedén.

Húsz perccel később Mimi a bolt túlvégéről figyelte, ahogy

Cal rávillantja azt a csodálatos mosolyát egy hatvanas nőre
a pult mögött. Néhány pillanattal ezelőtt a nő még stresszes
és nyugtalan volt, most viszont jókedvűen nevetgélt.
Mert egyértelműen ezt a hatást váltotta ki Cal az
emberekből. Azok közé tartozott, akik jobb kedvre derítenek
bárkit, akivel találkoznak.
És egyáltalán nem flörtöl vele, Mimi most már rájött erre.
Túl sokat töprengett azon, hogy talán igen. De Cal csak
olyan kedves volt vele is, mint bárki mással.
Cal feleségének neve Stacey volt, a lányáé pedig Cora.
Hatévesen Cora éppen a zebramániás korszakát élte –
nyilvánvalóan azért, mert a zebrák olyanok, mint a lovak,
csak csíkosak és klasszabbak –, és kétségbeesetten kért az
apjától zebra témájú ajándékot, ami lehetőleg nézzen ki
úgy, mint egy zebra, és fusson úgy, mint egy zebra.
– És énekeljen úgy, mint egy zebra – tette hozzá Cal
szárazon. – Még nem tudom, hogy ebből mi fog kisülni.
– Szóval már van plüsszebrája? – érdeklődött Mimi.
– Ó, igen. Onnan indult az egész. Longleatben vettük.
– És a neve…?
– Kevin.
– Pompás név egy zebrának – bólintott Mimi.
– Várj csak, amíg találkozol Corával – válaszolt büszkén
Cal. – Nincs még egy ilyen kislány.
Húsz perc után sikerült teljesíteni a feladatot.
– Ha mondhatok ilyesmit magunkra, akkor szép munkát
végeztünk – ismerte el Mimi.
A kézművesvásáron, a Corn Hallon találtak egy puha
pamut zebramintás sálat. Kiegészítésként Cal vett egy
zebramintás gyapjúkesztyűt is. Végül egy műszaki bolt
kirakatában Mimi kiszúrt egy elemes mikrofont
zebramintával.
– Így van – helyeselt Cal –, de nem tudom, hogy a
többieket mennyire fogja lázba hozni egy mikrofon.
– Amikor nyolcéves voltam, nagyon akartam egy
dobfelszerelést – emlékezett vissza Mimi. – Persze sosem
kaptam meg. A szüleim azt mondták, az összes boltból
kifogyott. Oké, most merre tovább?
– Csak még egy utolsó dolog, és végeztünk.
 Cal egy keskeny, köves sikátorba irányította Mimit, egy
kézműves stúdió felé.
– Stacey és én októberben jártunk itt. Beleszeretett
ezekbe a tükrökbe, úgyhogy szeretnék neki egyet.
Üvegkészítő műhely volt, kicsi, de világos a
visszatükröződő színektől, fényektől. A tükröknek,
amelyeket Cal mutatott, foltos, színjátszó üvegből készült
keretük volt.
– Csodálatosak – ámuldozott Mimi.
– De vajon melyik tetszene Stacey-nek a legjobban?
Mimi megrázta a fejét.
– Te ismered őt, nem én.
– Mit szólsz a piros-sárgához? – mutatott Cal a tőlük balra
lógó, négyzet alakú tükörre.
Ó, istenem, nem fair, hogy egy teljesen ismeretlen
embernek kell ajándékot választania, de Mimi azért
válaszolt:
– Őszintén szólva inkább azt a másikat választanám –
azzal egy ovális tükör felé intett, melynek kerete smaragdot,
zafírt és ametisztet utánzó üveggel volt kirakva,
ezüstkontúrral, nem pedig feketével.
– Tényleg?
– Miattam nem kell azt választanod – felelte Mimi.
– De azt fogom – Cal hangja játékosan csengett,
miközben elővette a tárcáját. – Ha nem tetszik neki,
foghatom rád.
Kifizették a tükröt, Mimi újból magához vette a
bőröndjét, Cal pedig fogta a nehéz csomagot, és elindultak a
műhely felé az autóért.
 4. fejezet

Miután maguk mögött hagyták Cirencester zsúfolt utcáit,

elindultak Goosebrook felé a hóval vastagon borított úton.
Miminek lassan sikerült hozzászoknia a gondolathoz, hogy
Cal házas.
– Megkérdezhetem, hogy hány éves vagy? – kérdezte a
férfitól.
– Persze – Cal lejjebb tekerte a rádió hangerejét –, 28
vagyok. Tudom, egész jól tartom magam a koromhoz képest.
– És Cora hat. Szóval elég fiatal voltál, amikor született.
– Azt meghiszem – vigyorgott Cal. – Ahogy Stacey is.
Mindketten 21 évesek voltunk, amikor kiderült, hogy Cora
úton van… A mi csodálatos kis meglepetésünknek hívtuk. És
most, amikor kikészít minket vagy nem lehet bírni vele,
egymásra nézünk, és azt mondjuk: „Na itt van a mi
csodálatos kis meglepetésünk.” Hopp, kapaszkodj…
Az autó kerekei kicsit megcsúsztak. Miután hozzáértően
biztonságba kormányozta magukat, Cal folytatta:
– Mindenki azt gondolta, hogy jól elcsesztük, de igazából
addigra már egy éve együtt voltunk. Tudtuk, mennyire jól
megvagyunk. Nem, nem is megvoltunk, egyenesen
megőrültünk egymásért. – Lelassított, ahogy beértek egy
furgont. – Mit mondhatnék? Hatalmas szerelem volt, és úgy
döntöttünk, belevágunk. Meg akartuk mutatni, hogy
mindenki téved.
– Tyűha – Mimi le volt nyűgözve. – És ezt is tettétek.
– Nem mindig volt könnyű. – Cal elhallgatott, hogy
koncentrálni tudjon, mert miközben megelőzték a furgont,
egy hókupac esett a szélvédőre, eltakarva a kilátást. –
Megvettünk egy omladozó viskót, és éjjel-nappal dolgoztunk
rajta, hogy kész legyen, mire Cora megérkezik. Eléggé
kaotikus volt, mondhatom. Amikor megszületett, akkor
jöttünk csak rá igazán, mit is jelent a káosz. De kitartottunk
– mosolygott a férfi. – Cora megváltoztatta a világunkat. Már
nem is emlékszünk, milyen volt az élet nélküle. Stacey meg
én elég gyorsan felnőttünk. Nem vagyunk gazdagok, de
nem tudnánk elképzelni, hogy ne legyünk együtt örökké.
– Ez csodálatos!
Ezt Mimi tényleg komolyan gondolta. Mi lehet jobb egy
régimódi romantikus történetnél a szakértőket is zavarba
hozó happy enddel? Kicsit csalódott volt persze, hogy Cal
nem partiképes, de jó volt hallani a férfi szavait, és
visszanyernie a hitet a szerelemben.
– Tényleg az – bólintott egyetértőén Cal. – Az élet sosem
unalmas. És megkaptuk a legcsodálatosabb kislányt, aki
félig lány, félig zebra. És mi van veled? A munka még
mindig jó?
– Szuper, köszi. Elő is léptettek, mióta utoljára láttuk
egymást.
– Gratulálok. Biztos vagyok benne, hogy megérdemelted
– csillant meg Cal barna szeme. – És mi újság a
magánélettel? Találtál már magadnak egy fiú teknőst?
– A szerelmi életemre célzol? – Mimi viccesen
megborzongott. – Két lábon járó katasztrófa vagyok, ha
pasikról van szó. Mutass bárkit, aki úgy bánik velem, mint
egy kutyával, nyilvánosan sorolja a hibáimat, a hátam
mögött más lányokkal fekszik le, és biztos lehetsz abban,
hogy benne fogom látni a nagy Őt.
– Tényleg? – Cal őszintén kíváncsinak tűnt. – Miért?
– Fogalmam sincs. Esküszöm, hogy nem szándékosan
csinálom. Kendra szerint tévedhetetlen rosszfiú-radarom
van.
– És mi történik akkor, ha találkozol egy rendes sráccal?
– Úgy érted, olyannal, aki nem felejti el a randikat? Aki
kedvesen bánik velem, és nem felejt el a szülinapomra
virágot venni? Őszinte választ szeretnél? – Mimi legyintett. –
Valószínűleg gyanakodnék, és folyton azon agyalnék, hogy
mi a rejtett célja. Vagy azt gondolnám, hogy valami nincs
rendben vele.
Nem árulta el az igazi okot, azt, ami miatt kamaszkora
óta tartott a rendes pasiktól.
– Apád rendes fickó, nem? Már persze nem igazán
ismerem, de ezt mesélted – Cal Mimire pillantott. – Nem volt
kedves és megértő férj, amikor anyukáddal házasok voltak?
É
 És bumm, itt is volt a válasz, amit eddig senki nem talált
meg. Mimi félt beengedni a szívébe olyasvalakit, aki rendes,
gyengéd és megértő, és mindenféle jó tulajdonsággal
rendelkezik, amit csak egy baráttól kívánhatsz, mert mi van,
ha kiderül, hogy meleg?
– Kitaláltad – bólintott Mimi. – Megfogtad a lényeget.
– Még fiatal vagy. Adj egy kis időt a dolognak, majd
kialakul – vont vállat Cal.
– Nem fogod elmondani senkinek a faluban, ugye? Jaj…
Mimi az övébe kapaszkodott, amikor a kerekek
kipörögtek a havas úton, ami a dombról lefelé vezetett
Goosebrook-ba. Miután Cal visszanyerte az uralmat az autó
felett, lassan áthaladtak a kőhídon és végig a főutcán, majd
leparkoltak Bay Cottage előtt.
– Persze, nem árulom el senkinek. És tudom, nem vagy
biztos benne, hogy megbízhatsz-e bennem, de nyugodtan
bízhatsz. Nem mondok senkinek egy szót sem.
– Hát, köszi. És a fuvarért is – Mimi kikötötte a biztonsági
övét, és felkészült a kiszállásra.
– Nem hiszem, hogy itthon vannak. – Cal előredőlve
nézett el Mimi mellett. – Semmi fény nincs a konyhában. És
az autóiknak sincs semmi nyoma. Van kulcsod, be tudsz
menni?
– Nincs.
– Menj, és csöngess be.
Mimi odacsúszkált a bejárathoz, és becsöngetett. Semmi
válasz. Calnak igaza volt. Visszament a kocsihoz, kirázta a
hajából a hópelyheket, és a lehúzott ablakon beszólt:
– Nincsenek bent.
– Értem – bólintott Cal. – Parkeréknek van elöl egy régi
fészerük, nem hiszem, hogy bánnák, ha ott várnád meg
őket.
Micsoda? Mimi a férfira meredt. Némi időbe telt, amíg
rájött, hogy csak viccel.
– Egy pillanatra majdnem elhittem – mondta.
Cal elvigyorodott.
– Gyere, itt az idő, hogy bemutassalak a házi
zebránknak.
A Keeper’s Cottage a Cedar Lane-en színes karácsonyi
égőkkel volt feldíszítve, végig az ereszen és a veranda körül.
Bent még több karácsonyi dekoráció csillogott, ünnepi zene
szólt, és párolt paradicsom illata töltötte be a levegőt. Ott
volt még egy izgatott hatéves is, aki szinte repült a kék
kanapéról Cal kitárt karjába.
– Apa, havazik! Uh, az arcod csupa víz.
A kislány színpadiasan törölte meg a kezével az arcát,
miután puszikkal halmozta el az apját.
– Ez lesz a hóból – Cal játékosan hozzádörgölte az arcát a
kislányéhoz. – Már építettél hóembert?
– Csinálhatsz velem egyet holnap. Csinálhatunk egy
hózebrát is?
– Az nem lesz könnyű, kicsim. Az ő lábuk egész vékony,
nem tudná megtartani magát.
– De megpróbálhatnád – erősködött Cora.
– Fogadok, anyu meg tudná csinálni – mondta Cal,
miközben a felesége besétált a nappaliba.
– Anyu azt mondta, te jobban csinálnád.
– És anyunak mindig igaza van – Stacey mosolyogva
fordult Mimihez. – Helló! Véletlenül nem értesz a
hózebrákhoz?
– Ő itt Mimi, Dan Huish lánya – magyarázta Cal. –
Emlékszel, aki azt hitte húsvétkor, hogy egy birkával
birkózom.
– Emlékszem. És nagyon tetszett, hogy megpróbáltál
segíteni rajta. – Stacey mosolya barátságos volt. Azok közé
tartozott, akiket rögtön megkedvel az ember. – Milyen remek
végre találkozni. Karácsonyra jöttél?
– Csak három napra, aztán anyához megyek Walesbe.
– Cirencesterben botlottam Mimibe, felajánlottam, hogy
elhozom. De Dan és Marcus még nincsenek otthon, szóval…
– Semmi probléma. Hatalmas fazék bolognai spagettink
van készülőben, úgyhogy nem fogsz éhen halni. És mi bent
maradhatunk a melegen, míg Cal kiviszi Corát a kertbe.
– Hurrá! – Cora mocorgott, hogy tegyék le. – Miért hívnak
Mi-minek? Vicces név.
– Igazából Emylia, de amikor kicsi voltam, nem tudtam
kimondani, szóval inkább Mimi lettem.
 – Hívhatlak Ti-tinek – mondta Cora.
– Ez kezd kicsit bizarr lenni – Cal összecsapta a tenyerét.
– Oké, menj, és hozd a kabátodat. Gumicsizma, sapka,
kesztyű. Építsünk egy hóvalamit, mielőtt besötétedik.
A kényelmes konyhában Mimi egy széken gubbasztott és
teát szürcsölt, miközben Stacey vörösbort locsolt a szószba.
– Szóval Calnak sikerült ajándékot vennie?
– Néhány apróságot Corának. Zebrás dolgokat.
– Ó, hála istennek. Őrület, igaz? Tavaly a papagájok
voltak a mániái. Most már említést sem érdemelnek. Ki
tudja, mi lesz jövő karácsonykor? – Stacey átnyúlt, hogy egy
marék bazsalikomlevelet szórjon a lábasba. – El kéne
kezdeni fogadásokat kötni. Cal próbálta megszerettetni vele
a Star Warst, de nem jött be.
Az ablakon keresztül nézték, ahogy Cal és Cora a hátsó
kertben dolgoztak a hóban, hogy egy pónira hasonlító
valamit építsenek, ami másnaposan fetreng a földön.
– Nézd csak a mi csodálatos lányunkat – mondta
ámulattal Stacey. – Minden porcikáját imádom. Az ember el
sem tudja képzelni azt a változást, amit egy gyerek hoz az
életébe. Tíz év múlva már se a papagájok, se a zebrák nem
fogják érdekelni, csak a fiúk, és mi leszünk a pánikolós
szülők, akik a hajukat tépik, és kétségbeesetten akarják
takaróba csavarni és elbújtatni odafönt.
– Á, az még messze van. Még annyi minden van, amit
élvezhettek, mielőtt erre sor kerül. Édes kislány – tette
hozzá Mimi.
– Egy igazi sztár.
A kertben Cora őrülten integetett feléjük, hogy
megcsodálják a fantasztikus alkotást.
– Vett ma valamit Cal nekem? – kérdezte Stacey,
miközben kötelességtudóan álmélkodtak és tapsoltak a
gyep közepén lévő hózebra irányába.
– Meglehet.
– Láttad?
– Talán – felelt kitérően Mimi.
Stacey kék szeme megcsillant.
– Egy tükör, festett üveg kerettel?
– Nem kérdezhetsz ilyeneket.
 – Hurrá, ez azt jelenti, hogy igen. Múlt héten
visszamentem a boltba, hogy még egyszer megnézzem
őket. Hát nem csodálatosak?
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Oké, volt egy piros-sárga és egy kékes-rózsaszínes. És
mindkettő tetszett, de a kékes-rózsaszínes az abszolút
kedvencem. – Beszéd közben átható pillantással meredt
Mimire. – Szóval…?
– Szörnyű vagy, tudod? – De Mimi nem bírta tovább. –
Imádni fogod.
– Köszönöm, köszönöm. És ne aggódj, nem mondom el
neki. Csak szuper tudni, hogy azt kapom, amit igazán
szeretnék. Azt hittem, hogy Cal a piros-sárgát fogja
választani.
– Megpróbálta.
– Nos, mostantól még jobban kedvellek – vigyorgott
Stacey boldogan. – Milyen szerencse, hogy ott voltál.
Vacsoránál Stacey és Cal megígértették Mimivel, hogy
mindent megtesz, hogy az apját és Marcust elvigye a
másnap esti előkarácsonyi bulira. Megnyugtatta őket, hogy
ezúttal nem fogad el nemet. Végül megcsörrent a telefonja.
Végre hazaért az apja, és meghallgatta az üzenetet, amit a
hangpostán hagyott.

– Édesem, gyere be – apja egy öleléssel üdvözölte, mielőtt

bevezette a házba. – Bocsánat, azt hittük, egy órával előbb
hazaérünk, de a forgalom Cheltenhamben borzalmas volt.
– Semmi baj. Fantasztikusan elvoltam Stacey-nél és Cal-
nál. A kislányuk csodás, zebramániás. Ott fogtak vacsorára
is.
– Á, szóval ő az a kislány, aki kizárólag zebramintás
ruhákat hord. Láttuk már a faluban. És az anyja az a szép nő
a hosszú, sötét hajjal – bólintott Marcus, ahogy
visszaemlékezett.
Már majdnem egy éve laknak Goosebrookban. Tényleg
azt érezte, ideje, hogy végre rendesen megismerjék az
embereket.
– Holnap este lesz egy kis buli a kocsmában – készítgette
elő a terepet Mimi. – Cal és Stacey mennek, és mondtam,
hogy mi is csatlakoznánk.
– Ó, most…
– Kérlek, apa. Tényleg meg akarnak ismerni titeket.
Mindenki meg akar – unszolta őket Mimi. – Ez az első
karácsonyotok itt, és ez a tökéletes alkalom, hogy
találkozzatok a többiekkel a faluból.
– De mi van, ha…
– Tudom, hogy aggódtok az idősebbek miatt, de elég
idejük volt, hogy hozzászokjanak a gondolathoz, hogy egy
pár vagytok. Azt hiszik, azért maradtok távol, mert nem
akarjátok megismerni őket.
Az apja ránézett, majd sóhajtott egyet. Mimi állta a
tekintetét.
– Igaza van, Dan. Meg kell próbálnunk.
– Azt hiszem, tényleg.
Mimi megkönnyebbülten mosolyodott el.
– Holnap este elmegyünk a bulira, jó? Ha nagyon utálod,
két óra után eljöhettek.
– Ha valaki valami sértőt mond, egy percig sem maradok
– figyelmeztette az apja. – Már ott sem vagyunk.
– Ha bárki bármit mond, én teszem helyre – ígérte Mimi.
És nagyon remélte, hogy senki nem fog beszólni.
 5. fejezet

Huszonhét órával később az apja Mimihez fordult.

– Nem tudom elhinni, hogy még sosem tettük ezt meg.
– Én megmondtam – Mimi megszorította a vállát.
Az apja láthatóan jól érezte magát, sokkal vidámabb és
fesztelenebb volt, mint ahogy várták.
– Már hónapokkal korábban be kellett volna jönnünk.
Mindenki nagyon jó fej.
– Jobb későn, mint soha – jegyezte meg Mimi. – És ez
csak a kezdet. Mostantól minden jobb lesz.
Egy kacér szőke nő, aki korábban Lois Blake-ként
mutatkozott be, visszatért hozzájuk, és poharát fölemelve
mondta:
– És minél többet iszunk, annál jobbak lesznek a dolgok!
Dan, táncolsz velem?
– Az a helyzet, hogy nem igazán… Nem vagyok az a
táncos fajta.,.
– Á, én viszont igen – mondta Lois vidáman. – És
szerencsére zseniális vagyok, szóval amíg engem követsz,
te is az leszel.
– Hát akkor – egyezett bele Dan –, ha ragaszkodsz
hozzá…
És már mentek is, hogy csatlakozzanak a többiekhez,
akik az Amerikai pite ritmusaira nyomták.
– Nézd meg őket. Megcsináltad – mondta Stacey.
Mimi vigyorgott.
– Hála neked.
– Ugyan már. Egy erős lökés kellett nekik, és neked
sikerült ezt elérni.
– Hatalmas változást fog hozni – értett egyet Mimi. A
bárpultnál Marcus boldogan társalgóit egy magas, kék
csíkos pólót viselő férfival. – Ő kicsoda?
– Felix? Fox Courtban lakik. Cal azt mondta, volt egy futó
kis találkozásod az anyjával, amikor először jöttél le.
 – A parancsolgatós nővel, aki nem hozott el? Igen, így
van.
– Nyugi, nincs itt. Henrietta nem jár a kocsmába.
– És Felix milyen? Ugyanolyan, mint az anyja?
– Hála istennek nem. Imádni való. Kicsit fennhéjázó, de
kedves. És mindenki odavan azért, hogy Henrietta ki nem
állhatja Loist, Felix mégsem hajlandó vele szakítani.
Mimi meglepődött.
– Szóval Lois és Felix egy pár? Nem gondoltam volna.
– Ó, igen. Meglehetősen fura, valóban, de úgy tűnik, jól
kiegészítik egymást. Lois elég vadóc, bulis lány, és Felix
csendesebb, de nagyon rendes. Megőrül a lányért, és ez az
őrületbe kergeti Henriettát.
– Elképesztő. – Mimi elhallgatott, hogy igyon egy kortyot.
– Úgy értem, hogy Lois. Nem Henrietta.
Stacey nevetett.
– Ó, istenem, tudom. Nem hibáztathatod Felixet azért,
amiért elcsavarták a fejét, nem igaz? És nézd az alakját,
egyszerűen tökéletes. Szégyenbe hoz minket.
– Ne írd le magad. Te is elképesztő vagy – nevetett Mimi.
– De nem versenyezhetem Loisszal. – Stacey
megsimogatta kissé kiálló hasát. – Nem sikerült leadnom a
terhesség utáni pocakot. Van, akinek visszahúzódik, de
nekem így maradt. Persze Cora az eredmény, úgyhogy
megérte – tette hozzá megenyhülve.
– Mit gondolsz, lesz még több? – Mimi azonnal megbánta,
ahogy a szavak elhagyták a száját. – Jaj, istenem, ne
haragudj, micsoda kérdés. Nem kell válaszolnod.
Ilyen az, amikor találkozol valakivel, rögtön
megkedveled, és úgy érzed, már hónapok óta ismered.
– Nyugi, semmi gond. És igen, szeretnénk még pár
gyerkőcöt. Elég nagy szünetet hagytunk, hogy anyagilag
talpra álljunk, de mostanra sikerült. Szóval az a terv, hogy
karácsony után elkezdünk próbálkozni – mosolygott Stacey.
– Ki tudja, ha szerencsések vagyunk, egy év múlva már itt is
lehet a következő.
Koccintottak.
– Szerencsés baba lesz – mondta Mimi, és komolyan is
gondolta.
 – Köszi, de mi vagyunk a szerencsések. Hú, látod, ki jött
be? Paddy Fratelli.
Mimi abba az irányba nézett, ahova Stacey mutatott.
Paddy Fratelli az ajtóban állt, éppen köszönt valakinek. Sötét
haját hátrafésülve hordta, dögösen nézett ki, metsző kék
szeme végigpásztázta a kocsmát. Öntudatos félmosolyra
húzta a száját, éppen csak kivillantva fehér fogait. Ahogy
Mimi nézte, a férfi futólag rápillantott, mielőtt újra a
barátainak szentelte volna a figyelmét. Kék ing és szűk
fekete farmer volt rajta. Mimi látta, hogy Lois, aki még
mindig a táncparketten ropta Dannel, észrevette Paddyt, és
egy színpadias csókot dobott a férfinak.
– Oké, hadd kérdezzek egyet – szólt Mimi. – Igazam van,
amikor azt gondolom, hogy túl sok parfümöt használ?
Stacey nevetésben tört ki.
– Tudom, mire gondolsz. Ilyen típusnak néz ki, de Paddy
okosabb ennél. Aki ekkora nőcsábász, az jobban teszi, ha
egyáltalán nem is használ parfümöt.
A férfi és Lois még egyszer egymásra pillantottak. Lois
tánc közben játékosan megrázta a csípőjét.
– Van valami kettejük között? – kérdezte Mimi halkan.
– Őszintén? Nem, egyáltalán semmi. Csak játszanak, úgy
tesznek, mintha nem tudnának ellenállni egymásnak.
Szórakoztató, ártalmatlan, és sosem történik semmi…
Kivéve persze annyi, hogy pletykaalapanyagot adnak a
helybélieknek, amiről beszélni lehet. – Stacey szeme
csillogott. – Szóval, ha valaha is hallasz bármiféle
szóbeszédet, ne hidd el. Lois sosem csalná meg Felixet,
egyszerűen képtelen lenne rá.
Mimi meg tudta állapítani, hogy az igazat mondja.
– És Felixet nem zavarja a flörtölés?
– Istenem, dehogy, az egészet röhejesnek találja. Azt
mondja, csak még nagyobb nyertesnek érzi magát tőle,
mert ő az, aki hazamehet Loisszal. És Loisnak tetszik az,
hogy Felix nem érzi magát veszélyben. Ahogy mondtam,
szokatlan pár, de működik. És Paddy mindenkivel flörtöl,
akivel találkozik… Ó, szia, Paddy! Hogy vagy, minden oké? –
Stacey felragyogott, amikor a férfi felbukkant mögöttük.
 – Helló, lányok. Stacey, bámulatosan festesz, mint
mindig. És te? Te ki vagy? – fordult Paddy Mimi felé.
– Emylia – valahogy a Mimi túl intim lett volna a férfi
vizsgálódó tekintete alatt.
– Örülök, hogy megismertelek, Emylia. Te is csodásan
nézel ki. – Közelről a villogó kék szempár szinte
hipnotikusnak tűnt, de a férfi arca csupa játékosság maradt.
A következő pillanatban megint Stacey-hez intézte a szavait:
– És a meleg fickók is itt vannak, ahogy látom. Hogyhogy?
Mimi megmerevedett, mint egy támadni készülő kutya.
Stacey válaszolt:
– Ő Dan Huish lánya.
– Tényleg? Príma – mondta közömbösen Paddy. – Már azt
hittük, hogy nem vagyunk elég jók nekik.
– Csak félénkek voltak. De tényleg jól érzik magukat.
– Azt látom – bólintott lustán Paddy, mikor Dan és Lois
végszóra befejezték a táncukat. – Jó látni, hogy végre
vegyülnek egy kicsit. És mi van veled, sokáig leszel itt?
Így, ebben a fényben a szeme élénk türkiz színű volt.
Szinte lehetetlen volt nem bámulni. Mimi pislogott.
– Csak néhány napig.
– Nem hiszem el, hogy nem láttunk eddig.
Ó, az a flörtölős báj.
– Talán csak távol tartja magát olyan pasiktól, mint te –
mondta Stacey.
– Talált, süllyedt – biccentett Paddy félig üres poharaik
felé. – Hozhatok nektek még egy italt?
– Köszi, de megvagyunk. Cal a pultnál van.
– Szóval továbbra is kitartasz mellette? Nem kísért a
gondolat, hogy elszökj velem?
– És csatlakozzam a háremedhez? – nevetett Stacey. –
Nagylelkű ajánlat, de azt hiszem, maradok Callal.
A férfi Mimire kacsintott.
– Te nem vagy rosszul ezektől a hűséges borzadályoktól?
Az ember mindig reménykedik, hogy végre készen állnak
valami kis változatosságra.
Mire elmúlt 11, Mimi majdnem mindenkinek
bemutatkozott a kocsmában. A hangulat éppen eléggé
vidám és laza volt ahhoz, hogy Marcus koccintson Callal, és
kijelentse:
– Úgy örülök, hogy eljöttünk. Ez neked és Stacey-nek
köszönhető.
Cal megrázta a fejét.
– Mimi volt az, aki lerángatott ide titeket.
Marcus nem szokott hozzá az iváshoz, és mostanra már
a harmadik üveg sörnél tartott.
– Nevetségesnek tűnhet, hogy meg voltunk rémülve, de
így van.
– Csak óvatosak voltatok – javította ki Mimi.
– Óvatosak voltunk – Mimi apja egyetértőn bólintott. –
Nem kellett volna, de nem tudtuk.
– Pedig mi próbálkoztunk – szólt közbe Felix. – Láttalak
kint a kertben, azután, hogy beköltöztetek. Odamentem,
hogy köszönjek, de ahogy láttál közeledni, eltűntél a
házban.
– Tudom, sajnálom – rázta meg a fejét Dan. – Azért
költöztünk el az előző lakóhelyünkről, mert szörnyű
élményeink voltak a bigott szomszédokkal.
– De most itt vagytok – nyugtázta Felix. – És ha bárki egy
rossz szót is szól, csak bízzátok ránk, mi elrendezzük.
– Kivéve ha anyukád okozza a problémát – csatlakozott
be Lois. – Mert akkor keresnünk kell valaki mást, hogy
elrendezze a dolgokat. Ő ugyanis egy boszorkány. –
Megsimogatta Felix karját. – Ne haragudj, édesem, de
tényleg az.
Felix megrázta a fejét.
– Anyu nem olyan rossz, ha egyszer hozzászoksz.
– Hát engem ki nem állhat – vágott vissza Lois. – Szóval
az még odébb van, hogy megszokjam. Miért kell ennyire
elviselhetetlennek lennie? – Hitetlenkedve tárta szét a
karját. – Mindenki tudja, hogy imádni való vagyok!
– Az vagy – Felix bocsánatkérő csókot nyomott a lány
homlokára. – És folyton mondom is neki. Ne aggódj. Adj neki
még egy kis időt, és megbékél, biztos vagyok benne.
– Annyira szeretlek! – Lois gyönyörű arcát a férfi felé
fordította, hogy csókot kérjen.
 Mimi eltűnődött azon, hogy vajon a sok flörtölés közte és
Paddy között Henrietta fülébe jutott-e, és esetleg nem ez
okozza-e ezt a feszült helyzetet.
– Uh, elég mára a nyálas romantikázásból. Ne is vegyél
róluk tudomást. – Stacey témát váltott, és Marcusékhoz
fordult. – Csak hogy tudjátok, mostantól többet fogunk hívni
titeket ilyen helyekre. Most, hogy felhagytatok a
bújócskával, mindenféle klassz dolog vár rátok.
– Lehet, hogy a templomi harangozók klubjának azért
mégis nemet kéne mondanotok – fintorgott Maria, aki a
kocsmát vezette.
– De a nyári szabadtéri koncert szervezőbizottságában
szükség lenne rátok – tette hozzá Stacey. – Főleg mivel
mindketten pénzügyi szakemberek vagytok.
– Ne feledd az utcai ralit sem – szólt közbe Felix, aki
végre abbahagyta a csókolózást Loisszal.
– Utcai rali? – kérdezte bizonytalanul Dan. – Nem vagyok
valami nagy versenyző.
– Ez afféle kincsvadászat – magyarázta Cal. – Lehetsz
utas is, nem kell vezetned.
– És ne feledjétek, hogy nem kell semmi olyat
csinálnotok, amit nem szeretnétek – nyugtatta meg őket
Stacey. – Mindig mondhattok nemet.
– De minél többször mondotok igent – szólt bele Maria –,
annál jobban fogtok szórakozni.
– Hacsak nem Terence Pugh őstörténeti klubjáról van szó
– borzongott bele Felix az emlékbe, ami láthatólag mélyen
beleégett. – Ha oda elmentek, garantáltan nem lesz
részetek semmiféle szórakozásban.
– Valaki hívja a rendőrséget, üres a poharam! – rázta
vadul Lois az üres pezsgőspoharát. – Felix, ez vészhelyzet.
Szükségem van még több pezsgőre, még több zenére és
még több táncra!
– Máris! – ugrott Maria.
– És remélem, belőled is többet látunk majd – mondta
Paddy, és kezét könnyedén Mimi hátára helyezte. – Most,
hogy minden kellemetlenség elrendeződött, jó lenne jobban
megismerni téged.
 Mimi mosolygott, mert a férfi az a típus volt, aki akkor is
flörtölni látszik, amikor egyáltalán nem ez a szándéka.
Nyilvánvaló, hogy ez olyan természetes neki, mint a
lélegzetvétel.
– Londonban élek, és elég sokat dolgozom. De amikor
csak tudok, jövök.
– Hát remélem is, hogy jössz – mondta Stacey. – És tuti,
hogy a következő kvízesten a csapatomban leszel. Cal,
megígértem a bébiszitternek, hogy éjfélre hazaérünk. Nem
kéne elkésnünk.
– Bőven van még idő egy italra – Felix gyakorlott
mozdulattal kinyitotta a Moët pezsgősüveget, és intett
Stacey-nek, hogy emelje fel a poharát, hogy újratölthesse.
Mimihez fordult: – És egy táncra is velem, nem gondolod?
– Ó, ne már, ez nem fair – tiltakozott Paddy feltartott
kézzel. – Én is épp most akartam felkérni.
– Az nyer, aki gyorsabb – vigyorgott Felix. – Most én
jövök Miminél. Te meg kénytelen leszel beérni a gyönyörű
menyasszonyommal.
Tíz perccel éjfél előtt Maria lefújta a bulit.
– Jól van, elég volt a dorbézolásból ma estére, nem kell
már hazamennetek? – azzal kitessékelt mindenkit a
kocsmából.
Mostanra elállt a havazás, a hold fénylő fehér sarlóként
derengett az égen, és a csillagok is előtűntek. Miközben
végigropogott a friss havon a járdán, Mimi mélyet szívott a
jeges levegőből, és a zsebében kutatott a kesztyűjéért. Az
egyik hiányzott.
– Itt van – érte utol Paddy. – Elejtetted, amikor felvetted a
kabátodat.
– Köszi.
Elvette a fél pár kesztyűt, és azon tűnődött, hogy vajon
magától esett-e ki a zsebéből.
– Ha még jólesne egy lefekvés előtti ital, ott lakom lent,
ahol az út elágazik, balra – Paddy a homályos sötétségbe
mutatott a főutca végénél. – Elég nagy sokk lehet így lejönni
Goosebrookba, amikor a londoni éjszakához vagy szokva. –
A fogai világítottak, ahogy Mimi mellé lépett. – Saját
magunknak kell gondoskodnunk a szórakozásunkról errefelé.
 – Biztos vagyok benne. – Mindenki készült hazatérni,
búcsúzkodtak, jó éjszakát kívántak. – És kösz a meghívást.
De most nem, köszi.
– Milyen kár. De valamikor még biztosan összefutunk
majd – fordult szembe Paddy Mimivel, miközben a lány
kabátujján pihentette a kezét. – Élvezd a maradék idődet itt,
és jó szórakozást. Legalábbis amennyire nélkülem bárki is jól
érezheti magát.
– Mindent meg fogok tenni.
Mimi nem tehetett róla, de szórakoztatta a férfi
viselkedése.
– Boldog karácsonyt, Emylia Huish – Paddy előrehajolt,
meleg ajka súrolta Mimi hideg arcát.
– Neked is – mosolygott Mimi.
– Hagyd már élni – kiabálta oda Stacey, Callal karöltve.
– Csak visszautasíthatatlan ajánlatot tettem neki –
jelentette be Paddy, vigyorral az arcán. – És ő kereken
visszautasított. El tudjátok ezt képzelni?
– Nyilván – felelte Stacey. – Órákkal ezelőtt
figyelmeztettem.
– Mindig számíthatok rád, hogy elrontsd az estémet –
mondta Paddy jámboran. – Akkor hát ennyi, megyek is haza
az önbizalmam romjaival. Viszlát, mindenki. És ha
meggondolnád magad – fordult vissza Mimihez –, csak gyere
a Beech House-hoz, és kopogj háromszor a kék ajtón.
– Nekem azt mondtad, négyszer kopogjak – viccelődött
Cal.
– Nem kell féltékenynek lenned, szépfiú. Azért van, hogy
tudjam, ki áll az ajtónál.
Egy rövid pillanatra félszeg csend állt be, amikor
mindenki felfogta, hogy ez egy olyan poén volt, amit Dan és
Marcus sértőnek érezhet. A következő pillanatban azonban
Marcus megsimogatta a farmerje hátsó zsebét:
– Azoknak, akik a legjobban bejönnek neki, már van saját
kulcsuk.
A kirobbanó nevetés közepette Mimi megkönnyebbülten
fújta ki a levegőt. Stacey odament hozzá, és megölelte.
– Azt hiszem, most már biztonsággal kijelenthetjük, hogy
nem kell tovább aggódnod miattuk. Minden rendben lesz –
suttogta a fülébe.
– Annyira örülök. – Miminek könnybe lábadt a szeme
örömében. – Holnap ráérsz? – kérdezte Stacey-t.
Van úgy, hogy az ember találkozik valakivel, és azonnal
érzi, hogy ez egy életre szóló barátság kezdete.
– Jó lenne, de Stratfordba megyünk. Úgy volt, Cal
nagynénje jön ide, de a hó visszarettentette, úgyhogy
nekünk kell átmennünk. Vasárnap még itt leszel?
Mimi elhúzta a száját. Rendezvénye volt.
– Reggel korán vissza kell indulnom. Délután dolgozom.
– Murphy törvénye. Hát akkor majd találkozunk, amikor
legközelebb jössz. – Stacey még egyszer izgatottan
megölelte. – Annyira jó volt megismerni téged. Legyen
csodás karácsonyod.
– Nektek i-is. – Mimi fogai összekoccantak a hidegtől. –
Oké, hivatalosan is átfagytam. Most már tényleg haza kéne
mennünk. Nemsokára találkozunk – mondta, és integetett
Stacey-éknek.
 6. fejezet

A Paddington állomás zsúfolt peronján Mimi minden erejével

az információs táblára koncentrált, és némán várta, hogy a
„Késik” feliratot felváltsa a kissé informatívabb indulási idő.
Mennyire tipikus, hogy minél jobban szeretnél ott lenni
valahol, annál kisebb az esély rá, hogy a vonat időben
odavigyen.
Így az egész kincsvadászatról le fog maradni.
Egy férfi sietve húzta el a bőröndjét Mimi előtt. A kerekek
átgurultak a lány vadonatúj bőrcsizmáján, és a pasi meg se
állt bocsánatot kérni. Mimi sóhajtott, majd elővette a
mobilját, ami abban a pillanatban megszólalt. Kendra hívta.
– Szia, most kaptam egy sms-t a bátyámtól, meghívott
egy bulira a Hushba ma este. Akarsz a plusz egy főm lenni?
– Nem tudok, épp Goosebrookba tartok. – Mimi
felpillantott a táblára. – Már ha az a fránya vonat valaha
ideér.
– Hát a buli fantasztikusnak ígérkezik, szóval gondoltam,
szólok. Ha meggondolnád magad, húsz perced van dönteni,
különben hívok mást. Egy csomó híresség lesz ott – tette
hozzá hízelgőén Kendra, mivel a bátyja egy jól menő
kiadónál dolgozott. – És a kaja is mindig szuper.
– Köszi, de inkább megpróbálok lejutni valahogy… Na,
végre történik valami! – Csodával határos módon a felirat
megváltozott. Kiírták, hogy a vonat az 5-ös vágányon
várakozik, és az utasok máris rohantak arrafelé. – Helyet kell
foglalnom. Jó szórakozást, majd mesélj, ha visszajöttem.
Egy órával később Mimi éppen arról fantáziált, hogy
egyszer majd elveszi egy milliárdos, és akkor soha többet az
életben nem kell vonattal utaznia.
– Anyuci, miért van az, hogy egyes emberek kedvesek,
mások meg nem azok?
– Nem tudom, Barnaby. Inkább vigyázz az innivalóddal,
édesem… Ó, hoppá! Kérj bocsánatot a nénitől!
– Nem akarok bocsánatot kérni. A vonat a hibás, nem én.
 Mimi lepillantott a kisfiúra, aki kinyújtotta a nyelvét,
majd magas hangon visítani kezdett: – Anyuciiii! Adj egy
joghurtot.
– Itt van, édesem. Most már légy óvatos vele.
Barnaby anyja megint belemerült a telefonjába, így nem
látta, amikor Barnaby szándékosan elejtette a joghurtot, ami
Mimi lábán landolt.
– Anyuci, nem szeretem azt a nénit.
– Jaj, édesem, nem szabad ilyet mondani.
– Nem mosolyog, és túl közel áll az asztalunkhoz. Mondd
neki, hogy menjen el.
– Hagyd békén anyucit egy kicsit – mormogta Barnaby
anyja, aki átszellemülten görgette Twitter üzenőfalát. – Miért
nem játszol az új iPaden?
És ettől a gyerek lecsendesedett? Persze hogy nem.
Elindított egy olyan játékot, aminek szuper idegesítő
háttérzenéje olyan volt, mintha lábosokat verdesnének
egymáshoz. Az anyja erre bedugta a fülébe a fülhallgatóját.
Neki már jó volt.
– Bazdmeg – sóhajtott fel a Mimi mellett álló férfi, aki úgy
szaglott, mint egy parfüméria.
Barnaby úgy kapta fel a fejét, mint egy szurikáta.
Megragadta az anyja kezét, és Mimire mutatott.
– Anyuci! A néni azt mondta, hogy bazdmeg – kiabálta.
– Nem is mondtam. – Mimi megfordult, és rámutatott Mr.
Dezodorra. – Ő volt az.
A középkorú nő, aki Mimi jobb oldalához nyomakodva
állt, hozzátette: – De mindannyian ezt gondoltuk.
A kisfiú újra játszani kezdett, közben sikerült levernie az
asztalról a joghurtot, beterítve vele Mimi új csizmáját.
– Ó, Barnaby! – mormogta az anyja, amikor észrevette,
mi történt. – Buta dolog volt, ugye tudod?
Abban a pillanatban a vonat lassulni kezdett.
– Elnézést kérünk, hölgyeim és uraim – mondta egy
szívélyes hang a hangszórókból –, de meg kell állnunk. Úgy
tűnik, jelzőhiba történt. Értesítem önöket, amint többet
tudunk.
Mimi behunyta a szemét, mert tudta, hogy nem fog
odaérni Goosebrookba a kincsvadászatra. Pedig nagyon
várta. Ráadásul az egész nevetséges utat állva tölti, mert
ezen a hülye vonaton nincs ülőhely, és el kell tűrnie a
rémálomba illő utastársakat.
Nem is beszélve a kihagyott menő londoni buliról.
Lehetne ennél rosszabb a helyzet?
– Anyuci, anyuci! – Barnaby most az anyja karját rázta. –
Azt hiszem, mindjárt rosszul leszek.
Három, végtelennek tűnő órával később a vonat végül
elérte Kemble állomást. Mimi nem kapott választ az
üzenetekre, amelyeket az apjának küldött a késésről.
Valószínűleg túlságosan lefoglal mindenkit a verseny, nem
figyelik a telefonjukat. Már csak abban reménykedett, hogy
talán hagytak neki egy kulcsot a virágláda alá rejtve.
Végre itt van. A dolgok jobbra fordultak. Egy taxi
várakozott a parkoló melletti állomáson. Mimi mögül
ismerős hang szólalt meg: – Gyere, Barnaby, el kell hogy
kapjuk azt a taxit, mielőtt valaki más szerzi meg… Siess,
édesem…
– Neee, anyuci, várj, a vonaton hagytam az iPadet.
Végül a karma győzött. A biztonság kedvéért azért
felgyorsította a lépteit. Elérte a taxit, és kinyitotta a hátsó
ajtót.
– Goosebrookba, legyen szíves.
Még mindig semmi válasz nem érkezett az üzeneteire, és
az akkumulátora töltése is vészesen alacsony kezdett lenni,
így nem próbálta meg még egyszer. A vonaton ácsorgás
után szinte luxus volt ülni. A gyomra korgott az éhségtől.
Milyen nagyszerű érzés tudni, hogy amikor megérkezik a
házba, csodálatos kajákkal teli hűtő fogja várni!
– Gond van – szólalt meg a sofőr, amikor elérték a
Missinghambe vezető utat, és kiderült, hogy le van zárva.
„Baleset” feliratú szalag volt kifeszítve, és egy rendőr
posztolt mellette. – Kerülővel kell mennünk.
– Kíváncsi vagyok, mi történhetett.

Tizenöt perccel később elérték Goosebrookot. Mimi kifizette

a taxit, kiemelte a táskáját a kocsiból, és körbenézett.
Boldog volt, hogy újra itt van, és még boldogabb, hogy az
apja és Marcus által előkészített finomságokkal teli hűtő
csak néhány lépésre van tőle. Lejjebb az úton, a bolt előtt
kisebb sokadalom verődött össze, izgatottan beszélgettek
valamiről. Amikor meglátták, elhallgattak, és megbámulták.
Mimi nem ismerte őket, úgyhogy felsétált a bejárathoz.
Inkább elindult, hogy kivegye a kulcsot a virág alól.
Megfordult, amikor kocsi hangját hallotta a háta mögött.
Látta, hogy Marcus autója az. Ahogy közeledett, Mimi látta,
hogy egyedül ül a kocsiban. Marcus leparkolt, de Mimi
észrevette, hogy nem tökéletesen párhuzamosan állt a
járdához. Ejnye, Marcus…
Kinyílt a vezetőoldali ajtó, és a férfi kiszállt.
– Nem mondta el neked senki?
– Mit? – kérdezte Mimi.
– Nem hallottad?
Marcus feszülten meredt Mimire. Nahát, ki gondolta
volna, hogy ilyen komolyan veszi a kincsvadászatot.
– Nem hallottam semmit, most értem ide. Nyertetek?
Marcus nem válaszolt, csak közelebb lépett, és Mimi már
látta a kifejezést az arcán, az elhagyottságot a tekintetében.
És ekkor Mimi úgy érezte, hogy a világ megbillen, és mintha
minden lassított felvételen történne. Valami borzalmasan
nincs rendben. Nem is mer belegondolni. Marcus bőrének
színe akár a mész. Reszketett, ahogy Mimi keze után nyúlt.
– A kórházból jövök… Vissza kellett jönnöm, hogy
elmondjam neked. Baleset történt, az autó fának ütközött.
Az apád a hátsó ülésen ült…
Ne, ne mondd ki, nem akarom hallani.
– Sajnálom, kicsim, nem tudtak segíteni.
Nem lehet igaz, ez nem történik meg.
De ahogy Mimi Marcus világoskék pulcsijának vállát
nézte, látta rajta a megszáradt vért, és valahogy tudta,
hogy nem a sajátja. Hitetlenkedve rázta meg a fejét.
– Meg… meghalt? – csuklott el a hangja.
Csak mondd, hogy nem, kérlek, mondd, hogy nem.
De Marcus erős karjával szorosan fogta Mimit, akinek
térde megbicsaklott.
– Igen. Ó, Mimi, annyira sajnálom.
A baleset, ami annyi életet tört derékba, márciusban történt,
egy napos vasárnap délután.
 Az első rövid beszámoló így hangzott:

Három ember vesztette életét és egy negyedik szerzett

maradandó sérüléseket tegnap, amikor egy autó letért az
útról Missingham közelében, és egy fának ütközött.

A következő, egy nappal később:

A Missingham Lane-i baleset áldozatait azonosították,

Edward Mercer, 68, Daniel Huish, 49 és Stacey Mathieson,
28 éves személyek. A negyedik utas, a 27 éves Lois Blake
továbbra is kritikus állapotban fekszik a swindoni Great
Western Kórházban. Az út a nyomozás ideje alatt le lesz
zárva.

Mimi, amikor felébredt, tágra nyílt szemmel bámulta a

plafont, s a gyomra kicsire szűkült, amikor felfogta, hol van.
Bárcsak a maga picike hálószobájában lenne Londonban,
mert az azt jelentené, hogy az egész nem igaz…
Az ő plafonja azonban törtfehér volt, a magas sarkokat
pókháló fedte. Ez a mennyezet viszont, amit most nézett,
tiszta volt és frissen festett, ami világosan jelezte, hogy itt
van, és nem ott. Megint azt álmodta, hogy újraolvassa az
újságban a balesetről szóló hírt, de ez alkalommal az apja
neve nem szerepel az áldozatok között. A szíve nagyot
ugrott a boldogságtól, de aztán egyből rájött, hogy a
képzelete megint megcsalta…
Lassan kikelt az ágyból. Ez volt a harmadik ilyen alkalom
kevesebb, mint 48 óra leforgása alatt, és nem tudta
megérteni, hogyan lehet ilyen álma, ami gonoszul csalóka
reménnyel tölti el, hogy aztán megint lerombolja azt.
Mert az ő kedves és gyengéd apja nem létezett többé, és
Mimi még mindig nem tudta elfogadni ezt, hiszen annyira
lehetetlen és igazságtalan az egész.
Ó, apukám, hol vagy? Hova tűntél?
Hajnali fél 6 volt. Még sötét. Lent a konyhában Mimi
bekapcsolta a vízforralót, hogy teát készítsen magának.
Tegnap legalább húszat csinált, csak azért, hogy elfoglalja
magát.
 Ivott inkább egy pohár hideg vizet, otthagyta a konyhát,
és visszament az emeletre. Marcus a nagy hálószobában
volt, amit eddig az apjával osztott meg. Minden csendes
volt, de ki tudja, alszik-e? A fürdőszobában Mimi leöblítette
az arcát vízzel. Fölvett egy farmert és egy szürke pulcsit,
leakasztotta apja egyik bélelt esőkabátját, és kilépett a
házból.
Kint egy bagoly hangját lehetett hallani valahonnan a
közelből. A sötétség most már enyhült. Ha csak a fű, a
bagoly és a lépései hangját engedte be a fejébe, altkor nem
kellett elképzelnie az apja utolsó pillanatát, amikor a vidám
nap váratlanul káoszba és vérfürdőbe fordult.
Körbekerülte a falut, amikor a nap első narancssárga
sugarai megjelentek az égen. Lihegve térdre rogyott a
fűben, ahol Otto csúszott elé, örömteli farokcsóválás
közepette.
Néha egy kutya társaságára van csak szükséged, aki
nem áraszt el kérdésekkel. Mimi az állat meleg nyakába
temette az arcát, és hagyta, hogy a kutya megnyalja a fülét.
Így maradtak egy percig. Amikor Mimi kinyitotta a
szemét, ott állt előtte Cal. A férfi arckifejezése
elviselhetetlen volt. Úgy nézett ki, mint aki sose tanult meg
mosolyogni.
– Még mindig nem tudom elhinni, ami történt – szólt
rekedten Mimi.
Cal sötéten bólintott.
– Tudom. Gondolom, még a sokk hatása alatt vagyunk.
– Folyton azt álmodom, hogy apa él… Aztán felébredek –
az emléktől megremegett.
– Én is. Egyébként nem véletlenül vagyok itt – bökött Cal
önmagára. – Tudtam, hogy itt vagy. Felix tíz perce hívott fel.
– Hogy elmondja, kint sétálok, mint egy holdkóros?
– Hogy elmondja, hogy van Lois. Most jött tőle a
kórházból.
– Ó, persze. Elnézést. – Mimi visszaemlékezett rá, hogy
látott egy elhaladó autót. A gyász önzővé tesz. Annyira
magába zárja az embert a saját fájdalma, hogy
megfeledkezik mások szenvedéséről. – Hogy van?
 – Nem jól. Délelőtt lesz egy újabb műtétje. – Cal szeme
alatt lila karikák sötétlettek. – De legalább él.
Az ezt követő csend kimondatlan szavaktól és érzésektől
volt terhes. Egymást nézték, és Mimi eltűnődött, vajon a
férfi is ugyanarra gondol-e. Cal elvesztette Stacey-t, ő pedig
az apját, és talán a felszínen udvariasnak kell lenni, és úgy
tenni, mint aki örül, hogy Lois nem halt meg, de mélyen
legbelül talán nem mindenki azt akarná, bárcsak inkább a
saját hozzátartozója lenne az, aki túlélte?
És ha ezt szégyen lenne beismerni… Hát akkor ez van.
Mert az élet néha elviselhetetlenül igazságtalan.
Mimi összeszedte magát.
– És mi a helyzet veled?
– Hát, gondolom, még én is élek. Nem úgy érzem ebben
a pillanatban, de nyilván folytatnunk kell. Nincs más
választásunk.
Mimi pislogott, a szeme kiszáradt és fájt. Jóllehet szörnyű
volt az ő vesztesége, Calnak még rosszabb lehetett. A
gyönyörű Stacey, élete szerelme és gyermeke anyja örökre
elment. Minden elveszett. Hatévesen Cora elvesztette az
anyját, és ott maradt egyedül Cal, akinek nemcsak a saját
gyászával, de a lányáéval is törődnie kellett.
Kimondatlan egyetértésben átsétáltak a réten a
fapadhoz az egyik gesztenyefa alá. Cal telefonja pittyent, és
a férfi megnézte az üzenetet.
– A nővérem. Most itt van velünk. Kértem, hogy szóljon,
amikor Cora felkel, hogy visszamenjek.
– És felkelt?
– Nem. Csak azért írt, hogy tudassa, Cora még mélyen
alszik.
Néhány percig csendben ültek, nézték, ahogy
világosodott, és a templomtorony mögött fehéren
felderengett az ég.
– Hallottam, amikor történt – mondta végül a férfi.
– Hallottad a balesetet? – kérdezte Mimi zavarodottan. –
Ott voltál?
Cal egy másik autóban ült Marcusszal, Felixszel és
Mariával a Black Swanből. Marcus szerint kilométerekre
jártak a baleset helyszínétől.
 Cal megrázta a fejét, és a kezében lévő mobiljára
mutatott.
– Telefonon beszélgettünk. Stacey felhívott, hogy szóljon:
megoldották az ötödik feladványt. – Szünetet tartott. –
Biztosan akarod, hogy elmondjam?
Mimi megborzongott.
– Igen.
– Hát jó. Megkérdezte, hogy mi mennyit oldottunk meg,
én pedig elárultam, hogy négyet, mire nevetett. Lúzereknek
nevezett bennünket, a következő pillanatban aztán
kerékcsikorgás, sikoly és egy csattanás. – Cal mély levegőt
vett. – Utána semmi. Nem hiszem, hogy valaha is lesz olyan,
amikor nem hallom majd. Olyan, mint egy végtelen
körforgás.
– Ó, istenem… – most már Mimi is hallotta, és akarva-
akaratlanul is elképzelte, hogyan történhetett.
– Sajnálom, nem kellett volna elmesélnem.
– Nem. Jobb, ha tudom. – Mimi összekulcsolta jéghideg
kezét az ölében. – Legalább gyors volt.
És megint saját gondolataikba merültek. Mimi tudta
Marcustól, hogy a kincsvadászat Lois ötlete volt, afféle
ártalmatlan délutáni móka, ahol a résztvevők csapatokra
oszlanak és külön kocsikban utaznak, miközben
feladványokat oldanak meg és összegyűjtik a listán szereplő
dolgokat.
Azt is tudta, hogy ha nem próbálja annyira rávenni az
apját és Marcust, hogy vegyenek részt a helyi
eseményeken, akkor az apja még élne.
– Bárcsak ne vittem volna le őket a kocsmába azon a
karácsonyi estén… – Miminek majdnem a torkán akadtak a
szavak, ahogy kimondta őket.
Mellette Cal felvette a botot, amit Otto hozott neki.
Elhajította, a bot a levegőben cigánykerekezett, majd a férfi
visszaült.
– Az én ötletem volt, hogy külön autóval menjünk. Stacey
apukádat választotta a csapatába, én meg Marcust, hogy
még jobban érezzék: befogadtuk őket. – Cal kifújta a
levegőt, amivel nagy párafelhőt eresztett a hideg reggeli
égre. – Ha együtt maradunk, Stacey még mindig élne.
 Ez esetben az apja és Marcus is halott lenne.
– Sajnálom, nem úgy értettem… – mormogta Cal,
miközben nézték, ahogy Otto visszahozza a botot.
– Nem gond, én is tudom. Minden bárcsak-ot
átgondolhatunk, de nem tehetünk semmit, ami
megváltoztatná a dolgokat – Mimi nyelt egyet.
Ha a vonat nem késett volna, ő is az autóban ült volna.
Cal újabb sms-t kapott. Lenézett a telefonjára, és felállt.
– Cora kezd felébredni. Vissza kell mennem.
Ottóval a sarkában sietős léptekkel elindult a házuk felé.
Most a lánya volt a legfontosabb.
Mimi ott maradt, jéghideg kezét a kabátja zsebébe dugva
próbálta fölmelegíteni. Ujjai egy papírlapot tapintottak.
Amikor előhúzta, arra számított, hogy egy számla lesz. De
nem az volt, hanem egy jegyzetfüzetből kitépett lapra írt
bevásárlólista. A lista egy mágnessel volt a hűtőre erősítve,
és folyamatosan írták hozzá a beszerzendő dolgokat, ezért
némelyik tétel Marcus kézírásával volt írva, némelyik pedig
az apjáéval.
Kisimította a szabálytalanul összehajtott papírlapot, és
elolvasta.

Sózatlan vaj
Koktélparadicsom
Cipőkrém – fekete
Barackos joghurt
Málna
Szeretlek
Camembert
Még több camembert
Folyékony szappan – ne azt a szörnyű lila flakonosat
Olívaolaj
Édesburgonya
Én jobban szeretlek
Tojás
Lehetetlen
Cabernet Sauvignon
Pedig de
Egy könnycsepp gördült le Mimi arcán, és a lista aljára
csöppent. Annyira szerencsések voltak, hogy megtalálták
egymást. Hogyan lesz képes Marcus tovább élni a lelki társa
nélkül? Amikor ilyen szörnyűség történik, valaha is túl lehet
jutni rajta?
És ha igen, hogyan?
 7. fejezet

Négy évvel később

– Hurrá, végre itthon vagy! – Kendra megkönnyebbüléssel

tolta hátra a székét. – Már majdnem oszlásnak indultam.
Mimi lerúgta a magas sarkúját és ledobta a
bevásárlótáskákat az asztalra a laptop mellé, amin Kendra ki
tudja, hány órája dolgozott.
– Mi lenne veled, ha nem hoznék kaját?
– Teljesen összeaszalódnék és éhen halnék, gondolom.
Kendra hátrahajtott fejjel kiitta a maradék kólát. Ha
magára lett volna utalva, akkor csak chipsen és gumicukron
élt volna. A főzés egyszerűen nem tartozott a repertoárjába.
De a jó oldala az volt, hogy mindig elmosogatott.
– Reménytelen vagy – közölte Mimi.
– Tudom. Mit eszünk ma?
– Csirkés-baconos tésztát salátával, utána citromfagyi.
– Á, Rob kedvencei. Azért csinálod ezt, mert emlékeztet
rá, vagy azt jelenti, hogy átjön?
– A chiswicki Boutique Hotel megnyitóján van –
magyarázta Mimi. – De tízre itt lesz.
– Én viszont farkaséhes vagyok. Ugye nem kell olyan
sokat várnunk?
– Te megkaphatod hamarabb is.
– Hál’ istennek – Kendra kinyújtózkodott és hatalmasat
ásított. – Valószínűleg mire ideér, én már elalszom. Hulla
vagyok.
De azért kibontottak egy üveg bort, és folytatták a
beszélgetést, miközben Kendra befejezte a munkát a
webfejlesztő cégnek, ahol dolgozott, Mimi pedig megcsinálta
a szószt a tésztához. Hat éve ismerték egymást, akkor
találkoztak először, amikor együtt béreltek egy szörnyű
házat Bermondsey-ben tíz másik emberrel. Két évvel ezelőtt
Kendra nagybátyja elhunyt, és ráhagyta ezt a legfelső
emeleti, picike lakást Notting Hillen. Amikor Kendra
megkérte, hogy költözzön át oda vele, Mimi a fellegekben
járt. Ki lenne olyan bolond, hogy ezt visszautasítsa? Barátok
voltak, akik jól kijöttek, nem idegesítették egymást, és
átváltottak Notting Hillre.
Öt perccel tíz előtt megszólalt a csengő.
– Ez a görög isten lesz. Akarod, hogy beengedjem? –
kérdezte Kendra.
Mimi éppen el volt foglalva a tészta leszűrésével.
– Megtennéd?
– Görög isten, te vagy az? – kiabált ki az ajtón keresztül
Kendra, és elvigyorodott, amikor Rob válaszolt:
– Igen, én vagyok.
– Bizonyítsd be!
Mimi magában mosolygott. Olyan jó volt, hogy ezek
ketten ilyen jól kijönnek egymással. Amikor két szingli lány
közös lakást bérel, néha alkalmazkodni kell, és jópofizni a
másik barátjával. De Rob és Kendra szerettek civakodni,
szívesen ugratták egymást, szinte testvéri volt a
kapcsolatuk.
Ez nagyban megkönnyítette az életet.
– Megint az a cipő van rajtad – panaszkodott Kendra,
miután beengedte a férfit. – Mondtam már, túl hegyes az
orra.
– Szerencsére nem érdekel, hogy mit gondolsz. Én
szeretem, a gyönyörű barátnőmnek is tetszik, és csak ez
számít – Rob Mimi mögé állt, miközben a lány befejezte a
tésztaszűrést, köré fonta a karját, és orrát a tarkójába fúrta.
– Rendben van, úgy tűnik, visszatértek a 90-es évek, de
sebaj. – Kendra töltött a férfinak egy pohár bort. – Oké,
békén hagylak titeket. Lefekszem.
– Lassan a testtel. Nem maradsz velünk enni?
– Úgy érted, hogy legyek felesleges harmadik, miközben
te és Mimi nyálas turbékolásba kezdtek? – grimaszolt
Kendra. – Szomorú szingli vagyok, és csak sírnék és sírnék.
– Ráadásul ő két órája már evett – mondta Mimi.
– Tökéletes. Hál’ istennek most már békében
turbékolhatunk – nevetett Rob.
De amint Kendra eltűnt a szobájában, Rob
elkomolyodott.
 – Hosszú volt ez a nap, és kivagyok.
Hat hónapja találkozgattak, és jó volt, hogy ilyen
őszinték lehettek egymással.
– Én is – mondta Mimi. – Hogy ment a megnyitó?
– Jól, jól. Eltekintve az egyik felszolgálótól, aki egy egész
tálcányi kaját ejtett az udvari szökőkútba. És egész jó
médiajelenlétet kapott az esemény. Az ügyfelek boldogok
voltak. Nálad mi volt?
– Semmi különös. Néhány kellemetlen pillanat adódott,
de sikerült mindent elsimítanom. – Mimi egy éve dolgozott a
Morris Molloy PR-cégnek, amit Rob Morris alapított és
vezetett a SoHo szívében. Nem észszerű dolog romantikus
viszonyba keveredni a főnökkel, de néha a dolgok csak úgy
megtörténnek. A vonzás túl erős volt ahhoz, hogy
ellenálljanak neki. Néhány gyötrelmes hónap után, amíg
együtt dolgoztak és próbálták figyelmen kívül hagyni az
egyre erősödő érzést, végül engedtek a csábításnak. És egy
ideig minden jól is ment. Jó volt Robnak dolgozni, lendületes
és magabiztos szakember és szuper pasi. Mindent
egybevetve az elmúlt hat hónap majdnem tökéletes volt.
– Gyerünk, ne kímélj – mondta Rob, miközben leültek
enni. – Milyen kellemetlen pillanatok adódtak?
Mimi a napot az egyik legproblémásabb ügyfelükkel
töltötte. CJ Exley egy sikeres thrilleríró, aki szerette, ha a
közvélemény imádja, és nem fogadta jól a kritikákat. Ahogy
leszállt a gépe Londonban, Mimi tévé- és rádióstúdiókba,
dedikálásokra vitte, mielőtt újra feltette volna a gépre, ami
visszavitte Mallorcára. Vagyis inkább fellapátolta,
figyelembe véve a vodkák számát, amit az író elfogyasztott
a nap folyamán.
– Egy nő az egyik dedikáláson elmesélte, hogy CJ minden
könyvét megvette egy kiárusításon, ami persze pontosan
olyan reakciót váltott ki, mint ahogy elképzelheted –
mesélte Mimi szárazon. – CJ fukar banyának nevezte a nőt.
Azután egy másik fickó azt mondogatta, hogy szerinte CJ
első pár könyve sokkal jobb volt, mint az utóbb néhány, és
elkezdte faggatni, hogy nem zavarja-e az, hogy az írásai
sablonossá kezdenek válni.
Rob füttyentett.
É
 – És az illető még mindig él?
– Lehetséges, hogy a testrészei egy bőröndbe pakolva
tartanak Mallorca felé. Ebben a pillanatban talán éppen
kidobálja őket CJ a Földközi-tengerbe – mosolygott Mimi. –
De nem, mert emlékeztettem, hogy milliókkal több könyvet
ad el most, mint akkor, szóval vélhetőleg több millió ember
jobban tudja, mint ez a bunkó.
– Szép munka, krízis elhárítva – Rob újratöltötte Mimi
poharát. – CJ szereti azt képzelni, hogy ő maga az a hős,
akiről ír – szünetet tartott, hogy végiggondolja a
lehetőségeket. – Bár vitába keveredni egy rajongóval egy
könyvesboltban szép kis publicitást kapna.
– Talán nem a legjobbat – felelte Mimi.
– Neki talán nem a legjobb – Rob játékosan megbökte az
asztal alatt. – De én az ügynökségre gondolok. Nekünk nem
lenne rossz hírverés.
Üzenet érkezett Mimi mobiljára, és a hang mély álomból
ébresztette fel. Apja halála óta az alvása felszínes és
zaklatott lett, így esténként lehalkította a telefonját, hogy
egy sms ne zavarja meg még jobban, mint a saját gyötrő
gondolatai.
Az első hónapok után kicsit enyhültek az érzések, de ő
megtartotta ezt a szokást. Kivéve ezen az éjszakán, amikor
elfelejtette. Végigtapogatta az éjjeliszekrényt, majd
kinyitotta az egyik szemét. Marcustól jött az üzenet, aki
tudta, hogy kikapcsolva tartja éjszaka a telefonját, így nem
várt választ.

Hívj fel reggel, xx

Ennyi.
Ebből is látszik, hogy az éjszaka közepén küldött üzenetek
nem érik meg a fáradozást. Mimi a másik oldalára fordult, és
Rob ágyfelére pillantott, ami üres volt. Biztosan kiment a
fürdőbe.
Öt perccel később, amikor továbbra sem tért vissza a
férfi, Mimi felvett egy köntöst, hogy megnézze, jól van-e.
Rosszul lett? Csak nem aludt el a vécén?
 De nem, a fürdőszoba ajtaja nyitva volt, a fürdő pedig
üres. Rob sem a kanapén nem volt a nappaliban, sem a
konyhában. ..
Éppen fel akarta kelteni Kendrát, aki nagyon nem díjazta,
ha a szépítő alvását megzavarják, amikor észrevette a
nyitott reteszt a tűzlépcsőre vezető ablakon.
Meleg éjszaka volt. Rob felment volna a tetőre friss
levegőt szívni?
Mimi szíve hirtelen nagyot dobbant, amikor
visszaemlékezett a történetre, amit Rob mesélt, hogy
gyerekkorában volt egy alvajárós korszaka. Álmában
felment a tetőre, és a peremen sétálgat, anélkül hogy
észrevenné, mekkora veszély fenyegeti?
Ó, istenem…
Kinyitotta az ablakot, átmászott a párkány felett,
belekapaszkodva a fém lépcsőfokokba. Erős késztetést
érzett, hogy Rob nevét kiáltsa, de tudta, hogy nem szabad
megijeszteni egy alvajárót. Ebben a zavart állapotban a
legrosszabb is megtörténhet. ..
Amikor Mimi elérte a tetőt, látta, hogy tényleg a
legrosszabb történik, csak éppen nem úgy, ahogy azt
elképzelte. Most ő került zavart állapotba, mert távolabb,
alig láthatóan a sötétben, a párnázott kerti kanapén két
embert lehetett kivenni, akik olyasvalamit műveltek, ami
biztosan nem alvajárás volt.
Közelebb lépett, miközben még mindig nem értette
teljesen a helyzetet. Amazok nem szexeltek, de csókolóztak,
a testük összefonódott.
Túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy észrevegyék Mimit,
ahogy ott állt, bár hihetetlennek tűnt, hogy nem hallják a
szíve kalapálását.
Mert a férfi Rob volt, és Mimi a legkevésbé sem számított
arra, hogy egy másik nő karjában kell látnia a pasiját.
Agya próbált elzárkózni az egyre erősödő, szörnyű
felismerés elől… Nem, ez nem lehet…
De Mimi tudta, hogy le kell tépnie a kényelmes
ragtapaszt, és valamilyen döntést kell hoznia. Nem volt már
lehetőség a menekülésre. Az a másik lány ugyanis nem
holmi idegen volt, akivel még sosem találkozott.
Hanem Kendra.
 8. fejezet

Mimit a hányinger kerülgette. Hátrált egy lépést, hogy

megtámaszkodjon, de felrúgott egy üres üveget. A
csörömpölés felriasztotta a párocskát. Mimi látta, hogy
mozdulatlanná dermednek, majd szétugranak.
A legjobb barátnője.
– Ó, a francba – mormogta az orra alatt Rob.
– Hát ez… érdekes – mondta Mimi.
A hányinger csillapodott, ami jó hír volt. Egy pillanatig
ugyanis azt hitte, tényleg elhányja magát.
– Oké, bocsi.
Kendra ülő helyzetbe húzta a lábát, és bal kezével
megigazította vékony pink topjának pántját. Mimi
észrevette, hogy jobb kezével szorosan fogta Rob kezét az
oldala mellett. Mimi összeszedte magát.
– Bocsi, hogy csináltátok vagy bocsi, hogy lebuktatok?
– Oké, nem lett volna szabad rájönnöd – szólalt meg
Kendra nyugodtan. – De most már jobb, ha mindent
megtudsz.
– Ez mit jelentsen? Mi az a minden?
Mimi térde remegett. A szituáció egészen szürreális volt.
Itt vannak hajnali kettőkor Notting Hillben, egy tetőn.
London fényei ragyognak körülöttük. Mindig is szeretett ide
feljönni, erre a varázslatos teraszra a lélegzetelállító
kilátással a városra, amit imádott.
Legalábbis eddig.
– Nem akartunk megbántani – mondta Kendra.
– Ezért tettettétek, hogy fáradtak vagytok, hogy aztán
fellopakodjatok, amíg alszom.
Kendra vállat vont.
– De legalább logikus, nem?
– Ezt most komolyan mondod?
Ahogy Mimi hitetlenkedve bámult rá, rájött, hogy nem ez
lehetett az első alkalom.
– Hadd magyarázzam meg… – kezdte Rob.

É
 – Ne – szakította félbe Kendra. – Inkább én. És ne nézz
így rám – könyörgött Miminek. – A barátnőd vagyok. Nem
vagyok rossz ember, nem akartuk, hogy így történjen. De
néha összesodródsz valakivel, és nincs megállás. Próbáltunk
szabadulni tőle, de minden egyes alkalommal, amikor
találkoztunk, a vonzalom csak nőtt és nőtt, amíg már…
– …nem bírtunk magunkkal – fejezte be Rob.
– És mióta tart ez az egész? – mutatott rájuk Mimi, ahogy
ott ültek a kerti kanapén kéz a kézben.
– Csak néhány hete…
– Rob, hagyd ezt rám – csóválta a fejét Kendra. – Két
hónapja. Nem számítottunk rá, hogy felkelsz ma este.
Tudod, milyen vagy, amint elalszol, kikapcsolsz, mint egy
lámpa.
– Szóval az én hibám – hüledezett Mimi.
– Nem, nem, dehogyis, nem tehet róla senki. És titokban
tartottuk, mert ez tűnt észszerűnek. Rob és én megőrülünk
egymásért, de mi van, ha nem tartós a dolog? Gondoltuk,
adunk neki egy esélyt, hogy meglássuk, működik-e. És ha
hamar kialszik a láng, akkor visszatérünk a rendes
kerékvágásba, mintha mi sem történt volna. Ebben az
esetben sose kellett volna megtudnod, és minden rendben
lett volna.
Mit vártak, tapsot?
– És ha nem alszik ki?
Kendra megint vállat vont.
– Nos, akkor Rob szakít veled. De csak akkor, ha teljesen
biztosak vagyunk a dolgunkban.
Mimi végigmérte őket, a barátját és a lányt, aki az elmúlt
pár évben a legjobb barátnője volt. Olyan volt, mint azok a
kandi kamerás műsorok, ahol az ártatlan ember nem érti azt
a valószerűtlen helyzetet, amibe csöppent. Csak éppen itt
nem rejtőzött egy stáb a kémény mögött.
– És mielőtt megkérdezed – folytatta Kendra –, biztosak
vagyunk benne.
– Szuper – felelte Mimi.
– Most nyilván fel vagy dúlva…
Mimi megrázta a fejét. Ebben a pillanatban sok minden
volt, de érdekes módon feldúlt, az nem. Kendrára nézett.
Ó
 – Ó, egyáltalán nem vagyok… Azt gondolom, hogy te és
Rob teljesen megérdemlitek egymást. Tökéletes párosítás.
Másnap reggel hallotta, ahogy Kendra elmegy munkába
pontban fél hétkor, mint mindig. Hét órára napsugarak
özönlöttek be az ablakon keresztül, és Mimi már vagy
ezredszer rágta át magát az éjszaka történteken.
Ha ez az egész egy film lett volna, a főszereplőnek
rögtön eszébe jutott volna valami jó visszavágás.
Visszamászott volna az ablakon, bereteszelte volna, és
kint hagyta volna őket az éjszaka hátralévő részére.
Lehúzhatta volna a klotyón Rob drága telefonját.
Lyukakat vághatott volna Kendra ruháira a szekrényben.
Kilökhette volna őket a korláton, és nézhette volna,
ahogy földet érnek…
Oké, a börtönkaja szörnyű, azt talán mégsem.
Kopogtak. Rob állt az ajtóban az egyik olyan sötét
öltönyében, amit akkor vett fel, ha fontos üzleti találkozóra
ment.
– Figyelj, tényleg nagyon sajnálom. – A „bízz bennem”
nézését vette elő. – Nem akartam. Ha őszinte akarok lenni,
nem is tudtam elképzelni, hogyan működhetne ez a dolog
köztem és Kendra között – mosolygott. – Nem is az esetem.
Derült égből jött az egész.
– Két hónapja – emlékeztette Mimi.
– Az ő ötlete volt, nem az enyém.
– Túl sok kölni van rajtad.
Mimi meghökkenve észlelte, hogy néhány óra alatt
teljesen közömbössé vált.
– Csak be akartam nézni, hogy jól vagy-e.
– Soha jobban, kösz.
– Egyébként jól nézel ki. Sírtál?
Mimi megrázta a fejét.
– Nem, semmi ilyesmi.
– Hát, az jó hír. Örülök. Mindnyájan felnőtt emberek
vagyunk, nem indokolja semmi, hogy ne viselkedjünk
civilizáltan, nem igaz? – ekkor a „lezártnak tekintem az
ügyet” nézés következett, megspékelve egy gyors
fejbólintással.
– Felnőtt emberek vagyunk – visszhangozta Mimi.
 – Tudtam, hogy megérted majd. – Rob az órájára nézett.
– Oké, zsúfolt nap lesz, jobb, ha most indulok. Elvihetlek a
munkába, ha gondolod.
– Kicsit korai nekem. Fél tízkor lesz az első meetingem.
Inkább besétálok – felelte Mimi.
Rob, láthatólag megkönnyebbülve, elindult.
– Tökéletes. Később találkozunk. Nincs szükség
kellemetlenségekre az irodában – mondta vidáman.
Mimi felnőttesen elmosolyodott.
– Hát persze.
Az ablakból nézte, ahogy Rob kilépett a házból, és
elindult a kocsihoz. Magában elképzelte, ahogy átmegy a
férfin egy tankkal, majd a nagy becsben tartott Porschéján
is.
Azután megfordult, és körbenézett a szobáján. Most mit
csináljon? Az élet kezdett komplikálttá válni, és neki nem
volt semmilyen terve. Az egészben az a legrosszabb, hogy
ilyenkor általában sírva omolsz a legjobb barátnőd karjába,
aki együtt érez veled, és mélységesen egyetért abban, hogy
a barátod egy csaló szemét, aki meg sem érdemelt téged.
Ha meg elveszted a legjobb barátnődet, mert kiderül,
hogy egy kétszínű hazug, akkor automatikusan a csodálatos
pasidtól várod, hogy vigasztaljon, és átsegítsen a traumán.
Sajnálatos módon jelenleg egyik sem jöhetett szóba.
Viszont az, hogy a saját szemével látta kettejük árulását,
egyértelműen segített. Sokat. Mert amikor egy kapcsolat
véget ér, a legrosszabb a „Nem a te hibád” szöveg vagy az
„Egyszerűen nem működik” kifogás. Szörnyű hallani ezeket
valaki olyantól, akit szeretsz, mert azt jelenti, hogy ő már
továbblépett. Te meg ott maradsz csalódottan, és csak
annyit tehetsz, hogy elképzeled a boldog párt együtt.
Így azonban Miminek nem kellett elképzelnie őket. Az
orra előtt történt az egész, és mindent elmondtak neki, amit
valószínűleg tudni akart volna.
Fél kilenckor üzenet jött Kendrától:

Helló, angyal, minden oké? Hat körül érek haza, igyunk

valamit és dumáljuk át. A vacsorát én állom ma este.
Mondd, mit szeretnél, és megrendelem, xxx Mimi válaszolt:
Mit szólnál a speciális menühöz két személyre arról a helyes
indiai helyről a Kensington Park Roadon?

Rögtön jött a válasz Kendrától:

Örülök, hogy minden rendben lesz. Szeretlek, xxx Mimi

magában elképzelte, ahogy egy orrszarvú gázol át a cég
elegáns üvegajtóin, ahol Kendra dolgozik…

Oké, elég ebből. Sok dolgot kellett még elintéznie.

Fél tíz előtt Mimi felhívta Jesst, aki a Morris Molloynál
recepciós, és megmondta, hogy nem tud ma bemenni.
– Ó, neeee, szegénykeeeee! – gügyögte Jess, aki szerette
megnyújtani a magánhangzókat. – Te sosem veszel ki
betegszabit, szóval biztos nagyon rossz leheeet.
– Nehéz éjszakám volt – árulta el Mimi. – Úgy látszik,
valamit nem tudott bevenni a gyomrom.
 9. fejezet

Mimi letette, és már éppen kikapcsolta volna a telefont,

amikor eszébe jutott Marcus éjszakai üzenete.
– Helló! – Marcus mintha örült volna, hogy végre hall
felőle. – Minden rendben. Tudom, hogy szörnyen elfoglalt
vagy, csak annyi, hogy ma Londonban vagyok, és ha
véletlenül ráérnél munka után, gondoltam, vacsorázhatnánk
együtt. De nincs semmi baj, ha nem vagy szabad.
– Ó, Marcus, nagyon szívesen. – Jó volt hallani a férfi
barátságos hangját. – Mit csinálsz itt a nagyvárosban?
– Rövid megbeszélésem lesz egy ügyféllel napközben,
csak ennyit. Mikor találkozzunk?
– Hát… bármikor, amikor szeretnéd…
Mimi rémülten észlelte, hogy kezdett összeszorulni a
torka. Nyelni próbált, de rájött, ez csak valami megkésett
reakció volt az előző éjszaka történtekre.
– Mimi, itt vagy még?
– I-igen.
– Minden rendben?
– Nem igazán. – Gondolatban megrázta magát. – Épp
ellenkezőleg. – Mimi üres tekintettel meredt a ruhákra,
amelyeket a szekrényből kihúzott. Nem volt elég bőröndje,
amibe mindent bepakolhatna. – A lakásban vagyok, és ki
kell költöznöm még ma, és nem tudom, hova menjek… – a
hangja magasabban csengett, mint egy rajzfilmes
mókusnak.
– Ne mozdulj! – parancsolt rá Marcus. – Máris megyek.

Mimi zuhanyozás közben túlesett a dühödt, hosszas és

csodálatosan megtisztító zokogáson. Felöltözött, dacosan
kifestette magát, hogy ne legyen teljesen olyan, mint egy
kísértet.
Marcus ölelése mindig is kellemes volt. Elegáns, jól
fésült, jó illatú férfi. Amikor az egyik szülőnek új párja lesz,
és utána meghal, milyen gyakran tartja a halott szülő
gyereke a kapcsolatot az egykori partnerrel? Amikor az az
ember, aki a kapocs volt köztük, már nincs többé, és messze
is laknak egymástól, nem könnyebb elválni?
Mimi örült, hogy nekik sikerült ezt elkerülniük. Egy évig
vagy még tovább csupán a közös gyász kötötte össze
kettejüket, de mindketten sok munkát fektettek abba, hogy
fenntartsák a kapcsolatot. Fokozatosan őszinte barátság
alakult ki közöttük, ami túlélte azt is, hogy Marcus egy időre
átköltözött a dél-franciaországi Cannes-ba. Még ha nem is
látták olyan gyakran egymást mostanában, a kapocs
töretlenül megmaradt, és Mimi ezért roppant hálás volt.
A mai ölelés különösen jólesett Miminek: erős és
biztonságot adó – épp amire szüksége volt.
– Akkor gyerünk – szólt Marcus, miután szétváltak. –
Mondj el mindent. Mi történt?
Mimi elmesélte, és a legrosszabb az volt, hogy Marcust
mennyire nem lepték meg a fejlemények.
– De hisz csak kétszer találkoztál Kendrával – tiltakozott
Mimi.
– Épp elég volt ahhoz, hogy lássam, milyen ember.
– De hogyan?
Zavarba ejtő és valahogy megalázó is volt felfedezni,
hogy ő nem vette észre azokat a jeleket, amelyek Marcus
számára ezek szerint olyan egyértelműek voltak.
– Na jó, nem tudtam biztosan. De volt egy sejtésem.
– Robról is?
Marcus hezitált, majd bólintott.
– Őszintén? Igen. És ha visszagondolsz arra, amikor
először elkezdtél neki dolgozni, te is ugyanezt gondoltad.
Emlékszem, mesélted, hogy az a behízelgő fajta, aki szereti,
ha úgy mennek a dolgok, ahogyan ő akarja.
– Hetekig ezt gondoltam, de aztán megnyert magának.
Azt mondtam magamnak, hogy a felszín alatt jó ember.
Istenem, milyen béna alak vagyok.
– Nem vagy az. De mihez kezdesz most? – lépett hátrébb
Marcus, és szemügyre vette a szoba állapotát. – Mi a terv?
– Annyit tudok, hogy nem maradok itt. És nem megyek
vissza a Morris Molloyhoz sem. – Mimi rámutatott a kiürített
gardróbra és a komódra, továbbá az ágyán hegyekben álló
ruhakupacokra. – Még ma itt akarom hagyni ezt a helyet,
szóval valamennyi cuccot raktárba kéne vinni. Van néhány
barátom, akiknél meghúzhatom magam egy vagy két
éjszakára, amíg nem találok valamit. Meg akartam látogatni
anyát, de neki új barátja van, és a lakása annyira kicsi…
Az anyja lakása Észak-Walesben mindössze egy
hálószobás volt, és nem akart befurakodni a két ember
közé…
– Mimi, semmit nem kell raktárba tenned. Hadd segítsek
felpakolni ezt a sok cuccot, és visszavihetem magammal
Goosebrookba.
– Tényleg? Ó, köszönöm, hatalmas segítség lenne.
Leszaladhatok a sarki boltba venni erős szemeteszsákokat,
hogy elkezdhessük. Tényleg végezni akarok, mielőtt
valamelyikük visszaér – jelentette ki Mimi hálásan.
– Figyelj, tudom, hogy valószínűleg Londonban maradnál
– kezdte Marcus –, de ha egyszer is átfutott az agyadon,
hogy jó ötlet lenne kiköltözni a városból, akkor örömmel
látlak Goosebrookban.
Miminek hihetetlenül jólesett az ajánlat.
– Komolyan mondod?
– Persze. A lehető legkomolyabban. A vendégszoba addig
a tiéd, amíg csak akarod – Marcusnak ellágyult a hangja. –
Nem is gondoltál rá, hogy megkérdezz?
– Csak azt gondoltam, hogy teher lennék. Nem akarok
útban lenni.
– Nos, akkor ezt megbeszéltük – dörzsölte össze tettre
készen a tenyerét Marcus. – Felpakoljuk a kocsit, elhúzunk
innen, és indulunk haza, amint a találkozómnak vége. Lent
töltöd a hétvégét, amíg eldöntöd, mi lesz a következő lépés.
Ez hogy hangzik?
Annyira rendes és gondoskodó volt. Amikor az apja
megtalálta Marcust, jól választott.
– Pont erre van szükségem – válaszolta Mimi hálásan.
– Remek – nyugtázta Marcus. – És addig maradsz, amíg
csak akarsz. Ígérem, nem leszel útban.
Ez a nap egyike volt azoknak, amikor szörnyen sok dolog
történt. Marcusszal együtt kitakarították Mimi ott-
tartózkodásának még az emlékét is Kendra Notting Hill-i
lakásából, majd elhajtottak a dugig megpakolt kocsival.
Utána Mimi egy kávézóban várta, hogy véget érjen Marcus
megbeszélése a Holland Parkban. Majd, mivel Mimi tudta,
hogy Marcust nagyon érdekli a Summer Exhibition, két órát
töltöttek a Royal Academyben műalkotások nézegetésével,
továbbá annak eldöntésével, hogy kinek mi tetszik a
legjobban.
Ezután maguk mögött hagyták Londont. Átverekedték
magukat a dugón, majd kiérve az autópályára nyugatnak
indultak. Mimi a mozgalmas éjszaka után az anyósülésen
elszundított, miközben Puccini Pillangókisasszonya szólt a
hangszórókból.
Amikor majdnem két órával később felébredt, rövid időre
bekapcsolta a telefonját, és látta a felhalmozódott
üzeneteket Kendrától és Robtól.
Szuper. Hét óra volt, szóval feltehetőleg Kendra hazaért
a munkából a kajával, amit azért rendelt, hogy enyhítse azt
a kicsinyke bűntudatot, amit valószínűleg érzett.
Semmi kétség, boldogan osztja majd meg Robbal a
vacsorát, amikor feltűnik nekik, hogy egykori lakótársuk
nem megy vissza, hogy elfogyassza.
Mimi elmosolyodott. Örült, hogy a királyrákos és marha
vindaloos menüt kérte. Szegény Rob sajnos nem szereti sem
a tengeri herkentyűket, sem a chilis szószokat, és nincs
jóban a tikka makhaninál erősebb kajákkal.
Puhány alak.
Közelítettek Goosebrookhoz, lefelé tartottak a kanyargós
úton a falu felé, miközben a leszálló nap a szemükbe
világított.
Péntek este volt, az utolsó júliusi hét péntek estéje, és a
réten épp krikettmeccs zajlott. A csapat tagjainak fehér
szerelése éles kontrasztban állt a nézők színes ruháival.
Néhányan kempingszéken ücsörögtek, mások pokrócokon
terpeszkedtek a fűben, míg a többiek a kocsma fapadjain
foglaltak helyet.
 Marcus megállt Bay Cottage előtt, és kikászálódtak az
autóból. Méhek zümmögtek, pillangók táncoltak és lőne
illata töltötte meg a balzsamos levegőt. A réten bőr puffant
az ütőn, repült a labda, át a hatos vonalon. A nézők
éljeneztek.
– Ez az, amit nem hallhatsz Dél-Franciaországban –
mondta Marcus.
– Örülsz, hogy megint itt vagy?
Marcus bólintott.
– Igen, örülök. Cannes csupa csillogás, de nem győzheti
le ezt a helyet. Itt mindenki annyira rendes.
Mimi örömmel hallotta ezt. A baleset után a helybéliek
összefogtak. Nem telt el úgy nap, hogy ne hagytak volna az
ajtó előtt egy házikoszttal megrakott edényt, még akkor is,
amikor Marcus gondolni sem tudott az evésre. Hálás volt a
kedvességükért és a gondoskodásukért, de egy idő után a
kunyhó üressége túl sok volt neki. Jó érzés volt, hogy a
szomszédok törődnek vele, de Dan hiánya nagyon fájt.
Kétségbeesetten menekülni próbált, ezért kiadta a házat,
és kivett egy kis lakást Cannes-ban. Élmény volt ott élni. Az
időjárás fantasztikus, és a hosszú séták a tengerparton
bőven kínáltak látnivalót, de hamarosan rájött, hogy nincs
gyors megoldás, nem létezik semmilyen varázspálca, amivel
csak suhintani kell egyet. Továbbra is hiányolta és gyászolta
szeretett Danjét. Nem elég a csillogó azúr tenger és az ezüst
homok, hogy meggyógyítson egy összetört szívet.
Három évig kitartott, és rájött, hogy az elviselhetetlen
magány idővel enyhül. Végig kell csinálni a gyász
folyamatát, lépésről lépésre, aztán egyszer megint boldog
lehet. Úgy érezte, eljött a pillanat a visszatérésre
Goosebrookba.
Amikor észrevették a krikettpályáról a nézők a kocsit,
integetni kezdtek, hogy csatlakozzanak hozzájuk.
Marcus fölemelte az egyik kezét, jelezve, hogy
észrevette őket.
– Először vigyük be a cuccaidat a házba. Azután
eldöntheted, hogy szeretnél-e társasági életet élni.
Mimi eltűnődött. Vajon Cal is a nézők között van? Jó lett
volna újra látni őt. És a többieket is természetesen.
Ó
 – Ó, szeretnék köszönni nekik. Minden oké lesz –
bólintott.
 10. fejezet

Tíz perccel később kifelé tartottak a rétre. Calt sehol sem

látták, de Felix és Lois az egyik padon ültek, és Felix már
pattant is fel.
Öleléssel üdvözölte Mimit.
– Milyen szuper és mekkora meglepetés!
Elgondolkodtunk, vajon lejössz-e, így, hogy Marcus
visszajött… Tessék, ülj le a helyemre… De, de, ragaszkodom
hozzá. Lois, nem nagyszerű Mimit újra látni? És nem néz ki
remekül?
Lois is megölelte.
– Csodálatos újra látni téged. És tényleg jól nézel ki.
– Te is – viszonozta Mimi.
Lois szárazon mosolygott.
– Aligha hinném. De nem érdekes.
Mimi bólintott. Nem találkoztak a baleset óta. Amikor
lejött az apja és Stacey temetésére, Lois még a kórházban
lábadozott a sérüléseiből. Egyedüli túlélőként rengeteg
gyötrelmet kellett elviselnie: törött csontokat, belső
sérüléseket. A bal lábát térdtől lefelé amputálni kellett.
Sikerült megmenteniük a bal karját, de a hegek láthatóak
maradtak, ahogy az arcán és a nyakán is.
– Nyugi, jobban is megnézheted. Hozzászoktam. Ha az
embernek sebhelyei vannak, mindenki látni akarja őket.
Mimi észrevette, hogy Lois szemhéján is megmaradt a
heg, ahogy látta azt a mély vágást is, ami átlósan hasított
végig a homloka jobb oldalától az álla bal oldaláig. A
mellkasán is hegeket lehetett fölfedezni a fehér trikója
felett.
– Még mindig gyönyörű vagy – mondta Mimi. – Még
mindig te vagy te.
Ez nagyon közhelyesen hangzott, de komolyan gondolta.
– Hát ez az – grimaszolt Lois. – Tudom. Én vagyok a
szerencsés. Legalább még élek és rúgkapálok a jó
lábammal, és még így is tudok az anyósom réme lenni.
 – Tényleg?
– Persze. Viccelsz? Elítélte a kapcsolatunkat már az
elején is. Aztán megtörtént a baleset, és az egykori férje volt
a sofőr, ami még kellemetlenebbé tette a helyzetet –
szünetet tartott, hogy jelezzen Felixnek: szeretne még egy
italt, majd megvárta, míg ő és Marcus elindultak a kocsma
felé.

Mimi nem ment el Edward Mercer temetésére, miért is ment

volna? A férfi sok évvel azelőtt elvált Felix anyjától, Monte-
Carlóban élt, szerencsejátékosként és alkoholistaként
láthatólag sokkal boldogabb volt, mint Henrietta férjeként.
Azon a végzetes hétvégén négy évvel ezelőtt épp visszajött,
hogy meglátogassa Felixet. Boldogan csatlakozott a
kincsvadászathoz, és önként jelentkezett, hogy az egyik
csapat sofőrje legyen.
Nyolcvan perccel később egy vaddisznó szaladt át az
úton előttük. Eddie ösztönösen balra rántotta a kormányt, és
a hatalmas állat lepattant a motorháztetőtől, majd a kocsi
nagy sebességgel egy öreg tölgyfa törzsének ütközött.
Eddie, Dan és Stacey azonnal meghaltak, ahogy a
vaddisznó is. Loist a tűzoltók vágták ki az autó roncsaiból.
Három hónapot töltött kórházban.
A vizsgálat kiderítette, hogy Eddie Mercer nem állt drog
vagy alkohol hatása alatt.

– Henrietta ki nem állhat – mondta Lois. – Meg van róla

győződve, hogy csak a pénze miatt mentem hozzá Felixhez.
Azt hiszi, Felix csak azért kérte meg a kezemet, mert
bűntudata van a történtek miatt. Azt mondja, ha nem
történt volna meg a baleset, már rég szakítottunk volna.
Mivel úgy tűnt, hogy ez a nap a nyers őszinteségé, Mimi
megkérdezte: – És te is ezt gondolod?
Lois vállat vont.
– Lehetséges. Abban igaza van, hogy Felixnek bűntudata
van és felelősnek érzi magát. Valljuk be, nem vagyok már az
a kimondott főnyeremény – lepillantott a protézisére. – Nem
a pénzéért mentem hozzá. De bevallom, elgondolkodtam,
hogy vajon más akarna-e még így.
Ó
 – Ó, nem gondolhatod ezt. Férfiak ezrei akarnának. Milliói
– felelte Mimi.
– De én nem akarok bármilyen férfit. Olyan szintű pasit
akarok, mint amilyen egykor én voltam. Nem akarok
megállapodni olyasvalaki mellett, akire a baleset előtt rá se
néztem volna. Bocsi, tudom, hogyan hangozhat ez, és most
azt gondolhatod, hogy egy önző liba vagyok, mert az apád
meghalt, én meg nem, szóval mit nyavalygok? – Lois
hallhatóan kifújta a levegőt. – De hidd el, nehéz hozzászokni
a gondolathoz, hogy nem csinálhatod azokat a dolgokat,
amiket régen igen, vagy nem vonzod azokat a férfiakat,
akiket régen.
Mimi hallotta ugyan Marcustól, hogy vannak problémák a
házasságukban, de Loistól hallani ugyanezt nagyon
szívszorító volt.
– Borzasztó nehéz lehet – szólt Mimi.
– Szörnyű. És még rosszabb a bűntudat. Mindegy, itt
jönnek az italokkal. Váltsunk témát. Veled mi a helyzet?
Az adott körülmények között Mimi úgy érezte, hogy el
kell mesélnie a történteket.
– Ma reggel derült ki számomra, hogy a legjobb
barátnőm lefeküdt a pasimmal, aki ráadásul a főnököm.
Lois szemöldöke felszaladt.
– Komolyan?
– Igen.
– Ettől máris jobban érzem magam. Bocsi, de így van.
Köszönöm! – Lois az italért nyúlt, amit Felix hozott neki,
majd koccintott Mimivel. – Egészségedre!
Negyvenpercnyi beszélgetés után Mimi megkérdezte: – A
kislány a szőke fürtökkel… az Cora?
– Hol? Ó, igen. Jól megnőtt, mióta utoljára láttad.
Mimi bólintott. Akkor Cora egy élénk hatéves volt
zebrákkal. Mostanra magasabb és vékonyabb lett, fehér
pólót és levágott rövidnadrágot viselt, a fűben hasalt, és
lendületesen mutogatott a kezével a barátainak. Immáron
tízéves volt. Ha a húszas éveidben nehéz elveszíteni egy
apát, mennyivel rettenetesebb lehetett elveszíteni
hatévesen egy anyát!
– Hogy van? – kérdezte Loistól.
 – Mindent egybevetve egész jól. Cal csodálatosan bánik
vele. De lassan beütnek a hormonok, úgyhogy legközelebb
majd azzal kell megbirkóznia.
Ez bármelyik szülőnek épp elég ijesztő kihívás.
– És Cal hogy bírja?
– Kívülről jól. Belülről meg… ki tudja? Azt gondolná az
ember, hogy négy év után talált magának valakit, de nem.
Hacsak nem olyan, akiről nem hallottunk. Bármi lehetséges.
– Itt lesz este?
– Dolgozik, azt hiszem. – Lois lehalkította a hangját, és
suttogni kezdett. – Nézd Felixet, ahogy Mariát bámulja.
Látod az arckifejezését? Gondolod, hogy van valami köztük?
Mimi riadtan követte Lois tekintetét. Maria az üres
poharakat szedte össze, és nevetett valamin, amit Felix
mondott.
– Nem hinném. Teljesen normálisan néz.
– Valószínűleg igazad van – rázta meg a fejét Lois. –
Istenem, utálom, hogy ilyen vagyok. Szánalmas.
Mimi még egyszer odanézett.
– Semmi nincs közöttük, biztos vagyok benne.
– De vegyük figyelembe – mondta Lois –, hogy azt sem
vetted észre, hogy a barátod a legjobb barátnőddel
szórakozik. Úgyhogy honnan is tudhatnád?
Mimi elhúzta a száját.
– Talált.
Nem sokkal később visszaindultak a házhoz. A
konyhában Marcus nekilátott összedobni valamit vacsorára.
Az emeleten Mimi kezdte kipakolni a cuccait a vendégszoba
szekrényébe, ami – ha úgy dönt, hogy marad – a szobája
lesz.
Ahogy a komód felső fiókjába pakolta a fehérneműit,
meghallott egy autót megállni a ház előtt, aztán egy
kiáltást: – Cora!
Még ha a név nem is tette volna egyértelművé, akkor is
tudta volna, ki az, Cal hangját rögtön felismerte, négy év
után is. Kinyitotta az ablakot, és látta, hogy Cal kiszállt az
autóból, és a lányát hívogatja.
Azután Maria mondott valamit Calnak, és az ablak felé
mutatott, jelezve, hogy nézzen fel. A férfi integetett, és Mimi
automatikusan ugyanezt tette, de későn vette észre, hogy
még mindig a kezében tartja a fehérneműit.
Amit ugyanazzal a lendülettel ki is ejtett a kezéből.
Nagyon remélte, hogy a párkányra esik majd, ahol a férfi
nem veszi észre. De nem, a türkiz melltartót az extra
szivaccsal és a terepmintás bugyit, ami inkább a kényelmet,
mintsem a csábítást szolgálta, felkapta a szél, és egy
rózsabokorra fújta.
Basszus.
Mire leszaladt a lépcsőn, Cal már a feljárón volt, kezében
az össze nem illő melltartóval és bugyival.
– Köszi – vette el tőle Mimi zavartan az intim holmikat.
– Nem probléma. Egy pillanatra úgy éreztem magam,
mint Tom Jones – fehérneműk repültek a képembe.
– Ha szándékosan csináltam volna, akkor szebbeket
dobtam volna.
Cal szórakozottan húzta össze a szemét.
– Meddig leszel itt?
Mimi vállat vont.
– Fogalmam sincs, nem döntöttem még el.
– Jó újra látni téged – Cal hátrált egy lépést. – Most haza
kell vinnem Corát, de ha holnap délelőtt van kedved átjönni
egy kávéra, otthon leszünk. Szívesen látunk.
 11. fejezet

Mimi megnyomta a csengőt, majd konstatálta, hogy nem

működik. Viszont a bejárati ajtó résnyire nyitva volt,
úgyhogy benyitott, és bekiabált: – Hahó!
Semmi válasz. Egy pillanatig tétovázott, aztán a nappalin
keresztül bement a házba. Ott volt a kobaltkék kanapé,
amelyet négy éve Cora még ugródeszkának használt, hogy
az apja karjába vesse magát. A szőnyegen, a tévé előtt egy
tányér hevert pirítósmorzsákkal. A falon ott lógott az
üvegkeretes tükör, amit Stacey karácsonyra kapott Caltól.
És ott volt hármuk bekeretezett fotója a kandallópárkányon.
Mimi közelebb lépett. A kép azon az utolsó karácsonyon
készülhetett; a háttérben elmosódott karácsonyi fények.
Cora az egyik karját az édesanyja nyakába fonta, a másikkal
Cal térdét fogta. Az arca csupa öröm és csibészség volt,
amint ott ült a szülei között, szeretetük biztonságában.
– Vau-vau! – rontott be a nappaliba Otto, mire Mimi
ugrott egyet.
Még szerencse, hogy nem a kezében volt az üvegezett
kép. Mimi a kutyára meredt, aki vadul csóválta a farkát.
Gyors léptek közeledtek a háta mögül.
– Helló, te vagy az, Mimi? Igen, azt hiszem, már
emlékszem rád – Corán közelről látszott, hogy halvány
szeplők virítanak napbarnított arcán, és a hajába fűszálak
tapadtak. – Elnézést, de odakint voltunk, és a csengő
elromlott. Apa mondta, hogy jönni fogsz. Cora vagyok.
– Én nagyon is emlékszem rád. – Mimi lehajolt, hogy
üdvözölje Ottót egy fülvakarással. – Amikor legutóbb
találkoztunk, éppen a zebrákért voltál oda.
– Az babáknak való. Akkor még kicsi voltam.
Mimi elmosolyodott ezen az érett beszéden.
– Hát jó. Kopogtam a bejárati ajtón…
– Azért nem volt bezárva, hogy be tudj jönni. Apa odakint
van a fészerben, kijössz?
 Cora ment előre, át a konyhán, ki a kertbe, de menet
közben kivett egy jégnyalókát a fagyasztóból, és Mimit is
megkínálta. Segítőkészen tette hozzá: – Csak nyugodtan,
gyümölcsléből vannak, úgyhogy egészségesek.
Átvágtak a gyepen, és Cora kinyitotta a fészer ajtaját,
mely nagyobbnak bizonyult, mint ahogy Mimi várta, és az
előző látogatásakor még sehol sem volt.
– Apa, megjött!
Cal hátrafordult.
– Köszönöm, kicsim. Miminek hívják.
– Tudom, már mondtad – forgatta a szemét Cora, és
cinkos mosolyt villantott Mimire. – És mielőtt még
megkérdeznéd, megkínáltam nyalókával, csak nem kért. De
mi most Ottóval amúgy is átmegyünk Laurenhez, jó? És ne
felejtsd el, hogy délután beviszel a városba, hogy
megvegyük az új edzőcipőmet.
– Hogy is felejthetném el? – felelte Cal.
– De nem azt a narancssárgát, amit a szupermarketben
láttál.
– A neonnarancssárgát? Az tetszett a legjobban –
kacsintott a lányára Cal, jelezve, hogy nem komolyan
beszél.
– Szia, apa. Majd jövök.
Cora szürcsölt egyet a nyalókán, megpuszilta az apját,
integetett Miminek, aztán Ottóval a sarkában elrohant.
– Ragadok – mondta Cal gyászosan, és a puszi helyét
dörzsölgette. – Hát szia. Ő volt Cora – Cal visszaült a
székére. – Mit szólsz hozzá?
– Szerintem remekül csinálod. Szuper kislány.
A férfi arca ellágyult.
– Az. Szerencsém volt. Nem mondom, hogy mindig
egyszerű, de jól elboldogul.
– Te is, ahogy elnézem – intett körbe a fejével Mimi a
fészerben, ami valójában inkább műteremnek tűnt. – Ez
valami fantasztikus. Mármint Lois említette tegnap este,
hogy belefogtál ebbe, de el sem tudtam képzelni…
A fészer fehérre meszelt falaihoz egy rakás különféle
alakú és méretű vászon volt támasztva. Némelyik még
üresen várt, de a legtöbbön már ott díszelgett egy kész
portré. Mi több, jó portré, olyan emberekről, akiket Mimi is
azonnal felismert. Kicsit elcsodálkozott, amikor Harry
herceget is megpillantotta lovaspóló-öltözékben.
– Te jó ég, csak nem ismered őt is?
– Nem – Calt láthatólag szórakoztatta, ahogy Mimi hangja
szinte visítássá emelkedett. – Csak annyi, hogy hozzuk ki a
legjobbat abból, amink van. Azzal kezdem, hogy kitűzök
vagy egy tucat fotót arról az emberről, akit le akarok festeni,
és ezekből egy összesített képet csinálok. Ez inkább hasonlít
arra, mintha az illető modellt ülne, mint arra, hogy
egyszerűen lemásolok egy fotót. És olcsóbb, mint drága
pénzért felbérelni valakit, hogy órákig itt üljön nekem, és
gyakorolhassak rajta. Tessék, ilyen az eredeti – azzal
hátranyúlt, és levett a polcról maga mögül egy táblát, amin
Cora fényképei voltak, a pajkos tündérarc mindenféle
szögből, aztán a falon látható képmásra mutatott –, és ez a
végeredmény. Mert Cora nem bánja, ha csinálok róla pár
fotót, de nyugodtan megülni öt percig sem képes.
– Na és eladod a képeket?
– Nem, nem – rázta a fejét a férfi. – Egyelőre még
tanulok. Csak mostanában merült fel bennem, hogy kezdjek
valamit az estéimmel, miután Cora lefeküdt. Tévézés közben
túl sok időm van gondolkodni. Egyik nap éppen firkálgattam,
amíg vártam Cora tanárnőjét. Ő meglátta a firkámat, és
megkérdezte, hogy profi művész vagyok-e, amire persze
nevettem. De aznap este fogtam néhány ív papírt, és
elkezdtem ceruzával rajzolgatni. Eltelt néhány óra, és ott
álltam pár elég szörnyű vázlattal. De jó volt rajzolni – vont
vállat Cal. – Rájöttem, hogy annyira lekötött a dolog, hogy
egyszer sem gondoltam Stacey-re vagy az önsajnálatra.
– Ez elképesztő.
– Tényleg az volt – bólintott Cal. – Az embernek minden
koncentrációjára szüksége van. Festés, rajzolás közben
képtelenség bármi másra gondolni.
– És a végére valami fantasztikusat hozol létre. Büszke
lehetsz magadra – jegyezte meg Mimi. – Ekkora tehetség
vagy, és nem is tudtál róla. Gondoltál már arra, hogy az
emberek esetleg fizetnének is azért, hogy lefesd őket?
 – Vagy pusztán a kötelességüknek éreznék – csóválta a
fejét Cal. – Nem akarom, hogy jótékonyságból
támogassanak. Mint amikor a karácsonyi vásárban
megvesszük a gyerekek saját készítésű sütijét. Ez viszont
még annál is rosszabb lenne, mert egy portré nem ötven
penny, hogy aztán kidobd az első kukába hazafelé.
– De…
– Nem, szó sem lehet róla. Nem bírnám elviselni, hogy az
emberek megszánjanak, mint közepes festőt, csak mert
meghalt a feleségem.
– Csak éppen te nem közepes vagy – ellenkezett Mimi.
Cal elutasítóan legyintett.
– De jó sem. Egyelőre csupán próbálkozom. Remélem,
hogy fejlődni fogok, de nincs szükségem arra a nyomásra,
hogy meg kelljen felelnem a várakozásoknak. Kizárólag
azért csinálom, mert élvezem.
– Oké, nem nyaggatlak tovább. – A lány végignézett a
portrékon: ismert színészek, falubeliek, híres zenészek
képmásainak eklektikus keveréke, valamint néhány tévés
karakter. – Mit csinálsz azokkal, amelyek nem sikerülnek?
Kidobod?
Cal elvigyorodott.
– Eddig még senki sem kérdezte meg ezt.
– Akkor majd most én.
– Ott vannak a többi mögött. Néhány hétre otthagyom
őket, aztán elkezdem újra, hogy vajon másodszorra jobban
sikerül-e.
– Na és jobban sikerül?
– Igen. Innen tudom, hogy fejlődöm.
– Mutasd meg a legrosszabbat.
– Tényleg látni akarod?
– Hát persze!
Cal beletörölte a kezét a festékes farmerjébe, és átvágott
a fészeren. Keresgélni kezdett egy halom vászon mögött.
Úgy lapozgatott köztük, mintha kártyákat pergetne. Végül
kihúzott közülük egyet.
– Nos, ez a legszörnyűbb termékem. Mentségemre
legyen mondva, hogy a legelsők közé tartozott, amiket
életemben csináltam. Ezt meg se próbáltam másodszor,
annyira rettenetes.
Megfordította, és Mimi szemügyre vette a tompa
árnyalatú akrilportrét.
– Hát – jelentette ki végül –, felismerem, hogy kit ábrázol,
úgyhogy annyira nem rossz.
– Kit?
– Benedict Cumberbatchet.
– Nem talált.
Ó. Mimi összehúzott szemmel próbálkozott újra.
– Az a fickó lenne Emmerdale-ből, aki…
– Nem.
– Na jó, feladom. Te győztél. Ki a pasi?
– Judi Dench – felelte Cal.
Mimi bólogatott.
– Tényleg. Most már látom.
Cal felkacagott.
– De hisz kávét ígértem neked. Mesélj, mi van veled.

Az eperfa árnyékában Mimi letelepedett a párnázott

hintaszékre, és megkavargatta a kávét, amit Cal hozott
neki. A férfi leült vele szemben.
– Milyen csúnya eset. Csak annyit mondhatok: jó, hogy
megszabadultál tőlük.
– Egyedül azért mondtam el, mert úgyis megtudtad
volna – húzta el a száját Mimi. – Eléggé kínos nyavalyogni
valakinek arról, hogy milyen rossz dolgok történnek veled,
miközben az illető ezerszer rosszabbakon ment keresztül.
– Nekem mondod? Az elmúlt négy évben folyamatosan
ezt a reakciót kapom, amikor megkérdezek valakit, hogy
van. Mintha mindig nálam lenne az összes adu – közölte
szomorkás mosollyal. – Néha olyan jó lenne egy kicsit
veszíteni.

Két óra múlva Mimi már Cal kocsijában ült, a háta mögött
Corával és Ottóval. Cirencester felé tartottak, és Cal éppen
a zene miatt panaszkodott, amit a lánya letöltött a
telefonjára.
 – Pedig tök jó, apa – magyarázta Cora türelmesen. – Csak
azért nem tetszik neked, mert már öreg vagy.
– Harminckettő vagyok – ellenkezett Cal.
– De hát éppen ezt mondom.
– Látod, mi mindent kell elviselnem? – pillantott a férfi
Mimire. – Brutál.
Mimi visszanézett.
– Milyen érzés harminckét évesnek lenni?
A férfi elvigyorodott.
– Kimerítő.
Mint ahogy arra Cal láthatóan már évekkel ezelőtt rájött,
kell valami jó dolog, amivel lefoglaljuk magunkat.
Valahányszor Mimi gondolatai visszakanyarodtak ahhoz a
szomorú eseményhez, és kezdett összeszorulni a gyomra,
Cora mindig előállt valamivel, amin nevetni lehet. A kislány
eleven volt, minden érdekelte, és mestere volt a váratlan
kérdéseknek.
– Mimi, neked hiányzik az apukád?
Mimi hátracsavarodott az ülésben, hogy lássák egymást.
– Igen. Nagyon.
– Szerinted hiányzik annyira, mint nekem az anyukám?
– Őszintén? Szerintem neked jobban hiányzik az
anyukád. Mert csupán hatéves voltál, amikor elveszítetted.
Én legalább már felnőtt voltam.
Cora bólintott, és átölelte Ottót.
– Igen.
Aztán egy perc múlva megint megszólalt:
– Mimi!
– Igen?
Te jó ég, most meg mi fog következni?
– Segítesz nekem edzőcipőt választani?
– Hát persze – bólogatott megnyugtatóan Mimi. –
Vásárlásban erős vagyok.
Cora szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Akkor jó. Mert apa bármennyire is igyekszik, néha
mégis melléfog.
Cirencester nyüzsgött a turistáktól, de valahogy sikerült
leparkolniuk, és gyalog indultak a városközpont felé. Cal
átvette a legutóbb megrendelt akrilfestékeit és vörös coboly
ecsetjeit a West Market Place-i művészboltban, aztán a
tökéletes edzőcipő keresésére indultak.
– Most már látod, mire gondolok? – suttogta Cora, amikor
az apja egy sárga-rózsaszín, sarokvillogós darabot mutatott
fel. – Nem, apa. Tedd vissza.
– Nem hiszem el – súgta vissza Mimi. – Igazad volt.
– Ti meg mit sugdolóztok? – méltatlankodott Cal. – Ez
valami szuper. Villog járás közben.
– Ha annyira tetszik – jegyezte meg Mimi –, vegyél egyet
magadnak.
De aztán húsz perc sem telt bele, és találtak egy olyan
cipőt, amibe Cora azonnal beleszeretett: egy éjkék darab
fehér csillagocskákkal. Amikor felpróbálta, belenézett a
tükörbe, és felragyogott az arca.
– Ez az, apa. Megkaphatom? Ilyen jó cipőm még sose
volt.
– Hát ez egész jól ment – nyugtázta Cal, amikor kiléptek
a boltból. – Nem kéne ennünk valamit? – csavart egyet a
lánya göndör szőke copfján. – Mit szóltok ahhoz a helyhez a
Blackjack Streeten, ahol a szederfagyit adják?
Miminek rögtön eszébe villant az a havas nap négy és fél
évvel korábban, amikor a kávézóban üldögélt, és a férfi
véletlenül pillantotta meg kintről, az ablakon keresztül.
De alighogy elindultak, Cal mobilja üzenetet jelzett. A
férfi megállt, hogy elolvassa, aztán a homlokát ráncolta, és
a lányára nézett.
– Mi az? – kérdezte Cora.
– Charlotte anyukája írt. Hogy szívesen felvesz és elvisz
Georgia bulijára.
Cora arca felderült.
– Szuper. Mikor lesz?
– Úgy tűnik, hogy háromkor kezdődik. Ma – pillantott az
órájára Cal. – És most fél három van.
– Micsoda? Nem tudtam, hogy ma van.
– Biztos, hogy meg vagy híva?
– Hát persze!
– Csak mert nem láttam a meghívót – közölte Cal.
Cora kétségbeesetten nézett körül, kereste a jó választ.
Aztán hirtelen megvilágosodott.
 – Biztos az iskolatáskámban van. Georgia a félév utolsó
napján osztotta ki, mielőtt mindenki szétszéledt volna.
– Akkor ez azt jelenti, hogy nem jeleztünk vissza, hogy
mész.
– Ó, én szóltam, hogy ott leszek – bólogatott Cora. –
Biztos vagyok benne.
Cal kifújta a levegőt.
– Na és hol lesz a buli?
– A víziparkban. Tök jó lesz! Vízigömbözés is lesz!
– Igazán szólhattál volna korábban is.
– Elfelejtettem.
– Ezek azok a helyzetek, amikre senki sem tud előre
felkészíteni – szólt oda Cal Miminek.
Visszahívta Charlotte anyját, megköszönte az ajánlatot,
és elmondta, hogy miért az ellenkező irányból fogják
megközelíteni a víziparkot. Aztán eltette a telefont.
– Oké, akkor öt percünk maradt, hogy vegyünk neked
egy fürdőruhát, egy törülközőt, egy üdvözlőkártyát meg
valami ajándékot Georgiának.
Cora rémülten sikkantott.
– Meg tudjuk csinálni öt perc alatt?
– Ha nem, akkor elkésünk – felelte Cal.
 12. fejezet

– Késésben vagyunk? – kérdezte elfúló hangon Cora, amikor

bekanyarodtak a zsúfolt parkolóba.
– Csak két perccel. De már megérkeztünk, nyugi.
Sietve kipattantak az autóból. Cora körbekémlelt, mint
egy szurikáta, aztán felkiáltott: – Ott vannak! Látom őket!
Cal a kezébe nyomta az ezüst ajándékzacskót, amiben a
színes karkötők lapultak az Accesorize-ból, meg az
üdvözlőkártya, amit a kislány megírt a kocsiban.
– Érezd jól magad! Ott leszünk a teraszon a kávézó előtt.
– Oké, de ígérjétek meg, hogy nem néztek.
– Kicsim, ez a hely tele van emberekkel. Mindenki pont
téged fog nézni.
Cora felkapta az összetekert strandtörülközőt.
– Akkor azt ígérjétek meg, hogy nem nevettek ki, ha
elesem. És ne is éljenezzetek. – Azzal elrohant, hogy
csatlakozzon a barátnőihez, de a válla fölött még
visszakiabált: – És ne is fotózzatok!
Cal megcsóválta a fejét.
– Arra sem figyelmeztet senki előre, hogy egyszer csak
ciki leszel. Vagyis – tette hozzá – figyelmeztet, csak éppen
nem tudod, milyen érzés, amíg tényleg be nem következik.
Bocs, hogy így idecibáltalak. Kibírsz még velem néhány
órát? Mert ha nagyon haza kell menned, elviszlek, aztán
visszajövök.
– Kibírok – felelte Mimi, miközben elindultak a kávézó
terasza felé. – De igazán hozhattál volna valami rendesebb
helyre is.
Cal elvigyorodott, mert igazán szép volt innen a kilátás.
– Jártál már itt?
– Csak egyszer, néhány héttel a baleset után. Marcus
hozott ki. Március volt, és borzasztó hideg; a kacsák a jégen
csúszkáltak. Persze attól még tetszett, de így egészen más.
Elképesztő.
 Az előző alkalommal az ég acélszürke volt, a fák
kopaszak, neki pedig olyan dagadt volt a szeme a sok
sírástól, hogy alig tudta kellőképpen értékelni a vízipark zord
téli szépségét.
De ma… Szinte valószerűtlennek tűnt, hogy ilyen
csodálatos hely létezhet a semmi közepén. Összesen
százötven tavacska terült itt el több mint hatvan
kilométeren, mindenféle szórakozási lehetőséggel. Lehetett
úszni, kajakozni, evezni és piknikezni. A nagyobb tavakon
motorcsónakázni, wakeboardozni, jet-skizni. Egyesek
horgásztak, vitorláztak vagy eveztek. A szárazföldön
kalandjátszó terek, bicikliutak és minigolfpályák várták a
látogatókat.
És ezen a döbbenetes szépségű tavon, mely a
leghosszabb partvonallal rendelkezett a szárazföld
belsejében, voltak Zorb névre hallgató vízigömbök is.
Cal keresett egy szabad asztalt, aztán elment kikérni a
kávékat. Mimi letelepedett és körülnézett – felhőtlen kék ég,
tiszta, tükörsimán csillámló türkizzöld víz, ezüstfehér
homok. Családok napoztak, kisgyerekek játszadoztak a
parton. Zöld lombú fák szegélyezték a másik oldal távoli
partját, madarak röpködtek és énekeltek, a fastég mellett
imbolygó vízigömbökön csillogott a fény.
Micsoda hely egy szép nyári délutánra! Egyszerűen
csodálatos. Mimi elővette a telefonját, és csak úgy
megszokásból rápillantott. Látta Rob és Kendra
felgyülemlett üzeneteit, aztán gyorsan kikapcsolta, mielőtt
régi élete emlékei újra megrohannák. Könnyebb volt nem
gondolni mindarra, ami történt; nem érdemes elrontani egy
ilyen gyönyörű délutánt.
Istenem, gondolta. Kendra. Egy pasit elveszíteni egy
dolog, de a legjobb barátnőt egészen más.
Ebben a pillanatban egy közeli asztal felől hangos
nevetés hallatszott, és Miminek összerándult a gyomra,
mert a neki háttal ülő nő éppen olyan virágos sárga dzsekit
viselt, mint amilyet Kendra is vett néhány héttel korában,
hogy attól fogva szinte folyamatosan hordja.
Kivéve persze akkor, amikor mindent levetett, hogy
lefeküdjön Robbal.
 – Minden rendben? – érkezett vissza Cal egy megrakott
tálcával. – Olyan… nyugtalannak tűnsz.
– Semmi baj – biccentett Mimi a nő irányába. – Csak látok
valakit, akinek ugyanolyan dzsekije van, mint Kendrának, és
egy pillanatra azt hittem, hogy ő az.
Cal hátrafordult megnézni.
– A sárga virágos izé?
– Az. Topshopos, szóval akár több ezer is… – itt elakadt a
hangja, mert a dzseki tulajdonosa hátrafordult, és rájuk
meredt.
– Már elnézést – szólalt meg dühösen a nő, és vádlón
Cal-ra mutatott. – Hogy mered a dzsekimet virágos izének
nevezni? Tudd meg, hogy ez nem izé, és bocsánatkérést
követelek!
Te jó ég, ez komoly? Mimi visszatartotta a lélegzetét.
– Mit is mondhatnék mentségemül? Afféle
divatanalfabéta vagyok – emelte föl legyőzötten a kezét Cal.
– Elnézést.
– Azt hiszem, ezt vehetem bocsánatkérésnek – felelte a
nő. – De lehet, hogy később esetleg még kitalálok valami
megfelelő büntetést. – Azzal felállt a helyéről, és elindult
feléjük. – Helló, Cal, hogy s mint? Jó pár hete nem láttalak –
csókolta meg a férfit két oldalról, és megsimogatta a karját.
– Remekül nézel ki.
– Jól vagyok, kösz. Della, ő Mimi Huish. Mimi, ő Della Day-
Johnson, Charlotte édesanyja.
Ó, persze. Akkor innen az ismeretség.
– Helló!
– Helló, örülök, hogy megismertelek! – Della mosolya
olyan volt, mint egy világító reflektor, miközben tetőtől
talpig villámgyorsan végigmérte Mimit. – Neked is van
gyereked itt a partin?
– Nem, Mimi az én barátom – magyarázta Cal.
– Értem. Hát ez csodálatos! Mi meg itt vagyunk – intett
Della maga mögé a nagy, kerek asztal felé, mely körül a
többi anyuka gyülekezett. – Szívesen látunk titeket is. Minél
többen vagyunk, annál jobb, ez a jelszavam!
– Kösz – válaszolta Cal. – De inkább maradunk itt. Most
éppen… hát…
 – Magánjellegű dolgokat kell megbeszélnünk – vágott
közbe Mimi, amikor látta, hogy Cal nem talál hihető kifogást.
– Cal segít nekem valamiben.
– Persze, persze. De ha meggondoljátok magatokat,
tudjátok, hol ülünk. És ne feledd, amit az előbb mondtam! –
fenyegette meg az ujjával Della Calt. – Ha bármikor
szeretnél egy italt vagy egy kis társaságot, nálunk mindig
nyitva a ház. És Corát is szívesen látjuk ott alvásra.
A nő visszatért a barátnőihez, Cal pedig leült, háttal
nekik. Derűsen morogta oda: – És most mit csinálnak?
– Összehajolnak az asztal fölött, és őrülten sugdolóznak.
Rólad, gondolom.
– Meg rólad. Biztosan kíváncsiak, honnan kerültél elő és
mi a helyzet.
– Csalódottak lesznek, ha megtudják az igazságot. Vagyis
– helyesbített Mimi – mégsem. Mert most azt hiszik, hogy a
barátnőd vagyok. És örülni fognak, ha kiderül, hogy nem.
– Foghatnánk egymás kezét – villant meg Cal szeme. –
Nyugi, nem fogjuk. Nem akarlak zavarba hozni.
– Azt hiszem, eléggé népszerű lehetsz az iskola
környékén. Hát persze, ilyen külsővel, ilyen sármmal és társ
nélkül…
Minden szempontból remek fogás.
– Általában úgy teszek, mintha a telefonomat kéne
nyomkodnom – vallotta be Cal. – Úgy könnyebb.
– Della szingli?
– Elvált. De már alig várja, hogy betoppanjon a kettes
számú férj.
– Bejössz neki.
– Tudom – sóhajtotta Cal. – Tudom.
Mimi elcsodálkozott, hogy milyen könnyen tudnak ilyen
személyes dolgokról beszélgetni.
– Volt valakid a baleset óta?
Tessék! Csak így! A szavak úgy buktak ki belőle, mintha
ez lenne a világ legtermészetesebb kérdése.
– Nem. – Cal egy darabig hallgatott. – Igen, tudom, hogy
több mint négy év telt el. Ahogy azt is, hogy mindenki azt
gondolja, már rég túl kellett volna jutnom rajta és találnom
valakit. De egyszerűen nem megy. Valahányszor
megismerkedem valakivel, rögtön Stacey-hez hasonlítom,
és… egyszerűen nem ütik meg a mércét. És akkor rögtön el
is vesztem az érdeklődésemet, mert ugyan miért akarnék
valakit, aki nem olyan jó, mint ő? – A férfi hátradőlt, és
nézte, ahogyan egy hangya sétál végig a kézfején. – Az
egész kissé értelmetlennek tűnik, úgyhogy nem is
erőltetem. De idehallgass, most érezzük jól magunkat.
Fogadok, hogy örülsz, amiért kijöhettél ide velünk.
– Örülök. Nagyon szép itt – felelte Mimi.
– Apa! Apa! Idenézz!
Lent a stégnél ott álltak a fürdőruhás kislányok, hogy
bemásszanak a gömbjeikbe. Cora vadul ugrált, hogy magára
vonja Cal figyelmét.
– Azt mondtad, ne nézzelek! – kiabálta vissza Cal.
– Meggondoltam magam! Nézz, és csinálj sok fényképet!
Szuper lesz!
A következő negyven perc a felajzott lánycsapat
fotózásával és videózásával telt, akik visítva gurultak ide-
oda a gömbjeikben, hogy lökdössék egymást a sekély
vízben.
– Úgy látom, jól szórakoznak – jegyezte meg egy
férfihang Mimi mellett, miközben Cal lent volt a parton
Coráékat felvenni.
Amikor Mimi hátrafordult, meglepetten találkozott a
tekintete Paddy Fratelli világító kék pillantásával.
– Úgy tűnik. Szia! Fura, hogy épp itt találkozunk.
– Nem annyira véletlen – vigyorodott el a férfi, és Mimi
csak most látta, hogy tengerzöld póló van rajta vízisízős
lógóval. – Mivel itt dolgozom.
Hát persze. A maga inas, sportos alkatával és
napbarnított bőrével épp ide illik.
– Rájöhettem volna. Mit csinálsz?
– Vízisport-oktató vagyok. Vízisí, wakeboard… bármi, ami
csak érdekelhet bárkit. Én mindent megtanítok. – Szemében
most is ott volt az a játékos csillogás, mely az útjába kerülő
nők személyes rokonszenvét volt hivatva megnyerni.
Fölemelt kézzel üdvözölte az anyaasztalt, ahonnan már
észrevették, majd tovább beszélt Mimihez: – Hallottam,
hogy visszajöttél. Csak futó látogatás, vagy maradsz egy
darabig?
– Azt hiszem, maradok valameddig, amíg el nem
döntöm, hogy merre tovább.
– Hát ami azt illeti, a fickó egy barom volt, és jobban
jártál, hogy megszabadultál tőle.
Na, így terjednek a hírek Goosebrookban: Lois biztos
mesélt neki a dologról.
– Kösz – válaszolta Mimi, és némileg szórakoztatta a
helyzet, hisz Paddy éppen arról volt híres, hogy egyik
kedvenc hobbija mások barátnőit lefektetni.
A férfinak megrándult a szája.
– És ha segítségre van szükséged, hogy túl tudj lépni a
dolgon, csak szólj bármikor.
– Nagyon kedves tőled. De nem törte össze a szívemet.
– Az jó, de ha esetleg meggondolnád magad… – Paddy
elhallgatott, és derűsen biccentett, amikor Cal visszatért az
asztalhoz. – Helló, hogy van Cora? Jól érzi magát?
– A lehető legjobban – felelte Cal.
– Nekem most le kell adnom ezeket a kulcsokat, aztán
visszamegyek dolgozni. Még találkozunk – lengette meg a
kulcscsomót, és távozott Delláék asztalának irányába. –
Szép délutánt, hölgyeim, érezzék jól magukat!
– Paddy, be tudnál szorítani nekem a jövő hétre egy
extra vízisíórát, vagy nagyon tele vagy? – kérdezte az egyik
jól öltözött anyuka, halványrózsaszín pezsgőt szívogatva
egy pici üvegből, szívószállal.
– Írj rám, és összehozunk valamit. – Paddy rövid időre a
nő meztelen vállán felejtette a kezét. – Számodra mindig
van időm.
Minden szem rászegeződött, ahogy távozott a teraszról.
A pezsgős anyuka legyezgetni kezdte magát az étlappal.
– Nem is tudom, miért veszek még mindig órákat.
– Főleg olyankor, amikor a férjed Dundee-ba utazik –
vigyorgott Della.
Cal elkapta Mimi tekintetét.
– Semmit sem változott.
– Azt látom.
– Mit mondott neked?
 – Csak felajánlotta, hogy segít meggyógyítani az
összetört szívemet.
– Milyen rendes tőle. És mit gondolsz, élsz a
lehetőséggel?
– Nem tudom. Valószínűleg inkább kihagyom.
– Ezt örömmel hallom. – Aztán Cal sietve hozzátette: – Na
jó, ez nem hangzott túl jól. Úgy értettem, hogy miattad
örülök. Nem azért mondtam, mert… Jaj, ne haragudj…
Mimit szórakoztatta a férfi zavara.
– Nyugi, értettem, mire gondolsz.
– Apa, láttál? Annyira jó volt. A gömbözés szuper! –
érkezett Cora csöpögve.
– Nekünk is jó volt nézni titeket – ölelte meg Cal.
– Most piknikezni fogunk lent a parton, jó?
– Megvárunk itt, és mi is eszünk valamit – mondta Cal.
– Klassz ez a nap – ragyogott Cora, azzal visszaszaladt a
társaihoz.
– Tényleg az – bólogatott Cal, és étlapot kért egy arra
járó pincérnőtől. – Éhes vagy?
És csodás módon, a tegnapi traumák után Mimi most
rádöbbent, hogy visszatért az étvágya.
– Tudod, mit? Ölni tudnék egy kis sült krumpliért.
Amikor megjött az ennivaló, így szólt:
– Egyébként döntöttem. Itt maradok egy ideig. És mielőtt
megkérdeznéd, nem, nem Paddy Fratelli miatt.
Cal bólintott.
– Szerintem jól teszed. Szükséged van egy kis szünetre,
és el fog tartani egy darabig, mire túllépsz az egészen. – A
férfi majonézt nyomott a tányérja szélére. – Ha bírod az
ülést, szívesen lefestenélek egyszer.
– Az szuper lenne. – Mimi melegséget érzett a
mellkasában. – Jövő héten sort keríthetünk rá, ha gondolod.
– Hát az nem…
– Apa, apa, Katy meghívott, hogy aludjak náluk három
hét múlva, de mondtam neki, hogy meg kell kérdeznem,
mert nem tudom, hogy visszaérünk-e a nyaralásból addigra.
Cal megrázta a fejét.
– Akkor még nem leszünk itthon. Csak augusztus végén
jövünk vissza. Mondd meg Katynek, hogy nagyon sajnáljuk,
de nem fog menni.
– Oké, de nem fogom sajnálni, mert úgyis jobb lesz
nyaralni.
A melegség kihűlt Mimiben. Amikor Cora elrohant,
megkérdezte: – Mikor indultok?
– Hétfőn – harapott rá Cal egy darab majonézbe mártott
krumpliba.
– Remek! – Egyáltalán nem remek. – Akkor egy hónapig
távol lesztek? Az igen… – próbált nagyon lelkesnek tűnni,
hogy palástolja a csalódottságát.
– Tudom, tudom. Ráadásul nyári házak építésével
foglalkozom, úgyhogy a munka szempontjából nem épp
ideális – vont vállat Cal. – De akkor kezdtük ezt a
hagyományt, miután Cora megszületett, és nem akarom
megszakítani. A nővérem Walesben él, úgyhogy az
augusztust mindig náluk töltjük. Cora rohangálhat az
unokatesóival, és imádja a nagynénjét-nagybátyját. Otto is
szaladgálhat a kutya-unokatestvéreivel. Mindnyájan nagyon
szeretjük.
Mimi bólintott, bár neki az egész egy cseppet sem
tetszett. Bármilyen nevetségesnek is érezte, de tudta, hogy
a férfi hiányozni fog neki, amíg távol van. Az agya még
mindig a Rob-Kendra-sztorin pörgött, de Cal társaságában
minden sokkal elviselhetőnek tűnt. Ez a fesztelen barátság
az, amire most a legnagyobb szüksége volt. Persze önzőség
csak saját magára gondolnia, de a gondolatokat nem lehet
elfojtani.
Legfeljebb elrejteni Cal elől.
– Remekül hangzik – bólogatott Mimi laza mosoly-lyal. –
Épp amire szükségetek van. Biztosan nagyon jó lesz.
Na bumm.
Mindössze egy hónapról van szó.
 13. fejezet

Mi a helyzet?, állt az sms-ben.

Persze Robtól jött. Több tucat hasonló üzenetet küldött az
elmúlt hetekben, olyan sokat, hogy Mimi már nem ugrott
egyet mindig, amikor egy újabb érkezett.
– Megint a barátod? – kérdezte Lois, amiből látszott, hogy
mennyire megszokottá vált a dolog.
– Az exbarátom – vágta rá automatikusan Mimi.
– Mostantól kezdve csak rohadéknak fogom hívni. Miért
csinálja még mindig ezt? Az ember azt gondolná, hogy
mostanra már felfogta.
– Jó vagyok a munkámban, hiányozni fogok az
ügyfeleknek. Rob vissza akar csábítani dolgozni, és az a
típus, aki sosem fogadta el a „nem”-et válasznak.
– Totális rohadék.
– A semmiből építette fel a cégét. Az minden öröme és
büszkesége.
– És te is szerettél ott dolgozni. Huh… – sandított rá Lois,
miközben bementek a templomkertbe. – Ez azt jelenti, hogy
kísértést érzel a visszatérésre?
Mimi végigsimított az ősrégi vaskapu melletti kőfal
tövében növő selymes fűszálakon. Leszakított egy ezüstös
levelű, bordó virágú növényt.
– Oda nem megyek vissza. De hiányzik a munka.
Cotswoldsban nem akad túl sok PR-os munkalehetőség. Ha
itt akarok maradni, valami mást kell kitalálnom.
– Körbekérdezhetek, ha akarod. Írjak neki vissza?
– Csak nyugodtan – derült fel Mimi.
Lois elragadta a mobilját, és fénysebességgel kezdte
nyomkodni.

Helló, most egy darabig én vigyázok Mimi telefonjára. Te

vagy a rohadék ex, ugye?

A következő pillanatban megszólalt a telefon. Lois felvette

és kihangosította:
Ó
 – Ó, helló, rohadék ex!
– Figyelj, nagy hibát követtem el. Beismertem, és
bocsánatot is kértem. Mi mást tehetnék még? Nem akartam
semmi komolyat – magyarázta Rob. – Kendra azt hiszi, hogy
igen, de rosszul hiszi. Nem akartam, hogy ilyesmi történjen.
– Jaj, tudom! Kínos, amikor valaki így lebukik, igaz?
Minden ok nélkül. De mondhatom, emberedre akadtál.
Rob tétovázott.
– Kivel beszélek?
– Lois vagyok, Mimi barátnője.
– Idehallgass, megkérnéd, hogy hívjon vissza? Sürgős, és
nekem…
– Nem megy vissza hozzád dolgozni, ha erre gondolsz.
– De…
– Egészen komolyan mondom. Kapott egy jobb ajánlatot.
– Micsoda? – Rob hangja elutasítóvá vált. – Az nem lehet.
– Pedig így van. Néha elég csak jókor lenni jó helyen,
nem igaz? Hallod ezt a zajt a háttérben? Ez az új főnökének
a magángépe – mondta Lois, amikor egy kétüléses kis
repülő zúgott el fölöttük. – Én csak vigyázok a cuccaira,
amíg a pasi elkápráztatja az akrobatikus képességeivel…
Mimi épp integet… El sem tudom mondani, mennyire örülök,
hogy ide költözött, annyira jó, hogy itt van… Hú, látnod
kellett volna, micsoda dugóhúzót csináltak…
– Jól hangzik – mondta Mimi, amikor Lois letette és
visszaadta a telefont. – Mindig is szerettem volna kipróbálni
a műrepülést – csavargatta a növényke szárát, amit
felszedett. – Milyen szép kis virág, hogy hívják?
– Te jó ég, dobd el azonnal! – ugrott hátra Lois. – Ez a
mérges nadragulya! Meghalsz tőle!
Micsoda? Mimi rémülten felvisított, és átdobta a virágot a
falon, de ekkor észrevette, hogy Lois alig tudja visszatartani
a nevetését.
– Bocs, de nem bírtam ki. Milyen arcot vágtál! –
vigyorgott Lois. – Nyugi, városi kislány, nem volt mérgező,
csak egyszerű füzike.
– Meg kell tanulnom ezeket a növényeket, ha itt akarok
élni – törölgette izzadt tenyerét a nadrágjába Mimi. –
Veszélyes hely ez a vidék.
 Sétálni kezdtek a sírok között. A régi sírköveket belepte a
zuzmó, az újak szépen csillogtak. Lois megmutatta Miminek
Henrietta családjának magas, impozáns emlékkövét,
amelyen évszázadokra visszamenőleg sorakoztak a nevek.
– Itt fog majd nyugodni Henrietta is – húzta el a száját
Lois. – Bár mostanra elég nagy lehet a zsúfoltság odalent.
Gondolom, nem hagyja majd szó nélkül, ha meglátja.
Mimi szemügyre vette a legfrissebb nevet: Eddie Mercer,
Felix apja. Nem volt semmi arról, hogyan halt meg, csak a
születése és a halála időpontja.
– Felixet is ide fogják temetni?
– Nyilván. Ez a szokás.
– És téged?
– Még hogy ezzel a bandával együtt? Kösz, nem. Inkább
elhamvasztatom magam, és szétszóratom a poraimat
Puerto Banusban – villant fel Lois szeme. – Ha Henrietta
túlél, akkor tutira lehúz a legközelebbi vécén.
Továbbmentek egy kis ösvényen, és Lois megmutatta az
egyik kedvenc sírkövét.
– Látod azt ott? Rose Valentine, aki szerető édesanyja
volt Hortenziának, Írisznek, Cinniának, Petúniának és
Frednek – szorította a kezét a melléhez. – Mindig arra
gondoltam, hogy Fred biztosan jobban örült volna, ha valami
egzotikusabb neve van.
– Ó! – kiáltott fel Mimi egy kicsit később. – Itt nyugszik
Malcolm Gainsforth… és a neje, Elspeth… és a második
neje, Mavis. Azt hiszem, hármuk közül legalább egyvalaki
nem örült túlságosan a helyzetnek.
Néhány perc múlva odaértek Stacey sírjához. A friss
márvány sírkő csillogott a napfényben, előtte kis fehér
edény állt miniatűr vörös rózsákkal.
Mimi némán olvasta az ezüsttel vésett szavakat:

Stacey Mathieson, Cal imádott felesége, Cora édesanyja.

Mindenki szerette, aki ismerte.

– Tényleg mindenki szerette – jegyezte meg Lois, és lehajolt,

hogy faleveleket söpörjön el a kő aljából, meg kihúzzon pár
szál gyomot, ami felütötte a fejét a csillogó, fehér
márványdarabok között. – Cora választotta őket, tudtad?
Anyu gyémántjainak hívja őket. Bocs – kezdte el törölgetni a
szemét a keze fejével. – De ha azt akarod, hogy összetörjön
a szíved, csak gyere ki ide, és nézd, ahogy egy kislány
szappanos vízzel mosogatja a köveket, hogy csillogjanak az
anyukájának.
Mimi megrázta a fejét: a gondolat is elviselhetetlen volt.
– Nem tudom elhinni, hogy még mindig ennyire hiányzik
– folytatta Lois. – Csak egy évig ismertem. De van olyan,
hogy az ember találkozik valakivel, és azonnal kijön vele,
nem igaz? Így volt velem és Stacey-vel is. – Nehézkesen
leült, és ép lábát átvetette a műlábon. Aztán megpaskolta
maga mellett a száraz füvet, hogy Mimi is üljön le, másik
kezét pedig könnyedén a sírkövön nyugtatta, hogy Stacey is
része legyen a beszélgetésnek. – Ő meg Cal is ott voltak a
kocsmában, amikor Felix először levitt, és olyan kedvesek
voltak. Aztán néhány nap múlva a boltban Stacey hallotta,
amint Henrietta azt mondta, hogy csak egy aranyásó lotyó
vagyok, és közbeszólt: „Honnan tudhatná, amikor még nem
is találkozott vele?”
Mimi csak elképzelni tudta Stacey-t, amint ezt mondja.
– És Henrietta hogyan reagált erre?
– Közölte, hogy messziről már látott, de onnan is
nyilvánvaló, hogy milyen ember vagyok – csóválta a fejét
Lois. – Egy pillantásból is tud mindent. Szőke nő magas
sarkúban, sok sminkkel. Mire Stacey azt mondta neki, hogy
ő beszélt velem, és nagyon aranyos vagyok, épp olyan,
akire Felixnek szüksége van. A hír visszajutott Felixhez, hogy
kiállt mellettem. Amint megtudtam, még jobban szeretni
kezdtem – simogatta meg szeretettel a sírkövet. – Utána
annyi jó pillanatunk volt, tényleg. Sokat nevettünk…
Hallottad, amikor utánozta, ahogy Henrietta énekel?
– Micsoda? Nem – ébredt fel a kíváncsiság Mimiben. –
Hogyan?
– Egyszer Henriettát meghívták, hogy legyen díszvendég
az iskolai záró koncerten. Minden gyerek nagyon izgult,
hogy a családja előtt kell fellépnie. Stacey azt mondta,
aranyos előadás volt, de aztán meghallotta, amint Henrietta
azt mondta a lelkésznek, kár, hogy a gyerekek fele botfülű.
 Mimi egészen elképedt.
– De hát ez gonoszság!
– Stacey már alig várta, hogy nekimehessen. Akkor
persze nem szólt egy szót se. De a következő héten, amikor
karaokeest volt a Black Swanben, beöltözött Henriettának,
és Henrietta hangján, jó hamisan elénekelte a Titanic
betétdalát. Fantasztikus alakítás volt. Mindent vitt. Én nem
vagyok olyan jó, mint Stacey, de azért megpróbálom
megmutatni…
Kihúzta magát, és arcvonásait Henrietta lószerű, gőgös
arcává rendezte. Kinyújtotta a kezét, és szuper előkelő,
magas hangon elkezdte énekelni a „My Heart Will Go On”
kezdősorait.
– Te jó ég, de jól csinálod – ámuldozott Mimi. – Teljesen
olyan vagy, mint ő!
– Ugyan, te is meg tudod csinálni. Hajtsd hátra a fejed,
és nézz le az orrodra, ez a titka.
Lois bátorítóan integetve biztatta Mimit, hogy
csatlakozzon, és ketten folytatták, élesen, szándékosan
hamisan. A végén nevetve rogytak le, amikor túlságosan is
ismerős hang szólalt meg mögöttük.
– Ez temető, nem kabaré. Túl nagy kérés lenne, hogy
mutassanak némi tiszteletet a halottak iránt?
Egyszerre fordultak hátra. Henrietta állt ott, a lehető
legrosszallóbb arckifejezéssel. A blúza gallérját fölhajtotta,
piros tweedszoknyát viselt, a lábánál pedig egy sovány
sziámi macska állt lassú farkcsóválással, és macskás
hűvösséggel méregette őket.
Lois megszólalt:
– Nem voltunk tiszteletlenek a halottakkal, Henrietta.
Csak egy vicces történetet meséltem el Miminek Stacey-ről.
A barátnőm volt, és nagyon szerettem. De nevetni attól még
szabad, nem igaz? Amikor régi barátokról beszélgetünk.
– Mindennek megvan a maga helye és ideje – vágott
vissza Henrietta.
– Ha esetleg hallott minket énekelni – felelte Lois, kissé
dacosan –, akkor az Stacey egyik kedvenc dala volt.
Abból, ahogyan Henrietta összehúzott szemmel
végigmérte őket, nyilvánvaló volt, hogy hallotta.
 – Ahogy gondoljátok. Cal biztosan el lesz ragadtatva, ha
megtudja, hogy ilyen jól szórakoztatok a felesége sírjánál.
Továbbment az ösvényen, sarkában a sziámival. Amikor
eltűnt szem elől, és Mimiék újra magukra maradtak, Lois
megszólalt:
– Látod, mit kell elviselnem? Ez a nő az életem
megkeserítője. Hol a jó öreg nadragulya, amikor szükség
lenne rá?
 14. fejezet

Nem volt menekvés: a munkahelyzet – vagyis inkább a

munka hiánya – kezdett csúszós lejtővé válni. Miután Mimi
szétküldte egy seregnyi helyre az önéletrajzát hétfőn, rájött,
hogy a munkakeresés nehezebb, mint gondolta. Mindössze
három állásajánlatot talált negyven kilométeres körzetben,
és az első interjú elég rossz előjelekkel indult. Amikor odaért
Malmesburybe, beugrott az iroda melletti kávézóba a
főutcán.
– Egy pillanat, kicsit össze vagyok zavarodva – mondta a
bőbeszédű pincérnő, miután kiderítette Mimi jövetelének
okát. – Hogy lehet, hogy Alma még mindig interjúztat,
amikor már rég odaadta a melót a húgának?
– Te idióta – torkollta le a másik pincérnő. – Erről
senkinek sem szabad tudnia. A férje mondta neki, hogy
hirdessen, és próbáljon valaki jobbat találni, úgyhogy
szépen végigjátssza a játékot, csak hogy az ember
megnyugodjon.
– Ó – sóhajtotta Mimi lehangoltan.
– Én meg az a nagy szám… Elnézést, kedvesem. Nem
lett volna szabad kikotyognom.
Mimi azért tisztességgel végigcsinálta az interjút.
Egy órával azután, hogy visszaért Goosebrookba,
üzenetet kapott Almától, aki lazán közölte, hogy nem felel
meg a pozícióra.
Nyilván azért, mert nem vérrokon.
A második munkáról közelebbi ránézésre kiderült, hogy
nem annyira PR-tevékenység, sokkal inkább házalás
arcátlanul drága cellulitiszkrémekkel.
A harmadik interjú egy oxfordi reklámügynökségnél
egész jól is ment, amíg be nem sétált az irodába az
interjúztató fickó spanyol barátnője, aki vetett egy pillantást
Mimire, aztán kihívta a folyosóra a férfit. Amikor három
perccel később a pasi visszatért, sóhajtva kérdezte: –
Hallotta?
 A villogó szemű spanyol menyecske nem is próbálta
visszafogni a hangerejét.
– A nagy részét igen – bólintott Mimi.
– Eléggé birtokló típus – vonta meg a vállát
bocsánatkérőn a férfi. – Gondok vannak nála a
féltékenységgel. Ha nőt veszek fel, az csak csúnya lehet, és
nézzünk szembe a ténnyel – intett Mimi felé –, hogy maga
nem éppen az.
A zárt ajtón túlról bekiabált a hallgatózó barátnő:
– Azért, mert az összes csinos csajjal lefekszel, te
szemétláda!
Hoppá. Mimi már nyúlt is a táskája után, hogy távozzon,
mielőtt még a lány berontana egy csőre töltött Berettával.
– Nos, akkor sok szerencsét a…
– Tudom, elnézést, kész lidércnyomás. – A férfi felállt az
asztal túloldalán, kezet rázott Mimivel, majd csábító
suttogással hozzátette: – De nézze, keddenként szabad
vagyok délután, ha esetleg szeretne velem találkozni.
Olyankor jár a körmöshöz.
Ezalatt nyilván azt értette, hogy a lány ilyenkor szokta
tűhegyesre részeltetni a körmeit, hogy jobban el tudjon
bánni a vetélytársakkal. Szegény, gondolta Mimi, nem
csoda, hogy ennyire féltékeny.
A kudarcok után Mimi drasztikusan lejjebb adott az
elvárásaiból, de továbbra sem érkezett semmilyen
lehetőség.
A puszta elkeseredés vezette arra, hogy megpályázzon
egy konyhai munkát az egyik cheltenhami kávézóban, mert
hisz bármilyen állás jobb a semminél.
– Komolyan mondom, hogy nagyon tudok dolgozni –
erősködött. – Remekül mosogatok!
A tulajdonos azonban a fejét rázta, és döntésre jutott.
– Most ezt állítja, de nézzen csak végig magán – mutatott
nikotinfoltos ujjaival a jól szabott fehér blúzra és a csinos
ceruzaszoknyára. – Maga nem az a konyhai kisegítő típus,
legfeljebb pár napig bírná. Amint kapna egy jobb ajánlatot,
bottal üthetnénk a nyomát. Nekem igazából egy egyszerű
idősebb asszonyra van szükségem, akinek nagyon kell a
pénz, és marad legalább egy évig.
 Nem vesztegette az időt politikai korrektséggel. A kávézó
is elég lepukkantnak tűnt. Úgysem akarta igazán ezt a
munkát.
Miután visszaért Goosebrookba a sikertelen interjú után,
Mimi beállt Bay Cottage előtt egy csillogó fekete Mercedes
mögé. Eltűnődött, vajon kié lehet, amikor egy elegáns férfit
látott a sötétített üveg mögött, aki könyvet olvasott.
Belépve a házba, jellegzetes kölniillat csapta meg –
Aventus by Creed –, és rádöbbent, hogy ki jött le egészen
idáig, hogy meglátogassa.
A kérdés csak az volt: miért?
– Helló – jelent meg Marcus a folyosón, figyelmeztető
arckifejezéssel. – Látogatód van.
– Mintha valami előkelő vén denevér lennék a Downtown
Abbey-ből – rikoltotta CJ Exley, aki ekkor bukkant fel Marcus
mögött.
– Helló, CJ – csókolta őt udvariasan arcon kétfelől Mimi. –
Micsoda meglepetés! Mit keresel itt?
– Nem a soha el nem múló szerelmemet megvallani
jöttem, ha erre gondolsz.
Közelről a kölniillat még erősebb volt. A férfi bordó pólót
viselt hatalmas Ralph Lauren lógóval a mellrészén, a
kedvenc Hugo Boss farmerét és egy Chanel vitorlázócipőt.
CJ sosem hordott márkátlan holmit.
– Próbálom palástolni a csalódottságomat – felelte Mimi,
mire a férfi felragyogott.
– Épp ezért vagyok itt. Mert te nem félsz kigúnyolni
engem. Elegem van a sok nyavalyás hízelgő képmutatóból.
Na de mi történt veled meg az ügynökséggel? És biztos,
hogy nincs valahol eldugva egy kis vodka a házban?
Marcus türelmesen és láthatólag nem először felelte:
– Nincs. Sajnos ez itt vodkamentes övezet.
– Ehhh, nem tudják, mit hagynak ki – pillantott le CJ
csalódottan félig megivott kapucsínójára.
– Otthagytam az ügynökséget – felelte Mimi.
– Azt tudom. Persze felhívtam őket, és próbáltalak
befoglalni téged. De az a Rob gyerek azt mondta, hogy nem
fog menni, és Mary Poppinst próbálta rám sózni helyetted.
– Brenda – mormogta Mimi. – Nagyon hatékony lány.
 – Elküldtem a francba. Mondtam, hogy nem akarok mást,
csak téged. Végül kénytelen volt elárulni, hogy kiléptél, azt
viszont nem volt hajlandó megmondani, hová mentél.
– Folytasd – biztatta Mimi.
– Úgyhogy egy órával később visszatelefonáltam, azt
mondtam annak a visítós némbernek a recepción, hogy
nálam maradt a jogosítványod a legutolsó közös utunkon, és
vissza kell adnom neked. Erre ő közölte, hogy szakítottatok
a cicafiúval, és elmentél Londonból. Címet nem tudott, de
hallott valamit, hogy talán visszamentél abba a kis faluba,
ahová apád költözött, mielőtt meghalt.
– Igen – bólintott Mimi.
Egy korábbi út során a férfi a családjáról kérdezte, és
akkor beszélt neki a balesetről.
CJ megvonta a vállát; az információszerzés volt az élete.
– Gugliztam egy kicsit, megtaláltam a falu nevét… És
most itt vagyok.
– Hát azt látom. De továbbra se értem, miért.
– Szükségem van egy személyi asszisztensre.
Miminek megdobbant a szíve: félig reménykedve, félig
ijedten. Mert egyfelől CJ maga a pokol lenne mint főnök,
másfelől viszont… mégiscsak valami munka.
– Mi történt Willával?
Sosem találkozott CJ régi asszisztensével, de sokszor
beszélt vele telefonon, amikor egyeztették a
reklámturnékat.
– Willa elhagyott – csóválta meg a fejét undorral CJ. –
Tegnap lépett ki.
– És megkérdezhetem, hogy miért? Vagy egyszerűen
csak elege volt abból, hogy a világ legkomplikáltabb
munkaadójának dolgozzon?
– Nem is vagyok komplikált.
– Oké, altkor mondjuk úgy, hogy szeszélyes.
– Hosszabb betegszabadságra ment, ha tudni akarod.
Mimi elszörnyedt.
– Szegénykém! Mi történt vele?
– Nem idegösszeroppanást kapott, mielőtt ilyesmire
gondolnál. Hanem állandóan hány – húzta el a száját CJ. –
Mint egy szökőkút. Nem szép látvány, mondhatom. Már
nekem is hányingerem lesz a tudattól, hogy bármikor
rátörhet, és akkor rohannia kell a mosdóba…
– Várjunk csak – szólt közbe Mimi. – Miért hány folyton?
A férfi felsóhajtott.
– Gondolom, esetleg terhes.
– Tehát akkor tényleg terhes.
– Azt hiszem. Állati kellemetlen – szívta a fogát CJ. – Én
meg azt gondoltam, hogy végig dolgozni fog, amíg ki nem
pottyan a gyerek, de nem, a hányással mindent elrontott.
Visszament az anyjához Sheffieldbe, és otthagyott engem a
pácban. Hát ezért vagyok itt – emelte Mimire bosszús
pillantását. – Szükségem van valakire, aki megszervezi az
életemet, és nem fogok elkezdeni idegeneket interjúztatni.
Olyasvalakire van szükségem, aki nem fog az idegeimre
menni, meg nem fakad sírva, ha valami nem jön össze. Rád
gondoltam, és azt hittem, hogy a cicafiú ügynökségén
keresztül el tudom intézni, de…
– Lehetne szó róla, hogy ne cicafiúnak hívd? – szólt közbe
Mimi.
– Mit szólnál a pöcsfejhez?
Mimi vállat vont, aztán bólintott.
– Sokkal jobb.
– De aztán kiderült, hogy kiléptél, ami még jobb is – tárta
szét a kezét CJ. – Mert akkor nem dolgozol, és el tudsz jönni
hozzám.
– Ki mondta, hogy nem dolgozom?
– Idetelefonáltam a kocsmába, mielőtt elindultam. A nő,
a vezető közölte, hogy eddig még nem sikerült új állást
találnod. Hogy ment a délelőtti interjú a kávézóban?
– Semmi közöd hozzá – felelte Mimi.
– Ezek szerint nem sikerült – pöffeszkedett CJ. – Hagyjuk
már ezt, ne kéresd magad. Visszautasíthatatlan ajánlatot
fogok tenni neked, amit ép ésszel senki sem utasíthat
vissza.
– Azt mesélted, hogy Willa előtt hét asszisztens hagyott
faképnél.
– Nahát, ilyesmit mondtam volna? – CJ meglepettnek
tűnt. – Biztosan részeg voltam.
– Az enyhe kifejezés – jegyezte meg Mimi.
 – Az ital felszabadítja az elmémet. Szinte megtáltosodom
a határidő előtt. Jobban írok egy kis célzóvíz után.
– És jobban kötekedsz is. Ha esetleg beállok hozzád, én
nem fogom eltűrni, hogy üvöltözz velem – vonta fel a
szemöldökét Mimi. – Csak hogy tudd.
– Ezt vehetem igennek?
Gyakorlatilag az volt. De Mimi így válaszolt:
– Csak egy óvatos talánnak. Mennyit fizetnél?
CJ elővett egy névjegyet, és ráírt egy számot menő
töltőtollával.
– Többet, mint amennyit abban a krimóban kaptál volna.
Ezzel finoman jelezte, hogy kihúzta Mariából a kávézó
nevét is.
– Hol kéne dolgozni?
– Puerto Pollensában, a spanyolországi Mallorca északi
részén. Hivatalosan Willát helyettesítenéd a szülési
szabadsága idejére, de ki tudja, hogy látom-e még őt
valaha? Úgyhogy minimum jövő márciusig szükségem lesz
rád. Ha Willa úgy dönt, hogy nem jön vissza, akkor pedig
végleg.
– Ne szaladjunk ennyire előre. Mit szeretnél, mikor
kezdjek?
– Holnap indulok Los Angelesbe két hétre, és augusztus
31-én érek vissza. Másnap indulhatunk Mallorcára.
Mimi Marcusra pillantott, aki a tűzhelynek támaszkodva,
érdeklődve figyelte a beszélgetést.
– Te mit gondolsz?
– Hogy én? Azt gondolom, ha visszautasítod, aligha lesz
ideje mást találni. Ami azt jelenti, hogy elég erős
alkupozícióban vagy – felelte Marcus, megtévesztően
szelíden.
– Ez nagyon jó meglátás – vélte Mimi.
– A véremet szívjátok. Hát jó – CJ megint levette a
kupakot a csillogó töltőtollról, áthúzta az első számot, és írt
helyette egy nagyobbat. – Gengszterek vagytok mind.
– Sokkal jobb – nyújtotta a kezét Mimi. – Fel vagy véve.
– Na végre – vigyorodott el a férfi. – Jól megizzasztottál.
– Ehhh – Mimi elengedte CJ kezét, aztán elmosolyodott. –
Ha Marcus nem jegyzi meg azt, amit megjegyzett, a
kevesebb pénzért is elmentem volna.
– Tényleg? Én annak is örülök, hogy másodikra eljöttél.
Még többet is hajlandó lettem volna fizetni.
– Tudtam! – csóválta a fejét Marcus.
– Már késő, megegyeztünk. És most hajrá – indult az ajtó
felé CJ. – Ugye most már átmehetünk a kocsmába egy
italra?
 15. fejezet

Augusztus utolsó napja volt, Mimi éppen a falusi boltban

szerzett be egy nagyobb készlet Marmite-ot meg a kedvenc
chiliszószát, ha esetleg ilyesmi nem lenne kapható Puerto
Pollensában.
Ismerős csaholást hallott kintről, és nagyot dobbant a
szíve. Már napok óta alig várta, hogy Calék visszatérjenek
Goosebrookba, de ők ezek szerint úgy döntöttek, hogy addig
húzzák a nyaralást, ameddig csak lehetséges.
– Ez mintha Otto lenne – mondta Eamonn, a boltvezető. –
Igen, ők azok. Isten hozott titeket itthon! Jól éreztetek
magatokat?
Egy hónapig voltak távol, de sokkal hosszabbnak tűnt.
Mimi csak most döbbent rá, mennyire hiányzott Cal jelenléte
a faluból; minden olyan üresnek tűnt nélküle. De a szünet
nyilvánvalóan mindkettejüknek jót tett. Cora haja megnőtt,
kiszőkült, göndörebb lett, kék szeme fényesen világított szív
alakú arcában. Cal halványsárga pamutingében és kopott
farmerjében barnább volt, mint valaha, s napszítta haja
mellett még barnábbnak tűnt a szeme.
Rávigyorgott Eamonnra.
– A lehető legjobban.
– Hát, nekünk nagyon hiányoztatok – jött elő a pult
mögül Eamonn. – De tartok tőle, hogy Otto jobban, úgyhogy
ha megbocsátotok, most kimegyek, és üdvözlöm az én kis
kedvencemet…
– Én nézek valami kaját – jelentette ki Cora, amikor az
ajtó becsukódott Eamonn mögött. – Apa, választhatok
joghurtot?
– Persze, menj csak – pillantott Cal Mimire. – Hogy
alakultak a dolgaid? Minden jól ment?
– Remekül.
Annyira jó volt újra látni Calt.
A férfi pillantása a megrakott kosárra villant, aztán
színpadiasan kérdezte: – Na és ez a sok minden?
 Mimi is odanézett, és elnevette magát.
– Nyugi. Nem vagyok terhes.
– Nem? Hát ezt jó hallani. Amikor Corával volt terhes,
Stacey teljesen rákattant a Worcester szószra, mindent
azzal locsolgatott. Hármasával vettük minden héten.
– Az rengeteg.
– Rossz volt nézni. Na de mi a helyzet az exeddel?
Találkoztatok?
– Hál’ istennek nem.
– És a barátnőddel?
Kendra.
– Nem, vele sem.
– Apa, vehetek fánkot magamnak meg Laurennek?
– Persze. Bár úgyis annyit fogtok fecsegni, hogy nem lesz
időtök megenni.
– Mindent el kell mesélnem neki a nyaralásról –
magyarázta Cora Miminek. – Aztán nekem is végig kell
hallgatnom Lauren nyaralását Cornwallban. De semmi baj,
megoldjuk: teli szájjal is tudunk beszélni.
– Mi a helyzet a munkával? – nézett felvont szemöldökkel
Mimire Cal. – Van valami jó hír?
– Tulajdonképpen igen. Holnap kezdek, mint személyi
asszisztens.
– Hát ez remek. Na és hol? Cirencesterben? Cheltenham-
ben?
– Mallorcán.
– Ó! – hűlt el Cal, és mintha egy pillanatra
csalódottsággal vegyes meglepetés futott volna át az arcán.
Ami persze jó, de ugyanakkor frusztráló is, mert Mimi
igazából azt akarta tudni, hogy ő is annyira fog-e hiányozni
Calnak, mint ahogy a férfi neki. – Hát, jó lesz neked.
– Puerto Pollensán – fűzte hozzá Mimi, amikor Eamonn
visszajött a boltba.
Cal bólintott.
– Szuper.
– Ezért vásárolok össze annyi mindent – tette a kosarat a
pultra. – Hogy elvigyem.
Eamonn, aki tisztában volt azzal, hogy Mimi másnap
utazik, kacsintva mondta: – És én még azt hittem, hogy
bekaptad a legyet.
Odakint Mimi üdvözölte Ottót, Cal pedig segített Corának
szétválogatni a finomságokat.
– Oké – mondta Cora, amikor végeztek. – Én elmegyek
Ottóval Laurenékhez. Neked meg dolgod van, nem igaz?
Cal egyetértően bólintott.
– Igen, egy ideig távol leszek. Hatra legyél otthon, jó?
Nézték, ahogy Cora végigszökdécsel a járdán Laurenék
háza felé, a sarkában Ottóval, aki erősen érdeklődött a
kislány táskájában illatozó fánkok iránt.
– Milyen kár – fordult végül Mimihez Cal. – Alighogy mi
hazaérünk, te már el is mész.
Mimiben felbuzgott az adrenalin.
– Nem volt szándékos.
Cal halványan elmosolyodott.
– Ezt örömmel hallom. És most mi a terved?
Csomagolnod kell?
– Az már kész. Már persze ezektől eltekintve – emelte
meg a marmite-os üvegeket és chiliszószokat. – Viszont még
el kell mennem fogorvoshoz délután. – Szomorúnak tűnt. –
Volt egy kis karamellbalesetem a múlt héten, és Marcus
erősen javasolta, hogy csináltassam meg, mielőtt külföldre
megyek, úgyhogy benyomott a fogorvosához Tetburybe.
– Mikorra?
– Négyre. Miért?
– Ma délután nekem is át kell mennem Tetburybe egy
ügyfélhez háromra. Csatlakozhatsz, ha szeretnéd.
– Ó. Marcus felajánlotta, hogy elvihetem a kocsiját…
– Semmi gond, rendben. – Amikor látta, hogy Miminek
lehervad az arca, Cal feltartotta a kezét. – Csak egy ötlet
volt.
Mimi azért komorodott el, mert tudta, hogy most megint
sokáig nem fogják látni egymást.
– Nem, nem, nagyon jó lenne, csak azt hittem, hogy
fáradt vagy a walesi út után…
– Pár kilométer még belefér – feszítette meg a bicepszét
Cal Popeye-stílusban. – Érted mehetek, mondjuk, egy óra
múlva? – Aztán a kezében tartott szatyor kevéssé vonzó
tartalmára pillantott. – Esetleg már most átmehetnénk, és
ebédelhetnénk valamit. Ha van kedved.
Már hogyne lenne.
Elég, szégyentelen leány.
– Tökéletes – felelte Mimi.
Tetburyben találtak egy éttermet, aztán ugyanúgy
elkezdték kicserélni az élményeiket, mint Cora és Lauren.
Mimi mindent megtudott Calék kalandjairól Gower végtelen,
látványos partjain a férfi nővérével, sógorával, a kutyákkal
és a gyerekekkel. Cserébe elmesélte a legfrissebb híreket
Goosebrookból, valamint beszámolt a kudarcba fúlt
állásinterjúkról.
– Aztán jött CJ, és alaposan feladta a leckét, mert el nem
tudod képzelni, mennyire nehéz vele dolgozni. Tényleg
zseniális író, és a könyvei fantasztikusak, csak épp a
személyisége nehéz egy kicsit. De miután mosogatónak
sem vettek fel egy ócska csehóba, úgy éreztem, nem
lehetek túl válogatós – intett Mimi a villával. – Ha nem CJ-ről
lenne szó, tulajdonképpen maga lenne az álommeló.
– CJ Exley – bólogatott Cal. – Ismerem a nevét. Azt
hiszem, nemrég hallottam a rádióban egy interjút vele.
Egész normálisnak tűnt.
– Azért, mert ott volt vele Willa, hogy kordában tartsa.
Elhiheted nekem, hogy amúgy borzasztóan goromba, totál
el van telve magától, miközben ellenállhatatlannak gondolja
magát – számolgatta az ujjain Mimi a rossz tulajdonságokat.
– Ja, és egyenesen utálja, ha le kell ülnie, és haladnia kell
egy könyvvel. Olyan őt terelgetni, mint egy hiperaktív
tízévest. Szeret célozgatni arra, hogy titkos ügynök volt, de
szerintem semmi sem igaz belőle.
– Honnan tudod?
– Mert valahányszor találkozik egy csinosabb lánnyal, azt
mondja: „Ne áruld el senkinek, bébi, de értem a dolgomat –
kém voltam az MI5-nál!” És közben kacsint. – Mimi
megborzongott. – Így – kacsintott kacéran Calra. – Komolyan
azt hiszi, hogy ő James Bond.
– Muszáj lesz megnéznem magamnak. – Cal elővette a
telefonját, és nyomkodni kezdte. – Meglehet, hogy ha sokat
lesztek együtt, lassan elmúlik benned az utálat, és a végén
őrülten beleszeretsz, mint egy sorozatban. Na jó, ne nézz
rám így – nevetett Cal, és a fejét rázta. – A nővérem
leültetett, és megnézetett velem egyet tegnap este. És úgy
láttam, hogy az ilyen sorozatokban mindig ez történik.
– Hát velem biztosan nem fog.
Cal szemügyre vette az online fotót CJ-ről.
– Nem is néz ki rosszul. Egyáltalán nem lehet csúnyának
mondani.
– Ez egy reklámfotó. Három százalék valóság,
kilencvenhét százalék Photoshop.
– Biztos, hogy nem fogsz beleszeretni a lidércnyomásos
James Bond-arcba?
Cal hangja játékos volt, de a lányt gondolkodóba ejtette
ez a nagy érdeklődés. Elszorult a torka, és kezdte azt
kívánni, bárcsak ne kellene Puerto Pollensában lennie az
elkövetkező hónapokban.
– Ígérem, hogy nem.
 16. fejezet

– Ne maradj a kocsiban, tarts velem – hívta Cal, amikor

megérkeztek a megadott címre. – Biztosan neked is
szívesen megmutatják a végeredményt.
Igaza volt. Carterék kedves, beszédes hatvanas párnak
bizonyultak, akik határtalanul boldogok voltak a kis nyári
lakkal, amit Cal cége épített nekik a kertjük végében.
– Megesz a méreg – jelentette ki Marion Carter, miközben
kivezette őket a kertbe. – Ha belegondolok, hogy már húsz
évvel ezelőtt is megcsináltathattuk volna, és nem tettük—
ragadta meg Cal karját. – Ez a legjobb dolog, amit valaha is
tettünk! Többet vagyunk ott, mint a házban… Imádjuk
minden négyzetcentijét!
Gondozott bokrok és színes virágok vették körül a frissen
épült nyári lakot. Az ablakok csillogtak a délutáni fényben,
odabent pedig kényelmes csíkos kanapék hívogattak.
Amikor beléptek, Marion mosolya még szélesebb lett.
– Itt szoktam ülni és olvasgatni… és közben zenét
hallgatunk. A macskák is imádják. – Megsimogatta a
párnákat maga mellett. – És beállítottuk ezeket a
minihűtőket is, hogy mindig legyen hideg ital. Ez a kedvenc
helyünk.
– Ezek szerint semmi probléma? – kérdezett vissza Cal.
– Te jó ég, semmi a világon. Tényleg azt hitte, hogy
panaszkodni hívtuk ide? Épp ellenkezőleg – csillant meg
Marion szeme. – A nővérem egészen odavolt, amikor
meglátta. De nekik olyan kertjük van, ahová csak a házon
keresztül lehet bejutni, és nem szereti, ha idegenek
járkálnak a lakásában. Viszont két hét múlva lesz a
hetvenedik születésnapja, és a lánya elviszi egy hajóútra, mi
pedig arra gondoltunk, hogy amíg távol lesz, csináltatunk
neki egyet, meglepetésnek.
– Nézze, ez igazán remek ötlet – Cal máris csóválni
kezdte a fejét –, de ha a nővére nem szeret idegeneket
beengedni a házába, nem tudom, mennyire fog örülni
annak, ha titokban lopóznak be a háta mögött…
– Ó, semmi gond – nyugtatta Marion. – Nem tennék ilyet
Barbarával. Sokkal jobbat találtunk ki… Jöjjön, megmutatom
– a férj egy iPadet nyújtott át a feleségének, aki keresgélni
kezdett a fényképek között. – Annyira izgalmas volt, hogy
odaosontam, és titokban csináltam fotókat. Úgy éreztem
magam, mint egy kém! Itt van Barbara kertje, és szerintünk
ide kéne kerülnie a nyári laknak… Maga mit gondol?
– Szerintem is ez a legjobb hely – bólogatott lassan Cal. –
De ha a házon keresztül nem tudunk bemenni, fogalmam
sincs, hogyan tudnánk megcsinálni. Elég nehéz lenne
ejtőernyővel ledobálni az építőanyagot.
– Titokban beszéltünk azzal a nővel, aki a kertje végében
lakik, itt – Marion egy tetőre mutatott, melyet részben
eltakartak a lombok. – Elmentünk hozzá, és elmagyaráztuk
neki a helyzetet. És nagyon szerencsések vagyunk, mert
roppant megértő volt. Azonnal igent mondott. Vagyis az ő
kertjén keresztül lenne a bejárás.
– Kétségtelen, hogy sokkal egyszerűbb, mint
ejtőernyővel – jegyezte meg Cal.
– És ha majd Barbara visszajön a hajútról, minden kész
lesz. Gondolja, hogy be tudná vállalni szeptember végéig?
Cal elmosolyodott a várakozó arckifejezés láttán.
– A maga kedvéért gondoskodom róla, hogy addigra kész
legyen.
Marion összecsapta a kezét.
– Maga igazi csoda, annyira köszönöm! – Mimihez fordult:
– Milyen fantasztikus ember! Ne engedje el semmiképpen!
Soha ne engedje el!
– Csak barátok vagyunk – mondta gyorsan Cal.
– Ó, elnézést. Milyen kár. – Marion egy pillantással
végigmérte Mimit. – És miért nem?
Miközben visszafelé igyekeztek Tetbury központja felé,
Mimi megszólalt:
– Már alig várom, hogy én is ennyi idős legyek. És azt
mondhassam, amihez kedvem van, bármi is legyen az. Minél
zavarba ejtőbb, annál viccesebb.
Cal bólintott.
 – Mintha újra ötéves lennék. Egyszer a szupermarketben
vásároltam Corával, amikor megszólalt: „Apa, annak a
néninek ott kisbaba van a hasában, és amikor megtalálja
majd a lyukat, akkor elő fog jönni.”
– Jaj, ne.
– És jó hangosan mondta.
– Jaj, ne.
– Elég kínos volt – rándult meg Cal szája. – Főleg hogy a
nő nem is volt terhes.

Negyedórával később Mimi már a fogorvosi rendelő

mosdójában sikálta bőszen a fogát, mielőtt behívták. A
füstüvegen keresztül napraforgósárga foltot látott, és amikor
kicsit kinyitotta az ablakot, nyugtázta, hogy jól sejtette.
Cal volt az élénk színű ingében, a szemközti kávézó
teraszán. Kért egy kávét, és jegyzeteket írogatott a
munkanaplójába, miközben mobilon beszélt valakivel.
Van valami furcsa abban, ha valakit a tudta nélkül
figyelünk. Mimi befejezte a fogmosást, aztán újra
kikukkantott az ablakrésen. Cal már nem telefonált, egy idős
Jack Russell terrier ugyancsak idős birtokosával
beszélgetett. Közben szeretettel megvakargatta a kutya
nyakát. Mimi önkéntelenül is megemelte a fejét, mintha ő is
kutyus lenne.
Ha titokban nézel valakit a fogorvosi rendelőből,
miközben azt képzeled, hogy te is egy öreg Jack Russell
vagy, az már jelent valamit.
Nem beszélve arról a kellemes bizsergésről, amit érzel,
valahányszor az illető rád mosolyog. Valamint felgyorsul a
szívverésed, ha arra gondolsz, hogy milyen lenne, ha
megcsókolna.
Mimi nagyot nyelt. Ideje szembenézni a tényekkel.
Belezúgott Cal Mathiesonba.
A csukott mosdóajtón keresztül hallotta, ahogy a
fogorvos asszisztense kijön, és szólítja.
A fogorvos megvizsgálta, aztán azt mondta:
– Holnap indul külföldre, ugye jól tudom?
– Nnngghhhh – a fogorvos kesztyűs ujjai ugyanis még
mindig Mimi szájában matattak.
É
 – Az utolsó pillanatban jött – jelentette ki a fogorvos. – És
szerencséje van, mert a következő páciens lemondta.
Úgyhogy egy ülésben meg tudjuk csinálni az egészet.
 17. fejezet

Túl volt rajta. Rendezte a számlát, és hüledezett, hogy

valami, ami ilyen szörnyű, hogyan kerülhet ennyibe. Ha az
élet igazságos volna, neki kellene pénzt kapnia, amiért ilyen
kínokat elvisel.
De hát felnőtt ember, és legalább túlesett rajta. Átment
a rendelőből a kávézóba.
– Annyira fajnálom…
Cal felpillantott az újságjából, és elvigyorodott.
– Fajnálom…?
– Fajnálom, hogy ilyen foká tartott. – A fejében tökéletes
tisztasággal csengtek a szavak, csak épp a száján jöttek ki
másképp. – A bölceffégfogam…
Mimi megrázta a fejét, mert túl nehéz lett volna
elmagyaráznia, hogy a bölcsességfoga rosszul nőtt, és
nyomta az előtte lévő fogat, mire a fogorvos kiszedte a
bölcsességfogat, amit aztán büszkén meg is mutatott,
„Nézze, micsoda gyökerek!” felkiáltással.
– Szegénykém – mondta Cal, együttérzés és nevethetnék
között őrlődve. – Jól feldagadt az arcod.
– Érvem if… – tapogatta ki Mimi az állkapcsa új alakját.
– Fájni fog majd.
– Köfi.
– Megkérdezném, hogy kérsz-e egy kávét, de, gondolom,
most inkább nem. – Kiitta a sajátját, és felállt. – Gyere,
hazaviszlek.
A kocsiban, mivel Mimi nem nagyon tudott beszélni, Cal
elmesélte, hogy rengeteg kitérő után hogyan jutott el végül
odáig, hogy átvegye a céget, amit a nagyapja alapított.
– Mindig is építész akartam lenni – magyarázta. – Bath-
ban kezdtem el építészetet tanulni. Szuper volt, imádtam…
Aztán hat hónappal később a nagyapám stroke-ot kapott.
Nem volt súlyos, de a jobb oldalát érintette, úgyhogy nem
tudott tovább dolgozni. Ami elég rosszul érintette, hiszen
harminc éve alapította az üzletet. Ezért megkért, hogy
vegyem át tőle, mert nem akarta, hogy idegenek kezére
kerüljön.
– Ó – mormolta Mimi, mert ezt egészen jól ki tudta
mondani anélkül, hogy Neander-völgyinek tűnt volna.
– Nem volt senki más, akit megkérhetett volna – folytatta
Cal. – Én pedig imádtam a nagyapámat. Nem akartam
otthagyni az iskolát, de hogy is mondhattam volna neki
nemet? Tizennégy éves koromtól mellette dolgoztam
nyaranként. Rengeteggel tartoztam neki. Úgyhogy
abbahagytam az egyetemet, és átvettem az üzletet. Aztán
találkoztam Stacey-vel. A többit tudod – tette hozzá. – Talán
titokban álmodtam még arról, hogy egyszer majd befejezem
a tanulmányaimat, de erre sosem került sor. Viszont jött
Cora. Persze sosem bántuk meg, bár eléggé
megdöbbentünk, amikor kiderült.
Mimi azt próbálta mondani, hogy „Biztos nagyon ijesztő
lehetett”, de csak annyi jött ki, hogy „Biftofnaonijevtőlehett.
– Bármi is mondtál, teljesen egyetértek vele –
vigyorodott el Cal. – És igaz, hogy nem azt csinálom, amit
eredetileg elterveztem, de már nem számít. Megváltoztak a
prioritások. Az üzletre koncentráltam, azt építgettem, aztán
megvettük a házat, és azt is megcsináltuk. Zajlott az élet,
de jobb nem is lehetett volna. Ott volt nekünk Cora, mi
ketten meg egymásnak, és egyszerűen… boldogok voltunk.
Elcsuklott a hangja, mert mindketten tudták, mi történt
ezután, ami mindent megváltoztatott.
– Tehenek – jegyezte meg Mimi, egész érthetően, amikor
egy kanyar után marhacsordát pillantottak meg maguk előtt
az úton.
– Kikerülni nem tudjuk őket, úgyhogy vagy csigalassan
araszolunk mögöttük, vagy kiállunk, és megvárjuk, amíg
elmennek.
Miközben ezt mondta, az egyik tehén fölemelte a farkát,
és jókora lepényt helyezett el az úton.
– Állhjunk meg – lehelte Mimi.
Cal leparkolta a kocsit a következő fizetőkapunál.
Felettük bolyhos vattapamacsfelhők úsztak a tiszta kék
égen. Vadvirágok és magas fűszálak hullámzottak az enyhe
szellőben, és méhek zümmögtek megannyi apró drónként
egyik virágtól a másikig. Mimi egyszeriben tudatára ébredt
annak, hogy Cal napbarnított, izmos alkarja alig néhány
centire van tőle, és hirtelen vad késztetést érzett, hogy
megfogja a férfi kezét, megérintse őt, érezze a teste
melegét a bőrén.
De Cal sosem tudhatja meg, hogy neki milyen gondolatai
vannak. Ahogy azt sem, hogy mennyire hiányzott neki, amíg
távol volt. Most pedig ő megy el, és megint csak hiányozni
fog neki a férfi…
– Mindenesetre az elmúlt pár év elég kemény volt –
folytatta Cal a megkezdett történetet. – Az élet azonban
megy tovább. És egyre javul a helyzet. Az előző év jobb volt,
mint az az előtti, ez pedig jobb, mint a tavalyi. Régebben azt
hittem, hogy sosem fogok túljutni Stacey-n, mégis ez
történik. Kezdem megszokni, hogy már nincs velem. Életben
tudok maradni nélküle.
Mimi bólintott.
– Af jó.
– Régebben, amikor azt mondták az emberek, hogy majd
találok valaki mást, a legszívesebben leordítottam volna a
fejüket – folytatta szárazon Cal. – De most már nem zavar,
mert azt hiszem, hogy én is így akarom. Pedig korábban a
gondolatot sem tudtam elviselni.
Újabb bólintás. Cal kinézett a szélvédőn, és Mimi a férfi
profilját figyelte: a homlokába hulló hajat, az állkapcsa
makacs ívét. Ekkor Cal hirtelen felé fordult, egyenesen
ránézett, és a sötét szempár pillantásától Miminek majdnem
kiugrott a szíve a helyéről.
– Nagyon vártam, hogy lefesthesselek – kezdte Cal. –
Úgy tűnik, lemaradok a lehetőségről. Talán majd ha
visszajöttél.
Mimi épp elégszer látta a Titanicot ahhoz, hogy tudja:
néha meg kell ragadni a pillanatot. Mert ugye mi történt,
miután Kate Winslet megkérte Leonardo di Capriót, hogy
fesse le őt is, ahogy az egyik francia barátnőjét. Úgyhogy
azonnal rávágta:
– Csinálhatnánk ma este is.
Ami úgy hangzott, hogy „Finálhatnánkmaefteif”.
 Teljesen elfelejtette, hogy el van zsibbadva a szája, a
nyelve duzzadt, és nem tud beszélni.
– Tessék? – ráncolta a homlokát Cal. – Ez úgy hangzott,
mint Csubakka.
Talán jobb is, hogy nem értette. Mimi vállat vont és
megrázta a fejét: nem érdekes.
– Ó, te szegény – villant át egy kis mosoly a férfi arcán,
miközben a lány arcát tanulmányozta. – Rossz lesz, ha
kimegy a fájdalomcsillapító. És most még dagadtabb, mint
amikor kijöttél. – Beszéd közben közelebb húzódott, és
gondoskodón elsimított egy hajtincset Mimi szeme elől. –
Most jobb? Bocs, de éppen a szemed elé készült hullani. –
Cal elhallgatott, aztán kicsit lejjebb eresztette a kezét, és
megérintette Mimi duzzadt arcát. – Ezt érzed?
Te jó ég…
Mimi igyekezett úgy nyelni, hogy az ne járjon túl nagy
zajjal. Kicsit megrázta a fejét.
– Nem.
– És ezt? – Mimi érzékelte, ahogy a férfi ujjai végigfutnak
az arcán.
Újabb viharos borzongás.
– Semmit sem érzel?
Mimi ránézett, és harmadszor is megrázta a fejét. Vajon
Cal tudatában van annak, hogy mit művel vele? Mert a férfi
most az alsó ajkát érintette meg. És bár nem csábítónak
szánta a mozdulatot, csak a felfedezés mozgatta, Mimi
kezdett kissé megszédülni.
Még a végén megárt majd neki a sok adrenalin.
Ha most lehunyná a szemét, Cal hátrahajthatná a fejét,
és szájon csókolhatná, és ő még csak nem is érezné.
Eltekintve ettől, Mimi pontosan érzékelte Cal
mozdulatait, érezte az illatát, hallotta a légzése szabályos
ritmusát.
Csend.
Továbbra is csend…
– Hé – mormogta Cal, és Miminek kinyílt a szeme. Vajon
megtörtént? Cal megtette? Épp most csókolta meg őt, és
észre sem vette? A férfi felvonta a szemöldökét. – Elaludtál?
– Nemh.
 A férfi elvigyorodott, aztán átnyúlt a lány előtt, és
kinyitotta a kesztyűtartót.
– Tessék.
Mimi csodálkozva vette át a csomag papír zsebkendőt.
Aztán rádöbbent, hogy mi az oka, és elszörnyedt.
Ennyit a csillogásról.
– Bofánat.
Mi mást lehet ilyenkor tenni, mint nevetni? Még ha ez
azzal is jár, hogy még több nyálat köpköd szét, miközben
olyan hangokat ad ki, mint az Elefántember? Amikor a
nyáladzás foglya vagy, nem nagyon lehet arra gondolni,
hogy magasabb szintre emeld a kapcsolatodat valakivel.
– Ne törődj vele – mosolyodott el újra Cal. – Vicces volt.
Bár, gondolom, én jobban szórakoztam, mint te. De azt
hiszem, hogy ezt a napot egyikünk sem felejti el egyhamar.
Nem mondod. Mimi elhúzta a száját, és bólogatott.
– Hát, a tehenek most már biztosan beértek az
udvarukba – Cal az órájára pillantott. – Szabad az út. És
nekem haza kell érnem Cora előtt.
Mimi bólintott. Ki tudja, mikor látják majd egymást újra?
Megtörölte a száját, hátha megint elszabadult a nyála.
– Menjünk.
 18. fejezet

– Késtél – jegyezte meg CJ, amikor Mimi megtalálta a reptéri

bárban.
– Nem, nem késtem. Sőt igazság szerint korábban értem
ide. Akárcsak te – Mimi CJ órájára pillantott, és látta, hogy a
férfi rosszul állította vissza a múltkori repülőút után, de így
legalább ezt a járatot nem késik le. Szakértő ügyességgel
beállította a helyes időt, aztán a férfi másik kezében lévő
gin-tonikra bökött a fejével. – Ha már így állunk, hogy korán
van, vajon ez jó ötlet?
Micsoda buta kérdés.
– Egészen kiváló ötlet. Ilyenek a reptéri szabályok. Ha
repülsz, akkor szabad.
Ebben volt valami: körülöttük az emberek úgy vedelték a
bort és a sört, mintha nem délelőtt negyed tíz lenne. Mimi
felpattant a szomszédos bárszékre.
– Mikor keltél?
– Le se feküdtem. Mit iszol?
– Egy flat white-ot.
– Kávét? Milyen unalmas….
– Valakinek vigyáznia kell rád – emlékeztette Mimi. – Hisz
végül is ezért fizetsz.
– Fordítsd el a fejed – CJ összehúzta a szemét, és a
mutatóujjával jelzett. – Erre.
Mimi elfordult a széken, szembe a férfival.
– Jesszusom, mi történt? Ki tette ezt veled?
– Valaki, akinek jó nagy fogója volt.
– Ne hülyéskedj. Az exed volt? Találkoztatok tegnap este?
– CJ egészen felhergelte magát. – Ha el kell bánni vele, csak
szólj.
Ez a baj a krimiírókkal: rögtön a legrosszabbra
gondolnak. Noha vonzó volt a gondolat, hogy elintéztesse
Robot egy bérgyilkossal, Mimi csak annyit felelt: – Nagyon
kedves tőled, de a fogorvosom volt.
Az út eseménytelenül telt. CJ elaludt, még mielőtt felszálltak
volna, és szerencsére nem horkolt. Miután átmentek a
vámon és elhagyták a Palma de Mallorca nemzetközi
repülőteret, Mimi szerzett egy taxit. Miközben átutaztak a
szigeten, átfutotta a rengeteg utasítást, amit Willa küldött
neki.
Mintha egy rosszcsont csimpánzra kéne gondot viselnie.
– Mi az? – hajolt oda CJ, hogy kilesse az üzenetet.
– Willa szabályai az olyan írók megrendszabályozására,
akik nem szeretik a munkájukat.
– Gyűlölöm az írást. Azt szeretem, amikor kész vagyok
vele. Ki mondta ezt?
– Te, most.
CJ ciccegett.
– Úgy értem, hogy ki mondta eredetileg? Ez egy idézet.
Keresd meg.
– Légy szíves – mondta Mimi.
– Mi?
– Ha meg akarsz kérni valamire, akkor az a helyes, ha azt
mondod, légy szíves.
– De hát megfizetlek. És ez azt jelenti, hogy nem kell
jófejkednem.
– Ezt úgy hívják, hogy jó modor. Udvariasság. Fizetsz,
plusz azt is mondod, hogy légy szíves.
CJ hitetlenkedve rázta a fejét.
– Nyugi. Biztos Hemingway volt az a nyomorult seggfej. –
Néhány pillanatra lehunyta a szemét, majd hirtelen újra
kinyitotta. – Arthur tizennyolc éves volt, amikor meggyilkolta
a bátyját.
– Tessék? Ő valami Hemingway-rokon?
– Gyerünk, jegyezd fel – bökött a Mimi ölében heverő
mobiltelefon felé. – Megölte a fivérét, és próbálta
síbalesetnek álcázni a francia Alpokban… nem is, legyen
inkább a Comói-tó. Csónakáztak, és horgászzsinórral
megfojtotta. – Szünet. – Vajon a horgászzsinór alkalmas
ilyesmire?
– Talán túl vékony és csúszós – jegyzetelt buzgón Mimi. –
Jól meg kell fogni.
 – Akkor elvágta a torkát. A halbelező késsel. Derítsd ki,
milyen halak élnek abban a tóban, és hogy azok a kések
recések-e. De valaki meglátta. A kertész. Vagy a nagynéni.
Megvan minden?
– Persze.
Willa figyelmeztette, hogy CJ-nél így néz ki az alkotói
folyamat: bármikor kibukhat belőle egy-egy fontos részlet
vagy párbeszédtöredék, és az ő dolga, hogy ezeket elcsípje,
mint a kapus a záporozó tizenegyeseket.
– Pedig nem is mondtam, hogy légy szíves.
– Úgy döntöttem, hogy eltekintek tőle. Ez egyszer.
CJ a lányra kacsintott, aztán megint lehunyta a szemét,
és az út hátralévő részét átaludta. Amikor megérkeztek,
felkapta a fejét.
– Megjöttünk. Ez lesz az otthonod a közeljövőben.
– Nem Ernest Hemingway mondta – Mimi utánanézett az
idézetnek, amíg a férfi aludt –, hanem Dorothy Parker.
CJ elvigyorodott.
– Tudom. Ő is nyomorult seggfej volt.
A sikeres thrillerírók életének egyik hatalmas előnye az
életstílus. Mimi látott már képeket online a házról, de a
valóságban még sokkal lenyűgözőbbnek bizonyult.
– Nos? – kérdezte CJ, némi büszkeséggel, miközben Mimi
körülnézett a gondozott kerttel körülvett, öbölre néző,
csodálatos épületben. – Mit szólsz?
– Azt, hogy ez egy olyan hely, amit sosem engedhetnék
meg magamnak, ha csak úgy eljönnék nyaralni.
Gyerekkoromban a lakókocsis kemping is teljesen megfelelt
– felelte Mimi.
– Nekem gyerekkoromban a lakókocsis kemping volt
álmaim netovábbja. A szomszédoktól kölcsönkapott
sátorban nyomorogtunk a nagymama hátsó kertjében
Warringtonban.
– Rossz volt?
– Hülyéskedsz? Remek kaland volt, és imádtuk minden
percét, még akkor is, amikor a patkányok beszöktek a
sátorba, és szétrágták a matracokat. De akkor még csak
hétéves voltam, és pókokat tartottam gyufásdobozban.
Most, hogy már gazdag és öreg vagyok, nem tennék ilyet.
 CJ nem volt igazán öreg, csupán negyvenhárom. De
gazdagnak elég gazdag.
– Gondolod, hogy más ember lennél most, ha nem lett
volna belőled író? – Mimi már az első találkozásuk óta ezen
tűnődött.
– Úgy érted, hogy elégedettebb lennék-e? Szegény, de
boldog? – Látszott rajta, hogy pusztán a gondolat is taszítja.
– Szó sincs róla.
– Igazából nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy akkor
is ugyanilyen lennél-e.
CJ a lányra meredt.
– Úgy érted, hogy undok, parancsolgató és önző?
– És goromba – emlékeztette Mimi. – Azt se felejtsd ki.
– Ha szegény lennék, akkor nagyon dühös lennék. És
sokkal kibírhatatlanabb, mint most. Nekem elhiheted –
nevetett föl keményen. – Ezért vettelek fel téged, és ezért
áll annyira érdekedben, hogy megírasd velem azokat a
rohadt könyveket.
A modern, kétszintes villát úgy tervezték, hogy a legjobb
kilátás nyíljon belőle a tengerre és a hegyekre. A földszinti
lakosztályban lakott eddig Willa, mely össze volt kötve a ház
többi részével, de külön bejárattal is rendelkezett, mely a
teraszra nyílt.
– Tessék, ez a tiéd. A gondnok már volt itt, mindent
előkészített neked – CJ megmutatta a kicsi, de makulátlan
konyhát a jól felszerelt hűtővel, a hálószobát a megvetett
ággyal és a fehér márvány fürdőszobát a hófehér
törülközőkkel. – Nem annyira szakadt, mi?
A kicsi nappaliból Mimi a csillámló türkizkék medencére
látott. Egy pillanatra eszébe jutott, amikor tegnap délután
ott ültek a kocsiban Callal, és ő lélegzet-visszafojtva hagyta,
hogy a férfi kisöpörje azt a hajtincset feldagadt arcából. Cal
most is ott van Gloucestershire-ben, ahol, az időjárás-
alkalmazás szerint, éppen zuhog az eső. Miközben ő itt van
a napfényes luxus közepén a multimilliomos CJ Exley-vel.
Kifújta a levegőt. Szívesebben lett volna Goosebrookban
az esőben Callal, de hát a munka az munka. És ki tudja,
vajon Calnak is szüksége van-e rá? Az biztos, hogy barátok,
a romantikus felhangok azonban talán csak az ő
képzeletében léteztek.
Mert ha egy férfi olyan őszintén és megindítóan beszél
imádott és elvesztett feleségéről, altkor aligha lehet a
nyakába ugrani és felajánlkozni pótléknak.
– Nem szólsz semmit – CJ sértettnek tűnt. – Mi a baj?
Nem elég jó?
– Már hogyne lenne elég jó. Fantasztikus.
– Tudom, hogy elképesztő. Csak reméltem, hogy
értékelni fogod, milyen szerencsés vagy, hogy itt lehetsz –
bökte meg Mimit, jelezve, hogy ezúttal csak viccel. –
Nemsokára elviszlek a kedvenc éttermembe, hogy lásd,
néha kedves is tudok lenni. Most magadra hagylak, pakolj ki
és rendezkedj be. Hétre készülj el, oké?

Pontban hétkor Mimi fehér vászonruhában és rózsaszín

szandálban megnyomta a csengőt, és várta, hogy CJ ajtót
nyisson.
Semmi.
Hívta a férfi mobilját, és hallotta, ahogy csörög odabent a
házban.
Semmi.
Bekukucskált a nappali ablakán, és látta, hogy CJ csukott
szemmel, nyitott szájjal, mozdulatlanul fekszik a csontszín
bőrkanapén.
Meghalt?
Vagy berúgott?
Ki tudja?
A ház hátsó részén talált egy résnyire nyitott ablakot, és
sikerült bemásznia rajta.
– Mi a… mi az? – mordult fel CJ, és kinyitotta a szemét.
– Láttalak az ablakon át, úgyhogy bejöttem megnézni,
élsz-e még.
– Nagyjából. Mennyi az idő?
– Annyi, hogy már vihetsz is vacsorázni, és
megmutathatod, hogyan tudsz kedves is lenni néha.
CJ megint felhördült, és átfordult.
– Nem vagyok éhes. De te menj csak.
 Egyedül ülni egy étteremben egy ismeretlen országban
az első estén talán annyira szórakoztató? Hát nem.
Mimi lenézett a férfira, és ebben a pillanatban mindennél
jobban szeretett volna inkább Goosebrookban lenni Callal.
Üres gyomra megkordult.
– Oké – felelte.
 19. fejezet

A kezdet kissé döcögős volt, de ahogy múltak a napok,

belerázódtak valamiféle rutinba. A part szépsége és a remek
idő megkönnyítette Mimi számára a korai kelést, hogy
kimenjen futni Puerto Pollensa híres sétányára, majd ússzon
egyet a kristálytiszta tengerben. Miután CJ feltápászkodott,
és elköltötte reggelijét a teraszon, az ő dolga volt, hogy
valamiképp rávegye őt a munkára, miközben CJ mindent
elkövetett, hogy ellenálljon.
– Gonosz banya vagy – morogta, amikor a lány egy
jegyzettömböt vette elő, hogy CJ ne tudja mással elverni a
délelőttöt.
– Csak azért vagyok banya, mert te meg annyira
reménytelen eset vagy. – Mimi nem vette magára a
sértéseket. – A kiadódnak százezer szó kell decemberre,
úgyhogy bele kell húznod. Legépeltem mindent, amit
tegnap írtál, és itt vannak a jegyzetek, amiket tegnap este
zúdítottál rám. – Mindent kinyomtatott, mert CJ afféle
őskövület volt, aki kézzel írt. – Ha kávé vagy kaja kell, ne állj
fel, csak szólj, és idehozom. – Mimi hamar megtanulta, hogy
ha hagyja CJ-t kimenni kávét csinálni, a főnöke vagy
elbóklászik a kertben, vagy bekapcsolja a szobaméretű
tévét, és azonnal elmerül valamelyik sorozatban. – Ki nem
teszed innen a lábad, amíg nincs meg az ezer szó.
– Bla-bla-bla.
– Minél előbb elkészülsz, annál hamarabb tarthatsz
ebédszünetet.
CJ viharosat sóhajtott, és az asztalon heverő A4-es
jegyzettömbre pillantott.
– Annyira utálom.
– Tudom, de ha belejössz, majd jobb lesz.
A férfi gyászosan nézett el mellette.
– Eddie a bal vagy a jobb szemére vak?
– A jobb szemére. – Az új szereplőről volt szó, akit CJ
három fejezettel ezelőtt illesztett be a sztoriba. – Különben
Eric a neve.
– Csak próbára akartalak tenni.
– Hát persze. De most már ideje nekiállni.
– Jó. Elkezdem. Csukd be az ajtót magad mögött.
Mimi maga elé nyújtotta a tenyerét. CJ már kezdett
örülni, hogy a lány elfelejtette elkobozni a telefonját, de
most kénytelen volt vonakodva elővenni és átadni.
– Köszi. Most már becsukom az ajtót.
Amíg CJ a dolgozószobájában sínylődött, Mimi előszedte
a laptopját a konyhában, és belekezdett a saját dolgába.
Végigrágta magát egy csomó e-mailen, megválaszolta a
napi rajongói leveleket. Ahhoz, hogy kezelni tudja CJ
jelenlétét a közösségi médiában, meg kellett tanulnia az ő
stílusában írni, bár egy kicsit kulturáltabb és barátságosabb
hangon, mint az igazi szerzőnek, mert aligha használt volna
CJ népszerűségének, ha elküldi a fenébe azokat, akik rá
mertek mutatni bizonyos hibákra vagy kritizálni merészelték
a könyveket. Néhány évvel korábban, amikor egy rövid ideig
CJ maga írhatta a posztjait, vad vitába keveredett egy
bokszbajnokkal, aminek az lett a vége, hogy a Daily Mail
internetes változata is foglalkozott az esettel.
A következő két órában Mimi megválaszolta CJ
olvasóinak üzeneteit, kicsit írt a weboldalhoz, elindított egy
játékot, és feltöltött képeket egy brazíliai irodalmi
fesztiválról, amelyen CJ részt vett.
Dél körül vitt a férfinak egy kávét és egy tál gyümölcsöt.
– Hány szónál tartasz?
CJ beletúrt amúgy is szétzilált hajába.
– Harmincnégynél.
– Ez komoly?
– Elhiheted. Épp elégszer megszámoltam.
– Akkor itt fogsz tengődni egész jövő héten – felelte Mimi.
– Nem lenne semmi baj – tört ki CJ-ből a frusztráció –, ha
tudnám, mi történjen.
– Csináld csak – nógatta Mimi.
Két órával később Mimi halkan benézett, hogy CJ elaludt-
e.
– Ezernégyszáz szó – mutatott végig nagyvonalú
gesztussal CJ a padlón heverő A4-es lapokra, amelyek mind
tele voltak firkálva rettenetes, alig olvasható kézírásával.
– Na és jók?
– A lehető legjobbak. – Mintha más emberré változott
volna: a nyaka és a gerince feszültsége eltűnt, és szinte
boldognak látszott, mintha megbékélt volna önmagával,
mert a világ terhe lekerült a válláról. Szélesre tárta a karját.
– Kitaláltam, mi történjen.
– Zseniális – bólintott helyeslően Mimi. – Hozzak még egy
kávét?
CJ elszörnyedt.
– Semmi szükség rá. Kész vagyok. Gondoltam,
kimegyünk valahová ünnepelni.
Willa jó előre figyelmeztette erre Mimit, és már profin
kezelte CJ hasonló kirohanásait, de a férfi altkor is mindig
megpróbálkozott ezzel, mint a kiskutya, aki örökké
falatkáért könyörög.
– Figyelj, most lendületben vagy – mondta Mimi
szigorúan. – Ha most abbahagyod, nem fogod tudni újra
elkezdeni. Le vagy maradva, és te is nagyon utálod ezt az
érzést, úgyhogy több értelme van tovább dolgozni, és
megnézni, mennyit tudsz még írni.
– De…
– A szavak pénzt érnek – meredt rá Mimi. – Tudod, hogy
így van.
– Szívtelen némber vagy.
– Köszi.
– Rosszabb vagy, mint Willa.
Mimi vállat vont.
– Akár azt is mondhatnád, hogy jobb vagyok, mint Willa.
– Utállak. Megint emlékeztetni akarsz, hogy miért
vettelek föl?
– Hogy vigyázzak rád és gondoskodjak róla, hogy megírd
a könyveidet. Mert ha nem írod meg őket – folytatta Mimi –,
akkor tönkreteszed a kiadó tervét, és akkor a kiadó
megneheztel rád, és akkor nem újítja meg a szerződésed, és
akkor vége lesz a jogdíjcsekkeknek, és akkor el kell adnod
ezt a villát, és keresned kell valami normális munkát, csak
éppen teljességgel alkalmatlan vagy bármire… Továbbá a
csinos nők figyelmét is elveszíted.
 – A francba – rázta a fejét CJ. – Most már aztán tényleg
utállak.
– Elmehetnénk ma este vacsorázni, ha van kedved.
A férfi elkínzottan felelte:
– De én most vagyok éhes.
– Nyugi – felelte diadalmasan Mimi. – Kapsz sajtos
szendvicset.

Később, amikor CJ már újra jókedvében volt, mert a napi

szószám elérte a mágikus háromezres határt, azt mondta: –
Köszi a mai napot. Már nem is utállak.
– Egészen holnapig.
– Ez nem kérdés. De szükségem van rád. Tiszta sor.
És valóban így volt. Mimi tudta, hogy vannak olyan írók,
akik reggel azonnal kipattannak az ágyból, és alig várják,
hogy bekapcsolhassák a gépüket, hogy dolgozni
kezdhessenek, akik imádják az írás minden pillanatát.
Megszűnik számukra az idő, és a nap végén alig akarják
abbahagyni. CJ azonban a spektrum másik végén
helyezkedett el, és bármit elkövetett volna azért, hogy
kibújjon a feladat alól. Talán furának tűnhet, hogy felvesz
valakit, aki rákényszeríti a munkára, de végül is ez olyan,
mint amikor valaki egy vagyont fizet egy személyi edzőnek,
hogy robbantsa őt ki az ágyból, és addig ne hagyja élni,
amíg nem csinálja meg a napi kötelező mennyiségű
hasprést és fekvőtámaszt.
Mimi nem luxustartozék volt, hanem létszükséglet.
– Bármit megteszek, ami működik – felelte Mimi.
– Na és hogy tetszik itt? Elviselhető?
CJ egyik kedvenc parti éttermének teraszán ültek, a fény
visszatükröződött a vízről, a hátuk mögött pedig helybéliek
és turisták andalogtak a sétányon.
Mimi elgondolkodott.
– Ez a hely szuper!
Így is volt, de még jobb lehetett volna, ha nem CJ az
egyetlen ember, akit ismer itt. Egész nap a villában
tartózkodnak, és kizárólag CJ-vel tud beszélgetni. Ez azért
egy kissé…
 – Eddie eltéríti a helikoptert, és lelövi a pilótát azzal a
pisztollyal, amit Maria nagyapjától lopott el.
Mimi kötelességtudóan lejegyezte.
– Tudod, jegyzetelhetnél te magad is. Esetleg
belemondhatnád a telefonodba, aztán ideadnád, hogy
leírjam.
– Már próbáltam. Mindig rossz gombot nyomtam meg.
Mindenesetre ne panaszkodj – dőlt hátra CJ, és végigmérte
Mimit. – Akkor ugye maradsz? Nem tervezed, hogy
hazaszökj, és itt hagyj engem a pácban?
– Nem szököm haza – felelte Mimi. – És a fickót továbbra
is Ericnek hívják.
– Nem lehetne Eddie-re változtatni?
– Nem. Az előző könyvedben volt egy Eddie.
Húsz perccel később, amikor CJ éppen kiment a
mosdóba, Mimi sms-t kapott Loistól.

Hali, remélem, jól vagy. Csak szólok, hogy egy időre

elmegyek Goosebrookból. Úgy tűnik, hogy szétmegyünk
Felixszel. De legalábbis egy kis térre van szükségünk. Bocs,
kicsit ideges vagyok, nem igazán tudom, mit csináljak.
Hiányzol, x *
Mimi CJ-re pillantott, akit megállított egy angol turistacsalád,
mert felismerték. Mimi drukkolt, hogy a főnöke kedves
legyen hozzájuk.
Amikor CJ hosszú percek múltán visszatért, megjegyezte:
– Láttad? Kedves voltam.
– Ügyes vagy.
– Nagyon is ügyes – horkan tóttá CJ. – Megvesznek egy
példányt papírkötésben, és azt olvassák mind a heten.
– A családoknál már csak így szokás. Egyesek nem
engedhetik meg maguknak, hogy hét példányt vegyenek.
– Folyton azt mondogatták, hogy én vagyok a kedvenc
írójuk.
– Hát nem csodálatos? – bólogatott Mimi bátorítóan.
– Nem igazán. Mert azt hitték, hogy Ian Rankin vagyok.
Ne nevess – ráncolta a homlokát CJ. – Nem vicces.
– Pedig dehogynem. És Rankinnek tényleg fantasztikusak
a könyvei.
 – Nem olyan fantasztikusak, mint az enyéim.
Ez vitatható volt.
– Idehallgass. Legközelebb, ha a tévében beszélsz,
meséld el ezt a sztorit.
– Megőrültél? – CJ annyira elképedt, hogy majdnem
kiöntötte az italát.
– Nagyon szimpatikus dolog, ha valaki maga ellen beszél
– nyugtatta meg Mimi.
– Én nem fogok magam ellen beszélni. Nem akarok
lúzernek tűnni. Én nagyszerű sztorikat akarok elmesélni.
– Mindenki imádna érte.
– Mindenki azt gondolná, hogy egy rakás
szerencsétlenség vagyok.
– Kettőnk közül valaki PR-szakértő – jegyezte meg Mimi. –
És az a valaki nem te vagy.
– Hmmm. Majd meglátjuk.
Ami azt jelentette, hogy a dolognak annyi esélye van,
mint egy hógolyónak a pokol tüzén. Egyesek egyszerűen
képtelenek menedzselni magukat. Mimi nem először
tűnődött el azon, hogy ennek a hihetetlen öntudatnak lehet-
e valami köze CJ neveltetéséhez, de már tapasztalatból
tudta, hogy CJ erről úgysem hajlandó beszélni. Azzal üti el a
kérdéseket, hogy a gyerekkora egyszerűen túl
eseménytelen volt ahhoz, hogy érdemes lenne szót ejteni
róla. Nem túl sok pénz, de sok jókedv, ez volt a maximum,
amit ki lehetett szedni belőle. És mindig hangoztatta,
mennyire unalmas, amikor valaki a gyerekkoráról beszél.
– Váltsak témát? – érdeklődött Mimi.
– Légy szíves. Mert nem fogok a tévében hülyét csinálni
magamból.
– Meghívhatom ide az egyik barátomat, hogy
meglátogasson?
CJ-nek lejjebb ereszkedett a szemöldöke.
– Úgy érted, hogy valaki be akar ugrani egy gyors teára?
– Úgy csinált a kezével, mintha teáscsészét fogna
finomkodva, eltartott kisujjal. – Vagy ez a valaki ott fog lakni
a te házrészedben?
– Ott fog lakni – felelte Mimi.
CJ csúnyán nézett.
 – Arról a nyavalyás exedről van szó?
– Micsoda? Dehogy!
– Ó! Akkor ki az? Valami új pasi?
– Nem pasi. A barátnőm Goosebrookból. Éppen fasírtban
van a férjével, és szüksége van egy kis levegőváltozásra.
– Ez azt jelenti, hogy itt fog sírni és nyavalyogni?
– Te jó ég, ha hallanád magad – szólt Mimi. – Micsoda
empátia. Nem fog sírni, oké? Ha pedig mégis, neked nem
kell hallgatnod. Az én barátom, nem a tiéd. Még csak hozzá
se kell szólnod, ha nem akarsz.
– Hát jó – vont vállat CJ. – Jöhet.
– Annyira cuki vagy.
– Csak ne vesse magát a nyakamba. Mindössze ennyit
kérek.
– Férjnél van. Te pedig nem George Clooney vagy –
vágott vissza Mimi.
– Csak önmagam. CJ Exley, a világhírű bestselleríró.
Amint megpillantja a villát, varázsütésre sokkal vonzóbb
leszek a szemében. Majd meglátod.
– Nem akarlak megbántani – felelte Mimi –, de szerintem
tévedsz.
Amíg CJ rendelt még egy üveg bort, Mimi visszaírt Lois-
nak: Nem repülsz ide és maradsz itt egy kicsit nálam?
Pillanatokon belül megérkezett Lois válasza: Az szuper
lenne. DE IGEEN! Mikor indulhatok?
 20. fejezet

Tizennyolc órával később Lois ott állt a küszöbön.

– Mimi, istenem, valóságos életmentő vagy! – ölelte át a
lányt vékony karjával. – Annyira köszönöm. Fogalmad sincs,
mennyire kellett már, hogy valami ilyesmi történjen velem.
Tudtam, hogy el kell jönnöm onnan… Ez a hely olyan, mint a
paradicsom! – Hátralépett, és végigmérte Mimit. – Te is
szinte sugárzol. Jó dolgod van? Összejöttél valakivel? Csak
nem valami villogó szemű spanyollal?
– Senkivel nem jöttem össze. – Mimit szórakoztatta Lois
gondolatmenete. – Nincs időm. Túl sokat dolgozom.
– És hogy bírod az író urat? Mindent tudni akarok… Még
mindig akkora szörnyeteg?
A háta mögött CJ szobájának félig nyitott ablaka
kicsapódott, és CJ kiabált ki: – Igen, még mindig akkora
szörnyeteg, főleg azért, mert el kell viselnie, hogy mások
gorombák és hálátlanok, pedig ő nagylelkűen befogadja
őket a nyamvadt luxusvillájába.
– Hoppá – súgta Lois, aztán CJ felé fordult: – Bocs, de
nyilván ő maga is tudja, hogy a híre megelőzi. – Odalépett
az ablakhoz, és benyújtotta a kezét: – De persze biztos
vagyok benne, hogy nem annyira rossz, mint ahogy
mondják. Ha szeretné, hogy átmenjek egy szállodába, nem
probléma.
Kezet ráztak.
– Mi történt az arcával? – kérdezte CJ.
Mimi lehunyta a szemét. Miért kell ennek a pasinak
mindig ezt csinálnia?
– Az arcommal? – mutatott végig Lois a nyakát,
mellkasát, karját borító hegeken. – Még ennél több is van,
ha érdekli.
– Meséljen.
– Autóbaleset.
– Ó – bólintott CJ, és végre leesett neki a tantusz. – Akkor
maga az, aki élve megúszta.
 – Jól bánik a szavakkal – felelte Lois.
– Mimi nem közölte, hogy maga fog jönni, ennyi az
egész. – CJ végigmérte, és meglátta a műlábat. – Szóval
elhagyja a férjét. Talán nem elég gazdag?
Lois állta a tekintetét.
– Inkább túlságosan is az.
– Nem tűnik túl összetörtnek.
– Azért, mert Mimi figyelmeztetett, hogy nem szabad
sírnom a maga jelenlétében. Ez a bátor arcom. Nézze –
folytatta Lois maradhatok, vagy menjek szállodába…
– Ne drámázzon már – torkollta le CJ. – Természetesen
marad.
– Kösz. – Lois a hatalmas bőröndre mutatott, ami a
kocsibehajtón állt, ahová a taxis kirakta. – Mimi bezárta
magát, vagy ki tud jönni, és segít ezt bevinni?
– Egy kicsit más, mint otthon – jegyezte meg Lois.
Mimi elmosolyodott.
– Az biztos, hogy nincs annyi birka.
A parton üldögéltek, a nap éppen lenyugvóban volt a
hátuk mögött, rózsaszínre festve az öblöt övező hegyeket, a
levegőben pedig tengeri herkentyűk és fokhagyma
ínycsiklandó illata szállt.
– Mindössze egy hónapja vagy itt, de sokkal hosszabbnak
tűnt. – Lois hátrasimította szőke haját, aztán felkönyökölt,
hogy nézze az utolsó úszókat a tükörsima vízben. –
Hiányoztál.
– Te is nekem. Fura volt, hogy CJ az egyetlen társaságom.
– Fura? Inkább szörnyű.
– Pénzt kapok azért, hogy elviseljem – váltott témát
Mimi, mert látta, hogy Lois már alig várja, hogy a
házasságáról beszélhessen. – De mi a helyzet veled meg
Felixszel?
– Uhh – hördült fel Lois, és elfeküdt a homokban. –
Utálom a nyavalygós embereket, és én is utálok
nyavalyogni, de lehetek most egy kicsit önző? Meghallgatsz,
ha gyors leszek?
– Végül is ezért utaztál ilyen messzire. Mondd, amilyen
hosszan akarod.
 – Emlékszel a köntösre, amit a születésnapomra küldtél?
Rózsaszín selyem, lila mintával a nyaka körül?
– Persze…
– Nagyon szerettem – jelentette ki Lois. – Sőt most is
szeretem. Szinte le nem jön rólam, annyira én vagyok.
– Hát ez szuper! Itt vettem nem messze egy kis
butikban, majd elmehetünk nézelődni.
– És megmondjam, Henriettától mit kaptam? – Szünet. –
Egy mustársárga-szürke tweedszoknyát.
– Ó – mondta Mimi.
– De tudod, mit? Henrietta ilyen, meg az ízlése is,
úgyhogy nem izgattam fel magam rajta. Legalább azt
tudtam, hogy Felixtől valami klasszat fogok kapni, mert
korábban említette, hogy nem tudja, mit vegyen, én pedig
megláttam egy gyönyörű Tiffany napszemüveget egy
magazinban… Jó drága volt, de amolyan szerelem első
látásra. Úgyhogy jeleztem neki, hogy a hetvennyolcadik
oldal a Red magazinban, és akkor nem kell sokat törnie a
fejét.
Mimi nem tudta nem észrevenni, hogy Lois nem Tiffany
napszemüveget visel.
– És…?
– Amikor Felix átadta az ajándékát, és egy nagy doboz
volt, azt hittem, belecsomagolta a szemüveget egy
köntösbe vagy valamibe, hogy azt higgyem, nem is kapom
meg. Aztán kiderült, hogy tényleg nem is azt kapom, hanem
valami szörnyű kabátot. Tojás alakú és babakaki színű,
mindenféle bizarr kötött rojtokkal. Minden megvolt benne,
amit utálok egy kabátban, mármint amit józan ésszel bárki
utálhat egy kabátban, Felix meg ott állt, roppant
elégedetten magával.
– De miért? – hüledezett Mimi. – Miért vett neked
ilyesmit?
Lois felsóhajtott.
– Mert a nyolcvanhetedik oldalt nézte a hetvennyolcadik
helyett.
– Jaj, ne! Ezek szerint csupán tévedés volt. Nem
szándékosan csinálta.

É
 – Tudom, tudom. És szegény teljesen kikészült, amikor
rájött, hogy elrontotta. De… Tudom, hogy olyan, mintha egy
elkényeztetett kis tyúk nyivákolna, hogy nem kapta meg,
amit akart, de igazából nem erről van szó. – Lois
elkeseredetten nyújtotta ki a kezét fektében. – Azt nem
értem, hogy amikor meglátta azt a képet a magazinban,
hogy gondolhatta, hogy nekem tényleg egy ilyen kabát kell.
Úgy éreztem, hogy egyáltalán nem is ismer… Vagy nem
érdekli a dolog annyira, hogy belegondoljon, nem történt-e
valami tévedés. Úgy értem, hogy ha a nyolcvanhetedik
oldalon egy elektromos nadrágvasaló lett volna vagy akciós
inkontinenciabetét, akkor azt is megvette volna? Örült
volna, hogy gyorsan letudhatja az egész unalmas
ajándékbeszerzést.
Szegény Felix.
– A férfiak sokszor bepánikolnak, mert félnek, hogy
elrontják – próbálkozott Mimi.
– Te is csak véded, mint mindenki más. – Mimi
odapillantott, és könnycseppet látott Lois szeme sarkában. –
Persze nem csak a kabátról van szó. A francba, nincs nálam
zsepi… – Lois kicsit felült, és a keze fejével megtörölte az
arcát.
– Nekem van – kezdett kotorászni a táskájában Mimi.
Éppen megtalálta, amikor valami eltakarta előlük a
napot.
– Máris kitört a sírás-rívás? – kérdezte CJ.
– Te követsz minket? – csattant fel Lois.
– Kinéztem a hálószobám ablakán, és megláttalak titeket
itt a parton. Ez nem számít követésnek. Sőt meg lesztek
döbbenve, ha meghalljátok, hogy azért jöttem le, mert meg
akarlak hívni benneteket vacsorára.
Lois gyanakodva meredt rá.
– Miért tennél ilyet?
– Hogy kompenzáljam a korábbi tapintatlanságomat –
felelte CJ. – Hogy megmutassam, tudok kedves is lenni, ha
akarok.
– És? – nógatta Lois.
A férfi láthatóan jól szórakozott.

É
 – Éles szemű vagy. Szeretem ezt a tulajdonságot a
nőkben. Na jó, és mivel író vagyok, ez azt is jelenti, hogy
szívesen hallanék a helyzetedről.
– Azaz kíváncsi vagy – mordult fel Lois. – Melyik
étterembe akarsz vinni minket?
– A Staybe.
Lois helyeslően bólintott.
– A TripAdvisoron olvastam róla. Jó lesz.

Nyolckor már ott ültek CJ kedvenc asztalánál a teraszon.

Néhány pohár ital mellett Lois újra elmesélte a kabát
történetét.
– És végül visszavitted a boltba?
– Akartam, de Truman lepisilte.
– Truman? Az meg ki, az inas?
Lois felvonta a szemöldökét.
– Az anyósom macskája. Szerintem Henrietta
macskanyelven beszél hozzá, és ráveszi, hogy olyan
dolgokat csináljon, amelyekkel megkeserítheti az életemet.
– Megvonta a vállát. – Mindenesetre nem vittem vissza. Majd
kitisztíttatom, és beadom a helyi adományboltba.
– Meggugliztalak – jelentette be CJ.
– Tényleg? Miért?
– Ugyan miért guglizna meg bárki bárkit? Hogy többet
tudjon meg róla. Van néhány fantasztikus kép rólad a neten.
– Én bizony nem nevezném őket fantasztikusnak – felelte
Lois. – Tiszta roncs vagyok.
CJ elővette a telefonját, és megmutatott neki egy
elmentett képet.
– Ez még a baleset előtt készült. Te meg a férjed, egy
jótékonysági bálon.
Lois odapillantott, aztán elfordította a tekintetét.
– Hát igen, akkor még tényleg fantasztikusan néztem ki.
CJ megmutatta a képet Miminek. Lois valóban mesésen
festett piros Jessica Rabbit ruhájában és zafírkék
tűsarkújában. Szőke haja magas kontyba fogva, és éppen
nevetett, Felix pedig őszinte csodálattal bámulta őt.
– Ha jól sejtem, újabban nem hordod feltűzve a hajadat.
Inkább próbálod vele minél jobban eltakarni az arcodat –
jegyezte meg CJ.
Lois bort töltött magának.
– Jól gondolod, Sherlock.
– És azért ültél abba a székbe, mert ott látnak a
legkevésbé az emberek.
– Talált. Néha úgy megyek étterembe, hogy barna
papírzacskót húzok a fejemre.
– Nem azért menekültél el a férjedtől, mert rossz
szülinapi ajándékot vett neked – állapította meg CJ.
– Valóban?
– Amikor összejöttetek, te voltál a sztár, és Felix az
imádód. Te voltál a gyönyörű partilány, ő pedig el sem tudta
hinni, mennyire szerencsés. Aztán jött a baleset, és minden
megváltozott. Majdnem meghaltál, egy csomó mindenen
mentél keresztül a kórházban, és elvesztetted a…
– Szépségemet – fejezte be helyette Lois. – A lábamat. Az
önbizalmamat. Ehhez nem kell űrkutatónak lenni.
– Azt akartam mondani, hogy elvesztetted az előnyödet.
Most te érzed magad úgy, mint Felix a baleset előtt.
– Csak éppen ő gazdag – mutatott rá Lois. – Ami azt
jelenti, hogy mindig is érdeklődtek iránta a nők. Ezt nyilván
te is ismered – tette hozzá célzatosan.
– Naná. A világ már csak ilyen. Ezért is nem nősültem
meg. – CJ félretolta a tányérján a babérlevelet. – A baleset
előtt hűséges voltál Felixhez?
– Persze – háborodott fel Lois.
– Nem feküdtél le más pasikkal?
– Nem!
– Nem is flörtöltél velük?
Lois pislogott.
– Néha, talán. Egy kicsit.
– Figyelj, láttam a képeket – paskolta meg a telefonját. –
Hidd el, meg tudom ítélni. És ez nem kritika akar lenni. Ha
úgy néztem volna ki, mint te, én is flörtöltem volna.
Mimi látta Lois szomorkás mosolyát. CJ-nek most
kivételesen sikerült nem bántóan viselkednie.
– Imádtam flörtölni – vallotta be Lois. – Feldobta a
napomat, jól éreztem magam tőle. Ártalmatlan dolog volt,
laza hobbi… Vonzó férfiakkal találkozni, és érezni azt a
bizsergést. Semmi sem hasonlítható ehhez.
– És mi volt a helyzet azokkal a pasikkal, akik nem voltak
vonzóak? – érdeklődött CJ.
– Velük nem volt meg a bizsergés.
– Ezek szerint velük nem flörtöltél.
– Nem.
– Velem szóba álltál volna?
– Őszinte legyek? Nem – rázta a fejét Lois. – Sajnálom.
– Semmi baj – legyintett CJ. – És mikor flörtöltél valakivel
utoljára?
– Talán a baleset napján.
Mimi csak most döbbent rá, hogy mennyire
megváltozhatott Lois élete.
– Még Paddyvel se? – kérdezte.
Lois letette a villáját.
– Hülyéskedsz? Vele aztán végképp nem.
– Ki az a Paddy? – kérdezte CJ.
– A jóképű srác, akivel régen a legtöbbet szórakoztam.
Most viszont úgy kezel, mint valami törékeny vénlány
nagynénit. Hogy is akarna flörtölni valakivel, aki így néz ki?
– vont vállat, és ettől valahogy érezhető lett titkolt fájdalma.
– Ez elég durva – bólintott CJ. – Ugye tudod, mit kell
tenned?
– Biztos vagyok benne, hogy te majd felvilágosítasz.
– Tedd alacsonyabbra a mércét – tanácsolta CJ. – De úgy
rendesen.
– Igazán remek tanács – bólogatott Lois. – Annyira
megnyugtató. Máris sokkal jobban érzem magam.
– Nem a valóság talaján állsz, ha jól látom. Én csak
próbáltam valami praktikus tanácsot adni. Próbáltam őszinte
lenni.
– Simán szörnyű vagy – felelte Lois.
– Pedig igyekeztem. Sokkal jobban igyekeztem, mint
ahogy általában szoktam – mutatott magára. – Ha szeretnél
egy kicsit gyakorolni, itt vagyok.
– Gyakorolni? – Mimi felnyögött, és eltakarta a szemét; ez
már túl sok volt neki.

Ú
 – Úgy értem, a flörtölést – magyarázta CJ. – Nem
szokásom lefeküdni más férfiak feleségével.
– Kösz, de akkor sem – felelte Lois.
 21. fejezet

Másnap délután CJ elment, hogy találkozzon néhány itt élő

barátjával, akik Pollensa óvárosa fölött, a hegyen laktak.
Mikor elindult, integetett: – Érezzétek jól magatokat, lányok!
És legyetek jók!
Amikor elhúzott vele a taxi, Lois megszólalt:
– Nem semmi a pasi.
Mimi megvonta a vállát.
– Én figyelmeztettelek.
– A lényeg, hogy végre nincs itt, és úszhatom egyet.
A medence melletti sárga, párnázott napozóágyakon
heverésztek. Október ellenére a hőmérséklet még mindig
húsz fok fölött volt, kiválóan lehetett napozni. Még Miminek
is sikerült egy kis barnaságot magára szednie a maga
hófehér bőrével. Nézte, ahogy Lois lehámozza magáról a
felsőjét és a farmerjét, melyek alól rózsaszín bikini bukkant
elő, majd a lány leült a medence szélére, és levette a
műlábát. Kint hagyta a parton, belemerült a vízbe, aztán
ellökte magát, és a víz alatt átsiklott a másik oldalra.
A taxi berobogott a kapun, és csikorogva fékezett a
behajtón, még mielőtt Mimi letehette volna a teáscsészéjét
és felállhatott volna. Felkiáltott, hogy „CJ visszajött”, de Lois
a víz alatt semmit sem hallott ebből.
A bejárati ajtó felé CJ-nek a medence mellett kellett
elmennie.
– El tudod képzelni? – méltatlankodott Miminek. – Fent
hagytam a nyavalyás telefonomat.
A következő pillanatban Lois fókamód kidugta a fejét a
medence túlsó végén. Amikor észrevette CJ-t, fújt egyet, és
visszamerült a víz alá.
CJ mindezt eléggé szórakoztatónak találta ahhoz, hogy
addig álljon ott, amíg Loisnak újra fel nem kellett jönnie
levegőért.
– Mi a gond? – vigyorgott rá CJ.
– Nem akarom, hogy nézz.
 – Látod ezt a partot? – mutatott a kerítésen túlra. –
Sokszor látok lányokat bikiniben.
– De azok nincsenek tele forradásokkal – felelte Lois. – És
valószínűleg normális mennyiségű lábakkal rendelkeznek.
– Ezért úszol olyankor, amikor nem vagyok itt? Mert nem
akarod, hogy lássam a lábad?
– Nem csak te. Senki más. Nem szeretek így kinézni –
felelte védekezőén Lois. – Nem valami felemelő érzés.
– Szoktad nézni a paralimpiát? Az úszókat? Egyáltalán
nem zavarja őket, hogy néz ki a karjuk vagy a lábuk. Nem
érdekli őket. Egyszerűen csak úsznak.
– Tudom, és jó nekik, de én nem így érzek a saját
lábammal kapcsolatban. Én megtehetem, hogy szégyenlős
legyek, és ne akarjam, hogy az emberek megbámuljanak.
– Ezért takarod el mindig – bólintott CJ.
– Ne leckéztess. Fogalmad sincs róla, milyen érzés.
– És a férjeddel mi a helyzet? Ő megcsókolja a lábadat és
mondja, hogy gyönyörű?
– Természetesen nem – Lois láthatóan visszahőkölt. –
Mert nem gyönyörű, hanem szörnyű.
– Szerinted – vélekedett CJ.
A férfi kihozta a mobilját a házból, és másodszor is
elment. Lois nyugodtan úszhatott tovább. Aztán kimászott a
medencéből, és visszament Mimihez. Visszatette a műlábat
és a Ray-Bant, úgy feküdt végig a napozóágyon.
– Gyereket akar.
– Micsoda? – kiáltott fel döbbenten Mimi. – CJ?
– Te jó ég, dehogy! Felixről beszélek.
Mimi elnevette magát.
– Amikor mondtad, éppen CJ járt a fejemben, de persze
ez a megoldás logikusabb.
– El tudod képzelni, milyen lehet gyereket vállalni CJ-vel?
– húzta el a száját Lois, és a jeges pohár vize után nyúlt.
– Az lényegtelen. Viszont el tudod képzelni Felixszel?
Lois felsóhajtott.
– Persze. De nem akarok alibigyereket. Nem azért
kellene, hogy megpróbáljuk összetartani a házasságunkat. –
Elhallgatott. – Tudod, amit CJ mondott, hogy Felix
megcsókolja-e a lábamat és gyönyörűnek nevezi-e…
Szerinted van férfi, aki valaha is megtenne ilyet?
Mimi a barátnőjére nézett; ő is ugyanezen gondolkodott.
– Nem tudom. Talán. – Mit lehet erre mondani? Felix
nyilván nem tette meg ezt, tehát szívtelenség lenne igennel
válaszolni? – Mindnyájan mások vagyunk. Egyesek
könnyebben megbirkóznak a dolgokkal, mint mások. De
igazából egyáltalán nem olyan szörnyű, mint amilyennek
hiszed. – Nagyon szerette volna enyhíteni Lois rossz érzését.
– Ez csak egy gyógyult heg, ami talán nagyobb, mint a
megszokott, de nem ijesztő. Egy idő után észre se veszi az
ember, eszébe se jut. Egyszerűen hozzád tartozik.
– Nem tudom elviselni, amikor az emberek megnézik.
Magamat sem szeretem látni. Így most kibírható, mert ket-
ten vagyunk, és veled biztonságban érzem magam. De
senki más ne lássa.
– Kivéve Felixet.
Lois nagyot nyelt, és megrázta a fejét.
– Az ágyban hosszú hálóinget hordok. Mindig eltakarom.
Mimi félve kérdezte:
– De hát amikor… ?
– Olyankor lekapcsoljuk a világítást. Még sosem ért hozzá
a lábamnak ehhez a részéhez. – Még kimondani sem
szerette a „csonk” szót, Mimi most döbbent rá erre. – Ez
olyan dolog, amiről nem beszélünk.
– Pedig kéne – felelte szelíden Mimi; nagyon sajnálta
Loist.
– Egyszerűen nem megy. A férfiak olyan finnyásak
tudnak lenni. Nem akarom, hogy Felix groteszknek lásson.
Ha pedig hazudna, és azt mondaná, hogy nem… Akkor úgyis
tudnám, hogy hazudik, és az még rosszabb lenne.
– De hát még mindig szeret. Házasok vagytok. És
gyereket szeretne tőled.
– Vagy sajnál, vagy bűntudata van, mert az ő apja
vezetett. – Lois elhallgatott, aztán felsóhajtott. – Vagy úgy
érzi, hogy hozzám van kötve, és úgy érzi, hogy egy gyerek
feledtetné vele a rabságot.
Lois ottlétének negyedik napja volt. Mimi nagyon szeretett
volna hallani Calról, de a téma valahogy sosem merült fel
magától, és nem akarta ő szóba hozni. Pedig vágyott rá,
hogy megtudja, mi van vele.
Most úgy tűnt, talán sikerül. Megcsörrent a mobilja, és a
hívó Cal volt. Evek óta tudták egymás számát, nem sokkal a
baleset után adták meg egymásnak, de a férfi eddig sosem
hívta, nem is üzent, így aztán Mimi sem tette ezt.
Egészen máig.
A szívverése a háromszorosára gyorsult, amikor
beleszólt:
– Halló! – mintha nem tudná, ki hívja.
– Mimi? Szia, itt Cal. Jókor hívlak?
Ó, az a hang, az a csodálatos zengés… Miminek el kellett
tartania a telefont a szájától, nehogy behallatsszon, ha
felsóhajt gyönyörűségében.
– Szia! Bocs, de éppen benne voltam valamiben… Most
már hallgatlak.
– Biztos? Mert visszahívhatlak később is.
– Nem, nem, csak egy pszichopatával kellett
foglalkoznom, aki feldarabolt egy orosz kettős ügynököt, és
megetette a máját a család macskájával.
– Az igen – Cal hangján hallatszott, hogy mosolyog.
Mimi eltűnődött, hogy honnan telefonálhat; nehéz
elképzelni valakit a vonal túlsó végén, ha nem tudjuk, hogy
a tévé előtt lustálkodik, vagy a mezőn sétál a kutyával,
netán éppen pucéran heverészik a fürdőkádban.
Na jó, valószínűleg nem egy kád vízben ázik. De attól
még jó volt elképzelni.
Mindenesetre ennyit válaszolt könnyedén:
– És ez csupán egyetlen délután. CJ írását kibogarászni is
elég idegesítő. Először azt hittem, hogy a fickó egy
ügyvédet vagdosott fel, megsütötte a darabjait egy
serpenyőben, miközben egy vértócsában álldogált a
konyhában.
Cal nevetésének hangja felidézte benne a fürdőkádas
képet, és szinte várta a csobbanásokat a háttérből.
– Kemény meló, de valakinek meg kell csinálnia – lágyult
meg Cal hangja. – És mi a helyzet valójában? Minden
rendben?
– Nagyjából. Puerto Pollensa csodálatos, az idő gyönyörű,
és CJ inkább ugat, mint harap. – Mimi feltornászta magát az
egyik konyhai bárszékre. – Ha már az ugatásnál tartunk,
hogy van Otto?
Uramisten, milyen béna szöveg.
– Remekül.
– Na és Cora?
– Még remekebbül – Cal hangjából sütött a szeretet a
lánya iránt.
– Hát persze. – Amikor Mimi meglátta a saját arcát a
laptop képernyőjén visszatükröződni, rádöbbent, hogy úgy
vigyorog, akár egy idióta. Még szerencse, hogy nem
videóhívásban vannak. – És veled mi újság?
Sikerült eltalálnia a megfelelő hangot: barátságos és
érdeklődő, de nem túlságosan érdeklődő. Nem az a „minden
éjjel veled álmodom”-búgás.
Legalábbis nem minden éjjel…
– Kösz, minden jól megy. – Cal vidámnak tűnt. – Sőt,
tegnap történt valami igazán érdekes dolog is. Elfogadtam
életem első festői megbízását.
– Micsoda? Hát ez csodálatos! – Mimi őszintén örült a
hírnek. – Mintha azt mondtad volna, hogy még nem állsz
készen. Miért gondoltad meg magad?
– Azt hiszem, úgy éreztem, hogy ez így sorsszerű. Egy
barátom kitett pár fotót az Instagramra a képeimből, és
valami focista felesége meglátta őket. Aztán váratlanul
felhívott, és megkért, hogy fessem le őt meg a családját.
Megmondtam neki, hogy még nem állok készen ilyesmire,
de ő azt hitte, hogy csak le akarom rázni, és személyes
sértésnek vette. Mire magamhoz tértem, már gyakorlatilag
ott tartottunk, hogy mondjak egy árat.
– Tyűha!
– Szerintem is. Teljesen szürreális volt az egész. Úgyhogy
tegnap átmentem Windsorba, hogy találkozzam vele és a
gyerekekkel. Megmutattam neki néhány másik munkámat,
és kicsit arra számítottam, hogy visszakozni fog. De nem így
történt. És megbeszéltünk néhány randit is.
– Tyűha – ismételte Mimi, kicsit magasabb hangon.
 Cal majdnem nevetett.
– Na nem olyan randit. Hanem időpontokat az első
vázlatok elkészítéséhez.
– Ez tényleg fantasztikus! – Gyerünk, szedd össze
magad. – Kinek a felesége?
– Darren Mayé. Ő az, aki a…
– Igen, hallottam róla. Szóval akár ez lehet a nagy
áttörés.
– Vagy a legrosszabb felsülés, ha nem sikerül –
vélekedett Cal szomorkásan. – Majd meglátjuk, hogy alakul.
Nos, ennyit rólam. De igazából Lois miatt hívtalak.
– Ó. Értem – nyilván lennie kellett valamilyen oknak; Cal
most sem azért hívja, mert hallani akarta a hangját.
– Felix kért meg, hogy beszéljek veled. Tudni akarja, mi
van Loisszal és mikor megy haza.
– Ez azt jelenti, hogy hiányzik neki?
– Ugyan már – felelte Cal. – Hát persze hogy hiányzik.
*

Tíz perccel később, miután sok szerencsét kívánt a

megrendelt portréhoz, és a Google segítségével felfedezte,
hogy Darren May felesége, Lara igencsak csinos, Mimi
elköszönt. Hátradőlt, és ide-oda ingatta a fejét, miközben
érezte, hogy a tarkója már attól csatakosra izzadt, hogy
telefonon keresztül hallotta Cal hangját.
Kinyílt a konyhaajtó, és CJ állt meg a küszöbön, féloldalas
vigyorral, kezében üres whiskyspohárral.
– Ez meg ki volt?
– Semmi közöd hozzá. Amúgy nincs egy kicsit korán a
whiskyzéshez?
– Ez még a tegnap esti poharam. Mindig is érdekelt, hogy
pohárral tényleg jobban lehet-e hallgatózni – folytatta CJ
zavartalanul. – És tudod, mit? Tényleg. Gyerünk, mondd csak
meg, kivel beszéltél.
– Egy barátommal.
– Eléggé érdeklődsz ez iránt a barát iránt.
Te jó ég, ennyire hallatszott? Mimi érezte, hogy
elvörösödik.
– Lois miatt hívott.
 – Netán ő is érdeklődik irántad? – CJ egy pillanatra
elgondolkodott. – Azt hiszem, nem, különben már hallottam
volna róla. Vagy idejött volna meglátogatni.
Ezt hallani is rossz volt, de Mimi azért kibökte:
– Ha annyira érdekelne, vajon idejöttem volna veled
dolgozni?
– Talált, süllyedt – CJ kacsintása elárulta, hogy végig a
bolondját járatta vele, ami remélhetőleg nem azt jelentette,
hogy komplett hülyét csinált magából, miközben Callal
beszélt.
Bevetette a Szörnyella-pillantását, és hűvösen odaszólt a
férfinak: – Azt hiszem, elég a hallgatózásból. Itt az ideje
visszamenni dolgozni, nem igaz?
– Ahogy parancsolja, főnök – fordult meg kuncogva CJ.
Mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó, Mimi még
hallotta, ahogy CJ magas hangon utánozni kezdi őt: „Szia!
Tyűha! Jaj, tyűha!”
A nyavalyás! Mimi maga elé vette a laptopot, és újabb
képeket keresett Darren Mayről, bájos nejéről, Laráról és két
roppant fotogén kisgyerekükről.
Cal nem az övé, soha nem is volt az. Mimi ezt túlságosan
is jól tudta, mégis belémart a féltékenység.
Szerencsére Lara és Darren kapcsolata legendásan
stabilnak tűnt. És ha valaki egy milliárdos Premier League-
focista felesége, nem valószínű, hogy mindent feláldoz egy
névtelen, kezdő portréfestőért.
Legalábbis reménykedjünk benne.
 22. fejezet

Szóval ez is elérkezett. Miminek elállt a lélegzete, mert a

valóságban látni őt sokkal jobb volt, mint csak úgy
elképzelni.
A hálószobája ablakából nézte, ahogy Otto ugrándozik az
avarban. Megtalálta a narancssárga frizbit, amit Cal az
imént dobott el neki, a szájába kapta, és diadalmasan
körberohant vele a deres fűben, mielőtt visszavitte volna
Calnak.
Mimi gyorsan megtörölte az ablaküveget a ruhája ujjával
ott, ahol a lehelete elhomályosította. November 4-e volt,
több mint két hónapja nem látta Calt, és már a
telefonbeszélgetésük óta is eltelt egy hónap. A férfi sötétkék
pólót és farmert viselt, szőke hajából eltűnt a napszítta
árnyalat. Miközben Mimi az ablakpárkányra könyökölve
figyelte, megborzongott a válla és a gerince, és nem tudta
eldönteni, hogy a hidegnek vagy Cal látványának
köszönhető.
Micsoda láb, micsoda test…
A következő pillanatban, mintha csak meghallotta volna,
Cal hátrafordult, és felpillantott az ablakra.
Mimi szíve azonnal meglódult, de ellenállt a
késztetésnek, hogy elbújjon. Nevetséges lett volna, és Cal
már úgyis meglátta. A férfi szeme tágra nyílt, és
hitetlenkedve tárta szét a kezét. Csodálatos érzés volt, mert
látszott rajta, hogy őszintén örül. Cal mutogatni kezdett,
hogy nyissa ki az ablakot. Amikor utoljára ezt tette,
sajnálatos módon a férfira zúdította a melltartóját és a
bugyiját. Most viszont mindenféle baleset nélkül sikerült a
manőver.
– Ez aztán a meglepetés! – kiabált föl Cal. – Nem is
tudtam, hogy visszajöttél.
– Senki nem tudja. Marcus hozott el a bristoli reptérről
tegnap éjszaka. – Mivel emlékezett CJ megjegyzéseire, Mimi
most nem hagyta, hogy a hangja túl magas és sóvárgó
legyen. – Mindössze pár napra jöttem.
Cal mosolygott.
– Most nem dobsz rám semmit?
– Talán nem.
Csak semmi mohóság, semmi flört.
– Szalonképes vagy? – érdeklődött Cal.
Hát, igyekszem.
– Tessék?
– Ruhailag. Nem tudhatom, hogy épp most keltél ki az
ágyból, vagy már felöltöztél. Mert ha felöltöztél, lejöhetnél
hozzánk. Nézd csak Ottót, hogy hiányoztál neki!
Cal talán flörtölni akar? Netán csupán a szokásos sárm?
Mert Otto ugyan érdeklődve nézeget felfelé, de nyoma sincs
rajta semmiféle kirobbanó izgalomnak. Egy kis vidám
farkcsóválásnál több nem telt tőle.
– Két perc, és lent vagyok – felelte Mimi.
Őszintén szólva a válasz sosem lett volna nem. Az öröm
fokozódott, amikor közelebb ért. Otto elragadtatva csaholt,
és optimista módon a lány tenyerébe dugta az orrát valami
csemege reményében.
Cal elvigyorodott.
– Mondtam, hogy hiányoztál neki.
Persze, és mi a helyzet veled?
– Nekem is hiányzott – felelte Mimi. – Szia, Otto!
Letérdelt a ropogós levelekre, és máris rázúdult a nyálas,
szőrös üdvözlés. Aztán a szeme sarkából valami elmosódott
mozgást látott, és Otto már ott sem volt: a legnagyobb
farok-csóválás közepette a folt után vetette magát.
– Ne vedd a szívedre. Mókusszezon van – magyarázta
Cal, miközben a rohangáló kutyát figyelték.
– Teljes három másodpercig részesülhettem a
szeretetéből – felelte Mimi.
– A mókusok előnyt élveznek. Megőrül tőle, hogy azok
tudnak fára mászni, ő meg nem.
Mimi felállt, és látta a vékony nevetőráncokat Cal szeme
sarkában. Erezte a férfi illatát, a pirítós és a sampon
ellenállhatatlan keverékét, némi kávéillattal fűszerezve.
– Hogy ment a dolog Loisékkal? – érdeklődött Mimi.
 Cal legyintett.
– Lois meg van győződve róla, hogy Henrietta betanította
a macskáját, hogy kémkedjen utána. Azt mondja, hogy
Truman mindenütt a nyomában van, és gonoszul méregeti.
– Szerintem Trumannek ez a természetes viselkedése.
– Én tudom. Mindenesetre megosztottam Felixszel, amit
tőled hallottam, és próbál javítani a helyzeten. Tényleg
szereti Loist – sóhajtott fel Cal. – És mindent megtesz, hogy
megtartsa. De Lois néha önmagának is ellensége. Nem az ő
hibája, de annyi minden van a kalapban, hogy egyikük sem
tud eligazodni rajta, ami nem könnyíti meg Felix dolgát –
mosolyodott el szomorkásan Cal. – De legalább Lois
visszajött tőled. Felix félt, hogy nem fog.
Mimi is félig elmosolyodott, mert Loisnak kellett egy kis
győzködés. Otto jött a frizbijével, és Mimi eldobta neki.
– Lois sem tudja, hogy itt vagyok. Gondoltam,
meglepem.
– Még mindig jól érzed magad Mallorcán? Jól nézel ki.
– Szuper ott az idő. November eleje van, de még mindig
vannak napfényes napok. Itt meg… – bökdöste meg Mimi a
cipője orrával a fagyott füvet, és megborzongott – eléggé
hideg van. Amúgy mi lett a portréval? Jól sikerült?
– Rendben volt, szerencsére. A múlt héten fejeztem be,
és pár napja szállítottam le. Meglehetősen izgultam, de úgy
tűnt, Larának tetszik.
Mimi rájött, hogy jeleket keres. Talán csak képzelte azt a
csillanást Cal szemében, amikor kimondta Lara nevét? Vajon
történt valami kettejük között? Biztosan nem. Lara férjes
asszony, és minden jel szerint boldog.
A nyugtalanító érzés mégis egyre nőtt benne. Aki átélte
már azt, hogy a legjobb barátnője viharos viszonyba
keveredik a pasijával, az tudja, hogy bárki bármire képes
lehet anélkül, hogy valaha is kiderülne.
Mimi próbálta összeszedni magát.
– Kedves nő?
– Lara? Igen, az. Nagyon barátságos… A gyerekek is
aranyosak voltak. Darrennel nem találkoztam, mert a kép
ajándék lesz a házassági évfordulójukra. Lara holnap akarja
odaadni, addig csak reménykedhetünk, hogy neki is tetszeni
fog.
Vajon mit jelenthet a nagyon barátságos? Mimi próbálta
kizárni az agyából a lehetséges válaszokat.
– Fogadni mernék, hogy klassz lett. Szívesen megnéztem
volna. Csináltál róla képet a telefonoddal?
– Igen. – Cal a mobiljáért nyúlt a farzsebébe, aztán
valami eszébe jutott. – Csak éppen otthon hagytam a
telefont a töltőn. A fenébe. Hacsak… Ha hajlandó vagy
eljönni velem, meg tudom mutatni a laptopomon…
– Nincs semmi dolgom. Szívesen elmegyek megnézni –
felelte Mimi. – Cora otthon van?
– Igen, bár nemsokára indulnia kell táncórára. Ő is
nagyon fog örülni neked. – Cal füttyentett Ottónak. A kutya
most is ott ugrándozott az egyik gesztenyefa alatt,
miközben egy mókus bosszantotta fentről. – Gyere, haver,
menjünk!
Hazaérve Cal azt mondta Corának:
– Nézd, kit hoztam!
– Szia! – köszönt Cora, aki rózsaszín harisnyában és
fekete dresszben éppen a balettcipője szalagját kötözgette,
és a szalagvégeket takarosan visszatűrte. Sugárzó arccal
nézett fel Mimire. – Otthagytad az állásodat? Végleg itt
maradsz?
Mimi egy pillanatig nagyon szeretett volna igent
mondani. Mert itt élni Goosebrookban és naponta látni
Calékat annyival jobb és vidámabb lenne, mint egy goromba
írónak dolgozni, aki utál írni.
– Mimi csak a hétvégére ugrott haza – felelte Cal. – Hogy
állsz? Elkészültél? Megmutatom Miminek a fotót a képről,
amit Lara Maynek csináltam, aztán indulunk.
– Hagyd, apa, Charlotte anyukája telefonált, amíg
elvoltál, már úton van értem, utána meg elmegyek
hozzájuk. Minden le van szervezve.
– Tényleg? – Cal meglepettnek tűnt. – Ez igazán kedves
tőle. Remek.
Mimi örömmel gondolt arra, hogy váratlan módon több
szabad órája is lesz Callal. Esetleg elmehetnek ebédelni.
 – Charlotte anyukája elvisz minket moziba, aztán meg
vásárolni.
– Azt akarod mondani, hogy szívesebben csinálod ezt,
mint hogy velem dolgozz? – csapott a mellére Cal tettetett
csalódottsággal.
– Arra gondolsz, hogy ülök abban az uncsi irodádban,
miközben órákig beszélsz emberekkel mindenféle nyári
lakokról? Miközben tél van? – Cora rávigyorgott Mimire. –
Bizony, apa, inkább megyek moziba, hogy megnézzek egy
filmet Charlotte-ékkal.
– Jó tudni, hogy legalább egyikünknek van társasági
élete – felelte jámboran Cal. – Szerintem boldogulni fogok
egyedül. – Felnyitotta a laptopját, és intett Miminek, hogy
csatlakozzon hozzá az ebédlőasztalnál, amelyen Cora
ékszerkészítési kísérletének maradványai hevertek. –
Kedvesem, ezeket szedd össze, mielőtt elmégy.
Mikor látta, hogy Mimi összerezzen a „kedvesem” szóra,
Cora nevetgélni kezdett.
– Mimi azt hitte, hogy vele akarod összeszedetni a
gyöngyöket.
Ez egy kicsit kínos volt.
– Apám is kedvesemnek hívott. És amikor kicsi voltam,
sokszor szólt rám ugyanígy, hogy szedjem össze a
holmimat.
– Engem babszinak hívott anya – mutatta Cora a
mutatóujja és hüvelykujja közötti távolsággal. – Mert amikor
elkezdtem nőni a hasában, akkora voltam, mint egy
babszem.
– Tessék – szólt Cal, és Mimi a háta mögé állt, amikor a
kép megjelent a kijelzőn.
Cora is ott termett.
– Nekem tetszik, mert mindenki mosolyog.
– Pontosan – bólintott Mimi.
Mert ez valóban igaz volt. A hasonlóság is megvolt, de
inkább a melegség és boldogság érzése volt az, amit a
képnek sikerült megragadnia és átadnia. Fesztelen,
végtelenül vidám alkotás volt, minden, amit az ember csak
akarhat annak, akit a világon a legjobban szeret.
 – Nem csoda, hogy boldog vele – jegyezte meg Mimi. –
Az ember a legszívesebben beköltözne ebbe a képbe.
Egyszerűen tökéletes – mondta Calnak. – A pasi biztosan
teljesen odalesz. Hogy is ne tetszene neki?
Ekkor Otto felpattant, és ugatásban tört ki. Hallották,
hogy odakint megáll egy kocsi, aztán ajtócsapódás
hallatszott és női hangok.
– Megjöttünk! – Charlotte, mivel nyitva találta az ajtót,
belépett a nappaliba. – Ó, helló, mi már találkoztunk, nem
igaz? Még nyáron, a víziparkban. Cora azt mondta, hogy
most Spanyolországban dolgozol. Milyen csodálatos! Della
Day-Johnson, szia!
Mimi megfogta a feléje nyújtott kezet, és rámosolygott
Charlotte-ra, aki felbukkant az anyja mögött. Della
krémszínű műszőrme kabátot viselt, és drága pénzen
kiegyenesített hajtincsei úgy lengedeztek, mint egy függöny.
Magas, karcsú nő volt mézszínű pulóverben, színben hozzá
illő szűk nadrágban és leopárdmintás bokacsizmában. A
sminkje profi, a parfümje finom.
– Szia, Mimi vagyok.
– Tudom – sugárzott Della. – Cal mesélt rólad. Hosszabb
időre jöttél vissza?
Mimi megrázta a fajét.
– Csak pár napra.
– Hát akkor élvezd ki a hideget! Ti ketten meg gyertek.
Cora, megvan a váltóruhád? Cal, érte jössz hét körül?
Szívesen látunk titeket vacsorára – a világhírű lasagnémat
fogom készíteni, mert az Cora kedvence. Tulajdonképpen
ragaszkodom hozzá, hogy átgyertek. Szerintetek is
vacsorázzunk együtt, lányok?
– Igen! – süvöltötte Cora és Charlotte kórusban, kislányos
lelkesedéssel.
Neeem, visította Mimi, persze csak magában.
– És ha esetleg megiszunk néhány pohár bort, és nem
tudlak hazahozni titeket, ott is alhattok a vendégszobában.
Mit szólsz hozzá, Cora? Jól hangzik? Alhatsz megint
Charlotte-tal!
Nyilván…
 – Hurrá! – ölelkezett össze a két kislány, és ugrándozni
kezdtek.
Mimi csodálattal adózott Della kiváló taktikájának.
– De most már tényleg indulnunk kell – szólt az asszony. -
A balettről nem lehet elkésni. Cal, jó munkát, és este
találkozunk. Örültem, Mimi. Viszlát, Ottó!
– Vau – vakkantotta Ottó, megvillantva a trükköt, ami
olyannyira ámulatba ejtette Mimit az első alkalommal.
Furcsán csalódást keltő volt látni, hogy Dellának is
megcsinálja ugyanezt. A nő szinte ragyogott.
– Milyen jó fiú!
Amikor a lányok elmentek, feszült csend maradt utánuk.
Aztán Cal megszólalt: – Nos, azt hiszem, indulnom kell
dolgozni.
Vajon mire gondol? Mimi tudta, hogy van valami a
háttérben, csak éppen képtelen volt megfejteni. Kár, hogy
nem ér rá, de hát ezen nem lehet segíteni.
– Nekem is mennem kell – felelte. – Érezzétek jól
magatokat este Dellánál. – Majd incselkedve hozzátette: –
Legalább valaki megfőzi a vacsorát. Az mindig kész
nyereség.
– Így jártam – mondta Cal, és a kocsikulcsa után nyúlt.
– Láthatólag még mindig hajt rád. – Mimi nem tudta
magában tartani, ki kellett mondania. – Gondolom, te is
észrevetted. Ahogy rád néz, meg hogy olyan szuper lazán
viselkedik, az kész lebukás.
Kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse Calt.
Cal bólintott.
– Semmi gond nincs ezzel. Tudom kezelni.
Hát persze. Épp elég gyakorlata van abban, hogy lerázza
az anyukák nem mindig finom közeledését az iskolánál.
– Akkor én is megyek. Kösz, hogy megmutattad a képet.
Holnap jössz a tűzijátékra, vagy itthon kell maradnod
Ottóval?
– Ugyan, Ottót nem zavarja a tűzijáték – felelte Cal. – Sőt
imádja. Biztosan ott leszünk holnap este.
– Akkor ott találkozunk. – Mimi az ajtóhoz lépett, és
elmosolyodott. – Viszlát, Otto!
 Otto azonban túlságosan el volt foglalva azzal, hogy
vizet lefetyeljen a tálkájából.
Miminek meglepően rossz érzés volt, hogy a kutya sem
törődik vele.
 23. fejezet

November 5-e volt, és az időjárás kegyesen viselkedett. Két

hete nem esett, és tiszta, ropogós volt a levegő, de nem
túlságosan hideg. A városi park megtelt emberekkel.
Sokan a környező falvakból is átjöttek, hogy megnézzék
a hét órakor kezdődő tűzijátékot. Mimi piros kabátja zsebébe
dugta a kezét, úgy nézte, hogy gyülekeznek az emberek a
hatalmas tűz körül, melynek szikrái csillagpettyeket
festettek az égre. Marcus és Felix a hot dogot és hamburgert
árusító bódéban sürgölődtek. A kocsmába is kisegítő
személyzetet állítottak be a megnövekedett forgalom miatt.
Kisgyerekek szaladgáltak mindenfelé, izgatottan visítozva. A
főutcán pedig három ismerős alak közeledett. Miminek
összeszorult a torka. Cal, Cora és Otto érkezett.
Miközben a park felé tartottak, Cora így szólt:
– Meg akarom mutatni Miminek az új sapkámat! Miminek
megmelegedett a szíve tájéka, amikor Cora odarohant
hozzá, a nyomában Callal és Ottóval. És a melegség csak
erősödött, amikor Otto ugrálni kezdett, és olyan lelkesen
köszöntötte, mintha az előző napi affér meg sem történt
volna.
Otto, jobban szeretsz engem, mint Dellát? Egy ugatás az
igen, kettő a nem… Gyerünk, meg tudod csinálni…
– Mimi, nézd a sapkámat! – lelkendezett Cora. – Tetszik?
– Hát persze, szuper! Ilyen szép sapkát még nem is
láttam! – Mimi játékosan meghúzta a rózsaszín bársony
cicafüleket.
Cora boldog volt.
– Én is imádom! Charlotte anyukájától kaptam tegnap.
Nekem narancssárgát vett, Charlotte-nak meg sárgát, hogy
hasonlóak legyünk!
– Tökéletes – felelte Mimi. – És a film jó volt?
– Nagyon. Charlotte anyukája vett nekünk nagy üdítőt
meg egy egész vödör pattogatott kukoricát. Annyit ettem,
hogy azt hittem, rosszul leszek, de aztán mégse. Charlotte
anyukája nagyon vicces is!
Corának csillogott a szeme. Mimi nem mert Calra nézni;
félt, hogy elárulja a tekintete. Hatalmas volt a kísértés, hogy
megmondja Corának: ő is nagyon szórakoztató tudna lenni.
Arra sem vitte rá a lélek, hogy megkérdezze, maradtak-e
éjszakára.
– Apa, ott van Lauren meg Ben, nézhetem velük a
tűzijátékot?
– Megleszek egyedül is – felelte Cal, és Cora már ott sem
volt, rohant a barátaihoz.
– Kezd felnőni – jegyezte meg szomorúan a férfi. – Régen
a nyakamba ültettem ilyenkor. Aztán mindig hozzám bújt, és
megszorította a kezem, amikor felrobbant egy-egy rakéta.
Most meg már a barátaival van inkább – mosolyodott el, és
a szívéhez érintette a kezét.
Mimi éppen arra gondolt, hogy felajánlja a nyakba ülést
vagy a kézszorongatást, amikor egy férfihang szólalt meg
mögöttük:
– Hát itt van. Itt az a Mathieson.
Mimi hátrafordult, és konstatálta, hogy a feléjük közeledő
pár nem más, mint Darren May és a felesége, Lara. A magas
és izmos férfi, aki kekiszínű dzsekit viselt, nem tűnt túl
vidámnak. Lara, aki magas sarkújában igyekezett tartani a
lépést mögötte, éppen azt mondta:
– Darren, kérlek, ne…
– Láttam a képeket, amiket a feleségem csinált magáról
a telefonjával – közölte Darren, minden bevezető nélkül. – Mi
történt maga meg a feleségem között?
– Tessék? – Cal látszólag higgadtnak tűnt, de egy izom
azért rángatózott az állán. – Fogalmam sincs, miről beszél.
Semmi nem történt.
– Odajött a házamba, amíg én távol voltam. És egy
csomó fotót csinált az asszonyról meg a gyerekekről.
– A felesége fogadott fel, hogy készítsek egy családi
portrét. És ahhoz ez kell – felelte Cal. – Mindössze ennyi
történt.
– Akkor neki miért kellett képeket csinálnia magáról, mi?
Ezt magyarázza meg! – Darren egy rózsaszín tokos telefont
lengetett meg Cal orra előtt. – Tele van velük a mobilja.
– Darren, én mindenkit folyton lefényképezek, tudod jól –
próbálkozott Lara. – Csak hülyéskedtünk, semmi
jelentősége. A gyerekek is végig ott voltak…
– Az biztos, hogy jól elvoltatok – felelte Darren. – Ugye
tudod, hogy Terry Carter neje profi arcképfestő?
– Igen…
– Mégis muszáj volt ezt a fickót megbíznod helyette, aki
pedig még egy szál képet nem adott el életében.
– Az Instagramon láttam a munkáit, és megtetszettek.
– Fura, hogy véletlenül még jóképű pasi is, nem igaz? –
tajtékzott Darren. – Vajon akkor is ilyen lelkes lettél volna,
ha egy csúf öreg bácsika lenne?
– Te persze járhatsz ahhoz a masszőrnőhöz a klubban –
vágott vissza Lara. – Nem ám az ősöreg, kopasz tatához,
nem ám. A végén valahogy mindig ehhez a Helgához
kerülsz. Vajon ez miért lehet?
Mimi nagyot nézett. Ezek szerint csak a felszín olyan
szép…
– Azért Helgához megyek, mert ő nem olyan fájdalmasan
csinálja, mint Tom, és rossz vicceket se mesél – Darren
visszafordult Calhoz. – Mondja meg az igazat: dugja a
feleségemet vagy sem?
– Ugyan, dehogy – szólt Lara, láthatóan elképedve.
– Szó sincs róla – felelte Cal. – És soha nem is volt.
– Akkor miért áradozott egy egész napon át magáról? –
támadt tovább Darren. – Mert be nem állt a szája. Cal így,
Cal úgy, egy egész délután, mint egy rajongó tini…
– Itt vagyok, itt vagyok – zihálta egy újabb hang, és az ég
hirtelen csupa színné és fénnyé robbant szét, az összegyűlt
tömegből pedig egyszerre szakadt fel az elragadtatott sóhaj.
Hátrafordulva Mimi Dellát pillantotta meg a lányával,
akik a füvön át siettek feléjük, és integetve próbálták
magukra vonni a figyelmüket.
Mi a fene… ?
Az egészben mégis az volt a legvalószerűtlenebb, hogy
az ország egyik leghíresebb focistája ott áll a goosebrooki
parknál, de senki még csak észre sem veszi.
 Cal is meglepődött Della láttán. Amikor a nő odaért
hozzájuk, megkérdezte:
– Itt meg mi történik?
– Annyira félrement az egész – kapaszkodott bele Della
karjába Lara. – Még mindig nem hisz nekem.
– Oké, oké, hadd jussak levegőhöz. Cal, hol van Cora?
– Ott a hintáknál, nézi a tűzijátékot.
– Kicsim, menj te is oda hozzájuk – tuszkolta gyengéden
Della Charlotte-ot a játszótér irányába. Amint Charlotte
elment, az asszony csípőre tette a kezét, és Darren Mayre
meredt. – Idehallgass. Larának nincs viszonya Callal.
– Te a barátnője vagy, mondhatsz bármit – rázta a fejét
Darren. – Hallanod kellett volna ma. Nem csak úgy
kitaláltam.
– Tudom, hogy nem, és nagyon sajnálom – folytatta
Della. – Az én ötletem volt, és azt hittem, jót teszek vele.
Aztán kiderült, hogy tévedtem.
– Mi volt a te ötleted? – Cal teljesen összezavarodott.
– Na jó. Lara aggódott Darren miatt, mert azt hitte, hogy
esetleg összejött azzal a hogyishívjákkal, a nagy mellű svéd
masszőrnővel. Ezért azt tanácsoltam, hogy esetleg
döbbentse rá Darrent, mit veszíthet, ha félrelép. Tudja csak
meg, hogy ez vele is megtörténhet… Mert ha Lara tényleg
elmenne valaki mással, Darren nem élné túl.
– Egy pillanat! – mutatott Darren vádlón Dellára. –
Honnan tudjam, hogy ez nem holmi vészterv? Mi van, ha te
meg Lara csak azért találtátok ki ezt az egészet, hogy ha
esetleg gyanút fogok, akkor leállítsatok?
Cal kétségbeesetten szólt:
– De hát semmi sem történt! – Dellához fordult,
miközben újabb rakéták szórták szét szikráikat az égen. –
Azt akarod mondani, hogy csak azért tetted fel a képeimet
az Instagramra, hogy Lara eljátszhassa, hogy megtetszettek
neki?
– Nem…
– De azt te javasoltad neki, hogy bízzon meg engem, és
nem azért, mert jól dolgozom, hanem a külsőm miatt?
A dolog logikusnak tűnt. Mimi döbbenten fojtotta vissza a
lélegzetét, és nézte, ahogy a tűzijáték színei
visszatükröződnek Cal szemében. Számára ez jó hír volt,
mert ha valami, hát ez abszolút biztosan jelezte, hogy soha
semmi nem történt Cal és Della között.
– Nem, nem, ez nem igaz – rázta a fejét élénken Lara. –
Akkor láttam először a képeidet, amikor Della kirakta őket az
Instagramra, és tényleg azonnal megtetszettek. Akkor még
fogalmam sem volt róla, hogy nézel ki.
– Ezek szerint kellemes meglepetés ért, amikor
megláttad. – Látszott, hogy Darren továbbra sincs
meggyőzve. – Én még mindig nem…
– Oké, ebből elég! – emelte fel Della a szépen
manikűrözött kezét. – A házassági évfordulótok van, és
annyi mindennek örülhetnél. Van két csodálatos
kisgyereked, és egy olyan feleséged, aki imád, és akinek
nem volt semmiféle viszonya egy jóképű festővel.
– De honnan…?
– Hogy honnan vagyok biztos ebben? Hát megmondom.
Onnan, hogy én járok Callal.
Frenetikus pillanat volt, amelyet hatásosan
ellenpontoztak a dübörgő robbanások. Az egész világ vakító
kékbe, pirosba, lilába és aranyba borult, és a tömeg
felhördült.
Della megszorította Cal kezét, és halványan
rámosolygott. Mimi agyában csak egyetlen szó
visszhangzott: neeeeem.
– Semmi gond, úgyis ideje volt már, hogy kiderüljön –
tette hozzá Della. – Amúgy sem akartuk örökre titokban
tartani.
Miminek olyan érzése támadt, mintha valaki olyan ölelné
át szorosan, aki nincs tudatában a saját hatalmas erejének.
Ugyanakkor tudta, hogy elég csak meglepetést mutatnia,
illetve örvendeznie a hírnek.
– Nem hát – sandított Cal Mimire, és a lánynak elállt a
szívverése. Hogy is nem vette észre? Cal kifújta a levegőt,
és a pára ott maradt a novemberi levegőben.
Magyarázatként még hozzátette: – Csak a lányok miatt… Ők
még nem tudják.
– Pedig már hat hete tart – folytatta Della magabiztosan.
– Ideje megmondani nekik. Bár szerintem nem fogja
felzaklatni őket, nem igaz? Charlotte jó fejnek tart téged,
Cora pedig imád engem. Talán még örülni is fognak neki. Sőt
el lesznek ragadtatva. – A dolgot megpecsételendő csókot
nyomott Cal szájára, aztán vakító mosolyt villantott a
többiekre. – Legalább annyira, mint én. Mostantól nem kell
rejtegetnünk azt, amit egymás iránt érzünk. És sokkal
többet alhatunk egymásnál!
Darren és Lara némán hallgatták Della bejelentését.
Aztán Darren a feleségéhez fordult, és kibökte:
– A gyerekek életére esküszöm, hogy sosem okoznék
neked fájdalmat. Semmi nem történt köztem és Helga közt,
de ha zavar téged, altkor soha többet nem megyek hozzá –
fogta a két tenyere közé Lara arcát. – Annyira szeretlek! És
soha többé nem kell félned attól, hogy elveszítesz, mert ez
sosem fog megtörténni.
– Ó, Darren, annyira sajnálom, hogy féltékennyé
akartalak tenni. Csak nagyon megijedtem. Nem tudtam, mit
tegyek. – Lara hangja elcsuklott az érzelmektől. – Én is
szeretlek téged, mindennél jobban a világon.
Mimi, aki ott ragadt a két pár között, fölöslegesebbnek
érezte magát, mint valaha. A zajos finálé felé közelítő
durrogásban félszegen megjegyezte:
– Nos, örülök, hogy minden elrendeződött – mosolygott
rá szélesen Calékra. – Gratulálok nektek! Most megyek,
megkeresem Loist.
– Köszi – felelte Della. – Viszlát.
Otto, aki boldog farkcsóválással csodálta a tűzijátékot,
megpaskolta a földet a farkával, és vakkantott egyet.
– Viszlát, Otto! – mondta Mimi, de Otto akkorra újfent
elmerült a rakéták bámulásában.
– Ó – mondta Della együttérző arccal. – Milyen kár.
Nekem mindig csinálja.
– Nem megy – mondta Marcus. – Egyszerűen nem tudom.
Nem látom át.
Miminek összekoccantak a fogai és elzsibbadtak az ujjai,
mégis kötelességének érezte, hogy kint maradjon
Marcusszal, és segítsen neki a kocsi motorját nézegetni,
hátha valahogy életet tudnak lehelni bele.
 A hőmérséklet jócskán lecsökkent az előző esti tűzijáték
óta. Az éjszaka kemény fagy állt be, és fehérbe borította a
falut. Továbbá az egész országot. Ezért történt az, hogy
amikor Mimi hívta az autómentőket, ott közölték vele, hogy
minden kocsijuk kint van, és jó pár órába beletelik, mire
valaki kijut Goosebrookba.
A helyi szerviz szakemberei ugyancsak túl voltak
terhelve segélyhívásokkal, és éppen egy teherautóval voltak
elfoglalva, ami árokba csúszott a cirencesteri főúton.
Marcus, a könyvelőzseni megrázta a fejét.
– A számokhoz értek, de a motorokhoz nem. –
Meghúzkodott néhány olajos vezetéket. – Ezek a
gyújtóvezetékek? Szerinted? A francba, hogy ez épp most
történt.
Egy kocsi közeledett a főutcán mögülük. Mimiben
felbuzgón az adrenalin, amikor látta, hogy Cal az Corával,
aztán eszébe jutott, hogy remélhetőleg az orra nem lett
csúnyán piros, majd rögtön arra gondolt, hogy most már
egyik se számít.
Cal megállt, és lehúzta az ablakot.
– Gond van?
Nem, nincs semmi gond, csak hobbiból nézegetjük a
motort.
– Nem indul – sóhajtotta Marcus. – De nem az akksi,
következésképpen fogalmunk sincs, mi a baj. Az
autómentők soha nem fognak ideérni, és Miminek el kell
érnie a gépét, úgyhogy azt hiszem, igen, gond van. –
Felhúzta az egyik fekete vezetéket. – Ez vajon a
gyújtócsatlakozó?
– A csatlakozók csatlakozni szoktak valamihez – jegyezte
meg Cora, és kimászott az anyósülésből. – Úgyhogy akkor
ez nem lehet csatlakozó, nem igaz?
Mimi egy pillanatig azt hitte, hogy Cora azért szállt ki,
hogy ránézzen a motorra és elhárítsa a hibát, de nem volt
ilyen szerencséjük. A kislány csak beszaladt a boltba.
– El kell vinnem Corát a suliba – szólt Cal Miminek. – De
ha beugrasz, kiviszlek a reptérre.
Ez igazán kedves ajánlat volt, csak éppen nem igazán
ideális az adott körülmények között. Mimi egész éjszaka
álmatlanul forgolódott, és állandóan maga előtt látta Calt és
Dellát együtt. Mimi már épp nyitotta volna a száját, hogy
kösz, nem, amikor Marcus megelőzte.
– Biztos? Cal, életmentő vagy. Nagyon köszönöm.

– Figyelj ide – mondta Mimi, amikor elhagyták Goosebrookot

–, nem muszáj elvinned. Mehetek későbbi géppel is.
Cora, aki éppen egy üveg gyümölcslevet meg egy
csomag sajtos kekszet próbált belegyömöszölni az
uzsonnásdobozába a szendvicsei mellé, megszólalt:
– Marcus azt mondta, hogy már próbáltátok, de az esti
gépen nincs hely.
– Tényleg nincs, de repülhetek holnap is.
– Marcus szerint CJ miatt még ma vissza kell érned –
jegyezte meg Cal.
– Jó, igazad van. Köszi – Mimi Corához fordult. – Hogy
tetszett a tűzijáték tegnap?
– Jó volt. – Miután elkészült a dobozzal, Cora az egészet
bedugta a hátizsákjába. – Tudtad, hogy apának barátnője
van?
Puff neki.
– Tényleg? – pillantott Cal merev profilja felé, és
észrevette, hogy a férfi fülének teteje kipirosodik.
– Igen, Charlotte mamája. Tegnap este árulták el.
– Hűha – mondta Mimi. – És mit szólsz hozzá? Örülsz
neki?
Cora megvonta a vállát.
– Rendben van. Della egy csomó mindent vesz nekem. És
vicces is. Bírom.
– Hát ez remek – próbált Mimi a lehető legszívélyesebben
mosolyogni.
– Azt is mondta, hogy mostantól többet alhatunk
egymásnál.
Mily meglepő.
Mimi hősiesen mosolygott tovább.
– Fantasztikus!
Miután Corát kitették az iskolánál, Cal megindult a
Bristolba vezető autópálya felé. Mimi mostanáig annyit
mosolygott, hogy belefájdultak az arcizmai.
 – Ezek szerint Corának nincs ellenére. Ez biztosan nagy
megkönnyebbülés.
Cal csak az utat nézte előttük.
– Az. Egy kicsit még szerettem volna titokban tartani,
de… a tegnapi este másképp alakult, és már nem volt
visszaút. Amúgy is úgy éreztük Dellával, hogy itt az ideje.
– Így is épp elég sokáig sikerült lepleznetek. – Vajon
akarja tudni a részleteket, vagy mégsem? Mimi próbált
derűsnek hangzani, mikor feltette a kérdést, amit adott
helyzetben bármelyik barátjának feltett volna: – Na és hogy
jöttetek össze?
Intim részleteket inkább ne…
– Emlékszel, amikor elmentünk Carterékhez Tetburybe,
mert Marion Carter szeretett volna egy nyári lakot a nővére
kertjébe, ahová nem volt közvetlen bejárat? – Cal kivárta,
hogy Mimi rábólintson, csak aztán folytatta, mintha félt
volna, hogy a lány már elfelejtette. – Elmentem a nővér
szomszédjához, aki beleegyezett, hogy beenged minket a
kertjén keresztül. És történetesen Della volt az a szomszéd.
Ki is lehetett volna más.
– Elképesztő! – színlelt Mimi örömet, mert ugyan mi mást
is tehetett volna?
Ha könnyekre fakad, és felkiált, hogy „Jaj, ne”, azzal
semmit nem javított volna a helyzeten.
– Tényleg az. Ugyan mekkora erre az esély? Úgyhogy
lebontottuk az elválasztó kerítést, és elkezdtünk dolgozni a
néni kertjében. Az idő pedig nagyon jó volt szeptember
elején, így Della is sokat volt kint. Ellátott minket hideg
innivalóval meg étellel. Nagyon rendes volt.
Az biztos. Mimi máris látta maga előtt Dellát karcsún,
szőkén és napbarnítottan, falatnyi bikiniben, megmutatva
fáradságos edzései eredményét. Elképzelte őt, amint
elnyúlik egy napágyon, a bőre csillog a bronzolajtól, aztán
jégkockával megrakott italokat hoz ki tálcán, élvezve Calnak
és ámuló munkásainak a figyelmét és háláját.
– Aztán az utolsó estén, amikor elkészültünk a munkával,
behívott, hogy egyek nála valamit – folytatta Cal. – Azt
mondta, nagyon örült, hogy mindennap láthatott, és
hiányozni fogok neki, ha vége lesz. Azt hiszem, ekkor
döbbentem rá arra, hogy ennyire kedvel…
Ez komoly, így a szájába kellett rágni? Mimi elképzelte
Dellát szexi nyári ruhában, kisminkelve, aranyszín bőrrel,
csábításra hangolva.
– Honnan tudhattad biztosan? – Mimi mazochista volt:
megkérdezte.
Cal vállat vont.
– Mert mondta.
Milyen egyszerű. Most féltékeny? Mimi kifújta a levegőt:
hát persze hogy az, nagyon is. De legalább senki más nem
tud róla.
Hála istennek.
– És az egész itt kezdődött – örömködött Mimi, mintha mi
sem lehetne ennél jobb. – Ez csodálatos! Elképesztő, hogy
titokban tudtad tartani.
A férfi bólintott.
– Muszáj volt. Nehogy gond legyen a lányok miatt.
Tudtam, hogy Cora és Della jól kijönnek, de attól még rizikós
lehetett volna. Ha valaki olyannal kezdek találkozni, akit
Cora nem szeret… ezt nem tenném meg vele. Viszont ha
olyanról van szó, akit Cora imád, akkor arra kell vigyáznom,
hogy a kapcsolat ne csupán rövid fellángolás legyen.
Képzeld csak el, hogy felkeltem a reményeit, majd csalódást
okozok neki, amikor már beleéli magát, hogy lesz egy
nevelőanyja… aztán egyszer csak vége. – Cal elhallgatott,
és arra koncentrált, hogy megelőzzön néhány teherautót. –
Tudod, nagyon sokat gondolkoztam rajta.
– Nyilván. Muszáj volt.
Miminek felfordult a gyomra a gondolattól, hogy Della
lesz Cora nevelőanyja. Hiperaktív fantáziája már elé is
vetítette az esküvő képét Goosebrook 14. századi
nagytemplomában. Della talpig elefántcsontszín selyemben
a templom lépcsőjén, mellette Cal elegáns sötét öltönyben,
a lányok pedig sugárzó koszorúslányokként, bordóban, mert
az a kedvenc színük. ..Te jó ég!
– Azt is tudom, hogy Cora meg Charlotte jó barátnők –
folytatta Cal. – De Charlotte nem a legjobb barátnője
Gorának. Azt nem tehetném vele, mert akkor túl nagy
trauma lenne, ha Della meg én szakítanánk.
– Ha jól emlékszem, akkor Lauren a legjobb barátnője –
jegyezte meg Mimi. – Az ő anyjával pedig nem hiszem, hogy
valaha is összejönnél.
Cal elmosolyodott, mert Lauren mamája joviális
parasztasszony volt, az ötvenes évei elején, szétálló haj
tincsekkel és rengeteg foggal, valamint Laurenen kívül hat
másik gyerekkel. Mivel állandóan dolgozott, ritkán lehetett
másban látni, mint trágyás gumicsizmában és barna
overallban.
– Remek asszony, de mit csinálnék, ha kerek perec
visszautasítana? – poénkodott Cal.
Ebben a pillanatban megpittyent a férfi telefonja. Üzenet
érkezett. A készülék kijelzővel lefelé hevert a két ülés közötti
tartóban.
– Megnéznéd, ki az? – kérte Cal Mimitől. – Hátha valami
gond van az irodában, amit gyorsan meg kell oldani.
Nem az iroda volt. Mimi megfordította a telefont.
– Della volt.
– Oké, semmi gond – felelte Cal, de már késő volt.
Mimi véletlenül súrolta a kijelzőt az ujjával, és Della képe
jelent meg. Delláé, alig valamit takaró, áttetsző fekete
csipkemelltartóban, melyben szép melle a lehető legjobban
érvényesült. Vörös rúzs, szexisen kócos haj, a kép alatt
pedig üzenet:

Hiányzol! Egy kis emlékeztető, hogy mi vár rád este!

Aztán egy sor szívecske, rúzsos csókok és hullócsillagok.

– Jaj. Sajnálom – pánikolt Mimi, és szinte eldobta a
mobiltelefont. – Igazán nem akartam.
 24. fejezet

– Mit nem akartál? – Cal továbbra is csak az útra figyelt.

– Megnyitottam az üzenetet. Teljesen véletlenül. Nem
akartam.
– Sebaj – grimaszolt kissé Cal. – Na és mi volt benne?
Miminek még bizsergett a fejbőre az előbbi sokktól.
– Hát… azt üzeni, hogy hiányzol neki… és hogy… már
alig várja, hogy este találkozzatok.
Cal bólintott.
– Oké. Nincs miért zavarban lenned.
– Nem lett volna szabad megnyitnom. – Mivel Cal úgyis
látni fogja, Mimi folytatta: – Csatolt hozzá egy fényképet is.
– Ó. – Csend támadt. – Gondolhattam volna.
– Sajnálom.
– Én is. Meztelen volt?
– Nem!
Cal megkönnyebbültnek tűnt.
– Legalább.
– De farmer meg pulcsi se volt rajta.
– Azt sejtettem – sóhajtott fel Cal. – Figyelj, valószínűleg
nem kéne erről beszélnem, de nem tudom, ki mást
kérdezhetnék meg. Della folyamatosan küldözgeti nekem
ezeket a képeket magáról, pedig nekem igazán nem
hiányzik, de fogalmam sincs, hogyan adhatnám ezt a
tudtára – tett reménytelen mozdulatot. – Biztosan őskövület
vagyok, de Stacey-vel mi nem… csináltunk ilyeneket. Ez
teljesen új nekem… És annyira fura. Nem akarok belegázolni
az érzéseibe. Ő úgy gondolja, hogy ez jó. De nekem inkább
ijesztő ez az egész.
Mimi megsajnálta Calt, ugyanakkor némi káröröm is
feltámadt benne amiatt, hogy Della erőfeszítései láthatóan
nem annyira sikeresek, mint gondolja.
– Nem vagy őskövület, csak éppen több mint egy
évtizedre kiestél a piacról. A technika mindent
megváltoztatott – emlékeztette Mimi. – Régen az emberek
ódzkodtak attól, hogy közvetítő irodákat és
újsághirdetéseket alkalmazzanak. Most meg már mindenki
ott van a Tinderen.
– Paddy is a Tindert ajánlgatta nekem – csóválta a fejét
Cal. – De egyszerűen nem tudtam rávenni magam. – Mimire
nézett. – Te fent vagy a Tinderen?
– Semmi értelme, amíg lent vagyok Puerto Pollensában.
Na de – fordította vissza a témát a férfira – szerintem
mondhatnád azt Dellának, hogy valaki véletlenül meglátta a
fotóját, és eléggé kínos volt, úgyhogy máskor ne küldjön. De
nehogy azt mondd, hogy én voltam! – tette hozzá sietve
Mimi. – Mondd, hogy a lelkész volt vagy Henrietta, vagy
hasonló. És meséld el, milyen kellemetlen volt.
– Megpróbálhatom – bólintott Cal, eléggé kétkedő
hangon. – Bár erre nyilván azt fogja ajánlani, hogy védjem le
kóddal a telefont. – Újra csend lett. Cal lekanyarodott az
autópályáról. – Mostanság mindenki ezt csinálja? Ilyen
fotókat küldözget? Ez a… normális?
– Valószínűleg sokan csinálják. Igazából nem tudom.
Tudnak fényképezni a telefonjukkal, tehát valószínűleg
fényképeznek is. De nem mindenki. – Amikor észrevette,
hogy Cal rásandít, megjegyezte: – Én sose csináltam.
A férfi láthatóan megnyugodott.
– Máris sokkal jobban érzem magam.
– Remek. – Most Mimi telefonján volt a sor, hogy életre
keljen. A lány meglátta a nevet, és elhúzta a száját. – Helló,
CJ! Hogy vagy?
– Hogy vagyok? Elegem van abból, hogy olyasmiket kell
elintéznem, ami nem az én dolgom. Leszálltál már?
Szent egek.
– Nem, nem szálltam le, mert még csak tíz óra van, és a
gépem dél körül indul. Kijössz elém a reptérre?
A férfi felhorkant.
– Mi vagyok én, személyi taxi? Gyere busszal.
– Igen, köszi – felelte Mimi derűsen. – Igazán kellemesen
éreztem magam.
– Micsoda?
– Jaj, bocs, azt hittem, azt kérded, hogyan telt a
szabadságom.
 – Nagyon vicces – vicsorogta CJ. – Valamint küldtem
neked egy e-mailt két órával ezelőtt, és nem válaszoltál rá.
– Marcus kocsija nem indult. És az autómentő sem tudott
kijönni. Egy ismerős ajánlotta fel, hogy kivisz a reptérre. Ha
ott leszek, megnézem a leveleimet. Addig biztosan
várhatnak.
– Gondolom. Ki visz ki?
– Egy barátom. Cal a neve.
– Cal, Cal. Akinek meghalt a felesége.
Te jó ég. Mimi szorosan a füléhez szorította a telefont, de
CJ úgy bömböl, hogy Cal bizonyára mindent hallott.
– Ő vezet – magyarázta Mimi.
– Ő az, aki annyira tetszik neked?
Micsoda? Ezt meg honnan szedte?
– Nem, egyáltalán nem. – Mimi rémülten megismételte
még egyszer: – Nem.
– Akkor látjuk egymást – nevetett fel érdesen CJ. – Szia.
Mimi letette, és lehunyta a szemét. Ez a pasi kész
rémálom.
– Mit mondott?
Mimi Calra pillantott. Ha az élete lett volna a tét, akkor
se tudta volna eldönteni, hogy Cal mindent tud-e vagy sem.
– Nem hallottad?
Cal megrázta a fejét.
– Nem.
Vajon ez igaz? Vagy csak teszt, hogy elmondja-e?
– Azt akarja, hogy írjak róla egy kérdés-választ a The
New York Timesnak. Mert neki magának nincs érkezése rá. –
Ez a hazugság elég meggyőzőnek tűnt, ráadásul volt is
benne némi igazság: a múlt hónapban valóban
előhozakodott ilyesmivel CJ. – Majd kivárja.
– Értem – bólogatott Cal. – Ezek szerint továbbra is
nagyon idegesítő, de te kitartasz mellette.
– Ez munka, és jól is fizet. Jól fog mutatni az
önéletrajzomban. – Mimi gyorsan helyesbített: – Remekül
fog mutatni az önéletrajzomban. És már csak néhány hónap.
Kibírom.
– Jó neked. – Cal elhallgatott. – Ha pedig végeztél,
mehetsz bárhova, Londonba, külföldre… Akárhová.
 Erre most mit kéne válaszolnia? Elképzelte, hogy így
felel: „Nos, reméltem, hogy valami esetleg kialakulhat
köztünk, de most már látom, hogy erre nem fog sor kerülni.
Nem, nem. Szó se lehet róla.
– Oda fogok menni, ahonnan a legjobb ajánlatot kapom –
vette fel Mimi a magabiztos karrierlány álarcát. – És amikor
az ügynökségek meglátják, hogy ennyi ideig kibírtam CJ
mellett, mindenki engem akar majd.
Cal félig elmosolyodott.
– Abban biztos vagyok.
Odaértek a repülőtérhez.
– Igazán köszönöm, az életemet mentetted meg –
hálálkodott Mimi, amikor Cal kivette a bőröndjét, aztán
lecsukta a csomagtartót. – Nem kell bejönnöd velem.
– Szeretném látni, ha esetleg késik a géped. Legutóbb,
amikor kihoztam valakit, törölték a járatát. Két perc alatt
kiderül.
Libasorban kellett lépkedniük a keskeny járdán. Cal ment
elöl, maga után húzva a bőröndöt, Mimi pedig mögötte.
Mivel mégiscsak emberből volt – és hányszor adódik ilyen
lehetőség? –, szemügyre vette Calt hátulról. A szőke
hajszálak felkunkorodtak a dzsekije nyakánál. A farmer
hátsó zsebén szépen kirajzolódtak a benne tartott tárca
körvonalai. Igazán nagyon jól nézett ki hátulról… Csak
bizonyos férfiak képesek így járni, hogy szinte varázslatba
ejtik az embert…
– Minden rendben? – Cal megállt, és hátranézett, Mimi
pedig majdnem nekiment. – Bocs, csak megnéztem,
megvagy-e még.
Az a könnyedség, ahogyan ezt mondta, és a tekintete –
Mimi testén végigzúgott az adrenalin. Mert elvesztette Calt.
És ami még rosszabb: soha nem is volt az övé.
Bólintott, és ragyogó mosoly mögé rejtette zavaros
érzéseit.
– Nyugi, megvagyok.
Aztán elérték a várócsarnokot. Nem volt kiírva késés, és
Miminek el kellett mennie az induláshoz. Hirtelen a
mozgólépcső alján találták magukat, éppen úgy, mintha az
Igazából szerelem végébe csöppentek volna. Balról egy
olasz pár bújt össze, jobbra egy francia lány csókolózott
lelkesen a barátjával, míg mögöttük egy idősebb férfi
szorongatta a partnerét, miközben könnyes szemmel
hajtogatta: „Számolni fogom a perceket, amíg újra
láthatlak.”
Aztán egy tinipárocska váltott egy utolsó kapkodó
csókot, mire egy középkorú nő, aki lefelé jött, elkiáltotta
magát: – Hagyd ezt abba, Victoria, az isten szerelmére. Elég
volt már.
Még egy kis csókolózás után Victoria levált élete
szerelméről, és durcásan követte az anyját az induláshoz. A
többi pár azonban tovább küzdött Az év legromantikusabb
búcsúzkodása címért.
Mimi, aki Cal előtt állt, megszólalt:
– Hát, még egyszer köszönöm.
Ennél angolosabb nem is lehetnék.
– Részemről a szerencse – mormogta Cal.
Neki szerencse. Miminek már attól felállt a szőr a karján,
ahogyan ezt Cal mondta. Ebből a szögből nézve a férfi még
lélegzetelállítóbb volt, mint hátulról.
Hoppá, Cal mondott valamit. Mimi szégyenlősen jegyezte
meg: – Bocs, de nem hallottam ebben a nagy
csókolózásban.
– Azt kérdeztem, hogy szerinted mikor látjuk egymást
újra. Karácsonyra visszajössz?
– Nem tudom, de remélem, hogy kapok majd néhány
szabadnapot addigra.
– Akkor reménykedjünk. És most utadra engedlek.
Cal kissé felé hajtotta a fejét, és Mimi megdermedt, mert
látta, hogy a férfi meg akarja csókolni. Cal megérezte ezt, és
ő is megdermedt. Egy pillanatig csak álltak így, megfagyva,
aztán Mimi odanyújtotta az arcát, és a férfi ajka
végigsúrolta, de mivel Mimi most nem volt elérzéstelenítve,
érezte is.
Talán a világ legesetlenebb puszija volt, aztán
következett az a félszeg pillanat, amikor mindketten
próbálnak úgy tenni, mintha nem lett volna esetlen.
– Viszlát, életmentő! – ragadta meg a bőröndjét Mimi.
 – Viszlát! – Cal mosolya felébresztette Mimiben a vágyat,
hogy újabb, sikeresebb csókkal is megpróbálkozzon.
De erre nem kerülhetett sor.
A mozgólépcső közepén, miután húsz másodpercig
képzelgett arról, hogyan bámulja Cal hátulról, Mimi
megfordult, hogy visszamosolyogjon és egy picit integessen.
A férfi azonban nem őt nézte, hanem elfordulva állt, és a
zsebében kotorászott a zizegő telefonja után. Ami nagyjából
mindent elárult Miminek, amit tudnia kellett.
Néhány perc múlva, amikor a biztonsági ellenőrzésnél
álltak sorban, egy joviális úr odaszólt Miminek: – Föl a fejjel,
drága, mintha mi sem történt volna.
Csak az volt a baj, hogy történt.
 25. fejezet

Eljött a december. Puerto Pollensa begubózott. Sok szálloda

és étterem lehúzta a rolót, a napfényre éhes nyaralók
eltűntek. Az aranyhomokos part jobbára üres volt, Mimi
anélkül kocoghatott, hogy aggódnia kellett volna a turisták
miatt.
Mallorca azonban szezonon kívül is élmény volt. Talán
ritkábbak voltak a napfényes napok, de Mimi kezdte jól
érezni magát. Azok az angolok, akik ide költöztek át,
barátságosak és közvetlenek voltak, és Mimi sokakat
megismert közülük. Szerdánként piac volt a főtéren, mely
központi találkozóhelyként szolgált. Mimit mindig örömmel
fogadták, meghívták mindenféle társasági eseményre.
Persze rengeteg volt a munkája is. Mivel kevesebb volt
az ember, kevesebb a figyelemelvonó tényező, CJ sokkal
többet termelt. Amikor jól ment az írás, jobb lett a kedve is,
és Mimi ilyenkor ravaszul rá tudta venni, hogy elvállaljon
néhány irodalmi fesztivált és egyéb szereplést az új év
elejére.
Aztán egy este, meglehetősen váratlan módon, sokkal
többet tudott meg CJ-ről, mint azt valaha is gondolta volna.
Akkor kezdődött, amikor kilépett a zuhanyozóból a
lakrészében, és hangos zenét hallott az épületből.
Pedig CJ nemrég ment el vacsorázni újdonsült
barátnőjével. Furcsa lett volna, hogy máris visszajött.
Másfelől viszont ha betörők vannak a villában,
valószínűtlen, hogy elkezdenék bőgetni Wagnertől A
walkűrök lovaglását, maximális hangerővel.
Mimi megszárítkozott, köntöst húzott. Hívni kezdte CJ
mobilját, de nem vette föl. Kiment a teraszra, és felnézett a
villára. Éppen abban a pillanatban repült ki egy cipő CJ
hálószobájának erkélyéről, hogy csobbanva érkezzen a
medence meleg vizébe.
Pillanatokon belül újabb lábbeli követte az előző példáját,
de az nem a vízbe esett, hanem a csempézett
medencepartra.
– A rohadt életbe.
Ez CJ hangja volt.
– Mi a helyzet? – kiabálta Mimi.
– Elhibáztam, ugye? – integetett bosszúsan CJ. – Menj, és
oldd meg.
Mimi odament a medencéhez, és felvette a peremre
esett cipőt. A víz alatti világítás fényénél jól olvasható volt a
bele-varrt címke.
– Hiszen ez egy Louboutin – csodálta meg Mimi a
klasszikus vonalú fekete tűsarkút.
– Dobd csak bele a vízbe – üvöltötte túl CJ a zenét.
– De hát olyan gyönyörű. És egy vagyonba kerülhetett.
– DOBD BE!
CJ láthatólag nem volt kompromisszumképes
hangulatban. Mimi a vízbe pottyantotta a tűsarkút, és nézte,
ahogyan lesüllyed. Talán később majd titokban ki tudja
halászni.
– Most pedig menj onnan – dörögte CJ, és egy kézitáska
is csobbanva követte a cipőt a mély oldalon.
Mimi széttárta a kezét.
– Mi a fene folyik itt?
– Semmi.
– Valamin azért csak felhúztad magad.
– Tévedsz – rázta a fejét vehemensen CJ. – Nem húztam
fel magam. Éppen most derült ki, hogy igazam van. Megint.
– Szeretnél beszélni róla?
– Simán. Ha akarod.
– Oké, viszont vedd lejjebb a zenét. Megsüketülök –
fintorgott Mimi.
Wagner elnémult. A nappaliban találkoztak össze, ahol a
férfi Miminek kisebb, magának nagyobb pohár brandyt
töltött.
– Kezdheted – húzta maga alá meztelen lábát Mimi a
szürke hasított bőr kanapén. – Ugye Laurához van köze?
– Igencsak – kortyolt a brandyből CJ.
– Mi történt?
– Vacsora közben az úgynevezett aranyásó lányokról
beszélgettünk. Közölte, hogy azok milyen undorítóak, és
felfoghatnák, hogy az élet ennél sokkal több. Mire én azt
mondtam, hogy épp elég ilyen aranyásóval találkoztam már
életemben, Laura pedig azt, hogy ő sosem tudna ilyen lenni.
Mire én megjegyeztem, hogy az apró gesztusok azok, amik
számítanak, mint például ha én fizetem a vacsorát, akkor a
lány adja a borravalót. Aztán kimentem a mosdóba. Mire
visszamentem, Laura közölte, hogy ma este ő állja a
borravalót, bár nem nagyon engedhetné meg magának, de
be akarja bizonyítani, hogy ő nem olyan, mint azok a lányok,
akik ki akarnak használni a pénzem miatt.
– Aha – bólogatott óvatosan Mimi.
– Csak éppen azt nem tudta, hogy szándékosan hagytam
ott a tárcámat. Előtte pedig megszámoltam, mennyi pénz
van benne. – CJ szünetet tartott. – Amikor kinyitottam, hogy
fizessek, kétszáz euró hiányzott.
– Te jó ég!
Nem véletlenül folyamodott Wagnerhez.
– Úgyhogy megvártam, amíg Laura lerak egy ötvenest az
asztalra borravalónak, aztán fölvettem, és megmutattam
neki, hogy hova írtam rá a monogramomat a sarokba.
Látnod kellett volna az arcát.
– Na és mit mondott?
– Semmit. Én viszont közöltem vele, hogy tudom, ott van
még százötven euró a táskájában, ugyancsak az én
monogramommal. Meg milyen kár, hogy nem fogja
megkapni azt a szép kis cipőt, amit Palmában nézett ki a
minap. Erre ronda vén gazembernek nevezett, és
kijelentette, hogy rossz vagyok az ágyban. Aztán felkapta az
ötveneuróst, és kisétált az étteremből. – CJ ugatva kacagott
fel. – Gondolom, kellett neki a visszataxira Alcudiába.
CJ ugyan nevetett, de nyilvánvalóan fájt neki a dolog.
– Nem is vagy ronda – mondta Mimi lojálisán, majd
hozzátette: – És öreg se.
– És nem vagyok rossz az ágyban – felelte CJ elutasítóan.
– Ha esetleg kételyeid lennének.
A lány letette a brandys poharat.
– Ha előre megszámoltad a pénzt, és meg is jelölted,
akkor biztosan gyanakodtál.
CJ bólintott.
 – Hát igen. Azt hiszem, néhányszor már eljátszotta.
– Sajnálom.
– Jobb, ha most jövök rá, mint ha hat hónappal később –
horkantotta CJ. – Vagy hat évvel.
– Hát, elég csúnya ügy. Laura nagyon szép lány,
fantasztikus az alakja, és szereti a jó életet.
– Továbbá azt hiszi, hogy Margate Dél-Walesben van –
szólt közbe CJ. – És arról is meg van győződve, hogy A
Kardashianek a világ legjobb filmje.
– Csak azt akartam mondani ezzel, hogy ő a külsejét adja
bele az üzletbe. Ha nem lenne egy rakás pénzed,
valószínűleg egy kicsit sem érdekelnéd. Ezt te is tudod –
folytatta Mimi. – Ami azzal jár, hogy a Laura-féle lányok nem
szükségképpen a… legmegbízhatóbb teremtések. Nem
köztük kell keresgélned, ha igazi kapcsolatot akarsz.
– Most azt hiszed, hogy neked van igazad – mutatott
Mimire a poharával CJ. – Pedig csak félig van így. Azt
mondod, hogy egy egyszerű lány, akinek nincs bomba teste,
nem verne át, de én ezzel nem értek egyet. Az a
tapasztalatom, hogy bárki képes lehet rá. Ha pedig úgyis
megesik, akkor legalább nézzen ki jól. És amíg nem tartós
kapcsolatot akarsz, akkor sem törik össze a szíved, ha vége
lesz.
Mimi döbbenten kérdezte:
– Te tényleg így gondolod?
– Hát persze. Ha nem kötelezed el magad érzelmileg,
akkor nem fog fájni. Így könnyebb az élet, elhiheted –
bólogatott CJ. – Mi lett azzal az idiótával is, akinek korábban
dolgoztál. Fogadni mernék, hogy azt kívánod, bár sose
ismerted volna, nem igaz? Csak egy újabb csaló gazember a
sorban.
– Nem mindenki csaló gazember – ellenkezett Mimi.
– Ha tényleg ezt hiszed, akkor még naivabb vagy, mint
gondoltam. Megcsalás, hazugság, az igazság elferdítése a
saját célok érdekében… Jegyezd meg jól, amit mondok: ez
mind ott van a fegyvertárukban. – Megint ivott egy korty
brandyt. – Keresd a legjobbat, ez minden, amit tehetsz. Mert
biztos lehetsz benne, hogy a többiek is erre hajtanak. És
borítékolható, hogy a végén mindegyik kitol veled.
É
 Hűha. Ennél jobban CJ még sosem nyílt meg neki. És ami
ennél is különösebb volt: amikor CJ felállt, hogy újratöltse
kiürült poharát, Mimi majdnem biztos volt benne, hogy
könnycseppet lát a szemében.
Ha ott is volt az a könnycsepp, CJ eltüntette, mire
visszaült a helyére. De mivel megérezte, hogy CJ mentális
védőfala a rogyadozás jeleit mutatja, Mimi így szólt:
– Mi van akkor, ha a lelki társad valahol odakint van a
világban, csak éppen túlságosan félsz ahhoz, hogy elhidd:
létezik?
– Én nem félek. Pusztán gyakorlatias vagyok.
– De hát az emberek képesek szerelembe esni és örökre
boldogan élni együtt – tárta szét a kezét Mimi. – Mennyi
ideig tartott a leghosszabb kapcsolatod?
– Három hónapig. Fogadni mernék, hogy gyerekkorodban
azt hitted, a szüleid boldogok együtt. Egészen addig, amíg
apád le nem lépett és nem talált magának valaki mást.
Ebben volt némi igazság. A brandy eléggé ellazította
ahhoz, hogy megkérdezze azt is, amit máskor nem mert
volna.
– És mi a helyzet a te családoddal? A te szüleid boldogok
voltak?
CJ pislogott. Egy pillanatig Mimi azt hitte, a férfi rögtön
témát vált, és megkerüli a kérdést. Végül azonban
megszólalt:
– Nem, nem neveztem volna őket boldognak. Inkább azt
mondanám, hogy a házasságuk egy megalázó komédia volt.
Óóóó – nyitotta nagyra a szemét CJ, érdeklődést tettetve. –
Izgi, mi? Most mit teszel, talán megidézed dr. Freudot?
– Sosem beszélsz róluk – felelte Mimi.
– Jó okom van rá. Ez nem olyasmi, amire szívesen
gondolok.
– Hát jó. Beszélhetünk másról, ha akarod – vont vállat
Mimi. – Csak, gondoltam, ha már te tudsz minden szart, ami
az én életemben történt…
CJ visszaült, és néhány pillanatig a mennyezetre meredt.
Aztán belekezdett:
– Apám imádta anyámat. Anyám cserébe úgy bánt vele,
mint a kapcájával. Mindig jobban szerette a bátyámat, mint
engem, amitől csak még jobban vágytam a figyelemre.
Néha hallottuk őket veszekedni, de nem túl gyakran, mert
anya mindig azt csinálta, amit akart, apám meg hagyta.
Aztán tizenegy éves koromban kiderült, hogy nem is a
biológiai apám. Anyámnak volt egy futó afférja a
szomszéddal, és terhes lett. De a pasit nem érdekelte a
dolog, ezért anyám apámmal maradt, és úgy tettek, mintha
apámtól lennék.
– Jaj, CJ…
Mimi most már értette, miért tartja CJ hátrahajtva a fejét,
mert amikor előrenézett, könnytől csillogott a szeme.
– Ez van – vont vállat CJ. – Addig se szerettem a
szomszédot. Mindig hülyén vigyorgott rám, és fogalmam se
volt, miért. Egyszer megkérdeztem anyát, hogy elmehetek-e
az iskolai kirándulásra, mire ő nemmel válaszolt. Erre
mondtam neki, hogy akkor inkább megkérdezem apát. Mire
anyám nevetett, és azt mondta: „Sok szerencsét hozzá, de
ha arra a pasira gondolsz, aki odafent festi a fürdőszobát, ő
nem az apád.” Érdekes módja az igazság közlésének. – A
fájdalom teljesen nyilvánvaló volt a hangjában. – Nem
tudom, miért csinálta, csak így, minden előzmény nélkül.
Gőzöm nem volt róla, hogyan kéne reagálnom. Bizonyára
mérges volt valami miatt. Aztán megjegyezte, hogy menjek
fel és kérdezzem meg, ezért fölmentem, és apám is eléggé
meg volt döbbenve. De azt mondta, hogy igaz.
Szívszorító volt. Mimi elképzelte CJ-t tizenegy évesnek,
zavartnak és sokkosnak.
– Te szegény.
– Bementem a szobámba, végigfeküdtem az ágyamon,
gondolkozni kezdtem. Elkezdtem fantáziálni arról, hogy ki
lehet az igazi apám, és arra gondoltam, hogy biztosan
valami elképzelhetetlenül gazdag és sikeres fickó, aki
őszintén szeretne, ha megtudná, hogy a fia vagyok. Ezután
egy ideig senki nem beszélt erről, de én közben szorgosan
építgettem a magam kis fantáziavilágát. Szuper volt. Még
listát is készítettem a lehetséges apákról a naplómba – tette
hozzá CJ, és közben úgy tett a kezével, mintha ceruzát
fogna és írná le a neveket. – David Bowie is szerepelt rajta.
Meg Freddie Mercury, Rod Stewart… Mondhatom, klassz lista
volt. Mindenesetre eldugtam a naplót az ágyam alá, de
anyám megtalálta, és amikor aznap hazaértem az iskolából,
lecsapta elém a naplót ezekkel a szavakkal: „Ne remélj túl
sokat, kis legény. Az igazi apád Frank a szomszédból. És ő
tojik mindkettőnkre.”
– Jaj, ne.
– Így foszlott szét egy álom – törölte meg a szemét a
kézfejével CJ. – Frank léhűtő senkiházi volt, aki sosem
dolgozott, mégis mindig volt annyi pénze, hogy fussa pár
italra. Nyilvánvaló volt, hogy anyám elárulta neki, hogy
tudom, mert mindig vigyorgott rám, mint ló a rohadt tökre,
valahányszor összefutottunk. Sőt karácsonykor viccesen
közölte, hogy ne várjak tőle semmit, mert hisz abban, hogy
ajándékot venni pénzpazarlás. Neki ez vicc volt.
– Micsoda disznó! – jegyezte meg Mimi. – Ez akkora
gonoszság.
CJ megborzongott.
– Utolsó porcikájáig gyűlöltem. Önhitt, nagypofájú
rohadék volt. Ami ennél is rosszabb, hogy valahányszor a
tükörbe néztem, azt láttam, hogy kezdek hasonlítani rá,
amitől egészen rosszul voltam. Mindenesetre tizenhét
évesen elköltöztem otthonról, Londonba. Egy építkezésen
dolgoztam. Aztán egy év után hazamentem, amikor anyám
beteg lett, és akkor hallottam, hogy egy hónappal korábban
meghalt Frank: szívrohamot kapott a bukmékernél, amikor
kiderült, hogy az egyik lova bejött nyolc az egyhez.
– Annyira sajnálom – mondta Mimi.
– Pár évre rá anya is meghalt, aztán apa is követte hat
héttel később. Nem tudott élni anyám nélkül, mindazok
ellenére, amiket el kellett viselnie mellette. Ekkor fogadtam
meg, hogy soha nem leszek ilyen. Az én életem más lesz.
Nem fogom elviselni senki szarságát. Azóta is ragaszkodom
ehhez. Itt van ez az egész – mutatott körbe CJ a villa
fenséges csarnokában. – A saját pénzemen vettem. Sokkal
jobb az életem, mint az övék volt, és senki sem okozhat
nekem fájdalmat, mert nem hagyom – itta ki az utolsó korty
brandyt. – Úgyhogy tessék, most már ismered az egész
sztorit, és nem mondhatod el senkinek. Továbbá –
keményedett meg a hangja – mész a halak közé, ha valaha
is elárulod bárkinek, hogy sírni láttál.
 26. fejezet

– Ezek szerint hazajössz karácsonyra? Gyerünk, gyerünk,

tudom, hogy szeretnéd – nyaggatta Lois a telefonban. – Én
is akarom. Sőt Cora is kérdezte a minap, hogy jössz-e. Meg
Paddy is, most hogy így belegondolok. Látod? – vonta le a
következtetést Lois. – Rengetegen akarjuk!
Ami összesen három főt jelent.
Mimi még nem döntötte el, mit fog csinálni karácsonykor.
Marcus idős édesapjának egyre romlott az egészségi
állapota, és Marcus azt tervezte, hogy elutazik hozzá
Newcastle-be, hátha ez lesz az utolsó közös karácsonyuk. Az
a gondolat, hogy Marcus távollétében tér vissza
Goosebrookba, először furcsának tűnt, de ha őszinte akart
lenni magához, szeretett volna ott lenni.
– Meggyőztél – válaszolta Loisnak, mire a vonal másik
végén örömteli éljenzés hallatszott. – Lefoglalom a
repülőjegyemet. – Meghatotta, hogy mások is érdeklődtek
utána, ezért hozzátette: – Megmondhatod Corának, hogy
nemsokára találkozunk.
– Rendben, és szólok Paddynek is – felelte Lois kuncogva.
Mimi elmosolyodott, mert Lois mostanában mindig
Paddyvel húzta, mintha bármilyen esély is lenne arra, hogy
a kapcsolatuk szárba szökkenhet. Persze a valóságban,
bármilyen reménytelen is volt, Mimit inkább Cal érdekelte.
Terelésképpen megszólalt: – Van valami ötleted, mit
vihetnék Corának?
– Hadd gondolkozzak – kérte Lois. – Talán valami trendi
meleg holmit, mert karácsony másnapján elutaznak síelni
Ausztriába.
Ó.
Ó.
Egy órával később egy e-mail ugrott fel Mimi laptopján GJ
amerikai szerkesztőjétől, Carmentól.

„Szia, M!
Megkérhetlek, hogy mutasd meg ezeket a szerkesztett
oldalakat CJ-nek, és megerősítenéd, hogy jóváhagyja a
kisebb változtatásokat, mielőtt nyomdába menne az anyag?
Nagyon köszi!
Valamint kissé megkésve mellékelek néhány képet,
amelyeket a férjem készített augusztusban, amikor
Mallorcán voltunk –jelenleg térdig gázolunk a hóban,
úgyhogy CJ biztosan örülni fog egy kis emlékeztetőnek a
boldogabb, naposabb időkről!”

Mimi hallotta CJ-től, hogy Carmen és a férje még a nyáron

átrepültek Európába, és Puerto Pollensát is beiktatták az úti
céljaik közé. A képek itt készültek, a teraszon, egy
feltehetően hosszú és kellemes ebéd után. Az asztalt
betöltötte a sok pohár és piszkos tányér. Ott volt CJ is,
napbarnítottan, miközben épp a gép felé emeli a poharát
Carmennel együtt, aki hasonlóan barnán mosolyog széles
karimájú szalmakalapjában. Balra tőlük Mirelle ült, aki egy
butikot vezetett Alcudiában, és előző évben rövid ideig járt
is CJ-vel. Az asztal túlsó végében pedig egy kék nyári ruhás
fiatal nő ült, akinek sötétszőke haja lófarokba volt
hátrafogva.
Az első képen mindenki szélesen mosolygott. A
másodikon, ami akkor készült, amikor már leengedett a
társaság, mindenki nevetett, kivéve a kék ruhás lányt, aki
éppen írt valamit a jegyzettömbjébe.
Ez Willa, döbbent rá Mimi. Biztosan valami párbeszédet
jegyez le, amit CJ az előbb böfögött fel. Mivel sosem
találkozott Willával, és képet sem látott róla korábban,
mindig sötét hajúnak és telt idomúnak képzelte. A
telefonban olyan nyugodt és gyakorlatias volt a hangja.
Kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és CJ kukkantott ki.
– Bocs, hogy megzavarlak a nyári fényképeid
nézegetésében, de kaphatnának esetleg kávét azok, akik
időközben keményen dolgoznak?
– Mindjárt viszem. – Mimi odaintette, és a képernyőre
bökött. – Nézd. Carmen most küldte.
A férfi megnézte a képet Mimi válla fölött.
 – Ez idén nyáron volt. Emlékszem.
– Ő Willa? – mutatott a lányra Mimi.
– Hát persze hogy ő.
– Nem kell mindjárt felcsattanni. Még sosem láttam,
hogy néz ki. Helyes lány.
– Az meg Mirelle – húzta el a száját CJ. – Ő nem helyes.
Mint kiderült, Mirelle egyidejűleg egy sportos mallorcai
ifjúval is viszonyt folytatott, aki delfinfigyelő hajós túrákra
hordta a turistákat.
– Elküldhetem a képeket Willának is? Biztosan örülne
neki.
– Persze, ha akarod. Majd ha megcsináltad a kávémat.
– Hány szót írtál ma?
– Ezerötszázat. Mert akkora hős vagyok.
– Ezt örömmel hallom – felelte Mimi mosolyogva. – Most
pedig mars vissza dolgozni.
Miután bevitte CJ-nek az americanóját, továbbította a
képeket Willának egy baráti üzenettel együtt, amelyben a
hogyléte iránt érdeklődött.
Alig öt perc múlva megérkezett Willa válasza:

„Szia, Mimi!
Köszönöm a képeket! Jól emlékszem Carmenék látogatására
—jól éreztük magunkat velük. (Most már nem férnék bele
abba a kék ruhába.) És jól vagyok, köszi. Egy kicsit talán
fáradtan, de azt hiszem, hogy ez normális ilyenkor. Anyám
halálra kényeztet, ami szuper. Hazajössz karácsonyra, vagy
maradsz Mallorcán?
Remélem, CJ nem dolgoztat agyon. Hogy van? Jár most
valakivel?
Még egyszer kösz a képeket!
Willa x”

„Örülök, hogy jól vagy, és milyen rendes az anyukádtól,

hogy kényeztet! Épp most foglaltam le a hazautat
karácsonyra. CJ még nem döntötte el, hogy itt maradjon,
vagy hazarepüljön Londonba Annához és Tomhoz – tudod,
milyen, ha dönteni kell.
É
(És nem, pillanatnyilag éppen nincs barátnője. A legutóbbi
lány is aranyásónak bizonyult, mily meglepő.)”

Mimi egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy Willa vajon

mennyit tud CJ traumatikus gyermekkoráról. Az óta az este
óta CJ egyszer sem említette újra, és ellenállt Mimi óvatos
kísérleteinek is, hogy esetleg forduljon szakemberhez.
Persze nem az ő dolga ezzel foglalkozni…
– Ááááááá – bömbölte CJ a dolgozószobájából, mire Mimi
ugrott egyet.
Hallotta, ahogy CJ hátratolja a székét, aztán porcelán
csattant a márványpadlón.
– Mi az? – kiáltott be Mimi.
– EGY KIBASZOTT SZÖRNYPÓK VAN A FALON! GYERE IDE,
ÉS INTÉZD EL!
CJ úgy viselkedett, mint egy gyerek, ha rovarokról volt
szó. Mimi leírta: „Hopp, mennem kell, pókveszély van!
Boldog karácsonyt!
M. x”

CJ kávéja mindenfelé szétömlött, az asztalon is meg a

jegyzettömbön, amikor ijedtében felborította. Miminek húsz
percébe telt, mire befogta a szerencsétlen, rémült pókot, és
kitette a szűrét, aztán pedig kitakarította a dolgozószobát,
amíg CJ a nappaliban gyógyítgatta zaklatott idegeit egy
itallal és a kedvenc sorozata egyik epizódjával a Netflixen.
Amikor helyreállt a rend, és Mimi végre visszatérhetett a
gépéhez, látta, hogy Willa egysornyi pókos emojival
válaszolt az üzenetére.
Mimi elvigyorodott, és arra gondolt, hogy igazán össze
kéne ismerkedniük személyesen is. Willa totál jó fejnek
tűnik.
 27. fejezet

Végre eljött a karácsony. Mimi korán kelt, hogy biztosan

kiérjen a repülőtérre, még úgy is, ha CJ esetleg elfelejt
valami fontosat, és vissza kell fordulni.
Mimi az utolsó becsomagolt ajándékot próbálta
belegyömöszölni a poggyászába, amikor látta, hogy üzenet
érkezett a telefonjára.
– Ha munkáról van szó, ne foglalkozz vele – adta ki a
parancsot CJ. – Nem vagyok hajlandó semmit megcsinálni
senkinek. Most hét napig szabadságon leszek, ők pedig
mind mehetnek a sündörgőbe. – Kipillantott az ablakon, épp
megérkezett a taxi. – Itt a kocsi. Kivigyem a bőröndödet?
Mimi úgy tett, mint aki menten elájul.
– Csak nem azt ajánlottad fel éppen, hogy tegyél értem
valamit?
– Jókedvemben vagyok. Nincs több rabszolgamunka a
forró jegyzettömb mellett egy hétig, és ami még jobb, te
sem fogsz zsarnokoskodni felettem.
– Ebben az esetben vidd csak a bőröndömet – jelentette
ki Mimi. – Hadd nézzek még egyszer körül a házban, hogy
minden el van-e zárva.
A taxit telepakolták, a villát beriasztották, és elindultak a
repülőtérre. CJ, aki egy délutáni járattal tartott Heathrow-ra,
a Connaught Hotelben foglalt magának szállást, és úgy
tervezte, hogy a karácsony első napját a barátainál, Annánál
és Tómnál tölti Londonban, a második napot pedig egy
vidéki házibulin Kentben. Mimi gépe, ami egy órával előbb
indult, háromórai érkezéssel volt kiírva Bristolba, ahol Lois
felszedi. Amikor a goosebrooki megérkezésre gondolt, a
hidegre és a tündérmeseszerű hóesés ígéretére,
beleborzongott a várakozásba. Marcus talán nem lesz ott,
de attól még szeretettel fogadják majd.
Megkésve jutott eszébe a telefonjára érkezett üzenet.
Kihúzta a táskája cipzárját, hogy megnézze. Remélhetőleg
nem Lois küldte, hogy nem tud kimenni érte.
 Az üzenet ismeretlen számról érkezett. Az első mondat
így hangzott: Szia, Mimi, én Willa édesanyja vagyok. Willa
nem tud róla, hogy megkerestelek…

Mimi csodálkozva olvasott tovább.

…de meg kellett tennem. Beszélnem kell CJ-vel. Vissza

tudnál hívni ezen a számon, hogy megmagyarázhassam?
Amilyen hamar csak lehet, ha kérhetlek. Köszönöm előre is.

Újabb rejtély. Mimi már nyitotta a száját, hogy elmondja CJ-

nek, kitől érkezett az üzenet, de aztán látta, hogy a férfi
hátradőlve, lehunyt szemmel ül, fülében fülhallgatóval, és
ügyet sem vet a környezetére.
Talán jobb lesz most így hagyni.
Mimi bepötyögte az ismeretlen számot. Másodikra
beleszólt egy ziháló hang.
– Mimi, maga az? Hála istennek. Azt hittem, hogy nem
fog visszahívni. Helen vagyok, kedvesem, Willa édesanyja.
– Jó napot. Minden rendben?
– Willáról van szó, kedvesem. Ugyanis babája lesz…
– Tudom – felelte Mimi.
– Úgy értem, hogy most. Még hátra lett volna egy
hónapja, de reggel fájásokra ébredt, és a bába
megerősítette, hogy vajúdik.
– Hisz ez csodálatos! Az, hogy egy hónappal korábban,
nem gond, rengeteg gyerek születik ennyivel előbb –
nyugtatta meg Mimi. – Biztosan minden rendben lesz.
– Persze, kedvesem, csak tudatni akartam CJ-vel, hogy
mi a helyzet. Willa nem akart szólni neki, de én úgy
gondoltam, hogy… a lényeg, hogy most történik, és neki
tényleg tudnia kell róla… Gondolja, hogy át tudja neki adni a
hírt? Willa olyan makacs, de hát mégiscsak a lányom, és…
Ugye érti, kedvesem, hogy mire akarok kilyukadni? Ugye
megteszi, hogy szól neki? Mert Willa szerint CJ nem akar
tudni róla, de én mégis arra gondoltam, hogy hátha mégis…
Miminek elállt a szava. A döbbenet azonban hamar
megvilágosodásnak, majd hitetlenkedő undornak adta át a
helyét. Amikor visszanyerte a hangját, így felelt: –
É
Természetesen megmondom. És köszönöm, hogy szólt. –
Mimi borzasztóan megsajnálta Willát és aggódó édesanyját
is. – És ha átadtam neki, üzenek majd.
Kinyomta a hívást, és végignézett CJ-n. A férfinak
továbbra is csukva volt a szeme, de nem aludt: jobb keze a
térdén nyugodott, és ujjaival verte a zene ritmusát, amit
hallgatott.
Mimi megbökdöste a karját. CJ kivette a fülhallgatót az
egyik füléből.
– Mi az?
– Tudod, mi volt az az üzenet a telefonomon? Willa
édesanyja szólni akart, hogy Willa vajúdik.
Csend. CJ olyan arcot vágott, mintha ajtót nyitott volna,
és két Jehova tanúját látna a küszöbön.
– És? – tudakolta egy idő után.
– Szül.
– A vajúdásnak általában ez a következménye.
– Bocs, de úgy látom, nem értettél meg – meredt rá
Mimi. – A te gyerekedet szüli meg éppen.
Ezúttal CJ-nek elvörösödött az arca. Megrázta a fejét és
kinézett az ablakon. A gyilkos csend egyre hosszabbra nyúlt.
Miminek fogyott el előbb a türelme.
– Nekem meg végig fogalmam sem volt az egészről. Nem
is mondtad, hogy te vagy az apa.
– Ki mondta, hogy én vagyok? Willa? Lehet, hogy csak
kitalálta.
– Ez most komoly? – emelte meg a hangját Mimi. –
Lefektetted, és ő teherbe esett.
– Talán az én hibám? – vágott vissza CJ. – Ki tudja, hogy
nem voltak-e más közreműködők is.
– Willa sosem tenne ilyet.
– Még csak nem is találkoztál vele soha.
Ez igaz volt, de Mimi eléggé pontosan érezte, hogy
milyen ember Willa.
– Volt barátja, amikor itt dolgoztatok?
– Barátja? Mi ez, valami Disney-film? Nem, nem volt, de
nem kell kapcsolatban lenni ahhoz, hogy valaki teherbe
essen. Egy jó öreg egyéjszakás kaland is megteszi.
– És Willának volt ilyen egyéjszakás kalandja?
 CJ álla megfeszült.
– Azt mondja, nem. De azért előfordul ilyesmi, nem? Az
emberek hazudnak, ha rajtakapják őket.
– Nem tudhatod, hogy hazudott-e.
– De igen – felelte CJ. – Láttam őt.
– Úgy érted, hogy rajtakaptad valakivel? Szex közben?
Mimiben felvillant a pillanat, amikor meglátta Robot és
Kendrát együtt a tetőn. Ha valaki, ő aztán pontosan
tudta, milyen érzés.
– Láttam őket együtt sétálni a parton – hörögte CJ. – És
beszélgettek.
– Ez semmilyen szempontból nem számít szexnek –
felelte Mimi.
– Másnap meg együtt kávéztak a téren. A Plaza Unó
előtt. És akkor is beszélgettek.
– Szexről továbbra sincs szó. – Mimi hangja azonban
lágyabb lett, mert tudta, hogy a gyerekkor hogyan hatott CJ-
nek azon képességére, hogy meg tudjon bízni valakiben. Azt
is tudta, hogy ha leordítaná a fejét, azzal sem segítene
sokat. – Idehallgass. A baba már úton van. Ha megszületett,
csináltathatsz DNS-tesztet. Az elmúlt fél évet azzal töltötted,
hogy bebeszélted magadnak: nem a tiéd. – Mimi odahajolt,
és kezét a férfi alkarjára tette. – De mi van, ha mégis?
CJ megrázta a fejét.
– Mi van, ha megnézem, és azt hiszem, az enyém, aztán
kiderül, hogy mégsem? Mert azt nem tudnám elviselni.
– Oké – bólintott Mimi. – Akkor próbáld meg a gyerek
szempontjából nézni. A gyerekek egy idő után elkezdik
kérdezgetni, hogy mikor születtek, és mindig tudni akarják,
hogy az apjuk is ott volt-e. Ha ott volt, akkor érzik, hogy
szeretik őket és biztonságban vannak.
– Szalmaszálba kapaszkodsz – ráncolta a homlokát CJ.
– Most találod ki az egészet.
– Nem, dehogy. Az én apám ott volt az anyámmal,
amikor születtem, és tudom, hogy mit éreztem, amikor
megtudtam ezt. – Mimi megvonta a vállát. – Anyunak is
sokat számított.
– Én egy pillanatig sem hinném, hogy Willa maga mellett
akar tudni szülés közben.
 – Ezt feltételezed. De még ha nem is vagy ott vele a
szülőszobában, ott lehetsz a kórházban. – Mimi nagyon
szerette volna érthetően kifejezni magát. – Szerintem meg
fogod bánni, ha nem leszel ott.
CJ lehunyta a szemét. A taxi elérte a külvárost, és
közeledtek a repülőtérhez, neki viszont láthatóan
gondolkodási időre volt szüksége.
Megérkeztek az indulási oldalhoz. Behúzták a
bőröndjeiket a terminálra.
– Nos? – kérdezte Mimi.
– Egyelőre itt vagyunk. Mire odaérünk, valószínűleg már
úgyis késő lesz.
– De az is lehet, hogy nem.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani – meredt CJ Mimire.
– Meg vagyok ijedve.
– Tudom.
CJ tétovázott, aztán megszólalt:
– Eljönnél velem?
Miminek elnehezedett a szíve. Karácsony előestéje volt,
és már alig várta, hogy visszaérjen Goosebrookba.
Másfelől viszont ő az egyetlen, aki ráveheti CJ-t, hogy
odamenjen. Hogy is hagyhatná most magára?
– Kérlek szépen – köszörülte a torkát CJ.
– Na jó.
Mimi a légitársasága pultja felé fordult. Most már csak
reménykedhettek benne, hogy sikerül, mielőtt szólnának
Willának és az anyjának, hogy úton vannak.
A szerencse melléjük szegődött: Mimi át tudta foglalni CJ-
t a saját járatára. Szerzett autót sofőrrel, aki elviszi őket a
bristoli repülőtérről Shefheldbe. Hó közeledtét jelezték
Eszak-Angliára, de bíztak benne, hogy megteszik a
háromórás utat, mire az ítéletidő odaér.
Amikor felhívta Willa anyját, és közölte, hogy kora estére
ott lesznek, Mimi tudta, hogy helyesen cselekedett. Hallotta
Helen megkönnyebbült sóhaját.
– Ó, köszönöm, kedvesem, nagyon köszönöm… Annyira
örülök, hogy elmondtam magának. – A hangja elcsuklott,
aztán folytatta: – Tudtam, hogy így helyes.
 Az istenek is a pártjukat fogták: a járatuk pontosan indult
és érkezett. A csomagokat rekordidő alatt pakolták ki, és a
sofőr már várta őket a kijáratnál. Mimi kicsit sajnálta, hogy
le kellett mondania Loist. Nagyon drukkolt, hogy a baba
megvárja őket, és CJ elmerülhessen a szeretet és a friss
apaság örömeiben, ő pedig visszamehessen gyorsan délre…
Hacsak Willa nem találja ki, hogy látni sem akarja. Vagy
a gyerek kiköpött hasonmása nem lesz a sötét hajú pasinak,
akivel CJ a parton látta sétálni.
Édes istenem, add, hogy ne történjen ilyesmi.
Akkor értek Sheffieldbe, amikor az első kövér hópelyhek
szállingózni kezdtek. Nem érkezett újabb üzenet, amióta
Helen két órával korábban megírta: Négy centire kitágult,
eddig minden jól megy.
Ami remélhetőleg azt jelentette, hogy a baba még nem
pottyant ki.
– Nem tudom elhinni, hogy megvettem. Nem kellett
volna – rázta meg elkeseredetten a duty free-ben vásárolt
plüss-zsiráfot CJ. – Mit gondoltál, amikor hagytad, hogy
megvegyek egy ilyen nevetséges vacakot?
– Nagyon cuki – ellenkezett Mimi.
– Tiszta hülyének látszom vele – rántotta ki a zsiráf lógó
hátsó lábát CJ a kórház lengőajtójának szárnyai közül.
Mimi összerándult: remélhetőleg a gyerekkel nem így
bánik majd.
– Ideges vagy?
– Halálosan félek. És kell egy budi, mielőtt szétreped a
hólyagom.
Mimi észrevett egy férfimosdójelet a folyosó végén balra,
és odamutatott, CJ pedig a kezébe nyomta a zsiráfot, és
elrohant.
Mimi már éppen írni akart Willa anyjának, amikor két nő
lépett ki a szülészet ajtaján. Az egyik, egy ötvenes asszony,
tartotta az ajtót egy másiknak, aki sokkal fiatalabb volt,
nagy pocakos, és lila köntöst viselt.
Mimi felismerte a lányt a fotóról. Nem tudta levenni róluk
a szemét, csak nézte, ahogy lassan közelednek felé a
folyosón.
 Amikor a lány megállt, hogy megmasszírozza a derekát,
ő is felismerte Mimit. Nyilván azokról a fotókról, amelyek CJ
oldalára kerültek ki róla mostanában.
– Ó, hát itt vagy! CJ is itt van? – szegte fel az állát Willa. –
Vagy megfutamodott?
– Itt van – bökött Mimi maga mögé. – Mindjárt visszajön.
– Maga biztosan Mimi – üdvözölte Helen szívélyesen. –
Isten hozta, kedvesem. És köszönöm, hogy eljött.
– Kérdezhetek valamit gyorsan? – érdeklődött Willa. – És
őszinte választ szeretnék. Te meg CJ… együtt vagytok?
– Te jó ég – rázta meg a fejét döbbenten Mimi –, dehogy.
Szó sincs róla.
– Értem. Köszi. Nem gondoltam én se, de azért jó
biztosra tudni… au… aúúúú…
Jött az újabb összehúzódás. Helen támogatta a lányát,
aki lihegve próbálta átvészelni a fájást.
– Még csak öt centire van kitágulva, úgyhogy a szülésznő
azt mondta, sétáljon, hátha az segít.
– Úristen, ott van – Willa láthatóan összehúzta magát,
amikor CJ felbukkant a folyosó végén.
CJ is kicsit hátrahőkölt, amikor meglátta a lányt, aztán
lassan, óvatosan folytatta a közeledést, mintha Willa
vicsorgó gepárd lenne.
– Willa.
– CJ.
– Annyira… – CJ a megfelelő szó kereste – …hatalmas
vagy.
Ennyit az írói választékosságról. Mimi égnek emelte a
tekintetét.
– Kösz – fújta ki a levegőt Willa, és fölegyenesedett. – Te
pedig megöregedtél. És ha arra gondolsz, nem az én
ötletem volt, hogy ide gyere, hanem anyué.
– El is mehetek, ha akarod – közölte CJ.
– Ne már – fakadt ki Mimi. – Kérlek, ne veszekedjetek. Itt
vagyunk, karácsonyeste van, és nektek mindjárt gyereketek
lesz! – próbálta egy kézmozdulattal összefogni a két embert.
– Neki lesz – felelte CJ. – Nekem nem biztos.
– Még mindig ezt gondolod? Komolyan? – feszült meg
Willa válla.
 – Láttalak azzal a fickóval a partón. Beszélgettetek.
Aztán megálltatok, és megölelt. Te meg visszaölelted.
– Mi? Sosem ölelgettem senkit a parton. Ki volt az a pasi?
– Kábé egyidős veled. Sötét hajú, jóképű. Piros sortban
volt. – CJ jelentőségteljesen tette hozzá: – És semmi
másban.
– De hát azt se tudom… Ó, Stefanóra gondolsz? – derült
fel Willa töprengő arca. – A fogorvosi rendelőben dolgozik a
sétányon túl. A párja az egyik séf a La Scalában. Minden
reggel láttam, ahogy a kiskutyáját sétáltatta… Aztán
egyszer egyedül jött, és kérdeztem, hol a kutya, mire ő
mondta, hogy elpusztult. Annyira le volt törve, hogy meg
akartam vigasztalni, és megöleltem. Tényleg azt hitted,
hogy járok vele? Stefanóval, a meleg fogorvossal?
– Nem látszott rajta, hogy meleg – védekezett CJ.
– Mondhattad volna előbb is. Nem tudtam, hogy Stefano
nyomja a bögyödet.
– Azt mondtad, nem jársz senkivel.
– Persze, mert tényleg nem jártam – kiáltott fel Willa. –
Ezt úgy hívják, hogy őszinteség és igazmondás… Jaj, megint
jön a fájás… aúúú…
Amikor ez is elmúlt, CJ félszegen megjegyezte:
– Oké.
– Most már hiszel nekem?
– Kilencvenkilenc százalékban.
– Kösz – felelte Willa.
– Most miért? Csak őszinte vagyok. Ezt neked hoztam –
nyújtotta a lány felé CJ az ernyedten csüngő zsiráfot.
– Nem, nem neki – bökte meg Mimi. – Hanem a babának.
Willa rátámaszkodott Mimire.
– Vissza akarok feküdni az ágyamba. Nagyon fáj.
– Veled mehetek? – kérdezte CJ.
– Hadd gondoljam át egy kicsit – grimaszolt Willa, és a
hasához kapott.
– De hát eljöttem egészen idáig.
– Persze, mert Mimi rávett. Még mindig nem vagy biztos
benne, hogy a tiéd a gyerek. Négy hónapja színedet se
láttam – folytatta Willa. – És most sem kértél bocsánatot,
amiért nem hittél nekem.
 – Na jó. Bocsánat – morogta CJ.
A lány megemelte a hangját.
– Ne mondd, amíg nem hiszed el. Márpedig nem hiszed
el. Jaj… – hallgatott el hirtelen, és elképedt arcot vágott.
CJ a homlokát ráncolta:
– Most meg mi van?
De Willának nem kellett magyarázkodnia: átlátszó tócsa
kezdett gyülekezni papucsos lába alatt. Egy karácsonyi
rénszarvasagancsos dugta ki a fejét egy közeli ajtón, és
vidáman közölte: – Hoppá, beázásunk van! Valaki hozzon
egy rongyot és törölje fel! Jöjjön, kedvesem, ideje
megtisztálkodni és visszafeküdni az ágyba!

Mimi fél tizenkettő körül elbóbiskolt a túlságosan jól be-

fűtött várótérben. Éjfélkor futólag felriadt, mivel harangok
szólaltak meg a távolban, és a személyzet hangosan kívánt
boldog karácsonyt a többieknek.
Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, már hajnali
három volt, és elzsibbadt a karja, amin szunyókált. Ugyanaz
a kedves bábaasszony rázogatta.
– Jó reggelt! Bejöhet, ha akar. Az egész szépen lezajlott,
amíg maga aludt.
– Itt vannak? – követte Mimi a nőt a biztonsági ajtón
keresztül a szülőszoba felé.
– Látszik, hogy jó fáradt lehetett, mert a kicsi igencsak
hallatja a hangját!
Már nyitotta is Willa ajtaját, mielőtt Mimi megkérdezhette
volna, hogy békét kötöttek-e a felek. Szerencsére úgy tűnt,
hogy igen. Willa az ágyban ült, fáradtan, de boldogan, az
anyja pedig izgatottan csacsogott a telefonba. CJ teljesen
elvarázsolt képpel állt, és a sarkán hintázva ringatta
karjában a bebugyolált újszülöttet.
– Gratulálok! – ölelte meg Mimi Willát. – Kisfiú vagy
kislány?
Ekkor valami egészen különös dolog történt: CJ-nek
sikerült visszafognia magát, és hagyni, hogy Willa beszéljen.
– Kislány – felelte Willa, és jelentőségteljesen
összenézett Mimivel, hisz mindketten tisztában voltak CJ-nek
azzal a bosszantó szokásával, hogy mindenki más előtt akar
mondani mindent.
– A leggyönyörűbb kislány, akit valaha is láthattál –
jelentette ki büszkén CJ.
– Megnézhetem? – lépett oda Mimi, és CJ felé nyújtotta a
gyereket. Mimi a szája elé kapta a kezét. – Te jó ég! – bökte
ki, aztán elnevette magát.
Mert a baba teljesen olyan volt, mint egy miniatűr,
ránctalan CJ. A finom szálú hajtól a panaszos ívű
szemöldökig, a kihívó pillantástól és a csücsörítő
szájacskától az apró tokáig minden stimmelt.
– Tudom – mosolyodott el Willa. – Hát nem elképesztő?
– Hogy lehet valaki ilyen szép, amikor ennyire hasonlít
CJ-re?
– Hé! – ellenkezett CJ. – Én is szép vagyok.
Mimi elmosolyodott.
– Akkor… most már minden rendben?
– A lehető legnagyobb rendben. Ez életem legszebb
napja. Apa lettem. Gyerekünk van – nézett Willára. – Te
pedig csodálatos voltál. Csodálatos vagy. Ne haragudj, hogy
eddig olyan idiótán viselkedtem.
– Nem kell mondanod – felelte Willa. – Tudom.
– Szeretlek – CJ-t teljesen elragadták az érzelmek, alig
tudta kifejezni magát. – Mindig is szerettelek, csak nem
mertem elmondani, hátha megijedsz és elfutsz. Előtted már
hét asszisztensem lépett le, szóval féltem, hogy téged is
elveszítelek. Aztán véletlenül megtörtént… ez – bökött a
kezében tartott babára, aki ünnepélyes arccal meredt rá. –
Te pedig azonnal visszahúzódtál.
– Először te húzódtál vissza – felelte Villa. – Azt hittem,
úgy akarsz tenni, mintha meg sem történt volna. Én csak
próbáltam megőrizni a szakmaiságomat.
– Megláttalak azzal a fickóval a parton. Aztán egyszer
csak közölted, hogy terhes vagy. És egy kicsit túlreagáltam.
Ne haragudj.
– Tudom – bólintott Willa, jelezve, hogy érti. – Tudom,
milyen vagy. Mindketten pánikba estünk. De ez már a múlté.
Meg kell tanulnunk megbízni egymásban.
 CJ-nek ismét könnyek gyűltek a szemébe, amikor
lehajtotta a fejét, és csókot nyomott a kislánya homlokára.
Willa a lepedő sarkával törölgette a szemét. Még a
nagymama is gyanúsan viselkedett.
– Az én kislányom, az én gyönyörű kislányom –
simogatta CJ a baba orrát a mutatóujjával. – Szia, én vagyok
az apukád! El tudod képzelni? És ma van a szülinapod! –
csóválta a fejét elképedve. – Teljesen új embernek érzem
magam, mintha a szívem ki akarna robbanni a
mellkasomból… Igen, ő pedig az anyukád! – Óvatosan
átadta a gyereket Willának, és gyönyörködve nézte őket. –
Ez a legfantasztikusabb dolog, ami valaha is történt velem.
Eddig el sem tudtam képzelni, milyen más lesz az élet, ha az
embernek gyereke van.
– És még csak nem is téged varrtak össze – mosolyodott
el Willa.
Még vagy fél óráig szorongtak a pici szobában, és
csodálták a babát, a határozott szemöldököt, a csodálatosan
puha babaarcot. Aztán Willán úrrá lett a kimerültség, így a
világító szarvakban pompázó szülésznő visszatette a babát
az ágy melletti bölcsőbe.
Hajnali fél öt volt, amikor Mimi, CJ és Helen elmentek,
hogy aludjanak egyet.
– Viszlát! Boldog karácsonyt! – integetett utánuk a
szülésznő.
– Aúúúúúú – hörögte egy nő egy közeli szobában, mire a
szülésznője hangja hallatszott: – Ez az! Még egy nyomás!
– Mindennap megtörténik, mindenhol a világon –
tűnődött CJ. – Eddig még sosem gondoltam bele, pedig
tényleg kész csoda.
Mimiről Helenre pillantott, olyan meghatottan, mintha
valami vallásos élmény részese lenne.
Közeledtek a kijárathoz.
– Vajon lesz odakint taxi? – töprengett fennhangon Mimi,
mivel az első goosebrooki látogatása óta már soha nem
vette biztosra, hogy taxihoz tud jutni.
– Ha nincs, majd hívunk – jegyezte meg Helen.
– És keresni kell egy szállodát is.

É
 A recepción halkan ment a tévé. Éppen egy karácsonyi
klip szólt.
– Ó, arra semmi szükség – ellenkezett Helen. – Nálam
fogsz aludni. Van vendégszobám.
– Nem fogok egy ágyban aludni Mimivel – hőkölt hátra
rémülten CJ. – Én tiszteletre méltó közszereplő vagyok,
vigyáznom kell a jó híremre.
– Ne rémüldözz, kedvesem. Te alhatsz a földszinten a
kanapén – nyugtatta meg Helen.
CJ a homlokát ráncolta.
– Vagy Mimi alhat ott, mert ő kisebb.
– Figyelj, karácsony van – jelentette ki Mimi. – Én pedig
szeretnék végre hazajutni, miután itt minden megoldódott.
Vonat most két napig nincs, ezért taxival kell mennem. Akár
azonnal is elindulhatok…
Teljesen alaptalan módon, a lelke mélyén abban
reménykedett, hogy CJ esetleg átvállalja a horribilis
taxiköltséget.
De CJ persze ügyet sem vetett rá, hanem a pulóverébe
bugyolált plüsszsiráfot dajkálta az egyik kezében, a másikkal
a bőröndjét fogta, és üres tekintettel meredt a semmibe.
Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, és egy férfi
botorkált be terhes feleségével, nyakig behavazva.
– Te jó ég, mennyire havazik! – kiáltott fel Helen, amikor
a férfi besegítette ziháló partnerét, és a taxisofőr is
megjelent hátul egy bőrönddel.
Mimi látta, hogy odakint szinte eltakarják az eget a
szállongó hópelyhek. Riadtan kérdezte a sofőrt: – Ha
végzett, elvinne minket? Nekem Cirencesterbe kell jutnom,
őket meg útközben kitennénk…
– Ne nevettessen, hölgyem – csóválta a fejét a férfi. –
Most nem fog lejutni Cirencesterbe. Hat órája szakad a hó,
és le van zárva az autópálya.
Mimi feljajdult.
– Jaj, ne…
A sofőr együttérző volt.
– Ma semmiképpen. De ha éppen most szült – tette
hozzá, és CJ bebugyolált kis csomagjára, aztán Mimi lapos
hasára mutatott –, akkor le vagyok nyűgözve, mert nagyon
jól néz ki.
 28. fejezet

Este hét óra volt karácsony második napján, és a

hagyomány szerint mindenki, aki élt és mozgott, a Black
Swanben gyülekezett.
Mimi, aki a tervezettnél negyvennyolc órával később
érkezett meg Goosebrookba, lerakta a bőröndjét az
előszobában, aztán elindult a főutcán a buli helyszíne felé.
Már a távolból is hallotta a zenét.
Itt sokkal kevesebb hó esett, mint Shefheldben. Épp csak
egy vékony réteg ropogott a talpa alatt. Amikor odaért a
Black Swanhez, megállt, és bekukkantott az ablakon. A
belső teret szépen feldíszítették, igazi fenyőt is állítottak, és
a kandallóban lobogott a tűz. Kintről is lehetett hallani a
vidám beszélgetést és a nevetést. Mimi kissé jobbra
húzódva látta, hogy Eamonn a falusi boltból meg Maria, a
kocsmatulajdonos egymásba karolva, mély érzéssel búgták,
hogy „Dont Go Breaking My Heart”.
A tánctér tele volt ismerős arcokkal. Ott volt Paddy
Fratelli, Lois, Felix meg a többi törzsvendég, gyerekekkel és
kutyákkal kiegészülve. Mimi Corát és Charlotte-ot is
észrevette, aztán Dellát, aki kólát vitt nekik a pulttól.
Önkéntelenül is összeszorult a szíve, mert Della annyira
szép és csinos volt. Calt sehol sem látta, de tudta, hogy ott
kell lennie valahol. Közelebb húzódott az ablakhoz, hátha
esetleg megpillanthatja a kocsma hátsó részében…
– Szerintem beengednének, ha elég szépen kérnéd.
Mimi hátrafordult, és Calt pillantotta meg, aki derűsen
figyelte a járdáról.
– Ó. Éppen készültem bemenni.
– Úgy nézel ki, mint a kis gyufaárus lány, aki az üveghez
nyomja az orrocskáját – lépett mellé Cal.
Mimi még a több réteg ruha alatt is érezte, hogy
libabőrös lesz a férfi közelségétől.
– Ez az én bűnös titkom. Szeretek ablakok előtt állni és
belesni. Persze nem kukkolok – tette hozzá sietve. – Csak
szeretem nézni az embereket, ahogy beszélgetnek,
táncolnak, jól érzik magukat. Mindenki olyan jókedvűnek
tűnik.
– Semmi gond, tudom, mire gondolsz. Cora is imád
benézegetni az ablakokon. Azt mondja, olyan, akár egy
régimódi adventi kalendárium, amiben nem csoki van,
hanem képek. Mindenesetre örülök, hogy itt vagy – folytatta
Cal. – Jó, hogy sikerült végre ideérned, Lois folyamatosan
tájékoztatott a fejleményekről – húzódtak össze a kis ráncok
a férfi szeme körül. – Úgyhogy utólag is boldog karácsonyt!
Mimi megborzongott, és nem csak a hidegtől.
– Köszi. Neked is.
A férfi oldalra hajtotta a fejét.
– És az volt? Mármint boldog?
– Inkább érdekes.
A szájukból szálló pára összekeveredett, és Mimi szinte
megmámorosodott a vágyakozástól. Figyelemelterelésként
lehajolt, hogy megsimogassa Ottót, aztán újra fölpillantott
Calra.
– És a tiéd?
– Az is érdekes volt – vont vállat a férfi. – Gondolom, ez
természetes. Mindenkinek megvannak a saját karácsonyi
szokásai, és amikor két család összejön, meg kell tanulniuk
alkalmazkodni egymáshoz. És holnap indulunk síelni.
Hát persze. Az a rohadt síelés.
– Biztosan klassz lesz – próbált lelkesedni Mimi. – A
lányok nagyon fogják élvezni.
– Remélem. Viszont te reszketsz.
Cal pórázt tartó keze hozzáért Mimihez. A lányt mintha
áramütés érte volna.
Cal karja kellemesen meleg volt. Mimi egy őrült pillanatig
arra gondolt, hogy az arcához húzza Cal tenyerét. Mi lenne,
ha tényleg megtenné?
– Na jó, kis gyufaárus lány, beviszlek, mielőtt halálra
fagysz – terelte az ajtó felé Cal Mimit, és a hangos zene
közepette elkiáltotta magát: – Nézzétek, ki jött meg! Jobb
későn, mint soha!
Minden fej felé fordult. Úgy tűnt, mindenki őszintén örül
neki, még meg is éljenezték. Mimi kipirult az örömtől.
Marcus ugyan nem volt itt, mégis megvolt az a csodálatos
érzés, hogy ide tartozik. Hogy befogadták.
Aztán Lois megölelte, és valaki egy pohár bort nyomott a
kezébe. Végigpuszilgatta az ismerősöket – persze Cal
kivételével és mindenkinek utólagos boldog karácsonyt
kívánt, aztán elmesélte nekik a váratlan kalandokat,
amelyek miatt az előző két éjszakát a behavazott
Sheffieldben töltötte, a főnöke barátnője anyjának a
kanapéján.
– Jót cselekedtél – jelentette ki Lois. – Hogy őszinte
legyek, ha én lettem volna ott CJ-vel, és annyira
makacskodik, én bizony ráhagytam volna. Feláldoztad a
karácsonyodat a miatt az önző dög miatt.
Persze senki sem tudhatta a teljes sztorit.
– Nem gond, végső soron megérte. Jaj, köszi – vette át az
újabb pohár bort, amit Cal hozott neki.
Cal ugyan másnap indul Dellával síelni, de Mimi örült,
hogy ma este még láthatja őt, bevésheti az arca minden
egyes vonását az emlékezetébe, és hallhatja gyönyörű
hangját.
– Szóval sikerült ideérned! – lépett oda Della. – Lois
mondta, hogy ma este érkezel. De azért jó volt, nem?
Imádom az újszülötteket… az a szuper babaillat! –
lelkendezett, aztán megbökte Calt. – Emlékszel, amikor
tegnap reggel bontogattuk az ajándékokat, és Cora azt
mondta, hogy neki a kedvenc illata a csoki? Charlotte erre
kijelentette: „Anya az újszülött babák illatát szereti a
legjobban.” És ez így is van. Egyszerűen imádom. Szinte
elalélok tőle.
– Anya már megint ráizgult a csecsemőkre – érkezett
Charlotte Corával. – Anya, hagyd abba, már túl öreg vagy
hozzá.
– Pimasz! Hogy lennék túl öreg! A legjobb korban
vagyok, ha éppen tudni akarod! – jelentette ki Della színlelt
bosszúsággal. – Mellesleg több kólát ne igyatok, mert nem
fogtok tudni aludni, és reggel korán indulunk. – Az órájára
pillantott. – Akkor még tizenöt perc.
Mimi felvidult. Titokban reménykedett, hogy Della
hazaviszi a lányokat, Cal viszont még marad egy kicsit. Nem
mintha bármilyen tisztességtelen szándéka lett volna,
egyszerűen csak annyira jó volt őt újra látni. És vajon mikor
találkoznak majd újra?
– Jössz énekelni? – nyúlt Cal keze után játékosan Della,
de Cal hátrahúzódott.
– Kösz, de a karaokét inkább neked hagyom.
Della elfoglalta az apró színpadot, és felcsendültek a
Titanic érzelmes kezdő taktusai. Mindenki a produkció felé
fordult, Mimi pedig Cal mellett találta magát, és a karjuk
futólag összeért. Aztán még közelebb préselődtek
egymáshoz, mert Cora is odafúrta magát melléjük.
A dal kezdete előtt Mimi arra gondolt, hogy hátha beüt
valami katasztrófa. Della belezavarodik a szövegbe… vagy
egyszerűen hamis lesz. Ám ekkor Cora meghúzkodta Mimi
blúzának ujját, és azt súgta: – Az X-Faktorban is
szerepelhetne, annyira klasszul énekel.
A fantáziakép szertefoszlott. Nyilvánvaló, hogy Della
énekesnőnek is zseniális. Más nem is lehetne.
Velem ellentétben.
És nem csodálatos, hogy Cora ilyen büszke rá?
Mimi elszégyellte magát, hogy ilyen rosszakat gondolt.
Bűntudatosan elhúzta a karját Calétól. Ha már annak nem
tud örülni, hogy Cal és Della milyen tökéletes pár, akkor
legalább Cora és Charlotte miatt megnyugodhat.
– …My heart wil go ooooon aaaand oooon.
A dal véget ért, és az egész kocsma vad tapsban tört ki,
mert Della tényleg remekül csinálta. Cal és Cora is lelkesen
tapsikolt Mimi mellett, miközben Della szerényen pukedli-
zett, és beleszólt a mikrofonba: – Jaj, köszönöm, nagyon
izgultam.
Aztán Mimi azt érezte, hogy elkapják és a színpad felé
vonszolják, ahol Felix már készítette a következő számot.
– Te meg mit művelsz? – meredt Mimi elszörnyedve Lois-
ra, aki vonszolta. – Én nem tudok énekelni!
– Mindenki tud. És nem akarok egyedül állni odafent.
Gyere, jó buli lesz!
– Féllábú létedre hihetetlenül erős vagy.
Lois elvigyorodott.
– Ez a titkos szupererőm!
 Mimi érezte, hogy úrrá lesz rajta a félelem.
– Ne, kérlek, ne csináld ezt velem…
Az emberek közben már éljeneztek, és Lois továbbra is
elszántan húzta, Della pedig átadta a mikrofont, amibe az
előbb olyan szépen énekelt: – Ne félj! Ha én meg tudtam
csinálni, neked is menni fog!
Kész lidércnyomás volt az egész, de Mimi eltökélte, hogy
végigcsinálja. Odaállt Lois mellé, végignézett a sok ismerős
arcon, várta, hogy elkezdődjön a zene, és tudta: rohamosan
közeledik a pillanat, amikor bárki, aki esetleg egy kicsit is
tarthatta volna valamire, végérvényesen kiábrándul belőle.
– Purple RAIN… purple RAAAAAIINNN…
Ha az ember rosszul énekel, akkor az az egyetlen
megoldás, hogy lelkesedéssel pótolja a hang hiányát.
Loisszal az oldalán Mimi belevetette magát a produkcióba.
Minden hang után a levegőbe ütött, és úgy érezte, hatalmas
hőstettet hajtott végre. Három perc múlva, amikor végre
véget ért a dal, mélyen meghajolt, és beleszólt a
mikrofonba: – Köszönöm, annyira izgultam!
Amire szerencsére kitört a nevetés. Legalább tudják,
hogy van önkritikája.
Paddy Fratelli termett ott a vakítóan kék szemével,
lesegítette a színpadról, és a kezébe nyomott egy pohár
bort.
– Ügyes voltál, tessék, megérdemled.
– Kösz, de már van egy másik valahol…
– Szuper voltál – villantotta rá Paddy a híres mosolyát. –
Jaj, nem is…
– Mimi, annyira vicces voltál – pattant oda hozzájuk Cora.
– Tök jól táncoltál! – mutatott be néhány jaggeres
mozdulatot, aztán eltúlzott gesztusokkal integetni kezdett. –
Charlotte szerint úgy nézel ki, mint akit ráz az áram!
Charlotte mosolyogva bólintott. Nyilvánvaló volt, hogy
nem sértésnek szánta.
– Hát köszi, mert éppen ezt a hatást szerettem volna
elérni – felelte Mimi.
– Gyertek, lányok, indulunk – libbent Della fényes haja.
– Keressétek meg a kabátjaitokat.
– Nem maradhatnánk még egy kicsit? – könyörgött Cora.
 – Nem, mert reggel nagyon korán kelünk. Fél négykor
indulni kell a repülőtérre. Egyébként tényleg jó voltál –
fordult Mimihez Della. – Teljesen gátlástalan!
Au.
– De apa se itta még meg az italát – próbálkozott újabb
érvvel Cora, csak hogy késleltesse az indulást.
– Húsz másodperc alatt elintézi. Cal! – szólt oda Della. –
Ideje indulni!
Cal bólintott.
– Megyek, hozom a kabátokat.
A francba, Cal is elmegy, kapott észbe megkésve Mimi.
– Válthatnánk pár szót még gyorsan? – Mimi Cora felé
bökött, és hozzátette: – Négyszemközt.
– Persze, gyere velem a kabátokért.
Mimi bocsánatkérőn odaszólt Dellának:
– Elnézést, csak egy pillanat!
Aztán Cal után eredt az oldalsó ajtón ki, ahol az összes
kabát lógott egy hosszú fogason.
Cal hátrafordult, és a homlokát ráncolta.
– Minden rendben?
Mimi bólintott, mert persze semmi sem volt rendben, de
azt aligha mondhatta. Ehelyett kinyitotta a táskáját, és
megmutatta a nagy, szépen becsomagolt ajándékot.
– Ezt Corának vettem, amikor még azt hittem, hogy itt
leszek karácsonyeste. Aztán láttam, hogy Charlotte is itt
van, és rájöttem, hogy kicsit fura lenne, ha egyedül Corának
adnék valamit. Most meg már indultok, úgyhogy nem
nagyon tudom, mi legyen.
– Igazán kedves tőled – mosolyodott el Cal, és lassan
bólogatott. – Mikor mégy vissza Mallorcára?
– Nos, nem tudom… CJ-n múlik.
– De hisz ő Sheffieldben van, és épp most született
gyereke. Figyelj, csupán egy hétre megyünk el, ezért
valószínűleg még itt leszel, amikor hazajövünk. Majd
odaadhatod Corának, ha Charlotte éppen nincs a közelben.
Mit szólsz hozzá?
Mimi megkönnyebbülten bólintott.
– Jó ötlet. Rendben.
 – Helló! – vágódott ki az ajtó mögöttük, és Della rontott
ki. – Zártkörű a buli, vagy bárki jöhet? Cal, ideadnád a
lányok kabátjait? Tényleg indulni kéne haza.
– Persze. Épp végeztünk – akasztotta le Cal a kabátokat.
Amíg Cal Corát és Charlotte-ot terelgette kifelé, Della
egy merész kanyarral visszatért hozzá. Lehajolt, és
összeesküvő hangnemben, halkan így szólt hozzá: – Csak
hogy tudd, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy Cal
tetszik neked. Engem éppenséggel nem zavar, de azt
hiszem, Cal eléggé zavarban van miatta, úgyhogy próbálj
meg egy kicsit visszavenni – azzal együttérző mosollyal
megveregette Mimi vállát.
A szavak mintha valahonnan nagyon messziről
hallatszottak volna. Mimi képtelen volt Dellára nézni. Erezte,
hogy egész teste bizseregni kezd a megaláztatástól és a
mélységes szégyentől. De már késő volt ellenkezni. Della
elfordult, visszament Calékhoz, és elindultak haza.
Amellett Della tulajdonképpen nem tévedett. Ez volt a
legszörnyűbb az egészben.
Ó, istenem.
És ami még sokkal rosszabb: Cal is tudja.
Ennek ellenére olyan kedves volt, hogy egyáltalán nem
mutatta, hogy tudná, milyen érzelmeket táplál iránta Mimi.
Miközben Dellával együtt mindketten tudják a titkot, és
nyilván ez az ő kis privát poénjuk.
Mimi nagyot kortyolt a borából. Mindeddig az volt élete
legszörnyűbb élménye, hogy ott találta a pasiját a legjobb
barátnőjével azon a Notting Hill-i tetőn.
De ez… Ez még annál is rosszabb volt.
– Hé! Jól vagy? – lépett oda hozzá Lois.
– Remekül.
Még Loisszal sem tudta megosztani a problémáját;
túlságosan szégyellte magát. Mivel Felix éppen befejezett
egy dalt és felcsattant a taps, gyorsan lehajtotta a bort, és
azt mondta: – Énekelünk még egyet? Gyere!
Bármire hajlandó lett volna, csak hogy egy kicsit
megfeledkezhessen Della szavairól és szánakozó
tekintetéről.
 29. fejezet

A kocsma éjfélkor bezárt; a színes karácsonyi fények

kihunytak, a vendégek szétszéledtek.
– Holnap találkozunk – ölelte meg Mimi először Loist,
akinek csattogtak a fogai a hidegtől, aztán Felixet. – Köszi,
szuper este volt. Bocs, ha kicsit lenyomtuk a karaokét.
Miközben ezt kimondta, azon csodálkozott, hogy milyen
ügyesen színleli, mintha minden rendben lenne, pedig
valójában ez volt élete egyik legszörnyűbb estéje.
– Te voltál a buli lelke – vigyorgott Felix. – Hazakísérjünk?
– Úgy érted, hogy a küszöbig, vagy végig Goosebrook
főutcáján? Szerintem menni fog egyedül is. Szaladjatok ti is
haza, mielőtt Lois megfagy.
Loisék a hóban ropogó léptekkel távoztak. Mimi örült,
hogy legalább nekik jó karácsonyuk volt. Az anyósa,
Henrietta ugyanis úgy döntött, hogy a karácsonyestét a
barátainál tölti Cheltenhamben, ami azt jelentette, hogy
Loisék ellazulhattak és jól érezhették magukat anélkül, hogy
szúrós megjegyzésektől kellett volna tartaniuk a félig nyers
kelbimbó vagy a nem megfelelő fajtájú áfonyaszósz miatt.
Mimi megborzongott, és rájött, hogy most is inkább
mindenféle más gondolatokkal akarja megtölteni a fejét,
hogy ne kelljen az igazi problémával foglalkoznia. Persze ha
majd biztonságban lesz a ház falai között, leereszthet, és
végiggondolhatja, hogy mi legyen. Abban a pillanatban azt
érezte a legjobb megoldásnak, hogy egyszerűen eltűnjön a
föld színéről.
De persze sehol nincsenek a hatalmas, mély hasadékok,
amikor az embernek szüksége lenne rájuk.
Hideg volt, az ujjai elgémberedtek. Mimi keresni kezdte
Bay Cottage kulcsát a táskájában, és várta, hogy az ujjai
végre találkozzanak az ismerős formájú kulcstartóval, és
meghallja a fémes koccanást.
Egyre elkeseredettebben kotorászott a teli táskában,
aztán megpróbálkozott a belső zsebekkel is.
 Jaj, ne már.
Aztán bocsánatkérő, alig hallható fújtatást hallott a háta
mögül. Megdermedt, és a bőre bizseregni kezdett a
rémülettől, a zavartól… és egy kicsit a reménytől.
Mert milyen ostobán makacs is az emberi lélek.
„Vau”, kaffanton Otto megint, és Mimi szíve vad vágtába
kezdett. Szembefordult a kutyával, éppen amikor Cal
megszólalt: – Minden rendben?
Csak épp nem Cal hangja volt az, és Mimi teljesen
összezavarodott. A hirtelen hátrafordulásban elveszítette az
egyensúlyát a simára taposott havon. Komikusan fura
mozdulattal kapott a rézkopogtató után, de nem érte el, és
elterült.
Szó, mi szó, igazán elegánsan festhetett.
– Hoppá! Maradj, Otto! – Paddy Fratelli odament, és
talpra segítette. – Minden rendben? Bocs, nem akartalak
megijeszteni.
– Nem ijesztettél meg, csak megcsúsztam. De már jól
vagyok – felelte Mimi.
Ami persze nem volt igaz. A Cal-Della-sztori után már
csak az hiányzott, hogy ne legyen meg a kulcsa.
– Biztos? – A mozgásérzékelő működésbe hozta a
veranda világítását, és láthatóvá vált Paddy aggódó arca. –
Percek óta figyelem, hogyan próbálod megtalálni a
kulcsodat.
– Nem tudom, hova lett. Megnéznéd te is? – nyitotta ki a
táskáját Mimi a férfinak.
Amíg Paddy keresgélt, Mimi szemügyre vette a lehajtott
fejet, a homlokba hulló, fényes fekete tincseket. Semmi jele
kopaszodásnak, ami nyilván nagy megkönnyebbülés Paddy
számára.
– Nincs – emelte föl a fejét Paddy. – Itt aztán nincs
semmiféle kulcs.
Mimi úgy érezte, éveket öregszik néhány perc alatt.
Dühösen fújta ki a levegőt.
– Talán elejtettem valahol a kertben.
Paddy elővette a telefonját, és elkezdett világítani vele. A
havas ösvényre, a bokrokra és az avarra kékesfehér fény
vetült.
 – Marcus nem tart pótkulcsot valamelyik virágcserép
alatt?
Már nem. Mimi csattogó fogakkal mondta:
– Ha tartana, rég előszedtem volna.
A férfi kék szeme derűsen megvillant.
– Talán a kocsmában vesztetted el.
Mimi a néptelen főutcára nézett, ahol a Black Swan állt
sötétbe burkolózva.
– Szegény Maria nagyon elfáradt. Nem dörömbölhetek be
hozzá csalt úgy.
– Akkor mit akarsz csinálni?
Mehetne Loisékhoz, de Mimi nem akarta elrontani a
romantikusnak ígérkező éjszakájukat. Megrázta a fejét, és
hirtelen feltörtek benne az érzések.
– Ne aggódj, megoldom.
– Hát persze.
Mimi mindenáron szeretett volna megszabadulni
Paddytől.
– Komolyan mondom. Szia!
Paddy felvonta a szemöldökét.
– És hol akarsz aludni? A lábtörlőn?
– Megoldom. Tényleg.
– Nyugodtan alhatsz nálam.
– Kösz, de nem.
– Miért nem?
– Hát… csak.
– Na jó. Akkor hadd mondjak két dolgot – mutatta Paddy
az ujjain. – Ha amiatt aggódsz, hogy el akarlak csábítani,
fölösleges, mert nem foglak.
Ó. Szuper.
– Na és mi a másik? – kérdezte döbbenten Mimi.
A férfi lehajolt, és megnyugtatóan megveregette Otto
fejét, aztán fölegyenesedett, és őszintén kijelentette: – Nos,
aki éhes, az ne válogasson. Tényleg nem töltheted az
éjszakát a lábtörlőn.

Fél óra elteltével Mimi már örült, hogy nem makacsolta meg
magát. Egy kényelmesen puha, piros kanapén feküdt a
lobogó kandalló előtt, lábánál a kényelmesen
összegömbölyödött Ottóval, a kezében egy pohár Barolóval.
Belekortyolt a vörösborba, és a tévé képernyőjére
meredt anélkül, hogy bármit is felfogott volna a filmből, ami
ment. Otto elégedetten kuporgott a kanapé előtt. Látszott,
hogy otthon érzi magát; Calék nem először bízták Paddy
gondjaira.
A hálószoba csukott ajtaja mögül Mimi hallotta a padló
nyikorgását, a szekrény nyitását-csukását, Paddy
motoszkálását. Előtte tíz percig azt hallgatta, ahogyan a férfi
zuhanyozik, majd átöltözik, és megágyaz a
vendégszobában.
Elképzelte őt a zuhany alatt, ami elindított benne egy
gondolatsort arról, hogy Paddy kijelentette: nem akarja
elcsábítani őt.
Őszintén szólva amint Paddy ezt kimondta, Mimi női
egója úgy horgadt fel, mint egy bosszús szurikáta. Miért
nem? Mi a baj vele? Paddy szexuálisan aktív férfi, ő pedig
fiatal nő. Nem valami undorító troli, vagy igen?
Éppen ezért nem volt túl felemelő érzés, főleg
közvetlenül a Cal-Della-sztori után, amely átvette a Rob-
Kendra-sztori helyét. Ennyi megpróbáltatással teli hónap
után az ember lánya kezdi a szívére venni a sok elutasítást.
Mimi ivott még egy keveset a bársonyos vörösborból, és
amikor kinyílt a hálószobaajtó, elmosolyodott.
– Miért mosolyogsz így? – kérdezte Paddy, akinek sötét
haja még vizes volt a zuhanyozástól, és kék szeme még
kékebbnek tűnt a nappali fehérre meszelt fala mellett.
– Meleg van, kényelem, bor, és egy kutya mellettem a
kanapén. Miért ne mosolyognék?
– Nem nagyon szoktál. Legalábbis akkor nem, amikor
rám nézel. Nekem általában a távolságtartó pillantás szokott
jutni – utánozta őt Paddy, félig lehunyva a szemét. – Az
óvatos, mert egy szemernyit sem bízol meg bennem.
Paddy már incselkedett, Mimi pedig nevetett, mert ez
igaz volt.
– Nem hibáztathatsz érte, ugye?
– Azt hiszem, nem. Egy gyors újratöltés? – nyúlt Paddy a
majdnem üres pohárért, és megtöltötte.
 Mimi közben megcsodálta a férfi testének szikár vonalait,
a magas pofacsontot és a fekete, göndör hajfürtöket. Eddig
könnyű volt távolságot tartania Paddytől, hisz annyira
lekötötte Cal. Ennek azonban vége szakadt.
Talán ez a válasz.
Noha kissé furcsa volt, hogy ilyesmire gondol, de miért
ne lehetne Paddy az, aki biztosítja a szükséges
figyelemelterelést? Sármos, szingli és jól néz ki. És ami még
jobb, amúgy sem érdekelné több futó egyéjszakás
kalandnál, esetleg egy rövidke flörtnél. Miminek pedig épp
erre volt szüksége.
Tehát elvileg ő a tökéletes férfi.
– Még mindig rám nézel – jegyezte meg Paddy.
– Csak azon gondolkozom, hogy színes kontaktlencsét
viselsz-e.
– Nem – felelte Paddy derűsen. – Én vagyok, saját
anyagból. Semmi mesterséges felturbózás.
Ahogy ezt mondta, mintha lett volna benne némi
kétértelműség. Mimi kacér mosollyal válaszolt: – Nos, akkor
le vagyok nyűgözve – és közben próbált még érzékibbnek
tűnni.
Te jó ég, milyen nehéz, amikor az ember így kijön a
gyakorlatból, hogy szinte el is felejti, hogyan kell.
– Mit szólnál valami harapnivalóhoz? – kérdezte Paddy. –
Nem vagy éhes?
Éhes? Mimi végiggondolta a napját, és rádöbbent, hogy
semmit sem evett egyetlen benzinkúti szendvicstől
eltekintve, annak is volt már vagy tíz órája.
– Jó lenne valami. Mid van?
Vakító mosoly.
– Hát, ennivalóm.
Erre Otto azonnal hegyezni kezdte a fülét, és verdesni
kezdett a farkával.
– Jól hangzik.
– Megnézem, mivel tudok szolgálni.
Vajon szándékosan csinálja? Mimi felvonta a
szemöldökét.
– Én is megnézhetem? – kérdezte játékosan.
Paddy tétovázott.
 – Hát, ha akarod…
Remek. Ez haladás. Jöhet a következő lépés.
Feltápászkodott a kanapéról, belekortyolt a borba, és
követte Paddyt a kis konyhába. A férfi éppen a hűtőbe
nézett.
– Oké, van bacon, csirke, tojás és krumplipüré…
Paddyn halványszürke, feltűrt ujjú pulcsi volt, amelyben
jól érvényesült az alkarja. Mimi rádöbbent, hogy Caléval
hasonlítja össze.
– Nekem bármi jó. – Aztán hozzátette: – Te mit szeretsz a
legjobban? – mert ez kicsit célzatosabban hangzott, és
most, hogy immár elhatározta magát Paddyt illetően,
szeretett volna hamar a tárgyra térni.
– Esetleg csinálhatnánk egy jó kis vegyes tálat…
Mimi elpirult. Vajon ez is célzás akart lenni?
– Semmi sem jobb egy kis kavarásnál…
Azonnal érezte, hogy ez nem volt valami jó bemondás.
Jaj.
Paddy hátrafordult.
– Tessék?
– Felejtsd el, nem gondoltam komolyan – pironkodott
Mimi. – Egyszerű nyelvbotlás volt.
Na, ennél rosszabb már nem is lehetett volna.
Segítség!
– Ha szimpla nyelvbotlás volt – kérdezte jóindulatúan
Paddy –, akkor igazából mit akartál mondani?
Mimi lemondott az óvatoskodásról.
– Csak egy kicsit megzavarodtam, mert ideges vagyok.
– És miért vagy ideges?
– Mert azt várom, hogy mikor csókolsz már meg végre.
Paddy a homlokát ráncolta.
– De hát én nem foglak megcsókolni.
– Pedig én szeretném!
Tessék, kibökte.
– Tényleg? – mosolyodott el halványan Paddy. – És miért?
– Szerinted? – Mimi felsóhajtott. – Az elmúlt hónapokat
Mallorcán töltöttem a világ legmacerásabb főnökével. Előtte
rajtakaptam az én úgynevezett szuper pasimat, amint épp
megcsal a legjobb barátnőmmel. Úgy volt, hogy itt a faluban
tölthetem a karácsonyt, erre ma este máris kizárom magam
a házamból. Egy szó, mint száz, az év második fele elég
katasztrofálisan alakult, és szeretném, ha végre valami jó is
történne, ami egy kicsit felvidít.
Tessék, most aztán tényleg kimondta.
– Értem. Tyűha – villant meg derűsen a világító kék
tekintet. – Nos, erre nem számítottam.
– Miért, talán huszonnégy órával előtte kellett volna
szólnom?
Paddy tétovázott.
– Azt épp nem mondanám…
– Remek.
Mimi előrelépett, becsukta a hűtőajtót, a férfi nyaka köré
fonta a karját, és úgy csókolta meg, mint akinek komoly
szándékai vannak. Mert azok voltak, Paddynek pedig egy kis
felpörgetésre volt szüksége.
És igen, visszacsókolta. Jó csók volt, rutinos és
tökéletesen kivitelezett, amit egy ilyen tapasztalt egyéntől
várni lehetett. Miután szétváltak, Mimi a szemébe nézett, és
azt mormolta: – Ez jó volt. Le vagyok nyűgözve.
– Köszönöm.
– Azt hiszem, már nem is vagyok éhes…
Közben Mimi lassan, könnyedén, ám jelentőségteljesen
elkezdte lefelé simítani a kezével a szürke pulóver elejét. A
puha anyag alatt a férfi izmai kemények voltak, és…
– Azért mégiscsak ehetnénk valamit. Én éhes vagyok.
Csináljunk egy jó kis serpenyős tojást.
Paddy újra kinyitotta a hűtőt, és bacont, gombát,
paradicsomot szedett elő.
– Az ráér később – duzzogott Mimi, ahogyan a szappan-
operákban szokás, hogy véletlenül se lehessen félreérteni.
Rá-mosolygott Paddyre. – Sokkal később.
– Te el akarsz csábítani? – kérdezte Paddy.
– Igen! – Na végre. – Igen, el.
A férfi szemöldöke egy picit magasabbra emelkedett.
– Miért?
– Szerinted miért?
Mimi megint elindult Paddy felé, de a férfi hátrálni
kezdett a mosogató felé, és a fejét rázta.
 Ami, lássuk be, nem volt a legígéretesebb reakció.
– Mimi, én nem foglak lefektetni – jelentette ki Paddy
komolyan.
– Micsoda? De hát miért nem?
– Nem lenne helyes.
– Dehogynem! – vergődött Mimi. – Hisz mindenkit
lefektetsz.
Hogy a dolog még rosszabb legyen, Mimi oldalra
sandítva látta, hogy Otto is megjelent a konyhaajtóban, és
érdeklődve figyeli az eseményeket. Ő legalább nem tud
szétkürtölni semmit a Facebookon.
OMG, nem fogjátok elhinni. Mimi épp most könyörgött
Paddynek, hogy szexeljenek, de Paddy kerek perec
visszautasította. LOL! Vau, vau, elég ciki, nem?
– Mióta nem voltál pasival? – kérdezte Paddy.
– Semmi közöd hozzá.
– Ezek szerint ezer éve. Volt valaki a megcsalós exed
óta?
Mimi ránézett, és érezte, hogy izzadni kezd a tenyere.
– Azt hiszem, ez nemet jelent – csóválta a fejét Paddy.
– Mi köze ennek az egészhez? – Micsoda megaláztatás! –
Mit számít? Oké, ezer éve. Hosszú hónapok óta. Egy okkal
több arra, hogy jó fej legyél, és ne utasíts vissza.
– Mimi, idehallgass. Te helyes lány vagy. Nem illene
hozzád csak úgy ágyba bújni valakivel. Nem tudom, miért
döntöttél hirtelen úgy, hogy épp ma este akarod… – Paddy
elhallgatott, és alaposan szemügyre vette Mimit. – De hadd
próbálkozzak meg egy merész találgatással.
Jaj, ne, már megint.
Mimi érezte, hogy elvörösödik. Le fogja tagadni, az utolsó
leheletéig.
– Ne próbálkozz meg. Én csak… le akarok feküdni
valakivel. Egy kis szexet akarok. Ennyi az egész.
Paddy tekintete még mindig idegesítően átható volt.
– Vagy úgy gondolod, hogy így tudsz a legjobban
továbblépni egy másik férfin, akit nem kaphatsz meg.
– Ez nem igaz.
Hát ez szörnyű – Goosebrookban mindenki tud arról,
hogy bejön neki Cal?
 gy j
A férfi hangja ellágyult.
– Nekem elmondhatod, ha akarod. Teljesen megbízható
vagyok és diszkrét. Hallgatni fogok, mint a sír.
– Persze, mert nem lesz mit elmondanod.
Nem volt könnyű kiszáradt szájjal, feldagadt nyelvvel
beszélni.
– Idehallgass. Nem tehetsz arról, hogy mit érzel mások
iránt. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Nyugodtan lehetsz
feldúlt, ha egyszer nem lehet a tiéd az a valaki.
Még meg is forgatta a belé döfött kést. Mimi hirtelen úgy
érezte, menten elsírja magát. Ezek szerint nem csak az
egész világ tud mindent, de Paddy nem hogy nem akar
segíteni a figyelemelterelésben, de még kedves és megértő
is próbál lenni.
– Hé – vigasztalta Paddy. – Semmi baj. És persze együtt
alhatunk, ha úgy gondolod, hogy ez segít, de én próbálok
tisztességes lenni, próbálok helyesen cselekedni. Holnap
reggel majd örülni fogsz, hogy mégsem történt meg.
Az agya egy apró, távoli zugában Mimi érezte, hogy
Paddynek igaza van. Sosem volt erős az üres flörtölésben.
– Igaz. Bocs, hogy úgy rád vetettem magam.
– Megérdemlek egy kitüntetést, amiért nemet mondtam
– vigyorgott Paddy. – Ilyenre még nem volt példa.
– Ugye nem felejtetted el, hogy azt mondtad, diszkrét
leszel? Ugye nem fogsz senkinek beszélni erről?
– Megígérem. Becsszó.
– És azt se árulod el, hogy miért csináltam?
Ezt meg kellett kérdeznie.
– Egy szóval sem. – Paddy futólag megölelte Mimit, csak
úgy barátilag. – Nálam biztonságban van a titkod.
Mimi viszonozta az ölelést.
– Köszi.
– Biztosan nem volt könnyű neked.
Mimi szomorkásan bólintott.
– Tényleg nem.
– Megjegyezhetnék még valamit? Utána eldugulok.
Mimi felkészült a legrosszabbra.
– Hajrá.
 – Szerintem nem kellene tovább dolgoznod neki. Most
meg már gyereke is van. És láttam a pasi jó pár interjúját a
YouTube-on – húzta el finoman a száját Paddy. – Tudom, hogy
tele van pénzzel, de szerintem jobbat érdemelsz nála.
Te szentséges ég!
Mimin végigsöpört a megkönnyebbülés. Majdnem
hangosan elnevette magát, de gyorsan úrrá lett az érzésen,
és bátor arcot vágott. Bólintott.
– Igazad van. Jobbat.

Másnap reggel Mimi enyhe másnapossággal és erős

megkönnyebbüléssel ébredt.
– Helló – üdvözölte őt Paddy a konyhában, miközben a
tojást készítette, amit nem ettek meg előző éjszaka. – Hogy
érzed magad?
– Jól, köszi.
– Gyere csak ide – azzal Paddy testvéries csókot nyomott
az arcára. – Ugye hogy igazam volt?
– Miben?
– Mindenben. De főleg amiért nem hagytam, hogy
elcsábíts.
Ha tudná, hogy mi az, amiben tényleg igaza volt! Mimi
elmosolyodott, és beszívta a sistergő bacon illatát.
– Valóban. Köszi mindent. Elsősorban ezt a csodálatos
reggelit.
Húsz perccel később úton voltak vissza Bay Cottage felé.
Paddy rövid keresés után megtalálta a kulcsot a bevezető
ösvény mellett, a borostyán alatt.
– Biztosan akkor esett ki, amikor elkezdtem keresni –
szólt megkönnyebbülten Mimi. – Olyan béna vagyok.
– Dehogy. Teljesen normális vagy – nézett rá szeretettel
Paddy. – Csak egy kicsit hinned kéne magadban. Komolyan
gondoltam azt, amit tegnap mondtam – tette hozzá. – Jobbat
érdemelsz CJ Exley-nél.
– Valóban – bólogatott Mimi, mert ez nyilvánvalóan igaz
volt.
– Néhány hete elolvastam az egyik könyvét.
– Tényleg? Na és tetszett?
Paddy megvonta a vállát.
 – Tehetséges mesemondó. Viszont az idegeimre megy
azzal, hogy a főszereplő pasi ránéz egy szép nőre, és arra
gondol, hogy a hónaljáig ér a lába.
Mimi nevetett. CJ valóban remek történetmesélő, de ez a
lábdolog egyike azoknak a közhelyeknek, amiket imád.
– Majd szólok neki, és többet nem fog előfordulni.

– Soha többé ne csinálj ilyet – közölte vele Marcus.

Mimi lehorgasztotta a fejét.
– Ne haragudj. Csak segíteni akartam.
– Tudom. De nem segítettél. Hanem fájdalmat okoztál.
Marcus rövid időre lehunyta a szemét, és megborzongott.
Láthatóan még mindig kísértette az emlék.
Hogyan téveszthetett célt ennyire egy ilyen jó szándékú
terv?
– Megígérem, hogy soha többet – fogadkozott Mimi.
– Azt hittem, hogy már készen állsz rá.
– Hát nem. És nem is akarok. Ne haragudj, kislány, de
nem vagy az apád, úgyhogy nem érdekel a dolog. Inkább
egyedül maradok egész hátralévő életemre.
Mimi most már jobban örült volna, ha nem teszi ki
ilyesminek Marcust. Előző nap szilveszter volt. Marcus,
hazatérve Newcastle-ből, otthon maradt, míg Mimi
csatlakozott Loisékhoz a Swanben. Az este folyamán, amikor
szóba elegyedtek egy cirencesteri csoporttal, rájöttek, hogy
a csapat egyik tagja meleg.
Pierre-nek hívták, negyvennégy éves volt, fogszabályzó
orvos. Másfél éve szakított korábbi partnerével. Jól öltözött
és bizalomgerjesztő, nyugodt, intelligens arcú pasi volt.
Mimi azonnal arra gondolt, milyen jól összeillenének
Marcusszal. Amikor Pierre kiment a mosdóba, Lois felkiáltott:
– Te jó ég, te is arra gondolsz, amire én? Össze kell hoznunk
Marcusszal!
Sorsszerűnek tűnt a dolog, olyan pillanatnak, amikor két
ember annyira egymáshoz való, hogy semmi baj nem
történhet. De mivel tudták, hogy Marcus nem szívesen
vállalna be egy vakrandit, inkább más tervet szőttek. Lois
szól neki, hogy újévkor ugorjon be a kocsmába egy
koccintásra, és akkor majd mintegy mellékesen bemutatja
őt Pierre-nek, aztán jön Mimi, elhívja Loist, hogy a két férfi
nyugodtan ismerkedhessen.
A terv tökéletesnek tűnt, és Pierre örömmel
beleegyezett. Akárcsak Marcus. Egészen addig, amíg rá nem
döbbent, hogy mi a helyzet, és hogy kész tények elé
állították. Amikor eljött, Mimi úgy érezte magát, mint egy
kutyatulajdonos, aki elsasszézik nyaralni, és mit sem sejtő
kutyáját bedugja egy kutyapanzióba. Pedig minden a
legjobb szándékkal történt. Ő meg Lois elbúcsúztak és
magukra hagyták a férfiakat, abban a biztos tudatban, hogy
Marcus veleszületett jó modora miatt nem fog felpattanni,
és nem fogja csak úgy ott hagyni Pierre-t. A ki nem mondott
elképzelés az volt, hogy Cupido nyila majd megteszi a
magáét.
Csak éppen nem így történt. A kémia nem jött létre. Egy
kínosan félszeg fél óra után Pierre és Marcus kezet fogtak és
elváltak, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy soha
életükben nem lesz részük többé efféle kellemetlen
élményben. Mimi Marcusra pillantott.
– Ígérem, hogy soha többé.
 30. fejezet

Mimi a parton bóklászott, amikor megszólalt a telefonja.

Előrángatta a sortja zsebéből, aztán vidáman beleszólt:
– Helló! Hogy vagy?
– Előbb te – vágta rá Lois. – Itt ömlik az eső. Mondd, hogy
ott, ahol te vagy, nincs hideg és rossz idő.
– Pólóban és rövidnadrágban vagyok – felelte Mimi. – És
napszemüvegben, mert úgy tűz a nap.
– Mázlista… – sóhajtotta Lois.
– Tudom.
Március vége volt, Puerto Pollensában véget ért a tél. A
turisták kezdtek visszatérni, a város a nyári szezonra
készült.
– Miért nem ugrasz le egy kicsit? Annyira örülnék neked.
El sem hiszem, hogy már három hónapja nem láttalak.
– Mi viszont nem három hónapja láttunk utoljára téged –
vidámkodott Lois. – Hanem mindennap. Persze úgyis tudod,
de akkor is annyira zseniális. Mit tettél?
– Hát nem őrület? – kérdezte Mimi. – YouTube-sztárt
csináltam egy szörnyetegből, méghozzá többé-kevésbé
véletlenül.
– Viszont zseniális véletlen! Kösz az ajánlatot, de most
nem mehetek. Meglehetősen sok a dolgom. Kissé
mozgalmas lett az élet. – Lois elhallgatott, aztán hallhatóan
beszívta a levegőt. – Ami azt illeti, elköltözöm Fox Courtból.
– Micsoda? Miért? – torpant meg döbbenten Mimi. – Azt
hittem, rendben vagytok Felixszel. Mi történt?
– Jaj, tudom, hülyén fog hangzani, de kis szünetre van
szükségem. Egy kicsit el kell szabadulnom innen, főleg
Henriettától és a megjegyzéseitől. Elvileg a mi otthonunk,
de leginkább még most is az övé, és ha jó fej lenne, minden
rendben lenne… De nem jó fej, és soha nem is lesz az. Felix
pedig csak elsimítani próbálja a dolgokat, mert nyugalomra
vágyik. Ő hozzá van szokva ahhoz, hogy milyen az anyja. Én
meg azt szeretném, ha kiállna értem, és megmondaná az
anyjának, hogy egy gonosz banya. Erre nem hajlandó. Ez
nem mehet így tovább. – Lois megemelte a hangját, úgy
bökte ki: – Nem bírom. Egyszerűen nem bírom. Múlt héten
az a rohadt macska összehányta a folyosót, én meg nem
vettem észre. Megcsúsztam, elestem, és bevertem az ép
lábamat. És tudod, mit mondott Henrietta, amikor
meglátott?
– Nem… – Mimi felkészült a legrosszabbra.
– Azt, hogy a lábam alá kellett volna néznem. És hogy
Truman sosem volt még beteg, tehát valószínűleg valami
olyat ehetett, amit én hagytam kint. Azaz tulajdonképpen az
egész az én hibám. Ennyi volt a válasz – jajdult fel Lois. –
Nem bírom tovább elviselni. Ő soha az életben nem fog
kimozdulni Fox Courtból, ami azt jelenti, hogy nekem kell.
Hát ennyi. Besokalltam, és lelépek.
– Jaj, ne! – Mimi elszörnyedt, de igazán nem lepődött
meg. – Felix mit szól hozzá?
– Ki tudja? Már őt sem tudom elviselni. Úgy csinál,
mintha fontos lennék neki, de vajon tényleg így van? – fújta
ki a levegőt zajosan Lois. – Talán titokban meg is
könnyebbül, hogy végre megszabadul tőlem. Henriettával
biztos madarat lehetne fogatni. Csodálom, hogy nem
lobogózza fel a házat.
– És most hogy érzed magad? – kérdezte Mimi, mert ezt
a telefonon keresztül nem lehetett eldönteni; Lois talán
bátornak mutatja magát, de akkor is a házasságáról van szó.
– Nem is tudom, mit gondoljak. Lehet, hogy ez lesz
életem legjobb húzása. Azt hiszem, meg fogok
könnyebbülni.
– És hová akarsz menni? Már nem látlak, ha
visszamegyek?
Mi lesz, ha Lois Londonba költözik, vagy Edinburghba, a
szüleihez? Mimi most döbbent rá igazán, mennyire
hiányozna neki Lois.
– Ne izgulj, látni fogsz. Csak Latimerékhez költözöm a
Church Lane-re.
Mimi megkönnyebbült ennek hallatán.
– Szóval maradsz Goosebrookban?
 – Miért is ne? Könnyebb így. Hisz mindenkit ismerek. –
Lois elhallgatott. – Amikor Nancy Latimer említette, hogy
három hónapra Új-Zélandra költöznek, és keresnek valakit,
aki vigyáz a házra, tálcán kínálódott a lehetőség. Lakhatok
ott, amíg távol vannak, és Felix is megláthatja, hogy
mennek a dolgok. Három hónap után meg majd kitalálom,
mi legyen.
– Remélem, minden kialakul. – Mimi pontosan tudta,
hogy a faluban maradás ki nem mondott oka az, hogy
Goosebrook lett Lois utolsó menedéke. Itt mindenki ismeri,
megszokták a hegeit, a külsejét. Nem kell elviselnie
mindenféle idegenek bámuló tekintetét és suttogását.
– Egyszer nyilván – válaszolta Lois. – Talán csak egy kis
pihenésre van szükségünk. Henriettáról távol lenni már
önmagában kész nyaralás.
– Sok szerencsét! Történt még bármi, amíg távol voltam?
– Hadd gondolkozzam. Marcus említette, hogy talált
magának egy fantasztikus új barátot?
– Micsodaaaaa? – Mimi kis híján elejtette a telefonját. –
Hülyéskedsz?
– Igen, hülyéskedem – nevetett Lois. – Reménykedünk,
hogy egyszer majd megtörténik, de eddig nincs ok az
örömre.
– Egy pillanatra egészen felcsigáztál.
– Ne haragudj. Viszont eszembe jutott, hogy mi az, ami
tényleg történt: Cal és Della szétmentek!
Ezek a szavak ezerkétszáz kilométeres távolságból is
megdobogtatták Mimi szívét. Tehát Cal és Della már
nincsenek együtt. Hacsak…
– Ez is csak egy vicc?
– Nem, ez igaz. Becsszóra. Tegnap este hallottam. Ami
azt jelenti, hogy Cal visszakerült a halpiacra. Izgi, ugye?
– Na és miért szakítottak?
Vajon elég közönyös a hangja? Mimi nem tudta
eldönteni.
– Azt senki sem tudja – felelte Lois rejtélyesen. – Éppen
ettől olyan érdekes a dolog. Már alig várom, hogy
kiderítsem!
Vicces volt, hogy miután Mimi hosszú hónapok kemény
munkájával próbálta CJ Exley-t a lehető legjobb oldaláról
bemutatni és elkendőzni a személyisége kevésbé vonzó
oldalait, a legnagyobb PR-sikert mégis ennek éppen az
ellenkezője hozta meg.
Azután, nagy ravaszul, az ellenkezőjének a megfordítása.
Az egész teljesen véletlenül kezdődött. Mimi január 2-án
tért vissza Puerto Pollensába, egy nappal az előtt, hogy
Calék hazaértek volna a síelésből. Néhány nappal később
Willa és CJ is megérkeztek a kicsivel és egy raklapnyi
poggyásszal, mivel CJ folyamatosan vásárolta a játékokat,
ruhákat és kellékeket imádott kislányának.
Mimi a lakrészében maradt. Willa beköltözött CJ
lakosztályába, az egyik hálószobából pedig mesebeli
gyerekszobát varázsoltak. Miminek ráadásul minden
eddiginél keményebben kellett dolgoznia, hogy CJ-t az
asztala mellett tartsa akkor, amikor tényleg minden oka
megvolt rá, hogy valahol máshol akarjon lenni: az újdonsült
családjánál.
A szerződések azonban ketyegtek: a nagy kiadók szerte
a világon türelmetlenül várták a következő könyvet.
Csakhogy azt előbb meg kellett írni. És ez kizárólag úgy
történhetett meg, hogy Mimi beépítette a kis Alice-t apja
jutalmazási rendszerébe. Valahányszor CJ elérte a kitűzött
szószámot, tíz percig a kislányával lehetett.
Az első videó teljesen véletlenül született. CJ az
irodájában volt, és fojtott szitkok szűrődtek ki a csukott ajtón
keresztül. Mimi odafordult Willához:
– Fogadjunk! Szerinted mit fog mondani, amikor
megkérdezem, hogy mit csinál?
Willa, Alice-szel a karjában, azonnal rávágta:
– Gonosz banyának fog nevezni. És valószínűleg azzal is
megfenyeget, hogy kirúg.
– Szerintem azt fogja mondani, hogy az én hibám az
egész, és kér egy tál ropit.
Mindketten nagyon jól ismerték CJ-t. Mimi bekopogott CJ-
hez, bekapcsolta a kamerát, és megszólalt:
– És most belépünk az oroszlán barlangjába. Mindenki
magára vessen!
 – Hozz whiskyt – csattant fel CJ, amikor kinyílt az ajtó.
– Hogy megy a munka?
– Utállak. Minden rossz, és ez a te hibád.
– Jaj, CJ, annyira azért nem lehet rossz.
– Még annál is rosszabb. És hozz ropit is – csak ekkor
nézett végig Mimin. – Jó ég, te videózol? Minek? Tűnés
innen.
– Hány szót írtál?
CJ egyetlen szál papírt mutatott fel a szörnyű kézírásával
és rengeteg áthúzással telekapirgálva.
– Egy oldal, az kétszáz szó. Ennél többre van szükség.
Ötszáz – közölte Mimi. – Akkor megkapod a ropidat.
CJ gyilkos pillantást lövellt rá.
– Ki innen. És senkinek ne merd elküldeni azt a videót,
különben ki vagy rúgva.
Másnap, miután rávette CJ-t, hogy meggondolja magát,
Mimi kirakta a videót a YouTube-ra és CJ közösségi oldalaira,
ahonnan villámgyorsan megosztották az egész világon, és
több kommentet írtak, mint a korábbi posztokhoz összesen.
CJ Exley mogorva, zsémbes valója olyan módon tudott
megérinteni több millió embert, ahogyan egy gondosan
megkomponált interjú sosem lett volna képes. Mimi
elkezdett filmezni, és arra biztatta a nézőket, hogy találják
ki, hány szó jött össze, illetve vajon milyen újabb sértéssel
rukkol elő aznap CJ. A szerencsés nyertesek neve jutalomból
szerepelhetett CJ következő dühös kirohanásában.
Mindenki imádta, hogy részt vehet a dologban, a videók
nézettsége meredeken emelkedett, és ömlöttek a felkérések
az interjúkra az irodalmi világ goromba fenegyerekével. CJ
még az Egyesült Államokba is átrepült, hogy szerepeljen a
The Ellen DeGeneres Show-ban.
A könyveladások az egekbe szöktek.
És CJ vajon túláradóan hálás volt Miminek mindezért?
Természetesen nem. Egy csöppet sem.
De Mimi tudta, hogy valahol a lelke mélyén örül neki.
Aztán egyszer csak elérkezett az idő, hogy továbbálljon.
Alice látszólag CJ egyetlen jellemvonását sem örökölte,
mosolygós, nyugodt baba volt, jól aludt és ritkán sírt. Mimi
tudta, hogy Willa egyre jobban vágyik vissza a munkához.
Aznap reggel, amikor Mimi felnyitotta a laptopját, hogy
begépelje azt a több mint kétezer szót, amit CJ írt előző nap,
és azt látta, hogy már készen van, tudta, hogy ideje lelépni.
– Bocs – mentegetőzött Willa. – Nem bírtam magammal.
Már annyira hiányzott a munka.
– Semmi baj. Mindig is tudtuk, hogy csak helyettesítek
egy kis időre. – Mimi Alice után nyújtotta a kezét. – Hadd
ölelgessem meg egy kicsit. Nagyon fog hiányozni.
– Bármikor gyere, amikor csak kedved van. Jó? – kérdezte
Willa, amikor CJ is megjelent a konyhában.
– Ez azt jelenti, hogy elhagy minket? – színlelt rémületet
CJ, de a szeme nevetett, nyilván már megbeszélték a
helyzetet.
– Az én munkám itt véget ért. Helyre tettelek, normális
emberi lényt faragtam belőled, most már nélkülem is
elboldogulsz.
 31. fejezet

Mindez egy héttel ezelőtt történt. Most pedig itt ül a gépen,

és hazafelé tart Goosebrookba. Amikor ereszkedni kezdtek,
Mimi újra lejátszotta magában az utolsó néhány percet
Willával, Alice-szel és CJ-vel, akik egészen Palmáig
elkísérték. Willa megölelte:
– Annyira fogsz nekünk hiányozni.
Alice megpróbált belekapaszkodni a hajába, CJ pedig
váratlanul szenvedélyes szónoklatba kezdett arról, hogy
Mimi megváltoztatta az életét, és sosem lehet neki eléggé
hálás azért, amit tett. Aztán megragadta Mimi kezét, és
megeskette a lányt, hogy visszajön az esküvőjükre.
Mimi meghatódva válaszolta, hogy természetesen eljön,
mire Willa megjegyezte, hogy CJ még meg sem kérte a
kezét.
– Ma este fogom – nyugtatta meg nevetve CJ. – De csak
ha megígéred, hogy igent mondasz.
Mimi még utoljára visszanézett rájuk, mielőtt bement
volna az induláshoz. Integettek, aztán CJ a karjába vette
Alice-t, odahajolt Willához, és megcsókolta…
– Jól van, kedvesem? – kérdezte a mellette ülő asszony,
és Mimi most döbbent rá, hogy egy könnycsepp csorog le az
arcán.
– Semmi baj… köszönöm – vette el Mimi hálásan a tiszta
papír zsebkendőt. – Olyan fura. Még csak nem is tudom,
miért sírtam.
– Én sejtem. Távol volt – vélte az asszony megnyugtató
mosollyal. – Fogadni mernék, hogy a barátja ott maradt. És
most jó ideig nem fogja látni.
– Tulajdonképpen…
– Továbbá aggódik, hogy valami disznóságot csinál a
maga háta mögött – bólogatott az asszony bölcsen. – Most,
hogy maga kitette a lábát, valami bikinis kis tyúk majd
lecsap rá, és ő azonnal megfeledkezik magáról, igazam van?
Higgye el, láttam én is ilyet a magam idejében. Tessék,
vegyen – nyújtott oda Miminek egy zacskó kekszet. – A
férfiak már csak ilyenek, mindig csak a szex, a szex. Ne
szomorkodjon, kedvesem. Nem érdemes egy olyan fiúért
sírni, aki nem érdemli meg. Törölje le azokat a könnyeket, és
egyen egy kis kekszet.
Ezek után nem volt szíve megmondani az asszonynak,
hogy nincs is pasija, se hűtlen, se másmilyen. Ha az ember
már megevett hat töltött kekszet és bezsebelte az
együttérzést, akkor ez igazán nem lenne helyénvaló.
Ehelyett elővette a jegyzettömbjét, és újabb gondolatokat
írt hozzá azokhoz a tervekhez, amiket az előtte álló
hónapokra – és remélhetőleg évekre – készített.
Negyven perccel később, miután lerángatta a bőröndjeit
a futószalagról, Mimi kilépett az érkezési kapun, és egy
csinos barna lányt pillantott meg, akinek lila csíkok
ékeskedtek a hajában. Tudta, hogy CJ bérelt neki egy kocsit,
de amíg oda nem értek a parkolóba és meg nem pillantotta
az élénkpiros Bentley Continentalt, fogalma sem volt róla,
hogy valami különleges dolog várja.
A sofőrlány, akit Cleónak hívtak, örült a reakciójának.
– Annyira boldog vagyok, hogy tetszik! Ez a kocsi minden
örömöm és büszkeségem!
Mimi áhítattal simított végig a csillogó fényezésen.
– A múlt héten arról beszélgettünk, hogy kinek mi a
kedvenc kocsija, mire megjegyeztem a főnökömnek, hogy
mindig egy Bentley Continentalról álmodtam. Elton Johnnak
is volt egy, pontosan ilyen színű, és szerintem ennél
klasszabb autót senki nem kívánhat magának.
Mimi mélységesen meg volt hatva, hogy CJ emlékezett
erre.
Cleo elmosolyodott:
– Megtalálta a weboldalamat, és pár napja felhívott.
Nagyon izgi volt – folytatta, miközben gyakorlott
mozdulatokkal bepakolta a bőröndöket a csomagtartóba. –
Mert nagy rajongója vagyok, az összes könyvét olvastam.
Azt is hozzátettem, hogy a videóit is nézem mindennap. Azt
mondta, hogy ha küldünk neki egy közös képet magunkról,
beleteszi a következő blogbejegyzésébe. Imádom, hogy az
egyik pillanatban olyan morgós és undok, aztán meg olyan
kedves és aranyos. Az új videói Alice-szel annyira
meghatóak, hogy mindig sírok.
Ez volt Mimi utolsó ötlete távozás előtt: rövid klipek,
amelyekben CJ végre találkozik a kislányával, miután
teljesítette a napi penzumot. A nézők imádták, ahogyan
felragyogott az arca, amikor a kezébe kaphatta Alice-t, és az
ő kis bogyókájának nevezte.
– Vicces volt vele dolgozni – mondta Cleónak. – Jobban
ugat, mint ahogy harap. Jaj, muszáj hátra ülnöm? – Cleo
lecsukta a csomagtartót, és kinyitotta neki az egyik hátsó
ajtót. – Nem ülhetnék előre melléd?
Egész úton beszélgettek Goosebrookig. Mimi mindent
megtudott Cleo sofőrmunkájáról, és az is kiderült, hogy Cleo
férje életnagyságú lószobrokat készít drótból. Amikor
megguglizta a telefonján, megcsodálta a látványos
alkotásokat.
– Hoppá! – rikkantotta, mert talált egy képet a
művészről, Johnny LaVenture-ről is, aki ugyancsak elég jól
nézett ki. – Lehetek egy kicsit kíváncsi, és megkérdezhetem,
hogyan jöttetek össze?
Cleo felkacagott.
– Még a suliból ismerjük egymást. Akkor nagyon utáltam.
Aztán átköltözött az Egyesült Államokba. Amikor visszajött,
megint összefutottunk, és még jobban utáltam… de aztán
lassan, fokozatosan megváltozott a véleményem. Most
pedig itt vagyunk, boldogabban, mint valaha is
elképzelhettem volna. Épp az ellentéte a szerelemnek első
látásra. – Komikusan rémült arcot vágott, aztán hozzátette: –
De szerencsére minden jól sült el.
– Nahát ez szuper.
– Most viszont hadd legyek én kíváncsi. Veled történt
valaha szerelem első látásra?
Miminek azonnal eszébe jutott az első alkalom, amikor
megpillantotta Calt. Na jó, talán nem a legelső pillanatban,
amikor azt hitte ott a mezőn, hogy a férfi megtámadott egy
bárányt, de amikor elkezdtek beszélgetni, kétségtelenül
megvolt a vonzalom szikrája. Több is, mint szikra: valami
derűs láng, amiből kisebb máglya is lobbanhatott volna.
Mennyire örült neki, hogy Cal is Goosebrookban lakik, és
mennyire várta, hogy viszontlássa aznap este…
Csak éppen Cleo olyan kapcsolatra gondolt, ami tényleg
összejött, nem pedig olyanra, ami csak a képzeletében él.
Kényszerítette magát, hogy inkább Robra gondoljon,
pedig most már úgy érezte, mintha az egész egy másik
életben történt volna.
– Sosem volt olyan pillanatom, amikor azonnal tudtam
volna, hogy ő az igazi. Amikor még Londonban éltem,
viszonyba keveredtem a főnökömmel, de az inkább afféle
lassú égés volt.
– És hogyan alakult?
Úgy tűnt, Cleót érdekli a dolog.
– Nem túl fényesen – húzta el a száját Mimi. – Ezért is
menekültem el Londonból, és költöztem le ide.
Közeledtek a dombtetőhöz. Cleo egy kicsit lassított, és
Goosebrook csodálatosan ismerősen tárult fel előttük az
aranyló délutáni napfényben.
– Nem hiszem, hogy olyan nehéz lehetett. Klasszul néz ki
ez a hely. Én is egy kis faluban nőttem fel – tette hozzá Cleo.
– Úgyhogy tudom, miről beszélek.
Mimi azon kapta magát, hogy visszafojtja a lélegzetét,
mikor elhajtanak a Cedar Lane mellett, ahol Cal háza áll.
Tudta, hogy nemsokára ismét találkozni fognak, de jó lesz
néhány nyugodt óra, amíg rendezi a sorait.
– Te jó ég! – kiáltotta Mimi, miközben végiggördültek a
főutcán. – Ez fantasztikus. Úgy érzem magam, mint egy
királynő.
Cleo vigyorogva fékezett Bay Cottage előtt. Cora és
Lauren azonnal otthagyták a barátnőiket, és odarohantak
hozzájuk.
– Mimi, ez az új kocsid? Nyertél a lottón? Nagyon klassz!
Mimi kiszállt az anyósülésről.
– Nem az enyém, bocs. Bár az lenne. Cleo a tulajdonosa,
kijött értem a repülőtérre, és elhozott idáig.
– Annyira menő – csodálta Cora kerek szemekkel a
Bentley-t. – A nagybátyámnak Walesben van egy piros
autója, de az nem ilyen szép. Mimi, nagyon tetszett a kendő,
amit karácsonyra kaptam tőled. Egy csomószor volt rajtam,
igaz? – fordult Laurenhez, aki élénken bólogatott.
– Örülök, hogy tetszett. Én is nagyon örültem a
köszönőkártyának, amit küldték
Mimit elbűvölte, hogy Cal láthatóan rávette a lányát,
hogy készítse el és küldje el azt a lapot, ami egy héttel az
után érkezett meg, hogy Calék visszatértek Ausztriából.
– Készen vagyunk. – Amíg Mimi Corával csevegett, Cleo
kipakolta a bőröndöket. Végignézett Corán és Laurenen. –
Lányok, mielőtt elindulok, szeretnétek menni egy kört egy
Bentley-vel?
A lányok lelkesen visítozva pattantak be a hátsó ülésre.
Mimi lefényképezte a mosolygó arcokat, és integetett nekik
a lehúzott ablakon keresztül, ahogy Cleo lassan megkerülte
a parkot. Utána Cora készített néhány képet Mimiről és
Cleóról, amint együtt állnak a kocsi előtt, hogy Cleo
elküldhesse a fotókat CJ-nek.
Amikor a piros Bentley eltűnt szem elől, Lauren így szólt:
– Négy óra van, visszamegyünk hozzánk?
– Hát… – Cora tétovázott. – Mindjárt megyek, jó? Meg
akarom köszönni Miminek a kendőmet.
Lauren a homlokát ráncolta.
– Már megköszönted.
– Tudom – cövekelte le magát Cora. – Csak még egyszer
akartam.
 32. fejezet

Amikor Lauren elment, Mimi megfogta a legnagyobbik

bőröndöt.
– Nem kell köszönnöd – mondta Corának. – Minden
rendben?
– Nem igazán – felelte Cora halkan.
– Jaj, kicsim! – Mimi elővette a kulcsait. – Marcus még
egy darabig nem fog hazaérni, úgyhogy gyere be, és
beszélgessünk. Mondd el, mi nyomja a szívedet.
Együtt bevonszolták a bőröndöket a házba. Mimi
készített egy teát magának, és talált almalevet meg kekszet
Corának, közben elmesélte, milyen volt Puerto Pollensa meg
a kis halak a vízben a Földközi-tenger partján. Aztán átvittek
mindent a nappaliba, és Mimi leült a kanapéra, megpaskolva
a párnát maga mellett.
– Na, mi a helyzet? Nekem bármit elmesélhetsz. Tőlem
egy szó sem fog kiszivárogni, hacsak nem akarod.
Cora riadtnak tűnt.
– Inkább nem akarom.
Te jó ég, mi történhetett?
– Akkor úgy lesz, megígérem. Fantasztikusan tudok titkot
tartani. El sem tudod képzelni, mennyi hihetetlen titok
tudója vagyok.
– Kikről?
– Nem árulhatom el. Titok.
Cora elmosolyodott, és láthatóan csökkent benne a
feszültség. Vett egyet a rózsaszín ostyából, amit Marcus
olyan indokolatlan módon szeretett, de aztán elhúzta a
száját.
– Hát ez elég fura.
– Igen, bocsi. Marcusnak ez a kedvence.
– Apa és Della már nincsenek együtt.
Jaj, ne, hát ez a probléma?
Mimi tétovázott, aztán bólintott.
– Tudom, hallottam. És téged hogyan érint a dolog?
 Cora vállat vont.
– Semmi különös. Bellával minden oké, de nem vagyok
kiborulva, amiért szakítottak.
Hát ez azért valami. Mimi szerette volna megtudni, miért
történt a dolog, de Corát aligha faggathatta erről. Ehelyett
azt kérdezte: – Charlotte-tal romlott meg a viszonyotok?
Újabb vállvonogatás.
– Egy kicsit fura volt. Rengeteget voltunk együtt
mostanában, néha már egy kicsit túl sokat is, tudod? És alig
láttam Laurent, pedig ő az igazi legjobb barátnőm, hiába
mondogatta Della, hogy Charlotte az. Igazából sosem volt
az. Mindig úgy kellett volna csinálnunk, mintha minden jobb
lenne, mint amilyen.
– Nem lehetett könnyű – Mimi mélységesen együtt érzett
Corával.
– Della többé nem fogja áthozni hozzánk Charlotte-ot,
úgyhogy most már sokkal jobb.
– Ez jó hír.
Mimi nem kezdte el kérdésekkel bombázni a kislányt,
inkább csak ivott a teájából, és várt.
Cora végül megszólalt:
– Szerintem apának már van is másik barátnője.
A szavak úgy visszhangoztak Mimi fejében, mint a kútba
dobott kavicsok. Hisz valahol a lelke mélyén örült annak,
hogy Cal és Della nem egy pár. És valahol még mélyebben
arról álmodott, hogy talán végre lehet egy szemernyi esélye
a férfinál.
Hát ennyit erről.
Cal nyilván nem vesztegette az időt, és azonnal
továbblépett; netán éppen az új nő volt az oka a
szakításnak. Mimit keserű csalódottság kerítette hatalmába.
És mindezt azért tudta most meg, mert Cora láthatóan nem
örül a helyzetnek. Ki is hibáztathatná ezért? Hosszú évek
gyásza és magánya után úgy tűnt, Cal próbál gyorsan
mindent bepótolni.
– És? – Mimi látta Cora zaklatott tekintetét, és szelíden
megsimogatta a kezét. – Úgy gondolod, hogy egy kicsit túl
korai?
Cora aprót bólintott.
 – Igen.
– Találkoztál már vele? Kedves?
– Rendes nő, de nem apához való – nézett Cora Mimire. –
Tudod, ki az?
Mimi meghökkent.
– Nem. Miért, ki?
De Cora csak a fejét rázta.
– Nem árulhatom el.
– Semmi baj. Nem kell, ha nem akarod.
Mimi arra gondolt, hogy Cal esetleg Cora valamelyik
tanárnőjét szedte fel, ami elég kínos lehet.
– Nem akarom. Állandóan ez jár a fejemben, de nem
merem elmondani, hátha elárulod valakinek.
– Esküszöm, hogy egy szót se fogok szólni. Becsszó! Várj
– azzal Mimi felugrott, és kihozta a jegyzettömböt meg
tollat, amit Marcus mindig a konyhában tartott, hogy tudjon
bevásárlólistát írni, és ráírta: „Ezúton megígérem
egymilliárd százalékra, hogy soha nem fogok senkinek
semmit mondani Cora Mathieson titkáról. Soha nem
beszélek róla egy szót sem. Mimi Huish”

Cora elvette tőle a papírt. Gondosan összehajtogatta, és

tengerészkék iskolai szoknyája zsebébe dugta.
– Ugye nem leszel rám mérges?
– Micsoda? Dehogy. Soha – tette Mimi a kezét a kislány
vállára. – Ez is teljesen komoly ígéret.
Érezte, ahogy a kislány reszketve beszívja a levegőt,
aztán Cora összefonta az ujjait az ölében.
– Lois az.
Most Mimin volt a sor, hogy elálljon a szava. Lois?
Teljesen megdöbbent. Ez igaz? Lehetséges? Korábban
semmi jelét nem látta annak, hogy titokban vonzódnának
egymáshoz.
Ugyanakkor viszont Calban van erkölcsi tartás: sosem
avatkozott volna bele Loisék házasságába. Most viszont,
hogy Lois elköltözött Fox Courtból, talán már érvényüket
vesztették ezek a szabályok.
Cal és Lois.
Uramisten, Cal és Lois.
 Hogy nyerjen egy kis időt az információ befogadására,
Mimi a csészéje után nyúlt, és ivott egy korty teát. Hogyan?
Mikor? Miért?
– Biztos vagy benne? – kérdezte végül.
– Hát, igen.
– És apa tudja, hogy te nem örülsz neki?
Cora olyan élénken rázta meg a fejét, hogy csak úgy
repkedett a haja.
– Nem tudja, hogy tudom.
– És van valaki, aki tudja? Úgy értem, a faluban…
– Szerintem senki. Még Laurennek se mondtam el. Mert
apa se mondott semmit – magyarázta Cora. – Ami azt
jelenti, hogy titokban akarják tartani.
Szegény Felix, teljesen odalesz. Cal a barátja. Jó nagy
kavarodás lesz a faluban, ha ez kiderül. Nem csoda, hogy
Cal és Lois annyira igyekeznek titkolni.
– Hogy jöttél rá? – kérdezte Mimi óvatosan.
– Apa a műtermében festett a múlt héten. Mondtam
neki, hogy kiviszem Ottót Laurennel, aztán megnézünk egy
filmet náluk. De Laurennek fogszabályzóhoz kellett mennie
az anyukájával, ezért csak sétáltunk egy gyorsat Ottóval, és
rögtön hazamentünk. – Beszéd közben Cora közelebb
oldalazott Mimihez, és szórakozottan húzkodta a pulóvere
foszladozó ujját. – Apa nem tudta, hogy otthon vagyunk,
mert Ottóval egyből felmentünk a szobámba. És öt perc
múlva, amikor kinéztem a szobám ablakán, megláttam,
hogy Lois bejön a hátsó kertünkbe. Nem csengetett, vagy
ilyesmi, csak megkerülte a kertet, és egyenesen a
műterembe ment. Aztán kopogott, apa ajtót nyitott neki,
aztán ott álltak, és nagyon mosolyogtak egymásra… Végül
bementek, és becsukták az ajtót. – Cora megdörgölte az
állát a tenyerével, és vonakodva folytatta: – Egy óráig bent
voltak.
Mimiben feltámadt a remény.
– Nem lehet, hogy apa csak lefestette? Esetleg titkos
ajándék az anyukája születésnapjára, vagy…
De Cora már rázta is a fejét.
– Később átmentem, és megnéztem a műtermet. Nem
volt semmilyen új festmény vagy fotó vagy vázlat. –
Megvakarta a térdét, majd kibökte: – Amikor kijöttek együtt,
apán nem volt pulcsi, egy szál ingben volt. És mindketten
olyan boldognak tűntek, meg mintha kimelegedtek és
kifulladtak volna.
Te jó ég.
– Nem vagyok kisbaba – pirult el kissé Cora. – Tudom,
hogy megy ez. És azóta még kétszer megtörtént. Pontosan
ugyanígy. A műterem redőnyei le vannak húzva, apa pedig
csinált új zárat is, hogy senki ne tudjon bemenni, és nem
arról van szó, hogy utálnám Loist, mert nem utálom, csak
éppen nem gondolom, hogy illene apához. Amúgy is túl
kevés idő telt el Della óta.
– Tudom, tudom – szorította meg gyengéden a kislány
vállát Mimi. – Te szegény, nem csoda, hogy beszélni akartál
róla. Nem könnyű, ugye?
Cora megrázta a fejét.
– Nem akarok undok lenni. És szeretném, ha apa boldog
lenne. Mindig elképzeltem, hogy talál egy igazán helyes nőt.
De ez most nem tűnik jónak. Sosem gondoltam, hogy valaki
olyat választana, mint Lois.
Miközben Cora kócos szőke haját simogatta, Mimi
felidézte magában a telefonbeszélgetést, amikor Lois
elmondta neki, hogy Cal és Della szakítottak.
„Ami azt jelenti, hogy Cal visszakerült a halpiacra. Izgi,
ugye?”
Akkor eszébe sem jutott, hogy Lois magára gondol az
izgalmat illetően.
– Figyelj, talán nem fog sokáig tartani. Adj nekik néhány
hetet, és lehet, hogy magától véget ér.
– Hát, remélem. Bennek az osztályból új nevelőanyja
van, akit nem bír, és azt mondja, hogy borzasztó vele élni.
– Ha bármikor beszélgetni szeretnél, én itt vagyok. -A
mondat végén meghallotta Marcus autójának hangját oda-
kintről. – Bármit elmondhatsz nekem, bármikor.
– Köszi. És kösz a fuvart is a Bentley-vel. – Cora oldalra
hajtotta a fejét, és búzavirágkék szemével Mimire nézett. –
Úgy örülök, hogy visszajöttél.
Mimi elmosolyodott.
– Én is örülök.
 Pedig a lelke mélyén kezdett kételkedni abban, hogy
valóban így érez.
 33. fejezet

– Jaj, lazulj már el – biztatta Lois. – Lassulj le. Ünnepeljük

meg, hogy hazajöttél, és végre visszakaptam a legjobb
barátnőmet.
Mimi azonban képtelen volt lazítani, és abban sem bízott,
hogy biztonságos lenne még többet innia a Clody Bay
Sauvignonból, hiába volt méregdrága, és hiába volt olyan
finom, mintha angyalok táncolnának tőle a nyelvén.
– Jól vagyok. Csak holnap reggel korán kell kezdenem –
letakarta tenyerével a poharát, mielőtt Lois újratölthette
volna, aztán körbemutatott a nappaliban. – Szuper ez a hely.
Nem fura, hogy egyedül vagy?
Vajon normálisan hangzik, amit mond? Ügy érezte,
mintha mindennek, amit kimond, valamilyen rejtett értelme
lenne. Nancy és Simon Latimer háza, amire Lois vigyázott,
tágas és kétségtelenül gyönyörű volt, de most már értette,
hogy Lois meg Cal miért húzódnak inkább a kerti műterem
rejte-kébe. Ez a parkra néző ház a Church Lane-en nem az a
hely, ahová csak úgy észrevétlenül be lehet surranni.
– Nem fura, mert éppen erre volt szükségem. Valóságos
áldás, hogy Henrietta nincs itt, és nem üti bele az orrát
mindenbe, meg nem köt bele mindenbe, amit csinálok,
beleértve a levegővételt is. – Lois visszatette a bort a
jegesvödörbe, és felbontott egy zacskó kesudiót. – Bár a
magándetektívjével azért továbbra is figyeltet.
– Tényleg?
Mimi riadtan gondolt arra, hogy Henrietta talán máris tud
Lois és Cal titkos légyottjairól.
– Igen. Most, ebben a pillanatban is figyel minket.
Micsoda?
A következő pillanatban Mimi rádöbbent, hogy Lois a
kandalló fölött balra található kis ablakra céloz, és látta,
hogy Truman üldögél a keskeny párkányon. A macska
állhatatos tekintettel figyelte őket.
 – Megvagy! – Lois felderült. – Nem mintha nem tudnám
elképzelni Henriettáról, hogy tényleg felbérel valakit, de
eddig erre még nem került sor.
– Vagy csak nem vetted észre.
Lois kacagott, és Mimi mintha valami rejtett bűntudatot
vélt volna kihallani a nevetéséből, amit a barátnője egy
maroknyi kesuval nyomtatott le.
– Na és mi minden történt még, amióta átköltöztél?
Ez talán eléggé semlegesen hangzott.
– Eddig semmi új. De még csak két hét telt el, úgyhogy
adj egy kis időt. – Lois szomorú arcot vágott, és
megtapogatta a forradásait. – Bár jó dolog szinglinek lenni,
de ugyan ki akarna randizni velem?
Hacsak nincs valaki, ugyebár, aki hasonlóképpen ismeri
a félénkséget és a sebzettséget, és aki nem olyan sekélyes,
hogy ilyesmi elriassza. Valaki, aki kedves, két lábbal áll a
földön, és őszintén jó ember.
Vajon Lois önmagát lekicsinylő megjegyzése csak blöff
lenne?
– Sok pasi akarna.
Alig hagyták el Mimi száját a szavak, szinte maga előtt
látta a jövőt, és elborzadt attól, amit látott. Egészen eddig
Cora problémájára koncentrált. De Cora tizenegy éves, aki
könnyen változtatja a véleményét, ahogyan zebraimádata is
elmúlt, és a helyét más mániák foglalták el. Ki tudja, néhány
hét múlva nem fogja-e úgy gondolni, hogy Lois csodálatos
nő, és tulajdonképpen mégiscsak az apjához való? Lehet,
hogy fél év múlva már a világ legboldogabb családja
lesznek, és Cora el sem tudja majd képzelni, hogy valaha is
kétségei voltak Loisszal kapcsolatban.
És ugyan ki ne szeretné, hogy mindez valóra váljon, és
Corának legyen egy csodás nevelőanyja? Annyi mindenen
ment keresztül, igazán megérdemelné. Mimi nyelt egy
nagyot. Rádöbbent, hogy ha ez megtörténik, akkor egyszer
s mindenkorra el kell temetnie Callal kapcsolatos titkos
érzéseit, és rá kell vennie magát, hogy tényleg örüljön.
Vajon képes lesz erre?
Akár tetszik, akár nem, egyszerűen meg kell tennie.
Mivel Cal sosem volt az övé, amúgy sem nagyon van más
választása.
– Biztos vagy ebben az egészben? – Marcus éppen munkába
indult másnap reggel. – Nem muszáj neked csinálnod. Majd
szerzek valakit.
A ház makulátlan volt, a kertészkedés azonban nem
tartozott Marcus erősségei közé. Amikor Mimi apja még élt,
a kert teljes mértékben az ő birodalma volt. Most azonban,
hogy kitavaszodott, a nap fényesen sütött a tiszta kék égen,
és Mimi úgy döntött, ideje hasznossá tenni magát.
– Menj csak – terelgette kifelé az öltönyös Marcust. – Mire
hazaérsz, a hely úgy fog kinézni, mint a chelsea-i
virágkiállítás. Mindenesetre ennél biztosan jobban.
Miután kikísérte Marcust, Mimi vakmerően bevetette
magát a kerti fészer pókhálós mélységeibe, és előkotort
mindent, amire szüksége lehetett a munkához. Úgy
tervezte, hogy levág mindent, ami elszáradt, és kiirt annyi
gazt, amennyit csak bír.
Két órával később már egészen tekintélyes halom gyűlt
össze a kert végében, Miminek a hátán is csörgött az
izzadság, és már épp meg akart pihenni egy kicsit, amikor
lépteket hallott. Felpillantott. Calt pillantotta meg Ottóval a
főutcán.
Amikor Cal felé fordult, Mimi gyorsan máshová nézett, és
verdeső szívvel úgy tett, mintha egy elburjánzott
szederbokrot próbálna rendbe tenni.
Persze sejtette, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. De még
nem készült fel rá.
A szederindák hosszabbak voltak, mint várta, és a tél
folyamán egészen benőtték a gyepet. Szerencsére a
fészerben akadt vastag kertészkesztyű. Mimi a felénél
megragadott egy szárat, és teljes erejéből húzni kezdte.
Aztán váratlanul egy csapkodó kutyafarok ért a lábához,
és egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, épp amikor az
inda kiszakadt. A tüskés szár ostorként lendült a levegőben,
és Mimi az utolsó pillanatban húzta el a fejét. Továbbá
sikerült elkerülnie, hogy ráessen Ottóra, és összelapítsa.
– Ááááááá…
– Vau! – Otto továbbra is vidáman csóválta a farkát,
ugrált egy kicsit a hátsó lábaira állva, és Mimi térdére tette
a mancsait.
Elég nevetséges dolog sziszegni a fájdalomtól,
ugyanakkor titokban borzasztóan örülni annak, hogy Otto
ennyire örül neki.
– Szia. Bocs, hogy nem tettem rá pórázt – szólalt meg Cal
mögöttük. – Elkezdett rohanni, mint az őrült, és ideszaladt
hozzád… Te jó ég!
Miután megfordult, és elvette a kezét az arcától, Mimi
riadalmat látott a férfi arcán, és lenézett a vérfoltos
kesztyűre. Megrázta a fejét.
– Semmi baj. Jól vagyok.
– Nem látod magad. Állj nyugodtan, és engedd, hogy
rendesen megnézzem. Ottó, hagyd békén. Ülj le. Nem te –
tette hozzá Cal, amikor Mimi oldalazni kezdett a verandán
álló szék felé. – Hacsak nem vagy rosszul. Ugye nem fogsz
elájulni?
– Dehogy. Mindössze néhány karcolás.
A baleset legalább kicsit eltereli a figyelmet arról a kínos
helyzetről, hogy most találkoznak először Della kocsmabeli
figyelmeztetése óta. Még szerencse, hogy a kétórás
kertészkedéstől amúgy is ki van pirulva az arca.
– Be vagy oltva tetanusszal?
– Be – bólintott Mimi.
– Attól még azért nem ártana letisztogatni. Nehogy
elfertőződjön.
A ház emeletén, a fürdőszobában Cal kinyitotta a
szekrényt, és fertőtlenítőt meg vattakorongokat szedett elő.
– Ülj le – mondta, ezúttal Miminek, és a kád szélére
mutatott.
– Egyedül is meg tudom csinálni – ellenkezett, de a férfi a
fejét rázta.
– Bűntudatom van. Otto miatt volt az egész. Igen, igen,
miattad – tette hozzá Cal szigorúan, mire Otto fülei
felmeredtek. – Te vagy az oka mindennek.
Mimi kissé riadtan kérdezte:
– Mennyire csúnya? Rosszabbul néz ki, mint ahogy
érzem?
– Nyugi, csak karcolások. Semmi komoly.
 Ottó nem nagyon zavartatta magát: Mimi ölébe ugrott,
aztán kényelmesen elhelyezkedett. Miminek azonnal az
jutott eszébe, hogy vajon Dekával is ugyanígy viselkedett?
– Oké, most csukd be a szemed – Cal a hideg víz alá
tartott néhány vattakorongot.
– Hé, még meg se néztem magam. – Mimi oldalra nyúlt,
és maga elé emelte a nagyítótükröt az ablakpárkányról,
majd azonnal vissza is hőkölt a látványtól. A tüskés inda úgy
ütötte meg, hogy hosszú karmolások keletkeztek az arcán a
haja tövétől egészen az álláig. Visszatette a tükröt. – Úgy
nézek ki, mint aki egy zsebláncfűrésszel került
összetűzésbe.
Cal egyetértően bólintott.
– Ezért mondtam, hogy csukd be a szemed.
Mimi ülve maradt a kád peremén, és az
összegömbölyödött Ottót simogatta, miközben Cal gondos
alapossággal megtisztította az arcát és bekente a
fertőtlenítőszerrel.
– Nagyon jól csinálod – jegyezte meg Mimi.
– Apa vagyok – felelte fanyarul Cal. – Van benne
gyakorlatom. Tessék, kész is van. És még egyszer elnézést
Otto miatt.
– Nem kell bocsánatot kérned.
– Ha lett volna rajta póráz, nem tudott volna
megijeszteni. Úgyhogy tulajdonképpen az én hibám. De nem
fog meglátszani a helye – nyugtatta meg Cal. – Egy hét alatt
teljesen rendbe jössz.
– Kösz, hogy leápoltál.
– Szívesen. És örülök, hogy újra látlak.
Ha Cal most érezné, mennyire gyorsan dobog a szíve…
Mimi félszegen bólintott, aztán lementek a földszintre. Annyi
minden maradt kimondatlan. Mimi tudta, mit gondolhat Cal,
és kellemetlen volt, hogy azt gondolja, amit. De felhozni a
témát még rosszabb lett volna. Ha Calnak jobb úgy, hogy ő
nem beszél a vonzalmáról, akkor úgy legyen. Pedig Mimi
annyi mindent akart volna megkérdezni tőle – Delláról,
Coráról, de legfőképpen arról, hogy mi a helyzet vele és
Loisszal.
 – Vissza kell mennem a kertbe. Gyorsan rendbe teszem,
amíg Marcus dolgozik. – Kifelé menet Mimi hozzátette: – Azt
akarom, hogy ötvenszer szebb legyen, mire hazaér. –
Megállt a kis verandán, és tekintetével felmérte a még
elvégzendő munkát. – Vagy legalábbis egy kicsit.
– Egész jól kezdted – bólintott Cal. – Szívesen segítek, ha
gondolod.
– Tényleg?
Dibb-dobb-dibb-dobb.
– Miért is ne? A következő projektem csak holnap
kezdődik, úgyhogy ma még szabad vagyok – vont vállat
lazán a férfi. – Gyerünk, essünk neki.
Mimi nagyot nyelt. Milyen kedves.
Istenem, miért kell ilyen kedvesnek lennie? Csak ront a
helyzeten.
 34. fejezet

Délután kettőre már észrevehető volt a kert állapotában

beállt változás. A korhadt ágak halma hatalmasra nőtt a kert
végében, a virágágyásokból eltűnt a gaz, a füvet lenyírták.
Cal óvatosan kikerülgette a frissen ültetett nárciszokat,
melyek úgy ringatóztak a fűben, mint kicsiny szigetek.
– Fantasztikus lett! – Mimiről mostanra patakokban folyt
a víz. Sáros, fűfoltos ujjaival a hajába túrt, mely vonzón
tapadt a tarkójára. – Nagyon köszönöm.
– Ennyire puhány vagy? Csak ebédszünetet tartunk –
felelte Cal. – Még nem vagyunk kész.
A konyhában sajtos melegszendvicset és salátát
készítettek, és a verandán ették meg. Az elmúlt három
órában kizárólag a kerti munkával kapcsolatos dolgokról
esett szó, de most az a veszély fenyegetett, hogy esetleg
normális beszélgetést kell folytatniuk, más dolgokról.
Cal felnyitotta a két gyümölcsös sört, amit a hűtőből
szedtek elő, és az egyiket odanyújtotta Miminek.
– Tessék. Egészségedre.
– Egészségedre. Ha nem néznék ki ilyen gázosan,
átmehettünk volna a Black Swanbe egy normális ebédre.
– Nekem így is teljesen jó. És nem nézel ki gázosan.
Mimi elhúzta a száját, mert tudta, hogy ez nem igaz.
– Épp eléggé ahhoz, hogy ne akarjak a nyilvánosság előtt
mutatkozni.
Cal beleharapott a szendvicsbe. Miután lenyelte a
falatot, megszólalt: – És most mi a terv? Itt maradsz? Vagy
megint elmész, ha jön a következő munka?
Mimi rápillantott. Előző este felvázolta a terveit Loisnak,
de úgy tűnt, hogy Calhoz ez nem jutott el. Hacsak nem
tetteti a tudatlanságot. Mert hisz ez a baj a titkolt
viszonyokkal: amint megtudod, hogy két ember stikában
találkozgat, már nehezen hiszel el bármit, amit mondanak.
Másfelől viszont nyilván érdekesebb témáik is akadnak
Loisszal, mint az ő karriertervei.
 Mindenesetre Cal most rákérdezett.
– Saját PR-ügynökséget akarok indítani.
– Tényleg? Hűha! – Cal őszintén meglepettnek tűnt. – Le
vagyok nyűgözve.
– Semmi nagy dolog. Először csak én leszek egyedül. És
jobbára otthonról fogok dolgozni – kortyolt bele Mimi a
sörbe. – CJ videói meglehetően komoly sikert arattak.
Megkeresett néhány nagy cég, egy torontói meg egy New
York-i, de én inkább úgy döntöttem, hogy egyedül csinálom.
Szabadúszó írók és színészek is megkerestek, hogy csináljak
nekik is videóblogot, úgyhogy ez tűnik a lehető legjobb
pillanatnak. – Mimi megvonta a vállát. – Ott a laptop, nem
kell utazgatni.
– Klasszul hangzik. Ha van valaki, akinek sikerülhet, az te
vagy. És annyira jó, hogy itt maradsz.
A férfi barna szeme ellágyult. Nagyon tudott úgy nézni,
hogy a másik ember azt érezze: ő a legfontosabb a világon.
Ráadásul úgy hangzott, mintha tényleg komolyan is
gondolná. Mimi szíve elfacsarodott, és emlékeztette magát,
hogy Cal pusztán barát, és ki nem mondott egyetértés
alapján szó sem eshet az egyoldalú vonzalomról.
Mimi próbálta összeszedni magát.
– Majd akkor lesz klassz, ha beválik a terv. Meglátjuk –
azzal koktélparadicsomot pottyantott a szájába, annak
jeleként, hogy a munkatémának vége.
Cal várt néhány pillanatig, aztán kibökte:
– Nem is kérdeztél Delláról.
Most kezd majd kínossá válni a dolog? Mimi nagyot nyelt.
– Miért, mi van vele?
– Szakítottunk.
– Tudom.
Cal futólag elmosolyodott.
– Mindenki más azonnal tudni akarta, hogy miért. Te még
csak szóba sem hoztad. Pedig azt hittem, hogy fogod.
Értsd: Mivel te vagy az, aki arról ábrándozott, hogy
elfoglalja a helyét.
Mimi lazán válaszolta:
– Bármi is volt az ok, az egyedül rád meg Dellára
tartozik. Senkinek semmi köze hozzá.
Í
 – Így igaz – bólogatott Cal. – De azért én mégis
elmondom. Semmi szörnyűség nem történt. Egyikünk sem
csinált semmi nagy dolgot. Csak ott volt az a sok apróság,
ami idővel már nem is volt olyan apró… Az ember az elején
azt hiszi, hogy majd megszokja őket, és egy idő után már
észre sem veszi, aztán lassan rájön, hogy soha nem lesz így.
Ugye érted, mire gondolok?
A felszínen úgy viselkedtek, mintha csak jó barátok
lennének, akik mindenféléről beszélgetnek. Közben Mimi
mégis úgy érezte, mintha egy darázsraj költözött volna a
hasába. Ha előző nap nem botlik bele Corába, és nem
szerez tudomást az egész Cal-Lois-sztoriról, most igencsak
izgalomba jött volna attól, ahogyan Cal beszél vele.
De belebotlott, és talán jobb is volt így, mert ki tudja,
milyen kínos módon viselkedett volna egyébként.
– Persze. – Mimi felszúrt a villájára egy darab csirkehúst.
– Mint például a szexi üzenetek, amikkel bombázott.
– Pontosan – bólintott Cal.
Ezek szerint Lois nem csinál ilyeneket.
Vagy legalábbis még nem.
– És nagyon fontos volt neki, hogy fogjam a kezét a
nyilvánosság előtt – húzta el a száját Cal. – Úgy értem, hogy
állandóan, még akkor is, amikor nem volt semmi értelme.
Például amikor próbáltam odacipelni a karácsonyfánkat a
kocsiba Cirencesterben, akkor is végig fogni akarta a kezem.
Ha nem vagy hozzászokva, akkor nagyon furcsa.
– PDA – vágta rá Mimi.
– Micsoda?
– Ez egy rövidítés, ami a vonzalom nyilvános kimutatását
jelenti.
– Inkább a cikiség nyilvános kimutatása – mosolyodott el
szárazon Cal. – És az állandó szelfik is elég idegesítőek
voltak. Mintha nem is történne meg az, ami nincs kitéve az
Instagramra.
– Azt persze nem bántad, amikor kitette a festményeidet.
Mimi nem bírt magával, ezt muszáj volt megjegyeznie.
– Na jó, győztél – vigyorodott el Cal. – Már meg is
bántam, hogy ilyesmit mondtam. Nagy szívességet tett
nekem. Nem lenne szabad ilyeneket mondanom róla.
 Miattam aztán ne hagyd abba.
– Nem árulom el senkinek. Bennem megbízhatsz – felelte
Mimi. – Roppant diszkrét vagyok.
Cal Mimire pillantott.
– Én is.
Vajon Cal meg akarja osztani vele a Lois-féle titkos
viszonyt is? Mimi képtelen volt olvasni a férfi gondolataiban,
de aztán villámcsapásszerűen rádöbbent, hogy Cal
valószínűleg inkább az ő nem is olyan titkos rajongására
gondol.
– Remek.
Kiszáradt a szája, a nyelve az ínyéhez tapadt, úgyhogy a
válasza inkább úgy hangzott: rmk.
– Csak hogy mindketten tudjuk – bólintott Cal lassan, és
most olyan volt a tekintete, amin Mimi végképp nem tudott
eligazodni.
Azonnal érezte, hogy mondania kell valamit, mert ha ez
szánalom, azt nem tudja elviselni.
– Na jó. Beszéljünk róla – nyögte ki. – Nem akartam, de
muszáj, hogy tisztázzuk a helyzetet. Arról, amit Della
mondott rólam, amikor elmentetek a kocsmából
karácsonykor… Tudom, hogy tudod, de ez most már a múlt.
Olyan dolog, ami egyszer csak előugrik a semmiből, aztán
mire észbe kapnál, már el is tűnik. Akkor is ez történt –
eltűnt, és én örülök neki. Csak szerettem volna, ha tudod.
Vége van, tényleg vége, mintha soha nem is lett volna.
Mintha hirtelen tudatra ébredtem volna. És soha többet nem
fog előfordulni, megígérem.
– Rendben – bólintott Cal, amikor Mimi kifulladva
befejezte a mondókáját. – Örülök, hogy megoldódott. Ezt jó
tudni.
– Eléggé kínos volt – vallotta be Mimi, és a sörösdoboz
nyikordult egyet a kezében, ahogy megszorította. –
Tehetnénk úgy, mintha meg sem történt volna?
– Hát persze – Cal megkönnyebbültnek tűnt. – És tényleg
örülök, hogy túljutottál rajta. Minden visszatérhet a normális
mederbe, és soha többé nem beszélünk róla. – Kiitta a
maradék sörét, és a megmaradt fél szelet sajtos szendvicset
lepasszolta Ottónak, aki egy ideje vágyakozva toporgott a
lábánál. Cal az órájára pillantott, és felállt. – Menjünk vissza
a kertbe. Lássuk, mit tudunk még végezni, amíg Marcus
megjön.
A következő másfél órát is együtt dolgozták végig, és
Mimi sokkal jobban érezte magát, amiért képes volt
kihasználni a megfelelő pillanatot, és végre kibeszélni
magát, és amiért soha többet nem fog szóba kerülni a
dolog. Kivitte Marcus rádióját. Miközben Cal az elburjánzott
borostyán indáit tépdeste a falról, mely elválasztotta Bay
Cottage-et a szomszédos Old Schoolhouse-tól, egy ABBA-
szám szólalt meg, és Mimi látta, hogy Otto felfigyel. Két
perccel később Cal felpillantott, és észrevette, hogy figyelik.
Fölegyenesedett.
– Rajtam nevetsz?
– Hogy én? Dehogy – csillogott Mimi szeme. – Inkább le
vagyok nyűgözve. Nagyon vágod a szövegeket.
– Nincs túl sok választásom. Két évvel ezelőtt kizárólag
One Direction szólt az egész házban. Tavaly meg Prince és
George Michael – halmozott Cal egy ölnyi letépett
borostyánt a talicskára. – Idén meg az ABBA lett Cora
mániája, elég nehéz nem megtanulni minden dalukat szóról
szóra.
– Lehetne rosszabb is – jegyezte meg Mimi.
Cal elvigyorodott.
– Az biztos, hogy lehetne az ABBA-nál sokkal
kibírhatatlanabb is. Erről jut eszembe, hogy április 17-e.
Jegyezd fel a dátumot, meg vagy híva egy partira.
– Tényleg? Meg kell néznem a sűrűn teleírt társasági
naptáramat. Vagyis – helyesbített Mimi – a teljesen üres
naptáramat. Kinek a partija? A tiéd?
A férfi megrázta a fejét.
– Cora szülinapja. A kislányom tizenegy éves lesz.
– Hát ez csodálatos. De… biztos vagy benne, hogy
akarja, hogy ott legyek? – Mimi tétovázott.
– Meglehetősen biztos. Tegnap este ő maga írt fel a
vendéglistára. Ma pedig bevitte a meghívókat a suliba, hogy
az ebédszünet alatt megírja őket. Tudod, milyenek a
gyerekek. Lehet, hogy napokba fog telni. Ezért is szólok már
most, nehogy beszervezz valamit arra az estére.
 – Akkor ott csupa… tizenegy éves lesz, nem?
Mimi továbbra se igen értette, hogy jön ő ide.
– Ó, te még nem voltál Cora-féle partin – mosolygott Cal
Mimi zavarán. – Kibéreljük a faluház nagytermét. Az első
órában csak Cora van ott a barátaival, aztán jöhet mindenki
más, aki arra jár és betér, és csapunk egy jó kis estét.
– Ez fantasztikusan hangzik. Nagyon szívesen elmegyek –
könnyebbült meg Mimi. – Szuper ötlet.
– Stacey találta ki, amikor Cora hatéves volt. Kiderítette,
hogy szerény hatvan fontért ki lehet venni a termet három
órára vagy még egy plusz tízesért egész estére. Úgyhogy
ezt tettük, és meghívtunk mindenkit, aki él és mozog. Cora
imádta. Azt mondta, hogy az volt élete legjobb bulija. Aztán
a következő évben megtörtént a baleset, és akkor elmaradt
a parti. De az utána következő évben Cora megkérdezte,
hogy nem bérelhetnénk-e ki újra azt a termet, és
csinálhatnánk ugyanazt, mint azelőtt. Ezért így tettünk, és jó
is volt – bólogatott visszaemlékezve Cal. – A gyerekek
összevissza ugráltak, ahogy kell, és eljött mindenki, aki
segített nekünk a baleset után. Olyan érzés volt, mintha
túljutottunk volna azon, ami történt, és felbukkantunk volna
a túloldalon. Azóta Cora minden évben megkérdezi, hogy
lehet-e ismét – Cal bólintott. – Úgyhogy megcsináljuk.
– Ez annyira csodálatos!
Mimi magában hozzátette: Akárcsak te.
– Tudom, hogy nem fog örökké tartani. Két év múlva Cora
már tizenhárom lesz, és valószínűleg az jön: „Jaj, apa, ne
máááár, nem mehetnénk el inkább a haverokkal bulizni
valahova?” De amíg ez be nem következik, addig olyan
partit csinálok neki, amilyet akar.
Ne sírj. Nem szabad sírni.
Miminek sikerült megőrizni az önuralmát.
– Hát persze.
Cal vállat vont.
– Megteszem, ami tőlem telik.
Milyen szerencsés, hogy ott vagy neki, mondta volna
Mimi, de az adott körülmények között ez nem vette volna ki
magát túl jól. Mivel nem akart irigynek tűnni, inkább így
szólt: – Nagyon jó apa vagy.
 35. fejezet

Másnap reggel Mimi épp lefelé indult az emeletről, hóna

alatt a laptopjával, másik kezében a mobiljával és az üres
teáscsészéjével, amikor hangos kopogtatást hallott.
– Helló, ez a tiéd meg Marcusé – Cora állt a küszöbön,
iskolai egyenruhában. – Bocs, de egy kicsit túltoltam, és
nem fér be a postaládába.
Mimi átvette az élénksárga borítékot.
– Hát ez nagyon izgalmas! – kiáltott fel. – Ez a meghívó a
bulidra?
Corának felcsillant a szeme.
– Apa mondta, hogy beszéltetek róla tegnap délután.
Nézd csak meg!
Mimi felnyitotta a borítékot, és kivette a kézzel írott
meghívót, melyen a Cora partija! felirat ékeskedett ezüsttel
és bordóval nyomva, zöld csillámszórással a királykék
kártyán.
– Ez gyönyörű! – lelkendezett Mimi.
– Szeretem megcsinálni őket, ez az egyik kedvenc
hobbim. Mindketten jöttök?
– Biztosan. Már alig várom. Köszi a meghívást.
– Imádni fogjátok. Nagyon klasszak a bulijaim. Most
mennem kell – jajdult fel Cora, amikor felbukkant az
iskolabusz. – Szia!
Mimi nézte, ahogy a kislány végigszalad a főutcán, és
szőke copfja a hátizsákját verdesi. Aztán szétnyitotta a
kártyát, és elkezdte olvasni a részleteket Cora örvénylő
ezüstbetűivel. A lap alján ez állt:
Utóirat: Előírt öltözék… na mi? ABBA!
Szegény, szegény Marcus! Ennek nem fog örülni.

A parti napjának reggelén Mimi az ágyán ücsörgött, és

próbálta letudni a napi tennivalót a laptopján. Időnként
felpillantott, hogy lássa, mi történik a közösségi háznál a
park bal oldalán. Kocsik és emberek jöttek-mentek, lázasan
folyt a készülődés.
Mimi tovább dolgozott egész nap; az elmúlt két hete
majdnem teljesen arra ment rá, hogy tető alá hozza az új
cégét és csináljon magának egy szuper weboldalt.
Négykor megpillantotta Paddyt, aki italosrekeszeket
cipelt be a terembe, nyomában a boltos Eamonn-nal, aki
további ládákat pakolt le a furgonja hátuljából. Rengeteg
munka egy ekkora buli megvalósítása. Mimi némi
bűntudattal nyúlt a telefonja után, hogy felhívja Calt.
Amikor a férfi felvette, belevágott a közepébe:
– Szia, figyelj, szörnyen érzem magam, hogy nem
segítek. Eddig dolgoztam, de most már át tudok menni, ha
bármit tehetek. Csak szólj.
– Nem, nem kell – felelte Cal. – Tényleg. Minden a terv
szerint megy, jól haladunk.
– De…
– Kösz, hogy felajánlottad – folytatta a férfi –, de elegen
vagyunk. Majd később találkozunk, oké? Szia!
Ennyi volt – szilárd és határozott visszautasítás. Mimi
azon tűnődött, mi állhat a háttérben. Tulajdonképpen semmi
köze az egészhez, és ha egyszer nincs szükség rá odaát,
altkor dolgozhat még pár órácskát. Ebben a pillanatban új e-
mail landolt éles csendüléssel a postafiókjában, így nem
ábrándozhatott tovább Calról. CJ egyik misztikus írókollégája
érdeklődött, hogy megcsinálná-e a blogját, és nagyobb
érdeklődést tudna-e kelteni a könyvei iránt…
Hatkor hallotta, hogy Marcus hazaért a cirencesteri
bevásárlásból, és odalent motoz. Mint várható volt, a férfi
kereken visszautasította, hogy beöltözzön a bulira.
– A szürke öltönyömet veszem fel – jelentette ki. – Ha
valaki kérdezi, majd megmondom, hogy az ABBA
menedzserének öltöztem.
Hét előtt tíz perccel Mimi elkészült, még ha nem is tudta
megnézni magát tetőtől talpig az öltözőasztala kis tükrében.
Mindazonáltal reménykedett benne, hogy a végeredmény
kielégítő. Öltözékének alapját egy lila szaténblúz alkotta,
melyet egy turkálóban vett. Ezt övvel szorosan összefogta a
derekán, és szűk fehér nadrágot vett fel hozzá tűsarkú piros
csizmával. A szokásosnál sokkal bőkezűbben bánt a
sminkkel, beleértve egy zafírkék szemhéjfestéket is.
Marcus szobájának ajtaja kinyílt, és Mimi hallotta a férfi
hangját:
– Kész vagyok.
– Szentséges ég! – kapta a kezét a szája elé, amikor
megpillantotta Marcust. – Uramatyám!
– Hogy nézek ki? – érdeklődött Marcus félénken.
Mimi elnevette magát, mert a férfi pont úgy festett, mint
Colin Firth a Mamma Mia! végén: türkizkék trapéznadrágban
volt hegyes gallérú inggel. Miminek ugyan feltűnt, hogy
valamivel magasabb a szokásosnál, de csak megkésve
döbbent rá, hogy Marcus ezüstszínű platformcipőt visel.
Mimi átölelte Marcust.
– Ezt meg honnan szedted?
– A netről. Múlt héten rendeltem. Te vetted át a
csomagot kedden.
– De hisz azt állítottad, hogy új huzat a golftáskádra! –
hüledezett Mimi.
– Hazudtam.
– Azt mondtad, hogy szürke öltönyben leszel!
– Ez volt az eredeti terv.
– És mitől gondoltad meg magad? – érdeklődött Mimi.
– A temetőben sétáltam, és Cora ott ült az anyja sírjánál.
Megálltam, köszöntem nekik, és beszélgettünk egy kicsit.
Megkérdezte, hogy még mindig ugyanúgy hiányzik-e nekem
az apád, mint korábban, vagy már egy kicsit könnyebb.
Aztán abban maradtunk, hogy egy kicsit könnyebb, és néha
bűntudatunk van emiatt. – Marcus vállat vont. – De hát ez a
normális. Mégis olyan fura, amikor átéljük.
Mimi némán bólintott. Ő is végigment ezen. Amikor
felébredsz, és rádöbbensz, hogy nem a szeretett és
elvesztett lény az első gondolatod, akkor a lelkiismereted
felébred, a szégyenkezéssel együtt, hogy talán mégsem
szeretted őt annyira.
– Cora hozzátette, hogy mivel az ő anyukája és a te apád
ugyanakkor haltak meg, lehet, hogy az égben is együtt
vannak, mert ugyanakkor érkeztek. Aztán azt kérdezte, nem
gondolom-e, hogy figyelnek bennünket odafentről, hogy
lássák, hogyan boldogulunk. – Marcus némi szünetet tartott,
majd folytatta: – Mire én azt válaszoltam, hogy ez egy
egészen zseniális gondolat, mert tudtam, hogy ezt akarja
hallani. Azóta is sokat gondolok erre, és rájöttem, hogy
tényleg nagyszerű lenne, ha együtt lennének ott fent. El
sem hiszem, hogy ilyeneket mondok – mosolygott Mimire
szomorúan. – Annyira az ellentéte mindannak, amit
korábban gondoltam.
Mimi látta, hogy megerősítésre van szüksége.
– Nekem is tetszik az ötlet.
Marcus bólintott.
– Aztán múlt héten megint összefutottam Corával a bolt
előtt, és megkérdezte, hogy beöltözöm-e a bulira. Az volt az
a pillanat, amikor rájöttem: nem válaszolhatom neki azt,
hogy öltönyben megyek. Olyan érzés volt, mintha Stacey és
Dan figyelne minket, és várnák, mit fogok felelni. Így aztán
közöltem, hogy természetesen beöltözöm. Látnod kellett
volna Cora arcát… Tudod, milyen. Szinte ragyogott, úgy
mondta: „Hurrá, annyira fognak örülni!” – Marcus jámboran
vállat vont. – Hát így esett. Muszáj volt keresnem
magamnak valami ABBA-sat a neten, hogy Cora elégedett
legyen velem.
Mimi újra megölelte, egyben kihasználta az alkalmat,
hogy felitassa lappangó könnyeit a fényes türkiz szaténnal.
Aztán eltolta magától Marcust, és elvigyorodott, mert a
megható magyarázat olyannyira ellentétben állt a
kinézetével.
– Imádlak, és fantasztikusan nézel ki!
Miközben megigazította acélkeretes szemüvegét és
beletúrt a hajába, Marcus még inkább úgy festett, mint egy
roppant félénk és visszafogott Colin Firth. Végül
elmosolyodott.
– Akkor gyere, menjünk. És reménykedjünk, hogy nem
kerülök a Könyvelők Lapjának címoldalára ebben a
hacukában.
Együtt vágtak át a parkon, más vendégekkel együtt, akik
különböző irányokból közeledtek mindenféle, a hetvenes
éveket idéző maskarákban. Odabentről az ABBA zenéje
szűrődött ki, villogtak a diszkófények. A DJ énekelni kezdte a
„Mámmá Miá”-t, és a közönséget is erre biztatta.
Cora a barátnőivel táncolt a DJ pultja előtt. Amikor
észrevette Mimiéket, felragyogott az arca, és integetni
kezdett nekik. Mimi elérzékenyült a kislány lelkesedésétől.
Cora és a barátnői neonszínű cuccokat vettek fel színes
edzőcipővel, csuklójukon csillogó karkötők, és…
– Hát megjöttetek végre! Marcus, nahát! Elképesztő! –
üdvözölte őket örömmel Lois, aztán megölelte Mimit. – És te
is… Mostanában mintha nem is láttalak volna.
Mint ahogy nem is látta. Részben, mert Mimi
agyondolgozta magát, hogy elindítsa az új céget, részben
azért, mert túl sok kedve nem volt a találkozáshoz most,
hogy már tudta, mit művel Lois a háta mögött. Egyszer
mégis ráírt, hogy találkozzanak egy italra a Black Swanben,
de Lois kimentette magát, hogy sok a dolga. Mimi húsz perc
múlva mégis látta, ahogy Lois gyalog elmegy otthonról, és
Calék felé indul.
Mimit szomorúság fogta el. Nem volt jó érzés, hogy egy
barátság múlni kezd, de ilyen az élet. Mimi nem tudta
kiverni a fejéből Lois és Cal képét, együtt.
Pedig Lois igazából semmi rosszat nem tett. Igazán
fenntarthatnának egy barátságos viszonyt.
– Klasszul nézel ki – terelte el a szót Mimi.
Ez igaz is volt: Lois hosszú, pörgős ruhát viselt
rózsaszínzöld fagylaltárnyalatokban, hozzá illő nyaklánccal.
De miközben kimondta a bókot, érzékelte, hogy Lois elnéz
mellette, arcán várakozó mosollyal. Mimi hátra sem fordult,
úgy is tudta, hogy Cal az.
– Hát nem szuper a buli? Muszáj lefotóznom
benneteket… Mosoly! – Lois kattintgatni kezdett, és Mimi
arra gondolt, hogy talán szándékosan úgy tartja a telefont,
hogy Cal is belekerüljön a képbe mögöttük.
Közben a boltos Eamonn egy pohár bort nyomott Mimi
kezébe. Loisnak is kínált egyet, de ő megrázta a fejét.
– Nem kösz, túlságosan felpörögtem, inkább nem iszom
még egyet.
Felpörgött? Ez meg mit akar jelenteni?
 Mások is csatlakoztak hozzájuk, és megcsodálták Marcus
jelmezét. Egyszerre Lois így szólt: „Mindjárt jövök” – azzal
eltűnt a tömegben.
Néhány perccel később a büféasztaloknál Mimi látta Calt
Mariával, a Black Swan kocsmárosnőjével beszélgetni, de
csak annyit tudott kivenni: „Nyugi, csak egy kis meglepetés,
majd meglátod.” De amikor megint odanézett, látta, hogy
miközben Mariához beszél, Cal valójában Loist nézi, aki
visszanéz, és pajkosan rámosolyog.
Mimi hirtelen támadt rémülettel gondolt arra, hogy Cal
talán éppen ezt az estét választotta annak bejelentésére,
hogy ő és Lois egy pár.
De nem, biztosan nem, nem itt, Cora partiján.
Mimi kétségbeesetten nézett körül, és észrevette Felixet
a DJ pultja mellett. Éppen a GoPrójával babrált, amivel
karácsonykor is felvette a karaokézást. Szegény, ő is
odalenne. És szegény Cora… Vele biztosan nem akarná ezt
tenni Cal, nem igaz?
Ha már itt tartunk, hol van Cora? A többi lány lelkesen
táncolt, de Cora és Lauren eltűntek. Mimi kombinálni
kezdett. Vajon keresse meg őket, és diszkréten
figyelmeztesse Corát arra, hogy mi készül, vagy ne hagyja,
hogy esetleg túl-pörgő képzelete elragadja? Mit tegyen?
Mert ha mégis megtörténik, és Cora kiakad, akkor az egész
szülinapnak lőttek. Talán Calnak kéne szólni, hogy ne
csináljon semmit, már ha ezt meg lehet úgy oldani, hogy ne
derüljön ki, amit róla meg Loisról tud…
– Mimi!
Mintha úgy próbálna vezetni, hogy be van húzva a
kézifék. Amikor Mimi elindult Cal felé, egy kéz kapta el
hátulról az övénél, és visszarántotta.
Amikor hátrafordult, és látta, hogy a kézifék nem más,
mint Cora, az volt az első gondolata, hogy a kislány is
megsejtett valamit.
– Jaj, Mimi, eljössz velem egy kicsit? Történt valami, és
segítened kell.
Nem volt túl rózsás a helyzet. A női mosdó félig össze
volt hányva. A falnál Lauren kornyadozott kissé zöldes
arccal, szégyenkezve.
 – Hányt – jegyezte meg Cora, ha esetleg Mimi nem látta
volna. – Próbáltuk feltakarítani, de mintha egyre csak
terjedne. És Lauren anyukája nincs itt, másnak meg nem
tudtam szólni, csak neked.
Olyasfajta bók volt ez, amit senki sem hall igazán
szívesen. Mimi Laurenre pillantott.
– Oké. Az első kérdés, hogy mitől lettél rosszul. Beteg
vagy?
Csak mert nemrég látott egy filmet, amiben a hányó
tiniről kiderült, hogy vírusos agyhártyagyulladása van.
– Tizenegy virslis tekercset ettem meg – vallotta be
bűntudatosan Lauren. – Fogadásból.
– Meg egy csomó narancssárga Smartiest – emlékeztette
Cora.
Lauren bólintott, és megtörölte a száját egy
papírtörlővel.
– Meg három doboz kék limonádét is megittam.
Ez megmagyarázta a színt.
Mimi elküldte Corát, hogy szerezzen felmosót és vödröt,
aztán munkához látott a meglévő papírtörlőkkel.
Cora hamarosan visszatért az eszközökkel.
– Nagyon köszi, hogy segítesz. Á, a kedvenc számom.
– De Lauren még mindig elég rosszul néz ki…
– Waterloo! – rikkantotta Lauren, majd egy marék Tic-
Tacot tömött a szájába, aztán egy sprinter ügyességével
szökkent át a hányás fölött. – Gyorsan, nehogy lemaradjunk!
– Cora, egy pillanat! Csak azt akartam mondani, hogy…
De Cora esdeklő pillantást vetett rá, és hagyta, hogy
Lauren, aki már nem volt zöld, kituszkolja az ajtón. Mimi épp
csak annyit tudott utánakiabálni, hogy ne ugráljon nagyon.
Mimi egyedül maradt a mosdóban. Kinyitotta az ablakot,
felmosott, facsart, törölt, sikált és öblített, amíg az összes
kék hányás el nem tűnt, és a padló újra makulátlan nem
lett.
Nyitva hagyta az ablakokat, aztán visszavitte a takarító-
eszközöket, és bement a terembe. A DJ már áttért a „Money,
Money, Money”-ra, és mindenki üvöltve énekelte a refrént,
csillogó ruhákban és színes parókákban.
 Mimi felderült, amikor meglátta Marcust Mariával
táncolni – kissé esetlenül ugyan, de azért jó volt látni, hogy
vegyül. Végül is ez egy parti – neki is inkább el kéne lazulnia
és jól kéne éreznie magát. Meglátta a magányos Loist a
büféasztalnál, és elindult felé.
– Gyere, mutassuk meg a kölyköknek, hogy kell ezt
csinálni.
Lois azonban rá sem pillantott, csak azt mormolta:
– Kösz, de most inkább nem – és amikor Mimi követte a
pillantását, csodák csodája, Calt látta meg.
Már megint.
Cal elfordította a fejét, és kacsintott – rákacsintott Loisra.
Miminek felfordult a gyomra. Te jó ég, ezek úgy
viselkednek, mint a tinik.
Hirtelen abbamaradt a zene. A DJ kézbe vette a
mikrofonját, és beleszólt:
– Oké, emberek, egy kicsit húzódjatok hátrébb, a
szülinapos édesapja szólni szeretne hozzátok. Gyere, Cal,
tiéd a pódium.
Miminek még jobban felkavarodott a gyomra.
Mihelyst Cal átvette a mikrofont, füttyögés és éljenzés
hallatszott. Cal végigmosolygott a hallgatóságon.
– Ne izguljatok, nem lesz hosszú. Csak meg akartam
köszönni nektek, hogy eljöttetek, és el akartam mondani,
milyen szerencsés vagyok, hogy a világ legjobb kislányának
apukája lehetek. Cora talán nem emlékszik már, de tavaly
nyáron említett valamit, amit nagyon szeretne látni…
Úgyhogy mindent elkövettem, hogy elintézzem. – A DJ felé
fordult. – Nem tudnád leállítani a zenét? Éppen valami
fontosat mondok.
A DJ fölemelte a kezét.
– Nem áll le. Elromlott – vonogatta a vállát tehetetlenül,
miközben felcsendültek a „Voulez-Vous” kezdő akkordjai. –
Bocs, haver, nem megy.
A zene egyre hangosabb lett. Mimi érezte, hogy Lois
reszket mellette. Cal tett néhány vicces, próbálkozó
tánclépést, aztán beleszólt a mikrofonba:
– Nem, egyedül nem fog menni, segítségre lesz
szükségem…
 Amikor a zene elérte a maximális hangerőt, Lois elindult
a tömegben Cal felé. Cal elvigyorodott, egyik kezét Lois
derekára tette, és úgy megpörgette, hogy a nézőkből
hitetlenkedő sóhaj szakadt fel. Most jöttek rá, hogy a DJ
végig benne volt a játékban. Az is hamar kiderült, hogy nem
egyszerűen csak arról van szó, hogy két ember elkezd
táncolni, aztán lesz, ami lesz. Minden egyes lépés, minden
forduló pontosan meg volt koreografálva, a két ember
összhangban mozgott egymással és a zenével. Mindenki
ujjongott és tapsolt, hüledezett és el volt ragadtatva.
Mert Cal és Lois valóban lenyűgöző előadást produkált;
láthatóan sok időt töltöttek gyakorlással. Miközben nézte
őket, Mimi csodálattal adózott az ügyességüknek és az
elszántságuknak, főleg Lois részéről, aki mindig is annyira
fájdalmasan tudatában volt a lába állapotának. Gombóc
gyülekezett a torkában, mert Lois mintha teljesen
átváltozott volna. Mintha megint ugyanaz a sugárzó,
magabiztos, gyönyörű nő lett volna, aki a baleset előtt volt,
és ezt szinte csoda volt látni. Vajon melyik volt előbb,
tűnődött Mimi: az, hogy összejöttek, és utána kezdték el a
táncot gyakorolni? Vagy, ahogy a táncos műsorokban
előfordul, olyan sokat gyakoroltak együtt, hogy végül
összejöttek?
Ám Cora reakciója volt a legváratlanabb. Ott állt a
táncparkett szélén, tapsikolt és nevetett, és látszott rajta,
hogy teljesen lenyűgözi a neki készített meglepetés, s
cseppet sem zavarja, hogy az apja éppen Loisszal táncol.
A bemutató véget ért, és orkánszerű taps csattant fel.
Felix, aki felvette az egészet, ugyancsak tapsolt, és Mimi
látta, ahogyan lopva elmorzsol egy könnycseppet. Cora
odarohant Calhoz, aki felkapta és megpörgette.
Amikor végül letette a lányát, Cal megint magához
ragadta a mikrofont.
– Cora tavaly nyáron mutatta nekem ezeket a
meglepetéstáncokat a YouTube-on, és elsóhajtotta magát,
hogy nagyon szeretne egyszer a valóságban is látni egyet.
Ez adta az ötletet. Hatalmas köszönet Loisnak, amiért
hajlandó volt beszállni, és nem egyedül kellett csinálnom.
Egyszerűen fantasztikus volt.
 Ezután a parti és a tánc folytatódott. Cora odament
Mimihez, és kivitte magával a levegőre. Leültek az egyik
padra a virágzó gesztenyefák alatt, Cora ivott egy kortyot a
cseresznyés Tangójából, és megszólalt:
– Lois nem apa barátnője.
Mimi gyomra ugrott egyet.
– Tényleg? Honnan veszed?
– Születésnapom van, és ma reggel megkérdeztem. Úgy
döntöttem, hogy muszáj lesz, mert a szülinapom van, és
megöl a kíváncsiság. Meg kellett tudnom az igazságot, ezért
egyszerűen előrukkoltam vele. Ő megölelt, és azt válaszolta,
hogy Lois nem a barátnője. Megeskettem az életemre, hogy
nem hazudik, és ő meg is esküdött. Utána mondtam el neki,
hogy láttam, amint Lois bejárogat a műterembe, mire azt
felelte, hogy nem árulhatja el, miért, mert meglepetés lesz,
de este kiderül a partin. – Cora nagy levegőt vett, és
ragyogóan elmosolyodott. – És ez volt az, ezt csinálták a
műteremben egész végig, gyakorolták a táncot. Csak
barátok. Rosszul gondoltam. Úgyhogy ez akkor jó hír.
Csak egy kicsit.
– Nagyon jó – bólintott Mimi, és megnyugtatóan
megszorította Cora vékony vállát.
– Már korábban is el akartam mondani, csak elfelejtettem
– folytatta könnyedén Cora. – Mert itt volt a buli, és jól
éreztem magam meg táncoltam… Lauren pedig túl sokat
evett és rosszul lett, ezért gondoltam, hogy most mondom
el. Most már tudod.
– Igen – mosolyodott el Mimi, mert Corának fogalma sem
lehetett róla, mekkora megkönnyebbülést jelentett ez neki
is.
– Itt jön apa. – Amikor Cal észrevette őket és feléjük
indult, Cora odakiabált neki: – Épp most mondtam el
Miminek, hogy mennyire félreértettelek. Mert a múlt héten
beszéltünk róla.
– Kicsim, Felix fel akar venni téged a tortával, mielőtt
felvágnánk, Lauren bátyja pedig FaceTime-on közvetíteni
akar a nagyijuknak. Megígértem, hogy megkereslek és
beküldelek.
– Oké, megyek – pattant fel Cora, és beszaladt.
 – Lauren nagyanyjának combnyaktörése van, ezért
kórházba került – foglalt helyet Cal Cora mellett a padon.
– Hallottam. Szegény.
Cal rásandított.
– Ezek szerint egész múlt héten azt hitted, hogy van
valami köztem meg Lois között.
Ez aztán az egyenes beszéd. Mimi bólintott.
– Hát, igen.
– Akkor ez mindent megmagyaráz.
– Milyen mindent? – száradt ki Mimi szája.
– Ahogy viselkedtél, amikor rendbe tettük a kertet.
Tudtam, hogy valami nyugtalanít, de fogalmam sem volt
róla, mi az. – Cal felvonta a szemöldökét. – Tényleg azt
hitted, hogy titokban találkozgatunk?
Mimi orrát megcsapta a férfi kölnijének citrusos illata.
Megvonta a vállát.
– Kissé megdöbbentem, de egyedül abból indulhattam ki,
amit Cora mondott. Amellett pedig tény, hogy titokban
találkozgattál Loisszal. Csak éppen nem azért, amiért
gondoltuk.
– Nem tudom elhinni, hogy Cora látta, amikor Lois
belopózott a műhelybe. Azt hittük, mindent tökéletesen
elterveztünk. A zene sem hallatszott ki, mert fejhallgatót
vettünk fel. Olyan volt, mint valami néma diszkó. – Cal
elhallgatott. – Inkább azt nem hiszem el, hogy azt
gondoltad, meg tudnék tenni ilyesmit Felixszel. Felix a
barátom – fordította felfelé a tenyerét. – Soha nem tennék
vele ilyet.
– Tudom, épp ezért döbbentem meg annyira, amikor
Cora elmondta. De végül is összeállt a kép, és azt is
megígér-tette velem, hogy nem beszélek róla senkinek.
Nem kérdezhettelek meg téged. Nem kérdezhettem meg
Loist sem. Azt hittem, ma készültök a nagy, romantikus
bejelentésre… Ne haragudj – bökte ki Mimi, mert Cal egyre
jobban elszörnyedt.
– Azt hitted, hogy ezt tenném a saját lányommal? A
születésnapján?
– Nem hittem – magyarázkodott tehetetlenül Mimi. – De
úgy tűnt, hogy akkor is meg fog történni.
 – Sosem tennék ilyesmit – felelte Cal.
– Hát persze hogy nem.
– Lois a barátom. Nincs köztünk semmi. Soha nem is volt
és nem is lesz.
Mimi hevesen és megkönnyebbülten bólogatott.
– Tudom.
– Csak azért tartottam titokban a táncot, hogy tényleg
meglepetés legyen mindenkinek. Kizárólag Felixnek
mondtam el ma reggel, nehogy azt higgye, hogy valami baj
van.
– Értem – bólintott Mimi, és látta, hogy Lois közeledik
örvénylő rózsaszín-zöld ruhakölteményében.
– Lois találta ki, hogy tanuljak be egy táncot – folytatta
Cal. – Azt pedig én, hogy ő is csinálja velem együtt.
Lois vigyorogva lépett a padhoz.
– Én meg közöltem, hogy szó sem lehet róla, meg sem
vagyok hajlandó próbálni, miután egyszer már elterültem,
mint egy büdösbogár.
Mimi nem volt ott, de hallotta a sztorit Loistól: Lois
egyszer táncolni próbált egy esküvőn a műlábával, amihez
még nem volt eléggé hozzászokva. Annyira elkeserítette a
csúnya botlás, hogy megesküdött: soha többet nem próbál
megint táncolni emberek előtt.
Mostanáig nem is próbált.
– Cal mégis rávett – jegyezte meg Mimi. – És most
megmutattad mindenkinek, hogy képes vagy rá, és
láthattuk, mennyire klasszul csinálod.
– Hát, klasszul azért nem, de megjárja. Örültem, hogy
egy darabban megúsztam. És ezt neki köszönhetem –
mosolygott rá Lois Calra, aztán visszafordult Mimihez: –
Mesélte már, hogy Cora azt hitte, titokban járunk?
– Igen – bólintott Cal.
– Te jó ég, el tudod ezt képzelni?
– El tudta – felelte fanyarul Cal.
– Tessék? – meredt Mimire hitetlenkedve Lois. – Ez
komoly? Hogy hihetted, hogy megtennék ilyesmit Felixszel?
Mostanra teljesen valószínűtlennek tűnt az egész, noha
nemrég még annyira valóságosnak látszott.

Ú
 – Mit is mondhatnék? – tárta szét a kezét Mimi. – Úgy néz
ki, mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa…
Lois elnevette magát.
– Nem hápogtunk, hanem táncoltunk. – Kinyújtotta a
lábát és megmozgatta a lábfejét, az igazit és a műt is. –
Táncoltunk, mint a kacsák!
 37. fejezet

Ahogy eljött a május, az idő egyre kellemesebb lett, és a

nyaralóházak Goosebrook környékén kezdtek megtelni
turistákkal és vendégekkel. Utóbbiak nagyjából két
csoportra oszlottak: voltak nyugodt, szolidan öltözött
emberek, akik órákig trappoltak a gyönyörű vidéken,
csodálták a tájat, és be-betértek a helyi kocsmákba néhány
jó falatra meg egy pofa sörre. És voltak a bulizók, akik
vedeltek, és a lehető legfülsértőbb hangokkal zavarták meg
Cotswolds nyugalmát.
A látogatók egy része szórakoztató volt, a másik részük
kész lidércnyomás.
Mindenesetre tettek róla, hogy a szombat esték a Black
Swanben sose legyenek unalmasak. Sokan voltak, és a
zajszint is megemelkedett, amikor több csoport is érkezett,
és az alkoholfogyasztás elszabadult.
– Tudtam, hogy valamit elfelejtettem elhozni – jegyezte
meg Lois.
– Mi lenne az?
– A füldugó – felelte Lois, amikor a poharaik
összekoccantak a felharsanó nevetéstől.
– Ha füldugó lenne a füledben, engem se hallanál –
bökött Mimi a csapat nagyhangú vezetője felé. – Csak egy
kis hangerő-szabályozás kellene, mondjuk, egy tekerőgomb
a mellén, amit vissza lehetne csavarni, ha túl hangos.
– Felix mindig azt hangoztatta, hogy minél nagyobb a
hang, annál kisebb a farok. Habár – helyesbített Lois – még
nem halt meg, szóval valószínűleg most is ez a véleménye.
De honnan is tudhatnám? – vont vállat, és próbált
mosolyogni.
Mimi megsajnálta. Cora szülinapi partijának estéjén, Cal
és Lois fantasztikus tánca után arra gondolt, hogy Lois és
Felix talán újra egymásra találnak majd. De ez nem
következett be. A köztük lévő alapvető problémák nem
oldódtak meg. Felixet mostanában ritkán lehetett látni a
faluban. Mimi tudta, hogy rettenetesen hiányzik Loisnak,
csak túl büszke ahhoz, hogy ezt bevallja.
– Bizonyára sokat dolgozik.
– Nem hinném. Henrietta szerintem odavan az örömtől,
hogy végre megszabadult tőlem, és mindent elkövet, hogy
találjon a fiának valaki jobbat helyettem.
Annyira jó volt, hogy Lois végre visszatért az életébe.
Mimi szerette volna egy kicsit fölvidítani, de most csupán
annyit segíthetett neki, hogy meghallgatta és támogatta.
Mindketten tudták, hogy Henrietta körbejárta az összes
olyan ismerős jó családot, ahol fiatal lány van, és próbálta
őket összehozni Felixszel. És minderről azért volt
tudomásuk, mert Henrietta boldog-boldogtalannak el is
újságolta.
– Pusztán azért, mert Henrietta ezt csinálja – jegyezte
meg Mimi –, még nem biztos, hogy Felixet tényleg érdekli is.
– Olyan az egész, mint a Büszkeség és balítélet – húzta el
a száját Lois. – Mrs. Bennett keresztezve egy igazán szívós
farkaskutyával egyenlő Henrietta. De ennyi elég is az
anyósomból ma estére. Láttad ott azt a kettőt? Mit gondolsz,
milyenek a pasi esélyei?
Mimi követte Lois diszkrét biccentésének irányát. A pub
kandallója előtt egy tipikus nagyhangú városi alak állt, és az
egyik lánybúcsús turistacsapat egyik tagjával beszélgetett.
A férfi magas volt és meglehetősen jóképű, rögbis vállakkal.
Piros nadrágban. A lány a legvisszafogottabb volt a barátnői
közül, és a maga szolid módján nagyon szép, természetes
szőke hajjal és minimális sminkkel.
– Szép a lány – mondta Mimi.
– Túl jó a pasihoz.
– Eléggé félénknek tűnik. Talán szüksége van valakire,
aki egy kicsit felrázza.
– A pasi túlságosan rámenősnek látszik, ijesztő. Másfelől
viszont – folytatta Lois – talán csak azért nem tetszik, mert
az iskolai matektanáromra emlékeztet.
Tovább figyelték a párocskát, akik a bár egy csendesebb
zugában folytatták a beszélgetést. Tíz perccel később Mimi
megszólalt: – Úgy tűnik, a pasi nyerésben van.
 Izgalmas volt figyelni az interakciót, a testbeszédet két
olyan embernél, akik most találkoztak életükben először. A
lány eleinte inkább hátrafelé húzódott, most viszont
megérintette a férfi karját.
– Úgy tűnik, hogy én tévedtem, és neked volt igazad –
szólt Lois. – Ó, a pasi elmegy még egy italért. A lányt meg
elcibálja a barátnője egy kis csajos beszélgetésre…
Nézték, ahogy a két lány kimegy a kocsma hátsó ajtaján.
– Kár, hogy lemaradunk a legjobb részről – jegyezte meg
Mimi.
– Én is pont erre gondoltam – nyalábolta fel a táskáját és
az italát egyetlen gyakorlott mozdulattal egyszerre Lois. –
Gyerünk.
Odakint a fűtött verandán sok asztal volt már foglalt, de
a csinos szőke lány és a barátnője melletti szerencsés
módon szabadon állt.
– Mesélj el mindent – hajolt előre kíváncsian a barátnő. –
Az összes részletet. Milyen a pasi?
– Baznek hívják, és bróker a Cityben. Az elején nem
tudtam, mit gondoljak, mert egy kicsit önteltnek tűnt. De
aztán tovább beszélgettünk, és rájöttem, hogy nem ez az
igazi énje. Csak egy álca, amivel leplezi az igazi érzéseit.
Sokkal kedvesebb, mint amilyennek gondoltam.
A barátnő az orrát ráncolta.
– De az a piros naci!
– Tudom. Nos… talán meg tudnám szokni. Elvégre ez
csak egy nadrág.
Csak éppen piros.
Mimi és Lois kétkedve néztek össze.
A szomszéd asztalnál a barna barátnő feljajdult:
– Te aztán jól bekaptad, Deb. Teljesen rápörögtél!
– Olyan izgalmas. Annyira aranyos, figyelmes, és ahogy
beszélt velem… Tudod, vannak olyan emberek, akik mellett
különlegesnek érzed magad. Baz is ilyen. És annyi
mindenen ment keresztül – Deb halkabbra fogta a hangját. –
Két évvel ezelőtt elveszítette a menyasszonyát.
– Hol veszítette el? Egyszer én is teljesen eltévedtem a
Westfield Plazában. Candice-szel benyomtunk két üveg
Bollyt a pezsgőbárban…
 – Nem, nem úgy veszítette el. Neki meghalt a
menyasszonya – kapott a szívéhez Deb. – Autóbalesetben,
alig három héttel az esküvő előtt… El tudod ezt képzelni?
– Jesszusom! Ez szörnyű!
– Borzalmas. Egészen elfulladt a hangja, amikor mesélte.
Már két éve történt, de az ember nem egykönnyen teszi túl
magát az ilyesmin, nem igaz? Azt hitte, hogy végre
találkozott élete szerelmével, aztán a következő pillanatban
vége. Olyan tragikus… Mostanáig nem is tudott gondolni
arra, hogy kitegye a lábát otthonról, és újra randizzon.
– Szerencsétlen srác. Talán éppen rád van szüksége.
Lehet, hogy a sors hozott össze benneteket.
Deb a fülé mögé tűrt egy szőke haj tincset, és bólintott.
– Én is pont erre gondoltam. Mármint eszembe se jutott,
hogy ma este eljövök ide, és olyan valakivel találkozom,
akivel igazi kapcsolatot érzek, aztán mégis megtörtént. És
most annyira izgatott vagyok…
A barna lány elnyomta a cigijét.
– Akkor menjünk gyorsan vissza. – Diadalmasan a
barátnőjére mosolygott. – Lehet, hogy ez az este az egész
életedet megváltoztatja.
A lányok visszamentek a pubba, Mimiék pedig
összenéztek.
– Huh – fújta ki a levegőt Lois.
Mimi bólintott.
– Tudom. Nem volt szép tőlünk, hogy kinevettük a piros
nacit.
– Én azért érzem rosszul magam, mert rosszakat
mondtam azokról a pasikról, akik hangosan nevetnek.
– Szörnyű perszónák vagyunk – Mimi torkában gombóc
támadt. – Szegény Baz.
– Szerencsétlen pasi – Lois a farmerje zsebében kezdett
kotorászni, előszedett egy zsebkendőt, és a szeméhez
nyomkodta.
– Szerencsétlen pasi? Remélem, nem rólam van szó. –
Mimi ugrott egyet, amikor egy kéz érintette meg a vállát, és
Cal bukkant fel mögöttük. Aztán a férfi észrevette a
szempillafestékes zsebkendőt Lois kezében. – Elnézést. Mi
történt?
 Lois széttárta a kezét.
– Semmi baj, csak… – megdermedt, miközben próbálta
visszadugni a zsebkendőt a zsebébe.
– Mi az? – érdeklődött Mimi, látva Lois „jaj, ne már”
arckifejezését.
– Szétment a cipzár. – Előrehajolt, és Mimi látta a bugyi
kivillanó fehérségét. – A francba. A természet így jelzi, hogy
túl sokat ettem vacsorára indulás előtt. – Lois
fölegyenesedett, egyik kezével a cipzárat fogta, a másikkal
pedig rövid felsőjét próbálta ráhúzkodni. – Muszáj
hazamennem átöltözni. Legalább nem lakunk messze.
Cal elfoglalta Lois helyét. Együtt nézték, amint a lány
enyhén sántítva átvág a parkon és eltűnik a sötétben.
– Tudom, hogy nincs jól – jegyezte meg a férfi. – Mi
történt, ami így felzaklatta? Hallotta a dolgot Felixszel?
– Nem. Miért, mi van Felixszel?
Cal halkabbra fogta a hangját.
– Elment randizni valami lánnyal, akivel Henrietta
próbálja összehozni. Ha Lois nem tudja, ne is áruld el neki.
– Jaj, ne. Henrietta tenni fog róla, hogy az egész falut
telekürtölje a dologgal.
– Akkor miért volt ilyen feldúlt?
– Odabent néztük, ahogy két ember ismerkedik. – Mimi
érezte a téma kényességét, és különösen ügyelt arra,
nehogy a lába véletlenül hozzáérjen Cal térdéhez. – A pasin
piros nadrág volt, és eléggé seggfejnek tűnt, és nem
értettük, hogy egy ilyen csinos lány miért áll szóba vele.
Aztán hallottuk, ahogy a lány elmesélte a barátnőjének,
hogy a pasi menyasszonya meghalt, mielőtt
összeházasodhattak volna. – Mimi elhallgatott. –
Autóbalesetben, három héttel az esküvő előtt. Úgyhogy
mindketten rosszul éreztük magunkat, amiért olyan
rosszakat gondoltunk róla. Ha meglátsz egy idegent, sosem
tudhatod, milyen sorsa van, nem igaz? Ez a szerencsétlen
srác, ez a Baz… Éppen próbálja újra összerakni az életét.
Biztosan nagyon nehéz lehet. Bocs – rázta meg a fejét Mimi,
hisz éppen Calnak magyarázta ezt.
– Nyugi. Nézd a jó oldalát: ha ma megismerkedett ezzel a
lánnyal, akkor jól halad. – A fényfüzérek derengésében még
lágyabb volt a tekintete. – Előbb vagy utóbb szinte
mindenkinél bekövetkezik.
Cal ezt bizonyára nem szánta ennyire
jelentőségteljesnek, Mimi mégis annak érezte. Megmozdult,
és véletlenül hozzáért Cal térdéhez. Noha teljesen
akaratlanul történt a dolog, izgatóan borzongató volt. De mi
van, ha Cal azt gondolja, hogy szándékosan csinálta?
Próbálta elterelni a figyelmét:
– Hogy állsz a festéssel? És mikor lesz kész a
weboldalad?
– Ne is mondd – húzta el a száját Cal. – Ha egyvalamit
kijavítanak, négy dolog jön elő helyette. Csak nincs szívem
megmondani a srácnak, hogy szívesebben csináltatnám
mással.
Cal ismét úgy nézett rá, hogy az ujja hegyéig
belebizsergett.
– Tudod, hogy szívesen segítek – felelte Mimi.
Igazság szerint kicsit sértve is érezte magát, amiért Cal
nem őt kérte föl már eredetileg is.
– Köszi. Tudom, de egy kicsit kínos a helyzet. Én vagyok
az egyetlen ügyfele. És Eamonn fiáról beszélünk – folytatta
Cal. – Mindenáron webtervező akar lenni, de nemigen akad
megbízása. Eamonn könyörögte ki, hogy adjak neki esélyt.
Nos, ez tényleg megmagyarázta a szörnyű weboldalt.
Nem csoda, hogy Cal eddig mélyen hallgatott róla. Mimi a
legszívesebben megpuszilta volna; hogy is lehetne nem
szeretni valakit, akinek nincs szíve megmondani egy barátja
félénk tini fiának, hogy ki van rúgva?
Igazán nem is úgy gondolja a szeretetet…
A szíve ennek ellenére vad verdesésbe kezdett.
Mert mi van, ha mégis?
Cal üdvözlő mozdulattal fölemelte a kezét.
– Megjött Lois – jelentette, amikor a lány előbukkant a
sötétségből, egy másik, bővebb és fekete farmerben. Cal
fölállt, és átadta a helyét. – Úgy hallom, bent nagyon zajlik
az élet. Hozzak nektek valamit inni?
Amint Cal eltűnt odabent, Lois előszedte a telefonját.
– Nézd, mit találtam az Instagramon tíz perccel ezelőtt.
 Mimi fel volt készülve a legrosszabbra, és nem is
tévedett.
A szelfit egy Clementine nevű felhasználó tette ki, és
négy embert ábrázolt valami puccos bárban. A képaláírás a
következő volt: Haha, micsoda szuper este! Rory elcibált
vacsorázni a Colworth Manor Hotelbe, na és kivel futottunk
össze? Az én gyönyörű Arabella Playdell-Grey barátnőmmel
meg a szuperhelyes pasijával, Felix Mercerrel, juhéj!
Mimi lojálisan megjegyezte:
– Nos, én nem nevezném éppenséggel gyönyörűnek.
Elég nyúlszerű fogai vannak.
– Én is pont erre gondoltam. Egy kicsit olyan, mint egy
nyúl. – Lois elhallgatott. – Sőt nagyon olyan.
– Nem túl csinos.
– Nálam csinosabb.
Mimi a fejét rázta.
– Dehogy.
– Nincs tele forradásokkal, és fogadni mernék, hogy két
lába van.
– Figyelj, Felix csak azért van ott, mert Henrietta
belevitte. Valószínűleg szörnyen érzi magát, és utálja az
egészet.
– Ellentétben Henriettával, aki valószínűleg boldogan
röpköd körbe-körbe a seprűjén, és pezsgőt bont.
– Jól vagy? – kérdezte együttérzően Mimi.
– Muszáj tartani magam, nem igaz? – Lois felsóhajtott, és
még egyszer szemügyre vette a képet, aztán kikapcsolta a
telefont. – Utálom, hogy olyan nyomorultul érzem magam a
testem miatt, ráadásul mindig emlékeztetnem kell
magamat, hogy rengeteg embernek még ennél is sokkal
rosszabb. Mint a piros nadrágos pasinak vagy Calnak. – A
karkötői megcsörrentek, amikor a pub felé bökött. – És
hozzá még bűntudatom is lesz, amiért ilyen önző,
nyavalygós liba vagyok.
Nemsokára Cal bukkant fel az italokkal.
– Épp itt volt az ideje – kiáltott fel Lois, és pattant, hogy
segítsen, de Mimi azonnal látta, hogy valami megváltozott:
Calnak megfeszült az álla, korábbi laza viselkedése és
mosolya eltűnt.
 – Mi a baj? – kérdezte.
– Az a baj, hogy ennyit kellett várni az italokra – Lois
visszazökkent az „érezzük jól magunkat” üzemmódba;
poharát a másik kettőhöz koccantotta. – De most már itt
vannak, úgyhogy egészségünkre! Cal, ezt a széket neked
húztuk ide. Miért nem ülsz le?
– Inkább állok – szólt Cal, tudomást se véve Mimi
aggodalmas tekintetéről. – Jó így.
Mimi azonban tudta, hogy valami gond van. És miközben
Lois tovább csacsogott a következő kvízestről meg a
múltkori legendás csalási esetről, Mimi érezte, hogy Cal
szinte számolja a másodperceket, vár valamit. A felszínen
nyugodtnak tűnt, de a felszín alatt valami készülődött… Izzó
düh? De miért? Főleg hogy nem is az a fortyogó típus.
Aztán bekövetkezett: kicsapódott az ajtó, és Baz vállas
alakja rajzolódott ki. Amikor észrevette Calt a verandán,
elüvöltötte magát: – Ott van! – és megindult.
 38. fejezet

Lois hátrafordult, hogy lássa, mi történik.

– Na nézd csak, ez az a fickó, aki…
– Te jó ég, mi folyik itt? Mit csinálsz? – a csinos szőke lány
rémülten állt Baz mögött.
– Hogy mit csinálok? Móresre tanítom ezt a kotnyeles
rohadékot – csikorogta Baz összeszorított fogakkal, amikor
Cal szembefordult vele.
– Komolyan? – Cal közben letette a poharát. Jeges,
megvető hangon ismételte meg: – Mármint tényleg
komolyan?
– Miből gondolod, hogy jogod van beleütni az orrodat
mások dolgába? Hogy merészeled? – fröcsögte Baz.
– Hitvány alak vagy – vágta rá Cal.
– Semmi közöd hozzá – dörögte Baz, és az ökle Cal feje
felé lendült.
Cal könnyedén, szánakozó mosollyal elhúzódott az ütés
elől, amivel csak még jobban felingerelte Bazt.
– Kicsinállak! – üvöltötte a piros nadrágos Baz, és újra
Calra vetette magát, aki egyetlen alsó horoggal állon találta
és leterítette.
Baz hátrazuhant a székekre és asztalokra, majd
csattanva landolt a padlón. Bikaszerű, dühös fújtatást
hallatott, az arcát fogta, és káromkodott. Az emberek
kitódultak a pubból, hogy lássák, mi ez a nagy felfordulás. A
szőke lány, akit láthatóan teljesen kiborítottak a történtek,
elkapta Cal karját.
– Akkor mégse viccből mondtad, amit mondtál?
– Mit mondott? – érdeklődött Lois, miközben Baz szólt a
haverjainak, hogy hívják a rendőröket.
– És mondjátok meg nekik, hogy küldjék a mentőket is.
Ez az idióta eltörte az állkapcsomat. Ezt nem fogja megúszni
szárazon, garantálom. Ez súlyos testi sértés.
– Haver – csóválta a fejét az egyik barátja kétkedő arccal.
– Nem éri meg.
 – El fogja vinni a balhét – üvöltötte Baz. Megvágta a
kezét valami törött üveggel, és a vér a mellkasára
csöpögött. – Ráadásul a legjobb ingem. Hívd a zsarukat,
Rupe. Ha te nem hívod, majd hívom én.
Amíg a rendőröket várták, Cal bement a kocsmába
Mimiékkel.
– Mondd már el, mi történt – szólt Lois. – Megöl a
kíváncsiság.
Cal belekezdett:
– Amikor bejöttem az italokért, láttam ezt a Bazt a szőke
lánnyal, és ráismertem a leírásotok alapján. Leadtam a
rendelést, aztán kimentem a mosdóba. Baz is jött
nemsokára az egyik haverjával, aki megkérdezte, hogy
alakulnak a dolgok a lánnyal. Baz azt felelte, hogy megy
minden, mint a karikacsapás, a csaj azonnal benyelte a
horgot. Mire a haverja megszólalt: „Basszus, Baz, még
mindig a halott barátnős szart nyomod?” Mire Baz:
„Mindegy, mi az, csak működjön.” Erre a haver: „Megint az
ejtőernyős baleset?” Mire Baz: „Nem, a múltkor, amikor ezt
dobtam be, a csaj rákeresett a neten. Onnantól inkább
autóbalesetet mondok.”
– Te jó ég! – lehelte Lois.
Cal elhallgatott. Látszott rajta, hogy minden szó
bevésődött az agyába. Aztán megvonta a vállát.
– Meg se szólaltam a mosdóban. De amikor visszajöttem,
elmentem a lány mellett, és szóltam neki, hogy a halott
barátnős sztori nem igaz, a pasi csak azért dobta be, hogy
könnyebben ágyba vihesse.
Mimit elöntötte a düh.
– Tudod, mit rontottál el? – kérdezte Caltól. – Azt, hogy
nem ütöttél nagyobbat.
– Hidd el, szívesen megtettem volna – nézett le Cal a
kezére, és kinyújtóztatta az ujjait. – Tényleg.
Két rendőr futott be, az egyik kövér, a másik sovány.
– Hali, Cal, hogy ityeg a fityeg? – kérdezte a kövér.
– Nem éppen életem legjobb estéje a mai – felelte Cal. –
Miattam hívtak ki titeket.
– Tényleg? Ez új fejlemény. Valaki megütött?
– Nem egészen. Én ütöttem meg valakit – válaszolta Cal.
 Mimi és Lois kimentek vele a verandára, ahol Baz
várakozott négy megszeppent barátjával. A székeket és
asztalokat már a helyükre tették, a törött üveget
felsöpörték.
– Hol a mentő? – kérdezte Baz.
– Nem kértem tőlük, hogy hívják – motyogta a haver, akit
Baz megkért. – Egy kis vágás miatt nem lehet mentőt hívni.
Miután a rendőrök feljegyeztek minden fontos részletet,
meghallgatták Baz előadását a történtekről. Aztán Cal
mesélte el a maga verzióját, tömören és drámázás nélkül.
Amikor befejezte, a kövér rendőr hátradőlt, és lassan
bólogatni kezdett.
– Nos, rendben. Azt hiszem, mindent hallottunk.
– Basszus, itt fogunk megöregedni – nyögött fel Baz.
– Gyerünk, tartóztassák le. Vigyék el, és zárják be
éjszakára, akkor majd megtanulja, hogy ne avatkozzon bele
más dolgába.
– Ne húzd fel magad, Baz – figyelmeztette a barátja.
– Mi a francért ne húzzam fel magam? – dühöngött Baz. –
Már majdnem felszedtem a csajt, ő meg elrontott mindent.
– Ismerik egymást? – nézett a kövér rendőr Bazre.
– Nem, és…
– Én viszont ismerem ezt az embert – folytatta a rendőr. –
Öt éve.
– Szuper, ezek szerint a legjobb haverok, és maga az ő
oldalán áll. Jól kifogtam.
A rendőr biccentett Cal felé.
– Hogy van Cora? Minden oké vele?
– Igen, jól van, kösz.
Baz hitetlenkedve fújt egyet.
– A kurva életbe! Ki a francot érdekel, hogy hogy van a
fickó csaja? Ez korrupció! Hányok maguktól.
– Hibás következtetést von le – közölte a rendőr. – Cora
nem Cal barátnője, hanem a lánya. És azért ismerjük
egymást, mert Cal felesége öt évvel ezelőtt halt meg, nem
messze innen – vonta fel a szemöldökét, és Bazre nézett. –
Autóbalesetben.
Tíz perccel múlt éjfél, és az utolsó vendégek is
elszállingóztak a pubból.
– Ugyan, még olyan korán van – ellenkezett Lois, amikor
Paddy rásegítette a dzsekijét. – Gyertek át hozzám.
– Nem lehet – felelte Cal.
– De lehet! Cora Laurenéknél alszik, úgyhogy nem kell
sietned.
A férfi megrázta a fejét.
– Otto miatt kell hazamennem.
– Nekem is mennem kell – mondta Mimi. – Reggel hatkor
videokonferenciám van, ami azt jelenti, hogy ötkor kell
kelnem.
– Szörnyűek vagytok, komolyan. Paddy, legalább te
átjössz? Légysziiii!
– Na jó, de van itt valami a háttérben. – Paddy, mint
mindig, most is észrevett mindent. – Miről van szó
tulajdonképpen?
Lois zajosan kifújta a levegőt.
– Hát jó. Ha mindenképpen tudni akarod, az a lány, akivel
Felix elment bulizni ma este, kitett három képet az
Instagramra. Hármat! Hogy eldicsekedjen vele, milyen jól
érzik magukat… Szóval úgy gondoltam, én is ki teszek
néhány saját képet, amin meg én szórakozom remekül
valakivel.
– Hisz egész este lett volna rá lehetőséged – vélekedett
Paddy. – Rengeteg képet csinálhattál volna a pubban.
– Komolyan nem érted? Mindig a kocsmába járunk. Az
ottani képek nem számítanak – nézett Paddyre lesajnálóan
Lois. – De nálam otthon, az más… az már jelent valamit.
Kérlek! – könyörgött. – Csak hogy egy kicsit jobban érezzem
magam. Nem kell sokáig maradnod.
Paddy elvigyorodott.
– Na jó, csináljuk. De úgy érzem, hogy kihasználsz. Csak
a testemet akarod.
Átvágtak együtt a parkon, és Mimi meg Cal is hazafelé
indultak.
– Mit gondolsz? – bökött Cal a két távolodó alak felé.
– Nem lesz semmi gond. Reméljük, hogy Paddy nem
fogja elcsábítani – felelte Mimi. – És te hogy érzed magad?
 – Mármint Bazzel kapcsolatban? Minden oké. – Cal
megvárta, amíg Mimi kiszed egy kavicsot a cipőjéből. – Csak
nem tudom, hogy mostantól abbahagyja-e.
– Szerintem igen – felelte Mimi.
Amint Baz meghallotta a rendőr magyarázatát,
leeresztett, mint egy kiszúrt lufi. Egy pillanat alatt kiment
belőle minden düh és nagyképűség.
– Láttad te is, még az arcát is eltakarta szégyenkezve. És
megígérte, hogy többet nem fordul elő. Aztán eloldalogtak a
barátaival.
Mimi visszavette a cipőt a bal lábára. Cal nézte.
– Holnap úgyis visszamennek Londonba, úgyhogy sose
fogjuk megtudni – jegyezte meg. – De ha már Londonnál
tartunk, mi ez az esküvős dolog a Savoyban, amiről annyit
hallok?
Mimi elmosolyodott.
– Már akartam említeni, csak annyi minden történt, hogy
elfeledkeztem róla. CJ és Willa összeházasodnak két hét
múlva. El tudod hinni?
– Hogy a fenébe tudták megszerezni a Savoyt? Az ilyen
helyek nincsenek évekre előre betáblázva?
– Akadt egy váratlan lemondás, és CJ azonnal lecsapott
rá. Persze ettől még ugyanúgy egy vagyonba fog kerülni, de
nem akarnak várni. Kérdeztem Loist, hogy eljön-e velem, de
az anyukája születésnapja lesz, és már leszervezte, hogy
átrepül Edinburghba, és elviszi a mamáját színházba.
– Akkor ki fog veled tartani? – kérdezte Cal.
Mimi ellökte magát a faltól, és megigazította a dzsekijét.
– Még nem gondolkoztam rajta. Egyedül is mehetek, de
így azért mégsem ugyanolyan. Főleg hogy alig ismerek ott
valakit.
– Mikor lesz?
– Huszonhatodikán, szombaton. Nézd a csillagokat, hát
nem csodálatosak?
Megálltak, és felnéztek. A korábbi felhőtakaró felszakadt,
és a tintafekete égbolt apró ékkövekkel telehintett fekete
bársonyra emlékeztetett.
– Kassziopeia – mutatott Cal egy csillagkép felé, ujjával
mutatva a vonalakat.
 – Androméda – emelte föl a kezét Mimi is.
Ez volt az egyetlen csillagkép, amit ismert.
– Perszeusz.
A férfi válla a lány vállához ért, és Mimi remélte, hogy
Cal nem érzi, milyen hatással van rá ez az érintkezés, amibe
beleborzong a gerince.
– Hippopotamusz – rajzolt Mimi magabiztosan egy
random alakzatot a levegőbe.
– Kánikula – bólogatott Cal, és hasonlóan cselekedett.
– Kavatina.
– Kamarilla.
– Klamidia. Jaj – kapott észbe Mimi –, Klamidia, az nem.
Miért mondok ki mindenféle butaságot gondolkodás nélkül?
– Nyugi. Szeretem, amikor ezt csinálod – Cal nevetett, de
Miminek a torkába ugrott a szíve.
– Reménytelen eset vagyok – szólt szomorúan Mimi, és
próbálta összeszedni magát.
– Figyelj, ami az esküvőt illeti, semmi gond, ha inkább
mást akarsz vinni. – Cal szünetet tartott. – De ha tényleg kell
valaki, akkor szívesen elmegyek veled.
Mimi rámeredt, és a szíve mostanra tényleg úgy ugrált,
mint egy megvadult kenguru.
– Persze csak ha akarod – folytatta Cal. – Nyugodtan
mondhatsz nemet. Nem fogok megsértődni, megígérem.
Még hogy megsértődni…
Egy jóbarát, aki felajánlja a segítségét – ennyiről van szó.
Bár Cal tekintete most a szokásosnál is mélyebben
megérintette.
– Szuper – bólintott Mimi. Mert szembe kellett néznie a
ténnyel, hogy aligha tudna nemet mondani. – Köszi.
– Nagyon szívesen. – Calnak szinte szikrázott a szeme, és
gyenge szellő borzolta meg a haját. – Szerintem jól fogunk
szórakozni.
Szórakozni? Hogyhogy szórakozni? Milyen értelemben?
Cal tényleg közelebb húzódik hozzá? Mi készül itt?
– Jó muri lesz – hallotta a saját hangját. – És legalább
végre megismered CJ-t és Willát… meg… izé…
Cal aggodalmasnak tűnt.
– Jól vagy?
 Mimi gondolatmenete azonban már szétesett. Meredten
bámult a feléjük közeledő szellemalakra a sötétben: a
vékony, szinte áttetsző figura járásában volt valami furcsán
ismerős…
Valami olyan, amitől felfordult a gyomra.
 39. fejezet

Cal hátrafordult, és szemügyre vette a közelítő idegent.

– Te tudod, ki az? – kérdezte halkan.
Mimi bólintott, és a karján égnek állt a szőr.
– Kendra.
Kendra odaért hozzájuk.
– Mimi, te vagy az? Már várom egy ideje, hogy hazaérj. Jaj,
Mimi… – A hangja elcsuklott. Kinyújtotta a karját, és
közelebb botladozott. – Annyira hiányoztál.
Mimi kifújta a levegőt. Ha készült is valami Cal meg
közte, az biztosan nem most fog megtörténni.
Persze az is lehet, hogy csak képzelte az egészet.
– Mit keresel itt?
Ahogy kimondta, megcsapta a Kendrából áradó
alkoholszag.
– Meg akartalak keresni. Nem tudom elviselni, hogy
olyan régóta nem beszéltünk. Kidobtam Robot… A férfiak
akkora szemetek. Jaj, Mimi, de jó, hogy újra látlak! Neked is
annyira hiányoztam, mint amennyire te nekem?
Mimi kővé dermedve állt, Kendra pedig váratlanul
átölelte. Erezte, hogy Kendra remeg.
– Nem értem, miért jöttél ide így. Nem is szóltál.
– Hívtalak volna föl? Letiltottad a számomat. Mindenhol
letiltottál, hogy tudtam volna szólni?
– Talán okom volt rá.
– Tudom, de olyan régen történt, majdnem egy éve. Már
történelem. És te vagy a legjobb barátnőm. – Kendra hangja
ismét elcsuklott. – Tudom, kiakadtál, amikor rájöttél, hogy
én meg Rob, de nem szórakozásból csináltam vagy
szeszélyből. Tényleg szerettem őt.
– Akkor mi történt? Miért rúgtad ki?
– Mert megcsalt. Engem! El tudod képzelni? – Kendra
arcán könnyek csorogtak. – Kiderült, hogy lefeküdt azzal a
lánnyal, akit a helyedre vett fel az ügynökséghez, aki
ráadásul nem is néz ki olyan jól, mint én. Vastag a bokája!
 Ez a Rob! Aki egyszer félrelép, az máskor is megteszi.
Mimi összenézett Callal, és tudta, hogy mindketten
ugyanazt gondolják.
– A férfiak mindig cserbenhagynak minket – folytatta
Kendra. – De a barátság egy életre szól.
Mindaddig, amíg le nem fekszik a barátod pasijával.
Mimi tagadhatatlanul érzett némi diadalt, amiért a sors
utolérte Kendrát.
– Hogy jöttél?
– Kocsival – intett maga mögé Kendra. – Ott állok a házad
előtt.
– Részegen jöttél Londontól idáig?
– Ugyan, dehogy. Hoztam magammal két üveg pezsgőt.
Egy órával ezelőtt értem ide. Valaki látta, hogy csöngetek
nálad, és szólt, hogy a Black Swanben vagy. De nem
akartam ott találkozni veled, mindenki előtt, ezért inkább
visszaültem a kocsiba, és kinyitottam az egyik pezsgőt,
hogy elüssem az időt. – Kendra most először vette
szemügyre Calt. – Te jobban nézel ki, mint Rob. Mimi pasija
vagy? – Visszafordult Mimihez. – Ezerszer jobban néz ki.
Látod? Szívességet tettem neked. Nyugodtan bevallhatod.
– Nem a pasim.
– Nem? Pedig lehetne. Hacsak nem csaló szemétláda ő is
– borzongott össze Kendra. – Na jó. Kezdek fázni. Nem
mehetnénk be?
– Nem – rázta meg a fejét Mimi.
– De hát annyi mindent akartam mondani neked!
– Én viszont nem akarom hallani.
– Mimi, kérlek! Annyi tervem van… Minden csak rajtad
múlik… Szeretnék bocsánatot kérni. – Kendra Calhoz fordult.
– Magunkra hagynál minket? Elég fura egy idegen előtt
beszélni ilyen személyes dolgokról.
– Ahogy te szeretnéd – fordult Cal Mimihez. – Maradok,
ha úgy gondolod.
– Kösz, nem kell. – Kendrának igaza volt: Calnak ehhez
semmi köze. – Boldogulok egyedül.
Cal futólag megérintette a lány karját.
– Akkor jó. Viszlát nemsokára.
A két nő nézte, ahogy átvág a parkon, a főutca felé.
 – Helyes pasi – jegyezte meg Kendra.
– Az.
– Dugtál vele?
– Nem.
– Repülj rá, mielőtt valaki elszedi. Vagyis mégse. Van egy
jobb ajánlatom a számodra. Brrrr… – dörzsölgette a karját
Kendra, és kissé túljátszott borzongást produkált. – Menjünk
be a házba, és melegedjünk meg.
– Nem jössz te sehova – közölte Mimi.
– Jaj, ne legyél már ilyen. Én vagyok az!
– Akkor sem.
– Figyelj, nagyon sajnálom. De mint mondtam,
tulajdonképpen szívességet tettem neked. Úgysem
maradtatok volna sokáig együtt. Így legalább gyorsan
megszabadultál tőle.
Mimi a fejét rázta.
– Ittam, nem tudok visszavezetni Londonba. Muszáj
aludnom valahol.
Valószínűleg épp ezért itta meg azt a pezsgőt. Mimi szó
nélkül elindult Bay Cottage irányába. Amikor odaért Kendra
piros BMW-jéhez, megállt.
– Alhatsz a kocsidban.
– Most miért csinálod ezt velem? Életem legrosszabb
hete áll mögöttem. Azért jöttem le ide, hogy rendbe tegyem
a dolgainkat, és újra barátok legyünk. Segíteni akarok
neked!
– Hogyan? Hogyan segítenél te nekem?
– Úgy, hogy vissza akarlak szerezni, és tudom, hogy
állást keresel, ezért találtam neked egyet. – Beszéd közben
Kendra kinyitotta a BMW csomagtartóját, és elkezdett
turkálni egy nagy bőrtáskában. Nagy kék pulóvert húzott
fehér blúzára, aztán letottyant a járdaszegélyre, és
meghúzta a fűben hagyott Moët pezsgőt, majd Mimi felé
nyújtotta. – Próbáltalak a neten elérni, de nem volt könnyű,
mivel letiltottál mindenhol.
– Akkor hogy sikerült?
– Rávettem Jesst, hogy jelentkezzen be a Facebookjára
az én telefonomról.
 Jess, a Morris Molloy recepciójáról, a mindig vidám,
gyanútlan Jess a maga elnyújtott magánhangzóival és a
buzgóságával…
– Visszajöttél Spanyolországból, az apád barátjával laksz
ezen az isten háta mögötti helyen, csináltál egy saját
vállalkozást, mert nem találtál normális munkát, az estéidet
pedig a falusi kocsmában töltöd, ahol soha nem történik
semmi… Hallgasd! Tök csend van! Mindenki alszik! Egy
normális ember már ennyitől is megőrülne. Nem
vesztegetheted el az életedet itt. Belehalsz az unalomba!
Ha tudná…
De Mimi már sejtette, hova akar kilyukadni Kendra. Túl jól
ismerte. Ártatlanul felelte: – Na és szerinted mit kéne
csinálnom ehelyett?
– Gyere vissza Londonba, ahová tartozol – vágta rá
Kendra. – Visszaköltözhetnél a régi szobádba, és
folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk, együtt. Találd ki, hogy
ki keres éppen PR-menedzsert? Nem más, mint Carrick
Payne! – Payne a Morris Molloy legnagyobb riválisa volt. –
Tegnap beszéltem Josh Carrickkel, és közöltem vele, hogy
szabad vagy, ő pedig azt se tudta, hova legyen örömében.
Tiéd a meló.
Az emberek már csak ilyenek: lehet valaki a barátod,
ugyanakkor képes lehetsz a hibáit is látni. Kendra mindig is
egy kissé kíméletlen, egoista lány volt, aki a maga útját
járja. Most, hogy Rob kiköltözött a Notting Hill-i lakásból,
szüksége volt a régi lakótársára, hogy az szórakoztassa.
A lelkiismeret sem tengett túl benne soha. Ha akart
valamit, akkor azt hajlamos volt elvenni.
– Nem megyek vissza Londonba – jelentette ki Mimi. – És
nem akarok újra együtt lakni veled.
– Ne drámázz. Az egész világot kínálom neked!
– Hogy bízhatnék meg benned?
– Többé nem nézek egy pasidra sem, megígérem.
– Egyszer is épp elég volt.
– Jaj, Mimi, nem mehetnénk be? Nem maradhatunk itt
egész éjszaka.
Mimi megismételte:
– Nem jössz be sehova. Nem gondoltam meg magam.
 – Pisilnem kell – emelkedett meg Kendra hangja.
– Ott vannak fák. Menj be az egyik mögé.
– PISILNEM KELL!
– Psszt – intette le Mimi.
– MIÉRT CSITÍTGATSZ? – bömbölte Kendra. – AKKOR
KIABÁLOK, AMIKOR AKAROK. UGYAN MI TÖRTÉNHET VELEM
EZEN AZ ISTENVERTE HELYEN? MÁGLYÁN MEGÉGETNEK?
– Mi folyik itt? – hallatszott egy férfihang a sötétből, és
Kendra hátrafordult.
– Maga meg ki? Le akar tartóztatni? – Amikor Kendra
meglátta a férfi arcát az utcai lámpa fényénél, hozzátette: –
Tulajdonképpen talán nem is bánnám.
Paddy kérdő pillantást vetett Mimire.
– Ő Kendra. Egy lakásban laktunk Londonban, mielőtt ide
költöztem.
Paddy azonnal kapcsolt.
– Ő az, aki lefeküdt a pasiddal?
– Igen.
– Tyűha!
– És most azt akarja, hogy költözzek vissza hozzá. De én
nem fogok.
– Nem vagyok meglepve.
– Bocsánatot kértem – emelte égnek a kezét
kétségbeesetten Kendra.
– Nálam ugyan nem fog aludni – folytatta Mimi. – Viszont
megivott egy fél üveg pezsgőt, úgyhogy haza se tud
vezetni.
– És pisilnem is kell – nyavalygott Kendra.
Paddy egy pillanatra elgondolkodott.
– Esetleg alhatna nálam.
– Az remek lenne – könnyebbült meg Mimi.
– De hát nem is ismerem. Lehet bárki!
– Paddy Fratelli a neve. Itt lakik nem messze. Mellette
biztonságban leszel.
Kendra alaposabban megnézte Paddyt.
– De vajon ő biztonságban lesz mellettem? – bólogatni
kezdett, és kissé elmosolyodott; a férfi láthatólag elnyerte a
tetszését.
 – Akkor jöjjön, ha fedelet akar a feje fölé – nógatta Paddy,
és Kendra már fel is pattant, hogy kiszedje a táskáját a
kocsiból.
Mimire pillantott.
– Na és vele lefeküdtél?
Mimi a fejét rázta. Gondolni sem akart arra az éjszakára,
amikor Paddy elhárította szánalmas kísérletét. Remélhetőleg
nem fogja megosztani ezt a vicces kis anekdotát Kendrával.
– Reménytelen eset vagy – horkant fel Kendra. – Vagy
talán van vele valami gond?
– Semmi a világon – felelte Paddy.
Kendra átadta neki a táskáját.
– Azt majd még meglátjuk.
 40. fejezet

Másnap reggel Mimi ötkor kelt, lezuhanyozott, majd letudta

a videokonferenciát az új-zélandi tévés történésszel és
menedzserével. Amikor végzett, kipillantott az ablakon –
Kendra BMW-je még mindig ott állt –, aztán visszafeküdt.
Amikor fél nyolckor megszólalt a csengő, nem törődött
vele, de a jövevény kitartó volt. A harmadik hosszú sorozat
után kimászott az ágyból, és lenézett az útra. Kendra
integetett lentről a tegnap esti ruháiban, hogy nyissa ki az
ablakot.
– Meggondoltad magad?
Mimi csodálta a kitartását.
– Kicsit sem.
– Remek – vonta meg a vállát Kendra. – Csak magaddal
tolsz ki. Sok szerencsét itt a semmi közepén.
Mimi előre tudta, hogy Kendra nem fogja jól viselni a
békülési kísérlet kudarcát.
– Én szeretek itt élni – felelte nyugodtan.
– Csak hogy tudd, lefeküdtem Paddyvel az éjjel. Szuper
volt.
Tényleg így történt? Vagy csak jár a szája?
– Egészségedre.
– Fogadjunk, hogy féltékeny vagy.
– Paddy mindenkivel lefekszik.
Kivéve engem.
– Egyszer kipróbálhatnád. Most megyek – dobta hátra a
haját dacosan Kendra. – Egyszer még biztosan összefutunk
majd. Addig is érezd jól magad itt, ahol nincs mit várnod.
– Úgy lesz. Szia.
Mimi nézte, ahogy a kocsi lassan eltűnik a szeme elől.
Kendra tévedett: van mit várnia. Nagyon is van.
A következő órákban az e-mailjeivel foglalkozott,
telefonált, és néha ránézett a kedvenc ruhaboltja
weboldalára, hogy megtalálja a tökéletes darabot CJ
esküvőjére. Talán a sárga pántos ruha legyen a masnikkal a
vállán, vagy a kék-fehér pöttyös a rövid kiskabáttal… vagy
inkább a rózsaszín csíkos blézer, amit fölvehetne a kedvenc
rózsaszín cipőjével…
A csengő ismét megszólalt, és ezúttal azonnal az ajtóhoz
ment, hátha Marcus jött haza a manchesteri üzleti útról, és
elfelejtett kulcsot vinni magával.
Ez persze csak vicc volt: Marcus sose felejtett el semmit,
főleg nem a kulcsát.
Mimi az üveg mögötti elmosódott sziluettből jött rá, hogy
Cal az. A szíve azonnal megdobbant, amikor kinyitotta az
ajtót. Tényleg Cal állt előtte, szőke haja ragyogott a reggeli
fényben, barna bőrén csodásan állt a türkizkék póló.
– Szia. Oxfordba megyek, de gondoltam, benézek, hogy
jól vagy-e és minden rendben – belesett a házba a lány válla
fölött. – Ugye nincs itt?
– Nincs. Elment. Hál’ istennek – tette hozzá Mimi.
– Erre számítottam, mert láttam, hogy nem áll itt a
kocsija. Mit akart?
Cal bement Mimi után a konyhába, de nem kért kávét,
csak hallgatta Mimit, aki elmesélte, hogyan akarta Kendra
visszacsalni a Notting Hill-i lakásba.
– Gondolom, megmondtad neki, hogy nem érdekel.
– Persze. Közöltem vele, hogy boldog vagyok itt.
Cal arca ellágyult.
– Ezt örömmel hallom. De hagytad, hogy itt aludjon?
Mimi megrázta a fejét.
– Eszem ágában sem volt. Szerencsére jött Paddy, és
elvitte magához.
– Szerencsére?
– Nem akartam, hogy Kendra itt aludjon. Úgyhogy ott
aludt. – Mimi képtelen volt ellenállni a késztetésnek, hogy
hozzá ne tegye: – És le is feküdt vele.
– Értem. – Cal elhallgatott. – És hogy érzed magad ettől?
– Az ő dolga, hogy mit csinál – vont vállat Mimi. –
Szerintem többet az életben nem fogom látni. Valaha a
barátnőm volt, de elárult. Nincs szükségem ilyen
emberekre.
Miközben ezt mondta, a csípőjével véletlenül meglökte a
laptopot, amelyen életre kelt az utolsó éber állapot.
É
 – És nincs főnököm se – tette hozzá derűsen Mimi,
amikor Cal a képre pillantott. – Így legalább nem szól rám
senki, ha munkaidőben ruhát keresgélek az exfőnököm
esküvőjére.
– Ó…
– Viszont szükségem lesz a szakértő segítségedre.
Sikerült leszűkítenem a listát háromra, neked melyik tetszik
a legjobban? – Mimi végigpörgette a három ruhát.
– Tulajdonképpen ez a másik ok, amiért beugrottam –
bámulta Cal szórakozottan a képernyőt. – Tetszik ez a sárga
ruha a szalagokkal… meg a bordó is, bár elég rövidnek
tűnik.
– Inkább rózsaszín – javította ki Mimi. Már épp meg
akarta kérdezni Calt, hogy ő mit vesz fel, ám ekkor meglátta
a férfi arckifejezését. – Egyik se tetszik?
– Dehogynem, nagyon szépek. Nem erről van szó –
felelte Cal. – Nézd, tudom, hogy csak tegnap este
ajánlottam fel, viszont máris kiderült, hogy nem fog menni.
– Ó! – Mimi igyekezett leplezni a csalódottságát. – Milyen
kár! De ne törődj vele. Majd megkérek valaki mást.
– Tényleg nagyon sajnálom. Egy órája hívott egy híres
versenylótréner, akivel leszerződtem egy képre a jövő hétre,
de ott ragadt Ausztráliában, ezért át kellett tenni a dátumot,
és az egyetlen nap, ami jó neki, a huszonhatodika. – Cal
megcsóválta a fejét. – Annyira tipikus. Persze mondhattam
volna nemet is, de nem akartam elszalasztani egy ilyen
lehetőséget.
– Valóban nagy lehetőség – bólogatott Mimi. –
Nyilvánvalóan nem mondhattál nemet. Ne aggódj miatta. És
ne is kérj bocsánatot, mert nincs ezzel semmi probléma.
Kifelé menet Cal megtorpant az ajtóban.
– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de szerintem Paddyt
ne hívd el magaddal.
– Az esküvőre? – pislogott Mimi. – Eszembe sem jutott.
Ez majdnem igaz is volt, épp csak futólag jutott eszébe.
Ha így megy tovább, kénytelen lesz az öreg Bertre
fanyalodni, aki a disznókra vigyáz a Hardy-farmon.
Cal néhány pillanatig némán vizslatta a lányt, mintha
nem teljesen hinne neki. Mimi érezte, hogy vörösödik a
nyaka. Aztán Cal oldalra hajtotta a fejét.
– Egyszerűen csak nem gondolnám, hogy jó ötlet lenne.
 41. fejezet

Egy sms villant fel Mimi telefonján. Loistól érkezett.

Át tudsz jönni? Kéne egy kis segítség.

Mimi éppen egy reménybeli ügyfélnek szóló prezentáción

dolgozott, de azonnal visszaírt:

Máris ott vagyok.

Mi történhetett? Felixhez van valami köze talán? Az

emlékezetes Instagram-csata éjszakája óta Lois
határozottan feszült volt, és aggályosan kerülték egymást
Felixszel.
De amikor pár perc múlva Mimi megérkezett, Loist az
előkertben térdepelve találta, egy virágágyás közepén, és
az ölében valami feketét tartott.
– Mi történt? – érdeklődött Mimi.
– Idekint találtam. Nem az ablakpárkányon ült, ahol
mindig szokott. Hanem a kavicsos úton feküdt. – Lois
óvatosan simogatta Truman fejét. – Soha nem szokott a
kavicson feküdni. Aztán idekúszott, és felmászott az ölembe.
Hát ilyet tutira soha nem csinált még. Szerintem beteg.
Nincs jó bőrben.
Mimi leguggolt.
– Nem néz ki túl jól.
– Haza kell vinnem Henriettához. Eljössz velem? – Lois
grimaszt vágott. – Ha egyedül megyek, biztosan megvádol
majd, hogy megmérgeztem, vagy ilyesmi, és balhé lesz a
vége.
Amikor legutóbb összefutottak a faluban, Eamonn
megdicsérte Lois új cipőjét, Henrietta pedig undorral figyelte
őket, majd közölte, hogy szerencsére Felix új barátnőjének
kitűnő az ízlése. Loisnak minden önuralmára szüksége volt,
hogy ne borítsa rá Henriettára a kosara tartalmát.
 – Azt hiszem, jobb lesz, ha én viszem – ajánlotta fel Mimi,
mérsékelt lelkesedéssel. – Vagy szólj Felixnek, hogy jöjjön el
érte.
– Már írtam neki. Dolgozik. Majd elvisszük együtt.
Legalább a számbeli fölény meglesz – biztatta magát Lois,
miközben Mimi segítségével sikerült feltápászkodnia.
A borostyánnal befutott Fox Court közelről még
impozánsabbnak bizonyult, mint messziről. A hasonló
méretű épületek legnagyobb részéből mára szálloda lett
Cotswoldsban, de Henrietta hallani sem akart ilyen
tervekről.
– Meglepetés – mormogta Lois, miközben becsengettek a
házba, amely hét héttel ezelőttig az otthona volt.
Kinyílt az ajtó. Ott állt Henrietta szigorú arccal. A
pillantása Mimiről Loisra ugrott, aztán Trumanra, Lois
karjában.
– Miért hozod kézben a macskámat?
– Beteg. A kertemben találtam rá.
– Mit műveltél vele? Elütötted?
Henrietta a kezét nyújtott a macskáért, és Mimi érezte,
hogy Loisban csak úgy forr a bosszúság.
– Nem. A kavicsos ösvényen feküdt, és rosszul volt. Én
csak annyit tettem, hogy idehoztam neked.
Szinte szikrázott a feszültség a két nő között.
– Volt kirakva patkányméreg a kertben? Mert ha igen,
akkor teszek róla, hogy…
– Nem volt, oké? – villant meg Lois szeme. – És nem
tudom, mi baja van Trumannek, de kezdem azt kívánni, bár
inkább otthagytam volna, ahol volt.
– Csak add ide – csattant fel Henrietta.
Truman teste olyan ernyedt volt, hogy lehetetlenség lett
volna megejteni az átadást anélkül, hogy egymáshoz
érnének. Valahányszor felmerült a fizikai érintkezés
veszélye, mindketten úgy húzódtak el, mintha taszító
mágnesek lennének.
– Nézd – szólt végül Lois eressz be a házba, beteszem az
ágyába. Aztán hívd az állatorvost, és…
– Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak! –
fröcsögte Henrietta. – És ne tégy úgy, mintha törődnél a
macskámmal.
– Attól félsz, ha beengedsz, hozzábilincselem magam a
tűzhelyedhez? Elhiheted, hogy egy porcikám sem kívánja az
ittlétet.
Lois elment Henrietta mellett a fényes tölgyfa padlós,
faburkolatos előszobán keresztül a konyha irányába. Mimi
pillanatnyi tétovázás után követte. Amikor meglátta az új,
párnázott macskaágyat a konyhában, leguggolt, és
óvatosan letette Trumant.
– Tessék, itt van, a tiéd. – De amikor intett Miminek, hogy
mehetnek, hirtelen megtorpant. – Mi ez a szag?
 42. fejezet

Mimi szimatolni kezdett, de nem érzett semmit; az utóbbi

időben egész biztosan nem főzött senki semmit itt.
– Mi ez? – ismételte Lois.
– Azt hittem, már mentek – vágott vissza Henrietta.
Egy pillanatig ellenséges csönd állt be, és Lois úgy
nyújtogatta a nyakát, mint egy szurikáta. Aztán jobb felé
fordult, és eltűnt egy félig nyitott ajtó mögött. Hamarosan
kikiabált: – Gyertek ide!
– Az isten szerelmére!
Henrietta szeme összeszűkült, de azért követte Mimit a
világos nappaliba, ahol Lois egy súlyos kristályvázára
mutatott a tolóablak melletti diófa asztalkán.
– Mi az? – érdeklődött Henrietta.
– Stargazer liliom – felelte Lois.
– Tíz pont. Valóban az. Mégis hogy jön ez ide?
– A liliom nagyon mérgező a macskákra. Már attól is
meghalhatnak, ha felnyalnak egy kis virágport.
– M-micsoda? – Henrietta hangja most megremegett;
gyorsan rázogatta a fejét, és hitetlenkedve meredt rájuk. –
Sosem hallottam még ilyesmiről. Biztosan nem igaz.
Mintha Lois találta volna ki az egészet, hogy megijessze.
– De igaz – felelte Lois. – És nagyon komoly. Ha a méreg
néhány óránál tovább hat a szervezetében, akkor
veseelégtelenséget okoz. Mióta van itt ez a liliom?
– Én… tegnap vettem. Tegnap este. Édes istenem,
nehogy… Jaj, Truman… – Kotorászni kezdett barna
tweedszoknyája zsebében, aztán megtalálta a telefonját, és
Mimi kezébe nyomta. – Nekem nagyon remeg a kezem,
megtenné, hogy felhívja Felixet?
– Már hívtuk – felelte Mimi. – Melkshamben van.
Melksham több mint egyórányi távolságra esett.
– De… na jó, hívjon egy taxit, odakint van egy
telefonkönyv a hallban. Épp most kell szervizben lennie a
kocsimnak… Siessen, kislány – emelkedett meg Henrietta
hangja. – Mondja meg nekik, hogy azonnal küldjenek valakit,
aki elvisz minket Cirencesterbe.
A hangja éles volt, de a tekintetében pánik lappangott.
– Gyorsabb lesz, ha én viszlek – mondta Lois.
Henrietta már rázta is a fejét.
– Nem, arra semmi szükség.
– Dehogynem – vett egy mély, nyugtató lélegzetet Lois. –
Ha tényleg liliommérgezés, minden perc drága.
Lois kisietett a házból, és néhány perc múlva visszatért a
kocsijával. Mimi is velük tartott, nehogy veszekedés legyen.
Henrietta bemászott a hátsó ülésre, Trumannel az ölében.
Truman félig lehunyt szemmel, kifejezéstelenül nézett.
Hányt, amikor kiléptek a házból.
– N-nem tudtam – remegett meg ismét Henrietta hangja,
amikor elindultak. – Fogalmam sem volt róla. Tegnap láttam
meg azt a liliomot a szupermarketben. – Hallhatóan nyelt
e
gyet. – Miért is nem tudtam róla? Ha a liliom ilyen veszélyes,
kéne rajta lennie valamilyen figyelmeztetésnek. Vagy be
kéne tiltani, és pont. Ó, Truman, annyira sajnálom…
Most már csorogtak a könnyei. Lois látta ezt a
visszapillantóból, és előszedett egy csomag zsebkendőt,
aztán Mimi kezébe nyomta, hogy adja hátra.
– Annyira szeretem őt – zokogta Henrietta, miközben a
csomagot bontogatta.
– Tudom – felelte szelíden Lois.
– Ő a mindenem.
Éppenséggel van egy fia is, gondolta Mimi, de azért
értette, miről van szó: Truman a társa a mindennapokban.
Lois oldalra sandított Mimire, jelezve, hogy ez talán nem is
annyira véletlen, Henrietta viselkedése mellett. Mégis
kedves hangon mondta: – Ő is nagyon szeret téged. Nem te
tehetsz róla.
– De igen.
– Ne csináld ezt. Mindenki tudja, hogy sosem tudnál
ártani Trumannek.
Henrietta zajosan belefújta az orrát egy zsebkendőbe.
– Én meg alig vártam, hogy kimenj a házból. Ha nem
érzed meg a liliom illatát, sosem jöttem volna rá.
– Attól még elvitted volna orvoshoz – felelte Lois.
 – De megvártam volna, hogy Felix hazaérjen. Nem
tudtam volna, hogy ilyen sürgős a helyzet. Lehet, hogy
akkor már túl késő lett volna.
Mimi megint összenézett Loisszal. Lehet, hogy már így is
túl késő.
– Sietek, amennyire tudok – szóit Lois. – És az is lehet,
hogy valami egészen másról van szó. Talán nem is nekem
van igazam.
Igaza volt. És végig Henrietta mellett állt, fizikailag és
lélekben is, amikor a cirencesteri állatorvos megerősítette a
diagnózist, és figyelmeztette őket, hogy bár mindent
megtesz Truman életéért, de ha az állat veséje
helyrehozhatatlan károsodást szenvedett, akkor nincs
segítség.
Henrietta érthető módon romokban hevert. Mimi
diplomatikusan a háttérbe húzódva figyelte, ahogy Lois
vigasztalja korábban rémisztő, most inkább rémült anyósát,
és kézbe veszi a helyzet irányítását. Lejegyzetelt mindent,
amit az állatorvos mondott, és még Henrietta vállát is
átölelte, amikor az asszony megint sírva fakadt.
A kedves állatorvos, akit Drew-nak hívtak, megdicsérte
Loist, amiért ilyen gyorsan bevitték Trumant. Elmagyarázta,
hogy ha a sürgősségi kezelés a méreg elfogyasztása után
hat órán belül elkezdődik, mielőtt a vese károsodna, jó esély
van a gyógyulásra. Másként veseelégtelenség alakul ki két-
három nap alatt.
Kimosták a cica gyomrát, és infúziót is kapott. Henrietta
Truman mellett maradt, Loisék pedig visszamentek
Goosebrookba.
Amikor beértek a faluba, Mimi megkérdezte:
– Nem ugrunk be a Black Swanbe enni valamit?
Korgott a gyomra; hosszú órák óta nem evett.
Lois azonban a fejét rázta.
– Azt hiszem, én visszamegyek Cirencesterbe. Nem szép
dolog magára hagyni Henriettát egy ilyen helyzetben.
– Na nézzenek oda – felelte Mimi.
– Tudom. Őrültség, nem igaz? Sosem gondoltam volna,
hogy valaha is képes lehet így összeomlani. Még akkor sem
történt ilyen, amikor Felix apja meghalt. De most nagyon
sajnálom őt.
Mimi bólintott.
– Én is.
Attól azonban még elég szürreálisnak tűnt az ötlet.
Lois kihúzta a táskája oldalsó cipzárját, és előszedett egy
kulcsot.
– Megtartottam egy pótkulcsot Fox Courthoz, vészhelyzet
esetére. Bemegyek, és kihozom Henrietta valamelyik
kardigánját, hogy Truman fekhessen azon, és megnyugtassa
őt, amikor Henrietta nem tud mellette lenni.
– Jó ötlet – Mimit mélyen meghatotta ez a figyelmesség.
– Istenem, nagyon remélem, hogy sikerült időben
bevinnünk. – Lois remegve kifújta a levegőt, és idegesen a
hajába túrt. – Őszintén bízom benne, hogy Truman nem fog
meghalni.
 43. fejezet

Eltelt három nap, és a vágyott csoda bekövetkezett. Truman

vesefunkciója újra normális lett. Hála Loisnak, a szervi
károsodást sikerült elkerülni, és az állat teljesen felépült.
Lois házában voltak, és Mimi hallgatta, ahogy Lois
telefonon beszél Henriettával. Elképesztette a dolgok ilyetén
fordulata. És ezzel nem volt egyedül: a faluban mindenki
Henriettáról beszélt.
A beszélgetés véget ért.
– Úton van ide – mondta Lois, és Mimi elfojtott egy
mosolyt, amikor Lois elkezdte felverni a párnákat és
összeszedte a piszkos edényt az asztalról, mintha törődne
Henrietta véleményével.
Délután Lois átvitte Henriettát Cirencesterbe, hogy
hazahozzák Trumant. Az elmúlt hetvenkét órában többet
voltak együtt, mint a megelőző öt év alatt. És ami még
hihetetlenebb, egymás szemét sem kaparták ki közben.
Csoda, hogy egész Goosebrook felbolydult?
Megszólalt a csengő, és Lois kiment ajtót nyitni. Mimi
hallotta, ahogy felkiált: „O, Hen, igazán nem kellett volna!”,
majd celofán zörgése hallatszott.
Igen. Ez már valami.
Amikor megjelentek a nappaliban, Lois szinte alig látszott
ki a hatalmas rózsacsokor mögül.
– Gyönyörű! Nem is tudtam, hogy vásárolsz virágosnál!
Mindig azt mondtad, hogy pénzpocsékolás, amikor ott van a
kert, tele ingyenvirággal.
– Valóban, mindig ezt mondtam – helyeselt Henrietta. –
Aztán három évvel ezelőtt véletlenül meghallottam, amikor
azt mondtad Felixnek, hogy zsugori vagyok, amiért csak a
saját kertemből adok virágot az embereknek.
Lois a szája elé kapta a kezét.
– Te jó ég, tényleg hallottad? Annyira sajnálom. Nem
gondoltam komolyan, esküszöm!
 – Persze hogy komolyan gondoltad. Ezért úgy véltem,
jobban fogsz örülni, ha egy rakás pénzt kifizetek ezért –
lágyította meg a szavait Henrietta egy fanyar mosollyal. – És
igen, továbbra is úgy gondolom, hogy szörnyű
pénzpocsékolás, de szerettem volna valami olyasmit adni
neked, aminek tényleg örülsz.
– Nagyon örülök – bólintotta Lois. – Csodálatos. Nagyon
köszönöm.
– Remek. Örülök, hogy tetszik. – Pillanatnyi csend
támadt, majd Henrietta folytatta: – Most mennem kell,
magatokra hagylak benneteket – a két tiszta pohárra
pillantott a fehér márványasztalon, meg a bontatlan üveg
Sauvignon Blanc-ra.
– Maradj, és igyál velünk egy pohárkával! – ajánlotta fel
Lois, hirtelen gondolattól vezérelve.
– Ugyan már, tényleg megyek. Nem akarok zavarni…
– Nem zavarsz. Maradj – Lois kiszaladt a konyhába, és
egy harmadik pohárral jött vissza. – Truman hazatért, ez
igazán megérdemel egy kis ünneplést.
Egy órával később már a második üveg is majdnem
elfogyott, és Henrietta szemmel láthatóan fölengedett.
Meglepetten nézett üres poharára, és feltette a kérdést: –
Hányat ittam?
– Kettőt. Vagyis két és felet – felelte Mimi. – De csak kis
adagot.
Igazából majdnem négy volt az a kettő.
– Mondhatok valamit? Hatvanhét éves vagyok, és ez az
első alkalom az életemben, amikor leültem, és együtt
boroztam a ba… Jaj, már majdnem azt mondtam, hogy a
barátaimmal. Nem baj? Nevezhetlek titeket annak?
Mimi képtelen volt napirendre térni a tény fölött, hogy
Henrietta velük maradt. Az ellazult Henrietta annyira más,
mint a merev Henrietta.
– Hát persze, mert azok vagyunk – felelte Lois. – Csak azt
nem értem, hogy korábban miért nem csináltál ilyet.
– Hadd áruljak el nektek valamit – bólintott Henrietta. –
Szerintem megérdemlitek, hogy tudjátok. Csak annyi, hogy
már olyan régóta tart, és az ilyen dolgok hajlamosak…
becsontosodni. Aztán mire észbe kapsz, már olyan ember
vagy, amilyet régebben el sem tudtál képzelni.
Nem volt részeg, csak kicsit ellazította a szokásosnál
több alkohol. Meg persze közrejátszott a megkönnyebbülés
is, hogy Truman épségben hazakerült.
– Nem muszáj elmondanod – felelte Lois. – Ha nem
akarod.
Ez persze nem volt igaz: Lois láthatóan alig várta a
vallomást.
Szerencsére Henrietta már elhatározta magát.
– Akarom. Ez így helyes. Tudod, amikor annyi idős
voltam, mint te most, egészen más voltam, mint ti. Egy
kutatólaboratóriumban dolgoztam egy bristoli neurológiai
intézetben. Laborköpenyt hordtam, és a többiekkel együtt
nap mint nap mindenféle vizsgálatokat végeztem. Nem
voltam valami nagy szépség, de nem volt ezzel semmi baj.
Együtt dolgoztunk, és a kutatás fontos volt. – Elhallgatott,
gondolatai visszaszálltak a negyvenéves múltba. – Afféle
bajtársiasság volt köztünk. Az egyik orvossal, Laurence-
szel… nos, a barátságom, mondhatni, elmélyült az idők
folyamán. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ez volt a
legcsodálatosabb dolog, ami valaha is történt velem.
Beleszerettem… De nem nézték jó szemmel a munkatársak
közötti viszonyt, ezért titokban kellett tartanunk. Én még ezt
se bántam. Ha lehet, csak még izgalmasabbá tette a
helyzetet. És jó ideig folytatni tudtuk ezt a titkos szerelmi
kapcsolatot. Kilenc évig.
Mimi nagyot nézett.
– De hát az… nagyon hosszú idő.
– Életem legboldogabb kilenc éve. – Henrietta
zsebkendőt szedett elő a szoknyája zsebéből, és
morzsolgatni kezdte az ujjai között. – Aztán mit gondoltok,
mi történt?
Loisnak elállt a lélegzete.
– Te jó ég. Csak nem halt meg?
Szomorú fejcsóválás következett.
– Később arra gondoltam, hogy talán úgy könnyebb lett
volna. De nem. Egy új orvosnő került a csoportba. Egy dán
nő. Szőke, gyönyörű, vicces – sorolta Henrietta. – Mindig
nevetett, viccelődött. Az összes férfi kollégával, de
leginkább Laurence-szel. Frejának hívták. És úgy döntött,
hogy kell neki Laurence, úgyhogy el is vette. Ilyen egyszerű.
Két hónappal azután, hogy a nő Bristolba érkezett, Laurence
szakított velem, és megkérte Freja kezét.
Lois teljesen kiakadt.
– És mi van azzal, hogy nem szabad viszonyt folytatni a
munkahelyen?
– Nem tiltották, csak nem nézték jó szemmel. Amikor
Laurence és Freja bejelentették, hogy összeházasodnak,
ezzel nagyjából mindenkit kész tények elé állítottak. Az
intézet nem akart elveszíteni egy füst alatt két remek
kutatóorvost is.
– Hát ez szörnyű. Milyen igazságtalan – hüledezett Lois. –
Biztosan nagyon összetörtél. És továbbra is együtt kellett
dolgoznotok?
Henrietta nagyon nyelt.
– Megpróbáltam. Néhány hétig erőltettem, de nem ment.
Mindenki tudta, mi a helyzet. A mi kis titkunk sosem volt
igazi titok, mint utóbb kiderült. – Henrietta tétovázott. –
Végig közröhej tárgya voltam.
– Jaj, ne… – borzongott össze Lois.
Miminek eszébe jutott valami, de mielőtt kimondhatta
volna, Henrietta folytatta: – Így otthagytam az intézetet, és
visszajöttem Goosebrookba, ahol legalább senki sem tudott
arról, ami történt. Ekkor mondta az anyám, hogy gyorsan
keressek magamnak valakit, aki mellett megállapodhatok.
Én voltam az egyetlen gyereke, a vérvonal utolsó tagja, ha
úgy tetszik. És Fox Courtnak örökösre volt szüksége.
Harmincöt évesen az ember lánya már nem húzhatja az
időt. – Bal kezének csupasz, csontos ujjaira pillantott,
mintha a gyűrűt látná, amit valaha ott viselt. – Ezért
elkezdett keresni egy olyan férfit, aki szívesen elvenne egy
összetört szívű nőt, és gyerekkel ajándékozná meg, akár
szerelemmel, akár a nélkül. És rátalált Eddie Mercerre. Aki
egy cseppet sem szeretett engem, de tetszett neki a
gondtalan élet és a családom pénze.
– Jaj, Hen, hisz ez szörnyű – szólt Lois. – Mármint tudom,
hogy a végén külön éltetek Eddie-vel, de nem gondoltam,
hogy az első naptól fogva boldogtalan voltál vele.
– Sosem lett volna szabad hozzámennem. A
boldogtalanság enyhe kifejezés. Hűtlen volt, munkakerülő,
ivott, és egy cseppet sem törődött velem. Manapság talán a
nők már nem tűrik az effajta viselkedést, de én akkoriban
úgy éreztem, hogy csapdába kerültem. Anyám közölte, hogy
a válás szóba se jöhet.
– Nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is előírhatta
neked, mit csinálj – csodálkozott Lois.
– Ez azért van, mert nem mindig voltam ilyen. Lassan
építettem fel a falat magam köré. Rettenetes volt az életem,
és semmi jelét nem láttam, hogy valaha jobb lenne,
úgyhogy inkább én is rettenetessé váltam. Azt hiszem,
mindenki mást meg akartam büntetni azért, hogy az én
életem úgy félresiklott. Van ennek valami értelme?
Valahányszor valami undok dolgot mondtam, jobban
éreztem magam tőle. És megtettem újra meg újra. Függő
lettem tőle, mint valami drogtól… Elnézést. Hagyjam abba?
Túl sokat beszélek? Untatlak benneteket?
Micsoda?
– Dehogy! – vágta rá Mimi.
– Őszintén mondom – jegyezte meg Lois –, hogy soha
életemben nem unatkoztam ennél kevésbé. De attól még
nagyon szomorú… Végig ennyire boldogtalan voltál, és nem
találtál senkit, aki szeretett volna.
Mimi próbálta elképzelni, milyen lehetett Henrietta élete
mindenféle őszinte érzelmi kapcsolat, mindenféle szeretet
nélkül.
– De igen, találtam – felelte Henrietta.
Lois elképedt.
– Tényleg? Na és ki volt az?
Henrietta arca ellágyult.
– Csodálatos ember volt. Gianfrancónak hívták.
Kertészként került Fox Courtba, amikor Felix kétéves volt. –
Henrietta a fejét csóválta. – El se hiszem, hogy ezt
elmondom nektek. Soha senki nem tudott róla. Gianfranco
volt életem szerelme, és egyértelmű volt, hogy ő is
ugyanígy érez irántam. Azt is pontosan tudta, hogyan bánik
velem Eddie. Viszonyunk lett, és soha nem bántam meg.
Egyszer életemben végre igazán boldog voltam.
Lois arckifejezéséről egész tanulmányt lehetett volna
írni.
– Hát ez elképesztő. És meddig tartott?
– Egy tökéletes nyáron át. Májustól szeptemberig. Azt
mondta, szökjek el vele Toscanába. És én meg is tettem
volna, tényleg. Úgy gondoltam, hogy Felixet magammal
viszem, és hátrahagyom a goosebrooki életemet a szörnyű
férjemmel meg a parancsolgató anyámmal együtt. Mert ez
az egyetlen esélyem. Semmi sem volt fontosabb, mint hogy
a hátralévő életemet Gianfrancóval tölthessem. És ő
nemcsak engem szeretett, hanem Felixet is imádta. Bár
láthattátok volna őket együtt… – Henrietta a fejét rázta. – A
tervezett indulás előtti estén Felix véletlenül apunak
nevezte Gianfrancót, aztán nevetett, és azt kérdezte:
„Leszel az apukám?” Mintha csak tudta volna. Bár biztosan
azért történt, mert Eddie olyan sokat volt távol. Egy
hároméves gyereknek olyan szülő kell, aki mindig mellette
van és odafigyel rá.
Ekkor Henrietta elhallgatott, és letörölte az arcán
végigcsorduló könnycseppet.
– Aztán mi történt? – kérdezte szelíden Lois.
– Úgy terveztük, hogy délután háromkor indulunk. De
Gianfranco nem jött. Azt hittem, meggondolta magát, pedig
nem tudtam elképzelni, hogy ilyesmit tenne velem.
Kimentem a kertészházba, és ott találtam rá az ágyban.
Mimi egy pillanatra azt hitte, hogy Henrietta egy másik
nővel, esetleg férfival találta az ágyban a szerelmét.
– Nagyon rosszul volt. Alig volt magánál – csuklott el
Henrietta hangja. – Rohantam a faluba, hívtam a mentőt.
Perforált vakbél. Akkoriban még nem volt telefon a házban,
úgyhogy mire a mentő ideért, és orvosok kezébe került, a
méreg már szétterjedt a testében. Három nap múlva
meghalt hashártyagyulladásban. Az volt életem
legszörnyűbb időszaka. Istenem. Az egész világom
összeomlott, mégis úgy kellett viselkednem, mintha mi sem
történt volna, mert mások csak annyit láttak, hogy
sajnálatos módon elveszítettem egy remek kertészt.
 Mimi bólogatott. A párhuzam Truman és Gianfranco
betegsége között nyilvánvalónak tűnt.
– Másnak még sosem beszéltél erről?
– Soha. Mindvégig megtartottam itt – tette remegő kezét
a szívére Henrietta. – Az én titkom volt. Az egyetlen férfi, aki
igazán szeretett. El tudjátok képzelni, mennyire más lehetett
volna az életem, ha nem hal meg?
– Ahogy Felix élete is – emlékeztette Lois.
– Hát persze. Ó, kedvesem, annyira szörnyen
viselkedtem veled, ugye?
– Nos, igen. De másokkal is épp eléggé szörnyen
viselkedtél, nem én voltam az egyetlen.
– Meg fogok változni. Meg kell változnom. Segítesz
nekem?
Lois odahajolt, és megszorította az asszony kezét.
– Igen. Mind segíteni fogunk. Máris remekül haladsz.
Teljesen le vagyunk nyűgözve.
Henrietta nagy lélegzetet vett.
– Van még valami, amit meg kell magyaráznom. Amikor
megismertelek, azt hittem, hogy nem vagy Felixhez való.
Meg voltam győződve róla, hogy tönkre fogod tenni az
életét. Már a látásodtól is rosszul voltam. Ne haragudj, ez
biztosan rettenetesen hangzik, de ez volt az igazság.
– Igen… – Lois láthatóan meghökkent. – Tudtam, hogy
nem igazán vagy kibékülve velem.
– Szabad? – mutatott Henrietta a dohányzóasztalon
heverő iPadre, és Mimi rögtön tudta, mit akar nekik mutatni.
Átadta a tabletet az asszonynak, Henrietta pedig beírt
valamit a keresőbe.
– Nem maradt fényképem Gianfrancóról – mormogta
Henrietta. – Bár maradt volna, de sosem volt alkalmam
lefotózni őt. Miután meghalt, rettegtem attól, hogy el fogom
felejteni, milyen volt.
– De nem felejtetted el – jegyezte meg Mimi.
– Nem, hál’ istennek. Most is éppen olyan tisztán látom
magam előtt, mintha csak itt állna. Persze lehet, hogy nem
állna – mosolyodott el futólag. – Hisz én már öreg vagyok, ő
pedig még mindig fiatal lenne. Szegény fiú, rémülten
menekülne. – Elhallgatott, aztán összeszedte magát, és
rákattintott egy hivatkozásra. – Mindenesetre van valaki,
akit viszont meg tudok mutatni.
Mimi és Lois közelebb hajoltak. A kép egy tudományos
laboratóriumban készült, ahol köpenyes emberek egy
régimódi kórházi ágyon fekvő beteg agyát vizsgálták. Két
férfi egy mindenféle vonalakkal telenyomtatott papírt
nézegetett, a fiatal Henrietta pedig elektródákat erősített a
beteg fejére, míg egy másik nő gombokat nyomogatott egy
nagy, komplikáltnak tűnő gépezeten, amiből a papír jött.
– Az ott te vagy – nyugtázta Lois.
– Igen. És ő Laurence – mutatott Henrietta a magasabbik
férfira.
– Ez pedig ő? – mutatott Lois a gépnél álló nőre. – Freja?
Henrietta bólintott: nem volt szükség szavakra. Együtt
nézték a vonzó szőke doktornő arcát, aki olyan könnyedén
elrabolta Laurence szívét, és aki annyira hasonlított Loisra.
– Hűha – lehelte Lois. – Nem csoda, hogy rám se bírtál
nézni.
 44. fejezet

Szegény Marcus. Mimi érezte, hogy a férfi magában

felkészül a legrosszabbra. Többórás kellemetlen próba áll
előtte.
– Kösz, hogy megteszed értem – hálálkodott neki. – Ha a
köszöntőbeszédeknek vége, mehetünk. Amint elkezdődik a
tánc, lelépünk, ígérem.
– Nem muszáj. Én eltűnök, de te maradj csak, ha jól
érzed magad.
– Majd meglátjuk. – Mimi végigsimított a férfi tökéletesen
szabott háromrészes öltönyén. – Mellesleg fantasztikusan
nézel ki.
Marcus fanyarul elmosolyodott.
– Hízelgéssel nálam semmire se mégy. Nem fogok tovább
maradni, mint amennyire feltétlenül szükséges.
Mimi mélységesen együttérzett vele.
Odaértek a Savoy folyó felőli bejáratához. Mögöttük a
mesés angolkerteken túl a Temze csillogott a napfényben.
Marcus tudta, hogy könnyed csevegés vár rá egy rakat
vadidegennel. Vagy állhat az ablaknál is, hogy úgy tegyen,
mintha teljesen lefoglalná a… Temze csillogása.
CJ-n kívül senkit nem ismert, és vele is csak futólag
találkozott egyszer – nem is nagyon tetszett neki. Mimi
tudta, hogy Marcus jól elboldogul a munkahelyi
helyzetekben, ahol más könyvelőkkel kell találkoznia, mert
velük legalább a szakmáról lehet beszélgetni. És
Goosebrookban is elvan, mert ott mindenkit ismer. De az,
hogy most eljött vele ide… Ezt csak tiszta szívjóságból tette,
de attól még nem élvezi.
A River Roomot csodálatosan feldíszítették, és az
eskütétel is simán ment.
Willa fantasztikusan nézett ki a maga stílusos,
visszafogott módján. CJ-t majd szétvetette a szerelem és a
büszkeség. Színes selyemkabátot viselt, és láthatóan meg is
hatódott. Amikor a szertartás véget ért, és megcsókolták
egymást, CJ a karjába kapta a kis Alice-t, és diadalmasan
bejelentette:
– Megcsináltuk! És mondhatom, ez életem legszebb
napja – egy vagyonba került, de nem érdekel!
Mindenki éljenzett és tapsolt. A ceremóniamester
közölte, hogy az ebédet fél óra múlva szolgálják fel.
Pezsgőspoharak jártak körbe hatalmas tálcákon. Egy
termetes, csipkés kalapos nő veregette meg váratlanul Mimi
vállát.
– Maga biztosan Mimi! Én Brenda vagyok, Helen nővére.
Helen nővére, azaz Willa nagynénje.
– Jó napot! – akart kezet rázni az asszonnyal, de az már
Marcus felé fordult.
– Maga pedig csakis Marcus lehet. Ez csodálatos! Annyit
hallottam már magáról!
Marcus csodálkozva hagyta, hogy megrázzák a kezét.
– Valóban?
– Amint megtudtam, hogy Mimi kit hoz magával ide,
rögvest tudtam, hogy ez a sors keze!
Te jó ég! Mimi a közelgő katasztrófa előszelét érezte.
Ugye nem… ?
– Meg kell ismerkednie a fiammal, Ewannal. Annyi közös
van magukban!
Marcus láthatóan befeszült.
– Ő is könyvelő?
– Nem, hanem… tudja, olyan, mint maga! – Brenda
közelebb húzódott, és lelkesen formálta a szájával a meleg
szót. – Nézze, ő az ott, a szőke, a smaragdzöld
nyakkendőben. Negyvenhét éves, jól tartja magát, és…
– Kérem, ne csinálja ezt – jajdult fel Marcus.
– De hát annyira helyes fiú! Jöjjön már, ne féljen,
bemutatom neki! Épp csak egy gyors szia-szia, nem fogja
megbánni.
Mimi gyorsan közbevágott:
– Talán egy kicsit később, jó? Ha majd véget értek a
beszédek, és mindenki ellazul egy kicsit.
Arra gondolt, hogy addigra Marcus megszökik, vissza a
hotelbe, és biztonságban lesz. Mert ha van rosszabb annál,
mint egy esküvő csupa idegenekkel, akkor az egy nyomulós
anyuka, aki mindenáron össze akar hozni az egyetlen másik
meleg pasival a teremben.
– Te tudtad, hogy ez lesz? – mormogta Marcus, amikor
magukra maradtak.
– Te jó ég, dehogy! – Mimi annyira elszörnyedt, hogy fel
sem mert nézni, nehogy véletlenül találkozzon a tekintete
Ewanéval.
– Ez még annál is rosszabb, mint amikor megpróbáltatok
összehozni azzal a fogtechnikussal a Swanben.
Mimi összerándult. A rettegett Pierre Cirencesterből. És
ők még azt hitték, hogy ő meg Marcus egymáshoz valók.
Fél órával később, amikor helyet foglaltak a kijelölt
asztalnál, egy fiatal pincérnő összehajtott papírt tett le
Marcus elé.
– Megkértek, hogy ezt adjam át – szólt mosolyogva.
Marcus gyorsan elolvasta a rövid üzenetet, majd
odacsúsztatta Miminek.

„Elnézést kérek, és borzasztóan sajnálom. Anyám jót akar,

de nagyon rosszul csinálja. Fogalmam sem volt róla, hogy
mire készül. En tartani fogom a távolságot. Ha a
beszédeknek vége,
Még egyszer elnézést.
Ewan”

Nagyon kedves levélke volt, ahogy vélhetőleg az ember is,

aki írta, de Mimi óvakodott attól, hogy ezt megjegyezze.
– Még szerencse. Legalább emiatt nem kell aggódnod.
Marcus bólintott, és nagy erőkkel bámult ki az ablakon.
Nem úgy festett, mint aki egyhamar abba akarja hagyni
az aggódást.
Körülbelül egy óra múlva leszedték az asztalt a
háromfogásos menü után, és Mimi érezte, ahogy Marcus
számolja a perceket. Megkezdődtek a beszédek, és Mimi
megkockáztatott egy pillantást az asztal felé, ahol Ewan és
az anyja ültek, Willa családjának más tagjaival együtt. Ewan
háttal ült, ezért Mimi csak hátulról látta, de úgy tűnt,
impozáns válla van.
 A vőfély – nem mellesleg egy krimiíró – Bostonból
érkezett a ceremóniára, hosszasan beszélt, ráadásul a
szövegbe sikerült belefűznie három saját könyvét is,
továbbá jókora hírverést csapott a legújabb regényéből
készült filmnek is, amelynek állítólag Tom Cruise lesz a
főszereplője.
Ezután CJ következett, azon az alapon, hogy a legjobbat
hagyjuk a végére. A vőfélyre pillantott – aki egyben legfőbb
vetélytársa volt a kiadói világban –, és közölte:
– Az én következő könyvemet Tom Hanksnek szánják, aki
rendezni fogja és a főszerepet is eljátssza, úgyhogy én
nyertem.
De amikor elült a nevetés, CJ is elkomolyodott, és
megható szavakkal folytatta. Arról beszélt, hogy milyen
szerencsés, amiért talált valakit, aki megváltoztatta az
életét, hogy milyen csodálatos nő Willa, és hogy Alice
érkezése mennyire teljessé tette az életüket.
Pici szünetet tartott, majd folytatta:
– Aki most itt van, az nagyjából tudja, hogy sok hibám
van, bár ezeket általában nem szoktam elismerni. Willa
mindezek ellenére is szeret engem, és most már az én
dolgom, hogy jobb ember legyek, hogy méltó legyek erre a
szerelemre. – A hangjában, tőle szokatlan módon, erős
érzelmek hangzottak. – És hogy méltó legyek a lányunk
szeretetére is. Mint nyilván tudjátok, a párkapcsolatunk
kezdete Willával nem volt épp zökkenőmentes, de hála
barátunknak, Miminek, aki gyakorlatilag leültetett, és
közölte velem, hogy idióta vagyok, ott lehettem a
kórházban, amikor Alice világra jött. Mimi nélkül
valószínűleg most nem lennénk itt, és nem ünnepelnénk
azt, hogy lehet annyira boldognak lenni, mint amilyen én
vagyok most. – Ezúttal CJ-nek a mellzsebében lévő
zsebkendőt is elő kellett vennie, hogy megtörölje a szemét.
– Nézzetek csak rám, micsoda puhány vagyok.
Mindenesetre köszönöm mindenkinek, hogy eljött,
köszönöm Miminek, hogy észhez térített, és köszönöm
neked, Willa, az egyetlen nőnek, akit valaha is szerettem…
És ha bárki lefotóz így, ahogy bőgök, mint egy kisbaba,
akkor azt behajítom a Temzébe.
 A dörgő tapsvihar után zene következett, és az emberek
felálltak a helyükről, hogy vegyüljenek, kimenjenek a
mosdóba, beszéljenek a barátaikkal vagy táncoljanak.
Marcus, aki roppantul megkönnyebbült, hogy végre
felállhat, halkan súgta oda Miminek:
– Én most távozom, rendben? Boldogulsz egyedül, ugye?
– Persze. Gyere, kikísérlek. – Mivel Marcus feltűnés nélkül
akart távozni, Mimi nem akart mindenki szeme láttára
búcsúzkodni. Otthagyta a blézerét a széke hátán, és
kimentek a lépcsőházba. A földszinti fogadócsarnokban Mimi
megölelte Marcust. – Még egyszer köszönöm. Most már
megnyugodhatsz, vége. Majd kimentelek CJ-nél meg
Willánál…
– Te meg mit csinálsz?
Mimi hátrafordult, és Ewant pillantotta meg. Most, hogy
végre közelről is látta, feltűnt neki az arca nyíltsága: rendes,
becsületes embernek látszott.
– Elmegyek – felelte Marcus, de Ewan hevesen rázni
kezdte a fejét.
– Nem, nem, erre semmi szükség. Mondtam, hogy én
megyek el. Már indulok is.
– Ugyan már – tiltakozott Marcus. – Maradj nyugodtan. Én
megyek el.
– Én megyek – erősködött Ewan. – Ragaszkodom hozzá.
Szinte már-már dühösen néztek egymásra, amíg Marcus
meg nem jegyezte:
– De hát én el akarok menni.
– Biztosan nem annyira, mint amennyire én – húzta el a
száját Ewan. – Számoltam a perceket.
– Elhiheted, hogy Marcus is – jegyezte meg Mimi.
Micsoda jellegzetesen angol szituáció. A következő
pillanatban egy nagyhangú ausztrál bődült el, aki három
húzós bőröndöt terelgetett:
– El az útból, emberek, be kell pakolnom ezeket egy
taxiba. Hoppá, bocsánat, jaj, már megint. Bocs, haver,
szörnyű sofőr vagyok!
A férfit és bőröndjeit két londinerfiú segítette ki a
szállodából, Marcus és Ewan pedig egyszerre kezdték
leporolgatni a cipőjüket, mielőtt folytatták volna épületes
beszélgetésüket.
– Az efféle társasági esemény a legrosszabb rémálmom –
közölte Ewan.
Marcus bólintott.
– Az enyém is.
– Elnézést kérek az anyám miatt.
– Ugyan már. Csak jót akart.
– Tudom. Azt akarja, hogy boldog legyek – mosolyodott el
halványan Ewan. – Csak éppen rosszul csinálja, és mindig
szívdobogást kapok, amikor látom, hogy készül valamire.
– Én is ugyanezt műveltem Marcusszal a múltkor. Csoda,
hogy egyáltalán szóba áll velem azok után, amiknek
kitettem… Jaj, elnézést – lépett oldalra Mimi egy megrakott
poggyászkocsi elől.
Ewan Marcusra pillantott.
– Miért, minek tett ki?
Most Marcuson volt a sor, hogy elmosolyodjon, mert
azon legalább már túl volt.
– Éppenséggel a világ legrosszabb vakrandijának.
Megígértettem vele, hogy soha többet nem csinál ilyet,
különben kiteszem az utcára.
– Idehallgassatok – szólt közbe Mimi. – Itt nagyon útban
vagyunk. Miért nem megyünk ki? Szemben van egy egész jó
kis hely… És rám férne egy kávé. Közben meg elmesélheted
Ewannek azt a tragikus randit.
Elképesztő módon a dolog működött. A fesztelen
hangulatú, családias, mediterrán étterem a Savoyjal
szemben megtette a maga hatását. És mivel a délután
közepén jártak, tudtak szerezni egy asztalt az ablaknál.
Amikor megérkeztek a kávék és a beszélgetés olajozottan
beindult, Mimi megdörgölte a felkarját, és közölte:
– Brrr, itt aztán jól behűtöttek. Visszamegyek a
blézeremért. Egy perc, és jövök – hátratolta a székét, aztán
hozzátette: – Ha több, mint egy perc, akkor CJ elkapott, hogy
táncoljunk. Ha negyedóra múlva se vagyok itt, akkor
hívjatok fel és mentsetek meg. Majd úgy teszek, mintha egy
ügyfél hívna PR-vészhelyzet miatt. El ne felejtsétek!
 Otthagyta a két férfit az étteremben, és visszament a
fogadásra. CJ túlságosan el volt foglalva gyönyörű kislánya
mutogatásával ahhoz, hogy táncra kérje, de Mimit ez nem
zavarta. Szerzett még egy pohár pezsgőt, és fél órát
beszélgetett Helennel, Willa mamájával meg mindenféle
egyéb baráttal és rokonnal.
Marcus nem hívta. Miminek sem volt szüksége rá, hogy
megmentsék.
Egy óra múltán Mimi kiment, és az utca túloldaláról lopva
belesett az étterembe. Pedig nem volt szükség
óvatoskodásra: Marcus és Ewan talán azt sem vették volna
észre, ha egy Pterodactylus köröz a fejük felett.
No nézd csak…
Mimi szívében szétáradt a szeretet a félénk, szelíd
Marcus iránt, aki annyira rászolgált arra, hogy újra boldog
lehessen. Persze még korai volt reménykedni, de legalább
az első akadályt leküzdötték. Folyamatosan beszélgettek
Ewannel, és teljesen belefeledkeztek egymás társaságába.
Most már magukra lehet hagyni őket, és drukkolni, hisz
csodálatos lenne, ha valami kialakulna ebből a furcsa
találkozásból, egy ilyen kevéssé ígéretes kezdet után.

Éjfélkor Mimi telefonjára üzenet érkezett. Nagyot dobbant a

szíve, amikor látta, hogy Cal írt.

Szia, csak érdeklődöm, hogy milyen volt az esküvő. Minden

rendben? Jól érezted magad? (És Marcus???)
Bocs, ha aludtál, és felébresztettelek, x

Puszit tett a végére. Vagyis x-et. Miminek bizseregni kezdett

a gyomra. Visszaírt:
Nem alszom. És klasszul ment mindent. A szállodai
szobámban vagyok, és találd ki, hogy ki nincs még itt?!

Mimi egy pillanatig tétovázott, ízlelgette a pillanatot, majd

egy x-et biggyesztett a szöveg végére. Közben el is
képzelte, ahogyan kacér csókot nyom Cal szájára.
Szerencsére Cal nem látja ezt a fantáziaképet.
Megnyomta a Küldés gombot.
 Ahogyan várta, hamarosan megcsörrent a telefon.
– Nem írhatsz le csak úgy valamit, hogy aztán nem
mondod el, miről van szó – Cal hangja olyan volt, mintha
mosolyogna; Mimi beleborzongott.
– Egészen elképesztő dolog történt. – Mimi az ágyából
látta London központjának nyüzsgését, fényeit. Miközben
emberek ezreinek élete folyt az ablakon túl, elmesélte
Calnak az egész sztorit, és örült, hogy a férfi éppen annyira
örül Marcusnak, mint ő. – Kétszer is rájuk néztem, és még
mindig ott ültek az étteremben. Hatkor Marcus felhívott,
hogy elmennek sétálni egyet, aztán esznek valamit. Egy
órával ezelőtt rám írt, hogy nemsokára jön.
– Azóta is várod.
– Mint egy szigorú viktoriánus apa a kandalló mellett,
percenként a zsebórámra pillantva.
Cal felkacagott.
– Én itthon vagyok már. Cora Laurenéknél volt, amíg
átmentem Lambournbe. Délután felhívtam, és viccesen
megkérdeztem, hogy hiányzom-e neki. Mire ő: „Apa, ne
legyél ilyen igényes.”
– Lassan felnő. – Mimi szórakozottan nézett ki az
ablakon, ahol épp egy utcai jelenet volt kibontakozóban. –
Jaj, ne! – kiáltott fel váratlanul. – Elrontjátok az egészet!
– Mit rontunk el? – kérdezte meglepetten Cal.
– Bocs, nem ti. Az ablakom a Leicester Square-re néz, és
egy párt látok az utcai lámpa alatt. A srác éppen
összeszedte a bátorságát, hogy megcsókolja a lányt, amikor
egy csapat srác ment arra, és valamelyik beszólt nekik
valamit. Most már elmentek, de a srác teljesen zavarba jött,
és nem mer megint próbálkozni. Disznók – emelte meg a
hangját Mimi, amikor a suhancok az ablaka előtt haladtak el,
majd ugatást hallott a vonal túlsó végéről. – Bocs, Otto
meghallotta, amit mondtam?
– Nem, felrohant az emeletre, valami felébresztette
Corát.
A háttérből Mimi hangos sivítást és csattanást hallott,
majd Cora kiáltott, hogy „Apaaaa!”, és székláb csikordult a
padlón. Hallotta, ahogy Cal felviszi magával a telefont a
lépcsőn, benyit a hálószobába, és azt kérdi: „Mi történt?”,
mire Cora visítása: „Zavard ki innen, apa! Zavard ki!”
Aztán Cal elnevette magát.
– Csak egy denevér – magyarázta Miminek. – Berepült az
ablakon, és most itt köröz a hálóban, Cora meg pattog az
ágyán, mint egy paprikajancsi… Nyugodj meg, kicsim,
tudod, hogy nem bánt.
– De úgy csapkod a szárnyával, és… jaj, apa, vidd innen!
Nem akarom, hogy itt legyen! ZAVARD EL!
Miután letették, Mimi hamarosan hallotta, hogy nyílik a
liftajtó, majd Marcus halk torokköszörülése visszhangzott a
szomszéd szoba ajtaja elől. Mimi felpattant, és kinyitotta az
ajtót. Marcus még a kulcskártyával bíbelődött.
– Szia! – pislogott rá Marcus a szemüvege mögül. – CJ
nem sértődött meg, hogy olyan korán elmentünk?
– Csöppet sem. Teljesen jól elvolt – mosolyodon el Mimi,
mert Marcus szinte sugárzott. – Jaj, Marcus, ez annyira jó…
– Meg sem kérdezed, hogy velünk mi volt? – érdeklődött
szelíden a férfi.
– Nézz bele a tükörbe. Fölösleges bármit is kérdeznem –
ölelte meg Mimi. – És nálad jobban senki sem érdemli meg.
Amikor mindenki visszakerült a saját szobájába, Mimi
újabb sms-t eresztett meg Calnak:

Marcus megjött, és nagyon boldog. Gondolj csak bele, ha te

jöttél volna el velem, ő meg Ewan sosem találkoznak.
Úgyhogy a te érdemed, x

Egy perc múlva felvillant Cal válasza:

Tudom, zseniális vagyok. És a denevért is kitessékeltem.

Ennyit rólam, xx
Két csók! Kettő!

Mimi magában mosolyogva pötyögte be:

Látod'? Néha a lányodnak azért mégis szüksége van rád. xx

Ő is két x-et küldött.

Micsoda féktelen bujaság! De hát olyan izgi írásban flörtölni.
Vajon Cal három csókkal fog válaszolni? És ha igen, akkor
neki is hárommal kell válaszolnia? Meddig lehet ezt fokozni?
Mimi visszatartott lélegzettel várta a következő pittyenést.
Aztán vett néhány újabb lélegzetet, és azokat is
visszatartotta.
De nem jött se újabb pittyenés, se üzenet, se csók.
Ennyit a vérmes reményekről.
 45. fejezet

Eamonn fia, Sam tartotta a frontot a boltban, amíg az apja

krikettezett. Mimi, aki rágógumiért ugrott be, megkérdezte a
srácot: – Hogy halad a webtervezés?
A fiú füle elvörösödött.
– Egész jól.
– Tetszik a munka?
Sam kissé rémültnek tűnt.
– Megjárja.
– Tegnap este ránéztem Cal weboldalára – folytatta Mimi.
– Úgy vettem észre, hogy némelyik hivatkozás nem teljesen
jól működik.
A füle még vörösebb lett.
– Tudom. Megcsinálom. Csak nem értem rá.
– Én is készítettem pár oldalt a magam idejében,
úgyhogy ha segítség kell, csak szólj.
Sam tekintetében felcsillant a remény.
– Tényleg? Az klassz lenne. Nem bánnám.
– Cselesek tudnak lenni ezek a weboldalak, nem igaz?
Sam hevesen bólogatott.
– Nehezebb, mint gondoltam.
– Hadd tegyek egy ajánlatot – nézett rá Mimi. – Ha
valaha is úgy döntesz, hogy inkább mégsem akarod csinálni
Cal weboldalát, nagyon szívesen átveszem… majd egyszer
valamikor…
– Vagy inkább most – bökte ki Sam. – Máris átveheted. Az
lesz a legjobb.
– Rendben, átveszem – felelte együttérzőn Mimi. – Vagy
ha akarod, segítek, megmutatom, mit hogyan…
– Nem – rázta a fejét határozottan Sam. – A legjobb lesz,
ha te csinálod. – A füle szinte lángolt. – Szeretek itt dolgozni
a boltban, a weboldalkészítés nem nekem való. – Látszott,
hogy örül, amiért van valami ürügye. – Apám azt hitte, hogy
jó lesz, mert úgyis mindig a számítógépen lógok, csak
éppen nem tudok semmit rendbe hozni, ami elromlik.
Igazából csak RuneScape-ezni szeretek.

– Komolyan? – Hallani lehetett az örömet Cal hangjában.

– Hisz ez fantasztikus! Szuper vagy!
Mimi örült volna, ha nem több száz kilométer választja el
őket éppen. Ha személyesen mondhatta volna el Calnak a
hírt, és a férfi megölelte volna, ami még annál is
fantasztikusabb. De Cal elvitte Corát a nővéréékhez a
Gower-partra az unokatestvére születésnapjára, ezért be
kellett érnie a telefonos közléssel.
– Szegény Sam, annyira megkönnyebbült, csak nem
merte bevallani. Megkért, hogy mondjam meg az apjának,
úgyhogy beszéltem Eamonn-nal is. Neki sincs semmi
kifogása.
– Megkönnyebbülés minden fronton – felelte Cal. –
Zseniális vagy. Nagyon köszönöm, tényleg.
– Bár minden ilyen könnyű lenne. Gondoltam, elmondom.
– Mimi éppen megkerülte a krikettpályát, hogy
visszaülhessen Lois mellé. – Este nekikezdek az oldalnak, de
most vissza kell mennem Loishoz. Felix és Arabella is itt
vannak a meccsen.
– Tyűha. Lois hogy viseli?
– Nem jól.
– Akkor elengedlek – jelentette ki Cal.
Bár ne tennéd, gondolta Mimi.

– Még mindig itt vannak – mondta Lois. – Nem mintha

figyelném őket.
– Tudom.
Mimi visszaült Lois mellé a kocsma előtti padra,
szándékosan úgy helyezkedve, hogy Lois meg Felix és
Arabella Play-dell-Grey között legyen, akik a pálya széléről
nézték a krikettjátékot.
– Útban vagy – nézett ki Lois először jobbra, aztán balra.
– Ne törődj velük.
– Nem törődöm. – Eltelt két másodperc. – Láttad azt a
piknikkosarat, amit a csaj hozott? Négy különböző fajta

É
szendvics! Cupcake és aprósütemény. És bármiben
lefogadnám, hogy ő maga csinálta.
– Hogy látod mindezt innen? – érdeklődött Mimi.
Lois megpaskolta a válltáskáját.
– Egészen véletlenül van nálam egy távcső.
– Szép kilátások. Reméljük, hogy nem kapnak rajta,
amint kémkedsz utánuk.
– Nem fognak. Diszkréten csinálom. Ne nézz már így
rám! – jajdult fel Lois. – Én is tudom, igen. Zakkant vagyok.
Azért hagytam ott a férjem, mert nem bírtam az anyósomat.
Erre minden rendbe jön, és egészen megkedveltem.
Mindennek szupernek kéne lennie, csak éppen közben a
férjem talált magának egy új barátnőt, akinek történetesen
két lába van, nincsenek forradásai, ráadásul még sütni is
tud.
– Ezt nem tudhatod biztosan – vetette ellene Mimi.
– Maria mesélte, hogy Arabellát egyszer majdnem
beválasztották a Sütimester című tévés vetélkedőbe.
– De végül mégsem, ugye?
– Nem. De majdnem.
Lois arrébb húzta a táskáját, amikor Paddy jelent meg az
asztaluknál.
– Ha meg akarsz tanulni sütni, te is megteheted – intett
Mimi Felixék felé, akik most elkezdtek visszapakolni a
kosárba, és felcsavarták a pikniktakarót. – Nézd, már
mennek is.
– Biztos azért, hogy szexeljenek egy jót – felelte komoran
Lois. – És amikor utoljára sütni próbáltam, kifelejtettem a
receptből a tojást. Olyan lett, mint egy frizbi.
Paddy letette a poharát az asztalra, és letelepedett Lois
mellé.
– Lehet ennek esetleg valami köze Arabellához?
– Ne szórakozz velem – figyelmeztette Lois.
– Nem szórakozom. Ott voltam, éppen mögöttük.
– Tudom. Láttalak a kukkeremmel. A csaj maga sütötte a
sütiket?
– Igen. Engem is megkínált – csillant fel Paddy kék
szeme. – A citromos piskóta mennyei volt.
– Szörnyeteg – morogta Lois.
 – Nagyon kedves lány.
– Tudom, tudom. Mindenki ezt mondja, mintha ettől
jobban érezném magam.
Némán nézték, ahogy Felixék a füvön parkoló kocsijuk
felé viszik a piknikkellékeket.
– Te hagytad ott őt – emlékeztette Paddy Loist, egy
„mégis, mit vártál?” vállrándítás kíséretében.
– Ezt is tudom – sóhajtott fel Lois. – De akkor úgy
éreztem, hogy valaminek történnie kell. Gondolom, abban
reménykedtem, hogy Felix rájön, hogy mégis szeret –
legyintett kétségbeesetten. – És aztán minden jóra fordul.
Nem tudhattam, hogy találkozik a tökéletes barátnővel, nem
igaz?
Pillangó telepedett az asztalra.
– Miért nem osztod meg vele, mit érzel? – kérdezte Mimi.
– Mert akkor még nagyobb vesztesnek látszanék, mint
így. Nem érdemes könyörögni neki, hogy fogadjon vissza,
amikor láthatóan már nem érdeklem.
– Mi van, ha mégis? – kérdezte Paddy. – Nem várhatod el
tőle, hogy ő könyörögjön. Miután te költöztél el. Az nem
lenne helyes.
– Meglehet – bólintott szomorúan Lois.
– Szegénykém – bökte meg bajtársiasan Paddy. – Úgy
tűnik, nem sikerült túl jól kijátszani ezt a kártyát.
– Szerinted én nem tudom? Nem segítesz valami sokat –
egy könnycsepp landolt Lois pólójának elején, és a lány
gyorsan megtörölte az arcát.
– Te sírsz? Ne már! Istenem, csak ezt ne! – Paddy
rémülten húzott ki egy szalvétát az asztali tartóból. – Tessék,
mielőtt tönkremenne a sminked. Bocs, de úgy viccelődtél
rajta, hogy azt hittem, minden oké – beszéd közben a
mobilja után nyúlt.
– Ezt úgy hívják, hogy színjátszás. Amikor úgy teszel,
mintha minden rendben lenne – tolta el Lois a telefont. –
Eszedbe ne jusson így lefotózni.
– Tényleg nagyon sajnálom. És nem akartalak lefotózni –
tette hozzá Paddy. – Csak azért kezdtelek el ugratni, mert
mutatni akarok neked valamit.
 – Nem akarom látni – felelte Lois. – Mit küldtek neked,
meghívót az esküvőjükre?
A férfi elvigyorodott.
– Ugyan már, fel a fejjel, tetszeni fog. Bár valószínűleg
nem lenne szabad megmutatnom neked.
Mimi látta, hogy Lois próbálja összekapni magát.
– Oké, mutasd – hajolt oda, hogy rálásson a kijelzőre,
aztán elborult az arca. – Ez most komoly? Egy újabb
krikettmeccs? Azt akarod, hogy meghaljak az unalomtól?
– Tragédia vagy. De légy türelemmel – utasította Paddy.
– Mindjárt odaérünk ahhoz a részhez, amit keresek.
Lois megvonta a vállát.
– Eleve nem értem, miért vesz fel bárki egy
krikettmeccset.
– Ugye hallottál az öreg Bertről, aki a Hardy-farmon
dolgozik? Megcsúszott az ólban csütörtökön, és eltörte a
csípőcsontját. Kórházban van, megoperálták. – Beszéd
közben Paddy gyorsítva pörgette a felvételt. – És ideges
volt, hogy lemarad a meccsről, szóval neki vettem fel. Ez az,
itt van. Figyelj csak.
– Figyeljem, ahogy játszanak? – szenvedett Lois.
– Nem kell nézned – Paddy a fülére bökött. – Elég csak
ez. Mimi és Lois még közelebb hajoltak. Madarak énekeltek,
és valaki diszkréten horkolt a háttérben. A kijelzőn egy
kockás pléd széle és egy szendvicsestál pereme látszott.
– …de ha nem foglaljuk le gyorsan, akkor elmennek a jó
helyek. – A női hang halk és rendkívül kifinomult volt. – Most
már tényleg döntenünk kellene.
Mimi érezte, hogy Lois válla megfeszül.
– Nem kell kapkodni. – Azonnal föl lehetett ismerni Felix
hangját. – Valahogy majd csak lesz.
– A nyaralás nem csak úgy lesz. Meg kell szervezni és le
kell foglalni. – Arabella frusztráltnak tűnt. – Ezért írtam ezt a
listát. Csak annyit kell tenned, hogy választasz belőle
valamit, és elintézzük.
Mimi nem bírt magával: odanyúlt, és leállította a
felvételt.
– Ki horkol, mint egy vaddisznó?
– Én – felelte büszkén Paddy.
Ó
 – Ó. Bocs.
Ki gondolta volna? Paddy Fratelli, a nők bálványa, és így
horkol.
– Nem igazából horkoltam. Amikor kezdtek érdekessé
válni a dolgok, azt akartam, hogy azt higgyék, alszom.
 46. fejezet

Mimi újra elindította a videót. Néhány másodperces csend

után, amit mindössze pár újabb horkantás tört meg,
Arabella hangja hallatszott: – Rengeteg időmbe telt megírni
ezt a listát, és te még csak rá se nézel. Felix, valami baj
van?
– Nem… Vagyis… Arról van szó… – Felix hangja
mélységesen fájdalmas, mondhatni, Hugh Grant-szerű volt.
– Ugye nem akarsz eljönni velem nyaralni – ezt Arabella
inkább kijelentette, mint kérdezte.
Újabb hosszú csend, majd Felix hallhatóan felsóhajtott.
– Nem.
– Ó – mondta gyámoltalanul Arabella.
– Ne haragudj. Annyira sajnálom. Csak… Nem is tudom,
hogy mondjam meg…
– Megtegyem én helyetted?
– Nem veled van a baj – bökte ki Felix. – Hanem velem.
– Tévedsz, Felix. Nem rólad van szó. És nem is rólam. –
Arabella hangja szomorú volt. – Senki nem tehet róla. Még
mindig a feleségedet szereted, és ezzel nincs mit kezdeni.
Lois a szája elé kapta a kezét, és közelebb hajolt.
– Így igaz – felelte Felix. – Ne haragudj. Ez az igazság.
– Megint össze kéne jönnötök – jegyezte meg Arabella.
– Lois elhagyott. – Felix rezignáltnak tűnt. – Nem akar
visszafogadni. De ez most nem számít. Sajnálom a kettőnk
dolgát. Te csodálatos lány vagy. Nem akartalak félrevezetni.
– Semmi baj, Felix. Harminchárom éve szingli vagyok.
Anyám talán kétségbe fog esni – tette hozzá Arabella
szomorkásan –, de én már megszoktam, elhiheted.
Mimi a barátnőjére pillantott, aki egész testében
remegett. Lois a borospohara után nyúlt, de Paddy elhúzta
előle.
– Ne idd meg – mutatott az italban vergődő darázsra.
Mimi odanyújtotta a saját poharát Loisnak, aki ivott egy
kiadós kortyot, majd még egyet.
 – Eddig jutottam – jegyezte meg Paddy. – Aztán jött a
szünet, és egy szuper hangos horkantással úgy tettem,
mintha felébrednék. Felixék már pakoltak, amikor
elmentem. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet
megosztani veled, amit hallottam. – Elhallgatott, aztán
rákacsintott Loisra. – De a mostaniak után úgy gondoltam,
hogy mégis az.
Tudták, hogy Arabella nem messze innen, Missingham-
ben lakik. Ha Felix hazavitte, és kiteszi otthon, akkor tíz perc
múlva visszaér, kalkulált Mimi.
– De mi van, ha Arabella csak azért volt ilyen higgadt,
mert annyian voltak körülöttük? – tette fel a kérdést Lois. –
Most viszont kisírja a szemét, és csüng Felixen, könyörögve,
hogy gondolja meg magát?
– Felix akkor is nemet fog mondani – vélte Mimi.
– Ha fel kell vidítani, bármikor felhívhatom – szólt Paddy,
akinek világító kék szeme csillogott, a hangja játékosan
csengett.
Sokkal kedvesebb ember, mint ahogy mutatja, gondolta
Mimi.
Türelmetlenül vártak, de próbáltak úgy tenni, mintha
nem így lenne. Újabb kör italt rendeltek, és Mimi hátán
csorogni kezdett a veríték a napsütésben.
Húsz perc után Lois hirtelen megszólalt: – Nem érzem jól
magam. Hazamegyek.
– Maradj – szólt rá Paddy.
– Nem tudom, mit tegyek… Mit mondjak neki, ha
visszajött? Kéne egy terv. Jobb lesz, ha most még nem
csinálok semmit…
– Itt van – szólt Mimi.
Felbukkant Felix élénkzöld MG-je. Áthaladt a domború ívű
kőhídon, és a főutca felé tartott.
– Most már tényleg rosszul vagyok – Lois remegett, és
láthatóan egyre sápadtabb lett, ahogy az autó haladását
figyelte.
Mimi nyugtatni próbálta.
– Semmi baj, nem kell ma, ha nem…
– Te hülyéskedsz? Dehogynem kell ma!
 Lois felpattant, és beleütközött az asztalba, mert a
műlába beakadt a pad aljába. De aztán visszanyerte az
egyensúlyát, és már sántikált is a füvön át, amilyen gyorsan
csak tudott, miközben vadul integetett, hogy magára vonja
Felix figyelmét.
Felix fékezett, amikor Lois kiugrott a járda szélére, és teli
tüdőből felkiáltott, hogy ÁLLJ! A kocsi lelassult, megállt, és
Lois még egyszer ellihegte, hogy „Állj”.
Kinyílt a vezetőoldali ajtó, és Felix meglepetten szállt ki.
– Megálltam.
Lois rámeredt.
– Nem tudom, mit mondjak.
Csend. Mimi lélegzet-visszafojtva figyelt. Hallotta, ahogy
mellette Paddy azt mormogja: – Ajjaj. Beütött a lámpaláz.
A napfény megcsillant Felix szőke borostáján.
– Minden rendben?
– Nem igazán – nyelt nagyot Lois.
– Miért nem? Történt valami?
– Nem tudom – remegett meg Lois hangja. – Miért,
történt?
– Gyerünk már – drukkolt Paddy. – Bökd már ki!
Lois meghallotta, rájuk nézett, aztán Felixre, és kibökte: –
Te meg Arabella. Ti ketten még mindig…?
– Hogy együtt vagyunk-e? – fejezte be helyette Felix,
aztán megrázta a fejét. – Nem.
– Miért nem?
– Nem működött.
– Szomorú vagy?
– Nem.
– Van valaki más, akivel szívesebben lennél?
Felix körbenézett, aztán megvakarta a feje tetejét, még
jobban felborzolva kócos haját.
– Igen.
Mimi ugrott egyet, amikor taps csattant fel mögöttük, de
csak a pályára visszatérő csapatokat üdvözölték a nézők.
Paddyn meg rajta kívül senki nem volt hallótávolságban.
– Én lennék az? Én, Felix? – tette a szívére a kezét Lois.
– Szeretnél te lenni? – kérdezte Felix óvatosan.
 – Igen! Igen! Mindennél jobban… Bocs, de szét akar
robbanni a szívem. Igen, szeretnék én lenni, mert annyira
szeretlek, Felix!
Felix tett egy lépést felé.
– Tényleg?
– Tényleg. Azt hittem, csak azért vagy velem, mert
muszáj.
Felix ledöbbent.
– Tényleg ezt gondoltad? Soha nem volt így.
Mimi látta, hogy Lois szeme megtelik könnyel, és teljesen
elérzékenyült. A baleset nemcsak testileg, de lelkileg is
nagyon megviselte Loist. Megfosztotta az önbizalmától és
attól a hittől, hogy elég jó a férjének.
Felix odalépett Loishoz.
– Szeretlek. Nem könnyű az érzéseimről beszélni. De
most kimondom. Mindennél jobban szeretlek. Csak azért
kezdtem el Arabellával találkozgatni, mert megkért rá, és
nem tudtam, hogyan mondjak neki nemet. De mindig téged
szerettelek – elcsuklott a hangja, átölelte Loist, Lois pedig
félig sírva, félig nevetve súgott valamit a fülébe.
– Bosszantó – sóhajtott fel türelmetlenül Mimi. – Nem
hallom, mit mondanak.
– Szerintem boldogok, és ez a lényeg – nézett rá Paddy. –
Mit csinálsz?
Mimi kézbe vette a telefonját.
– Ezt fel kell vennem.
– Perverz – vigyorodott el Paddy.
– Romantikus – felelte Mimi.
– Magánügy.
Lois úgy ölelte Felixet, mintha soha nem akarná
elengedni. Mimi megnyomta a Felvétel gombot, és közölte: –
Nem az, ha az utca közepén csinálják.
 47. fejezet

Cal alig jött vissza Goosebrookba, máris újra elmenni

készült. Mimi nehezen leplezte a csalódottságát, de úgy tett,
mintha minden rendben lenne.
– Vicces – töltötte ki a kávét Mimi színlelt vidámsággal,
és az egyik csészét Cal elé tolta. – Amíg én távol voltam,
végig itthon voltál, most meg, hogy visszajöttem, te mész
el.
Hacsak Cal nem szándékosan így tervezte, mely esetben
a dolog egyáltalán nem vicces.
– De jövő héten itthon vagy, ugye? – kérdezte Cal.
Mimi bólintott.
– Igen, miért?
– Szeretnék kérni egy szívességet.
– Persze, nyugodtan. Mondd.
– Elég nagy dologról van szó.
Mimi pislogni kezdett.
– Úgy értem, sose mondj igent, amíg nem tudod, hogy
pontosan miről van szó – helyesbített Cal.
– Biztosan nem kérnél tőlem olyasmit, amit nem tudok
teljesíteni. Rukkolj csak elő vele.
– Egy sejk, aki látta a versenylótrénerről készített
portrémat, azt akarja, hogy repüljek el hozzá Dubajba, és
fessem le őt meg a fivérét.
– Akkor menned kell – kiáltott fel Mimi. – Hisz ez szuper!
– Az. Viszont már holnap indulnom kell. Cora meg Otto
ilyenkor általában Laurenékhez mennek, de Lauren
nagymamája is ott van, és ő allergiás a kutyákra, ezért most
nem fog menni.
– Nos, ez…
– Tudom, hogy Ottót kutyahotelbe is vihetném, de utálja,
rosszul érezné magát ott.
– Ez…
– Szóval Cora arra gondolt, hogy talán te tudnál segíteni,
de mondhatsz nemet is, ha túl sok, vagy…
 – Cal! Végigmondhatnám végre? Teljesen rendben van,
szívesen segítek – emelte fel a kezét Mimi. – Megteszem.
Probléma megoldva.
– Biztos? Köszönöm! – dőlt hátra megkönnyebbülten Cal.
– A múlt héten is annyira zseniálisan megmentetted a
weboldalamat Samtől. Most meg végképp szupersztár vagy.
Újfent megmented az életemet. Jöjjenek át ők, vagy…?
– Jobb, ha én megyek át hozzátok. Otto jobban fogja
érezni magát. – Meg én is. De Mimi ez utóbbi gondolatát
már magában tartotta, és csupán ennyit felelt: – Tudok
bárhol dolgozni, úgyhogy egyáltalán nem gond.
Cal bólogatott.
– A gond csak az, hogy a vendégszoba tele van
fölösleges bútorokkal, de azt ma este ki tudom pakolni.
– Nem érdekes. Bárhol elalszom.
– Biztos? – Calon látszott, hogy végiggondolja a
teendőket. – Alhatsz az én ágyamban.
Óóó.
Mintha megállt volna az idő. Mimi ujjai összeszorultak a
kávéscsészén. Nehéz volt elszakítani a tekintetét Calról,
amikor a férfi rádöbbent, hogy mit is mondott. Cal szája
szélén mosoly játszott, és Miminek elállt a lélegzete…
CSIIIIIIIIIIING, törte meg a csendet Cal telefonja.
Az idő újraindult, a pillanat elmúlt. Cal a kijelzőre
pillantott.
– Az új lakótársad az.
Mimi elmosolyodott.
– Akkor jobb lesz, ha felveszed.
Végighallgatta, ahogy Cal elmesélte Corának, hogy
minden el van intézve, és hallotta Cora hangos hurráját, a
tizenegy évesek összes lelkesedésével.
– Szerintem örül – tette hozzá Cal mosolyogva, miután
lerakta. – Épp most száll le a buszról. Mennem kell. – Kiitta a
kávéját, és felállt. – Holnap tíz körül gyere át, és köszi
nagyon! El sem tudod képzelni, mennyire hálás vagyok.
Az semmi, gondolta Mimi, miközben kikísérte. Te el se
tudod képzelni, én mennyire várom, hogy az ágyadban
alhassak.
Hiába telt el hat este, az újdonság varázsa nem múlt el.
Odakint fütyült a szél a fák között, és az eső úgy csapkodta
az ablakot, mintha kövekkel dobálnák, de Cal
hálószobájában meleg honolt és béke.
Persze még jobb lett volna, ha Cal is ott van, de ez most
nem is számított annyira. Mimi elnyújtózott a vastag, kék-
fehér csíkos ágytakaró tetején a pizsamájában, és az
éjjeliszekrényen álló bekeretezett fotót nézte. Spontán
pillanatfelvétel volt Calról, Coráról és Ottóról valami ívelt
walesi partszakaszon, és Miminek mosolyognia kellett,
valahányszor ránézett. A képet Cal nővére készítette, és
Cora már elmesélte a sztoriját: egy eseménydús délutánon
Ottónak sikerült belegabalyodnia egy köteg algába, aztán
megkergette egy felbőszült sirály, végül orron csípte egy
rák.
Lehet, hogy a macskáknak kilenc életük van, Ottónak
viszont legalább húsz.
Mimi egész héten a Mathieson család történeteit
hallgatta. Napközben Cora iskolában volt, ő pedig dolgozott,
de amint Cora hazaért, folytatódott a nonstop csivitelés.
Sosem fogytak ki a témákból. Mimi lassan annyit tudott meg
a családról, hogy felsőfokú vizsgát tehetett volna belőle.
De jó volt. Nagyon jó. Végigsimított a ropogós
vászontakarón. Cora már előadta, hogyan vették Callal
tavaly a cheltenhami Cavendish House-ban. Cora a narancs-
piros verziót akarta, de Cal ragaszkodott a kék-fehérhez,
utána pedig beültek egy pizzára, és az étteremben
felejtették a zacskót. Az egyik pincérnő szaladt utánuk,
magyarázta Cora Miminek nagy átéléssel. Aztán a pincérnő
meg akarta adni a számát Calnak, hogy esetleg valamikor
majd megigyanak valamit együtt, de Cal nemet mondott,
azt színlelve, hogy házas.
A házban mindennek megvolt a maga története, és Cora
imádta őket mesélgetni.
Emlegetett szamár, ha megjelenik… A lépcsőn egyre
hangosabban közeledett a szertelen dobogás, kicsapódott
az ajtó, és Cora rontott be a hálóba, a nyomában Ottóval,
egyik kezében egy DVD-vel, a másikban egy hatalmas
zacskó édes-sós popcornnal, ami mind az ágyon landolt.
 Mimi Ottóra mutatott.
– Lefelé!
– Hadd maradjon, csak egy kicsit. Ez az utolsó éjszakánk.
– Apád azt mondta, nem szabad bátorítanunk.
– Nem bátorítjuk. Ő már rég elhatározta magát. És szeret
velünk lenni idefent. Milyen már, hogy neki a földön kell
ülnie, amíg mindenki más kényelmesen heverészik?
Cora fölveregette a párnákat, odamászott Mimi mellé, és
elhelyezkedett. Fehér pizsama volt rajta piros csillagokkal, a
haja almasampontól illatozott.
– Mit nézünk ma? – kérdezte Mimi.
– A Mamma Miá-t!
– Apád szerint már nyolcvanhétszer láttad.
– Még annál is többször – vigyorodott el Cora, és
megsimogatta az ölébe kúszó Otto fülét, aki nem mert
senkire nézni, nehogy észrevegyék, és leparancsolják az
ágyról. – De sokkal jobb valaki mással megnézni újra.
Amikor apával nézem, ő mindig elalszik. Mondjuk, legalább
nem horkol, de akkor is olyan bosszantó.
Mimi bólogatott.
– Valóban az.
Nem horkol. Hatalmas piros pont.
– Ki volt a legjobb pasid életedben? – kérdezte hirtelen
oldalra hajtott fejjel, érdeklődő tekintettel Cora.
Kezdetben az ilyen váratlan kérdések készületlenül érték
Mimit, de mostanra hozzászokott. Egy kicsit gondolkodott.
– Azt hiszem, egy Marco nevű srác a suliból. Pár évig
csak barátok voltunk, aztán összejöttünk… és tényleg
nagyon aranyos volt.
Corának ennyi persze távolról sem volt elég.
– Hogyhogy aranyos? Mennyi ideig voltatok együtt?
Milyen volt?
– Jó móka volt vele lenni, nem volt az a borongós, depis
típus. Rengeteget teniszeztünk. Azt hiszem, körülbelül egy
évig voltunk együtt. Én elmentem az iskolából – magyarázta
Mimi –, ő viszont maradt. Nem volt látványos szakítás. Ő
tanult a vizsgáira, én dolgoztam, aztán a szülei átköltöztek
London túlsó végébe. Valahogy elsodródtunk egymástól. De
amíg együtt voltunk, nagyon jó volt.
Ö
 – Örülnél, ha még mindig vele lennél? – kérdezte nagy
szemekkel Cora.
– Nem, egyáltalán nem. Nagyon régen volt már.
– Jól nézett ki?
– Igen, eléggé – bólintott Mimi.
– Milyen színű volt a haja?
– Hát… sötétbarna.
– A szeme?
– Olyan szürkés-zöldes.
– És neked mi a kedvenced?
– Ezek a dolgok nem számítanak – felelte Mimi
tapintatosan. – Szerintem a személyiség a fontos. Kibontod
végre azt a popcornt, vagy csak kívülről fogjuk csodálni?
Cora habozás nélkül feltépte a zacskót, és a kukorica
szétömlött a takarón.
– Hoppá! Nyugi, nem fogom elmondani apának, hogy
kiöntötted a popcornt az ágyán – kuncogott a kislány Mimi
színlelt dühe láttán. – Mikor érkezik holnap?
– Ötkor száll le a gépe. – Mimi gyomra összeszorult a
gondolatra, hogy újra látni fogja Calt. – Úgy tervezte, hogy
hétre itthon lesz. Hiányzott?
– Persze, de tök jó, hogy te itt vagy – hajtotta a fejét Mimi
vállára Cora. – Várod, hogy visszajöjjön?
– Nyisd ki a szád – mondta Mimi, és egy szem popcornt
dobott fel a levegőbe, hogy Cora el tudja kapni, mint egy
fóka. Próbált témát váltani: – Mi lenne, ha főznénk neki
valami finomat holnap este? Kitalálhatnál valami menüt. Mi
a kedvenc étele?
Cora elcsípte az iskolabuszt, Mimi pedig éppen Ottót
sétáltatta, amikor belebotlott Loisba, aki tejjel, croissant-nal
és naranccsal megpakolva lépett ki a boltból.
– Tisztára, mint egy nászutas asszonyka.
Lois ragyogott; kócosan és elkenődött szemfestékkel, de
csillogó szemmel torpant meg.
– Úgy is érzem magam. Minden annyira klassz. El sem
tudom hinni, hogy ilyen boldog vagyok.
– Hát ez szuper! – Mimi őszintén örült Lois
boldogságának.
 – Ezt el kell mesélnem – kapta el a karját Lois. – Nem
fogod elhinni, mi történt tegnap este.
– Nem kell kiteregetned az összes pikáns részletet…
– De igen! Emlékszel, amikor Puerto Pollensában CJ
megkérdezte, hogy Felix megcsókolta-e valaha a rossz
lábamat?
Mimi bólintott.
– Emlékszem. És te azt felelted, hogy soha.
– Tegnap este elmeséltem ezt Felixnek, és ő azt felelte,
hogy azért nem csinálta, mert tudja, mennyire zavar a
műlábam, és azt hitte, hogy kiakadnék, ha megpróbálná.
Rádöbbentem, hogy igaza van, mire ő azt mondta, hogy
szívesen megcsókolja a forradásos részt, ha szeretném…
Megtette, és azt mondta, hogy ez is én vagyok, és olyan
gyönyörű volt az egész, hogy sírva fakadtam.
– Ez tényleg gyönyörű – mondta Mimi.
– De CJ-nek ne meséld el – húzta el a száját Lois. – Tudod,
milyen. Még a végén beleírná valamelyik könyvébe.

Fél hétre készen volt a vacsora, Cora meg Otto is készen

álltak, és Cal is telefonált, hogy úton van hazafelé. Mimi, aki
viszont nem volt kész, azon tűnődött, hogy miért nem
habzik a samponja, és megkésve jött rá, hogy azért, mert
hajbalzsam.
Hét előtt öt perccel azonban már farmerben és
világoszöld pólóban feszített, többé-kevésbé száraz,
megmosott és kondicionált hajjal. Ellenállt a kísértésnek,
hogy beparfümözze magát, és a sminkjét is minimálisra
fogta, mert hát ki erőlködne, amikor csak egy barát tér
vissza egyhetes távollét után.
Aztán kocsi fordult be a ház elé, Otto hisztérikus
ugatásba kezdett, Cora pedig felordított: – Hurrá, megjött
apa!
Mimi fentről, Cal hálószobájából nézte, ahogy Cal kiszáll
– aranyszínűre sülve, nevetve és végtelenül vonzóan. Aztán
már ott is volt Cora, és a karjába vetette magát.
Más tizenegy évesek talán kínosnak tartottak volna ilyen
heves érzelemnyilvánítást, Cal és Cora azonban nagyon
szorosan kötődtek egymáshoz. Az, amin keresztülmentek,
széttép-hetetlen kötelék lett köztük. Miközben Mimi nézte,
hogyan öleli át vékony karjával Cal nyakát a lánya,
feltámadtak benne az érzelmek, és rádöbbent, mennyire
szereti mindkettőjüket.
Most aztán spirálozhatja újra a szempilláját.
 48. fejezet

– Ez volt a legjobb kaja, amit életemben ettem – jelentette ki

Cal.
– Mert a kedvenceidet választottam – felelte Cora. – És
Mimi készítette el.
– Együtt csináltuk – emlékeztette Mimi.
– Igen, de te sokkal jobban főzöl, mint én.
– Minden egyes falat tökéletes volt – nyomatékosította
Cal.
– Szerencséd volt, jó napomat fogtad ki. Van olyan is,
hogy semmi sem sikerül – felelte Mimi.
– Ezt nem hiszem el – rázta a fejét Cal.
– Nem, apa, igazat mond. Az első mártást ki kellett dobni
– jegyezte meg vidáman Cora. – Mert só helyett cukrot tett
bele.
– Most miért? – ellenkezett Mimi. – Legalább még időben
rájöttem.
De nem Mimin nevettek, hanem vele együtt. Mimi
érezte, hogy ez egyike azoknak a pillanatoknak, amelyeket
el kéne tenni örökre egy befőttesüvegbe. Itt ülnek a
konyhaasztal körül, jókedvűen és békésen, egy palack
vámmentes Sancerre elfogyasztása után. Az asztal tele
piszkos tányérokkal, tálakkal, valamint – Cora kívánságára –
tucatnyi pislákoló teamécsessel. Cora még mindig a szószos
malőrön nevetgélt, Cal pedig játékosan csavargatta a színes
jótékonysági karkötőket a kislány bal csuklóján. A Dubajban
eltöltött héten még jobban lebarnult, és még
ellenállhatatlanabb lett, mint valaha. Mimi nagyot nyelt; az,
hogy most itt lehet, maga a színtiszta boldogság. Bár örökké
tartana.
– Elfelejtettél szólni – vonta fel a szemöldökét Cal, és az
órájára mutatott. – Fél tíz van.
– Jaj, ne, apa. Nem maradhatnék fent egy kicsit tovább?
Ez most különleges este!
– Holnap iskola.
 – De nem vagyok fáradt. Fel vagyok dobódva, hogy
itthon vagy!
– Lehet, hogy te nem vagy fáradt, de én igen – felelte
kedvesen Cal.
Természetes volt, hogy kimerült. Mimi rádöbbent, hogy
már így is a kelleténél tovább maradt.
– Nekem is mennem kell.
– Ne siess. Maradj, és idd meg nyugodtan az italodat.
– Olyan szigorú vagy – morgott Cora. – Mimi mindig
hagyta, hogy éjfélig fent legyek.
– Álmaidban – felelte Mimi.
Öt perc múlva Cora pizsamába öltözve és
fogkrémillatúan jött vissza a földszintre, hogy elköszönjön
éjszakára. Átölelte Mimit, és színpadiasan odasúgta neki: –
Kösz, hogy itt voltál, és vigyáztál rám, és hagytad, hogy
sokáig fent legyek minden éjszaka.
Aztán megpuszilta Calt is.
– Jó éjt, apa, szeretlek. Szia, Ottó!
Ottó megcsóválta a farkát.
– Vau.
Amikor Cora felment, Mimi megjegyezte:
– Nem hagytam, hogy sokáig fent legyen.
– Tudom. – A gyertyák lángja megcsillant Cal aranybarna
tekintetében. – Hogy viselkedett a héten?
– Csodálatosan – tárta szét a kezét Mimi, mert ez volt az
igazság. – Remek társaság. Őszintén szólva, imádtam
minden pillanatát.
– Na és hányszor kellett megnézned vele a Mamma Miát?
– kérdezte Cal komoly képpel.
– Csak kétszer. Azt hiszem, elég olcsón megúsztam.
– Tényleg – Cal szétöntötte a maradék bort a poharaikba,
aztán Mimi poharához koccintotta a sajátját. – Mindenesetre
köszönöm.
– Részemről a szerencse.
Mimi érezte, hogy felgyorsul a szívverése, mert a konyha
atmoszférája hirtelen mintha megváltozott volna. Vagy csak
a vágyai miatt érzi így? Belekortyolt a borba, és azonnal
rádöbbent, hogy hibát követett el, mert amint elfogy az ital,
mennie kell. Vajon mit tenne Cal, ha most áthajolna az
asztal fölött, és megcsókolná? Nem bánná, vagy halálra
rémülne? Különben is már mondta, hogy fáradt. Milyen kínos
lenne, ha elhúzódna, és azt mondaná: „Nem hinném, hogy
ez jó ötlet…”
Mintegy mentőövként Cal telefonja ezt a pillanatot
választotta, hogy sms érkezését jelezze. Cal elővette a
zsebéből, és a kijelzőre pillantott. Utána felnézett.
– Bocsánat, de ezt… most muszáj gyorsan elintéznem.
Volt valami a hangjában, amitől Mimi eltűnődött, hogy
most vajon mi fog közbejönni.
Mert valami mindig közbejött, amikor a legkevésbé
számított rá, miért lenne éppen ez az este kivétel?
– Semmi baj! – tolta hátra a székét Mimi, és összeszedte
a pudingos tányérokat. – Addig egy kis rendet csinálok…
De amikor kinyitotta a meleg vizet és mosogatószert
locsolt a mosogatóba, hallotta a bejárati ajtót csukódni, és
tudta, hogy Cal kiment. Nyilván azt akarja, hogy ő ne hallja.
Mintha hideg kéz markolta volna meg Mimi bensőjét,
mert ez azt jelentette, hogy olyasvalamiről lehet szó, amit ő
nem hallana szívesen. Lehetett tippelni. Cal megismerkedett
valakivel Dubajban, egy gyönyörű és csillogó teremtéssel,
aki azonnal felkeltette a figyelmét ellenállhatatlan
magabiztosságával, aztán elcsábította őt az első éjszakán.
Következésképpen az egész hetet vad szexszel töltötték
minden adandó alkalommal… A nő minden bizonnyal most
írt neki, hogy leszállt Bristolban, és úton van Goosebrook
felé.
Mimi pislogott; még el is tudta képzelni a vetélytársat, az
elegancia mintaképét, buja fekete hajkoronával, villogó
sötét szempárral, Amal Clooney-stílusú, testre simuló
ruhában…
Ekkor újra nyílt és csukódott a bejárati ajtó, jelezve Cal
visszatértét. Mimi összerándult, mert megvágta az ujját egy
pengeéles zöldségaprító kés, ami a mosogató alján rejtőzött.
Gyorsan tépett egy darab papírtörlőt, és az ujja köré tekerte.
Amikor Cal belépett a konyhába, derűs mosolyt erőltetett
magára: – Idenézz, mosogatok! – aztán lazán megkérdezte:
– Minden rendben?
 De Cal nem mosolygott. Kifürkészhetetlen volt az arca.
Átvágott a konyhán, és Mimi elé tartotta a telefont: – Van itt
valami, amit szeretném, ha látnál.
Mimi átvette a telefont az ép kezével, és látta, hogy az
üzenet Corától jött: Apa, nézd meg ezt. De ne Mimi előtt.
Te jó ég, valami szörnyűséget követett el, anélkül hogy
tudott volna róla? Akaratlanul is mondott valami rosszat?
Vagy a teáskanálról van szó, amit beleejtett a szemétbe…
Lehet, hogy az volt Cora kedvenc gyerekkori kanala? Vagy
Stacey ezt használta utoljára a halála előtti A félelem
összeszorította a szívét. Nem nézett Calra, csak megnyomta
a lejátszást, és Cora alakja jelent meg a kijelzőn.
– Szia, apa, én vagyok az, és ígérem, hogy most már aludni
fogok, de valamit muszáj elmondanom előbb. – A kislány
törökülésben ült az ágyán, pizsamában, és egyenesen a
lencsébe bámult. – Tudom, hogy rosszul érezted magad
amiatt, hogy felzaklattál, amikor szakítottál Dellával, de
igazából nem is zaklattál fel. Aztán azt hittem, hogy Loisszal
jársz titokban, ami már eleve rossz dolognak tűnt, szóval
tényleg örültem, amikor kiderült, hogy nem igaz. És tudom,
hogy nem nagyon járkáltál el senkivel anyu óta, mert nem
akarsz összezavarni, és nem tudhattad előre, hogy melyik
meddig fog tartani, ami nem lehetett túl kellemes neked. –
Cora elhallgatott, aztán vett egy nagy levegőt. – Ezért
mondom most el, ha esetleg gondolkoznál rajta. Mert ha úgy
érzed, hogy tényleg bejönne neked Mimi… hát az szuper
lenne, és ha ti ketten összejönnétek, akkor én tényleg
nagyon boldog lennék. Lehet, hogy se téged nem érdekel a
dolog, se Mimit, csak azt akartam, hogy tudd, hogy nem, én
nem bánnám, mert életem legjobb hete volt ez a hét, és
annyira klassz lenne, ha Mimi lenne a barátnőd. Ha nem
érdekel a dolog, akkor töröld ezt a videót, de mindenképpen
el akartam mondani. Most pedig alszom, megígérem. Jó éjt!
– Cora vadul integetett mindkét kezével a kamerába, aztán
elsötétült a kép.

Mimi csak most döbbent rá, hogy egész végig visszatartotta

a lélegzetét. A szíve vadul kalapált, és továbbra se volt
képes Calra nézni, mert annyira szívszaggató volt ez az
üzenet, de mi van, ha Cal azt hiszi, hogy ő vette rá Corát?
– Kérdezhetek valamit? – szólt Cal.
– Nem tudtam róla, hogy erre készül – bökte ki Mimi. –
Nem én kértem, hogy csinálja!
– Tessék? – csóválta a fejét Cal. – Nem ezt akartam
kérdezni. Csak azt akarom tudni… hogy már teljesen
túltetted magad a pasin?
Mimi próbált világosan gondolkodni, és támaszt keresve
a mosogatónak dőlt.
– Hogy túltettem-e? Hát persze. Már több mint egy éve
nem láttam Robot… Még csak nem is gondolok rá…
– Nem Robról beszélek – szólt közbe Cal, és a homlokát
ráncolta –, hanem Paddyről.
Ez egyike volt a világegyetem tökéletesen szürreális
pillanatainak.
– Paddyről? Miért kellene túltennem magam Paddyn?
– Mert teljesen odavoltál érte.
– MICSODA?
– Jó, nevezzük erős vonzalomnak…
– Ezt meg ki mondta neked? – meredt rá hitetlenkedve
Mimi. – Mert nem igaz!
– Te magad – felelte Cal. – Azt mondtad, hogy túl vagy
rajta, hogy az egész már a múlté. De néha az emberek csak
azért mondanak ilyeneket, mert maguk is el akarják hinni…
meg akarják győzni saját magukat…
– Te jó ég! – hebegte Mimi, amikor beléhasított a
felismerés. – Én nem Paddyről beszéltem! Miből gondoltad,
hogy róla van szó?
Most Calon volt a meglepődés sora.
– Della mondta. Hogy muszáj volt figyelmeztetnie téged,
hogy ne gabalyodj vele össze, és óvakodj tőle.
Mimi végre mindent értett. Della Calról akarta lebeszélni,
de Cal mit sem tudott erről. A biztonság kedvéért nem is
szólt róla semmit Calnak, nehogy felkeltse benne az
érdeklődést. Ami azt jelenti, hogy nem rajta nevettek akkor,
és hogy Cal teljesen félreértette az ő bukdácsoló, esetlen
vallomását, amiről soha többé nem akart beszélni.
 Cal valóban nem is hozta szóba a dolgot, egészen
mostanáig.
És nem törölte Cora videoüzenetét, hanem megmutatta
neki.
Ahogy nem töltötte az elmúlt hetet egy ragyogó Amal
Clooney-hasonmással sem.
Vagyis reméljük, hogy nem.
– Akkor ki volt az, ha nem Paddy? – kérdezte Cal.
Mimi nagyon nyelt, és csak annyit felelt:
– Te.
Látta Calon, ahogy visszapörgeti magában az
eseményeket, és a helyére teszi azokat a darabokat, amik
eddig sehogy sem akartak beleférni a képbe.
Végül földerült a férfi arca.
– És végig azt hitted, hogy én tudom?
Mimi igenlően oldalra hajtotta a fejét.
– Igen.
– Egy pillanat – ráncolta megint a homlokát Cal. – Azt
mondtad, hogy már teljesen túltetted magad azon az őrült
vonzalmon. De nem Paddyről beszéltél, hanem rólam. Ez azt
jelenti, hogy…?
– Hazudtam. Hősiesen. Mert egyáltalán nem tettem túl
magam rajtad.
Cal homloka kisimult.
– Ezt jó tudni.
Mimi megkockáztatott egy mosolyt. A szíve körül mintha
pillangók verdestek volna. Amikor a mellére szorította a
kezét, látta, hogy Cal elszörnyed, de nem azonnal értette
meg, hogy miért.
– Te meg mit műveltél?
Mimi lenézett papírba tekert, vérben úszó ujj ára. A vér
összekente a pólója elejét is, és a földre csöpögött. Amal
Clooney sosem bánt volna ilyen ügyetlenül egy
zöldségaprító késsel.
De valószínűleg nem is turkálós póló lenne rajta.
– Volt egy kés a mosogató alján. Semmiség. Jól vagyok.
Ez volt a leglényegtelenebb sérülése életében, de Cal
már hámozta is le a papírtörlőt, és szemügyre vette a sebet.
– Elnézést – szólt Mimi, amikor a vér Cal ujjaira csöppent.
 A férfi lassan, halványan elmosolyodott.
– Komolyan elnézést kérsz, amiért megvágtad magad,
miközben nekem mosogatsz?
– Ne reménykedj. Csak egy tányért sikerült elmosnom.
Cal kiment a fürdőszobába, és egy elsősegélydobozzal
tért vissza. Hideg víz alá tartotta Mimi sérült ujját, óvatosan
megszárogatta, aztán ügyesen kötözni kezdte. És Mimi
rájött, hogy ez már rég nem élete legjelentéktelenebb
sérülése. Valahányszor összeért a kezük, mintha
felszikrázott volna köztük valami, és Mimi szinte várta, hogy
megjelenjenek a Disney-mesékből ismert kis csillagocskák.
– Kész – mondta végül Cal, és fölemelte a tekintetét.
Megint ott volt az érzés, mintha lelassulna az idő és úrrá
lenne Mimi érzékein, testen kívüli élményre emlékeztetve.
Mimi nyelt egyet.
– Köszi.
– Szívesen. – Cal érdeklődve méregette a lányt. – Nos, mi
a véleményed Cora üzenetéről?
– Szerintem… szép tőle, hogy segíteni akar neked.
Cal lassan bólogatni kezdett.
– Én meg egész végig azon tépelődtem, hogy mit érzel
irántam.
– Tényleg?
– Igen. De mindig féltem, hogy csak a vágyaimat vetítem
ki rád. És hibázni… végzetes lett volna. Túl fontos volt a
dolog ahhoz, hogy elrontsam. Valahányszor azt gondoltam,
hogy talán most végre megtörténik, valami közbejött. Nem
tudtam elviselni a gondolatot, hogy Paddy meg te esetleg
összejöttetek.
– Én se tudtam elviselni a gondolatot, hogy te meg Lois –
Mimi úgy érezte, mintha valaki más beszélne helyette.
– Cora bulijának délutánján Paddy megkérdezte, hogy te
mikor jössz. Ezért mondtam neked, hogy nincs szükségünk
segítségre.
– Nekem is el kell még valamit mondanom – bökte ki
Mimi hirtelen. – Teljesen kiakadtam karácsonykor, amikor
Della közölte, hogy zavar téged a vonzalmam irántad. Aztán
elvesztettem a kulcsomat, és Paddy befogadott éjszakára,
én pedig majdnem rámásztam. De csak azért, mert a
szerelmi életem teljes csőd volt, sivár pusztaság, és mert
annyira elszégyelltem magam amiatt, amit Della mondott.
Egyáltalán nem jött be Paddy, csak szerettem volna túllépni
rajtad, és azt gondoltam, ez majd segít.
Szörnyű vallomás volt, de muszáj volt elmondania. Cal-
nak tudnia kell.
– Megpróbáltad elcsábítani? Na és sikerült?
– Nem. Visszautasított. Azt mondta, hogy én nem ez a
fajta lány vagyok, és hogy reggel megbánnám.
Cal félig elmosolyodott.
– Nos, le a kalappal Paddy előtt. Na és tényleg
megbántad volna?
– Te jó ég, hát persze!
– És… megcsókoltad?
– Csak egyszer. Körülbelül két másodpercig, mert aztán
nem hagyta tovább – vonta meg a vállát Mimi. – Végül
nyugovóra tértünk, két külön szobában.
Cal elgondolkodva csóválta a fejét.
– Én a helyében szerintem nem ezt tettem volna.
– Nos, én örülök, hogy ő ezt tette.
Cal mosolya szélesebbre húzódott, és nem vette le a
szemét Mimiről.
– Mit nézel?
– A szádat.
– Miért?
– Azon gondolkozom, hogy milyen lenne megcsókolni.
Mi a szösz…
– Azóta tűnődöm ezen, amióta tavaly nyáron ideköltöztél
– motyogta Cal. Közelebb húzódott, és Mimi érezte, hogy
bizseregni kezd a bőre. Cal végigcsúsztatta a tenyerét a
vállán, aztán megemelte az állát, és halkan azt mondta: –
Már kezdtem azt hinni, hogy sosem fogom megtudni.
És ekkor végre megtörtént. Mimi minden porcikájában
szétáradt az adrenalin, miközben átadta magát a
pillanatnak, melyben annyi hosszú hónap vágya, sóvárgása,
várakozása csúcsosodott ki. Semmi, de semmi nem volt
még ilyen jó életében.
A csók nem akart véget érni. Végül muszáj volt levegőt
venniük, de Mimi érezte, hogy nem tud elszakadni.
 – Hát, most már tudom – jegyezte meg Cal.
– Micsoda véletlen. Mert én is.
Összekapcsolódott a tekintetük. Mimit csak Cal erős
karja tartotta meg állva.
– Vajon túl korai lenne azt mondanom, hogy szeretlek?
Valószínűleg. Úgyhogy még nem is mondom – simított végig
a mutatóujjával Cal Mimi felső ajkán. – Csak gondolom.
Mimi újra megcsókolta, és ezúttal, amikor megint
szétváltak, Cal megkérdezte: – Most már kimondhatom?
Apró tappancsok nesze hirdette Otto érkezését a
konyhába.
– Kosár – szólt rá Cal, de Otto csak a farkát csóválta, és
udvariasan vakkantott egy halkat.
– Tényleg megtanulta jelezni az időt? – hüledezett Mimi,
mert a falióra szerint két perccel jártak tíz óra előtt. – Már
mondtad korábban, de valóban minden este csinálja.
– A lefekvési szertartás örömei. Gyere, mert úgysem lesz
nyugtunk, amíg őt le nem rendezzük – azzal Cal megfogta
Mimi kezét, és a bejárati ajtóhoz mentek.
Otto sosem volt hajlandó a napi utolsó pisilését a hátsó
kertben elvégezni, szívesebben mászkált egy kicsit a ház
előtti járdán, hogy inkább a kapu előtti fűsávot használja.
Nyitva hagyták az ajtót, és a keskeny ösvényen
várakoztak, amíg Otto bóklászott, és a szokott módon
végigvizslatta a kedvenc zugait.
Minden csendes volt, aztán a templom harangja ütni
kezdte a tíz órát. A csillagok fényesen ragyogtak, langyos és
nyugodt volt a levegő, és frissen kaszált fű illata terjengett.
– Még mindig gondolom – jegyezte meg halkan Cal, és
újra megcsókolta Mimit.
Mintha ez a csók is örökké tartott volna, mert egyikük
sem akarta abbahagyni, és Mimi el sem tudta képzelni,
hogyan lehetne valami ennél csodálatosabb… Na jó, talán
a…
– Vau, vau! – jegyezte meg Otto, és ekkor döbbentek rá,
hogy már nincsenek egyedül: egy ember és egy másik kutya
alakja bontakozott ki a sötétségből.
De míg ők nem látták jól az érkezőt, ő meg Cal jól
megvilágított helyen álltak a nyitott ajtó előtt. Bárki is az,
biztosan felismerte őket.
Ekkor a másik kutya mogorván vakkantott válaszul, és
Cal közölte: – Ez Bongo.
A csapzott korcs, aki valamelyest hasonlított a gazdájára,
az öreg Bert kutyája volt. Bert kórházban volt, és Paddy
gondoskodott róla.
Amikor közelebb ért, ahol már láthatták, Paddy
megszólalt: – Általában a parkba viszem, de úgy tűnik, hogy
mostanság sokkal érdekesebb erre. – Fogai fehéren
csillogtak a sötétben, látva Calt és Mimit összefogózva. – Na
végre.
– Kösz – mosolyodott el Cal. – Szeretem őt.
Mire Mimi is boldog borzongással bökte ki:
– Én meg őt szeretem.
Hallotta Cal meglepett lélegzetvételét, ahogy a férfi felé
fordult.
– Tényleg szeretsz?
– Hát persze – bólintott Mimi, és megszorította Cal kezét.
– Már ezer éve.
– Ugye CJ sosem volt a képben? – érdeklődött Paddy
derűsen.
– Sosem – felelte Mimi.
– Nem hiszem el, hogy ekkorát tévedhettem. Bár Cora
buliján végre sikerült kibogoznom az igazságot. – Paddy
elment a bejárat előtt, nyomában Bongóval. – De azért jó,
hogy magatoktól is sikerült zöld ágra vergődnötök.
– Eltartott egy darabig. – Otto visszatért hozzájuk, és Cal
még erősebben fogta át Mimi derekát. – De végül összejött.
Egy bagoly kezdett huhogni valahol. Mimi még mindig
sistergett az izgalomtól.
– Vissza kéne mennünk a házba.
– Hát, túlságosan zavartalan meghittségre ne
számítsatok – jegyezte meg Paddy.
Mimi megdöbbent.
– Hogyhogy?
Csak nem akarja most meghívatni magát egy italra ez a
Paddy? De Paddy csak mosolygott, és a fejük fölé bökött,
aztán elindult vissza, le a domboldalon a falu felé.
 Amikor hátrafordultak és felnéztek, Corát pillantották
meg, aki vad győzelmi táncot járt, és lelkesen integetett
nekik a nyitott hálószobaablakból.
– Te jó ég – nevette el magát Cal. – Ez még órákig fent
lesz.
– Nem érdekes – mormolta Mimi. – Rengeteg időnk van.
Cal csókot nyomott a homlokára.
– A világ összes ideje. Mégis jobban örülnék, ha aludna.
Cora büszkén kiabált le nekik:
– Látjátok? Bevált az ötletem! Nekem mindig igazam
van!

VÉGE
 
 Tartalomjegyzék
Címoldal
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27. fejezet
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
31. fejezet
32. fejezet
33. fejezet
34. fejezet
35. fejezet
37. fejezet
38. fejezet
39. fejezet
40. fejezet
41. fejezet
42. fejezet
43. fejezet
44. fejezet
45. fejezet
46. fejezet
47. fejezet
48. fejezet
Copyright
 A mű eredeti címe:
Jill Mansell: Maybe This Time

Copyright © 2019 Jill Mansell

Fordította: Hoppán Eszter 2019

ISBN 978-615-5921-26-1

Magyar kiadás © 2019 Lettero Kiadó, Budapest Minden jog fenntartva.

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában – elektronikus, mechanikus

úton vagy fénymásolatban – sem közölhető a kiadó előzetes írásbeli engedélye
nélkül.

Szerkesztő: Takács Kriszta

Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió Borítóillusztráció: Jacket
illustration © Giovanna Giuliano Borító tipográfia © www.sophiaslater.com
Borító: Bárdosi Gábor

Készült az AduPrint Kiadó és Nyomda Kft.-ben Printed in Hungary