Emily Giffin

SZERELEM
KÖLCSÖNBE

KÖNYVEK

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Emily Giffin: Something Borrowed

Copyright © 2004 by Emily Giffin

First published in the USA by St. Martin's Press.

All rights reserved.

 Fordította: Szántai Zsolt

Borítóterv: Merész Adrienn

Hungarian edition

© by I.P.C. Könyvek Kft., 2011

Hungarian translation

©by Szántai Zsolt, 2011

Anyámnak, szeretettel

Köszönetnyilvánítás
Szeretnék köszönetet mondani szüleimnek, nővéremnek, a családomnak és a barátaimnak
szeretetükért és támogatásukért.

Hálás vagyok ügynökömnek, Stephany Evansnek és szerkeszt őmnek, Jennifer Enderlinnek, mert
hittek bennem.

Lekötelezettje lettem legelső olvasóimnak, Sarah Giffinnek, Mary Ann Elginnek és Nancy
LeCroy Mohlernek, akik fáradhatatlanok voltak, amikor a kézirat különböz ő változatairól kellett
véleményt mondaniuk.

De legfőképpen köszönet Buddy Blahának – mindenért.

Egy
Ötödikes voltam, amikor először megfordult a fejemben, hogy egyszer harminc leszek. A legjobb
barátnőmmel, Darcyval a telefonkönyv hátoldalán lévő öröknaptárt nézegettük, azt, amelyikben a
jövő bármelyik napját meg lehet keresni, és annak a kis táblázatnak a segítségével még azt is meg
lehet belőle tudni, hogy a kiválasztott dátum a hét mely napjára fog esni. El őször azt néztük meg,
hogy a következő szülinapunk – az enyém májusban van, az övé szeptemberben – milyen napon
lesz. Az enyém szerdára esett, vagyis sulinapra, az övé viszont péntekre. Kicsi, de tipikusnak
nevezhető diadal. Kettőnk közül mindig Darcy volt a szerencsés. A bőre hamarabb lebarnult, a haját
könnyebben fel lehetett tupírozni, és sosem kellett fogszabályzót hordania. A moonwalkozást éppen
olyan tökéletesen csinálta, mint a cigánykerekezést meg a kézenállást. (Ami engem illet, sosem
tudtam kézen állni.) A matricagyüjteménye is szebb volt, mint az enyém. Sokkal több Michael
Jackson-jelvénye volt. Forenza pulcsija is volt vagy három, egy türkizkék, egy piros meg egy
őszibarackszínű (anyám nekem egyet se vett, azt mondta, túl divatosak és túl drágák), és volt egy
ötvendolcsis Guess farmerja, olyan, aminek cipzár van a bokájánál (én ilyet se kaptam). A fülét két
helyen is kifúratta, és volt egy tesója – igaz, csak egy fiú, de még ez is jobb, mint egykének lenni.

De én legalább pár hónappal idősebb voltam nála, és tudtam, hogy ebben a tekintetben sosem fog
utolérni. Akkor határoztam el, hogy megnézem, milyen napra fog esni a harmincadik szülinapom
egy olyan távoli évben, ami akkor még tisztára science fiction volt. Kiderült, hogy vasárnapra, ami
azt jelentette, hogy irtózatosan jóképű férjemmel szombat estére hívunk egy borzasztóan
megbízható bébicsőszt két (esetleg három) gyerekünkhöz, és egy flancos francia étteremben
vacsorázunk, ahol vászonszalvétát adnak, és csak jóval éjfél után megyünk majd haza, vagyis
gyakorlatilag a tényleges szülinapomon is ünnepelni fogunk. Akkoriban fogok megnyerni egy
nagyon fontos ügyet – valahogy bebizonyítom egy ártatlan emberről, hogy mégsem ő követte el azt
a bizonyos tettet. És a férjem tósztot fog mondani: „Rachelre, gyönyörű feleségemre, gyermekeim
anyjára, Indiana legfantasztikusabb védőügyvédjére!” Ezt az álmomat persze azonnal megosztottam
Darcyval, mert kiderült, hogy az ő harmincadik szülinapja hétfőre fog esni. Na, ezt megszívta!
Amikor feldolgozta ezt az információt, láttam, összeszorítja az ajkát.

– Tudod, kit érdekel, hogy a hét melyik napján töltjük be a harmincat? – kérdezte, és megvonta
sima, olívbarna vállát. – Akkor már úgyis öregek leszünk. Amikor az ember ilyen öreg, már
piszkosul nem számítanak a születésnapok.

A szüleimre gondoltam, akik akkoriban a harmincas éveikben jártak, és eszembe jutott, milyen
semmitmondóan ünneplik meg a saját születésnapjukat. Apám csak azért vett anyámnak egy új
kenyérpirítót a szülinapjára, mert egy héttel korábban tönkrement a régi. Az újban kett ő helyett
egyszerre négy szeletet lehetett pirítani. Nem volt valami eget rengetően nagy ajándék, de úgy tűnt,
anyám mégis nagyon megörült neki; rajta nyoma sem volt annak a csalódottságnak, amit én
éreztem, amikor nem egészen olyan karácsonyi ajándékot kaptam, amilyenre számítottam. Szóval
úgy gondoltam, Darcynak igaza lehet. Az olyan mókás és szórakoztató dolgok, mint például a
szülinapok, már biztosan nem fognak számítani akkor, amikor harmincévesek leszünk.

Ezután legközelebb akkor gondoltam a harmincadik születésnapomra, amikor végz ősök voltunk a
középsuliban, és Darcyval együtt elkezdtük nézni a Harmincakármi című sorozatot. Nem ez volt a
kedvencünk – inkább az olyan vicces szappanoperákat szerettük, mint a Ki a főnök? meg a
Növekvő fájdalmak –, de azért ezt is megnéztük. A Harmincakármivel kapcsolatban számomra a
nyávogós karakterek jelentették a fő gondot, meg a depressziós problémáik, amiket látszólag ők
idéztek elő saját maguknak. Emlékszem, mindig arra gondoltam, hogy nem ártana, ha feln őnének
végre, akkor talán nem szívnának ennyit. Hagyják abba az élet értelmén való tépelődést, inkább
írjanak bevásárlólistákat. Ez akkoriban volt, amikor úgy gondoltam, a tinédzseréveim nagyon
sokáig fognak tartani, a húszas éveimnek pedig biztos sosem lesz vége.

Aztán beléptem a húszas éveimbe. És a húszas éveim els ő szakasza tényleg olyan volt, mintha
örökké tartana. Amikor tőlem pár évvel idősebb ismerőseim azért panaszkodtak, hogy véget ér az
ifjúságuk, csak nevettem rajtuk, és még nem éreztem, hogy én is benne vagyok a veszélyzónában.
Rengeteg időm volt. Úgy huszonhét éves koromig, amikor már rég elmúlt az a korszak, amikor
mások mondták meg, mit kell tennem, hirtelen feltűnt az évek múlásának gyorsulása (mindig
eszembe jutott anyám évente előadott monológja, amit akkor kellett végighallgatnunk, amikor
előszedte a karácsonyfadíszeket), és persze felfedeztem az első ráncokat, meg a kósza ősz
hajszálakat. Huszonkilenc évesen aztán beütött a valódi félelem, és rájöttem, hogy több
szempontból olyan vagyok, mintha már harminc lennék. Persze nem egészen, mert még mindig azt
mondhattam, hogy a húszas éveimben járok. Még mindig volt valami, amiben azonos voltam a
végzős egyetemistákkal.

Tudom én jól, hogy a „harminc”, az valójában csak egy szám, és hogy az ember pontosan annyi
idős, amennyinek érzi magát, ismerem az ilyen mondásokat. Azzal is tisztában vagyok, hogy ha a
teljes képet nézzük, akkor a harmincévesek még mindig fiatalnak számítanak. De azért már nem
annyira fiatalnak. A harmincévesek már túl öregek ahhoz például, hogy hajtani kezdjenek az
olimpiai arany megszerzésére. A harmincévesek még a legjobb esetben is az életük egyharmadánál
tartanak, ezért nem tehettem róla, de borzasztóan rosszul éreztem magam, amikor ott kuporogtam
azon a túltömött gesztenyebarna kanapén, abban az Upper West Side-i sötét bárban, a szülinapi
bulimon, amit Darcy szervezett, akit történetesen még mindig a legjobb barátnőmnek tartok.

Másnap következett az a bizonyos vasárnap, amire ötödikes koromban gondoltam el őször, amikor
a telefonkönyvünkkel szórakoztunk. Tudtam, a szombati este után véget érnek a húszas éveim, és
örökre lezárul egy fejezet. Az érzés, amit úrrá lett rajtam, a szilveszterekre emlékeztetett, arra a
pillanatra, amikor jön a visszaszámlálás – amikor én sosem tudom eldönteni, hogy kapjam fel a
kamerámat, vagy inkább csak éljem meg a pillanatot. Általában fel szoktam kapni a kamerámat, de
ezt később, amikor kiderül, hogy nem sikerültek a képek, mindig megbánom. Ilyenkor borzasztóan
el tudok szomorodni, és arra gondolok, hogy sokkal jobban tudtam volna érezni magam azon az
estén, ha nem jelentett volna olyan sokat, ha nem kényszerültem volna rá arra, hogy kielemezzem:
mit tettem az elköszönő évben, hol jártam, és merrefelé tartok.

Tudtam, a szilveszterestéhez hasonlóan ez a bizonyos szombat is valaminek a végét, valami újnak

a kezdetét jelenti. Sosem rajongtam a kezdetekért és a végekért, mindig is jobban szerettem
középen, félúton tartani a két pont között. Ebben a végben (mármint a fiatalságom végében), vagyis
ebben a kezdetben (értsd: a középkorúságom kezdetében) az volt a legrosszabb, hogy életemben
először szembesültem a ténnyel, hogy fogalmam sincs, merre tartok. A vágyaim hétköznapiak: egy
munka, amit szeretek, és egy pasi, akit imádok. A harmincadik születésnapom előestéjén rá kellett
döbbennem, hogy ebből a két célból még egyet sem sikerült elérnem.

Ami az elsőt illeti: ügyvéd vagyok egy nagy New York-i cégnél. Ez egyértelműen azt jelenti,
hogy szánalmas vagyok. Ügyvédnek lenni nem valami szuper dolog, ez a munka korántsem olyan,
amilyennek az L. A. Law-ban bemutatják, pedig a kilencvenes évek elején pontosan ennek a
sorozatnak volt köszönhető, hogy a korábbi sokszorosára nőtt a jogi egyetemek hallgatóinak száma.
Iszonyúan sokat robotolok egy gonosz lelkű, állandó szorulással bajlódó főnöknek, általában
unalmas feladatokat végzek, vagyis a munkám pontosan olyan, a megélhetésért végzett muszáj-
dolog, ami előbb-utóbb kiborítja az embert. Nagyon hamar megtanultam az ügyvédi irodák
munkatársainak mantráját: „Gyűlölöm a munkámat, hamarosan kilépek!” Hamarosan. Abban a
pillanatban, ahogy visszafizettem a kölcsönöket. Abban a pillanatban, ahogy megkapom az év végi
prémiumot. Abban a pillanatban, ahogy találok egy munkát, aminek a béréből fizetni tudom a
rezsimet. Vagy ha esetleg találok valakit, aki mindent fizet helyettem.

És már el is jutottunk a második ponthoz. Egyedül vagyok egy többmilliós városban. Rengeteg
barátom van, ez a szombat esti bulin is kiderült. Barátok, akikkel elmehetek görkorizni. Barátok,
akikkel elmehetek nyaralni a Hamptonsba[1], akikkel csütörtök este, munka után megihatok ezt-azt.
És persze ott van Darcy is, a legjobb barátn őm, akit még odahaza ismertem meg, aki az összes
többinél fontosabb a számomra. De mindenki tudja, hogy a barátok nem elegend őek. Igaz, sokszor
én is ennek az ellenkezőjét állítom, de ezt csak azért csinálom, hogy ne égjek olyan baromi nagyot a
férjezett vagy eljegyzett barátnőim előtt. Nem úgy terveztem, hogy egyedül leszek a harmincas
éveimben, vagy akár a harmincas éveim legelején. Úgy akartam, hogy mostanra már legyen egy
férjem. A húszas éveimben akartam menyasszony lenni, de rá kellett jönnöm, hogy az ember hiába
készíti el a saját menetrendjét, úgyis mindig minden másképp alakul, mint ahogy eltervezzük.
Szóval itt voltam egy új évtized peremén, és rádöbbentem, hogy a magányosságom szörnyűvé teszi
azt, hogy harminc lettem, az pedig, hogy harminc lettem, tovább fokozza bennem a magányosság
érzetét.

A helyzetet még elviselhetetlenebbé tette, hogy legrégibb és legjobb barátn őm egy iszonyatosan jó
PR-os munkát végzett, és nemrég eljegyezték. Kettőnk közül még mindig Darcy volt a
szerencsésebb. A bulimon csak bámultam őt, ahogy elmesélt egy sztorit a társaságnak, amelyhez
természetesen a vőlegénye is hozzátartozott. Dex és Darcy tökéletes párt alkottak. Karcsúak voltak,
magasak, egyformán fekete hajúak, egyformán zöld szeműek. New York leggyönyörűbb lakói közé
tartoztak – azok közé a jól szituált fiatal párok közé, akik a Bloomingdale's hatodik emeletén
porcelánt és kristályokat rendelnek. Lehet gyűlölni az önelégültségüket, de mégis megbámuljuk
őket, amikor történetesen ugyanazon a szinten keresgélünk valami nem túl drága ajándékot a
kismilliomodik eljegyzésre, amire meghívtak minket, és amin saját partner nélkül fogunk
megjelenni. Megbámuljuk a nő gyűrűjét, de aztán rögtön meg is bánjuk a dolgot. Elkapja a
tekintetünket, és szánakozva végigmér minket. Ilyenkor azt kívánjuk, bárcsak ne tornacipőben
ugrottunk volna be vásárolni, hiszen ez mégiscsak a Bloomingdale's. Azt képzeljük, a n ő azt
gondolja rólunk, hogy a tornacipőnk is oka lehet a problémáinknak. Gyorsan veszünk egy
Waterford vázát, aztán elhúzunk onnan a pokolba, amilyen gyorsan csak lehet.

– A tanulság a következő… Ha brazil bikinivonal-gyantázásra mentek, pontosan mondjátok meg,

mit akartok. Előre szóljatok, hogy hagyják meg a leszállópályátokat, különben olyan kis kopaszok
lesztek, mint a tízévesek! – fejezte be Darcy a merész mesét. Persze mindenki nevetett. Mindenki,
kivéve Dexet, aki csak a fejét ingatta, mintha azt mondaná, hogy ejnye, micsoda nő a
menyasszonya.

– Oké. Mindjárt visszajövök – mondta Darcy hirtelen.

– Tequilát mindenkinek!

A csoporttól átment a bárpulthoz, én meg megpróbáltam felidézni azokat a szülinapokat, amiket

együtt ünnepeltünk meg, az életnek azokat a fontos pontjait, amiket együtt értünk el, meg azokat,
amikhez én érkeztem el elsőként. Én már jóval korábban megkaptam a jogsimat, mint ö, és
hamarabb ihattam törvényesen, mint ő. Valamikor jó volt, hogy idősebb vagyok nála, ha csak pár
hónappal is, de mostanra, úgy látszik, fordult a kocka. Darcynak a húszas éveiben volt egy extra
nyara – ez az előnye annak, ha valaki ősszel született. De annak, hogy idősebb vagyok, most már
semmi jelentősége sincs; most már csak egyvalami biztos: nem mindegy, hogy az ember úgy tölti
be a harmincat, hogy van vőlegénye vagy férje, vagy úgy, hogy nincs.

Darcy rádőlt a bárpultra, és flörtölni kezdett a huszonvalahány éves, színésznek készül ő pultossal,
akivel kapcsolatban már korábban kijelentette, hogy simán megszerezné, ha még mindig szingli
volna. Mintha lett volna olyan időszak, amikor szingli volt… Egyszer, még a középsuliban
kijelentette: „Én nem szakítok a srácokkal. Én lecserélem őket.” Azóta is ehhez tartotta magát, és
sosem volt egyedül. Tinédzserkorunkban, a középiskolában, aztán a húszas éveinkben minden
áldott nap volt valakije. Az is előfordult, hogy egynél több srác forgolódott körülötte.

Eszembe jutott, hogy esetleg én is ráhajthatnék a pultos pasira. Engem aztán tényleg nem köt
semmi és senki – akkor már majdnem két hónapja nem randiztam –, de valahogy úgy éreztem, egy
harmincéves nem bocsátkozik ilyen kalandokba. Az egyéjszakás kapcsolatok a húszas éveikben járó
csajoknak valók. Na nem mintha ebben olyan nagy tapasztalatom lenne. Én mindig is úgy
viselkedtem, ahogy egy jó kislányhoz illik, sosem volt semmiféle devianciám. A középsuliban
kitűnő tanuló voltam, főiskolára mentem, magna cum laude végeztem, aztán felvételiztem a jogi
karra, elvégeztem az egyetemet, utána pedig egy nagy ügyvédi irodához kerültem. Nem voltam
hátizsákos turista Európában, nem éltem át őrült kalandokat, nem voltak egészségtelen, de forró
kapcsolataim. Nincs semmilyen titkom. Nincs semmi, amit takargatnom kellene. És most, úgy
tűnik, már túl késő, hogy legyen bármi ilyesmim. A kalandok most már hátráltatnának abban, hogy
elérjem a célomat, vagyis férjet találjak magamnak, családot alapítsak, gyerekeket szüljek, és szert
tegyek egy házra, egy boldog otthonra, amihez szép kis előkert és garázs tartozik, aminek a
konyhájában van egy kenyérpirító, ami egyszerre négy szeletet pirít.

Szóval eléggé borúsan láttam a jöv őmet, és valahogy bántam mindent, amit a múltban tettem. Azt
ismételgettem magamban, hogy jól van, lesz még időm arra, hogy a jövőm miatt tépelődjek, most
bulizni kell! Ez olyan dolog, amit egy fegyelmezett ember egyszerűen el tud dönteni. Én végtelenül
fegyelmezett vagyok – mindig azok közé a gyerekek közé tartoztam, akik már péntek délután,
közvetlenül a suli után megírták a leckéjüket, és mindig olyan nő voltam (hiszen harmincévesen
már nem sorolhattam magam a bulizós kiscsajok közé), aki minden este szőrtelenít, és minden
reggel beveti az ágyát.

Darcy visszajött, hozta a tequilákat, de Dex nem kérte az övét, ezért Darcy ragaszkodott ahhoz,
hogy én kettőt igyak. Mielőtt észbe kaptam volna, az egész este kezdett olyan homályossá válni,
amilyennek akkor látjuk a világot, amikor kezdünk berúgni. Ilyenkor elveszítjük az id őérzékünket,
és valahogy minden összekeveredik. A jelek szerint Darcy hamarabb érte el ezt a pontot, mint én,
mert már a bárpult tetején táncolt, ott pörgött, vonaglott abban a kis piros, pánt nélküli ruhájában, a
tízcentis tűsarkával.

– Magát állítja be a középpontba, pedig ez a te bulid – jegyezte meg Hillary, a munkahelyi legjobb
barátnőm, alig hallhatóan. – Ez senkire sincs tekintettel?

Felnevettem.

– Nincs! De ő mindig ilyen volt…

Darcy felvisított, a feje fölé emelt kézzel tapsolt, és azzal a „na, ha idejössz, mi lesz” kifejezéssel
meresztette rám a szemét, amitől minden olyan pasi beindulna, aki valaha is álmodozott arról, hogy
végignézi két csaj akcióját.

– Rachel! Rachel! Gyere!

Hát persze, hogy tudta, hogy nem fogok odamenni! Sosem táncoltam a bárokban. Fogalmam
sincs, hogyan kell csinálni az ilyesmit, biztos lezúgnék, ha megpróbálnám. Megráztam a fejem, és
elmosolyodtam: udvariasan hárítottam. Mindannyian arra vártunk, mi lesz Darcy következ ő lépése.
Hát az lett, hogy mozgatni kezdte a csípőjét a zene ütemére, kitolta a fenekét, és közben lassan
előrehajolt, majd hirtelen felegyenesedett, de úgy, hogy a haja, az a hosszú haja szinte mindent
beterített. Az előrehajlós manőverről az jutott eszembe, hogy annak idején milyen tökéletesen
utánozta Tawny Kitaen táncát, amit a Whitesnake Here I Go Again című klipjében adott elő; akkor
az apja BMW-jének a motorháztetején vonaglott egy sort, a kiskamasz szomszéd srácok nagy
örömére. Ránéztem Dexre, aki az ilyen pillanatokban sosem tudta el dönteni, hogy ámuldozzon
vagy inkább bosszankodjon. Ez a pasi olyan türelmes volt, hogy fát lehetett volna vágni a hátán.
Ebben hasonlítottunk egymásra.

– Boldog születésnapot, Rachel! – kiabálta Darcy. –Igyunk Rachel egészségére!

Ittak. Az egészségemre. Anélkül, hogy levették volna róla a szemüket.

Egy perccel később Dex lehúzta Darcyt a pultról, a vállára vette, és laza, könnyed mozdulattal
leállította a padlóra. A jelek szerint nem először csinált ilyesmit.

– Jól van – mondta. – Most hazaviszlek abba a kis buliszervezős lakásunkba.

Darcy felkapta a pultról a poharát, és dobbantott egyet a lábával.

– Nem vagy a főnököm, Dex! Ugye nem az, Rachel? – Miközben a függetlenségét és az
önállóságát bizonygatta, valahogy megbotlott, és sikerült ráönteni a Martiniját Dex cipőjére.

Dex elhúzta a száját.

– Hagyd abba, Darcy. Ezen most már csak te szórakozol.

– Oké. Oké! Megyek… Úgyis rosszul vagyok… egy kicsit – ismerte el Darcy kelletlenül.

– Rendben leszel?

– Persze. Ne aggódj – mondta, és ismét eljátszotta a bátor, beteg kislány szerepét.

Megköszöntem neki a bulit, elmondtam, hogy tényleg sikerült meglepetést okozniuk. Ez persze
hazugság volt, mert tudtam, hogy nem hagyná ki az alkalmat; tudtam, kisajátítja a harmincadik
szülinapomat, új ruhát vesz magának, nagy bulit rendez, és legalább annyit meghív a saját ismer ősei
közül, mint az enyémek közül. Ennek ellenére tényleg rendes volt tőle, hogy megrendezte a bulit.
Örültem neki. Darcy olyan barát, akinek köszönhetően mindig különlegesnek tűnnek a dolgok.

Megölelt, közölte, hogy bármit megtenne értem, és jaj, mihez kezdene nélkülem, hiszen én leszek
a koszorúslánya, és én vagyok a n ővére, igazi testvér vagyok a számára. Összevissza beszélt, és
elérzékenyült, de mindig ezt tette, amikor túl sokat ivott.

Dex leállította a szóáradatot.

 – Boldog születésnapot, Rachel. Holnap beszélünk. –Megcsókolta az arcomat.

– Köszönöm, Dex – feleltem. – Jó éjszakát. Végignéztem, ahogy kivezeti Darcyt, ahogy megfogja
a könyökét, miután majdnem orra bukott a járdaszegélyben. Ó, ha egy ilyen gondvisel őm lehetne!
Ha én is nyugodtan ihatnék, amennyit csak akarok, mert ott lenne mellettem valaki, aki
biztonságban hazavisz!

Valamivel később Dex ismét megjelent a bárban.

– Darcy elvesztette a táskáját. Azt mondja, szerinte itt kell lennie. Kicsi és ezüstszín ű – mondta. –
Nem láttátok véletlenül?

– Elhagyta az új Chanelját? – Nevetve megráztam a fejem, mert Darcyra mindig jellemz ő volt,
hogy elveszti a dolgait. Általában én szoktam összeszedegetni neki, de most a szülinapom miatt
szolgálaton kívül voltam, nem foglalkoztam ezzel. Ennek ellenére segítettem Dexnek megkeresni;
végül a bárpult alatt bukkantunk rá.

Ahogy megfordult, hogy elmenjen, Dexet egyik barátja, egyben a v őfélye, Marcus megpróbálta
maradásra bírni.

– Ugyan, haver! Csak pár percet maradj!

Dex gyorsan felhívta Darcyt, aki már otthon volt. Darcy akadozó nyelvvel megadta neki az
engedélyt, azt mondta, érezze jól magát. De ahogy Darcyt ismerem, valószín űleg arra gondolt, hogy
ez nélküle egyszerűen lehetetlen.

A barátaim szép fokozatosan leléptek, persze el őtte még egyszer boldog szülinapot kívántak.
Dexszel mindenki másnál tovább maradtunk, még Marcus is korábban ment el. Ott ültünk a
bárpultnál, és a színész-pultossal beszélgettünk, akinek volt egy „Amy” tetkója, és zéró érdeklődést
tanúsított a vele szemben támaszkodó, korosodó ügyvédnő iránt. Az éjszaka olyan meleg volt,
mintha nyár közepe lenne, nem is tavasz; a kellemes levegő váratlanul felélesztette bennem a
reményt. Ez lesz az a nyár, amikor találkozom a pasimmal!

Dex leintett nekem egy taxit, de ahogy a kocsi lefékezett mellettünk, megkérdezte:

– Mi lenne, ha még benéznénk valahova? Egy utolsó italra?

– Remek – mondtam. – Miért is ne?

Mindketten beültünk a taxiba, és odaszóltunk a sof őrnek, hogy induljon el, menjen, amerre akar.
Végül Alphabet Cityben, a Seventh és az Avenue B sarkán lévő, a nagyon találó 7B nevet visel ő
bárban kötöttünk ki.

Nem valami elegáns hely, a 7B füstös kis kocsma volt. Nekem mindenesetre tetszett. Mivel nem
volt menő, nem kellett nyomorogni benne.

Dex rámutatott az egyik bokszra.

– Ülj le! Mindjárt visszajövök. – Azzal megfordult. –Mit hozzak neked?

Azt feleltem, hogy ugyanazt kérem, amit ő. Leültem és vártam. Láttam, hogy mond valamit a
bárpultnál üldögélő lánynak, aki zöld katonai gyakorlónadrágot meg egy olyan ujjatlan pólót viselt,
amin a „Bukott Angyal” felirat díszelgett. A lány rámosolygott, és megrázta a fejét. A háttérben az
Omaha szólt. Ez is olyan dal, ami egyszerre melankolikus és vidám.

Egy perccel később Dex becsusszant elém, és felém tolt egy korsó sört.

– Newcastle – mondta. Elmosolyodott, a szeme körül apró ráncocskák jelentek meg. – Szereted?

Bólintottam, és én is mosolyogtam.

A szemem sarkából láttam, hogy Bukott Angyal megfordul a székén, és végigméri Dexet,
alaposan szemügyre veszi szép metszés ű arcát, hullámos haját és telt ajkát. Darcy egyszer már
panaszkodott nekem, hogy Dexet többen szokták megnézni, mint őt. Nőnemű párjával ellentétben
Dex a jelek szerint észre sem vette, hogy valaki érdeklődik iránta. Bukott Angyal ezután rám nézett;
valószínűleg azon tűnődött, hogy mit keres egy olyan pasi, mint Dex, egy olyan átlagos n ő mellett,
amilyen én vagyok. Bíztam benne, hogy azt gondolja, egy pár vagyunk. Azon az estén senkinek
sem kellett tudnia, hogy csak vendég leszek az esküvőn.

A munkánkról beszélgetünk, meg arról, hogy mindketten egy hét múlva kezdhetünk el kijárni a
Hamptonsba, a bérelt bungalónkba, meg… Meg mindenféléről. Darcy nem került szóba, és a
szeptemberre tervezett esküvő sem.

Miután megittuk a sörünket, átmentünk a zenegéphez, teletömtük egydollárosokkal, jó számokat

kerestünk. Kétszer is benyomtam a Thunder Road kódját, mert ez a kedvenc dalom. Meg is
mondtam Dexnek.

– Igen. Springsteen nálam is vezeti a listát. Láttad már koncerten?

– Persze – feleltem. – Kétszer. A Born in the U.S.A. meg a Tunnel of Love turnén.

Majdnem elmondtam neki, hogy ez még a középsuliban történt, és mindkét alkalommal Darcyval
mentem, de úgy kellett magammal rángatnom, mert ő inkább az olyan bandákat szerette, mint a
Poison meg a Bon Jovi, de végül nem hozakodtam elő a témával. Azért nem, mert arra gondoltam,
erről Dexnek eszébe juthat, hogy haza kellene mennie Darcyhoz, én pedig nem akartam egyedül
lenni a húszas éveim legutolsó pillanataiban. Nyilván jobban szerettem volna a saját pasim
társaságában tölteni ezeket a perceket, de Dex is jobb volt a semminél.

A 7B-ben bejelentették, hamarosan záróra. Megittunk még egy sört, aztán újra taxiba ültünk, és
észak felé tartottunk a First Avenue-n.

– Két cím lesz – mondta Dex a sof őrnek, mivel a Central Park két, egymással szemközti oldalán
laktunk.

Dex egész úton Darcy Chanel erszényét szorongatta, ami valahogy nevetségesen kicsinek látszott
abban a nagy kezében. Rápillantottam a karján lév ő Rolex ezüst számlapjára. Az órát Darcytól
kapta ajándékba. Már majdnem hajnali négy volt.

A tíz-tizenöt háztömbnyi út során meg se szólaltunk, mindketten az ablak felé fordulva

nézelődtünk. Aztán a taxi hirtelen belehajtott egy kátyúba, és azon kaptam magam, hogy
bevágódom a hátsó ülés közepére, a lábam meg hozzásimul Dex lábához, és… Aztán hirtelen, mint
derült égből a villámcsapás, Dex megcsókolt. Vagyis… Lehet, hogy én csókoltam meg őt.
Mindegy, a lényeg az, hogy valahogy csókolózni kezdtünk. Üres lett a fejem, csak hallgattam a
puha neszt, ahogy az ajkaink újra meg újra találkoztak. Egy bizonyos pontnál Dex megkopogtatta
az első ülés mögötti plexilapot, és szólt a sofőrnek – két csók között –, hogy mégis csak egy cím
lesz.

Megérkeztünk a Seventy-third és a Third sarkára, a lakásom közelébe. Dex átadott a sof őrnek egy
húszast, nem várta meg a visszajárót. Kirobbantunk a taxiból, a járdán is csókolóztunk, aztán Jósé, a
kapusunk előtt is. Amíg felmentünk a lifttel, végig csókolóztunk. Nekid őltem a lift ajtajának, a
kezemet Dex tarkójára szorítottam. Meglepett, milyen puha a haja.

Ügyetlenkedni kezdtem a kulcsaimmal, rosszat csúsztattam a zárba. Dex átölelve tartotta a

derekamat, az ajka a nyakamat, az arcomat simogatta. Végül nagy nehezen kinyitottam az ajtót, és
csókolózni kezdtünk a lakás közepén, állva, egymásba támaszkodva. Átbotorkáltunk az ágyamhoz,
amit reggel szokás szerint szépen bevetettem.

– Részeg vagy? – A hangja halk suttogás volt a sötétben.

– Nem – feleltem, mert az ember erre a kérdésre mindig nemmel válaszol, ha részeg. És annak
ellenére, hogy részeg voltam, volt egy tiszta pillanatom, amikor megértettem, hogy mi hiányzott a
húszas éveimből, és mit szeretnék megtalálni a harmincas éveim során. Bizonyos értelemben véve
belém hasított a felismerés, hogy ezen a nagy jelentőségű szülinapi éjszakán mindkett őt
megkaphatom. Dex lehet a titkom, az utolsó esélyem arra, hogy legyen az életemben még egy sötét,
huszonvalahányas fejezet, és közben a nyitánya lehet valaminek – az ígérete annak, hogy jön valaki,
aki olyan, mint ő. Darcy is ott volt a fejemben, de háttérbe szorult, oda tolta valami, ami sokkal, de
sokkal nagyobb erővel rendelkezik, mint a barátságunk, vagy mint a saját lelkiismeretem.

Eldőltünk, Dex rám került. Lehunytam a szemem, aztán kinyitottam, hogy ismét becsukjam.

Aztán… Valahogy szexeltem a legjobb barátnőm vőlegényével.

Kettő
A telefonom csörgésére keltem fel. Egy másodpercig azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán
bekapcsolt a rögzítőm, és meghallottam Darcy magas hangját; arra kért, hogy vegyem fel, vegyem
fel, legyek szíves vegyem fel a kagylót. Hirtelen eszembe jutott, milyen b űnt követtem el. Gyorsan
felültem. Megpördült körülöttem a lakás. Dexter izmos, kissé szeplős hátát láttam magam mellett.
Keményen megböktem a mutatóujjammal. Felém fordult, rám nézett.

– Ó, Jézusom! Mennyi az idő?

A rádiós órám negyed nyolcat mutatott. Már két teljes órája betöltöttem a harmincat. Bocsánat:
egy órája, mert a középső időzónában születtem.

Dex gyorsan felkelt az ágyból, összekapkodta az ágy két oldalán szétszórt ruháit. Az
üzenetrögzítőm kettőt sípolt, aztán bontotta a vonalat, elnémította Darcyt. Visszahívott, és
magyarázni kezdte, hogy Dex nem ment haza. A rögzítőm ismét egy mondat közepén fojtotta belé a
szót. Harmadszor is visszahívott, ekkor már valósággal visított.
 – Kelj már fel, és hívj vissza! Szükségem van rád!

Mozdultam, hogy kikeljek az ágyból, de aztán rádöbbentem, hogy meztelen vagyok. Visszaültem,
magam elé húztam az egyik párnát.

– Szent isten! Most mit csináljunk? – A hangom rekedt volt és remeg ő. – Vegyem fel? Mondjam
meg neki, hogy itt aludtál?

– A pokolba, ne! Ne vedd fel… Várj, hadd gondolkodjam egy kicsit. – Dex leült. Csak egy
bokszeralsó volt rajta. Töprengve dörzsölgette az állát, amin már kiütközött a borosta árnyéka.

Gyomorszorító, kijózanító félelem áradt szét bennem. Sírni kezdtem, pedig ezzel soha, semmit
sem lehet megoldani.

– Nézd, Rachel… Ne sírj! – mondta Dex. – Minden rendben lesz.

Felvette a farmerját, aztán az ingét, határozott mozdulattal felhúzta a cipzárját, az ingét bet űrte a
nadrágba, begombolta; úgy viselkedett, mintha egy közönséges reggel lenne. Aztán elővette a
mobilját, és megnézte az üzeneteket.

– A francba! Tizenkét nem fogadott hívás – közölte. A hangja közömbös volt, de a tekintete
aggodalmassá vált.

Amikor felöltözött, visszaült az ágy szélére, a tenyerébe hajtotta a homlokát. Hallottam, idegesen,
az orrán keresztül szívja be és fújja ki a leveg őt. Be, ki, be, ki… Aztán valamivel összeszedettebben
rám nézett.

– Oké. Elmondom, mi lesz. Rachel, nézz rám! Engedelmeskedtem, de még mindig magamhoz
szorítottam a párnámat.

– Minden rendben lesz. Csak figyelj ide! – mondta olyan hangon, mintha valami ügyféllel
tárgyalna.

– Figyelek…

– Azt mondom neki, hogy ötig maradtam ki, vagy valahogy így, aztán együtt reggeliztem
Marcusszal. Vele is elintézem.

– És én? Én mit mondjak? – kérdeztem. A hazudozás sosem volt erős oldalam.

– Mondd azt, hogy otthagytad a bulit, aztán hazajöttél… Mondd azt, hogy nem emlékszel
biztosan, ott voltam-e, amikor eljöttél, de azt hiszed, talán igen, talán ott maradtam Marcusszal. És
vigyázz, ne hagyd ki, hogy „azt hiszem”… Ne légy túl határozott. Ez minden, amit tudsz, oké? – A
telefonomra mutatott. – Most hívd vissza… Én felhívom Marcust, amint elmentem innen.
Megértetted?

Bólintottam, de ahogy felállt, a szemem ismét megtelt könnyel.

– És nyugodj meg – mondta nem durván, de határozottan. Aztán már az ajtónál állt. Egyik kezét a
kilincsre tette, a másikkal beletúrt a hajába, ami éppen csak annyira hosszú, hogy nagyon szexis
legyen tőle.
 – És mi van, ha már beszélt Marcusszal? – kérdeztem, miközben Dex félig már kilépett az ajtón.
Aztán hozzátettem, de csak úgy, magamnak: – Akkor rácsesztünk…

Megfordult, rám nézett az ajtóból. Egy pillanatig azt hittem, haragszik, és hogy rám üvölt, hogy
szedjem már össze magam, hogy ez nem élet-halál kérdés. De a hangja szelíd volt.

– Rachel, nem cseszünk rá. Mindent elintézek. Csak mondd azt, amit mondtam. És… Rachel?

– Igen?

– Tényleg nagyon sajnálom.

– Igen – mondtam. – Én is.

Hirtelen nem értettem: most egymáshoz beszélünk, vagy Darcyhoz?

Amint elment, a telefon után nyúltam. Még mindig szédültem. Beletelt pár percbe, de végül
összeszedtem magam annyira, hogy fel bírjam hívni Darcyt.

Hisztérikus volt.

– Az a szemétláda nem jött haza az éjjel! Ajánlom neki, hogy valami kórházban feküdjön…!
Szerinted megcsalt?

Már éppen nemet akartam mondani, meg azt, hogy szerintem Dex valószín űleg Marcusszal van,
de aztán meggondoltam magam. Nem lenne ez túl átlátszó? Mondanék ilyet, ha tényleg semmit sem
tudnék? Nem, biztosan nem. A fejem lüktetett, a szívem hevesen vert, a szoba még mindig forgott
körülöttem.

– Biztos vagyok benne, hogy nem csalt meg. Kifújta az orrát.

– Miért vagy ennyire biztos benne?

– Azért, mert ő nem tenne ilyet, Darce. – El sem tudtam hinni, milyen könnyedén jönnek bel őlem
a szavak.

– Akkor meg hol a büdös francban van? A bárok már négykor vagy ötkor bezárnak, és most már
fél nyolc van!

– Nem tudom… De biztos logikus magyarázattal fog szolgálni.

Ez legalább igaz volt.

Megkérdezte tőlem, mikor jöttem el a buliból, és hogy Dex ott volt-e még, kivel volt. Pontosan
azokat a kérdéseket tette fel, amikre Dex felkészített. Óvatosan válaszolgattam, mindent az
utasításoknak megfelelően csináltam. Javasoltam neki, hogy hívja fel Marcust.

– Már hívtam! – mondta. – Az a marha nem veszi fel a mobilját!

Ez az! Még van remény!

Halk kattanás jelezte, hogy van egy bejövő hívása. Darcy átkapcsolt, aztán vissza, és közölte,
hogy Dex keresi, és majd visszahív, amint tud.

Felálltam, és bizonytalan léptekkel kimentem a fürd őszobába. Belenéztem a tükörbe. A bőröm

piros volt, az arcom egy kicsit duzzadt. Szétkenődött a szemfestékem, a szemem égett, mert
kontaktlencsében aludtam. Gyorsan kivettem, aztán a vécé fölé hajolva öklendezni kezdtem.
Középiskola óta nem hánytam piától, akkor is csak egyszer történt velem ilyesmi. Azért, mert én
tudok tanulni a hibáimból. A suliban sokan mondogatták: „Ilyet soha többé nem teszek”, aztán a
következő hétvégén megint megcsinálták. De én nem. Egyszerűen ilyen vagyok. Ebből a hibámból
is tanulni fogok. Csak legyünk már túl rajta!

Lezuhanyoztam, kimostam a hajamból meg a b őrömből a füstszagot. A telefonom közben végig a

mosdókagylón volt, mert vártam, hogy Darcy felhív, és közli, minden rendben van. Ám teltek-
múltak az órák, és nem hívott. Dél körül elkezdtek telefonálni azok, akik fel akartak köszönteni a
szülinapomon. A szüleim előadták az évente megismételt szerenádjukat, és feltették a „találd ki, hol
voltam pont harminc évvel ezelőtt?” találós kérdést. Sikerült jó képet vágnom a dologhoz,
belementem a játékukba, de ez szokás szerint most sem ment könnyen.

Három óra lett, és még mindig nem hallottam Darcy fel ől. Még mindig émelygett a gyomrom.
Megittam egy nagy pohár vizet, bevettem két Advilt, és fontolóra vettem, hogy rendelek egy kis
szalonnás rántottát. Darcy esküszik rá, hogy ez a legjobb másnaposság ellen. Persze tudtam, hogy
semmivel sem vagyok képes megszüntetni azt a kellemetlen érzést, amit a várakozás okozott, meg a
töprengés, hogy vajon mi történhet, lebukott-e Dex, lebuktunk-e mind a ketten.

Vajon látott minket valaki a 7B-ben? Vagy a taxiban? Vagy az utcán? Valaki, mármint Jósén
kívül, akinek az a munkája, hogy semmiről se tudjon? Vajon mi történhet most az Upper West Side-
on, a lakásukban? Lehet, hogy Dex bedilizett, és mindent bevallott? Lehet, hogy Darcy már
csomagol? Vagy esetleg szeretkezéssel töltik az egész napot, mert Dex így akarja csillapítani a
bűntudatát? Vagy még mindig veszekszenek, vádakat vagdosnak egymás fejéhez, tagadnak és
védekeznek?

Szerintem a félelem képes arra, hogy elnyomja a többi érzést, még a szégyent és a megbánást is,
mert furcsa módon nem éreztem bűntudatot amiatt, hogy gyakorlatilag árulást követtem el a legjobb
barátnőm ellen. Még akkor sem, amikor a padlón megtaláltam az elhasznált óvszerünket. Ha volt is
bennem valamennyi bűntudat, akkor azt amiatt éreztem, hogy nincs valódi bűntudatom. Persze
sejtettem, hogy később változni fog a helyzet, és szenvedni fogok – például akkor, amikor már
biztos lehetek abban, hogy nem fenyeget veszély. Ó, istenem, kérlek szépen! Én még soha
életemben nem tettem ilyesmit. Kérlek, tedd lehetővé, hogy megússzam a dolgot! Az összes
jövőbeli boldogságomat feláldozom! Lemondok minden lehetőségről, hogy férjet találjak, de ebb ől
húzz ki!

Eszembe jutott a többi üzlet, amit sulis koromban próbáltam nyélbe ütni Istennel. Kérlek szépen,
ne hagyd, hogy erre a matekdolira négyesnél rosszabbat kapjak! Kérlek szépen, bármit megteszek…
Nemcsak havonta egyszer, hanem minden szombaton dolgozni fogok az ingyenkonyhán! Azok
voltak a szép idők! Amikor úgy éreztem, hogy egy közepes osztályzat azt szimbolizálja, hogy
minden félrecsúszott az én saját, rendezett kis világomban. De most… Ó, hogyan vágyhattam rá,
hogy egyszer, egy pillanatra átléphessek a sötét oldalra? Hogyan követhettem el egy ekkora,
potenciálisan az egész életemre kiható, teljességgel megbocsáthatatlan hibát?

Végül nem bírtam tovább, felhívtam Darcy mobilszámát, de egyb ől a hangposta jelentkezett.
Felhívtam az otthoni számát, abban reménykedtem, felveszi.

Dex vette fel. Megremegtem.

 – Szia, Dex! Itt Rachel – mondtam, és megpróbáltam normális hangon beszélni.

Tudod, én leszek a koszorúslány az esküvődön! Tudod, én vagyok az a nő, akivel az éjjel

lefeküdtél!

– Szia, Rachel – mondta könnyed hangon. – Nos, jól szórakoztál tegnap?

Hirtelen azt hittem, a kettőnkkel történtekre céloz. Elborzadtam a közönyösségén. De aztán

meghallottam, hogy a háttérben Darcy a telefont követeli, és rájöttem, hogy csak a buliról beszél.

– Ó, persze, nagyon jó volt… Remek parti. – Az ajkamba haraptam.

Darcy közben megkaparintotta a telefont. A hangja élénkebb volt, mint korábban, a jelek szerint
minden rendben volt nála.

– Szia! Bocs, de elfelejtettelek visszahívni. Tudod, itt állt a bál egy darabig.

– De most már jól vagytok? Minden rendben veled és… Dexszel? – Elég nehezen mondtam ki
Dex nevét. Úgy éreztem, ha megteszem, elárulom magam.

– Ööö… Persze. Várj egy kicsit!

Hallottam, hogy becsuk egy ajtót. Mindig bevonul a hálószobájukba, amikor telefonál.
Elképzeltem a hatalmas franciaágyat, amit én segítettem neki kiválasztani Charles P. Rogersnél.
Hamarosan az lesz a hitvesi ágyuk…

– Persze, most már jól vagyok. Dex csak Marcusszal volt. Sokáig kimaradtak, aztán beugrottak
valahova reggelizni. De azért, tudod, még mindig játszom a sért ődöttet. Megmondtam neki, hogy
borzasztóan szánalmas, amikor egy harmincnégy éves férfi, akinek menyasszonya van, egész
éjszakára kimarad. Szánalmas… Szerinted is az?

– Igen, azt hiszem. De ártatlan dolgot csinált. – Nyeltem egyet, és arra gondoltam, hogy igen, ha
így történt volna, akkor Dex tényleg ártatlan lenne. – Nos, örülök, hogy rendeztétek az ügyet.

– Igen. Azt hiszem, már túlvagyok rajta, de mégis… Fel kellett volna hívnia! Ennyit azért
elvárhatok tőle, nem?

– De – mondtam, aztán bátran hozzátettem: – Mondtam én, hogy nem csalt meg!

– Tudom… De már elképzeltem, hogy ott hetyeg valami kis lotyóval, egy sztriptíztáncosn ővel,
vagy ilyesmi. Egy kicsit túl élénk a képzeletem.

Vajon tényleg ez történt el őző este? Persze én nem vagyok lotyó, de vajon bölcs dolog volt
lefeküdni Dexszel az esküvője előtt? Nem, természetesen nem. És abban is biztos voltam, hogy ö se
előre megfontolt szándékkal feküdt le éppen azzal a nővel, aki koszorúslány lesz Darcy oldalán.

– Szóval… Egyébként hogy tetszett a buli? Ó, hogy én milyen rossz barátn ő vagyok! Berúgtam,
és korán le kellett lépnem. És… A francba! Tulajdonképpen ma van a szülinapod. Boldog
születésnapot! Istenem, Rachel, nincs nálam szörnyűbb ember! Igen, tényleg rossz barát vagy…

– Ó, jó volt! De tényleg. Jól szórakoztam. Köszönöm, hogy megszervezted… Tényleg meglepetés

volt… És nagyon jól sikerült…

Hallottam, hogy kinyílik a hálószobájuk ajtaja. Dex beszólt, valami olyasmit mondott, hogy
elkésnek.

– Igen, tudom… Rohannom kell, Rachel. Moziba megyünk. Akarsz jönni?

– Ööö… Nem, köszönöm.

– Oké. De ma este együtt vacsorázunk, ugye? Nyolckor összefutunk, igaz?

Teljesen kiment a fejemből a dolog. Azt terveztük, hogy Dex, Darcy, Hillary meg én elmegyünk
valahová vacsorázni, a szülinapom alkalmából. Ereztem, ezen az estén képtelen lennék Dex és
Darcy szemébe nézni, nem bírnám elviselni őket, főleg úgy, hogy együtt vannak. Megmondtam
Darcynak, nem biztos, hogy ott leszek, mert eléggé másnapos vagyok. Még hozzátettem, hogy nem
értem a dolgot, mivel már kettőkor abbahagytam a piálást, de aztán eszembe jutott, ez hiba volt.
Akik hazudnak, azok mindig belemennek a részletekbe. Túlságosan is.

Darcynak szerencsére nem tűnt a fel a dolog.

– Talán később jobban leszel… Mozi után felhívlak. Letettem a telefont, és arra gondoltam, hogy
ez nem is volt túl nehéz, ám ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna, valami furcsa elégedetlenség,
valami meghatározhatatlan vágyakozás áradt szét bennem. Azt kívántam, bárcsak én mehetnék el
abba a moziba. Természetesen nem Dexszel, csak… Valakivel. Na, ilyen könnyen meg tudtam
feledkezni az egyezségről, amit Istennel kötöttem. Férjet akartam. Már megint. Vagy legalább egy
barátot.

Ott ültem a díványon, a kezem az ölemben, és azon tűnődtem, amit Darcyval tettem. Vártam a
bűntudat jelentkezését. Nem jött. Talán azért nem, mert kifogásként ott volt az alkohol? Hogy
ittam? Részeg voltam, azt se tudtam, mit csinálok…

Eszembe jutott, amit az első évben tanultam büntetőjogból. Az alkoholos befolyásoltság, ahogy az
elmebaj, a kiskorúság, a fizikai kényszer és a megtévesztettség olyan tényállást teremtenek,
amelyek fennállása esetén a vádlott nem vonható felelősségre azon tetteiért, amelyek más tényállás
esetén bűncselekménynek minősülnek. Ráadásul én nem önként kerültem alkoholos befolyásoltság
alá, hiszen Darcy hozta oda nekem azt a két pohár tequilát. Na jó, ezzel még nem merítette ki a
kényszerítés fogalmát, de az esküdteknek mindenképpen figyelembe kellene venniük ezt a
körülményt, és…

Persze, az áldozat tehet mindenről! Mi bajom van?

Lehet, hogy szimplán rossz ember vagyok? Eszembe jutott, hogy talán eddig sem azért maradtam
jó, mert alapvetően ilyen a beállítottságom, hanem azért, mert féltem a lebukástól és a büntetést ől.
Talán csak azért tartom be a szabályokat, mert kerülöm a kockázatot. Talán a középsuliban nem
csak azért nem jártam el a bolti szarkák csapatával, mert tudtam, hogy rossz, amit tesznek – talán
csak azért maradtam ki az egészből, mert tudtam, ha elkapnak valakit, akkor az biztos én leszek.
Lehet, hogy emiatt nem csaltam a vizsgákon sem. A munkahelyemről sem hoztam haza semmit, se
egy ceruzát, se mást, mert tudtam, hogy a cég biztonságai kamerái mindent látnak. Szóval, ha
tényleg csak ilyen okok miatt vagyok jó, vajon megérdemlem az elismerést? Egyáltalán: jó ember
vagyok, vagy csak egy pesszimista gyáva?

Oké. Lehet, hogy rossz ember vagyok. Mással nem igazán tudtam megmagyarázni, hogy elkerült
a bűntudat. De akkor… Lehet, hogy Darcy ellen ment ki az egész? A féltékenység hajtott? Talán
irigylem tőle azt a tökéletes kis életét, meg azt, hogy neki mindig minden olyan könnyen sikerül?
Vagy az is lehet, hogy tudat alatt, abban a részeg állapotomban így akartam elégtételt venni a
múltbeli sérelmekért. Darcy nem mindig volt tökéletes barátnő. Sőt!

Képzeletben bírósági tárgyalást rendeztem, felidéztem az általános sulit meg Ethant, és kezdtem
megérteni valamit…

Hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtek! Kérem, hallgassák meg Ethan Ainsley történetét!

Darcy Rhone-nal kicsi korunk óta a legjobb barátn ők voltunk; tulajdonképpen a geográfia kötött
össze minket, de akkor, amikor az ember még csak általánosba jár, ez borzasztóan nagy er ő. 1976
nyarán költöztünk be az indianai Naperville-nek abba a bizonyos zsákutcájába, ahol ők laktak. Nem
sokkal később már együtt vettünk részt a város alapításának kétszázadik évfordulójára rendezett
parádén. Egymás mellett vonultunk fel, és azokat az egyforma, piros-fehér-kék dobokat püföltük,
amiket Darcy apja vásárolt nekünk a Kmartban. Emlékszem, Darcy odahajolt hozzám, és így szólt:

– Tegyünk úgy, mintha testvérek lennénk!

A javaslat hallatán libabőrös lettem. Testvérek! Nagyon rövid idő alatt tényleg úgy néztem rá,
mintha a húgom lenne. A tanévek során minden péntek és szombat este egymásnál
vendégeskedtünk, nyaranta pedig szinte nem is volt olyan nap és este, amit külön töltöttünk.
Megismertük egymás családi életének részleteit, azokat az apróságokat, amiket tényleg csak
olyanok láthatnak, akik részesei egymás életének. Például tudtam, hogy Darcy anyja akkor
hajtogatta szépen, háromrét a törülközőket, amikor a Nyughatatlan fiatalokat, nézte. Tudtam, hogy
az apja előfizet a Playboyra, és hogy reggelire gyors kajákat esznek, és az ő házukban senki sem
csap patáliát amiatt, hogy elhangzik egy-egy „szar” vagy „picsa”. Biztos vagyok benne, Darcy is
sok mindent megfigyelt nálunk, bár igazán nehéz megmondani, mi teszi az ember életét kivételessé.
Mindent megosztottunk – ruhákat, játékokat, a helyünket, még az Andy Gibb és az unikornisok
iránti rajongásunkat is.

Ötödikben felfedeztük a fiúkat. Ekkor kerültem közel Ethanhez, az els ő valódi szerelmemhez.
Darcy, ahogy az osztályunkba járó többi lány is, Doug Jacksont imádta. Megértettem őket, mert
Doug tényleg klassz srác volt, a szőke hajával tisztára úgy nézett ki, mint Bo Duke [2]. Ahogy a
Wranglere ráfeszült a fenekére, ahogy bedugta azt a fekete fésűt a bal farzsebébe… Függ őlabdában
ő volt a legjobb, olyan könnyedén és lazán játszott, hogy csak bámultunk.

Én mégis Ethant szerettem. Szerettem a kócos haját, meg azt, ahogy elpirul a szünetekben –
ilyenkor tökre úgy nézett ki, mintha egy Renoir-festményb ől lépett volna ki. Szerettem, ahogy
gondolkodás közben azok között a telt ajkai között forgatta a ceruzáját; még az is tetszett, hogy a
foga szimmetrikus nyomokat hagy a ceruza végén lévő radír közelében. Imádtam, amikor olyan
hihetetlenül vidáman állt be tengózni közénk, lányok közé. (A többi fiú sosem játszott velünk, ők
inkább függőlabdáztak meg fociztak.) És szerettem azt is, hogy mindig kedves volt Johnnie
Redmannel, az osztályunkba járó legnépszerűtlenebb sráccal, aki iszonyatosan dadogott, és
félelmetes bilifrizurát hordott.

Darcyt meglepte, talán bosszantotta is, hogy ebben az egy dologban különcködöm. Valahogy így
volt ezzel a barátnőnk, Annalise Giles is, aki utánunk két évvel költözött be a zsákutcánkba.
(Emiatt, meg persze azért, mert volt egy igazi húga, sosem válhatott az igazi-igazi, legeslegjobb
barátnőnkké.) Darcy és Annalise is szerette Ethant, de nem úgy, és az volt a szent meggy őz ődésük,
hogy Doug sokkal aranyosabb meg menőbb nála. (Már tízévesen is éreztem, hogy ez a két
tulajdonság az, ami miatt bajba juthat az ember lánya, amikor srácot vagy pasit választ magának.)

Mindannyian biztosak voltunk benne, hogy a Doug nevet visel ő fődíjat Darcy fogja megkapni.
Nem csak azért, mert Darcy bátrabb volt a többi lánynál, mert a büfében és a játszótéren is
egyenesen oda mert menni Doug-hoz, hanem azért is, mert ö volt a legszebb lány az osztályunkban.
Hosszúkás arc, hatalmas, távol ülő szemek, fitos orr – az ilyen arcokat minden korosztály imádja,
bár az ötödikesek még nem igazán tudták volna meghatározni, miért tetszik nekik. Tízévesen
fogalmam sem volt arról, hogy létezik pofacsont meg csontszerkezet, abban viszont biztos voltam,
hogy Darcy szép, és természetesen irigyeltem őt a külseje miatt. Irigyelte Annalise is, aki minden
adandó alkalommal elmondta Darcynak, milyen szépnek tartja. Én szükségtelennek találtam. Darcy
tudta, hogy szép, én pedig úgy gondoltam, nincs szüksége rá, hogy ezzel kapcsolatban minden
áldott nap megerősítést kapjon.

Szóval abban az évben, halloween el őtt Annalise, Darcy meg én összegyűltünk Annalise
szobájában, hogy elkészítsük a jelmezeinket. Cigánynak akartunk beöltözni.

Darcy ragaszkodott ehhez, mert úgy gondolta, ez jó kifogás lesz arra, hogy rengeteg sminket
tegyünk fel. Azt a strasszos, lógós fülbevalót nézegette, amit nem sokkal korábban az egyik
butikban vett magának, majd belepillantott a tükörbe.

– Tudod, Rachel, szerintem igazad van – mondta.

– Mármint mivel kapcsolatban? – kérdeztem. Örültem neki, hogy igazat ad, de közben azon
gondolkodtam, vajon melyik korábbi beszélgetésünkre utalhat.

Feltette a fülbevalót, és rám nézett. Sose felejtem a tekintetét, meg azt furcsa, ravaszkás, alig
észrevehető mosolyt.

– Igazad van Ethannel kapcsolatban. Azt hiszem, én is inkább őt fogom szeretni.

– Hogy érted azt, hogy őt fogod szeretni?

– Már unom Doug Jacksont. Most már Ethant szeretem. Imádom azokat a gödröcskéket az arcán!

– Csak egy van neki – mondtam.

– Hát, akkor imádom azt az egy gödröcskéjét!

Támogatást kérőén néztem Annalise-re, szerettem volna, ha segít elmagyarázni, hogy az ember
nem döntheti el csak így, ilyen egyszerűen, hogy kit szeret, de Annalise persze hallgatott, meg se
mukkant, csak kente felfelé a szájára azt a piros rúzst, aztán cuppogni kezdett egy kézitükör előtt.

– Hihetetlen vagy, Darcy!

– Most mi a baj? – kérdezte. – Annalise nem hisztizett, amikor beleszerettem Dougba. Az egész
tanévben, jó pár hónapig megosztoztunk rajta. Igaz, Annalise?

– Ennél azért hosszabb ideig tartott. Én nyáron kezdtem szeretni őt. Emlékszel? A medencénél –
szólt közbe Annalise, és szokás szerint nem értette a lényeget.

Rábámultam, erre bűntudatosan lesütötte a szemét.

 Ez más volt. Az Doug volt. Doug közpréda volt. Ethan viszont csak az enyém, senki másé!

Azon az estén nem beszéltem többet erről, de tönkrement a halloweenem. Másnap a suliban Darcy
átadott Ethannek egy levelet, amiben megkérdezte tőle, hogy tetszem-e neki, hogy ő tetszik-e neki,
vagy egyikünk sem. Mindegyik lehetőség mellé kis papírnégyzeteket ragasztott azzal, hogy nyissa
fel, amelyiket választja. Ethan persze őt választotta, szünetben már jártak. Ez úgy történt, hogy
egyszerűen kijelentették: „Járunk”, de valójában sosem voltak együtt, legfeljebb telefonáltak
egymásnak párszor, esténként. Annalise általában ott volt Darcy mellett, végighallgatta és
végigvihogta a beszélgetéseiket. Én nem akartam részt venni a dologban, nem is akartam
megbeszélni Darcyval a Járását”.

Számomra nem volt jelentősége, hogy Darcy és Ethan sosem csókolózott, az sem érdekelt, hogy
még csak ötödikesek vagyunk, meg az sem, hogy két héttel később már „szakítottak”, mert Darcy
megunta Ethant, és úgy döntött, megint Doug Jacksonba lesz szerelmes. Az sem érdekelt, amivel az
anyám vigasztalt, hogy az utánzás a hízelgés legőszintébb formája. Engem csak az érdekelt, hogy
Darcy ellopta tőlem Ethant. Talán azért csinálta, mert tényleg megkedvelte a srácot… Nem tudom,
de ezt mondogattam magamban, hogy ne utáljam már őt annyira. Most már úgy látom, az a
legvalószínűbb, hogy Darcy azért vette el tőlem Ethant, hogy mindenkinek megmutassa: képes rá.

Tehát, hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtek, bizonyos értelemben Darcy Rhone okozta azt, ami
most történt vele. A kölcsönkenyér ugyanis visszajár. Talán ez a jogos büntetése, amit megérdemelt.

Magam elé képzeltem az esküdtek arcát. Nem bizonytalankodtak. A férfiak értetlen arcot vágtak,
mintha fel sem tudnák fogni a történtek lényegét. Hát nem az a dolgok rendje, hogy mindig a
legszebb lány kapja meg a kiszemelt fiút? Ez a világ rendje, nem? Egy szerény külsej ű, idősebb nő
összeszorította a száját. Ő már a puszta párhuzamtól elborzadt. Hogyan is lehetne összehasonlítani
egy ötödik osztályos kisdiákot egy valódi vőlegénnyel? Szent ég! Egy tökéletes külsejű,
gyönyörűnek mondható, kanárisárga Chanel kosztümöt viselő nő menet közben már azonosította
magát Darcyval, a szövetségesévé vált. Hiába mondanék bármit, semmivel sem tudnám rávenni,
hogy megváltoztassa a véleményét, vagy hogy esetleg felmentsen.

Az esküdtek között csupán egy akadt, akit a jelek szerint megindított az Ethan-sztori, az a kissé
túlsúlyos lány, akinek a fején olyan színe volt a kontynak, mint az egy napja lef őtt kávénak. Az
esküdtek padjának legszélén kuporgott, és időnként feltolta az orrára a szemüvegét. Titokban
borzasztóan elégedett azzal, amit tettem. Talán azért, mert neki is van egy olyan barátnője, mint
Darcy; egy olyan barátnője, aki mindig megkapja azt, amit akar.

Aztán eszembe jutott a középsulis id őszak, amikor Darcy tényleg bármelyik fiút meg tudta
kaparintani. Egyszer leállt csókolózni Blaine Connerrel az öltözőszekrényünk mellett, és
emlékszem, milyen iszonyú irigység tombolt bennem, amikor nekem, a pasitlan kiscsajnak végig
kellett néznem az enyelgésüket. Blaine az ohiói Columbusból jött át hozzánk még az első év őszén,
és egyből ő lett a nagymenő. Mindenben, kivéve a tanulást. Nem volt valami okos, viszont ö lett az
amerikaifoci-csapatunk első számú futójátékosa, a sztár, emellett játszott a kosárcsapatban,
tavasszal meg természetesen bekerült a baseballcsapatba, szintén kezdőjátékosként. Úgy nézett ki,
mint egy eleven Ken baba, nem csoda, hogy a lányok odavoltak érte. De sajnos volt egy barátn ője,
Cassandra, aki Columbusban maradt. Azt állította, „110%-ig hűséges” a csajhoz. (Nyilvánvaló
matematikai képtelensége miatt mindig is bosszantott ez az idétlen kifejezés.) De ez sem számított,
mert amikor végignéztük a Central elleni baseballmeccset, amin Blaine megfogott egy abszolút
reménytelen labdát, Darcy hirtelen elhatározta, hogy ez a fiú kell neki. Másnap elhívta a srácot a
Nyomorultakra. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen sportbolond, mint Blaine, ki nem állhatja a
musicaleket, ám ő lelkesen vállalkozott rá, hogy elkíséri Darcyt. Előadás után bementek Darcy
szobájába, ahol Blaine-nek sikerült alaposan kiszívnia Darcy nyakát. Másnap reggel aztán Blaine
dobta az ohiói Columbusban epekedő Cassandrát.

Emlékszem, Annalise-zel kitárgyaltuk Darcy csodálatos életét. Gyakran beszélgettünk róla, és

emiatt sokszor eszembe jutott, hogy vajon ők ketten mennyit pletykálgatnak énrólam. Annalise
biztos volt abban, hogy Darcy nemcsak azért sikeres, mert szép, és tökéletes a teste, hanem azért is,
mert magabiztos, és rendelkezik valamilyen vonzerővel. Nem tudom, létezett-e ez a bizonyos
vonzerő, de most, hogy visszagondolok, abban egyet kell értenem Annalise-zel, hogy Darcy tényleg
borzasztóan magabiztos volt. Mintha már a középiskolában is egy harmincéves nő perspektívájából
nézte volna a dolgokat. Valószínűleg már akkor megértette, hogy valójában semmi sem számít, és
hogy csak egyszer élünk, és ebből az egy életből kell kihoznunk a lehető legtöbbet. Sosem
tétovázott, sosem bizonytalankodott. Mások utólag, jóval a suli után felsóhajtanak: „Ó, bárcsak már
akkor tudtam volna!”, ő viszont úgy viselkedett, mintha már ott és akkor mindent tudott volna.

Van azonban valami, amit mindenképpen el kell mondanom Darcyról meg a randizásairól. Ezt a
javára kell írni. Minket soha, egyetlen srác miatt sem pattintott le. Számára mindig a barátn ői voltak
az elsők. Ez is csodálatos egy középiskolás lánytól. Időnként előfordult, hogy elküldött miattunk
egy-egy srácot, de általában minket is elhívott a randikra. El lehet képzelni: négyen ültünk egymás
mellett a moziban: az aktuális srác, Darcy, Annalise meg én. És Darcy mindig nekünk címezte az
elsuttogott megjegyzéseit. Vagány volt és független – ebben is különbözött az átlagos középiskolás
lányoktól, akik valósággal belefulladnak a fiújuk iránti érzelmeikbe. Akkoriban azt hittem, Darcy
egyszerűen nem szereti eléggé a fiúit, de most már úgy látom, csak irányítani akart, és mivel mindig
ő volt az, aki a legkevesebb szeretetet adta, ez sikerült is neki. Nem tudom, hogy tényleg nem
érdekelték-e különösebben a fiúk, vagy csak megjátszotta a dolgot, de az tény, hogy sikerült elérnie
valami nagyon komoly dolgot. A srácok a szakításuk után is odavoltak érte. Nézzük például Blaine
esetét. Jelenleg Iowában él, felesége van és három gyereke, meg két labradora, de még mind a mai
napig felköszönti Darcyt a születésnapján, minimum egy e-mailt küld neki. És még ezek után
mondja bárki, hogy Darcynak nincs hatalma a férfiak felett!

Darcy a mai napig lelkesen emlegeti, milyen szuper volt a középiskola, én viszont összerezzenek,
valahányszor szóba hozza a témát. Persze nekem is van néhány kellemes emlékem, és szerény
mértékben bár, de én is népszerű voltam – ez az egyik mellékhatása annak, hogy valaki Darcy
legjobb barátnője. Például nagyon szerettem kijárni a focimeccsekre Annalise-zel. Kék-narancsra
festettük az arcunkat, takaróba bugyoláltuk magunkat a lelátón, és integettünk Darcynak, aki
odalent volt a pályán, a szurkolólányok között. Szerettem, amikor szombat esténként elmentünk a
cukrászdába – mindig ugyanazt rendeltük: egy fagyikelyhet, egy szelet Snickers-tortát meg egy
duplacsokis sütit, aztán mindent szépen elosztottunk hármunk közt. És szerettem az els ő fiúmat,
Brandon Beamert, aki először végzős korunkban hívott randira. Brandon is szabálykövető volt;
olyan, mint én, csak épp katolikus kivitelben. Nem piált, nem drogozott, és már akkor elszégyellte
magát, amikor a szexre terelődött a szó. Darcy, aki már a második évben elvesztette a szüzességét
(egy spanyol cserediákkal, Carlosszal feküdt le először), állandóan utasításokat adott, hogyan
rontsam meg Brandont. „Figyelj, kapd el a péniszét… így… és garantálom, hogy kész lesz!” Hiába
beszélt, én akkor még tökéletesen beértem a Brandon kocsijában végrehajtott hosszú, nagyon
hosszú játszadozásokkal. Szerencsére sosem kellett aggódnom a biztonságos szex vagy az ittas
vezetés miatt. Szóval mindent összevetve: a középiskolában eltöltött pár év számomra nem volt
különösebben emlékezetes, de azért pár alkalommal én is jól éreztem magam.

Nagyon sokszor viszont rosszul. Szörnyű volt a hajam. Kijöttek a pattanásaim. Pokoli rosszul
néztem ki a tablóképeken. Sosem hordtam menő cuccokat. Állandóan partner nélkül mentem a
bulikra. Nem bírtam megszabadulni a babahájamtól. Kidobtak a különböző csapatokból. Nem
engem választottak meg osztálypénztárosnak. Meg az a letaglózó szomorúság és „minek élek?”
érzés, ami időnként – na jó, havonta legalább egyszer – rám tört. Tipikus tinédzsernyavalyák.
Klisék, mert mindenkivel ez történik. Mindenkivel – kivéve Darcyt, mert ő könnyedén
keresztülsuhant azon a négy éven, soha egyetlen sebet sem szerzett, sosem volt része
visszautasításban, öt nem érintették meg a kamaszkor legrondább dolgai. Hát persze, hogy most azt
mondja, imádta a középsulit! Természetes, hiszen a középsuli is imádta őt.

Sok olyan lány van, aki Darcyhoz hasonlóan végigcsillogja a tinédzserkorát, aztán kés őbb
valósággal összeesik. Az ilyenek szoktak tíz kilóval nehezebben, elvált nőként megjelenni a tizedik
érettségi találkozón; az ilyenek szoktak rég letűnt dicsőségükön nosztalgiázni. Ám a dics őség fénye
Darcy esetében nem hunyt ki, nem lett gyengébb. Ő t nem csapdosta meg a sors, sőt az élet egyre
édesebbé vált a számára. Mint anyám, rá egyáltalán nem jellemző módon, egyszer megállapította:
Darcy megragadta a világ tökeit, és erősen tartja. Ez már akkor is találó megállapítás volt, és azóta
is igaz. Darcy mindig megkapta, amit akart. Például Dexet, az álomvőlegényt.

Hagytam Darcynak egy üzenetet mobilján; tudtam, a moziban nincs bekapcsolva a készüléke. Azt
írtam, túl fáradt vagyok a vacsorához, már attól rosszul vagyok, ha arra gondolok, hogy el kell
mennem hazulról. Valójában borzasztóan éhes voltam. Előkerestem egy szórólapot, és rendeltem
egy hamburgert sok sajttal és sült krumplival. Megállapítottam magamban, hogy ha ilyeneket
eszem, nem fogok ledobni három kilót május végéig, ahogy elterveztem. Miközben a futárt vártam,
magam elé képzeltem Darcyt meg magamat, a két kislányt, akik azzal a telefonkönyvvel meg az
öröknaptárral szórakoztak, akik a jövőről ábrándoztak meg arról, vajon mit hoz nekik a harmincadik
évük.

Hát tessék, ezt. Itt álltam, és sehol az a káprázatos férj, sehol a megbízható bébics ősz meg a két
gyerkőc. Ehelyett mi jutott? Az, hogy egy botránnyal sikerült tönkretennem ezt a fontos
születésnapot, és…!

Jól van. Semmi értelme az önostorozásnak. Most mit sajnáljam magam? Fogtam a telefonomat,
lenyomtam a hívásismétlő gombot, és hozzárakattam egy csokishake-et a rendelésemhez. Közben
ismét megjelent előttem a képzeletbeli esküdtszék, és láttam, hogy a sarokban ülő lány rám kacsint.
Biztos jó ötletnek tartotta a csokishake-et. Végül is… A születésnapján mindenkinek joga van
ahhoz, hogy pár percre elgyengüljön. Vagy nem?

Három
Másnap reggel, amikor felkeltem, az este csokishake-et szürcsölget ő vagány, laza csaj
visszahúzódott a bűntudat és a harminc éve tartó szabálykövetés barlangjába. Már nem tudtam
racionalizálni azt, amit tettem. Elkövettem egy kimondhatatlanul nagy bűnt az egyik barátom ellen,
megsértettem azt a valamit, amit leginkább a testvéri összetartáshoz lehetne hasonlítani. Erre nincs
mentség.

Úgy gondoltam, nincs más hátra, következzen a B terv: úgy teszek, mintha semmi sem történt
volna. Olyan komoly volt a vétkem, hogy nem maradt más választásom, el kellett felejtenem az
egészet. Úgy kellett folytatnom, mintha mi sem történt volna, bele kellett kezdenem a szokásos,
hétfő reggeli rutinomba. Eltökélt szándékom volt, hogy ezt teszem.
 Lezuhanyoztam, megszárítottam a hajamat, felvettem a legkényelmesebb fekete kosztümömet
meg egy lapos sarkú cipőt, elmetróztam a Grand Centralhoz, a Starbucks-ban megvettem a
kávémat, a szokott helyen megvettem a New York Timest, aztán két mozgólépcs őn és egy lifttel
felmentem a MetLife Buildingben lévő irodámba. A rutin minden egyes része azt jelképezte, hogy
egy lépéssel eltávolodom Dextől és az Incidenstől.

Negyed kilenc után öt perccel érkeztem meg az irodámba, ez a mienkhez hasonló jogi cégeknél
nagyon korainak számít. A folyosók még üresek voltak, még a titkárn ők sem jöttek be. Magam elé
vettem az újságot, és a kávét szürcsölgetve olvasni kezdtem, amikor észrevettem a telefonomon
villogó kis piros jelzőfényt. Ez általában arra figyelmeztetett, hogy valamilyen munka vár rám. Arra
gondoltam, biztos valamelyik ostoba ügyfél hívott fel a hétvégén. Nem tehettem meg, hogy nem
hallgatom le az üzenetet; az életemben Les, a főnököm volt a domináns hím, t őle függött a pénzem,
semmi kedvem nem volt egy ilyen butaság miatt végighallgatni a szónoklatát. Gyorsan beütöttem a
kódomat, vártam…

– Önnek egy üzenete van. A hívás házon kívülről érkezett. A hívás időpontja: ma reggel hét óra
negyvenkét perc… – közölte a készülék. Gyűlöltem ezt az automata nőt! Többnyire rossz híreket
közölt velem, ráadásul olyan kis csipogós, vidám hangon. Nem is értem, hogy legalább az ügyvédi
cégeknél miért nem változtatják meg ezt a hangot, miért nem cserélik le valami sokkal komorabbra.
„Hello…” Közben persze a Cápa zenéje szólna a háttérben. „Önnek négy új üzenete van…”

Mennyi most az idő? Gyorsan a lejátszás gombra csaptam.

– Szia, Rachel… Én vagyok az… Dex… Szerettelek volna felhívni tegnap este, hogy
megbeszéljük a szombat éjszakát, de… Nem jött össze. Szerintem beszélnünk kellene róla, nem
gondolod? Hívj, amikor tudsz! Egész nap elérhető leszek.

A szívem majdnem megállt. Ó, Dex! Vajon miért nem tud alkalmazni valami régimódi, jól bevált
„kerülöm a nőt” technikát? Nem az lenne a legjobb, ha szóba se hozná a történteket? Én ezt
terveztem… Nem is csoda, hogy gyűlölöm a munkámat. Ügyvéd vagyok, de ki nem állhatom a
konfrontációt. Felkaptam egy tollat, és idegesen kopogni kezdtem vele az asztal lapján. A fülemben
hallottam az anyám hangját, valami olyasmit mondott, hogy ne idegeskedjek. Letettem a tollat, a
telefonon villogó kis piros lámpára néztem. Ez a nő most azt akarja, hogy döntést hozzak az
üzenettel kapcsolatban: visszajátszom, elmentem vagy letörlöm.

Vajon Dex miről akar beszélni? Egyáltalán: mit lehet beszélni erről? Visszajátszottam az üzenetet,
abban a reményben, hogy Dex hangja hallatán megfogalmazódik bennem, hogy mit teszek, de…
Semmi. Újra lejátszottam, aztán megint és megint, míg végül már torznak hallottam a hangját, mint
amikor az ember túl sokáig ismételget egy bizonyos szót, ami végül kezdi elveszteni az értelmét.
Tojás, tojás, tojás, tojás… Régen ez volt a kedvencem. Addig ismételgettem, míg olyan érzésem
támadt, hogy nem is a megfelelő szót használom arra a sárgás izére, amit reggelire akartam
megenni.

Még egyszer végighallgattam Dex üzenetét, azután töröltem a felvételt. A hangja határozottan más
volt, mint máskor. Elképzelhetőnek tartottam, hiszen bizonyos értelemben ő is más volt, mint
máskor. Mindketten mások voltunk. Megpróbálhatom kívül rekeszteni magamon a történteket, és
egy-két esetlen telefonhívást követően Dex is elfelejtheti az egészet, az biztos, hogy most már
örökre egymás listáján fogunk szerepelni. Ilyen listával minden ember rendelkezik. Van, aki felírja
egy titkos spirálfüzetbe, és van, aki kívülről megtanulja. A lista lehet rövid, és lehet hosszú, a benne
szereplő bejegyzések vagy időrendben, vagy fontossági sorrendben követik egymást.

Szerepelhetnek rajta teljes nevek, csak keresztnevek, a személyek tulajdonságaira utaló kódok.
Darcy listáján például van egy ilyen bejegyzés: „Delta Sig – állati deltákkal.”

Dex rajta volt a listámon.

Hirtelen láttam magunkat az ágyban. Arra a pár röpke pillanatra ő egyszerűen csak Dex volt – egy
olyan lény, aki független Darcytól. Valami olyasmi, ami már nagyon régóta nem volt. Valami, ami
azóta nem történt meg vele, hogy bemutattam őket egymásnak.

Dexszel a jogi egyetem els ő évében ismerkedtem meg. Nem olyan volt, mint a joghallgatók
többsége, akik egyenesen a középiskolából érkeztek, mert fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek a
kitűnő bizonyítvány birtokában, és semmi jobb ötletük nem támadt. Dex Thaler idősebb volt a
többieknél, és rendelkezett már némi élettapasztalattal. Egy ideig elemzőként dolgozott a Goldman
Sachsnál, vagyis jóval komolyabb munkát végzett, mint én, addig ugyanis csak nyaranta
dolgozgattam: részt vettem pár szakmai gyakorlaton, és irodai munkát végeztem, ami általában
abból állt, hogy kitöltöttem pár űrlapot, és felkapkodtam a telefonokat. Magabiztos volt, nyugodt, és
olyan csodálatosan nézett ki, hogy lehetetlen volt nem megbámulni. Biztosra vettem, hogy az
egyetemen ugyanazt a pozíciót fogja betölteni, mint a középsuliban Doug Jackson meg Blaine
Conner. Már az első héten beindult a vele kapcsolatos pletykálkodás, a lányok a mindenféle
találgatásba bocsátkoztak a státuszát illetően, természetesen megállapították, hogy semmit sem hord
a bal gyűrűsujján, aztán meg amiatt kezdtek aggódni, hogy túlságosan jól öltözött és túlságosan
jóképű ahhoz, hogy hetero legyen.

Én nem igazán foglalkoztam vele, meggyőztem magam, hogy látszólagos tökéletessége

egyszerűen unalmas. Ez szerencsés hozzáállás volt, mert azt is tudtam, hogy nem vagyunk egy
súlycsoportban. (Gyűlölöm ezt a kifejezést, meg azt a feltételezést is, hogy az emberek általában
olyan párt választanak maguknak, akivel körülbelül azonos szinten vannak a külsejüket illetően, de
ha körülnézünk, azt kell látnunk, nagyon nehéz lenne cáfolni az állítást. A partnerek általában
ugyanolyan mértékben vonzóak, és ha esetleg mégsem, akkor meg óriási közöttük a különbség.)
Egyébként pedig eszem ágában sem állt kölcsönkérni évi harmincezer dollárt pusztán azért, hogy
találjak magamnak egy pasit.

A három év talán úgy telt volna el, hogy alig váltunk pár szót egymással, de aztán úgy hozta a
sors, hogy a szardonikus mosolyú Zigman professzor által tartott magánjogi el őadásokon véletlenül
egymás mellé kerültünk. Az egyetemen a legtöbb professzor a szókratészi módszert alkalmazta,
Zigman számára ez viszont csak eszköz volt arra, hogy megalázza és meggyötörje a hallgatóit.
Dexszel a gonosz lelkű professzor iránti ellenszenvünk hozott össze. Én már irracionális módon
rettegtem Zigmantől, Dexter reakcióinak viszont inkább a szimpla undorhoz volt közük.

– Hogy ez micsoda seggfej! – morogta egyszer, az egyik el őadás után, azt követően, hogy Zigman
addig szekálta az egyik diáktársunkat, míg szerencsétlen végül sírva fakadt. – A legszívesebben
letörölném a vigyort arról az önelégült képéről!

A morgolódásaink szép lassan hosszabb beszélgetésekké fejl ődtek, beültünk kávézni a büfébe,
időnként a Washington Square Parkban sétálgattunk. Rászoktunk, hogy az előadások előtt együtt
tanulunk; megpróbáltunk felkészülni arra, amitől a legjobban rettegtünk, arra, hogy Zigman egyszer
minket fog felszólítani. Rettegve vártam, mikor kerül rám a sor, és tudtam, hogy ha megtörténik,
véres mészárlásba fog torkollni a dolog, de titokban már alig vártam, hogy Zigman felszólítsa
Dextert. A professzor általában a gyenge és bizonytalan hallgatókon élte ki magát, márpedig Dex
nem ilyen volt. Biztosra vettem, hogy ő nem adja meg magát harc nélkül.

Még most is jól emlékszem, hogyan történt. Zigman beállt az asztala mögé, hosszasan
tanulmányozta az ültetési rendet (készített magának egy rajzot a teremr ől, amire felragasztotta a
gólyakönyvünkből kivágott fotóinkat), és közben gyakorlatilag csorgott a nyála az élvezettől. Ránk
nézett a kis, kerek szemüvege fölött (ami inkább látcső volt, ha a lencsék vastagságát nézzük),
azután halkan kimondta:

– Mr. Dhaler…

Rosszul, rossz hangsúllyal ejtette ki Dex nevét.

– Thaler – közölte Dex rezzenéstelen arccal. Megijedtem, hogy most mi lesz; addig még senki
sem merészelte korrigálni Zigmant. Arra gondoltam, Dexnek most vége lesz.

– Nos… Elnézését kérem, Mr. Tháááler – mondta Zigman gúnyos kis meghajlással. – Palsgraf
kontra Long Island Railroad Company.

Dex nyugodtan ült a helyén. A könyv csukva volt el őtte, de a teremben a többiek lázasan
lapozgatni kezdtek; sokan még akkor sem találták az ügy anyagát, pedig két nappal korábban adta
fel az öreg.

Az ügy középpontjában egy vasúti baleset állt. A vasút egyik alkalmazottja futva próbált elérni
egy vonatot, és véletlenül kivert az egyik utas kezéb ől egy csomag dinamitot, és így sérülést okozott
egy másik utasnak, Mrs. Palsgrafnak. Az ügyet tárgyaló Cardozo bíró az eset vizsgálatával
foglalkozó bírák többségi véleményét megfogalmazva kijelentette, hogy Mrs. Palsgraf nem volt
„vélelmezhető felperes”, ezért nem jár neki kártérítés a vasúttársaságtól. A vasúttársaság
alkalmazottjának talán előre kellett volna látnia, milyen kárt okozhat annak, aki a csomagot a
tartotta a kezében, azt viszont már nem, hogy Mrs. Palsgrafot is kár érheti.

– Nos, vajon a felperesnek meg kellett volna kapnia a kártérítést? – kérdezte Zigman.

Dex hallgatott. Egy pillanatra megijedtem, hogy esetleg ugyanúgy ledermedt, mint már oly sokan
előtte. Mondd azt, hogy nem! – biztattam gondolatban, és küldtem felé az agyhullámokat. Tarts ki a
többségi vélemény mellett! Amikor azonban ránéztem az arcára, amikor megláttam, hogyan fűzi
össze a mellkasán a karját, már tudtam, hogy csak szórakozik, élvezi a helyzetet, vagyis nem úgy
viselkedik, mint a hallgatók többsége, akik szinte gondolkodás nélkül böfögnek ki magukból
valamilyen érthetetlen választ, mert úgy gondolják, a gyors reakcióidővel kompenzálni lehet
szavaik értelmét.

– Mármint szerintem? – kérdezte Dex.

– Önnek tettem fel a kérdést, Mr. Thaler, vagyis igen, az ön véleményére vagyok kíváncsi.

– Én azt mondanám, hogy igen, a felperesnek meg kellett volna kapnia a kártérítést. Egyetértek
Andrew bíró ellenvetésével.

– Iiiigazán? – kérdezte Zigman magas orrhangon.

– Igen. Igazán.

Meglepett a válasza, mert közvetlenül az előadás előtt mondta el, hogy nem is tudta, hogy 1928
táján már létezett a krekk-kokain, de Andrews bíró biztos azt szívta, amikor megírta az
ellenvéleményét. Az még inkább meglepett, hogy ezzel a határozott „igazán”-nal mintha lezártnak
tekintette volna a beszélgetést, vagy mintha külön ingerelni akarta volna Zigmant.
 Zigman horpadt mellkasa szemmel láthatóan kidomborodott.

– Vagyis ön úgy gondolja, hogy annak a bizonyos vasúti alkalmazottnak el őre látnia kellett volna,
hogy egy tizenöt hüvelyk hosszúságú, újságpapírba csomagolt csomagban olyan robbanószer van,
ami sérülést okozhat a felperesnek?

– Ezzel a lehetőséggel is számolnia kellett volna.

– Vagyis előre kellett volna látnia, hogy az a bizonyos csomag a világon bárkiben kárt tehet? –
kérdezte Zigman egyre erősödő gúnnyal.

– Azt nem mondtam, hogy a világon bárkiben. Azt mondtam, hogy a felperesben. Mrs. Palsgraf
véleményem szerint a veszélyzónában volt.

Zigman úgy közelítette meg a padsorunkat, mintha faltör ő kosnak képzelné magát. Dexter csukott
szövegkönyvére dobta a Wall Street Journal aznapi számát.

– Visszaadná az újságomat?

– Inkább nem tenném – mondta Dex.

A helyiségben keletkező döbbenet szinte tapintható volt. Mi, a többiek simán belementünk volna a
játékba, és visszaadtuk volna az újságot; olyan rémültek lettünk volna, hogy eszünkbe sem jut mást
tenni.

– Inkább nem tenné? – Zigman oldalra billentette a fejét.

– így van. Lehet, hogy dinamitot csomagolt bele.

A csoport egyik fele döbbenten kapkodott leveg ő után, a másik fele viszont vihogni kezdett.
Zigman a jelek szerint be akarta ugratni Dextert, ő azonban ügyesen kikerülte a csapdát. A
professzoron látni lehetett, hogy dühíti a dolog.

– Nos, tételezzük fel, hogy úgy dönt, hogy visszaadja az újságomat. Tételezzük fel, hogy az
újságban dinamit van, ami felrobban, és sérülést okoz önnek. Ebben az esetben mi történne, Mr.
Thaler?

– Ebben az esetben beperelném önt, és valószínűleg én nyernék.

– És ez összhangban lenne a Cardozo bíró által megfogalmazott véleménnyel?

– Nem. Nem lenne összhangban.

– Valóban? És miért nem?

– Mert én szándékos károkozás vádjával perelném be önt, Cardozo pedig hanyagságra

hivatkozott. Így történt? – Dex felemelte a hangját, és már ő is olyan hangosan beszélt, mint
Zigman.

Azt hiszem, amikor Zigman összepréselte a két tenyerét, és mellkasa elé tartotta a kezeit, mintha
imádkozna, még levegőt venni is elfelejtettem.
 – Ha megengedi, Mr. Thaler, ebben a teremben én teszem fel a kérdéseket!

Dex úgy vonta meg a vállát, mintha azt mondaná, hogy neki aztán tök mindegy.

– Nos, tételezzük fel, hogy véletlenül az asztalára ejtem ezt az újságot, ön megfordítja, és ennek
következtében megsérül. Vajon Cardozo bíró megítélné önnek a kártérítést?

– Feltétlenül.

– Ugyan miért?

Dex úgy sóhajtott fel, mintha unalmasnak találná a feladatot, aztán gyorsan és világosan így
válaszolt:

– Azért, mert teljes mértékben előre látható, hogy a dinamit sérülést okozhat nekem. Azzal, hogy
ön szándékosan a személyes terem határán belülre dobja az újságját, amibe dinamitot csomagolt,
megsérti a törvény által védett érdekszférámat. Ön a viselkedésével olyan veszélyt idézne el ő,
amely a közönséges éberséggel szemlélődök számára is nyilvánvaló lenne.

Gyorsan a könyvemre, a kiemelt részre néztem. Dex szinte szóról szóra idézte a Cardozo által
megfogalmazottakat, pedig bele se nézett a könyvébe vagy a jegyzeteibe. A csoport döbbent
csodálkozással bámult rá – még soha, senki nem nyújtott ilyen teljesítményt, f őleg nem úgy, hogy
Zigman ott állt előtte.

– És ha Ms. Myers is pereskedni kezdene…? – Zigman a terem másik végében reszket ő Julié
Myersre mutatott, aki néhány nappal korábban volt az áldozata. – Vajon ő megkapná a kártérítést?

– Akkor, ha Cardozo ítélkezne, vagy akkor, ha Andrews bíró?

– Az utóbbi esetben. Mivel úgy látom, az ő véleményét osztja.

– Igen. Általában véve mindenki tartozik annyival a világnak, hogy tartózkodik az olyan
cselekedetektől, amelyekkel ok nélkül veszélyezteti mások biztonságát – mondta Dex. Ezúttal
Andrews értekezéséből idézett.

És ez így folytatódott egészen az óra végéig. Dex a különböz ő tényállásoknak megfelelően

véleményezte az eltéréseket. Egyszer sem ingott meg, mindig határozottan válaszolt.

Az óra végén Zigman így szólt:

– Nagyon jó, Mr. Thaler. Ilyesmi még sosem fordult elő.

Boldogan hagytam el a termet. Dex győzelmet aratott – valamennyiünkért. A történet

természetesen hamar szétterjedt az elsőévesek között, így Dex további jó pontokat szerzett a
lányoknál, akik sürgősen megállapították, hogy minden tekintetben megfelelő pasi.

Darcynak is elmondtam a történetet. Nagyjából akkor költözött New Yorkba, amikor én, csak
egészen más körülmények között. Én azért jöttem ebbe a városba, hogy ügyvéd legyek, neki viszont
nem volt se munkája, se terve, se túl sok pénze. Megengedtem neki, hogy elaludjon a kollégiumi
szobámba betett matracon, amíg nem talál valami lakást meg egy-két szobatársat. Végül az
American Airlines három légikísérőjével költözött össze, akik egy negyedik lakótársat kerestek a
már amúgy is túlzsúfolt tetőtéri lakásba. Darcy kölcsönkért egy kis pénzt a szüleitől, hogy fizetni
tudja a lakbért, amíg talál valami állást. A Monkey bárban helyezkedett el, pultos lett. Amióta
ismertem, először fordult elő, hogy jobbnak tartottam a saját helyzetemet, mint az övét. Én is
szegény voltam, de legalább volt valamilyen tervem. Darcy is az indianai állami f őiskolán végzett,
de az ő átlagával nem is gondolhatott továbbtanulásra.

– Te olyan szerencsés vagy! – sóhajtozott a fülembe, amikor tanulni akartam.

Nem, a szerencsés te vagy – gondoltam. A szerencse az, amikor az ember vesz egy lottószelvényt,
és megüti a főnyereményt. Az én életemben semmit sem lehetett szerencsével magyarázni; én
mindent a kemény munkának, a rengeteg küszködésnek köszönhettem. De ezt persze sosem
mondtam el neki, csak annyit feleltem, hogy hamarosan neki is rendbe jönnek a dolgai.

És valóban: rendbe jöttek. Úgy két héttel kés őbb be-szambázott egy pasi a Monkey bárba, rendelt
egy whiskyt, és dumálni kezdett Darcyval; fel akarta szedni. Mire megitta az italát, már ott tartottak,
hogy a pasi munkát ajánlott Darcynak az egyik legmenőbb manhattani PR-cégnél. Behívta interjúra,
de gyorsan hozzátette (sűrű kacsintgatások közepette), személyesen gondoskodik róla, hogy Darcy
megkapja az állást. Darcy eltette a pasas névjegyét, aztán megíratta velem az életrajzát, majd elment
az interjúra. Ott helyben felvették. A kezdő fizetése évi hetvenezer dollár volt. Plusz költségtérítés.
Tudtam, nagyjából ennyire számíthatok én is, ha elég jó eredménnyel végzem el az egyetemet, és
sikerül munkát kapnom valamelyik New York-i cégnél.

Szóval, miközben én a tanulással kínlódtam, és halmoztam az adósságokat, Darcynál kezdetét

vette egy csodálatos PR-pályafutás. Partikat szervezett, az évszak legfrissebb divattrendjeit
reklámozta, rengeteg ingyen cuccot kapott, és egy sor csodálatos pasival randizott. Hét hónappal
később otthagyta a légikísérőket, és összeköltözött az egyik munkatársával, Claire-rel, egy sznob
greenwichi lánnyal, aki bámulatosan jó kapcsolatokkal rendelkezett.

Darcy megpróbált helyet találni nekem a saját, robogó életében, de ritkán volt id őm arra, hogy
elmenjek a rendezvényeire, a partikra, vagy azokra a vakrandikra, amiket nekem szervezett
különböző „szuper pasikkal” – erre minden alkalommal megesküdött –, akikről mindig tudtam,
hogy a saját megunt és elhajításra ítélt szeretői.

És itt lépett be a képbe Dex. Egyfolytában róla lelkendeztem Darcynak meg Claire-nek,
elmondtam, hogy milyen hihetetlenül klassz ember: okos, csinos, humoros. Így utólag már nem
igazán tudom eldönteni, miért csináltam. Részben azért, mert ez volt az igazság, de talán azért is,
mert valahogy irigy voltam Darcy meg Claire csillogó életére, és egy kicsit színesebbé akartam
változtatni a sajátomat. Az arzenálomban pedig Dex volt a legjobb dolog.

– Ha ilyen, akkor miért nem szereted? – kérdezte Darcy.

– Nem az esetem – mondtam. – Csak barátok vagyunk.

Ez volt az igazság. Persze voltak olyan pillanatok, amikor feltámadt bennem az érdekl ődés Dex
iránt, vagy amikor felgyorsult a pulzusom a jelenlétében, de ügyeltem rá, hogy ne zúgjak bele, és
mindig elismételtem magamban, hogy a hozzá hasonló srácok kizárólag olyan lányokkal randiznak,
mint Darcy.

Darcy és Dex csak a következő szemeszterben találkozott. A suliból néhányan – köztük Dex – egy
kedd este elhatároztuk, hogy elugrunk valahova bulizni. Darcy akkor már hetek óta azért
nyaggatott, hogy mutassam be Dexnek, ezért felhívtam, és megmondtam neki, hogy nyolcra legyen
a Red Lionban. Eljött, Dex viszont nem. Darcy persze az egész bulit szánalmasnak találta,
nyafogott, hogy a Red Lion nem felel meg az igényeinek, és hogy már elege van ezekb ől a
kamaszoknak való helyekből (pár hónappal korábban töltötte be a huszonegyet), és hogy szar a
zenekar, és légyszi, légyszi, húzzunk már el innen, menjünk máshová, valami szebb helyre, ahol az
emberek értékelni tudják a csinos lányokat.

És ez volt az a pillanat, amikor Dex besuhant a bárba. Fekete b őrkabát és egy gyönyörű,
zabkásaszínű kasmírpulcsi volt rajta. Egyenesen odajött hozzám, megcsókolta az arcomat – ehhez
akkor még nem szoktam hozzá, a középnyugatiak nem puszilkodnak találkozáskor. Bemutattam őt
Darcynak, aki egy csapásra megváltozott, nevetgélni kezdett, a hajával játszadozott, és lelkesen
bólogatott mindenre, amit Dex mondott. Dex kedves volt hozzá, de nem igazán érdekl ődött iránta,
amikor pedig Darcy bedobta pár nagymenő Goldmanos nevét („Te is ismered őt? És… őt?”), alig
bírt visszafojtani egy ásítást. Jóval előttünk ment el, elköszönt a csapattól, és közölte Darcyval,
nagyon örül, hogy megismerhette.

Amikor hazafelé, pontosabban a kollégium felé mentünk, megkérdeztem Darcytól, mi a

véleménye Dexről.

– Aranyos – mondta, de ennél többet nem lehetett kihúzni bel őle. Dühített a viselkedése. Arra
gondoltam, persze, nem fog lelkendezve beszélni róla, mert nem sikerült őt elvarázsolnia. Darcy
mindig is azt várta, hogy rohanjanak utána. És ez lassanként átragadt rám is…

Másnap együtt kávéztunk Dexszel. Vártam, mikor hozza szóba Darcyt. Biztos voltam benne, hogy
megteszi, de nem. A lelkem egy kis… Na jó! Nagy! Szóval a lelkem nagy része örült, amikor
elmondtam Darcynak, fel sem merült a neve. Egyszer az életben akadt valaki, aki nem törte össze
kezét-lábát, csak hogy vele lehessen.

Lehetett volna annyi eszem, hogy tudjam, mi következik.

Úgy egy héttel később Dex teljesen váratlanul megkérdezte tőlem, mi a helyzet a barátnőmmel.

– Melyikkel? – adtam a hülyét.

– Tudod, a fekete hajú lánnyal, akivel a Red Lionban találkoztunk.

– Ó! Darcyval? – Nem vacakoltam, rátérem a lényegre. – Akarod a telefonszámát?

– Ha éppen nincs senkije…

Még aznap este megvittem Darcynak a hírt. Szerényen mosolygott.

– Tényleg nagyon aranyos. Találkozom vele.

Dexnek újabb két hétbe tellett, hogy felhívja Darcyt.

Ha szándékosan várt, akkor a stratégiája tökéletesen m űködött. Darcy már lázban égett, amikor
végre elvitte öt a Union Square Caféba. A randi valószínűleg jól sikerült, mert másnap reggel
átugrottak kajálni a Village-be. Nem sokkal később már együtt jártak.

Kezdetben a kapcsolatuk nagyon szenvedélyes volt. Mindig is tudtam, hogy Darcy imád
veszekedni a fiúival (ez mindig jó muri volt, ha nem drámaiasodott el túlságosan a dolog), Dexr ől
viszont azt gondoltam, elég racionális és hidegvérű ahhoz, hogy ne menjen bele a balhékba. Talán a
korábbi barátnőivel tényleg ilyen volt, de Darcy beszippantotta őt a saját világába, amit a káosz és a
lángoló érzelmek jellemeztek. Darcy talált egy telefonszámot Dex egyetemi jegyzetfüzeteinek
egyikében (mindig is szeretett szimatolgatni meg kutakodni), ami alapján nyomozni kezdett.
Kiderítette, hogy Dex egyik korábbi barátnőjének a számát találta meg. Ezután nem volt hajlandó
hozzászólni a sráchoz. Aznap Dex zavartan jelent meg Zigman előadásán, és a homlokán, a bal
szeme fölött volt egy vágás. Darcy őrjöngött a féltékenységtől, és hozzávágott egy ruhafogast…

És fordítva is ugyanígy működött a dolog. Elmentünk valahová, Darcy meg beszélgetni kezdett
egy pasival a bárpultnál. Láttam, Dex időnként odanéz rájuk, megpróbál nem foglalkozni a
dologgal, de aztán nem bírta tovább. Odament, hogy elhozza Darcyt. Dühös volt, de uralkodott
magán. Darcy mentegetőzni próbált:

– Csak az öccseinkről beszélgettünk, meg arról, hogy ugyanahhoz a francos diákszövetséghez

tartoznak! Jézusom, Dex! Nem kéne így túlreagálnod a dolgot!

Végül stabilizálódott a kapcsolatuk, a veszekedéseik már nem voltak olyan hevesek, mint
korábban, sőt egyre ritkábban ugrottak össze. Aztán Darcy beköltözött Dex lakásába.

Azután – a múlt télen történt – Dex megkérte Darcy kezét. Az esküv őt egy szeptemberi hétvégére
tűzték ki. Darcy engem kért fel koszorúslánynak.

Én ismertem hamarabb – gondoltam. Ennek az érvnek ebben az esetben sem volt nagyobb
jelentősége, mint az Ethan-ügyben, de azért belekapaszkodtam pár percre. Magam előtt láttam a
képzeletbeli, együtt érző bírát, ahogy előrehajolva hallgatja ezt a kijelentést, és annyira fontosnak
találja az információt, hogy kijelenti az esküdtek előtt: „Ha Rachel nincs, Dex és Darcy sosem
ismerkedett volna össze. Vagyis, bizonyos értelemben, Rachel megérdemelte, hogy egyszer együtt
legyen Dexszel.” Az esküdtek hitetlenkedve bámulnak rá; a Chanel kosztümös nő rászól a bírón őre,
hogy ne legyen nevetséges. Ennek semmi köze sincs a dologhoz. „Nem csökkenti a vádlott b űnét,
sőt éppen ellenkezőleg!” – mondja. „Rachelnek lehetősége volt arra, hogy összejöjjön Dexszel, de
ez a vonat már rég elment. Most ő a koszorúslány. A koszorúslány! Mit lehet árulásnak nevezni, ha
nem ezt? „

Aznap későig dolgoztam, és egyre csak halogattam Dex visszahívását. Még az is megfordult a
fejemben, hogy várok reggelig, esetleg a hét közepéig, vagy hogy egyáltalán nem hívom fel. De
tudtam, minél tovább várok, annál kényelmetlenebb lesz újra találkozni vele, ezért erőt vettem
magamon, és beütöttem a számát. Bíztam benne, hogy már csak a hangposta fog jelentkezni. Fél
tizenegy volt. Arra gondoltam, ha egy kis szerencsém van, Dex már hazament Darcyhoz.

– Dex Thaler – szólt bele hivatalos, kimért hangon. Id őközben visszatért a Goldman Sachshoz,
nagyon bölcsen a bankárkarriert választotta az ügyvédi helyett. A munkája is érdekesebb, és sokkal
többet keres.

– Rachel! – Éreztem a hangján, őszintén örül annak, hogy végre felhívtam, bár egy kicsit
idegesnek tűnt, és a kelleténél hangosabban beszélt. – Köszönöm, hogy visszahívtál. Már kezdtem
azt hinni, soha többé nem hallok felőled.

– Már korábban is hívni akartalak, csak… Elég s űrű napom volt. Kész bolondokháza! –
Csontszáraz volt a szám, alig bírtam megszólalni.

– Igen, itt is hasonló a helyzet. Tipikus hétfő – mondta valamivel nyugodtabban.

– Az…
 Kényelmetlen csend következett. Vagyis… Számomra mindenképpen kényelmetlen volt. Talán
azt várja, hogy én hozzam szóba az Incidenst?

– Szóval… Hogy vagy? – Halkabban beszélt, mint korábban.

– Hogy vagyok? – Égett az arcom, izzadtam, és nem tudtam kizárni annak esélyét, hogy visszajön
a vacsorára elfogyasztott szusi.

– Úgy értem… Mit gondolsz a szombatról? – Szinte már suttogott. Talán diszkrét akart lenni;
talán biztos akart lenni abban, hogy az irodában senki sem hallgatja ki. Az ilyen halk hangot már
intimnek lehet nevezni.

– Fogalmam sincs, miért kérdezed…

– Bűntudatod van?

– Hát persze, hogy bűntudatom van! Neked talán nincs? – Az ablakon keresztül kinéztem
Manhattan fényeire, Dex belvárosi irodája felé.

– De, van – mondta őszinte hangon. – Nyilvánvaló. Nem lett volna szabad megtörténnie. Ehhez
kétség sem fér. Rosszul tettük… és nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy… Tudod, hogy ez
nálam nem hétköznapi dolog. Eddig még sosem csaltam meg Darcyt. Soha… Ugye hiszel nekem?

Azt feleltem, hogy természetesen hiszek. Hinni akartam neki. Újabb csend.

– Szóval számomra ez volt az els ő – mondta. Csend. Elképzeltem, ahogy ott ül a székében, a lába
az íróasztala tetején, a gallérja kigombolva, a nyakkendője a válla fölött hátravetve. Mindig jól
nézett ki öltönyben. Vagyis… Bármiben jól nézett ki. És semmiben is…

– Aha – mondtam. Olyan er ővel szorítottam a telefont, hogy megfájdultak az ujjaim. Átvettem a
készüléket a másik kezembe, izzadó tenyeremet gyorsan beletöröltem a szoknyámba.

– Borzasztóan érzem magam, mert ti mindig is barátn ők voltatok Darcyval, és ez a dolog, ami
velünk történt… Ez meglehetősen kínos helyzetbe hoz téged. – Megköszörülte a torkát, folytatta. –
Ugyanakkor… nem is tudom…

– Mit nem tudsz? – kérdeztem, bár közben tisztában voltam vele, az lenne a legokosabb, ha véget
vetnék a beszélgetésnek, bontanám a vonalat, és menekülnék, vagyis ezúttal is az ösztöneimre
hallgatnék. Azok még sosem csaptak be.

– Nem tudom. Én csak… szóval, bizonyos értelemben.. . Nos, ha objektíven nézem, nem hiszem,
hogy olyan rossz az, amit tettem. Nem érzek bűntudatot. Hát nem szörnyű? Most lenézel, mi?

Fogalmam sem volt, erre mit felelhetnék. Az „igen” túl keménynek és elítél őnek tűnt volna. A
„nem”-mel megnyitottam volna egy kaput, ezt pedig nem akartam. Megpróbáltam a biztonságos
középúton maradni.

– Nem hiszem, hogy jogom lenne ítélkezni. Én is ott voltam… Én is megtettem.

– Tudom, Rachel. De az én hibám volt.

Eszembe jutott a lift, amit ott csináltunk; eszembe jutott, milyen volt a haja tapintása.
 – Kettőnk hibája volt… Részegek voltunk. Nekem biztos a tequila tett be. Teljesen megszédített,
és nem sokat ettem aznap. – Összevissza beszéltem, és közben abban reménykedtem, hogy már nem
tart sokáig a beszélgetésünk.

Dex közbevágott.

– Én nem voltam annyira részeg – jelentette ki egyszerűen és határozottan.

Nem voltál annyira részeg?

Úgy folytatta, mintha olvasna a gondolataimban.

– Úgy értem, igen… Ittam egy keveset… És valószín űleg megszűntek a gátlásaim, de… De
tudtam, mit teszek, és bizonyos szinten… azt hiszem, akartam is, hogy megtörténjen a dolog. Nos,
ez most így talán nevetséges, de… Úgy értem, tudatosan akartam, hogy megtörténjen. Azt hiszem.
Nem terveztem el előre semmit, de már korábban is megfordult a fejemben a dolog, különböz ő
alkalmakkor…

Különböző alkalmakkor? Mikor? Az egyetemen? Azelőtt vagy azután, hogy megismerkedtél

Darcyval?

Hirtelen eszembe jutott egy Darcy előtti eset, amikor Dexszel a könyvtárban tanultunk a
magánjogi vizsgánkra. Későre járt, és mindketten kikészültünk, kábultak voltunk a kevés alvás és a
túl sok koffein miatt. Dex utánozni kezdte Zigmant, kifigurázta, én meg úgy nevettem, hogy
kicsordult a könnyem. Amikor sikerült összeszednem magam, áthajolt az asztal fölött, és a
hüvelykujjával letörölt az arcomról egy könnycseppet. Olyan volt az egész, mint valami film egyik
jelenete, bár a filmekben általában a bánat könnyeit szokták így letörölni. Találkozott a tekintetünk.

Először félrenéztem, a könyvemet bámultam, de a szavak ugrándozni kezdtek a lapon. Akkor sem
tudtam volna a hanyagságra és a közvetlen kiváltó okokra koncentrálni, ha az életem függ t őle.
Nem éreztem mást, csak a hüvelykujját az arcomon. Később Dex felajánlotta, hogy hazakísér a
kollégiumba. Udvariasan hárítottam, közöltem vele, egyedül is hazatalálok. Azon az éjjelen, miel őtt
elaludtam, megállapítottam magamban, hogy félreértelmezem a szándékait, hogy Dex sosem
foglalkozna velem másképpen, csak úgy, mint egy baráttal. Csak kedves volt, ennyi az egész…

De mégis, időnként eltűnődtem, mi történt volna, ha akkor nem vagyok annyira merev. Ha igent
mondok neki azon az estén.

Akkor is ezen rágódtam, amikor folytatta:

– Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez soha többé nem történhet meg – mondta
határozottan. – Jó lesz így? – Az utolsó három szót valahogy reménykedve ejtette ki. Nagyon…
sebezhetőnek tűnt.

– Jó. Soha, soha többé! – mondtam, de azon nyomban meg is bántam. – Hiba volt.

– De én nem bántam meg. Kellene, de nem. Milyen furcsa! – gondoltam, de nem szóltam egy szót
se, csak ültem ott hülyén, és vártam, hogy ismét megszólaljon.

– Szóval, Rachel, nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Úgy gondoltam, tudnod kell,
hogy érzem magam – fejezte be, majd idegesen felnevetett.
 Azt feleltem, hogy oké, most már tudom, és azt hiszem, az lenne a legjobb, ha továbblépnénk, és
magunk mögött hagynánk az egészet, és a többi, és a többi. Elképzeltem, mit akar hallani, és azt
mondtam. Elköszöntünk, bontottam a vonalat, aztán kibámultam az ablakon. Megállapítottam, hogy
ez a beszélgetés semmit sem zárt le, s őt még jobban felkavarta a dolgokat. Megmoccant bennem
valami, egy érzés, és fogalmam sem volt, hogyan fojtsam el.

Felálltam, leoltottam a lámpát. Lementem a metróhoz, és megpróbáltam megfeledkezni Dexr ől.

Ám ahogy ott vártam a peronon, újra és újra eszembe jutott a lift, meg az a csók. A haja tapintása.
Meg az, ahogy ott aludt az ágyamban, félig betakarva. Ezekre a jelenetekre emlékeztem a
legélénkebben. Olyan képek voltak ezek, mint a régi srácokról készült fotók, amiket az ember
mindig ki akar dobni, de amiktől sosem tud megválni. Általában egy régi cipősdobozba
gyömöszöljük ezeket a képeket, a dobozt meg jól eldugjuk a szekrényünkben, és közben arra
gondolunk, senkinek sem ártunk vele, ha megtartjuk őket. Aztán eljönnek azok a pillanatok, amikor
az ember előveszi a dobozait, és megpróbálja felidézni a régi, szép időket…

Négy
Néhány nappal a nyár hivatalos kezdete után Darcy már nem tudott másról beszélni, csak a
Hamptonsról. Állandóan hívogatott, e-maileket küldött, információkat továbbított különböz ő, a
Memóriái Day alkalmából szervezett partikról, éttermi foglalásokról, meg olyan mintavásárlásokról,
ahol garantáltam megtaláljuk a legcsinibb nyári ruhákat. Ami engem illet, természetesen rettegtem
az egésztől. Ahogy az előző négy nyáron, most is Darcyval és Dexszel kellett együtt laknom, de
ebben az évben Marcus, Claire és Hillary is velünk tartott.

– Szerinted nem kellene egész nyárra kibérelnünk a házat? – kérdezte Darcy már vagy huszadszor.
Még sosem ismertem olyan embert, aki annyira bizonytalanul vásárolgat, mint ő. Szerintem komoly
bűntudata van, amikor kilép a Baskin-Robbinsból, és arra gondol, talán nem vett meg mindent, és
amit vett, az mégsem lesz jó.

– Nem, egy fél nyár éppen elég. Hiába bérelnéd ki egész nyárra, nem tudnád kihasználni –
mondtam. A telefont a vállammal szorítottam a fülemhez, hogy közben folytathassam a Florida és
New York államokban érvényes biztosítási törvények közötti különbségekről írt feljegyzésemet.

– Te gépelsz? – kérdezte Darcy. Mindig azt akartam, hogy rá, csakis rá figyeljek, ha vele
beszélek.

– Nem – hazudtam, és halkabban folytattam a billentyűzést.

– Ajánlom, hogy ne…

– Nem gépelek.

– Nos, azt hiszem, igazad van. Egy fél nyárra szóló bérlet tényleg jobb… Egyébként is, rengeteg
tennivalónk van a városban az esküvő miatt.
 Az esküvő az egyetlen olyan téma, amit még annyira sem viseltem el, mint a Hamptons
emlegetését. –Aha.

– Szóval? Velünk jössz kocsival, vagy inkább vonatozol?

– Vonatozom. Nem biztos, hogy pontosan oda tudnék érni hozzátok – mondtam, és közben arra
gondoltam, semmi kedvem egy kocsiban utazni vele és Dexszel, akit azóta nem láttam, hogy
kilépett a lakásom ajtaján. Darcyval sem találkoztam az árulás óta.

– Tényleg? Mert arra gondoltam, az lenne a legjobb, a legeslegjobb, ha kocsival mennénk… Ez

lesz az első nyári hétvége, nem lenne mégis jobb, ha kocsival jönnél? Ráadásul hosszú hétvége lesz.
Mi van, ha elakadsz abban a nagy tömegben? Rajta, gyere inkább velünk!

– Majd meglátjuk – mondtam olyan hangon, ahogy az anya a gyerekének, ha azt akarja, hogy a
kölyök ejtse végre a témát.

– Semmi „majd meglátjuk”! Velünk jössz, és kész! Felsóhajtottam, és közöltem vele, hogy most
már tényleg folytatnom kellene a munkámat.

– Oké. Rendben. Hagyom, hogy folytasd azt a fene fontos munkádat… Este megyünk?

– Hova?

– Hékás! Lyukasfejű asszonyság! És most ne gyere azzal, hogy sokáig kell dolgoznod, mert
megígérted. Bikinik! Dereng már valami?

– Ó, persze! – mondtam. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy megígértem neki, elmegyek vele
fürdőruhát vásárolni. Ez az egyik legkellemetlenebb feladat az egész világon, nagyjából annyira
élvezetes, mint vécét kefélni vagy csatornát pucolni. – Persze. Igen. Megyek.

– Remek. A Bloomie'sban, a joghurtos pultnál találkozunk! Tudod, közvetlenül a kövér n ők

ruhaosztálya mellett. Pontban hétkor!

Tizenöt perccel a megbeszélt időpont után érkeztem meg a Fifty-ninth Streetnél lévő állomásra.
Lerohantam a Bloomingdale's alagsorába. Borzasztóan ideges voltam, hogy Darcy hisztizni fog;
valahogy semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy kihízelegjem a nyomott hangulatából.

De semmi hiszti, nyugodtan ült a pultnál egy pohár epres jégjoghurttal. Rám mosolygott,
integetett. Mély lélegzetet vettem, és gyorsan megnyugtattam magam, hogy egyetlen skarlátvörös
betű sincs a mellkasomon.

– Szia, Darce!

– Szia! Atyaég! Szerinted ilyen dagadtan érdemes fürdőruhát próbálgatni? – A műanyag kanalával
a hasára mutatott. – De mindegy, már megszoktam, hogy kövér vagyok.

Erre csak a szememet tudtam forgatni.

– Nem vagy kövér.

A fürdőruha-szezonban ez nálunk mindennapos párbeszéd. A pokolba, dehogy! Máskor is mindig

szóba jött a téma. Darcy súlya állandó beszédtéma volt. Elmondta, hogy mennyit nyom a mérlegen
– ötvenhat-ötvennyolc kiló szokott lenni –, és kijelentette, hogy sokkal soványabbnak kellene
lennie. A célja az volt, hogy ötvennégy kiló legyen, de ez szerintem túl kevés a százhetvenkét
centijéhez. Előfordult, hogy e-mailt küldött, miközben éppen chipset eszegetett: „Állíts le! Segítség!
Azonnal hívj fel!” Ilyenkor, ha felhívtam, megkérdezte: „Szerinted tizenöt gramm zsír az sok?”
Vagy: „Hány gramm egy kiló?” Az egészben az bosszantott a legjobban, hogy hét és fél centivel
magasabb volt nálam, de közben két és fél kilóval könnyebb. Amikor ezt szóba hoztam, csak ennyit
mondott: „Igen, de neked nagyobbak a cickóid.” „Nem két és fél kilóval nagyobbak” – feleltem.
„Nem baj – mondta –, te éppen így vagy tökéletes.” Persze.

Korántsem vagyok kövér, de amikor velem beszéli meg ezt a súly témát, az tisztára olyan, mintha
egy vak nőnek panaszkodnék amiatt, hogy kontaktlencsét kell hordanom.

– Dagadt vagyok! Nézz rám! Hát nem? Telezabáltam magam ebédnél. De nem érdekes… Amíg a
menyasszonyi ruhámban nem látszom dagadt tehénnek, addig… – Nem fejezte a mondatot, inkább
bekapta az utolsó kanál epres joghurtot, és a szemetesbe dobta a poharat. – Csak annyit mondj,
hogy „Darcy, még rengeteg időd van lefogyni az esküvő előtt”!

– Még rengeteg időd van – mondtam.

Nekem is rengeteg időm van az esküvő előtt – gondoltam. Addig még simán el tudom felejteni,
hogy szexeltem a vőlegényeddel…

– Jobb lesz, ha összekapom magam, különben nekem is itt kell majd vásárolnom – jelentette ki
hangosan, és a túlsúlyos hölgyek ruharészlegére mutatott. Persze el őtte nem nézett körül, hogy van-
e a közelben valaki, akit molettnek lehet nevezni.

Mondtam neki, ne legyen nevetséges.

– Szóval – mondta, amikor már a felfelé tartó mozgólépcs őn álltunk – Claire szerint már kezdünk
öregek lenni ahhoz, hogy bikinit hordjunk. Meg hogy az egyrészesek sokkal elegánsabbak.
Szerinted? – Az arckifejezésével és a hanghordozásával elárulta, mi a véleménye Claire
fürdőruhákra vonatkozó nézetéről.

– Nem hinném, hogy bármiféle korhatár létezik a bikiniket illet ően – mondtam. Claire-nek van
egy csomó, idegesítő szabálya meg elképzelése. Egyszer például kijelentette, hogy a fekete tintát
csak részvétnyilvánító lapok megírására szabad használni.

– Hát ez az! Én is pont ezt mondtam neki… Egyébként valószín űleg csak azért mond ilyeneket,
mert szörnyen néz ki bikiniben. Szerinted?

Bólintottam. Claire kőkeményen edz, és évek óta nem evett semmit, amit zsírban vagy olajban
sütöttek, mégis molettnek látszik. Ilyen az alkata. Persze ügyes trükkökkel meg drága cuccokkal
viszonylag jól tudja ellensúlyozni a dolgot. A múltkor is egy háromszáz dolláros egyrészes
fürdőruhában meg egy hozzá passzoló szárongban jelent meg a strandon, a fején volt egy szuper
szalmakalap, és volt rajta egy márkás napszemüveg, szóval éppen elég néznivaló akadt rajta ahhoz,
hogy az ember ne vegye észre rögtön azt a kis úszógumiját.

Felértünk a második szintre, és nézelődni kezdtünk, viszonylag tűrhető fürdőruhákat kerestük.

Elszakadtunk egymástól, és amikor megint összefutottunk, meglepetten láttam, hogy mindketten
ugyanazt a klasszikus, fekete
 Anne Klein bikinit választottuk ki magunknak. Tudtam, ha kiderül, hogy mind a ketten ezt
akarjuk megvenni, Darcy vagy kijelenti, hogy ö találta meg el őször, vagyis én ne vegyem meg,
vagy pedig azt mondja majd, hogy de jó, vegyünk egyformát. Az első esetben vissza kell tennem a
cuccot, a másodikban pedig egész nyáron el kell viselnem, hogy ugyanolyan bikiniben is jobban néz
ki, mint én. Nem, kösz, egyikből sem kértem.

Erről eszembe jutott, hogy egyszer Annalise-zel hármasban mentünk el vásárolni. Azt hiszem,
azelőtt történt, hogy negyedikbe mentünk. Táskát akartunk venni, és mind a hármunknak ugyanaz a
hátizsák tetszett meg. Bíborlila volt, az oldalán ezüst csillagokkal, és volt rajta egy küls ő zseb is –
sokkal, de sokkal menőbben nézett ki, mint a többi hátizsák. Annalise bedobta az ötletet, hogy
vegyünk mind a hárman ugyanolyat, de Darcy rögtön rávágta, hogy nem, mert szerinte dedós dolog
ilyen egyformásdit játszani – ilyesmit legfeljebb a harmadikosok csinálnak.

Úgy döntöttük el a kérdést, ahogy sok mindent: k ő, papír, ollóval. Én követ mutattam (már jóval
hamarabb rájöttem, kővel többször lehet nyerni, mint veszíteni), diadalmasan tartottam oda az
öklömet az ő ollóik elé, azután gondolkodás nélkül bedobtam a lila hátizsákot a
bevásárlókocsinkba. Annalise azonnal nyafizni kezdett, hogy persze, pedig tudhatnánk, hogy a lila
az ő kedvenc színe.

– Azt hittem, Rachel, te jobban szereted a pirosat!

Annalise nem volt számomra ellenfél. Megmondtam neki, hogy igen, tényleg jobban szeretem a
pirosat, de ahogy ő is láthatja, egyetlen piros hátizsák sincs a boltban. Annalise végül egy sárga
hátizsákot választott, aminek volt a zsebén egy smiley-arc. Darcy sokáig tipródott, de nem tudott
választani. Azt mondta, alszik egyet a dologra, és majd másnap visszajön az anyjával, hogy
megvegyék a tatyót. Én ezután meg is feledkeztem az egészről – de aztán elérkezett az első tanítási
nap. Amikor megérkeztem a sulibusz megállójába, Darcy már ott állt, és egy tök olyan hátizsák volt
nála, mint az enyém. Elképedve mutattam rá.

– Ez olyan, mint az enyém!

– Tudom – mondta. – Úgy döntöttem, nekem is ilyen kell. Kit érdekel, ha egyforma hátizsákunk
van?

Eszembe jutott, hogy éppen ő mondta: az egyformásdi dedós dolog.

– Engem igenis érdekel! – mondtam, és kezdtem dühös lenni.

Darcy a szemét forgatta, és gyorsan fújt egy lufit a rá-gójából.

– Jaj, Rachel, mintha számítana! Hiszen ez csak egy hátizsák!

Annalise is haragudott, de egészen más miatt.

– Hogy lehettek ti ikrek, és engem hogy hagyhattok ki? Az én hátizsákom tök ronda!

Darcyval ügyet sem vetettünk rá.

– De azt mondtad, nem egyformázunk – mondtam Darcynak, miközben a busz befordult a sarkon,
és csikorogva lefékezett előttünk.

– Tényleg? – kérdezte, és beletúrt a hajába, amit akkoriban feltupírozva és lakkal jó vastagon

befújva hordott. – Kit érdekel?

Darcynál akkoriban ez a „Kit érdekel?” volt a végs ő, passzív-agresszív válasz. (Azóta váltott, jó
ideje már a „tök mindegy”-et használja.) Akkor még nem ismertem fel a taktikáját, csak azt tudtam,
hogy neki mindig sikerül elérnie azt, amit akar, és hogy mindig nagyon hülyén érzem magam,
amikor megpróbálok szembeszállni vele.

Felszálltunk a buszra. Darcy ment el őre. Leült, én meg mögé ültem; még mindig dühös voltam.
Láttam, hogy Annalise habozik. Végül aztán mellém ült le, mert megérezte, hogy nekem van
igazam. Ebből a hátizsák-ügyből állati nagy veszekedés lehetett volna, de nem akartam, hogy Darcy
árulása tönkretegye a tanév első napjait. Úgy gondoltam, úgysem érdemes csatázni vele, mert az
ilyesminek sosem lehet jó vége.

Ahogy elindultunk a próbafülkék előtt kígyózó sorok felé, lopva visszatettem az Anne Klein
fürdőruhát. Amikor felszabadult egy fülke, Darcy úgy gondolta, nyugodtan bemehetünk egyszerre,
hogy hamarabb végezzünk. Levetkőzött – fekete tanga meg hozzá passzoló, fekete, csipkés
melltartó volt rajta –, és nézegetni kezdte a kiválasztott bikiniket, hogy melyiket próbálja fel
először. A tükörre sandítottam. A teste még tökéletesebb volt, mint előz ő nyáron. Hosszú karján és
lábán tökéletesek voltak az izmok (valószínűleg az esküvő előtti kondizásnak köszönhetően), a b őre
már bronzbarna volt (barnítókrémet használt, és időnként szoliba járt).

Dexre gondoltam. Biztosra vettem, hogy az együtt töltött éjszakánk után (vagy már közben,
hiszen nem volt „annyira” részeg) összehasonlította kett őnk testét. Az enyém közel sem volt olyan
jó, mint Darcyé. Alacsonyabb voltam nála, puhább, fehérebb. Oké, a mellem nagyobb volt, de az
övé formásabb. Rugalmasabbnak tűnt, és szépen állt, és ideális volt nála a mellbimbó-
bimbóudvarmell arány.

– Ne bámuld a dagadtságomat! – förmedt rám, amikor észrevette, hogy a tükörben őt nézem.

Kénytelen voltam bókolni neki.

– Nem vagy dagadt, Darce. Szuper, ahogy kinézel! Látszik rajtad, hogy kondizol.

– Tényleg? Szerinted hol fejlődtem a legtöbbet? –Darcy mindig is szerette, ha a részletekre

kiterjedően dicsérik.

– Mindenhol. A lábad tök vékony… Tökéletes. – Ennél többre hiába számított tőlem.

A tükörbe nézett, homlokráncolva végigmérte a lábait.

Levetkőztem, és rájöttem, hogy pamutbugyi van rajtam, meg egy nem egészen hozzá passzoló,
eléggé béna pamut melltartó. Gyorsan felpróbáltam az első cuccot, egy tengerészkék-fehér tankinit,
ami csak négyujjnyi részt mutatott meg a derekamból. Úgy gondoltam, ez pontosan a középutat
képviseli Claire egyrészese és Darcy bikinije között.

– Atyaég! Hogy ez milyen jól néz ki rajtad! Ezt muszáj megvenned! – mondta Darcy. – Neked is
tetszik?

– Azt hiszem – mondtam. Hát, nem volt igazán szuper, de nem volt rossz sem. Az évek során
éppen elég cikket olvastam a fürdő- és strandruhákról meg a nő test hibáiról ahhoz, hogy el tudjam
dönteni, mit vehetek fel nyugodtan, és mit nem. Ezt felvehettem.
 Darcy felkapott egy pici, fekete bikinit. A mellét csak két apró háromszög takarta, a fenekét meg
semmi. Állati dögösen nézett ki benne.

– Milyen?

– Jó – mondtam, és arra gondoltam, Dexnek biztos tetszeni fog.

– Megvegyem?

Mondtam neki, hogy mielőtt dönt, próbálja fel a többi is. Hallgatott rám; elővette a második
bikinit. Természetesen mindegyik jól mutatott rajta. Darcynál egyetlen olyan kis hibát sem lehet
felfedezni, amiről a magazinokban írnak. Rövid tanakodás után én a tankini mellett döntöttem,
Darcy pedig három bikinit vett meg: egy pirosat, egy feketét meg egy testszín űt, amiben bizonyos
távolságból nézve olyan volt, mintha meztelen lenne.

Ahogy a pénztárhoz mentünk, hogy fizessünk, Darcy elkapta a karomat.

– Ó! A francba! Majdnem elfelejtettem szólni!

– Miről? – kérdeztem. Megijesztett ez a hirtelen kitörése, bár tudtam, nem azt fogja közölni, hogy:
„Tudom, hogy lefeküdtél Dexszel!”

– Marcus odavan érted! – Azt, hogy „odavan”, pont olyan hangsúllyal mondta ki, mintha még
mindig tizedikesek lennénk.

Úgy tettem, mintha nem érteném a lényeget.

– Én is kedvelem őt – mondtam. – Rendes srác. És pokolija alibi – tettem hozzá gondolatban.

– Ne butáskodj! Úgy értem, tényleg tetszel neki. Biztos jól alakítottál a bulin, mert felhívta Dexet,
és elkérte tőle a számodat. Szerintem ezen a hétvégén el akar vinni valahova. Én természetesen
szerettem volna egy dupla randit, de Marcus azt mondta, nem, köszöni, nem szeretne tanúkat. –
Ledobta a pultra a bikiniket, és a pénztárcáját keresve beletúrt a táskájába.

– Dex megadta neki a számomat? – kérdeztem, és arra gondoltam, hogy ez aztán a fejlemény.

– Persze. Dex nagyon aranyos volt, amikor elmesélte. Ő … – Felnézett, a megfelelő szót kereste. –
Mintha védelmezni akarna téged.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem, mert jobban érdekelt, hogy Dexnek milyen szerepe van a
dologban, mint az, hogy Marcus mit akar.

– Hát, megadta Marcusnak a számodat, de amikor letette a telefont, egy csomó dolgot kérdezett
tőlem. Rólad. Olyanokat, hogy jársz-e valakivel, és hogy szerintem bejön-e neked Marcus. Úgy
viselkedett, mintha nagyon fontos lennél a számára, meg ilyesmi. Tényleg borzasztóan aranyos
volt!

Miközben a pénztáros beütötte a gépbe Darcy három bikinijének az árát, megemésztettem az

információkat.

– És? Mit mondtál neki?

 – Csak annyit, hogy totálisan szingli vagy, és hogy természetesen bejöhet neked Marcus. Miért
ne? Olyan kis édes, nem?

Megvontam a vállam. Marcus pár hónappal korábban San Franciscóból költözött át New Yorkba.
Nem sokat tudtam róla, legfeljebb annyit, hogy a Georgetown egyetemen lett Dex barátja. Elég
nehezen sikerült elvégeznie a sulit, alig járt be az el őadásokra, és szinte egész végig repült. A
leghúzósabb sztoriját mindenki ismerte: aznap, amikor záróvizsgáznia kellett volna statisztikából,
későn ébredt, és húszperces késéssel jelent meg a teremben, és amikor hozzákezdett a feladat
megoldásához, észrevette, hogy számológép helyett a tévéje távkapcsolóját vitte magával. Elég
hosszú ideje ismertem, de még nem tudtam eldönteni, hogy szabad lélek, vagy csak szimplán
balfék.

– Ennyire kiakaszt a dolog? Ha randizol vele, miel őtt lemegyünk a bungalóba, Claire vagy Hillary
helyett nyugodtan magaddal hozhatod.

Felnevettem, megráztam a fejem.

– De most komolyan! – Darcy aláírta a blokkot, rávillantott a pénztárosra egy mosolyt. – Claire,
ha tehetné, azonnal rávetné magát!

– Ki mondta, hogy randizni akarok?

– Jaj, ne csináld már? Ne kezdd már megint ezt a hülyeséget, jó? Randizni fogsz vele, mert egy:
aranyos srác; kettő: Rachel, nem akarlak megbántani, de nem teheted meg, hogy ilyen válogatós
legyél. Mióta is nem voltál pasival? Egy éve?

A pénztáros együtt érzőn nézett rám. Ahogy a pultra csúsztattam a tankinimet, Darcyra
meresztettem a szemem. Igen, persze… Egy éve.

Kimentünk a Bloomingdale'sből, és taxit akartunk fogni a Third Avenue-n.

– Szóval? Randizol Marcusszal?

– Azt hiszem…

– Megígéred? – kérdezte, és kihúzta a táskájából a mobilját.

– Most tegyem le a nagy esküt? Igen, elmegyek vele – mondtam. – Kit hívsz?

– Dexet. Húsz dolcsiban fogadott velem, hogy nem mész el.

Darcynak igaza volt: tényleg nem volt senkim, de valójában azért mondtam igent Marcusnak,
amikor felhívott, mert Dex azt hitte, úgyis visszautasítom. Talán úgy gondolta, sikerült
elvarázsolnia, hogy teljesen a hatása alá kerültem, és vissza fogom utasítani Marcust, mert még
mindig az Incidens van az életem középpontjában. Szóval elhatároztam, hogy igenis randizni fogok
Marcusszal.

Ám ahogy kimondtam az igent, azon kezdtem töprengeni, hogy Marcus vajon mennyit tud a
titokról. Lehet, hogy Dex mindent elmondott neki? Elhatároztam, még a randi el őtt felhívom Dexet,
és kiderítem a dolgot. Háromszor is belekezdtem, de mindannyiszor bontottam a vonalat, miel őtt
még kicsöngött volna. Aztán, negyedszerre már megvártam az első csörgést. Dex rögtön felvette.

– Dex Thaler.

– Mondd csak, Marcus mit tud a múlt szombati dologról? – tértem rá a lényegre vadul dobogó
szívvel.

– Neked is szia – mondta.

– Szia, Dex – mondtam valamivel nyugodtabban.

– Múlt szombat? Miért, történt valami múlt szombaton? Segítenél?

– Komolyan kérdezem! Mit mondtál neki? – Elborzadva vettem észre, hogy azon a kislányos,
nyafogós hangon beszélek, amit Darcy vitt tökélyre.

– Szerinted mit mondtam neki? – kérdezte.

– Dex, áruld már el!

– Ó, nyugi! – mondta, és a hangjában még mindig ott volt a csodálkozás. – Semmit sem mondtam
neki… Mit gondolsz, hol vagyunk? A középsuli tornaöltözőjében? Miért mondtam volna bárkinek
bármit arról, ami a mi dolgunk?

A mi dolgunk. A mi dolgunk. Mi. A mienk.

– Hát, csak úgy elgondolkodtam, hogy mit tud. Úgy értem… Azt mondtad Darcynak, hogy
Marcusszal voltál azon az éjszakán…

– Igen. Marcusnak meg ezt mondtam: „Marcus, tegnap éjjel veled voltam, és ma reggel együtt
reggeliztünk… rendben?” És ennyi. Tudom, a lányoknál… a nőknél ez nem így működik.

– Ez most mit akar jelenteni?

– Azt, hogy te meg Darcy mindig, minden apró részletr ől beszámoltok egymásnak. Például hogy
mit ettetek aznap, milyen márkájú sampont használtok, mit akartok vásárolni.

– És hogy mikor alszunk egymás vőlegényével? Ilyen részletekre gondolsz?

Dex felnevetett.

– Igen, ez is jó példa lenne.

– Vagy hogy fogadást kötsz arra, hogy nem fogok randizni Marcusszal?

Megint felnevetett, de felfogta, hogy lebukott.

– Szóval elmondta?

– Igen. Elmondta!

– És? Most megsértődtél?

 Éreztem, hogy kezdek megnyugodni, már-már élveztem a beszélgetést.

– Nem… De pont emiatt mondtam igent Marcusnak!

– Aha! – Nevetett. – Most már értem, hogy m űködik! Azt mondod, ha Darcy nem osztotta volna
meg veled ezt az információt, simán elhajtod a haveromat?

– Tényleg tudni akarod? – kérdeztem olyan ravaszkásan, hogy alig ismertem magamra.

– Igen, szeretném. Kérlek, világosíts fel!

– Nem is tudom… Miből gondoltad, hogy nemet mondanék?

– Tényleg tudni akarod? – kérdezte most ő. Elmosolyodtam. Az egész beszélgetést kezdett

átváltozni flörtöléssé.

– Oké. Azért gondoltam, hogy nemet mondanál, mert szerintem Marcus nem a te eseted – mondta
végül.

– És ki az esetem? – kérdeztem, és hirtelen borzasztó b űntudatom támadt. A flörtölés nem vezet el

a megváltáshoz. Ezzel nem fogom helyrehozni azt, amit elrontottam! Ezt súgta az agyam, de
közben a szívem majd kiugrott az izgalomtól, ahogy a választ vártam.

– Nem tudom. Ezt már hét éve próbálom megfejteni. Elgondolkodtam, hogy ez vajon mit jelent.
Az ujjaim köré csavartam a telefon zsinórját, és hirtelen fogalmam sem volt, erre mit mondhatnék.
Talán le kellene tennünk. Az irány, amerre haladtunk, nem volt túl jó.

– Rach? – A hangja halk volt és érzelmes.

Elakadt a lélegzetem, ahogy meghallottam, hogyan ejti ki a nevemet. Egyetlen szótag, de mégis
olyan jó volt hallani!

– Igen?

– Ott vagy még? – suttogta.

– Igen – nyögtem ki nagy nehezen. – Még itt vagyok.

– Mire gondolsz most?

– Semmire – hazudtam.

Hazudnom kellett, mert az járt a fejemben, hogy talán ő az esetem – sokkal inkább az, mint
bármikor is gondoltam volna.
 Öt
Talán nincs is „esetem”. Amikor végiggondolom, milyen kapcsolataim, milyen partnereim voltak,
nem áll össze egy egységes kép. Statisztikát is hiába próbálnék készíteni, mivel a középsulis
Brandonon kívül összesen három pasim volt.

Igazándiból a főiskola első szemesztere alatt kezdtem randizgatni. A Duke-ba jártam, és egy
koedukált kollégiumban laktam. Minden este összegyűltünk a társalgóban, hogy tanuljunk (vagy
legalábbis úgy tegyünk, mintha tanulnánk), hogy lógjunk, meg olyan sorozatokat nézzünk, mint a
Beverly Hills 90210 meg a Melrose Place. Ott, abban a társalgóban zúgtam bele Hunter Bretzbe, aki
Mississippiből származott. Hunter sovány kockafej volt, mégis bolondultam érte. Imádtam az
intelligenciáját, lassú és lágy hanghordozását, meg azt, ahogy rám nézett azzal a nagy, barna
szemével, amikor beszéltem hozzá – ilyenkor úgy éreztem, tényleg, de tényleg érdekli az, amit
mondok. A szobatársam, Pam, egy nagyhajú lány Jersey-ből, kijelentette, hogy az érzéseim
„totálisan és kibaszottul rejtélyesek”, ennek ellenére biztatott, hívjam randira Huntert. Nem tettem
meg, de keményen dolgoztam a barátságunk továbbfejlesztésén, és sikerült áttörnöm a félénkségén;
sokat beszélgettünk költészetről, irodalomról. Tényleg azt hittem, hogy komoly haladást értem el
Hunterrel, amikor aztán, mint a villám, becsapott Joey Merola.

Joey pontosan Hunter ellentéte volt. Nagyhangú, jókedv ű sportoló. Minden olyan sportot űzött,
ami létezett a főiskolán, és általában izzadtan robbant be a társalgóba, olyan sztorikkal, hogy a
csapata az utolsó pillanatban, vert helyzetből fordított, és végül gy őzött. Olyan srác volt, aki büszke
volt arra, milyen sokat bír enni, meg arra, hogy anélkül is simán átmegy az irodalomvizsgákon,
hogy akár egyetlen könyvet elolvasna.

Egy csütörtök este már csak Joey, Hunter meg én maradtunk a társalgóban. A vallásról
beszélgettünk, meg a halálbüntetésről, meg az élet értelméről, vagyis csupa olyan témáról, amiről
mindig is úgy gondoltam, hogy a fősulin kell kitárgyalni, távol Darcytól és az ő sokkalta
sekélyesebb ügyeitől. Joey ateista volt, és helyeselte a halálbüntetést. Hunter hozzám hasonlóan
metodista volt, és ellenezte a halálbüntetést. Ami az élet értelmét illeti: fogalmunk sem volt róla.
Beszéltünk, beszéltünk, és közben feltett szándékom volt, hogy tovább maradok fenn, mint Joey,
megvárom, míg elmegy, hogy végre kettesben maradhassak Hunterrel. Ám úgy hajnali kett ő táján
Hunter bedobta a törülközőt.

– Jól van, srácok… Korán kezdődik az első órám.

– Ne csináld már, haver! Lógd el! Én sosem megyek be a nyolcórai el őadásokra – mondta Joey
büszkén.

Hunter felnevetett.

– Éppen eleget fizetek a suliért, nem hagyom ki. Mennem kell.

Ez volt a másik dolog, ami tetszett Hunterben. Ő fizette a saját tanulmányait, nem úgy, mint a
Duke-ba járó gazdag srácok többsége. Elköszönt, én meg szomorúan néztem utána, ahogy
kiballagott a társalgóból. Joey egy pillanatra sem ingott meg, folytatta a dumálást, megint
lelkendezni kezdett azon, hogy mindketten Indianából származunk (csak éppen két, egymástól távol
lévő városból), hogy mindkettőnk apja sportolt (az övé kosarazott). Elkezdtük sorolni az
ismerőseinket, és kiderült, hogy Joey ismeri Blaine-t, Darcy régi barátját, olvasott róla a helyi
sportújságban. És kiderült az is, hogy mindketten ismerjük Tracy Purlingtont, azt a mindenre
kapható lányt, aki a kettőnk városa között félúton, egy kisvárosban lakott.
 Végül, amikor kijelentettem, hogy most már tényleg le kell feküdnöm, Joey felkísért az emeletre,
és megcsókolt a lépcsőnél. Hunterre gondoltam, de azért visszacsókoltam; boldog voltam, hogy
végre szerzek valami igazán kollégiumos tapasztalatot. Annalise akkor már megismerte a srácot,
Greget, aki azóta a férje (Greg vette el a szüzességét), Darcy pedig a legutolsó információim szerint
egyszerre négy sráccal járt.

Másnap reggel aztán már bántam, hogy megcsókoltam Joey-t. Még jobban bántam, amikor
megláttam Huntert, ahogy ott ül a könyvtárban, az egyik könyve fölé hajolva. De azért annyira nem
bántam meg a dolgot, hogy azon a hétvégén ne csókoljam meg újra Joey-t. Ezúttal a mosodában
történt meg, miközben arra vártunk, hogy megszáradjanak a ruháink. És ez így folytatódott egészen
addig, míg a koleszban mindenki megtudta – Hunter is –, hogy járunk Joey-val. Pam teljesen
odavolt a dologtól, azt mondta, Joey messze jobb pasi, mint Hunter, és hogy az egész koliban neki
van a legcukibb feneke. Írtam Darcynak és Annalise-nek, megemlítettem nekik az új barátomat, és
hogy a Hunterrel kapcsolatos dolognak vége (ez csak részben volt igaz), és hogy nagyon boldog
vagyok (elég boldog voltam). Mindketten ugyanazt az egy kérdést tették fel: meddig akarok
elmenni Joey-val? Végig?

A szexet illetően vegyes érzéseim voltak. Az énem egyik része addig akart várni vele, amíg igazán
szerelmes leszek, esetleg férjhez megyek, de ugyanakkor borzasztóan kíváncsi is voltam rá, mert
végre szerettem volna megtudni, mi ez a nagy felhajtás körülötte, és kétségbeesetten törekedtem
arra, hogy szofisztikálttá és közben e világivá váljak. Szóval, miután már elég hosszú ideje (hat
hete) voltunk együtt Joey-val, szépen elmentem a suli egészségügyi központjába, és egy doboz
fogamzásgátlóval tértem vissza a szobámba. Lo/Ovralt kértem, mert Darcy garantálta, hogy attól
nem fogok meghízni. Egy hónappal később Joey-val végrehajtottuk a nagy tettet. (A biztonság
kedvéért gumióvszert is használtunk.) Számára is ez volt a legelső alkalom. Nos, azalatt a két és fél
perc alatt a világ nem fordult ki a sarkából, vagyis velem nem történt meg az, ami Darcyval állítólag
igen, amikor Carlos közreműködésével elvesztette a szüzességét. De az is igaz, hogy nem fájt
annyira, mint Annalise mondta, ő ugyanis erre figyelmeztetett. Megkönnyebbültem, hogy ezen is
túljutottam, és boldogan csatlakoztam a nőiesség dicső glóriája alatt álldogáló két barátn őmhöz.
Joey-val az én ágyamon (az alsón aludtam) ölelkeztünk, és kölcsönösen kijelentettük, hogy
szeretjük a másikat. A mi elsőnk valahogy jobban sikerült, mint a legtöbb ismerősünké.

De azon a tavaszon két olyan jelet is kaptam, ami arra utalt, hogy mégsem Joey az álmaim pasija.
Először is, csatlakozott az egyik diákszövetséghez, és valahogy túl komolyan vette a dolgot. Egyik
éjjel, amikor a szövetség titkos kézfogásával cukkoltam, közölte velem, ha nem tartom tiszteletben
a testvériséget, akkor őt sem. Na ne! Másodszor: Joey rajongani kezdett a Duke kosárcsapatáért, a
nagyobb meccsek előtt képes volt sátorban aludni a jegypénztáraknál, csak hogy biztosan bejusson,
kékre festette az arcát, és ott ugrándozott az udvaron a többi őrülttel. Valahogy túlzásnak láttam az
egészet, de azt hiszem, még el tudtam volna fogadni a lelkesedését, ha New Hampshire-b ől vagy
egy másik olyan államból származott volna, amelyiknek nincs saját, igazán menő kosárcsapata. De
ő indianai volt. A Big Ten hazájából érkezett! Az ég szerelmére, hiszen az apja a Hoosiersben
játszott! De nem, őt ez nem érdekelte, hirtelen állati nagy, „Már nem is tudom, mióta imádom a
Duke-ot, és puszipajtások vagyunk Bobby Hurley-vel, mert egyszer piált a diákszövetségünk
klubházában” típusú Duke-szurkoló lett. De elnéztem neki ezeket a tökéletlenségeit, és együtt
maradtunk az első év végéig, majd a második évben is.

Aztán, egy este, miután a Wake Forest szétverte a Duke-ot, Joey pocsék rossz hangulatban jelent
meg nálam. Elkezdtünk veszekedni, semmi miatt és minden miatt. Eleinte ostoba kis dolgokat
szedtünk elő: azt mondta, hogy horkolok, és hogy kajálok az ágyban (hogy lehet nem kajálni egy
franciaágyban?); én meg amiatt panaszkodtam, hogy állandóan összecseréli a fogkeféinket (hogy
képes valaki elkövetni ilyen szörnyű hibát?). Aztán rátértünk a komolyabb dolgokra is, és amikor
unalmas entellektüelnek nevezett, én meg szánalmas is szurkolómajomnak, aki azt hiszi, ha kékre
festi az arcát, neki is része van a Duke sikereiben, közölte velem, hogy elege van a fancsali
képemből, és már éppen ideje lenne, ha én is büszke lennék a sulira. Aztán elviharzott.

Másnap került elő, komor arccal, és a nagyon komoly, előre begyakorolt „beszélnünk kell”
dumával, amit a „mindig közel fogunk állni egymáshoz” ígéret követett. Inkább döbbent voltam,
mint szomorú, de abban egyetértettem vele, hogy talán nem ártana, ha szerteágazóbb f őiskolai
élményeket szereznénk, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy randizzunk másokkal.
Megállapítottuk, hogy mindig barátok maradunk, bár én tudtam, nincs bennünk elég közös vonás
ahhoz, hogy ez így legyen.

Egyetlen könnyet sem ejtettem, csak azután sírtam, hogy az egyik bulin kézen fogva láttam őt
Betsy Wingate-tel, aki szintén a mi kokszunkban lakott. Nem voltam úgy, hogy Jaj, bárcsak az én
kezemet fogná”, szóval rögtön tudtam, hogy a reakcióm a nosztalgia meg a sértett büszkeség
eredménye. És elgondolkodtam azon, hogy esetleg rá kellene startolnom Hunterre, akit egyébként
már rég felszedett egy másik éles eszű elsős.

Felhívtam Darcyt – ritkán fordult elő, hogy ebben szerepet cseréltünk, de most mégis –, és kértem,
vigasztaljon meg. Azt mondta, nem szabad visszanéznem, és hogy Joey-val legalább részem volt
pár nagyon kellemes élményben, olyan dolgokban, ami Hunter mellett biztos kimarad, mivel Hunter
szociális értelemben visszahúzott volna engem.

– Egyébként – mondta lelkesen –, Joey megtanított a kiszámítható, misszionárius stílusú szexre,

és azért ez is valami, nem igaz? – Ő így képzelte el a vigasztalást. Azt hiszem, nem sokat segített.

Attól fogva egyfolytában abban reménykedtem, hogy Hunter szakít a barátn őjével, de hiába. A
Duke-ban aztán már nem jártam senkivel, és a jogi egyetem alatt se nagyon. A hosszú szünet aztán
Nate Menke-kel ért véget.

Nate-tel a jogi egyetem első évében, egy bulin ismerkedtem meg, de a következő három évben
alig beszéltünk egymással, legfeljebb köszöntünk, ha összefutottunk. Aztán mindketten felvettünk
egy kevésbé fontos tárgyat; a szeminárium „A feljogosított Én: Törvény és társadalom az
individualizmus korában” címmel futott. Nate gyakran beszélt a csoport el őtt, de nem csak azért,
hogy hallja a saját hangját – a joghallgatók körében ez gyakran előfordul. Tényleg érdekes dolgokat
tudott mondani. Miután egy nap tettem egy meglehetősen sajátos kijelentést, a szeminárium után
megkérdezte, nem lenne-e kedvem meginni egy kávét, hogy folytassuk a beszélgetést. Presszót
rendelt, és emlékszem, én ugyanazt kértem, mert ez sokkal szofisztikáltabbnak tűnt, mint teleönteni
a csészémet tejjel és cukorral. Kávézás után hosszú sétát tettünk, átvágtunk a Village-en,
megálltunk pár cédéboltnál meg antikváriumnál. Azután vacsorázni mentünk, és mire véget ért az
este, már világossá vált, hogy járni fogunk.

Borzasztóan örültem annak, hogy megint lesz egy fiúm. Nagyon hamar eljutottam oda, hogy
imádtam Nate legtöbb dolgát. Például nagyon tetszett az arca. Neki volt a legklasszabb szeme: egy
kicsit felfelé ívelt, és ettől úgy nézett ki, mint egy ázsiai szeme, ha eltekintünk a világos színétől.
Szerettem a személyiségét is. Halk szavú, de erős akaratú srác volt, politikailag aktív és határozott,
már-már elszánt és dühös. Nem igazán tudtam követni az ügyeit, de megpróbáltam, s őt még arról is
sikerült meggyőznöm magam, hogy nekem is az a véleményem, mint neki. Joey-hoz képest, aki
csak egy nyomorult kosárcsapatért volt képes lelkesedni, Nate valahogy… valóságosnak t űnt. Az
ágyban is nagyon aktív volt. Bár előttem csak néhány partnere volt, tapasztaltnak látszott, és mindig
arra biztatott, hogy próbáljak ki valami újat. „Ez milyen?” „És ez?” Állandóan ilyeneket
kérdezgetett, aztán memorizálta a pózt, hogy legközelebb is jól csinálja.

Nate-tel együtt végeztük el az egyetemet, aztán a nyarat a városban töltöttük – tanultunk az

ügyvédi vizsgára. Mindennap együtt mentünk el a könyvtárba, ahonnan csak enni meg aludni
jöttünk ki. Óráról órára, napról napra, hétről hétre keményen dolgoztunk, tények, szabályok,
törvények, elméletek ezreit tömtük bele az agyunkba, ami már amúgy is túlzsúfolt volt. Nem a
sikervágy, inkább a kudarctól való félelem hajtott minket. Ezt Nate arra vezette vissza, hogy
mindketten egykék voltunk. Ez a könyörtelen megpróbáltatás közel hozott minket egymáshoz.
Nyomorultak voltunk, de együtt még ez is boldogságot okozott nekünk.

Azon az őszön egyikünk nyomorult maradt. Nate kerületi alügyészként kezdett dolgozni
Queensben, én pedig Midtownban kaptam állást. Ő imádta a munkáját, én gyűlöltem az enyémet.
Miközben Nate tanúkat hallgatott ki, és tárgyalásokra készült, én a jogi szakma legalantasabb
munkáját végeztem: iratvizsgálatot. Esténként ott ültem a konferenciateremben, és
dokumentumokat tanulmányoztam, hatalmas irathalmokat néztem át. Ránéztem egy-egy lapra, és
azt gondoltam: „Akkor kaptam meg a jogsimat, amikor ez készült, és tessék, még mindig tart a per.”
Értelmetlennek tűnt az egész.

Szóval az életem sivár volt – kivéve persze a Nate-tel való kapcsolatomat. Egyre inkább úgy
tekintettem rá, mint a boldogságom egyetlen forrására. Gyakran közöltem vele, hogy szeretem, és
amikor azt válaszolta, hogy ő is, inkább megkönnyebbülést éreztem, mint örömöt. Egyre többször
fordult meg a fejemben a házasság gondolata, még a majdani gyerekeinket is szóba hoztam, meg
azt, hogy hol fogunk lakni.

Aztán egy este Nate-tel elmentünk a Village-be, az egyik bárba, hogy meghallgassunk egy
brooklyni folk-énekesnőt, Carly Weinsteint. A koncert után Nate, én meg még páran
elbeszélgettünk a csajjal, aki egy anya gondosságával tette el a gitárját.

– Gyönyörűek a dalszövegeid… Mi ad inspirációt? –kérdezte Nate nagy, kerek szemmel.

Azon nyomban aggódni kezdtem. Emlékeztem erre a tekintetre; Nate az els ő, kávézós randinkon
nézett így. Amikor aztán Nate vett egy példányt a csaj cédéjéből, még rosszabb lett a kedvem.
Ennyire azért nem volt jó! Azt hiszem, úgy egy héttel később randiztak először, mert volt egy este,
amikor nem tudtam, hogy Nate merre jár. A mobilját csak éjfél után vette fel. Túlságosan aggódtam
ahhoz, hogy megkérdezzem tőle, hol volt. Meg különben is: már tudtam. Megváltozott. Másképp
nézett rám, valami beárnyékolta az arcát, az esze valahol másutt járt.

Nem sokkal később sor került a nagy beszélgetésre. Nyílt volt és őszinte.

– Érzek valamit egy másik lány iránt – mondta. – Megígértem neked, hogy ha ilyesmi történik,
szólok.

Nagyon jól emlékeztem erre az ígéretére, meg arra beszélgetésre, aminek során elhangzott.
Borzasztóan tetszett az a magabiztosság, amivel felszólítottam őt arra, hogy ha megismer valakit,
aki tetszik neki, azonnal szóljon, hogy kezelni tudjam a dolgot. Természetesen akkor még nem
gondoltam rá, hogy ez valóban meg is fog történni. A legszívesebben visszaszívtam volna ezt a
túlzottan is elegáns és lovagias instrukciót; a legszívesebben azt mondtam volna, hogy most talán
mégis jobban örülnék egy szelíd kis hazugságnak, mondjuk annak, hogy szüneteltessük egy kicsit a
kapcsolatunkat, vagy hasonló.

– Carlyról van szó? – kérdeztem, és éreztem, hogy összeszorul a torkom.

Döbbenten nézett rám.

– Honnan tudod?
 – Tudom, és kész – mondtam, de ekkor már nem bírtam visszafojtani a zokogást.

– Sajnálom. – Átölelt. – Belehalok, hogy ilyen fájdalmat okozok neked, de őszintének kellett
lennem. Ennyivel tartozom neked.

Vagyis összeszedett valami nőt, és nemesen kellett viselkednie. Megpróbáltam dühös lenni, de
hogy haragudhattam volna valakire, akinek csak annyi a bűne, hogy nem akar velem lenni? Ezután
egy kicsit visszahúzódóvá váltam, felszedtem pár kilót, és kerültem a férfiakat.

Nate még egy hónappal a szakításunk után is hívogatott. Tudtam, hogy csak kedves akar lenni, de
ezek a beszélgetések mindig hamis reménnyel töltöttek el. Sosem bírtam ki, hogy ne kérdezzem
meg, mi van a barátnőjével.

– Carly jól van – mondta szégyellősen. Aztán egyszer így válaszolt: – Összeköltözünk… És azt
hiszem, össze fogunk házasodni… – Elcsukott a hangja.

– Gratulálok. Ez igazán remek. Sok boldogságot? –mondtam.

– Köszönöm, Rachel. Nagyon sokat jelent a számomra, hogy ezt mondtad.

– Rendben… Szóval, sok szerencsét, meg minden, de… Nem igazán szeretném, ha újra felhívnál.
Oké?

– Megértem – mondta, és valószínűleg megkönnyebbült, hogy végre leakaszthatta magát a

horogról.

Azóta nem hallottam róla. Nem tudom, összeházasodtak-e, de amikor cédét veszek, még mindig
meg szoktam kérdezni, megjelent-e Carly Weinstein új lemeze. A jelek szerint eddig nem sikerült
befutnia.

Így utólag már látom: az a nagy kérdés, hogy valóban szerettem-e Nate-et, vagy csak a
kapcsolatunk biztonsága tetszett? Kíváncsi lennék, hogy az iránta táplált érzéseimnek volt-e valami
köze ahhoz, hogy gyűlöltem a munkámat? Az ügyvédi vizsga utáni első, pokoli évben Nate volt az,
akihez odamenekülhettem. Erről az érzésről az ember a legtöbb esetben azt feltételezi, hogy azonos
a szerelemmel.

Nate után elég sok idő telt el. Leadtam a felszedett súlyfelesleget, befestettem a hajamat, és
belementem, hogy részt veszek egy sor vakrandin. Ezek a legrosszabb esetben iszonyúak voltak, a
legjobb esetben pedig kényelmetlenek és felejthetőek. Aztán a Sohóban, a Spy Bárban
megismerkedtem Alec Kaplannel. Darcyval és néhány munkahelyi barátnőmmel mentünk el arra a
helyre. Alec egyszerűen odajött hozzánk azokkal a marha laza haverjaival. El őször természetesen
Darcyt szúrta ki magának, ám Darcy odalökte őt nekem – szó szerint, mert taszított egyet rajta –, és
közben ráparancsolt:

– Beszélgess a barátnőmmel!

Ez Darcynál a nagylelkűség csúcsa volt. Bár akkor már megvolt neki Dex, még mindig élvezte, ha
a pasik megbámulják, esetleg megpróbálják felszedni.

– Nagyon aranyos! – súgta oda nekem. – Gyerünk, hajts rá!

 Igaza volt. Alec tényleg aranyos volt, de üres. Olyan fickó volt, aki leteszi a f őiskolai „laza srác”-
egyenruháját: a mocskos, szándékosan meggyűrt baseballsapkákat, a diákszövetségi bulikon viselt
pólókat, a fonott bőröveket, és magára ölti a huszonakárhány évesek „menő srác”-uniformisát, a
nagyon menő pamut-spandex pólót, az enyhén fénylő, feszes, fekete nadrágot, és felken fél tonna
hajzselét. Túl sok „bemegy egy fickó a kocsmába” kezdetű viccet mesélt (egyik sem volt poénos),
túl sok „hü, de kőkemény vagyok” háborús sztorit (egy sem volt érdekes). Amikor azon az első
estén meghívott egy italra, egy százdollárost dobott oda a pultosnak, és jó hangosan közölte, hogy
bocs, de nincs nála kisebb. Dióhéjban: megtestesítette azt a kategóriát, amit Darcyval TKP-nek
nevezünk (Túl Keményen Próbálkozó).

De Alec elég okos volt, elég vicces volt, és elég kedves is volt, ezért amikor elkérte a
telefonszámomat, megadtam neki. Aztán, amikor felhívott, és vacsorázni akart velem, elmentem.
Aztán, amikor négy randival később rám startolt egy bordás kotonnal a markában, magamban
megvontam a vállam, és igent mondtam neki. Remek teste volt, de a szexben átlagos teljesítményt
nyújtott. Közben párszor a munkámra gondoltam, egyszer pedig a tévét hallgattam, a sporthíreket,
de az is előfordult, hogy Pete Samprast képzeltem a helyére. Többször is közel álltam ahhoz, hogy
szakítok vele, de Darcy mindig azt mondta, adjak neki még egy esélyt, meg hogy gazdag és
aranyos. Sokkal gazdagabb és aranyosabb, mint Nate volt. Mármint szerinte. Mintha ezen múlna
minden…

Aztán egy este a Merchantsben Claire kiszúrta, hogy Alec valami n őcskével csókolózik, egy
szakadt külsejű szőkével. Amikor a lány kiment a mosdóba, Claire odaállt Alec elé, figyelmeztette,
hogy ha magától nem vallja be a hűtlenségét, akkor ő fog kitálalni nekem. Másnap Alec felhívott,
eldadogott egy bocsánatkérést, elmondta, hogy összejött az exével – gondolom, ez volt az a csaj a
Merchantsben. Kis híján közöltem vele, hogy egy ideje már én is szakítani akartam, mert ez volt az
igazság, de annyira nem érdekelt az egész, hogy nem fáradoztam a helyzet tisztázásával.
Egyszerűen annyit mondtam, hogy oké, sok szerencsét. És ennyi.

Időnként összefutottam vele a munkahelyem közelében lévő konditeremben, a New York Sports
Clubban. Nagyon barátságosak vagyunk, egyszer egymás mellett használtuk a lépcsőz őgépet, és
még az sem érdekelt, hogy izzadok, vagy hogy éppen a legslamposabb, szürke melegít őm van
rajtam (Darcy mindig azt mondta, nyilvános helyen fel ne vegyek ilyet). Akkor egy kicsit
elcsevegtünk. A barátnőjéről kérdeztem, hagytam, hogy lelkendezzen egy sort a közelgő jamaicai
utazásukról. Nem került erőfeszítésembe, hogy kedves legyek vele – szerintem ez is világosan azt
mutatja, hogy nem igazán vettem komolyan a kapcsolatunkat. Bizonyos értelemben véve nem is lett
volna szabad Alecet besorolni a „komoly barát” kategóriába, de mivel lefeküdtem vele (és igenis
olyan nőnek tartom magam, aki csak azzal fekszik le, akivel hosszabb ideig együtt jár), mégis
beléptettem ebbe a sajnálatos módon igencsak zártkörű klubba.

Egyszer megpróbáltam rájönni, hogy a három férfiban, akikkel a húszas éveimben lefeküdtem,
van-e valami közös. Nincs. Semmiben sem hasonlítanak, se küls őleg, se a személyiségüket illetően.
Maximum annyi közös van bennük, hogy ők szedtek fel engem. Aztán kidobtak. Én mindig passzív
szerepet játszottam. Hunterre vártam, aztán kikötöttem Joey mellett. Vártam, hogy megszeressem
Nate-et. Aztán vártam, hogy kiszeressek belőle. Vártam, hogy Alec elmenjen végre, és békén
hagyjon.

És most… itt volt Dex. A negyedik, akivel lefeküdtem. És még mindig csak vártam. Arra, hogy az
egész elmúljon. A szeptemberi esküvőre.

Valakire, aki fel tudja kelteni bennem azt az érzést, ami akkor áradt szét bennem, amikor azon a
vasárnapon, kora reggel elnéztem az ágyamban alvó Dexet. Valakire, aki történetesen nem a
legjobb barátnőm vőlegénye.
 Hat
Vasárnap este taxival elmentem a Gotham Bar & Grillbe. Nyitott voltam, és pozitívan álltam
hozzá a dologhoz (vagyis már megnyertem a randik el őtti szokásos csatát), és arra gondoltam, hogy
talán éppen Marcus lesz az, akit keresek.

Beléptem az étterembe, és rögtön kiszúrtam. A bárpultnál ült. Kitérdelt farmer meg egy kissé
gyűrött, zöld favágóing volt rajta, aminek az ujját hanyagul feltűrte – vagyis a TKP totális
ellentéteként jelent meg.

– Bocs a késésért – mondtam, amikor felállt, hogy üdvözöljön – Nehezen kaptam taxit.

– Semmi gond – mondta, és rámutatott az övé melletti bárszékre.

Leültem. Elmosolyodott, kivillantotta gyönyörű, fehér fogait. Arra gondoltam, talán ez a legszebb
rajta. Ez, vagy az a kis gödröcske az állán.

– Mit kérhetek neked? – kérdezte.

– Te mit iszol?

– Gin-tonicot.

– Ugyanazt.

A pultosra nézett, előretartott egy húszdollárost, aztán ismét rám pillantott.

– Remekül nézel ki, Rachel.

Megköszöntem. Már régen nem kaptam normális bókot férfiaktól. Eszembe jutott, hogy Dexszel
sosem bókoltunk egymásnak.

Marcusnak végül sikerült magára vonnia a pultos figyelmét. Rendelt nekem egy Bombay
Sapphire-t meg egy tonikot.

– Szóval – mondta utána –, amikor utoljára láttalak, eléggé kiütötted magad… Jó buli volt, nem?

– De. Elég jól éreztem magam, de korán leléptem – mondtam, és abban reménykedtem, hogy Dex
igazat mondott, tényleg nem árult el Marcusnak semmit. – De így még hajnal el őtt sikerült
hazakeverednem. Darcytól hallom, hogy te meg Marcus elég sokáig kimaradtatok.

– Igen. Lógtunk egy kicsit – felelte Marcus, de nem nézett rám közben. Ez jó jel volt. Fedezte a
barátját, de nehezére esett a hazugság. Elvette a pultostól a visszajárót, két egydollárost meg az
aprót a pulton hagyta, aztán átnyújtotta az italomat. – Tessék.
 – Köszönöm. – Elmosolyodtam, megkavartam az italt, és a számba vettem a szívószálat.

Egy girhes, bőrnadrágos ázsiai lány veregette meg Marcus vállát. Rögtön megállapítottam, hogy
túl sok szájkontúrt használ. Közölte, hogy szabad az asztalunk. Fogtuk az italunkat, és a lány
mögött lépkedve átvonultunk a bár mögötti étteremrészbe. Ahogy leültünk, a lány a kezünkbe
nyomott két túlméretezett étlapot meg egy borlapot.

– Hamarosan megérkezik a felszolgálójuk – mondta, majd hátralökte hosszú, fekete haját, és

ellibegett.

Marcus úgy pillantott a borlapra, mintha azt kérdezné, hogy akarok-e rendelni egy palackkal.

– Persze – mondtam.

– Vörös vagy fehér?

– Mindegy.

– Mit gondolsz, lehet, hogy halat fogsz enni? – Az étlapra nézett.

– Lehet. De én a halhoz is szeretem a vöröset.

– Nem igazán értek a borok kiválasztásához – mondta, és az asztal alatt megropogtatta a csuklóját.
– Nem akarod megnézni?

– Semmi gond… Válassz. Mindegy, melyiket.

– Jól van. Akkor választok – mondta, és rám villantotta az „ugye, milyen klassz, hogy mindig
hordtam a fogszabályzómat?” mosolyát.

Az étlapot böngészgetve megbeszéltük, mi tűnik jónak. Marcus közelebb húzta a székét az

asztalhoz, a térde az enyémhez ért.

– Sokáig tipródtam, hogy elhívjalak-e – mondta, még mindig az étlapot olvasgatva –, hiszen
ugyanabba a bungalóba járunk, meg minden… Dex azt mondta, itt ez az egyik legfontosabb
szabály. Ne kerülj közeli kapcsolatba olyannal, akivel együtt laksz. Legalábbis augusztusig ne.

Felnevetett, én pedig elraktároztam az információt: Dex nem akarta, hogy randizzunk.

– De aztán arra gondoltam, tudod, hogy a pokolba is… Tetszik nekem ez a lány, felhívom. Úgy
értem… Már azóta szerettelek volna elhívni, hogy Dex bemutatott minket egymásnak. Akkor,
amikor ideköltöztem. De akkoriban egy San Franciscó-i lánnyal jártam, és arra gondoltam, inkább
lezárom az ügyet, mielőtt felhívlak. Tudod, hogy minden tiszta és kóser legyen. Végül ez is sikerült,
és most… Itt vagyunk. – A keze fejével úgy törölte meg a homlokát, mintha megkönnyebbült volna
a vallomás után.

– Szerintem jól döntöttél.

– Hogy vártam?

– Nem. Hogy felhívtál. – Rávillantottam a legcsábosabb mosolyomat; egy pillanatig úgy éreztem,
olyan vagyok, mint Darcy. Nem Darcy az egyetlen a vonzó n ők piacán – gondoltam. Nekem se kell
mindig komolynak, karót nyeltnek lennem!

A pincérnő érkezése szakította meg a hatásos pillanatot.

– Hello. Hogy vannak ma este?

– Remekül – mondta Marcus vidáman, azután halkabban hozzátette: – Ahhoz képest, hogy ez az
első randink.

Felnevettem, de a pincérnő csak egy merev, összeszorított szájú mosollyal reagált.

– Szeretnék megismerni a specialitásainkat?

– Halljuk! – mondta Marcus.

A pincérnő a fejünk fölé bámult, és elsorolta a specialitások listáját. Nála minden „remek” volt:
remek tengeri süllő, remek rizottó, és így tovább. Bólogattam, de nem igazán figyeltem oda; arra
gondoltam, hogy Dex nem akarta, hogy Marcus elhívjon; azon töprengtem, vajon ez mit jelenthet.

– Gondolom, valamilyen itallal szeretnék kezdeni…

– Persze. Azt hiszem, egy palack vörösbort kérünk. Mit ajánl? – Marcus az étlapra sandított.

– A Marjorie pinot noir egyszerűen remek! – A pincérnő a borlapra mutatott.

– Jól van. Akkor kérünk egyet. Tökéletes.

A pincérnő felém villantott egy kimért mosolyt.

– Sikerült választania?

– Igen, azt hiszem – mondtam, és kertészsalátát meg tonhalat kértem.

– Hogyan készítsük el?

– Közepesre sütve – mondtam.

Marcus borsólevest és báránysültet kért.

– Kitűnő választás – mondta a pincérnő, és elismerésen biccentett. Elvette előlünk az étlapot,

sarkon fordult.

– Hú! – mondta Marcus.

– Igen?

– Ennek a csajnak zéró az egyénisége. Felnevettem.

Elmosolyodott.

– Hol is tartottunk? Ja, igen. A Hamptonsnál.

 – Pontosan.

– Szóval Dex azt mondta, nem lenne jó ötlet együtt járni valakivel, aki ugyanabban a bungalóban
nyaral. Én meg azt feleltem: „Haver, nem fogok az ostoba keleti parti szabályaitok szerint játszani!”
Ha esetleg meggyűlöljük egymást, akkor gyűlölni fogjuk egymást, és kész.

– Szerintem nem fogjuk meggyűlölni egymást – mondtam.

Megérkezett a pincérnő, hozta a bort. Kihúzta belőle a dugót, egy keveset a pohárba töltött.
Marcus ivott egy egészséges kortyot, azután – a szokásos hatásvadász ceremóniát kihagyva –
kijelentette, hogy remek. Egy férfiról nagyon sok mindent elárul az, hogyan kóstolja meg a bort.
Sosem jelent jót, amikor a pasi meglötyögteti a poharába töltött bort, beledugja az orrát a pohárba,
és lassan, elgondolkodva kortyolgat, miközben a homlokát ráncolja, majd biccent, és megpróbál
nem túl lelkes képet vágni – mintha azt akarná közölni, hogy rendben, elmegy, de ittam már jobbat
is. Ha valaki tényleg borszakértő, az más, de az ilyesmi általában szánalmas látványt nyújt.

Miközben a pincérnő mindkettőnknek töltött, megkérdeztem Marcustól, tud-e a fogadásról.

Megrázta a fejét.

– Miféle fogadásról?

Megvártam, hogy egyedül maradjunk (már az is elég kellemetlen volt, hogy a pincérn ő tudta, ez
az első randink).

– Dex és Darcy fogadást kötött egymással, hogy igent mondok-e neked, vagy elhajtalak.

– Na ne! – Marcus elképedt arcot vágott. – Melyikük mondta, hogy igent mondasz, és melyikük,
hogy koppanok?

– Ó! Ezt már elfelejtettem. – Zavart színleltem. – De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy…

– Hogy beleütik az orrukat a mi dolgunkba! – csóválta a fejét. – A szemetek!

– Igen…

Felemelte a poharát.

– Dex és Darcy visszaverésére! Arra, hogy semmit sem kötünk az orrukra abból, ami ma este
történik!

Nevettem.

– Nem számít, milyen jól sikerül, vagy milyen szörnyű lesz… Ez a mi randink!

Koccintottunk, és ittunk.

– Ez a randi nem lesz rossz. Bízz bennem. Elmosolyodtam.

– Bízom benned.

Tényleg bízom benne – gondoltam. Volt valami lefegyverz ő a humorában, meg a könnyed,
középnyugati stílusában. Ráadásul nem volt Darcy feltétlen híve. Egy pont neki!

Aztán, mintha kitalálná a gondolataimat, Marcus megkérdezte, mióta ismerem Darcyt.

– Huszonvalahány éve. Először akkor találkoztunk, amikor egy kis, színes napozóruha volt rajta,
rajtam meg egy micimackós rövidnadrág, amit a Searsben vettek nekem. Akkor azt gondoltam, én
vagyok a legmenőbb kislány a környéken. Marcus felnevetett.

– Lefogadom, csini voltál a micimackósodban!

– Nem igazán…

– Aztán te voltál az, aki bemutatta egymásnak Dexet és Darcyt, igaz? Dex azt mondta, jó barátok
voltatok a jogi egyetemen.

Igen. Dex, az én jó barátom! Az, akivel utoljára lefeküdtem…

– Aha. Az első szemeszterben ismerkedtünk meg. Rögtön tudtam, hogy passzolnak egymáshoz
Darcyval. – Ez mondjuk egy kicsit túlzás volt, de világossá akartam tenni, sosem gondoltam arra,
hogy összejövök Dexszel. Amit nem is tettem meg. Azóta se.

– Még hasonlítanak is egymásra… Előre lehet sejteni, hogy fognak kinézni a gyerekeik.

– Igen. Gyönyörűek lesznek. – Furcsa gombócot éreztem a torkomban, amikor magam elé
képzeltem Darcyt és Dexet, ahogy a csecsemőjüket dédelgetik. Valami oknál fogva addig sosem
gondoltam bele, mi következik majd a szeptemberi esküvő után.

– Igen? – Marcus a jelek szerint látta az arcomon, hogy töprengek valamin. Ez nem feltétlenül
jelentette azt, hogy hiperérzékeny; az én arcomról tényleg mindent le lehet olvasni. Ez az átkom.

– Semmi – mondtam, aztán elmosolyodtam, és kihúztam magam. Ideje volt rátérni a lényegre. –
De már eleget beszéltünk róluk, nem?

– De – mondta. – Hallgatlak.

Belekezdtünk a tipikus első randis beszélgetésbe: meséltünk a munkánkról, a családunkról, a

hátterünkről. Szóba került Marcus internetes vállalkozása, meg az, hogy miért költözött New
Yorkba. Megérkezett a vacsoránk. Ettünk és beszélgettünk, és rendeltünk még egy üveg bort.
Többet nevettünk, mint amennyit hallgattunk. Elég jól éreztem magam ahhoz, hogy elfogadtam egy
falatot a báránysültjéből, amikor felkínálta.

Vacsora után Marcus kifizette a számlát. Számomra ez mindig kínos pillanat, bár az még kínosabb
lenne, ha felajánlanám, hogy én fizetek; még szörny űbben érezném magam, ha őszintén vagy csak
jelképesen a pénztárcám után nyúlnék. Megköszöntem neki, aztán az ajtóhoz mentünk, és
elhatároztunk, iszunk még valamit.

– Te választod ki a helyet – mondta Marcus.

Azt az új bárt választottam, ami a lakásom közelében volt. Taxiba szálltunk, és egész úton
beszélgettünk. Aztán beültünk a bárba, és még többet beszélgettünk.

Megkértem, meséljen Montanáról meg a szül ővárosáról. Elgondolkodott, aztán azt mondta, van
egy jó sztorija.

– A középsuliban az osztálytársaim közül csak minden tizedik tanult tovább – kezdte. – A

legtöbben még a záróvizsgát sem tették le. Én vállalkoztam rá, és elég jó eredményt sikerült
elérnem. Jelentkeztem a Georgetownra, és felvettek. Természetesen err ől a középsuliban senkinek
sem beszéltem, csak tettem a dolgomat, lógtam a srácokkal, miegymás. Aztán a tanári kar tudomást
szerzett a felvételimről, és egy nap a matektanárom, Mr. Gilhooly bejelentette az osztálynak a
velem kapcsolatos jó hírt.

Úgy rázta meg a fejét, mintha fájdalmas lenne az emlék.

– Mindenki úgy volt, hogy: „Na és? Le van szarva.” – Marcus keresztbe tette a mellkasán a karját,
úgy utánozta a régi osztálytársait. Aztán a szájára csapott. – Azt hiszem, a reakciójuk kiborította
Mr. Gilhoolyt. Azt akarta, hogy a srácok felfogják, hogy tényleg megértsék, mennyire
semmirekellők, és hogy milyen üres lesz az életük, ezért felrajzolt a táblára egy grafikont, és
megmutatta, hogy mennyit kereshetek főiskolai diplomával a zsebemben, és mennyit kereshetnek
ők, ha valamelyik helybeli áruházban vagy üzemben helyezkednek el. Világossá vált, hogy az idő
múltával egyre nagyobb lesz köztünk a különbség.

– Tényleg?

– Persze. Szóval a többiek csak ültek. „Baszódj meg, Marcus!” Érted… Mintha én lennék a
rohadék, hogy egy nap majd hatszámjegy ű összeget keresek évente. A legszívesebben kinyírtam
volna Mr. Gilhoolyt. – Széttárta a karját. – Kösz a nagy semmiért, Mr. Gilhooly! Így kell
megutáltatni valakit a haverjaival!

Nevettem.

– Szóval mi a francot tehettem volna? Meg kellett mutatnom, hogy tökös gyerek vagyok. Meg
kellett mutatnom, hogy teszek a f őiskolára. Füvezni kezdtem, mindennap szívtam, és erről a
szokásomról a fősulin sem mondtam le. Ennek az lett a következménye, hogy a Georgetownon az
utolsó előtti lettem a végzősök rangsorában. Gondolom, erről már hallottál ezt-azt – mondta,
miközben lehámozta a címkét a heinekenes üvegről.

Elmosolyodtam, megsimogattam a kezét.

– Igen. Ismerem a történetet. Bár… Én úgy hallottam, hogy te voltál a legutolsó.

– Jaj, ne! – Marcus megrázta a fejét. – Dex ennél sosem ügyel a részletekre! Az egy egész
hatvanhetemmel sikerült legyőznöm valakit! Az utolsó előtti voltam. Az utolsó előtti!

Két újabb italt követően az órámra néztem, és közöltem, hogy későre jár.

– Oké. Hazakísérhetlek?

– Persze.

Elindultunk a Third Avenue-n, és megálltunk a házunk előtt.

– Nos, jó éjszakát, Marcus. Nagyon szépen köszönöm a vacsorát. Tényleg jól éreztem magam –
mondtam, és tényleg így gondoltam.
 – Igen. Én is. Jó volt. – Gyorsan megnyalta az ajkát. Tudtam, mi következik. – Örülök, hogy
ugyanabban a bungalóban vagyunk…

– Én is.

Aztán megkérdezte, megcsókolhat-e. Ezt a kérdést általában nem szeretem. Tedd meg, ne
kérdezz! Most azonban, Marcus esetében valahogy nem zavart a dolog.

Bólintottam. Előrehajolt, és kaptam tőle egy középhosszú csókot.

Eltávolodtunk egymástól. A szívem nem repesett a boldogságtól, de azért elégedett voltam.

– Szerinted Dex és Darcy erre is fogadást kötött? –kérdezte.

Nevettem, mert én is pont ezen gondolkodtam.

– Hogy ment? – üvöltött bele Darcy a telefonba másnap reggel.

Éppen akkor léptem ki a zuhany alól, csöpögött rólam a víz.

– Hol vagy?

– A kocsiban, Dexszel. Éppen visszafelé tartunk a városba – mondta. – Régiségekre vadásztunk.

Nem emlékszel?

– De, persze – mondtam. – Emlékszem.

– Hogy ment? – kérdezte újra, a rágóját rágcsálva. Még azt se bírta kivárni, hogy hazaérjenek,
annyira kíváncsi volt a randimra.

Nem válaszoltam. –Nos?

– Rossz a vonal. Lemerül a mobilom – mondtam. –Alig hallak!

– Ügyes próbálkozás, de inkább mondd a híreket!

– Miféle híreket?

– Rachel! Nekem te ne add a hülyét! Mondj már valamit a randidről! Majd belehalunk a
kíváncsiságba!

Hallottam, hogy a háttérben Dex megjegyzi: „Bele bizony!”

– Nagyon kellemes este volt – mondtam, és közben sikerült anélkül a fejemre csavarnom egy
törülközőt, hogy leejtettem volna a mobilomat.

Felvisított.

– Igen! Tudtam! Részleteket! Részleteket! Elmondtam neki, hogy a Gotham Bar & Grillbe
mentünk, hogy halat rendeltem, Marcus meg bárányt.
 – Rachel! A lényegre! Összejöttetek?

– Nem is tudom…

– Miért nem?

– Ennek több oka is van.

– Tehát igen! – mondta. – Különben azt mondtad volna, hogy nem.

– Gondolj, amit akarsz.

– Ne csináld már, Rachel!

Megmondtam neki, arra ne is számítson, hogy én nyújtom a szórakozást, amivel el űzheti az

autózás unalmát. Megismételte a szavaimat Dexnek, aki erre így szólt:

– A kocsinkban Bruce szórakoztat minket. Mondd meg neki!

A háttérben a Tunnel of Love szólt.

– Mondd meg Dexternek, hogy ez Bruce legrosszabb lemeze!

– Mindegyik lemeze rossz. Springsteen szar-jelentette ki Darcy.

– Ugye azt mondta, csak ez a lemeze rossz? – kérdezte Dex.

– Azt – mondta neki Darcy. Pár másodperccel kés őbb már a Thunder Road bömbölt. Darcy
rákiáltott Dexre, hogy halkítsa le. Elmosolyodtam.

– Szóval? – kérdezte Darcy. – Elmondod nekünk, vagy nem?

– Nem.

– És ha megígérem, hogy nem adom tovább Dexnek?

– Akkor sem.

Darcy csalódottan felsóhajtott, aztán megérezte, hogy úgysem tud többet kiszedni bel őlem, ezért
bontotta a vonalat.

Legközelebb csütörtök este hallottam Dexről, egy nappal azelőtt, hogy indulnunk kellett a
Hamptonsra.

– Akarsz kocsival jönni? – kérdezte. – Van még egy helyünk. Claire velünk jön. És jön a barátod
is.

– Nos, ebben az esetben igen, szeretnék menni – mondtam. Megpróbáltam közömbös és könnyed
hangon beszélni. Meg kellett mutatnom Dexnek, hogy továbbléptem.

Hogy igenis tovább tudtam lépni!

 ***

Másnap ötkor beültünk Dex kocsijába. Bíztunk benne, hogy még a csúcsforgalom el őtt kiérünk a
városból, de az utak már bedugultak. Egy órába tellett, hogy keresztüljussunk a Midtown-alagúton,
és majdnem négy órába, hogy megtegyük az East Hamptonig vezető száztíz mérföldes utat. A hátsó
ülésen ültem, Claire és Marcus között. Darcy vidám, pörgős hangulatban volt. Az út nagy részében
hátrafelé fordult, velünk beszélgetett, különböző témákat dobott be, kérdéseket tett fel, vagyis vitte
a társalgást. Sikerült elérnie, hogy jól érezzük magunkat; a hangulata mindig átragad másokra, akár
jó, akár rossz. A csapatban Marcus volt az, aki Darcy után a legtöbbet beszélt. Egy jó
harmincmérföldes távon ők ketten kabaréztak, egymásból csináltak bohócot. Darcy lustának
nevezte, Marcus pedig Darcy stílusát figurázta ki. Claire meg én csak időnként szólaltunk meg. Dex
gyakorlatilag semmit sem mondott. Olyan csendes volt, hogy Darcy egyszer rá is szólt, hogy ne
legyen már ennyire unalmas.

– Vezetek – mondta Dex. – Koncentrálnom kell. Aztán a visszapillantóban rám nézett. Kíváncsi
voltam, mi jár a fejében. A tekintete semmit sem árult el.

Már kezdett besötétedni, amikor az egyik benzinkútnál, a 27-es úton megálltunk harapni valamit,
meg bedobni egy sört. A chipsek között válogattunk, amikor Claire odajött hozzám, belém karolt, és
így szólt:

– Szerintem tényleg odavan érted.

Megdöbbentem, mert először arra gondoltam, Dexre céloz. Aztán rájöttem, hogy Marcusról
beszél.

– Marcusszal csak barátok vagyunk – mondtam, és kiválasztottam egy Pringles Lightot.

– Jaj, ne csináld már! Darcy elmondta, hogy randiztatok.

Claire mindig mindenről tud. Ismeri a legfrissebb trendet, elsőként szerez tudomást arról, ha
megnyit egy új bár, vagy ha valahol nagy partit készülnek rendezni. Rajta tartja a város pulzusán
azokat a szépen manikűrözött ujjait, ráadásul mindent tud a Manhattanben élő szinglik ügyeiről.

– Csak egyetlen randi volt – mondtam, és örültem, hogy Darcynak nem sikerült kiszednie
belőlem, mi történt Marcusszal, pedig még a srácnak is írt pár e-mailt. Marcus továbbította nekem a
leveleit, amelyekhez a következő megjegyzést fűzte: „Kíváncsi szemetek!”

– Nos, hosszú lesz a nyár – jelentette ki Claire nagy bölcsen. – Jól is teszed, ha nem kötelezed el
magad, amíg nem tudod, mire számíthatsz.

Megérkeztünk a bungalóhoz, ami valójában egy nem túl szép kis ház. Claire talált rá, amikor még
valamikor február közepén elugrott erre a helyre. Egyedül jött, és éppen utált minket, hogy nem
vagyunk hajlandóak rááldozni egy hétvégét a házkeresésre. Mindent megszervezett, még egy
bérlőtársról is gondoskodott, akivel be kellett osztanunk az itt töltött időt.

Ahogy körbejártuk a házat, Claire elnézést kért, hogy nincs medence, és azon sopánkodott, hogy
sajnos a közös helyiségek nem elég tágasak ahhoz, hogy jó bulikat lehessen rendezni bennük.
Megnyugtattuk, hogy a grillsütővel felszerelt, nagy udvar nekünk tökéletesen megfelel. Ráadásul
nagyon közel voltunk a parthoz, és szerintem egy nyári lakhelynél ez a legfontosabb tényező.

Kiszedtük a holminkat a kocsiból, megkerestük a szobáinkat. Darcy és Dex abba a szobába

költözött be, amiben egy nagy franciaágy állt. Marcus külön szobát kapott; úgy gondoltam, ez még
jól jöhet. Claire-nek is volt saját szobája – ezt kapta fáradozásai jutalmául –, nekem viszont
Hillaryvel kellett együtt laknom, aki aznap már nem dolgozott, és már el őző nap megérkezett,
vonattal. Nem ismerek mást, aki olyan lazán veszi a munkát, mint Hillary, aki ráadásul egy nagy
cégnél dolgozik. Minden áldott nap elkésik – minden évben egyre közelebb van a tizenegy óra,
amikor végre befut –, de nem vacakol olyan trükkökkel, mint általában az alkalmazottak: ő nem
teszi ki a blézerét a szék támlájára, nem készít oda az asztalára egy pohár kávét el őz ő este, hogy
reggel, amikor elkésik, a főnökei azt gondolják, már rég ott van, csak éppen kiugrott valahova. Az
előző évben kevesebb, mint kétezer órát töltött a munkahelyén, így prémiumot sem kapott.
„Számoljátok ki, és rájöttök, hogy a McDonald's-ban magasabb az órabér, mint amennyit mi
kapunk a túlórákért!” – mondta aznap, amikor mi átvettük a csekkünket, ő meg csak nézte.
Felhívtam a mobilomon.

– Hol vagy?

– Cyril házában! – üvöltött túl valamilyen tömeget. –Itt maradjak, vagy találkozunk valahol?
Hogy legyen?

Továbbítottam a kérdést Darcynak és Claire-nek.

– Mondd meg neki, hogy egyenesen a Talkhouse-ba megyünk – felelte Darcy. – Már későre jár.

Aztán, ahogy vártam, Claire és Darcy ragaszkodott ahhoz, hogy átöltözzön. Marcus, aki még
mindig a munkahelyén viselt ruhában volt, szintén elment a szobájába, szintén átöltözni. Dexszel
ketten maradtunk a nappaliban; ott ültünk egymással szemben, és vártunk. A kezében tartotta a
távkapcsolót, de nem kapcsolta be a tévét. Az Incidens óta el őször fordult elő, hogy kettesben
voltunk. Ereztem, a hónaljamnál összegyűlik a veríték. Miért vagyok ennyire ideges? Ami történt,
azon túlléptünk. Vége. Nyugi. Viselkedj normálisan!

– Te nem csíped ki magad a barátodnak? – kérdezte Dex halkan, anélkül hogy rám nézett volna.

– Nagyon vicces! – Úgy beszélgettünk, mintha már ezzel is valami tiltott dolgot művelnénk.

– Szóval? Nem?

– Ebben a ruhában is jól elvagyok – mondtam, és végignéztem magamon. A kedvenc farmerom,

meg a fekete, kötött felsőm volt rajtam. Azt persze Dexnek nem kellett tudnia, hogy munka után,
amikor átöltöztem, mennyit vacakoltam azon, mit vegyek fel.

– Szóval… Szép pár vagytok Marcusszal. – Dex jelentőségteljesen a lépcsőre nézett.

– Kösz. Ahogy ti is, Darcyval.

Egymásra néztünk, de mindkettőnk tekintetében túl sok minden volt ahhoz, hogy elkezdjük
elemezgetni. Aztán, mielőtt bármit tehettünk volna, Darcy ledübörgött a lépcs őn. Egy testre simuló,
színes ruha volt rajta. Dex kezébe nyomott egy ollót, aztán leguggolt elé, és felemelte a haját.

– Levágnád róla a címkét?

 Dex levágta. Darcy felállt, körbeperdült.

– Nos? Milyen?

– Szép – mondta Dex, aztán olyan szégyenl ősen nézett rám, mintha attól tartana, hogy dühös
leszek, amiért megdicsérte a menyasszonya ruháját.

– Hihetetlenül jól nézel ki! – mondtam, de csak azért, hogy bebizonyítsam Dexnek, nem bántott
meg. A legkevésbé sem!

***

Kifizettük a belépődíjat, aztán átnyomultunk a Stephen's Talkhouse-ban összegyűlt tömegen.

Amagansettben ez a kedvenc bárunk. Menet közben üdvözöltük azokat, akiket a városból,
különböző helyekről ismertünk. Hillaryt a bárpultnál találtuk meg, ahol egy Budweiserrel üldögélt.
Levágott szárú farmer, fehér, kivágott póló, és olyan szimpla strandpapucs volt rajta, amilyet Darcy
és Claire maximum a pedikűrösnél hajlandó felvenni. Hillary sosem játssza meg magát. Mint
mindig, most is örültem, hogy találkozhatok vele.

– Sziasztok! – kiáltotta. – Mi tartott ilyen sokáig?

– Förtelmes volt a forgalom – mondta Dex. – Aztán egyeseknek el kellett készülniük…

– Hát persze, hogy el kellett készülnünk! – mondta Darcy, és végignézett magán, hogy
megcsodálja az új ruháját.

Hillary kijelentette, kezdésként innunk kell valamit; rendelt egy kört. A kezünkbe nyomta az apró
poharakat, körbe álltunk, és felkészültünk rá, hogy egyszerre hajtsuk fel az italt.

– Minden idők legjobb nyarára! – mondta Darcy, és a válla mögé lökte hosszú, kókuszillatú haját.
Minden nyár elején ezt mondja. Mindig nagy várakozással tekint a nyarak elé. Sosem osztozom a
lelkesedésében, de arra gondoltam, talán ebben az évben igaza lesz.

Felhajtottuk az italt, aminek olyan íze volt, mint a tiszta vodkának. Dex fizetett még egy kört.
Amikor átadta a sörömet, az ujjai az enyémekhez értek. Nem tudtam eldönteni, hogy szándékos
volt-e a dolog.

– Köszönöm – mondtam.

– Szívesen – mormolta, és éppen úgy nézett a szemembe, ahogy korábban, a kocsiban.

Magamban elszámoltam háromig, aztán félrefordultam.

Ahogy telt az idő, azon kaptam magam, hogy Dex és Darcy viselkedését figyelem. Meglepett az
érzés, ami közben szétáradt bennem. Nem, nem volt ez féltékenység, de erősen hasonlított rá. Olyan
apró dolgokat vettem észre, amilyeneket máskor nem. Például Darcy egyszer belecsúsztatta négy
ujját Dex farmerja alá. Hátul, és éppen csak egy kicsit. Aztán, amikor Dex ott állt Darcy mögött,
összefogta Darcy haját, kis lófarokba, aztán visszaengedte a vállára.

Aztán Dex odahajolt Darcyhoz, mondott neki valamit. Darcy elmosolyodott, és bólintott. El
tudtam képzelni, mit mondhatott Dex: „Akarlak ma éjjel”, vagy valami hasonlót. Kíváncsi voltam,
szexeltek-e az Incidens óta. Persze. Minden bizonnyal… Ez valahogy zavart. Furcsa, de tényleg.
Talán mindig ez történik, amikor az ember azt látja, hogy a listáján szerepl ő személy valaki mással
van. Azt ismételgettem magamban, hogy semmi jogom nincs féltékenykedni, és hogy semmi okom
nem volt arra, hogy feltegyem Dexet a listámra.

Megpróbáltam Marcusra összpontosítani. Ott álltam mellette, beszélgettem vele, nevettem a

viccein. Amikor felkért táncolni, habozás nélkül igent mondtam. Követtem a zsúfolt táncparkettre.
Alaposan megmozgattuk egymást, táncoltunk és nevettünk. Rájöttem, hogy jól érzem magam vele,
pedig nem igazán vonzódom hozzá. És ki tudja? Talán így is eljuthatunk valahova…

– Majd megöli őket a kíváncsiság – súgta Marcus a fülembe. – Szeretnék megtudni, mi történt a
randinkon.

– Honnan veszed?

– Darcy megint faggatózott.

– Tényleg?

– Ja.

– Mikor?

– Ma este. Közvetlenül azután, hogy ideértünk. Haboztam, aztán mégis megkérdeztem:

– Dex mondott valamit?

– Nem, de ott állt Darcy mellett, és piszkosul kíváncsi arccal várta a választ.

– De te kitartottál! – nevettem.

– Ki. A kíváncsi disznók… És ne nézz oda, de most is minket bámulnak. – Az arca az enyémhez
ért, a borostája a nyakamat szúrta.

Átöleltem a vállát, és az övéhez szorítottam a testemet.

– Nos – mondtam –, adjunk nekik valami kis néznivalót!

Hét
– Szóval? Most mi a helyzet veled meg Marcusszal? – kérdezte Hillary másnap reggel, miközben
az ágya mellett tornyosuló ruhahalmot próbálta összerendezni. A legszívesebben segítettem volna
neki a hajtogatásban, de aztán mégsem tettem.

– Semmi komoly. – Felkeltem, és azonnal ágyazni kezdtem.

 – De elképzelhető, hogy lesz valami? – Hillary előhúzott egy pulcsit, és megkötötte a derekán
lévő zsinórt.

– Talán.

Hillary előző évben szakított Corey-val, akivel négy évig jártak együtt. A srác aranyos volt,
kedves, jó fej, de Hillary úgy gondolta, hogy nem elég jó a kapcsolatuk. „Nem ő az a bizonyos” –
mondogatta. Emlékszem, Darcy kijelentette, hogy mivel a harmincas évei közepén jár, esetleg
meggondolhatná magát. Ezt a megjegyzést Hillaryvel később jó párszor felidéztük. Klasszikus
tapintatlan, Darcyra jellemző beszólás volt. Viszont az idő valóban múlik, és már nekem is többször
eszembe jutott, hogy Hillary esetleg tényleg hibázott. Tessék, itt van, eltelt egy év, és mi történt
vele? Végigjátszott egy sor reménytelen vakrandit, az történt. Az exe, ha hinni lehet a pletykáknak,
közben beköltözött egy tribecai lakásba, egy huszonhárom éves orvostanhallgató csajjal, aki totál
úgy néz ki, mint Cameron Diaz. Hillary azt állította, nem érdekli a dolog. Ezt személy szerint
nehezen tudtam elhinni neki, pedig ő aztán tényleg nincs híján se önbizalomnak, se bátorságnak. De
mindegy, nem úgy viselkedett, mint akinek az a legfontosabb dolga, hogy találjon magának egy
Corey-pótlékot.

– Egynyári dolog, vagy hosszabb távú lehet bel őle? –kérdezte, és végigsimított rövid, homokszínű
haján.

– Nem tudom. Talán hosszabb távú.

– Tegnap este mindenesetre úgy néztetek ki, mint akik együtt vannak – mondta. – Amikor
táncoltatok.

– Igazán? – kérdeztem, és arra gondoltam, ha tényleg egy párnak t űntünk Marcusszal, akkor Dex
valószínűleg megértette, hogy már nem foglalkozom vele.

Bólintott, előhúzta a „Corporate Challenge” feliratú pólóját, megszagolta a hónaljánál, aztán

odadobta nekem.

– Ez tiszta? Szagold meg.

– Nem fogom a pólóidat szagolgatni! – dobtam vissza. – Rémes vagy!

Felnevetett, és felvett egy tisztának látszó pólót.

– Ja… Szóval susmorogtatok meg nevetgéltetek. Biztosra vettem, hogy tegnap éjjel
összeborultok, és hogy egyedül lehetek a szobában.

Nevettem.

– Bocs, hogy csalódást okoztam!

– Neki nagyobbat.

– Nem. Amikor hazajöttünk, egyszerűen elköszönt. Még csak meg se csókolt.

Hillary már tudott az első csókunkról.

– Miért nem?
 – Nem tudom. Szerintem mindketten óvatosak vagyunk. Szeptemberig elég sokat leszünk
együtt… Tudod, ö is jön az esküvőre. Ha esetleg összeugranánk, az elég vacak lenne.

Úgy nézett rám, mintha megpróbálná megérteni az álláspontomat. Egy percig er ős késztetést
éreztem, hogy mindent elmondjak neki Dexszel kapcsolatban. Bíztam benne, de inkább hallgattam.
Arra gondoltam, később is bármikor beszélhetek neki a dologról, ha esetleg úgy jön ki a lépés,
viszont ha egyszer elmondom neki, akkor már nem törölhetem ki a fejéből. Amikor együtt vagyunk
a többiekkel, mindig az járna a fejemben, hogy a történtekre gondol. Meg hát… Különben is, vége!
Nincs semmi, amiről beszélni lehetne.

Lementünk a földszintre. A lakótársaink már a konyhában, az asztal körül ültek.

– Állati jó az idő! – mondta Darcy. Felállt, nyújtózkodni kezdett; lapos hasáról felcsúszott a póló.
Visszaült az asztalhoz, és folytatta a pasziánszozást.

Claire felnézett a Palm Pilotjáról.

– Tökéletes strandidő.

– Tökéletes golfidő – mondta Hillary, és Dexre meg Marcusra nézett. – Érdekel valakit?

– Hm. Talán – mondta Dex, éppen csak felpillantva a sportújságból. – Akarod, hogy telefonáljak?
Talán sikerül pályát kapnunk.

Darcy lecsapta a kártyáit az asztalra, és dacosan körbenézett.

Hillary mintha észre sem vette volna, Darcy hogyan reagál a golffal kapcsolatos ötletre.

– És ha csak úgy átugranánk a klubhoz? Itt van a közelben.

– Nem! Nem! Nem és nem! Nincs golf! – Darcy ismét az asztalra csapott, ezúttal már az öklével.
– Az első napunkon semmiképpen sincs! Együtt kell maradnunk! Valamennyiünknek. Rendben,
Rachel?

– Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy ma nem fogunk golfozni – mondta Dex, miel őtt kénytelen
lettem volna állást foglalni a golfkérdésben. – Darcy parancsa!

Hillary megvető arccal állt fel az asztal mellől.

– Én csak annyit szeretnék, hogy valamennyien menjünk le a partra! Együtt – mondta Darcy, jó
szándékba csomagolva akaratosságát.

– És sikerült nagyon vonzóvá tenned ezt az ötletet. – Dex is felállt, a mosogatóhoz ment, hogy
kávét készítsen.

– Neked meg mi a bajod, vénember? – mondta Darcy olyan hangon, mintha Dex lett volna az, aki
megszabta neki, hogyan töltse el a napját. – Igen, az vagy! Mogorva trotty!

– Mi az a trotty? – kérdezte Marcus a fülét vakargatva. Addig nem vett részt a reggeli
társalgásban; látszott rajta, hogy félig még alszik. – Ezt még nem hallottam…
 – A trotty? Hát az olyan, mint aki ott áll, és éppen kávét készít! – mondta Darcy. – Azóta rossz a
hangulata, hogy megérkeztünk ide.

– Nem, ez nem igaz – mondta Dex.

Szerettem volna, ha megfordul; látni akartam az arcát, a szemét, hogy olvashassak belőle.

– De igen! Ugye, hogy rossz a hangulata? – Darcy ránk nézett, főként rám.

Darcy mellett volt időm megtanulni, hogyan lehet elsimítani a dolgokat, de az a tény, hogy
lefeküdtem a vőlegényével, valahogy eltompította béketeremtő ösztöneimet. Nem igazán volt
kedvem beleavatkozni a dologba, és a többiek sem akartak részt venni abban, amit kettejüknek
kellett tisztázniuk, így csak a vállunkat vonogattuk.

Az az igazság, hogy Dex vereséget szenvedett. Eltűnődtem, vajon ennek van-e valami köze a
hangulatához. Talán zavarta, hogy engem Marcusszal lát együtt. Nem volt ez kifejlett féltékenység,
de arra hasonlított – éppen úgy, mint az én esetemben. Vagy talán csak Darcyval kapcsolatban
gondolkodott el egy kicsit, észrevette, hogy mennyire szeret irányítani és parancsolni. Én mindig is
tisztában voltam Darcy elvárásaival – ezeket egyszerűen nem lehetett nem észrevenni –, de az
utóbbi időben egyre kevésbé voltam toleráns vele szemben. Kezdett elegem lenni belőle, meg
abból, hogy mindig úgy kell csinálnom a dolgokat, ahogy ő akarja. Talán Dex is valami hasonlót
érzett.

– Mit reggelizünk? – kérdezte Marcus hangos ásítással. Claire a gyémántberakásos Cartier-jára

pillantott.

– Mármint, hogy mit ebédelünk?

Sorra vettük a lehetőségeket, és végül elhatároztuk, kihagyjuk a zsúfolt East Hampton-i

éttermeket. Hillary elárulta, hogy két nappal korábban megvette a legszükségesebb élelmiszereket.

– Vagyis a müzliszeleteket? – kérdezte Marcus.

– Tessék. – Hillary tálkákat, kanalakat és egy doboz rizspelyhet tett az asztalra. – Jó étvágyat!

Marcus felnyitotta a dobozt, öntött a tálkájába egy kis rizspelyhet. Rám nézett az asztal másik
végéből.

– Kérsz?

Bólintottam, és elkészítettem az adagomat. Marcus senki mást nem kínált meg, csak betolta a
dobozt az asztal közepére.

– Banánt? – kérdezte.

– Igen, kérek.

Meghámozott egy banánt, belekarikázta a tálkájába meg az enyémbe; hol az egyikbe, hol a
másikba pottyantott egy szeletkét. A nyomott, barnás részt a saját táljába tette. Megosztoztunk egy
banánon. Ez jelent valamit! Miközben Marcus szeletelt, és a héjában hagyta a banán csücskét, Dex
rám villantotta a szemét.
 Pár órával később végre készen álltunk arra, hogy lemenjünk a partra. Claire és Darcy divatos
vászontáskával jelent meg, amelyek tele voltak vadonatúj, puha strandtörölközőkkel, magazinokkal,
naptejjel és testápolóval, termoszokkal, sminkcuccal. Persze a mobiljukat is magukkal hozták.
Hillary csak egy kis törülközőt meg egy frizbit hozott magával. Én a középutas megoldást
képviseltem: vittem egy strandtörülközőt, egy discmant meg egy palack vizet. Szépen, libasorban
vonultunk. Ahogy végigklaffogtunk a járdán, megállapítottam, ez a nyár legjellegzetesebb hangja.
A sor elején Claire, a végén Hillary haladt, közrefogva a házban lakó párt és majdnem-párt.
Átvágtunk a parti parkolón, és felkapaszkodtunk a dűnére. Megálltunk egy pillanatra, hogy abban
az évben először és együtt végigpillantsunk az óceánon. Örültem, hogy már nem a szárazföld
közepén lévő Indianában élek, ahol az emberek a Michigan-tó környékére gondolnak, ha azt
mondják: „Lemegyünk a partra.” A látvány csodálatos volt, majdnem sikerült elfeledtetnie velem,
hogy lefeküdtem Dexszel.

A zsúfolt parton Dex ment elöl, talált egy jó helyet félúton a d űnék és az óceán között, ahol a
homok még puha, de elég sima ahhoz, hogy leteríthessük a törülköz őnket. Marcus az enyém mellé
terítette a sajátját. Darcy a másik oldalamra, Dex pedig Darcy mellé került. Hillary és Claire velünk
szemben telepedett le. A nap ragyogott, de azért nem volt túl nagy a h őség. Claire felhívta a
figyelmünket az UV sugárzásra, meg arra, hogy manapság nem árt az óvatosság.

– Nagyon komolyan leéghetünk… Észre se vesszük, és máris megtörtént a baj! – mondta.

Marcus felajánlotta, hogy benapolajozza a hátamat.

– Kösz, nem – mondtam, de amikor látta, hogy nem igazán sikerül elérnem a hátam közepét,
elvette tőlem a flakont, és segített. Gondosan manőverezett a kezével a fürdőruhám szélénél.

– Kenj be, Dex! – mondta Darcy vidáman. Ledobta a fehér sortját (a fekete bikinije volt rajta), és
leguggolt Dex elé. – Tessék. A kókuszolajjal, légyszi!

Claire felnyögött, hogy abban az olajban nincs semmi, ami védene a káros sugárzástól, és
kijelentette, túl idősek vagyunk már ahhoz, hogy lebarnuljunk, és hogy majd Darcy is bánkódni fog,
ha megjelennek rajta a ráncok. Darcy a szemét forgatta, és közölte, hogy nem izgul ráncok miatt, ö
a mának él. Előre tudtam, hogy később menynyit fogok hallani erről a témáról; sejtettem, hogy
Darcy majd elmondja, Claire csak féltékeny, mert az ö bőre fehérről mindig rózsaszínné változik,
nem képes lebarnulni.

– Majd megbánod, ha negyven leszel – mondta Claire, akinek az arcát teljesen beárnyékolta az a
hatalmas szalmakalap.

– Nem fogom megbánni, majd lézeres mélyhámlasztást csináltatok. – Darcy megigazította a

bikinije felsőjét, és gyors, céltudatos mozdulatokkal beolajozta a lábszárát.

Már több mint tizenöt éve néztem, hogy keni magára a napolajat. Minden nyáron az volt a célja,
hogy bronzbarna lesz. Gyakran kifeküdtünk az udvarukra, egy nagy doboz keksszel meg egy flakon
napolajjal. Időnként fogtuk a kerti slagot, és lelocsoltuk magunkat. Kész kínszenvedés volt az
egész, de végigcsináltam, mert azt hittem, hogy a bronzos szín azonos a dics őséggel. Az én b őröm
éppen olyan fehér, mint Claire-é, ezért Darcy simán beelőzött a bámulásban.

Claire tett egy megjegyzést, hogy kozmetikai műtétekkel nem lehet gyógyítani a bőrrákot.

– Jaj, az ég szerelmére! – kiáltott fel Darcy. – Akkor maradj a francos kalapod alatt!
 Claire kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de gyorsan be is csukta. Látszott rajta, hogy
megsértődött.

– Bocs. Csak segíteni akartam. Darcy békítő mosolyt villantott rá.

– Tudom, édes, én meg nem akartam így rád förmedni.

Dex rám nézett, grimaszt vágott, mintha azt mondta volna, de szeretné, ha már mind a ketten
befognák a szájukat. Napok óta ez volt az els ő közvetlen kommunikációnk. Engedélyeztem
magamnak, hogy visszamosolyogjak rá. Az arcán megjelent egy diadalmas mosoly. Olyan jóképű
volt, hogy már szinte fájt. Mintha a napra néztem volna… Felállt, hogy megigazítsa a törülköz őjét,
amit félrefújt a szél. A hátára néztem, aztán a lábszárára, és feltörtek belőlem az emlékek. Az
ágyamban volt. Nem mintha meg akartam volna ismételni a dolgot, de… Ó, milyen csodás teste
van! Karcsú, mégis erős. Nem vagyok a testek megszállottja, de a tökéletes formákat én is tudom
értékelni. Amikor visszaült, gyorsan félrefordítottam a fejem.

Marcus megkérdezte, akar-e valaki frizbizni. Mondtam, hogy én nem, mert túl fáradt vagyok, de
közben arra gondoltam, semmi pénzért nem rohangálnék a homokon. Persze, hogy a tankinimb ől
állandóan kivillanjon a puha, fehér hasam! Hillary persze ebben is benne volt. A két strandimádó
elment játszani, mi meg ott főttünk tovább a törülközőkön.

Darcy ránézett Dexre.

– Add ide a pólómat!

– Légyszi?

– A légyszi, az mindig ott van – mondta Darcy.

– Akkor mondd ki! – Dex bekapott egy fahéjas Altoids cukorkát.

Darcy keményen rácsapott Dex hasára.

– Aú! – mondta Dex monoton hangon, hogy jelezze, egyáltalán nem fáj neki az ütés.

Darcy összeszedte az erejét, hogy megint lecsapjon, ám Dex elkapta a csuklóját.

– Próbálj viselkedni! Gyerekes vagy – mondta kedvesen. Úgy tűnt, elillant a reggeli feszültség.

– Nem vagyok! – Darcy átcsúszott Dex törülközőjére. Dex mellkasára tette az ujjait, csókot várt
rájuk.

Feltettem a napszemüvegemet, félrefordultam. Ereztem, ha azt mondanám, nem vagyok féltékeny,

becsapnám magam.

Aznap este Bridgehamptonba mentünk egy bulira. A ház hatalmas volt; a gyönyör ű, fáklyákkal
megvilágított kertben egy csodálatos, L alakú medence helyezkedett el. Végigpásztáztam az
udvaron összegyűlt vendégeket, és felfedeztem, hogy a nők többsége bíborszínű, mélyrózsaszín és
narancssárga ruhát vagy szoknyát visel. A jelek szerint nem csak én, ők is olvasták a cikkeket, hogy
vége a fekete uralmának, visszatérnek az élénk színek. Én is követtem a tanácsot, és vettem egy
citromzöld napozóruhát, ami túlságosan feltűnő és megjegyezhető volt ahhoz, hogy augusztus előtt
újra felvegyem. Ez azt jelentette, hogy egy-egy viselése százötven dolláromba került, de mégis
elégedett voltam a választással. Egészen addig, amíg a társaságban egy karcsú szőkén felfedeztem
egy ugyanolyan ruhát, csak éppen két számmal kisebb méretben. A nő sokkal magasabb volt, mint
én, így a ruhája jóval rövidebbnek hatott, láthatóvá tette azokat a hosszú, bronzbarna combokat.
Tudatosan törekedtem rá, hogy mindig a medence átellenes oldalán maradjak; nem akartam a
közelébe kerülni.

Bementem a fürdőszobába, és visszafelé jövet, ahogy Hillaryt kerestem, összefutottam Hollis és

Dewey Malone-nal. Beszélgetni kezdtünk. Hollis korábban a mi cégünknél dolgozott, de egy nappal
azután, hogy eljegyezték egymást Dewey-val, felmondott. Dewey-t még véletlenül sem lehet
vonzónak nevezni, és humora sincs, viszont óriási vagyonnal rendelkezik. Vagyis pont megvan
mindene, ami Hollist érdekli. Érdekes volt hallgatni, amikor Hollis arról áradozott nekünk, hogy
Dewey-nak olyan „nagy szíve” van, blablabla. Így akarta leplezni a valódi indítékait, de hiába,
átláttunk rajta. Irigyeltem Hollist, hogy sikerült kikerülni a céges pokolból, de magamban
megállapítottam, szívesebben gürizek ott, mint hogy Dewey felesége legyek.

– Jaj, annyival jobb most az életem! – csicseregte. –Az a cég, az maga a méreg! Teljesen
tönkretett! Azt hittem, hiányolni fogom az intellektuális stimulációt, de… Nem. Most jut id őm rá,
hogy klasszikusokat olvassak, és gondolkodjak. Remek! Olyan… felszabadító érzés!

– Aha. Tényleg klassz lehet – mondtam, és gondolatban feljegyeztem, hogy ezt mindenképpen el
kell mesélnem Hillarynek.

Hollis folytatta; mesélni kezdett a parkra néző, tetőtéri lakásukról, meg arról, hogy jaj, mennyit
dolgozott a berendezésén és a dekorációkon, és hogy három lakberendezőt is ki kellett rúgnia, mert
egyikük sem volt képes felfogni, hogy mit vár el tőlük. Dewey semmivel nem járult hozzá a
beszélgetéshez, csak ropogtatta a jégkockákat, és unott képet vágott. Egyszer rajtakaptam, hogy
Darcy fenekét bámulja, ami tényleg jól mutatott abban a feszes, mályvaszínű kaprinadrágban.

Váratlanul mellettem termett Marcus. Bemutattam őt Dewey-nak és Hollisnak. Dewey kezet

rázott vele, aztán folytatta a szótlan, bamba bámészkodást. Hollis azonnal megkérdezte Marcustól,
hogy hol lakik, mivel foglalkozik. A Murray Hill és a marketingesmunka nem gyakorolt rá túl nagy
hatást, mert nagyon hamar talált valami kifogást, és Dewey-val együtt továbbment, hogy méltóbb
beszélgetőpartnereket találjanak.

Marcus felvonta a szemöldökét.

– Dewey, mi?

– Igen.

– Ennek karót dugtak a seggébe, vagy mi? Nevettem.

Marcus állati büszke volt a viccére, meg arra, hogy sikerült megnevettetnie.

– Szóval… Jól érzed magad?

– Azthiszem… Te?

Megvonta a vállát.

– Ezek az emberek hajlamosak arra, hogy komolyan vegyék magukat.

 – Ez a Hamptons.

Végigpillantottam a vendégeken. Hát, a parti nagyon távol volt az indianai hússüt ős buliktól.
Részben elégedett voltam, hogy sikerült kiszélesítenem a látókörömet, de részben kényelmetlenül
éreztem magam, mint mindig, ha hasonló helyeken kellett megjelennem. Ennek ellenére poz őr
vagyok, megpróbálok olyan emberekkel vegyülni, akik Indianát valami isten háta mögötti vidéknek
tartják, amire csak azért van szükség, hogy legyen valami Aspen és Los Angeles között.

Láttam, Darcy egymás után teszi a köröket, Dex meg végig ott van mellette. Darcyban már semmi
indianai nem maradt, ahogy elnéztem, simán elhittem volna róla, hogy a Park Avenue-n n őtt fel. A
gyerekei mindenesetre már manhattaniek lesznek. Én úgy terveztem, hogy amikor gyerekeim
lesznek – ha lesznek egyáltalán –, kiköltözünk valamelyik kertvárosba.

Ránéztem Marcusra, és megpróbáltam elképzelni, ahogy visszahúzza a srácunk háromkerek űjét az

úttestről. Lenéz a kiskölyökre, akinek az arca maszatos a jégkrémtől, és ráparancsol, hogy tessék a
járdán maradni! A srácnak ugyanolyan szemöldöke van, mint Marcusnak, kétoldalt felfelé
emelkedik, amitől úgy néz ki, mintha egy V betűt rajzoltak volna a szeme fölé.

– Gyere – mondta Marcus. – Igyunk még egyet.

– Jól van – feleltem, miközben szemmel tartottam az én ruhámat viselő szőkét.

Ahogy átmentünk a medence melletti bárpulthoz, megint Indianára gondoltam; magam elé
képzeltem Annalise-t és Greget, meg a szomszédaikat, akik a frissen vágott középnyugati gyepen
partizgatnak. Ott senki sem foglalkozik azzal, ha két ember ugyanolyan, a Gapben vásárolt
khakiszínű sortot visel.

A parti után találtunk egy másikat, és végül, szokás szerint a Talkhouse-ban fejeztük be az estét,
ahol ismét táncoltam Marcusszal. Három óra körül valamennyien beszálltunk a kocsiba, és
hazamentünk. Hillary és Claire azonnal lefeküdt, a két pár viszont a nappaliban maradt. Darcy és
Dex egymás kezét fogva üldögélt. Marcus meg én az övék melletti kanapén ültünk, de nem értünk
egymáshoz.

– Jól van, srácok. Ideje lefeküdnöm – állt fel Darcy váratlanul. Ránézett Dexterre. – Jössz?

A pillantásom találkozott Dexterével, de mindketten azonnal félrekaptuk a tekintetünket.

– Igen – mondta Dex. – Mindjárt megyek. Hármasban még beszélgettünk pár percet, aztán
hallottuk, hogy Darcy a lépcső tetejéről hívja Dexet.

– Gyere már, Dex! Egyedül akarnak lenni!

Marcus zavartan vigyorgott, én meg a karomon lévő egyik szeplőt bámultam.

Dex megköszörülte a torkát, köhintett, és nagyon hivataloskodó arcot vágott.

– Oké. Azt hiszem, felmegyek. Jó éjszakát!

– Jól van, haver. Holnap találkozunk – mondta Marcus.

 Én is elmotyogtam egy „Jó éjt!”-et, és olyan kényelmetlenül éreztem magam, hogy fel se néztem,
amikor Dex kiment a szobából.

– Végre! – mondta Marcus. – Végre kettesben lehetünk! Furcsa módon hiányzott Dexter; a
helyzet valahogy arra emlékeztetett, amikor Hunter elment, és otthagyott engem Joey-val a Duke
koleszának társalgójában. Gyorsan félretoltam az emléket, és rámosolyogtam Marcusra.

Közelebb húzódott hozzám, és anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, mint az els ő alkalommal,
megcsókolt. Elég kellemes csók volt, talán még kellemesebb, mint az els ő. Valami miatt az a Brady
Bunch-epizód jutott eszembe, amikor Bobby, közvetlenül azután, hogy megcsókolta Millicentet
(akiről nem tudta, hogy mumpszos), tűzijáték-rakétákat lát. Emlékszem, amikor először láttam a
jelenetet, arra gondoltam, egyszer majd én is fogok látni ilyen rakétákat, addig a napig azonban ez
nem történt meg velem. Marcus csókja nem volt se jobb, se rosszabb, mint előtte a többieké.

Csókolózás közben kezdtünk rátérni a következő fázisra, de hirtelen megszólaltam:

– Azt hiszem, le kellene feküdnünk…

– Együtt? – kérdezte. Éreztem, hogy csak tréfál.

– Nagyon vicces! – feleltem. – Jó éjszakát, Marcus.

Még egyszer megcsókoltam, majd felmentem az emeletre, és Dex meg Darcy csukott ajtaja el őtt
elhaladva bementem a szobámba.

Másnap reggel meghallgattam a hangpostámat. Les, a f őnököm három üzenetet hagyott. Akár
Jehova tanúja is lehetne, annyira nem foglalkozik a szabadnapokkal, a vakációkkal. Közölte, hogy
„holnap, kora délután át akar nézni pár dolgot”. Tudtam, szándékosan nem jelölt meg pontosabb
időpontot, direkt nem közölte, mikor találkozzunk az irodában, vagy mikor hívjam fel – így biztos
lehetett abban, hogy a Memorial Day vakációm félbeszakad. Hillary azt mondta, ne foglalkozzam
vele, tegyek úgy, mintha nem kaptam volna meg az üzenetet. Marcus azt javasolta, küldjek neki egy
válaszüzenetet, és közöljem vele, hogy „kapja be, ez egy nemzeti ünnep”. Nem érdekelt, mit
mondanak, természetesen kötelességtudóan megnéztem a vonatok és a buszok menetrendjét, és
elhatároztam, hogy délután, még a csúcsforgalom előtt elindulok. Valahol mélyen, legbelül
tisztában voltam azzal, hogy a munka ezúttal csupán kifogás a számomra. Elegem volt abból a
bizarr helyzetből. Kedveltem Marcust, de eléggé lelombozó egy olyan fickó közelében lenni, akire
Hillary azt mondaná, hogy „potenciális partner”. Még fárasztóbb volt állandóan kerülgetni Dexet.
Kerültem, amikor egyedül volt, kerültem, amikor Darcyval volt. Kerültem a vele és az Incidenssel
kapcsolatos gondolatokat is.

– Tényleg vissza kell mennem – mondtam olyan hangon, mintha erre vágynék a legkevésbé.

– Nem mehetsz el! – jelentette ki Darcy.

– Muszáj.

Amikor duzzogni kezdett, rá akartam mutatni, hogy eddig, a Hamptonsban töltött id ő kilencven
százalékában hisztizett, és ehhez nekem nincs túl sok kedvem, de végül csak azt ismételtem meg,
hogy muszáj elmennem.

– Te aztán tudod, hogy kell kinyírni a jó hangulatot? –Nem tehet róla, Darcy, hogy dolgoznia kell
– mondta

Dex. Talán azért állt mellém, mert Darcy őt is megvádolta már, hogy megöli a jó hangulatot.
Esetleg pontosan azért szerette volna, ha elmegyek, amiért én is menni akartam.

Ebéd után összecsomagoltam, és lementem a nappaliba, ahol a többiek lustálkodtak, tévézgettek.

– Kivinne valaki a buszhoz? – kérdeztem, arra számítva, hogy Darcy, Hillary, esetleg Marcus fog
jelentkezni, de Dex reagált elsőként.

– Persze, elviszlek – mondta. – Úgyis ki akartam menni a boltba.

Elköszöntem a többiektől. Marcus megszorította a vállamat, és közölte, hogy a következő héten

felhív.

Aztán elindultunk. Dexszel, ketten. Egyedül voltunk. Négy teljes mérföldön keresztül.

– Jól érezted magad a hétvégén? – kérdezte, ahogy kitolattunk a ház el ől. A hangjában nyoma sem
volt annak az incselkedésnek, amit közvetlenül az Incidens után felfedeztem benne. Ráadásul
Darcyval ellentétben ő nem érdeklődött Marcusról; talán azért nem, mert menet közben evidenssé
vált, hogy sikerült összejönnünk.

– Igen, kellemes volt – mondtam. – És te?

– Persze – felelte. – Tényleg kellemes volt…

Rövid hallgatás után a munkáról, a közös barátainkról kezdtünk beszélgetni, azokról, akiket még a
jogi egyetemen ismertünk meg, vagyis csupa olyasmiről, amiről az Incidens előtt szoktunk. A jelek
szerint a dolgok visszatértek a normál kerékvágásba, már amennyire visszatérhettek azután, hogy
elkövettük azt a bizonyos hibát.

A kelleténél korábban értünk ki a buszhoz. Dex beállt a parkolóba, oldalra fordult az ülésben, és
olyan tekintettel nézett rám azzal a zöld szemével, hogy félre kellett fordulnom. Megkérdezte, mit
csinálok kedd este.

Azt hittem, ez is csak egy olyan udvariassági kérdés, mint a többi, ezért hadarni kezdtem:

– Ó, dolgozom! A szokásos… Pénteken lesz egy vallomástételem, de még hozzá se láttam az

előkészületekhez. Eddig csak olyan kérdéseim vannak, hogy „Le tudná bet űzni a vezetéknevét?”,
meg „Jelen pillanatban van olyan, folyamatban lévő peres ügye, ami miatt nem válaszolhat a jelen
ügyben felmerülő kérdésekre?” – Idegesen felnevettem.

Az arca komoly maradt. Nyilvánvaló volt, hogy nem érdekli a vallomástétel.

– Nézd, találkozni szeretnék veled, Rachel. Nyolcra átmegyek. Kedden.

Attól, ahogy ezeket a szavakat kimondta – inkább kijelentés volt, mint kérés –, megfájdult a
gyomrom. Ez nem pontosan az a gyomorfájás volt, amit a vakrandik el őtt szoktam érezni, nem is az
az idegesség, ami a vizsgák előtt vett rajtam erőt. Ez nem a „most biztos szét fognak szedni valami
miatt” érzés volt, és nem is az a szédülés, ami akkor jön, amikor valaki, aki tetszik nekem, egy
mosollyal vagy egy hétköznapi hellóval nyugtázza a jelenlétemet. Ez valami más volt. Valami
olyan fájdalom, amit ismertem ugyan, mégsem tudtam hová tenni.
 Az arcomról leolvadt a mosoly, éppen olyan komoly lettem, mint ő. Szerettem volna kijelenteni,
hogy meglep a kérésével, hogy váratlanul ért a dolog, de azt hiszem, valamilyen szinten
számítottam erre, sőt ebben reménykedtem azóta, hogy felajánlotta, kivisz a buszhoz. Nem
kérdeztem meg, miért akar találkozni velem, vagy hogy miről akar beszélni. Nem mondtam se azt,
hogy dolgoznom kell, se azt, hogy nem tartom jónak az ötletet. Csak… bólintottam.

– Oké.

Azt mondtam magamban, hogy csupán egyetlen oka van annak, hogy beleegyeztem a látogatásba,
csak azért mondtam neki igent, hogy végre fejezzük be a köztünk történt dolog tisztázását. Úgy
éreztem, ezzel nem követek el további árulást Darcy ellen, semmi rosszat nem teszek neki, éppen
ellenkezőleg: megpróbálom helyrehozni az okozott kárt. Azt mondtam magamban, hogy Dexet
csupán azért akarom látni, mert hiányzik nekem, mint régi, jó barát. Eszembe jutott a
születésnapom, meg a 7B-ben töltött idő, mielőtt egymásba gabalyodtunk; eszembe jutott, mennyire
élveztem a társaságát, és azt, hogy végre kikerült Darcy fennhatósága alól. Igen, hiányzott a
barátsága. Én is beszélni akartam vele. Ennyi volt az egész.

Megérkezett a busz, az utasok szép sorban felszálltak. Kiszálltam a kocsiból. Egyetlen szót sem
szóltunk egymáshoz.

A buszon az ablak mellett ültem le, egy idegesít ő, szőke csaj mögé, aki túl hangosan beszélt a
mobilján. Hirtelen rájöttem, mi az a fájdalom a gyomromban. Ugyanezt éreztem azután, hogy
lefeküdtem Nate-tel a kapcsolatunk utolsó napjaiban, kicsivel azelőtt, hogy dobott a miatt a hippis
gitáros nő miatt. A fájdalmat egy másik ember iránt érzett szeretet és a félelem elegye okozta. A
félelemé, hogy elveszítek valamit. Abban a pillanatban tudtam, ha megengedem Dexnek, hogy
átjöjjön, kockára teszek valamit. A barátságunkat. A szívemet…

A szőke csaj csak dumált, dumált, túl sokszor használta a „hihetetlen” meg a „csodás” szavakat,
hogy beszámoljon „szörnyen lekurtított” hétvégéjéről. Elárulta, hogy „rettenetes migrénje” volt
valami „szupi partin”, attól a „csuda jó muritól”. Szerettem volna rászólni, hogy ha esetleg
valamivel halkabban beszélne, akkor talán csökkenne a fejfájása. Lehunytam a szemem, és azt
kívántam, bárcsak merülne le a mobilja. Közben persze tudtam, a bennem felgyüleml ő, egyre
duzzadó idegesség miatt akkor sem tudnék aludni, ha abbahagyná ezt a visítozó csicsergést. Ez az
érzés… Egyszerre volt jó is meg rossz is – ahhoz hasonlított, mint amikor túl sok Starbucks kávét
iszom. Izgalmas és félelmetes, mintha arra várnék, hogy egy hullám összecsapjon a fejem fölött.

Mert valami közeledett felém, és semmit sem tehettem, hogy megállítsam.

Kedd este, nyolc előtt húsz perccel… Otthon voltam. Egész nap nem hallottam Dex felől, ezért
feltételeztem, hogy el fog jönni. Zuhanyoztam, megmostam a fogam. A konyhában meggyújtottam
egy illatgyertyát, mert tartottam tőle, hogy még ott lebeg a levegőben az előz ő esti thai kaja szaga,
amit magányosan, ünnepi vacsoraként fogyasztottam el. Fekete csipkés bugyit és melltartót vettem
fel… Tudtam, tudtam, tudtam, hogy semmi sem fog történni, de mégis… Farmert húztam,
felkaptam egy pólót. Feltettem némi szemfestéket meg egy kis szájfényt. Lazának, könnyednek
akartam tűnni, pedig pontosan nem így éreztem magam.

Pontban nyolckor felcsengetett hozzám Eddie, Jósé helyettese.

– Vendége érkezett! – jelentette be.

 – Köszönöm, Eddie. Küldje fel, kérem.

Pár perccel később Dex jelent meg az ajtóm előtt. Sötét öltönyén alig lehetett észrevenni a szürke
hajszálcsíkokat. Kék ing és vörös nyakkendő volt rajta.

– A kapusod olyan furcsán somolygott – mondta. Belépett a lakásomba, és olyan bizonytalanul

nézett körül, mintha először járna ott.

– Lehetetlen – mondtam. – Csak képzelted.

– Nem. Tényleg. Somolygott. Felismerek egy somolygást, ha látom.

– Pedig ez nem Jósé. Nem az a kapus… Ő Eddie. Neked rossz a lelkiismereted!

– Már megmondtam. Nem érzek bűntudatot a miatt, amit tettünk – mondta, és a szemembe nézett.

Úgy éreztem, mintha belezuhannék a szemébe, és egyszeriben megfeledkeztem arról, hogy jó

ember, jó barát akartam maradni. Idegesen félrefordítottam a fejemet, és megkérdeztem Dext ől, kér-
e valamit inni. Azt felelte, egy pohár víz jólesne neki. Jég nélkül. Éppen kifogytam a palackos
vízből, ezért kinyitottam a csapot, és addig folyattam a vizet, amíg jó hideg lett. Megtöltöttem két
poharat, és leültem Dex mellé, a szófámra.

Ivott pár hatalmas kortyot, azután letette a poharat a kávézóasztalomra, egy poháralátétre. Én is
belekortyoltam a vízbe. Éreztem, Dex engem bámul, de nem néztem vissza rá. Magam elé
meredtem, és rájöttem, hogy az ágyamat nézem. Az ágyamat, ahol az Incidens lezajlott. Arra
gondoltam, ideje lenne szereznem egy nagyobb lakást, vagy legalább valahogy elválasztani az
ágyamat a helyiség többi részétől.

– Rachel – mondta. – Nézz rám! Rápillantottam, aztán az asztalkámra néztem. Megfogta az állam,
maga felé fordította az arcomat. Éreztem, hogy elpirulok, de nem húzódtam el.

– Tessék? – Idegesen felnevettem. Nem változott meg az arckifejezése.

– Rachel.

– Tessék?

– Van egy problémánk.

– Tényleg?

– Egy nagy problémánk.

Előrehajolt, a bal karja a szófa támlájára csúszott. Megcsókolt. Először lágyan, aztán egyre
szenvedélyesebben. Fahéjízt éreztem a számban. Eszembe jutott, hogy egész hétvégén volt nála egy
doboz fahéjas Altoids cukorka. Visszacsókoltam.

Ha addig úgy gondoltam, hogy Marcus jól csókol, vagy el őtte Nate, vagy bárki más, akkor
tévedtem. Dexhez képes mindegyikük csak kezdő volt. Az ő csókjától megfordult velem a világ, és
ezúttal tényleg nem az ital miatt. Ez pontosan olyan csók volt, amir ől már milliószor olvastam,
amilyet számtalanszor láttam a filmeken. Nem is hittem volna, hogy a való életben is létezik ilyen.
Még sosem éreztem ehhez hasonlót. Tűzijáték, meg ami kell… Éppen olyan volt, mint Bobby
Brady meg Millicent esetében.

Hosszú, nagyon hosszú ideig csókolóztunk. Egyszer sem távolodtunk el egymástól. Nem is
váltottunk testhelyzetet; ahhoz képest, hogy milyen szenvedélyesen csókolóztunk, természetellenes
távolságban maradtunk egymástól. Azt nem tudom, hogy ő miért nem mozdult, de azt igen, hogy én
miért maradtam úgy, ahogy voltam. Nem akartam, hogy vége legyen, nem akartam, hogy hirtelen
kényelmetlen helyzetben találjuk magunkat, esetleg kérdéseket tegyünk fel azzal kapcsolatban,
hogy mégis mit művelünk. Nem akartam Darcyról beszélni, a nevét sem akartam hallani. Darcynak
semmi köze sem volt ehhez a pillanathoz. Semmi. Ez a csók önmagáért létezett. Elszakadt
mindentől, az időtől, a szeptemberre tervezett esküvőtől. Legalábbis… ezt próbáltam elhitetni
magammal.

Amikor Dex végül eltávolodott, csak azért tette, hogy utána még közelebb húzódjon hozzám,
átöleljen, és a fülembe súgja:

– Egyfolytában rád gondolok…

Én is. De én igenis ura vagyok a tetteimnek! Igen, léteznek érzések, és létezik az, amit az ember
ezekkel az érzésekkel tesz.

Elhúzódtam Dextől, de azért nem túlságosan távolra. Megráztam a fejem.

– Igen? – kérdezte halkan. Még mindig félig átölelve tartott.

– Nem lenne szabad ezt tennünk – mondtam. Szánalmas tiltakozás volt, de legalább ez is valami.

Lehet, hogy Darcy bosszantó, hogy mindenkin uralkodni akar, hogy kibontó, de attól még a
barátnőm. És én jó barát vagyok. Jó ember vagyok! Ez, aki most ezt csinálja, ez nem én vagyok!
Abba kell hagynom. Ha most nem hagyom abba, képtelen leszek tükörbe nézni!

Mégsem húzódtam el, ehelyett arra vártam, hogy Dex meggy őzzön az ellenkezőjéről; abban
reménykedtem, hogy rábeszél a dologra. És igen…

– De igen. Szabad – mondta. Magabiztos volt. Ő t nem gyötörték kételyek. A kezébe fogta az
arcomat, mélyen a szemembe nézett. – Meg kell tennünk.

A hangjában nem volt semmi ravaszság, csak… őszinteség. Arra gondoltam, Dex a barátom, akit
már azelőtt ismertem, aki már azelőtt fontos volt a számomra, hogy Darcy találkozott vele. Ó, miért
nem ismertük fel hamarabb az érzéseinket? Miért helyeztem Darcy érdekeit a sajátjaim elé?

Dex előrehajolt, és ismét megcsókolt. Lágyan, de mégis határozottan.

Ez rossz! Ezt nem szabad! – tiltakoztam magamban, de közben már tudtam, hogy kés ő, már
megadtam magam. Átléptük azt a bizonyos határt. Egyszer már lefeküdtünk egymással, de az nem
számított igazán. Részegek voltunk, felelőtlenek. Eddig a csókig, eddig a hosszú csókig valójában
semmi sem történt. Semmi, amit ne lehetett volna besöpörni a szőnyeg alá, amit ne lehetett volna
besorolni az álmok közé – amit ne lehetett volna örökre elfelejteni.

Ám most, a csók után minden megváltozott. Örökre és visszavonhatatlanul.

 Nyolc
Mindig a zuhany alatt tudtam a legjobban gondolkodni. Éjszaka az ember aggódik, töpreng,
elemez, de reggel, a forró víz alatt mindent tisztán lát. Ahogy megmostam a hajam, ahogy
beszívtam a sampon grapefruitos illatát, mindent a maga valójában láttam, és megértettem, hogy
amit Dexszel teszünk, az helytelen.

Előző este hosszan csókolóztunk, aztán a karjában tartott. Csak pár szót váltottunk. A szívem az
övé mellett kalapált, de közben arra gondoltam, hogy mivel fizikai értelemben véve nem léptünk
tovább, egyfajta győzelmet arattunk. Reggel azonban, a zuhany alatt megértettem, hogy nem így
van. Amit tettünk, az rossz. Egyszerű és világos: helytelen! Véget kell vetni neki.

Véget fogok vetni neki.

És ehhez azonnal hozzálátok!

Kicsi koromban mindig háromig számoltam magamban, mielőtt valami új dologba akartam
belekezdeni. Egyszer azon kaptam magam, hogy a körmömet rágom. Gyorsan kirántottam az
ujjamat a számból, és számolni kezdtem. Egy. Kettő. Három. Rajta! Tiszta lappal indítottam. Attól
kezdve soha többé nem rágtam a körmömet. Sok rossz szokásomtól így sikerült megszabadulnom.

Elhatároztam, most is elszámolok háromig, és lerázom magamról azt a rossz szokásomat, amit
úgy hívnak: Dex. Mindent törlők, mindent rendbe teszek.

Lassan elszámoltam háromig, azután azt a vizualizációs technikát alkalmaztam, amire Brandon
tanított; ő a baseballszezonban csinált ilyeneket. Azt mondta, elképzeli, hogy az ütője eltalálja a
labdát, hallja a koppanást, aztán látja, hogy felszáll a porfelh ő, amikor a lába becsúszik a bázisra. Ő
mindig csak a jó játékmenetekre koncentrált, és nem azokra, amiket elcseszett.

Én is ezt csináltam. Darcyra, pontosabban a barátságunkra koncentráltam, és nem Dexre meg a

vele kapcsolatos érzelmeimre. A fejemben összeállítottam egy videót, ami csupa Darcyval meg
velem kapcsolatos jelenetből állt. Láttam magunkat, ahogy ott hasalunk az ágyában, még
általánosban. A jövőnkkel kapcsolatos terveinkről beszélgettünk, hogy hány gyerekünk lesz, hogy
fogják hívni őket. Láttam Darcyt tízévesen, felkönyökölt, a szájában gumicukor, és elmagyarázta,
hogy ha valakinek három gyereke születik, a középsőnek más neműnek kell lennie, mint a két
másiknak, így mindegyikben lesz valami különleges. Persze… Mintha szabályozni lehetne az
ilyesmit!

Láttam magunkat a naperville-i középsuli termeiben, ahogy levelezgetünk óra alatt. Ő a leveleit
mindig összehajtogatta, fura kis formákat csinált a papírból, mintha origamit készítene. Amit ő írt,
az mindig sokkal szórakoztatóbb volt, mint amit Annalise, mert ő állandóan csak panaszkodott,
hogy mennyire unja már az órát. Darcy állandóan érdekes megfigyeléseket közölt az
osztálytársainkról, meg időnként a tanárokról. Kisjátékokat talált ki nekem. A lap bal oldalára
idézeteket írt, a jobb oldalára meg neveket, nekem pedig meg kellett találnom az egymáshoz
passzolókat. Jókat szórakoztam, miközben a vonalakat húzgáltam – mondjuk, amikor a „De szépen
világítasz, haver!” mondatot összekötöttem Annalise apjának nevével. (Annalise apja mindig ezt
mondta, amikor a szembejövő kocsi sofőré elfelejtette tompítani a fényszóróit.) Szóval Darcy vicces
volt. Szórakoztató. Időnként meg hihetetlenül kíméletlen, de ez csak még szórakoztatóbbá tette.
 Leöblítettem a hajamat, és közben eszembe jutott még valami, egy olyan emlék, ami korábban
nem tört felszínre. Olyan ez, mint rábukkanni egy fotóra, amin mi vagyunk, de nem is tudtunk az
elkészültéről. Darcyval elsősök voltunk a középiskolában. Tanítás után a szekrényünk előtt álltunk.
Becky Zürich, az egyik felsős lány, aki a legnépszerűbb csajok közé tartozott (nem a csini
népszerűek közé, inkább a kemények közé, akiktől féltek), elment mellettünk a fiújával, Paul
Kinserrel. Beckynek gyakorlatilag nem volt álla, túl vékony volt az ajka, szóval egyáltalán nem
lehetett szépnek nevezni, ennek ellenére sikerült meggyőznie az embereket – engem is – arról, hogy
igenis szép. Szóval, amikor Paul meg Becky elhaladt mellettünk, rájuk néztem, mert népszerű
felsősök voltak, én meg kíváncsi voltam rájuk. Talán hallani akartam, mir ől beszélgetnek, hogy
tudjam, milyen is a menő tizennyolc évesek (akkor ez milyen soknak tűnt!) élete. Azt hiszem, éppen
csak rájuk néztem, de az is lehet, hogy megbámultam őket.

Bárhogy is történt, Becky rám meresztette a szemét, ami úgy kidülledt, mint a rajzfilmfiguráké
szokott. A meresztést aztán egy hiénaszerű vicsorgás követte.

– Mit nézel? – kérdezte.

Aztán Paul is benyögött valamit:

– A sült galambot várod? – Biztos vagyok benne, hogy az a tény, hogy Beckyvel járt, Pault
szemetebbé tette. Persze az is lehet, hogy rájött: ha keménykedik másokkal, megkapja Beckyt ől a
jutalmát.

Nem tudom, az mindenesetre biztos, hogy tátva maradt a szám. Elborzadva csuktam be. Becky
felnevetett; állati büszke volt arra, hogy sikerült megalázniuk egy els őst. Aztán felkent a szájára egy
kis hamvas rózsaszín rúzst, betolt egy rágót abba a kegyetlen kis szájába, és a nagyobb nyomaték
kedvéért még egyszer rám vicsorított.

Darcy a szekrényében, a könyvei között válogatott, de elcsípte a dolog lényegét. Sarkon fordult,
és undorodva végigmérte a párost – ezt a nézést már jól begyakorolta, mesterien csinálta. Aztán
utánozta Becky vihogását, majd hátrahúzta a fejét, természetellenes pózba, és közben úgy tartotta a
száját, hogy eltűntek az ajkai. Szörnyen nézett ki, vagyis pontosan olyan volt, mint Becky.

Elfojtottam egy mosolyt, amikor láttam, hogy Becky döbbenten ránéz. Aztán összeszedte magát,
egy lépést tett Darcy felé, és odaköpte, hogy „ribanc”. Darcy rezzenéstelen arccal nézett vissza a két
felsősre, és így szólt:

– Ez még mindig jobb, mint ronda ribancnak lenni. Nem gondolod, Paul?

Na, ekkor Beckyn volt a sor, hogy meregesse a szemét, és eltátsa a száját. Csak bámult újonnan
talált ellenségére, mást nem igazán tudott tenni, mert miel őtt visszavághatott volna, Darcy már
odavágott hozzá egy újabb sértést:

– Egyébként, Becky, milyen rúzst használsz? Annyira kis tavalyi!

Hirtelen magam előtt láttam ezt a régi jelenetet, minden részletét. Láttam a szekrényünket, amit
belül Patrick Swayze Dirty Dancing-es képeivel dekoráltunk ki. Éreztem a közeli büfé jellegzetes,
tisztítószerrel átitatott fasírtra emlékeztető szagát, és hallottam Darcy hangját, azt az er őteljes és
magabiztos hangot. Paul természetesen nem válaszolt Darcy kérdésére, annyira világos volt, hogy
Darcynak igaza van; kétség sem férhetett hozzá, hogy melyikük szebb, ő vagy Becky. A
középsuliban az ilyen beszólásokkal időnként még az elsősök is megnyerhetnek egy-egy
összecsapást. Becky és Paul elhúzott, Darcy meg ott folytatta a beszélgetésünket, ahol korábban
abbahagytuk, mintha a történteknek meg a két felsősnek egyáltalán nem lenne jelentősége. Tényleg
nem volt, de tizennégy évesen beletelt egy kis időbe, míg ezt felfogtam.

Elzártam a csapot, magam köré csavartam egy törülköz őt, a fejemre egy másikat. Elhatároztam,
amint beérek a munkahelyemre, felhívom Dextert, és közlöm vele, hogy véget kell vetni a
dolognak. Ezúttal komolyan gondoltam. Feleségül fogja venni Darcyt, és én leszek a koszorúslány.
Mindketten szeretjük Darcyt. Igen, vannak hibái. Makacs, önző, szereti játszani a főnököt, de
közben lojális és kedves is tud lenni, és borzasztón szórakoztató. Ráadásul olyan, mintha a
testvérem lenne.

Amíg beértem a munkahelyemre, gondolatban begyakoroltam, hogy mit fogok mondani Dexnek;
egy alkalommal hangosan beszéltem a metrón. Amikor végre beértem, memorizálnom kellett a
szónoklatomat, hogy ne tűnjön túl mesterkéltnek. A megfelelő helyeken beleszúrtam egy-egy
jelentőségteljes szünetet. Bevágtam a „Hozzáállásommal és jövőbeli szándékaimmal kapcsolatos
deklaráció”-t; felkészültem.

Már éppen elővettem a mobilt, hogy telefonáljak, amikor megláttam, hogy kaptam egy e-mailt
Dextől. Megnyitottam. Arra számítottam, ő is ugyanarra a következtetésre jutott, mint én. A tárgy
megjelölésénél egyetlen szó szerepelt: „TE”.

Csodálatos ember vagy, és nem tudom, honnan származnak az érzések, amelyeket neked
köszönhetek. Azt viszont tudom, hogy teljesen beléd szerettem, és a legszívesebben megállítanám az
időt, hogy mindig veled lehessek, hogy soha ne kelljen másra gondolnom, csak rád. Szó szerint
mindent szeretek benned, azt is, hogy az arcodon látszanak a gondolataid, de főleg akkor szeretem
az arcodat, amikor együtt vagyunk, és a hajad hátrafogod, és lehunyod a szemed, és az ajkaid egy
picit szétnyílnak. Oké. Csak ennyit akartam mondani. Töröld a levelet.

Megszédültem, nem kaptam levegőt. Még soha, senki nem írt nekem ilyet. Újra elolvastam,
magamba szívtam minden egyes szót. Én is szó szerint mindent szeretek benned – gondoltam.

Rögtön el is illant a nagy elhatározásom. Hogyan vethetnék véget valami olyasminek, amihez
hasonlót még sosem tapasztaltam? Valaminek, amire egész életemben vártam? Eddig még senki
iránt nem éreztem ilyesmit, és… És mi van akkor, ha soha többé nem találom meg ezt az érzést? Mi
van, ha ez az a bizonyos”?

Megcsörrent a telefonom. Ahogy fogadtam a hívást, abban reménykedtem, hogy Dex lesz az, és
nem Darcy. Abban a pillanatban nem igazán tudtam volna beszélni vele. Még mindig szédültem a
levél miatt.

– Szia, kicsi!

Ethan hívott Angliából, ahol az elmúlt két évben élt. Boldog voltam, hogy hallhatom a hangját.
Ethannek „mosolygós” hangja van, mindig olyan, mintha a nevetés kerülgetné. Vele kapcsolatban a
legtöbb dolog ugyanúgy van, mint ötödikben. Még mindig együtt érz ő, még mindig angyalábrázatú,
és az arca még mindig rózsaszínűvé válik a hidegben. De a hangja, az sokkal újabb. A középsuliban
lett ilyen, a pubertással, vagyis jóval azután, hogy a kislányos rajongásomat felváltotta az igazi
barátság.

– Szia, Ethan!
 – Jogi értelemben véve meddig is érvényes felköszöntem valakit a születésnapján? – kérdezte.
Amióta elkezdtem járni a jogra, állandóan joggal kapcsolatos, időnként nyakatekert kifejezéseket
használ, de minimum célozgat a szakmámra.

Felnevettem.

– Ó, emiatt ne aggódj! Hiszen még csak a harmincadiknál tartok.

– Most utálsz? Fel kellett volna hívnod, hogy emlékeztess rá. Totál hülyének érzem magam,
hiszen tizennyolc éven keresztül egyszer sem felejtettem el. A francba! Kezdek szenilissé válni,
pedig még csak a húszas éveimben járok… Bocs, ez nem célzás volt!

– A huszonhetediket is elfelejtetted – szakítottam félbe.

– Tényleg?

– Igen.

– Nem hiszem.

– Pedig igen. Együtt voltatok Bran…

– Állj! Ki ne mondd azt a nevet! Igazad van. Elfelejtettem a huszonhetediket. Ez ugye csökkenti a
most elkövetett tettem jelentőségét? Legalább nem most szakítottam meg a sort… Szóval? Milyen?
– Füttyentett. – El sem tudom hinni, hogy harminc lettél. Még mindig tizennégynek kellene lenned.
Idősebbnek érzed magad? Bölcsebbnek? Földhözragadtabbnak? Mit csináltál a nagy estén? – Olyan
lendületesen sorozott meg a kérdéseivel, mintha képtelen lenne egy dologra összpontosítani, mintha
mindig valami újba akarna belekapni.

– Ugyanolyan. Én is ugyanolyan vagyok – hazudtam. – Semmi sem változott.

– Valóban? – kérdezte. Olyan érzésem volt, mintha a folytatást várná. Mintha tudta volna, hogy
elhallgatok valamit.

Hallgattam, de közben zakatolt az agyam. Elmondjam? Ne mondjam el? Mit fog gondolni rólam?
Mit fog mondani? Ethannel a középiskola óta közel álltunk egymáshoz, bár meglehet ősen
szórványosan léptünk kapcsolatba. De amikor beszélgettünk, mindig ott folytattuk, ahol el őz ő
alkalommal abbahagytuk. Úgy éreztem, belőle jó bizalmasom válhatna, ha egyáltalán elmondom
valakinek ezt az egyre bonyolódó történetet. Ismerte a főbb szereplőket, és ami még fontosabb:
pontosan tudta, milyen érzés az, amikor az embert átcseszik.

Remekül indultak a dolgai. Jól teljesített a SAT-vizsgán [3], évfolyammásodikként végzett, és ő

mondhatta el a búcsúbeszédet, mivel az évfolyamelső Amy Choi túlságosan csendes és szürke volt
ahhoz, hogy elnyerje a szükséges mennyiségű szavazatot. A Stanfordra ment, és miután elvégezte,
az egyik befektetési banknál kapott állást, ami azért volt furcsa, mert m űvészettörténetb ől
diplomázott, és egyáltalán nem érdekelte a pénz világa. Szinte azonnal mindent mélységesen
meggyűlölt, ami kapcsolatban állt a bankkultúrával. Kijelentette, természetellenes dolog egész éjjel
fennmaradni és dolgozni; rájött, sokkal jobban szereti az alvást, mint a pénzt. Szóval az öltönyét
laza ruhára cserélte, és a következő néhány évet a nyugati parton töltötte, folyamatosan csavargott,
tavakról és fákról készített fotókat, és rengeteg barátot gyűjtött. Elvégzett néhány írói, művészeti és
fotóstanfolyamot, közben csapos és pincér volt, nyaranta pedig Alaszkában, a halfeldolgozó
üzemekben dolgozott.

Ott, Alaszkában ismerkedett meg Brandivel, akit csak úgy emlegettem, hogy „Brandi, i-vel”, de
aztán rájöttem, hogy Ethan őszintén szereti őt, nem csak futó kalandnak tartja. Néhány hónapja
jártak együtt, amikor Brandi terhes lett (váltig állította, hogy ő is abba a szerencsétlen fél százalékba
tartozik, akik szedik a fogamzásgátló tablettát, mégis teherbe esnek, de én kételkedtem ebben).
Kijelentette, hogy az abortusz szóba se jöhet, ezért Ethan azt tette, amit helyesnek tartott. Seattle
belvárosában, a városházán házasodtak össze. Házilag készített képeslapokat küldtek szét az
ismerőseiknek, a fekete-fehér fotó hegymászás közben ábrázolta őket. Darcy persze kigúnyolta
Brandi túl feszes és túl rövid farmersortját: „Ki a fene megy hegyet mászni ilyen tangasortban?” –
kérdezgette. Ethan azonban boldognak tűnt.

Azon a nyáron Brandi világra hozott egy kisfiút. Egy csodálatos, aranyos, dundi és fekete szemű
eszkimó babát. A kékszemű Brandi nem győzött bocsánatot kérni az ugyancsak kékszemű Ethantől.
Ethan azonnal érvényteleníttette a házasságot. Brandi visszaköltözött Alaszkába, valószínűleg azért,
hogy előkerítse ottani szeretőjét.

Azt hiszem, Ethannek pontosan Brandi miatt lett elege ebb ől a laza, könnyed, szabad és kissé
szabados életmódból. Persze az is lehet, hogy csak valami újra vágyott. Átköltözött Londonba, ahol
azóta is egy magazinnak ír cikkeket, és közben egy könyvön dolgozik, amely London építészeti
remekeit mutatja be. (Ezzel a témával, az építészettel azt követően kezdett foglalkozni, hogy brit
földre lépett.) De ő már csak ilyen. Menet közben találja ki a dolgokat, és mindig készen áll arra,
hogy visszalépjen, majd tiszta lappal kezdjen egy új menetet. Sosem adta meg magát a nyomásnak,
az elvárásoknak. Ebben a tekintetben mindig is szerettem volna hasonlítani rá.

– Szóval mit csináltál a szülinapodon? – kérdezte. Becsuktam az irodám ajtaját, és kifakadtam.

– Darcy meglepetésbulit szervezett nekem, berúgtam, és összejöttem Dexszel.

Gondolom, nagyjából ez történik azokkal, akik nem szokták meg, hogy titkaik vannak. Az ilyen
emberek nem tudják, hogyan tartsák magukban az információkat. Engem tulajdonképpen már az is
meglepett, hogy eddig bírtam.

Sztatikus sistergést hallottam, ahogy a hír átjut az Atlanti-óceán túlsó partjára. Pánikba estem, a
legszívesebben visszaszívtam volna az egészet.

– Na bassza meg! Most csak ugratsz, igaz?

A hallgatásomból rájött, hogy komolyan beszélek.

– Ó, a francba! – A hangja még mindig mosolygós volt.

– Na? Mit gondolsz? – Tudnom kellett, elítél-e. Tudnom kellett, milyen véleménnyel van rólam,
és hogy Darcy mellett áll-e.

– Várj egy kicsit! Hogy érted azt, hogy összejöttetek? Ugye nem feküdtél le vele?

– De. Megtörtént.

Megkönnyebbülten hallottam a nevetését, de azért rászóltam, hogy ebben nincs semmi vicces, ez
egy komoly ügy.
 – Ó, dehogy! Ez vicces! Nekem elhiheted! Magam elé képzeltem a bal arcán lévő gödröcskét.

– Egészen pontosan mi vicces van benne?

– Tökély kisasszony kefél a barátnője vőlegényével. Ennél jobb kabarétéma nincs is!

– Ethan!

Abbahagyta a nevetést, és megkérdezte, lebuktam-e.

– Nem. Elsimítottuk a dolgot.

– Ezek szerint nem történt baj, igaz? Tévedés volt. El őfordul az ilyesmi. Az emberek hibáznak,
különösen akkor, amikor nem egészen józanok. Itt van például az én esetem Brandivel. Tudod,
Brandi, i-vel…

– Rendben, de…

Ethan megint füttyentett, aztán kimondta a legnyilvánvalóbb dolgot: Darcy tombolni fog, ha
bármi kiderül. Befutott egy hívás a másik vonalon.

– Muszáj felvenned? – kérdezte Ethan.

– Nem. Hagyom, hogy átváltson rögzítőre.

– Biztos? Talán az új barátod keres.

– Ne szórakozz, jó? – Bosszús voltam, de közben örültem is, hogy Ethan nem veszi komolyan a
dolgot, és nem kezd prédikálni. Igaz, az ilyesmi nem volt az ő stílusa, de sosem lehet tudni, hogy
valaki mikor emelkedik morális magasságokba. Ebben az esetben még felemelkednie sem kellett
volna különösebben, hiszen Darcy neki is a barátja. Nem olyan közeli, mint én, de azért id őnként
beszéltek egymással.

– Bocs, bocs! – Felnevetett. – Oké. Még egy lényeges kérdés.

– Igen?

– Jó volt?

– Ethan! Nem tudom. Részegek voltunk!

– Szóval csapnivaló volt?

– Jaj, Ethan! – mondtam, mintha nem foglalkoznék a részletekkel. Közben átvillantak az agyamon
az Incidens jelenetei; láttam, hogy az ujjaim Dexter hátába mélyednek. Láttam a részleteket is,
tökéletesek voltak, mintha egy airbrush technikával készült képet néznék, és megállapítottam, nem
volt ebben semmi csapnivaló.

– Azóta beszéltél Dexszel?

 Elmeséltem neki a hétvégénket, meg hogy randiztam Marcusszal.

– Ügyes húzás. Marcus kiállt a barátjáért. Így, ha esetleg hozzámész Marcushoz, ezek ketten
cserélgethetik a feleségeiket egymást közt.

Ezt a megjegyzést eleresztettem a fülem mellett, és folytattam a történetet. Elmondtam, hogy Dex
kivitt a buszhoz, aztán azt is, hogy mi történt előző este, még a mail tartalmát is összefoglaltam
neki.

– Hú. A francba. Szóval… Te is érzel valamit iránta?

– Fogalmam sincs – mondtam, bár közben tudtam, hogy igennel kellene válaszolnom.

– De az esküvőt még nem mondták le.

– Nem. Tudomásom szerint nem.

– Tudomásod szerint?

– így van.

Csend. Ethan már nem nevetett, így teljes erővel lecsapott rám a bűntudat.

– Mi a véleményed?

– Csak azon gondolkodom – mondta –, hogy hova akarsz eljutni ezzel az egésszel. Mit akarsz
ettől a kapcsolattól? Csak egy kaland, vagy esetleg azt szeretnéd elérni, hogy Dex lépjen vissza az
esküvőtől?

A „kaland” szó hallatán megrándult az arcom. Nem, ez nem kaland volt, ezt éreztem, ugyanakkor
nem hiszem, hogy szerettem volna, ha Dex visszalép. Megmondtam Ethannek, hogy nem tudom,
semmit sem tudok biztosan.

– Hmm… Nos, egyáltalán szóba hozta előtted az esküvőt?

– Nem. Nem igazán.

– Hmm.

– Mi van? Mit jelent ez a hümmögés?

– Azt, hogy szerintem vissza kellene lépnie.

– Miattam? – Összeszorult a gyomrom, amikor arra gondoltam, hogy én leszek a felel ős amiatt,
hogy Darcy mégsem megy férjhez. – Talán csak elbizonytalanodott, ennyi az egész…

Észrevettem, milyen reménykedővé vált a hangom, amikor kimondtam, hogy

„elbizonytalanodott”. Nem értettem, az énem egy része miért akarja, hogy ilyen szimpla legyen az
egész. Vajon mi lehet az oka, hogy boldog vagyok Dex közelében, óriási hatást gyakorolt rám az e-
mailje, ennek ellenére azt szeretném, legalábbis bizonyos szinten, hogy feleségül vegye Darcyt.

– Rach…
 – Ethan, pontosan tudom, mit akarsz mondani!

Nem tudtam pontosan, mit akar mondani, de a hangjából éreztem, hogy a dolognak köze lehet
ahhoz, hogy mi fog történni akkor, ha nem tisztázódik a helyzet. Úgyis ki fog robbanni a botrány, és
ebben a robbanásban valaki – valószínűleg én – komoly sérülést fog szerezni. Valami ilyesmire
számítottam tőle, de nem akartam meghallgatni.

– Oké. Mindenesetre vigyázz magadra… A francba! Hallottam, hogy ismét felnevet.

– Mi az?

– Csak eszembe jutott Darcy… Azért ez a dolog ad némi elégtételt.

– Elégtételt? Miféle elégtételt?

– Jaj, ne csináld már! Most ne gyere nekem azzal, hogy neked nem tetszik, hogy bosszúságot
okozol neki! Olyan ez, akár az isteni igazságszolgáltatás. Darcy évekkel ezelőtt igába hajtott téged.

– Mégis miről beszél? – kérdeztem. Ő szintén meglepett, hogy ilyennek látja a Darcy és a köztem
létező barátságot. Rendben, az utóbbi időben Darcy eléggé idegesített, és azzal is tisztában voltam,
hogy nem mindig lehetett önzetlen barátnak nevezni, de az még sosem fordult meg a fejemben,
hogy bármiféle igát tett rám.

– Nem, nem tart!

– De igen.

– Nem! Nem tart! – jelentettem ki jóval határozottabban. Hirtelen nem tudtam, kit akarok
megvédeni: magamat vagy Darcyt. Igen, ott volt a veled kapcsolatos ügy, Ethan, de te err ől semmit
sem tudhatsz!

– Ne már, Rachel! Emlékszel a Notre Dame-ra? A SAT-tesztekre?

Eszembe jutott a nap, amikor lezárt borítékban mindannyian megkaptuk a tesztjeink eredményét.
Idegesek voltunk, senkinek sem mondtuk el, hogy mennyi pontot értünk el, de közben majd
meghaltunk a kíváncsiságtól, hogy a többiek hogy produkáltak. Ebédnél aztán Darcy kijelentette:

– Oké, kit érdekel az egész? Mondjuk el egymásnak a pontszámunkat. Rachel?

– Miért nem te kezded? – kérdeztem. Elégedett voltam az eredményemmel, de nem akartam én

kezdeni.

– Ne gyerekeskedj! – szólt rám. – Mondd már meg!

– Rendben. Ezerháromszáz – mondtam.

– A verbális mennyi volt? – kérdezte. Megmondtam, hogy hatszáznyolcvan.

– Szép – felelte. – Gratulálok.

Ethan volt a következő. Ő ezernégyszáztíz pontot ért el. Ezen nem lepődtünk meg. Azt már
elfelejtettem, Annalise mennyit kapott, valahol ezeregyszáz környékén.

– Nos? – néztem rá Darcyra.

– Ja? Rendben. Én ezerháromszázöt pontot kaptam. Azonnal tudtam, hogy ennyit nem kaphatott,
mivel a SAT-nál nem osztogatnak öt pontokat, csak tízeket. Ezzel Ethan is tisztában volt, mert
megrúgta a lábam az asztal alatt, és a sonkás szendvicse mögé rejtette a mosolyát.

Nem érdekelt, hogy hazudott, mindenki tudta róla, hogy nagy lódító, az viszont igenis zavart,
hogy csak azért csinálta, hogy túltegyen rajtam. Akár öt nyomorult ponttal. De nem égettük le, nem
hoztuk szóba a dolgot; nem lett volna értelme.

Aztán Darcy így szólt:

– Nos, talán mindketten bejutunk a Notre Dame-ra.

Vagyis ugyanazt játszotta, mint ötödikben, amikor ráhajtott Ethanre: mindennek úgy kellett
lennie, ahogy ő elképzelte.

Mint a legtöbb középnyugati gyerek, én is mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd a Notre
Dame-ra fogok járni. Nem vagyunk se írek, se katolikusok, de amióta a szüleim nyolcéves
koromban elvittek az egyetem amerikaifoci-csapatának egyik mérkőzésére, én is Notre Dame-os
akartam lenni. Tökéletesnek találtam az intézményt, úgy gondoltam, pontosan olyan, amilyennek
lennie kell: szép épületek, gondosan nyírt gyep, rengeteg hagyomány. A részese akartam lenni
ennek. Darcy soha a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta a Notre Dame iránt, ezért bosszantott,
hogy mégis be akar furakodni az én területemre. Persze nem aggódtam túlságosan, hogy esetleg az
én helyemre kerül be, mivel jobbak voltak az osztályzataim, valószín űleg a SAT-on is magasabb
pontot értem el, és egyébként is, a mi középsulinkból minden évben többen is bejutottak a Notre
Dame-ra.

Azon a tavaszon lassan, de sorban megérkeztek a levelek, megtudtuk, ki nyert felvételt, kit
utasítottak el. Minden áldott nap félve nyitottam ki a postaládánkat. Mike O'Sullivan – az
osztályelnökünk, akinek a családjában háromgenerációnyi Notre Dame-os öregdiák volt – kapta
meg először a jó hírt. Felvették. Arra számítottam, hogy én leszek a következő, de Darcy hamarabb
kapta meg a levelét, mint én az enyémet. Ott voltam vele, amikor megkapta, de nem nyitotta fel
előttem a borítékot. Hazamentem, és bűntudatosan abban reménykedtem, hogy elutasították.

Egy órával később felhívott. Ujjongott az örömtől.

– El sem tudom hinni! Felvettek! Te el tudod hinni?

Nem. Nem tudtam elhinni. Valahogy kinyögtem, hogy gratulálok, de teljesen összetörtem. Ez a
hír két dolgot jelenthetett. Egy: Darcy elfoglalta a helyemet. Kett ő: mindketten a Notre Dame-ra
fogunk járni, és további négy éven keresztül uralkodni fog felettem. Tudtam, ha elszakadunk
egymástól, nagyon fog hiányozni, de akkor már erős vágyat éreztem arra, hogy megteremtsem a
saját világomat, nélküle. Mivel azonban bejutott az egyetemre, többé nem létezett tökéletes
megoldás.

Ennek elleneié jobban vágytam rá, hogy felvegyenek, mint addig bármi másra. Úgy éreztem, ha
elutasítanak, a büszkeségemet tapossák sárba. Vártam, imádkoztam, és még az is megfordult a
fejemben, hogy felhívom az egyetemet, és könyörögni kezdek. Egy fájdalmas, betegít ő héttel
később aztán megjött a levelem. Pontosan olyan volt, mint amilyet Darcy kapott. Berohantam a
házba; a szívem a fülemben zakatolt. Feltéptem a borítékot, és szétnyitottam a lapot, amin rajta volt,
mi lesz a további sorsom. Majdnem… magas pontszám… de nem nyert felvételt.

Valósággal összezuhantam. Másnap alig bírtam hozzászólni a barátaimhoz, különösen Darcyhoz.

Ebédnél, miközben a könnyeimmel küzdöttem, lazán közölte velem, hogy őt nem érdekli, mégis
inkább az állami egyetemre megy tovább, mert nem akar olyan helyre járni, ahonnan engem
elutasítottak. Ezzel a nagylelkűségével még jobban felidegesített. Aztán Annalise feltette a nagy
kérdést:

– Elfoglaltad Rachel helyét, mégsem akarsz odamenni?

– Hát, először akartam, de közben meggondoltam magam. És különben is, honnan tudhattam
volna, hogy ez fog történni? Azt hittem, Rachel is bejut. A SAT-on csak pár ponttal vertem rá.

Ethannek ez már sok volt.

– Nem kaptad meg azt az istenverte ezerháromszázötöt, Darcy. A SAT-nál tízesével adják a
pontokat.

– Ki mondta, hogy ezerháromszázötöt kaptam?

– Te! – mondtuk egyszerre Ethannel.

– Én aztán nem! Azt mondtam, ezerháromszáztíz.

– Atyaég! – kiáltottam, és segítségkér őén néztem Annalise-re, de valahogy elpárolgott a

bátorsága, és azt mondta, ő már nem emlékszik, Darcy mit mondott a múltkor.

Az ebédszünet végéig azon vitatkoztunk, hogy Darcy mit mondott, és hogy egyáltalán miért
jelentkezett a Notre Dame-ra, ha nem is akart odajárni. A végén mindketten sírtunk. Darcy
hamarabb lelépett a suliból; azt mondta az ápolónőnek, hogy görcsöl a hasa. Aztán megoldódott a
dolog, mert bekerültem a Duke-ra, és sikerült bebeszélnem magamnak, hogy elégedettnek kell
lennem ezzel a fordulattal. A Duke külsőre és hangulatra is olyan volt, mint a Notre Dame: régi
épületek, gondozott campus, presztízs. Menet közben rájöttem, ez a hely talán még jobb is arra,
hogy szélesítsem a látószögemet – és hogy elhagyjam Indianát.

Ám a mai napig el szoktam töprengeni azon, hogy Darcy miért el őzött meg a Notre Dame-on.
Talán volt a felvételi bizottságban egy fiatal férfi, akinek megtetszett a fotója. Talán csak Darcy
szokásos szerencséjéről volt szó.

Bárhogy is történt, örültem, hogy Ethan felfrissítette a Notre Dame-mal kapcsolatos emlékeimet.
Ez az eset kiszorította a gondolkodásom előteréből a Becky Zurich-féle epizódot. Igen, Darcy képes
volt arra, hogy jó barátként viselkedjen – általában az is volt –, de az életem néhány fontos
pillanatában kiszúrt velem. Például ö zúzta szét az első szerelmemmel és az egyetemmel
kapcsolatos álmaimat. Ezek azért nem kis dolgok.

– Jól van – mondtam Ethannek –, de azt hiszem, egy kicsit azért eltúlzod a dolgot. Nincs itt
semmiféle iga!

– Oké, de érted, mire gondolok. A mélyben mindig ott van a versengés.

 – Lehetséges. Talán – feleltem, de közben arra gondoltam, szó sem lehet versengésről olyankor,
amikor sorozatosan ugyanaz a fél veszít.

– Bármi is történik, légyszi, tájékoztass! Érdekel, mi lesz.

Megígértem neki, hogy így teszek.

– Ó, még valami! – mondta. – Mikor látogatsz meg?

– Hamarosan.

– Mindig ezt mondod.

– Igen, de te is tudod, hogy megy ez. A munka, a hajtás… De hamarosan átmegyek. Ebben az
évben mindenképpen.

– Jól van – mondta Ethan. – Hiányzol. De most komolyan!

– Te is hiányzol.

– Egyébként… Nem ártana, ha szabadságra mennél, ha túljutsz ezen.

Miután letettük a telefont, elégedetten nyugtáztam, hogy Ethan egyetlen szóval sem utalt rá, hogy
álljak le. Csak annyit mondott, vigyázzak magamra. Elhatároztam, ezt fogom tenni. Óvatos leszek,
amikor legközelebb találkozom Dexterrel.

Kilenc
Három napon keresztül elkerülni Darcyt? Nehéz dolog. Még sosem hagytunk ki ennyi id őt úgy,
hogy közben még csak nem is telefonáltunk egymásnak. Amikor aztán végül utolért, a munkámra
hivatkoztam, azt mondtam, hihetetlenül elúsztam. Ez mondjuk igaz is volt, de közben azért rengeteg
időt találtam arra, hogy Dexről ábrándozzak, felhívjam őt, e-mailt írjak neki. Darcy megkérdezte,
vasárnap együtt tudnánk-e ebédelni. Igent mondtam, mert arra gondoltam, ideje túljutni a személyes
találkozáson. Megbeszéltük, hogy a lakásom közelében lévő EJ's Luncheonette-be megyünk.

Vasárnap déltájban elsőként érkeztem az EJ'sbe. A hely tele volt gyerekekkel. Vidám csicsergésük
oldotta az idegességemet, de még mindig feszült voltam amiatt, hogy Darcyval találkozom. A
bűntudatomat csak úgy tudtam kordában tartani, hogy elhessegettem a vele kapcsolatos
gondolataimat, már-már úgy tettem, mintha Dex egyedülálló lenne, és még mindig a jogi egyetemre
járnánk; mintha még azelőtt lennénk, hogy egy eget rengető ötlettől vezérelve bemutattam őt
Darcynak. Ám ezen a napon ezt a taktikát nem alkalmazhattam. Attól tartottam, a vele töltött időnek
az lesz a következménye, hogy minden véget ér Dexszel, ezt pedig nagyon, de nagyon nem
akartam.

Egy perccel később berobbant Darcy, a nagy, fekete Kate Spade táskájával, azzal, amit akkor
használ, amikor sok elintéznivalója van, főként, amikor az esküvő szervezésével foglalkozik.
Észrevettem, hogy a különböző esküvői magazinokból kitépett lapokkal teletömött táska tetején
kikandikál az ismerős, narancssárga mappája. Görcsbe rándult a gyomrom. Csak Darcyra
készítettem fel magam, az esküvőre nem!

Puszival köszöntöttük egymást. Mosolyogtam, megpróbáltam természetesen viselkedni. Rögtön

belekezdett egy sztoriba, Claire-ről mesélt, aki előző este vakrandizott egy Skip nevű sebésszel. Azt
mondta, nem alakult jól a dolog, mert Claire-nek nem volt elég magas a pasi, ráadásul nem kérdezte
meg tőle, hogy kér-e desszertet, és ezzel beindította Claire sóher-radarját. Arra gondoltam, hogy
azon az estén talán Skipnél is jelezhetett egy radar, a fárasztó sznobok közelségére figyelmeztető
műszer. Talán egyszerűen csak haza akart menni, és a lehető legtávolabb akart kerülni Claire-t ől.
Persze ezt nem hoztam szóba, mert Darcy nem szerette, ha kritizáltam Claire-t, pontosabban csak
akkor szerette, ha ő kezdte, én csak folytattam.

– Claire egy kicsit túl válogatós – mondta, miközben a bokszunkhoz vezettek minket. – Mintha
szánt szándékkal keresné, mi nem tetszik neki valakin.

– Azzal nincs baj, ha az ember válogatós – mondtam –, de Claire eléggé rossz tulajdonságokkal
rendelkezik.

– Mire gondolsz?

– Például arra, hogy egy kicsit sekélyes. Darcy értetlenül nézett rám.

– Ezzel csak arra célzok, hogy túl sokat foglalkozik a pénzzel, a küls ővel és a pasik
kapcsolatrendszerével.

Ezzel jelentősen leszűkíti a kínálatot, és csökkenti annak esélyét, hogy talál valakit.

– Szerintem azért annyira nem válogatós – állapította meg Darcy. – Marcusszal is randizott, pedig
neki aztán tényleg nincsenek jó összeköttetései. Valami ócska, wyomingi kisvárosból származik,
ráadásul már ritkul a haja.

– Montanából jött – mondtam, és elképedtem, mert ő is éppen olyan sekélyesnek tűnt, mint Claire.
Azt hiszem, már azóta ilyen volt, hogy megérkezett Manhattanbe, de talán egész életünkben így
viselkedett. Időnként megesik, hogy hajói ismerünk valakit, akkor hajlamosak vagyunk arra, hogy
ne olyannak lássuk az illetőt, amilyen valójában. Ő szintén reméltem, hogy sikerül figyelmen kívül
hagynom Darcy jellemének ezt az alapvető részét; talán egyszerűen csak azért, mert nem akartam
ilyen megvilágításban látni a legjobb barátnőmet. Sajnos az Ethannel folytatott beszélgetést
követően sokkal tolakodóbbnak, felszínesebbnek és erőszakosabbnak találtam, mint korábban;
egyszerűen nem tudtam átlépni a negatív tulajdonságai fölött.

– Montana, Wyoming, egykutya – mondta, és úgy legyintett, mintha ő nem a középnyugatról

származna. Mindig zavart, ahogy Darcy lekicsinyelte a saját gyökereinket; egy alkalommal még az
is előfordult, hogy Indianára tett negatív megjegyzést: isten háta mögötti, ronda helynek nevezte.

– És nekem tetszik Marcus haja – tettem hozzá. Darcy somolyogni kezdett.

– Látom, véded. Érdekes…

Nem vettem tudomást a megjegyzésről.

 – Jelentkezett mostanában?

– Párszor. Inkább csak e-mailezünk.

– Telefon?

– Párszor…

– Találkoztatok?

– Még nem.

– A fenébe, Rachel! Ne hagyd veszni a lendületet? –Kivette a rágóját, belecsomagolta egy

szalvétába. – Úgy értem, ezúttal ne szúrd el! Jobbat úgyse nagyon találsz.

Az étlapot böngészgettem, de közben elöntött a düh meg a sértettség. Hogy lehet ilyen bántó
dolgot mondani? Nem mintha bármi bajom lett volna Marcusszal, de mi az, hogy úgysem találok
jobbat? Ez mit jelent egyáltalán? Amióta a barátságunk tart, hallgatólagosan elfogadott tény, hogy
Darcy a szép, a szerencsés, az elbűvölő. Rendben, így van, de attól még nem mondhat nekem olyat,
hogy úgysem találok jobbat! Elképesztőnek találtam a merészségét. Megfogalmaztam magamban
pár választ, de aztán lenyeltem őket. Darcy fel se fogta, mekkora szemétség a megjegyzése; egy
hajszál választotta el az ostoba tapintatlanságtól. Dühös voltam, de ahogy jobban belegondoltam, a
körülményeket figyelembe véve nem volt jogom haragudni rá.

Felpillantottam az étlapról, Darcyra néztem. Olyan aggodalmas képet vágtam, hogy szerintem
mindent le tudott olvasni az arcomról. De nem foglalkozott vele. Anyám mindig azt mondta, hogy a
képemre van írva, mit érzek, mit gondolok, de ha Darcy nem akarja, semmit sem vesz észre az
egészből.

Megérkezett a pincérünk, és nem írta fel, de megjegyezte, mit kérünk. Ezzel a trükkel a pincérek
mindig nagy hatást gyakorolnak rám. Darcy pirítóst és kapucsínót kért, én egy görög omlettet, de
feta helyett cheddar sajttal, meg sült krumplit. Kett őnk közül legyen Darcy a vékony, ha akar,
átengedem neki.

Darcy elővette a narancssárga mappát, és elkezdte nézegetni a különböző listákat.

– Oké. Sokkal több tennivalónk van, mint gondoltam. Tegnap este felhívott anyám, egyfolytában
azt kérdezgette, hogy „Ezt már megcsináltátok? Azt már megcsináltátok?”, és kezdtem kiborulni.

Közöltem vele, hogy még rengeteg időnk van. Közben azt kívántam, bárcsak még több lenne.

– Három hónap, Rach. Észre se vesszük, és eltelik. Görcsbe rándult a gyomrom, amikor arra
gondoltam, hányszor fogok találkozni Dexterrel ebben a három hónapban. És mikor fogjuk
abbahagyni? Inkább előbb, mint utóbb. Esetleg… azonnal!

Amíg a pincér kihozta az ételt, elnéztem, ahogy Darcy a mappájában lapozgat, kis feljegyzéseket
ír a lapok szélére. Ellenőriztem az omlettem belsejét – cheddar sajt volt benne. A pincér nem
felejtette el, mit kértem. Miközben Darcy a tiarájával kapcsolatban nyafogott, enni kezdtem.

Bólintottam, csak fél füllel figyeltem oda, még mindig bántottak a sért ő szavak, amiket korábban
mondott.
 – Figyelsz te rám? – kérdezte végül.

– Persze.

– Jó. Akkor most mit mondtam?

– Azt, hogy fogalmad sincs, honnan szerezz tiarát. Beleharapott a pirítósába, de még mindig
kétkedő volt az arca.

– Oké. Tényleg figyeltél.

– Ezt mondtam, nem? – Megsóztam a sült krumplimat.

– Nem tudod, honnan szerezhetnék?

– Hát, Vera Wangnál láttunk párat, abban a vitrinben, a földszinten. Emlékszel? És szerintem
Bergdorfnál is van.

Eszembe jutott Darcy jegyességének első időszaka, amikor még legalább valamilyen szinten
lelkesedtem a dologért. Bár irigy voltam rá amiatt, hogy az élete ilyen szépen alakul, őszintén
örültem, és büszkén vállaltam a koszorúslányi szerepet. Eszembe jutott az is, milyen sokáig
kerestük neki a megfelelő ruhát. New Yorkban szinte valamennyi menyasszonyi ruhát megnéztük.
Elmentünk Brooklynba, Kleinfeldhez. Végigjártuk a Village áruházait és kis butikjait. Benéztünk a
Madison Avenue-n lévő nagy szalonokba, Vera Wanghoz, Carolina Herrerához, Yumi Katsurához,
Amseléhez.

Ám Darcyn sosem lett úrrá az az érzés, aminek elvileg jelentkeznie kellett volna – az, amikor az
emberben összegyűlnek az érzelmek, de annyira, hogy zokogni kezd a szalonokban. Végül sikerült
megállapítanom, mi volt a probléma. Ugyanaz, ami akkor, amikor Darcy fürdőruhákat próbálgatott.
Mindenben döbbenetesen jól nézett ki. A testhez simuló ruhák jól kihangsúlyozták keskeny csíp őjét
és magasságát. A széles, hercegnői estélyik a vékony derekát emelték ki. Minél több ruhát próbált
fel, annál inkább elbizonytalanodtunk. Végül aztán, egy hosszú, fárasztó szombati nap végén
elérkeztünk kőrútunk utolsó állomására, a Sohóban lévő Wearstattba. Elhatároztam, nem megyünk
tovább. Az a hamvas arcú lány, akit még nem tett fásulttá az élet és a szerelem, megkérdezte
Darcytól, milyennek képzelte el az esküvőjét, ezt a különleges napot. Darcy tanácstalanul vonogatta
a vállát, és rám nézett, hogy segítsek.

– Városi esküvő lesz – kezdtem.

– Imádom a manhattani esküvőket!

– Rendben. Szeptember elején lesz, szóval még számíthatunk a jó id őre… És azt hiszem, Darcy
inkább az egyszerű ruhákat kedveli, amiken nincs túl sok díszítés.

– De azért ne legyenek unalmasak – szólt közbe Darcy.

– Igen. Legyen egyszerű, de mégse legyen hétköznapi vagy jellegtelen.

A hamvas arcú lány a halántékára szorította az egyik ujját, azután elsietett, majd kisvártatva
visszajött négy, gyakorlatilag teljesen egyforma ruhával. Az volt az a pillanat, amikor elhatároztam,
hogy ezek közül fogom kiválasztani azt a bizonyosat, ami a legtökéletesebb. Miközben Darcy
felpróbálta a másodikat, egy selyemszatén, törtfehér, ejtett derekú, gyöngyös csodát, úgy tettem,
mintha levegő után kapkodnék az ámulattól.

– Ó, Darcy! Ez fantasztikusan néz ki rajtad! – mondtam. (Természetesen tényleg jól állt neki.) –
De most komolyan!

– Úgy gondolod? – kérdezte elcsukló hangon. – Biztos vagy benne?

Pár perccel később megrendeltük a ruhát, és már a kiegészítőkről tárgyaltunk. Darcyval már
nagyon régóta barátnők voltunk, de azt hiszem, először történt meg, hogy felismertem, hatással
tudok lenni rá. Én választottam ki az esküvői ruháját, a legfontosabb dolgot, amit valaha viselni fog.

– Szóval eljössz velem ma ügyintézni? – kérdezte, miközben az omlettemmel birkóztam. –

Valójában egyetlen dolog van, amit mindenképpen meg kell szereznem. A cip ő. Azt hiszem, Stuart
Weitzmannál kellene kezdenünk, utána pedig átmehetnénk a Barney'sba. Ugye eljössz velem?

Belemártottam a ketchupba egy villányi omlettet.

– Persze… De ma be kell mennem dolgozni – hazudtam.

– Jaj, neked mindig dolgoznod kell! Nem tudom, melyik őtök a rosszabb: te, vagy Dex! – mondta.
– Mostanában ő is állandóan dolgozik, valami nagy projektje van. Sosincs otthon.

Lesütöttem a szemem, a legfinomabbnak tűnő falatot kerestem a tányéromon.

– Tényleg? – kérdeztem, és az utóbbi néhány estére gondoltam, amelynek során Dex is és én is

sokáig bent maradtunk a munkahelyünkön, és egymással beszéltünk telefonon. – Hát, ez szívás.

– Nekem mondod? Dex sosem ér rá, hogy segítsen az esküv ői előkészületekben. Most már
tényleg kezd kiborítani ezzel!

Ebéd és az esküvővel kapcsolatos dolgok kitárgyalása után átmentünk a Madisonhoz, majd balra
fordulva elindultunk Stuart Weitzman felé. Ahogy beléptünk a boltba, Darcy lelkesen felpróbált
vagy egy tucat szandált, és közben elmagyarázta, hogy a kivágásuk tökéletesen passzol az ő
keskeny lábfejéhez. Végül átmentünk a bolt végébe, ahol a szatén esküvői cipőket árulták. Darcy
sorban szemügyre vette mindegyiket, és felpróbálásra kiválasztott négy párt. Végig kellett néznem,
ahogy a boltban vonulászott, mintha valami kifutón lenne. Végül a legmagasabb sarkúra esett a
választása. Már majdnem megkérdeztem tőle, biztos-e abban, hogy ez elég kényelmes lesz, de aztán
inkább hallgattam. Arra gondoltam, minél hamarabb sikerül meghoznia a döntést, annál el őbb
szabadulok.

Darcy azonban még nem végzett velem.

– Ha már itt vagyunk, átmehetnénk Elizabeth Ardenhez, hogy rúzst keressünk? – kérdezte,
miközben kifizette a cipőjét.

Kelletlenül bár, de bólintottam. Átmentünk a Fifth-hez, és közben végighallgattam a vízálló

sminkről tartott előadását, meg azt, hogy ne felejtsek el szólni neki, hogy az esküv őre vegyen egy
ilyen készletet, mert biztos benne, hogy sírás nélkül nem bírja végigcsinálni a ceremóniát.

– Persze – nyugtattam meg. – Majd szólok… Közben azt ismételgettem magamban, hogy
objektíven kell tekintenem ezekre a feladatokra, valahogy úgy, ahogy egy rendezvényszervez őnek,
aki alig ismeri a menyasszonyt, nem pedig úgy, mint az ara legjobb, legrégibb és legkevésbé lojális
barátnőjének. Ráadásul, ha segítőkész vagyok vele, talán sikerülhet szétoszlatni a b űntudatomat.
Elképzeltem, mi történne, ha Darcy esetleg rájönne, mit követtem el ellene. Ha ez megtörténne,
valami ilyesmit vágnék a fejéhez: „Igen, igaz. Lebuktam. De szeretném felhívni a figyelmedet,
hogy mindent elkövettem érted, és mindig megtettem azt, ami egy koszorúslány kötelessége!”

– Segíthetek, hölgyeim? – kérdezte az Elizabeth Arden-butik pultja mögött álló nő.

– Igen. Rózsaszínű rúzst keresünk. Valami élénk, ugyanakkor lágy, ártatlan, menyasszonynak
való rózsaszínt – mondta Darcy.

– Ön a menyasszony?

– Én. Igen. – Darcy hamis PR-mosolyt villantott.

A nő visszamosolygott rá, és határozottan bemutatott pár terméket, öt rúzst tett ki elénk a pultra.

– Tessék. Ezek mindegyike tökéletes.

Darcy közölte, hogy nekem is szükségem van egy hasonló szín ű rúzsra, mivel én vagyok a
koszorúslány.

– Milyen kedves! Testvérek? – A nő még mindig mosolygott. Nagy, szögletes fogairól a Chiclets
rágó jutott eszembe.

– Nem – mondtam.

– De olyan a számomra, mintha a nővérem lenne? –mondta Darcy egyszerűen és őszintén.

Elég vacakul éreztem magam. Elképzeltem magam a Ricki Laké m űsorban, aminek akár az is
lehetett volna a címe, hogy „A legjobb barátnőm megpróbálta ellopni a vőlegényemet”. A közönség
fújol és sziszeg és fütyül, miközben én eldadogom a bocsánatkéréseimet meg a kifogásaimat.
Elmagyarázom, hogy nem állt szándékomban bajt okozni, csak egyszerűen nem bírtam parancsolni
magamnak. Régebben sokszor elgondolkodtam, vajon hogyan találják meg azokat az embereket,
akik ilyen leírhatatlan szemétségeket követnek el. (Azon sosem töprengtem, vajon hogyan bírják rá
őket, hogy leégessék magukat az országos tévében.) Most úgy éreztem magam, csatlakozni fogok
az ilyen alávalók közé, ahol már ott van Brandi (i-vel), akit simán beelőzök szemétség tekintetében.

Ennek véget kellett vetni. Azonnal. Ott és akkor. Nem várhattam tovább. Tudatosan, józanul nem
feküdtem le Dexszel. Az, hogy azóta újra csókolóztunk? Az csak csók volt. A fordulópont az lesz,
amikor Darcy kiválasztja a menyasszonyi rúzsát. Most! Egy, keltő, három, rajta!

Aztán eszembe jutott Dexter puha haja és fahéjíz ű ajka, meg eszembe jutottak a szavai – „Szó
szerint mindent szeretek benned”. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy Dex ilyesmit érez irántam,
és persze azt a tényt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy én ugyanúgy éreztem iránta. Ennek
talán így kellett történnie. Olyan szavak kavarogtak a fejemben, mint „sors”, meg „lelki társ”,
vagyis pontosan azok, amiket ki nem állhattam a húszas éveimben. Felfedeztem az iróniát: hát nem
úgy van elvileg, hogy az ember egyre cinikusabbá válik, ahogy idősödik?

– Ez tetszik? – fordult felém Darcy csücsörítve.

– Szép – mondtam.
 – Nem túl fényes?

– Nem hiszem. Nem. Jól áll.

– Szerintem lehet, hogy egy kicsit túl fényes. Ne felejtsd el, fehérben leszek. Az sokat számít.
Emlékszel Kim Krisby esküvői sminkjére? Úgy nézett ki, mint valami kis ringyó. Én szuperül
akarok kinézni. Legyek bomba nő, de közben édes. Tudod, mint egy szűz. Egy bomba szűz.

Hirtelen és teljesen váratlanul a sírás határára kerültem. Úgy éreztem, egy percig sem bírom
tovább ezt az esküvői csicsergést.

– Darce, most már tényleg el kell mennem. Dolgoznom kell. Tényleg nagyon sajnálom…

Elhúzta a száját.

– Ne már, csak egy kicsit maradj még! Ezt nélküled nem tudom végigcsinálni! – Odafordult az
eladóhoz. –Már ne haragudjon…

A lány úgy mosolygott, mintha teljes mértékben megértené a dolgot; nem sért ődött meg. Rájött,
hogy amit Darcy mond, az tényleg úgy van, és valószínűleg azon tűnődött, vajon miféle
koszorúslány lehet az, aki egy ilyen létfontosságú pillanatban magára hagyja a menyasszonyt.

Mély lélegzetet vettem, és közöltem vele, hogy rendben, pár percet még maradhatok. Darcy
kipróbált még néhány rúzst. Miközben a rózsaszín különböz ő árnyalatai között válogatott, újra és
újra letörölte az ajkát egy smink-lemosós kendővel.

– És ehhez mit szólsz?

– Szép – mosolyogtam rá érdeklődve.

– Hát, a „szép”, az nem elég! – csattant fel. – Tökéletesnek kell lennie. Tökéletesen kell
kinéznem!

Ahogy ránéztem arra a csücsöri, eperszínű ajkára, ami olyan duzzadt volt, mintha megcsípte volna
a méh, szétfoszlott a bűntudatom utolsó morzsája is. Nem éreztem mást, csak k őkemény, vegytiszta
haragot.

Nálad miért kell mindennek tökéletesnek lennie? Miért várod el, hogy mindent tökéletes
csomagolásban kapj meg, átkötve egy Martira Stewart[4] masnival? Mit tettél, hogy megérdemled
Dexet? Én ismertem meg hamarabb. Én mutattam be neked. Nekem kellett volna ráhajtanom.
Megint a régi kérdés? Hogy miért nem tettem meg? Nyilván azért, mert rosszul mértem fel a
helyzetet. Előfordul az ilyesmi… Főként akkor, amikor valakinek olyan barátnője van, mint te;
olyan, aki azt feltételezi, hogy neki mindenből a legjobb jár; olyan, aki olyan tudatosan és
kíméletlenül ragyogja túl az embert, hogy az már kezdi alábecsülni önmagát, és egy id ő múlva mái-
nem is próbálkozik. Ez a te hibád, Darcy. A te hibád, hogy el akartad venni azt, amit nekem kellett
volna megkapnom!

Teljesen felhúztam magam, és már nagyon, de nagyon le akartam lépni Darcy mell ől. Az órámra
pillantottam, és felsóhajtottam; szinte már elhittem, hogy tényleg be kell mennem dolgozni, és hogy
Darcy az, aki már megint tapintatlan, aki már megint be akarja osztani az id őmet. Azt hiszem, a
munkám egy kicsit fontosabb, mint a rúzs, amit csak hónapok múlva fogsz viselni!
 – Sajnálom, Darce… Nem tehetek róla, de dolgoznom kell.

– Rendben.

– Nem tehetek róla – mondtam ismét. Nem tehetek róla…

Nem tehetek arról, amit Dex iránt érzek.

Dex nem tehet arról, amit irántam érez. Azokról az őszinte érzésekről.

Mielőtt megszökhettem volna, Darcy elővette a mobilját, és felhívta Claire-t, aki rögtön azt
kérdezte tőle, hogy a Bobbi Brownt próbálta-e már. Hallottam, hogy Claire a Bride's magazin
magabiztosságával jelenti ki, hogy a BB-nek csodálatos, menyasszonyoknak szánt terméksorozata
van, és hogy a rúzsaiban rengeteg a nedvesség, de mégsem csillognak túlságosan.

– Össze tudnánk futni most? – kérdezte Darcy. Az akaratossága nem ismer határokat.

Bontotta a vonalat, és odaszólt nekem, hogy rendben, elmehetek, Claire hamarosan megérkezik.
Intett; elbocsátott.

– Viszlát – mondtam. – Majd beszélünk.

– Persze. Majd. Szia.

Ahogy megfordultam, hogy induljak, még utánam dobott egy utolsó figyelmeztetést:

– Ha nem vigyázol, lefokozlak, második koszorúslány leszel, és Claire lesz az első.

Ennyit arról, hogy olyanok vagyunk, mint a testvérek.

Abban a pillanatban, ahogy kikerültem Darcy látóteréből, felhívtam Dexter mobilszámát. Alantas
húzás volt, hogy akkor hívtam Dexet, amikor Darcy az esküvővel kapcsolatos dolgokat intézi, de
nem érdekelt, mert valósággal fortyogott bennem a düh. Ezt kapja azért, hogy olyan követelőző,
parancsolgató, önző volt!

– Hol vagy? – kérdeztem Dextől köszönés után.

– Itthon.

– Ó!

– És te? Azt hittem, vásárolni mentek.

– Voltam. De azt mondtam, dolgoznom kell. Feltűnt, hogy egyikünk sem mondja ki Darcy nevét.

Mintha körbetáncoltuk volna.

– És? Tényleg dolgoznod kell? – kérdezte óvatosan.

 – Nem igazán…

– Helyes. Nekem sem. Találkozhatunk?

– Húsz percen belül hazaérek.

Dex hamarabb ért a lakásomhoz, mint én, a hallban várakozott, és közben a Metsröl társalgott
Jóséval. Boldog voltam, hogy láthatom, és megkönnyebbültem, hogy távol lehetek Darcytól.
Elmosolyodtam, köszöntem, és közben azon t űnődtem, vajon Jósé felismeri-e Dexet, emlékszik-e
arra, hogy korábban Darcyval járt nálam. Reménykedtem, hogy nem. Nemcsak a szüleimtől akarok
jóváhagyást, hanem még a kapusunktól is!

Dexszel beszálltunk a liftbe, felmentünk az emeletre, és végigsétáltunk a lakásomhoz vezető

folyosón. Szinte pezsegtem az izgalomtól, alig vártam, hogy megérintsen. Leültünk a szófára.
Megfogta a kezem, és olyan szenvedélyesen kezdtünk csókolózni, mintha viszonyunk lenne. Ez…
komoly szó. Félelmetes szó. „Viszony”… A vasárnapi iskola, meg a Tízparancsolat jutott róla
eszembe, aztán az, hogy amit teszünk, az nem házasságtörés. Egyikünk sem házas. Még.
Félretoltam a gondolatot, és megcsókoltam Dexet. Elhatároztam, nincs többé bűntudat – legalábbis
az idő következő szeletében.

Hirtelen olyan nevetségesnek tűnt, hogy ott kuporgunk azon a szófán. Az ágyam sokkal
kényelmesebb lenne… Semmi többnek nem kell történnie pusztán amiatt, hogy az ágyon vagyunk.
Ez olyan tinédzseres elképzelés. Felnőtt nő vagyok, van élettapasztalatom (bár ez meglehet ősen
korlátozott), és tudok uralkodni magamon I saját ágyamban. Felálltam, átvezettem Dexet a lakás
másik végébe. Jött velem, és közben fogta a kezem. Leültünk az ágy végébe. Dex kihúzta a lábát a
papucscipőjéből. Nem volt rajta zokni. Megmozgatta a nagyujjait, összedörzsölte a lábait. A lábfeje
szépen ívelt, a bokája karcsú volt.

– Gyere – mondta, és miközben a párnáim felé csúszott, engem is magával húzott. Er ős volt, a
bőre meleg. Az oldalunkon feküdtünk, a testünk összeért. Dex tovább csókolt, az ő oldala felé
fordultunk. Hirtelen abbahagyta I csókolózást, megköszörülte a torkát.

– Olyan különös! Hogy itt vagyok veled. Így… És mégis olyan természetes. Talán azért, mert már
régóta barátok vagyunk.

Azt feleltem, pontosan tudom, hogy érti. Eszembe jutott a jogi egyetem. Akkoriban nem mi
voltunk egymás legjobb barátai, de elég közel álltunk egymáshoz ahhoz, hogy sok mindent
megtudjunk a másikról. Igen, miközben a jogszabályokat bifláztuk, nagyon sok minden el őjött.
Gondolatban listát készítettem arról, hogy mit tudtam meg Dexről azelőtt, hogy bemutattam őt
Darcynak. Például azt, hogy Westchesterben nőtt fel. Hogy katolikus. Hogy a középiskolában
kosarazott, és úgy volt, hogy a Georgetownon folytatja a sportot. Azt, hogy van egy n ővére, Tessa,
aki a Cornellbe ment, és most Buffallóban, egy középiskolában angoltanár. Azt, hogy egészen kicsi
volt, amikor a szülei elváltak. Az apja újra megnősült. Az anyja legyőzte a mellrákot.

Aztán megpróbáltam összeszedni azt, amit Darcyn keresztül tudtam meg róla, a személyes életéről
– vagyis mindazt, amit felidéztem és átgondoltam az elmúlt pár napban. Például azt, hogy Dex
reggelente meglehetősen mogorva. Hogy esténként, lefekvés előtt mindig lenyom legalább ötven
fekvőtámaszt, és sosem hagyja a konyhapulton a mosatlan edényeket. Azt, hogy teljesen összetört,
amikor meghalt a nagyapja. Darcy csak akkor látta őt sírni. Azt, hogy Darcy előtt két komolyabb
barátnője volt, az egyiküket Suzanne Cohennek hívták, és a Goldman Sachsnál dolgozott kutató
elemzőként. Ez a Suzanne kidobta Dexet, teljesen összetörte a szívét.
 Amikor mindezt összeszedtem, rájöttem, hogy sokat tudok róla. De még többre vágytam.

– Mindent mondj el magadról! – kértem, mint valami tizennyolc éves.

Dex megérintette az arcomat, és ez képzeletbeli vonalat húzott az orromra, a szám köré. Az

államon megállt az ujja.

– Előbb te. Kettőnk közül te vagy az, aki titokzatos. Felnevettem.

– Aligha! – mondtam, és arra gondoltam, összetéveszti a félénkségét a titokzatossággal.

– De igen. Az egyetemen olyan voltál, akár egy csukott könyv. Csendesen viselkedtél, senkivel
sem akartál randizni, pedig nagyon sok srác próbálkozott nálad… Sosem sikerült valami sokat
kihúznom belőled.

Ismét felnevettem.

– Ez meg mit akar jelenteni? Akkoriban nagyon sok mindent elmondtam neked.

– Például?

Elsoroltam pár életrajzi adatot.

– Nem, nem ezekre gondolok – mondta Dex. – A fontos dolgokra. Arra, hogy mit érzel bizonyos
dolgokkal kapcsolatban.

– Zigmant gyűlöltem – mondtam bizonytalanul.

– Tudom. Rettegtél tőle. Aztán, amikor végül felszólított, nagyon ügyesen válaszoltál.

– Nem, ez nem így van… – Eszembe jutott, hogyan verg ődtem keresztül azon a vallatásnak is
beillő felelésen.

– De igen. Csak azt hitted, hogy nem. Nem olyannak látod magad, amilyen valójában vagy.

Elfordítottam a tekintetemet, a felfedeztem egy tintafoltot a paplanomon. Dex folytatta:

– Átlagosnak, hétköznapinak tartod magad, pedig benned nincs semmi, Rachel, ami hétköznapi
lenne.

Nem néztem rá. Égett az arcom.

– És most már azt is tudom, hogy elpirulsz, amikor zavarban vagy! – Elmosolyodott.

– Nem, ez nem igaz! – Az egyik kezemmel eltakartam az arcomat, bosszúsan forgattam a

szemem.

– De igen. Csodálatos vagy, de fogalmad sincs, mi a legcsodálatosabb benned.

Senki, még az anyám sem nevezett csodálatosnak.

 – És gyönyörű vagy. Teljes mértékben, lélegzetelállítóan, a legüdébb, legtermészetesebb módon.
Úgy nézel ki, mint az Ivory-lányok egyike. Emlékszel arra a reklámra? Nem, valószín űleg túl fiatal
vagy… Olyan vagy, mint egy J. Crew-modell. Természetes.

Megkértem, hogy hagyja abba. Tetszett, amit mondott, de mégis.

– Pedig így van. Hinni akartam neki.

Megcsókolta a nyakam, a bal kezét a csípőmön tartotta.

– Dex.

– Hm?

– Ki mondta, hogy az egyetemen senkivel sem akartam randizni?

– Nos… Hát nem randiztál, ugye? Azért voltál ott, hogy tanulj, nem pedig azért, hogy randizgass.
Ez világos volt.

– Egy darabig Nate-tel jártam…

– De a végén már nem.

– Mert a végén már nem akart velem járni.

– Ostoba fickó.

A plafonra emeltem a tekintetem.

– Tudtad, hogy majdnem randizni hívtalak? Ezen elnevettem magam.

– Pedig így van – mondta kissé megbántott hangon. Kétkedő tekintettel néztem rá.

– Emlékszel, amikor együtt tanultunk a magánjogi záróvizsgára?

Eszembe jutott, hogy a hüvelykujja hozzáért az arcomhoz, letörölt egy könnycseppet. Szóval… Ez
jelentett valamit?

– Pontosan tudod, mire gondolok, igaz? Ereztem, hogy megint elpirulok. Bólintottam. –Azt
hiszem… Igen.

– És amikor megkérdeztem, hazakísérjelek-e, nemet mondtál. Visszautasítottál.

– Nem utasítottalak vissza!

– Csak a feladatod érdekelt.

– Nem igaz! Csak… Nem, akkor nem gondoltam úgy, hogy… – Elcsuklott a hangom.

– Igen. Aztán bemutattál Darcynak. Tudtam, hogy nem érdekellek.

– Én csak azt hittem… Nem is hittem volna, hogy úgy is észrevettél!

 – Szerettem veled lenni – mondta Dex. – És még mindig szeretek. – Pislogás nélkül nézett rám.

Megjegyeztem, hogy kevesebbet pislog, mint bármelyik ismer ősöm. Elmosolyodott, és elmondta,
sosem vesztette el a farkasszemnéző versenyeket. Azonnal próbára kellett tennem. Nagyra
nyitottam a szemem, belenéztem az övébe. Észrevettem, hogy a bal íriszében van egy kis, sötét
pötty. Mint egy szem-szeplő.

Pár másodperccel később pislogtam egyet. Rám villantott egy diadalmas mosolyt, azután
megcsókolt. Állandóan váltogatta, milyen erővel, mennyit tol a számba nyelvéből, vagyis ideálisan
csinálta. Erről a részletről az emberek gyakran megfeledkeznek a hosszabb távú kapcsolataik során.
Éreztem, Dex esetében ez másképpen lenne, ő mindig így csókolna, bármilyen régóta lennénk
együtt.

– Mesélj Suzanne-ról – kértem, amikor eltávolodtunk egymástól. – Meg a középiskolai

barátnődről.

– Alice-ről? – Felnevetett, a fülem mögé simított egy hajtincset. – Mi van vele? Régi történet.

Mindenki tudja, egy kapcsolat elején nem célszer ű a régi barátokról, barátnőkről beszélni. Az
ember ilyen kérdéseket még akkor sem tesz fel, ha majd' belehal a kíváncsiságba. Később már lehet,
de az elején semmiképpen sem. Ezt még azoknak is célszerű betartaniuk, akik nem olyan
szabálykövetők, mint Claire. A randizás egyet jelent azzal, hogy mindkét fél számára elkezd ődik
valami új. A múlt, a befejezett – vagyis kudarcba fulladt –, régi kapcsolatok felidézéséb ől semmi jó
nem sülhet ki.

Ám ahhoz képest, hogy Dexnek éppen volt egy menyasszonya, a hajdani barátn ők felemlegetése
nem tűnt túlságosan érzékeny témának. Talán ez volt a helyzetünk egyetlen előnye.

– Szerelmes voltál beléjük? – Ezt valami oknál fogva tudnom kellett.

A hátára fordult, és a mennyezetre összpontosított. Tetszett, hogy mindig elgondolkodik a

kérdéseimen. Valahogy úgy, ahogy az egyetemen, a vizsgákon csinálta. Emlékszem, az írásbeli
vizsgák során az első negyvenöt percben üres tekintettel meredt maga elé. Egyetlen szót sem írt le,
míg nem gondolta át alaposan a választ.

Megköszörülte a torkát.

– Alice-be nem. Suzanne-ba viszont igen.

Nem csoda, hogy Darcyt mindig is zavarta ez a Suzanne. Darcy akart lenni az egyetlen, akibe Dex
valaha szerelmes volt. Emlékszem, a középsuliban hogyan piszkálgatta Blaine-t: „Nem voltál
szerelmes Cassandrába, ugye? Ugye?” Blaine végül azt mondta, hogy nem. „Csak beléd, Darcy…”

– Alice-be miért nem? – kérdeztem. Először inkább arról akartam hallani, akibe nem volt
szerelmes.

– Nem is tudom. Aranyos lány volt. Aranyosabb már nem is lehetett volna. Nem tudom miért, de
tényleg nem voltam szerelmes belé. Az ilyesmit nem lehet kontrollálni.
 Igaza volt. A szerelemnek semmi köze sincs az emberek értékéhez, a tulajdonságaik
összességéhez. A szerelem olyasvalami, amit az ember nem tud magára er őltetni. És nem tud nem
érezni sem. Persze az évek során én többször is próbálkoztam ilyesmivel. Ott volt például Joey. Két
évig jártam vele, de soha, még a töredékét sem éreztem annak, amit mondjuk Dexszel kapcsolatban.

– A középiskolában történt – folytatta. – Ugyan, menynyire lehet komoly egy annyi idős ember?

Bólintottam, és az édes kis Brandonra gondoltam. Ezután megkértem Dexet, meséljen Suzanne-
ról.

– Belé szerelmes voltál?

– Igen. De tudtam, hosszú távon nem m űködhet a dolog. Zsidó volt, és nagyon nagy elvárásokat
támasztott velem szemben. Azt akarta, hogy térjek át az ő hitére, hogy zsidóként éljek, zsidóként
neveljük fel a gyerekeinket. Ebbe talán még bele is mentem volna… Nem vagyok valami
vallásos… De azt már nem igazán tudtam elviselni, hogy ez volt számára a legfontosabb. Nem
akartam, hogy az állandó erőszakosságával valami szarrá változtasson. Úgy, ahogy az anyja tette az
apjával. Egyébként is, túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy végleg elkötelezzük magunkat… De amikor
vége lett, még jó darabig elállt a lélegzetem, ha megláttam.

– Már férjnél van?

– Furcsa, hogy ezt kérded. Éppen most hallottam az egyik közös barátunktól, hogy eljegyezték.
Úgy egy hónappal azután, hogy… – Elhallgatott; látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.

– A ti eljegyzésetek után?

– Igen – suttogta. Magához húzott, szenvedélyesen megcsókolt, és ezzel kitörölte a fejemb ől a

Darcyval kapcsolatos gondolatokat. Levetkőztünk, becsúsztunk a takaró alá.

– Fázol – mondta.

– Mindig fázom, ha ideges vagyok.

– Miért vagy ideges? Ne legyél.

– Dex – leheltem a nyakára.

– Igen, Rach?

– Semmi.

A teste ráfordult az enyémre. Már nem fáztam. Hosszú ideig csókolóztunk, felderítettük egymás
testét. Nem tudtam, mennyi idő telt el így, de közben besötétedett.

Már majdnem rászóltam, hagyjuk abba. A nyilvánvaló okok miatt, meg azért, mert arra
gondoltam, legalább addig várnunk kellene, míg együtt tudunk tölteni egy éjszakát. Aztán az villant
át az agyamon, hogy erre esetleg sosem kerülhet sor. Az, hogy valószín űleg sosem fogunk együtt
zuhanyozni, sosem fogom látni, ahogy reggelente borotválkozik. Vagy ahogy a Simday Timest
olvassa kávézás közben. Sosem fogunk kézen fogva sétálni a Central Parkban, és nem fogunk
takarón heverészni a Sheep's Meadow-n. Viszont most… Most az enyém lehet. Ezt senki és semmi
sem akadályozhatja meg.
 Csak részleteket láttam belőle, amikor mozogni kezdtünk. A barkójában az őszülő szálakat. A
vállát, azt az erős vállát. A fülkagylóját. Az ujjaim hegyével végigsimítottam a kulcscsontját, azután
még erősebben öleltem magamhoz, mint addig…

Tíz
Egyfolytában Dexre gondoltam. Tudtam, hogy nem maradhatunk együtt, hogy szeptemberben
feleségül fogja venni Darcyt, de a jelennek akartam élni, és engedélyezni szerettem volna
magamnak a rajongás napi örömeit. Azt mondogattam magamban, hogy semmi sem tart örökké,
főként az nem, ami jó. Persze az ember általában nem szembesül egy konkrét, előre tudható
határidővel. Itt van például a főiskola. Tudtam, hogy négy évig oda fogok járni, barátokat,
emlékeket és tudást szerzek, és egy előre meghatározott időpontban az egész véget fog érni.
Tudtam, hogy azon a bizonyos napon megkapom a diplomámat, összecsomagolok, és visszamegyek
Indianába; tudtam, hogy a Duke-kal kapcsolatos dolgok örökre lezárulnak. Kész, vége a fejezetnek.
Örökre. De ez a tudat természetesen nem akadályozott meg abban, hogy jól érezzem magam, hogy a
lehető legtöbbet kihozzam a lehetőségekből.

Lényegében Dexszel is ugyanezt tettem. Nem akartam azon szomorkodni, hogy véget fog érni a
dolog, mert tudtam, ezzel tönkretenném a jelenemet.

Azon az estén éppen hazaértem, amikor Dex felhívott. Még a munkahelyén volt, csak köszönni
akart, meg közölni azt, hogy hiányzom neki. Lényegében ugyanazt mondta, amit a férfiak szoktak a
barátnőjüknek, ha felhívják őket. Nem volt ebben semmi bonyolult vagy különleges. Úgy tettem,
mintha tényleg együtt lennénk, úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

Aztán, miután letettük, egy perccel később újra csöngött a telefonom.

– Szia – búgtam ugyanazon a halk, szerelmes hangon, amin korábban beszéltem. Biztosra vettem,
hogy ismét Dex hív.

– Hát ez meg milyen hang? – kérdezte Darcy. Azonnal sikerült visszarántania a valóságba.

– Hogyhogy milyen hang? – kérdeztem. – Csak… fáradt vagyok. Mi történt?

Darcy belekezdett. Ismertette a legutóbbi munkahelyi problémájával kapcsolatos részleteket. Ezek

lényege többnyire az, hogy egy papír beragadt a másológépbe, vagy hasonló. Ez a mostani eset sem
különbözött sokban a korábbiaktól. Egy hamarosan megnyíló klub számára készített szórólap
tipográfiájáról volt szó. Leküzdöttem a vágyat, hogy közöljem Darcyval, a célközönséghez tartozók
valószínűleg nem fogják észrevenni a betűhibát – inkább megkérdeztem tőle, hogy a következ ő
hétvégén ki megy át a Hamptonsba. Feszülten vártam a választ; biztos voltam benne, hogy Dexter
nevét is megemlíti. Dex korábban már elmondta nekem, hogy igen, menni fog, és meggyőzött, hogy
nekem is ott kell lennem. Azt mondta, egy kicsit talán kellemetlen lesz, de nem hagyhatjuk ki. Látni
akart.

– Nem is tudom… Lehet, hogy Claire barátai a városban lesznek. Dex jön.
 – Tényleg? Hát nem kell dolgoznia? – kérdeztem, a kelleténél talán egy kicsit meglepettebben.
Aggódni kezdtem, hogy Darcynak feltűnik a hamis hangsúly.

– Nem, éppen most fejezett be valami nagyobb fi/lelet – mondta.

– Milyen üzletet?

– Nem tudom. Valamilyet.

Dex munkája mindig untatta Darcyt. Már többször megfigyeltem, hogy akár egy sztori közepén is
képes leállítani Dexet, képes arra, hogy visszaterelje a szót a saját, szánalmás kis ügyeire. Kövér
vagyok? Ez jól áll rajtam? Eljönnél oda velem? Tedd meg értem… Ugye biztos? Én. Én. Én!

Mintha megérzett volna valamit: azt mondta, azon gondolkodik, elküld egy bemutatkozó felvételt
a Big Brother-be, hogy jó buli lenne bekerülni a m űsorba. Persze. Jó muri, az exhibicionisták
számára. Azt hiszem, engem kevesebb dolog borzaszt el jobban, mint az a gondolat, hogy
szerepeljek az országos tévében, hogy megítéltessem magam a világgal, hogy szétcincáltassam
magam.

– Szerinted kiválasztanának? – kérdezte.

– Jó esélyed van rá.

Darcy elég szép volt ahhoz, hogy kiválasszák, az egyénisége is elég színes, meg élénk is – a tévés
valóságshow-k készítőinek pontosan ilyen emberekre volt szükségük. Belenéztem a tükörbe,
tanulmányozni kezdtem az arcomat, és közben arra gondoltam, Dex azt mondta, olyan vagyok, mint
egy J. Crew-modell. Rendben, talán vonzónak lehet nevezni, de közel sem vagyok olyan szép, mint
Darcy a maga tökéletes arcvonásaival, hihetetlen arccsontjával, szépen ívelt ajkával.

Hangosan belenevetett a telefonba, és elmesélt egy újabb sztorit, ami aznap esett meg vele.
Belesajdult a fülem, ahogy hallgattam. A „fülhasogató” szó villant az agyamba. Ahogy ismét
belenéztem a tükörbe, megállapítottam, hogy közel sem vagyok szép, de valószín űleg megvan
bennem az a puha finomság, ami Darcyból hiányzik.

Csütörtökön, egy nappal azelőtt, hogy át akartunk menni a Hamptonsra, Dex átjött. Eredetileg úgy
terveztük, csak a következő héten találkozunk, de mindketten korábban végeztünk a
munkahelyünkön. Szóval… Ott voltunk. Együtt. Újra. Már szeretkeztünk. A fejemet a mellkasára
hajtottam. Ahogy beszívta a levegőt, a mellkasa kissé megemelte az arcomat. Hosszú ideig
egyikünk sem szólalt meg, de aztán hirtelen megkérdezte:

– Mondd, mit művelünk? Tessék. Itt van. A Kérdés.

Az, amit már én is ezerszer feltettem magamnak. Pontosan így, ilyen hangsúllyal. Én is pontosan
így nyomtam meg a „mit” szót.

Minden egyes alkalommal más választ adtam rá.

Követjük, amit a szívünk diktál.

Kihasználjuk a lehetőséget.
 Megőrültünk.

Önpusztítók vagyunk.

Zavarodottak vagyunk.

Lázadunk.

Dex fél a házasságtól.

Félek az egyedülléttől.

Egymásba szeretünk.

Már egymásba szerettünk.

És a leggyakoribb válasz: nem tudjuk.

Ezt vettem elő.

– Fogalmam sincs.

– Nekem sincs – mondta halkan. – Beszéljünk róla?

– Akarod?

– Nem igazán – felelte.

Megkönnyebbültem, mert én sem akartam erről beszélni. Túlságosan rettegtem attól, hogy esetleg
eljutunk valamilyen következtetéshez. Két lehetséges megoldás kínálkozott; mindkettő egyformán
félelmetes volt.

– Akkor ne beszéljünk róla. Most ne.

– Akkor mikor? – kérdezte. Valami oknál fogva ezt válaszoltam:

– Majd július negyedike után.

Találomra kiválasztott időpontnak tűnhetett, de arra gondoltam, ez a nap is különleges

jelentőséggel bírt. Ez volt a nyár közepe. Jó, rendben, a nyárból július negyedikén még több volt
hátra, mint amennyi addig eltelt belőle, de ez a hátralévő rész mindig gyorsabban telt el, mint az
előző. A június, bár egy nappal rövidebb, mindig is sokkal hosszabbnak tűnt, mint az augusztus.

– Oké – felelte.

– Július negyedikéig nem vizsgálgatunk semmit. –Olyan szigorúan fogalmaztam meg a szabályt,
mintha egy jogi vizsgán tenném. A hangom határozott volt, bár elképzelni sem tudtam, hogy
tulajdonképpen mit határoztunk el. Talán azt, hogy július negyedikén befejezzük? Vagy talán…
Nem, ez Dexnek eszébe se juthatott! Nem gondolhatta azt, hogy úgy szeretném, hogy július
negyedikén elmondjuk Darcynak, szó sem lehet az esküv őről! Biztos voltam benne, hogy nem
valami ilyesmi járt a fejében. Egyszerűen elhatároztuk, hogy… Hogy nem határozunk el semmit. Ez
minden.

Ennek ellenére valahogy megijesztett, hogy kiválasztottunk egy bizonyos dátumot. Magam elé
képzeltem egy nagy visszaszámlálót, amin rajta vannak a napok, az órák, a percek, a másodpercek.
Mint azok az órák voltak, amiket 1999-ben állítottak fel, hogy visszaszámoljanak az új évezred
kezdetéig. Emlékszem, egyszer, valamikor decemberben megálltam a Grand Central Station
közelében lévő posta előtt, és néztem, hogyan peregnek le a másodpercek az egyik ilyen órán.
Valahogy… ideges lettem. Kétségbeesett. Azonnal neki akartam esni a „tennivalóim” című
listámnak, el akartam intézni az összes elodázott telefonhívást, minden lezáratlan ügyet be
szerettem volna fejezni, de azonnal. Közben, ahogy néztem azokat a számokat, valósággal
megbénultam. Annyi tennivalóm van, úgyse jutok mindnek a végére, akkor meg… Mi értelme
bármit is csinálni?

Megpróbáltam kiszámítani, hány óra van hátra július negyedikéig. Hogy hány éjszakát tölthetünk
még együtt. Hogy hányszor szeretkezhetünk.

Megkordult a hasam. Vagy talán Dex hasa. Nem tudtam megállapítani, mert éppen rajta feküdtem.

– Éhes vagy? Rendelhetünk kaját – mondtam, és megcsókoltam a mellkasát. – Vagy esetleg

összeüthetek valamit.

Elképzeltem magam, ahogy összeállítok valami finom ennivalót. Nem tudok f őzni, de képes
lennék megtanulni. Kiváló, gondoskodó feleség lehetne belőlem.

Azt felelte, nem akarja evésre pazarolni az id őnket. Majd bekap valamit hazafelé menet. Vagy
éhesen fekszik le. Mindegy. Azt mondta, érezni akar, amíg el nem érkezik a távozás ideje.

Másnap megkérdeztem Dextől, volt-e valami gond, amikor hazaért. Homályos kérdés volt, de ő
pontosan tudta, mire célzok. Azt felelte, amikor hazaért, Darcy még nem volt otthon, így nyugodtan
le tudott zuhanyozni. Elmondta, milyen nehezére esett, hogy lemosson magáról. Elmondta, Darcy
üzenetet hagyott neki: „Tizenegy óra, és még mindig nem veszed fel a telefont. Se a munkahelyit,
se a mobilodat. Gondolom, viszonyod van valakivel. Én most elmegyek valahová Claire-rel.

Vagyis már megint a szokásos vádaskodással állt el ő. Mindig ezt csinálta, amikor Dex későig
dolgozott. Már számtalanszor megkérdezte Dextől, viszonya van-e valakivel, pedig képtelenségnek
tartotta, hogy Dex bánni ilyesmit tegyen. A személyeket, akivel összehozta Dexet, rendszeresen
váltogatta, találomra választotta ki az irodájában dolgozó nőket. Minél kevésbé volt vonzó az illető
hölgy, annál jobban csodálkozott: „Tudom, hogy szerelmes vagy Ninába” – mondta például, pedig
tudta, hogy a szóban forgó Nina molett adatrögzítő Staten Islandről, akinek a műkörmeit
strasszokból kirakott minták díszítik.

Elképzeltem, ahogy Dex előző este hazament. Az egész jelenet lejátszódott a fejemben.
Beóvakodott a lakásba, sietett zuhanyozni, hogy minél hamarabb lefekhessen, aztán várta, hogy
forduljon a kulcs a zárban. Amikor Darcy belépett a hálószobába, már azt játszotta, hogy mélyen
alszik. Darcy odaállt mellé, szemügyre vette őt a sötétben. „Na, hogy sikerült a randid Ninával?” –
kérdezte halk, kimért hangon. Dexter az öklével dörgölte a szemét, valahogy úgy, mint a tévében
szokták azok az emberek, akiket a legédesebb álmukból keltik fel valamiért. „Szia” – mondta
fáradtan, aztán úgy tett, mintha zuhanna vissza az álmába. Darcy odabújt mellé az ágyban, és
odavetett neki egy „szeretlek”-et. Dexter összeszorított foggal válaszolt: „Szeretlek”. Mi mást
tehetett volna?
 Amikor elaludt, rám gondolt; talán az járt a fejében, hogy Darcy álla túl hegyes, valósággal szúrja
a mellkasát…

Elnéztem őket a tengerparton, a víz mellett. Darcy és Dex egymás mellett állt a nem túl forró
júniusi napsütésben. Ez volt az első olyan hétvége, hogy együtt láttam őket azóta, hogy Dex meg én
józanul és lényegében előre megfontolt szándékkal lefeküdtünk egymással. Sötét napszemüveg volt
rajtam, így nyugodtan figyelhettem őket a törülközőmön fekve, nem bukhattam le. Claire közben az
esküvőről (ugyan mi másról?) locsogott valamit. Mi lesz, ha hűvös lesz az este? Vegyünk esetleg
egyforma stólákat? Esetleg valami könnyű kardigánt? Bólintottam, és valami olyasmit mormoltam,
hogy igen, ez remek ötlet.

Dex éppen akkor jött ki a tengerből. Úszott egyet, pedig a víz még szörnyen hideg. Beszélgetni
kezdtek Darcyval. Összebújva. Talán Dex arról számolt be, hogy milyen a víz hőmérséklete. Darcy
tétován közelebb lépett a tengerhez, de csak annyira, hogy a hullámok ne érjenek feljebb a
bokájánál. Mindketten mosolyogtak. Dex rárúgta a vizet Darcy lábszárára; Darcy felsikított,
megfordult, és elmenekült Dex közeléből. Láttam, ahogy az izmok megfeszülnek azon a hosszú,
napbarnított lábán. A testszínű bikinije volt rajta. A haját leeresztette, a szél időnként belefújta az
arcába. Dex nevetett, Darcy pedig úgy emelte fel a mutatóujját, mintha leszidná. Aztán elindult felé.
Incselkedtek egymással, jól szórakoztak. Fájt, ahogy néztem őket, de nem tudtam levenni róluk a
szemem. Nem bírtam elfordítani a fejem.

Úgy éreztem, mintha színházi előadást tartanának. Igazság szerint Darcy folyamatosan ezt
csinálta, de ezútlal Dex is beszállt a játékba. Biztos érezték, hogy őket nézzük. Dex is tudhatta,
hogy őt figyelem. Mindig ez történik, amikor egy társasággal megyünk ki a partra, és néhányan úgy
döntenek, hogy fürdenek vagy sétálnak egyet I víz mellett. Az óceánpart olyan, akár egy gigantikus
színpad. Teljesen természetes, hogy az emberek megbámulják egymást, ha csak egy pillanatig is.
Dex bizonyára tudatában volt ennek, de mégis eljátszotta a „boldog, vidám, fiatal pár” rá eső
szerepét. Pedig… Pedig ott kellett volna szomorkodnia a törülközőjén. Szundikálnia kellett volna,
vagy olvasnia – mondjuk valami sötét hangulatú regényt, csak hogy tudassa velem, mennyire
összezavarodott, mennyire ideges, mennyire tépelődik. De nem, ő inkább kiment a partra,
lefröcskölte Darcyt, és közben vigyorgott.

Marcus tölcsérként a szájához emelte a kezét, és odakiáltott nekik:

– Mennyire hideg?

– Állatira! – jelentette Darcy, miközben Dex hátát simogatta.

Dex már sokkal férfiasabb választ adott:

– Nem, nagyon kellemes. Gyere ide!

A harag összekeveredett bennem a megbántottsággal. El őször fordult elő, hogy megbántam az

egészet, főként azt, hogy lefeküdtem Dexszel. Ostobán éreztem magam, és hirtelen biztos voltam
benne, hogy nagyjából semmit sem jelentek a számára. A könnyek csípni kezdték a szememet,
ahogy erőt vettem magamon és elfordultam tőlük. Feltettem a fejhallgatómat. Ráparancsoltam
magamra: „Nem sírsz!”

Mielőtt megnyomhattam volna a Play gombot, Marcus megkérdezte, mit hallgatok. A randink óta
csak egyszer találkoztunk, egy gyors hétköznapi ebédre futottunk össze az irodám közelében, de
többször is felhívtuk egymást, és az egyik beszélgetés egy óránál is tovább tartott. Annak, hogy nem
került sor a második randira, csupán egyetlen oka volt: egyszerűen nem volt időnk rá. Legalábbis
Marcus ezt hitte. Ő is elfoglalt volt, én is. Ő rület, mennyi munkánk van, nem? De ez a kapu még
mindig nyitva állt, és én örültem neki. Úgy éreztem, többet kellene foglalkoznom Marcusszal. Ki
tudja, talán egyszer még érezni fogok iránta valamit. Egyszer – miután ennek a Dexter-ügynek
vége. Elmosolyodtam.

– Tracy Chapmant – feleltem. – Elég jó cédé. Bele akarsz hallgatni?

Átadtam neki a fejhallgatót. Dex és Darcy közben elindult felénk. Marcus pár másodpercre
belehallgatott a zenébe.

– Nem rossz. – Visszaadta a fejhallgatót, aztán a h űtőtáskánkhoz lépett, és előhalászott belőle egy
doboz kólát. – Kérsz egy kortyot? – kérdezte éppen akkor, amikor Dex és Darcy megérkezett elénk.

Mondtam, persze, köszönöm. Átvettem a dobozt, ittam, azután a törülköz őmmel letöröltem a
doboz oldalát.

Marcus meglehetősen ostoba képpel nézett rám.

– Engem nem zavarnak a bacijaid – mondta. – Ha érted, mire gondolok…

Felnevettem, és úgy csóváltam a fejem, mintha azt mondanám, hogy „Marcus, te dilis!”

Marcus kacsintott. Megint nevettem egyet.

Tökéletes volt az időzítés, Dex az egész jelenetnek tanúja lehetett. Nem néztem fel rá.
Elhatároztam, nem teszem meg.

– Bejön valaki a vízbe? – kérdezte. Claire a szokványos választ adta:

– Most nem… Még nem vagyok elég forró! Marcus kijelentette, utál úszni, főként fagyos vízben.

– Magyarázza már el valaki, hogy ebben mi a szórakozás?

– Ez nem szórakozás – kuncogott Darcy. – Ez kínzás! Nem szólaltam meg, lenyomtam a Play
gombot a discmanen.

– És te, Rachel? – kérdezte Dex, még mindig előttem állva.

Úgy tettem, mintha nem hallanám a hangos zene miatt.

Dex és Darcy visszament a törülközőjéhez, Claire másik oldalára. Darcy lesöpörte a homokot a
lábáról, a bokájáról, Dex pedig törökülésben bámulta az óceánt. A szemem sarkából láttam a vállát.
Megpróbáltam nem gondolni a sima, selymes bőrére, meg arra, hogy milyen érzés hozzáérni.

Mi lesz, ha nem érezhetem többé? Azt ismételgettem magamban, hogy ett ől még nem fog
összedőlni a világ.

Azon az estén, vacsora előtt, miközben öltözködtem, Darcy bejött a szobámba, és megkérdezte,
hoztam-e magammal szempilla-göndörítőt. Mondtam, hogy nem, mert nekem nincs is ilyenem;
talán Hillarynek van, de ő éppen zuhanyozik. Darcy felsóhajtott, és álmodozó arckifejezést öltve
magára, leült az ágyamra.

– Hogy én mekkorát szexeltem az előbb! – mondta. Csak nehezen tudtam megőrizni a látszatot.

– Tényleg? Tudtam, ezzel a kérdéssel kinyitom az ajtót a részletek el őtt, de hirtelen fogalmam
sem volt. ml mást mondhatnék. Égett az arcom. Bíztam benne, hogy ez Darcynak nem tűnik fel.

– Igen, fenomenális volt. Hallottál minket? – Ez is jellemz ő volt Darcyra. A szexuális

tevékenységével kapcsolatban mindig szívesen megosztotta másokkal a részleteket. Még azt is
elmondta, hogy milyen szavakat mondtak egymásnak a partnerével az orgazmus pillanatában.
Mindig végighallgattam, általában nevettem, és rendszerint jót szórakoztam a történetein. De ennek
már vége…

– Nem. Biztos éppen zuhanyoztam – feleltem.

– Igen, mi is a zuhany alatt voltunk. – Darcy beletúrt a hajába (még nedves volt), aztán ingatni
kezdte a fejét. – Hú! Hónapok óta nem volt ilyen jó a szex!

Elképzeltem, ahogy nedves testük egymáshoz simul, és hirtelen nem tudtam eldönteni, melyiküket
gyűlölöm jobban.

Valamikor nagyon későn, hajnali kettő táján a Talkhouse-ban beszélgettünk. Egész este kerültem
Dexet. Éppen rendeltem két sört – egyet magamnak, egyet Hillarynek –, amikor mégis
összefutottam vele a bárpultnál.

– Szia, Rach! – mondta.

Zúgott a fejem; dühös voltam. Az alkohol kimosta bel őlem a gyűlöletet, de a sértődöttség és a
harag megmaradt. Ezeket az érzelmeket könnyebben lehet szabályozni, sokkal világosabbak.

– Igen?

– Mi a helyzet? – kérdezte könnyedén.

– Semmi – mondtam, és fordultam, hogy elmenjek.

– Várj egy kicsit! Hová mész?

– Odaviszem Hillarynek a sörét.

– Beszélni akarok veled.

– Miről? – Jegessé változtattam a hangomat.

– Mi a baj?

– Semmi – mondtam, és közben azt kívántam, bárcsak ki tudnék találni valami bántó megjegyzést,
valamit, amivel bosszút állhatok. Nincs túl nagy gyakorlatom a gonoszkodásban, de a hangommal
elérhettem a kívánt eredményt, mert Dex megbántottan nézett rám. Persze közel sem lehetett
annyira megbántott, amilyen én voltam a parton, vagy akkor, amikor végighallgattam Darcy
szexbeszámolóját. Nem, nem volt elég megbántott.
 Felvontam a szemöldökömet, és enyhe undorral végigmértem Dexet, mintha azt mondanám:
„Igen? Tehetek önért valamit?”

– Most… Most haragszol rám? – kérdezte. Felnevettem. Nem, ez inkább horkantás volt.

– Haragszol? – kérdezte ismét.

– Nem, Dex. Nem haragszom rád – feleltem. – Nem igazán érdekel, mi van veled, vagy hogy mit
csinálsz Darcyval.

Ekkor felfogta, hogy tudok a dologról.

– Rachel… – kezdte elvörösödve. Aztán megpróbálta elmagyarázni, hogy Darcy tehet mindenr ől,
ő kezdeményezett.

– Azt mondta, ennél jobbat még egész életében nem szexeit – mondtam, ahogy elindultam, és
magára hagytam őt a pultnál. – Szép munka volt. Gratulálok.

Még ködös aggyal is tudtam, hogy nincs jogom így beszélni vele. Mit is csinált? Lefeküdt a
menyasszonyával. Nem ígért nekem semmit – június negyedikéig elvileg nem is beszélhettük meg
az ügyünket. Senki nem csapott be senkit, senki nem szegett meg semmiféle ígéretet. Magamnak
köszönhettem, hogy ilyen helyzetbe kerültem, ebbe senki sem kényszerített bele. Ennek ellenére
gyűlöltem Dexet.

Végigpillantottam a tömegen, megpróbáltam megtalálni Hillaryt. Dex utánam jött, elkapta a

karomat, közvetlenül a könyököm alatt. Elejtettem az egyik sört. Az üveg széttörött.

– Remek. Nézd, mit csináltál! – mondtam az üvegszilánkokra nézve.

– Hozok egy másikat.

– Ne fáradj.

– Rachel, légy szíves… Nem tehetek róla. Darcy csinálta, esküszöm!

Hirtelen Hillary lépett mellénk.

– Mi újság?

Fogalmam sem volt, mennyit hallott a beszélgetésünkből.

– Semmi – felelte Dex gyorsan. – Rachel haragszik rám, mert kivertem a kezéből a sörét.

– Idd meg az enyémet! – mondta Hillary.

– Nem, ez a tiéd – mondtam, és átnyújtottam neki a másik sört.

Vonakodva elfogadta, aztán megkérdezte, hol van Darcy.

– Mi is őt keressük – mondtam.
 Dexre pillantottam. Megpróbálta megjátszani magát Hillary el őtt, de nem igazán sikerült neki a
dolog. A szemén látszott az aggodalom, a szája kényszerű mosolyra húzódott. Le mertem volna
fogadni, hogy a zuhany alatt nem ilyen képet vágott.

Vége – mondtam magamban egy vérig sértett n ő drámai egyszerűségével. Aztán megfordultam,
hogy megkeressem Marcust. Az édes Marcust, aki a parton adott a kólájából. Akinek nincs
semmiféle menyasszonya!

Tizenegy
– Aha. A „sértett szerető bosszúja” helyzet – mondta Ethan, amikor hétfő reggel beszámoltam
neki a történtekről.

– Ez nem az volt! – tiltakoztam, és eszembe jutott, hogy annak idején Darcyval és Ethannel láttam
a Végzetes vonzerőt. Darcynak komoly ellenvetései voltak az egésszel szemben, egyfolytában azt
mondogatta, hogy a történetnek semmi köze sincs a valósághoz: egyetlen olyan férfi sincs, aki egy
kevésbé vonzó nővel csalná meg a feleségét. A jelek szerint éppen én cáfoltam meg az elméletét.

– Valóban nem? – kérdezte Ethan. – Nos, akkor talán ugyanannak a témának egy variációjáról
volt szó. Eléggé bonyolult a dolog. Egy kis nyomást gyakoroltál, és Dex tudomására hoztad, hogy
elfogadhatatlan, ha folytatja a kapcsolatát a menyasszonyával.

– Nos, mindegy, mert… vége – mondtam, de már közben rádöbbentem, hogy ezzel a kijelentéssel
besoroltam magam a naiv nők közé, akik azt mondják, igen, véget ért egy kapcsolatuk, de közben
azért imádkoznak, hogy folytatódjon, keresik a remény szilánkjait. Azt állítják, le akarják zárni a
dolgot, de közben csupán egyetlen utolsó beszélgetést akarnak kikényszeríteni; még egy kicsit
nyitva akarják hagyni azt a bizonyos ajtót, hogy esetleg beköszöntsön hozzájuk az, amit
szeretnének, vagy esetleg még annál is több. A szánalmas igazság az volt, hogy én is többet
szerettem volna. Azt kívántam, bárcsak meg nem történtté tehetném a Talkhouse-ban lezajlott
beszélgetést. Egyetlen szót sem kellett volna mondanom Dexnek. Szinte fizikai fájdalmat okozott a
gondolat, hogy többé nem jön el hozzám. Arra gondoltam, talán úgy dönt, nem éri meg az egész,
hogy túlságosan bonyolulttá vált a helyzet.

– Szóval… Vége? – kérdezte Ethan kétkedve.

– Igen.

– Bravó! – mondta legkifinomultabb brit akcentusával. – Ez is egy megoldás.

– Mindegy. – Úgy beszéltem, mintha könnyű lenne elszakadnom Dextől.

– Persze. Mindegy. Átjössz Londonba a július negyediki hétvégén?

Egy korábbi e-mailben említettem meg neki ezt a lehetőséget, még azelőtt, hogy Dexszel olyan
borzasztóan nagy jelentőségűvé tettük ezt a dátumot. Most úgy gondoltam, nem akarok elutazni;
még élt bennem a remény, hátha nincs teljesen vége mindennek.
 – Hát… Nem biztos. Már elígérkeztem. A Hamptonsra megyek – feleltem.

– Mondd csak, Dex véletlenül nem lesz ott?

– Ott lesz, de nem ez a lényeg. Befizettem a pénzt a házra, nem akarom veszni hagyni.

– Aha. Persze.

– Ezt most miért mondod? Miért így mondod?

– Oké! – Ethan hangot váltott. – Mondd csak, meglátogatsz még egyáltalán? A vizsgáid után is
lepattintottál. Akkor Nate miatt.

– El fogok menni. Megígérem. Talán… majd szeptemberben.

– Oké… De július negyedike nagy buli lenne.

– Odaát ez nem is szünnap!

– Nem. Elég furcsa, hogy a britek nem ünneplik meg, hogy függetlenedtünk tőlük… De az én
szívemben ünnepnap lesz, Rachel.

Felnevettem, és megmondtam neki, hogy majd kinézek egy repülőgépet. Ő szre.

– Jól van. Majd megírom, melyik hétvégén leszek szabad… Átküldők minden infót!

Infó… Ethan tudta, hogy gyűlölöm az ilyen szavakat. Azt is utálom, amikor valaki nem azt
mondja, hogy „vacsorázni megyek”, hanem azt, hogy „foglalásom van”. Meg a rövidítések! Ott az
ASAP[5], meg a többi nemzetközileg is ismert, aztán ott vannak az olyanok – ez Ethan kedvence,
szerintem ő találta ki, kifejezetten azért, hogy engem bosszantson –, mint a „Csé-Té-Ef, ami annyit
jelent, hogy „csak tőled függ”.

Elmosolyodtam

– Szupi! Várom az infókat!

– Rendicsek!

Alighogy elköszöntünk egymástól, megint csörgött a telefonom. A kijelzőn Les neve jelent meg.
Először arra gondoltam, nem veszem fel, de már volt időm megtanulni, hogy a különböz ő kitér ő
technikák alkalmazásával az ember egy jogi cégnél nem sok jót érhet el; a trükközés csak felb őszíti
a főnököket.

– Hogyan továbbította az iratokat? – vakkantott bele Les a telefonba. Sosem szokott köszönni,
általában valamennyi udvariassági formulát feleslegesnek tartja.

– Hogy érti?

– Milyen módon? E-mailben? Kézbesítő útján? Odaszögeztem a pasas ajtajára, seggfej –

gondoltam.
 Eszembe jutott, hogy az egyik üzletlánc ezt az avíttas módszert próbálta feltámasztani a
szórólapjai terjesztésekor.

– E-mailben – feleltem, és ideges pillantást vetettem a New Yorkban érvényes polgári

eljárásmódokra vonatkozó szabályokat tartalmazó kopottas kötetre.

– Remek. Kibaszottul remek! – mondta Les a tőle megszokott, rosszindulatú hangon.

– Tessék?

– Tessék? Tessék? – üvöltötte a telefonba. Eltartottam a fülemt ől a kagylót, de ezzel csak annyit
értem el, hogy sztereóban hallottam a hangját, ami valósággal betöltötte a folyosót. – Elcseszte! Ez
a helyzet! Azokat a papírokat kézbesítő útján kellett volna továbbítani! Nem vette a fáradságot,
hogy elolvassa a bírósági rendeletet?

Végigfutottam a bírótól érkezett levelet. A francba, Lesnek igaza van!

– Igaza van – mondtam komoran. Les gy űlölte a magyarázkodást, egyébként sem volt semmiféle
mentségem.

– Elcsesztem.

– Mi maga? Valami nyomorult gyakornok? Elsőéves kezdő?

Az íróasztalomat bámultam. Les pontosan tudta, hogy már ötödik éve dolgozom ügyvédként.

– Jézusom, Rachel! Ez gondatlanság volt! – morogta.

– Ha nem húzza ki a fejét a saját seggéb ől, el fogja érni, hogy megbüntessék a céget! De akkor
repül!

– Sajnálom – mondtam, aztán eszembe jutott, hogy Les azokat is utálja, akik sajnálkoznak.

– Ne sajnálja! Hozza helyre a hibát! – Lecsapta a telefont. Szerintem Les még soha életében,
egyetlen telefonbeszélgetést sem fejezett be úgy, hogy elköszönt a végén. Még akkor sem tett ilyet,
amikor normális hangulatban volt.

Nem, nem vagyok elsőéves kezdő, seggfej, éppen ezért semmit sem értél el a szónoklatoddal!
Rajta, rúgj ki! Kit érdekel? Eszembe jutott, miket éltem át, amikor dolgozni kezdtem a cégnél. A
főnök felvonta a szemöldökét, és nekem esett. Sírva menekültem vissza az irodámba. Kiborultam,
és ez megmutatkozott a munkám minőségén, valamint az év végi minősítésemen is. Az évek során
azonban valahogy vastagabbá vált a bőröm, és szép lassan eljutottam oda, hogy már semmi sem
érdekelt. Főleg most. Most, amikor sokkal komolyabb dolgokkal kellett foglalkoznom, mint az
ügyvédi karrierem. Nem, ez felejtsük is el! Nekem nincs és nem is volt karrierem. Karrierje csak
azoknak van, akik szeretnének előrejutni. Én csupán életben akartam maradni, meg akartam kapni a
fizetési csekkemet. Számomra ez csupán munka volt. Bármikor képes lettem volna megválni a
cégtől. Már többször is fontolóra vettem, hogy felmondok, és annak fogok élni, amit a világon a
legjobban szeretek – annak, amiről még nem sikerül kiderítenem, hogy micsoda. A munkám egy
ideje tulajdonképpen csak arra volt jó, hogy időnként kijelenthettem: ha már nincs komoly, fontos
és szenvedélyes párkapcsolatom, legalább annak örülhetek, hogy van egy jó állásom.

Gyorsan felhívtam a kliensünk ellenfelét képvisel ő ügyvédi irodát, és sikerült beszélnem egy
józan gondolkodású, negyvenes évei közepén járó, enyhén beszédhibás férfival, aki olyan
magabiztos volt, hogy bizonyára a cég tulajdonosai közé tartozott. Elmagyaráztam neki, hogy a
dokumentumok helytelen módon kerültek továbbításra, hogy gondoskodom a kézbesítésükről, de
így egy nappal később fognak megérkezni. Nem hallgatott végig, kellemes kuncogással
félbeszakított, és kissé selypítve közölte, hogy nincs semmi probléma, természetesen nem fogja
kihasználni a tévedésünket. Le mertem volna fogadni, hogy ő is legalább annyira gy űlöli a
munkáját, mint én. Ha szerette volna, akkor minden bizonnyal azonnal ráveti magát a hibánkra, Les
pedig magyarázkodhatott volna, hogy miért szenvedett késedelmet az anyag továbbítása.

Amikor ezzel megvoltam, küldtem Lesnek egy egysoros e-mailt: „Az ellenfél ügyvédje közölte,
semmi gond, ha csak ma kézbesítjük ki nekik a dokumentumokat.” Úgy gondoltam, ennyib ől is
láthatja a lényeget. Ha akarok, én is tudok olyan határozott és célratörő lenni, mint bárki!

Fél kettő táján, miután kinyomtattam a papírokat, és átadtam a csomagot a futárunknak, Hillary
lépett be az irodámba. Megkérdezte, van-e már valamilyem tervem az ebéddel kapcsolatban.

– Nincs. Elmegyünk valahová?

– Igen. Valami szép helyre? Eszünk valami finomat? Steak vagy olasz?

Elmosolyodtam, bólintottam, és kivettem az asztal alól a táskámat. Hillary minden áldott nap
képes lenne többfogásos ebédet fogyasztani, én viszont elálmosodom délután, ha sokat eszem.
Egyszer, miután megettem egy pulykás szendvicset, a hozzájáró krumplipürével meg zöldbabbal,
kénytelen voltam hazametrózni, hogy szundítsak egyet. Amikor visszamentem az irodába, már hat
hangpostaüzenet várt rám. Az egyiket Les hagyta, aki szokás szerint leteremtett valamiért. Az volt
az utolsó alkalom, hogy délután elaludtam, vagyis… Nem. Többször is el őfordult már, hogy a
székemet az ablak felé fordítottam, az ölembe vettem egy köteg iratot, és szundítottam egyet. A
technika tökéletes: ha valaki bejött hozzám, azt hihette, hogy olvasok. Nem bukhattam le.

Éppen a vállamra akasztottam a táskámat, amikor Kenny, a postázóban dolgozó bels ő futárunk
dugta be a fejét a félig nyitott ajtón.

– Szia, Kenny! Gyere be!

– Rachelle. – Mindig franciás akcentussal ejtette ki a nevemet. – Ez neked jött. – Vigyorogva

elém tartott egy üvegvázát, ami tele volt vörös rózsával. Rengeteg rózsával! Tíznél is több lehetett,
sőt talán volt vagy húsz. Nem számoltam meg. Akkor.

– Szent szar! – Hillary elcsodálkozott. Láttam rajta, borzasztó komoly er őfeszítésébe kerül, hogy
ne kapja ki a rózsák közül a kísérőkártyát.

– Hová tegyem őket? – kérdezte Kenny. Szabaddá tettem az íróasztalom egyik sarkát.

– Ide jó lesz.

Kenny a csuklóját rázta; így mutatta, milyen borzasztóan nehéz volt a váza. Természetesen túlzott.

– Huhu! – mondta, és füttyentett egyet. – Rachel! Valaki nagyon odavan érted!

Legyintettem, de hiába, teljesen világos volt, hogy a virág nem érkezhetett mástól, csakis egy
olyan férfitól, aki romantikus érdeklődést tanúsít az irányomba. Ha nem vörös rózsákat kapok, talán
bemagyarázhattam volna, hogy valamilyen családi eseményre küldték; esetleg azt is mondhattam
volna, hogy a szüleim tudomást szereztek az általuk elkövetett hibáról, tudták, mennyire a lelkemre
veszem a dolgot, ezért gyorsan küldtek egy csokrot, hogy megvigasztaljanak. Ám ezek nem pusztán
rózsák, hanem egyenesen vörös rózsák voltak. És rengeteg volt belőlük. Erre a csokorra nem
mondhattam, hogy valamelyik rokonomtól érkezett.

Kenny tett még egy apró utalást arra, hogy az illet őnek jó sok pénzébe kerülhetett ez a sok virág,
majd elsietett. Ahogy kiment, én is indulni akartam, de erre persze esélyem sem volt, mivel Hillary
mindent meg akart tudni.

– Kitől kaptad?

Megvontam a vállam.

– Fogalmam sincs.

– Nem olvasod el a kártyát?

Rettegtem attól, hogy elolvassam. Biztos voltam benne, hogy Dex küldte a virágot. Mi van akkor,
ha aláírta a kártyát? Nem, most nem olvashattam el.

– Tudom, kitől jött – feleltem.

– Kitől?

– Marcustól. – Ő volt az egyetlen, aki elvileg virágot küldhetett nekem.

– Marcustól? Hiszen egész hétvégén alig szóltatok egymáshoz! Mi folyik itt? Van valami, amir ől
nem tudok? Rachel, jobban teszed, ha előlem semmit sem hallgatsz el!

Csendre intettem, és gyorsan közöltem vele, nem szeretném, ha a cégnél mindenki tudomást
szerezne az ügyeimről.

– Oké, rendben. De most már mondd el végre! Mi van a kártyán? – Hillary vallató üzemmódba
kapcsolt. Utálta a céget, de azt mindenki elismerte, a kihallgatásokat remekül végzi.

Tudtam, nem úszhatom meg, hogy elolvassam a kártyát, mellesleg már majd belehaltam a
kíváncsiságba, tudni akartam, mi áll benne. Kiemeltem a vázába állított műanyag villára tűzött fehér
borítékot, és – miközben lázas igyekezettel megpróbáltam kitalálni valami Marcusszal kapcsolatos
történetet – lassan, nagyon lassan felnyitottam. Kicsúsztattam belőle a kártyát, és némán elolvastam
az üzenet két mondatát: „Nagyon sajnálom. Kérlek, találkozzunk ma este!” Megismertem Dexter
csupa nagybetűs kézírását. Ez azt jelentette, hogy személyesen ment el a virágüzletbe. Még jobb!
Nem írta alá a kártyát, valószínűleg számított rá, hogy esetleg kellemetlen helyzetbe hozna ezzel.

Vadul dobogott a szívem, de Hillary el őtt nem mutathattam ki a boldogságomat. Örültem a

rózsáknak, de az üzenetnek még inkább. Tudtam, nem fogom visszautasítani Dex kérését. Tudtam,
találkozni fogok vele este, pedig még sosem féltem ennyire attól, hogy fájdalmat fog okozni nekem.

Megnyaltam az ajkamat, és megpróbáltam összeszedettnek tűnni.

– Igen, Marcus küldte – mondtam. Hillary elképedve bámult rám.

– Mutasd! – kiáltotta, és a kártyáért nyúlt. Elkaptam előle, belecsúsztattam a táskámba.

 – Csak annyi van benne, hogy sokat gondol rám. Hillary a füle mögé simította a haját, és kétkedő
pillantást vetett rám.

– Mondd, nem csak egy randitok volt? Ugye ennél azért többről van szó?

Felsóhajtottam, és elindultam a folyosó felé. Felkészültem rá, hogy beáldozom Marcust.

– Oké. A múlt héten is volt egy randink, amir ől nem beszéltünk nektek – kezdtem, ahogy
elindultunk a lift felé. – És… ööö… Bevallotta, hogy egyre határozottabbak az érzései…

– Ezt mondta?

– Valami ilyesmit. Igen.

Hillary elgondolkodott.

– És te mit feleltél?

– Megmondtam neki, hogy még nem tudom, mit érzek iránta, és… Úgy gondoltam, az lesz a
leghelyesebb, ha hétvégén egy kicsit visszafogjuk magunkat.

A könyvelésen dolgozó Frieda viharzott be utánunk a liftbe. Reméltem, hogy Hillary legalább
addig elhalasztja a további faggatózást, amíg kiszállunk a liftb ől, de nem, az ajtó bezáródása után is
folytatta.

– Akkor most összejöttetek?

Bólintottam, hogy Frieda, aki háttal állt nekünk, ne tudhassa, mi a helyzet. Akár nemet is
mondhattam volna, de akkor a vörös rózsák nem passzoltak volna bele a képbe.

– De nem feküdtetek le, ugye? – Hillary tapintatos volt: ezt a kérdést suttogva tette fel.

– Nem – mondtam, és jelentőségteljesen ránéztem, hogy hallgasson el végre.

Kinyílt a lift ajtaja, Frieda kilépett, és elsietett.

– Szóval? Mesélj már! – könyörgött Hillary.

– Nem nagy ügy. Jaj, Hill! Olyan könyörtelen vagy!

– Nos, ha az elejétől fogva elmondod, mi történt, akkor nem kell könyörtelennek lennem. –
Látszott rajta, hisz nekem. Kikeveredtem az erdőből!

A Second Avenue-n indultunk el. A rövid séta alatt más dolgokról beszélgettünk, de a Palm Too-
ban, amikor megkaptuk a steakünket, folytatta a témát.

– Emlékszel, amikor szombaton elejtetted a sört? Tudod, amikor Dexszel beszélgettetek.

– Mikor is? – kérdeztem. Kezdtem pánikba esni.

 – Tudod, amikor ott beszélgettetek, és odamentem hozzátok… Nem sokkal azel őtt, hogy
eljöttünk.

– Ja, igen! Tudom. Azt hiszem… És? – Megpróbáltam közömbös arcot vágni.

– Akkor mi történt? Dex mitől volt annyira ideges?

– Ideges volt? Nem emlékszem. – Felnéztem a mennyezetre, a homlokomat ráncoltam. – Nem,

nem hiszem, hogy ideges volt. Miért kérded?

Amikor az ember csapdába kerül, mindig jó taktika, ha kérdéssel válaszol a kérdésre.

– Csak úgy… Furcsa volt. Ez minden.

– Furcsa?

– Nem is tudom. Ő rültség, de…

– Igen?

– Ő rültség, de… Úgy néztetek ki, mint akik együtt vannak.

Idegesen felnevettem.

– Na ez az őrültség!

– Tudom. De ahogy elnéztelek titeket, ahogy ott beszélgettetek, arra gondoltam, hogy te jobban
illene! Dex-hez. Tudod, jobban, mint Darcy.

– Jaj, ne csináld már! – Újabb ideges nevetés következett. – Remekül néznek ki együtt!

– Persze. Igen. Így ránézésre igen. De van valami, ami nem stimmel náluk. – Az ajkához emelte a
vizespoharát; a pereme fölött nézett rám.

A magad ügyével foglalkozz, Hillary! Közöltem vele, hogy elment az esze, de közben örültem
annak, amit mondott. Szerettem volna megkérdezni, miért gondolja így. Talán azért, mert
mindketten jogi egyetemre jártunk? Mert volt bennünk valami közös? Valami mélység, valami
méltóság, ami Darcyból esetleg hiányzott? De nem, egyetlen kérdést sem tettem fel neki, nem is
mondtam többet erről a témáról. Amikor az embernek bűntudata van, akkor mindig az a
leghelyesebb, ha a lehető legkevesebbet beszél.

Ebéd után Les viharzott be az irodámba, és kérdezett valamit azzal az ügyféllel kapcsolatban,
akinek a papírjait újra el kellett küldenem. Az évek során már rájöttem, hogy Les ilyen esetlen
módon szokott bocsánatot kérni. Amióta a cégnél dolgozom, még csak az olyan kitörések után jött
be hozzám, amilyen a délelőtti volt.

A székemben ülve feléje fordultam, és válaszoltam a kérdéseire.

– Már valamennyi hasonló ügyet átvizsgáltam, amit itt, New Yorkban tárgyaltak. És a szövetségi
ügyeket is áttekintettem.
 – Rendben. De vegye figyelembe, hogy a tényállás kivételes – mondta. – Nem hiszem, hogy a
bíróság ilyen esetben sokat foglalkozna a precedensekkel.

– Tisztában vagyok vele, de véleményem szerint az az általános jogszabály, amelyre az anyagunk

első pontjában hivatkozunk, idevágóként is értelmezhető. Első lépésnek ez is tökéletes lesz.

Na lessék! Erre mit mondasz?

– Rendben. Mindenesetre az ítéletekben hivatkozott jogszabályoknak is nézzen utána – mondta. –

Minden lehetséges ellenérvre fel kell készülnünk.

– Értem.

Ahogy megfordult, hogy kimenjen, hátraszólt a válla fölött:

– Szép rózsák.

Megdöbbentem. Lesszel még sosem csevegtünk, és még sosem fordult el ő, hogy a munkámon
kívül bármi másról beszélt volna. Se egy „Hogy telt a hétvége?” hétf ő reggel, vagy egy „Ugye
milyen hideg van?”, amikor egy havas napon együtt mentünk le a lifttel.

Talán a két tucat vörös rózsa miatt sokkal érdekesebbnek látszom? Igen, érdekes vagyok –
gondoltam. Ez a viszony új dimenzióba helyezett.

Kikapcsoltam a komputeremet, és induláshoz készül ődtem. Már alig vártam, hogy találkozzam
Dexterrel. Még nem beszéltünk, de váltottunk pár békéltető üzenetet; például megköszöntem neki a
gyönyörű rózsákat.

Váratlanul Hillary jelent meg az ajtómban. Ő is hazafelé tartott.

– Te is most indulsz?

– Igen – mondtam, és arra gondoltam, bárcsak lett volna annyi eszem, hogy még el őtte kisurranok
az épületből. Gyakran előfordult, hogy megkérdezte, van-e kedvem meginni valamit vele munka
után; néha még hétfőnként is feltette a kérdést, pedig ezen a napon gyakorlatilag mindenki otthon
szokott maradni estére. Hillary közel sem olyan bulizós csaj, mint Darcy, de utál otthon üldögélni és
unatkozni.

Megkérdezte, van-e kedvem egy margaritához a Tequilaville-ben; ez volt a kedvenc helyünk az

iroda közelében, annak ellenére – vagy talán éppen emiatt –, hogy vacak a chips, és állandóan tele
van turistákkal. Az biztos, hogy üdítően más volt, mint a többi, általában kiszámítható New York-i
bár.

Azt feleltem, hogy nem, sajnos nem tudok menni.

Természetesen tudni akarta az okokat. Sejtettem, hogy a hirtelen talált kifogásaimat nyomban
szétzúzná. „Fáradt vagyok…” „Jaj, csak egyetlen italra!” „A konditerembe kell mennem…”
„Hagyd ki!” „Elhatároztam, hogy kevesebb alkoholt fogok inni…” Hitetlenked ő szemmeregetés…
Szóval, a végén inkább azt mondtam, nem tudok menni, mert randim van. Felragyogott az arca.
 – Ezek szerint a jó öreg Marky Mark elérte a célját a virágokkal, mi?

– Eltaláltad – mondtam, és jelentőségteljesen az órámra pillantottam.

– És? Hová mentek? Vagy otthon maradtok? Azt feleltem, beülünk valahová.

– Hová?

– A Nobuba – mondtam. Ez jutott eszembe, mivel nem sokkal korábban jártam ott.

– A Nobuba, hétfő este? Ejha! Ez a pasi tényleg odavan érted!

Már bántam, hogy éppen a Nobuval hozakodtam el ő. Jobb lett volna, ha azt mondom, hogy
valamelyik névtelen olasz étterembe megyünk.

– Ha kettő előtt vége a randinak, hívj fel! Hallani akarom a részleteket! – mondta.

– Persze. Rendben.

Hazamentem, és megfeledkeztem Marcusról meg Hillaryről.

***

– Köszönöm, hogy találkozol velem – mondta Dex, amikor kinyitottam az ajtót. Sötét öltöny és
fehér ing volt rajta. A nyakkendőjét már levette, valószínűleg beledugta az irattáskájába, amit az
ajtóm mellé tett le a padlóra. A tekintete fáradt volt. – Nem hittem volna, hogy megteszed.

Eszembe se jutott, hogy elzárkózzam el őle. Ezt közöltem vele, de rögtön rájöttem, hogy ezzel a
kijelentésemmel erodáltam a saját erőmet. Nem érdekelt. Ez volt az igazság.

Mindketten bocsánatkéréssel kezdtük; esetlenül, félig-meddig tudatosan elindultunk egymás felé.

Megfogta az egyik kezemet, megszorította. Az érintése egyszerre volt megnyugtató és
felvillanyozó.

– Mindenért bocsánatot kérek – mondta lassan.

Eltűnődtem, vajon tudja-e, hogy a parton történtek miatt is bocsánatot kellene kérnie, hogy ez is
beletartozik a „minden”-be. Azóta már vagy százszor visszajátszottam magam el őtt a jelenetet,
többnyire szépiaárnyalatban – az egész olyan volt, mint Don Henley Boys of Summer című
videójában.

Pislogni kezdtem, kisöpörtem a jelenetet az agyamból. Elég volt! Tovább akartam lépni.

– Én is sajnálom – mondtam. Megfogtam a másik kezét, de még mindig elég távol voltunk
egymástól. Olyan távol, hogy befért volna közénk egy, esetleg két ember.

– Neked nincs mit sajnálnod.

– De van. És nincs jogom ahhoz, hogy haragudjak rád. Tudod, akkor… Nem igazán voltam
önmagam. A dologról, a mi dolgunkról nem lett volna szabad beszélnünk július negyedike el őtt. Ez
volt a megállapodás, nem?
 – Ez számodra nem méltányos – mondta. – Elcseszett egy alku, nem?

– Nekem minden jó úgy, ahogy most van – feleltem. Ez nem volt teljes mértékben igaz, de féltem,
ha többet kérek, elveszítem őt. Természetesen attól is rettegtem, hogy igazán együtt legyek vele.

– Beszélnem kell veled arról a Darcyval töltött délutánról – mondta.

Tudtam, hogy a zuhanyzós epizódra gondol, de úgy éreztem, nem bírnám elviselni a dolgot. A
szépiaszínű parti jelenet egy dolog, de egy közeli, színes pornófilm már valami egészen más. Nem
akartam megismerni a részleteket, főleg nem az ő szemszögéből.

– Kérlek, ne – mondtam. – Tényleg nem szükséges magyarázkodnod.

– Ez csak… Csak szeretném, ha tudnád, hogy ő kezdeményezett. .. De tényleg! Már olyan régóta
kerültem, hogy ezúttal egyszerűen nem tudtam kitérni előle. – Megrándult az arca; mintha bűntudat-
maszkot viselt volna.

– Tényleg nem kell magyarázkodnod – mondtam, ezúttal határozottabban. – Ő a menyasszonyod.

Bólintott; látszott rajta, hogy megkönnyebbült.

– Emlékszel, amikor ott voltatok a parton? – kérdeztem halkan. Magamnak is meglepetést

okoztam azzal, hogy előhoztam a témát.

– Igen – mondta, és lehajtotta a fejét. – Amikor visszamentem a törülköz őhöz, már tudtam…
Tudtam, hogy ideges vagy.

– Honnan?

– Hallottad, hogy szólítalak, de nem vettél tudomást rólam. Nagyon… rideg voltál. Jégcsap.
Gyűlöltem!

– Sajnálom. Csak… Olyan boldognak t űntél vele, én meg olyan… olyan… – Nem találtam a
megfelelő szót. – Olyan ócskának, elhasználtnak éreztem magam!

– Te nem vagy ócska, Rachel. Csak rád tudok gondolni. Tegnap éjjel aludni se bírtam. Ma nem
tudtam dolgozni. Ha valaki, akkor te tényleg nem vagy… ócska! – Elhalkult a hangja, suttogássá
változott. Közben közelebb léptünk egymáshoz, úgy álltunk ott, mintha lassúznánk. Átöleltem a
nyakát. – És tudnod kell, hogy én nem használlak téged – súgta a fülembe.

Éreztem, hogy libabőrössé válok.

– Tudom – leheltem a vállára. – De olyan furcsa az egész! Ahogy láttalak vele… Azt hiszem,
többé nem megyek el veletek a Hamptonsra.

– Sajnálom. Csak szeretnék veled lenni. Megcsókoltuk egymást. Puha, zárt szájú csók volt, alig
ért össze az ajkunk. Ennek nem sok köze volt a vágyhoz, a szexhez, a szenvedélyhez; ez a szerelmi
viszony másik végletét jelentette, azt, amit a legjobban szerettem.

Átmentünk az ágyamhoz. Dex leült a szélére. Mellé ültem, keresztbe tettem a lábam.
 – Csak akarom, hogy tudd – mondta, és közben mélyen a szemembe nézett –, nem tenném meg
ezt, ha nem tartanám fontosnak az érzéseidet.

– Tudom…

– És… Tudod… Nagyon komolyan veszem ezt az egészet.

– Negyedikéig ne beszéljünk erről! – mondtam gyorsan. – Ez volt a megállapodás, emlékszel?

– Biztos? Mert akár most is megbeszélhetjük, ha akarod.

– Biztos. Nem akarom.

Igen, biztos voltam benne, mert féltem mindent ől, minden utalástól vagy célzástól, amit esetleg
felhozhat a közös jövőnkkel kapcsolatosan. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy elveszíthetem
őt, de azt még meg kellett vizsgálnom, milyen lenne Darcyt elveszíteni, hogyan érezném magam
akkor, ha valami nagyon nagy, nagyon rossz és helyrehozhatatlan dolgot tennék a legjobb
barátnőmmel szemben.

Dex azt mondta, megijed attól, hogy milyen sokat jelentek a számára; megkérdezte, van-e
fogalmam arról, mennyit jelentek neki.

Bólintottam.

Igen. El tudtam képzelni.

Újra megcsókolt, ezúttal már sokkal szenvedélyesebben. Azután…

Átéltem életem első, kibékülést követő, valóban hihetetlen szexuális élményét.

Másnap reggel Hillary, úton az irodája felé, bekukkantott hozzám. Megkérdezte, hogy alakult a
randim. Azt feleltem, remekül. Lehuppant az egyik vendégszékemre, rátette az íróasztalomra a
Poland Spring ásványvizes palackját meg a szezámos bageljét. Hátradőlt, és a könyökével belökte
az ajtót. Az arca hivatalos és magabiztos volt.

Kiderült, hogy Marcus előző este egy nevenincs olasz étteremben vacsorázott. Ugyanabban a
nevenincs olasz étteremben, ahová – ki tudja, miért? – Hillary is betévedt. Ugyanazon a hétf ő estén,
ugyanabban az időpontban, ugyanoda mentek, egymástól alig pár asztalnyira ültek, és ugyanolyan
raviolit vacsoráztak. Üdv Manhattanben, azon a szigeten, ami sokkal kisebb, mint bárki gondolni1

– Csupán egyetlen dologban nem hazudtál – mondta Hillary, miközben megfenyegetett az ujjával.
– Marcus valóban randizott, csak nem veled, hazug disznó, bár az a lány, ha jobban belegondolok,
erősen emlékeztetett rád. Főleg a szája és az álla hasonlított a tiédre.

– Most haragszol?

– Hogy haragszom-e? Nem.

– Akkor?

– Hát, először is: megdöbbentem. Sosem feltételeztem volna rólad, hogy képes vagy ilyen
hazugságra. – Látszott rajta, valóban lenyűgözi ez a tény. – Ugyanakkor valóban fáj, hogy nem
vagy képes megbízni bennem. Szeretek úgy gondolni magamra, mint a legjobb barátn ődre. Engem
nem a múltadból hoztál magaddal, nem valami középiskolai maradvány vagyok, hanem a jelenben,
felnőttként szerzett legjobb barátnőd. Legalábbis ezt hittem, és nem tudom, mekkorát tévedtem. –
Elhallgatott, rám nézett, tőlem várta, hogy valamilyen választ adjak a ki nem mondott kérdésre.

A tűzőgépemre, a billentyűzetemre néztem, aztán megint a tűzőgépre.

Bár már számtalanszor elképzeltem, hogy lebukom, képzeletemben eddig mindig Darcy volt az,
aki rájött az igazságra. Persze ez természetes: ha az ember szabadjára ereszti a fantáziáját, mindig a
legrosszabb verziót állítja össze, nem pedig valami középszint ű rosszat. Olyan ez, mint amikor
elképzeljük, hogy a pasink részegen beül a kocsijába, és összetöri magát – ilyenkor sem arra
gondolunk, hogy részegen (és gyalogosan) lefejeli a postaládát, és felreped az ajka. Nem. Amikor
az ember a borzalmakkal játszadozik a képzeletében, hamarabb látja a koszorúkat a koporsó mellett,
mint a jelentéktelen sérüléseket.

Szóval mindig is úgy képzeltem el, hogy Darcy rajtakap minket. Persze nem úgy, hogy az ágyban
fekszünk, és meztelenek vagyunk – ez túlságosan alpári jelenet lett volna. Mondjuk, úgy történik,
hogy Darcy váratlanul felugrik hozzám, és Jósé, a kapus anélkül engedi fel, hogy el őtte rám
csörögne. (Gyorsan felvéstem magamnak: szólni kell Jósénak, hogy ilyet soha ne tegyen!) Kinyitom
az ajtót, mert arra számítok, hogy a kínai ételfutár érkezett meg, aki a wonton levest meg a
tojástekercset hozta ki Dexnek meg nekem, mivel már – érthető módon – majd éhen halunk a nagy
ágyjelenetünk után. (Második felvéset: mielőtt ajtót nyitok, mindig ki kell lesni a kukucskálón!)
Szóval kinyitom az ajtót, és ott áll előttem Darcy, aki azzal a nagy szemével egyetlen pillanat alatt
felméri a helyzetet. Elakad a szava az iszonytól. Elmenekül. Dex nem tör ődik vele, hogy csak egy
bokszeralsó van rajta, kirohan utána a folyosóra, és olyan hangon üvölti a nevét, mint Marion
Brando A vágy villamosában.

Következő jelenet: Darcy kartondobozok között a cédéit pakolgatja, miközben az örökké

segítőkész Claire egyfolytában papír zsebkendővel kínálgatja. De nincs baj, mert Dexnek így
legalább meglesz az összes Springsteen-album, még a Greeting From Asbury Park is, amit Darcy
kapott valakitől ajándékba. A könyvek nagy része is marad, mivel Darcy alig néhány kötetet hozott
magával, amikor összeköltöztek. Természetesen a magazinjait is elcsomagolja.

Egyszer azt olvastam (ironikus, hogy éppen Darcy valamelyik magazinjában), hogy amikor az
ember megcsalja a partnerét, helyesen teszi, ha elvégzi ezt a vizualizációs gyakorlatot, ha elképzeli,
hogy rajtakapják, hogy mi következik majd azután. Ezek a képek általában visszarántanak minket a
valóságba, a hatásukra világosabban kezdünk gondolkodni, és felismerjük, hogy mit veszíthetünk.
Természetesen a cikk a vágy által vezérelt afférokkal foglalkozott, és nem a háromszögben
felbukkanó független személy, hanem a pár valamelyik tagja szempontjából vizsgálta a kérdést. A
cikkíró azt sem feltételezte, hogy az a bizonyos harmadik történetesen koszorúslányként fog
szerepelni a megcsalt nő és a megcsaló férfi közelgő esküvőjén. Teljesen világos volt a számomra,
hogy a mi helyzetünk nem igazán hasonlít az átlagosnak tekinthető házasságtörési sablonhoz.

De mindegy, nem tudtam pontosan, hogy is érezném magam, ha Darcy lebuktatna minket, és
emiatt véget érne a barátságunk. Ezt még elképzelni sem igazán tudtam. A lényeg az volt, hogy
Darcy semmit sem sejt, és hogy még mindig jól megvannak Dexszel. Ennek várhatóan így is kellett
maradnia. Tudtam, össze fognak házasodni, és Darcy sosem fog rájönni az igazságra, a
viszonyunkra.

Hillary viszont már egészen más lapra tartozott.

 – Nos? – kérdezte.

– Mármint micsoda?

– Kivel találkoztál tegnap este? Ki küldte a rózsákat? – Rámutatott a csokorra.

– Valaki más.

– Na ne szarakodj már! Nyeltem egyet.

– Oké, nézd, nem most jöttem le a falvédőről – mondta. – A Talkhouse-ban összekaptál Dexszel,
mindketten ki voltatok bukva, amikor odamentem hozzátok. Aztán másnap már kora reggel leléptél,
beadtad a többieknek, hogy sürgős munkád van. Ismerem a beosztásodat, tudom, mivel foglalkozol.
Semmit sem kellett leadnod tegnapra. Aztán megérkeztek ezek a virágok. – Ismét a rózsáimra
mutatott. – Azt mondtad, Marcustól kaptad a csokrot. Marcustól, akit gyakorlatilag észre se vettél a
hétvégén. Ez még akkor is furcsa lenne, ha úgy döntöttetek volna, hogy szép csendben csináljátok a
dolgot. Aztán azt mondtad, randid van Marcusszal, én viszont találkozom vele, le sehol, viszont ott
van vele egy másik nő. – Diadalmas mosollyal fejezte be a bizonyítékok felsorolását.

– Csinos volt? – kérdeztem.

– Mármint az a nő?

– Igen. Akivel Marcus randizott.

– Tulajdonképpen… Igen, elég mutatós volt. Ha érdekel…

Igaza volt. Nem érdekelt.

– Most pedig fejezd be a ködösítést, és válaszolj a kérdésemre! – mondta.

– Mármint melyikre?

– Rachel!

– Elég furcsának tűnhet, belátom… – Még mindig nem akartam bevallani a dolgot.

– Rachel. Szerinted kinek fogom elmondani? A barátn őd vagyok. A tiéd, és nem Darcyé. A
pokolba, hiszen nem is kedvelem őt!

Kézbe vettem a celluxot, lehúztam róla vagy kétujjnyi csíkot, amit a mutató- és hüvelykujjam
közé csippentettem. Nem tudom, miért, de Hillarynek valahogy nehezebben vallottam be a dolgot,
mint Ethannek. Talán azért, mert ott ült, velem szemben. Talán azért, mert az ö múltja nem volt
olyan zűrös, mint Ethané.

– Oké – próbálkozott újra. – Akkor majd kimondom én, te meg csak bólintasz, ha úgy van. –
Olyan hangon beszélt velem, mint anya a gyermekével.

Idegesen játszadoztam a ragasztószalaggal, a hüvelykujjam köré tekertem. Éreztem, Hillary rá fog

jönni az igazságra. Két lehetőségem maradt: a beismerés és a tagadás. Tudtam, ha beismerem,
megkönnyebbülhetek. Ha tagadok, akkor Hillary kijelentései hallatán döbbent arcot kellene
vágnom, és valami olyasmit kellene mondanom, hogy „Elment az eszed? Hogy gondolhatsz ilyet?”
És a többi. Nem igazán voltam olyan hangulatban, hogy előadjak egy ilyen színjátékot.

– Dex megcsalja Darcyt – mondta. – Veled. Dobpergés…

Felszegtem az állam, Hillary szemébe néztem. Aztán… Biccentettem. Halvány, vérszegény

bólintás volt, alig mozdítottam meg a fejem.

– Tudtam!

Arra gondoltam, hogy közlöm vele, nem akarok beszélni a dologról, de igazság szerint igenis
beszélni akartam róla. El akartam mondani Hillarynek, hogy milyen szörnyű embernek tartom
magam. Hivatkozni akartam az ő kijelentésére, hogy én sokkal jobban passzolok Dexhez, mint
Darcy, de legfőképpen Dexről akartam beszélni.

– Mikor kezdődött?

– A bulim éjszakáján.

Egy pillanatig a mennyezetet bámulta, azután úgy bólintott, mintha összeállt volna a fejében a
kép.

– Oké, akkor kezdd az elején. Semmit ne hagyj ki? –Hátrad őlt a székben, letört egy darabkát a
bageljéből.

– Amikor először lefeküdtünk egymással… Az véletlen volt!

– Amikor először? Ti lefeküdtetek? Többször?!

Ránéztem. Jelentőségteljesen.

– Bocs, folytasd! Ezt nem tudom elhinni!

– Oké. Szóval, igen… A bulim éjszakáján mi ketten maradtunk utoljára… Elmentünk, ittunk még
néhányat, aztán egyik dolog jött a másik után, és együtt aludtunk a lakásomban. Véletlen volt. Úgy
értem… Mindketten részegek voltunk. Én mindenesetre az voltam.

– Ó, emlékszem! Azon az estén egy kicsit tényleg kiütötted magad.

– Igen. Ki. De érdekes módon Dex azt mondja, ő nem volt annyira részeg. – Ezzel a részlettel
nemcsak azt értem el, hogy Dexre hárítottam a felelősség egy részét, hanem azt is, hogy sokkal
jelentőségteljesebbé változtattam a viszonyunk genezisét.

– Szóval kihasználta az alkalmat?

– Nem! Egyáltalán nem erre akartam utalni… Pontosan tudtam, mit csinálok.

– Oké. – Hillary intett, hogy folytassam.

Elmondtam neki, hogyan ébredtünk fel másnap reggel; beszámoltam Darcy kétségbeesett
üzeneteiről, a pánikunkról, meg arról, Dex hogyan használta fel Marcust alibiként.

– Szóval ennyi – fejeztem be.

 – Hogy érted azt, hogy ennyi? Világos, hogy nem ennyi. – Jelentőségteljesen a rózsáimra nézett.

– Úgy értem, egy ideig ez volt minden. Mindkettőnket gyötört a bűntudat, és…

– Mekkora bűntudat?

– Nagy, Hillary! Nagy! – Ahogy ezt kimondtam, magamban felidéztem azt a napot, és újra
megállapítottam, hogy akkor nyoma sem volt bennem b űntudatnak. – Szóval így történt. Én
magamban lezártnak tekintettem ügyet.

– De ő nem, igaz? Óvatosan válogattam meg a szavakat, amikor elmeséltem Hillarynek, Dex
hogyan hívott fel a következő hét főn, és miket mondott. Aztán azt is elmondtam, ami Hamptonson
történt. Beszámoltam az első józan csókunkról. A fordulópont-csókról. Aztán arról is, hogy újra
lefeküdtünk egymással.

Beleharapott a bageljébe.

– Szóval ez most… Ez most micsoda? Pusztán fizikai vonzalom? Vagy tényleg szereted őt?

– Igen. Tényleg szeretem őt. Elgondolkodott.

– Ezek szerint visszalép az esküvőtől?

– Erről még nem beszéltünk.

– Az meg hogy lehet? Várj… Ezen kaptatok össze a Talkhouse-ban?

Elmondtam neki, hogy nem kaptunk össze, valójában nem veszekedtünk, csak dühített, hogy Dex
szexeit Darcyval. Elmondtam, hogy ezért kaptam a rózsákat.

– Oké. Szóval, ha megbánta, hogy lefeküdt a menyasszonyával, akkor… Ez úgy hangzik, mintha
azon törné a fejét, hogy szakít Darcyval. Nem gondolod?

– Fogalmam sincs! Erről még tényleg nem beszéltünk. Hillary zavartan nézett rám.

– És? Most mi lesz?

– Megbeszéltük, hogy július negyedike után megtárgyaljuk a dolgot.

– Miért akkor?

– Csak. Nem tudom. Ivott egy korty vizet.

Szerinted ki fogja dobni Darcyt? Nem tudom. Még azt sem tudom, hogy mit akarok! Értetlenül
nézett rám.

– Van egy nagyon fontos részlet, amir ől megfeledkezel, Hillary. Darcy nagyon-nagyon régóta a
barátnőm, és ni vagyok a koszorúslánya.

A szemét forgatta.
 – Részletesebben?

– Nem szeretem őt.

– Nekem sem ő a kedvencem, de itt most nem Darcyról van szó.

– Pedig szerintem éppen róla van szó. A barátn őm. De ha nem lenne az, ha csak egy ismerősöm
volna, vagy ha nem is ismerném… Gondolod, hogy vállalhatom a rossz karmát, a
következményeket, amit egy ilyen dolog magával hozhat? – Már megint magammal vitatkoztam.

Kihúzta magát a széken.

– A világ nem fekete vagy fehér, Rachel – mondta lassan. – Nincsenek benne morális
abszolútumok. Ha csak az élvezet, az izgalom kedvéért feküdtél volna le Dexszel, akkor most talán
aggódnék a rossz kannád miatt. De te érzel valamit iránta. Szereted őt, ettől pedig nem válsz rossz
emberré.

Megpróbáltam megjegyezni a szavait. Nincsenek morális abszolútumok. Ez tetszett.

– Fordított helyzetben – folytatta – Darcy gondolkodás nélkül ugyanezt tenné.

– Gondolod? – Ezt fontolóra vettem.

– Szerinted nem?

– Talán igazad van – mondtam. Darcy már többször bebizonyította, hogy elveszi azt, amit akar.
Én adok, ő elveszi. Nálunk mindig ez volt a felállás.

Egészen eddig.

Hillary elmosolyodott, és bólintott.

– Szerintem ne hátrálj meg. Rajta!

Ethan is nagyjából ezt mondta. Két szavazat nekem, nulla Darcynak.

– Addig fogok találkozni Dexszel, amíg lehet. Aztán majd meglátjuk, mi történik – mondtam, és
közben rájöttem, hogy ez a „meglátjuk, mi történik” nálam azonos azzal, hogy „Rajta!”.

Tizenkettő
Darcyval hazarepültünk Indianába Annalise babaváró bulijára. A gépen a rettegett középs ő ülésen
szorongtam. Eredetileg Darcyé volt a középső, de persze szokás szerint rábeszélt, hogy cseréljem el
vele az ablak melletti helyemet; azt mondta, ha nem nézhet ki az ablakon, rosszul lesz. A
legszívesebben elmagyaráztam volna neki, hogy ez az ablak mellett ül ős dolog csak a kocsiban
érvényes, a repülőgépen nem, de végül nem vacakoltam ezzel, inkább teljesítettem a kérését. Régen
gondolkodás nélkül megtettem volna, amit kér, most azonban zavart a dolog. Ethanre gondoltam
meg Hillaryre, és a Darcyval kapcsolatos megjegyzéseikre. Darcy önz ő. Ez teljesen világos volt. Ez
volt az igazság, és ennek a megállapításnak tényleg semmiféle köze nem lehetett ahhoz, amit Dex
iránt érzek.

Tőlem balra, a folyosó melletti ülésen egy negyvenes, kefefrizurás férfi ült. A jobb karját teljes
hosszában és szélességében, a könyökétől az ujja hegyéig ráfektette a közös karfánkra. A bal
kezével fogta a poharát, a bal kezével lapozgatta a magazinját, nehogy véletlenül elveszítse a karfát.

A pilóta bejelentette, hogy az ég tiszta, az idő jó, és a tervezettnél valamivel korábban fogunk
földet érni. Darcy bejelentette, hogy unatkozik. A tizenkét év fölötti között ő az egyetlen, aki
rendszeresen bejelenti, ha unatkozik.

Felnéztem a könyvemből.

– Olvastad már Martha Stewart esküvői magazinját? – kérdeztem.

– Elejétől a végéig. Semmi új nincs benne. Mellesleg azt inkább neked kellene elolvasnod. Van
benne egy cikk a menyasszonyi ajándékokról… Megígérted, hogy segítesz kitalálni valami eredetit!
– mondta, miközben hátradöntötte, majd ismét visszaállította az ülése támláját.

A menyasszonyi ajándékok… Azok a kis emléktárgyak, amiket Darcy és Dex akar adni a
vendégeknek. Ez teljesen kiment a fejemből.

– Mit szólnál a leveles gyufához?

– Eredeti dolog kell! – Keresztbe f űzte a mellén a karját. – Gyufát mindenki osztogat. Az nem
ajándék, csak olyan… Kellék. Én valami normális ajándékot akarok adni. A gyufán kívül.

– Martha mit javasol? – kérdeztem, miközben könyvjelz ő helyett bedugtam a könyvembe az

ujjamat.

– Nem tudom, amit ő ajánl, azt nehéz megcsinálni. Sok munka kell hozzá. – Könyörgően nézett
rám. – Muszáj segítened! Tudod, hogy nekem nincs semmi kézügyességem!

– Nekem se sok van…

– De még mindig több, mint nekem!

Folytattam az olvasást, úgy tettem, mintha belemerülnék a könyvembe.

Darcy felsóhajtott, és elszántan, a lehető legfeltűnőbben rágta a rágóját. Amikor rájött, hogy ez
most nem működik, rácsapott a könyvem gerincére.

– Raa-chel?

– Oké! Oké!

Elégedetten elmosolyodott; olyan volt, mint egy gyerek, akit nem érdekel, milyen szörnyű
helyzetbe hozza az anyját, csak megkapja azt, amit akar.
 – Szóval? Szerinted kezdjünk valamit a D-vel?

– A D-vel? – kérdeztem a hülyét adva.

– Tudod… D. Dex és Darcy. Mind a kettő D-vel kezdődik. Vagy ez túl giccses lenne?

– Az – feleltem. A „R és D” kaland kezdete előtt is ugyanezt mondtam volna.

– Oké… Akkor mi legyen? – Gyorsan megnézte a csomagoláson, hogy mekkora a gépen kapott
chips zsírtartalma, majd az előtte lévő ülés hátulján lévő hálós zsebbe dugta a zacskót.

– Nos, esetleg adhatnál cukrozott mandulát, kis dobozban, valamilyen szép szalaggal átkötve…
Vagy cukorkát, fémdobozban, amin rajta van az esküv őtök dátuma – mondtam, és közben oldalra
nyomtam a bal könyökömet, hogy legalább egy kis helyet szerezzek magamnak a karfán. A szemem
sarkából láttam, hogy a kefefrizurás fickó megfeszíti a bicepszét; még véletlenül sem engedett volna
oda. – Aztán vannak olyan maradandó apróságok is, mint például a karácsonyi díszek…

– Lehetetlen! Túl sok zsidó vendégünk lesz. És őszintén, szerintem egy csomóan lesznek, akik a
kwanzát[6] tartják – mondta, és látszott rajta, borzasztóan büszke arra, milyen sokszín ű lesz a
vendégsereg.

– Oké. De a lényeget érted. Valami ilyesmiben kell gondolkodni. Maradandó ajándékok…

Díszek, házi készítésű cédék a kedvenc dalaitokkal.

Felélénkült.

– Ez a cédés dolog tetszik! De nem lesz drága?

Úgy néztem rá, hogy a tekintetemmel azt sugalljam: de, drága lesz, viszont megéri. Ráharapott.

– Mi az a pár száz dollár plusz költség? – kérdezte. –Ez már tényleg nem tétel.

Sejtettem, hogy a szülei milyen lelkesedéssel hallgatják majd végig ezt az indoklást.

– Tényleg nem – hagytam rá.

– Szóval elkészítjük a Darcy és Dex zenéi cím ű cédét, amire felkerül az összes kedvenc számunk
– mondta.

Bólintottam.

– Szerinted ez nem lesz giccses? De az igazat mondd!

– Nem, nekem tetszik. Tényleg tetszik. – A legszívesebben témát váltottam volna, de féltem, ha
megteszem, Darcy ismét azzal áll elő, hogy nem vagyok igazán jó koszorúslány. Szóval inkább úgy
tettem, mintha alaposan fontolóra venném a kérdést, majd kifejtettem, hogy a cédé elkészítése talán
sok időbe telik majd, és talán drága mulatság lesz, de a vendégeknek biztos tetszeni fog a dolog.
Aztán megkérdeztem tőle, szerinte Dexnek hogy tetszik majd az ötlet.

Úgy nézett rám, mintha azt kérdezné: „Kit érdekel, hogy Dex mit akar?” Persze. A vőlegény szava
semmit sem számít.
 – Oké. Akkor most segíts összeválogatni a számokat. Szinte hallottam, ahogy Shaina Twain azt
énekli, hogy

„Mondd csak, kinek az ágya alatt volt a csizmád?”; arra gondoltam, esetleg feltehetnénk a lemezre
Diana Ross „A szerelem nevében: állj!” cím ű dalát, de aztán megráztam a fejem. Mindkét dal a
nemes, ártatlan áldozat szerepébe kényszerítette volna Darcyt.

– Egyetlen dal sem jut eszembe. Totál üres a fejem. Segíts gondolkozni! – mondta Darcy, és már a
szalvétája fölé tartotta a tollát. – Talán valamit Prince-től? Van Halen?

– Egyiktől sem jut eszembe semmi jó – mondtam, és abban reménykedtem, Bruce Springsteen
meg neki nem fog eszébe jutni.

– Tényleg nem giccses? – kérdezte.

– Nem, nem az – feleltem, majd suttogva hozzátettem: Az őrületbe kerget a mellettem ülő pasas!
Az egész karfát elfoglalta. – Oldalra sandítottam, és szemügyre vettem a kefefrizurás ronda
profilját.

– Bocsánat, uram! – hajolt át Darcy el őttem, és közben megbökdöste a fickó karját. Egyszer,
kétszer, háromszor.

– Uram? Uram!

A pasas bosszús pillantást vetett rá.

– Uram, megtenné, hogy megosztja a barátnőmmel a karfát? – Darcy a férfira villantotta

legcsábosabb mosolyát.

A pasas kelletlenül arrébb húzta a karját. Egy teljes centivel. Elmormoltam valami köszönöm-
félét.

– Látod? – kérdezte Darcy büszkén.

Tudtam, most ámuldoznom kellene, hogy milyen ügyesen bánik az emberekkel.

– Csak tudnod kell, hogyan kérj, ha akarsz valamit – súgta.

Darcy mint a mentorom? Ő lenne az, aki megtanítja, hogyan viselkedjem az ellenkező nemmel?
Eszembe jutott Dex, meg július negyedike.

– Talán egyszer nekem is próbát kellene tennem ezzel – mondtam.

***

Miután leszálltunk, a szüleim felhívtak a mobilomon. Megkérdezték, Darcy apja kijött-e elénk, és
hogy ettem-e valamit a gépen. Azt feleltem, hogy igen, Mr. Rhone valóban kijött elénk, és nem,
nem ettem, mert a New York-Indiana járatokon már vagy tíz éve nem szolgálnak fel ebédet.

Ahogy befordultunk a zsákutcánkba, észrevettem, hogy apám a házunk (kétszintes,

alumíniumborítású, zöld spalettás épület) verandáján vár rám. Rövid ujjú, barackszínszürke kockás
ing volt rajta, meg hozzá passzoló szürke nadrág. Sejtettem, hogy minden ruháját az anyám
vásárolta, és valószínűleg ő parancsolt rá, hogy éppen ezeket vegye fel. Apámnál ez az öltözék már
ünnepinek számított.

Megköszöntem Mr. Rhone-nak, hogy hazahozott, majd odaszóltam Darcynak, hogy kés őbb
felhívom. Megkönnyebbültem, amikor nem állt elő azzal, hogy vacsorázzon együtt a két család.
Már elegem volt az esküvőből, és tudtam, hogy Mrs. Rhone képtelen lenne bánni másról beszélni.

Ahogy átvágtam Darcyék udvarán, és beléptem a sajátunkra, apám felemelte a karját, és úgy
kezdett integetni, mintha valami távoli hajónak adna le jelzéseket.

– Szia, ügyvédkém! – kiáltotta, és elvigyorodott. A jelek szerint még mindig újdonság volt a
számára, hogy a lányából jogász lett.

– Szia, apa! – Megcsókoltam, aztán az anyámat is, aki közben megjelent apám mellett. Anyám
gyorsan végigmért, anorexiára utaló jeleket keresett rajtam, ami nevetséges volt. Távol vagyok
attól, hogy túl soványnak lehessen nevezni, de anyám nem hajlandó elfogadni a „sovány” New
York-i értelmezését.

Miközben válaszolgattam a kérdéseikre (milyen volt az út, és hasonlók), észrevettem, hogy az

előszobában lecserélték a tapétát. Már többször elmondtam anyámnak, felejtse el a tapétákat, mert a
sima festés valahogy frissebbé teszi a helyiségeket, de nem, ő ragaszkodott az elképzeléseihez,
legfeljebb annyi változtatásra volt hajlandó, hogy az apró virágmintás tapétát lecserélte még apróbb
virágmintásra. A szüleim ízlése semmit sem változott nagyjából azóta, hogy Ronald Reaganre
rálőttek. A házunk még mindig magán viselte a vidékiesség jegyeit, még mindig a helyükön voltak
a kis falvédők, amelyekre mindenféle szellemesnek szánt mondást hímeztek („A ház barátja a
legjobb barát”), meg a ház különböző pontjain elhelyezett, fából faragott tehenek, disznók,
ananászok is.

– Szép tapéta – mondtam, és nagyon reméltem, hogy őszinte a hangom.

Anyámat persze nem tudtam átejteni.

– Tudom, hogy nem szereted a tapétát, de apádnak meg nekem tetszik – mondta, és intett, hogy
menjünk be a konyhába. – És mi élünk itt, nem?

– Sosem mondtam, hogy szeretem a tapétát! – jelentette ki apám, és közben rám kacsintott.

Anyám egy begyakorolt, bosszús pillantást vetett rá.

– Pedig régen szeretted, John.

Anyám súgva, de azért úgy, hogy apám is hallja, elmondta nekem, hogy a falon lév ő tapétát apám
választotta ki a boltban.

Apám „Kicsoda, én?” csodálkozással nézett rám.

Sosem unják meg ezt a rutint. Anyám eljátssza a félelmet nem ismer ő vezért, aki kénytelen
kordában tartani rendetlen férjét, ezt a jóindulatú bolondot. Bár kamaszkoromban borzasztóan
irritált az egymáshoz való viszonyuk monotonitása, az utóbbi néhány évben éppen emiatt kezdtem
csodálni őket. Van valami megnyugtató abban, hogy mindig ugyanolyan módon viselkednek
egymással. Büszke vagyok arra, hogy együtt maradtak. Számtalan olyan barátom van, akinek a
szülei elváltak, újraházasodtak, láttam már olyat is, hogy két családot olvasztottak egybe. Miközben
mások ilyesmivel próbálkoztak, az én szüleim mindvégig ugyanolyanok maradtak.

Anyám a tányérra mutatott, amire cheddar sajtot, Ritz sós kekszet meg piros sz őlőt készített ki
nekem.

– Egyél!

– Ez magnélküli szőlő? – kérdeztem. A magvas szőlővel nem érdemes vacakolni.

– Igen, az – mondta anyám. – Tessék. Összedobjak valamit, vagy inkább rendelsz egy pizzát?

Tudta, hogy a pizzát fogom választani. El őször is azért, mert imádom Sal pizzáját, amit csak
akkor ehetek, ha hazamegyek. Másodszor: az „összedobok valamit” kifejezés tökéletes leírást ad az
anyám főztjéről, például arról, hogy szerinte hogyan kell adagolni a sót és a pirospaprikát, vagy
hogyan képzeli el, mondjuk, a paradicsomlevest. Soha, semmitől nem ijedtem meg jobban, mint
akkor, amikor láttam, hogy anyám felköti a kötényét.

– Pizza – jelentette ki apám mindkettőnk helyett. –Pizzát akarunk!

Anyám levette a hűtő oldaláról Sal pizzériájának kuponját, telefonált, és rendelt egy nagy,
gombás-kolbászos pizzát. Letakarta a kagylót, rám nézett.

– Ez jó lesz, Rachel?

Felfelé tartott hüvelykujjal jeleztem, hogy persze. Anyám ragyogott a boldogságtól, büszke volt
arra, hogy sikerült megjegyeznie, mi a kedvencem.

Még le sem tette a kagylót, de már a szerelmi életemr ől kezdett faggatni. Úgy beszélt, mintha
sosem beszélnénk telefonon, mintha nem számolnék be neki minden apróságról, mintha azt
gondolná, hogy egy ilyen, személyes beszélgetés során akarom elárulni nekik a legfontosabb
dolgokat. Apám színlelt szégyenlőséggel befogta a fülét. Kimérten rájuk mosolyogtam, és arra
gondoltam, hogy ez az inkvizíciószerű kihallgatás az egyetlen, amit nem szeretek, amikor
hazamegyek. Ilyenkor mindig úgy érzem, csalódást okozok a szüleimnek. Hogy cserbenhagyom
őket. Én vagyok az egyetlen gyermekük, vagyis csak tőlem számíthatnak unokákra. A matek ebben
az esetben nagyon egyszerű: ha a következő öt-hat évben nem születik gyerekem, nagyon
valószínű, hogy nem fogják látni az unokájukat, amint elvégzi a középiskolát. Ezzel természetesen
ők is tisztában voltak, ezért úgy gondolták, nem árt, ha egy kis nyomást gyakorolnak rám a cél
érdekében.

– Hát egy fiú sincs arrafelé? – kérdezte anyám, miközben apám megpróbálta megtalálni a számára
legideálisabb méretű sajtszeletet. Anyám tágra nyílt, reménykedő szemmel nézett rám. Tisztában
voltam azzal, hogy őszintén hiszi, több tucat pasi közül választhatnék, és kizárólag az én
neurózisom miatt nincs még unokája. Nem érti meg, hogy milyen borzasztóan nehéz rálelni arra az
egyszerű, őszinte és viszonzott szerelemre, ami öt meg apámat oly régóta összeköti.

– Nincs – mondtam szemlesütve. – Komolyan mondom, New Yorkban sokkal nehezebb találni
egy jóravaló srácot, mint bárhol másutt. – Ez a mondás a manhattani szinglik köreiben közhelynek
számít, de talán csak azért, mert valóban ez a helyzet.

– Megértem – bólogatott apám. – Túl sok ember van ott, abban a mókuskerékben. Talán az lenne
a legjobb, ha hazajönnél. Vagy esetleg átköltöznél Chicagóba. Az sokkal tisztább város. Azért, mert
ott rengeteg fasor van. –Apám, valahányszor New Yorkban jár, mindig szóvá teszi a fasorok
hiányát; egyszerűen nem érti, hogy létezhet egy város fasorok nélkül.

Anyám a fejét csóválta.

– Aki férjhez megy és gyereket szül, az a kertvárosokban él. Rachel ezt még nem engedheti meg
magának.

– Megengedheti, ha akarja – mondta apám tele szájjal, mert közben nekiesett a sós keksznek.

– Hát, ezek szerint nem akarja – mondta anyám. – így van, Rachel?

– Nem – mondtam bocsánatkérően. – Egyelőre szeretem New Yorkot.

Apám úgy ráncolta a homlokát, mintha azt akarná mondani, hogy erre nincs megoldás.

Csend támadt a konyhánkban. A szüleim szomorú pillantást váltottak.

– Jól van. Az igazság az, hogy mintha mégis lenne valaki… – mondtam, de tényleg csak azért,
hogy felvidítsam őket.

Elmosolyodtak, kihúzták magukat.

– Tényleg? Tudtam én! – Anyám boldogan összeütötte a tenyerét.

– Igen. Nagyon kedves fiú. Nagyon okos.

– És biztos vagyok benne, hogy jóképű is! – mondta anyám.

– Mivel foglalkozik? – szólt közbe apám. – A fiúknál nem számít a külső.

– Kereskedelemmel. Pénzügyekkel – mondtam, mert hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy

Marcusról vagy Dexről beszéljek nekik. – De…

– De? Mi az, hogy de? – kérdezte anyám.

– Éppen most ért véget egy másik kapcsolata, szóval az időzítés talán… nem tökéletes.

– Semmi sem lehet tökéletes – állapította meg anyáin. Minden az, amit kihozol belőle.

Bólintottam, és arra gondoltam, ezt a bölcsességet is rá kellene hímeznie egy falvéd őre, hogy
kiakaszthassam a régi szobám ágya fölé.

– Tízes skálán hányasra irtózol ettől a bababulitól? – kérdezte Darcy másnap, ahogy anyám '86-os
Camryjával (azzal a kocsival, amin megtanultam vezetni) Annalise háza felé tartottunk. – A tíz azt
jelenti, hogy totálisan, kimondhatatlanul, az egyes pedig azt, hogy már alig várod, mert biztos jó
móka lesz.

– Hat – feleltem.
 Darcy felszisszent, azután kinyitotta a púderkompaktját, a tükörbe nézett, és ellenőrizte a rúzsát.

– Igazság szerint arra számítottam, többet mondasz.

– Miért? Te mennyire irtózol tőle?

Becsukta a púderdobozt, megvizsgálta a 2,3 karátos gyűrűjét, és így felelt:

– Mmmm… Nem is tudom… Négy és fél.

Ó, értem már! – gondoltam. Nekem több okom van irtózni. Hamarosan belépek egy olyan
szobába, ami tele lesz férjezett asszonyokkal és terhes nőkkel (a többségükkel együtt jártunk
középiskolába), és én leszek köztük az egyetlen, akinek még pasija sincs. Én leszek az egyetlen, aki
már betöltötte a harmincat, és teljes mértékben független – az a kertvárosban tragikus
kombinációnak számít. Rájöttem, hogy ez járt Darcy fejében, de elhatároztam, kimondatom vele.
Igenis mondja ki, miért gondolta azt, hogy nekem sokkal több okom van irtózni egy bababulitól,
mint neki!

Amikor feltettem neki a kérdést, habozás és szégyenkezés nélkül, a tapintatos megfogalmazással

mit sem törődve kijelentette:

– Azért, mert te szingli vagy. Az utat néztem, de éreztem, hogy engem bámul.

– Most haragszol? – kérdezte. – Talán valami rosszat mondtam?

Megráztam a fejem, bekapcsoltam a rádiót. Az anyám által beállított állomások egyikén éppen
Lionel Richie vinnyogott.

Darcy lejjebb csavarta a hangerőt.

– Nem hiszem, hogy ebben bármi rossz lenne. Úgy értem… Tudod, hogy totálisan értékelni
tudom a szingliséget. Harminchárom éves korom el őtt nem is akartam férjhez menni. Úgy értem…
Ő k ezt másképp nézik. Mert ők ennyire szűk látókörűek. Ugye érted, mire gondolok?

Tovább rontott a hangulatomon azzal, hogy közölte, ö egyáltalán nem akarta ezt az egész „buta
esküvőt”. Sokkal jobban örült volna, ha még három-négy évig függetlenül élhet, de hát mit tehet
egy lány, ha váratlanul ilyen helyzetbe kerül, ha az ölébe pottyan egy vőlegény?

– Ezek itt olyan szűk látókörűek, hogy észre sem veszik, hogy szűk látókörűek – folytatta.

Természetesen volt némi igazság abban, amit mondott. Azok a csajok, akikkel találkoznunk
kellett, akik közé Annalise is tartozott, mióta elvégeztük a középsulit, gyakorlatilag úgy éltek, mint
az ötvenes évek háziasszonyai. A huszonkettedik szülinapjuk el őtt beszerezték a kelengyéjüket,
feleségül mentek az első fiújukhoz, a szüleik házától maximum három mérföldnyire vettek
maguknak egy három hálószobával rendelkező házat, aztán nekiláttak a családalapításnak.

– Igen, persze. Azok – mormoltam.

– Szóval én csak erre gondoltam – mondta ártatlanul. – És valahol mélyen, legbelül mind
féltékenyek rád. Nagymenő ügyvéd vagy egy nagyvárosban, egy nagy cégnél.

Közöltem vele, hogy ez hülyeség, mert az itteni lányok közül egy se vágyik olyan karrierre, mint
az enyém. A legtöbbjük nem is dolgozik.

– Nos, itt nem csak a karrierr ől van szó. Szabad vagy, szingli vagy. Úgy értem… Ő k is nézik a
Szex és New Yorkot. Tudják, hogy milyen az életed. Csupa csillogás, csupa szórakozás, jó pasik,
kozmopoliták, izgalmak! Persze nem fogják hagyni, hogy meglásd a bizonytalankodó énjüket, mert
ha ez megtörténne, akkor sokkal, de sokkal szánalmasabbá válna az életük. Érted? – Elmosolyodott;
borzasztóan elégedett volt azzal, amit mondott. – Igen. A te életed totálisan olyan, mint a Szex és
New York.

– Persze. Én meg totálisan olyan vagyok, mint Carrie Bradshaw – mondtam színtelen hangon.

Csak nekem nincsenek mesés cipőim, nincs hihetetlen alakom, és nincs empatikus legjobb
barátnőm.

– Pontosan! – mondta. – Most jól beszélsz!

– Nézd, engem nem igazán érdekel, mit gondolnak – mondtam, bár tudtam, hogy ez csak félig
igaz. Az énem egy része hitt abban, hogy harmincévesen magányosnak lenni igenis szomorú dolog.
Még akkor is, ha az embernek jó munkája van. Még akkor is, ha Manhattanben él.

– Jól van – mondta, és bátorítóan rácsapott a combjára. – Helyes! Ez kell ide! Ez a bátorság!

Pontosan érkeztünk Jessica Pell házához (Jessica a középiskolában a tágabb baráti körünkhöz
tartozott), ám Darcy az órájára pillantott, és ragaszkodott hozzá, hogy tegyünk pár kört, hogy
elegáns módon késsünk pár percet.

Közöltem vele, hogy egy babaváróra jöttünk, és ilyen esetben nincs jelent ősége az elegáns
késésnek, ám engedelmeskedtem neki, és a kérését teljesítve keresztülvittem egy McDonald's
autósbüfén. Amikor a mikrofon mellé értünk, ahol le lehet adni a rendelést, áthajolt el őttem, és
kiüvöltött az ablakon, hogy „szupi lenne egy kis diétás Pepsi”. Pontosan tudom, hogy tisztában van
vele, hogy a McDonald'snál nincs Pepsi, csak Coca-Cola. Egyszer már elmondta nekem, szereti
tesztelgetni őket, mert kíváncsi, hogy veszik-e fáradságot, hogy elmagyarázzák neki a dolgot. Azt
állította, hogy a Pepsi-emberek mindig veszik, de a Coke-emberek nem mindig.

Szerintem a lényeg most az volt, hogy valamilyen kapcsolatot létesítsen a helybeliekkel, hogy
előadhassa a „nagyvárosi szupermodell leereszkedik a kertvárosi kis tahóhoz” című jelenetet.

– Pepsit nem tartunk. Diétás Coke jó lesz? – motyogta a srác a mikrofonjába.

– Azt hiszem, be kell érnem ezzel – mondta Darcy jóindulatú vihogással.

Mire visszaértünk Jessica házához, megitta a kóláját.

– Nahát. Lássuk a nagy semmit! – Úgy igazgatta a haját, mintha a buli róla, nem pedig Annalise-
ről és születendő gyermekéről szólna.

A többi vendég már ott üldögélt Jessica csinosan berendezett kék-sárga nappalijában. Annalise
felsikoltott, és odatotyogott hozzánk, egyszerre ölelt meg mindkett őnket. Annak ellenére, hogy
egészen más módon éltünk, ő még mindig úgy gondolta, mi hárman vagyunk a legjobb barátnők.
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Darcyval mi vagyunk a különleges vendégek. Én ettől
kényelmetlenül éreztem magam, Darcy viszont élvezte a helyzetet.
 – Jaj, milyen jó látni titeket! Köszönöm, hogy eljöttetek! – mondta Annalise. – Mindketten
csodásan néztek ki. Csodásan! Valahányszor hazajöttök, mindig egyre elegánsabbak vagytok!

– Te is remekül nézel ki – mondtam. – Jól áll neked a terhesség. Valósággal kivirultál.

A szüleim házához hasonlóan Annalise is ellenállt minden változásnak. Még mindig olyan frizurát
hordott (vállig érőt, alul besütve), ami a nyolcvanas években nagyon menőnek számított, a
kilencvenes évek közepén már borzalmasnak, mostanában pedig – egy kis szerencsének
köszönhetően – már nem volt szörnyű, de azért igazán divatos sem, olyan csini kis anyukás
hajviseletnek számított. Az arca, ami mindig olyan kerek volt, akár egy alma, már nem t űnt se
pirospozsgásnak, se teltnek, egyszerűen csak része volt az „aranyos kismama” csomagnak. Azok
közé a terhes nők közé tartozott, akiknek az emberek boldogan átadják a helyüket a metrón.

Darcy felemelte felékszerezett bal kezét, és megdörzsölte Annalise pocakját. A gyémántgy űrűről
az arcomba villant a fény.

– Szent ég! – döngicsélte Darcy. – Egy kis, pici, pucér emberke van odabent!

Annalise felnevetett.

– Hát igen, így is lehet fogalmazni. – Bemutatott minket néhány vendégnek: pár tanár
kollégájának és tanácsadónak, akik ugyanabban az iskolában dolgoztak, ahol ö is tanított, meg
néhány szomszédnak. – A többieket természetesen ismeritek! – mondta.

Megöleltük Jesst és a többi középiskolai osztálytársunkat. Ott volt Brit Miller, aki annak idején
szégyentelenül imádta és utánozta Darcyt. Tricia Salerno. Jennifer McGowan. Kim Frisby. Kim
valamikor csini szurkolólány volt, és emellett nagyon jó teljesítményt nyújtott a matek- és
fizikaórákon, de rajta kívül egyetlen jelenlév ő sem volt különösebben okos, érdekes vagy népszerű
a suliban. Persze miután anyák és feleségek lettek, a középszerűségüknek már nem igazán volt
jelentősége.

Kim letelepedett a szófára, és jelzett, üljek le mellé. Megkérdeztem t őle, hogy van Jeff (aki
szintén velünk járt egy osztályba, és együtt kosarazott Brandonnal meg Blaine-nel), hogy vannak a
fiai. Azt felelte, remekül; Jeffet nemrég léptették elő, ami nagyon izgalmas dolog, mert vehetnek
egy nagyobb házat. A fiai? Ó, velük minden a legnagyobb rendben.

– Mivel is foglalkozik Jeff? – kérdeztem. Kereskedelemmel.

– És ikreid vannak, igaz? Igen. Két fiú. Stanley és Brick.

Tudtam, hogy Kim leánykori neve Brick [7] volt, de elképzelni sem tudtam, hogy adhat valaki ilyen
nevet a saját fiának. És Stanley? Ugyan ki nevez el egy csecsem őt Stanleynek, vagy akár Stannek?
Stanley, Stan – ez férfiakhoz illő név. Harmincöt év alatt senki sem viselhetné. De rendben, külön-
külön talán még elfogadhatóak lettek volna, ám így együtt…? Mindig is bosszantott az idétlen
névválasztás, és ezt a két nevet így, egymás mellett nagyon idétlennek találtam. Most nem arról van
szó, hogy az ikreknek egymásra rímelő nevet kellene adni, még arról sem, hogy mindkettejük neve
azonos betűvel kezdődjön, mint a Brick és Brock, vagy a Brick és Brack. A Stanleyhez mondjuk a
Frederick illik, mert mindkettő idős férfiak neve. A Brickhez meg esetleg a Tyler, mert mindkett ő
lehet akár vezetéknév is. De Stanley és Brick? Ne, kérem!
 – Van fényképed róluk? – tettein fel a kötelező jellegű kérdést.

– Ami azt illeti, éppen van – mondta Kim, és el ővett egy kisebb albumot, aminek a borítójára
nagy, lilás graffiti-betűkkel a „Dics-könyv” címet írták. Mosolyogva lapozgatni kezdtem, minden
egyes oldalnál vártam egy kicsit, éppen csak annyit, amennyit illik, aztán jöhetett a következ ő.
Brick a fürdőkádban. Stanley labdával. Brick a nagymamival és a nagypapival.

– Gyönyörűek! – mondtam. Becsuktam az albumot, visszaadtam Kimnek.

– Szerintünk is azok! – bólogatott mosolyogva. – Azt hiszem, megtartjuk őket.

Ahogy visszatette az albumot a táskájába, hallottam, Darcy éppen arról mesél Jennifernek és
Triciának, Dex hogyan kérte meg a kezét.

– A rózsákat is mondd el neki! – biztatta Brit, aki már hallhatta a sztorit.

Én már teljesen megfeledkeztem a rózsákról; talán tudatosan zártam ki az agyamból ezt a

részletet, miután megkaptam a saját csokromat.

– Ó, igen! Egy tucat vörös rózsát kaptam! – mondta Darcy. – A pasim elintézte, hogy ott várjon
rám a csokor, a lakásomon, miután megkérte a kezem.

Nem két tucat. Csak egy.

– Hol kérte meg a kezed? – kérdezte Tricia.

– Hát, elmentünk egy nagyon csini kis étterembe, azután azt javasolta, tegyünk egy sétát a Central
Parkban…

– Számítottál rá? – kérdezte két lány szinte egyszerre.

– Nem, egyáltalán nem…

Ez hazugság volt. Emlékeztem rá, hogy a lánykérés el őtt két nappal közölte velem, hogy tudja,
Dex mire készül. Persze, ha ezt bevallja, akkor jócskán csökkenti a történet drámai hatását, és
megváltoztatja a magáról kialakított Jaj, hogy engem mennyire imádnak, nem is értem” képet.

– És mit mondott? – kérdezte Brit.

– Jaj, te már ismered a történetet! – nevetett Darcy. Brit kitartásának köszönhet ően időnként
tartották a kapcsolatot. Szegény lány, még mindig nem szabadult meg a tinédzserkori bálványa
iránti rajongástól!

– Mondd el újra! – kérte Brit. – Az én lánykérési sztorim olyan… kis semmilyen. Én választottam
ki a gyűrűmet a bevásárlóközpontban. Csak rajtad keresztül tudhatom, milyen a valódi élet!

Darcy magára öltötte a ,jaj, mutassuk magunkat szerénynek” arcát.

– Azt mondta: „Darcy, el sem tudok képzelni mást, ami boldogabbá tenne, mint azt, hogy a
feleségem leszel.”

Ja. Kivéve azt, hogy lefekszik a legjobb barátnőddel.

 – Aztán meg: „Kérlek szépen, oszd meg velem az életedet!”

Meg a legjobb barátnődet.

Persze felhangzott az oh-ok meg ah-ok kórusa. Megállapítottam, hogy Darcy már megint
kiszínezte a sztorit. Dex csak a szokványos: „Feleségül jössz hozzám?” kérdést tette fel neki.

– Vedd le a gyűrűd! – lelkendezett Brit. – Fel akarom próbálni.

Kim azt mondta, balszerencsét hoz, ha a menyasszony az eljegyzés és az esküv ő között lehúzza a
gyűrűjét.

Vedd le!!!

Darcy megvonta a vállát; be akarta bizonyítani, hogy a benne lakozó szabad lélek még mindig ép.
Vagy talán csak arra akart utalni, hogy egy Darcy Rhone-nak nincs szüksége szerencsére. Mindegy,
lehúzta a gyűrűjét, ami persze körbejárt a kíváncsi nők kezén. Végül az én tenyeremben landolt.

– Próbáld fel, Rach! – mondta Brit.

Aha! A férjezett asszonyok poénja! Beszéld rá a szingli csajt, hogy húzzon fel egy eljegyzési
gyűrűt, hadd érezze a szerencsétlen, hogy miből maradt ki! Udvariasan megráztam a fejem, mintha
csak egy újabb szelet süteményt utasítanék vissza:

– Köszönöm, nem.

– Rachel, valami remény? – kérdezte Tricia olyan óvatosan, mintha a ráksz űrés-vizsgálatom
eredménye után érdeklődne.

Már éppen ki akartam vágni egy határozott nemet, de Darcy válaszolt helyettem.

– Több tonnányi remény! – mondta. – De nincs egy kimondott udvarlója. Rachel nagyon
válogatós.

Megpróbált segíteni, de valahogy éppen az ellenkező hatást érte el, mert hirtelen szánalmas
vénkisasszonynak éreztem magam. Közben végig az járt a fejemben, hogy csak azért ilyen
segítőkész, mert teljesen világos, hogy az egész csapatból egyedül én lógok ki – én vagyok a
senkinek sem kellő nő, a vesztes. Tudtam, ha lenne vőlegényem, mondjuk Brad Pitt, akkor Darcy
még véletlenül sem állna ki mellettem, ott mérgelődne az egyik sarokban, pufogna az irigységt ől,
aztán a fürdőszobában elmagyarázná Britnek, hogy oké, Brad az tényleg Brad, de Dex sokkal
aranyosabb, és csak egy kicsit kevésbé csini. (Mondjuk, ebben egyetértenénk.)

– Nem mondanám, hogy válogatós vagyok – jelentettem ki.

Válogatós nem, csak reménytelenül magányos, és viszonyom van Darcy jövend őbeli férjével. De
felfogtátok, hogy a tíz legmenőbb jogi egyetem egyikén végeztem, és évente hatszámjegy ű összeget
keresek? Nekem nincs szükségem férfira, az istenit! És majd ha esetleg mégis találok magamnak
egyet, és gyereket szülök, hétszentség, hogy jobb nevet találok neki, mint a Brick!

– De igen, válogatós vagy – mondta Darcy, nem is nekem, hanem a hallgatóságának. Ivott egy
korty puncsot. – Itt van például Marcus.
 – Ki az a Marcus? – kérdezte Kim.

– Marcus az a pasi, akivel Dex együtt járt a Georgetownra. Csinos, okos, szórakoztató – mondta
Darcy, aztán legyintett. – Ám Rachel ennek ellenére nem foglalkozik vele.

Éreztem, ha sokáig folytatja, a többiek a végén azon kezdenek töprengeni, nem vagyok-e
leszbikus. Ettől aztán valódi csodabogárrá és undorítóvá válnék a szemükben. Ők már azt is
különcnek tartják, akik nem ebben az államban jártak iskolába, és nem tartoznak egyetlen
egyházközséghez sem.

– Mi a baj? Hiányzik a szikra? – kérdezte Kim együtt érz ően. – Mert a szikrára szükség van. Jeffel
már tizenegyedikben létrejött közöttünk a szikra, és azóta sem múlt el.

– Igen – mondtam. – Valóban szükség van szikrára.

– Teljes mértékben – mormolta Brit. Megfogalmazták a közös tanácsaikat. Ne álljak le,

folytassam a keresést. Találjam meg a nekem való pasit. Ő k ezt már mind megtették. Istenemre,
szerintem elhitték! Mert azok között, akik huszonhárom évesen, „érett” fejjel mennek férjhez, senki
sincs, aki biztos lehet abban, hogy révbe ért. Nem. Ezt csak a harmincas n ők mondhatják el
magukról.

– Szóval eldöntöttetek már, hogy fogják hívni a babát? – kérdeztem Annalise-t ől, mert már
nagyon szerettem volna témát váltani. Tudtam, ha kislányuk lesz, akkor Hannah-nak vagy Grace-
nek fogják hívni, ha pedig kisfiúk, akkor Michaelnek vagy Davidnek. Egészséges, józan, klasszikus,
jó nevek. Nincs bennük semmi erőltetettség.

– Igen – felelte Annelise –, de nem áruljuk el! – Rám kacsintott, és ebb ől tudtam, hogy nekem
később azért elárulja a nagy titkot, és még azt is elmondja, mely nevek jöttek még komolyabban
szóba. Én biztonságos voltam; én voltam az a barátnő, aki soha sem árulná el másoknak egy
születendő baba nevét.

Hát persze. Nem tennék ilyet. Az én specialitásom a vőlegényrablás.

Miután csacsogtunk egy sort azokról a dolgokról, amik mindig el őjönnek a babaváró bulikon,
Annalise kicsomagolta az ajándékokat. Rengeteg sárga ruhácskát kapott, mert nem tudta, hogy
kisfia vagy kislánya lesz. Egyetlen rózsaszínű ajándékot kapott, egy Tiffany nyuszis perselyt, amit
Darcy hozott; Darcy ugyanis kijelentette, száz százalékig biztos abban, hogy Annalise-nek kislánya
lesz. Elmondta, ő mindig megérzi az ilyen dolgokat. Úgy láttam, Annalise reménykedett benne,
hogy igaza van.

– Egyébként – mondta Darcy –, ha esetleg tévednék… persze nem tévedek… De tudtátok, hogy a
századfordulón a rózsaszín a kisfiúk, a kék pedig a kislányok színe volt?

Bevallottuk, hogy erről még nem hallottunk. Kíváncsi voltam, hogy ez tényleg így volt, vagy
esetleg csak Darcy találta ki.

Annalise kézbe vette a t őlem kapott ajándékot. Szétnyitotta az üdvözlőkártyát, és halkan,

mormolva felolvasta a szöveget. Közben elfutotta a szemét a könny. Azt írtam neki, hogy tudom, ő
lesz a legcsodálatosabb anya a világon, és hogy már alig várom, hogy ezt lássam. Odaintett
magához, ahogy a többieket is, és megölelt.
 – Köszönöm – suttogta. – Ez annyira édes…

Aztán kibontotta a csomagot, amiben egy macimintás szeg őcsíkkal díszített kasmírtakaró volt.
Egy egész vagyont költöttem rá, de ahogy Annalise elképedt arcát láttam, nem bántam meg.
Lélegzet után kapkodva szorította az arcához; elmondta, hogy gyönyörű, tökéletes, és hogy ebbe
fogja bugyolálni a kicsit, amikor hazahozzák a kórházból.

– Itt akarok lenni, amikor megszületik a kislányod? –jelentette ki Darcy. – Remélem, nem pont
akkor jön, amikor nászúton leszek.

Fogalmam sincs, hogy szándékosan csinálja, vagy egyszer űen ilyen a beállítottsága, és akkor sem
tudna megváltozni, ha nagyon akarna. Nem tudom, de tény, hogy mindig, minden pillanatban
sikerül előtérbe tolnia magát. Általában nem szokott érdekelni a dolog, de miután rengeteg id őt
szántam rá, hogy megtaláljam a legtökéletesebb ajándékot a második legrégibb barátn őm számára,
szerettem volna, ha legalább egy kicsit befogja a száját, és legalább egy nanoszekundumra nem
szorít háttérbe minket, Annalise-t és engem.

Annalise, aki mindig diplomatikusan viselkedett, gyorsan rámosolygott Darcyra, majd ismét rám,
meg a takaróra nézett. Körbeadta, hogy a lányok is elmondhassák, igen, ez a lehet ő legideálisabb
takaró arra, hogy hazahozzák benne a kicsit; puha és gyönyörű. Mindenki ilyesmit mondott, de
valami azt súgta, hogy közben egészen más jár a fejükben: „Nem is rossz egy megkérdőjelezhető
anyai ösztönökkel rendelkező jogtanácsostól… „

Tizenhárom
Amikor hazamentem a babaváróról, anyám utánam jött a nappaliba, és kérdésekkel kezdett
bombázni. Nagy vonalakban beszámoltam neki a történtekr ől, de nem érte be ennyivel, minden
részletet tudni akart a vendégekről, az ajándékokról, meg arról is, hogy mir ől beszélgettünk.
Eszembe jutott a középiskolás időszakom. Amikor hazaértem, fáradtan az egész napon át tartó
akadémiai és társadalmi nyomástól, anyám olyan kérdésekkel bombázott, hogy milyen teljesítményt
nyújtott Ethan a vitanapon, bevették-e Darcyt a szurkolólányok közé, vagy hogy mir ől
beszélgettünk angolórán. Ha nem voltam elég beszédes, anyám nagyon szívesen kitöltötte a réseket:
mesélt a munkájáról (részmunkaidőben dolgozott, egy fogszabályozással foglalkozó orvos
asszisztense volt), vagy arról, hogy Bryant Gumble milyen durvaságot mondott a Today című
műsorban, esetleg arról, hogy a zöldségesnél összefutott a harmadikosztályos tanárommal. Anyám
imádott csacsogni, nyitott könyv volt, semmit sem titkolt el, és másoktól is ezt várta el, különösen a
saját lányától.

Befejezte a babaváróval kapcsolatos faggatózást, és továbblépett egy másik témára. Na, vajon
mire? Hát persze, hogy az esküvőre!

– Szóval Darcy eldöntötte, hogy lesz fátyla? – Megigazította a kávézóasztalra helyezett

Newsweek-kupacot, és várta a kimerítő választ.

– Igen.
 Közelebb húzódott hozzám a díványunkon.

– Hosszú lesz?

– Abszolút.

Izgatottan összeütötte a tenyerét.

– Ó! Az nagyon jól fog állni neki!

Anyám mindig is Darcy nagy rajongója volt. A középsuliban ennek nem igazán volt se értelme, se
indoka, mivel Darcy sosem ért el kimagasló tanulmányi eredményt, és eléggé visszataszító módon
bolondult a fiúkért. Anyám mégis szerette őt – talán azért, mert Darcy mindig részletesen beszámolt
neki az életünkről, mindarról, ami velünk történt, és anyám vágyott az ilyen hírekre. Darcy nem
csak a szokásos „elbeszélgetek a barátnőm anyjával” dologra volt kapható, úgy társalgott
anyámmal, mintha ő lenne a barátnője. Suli után átjött hozzánk, nekitámaszkodott a
konyhapultunknak, majszolta a kekszet vagy a sutit, amit anyám készített ki nekünk, és közben
beszélt, beszélt. .. Mesélt anyámnak a srácokról, akiket kedvelt, részletesen elmondta, hogy
melyiküknek mi az előnye, mi a hátránya. Ilyeneket mondott: „Az ajka túl vékony, lefogadom, még
csókolózni sem tud!” Anyám meg lelkesen hallgatta, és várta az újabb információkat, amiket meg is
kapott. Miközben ők csacsogtak, én felmentem a szobámba, és megcsináltam a geometrialeckémet.
Teljesen természetes, hogy ez így zajlott le, igaz? Hát nem.

Emlékszem, egyszer, hetedikben nem voltam hajlandó részt venni az évente megrendezett
tehetségkutató versenyen, pedig Darcy unszolt, hogy legyek én az egyik a két háttértáncos közül,
akik ott ugrabugráltak mögötte, miközben ö el őadta a Material Girlt. Annalise, a szégyellős
Annalise érdekes módon azonnal vállalta a feladatot, én viszont nem. Nem érdekelt, hogy Darcy
koreográfiájához három lány kellett; nem érdekelt, hogy kijelentette, miattam nem fogja megkapni a
fődíjat.

Sokszor hagytam, hogy rádumáljon bizonyos dolgokra, de ebben az esetben nem. Megmondtam
neki, feleslegesen strapálja magát, mert eszem ágában sincs felállni arra a színpadra. Miután feladta,
és Britet szervezte be a helyemre, anyám kioktatott, elmondta, hogy okosabban tenném, ha részt
vennék az ilyen tevékenységekben.

– Neked nem elég, hogy kitűnő tanuló vagyok? – kérdeztem.

– Én csak azt szeretném, édesem, hogy jól érezd magad – felelte.

Erre odavágtam neki:

– Biztos azt szeretnéd, hogy én legyek Darcy!

Azt felelte, ne legyek nevetséges, ez nem így van. Csak részben hittem neki.

Ezzel valahogy most is így voltam.

– Anya, igazán nem szeretnélek megbántani, meg a második lányodat sem, aki sosem született
meg, de…

– Jaj, ne gyere már megint ezzel a butasággal! – Végigsimított hamvassz őke haján, amit már vagy
húsz éve ugyanazzal a Clairollal fest.

– Jól van – mondtam. – De most komolyan… Már eddig vagyok Darcy esküv őjével! – A fejem
fölé tartottam a kezem, aztán még magasabbra emeltem.

– Ez a viselkedés nem illik egy koszorúslányhoz? –Anyám összepréselte az ajkát, és vakargatni

kezdte az egyik mutatóujját.

Megvontam a vállam.

Anyám felnevetett. Valójában nincs vele baj; sosem volt hajlandó arra, hogy túl komolyan vegye
egyetlen lánya őrültségeit.

– Nos, tudhattam volna, hogy Darcyval nem lehet majd bírni az esküv ője előtt. Biztos vagyok
benne, arra törekszik, hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen.

– Igen, persze. Mert ő megérdemli – jegyeztem meg szarkasztikusan.

– Hát, valóban megérdemli – mondta anyám. – Ahogy te is… A te időd is eljön egyszer.

– Aha.

– Arról van szó, hogy eleged lett az egészből? – Csak azok a nők tudnak ilyen megértően
viselkedni, akik rengeteg olyan talkshow-t láttak a tévében, amiben az emberi érzésekr ől és a
párkapcsolatok ápolásáról volt szó.

– Nem egészen – feleltem.

– Akkor miről? Arról, hogy eleged van Darcyból? Még mindig nem tanultad meg? Darcy ilyen, és
kész! – Úgy nevetett fel, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

– Persze.

– Mi persze, édesem? Mi jár a fejedben?

– Az persze, hogy elegem van belőle – feleltem, és a távkapcsolóért nyúltam, hogy felhangosítsam
a tévét.

– Miért, mit csinált? – kérdezte anyám teljes nyugalommal.

– Semmi különöset, csak… Ő Darcy. Úgy idegesít, ahogy van.

Anyám együtt érzően nézett rám.

– Értem…

Aztán kiszakadt belőlem. Elmondtam, hogy Darcy nem érdemli meg Dextert, mert Dexter túl jó
neki. Anyám gyanakvóan nézett rám. Ó, a francba! – gondoltam. Talán tudja? Ethan és Hillary…
Az egy dolog, hogy ők tudják, de anyám…? Ő már egészen más lapra tartozik. Sosem beszéltem
neki arról, hogy a középsuliban melyik srác tetszik; sosem társalogtunk ilyesmir ől, és ha eddig nem
tettem, most sem akartam elkezdeni. Ennek ellenérc úgy éreztem, mintha cserbenhagynám.
Harmincéves voltam, és még mindig szerettem volna a szüleim kedvében járni. Anyám viszont
olyan asszony volt, aki hímzett falvédőkön örökítette meg az élet nagy bölcsességeit, így biztos
voltam benne, sosem értené meg a Darcyhoz fűződő barátságom gyengülésének okait.

– Dextert is az őrületbe kergeti. Ebben biztos vagyok. – Mintha ezzel megmagyaráztam volna az
előző szavaimat.

– Ezt Dexter mondta el neked?

– Nem, erről nem beszélgettünk. – Ez gyakorlatilag igaz is volt. – Csak… Egyszerűen látni lehet.

– Légy türelmes Darcyval. Hajó barátként viselkedsz, azt sosem bánhatod meg.

Elgondolkodtam anyám újabb bölcsességén. Ezzel a megállapítással nem igazán lehetett vitába
szállni. Igazság szerint ennek megfelelően éltem le az egész életemet. Kerülni az olyan dolgokat,
amiket később megbánhatok. Kerülni őket, bármi áron! Jónak lenni – bármi áron. Jó tanulónak. Jó
gyermeknek. Jó barátnak.

Belém hasított a felismerés, hogy a b űntudat olyan kétélű fegyver, aminek mind a két éle engem
vág. Először is: megbánhatom azt, hogy feláldozom magamat, a saját vágyaimat Darcy érdekében, a
barátság nevében, arra hivatkozva, hogy jó ember akarok maradni. De miért éppen én legyek itt a
mártír? Elképzeltem magam, hogy egyedül vagyok harmincöt, aztán negyvenévesen is. Vagy ami
még rosszabb: kikötök egy pasi mellett, aki Dex kopottas, unalmas verziója. Dex, csak éppen nem
olyan határozott az álla, és vagy hússzal kevesebb az IQ-ja. Ha ez történne, akkor egész életemen
végigkísérne a „mi lett volna, ha?” kérdés.

– Igen, anya. Tudom. Azt tedd másokkal, amit bla-blabla. Igen, nagyon jó barátja leszek a
drágalátos Darcynak!

Anyám lenézett az ölére, lesimította a szoknyáját. Megbántottam. Ráparancsoltam magamra, hogy

még egy este kedvesnek kell lennem. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Nekem nincs testvérem,
akinek átadhattam volna a jó gyerek szerepét, miután elköltöztem hazulról.

Elmosolyodtam, és témát váltottam.

– Apa hol van?

– A barkácsboltba ment. Már megint.

– Most miért? – kérdeztem, és belementem anyám kedvenc ,jaj, apád sosem unja meg a
barkácsboltot meg az autókereskedéseket” című játékába.

– Ki tudja? Hát tudok én valamit? – csóválta a fejét anyám, de már újra boldog volt.

Félálomban Dexre gondoltam, amikor megszólalt a mobilom. Ott hagytam az ágy mellett,
feltöltve, a hangerőt maximálisra állítva – Dex hívását vártam. A kijelzőn megjelent a száma. A
fülemhez szorítottam a készüléket.

– Szia, Dex.

– Szia! – mondta halkan. – Felébresztettelek?

 – Hm… Mondjuk. De semmi baj. Nem kért elnézést, ami tetszett.

– Istenem, hogy mennyire hiányzol! – mondta. – Mikor jössz haza?

Tisztában kellett lennie azzal, hogy amikor én hazamegyek, akkor hazamegy a barátn őm is. Nem
foglalkoztam ezzel. A kérdés most egyedül rám vonatkozott. Dex engem akart a közelében tudni,
nem Darcyt.

– Holnap délután – mondtam. – Négykor érkezik a gépünk.

– Átmegyek hozzád.

– Jól van. Csend.

Megkérdeztem, éppen hol van.

– A díványon.

Elképzeltem, ahogy ott ül a lakásomban, a díványomon, pedig tudtam, hogy a saját lakásukban,
azon a Pottery Barn rekamién üldögél, amit Darcy rögtön az esküv ő után le akart cserélni egy
„elegánsabb” darabra.

– Ó! – mondtam. Nem akartam befejezni a beszélgetést, de olyan álmos voltam, hogy semmi más
nem jutott az eszembe.

– Hogy ment a babaváró?

– Még nem kaptál róla jelentést?

– De igen. Darcy felhívott.

Örültem, hogy ezt elmondta, de kíváncsi voltam, vajon előre megfontolt szándékkal tette-e.

– De most téged kérdeztelek, a te véleményedre vagyok kíváncsi – mondta.

– Remek volt látni Annalise-t, de… Egyébként szánalmas volt az egész.

– Miért?

– A babavárók már csak ilyenek.

Elmondtam neki, mennyire szeretném, hogy mellettem legyen. Nem mondtam neki túl gyakran
ilyesmit, kivéve akkor, amikor megelőzött. A sötétség és a távolság azonban valahogy felbátorított.

– Tényleg? – kérdezte olyan hangsúllyal, amilyet én is használok, ha még több kedvességre

vágyom.

A pasik nem is különböznek tőlünk túl sokban – gondoltam. Ezt már nem először állapítottam meg,
de mégis mindig revelációnak tűnt.

– Igen. Bárcsak itt lennél!

 – Az ágyadban, a lakásodban, vagy ott, ahol vagy, ahol a szomszéd szobában a szüleid alszanak?

Felnevettem.

– Eléggé modern felfogásúak.

– Akkor én is szeretnék ott lenni.

– Sajnos a szobámban nincs túl sok hely. Elfoglalja ez a franciaágy.

– Egy franciaágy veled nem is olyan rossz dolog. –A hangja halk volt és szexi.

Tudtam, mindketten ugyanarra gondoltunk. Hallottam a lélegzését. Hallgattam, és közben, ahogy

rá gondoltam, simogatni kezdtem magam. Azt akartam, hogy ő is ugyanezt tegye. Megtette. A
telefonom forró volt az arcomon – mindig ez van, amikor mobilozok. Általában elgondolkodom,
vajon mekkora sugárzás érhet, de azon az estén ez érdekelt a legkevésbé.

Másnap a LaGuardián egy taxiba szálltunk Darcyval. El őször engem tettek ki. Ahogy kiszálltam,
azonnal felhívtam Dexet. Az irodájában volt, dolgozott, a hívásomat várta. Közöltem vele, bármikor
ráérek. Örültem, hogy még Indianában leborotváltam a lábam. Azt felelte, hogy lelép, amint Darcy
felhívja az irodájában.

– Tudod, mi a helyzet – mondta. Erezni lehetett rajta, nagyon szégyelli ezt az új „tiltott kapcsolat”
technikát. Megértettem. Egy pillanatig rossz érzésem támadt attól, hogy az életemben szerepet
kaptak ezek a szánalmas, ostoba stratégiák. De tényleg csak egy pillanatig tartott a dolog, mert
sürgősen kijelentettem magamban, hogy Dexszel mi nem tartozunk az átlagos házasságtör ők közé.
Hillary szavaival élve: az élet nem fekete-fehér. Ráadásul a cél néha valóban szentesíti az eszközt.

Azon az estén több órát töltöttünk együtt. Utána megállapítottam magamban, hogy a
találkozásaink valójában egy olyan kellemes köd, ami beszélgetésb ől, simogatásokból,
szundításokból, a meleg és finom csend közös élvezetéből áll össze. Olyan volt az egész, mint egy
tökéletes tengerparti nyaralás, amelynek során olyan eseménytelenül telnek a napok, hogy amikor
hazautazunk, és megkérdezik tőlünk, milyen volt a vakáció, fel sem tudjuk idézni, pontosan mit
csináltunk, mivel töltöttük el az időnket. Körülbelül ilyen érzés volt Dexszel együtt lenni.

Már jó ideje nem számoltam, hányszor szeretkeztünk, de tudtam, hogy jóval húsz fölött járunk.
Kíváncsi voltam, Darcyval hány alkalommal volt együtt. Ilyen dolgokon törtem a fejem, így
hazudnék, ha azt mondanám, hogy Darcynak semmi köze sem volt hozzánk. Nevetséges lett volna
kijelenteni, hogy ez nem valamiféle verseny. Darcy volt az etalon, amihez mértem magam. Amikor
Dexszel ágyban voltunk, egyfolytában azon töprengtem, vajon

Darcy hogy csinálja ezt, hogy csinálja azt. Vajon jobb nálam? Úgy hajtják végre a dolgot, ahogy
abban a bizonyos nagy könyvben meg van írva, vagy Darcy esetleg újítgat? (Elkeseredve
nyugtáztam magamban, hogy az utóbbiról lehet szó, és még jobban elkeseredtem, amikor arra
gondoltam, hogy akinek tízes skálán tízes teste van, azzal még a legunalmasabb misszionárius póz
is érdekes lehet.) A szeretkezések után is mindig Darcy járt a fejemben, meg az, hogy az én testem
milyen az övéhez képest. Behúztam a hasam, amikor Dex hátat fordított nekem, gyorsan
megigazgattam a melleimet, és sosem lófráltam meztelenül a lakásban. Kíváncsi voltam, hányszor
kell még lefeküdnünk ahhoz, hogy félretegyem a csini hálóingeket, és ugyanazt a szürke pólót meg
azt a flanel pizsamaalsót hordjam, amit akkor, amikor egyedül vagyok. Sokszor eszembe jutott,
hogy erre a szintre talán sosem jutunk el nem lesz rá elég id őnk. Legalábbis az esküvő előtt nem.
Mert az idő, az vészesen fogyott. Egyre azt ismételgettem magamban, hogy nem szabad pánikba
esnem, a jelennek kell élnem, de azért zavart a dolog.

Az utóbbi időben persze mintha történt volna némi változás. Időnként megengedtem magamnak,
hogy a jövőre gondoljak. Már nem lettem rosszul, amikor elképzeltem, hogy Dex lemondja az
esküvőt. Már nem éreztem úgy, hogy a Darcy iránti lojalitásom mindennél fontosabb – még a saját
vágyaimnál is. Még mindig nem tudtam, hogy hová tartunk, mi lesz ebből az egészből, egyáltalán
mit akarok, de a szabályok megszegése miatti félelmem valahogy tompábbá vált, és már nem
mindig helyeztem Darcyt magam elé.

Azon az estén Dex a munkájáról mesélt. Gyakran elmondta az ötleteit, és annak ellenére, hogy
nem igazán érdekelt a rendszer m űködése, nagyon élveztem a beszámolóit, mert színesen festette
elém a cége fontosabb munkatársait, azokat az embereket, akiknek társaságában a napjait töltötte.
Például tudtam, hogy szeret együtt dolgozni Roger Bollingerrel, a csoportja vezet őjével. Roger
nagy jövőt jósolt Dexnek; Dex példaképként tekintett Rogerre. Amikor Rögeiről mesélt, mindig
utánozta a pasi bostoni akcentusát, de olyan ügyesen, hogy ha összefutottam volna Rogerrel, akkor
biztos úgy érzem, a Roger-utánzat Dexet látom. Roger alig volt magasabb százhatvan centinél
(érdekes, a férfiak általában nem foglalkoznak más férfiak küls ő megjelenésével, számukra sokkal
fontosabb az illető esze, intelligenciája), ám Dex szerint emiatt sosem került hátrányba a n őknél.
Ezt a részletet tényszerűen közölte, nem pedig elismerően, és ezzel bebizonyította, hogy nem
tartozik a szoknyabolondok közé. A valódi nőcsábász, ha más nőcsábászokról van szó, akkor (a)
felnéz rájuk, vagy (b) a vetélytársat látja bennük.

Dex befejezte a Rogerrel kapcsolatos sztorit, aztán megkérdezte:

– Mondtam már, hogy Rogernek már két menyasszonya is volt?

– Nem – feleltem, és közben arra gondoltam, Dex pontosan tudja, hogy err ől még nem beszélt. Az
ilyen részletekről nem lehet csak úgy megfeledkezni, főként nem olyan helyzetben, amilyenben mi
voltunk. Hirtelen fázni kezdtem, gyorsan magunkra húztam a takarót.

– Hát igen. Mindkét alkalommal visszalépett. Amikor ez szóba kerül, mindig azt mondogatja:
„Sosincs vége, míg nincs vége”, meg: „A kövér hölgy még nem énekelt”.

Kíváncsi voltam, Roger vajon tud-e rólam, vagy ez csupán a tipikus agglegényokosságok közé
tartozott.

– Mikor? – kérdeztem.

– Hogy mikor énekel a kövér hölgy? – Dex hozzám simult.

– Igen. Ilyesmi. Érted. – Érzékeny területre tévedtünk. Örültem, hogy nem látom a szemét. –
Mikor lépett vissza az esküvőitől?

– Az elsőnél nem tudom biztosan. De a másodiknál közvetlenül a szertartás előtt.

– Most ugratsz!

– Nem. A menyasszony már felöltözött, amikor Roger bement hozzá. Bekopogott, és közölte a
hírt a hölggyel, meg az anyjával, a nagyanyjával és a kilencvenöt éves dédivel.
 – És a nő? Meglepődött? – Ahogy kimondtam, rögtön éreztem, hogy butaságot kérdeztem. Senki
sem számíthat rá, hogy a vőlegénye közvetlenül az esküvő előtt visszalép.

– Nyilván. De annyira azért nem lehetett meglepve… Bizonyára tudta, hogy Roger ezt egyszer
már eljátszotta.

– Rogernek volt valakije? – kérdeztem óvatosan.

– Nem hiszem. Nem.

– Akkor miért csinálta?

– Azt mondta, nem bízott benne, hogy örökké tartana a házasságuk.

– Ó!

– Most mire gondolsz? Biztos tudta, mire gondolok.

– Semmire.

– Mondd el!

– Semmire.

– Mondd már el!

Az új kapcsolat párbeszéde. Miután egy kapcsolat megszilárdul, ritkulnak a kérdések.

– Arra, hogy nem hiszek a Júlia Robertses, Oltári nős, utolsó pillanatban történő visszalépésekben.

– Nem hiszel bennük? Óvatosan próbáltam fogalmazni.

– Szerintem ez szükségtelenül… feleslegesen kegyetlen – mondtam. – Ha valaki vissza akar lépni,

akkor tegye meg az esküvő napja előtt.

Nem igazán lehetett félreérteni az üzenetemet.

– Nos, ebben egyetértünk, de szerinted nem okosabb akár az utolsó pillanatban kiugrani, mint
elkövetni egy oltári nagy hibát? Nem tartozunk magunknak és a másiknak, meg a házasság
intézményének annyival, hogy még akkor is bevalljuk az igazságot, ha csak későn ismertük fel?

– Eszem ágában sincs ítéletet mondani az ilyen hibák elkövet ői felett. Én csupán annyit mondok,
hogy már az esküvő napja előtt tisztázni kell a helyzetet. Merthogy éppen erre valók az esküv ők.
Szerintem az esküvő napján az egyezség már megköttetett. Aki odáig eljutott, az egye is meg, amit
kifőzött magának. Kegyetlen dolog akkor közölni a menyasszonnyal a visszalépés tényét, amikor
már rajta van a ruha.

Elképzeltem Darcyt egy ilyen megalázó helyzetben, és azonnal szimpátiát éreztem iránta.

– Gondolod? Még akkor is, ha a házasság válásba torkollik? – kérdezte.

– Még akkor is. Meg kellene kérdezned azt a lányt, mit választott volna, ha teheti: a válást, vagy
azt, hogy akkor hozzák szégyenbe a meghívottak előtt, amikor már felvette a menyasszonyi ruhát.

Töprengve hümmögött egy sort, én pedig nem tudtam eldönteni, egyetért-e velem. Kíváncsi
voltam, vajon ez mit jelent kett őnkre nézve. Ha Dexnek egyáltalán megfordult a fejében az, hogy
„mi”… Biztos megfordult. Ereztem, megfeszülnek az izmaim, a lábam idegesen ráng. Azzal
vigasztaltam magam, hogy még nincs július negyedike. Addig nem akartam ilyen dolgokkal
foglalkozni.

Átnyúltam Dex fölött, és felhangosítottam a zenét. A Creedence Clearwater Revival a Lookin' Out
My Back Doort játszotta. Jó szám volt – arra mindenesetre megfelelt, hogy a segítségével ki űzzem
a fejemből a Dex és Darcy esküvőjével kapcsolatos képeket. Inkább arra próbáltam összpontosítani,
hogy utazom valahová Dexterrel. Egy fehér, nyitott kocsiban ültünk, napszemüveg az orrunkon.
Egy hosszú, egyenes országúton száguldottunk, sehol egy másik kocsi.

Bother me tomorrow, today I'll buy no sorrow

Doo, doo, doo, lookin' out my back door[8].

Tizennégy
Július negyedikén minden évben hatalmas tömegek hagyják el Manhattant. Az emberek a
Hamptons, a Cape, a Martha's Vineyard vagy New Jersey felé tartanak. Senki sem marad a
városban, még Les sem. A záróvizsgáink nyarán, amikor Nate-tel a városban maradtunk, hogy
tanuljunk, valósággal ámulatba ejtett, hogy mennyire más, mennyivel békésebb hely New York
anélkül az irdatlan tömeg nélkül.

Ebben az évben természetesen azt terveztem, hogy otthon maradok; úgy éreztem, nem tudnám
elviselni Dex és Darcy látványát. Felhívtam Dexet, és bevallottam neki a dolgot. Azt felelte, amiben
reménykedtem:

– Akkor én is maradok.

– Tényleg? – A szívem már attól hevesebben dobogott, hogy elképzeltem, Dexszel töltöm az
éjszakát.

– Igen. Csináljuk meg!

Kidolgoztuk a tervünket. Az utolsó pillanatban mindketten „rádöbbenünk”, hogy dolgoznunk kell.

Szentségelünk és nyöszörgünk, kellőképpen sajnáltatjuk magunkat, és közben ragaszkodunk ahhoz,
hogy Darcy elutazzon, és nélkülünk is jól érezze magát. Akkorra már biztos frissen pedik űrözteti a
lábát, megveszi az új ruháit, kinézi a partikat, amiken részt akar venni; lefoglalja a helyeket a
kedvenc éttermeiben. Vagyis szó sem lehet majd arról, hogy otthon maradjon, így Dexszel napokon
keresztül, zavartalanul együtt lehetünk. Együtt fogunk elaludni, együtt fogunk ébredni, együtt
fogunk reggelizni, ebédelni és vacsorázni. Bár Dex még nem erősítette meg, akkor még
feltételeztem, hogy sor fog kerülni a nagy beszélgetésünkre.
 Megosztottam a tervemet Hillaryvel, aki kijelentette, nagyon sokat vár a dologtól. Biztosra vette,
hogy a kapcsolatunkban a hosszú hétvége lesz a fordulópont. Harmadikán, amikor elindult hazafelé
a munkából, megállt az irodám előtt, és jó hétvégét kívánt.

– Sok szerencsét! – Felemelte a kezét, és egymásra tette a középső meg a mutatóujját.

– Ezt most hogy érted? Arra gondolsz, hogy esetleg rajtakapnak minket?

– Nem. Nem erre gondoltam. Arra gondoltam, hogy sok szerencsét a beszélgetéshez. Mert, ugye,
beszélni fogsz Dexszel arról, hogyan tovább?

– Igen. Azt hiszem…

– Azt hiszed?

– Nem biztos. A terv mindenesetre ez.

– Oké. Akkor beszélgessetek. Gondoskodj róla. – Szigorúan nézett rám. – Ez most már nagyon
időszerű.

Elhúztam a szám.

– Rachel, ebből most ne hátrálj ki. Ha együtt akarsz lenni vele – mondta –, most kell kiállnod
magadért.

– Tudom. Vettem – feleltem. Egy pillanatra elképzeltem, hogy olyan vagyok, mint Hillary. Er ős,
bátor és magabiztos.

– Felhívlak, ha úgy látom, hogy a lány gyanút fogott. Bólintottam, és rögtön er őt vett rajtam a
bűntudat amiatt, hogy ilyen összeesküvést szövök Darcy ellen.

Hillary kitalálta, mi jár a fejemben.

– Amit meg kell tenned, azt meg kell tenned – mondta. – Most ne légy nyámnyila!

Pontosan hétkor, ahogy megbeszéltük, Dexter megjelent az ajtóm előtt. Frissen vágatta a haját; az
új frizurája még jobban kihangsúlyozta a pofacsontját. Egy palack vörösbort, egy kis, fekete
sporttáskát, meg egy csokor fehér liliomot hozott, olyat, aminek szálja három dollár a koreai éjjel-
nappalikban. Bár elég olcsó virágok, és egy kicsit hervadtak is voltak, nekem legalább annyira
tetszettek, mint a drága rózsák.

– Ezeket neked hoztam – mondta. – Bocs. Már eléggé kókadtak.

– Imádom őket! – mondtam. – Köszönöm.

Bejött utánam a konyhába, ahol vázát kerestem a csokornak. Rámutattam a szekrény tetején lévő
kedvenc kék vázámra, amit egyedül nem értem el.

– Levennéd?
 Levette a vázát, letette a pultomra, én meg kicsit levágtam a virágok szárából, szépen elrendeztem
őket. Úgy viselkedtem, mint egy valódi házitündér.

– Megcsináltuk! – súgta Dex a fülembe.

Libabőrös lett a karom. Sikerült beleállítanom a csokrot a vázába. Eresztettem rá egy kis vizet,
azután megfordultam, hogy megcsókoljam Dexet. A nyaka forró volt, a tarkóján a haj még nem
száradt meg egészen a mosás után. Kölni illata volt, pedig általában nem használ ilyesmit. Persze én
is tettem magamra némi parfümöt, pedig általában nem szoktam. A jelek szerint mindketten úgy
gondoltuk, különleges az alkalom. Amikor valaki hozzászokik ahhoz, hogy csak néha, csak rövid
időre lehet együtt azzal, akit szeret, annak néhány nap egy örökkévalóságnak t űnhet. Valami
ilyesmit éreztem akkor is, amikor a nyári vakáció el őtti utolsó tanítási napon leszálltam az
iskolabuszról. Nem volt semmi dolgom, legfeljebb csak annyi, hogy el kellett döntenem, mit
csináljak először: biciklizzek, menjek el úszni, vagy inkább játsszak „Mersz vagy nyersz”-et
Darcyval meg Annalise-zel a hűvös, alagsori szobámban, amit még nem sikerült berendeznem.

Most tudtam, mit akarok tenni először, és biztos voltam benne, hogy erre hamarosan sor kerül.
Megcsókoltam Dex nyakát, és közben beszívtam bőrének édeskés illatát, meg persze a liliomokét is.

– Ezen a hétvégén őrültek leszünk – mondta, miközben lehúzta rólam a felsőmet, és hagyta, hogy
lehulljon a padlóra. Kikapcsolta a melltartómat, megfogta a mellemet, azután az arcomat. A
tarkómhoz szorította az ujjait.

– Annyira örülök, hogy itt vagy! – mondtam. – Boldog vagyok.

– Én is – felelte, és kigombolta a nadrágomat.

Az ágyamhoz vezettem, megszabadítottam a ruháitól, és minden oldalról megcsodáltam a testét,

olyan helyeken csókoltam meg, ahol még soha. A térdhajlatát. A könyökét. Rengeteg időnk volt.

Lassan, ráérősen szeretkeztünk, bizonyos pontoknál mindketten megálltunk, míg már nem bírtuk
tovább, aztán más, vakmerő és lélegzetelállító dolgokat műveltünk. Sokkal inkább a sajátomnak
éreztem őt, mint bármikor, és pontosan tudtam, miért: most nem kellett hazamennie éjszakára. Nem
kellett lezuhanyoznia szeretkezés után, nem kellett eltüntetnie az együttlétünkre utaló jeleket. A
hátába mélyesztettem a körmeimet, és szorosabban magamhoz húztam.

Szeretkezés után kaját rendeltünk; gyertyafénynél ettük meg a burgereket. Aztán visszamásztunk
az ágyba. Beszélgettünk, zenét hallgattunk, és megpróbáltuk legyőzni a fáradtság hullámait, hogy
minél többet lehessünk együtt, hogy ne pazaroljuk alvásra az időt.

Csak éjfél körül tört meg a varázs, amikor Dex közölte, talán fel kellene hívnia Darcyt. Azt
feleltem, jó ötlet. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mellette maradjak, vagy inkább magára
hagyjam. Úgy döntöttem, kimegyek a fürdőszobába, és rábízom. Tegye, amit tennie kell.
Megeresztettem a csapot, hogy ne halljam a beszélgetés részleteit.

Egy perccel később a nevemet kiáltotta. Résnyire kinyitottam az ajtót.

– Végeztél?

– Igen. Gyere ide! Nem kellett volna elmenned. Visszamásztam mellé az ágyba. Megkerestem a
kezét.
 – Bocs – mondta.

– Semmi gond. Megértem.

– Csak óvatosnak kell lennem… Most már biztos, hogy Darcy nem fog felhívni. Megmondtam
neki, hogy hazafelé tartok, és hamarosan lefekszem.

– Mit csinál?

– A Talkhouse-ban vannak. Részegek és boldogok. Mi a gy űrött ágyon feküdtünk, egy párnán

osztoztunk, és józanok voltunk, viszont sokkal boldogabbak, mint ők. Amikor Dex felült, hogy
elfújja az ablakpárkányon égő gyertyát, észrevettem, hogy a párnán, ahol a feje volt, ott maradt
néhány apró, rövidre nyírt hajszáldarabka. Hát igen, most vágatta le a haját… Nem tudom, miért, de
azok a kis fekete hajszálak olyan boldoggá tettek, hogy a legszívesebben sírva fakadtam volna.

Lehunytam a szemem, hogy ne sírjak.

Aztán valamikor… elaludtunk.

Aztán reggel lett.

Felébredtem, és eszembe jutott az a bizonyos reggel, amikor el őször keltünk együtt; eszembe
jutott, hogy milyen iszonyú pánik szorította össze a szívemet azon a vasárnapon, amikor betöltöttem
a harmincat. Az, amit most éreztem, egészen más volt. Nyugodt boldogság…

– Szia, Rachel.

– Szia, Dex.

Mindketten mosolyogtunk.

– Boldog július negyedikét! – mondta, és a combom belső részére tette a kezét.

– Boldog negyedikét.

– Ez nem olyan, mint a többi negyediked volt, igaz? Nem terveztünk be t űzijátékot, pikniket, a
tengerpartra se akarunk kimenni. Jó lesz ez így? – kérdezte.

– Igen. Nekem nagyon jó lesz így – feleltem. Szeretkeztünk, azután együtt lezuhanyoztunk.
Először kicsit tartózkodó voltam, de pár perc elteltével ellazultam, és hagytam, hogy megmossa a
hátam. Álltunk a forró víz alatt (ő is forró vízben szeretett zuhanyozni, ahogy én is), de annyit, hogy
már rég összeráncosodott az ujjam hegye. Aztán kimentünk a nagyvilágba, végigsétáltunk a Third
Avenue-n, egészen a Starbucksig. Nyirkos, szürke nap volt, lógott az eső lába, de nekünk nem volt
szükségünk jó időre. Így is elárasztott a boldogság.

Együtt álltunk a sorban. A háttérben Marvin Gaye énekelt. Egy nagy lattét kértem, zsírszegény
tejjel.

– Ugyanazt kérem – mondta Dex –, nagyot, de… Normál tejjel.

Tetszett, hogy nem használta a Starbucks-terminológiát; tetszett, hogy olyan férfiasan rendelte
meg a kávéját.

A pult mögött álló izgága kis n ő hátraüvöltötte a rendelésünket a kollégájának, aki fekete filctollal
megjelölte a poharainkat. A Starbucks alkalmazottai mindig frissek, határozottak és gyorsak, még a
legnagyobb reggeli csúcsforgalomban is, amikor fáradt, a koffeinadagjuk után vágyakozó emberek
hordáival kell elboldogulniuk.

– Ó, egy pillanat! – mondta a kis nő mosolygós arccal. – Egybe vagy külön számlázzam őket?

– Együtt vagyunk… – vágta rá Dex. – Vagyis… Egybe. Elmosolyodtam a bakiján. Együtt

vagyunk.

– Más valamit?

– Hm. Igen. Én kérek egy áfonyás muffint – mondta Dex, és rám nézett. – Rachel?

– Igen. Én is kérek egyet – feleltem, és ellenálltam a kísértésnek, nem rendeltem alacsony

zsírtartalmú muffint. Nem akartam olyan lenni, mint Darcy.

– Tehát két áfonyás muffint kérünk. – Dex fizetett, a visszajáró aprót a kassza melletti
gyűjtőedénybe dobta. A kis nő rám mosolygott, mintha azt mondaná, hogy a pasim nemcsak
jóképű, de nagylelkű is.

Barna cukrot szórtunk a kávénkba, megkavartuk, és kerestünk egy helyet az utcai front felé
fordított pultnál. A járda üres volt.

– Szeretem New Yorkot, amikor ilyen – mondtam, és megkóstoltam a habomat. A Third Avenue-
n végigguruló magányos taxi után néztünk. – Hallod? Nincs tülkölés.

– Igen. Kihalt minden – mondta. – Le merem fogadni, hogy ma este bárhová be tudunk ülni,
foglalás nélkül is. Szeretnél elmenni valahová?

Ránéztem.

– Ezt nem tehetjük meg.

Kávét venni egy dolog, vacsorázni viszont valami egészen más.

– Bármit megtehetünk, amihez kedvünk van. Vagy te még nem jöttél rá erre? – Kacsintott rám.

– És ha valaki meglát minket?

– Senki sincs itt. – A kirakat felé intett. – És mi van akkor, ha meglátnak? Talán nem szabad
ennünk? A pokolba, hiszen még Darcynak is megmondhatom, hogy együtt vacsoráztunk! Tudja,
hogy mindketten itt maradtunk… a munkánk miatt. Így van?

– Azt hiszem.

– Jaj, ne csináld már! El akarlak vinni valahová. Még sosem volt egy szabályos randink. Ez zavar.
Nos, mit mondasz?

Felvontam a szemöldökömet, mosolyogtam.

 – Mi ez a nézés? – kérdezte Dex. Telt ajka hozzáért a pohár széléhez.

– Hát csak az, hogy amikor magunkra gondolok, nem a „szabályos” az a szó, ami el őször eszembe
jut.

– Ja, az? – Dex olyan kézmozdulatot tett, mintha valami lényegtelen dolgot hoztam volna szóba. –
Nos, ezen nem segíthetünk… Úgy értem… Igen, a körülmények talán… nem igazán ideálisak.

– Ez így nem pontos. Nevezzük nevén a dolgokat, Dex. Nekünk viszonyunk van.

Ez volt az első alkalom, hogy megfogalmaztam, mit is csinálunk mi ketten. Tudtam, hogy Hillary
még ezt sem sorolná be a bátor tettek közé, de az én esetemben ez a megjegyzés igenis vakmer őnek
számított.

– Hát igen. Azt hiszem – mondta tétován. – De amikor veled vagyok, eszembe sem jut, hogy a
kapcsolatunk… nem igazán helyeslendő. Nem érzem úgy, hogy bűnt követek el, amikor veled
vagyok.

– Értem – mondtam, és arra gondoltam, hogy azért lenne pár ember, akinek más volna a
véleménye.

Vártam, hogy beszéljen még erről. Rólunk. A jövőnkről. Vagy legalább a hétvégi vakmerő
akciónkról. Nem tette meg, inkább azt javasolta, vigyük haza a kávénkat, és olvassunk újságot az
ágyban.

– Remekül hangzik – mondtam, és elt űnődtem, az újságban vajon melyik rovatot olvassa el
először. Minden egyes részletet, minden apróságot tudni akartam róla.

Egész nap hol esett, hol elállt, ezért a lakásomban maradtunk, a díványról átmentünk az ágyra,
aztán vissza. Órákon át beszélgettünk, és sosem néztük meg, mennyi az id ő. Sok mindenről
beszéltünk – a középiskoláról, a főiskoláról, a jogi egyetemről, a családunkról, a barátainkról,
könyvekről, filmekről, ám Darcyról és a helyzetünkről egyetlen szót sem ejtettünk. Még akkor sem,
amikor Darcy felhívta Dexet. A körmöm melletti kis bőrdarabkát rágcsáltam, miközben Dex
elmondta Darcynak, hogy éppen most ugrott ki az irodájából, hogy bekapjon valamit, és igen,
nagyon sokat dolgozott, egész álló nap robotolt. A rövid beszélgetés végén elmotyogott egy „én is”-
t; ebből nem volt nehéz kitalálni, hogy Darcy mit mondott neki. Azzal vigasztaltam magam, hogy a
párok általában ilyen „szeretlek”-kel búcsúznak el egymástól, de a többségüknél ez már olyan
automatikusan jön, mint másoknál a „viszlát”. Valójában semmit sem jelent.

Dex bosszús arccal összecsukta a mobilját. A következ ő pillanatban megcsörrent a mobilom.

Darcy hívott. Dex felnevetett.

– Éppen most mondta, hogy rohannia kell. Hát persze! Rohant, hogy felhívhasson téged!

Nem vettem fel, de utána lehallgattam Darcy üzenetét. Az id őjárás miatt nyafogott, aztán közölte,
hogy a körülmények ellenére jól érzik magukat. Közölte, hogy hiányzom neki. Hogy nélkülem meg
Dex nélkül az egész nem ugyanolyan. Elhatároztam, azért se leszek bűntudatos. Nem, és kész!

Azon az estén pár órára elváltunk egymástól Dexszel, hogy hazamehessen és átöltözhessen a
vacsorához, mivel csak egy farmert, pár alsónadrágot meg pólót hozott magával. Hiányzott, amíg
nem volt velem, ugyanakkor tetszett, hogy külön készülünk fel a vacsorára, mert így tényleg olyan
volt, mintha egy normális randira mennék. Hálás voltam azért, hogy egyedül maradtam, mert így
megcsinálhattam azokat a dolgokat, amiket nem célszerű egy olyan pasi előtt végezni, akivel még
csak rövid ideje vagyunk együtt. Kitéptem egy kósza szemöldökszálat, parfümöt fújtam a
stratégiailag fontos helyekre (a térdhajlatomra és a melleim közé), és feltettem egy olyan sminket,
ami úgy nézett ki, mintha éppen csak lenne rajtam valami.

Dex háromnegyed nyolcra jött értem. Taxival mentünk el az egyik kedvenc manhattani
éttermembe, a Balthazarba, ahová általában csak úgy lehet bejutni, hogy az ember hetekkel
korábban asztalt foglal, vagy hatra, esetleg fél tizenkett őre megy. Mi pontosan nyolcra érkeztünk
meg, és egy ideális, kellemes bokszot kaptunk. Megkérdeztem Dextől, hallotta-e, hogy Jerry
Seinfeld itt, a Balthazarban kérte meg a felesége, Jessica Sklar kezét. Talán pontosan azon a helyen
tette fel a nagy kérdést, talán pontosan ott vette elő a Tiffany gyűrűt, ahol mi ültünk.

– Nem, ezt nem tudtam – pillantott fel Dex a borlapról.

– És azt tudtad, hogy a nő még csak négy hónapja volt házas, amikor Jerry miatt dobta a férjét?

Dex felnevetett.

– Igen, azt hiszem, erről már hallottam.

– Szóval… A Balthazar a botrányos viszonyt ápolók étterme.

Megcsóválta a fejét, és kényszeredetten rám mosolygott.

– Légy szíves, ne beszélj így rólunk.

– Nézzünk szembe a tényekkel, Dexter. Ez, amit m űvelünk, botrányos… Éppen olyanok vagyunk,
mint Jerry meg Jessica.

– Nézd. Arról igazán nem tehetünk, hogy mi érzünk – mondta.

Hát igen. Talán Jessica is pontosan ezt súgta bele a telefonba, amikor Jerryvel beszélt – miközben
a férje mit sem sejtve a tévét bámulta a szomszéd szobában.

Ahogy végigpillantottam az étlapon, rájöttem, hogy valószínűleg megváltozott a Jerryről és

Jessicáról alkotott véleményem. Régebben úgy gondoltam, Jerry egy szívtelen kurafi, aki képes volt
tönkretenni egy házasságot, a nő pedig szégyentelen szerencsevadász, aki ridegen, az első adandó
alkalommal lepattintotta a férjét, Eric Nederlandert, egy sokkal tehetősebb és okosabb pasiért. (Azt
olvastam, a Reebok Sports Clubban, abban az Upper West Side-i konditeremben ismerkedett meg
Jerryvel, ahová Darcy is járt.) Mondom, régebben ezt tartottam felőlük, de most már nem tudtam,
mit gondoljak. Talán tényleg ilyenek voltak, de az is lehet, hogy Jessica tényleg szerette Ericet,
amikor hozzáment, tényleg úgy gondolta, hogy ö az élete párja, de aztán megismerte Jerryt (pár
nappal azután, hogy hazajöttek olaszországi nászútjukról), és rádöbbent, hogy addig még soha,
senkit sem szeretett igazán, és hogy amit Jerry iránt érez, az sokkal, de sokkal er ősebb, mint amit
valaha is érzett Eric iránt.

Ilyen helyzetben mit tehet egy lány? Maradjon meg a házasságában, pusztán a látszat kedvéért?
Jessica tudta, mit fog kapni a barátaitól, a családjától, a férjét ől (akinek nem sokkal, csupán
százhúsz nappal korábban fogadott örök hűséget) meg az egész világtól, vagy legalábbis azoktól,
akik annyira unják a saját életüket, hogy azonnal lecsapnak a People magazinra, amint az új szám
megjelenik a standokon. Jessica biztos tisztában volt ezzel, mégis belevágott a dologba, mert
megértette, hogy csak egyszer élünk. Olyan volt, mint a kedvenc videojátékomban a béka, aminek
át kell kelnie egy forgalmas úttesten. Kidugta a fejét, és átment, biztonságosan átjutott a monitor
felső részén lévő kis dobozkába, ami az ő esetében egy hatmillió dollárt ér ő, a Central Parkra néz ő
luxuslakás volt. Komoly bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy felvállalja a dolgot. És ki tudja, talán
Jerry is elismerést érdemelt volna azért, hogy dacolt a világ haragjával, és a szívére hallgatott. Talán
csak annyi történt, hogy ismét diadalt aratott az igaz szerelem.

De nem is az volt az érdekes, hogy mi történt Jessicával, Erickel és Jerryvel, hanem az, hogy
megváltozott a szabálykövetéssel kapcsolatos felfogásom. Legalábbis ami a szerelmi ügyeket illette.

– Sikerült választanod? – kérdezte Dex.

Elmosolyodtam, és azt feleltem, szívesen meghallgatnám, milyen különlegességeket ajánlanak

arra az estére.

Vacsora után Dex megkérdezte, szeretném-e, hogy beugorjunk valahová egy italra.

– Te szeretnéd? – kérdeztem. Reméltem, ebben a helyzetben ez a helyes reakció.

– Én kérdeztem előbb.

– Én inkább hazamennék.

– Helyes. Én is.

Az idő valamelyest kitisztult. Amikor a sarkon kiszálltunk a taxiból, láttunk néhányat az East
River fölött szétrobbanó tűzijáték-rakétákból. Kék, rózsaszínű és aranyló fények világították be a
várost, amit a saját birodalmunknak éreztünk. Egymás kezét fogva, szótlanul bámultunk fel az égre,
de aztán pár perc elteltével beléptünk a kapun. Jó éjszakát kívántunk Jósénak, aki valószín űleg azt
hitte, hogy Dex a pasim.

Felmentünk az emeletre, levetkőztünk, és szeretkeztünk. Megállapítottam, hogy nem, nem a

képzeletem játszik velem, tényleg egyre jobb a dolog. Utána egyikünk sem mozdult, nem is
szólaltunk meg. Összefonódó testtel feküdtünk, amikor elnyomott minket az álom.

Reggel akkor keltem, amikor az égre visszatért a fény. Hallgattam Dex légzését, az arcát
nézegettem. Hirtelen kinyitotta a szemét. Az arcunk egészen közel volt egymáshoz.

– Szia, kicsim – mondta rekedtes, álomittas hangon.

– Szia – mondtam halkan. – Jó reggelt.

– Miért keltél fel? Korán van még.

– Téged néztelek.

– Miért?

– Mert szeretem az arcodat – feleltem.

 Ő szinte meglepődéssel nézett rám. Nem értettem, miért. Tisztában kell lennie azzal, hogy jókép ű,
nem?

– Szeretem, ahogy nézel – mondta. Átölelt, magához húzott. – És szeretem, ahogy hozzám érsz…

Éreztem, elpirulok.

– És szeretem az ízedet – folytatta, és megcsókolta a nyakamat, az arcomat. A szánk nem ért

össze; az ilyesmire ébredés után ügyel az ember. – És mindent szeretek benned.

– Miért?

– Hát, mert…

Megváltozott a légzése; ideges, már-már rémült pillantást vetett rám. Az éjjeliszekrényem

fiókjában lévő óvszer után nyúltam, de visszahúzta a kezemet, és belém hatolt.

– Mert… – suttogta közben.

– Miért?

Azt hiszem, pontosan tudtam, miért. Reméltem, hogy tudom.

– Azért, Rachel… – A szemembe nézett. – Mert szeretlek.

Pontosan azt mondta ki, amire én is gondoltam, de én legyőztem magamban a késztetést, hogy
elsőként beszéljek erről. És ezek után már nem is kellett kimondanom…

Megpróbáltam az emlékezetembe vésni azt a pillanatot, minden egyes részletet. Dex tekintetét,
bőrének érintését. Még a fényt is, ami keresztülszűrődött a redőny résein. Tökéletes pillanat volt,
tökéletesebb már nem is lehetett. Sokkal tökéletesebb volt, mint bármi, amit addig éreztem. Olyan
tökéletes, hogy már alig lehetett elviselni. Nem érdekelt, hogy Dex eljegyezte Darcyt; az sem
érdekelt, hogy úgy kell bujkálnunk, mint a bűnözőknek. Nem érdekelt, hogy rám fért volna egy
fogmosás, hogy a hajam kócosan tapadt az arcomhoz. Csak Dex érdekelt, meg amit mondott.
Ereztem, ez életem legboldogabb pillanata. Képek villantak az agyamba. Láttam magunkat, ahogy
gyertyafénynél vacsorázunk, finom pezsgőt kortyolgatunk. Láttam, ahogy egy régi, nyikorgós
padlójú vermonti tanyaházban üldögélünk a kandalló előtt, miközben odakint hatalmas pelyhekben
hullik a hó. Láttam, ahogy Bordeaux-ban piknikezünk, egy sárga virágokkal teli réten, ahol aztán
átad nekem egy régi gyémántgyűrűt…

Mindez akár meg is történhetne. Szeret engem. Szeretem őt. Mi kell még ezen kívül?

Biztos voltam benne, hogy nem veszi feleségül Darcyt. Ő k ketten nem élhetnek boldogan, míg
meg nem halnak. Valahogy sikerült rátalálnom a hangomra; valahogy sikerült kimondanom azt a
háromszótagos szót. Azt a szót, amit már régen, nagyon régen nem ejtettem ki így a számon. Azt a
szót, ami korábban semmit sem jelentett.

Egyikünk sem hozta szóba azt, amit akkor reggel kimondtunk, de mégis éreztem a leveg őben,
körülöttünk. Sokkal tapinthatóbb volt, mint a nyirkosság. Érződött abból, ahogy rám nézett, ahogy
kimondta a nevemet. Egy pár voltunk, a szavaink összeforrasztottak minket. Ahogy
keresztülsétáltunk a Central Parkon, Dex megfogta a kezem. Csupán pár másodpercre, csak öt-hat
lépést tettünk meg így, mégis elöntött az adrenalin. Mi van, ha valaki meglát minket? Akkor mi
lesz? A lelkem egy része ezt akarta – azt, hogy fussunk össze Darcy valamelyik ismer ősével vagy
munkatársával, aki a városban maradt, mert sok munkája volt, de kiugrott egy kis sétára a parkba.
Tudtam, ha ez megtörténne, az illető már hétfő reggel Darcy tudomására hozná a dolgot, elmondaná
neki, hogy látta Dexet a parkban, kézen fogva sétálgatni egy lánnyal. Személyleírást adna rólam, de
Darcy még ezután sem gyanakodna rám. Ha mégis megtenné, egyszerűen letagadnám a dolgot, azt
mondanám, egész álló nap dolgoztam. Azt mondanám, hogy nincs is rózsaszínű blúzom. (Új darab,
Darcy még sosem látta.) Megsértődnék, ő pedig bocsánatot kérne tőlem, azután visszatérne arra,
hogy Dex megcsalja őt. Elhatározná, hogy kidobja Dexet, én pedig helyeselném, támogatnám
ebben, közölném vele, hogy jól teszi. Így Dexnek semmit sem kellene eldöntenie, semmit sem
kellene tennie. Minden elintéződne magától.

Átmentünk a víztározóhoz, körbejártuk, és közben megcsodáltuk a várost. Elmentünk egy

terepszínű katonai gyakorlót viselő srác mellett, aki egy öreg beagle-t sétáltatott. Elmentünk egy
túlsúlyos asszony mellett, aki ügyetlenül kitartott könyökkel, zihálva kocogást mímelt. Rajtuk kívül
senkivel sem találkoztunk az ösvényen, amelyen máskor oly sokan járnak. Hallgattam a talpunk
alatt ropogó kavicsokat, lépteink tökéletes ritmusát. Elégedett voltam. A víztározó, a panoráma, az
egész világ kettőnké volt.

Már kifelé jöttünk a parkból, amikor sötét felh ők kezdtek gyülekezni az égen. Úgy döntöttünk,
nem öltözünk át a vacsorához, egyenesen elmegyünk az Atlantic Grillbe, a lakásom közelében lévő
étterembe. Mindketten halra, fehérborra és vaníliafagylaltra vágytunk. Vacsora után visszamentünk
a lakásomba. Eleredt az eső, de mi nevetve futottunk, jókedvűen tapostunk bele a járdán kialakuló
pocsolyákba. Ahogy megérkeztünk, azonnal ledobtuk magunkról a vizes ruhákat, és még mindig
nevetve megtöröltük egymást. Dex felvett egy bokszeralsót. Én az egyik pólóját kaptam magamra.
Feltettünk egy Billie Holiday-cédét, felbontottunk egy üveg bort, ezúttal vöröset. Végignyúltunk a
szófán, és órákon keresztül beszélgettünk. Csak fogat mosni keltünk fel. Aztán áttelepedtünk az
ágyamra, hogy ismét együtt aludjunk.

Aztán hirtelen, ahogy az már lenni szokott, felgyorsult az id ő. A Dexszel töltött első este olyan
volt, mint a nyár kezdete, ám erről az utolsóról az augusztus vége jutott eszembe, amikor elt űnnek a
tévéből az üdítőreklámok, amikben a medence partján viháncoló gyerekek szerepelnek, és
megjelennek a tanszerekkel kapcsolatos hirdetések. Nagyon jól emlékeztem rá, mit éreztem akkor: a
szomorúság és a pánik keveredett össze bennem. Nagyjából ugyanez a különös keverék kerített
hatalmába szombaton, amikor ott ültünk a szófámon, miközben a délután lassanként átcsúszott az
estébe. Egyfolytában azt ismételgettem magamban, hogy nem szabad szomorúsággal tönkretennem
az előző éjszakát; azzal vigasztaltam magam, hogy a legjobb még csak most következik, hiszen Dex
szeret engem.

Mintha olvasott volna a gondolataimban. Rám nézett, és így szólt:

– Komolyan gondoltam, amit mondtam. Először utal vissza arra a szent párbeszédre.

– Én is. – Tele voltam vággyal, és biztosra vettem, hogy most, most következik a nagy
beszélgetés. Az, amit július negyedike után akartunk megejteni. Most, most fogjuk megbeszélni,
hogyan tudjuk működőképessé változtatni ezt az egész őrültséget. Most derül majd ki, hogy
egyikünk sem akar fájdalmat okozni Darcynak, de mégis meg kell tennünk.

Vártam, hogy ő kezdjen bele. Ezt a beszélgetést neki kellett elindítania.

És megszólalt.
 – Bármi történjen, komolyan gondoltam.

A szavai olyanok voltak, mint amikor a lemezjátszó tűje végigkarcolja a korongot. Valami furcsa,
kellemetlen, émelyítő érzés áradt szét bennem. Arra gondoltam: tessék, ez az, ami miatt soha, de
soha nem szabad reménykedni valamiben! Ez az, amiért az ember mindig félig üresnek látja azt a
bizonyos poharat. Ha így élünk, ha így fogjuk fel a dolgokat, akkor sem roppanunk össze, ha
minden összeomlik. Sírni akartam, de az arcom nyugodt maradt beadtam magamnak egy
pszichológiai botoxinjekciót. Nem, nem sírhattam. Több ok miatt. Például azért, mert el őre tudtam,
ha Dex megkérdi, miért sírok, képtelen lettem volna kinyögni egy értelmes választ.

Kétségbeesett igyekezettel próbáltam visszaszorítani a sötétséget, visszahozni az aranyfényű

ragyogást. Szeret engem, szeret engem, szeret engem – ismételgettem magamban. De ez sem
segített.

Aggodalmasan nézett rám.

– Mi a baj?

Megráztam a fejem. Újra feltette a kérdést, ezúttal már szelídebb hangon.

– Hé, hé, hé… – Felemelte az államat, a szemembe nézett. – Mi az?

– Semmi. Csak szomorú vagyok. – A hangom remegése biztos elárult. – Ez az utolsó éjszakánk.

– Nem az utolsó.

Mély lélegzetet vettem.

– Nem?

– Nem.

De ezzel még nem magyarázott meg semmit. Mit jelent ez a „nem”? Azt, hogy pár hétig még így
fogjuk folytatni? Addig, amíg sor kerül az esküv ői főpróbára meg az azt követő vacsorára? Vagy
talán arra gondol, hogy számunkra most kezdődik el valami? Jaj, miért nem tud világosabban
fogalmazni?

Képtelen voltam rávenni magam, hogy megkérdezzem tőle, hogy érti. Rettegtem a választól.

– Rachel, én szeretlek.

Az ajka az utolsó szó utolsó szótagjáig felfelé ívelt – egészen addig, míg odahajoltam hozzá, hogy
megcsókoljam. Ez a csók volt a válaszom. Elhatároztam, nem fogom kimondani azt a bizonyos
szót, míg be nem fejezzük a beszélgetést. Így is állást lehet foglalni…

Csókolózni kezdtünk, ott a díványon, aztán heves ki-gombolkozás és cipzárlehúzás következett;

kísérletet tett arra, hogy elegánsan kilépjen a farmerjából, de ez persze nem igazán sikerült.
Félresöpörtünk magunk elől pár újságot, aztán a padlón találtunk magunkat. A biztos elixír – villant
át az agyamon. A csodaszer! Szeretkeztünk, de én valahogy nem egészen voltam ott. A fejemben
egymást kergették a gondolatok. Úgy éreztem, az agyamban forognak a fogaskerekek, kattognak és
pörögnek, valahogy úgy, mint egy svájci óra belsejében. Mit fog csinálni? Mi lesz most?
 Másnap reggel, amikor felébredtem mellette, újra a fülemben hallottam: „Bármi történjen…”
Amíg aludtam, az agyam feldolgozta a szavak jelentését, és eljutott egy tökéletesen logikus
következtetéshez: Dexter csak arra gondolt, hogy teljesen mindegy, mi történik, nem számít, hogy
Darcy mit tesz vagy mond, még az sem, hogy esetleg, a nagy balhé után egy kis id őt külön kell
töltenünk. Semmi sem számít, mert vágyik a szerelmemre, és bízik benne, hogy végül minden
rendeződni fog. Ezek a szavak ezt, csakis ezt jelenthették. De… Mégis szerettem volna, ha
bővebben kifejti a dolgot. Azt akartam, hogy mondjon valami kézzelfoghatóbbat, mielőtt hazamegy
az Upper West Side-ra.

Felkeltünk, együtt lezuhanyoztunk, aztán elmentünk a Starbucksba. Már volt egy kialakult
rutinunk. Tizenegy óra volt. Darcynak és a többieknek hamarosan meg kellett érkezniük. Már csak
perceket tölthettünk együtt, de még mindig nem került sor a nagy beszélgetésre, nem jutottunk
semmire. Megittuk a kávénkat, sétálgatni kezdtünk. Megálltunk egy játékboltnál. Dexnek
valamilyen ajándékot kellett vennie az egyik munkatársa gyerekének. Azt mondta, csak valami
apróságot. Hirtelen nem tudtam eldönteni, örüljek-e annak, hogy úgy viselkedünk, mint a párok,
együtt intézzük a napi teendőinket, vagy inkább dühöngjek amiatt, hogy ilyen ostobaságra pazarolja
a drága perceinket. Azt hiszem, inkább az utóbbi érzés volt erősebb bennem. A lehető leghamarabb
vissza akartam menni a lakásomra, hogy még pár percet együtt lehessünk. És különben is, éppen
ideje volt, hogy beavasson a tervébe.

Ám Dex ráérősen válogatott a különböző játékszerek és könyvek között, kikérte a véleményemet,

és úgy vacakolt a döntés meghozatalával, mintha abszolút nem sürgetné az id ő. Végül kiválasztott
egy zöld, rajzfilmarcú plüss-triceratopszot. Én nem ilyesmit vettem volna egy újszülöttnek, de
bámultam Dex határozottságát. Reméltem, hogy velünk kapcsolatban is ilyen lesz.

– Aranyos. Nem? – kérdezte, és mozgatni kezdte a triceratopsz fejét.

– Csodás.

Aztán, amikor már éppen fizetni akart, felfedezett egy dobókockákkal teli m űanyag vödröt. Kivett
két pirosat, amiknek az oldalán aranyszínű pöttyök voltak. A tenyerére tette, és megkérdezte az
eladótól:

– Mennyibe kerül ez a két kocka?

– Negyvenkilenc cent darabja.

– Rendben. Ezt a kettőt megveszem.

Kiléptünk a boltból, elindultunk a lakásom felé. Az emberek lassanként visszaszivárogtak a

városba, a forgalom kezdett felélénkülni. Már egészen közeljártunk a házunkhoz. Dex a jobb
kezében a zacskót tartotta, amiben a triceratopsz volt, a balban a kockákat. Egész úton azokat
rázogatta.

Kíváncsi voltam, ő is olyan feszült-e, mint én.

– Mi jár a fejedben? – kérdeztem. Hosszú választ vártam, amiben mindent megfogalmaz, amire
gondoltam. Valami biztatást akartam kapni, egy aprócska reményt.

Megvonta a vállát, gyorsan megnyalta az ajkát.

– Semmi különös.
 Feleségül veszed Darcyt? – harsogott a fejemben a kérdés, de nem szólaltam meg, mert úgy
éreztem, stratégiai szempontból nem lenne helyes, ha nyomást gyakorolnék rá. Mintha nagyon
számítana, hogy mit mondok, vagy mit nem mondok az együttlétünk utolsó perceiben. Talán
tényleg ilyen az élet; talán tényleg csak egy hajszálon múlik, mi lesz három ember sorsa.

– Szeretsz kockázni? – kérdezte Dex, és menet közben szemügyre vette a szerzeményeit.

– Nem – feleltem. Meglepetés? Nem igazán. Rachel mindig biztosra akar menni. Rachel sosem
kockáztat. –És te?

– Szeretek – mondta. – A legjobban a crapset [9] kedvelem. A hatos a szerencseszámom. Egy

négyes meg egy kettes. Neked van szerencseszámod?

– Így nincs… De azt hiszem, a két hatos tetszik a legjobban. – Megpróbáltam leplezni a
kétségbeesésemet. A kétségbeesett nők sosem vonzók. A kétségbeesett nők mindig veszítenek.

– Miért éppen a két hatos?

– Nem tudom. – Nem sok kedvem volt a kockázáshoz, valószínűleg azért, mert kiskoromban
sokat ostábláztam az apámmal. Akkoriban mindig két hatost akartam dobni, és amikor ez sikerült,
apám Boxcar Willynek nevezett. A mai napig nem tudom, ki volt ez a Boxcar Willy, de szerettem,
amikor apám ezt mondta nekem.

– Gurítsak neked két hatost?

– Persze. – Lemutattam a piszkos járdára. – Rajta!

A Seventieth és a Third sarkán álltunk. Elhúzott mellettünk egy busz; elment mellettünk egy nő
meg a gyereke, a nő gurulós szatyra majdnem nekiütközött Dexnek, őt azonban a legkevésbé sem
zavarta, mi zajlik körülötte. Két kézzel megrázta a kockákat, és közben látszott az arcán, erősen
koncentrál valamire. Ha történetesen nem ott, hanem Atlantic Cityben látom ilyen arccal, és
mondjuk műszálas öltöny meg aranylánc van rajta, egy percig sem kételkedtem volna benne, hogy a
házát meg minden vagyonát feltette erre az egyetlen gurításra.

– Fogadunk? – kérdeztem.

– Fogadjunk? Ugyanabban a csapatban játszunk, kicsim! – mondta queensi akcentussal, aztán

ráfújt a kockákra. Az arca úgy puffadt fel, mint egy kisfiúé, aki arra készül, hogy elfújja a szülinapi
tortáján égő gyertyákat.

– Rajta, dobj nekem két hatost!

– És ha megteszem?

Ha két hatost dobsz, együtt maradunk – gondoltam. Nem veszed feleségül Darcyt.

– Az azt jelenti, hogy szerencsénk lesz.

– Jól van. Két hatos rendel! – Megnyalta az ajkát, és még vadabbul rázta a kockákat.

Feldobta a levegőbe mind a kettőt. A nap a szemembe tűzött. Dex elkapta a kockákat, és drámai
mozdulattal, mintha egy tekegolyót gurítana el, leeresztette a karját. Szétnyitotta az ujjait. A kockák
megcsörrentek a betonon, a forgalmas manhattani kereszteződésben.

Az egyik kocka azonnal a hatpöttyös oldalát mutatta felfelé. Nagyot dobbant a szívem. Mi van,
ha…? Leguggoltunk, és izgatottan néztük a sarkán pörg ő második kockát. Mintha sosem akart
volna leállni. Ha valaki direkt akarja ennyire megpörgetni a kockáját, annak biztos nem sikerül így.

A kocka végül az oldalára fordult. A vörös háttér előtt megvillantak az aranyszínű pöttyök. Alig
mertem odanézni.

Egymás alatt kétszer három pötty. Két hatos!

Boxcar Willy.

Szent szar – gondoltam. Dex nem fogja feleségül venni Darcyt! Dex ismételgethette a „bánni
történjen”-t, ahányszor csak akarta, valaki fentr ől megmutatta nekem, hogy mi fog történni. Tessék.
Ez vár rád. A tiéd lesz. Két hatos. A sorsunk.

A kockákról Dexre néztem, és azon tűnődtem, eláruljam-e neki, mit sikerült kidobnia. Rám nézett,
kissé eltátotta a száját. Mindketten úgy pillantottunk a kockákra, mintha valami nem stimmelne.

Mennyi volt az esélye két hatosnak?

Hm. Egészen pontosan egy a harminchathoz. Valamivel három százalék alatt.

Vagyis szó sem volt egy a millióhoz arányról, de ezek a statisztikák félrevezet őek, ha az adatokat
kiemeljük a saját kontextusukból. Elérkezett a közös hétvégénk vége. Már csak percek választottak
el minket attól, hogy elváljunk egymástól. Napokra? Hetekre? Örökre? Ki tudja? Aztán tessék,
Dexter poénból vett két kockát, és játszadozni kezdett velük ahelyett, hogy betette volna őket a
plüss triceratopsz mellé. Előjött belőle a kisfiú. Én belementem a játékba, bár nem sok kedvem volt
hozzá. Aztán magamban meghatároztam, mit jelent, ha két hatos dob. És tessék! Két hatost dobott!
Mintha a sors vagy a Jóisten így akarta volna közölni velem, hogy meg fog történni, aminek meg
kell történnie.

Olyan tisztelettel néztem a két, összesen kilencvennyolc cent (plusz áfa) érték ű kockára, mintha a
világ legnagyobb jósának asztalán álló kristálygömbök lennének; mintha annak a perzsiai naptól
cserzett bőrű jövendőmondónak a legszentebb tárgyai volnának, aki éppen most közölte velem,
hogy milyen jövő vár rám.

A két hatos még Dexre is óriási hatást gyakorolt, pedig ő nem tudta, mi a jelentősége a dolognak.
Gyorsan kijelentette, hogy el kell mennünk Atlantic Citybe vagy Vegasba, mert ketten együtt
szuper csapatot alkotunk.

Pontosan erről van szó…

Rám mosolygott.

– Hát, szerencsénk lesz, kicsim.

Nem feleltem, csak felvettem a betonról a két kockát, és gyorsan bedugtam őket a sortom zsebébe.

– Hé! Lenyúlod a kockáimat?

 A kockáinkat.

– Szükségem van rájuk – mondtam. Visszamentünk a lakásomra. Dex összeszedte a holmiját, és

elköszönt.

– Köszönöm a csodálatos hétvégét – mondta. Az arca mintha az enyém tükörképe lett volna. Ő is
szomorú volt.

– Igen. Remek volt. Köszönöm. – Megpróbáltam felvenni a magabiztos lányok pózát.

Az alsó ajkába harapott.

– Jobb lesz, ha most megyek. Pedig… Nem igazán akarok.

– Igen. Jobb lesz…

– Hamarosan felhívlak. Amikor csak tudlak. Amilyen hamar csak tudlak.

– Oké – bólintottam.

– Oké. Szia.

Még egy utolsó csók, aztán elment.

Leültem a szófára, a markomba szorítottam a két kockát. Reményt adtak. Az a gurítás majdnem
olyan jó volt, mintha Dex elmondta volna, mit szeretne. Vagy talán jobb annál. Nem kellett
megbeszélnünk a dolgot, mert nyilvánvaló volt minden. Szerettük egymást, együtt akartunk lenni,
és a kockák is ezt igazolták. Ereklyéknek kijáró tisztelettel tettem be a két kockát egy üres fahéjas
altoidsos dobozba. Fehér papírt nyomkodtam köréjük; a két hatos oldalukat mutatták felfelé.
Megérintettem a pöttyöket; mintha Braille-bet űk lettek volna, amelyekből azt olvastam ki, hogy
együtt leszünk Dexszel. Ez a sorsunk. Hittem ebben.

Becsuktam a kis fémdobozt, odatettem a váza elé, amiben még mindig nem hervadtak el a
liliomok. Kockák, virágok – úgy éreztem, elkészítettem a szerelmünk szentélyét.

Körbenéztem a szerényen és gyakorlatiasan berendezett lakásban. Rend volt, csak az ágyat nem
vetettük be. A lepedők hozzásimultak a matrachoz, még látszott rajtuk a testünk halvány körvonala.
Megint ott akartam lenni, érezni akartam Dexet. Kiléptem a szandálomból, odamentem az ágyhoz,
és bebújtam a takaró alá. A lepedő hűvös volt – a légkondicionálóm jól működött. Felkeltem,
leeresztettem a redőnyt, és megnyomtam a hifim távkapcsolóját. Billie Holiday… Visszafeküdtem
az ágyba, lecsúsztam a végébe, a lábamat lelógattam a matracról. Szinte éreztem Dexet. Láttam az
arcát. Ott feküdt mellettem…

Eltűnődtem, vajon hazaért-e már, vagy beragadt valami dugóba. Vajon megcsókolja majd Darcyt,
amikor találkoznak? Vajon idegennek találja majd Darcy ajkát azután, hogy egész hétvégén engem
csókolt? Vajon Darcy megérzi majd rajta, hogy valami nincs rendjén? Vajon rájön, hogy mi
változott meg? Vajon megfordul majd a fejében, akár egyetlen másodpercre is, hogy a
koszorúslányának meg két kockának esetleg köze lehet ahhoz, hogy a vőlegénye tekintete olyan
álmodozóvá vált?
 Tizenöt
Hillary másnap nem sokkal tizenegy el őtt érkezett meg a munkahelyére. Gyűrött pantalló és
fekete szandál volt rajta. A lábkörméről lepattogzott a lakk, a nagyujja olyan volt, mint egy
szögletes cukorka. Ahogy belépett az irodámba, és lerogyott a szokásos helyére, felnevettem, és
megcsóváltam a fejem.

– Mi olyan vicces?

– Az öltözéked. Ezért ki fognak rúgni.

A cégünknél nem sokkal korábban változtatták meg az öltözködési szabályokat; engedélyezték

nekünk, hogy üzleti jellegű öltözék helyett hétköznapi viseletben jelenjünk meg, de továbbra is
ügyelnünk kellett arra, hogy a klienseink ne tehessenek panaszt emiatt. Biztosra vettem, hogy a
főnökség, amikor megfogalmazta, hogy „megfelelően szolid és mértéktartó” ruházatot viselhetünk,
nem olyasmire gondolt, amit Hillary viselt.

Megvonta a vállát.

– Bárcsak kirúgnának! Oké. Mesélj a hétvégéről! Semmit se hagyj ki!

Elmosolyodtam.

– Ennyire jó volt?

Elmondtam, hogy borzasztóan jól éreztük magunkat. Elmeséltem, hogy voltunk a Balthazarban
meg az Atlantic Grillben, sétáltunk a parkban, és hogy nagyon, de nagyon jó volt ennyi id őt együtt
tölteni Dexszel. Abban reménykedtem, ha elég sokat beszélek, el tudom kerülni a nyilvánvaló
kérdést.

– Szóval? Visszalép? Hát ez az.

– Nos, nem tudom.

– Nem tudod? Vagyis azt mondta, gondolkodik rajta?

– Nem.

– Nem is gondolkodik rajta?

– Hát… Ez így nem is került szóba. – Bíztam benne, hogy nem túl védekező a hangom.

Hillary elfintorodott, azután üres tekintettel rám meredt. Kíváncsi voltam, hogy ennek a nézésnek
ahhoz van köze, hogy passzív módon viselkedtem, vagy inkább ahhoz az egyre er ősödő
gyanújához, hogy Dex bolondot csinál belőlem. Az előbbi talán igaz volt, az utóbbi semmi esetre
sem.
 – Azt hittem, meg fogjátok beszélni a részleteket – mondta homlokráncolva.

– Én próbáltam, de…

– De? Micsoda?

– De azt mondta, hogy szeret – feleltem. Ezt a részletet eredetileg nem akartam megosztani vele,
de úgy éreztem, kénytelen vagyok megtenni.

Hillary arckifejezése megváltozott.

– Valóban?

– Igen.

– Részeg volt?

– Nem! Nem is ivott. – A monitoromra néztem; abban reménykedtem, esetleg kaptam egy e-mailt
Dextertől. Amióta elment, még nem beszéltünk egymással.

Hillary persze nem érte be ennyivel.

– És te is elmondtad neki, hogy szereted.

– Igen. Elmondtam. Mert tényleg szeretem! Pár másodperces csend következett.

– Jól van – mondta. – Szóval szeretitek egymást. És most? Mikor vet véget annak a kis
kalandnak?

Úgy éreztem, Dextert bántja meg ezzel a hangnemmel.

– Egy esküvőtől való visszalépés és egy hosszú kapcsolat befejezése nem egészen olyan, mint
véget vetni egy „kis kalandnak”.

– Mindegy. Mikor fogja megcsinálni?

Görcsbe rándult a gyomrom, amikor erre is azt kellett felelnem, hogy nem tudom. A
legszívesebben meséltem volna a kockákról, de ezt a részletet inkább megtartottam magamnak. Ez
kizárólag Dexre meg rám tartozott. Egyébként Hillary úgysem értette volna meg a lényeget;
valószínűleg ostobának tartott volna, hogy két kockára hagyatkoztam ahelyett, hogy direkt
kérdéseket teszek fel.

Megköszörültem a torkom.

– Darcy szóba hozta Dexet?

– Nem sokszor… De be kell vallanom, nem igazán végeztem jól a megfigyel ői munkámat. Jó
kifogásom volt rá! – Elvigyorodott.

– Miféle kifogás?

– Megismerkedtem valakivel!
 – Ne beszélj! Kivel? Ismerem?

– Nem. Montaukban lakik. Juliannek hívják. Rachel… Amíg nem találkoztam vele, én nem hittem
ebben a „lelki társ” dologban!

– Kezdd az elején! – mondtam. Egy szerelmes n ő számára nincs jobb hallgatóság, mint egy másik
szerelmes nő.

Elmesélte, hogy Julián harminchét éves, író, sosem volt n ős. A parton ismerkedtek össze. Hillary
sétálni ment, Julián is. Mindketten egyedül voltak, ugyanabba az irányba tartottak. Julián meg-
megállt, a kagylókat nézegette. Hillary utolérte, bemutatkozott neki. Elmentek Julián házába, ahol a
férfi készített Hillarynek egy salátát – paradicsomot, mozzarellát és bazsalikomot rakott bele. A
paradicsom és a bazsalikom a saját kertjében termett, a mozzarella friss volt. Beszélgettek, abba se
tudták hagyni. Hillary szerint Julián briliáns, jóképű és érzékeny pasi.

– Ezután is találkoztatok?

– Persze! Egész hétvégén együtt lógtunk. Kihagytuk a sok marhaságot… Rach, ezt nehéz
elmagyarázni… Rátaláltunk egymásra. Ő a legjobb.

– Mikor láthatom?

– Ezen a hétvégén eljön. Akkor találkozhatsz vele.

– Alig várom!

Örültem Hillary boldogságának, de közben egy kicsit irigykedtem is rá. Juliannek nem voltak
olyan kötelezettségei, mint Dexnek.

Les hívása szakította félbe a beszélgetésünket. Nem vettem fel a telefont, úgy éreztem, képtelen
lennék elviselni őt. Hillary sem bírt felállni a székből, hogy átmenjen az irodájába, és lehallgassa az
üzeneteit. A cégünk meg a sok droid ráért. Hadd várjanak! Itt most a szerelemről volt szó!

Miután Hillary kiment az irodámból, visszasodródtam a Dexszel kapcsolatos gondolataim közé –

vártam, hogy e-mailt küldjön, vagy felhívjon. Amikor aztán megszólalt a telefon, összerezzentem.

Csak Darcy keresett; megkérdezte, együtt tudunk-e ebédelni.

Azt feleltem, hogy igen. Nem igazán volt kedvem találkozni vele, de tudnom kellett, mi történt.
Lehet, hogy Dex elmondott neki valamit?

A MetLife épület földszintjén lévő egyik étteremben, a Naplesben találkoztunk. Sokat kellett
volna várni, ezért azt javasoltam, ugorjunk át az út túlsó oldalán lévő büfébe. Darcynak nem tetszett
az ötlet, azt mondta, majd' meghal egy pizzáért. Azt feleltem, rendben, akkor megvárjuk, míg
kapunk asztalt. Az arcát fürkésztem, a szakításra utaló jeleket kerestem rajta. Semmi újat nem
fedeztem fel azon kívül, hogy a haját még jobban kiszívta a nap. Kis lófarokba kötve hordta.
Akvamarin fülbevalót viselt.

– Talán van valami az arcomon? – kérdezte, és törölgetni kezdte az arcát.

 – Nem, csak a fülbevalódat néztem. Szép. Új?

– Nem. Dextől kaptam, már nagyon régen.

– Mikor? A születésnapodra?

– Nem… Már nem emlékszem pontosan. Csak úgy kaptam.

Feltámadt bennem a féltékenység, de azzal nyugtatgattam magam, hogy azóta nagyon sok minden
megváltozott. Darcy megkérdezte, hogy telt a hétvégém.

– Remekül – feleltem. Felgyorsult a szívverésem, amikor eszembe jutott, mivel telt. – Tudod…
Rengeteg munkám volt. És neked?

– Csodálatos volt! Ott kellett volna lenned. Remek partik. Szuper bandák a Talkhouse-ban.
Atyaég, olyan jól szórakoztunk! Te meg Dex… Nem a legjobb hétvégét választottátok ki a
munkára.

Te meg Dex. Te meg Dex. Te meg Dex….

– Dex is végig dolgozott? – kérdeztem. Darcy a szemét forgatta.

– Igen. De van ebben valami újdonság? Egy munkamániáshoz fogok feleségül menni!

– Nem hiszem, hogy ő tehet róla.

Vagy talán mégis?

– Igen, persze, persze – mondta. – De bármibe le merem fogadni, hogy a munkái felét önként
vállalja el. Esküszöm, élvezi! Ettől biztos fontosnak érzi magát. – Kissé megvető volt a hangja.
Talán ez a bevezető, és mindjárt rátér arra, hogy iszonyatosan összevesztek Dexszel?

– Gondolod?

– Tudom – mondta, miközben az egyik küls ő asztalhoz vezettek minket. – Gondolom, azt már
tudod, hogy Hillary összejött valakivel.

– Igen, már mesélte. Te is találkoztál a pasival?

– Futólag.

– Mi a véleményed róla?

– Hát, nem néz ki rosszul. Nem az én esetem. Olyan… m űvészkedő típus. De még mindig elég
aranyos. Vannak még csodák.

– Ez meg mit akar jelenteni? – kérdeztem, bár pontosan tudtam, arra gondol, kész csoda, hogy
Hillary megismerkedett egy ilyen aranyos pasival.

– Nézz rá Hillaryre! Nem is törődik a külsejével. Az esetek többségében nem úgy viselkedik,
ahogy egy nőnek kell.
 – Szerintem csinos.

Darcy úgy meresztette rám a szemét, mintha azt mondaná: „Kapj már a fejedhez!”

Eszembe jutott Hillary gyűrött pantallója meg a lábkörméről lepattogzott festék.

– Az, hogy nem csajos csaj, még nem jelenti azt, hogy csúnya.

– Elmúlt harminc. Ideje lenne, hogy komolyabb sminket használjon. Ez a természetesség, ez már
a hetvenes években kiment a divatból.

– Hát, a jelek szerint Juliannek más a véleménye.

– Igen. Mindegy, majd meglátjuk, mennyi ideig maradnak együtt. – Darcy belemártogatta a
kenyerét az olívaolajba.

Igen. Majd meglátjuk, hogy te mennyi ideig maradsz együtt Dexszel. A cukorkásdobozba dugott
két kockára gondoltam, és azonnal szétáradt bennem a b űntudat. Nem akartam fájdalmat okozni
Darcynak. Szerettem volna megtalálni a módját, hogy együtt lehessünk Dexszel, de úgy, hogy
közben Darcy ne szenvedjen. Miért olyan nehéz elérni a boldog befejezést?

Megráztam a fejem, és ismét Hillaryre meg Julianre próbáltam összpontosítani.

– Szerintem Hillary teljesen belezúgott a pasiba – mondtam.

– Aha. – Darcy a szemét forgatta. – Tudtad, hogy a régi barátjának már van egy új nője?

– Igen. Természetesen tudom. Hillary már nem foglalkozik Corey-val. Egyébként is, ő dobta ki.
Elfelejtetted?

– Hát persze. De aztán a pasi fogta magát, és összejött egy huszonhárom éves bombázóval, és ott
vonulászik a Talkhouse-ban, Hillary orra el őtt… Ezután Hillary hirtelen rádöbben, hogy ez a Julián
az élete párja. Véletlen egybeesés? Nem hiszem.

Rászóltam, ne legyen ennyire rosszmájú.

– Ne rontsd el az örömét!

– Oké. Rendben. Mindegy. Következő téma. – Darcy megtörölte a száját a szalvétájával. –

Marcusszal mikor beszéltél utoljára?

– Valamikor a múlt héten.

Előredőlt, és közölte, Marcus a hétvégén többször is emlegetett.

– Kedves tőle – mondtam, még mindig az étlapot tanulmányozva. Marcus? Úgy éreztem, ő már a
múlt része.

Darcy elhúzta a száját.

– Miért vagy ennyire langyos vele? Szerinted nem aranyos?

 – De. Aranyos – feleltem.

Megérkezett a pincér, hogy felvegye a rendelésünket. Darcy pizzát kért, én pedig Cézár-salátát.

– Nem akarsz egy kicsit többet, mint egy saláta? – kérdezte Darcy.

A jelek szerint bosszantotta, hogy én salátát eszem, ő meg pizzát rendel. Szerette úgy feltüntetni
magát, hogy kettőnk közül ö a madárétkű. Nem akartam megbántani.

– A Cézár-saláta kiadós étel, és igazság szerint hizlaló.

– Hát, enned kell a pizzámból. Úgyse bírok az egésszel. – Hozzám beszélt, de valójában a
pincérhez intézte a szavait. A pincér rámosolygott. Darcy nyílt és barátságos tekintettel nézett
vissza rá. Feltűnt, hogy az asztal alá csúsztatta a bal kezét. Nem akarta, hogy a pincér meglássa a
gyűrűjét.

A pincér megfordult és elment.

– Ó, és szólna a szakácsnak, hogy ne égesse oda a pizzám alját? – szólt utána Darcy. – Id őnként
annyira megégetik, pedig én… Hogy is mondják? Félig nyersen szeretem a pizzát. – Az egyik válla
elé húzta a lófarkát.

A pincér felnevetett, és rákacsintott.

– Nem gond.

– Túl fiatal hozzád – jegyeztem meg, nem tör ődve azzal, hogy a pincér hallótávolságon kívül ért-
e.

– Micsoda? – kérdezte Darcy ártatlan képpel. – Jaj, ne csináld már! Hiszen nem flörtöltem!

Mielőtt újabb témára váltott volna, ki kellett derítenem, volt-e otthon valami gondjuk. Az esküv ő
irányából közelítettem meg a kérdést.

– Szóval eldöntötted már, mi kerül fel a cédétekre?

– A cédénkre? – Értetlenül nézett rám. – Ja igen, arra! Azóta nem gondolkoztam rajta. Ezen a
hétvégén szabadságot vettem ki, nem foglalkoztam az esküvői előkészületekkel. Egyébként túl sok
gond lenne azokkal a cédékkel. Talán mégis inkább valami édességet fogunk adni. Az Altoidsnál
olyan cuki kis szívecske alakú fémdobozokat is csinálnak. Talán olyat fogunk szerezni. Te is tudod,
Dexter mennyire szereti a cukorkáit!

– Mmm… Nem tudtam.

– Pedig szereti – mondta. – Főként a fahéjasat.

Dexter csak késő este telefonált. Elszalasztottam a hívását, mert éppen az egyik tanácsteremben
voltam – át kellett néznem pár dokumentumot. Az üzenete rövid volt: „Szia, Rach. Bocs, hogy nem
hívtalak ma… Egész nap őrültekháza volt, készülünk egy csütörtöki tranzakciós tárgyalásra. Ennek
a munkának egy részét tényleg el kellett volna végeznem a hétvégén… Na nem mintha bánnám,
hogy nem tettem! Nagyon jó volt veled. Hiányzol. Hamarosan beszélünk.”
 Valahogy üresnek éreztem magam azután, hogy végighallgattam az üzentet. Ennyi? Tájékoztat a
munkájáról?

Ilyen bosszantó bankos kifejezésekkel traktál, hogy „tranzakciós tárgyalás”? Legközelebb már
talán azzal fog előállni, hogy „teljesen el van havazva”? Olyanokat fog mondani, mint azok a ,jaj,
de baromi elfoglalt vagyok” bankárok? Darcyról persze egy szót se mondott, se arról, hogy mikor
találkozunk legközelebb. Se semmiről! Csak annyi, hogy hiányzom neki. Olyan érzésem támadt,
hogy egyre távolabb csúszik tőlem, és ezzel elérhetetlenné teszi számomra a boldogságot. Kezdtem
pánikba esni, de türelmet erőltettem magamra. Dex helyesen fog cselekedni. Nyugi. A végén úgyis
az enyém lesz.

Végül csütörtök este találkoztunk. Kés őn futott be, fáradt volt. Pár percet beszélgettünk, aztán az
ölembe hajtotta a fejét, és elaludt, miközben én a Maffiózók ismétlését néztem. Tony már megint
megcsalta Carmelát. Együtt éreztem Carmelával, ami ironikus, hiszen ő a feleség, akit megcsaltak,
és nem ő az a bizonyos harmadik. Darcyra gondoltam, összehasonlítottam kettőnk Dex iránti
érzéseit. Megállapítottam, hogy ő nem szereti annyira Dextert, mint én. Lehetetlen, hogy annyira
szeresse! Ebben egészen biztos voltam.

Éjfél körül felébresztettem Dexet, hogy most már talán haza kellene mennie. Kelletlenül bólintott,
aztán arról magyarázott, hogy mennyire sajnálja, de hát tényleg rengeteg munkája van. Mondtam
neki, megértem, tudom, milyen ez. Megcsókolt és megölelt. Aztán elment, hogy ismét Darcyval
legyen. Ahogy kilépett az ajtón, megkérdeztem tőle, mit tervez a hétvégére. Megpróbáltam könnyed
hangon beszélni, de közben megsajdult a szívem, annyira vágytam arra, hogy legalább pár órát
szakítson rám.

– Apám meg a felesége jön hozzánk látogatóba. Még nem mondtam?

– Nem. Nem mondtad. Milyen kedves tőlük! Mit fogtok csinálni?

– Tudod… A szokásosat. Vacsora. Talán valami színház.

Magam elé képzeltem őket, ahogy négyesben a városban szórakoznak. Fájt, hogy én nem
találkozhatom az apjával, de a legjobban az fájt, hogy nem lehetek együtt vele. Én vagyok az a
bizonyos „másik” nő. Azokra a nőkre gondoltam, akikhez csütörtök esténként felugrik a szerelmük,
de akik egyetlen családi eseményen vagy fontosabb üzleti vacsorán sem vehetnek részt. Aztán
eszembe jutott, hogy Dex soha, egyetlen egyszer sem biztosított arról, hogy velem marad. A
filmekben a „másik” nő mindig kap valami biztatást. Hamisat vagy sem, az most mindegy. Kap. Én
mit kaptam? Pár „szeretlek”-et, meg két kockát.

Szombat este Hillary rábeszélt, hogy csatlakozzam hozzá és Julianhez. B űntudatom volt amiatt,
hogy a jelenlétemmel tönkreteszem a randijukat, de mivel nem akartam magamra maradni a
Dexszel kapcsolatos gondolataimmal, elmentem velük. Jó ideje már csak az a kellemes családi
hétvége járt eszembe, ami Dexnek kijutott. Elképzeltem, ahogy mosolyogva társalog a közelgő
esküvőről, ahogy eljátssza, minden a legnagyobb rendben van. Talán tényleg ez volt a helyzet.
Talán minden a legnagyobb rendben volt. Fogalmam sem volt, mi történik vele, de az együtt töltött
hétvége után még nehezebbnek éreztem a várakozást, még gyötrőbbnek a meddő töprengést.

Szóval átugrottam Gramercybe, és az egyik olasz étteremben, az I Trulliban találkoztam

Hillaryvel meg Julian-nel. Egy gyönyör ű kis hátsó kertben, egy apró, kerek asztal körül ültünk,
körülöttünk homokkőből emelt falak, a fejünk fölött szeletnyi tengerészkék égbolt. A padlóban
gyertyák világítottak, a fák összefonódott ágai között leszűrődött hozzánk némi fény. A helyszín
nem is lehetett volna romantikusabb. A helyzet sem – eltekintve attól az apróságtól, hogy én voltam
a harmadik kerék.

Tizenöt perc elteltével megállapítottam, hogy kedvelem Juliánt. Nem játszotta meg magát, viszont
lassan beszélt, és gondosan megválogatta a szavait. A Jobban szeretem” helyett azt mondta, hogy
„előnyben részesítem”, a „jó” helyett azt, hogy „kellemes”, az „indítás” helyett pedig azt, hogy
„kezdet”. Apró dolgok ezek, nincs bennük semmi különös, vagyis nem játszotta meg magát, mégis
jó hatást gyakorolt rám. (Egyszer randiztam egy pasival, aki az együtt töltött este során vagy
harminc idegen szót a képembe vágott. A második meghívását inkább visszautasítottam, mert attól
tartottam, selyem nyaksálat fog viselni, hogy bebizonyítsa, mennyire kifinomult.) Julián a
hagyományos értelemben véve egyáltalán nem volt jóképű, nekem mégis tetszett. Göndör, kissé
hosszú hajával, napbarnított bőrével és sötétbarna szemével úgy nézett ki, mint egy portugál halász.

Elnéztem őt, ahogy felnevet Hillary egyik megjegyzésén, és odahajol Hillaryhez. Senki meg nem
mondta volna, hogy alig egy hete ismerik egymást. A kommunikációjuk természetes és
zökkenőmentes volt, Hillary pedig semmi olyasmit nem csinált, amit a nők szoktak egy új kapcsolat
elején. Kétszer is megkérdezte Juliántól, nem maradt-e spenót a foga között, a spagettijét az utolsó
szálig megette, aztán ragaszkodott hozzá, hogy rendeljünk desszertet is.

Miközben a sajttortánkat ettük, Hillaryvel elmeséltük Juliannek, mennyire gyűlöljük a munkánkat.

Megkérdezte, miért nem mondunk fel. Azt feleltük, ez nem ilyen egyszerű; rajtunk az aranybilincs,
fizetnünk kell a hiteleinket, blablabla. Egyébként is, mi máshoz kezdhetnénk? Rám nézett, és
megkérdezte, igen, tényleg, mi máshoz tudnék kezdeni? Hillaryre néztem, azt szerettem volna, hogy
ö válaszoljon először.

– Hill nyitni fog egy régiségboltot – mondta Julián, és közben megérintette Hillary csuklóját. – így
van?

Hillary rámosolygott. Azt már sikerült kideríteniük, hogy ö mit akar. Le mertem volna fogadni,
hogy az a bizonyos bolt Montauk központjában lesz.

– És mik a te terveid, Rachel? – kérdezte Julián újra. Sötét szemével érdeklődve nézett rám.

A jogi cégeknél, az állásinterjúk során ez a kérdés mindig elhangzik, mint ahogy az is, hogy:
„Miért döntött úgy, hogy jelentkezik a jogi egyetemre?” Ilyenkor az ember elmotyog valamit arról,
hogy az igazságot keresi, a törvényeknek szeretne érvényt szerezni, pedig valójában valami ilyesmit
gondol: „Azért, mert kitűnő tanuló voltam, és el szeretnék érni valamit, de semmi más nem jutott
eszembe; szívesen jelentkeztem volna az orvosira, de rosszul vagyok a vértől.”

Azt feleltem, nem tudom. Kicsit zavarba jöttem, ahogy kimondtam az igazságot.

– Ha felmondanál a munkahelyeden, talán gyorsabban rájönnél – mondta Julián nyugodt hangon.

– Szegénység, éhség… ezek segítenek a leginkább abban, hogy tisztán gondolkodj.

Megszólalt a mobilom. Pontosabban: nem szólalt meg, csak rezgett. Elnézést kértem, azt
mondtam, úgy emlékeztem, a vacsora előtt kikapcsoltam. Közben arra gondoltam, talán Dex hív.
Lehet, hogy kiosont a fürdőszobába, hogy felhívjon.

– Ki az? – kérdezte Hillary. Sejtettem, neki is az volt az első gondolata, hogy Dex keres.
 – Nem tudom…

– Hát akkor nézd meg! – mondta Hillary. – Minket nem zavar, igaz?

Julián megvonta a vállát.

– Nem, egyáltalán nem.

Nem bírtam ellenállni a csábításnak. Kivettem a táskámból a telefont, és lehallgattam az üzenetet.

Csak Marcus keresett; azt mondta, tudja, hogy kés őre jár, de eszébe jutott, hogy megkérdezi, mit
csinálok éppen.

– Marcus – mondtam. Nem tudtam eltitkolni a csalódottságomat.

Hillary gyorsan elmondta Juliannek, hogy Marcus kicsoda. („Az a srác, aki együtt lakik velünk a
Hamptonson.”) Julián bólintott; igen, természetesen emlékezett Marcusra.

– Miért nem hívod vissza? Mondd meg neki, jöjjön ide – ajánlotta Hillary. – Rendelünk még egy
üveg bort.

Nagyon kedves volt tőle, hogy ezt felajánlotta, de már sejtettem, alig várja, hogy véget érjen az
este társasági része. Ráadásul nem akartam, hogy tovább jótékonykodjanak velem. Nemet
mondtam, kijelentettem, hogy fáradt vagyok; valóban szép este volt, de most már tényleg haza kell
mennem. Julián szemkontaktust teremtett a pincérnővel, és olyan mozdulatot tett a kezével, mintha
írna.

Amikor kijöttünk az étteremből, Hillary megkérdezte, taxival megyek-e. Azt feleltem, hogy nem,
inkább sétálok.

– Negyvenvalahány háztömbnyit?

– Szép este van.

A Twenty-seventh és a Lex sarkán köszöntünk el egymástól. Julián megcsókolta az arcomat.

Nagyjából olyan magas, mint én, jó háromujjnyival alacsonyabb Hillarynél. Furcsának találtam,
hogy Darcy erről a részletről nem tett említést. Mondtam Juliannek, igazán örülök, hogy
megismerhettem. Ő is mondott valami ilyesmit, majd közölte, szívesen lát Montaukban.
Megöleltem Hillaryt, és izgatottan rámosolyogtam, hogy tudassam vele, tiszta szívemb ől
megkedveltem új hódolóját. Ahogy elindultam hazafelé, rájöttem, hogy bár valóban örülök annak,
hogy végre talált magának valakit, új kapcsolata miatt valahogy még üresebbnek, még
magányosabbnak éreztem magam.

Közben arra gondoltam, hogy a családi estén részt vev ő négyes közben már kijött a színházból, és
valamelyik kellemes étterem felé tart. Talán éppen sétálgatnak, nevetnek, és a m űsorban hallott
fülbemászó dalokat éneklik. Szétáradt bennem a sértettség. Ha akkor nálam vannak a kockák,
biztos, hogy a csatornába hajítom őket.

Továbbmentem a Third felé. Ránéztem az órámra. Tíz óra múlt. Valahogy semmi kedvem sem
volt hazamenni. Fontolóra vettem, hogy visszahívom Marcust. Aggódni kezdtem, hogy nem lenne
fair vele szemben, ha csak arra használnám, hogy a segítségével túljussak Dexen, ám olyan
kétségbeesett és dühös voltam, hogy mégis beütöttem a számát.
 Az első csengetés után felvette.

– Mit csinálsz? – kérdeztem.

– Szia! Megkaptad az üzenetet?

– Igen, meg. Vacsorázni voltam. A közeledben vagyok. Találkozzunk egy italra?

– Jól lenne. Hol vagy?

Megmondtam, hogy a Twenty-seventh és a Third sarkán.

– Szóval közvetlenül a Rodeo bárnál? Felpillantottam. Pontosan határozta meg a helyet.

– Igen, itt van a túloldalon.

– Akkor menj be, és rendelj nekem egy sört. Megtennéd? Azonnal ott leszek.

A hangja olyan lelkes és vidám volt, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. Azt feleltem, hogy a
bárban leszek, és várok rá a sörével.

A Rodeo bár olyan vidékies kis hely volt – már amennyiben Manhattanben létezik ilyesmi. A
falakat régi rendszámtáblák díszítették, a mennyezetr ől egy hatalmas kitömött bölény lógott alá. A
padlót valósággal beborította a rengeteg mogyoróhéj.

– Hé, csinibaba! – szólalt meg Marcus a hátam mögött. – Foglalt ez a hely?

Felnevettem, és azt mondtam, nem, nyugodtan leülhet.

– Itt a söröd.

– És még hideg! – Ivott egy hosszú kortyot. – Köszönöm.

– Szívesen.

– Szóval? Merre jártál?

– Az I Trulliban. Bólintott; ismerte a helyet.

– Kellemes. Randiztál? – kérdezte tettetett féltékenységgel. Úgy emelte fel az öklét, mintha kész
lenne megküzdeni azzal a pasival, aki behatolt az ő territóriumára.

Felnevettem.

– Nem. Hillaryvel meg Juliannel, az új barátjával voltam. Már találkoztál vele a hétvégén, igaz?

– Igen. Az a fickó, akit Hillary a parton szedett fel. Ismét nevettem.

– Valahogy így történt.

– Pontosan ezt tette. De tényleg! Érdekes húzás volt.

 – Hillary sok tekintetben férfiasan viselkedik – mondtam, és közben arra gondoltam, én sosem
lennék képes rá, hogy így, a tengerparton ismerkedjek meg valakivel.

– Igen – mondta. – És ez klassz! De én még mindig arra várok, hogy agresszív legyél velem.

Elmosolyodtam.

– Igazán?

– Igen. – Ő is mosolygott. A szemembe nézett.

– Szóval?

– Szóval. – A karomhoz szorította a karját.

– Fehér vagyok, mint a fal – mondtam, ahogy összehasonlítottam a bőrünk színét.

– Én szeretem a fehéret – mondta. – Nőies.

– Na várjunk csak! – mondtam. – Te az olyan rámen ős nőket szereted, akiknek kimondottan nőies
a külsejük?

Csettintett az ujjaival, és rám mutatott.

– Eltaláltad! Ismersz ilyet?

Nevettem, ittam egy korty sört, és elt űnődtem, vajon Marcus meg fog-e csókolni ezen az estén.
Elhatároztam, ha igen, akkor visszacsókolom. Ki tudja, talán még élvezni is fogom. Ha már nem
lehetek együtt a valódi szerelmemmel…

Megittuk a sörünket. Azt mondtam, elegem van a countryzenéb ől, és megkérdeztem Marcustól,
mehetnénk-e. Azt felelte, hogy természetesen, és megkérdezte, átugorjunk-e egy másik bárba.
Jártam már az Aubette-ben? Csak pár saroknyira van.

– Igen. Ugyanabban a háztömbben van, mint az I Trulli, igaz?

– Pontosan! Eddig még csak hét közben jártam ott, szóval fogalmam sincs, hétvégén milyen. De
iszonyú jó almamartinijük van, neked nagyon bejönne. Átmenjünk?

Nevettem. Honnan tudhatná, hogy mi jön be nekem? Például Dex. Ő bejön.

– Persze. Menjünk!

Gyorsan átmentünk az Aubette-be; a bejáratnál elfurakodtunk a feketébe öltözött, csupa izom

kidobóember mellett. Bementünk a helyiségbe. Nehezen lehetett meghatározni, kikb ől áll össze a
bár közönsége; egy csomó ingázót láttam, meg pár divatmajmot. Követtem Marcust, aki egyenesen
a hátul lévő szivarszobába ment; leültem mellé az egyik, bőrrel bevont karosszékre. Kényelmes
volt, de ha Dexszel vagyok, talán még kényelmesebb lett volna.

– Mit kérsz?

– Almamartinit. – Ereztem, hogy a vörösbor és a sör kezd a fejembe szállni. Nem biztos, hogy a
martini jó ötlet volt, de nem érdekelt.

– Nem fogod megbánni. Mindjárt jövök. Nekem egy martinit, magának egy whiskyt hozott.

– Milyen? – kérdezte, miután ittam egy kortyot. –Jó.

– Egy kicsit olyan az íze, mint a Jolly Ranchernek, nem? Ittam még egy kortyot.

– De. Tényleg. Megkóstolod?

Ivott egy kortyot a poharamból, megnyalta az ajkát, aztán rám nézett. Mintha felkérést kapott
volna valamire.

Egy percig, abban a félig részeg állapotomban nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Dexre
gondoltam. Még nem bontotta fel az eljegyzést. Talán sosem teszi meg. Addig nyugodtan
megcsókolhatom Marcust. Meg kell védenem a szívemet. Valami azt súgta, Marcus nem bánná, ha
ilyen célokra használnám. Feléje hajoltam, ezúttal én kezdeményeztem a csókot.

– Hú! – Elvigyorodott. – Ez váratlanul ért. Ismét megcsókoltam.

– Ez is – mondta.

Kíváncsi lettem volna, elmondja-e Dexnek. A lelkem egyik része ebben reménykedett.
Harmadszor is megcsókoltam, ezúttal a nyomaték kedvéért kissé szenvedélyesebben. Beszélgettünk
egy keveset. Pezsegtem, és úgy éreztem, hogy enyhén, nagyon enyhén vonzódom hozzá. Formás
alkarja volt, éppen megfelelő mennyiségű szőrrel. Párszor még megcsókoltuk egymást. Jó érzés
volt, de semmi sem moccant meg bennem. Valahányszor összeért az ajkunk, egy kicsit mindig
jobban hiányzott Dex.

Végül eljöttünk az Aubette-ből; ostobán ácsorogtunk az utcán. Egy taxi húzott el előttünk a Lex
irányába. Leintettem; Marcus nem is próbált visszatartani, nem állt el ő azzal a javaslattal, hogy
menjünk fel a lakására. Ennek kifejezetten örültem, mert úgy gondoltam, valószín űleg igent
mondanék. Márpedig ez hiba lenne. Csak az almamartini beszélne belőlem, meg persze a harag, ami
azért szorongatta a mellkasomat, mert ott álltam, hat napja magamra hagyva, miután felesleges
harmadikként részt vettem egy romantikus vacsorán, és egy olyan pasival csókolóztam egy
ablaktalan, szivarfüstös helyiségben, akit nem igazán szerettem.

Tizenhat
Csókolóznom kellett Marcusszal azért, hogy több id őt adjak Dexnek. Eléggé torz logikát
követtem, de úgy éreztem, hogy ezzel a kis árulással sikerült ugyanolyan helyzetbe hoznom
magamat, amilyenben Dex volt – legalábbis rövid távon. Neki menyasszonya volt; én
megcsókoltam az egyik barátomat.

Hillary nem értékelte ezt a gyakorlatiasságot. Teljesen kiakadt, rám förmedt, hogy hagyjam abba.
Ne folytassam. Elég volt.
 – Csak még egy kis időt! – mondtam. – Még csak július van…

Kétkedő pillantást vetett rám.

– Jaj, Hill! A türelem erény… A türelem rózsát terem, nem? Az idő minden sebet begyógyít.

– Aha. És mi van azzal, hogy „a jelen megismételhetetlen”? Vagy erről még nem hallottál?

– Hamarosan mondok valamit. Ígérem!

– Az jó lesz, mert már nem tudod tovább halogatni. Sarokba kell szorítanod öt. Így vagy úgy, de
tovább kell lépned. Ez a várakozás nem tesz jót neked, Rach. Komolyan aggódom miattad…

– Tudom. Mondani fogok valamit. Ne felejtsd el, az együtt töltött hétvégénk után még csak
egyszer láttam.

Akkor is késő este volt, munka után jött fel, és elaludt a díványomon.

– Hát…

– Mi az, hogy „hát”?

– Hát, ezt a tényt nem lehet nyilatkozatként értékelni?

Pontosan tudtam, mire céloz. Arra, hogy ha Dex eléggé szeretne, több id őt szakítana rám; arra,
hogy július negyedike után valahogy elvesztettem a lendületemet.

– Nem, ez nem nyilatkozat volt – védekeztem. – Mindketten őrült sokat dolgoztunk. Les tombol.
Ezt te is tudod. Tényleg nem jutott időnk arra, hogy találkozzunk.

– Jól van – felelte. – Adok neki még egy hetet, nem többet. Azután nem lesz több kifogás!

– Adj még két hetet – alkudoztam, aztán elmagyaráztam neki, hogy csak egy nagyon sekélyes
ember találná könnyűnek egy eljegyzés felbontását, egy esküvő lemondását; hogy a helyzet sokkal
bonyolultabb, mint sejtené; hogy Dex a legszívesebben mindentől megkímélne engem; hogy Dex,
ha mást nem is, de a barátságunkat még mindig sokra tartja; hogy a Darcy és köztem lévő
barátságot is nagyra értékeli; hogy Dex tisztességes ember; hogy elmondta: szeret engem, és
komolyan is gondolja; hogy… Minden egyes részletre kitértem, és miközben beszéltem,
önmagamat is megpróbáltam meggyőzni.

– Jól van – mondta végül. – Két hét. De ez a maximum. Elmosolyodtam és bólintottam, arra
gondoltam, hogy két hét erre bőven elég lesz. Így vagy úgy, de megoldódik a helyzet.

Közben szembe kellett néznem egy újabb kihívással: Darcy leánybúcsúztató bulijával. Már
nagyon régóta tudtuk, hogy július harmadik szombatján fogjuk megrendezni, de nyilvánvaló okok
miatt még mindig nem szerveztem meg a dolgot, pedig már sürgetett az idő. Délután Claire hívott.

– Elmenjünk a Hamptonsra, vagy maradjunk a városban?

– Nem tudom. Szerinted? – Szórakozott voltam, ráadásul észrevettem, hogy a titkárn őm az egyik
faxban ejtett egy súlyos helyesírási hibát. Nem ellenőriztem le, így küldte el; tudtam, ha Les
meglátja, dühöngeni fog.

– Attól függ, Darcy mit akar – mondta Claire.

Hát persze. Mint mindig.

– Jól van – feleltem.

– Szóval? Mit akar? – kérdezte Claire olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná, nekem tisztában
kell lennem a részletekkel, hiszen én vagyok a koszorúslány.

Bevallottam, hogy fogalmam sincs.

– Akkor beszéljük meg vele, és tudjuk meg! – mondta Claire olyan hangon, mintha a f őiskolai
lányszövetség elnökeként beszélne. Várakoztatásra kapcsolt, aztán amikor újra megszólalt, már
Darcy is a vonalban volt. Konferenciabeszélgetés…

Előadtuk Darcynak a lehetőségeket. Manhattan vagy a Hamptons? Claire mindkettő el őnyeit és

hátrányait felsorolta, és biztosította Darcyt afelől, hogy bármelyiket választja, ez lesz a legjobb
leánybúcsúztató buli, amit valaha megrendeztek.

Darcy azt mondta, nem érdekli. Mindkét lehetőséget jónak találta. Valahogy kedvetlen volt. Ebből
arra következtettem, valami nem stimmel. Lehet, hogy odahaza van valami gond? Talán már
megjelent a kapcsolatukon valami, egyelőre észre sem vehető repedés? Vagy Dex mondott neki
valamit? Hirtelen feltámadt bennem a remény, amit aztán persze egy hatalmas adag b űntudat
követett. Úgy éreztem, mindenről én tehetek. Hogyan tudnám megszüntetni a barátn őm
szomorúságát?

– Nem érdekel? – kérdezte Claire. – Ez új.

– Döntsétek el, hogy legyen. Nekem mindegy.

– Dex mit csinál? – kérdezte Claire. Természetesen nekem is ez a kérdés motoszkált a fejemben.

– Nem tudom – felelte Darcy. – Valami olyasmit mondott, hogy golfozni megy a Hamptonsra.

– Hát, ha ő odamegy, akkor nekünk a városban kellene maradnunk. Szerintem te sem akarnád,
hogy a közelben legyen a nagy estén, ugye? – kérdezte Claire.

– Nem – mondta Darcy. – Azt hiszem…

Éreztem, hogy valami nincs rendjén. Darcyt a jelek szerint egyáltalán nem izgatta a tiszteletére
rendezett buli. Azonnal működésbe lépett nálam a régi reflex, hogy megvigasztaljam.

– Claire-rel mindent megszervezünk, és időben szólunk, hová gyere – mondtam. – így jó lesz?

– Igen. Remek. – A hangja még mindig színtelen volt.

– Mondd, Darcy, minden rendben? – kérdezte Claire.

– Persze. Csak egy kicsit fáradt vagyok.

 – Oké. Ki fogjuk dolgozni a részleteket, Darce. Remek parti lesz! – mondtam.

Elköszöntünk egymástól, letettük a telefont. Claire azonnal visszahívott.

– Mi baja van? Idegesnek tűnt.

– Fogalmam sincs.

– Szerinted azért haragszik ránk, mert eddig még semmit sem csináltunk a bulival kapcsolatban?
Tényleg eléggé hanyagul álltunk hozzá a dologhoz… – Claire hangja aggodalmas volt. Hát igen,
tényleg félelmetes, ha Darcy haragszik valakire.

– Nem. Nem ez az ok. Tudja, hogy már hetekkel ezel őtt mindenkinek szóltunk, mikor lesz a
parti… Mindenki ott lesz. Most már tényleg csak a részleteket kell kidolgoznunk. Majd én beszélek
vele!

Elköszöntem Claire-től, letettem a telefont. Visszahívtam Darcyt. Élettelen hangon válaszolgatott.

– Tényleg rendben vagy? – kérdeztem elbizonytalanodva.

– Tényleg. Persze. Csak… fáradt vagyok. Meg talán egy kicsit lehangolt…

– Miért? Hogy telt a hétvégéd? – kérdeztem óvatosan.

– Klasszul.

– Jól ereztétek magatokat Dex apjával?

– Persze. Jó fej.

– A mostohaanyja hogy tetszik?

– Ő is jó fej, bár… Időnként eléggé idegesítő tud lenni. Ő is? – villant át az agyamon.

– Miért, mit csinált?

– Hát, például a színházban egyfolytában panaszkodott, hogy hideg van. Hallanod kellett volna,
milyen műsort rendezett. Egész előadás alatt járt a szája. Még azután is, hogy Mr. Thaler odaadta
neki a zakóját. Dexszel úgy voltunk, hogy a fenébe, így jár az, aki egy alig-ruhát vesz magára,
amikor színházba megy.

Dexszel úgy voltunk… Görcsbe rándult a gyomrom. Nagyon reméltem, hogy már nem sokáig
hallok ilyen kezdetű mondatokat.

– De úgy egészében véve rendben volt a hétvége? –próbálkoztam, és egyre nagyobb er ővel
szorítottam a fülemhez a telefont.

– Igen. Persze. Minden rendben volt. –Akkor? Miért vagy ennyire rosszkedvű?

– Ó, nem is tudom! Talán azért, mert most volt meg… Minden rendben lesz.
 Máskor mindent megtettem volna azért, hogy kirángassam Darcyt a szomorúságból, hogy
felvidítsam, de most csak ennyit mondtam:

– Hát, azt hiszem, mennem kell. Van itt egy parti, amit meg kell terveznem…

– Igen, tudom – kuncogott. – Persze. Csak aztán jó legyen!

– Persze, az lesz! – mondtam, de közben elhatároztam, Claire-re bízom a szervezési feladatok

oroszlánrészét. Tudtam, ő boldogan megcsinál mindent, és azzal is tisztában voltam, hogy azt hiszi,
sokkal fontosabb Darcy számára, mint én. Szerintem azt gondolta, biztos ő lenne a koszorúslány, ha
régebben ismeri Darcyt. Ebben valószínűleg nem tévedett. Darcyval két nagyon fontos dolgon
osztoztunk: a múltunkon és Dexen.

A hét hátralévő része hamar eltelt. Nem találkoztam Dexszel, de csak azért nem, mert Dallasban
volt, üzleti úton. Megpróbáltam meggyőzni Hillaryt, hogy emiatt három nappal kitolhatnánk a
kéthetes határidőt, mert Dex addig, amíg Texasban van, semmit sem tehet az ügy rendezése
érdekében. (Azt persze nem mondtam el neki, hogy sikerült telefonon beszélnem Dexszel. Több
mint négy órát.) Hillary azt felelte, szerinte Dex így, tőlünk távol, lehet őséget kapott arra, hogy
megvizsgálja az érzéseit, és előálljon valamilyen cselekvési tervvel. Erre azt mondtam, biztos
vagyok benne, hogy pontosan ezt teszi.

Péntek délelőtt, pár órával azelőtt, hogy visszaérkezett New Yorkba, Dex felhívott, és azt
javasolta, ebédeljünk együtt, mielőtt kimegyünk a Hamptonsra. Megbeszéltük, hogy a lakásom
közelében, a Pick A Bagelben fogunk találkozni, mert így elkerülhetjük a midtowni tömeget. Kicsit
ideges voltam, amikor felszálltam a metróra. Már több mint egy hete nem láttam Dexet; még nem
találkoztunk azóta, hogy megcsókoltam Marcust. Tudtam, hogy Marcus megcsókolásának nincs túl
nagy jelentősége (a jelek szerint neki sem jelentett valami sokat, mert azóta alig beszéltünk), mégis,
valahogy furcsának találtam, amikor a találkozásunkkor megcsókoltam Dexet. Nem volt
bűntudatom, de kissé talán tartózkodóan viselkedtem.

– Annyira hiányoztál! – mondta Dex. – Abban reménykedtem, hogy átjössz Dallasba, hogy
meglepetést szerzel.

Felnevettem, mert tényleg megfordult a fejemben ez a gondolat.

– Te is hiányoztál – mondtam, és éreztem, kezdek ellazulni.

A sarkon álltunk, ostobán vigyorogtunk egymásra, aztán bementünk a büfébe. A hely tele volt
emberekkel, így bőven volt kifogásunk arra, hogy egymáshoz érjünk, összesimuljunk. Megérintette
a kezemet, összeért a combunk; a kezét a hátamra téve segített előrejutni a sorban. Annyira örültem,
hogy vele lehetek, hogy még rendelni se tudtam. Három embert is magunk elé engedtünk, miel őtt
eldöntöttük, hogy mindketten tojássalátát kérünk. Kifizettük a bageleket és a két jegesteát, aztán
gyors léptekkel elindultunk a lakásom felé. Közben végig azt ismételgettem magamban, nem
hagyhatom, hogy az érzéseim elsodorjanak, amikor végre egyedül leszünk. Meg kellett beszélnünk
a Darcyval kapcsolatos dolgokat; erre még azelőtt szerettein volna sort keríteni, hogy belevetem
magam a leánybúcsú előkészületeibe. Elhatároztam, a tojássaláta mellett tisztázni fogok Dexszel
bizonyos kérdéseket. Persze csak akkor vágok bele, ha ő nem hozza fel a témát.

Már a lakásom közelében jártunk, amikor az utcán megpillantottam Claire-t. Felénk tartott.
Hallottam, Dex elmormog egy káromkodást. Claire zavart és meglepett arcot vágott. Már nem volt
időnk arra, hogy Dexszel kitaláljunk valamilyen hihető sztorit; öt lépés, és Claire elénk ért.
Valamennyien zavarba jöttünk.

– Szia, Claire! – mondta Dex.

– Hát ti? Mit kerestek itt? – Claire az egyik válláról a másikra vette a mustársárga Prada táskáját,
és értetlenül ránk mosolygott.

Idegesen felnevettem.

– És te? Te mit keresel itt? – kérdeztem. Szánalmas próbálkozás volt, de sikerült nyernem pár
másodpercet. Úgy éreztem, hihetetlen nyomás nehezedik rám, és hamarosan lecsap a villám.
Sajnáltam, hogy azok közé a jogászok közé tartozom, akik nem sűrűn járnak tárgyalótermekbe, akik
leginkább a légkondicionált irodában, a dokumentumhegyek között vannak otthon.

– Ma korán leléptem a munkahelyemr ől, hogy felkészüljek a holnapi partira. Az egyik

papírboltban voltam, csomagolópapírt meg üdvözlőkártyát vettem Darcynak. – A kezünkben tartott
barna zacskókra nézett. A jegesteát én vittem, a salátánkat Dex. – Ebédeltek?

– Nem – mondta Dex. A nyugtalanság legcsekélyebb jele sem látszott rajta. – Nos, igen. Éppen
most vettük meg az ebédünket. Épp a kocsimhoz tartok… Hamarosan indulok a Hamptonsra.

– Ó! – Claire-en látszott, ez a magyarázat nem elégíti ki. Szerencsére nem vette le a szemét
Dexről; ennek örültem, mert féltem, hogy az arcom elárulna.

– Odaadtam valamit Rachelnek, megkértem, továbbítsa Darcynak – mondta Dex.

Claire oldalra billentette a fejét.

– Micsodát?

Nem hiszem, hogy gyanakodni kezdett, egyszer űen meg sem fordult a fejében, hogy amit
csinálunk, ahhoz neki semmi köze. Úgy gondolta, Darcy legbelsőbb köreihez tartozik, és joga van
tudni minden információt, aminek köze lehet a barátnőjéhez. Biztosra vette, hogy Dexszel csakis
olyan dolgunk lehet, ami érinti Darcyt.

– Egy levelet – mondta Dex. – Semmi különös, de szeretném, hogy Darcy megkapja, miel őtt
kezdetét veszi a nagy, eszelős bulija.

– Értem. – Claire elmosolyodott. Valószín űleg azon töprengett, Dex vajon miért nem hagyta a
levelet a lakásukban, és miért éppen engem szemelt ki postásnak. – Hát, tényleg nagy és eszel ős
buli lesz. Erre számíthatsz!

– El tudom képzelni…

– Szóval, Rachel? Ezek szerint délutánra már nem mész vissza a munkahelyedre?

Valami olyasmit dadogtam, hogy nem, igen, talán, még nem tudom, esetleg.

– Ó, hagyd a csudába a munkát! Gyere velem! A buli előtti utolsó teendőiket végzem. Éppen a
Lingerie on Lex-be megyek, a Darcynak szánt ajándékért. – Úgy terveztük, hogy a másnapi buli a
leánybúcsúztató és a csajmuri hibridje lesz. – Elkísérsz, ha megkérlek?
 – Jól van. Persze. Csak hazaugrom, átöltözöm, és lebonyolítok pár telefont. Negyed óra múlva
találkozhatunk?

– Remek! – mondta Claire.

Vártam, hogy továbbmenjen, abban reménykedtem, hogy pár percig még együtt maradhatok
Dexszel a járdán, de nem; úgy állt ott, mintha gyökeret eresztett volna az aszfaltba. Pár perccel
később Dex feladta, és elköszönt tőlünk. Ügyeltem rá, hogy ne bámuljak utána.

– Jól van – mondtam Claire-nek. – Mindjárt jövök.

Hazarohantam, és közben azt ismételgettem magamban, hogy minden rendben, Claire-nek meg
sem fordul a fejében, hogy milyen iszonyú árulást követtem el Darcyval szemben. Ahogy
becsuktam magam mögött a lakás ajtaját, megszólalt a mobilom. Dex hívott. Reszket ő kézzel
tartottam a fülemhez a készüléket.

– Szia. El tudod hinni, ami történt?

– Atyaég! – mondtam. – Azt hiszem, elájulok! Hol vagy?

– A sarkon. A kocsiban… Szerinted lebuktunk?

– Remélem, nem. – Ereztem, a pulzusom lelassul, normálissá válik. – Ügyesen csináltad… Hogy
tudtál ennyire gyorsan előállni egy ilyen magyarázattal?

– Nem tudom. Szerinted elhitte?

– Úgy látszott… De mit csináljunk azzal a bizonyos levéllel?

– Éppen most írom… A francba, fogalmam sincs, mi legyen benne! Ez nevetséges… Felmegyek,
oké?

Közöltem vele, ez nem túl jó ötlet, mivel tényleg találkoznom kell Claire-rel. Felsóhajtott.

– Szerettem volna veled tölteni egy kis időt. Nem tudod kimenteni magad?

Éreztem, elgyengülök.

– Szerinted nem lenne gyanús, ha most leráznám Claire-t?

– Legalább pár percre?

– Oké – mondtam. – Gyere fel. De csak azért, hogy ideadd azt a levelet. Aztán tényleg mennem
kell. Claire vár.

Néhány perccel később megérkezett. Átadta az ebédemet meg az összehajtogatott papírlapot.

Mindkettőt a kávézóasztalomra tettem, a jegesteáink mellé. Leültünk a szófára.

– Hogy történhetnek állandóan ilyen dolgok ebben a városban? – kérdeztem.

– Fogalmam sincs. – Megfogta a kezem. Meg akart csókolni, de ehhez még túl izgatott voltam.
Nem bírtam ellazulni; mintha Claire még mindig velünk lett volna.
 – Tényleg mennem kell – mondtam. Dühös voltam, hogy Claire miatt most nem keríthetünk sor a
nagy beszélgetésre, ugyanakkor valahogy megkönnyebbültem.

Dex csókolgatni kezdett, lehúzta a rólam a blézert, a vállamat simogatta.

– Dex!

– Tessék?

– Muszáj mennem!

– Egy perc.

– Nem. Most!

De ahogy végigsimította a nyakamat, hirtelen megfeledkeztem Claire-ről. Szeretkeztünk.

Éppen befejeztük, amikor megcsörrent a mobilom. Felugrottam.

– Ó, a francba! Ez Claire. Most már tényleg mennem kell!

– De… Még szerettem volna megbeszélni veled ezt a hétvégét.

– Miért? Mi van ezzel a hétvégével? – kérdeztem. Hátat fordítottam neki, és begomboltam a

blúzomat.

– Hát, csak… Tényleg sajnálom ezt a búcsúztatót, meg minden…

Közbevágtam.

– Tudom, Dex.

– Valamit tennünk kell, méghozzá hamar. Eddig egyetlen szabad percem sem volt, de… De
szeretném, ha tudnád, hogy gondolkodom a megoldáson… meg rajtad. Tulajdonképpen
egyfolytában rád gondolok… – Az arckifejezése őszinte és gyötrődő volt.

Várta, mit felelek.

Lépnem kellett valamit. Mondatok formálódtak meg a fejemben; a szavak a nyelvemen voltak, de
egyiket sem mondtam ki, mert úgy éreztem, nem ez a legmegfelel őbb alkalom egy ilyen
beszélgetésre. Egyszerűen nem volt időnk. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nem gyáva
vagyok, csak türelmes. Ki akartam várni a legmegfelelőbb pillanatot arra, hogy megtárgyaljuk a
legjobb barátnőm tönkretételét – ez a pillanat pedig nem az volt.

– Tudom, Dex – mondtam. – Beszéljünk a jövő héten, rendben?

Szomorúan bólintott, és magához ölelt.

Miután elment, gyorsan felhívtam Claire-t, és megmondtam neki, hogy le kellett bonyolítanom
egy hosszú, a munkámmal kapcsolatos telefonhívást, de mindjárt lemegyek. Befejeztem az
öltözködést, megittam a jegesteámat, de a tojássalátát betettem a h űtőbe. Már éppen ki akartam
lépni az ajtón, amikor a tekintetem megakadt Dex levelén. Nem bírtam ki, el kellett olvasnom.
Szétnyitottam a lapot.

Darcy!

Csak szerettem volna, hogy kapj tőlem valami kis semmiséget a nagy buli előtt. Remélem, jól
érzed magad a barátaiddal.

Szeretlek:

Dexter

Miért kellett odaírnia, hogy „szeretlek”? Azzal vigasztaltam magam, hogy nem Darcy volt az,
akivel pár perccel korábban szeretkezett, és hogy a következő héten, még a Hillary által
meghatározott határidőn belül mindent tisztázni fogunk.

Összekaptam magam, és lesiettem Claire-hez, hogy segítsek neki el őkészíteni Darcy buliját.
Közben úgy éreztem, valahogy elvesztettem a hatalmamat az események irányítása fölött; úgy
éreztem, hogy ilyen dolgok csak másokkal történhetnek meg, olyanokkal, mint én, sohasem.

A buli az elejétől a végéig kész kínszenvedés volt. Az okok egy része nyilvánvaló, de az sem
segített, hogy gyakorlatilag semmi közös nincs bennünk Darcy PR-os barátaival, akik anyagiasak,
sekélyesek és dühítőén egocentrikusak. A csapatból még Claire volt a legnormálisabb – ez a tény
önmagáért beszél. Óriási erőfeszítésembe került, hogy jó képet vágjak az egészhez. Azzal
vigasztaltam magam, hogy kibírom, csupán egyetlen estéről van szó.

Először Claire-nél jöttünk össze, hogy átadjuk Darcynak a csajos, leánybúcsúztatós ajándékokat.
Főként fekete csipkéből és vörös selyemből készült fehérneműket meg szexis kiegészítőket kapott.
Ahogy végignéztem az ajándékokon, rádöbbentem, hogy végem. Ha Darcy felveszi valamelyiket az
esküvő előtt (mondjuk, azt a La Perla harisnyatartót meg a hozzávaló neccharisnyát), kész, annyi,
esélyem sem lehet Dexnél. Persze, ha esetleg a tőlem kapott ajándékot veszi fel, már egészen más a
helyzet, ugyanis egy olyan hosszú, elefántcsontszínű, galléros hálóinget vettem neki, amilyet
Caroline Ingalls hordhatott a Farm, ahol élünkben. Édes és aranyos és tartózkodó, legalábbis a többi
buja, kihívó ajándékhoz képest, amelyek mintha szexért üvöltöttek volna. Darcy úgy tett, mintha
tetszene neki az ajándékom. Láttam, Claire jelentőségteljes pillantást vált Jocelynnel, aki olyan,
mintha Urna Thurman mása lenne. Egy paranoid másodpercig arra gondoltam, Claire az előz ő napi
véletlen találkozásunk után gyanakodni kezdett, és megosztotta feltételezéseit Jocelynnel, de aztán
rájöttem, másról van szó. Darcy slampos barátnője, Rachel ismét hozta a formáját. Hogy lehet
éppen ő a koszorúslány, amikor még azt sem tudja, hogy az ilyen alkalmakra milyen fehérnem űt
szokás venni?

Az ajándékozás után taxiba ültünk, és átmentünk a Churrascaria Plataformába, a színházi

negyedben lévő brazil étterembe, ahol egy bizonyos fix összegért mindenki annyit eszik a pincérek
által folyamatosan kihordott húsételekből, amennyit csak bír. Különös, hogy egy csapatnyi
papírvékony nő, akik közül minden második vega, és zelleren meg cigarettán él, éppen egy ilyen
helyet választott. A csapatunk büszkén bevonult az étterembe, és természetesen magára vonta a
vendéglőben vacsorázó férfiak figyelmét. Miután megittuk az első kört (azokat a borzasztóan drága
koktélokat, amiket az én hitelkártyámmal fizettünk ki), letelepedtünk a terem közepén álló hosszú
asztalhoz. A PR-os lányok persze folytatták a műsort, de úgy tettek, mintha fel se tűnne nekik, hogy
mindenki őket nézi.

Észrevettem, hogy az egyik közeli asztalnál ülő, konzervatív Ann Taylor ruhákat viselő nők az
irigység és a lekicsinylés furcsa elegyével néznek ránk. Le mertem volna fogadni, hogy hamarosan
panaszkodni fognak a pincérnek amiatt, hogy túl hangos az asztaltársaságunk. A pincér nem tehet
mást, odajön hozzánk, és megkér minket, viháncoljunk valamivel szolidabban. Erre az asztalunknál
ülő lányok azzal fognak reagálni, hogy dagadt lúzereknek nevezi az Ann Taylor-hölgyeket. Rossz
asztalnál ülök – gondoltam. Darcy úgy akarta, hogy az egyik oldalán Claire, a másikon én foglaljak
helyet. Még mindig rajta volt az a kis fátyol, amit az ajándékok csomagolásán lév ő szalagokból
állított össze. Úgy viselkedett, mint aki tisztában van azzal, hogy ő a legjobb csaj egy gyönyör ű
nőkből álló társaságban. Mert valamennyien gyönyörűek voltak – magamat persze nem soroltam
közéjük. Miközben a sangríámat szopogattam, és mosolyogtam, mint egy elmebeteg, megpróbáltam
úgy tenni, mintha érdekelne a sekélyes társalgás.

Vacsora után átmentünk a Floatba, az egyik belvárosi diszkóba. A bejáratnál bársony kordonok és
fontoskodó kidobóemberek fogadtak minket. A nevünk természetesen rajta volt a VIP-listán (ezt
Claire intézte el), így hamar magunk mögött hagytuk a „kis senkik” hosszú sorát (Darcy nevezte így
a bebocsátásra várókat). Az este ezután pontosan olyan volt, amilyen a huszonvalahány éves n ők
leánybúcsúztatója lenni szokott. Ezzel, azt hiszem, nem volt semmi gond, eltekintve attól az
apróságtól, hogy a társaságban voltunk néhányan, akik már nem huszonvalahány évesek voltunk.
Szerintem kissé idősek voltunk már ahhoz, hogy visítozzunk, ész nélkül vedeljünk, és táncolni
menjünk minden fickóval, aki elég magabiztos (vagy eléggé önpusztító hajlamú) ahhoz, hogy
bevesse magát kilenc nő közé. Darcy is túl idős volt már ahhoz, hogy elszórakozzon a Claire által
összehalászott férfiakkal: a kis, vörös hajú sráccal, aki meghívta őt egy Sex on the beach-re;
táncoljon azzal a fickóval, akin látszott, hogy már jóval elmúlt ötven (az ilyen klubokban ez a két
típus fordul elő a legtöbbször), és csókolózzon egy tetovált, testékszeres pasival.

Az egész túljátszott, undorító és álságos volt, de Darcy valósággal ragyogott. Kiállt a

táncparkettre, csillogott, a haja göndörré vált az izzadságtól. Csíp őnadrág és rövid felső volt rajta;
lapos, napbarnított hasát semmi sem takarta. Az arca kipirult, izzadt volt. Mindenki vele akart
beszélgetni. A szingli lányok kötelességtudóan arról faggatták, hogy milyen lesz a ruhája, és akadt
néhány pasi, aki közölte vele, talán jobban tenné, ha nem menne férjhez, de ha mégis, akkor még
egyszer, utoljára rúgjon ki a hámból – vagyis menjen el velük. Én a csoportunk szélén táncoltam;
megpróbáltam túlélni a dolgot.

Amikor aztán végre vége lett, fáradtan, józanul és ötszáz dollárral szegényebben indultam haza.
Kiözönlöttünk a klubból. Darcy felém fordult, és kijelentette, hogy nálam akar aludni, mint a régi
szép időkben. Annyira fellelkesítette az ötlet, hogy nem tudtam nemet mondani neki.
Elmosolyodtam. A fülembe súgta, le kell ráznia Claire-t, mert ha ő is jönne, akkor az egész nem
lenne ugyanolyan, mint régen. Erről a középsulis időszak jutott eszembe, amikor Darcy döntötte el,
kijöhet velünk valahová, és ki nem. Annalise meg én ritkán szóltunk bele a dologba, és gyakran
nem is értettük, hogy bizonyos személyeknek miért kell távol maradniuk.

Leintettünk egy taxit, és mindent megköszöntünk Claire-nek; közöltük vele, szuper volt az este.
Darcy oldalba bökött, és megkérdezte:

– Mi lenne, ha egy taxival mennénk haza? Kiteszlek, aztán továbbmegyek.

Azt feleltem, rendben. Elindultunk a lakásom felé. Jósé volt szolgálatban. Örült, hogy láthatja
Darcyt, aki mindig flörtölt vele.
 – Merre járt, kislány? – kérdezte. – Engem már meg se látogat?

– Az esküvőmre készülök – mondta Darcy a maga elragadó módján. Az összegy űrt fátyolra
mutatott.

– Jaj! Ne mondjon ilyet! Maga férjhez megy? Fogcsikorgatva hívtam a liftet.

– Bizony ám! – Darcy oldalra billentette a fejét. – Miért, maga szerint talán nem kellene?

Jósé felnevetett, szerintem valamennyi fogát kivillantotta.

– A pokolba, nem! Ne tegye meg!

Remek – gondoltam. Még a portásomnak is Darcy kell.

– Rúgja ki azt a pasit! – mondta Jósé. Tehát egyelőre nem rakta össze a mozaikot.

Darcy megfogta Jósé kezét, körbefordult előtte, aztán a csípőjét oldalról Jósé csípőjéhez lökte.

– Gyere, Darcy! – mondtam. Már a liftben álltam, és folyamatosan nyomtam a gombot, hogy az
ajtó ne záródjon be. – Fáradt vagyok.

Még egyet pördült, aztán utánam sietett. Amíg felmentünk, csókokat dobált a biztonsági
kamerának, arra számítva, hogy Jósé úgyis őt nézi a monitorán.

Beléptünk a lakásomba. Azonnal lehalkítottam a rögzítőmet, és kikapcsoltam a mobilomat –

felkészültem rá, hogy Dex esetleg hívni fog. Átöltöztem, sortot és pólót vettem fel, Darcynak is
adtam pár ruhát.

– Nem kaphatnám meg inkább a naperville-i gimis pólódat? – kérdezte. – Csak hogy úgy érezzem
magam, mint a régi szép időkben.

Közöltem vele, hogy az a póló mosásban van, de megkaphatja az „1989 Indy 500”-as [10] pólómat.
Azt felelte, az is megteszi, az is az otthonunkra emlékezteti.

Megmostam a fogam, fogselymeztem, aztán megmostam az arcomat. Darcy a kádam szélén ülve
arról áradozott, hogy milyen jó volt a buli, milyen remekül érezte magát. Helyet cseréltünk.
Megmosta az arcát, aztán megkérdezte, használhatná-e a fogkefémet. Azt mondtam, igen, bár elég
undorítónak tartom, ha egy fogkefén kell osztoznom valakivel. Még akkor is, ha Dexről van szó…

Oké, Dex talán mégis kivétel, de senki más!

Darcy fogmosás közben megállapította, hogy nem részeg, még csak nem is spicces, ami eléggé
meglepő, ha figyelembe vesszük, mennyi alkoholt fogyasztott. Mondtam neki, valószínűleg azért
maradtunk józanok, mert sok húst ettünk.

Beleköpött a mosdókagylóba.

– Ugh. Ne is juttasd eszembe! Szerintem legalább három kilót felszedtem ma este.

– Az lehetetlen! Gondolj arra, mennyi zsírt elégettél a tánccal meg az izzadással.

 – Tényleg! – Kiöblítette a száját, mindent összefröcskölt vízzel, aztán kijött a fürdőszobából.

– Aludjunk? – kérdeztem, miközben egy törülközővel felitattam a szétlocsolt vizet.

Bocsánatkérően nézett rám.

– Ne. Fenn akarok maradni. Beszélgetni akarok.

– És ha az ágyban beszélgetnénk?

– Ha égve hagyjuk a lámpát, akkor jó. Különben elalszol.

– Jól van – mondtam.

Bemásztunk az ágyba. Darcy az ablakhoz közelebb feküdt le, Dexter oldalára. Hála égnek aznap
reggel cseréltem ágyneműt.

Egymás felé fordultunk; felhúzott térdünk összeért.

– Miről beszélgessünk? – kérdezte.

– Válassz!

Felkészültem rá, hogy már megint az esküv őről fogok hallani, de ehelyett a partin részt vevő
lányokról kezdett beszélni; mi volt rajtuk, milyen lett Tracy új, rövid frizurája; Jocelyn bulimiás,
meg hasonlók. Megjegyeztük, hogy Hillary nem jött el a bulira. Darcy természetesen dühös volt rá.

– Rendben, szerelmes, de egy estére igazán leszakadhatott volna Juliánról!

Természetesen tudtam, hogy Hillary nem a barátja miatt bojkottálta a partit.

Aztán Ethan került szóba. Darcy tudni akarta, hogy meleg-e a srác. Állandóan ezen spekulált,
érveket és ellenérveket keresett. Ethan mindig a lányokkal tengózott, a suliban háztartástanra járt
politechnika helyett, sok lány barátja volt, jól öltözött, Brandi óta senkivel sem randizott.

Közöltem Darcyval, nem, szinte biztos vagyok benne, hogy Ethan nem meleg.

– Honnan tudod?

– Sehonnan. Csak úgy gondolom.

– Nincs abban semmi baj, ha meleg!

– Tudom, Darce. De szerintem akkor sem meleg.

– Biszexuális?

– Nem.

– Szóval szerinted még sosem volt együtt másik sráccal?

– Nem!
 – Hát, én is elég nehezen tudom elképzelni Ethant, ahogy hozzáér egy másik srác péniszéhez.

– Elég! – mondtam.

– Oké. Rendben. És, mi a véleményed Marcusról?

– Egyre inkább rám kattan – mondtam, de csak a biztonság kedvéért, ha esetleg mégis
gyanakodna Dexre és rám.

– Igen? Mióta?

– Szombat este megcsókoltam – feleltem, de azonnal megbántam. Biztos voltam benne, hogy ezt
elmondja Dexnek.

– Tényleg? Úgy tudtam, szombaton Hillaryvel meg Juliannel mentél vacsorázni.

– így is volt. De utána találkoztam Marcusszal… Ittunk egyet-kettőt. Nem volt valami nagy ügy.

– Felmentél hozzá?

– Nem, ez szóba se került.

– Akkor hol csókolóztatok?

– Az Aubette-ben.

– És ennyi? Csak csókolóztatok?

– Igen. Miért, mit hittél, hogy szexeltünk az Aubette-ben? Jézusom!

– Hát, ez érdekes… Azt hittem, már lezártnak tekinti a veled való kapcsolatot. El tudod képzelni,
hogy hozzámész feleségül?

Felnevettem. Ó, a klasszikus Darcy! Kap egy pici információmorzsát, és máris kombinálni kezd.

– Most miért nevetsz? Akár hozzá is mehetnél, nem?

– Nem tudom. Talán… Leoltanád a lámpát? Fáj a szemem.

Azt felelte, oké, de úgy nézett rám, mintha azt mondaná, eszembe se jusson, hogy elalszom.

A sötétben azonnal Dexet és a levelét hozta szóba. Amikor a parti elején átadtam neki azt a cetlit,
nem igazán foglalkozott vele, de most kijelentette, ebből is látszik, Dex mennyire figyelmes férfi.

– Hm-hm – mondtam.

Hosszú csend következett. Aztán:

– Az utóbbi időben eléggé furcsa lett minden. Felgyorsult a pulzusom.

– Tényleg?
 – Már jó ideje nem feküdtünk le egymással.

– Mennyi ideje? – kérdeztem, és közben keresztbe tettem az ujjaimat a takaró alatt.

Azt a választ adta, amiben reménykedtem. Negyedike előtt voltak együtt utoljára.

– Tényleg? – Izzadni kezdett a tenyerem.

– Igen. Ez most rossz jel?

– Nem tudom… Előtte milyen gyakran szexeltetek? – Hálás voltam a sötétségnek, hogy Darcy
nem láthatja az arcomat.

– Mármint mi előtt?

Azelőtt, hogy közölte velem: szeret.

– Negyedike előtt.

– Ahogy jött. Amikor jól alakultak a dolgok, mindennap lefeküdtünk. Volt, hogy kétszer is egy
nap.

Elhessegettem a gondolataimból a dühítő képeket, és nagy nehezen kinyögtem pár szót.

– Talán az esküvő miatt stresszeltek.

– Igen… Persze.

És talán azért nem szexeltek, mert Dexnek viszonya van velem! Bűntudatom támadt, ami tovább
fokozódott, amikor Darcy hirtelen témát váltott, és megkérdezte:

– El tudod hinni, milyen régóta vagyunk már barátok?

– Hát… Elég régóta.

– Emlékszel, amikor egymásnál aludtunk? Szerinted hányszor csináltuk? Én sosem voltam jó a

tippelésben. Volt ezer?

– Hát, akörül lehet.

– Jó ideje nem aludtunk már egymásnál – mondta.

A szemem közben hozzászokott a sötétséghez, így halványan láttam Darcyt. A hátrafogott hajával
olyan volt, mint valami tinédzser. Olyan érzésem támadt, mintha még mindig középiskolások
lennénk, és egy ágyban fekve kuncognánk meg suttognánk, miközben Annalise ott hortyog az ágy
mellett, a garfieldos hálózsákjában. Darcy mindig hagyta, hogy Annalise elaludjon. Azt hiszem,
néha már várta is. Én mindenesetre sokszor.

– Akarsz játszani húszkérdésest? – kérdeztem. Régen ez volt az egyik kedvencünk.

– Igen. Igen! Te kezded.

 – Oké. Megvan.

– A régi szabályokkal?

– A régi szabályokkal.

A szabályok egyszerűek voltak: az egyik játékos gondol valakire, akit személyesen ismerünk. A
másik játékos húsz kérdést tehet fel. Az első csak igennel vagy nemmel felelhet, a másodiknak így
kell kitalálnia, kire gondolt.

– A középsuliba járt? – kérdezte.

– Igen.

– Fiú?

– Nem.

– Velünk végzett?

– Nem.

– Alattunk vagy fölöttünk végzett?

– Ez két kérdés.

– Nem, ez csak egy összetett kérdés. Ha azt mondod, hogy igen, akkor szétbontom, és felteszek
egy újabb kérdést. Emlékszel?

– Oké, igazad van. A válasz; nem.

– Diák?

– Nem. Ötnél tartasz. Még tizenöt van.

Darcy közölte, pontosan tudja, hánynál tart, mert számolja.

– Olyan tanár, aki mindkettőnket tanított?

– Nem. – Az ujjaimon számoltam a kérdéseket. Darcy mindig hajlamos volt arra, hogy
„félreszámoljon”.

– Téged tanított?

– Nem.

– Engem?

– Nem.

– Tanácsadó volt?
 – Nem.

– Testületi elöljáró?

– Ez tíz. Nem.

– A személyzethez tartozott?

– Igen.

– Karbantartó volt?

– Nem.

– A portás az?

– Nem. – Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy a portás egyszer elkapta Darcyt, aki
ebédidőben, Blaine-nel együtt kiugrott a Subwaybe. Darcy közölte a fickóval, ideje lenne, hogy
valami normális munkát találjon magával. A portás megsértődött, és bevitte Darcyt az igazgatói
irodába. „Mennyi idős? Harminc? Nem lenne már ideje elszakadni a sulitól?” Ezzel a három
mondattal Darcy kivívott magának egy komolyabb büntetést.

– Ó! Azt hiszem, megvan! – Vihogni kezdett. – A konyhán dolgozott? Felnevettem. –Aha!

– June!

– Igen! Eltaláltad!

June volt a középiskolánk ikonja. Volt vagy nyolcvanéves, nem lehetett magasabb százötven
centinél, és a hosszú évek óta tartó dohányzás miatt hihetetlenül ráncos volt az arca. Az a hír járta,
hogy egyszer beleejtett Tommy Baxter lasagnéjába egy m űkörmöt. Tommy kivette a kajából,
odasétált June-hoz, és visszaadta neki a körmöt. „Szerintem ez a magáé, June!” June elvigyorodott,
letörölgette a körömről a szószt meg a sajtot, aztán visszanyomta az ujjára. Mindenki ujjongott és
éljenzett, hogy: „Hajrá, June! Ez az, June!” A körmös eseten kívül semmiről sem hallottam, amivel
sikerült kivívnia a srácok elismerését, mégis mindenki tisztelte és szerette. Szerintem csak annyi
történhetett, hogy valaki kitalálta, menő dolog kedvelni June-t. Lehet, hogy Darcy volt az. Ő
mindenesetre képes volt ilyesmire.

Darcy felnevetett.

– A jó öreg June! Vajon él még?

– Biztos. Ott osztja a kaját, és azt kérdezi a kölykökt ől, azon a reszelős hangján, hogy marinarával
vagy hússzósszal kérik a rigatónijukat.

Amikor Darcy végre abbahagyta a nevetést, felkiáltott.

– Hú! Ez most tényleg olyan, mint régen, az együttalvásoknál.

– Igen. Olyan. – Furcsa módon elöntött a Darcy iránti szeretet hulláma.

 – Azért jól szórakoztunk akkoriban, nem?

– De. Jól.

Megint nevetni kezdett.

– Mi van? – kérdeztem.

– Emlékszel, amikor Annalise-nél aludtunk, és felakasztottuk a húga Barbie babáit?

Kirobbant belőlem a nevetés, amikor magam elé képzeltem az ajtófélfára fellógatott Barbie-kat.
Annalise húga hisztérikusan zokogott. A szüleik azonnal áthívták a mi szüleinket, hogy közösen
találják ki, mi legyen a büntetésünk. Egy teljes hétig nem játszhattunk együtt, ami nyáron
borzasztóan hosszú idő.

– Hát, most már azt mondanám, elég beteges dolog volt.

– Tudom! És emlékszel, Annalise egyfolytában azt mondogatta, hogy az ő ötlete volt!

– Igen. Pedig neki soha, egyetlen ötlete sem volt – mondtam.

– Mindig mi találtuk ki a jó dolgokat. Annalise meg jött utánunk, mint valami utánfutó.

– Igen…

Elhallgattam; a gyermekkorunkra gondoltam. Eszembe jutott az a nap, amikor hatodikban, a tanév

során összespórolt pénzünkkel berontottunk a bevásárlóközpontba, és egyenesen a Piercing
Pagodába rohantunk, hogy nyakláncot vegyünk. Olyan aranyozott, kettévágott szív medált
akartunk, aminek az egyik felébe a „legjobb”, a másikba meg a „barátok” szó van belevésve. Meg is
vettük, aztán aggódni kezdtünk, hogy Annalise mit fog érezni, amikor meglátja rajtunk a medálokat.
Elhatároztuk, csak titokban viseljük majd, a pulcsink alá dugjuk, vagy éjszakára, lefekvéskor
vesszük fel. Emlékszem, milyen izgalom vett erőt rajtam, amikor a blúzom alatt a bőrömhöz ért az a
kis vacak… Volt egy legjobb barátom! Ez valahogy biztonságot adott; úgy éreztem, tartozom
valakihez.

Még mindig megvan a nyakláncom, az ékszeres dobozomban tartom. A medál id őközben

megzöldült, az a furcsa koszréteg semmivel jött le, pedig már mindennel próbálkoztam.

Hirtelen végtelen sajnálatot éreztem a két kislány iránt. Sajnáltam azt, ami azóta megsz űnt
közöttük. Sajnáltam, hogy már soha többé nem lehet helyrehozni a kapcsolatukat, bármi is történjen
Dexszel kapcsolatban.

– Mesélj még! – mondta Darcy kedvesen. Most nem az az egoista menyasszonyjelölt volt, akit az
utóbbi időben annyira megutáltam. – Kérlek, ne aludj! Soha többé nem leszünk így együtt.
Hiányozni fog.

– Nekem is – mondtam, és komolyan is gondoltam. Megkérdeztem, emlékszik-e arra a napra,

amikor megvettük a „legjobb barátok” nyakláncunkat.

– Igen. De a részletek… Felidéznéd? – kérdezte a tőle megszokott, megnyerő módon.

Darcy mindig is szerette, ha a gyermekkorunkról beszéltem, mindig jobban megbízott az én

memóriámban, mint a sajátjában. Elmondtam neki a nyakláncok történetét, a lehető
legaprólékosabban taglaltam az esetet. Amikor befejeztem, súgva megkérdeztem:

– Alszol?

Semmi válasz.

Ahogy a sötétben a mellettem fekvő Darcy szuszogását hallgattam, eltűnődtem, hogyan jutottunk
el idáig. Hogyan lehetséges az, hogy ugyanabba a férfiba szerettünk bele? Hogyan voltam képes
szabotálni a legjobb barátnőm esküvőjét? Az elalvás előtti utolsó másodpercekben szerettem volna
visszamenni az időben, hogy mindent visszacsináljak, hogy még egy esélyt adjak annak a két
kislánynak.

Tizenhét
Másnap reggel arra ébredtem, hogy Darcy az orvosságos szekrényemben kotorászik.
Szórakozottan hallgattam a motozását, és közben megpróbáltam összerakni az el őző éjszakai
álmom szilánkjait. A szokásos karakterek jelentek meg benne: a szüleim, Darcy, Dex, Marcus, s őt
még Les is. Arra nem emlékeztem, hogy mi történt velünk, csak azt tudtam, hogy sokat futottam és
bujkáltam. Körülbelül tízszer majdnem megcsókoltam Dexet, de sosem sikerült. Még az álmaimban
sem érhetem el azt, amire vágyom… Darcy vidám arccal lépett ki a fürdőszobából.

– Nem vagyok másnapos! – közölte. – A biztonság kedvéért bevettem pár Advilt. Ja, kiürült a
doboz. Remélem, neked nem lesz rá szükséged.

– Jól vagyok…

– Nem is rossz, ahhoz képest, hogy tegnap volt a lánybúcsúztatóm! Ma mit akarsz csinálni?
Együtt tölthetjük a napot? Csak úgy lóghatnánk… Mint régen.

– Oké – mondtam nem túl nagy lelkesedéssel.

– Pompás! – Kiment a konyhámba, kutatni kezdett. –Van valami müzliféléd?

– Nincs. Kifogyott. Leugorjunk az EJ'sbe? Azt felelte, hogy nem, mert cukrozott gabonapelyhet
akar enni, méghozzá itt, a lakásomban, mert úgy akarja érezni magát, mint a régi szép id őkben,
nincs kedve a New York-i nyüzsgéshez. Kinyitotta a hűtőmet, megnézte, mi van benne.

– Hé, te mindenből kifogytál! Na jó, lemegyek, és hozok kávét, meg pár fontos dolgot.

– Tényleg kávézni akarsz?

– Miért ne?

– Azt hittem, a régi időket akarod megidézni. A középsuliban még nem kávéztunk.
 Elgondolkodott, nem vette észre a megjegyzésemben lappangó szarkazmust.

– Nem baj, a kávé kivétel lesz.

– Lemenjek veled?

– Nem kell. Semmi gond. Mindjárt visszajövök!

Ahogy kitette a lábát, azonnal lehallgattam az üzeneteimet. Dex kett őt hagyott – egyet még este,
egyet már reggel. Az elsőben elmondta, hogy nagyon hiányzom neki. A másodikban megkérdezte,
átjöhet-e hozzám este. Visszahívtam, de borzasztóan hálás voltam azért, hogy nem vette fel.
Üzenetet hagytam neki, megmondtam, hogy Darcy nálam van, és egy ideig maradni fog, szóval az
esti dolog nem igazán jön össze.

Telefonálás után leültem a szófára, és megpróbáltam átgondolni az előző este eseményeit, meg a
Darcyhoz fűződő barátságomat. Vajon, ha megkapom, amit akarok, képes leszek együtt élni azzal a
tudattal, hogy ártottam neki? Milyen lesz egyedül, nélküle?

Még akkor is ezen töprengtem, amikor néhány teletömött szatyorral visszatért. Kivettem a kezéb ől
a kávét. Drámai mozdulattal a padlóra ejtette a szatyrait, és panaszosan mutogatni kezdte, hogy a
műanyag szatyrok füle milyen piros csíkokat vágott a kezére és az alkarjára.

Együtt érzőn dünnyögtem neki valamit; végül újra mosolyogni kezdett.

– Tök jó dolgokat hoztam! Gyümölcsös gabonapelyhet. Gyömbérsört. Áfonyalevet. Meg

csokireszelékes fagyit!

– Fagyit? Reggelire?

– Nem. Azt későbbre.

– Nem izgulsz az esküvő miatt? Legyintett.

– Á! Nem.

– Miért nem? – kérdeztem, és közben arra gondoltam, kés őbb le fog szidni, mert hagytam, hogy
egyen.

– Azért, mert nem. Semmi nem ronthatja el… Gyere, együnk gyümis gabonapelyhet!

Berontott a konyhába, előszedett pár tálkát, kanalat, szalvétát. Mindent kihozott a

kávézóasztalomra. Vidám volt és energikus, „mindent megoldok” módban üzemelt.

– Együnk inkább ott? – kérdeztem a kis, kerek asztalomra mutatva.

– Ne. Azt akarom, hogy olyan legyen, mint régen, amikor nálunk aludtál. Mindig a tévé el őtt
ettünk, emlékszel? – Addig nyomogatta a tévé távkapcsolóját, míg rátalált az MTV-re.
Gabonapelyhet öntött a tálakba, ügyelt arra, hogy mindkettőbe azonos mennyiség kerüljön.

Semmi kedvem nem volt a gyümölcsös gabonapehelyhez, de Darcy világossá tette, ebben a
kérdésben nem dönthetek. Azért, bizonyos szinten, meghatónak találtam, hogy ennyire érezni akarja
a régi hangulatot, bár közben bosszantott az er őszakossága. „Rohan, és elgázol” – mondta egyszer
Ethan. Talán tényleg ez a leírás illett a legjobban Darcyra…

Én meg hagytam, hogy azt tegyen, amit akar; vállaltam, hogy részt veszek a játékában.

– Szólj, ha elég – mondta, és tejet öntött a gabonapelyhemre.

Utálom a teljes tejet.

– Elég! – mondtam szinte azonnal. Abbahagyta az öntést, rám nézett.

– Tényleg? Hiszen alig lett nedves.

– Tudom – mondtam –, de már a középsuliban is így szerettem.

– Remek! – mondta, és teletöltötte a tálkáját. Miközben a gabonapelyhét kavargatta, és azt várta,

hogy a tej rózsaszínűvé váljon, bekaptam pár falatot.

A tévében éppen Dido Thank You cím ű száma ment. Hát persze, hogy erről is Dex jutott az
eszembe!

– Ez a dal! – mondta Darcy még mindig kavargatva. – Emlékszel, van benne egy rész, amikor a
csaj arról énekel, hogy végre hazaért, és átázott az esőben, és valaki adott neki egy törülközőt?

– Igen?

– Na, erről a sorról mindig te jutsz eszembe.

– Én? – Ránéztem. – Szerintem ez egy romantikus dal. A szemét forgatta.

– Ugyan! Az nem számít. – Bekapott egy kanálnyi gabonapelyhét, teli szájjal beszélt tovább. –
Nyugi, nem lettem olyan… Csak azt akarom mondani, hogy te mindig itt voltál mellettem. Tudod,
amikor valami gond volt.

– Kedves. – Elmosolyodtam. Félresöpörtem a bűntudatot, és ittam egy korty kávét.

Végighallgattuk a dalt. Darcy közben hangosan csámcsogott. Amikor megette a gabonapelyhét, a

szájához emelte a tálkát, és megitta a rózsaszínű tejet.

– Szürcsöltem? – kérdezte utána. Megráztam a fejem.

– Semmi gond.

– Dex mindig Szürcsinek nevez, amikor gabonapelyhet eszem.

Úgy éreztem, szíven ütöttek. Mint mindig, amikor bepillantást nyertem a magánéletükbe, amiről
magamban szerettem azt gondolni, hogy valójában nem is létezik. Aztán rájöttem, hogy Dex nekem
még nem adott becenevet. Talán túl szürke vagyok ahhoz, hogy kaphassak. Darcyról sok mindent el
lehet mondani, csak azt nem, hogy szürke lenne. Nem csoda, hogy Dex ilyen nehezen tud megválni
tőle. Darcy olyan nő, aki vonzza magához az embereket, aki magán tartja a figyelmüket. Még akkor
is lenyűgöző és megnyerő, amikor bosszantó dolgot csinál.
 Jennifer Lopez jelent meg a képerny őn; minden érzékiségét felvonultatta. Figyelmesen néztük,
ahogy valami szép táj előtt tekergeti magát.

– Te, ennek tényleg ilyen nagy a feneke? – kérdezte Darcy.

– Attól tartok, igen – mondtam, de csak azért, hogy a kedvében járjak. Személy szerint nem
érdekel Jennifer Lopez fenekének mérete, de tudtam, Darcy még a hírességeket is vetélytársnak
tekinti.

– Ez most akkor kövér? – kérdezte.

– Nem. Inkább csak méretes. – Magamban megállapítottam, Darcy feneke fele akkora sincs, mint
Jenniferé.

– Hát, szerintem ez inkább hájnak látszik… Megvontam a vállam.

– Dexnek tetszik – mondta. – Szerinte nagyon jó n ő. Egy újabb információ Dexterről. Dingi Dingi
Dingi

Akkor ez most mit is jelenthet? Én teltebb vagyok Darcynál, ő viszont színeit tekintve sötétebb
nálam. Úgy döntöttem, ezt az adatot nem igazán lehet felhasználni. A legtöbb pasi kedveli Jennifert,
teljesen mindegy, hogy egyébként milyen típusú nőket szeretnek. J-Lo olyan a férfiaknak, mint
Brad Pitt nekünk. Lehet, hogy valaki nem kedveli a sz őke, szép arcú pasikat, de ne már, hiszen ez
Brad! Ő t azért senki sem rúgná ki az ágyából.

– Ne aggódj, szerintem élőben nem ennyire szép – mondta Darcy. Valószínűleg azt feltételezte,
hogy hozzá hasonlóan minden nőt meg kell vigasztalni, ha egy nála szebb nő tűnik fel a színen.

– Aha…

– Szerintem a sminkesek csodákat tudnak tenni – mondta olyan bennfentes hangon, mintha már
éveket töltött volna el a szórakoztatóiparban. Lehúzta a szófáról a takarót, magára terítette. – Jó itt.

Dex is szeret itt lenni.

– Fázol? – kérdeztem.

– Nem. Csak olyan pihepuhaságra vágytam.

Addig néztük a klipeket, míg majdnem megfeledkeztem Dexr ől. Mintha az ember meg tudna
feledkezni arról, akit szeret… Aztán, az egyik Janet Jackson-szám alatt Darcy nekem szegezett egy
olyan kérdést, amire tényleg nem számítottam.

– Szerinted férjhez menjek Dexterhez?

Valósággal megfagytam.

– Ezt most miért kérded?

– Nem tudom.
 – Biztos van rá valami okod – mondtam, és igyekeztem megőrizni a nyugalmamat.

– Szerinted nem inkább egy lazább pasit kellene választanom? Olyat, mint én?

– Dex laza.

– Nem, nem az! Ő olyan kis stréber.

– Úgy gondolod? – Talán tényleg az… Én mindenesetre nem láttam annak.

– Totálisan!

Lenémítottam a tévét, és Darcyra néztem, hogy folytassa. Felkészültem rá, hogy végighallgatom.
Nyeltem egyet, aztán megtörtem a csendet.

– Aggaszt, hogy ilyeneket kérdezel. Mit forgatsz a fejedben?

Hevesen dobogó szívvel vártam a válaszát.

– Nem tudom… Időnként úgy érzem, ez a kapcsolat valahogy… kifáradt. Unalmas. Ez rossz jel?
– Bocsánatkérően nézett rám.

Ez az! A nagy lehet őség! Elgondolkodtam, mit válaszoljak, és rájöttem, nagyon könnyen tudnám
manipulálni. De valahogy nem bírtam megtenni. Már így is megbocsáthatatlan b űnt követtem el, de
legalább becsületes maradtam. Nem piszkoskodtam.

Nem használtam ki az alkalmat.

– Tényleg nem tudom, Darce. Azt, hogy megfelel őek vagytok-e egymás számára, csak ti tudjátok
eldönteni. De azért nem ártana, ha alaposan megvizsgálnád a kifogásaidat. A házasság komoly
lépés. Talán el lehetne halasztani.

– Elhalasztani? Az esküvőt?

– Esetleg…

Darcy előretolta az alsó ajkát, összeráncolta a homlokát. Biztosra vettem, hogy sírva fakad, de
nem ez történt. A tekintete a tévére tévedt; az arca felragyogott.

– Ó! Imádom ezt a klipet! Hangosítsd fel! Hangosítsd fel!

Felhangosítottam. Darcy dülöngélni és bólogatni kezdett, és együtt énekelte a dalt valami

fiúbandával, akiket azelőtt még sosem hallottam. Kívülről tudta a szöveget.

Elnéztem, és csodáltam, hogy milyen hirtelen megváltozott a hangulata. Vártam, hogy ismét
szóba hozza Dexet, de nem tette meg.

Elszalasztottam az alkalmat, pedig megmondhattam volna neki, akkor cselekszik helyesen, ha

visszalép. Dex nem neki való. Miért nem tereltem ebbe az irányba? Miért nem er ősítettem meg
benne az elégedetlenséget? Sosem voltam jó kártyás, és igazság szerint egy percig sem hittem, hogy
szüksége van a tanácsaimra. Bármit mondhattam volna, úgyis csak azt hallja meg, amit akar. Azt,
hogy minden rendben, menjen feleségül Dexterhez. Ha nem azt mondom, amire vágyik, egyszer űen
nem vesz rólam tudomást – egy klippel vidítja fel magát.

– Bomba jó ez a szám! – Darcy félrehajította a takarót. Felállt, és keresztülcsoszogott a

lakásomon. Nézegetni kezdte a könyvespolcomat, éppen ott, ahová nemrég a cukorkásdobozt meg a
kockákat tettem.

– Mit csinálsz?

– A középiskolai évkönyvet keresem. Hol van?

– Legalsó polc.

Leguggolt, végighúzta az ujját a könyvek gerincén. Megtalálta az évkönyvet. Felegyenesedett,

észrevette a cukorkásdobozt, amit ostoba fejjel szemmagasságban tettem ki.

– Vehetek egyet?

– Üres – mondtam, de hiába.

Az ágy lábához dobta az évkönyvet, és hosszú, épített körmeivel a dobozka felé nyúlt. Felnyitotta
a tetejét.

– Miért tartasz benne dobókockákat?

– Hm. Nem is tudom – dadogtam, és hirtelen eszembe jutott, egyszer azt mondta, soha ne vegyek
részt olyan vetélkedőn, ahol időre kell teljesíteni. Kijelentette, ha egyszer beválogatnák egy családi
vetélkedőbe, kétszer is meggondolná, hogy tényleg bevegyen-e a csapatába. Nem zavarta, hogy
nem egy családhoz tartoztunk; tulajdonképpen ezzel is csak azt akarta megmutatni, mennyivel jobb
nálam.

– Nem tudod?

– Nincs különösebb oka…

Úgy nézett rám, ahogy a metró utasai szoktak a magukban beszélő elmebetegekre.

– Nem tudod, miért tettél bele két dobókockát egy altoidos dobozba? Oké. Rendben.
Csodabogár…

Kivette a kockákat, és úgy rázta meg őket, mintha gurítani akarna velük.

– Ne! – szóltam rá hangosan. – Tedd vissza, kérlek! Sosem volt jó ötlet megmondani Darcynak,
hogy mit csináljon. Olyan volt, akár egy gyerek. Tudni akarta, miért nem guríthat. Már csak azért is
gurítani akart, mert azt mondtam neki, ne tegye.

– Szóval? Mire van ez itt? Nem értem.

– Semmire. Ezek a szerencsekockáim.

– Szerencsekockák? És mióta van neked szerencsekockád?

 – Mindig is volt.

– És miért éppen egy altoidos dobozban tartod őket? Te nem is szereted a fahéjat.

– De igen.

Megvonta a vállát. – Ó!

Az arcát tanulmányoztam. Nem gyanakodott, de még mindig nem tette le a kockákat. Arra
gondoltam, odarohanok hozzá, ledöntöm a lábáról, és kiveszem a kezéb ől a két kockát, mielőtt még
elguríthatná őket, de nem kellett megtennem. Még egy pillantást vetett a kockákra, aztán visszatette
őket a dobozba. Nem láttam, hogy a két hatos néz-e felfelé. Majd később ellenőrzöm… Amíg nem
gurítják el őket, minden rendben.

Darcy kézbe vette az évkönyvet, odahozta a szófához, lapozgatni kezdte. Tudtam, ezzel órákig
ellesz. Ezer részletet fog felfedezni, mindenhez hozzáf űz valamit. Emlékszel erre? Emlékszel arra?
Sosem unt rá az évkönyvekre; szeretett a múltról beszélni, és elgondolkozni azon, vajon mi történt
XY-nal, aki nem jelent meg a találkozón, mert (a) vagy totális lúzer lett bel őle, vagy (b) olyan
sikeres és nagymenő, hogy nincs ideje arra, hogy egy teljes hétvégét lndianában töltsön. (Engem az
utóbbi kategóriába sorolt, mert azon a hétvégén, amikor a találkozónk volt, éppen dolgoznom
kellett, így kihagytam a nagy eseményt.) Sokszor azzal szórakozott, hogy találomra kinyitotta a
könyvet, csukott szemmel rábökött az egyik oldalra, és addig húzta az ujját, amíg azt nem
mondtam, elég. Akkor megnézte, melyik srác fényképe van a legközelebb az ujjához, majd
kifejtette, hogy szerinte milyen lehet a szex az illetővel. Ezek voltak a klasszikus Darcy-játékok.
Ő szintén bevallom, én is jól szórakoztam rajtuk – nagyjából tizenkét éve, amikor az els ő
évkönyvünket kiadták.

– Szent ég! Nézd a haját! Láttál már ilyen szánalmas tupírt? – Darcy éppen Laura Lindell fotóját
vizsgálgatta. – Milyen nevetségesen néz ki! Legalább harminc centivel a feje fölött van a haja!

Bólintottam, és vártam, ki lesz a következő áldozata. Richárd Meek. Darcy őt nem alázta porig,
érdekes módon most többre tartotta, mint tizenkettedikben.

– Nem is rossz. Aranyos, nem?

– Eléggé. Szép a mosolya. De emlékszel, mindig köpködött beszéd közben? Tiszta nyál lett, aki
előtte állt.

– Pfuj! Tényleg!

Lapozgatott, aztán ráunt az évkönyvre. Félredobta, és felkapta a távkapcsolót. Váltogatni kezdte a

csatornákat, aztán megtalálta a Harry és Sallyt. Felvisított.

– Juj! Most kezdődik! Ez az!

Felkuporodtunk a szófára, és végignéztük a filmet, amit már számtalanszor láttunk. Darcy

folyamatosan kommentálta az eseményeket, idézte azokat a párbeszédeket, amiket már kívülről
tudott. Nem szóltam rá, hogy hallgasson. Lehet, hogy Dexet zavarja, ha beszél mozizás közben, de
én nem bántam. Még akkor sem, ha nem pontosan mondta a szöveget, és miatta nem hallottam, mit
mond Meg Ryan.
 Ez Darcy. Ő ilyen. Mindig ilyen volt.

A régi barátokban talán éppen azt szeretjük, mint a régi filmekben. Azt, hogy mindig
ugyanolyanok maradnak. Nem változnak meg.

Tizennyolc
Másnap este éppen hazaértem a munkából, amikor Darcy felhívott. Hisztérikus volt. Furcsa, hideg
és nyugodt érzés áradt szét bennem. Lehet, hogy ez az? Megtörtént? Dex megmondta neki, hogy
nem lesz esküvő?

– Mi a baj, Darcy? – kérdeztem. A hangom feszült és természetellenes volt, a szívemben háború

dúlt, a Dex iránti szerelem viaskodott a Darcyhoz f űződő barátsággal. Felkészítettem magam a
legrosszabbra, bár nem tudtam eldönteni, mi rosszabb: elveszíteni a legjobb barátnőmet, vagy
elveszíteni életem szerelmét. Netán mindkettőt.

Darcy mondott valamit, amit nem értettem, valamit a gyűrűjéről.

– Mi az, Darcy? Lassabban, légy szíves! Mi van a gyűrűddel?

– Eltűnt! – zokogta.

Az ember nem érezheti úgy, hogy megszabadul egy hatalmas súlytól, de ugyanabban a pillanatban
rákerül valami irdatlan teher, velem mégis valami ilyesmi történt, amikor rájöttem, hogy ennek a
beszélgetésnek csak egy elveszett ékszer a tárgya.

– Hol vesztetted el? Be volt biztosítva, igaz? Pontosan azokat a kérdéseket tettem fel, amiket egy
felelősségteljes barátnak fel kell tennie. Segítőkész voltam, de gépies. Ha Darcy nem hisztériázik
annyira, valószínűleg képes lett volna megállapítani, hogy egyáltalán nem érdekel, mi történt a
gyűrűjével. Megmondtam neki, hogy rendetlen, mindig is az volt, valószín űleg letette valahová a
gyűrűt, aztán elfelejtette.

– Emlékszel, a múltkor is azt hitted, hogy elt űnt, aztán megtaláltad. Az egyik papucsodban.
Hanyag vagy, Darce.

– Nem, ez most más! Most tényleg elveszett! Dex ezért megöl! – Remegett a hangja.

Talán mégsem – gondoltam. Talán ez lesz az a nyitány, amire Dex oly régóta vár.

A következő pillanatban gyűlöltem magam, hogy ilyen gondolataim támadtak.

– Már megmondtad neki?

– Nem. Még nem. Még a munkahelyén van… Most mit csináljak?

– Hol vesztetted el? Nem válaszolt, csak sírt. Megismételtem a kérdést.

 – Nem tudom.

– És hol láttad utoljára? Ma, a munkahelyeden rajtad volt? Nem vetted le, amikor megmostad a
kezed?

– Nem. Sosem veszem le kézmosásnál! Milyen hülye tenne ilyet?

Szerettem volna ráordítani, hogy ne üvöltözzön velem, mert ő a hülye, ha elvesztette az eljegyzési
gyűrűjét, de uralkodtam magamon, és közöltem, szerintem előbb-utóbb úgyis elő fog kerülni.

– Nem, nem fog előkerülni! – Hangosan zokogott.

– Honnan tudod?

– Csak tudom. Kifogytam az ötletekből.

– Átmehetek? Most tényleg beszélnünk kell – mondta.

– Persze, gyere csak – feleltem, és közben azon tűnődtem, vajon van-e más is az elveszett gyűrűn
kívül. – Ettél már?

– Nem. Rendelnél nekem egy kis wonton levest?

– Persze.

– És tojástekercset?

– Igen. Gyere át!

Rendeltem két wonton levest, két tojástekercset, két Sprite-ot, egy adag marhahúst és egy adag
brokkolit a Tang Tangtól. Darcy negyed óra múlva az ajtóban állt. Nyúzott volt, az a Levi's volt
rajta, amit már a középsuliban is hordott (még mindig tökéletesen passzolt rá), fehér, ujjatlan, váll
nélküli felsőt viselt. Nem tett fel sminket, a szeme véreres volt, a haját lófarokba fogta össze hátul,
de még így is jól nézett ki. Kértem, üljön le, és mondjon el mindent.

– Eltűnt. – A fejét rázta, és felemelte a bal kezét. Tényleg nem volt rajta a gyűrű.

– Szerinted hol vesztetted el? – kérdeztem nyugodtan, és közben eszembe jutott, hogy már több
százszor lejátszódott közöttünk ez a párbeszéd. Mindig segítettem neki, mindig helyrehoztam a
tévedéseit, és bármit csinált, mindig hűségesen követtem.

– Nem vesztettem el. Valaki ellopta tőlem!

– Kicsoda?

– Valaki.

– Honnan tudod?

– Onnan, hogy nincs meg!

 Oda jutottunk, hogy pont sehova. Felsóhajtottam, és arra kértem, mondja el a tényeket.

Rám nézett, a szeme könnybe lábadt, az ajka kissé remegett.

– Rachel…

– Igen?

– Te vagy a legjobb barátn őm. – Megint sírni kezdett, a könnyek kecsesen gördültek végig fényes
arcán, az ölébe hullottak. Mindig szépen tudott sírni.

Bólintottam.

– Igen.

– A legjobb barátnőm az egész világon. El kell mondanom valamit.

– Nekem bármit elmondhatsz – feleltem. Aggódni kezdtem, de közben örültem is, mert biztosra
vettem, hogy Dex elkezdte előkészíteni a terepet a szakításhoz.

Darcy rám nézett, és nyüszítő hangot hallatott. Furcsa volt ilyen állapotban látni ezt a mindig
magabiztos nőt. Valahogy szánalmas volt és védtelen. Az ösztöneim – mint mindig – azt súgták,
hogy segítsek neki.

– Mondd el, Darce – kértem szelíden.

– Rachel… én… én… valakinek a lakásán húztam le a gyűrűt.

– Oké.

– Egy pasi lakásán.

Úgy éreztem magam, mintha egy kamerán keresztül nézném a világot, és megpróbálnék
ráfókuszálni Darcyra.

Ez most azt akarja jelenteni, amire gondolok?

– Rachel – suttogta. – Én megcsaltam Dextert.

Rábámultam, képtelen voltam eltitkolni a döbbenetemet.

Igen, Darcy állandóan flörtölt. Igen, mindig pengeélen táncolt. Igen, mindig önz ő volt. És igen,
mindig imádta, ha a férfiak felfigyeltek rá. Ha ezeket összeadjuk, nyilvánvaló a végeredmény. Nem
kellett volna meglepődnöm azon, hogy megcsalta a vőlegényét. Mellesleg Dex sem volt jobb nála, ö
is ugyanezt tette. Ennek ellenére letaglózott a hír. Darcy alig két hónap múlva férjhez meg.
Csodálatos menyasszony lesz, döbbenetesen szép a ruhája – pontosan olyan, amilyenről kislány
korában álmodik az ember. És Dexter a párja. Hogy az ördögbe volt képes megcsalni Dextert?

Eszembe jutott, amit főiskolás koromban tanultam, amikor a suliújságnak dolgoztam. Az

újságírók alapkérdései:

– Kivel?
 Szipogott egyet. Lehajtotta a fejét.

– Az egyik munkatársammal.

– Mikor?

– Hát… Párszor. Ma is. – Az öklével megdörzsölte a szemét, és oldalról nézett fel rám.

Fogalmam sem volt, hogy mit árul el az arcom. Azt sem tudtam, hogy pontosan mit érzek.
Megkönnyebbülést? Dühöt? Undort? Reményt? Nem tudtam végiggondolni, hogy ennek milyen
hatása lehet Dexre és rám.

– És így vesztetted el a gyűrűdet? Bólintott.

– Ma, miután eljöttem otthonról, átmentem hozzá. Munkába menet. – Nyelt egyet, halkan
felzokogott. – Elkezdtünk… tudod, hülyéskedni, és…

– Lefeküdtél vele?

Le-fel lendült a lófarka.

– Lehúztam a gyűrűmet, mert… Szóval, bűntudatom volt, hogy úgy szexelek valakivel, hogy
közben rajtam van. – Kifújta az orrát a már nedves papír zsebkendőbe.

– Kérsz egy másikat?

Megint bólintott. Kikocogtam a fürdőszobába, egy doboz papír zsebkendővel mentem vissza.

– Tessék. – Elé tartottam a dobozt.

Kivett egy zsebkendőt, hangosan kifújta az orrát.

– Szóval, mindegy… Lehúztam a gyűrűt, és odatettem az ablakpárkányra, az ágya mellé. – Az

alkóvban álló ágyra mutatott. – Hasonló stúdiólakása van, mint a tiéd.

Stúdiólakás. Ezek szerint a pasi nem valami nagymen ő, nem főnök. Ez meglepett. Azt hittem,
Darcy a jelentős, hatalommal bíró, gazdag férfiakra hajt. Az idősebbekre. Összezavart, amit
mondott, mert már elképzeltem egy olyan fazont, amilyen Richárd Gere volt a Micsoda n őben.
Kicseréltem a képet: olyan srácot képzeltem magam elé, amilyen Matt Dámon volt a Good Will
Huntingbam

– Szóval, hülyéskedtünk, elvoltunk. Tudod… – Legyintett. – Aztán felöltöztünk, és lementünk a

metróhoz. Elindultunk dolgozni.

– Aha…

– Aztán beértem a munkahelyemre, és rájöttem, hogy jaj, elfelejtettem felhúzni a gy űrűmet.

Felhívtam a srácot, hogy vissza kell mennem a lakására a gyűrűmért. Azt mondta, semmi gond, de
háromkor megbeszélése van, szóval vámom kell pár órát. Találkozhatnánk, mondjuk, hétkor?
Mondtam, hogy persze… Átmentem hozzá hétre, aztán, amikor odaértünk, akkor… Tök tiszta és
rendezett volt a lakása. Pedig amikor eljöttük, tök rendetlen volt az egész. Erre ő: „A francba, itt járt
a takarítónő!” Odamentünk az ablakpárkányhoz, de a gyűrű nem volt ott! – Zokogni kezdett. – Az a
ribanc elvitte!

– Biztos vagy benne? Nem hiszem, hogy bárki ilyet tenne…

A szokásos „ne légy már ennyire butuska” tekintetével nézett rám.

– A gyűrű eltűnt, Rachel. Eltűnt! Elveszett! Nincs meg!

– Mi lenne, ha a pasi felhívná a bejárónőt, és közölné vele, tudja, hogy ő vitte el a gyűrűdet?

– Már megpróbáltuk. Az a nő nem beszél jól angolul. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy „nem
látni gyűrű, nem látni gyűrű”. – Darcy elég jól utánozta a bejárónő akcentusát. – Átvettem a pasitól
a telefont, és közöltem azzal a nővel, hogy nagy-nagy jutalmat adok neki, ha megtalálja a gyűrűmet.
Van esze a ribancnak! Tudja, hogy két karát nagyjából annyit ér, mint húszmillió koszos vécé
tisztára sikálása.

– Oké – mondtam. – De biztosítva van, igaz?

– Igen. De hogy fogom elmondani Dexternek, mi történt?

– Nem tudom. Mondd neki azt, hogy munka közben vesztetted el. Hogy lecsúszott az ujjadról, és
beleesett a lefolyóba… Mondd azt, hogy a konditeremben húztad le, és valaki feltörte az
öltözőszekrényedet.

Halvány félmosolyt villantott rám.

– A konditermes verzió tetszik a legjobban. Hihető?

– Teljes mértékben.

– El sem tudom hinni, hogy velem ilyesmi történik!

Hát igen, ezzel nem egyedül volt. Én sem tudtam elhinni, hogy megcsalta Dextert valami pasival.
Nem tudtam elhinni, hogy segítek neki eltitkolni a félrelépését. Vajon mindenki megcsalja a párját
az esküvő előtt?

– Ez most… Olyan normális viszony? – kérdeztem.

– Nem, nem igazán. Csak összekerültünk párszor.

– Szóval nem komoly?

– Nem tudom. Nem igazán. Nem tudom. – Megrázta a fejét, aztán a tenyerébe hajtotta a homlokát.

Kíváncsi lettem volna, hogy zaklatottságának van-e valami köze a pasihoz.

– Szereted?

– Atyaég, dehogy! – mondta. – Csak szórakoztunk. Semmi az egész.

– Biztos vagy benne, hogy férjhez akarsz menni? –kérdeztem.

 – Tudtam, hogy valami ilyesmit fogsz mondani! – Megint sírva fakadt. – Nem tudnál úgy segíteni,
hogy közben nem szenteskedsz?

Hidd el, én sem vagyok szent…

– Sajnálom, Darce. Nem akartam szenteskedni… Csak meg akartam mutatni egy lehetséges
kiutat. Hátha jónak tartod…

– Nem akarok kiutat! Feleségül akarok menni Dexhez! Csak… Nem tudom… Csak néha pánikba
esem. Ennyi az egész. Megrémít, hogy most már soha többé, senki mással nem lehetek együtt. Ez a
mostani, ez csak egy kis kaland. Semmiség.

– Oké – mondtam. – Csak arra gondoltam, ha nem vagy biztos ebben az egész esküv ősdiben…
Csak szeretném, ha tudnád, én támogatni foglak, bárhogy is döntesz, és…

Félbeszakított.

– Itt nem kell eldönteni semmit! Férjhez megyek. Szeretem Dextert.

– Sajnálom. – És tényleg sajnáltam. Azt is sajnáltam, hogy én is szeretem Dextert.

– Nem. Én sajnálom, Rachel – mondta. Megérintette a lábamat. – Iszonyú napom volt!

– Elhiszem.

– Úgy értem… Fel tudod fogni, mi történt? El tudod képzelni, milyen az, amikor pár hét múlva
tenned kell egy ígéretet, amit elvileg sosem szeghetsz meg?

Jaj, szegény te! Van neked fogalmad arról, hány olyan lány van, aki ölni is képes lenne azért,
hogy fogadalmat tegyen egy olyan férfinak, mint Dexter? Az egyik ilyen lány például ott állt előtte.

– Az örökké, az nagyon hosszú idő – jegyeztem meg nem kevés szarkazmussal.

– Most azt a Prince-dalt akarod előhozni? Jobban teszed, ha nem idézel Prince-dalokat, amikor
ilyen helyzetben vagyok!

Közöltem vele, nem idézgetek semmiféle dalt – pedig pontosan ezt tettem.

– Tényleg hosszú – mondta. – És néha nem tudom, képes vagyok-e rá. Úgy értem… Akarom ezt a
házasságot, de néha nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy a következő negyven vagy akárhány
évben többé nem érezhetem azt az izgalmat, amikor megcsókolsz egy új pasit. Ott van például
Hillary. Most valósággal repül a boldogságtól, igaz?

– Igen.

– Hát Dexter mellett soha többé nem erezhetek olyat, mint most Hillary. Soha. Jön a napi rutin…
Mint most is! Dex dolgozik, engem meg itthagy egyedül ezekkel az esküv ői tervekkel. Még össze
se házasodtunk, de a kapcsolatunkból már rég hiányzik a lényeg.

– Darce – mondtam –, a párkapcsolatok folyamatosan fejl ődnek. Átalakulnak. A kezdeti őrület, a

vágy, az újdonság varázsa eltűnhet belőlük.
 Úgy nézett rám, mintha tényleg figyelne, mintha meg akarná jegyezni a szavaimat, én meg el sem
tudtam hinni, hogy ilyesmiről beszélek neki. Meg akartam győzni arról, hogy a kapcsolata csodás,
különleges dolog. Fogalmam sincs, miért csináltam. Talán csak ideges voltam. Nem tudom,
mindenesetre folytattam:

– A vadászat mindig izgalmas, de a valódi, hosszú, szereteten alapuló kapcsolatnak nem ez a

lényege. A kezdeti lángolás, a, jaj, el se tudom ereszteni a kezed” érzés el őbb-utóbb megszűnik.
Mindenkinél.

Kivéve nálam meg Dexnél – gondoltam. Nálunk ez is mindig megfog maradni!

– Igazad van – mondta. – És szeretem is Dexet… Tudtam, elhiszi azt, amit mond, de nem voltam
biztos benne, hogy valóban szereti Dexet. Nem voltam biztos abban, hogy képes bárkit is szeretni
önmagán kívül.

Megszólalt a házitelefon; Jósé szólt fel, hogy megérkezett a vacsoránk.

– Köszönöm. Küldje fel a futárt! – mondtam a mikrofonba.

Kiléptem a folyosóra, hogy megvárjam a futárt. Megszólalt a mobilom. Pánikba estem. Mi van, ha
Dex hív? A futár kezébe nyomtam a pénzt, és berohantam a szobába. A mobilom a táskámban volt,
a táskám a kávézóasztalon.

Egyetlen pillanattal az előtt fogadtam a hívást, hogy bekapcsolt volna a rögzítő. Hát persze, hogy
Dex keresett!

– Szia – mondta. – Ne haragudj, hogy egész nap nem hívtalak. Kész rémálom volt ez a nap! Roger
azt akarta, hogy…

– Rendben – vágtam közbe.

– Átmehetek? Látni akarlak.

– Ööö… Nem.

– Nem?

– Nem…

– Oké… Miért nem? Van nálad valaki? – Lehalkította a hangját.

– Igen. – Megpróbáltam megállapítani, hogy a hangom alapján mire gondolhat Dex, és mire
Darcy. – Igazság szerint igen.

Darcyra néztem.

– Ki az? – kérdezte hangok nélkül, de nem válaszoltam.

– Oké… Rendben… Ugye nem Marcus az? – kérdezte Dexter.

– Nem… Darcy van itt.

 – Ó! A francba! Még jó, hogy előtte telefonáltam? – suttogta Dex.

– Szóval? Holnap beszélünk?

– Igen. Persze!

– Jól hangzik.

– Ki volt az? – kérdezte Darcy, miután bontottam a vonalat.

– Ethan.

– Ne csináld már, ugye Marcus hívott? Nekem elmondhatod!

– Nem, tényleg Ethan volt.

– Talán azért hívott, hogy bevallja: meleg.

– Aha… – Szórakozottan kinyitottam a kajáscsomagot.

Evés közben megkérdeztem Darcytól, hogy van Dex.

– Ezt most hogy érted?

– Gyanít valamit abból, ami folyik?

A szemét forgatta.

– Nem. Túl sokat dolgozik.

– Tényleg?

– Tényleg. Ő ugyanolyan, mint eddig.

– Valóban?

– Igen, valóban. Miért? – Kinyitotta a Sprite-ját, az üvegből ivott.

– Semmi, csak eszembe jutott – mondtam. – Olvastam valahol, hogy amikor valaki megcsalja a
párját, akkor a pár általában érzi ezt. Olyan mély, belső szinten.

Kanalazni kezdte a levesét, de egy-két szürcsölés után rám nézett.

– Ezt nem hiszem el! – mondta.

– Hát, én se nagyon.

Evés után Darcy elé tartottam a két szerencsesütit.

– Melyiket kéred?
 A bal kezemben lévőre mutatott.

– Azt! De ajánlom, hogy valami jó dolog legyen benne! Már elegem van a balszerencséből.

A legszívesebben a képébe vágtam volna: annak, hogy összefeküdt a munkatársával, és a pasi

lakásán hagyta a gyűrűjét, semmi köze sincs a szerencséhez.

Kicsomagoltam a süteményemet, feltörtem, és némán elolvastam a papírcetlire írott szöveget:

„Sok minden van, amiért hálás lehetsz.”

– Mi az? – kérdezte Darcy. Felolvastam neki.

– Ez jó.

– Az, de nem utal szerencsére. Ez egy kijelentés. Utálom, amikor ilyen állításokat tesznek a
sütikbe szerencse-kívánatok helyett!

– Akkor gondold azt, hogy ez van odaírva: „Sok mindenért hálás lehetsz majd.” – Ő is
kicsomagolta a sütijét. – Ajánlom, az enyémben az legyen, hogy: „Vissza fogod kapni a gy űr űdet
attól a Puerto Ricó-i ribanctól!”

Elolvasta a szöveget, aztán felnevetett.

– Mi az?

– Figyeld! „Sok minden van, amiért hálás lehetsz.” Marhaság! Már ezt is futószalagon gyártják?

Lehet, de kettőnk közül csak egyvalaki lehet hálás sok mindenért…

Kijelentette, hogy mennie kell, még el kell mondania otthon, mi történt. Ahogy a táskája után
nyúlt, ismét könnyes lett a szeme.

– Megtennéd, hogy elmondod helyettem Dexnek?

– Kizárt. Nem akarok belefolyni a dologba – mondtam, és közben jót szórakoztam a helyzet
abszurditásán.

– Mit is mondjak?

– Azt, hogy a konditeremben vesztetted el.

– Szerinted van idő újat szerezni az esküvő előtt? Azt feleltem, hogy biztosan. Feltűnt, hogy
érzelmileg egyáltalán nem kötődik a gyűrűhöz, amit Dexter választott ki a számára.

– Rachel? –Hm?

– Szerinted szörnyű ember vagyok? Kérlek, ne gondold azt, hogy az vagyok! Még sosem csaltam
meg Dextert. És soha többé nem fogom megtenni. Én tényleg szeretem őt!

– Oké – mondtam, és azon töprengtem, vajon állja-e a szavát.

– Szerinted szörnyű vagyok?

 – Nem, Darcy – mondtam. – Az emberek időnként elkövetnek hibákat.

– Igen, igen, ez is az volt! Hiba. Egy totális hiba. És tényleg, de tényleg nagyon megbántam!

– Használtatok óvszert? – kérdeztem

Eszembe jutott, amit egészségtan órán hallottam: mindenki, akivel szexuálisan érintkezünk,
potenciálisan több tucatnyi más személlyel hoz minket kapcsolatba – azokkal, akikkel az illet ők
korábban kapcsolatot létesítettek, meg azoknak az ismeretleneknek a korábbi partnereivel, és így
tovább…

– Hát persze!

– Helyes – bólintottam. – Majd hívj, ha kellek.

– Köszönöm – mondta. – Köszönöm, hogy vagy nekem.

– Semmi gond.

– Ő , és gondolom, mondanom sem kell: ez mind köztünk marad, igaz? Senkinek se mondd el,
kérlek. Ethannek se, Hillarynek se…

És mi van Dexszel? Neki elmondhatom?

– Rendben. Nem mondom el senkinek. Megölelt, megveregette a hátamat.

– Köszönöm, Rachel. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled.

Miután elment, megfogalmaztam magamban a dilemmát. Elmondani vagy nem elmondani? Úgy
közelítettem meg a problémát, mintha egy vizsgakérdés lenne, megpróbáltam félretolni az
érzelmeket.

Első ránézésre a válasz egyértelműnek tűnik: el kell mondani Dexternek. Ezt a döntést három
komoly érv támasztja alá. Először: akarom, hogy tudja. Érdekem fűződik ahhoz, hogy tudja. Ha
még nem hozott döntést az esküvő lemondásával kapcsolatban, ez az esemény valószínűleg abba az
irányba tolja majd, hogy ne vegye feleségül Darcyt. Másodszor: szeretem Dextert, ami azt jelenti,
hogy döntéseimet az ő érdekei szem előtt tartásával kell meghoznom. Ezért akarom, hogy ismerje a
tényeket, amikor az egész életét befolyásoló döntést hoz. Harmadszor: erkölcsi kötelességem, hogy
tájékoztassam Dexet, hogy elmondjam neki az igazságot Darcy ténykedésével kapcsolatban. (Ennél
a pontnál figyelmen kívül kell hagynom azt, hogy Darcy milyen büntetést érdemel a tettéért; ennek
eldöntése nem az én dolgom, bár megjegyzem, már ráférne egy komolyabb felel ősségre vonás.)
Nagyra értékelem és tiszteletben tartom a házasság intézményét. Darcy hűtlensége előreláthatólag
nem biztosítja a megkötendő házasság tartósságát és ideális mivoltát. Ennek a harmadik pontnak
semmi köze sincs a saját érdekeimhez, mivel akkor is ugyanezeket az érveket hoznám fel, ha
történetesen nem lennék szerelmes Dexbe.

A harmadik pont logikáját követve Darcynak is tudnia kell arról, hogy Dex h űtlen volt hozzá, és
értesülnie kell arról, hogy nekem ebben a tevékenységben milyen szerep jutott. Semmit sem
titkolhatok el Darcy elől, mivel a barátnőm, és bízik bennem, valamint azért, mert b űn lenne
folytatni a megtévesztését. Mindebből az következik, hogy ha véleményem szerint Dexnek tudnia kell
az igazságot Darcyról, akkor én sem titkolhatom el Darcy elől saját, ugyancsak elitélendő tetteimet.
Az ügyben kifejezetten kényes helyzetbe kerültem, mivel az egyik oldalon mint hírhozó, a másik
oldalon pedig mint vétkes jelenek meg. Mivel az általam elkövetett cselekmény súlya közel azonos a
Darcy által elkövetett cselekmény súlyával, felmerül a kérdés: vajon nekem kell az érintett felek
tudomására hoznom a tényeket? Véleményem szerint nem.

Továbbá: Dex nem veheti feleségül Darcyt, de nem azért, mert mindketten megcsalták a másikat.
Nem azért, mert szeret engem, és én is szeretem őt. Ezen állítások helytállóak, de csupán
szimptómái egy komoly problémának, nevezetesen annak, hogy Darcy és Dex kapcsolata
megromlott. Ő k ketten nem illenek egymáshoz. Az a tény, hogy mindketten megcsalták a másikat
(mindkét esetben más volt a motiváció; Dex esetében a szerelem, Darcy esetében inkább a vágy
játszott szerepet), ezek a történések csupán indikátorok. A kapcsolatuk akkor sem lenne jó, ha
egyikük sem csalja meg a másikat. Ha Darcy és Dex a tények, az érzéseik, az együtt töltött évek
során szerzett tapasztalataik alapján nem képes meghozni a megfelelő döntést, hibát követnek el, de
nem az én feladatom, hogy erre felhívjam a figyelmüket.

Az erkölcsi kérdést taglaló részt ki lehetett volna egészíteni a Darcy elárulására vonatkozó
lábjegyzettel:

Igen, hiba lenne elárulni Darcy titkát, de az ellene elkövetett sokkal súlyosabb árulásom fényében
egy ilyen titok elárulása szinte szóra sem érdemes. Másrészt vitathatatlan, hogy egy titok elárulása
hibásnak ítélendő lett. Annak, hogy lefeküdtem Dexszel, per se [11] semmi köze sem volt Darcyhoz,
ezzel szemben a titok e/árulásának nagyon is sok köze lenne az Ő személyéhez. Mivel a döntés az,
hogy az esemény nem kerül elmondásra, ez a pont önmagában véve jelentőségét veszti.

Szóval, ez volt a válaszom. Ereztem, hogy az érvrendszerem kissé ingatag, különösen a végén;
sejtettem, hogy ha ez valóban dolgozat lenne, úgy kapnám vissza, hogy tele van pirossal írott
megjegyzésekkel: „Nem világos az okfejtés! Miért hagyja, hogy elkövessék az újabb hibát? Az
ostobaságuk vagy a hűtlenségük miatt akarja büntetni őket? Magyarázatot!”

Lehet, hogy a józan ész mást diktált volna. Biztosra vettem, hogy Ethan és Hillary a fejemhez
vágná, hogy szokás szerint megint passzív vagyok. Nem érdekelt. Elhatároztam, hogy egyetlen szót
sem szólok Dexnek a történtekről.

Tizenkilenc
Másnap, ahogy hazaértem a munkából, átvettem Jósétól a tisztítóból visszaküldött holmimat, majd
kinyitottam a postaládámat. A kábeltévés számla és az In Style magazin legfrissebb száma mellett
egy nagy, elefántcsontszínű borítékot találtam. A címzést díszes, cirkalmas betűkkel írták rá, és két,
szív alakú pecsétet nyomtak alá. Már azelőtt tudtam, mit kaptam, hogy megláttam rajta a feladó
indianai címét.

Azzal vigasztaltam magam, hogy az esküvőt a meghívók szétküldése után is le lehet mondani.
Meghívó? Mi az? Csak egy újabb akadály. Igen, kellemetlenebbé teszi a dolgot, de végül is ez
csupán puszta formalitás…

Ennek ellenére szédültem, és hányingerem támadt, amikor felnyitottam a nagy borítékot, és egy
kisebbet találtam benne. Ezen a kisebb borítékon a nevem mellett két megalázó szót tüntettek fel:
„és partnere”. Félredobtam a visszaküldend ő kártyát és a hozzá passzoló borítékot, hagytam, hogy
becsússzanak a szófa alá. Ahhoz sem volt energiám, hogy felvegyem őket. Leültem, mély lélegzetet
vettem, és összegyűjtöttem a bátorságot ahhoz, hogy elolvassam a meghívó szövegét – mintha
bármi szerepe lett volna annak, hogy milyen módon fogalmazták meg, amit írtak.

Boldogságunk még teljesebb lenne, ha megjelenne körünkben leányunk, Darcy Jane és Mr.
Dexter Thaler esküvőjén!

Visszapislogtam a könnyeimet, és elolvastam a lap alján lévő szöveget is:

Szeretettel meghívjuk önt, hogy körünkben legyen tanúja az ifjú pár fogadalomtételének, és
vegyen részt a szertartás után a Carlyle-ban megrendezend ő fogadáson. Ha bármilyen ok miatt
nem tud részt venni az eseményen, kérjük, gondolatban legyen velünk, és imádkozzon az ifjú párért.

Dr. és Mrs. Hugó Rhone

RSVP[12]

Hát igen, a megfogalmazás csak rontott a dolgon…

Letettem a kávézóasztalomra a meghívót, és magam elé képzeltem Mrs. Rhone-t, ahogy a

Jefferson Streeten lévő postahivatalban feladja a borítékokat, ahogy vörösre lakkozott, hosszú
körmével vidáman dobol a paksamétán. A fülemben hallottam jellegzetes orrhangját:
„Boldogságunk még teljesebb lenne…” És: „Kérjük, gondolatban legyen velünk, és imádkozzon az
ifjú párért.”

Jól van, imádkozom. Imádkozom azért, hogy erre az esküvőre soha ne kerüljön sor. Imádkozom
azért, hogy még egy levelet kapjak, ezzel a szöveggel:

Dr. és Mrs. Hugó Rhone sajnálattal bejelenti, hogy leányuk, Darcy Jane és Mr. Dexter Thaler
házasságkötésére nem kerül sor.

Egy ilyen levélnek tényleg tudtam volna örülni. Rövid, kedves, lényegre tör ő. „Nem kerül sor.” A
Rhone család ez egyszer kénytelen lenne megválni szokásos, fennhéjázó stílusától. Azt azért mégse
írhatják, hogy: „Sajnálattal közöljük, hogy a vőlegény valaki másba szerelmes”, vagy: „Szomorúan
tudatjuk, hogy Dexter összetörte drága leányunk szívét”. Nem, ők azt írnák, hogy „nem kerül sor”.
Semmi cirkalmasság, semmi dísz, lényegre törően, olcsó papíron, előre nyomtatott címkékkel
ellátott borítékok… Mrs. Rhone erre már bizonyára nem költene egy kisebb vagyont Crane
papírboltjában. Ezt a levélköteget nem diadalmasan adná fel, és figyelmeztetné a postást, hogy
ezúttal ne használja a kis, szívecskés pecsétjét. Jó lesz a normális stempli is…

Már ágyban feküdtem, amikor Dex felhívott, és megkérdezte, átjöhet-e.

 Aznap kaptam meg az esküvői meghívót, ennek ellenére rögtön azt feleltem, hogy persze, jöjjön
csak. Szégyelltem a gyengeségemet, de aztán arra gondoltam, hogy számtalan olyan ember él a
világon, aki a szerelem nevében már sokkal, de sokkal szánalmasabb dolgokat is megtett.
Egyébként is, volt egy nyomós érvem: szerettem Dexet. Bár ő volt az utolsó ember a földön, aki
iránt így érezhettem volna, mégis ez volt a helyzet. Ő szintén és tiszta szívemb ől szerettem, és még
nem mondtam le róla.

Miközben az érkezésére vártam, azon tanakodtam, hogy eltegyem-e a meghívót, vagy hagyjam az
asztalon. Úgy döntöttem, bedugom az In Style magazin lapjai közé.

A fehér pamut hálóingemben nyitottam ajtót.

– Már lefeküdtél? – kérdezte Dex.

– Aha.

– Nos, akkor visszaviszlek az ágyba!

Lefeküdtünk. Ránk húzta a takarót.

– Olyan jó itt! – mondta. Végigsimította az oldalamat, és becsúsztatta a kezét a hálóingem alá.

Először arra gondoltam, nem engedem meg a dolgot, de aztán megadtam magam. Találkozott a
tekintetünk, mielőtt megcsókolt. Nem érdekelt, mennyire csalódott voltam, nem érdekelt semmi –
kívántam öt, és eszem ágában sem volt megfékezni ezt az áradatot. Szinte alig mozdultam meg
szeretkezés közben. Egész idő alatt beszélt, pedig általában nem tesz ilyet. Nem igazán értettem, mit
mond, de párszor hallottam az „örökké” szót. Gondolom, azt ismételgette, hogy örökké velem akar
lenni. Hogy nem veszi feleségül Darcyt. Hogy képtelen rá. Darcy megcsalta. Nem szeretik egymást.
Engem szeret.

Nem vette észre, hogy közben a párnám nedvessé válik a könnyeimtől.

– Olyan csendes vagy ma – mondta.

– Igen. – Megpróbáltam tiszta hangon beszélni; nem akartam, hogy megtudja, sírok. A legkevésbé
sem vágytam rá, hogy megsajnáljon. Passzív voltam és gyenge, de még mindig maradt némi
büszkeségem.

– Beszélj – kérte. – Mi jár a fejedben?

Közel voltam ahhoz, hogy szóba hozzam a meghívót, megkérdezzem t őle, mit tervez, de végül
közömbös hangon így válaszoltam:

– Semmi különös… Csak azon gondolkodtam, lemész-e a Hamptonsra ezen a hétvégén.

– Megígértem Marcusnak, hogy igen. Golfozni akar.

– Ó!

– Gondolom, te nem jössz…

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.

 – Ez mit jelent?

– Nem hiszem.

Megcsókolta a tarkómat.

– Légyszi… Légyszi, gyere!

Csak erre volt szükségem. Két kis „légyszi”-re.

– Oké – suttogtam. – Megyek.

Úgy aludtam el, hogy közben gyűlöltem magam.

Másnap Hillary valósággal berobbant az irodámba.

– Találd ki, mit hozott a posta! – A hangja vádló volt, a legkevésbé sem együtt érző.

Teljesen kiment a fejemből, hogy Hillaryt is meghívják az esküvőre. Nem készültem fel előre a
válasszal.

– Tudom – mondtam halkan.

– Szóval megkaptad a választ Dextertől!

– Még mindig visszaléphet.

– Rachel!

– Még van idő. Két hetet adtál neki, emlékszel? Még van pár napja.

Hillary felvonta a szemöldökét, és megvetően köhintett.

– Találkoztál vele mostanában? Hazudni akartam, de nem volt hozzá erőm.

– Tegnap este.

Elkerekedő szemmel, hitetlenkedve nézett rám.

– Megmondtad neki, hogy megkaptad a meghívót?

– Nem.

– Rachel!

– Tudom. – Elszégyelltem magam.

– Légy szíves, nyugtass meg, hogy nem vagy olyan nő! Pontosan tudtam, kikre gondol. Azokra a
nőkre, akik éveken keresztül viszonyt folytatnak nős férfiakkal, abban a reményben, hogy egy nap a
pasi a fejéhez kap, és elhagyja a feleségét. Az ilyen nők mindig úgy érzik, már nem sokat kell
várniuk, már csak egy kicsit kell kitartaniuk, és megkapják azt, amire vágynak. Ám telik az id ő, és
az évek nem hoznak mást, csak friss, új kifogásokat. A gyerekek még iskolába járnak. Beteg lett az
asszony. A családban hamarosan esküvő lesz. Jön az unoka. Mindig van valami, valamilyen ok arra,
hogy fenntartsák a status quót. Aztán elfogynak a kifogások, a magyarázatok, és az ilyen n ő nem
tehet mást, elfogadja a tényt: sosem fog sor kerülni a szakításra, és sosem léphet el őrébb a második
helyről. Úgy dönt, hogy ez a második hely is jobb, mint a semmi. Megadja magát a sorsnak…

Együtt éreztem az ilyen nőkkel, bár egy percig sem gondoltam arra, hogy közéjük tartozom.
Egyelőre…

– Nincs okod rá, hogy ezt gondold rólam!

Hillary úgy nézett rám, mintha az kérdezné: „Ó, valóban nincs?”

– Dexter nem nős.

– Igazad van. Nem nős. De menyasszonya van. Ami még rosszabb. Ilyen könnyen… – csettintett
az ujjaival – ...változtatni tudna a helyzeten. De nem, ő semmit sem tesz.

– Nézd, Hillary, itt határidők vannak. Legfeljebb egy hónapig tartozhatom azok közé a nők közé.

– Egy hónapig? És utána abbahagyod az egészet?

Elfordítottam a fejem, kinéztem az ablakon.

– Rachel, mire vársz?

– Azt akarom, hogy ő döntsön. Nem akarok felelős lenni azért, hogy szakítanak.

– Miért nem?

Megvontam a vállam. Sejtettem, ha Hillarynek tudomása lenne Darcy h űtlenségéről, most

őrjöngene. Felsóhajtott.

– Kíváncsi vagy a véleményemre? Nem voltam kíváncsi rá, de bólintottam.

– Dobd ki Dextert. Most. Addig csinálj valamit, amíg még van választási lehet őséged. Minél
tovább húzod a dolgot, annál szörnyűbben érzed majd magad, amikor ott állsz a templomban, és
végignézed a fogadalomtételüket, meg azt a csókot, amit Darcy a végtelenségig el fog húzni…
Aztán nézheted, hogy felvágják a tortát, és megetetik egymást. Nézheted, hogy Darcy habot ken
Dex arcára. Végignézheted, hogyan táncolnak… utána meg…

– Tudom. Tudom!

Hillary azonban még nem fejezte be.

– Aztán kirohannak az éjszakába, hogy elrepüljenek arra az átkozott nászútjukra! Hawaiira!

Megrándult az arcom. Közöltem Hillaryvel, hogy értem, mire gondol.

– Rendben – mondta. – Én viszont nem értem, miért nem csinálsz valamit. Miért nem
befolyásolod, vagy… valami.

Újra elmondtam neki, nem akarom, hogy én legyek a felel ős a szakításukéit, azt akarom, hogy
Dexter hozza meg a döntést.

– Ez mindenképpen az ő döntése lesz. Nem fogod kimosni az agyát, egyszerűen megszerzed azt,
amire vágysz.

Miért nem vagy legalább egy kicsit határozottabb és elszántabb? Ez tényleg fontos a számodra,
nem?

Nem tudtam mit válaszolni. Ereztem, teljesen mindegy, mit mondanék, egyetlen magyarázatomat
sem fogadná el.

A telefonom csörgése vetett véget a kényelmetlenné váló csendnek.

A kijelzőre néztem.

– Les keres. Jobb, ha felveszem – mondtam. Megkönnyebbültem, hogy véget ért a kínzásom.
Szomorú az a nap, amikor örülök Les hívásának…

Aznap délután kis szünetet tartottam, és az ablak elé gurítottam a székemet. Kinéztem a Park
Avenue-ra, a hétköznapi életüket élő emberekre. Vajon hányan vannak közöttük, akik
kétségbeesettek, akik boldogok? Hányan vannak olyanok, akik belül már halottak? Kíváncsi lettem
volna, hányan állnak közel ahhoz, hogy elveszítsenek valamit, ami fontos a számukra, és hányan
vannak, akik már el is veszítették. Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem az esküv ői
jeleneteket, amiket Hillary lefestett elém. Aztán kiegészítettem a filmet pár új snittel. Nászút. Darcy
a vadonatúj fehérneműjében, csábító pózban egy ágy előtt. Tisztán láttam mindent.

Aztán hirtelen világossá vált előttem, hogy miért nem gyakorlok hatást Dexterre, miért nem
mondtam semmit július negyedikén, és azóta sem; miért hallgattam előző éjszaka. Nem hittem el,
hogy Dex visszalép az esküvőtől, és velem marad. Úgy éreztem, tehetek én bármit, erre nem fog sor
kerülni. Biztos voltam benne, hogy az esküvővel és a nászúttal kapcsolatos jelenetek le fognak
játszódni, én pedig ott maradok, egyedül, a pálya szélén. Szinte már éreztem a bánatot; magam el őtt
láttam az utolsó együttlétünket. A fejemben már kész volt a forgatókönyv. Igaz, id őnként más
befejezést írtam hozzá, olyat, amiben együtt maradunk Dexszel, de ezek a képek sosem voltak
hosszú életűek, és sosem léptek ki a „Mi lenne, ha?” birodalmából. Röviden: egyszer űen nem
hittem benne, hogy boldog lehetek. Aztán persze ott volt Darcy is. Ő olyan n ő volt, aki hitt benne,
hogy minden az ölébe hullik. Ennek az lett a következménye, hogy így is történt. Mindig. Darcy
győzött, mert győzelmet várt. Én sosem vártam azt, hogy megkapom, amit akarok, így nem is
kaptam meg. Ez volt az oka annak, hogy nem is próbálkoztam.

Szombat délután, a Hamptons. Vonattal mentem le. A csapatunk a hátsó udvaron gy űlt össze.
Annak, hogy együtt vagyunk, csak katasztrófa lehetett az eredménye. Julián és Hillary
tollaslabdázott. Megkérdezték, kiáll-e ellenük valaki egy páros meccsre. Dex vállalkozott rá. Hillary
rámeresztette a szemét:

– És mondd csak, Dexter, ki lesz a partnered?

Dexter nem tudta, hogy elárultam Hillarynek a titkunkat. Két okom is volt rá, hogy ne mondjam el
neki: nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát Hillary társaságában, és nem akartam, hogy
emiatt azt gondolja, neki is joga van elárulni valakinek.

Hillary olyan hangsúllyal tette fel a kérdést, hogy aki tudta, mi a helyzet, az rögtön megértette,
mire céloz. Julián a jelek szerint tudta, mert figyelmeztet ő pillantást vetett Hillaryre. Ebből
nyilvánvalóvá vált, hogy kettejük közül ö az, aki megpróbálja megőrizni az egyensúlyt, aki ügyel a
látszatra.

Hillary azonban nem érte be ennyivel.

– Nos, Dex? Ki lesz az? – Az egyik kezét csíp őre tette, a másikkal felemelte az ütőjét, és Dexre
mutatott.

Dex ránézett. Összeszorította a fogát. Dühös volt.

– Mi van akkor, ha két olyan ember is van, aki a partnered szeretne lenni? – Hillary hangjából
áradt a rosszindulat.

Darcy nem érezte meg a feszültséget. Marcus és Claire sem. Talán már hozzászoktak, hogy
Hillary időnként vádló hangon beszél az emberekkel. Talán arra gondoltak, már megint kibújt
belőle az ügyvéd.

Dex körbefordult, ránk nézett.

– Akar valaki játszani?

Marcus legyintett.

– Nem, haver, kösz. Ez lányoknak való dolog. Darcy felnevetett.

– Ez az, Dex! Te olyan kislányos srác vagy.

Claire kijelentette, gyűlöli a sportokat.

– A tollaslabdát nem igazán lehet sportnak nevezni – mondta Marcus, és kinyitott egy doboz
Budweisert. –Ennyi erővel az amőba is sport.

– Úgy látom, Dex, Darcy és Rachel között kell választanod, így van? – kérdezte Hillary. – Akarsz
játszani, Rach?

Mozdulatlanná dermedtem a piknikasztal mellett. Darcy az egyik, Claire a másik oldalamon ült.

– Nem, köszönöm – mondtam halkan.

– Akarod, hogy a partnered legyek, édesem? – kérdezte Darcy. A homlokához emelte a kezét,
hogy beárnyékolja a szemét, és átnézett az udvar túlsó végében tébláboló Dexterre.

– Persze – mondta Dex. – Gyere!

Ahogy Darcy felugrott az asztal mellől, és közölte, hogy nem tud tollasozni, Hillary bosszúsan
felhorkant.
 Dex a füvet bámulva várta, hogy Darcy csatlakozzon hozzá, és elfoglalják a helyüket a
papucsokkal és tornacipőkkel körberakott pályán.

– Tízig játszunk – mondta Hillary, és feldobta a labdát a levegőbe.

– Miért a tiétek az első szerva? – kérdezte Dex.

– Tessék! – Hillary átdobta a labdát a háló fölött. – Kezdjetek ti.

Dex elkapta a tollaslabdát, és Hillary szemébe nézett.

Úgy játszottak, mintha az életük múlna az eredményen – legalábbis Hillary meg Dexter. Teljes
erőből ütötték a labdát, és világos volt, hogy egymást veszik célba. Marcus közvetíteni kezdte a
mérkőzést, olyan hangon beszélt, mint egy sportriporter:

– Feszült a hangulat az East Hampton-i pályán, mindkét csapat elszántan küzd a bajnoki cím
megszerzéséért.

Claire mindkét csapatnak szurkolt. Én csendben maradtam.

Az állás 9:8 volt Hillary és Julián javára. Julián alulról szervált egyet. Darcy felsikoltott, és
lehunyt szemmel előrecsapott az ütőjével. Szerencséje volt, a labda telibe találta az ütőt, és
visszaröppent a háló túlsó oldalára. Hillary felugrott a levegőbe, és olyan elszántsággal, olyan
erővel ütött, mint Venus Williams. A labda visszazúgott a másik térfélre, egyenesen Darcy felé
tartott. Darcy felkészült, hogy megüti, ám Dex rákiáltott:

– Kimegy! Kimegy! – Kivörösödött arca úszott a verítékben.

A labda pontosan Claire strandpapucsára érkezett meg.

– Kint van! – rikoltott fel Dexter, és közben az alkarjával megtörölte a homlokát.

– Hülyeség. Vonalon van – jelentette ki Hillary. – Ez még bent volt!

Marcus megjegyezte, hogy szerinte a tollaslabdameccsek nem vérre mennek. Claire felállt,
odakocogott a labdához, és megvizsgálta a helyzetét. Hillary és Julián is odament hozzá. Öt
szempár meredt arra a szerencsétlen labdára. Julián megállapította, hogy a vonalon van. Hillary
rámeresztette a szemét, aztán folytatta a vitáját Dexszel: egyikük az üvöltötte, hogy „kint”, a
másikuk azt, hogy „bent”. Olyanok voltak, mint a kamaszok a játszótéren.

Claire elővette a békéltető hangját, és azt ajánlotta, legyen új szerva. Ezzel is elárulta, hogy
tényleg nem ért a sportokhoz, és talán sosem volt játszótéren; tudhatta volna, hogy bizonyos
körökben pontosan az újrajátszás miatt robbannak ki a legnagyobb veszekedések. Hillary nem
késlekedett, bebizonyította, hogy mi is a „bizonyos körök”-be tartozunk.

– Marhaság! – mondta. – Nincs új szerva. Ami a vonalon van, az olyan, mintha bent lenne. Egész
nap így volt.

– Egész nap? – kérdezte Dex sértődötten. – Hiszen még csak húsz perce játszunk!

– Szerintem először esett a vonalra – mondta Darcy, de látszott rajta, nem igazán érdekli az egész.
Élete során folyamatosan versengett, de a sportok és a játékok sosem foglalkoztatták. Ő másban
szerette elérni azt, amit akart. A Monopolyban is a színek szerint vásárolta meg a házait; úgy
gondolta, a kis házikók sokkal aranyosabbak, mint a „nagy, ronda, vörös böszmék”.

Hillary ránézett Dexre.

– Remek. Látom, egész életedben csalni akarsz! – Hogy elvegye a megjegyzés élét, barátságosan
elmosolyodott. Mintha csak egyjátékos ugratást vágott volna Dexter fejéhez. Közben ártatlanul
nagyra nyitotta a szemét. Azt hittem, ott helyben elájulok.

– Oké, győztetek – mondta Dex, mintha már nem érdekelné az egész, mintha ráhagyná Hillaryre a
dolgot.

Hillarynek azonban így nem kellett a győzelem. Bizonytalanul körbenézett, mintha nem tudta
volna eldönteni, hogy visszakozzon, vagy inkább örüljön a diadalnak. Rettegtem, mert fogalmam
sem volt, mit fog mondani.

Dex a fa alá, a fűre dobta az ütőjét.

– Megyek, lezuhanyozom – mondta, és elindult a ház felé.

– Most dühös – tudatta velünk Darcy azt, ami nyilvánvaló volt. Természetesen ő úgy gondolta, az
egész csak a játékról szól. – Utál veszíteni.

– Hát igen. Olyan, akár egy nagyra nőtt gyerek – jegyezte meg Hillary a száját húzogatva.

Feltűnt, hogy Darcy nem védi meg Dextert. Ez furcsa érzéssel töltött el. Elégedettséggel?
Reménnyel? Talán úgy éreztem, több vagyok nála? Nem tudom. Az biztos, hogy ha Dexter az
enyém, én odavágtam volna valamit. Persze az is igaz, hogy ha Dexter az enyém, Hillary nem
viselkedik vele ilyen kegyetlenül.

Jelentőségteljesen ránéztem Hillaryre; mintha azt mondtam volna, hogy „most már elég”.
Megvonta a vállát, leült a fűre, és addig vakargatta a bokáján lévő szúnyogcsípést, amíg vérezni
kezdett. Egy fűszállal letörölte a vért, és ismét rám nézett.

– Na? – kérdezte dacosan.

***

Azon az estén, vacsoránál Dex alig szólalt meg. Nem tudtam eldönteni, hogy Hillaryre haragszik,
vagy rám, amiért elárultam a titkot. Egyikünkről sem vett tudomást. Hillary sem foglalkozott vele,
én viszont vérszegény kísérleteket tettem annak érdekében, hogy beszélgessünk.

– Mit kérsz? – kérdeztem, amikor az étlapot nézegette. Fel sem pillantott.

– Még nem tudom.

– Rajta, találd már ki! – mormolta Hillary. – Ha nem tudsz dönteni, miért nem kérsz egyszerre két
fogást?

Julián gyorsan megszorította Hillary vállát, és bocsánatkérő pillantással nézett rám.

 Dex oldalra fordult, Marcus felé, hogy a vacsora során még véletlenül se kerüljön
szemkontaktusba Hillaryvel vagy velem. Összeszorította a szívemet az aggodalom. Haragszol?
Haragszol? Haragszol? Ez zakatol a fejemben, miközben a kardhalamat ettem. Kérlek, ne haragudj
rám! Kétségbeesetten szerettem volna beszélni Dexszel, szerettem volna tisztázni a dolgokat –
legalább arra a kis időre, amit még együtt tölthettünk. Nem akartam, hogy ilyen keserűen érjen
véget a kapcsolatunk.

Később, a Talkhouse-ban Dexszel végre kettesben maradtunk. Felkészültem rá, hogy bocsánatot
kérek Hillary miatt, amikor felém fordult. Zöld szeme valósággal villogott.

– Mi az ördögért mondtad el neki? – sziszegte.

Nem sok tapasztalatom van a veszekedésekben; megriasztott az ellenségessége. Üres tekintettel

néztem rá, úgy tettem, mintha összezavarodtam volna. Most talán kérjek bocsánatot? Adjak
valamilyen magyarázatot? Tudtam, elvileg titoktartást fogadtunk (bár ezt egyszer sem mondtuk ki),
de muszáj volt elmondanom valakinek!

– Hillaryről beszélek. Elmondtad neki! – Dex kisöpört a homlokából egy hajtincset. Magamban
megállapítottam, hogy amikor dühös, még jobban néz ki. Valahogy szögletesebbnek tűnik az álla.

Eleresztettem a fülem mellett a megjegyzését, és már éppen mondani akartam valamit, amikor
belém hasított a gondolat. Hogy mer haragudni rám? Semmi rosszat nem tettem ellene! Miért kéne
úgy éreznem, hogy bármiért bocsánatot kell kérnem?

– Annak mondom el, akinek csak akarom! – jelentettem ki. Engem is meglepett, milyen kemény a
hangom.

– Mondd meg neki, hogy maradjon ki ebből!

– Miből, Dex? Az elcseszett viszonyunkból? Döbbenten nézett rám. Aztán megbántottan. Helyes!

– Ez nincs elcseszve – mondta. – A helyzet igen, de a kapcsolatunk nem.

– Neked menyasszonyod van, Dexter. – Ereztem, ahogy fokozódik bennem a düh. – Ezt a tényt
nem választhatod el a kapcsolatunktól.

– Tudom. Még mindig van menyasszonyom… Te meg összejöttél Marcusszal!

– Tessék? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Megcsókoltad. Az Aubette-ben.

Alig hittem a fülemnek. Neki menyasszonya van, de tessék, egy nyomorult kis csók miatt
veszekszik! Átvillant az agyamon a kérdés, hogy vajon honnan tudja, és hogy eddig miért nem
hozta szóba a dolgot. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne tegyem fel neki a kérdést.

– Igen, megcsókoltam Marcust. Nagy ügy!

– Számomra igenis nagy ügy! – Az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy éreztem a leheletén
az alkohol szagát. – Nagyon nem tetszik. Még egyszer ne merészeld!
 – Te csak ne mondd meg nekem, hogy mi tehetek, és mit nem! – sziszegtem elszántan. Dühös
könnyek csípték a szemem. – Én sem mondom meg neked, mit csinálj… Vagy tudod, mit? Talán
mégis ezt kellene tennem. Meg kellene mondanom, mit csinálj. Mit szólnál, mondjuk, ehhez? Vedd
feleségül Darcyt! Nem érdekel!

Elléptem tőle. Szinte már én is elhittem, amit mondtam. Úgy éreztem, egész nyáron ez volt a
legszabadabb pillanatom. Talán egész életemben. Én irányítottam. Én voltam az, aki eldöntötte a
dolgokat.

Találtam egy nyugodt helyet a hátsó patióban, ahol elhúzódhattam a tömegt ől. Dex pár perccel
később rám talált. Megszorította a könyökömet.

– Ugye nem gondoltad komolyan, amit mondtál? Mármint, hogy nem érdekel? – Most rajta volt a
sor, hogy ideges legyen. Újra ámulatba ejtett, hogy érvényes a régi szabály: mindig annál van a
hatalom, akit a legkevésbé érdekel az aktuális ügy – vagy legalábbis eljátssza, hogy nem érdekli.
Nekem is sikerült igazolnom, hogy így van. Leráztam a karomról a kezét, és h űvösen végigmértem.
Közelebb lépett hozzám, ismét megfogta a karomat.

– Ne haragudj, Rachel – súgta, és az arcomhoz hajolt. Nem érzékenyültem el. Nem akartam
elérzékenyülni.

– Elegem van ezekből a kusza érzelmekből, Dex. A remény, a bűntudat és a megbánás végtelen
ciklusából. Elegem van abból, hogy azon törjem a fejem, mi lesz velünk. Elegem van abból, hogy
rád várjak.

– Tudom. Ne haragudj – mondta. – Szeretlek, Rachel.

Éreztem, gyengülök. Úgy viselkedtem, mint a valódi kemény csajok, de közben pezsgett bennem
minden a közelségétől, a szavaitól. A szemébe néztem. Az ösztöneim, a vágyaim – minden azt
súgta, hogy béküljek ki vele, hogy mondjam azt, én is szeretem, de mégis úgy küzdöttem a belső
kényszer ellen, mint a fuldokló az örvényekkel. Tudtam, mit kell mondanom. Eszembe jutott
Hillary tanácsa, az, amit egész végig ismételgetett. De nem miatta mondtam ki a dolgot. Magam
miatt. Azokból a szavakból, amelyek egész nyáron a fejemben csengtek, megformáltam a
mondatokat.

– Szeretnék veled lenne, Dex – jelentettem ki határozottan. – Lépj vissza az esküv őtől. Maradj
velem.

Tessék. Két hónapig tartó várakozás, élethosszig tartó passzivitás után mindent beles űrítettem
ebbe a három mondatba. Megkönnyebbültem, felszabadultam, megváltoztam. Már nem az a nő
voltam, aki csak reméli a boldogságot. Úgy éreztem, nekem igenis jár a boldogság! Úgy éreztem,
Dex az a férfi, akitől ezt megkaphatom.

Mély lélegzetet vett, és láttam rajta, mondani akar valamit.

– Ne – ráztam meg a fejem. – Kérlek, addig ne szólj hozzám, amíg nem azt akarod közölni, hogy
lemondtad az esküvőt. Addig nekünk nincs semmi beszélnivalónk!

Találkozott a pillantásunk. Egy-két percig egyikünk sem pislogott. Aztán olyasmi történt, ami
még soha: legyőztem Dexet a farkasszemnéző versenyben.
 Húsz
Két nap telt el az ultimátum óta. Egy hónap volt hátra az esküv őig. Még mindig boldogsággal
töltött el, hogy végre kimondtam a dolgot, és valami olyan érdekes, pozitív érzés töltött el, ami
sokkal, de sokkal erősebb volt, mint a remény. Bíztam Dexben, hittem magunkban. Biztosra vettem,
hogy lemondja az esküvőt, és attól fogva boldogan élünk, míg meg nem halunk. Vagy valami
ilyesmi.

Természetesen aggódtam Darcy miatt. Aggódtam, hogy esetleg valami őrültséget csinál, amikor
megkapja élete első visszautasítás-dózisát. Magam előtt láttam, ahogy egy kórházi ágyban fekszik,
a karjában infúzióval, a szeme alatt sötét karikákkal; a haja kócos, a b őre szürkés. Láttam magam,
hogy ott vagyok mellette, meglátogatom, magazinokat meg édességet viszek neki, és azzal
biztatom, hogy minden helyre fog jönni, hogy semmi sincs ok nélkül.

Ilyen képek, elképzelt jelenetek pörögtek a fejemben, de még ezek után sem bántam meg, hogy
elmondtam az igazságot Dexnek arról, mit akarok. Ereztem, emiatt sosem fogok sajnálkozni.
Eletemben először nem helyeztem magam fölé Darcyt.

Teltek a napok. Elmentem dolgozni, hazamentem, megint dolgozni indultam, és közben vártam,
mikor robban a bomba. Tudtam, Dex bármelyik pillanatban felhívhat, hogy elmondja a híreket. A jó
híreket. Erőt vettem magamon, és legyőztem a vágyat, hogy én hívjam fel őt.

Eltelt egy egész hét, és egyre többször aggódtam. Kezdtem visszatalálni régi énemhez.
Megmondtam Hillarynek, fel akarom hívni Dexet. Csak azért szóltam neki, hogy lebeszéljen a
dologról. Olyan voltam, mint egy alkoholista n ő, aki még egyszer összeszedi az erejét, elfojtja a
vágyait, és elvánszorog az anonim alkoholisták gyűlésére.

– Nehogy megtedd! – mondta Hillary. – Ne! Ne keresd meg!

– És mi van, ha részeg volt, és már nem is emlékszik a beszélgetésünkre? – kérdeztem az utolsó

szalmaszálba kapaszkodva.

– Akkor úgy járt, és kész.

– Szerinted emlékszik?

– Emlékszik.

– Jól van… Bárcsak ne mondtam volna semmit!

– Miért? Hogy eltölthess vele még néhány éjszakát? Ezt akarod?

– Nem! – jelentettem ki eltökélten, pedig pontosan ez járt a fejemben.

Néhány újabb, kínlódással eltöltött nap után már nem bírtam se enni, se dolgozni, se aludni.
Elhatároztam, lelépek valahová. Távol akartam kerülni Dextől; csak úgy tarthattam vissza magam
attól, hogy felhívjam – és ezzel egyetlen éjszakáért, egyetlen együtt töltött percért beáldozzak
mindent –, ha elhagyom a várost. Fontolóra vettem, hogy hazamegyek Indianába, de úgy éreztem,
az nincs elég távol. Egyébként is, az otthonomról is csak Darcy meg az esküv ő jutott volna
eszembe.

Felhívtam Ethant, megkérdeztem, meglátogathatom-e. Boldog volt; azt mondta, bármikor

mehetek. Felhívtam a légitársaságot, lefoglaltam magamnak egy londoni jegyet. A gép öt nap múlva
indult, ezért azonnal ki kellett fizetnem a teljes vételárat. Nyolcszázkilencven dolláromba került, de
úgy gondoltam, az utolsó centig megéri. Írtam egy levelet, hogy szabadságra kell mennem; elvittem
Les irodájába.

Szerencsére Les éppen nem volt bent.

– Külső tárgyaláson van, hála istennek! – mondta Cheryl, a titkárnője. Cheryl a szövetségesem
volt, gyakran figyelmeztetett, hogy ne menjek be a főnökhöz, mert még a szokásosnál is harapósabb
hangulatban van.

– Hoztam neki pár dolgot – mondtam, és benyitottam a borzalmak odújába.

Letettem a válaszlevél vázlatát a székére, a lapok alá becsúsztattam a saját levelemet. Aztán
meggondoltam magam, és a levelemet tettem a paksaméta tetejére. Tudtam, hogy Les dühöngeni
fog emiatt. Önkéntelenül elmosolyodtam.

– Mi ez a mosoly? – kérdezte Cheryl, amikor kiléptem Les szobájából.

– Szabadságra megyek – mondtam. – Majd meséld el, mennyire szidott!

Cheryl felvonta a szemöldökét.

– A-ha. Azt hiszem, valaki nagyon-nagyon nagy bajban lesz!

Este, amikor visszaért az irodájába, Les felhívott.

– Mire véljem ezt az egészet?

– Elnézést, miről van szó? – kérdeztem, mert tudtam, hogy a nyugalmammal még jobban
felidegesítem.

– Nem szólt, hogy szabadságra akar menni!

– Ó! Azt hittem, megtettem – hazudtam.

– Mikor?

– Nem tudom pontosan… Pár héttel ezelőtt. Egy esküvőre kell elmennem. – Második hazugság.

– Jézusom! – Belelihegett a telefonba, valószínűleg arra számított, felajánlom, hogy lemondom az

utazást. Valamikor régen, mondjuk, akkor, amikor még új voltam a cégnél, valószínűleg bejött
volna ez a passzív-agresszív trükk, most azonban hallgattam, vártam, mi lesz a következő lépése.

– Családi esemény? – kérdezte végül. Itt húzta meg a határvonalat. Családi események, temetések,
esküvők. Ezek számítottak neki, de csak akkor, ha közeli családtaggal voltak kapcsolatosak.
 Közöltem vele, hogy a nővéremnek lesz esküvője. Harmadik hazugság.

– Sajnálom – mondtam. – Tudja, én leszek a koszorúslány.

Hagytam, hogy pár percen keresztül prédikáljon. Fenyegetőzni próbált: megemlítette, hogy
esetleg átadja valakinek a rám bízott munkákat. Ja, persze. Mintha egymást taposnák az emberek
azért, hogy neki dolgozhassanak. Mintha érdekelne, hogy mást állít a helyemre! Aztán élvezettel
bejelentette, hogy rendben, de ha elmegyek, akkor az azt jelenti, hogy péntekig ki sem mozdulhatok
az irodából. Arra gondoltam, ezzel nem lesz gond.

Pár perccel később Darcy telefonált. Ő sem volt sokkal megértőbb, mint Les.

– Hogyan utazhatsz el, amikor már ilyen közel van az esküvőm?

– Megígértem Ethannek, hogy ezen a nyáron meglátogatom. És a nyárnak hamarosan vége.

– Miért, mi a baj az ősszel? Szerintem ősszel London még gyönyörűbb.

– Szükségem van egy kis pihenésre. Most.

– De miért?

– Mert el akarok menni innen.

– Miért? Ennek van valami köze… Marcushoz?

– Nincs.

– Találkoztál vele?

– Nem.

– Miért nem?

– Oké. Talán mégis van valami köze Marcushoz – mondtam, mert azt akartam, hogy végre
befogja a száját.

– Nem hiszem, hogy működni fog vele a dolog. És lehet, hogy egy kicsit besokalltam. Így már
érthető?

– Ó! – mondta. – Tényleg nagyon sajnálom, hogy nem jött össze!

Darcy szimpátiájára vágytam a legkevésbé. Közöltem vele, hogy leginkább a munkám miatt
akarok lelépni egy kicsit.

– Meg akarok szabadulni Lestől.

– De nekem itt van rád szükségem! – siránkozott. A jelek szerint már el is múlt a tíz másodpercig
tartó együttérzése.

– Claire itt marad.

 – Az nem ugyanaz! Te vagy a koszorúslány!

– Darcy. Szükségem van pihenésre. Oké?

– Azt hiszem, ennek így kell történnie. – Magam el őtt láttam az arcát; biztos voltam benne, hogy
durcáskodik.

– Így kell történnie? – A hangjából érződött a reménykedés.

– Így.

Hangosat sóhajtott, és újabb taktikával próbálkozott.

– Nem mehetnél el azon a héten, amikor én Hawaiion leszek? Tudod, nászúton.

– Mehetnék – mondtam, és közben elképzeltem Darcyt abban az új, szexi fehérnem űben. – Ha a
föld körülötted forogna… De sajnálom, nem ez a helyzet.

Még soha, egyszer sem mondtam ilyen Darcynak, de hát változnak az idők, nem igaz?

– Oké. Rendben. De holnap délben azért gyere el a Bridal Partyhoz, hogy átvedd a koszorúslány
ruhádat… Persze csak akkor, ha nem azt tervezted, hogy átugrasz Velencébe.

– Nagyon vicces – mondtam, és bontottam a vonalat.

Szóval most már biztos lehettem abban, hogy Dex tudomást szerez arról, hogy Londonba utazom.
Kíváncsi voltam, mit érez majd akkor, amikor megtudja a hírt. Talán így hamarabb meghozza azt a
bizonyos döntést. Lehet, hogy még azelőtt mond valamit, hogy elrepülök.

Vártam. Ahogy teltek az órák, egyre jobban szenvedtem. Dex nem keresett. Nem hívott fel. Nem
küldött e-mailt. Újra és újra ellenőriztem, jött-e üzenetem, reménykedve néztem a rögzítőmre, hátha
villog rajta a piros jelzőfény. Semmi. Nem is tudom, hányszor kezdtem bepötyögni a telefonszámát,
de végül én sem hívtam fel. Hosszú e-maileket írtam neki, de egyiket sem küldtem el. Valahogy
sikerült megőriznem az erőmet.

Aztán, az utazásom előtti estén, Jósé felcsöngetett a kapuból.

– Dex van itt, látni szeretné önt.

Végigcsapott rajtam az érzelmek hulláma. Visszalépett az esküv őtől? Egyszer az életben azt
éreztem, hogy az a bizonyos pohár, az én poharam nemcsak félig van tele, hanem csordultig. Az
örömömet időlegesen befelhőzte, hogy eszembe jutott Darcy. Mi fog történni a barátságunkkal?
Vajon tudja, hogy mi a szerepem ebben az egészben? Gyorsan félretoltam a vele kapcsolatos
gondolatokat, és megpróbáltam a Dex iránti érzéseimre összpontosítani. Ő most sokkal fontosabb
volt.

Amikor ajtót nyitottam neki, azonnal láttam, hogy valami nem stimmel.

– Beszélhetünk? – kérdezte.

– Igen. – Alig bírtam kinyögni ezt az egy szót.

 Olyan mereven ültem le, mintha azt várnám, hogy közöljék az egyik, hozzám nagyon közel álló
személy halálhírét. Dex akár egy rendőrtiszt is lehetett volna, aki a sapkájával a kezében lépett be az
ajtómon.

Leült mellém, és jöttek a szavak. Nagyon nehéz döntés volt… Valóban szeretlek… Csak éppen nem
tudok… Nagyon sokat gondolkodtam rajta… bűntudatom van… nem akartam ártani neked… a
barátságunk… hihetetlenül nehéz… Nagyon fontos számomra Darcy… nem tehetem meg vele…
ennyivel tartozom a családjának… hét év… húzós volt ez a nyár… komolyan gondoltam, amit
mondtam… sajnálom… ne haragudj… őszintén sajnálom… mindig, mindig szeretni foglak…

Dex a tenyerébe temette az arcát, nekem meg eszembe jutott a szülinapom, meg az, hogy
mennyire tetszett a keze, amikor végigtaxiztunk a First Avenue-n. Közvetlenül azel őtt, hogy
megcsókolt. És most… Most itt vagyunk. Elérkeztünk a végéhez. És soha többé nem fogom
megcsókolni.

– Mondj már valamit! – kérte. A tekintete üveges volt, a szempillája nedves és szénfekete. –
Kérlek szépen, mondj valamit!

Hallottam a saját hangomat; valami olyasmit mondtam, hogy megértem, nem lesz semmi bajom.
Nem sírtam.

A légzésemre összpontosítottam. Beszív, kifúj. Beszív, kifúj. Csend.

Itt már nem lehetett többet mondani.

– Most talán el kellene menned – jegyeztem meg.

Felállt, az ajtóhoz ment, én meg a legszívesebben rákiáltottam volna, hogy maradjon, ne menjen
el, mert szeretem, gondolja meg magát, mert Darcy átvágta… Ám ehelyett végignéztem, ahogy
kilép az ajtón. Nem habozott, nem fordult hátra, hogy legalább még egyszer rám nézzen.

Hosszú ideig meredtem az ajtóra, hallgattam az üvölt ő csendet. Sírni akartam, hogy valamivel
kitöltsem a félelmetes ürességet, de nem sikerült. Ahogy a csend egyre hangosabbá vált,
elgondolkodtam, hogy most mit csináljak. Csomagoljak össze? Feküdjek le? Hívjam fel Ethant
vagy Hillaryt? Egyetlen irracionális pillanatra az is eszembejutott, amire sokan gondolnak, de amit
kevesen vallanak be: lenyelek egy tucat altatót, és iszom rá némi vodkát, így aztán komolyan
megbüntetném Dexet, tönkretenném az esküvőjüket, és véget vetnék a saját vergődésemnek.

Ne légy bolond! Ez csak egy kis szívfájdalom. Túljutsz rajta! A széttört szívekre gondoltam,
azokra, akik ugyanúgy szenvednek, mint én. Manhattanben és az egész világon. A lesújtó
szomorúságra gondoltam, de semmivel sem lettem jobban attól, hogy eszembe jutott: rajtam kívül
még rengeteg olyan ember van, akinek a lelke éppen ebben a pillanatban hullik darabokra. Vannak
férjek, akik húsz év házasság után hagyják el a feleségüket. A gyerekek sírnak: „Ne menj el, apa,
légy szíves, maradj itt!” Biztos voltam benne, hogy amit én érzek, össze sem hasonlítható az ő
fájdalmukkal. Mi is történt? Részem volt egy nyári kalandban. Az ilyesmi sosem tart tovább
augusztusnál.

Felálltam, átmentem a könyvesszekrényhez, és kézbe vettem a cukorkásdobozt. Már csak

egyetlen, utolsó reményem maradt. Ha két hatost dobok, Dex meg fogja gondolni magát, és
visszatér hozzám. Mintha varázsolnék, ráfújtam a kockákra – pontosan úgy, ahogy Dex tette. A
jobb kezemben megcsörgettem őket, aztán óvatosan gurítottam. Az egyik, ahogy először is történt,
rögtön megállt. Hatos! Visszafojtott lélegzettel vártam. Egy pillanatig semmi mást nem láttam a
pörgő kockán, csak elmosódó, aranyszínű pöttyöket. Gyorsan letérdeltem, a kockára meresztettem a
szemem.

Megállt.

Öt…

Tizenegyet gurítottam ki. Olyan volt, mintha valaki gúnyosan a képembe vágta volna: „Közel
volt, majdnem összejött, de mégsem sikerült!”

Huszonegy
Valahol az Atlanti-óceán fölött repültünk, amikor elhatároztam, nem fogom elmesélni Ethannek a
szánalmas, kegyetlen részleteket. Nem, nem fogok panaszkodni és siránkozni. Tovább fogok lépni,
túljutok Dexen, és ez lesz az els ő lépés. Megfogadtam, amint megérkezem, nem foglalkozom
tovább az egésszel, de amíg a gép a levegőben van, átgondolom a helyzetemet.

Átgondoltam, hogyan szálltam versenybe, miért küzdöttem, és hogyan vesztettem. Rájöttem,

nincs értelme vállalni a kockázatot, és mégis jobb olyannak lenni, aki félig üresnek látja azt a
bizonyos poharat. Rájöttem, sokkal jobban jártam volna, ha sosem indulok el ezen az úton. Akkor
nem teszem ki magam a visszautasításnak és a csalódásnak; akkor ismét lehet őséget adtam volna
Darcynak arra, hogy legyőzzön. Már megint…

A fejemet az ablakhoz támasztottam, amikor a mögöttem ül ő kislány egyszer, kétszer, háromszor

is belerúgott az ülésem támlájába. Hallottam, ahogy az anyja rászól:

– Ejnye, Ashley! Ne rugdosd a hölgy ülését! Ashley! Ezt nem szabad! A repül őgépen nem
rugdalózunk? –mondta az anyja olyan eltúlzott nyugalommal, mintha azt akarná bemutatni az
utasoknak, hogy milyen egy valóban kompetens anya.

Amikor belerepültünk az éjszakába, lehunytam a szemem, és csak akkor nyitottam ki, amikor a
légikísérő megkérdezte, kérek-e fejhallgatót.

– Nem, köszönöm – feleltem.

Nem akartam filmet nézni. Rengeteg dolgom volt a következ ő néhány órára: át kellett tekintenem
ezt a szánalmas kuszaságot, amivé az életem vált.

Ethannek megmondtam, hogy ne jöjjön ki a Heathrow-ra, hogy inkább taxival megyek el a

lakásához, de reméltem, hogy nem teljesíti a kérésemet, és mégis várni fog. Bár Manhattanben
laktam, más nagyvárosokban mindig megrettentem, főként akkor, ha külföldön jártam. Persze ez
utóbbi nem fordult elő túl gyakran; valójában még csak egyszer jártam külföldön, akkor, amikor a
szüleimmel a huszonötödik házassági évfordulójukon Rómába utaztunk. Jó, rendben, voltam a
Niagara-vízesés kanadai oldalán, de az nem számít. Szóval őszintén megkönnyebbültem, amikor
láttam, hogy Ethan a repülőtéren vár rám. Vigyorgott, kisfiús volt, és éppen olyan vidám, mint
mindig. Új szarukeretes szemüveg volt rajta, pontosan olyan, amilyet Buddy Holly viselt, csak
éppen barna. Felém rohant, átölelt. Nevettünk.

– Jaj, de jó, hogy látlak! Gyere! Add ide a bőröndödet!

– Én is örülök – mondtam. – Tetszik a szemüveged.

– Ugye, hogy ettől okosabbnak látszom? – Feltolta az orrán a szemüveget, tudóskodó pózt vett fel,
és megsimogatta nem létező szakállát.

– Sokkal! – nevettem.

– Ó, mennyire örülök, hogy itt vagy!

– Ó, mennyire örülök, hogy itt lehetek!

Azon a nyáron a rengeteg rossz elöntés mellett hoztam végre egy jót is. Ethan puszta látványától
megnyugodtam.

– Már éppen ideje volt, hogy meglátogass. – Keresztülman őverezte a tömegen a gurulós
bőröndömet. Kimentünk a repülőtér elé, ahol a taxik sorakoztak.

– El sem tudom hinni, hogy Angliában vagyok! Annyira izgalmas! – Mélyen beszívtam a brit
levegőt. Az időjárás pontosan olyan volt, amilyet vártam: szürke ég, szemerkélő eső. Kicsit h űvös
volt. – Tényleg nem hülyéskedtél, amikor az itteni időjárásról beszéltél. Olyan, mintha nem is
augusztus, hanem november lenne.

– Megmondtam… Azért volt pár forró napunk ebben a hónapban, de most már minden visszatért
a rendes kerékvágásba. Lehangoló, de meg lehet szokni. Egy kicsit jobban fel kell öltözni, mint
otthon.

Pár perccel később már egy fekete taxi hátsó ülésén ültünk, a csomagjaim a lábunk előtt hevertek.
A kocsi a New York-i sárga taxikhoz képest valahogy elegáns és jóval tágasabb volt.

Ethan megkérdezte, hogy érzem magam. Az els ő pillanatban arra gondoltam, Dexről kérdez, de
rájöttem, csak a repülés utáni állapotomra kíváncsi.

– Ó, remekül! – mondtam. – Feldob, hogy itt lehetek.

– Az időváltás miatt nem vagy rosszul?

– Csak egy kicsit.

– Egy ital segíthet ezen – mondta. – Csak semmi szunyókálás! Nagyon sok mindent kell
csinálnunk ez alatt az egy hét alatt.

Felnevettem.

– Például?

– Városnézés. Piálás. Beszélgetés. Időigényes és fontos dolgok… Istenem, de jó, hogy láthatlak!
 Megérkeztünk Ethan kensingtoni alagsori lakásába. Körbevezetett, megmutatta a hálószobát, a
nappalit, a konyhát. A bútorai elegánsak és modemek voltak, a falakat absztrakt festményekkel és
jazzmuzsikusok plakátjaival díszítette. Valódi agglegénylakás volt, de szerencsére hiányzott bel őle
a szokásos, „minden alkalmat kihasználok arra, hogy megfektessem a nőket” hangulat.

– Gondolom, szeretnél lezuhanyozni.

Azt feleltem, hogy igen, egy kicsit csapzottnak érzem magam. A fürd őszoba előtti folyosón a
kezembe nyomott egy törülközőt, aztán rám szólt, hogy igyekezzek, mert beszélgetni akar velem.

Miután lezuhanyoztam és átöltöztem, Ethan megkérdezte:

– Szóval? Mi a helyzet a Dex-üggyel? Gondolom, még nem mondta le az esküvőt.

Amióta megérkeztem, gyakorlatilag mindenről Dexter jutott eszembe. Az apróságokról is. Amikor
például az út mellett megláttam a Newcastle táblát, az jutott eszembe, hogy a szülinapomon
Newcastle márkájú sört ittunk. Amikor feltűnt, hogy Angliában a kocsik az úttest bal oldalán
közlekednek, egyből arra gondoltam, hogy Dexter balkezes. Aztán az eső. Az Alanis Morissette-dal
ugrott be: „It's like rain on your wedding day”.[13]

Ennek ellenére Ethan kérdése hallatán olyan érzésem támadt, mintha mellbe szúrtak volna.
Összeszorult a torkom, erőlködnöm kellett, hogy ne sírjak.

– Szent isten! Tudtam! – mondta Ethan. Megfogta a kezem, leültetett maga mellé a fekete
bőrdíványra.

– Mit tudtál? – kérdeztem még mindig a könnyeimmel küszködve.

– Azt, hogy ez a vagány, „teszek rá” hozzáállásod csak álca. – Átölelt. – Mi történt?

Végül mégis sírva fakadtam. Mindent elmondtam neki, semmit nem változtattam meg, semmit
nem szépítettem, semmit sem hagytam ki. Még a kockákról is beszéltem. Ennyit arról a
fogadalomról, amit az Atlanti-óceán fölött tettem magamnak. A fájdalom iszonyú volt.

Amikor befejeztem, Ethan rám nézett.

– Most már örülök, hogy visszautasítottam az esküv ői meghívást. Nem hiszem, hogy bevette
volna a gyomrom a dolgot.

Kifújtam az orrom, megtöröltem az arcomat.

– Hillary is pontosan ezt mondta. Ő sem megy.

– Neked sem kellene, Rachel. Bojkottáld! Túl kemény lenne neked. Kíméld meg magad ettől.

– Muszáj elmennem.

– Miért?

– Mit mondanék Darcynak?

 – Azt, hogy műtéted lesz… Ki kell venni az egyik nem létfontosságú szervedet.

– Például melyiket?

– Mondjuk a lépedet. Az emberek nagyon jól elboldogulnak lép nélkül, nem?

– És mi okom lenne arra, hogy kivetessem a lépemet? –Nem tudom. Lépk ő? Van ilyen? Valami
probléma…

Baleset. Betegség. Kit érdekel? Találj ki valamit! Majd utánanézek, ha akarod, és kiagyalunk
valami elfogadható dolgot. Mindegy, a lényeg az, hogy ne menj el.

– Ott kell lennem – jelentettem ki. Visszatértem a szabálykövetők közé.

Egy percig némán ültünk, aztán Ethan felállt, leoltott két lámpát, és felkapta a folyosón álló kis
asztalról a tárcáját.

– Gyere!

– Hová megyünk?

– A helyi pubba. Kapsz valami finomat. Valamit, ami jót tesz neked. Bízz bennem!

– Hiszen még csak délelőtt tizenegy óra van! – nevettem.

– És? Van jobb ötleted? – Keresztbe tette a karját keskeny mellkasán. – Vagy meg akarod nézni a
várost? Szerinted a Big Ben olyan sokat tud segíteni rajtad?

– Nem hiszem. – A Big Benről meg az jutott eszembe, hogy múlik az idő, és minden egyes
perccel közelebb kerülünk életem legborzalmasabb napjához.

– Akkor meg gyere!

Elmentünk egy „Britannia” nevű kocsmába. Pontosan olyan volt, amilyennek egy angol pubot
elképzeltem: kicsit dohos helyiség, tele dohányzó, újságot olvasó öreg férfiakkal. A falakat vörösre
festették, a szőnyeg is vörös volt, a nem túl jó olajfestmények rókákat, szarvasokat és viktoriánus
asszonyokat ábrázoltak. Olyan érzésem támadt, mintha visszakerültünk volna 1955-be. Az egyik
férfi, aki egy kis kalapot viselt, és pipázott, kifejezetten hasonlított Winston Churchillre.

– Mit szeretnél? – kérdezte Ethan.

Dexet – gondoltam, de azt feleltem, egy sör jólesne. Kezdtem elhinni, hogy a piálással
kapcsolatos ötlet nem is olyan rossz.

– Milyet kérsz? Guinness? Krönenbourg? Carling?

– Mindegy – feleltem. – Csak ne Newcastle legyen. Ethan rendelt két sört; az övé jóval sötétebb
volt, mint az enyém. Leültünk az egyik sarokasztalhoz. Az asztal falapjának erezetét vizsgálgattam,
és megkérdeztem Ethan-től, neki mennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy túljusson Brandin.

– Nem sokra – felelte. – Amikor megtudtam, mit tett, rádöbbentem, hogy nem az, akinek hittem.
Felnyílt a szemem. Ezen érdemes elgondolkodnod. Dex nem a megfelelő ember a számodra.
Legyen csak Darcyé!

– De miért mindig Darcy győz? – Úgy beszéltem, mint egy ötéves kislány, de sokat segített, hogy
ilyen leegyszerűsített formában is meg tudtam fogalmazni a problémám lényegét. Darcy legy őzött.
Már megint!

Ethan felnevetett; az arcán megjelent a kis gödör.

– Győz? És mit nyert?

– Hát, például Dexet. – Magam elé képzeltem Dexet és Darcyt, és rögtön szétáradt bennem az
önsajnálat. New Yorkban reggel van. Ő k ketten még ágyban fekszenek.

– Oké. És még?

– Mindig mindent ő nyer meg! – Gyorsan ittam a sörömből. Éreztem, ahogy leérkezik a
gyomromba. Eszembe jutott, hogy milyen rég ettem utoljára.

– Például?

Hogyan is magyarázhattam volna el egy pasinak, hogy mire gondolok? Az egész nevetségesen
hangzott volna. Darcy szebb nálam, jobbak a ruhái, vékonyabb, mint én. De ez a legkevesebb.
Boldogabb is. Megkapja, amit akar, teljesen mindegy, hogy éppen mit szeretne. Ezt nem
mondhattam el, megpróbáltam megfogalmazni néhány kézzelfoghatóbb példát.

– Nos, remek munkája van, rengeteg pénzt keres vele, pedig nem kell mást csinálnia, mint hogy
partikat szervez, és jól néz ki.

– Ez a smúzolós munka neked tetszik? Ne csináld már!

– Mindenesetre jobb, mint az enyém.

– Jobb, mint ügyvédnek lenni? Nem hiszem.

– Szórakoztatóbb.

– Utálnád.

– Nem ez a lényeg. Darcy szereti a munkáját. – Tudtam, nem igazán sikerül bebizonyítanom,
hogy mindig Darcy diadalmaskodik.

– Akkor találj magadnak olyan munkát, amit szeretsz. Bár ez más lapra tartozik. Err ől később még
beszélni fogunk. .. De oké, mi van még, amit elnyert?

– Hát… Felvették a Notre Dame-ra – mondtam, bár éreztem, milyen nevetségesen hangzik.

– Ó! Nem vették fel.

– De igen.

– Nem. Azt mondta, hogy felvették, de vajon ki menne az indianai állami egyetemre, ha a Notre
Dame-ra is járhatna?
 – Sokan! Miért nézed le az államit?

– Oké. Nézd. Én jobban gyűlölöm a Notre Dame-ot. Nem is érdekel, csak azt akarom mondani,
hogy ha valaki két egyetemre jelentkezik, és mindkét helyre felveszik, akkor választani kell. Ilyen
esetben az ember a Notre Dame-ot választja, egyszerűen azért, mert az jobb egyetem. Így van?

Bólintottam.

– Azt hiszem…

– Darcyt viszont nem vették fel oda. És nem is kapott… Mennyit is mondott? Ezerháromszázöt és
fél, vagy menynyi pontot a vizsgán. Emlékszel erre a hülyeségre?

– Igen. Hazudott a pontszámairól.

– És hazudott a Notre Dame-ról is. Higgy nekem! Mondd, te láttad a levelet, amiben értesítették,
hogy felvételt nyert?

– Nem. De… Jól van, lehet, hogy mégsem vették fel.

– Istenem, hogy te mennyire naiv vagy! Azt hittem, ebben a kérdésben rég azonos a véleményünk.

– Érzékeny téma volt. Emlékszel?

– Igen. Emlékszem. Szomorú voltál – mondta. – Szerettél volna kiszabadulni a középnyugatról.

Aztán, amikor nem vettek fel, kiválasztottad a környék második legjobb egyetemét, a Duke-ot…
Ismered a Duke-kal és a Notre Dame-mal kapcsolatos elméletemet, igaz?

Elmosolyodtam, és közöltem vele, sajnos nem vagyok képes valamennyi elméletét megjegyezni.

– Ennek mi is volt a lényege?

– Nos, most tőled és néhány kivételtől eltekintve, ez a két egyetem tele van ellenszenves
alakokkal. Lehet, hogy csak ellenszenves alakok jelentkeznek ide, vagy talán az egyetemek vonzzák
az ellenszenves alakokat. Elképzelhető, hogy a két jelenség kombinációjáról van szó. Most nem
sértődtél meg, ugye?

– Hát persze, hogy nem! Folytasd! – Részben egyetértettem vele. A Duke-on nagyon sok olyan
ember volt, akit nehezen lehetett elviselni. Az egykori barátom is közéjük tartozott.

– Oké. Szóval felmerül a kérdés, hogy ezeken a helyeken miért nagyobb az egy négyzetméterre
eső seggfejek aránya? Mi a közös ebben a két egyetemben?

– Fogalmam sincs.

– Pedig egyszerű. A sportéletben való dominancia. A Notre Dame az amerikai fociban, a Duke
pedig a kosárlabdában kiváló. Ehhez társul hozzá a fantasztikus akadémiai hírnév. Az eredmény?
Egy rakás elviselhetetlen, nagyképű egyetemista. Tudsz mondani még olyan iskolákat, amelyeknél
létezik ez a két jellemző?

– A Michigan – mondtam. Luké Grimley, az egyik középiskolás osztálytársunk jutott eszembe,

aki döbbenetesen sokat tudott karattyolni a michigani amerikai fociról.

– Aha! A Michigan! Szép próbálkozás, de nem igazán illik a képbe, mert nem tartozik a drága
magániskolák közé. A Michigant az menti meg az elfajzástól, hogy nem csak a gazdagabb szül ők
gyerekeit fogadja be, így az oda járók nem annyira visszataszítóak, mint a másik két helyen.

– Várj egy kicsit! És mi a helyzet azzal az egyetemmel, ahová te jártál? A Stanforddal? Odajárt
Tiger Woods is. Meg pár kiváló úszó, és Debbie Thomas, az a korcsolyázó, aki ezüstérmet nyert.
Egy sor teniszező. Meg egy rakás kiváló tudós. Ráadásul ez is magánegyetem, ez is drága hely.
Szerinted azok, akik a Stanfordban végeztek, miért nem bosszantóak?

– Egyszerű. Mi nem az amerikai fociban és nem a kosárlabdában domináltunk. Igen, volt pár jó
év, de egyik sportban sem teljesítettünk olyan szinten, mint a Duke és a Notre Dame. A kevésbé
népszerű sportokkal pedig nem igazán lehet felvágni. Minket ez a tény mentett meg.

Elmosolyodtam és bólintottam. Az elmélete érdekes volt, de engem sokkal jobban érdekelt, hogy
Darcyt mégsem vették fel a Notre Dame-ra.

– Nem baj, ha rágyújtok? – Ethan kivett egy doboz cigit a farzsebéb ől, kipöckölt egy szálat, amit
forgatni kezdett az ujjai között.

– Azt hittem, már leszoktál.

– Rövid időre…

– Le kellene szoknod.

– Tudom.

– Oké. Szóval… Térjünk vissza Darcyhoz.

– Rendben.

– Jól van, lehet, hogy mégsem vették fel a Notre Dame-ra. Viszont Dexet megkapta.

Ethan meggyújtott egy szál gyufát.

– Kit érdekel? Tartsa meg magának! Dex gerinctelen alak. Ő szintén? Jobb, hogy nem maradt
veled.

– Nem gerinctelen! – mondtam, és abban reménykedtem, hogy Ethan ezúttal is meggy őz az

igazáról. Szerettem volna én is ráébredni, hogy Dex nem olyan ember, amilyennek hittem. Ez
kevésbé lett volna fájó, mint arra gondolni, hogy én nem vagyok olyan nő, amilyen neki kell.

– Oké, a „gerinctelen” talán túl erős, de Rachel, biztos vagyok benne, hogy ő is szívesebben lenne
veled, csak nem tudja, hogyan dobja Darcyt.

– Köszönöm, hogy meg akarod erősíteni az önbizalmamat, én mégis azt hiszem, hogy Dex
döntött. Úgy gondolta, inkább Darcyval akar együtt lenni, és nem velem. Mindig, mindenki Darcyt
választja. – Ittam pár korty sört.

– Mindenki? A gerinctelen Dexteren kívül például kicsoda?

 – Oké. – Elmosolyodtam. – Például te. Meglepetten nézett rám.

– Én? Nem! Felhorkantam. –Hah!

– Neked ezt mondta?

Az eltelt évek során egyetlen egyszer sem beszéltem arról, mit éreztem Ethan és Darcy kéthetes,
általános iskolás együttjárásával kapcsolatban.

– Nem kellett elmondania. Mindenki tudta.

– Mondd, te most miről beszélsz?

– És te miről?

– A találkozónkról? – kérdezte.

– A tízévesről? – kérdeztem vissza, mert más találkozóról nem tudtam. Eszembe jutott, mennyire
csalódott voltam, amikor Les kijelentette, nem vehetek részt rajta, mert dolgoznom kell. Ez még
azelőtt történt, hogy megtanultam hazudni. Les rám förmedt, amikor közöltem vele, nem tudok
munkába jönni, mert el kell mennem a tízéves találkozónkra.

– Igen. Nem mondta el, mi történt? – Ethan mélyet szívott a cigarettájából, aztán oldalra fordította
a fejét, és kifújta a füstöt, ügyelve arra, hogy ne felém jöjjön.

– Nem. Miért? Mi történt? – Arra gondoltam, ott helyben darabokra hullok, ha kiderül, hogy
Ethan lefeküdt Darcyval. – Ugye nem jöttél össze vele?

– A pokolba, dehogy! De ő próbálkozott. Megittam a sörömet, és gyorsan loptam pár kortyot

Ethanéből. Ethan közben elmesélte, mi történt a találkozón, Darcy hogyan startolt rá a Horace
Carlisle által rendezett utóbulin. Elmondta, Darcy vele akarta tölteni az éjszakát. Ugyan kinek
ártanának vele?

– Most hülyéskedsz?

– Nem – mondta. – Én meg úgy voltam, hogy Darce, a pokolba, nem! Neked barátod van. Mi a
szar ez?

– És miért nem?

– Mármint, hogy miért nem feküdtem le vele?

Bólintottam.

– Mert nem. Ennyi. Csak.

– De miért nem? – Egy pillanatig arra gondoltam, Darcynak van igaza, és Ethan végre színt vall.

– Szerinted miért nem? Mert ő Darcy. Engem olyan szempontból sosem érdekelt.

– Miért, szerinted… nem gyönyörű?

 – Ő szintén? Nem.

– Miért nem?

– Muszáj megokolnom?

– Igen.

– Oké. – Beleszívott a cigibe, felnézett a mennyezetre.

– Azért, mert túl sok sminket visel. Azért, mert ő is… Nem is tudom… olyan komor.

– Szigorú arcú? – találgattam.

– Igen. Szigorú, meg… túlcsinosított. Olyan… mű az egész.

Magam elé képzeltem Darcy vékony, gondosan megritkított, magasra ívelő szemöldökét.

– Túlcsinosított. Ez vicces!

– Lehet. Aztán túlságosan kiáll a csípőcsontja. Szerintem túl sovány. Nekem az ilyen már nem
tetszik. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ö Darcy. – Megborzongott, és visszavette t őlem a
sörét. – Várj. Hozok még egy kört.

– Elnyomta a cigarettáját, elsétált a pulthoz. Két korsóval tért vissza. – Tessék.

– Köszönöm. – Azonnal inni kezdtem. Felnevetett.

– Haver! Nem hagyhatom, hogy többet igyál, mint én! A kézfejemmel letöröltem az ajkamról a
habot, és megkérdeztem tőle, eddig miért nem beszélt a találkozós esetről.

– Nem is tudom. Talán azért, mert nem volt nagy ügy. Darcy próbálkozott, de nem jött össze neki.
– Megvonta a vállát. – Lehet, hogy azt sem tudta, mit csinál.

– Hát, ez nem valószínű. Ő mindig pontosan tudja, mit csinál.

– Lehet. Nem tudom. Mindenesetre nem találtam fontosnak a dolgot.

Ez magyarázatot adott arra, hogy Darcy miért gondolta azt, hogy Ethan meleg. Egy srác, aki
visszautasítja őt? Biztos meleg, erre nincs más magyarázat!

– Ezek szerint ötödikben, amikor együtt jártatok, nem gyakorolt rád valami nagy hatást.

Ethan felnevetett.

– Hát igen… Egyszer régen, nagyon régen tényleg jártunk. – A Jártunk” szót úgy ejtette ki,
mintha idézőjelbe szerette volna tenni.

– Pontosan. Ő t választottad, és nem engem.

Felnevetett.
 – Most meg mi a fenéről beszélsz?

– A levélről. Amin be kellett ikszelned az egyik kockát.

– Mi van?

Felsóhajtottam.

– Küldött neked egy levelet. Nem emlékszel? „Velem akarsz járni, vagy Rachellel?”

– Küldött levelet, de abban nem ez állt. Abban szó sem esett rólad. Miért is esett volna?

– Azért, mert tetszettél! – Valahogy nehezemre esett kimondani. Még ennyi év után is zavarba
jöttem tőle. – És te ezt tudtad!

Határozottan megrázta a fejét.

– Nem. Nem tudtam.

– Biztos elfelejtetted.

– Az ilyen dolgokat sosem felejtem el. Marha jó memóriám van. Azon a levélen nem volt rajta a
neved. Tudom, mert akkoriban te is tetszettél nekem. – Rám nézett a szemüvege mögül, aztán ismét
cigarettára gyújtott.

– Hülyeség! – Éreztem, hogy elpirulok. Ez csak Ethan – gondoltam. Most már felnőttek vagyunk.

– Oké. – Megvonta a vállát, és szórakozottan játszadozni kezdett a gyufájával. – Nem hiszel

nekem.

– Tényleg tetszettem?

– Hát persze! Emlékszem, mindig beszálltam hozzátok tengózni, és mindig próbáltam a te párod
lenni. Nehogy azt mondd, hogy nem vetted észre!

– Pedig tényleg nem vettem észre – mondtam.

– Most kell kiderülnie, hogy kevésbé vagy érzékeny az ilyen dolgokra, mint gondoltam? Igen,
tetszettél. Szerettelek az általánosban, és még a középsuliban is. Végig. Aztán randiztál Beamerrel.
És összetörted a szívemet.

Ez új volt, és fontos volt, de még mindig nem léptem túl azon a tényen, hogy a nevem nem volt
rajta azon a bizonyos levélen.

– Esküszöm, azt hittem, Annalise látta.

– Annalise aranyos lány, de kicsit szerény gondolkodású. Darcy valószín űleg rávette, hogy
mondja azt neked, rajta volt a neved. Vagy esetleg átverte valahogy, és még vele is elhitette a
dolgot. Egyébként most hogy van? Megvan már a gyereke?

– Nem, de már bármikor szülhet.

 – Elmegy az esküvőre?

– Ha éppen nem szül, akkor igen – mondtam. – Mindenki ott lesz, csak te nem.

– Meg te. Szörnyű ez a dolog a lépeddel!

– Az! Tragikus! – Elmosolyodtam. – Szóval biztos vagy benne, hogy a nevem nem szerepelt a
levélen?

Egy húsz évvel korábbi bizonyítékra próbáltam koncentrálni. Abszurd volt, de számomra mégis
nagy jelentőséggel bírt.

– Igen – mondta. – Teljességgel biztos vagyok benne.

– A francba! Micsoda szemét ez a Darcy!

Ethan felnevetett.

– Fogalmam sem volt, hogy tetszettem neked. Azt hittem, Doug Jackson a menő.

– Igen, tényleg ő volt a menő – feleltem. – És éppen ez a lényeg. Én voltam az egyetlen, akinek te
tetszettél. Darcy leutánzott. – Ahogy ezt kimondtam, újra megállapítottam, milyen kislányosan
beszélek a Darcyval kapcsolatos érzéseimről.

– Nos, nem vesztettél sokat. Akkoriban nálam az együtt-járás az volt, hogy megkínáltam a lányt
sütivel. Nem volt valami izgalmas a dolog. Egyébként is, engem csak te érdekeltél. Meg a tengő.

– Szóval lehet, hogy Dex velem fog összejönni, amikor legközelebb tengózunk? – kérdeztem. –
Ez tényleg nagyon… – Nem találtam a megfelelő szót; éreztem, kezdek berúgni.

– Érdekes? Briliáns? Ütős? – találgatott Ethan. Bólintottam.

– Ez mind. Ilyen sorrendben. Igen.

– Jobban érzed magad? – kérdezte.

Elszántan próbálkozott, hogy jobb kedvre derítsen. Az er őfeszítéseinek és a sörnek köszönhetően

határozottan jobb lett a hangulatom, legalábbis ideiglenesen. Belegondoltam, hogy több ezer
kilométer választ el Dextertől, attól a férfitól, aki valóban választhatott volna akár engem is, de
mégis Darcy neve mellé tette az ikszét.

– Igen. Egy kicsit jobban. Igen.

– Nos, akkor folytassuk. Eddig sikerült kiderítenünk, hogy Darcy velem kapcsolatban sem el őzött
meg, és nem vették fel a Notre Dame-ra.

– Viszont Dexet megkapta.

– Felejtsd el Dexet! – Ethan a hátunk mögötti iskolai táblára krétával felírt étlapot kezdte
nézegetni. – Együnk egy kis sült halat!
 Megebédeltünk: sült hal, sült krumpli, és olyan zöldborsóköret, amiről a bébikaják jutottak
eszembe. Kellemes, vigasztaló étel volt. Közben megittunk még pár korsóval. Aztán azt javasoltam,
sétáljunk egyet, hogy végre lássak már valami angolos dolgot. Ethan elvitt a Kensington Gardensbe,
és megmutatta a Kensington-palotát, ahol Diana hercegnő lakott.

– Látod ezt a kaput? Az emberek ide hordták a virágokat és a leveleket, amikor meghalt.
Emlékszel azokra a fotókra?

– Igen. Azok itt készültek?

Éppen Dexszel és Darcyval voltam, amikor értesültünk Diana haláláról. A Talkhouse-ban

szórakoztunk, aztán hirtelen odajött egy fickó a bárpulthoz:”Hallottátok, hogy Diana meghalt?
Autóbaleset.” Annak ellenére, hogy csak egyetlen Dianáról beszélhetett így, Darcyval a biztonság
kedvéért megkérdeztük tőle, hogy pontosan kiről van szó. A fickó azt felelte, Diana hercegnőről,
aztán elmondta, hogy a baleset egy párizsi alagútban történt, amikor Diana menekülni próbált az őt
üldöző lesifotósok elől. Darcy ott helyben zokogni kezdett, de akkor tényleg nem „figyeljetek már
rám” könnyeket sírt. Tényleg megrázta a hír. Lesújtotta a dolog. Minket is. Néhány nappal kés őbb
hajnali négykor felkeltünk, hogy megnézzük a tévében a temetés közvetítését. Minden híradást
figyelemmel kísértünk – ugyanúgy, ahogy tizenhat évvel korábban a Diana és Károly herceg
esküvőjéről készült beszámolókat.

Ethannel szemerkélő esőben sétálgattunk a Kensington Gardensben. Esernyőnk nem volt. Nem
érdekelt, hogy elázunk. Nem érdekelt, hogy összeesik a hajam. Elmentünk a palota mellett, és
megkerültünk egy kis, kerek tavacskát.

– Ennek a tónak mi a neve?

– Kerek-tó – felelte Ethan. – Találó elnevezés, nem? Elmentünk egy zenepavilon mellett, azután
átjutottunk az Albert Memoriálhoz. A bronzszobor a trónon ülő Albert herceget ábrázolta.

– Tetszik?

– Szép – mondtam.

– A gyászoló Viktória királynő parancsára készítették, amikor Albert meghalt. A tífusz végzett
vele.

– Mikor?

– Ezernyolszáz… hatvan- vagy hetvenvalahányban… Szép, mi?

– Az.

– Azt hiszem, a királynő nagyon odavolt Albertért. Arra gondoltam, hogy Viktória királynő
valószínűleg szomorúbb volt, mint én. Aztán átvillant az agyamon, hogy talán jobban örülnék, ha
Dexet valamilyen betegség miatt veszíteném el, és nem Darcy miatt. Lehet, hogy mégsem szeretem
őt igazán, ha inkább látnám őt holtan, mint… Oké, ez nem igaz. Nem láttam volna szívesebben
holtan.

Az eső egyre sűrűbb lett. Néhány fényképezgető japán turistán kívül csak mi voltunk a szobor
környékén.
 – Visszamenjünk? – kérdezte Ethan, és az ellenkez ő irányba mutatott. – A Hyde Parkot meg a
Serpentine-tavat majd máskor nézzük meg, jó?

– Persze, menjünk vissza – mondtam.

– Hogy van a léped ebben a szörnyű időben?

– Ethan! Muszáj elmennem az esküvőre.

– Felejtsd már el!

– Én vagyok a koszorúslány.

– Aha! Persze. Ezt mindig elfelejtem. – A zakója ujjába törölte a szemüvegét.

Ahogy visszafelé, a lakása irányába sétáltunk, Ethan felnevetett.

– Mi az?

– Darcy. – Megcsóválta a fejét.

– Mi van vele?

– Eszembe jutott, hogy levelet írt Michael Jordannek, és meghívta őt az érettségi bankettünkre.

Felnevettem.

– Tényleg elhitte, hogy Jordán eljön! Emlékszel, mennyire izgult, hogyan adja be a hírt Blaine-
nek?

– És Jordán válaszolt neki. Vagy… Talán az asszisztensei, nem tudom. Ezt a részt sosem hittem
el. Szerintem nem kapott választ. – Ethan felnevetett. Teljesen mindegy, mit mondott, Darcy
bizonyos szinten rá is hatást gyakorolt. Ahogy rám is.

– De. Kapott. Még mindig őrzi a levelet.

– Láttad?

– Igen. Nem emlékszel, hogy felragasztotta a szekrényünk oldalára?

– Rendben – mondta Ethan. – Viszont azt a levelet, amit állítólag a Notre Dame-tól kapott, te sem
láttad.

– Oké. Oké! Talán igazad van. De hol voltál tizenkét évvel ezelőtt ezekkel a nagy meglátásaiddal?

– Ahogy már mondtam: azt hittem, te is tudod, amit én. Az egész nagyon átlátszó volt… Tudod,
ahhoz képest, milyen okos vagy, néha nagyon bután viselkedsz.

– Köszönöm szépen! Megemelte képzeletbeli kalapját.

– Nagyon szívesen.
 Visszamentünk a lakására, ahol aztán leterített a fáradtság. Amikor felébredtem, Ethan teasütit
meg egy csésze Earl Grey teát tett elém. Ebéd a pubban, aztán egy séta. Megnéztük Diana régi
lakhelyét. Délután aludtam egyet (végre nem Dexr ől álmodtam), utána teasüti és tea egy régi jó
baráttal. Jól indult a kiruccanás. Már ha egy sebzett szív számára létezik olyan, hogy „jó”…

Huszonkettő
Azon az estén találkoztunk Ethan barátaival, Martinnal és Phoebe-vel, akiket akkor ismert meg,
amikor a Time Outnak kezdett dolgozni. Már hallottam róluk, tudtam, hogy Martin nagyon el őkelő
és gazdag családból származik, Oxfordban végzett, Phoebe pedig London keleti részén született;
egyszer kirúgták, mert elküldte a francba a főnökét, és régebben állítólag rengeteg férfival volt
kapcsolata.

Pontosan olyanok voltak, amilyennek elképzeltem őket. Martin jólöltözött és csinos, de egyáltalán
nem vonzó férfi volt. Keresztbe tett lábbal ült, sokat bólogatott, sokat ráncolta a homlokát, és
amikor valaki más beszélt, jól hallható hümmögéssel fejezte ki, hogy figyel. Phoebe magas volt,
úgy nézett ki, akár agy amazon; kócos haja paradicsompiros volt. Nem tudtam eldönteni, hogy
narancssárga rúzsa passzol-e a hajához, vagy épp ellenkezőleg. Abban a kérdésben sem tudtam
dönteni, hogy nagyon szépnek, vagy inkább csak szokatlan külsejűnek nevezném. A testfelépítése
nem volt ideális, de nem is próbálta rejtegetni a hibáit. A blúza és a farmerja között széles sávot
hagyott szabadon, kilátszott a hasa, ami nagy volt és fehér, és kissé hájas. Manhattanben senki sem
mutogatná a hasát, ha az nem kőkemény és izmos. Ethan egyszer azt mondta, a brit n őket nem
érdekli annyira külsejük, nem törekszenek olyan elszántan a soványságra, mint az amerikaiak. Erre
az állításra Phoebe volt az élő bizonyíték. Valahogy üdítő volt ránézni. Egész este egy fickóról
beszélt, akivel össze akart jönni, meg egy másikról, akivel már lefeküdt. Mindent olyan magától
értetődően kezelt, mindenről olyan tényszerűen beszélt, mintha csak azt mesélné el, hogy milyen
sok dolga volt a munkahelyén, vagy hogy mennyire elege van már az esőből. Tetszett a viselkedése,
de Martin a szemét forgatta, és többször száraz megjegyzéseket tett Phoebe bárdolatlanságára.

Miután Phoebe jó hosszan mesélt egy Roger nev ű fickóról, aki „megérdemelné, hogy kerozint
öntsenek a tökére”, felém fordult, és megkérdezte:

– Szóval, Rachel, ti, New Yorkban hogy fogjátok a pasikat? Azok is olyan állati szörny űek, mint
az angolok?

– Nos, kedvesem, köszönöm a véleményedet – jegyezte meg Martin bosszúsan.

Rámosolyogtam Martinra, azután Phoebe felé fordultam.

– Az attól függ… Nagyon különböznek egymástól. –Egészen addig eszembe sem jutott az
„amerikai férfi” kifejezés; talán azért nem, mert a férfi ismerőseim mindegyike amerikai volt.

– Jársz most valakivel? – kérdezte Phoebe, aztán a mennyezet felé fújta a füstöt.

– Hm. Nem igazán. Pillanatnyilag… független vagyok. Összenéztünk Ethannel. Phoebe

észrevette.
 – Várjunk csak! Itt valami történet lappang! Érzem ám! Martin félrehessegette Phoebe füstjét,
leeresztette a karját, és várt. Phoebe olyan kézmozdulatot tett, mintha arra biztatna, ki vele,
meséljek.

– Semmi az egész – mondtam. – Nem is érdemes róla beszélni.

– Mondd el nekik – javasolta Ethan.

Ezután nem volt más választásom, mert Ethan a megjegyzésével igazolta, hogy igen, tényleg van
valami mesélnivalóm.

Nem akartam felbosszantani őket azzal, hogy szabadkozom, hogy kéretem magam. Phoebe-n
látszott, hogy nem jól tűri a kitérő hadműveleteket és a mellébeszélést. Ebből a szempontból olyan,
mint Hillary, aki ilyen esetekben mindig az ember képébe vágja: „Ha nem beszélsz róla, egyáltalán
miért hoztad szóba?” Most nem én, hanem Ethan hozakodott el a dologgal, de én csücsültem a
csapdában.

– Szóval – kezdtem bele –, egész nyáron találkozgattam egy pasival, aki két héten belül meg fog
nősülni. Azt hittem, visszalép az esküvőtől, de nem tette meg. Ezért eljöttem ide. Újra szingli
vagyok. – Érzelmek nélkül beszéltem, és ettől feltámadt bennem a büszkeség.

– Általában várnak az esküvőig a félrelépéseikkel – mondta Phoebe. – Ez a fickó begyorsított.

Milyen a jövendőbelije? Ismered a nőt?

– Igen. Így is fogalmazhatunk.

– Egy igazi szemétláda, mi? – kérdezte Phoebe együtt érzőn.

Martin megköszörülte a torkát, és ismét szétoszlatta Phoebe füstjét.

– Lehet, hogy Rachel nem akar beszélni a történtekről. Erre nem gondoltatok?

– Nem, nem gondoltunk – mondta Phoebe, majd ismét rám nézett. – Zavar, ha kibeszéljük a
dolgot?

– Nem, egyáltalán nem – mondtam, mert ez volt az igazság.

– Szóval? Ismered a csajt, akit a pasid feleségül akar venni?

– Nos… Régóta ismerjük egymást. Ethan közbevágott.

– Dióhéjban annyit, hogy Rachel a koszorúslány. –Megveregette a hátamat, aztán úgy tette a
vállamra a kezét, mintha gratulálna valamihez. Szemmel láthatóan elégedett volt, hogy egy ilyen, az
óceán túlsó oldaláról érkezett pletykával szolgálhat a barátainak.

Phoebe nem döbbent meg; szerintem látott ö már ennél jóval cifrább dolgokat is.

– Átkozott zűrzavar! – mondta együtt érzőn.

– De már vége – folytattam. – Bevallottam az érzéseimet. Megkértem a fiút, mondja le az esküv őt.
Ő a menyasszonyát választotta. Ennyi az egész. – Nem igazán szerettem volna elárulni, hogy úgy
érzem, semmire sem vagyok jó, hogy kidobtak, hogy összezavarodtam. Azt hiszem, elértem a
célomat.

– Rachel bámulatosan továbblépett – mondta Ethan.

– Igen. Egy kicsit sem látszol összetörtnek – állapította meg Phoebe. – Sosem gondoltam volna,
hogy ilyen helyzetben vagy.

– Miért, mit kellene tennie? Sírjon? – kérdezte tőle Martin.

– Én azt tenném. Emlékeztek Oscarra?

Ethan felnyögött, Martin hunyorogni kezdett; a jelek szerint emlékeztek Oscarra.

Ethan ezután elmondta nekik, hogy szerinte ki kellene hagynom az esküv őt. Phoebe többet
szeretett volna tudni a menyasszonyról, ezért Ethan gyorsan bemutatta neki Darcyt; elmesélte a
barátságunk néhány jellemző eseményét. Még a Notre Dame-mal kapcsolatos részt is elmondta.
Amikor feltettek nekem valamilyen kérdést, nyíltan válaszoltam, de jobbára csak hallgattam őket,
ahogy kitárgyalják az ügyemet. Úgy beszélgettek rólam, mintha nem is lettem volna ott. Furcsa volt
Martin és Phoebe szájából hallani Dex és Darcy nevét, és még furcsább volt, ahogy brit
akcentusukkal mindkettőjüket kielemezték. Olyan emberekről mondtak határozott véleményt,
akikkel nem találkoztak, akiket valószínűleg sosem fognak látni. Sikerült új megvilágításba
helyezniük a dolgokat. Vagyis… Majdnem sikerült.

– Szerintem ne akarj együtt lenni ezzel a pasival – mondta Phoebe.

– Én is ezt mondom neki – bólintott Ethan.

Martin szerint még semmi sem dőlt el, Dex még mindig visszaléphet.

– Nem – mondtam. – Egy nappal azel őtt, hogy átjöttem ide, este feljött hozzám, és hebegett-
habogott, bizonytalankodott egy sort, de abból, amit elmondott, az derült ki, hogy meg fog nősülni.

– Legalább színt vallott – mondta Martin.

– Legalább. – Arra gondoltam, ez tényleg jó, mert ha ez nem történik meg, még mindig élne
bennem a remény. El kellett ismernem, Dex korrekt volt, amikor kiállt elém, és elmondta, hogyan
döntött.

Phobe-nek támadt egy fantasztikus ötlete. Volt egy barátja, James, aki nemrég lett szingli, és aki
állítólag imádta az amerikai nőket. Mi lenne, ha összehoznának vele? Hátha kialakul közöttünk
valami.

– Rachel New Yorkban él – jegyezte meg Martin. –Elfelejtetted?

– És? Ez csak egy kisebb logisztikai probléma. Ide tud költözni. James is oda tud költözni. És ha
nem működik a dolog, legalább mindketten jól érzik magukat. Esetleg kefélnek egy jót, és kész.

– A kefélést nem mindenki sorolja be a terápiás módszerek közé – mondta Martin.

Phoebe felvonta az egyik szemöldökét. Szerettem volna, ha én is képes vagyok erre. Vannak
helyzetek, amikor ez a leghatásosabb gesztus.
 – Valóban? Talán egyszer ki kellene próbálnod, Martin. – Phoebe ismét rám nézett, és várta, hogy
mit mondok a felvetésére.

– Egy jó kefélés sosem árt – mondtam, de csak azért, hogy Phoebe javára billentsem el a mérleget.

Phoebe gyors mozdulattal végigsimított a loboncán, és elvigyorodott.

– Nekem is pontosan ez a véleményem.

– Mit művelsz? – kérdezte Ethan, amikor Phoebe elővette a mobilját.

– Felhívom Jamest.

– A rohadt életbe, Phoebe! Tedd el azt a telefont? –mondta Martin. – Légy már egy kicsit
tapintatosabb!

– Ne, semmi gond – mondtam, miközben prűd ösztöneimmel hadakoztam. – Nyugodtan

felhívhatod.

Phoebe arca valósággal ragyogott.

– Ez az! Ti, fiúk, ebből szépen maradjatok ki!

Így történt, hogy a következő este, Phoebe-nek hála, egy thai étteremben vakrandiztam James
Hathawayjel. James harmincéves szabadúszó újságíró volt. Csinos volt, bár majdnem mindenben
Dexter ellentéte. Alacsony, kék szemű, világos hajú, még világosabb szemöldök ű pasi volt, és
felfedeztem benne valamit, ami határozottan Hugh Grantre emlékeztetett. Először azt hittem, csak
az akcentusa miatt gondolom így, de aztán rájöttem, hogy Hugh-hoz hasonlóan ő is rendelkezik
egyfajta frivol vonzerővel. És Hugh-hoz hasonlóan ő is rengeteg nővel volt már együtt. Talán
hagynom kellett volna, hogy én is felkerüljek a listájára.

Nevetve bólogattam, amikor James száraz megjegyzést tett a mellettünk ül ő párra. Vicces volt.
Hirtelen ráeszméltem, hogy Dex nem túl humoros. Persze ez nem nagy gond, mert ha röhögni
akarok, akkor megnézem a Seinfeld ismétlését. Sosem hajtottam arra, hogy egy humoristával járjak,
de azért sokat számít, hogy ki mennyire szórakoztató. Megfordult a fejemben, hogy talán egy vicces
pasira lenne szükségem. Talán ez az a tulajdonság, ami Dexből hiányzik. Megpróbáltam
belekapaszkodni a gondolatba; úgy képzeltem magam elé, mint egy száraz, humortalan, unalmas
alakot, de nem igazán sikerült a dolog. Az ember nagyon nehezen tudja átverni önmagát. Dex éppen
eléggé szórakoztató volt. Nekem tökéletesen megfelelt.

Tökéletesen megfelelt volna, ha képes vagyok megfeledkezni egy aprócska részletr ől, nevezetesen
arról, hogy feleségül akarta venni Darcyt.

Rádöbbentem, hogy nem figyeltem oda Jamesre, fogalmam sem volt, mit mondott Madonnáról.

– Neked tetszik? – kérdezte.

– Nem igazán – feleltem. – De azért rendben van.

– Madonna általában erősebb reakciókat vált ki az emberekből. Vagy nagyon szeretik, vagy
gyűlölik őt… Játszottál már ilyet? Szeretem-gyűlölöm játékot?

– Nem. Az milyen?

James elmondta a szabályokat. Feldobunk egy témát vagy egy személyt, vagy bármit, és
mindenkinek el kell döntenie, hogy gyűlöli vagy szereti. Tartózkodni, semlegesnek vagy
közömbösnek maradni nem érvényes.

– És mi van, ha tényleg közömbös az illető? – kérdeztem. – Madonnát például se nem szeretem, se

nem gyűlölöm.

– Döntened kell. Rajta, dönts! – mondta James. – Szereted vagy gyűlölöd őt?

Haboztam, aztán kijelentettem:

– Oké, gyűlölöm.

– Helyes. Én is.

– Tényleg?

– Nos, igen. Tehetségtelen. Most te jössz.

– Ööö… Semmi sem jut eszembe. Mondj te valamit!

– Rendben. Vízágy.

– Az egy marhaság! Gyűlölöm – mondtam, bár nem igazán érdekelt a dolog.

– Én is. Te jössz.

– Oké… Bili Clinton.

– Szeretem.

– Én is.

Ezt játszottuk, amíg megittuk a borunkat.

Kiderült, hogy mindketten gyűlöljük (vagy legalábbis jobban gyűlöljük, mint szeretjük) azokat az
embereket, akik aranyhalat tartanak, a Speedót és Rosst a Jóbarátok-ból. Mindketten szeretjük
(vagy legalábbis jobban szeretjük, mint gyűlöljük) a Chicken McNuggetset, a mellimplantátumokat
(ennél hazudtam, mert menőnek akartam tűnni, de meglepett, hogy James nem mondta azt, hogy
gyűlöli a muciéit – talán azt hitte, nekem is az van) és a tévés golfközvetítéseket. Eltérő véleményen
voltunk a rapzenével (én szeretem, neki megfájdul tőle a feje), Tom Cruise-zal ( ő szereti, én még
mindig gyűlölöm, mert kidobta Nicole-t), a királyi családdal (én szeretem, ő viszont
republikánusnak vallotta magát, bármit is jelentsen ez) és Las Vegasszal (ö szereti, én viszont a
csalással, a kockajátékkal és Dexszel azonosítottam) kapcsolatban.

Eldöntöttem magamban, hogy szeretem ezt a játékot. Mármint, hogy tetszik. Légy extrém!
Világos és határozott! Mindent vagy semmit! Dexszel kapcsolatosan többször is megváltoztattam az
álláspontomat, persze csak magamban. Gy űlölöm, szeretem, gyűlölöm, szeretem… Emlékszem,
anyám egyszer azt mondta, hogy a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közömbösség. Tudta,
miről beszél. Eljutottam oda, hogy az lett a célom, hogy közömbös tudjak lenni Dex iránt.

Elfogyasztottuk a vacsoránkat. Eldöntöttük, hogy a desszertet kihagyjuk, és felmegyünk

Jameshez. Szép lakása volt, nagyobb, mint Ethané, tele növényekkel és kényelmes, modern
bútorokkal. Azonnal észrevettem, hogy nemrég még egy n ő is lakott vele. Egy nő, aki nem sokkal
korábban költözött el. A könyvespolcok fele üres volt. Mindegyiknek a bal oldala. Erre két
magyarázat létezett: vagy elkülönítve tartották a könyveiket (ezt nem találtam túl életszerűnek),
vagy James egyszerűen áttolta a nála maradt köteteket az egyik oldalra. Talán így akarta lemérni,
hogy pontosan hány százalékban vált üressé az élete a nő nélkül.

– Hogy hívták? Mármint az exedet? – kérdeztem. Talán nem lett volna szabad szóba hoznom a
témát, de biztos voltam benne, James feltételezi, hogy Phoebe felvilágosított a helyzetér ől. Biztos
rólam is sokat elmondott neki.

– Katherine. Kate.

– Hogy viseled?

– Egy kicsit szomorú vagyok. De… Megkönnyebbültem. Id őnként hihetetlenül boldog vagyok.
Hosszú idő után lett vége.

Úgy bólogattam, mintha megérteném, pedig az én helyzetem minden lényeges pontban

különbözött az övétől. Talán Dexszel több évnyi erőfeszítést és fájdalmat takarítottunk meg
magunknak azzal, hogy nem jöttünk össze. Talán mi is úgy végeztük volna, mint James és Kate.

– És veled mi a helyzet? – kérdezte.

– Phoebe mesélt rólam?

Láttam rajta, azon tanakodik, hogy füllentsen-e, vagy igazat mondjon.

– Egy-két dolgot… – nyögte ki végül. – Igen. Szóval? Hogy vagy?

– Remekül – mondtam. – Nem tartott hosszú ideig. A szakításunk sem olyan volt, mint a tiétek.

Beszéltem, de én magam sem hittem el, amit mondtam. Eszembe jutott július negyedike, és
váratlanul rám támadott a színtiszta, erőteljes szomorúság. Megijedtem, mert azt hittem, sírva
fakadok. Éreztem, ha James még valamit kérdez Dexről, nem bírok uralkodni magamon.
Szerencsére nem szerette a komoly beszélgetéseket. Azt viszont megkérdezte, kérek-e valamit inni.

– Teát? Kávét? Bort? Sört?

– Egy sör jólesne – mondtam.

Amikor kiment a konyhába, mélyet lélegeztem, és ki űztem Dextert az elmémből. Körbenézem a

szobában. Csak egyetlen fényképet láttam, amelyen James mellett egy idősebb nő állt –
valószínűleg az anyja. Kíváncsi lettem volna, hogy a szakítás után hány Kate-tel közös fotót szedtek
le az addigi helyéről. Vajon James mit csinált velük? Kidobta, vagy eltette őket valahová? Egy ilyen
dolog sok mindent elárul az emberről. Szerettem volna, ha van pár képem Dexről. Olyan, amin csak
ketten vagyunk, egy sem készült, csak néhány olyanon volt rajta, amin Darcy is. Biztos voltam
benne, hogy az esküvő után lesz még néhány ilyen közös képünk. Előre tudtam, Darcy rá fog
kényszeríteni, hogy rendeljek párat, talán nekem ajándékoz majd egy bekeretezettet. Emlékül… Ó,
hogy fogom kibírni az esküvőt?

James visszatért. Egy téglalap alakú bádogtálcán két, vászonból készült koktélszalvétát hozott
magával, két korsó sört, meg egy kis üvegtálkát, amiben mogyoró, dió és mandula volt. A jelek
szerint Kate megtanította egy-két dologra.

– Köszönöm – mondtam, és belekortyoltam a sörömbe.

Egymáshoz közel ültünk le a díványra. A munkámról, meg az ő írásairól beszélgettünk. Nem volt
kellemes, de borzalmasnak se nevezném. Talán azért, mert mindketten tudtuk, zsákutca-helyzetben
vagyunk: nem lesz több randink, így nem kellett erőlködnünk, hogy minél jobb színben tüntessük
fel magunkat. Nem voltak elvárásaink. Tudtuk, nem kell keresztülvergődnünk azon az esetlen
perióduson, amikor már minden „ismerjük meg egymást” témát kimerítettünk. Az ilyesmi általában
a második randin következik be. Ilyenkor mindkét félnek el kell döntenie, hogy átverekszi magát a
komfortosabb zónába, vagy inkább bedobja a törülközőt. Dexnek meg nekem ezzel a problémával
nem kellett szembenéznünk. Ez is jó benne. Mi barátok voltunk, már ismertük egymást, amikor
összejöttünk.

Ne gondolj Dexre! A mostra gondolj, arra, hogy itt vagy, Jamesszel!

James előrehajolt, megcsókolt. Egy kicsit túlságosan bedugta a nyelvét, és elszánt, körkörös
mozdulatokat tett vele. A leheletének enyhe cigarettaszaga volt, ami furcsa, mivel egész este nem
gyújtott rá. Talán a konyhában szívott el egyet. Visszacsókoltam, de tettetnem kellett a lelkesedést.
Egy alkalommal halkan felnyögtem. Fogalmam sincs, miért.

Vajon még hányszor kell túlesnem az els ő csókon? Darcy azt mondta, hiányozni fog neki a
szinglilétnek ez az eleme, én viszont semmi élvezeteset nem találtam benne. Dexszel az els ő csók is
más volt. Az maga volt a színtiszta varázslat…

Kíváncsi voltam, vajon James is annyit gondol-e Kate-re, mint én Dexre.

Bizonyos idő múltán James benyúlt a blúzom alá. Nem ellenkeztem. Az érintése lényegében nem
volt kellemetlen. Arra gondoltam, miért ne? Hadd tapogasson meg egy amerikai mellet!

Úgy félórányi, nem túl jelentős tapogatózás után James megkérdezte, nála töltöm-e az éjszakát.
Azt mondta, nem akar lefeküdni velem, vagyis igen, de nem fog erőszakoskodni. Már majdnem
belementem a dologba, de aztán kiderült, Jamesnek nincs sós oldata. Nem alhattam a
kontaktlencsémben, a szemüvegemet meg otthon hagytam.

Hát, ennyi. James tökéletes látása akadályozta meg, hogy alkalmi szexuális kapcsolatot létesítsek.

A Barenaked Ladies cédéjére egy kicsit hosszabban csókolóztunk. A dalokról a jogi egyetem
befejezése és Nate jutott eszembe, meg az, ahogyan kidobott. A szövegek felidézték a
szomorúságot, amit akkor éreztem.

A dalok és az illatok könnyebben visszaröpítik az embert a múltba, mint bármi más. Bámulatos,
mi mindent fel tud idézni pár hang vagy egy fuvallat. Egy olyan dal is, amire annak idején oda se
figyeltünk, egy olyan illat is, amit korábban észre se vettünk. Kíváncsi voltam, mi lesz az, ami majd
valamikor a jövőben eszembe juttatja Dexet és a vele töltött pár hónapot. Talán Dido hangja. Talán
annak az Aveda samponnak az illata, amit egész nyáron használtam.
 Egy nap Dex is távoli emlékké válik… Ettől a gondolattól elszomorodtam. Amikor valaki meghal,
a gyász kezdeti fázisai a legfájdalmasabbak. A szakítás is hasonló, de itt a szomorúság fokozódhat,
ha belegondolunk, mit vesztettünk, mi hiányzik az életünkből.

Ahogy James visszakísért Ethan lakásához, hirtelen felém fordult.

– Nem akarsz eljönni velem holnap a leedsi kastélyba? Ethan is jöhet.

– Mi az a leedsi kastély? – kérdeztem, de közben rájöttem, ez olyan lehet, mintha valaki azt
kérdezné New Yorkba, hogy mi az az Empire State Building.

– Egy kastély. Egykor a normannok er ődítménye volt. A középkorban hat királyné

rezidenciájaként szolgált. Nagyon szép hely. Van a közelében egy szabadtéri színház.
Turistalátványosság, de… Te elvégre turista vagy, nem igaz?

– De igen. Turista vagyok – feleltem, aztán azt mondtam, hogy jól hangzik a dolog. Mert tényleg
jól hangzott. Mert úgy gondoltam, bármit is teszek, bárkivel is találkozom, egy kicsit mindig
távolabb kerülök Dextertől. Az idő minden sebet begyógyít, főként akkor, ha az ember telepakolja
eseményekkel az elmúló pillanatokat.

– Kérdezd meg Ethantől, mi a véleménye róla. És hívj fel! – James felfirkantotta a telefonszámát
arra a rágógumipapírra, amit a tárcámban találtam. – Elérhető leszek.

Megköszöntem neki a csodás estét. Ismét megcsókolt; közben a tarkómra tette a kezét.

– Összejönni valakivel, közvetlenül egy szakítás után. Szereted vagy gyűlölöd? – kérdezte.

Felnevettem.

– Szeretem. Elmosolyodott.

– Egyetértek.

Kinyitottam Ethan ajtaját, és közben azon töprengtem, vajon James is hazudott-e.

Másnap reggel Ethan vörös szemmel botorkált ki a konyhába, ahol éppen narancslevet töltöttem a
poharamba.

– Nos? Beleszerettél Jamesbe?

– Ő rülten! Megvakarta a fejét.

– Komolyan?

– Nem. De jól szórakoztam.

Hirtelen rájöttem, még azt sem tudom felidézni, milyen James külseje. Amikor rágondoltam,
állandóan annak a srácnak az arca ugrott be, akivel a jogi egyetemen együtt jártam a szövetségi
adójog előadásokra.
 – Holnap találkozni akar velünk. Azt szeretné, ha elmennénk valamilyen palotához vagy
kastélyhoz.

– Hm. Egy kastély vagy palota. Angliában. Most már tudom… Ezekből alig van itt pár darab.

– Leeds, vagy valami hasonló. Van ilyen? Ethan bólintott.

– Igen, a leedsi kastély. Szép hely. El akarsz menni?

– Nem tudom. Miért ne?

Ereztem, hogy időpocsékolás lesz, és nagy erőfeszítésembe kerül majd, hogy eltársalogjak
Jamesszel, ennek ellenére felhívtam, és valamennyien elmentünk a kastélyhoz. Phoebe és Martin is
velünk tartott. A jelek szerint Ethan valamennyi barátja szabadúszó vagy hasonló, mert egyiküknek
sem jelentett problémát, hogy egy szerdai napon szabaddá tegyék magukat. Eszembe jutott, hogy
New Yorkban mennyire más a helyzet; Les még a hétvégeken sem hagy nyugtot nekem.

Kellemes nap volt, londoni mérce szerint már forrónak lehetett nevezni. Körbejártuk a kastélyt és
a környékét, a fűben ülve piknikeztünk. Phoebe megkérdezte tőlem – jó hangosan, hogy mindenki
hallja –, bejön-e nekem James. Ránéztem Jamesre, aki a szemét forgatva fordult Phoebe felé.
Elmosolyodtam, és ugyanolyan hangerővel azt feleltem, nagyon klassz lenne, ha James New
Yorkban élne, és nem itt. Úgy gondoltam, senkinek sem ártok, ha megdicsérem a pasit. Ha tényleg
megkedvelt, akkor örülhetett, ha meg nem kedvelt meg, a távolság miatt biztonságban érezheti
magát tőlem.

– Miért nem költözöl Londonba? – kérdezte Phoebe. – Ethan azt mondta, utálod a mostani
munkádat. Költözz ide, és keress valamit magadnak! Talán nem lenne jó egy kis környezetváltozás?

Felnevettem, és közöltem vele, hogy ezt nem tehetem meg, ám ahogy ott ültünk, annak a békés
tónak a partján, ahogy újra és újra a tündérmesébe ill ő kastélyra pillantottam, rájöttem, hogy
tulajdonképpen akár át is költözhetnék, ha nagyon akarnám. Talán akkor, amikor az ember veszít a
kockán, az a leghelyesebb, ha ismét kézbe veszi, és újra dob. Elképzeltem, ahogy átnyújtom Lesnek
a felmondólevelemet, és megállapítottam, élvezném a helyzetet. Ráadásul, ha átköltöznék, nem
kellene rendszeresen találkoznom Darcyval és Dexszel. Kíváncsi lettem volna, hogy egy jó
analitikus hogyan jellemezné ezt a lépést: menekülésnek vagy egészséges újrakezdésnek tartaná?

A Londonban töltött utolsó estémen Ethannel ismét elmentünk a kedvenc pubjába, amit már
kezdtem a törzshelyemnek érezni. Megkérdeztem t őle, mi a véleménye arról, hogy Londonba
költözzem. Tizenöt percen belül elrendezte az életemet: közölte, hogy tud egy jó lakást, egy
munkát, ismer egy csomó pasit, ha James esetleg nem felel meg nekem – olyan fickókat, akiknek
rendezett, fehér fogsoruk van (egyszer tettem egy megjegyzést a britek nem túl szép fogaira).
Biztatott, hogy rajta, tegyem meg. Lépjek. Költözzem át. Ahogy beszélt róla, valahogy borzasztóan
egyszerűnek tűnt az egész. Lehet, hogy tényleg az? Nem tudtam, mindenesetre egyre jobban tetszett
az ötlet.

– Távol kell kerülnöd Darcytól – folytatta Ethan. – Ett ől a mérgező barátságtól… Egészségtelen.
És még destruktívabb lesz, amikor meglátogatod őket az esküvő után.
 – Tudom – mondtam, miközben a zöldborsókörettel játszadoztam.

– De ha esetleg New Yorkban maradsz, ennek a barátságnak akkor is véget kell vetned. Ez nem is
igazi barátság, ha Darcynak csak arra kell, hogy állandóan beléd rúghasson.

– Azért nem olyan szörnyű a helyzet, amilyennek lefested – mondtam, és közben azon tűnődtem,
vajon miért védem Darcyt.

– Igazad van. Nem csak azért csinálja, hogy beléd rúgjon, hogy legy őzzön. Szerintem arról van
szó, hogy nagyon tisztel téged, és azzal akarja kivívni az elismerésedet, hogy legyőz. Gondold
végig, Annalise-zel egyszer sem tett olyasmit, mint veled. Szerintem egy ideje beszippantott titeket
ez a dolog, és a kapcsolatotok valójában a versengésen, nem pedig az igaz barátságon alapszik.

– Szóval úgy gondolod, én is hasonló okok miatt szerettem bele Dexbe? Hogy versengjek
Darcyval?

Ethan megköszörülte a torkát, az ajkához érintette a szalvétáját, amit aztán visszatett az ölébe.

– Miért? Szerinted így van? Megráztam a fejem.

– Semmiképpen sem. Olyan érzéseket, amilyenek bennem is vannak… voltak, nem hazudhatja
magának az ember.

– Oké. Csak egy elmélet volt.

Éjszaka, mielőtt elaludtam Ethan ágyában (egész héten ragaszkodott ahhoz, hogy a díványon
aludjon, és enyém legyen a jobbik hely), elgondolkodtam ezen a teórián. Lehetséges, hogy az
izgalmat, amit akkor éreztem, amikor megcsókoltam Dexet, az a tudat váltotta ki, hogy valami
rosszat teszek, megszegem a szabályokat, és elveszek valamit, ami Darcyé. Talán azért kezdtem
viszonyt Dexszel, mert így akartam fellázadni a saját biztonságos döntéseim ellen, Darcy ellen, így
akartam elégtételt venni a másodrendűségi érzéssel eltöltött évekért. Zavart a gondolat, mert az
ember sosem szeret arra gondolni, hogy valójában ezeknek a tudatalatti szinten jelentkező
vágyaknak a rabszolgája. Ugyanakkor az elképzelés valahogy megvigasztalt. Ha ezen okok miatt
szerettem Dexet, akkor nem is szerettem őt igazán. Ha pedig nem szerettem őt, akkor minden
bizonnyal könnyebben tovább tudok lépni.

Másnap azonban, amikor Ethan kimetrózott velem a Paddington Stationhöz, már tudtam, hogy
tényleg szerettem Dexet, és valószínűleg még hosszú ideig szeretni fogom.

Megvettem a jegyemet a Heathrow expresszre. A kijelz ő szerint a következő szerelvénynek három

perc múlva kellett indulnia, ezért elsétáltunk a megfelelő peronhoz.

– Tudod, merre tovább, igaz? – kérdezte Ethan védelmezőn.

Egy pillanatig azt hittem, az életemmel kapcsolatosan tette fel a kérdést, de aztán rájöttem, csak
arra kíváncsi, tudom-e, hol kell kiszállnom.

– Persze. Ez a metró egyenesen kivisz a repülőtérre, nem?

– De igen. A hármas terminálnál szállj ki. Könnyen odatalálsz.

Megöleltem Ethant, és mindent megköszöntem neki.

 – Csodálatos volt – mondtam. – A legszívesebben itt maradnék.

– Akkor költözz ide! Komolyan mondom, meg kellene tenned. Nincs semmi vesztenivalód.

Igaza volt; tényleg nem volt semmi vesztenivalóm. Semmit sem hagytam volna hátra. Nyomasztó
volt belegondolni.

– Még átgondolom – mondtam, és megígértem magamnak, hogy amint hazaérek, tényleg

átgondolom a dolgot. Semmi kedvem sem volt visszazuhanni a régi rutinba.

Még egyszer, utoljára megöleltük egymást, aztán beszálltam a kocsiba, és a sötétített ablaküvegen
keresztül néztem az integető Ethant. Visszaintegettem neki. Közben az járt a fejemben, hogy a régi
barátokhoz semmi sem fogható.

Megérkeztem a hármas terminálra. Átestem a bejelentkezésen és a biztonsági vizsgálaton;

felszálltam a gépre. A repülés egy örökkévalóságig tartott. Aludni próbáltam, de nem sikerült. Egy
hét távollét után sem éreztem magam sokkal jobban, mint amikor elindultam hazulról. Még New
York City látványa sem dobott fel, még ez sem ébresztette fel bennem a várakozást, az izgalmat.
Tudtam, Dex valahol odalent van, azok között az épületek között. Jobban tetszett, amikor egy egész
óceán választott el tőle.

A gép leszállt, átestem az útlevél- és poggyászvizsgálaton, aztán kimentem a taxiállomásra.

Hihetetlenül meleg volt odakint. Ahogy beültem a kocsiba, észrevettem, hogy a légkondicionáló
alig fúj valami levegőt.

– Nem tudná feljebb tolni a h űtést? – kérdeztem a sofőrtől. Cigarettázott, vagyis olyan
szabálysértést követett el, amiért akár százötven dollárra is meg lehetett volna büntetni.

Ügyet se vetett rám, csak nyomta a pedált. Az autópályára érve minden tizedik másodpercben
sávot váltott.

Újra megkérdeztem tőle, hogy esetleg feljebb tudná-e tolni a hűtést. Semmi választ. Talán a
rádiója miatt nem hallott. Talán nem beszélt angolul. A kocsi belső falára er ősített kis táblára
néztem, és elolvastam, mi illeti meg az utasokat, mik a sof őr kötelességei. „Legyen udvarias. ..
beszéljen angolul, ismerje és tartsa be a közlekedési szabályokat… kérésre kapcsolja be a
légkondicionálót… biztosítsa az utasok számára a zajszennyezéstől mentes, füstmentes és
illatosítószerektől mentes utazást… legyen tiszta a csomagtartó…”

Talán a csomagtartó tényleg tiszta.

Minden az alacsony szintű követelményekről szólt.

A hátsó ülésen egyre forróbb lett a levegő. Leeresztettem az ablakot, és hagytam, hogy a
szennyezett szél megcibálja és az arcom köré simítsa a hajamat. Újra itthon vagyok! Kifizettem a
nem túl udvarias sofőrnek a viteldíjat, és borravalót is adtam neki, bár a kis tábla szerint, ha nem
vagyok elégedett a szolgáltatással, vagy az utazás során sérültek a jogaim, nem vagyok köteles adni.
Kirángattam a hátsó ülésről a gurulós bőröndömet.

Fél hat volt. Eszembe jutott, hogy szombaton ilyenkor Darcy és Dex már házaspár lesz. Ilyenkorra
már túl leszek a nehezén; rég felsegítettem Darcyra a menyasszonyi ruhát, a kezébe adtam a
csokrot, és már legalább ezerszer elmondtam neki, hogy még sosem volt ennyire gyönyör ű, és
minden rendben lesz. Már végigmentem a padsorok között, Dexter felé, anélkül, hogy ránéztem
volna. Vagyis… Talán mégis rá fogok nézni, talán elkapom a tekintetét, amiben felfedezem a
bűntudat és a sajnálkozás jeleit. Szombaton ilyenkorra már túljutottam azon a fájdalmas harminc
másodpercen, már végignéztem, ahogy Darcy teljes pompában az oltár elé vonul, miközben izzadó
tenyeremben szorongatom Dexter platinagyűrűjét.

Hat nap, és vége lesz a legrosszabbnak.

– Üdv, Miss Rachel! – szólított meg Jósé, ahogy becsuktam a taxi ajtaját. Hátrafordult, és odaszólt
valakinek, aki az előtérben várakozott: – Megérkezett!

Mozdulatlanná dermedtem. Arra számítottam, hogy Darcy jelenik meg, kezében az esküv ői
mappájával, és nekem esik, hogy miért nem végeztem el a feladataimat, miért húztam ki magam a
kötelezettségeim alól…

De nem Darcy várt rám, nem ő üldögélt az előtérben, Jósé bőrborítású forgószékében.

Huszonhárom
Dex volt az. Felállt, én meg rábámultam. Farmer és szürke Hoyas póló volt rajta. A b őre
bronzosabb, mint akkor volt, amikor elmentem. Valahogy zokon vettem tőle ezt az egészséges
ragyogást, ezt a nyugodt arckifejezést.

– Szia – mondta, és felém lépett.

– Szia. – Mozdulatlanná dermedtem, de éreztem, a testtartásom tökéletes. – Honnan tudtad, mikor

jövök haza?

– Ethan elárulta, melyik géppel jössz. Az ö számát Darcy noteszában találtam meg.

– Ó… Mit akarsz? Mit keresel itt? – kérdeztem. Nem akartam keserű hangon beszélni, de éreztem,
pontosan ezt teszem.

– Hadd menjek fel hozzád! Beszélnem kell veled – mondta halkan és sürgetően.

Jósé még mindig vigyorgott; fogalma sem volt arról, mi játszódik le előtte.

Megvontam a vállam, és megnyomtam a lift hívógombját. Egy örökkévalóságig tartott, míg

felértünk. Ránéztem Dexre; megvárta, hogy én lépjek ki els őként a fülkéből. Láttam az arcán, azért
jött, hogy bocsánatot kérjen. Nem bírta elviselni, hogy ö a rosszfiú.

Elhatároztam, nem fogom megadni neki az örömöt, nem fogok megért ően viselkedni. Ha belekezd
abba, hogy elmondja, mennyire sajnálja, közbevágok. Talán még Jamesről is mesélek neki…
Elmondom, hogy jól vagyok, hogy ott leszek az esküvőn, de utána a minimálisra csökkentem a vele
való találkozást. Megkérem, hogy ebben működjünk együtt. Ne essünk tévedésbe – fogom mondani
–, a barátságunknak vége.
 Elfordítottam a kulcsot a zárban, kinyitottam az ajtót. A lakásom olyan volt, akár egy forró süt ő,
pedig mielőtt elmentem, leeresztettem a redőnyöket. A növényeim elhervadtak. Meg kellett volna
kérnem Hillaryt, hogy időnként locsolja meg őket… Bekapcsoltam a légkondicionálómat, és
megállapítottam, hogy nem fog a legmagasabb fokozaton működni. Amikor harmincöt foknál
melegebb van, a városban automatikusan életbe lép az energiakorlátozás. Hiányzott London, ahol
légkondicionáló nélkül is viszonylag jól el lehet lenni.

– Energiakorlátozás van – mondta Dex.

– Vettem észre!

Elsuhantam mellette, leültem a díványomra, keresztbe tettem a karomat, és megpróbáltam úgy

felvonni a szemöldökömet, ahogy Phoebe csinálta. Egyszerre emelkedett fel mind a kettő.

Dex nem kérdezte meg, hogy leülhet-e, letelepedett mellém. Megpróbálta megfogni a kezem, de
elhúztam.

– Miért vagy itt, Dex?

– Éppen most léptem vissza.

– Micsoda? – Azt hittem, rosszul hallok.

– Nem lesz esküvő. Visszaléptem. Nem nősülök meg.

Megdöbbentem. Hirtelen eszembe jutott, mikor hallottam el őször, hogy az emberek megcsípik
magukat, hogy eldöntsék, nem álmodnak-e. Négyéves voltam, és szó szerint vettem a dolgot:
keményen belecsíptem a karomba. Azt szerettem volna kideríteni, hogy valóban négy vagyok-e,
vagy még csak kettő, és az életem második felét csak álmodtam. Emlékszem, borzasztóan fájt a
bőröm.

Dex nyugodt, halk hangon folytatta. Beszéd közben az ölében tartotta ökölbe szorított kezét, csak
a mondatok között nézett fel rám.

– Amíg nem voltál itt… Majd belebolondultam. Nagyon hiányoztál. Hiányzott az arcod, az
illatod, még a lakásod is. Újra és újra lejátszottam a fejemben mindent. Az együtt töltött id őt, a
beszélgetéseinket. A jogi egyetemet. A születésnapodat. Július negyedikét. Mindent. És úgy
éreztem, nem vagyok képes nélküled létezni. Ilyen egyszerű az egész.

– És mi van Darcyval? – kérdeztem.

– Ne hidd, hogy nem érdekel! Szeretném, ha boldog lenne. Sokáig úgy gondoltam, akkor
cselekszem helyesen, ha feleségül veszem őt. Hét évig voltunk együtt, és többnyire boldogok
voltunk. Nem akarok fájdalmat okozni neki.

Én sem akartam fájdalmat okozni Darcynak. Azt hiszem…

Dex folytatta:

– De ez még előtted volt. És nem vehetem feleségül Darcyt úgy, hogy közben így érzek irántad.
Nem, erre képtelen vagyok. Szeretlek. És ez még csupán a kezdet… Ha még mindig szeretsz.
 Annyi mindent szerettem volna mondani neki, de valahogy nem jött szó a számra.

– Mondj valamit!

Kipréseltem magamból egy kérdést.

– Beszéltél neki… rólunk?

– Nem. Rólunk nem. De azt elmondtam neki, hogy már nem vagyok szerelmes belé, és így nem
lenne fair, ha összeházasodnánk.

– És? Mit mondott? – kérdeztem. Minden részletet meg kellett ismernem, miel őtt elhiszem, hogy
a valóságban vagyok.

– Megkérdezte, van-e valakim. Mondtam, hogy nincs… Hogy csak az egymás iránti érzéseinkr ől
van szó.

– Hogy van?

– Ideges. De főként a miatt az istenverte esküvő miatt, meg hogy az emberek mit fognak gondolni
róla. Esküszöm, ez zavarja őt a legjobban.

– Most hol van? – kérdeztem. – Nekem nem hagyott üzenetet.

– Claire-hez ment, azt hiszem.

– Szerintem biztosra veszi, hogy meggondolod magad. – Ebben én is biztos voltam, és abban is,
hogy ha ez megtörténik, még durvább lesz az egész.

– Nem – mondta. – Megértette, hogy komolyan gondolom. Felhívtam a szüleimet, mindent

elmondtam nekik. Darcyval ma este fel fogjuk hívni az ő szüleit. Azt mondta, nekem kell közölnöm
velük a hírt… Aztán mindenki mást is felhívunk. – Elcsuklott a hangja; egy pillanatig arra
gondoltam, esetleg sírva fakad.

Mondtam, nagyon sajnálom. Fogalmam sem volt, mi mást f űzhetnék hozzá. Ezt az információt
nem bírtam gyorsan megemészteni. Szerettem volna megcsókolni Dexet, megköszönni neki;
szerettem volna mosolyogni. De nem ment. Valahogy nem illett a helyzethez.

Bólintott, beletúrt a hajába, aztán visszaejtette a kezét az ölébe.

– Elég nehéz, de mégis úgy érzem, mintha valami nagy súlytól sikerült volna megszabadulnom.
Ez volt a helyes megoldás.

Rám nézett. Hosszan néztem a szemébe, miel őtt megcsókoltam. Átölelt, és én közben arra
gondoltam, hogy igen, ez tényleg valóság. Hozzásimultam, és hosszúnak, nagyon hosszúnak tűnő
idő óta először valóban boldognak éreztem magam. A háttérben mindig ott ólálkodott egy érzés,
hogy hiányzik valami, hogy nem teljes az egész; még a július negyediki, együtt töltött hétvégén is
ezt éreztem. Most azonban végre volt időnk. Annyi, amennyit akartunk. Talán örökre…

Elképzeltem, milyen lesz, ha Darcy kilép a képből. Vajon ettől megváltozik a szeretkezésünk?
Meg akartam kérdezni, mert Dex már a blúzomat gombolgatta. A szívem egyre hevesebben vert,
ahogy odamentünk az ágyamhoz, ahol mindketten levetkőztünk.

– Hiányoztál, Rachel – mondta Dex. Mindkettőnk szívverését egyszerre éreztem a testemben.

Aztán hirtelen történt valami. Jósé felcsörgetett. Egyszer. Kétszer. Indultam, hogy válaszoljak
neki. Arra gondoltam, valami csomagot kaptam, esetleg a tisztítóból érkezett meg a holmim, vagy
történt valami, amiről korábban elfelejtett szólni. Elhatároztam, közlöm vele, bármiről is van szó,
térjük vissza rá később.

Nem csomag érkezett.

Darcy jött meg.

Hallottam a hangját a hangszóróból.

– Mondja meg neki, hogy azonnal lemegyek! – szóltam Jósénak.

– Már elindult felfelé! – közölte. A jelek szerint fogalma sem volt arról, hogy Darcy érkezése azt
jelenti, hogy én meg az els ő vendégem állati szorult helyzetbe kerültünk. Mindegy, menet közben
már rájöhetett. Lehet, hogy a portások – még azok is, akik eljátsszák, hogy a barátaink közé
tartoznak – titokban arra vágynak, hogy tanúi legyenek valamilyen drámának?

– A francba! – mondtam. Kihúztam magam, körbenéztem. – Darcy feljön! A francba!

Dex nyugodt maradt. Felvette a bokszeralsóját, majd a farmerjával meg a pólójával a kezében
átment a beépített szekrényemhez, kinyitotta az ajtót.

A szekrény tele volt polcokkal. Ez nem volt jó hely.

– Menj a másikba! A másik szekrénybe! – mutogattam kétségbeesetten a másik ajtóra.

Dex kinyitotta a másik szekrényem ajtaját. Ebben már volt annyi hely, hogy beférjen.
Lekuporodott a ruháskosaram mellé, magához szorította a ruháit. Ahogy becsuktam a szekrény
ajtaját, kopogtattak.

– Megyek! – kiáltottam.

Felkaptam a bugyimat és a melltartómat, az ajtóhoz siettem.

– Bocs, éppen öltözködtem.

– Atyaég! Hála istennek, hogy visszajöttél! – mondta Darcy.

Gyorsan megkérdeztem tőle, mi a baj, de aztán láttam, hogy remekül néz ki, és a hangja se sírós.
Nem volt vörös a szeme, nem kenődött el a sminkje, nem volt szomorú a tekintete.

Miközben elhadartam, hogy éppen most értem haza, és hogy valami kényelmesebb ruhába
szerettem volna bújni, Darcy besétált a lakásomba. Felkaptam egy sortot és egy pólót.

Még mindig nem szólalt meg.

– Szóval. Már csak hat nap van hátra. Biztos nagyon izgulsz! – Idegesen felnevettem. – De most
már itt vagyok és segítek. Állok szolgálatodra! Segítek, amiben csak kell!

– Nem lesz esküvő – közölte. Szipogott egyet.

– Tessék? – Lélegzet után kapkodtam, elkerekedett a szemem; egy lépést tettem Darcy felé. Már
éppen el akartam játszani, mennyire együtt érzek vele, és mennyire sajnálom, amikor eszembe
jutott, hogy elvileg nem tudhatom, ki mondta le az esküvőt.

Megkérdeztem.

– Mindketten. Kölcsönös volt.

– Kölcsönös? – kérdeztem hangosan.

Az ágyamhoz vezettem, leültünk. A szekrény közvetlenül az ágy mellett állt. Azt akartam, hogy
Dex mindent halljon. Kölcsönös? Dex azt mondta, ő állította le az esküvőt. Ha viszont mindketten
ezt akarták, ahogy Darcy mondta, akkor lehet, hogy az egész nem azt jelenti, amit hittem. Persze
akkor is örültem volna a helyzetnek, de jobban szerettem volna, ha kiderül, hogy Dex döntése volt.
Én akartam lenni az… ok.

– Hát gyakorlatilag Dexter mondta ki. Ma reggel közölte velem, hogy kiszáll. Azt mondta, úgy
érzi, már nem szeret engem. – Darcy a szemét forgatta, és halványan, de ironikusan elmosolyodott.
Azt kívántam, bárcsak Dex láthatná az arcát. Darcy egy pillanatig sem hitte el, hogy Dex már nem
szereti őt – ez éppúgy nem fordult meg a fejében, mint az, hogy Dex félig meztelenül ott rejt őzik a
szekrényemben.

– Most hülyéskedsz? Ő rület! És te? Te mit érzel iránta?

Darcy lesütötte a szemét. Most fog sírni – gondoltam. Felkészültem rá, hogy megvigasztalom,
hogy elmondom neki, minden rendbe fog jönni. Aztán sétálni hívom. A friss leveg ő jót tesz
ilyenkor, még akkor is, ha undorító az idő. Esetleg meghívom vacsorázni. Ő döntheti el, hova
megyünk. Egy burgerhez és egy sült krumplihoz nem is kell kiöltözni.

Ám Darcy még mindig nem sírt. Mély lélegzetet vett.

– Rachel… El kell mondanom valamit. – A hangja nyugodt volt. Nem úgy viselkedett, mint akit
akkor ejtett a vőlegénye. Ereztem, van valami, amiről nem tudok. Egy pillanatig arra gondoltam,
hogy közli, mindenről értesült, és hogy megért minket, mert az igaz szerelemnek mindig gy őznie
kell, és hogy ő is látja: összeillünk Dexszel.

– Igen? – kérdeztem zavartan.

– Ezt most nagyon nehéz a számomra… Még annál is nehezebb, mint amikor azt kellett
elmondanom neked, hogy bejutottam a Notre Dame-ra.

A középiskola óta először hozta fel a Notre Dame-ot; nem értettem, hogy miért éppen most tesz
róla említést. Úgy éreztem, a beszélgetésünk egyre kuszábbá válik. Talán azt akarja bevallani, hogy
őt is elutasították? Vagy azt, hogy egész életében versengett velem? El akarja ismerni, hogy végül ő
maradt alul?

– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy elvesztettem a gyűrűmet?

 – Igen?

– Hogy a munkatársam lakásán vesztettem el?

Már tényleg semmit sem értettem, és sejtettem, Dex még nálam is zavarodottabb. Örültem, hogy
sosem mondtam el neki, hogy Darcy tényleg elvesztette a gy űrűjét. Úgy mondta le az esküvőt, hogy
erről nem is tudott.

– Hogy összejöttem azzal a sráccal, és elvesztettem a gyűrűt?

Az egész olyan volt, mint a Felnőtt játékoknak az az epizódja, amiben Jack és Chrissy beszélget,
Janet meg elrejtőzve kihallgatja őket. Az a párbeszéd tele volt félreértésekkel és kettős jelentésű
szavakkal. Eszembe jutottak a Janet arcáról készült közeli képek: döbbent volt és dühös.

Az én lakásomban azonban nem volt semmiféle félreértés. Itt a szavaknak csupán egyetlen
jelentésük volt. Dex semmit sem érthetett félre. Darcy összejött valakivel. Tudtam, hogy meg fogja
kérdezni, miért nem mondtam el neki a dolgot; talán haragudni fog rám. Sokkal könnyebb lett volna
minden – biztos valami ilyesmit fog mondani, én pedig azt felelem, hogy úgy éreztem, nincs jogom
befolyásolni őt. Talán ettől nemesnek és elegánsnak fogok tűnni, és ilyen kontraszttal még
alávalóbbnak látja majd azt, amit Darcy tett.

– Szóval, igazság szerint nem jöttem össze a munkatársammal. – Darcy lassan, minden egyes
szótagot kihangsúlyozva beszélt.

– Vagyis nem veszítetted el a gyűrűt? Vajon egy biztosítási csalást akar bevallani?

– Rosszul fogalmaztam. Az a pasi, akivel összejöttem, nem a munkatársam volt, hanem… Valaki
más.

– Kicsoda?

– Marcus.

– Marcus? – Megdöbbentem.

– A te Marcusod. Igen.

Hát perszel Az én Marcusom. Az az ember, akin csak úgy tudtam túljutni, hogy átrepültem az
óceán túlsó oldalára.

– Most utálsz? – kérdezte Darcy bánatosan. – Mondj már valamit!

– Te Marcusszal voltál együtt azon a napon, amikor elvesztetted a gy űrűdet? Az ö lakásán

vesztetted el? –Tisztázni akartam a körülményeket. A magam és Dex számára is.

Bólintott. Egy másodpercig oldalról nézett rám. A szeme megcsillant, a szája sarka kissé felfelé
ívelt. Élvezte a helyzetet. Ez volt az ő egyik nagy pillanata – az a pillanat, amikor sokkolhatott.
Sokkolhatott és ragyoghatott. Ismét diadalt arathatott.

Megadtam neki azt, amire vágyott. Eljátszottam, hogy megsemmisültem. Ismét nagyvonalú
vesztes voltam.
 – Lefeküdtél vele? – A hangom megbántott volt, és közelített ahhoz, hogy vádló legyen.

– Igen.

– Egynél többször?

– Igen – suttogta olyan halkan, hogy nem voltam biztos benne, Dex hallja-e a választ, ezért még
egyszer megkérdeztem:

– Egynél többször?

– Igen – mondta.

Úgy tettem, mintha meg kellene emésztenem a hallottakat. Valójában nagyon sok mindent meg
kellett emésztenem, de főként olyan dolgokat, amikről Darcy nem is tudott.

– Értem – mondtam. – Értem…

Nem kértem tőle további magyarázatot, mégis megkaptam.

– Az egész a július negyediki hétvégén kezdődött. Visszajöttünk a Talkhouse-ból, egy kicsit

spiccesen. Aztán egyik dolog követte a másikat.

– Július negyedikén? – kérdeztem. Egyre jobban alakultak a dolgok.

– Igen, de Marcus szörnyen érezte magát. Megesküdtünk, hogy soha többé nem fordulhat el ő,
amit akkor tettünk. Csak éppen… Teljesen egymásba gabalyodtunk. Olyan… intenzív volt. Nem
bírtuk ki egymás nélkül. Egyre többször ebédeltünk együtt, időnként munka után is összefutottunk.
Szörnyen éreztük magunkat Dex miatt, meg persze miattad is. De aztán… újra és újra megtörtént a
dolog… Most utálsz?

Döntenem kellett: de hogyan játsszak tovább? Vajon Ethan mit tanácsolna? Talán azt, hogy
színleljek dühöt? Utállak, gyűlöllek! Menj innen! Takarodj! Ez volt az egyik megoldás. Aztán
létezett egy lágyabb, szelídebb is. Hogy tudnálak utálni? Te vagy a legjobb barátn őm. Esetleg: Nem
is tudom, mit higgyek. Időre van szükségem.

Miközben a válaszon töprengtem, Darcy közölte, hogy van még valami, amit el kell mondania.
Valami nagyon komoly dolog.

– Nem csak ennyi történt? – kérdeztem.

– Nem. Van még… valami. – A hangja arra utalt, hogy összetört, de az arckifejezése elárulta az
igazságot. Borzasztóan élvezte a helyzetet.

A lábamat bámultam.

– Rajta! Ne kímélj!

– Pár napja késik a menzeszem. És tudod, eddig mindig pontos volt, huszonnyolc napra jött meg.
– Megsimogatta a hasát, ami tökéletesen lapos volt.

Összeszorult a gyomrom.
 – Terhes vagy?

– Azt hiszem. Igen.

Nem mertem megkérdezni tőle, hogy ki a gyerek apja. Tudtam, ha Dex, akkor Darcynak mindent
sikerült visszavennie tőlem, ami fontos volt a számomra.

– Megcsináltam egy tesztet. Pozitív lett.

– A pozitív azt jelenti, hogy terhes vagy?

– Igen. Két rózsaszínű vonal. Igen, terhes vagyok! Visszafojtott lélegzettel imádkoztam,
megpróbáltam üzletet kötni Istennel. Soha többé nem kérek tőled semmit, Uram, ha most…

– Ki az apa? – A kérdés valósággal betöltötte a szobát, ott lebegett fölöttünk, becsúszott a

szekrényajtó mögé is.

– Marcus.

Kifújtam a levegőt. Annyira megkönnyebbültem, hogy megszédültem.

– Biztos?

– Igen. Teljességgel. Dexszel az előző menzeszem óta nem voltunk együtt. Az meg már nagyon
régen volt.

– Tudja?

– Ki? Marcus?

– Igen. Marcus tudja már?

– Igen. Dex viszont nem. Még nem. Most már igen…

– Először veled akartam megbeszélni. Bólintottam, megpróbáltam felfogni a szavak értelmét.

– És? Most mit fogsz tenni?

– Ezt hogy érted?

– Megtartod?

– Igen. Meg akarom szülni. – Kis, körkörös mozdulatokkal simogatta a hasát. – Feleségül akarok
menni Marcushoz. Meg akarom szülni a gyermekét. Tudom, őrültségnek hangzik, de… Annyira jó
érzés!

– Biztos vagy benne, hogy Marcus meg akar nősülni?

– Igen.

– Szerinted Dex gyanít valamit? – halkan kérdeztem, hogy Dex ne hallja a kérdést meg a rá adott
választ.

– Nem. De őszintén? Szerintem érezte, milyen távol kerültünk egymástól. Valószínűleg ezért
lépett vissza. Tudod, azt mondta, már nem szeret… Biztos azért, mert úgy érezte, hogy elfordultam
tőle.

– Értem.

– Döbbenet, hogy milyen nyugodt vagy! Köszönöm, hogy nem utálsz!

– Igen… Nem utállak.

– Remélem, Dex is megérti majd. Mármint azt, hogy éppen Marcusszal… Talán gyűlölni fogja őt
egy kicsit, de… Dex racionális ember. Senki sem akarta megbántani öt. Egyszerűen csak megtörtént
a dolog.

Aztán, amikor már azt hittem, hogy a történet éppen olyan elegánsan és feszesen fog véget érni,
mint a Felnőtt játékokban az a bizonyos jelenet, észrevettem, hogy Darcy valahová a hátam mögé
bámul. Az arckifejezése láttán először arra gondoltam, Dex előlépett a rejtekhelyéről. De nem, az
ajtó még csukva volt. Ismét Darcyra néztem. Mögém meresztette a szemét, és olyan képet vágott,
mintha transzban lenne.

Aztán feltette a kérdést:

– Mit keres Dex órája az éjjeliszekrényeden? Követtem a tekintetét. Hát igen. Dex órája valóban
ott volt az éjjeliszekrényemen. Dexter karórája. Az én éjjeliszekrényemen. Ebből nincs menekvés.

Legalábbis nekem semmi értelmes nem jutott eszembe.

Megvontam a vállam, és azt dadogtam, hogy fogalmam sincs. Ha addig képes is voltam
viszonylag gyorsan gondolkodni és reagálni, abban a pillanatban lefagytam.

– Ó, az nem az ő órája – motyogtam. – Nekem is van egy olyanom… Angliában vettem. –

Remegett a hangom. Teljesen kikészültem, és nem tudtam tenni egyebet, mint várni, hogy lesújtson
rám a villám.

Darcy felugrott az ágyamról, és felkapta az éjjeliszekrényen lév ő órát. Megfordította, elolvasta a

hátlapjába vésett szöveget.

– „Szívem összes szeretetével: Darcy” – mondta, aztán színtiszta gyűlölettel nézett rám,
bemutatva azt, hogyan kellett volna reagálnom a Marcusszal kapcsolatos hírekre.

– Ez mi a szar? – kérdezte. Kemény, rideg kérdés volt. Összehúzta a szemét. – Ez mi a szar! –

sikoltotta újra, de már nem kérdezett, inkább kijelentett, vagyis nem kellett választ adnom.

Ahogy durván elfurakodott mellettem, és berontott a fürdőszobába, én is felálltam. Követtem.

Erőszakos mozdulattal félrerántotta a zuhanyfüggönyt, de nem talált mást, csak két avedás flakont,
egy rózsaszínű, egyszer használatos borotvát meg egy kiszáradt szappant.

Megpróbáltam kiagyalni valamilyen történetet. Dex átjött, hogy elmondja nekem, nem lesz
esküvő. Levette a karóráját, és szomorúan elolvasta a hátlapjába gravírozott szöveget. Nagyon
kiborult. Megvigasztaltam, aztán elment, egyedül akart lenni, valószínűleg a parkban sétál.
 Ám elkéstem a magyarázkodással. Már nem volt rá lehet őségem, mert Darcy hosszú, vékony ujjai
megmarkolták a szekrényem gombját.

– Darcy, ne! – mondtam, és a testtartásommal világossá tettem a számára, hogy a v őlegénye a

kettes számú ajtó mögött rejtőzik, ugyanis odaálltam a másik szekrény elé.

– Félre! – üvöltötte. – Tudom, hogy odabent van!

Félrehúzódtam. Mégis, mi mást tehettem volna? Darcynak igaza volt. Mindketten tudtuk, hogy
Dex odabent van.

Ahogy Darcy kinyitotta az ajtót, még abban reménykedtem, hogy Dexnek valahogy sikerült
kijutni a szekrényből, mit tudom én, esetleg lyukat vágott a hátuljába. Vagy esetleg kislisszolt,
amikor Darcyval a fürdőszobában voltam, vagy valamilyen csoda történt, mondjuk rájött, hogy van
egy titkos ajtó a szekrényben – valami olyasmi, mint a Narnia krónikáiban.

De nem. Dex ott volt a szekrényben. Ott kuporgott, éppen úgy, ahogy akkor, amikor rázártam az
ajtót. A farmerja és a pólója a kezében. Nem volt más rajta, csak egy csikós bokszeralsó.

Felnézett ránk, aztán felegyenesedett, kihúzta magát.

– Hazug disznó! – ordított rá Darcy, és a mutatóujjával mellbe bökte.

Dex megőrizte a nyugalmát. Darcyra ügyet se vetve beledugta az egyik lábát a nadrág egyik
szárába, aztán a másik lábát a másikba. A cipzár hangja elképesztően hangos volt.

– Hazudtál nekem!

– Most ugratsz? – kérdezte Dex, miközben belebújt a pólójába. A hangja halk volt és nyugodt. –
Tudod mit, Darcy? Baszódj meg!

Darcy elvörösödve folytatta az üvöltözést.

– Azt mondtad, nincs senkid! Közben pedig dugtad a legjobb barátnőmet!

– Darcy, Darcy, Darcy – ismételgettem a nevét, mint valami ócska lemez.

Ügyet se vetett rám, Dexet bámulta. Vártam, hogy Dex megvéd minket, hogy kiáll értünk, és
közli, hogy nem feküdtünk le egymással, hogy semmi sem történt köztünk egészen a mai napig,
amikor azért jött át, hogy vigaszt találjon. Nem ez történt.

– Mondd csak, Darcy, nem a bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfej ű? – kérdezte Dex még
mindig nyugodtan. – Te meg Marcus, mi? Gyereketek lesz? Azt hiszem, gratulálnom kellene.

Arra számítottam, hogy Darcy papolni kezd a h űségről, a szerelemről meg a barátságról; arra
számítottam, hogy megvádol minket, hogy mi kezdtük, mi csináltuk először, ám csak ránézett
Dexre, azután meg énrám, utána pedig közölte, hogy egész idő alatt tudta, és hogy mindkettőnket
gyűlöl. Gyűlöl és örökké gyűlölni fog. Az ajtóhoz ment.

– Ööö… Darcy? – szólt utána Dex.

 – Mi van? – mordult rá Darcy, de a tekintete még mindig reménykedő volt.

– Visszakaphatnám az órámat?

Darcy odavágta Dexnek a bizonyítékot. Nyilvánvaló volt, hogy sérülést akart okozni neki, de
rosszul célzott. Az óra nekicsapódott a falnak, lepattant róla, majd a padlón visszacsúszott a
lábához. Úgy, hogy a gravírozott hátlap volt felfelé.

Darcy ránézett az órára, azután meg rám.

– Ami pedig téged illet… Soha többé nem akarlak látni! Számomra meghaltál!

Becsapta az ajtót. Elment.

Huszonnégy
Darcy nem vesztegette az időt, haladéktalanul nekilátott, hogy szétkürtölje a világban a saját
verzióját. A jelek szerint Jóséval kezdte. Amikor néhány perccel a távozása után mi is kimentünk az
épületből, elhaladtunk a portás mellett, aki most érdekes módon nem vigyorgott. Bizonyára felfogta,
hogy nem sikerült elvégeznie azt a feladatot, amiért odaállították; felfogta, hogy ezért akár ki is
rúghatják. Aggodalmasan nézett ránk.

– Hello, Jósé! – mondtuk Dexszel egyszerre.

– Ööö… Igazán nagyon sajnálom, hogy feleresztettem a hölgyet – mondta Jósé. – Én… Nem
tudtam, hogy… Értik.

– Nem érdekes – feleltem. – Ne aggódjon, Jósé.

– Magára is rátámadt? – kérdezte Dex vidáman, mintha csak egy vicces kis hajba kapásról lenne
szó, nem pedig egy olyan eseményről, amelynek mindannyiunk életére hatása lesz.

Jósé úgy érezte, engedélyt kapott rá, hogy ismét mosolyogjon.

– Ööö… Hát igen, nekem is kijutott. He-he-he… De ne aggódjanak! – Felnevetett. – Egy szót sem
hiszek el abból, amit magukról mondott! Legalábbis a nagyját nem.

Úgy csapott bele Dex tenyerébe, mintha régi cimborák lennének. Talán menet közben azzá is
váltak.

Kikísértem Dexet a sarokra. Haza akart menni, hogy kimentse a cuccait, legalább annyit,
amennyit bele tud gyömöszölni a bőröndjébe. Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy Darcy a
„tépd szét égesd el” csajok közé tartozik, és talán már elő is vette az ollóját, talán már nekiesett Dex
ruhatárának.

– Visszajövök – mondta. – Amilyen hamar csak tudok. Bólintottam.

 – Biztos nem baj, ha most pár napig nálad maradok? Ezt a kérdést már harmadszor tette fel.

– Hát persze, hogy nem! Maradj, amíg jólesik – feleltem, és arra gondoltam, hogy most már
nemcsak akar engem, hanem szüksége is van rám. Jó érzés volt.

Egy-két pillanatig ott álltunk a sarkon, egymással szemben. Aztán Dex leintett egy taxit, és
lehajolt, hogy megcsókoljon. Gondolkodás nélkül elfordítottam a fejem, az arcomat tartottam oda
neki, de aztán eszembe jutott, hogy többé nem kell bujkálnunk. Felemeltem a fejem, és találkozott
az ajkunk. Fényes nappal, az utcán.

Félig-meddig sokkos állapotban tértem vissza a lakásomba. Úgy éreztem, valami ünnepélyes
dolgot kellene csinálnom. Esetleg beírhatnám a történteket a naplómba (amihez már hónapok óta
nem nyúltam hozzá, mert sosem bírtam rávenni magam, hogy beszámoljak Dexr ől – arra
gondoltam, ha valami történne velem, ebből a leírásból minden kiderülne), vagy táncolhatnák a
lakásomban, esetleg sírhatnék. Ám végül ezek helyett szokás szerint a hétköznapi tennivalókra
összpontosítottam. Lezuhanyoztam, kicsomagoltam, meglocsoltam a növényeimet, átnéztem a
postámat, kirángattam két ventilátort a szekrényből, beállítottam őket az ágyam mellé, és megettem
pár állott fügés müzliszeletet.

Dex egy órával később tért vissza, magával hozta valamennyi Hartmann bőröndjét (mindegyik
barna), meg a két Nike sporttáskáját (mindkettő fekete). Mindegyik csomag tele volt ruhákkal,
cipőkkel, papírokkal, tisztálkodószerekkel; látszott, hogy sebtében csomagolt össze mindent.
Néhány bekeretezett képet is hozott.

– Mentőakció végrehajtva – jelentette. – Darcy nem volt otthon.

A táskákra néztem.

– Hogy sikerült ilyen hamar összeszedned ennyi cuccot?

– Nem volt könnyű – törölgette a homlokát. A szürke póló teljesen átizzadt rajta.

– Az öltönyeidet felakaszthatod a szekrény elé – mondtam a dolog gyakorlati részére

koncentrálva. Még mindig nem bírtam felfogni a történteket, bár Dex jelenléte, meg az, hogy ott
volt a holmija, sokat segített ebben.

– Köszönöm. – Elővett néhány sötét öltönyt meg fehér inget, azután rám nézett. – Ne ijedj meg.
Nem áll szándékomban beköltözni.

– Nem ijedtem meg – mondtam, miközben elnéztem, ahogy felakasztja az öltönyöket. Ezt
mondtam, de igazság szerint egy kicsit tényleg megrémültem. Mi lesz most? Mi lesz ezután? Sosem
terveztem olyasmit, hogy összeköltözöm Dexszel; sosem fordult meg a fejemben, hogy ilyen
hirtelen fog véget érni a barátságom Darcyval, és hogy ilyen váratlanul fog megváltozni a helyzet. –
Egyszerűen csak nem tudom elhinni…

Dex átölelt.

– Mit nem tudsz elhinni?

– Semmit. De tényleg. Semmit. Minket. Lehunytam a szemem.

 Megcsörrent a telefonom. Összerezzentem.

– A francba! Szerinted ő az? – Szinte rettegtem Darcytól meg attól, hogy mit fog csinálni.

– Kétlem. Szerintem Marcusszal van. Felvettem a telefont.

– Igaz? – kérdezte anyám pánikba esve. – Igaz, amit most hallottam Mrs. Rhone-tól? Mondd,
hogy nem igaz, Rachel! Kérlek szépen, mondd azt, hogy nem igaz!

– Az attól függ, hogy mit hallottál. – Gondosan válogattam meg a szavakat, és közben hangtalanul
odasúgtam Dexnek, hogy az anyám hívott.

Dex elhúzta a száját, és úgy kapaszkodott a szófa karfájába, mintha arra készülne, hogy a
nappalimat pillanatokon belül telibe találja egy meteor.

– Azt mondta, hogy Dex lemondta az esküvőt.

– Így van.

– És hogy te valamilyen formában közel kerültél Dex-hez… Megmondtam neki, hogy itt valami
félreértésről van szó, de azt állította, így történt. Nagyon izgatott. Apáddal meg szóhoz sem tudunk
jutni!

– Anya, ez bonyolult ügy – mondtam, de éreztem, ezzel elismerem a vádakat.

– Rachel! Hogy lehettél képes ilyesmire? – Anyám hangját még sosem hallottam ennyire
csalódottnak. Úgy éreztem, hiába tanultam, dolgoztam oly hosszú id őn keresztül, hiába értem el
kiváló eredményeket, lehúzhatom az egészet a vécén. – Darcy a világon a legjobb barátn őd! Hogy
lehettél képes erre?

Közöltem anyámmal, hogy mielőtt ítélkezik, talán nem ártana, ha az én verziómat is

meghallgatná. Nem kell jogi egyetemet végezni ahhoz, hogy az ember tudja, mit jelent „az
ártatlanság vélelme”.

Azt felelte, hogy rendben, rajta, hallgatja. Magam el őtt láttam, ahogy a fejét csóválja, a
konyhában járkál magyarázatra várva, de sejtettem, bármit is mondanék, nem tudnám meggyőzni.

Túl dühös és zaklatott voltam ahhoz, hogy bármit mondjak neki. Hogy lehetett képes Darcy
pártjára állni, mielőtt tőlem is hallotta volna, mi történt?

– Most nem vagyok olyan hangulatban, hogy bármit megbeszéljek veled – mondtam, és még
hozzátettem: – Vagy apával. – Erre azért volt szükség, mert tudtam, anyám az apámat vetné be
végső fegyverként. Pontosan úgy, ahogy kiskoromban csinálta. Nálunk a „Csak várj, míg apád
hazajön!” fenyegetés, amitől a legtöbb gyerek retteg, nem egészen azt jelentette, mint másoknál.
Nálunk ez nem verést jelentett, hanem annak veszélyét, hogy elveszíthetem az „apuci tökéletes pici
lánya” pozíciómat. Apámtól egyetlen szigorú pillantás rosszabb volt, mint bármilyen más büntetés,
és ezzel az anyám is tisztában volt.

– Apád a garázsban van, és teljesen kikészült – mondta anyám. A hangja hol idegesen sipítozó
volt, hol meg végtelenül nyugodt. – Azt hiszem, akkor se tudna beszélni veled, ha ezt akarnád.
Mondd csak, miközben… azt tetted, gondoltál akár egyszer is Darcyra, dr. Rhone-ra vagy Mrs.
Rhone-ra?
 Amikor szerelmes lettem? Nem, egyszer sem! Ahogy bridzskluhodra vagy a harmadikos
tanáromra sem!

– Anya, ez nem a te életed. Nem apa élete… Nézd, most mennem kell.

Elköszöntem, és mielőtt anyám bármit mondhatott volna, letettem a kagylót. Arra gondoltam,
majd bánni fogja ezt a beszélgetést, ha megtudja, hogy Darcy valaki mástól terhes. Majd rájön ő is,
ha elvégzi azt a kis számítást, kivonja a megfelelő számú hónapot, és visszajut augusztushoz. Akkor
talán majd ismét telefonál, és bocsánatot kér, és talán idézi majd az egyik kedvenc mondását –
esetleg azt, hogy „Addig jár a korsó a kútra…”

Eszembe jutott, hogy felhívom Annalise-t, még miel őtt az a bizonyos jóakaróm beszél vele, de
aztán arra gondoltam, nem lenne célszerű, ha egy várandós kismamát terhelnék ezzel a történettel.

– Úgy látom, a hírek már eljutottak nyugatra – jegyezte meg Dex.

– El. Mrs. Rhone felhívta az anyámat.

– Marhaság! – mondta Dex. – Darcy terhes, méghozzá egy másik férfitól! Vajon ezt a hírt is
megosztotta a régi szomszédokkal?

– Valószínűleg nem.

– Szerinted felhívjam Mrs. Rhone-t?

– Ne… Maradjunk csendben, amíg minden kiderül. Kapják be!

– Igazad van – mondta, és a tenyerébe csapott az öklével. – Darcy! Elképesztő ez a nő!

– Tudom…

Hallgattunk. Kényelmetlenül éreztem magam. Aggódni kezdtem, hogy esetleg mégis van valami
Ethan elméletében, mármint abban, hogy csupán azt akartam elérni, hogy Dex legyőzze nekem
Darcyt. Most, hogy megkaptam őt, hirtelen nem tudtam, mit kezdjek vele, de aztán az idegesség
hullámzó, vibráló rétegei alatt felismertem azt a semmi mással össze nem téveszthet ő érzést, amit
szerelemnek neveznek. Sejtettem, hogy csak némi időre van szükségünk, és visszatérünk a rendes
kerékvágásba. Ez persze ironikus volt, mert kettőnk számára ilyesmi sosem létezett.

– Rendeljünk vacsorát? – törte meg a csendet Dex.

– Nem igazán vagyok éhes. Azt hiszem, inkább aludnék – mondtam, pedig még csak nyolc óra
volt. – Érzem az időeltolódást is… Meg túl nagy a hőség ahhoz, hogy egyek.

Szerintem pontosan tudta, hogy valójában miért nem bírok enni.

– Én sem vagyok éhes – mondta.

Elnéztem, ahogy a cuccait rendezgeti, és el őszedi a borotválkozókészletét. Miközben fogat

mostam, ő lezuhanyozott. Bezártam az ajtót, lefeküdtem. Az agyam lázasan dolgozott, megpróbált
valamilyen világos üzenetet küldeni a szívemnek. Utáltam ezt az állapotot, hogy egyszerre annyi
mindent éreztem, de közben mégsem tudtam kategorizálni a domináns érzéseimet. Most
leginkább… boldog vagyok? Vagy szomorú? Esetleg rémült? Fogalmam sem volt. Ethanre
gondoltam, meg arra, hogy menynyire meglepődne. A gerinctelen Dex ezek szerint mégsem annyira
gerinctelen.

Eszembe jutott James. Talán éppen akkor csókolóztam vele, amikor Dex azon ügyködött, hogy
velem lehessen. Bűntudatot kellene éreznem emiatt? El kellene mondanom Dexnek?

Aztán négyünkre gondoltam. Marcus nem volt lojális Dexhez. Én nem voltam lojális Darcyhoz.
Dex nem volt lojális Darcyhoz. Darcy volt az egyetlen, aki egyszerre két emberrel is csinált valamit.
Velem, meg Dexszel. Ő volt az egyetlen, aki kétszeres hűtlenséget követett el. Eszembe jutott a
képzeletbeli esküdtszékem, meg az a lány, a sarokban. Diadalmasan körbenézett, és odavetette a
Chanel kosztümös nőnek: „Én megmondtam!”

Dex ledobta magáról a törülközőjét, felvett egy fehér alsónadrágot, elindult felém. Az ágy mellé
állt. Átcsúsztam az ő oldalára. Arra gondoltam, talán oldalt cserélhetnénk – esetleg így
jelezhetnénk, hogy megváltozott, legitimizálódott a kapcsolatunk.

Lekapcsolta a lámpát, megkeresett a takaró alatt. Átölelt. Kétszer megcsókolta a fülemet, de

ezután egyikünk sem kezdeményezett. A történtek talán őt is éppúgy letaglózták, mint engem.

– Jó éjszakát, Dex – mondtam.

– Jó éjszakát, Rachel.

Hosszú ideig hallgattam Dex légzését. Amikor már azt hittem, hogy elaludt, halkan kimondtam a
nevét.

– Igen? – Még ébren volt.

– Jól vagy?

– Persze… És te?

– Persze.

Aztán hallottam, hogy valami furcsa hangot ad ki. Először arra gondoltam, hogy sír, aztán
megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy nevet.

– Mi az?

– „Ez nem az ö órája… Angliában vettem” – utánozta a hangomat, és még hangosabban nevetett.

Elmosolyodtam.

– Nem jutott más az eszembe!

– Sejtettem.

– Te hagytad az éjjeliszekrényen!

– Tudom… A francba. Akkor jutott eszembe, amikor beengedted a lakásba azt a n őt. Abban
reménykedtem, esetleg nem veszi észre. Aztán meghallottam, mit kérdez… És vártam, hogy
előállsz valami jó kis magyarázattal. „Angliában vettem…” Hát nem ilyesmire számítottam. Aztán
már csak csóváltam a fejem a sötétben. Kiborult a bili, kész.

– Talán így a legjobb. Most minden kiderült. Darcy előbb-utóbb úgyis rájött volna.

Arra gondoltam, hogy „utóbb” talán jobb lett volna, mint a mai napon. És ki tudja? Lehet, hogy
Darcy sosem tudta volna meg, hogy mi történt ezen a nyáron, amikor még – elvileg – Dexszel volt.

– Biztosan. Na mindegy. Egy eljegyzés, két barátság… finito – mondta.

Kíváncsi lettem volna, melyik miatt szomorúbb. Reméltem, hogy Marcust jobban sajnálja.

– Akkor most már nem lesztek barátok Marcusszal? Felsóhajtott, megigazította a párnáját.

– Hát, kétlem, hogy mostanában elmegyünk sörözni.

– Sajnálod?

– Mi értelme lenne sajnálkozni? – kérdezte. – Itt vagyunk, ez történt, kész.

Szerettem volna elmondani neki, hogy szeretem, de aztán arra gondoltam, ezzel várhatok
másnapig. Vagy esetleg az utána következő napig…

Tizenkét órával később éppen Hillary irodája felé tartottam, amikor Les lecsapott rám a folyosón.

– Helyes. Visszajött. Beszélnünk kell!

Igen, nagyon kellemes vakációm volt. Köszönöm, hogy megkérdezte.

– Most?

– Igen, most. Jöjjön be az irodámba. Pronto!

Szerettem volna felvilágosítani, hogy normális emberek legfeljebb csak akkor használják a
„prontó”-t, amikor hülyéskednek vagy szókirakóst játszanak, de inkább hallgattam.

– Hozok egy jegyzetfüzetet – mondtam, és arra gondoltam, ennyit arról, hogy folytatom a régi
rutinomat.

Pár perccel később már az irodájában, abban a hagymaszagú szobában ültem, és szorgosan
jegyzeteltem a három új munkámmal kapcsolatos instrukciókat. Mind a három időigényes,
agyzsibbasztó, kezdőknek való kutatási feladat volt, amiket még nevetségesebbé tettek a találomra
kijelölt határidők. Ez volt a büntetés, amit a vakációm miatt kaptam. Les agresszíven, parancsoló
hangnemben beszélt velem; a hangsúlya mindig fenyegetővé vált, amikor fel mertem tenni
valamilyen kérdést. Ahogy elnéztem azt a hatalmas dudaorrát, arra gondoltam, hogy erre nekem
nincs szükségem. Eszembe jutott, milyen szabadnak éreztem magam Londonban, távol ettől a
helytől. Eljátszottam a gondolattal, hogy felmondok, szerzek egy másik munkát, talán itt, New
Yorkban, vagy esetleg Dexszel együtt átköltözöm Londonba. Ezt a három feladatot végezze el más.
Vagy Les. Legszívesebben felálltam és faképnél hagytam volna. Kifelé menet azért közöltem volna
vele, mit gondolok róla, és felhívtam volna a figyelmét arra, hogy igazán kezdhetne már valami az
orrszőrével.
 Miután egy órán keresztül raboskodtam (Les közben három hosszú telefonbeszélgetést is
lebonyolított), kiszabadultam az irodájából. Egyenesen Hillary szobájába mentem, ami olyan volt,
mint valami háborús övezet. Még a szokásosnál is szörny űbb kép fogadott; a padlót szó szerint
beborították az iratok, a székeken és az asztalon dossziék, kimutatások, régi újságok tornyosultak.

Hillary felém fordult a székében.

– Szia! Ülj le! Mesélj, milyen volt az út?

– Hová üljek?

– Ó! Csak dobd le azt a vackot valahová… Szóval? Milyen volt Anglia? Hogy vagy?

– Nos. Lássuk csak – mondtam, miközben helyet csináltam magamnak az egyik széken. – Anglia
szuper volt. Ami Dex elfelejtését illeti: sikerült elérnem némi eredményt, de… Aztán tegnap este
hazajöttem, és megtudtam, hogy Dex lemondta az esküvőt.

Hillary csodálkozva nézett rám.

– Lemondta? Biztos?

Elmeséltem neki az egész sztorit. Itta a szavaimat, és a végén olyan képet vágott, mint azok a
gyanútlan pasasok, akik kinyitják a lakásuk ajtaját, és Ed McMahont [14], egy marha nagy csekket
meg egy tévés stábot látnak maguk el őtt. A szemére szorította a kezét, nevetett, a fejét csóválta,
aztán kikászálódott az asztala mögül, és átölelt. Nem lepett meg a reakciója. Nem vártam el t őle,
hogy foglalkozzon az apró részletekkel, például azzal, hogy Darcyval már nem vagyunk barátok,
hogy a szüleim idegesek, és hogy az árulásom híre a fénynél is gyorsabban jutott el Indianába.

– Nos, ez csodálatos, tényleg csodálatos! Tartozom Dexnek egy bocsánatkéréssel. A francba! Azt
hiszem, már leírtam őt, besoroltam a szoknyavadász szépfiúk közé.

– Ő nem ilyen…

– Most már én is látom, és örülök neki. Örülök, hogy így alakult.

Elmosolyodtam.

– És itt mi történt?

– Ó, nem sok. A szokásos szarakodás… Juliannel megvolt az első nagy balhénk.

– Tessék? Miért? Megvonta a vállát.

– Összevitáztunk, aztán elfajult a dolog.

– Min kaptatok össze?

– Hosszú történet… A lényeg az, hogy van nekünk ez a „teljes nyíltság” szabályunk. Nincsenek
titkok, meg a többi.

– Titkok? Mármint a múltatokkal kapcsolatban?

 – Igen. Meg bármivel kapcsolatban. Szóval az egyik partin beszélgetett egy lánnyal, aztán
bemutatott neki. Aztán hármasban elkezdtünk beszélgetni. Csak úgy, mindenfélér ől. És valamivel
később megkérdeztem tőle, honnan ismeri a csajt. Elmesélte, hogy két nyárral ezelőtt ismerte
meg… És ez volt a baj. Hülyéskedni kezdtem, megkérdeztem tőle, lefeküdtek-e. Ő meg csak
nézett… Igen, lefeküdtek!

Nem is próbáltam elrejteni a mosolyomat.

– Dühös lettél rá egy régi barátnője miatt?

– Nem. Azért lettem dühös rá, mert meg kellett kérdeznem t őle, hogy lefeküdtek-e. Ezt rögtön
közölnie kellett volna! Amit tett, azzal megszegte a megállapodásunkat. Természetesen aggódni
kezdtem, hogy tényleg olyan őszinte-e, amilyennek látszik.

Megcsóváltam a fejem.

– Félelmetes vagy! Makacs.

– Ő is… Már majdnem huszonnégy órája, hogy nem beszéltünk egymással.

– Hill! Ne csináld már, fel kell hívnod!

– Soha. Neki sem tört el az ujja.

Bátor szavak, merész kiállás, mégis sebezhet őnek láttam őt. A tekintete elárulta, mit érez
valójában.

– Szerintem fel kellene hívnod – mondtam. – Ostobaság ezt játszani.

– Talán az. Nem tudom… De talán mégsem vagyunk olyan tökéletesek egymás számára, mint
először gondoltam.

– Egyetlen veszekedés miatt? Megvonta a vállát.

– Hillary, szerintem te most túlreagálod a dolgot. Vedd fel a telefont, és szépen hívd fel!

– Soha – mondta, de abból, ahogy a telefonra villant a szeme, láttam, hogy kezd gyengülni.

Arra gondoltam, hogy amikor szerelmesek vagyunk, id őnként le kell nyelnünk a büszkeségünket,
időnként viszont éppen azért kell küzdenünk, hogy megmaradjon a büszkeségünk. Az egyensúly a
lényeg. Amikor egy kapcsolat rendben van, akkor rátalálunk az egyensúlyra. Biztosra vettem, hogy
Hillary és Julián rá fog találni.

Amikor visszamentem az irodámba, felhívtam a másik személyt, akit feltétel nélküli

szövetségesemnek nevezhettem. Tudtam, hogy Ethan érezni fogja a helyzet bonyolultságát. Talán
azért, mert ő jobban ismerte Darcyt, mint Hillary. Bizonyos értelemben véve jobban is megértette
öt, mint például én.

Egyszer sem szakított félbe, amikor elmondtam neki a történetet.

– Szóval te gyanítottad, hogy ez lesz? Amikor Dex felhívott, és megkérdezte t őled, melyik géppel
jövök? – kérdeztem, miután befejeztem.

– Reménykedtem… Ezért adtam meg neki az infót. De nem tettem fel neki kérdéseket. Csak
drukkoltam.

– Reménykedtél? Tényleg? Azt hittem, nem kedveled Dexet.

– Ó, nekem csak az nem tetszett, hogy egész nyáron hülyített téged. Most már kedvelem.
Tulajdonképpen… Csodálom őt. Nem a legkönnyebb utat választotta, és nem próbált menekülni.
Ezért tiszteletet érdemel. Rengeteg ember van, aki belesodródik az esküvőbe, aki hagyja, hogy
magával ragadja az általános ujjongás. Dex kiállt magáért. Ezért tisztelem. De komolyan.

– Örülök, hogy ő vetett véget az egésznek, és nem Darcy kényszerítette rá a döntésre, miután
felfedezte a terhességét. Akkor mindig azon járt volna az agyam, hogy nem vagyok más, csak
Darcy-pótlék.

– És most? Most mit érzel vele kapcsolatosan? Tudtam, hogy Darcyra gondol.

Elmondtam, hogy természetesen boldog vagyok, de azért lesújt, hogy elvesztettem Darcyt, hogy
kénytelen vagyok szembenézni a ténnyel: többé nem az életem része. Bár, igazság szerint, még fel
sem fogtam igazán, ez mit jelent.

– Hát, ez nem olyan tündérmesés befejezés, igaz? –kérdeztem.

– Nem. De sosem olyan.

– Minden annyira gyorsan történt! Az egyik percben még azt gondoltam, hogy szombaton
esküvőre megyek, aztán arra eszméltem, hogy hopp, nem lesz esküvő, én Dexszel vagyok Darcy
meg Marcusszal, Darcy ráadásul terhes. Ő rület, nem?

– El sem tudom hinni, hogy terhes… A francba! Az a lány! – mondta Ethan nem kevés
csodálkozással.

– Értem, mire gondolsz.

– Mellette nem unatkozhat az ember.

– Tudom… Azt hiszem, emiatt fog hiányozni a legjobban.

– Igen. Hát… Talán még találkoztok.

– Talán.

Megköszörülte a torkát.

– Bár kétlem.

– Én is.

– Szóval Marcus és Darcy. – Füttyentett. – Érdekes fordulat.

– Az. Nekem mondod? De most már… így utólag összeáll a kép. Darcy mindig azért nyafogott,
hogy Dex túl sokat dolgozik. Marcus pedig éppen Dex ellentéte. Legalábbis ebben.

– És te inkább Dexre hasonlítasz.

– Igen. Ennyit az „ellentétek vonzzák egymást” elméletről.

– Hát, szerintem minden a lehető legjobban alakult. Mindenki számára. Kivéve Jamest. Ő le lesz
sújtva.

– Igen. Sajnálom.

– És persze egy kicsit csalódott is vagyok.

– Miért?

– Abban reménykedtem, hogy átköltözöl ide.

– Ki tudja? Talán megteszem.

– És otthagyod Dexet?

– Velem jöhet…

– Szerinted megtenné?

– Talán.

Talán eléggé szeret ahhoz, hogy bárhová kövessen.

Letettem a telefont, és nekiláttam a munkámnak, kikerestem a vonatkozó ügyeket. Közben újra és

újra megnéztem, jött-e e-mailem, és vártam, hogy megszólaljon a telefon. El őször azt hittem, Dex
hívását várom, de miután beszéltem vele, még mindig megmaradt bennem az a furcsa üresség, az a
fájdalom. Aztán rájöttem, hogy Darcyról szeretnék hallani végre valamit. Az ő hívásában
reménykedtem. Nem érdekelt volna, hogy üvöltözik, hogy leszid, hogy káromkodik; szerettem
volna, hogy beszélgessen, valamilyen módon kommunikáljon velem.

A telefon nem szólalt meg.

Átdolgoztam az ebédidőmet.

Négy óra körül végül befutott egy hívás.

– Rachel? – kiáltotta Claire. A szememet forgattam.

– Szia, Claire.

– Mi a fene folyik itt? – kérdezte, pedig tudtam, hogy minden apró részletet ismer. Tudtam, hogy
Darcy beszélte rá, hívjon fel engem. Arra gondoltam, talán Darcy is hallja, amit mondok. Hát igen.
Ez színtiszta, klasszikusan Darcy-féle megoldás volt. Eszembe jutott, hogy a középsuliban
hányszor, de hányszor vett rá engem vagy Annalise-t ilyen feladatok elvégzésére.

Nem kaptam be a csalit. Gyorsan elmondtam Claire-nek, hogy harminc percen belül a bíróságon
kell lennem, most nincs időm arra, hogy megbeszéljem vele a helyzetet.

– Oké… – Ereztem, csalódást okoztam neki azzal, hogy látszólag közömbös vagyok. – Hívj
vissza, amikor teheted…

Addig azért ne tartsd vissza lélegzetedet!

– Iszonyúan sajnállak titeket! Olyan hosszú ideig voltatok barátn ők… – A hangját valósággal
átitatta a hamis empátia. Valószínűleg élvezte, hogy már ő volt Darcy legjobb barátnője. Magam elé
képzeltem őket, ahogy a nyakukba akasztják az öri-bari nyakláncot. Ha valaki visszahozza a divatba
azt a hülyeséget, hát biztos, hogy Darcy és Claire lesz az.

– Aha. – Nem árultam el magam. Tudtam, amiatt, hogy összevesztünk Darcyval, Claire-t is
elvesztem, de őt sajnáltam a legkevésbé. Legalább már nem kellett eljátszanom, hogy kedvelem.

Szerda este, három nappal az összecsapás után. Dexszel az ágyban feküdtünk, amikor megszólalt
a telefon. Rögtön arra gondoltam, Darcy hív. Szerettem volna, ha ő keres, ugyanakkor rettegem is a
hívásától. Attól a hívástól, ami talán sosem fog befutni…

Idegesen szóltam bele a kagylóba.

– Halló?

– Szia, Rachel.

Annalise volt az. Fáradtnak tűnt a hangja. Először azt hittem, azért, mert Darcy őt is belerángatta a
történetünkbe. Felkészültem egy óvatos, visszafogott, Annalise-stílusú kioktatásra, de aztán
meghallottam a háttérből érkező gyereksírást.

– Kislány – mondta Annalise. – Kislányunk született!

Darcynak igaza volt! Ez volt az els ő gondolatom, mielőtt elérzékenyültem. A hír óriási hatást
gyakorolt rám. A barátnőm anya lett!

– Gratulálok! Mikor?

– Két órával ezelőtt. Nyolc negyvenkettőkor. Három és fél kiló.

– Hogy hívják?

– Hannah Jane… Jane utánad és Darcy után. Annalise barátsága és a második keresztnevünk volt
az, amin még mindig osztoztunk Darcyval.

– Annalise, ez annyira… megható! – mondtam. – Nem is említetted, hogy a Jane is szóba került a
névválasztáskor.

– Meglepetésnek szántam.

– Hannah Jane. Gyönyörű név.

– Ő is gyönyörű.
 – Milyen? Rád hasonlít?

– Nem is tudom. Anyám azt mondja, hogy éppen olyan, mint én voltam, de szerintem Greg orrát
és lábát örökölte.

– Már alig várom, hogy lássam!

– Mikor jössz?

– Hamarosan. Megígérem.

Egy pillanatig azt hittem, Darcy esetleg mégsem avatta be Annalise-t a botrányunkba. Tévedtem.

– Rachel, neked és Darcynak ki kell békülnötök. Tegnap este felhívott. Már hívni akartalak, de
rögtön azután, hogy beszéltem vele, elfolyt a magzatvíz.

Nem indul be a szülés? Majd Darcy elintézi!

– Bármi is történt… Még helyre lehet hozni, igaz? –kérdezte.

Meg akartam kérdezni tőle, hogy mit tud, Darcy mit mondott neki, de nem akartam én is olyanná
válni, mint ő. Ez az időpont nem igazán volt alkalmas arra, hogy tovább játsszuk a
szappanoperánkat.

– Jól van – mondtam. – Emiatt ne aggódj… Most sokkal fontosabb dolgod van. Gyermeked
született!

– Igen!

– Valakinek az édesanyja lettél!

– Tudom… És ez nagyon jó érzés.

– Darcynak már mondtad?

– Még nem. Most fogom felhívni…

Átvillant az agyamon, ha Darcy megtudja, hogy Annalise el őször engem hívott, még dühösebb
lesz.

– Igen, tudom, hogy rengeteg hívást kell lebonyolítanod. Add át Gregnek a gratulációmat. Szül ők
lettetek… Annyira boldog vagyok!

– Köszönöm, Rachel.

– Szeretlek, Annalise. – A szememet elfutotta a könny.

– Én is szeretlek, Rachel.

Letettem a telefont, és valami olyan érzés áradt szét bennem, amit nem igazán értettem. Tudtam,
hogy előbb-utóbb világra jön a baba, mégis óriási hatást gyakorolt rám, hogy valóban megtörtént a
dolog. Annalise anya lett. Van egy kislánya. Ez volt az a pillanat, amiről vele és Darcyval
beszélgettünk, amikor még gyerekek voltunk. Hamarosan Darcynak is gyermeke születik, de t őle
még egy telefont sem fogok kapni. Másodkézből szerzek majd róla tudomást. Ennek nem így
kellene lennie! Annalise gyermekének születése valahogy még tragikusabbá tette a Darcyval való
szakításunkat. Még soha, egyetlen jó hírt sem éreztem ennyire keserédesnek.

– Annalise-nek megszületett a gyermeke? – kérdezte Dex, amikor visszafeküdtem az ágyba.

– Igen. Kislány… Hannah Jane – feleltem, aztán sírva fakadtam. El őször sírtam Dex előtt. Ez
olyan típusú sírás volt, amikor az embernek felpuffad, nedvessé és csúnyává válik az arca, amikor
nem kap levegőt az orrán keresztül, amikor úgy érzi, hogy valami iszonyatos nyomás keletkezik a
fejében. Tisztában voltam vele, ha nem hagyom abba, reggel szörnyű migrénem lesz, mégsem
bírtam befejezni. Elfordultam Dextől, és zokogtam.

Ő szorosan átölelt, és vigasztaló hangokat hallatott, de nem kérdezte meg, hogy valójában miért
sírok. Talán azért nem, mert pontosan tudta. Talán azért nem, mert megértette: ilyenkor nem szabad
kérdéseket feltenni. Bármi is volt az oka, emiatt még jobban szerettem. Hagytam, hogy
megcsókoljon. Visszacsókoltam. Aztán szeretkeztünk. Először a Darcy nélküli korszakban.

Huszonöt
Másnap Darcy végre kapcsolatba lépett Dexszel. Dex azonnal felhívott, és közölte velem a
fejleményt.

Óriási dobbant a szívem. Még mindig rettegtem attól, hogy Darcy valahogy visszaszerzi Dexet,
megszünteti a terhességét, meggondolja magát, átírja a történetet.

– Hogy történt? – kérdeztem. – Mindent mondj el! Dex összefoglalta a beszélgetésüket,

pontosabban:

Darcy követeléseit. Hét napon belül el kell hoznia a lakásukban maradt holmiját – csak napközben
mehet oda –, különben Darcy mindent kihajít. A kulcsait le kell adnia. A bútorok maradnak, kivéve
az asztalt, aminek a megvásárlására állítólag Dex „kényszerítette rá” Darcyt, az öltöz ő-asztalt, amit
Dex vitt be „ebbe a párkapcsolatnak csúfolt ostobaságba”, meg a Dexter anyjától kapott „ocsmány
lámpákat”. Ezeket Dexnek el kell szállítania. Ezen kívül Dex köteles kifizetni Darcy szüleinek az
esküvői ruha árát, köteles megtéríteni az esküvővel kapcsolatos egyéb költségeket. Az összeg
nagyjából ötvenezer dollárt tett ki. Az esküvői ajándékok visszaküldését Darcy vállalta magára.
Még közölte, hogy a gyémántgyűrűt – amit Dex a szakításuk előtt néhány nappal pótolt –
természetesen megtartja. Megvártam, hogy Dex befejezze, majd megkérdeztem:

– Eléggé szigorú feltételek, nem gondolod?

– Szerintem is.

– A költségeken meg kellene osztoznotok – mondtam. – Elvégre valaki mástól terhes!

 – Hogy is van ez?

– A gyűrű pedig a tiéd – mondtam. – A New Yorkban érvényes törvények szerint. Még össze sem
házasodtatok. Darcy csak akkor kapta volna meg véglegesen a gyűrűt, ha sor kerül az esküvőre.

– A gyűrű nem érdekel. Nem érdemes harcolni érte.

– És mi a helyzet a lakással? Először te laktál benne.

– Tudom… De már nem akarom visszakapni. A bútorokat se – mondta.

Örültem, hogy így érez. El sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer meglátogatom őt – Darcy
régi lakásában.

– Van már ötleted, hova költözöl?

– Veled fogok élni.

– Tényleg?

– Csak vicc volt, Rach… Ezzel még várhatunk egy keveset.

Felnevettem. – Ó… Rendben.

Egy kicsit csalódott voltam, de közben megkönnyebbültem. Úgy éreztem, azonnal össze tudnék
költözni Dexszel, de aztán arra gondoltam, okosabb lesz el őtte mindent rendbe tenni. Nem volt
okunk a kapkodásra.

– Ma reggel már telefonáltam pár helyre… Az East Enden találtam egy egyszobást. Lehet, hogy
ráugrom.

Ugorj rá! Ahogy velem tetted.

– Darcy egyedül hogy fogja kifizetni a bérleti költséget? – kérdeztem inkább kíváncsian, mint
aggodalmasan. Persze aggódtam a sorsa miatt, őszintén érdekelt, hogyan fog boldogulni, mi lesz
majd vele és a gyermekével. Olyan hosszú ideig törődtem vele, hogy egyszerűen nem tudtam
átállítani magam „nem foglalkozom Darcyval” üzemmódba.

– Talán Marcus beköltözik hozzá – mondta Dex.

– Gondolod?

– Gyerekük lesz.

– Igaz. De szerinted össze fognak házasodni? – kérdeztem.

– Fogalmam sincs. De nem is érdekel.

– Mostanában nem hallottál Marcusról?

– Nem. És te?
 – Én sem.

– Nem hiszem, hogy bejelentkezik.

– Felhívod?

– Talán. Majd. Egyszer. Most semmiképpen sem.

– Hmm. – Arra gondoltam, hogy egy nap majd én is felhívom Darcyt. Talán. Bár ez még arrébb
van. – Szóval? Ennyi volt a beszélgetésed Darcyval? Engem nem említett meg?

– Nem. Teljesen ledöbbentett. Iszonyúan visszafogott volt. Biztos sokat készült erre a
beszélgetésre.

– Felejtsd el. A visszafogottság nem Darcy stílusa.

– De elég már belőle! – mondta Dex. – Felejtsük el egy kis időre.

– Ha te megteszed, én is – mondtam.

– Szóval? Mit akarsz csinálni ma este? – kérdezte. –Szerintem normális id őben le tudok lépni
innen. Te hogy állsz az idővel?

Öt óra volt, még legalább négyórányi munkám maradt, de közöltem Dexszel, bármikor elmehetek.

– Találkozzunk mondjuk… nyolckor?

– Rendben. Hol?

– Vacsorázzunk együtt. Nálad. Ilyet még sosem csináltunk.

– Oké, de… Nem tudok főzni – vallottam be.

– De igen. Tudsz.

– Nem, tényleg nem!

– A főzés egyszerű dolog – mondta. – Elkezded, aztán menet közben rájössz, hogy kell.

Elmosolyodtam.

– Ehhez értek.

Végül is, az utóbbi időben nagyjából ezt csináltam.

Egy órával később kiléptem az irodámból. Az sem érdekelt, összefutok-e Lesszel. Beszálltam a
liftbe, lementem az előtérbe, aztán két mozgólépcsőn le a Grand Central Stationre. Egy pillanatra
megálltam, hogy megcsodáljam azt a fantasztikus csarnokot. Ismerős volt, nap mint nap ott mentem
el mellette vagy előtte, de hiába, mert eddig valahogy elkerülte a figyelmemet a szépsége.
Szemügyre vettem a csarnok két oldalán lévő márványlépcsőket, a boltíves ablakokat, a drámaian
fehér oszlopokat és a hihetetlenül magas, türkizkék mennyezetet, amire csillagjegyeket festettek.
Elnéztem az embereket, ahogy különböző irányokba siettek, ahogy a külvárosokba induló vonatok
és a New York különböző részeit összekapcsoló metró irányába haladtak. Felpillantottam a terminál
közepén lévő órára, megcsodáltam a díszes számlapot.

Hat óra. Pontban hat.

Korán van még.

Lassan elindultam a Grand Central piac irányába. Hillary-vel gyakran átmentünk a standok között,
időnként vettünk pár csokigolyót a Starbucks kávénkhoz, ám ezen az estén sokkal nagyobb feladat
várt rám. Egyik standtól a másikig mentem, és finomságokat vásároltam: kemény és lágy sajtot,
frissen sütött kenyeret. Szicíliai zöld olajbogyót, olasz petrezselymet, friss oregánót, egy tökéletes
Vidalia hagymát, fokhagymát, olajat és fűszereket, spagettit, piros, zöld és sárga paprikát, egy üveg
drága chardonnay-t, két pompás süteményt. A Lexington felöli kijáraton hagytam el a csarnokot. Az
ingázók loholó tömegében elhaladtam néhány taxi mellett. A zacskóim nagyon nehezek voltak, de
ez sem érdekelt. Ezúttal nem jogszabálygyűjteményekkel teletömött irattáskát cipeltem, hanem
vacsorát. Dexnek és magamnak.

Amikor beléptem a kapunkon, szóltam Jósénak, hogy engedje fel Dexet.

– Miatta többé nem kell felszólnia.

Jósé rám kacsintott, és megnyomta a lift hívógombját.

– Értem. Szóval komoly a dolog! Ez jó!

– Ez jó – visszhangoztam mosolyogva.

Egy perccel később már a konyhapultra pakolt zöldségeket rendezgettem. A lakásomban még
sosem volt ennyi ennivaló. A bort betettem a hűtőbe, feltettem valami klasszikus zenét, és
előkerestem azt a szakácskönyvet, amit legalább négy éve, az anyámtól kaptam karácsonyra.
Korábban még sosem használtam. Lapozgatni kezdtem, és találtam egy olyan saláta- meg
tésztareceptet, amit el lehetett készíteni a többé-kevésbé találomra összevásárolt alapanyagokból.
Kerestem egy kötényt – ezt is ajándékba kaptam, még ezt sem használtam –, és nekiálltam hámozni,
darabolni, sütni-főzni. Időnként belelestem a könyvbe, de nem tartottam be pontosan minden
utasítást. Bazsalikom helyett petrezselymet használtam, a kapribogyót kihagytam. Sejtettem, hogy a
vacsora nem lesz tökéletes, de már megtanultam: nem a tökéletesség számít. Valójában éppen ez az,
ami elpusztíthatja az embert, ha túlságosan közel engedi magához.

Átöltöztem, egy rózsaszín virághímzéses, fehér kartonruhát vettem fel. Megterítettem az asztalt,
és feltettem forrni a vizet a tésztának. Meggyújtottam a gyertyákat, felbontottam egy palack
chardonnay-t, kitöltöttem a két pohárba, belekortyoltam a sajátomba. Az órámra néztem. Még
maradt tíz percem. Tíz perc arra, hogy leüljek, és eltöprengjek új életemen, meg azon, hogy milyen
érzés Dex hivatalos, egyetlen szerelmének lenni. Leültem a szófámra, lehunytam a szemem,
mélyeket lélegeztem. Jó illat és gyönyörű, tiszta hangok töltötték be a lakást. Béke és nyugalom
áradt szét bennem, ahogy megértettem, nincsenek bennem negatív érzések. Nem voltam féltékeny.
Nem aggódtam. Nem féltem. Nem voltam magányos.

Csak ekkor értettem meg, hogy amit érzek, az lehet a valódi boldogság. Az öröm. Az elmúlt
néhány napban, amikor úgy éreztem, hogy ez az érzés motoszkál a szívemben, mindig eszembe
jutott, hogy a boldogság kulcsát nem egy férfiban kell megtalálni. Egy független, er ős nőnek
egyedül is teljesnek és egésznek kell éreznie magát. Ez biztosan így van. Arra gondoltam, Dex
nélkül is elégedett emberként tudtam volna élni, de az igazság az, hogy vele valahogy sokkal
szabadabb voltam, mint szingliként. Vele sokkal inkább önmagamnak éreztem magam, mint
nélküle. Talán ezt teszi a valódi szerelem.

És igen, szerettem Dexet. Kezdettől fogva szerettem, már az egyetemen is, amikor bemeséltem
magamnak, hogy nem az esetem. Szerettem az intelligenciáját, az érzékenységét, a bátorságát.
Szerettem, ahogy volt, feltétel és fenntartások nélkül. Eléggé szerettem ahhoz, hogy vállaljam a
kockázatokat, hogy feláldozzak érte egy barátságot. Eléggé szerettem ahhoz, hogy elfogadjam a
saját boldogságomat, és használjam – arra használjam, hogy őt is boldoggá tegyem. Kopogtak.

Felálltam, hogy ajtót nyissak. Készen álltam.

Huszonhat
Szombat volt. Az a szombat, amelyen Darcynak és Dexnek össze kellett volna házasodnia.
Dexszel a 7B bárban üldögéltünk, ott, ahol a harmincadik szülinapom el őestéjén, ott, ahol minden
elkezdődött. Ugyanabban a bokszban ültünk. Az én ötletem volt, hogy eljöjjünk ide. Viccesen
javasoltam, de igazság szerint nagyon fontosnak tartottam, hogy visszatérjünk oda, és esetleg újra
érezzem azt, amit akkor, mielőtt az egész elkezdődött. Meg akartam kérdezni Dextől, hogy neki
egyáltalán van-e kedve itt lenni, de aztán inkább elmondtam egy Lesszel kapcsolatos sztorit – azt,
amikor nekem esett a folyosón, hogy egy ügyvázlatban nem tüntettem fel, hogy az idézett szöveg a
hivatkozott anyagok melyik oldalán találhatók.

– Abból, amit elmondtál, a főnököd szánalmas fickó… Nem tudnál mással dolgozni?

– Nem. A személyes rabszolgája vagyok. Teljes mértékben igényt tart az id őmre, és a cég többi
tulajdonosa még véletlenül sem bíz rám feladatokat, mert Lesnek van a legnagyobb tekintélye és
hatalma, így azt tehet, amit akar. Csapdába kerültem.

– Eszedbe jutott már, hogy esetleg egy másik cégnél helyezkedj el?

– Néha. Éppen ma kezdtem átdolgozni a szakmai életrajzomat. Talán a jogtól is megválók, bár
egyelőre fogalmam sincs, mihez kezdjek.

– Nagyon sok dologban jó lennél – mondta Dex határozottan.

Az egyre bővülő képzeletbeli listára, amit arról készítettem, hogy mit szeretek Dexben, gyorsan
felkerült: „támogató”.

Fontolóra vettem, hogy esetleg megemlítem neki a Londonba költözés gondolatát; meg akartam
kérdezni tőle, esetleg velem tartana-e, de aztán úgy gondoltam, ez az este nem alkalmas egy ilyen
beszélgetésre. Éneikül is éppen elég dologgal kell foglalkoznunk. Dexnek minden bizonnyal Darcy
járt az eszében, netán a kérdés, hogy „Mi lett volna, ha…?”

– Lejátszatok pár számot a zenegéppel – mondtam.

 – Elkísérjelek?

– Nem kell, kösz. Mindjárt visszajövök.

– Azért pár jót válassz ki, rendben?

Rávetettem a „bízz bennem” pillantásomat. Egy néma csendben dohányzó pár mellett elhaladva
odamentem a zenegéphez. Belecsúsztattam egy ötöst. A gép háromszor is visszaköpte a pénzem, de
türelmes voltam, szépen kisimítottam a bankót. A gép végül elfogadta. Válogatni kezdtem a dalok
között, mindegyiknél eltöprengtem. Olyan számokat választottam ki, amiket Dex szeretett, meg
olyanokat, amikről az első nyarunk jutott eszembe. Meg persze, a Thunder Roadot. Ránéztem
Dexre; úgy láttam, nagyon elgondolkodott. Hirtelen felkapta a fejét, rám nézett, és az arcán idétlen
mosollyal integetni kezdett. Visszaültem a helyemre, becsúsztam Dex mellé. Átölelt; egy
érzelemhullámtól elakadt a lélegzetem.

– Szia – mondta olyan hangsúllyal, hogy rögtön tudtam, tisztában van azzal, mit érzek.

– Szia – válaszoltam ugyanolyan hangon. Pontosan olyan párt alkottunk, amilyeneket régebben
elnéztem, és közben arra gondoltam, hogy én soha, senkivel sem leszek ilyen kapcsolatban.
Eszembe jutott, hogy hányszor győzködtem magam arról, hogy kívülről sokkal szebbnek látszik az
egész, mint amilyen valójában. Most boldog voltam, hogy bebizonyosodott: tévedtem.

Rámosolyogtam Dexre, a tekintetem megakadt a bal szemöldökén, amib ől egy ponton hiányzott
néhány szál.

– Ezzel mi történt? – kérdeztem, és megérintettem a szemöldökét.

– Ó, az? Egy sebhely. Gyerekkoromban hokizás közben estem el. Azóta se n őtt vissza a
szemöldököm.

Elcsodálkoztam, hogy addig még nem vettem észre, nem is hallottam róla, hogy Dex hokizott.
Annyi minden volt még, amit nem tudok róla! De már volt időnk. Végtelen időszakasz nyújtózott
előttünk. Szemügyre vettem az arcát, és vizsgálgatni kezdtem, hátha találok még rajta valami mást
is. Felnevetett. Én is nevettem, aztán szinte egyszerre olvadt szét a mosolyunk. Kényelmes
csendben ittunk a sörünket.

– Dex? – kérdeztem jó sok idő múlva.

– Igen?

– Neked hiányzik Darcy?

– Nem – mondta határozottan. A fülemen éreztem, milyen forró a lélegzete. – Veled vagyok.
Nem.

Láttam rajta, hogy igazat mond.

– És nem vagy szomorú ma este?

– Egy cseppet sem! – Megcsókolta a halántékomat. –Sok minden vagyok, de szomorú nem.

– Helyes. Ennek örülök.

 – És te? Hogy érzed? Neked hiányzik? Elgondolkodtam a kérdésen. Boldog voltam, de azért
időnként, egy-egy nosztalgikus pillanatomban eszembe jutott mindaz, amit Darcyval közösen
csináltunk. Az életünk hosszú ideig összefonódott, és sok helyzetben hozzá igazítottam magam.
Együtt vertük a dobot a bicentenáriumi parádén. A túszdráma idején sárga szalagokat kötöttünk a
hátsó udvarunkban álló fa törzsére. Együtt néztük végig, ahogy a Challenger lezuhant az égb ől,
ahogy leomlott a berlini fal, ahogy szétolvadt a Szovjetunió. Együtt szereztünk tudomást Diana
hercegnő haláláról és az ifjabb John F. Kennedy tragédiájáról. Együtt gyászoltunk szeptember 11-
én. Amikor ezek a dolgok megtörténtek, Darcy mellettem volt. Aztán volt nekünk személyes
történelmünk is. Voltak közös emlékeink. Olyan dolgok, amiket más sosem érthetne meg. Dex
érdeklődve várta a válaszomat.

– Igen – mondtam végül bocsánatkérően. – Hiányzik. Nem tehetek róla.

Bólintott, hogy megérti. Elgondolkodtam, hogy nekem miért hiányzik Darcy, Dexnek pedig miért
nem. Talán azért, mert én régebb óta ismertem. Vagy azért, mert a barátság alapvet ően különbözik a
párkapcsolattól. A párkapcsolatokról mindenki tudja, hogy véget érhetnek. Az emberek
eltávolodhatnak egymástól, találhatnak maguknak valaki mást, vagy egyszerűen elmúlik a
szerelmük. A barátság azonban nem ilyen nulla összegű játék; a barátságról, de f őként a régi
barátságról azt feltételezzük, hogy örökké fog tartani. Magától értetődőnek vesszük, hogy létezik és
örök marad, és talán éppen emiatt olyan fontos a számunkra. Nekem például még akkor sem jutott
eszembe, hogy véget érhet a Darcyhoz fűződő barátságom, amikor összejöttem Dexszel.

Magam elé képzeltem Darcyt, és eltűnődtem, vajon mit érezhet abban a pillanatban. Talán ő is
éppen olyan melankolikus, mint én? Vagy szimplán csak dühös? Marcus-szal van? Vagy Claire-rel?
Vagy egyedül van, és éppen a középsulis évkönyveket lapozgatja, meg a Dexről készült fotókat
nézegeti? Vajon én is hiányzom neki? Elképzelhető, hogy egyszer még barátok leszünk, hogy
vonakodva bár, de belemegyünk, hogy együtt ebédeljünk vagy kávézzunk, hogy szépen, apránként
újraépítsük a kapcsolatunkat? Talán egyszer még együtt fogunk nevetni ezen az őrült nyáron,
amikor egyikünk még huszonakárhány éves volt. Bár… Ennek meglehetősen kicsi volt az esélye.
Tudtam, ezt a szakadékot nem lehet egykönnyen áthidalni – különösen akkor nem, ha együtt
maradunk Dexszel. Lehet, hogy örökre vége a barátságunknak, és talán így a legjobb. Lehet, hogy
Ethannek volt igaza, és elérkezett az ideje, hogy végre ne Darcy, ne az ő élete legyen az etalon,
amihez képest mérem magam, a saját életemet.

Végighúztam a kezem a poharamon, és elcsodálkoztam, hogy ilyen rövid id ő alatt mennyi minden
megváltozott. Hogy én is mennyit változtam. Nemrég még a szüleim kedvében akartam járni, jó
kislány és kötelességtudó barát voltam. Biztonságos, óvatos döntéseket hoztam, és bíztam benne,
hogy egyszer majd maguktól helyükre kerülnek a dolgaim. Aztán beleszerettem Dexbe, de eleinte
úgy éreztem, hogy ez a dolog csak úgy megtörténik velem. Abban reménykedtem, hogy Dex majd
mindent rendez, vagy hogy közbeszól a sors. Azóta megtanultam, hogy az ember maga kovácsolja a
saját boldogságát; megértettem, ha a célunk felé törünk, akkor menet közben óhatatlanul
szenvedünk bizonyos veszteségeket. Ha komoly a tét, akkor a veszteség is nagy lehet.

Dexszel sokáig beszélgettünk, közös nyarunk minden egyes percét felelevenítettük, felsoroltuk a
jó és szörnyű eseményeket. Többnyire nevettünk, és egyszer könnyes lett a szemem – ez akkor
történt meg, amikor felidéztük, hogyan közölte velem, hogy feleségül veszi Darcyt. Elmondtam
neki, hogy miután elhagyta a lakásomat, mindenről lemondtam. Elnézést kért, én pedig közöltem,
hogy nincs miért sajnálkoznia, akkor sem volt, és azóta sincs.

Aztán, nem sokkal éjfél előtt megszólalt a harmonika édes hangja. Eleinte lassan játszott, aztán
egyre lendületesebbé vált, majd Bruce elénekelte, hogy „The screen door slams, Mary's dress
waves”[15].

Mosoly jelent meg Dex arcán, a szeme ragyogott, és nagyon zöld volt. Magához húzott, és
belesúgta a fülembe:

– Örülök, hogy most nem eszünk tortát.

– Én is – suttogtam.

Átölelve tartott, ahogy Bruce-t hallgattuk, a szavakat, amelyek számunkra különös jelent őséggel
bírtak:

Hey what else can we do now

Except roll down the windows

and let the wind blow back your hair

Well the night 's busting open

These two lanes will take us anywhere[16]

Eszembe jutott, hogy ez az éjszaka egy kezdet és egy vég. De mindkett őt elfogadtam. A Thunder
Road utolsó sora betöltötte a bárt: „And I'm pulling out of here to win.[17]”

– Akarsz menni? – kérdeztem Dextől. Bólintott.

– Akarok.

Felálltunk, és keresztülmentünk a füstös báron; akkor léptünk ki a 7B ajtaján, amikor megszólalt a

következő dal. Gyönyörű, tiszta éjszaka volt, a levegő kissé csípős. Közeledett az ősz. Ahogy
elindultunk az Avenue B-n, hogy leintsünk egy taxit, megfogtam Dexter kezét.

[1]
Nyaralóövezet Long Island keleti csücskén, Southampton és East Hampton városok környékén.

[2]
A Hazárd megye lordjai című sorozat főszereplője, akit John Schneider alakított.
[3]
Scholastic Aptitude Test – az egyetemi felvételik egyik eleme; az alapteszt matematika, szövegértés
és fogalmazás részekből áll. amelyek mindegyikére 800-800 pont kapható.
[4]
Amerikai televíziós személyiség, aki lakberendezési, kertészeti és életmód-vezetési műsoraival
szerzett nevet magának.

[5]
As Soon As Possible = amilyen hamar csak lehet (angol)
[6]
Afro-amerikai ünnep, amelyet karácsony és újév között tartanak.
 [7]
Tégla.
[8]
Holnap zavarj, ma nem bánkódom/dú, dú, dú, kinézek a hátsó ajtón.
[9]
Korlátlan számú játékos által, két dobókockával játszható kockajáték.

[10]
Indianapolisi 500 mérföldes autóverseny.

[11]
Magában, magától (latin)
[12]
Répondez s'il vous piait = válaszoljon, legyen szíves (francia)
[13]
Mint az eső az esküvőd napján.
[14]
Edward Peter McMahon (1923-2009), amerikai komikus, televíziós m űsorvezető, bemondó. Többek között ő volt a Johnny
Carson show „hangja” is.
[15]
Becsapódik a szúnyoghálós ajtó. Mary ruhája meglebben.
[16]
Mondd, mi mást tehetnénk / azon kívül, hogy leeresztjük az ablakot, és hagyjuk, fekete hajad fújja a szél / megnyílik az éj / ez a
két sáv minket bárhova elvihet.
[17]
Elhúzok innen, hogy győzzek.