PAULLINA SMINOS

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2021
Írta: Paullina Simons
A mű eredeti címe: Tatiana and Alexander
(The Bronze Horseman Book 2) Copyright ©
2003 by Paullina Simons
All rights reserved.
Published by arrangement with HarperCollins Publishers Ltd.

Fordította: Farkas János

A szöveget gondozta: Késmárki Anikó

A művet eredetileg kiadta: WILLIAM MORROW

An imprint of HarperCollinsPublishers

A borítót tervezte: Rácz Tibor

Borítókép: iStock Photo

ISSN 2061-9332
EPUB ISBN 978-963-561-106-5
MOBI ISBN 978-963-561-107-2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu Felelős
kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid

Korrektorok: Deák Dóri, Gera Zsuzsa
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem
annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan,
beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Ezt a könyvet ismét nagyszüleimnek ajánlom, akik
kilencvenöt és kilencvenegy évesen még mindig uborkát
nevelnek és virágokat ültetnek, és boldogan élnek, amíg
meg nem halnak.
Ajánlom még közös barátunknak, Anatolij Studenkovnak,
aki hátramaradt Oroszországban, és nem él boldogan.
S míg sápadt Hold tekint a tájra
A szunnyadó utcák során
A Rézlovas száguld utána
Csattogva vágtató lován.

S szegény bolond lihegve, fújva,

Bármerre bárhová futott
A Rézlovas, karját kinyújtva,
Folyton mögötte vágtatott

Alexander Puskin: A bronzlovas

(Galgóczy Árpád fordítása)
 ELŐSZÓ

1930. december, Boston

Alexander Barrington a tükör előtt állt, és a piros

cserkésznyakkendőjét igazgatta. Helyesebben, inkább csak próbálta
megigazítani, mert nem tudta levenni a szemét a saját arcáról, a tőle
szokatlanul borongós ábrázatáról. Lebiggyesztette a szája sarkát. A
szürke és fehér csíkos piros nyakkendőt babrálta, mert ma, épp egy
ilyen fontos napon, képtelen volt rendesen megkötni.

Hátrébb lépett a tükörtől, körülnézett a kis szobában, és

felsóhajtott. Nem volt benne semmi különleges: fapadló, olajbarna
tapéta, egy ágy és egy éjjeliszekrény.
Nem számított, milyen a szoba. Ez nem az ő szobája volt. Csak
egy bérelt szoba, egy bútorozott, bérelt szoba, és az összes bútor a
földszinten lakó főbérlőhöz tartozott. Az ő igazi szobája nem
Bostonban volt, hanem még Barringtonban. Nagyon szerette a régi
szobáját, és azóta sem érzett így, bárhol kellett is élnie. Pedig ez
már a hatodik szobája az elmúlt két évben, azóta, hogy az apja
eladta a házukat, és kiszakította Alexandert Barringtonból és a
gyermekkorából.
Most ebből a szobából is ki kell költöznie. De ez nem számított.
 Helyesebben, nem ez számított.
Alexander megint belenézett a tükörbe. Nem tetszett neki a fiú, aki
visszanézett rá, túlságosan szomorkás volt az arca. Odatolta arcát a
tükörhöz, hozzáért az orra, nagyot sóhajtott.
– Alexander – suttogta. – Most mihez kezdesz?
Teddy, a legjobb barátja szerint nem is történhetett volna
Alexanderrel izgalmasabb annál, mint hogy elhagyja az országot.

Alexander szikrányit sem értett vele egyet.

A nyitott ajtó résén keresztül meghallotta, hogy a szülei
vitatkoznak. Nem érdekelte, hogy miről van szó. Ha idegesek voltak,
gyakran veszekedtek. Azután szélesebbre nyílt az ajtó, belépett rajta
az apja, Harold Barrington, és azt kérdezte:
– Kész vagy, fiam? Odalent vár ránk a kocsi. És a barátaid is lent
várnak, mert el szeretnének búcsúzni tőled. Teddy kérdezte, hogy
nem vinném-e el őt helyetted – tette hozzá Harold mosolyogva. –
Mondtam neki, hogy még az is előfordulhat. Te mit gondolsz,
Alexander? Nem akarsz cserélni Teddyvel? Élhetnél a bolond
anyjával meg a még bolondabb apjával.

– Egy kis változatosságot jelentene, mert az én szüleim annyira

normálisak – felelte Alexander, az apja szemébe nézve. Harold
vékony, átlagos termetű férfi volt. Megjelenésének egyedül a
szögletes, széles arcán elszántan előreszegett álla adott némi
karaktert. Negyvennyolc éves volt, világosbarna, őszülő haja még
mindig sűrű, kék szemének pillantása pedig élénk. Alexander
szerette, amikor apja jó hangulatban volt, mert ilyenkor kevésbé
komorult el a tekintete.
 Haroldot félretolva az útjából, Alexander anyja, Jane Barrington
vonult be a szobába, legszebb selyemruhájában, fehér tokkalappal a
fején, és így szólt:
– Harry, hagyd békén a fiunkat! Láthatod, hogy készülődik, és
szépen öltözködik. Az autó megvár. Ahogy Teddy és Belinda is. –
Végigsimított sűrű, hosszú, fekete haján, amit gondosan fésülve és
feltűzve viselt a kalap alatt. Jane hangjában még mindig benne volt
az a dallamos olasz akcentus, amit azóta sem tudott levetkőzni,
hogy tizenhét évesen kivándorolt Amerikába. Lehalkítva a hangját,
hozzátette: – Sosem kedveltem azt a Belindát, tudod?

– Tudom, anya – felelte Alexander. – Ezért kell elhagynunk az

országot, igaz? – Alexander a tükörből figyelte a szüleit, nem fordult
hátra. Külsőre inkább az anyjára hasonlított. Személyiségét tekintve,
remélte, hogy inkább az apjára. Nem igazán tudta. Anyja felderítette,
apja zavarba ejtette. Ahogy mindig. – Kész vagyok, apa – mondta.

Harold odament hozzá, és átfogta Alexander vállát.

– És te még azt hitted, hogy a cserkészkedés kalandos. Most jön
csak az igazi kaland!
– Igen – felelte Alexander, de magában azt gondolta, hogy a
cserkészkedéssel járó kalandok neki éppen elegendőek. – Apa –
szólalt meg, de nem az apjára nézett, hanem saját tükörképére.
– Ha nem tudunk boldogulni… akkor visszajöhetünk, ugye?
Visszajöhetünk… – Elakadt a szava. Nem akarta, hogy az apja
meghallja, hogy megbicsaklik a hangja. Levegőt vett, hogy
megnyugodjon, és így folytatta: – Amerikába?
Amikor Harold nem felelt, Jane odalépett Alexanderhez, így a
fiú a szülei között állt. Édesanyja nem túl magas sarkú cipőjében
majd tíz centivel magasabb volt még Alexander apjánál is, pedig ő
fél méterrel magasabb volt a fiúnál.
– Mondd meg neki az igazat, Harold! Joga van tudni. Mondd el!
Elég nagy már hozzá.
Harold erre így szólt:
– Nem, Alexander. Nem jövünk vissza. A Szovjetunió lesz ezentúl
a hazánk. Amerikában nincs számunkra hely.
Alexander szerette volna megjegyezni, hogy számára azért lett
volna hely. Neki lenne helye Amerikában. Teddyvel és Belindával
hároméves koruk óta voltak barátok. Barrington egy apró városka
volt, fehér zsindelyes, fekete zsalugáteres házakkal, háromhajós
templomokkal és egy rövid főutcával, ami mindössze négysaroknyi
hosszú volt, a város egyik végétől a másikig. Alexander a Barrington
melletti erdőben töltötte vidám gyermekkorát. De tudta, hogy az apja
nem akar hallani erről, így inkább csendben maradt.

– Alexander, édesanyád és én sziklaszilárdan hiszünk abban,

hogy ez a helyes döntés a családunk jövőjét illetően. Most először
kiállunk magunkért, és végre a hitünknek megfelelően cselekszünk.
Többé nem fogjuk képmutató módon hangoztatni a kommunista
eszméket. Nagyon könnyű változást követelni úgy, hogy teljes
kényelemben élünk, nem igaz? Hát mostantól az eszméink
szellemében fogunk élni. Tudod, hogy ezért harcoltunk egész felnőtt
korunkban. Láttál engem. És édesanyádat is.

Alexander bólintott. Tényleg látta őket. Azt is, amikor apját és

anyját letartóztatták az elveik miatt. Amikor meglátogatta apját
a börtönben. Amikor nem látták szívesen Barringtonban. Amikor
kinevették az iskolában. Amikor folyton összeverekedett valakivel az
apja elvei miatt. Látta anyját az apja oldalán sztrájkőrségben és
tüntetéseken. Ahogy az apja is kiállt édesanyja mellett. Hármasban
elmentek egy kommunista felvonulásra Washingtonba, a Fehér Ház
elé. Ott is letartóztatták őket. Alexander ekkor a fiatalkorúak
nevelőintézetében töltött egy éjszakát, hétéves korában. Ugyanakkor
ő volt az egyetlen barringtoni fiú, aki látta a Fehér Házat.

Úgy érezte, hogy ő ezekkel már elég áldozatot hozott. Úgy

gondolta, hogy elszakadni a rokonaiktól, és feladni a Barrington
család birtokát, ahol már a család nyolcadik generációja él, elegendő
áldozat volt. Aztán azt gondolta, hogy apró bérelt szobákban lakni a
zsúfolt és poros Bostonban, miközben a szocialista tanokat
terjesztik, elegendő áldozat volt.
A jelek szerint azonban mégsem.
Őszintén szólva, Alexandert meglepte, hogy a Szovjetunióba
fognak költözni, de ez nem volt kellemes meglepetés. Az apja
ellenben őszintén hitt az ötletben. Úgy gondolta, hogy a Szovjetunió
az a hely, ahol végre beilleszkedhetnek, és ahol Alexandert nem
nevetik ki, ahol tárt karokkal fogadják és elismerik, nem pedig kerülik
és kinevetik őket. Az a hely, ahol „értelmetlen” létezésükből
„értelmes” életet tudnak építeni. Az új Oroszországban a dolgozó
emberek kezében volt a hatalom, ahol hamarosan királyként élhet
minden munkás. Apja hite elég volt Alexandernek.

Anyja Alexander homlokához nyomta vörösre rúzsozott

száját, és egy élénk színű, zsíros nyomot hagyott rajta, amit azután
több-kevesebb sikerrel letörölt.
– Ugye tudod, drágám, hogy az apád csak azt szeretné, hogy
rendes dolgokat tanulj, és jó környezetben nőj fel?
Alexander, némi ingerültséggel a hangjában, így felelt:
– Nem miattam költözünk el, anya, én csak egy gyerek vagyok…

– Nem! – vágott közbe Harold ellentmondást nem tűrően, de

továbbra sem vette le a kezét Alexander válláról. – Még csak
tizenegy éves vagy, de hamarosan férfi lesz belőled. És mivel csak
egy életed van, csak egyféle férfi lehet belőled. Azért megyek a
Szovjetunióba, hogy olyan embert faragjak belőled, amilyennek
lenned kell. Te vagy, fiam, az én egyetlen örökségem, amit
hátrahagyok a világnak.
– Rengeteg férfi van Amerikában is, apa – jegyezte meg
Alexander. – Herbert Hoover. Woodrow Wilson. Calvin Coolidge.

– Igen, de ők nem jó emberek. Amerika kapzsivá és önzővé teszi

az embert, pökhendivé és bosszúszomjassá. Nem akarom, hogy te
is ilyen légy.
– Alexander – szólalt meg az anyja, és magához húzta a fiát –, azt
akarjuk, hogy olyan nemes jellemű embereket ismerj meg,
amilyenek Amerikában egyszerűen nincsenek.
– Így van – helyeselt Harold. – Amerikában elpuhulnak a férfiak. –
Alexander hátrébb lépett a szüleitől, miközben megint a saját arcát
bámulta a tükörben. Akkor is a tükörképét nézte, amikor bejöttek a
szülei. Önmagát figyelte. Az arcát tanulmányozta, és az jutott
eszébe: „Milyen ember lesz belőlem,
ha felnövök?” Tisztelgett az apjának, és azt mondta:
– Ne aggódj, apa! Büszke leszel majd rám. Nem leszek sem
kapzsi, sem önző, sem pökhendi, sem bosszúszomjas. Olyan
kemény leszek, hogy csak na. Mehetünk. Készen vagyok.
– Nem akarom, hogy kemény ember legyen belőled, Alexander.
Azt akarom, hogy jó ember legyél – válaszolta Harold, majd
hozzátette: – Jobb ember, mint én.
Ahogy elhagyták a szobát, Alexander egy pillanatra visszafordult,
és vetett egy utolsó pillantást a tükörképére. „Nem akarom elfelejteni
ezt a fiút – gondolta –, ha esetleg később valamikor vissza kell
térnem hozzá.”

1943. május, Stockholm

„Mintha karóba húztak volna”, gondolta a tizennyolc éves Tatjána,

amikor felébredt egy hűvös nyári reggelen. „Nem élhetek így
tovább.” Kikelt az ágyból, megmosakodott, megfésülködött,
összeszedte a könyveit és azt a néhány ruháját, amije volt, és
bepakolt mindent a hátizsákjába, majd elhagyta a szobát, ami olyan
tiszta volt, mintha nem is ott lakott volna az elmúlt bő két hónapban.
A nyári szellő kérlelhetetlenül lebegtette a fehér függönyöket a
hotelszoba ablakán.
Tatjána szívében is kérlelhetetlenül kavarogtak az érzelmek. A
szobában, az asztal fölött egy ovális tükör állt. Mielőtt Tatjána
feltűzte volna a haját, tüzetesen szemügyre vette az arcát. Rá sem
ismert a nőre, aki visszanézett rá. Kerek babaarca keskenyre és
oválisra fogyott, kiálló arccsontokkal, magas homlokkal, szögletes
állkapoccsal és összeszorított ajkakkal. Ha
még meglettek volna a gödröcskék az arcán, akkor sem mutatkoztak
volna. Rég nem mosolygott már annyira teli szájjal, hogy látszottak
volna a fogai. A betört szélvédő egy darabkája által okozott sérülés
már begyógyult, és csak egy halvány, rózsaszín, vékony kis vonal
maradt utána. A szeplői is elhalványultak, de a szemei voltak a
legkevésbé felismerhetőek. A sápadt arcában mélyen ülő, valaha
csillogó, zöld szeme az egyetlen, hátborzongatóan kristályszerű
határvonalnak látszott a külvilág és a saját lelke között. Nem tudta
ráemelni a tekintetét senkire. Még a saját tükörképére sem tudott
ránézni. Elég volt egy pillantást vetnie ebbe a zöld tengerbe, hogy
tudja, milyen érzelmek tombolnak törékeny álarca mögött.

Tatjána kikefélte a válla alá érő, platinaszőke haját. Már nem

gyűlölte.
Hogy is tehette volna, amikor Alexander úgy szerette.
Nem fog erre gondolni. Legszívesebben levágta volna mindet,
kopaszra nyírta volna magát, mint egy birkát, mielőtt a vágóhídra
viszik. Le akarta vágni a haját, kiszedni a szeme fehérjét, kitörni a
fogait és kitépni az ereit a nyakából.
Miután kontyba tűzte a haját a feje tetején, kendőt kötött, hogy a
legkevésbé se hívja fel magára a figyelmet, habár Svédországban –
egy szőke lányokkal teli országban – könnyen elveszett a tömegben.

És tulajdonképpen ez is történt, elveszett már régen.

Tatjána tudta, hogy ideje odébbállnia, de semmi nem adott neki
erőt a változtatáshoz. Gyermeket várt, de éppúgy világra hozhatta
volna őt Svédországban, mint Amerikában. Sőt, még könnyebben.
Akár maradhatna is. Nem muszáj átvágnia egy
ismeretlen országon, hogy aztán valahogy feljusson egy Nagy-
Britanniába tartó teherhajóra, utána meg átkeljen az óceánon, hogy
eljusson az Egyesült Államokba egy világháború kellős közepén. A
németek naponta robbantottak fel hajókat az északi vizeken,
torpedóik fekete füstfelhőkbe vont tűzlabdákká változtatták a
szövetségesek tengeralattjáróit és tengeri blokádot alkotó hajóit,
durva kontrasztot képezve a Botteni-öböl és a Balti-tenger, az
Északi-sarkkör és az Atlanti-óceán ártatlanul csendes vizeinek
természetével. Ahhoz, hogy biztonságban legyen Stockholmban,
nem kellett semmi mást tennie, mint amit eddig is csinált.

Mit csinált eddig?

Alexandert látta mindenütt.
Bármerre is ment, bárhová is ült le, jobbra fordította a fejét, és ott
volt a férfi, sudáran, tiszti egyenruhájában, puskával a vállán, ahogy
őt nézte mosolyogva. De ha kinyújtotta a kezét, csak az üres levegőt
markolászta, a fehér párnát érintette csak, amin az ő arcát látta.
Látta Alexandert, ahogy felé fordul, ahogy megszegi a kenyeret,
ahogy egy padon ül, vagy lassú, biztos léptekkel közeledik felé, átkel
az úton, hogy csatlakozzon hozzá. Tatjána néha követte egyik-másik
svéd férfit napközben, széles vállú, hosszú léptű férfiakat,
udvariatlanul az arcukba bámult, mert Alexander vonásait vélte
felfedezni bennük. Aztán pislantott, még egyet pislantott, és ekkor
Alexander tovatűnt. Aztán Tatjána is odébbállt. Leszegte a fejét, és
továbbment.
De amikor felemelte a fejét, a kép megint ott volt, ott állt mellette,
magasan, gyönyörűen, nevetett rá, megsimogatta a haját, lehajolt
hozzá, puskája lecsúszott a válláról.
 Felemelte a tekintetét, és belenézett a tükörbe. Alexander ott állt
mögötte. Kisimította Tatjána haját a lány nyakából, és odahajolt
hozzá. Tatjána nem érezte az illatát, sem az ajkát a bőrén. Csak a
képet látta, és szinte érezte Alexander fekete haját is a nyakán.

Tatjána lehunyta a szemét.

Elment reggelizni a Spivak kávézóba. Evett két szelet szalonnát,
három buggyantott tojást, és ivott mellé két csésze feketekávét. Úgy
csinált, mintha az angol nyelvű újságot olvasná, amit a szemközti
újságosnál vett, a kikötő mellett. Csak tettette az olvasást, mert a
szavak értelmetlenül kavarogtak a fejében, és képtelen volt
értelmezni őket. Délután, amikor nyugodtabb volt, jobban ment neki
az olvasás. A kávézó után a rakpartra ment, leült egy padra, és
nézte, ahogy egy svéd dokkmunkás megrakja az egyik teherhajót
papírral, amit Finnországba, Helsinkibe szállítanak. Kitartóan figyelte
a kikötői munkást. Tudta, hogy néhány perc múlva elmegy, hogy
váltson pár szót a barátaival, ötven méterrel arrébb. El fog szívni egy
cigarettát, iszik egy kis pohár kávét, majd még egy cigaretta
következik. Tizenhárom percre hagyja magára a hajót.
Felügyeletlenül hagyja a hajót, amin egy palló a kabinba vezet.

Tizenhárom perc múlva visszajön, és folytatja a papír lepakolását

a teherautóról, kézikocsiján tolja be az árut a pallón. Hatvankét perc
múlva előkerül a kapitány, a munkás tiszteleg neki, és eloldozza a
köteleket. A kapitány pedig ezután áthajózik a fagyos Balti-tengeren
Helsinkibe.
Ez volt a hetvenötödik reggel, hogy Tatjána megfigyelte őt.
Helsinki csak négyórányira volt Viborgtól. Tatjána tudta az
angol nyelvű lapokból, amiket mindennap megvett a kávézóval
szembeni újságostól, hogy Viborg – 1918 óta először – megint a
szovjetek kezére került. A Vörös Hadsereg visszafoglalta a finnektől
Oroszország karéliai területeit.

– Néha azt kívánom, bárcsak ne lennél olyan makacs, mint az

öszvér – mondja Alexander. Sikerült három napra eltávozást kérnie.
Leningrádban vannak. Utoljára vannak együtt Leningrádban, ez az
utolsó Leningrádjuk, az utolsó novemberi hétvégéjük, az utolsó
mindenük.
– Bagoly mondja verébnek, nem?

– De igen. De jó lenne, ha a veréb nem csípne ennyire! – feleli, és

elégedetlenül horkant egyet. – Vannak nők – mondja –, tudom, hogy
vannak, akik hallgatnak a férjükre. Találkoztam már ilyen nőkkel. A
többi férfinak ilyen felesége van…
– Mert a többi férfi már mind feleségül vette az ilyen nőket –
válaszolja Tatjána, és megcsiklandozza Alexandert, akinek láthatóan
nem tetszik a dolog. – Na jó. Mondd meg, mit tegyek! – mondja
Tatjána, két fokkal mélyebb hangon. – Pontosan azt teszem, amit
mondasz.
– Hagyd itt Leningrádot, és azonnal menj vissza Lazarevóba! –
feleli Alexander. – Menj oda, ahol biztonságban leszel!
Tatjána a szemét forgatja, és azt mondja:
– Próbáljuk meg még egyszer! Tudod te jobban is játszani ezt a
játékot.
– Persze hogy tudom – válaszolja Alexander, Tatjána szüleinek
kanapéján ülve. – Csak nem akarom. Nem figyelsz rám, pedig
most ez a legfontosabb…
– Nem ez a legfontosabb – feleli Tatjána, azzal letérdel Alexander
elé, és kezébe fogja a férfi kezét. – Ha értem jön az NKVD, akkor
tudni fogom, hogy te már nem vagy többé, és akkor boldogan állok a
falhoz mint a te feleséged, és egyetlen együtt töltött pillanatot sem
fogok bánni. Hagyd hát, hogy átéljem ezt a pillanatot is veled! Hadd
érezzem az illatodat és az ízedet még utoljára, hadd csókoljalak még
utoljára! – kérleli Tatjána. – Játssz velem, bármilyen szomorú is
lefeküdni együtt a téli Leningrádban! Játszd el velem a csodát, hogy
itt fekszünk örökre!
Alexander magához húzza a lányt.
– Gyere ide! – mondja, és kitárja a karját. – Ülj az ölembe!
Tatjána megteszi.
– Most tedd a kezedet az arcomra!

– Tapaszd az ajkadat a szemhéjamra, és csókold meg!

Tatjána megteszi.
– Csókold meg a homlokomat!
Tatjána megteszi.
– Csókold meg a számat!
Tatjána megteszi. Aztán újra és újra.
– Tánya…
– Csitt!
– De hát nem látod, hogy mindjárt darabokra hullok?
– Aha – feleli a lány. – Akkor ezek szerint még egy darabban
vagy.

Tatjána csak ült, és nézte a dokkmunkást, akár szép idő volt,

akár esett. És nézte, amikor köd volt, márpedig reggel nyolckor
szinte mindig az volt.
Ez a reggel viszont másmilyen volt. Hideg volt. A kikötőben friss
tengeri levegő és halszag terjengett. Sirályok rikácsoltak a
levegőben, valaki elkiáltotta magát.
Hol van a bátyám, hogy segítsen nekem? Hol van a nővérem, az
anyám? Pása, segíts, focizzunk megint, bújócskázzunk az erdőben,
ahol tudom, hogy megtalállak! Dása, nézd, mi történt, nézd, mi lett a
vége! Látsz engem egyáltalán? Anya, anya! Az anyukámat akarom!
Hol van a családom, hogy faggasson, hogy aggasszon, hogy
letámadjon, hogy egy pillanatra se maradhassak csendben vagy
egyedül, hol vannak, hogy átsegítsenek ezen? Gyéda, mit csináljak?
Nem tudom, mihez kezdjek.

Aznap reggel a dokkmunkás nem ment át a barátaihoz a másik

mólóra, hogy elszívjon egy cigarettát és megigyon egy kávét velük.
Aznap reggel átsétált az úton, és leült mellé a padra.

Ez meglepte Tatjánát. De nem szólt semmit, csak szorosabbra

húzta magán fehér nővérkabátját, és megigazította a haját eltakaró
kendőt, aztán összeszorította a száját, és mereven bámulta a kikötő
vizét.
A férfi svédül szólt hozzá.
– Az én nevem Sven. Magát hogy hívják?
Hosszabb szünet után a lány így felelt:
– Tatjánának. Nem beszélek svédül.
A dokkmunkás angolul folytatta:
– Kér egy cigarettát?
 – Nem – válaszolta Tatjána, szintén angolul. Átvillant az agyán,
hogy megmondja a férfinak, hogy angolul is csak keveset tud. Biztos
volt benne, hogy a férfi nem beszél oroszul.
A dokkmunkás megkérdezte, hogy hozhat-e neki egy kávét vagy
valami meleg holmit, amit Tatjána a vállára teríthet. Nem és nem.
Tatjána rá sem nézett a férfira.
Sven némi hallgatás után azt kérdezte:
– Fel akar jutni a hajómra, igaz? Jöjjön! Elviszem. – Azzal
megfogta Tatjána karját. A lány nem mozdult. – Látom magán, hogy
valamit hátra kellett hagynia – mondta, és gyengéden húzta Tatjánát
a karjánál fogva. – Menjen, és keresse meg! – Tatjána nem mozdult.
– Igya csak meg a kávét, vegye csak el a cigarettát, vagy akár
szálljon fel a hajómra! Bármiben segítek. Nem kell bujkálnia előlem.
Már az első alkalommal felengedtem volna, ha megkér rá.
Helsinkibe akar menni? Rendben. Tudom, hogy maga nem finn. –
Sven elhallgatott, majd így folytatta: – De nagyon előrehaladott a
terhessége. Két hónappal ezelőtt könnyebb lett volna.
Megnehezítette a saját dolgát. De most vagy visszamegy, vagy
lezárja a múltat, és új életet kezd. Meddig akar még itt ülni, és a
hátamat nézni?
Tatjána a Balti-tengert bámulta.
– Meddig még? – ismételte Sven.
– Ha tudnám, itt ülnék maga szerint?
– Akkor ne üljön itt! Jöjjön velem!

– Túl régóta van egyedül – folytatta a kikötői munkás. – Hol van a

férje? Hol van a gyermeke apja?
– Meghalt a Szovjetunióban – lehelte Tatjána.
 – Aha, szóval a Szovjetunióból jött. Így már jobban értem –
bólogatott Sven. – Sikerült kimenekülnie valahogy? Akárhogy is,
most már itt van, miért nem marad? Maradjon Svédországban.
Menjen el a konzulátusra, szerezzen menekült státuszt. Több
százan jönnek Dániából, és menekülnek tovább. Menjen el a
konzulátusra!
Tatjána megrázta a fejét.
– Nemsokára gyereke születik – mondta Sven. – Vagy menjen
vissza, vagy kezdjen új életet.
Tatjána keze a hasára tévedt. Szeme elfátyolosodott. A
dokkmunkás gyengéden megpaskolta a kezét, és felállt.
– Most mihez kezd? Visszamegy a Szovjetunióba? De miért? –
Tatjána nem válaszolt. Hogy mondhatta volna meg Svennek, hogy a
lelke maradt ott? – Ha visszamegy, mi lesz magával?
– Valószínűleg meghalok – suttogta alig hallhatóan a lány.
– Ha új életet kezd, mi lesz magával?
– Valószínűleg életben maradok.

– Hát akkor nincs is miről beszélni! Kezdjen új életet!

– Igen – válaszolta Tatjána –, de hogy élhetnék így? Nézzen rám!
Maga szerint, ha tudnék, nem kezdenék magammal valamit?

– Szóval inkább itt sütteti magát a stockholmi pokol tüzén, és nézi,

ahogy nap mint nap szállítom a papírt, és cigarettázok? Mihez fog
kezdeni? Itt fog ülni a kisbabájával a padon? Ezt akarja?

Tatjána néma maradt.

Amikor Tatjána életében először pillantotta meg Alexandert,
egy padon ült, és fagylaltozott.
– Kezdjen új életet!
– Nincs hozzá erőm.
Sven bólintott.
– De igen. Csak vastag jég borítja. Értem én, maga még mindig a
télben él. – Mosolyogva hozzátette: – De ne aggódjon! Mindjárt itt a
nyár, és elolvad a jég.
Tatjána erőt vett magán, és nagy nehezen felállt. Távozóban még
oroszul visszaszólt:
– Ez már nem a jég, tengerjáró filozófusom. Hanem halotti
máglya.
 ELSŐ KÖNYV

A MÁSODIK
AMERIKA
Büszkeség lett a kárhozat,
mindig és örökre már,
mert feláldoztad a fiadat
és többé már
nem adja vissza sem a szél, sem az ár.

Rudyard Kipling
(Részlet a költő Édes fiam, Jack című verséből,
az azonos címben elhangzó fordításban)
 ELSŐ FEJEZET

1943. március 13., morozovói kórház

Az esti sötétségben, egy kis halászfaluban, a Vörös Hadsereg

leningrádi frontján, ahol a névai hadműveletben harcoló alakulat
állította fel a főhadiszállását, egy sebesült férfi feküdt a katonai
kórházban, és várta a halált.
Sokáig feküdt a mellén összefont karral, mozdulatlanul, amíg ki
nem hunytak a fények, és fáradtan el nem csendesedett a súlyos
sebesültek részlege.
Hamarosan eljönnek érte.
Fiatal, huszonhárom éves férfi volt, akit megkínzott a háború.
Több hónapja feküdt sebesülten, de arca a napfény hiányától volt
fakó, nem az elvágyódástól vagy a félelemtől. Borotválatlan volt,
fekete haját nagyon rövidre nyírták. Karamellszínű szemei üresen
meredtek a messzi távolba. Alexander Belov komor tekintete
ellenére sem volt rideg vagy kegyetlen, csak a lemondás tükröződött
az arcán.
Néhány hónappal azelőtt, a leningrádi csata során Alexander
kirohant a jégre a jó barátjáért, Anatolij Marazovért, aki a befagyott
Néva folyó jegén feküdt, egy golyóval a nyakában. Alexander
kirohant a teljesen reménytelen helyzetben lévő Anatolijért, egy
eszement doktor pedig követte. A bostoni orvost
Matthew Sayersnek hívták, és a Vöröskereszt munkatársa volt.
Beszakadt alatta a jég, és Alexandernek kellett kihúznia őt, eközben
maga is majdnem megfulladt, és keresztül kellett vonszolnia az
orvost a folyón, hogy fedezékbe bújhassanak a páncélozott
járművük mögé. A németek a levegőből igyekeztek lebombázni a
teherautót, miközben Alexandert sikerült majdnem felrobbantaniuk.
Egy emlékkép villant fel ekkor Alexander agyában, amikor a háború
kezdetén, Lugában, a katonákkal és asszonyokkal teli mezőt vették
sortűz alá a németek. Már tudta, miért gyakorolt ez akkor olyan nagy
hatást rá. A Luftwaffe repülőinek sivítása közepette Alexander a
saját halálát látta előre.

Tatjána volt az, aki elrántotta őt a négy lovas elől, akik eljöttek
érte, és már számolták a férfi jó és rossz tetteit fekete kesztyűs
kezük ujjain. Tatjána, akinek ő azt mondta, hogy „Hagyd itt
Leningrádot, és azonnal menj vissza Lazarevóba”. Lazarevóba, az
Urál hegység lábához, a fenséges Káma folyó partján magasodó
fenyvesek közt megbújó apró halászfaluba, ahol egy szempillantás
erejéig biztonságban lehetett volna. De Tatjána olyan volt, mint az
orvos: elment az esze. Azt mondta, nem. Nem fog visszamenni.
Alexander tudta nélkül eljött a frontra. És nemet mondott a négy
lovasnak is, az öklét rázva feléjük. Még nem jött el az ideje, hogy
elvegyétek őt! Aztán dacosan hozzátette: Nem engedem, hogy
elragadjátok őt! Mindent megteszek, ami erőmből kitelik, hogy
megakadályozzam, hogy elvigyétek!

Így is tett. A saját vérével tartotta őket távol Alexandertől. A férfiba

töltötte saját vérét, lecsapolta saját ereit, és megtöltötte
Alexander vénáit, és Alexander megmenekült.
Alexander Tatjánának köszönhette az életét, dr. Sayers viszont
Alexandernek, így megegyeztek, hogy a doktor elviszi Alexandert és
Tatjánát Helsinkibe, ahonnan ők az Egyesült Államokba utaztak
volna. Tatjána segítségével tervet szőttek, remek tervet, amíg
Alexander két hónapig a kórházban feküdt, és bábukat, bölcsőket,
lándzsákat faragott fából, amíg a háta gyógyult. Az járt a fejében,
milyen lesz majd keresztülautózni Amerikát a lánnyal. Lehunyta a
szemét, és elképzelte, hogy minden bajuk elszáll, és csak ketten
ülnek az autóban, együtt énekelnek a rádióval, és meleg van.

A remény törékeny szárnyain lebegve élte napjait. Igen áttetsző

volt ez a remény. Még akkor is tudta ezt, amikor fuldoklott benne.
Annak az embernek a reménye volt ez, akit körülvett az ellenség, aki
hátat fordítva nekik utoljára futásnak eredt, hogy fedezékbe jusson,
miközben azért imádkozik, hogy legyen esélye még utoljára
megmártózni az Élet vizében, mielőtt az ellenség újratölt, és mielőtt
bevetik a nehéztüzérséget. Hallotta a fegyverropogást, és ahogy
kiáltoztak utána a háta mögött, de ő csak rohant, remélve, hogy kap
némi haladékot a fütyülő lövedékek elől menekülve. Vesd bele
magad a reménybe, vagy halj meg úgy, hogy minden elveszett!
Vesd bele magad a Káma folyóba!

És három nappal ezelőtt, amikor kinyitotta a szemét, ott állt előtte

„legjobb” barátja, Dimitrij Csernyenko, kezében Alexander
hátizsákjával, amiről ő azt hitte, hogy elvesztette a Néva jegén,
amikor megsebesült. Dimitrij a hátizsákból előhúzta Tatjána piros
rózsákkal díszített, fehér ruháját.
Fenyegetően feltartotta. Azt akarta, hogy Alexander hagyja a
Szovjetunióban Tatjánát, nélküle meneküljön Amerikába, és inkább
Dimitrijt vigye magával. Arra kényszerítette Alexandert, hogy dobja el
magától az életét.
Meg kellett volna ölnie Dimitrijt, gondolta Alexander. Biztos, hogy
agyon is verte volna őt, ha egy idióta rendész meg nem állítja, de
akár él Dimitrij, akár nem, Alexander sorsa megpecsételődött.
Elgondolkozott, hogy pontosan mikor is dőlt el a sorsa, de nem
igazán akarta megválaszolni ezt a kérdést.
Azon a napon, hogy kilépett abból a kis bostoni szobából, 1930
decemberében, pontosan akkor.
Most, 1943-ban, ha megölte volna Dimitrijt, akkor azonnal
nyilvánosan letartóztatták és börtönbe vetették volna, és szigorúan
őrizték volna, amíg a hadbíróság elé nem viszik gyilkosságért.
Tatjána, aki képtelen lett volna megmenteni magát, a
Szovjetunióban maradt volna, hogy az ő közelében lehessen, míg
dr. Matthew Sayers, a Vöröskereszt orvosa egyedül indult volna el
Helsinki felé.
De Dimitrijt csak majdnem ölte meg. Amikor Dimitrij magához tért,
első dolga volt, hogy Mekhlis tábornokhoz, az NKVD vezetőjéhez
rohanjon, és elmondjon neki mindent, amit Alexander Belovról tudott,
márpedig elég sokat tudott.
Dimitrij azonban gondosan kerülte, hogy említést tegyen
Tatjánáról. Tönkre akarta tenni Alexandert, ez teljesen világos volt.
Tatjána az első pillanattól kezdve tudta, mert átlátott az embereken,
hogy Dimitrij ördögi tervet forral, és ezt el is mondta Alexandernek.
Óvatosak voltak, titokban találkoztak, úgy csináltak, mintha csak
ismerősök lennének. Feltűnés nélkül
érintkeztek, de amikor Dimitrij megtalálta Tatjána fehér ruháját
Alexander hátizsákjában, akkor rájött mindenre. Aztán megtudta azt
is, hogy titokban összeházasodtak. Tudta, hogy mindkettőjüket a
markában tartja, és semmi sem állíthatta meg abban, hogy
tönkretegye őket. Így is történt.
De Alexander előtt lebegett még némi halvány remény, mint egy
kihunyni készülő gyertya lángja. Dimitrij titokban el akart menekülni a
Szovjetunióból. Így aztán amikor Mekhlis tábornokhoz rohant
összezúzott arccal, félig leszakított karral, csak annyit mondott neki,
amennyit a legjobb barátjáról, Alexander Belovról tudott. Dimitrij arról
hallgatott, hogy Tatjána Metanova Alexander felesége volt, mert azt
akarta, hogy Tatjána Metanova hagyja el a Szovjetuniót – de ne
Alexanderrel, hanem vele.

Azért, hogy Tatjána kijusson az országból, Alexander Belov

fogcsikorgatva, lehunyt szemmel és ökölbe szorított kézzel
elhúzódott a lánytól, eltaszította őt magától, és elengedte őt.
Már csak egy teendője maradt Alexandernek a régi életében,
mégpedig az, hogy álljon vigyázzba, és tisztelegjen az orvosnak, aki
hamarosan megmenti a feleségét. Azután szembenézhet és
megharcolhat az ellenségeivel. Most nem volt mást tenni, mint várni.

Miután eldöntötte, hogy nem kívánja pizsamában elvitetni magát a

kórházból, Alexander megkérte az éjszakás nővért, hogy hozza be
neki az őrnagyi egyenruháját és a kimenős tányérsapkáját.
Bevizezte az arcát, és megborotválkozott a késével az ágya mellett,
felöltözött, és ölbe tett kézzel leült a székbe. Amikor eljönnek érte –
mert biztos volt benne, hogy el
fognak jönni –, azt akarta, hogy annyi emberi méltósággal bánjanak
vele az NKVD kopói, amennyi csak lehetséges. Hangos horkolást
hallott a mellette lévő ágy felől, amit elválasztott tőle és elrejtett egy
sátorponyva.
Ma este… mi volt Alexander valósága? Mi határozta meg a
tudatállapotát? És ami még fontosabb, mi lesz vele egy-két óra
múlva, amikor Alexander teljes eddigi életét górcső alá veszik?
Amikor a titkosrendőrség feje, Mekhlis tábornok ráemeli apró, hurkás
szemhéjú szemét, és azt kérdezi tőle, „Mondja el nekünk, hogy ki
maga valójában, őrnagy!”, mit fog Alexander felelni?

Igaz, hogy ő Tatjána férje?

Igen.
– Ne sírj, drágám!
– Ne élvezz még el! Kérlek! Ne, még ne!
– Tánya, mennem kell. – Megígérte Sztyepanov ezredesnek, hogy
a vasárnap esti névsorolvasásra visszaér, és nem késhet.
– Kérlek szépen, még ne!
– Tánya, kapok még hétvégi eltávozást – lihegte Alexander. – A
leningrádi csata után. Visszajövök hozzád. De most…
– Ne, Sura, kérlek, ne menj!
– Túl szorosan fogsz. Tedd szét a lábad!
– Nem teszem. Ne mozdulj! Kérlek! Csak…
– Mindjárt hat óra van, életem. Mennem kell.
– Sura, szerelmem, kérlek… ne menj!
– Ne élvezzek el, ne menjek el. Akkor mit csináljak?
– Maradj itt! Bennem. Maradj bennem örökké! Még ne. Még ne!
– Tánya, ej, te…
 És öt perccel később Alexander már rohant is kifelé az ajtón.
– Sietnem kell, ne kísérj el a laktanyáig! Nem akarom, hogy
egyedül mászkálj a sötétben. Megvan még a pisztoly, amit adtam?
Maradj itt! Ne nézd, ahogy végigmegyek a folyosón. Csak… na,
gyere ide! – A lány Alexander széttárt kabátjába bújik, a fiú magához
öleli, csókokkal borítja a lány haját, száját. – Legyél jó kislány,
Tánya! – kérleli. – És ne mondd, hogy isten veled!
Tatjána tiszteleg Alexandernek.
– Viszontlátásra, szívem kapitánya – mondja Tatjána, miután
péntektől vasárnapig hullatta a könnyeit.
Igaz, hogy ő a Vörös Hadsereg katonája?
Igen.
Igaz, hogy rábízta az életét Dimitrij Csernyenkóra, a semmirekellő
démonra, aki a barátjának adta ki magát?
Megintcsak igen.
De Alexander valaha amerikai volt, a Barrington család tagja. Úgy
beszélt, mint egy amerikai. Úgy nevetett, mint egy amerikai. Úgy
játszott nyaranta, mint egy amerikai, és úgy úszott és úgy élte
felhőtlen gondtalansággal az életét, mint egy amerikai. Úgy kötött
örökre szólónak hitt barátságokat, és úgy szerette a szüleit, mint egy
amerikai.
Valaha ott volt a massachusettsi erdő, amit Alexander az
otthonának nevezett. És valaha volt egy kis zsákja egy kisfiúnak,
amiben az összes apró kincsét gyűjtötte: a Nantucket Sound partján
talált kagylóhéjakat és opálossá csiszolódott üvegdarabokat, egy
vattacukor csomagolópapírját, madzagokat és egy fényképet a
barátjáról, Teddyről.
Valaha volt egy anyja, aki napbarnítottan, kisminkelt arccal,
nagy szemekkel, ismerős arccal, nevetve tört fel emlékeiből.
És egyszer, amikor a hold kéken ragyogott, és fekete volt az ég,
és a csillagok sütöttek le rá, egy végtelennek tűnő pillanatig
Alexander rátalált arra, amiről azt hitte, hogy amíg a Szovjetunióban
él, addig hiába is keresi.
Egyszer.
Alexander Barringtonnak ütött az utolsó órája. Nos, akárhogy is,
nem fogja hagyni magát.
Feltűzte katonai kitüntetéseit és a Vörös Csillag Érdemrendet, amit
azután kapott, hogy áthajtott egy tankkal az alig befagyott tavon,
felvette sapkáját, leült az ágya melletti székbe, és várt.
Alexander tudta, milyen módszerrel jön el az NKVD az olyanokért,
mint ő. A lehető legkisebb feltűnést akarják kelteni, és a lehető
legkevesebb tanút hagyni. Gyakorta az éjszaka közepén jöttek, vagy
egy forgalmas vasútállomáson tartóztatták fel az embert, miközben
éppen egy Krím félszigeti nyaralóba tartott. A halpiacon jelentek
meg, vagy a keresett személy szomszédjánál, aki utóbbit azzal
bíztak meg, hogy hívja át az illetőt egy percre. Megkérdezték, hogy
leülhetnek-e az ember mellé az ebédlőben, miközben az a
pelmenyijét ette. Addig lődörögtek az áruházban, míg végül odaértek
az emberhez, és megkérték, hogy menjen el velük az egyedi
megrendelések osztályára. A parkban leültek az illető mellé a padra.
Mindig halkan és udvariasan beszéltek, és kifogástalanul öltöztek.
Ilyenkor az autó, ami lehúzódik az út szélére, hogy elvigye az embert
a Nagy Házba, illetve a ruhájuk alá rejtett pisztolyok még nem
kerültek elő. Egy nő, akit a sűrű tömegben tartóztattak le, hangos
sikoltozásba fogott, és felmászott egy utcai
lámpaoszlopra, ahol addig hangoskodott, míg végül az egyébként
közömbös járókelők is megálltak bámészkodni, amivel a nő
lehetetlenné tette, hogy az NKVD a dolgát végezze. Békén kellett,
hogy hagyják egy időre, és a nő, ahelyett, hogy elbújt volna valahol
az ország közepén, hazament lefeküdni aludni, az NKVD pedig
éjszaka ment érte.
Alexanderért annak idején délután jöttek, iskola után. Egy
barátjával volt éppen, amikor két férfi lépett oda hozzá azzal,
hogy Alexander elfelejtette a megbeszélését a történelemtanárával,
ezért nem tudna visszajönni, hogy beszéljen vele? Alexander
azonnal tudta, mi a helyzet, érezte a szagukon, hogy hazudnak.
Nem mozdult. Megragadta a barátja karját, és megcsóválta a fejét. A
barátja sietve távozott, mert jól tudta, mikor felesleges a jelenléte.
Alexander egyedül maradt a két férfival, és végiggondolta a
lehetőségeit. Amikor meglátta a fekete autót lehúzódni az út szélére,
tudta, hogy szorul a hurok. Eltűnődött, hogy vajon hátba lőnék-e
fényes nappal, amikor sokan járnak az utcán. Végül úgy döntött,
hogy nem tennék, és elfutott. A titkosrendőrök utánaeredtek, de ők
harmincas férfiak voltak, nem pedig tizenhét éves srácok. Alexander
pár perc alatt lerázta őket, majd beugrott egy szűk mellékutcába,
elrejtőzött, és elindult a Szent Miklós-templom melletti piac felé. Vett
egy darab kenyeret, de félt hazamenni. Biztos volt benne, hogy ott
fogják keresni legközelebb. Az apjának nem fog hiányozni, az
anyjának meg nem fog feltűnni, hogy nincs otthon. Alexander a
szabad ég alatt töltötte az éjszakát.

Másnap reggel elment iskolába, gondolván, hogy a tanteremben

biztonságban lesz. Az igazgató maga hozott egy
üzenetet Alexandernek, amin az állt, hogy várják a tanáriban. Amint
a fiú kilépett az osztályteremből, elkapták, és csendben
kivitték az épületből, ahol beültették az iskola előtt várakozó autóba.

A Nagy Házban megverték, majd átszállították a Kresztij börtönbe,

ahol várta, hogy döntsenek a sorsáról. Nem voltak illúziói a jövője
felől. Még nem vádolták meg ugyan semmivel, de tudta, hogy az
NKVD-t nem érdekli, hogy ártatlan-e vagy sem. És talán nem is volt
ártatlan. Elvégre amerikai volt, akit Alexander Barringtonnak hívtak.
Ez volt a bűne. A többi részletkérdés.
De bárki jön is majd érte éjjel, Alexander tudta, hogy nem akar egy
katonai kórház súlyos sérülteket ellátó részlegének kellős közepén
jelenetet rendezni. Elég biztos volt abban, hogy a látszólagos
felhajtás és csinnadratta – amivel át akarták vinni Volkovba, hogy
előléptessék alezredesnek – nagyon jól jön az apparátcsikoknak,
amíg egyedül nem maradhatnak Alexanderrel. Azt akarta elérni,
hogy ne jusson el Volkovig, ahol a „tárgyalásához” és a
kivégzéséhez minden feltétel adott volt. Itt Morozovóban, a
tapasztalatlan és kétbalkezes katonák között sokkal nagyobb esélye
volt arra, hogy életben maradjon.
Tudta, hogy az 1928-as szovjet büntető törvénykönyv 58.
paragrafusa alapján még csak nem is számít politikai fogolynak. Ha
államellenes bűncselekménnyel vádolják meg, akkor sima
köztörvényes bűnözőként kezelik, és úgy is ítélik el. A törvénykönyv
tizennégy bekezdésen keresztül taglalta, a lehető legáltalánosabban
fogalmazva, Alexander törvénysértéseit. Nem kellett, hogy amerikai
legyen, nem kellett, hogy a szovjet igazságszolgáltatás elől
bujkáljon, és nem kellett, hogy külföldi
provokátor legyen. Nem kellett, hogy kém vagy politikai szélsőséges
legyen. Még csak az sem kellett, hogy elkövessen valamilyen
bűncselekményt. Az erre irányuló szándék pont ugyanolyan bűnnek
és ezáltal büntetendőnek számított. A hazaárulási szándékot épp
olyan szigorúan vették, mint magát a hazaárulást. A szovjet kormány
büszke volt erre a törvényre,
melyben a nyugati alkotmányokkal szembeni felsőbbrendűségük
jelképét látták, mert azok mind bambán várták, hogy a bűnözők
elkövessék a bűncselekményeket, mielőtt elítélték volna őket.

Minden, a szovjet állam vagy hadsereg meggyengítésére irányuló

szándék vagy tett halálbüntetést vont maga után. És nem csak a
szándék vagy tett. Az ezzel ellentétes tétlenség is ellenforradalminak
számított.
Ami pedig Tatjánát illeti… Alexander tisztában volt vele, hogy a
szovjet lét így vagy úgy, de megrövidítette volna a lány életét.
Valaha régen Alexander azt tervezte, hogy Dimitrijjel szökik
Amerikába, de így Tatjána a Vörös Hadsereg egyik dezertőr
tisztjének a feleségeként maradna hátra. Egy másik lehetőség, hogy
Alexander meghal a fronton, özvegy felesége pedig magára marad a
Szovjetunióban. Vagy Dimitrij elárulja Alexandert az NKVD-nek,
Sztálin titkosrendőrségének, aki eztán pontosan ezt is tette, és
Tatjána, Alexander Barrington egyetlen életben maradt
hozzátartozója hirtelen egy amerikai „kém” orosz feleségévé válik,
osztályellenséggé, ahogy azt mondani szokták. Alexander és a
szerencsétlen lány előtt, aki a felesége volt, ezek a fojtogató
lehetőségek álltak.
Amikor Mekhlis megkérdezi, hogy ki vagyok, vajon tisztelgek
majd neki, és azt mondom, Alexander Barrington vagyok, anélkül,
hogy egyszer is hátranéznék?
Vajon képes lenne erre? Nem nézni hátra?
Alexander úgy érezte, hogy nem.

1930. Megérkezés Moszkvába

A tizenegy éves Alexandert a hányinger kerülgette.

– Mi ez a szag, anya? – kérdezte, ahogy hármasban beléptek egy
kis, hideg szobába. Sötét volt a helyiségben, és nem látott rendesen.
Azután se lett sokkal jobb, hogy az apja felkapcsolta a villanyt. Az
izzó halvány, sárga fénnyel pislákolt. Alexander a száján át lélegzett.
Újra feltette a kérdést az anyjának, aki nem felelt. Levette kötött
sapkáját és a kabátját, aztán amikor rájött, hogy túl hideg van a
szobában, visszavette a kabátját, és cigarettára gyújtott.

Alexander apja hosszú, férfias léptekkel járta körbe a szobát,

megérintette a régi fiókos szekrényt, a fából készült asztalt, a poros
sötétítő függönyt, és azt mondta:
– Nem olyan rossz ez. Nagyon jól megleszünk itt. Alexander, lesz
saját szobád, mi meg itt alszunk majd édesanyáddal. Gyere,
megmutatom a szobádat.
Alexander megfogta apja kezét, és követte.
– De ez a szag, apa…
– Ne aggódj! – mosolygott rá Harold. – Tudod, hogy anyád majd
kitakarít. És ez amúgy sem nagy dolog. Csak itt… sokan élnek egy
helyen. – Megszorította Alexander kezét. – Ez a kommunizmus
szaga, fiam!
 Késő éjszaka értek a szálláshelyükre. Alexander úgy sejtette,
hogy valahol a városközpontban lehetnek, de nem tudta
megmondani pontosan. Aznap hajnalban érkeztek Moszkvába egy
tizenhat órás vonatút után, Prágából. Prágába Párizsból érkeztek,
húszórányi vonatozás után. Párizsban két napot töltöttek, és vagy
papírokra, vagy valami engedélyekre, vagy vonatra vártak,
Alexander nem tudta pontosan. A város viszont tetszett neki. A
felnőttek folyton morgolódtak valamin, de ő igyekezett nem
foglalkozni velük. Lekötötte a kedvenc könyve, a Tom Sawyer
kalandjai. Mindig, amikor ki akart kapcsolni a felnőttek világából,
csak kinyitotta a Tom Sawyert, és máris jobban érezte magát. Aztán
persze az anyja mindig meg akarta magyarázni, mi is történt közte
és az apja között, és Alexander ilyenkor azt kívánta, bárcsak meg
tudná mondani az anyjának, hogy tegye, amit az apja mond, és
hallgasson.
Nem akarta hallani anyja magyarázkodását.
Kivéve most. Most magyarázatot akart.
– Apa, mi az, hogy a kommunizmus szaga? Mi a francot jelent ez?

– Alexander! – csattant fel az apja. – Mit tanított neked az

édesanyád? Nem szabad így beszélni! Egyáltalán, kitől hallottál
ilyesmit? Anyád és én nem használunk ilyen szavakat.
Alexander nem szívesen vitatkozott az apjával, de most szívesen
emlékeztette volna, hogy minden alkalommal, amikor az apja és az
anyja veszekedtek, nagyon is használtak ilyen szavakat, meg még
különbeket is. Az apja azt képzelte, hogy ha nem Alexander miatt
veszekedtek, akkor a fiú biztosan nem is hallja azt. Mintha nem a
másik szobában vagy helyiségben
lettek volna, vagy akár az orra előtt. Barringtonban Alexander soha
nem hallotta őket veszekedni. A szülei hálószobája az emeleten volt,
és a ház másik felében, így jó pár szoba és ajtó választotta el őket,
ezért aztán soha nem hallott semmit. Ahogy annak lennie is kell.

– Apa – kezdte újra. – Kérlek! Mi ez a szag?

– Csak a mellékhelyiség – felelte az apja kelletlenül.
Alexander körülnézett a szobájában, és azt kérdezte:
– Hol van itt mellékhelyiség?
– Itt nincs. Odakint van a folyosón – felelte Harold, majd
mosolyogva hozzátette: – Nézd az előnyös oldalát: nem kell
messzire menned, ha felkelsz az éjszaka közepén.
Alexander levette a hátizsákját és a kabátját. Nem érdekelte,
mennyire fázik, nem volt hajlandó kabátban aludni.
– Apa – mondta, a száján keresztül lélegezve, mert a hányás
kerülgette. – Hát nem tudod, hogy soha nem szoktam felkelni az
éjszaka közepén? Nagyon mélyen alszok.
A szobában volt egy kis gyerekágy, rajta egy vékony
gyapjútakaróval. Miután Harold kiment a szobából, Alexander
kinyitotta az ablakot, mert kíváncsi volt, mi van odakint. Hideg volt a
moszkvai levegő. December volt, jóval fagypont alatt. Ahogy a
másodikról lenézett az utcára, észrevett öt embert, akik az egyik
kapualjban feküdtek a földön. Nyitva hagyta az ablakot. Hideg volt
ugyan, de Alexandert nem érdekelte. A friss levegő legalább
kitisztítja a szobát.
Kiment a folyosóra, hogy megkeresse a WC-t, de nem bírta
rávenni magát, hogy használja. Inkább kiment az udvarra. Amikor
visszajött, levetkőzött, és bebújt az ágyba. Hosszú volt a
nap, és pillanatok alatt elaludt, de az utolsó gondolata az volt, hogy
vajon a kapitalizmusnak is van-e szaga.
 MÁSODIK FEJEZET

1943. Megérkezés Ellis Islandre

Tatjána kimászott az ágyból, és az ablakhoz lépett. Reggel volt, és a

nővér hamarosan hozza a kisbabát, hogy megszoptassa. Tatjána
félrehúzta a fehér függönyöket. Elfordította a zár kallantyúját, és
megpróbálta felemelni az ablakot, de az beragadt, mert nemrég
festették, és a megszáradt festék az ablakot a kerethez ragasztotta.
Tatjána nagyobb erővel rántott rajta egyet, mire az ablak egy kisebb
reccsenéssel kinyílt. Tatjána felhúzta az ablakot, és kihajolt rajta.
Meleg volt a reggel, és a sós víz illatát hordozta.

Sós víz. Tatjána nagy levegőt vett, és elmosolyodott. Szerette ezt

az illatot. Egész más volt, mint azok a szagok, amiket megszokott.

A levegőt rikácsolva szelő sirályokat már megszokta.

Az eléje táruló látvány viszont szokatlan volt.
A ködös hajnali New York-i tengeri kikötő vize zöldes üvegként
terült el előtte, és a távolban magas épületeket látott, jobb kéz felől
pedig, a mindent ellepő ködön túl egy szobor emelte lángoló
üdvözlésre jobb karját.
Tatjána lenyűgözve ült az ablaknál, és nézte az épületeket az öböl
túlpartján. Milyen magasak! És milyen gyönyörűek, és
milyen sok van belőlük, egészen tele van velük a látóhatár! Csúcsos
tornyok és lapos tetők törnek az ég felé, mintha a halandó ember
akarna a halhatatlan ég felé törni. A repkedő madarak, a nyugodt
víztükör, a kikötőn túli épületek végtelen tömege és maga az Atlanti-
óceánba torkolló, üvegsima kikötő volt az, amit Tatjána látott. Aztán
az emelkedő nap a szemébe sütött, és el kellett fordítania a szemét.
A kikötő fokozatosan elveszítette üvegszerűségét, ahogy kompok,
vontatók és mindenféle uszályok és szállítóhajók, sőt még néhány
jacht is egyre sűrűbben szelték át a vizét, és keresztezték egymás
útját, olyan örömteli fütty- és kürtszó közepette, hogy Tatjána azon
gondolkodott, becsukja-e az ablakot. Végül nyitva hagyta.

Mindig is szerette volna látni az óceánt. Járt már a Fekete- és a

Balti-tengernél, és sok tavat is látott már – sajnos a Ladoga-tavat is
–, de az óceánt még soha, és Alexander is az Atlanti-óceánt szelte
át, amikor még kisfiú volt, és nézte a július negyedikei tűzijátékot.
Nemsokára július negyedike lesz, ugye? Talán ő is lát majd
tűzijátékot. Erről meg kell kérdeznie Brendát, aki elég undok volt, és
minden szükséges tudnivalót mogorván közölt vele, és arca alsó
felét – és az egész szívét – maszk borította, hogy megvédje magát
Tatjánától.
– Igen – erősítette meg Brenda. – Lesz tűzijáték. A július
negyedikei ünnepségek kétnaposak. Nem lesz akkora felhajtás, mint
a háború előtt, de lesz valami tűzijáték. De most ezen ne aggódjon!
Még nincs egy hete, hogy Amerikában van, és máris a tűzijátékok
érdeklik? Meg kell védenie a gyerekét egy fertőző betegség ellen, és
magának is meg kell gyógyulnia! Volt ma már sétálni? Tudja, hogy
az orvos azt mondta, hogy sétálnia kell a
friss levegőn, és el kell takarnia a száját, nehogy véletlenül leköhögje
a kisbabát, és nem szabad emelgetnie őt, mert attól kifárad? Szóval
volt már odakint? És reggelizett már? – Tatjána szerint Brenda
mindig túl gyorsan beszélt, és szerinte azért, hogy ő ne értse, amit
mond.
De még Brenda sem tudta elrontani a reggelit: sonkás tojás,
paradicsommal és tejeskávéval (sűrített tejjel vagy anélkül). Tatjána
az ágyán ülve fogyasztotta el a reggelijét. El kellett, hogy ismerje,
hogy az ágynemű és a puha matrac, a párnák és a vastag
gyapjútakaró olyan jóleső és létfontosságú kényelmet nyújtott neki,
mint amilyen életmentő étel a kenyér volt.
– Most már megkaphatom a fiamat? Meg kell etetnem. –
Feszültek a mellei a tejtől.
Brenda hangosan becsukta az ablakot.
– Máskor ne nyissa ki az ablakot! – mondta. – Megfázik a gyereke!

Tatjána halkan felnevetett.

– Megfázik a nyári levegőtől?
– Igen, a párás, nyirkos nyári levegőtől megfázik!
– De épp most mondta, hogy menjek ki sétálni…
– A kinti levegő az kinti levegő, a benti meg benti! – jelentette ki
Brenda.
– Nem kapta el tőlem a tbc-t – mondta Tatjána, és köhögött egyet,
hogy nyomatékosítsa mondandóját. – Kérem, hozza ide a
gyermekemet!
Miután Brenda odavitte neki a kisfiát, és Tatjána megetette őt,
megint odament az ablakhoz, kinyitotta, és gyermekével a karján
kikönyökölt az ablakba.
 – Nézd csak, Anthony! – suttogta neki anyanyelvén, oroszul. –
Látod? Látod a vizet? Ugye milyen szép? És a kikötőn túl ott egy
nagy város, teli emberekkel és utcákkal és parkokkal! Anthony,
mihelyst jobban leszek, felszállunk az egyik olyan hangos kompra,
és mi is New York utcáin fogunk sétálni! Szeretnéd? – Megsimogatta
kisfia arcát, és a távolba meredt, a vízen túli városra. – Apád
szeretné – suttogta.
 HARMADIK FEJEZET

1943., Morozovo

Matthew Sayers éjjel egy körül megjelent Alexander ágyánál, és

megfogalmazta a nyilvánvaló tényt:
– Maga még mindig itt van – mondta, majd hozzátette: – Talán
nem is viszik el.
Dr. Sayers amerikai volt, és örök optimista. Alexander
megcsóválta a fejét.
– Elrakta a Szovjetunió Hőse kitüntetésemet Tatjána
hátizsákjába? – kérdezte erre Alexander.
Az orvos bólintott.
– Elrejtette, ahogy mondtam?
– Amennyire tudtam.
Most Alexanderen volt a sor, hogy bólintson.
Sayers elővett a zsebéből egy fecskendőt, egy fiolát és egy kis
orvosságos üvegcsét.
– Ezekre szüksége lesz.
– Dohányra még inkább. Azt hozott? – Sayers elővett egy teli
doboz cigarettát. – Már meg is van sodorva.
– Ez megteszi. Van öngyújtóm.
Sayers felmutatott egy színtelen folyadékkal teli fiolát.
– Adok magának hatszáznegyven milligramm morfinoldatot.
Ne vegye be az egészet egyszerre!
– Miért venném be egyszerre? Hetek óta nem használtam.
– Talán szüksége lesz rá, ki tudja? Tizenhat milligrammot vegyen
be egyszerre. Maximum harminckettőt. A teljes oldattal két felnőtt
férfit is meg lehetne ölni. Látta már, hogy szokták beadni?

– Igen – válaszolta Alexander, és eszébe jutott Tatjána,

fecskendővel a kezében.
– Helyes. Ha esetleg már nem tudja majd beszúrni magának, az
lesz a legjobb, ha szájon át veszi be. Itt van egy kis antibiotikum,
nehogy kiújuljon a fertőzés. Egy kis üveg karbolsav, sterilizálni a
sebét, ha elfogy a többi gyógyszer. És egy tekercs kötszer. Cserélje
naponta a kötést.
– Köszönöm, doktor.

– Megvannak a gránátjai?
Alexander bólintott.
– Az egyik a táskámban, a másik a csizmámban.
– A pisztolya?

– El fogják venni magától.

– Muszáj lesz nekik, mert magamtól nem adom oda.
Dr. Sayers megrázta Alexander kezét.
– Emlékszik, mit beszéltünk meg? – kérdezte Alexander. – Bármi
történik is velem, maga fogja ezt – vette le kalapját, s nyújtotta át az
orvosnak –, ír rólam egy halotti bizonyítványt, és azt mondja
Tatjánának, hogy látott engem holtan a tó jegén, aztán belelökött
egy lékbe. Rendben?
 Sayers bólintott.
– Megteszem, amit csak kell, amennyire tőlem telik – felelte. – De
nem szívesen teszem.
– Tudom.
Komor arccal hallgattak.
– Őrnagy… mit tegyek, ha tényleg holtan találom a tó jegén? –
kérdezte. Alexander is ezen gondolkodott.
– Írjon rólam egy halotti bizonyítványt, és temessen a Ladoga-tó
vizébe! Vessen rám egy keresztet, mielőtt belök a vízbe! –
Alexander összerezzent egy kicsit. – Ne felejtse el odaadni neki a
sapkámat!
– Az a Csernyenko nevű fickó folyton a kocsim körül ólálkodik
– mondta Sayers.
– Igen. Nem fogja elengedni magát, csak akkor, ha őt is magával
viszi. Ebben biztos vagyok. Muszáj elvinnie őt is.
– Nem akarom.
– Meg akarja menteni Tatjánát, igaz? Ha Csernyenko nem megy
magával, a lánynak nincs esélye az életben maradásra. Úgyhogy ne
gondolkozzon azon, amit nem tud megváltoztatni. Csak tartsa
szemmel a fickót, és ne bízzon benne.
– Mit csináljak vele Helsinkiben?
Alexander megengedett magának egy apró mosolyt, és így
válaszolt:
– Ebben én nem adhatok tanácsot magának. Csak… ne csináljon
semmi olyasmit, amivel bajba sodorhatja magát vagy Tatjánát.

– Természetesen.
Alexander folytatta.
 – Nagyon óvatosnak kell lennie, viselkedjen úgy, mint máskor,
legyen egykedvű és bátor. Induljon el Tatjánával, amint tud. Mondta
már Sztyepanovnak, hogy visszamegy? – Mihail Sztyepanov
ezredes Alexander felettese volt.
– Mondtam neki, hogy megyek vissza Finnországba. Kérte, hogy
vigyem vissza az ön… feleségét Leningrádba. Azt mondta,
könnyebb lenne neki, ha elmenne Morozovóból.
Alexander bólintott.
– Már beszéltem vele. Megkértem, hogy hadd mehessen magával.
Sztyepanov engedélyével fogja őt elvinni. Helyes. Így könnyebben
fogja tudni maga is elhagyni a bázist.
– Sztyepanov szerint az a szabály, hogy az előléptetésekhez a
volkovi oldalra viszik a katonákat. Félre akart volna vezetni? Már
magam sem tudom megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól.

– Ez már csak így megy a Szovjetunióban – mondta Alexander.

– Sztyepanov tudja, hogy ön milyen helyzetbe került?

– Ő maga mondta, hogy mi történik majd velem. Át kell, hogy
vigyenek a túlpartra, mert itt nincs katonai börtön – magyarázta
Alexander. – De ezt nem fogja elmondani a feleségemnek, amikor ő
elmegy hozzá érdeklődni felőlem. Azt fogja mondani neki, amit én is
mondtam neki: azt, hogy előléptetnek. Amikor felrobbantják a
teherautót, az NKVD számára még könnyebb lesz elfogadni a
hivatalos verziót. Nem szeretik, ha azt kell megmagyarázni, miért
tartóztatták le az egyik magas rangú tisztjüket. Sokkal könnyebb azt
mondani, hogy meghaltam.
 – Márpedig van katonai börtön itt Morozovóban is – mondta
Sayers, majd lehalkítva a hangját, így folytatta: – Nem tudtam, hogy
az a börtön. Elhívtak, hogy vizsgáljak meg két, vérhas miatt haldokló
katonát. Az üres iskola pincéjében voltak, egy apró szobában. Egy
óvóhely volt, amiben apró cellákat alakítottak ki. Azt hittem,
karanténba zárták őket. – Sayers Alexanderre pillantott. – Semmit
nem tudtam tenni értük. Nem is értem, miért nem hagyták őket
meghalni, hiszen olyan későn hívtak, hogy segítsek rajtuk.

– Épp időben szóltak, mert így orvosi ellátás mellett haltak meg. A
Nemzetközi Vöröskereszt egy orvosának gondoskodása mellett.
Maximálisan törvényesen.
Dr. Sayers nagyot sóhajtott, és azt kérdezte:
– Fél?
– Tatjánát féltem – felelte Alexander az ajtó felé pillantva. – És
maga?
– Rettenetesen.

– Egy dolgot áruljon el, doktor. Begyógyult-e annyira a sebem,

hogy harcoljak?
– Nem.
– Fel fog nyílni?
– Nem, de elfertőződhet. Ne felejtse el bevenni az antibiotikumot!

– Nem felejtem.
Mielőtt dr. Sayers elment volna, halkan azt mondta
Alexandernek:
– Ne aggódjon Tánya miatt! Minden rendben lesz vele.
Mellettem lesz. Nem tévesztem szem elől, amíg New Yorkba nem
érünk. Akkor meg már jó kezekben lesz.
Alexander biccentett, és így felelt:
– Olyan jól lesz, amennyire tőle telik. Kínálja meg csokoládéval.

– Gondolja, hogy az elég lesz?

– Kínálja meg – ismételte Alexander. – Az első öt alkalommal nem
fog kérni, de hatodjára elfogadja.
Mielőtt dr. Sayers eltűnt volna a kórház ajtajai mögött, még
egyszer visszafordult. A két férfi egy pillanatra egymás szemébe
nézett, majd Alexander szalutált.

1930. Moszkvai mindennapok

Amikor leszálltak a vonatról, még nem azonnal indultak a

szállodájukba, előbb egy étterembe kísérték őket, ahol aztán ettek-
ittak egész este. Alexander örömmel nyugtázta, hogy apjának igaza
volt: az élet tényleg egész jónak tűnik ebben az országban. Az étel
ehető volt, és bőven volt mit enni. A kenyér viszont nem volt friss, és
furcsamód a csirkehús sem. A vajat és a vizet szobahőmérsékleten
tartották, de a fekete tea édes volt, és forró, és az apja még azt is
megengedte Alexandernek, hogy igyon egy korty vodkát, amikor
mindhárman a magasba emelték apró kristálypoharaikat, és nagy
hangon azt kiáltották, hogy „Na zdarovje!”, vagyis „Egészségedre!”.
Az édesanyja fel is hördült, hogy „Harold! Ne itasd vodkával azt a
gyereket, elment az eszed?!”. Ő maga nem ivott, így épp csak
odaérintette az ajkához a poharat. Alexander kíváncsiságból ivott
bele a
vodkába, de azonnal megutálta, és a torka utána órákig égett, ő
legalábbis úgy érezte. Anyja kedvesen ugratta. Mire a torka már nem
égett, elaludt az asztalnál.
Aztán jött a szálloda.
Aztán jöttek a WC-k.
A szállodában büdös volt, és sötét. Sötét tapéták, sötét padlók,
ráadásul a padló több helyen – például Alexander szobájában – nem
volt derékszögben a fallal. Alexander mindig úgy gondolta, hogy
annak kellene lennie, de hát ugyan mit tudott ő a világ dolgairól?
Lehet, hogy a szovjet mérnökök és építészek forradalmi vívmányai
még nem hagytak nyomot Amerikán. Amilyen fennkölten beszélt
apja a reményteli szovjet létről, Alexander azon sem lett volna
meglepve, ha megtudja, hogy a kereket is csak a dicsőséges 1917-
es Nagy Októberi Szocialista Forradalom után találták fel.

Az ágytakarók sötétek voltak, a heverők is sötétre voltak

kárpitozva, a függönyök sötétbarnák voltak, a konyhában egy fekete
fatüzelésű kályha állt, és a három szekrény is sötét fából készült.
Lejjebb a sötét, rosszul megvilágított folyosón, a szomszéd
szobákban három grúz fiútestvér lakott, akik a Fekete-tenger mellől
érkeztek. Mind sötét, göndör hajú, sötét bőrű és barna szemű volt.
Azonnal maguk közé fogadták, mintha ő is a testvérük lett volna,
pedig Alexander bőre világos volt, a haja pedig egyenes szálú.
Szásának nevezték, az ő grúz kistestvérüknek, és folyékony
joghurtot, kefirt itattak vele, amit Alexander nem egyszerűen csak
utált, hanem egyenesen zsigeri undort érzett iránta.

Nagyon sok orosz étel volt, amitől Alexander – legnagyobb

balszerencséjére – szintén undorodott. Semmit nem bírt elviselni az
asztalon, ami úszott a hagymás ecetben.
Az oroszul beszélő grúz testvéreken kívül nemigen beszélt senki
oroszul az emeletükön. Harmincan laktak még rajtuk kívül a Hotel
Derzsava – ami oroszul erődöt jelent – második emeletén. Harminc
ember, akik hasonló okokból érkeztek a Szovjetunióba, mint ők. Volt
egy olasz kommunista család, akiket a húszas évek végén zavartak
el Rómából, és a Szovjetunió befogadta őket mint saját polgáraikat.
Harold és Alexander szerint ez igen nemes tett volt az állam
részéről.
Lakott ott egy belga család és két másik család, akik Angliából
költöztek oda. Alexander a briteket kedvelte a legjobban, mert velük
tudott az általa beszélt angolhoz valamelyest hasonló nyelven
beszélni. De Harold nem vette jó néven, hogy Alexander továbbra is
angolul beszél, és a brit családokat sem kedvelte különösebben,
ahogy az olaszokat sem és nagyjából senkit azon az emeleten.
Amikor csak tudta, győzködte Alexandert, hogy ne a Tarantella
nővérekkel beszélgessen, vagy Simon Lowell-lel, a liverpooli
fickóval. Harold Barrington azt akarta, hogy a fia szovjet lányokkal és
fiúkkal barátkozzon. Azt akarta, hogy Alexander merüljön el a
moszkvai létben, és tanuljon meg oroszul, és Alexander, hogy apja
kedvében járjon, így is tett.

Harold minden gond nélkül talált magának munkát Moszkvában.

Amíg Amerikában élt, nem volt rákényszerítve, hogy dolgozzon, de
sok mindenbe belekóstolt, és bár nem sok szakmában volt jártas,
sok munkát el tudott végezni jól, ha pedig valamit nem tudott, azt
gyorsan megtanulta. A moszkvai
hatóságok a Pravda, a szovjet napilap egyik nyomdájába helyezték,
ahol napi tíz órán át tekerte a stencilező gépet. Minden este a
sötétkék tintától szinte feketének látszó ujjakkal tért haza. Le sem
tudta mosni a tintát.
Lehetett volna tetőfedő is, de ebben az időben nem zajlott túl sok
építkezés Moszkvában. „Még nem – szokta mondani erre Harold –,
de már nemsokára.” Lehetett volna útépítő munkás is, de alig zajlott
útépítés vagy -javítás Moszkvában. „Még nem, de most már
nemsokára.”
Alexander anyja Harold útmutatását követve képes volt mindent
elviselni – kivéve, ha mocskosak voltak a közös helyiségek.
Alexander gyakran ugratta ezzel („Apa, szerinted helyes, hogy anya
a munkásosztály szagától akarja megszabadítani a fürdőszobát?
Anya, apa ellenzi, úgyhogy ne takaríts tovább!”), Jane azonban egy
órát sikálta a közös fürdőkádat, mielőtt megfürdött volna benne.
Mindennap kitakarította a WC-t, és csak ezután főzött vacsorát.
Alexander és az apja pedig vártak, hogy ehessenek.

– Alexander, remélem, mindig megmosod a kezed, miután

használod azt a fürdőt…
– Nem vagyok már kisgyerek, anya! – mondta Alexander. –
Tudom, hogy meg kell mosni a kezem. – Hosszan megszagolta a
kezét. – Ó, l’eau de communism! Olyan átható, olyan erős, olyan…

– Hagyd abba! És az iskolában is. Mindenhol moss kezet!

– Rendben, anya.
Jane megvonta a vállát, és így szólt:
– Tudod, bármilyen büdös is van errefelé, még mindig nem
olyan rossz a helyzet, mint a folyosó végén. Érezted, milyen szag jön
Marta szobájából?
– Azt nem lehet nem érezni. Az új szovjet rendnek különösen erős
ott a szaga.
– Tudod, miért van nála olyan büdös? A két fiával lakik ott. Ó,
milyen mocskos és bűzös az a hely!
– Nem is tudtam, hogy van két fia.
– Bizony van. A múlt hónapban jöttek Leningrádból meglátogatni
őt, aztán végleg itt maradtak.
Alexander elvigyorodott.
– Azt akarod mondani, hogy a két fiú bebüdösíti a helyet?
– Nem ők – felelte Jane, undorral fintorogva. – Hanem a kurvák,
akiket a leningrádi vasútállomásról cipelnek fel magukhoz. Minden
második este másik ringyó van náluk. Azok büdösítik be az emeletet!

– Anya, ne legyenek ilyen előítéleteid. Nem mindenki engedheti

meg magának, hogy Chanel parfümöt vegyen, ahogy átutazik
Párizson. Esetleg adhatnál egy kicsit a kurváknak. Francia
tisztítókúra gyanánt! – felelte Alexander, nagyon elégedetten a saját
poénjával.
– Megmondalak apádnak!

– Talán ha nem beszélnél kurvákról a tizenegy éves fiunknak,

minden rendben lenne.
– Drága Alexander, boldog karácsonyt! – Így elterelvén a szót,
Jane elmosolyodott, és sóvárogva hozzátette: – Apád nem szereti,
ha ilyen értelmetlen szokásokat ápolunk…
– Nem arról van szó, hogy nem szeretem – szólt közbe Harold
–, csak azt akarom, hogy a helyén kezeljük ezeket. Ezek mind a múlt
részei, már nem folytatjuk ezeket, és szükségtelenek is.
– És én teljesen egyet is értek vele – folytatta nyugodt hangon
Jane –, de néha azért elkapja az embert az érzés, nem igaz?
– Különösen ma – jegyezte meg Alexander.
– Igen. Nos, akkor ezt megbeszéltük. Nagyon jót vacsoráztunk, és
újévkor te is kapsz ajándékot, ahogy a többi szovjet fiú. – Rövid
szünet után hozzátette: – De nem a Télapótól, hanem tőlünk. –
Újabb szünet után így folytatta: – Ugye nem hiszel a Télapóban,
kisfiam?
– Nem, anya – válaszolta Alexander lassan, de nem nézett az
anyjára.
– Mióta nem?
– Mostantól – felelte a fiú, azzal felállt, hogy összeszedje a
tányérokat az asztalról.
Jane Barrington könyvtárosi állást talált az egyik egyetemi
könyvtárban, de onnan néhány hónappal később áthelyezték a
kézikönyvtári részlegre, majd a térképekhez, végül ebédet kellett
felszolgálnia az egyetemi étkezőben. Minden este, miután
kitakarította a WC-t, valamilyen orosz vacsorát készített a
családjának, és néha felemlegette, hogy milyen jó lenne egy kis
mozzarella sajt, vagy olívaolaj, hogy rendes spagettiszószt
készítsen, vagy friss bazsalikom, de Haroldot és Alexandert mindez
nem érdekelte. Ők megették a káposztát és a kolbászt, a krumplit és
a gombát, még a sóval bedörzsölt fekete kenyeret is. Harold
megkérte Jane-t, hogy tanuljon meg sűrű, marhahúsos borscslevest
készíteni, ahogy minden rendes orosz nő.
Alexander mélyen aludt, amikor felébredt az anyja kiáltozására.
Kelletlenül kimászott az ágyból, és kiment a folyosóra. Az anyja
fehér hálóingben éppen durván szidalmazta Marta egyik fiát, aki
anélkül, hogy megfordult volna, sompolygott hátrafelé a folyosón.
Jane egy fazekat tartott a kezében.

– Mi folyik itt? – kérdezte Alexander. Harold nem kelt fel.

– Éppen a WC-re indultam, amikor gondoltam, iszok egy pohár
vizet. Az éjszaka közepén járunk, mi baj lehet belőle? Erre mit
találok a konyhában? Ezt a kutyát, ezt a mocskos állatot, ahogy az
undorító mancsával kotorászik az én borscslevesemben, és eszi ki
belőle a húst! Az én húsomat! Az én borscsomból! Egyenesen a
fazékból! Micsoda egy szemét! – kiáltozott Jane a folyosón. –
Mocsok és ganéj! Semmi tisztelet más tulajdona iránt!

Alexander csak állt, és hallgatta az anyját, aki még egypár percig

kiabált, aztán dühödten beleborította a frissen főtt levest a
mosogatóba.
– Én aztán nem fogok enni semmiből, amibe ez az állat beledugta
a mancsát! – dörögte Jane.
– Jó éjszakát, anya! – mondta Alexander, és visszament lefeküdni.
Másnap reggel Jane még mindig erről beszélt. És délután is, amikor
Alexander hazajött az iskolából. És amikor vacsoráztak, amikor
persze nem a finom borscslevest ették, hanem valami hústalan
ragut, ami nem ízlett neki. Alexander arra jött rá, hogy jobban szereti
a húsos ételeket. A hústól úgy jóllakott, mint szinte semmi mástól.
Nem mindig értette, mi
történik fejlődő szervezetében, de azt tudta, hogy táplálnia kell azt.
Csirke-, marha vagy disznóhússal. Vagy hallal, ha sikerült kapni.
Nem lelkesedett azért, ha csak zöldséget kapott vacsorára.

– Nyugodj meg! Nagyon felhúzod magad ezen – mondta Harold.

– Már hogy ne tenném? Mondd meg, szerinted az az aljanép

megmosta a kezét a vasútállomáson felszedett kurvája után, aki
ötven másik hasonló mocskos féreggel volt együtt előtte?
– A levest kiöntötted. Miért drámázol még mindig ezen? –
kérdezte Harold. Alexander igyekezett komoly arcot vágni.
Összenézett az apjával. Amikor az apja nem szólalt meg, Alexander
megköszörülte a torkát, és azt mondta:
– Anya, ha nem haragszol, szeretnék rámutatni, hogy ez nem a jó
szocialistához illő viselkedés. Marta fiának minden joga megvan
ahhoz, hogy egyen a te levesedből. Ahogy neked is jogod van az ő
kurvájához. Nem mintha vágynál rá persze. De ha igen, és a nő a
fiúé lenne – ami persze nincs így, mert ő senkié, és pont ez a lényeg
–, akkor jogod lenne hozzá. Ahogy jogod van a fiú vajához is.
Akarod, hogy hozzam a vajat? Szívesen elmegyek érte.

Harold és Jane örömtelen arccal meredt Alexanderre.

– Alexander, elment az eszed? Miért kellene nekem bármi, ami
azé az emberé?
– Épp ez a lényeg, anya! Neki nincs semmije. Az mind a tiéd. És
neked sincs semmid, mert az mind az övé. Minden joga megvolt
ahhoz, hogy a te borscslevesedben turkáljon. Ezt tanítottátok eddig.
Ezt tanulom a moszkvai iskolában.
Mindannyiunknak így a legjobb. Ezért is élünk így. Hogy egymás
által gazdagodjunk. Hogy örüljünk egymás sikereinek, és együtt
élvezzük azok gyümölcsét. Ami engem illet, nem is értem, miért
csináltál olyan kevés borscslevest. Tudod, hogy Nastia, aki szintén
ezen a szinten lakik, tavaly evett utoljára olyan borscsot, amiben hús
is volt? – nézett Alexander csillogó szemekkel a szüleire.

– Az isten szerelmére, mi ütött beléd, fiam? – kérdezte az anyja.

Alexander lenyelte káposztás-hagymás vacsorájának utolsó

falatját is, és apjához fordult.
– Mikor is lesz a következő pártgyűlés? Alig várom, hogy
mehessek!
– Tudod, mit? Jobb, ha nem mész több gyűlésre, fiam – felelte
Jane.
– Épp ellenkezőleg – mondta Harold, és összeborzolta Alexander
haját. – Szerintem még gyakrabban kellene eljárnia!
Alexander elmosolyodott.
A tél folyamán érkeztek Moszkvába, és három hónap után
rájöttek, hogy ha be akarnak szerezni mindent, amire szükségük
van, a fehér- és a rozslisztet vagy a villanykörtét, akkor
magánkereskedőket kell keresniük, neppereket, akik a
vasútállomások körül őgyelegtek, és prémes kabátjuk zsebéből
adták el a gyümölcsöt és a sonkát. Kevesen voltak, és csillagászati
áron árulták holmijaikat. Harold ellenezte az eljárást, és csak a
jegyre kapott fekete kenyeret ette, és borscsot hús nélkül és krumplit
vaj nélkül, de jó sok lenmagolajjal, amiről korábban azt tartották,
hogy csak festékgyártásra,
linóleumgyártásra és faápolásra jó.
– Nincs pénzünk a magánzókra – szokta mondani. – Kibírjuk ezt a
telet gyümölcs nélkül. Jövő télre már lesz gyümölcs. És különben is,
nincs félretett pénzünk. Honnan szereznénk pénzt ezekre az
ügyeskedőkre? – Jane hallgatott, Alexander vállat vont, mert nem
tudta, honnan szerezhetnének pénzt, de a sötétben, miután Harold
elaludt, Jane beosont a fiú szobájába, és suttogva megmondta neki,
hogy vegyen magának narancsot, hogy ne legyen skorbutja, és
sonkát, hogy ne legyen izomsorvadása.

– Hallasz, Alexander? Eldugtam az iskolatáskád belső zsebébe

egy kevés amerikai dollárt, jó?
– Jó, anya, de honnan van ez az amerikai dollár?
– Azzal ne törődj, fiam! Hoztam magammal egy keveset, biztos,
ami biztos. – Odabújt hozzá, és a sötétben megcsókolta fia
homlokát. – Nem jön minden rendbe egyik napról a másikra. Tudod,
mi van most Amerikában? Gazdasági válság. Szegénység,
munkanélküliség. Mindenütt nehéz a helyzet, ez egy nehéz időszak.
De mi legalább az elveink szerint élünk. Egy új világot teremtünk,
ami nem a kizsákmányolásra, hanem az elvtársiasságra és a
kölcsönös segítségnyújtásra épül.
– Némi amerikai dollárral megtámogatva? – kérdezte Alexander
suttogva.
– Némi amerikai dollárral megtámogatva – válaszolta Jane
egyetértően, és átkarolta a fia fejét. – De apádnak ne mondd el, mert
nagyon mérges lenne. Úgy érezné, hogy elárultam. Szóval ne
mondd el neki!
– Nem mondom.
 A következő télen, Alexander tizenkét éves korában még mindig
nem lehetett friss gyümölcsöt kapni Moszkvában. Még mindig
fogcsikorgató hideg volt, és az egyetlen különbség 1930 és 1931
tele között az volt, hogy eltűntek az ügyeskedők a vasútvonalak
közeléből. Mindet tíz évre ítélték, és Szibériába
küldték, ellenforradalmi és munkásosztály-ellenes tevékenységért.
 NEGYEDIK FEJEZET

1943. Élet az Ellis Islanden

Tatjána igyekezett angolul tanulni, amíg nem volt más dolga, mint
feküdni és gyógyulni. A kicsi, de jól felszerelt ellisi könyvtárban
rengeteg angol könyvet talált, amit a nővérek, az orvosok és mások
adományoztak az intézménynek. A könyvtárban még néhány orosz
könyvet is talált, Majakovszkijtól, Gorkijtól és Tolsztojtól. A
szobájában olvasgatott, de az angol nyelvű könyvek nem tudták
lekötni a figyelmét, és amikor elkalandoztak a gondolatai, lelki
szemei előtt folyók, jég, vér képei keveredtek bombázások,
repülőgépek, ágyúk és jégbe vágott lékek vízióival. Kötögető, varró
és a heverőjükön mozdulatlanul fekvő édesanyákat látott, kezükben
saját hullazsákjukkal, és éhhalált halt lánytestvéreket kupacba hányt
hullák tetején, felrobbant vonatokban eltűnt fiútestvéreket és hamuvá
égett apákat, beteg tüdejű nagyapákat és a gyászba belehalt
nagymamákat. Fehér terepruha, kiömlött vér, csapzott, fekete haj,
egy tiszt félrecsúszott sapkája, egy férfi elterülve a jégen… Olyan
zsigerekbe hatoló erejű képek, hogy el kellett tántorognia a folyosó
végére, hogy hányjon a közös mellékhelyiségben, s utána
összeszorított foggal tovább és tovább tanulja az angolt, hogy az
elméje ne kalandozzon el
olyan vidékekre, ahol a szíve tehetetlenül mélázik, és a mellkasa
közepén tátongó űrbe mered, a végtelen sötétségbe, ami annyira
hasonlított a félelemre, hogy amikor Tatjána behunyta a szemét,
egész testében remegve fuldoklott.
Ilyenkor kiemelte a kis Anthonyt a gyerekágyból, és a mellkasára
fektette, hogy érezze a kisbaba megnyugtató közelségét. De
bármilyen jó illata volt is Anthonynak, és bármilyen selymesnek
érezte is fekete haját az ajkán, nem tudott megálljt parancsolni
kóborló gondolatainak. Ha bármi…
Nagyon szerette a kisfiú illatát. Szerette levetkőztetni, ha elég
meleg volt, és érezni puha, kövér, rózsaszín testét. Szerette
megszagolni a haját, a nyakát és tejszagú kisded-leheletét. Szerette
a hasára fordítani, és megsimogatni a hátát, a lábát, hosszú talpát,
és megszimatolni a nyakát. A kisfiú elégedetten aludt, nem ébredt
fel, még a sok tapogatás, simogatás és szagolgatás ellenére sem.

– Szokott ébren is lenni ez a gyerek? – kérdezte dr. Edward

Ludlow az egyik vizitje során. Tatjána lassan, de angolul így felelt:

– Gondoljon rá, mint oroszlán. Alszik húsz óra nappal, és felkel

éjjel vadászni.
Edward elmosolyodott.
– Úgy látom, kezd jobban lenni, ha viccelődik!
Tatjána halványan elmosolyodott. Dr. Ludlow egy elegáns, kecses
mozgású, vékony férfi volt. Sosem emelte meg a hangját, és nem
hadonászott. Szeme, beszéde és mozdulatai egyaránt nyugalmat
sugároztak. Jó modorú férfi volt, amilyennek egy rendes orvosnak
lennie kell. Tatjána úgy becsülte, hogy a
harmincas évei közepén járhat, és olyan egyenes tartása volt, hogy
könnyen elképzelhetőnek tartotta, hogy katonai múltja is van. Úgy
érezte, megbízhat az orvosban. Komoly volt a pillantása.

Dr. Ludlow segített neki világra hozni Anthonyt, amikor Tatjána

kikötött New Yorkban, és vajúdni kezdett, egy hónappal korábban,
mint kellett volna. Mostanában mindennap bejött, hogy megnézze,
jól van-e Tatjána, pedig Brenda szerint csak heti pár napot dolgozott
Ellis Islanden.
Az órájára pillantva Edward így szólt:
– Mindjárt ebédidő. Mit szólna, ha elmennénk sétálni, és ennénk
valamit az ebédlőben? Volna kedve hozzá? Vegye fel a köpenyét, és
már mehetünk is.
– Nem, nem! – Tatjána nem szerette elhagyni a szobáját.
– De igen, jöjjön!
– És mi lesz a tbc-mmel?
Az orvos csak legyintett.
– Vegye fel a maszkot, és nyugodtan végigmehet a folyosón. –
Tatjána kelletlenül engedelmeskedett. Leültek ebédelni az egyik
keskeny, négyszögletes asztalhoz, ami magas ablakos, tágas, nyitott
helyiségben állt.
– Nem valami finom – mondta Edward, az ételére pillantva. –
Tessék, adok egy kis marhahúst az enyémből – mondta, azzal
félbevágta a saját szaftos, sült marhahússzeletét, és Tatjána
tányérjára tette.
– Köszönöm, de nézze, mennyi étel van nekem – mondta Tatjána.
– Van fehér kenyerem. Van margarinom. Van krumplim, rizsem és
kukoricám. Rengeteg étel.
 A lány a sötét szobában ül, előtte tányér, azon egy darab fekete
kenyér, akkora, mint egy csomag kártya. A kenyérben fűrészpor és
kartonpapírdarabok vannak. A lány fog egy kést, és lassan négyfelé
vágja a kenyeret. Megeszik egyet, alaposan megrágja, leerőlteti
száraz torkán, majd megeszik még egy darabot, aztán még egyet,
és végül lenyeli az utolsót is. Az utolsónál különösen sokáig időzik.
Tudja, hogy ha azt megeszi, utána legközelebb másnap reggel fog
tudni enni. Szeretne olyan erős lenni, hogy vacsoráig kibírja a fél
kenyérrel, de nem megy, nem képes rá. Amikor felnéz a tányérjáról,
nővére, Dása mered rá. Az ő tányérja már rég üres.

– Bárcsak visszajönne Alexander! – mondja Dása. – Talán hoz

valamit enni.
Bárcsak visszajönne Alexander, gondolja Tatjána.
A lány összerezzent. Egy krumplit a földre ejtett. Lehajolt, fölvette,
leporolta, és egy szó nélkül megette.
Edward nagy szemeket meresztett rá, marhahússal megpakolt
villája megállt félúton a szája felé.
– Van cukor és tea és kávé és sűrített tej – folytatta Tatjána
remegő hangon. – Van alma és narancs.
– De alig van csirke, a marhahús gyakorlatilag elfogyott, tej is már
csak nagyon kevés van, és nincs vaj – felelte Edward. – A
sebesülteknek minden vajra szükségük lenne, de mind elfogyott.
Tudja, gyorsabban rendbe jönnének, ha kapnának vajat, de nem
kapnak.
– Lehet, hogy nem is akarnak gyorsabban rendbe jönni. Lehet,
hogy szeretnek itt lenni – mondta Tatjána, és látta, hogy Edward
megint furcsán méregeti. Ekkor eszébe jutott valami. –
Edward, azt mondja, van még tej?
– Nem sok, de igen, van még rendes tej, nem sűrített tej.
– Hozzon valamennyi tejet, meg egy nagy fazekat és egy hosszú
fakanalat. Tíz-húsz liter tejet. Minél több, annál jobb. Holnap lesz vaj.

– Mi köze a tejnek a vajhoz? – kérdezte Edward.

Most Tatjána kezdte furcsán méregetni Edwardot, aki
elmosolyodott, és így szólt:
– Orvos vagyok, nem gazda! Egyen! Szüksége van rá. És igaza
van. Akárhogy is, de még rengeteg élelmünk van.
 ÖTÖDIK FEJEZET

1943., Morozovo

Éjjel jöttek érte. Alexander az ágy melletti székben aludt. Valaki

durván felrázta, és amikor kinyitotta a szemét, négy öltönyös férfit
látott, akik intettek neki, hogy álljon fel.
Alexander lassan felállt.
– Magát most elvisszük Volkovba, ahol előléptetik. Siessen! Nincs
vesztegetni való időnk. Át kell érnünk a túlpartra, mielőtt
kivilágosodik. A németek folyamatosan bombázzák a Ladoga-tavat.
– Láthatóan az a sápadt férfi volt a parancsnok, aki megszólította. A
másik három csendben maradt.
Alexander felvette a hátizsákját.
– Azt hagyja itt! – szólt rá a férfi.
– Szóval visszahoznak?

– Igen, holnap.
– Ó, hát ez nagyon megnyugtató. De tudja, én katona vagyok, és
mindig magammal viszem a málhazsákomat. Benne van a
cigarettám és némi olvasnivaló. Magammal vinném, ha nem bánják.

– Magánál van a kézifegyvere?

– Természetesen.
 – Megkaphatnánk?
Alexander egyet lépett feléjük. Egy fejjel magasabb volt náluk. Úgy
néztek ki, mint valami bűnözők a vastag szürke télikabátjukban. A
kabátjukon viselt kis kék sávok az NKVD-t – a Belügyi
Népbiztosságot – jelképezték, úgy, ahogy a vörös kereszt a
határokon átívelő együttérzést szimbolizálta.
– Nem tudom, jól értettem-e, amit mondott – válaszolta Alexander
halkan, de azért annyira nem halkan. – El akarja kérni a
fegyveremet?
– Igen. Hogy megkönnyítsük a dolgát – hebegte az első katona.
– Maga megsebesült, nem igaz? Biztos nehéz cipelni a teljes
felszerelését…
– Ez nem a teljes felszerelésem. Ez csak néhány személyes
holmim. Gyerünk! – kiáltotta Alexander, azzal felállt az ágy mellől,
elindult, és félretolta őket az útjából. – Most azonnal, elvtársak! Ne
vesztegessük az időt! – Nem volt kiegyenlített a küzdelem.
Alexander tiszt volt, őrnagy. Nem látta ugyan a rangjelzésüket a váll-
lapjukon és az a viselkedésükből sem derült ki. Addig azonban nem
parancsolhattak neki, amíg ki nem értek az épületből, ahol
Alexandernek már nem volt szava. Ez a rendfenntartó szerv szerette
tanúk nélkül, a sötétben végezni a dolgát. Nem akarták, hogy
meghallják őket a félálomban lévő ápolónők és katonák. Ez a
szervezet szerette fenntartani a normalitás látszatát. Átvisznek a tó
túlpartjára egy sebesültet az éjszaka közepén, hogy előléptessék.
Ugyan, mi ebben olyan rendkívüli? A fegyverét azonban engedniük
kellett, hogy Alexander magánál tartsa. Na, nem mintha egyébként
el tudták volna venni tőle.
 Ahogy elindultak kifelé, Alexander észrevette, hogy a mellette lévő
két ágy is üres. A nehezen lélegző katona és egy másik is eltűnt.
Megrázta a fejét.
– Őket is előléptetik? – kérdezte fanyarul.
– Ne kérdezősködjön! Menjen! – felelte az egyik katona. –
Gyorsan! – Alexandernek nem ment olyan egyszerűen a sietség.
Ahogy végigment a folyosón, eszébe jutott, hogy vajon hol alszik
Tatjána. Vajon az egyik ajtó mögött? Vajon itt van valahol? Még
mindig olyan közel van hozzá. Nagy levegőt vett, mintha csak a lány
illatát keresné.
A páncélozott teherautó az épület mögött várt rájuk. Dr. Sayers
vöröskeresztes terepjárója mellé álltak be. Alexander felismerte a
sötétben a piros-fehér emblémát. Ahogy a teherautó felé mentek,
egy alak vált ki a sötétből. Dimitrij volt. Begipszelt karja fölé
görnyedt, arca fekete massza volt, orra helyén duzzadt
kitüremkedés.
Egy pillanatig csak állt némán, aztán megszólalt.
– Megy valahová, Belov őrnagy? – Sziszegő hangon különösen
kihangsúlyozta a „Belov” nevet. Úgy hangzott, mintha azt mondta
volna, „Belofffff”.
– Ne gyere a közelembe, Dimitrij! – szólt vissza Alexander.
Dimitrij, mintha csak engedelmeskedni akart volna, egy
lépést hátrált, aztán kinyitotta a száját, és némán felnevetett.
– Már nem tudsz ártani nekem, Alexander!
– Te se nekem.
– Ó, hidd el, ha mondom – válaszolta Dimitrij, aljasul behízelgő
hangon –, még mindig tudok ártani neked! – És mielőtt Alexandert
belökték volna a teherautóba az NKVD
emberei, Dimitrij hátravetette a fejét, mintha delíriumba került volna,
és az ujját rázta Alexanderre, sárga fogakkal vicsorítva véresre vert
orra alatt és résnyire húzott szemekkel.
Alexander elfordította a fejét, kihúzta magát, és anélkül, hogy egy
pillantást is vetett volna Dimitrij felé, felugrott a teherautóra, aztán
nagyon hangosan és érthetően, annyi megelégedettséggel,
amennyit csak a hangjába tudott erőltetni, azt kiáltotta:

– Ó, hogy pusztulnál el!

– Üljön le, és fogja be a száját! – szólt rá az egyik NKVD-s, a fogai
között szűrve a szavakat, majd Dimitrijhez fordult: – Menjen vissza
az ágyába, már rég takarodót fújtak! Különben is, mit sündörög itt
maga?
A teherautó platóján Alexander szembetalálkozott két remegő
ágyszomszédjával. Azt hitte, egyedül lesz az NKVD embereivel, nem
pedig még két katonával. Akkor nem kellene senki más életét
kockáztatni vagy feláldozni, csak az NKVD-sekét és a sajátját. Most
mitévő legyen?
Az egyik NKVD-s megragadta a hátizsákját, de Alexander
elrántotta tőle. A férfi nem engedett.
– Nehéznek tűnik ez magának, ne cipelje! – mondta, ahogy a
hátizsákért küzdöttek. – Most elveszem, de a tó túlpartján
visszaadom.
Alexander megrázta a fejét.
– Nem, inkább magamnál tartom – felelte, és kitépte a katona
kezéből a hátizsákot.
– Ide figyeljen, Belov…
– Őrmester! – kiáltott rá Alexander. – Egy tiszttel beszél!
Magának én Belov őrnagy vagyok! Hagyja békén a holmimat! És
most induljunk. Hosszú út áll előttünk. – Magában mosolyogva
elfordult a férfitól. A háta kevésbé fájt, mint gondolta. Tudott járni,
ugrani, beszélni, hajolni, és le is tudott ülni a teherautó platójára. De
zavarta saját gyengesége.
A jármű eddig üresben járó motorja felbőgött, és elindultak.
El a kórházból, Morozovóból, Tatjánától.
Alexander mély levegőt vett, és az előtte ülő két férfi felé fordult.

– Maguk meg ki a fenék? – kérdezte. Szavai nyersek voltak, de

hangjában lemondás bujkált. Rájuk pillantott. Sötét volt, alig tudta
kivenni arcvonásaikat. A teherautó falának dőltek. Az alacsonyabbik
férfi szemüveges volt, és félkarú, a magasabbik a kabátjába
burkolódzva ült, és a feje úgy be volt kötözve, hogy csak az orra és a
szeme látszott ki. Szeme fényes volt, pillantása pedig olyan élénk,
hogy még így, a sötét éjszakában is látszott. Az élénk talán nem is a
legjobb szó rá. Valami más volt benne. Csintalanság. Az
alacsonyabb férfi pillantásáról ugyanezt nem lehetett elmondani, az
ő tekintete erőtlen volt.
– Kik maguk? – ismételte Alexander.
– Nyikoláj Ouszpenszkij hadnagy vagyok. Ő itt Borisz Maikov
tizedes. Mindketten a Szikra Hadműveletben sérültünk meg, január
tizenötödikén, a volkovi oldalon. Egy kórházsátorban feküdtünk,
amíg…
– Elég! – vágott közbe Alexander, kezét feltartva. Mielőtt folytatta
volna a velük való ismerkedést, kezet akart rázni velük. Érezni
akarta, milyen fából faragták őket. Ouszpenszkijjel nem volt semmi
gond, kézfogása magabiztos
volt, barátságos és minden félelem nélküli. Keze erős volt. Maikové
pont az ellentéte. Gyenge bal karját nyújtotta oda Alexandernek.

Alexander újra nekivetette a hátát a teherautó falának, és a

csizmájába rejtett gránát után tapogatózott. A fenébe! Hallotta
Ouszpenszkij reszketeg lélegzetvételeit. Ő volt az a katona, akit
Tatjána Alexander mellé költöztetett, és egy paravánt húzott köré, a
férfi, akinek csak a fél tüdeje maradt meg, a férfi, aki süket volt, és
néma. Most mégis itt ült, saját erejéből lélegzett, hallott mindent, és
beszélt.
– Meg kell, hogy mondjam, ez ellenkezik a rendes eljárással…
– Ez nem rendes eljárás! – vágott közbe Alexander. – Ide
figyeljenek mindketten! Szedjék össze minden erejüket! Szükségük
lesz rá.
– Ahhoz, hogy előléptessenek? – kérdezte Maikov gyanakodva.

– Posztumusz kitüntetést fog kapni, ha nem kapja össze magát,

és nem hagyja abba a remegést! – felelte Alexander.
– Honnan tudja, hogy remegek?
– Hallom, ahogy összekoccannak a csizmái – válaszolta
Alexander. – Csendet, katona!
Maikov Ouszpenszkijhez fordult, és így szólt:
– Mondtam én, hadnagy, hogy valami nem stimmel, felébreszteni
az embert az éjszaka közepén…
– Én meg mondtam, hogy fogja be! – szólt rá Alexander.
Némi tompa kék fény szűrődött be a teherautó elejéből a
platóra egy keskeny ablakon át.
– Hadnagy – szólította meg Alexander Ouszpenszkijt –, fel
tudna állni? Szeretném, ha felállna, és eltakarná az ablakot, hogy ne
lássanak be.
– Utoljára akkor kértek tőlem ilyet, amikor a körlettársam hetyegni
akart valakivel – mosolygott Ouszpenszkij.
– Na, afelől biztosíthatom, hogy itt most senki nem fog hetyegni
senkivel – felelte Alexander. – Álljon fel!
Ouszpenszkij engedelmeskedett.
– Mondja meg az igazat. Elő fognak minket léptetni?
– Honnan tudhatnám? – Amikor Nyikoláj eltakarta a kis ablakot,
Alexander levette a csizmáját, és elővette az egyik elrejtett gránátot.
Elég sötét volt ahhoz, hogy se Maikov, se Ouszpenszkij ne lássa, mit
csinál.
– Tudnia kéne – mondta Nyikoláj. – Az az érzésem, hogy maga
miatt vagyunk itt.
Alexander biztos volt benne, de inkább hallgatott. Visszamászott a
teherautó végébe, és hátát az ajtónak vetve leült. Csak két NKVD-s
volt a jármű kabinjában, akik fiatalok voltak, és tapasztalatlanok, és
semmi kedvük nem volt átkelni a tó jegén. A német fegyverek
állandó veszélyt jelentettek, aminek nem szívesen tette ki magát
senki. A sofőr tapasztalatlanságának ékes bizonyítékát szolgáltatta
azzal, hogy nem volt képes húsz kilométeres óránkénti sebességnél
gyorsabban hajtani. Alexander tudta, hogy ha a németek figyelik az
orosz katonai tevékenységeket szinyavinói állásaikból, akkor a
kényelmes tempóban haladó teherautó nem fogja elkerülni
felderítőik figyelmét. Gyalog hamarabb átérne, gondolta Alexander.

– Őrnagy, magát előléptetik? – kérdezte Ouszpenszkij.

 – Nekem ezt mondták, és a fegyveremet sem vették el, úgyhogy
amíg nem mondanak mást, én bizakodom.
– El akarták venni a fegyverét. Láttam. Hallottam. Csak nem volt
hozzá elég erejük.
– Súlyos sérült vagyok – jegyezte meg Alexander, és elővett egy
cigarettát. – Elvehették volna, ha akarják – tette hozzá, majd
rágyújtott.
– Meg tudna kínálni? – kérdezte Ouszpenszkij. – Három hónapja
nem gyújtottam rá. – Alexanderre pillantott, és hozzátette: – És csak
az ápolónőket láttam, senki mást. – Elhallgatott egy pillanatra. – A
maga hangját azonban hallottam.
– Nem kéne dohányoznia – mondta Alexander. – Úgy tudom,
nincs tüdeje.
– A fél tüdőm megvan, és az ápolónő mesterségesen tartott
betegen, hogy ne küldjenek vissza a frontra. Ezt tette értem.
– Valóban? – kérdezte Alexander, és igyekezett nem lehunyni a
szemét, és nem maga elé képzelni Nyikoláj ápolónőjét, azt a kis
alacsony termetű, tiszta tekintetű lányt, aki maga volt a ragyogó
reggel, azt az édes, szőke lányt, a káprázatos lazarevói reggelen.

– Hozott jeget, hogy lélegezzem be róla a hideg levegőt, hogy

hörögjek tőle, és beinduljon a tüdőm. Bárcsak tudott volna még
segíteni rajtam!
Alexander adott neki egy cigarettát. Nem akarta tovább hallgatni a
férfit. Úgy vélte, Ouszpenszkij nem lenne elragadtatva, ha tudná,
hogy Tatjána csak annyi időre tudta megmenteni, hogy Mekhlis
markába lökhessék.
– Elvtársak – mondta Alexander. – Mihez kezdjek most
magukkal?
– Hogy érti ezt? – kérdezte Maikov türelmetlen gyanakvással.
– És mégis mit művel ott?
Alexander nem felelt. Elővette Tokarev pisztolyát, felállt,
megcélozta a hátsó ajtót, és lelőtte róla a lakatot. Maikov ijedtében
felkiáltott. A teherautó lassított. A kabin utasai valószínűleg zavartan
keresték a zaj forrását. Most, hogy a földre vetette magát,
Ouszpenszkij már nem takarta el az ablakot. Alexandernek pár
másodperce volt, mielőtt az autó megáll. Feltépte az ajtót, felhúzta
magát az araszoló teherautó tetővonala fölé, és a kocsi elé dobta a
gránátot, ami néhány méterre a jármű előtt ért földet. Pár
másodperccel később fülsiketítő robbanás hallatszott. Csak annyit
hallott, hogy Maikov azt mekegi, „Mi az a…”, amikor a teherautóból a
jégre zuhant. Hátán a be nem gyógyult sebe annyira fájt, hogy azt
hitte, felszakadt, és minden mozdulatra tovább szakad.

A teherautó remegve, csúszva, nagy morgással lelassult, majd

megfarolt, lassan az oldalára borult, és recsegve-ropogva megállt a
lék előtt, amit Alexander gránátja robbantott a jégbe. A lék kisebb
volt a járműnél, de a teherautó nehezebb volt, mint amit a repedező
jég elbírt. A jégpáncél recsegve engedett, és a lék egyre nőtt.

Alexander felállt, odasántikált a jármű hátsó ajtajához, és intett a

két férfinak, hogy másszanak ki.
– Mi történt? – kiáltotta Maikov. A balesetben beverte a fejét, és
eleredt az orra vére.
– Ugorjon ki! – kiáltott rá Alexander.
Ouszpenszkij és Maikov engedelmeskedett a parancsnak. Épp
időben, mert a teherautó orra lassan a Ladoga-tó felszíne alá
süllyedt. A két sofőr bizonyára elvesztette az eszméletét, ahogy az
üvegnek és a jégnek csapódtak, mert meg sem próbáltak
kimenekülni.
– Őrnagy, mi a fene…
– Fogja be! A németek három-négy perc múlva lőni kezdenek a
teherautóra. – Alexandernek nem állt szándékában ott a jégen
meghalni. Mielőtt aznap meglátta volna Ouszpenszkijt és Maikovot,
még pislákolt benne a remény, hogy egyedül lesz, és miután
felrobbantja a teherautót, benne az NKVD embereivel, visszamegy
Morozovóba, és eltűnik az erdőben. De mostanában a reményei
mind rövid életűek voltak.
– Itt akarnak maradni, és megfigyelni, milyen hatékony a német
hadigépezet, vagy inkább velem jönnek?
– És mi lesz a két sofőrrel? – kérdezte Ouszpenszkij.
– Mi lenne? NKVD-sek. Mit gondol, hová vitték magát hajnalban?

Maikov megpróbált felülni. Mielőtt bármit mondhatott volna,

Alexander lehúzta a jégre.
Nem voltak messze a parttól, talán két kilométerre lehettek. Köd
volt, és közeledett a hajnal. A teherautó kabinja már elsüllyedt, és a
lyuk már akkorára tágult a jégen, hogy az egész jármű belefért.

– Már elnézést, őrnagy – kezdte Ouszpenszkij –, de maga

baromságokat beszél. Semmi rosszat nem tettem egész katonai
pályafutásom alatt. Nem értem jöttek.
– Nem – felelte Alexander. – Értem jöttek.
– Ki a franc maga?
 A jármű lassan eltűnt a vízben.
Ouszpenszkij a vízre meredt, majd az elképedt, remegő és vérző
Maikovra pillantott, aztán Alexanderre, és felnevetett.
– Őrnagy, volna kedves megosztani velünk a tervét arra
vonatkozóan, hogy mit csináljunk hárman, magunkra maradva a nyílt
jégfelületen, miután a teherautó elsüllyed?
– Ne aggódjon – sóhajtott Alexander. – Garantálom, hogy nem
sokáig leszünk egyedül. – A távoli Morozovo felé bökött az állával,
és előhúzta a két pisztolyát. Egy könnyű harci jármű fényszórói
látszódtak közeledni. A dzsip ötven méterre állt meg tőlük, és
kiugrott belőle öt géppisztolyos férfi, akik mindannyian Alexanderre
fogták a fegyverüket.
– Álljanak fel! Álljanak fel a jégen!
Ouszpenszkij és Maikov azonnal felálltak, és feltartották a
kezüket, de Alexander nem szeretett nála alacsonyabb rangú tisztek
parancsainak engedelmeskedni. Nem állt föl, amire jó oka volt. Egy
lövedéket hallott fütyülni, és a fejére tette a kezét.
Amikor odanézett, látta, hogy két NKVD-s arccal a földön fekszik,
a másik három pedig éppen feléje mászik, fegyverüket rá szegezve,
és azt sziszegik, hogy maradjon a földön. Talán a németek megölik
őket, mielőtt én megpróbálhatnám, gondolta Alexander. A sötét
partot fürkészte. Hol lehet Sayers? Még nem volt a jégen, de az
NKVD dzsipje egy helyben állt, így a németek remekül
gyakorolhatták rajta a célba lövést. Amikor az NKVD emberei
odaértek hozzá, Alexander javasolta nekik, hogy talán vissza kéne
ülniük a járművükbe, és sebesen vissza kellene térniük Morozovóba.

– Nem! – kiáltotta az egyikük. – Át kell vinnünk magát

Volkovba!
Újabb lövedék csapódott be, ezúttal húsz méterre a dzsiptől, az
egyetlen eszköztől, amivel Volkovba vagy vissza Morozovóba
juthatnának. Ha azt kilövik a németek, akkor ez a néhány ember
másodperceken belül meghalna védtelenül a jégen.
A hason fekvő Alexander farkasszemet nézett a hason fekvő
NKVD-sekkel.
– Mihez szeretnének kezdeni, elvtársak? Kérem, közöljék. El
akarnak hajtani Volkovba, mialatt tűz alá vesznek minket a
németek? Mehetünk.
Az NKVD emberei a páncélozott teherautóra pillantottak, ami
Alexandert szállította. Már majdnem teljesen elsüllyedt. Alexander jót
derült magában, ahogy azt figyelte, hogy viaskodik a katonákban a
kötelességtudat és a létfenntartás ösztöne.

– Menjünk vissza! – szólalt meg végül az egyik NKVD-s. –

Visszamegyünk Morozovóba, és újabb utasítást kérünk. Holnap is
elvihetjük Volkovba.
– Ez nagyon bölcs döntés – jegyezte meg Alexander.
Ouszpenszkij ámulva figyelte Alexandert, aki nem különösebben
foglalkozott vele. – Gyerünk, mindenki! Háromig számolok, aztán
fussanak a kocsihoz, mielőtt felrobbantják a németek. – Alexander
amellett, hogy életben akart maradni, nem akart átázni sem. Ha
vizes lesz, fabatkát sem ér az élete. Tudta, hogy akár Volkovban
van, akár Morozovóban, akkor kap száraz ruhát, ha piros hó esik. A
nedves ruhák még azután is rajta lesznek, hogy tüdőgyulladást
kapott miattuk, és meghalt, és még a hulláján is nedvesek lesznek,
ebben a márciusi nyirkos
időben.
Mind a hatan odakúsztak a dzsiphez. A három NKVD-s katona
megparancsolta nekik, hogy üljenek be hátra. Ouszpenszkij és
Maikov idegesen Alexanderre pillantott. Ouszpenszkij azt kérdezte:

– Biztos jó ötlet ez, uram?

– Csak szálljon be!
Két NKVD-s katona is beült melléjük hátra. Ouszpenszkij és
Maikov megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Alexander elővette a cigarettáját, és adott egyet Nyikolájnak.
Megkínálta a halálsápadt Maikovot is, de ő visszautasította azt.
– Miért csinálta? – kérdezte suttogva Ouszpenszkij Alexandertől.

– Mit?
– Bárcsak azt mondhatnám, hogy szeretném, ha egy szép napon
elmesélné, de igazából azt remélem, sosem látom többé.
– Azért én csak elmondom – mondta erre Alexander. – Azért
tettem, mert valahogy nem fűlött a fogam ahhoz, hogy
előléptessenek.
Ahogy visszaértek a tópartra, a katonák elhaladtak egy
betegszállító teherautó mellett, ami a folyó felé tartott. Alexander
felismerte dr. Sayerst az utasülésen. Sikerült egy mosolyt erőltetnie
az arcára dohányzás közben, bár az ujjhegyei remegtek kissé. Pont
olyan jól haladt minden, ahogy azt elképzelte. A tavon kialakult
jelenet hitelesen nyújtotta egy német rajtaütés képét. Halottak a
jégen, egy odaveszett teherautó. Sayers kiállítja a halotti
bizonyítványt, aláírja azt, és minden olyan lesz, mintha Alexander
soha nem is létezett
volna. Az NKVD is hálás lesz – ők amúgy is szerették eltüntetni
szem elől azokat, akiket letartóztattak –, és mire Sztyepanov
megtudja, hogy mi is történt valójában, és hogy Alexander még
mindig életben van, addigra Tatjána és Sayers már rég árkon-bokron
túl jár. Sztyepanov nem kell, hogy hazudjon Tatjánának, mert érdemi
információ híján maga is azt hinné, hogy Alexander, Ouszpenszkijjel
és Maikovval együtt a tó jegén lelte halálát.

Végigsimított a haján. Nem viselte tiszti sapkáját. Lehunyta, majd

gyorsan újra kinyitotta a szemét. Még az egyhangú orosz táj
látványa is jobb volt, mint amit lelki szemei előtt látott.
Mindenki nyert.
Az NKVD-nek nem kell a Nemzetközi Vöröskereszt kellemetlen
kérdéseire válaszolnia, a Vörös Hadsereg eljátszhatja, hogy elesett
és vízbe fúlt embereit gyászolja, mialatt Mekhlis továbbra is a
markában tartja Alexandert. Ha meg akarták volna ölni őt, már nem
élne. De nem ezt kapták parancsba. Alexander azt is tudta, hogy
miért nem. A macska akart még egy kicsit játszani az egérrel, mielőtt
darabokra szaggatja.

Reggel nyolc óra volt, mire visszaértek Morozovóba, és mivel a

támaszpont már éledezett, és mivel el kellett őket tüntetni szem elől,
mielőtt biztonságosan elszállíthatták volna őket a bizonytalanságba,
Alexandert, Ouszpenszkijt és Maikovot belökték a régi iskola
pincéjében kialakított börtönbe. A börtöncella valójában egy alig két
méter hosszú és egy egy méternél valamivel szélesebb betoncella
volt. Maikov őszintén arra számított, hogy visszaviszik az ágyába.
 Az NKVD jót nevetett ezen, majd megparancsolta a három
katonának, hogy feküdjenek a földre, és ne mozduljanak.
A cella túl rövid volt Alexandernek, nem volt elég hely ahhoz, hogy
lefeküdjön a földre. Mihelyst magukra hagyták őket az őrök, a három
férfi felhúzta a lábát a mellkasához, és leguggoltak. Alexander sebe
lüktetett a fájdalomtól, amit a hideg beton csak tovább fokozott.
Fokozatosan adagolta neki a sors a kellemetlenségeket, mintha csak
azt akarná mondani: jobb, ha hozzászoksz, mert nemsokára ezt a
cellát is olyan szépnek látod majd, mint a gyerekkorodat!

Ouszpenszkij tovább kérdezősködött. Alexander végül így szólt:

– Mit akar tőlem? Ne faggasson! Úgy legalább nem kell hazudnia,

amikor kihallgatják.
– Miért hallgatnának engem ki?
– Magát letartóztatták. Nem fogta még fel?

– Ó, ne! – jajdult fel. – Hiszen nekem feleségem van, és két

kisgyerekem, és még ott az anyám is! Mi lesz most?
– Magával? – kérdezte Nyikoláj. – Ugyan ki maga? Nekem is van
feleségem és két fiam. Két kicsi fiam. És szerintem még az anyám is
életben van.
Maikov nem válaszolt, de ő is, és Ouszpenszkij is Alexander felé
fordult, kérdőn. Maikov ezután lehajtotta a fejét, Ouszpenszkij
viszont nem.
– Na jó – szólalt meg végül Ouszpenszkij. – Mit követett el?
– Hadnagy! – rivallt rá Alexander, aki mindig kész volt kihasználni
a rangját, amikor szükségét érezte. – Eleget
hallottam már a hangját.
Ouszpenszkij nem hátrált meg.
– Nem néz ki vallási fanatikusnak.
Alexander nem felelt.
– Sem zsidónak. Vagy házasságtörőnek. – Ouszpenszkij
végigmérte Alexandert. – Maga egy kulák? Vagy a Politikai
Vöröskereszt tagja? Vagy tiltott tanokat terjeszt? Esetleg szocialista
vagy történész? Vagy pazarolta a mezőgazdaság termékeit? Ipari
selejtet gyártott? Vagy szovjetellenes propagandát terjesztett?

– Tatár fuvaros vagyok – felelte Alexander.

– Azért tíz évet kap. Hol van a taligája? A feleségem jó hasznát
venné, amikor a hagymát kell behordani a közeli földekről. Azt akarja
mondani, hogy azért tartóztattak le minket, mert a sors átkozott
szeszélye miatt maga mellett feküdtünk a kórházban?
Maikov felnyögött, de hangja már-már nyüszítésnek hangzott.
– De hiszen mi nem tudunk semmit! Nem is csináltunk semmit!

– Valóban? – kérdezte Alexander. – Mondja ezt azoknak a

zenészeknek és a néhány fős közönségüknek, akik a harmincas
évek elején összegyűltek esténként zongoramuzsikát hallgatni,
anélkül, hogy ehhez előzőleg engedélyt kértek volna a helyi tanács
lakásügyi osztályától. Hogy elosszák az elfogyasztott bor költségét,
mindenki beadott pár kopejkát. Amikor mindannyiójukat letartóztatták
szovjetellenes felbujtó tevékenységért, megvádolták őket, hogy az
összegyűjtött pénzt az addigra szinte teljesen eltűnt burzsoázia
feltámasztására akarták felhasználni. A zenészeket és a közönség
minden tagját
börtönbe csukták, háromtól tíz évig terjedő időre. – Alexander egy
pillanatnyi szünet után így folytatta: – Jobban mondva, nem
mindenkit. Csak azokat, akik bevallották a bűneiket. Aki nem volt
hajlandó vallomást tenni, azt lelőtték.
Ouszpenszkij és Maikov nagy szemeket meresztett Alexanderre.

– És maga ezt honnan tudja?

Alexander megvonta a vállát.
– Mert én, aki csak tizennégy voltam akkor, kiugrottam az ablakon,
és elmenekültem, mielőtt engem is elkaphattak volna.
Ekkor meghallották, hogy valaki közeledik, és elhallgattak.
Alexander felállt, és ahogy kinyílt az ajtó, Alexander így szólt
Maikovhoz:
– Tizedes, képzelje azt, hogy az eddigi életének vége. Képzelje
azt, hogy mindentől megfosztották és nem maradt semmi…
– Gyerünk, Belov, indulás! – kiáltotta egy köpcös fickó, kezében
egy Nagant karabéllyal.
– Csak így fogja túlélni! – tette hozzá Alexander, azzal kilépett a
cellából, és hallotta, ahogy nagy csattanással becsukják mögötte az
ajtót.

Az elhagyatott iskola egy kis termében ült, egy iskolai padban,

szemközt a fekete táblával. Olyan érzése volt, hogy bármikor
beléphet a tanító az olvasókönyvvel, és elkezdheti az órát a gonosz
imperialistákról.
Ehelyett azonban ketten jöttek be. Most már négyen voltak a
helyiségben. Alexander a székben, egy őr a terem végében, és
két férfi a tanári asztal mögött. Az egyik egy kopasz és nagyon
sovány férfi volt, orra hosszú, tekintete elgondolkodó. Riduard
Morozovként mutatkozott be.
– Nem a morozovói Morozovok közül való?
– Nem – felelte Morozov halvány mosollyal.
A másik férfi egy nagyon erős testalkatú, nagyon kopasz illető volt,
nagy, borvirágos orral, rajta megannyi kitágult hajszálérrel. Súlyos
alkoholistának látszott. Kevésbé kedvesen, de ő is bemutatkozott
mint Mitterand, amit Alexander majdhogynem viccesnek talált, mert
ugyanígy hívták a nácik által elfoglalt Franciaországban
tevékenykedő kicsiny ellenállási mozgalom egyik vezetőjét is.

Morozov elkezdte a kihallgatást.

– Tudja, miért van itt, Belov őrnagy? – kérdezte megnyerő
mosollyal, udvarias, szinte barátságos hangon. Beszélgetést
kezdeményezett. Mitterand mindjárt teával is megkínálja őt, talán
előkerül egy korty vodka is, gondolta Alexander viccesen, de
érdekes módon tényleg előkerült a vodkásüveg és három pohár az
asztal mögül. Morozov töltött a poharakba.
– Igen – válaszolta Alexander derűsen. – Tegnap mondták, hogy
előléptetnek alezredessé. És nem, köszönöm – hárította el a felkínált
italt.
– Visszautasítja a vendégszeretetünket, Belov elvtárs?
– Belov őrnagy vagyok – válaszolta Alexander a vele szemben
álló férfinak, felemelve a hangját, miközben felállt. – Magának mi a
rangja? – kérdezte, és várt. A férfi nem felelt. – Semmi? Gondoltam.
Nem is visel egyenruhát. Ha lenne egyenruhája, az lenne magán.
Vegye tudomásul, hogy nem fogok inni, és nem
ülök le, amíg nem árulja el, mi a szándéka velem. Szívesen
együttműködök önökkel, elvtársak, amiben csak tudok – tette hozzá
–, de ne sértsenek meg azzal, hogy úgy csinálnak, mintha legjobb
barátok lennénk. Mi folyik itt?
– Maga le van tartóztatva.
– Aha. Akkor nem leszek előléptetve. Végül is csak hajnali négy
óta tart a huzavona ez ügyben. Tíz órája. De nem árulta el, hogy mi
a terve velem. Szerintem maga sem tudja. Mi lenne, ha inkább
keresne valakit, aki tudja? Addig is vigyenek vissza a cellámba, és
ne vesztegessék az időmet.
– Őrnagy! – förmedt rá Morozov, ő már kevésbé szívélyesen. A
kitöltött italt azonban mindkét férfi megitta. Alexander elmosolyodott.
Ha itt tudja őket marasztalni, hogy tovább igyanak, ők maguk fogják
a finn határhoz vezetni őt, miközben angolul sutyorognak egymás
közt. Őrnagynak nevezték. Alexander rendkívül jól ismerte a
rendfokozatok pszichológiai hatását. A hadseregben csak egyetlen
szabály van: nem beszélhetsz tiszteletlenül a feletteseddel. Szigorú
rendje van annak, hogy ki hol áll a katonai táplálékláncban. – Őrnagy
– ismételte Morozov. – Maradjon ott, ahol van!

Alexander visszaült a helyére.

Mitterand halkan mondott valamit az ajtóban álló őrnek. Alexander
nem hallotta, hogy pontosan mit mondott, de a lényeget megértette.
Ez az ügy nemcsak hogy meghaladta Morozov hatáskörét,
gyakorlatilag hozzá sem tudott szagolni. Valami nagyobb halat kell
idecsalogatni, hogy elbánjon Alexanderrel. És hamarosan jön is az a
hal, de előtte ez a két katona megpróbálja megtörni Alexandert.
 – Tegye a kezét a háta mögé, őrnagy! – szólította fel Morozov.
Alexander a földre dobta a cigarettáját, eltaposta, és felállt.
Elvették tőle a kézifegyverét és a kését, és átkutatták a hátizsákját
is. Miután csak kötszert, tollakat és Tatjána fehér ruháját találták
benne – semmi olyasmit, amit érdemes lett volna elkobozni –, inkább
Alexander kitüntetéseit szedték le a férfi mellkasáról. Letépték a váll-
lapját is, és közölték vele, hogy többé már nem őrnagy,
megfosztották minden, a címmel járó jogkörtől. Még mindig nem
mondták meg, mivel vádolják, ahogyan kérdéseket sem tettek még
fel neki.
Nem adták vissza a hátizsákját, hiába kérte Alexander, csak
kinevették. Szinte tehetetlenül pillantott a táskára a katonák
kezében, benne Tatjána fehér ruhájával. Még valami, amit lábbal
tiporhatnak, és amit hátra kell hagynia.
Alexandert egy beton magánzárkába vitték, ahol nem volt sem
ablak, sem Ouszpenszkij, sem Maikov. Nem volt benne pad, ágy
vagy takaró sem. Egyedül volt, és friss levegőhöz is csak akkor
jutott, ha az őrök kinyitották az ajtót vagy az azon vágott, erős acéllal
fedett kémlelőablakot, vagy az ajtón lévő lyukon át, amin
megfigyelték, vagy a plafonon lévő lyukból, amin valószínűleg
egyébként mérges gázt szoktak beereszteni.
Az óráját nem vették el tőle, és mivel nem motozták meg, így nem
találták meg a gyógyszereket sem a csizmájában. Alexander
mégsem érezte azokat biztonságban. De hová rejthetné azokat?
Levette a csizmáját, elővette a fecskendőt, a morfiumos üvegcsét és
az antibiotikumtablettákat, és mindet az alsónadrágja zsebébe
rejtette. A szokásosnál alaposabban meg kell, hogy motozzák
ahhoz, hogy megtalálják nála mindezt.
 Lehajolva eszébe jutott, hogy fáj a háta, ami a nap előrehaladtával
mintha bedagadt és megduzzadt volna. Gondolkozott rajta, hogy
adjon-e be magának egy morfiuminjekciót, aztán elvetette az ötletet.
Nem akarta letompítani az agyát, sejtvén, hogy mi vár rá. Az egyik
tablettát azonban elrágcsálta. Keserű volt, és savanyú. Nem is törte
össze, nem oldotta fel vízben, és nem is kért vizet hozzá.
Egyszerűen a szájába vette, szétrágta és lenyelte, miközben kirázta
a hideg. Csendben ült a padlón, és amikor rájött, hogy nem láthatják
a sötét cellában, lehunyta a szemét. De az is lehet, hogy nyitva
hagyta, nehéz volt megállapítani. De végül is nem számított.

Ült és várt. Véget ért a nap? Eltelt volna egy egész nap? Rá akart
gyújtani, de tovább ült mozdulatlanul. Vajon Sayersnek és
Tatjánának sikerült kijutniuk? Vajon Tatjána hagyta magát
meggyőzni, noszogatni és megnyugtatni? Vajon fogta a holmiját, és
beszállt Sayers teherautójába? Vajon el tudtak menekülni
Morozovóból? Mit nem adott volna, ha hall felőlük! Nagyon félt attól,
hogy dr. Sayers összeomlik, nem győzi meg Tatjánát arról, hogy
menjen vele, és a lány itt marad. Próbálta valahogy érzékelni
Tatjána jelenlétét, de csak hideget érzett. Tudta, hogyha komolyan
kihallgatják, és megtudják, mit jelent számára Tatjána, akkor neki
vége van, feltéve, hogy a lány még mindig Morozovóban van.
Lélegezni sem tudott azzal a tudattal, hogy Tatjána talán még mindig
a városban van. Fel kell tartóztatnia az NKVD-t addig, amíg meg
nem tud valami biztosat. Minél hamarabb elmegy Tatjána, Alexander
annál hamarabb átadhatja magát a hatóságoknak.

Olyan volt, mintha nagyon közel lett volna a lány. Szinte

mintha benyúlhatott volna a hátizsákjába, hogy megérintse Tatjána
ruháját, és lássa őt maga előtt, a piros rózsás, fehér ruhában,
hosszú, vállára omló hajjal, hófehér fogakkal. Tatjána tényleg
nagyon közel volt. Alexandernek meg sem kellett érintenie hozzá a
ruhát. Alexandert nem kellett megnyugtatni. Tatjánának volt
szüksége az ő jelenlétére. Olyan nagy szüksége volt rá, hogy fogja
egyáltalán végigcsinálni nélküle?
Hogy fogja túlélni Tatjána az ő elvesztését nélküle?
Valami másra kellett gondolnia.
Hamarosan erre már nem volt gondja.
– Idióta! – hallotta odakintről. – Hogy akarja megfigyelni a rabot,
ha az sötétben van? Mostanra akár öngyilkos is lehetett, maga
ostoba ökör!
Ekkor kinyílt a cella ajtaja, és petróleumlámpával a kezében
belépett egy férfi, akit Alexander nem látott a sok fénytől.
– Magának állandó megvilágításban kell lennie! – mondta neki a
férfi. Amikor megfordult, Alexander látta, hogy Mitterand az.

– Mikor fogja megmondani végre valaki, hogy mi folyik itt? –

kérdezte Alexander.
– Magának nincs joga kérdéseket feltenni! – üvöltötte Mitterand. –
Maga nem őrnagy többé! Maga egy senki! Itt fog ülni, és megvárja,
amíg szólítjuk!
Látszólag ez volt Mitterand látogatásának egyetlen célja: üvölteni
Alexanderrel. Miután Mitterand elment, az őr hozott Alexandernek
vizet és háromnegyed kiló kenyeret. Alexander megette a kenyeret,
megitta a vizet, aztán körbetapogatta a padlót, lefolyót keresve. Nem
akart megvilágítva lenni. Ahogy
szintén nem akart egy petróleumlámpával versenyezni az oxigénért.
Letekerte a lámpa alját, és a lefolyóba öntötte a petróleum nagy
részét. Csak annyit hagyott az alján, ami tíz perc alatt elégett.
Amikor ez történt, az őr benyitott, és rákiáltott:

– Miért nem ég a lámpa?

– Kifogyott a petróleum – felelte nyájasan Alexander. – Tudna
még adni?
Az őr nem tudott adni.
– Milyen kár! – sajnálkozott Alexander.
A sötétben aludt, a sarokban ülve, fejét a falnak döntve. Amikor
felébredt, még mindig koromsötét volt. Azt sem tudta biztosan, hogy
tényleg felébredt-e. Azt álmodta, hogy kinyitotta a szemét, és sötét
volt. Álmában Tatjánát látta, ébren Tatjánára gondolt. Álom és
valóság kezdett összemosódni. Nem tudta, hol végződik a rémálom,
és hol kezdődik a valóság. Azt álmodta, hogy lehunyja a szemét, és
elalszik.
Valahogy úgy érezte, elszakadt saját lényétől, Morozovótól, a
kórháztól, a saját életétől, és furcsa megnyugvásra lelt ebben az
elszakadásban. Fázott. Ez visszarántotta őt elgémberedett testébe
és kényelmetlen helyzetébe. Az előző helyzet jobban tetszett neki.
Kegyetlenül kínozta a seb a hátán. Összeszorította a fogát,
pislantott, és a sötétség szertefoszlott.

1933., Harold és Jane Barrington

Hitlert kinevezték Németország kancellárjává. Von Hindenburg, a

weimari köztársaság elnöke „lemondott”. Alexander érezte,
hogy valami megmagyarázhatatlan, baljós erő munkál a háttérben,
de nem tudta volna megmondani, hogy mi az. Már rég nem
reménykedett több ételben, vagy hogy új cipőt vagy melegebb
télikabátot fog kapni. Nyáron viszont nem volt szüksége kabátra. A
Barrington család minden júliust a Krasznaja Poljana-i nyaralójában
töltött, ami jó volt. Két szobát béreltek egy litván özvegytől és az
iszákos fiától, aki mindig megverte az asszonyt, hogy adja oda neki
a bérleti díjat.
Egy délután, amikor kint piknikeztek a kis tó mellett, egy leterített
pokrócon, és már elfogyasztották a keménytojásból, paradicsomból
és egy kis bolognaiból álló ebédjüket, illetve az anyja is megitta a
vodkáját („Anya, te mióta szereted a vodkát?”), Alexander a
függőágyban feküdt, és olvasott, amikor meglátta a szüleit. A tó
melletti tisztás közelében voltak, kavicsot dobáltak a vízbe, és
halkan beszélgettek. Alexander számára szokatlan volt a szüleit
ilyen halkan beszélgetni látni, olyan feszültté vált addigra a
viszonyuk, annyira ellentétes vágyaik és félelmeik voltak. Más
esetben ilyenkor visszatért volna az olvasmányához, de ez a
csendes társalgás, ez a meghitt közelség… Nem tudta hova tenni a
dolgot. Harold kivette a kavicsokat Jane kezéből, és magához húzta
az asszonyt. Egyik kezével átkarolta a nő derekát, a másikkal az
asszony kezét tartotta. Aztán megcsókolta, és táncra perdültek.
Lassan keringőzve a tisztásra értek, és Alexander meghallotta, hogy
az apja énekel. Énekel!

Tovább keringőztek, és ajkuk egyszer csak összeforrt, testük

házastársi ölelésben fonódott össze, és ahogy Alexander nézte
anyját és apját megosztani egymással ezt a korábban soha nem
látott és soha vissza nem térő pillanatot, a szíve olyan boldogsággal
és vágyakozással telt meg, amit sem megfogalmazni, sem kifejezni
nem tudott.
Szülei elhúzódtak egymástól, ránéztek, és elmosolyodtak.
Alexander bizonytalanul visszamosolygott rájuk. Zavarba jött, de
nem tudta elfordítani róluk a tekintetét.
Odamentek hozzá a függőágyhoz. Alexander apja még mindig a
felesége derekát karolta.
– Ma van a házassági évfordulónk, Alexander.
– Apád a mi közös dalunkat énekelte nekem – mondta Jane. –
Erre a dalra táncoltunk harmincegy évvel ezelőtt, aznap, amikor
összeházasodtunk. Tizenkilenc voltam – mosolygott Haroldra.

– Itt maradsz a függőágyban, fiam? Olvasni fogsz?

– Nem megyek sehova.
– Helyes! – felelte Harold, azzal kézen fogta Jane-t és elindult vele
a ház felé.
Alexander folytatta az olvasást, de miután egy órán át lapozgatott,
összefolytak előtte a betűk és egyetlen szóra sem emlékezett, amit
elolvasott.

Túl gyorsan köszöntött be a tél. És Harold egész télen, minden

csütörtök este vacsora után kézen fogta Alexandert, és elsétált vele
a hidegben a fagyos Arbatig, a moszkvai utcai árusok utcájáig,
ahová zenészek, írók, költők és trubadúrok jártak, és idős asszonyok
árultak mindenféle csecsebecséket a cári időkből. Az Arbat
közelében, egy apró, dohányfüstös, kétszobás
lakásban egy csoport külföldi és szovjet férfi, mind hithű
kommunisták, gyűltek össze két órára, nyolctól tízig, hogy igyanak,
cigarettázzanak, és megvitassák, hogyan működhetne jobban a
kommunizmus a Szovjetunióban, hogyan lehetne gyorsabban
létrehozni az osztályok nélküli társadalmat, egy olyan társadalmat,
ahol nem lenne szükség államra, rendőrségre és hadseregre, mert
minden konfliktus forrását eltüntették.

– Marx szerint az osztályok között kizárólag gazdasági konfliktus

van. Ha az megszűnik, a rendőrségre sem lesz szükség többé.
Polgárok, mire várunk még? Tovább tart a folyamat, mint képzeltük?
– szokta mondani Harold.
Még Alexander is hozzászólt a vitához, valamelyik
olvasmányélményére támaszkodva:
– „Amíg az állam létezik, nem valósulhat meg a szabadság. Mire
szabadok leszünk, az állam megszűnik létezni.” – Harold
mosolyogva nyugtázta, hogy a fia Lenintől idéz.
A gyűlések során Alexander összebarátkozott a hatvanhét éves
Szlavannal, egy aszott, ősz férfival, akinek még mintha a koponyája
is ráncos lett volna, ám szemei, mint apró, de élénk, kék csillagok
ragyogtak, és a szája mindig kaján mosolyra húzódott. Nem sokat
lehetett hallani a hangját, de Alexandernek tetszett a férfi cinikus
arckifejezése és az a melegség, ami a tekintetéből áradt,
valahányszor Alexander felé nézett.

Amikor már két éve tartottak ezek a találkozók, Haroldot és tizenöt

másik társát behívatták a párt helyi központjába, az Obkomba – a
kerületi pártbizottsághoz –, és megkérték őket,
hogy a jövőben inkább ne az legyen megbeszéléseik témája, hogy
hogyan működhetne jobban a kommunizmus Oroszországban, mert
ezzel mintha azt akarnák mondani, hogy most nem működik valami
jól. Amikor ezt Alexander megtudta, megkérdezte, hogy a Párt mégis
honnan tudta, hogy miről beszélget csütörtök esténként tizenöt
részeg fickó egy ötmilliós városban? Harold erre, maga is Lenint
idézve, így válaszolt:
– „Való igaz, hogy a szabadság értékes. Olyan értékes, hogy csak
fejadagokban lehet kiadni.” Nyilván megvannak a módszereik, hogy
megtudják, miről beszélgetünk. Lehet, hogy Szlavan az emberük. Én
a helyedben nem beszélgetnék vele.
– Nem ő az, apa.
Ezután is találkoztak csütörtökönként, de már Lenin Mi a teendő?
című könyvéből olvastak fel, vagy Rosa Luxemburg röpirataiból vagy
Marx Kommunista kiáltványából.
Harold gyakran emlegette az amerikai kommunista
szimpatizánsokat mint példát arra, hogy a szovjet kommunizmus
eszméjét lassan nemzetközi szinten is elismerik, és csak idő
kérdése minden. Gyakorta idézte:
– Gondoljanak csak arra, mit mondott a halála előtt Isadora
Duncan Leninről: „Mások csak magukat szeretik, meg a pénzt, az
elméleteket és a hatalmat. Lenin az embertársait szerette… Lenin
ugyanúgy Isten volt, ahogy Jézus is, és mert Isten maga a szeretet,
Jézus és Lenin is maga volt a szeretet.”
Alexander egyetértően mosolygott apjára.
Az egyik hosszú este a tizenöt férfi, kivéve a magában csendesen
mosolygó Szlavant, órákon át próbálta elmagyarázni a tizennégy
éves Alexandernek az értékkivonás jelentését. Azt,
hogy hogy kerülhet kevesebbe egy árucikk – mondjuk, egy pár cipő
–, mint az előállításához szükséges munka bére és az anyagköltség
összege.
– Mit nem értesz? – kiáltotta egy türelmét vesztett kommunista,
civilben mérnök.
– Azt, hogy hogy lesz így nyereséges a cipőgyártás.
– Ki mondta, hogy nyereségesnek kell lennie? Nem olvastad el a
Kommunista kiáltványt?
– De igen.
– Nem emlékszel, mit mondott Marx? A különbség aközött, amit a
gyár fizet a munkásoknak, és aközött, hogy valójában mennyibe
kerül a cipő, az lopás, kapitalista módra, és a munkásosztály
kizsákmányolása. Ezt akarja megszüntetni a kommunizmus. Nem
figyeltél egész eddig, azért nem érted?
– De figyeltem, de az értékkivonás nem csak a hasznot tünteti el –
magyarázta Alexander. – Az értékkivonás azt jelenti, hogy a
valóságban az eladási árnál drágábban lehet csak előállítani a cipőt.
Ki fogja kifizetni a különbözetet?
– Az állam.
– Honnan lesz erre pénze az államnak?
– Az állam egy ideig alacsonyabb bért fizet a dolgozóknak a cipők
előállításáért.
Alexander elgondolkodott.
– Szóval, most, amikor világszerte tombol az infláció, a
Szovjetunió kevesebbet fog fizetni a dolgozóknak? Mennyivel
kevesebbet?
– Kevesebbet, és kész!
– És mi hogy fogunk cipőt venni?
 – Egy ideig nem fogunk. Kénytelenek leszünk a tavalyi cipőt
hordani. Amíg az állam lábra nem áll – mondta mosolyogva a
mérnök.
– Ez szép – válaszolta Alexander higgadtan. – Az állam elég jól
lábra tudott állni ahhoz, hogy kifizessék Lenin Rolls Royce-át, igaz?

– Mi köze Lenin Rolls Royce-ának ahhoz, amiről most beszélünk?

– rikoltotta a mérnök. Szlavan felnevetett. – A Szovjetunió rendbe
fog jönni – folytatta a mérnök. – Most még gyerekcipőben jár az
állam. Majd vesz fel külföldi kölcsönt, ha szükséges.

– Már megbocsásson, polgártárs, de nincs az az ország, aki újra

kölcsönadna a Szovjetuniónak – mondta Alexander. – Az ország
megtagadta minden külföldi adósságának visszafizetését 1917-ben,
a bolsevik forradalom után. Nagyon sokáig nem fognak külföldi
valutát látni. A világ bankjai bezárták kapuikat a Szovjetunió előtt.

– Türelmesnek kell lennünk. A változásokhoz idő kell. Neked

pedig sokkal optimistábban kell hozzáállnod ehhez! Harold, mivel
tömöd te a fiad fejét?
Harold nem felelt, de hazaúton azt kérdezte:
– Mi ütött beléd, Alexander?
– Semmi – felelte a fiú, és szokásához híven meg akarta fogni az
apja kezét, de hirtelen túl idősnek érezte magát ehhez. Ahogy
azonban baktatott az apja mellett, végül mégis megfogta a kezét. –
Valami nem stimmel a közgazdasági háttérrel. Ez a forradalmi állam
elsősorban gazdasági alapokon nyugszik, és az állam mindent jól ki
is talált, csak azt nem, hogy fog munkabért
fizetni a munkásosztálynak. A dolgozók egyre kevésbé érzik
magukat proletároknak, és egyre inkább állami tulajdonban lévő
gyáraknak és gépeknek. Több mint három éve vagyunk itt. Most ért
véget az első ötéves terv, és nagyon kevés az ennivaló, és semmi
nincs a boltokban, és… – És egyre-másra tűnnek el az emberek,
akarta folytatni, de inkább befogta a száját.
– Na és mit gondolsz, mi folyik Amerikában, Alexander? –
kérdezte Harold. – Harmincszázalékos a munkanélküliség.
Gondolod, hogy ott jobb a helyzet? Az egész világ szenved! Nézd
csak meg, mi van Németországban, milyen elképesztő infláció
tombol. Most ez az Adolf Hitler nevű ember azt ígérte a németeknek,
hogy elűzi minden gondjukat. Talán sikerrel jár. A németek
legalábbis nagyon bíznak benne. De pontosan ezt ígérte Lenin és
Sztálin elvtárs is a Szovjetuniónak. Hogy is nevezte Sztálin
Oroszországot? Második Amerikának? Hinnünk kell benne, hogy így
lesz, követnünk kell a vezéreinket, és akkor hamarosan minden jobb
lesz. Majd meglátod!
– Tudom, apa. Lehet, hogy igazad van, de akkor is tudom, hogy
az állam ki kell, hogy fizesse valahogy a polgárait. Mennyivel
kevesebbet fizethetnek még neked? Már így sem futja húsra és
tejre, na nem mintha lenne a boltban ilyesmi. És még kevesebbet
fognak fizetni neked, de meddig? Rá fognak jönni, hogy a
kormányzáshoz nem kevesebb, hanem pont hogy több pénzre van
szükségük, és a dolgozók munkabére az állam legnagyobb változó
költségtétele. Mihez fognak kezdeni? Minden évben lecsökkentik a
fizetésedet, amíg… mi lesz?
– Mitől félsz? – kérdezte Harold, és megszorította Alexander
tétova kezét. – Ha megnősz, értelmes munkát fogsz tudni
végezni. Még mindig építész szeretnél lenni? Az leszel. Szép
pályafutásod lesz.
– Attól félek – válaszolta Alexander, miközben elhúzódott az
apjától –, hogy csak idő kérdése, és én, és mindenki más is, puszta
állóeszközzé válunk.
 HATODIK FEJEZET

1943., Edward és Vikki

Tatjána az ablaknál ült, és egyik karjával kéthetes kisbabáját fogta, a

másik kezében pedig egy könyvet tartott. Lehunyt szemmel ült, majd
amikor meghallotta, hogy valaki felsóhajt, azonnal kinyitotta a
szemét.
Edward Ludlow állt tőle pár lépésre, kíváncsisággal vegyes
aggodalommal az arcán. Tatjána értette a férfi aggodalmát. Nagyon
csöndes volt azóta, hogy megszületett a kisfia. Tatjána ezt nem
érezte szokatlannak. Úgy vélte, biztosan sokan vannak, akik mindent
hátrahagyva érkeznek meg ide, és sokat hallgatnak, mintha épp
akkor válna előttük világossá, mi minden vár rájuk, és mi mindent
hagytak hátra, ahogy kis fehér szobájukban állnak, és a Szabadság-
szobor ruhájának redőit figyelik.

– Attól tartottam, hogy leejti a kicsit – mondta az orvos. – Nem

akartam megijeszteni…
Tatjána megmutatta neki, milyen szorosan fogta Anthonyt.
– Ne aggódjon!
– Mit olvas? – kérdezte az orvos. Tatjána a könyvre pillantott.
– Nem olvasok, csak… ülök. – A lány előtt Alekszandr Puskin A
bronzlovas és más versek című könyve feküdt.
 – Minden rendben van? Nem akartam felébreszteni, de már bőven
délután van.
Tatjána megdörgölte a szemét. A kisbaba még mindig aludt.
– Gyerek nem alszik éjszaka, csak nappal.
– Ahogy az anyukája.
– Anyuka követi kisbaba napirendjét – mosolyodott el Tatjána. –
Minden rendben?
– Igen, persze – válaszolta sietve dr. Ludlow. – Csak szólni
akartam, hogy itt van valaki a bevándorlási hivataltól, aki beszélni
szeretne magával.
– Mit akar?
– Hogy mit akar? Esélyt akar adni magának, hogy az Egyesült
Államokban maradhasson.
– Azt hittem, hogy a fiam… mert a fiam szület amerikai talajon…

– Amerikai földön – javította ki gyengéden dr. Ludlow. – A

főállamügyész személyesen akarja megvizsgálni az ügyét – mondta.
– Bizonyára megérti, nem sok potyautas érkezik az Egyesült
Államokba most a háború idején. Különösen a Szovjetunióból. Ez
igen szokatlan.
– Biztonságosnak gondol idejönni? Beszélte neki, hogy van tbc-
m?
– Mondtam neki, igen. Maszkot fog viselni. Egyébként hogy érzi
magát? Szokott még véreset köhögni?
– Nem. És láz sincs. Jobban érzem magam.
– Mostanában kijár sétálni, igaz?
– Igen, sós levegő jó.
– Igen – válaszolta komoly arccal az orvos. Tatjána komoly
tekintettel nézett vissza rá. – A sós levegő jót tesz. – Megköszörülte
a torkát, és hozzátette: – Minden ápolónő el van képedve, hogy a fia
nem kapta el a tbc-t.
– Magyarázza meg nekik, Edward – felelte Tatjána –, hogy ha egy
évig mindennap tízezer ember jön hozzám, és én egész évben tbc-s
lennék mindennap, csak tíz-tizenhat ember kap el betegséget tőlem.
– Kis szünet után így folytatta: – Nem olyan fertőző, mint emberek
hisznek. Küldje be bevándorlásos ember, ha ő elég erősnek hiszi
magát. De esélyeket mondja meg. És mondja meg, nem beszélek jól
angol.
Edward mosolyogva azt felelte, hogy nagyon is jó az angolja, és
megkérdezte, hogy akarja-e Tatjána, hogy maradjon.
– Nem. Köszönöm, nem.
Tom, a bevándorlási hivatal embere negyedórán keresztül
beszélgetett Tatjánával, hogy kiderítse, beszél-e legalább
alapszinten angolul. Tatjána beszélt. A férfi megkérdezte, mihez ért.
Tatjána elmondta neki, hogy ápolónőként dolgozott, de tud varrni és
főzni is.
– Nos, az biztos, hogy háborúban hiány van ápolónőkből –
jegyezte meg a férfi.
– Igen, itt Ellis Islanden is – felelte Tatjána. Eszébe jutott Brenda,
aki szerinte rossz szakmát választott.
– Nem sok magához hasonló esettel találkozunk.

– Az Egyesült Államokban akar maradni?

– Persze.
– Mit gondol, képes lesz munkát találni, és részt venni a háborús
erőfeszítésekben?
 – Persze.
– Nem lesz az állam terhére? Ez nagyon fontos szempont háború
idején, érti? A főállamügyészt alaposan kikérdezik minden
alkalommal, amikor hagyja, hogy kicsússzon a kezei közül egy
önhöz hasonló személy. Az országban hatalmas a felfordulás.
Biztosak akarunk lenni abban, hogy hasznos munkát fog végezni, és
ehhez az országhoz lesz hűséges, nem pedig a régi hazájához.

– Emiatt ne aggódjon – felelte Tatjána. – Mihelyst tbc-nek vége, és

mehetek dolgozni, szerzek munka. Leszek ápolónő vagy varrónő
vagy szakácsnő. Vagy mindhárom, ha kell. Teszem, amit kell, ha
majd jó leszek.
Mintha csak hirtelen eszébe jutott volna, hogy Tatjána tbc-s, Tom
felállt, és az ajtóhoz ment, a maszkot pedig szorosabbra kötötte a
szája előtt.
– Hol fog lakni? – kérdezte elfojtott hangon.
– Itt akarok maradni.
– Ha jobban lesz, találnia kell egy lakást.
– Igen. Ne aggódjon!
A férfi bólintott, és valamit jegyzetelt a könyvébe.
– És milyen nevet akar felvenni? A magával hozott papírokon
láttam, hogy a Szovjetunióból vöröskeresztes ápolónőként, Jane
Barrington név alatt jutott ki.
– Igen.
– Mennyire hamisak ezek a papírok?
– Nem értem, miről beszél.
Tom elhallgatott, majd azt kérdezte:
– Ki az a Jane Barrington?
 Most Tatjána némult el.
– A férjem édesanyja – mondta végül.
Tom felsóhajtott.
– Barrington? Nem túl oroszos név.
– A férjem amerikai volt – válaszolta Tatjána lesütött szemmel.
Tom kinyitotta az ajtót.
– Ezt a nevet akarja használni a letelepedési engedély
igényléséhez?
– Igen.
– Semmi orosz név?

– Néha az ideérkező menekültek kapaszkodnak a múltjuk egy

darabkájába. Van, aki meghagyja a keresztnevét, és csak a
családnevét változtatja meg. Gondolkozzon rajta!
– Én nem – válaszolta Tatjána. – Mindent változtatok. Nem akarok
– hogy is mondta? – semmibe kapaszkodni.
A férfi valamit beírt a könyvébe.
– Akkor Jane Barrington lesz a neve.
Ahogy a férfi elment, Tatjána újra fellapozta A bronzlovast, amikor
visszaült az ablak mellé, és kinézett a New York-i kikötőre és a
Szabadság-szoborra. Megérintette Alexander képét, amit a
könyvben tartott. Anélkül, hogy odanézett volna, megérintette az
arcát és egyenruhás alakját, és rövid orosz szavakat suttogott, hogy
megnyugtassa ezúttal saját magát, nem Alexandert vagy a
gyermekét, hanem saját magát. Sura, Sura, Sura, suttogta Jane
Barrington, az egykori Tatjána Metanova.
Tatjána napjai abból álltak, hogy Anthonyt etette, pelenkázta, a
kisbaba egy-két rugdalódzóját és textilpelenkáját mosta a
mosdókagylóban, és rövid sétákra indult a kórház virágillatú
udvarán, ahol a takaróba bugyolált Anthonyval ült a padon. Brenda a
szobájába vitte a reggelijét. Tatjána a szobájában ette meg az
ebédjét és a vacsoráját is. Anthonyt mindig a karjában tartotta,
kivéve, amikor aludt a kisbaba.
Csak két dolgot figyelt: a New York-i kikötőt és a fiát. De bármilyen
megnyugtató volt is számára a tudat, hogy a kezében foghatta
gyermekét, másfelől zavarta, hogy egyedül volt egész nap. Brenda
és dr. Ludlow úgy fogalmazott, hogy Tatjána lábadozik. Ő úgy érezte
magát, mintha magánzárkában lenne.
Egy júliusi reggel, amikor már saját magából is elege volt, és
abból, hogy a szobában kell ülnie, amikor pedig sokkal jobban érzi
magát, fogta magát, és járt egyet a folyosón, amíg Anthony aludt.

Nyögdécselést hallott, és a hang forrását keresve egy sebesült

férfiakkal teli kórtermet talált. Brenda volt szolgálatban – és senki
más –, és egy cseppet sem volt megelégedve a gondjaira
bízottakkal, és így is bánt a betegekkel. Foghegyről odavetett
szavakkal, gorombán és durván mosta ki éppen az egyik katona
lábán a sebet, hiába könyörgött a katona újra és újra, hogy csinálja
finomabban, vagy lője le őt.
Tatjána odament hozzájuk, és megkérdezte Brendát, hogy van-e
szüksége segítségre, mire Brenda azt felelte, hogy arra biztos nincs
szüksége, hogy egy beteg lány csak még jobban megbetegítse a
sebesülteket, és inkább menjen vissza azonnal a szobájába. Tatjána
azonban csak állt mozdulatlanul, Brendára
meredt, majd a katona lábán tátongó sebet nézte, aztán a katona
szemébe nézett, és azt mondta:
– Hadd kötözzem be láb, hadd segítsek! Nézzen, maszk van
orromon és számon. Négyen üvöltenek magának a kórház másik
oldala. Az egyiknek kiesett a foga, bele a reggeli kávéba. A
másiknak magas láza van. A harmadiknak vérzik a füle.
Brenda lerakta a kezében tartott vödröt és a katona lábát, és
elment, habár Tatjána látta rajta, hogy nem tudja eldönteni, mi dühíti
jobban: hogy gondoskodnia kell a katonákról, vagy hogy engednie
kell Tatjánának.
A lány befejezte a seb kimosását. A katona egyszer sem nézett
oda, látszólag lecsillapodott és elaludt. Vagy elaludt, vagy meghalt,
vonta le a következtetést Tatjána, miközben bekötözte a férfi lábát
anélkül, hogy ő egyszer is megmoccant volna, majd folytatta a
többiekkel.
Fertőtlenített egy kéz- és egy fejsérülést, bekötött egy infúziót, és
adott be morfiumot, titkon azt kívánva, bárcsak maga is vehetne be
egy kicsit, hogy tompítsa sajgó lelke fájdalmát, ugyanakkor az is
eszébe jutott, milyen szerencsés a német tengeralattjáró
legénysége, hogy az Egyesült Államok partjainál vetették őket
fogságba, és itt lábadozhatnak.
Hirtelen felbukkant Brenda, és mintha meglepődött volna, hogy
Tatjána még mindig a kórteremben van, rászólt, hogy azonnal
menjen vissza a szobájába, mielőtt az összes sebesültet megfertőzi
tbc-vel, ami szinte úgy hangzott, mintha tényleg érdekelné, mi lesz
velük.
Ahogy Tatjána elindult vissza a szobájába, a folyosói falikútnál
meglátott egy magas, vékony, ápolónői egyenruhát
viselő lányt, aki éppen sírt. Különösen szép volt a hosszú lábával és
hajával, ha az ember figyelmen kívül hagyta a sírástól tönkrement
sminkjét, feldagadt szemét és arcát. Tatjána szeretett volna inni
egyet, és bár nagyon kínosnak érezte a helyzetet, elment a lány
mellett, és egy féllépésnyire megállt mellette, hogy odaférjen a
csaphoz. A lány hangosan szipogott. Tatjána megérintette a karját,
és azt kérdezte:
– Jól vagy?
– Igen – szipogta a lány.
– Jól van.
A lány tovább sírt. Egy kissé elázott cigarettát tartott a kezében.

– Fogalmad sincs, milyen ijesztő és kilátástalan helyzetben

vagyok.
– Tudok tenni valamit?
A lány kinézett sírástól nedves kezei közül, és Tatjánára emelte a
pillantását.
– Ki vagy te?
– Szólíts Tányának.
– Nem te vagy a tbc-s potyautas?
– Most már jobb vagyok – felelte halkan Tatjána.
– Te nem Tánya vagy. Én magam töltöttem ki a papírjaidat. Tom
adta ide. Te Jane Barrington vagy. De mit is érdekel ez engem? Az
életem romokban, mi meg a te nevedről beszélgetünk. Bárcsak a te
gondjaiddal kellene megküzdenem!
Tatjána kereste a szavakat, hogy gyorsan mondjon valami
vigasztalót angolul.
– Lehetne rosszabb is.
 – Hát, ebben nagyon tévedsz, kislány. Ez mindennél rosszabb. Ez
abszolút rémálom. Rosszabb már nem is történhetne velem. Semmi.
– Tatjána észrevette a jegygyűrűt a lány ujján, és máris együttérzett
vele.
– Sajnálom – mondta. – A férjeddel történt valami? – A lány
bólintott, anélkül, hogy felnézett volna a kezéből. – Borzasztó. Én
tudom. Ez a háború…
– Igazi sorscsapás – bólintott a lány.
– A férjed… nem jön vissza?
– Nem jön vissza?! – kiáltott fel a lány. – Hát pont ez az! Nagyon
is visszajön! Nagyon is. Jövő héten.
Tatjána zavartan hátrált egy lépést.
– Hova mész? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik. Nem a te
hibád, hogy visszajön. Ne vedd úgy a szívedre. Biztos volt már olyan
lány, akivel rosszabb is történt a háborúban, csak én nem ismerek
ilyet. Iszol velem egy kávét? Kérsz egy cigarettát?
– Iszok veled egy kávét – felelte Tatjána rövid habozás után.
Leültek az egyik négyszögletes asztalhoz a hosszú ebédlőben.
Tatjána a lánnyal szemben ült le, aki Viktoria Sabatellaként
mutatkozott be („De szólíts csak Vikkinek!”), lendületesen megrázta
Tatjána kezét, és azt kérdezte:
– Itt vannak a szüleid? Hónapok óta nem láttam errefelé egy
bevándorlót sem partra szállni. A hajók nem hozzák be őket. Olyan
kevesen vannak… olyan kevesen… Mit mondtál? Beteg vagy?

– Már jól vagyok – felelte Tatjána. – Egyedül vagyok. A fiammal –

tette hozzá.
– Micsoda?! – csapta le Viktoria a kávéscsészéjét az asztalra. –
Nincs is fiad!
– Majdnem egy hónapos.
– Hány éves vagy?
– Tizenkilenc.
– Te jó ég, ti aztán korán kezditek ott, ahonnan jöttél. Honnan
származol?
– A Szovjetunióból.
– Azta! Van férjed? Egyáltalán, hogy estél teherbe?
Tatjána szólásra nyitotta a száját, de Vikki úgy folytatta, mintha
nem is kérdezett volna semmit. Még ugyanazzal a lélegzetvétellel
elmesélte Tatjánának, hogy soha nem ismerte a saját apját
(„Meghalt vagy elhagyott minket, tök mindegy”), és az anyját is alig
(„Túl fiatalon szült engem”), aki San Franciscóban él, két férfival („De
nem egy lakásban”), és folyton úgy csinált, mintha beteg lenne
(„Igen, a fejében”) vagy haldokolna („A túl sok szenvedélytől”). Vikkit
anyai nagyszülei nevelték fel („Szeretik anyucit, de nem nézik jó
szemmel, ahogy él”) és még mindig velük élt („Nem olyan nagy
élmény, mint hinnéd”). Eredetileg újságíró szeretett volna lenni,
aztán manikűrös („Mindkét munkánál a kezedet használod. Úgy
éreztem, egyikből következik a másik”), és végül eldöntötte
(„Mondjuk inkább úgy, kénytelen voltam”), hogy beáll ápolónőnek,
amikor már látszott, hogy az Egyesült Államoknak is be kell lépnie az
Európában zajló háborúba. Tatjána csendben hallgatta, és erősen
figyelt, amikor Vikki hirtelen ránézett, és azt kérdezte:

– Mit is mondtál, kivel vagy itt?

– A fiammal.
 – Férjed van?
– Volt egyszer.
– Tényleg? – sóhajtotta Vikki. – Bárcsak én is azt mondhatnám,
hogy volt egyszer egy férjem…
Ebben a pillanatban a beszélgetésüket egy kellemetlenül
szögletes, nagyon magas, tökéletes öltözékű, fehér, karimás kalapot
viselő nő szakította félbe, aki határozott és gyors léptekkel vonult
végig az ebédlőn, fehér táskáját lóbázva, és azt kiabálta:

– Vikki! Hozzád beszélek! Vikki! Nem láttad valahol?

Vikki felsóhajtott, Tatjánára nézett, és a szemét forgatta.
– Nem, Mrs. Ludlow. Ma még nem láttam őt. Szerintem még bent
van a városban, az egyetemen. Kedd és csütörtök délután dolgozik
itt.
– Délután? Nincs az egyetemen! És mégis, honnan ismered ilyen
jól a férjem beosztását?
– Két éve dolgozok vele.
– Én meg nyolc éve vagyok a felesége, mégsem tudom, hol a
pokolban van! – Odament az asztalukhoz, föléjük tornyosult, és
Tatjánát méregette gyanakodva. – Maga kicsoda?
Tatjána felhúzta a nyakáról a szája elé a szájmaszkját, de mielőtt
megszólalhatott volna, Vikki közbelépett.
– A Szovjetunióból jött. Alig beszél angolul.
– Akkor jobban tenné, ha megtanulna, nem igaz, ha meg akarja
keresni az ellátása költségeit! Dúl a háború, nem fecsérelhetjük a
pénzt kórházakra! – Azzal meglendítette a táskáját, amivel majdnem
fejbe verte Tatjánát, és kiviharzott az ebédlőből.
 – Ő ki? – kérdezte Tatjána. Vikki legyintett.
– Ne is törődj vele! Minél kevesebbet tudsz róla, annál jobb. Ő dr.
Ludlow bolond felesége. Minden héten beront ide egyszer, és a
férjét keresi.
– Miért veszíti el folyton? – kérdezte Tatjána. Vikki felnevetett.
– Inkább az a kérdés, miért hagyja magát dr. Ludlow elveszíteni
olyan gyakran.
– Jó. Miért?
Vikki egy mozdulattal elhessegette a kérdést. Tatjána megértette.
Vikki nem akart dr. Ludlow-ról beszélgetni. Tatjána egy halvány
mosollyal az arcán végignézett Vikkin. Most, hogy már nem sírt,
Tatjána látta rajta, milyen vonzó lány, igazi nő, aki csinos, és ezt
tudja is magáról, és mindent megtesz, hogy más is megtudja.
Fényes és hosszú haja a vállára omlott, és szépen keretezte az
arcát, szemét fekete szemceruzával húzta ki, és ki is volt sminkelve,
telt ajkain még nyomokban látszott élénkvörös rúzsa. Fehér
egyenruhája feszesen simult hosszú combjaira, és a kelleténél épp
csak egy kicsit volt rövidebb, a térde fölé ért. Tatjána el is tűnődött,
hogy a sebesültek vajon hogy reagálnak ilyen sok… Vikkire.

– Vikki, miért sírsz? Nem szereted férj?

– Ó, nagyon is szeretem. Nagyon szeretem – sóhajtott a lány. –
Csak azt kívánom, bárcsak úgy szerethetném, hogy nyolcezer
kilométerre van tőlem. – A hangját lehalkítva hozzátette: – Nagyon
rosszkor akar visszajönni.
– Egy férj a feleségéhez? Hogy jöhetne bármikor is rosszkor?
– Nem számítottam rá. – Vikki újra sírva fakadt, könnyei
belepotyogtak a kávéjába. Tatjána kicsit arrébb húzta a poharat,
hogy Vikki később megihassa, ha akarja.
– Mikorra… Hogy is mondtad? Mikorra számítottál rá?
– Karácsonyra!
– Nahát. Miért jön haza ilyen korán?
– Mert lelőtték a gépét a Csendes-óceán felett! El tudod ezt hinni?

Tatjána elképedten meredt rá.

– Ó, már jól van! – mondta Viktoria lemondóan. – Egy karcolással
megúszta. Egy kis felületi vállsérüléssel. Százötven kilométert repült
még, miután lövést kapott. Nagyon nem lehetett súlyos a sérülése,
igaz?
Tatjána felállt az asztaltól.
– Megyek etetni fiamat.
– Igen, de Chris maga alatt lesz.
– Ki az a Chris?
– Dr. Pandolfi. Nem találkoztál még vele? Dr. Ludlow-val jár
hozzánk.
Chris Pandolfi. Tényleg.
– Ó, ismerem. – Dr. Pandolfi volt az az orvos, aki feljött a hajóra,
amivel Tatjána érkezett, és kijelentette, hogy nem hajlandó segíteni
neki világra hozni a gyermekét amerikai… földön. Vissza akarta
küldeni a lányt a Szovjetunióba, elfolyt magzatvízzel, tbc-sen, meg
minden. Edward Ludlow volt az, aki ellenállt, és rávette dr. Pandolfit,
hogy helyezze el Tatjánát a kórházban Ellis Islanden. Tatjána vállon
veregette Vikkit. Nem érezte úgy, hogy Chris Pandolfi olyan nagy
fogás lenne. – Minden rendben lesz, Viktoria. De talán ne találkozz
dr. Pandolfival. Férjed jön haza. Nagyon szerencsés vagy.
 Viktoria felállt, és elkísérte Tatjánát a szobájáig.
– Szólíts Vikkinek! – mondta. – Én szólíthatlak Jane-nek?
– Kit?
– Nem Jane-nek hívnak?
– Hívj Tányának!
– Miért hívjalak Tányának, ha a neved Jane?
– Nevem Tánya. Jane csak papíron. – Amikor látta Vikki arcán az
értetlenséggel vegyes közönyt, hozzátette: – Nevezz, ahogy akarsz.

– Mikor mész el?

– Honnan?
– Ellis Islandről.

– Nem hiszem, hogy elmegyek – felelte a lány. – Nincs hová

mennem.
Vikki bement Tatjána után a szobába, és a mózeskosárban alvó
kisfiúra pillantott.
– Elég kicsi – mondta szórakozottan, és megérintette Tatjána
szőke haját. – Az apjának sötét haja volt?
– Igen.
– Na és milyen érzés anyának lenni?
– Az anyaság…
– Na, majd, amikor rendbe jöttél, szeretném, ha eljönnél hozzánk.
Bemutatlak a nagyszüleimnek. Imádják a kisbabákat. Folyton azzal
jönnek, hogy nekem is kellene szülnöm egyet. – Vikki megcsóválta a
fejét. – Istenem, segíts! – Újra Anthonyra pillantott. – Egész helyes
kisfiú. Kár, hogy az apja nem látta soha.
 – Igen – felelte Tatjána, de nem tudta, mit mondhatna még.
A kisfiú olyan tehetetlen volt. Nem tudott sem mozogni, sem
elfordítani vagy felemelni a fejét. Nagyon nehéz volt öltöztetni –
kapálózásának legyőzése meghaladta Tatjána kezdeti anyai
készségeit –, így néha csak textilpelenkát adott rá, és bedugta a
takarók alá. Anthonynak nem volt más ruhája, mint az a néhány
rugdalódzó, amit Edward hozott neki. Hála istennek, nyár volt, és
meleg, így nem is kellett neki sok ruha, szerencsére, mert Anthony
nem akarta bedugni a kezét a ruha ujjába, a feje meg nem fért volna
bele. Fürdetni még nehezebb volt, ha ez egyáltalán lehetséges. A
köldöke nem gyógyult még be teljesen, ezért Tatjána egy nedves
törlőkendővel mosdatta a kisfiú testét, ami még elment, de a haját
már nem tudta, hogy kellene megmosni. Anthony nem volt képes
semmire, sehogy nem tudott neki segíteni, a kezét sem tudta
felemelni, vagy legalább nyugton maradni, amikor Tatjána szerette
volna, ha Anthony abbahagyja a ficergést, vagy szerette volna
felültetni. A feje hátracsuklott, a teste kicsúszott Tatjána kezei közül,
lábát bizonytalanul lóbázta a mosdókagyló fölött. Tatjána állandó
félelemben élt, hogy elejti a fiát, vagy kicsúszik a kezéből, és leesik a
fekete-fehérre burkolt padlóra. Anthony mindenben rá volt utalva,
ami miatt Tatjána érzelmei a bénító félelemtől a szinte fojtogató
gyengédségig terjedtek. Valahogy a tény – és talán pont így találta ki
a természet –, hogy a kisfiúnak szüksége van rá, csak erősebbé
tette Tatjánát.

De meg is kellett erősödnie. Gyakran, amikor a kisfiú nyugodtan

aludt, Tatjána maga is úgy érezte, hogy előrecsuklik a feje, lehullik a
keze, kifolyik alóla a lába, és törékeny teste
kicsusszan az ablakpárkányra, és lehullik a mélybe, rá a betonra.

És hogy erőt merítsen gyermekéből, ilyenkor kitakarta, kibontotta

ruhácskájából, és megérintette őt. Felvette a kiságyból, és a
mellkasára fektette, Anthony fejével a szíve fölött. Nagy baba volt,
hosszú végtagokkal, és ahogy babusgatta őt, elképzelte, ahogy egy
másik kisfiút néz, az ő anyukája szemével, egy kisbabát, aki olyan
nagy volt, mint Anthony, olyan sötét hajú, mint ő, olyan puha bőrű,
mint ő, akit az anyukája érintett, fürdetett, etetett, simogatott, az
anyukája, aki egész életében arra várt, hogy megszülessen neki ez
a fiú, az egyetlen gyermeke.
 HETEDIK FEJEZET

1943. A kihallgatás

Hangokat hallott odakintről, és az ajtó kinyílt.

– Maga Alexander Belov?
Alexander már majdnem igennel felelt, amikor eszébe jutott, hogy
a Romanov családot is egy kis pincehelyiségben lőtték le az éjszaka
közepén. Vajon most is az éjszaka közepén jártak? Ugyanaznap?
Vagy már másnap volt? Végül csak annyit kérdezett:

– Magával kell mennem?

– Igen, jöjjön azonnal.
Az őr egy kis, emeleti szobába vezette, de ez nem tanterem volt.
Egy korábbi raktárhelyiség lehetett, vagy egy nővérszoba.
Az őr ráparancsolt, hogy üljön le a székbe. Aztán hogy álljon fel.
Aztán hogy üljön le megint. Még sötét volt odakint. Alexander nem
tudott rájönni, mennyi lehetett az idő. Amikor megkérdezte, a reakció
csak annyi volt, hogy „Kuss legyen!”, úgyhogy nem kérdezte
többször. Pár másodperccel később két férfi lépett be. Egyikőjük
Mitterand volt, a másikat nem ismerte.
Az ismeretlen férfi erős fénnyel belevilágított Alexander arcába.
Alexander behunyta a szemét.
– Nyissa ki a szemét, őrnagy!
 – Ugyan már, Vlagyimir! Lehet ezt másképp is csinálni! – csitította
a kövér Mitterand.
Alexander örömmel nyugtázta, hogy még mindig őrnagynak
szólítják. Ezek szerint még mindig nem sikerült elintézniük, hogy egy
ezredes hallgassa őt ki. Ahogy sejtette, nem volt senki
Morozovóban, aki érdemben foglalkozhatott volna vele. Kénytelenek
Volkovba vinni őt, ahol Alexander szempontjából másképp
mennének a dolgok, de nem akartak további emberéleteket
kockáztatni egy fuvarért, át a vízen. Egyszer már kudarcot vallottak.
Egy uszályon viszik majd át, de ahhoz előbb el kell olvadnia a
jégnek. Akár egy teljes további hónapra a morozovói zárkájában
ragadhat, de kibír ott még egy percet is?
Mitterand megszólalt:
– Belov őrnagy, tájékoztatnom kell, hogy le van tartóztatva
hazaárulásért. Cáfolhatatlan dokumentumok vannak a birtokunkban,
amik bizonyítják, hogy kémkedett, és elárulta a szülőhazáját. Mit tud
mondani az ön ellen felhozott vádakra?
– Azt, hogy megalapozatlanok, és semmi valós alapjuk sincs –
felelte Alexander. – Még valami?
– Magát meggyanúsították, hogy külföldi kém!
– Nem vagyok az.
– Úgy tudjuk, hamis személyazonosság alatt él – folytatta
Mitterand.
– Nem igaz, a személyazonosságom valódi – felelte Alexander.
– Itt ez az írás, amit szeretnénk, ha aláírna. Arról szól, hogy
tájékoztattuk az 1928-as Büntető Törvénykönyv 58. paragrafusa
alapján az önt megillető jogokról.
– Nem írok alá semmit – felelte Alexander.
 – Aki maga mellett feküdt a kórházban, elmondta, hogy hallotta
magát angolul beszélni a vöröskeresztes orvossal, aki mindennap
eljött magát meglátogatni. Ez igaz?
– Nem igaz.
– Miért járt magához az az orvos?
– Nem tudom, hogy tisztában van-e vele, hogy miért kerülnek a
katonák egy kórház súlyos sebesülteket ellátó részlegére, de én
azért, mert megsérültem harc közben. Talán beszélnie kellene a
feletteseimmel. Orlov őrnagy…
– Orlov meghalt! – csattant fel Mitterand.
– Ezt sajnálattal hallom – felelte Alexander, aki összerezzent egy
pillanatra a hír hallatán. Orlov jó parancsnok volt. Nem ért ugyan
Sztyepanov nyomába, de hát ki ért?
– Őrnagy, azzal gyanúsítjuk, hogy álnéven lépett be a
hadseregbe. Azzal gyanúsítjuk továbbá, hogy ön egy Alexander
Barrington nevű amerikai. Azzal is gyanúsítjuk, hogy egy
vlagyivosztoki átnevelő táborba való szállítása közben megszökött,
miután elítélték szovjetellenes uszításért és kémkedésért.

– Ez mind szemenszedett hazugság – válaszolta Alexander. – Hol

van az, aki meggyanúsított? Szeretnék találkozni vele. – Melyik
éjszaka volt ez? Eltelt már legalább egy nap? Kijutott Tánya és
Sayers? Alexander tudta, hogyha kijutottak, magukkal vitték Dimitrijt
is, akkor pedig az NKVD elég nehezen tudta volna tovább
fenntartani azt az álláspontját, hogy létezik a gyanúsító, ha ő is úgy
eltűnik, mint Sztálin központi bizottságának egyik-másik minisztere.
– Én legalább annyira a végére akarok járni ennek az ügynek, mint
maguk – mosolygott
készségesen Alexander. – Alighanem még jobban is. Hol van az
illető?
– Maga csak ne faggatózzon! – kiabált Mitterand. – Itt csak mi
tehetünk fel kérdéseket! – Csak az a baj, hogy nem volt több
kérdésük. Illetve, ugyanazt a kérdést tették fel, újra és újra:
– Maga egy Alexander Barrington nevű amerikai?
– Nem – felelte az Alexander Barrington nevű amerikai. – Nem
tudom, miről beszél. – Alexander nem tudta megállapítani, meddig
tartott a faggatózás. Belevilágítottak a szemébe, ő meg becsukta a
szemét. Ráparancsoltak, hogy álljon föl, ő pedig örömmel tett így,
hogy kinyújtóztathassa a lábát. Vidáman állt – úgy tűnt – egy órán át,
és sajnálta, amikor vissza kellett ülnie. Nem tudta, hogy tényleg egy
óra volt-e, amíg állt, de hogy elfoglalja magát a folyamatosan
ismétlődő kérdések alatt, azt számolta, hány másodpercig tart egy-
egy kör kérdés-felelet, ami a „Maga egy Alexander Barrington nevű
amerikai?” kérdésből és a „Nem. Nem tudom, miről beszél.”
válaszból állt.
Hét másodpercig. Tizenkettő, ha elnyújtotta a választ, és
összekoppintotta csizmája sarkait, vagy a szemét forgatta, vagy
nagyot sóhajtott közben. Egy alkalommal ásítozni kezdett, és meg
sem állt harminc másodpercig. Ezzel gyorsabban ment az idő.

Száznegyvenhétszer tették fel neki a kérdést. Mitterandnak

hatszor kellett közben innia, hogy képes legyen folytatni. Végül
átadta a gyeplőt Vlagyimirnak, aki nem ivott annyit, és jobban is bírta
a feladatot, sőt, még Alexandert is megkínálta. Ő azonban
udvariasan visszautasította az italt, de hálás volt, hogy kicsit másra
terelődött a figyelem. Tudta, hogy nem szabad
semmit elfogadnia tőlük. Azzal beismerte volna, hogy szüksége van
a kegyelmükre.
De ez sem volt elég a figyelemelterelésből. A száznegyvenhetedik
kérdés-felelet után Vlagyimir leplezetlen dühvel a hangjában így
szólt:
– Őr, vigye őt vissza a cellájába! – Aztán hozzátette: – Vallomásra
fogjuk bírni magát, őrnagy! Tudjuk, hogy igaz, amivel gyanúsítjuk
magát, és megteszünk mindent, hogy bevallja az igazat!

Általában, amikor a párt apparátcsikjai kihallgatták a

fogvatartottakat azzal a szándékkal, hogy mihamarabb elítéljék és
munkatáborba küldjék őket, mindenki tudta, hogy az egész csak
színjáték. A kihallgatást végzők tudták, hogy hamisak a vádak, az
elképedt foglyok, akik el sem akarták hinni, hogy velük ez
megtörténhet, szintén tudták, hogy hamisan vádolják őket, de végül
olyan kegyetlen választás elé állították őket, hogy nem tudták tovább
tagadni a nyilvánvaló hazugságokat. Valld be, te, aki egy, a
forradalmi munkásmozgalmat aláásó személy mellett laktál, hogy
társak voltatok, különben huszonöt évre a Magadanba kerülsz. Ha
vallomást teszel, csak tíz évet kapsz.
Ezzel a választással szembesültek a foglyok, akik persze
vallomást tettek, hogy mentsék magukat vagy a családjukat, vagy
mert összeverték, megalázták őket, és már gondolkodni sem bírtak a
hazugságok tengerében. Alexandernek azonban eszébe jutott, hogy
azóta, hogy ezek a hamis kihallgatások évtizedekkel ezelőtt
megkezdődtek, talán most először gyanúsították meg a foglyot az
igazsággal – hogy ő tényleg Alexander Barrington –, és a
kihallgatást végzők kezében
tényleg az igazság volt, és ott állt velük szemben az igazság, amit
Alexandernek tagadnia kellett a végsőkig, ha életben akart maradni.
Eszébe jutott, hogy ezt megemlíti Mitterandnak és Vlagyimirnek, de
úgy gondolta, úgysem értenék a helyzet iróniáját, vagy legalábbis
nem vennék jó néven.
Miután visszavitték a cellájába, két őr lépett be hozzá, akik
fegyvert fogtak rá, és megparancsolták neki, hogy vetkőzzön le.
– Hogy kimoshassuk az egyenruháját – mondták. Alexander
alsónadrágra vetkőzött. Megkérték, hogy vegye le az óráját, a
bakancsát és a zokniját is. Alexander nem örült, hogy a zokniját is
elvették, mert bénítóan hideg volt a cella padlója.
– A csizmám miért kell?
– Hogy kifényesíthessük.
Alexander áldotta az előrelátását, hogy eszébe jutott kivenni a dr.
Sayerstől kapott orvosságokat a csizmájából, és átrakni azokat az
alsónadrágjába.
Kelletlenül átadta a csizmáját, amit szó nélkül elvettek tőle, és
távoztak.
Miután rázárták az ajtót, és egyedül hagyták, Alexander felvette a
petróleumlámpát, és odatartotta magához, hogy felmelegedjen. Már
nem érdekelte, hogy a lámpa elszívja előle az oxigént.

Amikor az őr ezt meglátta, rákiáltott, hogy ne nyúljon a lámpához.

Alexander nem rakta le a lámpát, mire bejött az őr, és elvette azt,
Alexander pedig megint ott maradt egyedül a sötét hidegben.

Tatjána hiába kötözte be alaposan a hátsérülését, az lüktetett a

fájdalomtól. A kötés a hasa köré volt tekerve, de Alexander azt
kívánta, bárcsak az egész teste be lenne pólyázva a fehér gézzel.
Testének a lehető legkisebb felületét érhette csak a hideg. Beállt a
fülke közepére, hogy csak a lába érintkezett a jéghideg padlóval.
Állt, és a melegre gondolt.
Keze a tarkóján, a háta mögött, a mellkasán.
Elképzelte ahogy…
Tánya ott áll előtte, feje Alexander mellkasán, hallgatja a
szívverését, aztán ráemeli a tekintetét, és rámosolyog. Lábujjhegyen
áll, Alexander karját fogja, és a nyakát nyújtogatva felemeli a fejét
hozzá.
Meleg.
Nem volt reggel, és nem volt éjjel. Nem volt fény, és nem volt
világosság. Nem volt viszonyítási alapja, hogy megbecsülje az idő
múlását. Állandóan Tatjánát látta maga előtt, de nem tudta
megállapítani, mióta gondolt rá. Számolni kezdett, de azon kapta
magát, hogy imbolyog a kimerültségtől. Aludnia kellett.
Aludjon vagy fázzon? Aludjon vagy fázzon?
Inkább alszik.
Lekuporodott az egyik sarokba, és megállíthatatlanul reszketett,
miközben igyekezett megszabadulni nyomorúságos érzéseitől.
Másnap volt már? Vagy a következő éjjel?
És mihez képest másnap? És mihez képest következő éjjel?
Halálra fognak éheztetni. Vagy megvárják, amíg szomjan
halok. Aztán agyonvernek. De előbb lefagy a talpam, aztán a lábam,
aztán szép sorjában az egész testem jéggé fagy. Aztán a vérem is,
és a szívem, és mindent elfelejtek.

1935. Tamara és történetei

Élt egyszer egy öreg bábuska, akit Tamarának hívtak, és aki már
húsz éve lakott Alexanderék emeletén. Az ajtaja mindig nyitva állt,
és iskola után Alexander néha meglátogatta, és beszélgettek. A fiú
megfigyelte, hogy az öregek szeretik a fiatalok társaságát. Amikor
velük voltak, át tudták adni tapasztalataikat az új generációnak.
Tamara, ahogy ott ült a kényelmetlen faszékében, az ablak mellett,
éppen azt mesélte Alexandernek, hogy a férjét vallási okokból
letartóztatták 1928-ban, és tíz évet kapott…

– Várjon, Tamara Mihajlovna, hová küldték tíz évre?

– Természetesen kényszermunkatáborba, Szibériába. Mit
gondoltál, hova?
– Elítélték, és odaküldték dolgozni?
– Börtönbe…
– Hogy ingyen dolgozzon?
– Jaj, Alexander, úgy nem tudom elmondani, amit akarok, ha
folyton közbevágsz!
A fiú elhallgatott.
– Az Arbaton dolgozó prostituáltakat 1930-ban letartóztatták, és
nemcsak hogy újra az utcán voltak néhány hónap múlva, de
visszaköltözhettek a családjukhoz, azokba a városokba, ahol
korábban gyakran megfordultak. A férjem és a többi vallásos férfi
azonban nem jöhetnek vissza, pláne nem Moszkvába.
– Már csak három év – mondta Alexander lassan. – Három év
kényszermunka.
Tamara megcsóválta a fejét, és lehalkítva a hangját, így felelt:
– 1932-ben kaptam egy táviratot a kolimai hatóságoktól: „nincs
joga levelezni”, azt írták. Ugye tudod, hogy ez mit jelent?
 Alexander nem merte még csak megkockáztatni se, hogy
találgasson.
– Azt jelenti, hogy már nincs életben, hogy levelezni lehessen vele
– mondta Tamara remegő hangon, és lehajtotta a fejét.
Alexander ugyanúgy szerette Tamarát hallgatni, mint Szlavant. Az
idős hölgy elmesélte neki, hogy vittek el a sarki templomból három
papot, akiket letartóztattak és elítéltek, amiért nem tették félre a
kapitalizmus eszközeit, ami az ő esetükben a Jézus Krisztusba
vetett őszinte és rendíthetetlen hitet és gyülekezet szervezését
jelentette.
– Szintén kényszermunkatábor?
– Jaj, Alexander! – A fiú elhallgatott. Tamara folytatta. – De tudod,
mi a vicces? Észrevetted már, hogy van egy szálloda az utcában,
ahol kurtizánok álltak az épület előtt néhány hónapja?
– Hmm. – Alexander észrevette.
– Na és azt is láttad, hogy mind eltűntek onnan?
– Hmm. – Alexander azt is látta.
– Elvitték őket. A közrend megzavarásáért, a közjó
megsértéséért…
– És mert nem tették félre a kapitalizmus eszközeit – tette hozzá
Alexander fapofával, amin Tamara jót nevetett, és megérintette a fiú
fejét.
– Így igaz, kisfiam. Így igaz. És tudod, mennyit kaptak abban a
kényszermunkatáborban, ami annyira izgat téged? Három évet.
Szóval, csak azt jegyezd meg, hogy Jézus Krisztus hét év,
prostitúció három év.
– Na jó – mondta Jane, aki ekkor lépett be a szobába. Megfogta a
fia kezét, és elindult vele kifelé. Előtte azonban megfordult, és
Tamarára nézve, de szavait a fiának címezve vádlón azt kérdezte: –
Lehetne, hogy ne beszélgess prostituáltakról fogatlan
vénasszonyokkal?
– Akkor kivel beszélgessek prostituáltakról, anya? – kérdezett
vissza Alexander.

– Fiam, anyád szeretné, ha beszélnék veled valamiről. – Harold

megköszörülte a torkát. Alexander összeszorította az ajkát, és
csendben ült. Apja láthatóan annyira kínosan érezte magát, hogy
Alexander a lába alá kellett, hogy dugja a kezét, nehogy
felnevessen. Az anyja a szoba túlsó felében úgy csinált, mintha
takarított volna. Harold Jane felé pillantott.
– Igen, apa? – szólalt meg Alexander a lehető legmélyebb
hangon. Néhány hónappal ezelőtt mutált, és nagyon élvezte az új
hangját. Nagyon felnőttes volt. Nőtt is sokat, huszonöt centit az
elmúlt fél évben, éppen csak húst nem bírt a csontjaira pakolni.
Valahogy nem volt elég… semmiből. – Nem akarod, hogy elmenjünk
sétálni, és közben beszélgessünk?
– Szó sem lehet róla! – szólt közbe Jane. – Akkor nem hallok
semmit. Itt beszélgessetek.
Alexander bólintott, és így szólt:
– Rendben, apa, akkor itt beszélgetünk. – Megfeszítette az
arcizmait, és igyekezett komoly képet vágni. Az se számított volna
amúgy, ha kancsalít, és kidugja a nyelvét, mert Harold nem akart
ránézni.
– Fiam – kezdte Harold. – Lassan abba a korba érsz, amikor, nos,
biztos, hogy te is… Ugyanakkor egy… egy rendes fiú vagy, és
jóképű, és én segíteni akarok, mert hamarosan vagy talán már… És
biztos, hogy te is…
Jane a háttérben ciccegett.
Harold elhallgatott.
Alexander még várt pár másodpercet, aztán felkelt, hátba
veregette az apját, és azt mondta:
– Kösz, apa. Ez tényleg nagy segítség volt.
Azzal bement a szobájába. Harold nem ment utána. Alexander
hallotta, hogy a szülei marakodnak a szomszéd szobában, és egy
pillanattal később valaki kopogott az ajtaján.
Az anyja volt az.
– Beszélhetek veled?
Alexander igyekezett komoly arcot vágni.
– Anya, szerintem apa mindent elmondott, amit lehetett, nem
hiszem, hogy van még mit hozzátenni…
Jane leült az ágyra, Alexander pedig a székbe, az ablak mellé.
Májusban lesz tizenhat. Szerette a nyarat. Jó lenne, ha megint
kibérelnének egy szobát Krasznaja Poljanában, mint tavaly.
– Alexander, amit apád nem mondott el…
– Volt valami, amit apa nem mondott el?
– Fiam…
– Rendben, folytasd.
– Nem fogok neked előadást tartani a lányokról…
– Hála az égnek!
– Ide figyelj, csak azt akarom, hogy ne felejtsd el a következőt
– mondta Jane, majd elhallgatott.
Alexander csak várt.
– Martha mondta, hogy az egyik rosszéletű fiának le kellett
vágni a szarvát! – suttogta. – Levágni, Alexander, és tudod, miért?

– Nem, de nem is biztos, hogy szeretném tudni.

– Azért, mert elkapta a franciakórt! Tudod, hogy mi az?
– Azt hiszem…
– A másik fiának meg fekélyek borítják az egész testét! Rendkívül
visszataszító!
– Igen, ez…
– Ez a bujakór! A franc nyavalya! Szifilisz! Lenin is ebbe halt bele,
szétrágta az agyát! – suttogta. – Senki nem beszél róla, pedig igaz.
Te is el akarod kapni?
– Hmm… – hümmögött Alexander. – Gondolom, nem.
– Pedig mindenütt ott van. Apáddal ismertünk egy embert, akinek
emiatt le kellett vágni az orrát.
– Ami engem illet, inkább vágják le az orromat, mint…
– Na de Alexander!
– Ne haragudj, anya.
– Ez nagyon komoly dolog, fiam. Mindent megtettem, hogy
rendes, tiszta fiút neveljek belőled, de nézd meg, milyen
körülmények között élünk! Ráadásul hamarosan a saját lábadra
fogsz állni.
– Mégis, szerinted milyen hamar?
– Szerinted mi lesz veled, amikor majd nem tudod, hogy kivel volt
előtted a szajhád? – kérdezte Jane ellentmondást nem tűrően. –
Fiam, nem akarom, hogy egy szent legyen belőled, ha felnősz, sem
azt, hogy egy eunuch. Én csak azt szeretném, hogy légy óvatos.
Mindig vigyázz arra, ami a tiéd. Tisztálkodj alaposan, tartsd nyitva a
szemed, és azt sem szabad
elfelejtened, hogy ha nem védekezel, akkor a lány bekapja a legyet,
és akkor mi lesz? Elveszel valakit, akit nem is szeretsz, csak azért,
mert nem vigyáztál?
Alexander az anyjára meredt.
– Bekapja a legyet? – kérdezte.
– Azt mondja majd, hogy a tiéd a gyerek, de te sosem fogod tudni
biztosan, csak azt tudod, hogy mindjárt leszárad a szarvad!

– Anya – mondta Alexander. – Most hagyd abba, kérlek!

– Nem érted, miről beszélek?
– Hogyne érteném!
– Apádnak kellett volna elmagyaráznia mindezt.
– El is magyarázta. Nagyon is jól.

– Most az egyszer képes lennél nem viccet csinálni mindenből?

– Igen, anya. Köszönöm, hogy benéztél. Örülök, hogy ezt

megbeszéltük.
– Van bármi kérdésed?
– Egy szál se.

1935. A szálloda névváltoztatásai

Egy késő januári fagyos csütörtökön a pártgyűlésre tartva

Alexander megkérdezte az apját:
– Apa, miért változtatják meg már megint a szállodánk nevét? Az
elmúlt fél évben ez már a harmadik név.
– Biztos nem a harmadik!
 – De igen, apa. – Egymás mellett mentek az utcán, de nem értek
egymáshoz. – Amikor beköltöztünk, Gyerzsavának hívták. Aztán
Kamenyev Hotelnek. Aztán Zinovjev Hotelnek. Most meg Kirov Hotel
a neve. Miért? Egyáltalán, ki ez a Kirov nevű fickó?
– Ő volt a kommunista párt leningrádi vezetője – felelte Harold.

A gyűlésen, amikor Alexander ott is feltette a kérdést, az öreg

Szlavan harsányan felnevetett. Odaintette magához Alexandert,
megpaskolta a fejét, és azt mondta:
– Ne aggódj, fiam! Most, hogy Kirovra nevezték, az is marad.
– Jól van, elég legyen! – szólt Harold, és igyekezett elhúzni onnan
a fiát.
Alexander azonban többet akart tudni. Elhúzódott az apjától.
– Miért, Szlavan Ivanovics?
– Mert Kirov már meghalt – felelte Szlavan, és bólintott. – A múlt
hónapban gyilkolták meg, Leningrádban. Most hajtóvadászatot
tartanak.
– Miért, nem fogták el a gyilkosát?
– Ó, dehogyisnem – mosolygott a bajsza alatt az öregember. – De
mi van a többiekkel?
– Milyen többiekkel? – kérdezte Alexander, lehalkítva a hangját.

– A többi összeesküvővel – válaszolta az öregember. – Nekik is

meg kell halniuk.
– Mert összeesküvést szőttek?
– Hát persze! Különben hogy tarthatnának hajtóvadászatot?
Harold határozottan odakiáltott Alexandernek, hogy menjen
oda hozzá, aztán hazafelé gyaloglás közben azt mondta:
 – Fiam, miért barátkozol Szlavannal? Miket mesél neked az az
ember?
– Nagyon érdekes ember, apa – válaszolta Alexander. – Tudtad,
hogy volt Akatuiban? Öt évig. – Akatuiban, a cári korszak szibériai
börtönében kemény fizikai munkát kellett végezni. – Azt mondja,
kapott egy fehér inget, és nyaranta csak nyolc órát kellett dolgoznia,
télen meg hatot, és sosem koszolta be az ingét, és egy kiló kenyeret
kapott mindennap, meg húst is. Azt mondja, azok voltak élete
legszebb évei.
– Nem valami irigylésre méltó – morgott Harold. – Ide figyelj, nem
akarom, hogy olyan sokat beszélgess vele. Legközelebb ülj oda
hozzánk.
– Hmm – tétovázott Alexander. – Ti túl sokat dohányoztok. Csípi a
szemem.
– Majd másfelé fújom a füstöt, de ez a Szlavan egy bajkeverő.
Tartsd távol magad tőle, megértetted? – Elhallgatott. – Úgyse húzza
már sokáig – tette hozzá.
– Hol nem húzza sokáig?
Két héttel később Szlavan eltűnt és nem jött többé a gyűlésekre.

Alexandernek hiányzott az öregember, a történeteivel együtt.

– Apa, egyre-másra tűnnek el az emberek a szállodában a

szintünkről. Tamara néni is eltűnt.
– Sosem kedveltem – vetette közbe Jane, vodkát kortyolgatva.
– Szerintem kórházba került, mert beteg. Öreg volt már, Alexander.
 – De anya, két öltönyös férfi lakik a szobájában. Szerinted
közösen fognak ott lakni Tamarával, ha visszajön a kórházból?
– Erről nem tudok semmit – felelte Jane határozottan, és
ugyanolyan határozottan töltött magának még egy pohár vodkát.

– Az olaszok elmentek. Anya, tudtad, hogy az olaszok is

elmentek?
– Kicsoda? – kérdezte Harold nagy hanggal. – Ki tűnt el?
Frascáék nem tűntek el. Üdülni vannak.
– Apa, tél van. Hol üdülnének?
– A Krím félszigeten. Valami üdülőtelepen vannak, Krasznodar
közelében. Dzugbában, azt hiszem. Két hónap múlva jönnek vissza.

– Na és mi a helyzet van Dorenékkel? Ők hova mentek? Szintén a

Krímbe? Az ő szobájukba is új lakók költöztek. Egy orosz család. Azt
hittem, ezen az emeleten csak külföldiek laknak, vagy nem?

– Itt vannak Moszkvában, csak másik házba költöztek – felelte

Harold, az ételét piszkálva. – Az Obkom csak azt akarja, hogy mi,
külföldiek beilleszkedjünk a szovjet társadalomba.
Alexander lerakta a villáját.
– Azt mondtad, elköltöztek? De hová? Mert Nyikita a mi
fürdőszobánkban szokott aludni.
– Ki az a Nyikita?
– Apa, nem vetted észre azt az embert a fürdőkádban?
– Milyen embert?
– Nyikitát.
– Nem. Mióta lakik ott?
 Alexander értetlenül összenézett az anyjával.
– Három hónapja.
– Három hónapja fekszik a fürdőkádunkban? Miért?
– Mert nincs egy szoba egész Moszkvában, amit kivehetne.
Novoszibirszkből költözött ide.
– Sose láttam – mondta Harold, olyan hangsúllyal, mintha arra
akart volna célozni, hogy mivel ő nem látta Nyikitát, így a férfi nem is
létezhet. – Na és mi van, ha meg akarok fürödni? Akkor hova megy?

– Ó, olyankor adok neki egy pohárka vodkát, ő meg elmegy sétálni

egy félórára.
– Anya! – kezdte Alexander vidáman. – A felesége is ideköltözik
hozzá márciusban. Könyörgött, hogy beszéljek mindenkivel az
emeleten, és kérjek meg mindenkit, hogy fürödjenek korábban
esténként, hogy együtt lehessen a feleségével, és…

– Na jól van, elég volt mindkettőtökből, tudom, hogy csak a

bolondját járatjátok velem! – mondta Harold. Alexander megint
összenézett az anyjával, aztán így szólt:
– Apa, nézd meg, ha nem hiszed. Aztán ha visszajössz,
magyarázd meg, hová is költözhettek Moszkvában van Dorenék.

Amikor Harold visszajött, megvonta a vállát és csak annyit

mondott:
– Az az ember egy csöves. Egy semmirekellő.
– Az az ember – mondta Alexander, az anyja vodkáspoharára
pillantva – a Balti Flotta főmérnöke.
Egy hónappal később, 1935 februárjában Alexander egy nap arra ért
haza, hogy a szülei veszekednek. Megint. Egyszer-kétszer a saját
nevét is kihallotta a kiabálásból.
Az anyja érte aggódott. De miért? Ő jól érezte magát.
Folyékonyan beszélt oroszul. A barátaival együtt énekelt, sörözött és
hokizott a Gorkij park jegén. Vele minden rendben. Miért volt
kiborulva az anyja? Szívesen bement volna hozzájuk, hogy
megmondja, hogy ő jól van, de nem szeretett közbeavatkozni,
amikor a szülei veszekedtek.
Hirtelen meghallotta, hogy valami koppan, aztán elcsattan egy
pofon. Berohant a szülei szobájába, és meglátta az anyját a földön,
kivörösödött arccal, és az apját, aki éppen fölé hajolt. Alexander
odarohant az apjához, és hátba lökte.
– Mit művelsz, apa? – kiáltott rá. – Mit művelsz? – ismételte, és
letérdelt az anyja mellé.
Az asszony feltérdelt, és dühösen Haroldra meredt.
– Szép kis példát mutatsz a fiadnak! – mondta. – Ezért hoztad a
Szovjetunióba, hogy megmutasd, hogy kell bánni a nőkkel? A
majdani feleségével, például?
– Kuss legyen! – kiáltotta Harold, ökölbe szorított kézzel. – Fogd
be a szád!
– Apa! – ugrott fel Alexander. Hagyd abba! Mi ütött beléd?
– Apád magunkra hagyott minket, Alexander.
– Nem hagytalak magatokra benneteket!
Alexander sarkon fordult, szembe az apjával, és megint meglökte
őt.
– Mit művelsz, apa? – ismételte.
 Harold is meglökte Alexandert, aztán nyitott tenyérrel pofon vágta.
Jane levegő után kapott. Alexander megingott, de nem esett el.
Harold készült újra megütni a fiát, de Alexander ezúttal arrébb
mozdult. Jane megragadta Harold lábát, és kirántotta a férfi alól, aki
azonnal hanyatt esett. Zuhanás közben beverte a fejét a kanapéba.

– Ne merészelj hozzáérni! – üvöltötte Jane.

Harold a földön feküdt, Jane is a padlón volt, egyedül Alexander
állt. Nem bírtak egymásra nézni, mindenki levegő után kapkodott.
Alexander megtörölte vérző ajkát.
– Harold! – szólalt meg Jane, még mindig térdepelve. – Nézz
végig rajtunk! Tönkretesz bennünket ez az átkozott ország! – Sírva
fakadt. – Menjünk haza, kezdjük újra!
– Megbolondultál? – sziszegte Harold, Alexanderről Jane-re
pillantva. – Tudod te egyáltalán, mit beszélsz?
– Tudom.
– Már elfelejtetted, hogy lemondtunk az amerikai
állampolgárságunkról? Elfelejtetted, hogy jelen pillanatban te és én
egyik országnak sem vagyunk hivatalosan a polgárai, és éppen a
szovjet állampolgárságunkra várunk? Gondolod, Amerikában tárt
karokkal várnak majd? Hiszen gyakorlatilag kirúgtak minket onnan!
És mit gondolsz, mit mondanak majd a szovjet hatóságok, ha
megtudják, hogy nekik is hátat fordítunk?
– Nem érdekelnek a szovjet hatóságok.
– Istenem, hogy lehetsz ilyen naiv!
– Naiv lennék? És te akkor mit gondolsz, mi vagy? Tudtad, hogy
ez vár ránk, amikor idehoztál minket? A fiadat?
Harold csalódottan nézett a feleségére.
 – Nem azért jöttünk ide, hogy jól éljünk. Jó életünk Amerikában is
lehetett volna.
– Igazad van. Jó életünk is volt. Te meg én elboldogulunk, bármi
lesz is, de Harold, Alexandernek nincs itt semmi keresnivalója.
Legalább őt küldd haza!
– Micsoda? – suttogta Harold, mert nem találta a saját hangját.
– Igen. – Alexander felsegítette a földről az anyját, aki odaállt
Harold elé. – Tizenöt éves múlt. Küldd haza!
– De anya! – kiáltotta Alexander.
– Ne hagyd, hogy itt haljon meg! Hát nem látod, mi folyik itt?
Alexander látja. Én is látom. Te miért nem?
– Alexander nem látja, vagy igen, fiam?
Alexander nem felelt. Nem akart ellentmondani az apjának.
– Na ugye! – kiáltott fel Jane diadalittasan. – Kérlek, Harold!
Nemsokára már túl késő lesz.
– Badarságokat beszélsz. Mihez lenne túl késő?
– Alexandernek – felelte Jane elcsukló hangon, sápadtan a
reményvesztettségtől. – Legalább az ő kedvéért feledkezz meg a
büszkeségedről egy percre! Mielőtt betölti a tizenhatot májusban, és
be kell vonulnia a Vörös Hadseregbe, mielőtt valami tragédia történik
velünk, amíg még amerikai állampolgár, küldd haza! Ő nem mondott
le az Egyesült Államokhoz fűződő jogairól. Én veled maradok,
leélem veled az életem, de…

– Nem! – kiáltott fel Harold feldúltan. – Elismerem, nem úgy

alakultak a dolgok, ahogy reméltem, nagyon sajnálom…
– Engem ne sajnálj, te átkozott! Engem ne sajnálj. Én melletted
alszom minden éjjel. Tudtam, mit vállalok. A fiadat
sajnáld. Mit gondolsz, mi lesz vele?
Jane elfordította a tekintetét Haroldról.
Alexander elfordult a szüleitől. Odament az ablakhoz, és kinézett.
Február volt, és már beesteledett.
A háta mögött hallotta apja és anyja hangját.
– Ugyan már, Janie, minden rendben lesz, meglátod!
Alexandernek jobb sora lesz majd egyszer. A kommunizmusé a jövő,
ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én. Minél szélesebb szakadék
tátong a szegények és a gazdagok között, annál nagyobb szükség
lesz a kommunizmusra. Amerika már elveszett. Ki fog törődni a
kisemberrel, ki fogja megvédeni a jogait, ha nem a kommunisták? Mi
éppen a legnehezebb időszakot éljük át. De nincs kétségem afelől,
és tudom, hogy neked sincs, hogy a kommunizmus jelenti a jövőt.

– Istenem! – kiáltott fel Jane. – Mikor hagyod már végre abba?

– Most nem hagyhatom abba! – felelte Harold. – Végig fogjuk
csinálni!
– Így igaz – mondta Jane. – Maga Marx is azt írta, hogy a
kapitalizmus maga termeli ki a saját sírásóit. Nem jutott még
eszedbe, hogy talán nem is a kapitalizmusról beszélt?
– De igen – helyeselt Harold, Alexander pedig oda sem nézett.
– A kommunisták utálják elrejteni nézeteiket és céljaikat. Nyíltan
kijelentették, hogy amit kitűztek maguk elé, csak úgy érhető el, ha
leromboljuk a fennálló rendszert. A kapitalizmus elkerülhetetlenül el
fog bukni. Az önzés, a kapzsiság, a személyes vágyak előtérbe
helyezése és a magántulajdon, mind meg fog szűnni.

– Ahogy a fejlődés, a kényelem, az emberhez méltó lakhatás, a

magánélet és a szabadság is – válaszolta Jane, csak úgy köpve a
szavakat, miközben Alexander makacsul bámult ki az ablakon.
– A második Amerika, Harold. Az a rohadt második Amerika!
Anélkül, hogy visszafordult volna, Alexander látta maga előtt
apja dühös és anyja elkeseredett arcát és a szürke szobát a
foszladozó tapétával és a ragasztószalaggal körbefogott zárat,
miközben tíz méterről is érezte a fürdőszobából áradó szagot, és
nem szólt semmit.

A Szovjetunió előtt az egyetlen világ, amit Alexander magától

értetődőnek tudott elfogadni, az Amerika volt, ahol az apja
felállhatott a pulpitusra, hogy az amerikai kormány megdöntéséről
szónokoljon, és ahol a kormányt védő rendőrség leszedte az apját
arról a bizonyos pulpitusról, és egy bostoni börtöncellába dugták,
hogy aludja ki magából rebellis buzgalmát, hogy aztán másnap vagy
harmadnap kiengedjék, és apja újult erővel szónokolhasson az
érdeklődőknek az 1920-as évek Amerikájának siralmas
hiányosságairól. Márpedig Harold szerint ezekből nem volt hiány,
habár saját bevallása szerint sem értette, ha belegebedt sem, hogy
miért özönlöttek a bevándorlók New Yorkba és Bostonba, akik
borzalmas körülmények között éltek, és fillérekért dolgoztak, és
többgenerációnyi amerikai polgár szégyellte magát miattuk, mert
olyan örömmel éltek a borzalmas körülmények között, és olyan
örömmel dolgoztak fillérekért, amin csak az a tény tudott valamelyest
rontani, hogy nem tudták a családjuk többi tagját is az Egyesült
Államokba hozni, hogy ők is borzalmas
körülmények között élhessenek és fillérekért dolgozhassanak.
Harold Barrington nyugodtan prédikálhatott a forradalomról
Amerikában, és Alexander számára ez teljesen természetes volt,
hiszen olvasta John Stuart Mill A szabadságról című könyvét,
amiben az író azt ecsetelte, hogy a szabadság nem azt jelenti, hogy
az ember azt csinál, amit csak akar, hanem azt jelenti, hogy az
ember azt mond, amit akar. Apja John Stuart Millt az amerikai
demokrácia egyik atyjának tartotta: ugyan mi gond lehetett ezzel?

Ami viszont egyáltalán nem volt magától értetődő számára

Moszkvába érkezésükkor, az maga Moszkva volt. Egyre kevésbé
értette a városban tapasztaltakat, ahogy teltek az évek. A nyomor,
az érzéketlenség és a rossz közérzet rátelepedett az ő fiatal lelkére
is. Már nem fogta apja kezét a csütörtöki találkozókra menet. Ami
igazán hiányzott a kezéből, az egy narancs volt a téli napokon.

Sztálin elvtárs „második Amerikaként” beszélt Oroszországról, és

kijelentette, hogy néhány éven belül ugyanannyi vasút, kövesút és
családi ház lesz a Szovjetunióban, mint az Egyesült Államokban.
Szerinte az Egyesült Államok iparosodásának üteme azért maradt el
a Szovjetunióétól, mert a kapitalizmusban a fejlődés fejetlenséggel
párosul, míg a szocializmusban az élet minden területén
tapasztalható volt a fejlődés. Az Egyesült Államokban harmincöt
százalékos munkanélküliség volt, szemben a Szovjetunióval, ahol
szinte teljes volt a foglalkoztatottság. Minden szovjet dolgozott –
ezzel is bizonyítva felsőbbrendűségüket –, míg az amerikaiak a jóléti
állam segítségére szorultak, mert nem volt elég munka. Ez
világos volt, mint a nap, nem volt benne semmi érthetetlen. De akkor
miért volt ilyen mindent átható ez a beteges légkör?
Alexander azonban csak érintőlegesen érzékelte ezt a zavart és
beteges légkört. Amit azonban nem csupán érintőlegesen érzett, az
a fiatalsága volt. Márpedig fiatal volt, még ha Moszkvában kellett is
annak lennie.
Visszafordult az anyjához, és odanyújtott neki egy zsebkendőt,
hogy törölje meg vele az arcát, ő maga pedig a ruhája ujjába törölte
a saját arcát. Mielőtt azonban kiment volna a szobából, és magukra
hagyta volna őket, hadd kínozzák egymást tovább, odaszólt az
apjának:
– Ne foglalkozz azzal, amit anya mond! Nem megyek egyedül
Amerikába. Az én jövőm itt van, bármit tartogasson is a számomra. –
Kicsit közelebb lépett, és hozzátette: – De ne merészeld még
egyszer megütni az anyámat! – Alexander ekkor már
többhüvelyknyivel magasabb volt Haroldnál. – Különben velem
gyűlik meg a bajod.

Egy héttel később Haroldot eltávolították nyomdászi munkaköréből,

mert az új törvények értelmében külföldiek már nem dolgozhattak
nyomdai eszközökön, bármilyen gyakorlottak voltak is és bármilyen
hűségesek is a szovjet államhoz. Úgy tartották, ez a munkakör túl
sok lehetőséget ad visszaélésre, hamis közjegyzői iratok,
dokumentumok, álhírek nyomtatására és hazugságok terjesztésére,
amikkel alááshatják a szovjet társadalmat. Sok külföldit kaptak rajta
ilyen tevékenységeken, akik aztán a keményen dolgozó szovjet
polgárokat fertőzték aljas propagandájukkal. Szóval a nyomda
bezárta kapuit Harold előtt.
Ezután egy szerszámkészítő gyárba helyezték, ahol
csavarhúzókat és reteszeket öntött fémből.
Ez a munkaviszonya néhány hétig tartott. Mint kiderült, ezt a
munkát sem végezhette biztonsággal. Több külföldit is rajtakaptak,
hogy késeket és fegyvereket készítettek a szovjet államnak gyártott
szerszámok helyett.
Ezután cipőkészítőként vették alkalmazásba, amin Alexander
teljesen elképedt („Apa, mit tudsz te a cipőkészítésről?”). Az a
munka csak napokig tartott. „Mi az, a cipőkészítés is kockázatos?” –
kérdezte Alexander.
Mint kiderült, valóban az volt. A külföldiek hírhedtek voltak arról,
hogy kalucsnit és túrabakancsot készítettek a jóravaló szovjet
polgároknak, hogy elmenekülhessenek, át a mocsarakon és
hegyeken.

1935-ben, egy április este Harold komor arccal jött haza, és ahelyett,
hogy hozzáfogott volna a főzéshez (ekkor már Harold főzött vacsorát
a családnak), leroskadt egy székbe az asztal mellett, és azt mondta,
hogy megkereste valaki a kerületi pártbizottságtól az iskolában, ahol
takarítóként dolgozott, és megkérte, hogy keressenek maguknak új
lakóhelyet.
– Azt akarják, hogy találjunk magunknak egy saját szobát. Hogy
legyünk kicsit önállóbbak. – Megvonta a vállát. – Végül is jogos. Az
elmúlt négy évben viszonylag könnyű életünk volt. Illik viszonozni
valahogy az államnak. – Elhallgatott és
rágyújtott.
Alexander észrevette, hogy az apja titokban rápillant. Harold
köhintett, és azt mondta:
– Nyikita végül is eltűnt. Esetleg elfoglalhatnánk a fürdőkádat. A
Barrington családnak nem volt maradása. Egész
Moszkvában nem találtak maguknak szállást. Több hónapi
keresgélés után Harold a következőkkel jött haza a munkából:
– Ide figyeljetek. Megint eljött hozzám az iskolába az Obkom
embere. Nem maradhatunk tovább. Költöznünk kell.
– Mikor? – kiáltott fel Jane.
– Két napunk van. Azt akarják, hogy tűnjünk el innen.
– De nincs hova mennünk!

– Felajánlották, hogy áthelyeznek Leningrádba. Ott több a munka.

Vannak gyárak, asztalos üzemek, elektromos erőművek.

– Miért, Moszkvában nincsenek elektromos erőművek, apa?

Harold úgy csinált, mintha meg sem hallotta volna

– Elköltözünk oda. Ott könnyebb a lakhatás is. Majd meglátjátok.

Janie, te a Leningrádi Közkönyvtárban fogsz dolgozni.

– Leningrádban? – hördült fel Alexander. – Apa, én nem megyek

el Moszkvából! Itt vannak a barátaim, itt az iskola. Kérlek,
maradjunk!
– Alexander, nincs más választásunk. Majd beiratkozol egy másik
iskolába. Szerzel új barátokat.
– Nagyszerű!
 – Nincs más választásunk – ismételte Harold.
– Nincs! – kiáltotta Alexander válaszul. – De régen volt
választásunk, igaz?
– Alexander! Ne merészeld felemelni a hangodat, ha velem
beszélsz, megértetted? – vágott vissza Harold.
– Kristálytisztán! – kiáltotta Alexander. – Nem megyek sehová! Te
megértetted?
Harold felugrott. Jane is felugrott. Alexander is felugrott.
– Ne, hagyjátok abba, mindketten! – szólt rájuk Jane. Harold így
szólt:
– Alexander, nem beszélhetsz velem ilyen hangon! Költözünk, és
erről nem akarok többet beszélni.
A feleségéhez fordult, és hozzátette:
– Ja, és még valami. – Szégyenlősen köhintett egyet. – Azt
akarják, hogy változtassuk meg a nevünket. Valami oroszosabbra.

– Miért most? Annyi év után? – kérdezte Alexander fintorogva.

– Mert csak most, és kész! – üvöltötte Harold, elveszítve a

türelmét. – Látni akarják, hogy hűségesek vagyunk a rendszerhez!
Jövő hónapban tizenhat éves leszel. Be fognak sorozni a Vörös
Hadseregbe. Orosz neved kell, hogy legyen. Minél kevesebbet
kérdezősködnek, annál jobb. Mostantól oroszokká kell válnunk. Úgy
könnyebb lesz mindannyiunknak.
– Lehajtotta a fejét.
– Istenem, apa! – fakadt ki Alexander. – Mikor lesz már vége
ennek? Már a nevünket sem tarthatjuk meg? Nem elég, hogy
kidobnak az otthonunkból, és másik városba kell költöznünk,
még a nevünket sem használhatjuk? Ez mindenünk, ami maradt!

– Nem fogunk bujkálni! Ezzel helyesen cselekszünk. Amerikai

nevünk van. Már réges-rég meg kellett volna változtatnunk.
– Igazad van – válaszolta Alexander. – Frascáék nem változtatták
meg. Van Dorenék sem. És meg lehet nézni, mi lett velük. Elmentek
üdülni. Hosszú üdülésre, igaz, apa?
Harold odarohant Alexanderhez, és ütésre emelte a kezét, de
Alexander ellökte magától.
– Ne érj hozzám! – mondta hűvösen. – Annak az időnek vége.
Harold újra próbálkozott. Alexander újra eltolta őt magától,
de ezúttal nem engedte el az apja kezét. Nem akarta, hogy az anyja
lássa, ahogy Harold elveszti az önuralmát. Szerencsétlen anyja, aki
csak állt és sírt, és két kezét összekulcsolva így rimánkodott:

– Drága Harold, drága Alexander, könyörgöm, hagyjátok abba!

Hagyjátok abba!
– Mondd meg neki, hogy hagyja abba! – felelte Harold. – Te
nevelted ilyennek. Nem tisztel senkit.
Alexanderhez odalépett az édesanyja, és a karjára tette a kezét.

– Kérlek, fiam! – könyörgött. – Nyugodj meg! Minden rendben

lesz.
– Tényleg azt hiszed, anya? El kell költöznünk, és nevet kell
változtatnunk, mint ennek a hotelnek. Szerinted ezzel is minden
rendben van?
– Igen – felelte az asszony. – Még itt vagyunk egymásnak. Még
életben vagyunk.
 – Milyen érdekes, hogy meg tud változni a „minden rendben”
fogalma – mondta Alexander és kivonta magát anyja szorításából,
majd felvette a kabátját.
– Alexander, ne merészelj kimenni azon az ajtón! – szólt rá
Harold. – Megtiltom, hogy kimenj!
Alexander visszafordult az apjához, a szemébe nézett, és azt
mondta:
– Próbálj meg megállítani!
Azzal elment, és haza se ment két napig. Akkor összepakoltak, és
kiköltöztek a Kirov Hotelből.
Alexander anyja olyan részeg volt, hogy nem tudott segíteni
cipelni a bőröndjeiket a vonathoz.
Mikor érezte, tudta, észlelte Alexander először, hogy valami
nagyon nincs rendben az anyjával? Hiszen pont ez a lényeg: nem
egyik napról a másikra romlott el minden vele kapcsolatban. Először
csak nem volt olyan, mint régen, és nem Alexander tiszte lett volna
megmondani, hogy mi a baja az egyik szülőjének. Apja láthatta
volna a bajt, de ő nem vett észre ilyesmit. Alexander tudta, hogy az
apja olyan ember, aki egyszerűen képtelen egyszerre foglalkozni a
családi ügyekkel és a világpolitikával is. Akár tudta Harold, hogy mi
van Jane-nel, csak nem foglalkozott vele, akár tényleg nem vette
észre, nem számított, és nem változtatott azon az egyszerű tényen,
hogy Jane Barrington fokozatosan, minden feltűnés és
figyelmeztetés nélkül és anélkül, hogy ezt megakadályozhatták
volna, végleg megszűnt annak a személynek lenni, aki valaha volt,
és valaki olyanná vált, aki nem ő volt.
 NYOLCADIK FEJEZET

1943., Ellis Island

Augusztus közepén egy nap Edward bement Tatjánához, hogy

megnézze, hogy van. A lány ekkor már hét hete volt Amerikában.
Megszokott helyén, az ablaknál ült, a bepelenkázott, de egyébként
meztelen Anthonyval az ölében, és a lábujjai között csiklandozta a
kisbabát. Tatjána már sokkal jobban érezte magát. Nagyokat
lélegzett, és már szinte egyáltalán nem köhögött. Egy hónapja nem
köhögött fel vért sem. Jót tett neki a New York-i levegő.

– Edward – szólalt meg, miközben az orvos a légzését vizsgálta. –

Felesége ma keres maga.
Edward a lányra pillantott, aztán elfordította a fejét, elmosolyodott,
és így felelt:
– Igen… a feleségem néha keres engem.
Tatjána figyelte, ahogy a férfi leveszi a sztetoszkópot a
mellkasáról.
– Nézze, maga már sokkal jobban van. Azt hiszem, kénytelen
leszek elengedni önt.
Tatjána nem mondott semmit.
– Van hová mennie? – kérdezte Edward, majd hozzátette: –
Munkát is kell szereznie.
 – Edward – mondta Tatjána. – Szeretek itt lenni.
– Igen, tudom. De most már sokkal jobban van.
– Arra gondoltam, esetleg itt dolgozok? Magának kell még nővér.

– Ellis Islanden akar dolgozni?

– Nagyon szeretnék.
Edward beszélt a Közegészségügyi Osztály főorvosával, aki eljött,
hogy beszéljen Tatjánával, és közölte a lánnyal, hogy először egy
úgynevezett három hónapos próbaidőn kell részt vennie, hogy
felmérjék, tudja-e tartani a munkatempót, és rendelkezik-e a
szükséges jártassággal. A férfi elmondta neki, hogy nem Ellis Island
alkalmazná őt, hanem a Közegészségügyi Osztály, ami azzal járna,
hogy alkalmanként a New York-i Egyetem kórházában is kellene
dolgoznia, ha ott emberhiány van. Tatjána beleegyezett, viszont
szerette volna tudni, hogy lakhat-e Ellis Islanden, és „Esetleg
dolgozhatok-e éjszakás nővérként?”. Az orvos nem lelkesedett az
ötletért.
– Miért akarna itt lakni? Az öböl túloldalán találhat magának
lakást. Egy amerikai sem lakik itt.
Tatjána elmagyarázta neki, amennyire tőle tellett, hogy azt reméli,
valamelyik Ellis Island-i menekült vigyázhatna a fiára, amíg a gyerek
kicsi, mert bár szeretne dolgozni, senkire nem tudja hagyni a fiát,
illetve hogy maradhatna a jelenlegi, lábadozóknak fenntartott
szobájában, mert talán az lenne a legegyszerűbb mindenkinek.

– De az olyan kicsi szoba!

– Az szoba nekem pont elég.
Tatjána, aki nem mert kimerészkedni Manhattanbe, megkérte
Vikkit, hogy vegyen neki egyenruhát és cipőt.
– Ugye tudod, hogy csak két pár cipőt vehet mindenki? – kérdezte
Vikki. – Ez a háborús fejadag. Szeretnéd, ha az egyik ápolónői cipő
lenne?
– Csak egy pár kell, egy ápolónői cipő – felelte Tatjána. – Mire
kéne másik cipő?
– Mi van, ha el akarsz menni táncolni? – kérdezte Vikki.
– Hogy hová?
– Táncolni! Tudod, egy kis szvinget meg jive-ot? Mit veszel fel, ha
csinos akarsz lenni? A férjed nem jön vissza, igaz?
– Nem – felelte Tatjána. – A férjem nem jön vissza.
– Akkor meg, ha özvegy leszel, biztos, hogy kell neked egy pár
szép cipő.
Tatjána megrázta a fejét.
– Ápolónői cipő kell, és fehér egyenruha, és Ellisen kell
maradnom, és nem kell minden más.
Vikki megcsóválta a fejét, és ámultan csillant meg a szeme.
– Nem kell semmi más. Mikor jössz el hozzánk vacsorára? Most
vasárnap jó lenne? Dr. Ludlow azt mondta, hogy már nem vagy
beteg.
Vikki vett egy egyenruhát Tatjánának, ami egy kicsit nagy volt rá,
és egy pár cipőt, ami pont illett a lábára, és miután Edward
kiengedte őt a kórházból, folytatta azt, amit addig is csinált: fehér
kórházi ruhájában és szürke kórházi köpenyében gondozta a New
Yorkba küldött külföldi katonákat, amíg fel nem épültek, hogy utána
továbbküldjék őket a szárazföldre, hogy egy hadifogolytáborban
dolgozzanak. Legtöbbjük német katona volt, de volt közöttük olasz,
etióp és egy-két francia is.
Szovjet katonák nem voltak köztük.
– Ó, Tánya, mihez kezdjek? – Vikki Tatjána szobájában volt, és az
ágyon ült, mialatt Tatjána az ágyon feküdt, és Anthonyt szoptatta. –
Szüneten vagy?
– Igen, ebédszüneten – felelte Tatjána apró mosollyal, de Vikki,
aki csak fél füllel figyelt, nem hallotta ki a lány válaszából az iróniát.

– Ki vigyáz a kisfiadra, amíg dolgozol?

– Viszem magammal. Üres ágyra rakom, amíg a katonákat
gondozom. – El akarta magyarázni Vikkinek, hogy Brenda minden
alkalommal levegő után kap, amikor meglátja, de Tatjána nem
szívesen hagyta egyedül a kisfiút a szobájukban aludni, úgyhogy
nem érdekelte, ha Brenda levegő után kapkod. Bárcsak több
bevándorló lenne, gondolta, hátha akkor akadna valaki, aki vigyázna
Anthonyra, amíg ő dolgozik. Nagyon kevesen érkeztek azonban Ellis
Islanden keresztül Amerikába. Júliusban tizenketten, augusztusban
csak nyolcan. Ráadásul mindnek volt gyereke, és mindnek megvolt
a maga baja.
– Mivel mihez kezdesz, Vikki?
– A helyzetemmel, Tánya! Ugye tudod, hogy a férjem már itthon
van?
– Igen, tudom. De várj csak – jutott eszébe valami Tatjánának.
– Hátha megint visszamegy háborúba.
– Épp ez a baj! Nem akarják újra bevetni. Nem működtethet
nehézgépeket. Kitüntették, és felmentették a szolgálat alól. Azt
akarja, hogy csináljunk gyereket. El tudod képzelni?
Tatjána nem szólt semmit.
– Vikki, miért mentél férjhez?
 – Mert háború volt! Hogy érted azt, hogy miért mentem férjhez? És
te miért mentél férjhez? Éppen háborúba készült, megkérte a
kezem, én meg igent mondtam. Gondoltam, mi bajom lehet? Háború
van. Mi a legrosszabb, ami történhet?
– Ez – felelte Tatjána.
– Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan visszajön. Azt hittem, látom
majd egyszer-kétszer, karácsonykor. Talán meg is hal. Aztán
mondhatom, hogy egy háborús hőshöz mentem feleségül.
– Mert most nem háborús hős?
– Az nem számít, hiszen életben van!
– Ja, értem.
– Mielőtt visszajött, minden hétvégén elmentem táncolni, de most
nem csinálhatok semmit! Istenem! – sóhajtott föl. – Házasnak lenni
olyan nehéz!
– Szereted?
– Persze – vonta meg a vállát Vikki. – De Christ is szeretem. És
két héttel ezelőtt megismerkedtem egy nagyon kedves orvossal… de
annak már vége.
– Igazad van – mondta Tatjána. – Házasság nagyon kellemetlen.
– Egy gondolatnyi szünet után azt kérdezte: – Miért nem… hogy is
mondják?
– Válok el?
– Igen.
– Megbolondultál? Milyen országból szalajtottak téged? Milyen
szokások vannak nálatok?
– Az én hazámban mi hűségesek vagyunk a férjeinkhez – felelte
Tatjána.
– Nem volt itt! Csak nem várja el tőlem senki, hogy hűséges
legyek, amikor a férjem több ezer kilométerre van, és ki tudja, mit
művel a Távol-Keleten? Ami pedig a válást illeti… Túl fiatal vagyok
ahhoz, hogy elvált legyek.
– De ahhoz nem, hogy özvegy legyél? – kérdezte Tatjána, de
maga is összerezzent, ahogy feltette a kérdést.
– Nem! Özvegynek lenni tiszteletre méltó dolog. Nem lehetek
elvált! Mi vagyok én, Wallis Simpson?
– Kicsoda?

– Tánya, nagyon jól sikerült itt beilleszkedned. Morogva bár, de azt

mondja Brenda – mosolygott Edward –, hogy nagyon jól bánsz a
betegekkel. – Edward és Tatjána éppen a betegek ágyai között
sétált, Tatjána az éber és nagyon is eleven Anthonyval a kezében.

– Ó, köszönöm, Edward.
– Nem fél, hogy a fia elkap valamit a betegektől?
– Nem betegek – felelte Tatjána. – Igaz, Anthony? Sebesültek.
Hozom a fiam, és boldogok tőle. Van, akit vár otthon feleség és
gyerek. Megsimogatják fiam, és boldogok lesznek.
Edward elmosolyodott.
– Nagyon szép kisfiú – mondta, és megsimogatta Anthony sötét
haját. Anthony fogatlan, széles mosollyal viszonozta Edward
gesztusát. – Ki szokta vinni a szabadba?
– Mindig.
– Az jó, nagyon jó. A kisbabáknak friss levegőre van szüksége. És
magának is.
– Mindennap kimegyünk.
 Edward megköszörülte a torkát.
– Tudja, vasárnaponként az egyetemi és a közegészségügyes
orvosok softballt játszanak a Sheep Meadow-n, a Central Parkban,
és az ápolónők el szoktak jönni drukkolni. Volna kedve eljönni most
vasárnap Anthonyval?
Tatjána túlságosan zavarba jött a kérdéstől ahhoz, hogy
válaszoljon. Ehelyett inkább visszakérdezett:
– Edward, magának van gyerek?

– A feleségem még nem áll készen a gyerekvállalásra. Ő… Éppen

a lépcsőn voltak, amikor meghallották a magas sarkú
cipő kopogását
– Edward? – visított a nő a földszintről. – Te vagy az?
– Igen, édesem, én vagyok az! – válaszolta Edward nyugodt és
színtelen hangon.
– Hála az égnek, hogy megtaláltalak! Már mindenütt kerestelek.

– Itt vagyok, édesem.

Mrs. Ludlow zihálva kaptatott fel a lépcsőn, és megálltak
mindhárman a lépcsőfordulóban. Tatjána magához szorította a
kisfiát. Edward felesége rosszallóan méregette Tatjánát, és azt
kérdezte:
– Új nővérke, Edward?
– Barrington nővér, ismeri Mariont?
– Igen – felelte Tatjána.
– Nem, még sosem találkoztunk! – jelentette ki Marion. – Nem
felejtek el senkit, akit valaha láttam.
– Mrs. Ludlow – mondta Tatjána. – Minden kedden látjuk
egymást az ebédlőben. Maga megkérdezi, hogy hol van Edward, én
meg azt mondom, nem tudom.
– Még sosem találkoztunk! – ismételte Mrs. Ludlow
sziklaszilárdan.
Tatjána erre nem mondott semmit. Edward is hallgatott.
– Edward, beszélhetnénk négyszemközt? Maga meg – fordult
fagyosan Tatjánához – túl fiatal ahhoz, hogy gyereket vigyen a
karján. Nem fogja rendesen. A fejét is tartani kell. Hol van a kisbaba
anyja?
– Marion, ő a kisbaba anyja – szólt Edward.
Mrs. Ludlow elítélő némaságba burkolózott, ciccegett, majd mielőtt
bárki bármit mondhatott volna, nyomatékosan megint ciccegett, majd
odamordult, hogy „bevándorlók”, és elvonszolta onnan Edwardot.

Vikki berontott a kórterembe, elkapta Tatjánát a karjánál fogva, és

kirángatta a folyosóra
– A férjem el akar válni tőlem! – suttogta sziszegve Vikki,
felháborodva és megsértve. – El tudod hinni?
– Nem.
– Azt mondtam, nem akarok elválni, mert nem lenne helyes, mire
azt mondta, hogy akkor beperel, és meg is fogja nyerni a pert, mert
én… nem is tudom, mit is mondott pontosan… megszegtem valami
frigyet. Ó, mondtam neki, mert te nem feküdtél le ilyen-olyan távol-
keleti ribancokkal, amíg oda voltál? Tudod, mit mondott erre?

– Azt mondta, nem?

 – Azt mondta, de igen! De azt állítja, a katonáknál ez másképp
megy. Hihetetlen, nem? – Vikkit rázta a düh, a vállát vonogatta, és
csillogott a szeme, úgy meg volt bántva. A sminkje nem folyt meg, és
az ajka is tökéletes fénnyel csillogott. – Jól van, mondtam, de
sajnálni fogod, mire azt mondja, máris sajnálja. Elegem van belőle! –
Összerezzent, majd felderült az arca. – Tudod, mit? Gyere el
hozzánk vacsorára vasárnap! Nagyi lasagnét csinál.

Tatjána nem ment.

Gyere el vacsorára, Tánya! Gyere New Yorkba, Tánya! Gyere
szoftballozni Sheep Meadow-ra, Tánya! Gyere hajókázni, Tánya,
gyere kocsikázni, Tánya, elmegyünk a Bear Mountainre! Gyere,
Tánya, gyere vissza közénk, az élők közé.
 KILENCEDIK FEJEZET

1943., Sztyepanov

Amikor Alexander kinyitotta a szemét – tényleg kinyitotta? –, még

mindig sötét volt, és hideg. Remegett, és szorosan maga köré fonta
a karját. Nem szégyen háborúban, fiatalon, egy börtöncellában
meghalni, miközben a megaláztatástól védi magát az ember.

Egyszer, amikor lábadozott, Tatjána a sebét kötözte, és azt

kérdezte tőle, anélkül, hogy ránézett volna, hogy látta-e a fényt. És ő
azt mondta, hogy nem látta.
De ez csak egy része volt az igazságnak.
Mert hallotta…
A vörös lovat vágtázni.
De itt minden szín kifakult.

Mintha csak egy vízió lett volna, Alexander a távolból hallotta a

fémreteszt kinyílni és a kulcsot elfordulni a zárban. Parancsnoka,
Mihail Sztyepanov ezredes lépett be egy zseblámpával a cellájába.
Alexander a sarokban kuporgott.
– Nahát – szólalt meg Sztyepanov. – Szóval igaz. Tényleg életben
van.
 Alexander szeretett volna rámosolyogni, megrázni Sztyepanov
kezét, de ahhoz túlságosan fázott, és hasogatott a háta. Nem
mozdult, és nem mondott semmit.
Sztyepanov leguggolt mellé.
– Mi az isten csudája történt azzal a teherautóval? És saját
szememmel láttam a vöröskeresztes orvos által kiállított halotti
bizonyítványt magáról! Azt mondtam a feleségének, hogy maga
meghalt! A terhes felesége azt hiszi magáról, hogy halott! Mit művelt
maga?
– Minden úgy van, ahogy lennie kell – felelte Alexander. – Jó látni
önt, uram. Kérem, próbáljon ne lélegezni. Nincs itt elég levegő
mindkettőnknek.
– Alexander – mondta Sztyepanov, ahogy leguggolt mellé. – Nem
akarta elmondani neki, mi történik magával?
Alexander megcsóválta a fejét.
– De miért kellett felrobbantani a teherautót, mire kellett a halotti
anyakönyvi kivonat?
– Azt akartam, hogy Tatjána azt higgye, nincs remény arra, hogy
életben vagyok.
– De miért?

– Bárhová mész is, én követlek – mondja Tatjána. – De ha

maradsz, akkor én is maradok. Nem hagyom a Szovjetunióban a
gyerekem apját. – Tatjána Alexander fölé hajol, aki egészen
elérzékenyül. – Mit is mondtál Leningrádban? Milyen életet tudnék
én teremteni, tudván, hogy magadra hagytalak, hogy ott halj meg –
vagy rohadj meg – a Szovjetunióban? Téged idézlek. Ezek a te
szavaid. – Tatjána elmosolyodik. – Ha elhagynálak,
mindegy, merre indulnék, a Bronzlovas nehéz csörömpöléssel biztos
utánam jönne, és követne egész éjjel az én saját, őrjítő porfelhőmbe.

Ezt persze nem mondhatta a parancsnokának. Azt sem tudta,

hogy Tatjána kijutott-e a Szovjetunióból.
– Rágyújt?
– Igen – felelte Alexander. – De itt nem lehet. Ahhoz nincs elég
oxigén.
Sztyepanov Alexandernek nyújtotta a kezét, és felhúzta őt.
– Álljon fel egy kicsit – mondta Sztyepanov. – Nyújtóztassa ki a
lábát. – Alexander oldalra döntött fejére pillantott. – Kicsi magának
ez a cella. Erre nem számítottak.
– Ó, dehogyisnem. Pont ezért raktak ide.
Sztyepanov hátát az ajtónak vetve állt, Alexander pedig vele
szemben.
– Milyen nap van ma, uram? – kérdezte Alexander. – Mióta
vagyok itt? Négy, öt napja?
– Március tizenhatodika van, és reggel – felelte Sztyepanov.
Harmadik napja van itt.
Harmadik napja! – gondolta Alexander döbbenten.
Harmadik napja! – gondolta Alexander izgatottan. Akkor ez
alighanem azt jelenti, hogy Tánya…
De nem folytatta a gondolatmenetet.
Olyan halkan, hogy szinte hallani sem lehetett, Sztyepanov
előredőlt, és Alexander hallani vélte, ahogy így szól:
– Beszéljen hangosan tovább, hogy hallják a hangját, de közben
figyeljen rám, hogy nevethessünk, amikor visszamegy a mezőre, és
én megmutatom, hogy kell lóherét enni.
 Alexander Sztyepanov szemébe nézett. A férfi arca beesett volt,
szeme szürke, szája együttérzően és idegesen görbült le.
– Igen, uram?
– Nem mondtam semmit, őrnagy.
Alexander megrázta a fejét, hogy szertefoszlassa a hallucinációt a
fejében, és eltűnjön a napsütötte rét és a lóhere képe, majd ismét
megkérdezte Sztyepanovot:
– Igen, uram?
– Minden elveszett, őrnagy! – suttogta Sztyepanov. – Már keresik
a feleségét, de… úgy látszik, eltűnt. Rávettem, hogy menjen vissza
Leningrádba dr. Sayersszel, ahogy maga kérte. Megkönnyítettem a
dolgát, hogy meg tudjon szökni.
Alexander nem mondott erre semmit, de a körmét a tenyerébe
vájta.
– De most nem tudni, hol van. Tudja, ki tűnt még el? Dr. Sayers.
Nekem azt mondta, hogy visszamegy Leningrádba a maga
feleségével.
Alexander még mélyebbre vájta a körmeit, nehogy Sztyepanovra
nézzen, és megszólaljon.
– Éppen Helsinkibe tartott, de előbb Leningrádba kellett volna
mennie! – kiáltotta Sztyepanov. – Hogy elvigye oda a feleségét, és
felvegye azt a vöröskeresztes ápolónőt, akivel jött, és akit a
Grecseszkij kórházban hagyott. Ide figyeljen! Hallja, amit mondok?
Nem jutottak el Leningrádba. Két napja megtalálták a vöröskeresztes
teherautóját a finn–szovjet határon, Liszij Nosznál, felborulva,
kifosztva és kiégve. Történt egy összetűzés a finn csapatokkal, és
négy emberünket lelőtték. Sayersről vagy Metanova nővérről nincs
hír.
 Alexander tovább hallgatott. A szívét kereste a földön, de nem
találta a sötétben. Hallotta, ahogy elgurul, és ott dobog, vérzik, lüktet
a sarokban.
Sztyepanov kicsit halkabban folytatva hozzátette:
– Finn katonák is haltak meg ott.
Alexander némasággal felelt.
– És ez még nem minden.
– Nem? – kérdezte Alexander, legalábbis azt hitte. Vagy csak
lehelte. „Nem?”
– Dr. Sayers nyomtalanul eltűnt. De… – Sztyepanov elhallgatott. –
A maga jó barátját, Dimitrij Csernyenkót holtan találták a hóban.
Lelőtték.
Ez nem sok vigaszt jelentett Alexandernek.
De egy kicsit azért igen.
– Őrnagy, miért volt Csernyenko a határon?
Alexander nem válaszolt. Hol van Tatjána? Ezt a kérdést szerette
volna feltenni, mindennél jobban. Hogy jutottak el bárhová is a
teherautó nélkül? Mit csináltak a karéliai mocsárban? Gyalogoltak,
teherautó híján?
– Őrnagy, a felesége eltűnt. Sayersnek nyoma veszett,
Csernyenko meghalt… – Sztyepanov tétovázott. – És nem
egyszerűen meghalt, hanem lelőtték, miközben finn egyenruhát
viselt. Egy finn pilóta egyenruháját viselte, és finn papírok voltak
nála, a saját szovjet igazolványa helyett!
Alexander nem mondott erre semmit. Nem volt rejtegetnivalója,
kivéve azt az információt, ami Sztyepanovnak az életébe került
volna, ha tudja.
– Alexander! – förmedt rá sziszegve suttogva Sztyepanov. – Ne
rekesszen ki! Segíteni próbálok.
– Uram – szólalt meg végül Alexander, aki megpróbálta elnyomni
a hangjában bujkáló félelmet. – Kérem, legyen szíves, és ne
segítsen többet! – Bárcsak lett volna egy képe Tatjánáról! Szerette
volna még egyszer megérinteni a lány vörös rózsákkal díszített,
fehér ruháját. Látni akarta őt fiatalon, maga mellett, ahogy friss
házasokként ott állnak a molotovi templom lépcsőjén.

Félelme egészen olyan volt, mint a gyász, ahogy belényilallt a

pánik, ami meggátolta, hogy Tányára gondoljon, amint ott áll
mellette, szorosan hozzá simulva. A lány teste, arca, szeme, ajkának
íze elviselhetetlen volt abban a pillanatban, még emlékképek
formájában is. Ezt kellene megtanulnia: meggátolni saját magát
abban, hogy Tatjánát lássa, még gondolatban is. Nem kapott
levegőt, és nem volt képes megszólalni.
Remegő kezekkel keresztet vetett.
– Egészen jól voltam – préselte ki magából végül –, amíg maga be
nem jött ide, hogy elmondja, a feleségem eltűnt. Hát fogalma sincs,
mit művel velem? – kérdezte, és megállíthatatlanul remegni kezdett.

Sztyepanov odalépett Alexanderhez. Levette a kabátját, és

odaadta Alexandernek.
– Tessék, terítse a vállára.
Alexander így is tett.
Azonnal meghallotta, hogy odakint valaki felkiált:
– Lejárt az idő!
Sztyepanov azt kérdezte suttogva:
– Mondja meg az igazat, azt mondta a feleségének, hogy
menjen el Sayers-szel Helsinkibe? Ez volt mindvégig a terve?
Alexander nem válaszolt. Nem akarta, hogy Sztyepanov tudja.
Egy élet, kettő, három elég volt. Az egyén nem más, mint egymillió
ember egymilliomod része. Sztyepanov nem érdemelte meg, hogy
meghaljon Alexander miatt.
– Miért makacskodik? Hagyja abba! Mivel nem jutottak magával
semmire, egy új kihallgatásvezetőt hoznak magához. Azt mondják, ő
a legkeményebb mind közül. Eddig még mindenkiből sikerült
kicsikarnia egy aláírt vallomást. Majdnem meztelenül tartották itt
fogva magát ebben a hideg cellában, és nemsokára kitalálnak
valami mást, hogy megtörjék! Megverik, vagy hideg vízbe rakják a
lábát vagy addig világítanak az arcába, amíg meg nem őrül, és a
kihallgatója szándékosan olyasmiket fog mondani, amiért
legszívesebben megölné őt, és ezt mindet ki kell, hogy bírja,
különben nincs esélye az életben maradásra!

– Maga szerint biztonságban van a feleségem? – kérdezte

Alexander elhaló hangon.
– Nem, szerintem egyáltalán nincs! Mégis, ki van itt biztonságban,
Alexander? – kérdezte Sztyepanov suttogva. – Maga? Én? Ő biztos
nem. Már mindenütt keresik, Leningrádban, Molotovban,
Lazarevóban. Ha Helsinkiben van, azt is ki fogják deríteni, ugye
tudja? Vissza fogják hozni. Ma reggel telefonálnak a vöröskeresztes
kórházba, Helsinkibe.
– Lejárt az idő! – kiáltotta megint valaki.
– Hányszor kell ezt még hallanom? – kérdezte Alexander emelt
hangon. – Először az anyámnak, aztán az apámnak, aztán a
feleségemnek, most meg nekem mondják. Mikor lesz már
vége?
Sztyepanov a kabátjáért nyúlt.
– Amikkel vádolják…
– Ne kérdezze, uram!
– Tagadjon mindent, Alexander.
Amikor Sztyepanov indulni készült, Alexander még utánaszólt, és
azt kérdezte:
– Aznap, amikor engem elvittek… meglátogatta magát Tánya?
– Alexandernek ahhoz is alig volt ereje, hogy feltegye ezt a kérdést.
Az se érdekelte, milyen hideg a fal, nem bírt már megállni a saját
lábán. A jéghideg falnak támaszkodott, és leguggolt, szinte
összeroskadt. – Látta őt?
Sztyepanovra emelte a tekintetét, aki válaszul bólintott.
– Hogy nézett ki a feleségem?
– Ne kérdezze, Alexander!
– Milyen volt a…
– Ne kérdezze!
– Mondja meg!
– Emlékszik, amikor elhozta nekem a fiamat? – kérdezte
Sztyepanov, küzdve meg-megbicsakló hangjával. Alexander
elfordította a tekintetét. – Maga révén lezárhattam a múltat, és
elbúcsúzhattam tőle, mielőtt meghalt, és eltemethettem.
– Jól van, ennyi elég – felelte Alexander.
– Ki fog így törődni a feleségével?
Alexander a kezébe temette az arcát.
Sztyepanov magára hagyta.
Alexander mozdulatlanul ült a földön egy percig vagy egy napig,
vagy talán néhány évig. Nem volt szüksége morfiumra,
gyógyszerekre, fenobarbitálra. Egy golyót akart csak lüktető szívébe.

Kinyílt az ajtó, de Alexander nem kapott se kenyeret, se vizet. Ruhát

se adtak neki. Fogalma sem volt róla, mióta volt ruha nélkül a fagyos
cellában.
Belépett egy férfi, aki láthatóan nem akart állni. Egy őr követte, aki
behozott egy széket a cellába, a magas, kopasz, ellenszenves arcú
férfi pedig leült, és kellemes orrhangon azt kérdezte:

– Tudja, mit tartok a kezemben, őrnagy?

Alexander megrázta a fejét. Egy petróleumlámpát raktak le
kettejük közé. Alexander felállt, és arrébb lépett a faltól.
– A ruháit tartom a kezemben, őrnagy. Minden ruháját és egy
gyapjútakarót. És nézze, hoztam egy szép szelet csontos
sertéssültet is. Még meleg. Van egy kis krumpli is, tejfölösen, vajjal.
Egy pohár vodka. És egy jó hosszú cigaretta. Itt hagyhatná ezt az
átkozott, hideg lyukat, ehetne, felöltözhetne. Szeretné?

– Szeretném – felelte Alexander közönyösen. Nem fogja hagyni,

hogy megremegjen a hangja egy vadidegen előtt. A férfi
elmosolyodott.
– Gondoltam. Egészen Leningrádból jöttem idáig, hogy beszéljek
magával. Beszélgethetnénk most?
– Miért ne? – felelte Alexander. – Úgy sincs más dolgom.
A férfi felnevetett.
– Ez igaz. Semmi más dolga nincs.
 – Miről akar beszélni?
– Főleg magáról, Belov őrnagy. Többek között.
– Rendben.
– Szeretné visszakapni a ruháit?
– Biztos vagyok benne, hogy egy olyan okos ember számára, mint
ön, nyilvánvaló a válasz.
– Átrakhatom egy másik cellába. Melegebb, nagyobb, és van
ablaka is. Sokkal melegebb. Lehet benne vagy huszonöt fok, nem
úgy, mint itt, mert itt maximum öt fok lehet. – A férfi megint
elmosolyodott. – Vagy szeretné, ha átváltanám önnek Fahrenheitbe,
őrnagy úr?
Fahrenheitbe? Alexander összevonta a szemöldökét.
– Arra semmi szükség.
– A cigarettát említettem?
– Említette, igen.
– Ez mind az öné lehet, őrnagy. Finom dolgok. Jólesne
valamelyik?
– Nem válaszoltam már meg ezt a kérdést?
– De igen, megválaszolta. Volna önhöz még egy kérdésem.
– Igen?
– Maga Alexander Barrington, Harold Barrington fia, aki 1930
decemberében érkezett az országba a gyönyörű feleségével és a
jóképű, tizenegy éves fiával?
Alexander szemrebbenés nélkül állt a székben ülő
kihallgatásvezetővel.
– Magát hogy hívják? – kérdezte tőle. – A maguk fajta általában
be szokott mutatkozni.
– A magunk fajta? – A férfi elmosolyodott. – Tudja, mit? Ha
válaszol nekem, én is válaszolok magának.
– Mi a kérdése?
– Maga Alexander Barrington?
– Nem. Magát hogy hívják?

– Most mi van? – kérdezte Alexander. – Azt kérte, hogy

válaszoljak. Azt tettem. Most maga válaszoljon az én kérdésemre.

– Leonyid Szlonko – felelte a kihallgatásvezető. – Mit számít ez

magának?
Alexander gondosan tanulmányozta a férfi arcát.
– Azt mondta, hogy Leningrádból jött, hogy beszéljen velem?
– Igen.
– Maga Leningrádban dolgozik?
– Igen.
– Régóta, Szlonko elvtárs? Azt mondják, nagyon jól végzi a
munkáját. Régóta van ezen a területen? Legalább tíz éve
csinálhatja, úgy saccolom.
– Huszonhárom.

– Leningrádban hol?
– Mit hol?
– Hol dolgozik? A Kresztijben? Vagy a Millionnaja úti fogházban?

– Mit tud maga arról a fogházról, őrnagy?

– Azt tudom, hogy II. Alexander uralkodása alatt építették, 1864-
ben. Ott dolgozik?
– Alkalomadtán ott is beszélgetek foglyokkal, igen.
 Alexander bólintott, és folytatta:
– Szép város. Mármint Leningrád. Bár még mindig nem szoktam
meg az ottlétet.
– Nem? De hiszen miért is szokta volna meg?
– Így igaz, miért is? Én jobban szeretem Krasznodart. Ott
melegebb van, tudja? – mosolygott Alexander. – És mi a beosztása,
elvtárs?
– Műveleti vezető vagyok – felelte Szlonko.
– Szóval nem katona? Sejtettem.

– Az jutott eszembe, őrnagy – mondta lassan –, hogy mi

végeztünk is.
– Egyetértek – válaszolta Alexander. – Köszönöm, hogy beugrott.

Szlonko dühösen és olyan sietve távozott, hogy ott felejtették a

petróleumlámpát és a széket. Beletellett egy kis időbe, mire az őr
visszajött, és elvitte mindkettőt.
Megint rátelepedett a sötétség.
Milyen erőtlenné teszi az embert. De a félelemnél semmi nem
bénítja meg jobban a lelket.
Ezúttal nem vártak sokáig.
Kinyílt a cella ajtaja. Belépett rajta két őr, és megparancsolták
neki, hogy menjen velük.
– Nem vagyok felöltözve – jegyezte meg Alexander.
– Ahová megy, nem lesz szüksége ruhákra.
Ez biztató, gondolta Alexander. Az őrök fiatalok és lelkesek voltak:
a legrosszabb fajtából valók. Alexander közöttük lépdelt, aztán kicsit
megelőzte őket, ahogy mezítláb lépkedett fel a
lépcsőn, majd végig az iskolai folyosón, ki az erdőbe a hátsó
kijáraton át, csizma nélkül a márciusi latyakban. Vajon ásatnak vele
egy gödröt? Érezte a hátában a fegyverük csövét. Elzsibbadt a lába,
és a teste is egyre érzéketlenebbé vált, de a mellkasa nem
nyugodott, és a szíve sem zsibbadt. Bárcsak ne fájna úgy a szíve,
akkor sokkal jobban bírná.
Eszébe jutott a tízéves cserkészfiú, az amerikai fiú, a szovjet fiú. A
csupasz fákat ijesztőnek látta egy pillanatra, de örült, hogy
beszívhatja a friss, hideg levegőt, és láthatja a szürke eget. Minden
rendben lesz, gondolta. Ha Tatjána Helsinkiben van, és nem felejti
el, amit mondtam neki, akkor biztosan meggyőzte Sayerst, hogy
mihamarabb induljanak. Talán már el is mentek. Talán már úton
vannak New Yorkba. És ha így van, akkor már semmi más nem
számít.
– Forduljon meg! – szólt az egyik őr.
– De előtte álljak meg, ugye? – kérdezte Alexander. Vacogtak a
fogai.
– Álljon meg – mondta az őr elvörösödve –, és forduljon meg!
– Alexander megállt és megfordult.
– Alexander Belov – szólalt meg az alacsonyabbik őr, a tőle
telhető legdagályosabb hangon. – Önt bűnösnek találták
anyaországunk elárulása és az ellene való kémkedés vádjában,
miközben országunk háborúban áll. Az árulásért kiszabott ítélet
halál, az ítélet azonnal végrehajtandó.
Alexander mozdulatlanul állt. Egymás mellé rakta a két lábát, a két
kezét a lábához érintette. Pislogás nélkül nézte az őröket. Ők
pislantottak.
– Most mi lesz? – kérdezte halkan.
 – Az árulásért kiszabott ítélet halál – ismételte az alacsonyabbik
őr. Odalépett Alexanderhez, kezében egy fekete kendővel.

– Tessék.
Alexander észrevette, hogy a fiatalembernek remeg a keze.
– Maga hány éves, tizedes? – kérdezte halkan.
– Huszonhárom – válaszolta az őr.
– Érdekes. Én is – jegyezte meg Alexander. – Képzelje, három
napja a Vörös Hadsereg őrnagya voltam. Három napja a Szovjetunió
Hőse kitüntetés lógott a mellemen. Elképesztő, nem?

Az őrnek még akkor is remegett a keze, amikor Alexander

szeméhez emelte a fekete kendőt. Alexander elhátrált tőle, és
megrázta a fejét.
– Felejtse el! És megfordulni sem fogok. Nyugodtan visszamehet
a barátjához.
– Csak parancsot teljesítek, őrnagy – mondta erre a fiatal őr, és
Alexander ekkor felismerte benne az egyik tizedest, akivel
ugyanabban az osztagban voltak, amikor megrohamozták a Névát,
hogy áttörjék a Leningrád körüli blokádot. Ő volt az a tizedes, akire
rábízta a légvédelmi ágyút, amíg ő kirohant a jégre, hogy segítsen
Anatolij Marazovnak.
– Maga… Ivanov tizedes? – kérdezte Alexander. – Nahát, nahát.
Remélem, engem könnyebben le tud lőni, mint ahogy azokat a
tetves Luftwaffe- gépeket próbálta, amik kis híján kinyírtak
bennünket!
A tizedes nem is nézett Alexanderre.
– Kénytelen lesz rám nézni, amikor céloz, tizedes – mondta
Alexander, feszesen kihúzva magát. – Különben elvéti a célt.
Ivanov odaállt a másik őr mellé.
– Kérem, forduljon meg, őrnagy! – mondta.
– Nem fordulok – válaszolta Alexander, a lába mellé kinyújtott
kézzel, pillantását a két fegyveres férfira szegezve. – Itt állok maguk
előtt. Mitől félnek? Amint láthatják, fegyvertelen és majdnem teljesen
meztelen vagyok.
Még jobban kihúzta magát. A két őr teljesen lebénult.
– Elvtársak – mondta Alexander. – Én nem fogom kiadni a
parancsot a saját lelövésemre. Ezt maguknak kell megtenniük.
A másik tizedes erre így szólt:
– Jól van, emelje a célra a fegyverét, Ivanov. – A katonák
Alexanderre emelték fegyverük csövét. Alexander belenézett az
egyik fegyver csövébe. Pislantott. Ó, istenem, kérlek, vigyázz az én
Tányámra, olyan egyedül van ezen a világon!
– Háromra! – mondta a tizedes, és felhúzták puskájuk kakasát.

– Egy…
– Kettő…
Alexander a szemükbe nézett.
Látta, hogy mindketten nagyon félnek. Saját lelke mélyébe nézett.
Ő nem félt. Fázott, és úgy érezte, van még dolga ezen a földön,
olyan dolga, ami nem várhat az örökkévalóságig. Ezzel egyidejűleg,
nem a remegő tizedeseket látta maga előtt, hanem azt a tizenegy
éves fiút, aki visszanézett rá bostoni szobájának tükréből, aznap,
amikor elindultak Amerikából.
„Milyen ember vált belőlem? – gondolta. – Olyan ember lettem,
amilyen az apám szerette volna, hogy legyek?”
Elszántan összeszorította a száját. Nem tudta. Azt azonban tudta,
hogy olyan ember lett, amilyenné válni akart. Az adott körülmények
között be kellett érnie ezzel. „Magamban nem csalódtam”, gondolta,
azzal hátraszegte a vállát és felemelte az állát. Készen állt a
„háromra”.
De a „három” nem hangzott el.
– Várjanak! – kiáltotta valaki oldalról. Az őrök leeresztették a
fegyverüket. Meleg kabátban, kalapban és bőrkesztyűben Szlonko
közeledett határozott léptekkel Alexanderhez. – Pihenj, tizedesek! –
Szlonko egy kabátot hozott magával, amit most Alexander vállára
terített. – Belov őrnagy, maga nagyon szerencsés ember! Maga
Mekhlis tábornok kegyelmezett meg önnek. – Alexander vállára tette
a kezét. Vajon miért rezzent össze ettől Alexander?

– Jöjjön, menjünk vissza. Magának fel kell öltöznie, mielőtt

megfagy ebben a hidegben.
Alexander hideg tárgyilagossággal szemlélte Szlonkót. Egyszer
azt olvasta Fjodor Dosztojevszkijről, hogy hasonló élményben volt
része II. Alexander katonáival, akik már éppen ki akarták végezni,
amikor az uralkodó az utolsó percben megkegyelmezett neki, és
ahelyett, hogy kivégeztette volna, száműzte őt. A halállal való
szembenézés és a tény, hogy utána megkegyelmeztek neki, örökre
megváltoztatta Dosztojevszkijt.
Alexandernek ezzel szemben nem volt ideje olyan mélyen a
lelkébe néznie, hogy akár csak öt percre megváltozzon. Nem hitte,
hogy valóban kegyelmet kapott. Biztos volt benne, hogy ez csak egy
csel. Korábban is nyugodt volt, és most is, csak a csontjaiba hatoló
hidegtől rezzent össze időnként.
Mindamellett, Dosztojevszkijjel ellentétben már túl sokszor volt a
halál torkában ahhoz, hogy most megrettenjen.
Alexander követte Szlonkót vissza az iskola épületébe, nyomában
a két tizedessel. Egy apró, meleg szobában megtalálta a ruháit és a
csizmáját, az asztalon pedig étel várta. Alexander remegve
felöltözött. Felhúzta a lábára a zoknit, amit meglepő módon
kimostak, majd sokáig dörgölte a lábát, hogy felélénkítse benne a
vérkeringést. Látott pár fekete foltot a lábujján, és eszébe is villant a
fagyási sérülés, a fertőzés és az amputáció lehetősége, de csak egy
pillanatig aggódott ezen, mert sérült hátába megint beléhasított a
fájdalom. Ivanov tizedes bejött hozzá, és vodkával kínálta, hogy
átmelegedjen. Alexander megitta a vodkát, és kért egy pohár forró
teát.
Azután, hogy lassan megette az ételt és megitta a teát a meleg
szobában, Alexander eltompult és elálmosodott. Nem is egyszerűen
álmos volt. Akár állva el tudott volna aludni. Ébren tartották, nem is
tudta megmondani, mióta. Két napja? Talán három? Lábán a fekete
pontok elhalványultak és kiszürkültek. Lehunyta a szemét egy
pillanatra, és amikor megint kinyitotta, Szlonko ült előtte.

– Mekhlis tábornok személyesen kegyelmezett meg magának

– szólalt meg Szlonko. – Meg akarta mutatni, hogy mi is értelmes
emberek vagyunk, akik hisznek a könyörületben.
Alexander meg se próbált még biccenteni se. Minden erejére
szüksége volt, hogy ébren maradjon.
– Hogy érzi magát, Belov őrnagy? – kérdezte Szlonko, azzal
elővett egy üveg vodkát és két poharat. – Jöjjön, mi mindketten
értelmes emberek vagyunk. Igyunk egyet! Ne legyen köztünk
nézeteltérés.
Alexander azzal reagált Szlonko békülékeny szavaira, hogy
megcsóválta a fejét.
– Ettem, és megittam a teát – mondta. – Olyan jól vagyok,
amennyire csak lehetek, jelen körülmények között. – Már egyenesen
sem bírt állni.
– Szeretnék pár percet beszélgetni magával.
– Meglátásom szerint ön egy hazugságot akar hallani tőlem, amit
nem áll módomban teljesíteni. Akármeddig tart is a hidegben. –
Ekkor úgy csinált, mintha pislantott volna, de valójában csak
lehunyta a szemét.
– Őrnagy, megmentettük az életét.
Alexander rendkívüli erőfeszítéssel kinyitotta a szemét.
– Igen, de miért? Azért hagytak életben, mert úgy gondolják, hogy
ártatlan vagyok?
Szlonko megvonta a vállát.
– Nézze, ez nem olyan bonyolult. – Egy papírlapot tolt Alexander
elé. – Nem kell mást tennie, mint aláírnia ezt a papírt, amin az áll,
hogy elfogadja, hogy megmentették az életét. Ezután Szibériába
száműzzük, ahol békében és a háborútól távol élheti le hátralévő
napjait. Nem szeretné?
– Nem is tudom – felelte Alexander. – De az biztos, hogy nem írok
alá semmit.
– Alá kell írnia, őrnagy. Maga a foglyunk. Azt teszi, amit mondunk.

– Nincs mit hozzátennem ahhoz, amit már elmondtam.

– Nem is kell, csak írja ezt alá.
– Nem adom a nevem semmihez.
 – És pontosan mi is lenne az a név? – kérdezte váratlanul
Szlonko. – Tudja egyáltalán?
– Nagyon is – válaszolta Alexander.
Szlonko töltött magának. Alexander feje egyre csak előreesett, bár
valamelyes erőt adott neki, hogy újra viselhette a ruháját és
csizmáját.
– Nem hiszem el, hogy hagyja, hogy egyedül igyak, őrnagy. Meg
vagyok sértve!
– Talán nem kéne innia magának se. Könnyű lecsúszni a lejtőn.

Szlonko felemelte a tekintetét a pohárról, Alexanderre meredt, s

percekig csak nézte őt. Végül megszólalt és lassan azt mondta:

– Tudja, annak idején ismertem egy nőt, egy igazán gyönyörű nőt,
aki szintén ivott.
Nem várt Alexandertől választ, így nem is kapott.
– Igen. Nem mindennapi nő volt. Bátran viselkedett, és
borzasztóan szenvedett a börtönben, mert nem ihatott. Tök részeg
volt, amikor behoztuk kihallgatásra. Napok alatt tudott csak
kijózanodni. Amikor viszont kijózanodott, sokáig beszélgettünk.
Megkínáltam egy itallal, ő elfogadta, és amikor adtam neki egy
papírt, hogy írja alá, ő hálásan aláírta. Csak egyetlen dolgot kért
tőlem. Tudja, mi volt az?
Alexandernek sikerült megcsóválnia a fejét.
– Hogy kegyelmezzek meg a fiának. Csak ezt kérte. Hogy
kegyelmezzek meg az egyetlen fiának, Alexander Barringtonnak.

– Ez szép volt tőle – válaszolta Alexander. Szorosan

összekulcsolta a két kezét, hogy megállítsa a remegést. Magára
parancsolt, hogy váljon mozdulatlanná a teste. Olyanná akart válni,
mint a szék, az asztal vagy az iskolai tábla. Nem akart olyan lenni,
mint a márciusi szélben rezgő üvegtáblák. Most már bármelyik
percben kieshetnek ezek az üvegek a keretükből. Mint a festett
üvegtáblák egy lazarevói templomban.
– Hadd kérdezzem meg, őrnagy – folytatta Szlonko kedélyesen,
majd felhajtotta italát és halk koppanással lerakta az üres poharat a
faasztalra. – Ha magának lehetne egy utolsó kívánsága, mielőtt
meghal, mi lenne az?
– Egy cigaretta – felelte Alexander.
– Nem kérne kegyelmet?
– Nem.
– Tudja, hogy az apja is könyörgött, hogy kegyelmezzek meg
magának? Ezt tudta?
Alexander elsápadt. Szlonko
megszólalt angolul:
– Az anyád könyörgött, hogy dugjam meg, de visszautasítottam. –
Elhallgatott, elmosolyodott, majd hozzátette: – Kezdetben.

Alexander összeszorította a fogát. Semmi más része nem

mozdult. Oroszul így felelt:
– Hozzám beszél, elvtárs? Mert én csak oroszul beszélek. Az
iskolában próbálták belém verni a franciát, de nincs jó nyelvérzékem,
az a baj. – Ezután nem mondott semmit. Kiszáradt a szája.

– Megkérdezem még egyszer – mondta Szlonko. – Türelmesen és

udvariasan fogom megkérdezni. Maga Alexander Barrington,
Jane és Harold Barrington fia?
– Türelmesen és udvariasan fogok válaszolni – válaszolta
Alexander türelmesen és udvariasan. – Habár már százötvenszer
feltették nekem ezt a kérdést. Nem vagyok.
– De őrnagy úr, miért hazudott volna nekünk az a személy, aki ezt
közölte velünk? Egyáltalán, honnan tudhatott ilyesmit? Nem a
kisujjából szopta, az biztos. A maga életének olyan részleteit is
ismerte, amiről senkinek nem lehet fogalma.
– Hol van ez a személy? – kérdezte Alexander. – Szeretnék
találkozni vele. Szeretnék a szemébe nézni, és megkérdezni, biztos-
e abban, hogy én vagyok az, akiről ilyesmit állít. Én ugyanis biztos
vagyok benne, hogy téved.
– Nem téved, biztos volt benne, hogy maga Alexander Barrington.

Alexander megemelte a hangját.

– Ha olyan biztos benne, akkor jöjjön, és azonosítson.
Tisztességes elvtárs ez az ember, akiről maga beszél? Rendes
szovjet állampolgár? Nem egy áruló, aki magasról köp a hazájára?
Olyan büszkén szolgálta azt, mint én? Kitüntették? Nem ijedt meg
soha a harctól, bármilyen túlerővel szemben, bármilyen nehézségek
árán kellett is megvívni azt? Ez az ember, akiről maga beszél,
például szolgálhat mindannyiónk számára, igaz? Akkor hadd
találkozzak az öntudatos új szovjet ember mintapéldájával! Jöjjön, és
nézzen meg magának, mutasson rám, és mondja azt, hogy „Ő itt
Alexander Barrington!”. – Alexander elmosolyodott. – És majd akkor
kiderül az igazság.

Most Szlonkón volt a sor, hogy elsápadjon.

 – Egészen Leningrádból jöttem, hogy értelmesen beszéljek
magával – sziszegte vicsorogva, összehúzott szemekkel, levetkőzve
álságos megértő emberségét.
– És én örülök is, hogy beszélhetek magával – válaszolta
Alexander, miközben érezte, hogy sötét szemének pillantása még
sötétebb lesz. – Mindig nagyon szívesen beszélek egy tisztességes
szovjet ügyintézővel, aki az igazságot keresi, és semmi sem
állíthatja meg a keresésben. Szeretnék segíteni magának. Hozza ide
azt, aki meggyanúsított engem. Tisztázzuk ezt az ügyet egyszer s
mindenkorra! – Alexander felállt, és némileg fenyegetően tett egy
lépést az asztal felé. – De miután mindent tisztáztunk, vissza akarom
kapni a bemocskolt nevemet!

– És mi is lenne az a név, őrnagy?

– A valódi nevem, Alexander Belov.
– Tudja, hogy hasonlít az anyjára? – kérdezte Szlonko hirtelen.

– Az anyám már régen meghalt. Tífuszban. Krasznodarban. Azt

hittem, a besúgói már jelentették ezt magának, vagy nem?
– Az igazi anyjáról beszélek. Arról a nőről, aki bármelyik őrt képes
volt leszopni egy pohár vodkáért.
Alexandernek a szeme sem rebbent.
– Érdekes, de nem hiszem, hogy az anyám, aki egy
parasztasszony volt, valaha is látott volna akár egyetlen őrt is.
Szlonko köpött egyet, és elment.
Bejött egy őr, és Alexander fölé hajolt. Nem Ivanov tizedes volt az.
Alexander nem akart mást, csak lehunyni a szemét, és elaludni. De
minden alkalommal, amikor behunyta a szemét, az
őr az álla alá dugta puskája tusát, és ráförmedt, hogy ébredjen fel.
Alexander meg kellett, hogy tanuljon nyitott szemmel aludni.

Lement a ványadt fényű nap, és a helyiség sötétbe borult. A

tizedes felkapcsolt egy fényes lámpát, és Alexander szemébe
világított vele. Egyre durvábban bánt a puskatussal is. Amikor
harmadjára próbálta torkon vágni Alexandert, ő elkapta a fegyver
csövét, kitekerte azt a katona kezéből és rászegezte a fegyvert.
Ahogy ott állt, fegyverrel a kézben, így szólt a katonához:

– Csak meg kell kérnie, hogy ne aludjak el. Semmi szükség ennél
durvább lépésre. Képes ezt megtenni?
– Adja vissza a puskámat!
– Válaszoljon!
– Igen, képes vagyok.
Alexander visszaadta a fegyvert az őrnek, aki elvette azt, és
egyből homlokon vágta őt a puska tusával. Alexander összerezzent,
és egy pillanatra elsötétült előtte a világ, de meg se nyikkant. Az őr
kiment a teremből, és kisvártatva visszajött Ivanov tizedessel, aki
leváltotta őt, és azt mondta:
– Nyugodtan hunyja csak le a szemét, őrnagy. Majd kiáltok, ha
jönnek. Akkor viszont azonnal kinyitja a szemét, ugye?
– Azonnal – felelte Alexander hálásan, és behunyta a szemét
abban a borzasztó kényelmetlen székben ülve, aminek rövid
háttámlája van, és nincs kartámasza. Remélte, hogy nem fog kiesni
belőle.
– Ezt csinálják, tudja? – hallotta Ivanov hangját. – Napokig nem
hagyják aludni, nem adnak enni, meztelenre vetkőztetik az
embert, és a nyirkos hidegben és sötétben tartják nappal, és
világosban éjszaka, amíg meg nem törik, és azt nem mondja a
fehérre, hogy fekete, a feketére, hogy fehér, és aláírja az átkozott
papírjukat!
– Tudom – felelte Alexander, anélkül, hogy kinyitotta volna a
szemét.
– Borisz Maikov tizedes aláírta az átkozott papírjukat – mondta
Ivanov. – Tegnap lőtték agyon.
– Mi lett a másikkal? Ouszpenszkijjel?
– Visszaküldték a kórházba, amikor rájöttek, hogy csak a fél tüdeje
van meg. Megvárják, hogy meghaljon. Minek lőszert vesztegetni rá?

Alexander túl fáradt volt a beszédhez. Ivanov lehalkítva a hangját,

folytatta.
– Őrnagy, néhány órával ezelőtt hallottam Szlonkót Mitteranddal
vitatkozni. Azt mondta: „Ne aggódjon! Majd én megtöröm. Vagy
megtörik, vagy meghal.”
Alexander nem felelt.
Még hallotta, hogy Ivanov azt suttogja: „Ne hagyja, hogy
megtörjék, őrnagy!”, de már nem mondott rá semmit, mert elaludt.

1935., Leningrád

Leningrádban a Barrington család talált két, egymás mellett fekvő

szobát egy közösségi tulajdonban lévő lakásban, egy romos, XIX.
századi épületben. Alexander beiratkozott egy új iskolába,
kicsomagolta azt a néhány könyvét és ruháját, és
tovább élte a tizenöt évesek életét. Harold asztalosként helyezkedett
el egy bútorokat készítő üzemben. Jane otthon maradt, és ivott.
Alexander távol tartotta magát az otthonuknak nevezett két szobától.
Ideje nagy részében Leningrádban bóklászott, ami jobban tetszett
neki, mint Moszkva. A pasztellszínű, stukkókkal díszített épületek, a
fehér éjszakák és a Néva folyó miatt Alexander romantikus, gazdag
történelmű városnak látta Leningrádot a parkokkal és palotákkal,
széles sugárutakkal és a soha nem alvó várost keresztül-kasul
átszövő folyócskákkal és csatornákkal.

Amikor betöltötte a tizenhatot, Alexander törvényi kötelességének

eleget téve jelentkezett a Vörös Hadseregbe, Alexander Barrington
néven. Így lázadt. Nem volt hajlandó megváltoztatni a nevét.

A közös lakásban nem keresték mások társaságát – hiszen olyan

keveset tudtak nyújtani egymásnak is, másoknak meg semmit –, de
egy barátságos házaspár az épület második emeletéről, Szvetlána
és Vlagyimir Visszelszkij közeledni próbált hozzájuk. A házaspár egy
szobában lakott Vlagyimir anyjával, rövid idő alatt szimpatikus lett
nekik a Barrington család, és egy kicsit irigykedtek a két szobájukra.
Vlagyimir útépítő mérnök volt, Szvetlána pedig a helyi könyvtárban
dolgozott, és azt bizonygatta Jane-nek, hogy neki is lenne ott
munka. Jane-t fel is vették, de nem bírt felkelni reggelente, hogy
elmenjen dolgozni.

Alexandernek tetszett Szvetlána. A nő a harmincas évei végén

járt, csinosan öltözködött, vonzó volt, és szellemes. A fiúnak
imponált, ahogy a nő beszélt vele, mert szinte felnőttként
kezelte. Alexander nem találta a helyét 1935 nyarán. Az anyagilag
és érzelmileg egyaránt tönkrement szülei ebben az évben nem
béreltek dácsát, és a család nem utazott el nyaralni. Alexandernek
nem fűlött a foga a nagyvárosban tölteni a nyarat, ahol nem tudott új
barátokat szerezni, mert egész nap csak Leningrádot járta,
esténként pedig olvasott. Beiratkozott abba a könyvtárba, ahol
Szvetlána dolgozott, ahol gyakorta a nő mellett kötött ki, és
beszélgettek. Néhány ritka alkalommal még olvasott is. Gyakran
haza is kísérte.
Alexander anyját valamelyest felvidította egy kicsit a közvetlen és
figyelmes lány társasága, de hamarosan újra visszatért a délutáni
ivásokhoz.
Alexander egyre több időt töltött a könyvtárban. Ahogy sétáltak
haza, Szvetlána rendszeresen megkínálta cigarettával, amit már
nem utasított vissza, vagy vodkával, amit továbbra sem kért. Vodka
nélkül jól megvolt. A cigarettáról is azt gondolta, hogy jól megvan
nélküle, de egyre jobban vágyott az ízére a szájában. A vodkától
olyanná vált, amit nem szeretett, de a cigaretta megnyugtató
támaszt nyújtott kamaszodó lelkének.

Egy nap a szokásosnál korábban értek haza, és anyját a szülei

hálószobájában találták, teljes kábulatban. Bementek Alexander
szobájába, hogy leüljenek egy percre, mielőtt Szvetlánának vissza
kellett mennie a saját szobájukba, a másodikra. A nő megint
megkínálta Alexandert egy cigarettával, s közben közelebb húzódott
hozzá a kanapén. Alexander a nőt figyelte, és azon tűnődött, hogy
talán félreértette a szándékait, amikor Szvetlána kivette a cigarettát
a
saját szájából, a fiú szájába rakta azt, és lágyan arcon csókolta
Alexandert.
– Ne aggódj! – mondta. – Nem harapok.
Ezek szerint nem értette félre Szvetlána szándékait, gondolta
Alexander.
Tizenhat éves volt, és készen állt.
Szvetlána ajkai rátaláltak a fiú ajkaira.
– Nem félsz? – kérdezte.
– Nem – felelte Alexander, és a padlóra dobta a cigarettát és a
gyufát. – De te jobban tennéd, ha félnél.
Két órát töltöttek együtt a kanapén, miután a nő olyan
megrendülten távozott a szobából, és úgy ment végig a folyosón,
mint aki könnyű hódításra készülve indult harcba, de most minden
fegyverét elvesztve tántorog haza a harcmezőről.
Harold mellett is elbotorkált, aki épp akkor jött meg a munkából, és
aki a folyosón találta szembe magát vele. Odabiccentett neki, és azt
kérdezte:
– Nem marad vacsorára?
– Nincs vacsora – felelte erőtlenül Szvetlána. – A felesége még
mindig alszik.
Alexander becsukta a szobája ajtaját, és elmosolyodott. Harold
főzött vacsorát magának és Alexandernek, aki az este
hátralévő részét a szobájába bújva töltötte. Úgy csinált, mint aki
olvas, de valójában csak azt várta, hogy eljöjjön a holnap.
De a holnap sokat váratott magára.
Egy újabb délután Szvetlánával, majd még egy és még egy. A
nyáron egy hónapig találkozgattak késő délutánonként.
Alexander nagy élvezetét lelte Szvetlánában. A nő mindig
pontosan megmutatta neki, mit kell tennie, hogy örömet szerezzen
neki, és Alexander mindig pontosan úgy is tett, ahogy a nő kérte.
Tőle tanult mindent, amit a türelemről és kitartásról tudott. És ez a
tudás párosult Alexandernek azzal a belső késztetésével, hogy az
elkezdett munkát be kell fejezni, aminek az lett az eredménye, hogy
Szvetlána egyre korábban jött el a munkából. Alexander melle
dagadt a büszkeségtől. A nyár végül gyorsan elrepült.

Hétvégente, amikor Szvetlána átjött hozzájuk látogatóba a

férjével, alig adták jelét a köztük lévő intim viszonynak, és a fiú már
önmagában ezt a szexuálisan túlfűtött légkört is szinte
kielégülésként élte meg.
Aztán Szvetlána egyszer csak kérdezősködni kezdett arról, hogy
hol tölti az estéit. Az volt a gond, hogy most, hogy Alexander látta, mi
van a fal túloldalán, mást sem akart, csak odaát lenni, de nem csak
Szvetlánával.
Boldogan folytatta volna a nővel, miközben a maga korabeli
lányokkal is szívesen töltött volna időt, de egy vasárnap este, ahogy
leültek mind az öten, hogy elfogyasszák a krumpliból és egy kis
heringből álló vacsorájukat, Szvetlána férje váratlanul így szólt,
mintha csak beszélgetést kezdeményezne:
– Azt hiszem, az én Szvetocskámnak másodállást kell találnia. A
könyvtárban már csak félállásban tudják foglalkoztatni mostanában.

– De akkor mikor látogatná meg a feleségemet? – kérdezte

Harold, ahogy még egy kanál krumplit tett a tányérjára. Alexander
szüleinek szobájában ültek, a kis asztal köré zsúfolódva.
 – El szoktál jönni meglátogatni? – kérdezte Jane Szvetlánától.
Ekkor egy pillanatra síri csend telepedett rájuk. Aztán Jane
bólintott, és így folytatta:
– Hát persze hogy el szoktál. Mindennap. Délutánonként szoktunk
találkozni.
– Biztos jól érzitek magatokat, lányok – jegyezte meg Vlagyimir,
Szvetlána férje. – Mindig olyan jókedvűen jön haza a feleségem,
hogy ha nem tudnám, azt hinném, valami tüzes szeretője van! –
folytatta, úgy nevetve, mint aki a puszta gondolatát is annyira
elképzelhetetlennek tartja annak, hogy a feleségének viszonya lehet
valakivel, hogy az már szinte izgató.
Szvetlána is hátravetett fejjel nevetett. Még Harold is kuncogott.
Csak Jane és Alexander ült kővé dermedve. Az este további
részében Jane nem is mondott senkinek semmit, csak ivott, és egyre
jobban lerészegedett. Hamarosan ki is dőlt, és lefeküdt a kanapéra,
a többiek pedig leszedték az asztalt. Másnap, amikor Alexander
hazajött, anyja már a szobájában várta, komoran és józanul.

– Elküldtem – mondta az anyja, ahogy Alexander bejött, és

ledobta a földre a kabátját és a táskáját a könyvtári könyvekkel, majd
karba font kezekkel odaállt anyja elé.
– Jól van – felelte.
– Mégis mit művelsz, Alexander? – kérdezte halkan. Alexander
látta rajta, hogy sírt.
– Nem tudom, anya. És te mit művelsz?
– Alexander…
– Mi miatt aggódsz?
– Hogy nem vigyázok a fiamra – felelte az asszony.
 – Emiatt aggódsz?
– Nem akarom, hogy túl késő legyen – kesergett halkan. – Az én
hibám, tudom. Mostanában nem voltam valami jó… – Elcsuklott a
hangja. – Semmiben. De történjék bármi a mi családunkban, többé
nem jöhet ide, ha nem akarja, hogy a férje megtudja.

– Mint ahogy te sem akarod, hogy a te férjed megtudja, mit

csinálsz délutánonként? – kérdezte Alexander.
– Mintha érdekelné! – vágott vissza Jane.
– Mintha Vlagyimirt érdekelné! – ellenkezett Alexander.
– Hagyd abba! – kiáltott rá Jane. – Mit akarsz ezzel? Hogy
felébredjek?
– Anya, tudom, hogy ezt nehéz elhinni, de a Szvetlánával való
viszonyomnak semmi köze hozzád!
– Alexander – válaszolta megkeseredett hangon az anyja –, ezt
tényleg nehéz elhinni. Azt akarod mondani, hogy te, a
leggyönyörűbb fiú egész Oroszországban, nem találtál magadnak
egy korodbéli lányt, akivel játszadozhatnál, egy olyan nő helyett, aki
majdnem olyan idős, mint én, és aki a barátnőm?

– Ki mondta, hogy nem találtam? És egyébként egy velem

egykorú lánytól kijózanodtál volna?
– Á, értem. Akkor mégiscsak van valami közöm a dologhoz? –
Jane egész idáig nem kelt fölt a kanapéról, míg Alexander továbbra
is ott állt előtte, a mellén összefont karral. – Ennyit akarsz kezdeni az
életeddel? Unatkozó, idősebb nők játékszere akarsz lenni?

Alexander egyre ingerültebb lett, és a fogát csikorgatta.

Nagyon felidegesítette az anyja.
– Válaszolj! – üvöltött Alexanderre az anyja. – Ezt akarod?
– Miért? – kérdezett vissza a fiú, ugyanolyan hangerővel. – Te
talán úgy látod, olyan sok vonzó lehetőség közül választhatok? Mit
tartasz ebben annyira visszataszítónak?
Jane felugrott.
– Ne felejtsd el, kivel beszélsz! Én még mindig az anyád vagyok! –
kiáltotta Jane.
– Akkor viselkedj is úgy! – üvöltötte a fiú.
– Gondoskodtam rólad egész életedben!
– És nézd meg, mire mentünk vele! Apával mindketten
kialakítottunk magunknak valamiféle életet itt Leningrádban, te meg
eliszod apa fél fizetését, és még az sem elég neked! Eladtad az
ékszereidet, a könyveidet, a selyemruháidat és az ágyneműt, hogy
vodkát vehess az árukon! Mi maradt még, anya? Mit tudsz még
eladni?
Jane életében először Alexanderre emelte a kezét, és megütötte a
fiút. Alexander megérdemelte, ezt maga is tudta, de mégsem bírta
ki, hogy ne vágja mindezt az anyja fejéhez.
– Anya, ha megoldást akarsz javasolni, akkor tedd azt! Ha meg
akarod mondani – azok után, hogy hónapok óta nem is szólsz
hozzám –, hogy mihez kezdjek az életemmel, akkor felejtsd el! Nem
érdekel a véleményed. Szedd össze magad! – mondta, majd
hozzátette: – És hagyd abba az ivást!
– Most józan vagyok.
– Akkor holnap beszéljünk megint.
Másnap azonban Jane megint berúgott. És a rákövetkező nap is.
Elkezdődött az iskola. Alexander szorgalmasan ismerkedett
egy Nágya nevű lánnyal. Egy délután Szvetlána várt rá az iskola
kapujában. Alexander Nágyával nevetgélt éppen. Kimentette magát,
és elsétált a következő sarokig Szvetlánával.
– Alexander, beszélni akarok veled.
Elmentek egy kis parkba, és leültek a sárguló levelű, őszi lombú
fák alá. Alexander megköszörülte a torkát.
– Nézd… amúgy is abba kellett volna már hagynunk.
– Abbahagynunk? – kérdezett vissza a nő, de úgy, mint akinek ez
még eszébe se jutott.
Alexander meglepetten nézett vissza rá.
– Nem hagyhatjuk abba! – kiáltott föl Szvetlána. – Miért hagynánk
abba?!
– Szerinted miért?
– Alexander, hát nem érted? – kérdezte a nő remegve, és
megragadta a fiú karját. – Ez csak egy próbatétel számunkra!
Alexander elhúzta a kezét.
– Egy próba, amit mindenképpen elbuknék, Szvetlána. Nem
tudom, mit reméltél ettől az egésztől. Iskolába járok. Tizenhat éves
vagyok. Te egy harminckilenc éves, férjezett nő vagy. Mit gondoltál,
meddig tartható fenn ez a viszony?
– Amikor összejöttünk – felelte sírós hangon a nő –, nem
gondolkoztam ezen.
– Értem.
– De most…
Alexander lehajtotta a fejét.
– Ó, Szvetlána!
A nő felállt a padról. Mélyről feltörő, torokhangú sírásának
fájdalmát Alexander a saját tüdejében érezte, mintha csak
magába szívta volna a nő beteges ragaszkodását hozzá.
– Hát persze. Nevetséges vagyok. – Reszketegen kapkodta a
levegőt, aztán legyintett. – Igazad van. Természetesen – folytatta,
erőtlen és sikertelen próbát téve arra, hogy elmosolyodjon. – Mit
szólnál esetleg még egy utolsó alkalomhoz? Nosztalgiából? És hogy
rendesen el tudjunk búcsúzni egymástól?

Alexander válaszképpen lehajtotta a fejét.

Szvetlána megtántorodott, egy lépést hátrált, majd összeszedte
magát, és amilyen magabiztosan csak tudott, így szólt:

– Alexander, mindig emlékezz arra, ahogy éled majd az életed,

hogy csodálatos tehetséged van. Ne pazarold el, ne használd
felesleges dolgokra, ne élj vissza vele, és ne gondold, hogy mindig
így lesz. Te vagy a fegyver, amit magaddal hordasz halálod napjáig.

Többé nem látták egymást. Alexander beiratkozott egy másik

könyvtárba. Vlagyimir és Szvetlána többé nem ment át hozzájuk.
Harold először nem értette, miért nem jönnek látogatóba többet,
aztán megfeledkezett róluk. Alexander tudta, hogy apja fejében
annyi minden kavarog, hogy nem aggódhat azon, hogy miért nem lát
többé olyan embereket, akiket amúgy sem kedvelt különösebben.

Az ősz télbe fordult. 1935 után eljött 1936 is. Alexander és Harold
együtt ünnepelte az új évet. Elmentek egy környékbeli sörözőbe,
Harold vett a fiának egy pohár vodkát, és megpróbált beszélni vele.
A beszélgetés rövid és akadozó volt. Harold Barrington – a maga
humortalan, dacos természetével – nem
vette észre, mi történik a fiával vagy a feleségével. Alexander pedig
nem ismerte az apja világát, már nem is értette, és nem is akarta
megérteni. Tudta, hogy apja szeretné, ha mellé állna, megértené őt,
és hinne benne, ahogy fiatalabb korában is tette. De Alexander már
nem volt erre képes. Azok az idők már rég elmúltak. Az idealizmus
napjai is rég a múlté lettek. Már csak az élet maradt.

1936. Amikor fel kellett adniuk az egyik szobájukat

Lehetett volna ez még rosszabb is?

Nem is olyan sokára.
Egy alacsony emberke érkezett hozzájuk az Upravdomtól, a
lakásügyi bizottságtól. Egy sötét januári szombat reggelen jelent
meg az ajtójukban, két aktatáskás személy kíséretében, és valami
papírt lobogtatott, ami arról tájékoztatta a Barrington családot, hogy
az egyik szobájukat át kell adniuk egy másik családnak. Haroldnak
nem volt ereje vitatkozni a döntéssel. Jane túl részeg volt ahhoz,
hogy ellenkezzen. Egyedül Alexander emelte fel a hangját, de ő se
sokáig küzdött. Nem volt értelme. Nem fordulhattak senkihez
segítségért.
– Nem mondhatja, hogy igazságtalanok vagyunk – vigyorgott az
Upravdom embere Alexanderre. – Két szép szobájuk van
hármójukra. A másik család csak kétfős, de nekik egy szobájuk
sincsen. Az asszony ráadásul terhes. Hol van magából a szocialista
szellem, elvtárs és leendő Komszomol-tag? – A Komszomol a
Szovjetunió Kommunista Pártjának ifjúsági tagozata volt.
 Alexander és Harold átvitte a szülők szobájába a fiú ágyát, kis
fiókosszekrényét, kevés személyes holmiját és a könyvespolcát.
Alexander az ablak alá tolta az ágyát, a kis szekrényt és a
könyvespolcot pedig dühös barikádként használta a szülei ellen.
Amikor az apja azt kérdezte tőle, hogy mi a baja, Alexander durván
visszaszólt:
– Mindig is arról álmodtam, hogy tizenhat évesen a szüleimmel
lakjak egy szobában! Tudom, hogy úgysem akarod te sem, hogy
legyen legalább egy fikarcnyi magánéleted!
Angolul beszéltek, ami természetesebben jött a szájukra,
közvetlenebbül tudtak így beszélni, és így volt szavuk a „magánélet”-
re is, aminek nem volt orosz megfelelője.
Másnap reggel, amikor Jane felébredt, tudni akarta, hogy mit
keres a szobájukban Alexander. Éppen vasárnap volt.
– Most már itt fogok lakni – válaszolta Alexander, aztán elment, és
haza se jött estig. Felszállt a vonatra, és elment Peterodvorecbe,
ahol egyedül kóborolt letörten és tanácstalanul. Az érzés, ami egész
fiatalkorában jelen volt az életében – hogy valami különleges céllal
született erre a földre –, nem párolgott el teljesen, egyelőre
legalábbis. Ehelyett felszívódott benne, és átlátszóvá vált az ereiben.
Már nem dübörgött végig a testén. Már nem érezte, hogy különleges
céllal született volna, ahogy végigélte a felnőtté válás éveit. Már csak
kilátástalanságot érzett.

„Jó gyerekkorom volt –, gondolta. – És a kamaszkorom… Azt is

túléltem volna. Az egészet végigéltem volna, ha tudom, hogy a
kamaszkorom végén vár valami, ami csak az enyém, hogy képes
lehetnék valamit puszta kézzel létrehozni, és amikor ez sikerül,
azt mondhatnám, hogy »Nézzétek, ezt tettem az életemmel. Én
akartam, hogy ilyen legyen«”.
Remény.
A remény tűnt el Alexander szívéből egy szikrázóan derült,
napfényes vasárnapon, és a céltudatosság érzése szertefoszlott és
eltűnt az ereiben.

1936. A vég

Harold úgy döntött, nem vesz többé vodkát.

– Apa, nem gondolod, hogy anya másképp is tud vodkát szerezni?

– Mégis miből? Nincs pénze.

Alexander nem akart említést tenni a több ezer amerikai dollárról,
amit az anyja a Szovjetunióba érkezésük óta rejteget.
– Ne beszélj úgy rólam, mintha itt se lennék! – kiáltotta Jane, mire
meglepődve néztek rá mindketten. Jane ezután Harold ruháinak
zsebeiből lopkodta ki a pénzt, és maga ment el vodkáért. Harold
ezután a házon kívül rejtette el a pénzét. Jane-t ekkor rajtakapták
egy idegen lakásban, amint éppen átkutatta a lakók holmiját, valami
francia parfümtől részegen, amit talált.
Alexander ekkor kezdett el attól félni, hogy anyja számára a
következő lépés természetszerűleg az lesz, hogy hozzányúl az
Amerikából becsempészett pénzhez, és addig meg sem áll, amíg
minden pénz el nem fogy. Először a moszkvai munkájából félretett
orosz rubel, majd az amerikai dollár fog elfogyni. Egy évbe is
beletellene, amíg az összes dollárját elköltené vodkára a
feketepiacon, de biztos elköltené mindet, és akkor mi lenne?
 Semmi.
A pénz nélkül Alexandernek vége.
Muszáj volt kijózanítania az anyját legalább annyi időre, hogy az
asszony megengedje neki elrejteni a pénzt, az otthonukon kívül.
Alexander tudta, hogyha Jane tudta vagy engedélye nélkül vinné el a
pénzt, az anyja olyan jelenetet rendezne, hogy Harold is tudomást
szerezne a nő árulásáról. Ha Harold megtudná, hogy a felesége
nem bízott benne, attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyták az
Egyesült Államokat, nem bízott a férfi iránt érzett szerelmében, és
nem tisztelte őt, nem bízott a férfi szándékaiban, elképzeléseiben és
álmaiban, melyekről azt hitte, hogy mindketten ezekben hisznek az
elejétől fogva, nos, ha Harold mindezt megtudja, akkor azt nem fogja
kibírni, Alexander legalábbis így gondolta. Márpedig nem akart
felelős lenni apja jövőjéért. Csak a pénzt akarta, hogy annak
segítségével a saját jövőjéért lehessen felelős. Az anyja is ezt akarta
volna józanul, ebben biztos volt. Józanul megengedte volna, hogy
elrejtse a pénzt. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan józanítsa ki az
anyját.

Egy nehéz és keserves hétvége alatt Alexander megkísérelte távol

tartani az anyját az alkoholtól.
Az asszony őrjöngő dühében olyan gyilkos átkok áradatát
zúdította a fejére, hogy a végén még Harold is azt mondta:
– Ó, az isten szerelmére, adj neki egy pohárral, és mondd meg
neki, hogy fogja be a száját végre!
De Alexander nem adott inni az anyjának. Leült mellé, és
hangosan olvasott neki angolul Dickenstől és oroszul Puskintól, és
felolvasta neki Zoscsenko legviccesebb anekdotáit. Levessel
etette és kávéval itatta, nedves, hideg törülközőt tett a homlokára, az
anyja mégsem hagyta abba a károgást. Harold egy csöndes
pillanatban azt kérdezte Alexandertől:
– Mi van Szvetlána és közted? Miről beszélt az anyád?
– De apa, nem tanultad még meg, hogy nem szabad meghallani,
amit mond? Egy szavát sem szabad elhinni.
– Nem, persze hogy nem – motyogta Harold, ahogy arrébb lépett,
de nem ment messzire, mert a keskeny szobában nem volt hová
menni.
Hétfőn, miután az apja elment dolgozni, Alexander azzal töltötte
az egész napot, hogy meggyőzze morózus, reménytelenül józan
anyját, hogy az asszony pénzét biztos helyre kell rejteni.

Alexander kezdetben halkan és türelmesen, később már egyre

ingerültebben, majd üvöltve magyarázta neki, hogy ha ne adj’ isten
valami történne velük, és letartóztatnák őket…
– Hülyeségeket beszélsz, Alexander. Miért tartóztatnának le
minket? Az orosz néphez tartozunk mi is. Nem élünk jól, de nem is
lenne helyes, ha az oroszoknál jobban élnénk. Azért jöttünk ide,
hogy osztozzunk a sorsukban.
– És osztozunk is, igazi úriemberek módjára – válaszolta
Alexander. – Anya, ne butáskodj! Mit gondolsz, mi történt a többi
külföldivel, akikkel együtt laktunk Moszkvában? – Elhallgatott. Anyja
megfontolta a szavait. – De ha tévedek is, szerintem nem lesz
bajunk abból, ha előrelátóan elrejtjük a pénzt. Mennyi maradt?

Némi gondolkodás után Jane azt felelte, hogy nem tudja. Hagyta,
hogy Alexander megszámolja a pénzt. Tízezer dollár
és négyezer rubel maradt még.
– Mennyit hoztál Amerikából? – kérdezte a fiú.
– Nem tudom. Talán tizenhétezret. De lehet, hogy húszat.
– Ó, anya!
– Mi van? A pénz egy részéből narancsot és tejet vettünk
Moszkvában, vagy már elfelejtetted?
– Nem felejtettem el – válaszolta Alexander fáradt lemondással a
hangjában. Szerette volna tudni, vajon mennyi mehetett el
narancsokra és tejre.Ötven dollár? Esetleg száz?
Jane cigarettázva figyelte Alexandert. Összehúzta a szemöldökét,
és azt kérdezte:
– Ha megengedem, hogy elrejtsd a pénzt, hálából megengeded,
hogy igyak egyet?
– Igen. De csak egyet.
– Persze. Csak egy kis pohárral akarok inni. Tudod, sokkal jobban
érzem magam józanul, de egy kis pohár ital átsegítene a nehéz
részen, és segítene józannak maradnom, ugye tudod?
Alexander pislogott, de nem felelt. Legszívesebben megkérdezte
volna az anyját, hogy mégis mennyire tartja őt naivnak.

– Na jó – mondta Jane. – Legyünk túl rajta! Hová akarod elrejteni?

Alexander javasolta, hogy ragasszák be valamelyik könyv hátsó

borítójába, és elővette anyja egyik vastag, kemény kötésű könyvét,
hogy megmutassa, mire is gondol.
– Ha apád rájön, sosem fogja megbocsátani neked.
– Akkor eggyel több dolog lesz, amiért nem fog megbocsátani. Ott
lesz a listán valahol az alatt, hogy nem értek egyet a
politikai nézeteivel. Gyerünk, anya! Iskolába kell mennem, mihelyst
végeztünk. Ha megvagyunk a könyvvel, elviszem a könyvtárba.

Jane az Alexander által javasolt könyvre szegezte a tekintetét. Ez

az ő régi Puskin-kötete volt, A Bronzlovas és más versek címmel.

– Miért nem abba a Bibliába ragasztjuk a pénzt, amit otthonról

hoztunk?
– Mert egy Puskin-könyv a Leningrádi Könyvtár Puskin-
részlegében senkinek sem fog feltűnni. Egy angol nyelvű Biblia
viszont elképzelhető, hogy nem marad észrevétlen, akárhová
rejtenénk is abban az orosz könyvtárban – felelte mosolyogva
Alexander. – Nem gondolod?
Jane majdnem visszamosolygott válaszul.
– Alexander, ne haragudj, hogy nem voltam jól!

– Nem akarok többé beszélni erről az apáddal, mert nincs már

türelme hozzám, de nekem nem tetszik, ahogy élünk.
– Tudjuk – válaszolta Alexander. – Észrevettük.
Jane átkarolta a fia vállát. Alexander finoman meglapogatta anyja
hátát.
– Ne aggódj! – nyugtatta a fiú. – Semmi baj.
– Ez a pénz, Alexander – nézett fel a fiára Jane –, szerinted a
segítségedre lesz valahogy?
– Nem tudom. De inkább legyen, mint ne legyen.
Alexander fogta a könyvet, és iskola után elment a leningrádi
közkönyvtárba, ahol talált is helyet neki hátul, a háromsornyi Puskin-
részlegben, az egyik alsó polcon. Berakta két, kódexnek
látszó könyv közé, amiket 1927 óta nem kölcsönzött ki senki. Úgy
gondolta, jó eséllyel ezt a könyvet sem fogják kivenni, ezzel együtt
nem érezte teljesen biztonságosnak a könyvtárat. Örült volna, ha
tudott volna találni valami jobb rejtekhelyet.
Amikor Alexander aznap este hazaért, addigra az anyja megint
berúgott, és nyomát sem lelte viselkedésében annak a bűnbánó
anyai kedvességnek, amit még reggel látott a szemében. Csendben
megvacsorázott az apjával, és közben a rádiót hallgatták.

– Jól megy az iskola?

– Igen. Minden rendben, apa.
– Vannak rendes barátaid?
– Persze.
– Na és rendes hölgy barátok? – igyekezett beszélgetést
kezdeményezni az apja.
– Vannak barátaim, akik történetesen lányok, igen.

– Rendes orosz lányok?

– Mihez képest rendesek, apa? – kérdezte Alexander. Harold is
elmosolyodott.
– És ezeknek a rendes orosz lányoknak – kérdezte Harold,
óvatosan fogalmazva – tetszik az én fiam?
Alexander megvonta a vállát.
– Azzal sincs semmi gond.
– Emlékszem, hogy te és Teddy sok időt töltöttetek azzal a
lánnyal, hogy is hívták? – kérdezte Harold.
– Belinda.
– Igen! Belinda. Nagyon kedves lány volt.
 – Apa! – nevetett Alexander. – Nyolcévesek voltunk. Igen, nagyon
kedves lány volt a többi nyolcéves lányhoz képest.
– Igen, de mennyire odavolt érted!
– És mennyire odavolt érte Teddy!
– Ez nagyjából le is írja az összes emberi kapcsolatot kerek e
világon. – Ezután elmentek inni egyet. – Hiányzik egy kicsit
Barrington – vallotta be Harold Alexandernek. – De csak azért, mert
még nem éltem eleget más viszonyok között. Eleget ahhoz, hogy
megváltozzon a felfogásom, és azzá váljak, akivé válnom kell.

– De igen, eleget éltél már így. Éppen ezért hiányzik neked a

Barrington-ház.
– Nem. Tudod, mit gondolok, fiam? Szerintem azért nem működik
rendesen a rendszer, mert ez Oroszország. Szerintem a
kommunizmus Amerikában sokkal jobban beválna – mosolygott
könyörgően Alexanderre. – Nem gondolod?
– Ó, apa, az isten szerelmére!

– Hagyjuk! Átmegyek Leóhoz egy kicsit. Velem jössz? Alexander

választhatott, hogy hazamegy az öntudatlan
anyjához, vagy egy telefüstölt szobában fog ülni apja kommunista
haverjaival, és a Tőke lerágott csontjának homályos fejezeteit fogják
visszaöklendezni, és arról beszélgetnek, hogy lehetne itthon
kirobbantani a háborút.
Alexander az apjával szeretett volna lenni, de csak kettesben.
Hazament hát az anyjához, mert legalább valakivel kettesben
szeretett volna maradni.
Másnap reggel Harold és Alexander készülődtek, hogy elkezdjék a
napot, amikor Jane, még mindig kapatosan az előző napi ivászat
után, megfogta Alexander kezét egy pillanatra, és azt mondta:

– Maradj még egy kicsit, fiam, valamit mondani akarok.

Miután Harold elment, Jane sietve így szólt:
– Gondolkoztam azon, amit mondtál. Szedd össze a cókmókodat.
Hol van az a könyv? Szaladj, és hozd el!
– Miért?
– Megyünk Moszkvába.
– Moszkvába?
– Igen, elviszlek az amerikai nagykövetségre.
– Anya.
– Estére elérünk Moszkvába. Holnap reggel az első dolgunk az
lesz, hogy elmegyünk a követségre. Ott fognak tartani, amíg nem
beszélnek a belügyminisztériummal Washingtonban. És aztán
hazaküldenek.
– Anya, ne!
– De igen, Alexander. Apádról majd én gondoskodom.
– De hiszen még magadról sem tudsz gondoskodni!
– Miattam ne aggódj! – felelte Jane. – Nekem már befellegzett, de
előtted még ott van az egész élet. Csak magaddal törődj! Apád eljár
a gyűléseire. Azt hiszi, hogyha a felnőttek szabályai szerint játszik,
akkor nem büntetik meg. De tudják a számát. Meg az enyémet is.
Viszont neked, Alexander, nincs számod. Ki kell, hogy juttassalak
innen.
– Nem megyek sehová nélkületek!
 – Dehogyisnem! Apádat és engem sose engednének vissza, de
neked nagyon jó sorod lesz odahaza. Tudom, hogy most
Amerikában is nehéz az élet, és nincs valami sok munka, de ott
legalább szabad leszel, azt kezdesz az életeddel, amit akarsz,
úgyhogy gyere, és ne ellenkezz tovább! Az anyád vagyok, tudom,
mit beszélek!
– Anya, el akarsz vinni Moszkvába, hogy átadj az amerikaiaknak?

– Igen. Esther nénéd majd vigyáz rád, amíg el nem végzed a

középiskolát. A belügyminisztérium majd megszervezi, hogy várjon
rád a bostoni kikötőben, amikor érkezel. Még csak tizenhat vagy,
Alexander, a konzulátus nem fog elutasítani.
Alexander valaha nagyon közel állt apja nővéréhez. Az asszony
imádta a fiút, de csúnyán összeveszett Harolddal azon, hogy milyen
kétséges jövő várt Alexanderre a Szovjetunióban, és már évek óta
nem írtak egymásnak, és nem is beszéltek.
– Anya, van itt két dolog – mondta Alexander. – Jövő hónapban
leszek tizenhét, és amikor betöltöttem a tizenhatot, jelentkeztem a
Vörös Hadseregbe. Kötelező sorkatonai szolgálat van, emlékszel?
Szovjet állampolgárrá váltam, amikor besoroztak. Útlevelem is van,
ami ezt bizonyítja.
– A konzulátusnak erről nem kell tudnia.
– Pedig szerintem tudják. Ez a dolguk. A másik dolog viszont…
– Elcsuklott a hangja. – Nem mehetek el anélkül, hogy ne búcsúznék
el az apámtól.
– Írj neki egy levelet.
Alexander nehéz szívvel eleget tett az anyja kérésének. Elhozta a
Puskin-könyvet a könyvtárból, és hagyott hátra egy
levelet az apjának. Nagyon hosszú volt a vonatút. Tizenkét órája volt
ülni és gondolkodni. Elképzelni sem tudta, hogy bírta ki az anyja
olyan sokáig ital nélkül. Mire megérkeztek a Leningrád pályaudvarra,
Moszkvába, már nagyon remegett a keze. Éjszaka volt, ők pedig
elfáradtak és megéheztek. Nem tudtak hol aludni. Nem volt mit
enniük. Április vége felé járt, és viszonylag enyhe volt az idő,
úgyhogy a Gorkij parkban aludtak, a padon. Alexander még jól
emlékezett arra, ahogy a barátaival hokiznak a Gorkij parkban.
Keserédes, torokszorító emlék volt.
– Innom kell egyet, Alexander – suttogta Jane. – Innom kell, hogy
elviseljem az életemet. Maradj itt, mindjárt visszajövök.
– Anya! – mondta Alexander, és határozottan rátette a kezét anyja
vállára, hogy az ne tudjon felállni. – Ha elmész, én is megyek,
egyenesen az állomásra és az első vonattal visszamegyek
Leningrádba!
Jane nagyot sóhajtott, közelebb húzódott Alexanderhez, és az öle
felé intett.
– Feküdj ide! Aludj szépen. Holnap hosszú napunk lesz.
Alexander az anyja vállára hajtotta a fejét, és elaludt. Másnap
reggel nyolckor már a nagykövetség kapujában
voltak. Egy órát kellett várniuk, mire valaki kijött a kapuba, de
ő is csak annyit mondott, hogy nem mehetnek be. Jane megadta
neki a nevét, és átadott egy levelet a konzulátusnak, amiben
elmagyarázta a fia helyzetét. Még két órán keresztül vártak tűkön
ülve, mire a fegyveres őr a kapuban odahívta őket magához, és
közölte, hogy a nagykövet nem tud segíteni nekik. Jane könyörgött,
hogy hadd beszéljen vele csak öt percig. Az őr megrázta a fejét, és
mondta, hogy nem tud mit tenni, mire Jane
fenyegetően hadonászni kezdett. Alexander lefogta az anyját, és
végül el is vitte onnan, majd visszament egyedül, hogy beszéljen az
őrrel. A férfi megvonta a vállát, és bocsánatot kért.
– Nagyon sajnálom – mondta angolul. – Ha tudni akarja, tényleg
utánanéztek az ügyüknek. De a szülei aktáját visszaküldték a
belügyminisztériumba, Washingtonba. – Egy pillanatnyi szünet után
hozzátette: – És a magáét is. Mivel mindannyian szovjet
állampolgárok, már nem tartoznak az Egyesült Államok joghatósága
alá.
– Nem fogadhatnak be mint politikai menekülteket?
– Milyen alapon? És különben is, tudja, hány szovjet polgár jön ide
hozzánk nap mint nap azzal, hogy nyújtsunk neki menedéket?
Naponta több tucat. Hétfőnként közel százan. A nagykövetség a
szovjet kormány meghívására tartózkodik itt. Fenn akarjuk tartani a
kapcsolatot a szovjet néppel. Ha elkezdenénk befogadni az orosz
állampolgárokat, mit gondol, meddig maradhatnánk itt? Maga lenne
az utolsó menedékkérő. Épp a múlt héten történt, hogy ellenálltunk,
és beengedtünk egy orosz özvegyembert a két gyermekével. A
férfinak voltak rokonai az Egyesült Államokban, és azt mondta, hogy
talál majd munkát. Értékes szaktudása volt. Villanyszerelő volt. De
diplomáciai botrány kerekedett a dologból, és el kellett küldenünk. –
Az őr rövid habozás után azt kérdezte: – Maga nem villanyszerelő,
igaz?

– Nem vagyok az – válaszolta Alexander. – De amerikai

állampolgár vagyok.
Az őr megcsóválta a fejét.
– Nem lehet az. Maga is tudja, hogy nem szolgálhat két urat a
hadseregben.
Alexander tudta. Megpróbálkozott valami mással.
– Vannak rokonaim Amerikában. Velük lakok majd. És én is tudok
dolgozni. Majd taxisofőr leszek. Vagy zöldséget árulok az
utcasarkon. Gazdálkodok. Fát vágok. Elvégzek bármilyen munkát,
amit csak tudok.
Az őr lehalkította a hangját.
– Nem magával van a gond. Az apjával meg az anyjával. Túl
ismertek ahhoz, hogy a konzulátust összefüggésbe hozzák velük.
Túl nagy zajt csaptak, amikor kivándoroltak a Szovjetunióba. Azt
akarták, hogy mindenki ismerje meg a nevüket. Hát most mindenki
ismeri őket. A szüleinek jobban meg kellett volna gondolniuk, hogy le
akarnak-e mondani az amerikai állampolgárságukról. Hova rohantak
annyira? Először biztosnak kellett volna lenniük a dolgukban.

– Apám biztos volt – felelte Alexander.

Az út pont olyan hosszú volt Moszkvából haza, mint Moszkvába,
de akkor mégis miért érezte Alexander több évtizednek? Az anyja
órákon keresztül nem szólt egy szót sem. A tájat lapos és kopár
síkságok uralták: nem termesztettek élelmiszernövényeket sehol.

Jane megköszörülte a torkát.

– Mindennél jobban szerettem volna egy kisbabát. Öt évig
próbálkoztunk, és négyszer vetéltem el, mielőtt te megszülettél. A
születésed évében söpört végig a spanyolnáthajárvány Bostonon.
Több ezren belehaltak, többek között a nővérem, az apád szülei és
bátyja és sok közeli barátunk is. Minden ismerősünk elveszített
valakit. Elmentem az orvoshoz, mert
rosszul éreztem magam, és attól féltem, hogy elkaptam azt a
rettegett kórt. Az orvos azt mondta, terhes vagyok. Hogy lehet ez,
kérdeztem, meg fogunk betegedni, feladtuk a családi örökségünket,
és nincs egy fillérünk se, hol és miből fogunk élni, hogy maradunk
egészségesek, mire az orvos rám nézett, és azt mondta: A baba
majd hoz annyi élelmet, ami kell.
Jane megfogta Alexander kezét. A fiú hagyta.
– Te, fiam, tényleg elhoztad, ami kellett. Harolddal mindketten
éreztük. Amikor megszülettél, Alexander… amikor megszülettél,
késő este volt, és olyan hirtelen érkeztél, hogy kórházba menni se
volt időm. Eljött az orvos, és ott helyben, az ágyon világra segített
téged. Azt mondta, nagyon siettél, hogy elkezdhess élni. Te voltál a
legnagyobb kisbaba, akit valaha látott. Még ma is emlékszem, hogy
miután mondtuk neki, hogy a nagyapád után Anthony Alexandernek
nevezünk el, a magasba emelt úgy kék-zöld maszatosan, sötét
hajjal, és felkiáltott: „Mint az igazi Nagy Sándor!” Mert olyan nagy
voltál, tudod? – Elhallgatott. – Olyan gyönyörű kisbaba voltál! –
suttogta.

Alexander elvette a kezét, és az ablak felé fordult.

– Óriási reményeket vetettünk beléd. Bárcsak el tudnád képzelni,
mi mindent álmodtunk neked, ahogy végigsétáltunk a bostoni kikötői
sétányon, veled a babakocsiban, miközben minden idős hölgy
megállt, hogy megcsodálja azt az oly fekete hajú és oly csillogó
szemű kisbabát!
Alexander nem szólt semmit.
– Kérdezd csak meg az apád. Kérdezd meg, ha legközelebb
alkalmad lesz rá, hogy álmodott-e bármi ilyesmit az egyetlen
fiának!
– Mégsem hoztam elég élelmet, igaz, anya? – kérdezte
Alexander, oly fekete hajjal és oly csillogó szemmel.
 TIZEDIK FEJEZET

1943. Ellis Island szellemei

Volt valami tagadhatatlanul megnyugtató az Ellis Island-i munkában

és életben. Tatjána egy kicsi és elszigetelt világban élt, ami olyan
egyedi volt, és úgy lekötötte a lányt, hogy nem sok energiája maradt,
hogy egy másik életről álmodozzon, és képzeletben továbbmenjen
New Yorkba, az igazi Amerikába, vagy vissza, az emlékeiben,
Leningrádba, az igazi Alexanderhez. Amíg Ellis Islanden maradt a
kisfiával, és egy kőépület nagy, fehér ablakos, kis szobájában élt, az
egyszemélyes ágyában aludt a fehér ágyneműben, egyetlen fehér
munkaruháját és ápolónői cipőjét viselte, amíg abban a szobában
lakott Anthonyval és saját, fekete hátizsákjával, nem kellett
elképzelnie, milyen lehetetlen lenne az élet Amerikában Alexander
nélkül.

Minden erejével igyekezett megfeledkezni arról a fekete

hátizsákról, és gyakran vágyott családja zsivajára, a vitákra és a
zűrzavarra, a vodkázók hangos dorbézolására, a dohányosok által
eregetett, oszlani nem akaró füstfelhő illatára. Hiányzott neki a
lehetetlenül viselkedő öccse, anyáskodó nővére, toprongyos anyja,
mogorva apja és a sorsukkal megbékélt nagyszülei, akiket
rajongásig imádott. Úgy fájt neki a hiányuk,
mint ahogy a kenyér hiánya fájt Leningrád ostroma idején. Azt
kívánta, bárcsak itt lennének, és együtt járnák hangosan Ellis Island
folyosóit, ahogy azt a képzeletében tették, néma kísértetekként
Tatjána egyik oldalán, tehetetlenül, a másikon pedig ugyanígy
Alexander üvöltő szelleme.
Napközben mindenhová magával vitte a kisfiát, átkötözte és
megetette a sebesülteket, saját lelke üszkös sebeit későbbre hagyta,
és csak este áztatta, nyalogatta és gondozta és idézte fel magában
a fenyőket és a halat, a folyót és a fejszét, az erdőt és a tüzet, az
áfonyát és a cigaretta füstjének illatát és egy férfi torkából feltörő
öblös nevetést.
Lehetetlen volt Ellis Island III-as részének lecsupaszított folyosóin
úgy végigmenni, hogy ne látta volna maga előtt a milliónyi lépést,
amit az ő érkezése előtt mások tettek meg a fekete-fehér járólapos
kövezeten. Amikor átmerészkedett a nagytermet és az I-es
épületrészt összekötő rövid hídon, ez az érzés tovább fokozódott,
mert a III-as szárnnyal ellentétben, ahol soha nem állt meg az élet,
az I-es kihalt volt.
Nem maradt más a kihalt épület lépcsőin, termeiben, folyosóin és
szürke, poros szobáiban, csak a múlt árnyai, azok szellemei, akik
még Tatjána előtt, 1894 óta érkeztek ide. Azok, akik a naponta
hétszer itt kikötő hajókon érkeztek, akik az öböl túlpartján, Castle
Gardenben szálltak partra, vagy akik itt jöttek le a hajókról a hosszú
pallókon, s mentek egyenesen a bevándorlási terembe, majd fel a
lépcsőn a nagy nyilvántartási terembe, csomagjaikat és gyerekeik
kezét szorongatva, fejkötőiket igazgatva, miután hátrahagyták az
Óhazában anyjukat, apjukat, férjüket, testvéreiket, miután vagy
megígérték, hogy őket is kihozzák maguk után, vagy nem ígértek
semmit. Naponta ötezer, havonta harmincezer, évente nyolcmillió,
összesen húszmillió bevándorló 1892 és 1924 között, vízum nélkül,
papírok nélkül, pénz nélkül, csak annyi ruhával, amit magukon
viseltek, és azzal a szaktudással, amit ácsként, varrónőként,
szakácsként, fémmunkásként, kőművesként és kereskedőként
szereztek.
Mama jól megélne itt a varrásból. És papa megjavítaná az összes
vízvezetéket, Pása pedig mindig mellettem lenne, ahogy
gyerekkorunkban is. És Dása vigyázhatna Alexander fiára, amíg én
dolgozok. Bármilyen ironikus is lenne, biztos megtenné.
A bevándorlók a gyerekeikkel jöttek, mert őket senki sem hagyta
hátra, hiszen pont a gyerekek miatt jöttek ide, hogy majd az övék
legyenek Amerika terei, utcái, évszakai és New York, az amerikai
nagyváros. És New York itt volt, közvetlenül az öböl túloldalán, oly
közel, mégis oly elérhetetlenül távol azok számára, akiknek először
át kell jutniuk a Bevándorlási Osztályon és az orvosi ellenőrzéseken,
mielőtt New York szigetére léphettek volna. Tatjánához hasonlóan
többen betegen érkeztek, de voltak sokkal rosszabb állapotban lévők
is. A behurcolt fertőző betegségek, a nyelvtudás és a szaktudás
hiánya miatt az orvosok és a bevándorlásiak néha visszafordították a
menekülteket. Nem sokat, csak egy maréknyi embert egy-egy nap.
Az idősebb szülőket és a gyerekeiket is el lehetett választani
egymástól. A házaspárokat is.

Ahogy engem is kettészakítottak. És azóta is szét vagyok

szakadva.
A kudarc fenyegetése, a visszautasítástól való félelem, a vágy,
hogy beléphessenek az országba, hogy beengedjék őket, hogy
megkapják a pecsétet, olyan erős volt, hogy beleivódott a falakba és
a padlóba, átitatta a köveket a csukott és repedezett üvegablakok
között, és az összes reményteli sóvárgás, vágyakozás és bizakodás
visszhangot vert Ellis Island épületének falairól, s elérte Tatjánát, aki
Anthonyval a karján járta a halszálkamintás csempékkel borított
folyosókat.
Az 1924-es szigorítás után Ellis Island megszűnt a bevándorlók
első számú fogadóállomásának lenni, habár továbbra is kötöttek ki
hajók mindennap, később már csak hetente, majd csak havonta. A
korábbi, évente milliós nagyságrendű tömeg évi több ezerre, majd
néhány százra zsugorodott. A legtöbben a New York-i kikötőből
érkeztek, már korábban kiállított vízummal. A vízum nélkül érkezőket
már törvényesen vissza lehetett küldeni a határról, ami gyakran így
is történt, így egyre kevesebben kockáztatták meg a sorsfordító és
életveszélyes utazást, nehogy visszafordítsák őket a cél előtt. A
háború kitörése előtti évben azonban még így is volt
hétszáznegyvennyolc ember, akik papírok és pénz nélkül szöktek be
az országba, paradicsomos ládák közé rejtőzve.

Őket nem küldték vissza.

Épp, amikor megerősödtek azok a hangok, akik a szinte teljesen
feleslegessé vált Ellis Island bezárását javasolták, kitört a második
világháború, és 1939-től 1941-ig újra funkciót kapott a sziget, ezúttal
kórházként működött a menekültek és potyautasok számára. Amikor
Amerika is belépett a háborúba, ide szállították az atlanti-óceáni
hadszíntérről a fogságba ejtett sebesült német és olasz katonákat,
akiket fogva tartottak a
szigeten.
Tatjána is ekkor érkezett.
És úgy érezte, szükség van rá. Senki nem akart Ellisen dolgozni,
még Vikki sem, aki ösztönösen érezte, hogy a veleszületett,
zseniális flörtölési tehetségét csak haszontalanul elpazarolja a
sebesült külföldieken, akik később úgyis visszamennek a saját
hazájukba, vagy amerikai farmokon lesznek kétkezi munkások. Vikki
ugyan morogva ellátta a feladatát Ellisen, de sokkal szívesebben
dolgozott volna az egyetemi kórházban, ahol azok a betegek, akik
nem haltak meg, reménykedhettek abban, hogy a nem túl távoli
jövőben örömet szerezhetnek Vikkinek, a nem túl távoli jövőre
tervező lánynak.
Nagy titokban továbbra is hoztak német sebesülteket Ellis Islandre
lábadozni. Olaszokat is, akik még haldoklás közben is beszéltek,
olyan nyelven, amit Tatjána nem értett, de olyan hanglejtéssel,
szenvedéllyel és dühvel, amit nagyon is értett. Szívből nevettek,
hangosan zokogtak, és szorították a kezét, amikor
belékapaszkodtak, miközben levitték őket a hajókról, a lány
szemébe nézve reményteli szavakat mormogtak, a túlélési
esélyeikről faggatták, vagy hálásan köszönetet rebegtek. És néha,
amikor már haldokoltak, és már nem volt elég csupán a kezüket
fogni, és nem volt semmi ragályos vagy fertőző betegségük, Tatjána
behozta nekik a fiát, és a mellkasukra fektette őt, hogy a háborútól
megviselt kezük átfoghassa a kis alvó testet, és megnyugtassa
háborgó lelküket és szívük békés ütemben verhessen.

Tatjána azt kívánta, bárcsak Alexandernek is odaadhatta volna

alvó fiát.
 A sebesülteket elosztották Brenda, Tatjána és Vikki között. Az
olaszok és németek szívesen legeltették a szemüket Vikkin, de azt
szerették, ha Tatjána ápolja őket. Brendát viszont senki nem akarta
látni, mert nem volt sem vonzó, sem megnyugtató a jelenléte.
Éjszakánként, amikor Brenda és Vikki már hazament, Tatjána
körbejárta a sebesülteket Anthonyval a karján, és vigaszt nyújtott
nekik.
Volt Ellis Island zárt és elszigetelt természetében valami, ami
viszont neki nyújtott vigaszt. Lakhatott a fehérre meszelt, tiszta
ágyneműs szobában Anthonyval, naponta háromszor ehetett az
ebédlőben, félrerakhatta a hús- és vajfejadagját. Szoptathatta a fiát,
gyönyörködhetett benne, milyen szépen nő, milyen egészséges és
sugárzóan boldog.
Egy késő nyári délután Edward és Vikki leültette Tatjánát az
ebédlőben, leraktak elé egy pohár kávét, és megpróbálták
meggyőzni, hogy költözzön New Yorkba. Elmondták neki, hogy
virágzó élet folyik a nagyvárosban, még a háború idején is, nyitva
vannak az éjszakai klubok, partikat rendeznek, lehet ruhákat és
cipőket venni, és talán bérelhetne egy kis szoba-konyhás lakást, és
talán lehetne saját szobája, és Anthonynak is lehetne saját és talán,
talán, talán.
Több ezer kilométerre tőle háború dúlt. Több ezer kilométerre folyt
tőle a Káma folyó, és több ezer kilométerre húzódott az Urál
hegység, ami mindent látott és mindent tudott. És a galaxisok. Azok
is tudtak mindent. Éjféli fénysugaraik behajoltak Tatjána ablakán, és
azt suttogták neki, hogy ne adja fel. Hadd sírjunk mi. Te csak élj!

A visszhangok beszéltek Tatjánához. Ismerős volt neki a sok

folyosó, a fehér ágyneműk, a levegő sós illata, a Szabadság-szobor
ruhájának hátsó része, az éjszakai levegő, az álmok városának
vibráló fényei az öblön túlról. Tatjána egyszer már élt az álmoknak
egy szigetén, és amire szüksége volt, azt New York nem tudta
megadni neki.
Kialudt a tűz. A tisztáson már sötét volt, de ott maradtak a hűvös
takarón. Alexander terpeszben ült, ölében Tatjána, hátával a férfi
mellkasának dőlve. Alexander karjai beburkolták őt. Mindketten az
eget nézték és nem szóltak egy szót sem.
– Tánya – suttogta egyszer csak Alexander, és megcsókolta a
lány fejét –, látod a csillagokat?
– Hát persze.
– Nem akarsz szeretkezni, itt és most? Ledobjuk magunkról a
takarót, és szeretkezünk, hadd lássanak minket, hogy sose
feledjenek el bennünket.
– Sura… – mondja Tatjána szelíd, szomorú hangon. – Már láttak
minket. Már tudnak mindent. Nézd csak, látod azt a csillagképet ott
jobbra? Látod, hogy a csillagok egy mosolyt formáznak ott az alján?
Ránk mosolyognak. – Rövid szünet után így folytatta: – Sokszor
láttam őket, ahogy elnéztem a fejed mellett.

– Igen – feleli Alexander, és még szorosabban öleli körbe a lányt

és burkolja a takaróba. – Azt hiszem, az a Perszeusz csillagkép, a
görög hős…
– Tudom, ki volt Perszeusz – bólint Tatjána. – Amikor kislány
voltam, állandóan a görög mitológiát bújtam. – Nekidőlt a fiúnak.
– Tetszik a gondolat, hogy Perszeusz mosolyog ránk, miközben
szeretkezünk.
 – És azt tudtad, hogy azok a sárga csillagok a Perszeusz
csillagképben hamarosan felrobbannak, de a kék csillagok, a
legnagyobb, legfényesebb csillagok…
– Amiket szupernóváknak hívnak.
– Igen. Azok világítanak, aztán egyre fényesebben ragyognak,
felrobbannak és elhalványulnak. Nézd, milyen sok kék csillag van a
körül a mosoly körül, Tánya.
– Igen, látom.
– Hallod a napszelet?
– A levelek neszét hallom.
– Hallod a napszelet, ami a mennyek suttogását hordozza a
szárnyán, egyenesen az ősidőkből… az örökkévalóságig…
– Mit suttognak a mennyek?
– Tatjána… Tatjána… Tat… jána…
– Kérlek, hagyd abba.
– Ugye nem felejted ezt el? Bármerre jársz is majd, ha felnézel az
égre, és megtalálod a Perszeuszt, megtalálod azt a mosolyt, és
hallod, ahogy a csillagközi szél a nevedet suttogja, tudni fogod, hogy
én vagyok az, én hívlak… hívlak vissza Lazarevóba.
Tatjána megtörli az arcát Alexander inge ujjába, és így szól:
– Nem is kell visszahívnod ide, katona. Sosem megyek el innen.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

1943. Baseballozás a Central Parkban

A július gyorsan elrepült, aztán az augusztus és a szeptember is.

Tatjána hét hónapja hagyta el a Szovjetuniót. Mindvégig az Ellisen
maradt, egyszer sem merészkedett a kikötőn túlra, mígnem egyszer
Edward és Vikki megelégelte a dolgot, és az egyik szombat délután
– majdhogynem erőnek erejével – feltuszkolták a lányt és Anthonyt a
kompra, hogy nézzék meg New Yorkot. Hiába ellenkezett Tatjána
(„Vikki, nincs babakocsim, amibe belerakhatnánk Anthonyt.”), Vikki
vett négy dollárért egy babakocsit egy használtcikk-boltban.

– Nem neked vettem, hanem a babának. Nem utasíthatod vissza

a gyereked ajándékát.
Tatjána nem utasította vissza. Gyakorta kívánta, bárcsak lenne
még néhány ruhája és játéka a kisfiának. Esetleg egy babakocsi, az
Ellisen tett sétáikhoz. Ugyanabban a boltban Tatjána vett két csörgőt
és egy játék mackót Anthonynak, habár a kisfiúnak inkább a
papírzacskók tetszettek, amikbe csomagolták azokat.

– Edward, mit fog szólni a felesége, ha rájön, hogy maga itt flangál
kedélyesen nem is egy, hanem egyszerre két ápolónővel? –
kérdezte Vikki széles mosollyal az arcán.
 – Kikaparja a szemét a némbernek, aki elmondja neki.
– Lakat van a számon. Na és neked, Tánya?
– Én nem beszél angol – felelte Tánya, és jót nevettek a dolgon.

– Nem hiszem el, hogy ez a lány még sosem volt New Yorkban.
Hogy tudta elérni, Tánya, hogy ne kelljen bemennie a Bevándorlási
Hivatalba? Nem kell beszélnie velük néhány hetente, hogy lássák,
hogy boldogul?
– A Hivatal jön hozzám – válaszolta Edwardnak Tatjána, hálás
pillantással.
– De akkor is. Három hónap! Nem volt kíváncsi New Yorkra
annyira, hogy elmenjen, és megnézze magának, miért van mindenki
úgy oda ezért a városért?
– Sok a munkám.
– A kisfiú szoptatása! – viccelődött Vikki, és jót nevetett a saját
megjegyzésén. – Nagyon szép kisfiú. Nemsokára kinövi azt a
babakocsit. Szerintem óriási a korához képest. Az a rengeteg tej!
– mondta, azzal Tatjána mellére pillantott, és köhintett egyet.
– Én nem tudom – válaszolta Tatjána, de keblét dagasztotta a
büszkeség, ahogy végignézett Anthonyn. – Nem ismerek az ő
korabeli fiúkat.
– Hidd el, ha én mondom, hatalmas baba. Na és mikor jössz el
hozzánk vacsorára? A holnap estéhez mit szólsz? Nem akarom
megint a nagyit hallgatni arról, hogy elváltam. Most már hivatalos,
tudod? Elvált nő vagyok. És a nagymamám minden vasárnap azt
ismételgeti vacsora közben, hogy egy férfinak se fogok kelleni
ezután, mert nem akarnak egy ilyen romlott, elvált nőt – forgatta
Vikki a szemét.
 – De Vikki, miért akarja annyira bebizonyítani, hogy téved a
nagymamája? – kérdezte Edward. Tatjána elfojtotta kuncogását.
– Én csak egy férfinak tartogatom magam. Chris Pandolfinak.
Tatjána felhorkantott. Edward elmosolyodott.
– A mi kis Tányánk nem nagyon szíveli Christ, igaz, Tánya?
– Miért nem? – kérdezte Vikki.
– Mert Boglárka nővérnek hív. Szerintem gúnyol ki engem. Mi ez a
boglárka egyáltalán?
Edward mosolyogva megcsóválta a fejét, Tatjána hátára tette a
kezét, és azt mondta, „Kedves sárga virág”, de Vikki addigra már
arról beszélt, hogy Chris elviszi Cape Codra a hálaadási hétvégén
és hogy milyen káprázatos sifonruhát talált, amiben jövő szombaton
el is megy táncolni.
A Battery Parkkal szemközt pezsgett a piac.
Tatjána, Vikki és Edward a babakocsiban alvó Anthonyval
elmentek a piac mellett, majd végig a Church Streeten, aztán
befordultak a Wall Streetre, átvágtak a Fulton halpiacon, majd
visszafordultak Chinatown és Little Italy felé. Edward és Vikki
eddigre már teljesen kimerült, Tatjána viszont csak ment és ment,
úgy elvarázsolták a magas épületek, a nyüzsgő tömeg, amiben
mindenki kiabált és ujjongott, az utcai árusok és a gyertyatartók,
gyertyák, régi könyvek és a sok alma, amit árultak, és a
szájharmonikán és tangóharmonikán játszó zenészek az utcasarkon.
Tatjána úgy ment, mintha nem is hozzá tartozna a lába, és nem is
érintené a kövezetet. Elbűvölten, tátott szájjal bámulta a járdára
lerakott kosarakból szinte kiömlő sok krumplit, borsót és káposztát,
barackot, almát és körtét, a pamut- és lenholmikat áruló kordékat, az
ezernyi és
milliónyi taxit és autót, az emeletes buszokat, a Második és
Harmadik sugárúton elhaladó, állandóan csengető magasvasutat.

A Mulberry Streeten megálltak egy kávéházban. Vikki és Edward

belehuppant egy-egy, az utcára kirakott székbe. Tatjána nem ült le.
Kezét a babakocsin tartva az utca túloldalán egy házaspárt figyelt,
akik lassú léptekkel éppen lementek a templom lépcsőjén annak
udvarába. Körülöttük megannyi ember. Boldognak látszottak.

– Tudja, apró lány ez a Tatjána, és úgy néz ki, mint aki mindjárt
összeesik, de nézzen csak rá, Edward. Ki sincs fulladva! – mondta
Vikki.
– Én viszont jó néhány fontot fogytam. Katonakorom óta nem
gyalogoltam ennyit.
Aha, szóval Edward volt katona.
– Edward, maga megy mindennap ennyit kórházi ágyak között –
jegyezte meg Tatjána, le sem véve a szemét a házaspárról. – De a
maga New Yorkja, ez aztán tényleg valami!
– Mennyire hasonlít a Szovjetunióhoz? – kérdezte Vikki.
– Sokkal jobb – felelte Tatjána.
– Egy nap majd mesélj róla – kérte Vikki. – Ó, nézd csak, van
őszibarack! Vegyünk párat!
– New York mindig ilyen? – kérdezte Tatjána, miközben igyekezett
titkolni, mennyire elvarázsolta a város.
– Ó, nem. Csak a háború miatt ilyen. Rendszerint sokkal nagyobb
az élet.
Két vasárnappal később Tatjána elment Anthonyval és Vikkivel a
Central Parkba, hogy megnézzék Edwardot, aki
softballozott a közegészségügyisek, köztük Chris Pandolfi ellen.
Edward felesége nem jött el, Edward szerint azért nem, mert pihent.

Tatjána időnként rámosolygott a járókelőkre és a

gyümölcsárusokra.
A madarak önfeledten csiripeltek a levegőben, és egy akvarellt
idéző színes forgatagként zsibongott előtte az élet, ő pedig lehajtotta
a fejét, és egyik kezével a fiát tartotta, a másikba pedig a barackot
fogta, és azt mondta, igen, érett és édes illatú. Fontolóra vette, hogy
az egyik vasárnap felmegy ő is autóval a Bear Mountainre Vikkivel
és Edwarddal, amikor majd Edward hozzájut a néhány gallonnyi
benzinfejadagjához, és a felesége otthon marad pihenni és a levelek
már szépen sárgulnak. De ezen a vasárnapon Tatjána a Central
Parkban volt, New Yorkban, az Egyesült Államokban, kezében
Anthonyval, a szikrázó napsütésben, miközben Edward softballozott,
és Vikki fel-alá ugrált minden pont- és labdaszerzésnél, és Tatjána
nem álmodott.

De hol volt Anthony édesanyja? Mi történt vele? Tatjána szerette

volna, ha visszatér az a lány, aki ő volt 1941. június 22-e előtt, aki a
lengyelektől vásárolt, piros rózsás, francia ruhájában ült a padon, és
épp fagylaltot nyalt aznap, amikor Oroszország belépett a háborúba.
Mi történt azzal a lánnyal? A lánnyal, aki az öccsével, Pásával
úszott, aki átolvasta a nyarat, és aki előtt még ott állt az egész élet.
Akivel szemben a napsütötte utca túloldalán ott ült a Vörös
Hadsereg főhadnagya, legszebb kimenő egyenruhájában.
Megtehette volna, hogy nem vesz fagylaltot, és egy korábbi buszra
száll, és azzal szeli át a várost,
egy másik irányba, egy másik élet felé. Csakhogy muszáj volt
fagylaltot vennie. Ezért volt ő az, aki. És a fagylalt miatt most itt
kötött ki.
Itt, a háborús New Yorkban, ahol pezsgett az élet, és ahol Vikki a
legédesebb nevetésével, Anthony a legkeservesebb sírásával és
Edward a legkedvesebb humorával mind azt a lányt igyekeztek
visszahozni. Mindazt, ami valaha Tatjána előtt volt, mára mind maga
mögött hagyta. A lehető legjobbat és legrosszabbat is. Felemelte
szeplős arcát, és látta, hogy Vikki kiabálva ugrál az alapvonalon.
Elmosolyodott, és az üdítős asztal felé indult. Tatjána, szokásához
híven, most is befonva viselte hosszú szőke haját. Egy egyszerű kék
ruhát viselt, ami túl nagy volt rá, túl hosszú és túl bő.

Edward utánament, és megkérdezte, hogy vihetné-e Anthonyt egy

kicsit. Tatjána beleegyezően bólintott. Lehajtotta a fejét, hogy ne
lássa, ahogy Edward viszi Alexander fiát, s így a múlt szellemei a
múltban maradhassanak, ahol a helyük van, távol ettől a Sheep
Meadow-i délutántól Vikkivel és Edwarddal.
Edward megvette a kólákat, vett még mellé vizet és szamócát is,
és lassan visszaballagtak hármasban a fűre leterített takarójukhoz.
Tatjána nem szólt egy szót sem.
– Tánya – szólalt meg Edward. – Nézze, hogy mosolyog! –
nevetett Edward. – Nem fogható semmi egy kisbaba mosolyához,
igaz?
– Hmm – hümmögött válaszképpen Tatjána, oda sem fordulva.
Tudta, hogy Anthonyt a fogatlan, fülig érő vigyora láttán azonnal a
szívébe zárja mindenki. Nemegyszer látta ezt az ellisi
gyengélkedőben. A német és olasz katonák rajongtak
Anthonyért.
– Vettem neki és magának valami finomat. Mit gondol, korai még
szamócát adni neki?
– Igen, szerintem még korai.
– De nézze, milyen szépek! Túl sokat vettem, egyen maga is.
Esetleg főzhetne belőlük valamit.
– Igen, tudnék főzni – felelte Tatjána halkan, és nagyot kortyolt a
vízből. – Tudok főzni lekvárt, el tudom rakni egészben cukorban,
tudok sütni belőle süteményt, meg tudom főzni és le tudom
fagyasztani télire. A gyümölcseltevés királynője vagyok.

– Tánya, hányféle ételt lehet főzni áfonyából?

– Olyan sokfélét, hogy el sem hinnéd.
– Már így is alig hiszem el. Meg vagyok döbbenve. Már megint mit
főzöl nekem?
– Áfonyalekvárt.
– Szeretem a habját.
– Akkor gyere, egyél belőle!
Tatjána Alexander szájához emeli a kanalat, hogy a fiú
megkóstolhassa a lekvárt. Alexander megnyalja a száját, és
elmosolyodik.
– Nagyon szeretem!
– Hmm. – Meglátja a különös csillogást a fiú szemében. – Sura,
ne csináld, ezt be kell fejeznem. Folyamatosan kell kevernem. Télire
csinálom az idős néniknek.
– Tánya…
– Sura…
A fiú lassan átkarolja a lányt.
– Mondtam már, hogy a könyökömön jön ki a sok áfonya?
– Lehetetlen alak vagy!
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

1943. Beszélgetések Szlonkóval

– Őrnagy!
Alexandernek azonnal kipattant a szeme. Még mindig az
osztályteremben volt, és tartott a kihallgatás, még mindig a
faszékben ült, és Ivanov őrizte. Döngő léptekkel berontott Szlonko.
Lezser testtartása eltűnt, kedélyes hangvételének nyoma sem volt.

– Nos, őrnagy, úgy néz ki, nem játszhatja tovább a kisded játékait!

– Nem baj – felelte Alexander. – Úgyse vagyok játékos

kedvemben.
– Őrnagy!
– Miért kiabál mindenki? – dörzsölte Alexander a fejét. Úgy érezte,
rögvest széthasad a feje.
– Őrnagy, ismer maga egy bizonyos Tatjána Metanova nevű nőt?

Alexander most még nehezebben tudta fegyelmezni magát, mint

amikor az anyjáról beszélt Szlonko. Minden akaraterejét
összeszedve mozdulatlan maradt. Ha ezt kibírom, gondolta, mindent
kibírok. Ha ezt kibírom, tényleg ki fogok bírni mindent. Nem tudta,
hogy hazudjon vagy az igazat mondja. mert Szlonko
nyilvánvalóan forralt valamit.
– Igen – válaszolta Alexander.
– És ki lenne ez a nő?
– Ő volt az egyik ápolónő a morozovói kórházban.
– Csak volt?
– Részemről csak volt, hiszen már nem vagyok ott, nem igaz?
– kérdezett vissza Alexander.
– Kiderült, hogy ő sincs már ott.
Ez nem kérdés volt, így Alexander nem mondott rá semmit.
– De ő nem egy egyszerű ápolónő, igaz, őrnagy? – kérdezte
Szlonko, és elővette a zsebéből Alexander belföldi útlevelét. –
Nahát, itt az áll, hogy ő a maga felesége.
– Igen – válaszolta Alexander. Az egész élete egy szóban.
Megacélozta magát. Tudta, hogy Szlonko még távolról sem végzett.
Készen kellett állnia.
– Á, szóval ő tényleg a maga felesége!
– Igen.
– És nem tudja, hogy jelen pillanatban hol van?
– Ahhoz mindentudónak kéne lennem – válaszolta Alexander.
– Nem tudom.
– Nálunk van – hajolt oda hozzá Szlonko. – Mi tartjuk fogva. –
Elégedetten felnevetett. – Ehhez mit szól, őrnagy?
– Mit szólok ehhez? – kérdezett vissza Alexander, a szemét le
sem véve Szlonkóról. Összefonta a mellén a karját és várt. –
Kaphatok egy cigarettát? – kérdezte, és hoztak is neki egyet. Biztos
kézzel rágyújtott. Mielőtt válaszolt volna, úgy döntött, hogy Szlonko
blöfföl. Úgy döntött, hogy azt fogja hinni, hogy Szlonko blöfföl. Épp
tegnap volt, ugye, hogy Sztyepanov
elmondta Alexandernek, hogy Tatjána eltűnt, és sehol nem találják.
Sztyepanov szerint Mekhlis emberei teljesen pánikba estek. Szlonko
ugyanakkor az előző két alkalommal egy szót sem szólt erről. Egy
árva szót sem, mintha nem is lenne tudomása az esetről. Most meg
minden előzmény nélkül, olyan büszkén dobta be Tatjána nevét,
mint valami pávakakas. Biztos, hogy blöfföl. Ha elkapták volna
Tatjánát, akkor már kikérdezték volna őt a lány felől. Szlonko biztos
nem hagyta volna szó nélkül, hogy keresik a lányt, és nem találják.
De egy árva szót nem szólt sem Dimitrijről, sem Sayersről, sem
Tatjánáról.
Mindazonáltal, Alexander egyedül volt, Szlonko meg három őrrel
érkezett. Erős fénnyel világítottak a szemébe, elerőtlenedett az
egész teste a kialvatlanságtól, a szellemi kimerültségtől, a sajgó
sebtől a hátán, és mindezt ráadásul nehéz szívvel kellett elviselnie.
Nem mondott semmit, de ez komoly erőfeszítésébe került. Vajon
mennyi ereje maradt még? 1936-ban, amikor letartóztatták, ereje
teljében volt, és nem volt sebesült sem. Miért nem tudta akkor
elkapni Szlonko? Alexander összeszorította a fogát, és várta, mi jön
még. Mert azt tudta, hogy még nincs vége.

– A feleségét épp most kérdezik ki…

– Hogyhogy nem maga csinálja? – vágott közbe Alexander. –
Meglep, elvtárs, hogy másra hagy egy ilyen fontos feladatot.
Bizonyára rengeteg jól képzett embere lehet.
– Őrnagy, emlékszik, mi történt három éve, 1940-ben?
– Igen. A finnek elleni háborúban harcoltam. Megsebesültem,
megkaptam a Vitézségi Érmet, és kineveztek hadnagynak.
– Nem erről beszélek.
 – Ja vagy úgy.
– 1940-ben a szovjet kormány bevezetett egy szabályt azokra az
asszonyokra vonatkozóan, akik nem adják fel a Büntető
Törvénykönyv 58. paragrafusa ellen vétő és ezzel bűncselekményt
elkövető férjüket. Aki nem adja fel a férjét, maga is bűncselekményt
követ el, amiért tíz év kényszermunka jár. Tud erről valamit?

– Szerencsére nem sokat, elvtárs. 1940-ben még nem voltam

házas.
– Őszinte leszek magával, Belov őrnagy, mert elegem van már a
játékból. A felesége dr. Sayersszel és egy Dimitrij Csernyenko nevű
férfival megpróbált elmenekülni…
– Várjon! – vágott közbe Alexander. – Dr. Sayers biztos nem
menekült. Vöröskeresztes orvos volt, nem? Ők szabadon
átkelhetnek a határokon, nem?
– De igen! – csattant fel Szlonko. – De a maga felesége és az
útitársa viszont nem! Történt egy összetűzés a határon, amiben
Csernyenko közlegény megsebesült.
– Ő volt a szemtanú, akit említett? – mosolygott Alexander. –
Remélem, nem az egyetlen.
– A felesége és dr. Sayers eljutott Helsinkibe.

– De az orvos súlyos sérülést szenvedett. Mit gondol, honnan

tudjuk ezt, őrnagy? Onnan, hogy felhívtuk a helsinki kórházat.
Elmondták, hogy az orvos két napja meghalt.
Alexander arcára ráfagyott a mosoly.
– Azt is elmondta egy nagyon segítőkész vöröskeresztes orvos,
hogy Sayers egy sebesült vöröskeresztes ápolónővel érkezett,
akinek a személyleírása ráillik Tatjána Metanovára. Kis termetű,
szőke, előrehaladott a terhessége, ugye? Vágás van az arcán, igaz?
Ő lenne az?
Alexander meg sem moccant.
– Gondoltam. Megkértük az orvost, hogy tartsa ott a feleségét,
amíg oda nem érnek az embereink. A helsinki kórházban
találkoztunk vele, és ma kora reggel hoztuk vissza. Van kérdése?

– Igen – válaszolta Alexander, aki küszködve igyekezett felállni, de

nem ment, úgyhogy inkább ülve maradt. Megacélozta arcát, karját
és az egész testét. Mindhiába. Remegett a lába. Acélos hangon
mégis fel tudta tenni a következő kérdést:

– Mit akar tőlem?

– Az igazat.
Érdekes jelenség az idő. Annak idején Lazarevóban, július
havában egy szempillantás alatt eltűnt. Most mégis mit akart, hogy
ilyen mozdulatlanul állt, miközben Alexander minden másodpercet
érzett, ahogy levegőt vett, és próbált nyugton maradni. Ahogy
lenézett a mocskos fapadlóra, egy pillanatra eszébe villant, hogy
elmondja az igazat, hogy megmentse Tatjánát. „Aláírom a tetves
papírjukat. Akkor legalább tényleg az igazat írnám alá. Az vagyok,
ami a papíron áll.” De aztán arra gondolt: „Na és mi van Maikov
tizedessel? Az ő szemszögéből az volt az igazság, hogy nem tudott
semmit, engem meg pláne nem is ismert. Miféle igazságot
mondhatott el nekik, mielőtt lelőtték? Szlonko számára a
hazugságok jelentik az igazságot, és az igazság a hazugság.
Szlonko tudja, hogy a
válaszok, amiket adunk, és amiket elrejtünk, mind egy nagy átverés,
ő mégis annál sikeresebbnek számít, minél több hazugságot tud
kipréselni belőlünk. Számára én is ugyanannyira vagyok Alexander
Barrington, amennyire Sztyepanov az, vagy amennyire Maikov volt
az. Azt akarja, hogy hazudjak, és ezzel sikerre vigyem a
kihallgatásomat. Valójában azt a tizenhét éves fiút szeretné
kihallgatni, akit annak idején nem tudott. Hogy képzeli, milyen
felháborító arcátlanság az egy uszításért elítélt rabtól, hogy
megszökik és életben marad! Ezt akarja rendezni Szlonko. Azt
akarja, hogy írjak alá egy darab papírt, ami arról szól, hogy
nyugodtan megölhet engem most, hét év elteltével, akár én vagyok
Alexander Barrington, akár nem. Feloldozást akar a meggyilkolásom
alól. A vallomásommal ezt meg is kapná.”

Szlonko játszadozott az igazsággal, meg akarta törni Alexandert.

Tatjána tényleg eltűnt, ez igaz. Keresik is, ez is igaz. Talán tényleg
felhívták a Helsinki Vöröskeresztet. Talán tényleg megtudták, hogy
volt vele egy ápolónő, és anélkül, hogy tudták volna a nevét, csupán
a személyleírásából kikövetkeztették, hogy Alexander felesége volt
az. Néhány nap telt csak el, tényleg sikerült volna máris eljutni az
embereiknek Helsinkibe? Még az alig hetven kilométerre lévő
Leningrádból is alig tudták elhozni az ellátmányt szállító
teherautókat, Helsinki meg ötszáz kilométerre volt. Tényleg
sikerülhetett nekik nemcsak elfogni, de vissza is hozni Tatjánát?

És vajon Tánya Helsinkiben maradt volna? Az igaz, hogy

Alexander megmondta Tatjánának, hogy tovább kell mennie, de
egyedül és kétségbe esve vajon emlékezett volna erre Tatjána?
 Alexander Szlonkóra emelte a tekintetét, aki olyan tekintettel
nézett vissza rá, mint aki elégedetten dörzsöli a tenyerét, mielőtt
hozzálátna a neki feltálalt lakomának. Vagy mint aki arra vár, hogy
láthassa, amint a bika felökleli a matadort.
– Van még valami olyan igazság, amit nem hallott tőlem, elvtárs?
– kérdezte hűvösen Alexander.
– Lehet, hogy az nem érdekli, hogy mi lesz magával, Belov
őrnagy, de bizonyára megered a nyelve, ha majd a terhes felesége
élete forog kockán.
– Megismétlem a kérdést, őrnagy – mondta Alexander –, hátha
nem hallotta rendesen az előbb. Van még valami, amit hallani akar
tőlem?
– Igen, az igazat! – kiáltott rá Szlonko, és nagy erővel pofon vágta
Alexandert.
– Nem! – sziszegte Alexander fogcsikorgatva. – Amit nem kapott
meg tőlem, az a tudat, hogy igaza volt. Maga azt hiszi, hogy elkapta
azt az embert, akit már régóta üldöz. Én mondom magának: téved,
és nem fogja a tehetetlenségéből fakadó dühét rajtam levezetni!
Vigyen katonai bíróság elé! Én nem egy szokásos piti kis elítélt
vagyok, akiket a Párt küld magához, és akiket fenyegetésekkel
térdre kényszeríthet. Én a Vörös Hadsereg megbecsült tisztje
vagyok! Maga harcolt már a hazájáért valamelyik háborúban,
elvtárs? – kérdezte Alexander felállva. Egy fejjel magasabb volt
Szlonkónál. – Sejtettem, hogy nem. Követelem, hogy vigyen Mekhlis
tábornok elé! Vele gyorsan tisztázzuk az ügyet. Az igazságot akarja,
Szlonko? Hámozzuk ki, mi az igazság! Szükség van rám a
háborúban, míg magának – folytatta Alexander – sietnie kell vissza a
leningrádi
börtönébe!
Szlonko elkáromkodta magát. Ráparancsolt a két őrre, hogy
fogják le Alexandert, és szorítsák vissza le a székbe, amit némi
nehézséggel ugyan, de sikeresen végre is hajtottak.
– Magának nincs joga eljárást folytatni ellenem! – mondta
Alexander hangosan. – Nincs semmi bizonyítéka ellenem! Aki
feljelentett, már nem él, különben idehozta volna. Hivatalosan a
feljebbvalóim rendelkezhetnek a sorsomról, Sztyepanov ezredes és
Mekhlis tábornok, aki elrendelte a letartóztatásomat. Ők
bizonyíthatják, hogy a Szikra Hadművelet előtt, öt tábornok
jelenlétében megkaptam a Vörös Csillag Érdemrendet. A folyó
megrohamozása közben megsebesültem, és a háborús érdemeimért
megkaptam a Szovjetunió Hőse kitüntetést is.
Szlonko alig bírta kipréselni magából a következőket:
– És hol van most az a kitüntetés, őrnagy?
– A feleségem elvitte biztos helyre. Ha úgyis a fogságukban van
Tatjána, akkor vethet egy pillantást a kitüntetésre is – válaszolta
Alexander mosolyogva. – Úgyse lesz több alkalma ilyet látni.

– Én vagyok a kihallgatást vezető tiszt! – bömbölte Szlonko, de

úgy, hogy belevörösödött az arca, de még a kopasz feje is. Megint
arcon csapta Alexandert.
– A nagy szart! – kiáltotta vissza rá Alexander. – Maga nem tiszt!
Én vagyok a tiszt kettőnk közül! Lehet, hogy nőket meg tud
félemlíteni, de felettem nincs hatalma!
– Nagyon téved, őrnagy! – mondta erre Szlonko. – Igenis van
hatalmam maga felett, és tudja, miért?
Amikor Alexander nem válaszolt, Szlonko közelebb hajolt, és
bosszúszomjasan így folytatta:
– Mert hamarosan hatalmam lesz a felesége fölött!
– Valóban? – kérdezte Alexander, és kitépte a karját az őrök keze
közül, felugrott, és félrerúgta a széket, ami az útjában volt.
– Meg lennék lepve. Van egyáltalán hatalma a saját felesége fölött?
Nem hiszem, hogy az enyém felett valaha is lenne!
Szlonko nem hátrált meg, amikor így felelt:
– Ó, nyugodjon meg, hogy lesz, és minden részletről be is fogok
számolni magának!
– Azt jól teszi – válaszolta Alexander, hátrébb lépve a felborult
széktől. – Akkor legalább azonnal tudom, hogy hazudik.

Szlonko Alexander arcába vicsorgott.

– Elvtárs, nem én vagyok a maga embere – jelentette ki
Alexander.
– De igen, maga az, őrnagy. És minden szavával és tettével csak
még jobban megerősít ebben a meggyőződésemben.

Amikor visszakerült a hideg kis cellájába, hálás volt, amiért

visszakapta a ruháit.
A petróleumlámpát bent hagyták a cellájában, hogy az őr
folyamatosan figyelhesse a kémlelőnyíláson keresztül.
Alexander alig tudta elhinni, hogy nem ideológiai okokból és nem
az imperializmus elleni harc miatt történik vele mindez, és nem is
azért, mert áruló vagy kém lett volna, hanem mert megsértette
egyetlen jelentéktelen kis ember büszkeségét.
Dimitrijt és Szlonkót egy anyagból gyúrták, gondolta
Alexander. A szánalmas, korlátolt és pitiáner Dimitrij szellemileg
Szlonko unokatestvére volt, de az utóbbi legalább fel tudott mutatni
valamit, amivel igazolhatta rosszindulatát. Dimitrijnek semmi nem
volt a kezében, és a tehetetlensége csak még jobban dühítette. Most
végre meghalt. Már régen itt volt az ideje.

Alexander a sarokban ült, amikor meghallotta a kulcs zörgését a

zárban. Felsóhajtott. Csak nem akarják békén hagyni, igaz?

Szlonko lépett be. Nyitva hagyta az ajtót maga mögött, de az őr

kint maradt. Szlonko feje fölött jó húsz centivel volt a cella plafonja.
Ráparancsolt Alexanderre, hogy álljon fel. Alexander kelletlenül
felállt, berogyasztotta a térdét, mert öt-hat centivel magasabb volt,
mint a cella belmagassága. Így enyhén előredőlve teste olyan volt,
mint egy kiugrani kész rugó, habár ahogy leszegte a fejét, az
Szlonkónak úgy is tűnhetett, hogy Alexander behódolt neki.

– Nézzenek oda, milyen érdekes nő ez a Tatjána, a maga

felesége! – kezdte Szlonko.
– Valóban?
– Igen. Épp most végeztem nála. – Szlonko elégedetten dörzsölte
a kezét. – Nagyon érdekes bizony!
Alexander lopva a nyitott ajtóra nézett. Hol van az őr? Benyúlt az
alsónadrágja belső zsebébe, mire Szlonko rákiáltott:
– Mit művel? – De Alexander fegyvertelen volt. Nem is húzott elő
fegyvert. Így felelt Szlonkónak:
– Beadok magamnak egy penicillininjekciót. Sztyepanov ezredes
engedélyével tartottam meg. Megsebesültem ugyanis,
és fáj a hátam. – Mosolyogva hozzátette: – Muszáj bevennem a
gyógyszert. Nem vagyok már a régi, aki januárban voltam, elvtárs.

– Jó tudni – felelte Szlonko. – De még mindig az, aki 1936-ban

volt, igaz?
– Igen, még mindig az vagyok – válaszolta erre Alexander.
– Amíg rendbe szedi magát, hadd mondjam el, mit mesélt nekünk
a felesége magáról…
– Mielőtt folytatná – vágott közbe Alexander, miközben anélkül,
hogy Szlonkóra nézett volna, kinyitotta a morfiumos fiolát –,
olvastam valahol, hogy vannak olyan országok, ahol nem engedi a
törvény, hogy a feleség akarata ellenére kiadjon bármi információt a
férjéről. Hát nem elképesztő? – kérdezte, azzal beledugta a tű
hegyét a fiolába, és lassan felszívta az oldatot az üres injekciós
tűbe.
– Ó, nem erőltettünk semmit! – mosolygott Szlonko. – Nagyon is
készségesen mondott el mindent. – Megint elmosolyodott. – És ez
még nem minden…
– Elvtárs! – kiáltott rá Alexander és egy apró lépést tett Szlonko
felé. – Figyelmeztetem. Ne folytassa! – Barátságosan a férfi vállára
tudta volna tenni a kezét, ha egy ilyen mozdulat helyénvaló lett volna
ebben a helyzetben. Nem volt az.
– Ne?
– Ne – válaszolta Alexander. – Higgyen nekem, Szlonko elvtárs.
Jobb, ha nem akar felbőszíteni.
– Tényleg? Miért? – kérdezte Szlonko nyájasan. – Azt hiszi, nem
tudnám felbőszíteni?
– Épp ellenkezőleg – válaszolta Alexander. – Azért, mert fel
tudna.
Szlonko erre nem szólt semmit.
Alexander sem szólt semmit.
– Na, nem akarja telepumpálni magát penicillinnel, őrnagy?
– De igen, mihelyst elmegy.
– Nem megyek sehova.
Alexander megcsóválta a fejét, de nem lépett vissza a falhoz.
– Térjünk a tárgyra. Felállíttatta már a katonai bíróságot? Biztos
vagyok benne, hogy szívesen látnák a tárgyaláson, hogy hallja,
ahogy egy ártatlan ember tisztázza magát egy kommunista
országban.
– Az ön kommunista hazájában – javította ki Szlonko.
– Az én kommunista hazámban – felelte beleegyezően Alexander,
anélkül, hogy megmoccant volna. A cella alig két méter hosszú és
egy méter széles volt. Alexander várt. Tudta, hogy Szlonko nem
tudta elintézni, hogy felálljon a katonai bíróság. Nem kapott
felhatalmazást semmire, nem tudott sem egy katonai bíróságot
összehívni, sem kivégzést elrendelni, sem egy alapos kivizsgálást
tartani. Ki akart csikarni egy vallomást Alexanderből, miközben
valójában senkit sem érdekelt az ügy. Amennyire Alexander tudta,
Mekhlis már akár utasíthatta is Szlonkót, hogy engedje szabadon
Belovot, miután a legfontosabb szemtanú holtan feküdt a hóban.
Nem engedhetjük meg, hogy elveszítsük a legjobb embereinket, és
egy halott dezertőrön kívül más nem tud arról, hogy Belov kémkedett
volna, és Sztálin sem rendelte el Belov meggyilkolását, márpedig én
csak az ő parancsának engedelmeskedek. Ezzel együtt Szlonko
mégsem volt hajlandó
feladni. De miért nem?
Szlonko nem tud ártani neki. Alexander minden további nélkül
elmenne az utcán egy ilyen ember mellett, mint Szlonko, anélkül,
hogy egy szót is szólna hozzá. Egy ilyen embernek, mint Szlonko,
aki egész életében a párt parancsait leste, nem volt semmi hatalma
egy olyan ember felett, mint Alexander, akire hét éve vadászott.

Ezt Alexander teljesen tisztán látta, Szlonko viszont nyilvánvalóan

nem.
Alexander várt. Néhány másodperc múlva azt mondta:
– Miért nem megy most el, és jön vissza akkor, ha majd lesz
valamije ellenem? Vigyen a tábornokok elé. Vagy engedjen
szabadon.
– Őrnagy, maga sosem lesz szabad – közölte Szlonko. –
Javaslatot tettem, hogy élete végéig rab legyen.
– Ha meghalok, szabad leszek.
– Nem engedem meg, hogy meghaljon. Az anyja már meghalt. Az
apja is. Azt akarom, hogy maga olyan életet éljen, amit ők szántak
magának, olyan életet, amilyenért idehozták magát. Olyan sokra
tartották magát mind a ketten, Alexander. Mondták mindketten.
Maga szerint valóra váltotta az álmaikat?
– Azt nem tudom, de az én igazi anyám és apám álmait biztos.
Egyszerű parasztemberek voltak, és én sokra vittem a Vörös
Hadseregben. Büszkék lennének rám.
– Mi van a felesége álmaival? Gondolja, hogy azokat is sikerült
megvalósítania?
– Mondtam már, elvtárs, ne merészelje a feleségemet a szájára
venni!
 – Ne? Ő nagyon szívesen beszélt magáról. Már amikor… ahem…
nem volt elfoglalva…
– Elvtárs! – lépett Alexander Szlonko felé egyet. – Utoljára
figyelmeztetem! – mondta. – Többet nem fogom.
– Márpedig nem megyek el.
– De igen. Végeztünk. Akkor jöjjön vissza, ha lesz valami a
kezében.
– Ó, dehogy megyek, őrnagy! – ellenkezett Szlonko. – Minél
jobban erőlteti, annál inkább maradni akarok.
– Nem kétlem. Mégis el fog menni. – Alexander úgy állt, mint egy
szobor, a szeme sem rebbent. Lélegzetet is alig vett.
– Őrnagy! Nem én vagyok letartóztatva! Nem az én feleségem
van letartóztatva. Nem én vagyok amerikai.
– Ami az utolsót illeti, én sem.
– De igen, őrnagy, maga az. A saját felesége mondta, miközben a
farkamat szopta.
Alexander nagy erővel Szlonko torkába vágott. Szlonkónak arra
sem maradt ideje, hogy meglepetésében levegő után kapjon. Feje a
betonfalnak csapódott, szeme kidülledt, szája tátva. Alexander a
szabad kezével a hatszáznegyven milligramm morfiummal töltött
injekciós tűt a férfi szegycsontján át beledöfte egyenesen
kihallgatója szívének jobb kamrájába. Hüvelykujjával benyomta a
fecskendőt, és becsukta Szlonko száját. Szlonko ha akart volna, se
tudott volna egy hangot se kiadni.

Alexander így szólt angolul:

– Csalódtam magában, Szlonko. Hát nem tudta, kivel van dolga?
Milyen érdekes, hogy amikor az ember azt hiszi, milyen
sokat tud, kiderül, hogy valójában mégis milyen keveset. –
Fogcsikorgatva vasmarokkal szorította Szlonko nyakát, és látta,
ahogy a férfi pillantása vizenyőssé, majd üvegessé válik. – Ezt az
anyámért… apámért… és Tatjánáért kapod! – suttogta neki.
Szlonko vonaglott, lába megroggyant. Alexander egy kézzel a
nyakánál fogva tartotta, miközben a férfi nyakizma megnyúlt,
elernyedt, pupillája kitágult, és amikor nyitva maradt a szeme, és
nem pislantott többet, Alexander elengedte a nyakát. A főnyomozó
úgy zuhant a földre, mint egy darab kő. Alexander kihúzta a kiürült
injekciós tűt Szlonko mellkasából, bedobta a lefolyóba, odalépett az
ajtóhoz, és elkiáltotta magát:
– Őrség! Őrség! Szlonko elvtárs rosszul van!
Berohant az őr, körülnézett a cellában, meglátta a földön heverő
Szlonkót, és feldúltan azt kérdezte:
– Mi történt?
– Nem tudom – felelte Alexander higgadtan. – Nem vagyok orvos.
De talán jobb lenne, ha szólna egynek. Lehet, hogy szívrohama van
az elvtársnak.
Az őr nem tudta, hogy elfusson vagy maradjon, egyedül hagyja
Alexandert, vagy vigye inkább magával. Nem tudta, hogy bezárja-e
az ajtót, vagy nyitva hagyja inkább. Zavara annyira nyilvánvaló volt
riadt és sápadt arcán, hogy Alexander kedvesen mosolyogva így
szólt hozzá:
– Hagyja őt itt, engem meg vigyen magával. A cellát felesleges
bezárni. Szlonko úgysem megy sehová.
Az őr Alexanderrel felszaladt a lépcsőn, át az iskolán, majd ki az
udvarra, a parancsnokság épületéhez.
– Azt sem tudom, kinek jelentsem az esetet – vallotta be
tehetetlenül az őr.
– Menjünk, és beszéljünk Sztyepanov ezredessel. Ő tudni fogja,
mit tegyünk.
Sztyepanov finoman szólva is meglepődött, amikor meglátta
Alexandert. Az őr ekkorra már annyira pánikba esett, hogy
megszólalni sem bírt. Motyogott valamit Szlonkóról, és hogy ő nem
hallott semmit, csak a parancsot teljesítette, és az ajtónál állt, és
nem jött semmi zaj. Sztyepanov többször is rászólt, hogy nyugodjon
meg, de az őr az ilyen egyszerű parancsokat sem tudta követni.
Sztyepanov végül töltött neki egy pohár vodkát és értetlenül
Alexanderhez fordult.
– Uram – kezdte Alexander. – Szlonko elvtárs összeesett, amikor
a cellában tartózkodtunk. Az őr pár pillanatra nem figyelt oda –
Alexander rövid szünetet tartott, majd így folytatta: –, talán valami
személyes ügy miatt. Attól fél, hogy azt fogják gondolni róla, hogy
elhanyagolta a kötelességét. Én ugyanakkor személyes
tapasztalatból tudom, hogy felelősségteljes és elhivatott katona, és
nem tudott volna tenni semmit az elvtársért, akit sajnos utolért a
végzet.
– Istenem, Alexander! – kiáltott fel Sztyepanov, miközben kipattant
az ágyból, és gyorsan magára rángatta a ruháit. – Csak nem azt
akarja mondani, hogy Szlonko meghalt?
– Nem tudom, uram. Nem vagyok orvos. Mindenesetre szerintem
keríteni kéne egyet. Talán még lehet tenni az elvtársért valamit.

Hívattak egy szanitécet, aki ahogy odaért a cellához,

összerezzent, és anélkül, hogy ellenőrizte volna Szlonko pulzusát,
kijelentette, hogy beállt a halál. A cellában olyan
szúrós szag uralkodott, ami korábban nem. Mindenki a lélegzetét
visszafojtva ment ki onnan.
– Ó, Alexander! – sóhajtott Sztyepanov.
– Uram – felelte Alexander. – Alighanem balszerencsés vagyok.

Senki nem tudta, mihez kezdjenek Szlonkóval. Éjjel kettőkor ment

be Alexanderhez, és most mindenki mélyen aludt, és nem akart
foglalkozni a dologgal. Nem volt hová elszállásolni Alexandert, aki
felajánlotta, hogy alszik Sztyepanov irodájának előszobájában, az
őrrel az oldalán. Sztyepanov és az őr is elfogadta a javaslatot.
Lefeküdtek a földre. Sztyepanov hozott Alexandernek egy takarót.

– Köszönöm, uram – mondta Alexander, és lerakta a fejét a földre.

Sztyepanov a sarokban remegő őrre nézett, aztán vissza
Alexanderre.
– Mi a fene folyik itt, őrnagy? – kérdezte suttogva.
– Mondja meg maga, ezredes – fordította meg a kérdést
Alexander. – Mi folyik itt? Mit akart tőlem Szlonko? Egyre azt
hajtogatta, hogy visszahozták Tatjánát Helsinkiből, és vallomást is
tett. Miről beszélt?
– Teljesen magukon kívül vannak – felelte Sztyepanov. – Tényleg
meg akarták találni, de nyoma sincs. Az emberek nem tűnnek el
csak úgy a Szovjetunióban…
– Ami azt illeti, uram, folyamatosan tűnnek el az emberek.
– De nem nyom nélkül.
– De igen.
– Alexander, ne akadékoskodjon!
– Igen, uram.
 – Én mondom, ahogy a Grecseszkij kórház értesítette az NKGB-
t…
– Kit, uram?
– Magát még nem tájékoztatták? Az NKVD megszűnt, most már
NKGB van helyette, az Állambiztonsági Népbiztosság. Ugyanaz az
ügynökség, csak a neve más. 1934 óta most először változtatták
meg a nevét. – Sztyepanov megvonta a vállát. – Na, mindegy.
Mihelyst az NKGB megtudta, hogy Sayers és Metanova nem jutott el
a leningrádi kórházba, gyanút fogtak. Ott volt egy felborult teherautó,
négy szovjet és egy maréknyi finn katonát találtak holtan, az
elsősegélyfelszerelés hiányzott a teherautóból, és még a vörös
keresztet is kivágták a teherautó ponyvájából. Senki nem tudja
megmagyarázni, mi történhetett. A doktornak és az ápolónőnek is
nyoma veszett, ugyanakkor hat határállomás is azt jelentette, hogy
átengedtek egy Helsinkibe visszatérő orvost és egy ápolónőt egy
sebesült finn pilótával, akit fogolycsere után vittek vissza. Az ápolónő
nevére nem emlékeztek, de arra meg mernének esküdni, hogy
amerikai volt. Nos, a sebesült finn pilótát megtaláltuk. Nem finn és
nem is pilóta, a sebesült pedig nagyon enyhe kifejezés az állapotára
nézve. A maga Dimitrij barátja volt az, akit szitává lőttek. Ez a
helyzet. Dimitrij meghalt, az orvost és az ápolónőt meg mintha a föld
nyelte volna el. Mitterand ezért felhívta a helsinki vöröskeresztes
kórházat, de egy oroszul nem beszélő orvos vette fel. Ezeknek a
kétbalkezes idiótáknak – Sztyepanov ekkor már olyan halkan
suttogott, hogy alig lehetett hallani – egy egész napba tellett találni
valakit, aki képes volt angolul beszélni az orvossal! Eszembe jutott,
hogy magát javaslom
 tolmácsnak – tette hozzá mosolyogva.
Alexander rezzenéstelen arccal ült.
– Végül hozattak valakit Volkovból, aki beszélt az orvossal.
Amennyire tudni lehet, Matthew Sayers meghalt.
– Akkor ennyi legalább igaz volt – sóhajtott Alexander. – Remekül
tudják keverni az égbekiáltó hazugságaikat épp annyi igazsággal,
hogy az ember majd’ megőrül, mire kihámozza, hogy mi is történik
valójában.
– Igen, Sayers Helsinkiben halt meg. Vérmérgezést kapott, mert
elfertőződtek a sebei. Ami az ápolónőt illeti, az orvos azt mondja,
hogy elment és nem látta már két napja. Szerinte már lehet, hogy
nincs is Finnországban.
Alexander bánkódva, szomorúsággal vegyes
megkönnyebbüléssel nézett Sztyepanovra. Oly sok érzelem
kavargott benne és árasztotta el, hogy nem is tudta, mit érezzen
vagy mondjon először. Egy gyenge pillanatában sajnálta, hogy nem
hozták vissza Tatjánát. Szeretett volna még egy utolsó pillantást
vetni rá. De végül valami kézzelfogható gondolata is támadt.

– Köszönöm, uram! – suttogta.

Sztyepanov gyengéden hátba veregette Alexandert.
– Aludjon! Minden erejére szüksége lesz. Nem éhes egyébként?
Tudok adni egy kis füstölt kolbászt meg kenyeret.
– Hagyja meg későbbre, de most inkább alszok!
Sztyepanov eltűnt a saját szobájában és Alexandernek, most,
hogy a szívére nehezedő mázsás súly úgy eltűnt, mint a hajnali köd,
eszébe jutott, hogy Tánya tényleg odafigyelt minden szavára, és
nem maradt Helsinkiben. Biztosan Stockholmba
ment. Talán most is ott van. Az is eszébe jutott, hogy Sayers az
utolsó pillanatig helyesen járt el, mert ha megtört volna, és elárulja
Tatjánának az igazat Alexander „haláláról”, akkor a lány már rég
visszajött volna a Szovjetunióba, egyenesen annak a férfinak a
karmai közé, aki… ó, Tatjána!
De csak ennyit tudott.
Legalább az a tetves Dimitrij meghalt.
Alexander ökölbe szorított kézzel, de elaludt.

1936. A híd a Volga felett

Alexandertől tizenhét éves korában, a Kresztij börtönben

megkérdezték, miután letartóztatták, hogy mi a neve. Akkor még
mindegy volt nekik, mit válaszol, ugyanis tudták a választ.
Megkérdezték, magára hagyták néhány napra, aztán amikor
visszajöttek, megint azt kérdezték:
– Maga Alexander Barrington?
– Az vagyok, igen – válaszolta Alexander, mert akkor még nem
tudott más választ adni erre a kérdésre, és azt hitte, hogy az igazság
védelmet nyújt neki.
Ekkor felolvasták neki az ítéletét. Nem volt bírósági tárgyalóterem,
és katonai bíróság sem ült össze, tábornokokkal az élén. Csak egy
ablaktalan betoncellát kapott, ahol ajtó helyett rács volt, egy vödör a
lebetonozott padlón, amibe a dolgát végezhette mindenki szeme
láttára, és csak egy csupasz villanykörte égett a plafonon.
Ráparancsoltak, hogy álljon fel, és zengő hangon kihirdették az
ítéletet. Ketten voltak, és mintha Alexander nem értette volna elsőre,
a második katona elvette a
papírt a társától, és újra felolvasta az ítéletet.
Alexander hallotta a nevét, tisztán és érthetően, „Alexander
Barrington!” és hallotta az ítéletet is, még tisztábban és érthetőbben:
„Tíz év kényszermunka egy vlagyivosztoki munkatáborban,
szovjetellenes uszításért, amit 1935-ben követett el, és amiért trágár
szavakkal illette és megkérdőjelezte Apánk és Tanítónk
népgazdasággal kapcsolatos tanait, és hazugságokat terjesztett
róluk.” Alexander tíz évet hallott: azt hitte, félreértett valamit. Még jó,
hogy újra elolvasták. Már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze,
hol az apja, ő majd tisztázza a helyzetet, és megmondja, mit
csináljon.
De nem kérdezte. Tudta, hogy bármi lesz is a sorsa, abban
osztozni fog vele az anyja és az apja is, és annak a hetvennyolc
embernek is ugyanaz lett a sorsa, akikkel annak idején együtt laktak
abban a moszkvai szállodában, és annak a műkedvelő társaságnak
is, akikhez időnként eljárt zongorajátékot hallgatni, és annak a
kommunista csoportnak is, aminek ők is a tagjai voltak az apjával, és
öreg barátja, Szlavan is osztozott a sorsában, aki valaha boldog
száműzetésben élt II. Miklós cár uralma alatt.

„Vajon Nyikita még mindig a fürdőkádban lakik, egy másik

szállodában?” – tűnődött Alexander. Kételkedett benne.
Megkérdezték, hogy megértette-e az ellene felhozott vádakat, és
megértette-e, milyen büntetést szabtak ki rá.
Alexander nem értette meg a vádakat, és nem értette a büntetést.
Mindenesetre bólintott.
Azt igyekezett elképzelni, milyen életet kellene élnie. Milyen élet
az, amit az apja szánt neki. Szerette volna megkérdezni az
apját, hogy ha azzal tölti fiatal éveit, hogy segít megvalósítani Sztálin
két, a szovjet Oroszország iparosítását célzó ötéves tervét – és segít
létrehozni azokat az állóeszközöket, amikhez oly jól értett, mert
pontosan tudta, mi az, ami nem működik a szocialista gazdasági
modellben –, akkor azt az életet éli-e, amit Harold akart, hogy
Alexander éljen. De az apja nem volt ott, hogy megkérdezhette volna
őt.
Az volt Alexander sorsa, hogy aranyat bányásszon a szibériai
tundrán, mert egy utópisztikus államhatalom nem engedhette meg
magának, hogy fizetést adjon neki?
– Van kérdése?
– Hol van az anyám? – kérdezte Alexander. – Szeretnék
elbúcsúzni tőle.
Az őrök a szemébe nevettek.
– Az anyja? Honnan a francból kéne tudnunk, hol van az anyja?!
Holnap reggel indul, hátha addig meg tudja találni!
Nevetve magára hagyták. Alexander állva maradt, és nem ment
sehova.
Másnap felrakták egy Vlagyivosztokba tartó vonatra. A sebhelyes,
görnyedt férfi, aki mellette ült, azt mondta:
– Szerencsénk van, hogy Vlagyivosztokba visznek minket. Most
jöttem vissza a Perm-35-ös táborból. Az aztán maga a földi pokol!

– Igen? És az merre van?

– Molotov városa mellett. Hallott már róla? Az Urál hegység
közelében van, a Káma folyó partján. Közelebb van, mint
Vlagyivosztok, de sokkal rosszabb. Senki sem éli túl.
– Maga túlélte.
 – Igen, mert már két év után elengedtek. Egymás után öt
negyedévben is túlteljesítettem a termelési normát. Tetszett nekik a
kapitalista termelékenységem. Úgy gondolták, a bennem élő proletár
megdolgozott már a közjóért.
Mihelyst Alexander ránézett a Szovjetunió térképére, és felmérte,
hogy hol van Vlagyivosztok, tudta, hogy hiába nincs se pénze, se
otthona, meg kell szöknie, ha életben akar maradni. A munkatábor a
világ végén volt, és ha Hádész ezen a földön lakozott, akkor biztos
Vlagyivosztok volt az otthona. Esze ágában sem volt egy
marhavagonban keresztülutazni az Urálon, át a Nyugat-szibériai-
síkságon, majd a Közép-szibériai-fennsíkon, keresztül egész
Mongólián, majd Kínát megkerülve eljutni egy beton iparvárosba,
hogy ott rohadjon meg egy keskeny földnyelven, a Japán-tenger
partján. Alexander tudta, hogy akkor örökre Vlagyivosztokban
ragadna, és nem lenne onnan számára visszatérés.

Ezer kilométeren át nézett ki az apró nyílásokon vagy az ajtón,

amit néha nyitva hagytak az őrök, hogy a rabok kapjanak egy kis
friss levegőt. Akkor látta elérkezettnek a pillanatot, amikor
megközelítették a Volgát átszelő hidat. „Kiugrok”, gondolta. A Volga
mélyen alattuk folyt, a rozoga vasúti híd magasan, talán harminc
méter, illetve amerikai mérték szerint száz láb magasan húzódott
egy szakadék fölött. Alexander nem tudott túl sokat a Volgáról.
Sziklás a medre? Milyen mély? Mennyire gyors folyású? Azt
azonban látta, hogy széles, és azt tudta, hogy ezer kilométerre délre,
Asztrahánnál ömlik a Kaszpi-tengerbe. Nem tudta, hogy adódik-e
még egy, vagy ennél jobb esélye a menekülésre. De azt tudta,
hogyha túléli a
zuhanást, és életben marad a folyóban, el tudna jutni valamelyik déli
köztársaságba, talán Grúziába vagy Örményországba, majd onnan a
határon átkelve Törökországba. Azt kívánta, bárcsak nála lenne az
anyja amerikai dollárja. Miután visszatértek sikertelen moszkvai útjuk
után, visszavitte a könyvet a könyvtárba, de utána olyan gyorsan
letartóztatták, hogy már nem tudta elhozni a pénzt. Ám a pénz nélkül
is tudta, hogy a szökés és a biztos halál között kell választania.

Lenézett a mélybe, és összerándult a gyomra. Vajon túlélné?

Beléhasított a gondolat, hogy nem akar meghalni. Eszébe jutott, ami
a barringtoni William Millerrel történt. A kedves, szőke és népszerű
William Millerrel, aki öthetes korától fogva vett úszóleckéket. Fejest
tudott ugrani a vízbe, tudott a vízben bukfencezni, és visszatartani a
lélegzetét. Gyorsabban úszott és messzebbre ugrott, mint bármelyik
gyerek Barringtonban, Alexandert is beleértve, aki pedig nem
szégyellt kiállni ellene. Aztán egy nyári délután, nyolcéves korukban,
tarzanost
játszottak Williamséknél, az olimpiai méretű úszómedencéjükben, és
ágyúgolyókként ugráltak be a medence mélyebb végén az elvileg
három és fél méter mély vízbe. William az egyik, fél méter magas
trambulinról ugrott a három és fél méter mély vízbe. Amivel azonban
nem számolt William, az a vastag csontú Ben volt, az egyik
környékbeli fiú, aki William rosszul időzített hátraszaltójának
pillanatában éppen a trambulin közelében úszkált. William egy
ezredmásodpercnyi késéssel vette őt észre, és balra vetődött, hogy
elkerülje Ben méretes testét. William feje nekicsapódott a medence
betonszegélyének, és egy reccsenéssel betört. Onnantól kezdve
William Miller a nap huszonnégy órájában ápolásra szorult,
tolókocsiban tologatták a nővérek, és egy, a gyomrába vezetett
csövön keresztül táplálták. Különös eset? De vajon különösebb-e,
mint azé a tizenhét éves, közel száznyolcvan centi magas és
nyolcvankilós fiúé, aki leveti magát a harminc méter mélybe a talán
csak két méter mély vízbe, aminek akár sziklák is lehetnek az alján?
Alexander nem tudta felidézni, milyen megdönthetetlen fizikai
törvények játszanak szerepet ebben az esetben, de volt egy olyan
érzése, hogy rosszak az esélyei. Nem volt azonban ideje pánikba
esni vagy gondolkodni. Tudta, hogy belehalhat az ugrásba. Tudta. A
gyomra is tudta. A torkában dobogó szíve is tudta. De ha meghal,
akkor legalább gyorsan hal meg. Keresztet vetett. Vlagyivosztokban
élete végéig haldokolna.

„Istenem, segíts”, mondta magában, és kiugrott a vonatból.

Nem volt nála más, csak a rajta lévő rabruha.
A harmincméteres szakadék borzasztó mély volt, de csak néhány
másodpercig tartott a zuhanás. A vonat majdnem elérte a folyó túlsó
partját, mire Alexander a vízbe csapódott. Lábbal előre ugrott, és
remélte, hogy a Volga elég mély ahhoz, hogy felfogja a teste
tömegét. Elég mély volt. Ugyanakkor elég hideg és nagyon gyors
folyású is. Az áramlat elkapta, és fél kilométeren át sodorta magával,
miközben végig levegő után kapkodott, és mire a híd felé tudott
fordulni, a vonat már csak egy kis pont volt a távolban. Úgy látta,
hogy nem állt meg. Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a mellette
ülő elítélten kívül más nem is vette észre, aki Leningrádtól egészen a
Volgáig
somolyogva olyan megjegyzéseket tett, mint: „Milyen szép szál
legény vagy! Várj csak, míg Vlagyivosztokba érünk, majd meglátod,
mit csinálnak veled!”
Nem akart kiúszni a partra addig, amíg még látja a hidat. Együtt
sodródott az áramlattal, talán öt kilométeren keresztül, amikor is
elfáradt, és kimászott a partra. Nyár volt, és gyorsan meg tudott
szárítkozni. Kiásott pár krumplit a földből, megette úgy nyersen,
levette a ruháit, levelekből fekhelyet és ágakból egy féltetős kunyhót
készített magának (cserkésztudományának hála), és elaludt. Amikor
felébredt, a ruhája nyirkos volt, és sajgott a lába. Új ruhát nem tudott
varrni magának, úgyhogy tüzet rakott, aminek melegénél
megszárította a ruháit, és kifordította azokat, hogy a
börtönegyenruha jellegzetes szürke színe ne legyen olyan feltűnő.
Szétkent a ruháján egy csomó zöld levelet, sarat és szamócát, hogy
még jobban elrejtse annak eredeti színét, majd amikor már nem
lehetett felismerni a ruhájáról, hogy az az NKVD által kiadott
rabruha, akkor újra útnak indult, a folyó mentén.

Alexander bárkákon és halászhajókon utazott lefelé a Volgán,

cserébe segített a halászoknak, amíg egy idősebb halász el nem
kérte tőle az útlevelét. Ezután Alexander eltávolodott a folyótól, és
gyalog folytatta útját, remélve, hogy eltalál a Grúzia és Törökország
közötti hegyekbe. Távol tartotta magát a halászoktól és a gazdáktól,
mert tudta, hogy előbb-utóbb valaki olyan is elkéri tőle az útlevelét,
aki elől nem tud megszökni. Az útlevelét egyébként elvették tőle, és
helyette egy elítélteknek szóló munkakönyvet állítottak ki, amit
természetesen nem mutathatott meg senkinek. El is égette.
 Annak, hogy úgy utazott, hogy nem kért segítséget senkitől,
megvolt az a hatalmas hátránya, hogy lassan haladt. Gyalog
maximum harminc kilométert tudott megtenni egy nap. Meg kellett
kockáztatnia felkéredzkedni egy-egy lovas kocsira, hogy kicsit
hamarabb eljusson délre.
Egy tizenöt éves lány, aki épp azon a földön dolgozott, amin
Alexander keresztülvágott, megállította őt annyi időre, hogy
Alexander kérjen tőle egy kis vizet és kenyeret, és megkérdezze,
hogy volna-e számára valami munka, amivel egy kis pénzt tudna
keresni. A lány kézen fogta, és hazavitte nyíltszívű szüleihez. Nagy,
meleg, kérges paraszti tenyere volt, sűrű, hosszú, világosbarna haja,
kerek arca, gömbölyű formái, izzadt nyaka és karja, és verejtéktől
csillogó dekoltázsa, melyen egy apró aranykereszt feküdt, szinte
vízszintesen. Egészséges és fiatal volt.

Alexander nem jutott el egészen Grúziáig. Egy Belji Gor nevű

faluban lyukadt ki, a Fekete-tenger melletti Krasznodar közelében,
ami még mindig Oroszországban volt. Feltűnt neki ugyanis Larissza,
és mivel épp augusztus volt, és tartott az aratás, felajánlotta
segítségét az ott gazdálkodó Belov családnak. Jefim és Marica
Belovnak négy fia volt, Grisa, Valerij, Szása, Anton és egy lányuk.

Belovék nem tudtak neki helyet adni kis tanyájukon, de Alexander

örömmel aludt a pajtában, a szénán, és dolgozott napkeltétől
napnyugtáig, és esténként Larisszára gondolt. A lány mindig széles
mosollyal, fogait kivillantva nézett rá, és úgy csinált, mintha ki lenne
fulladva. Alexander tudta, hogy ez csak trükk, de így is bevált, mert
ki volt éhezve és vágyott a
táplálékra. Túl régóta volt túlságosan feszült a meneküléstől és
állandó készenléttől. Larissza a megkönnyebbülés ígéretét hordozta.

Alexander azonban távol tartotta magát tőle. A lány bátyjaival nem

lehetett tréfálni. A paraszti munka, a krumpli kiásása és felszedése,
a répa és hagyma betakarítása és a termelőszövetkezet, azaz a
kolhoz számára mindennemű állati erő segítsége nélkül végzett
cséplés révén úgy megerősödtek, mint a bivaly. Kívánatossá serdült,
kíváncsi kishúgukat pedig igencsak féltették az olyan időszaki
munkásoktól, mint Alexander, aki levette az ingét, és csak
nadrágban dolgozott, és minden egyes szikrázóan forró nappal
egyre izmosabb és napbarnítottabb lett. Alexander még csak
tizenhét éves volt, de úgy nézett ki, úgy dolgozott és annyit evett,
mint egy férfi. Minden tekintetben egy férfi étvágya és szíve rejtőzött
benne. Ezt Larissza is észrevette. A bátyjai is. Alexander igyekezett
távol tartani magát tőlük. Felajánlotta, hogy bálába köti a szénát.
Felajánlotta, hogy ácsol egy új és nagyobb asztalt nekik, remélve,
hogy még emlékszik gyerekkorából apja szavaira, és még tudja,
hogy kell használni a fűrészt és a gyalut, a szöget és a kalapácsot.
Felajánlotta mindezt, hogy a munka miatt ne kelljen kimennie a
földekre, hanem maradhasson a pajtában.

Persze minél távolabb akarta tartani magát a lánytól, Larissza

annál inkább kereste a társaságát, és olyan pimasz lett, amennyire
csak egy, a szüleivel és bátyjaival egy kis tanyán összezárva élő
tizenöt éves lány lehet.
Késő augusztus volt a Fekete-tenger mellett, Krasznodarban. Egy
délután, amikor Alexander a pajtában kötözte takaros
kötegekbe a szénát, látta, hogy egyszer csak már nem szűrődik be
oda a fény, és amikor megfordult, hogy lássa, mi történt, Larissza állt
vele szemben.
Alexander egy vasvillát, egy tekercs zsineget és egy kést tartott a
kezében. A lány halkan megkérdezte, hogy mit csinál. Szénát
bálázok, volt a nyelve hegyén a válasz, de aztán rájött, hogy ezt a
lány is tudja, így nem kellett mondania semmit. Más helyzetben nem
fogta volna vissza magát. Most is nehezére esett. Érezte azonban,
hogy ez a lány bajt hoz rá.
– Larissza, ennek nem lesz jó vége – szólalt meg.
– Nem tudom, miről beszélsz – válaszolta a lány, és feltűnés
nélkül közelebb húzódott hozzá. Mezítláb volt, és egy semmi kis
ruha volt csak rajta. – Istentelen forróság van odakint. Csak bejöttem
egy kicsit hűsölni a legnagyobb melegben. Nem bánod, ugye?

Alexander hátat fordított neki, és lehajolt, hogy folytassa a munkát.

– A bátyáid megölnek, ha megtudják.

– Ugyan miért tennék? Hiszen keményen dolgozol. Inkább
hálásak lesznek – felelte Larissza, és közelebb lépett. Alexander
érezte testén a nyári verejtékét. Ahogy a lány is az övét.
– Hagyd abba!
A lány még egyet lépett a fiú felé, és megállt. Alexander még
mindig háttal állt neki, de a szeme sarkából látta, ahogy felugrik és
leül az istálló egyik állásának fakapujára.
– Csak itt ülök, és nézlek – hallotta a fiú a lányt.
Alexander ránézett, aztán folytatta a munkát. Teste alig akart
engedelmeskedni neki. „Egy pillanat az egész – gondolta –, egy
pillanat alatt olyan édes megkönnyebbülésben lehetne részem, és
tényleg csak egy pillanat lenne az egész. Senkinek nem esne
bántódása.” Olyan közel ült hozzá a lány, hogy érezte zsenge teste
illatát, frissen mosott haját és a leheletét. Lehunyta a szemét egy
pillanatra.
– Alexander – búgta a lány. – Nézz csak ide, mutatok valamit! A
fiú vonakodva, de vágytól remegve odanézett. Larissza
lassan felemelte a szoknyáját, és szétnyitotta a lábát. Csípője
majdnem szemmagasságban volt. Alexander a lány szemébe nézett,
és a lába közé lépett. Halkan felnyögött.
– Gyere ide, Alexander!
Engedelmeskedett. Félrelökte a lány kezét, odalépett szorosan
hozzá, lehúzta a ruháját, és feltárult előtte a lány meztelen teste.
Zihált, izzadt, mohón emelte Larissza szájához a száját, aztán
lázasan a melléhez hajolt, miközben ujjaival kényeztette őt, s élvezte
meleg puhaságát… A lány felnyögött, miközben a rácsot markolta,
de ekkor nevetést hallottak odakintről, és Larissza megpróbálta
ellökni magától Alexandert, aki azonban nem mozdult.

Még egyszer, nagyon erősen meglökte, leugrott a kapuról, a fény

a fűre esett, belépett Grisa, legidősebb bátyja, és így szólt:
– Larisszka, hát itt vagy! Már mindenütt kerestelek. Gyere ki innen,
ne rontsd el a mi Alexanderünket! Nem látod, hogy milyen fontos
feladata van? Keresd meg inkább anyát, tudni akarja, miért nem
hajtottad még be a teheneket a legelőről. Mindjárt itt lesznek a
kolhozból a tejért.
– Máris megyek! – mondta Larissza, ahogy elhaladt Alexander
előtt. Grisa ment ki először a pajtából, és mielőtt Larissza is
eltűnt volna szem elől, még hátrafordult, és édes mosollyal odasúgta
Alexandernek: – Legközelebb nem fognak minket megzavarni, és
végigcsókolom az egész tested, meglásd! Utána pedig Surának
foglak hívni, nem pedig Szásának, mint a bátyámat. Csak várj!

Alexander nem is tudott másra gondolni a nap hátralévő részében,

sem este, éjszaka meg pláne nem, amikor egyedül maradt a
pajtában. Másnap azonban történt valami, ami megakadályozta,
hogy eleméssze magát a vágytól: meglátta Larissza sápadt arcát.
Amikor odament hozzá, a lány feltartotta a kezét, és anélkül, hogy
ránézett volna, így szólt:
– Nem érzem jól magam.
– Nem baj – válaszolta Alexander. – Majd én jobb kedvre
derítelek.
A lány erőtlenül félretolta őt. Rá sem pillantott, csak azt mondta:

– Ne közelíts, Alexander! Tegyél magadnak egy szívességet, és

tartsd magad távol tőlem!
Alexander nem tudta mire vélni a dolgot, és visszatért a
munkájához. Napközben nem is találkozott a lánnyal, de az esti
vacsoránál látta, hogy Larissza már nemcsak halálsápadt, de be is
lázasodott. Másnap estére még magasabbra szökött a láza, és
harmadnapra egy kidudorodó vörös kiütés jelent meg az arcán.
Jaj, ne, mondták a pánikba esett felnőttek. Larissza
megbetegedett!
Aztán Alexander is belázasodott és kiütéses lett, de mire ő
megbetegedett, már senki nem esett pánikba. Mert addigra eljöttek
értük az apokalipszis fakó lovasai, már mindenki tudta,
hogy ez tífusz, a gyógyíthatatlan, fertőző, halálos ragály. A betegség
elhatalmasodását megelőző fejfájás olyan súlyos volt, olyan
hasogató, hogy a szeme majd’ kiugrott, és mire felszökött negyven
fokra a láza, és megjelentek rajta a varasodó, viszkető, gyulladt
kiütések, Alexander örült, hogy a lázzal járó delírium eltereli kicsit a
figyelmét az állapotáról. A Belov fiúk lázasan ágynak dőltek, aztán
Larissza sebei vérezni kezdtek, majd a szülei is lázálmokkal
küzdöttek, aztán Larissza meghalt. Az egyik percben még Alexander
izzó tenyerének nyomta a testét, a másikban már holtan és
temetetlenül hevert, mert senkinek nem volt jártányi ereje sem, hogy
egy sírt áshatott volna neki, így a lány csak feküdt a faházban,
miközben a többiek alig pihegve várták, hogy értük is eljöjjön az a
bizonyos lovas. El is jött.

Végül már csak Larissa apja, Jefim és Alexander maradt életben.

Napok, talán hetek óta nem voltak odakint. Egymásba
kapaszkodtak, vizet ittak és imádkoztak. Alexander a végén már hol
angolul, hol oroszul imádkozott, békéért könyörgött, és hogy
irgalmazzon a sors apjának és anyjának, hagyja meg az életüket,
irgalmazzon Amerikának, adjon egészséget, vigyázzon rá, az
édesanyjára, Teddyre, Belindára, Bostonra, Barringtonra, az erdőre,
végül azért imádkozott, hogy jöjjön a halál, mert már nem bírta
tovább, és akkor észrevette Jefimet, aki elkínzott szemekkel nézte
őt, majd érezte magán Jefim kezét, és a férfi végül vérző szájjal azt
mondta neki, „Menj vissza a szüleidhez. Találj haza. Hol van az
otthonod, fiam?”
Jefim meghalt, Alexander azonban nem. Hat hét karantén után
jobban lett. A szovjet hatóságok, megelőzendő a járvány
terjedését a kaukázusi őszi melegben, felégették Belji Gor faluját, az
összes holttesttel, kunyhóval, pajtával és a földekkel együtt.
Alexander, aki életben maradt, de nem volt érvényes
személyazonossági okmánya, Alexander Belovnak, Jefim harmadik
fiának adta ki magát. Amikor a szovjet tanács emberei megjelentek
maszkban és írótáblákkal, és lefojtott hangon a nevét kérdezték,
Alexander habozás nélkül rávágta, hogy Alexander Belov.
Ellenőrizték a falubeli születésekről készített feljegyzéseket, a Belov
családról fellelhető dokumentumokat, és kiállítottak Alexandernek
egy új útlevelet, amivel úgy utazhatott a Szovjetunióban, hogy nem
kellett attól tartania, hogy ha megállítják, akkor letartóztatják, mert
nincsenek okmányai. Alexandert felrakták a vonatra, és a helyi
tanács engedélyével visszautazott Leningrádba, hogy Mira Belovnál,
Jefim nővérénél lakjon ezután. Mira alig tudott megszólalni, úgy
elképedt, amikor meglátta. Alexander szerencséjére Mira tizenkét
évvel azelőtt látta utoljára a Belov családot és az igazi Alexander
Belovot. Bár Mira megjegyezte, hogy meglepődött Alexander fekete
haján és barna szemén, izmos, sudár termetén és magasságán
(„Szása, nem hiszem el! Olyan alacsony, szőke és duci voltál ötéves
korodban!”), annyira jól nem emlékezett az igazi Alexanderre, hogy
gyanút fogjon. Alexander ott maradt náluk, és egy pótágyon aludt, a
folyosón, ami fél méterrel rövidebb volt a kelleténél. Mirával, az
asszony férjével és a férj szüleivel vacsorázott, és igyekezett a
lehető legkevesebbet a lakásban tartózkodni. Az volt a terve, hogy
befejezi az iskolát és bevonul a seregbe.

Nem volt ideje emlékezni, gondolkodni és szenvedni. Egy

küldetése volt – hogy újra lássa a szüleit –, és egyetlen célja, álma
és vezérfonala tetteinek: akárhogy is, de elhagyni a Szovjetuniót.

1937. Egy új legjobb barát

Alexander a középiskola utolsó félévében megismerkedett Dimitrij

Csernyenkóval. Dimitrij, a jelentéktelen külsejű, apró termetű fiú
folyton Alexander társaságát kereste, és faggatta, de olyan
rendületlen és szemtelen kíváncsisággal, ami néha már idegesítő
volt. Olyan volt, mintha Dimitrij személyében Alexander kapott volna
egy kiskutyát. Ártalmatlan, magányos fiúnak látszott, aki csak arra
vágyott, hogy legyen egy barátja. Vézna volt, loncsos hajú, kerek
arcú, és a szeme folyton ide-oda járt, soha nem bírta rajta tartani a
tekintetét senkin és semmin pár pillanatnál tovább. Tekintete
nyugtalan volt. Ahogy azonban – szó szerint is – felnézett
Alexanderre, ahogy tátott szájjal hallgatta őt, az jóleső érzéssel
töltötte el Alexandert. Dimitrijt könnyű volt megtréfálni is. Saját
magán is jót nevetett, amikor utolsónak ért a célba, vagy amikor
folyton kihagyta a gólhelyzeteket, vagy leesett egy fáról, amire
felmászott.
Egyszer-kétszer azonban Alexander észrevette, hogy Dimitrij a
fiatalabb fiúkat zaklatja az iskolaudvaron, és a második alkalommal,
amikor Dimitrij Alexandert is be akarta vonni valamelyik rémült fiú
gúnyolásába, Alexander félrevonta a barátját, és azt kérdezte tőle:
„Mégis mit művelsz?” Dimitrij bocsánatot kért tőle, és abbahagyta a
fiú csúfolását. Alexander Dimitrij e jellemhibáját annak tudta be, hogy
a fiú sosem volt
népszerű és megbocsátott neki, ahogy megbocsátotta a rosszízű
megjegyzéseket, amiket a lányokra tett („Odanézz, milyen jó segge
van! Hé, te, jó a segged!”). Alexander újra és újra türelmesen
elmagyarázta neki, milyen taktikai hibákat vét, és miért látja időnként
rosszul a helyzetet. Dimitrij lelkes tanítvány volt, és igyekezett is
megváltozni, amennyire tőle tellett. Taníthatott azonban neki bármit
Alexander, Dimitrij továbbra sem bírt gólt rúgni, vagy megnyerni egy
versenyt, vagy odafigyelni egy lányra, amikor ő a hajáról beszélt,
anélkül, hogy ne vágott volna unott képet. Más tekintetben viszont
javult Dimitrij viselkedése. Ráadásul Alexander minden viccén
nevetett, ami sokat jelentett a barátságuk megszilárdításában.

Dimitrijt nagyon érdekelte, honnan van Alexander alig észrevehető

akcentusa, de Alexander mindig elhessegette az erre vonatkozó
kérdéseit. Nem bízott Dimitrijben, de úgy érezte, hogy ez nem
annyira Dimitrij miatt van, mint saját maga miatt, hiszen senkiben
sem bízott. Alexander amerikai múltja helyett így inkább a
kommunista párt politikájáról (suttogva és gúnyos hangnemben), a
lányokról (Dimitrij kevésbé, azaz semennyire sem volt tapasztalt e
téren) és a szüleikről beszélgettek.
Ekkor történt, amikor egyszer együtt mentek haza, hogy Dimitrij
kikotyogta (színpadias büszkeséggel), hogy az apja börtönőr az
egyik leningrádi börtönben, méghozzá nem is akármelyikben, hanem
a hírhedt Fogházban, ami a legrettegettebb és leggyűlöltebb
leningrádi börtön volt. Alexander tudta, hogy Dimitrij azért mondta
ezt el, hogy az apja által betöltött állás révén befolyásosabbnak
tűnjön Alexander szemében. Mégis ez volt az a pillanat, ami után
Alexander más
szemmel nézett Dimitrijre.
Hirtelen meglátta az esélyt arra, hogy kezébe vegye a sorsát, és
megtudja, mi történt a családjával, és ez az esély elég volt neki arra,
hogy félretegye jól megalapozott bizalmatlanságát az emberek iránt,
és beavassa Dimitrijt amerikai származásának titkába. Elmondott
mindent Dimitrijnek arról, hogy ki ő, és mi történt vele eddig, és
megkérte Dimitrijt, hogy segítsen neki megtalálni Harold és Jane
Barringtont. Dimitrij csillogó szemekkel megígérte, hogy segít
Alexandernek, aki hálásan megölelte Dimitrijt, és azt mondta:

– Gyima, ha segítesz, Isten a szavam, örökre a barátod leszek, és

megteszek mindent, amit csak akarsz!
Dimitrij hátba veregette Alexandert, és azt felelte, hogy nincs mit
köszönnie, mert egyébként is szívesen segítene Alexandernek,
hiszen legjobb barátok, nem igaz?
– De igen – felelte erre Alexander.

Néhány nappal később Dimitrij azt a hírt hozta Alexander

édesanyjáról, hogy börtönbe került, de „nincs joga levelezni”.
Alexandernek erről eszébe jutott Tamara bábuska és a férje.
Tudta jól, mit jelentenek Dimitrij szavai. Barátja előtt nem mutatta ki
érzelmeit, de aznap este megsiratta édesanyja elvesztését.

Dimitrij apjának a segítségével sikeresen bejutottak a Fogházba,

öt percre, azzal az ürüggyel, hogy meglátogatják Dimitrij apját, és
dolgozatot írnak arról, milyen eredményeket ért el a Szovjetunió a
szocialista államrend megdöntése ellen
szövetkező ügynökök és külföldi árulók ellen.
Alexander egy szokatlanul napos és forró júniusi napon láthatta az
apját néhány percre. Szó szerint csak néhány percre. Remélte, hogy
talán tíz percet együtt lehetnek, abból egy-kettőt kettesben. Egy-két
percet kapott összesen, Dimitrijjel, Dimitrij apjával és egy másik
őrrel. Harold és Alexander Barringtonnak nem járt az a lehetőség,
hogy kettesben maradhassanak.
Alexander a látogatás előtt addig ismételte, hogy mit akar mondani
az apjának, amíg úgy az agyába véste azt a néhány szót, hogy sem
az ideges izgalom, sem a félelem nem tudta kitörölni azokat.

Apa! – akarta mondani. Emlékszel, amikor még hétéves sem

voltam, és elmentünk anyával és veled Revere Beachre? Addig
úsztam, amíg vacogni nem kezdett a fogam, aztán ástam egy nagy
gödröt a homokban, építettem egy homokzátonyt, és vártam, hogy a
dagály elöntsön mindent. Tisztára leégtünk a strandon, aztán
felmentünk arra a szuper ciklonra – háromszor –, és vattacukrot meg
jégkrémet ettünk, de annyit, hogy megfájdult a gyomrom, és neked
homok- és sósvíz- és napsütésillatod volt, és fogtad a kezem, és
nekem is tengerillatom volt. Az volt életem legboldogabb napja, és
neked köszönhetem, és amikor lehunyom a szemem, erre szoktam
emlékezni. Miattam ne aggódj, én jól megleszek itt is, meg akárhol
máshol is! Ne aggódj semmi miatt!

De egy pillanatra sem maradt egyedül az apjával, hogy mindezt

elmondhatta volna neki, se angolul, se oroszul, és azt sem hitte,
hogy apja tudna olvasni a gondolataiban, olyan könnyes volt a
szeme. Alexander félt, hogy Harold érzelmei
miatt az őr gyanút fog, hogy itt valami személyes ügy folyik abban az
üres kis cellában, de az őr szerencsére nem figyelt az ilyen finom
jelekre.
Kettejük közül csak az apja beszélt, angolul, miután
Alexander feltett egy segítő kérdést az őrnek:
– Mondhatna valamit a fogoly angolul? Az őr
válaszul mordult egyet, és így felelt:
– Jól van, de csak gyorsan. Nincs vesztegetni való időm.
– Mondok valamit angolul – szólalt meg Harold. – Néhány sort
Kiplingtől, amire emlékszem tőle. – Alig volt annyi ereje a hangjának,
hogy kiejtse a szavakat. Megragadta Alexander kezét, és így
szavalt: – „Ha elbírod, hogy igaz szódat álnok torz csapdává
csavarja a hamis, s miért küzdöttél, mind ledőlve látod, de fölépíted
nyűtt tagokkal is, fiam!” 1
Alexander tisztán és érthetően hallotta apját. Harold szorosan
fogva fia kezét, hozzátette suttogva:
– Bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon, édes fiam,
szerelmes fiam!
Alexander némán hátrébb lépett, pislantott, hogy ne sírja el magát
anyja, apja és Amerika elvesztése miatt. A cellában töltött néhány
percnek és annak, hogy Alexander közben képes volt megőrizni az
önuralmát, az volt az ára, hogy letört egy darab az egyik fogából, és
elvesztette halhatatlan lelke egy darabját. „Szeretlek!”– tátogta
némán apjának, és azután az ajtó bezárult.

– Ő volt az apád? – kérdezte Dimitrij, gyorsan szedve lábait

Alexander mellett, aki határozott léptekkel haladt. – Nem
nagyon hasonlítasz rá, szerencsére.
– Igen, inkább anyámra ütöttem – válaszolta Alexander, továbbra
is összeszorított fogakkal.
– Na és mit mondott? Megérte eljönni?
– Nem sok mindent.
– De mit mondott angolul?
– Egy Rudyard Kipling-versből idézett, az a címe, hogy Ha….
Ismered?
Dimitrij vállat vont.
– Az iskolában olvastuk valamikor, de nem volt valami nagy szám.
Azt akarod mondani, hogy az apád, amikor mondhatott volna bármit,
személyes dolgokat is, épp egy halott imperialistától kellett, hogy
idézzen?
– A Ha… egy nagyszerű vers.

Dimitrijt ezután le sem tudta vakarni magáról Alexander, amivel nem

is volt semmi baja, mert szüksége volt egy barátra.
Nem sokra rá Dimitrij terveket kezdett kovácsolni, hogy tudnának
Alexanderrel kijutni a Szovjetunióból. Mivel olyasmikről beszélt,
amiken már Alexander is rágódott egy ideje, és amiket ő is tervezett,
így nem látta okát, hogy leállítsa Dimitrijt. Ahogy arra sem, hogy ne
Dimitrijjel szökjön meg. Ketten jobban tudnak harcolni, mint egyedül
tudnának, tudják fedezni egymást, és figyelni a másikra. Alexander
legalábbis úgy képzelte, hogy Dimitrij jó harcostársa lenne, és
figyelne rá.
Alexander azonban türelmes volt, Dimitrij pedig nem. Alexander
tudta, hogy el kell jönnie a megfelelő pillanatnak, és
el is fog. Arról beszéltek, hogy vonattal lemennek Törökországig,
vagy télen elmennek Szibériába, aztán átgyalogolnak a befagyott
Bering-szoroson. Aztán Finnországról kezdtek beszélni, és végül
ebben is maradtak. Az van a legközelebb, és az a legkönnyebben
megközelíthető.
Alexander minden héten elment a könyvtárba, hogy ellenőrizze,
megvan-e még a Bronzlovas című könyve. Mi van, ha valaki kiveszi?
Mi van, ha valaki megtartja? Óhatatlanul is úgy érezte, hogy nincs
biztonságban a pénze.
A középiskola végeztével Alexander és Dimitrij elhatározta, hogy
beiratkozik a Vörös Hadsereg Tisztképző Iskolájának három
hónapos képzésére. Az iskola Dimitrij ötlete volt. Úgy gondolta, így
könnyebb lesz jó benyomást tenni a lányokra. Alexander a
Finnországba vezető út első lépését látta benne, ha kitör a háború a
Szovjetunió és Finnország között, amire elég nagy esély volt. A
Szovjetunió nem nézte jó szemmel, hogy egy idegen és
hagyományosan ellenséges ország helyezkedik el csupán húsz
kilométerre Oroszország legnagyszerűbb városától, Leningrádtól.

Az iskola teljesen más volt, mint amire Alexander számított. A

kiképzőtisztek kegyetlensége, a kimerítően sűrű napirend és az őket
folyamatosan megalázó őrmesterek megjegyzései mind azt voltak
hivatottak elérni, hogy megtörjék a kadétokat, mielőtt a háború teszi
ugyanezt. A megalázásokat nehezebben tűrték, mint a futást vagy a
hidegben, esőben velük végeztetett izzasztó gyakorlatokat. A
legrosszabb azonban az volt, amikor takarodó után felébresztették
őket, hogy órákig álljanak, amíg az egyik szerencsétlen kadétot
lehordták a sárga földig, amiért nem
fényesítette ki a csizmáját.
Alexander megtanulta a tisztképzőben, mi az a tökéletlenség, mit
jelent jó vezetőnek lenni, és milyen fontos a tisztelet. Megtanulta
tartani a száját, makulátlanul tisztán tartani a szekrényét, időben ott
lenni mindenhol, és azt mondani, igen, uram, amikor legszívesebben
azt mondta volna, hogy takarodj anyádba. Azt is megtanulta, hogy
erősebb, gyorsabb és ügyesebb a többi tisztjelöltnél, hogy jobban
rendet tud tartani maga körül, jobban bírja a nyomást, és nem fél
annyira, mint mások.

Megtanulta azt is, hogy a szavak, amiket azért vágtak a fejéhez,

hogy felrázzák, elérik céljukat.
Miután első kézből tapasztalta meg a könyörtelen tisztképző
kettős természetét – úgy akartak embert faragni a jelentkezőkből,
hogy lerombolták minden lelkierejüket –, Alexander hálás volt, hogy
ő önként jelentkezett a kiképzésre, mert akiket besoroztak, azokkal
biztos még keményebben bántak.

Aztán a képzés végén Dimitrij megbukott.

– El tudod hinni? Milyen szemétládák ezek, azok után, hogy
keresztülmentem azon a sok szaron, hogy nem engednek
lediplomázni? Ki hallott már ekkora baromságot? Azt fontolgatom,
hogy írok a parancsnoknak egy levelet. Ki a tisztképző vezetője,
Alexander? Látod, mit írtak nekem? Azt állítják, hogy túl lassan
cseréltem tárat a fegyveremben, és túl lassan kúsztam-másztam
hason fekve, mint egy tetves kígyó, és hogy a háborús vizsgán nem
maradtam csendben, és nem tanúsítottam elég vezetői tehetséget
ahhoz, hogy felterjesszenek
tisztnek! Ezt nézd: javasolják, hogy álljak be a sorkatonák közé! Ha
nem tudtam elég gyorsan tárat cserélni tisztként, ugyan mi
hasznomat vennék egy szaros bakaként?
– Talán mások a követelmények a tisztek és a közkatonák
számára.
– Még szép, hogy mások! De a frontkatonákra kellene, hogy
vonatkozzanak szigorúbb követelmények! Végső soron őket vetik be
először a harcban! Szóval most kidobnak a tisztképzőből, aminek az
elvégzése után a háttérben maradhattam volna, és inkább felajánlják
a lehetőséget, hogy kidobnak a tűzvonalba? Hát, kösz, nem! –
Dimitrij felnézett Alexanderre. – Te is megkaptad a levelet?

Természetesen Alexander is megkapta a levelet, amiben arról

tájékoztatták, hogy hamarosan hadnagyként fog végezni, de úgy
érezte, Dimitrij nem fogadná jól a hírt jelenlegi hangulatában.
Hazudni viszont nem lett volna célszerű, így elmondta neki az igazat.

– Alexander, ez kész agyrém. Keresztülhúzták minden

számításunkat! Mi hasznunk van egymásból, ha te tiszt vagy, én
meg közlegény? – Ekkor, mondandóját hangsúlyozandó, a feje
tetejére csapott. – Megvan, mit csináljunk! Nagyszerű ötletem
támadt! Csak egyvalamit tehetünk, és tudod, mit?
– Nem.
– Vissza kell utasítanod a hadnagyi kinevezést. Mondd meg nekik,
hogy nagyon megtisztelő, és hálás is vagy nekik, de meggondoltad
magad. Pár nap múlva besoroznak közkatonának, aztán egy
egységbe kerülünk, és akkor megszökhetünk együtt, mihelyst lesz rá
alkalom! – Elégedetten
mosolygott. – Én meg már azt hittem egy pillanatra, hogy minden
elveszett, és lőttek minden tervünknek.
– Na várj csak egy percet! – nézett Alexander Dimitrijre ferde
szemmel. – Gyima, mit akarsz te tőlem?
– Hogy utasítsd vissza a tiszti kinevezésedet.
– Miért tennék ilyet?
– Hogy véghez vihessük a tervünket.
– A tervünk nem változott. Ha hadnagy leszek, akkor lesz egy
szakaszom, alattam egy őrmesterrel, aki a te rajodat vezeti majd.
Úgyhogy mindenképpen együtt megyünk Finnországba.
– Igen, de mi értelme lesz, ha nem ugyanabban az egységben
leszünk? Ez volt a tervünk, Alexander!
– Az volt a tervünk, hogy tisztek leszünk együtt. Arról nem volt
szó, hogy közlegények leszünk.
– Igen, de megváltozott a terv. Rugalmasnak kell lennünk!
– Igen, de ha mindketten közlegények leszünk, semmi hatalmunk
nem lesz.
– Ki beszélt itt hatalomról? Ki akar hatalmat? – Dimitrij
összehúzott szemmel Alexanderre nézett. – Te?
– Nem akarok hatalmat – felelte Alexander. – Csak olyan
helyzetbe akarok kerülni, hogy segíthessek magunkon. Azt el kell,
hogy ismerd, ha az egyikünk tiszt lesz, az megnyit számunkra
bizonyos lehetőségeket, és több esélyünk lesz eljutnunk oda, ahova
akarunk. Gondolj csak bele, fordított esetben, ha engem buktattak
volna meg, és belőled lett volna tiszt, én biztos azt akarnám, hogy
maradj is az. Ennyit megtehetnél kettőnkért.

– Igen – felelte Dimitrij lassan –, de nem lettem tiszt, igaz?

 – Csak balszerencsés voltál, Gyima – válaszolta Alexander. – Ne
is gondolj rá!
– Aligha fogok tudni nem gondolni rá, ha én leszek mindenki
lábtörlője – felelte Dimitrij. Alexander erre nem mondott semmit.
Dimitrij újra megszólalt. – Azt hiszem, jobb lenne, ha ugyanabba a
rajba kerülnénk.
– Nincs semmi garancia, hogy így lesz – felelte Alexander. –
Téged Karéliába fognak küldeni, engem meg a Krím félszigetre… –
Alexander elhallgatott. Ez nevetséges. Nincs az az isten, hogy
lemondjon a tiszti kinevezéséről. De ahogy Dimitrij szemébe nézett,
ahogy a fiú behúzta a vállát, ahogy hitét vesztve fintorgott, Alexander
szinte hallotta, ahogy barátságuk szövetén megjelenik az első
komoly szakadás. Ócska, szovjet termék, gondolta magában, és
még buzgóbban igyekezett meggyőzni Dimitrijt, hogy az ötlete be fog
válni. – Gyima, gondolj csak arra, mennyivel jobb sorod lesz a
seregben, ha én tiszt leszek, és segítek mindenben! Jobb ennivalót
kapsz. Jobb vodkát. Jobb bárokba juthatsz be. Jobb bevetésekre
küldenek.
Dimitrij láthatóan kételkedett.
– A szövetségesed vagyok, és a barátod, és olyan helyzetben
leszek, hogy tudok majd segíteni neked.
Dimitrijt ez sem győzte meg.
És volt is alapja a kételkedésének, mert hiába volt Alexander
segítő jobbja, alig valamivel lett könnyebb Dimitrij sorsa. Az viszont
tagadhatatlan volt, hogy Alexandernek sokkal könnyebb lett az élete.
Jobb szálláshelyre került, jobb ellátásban részesült, több előjoga
volt, és kevesebb korlátozás vonatkozott rá, jobb fizetése volt, jobb
fegyvereket kapott, bizalmas katonai
információkat osztottak meg vele, és csinosabb nők vetették
magukat a lába elé a tiszti klubban. Dimitrij csupán annyi előnyt
élvezett, hogy Alexander lett a parancsnoka a leningrádi
laktanyában. Maga alatt két őrmesterrel és egy szakaszvezetővel.
De kétségesnek bizonyult ez az előny, amikor Alexander először
kiáltott rá, amiért nem tartotta a lépést menetelés közben, és látta
Dimitrijt összerezzenni. Alexander tudta, hogy vagy továbbra is
parancsokat fog üvölteni mindenkinek, Dimitrijt is beleértve, ami
egyértelműen nem tetszett neki, vagy senkivel nem fog ordibálni,
amit viszont a Vörös Hadsereg nem nézett volna jó szemmel.

Alexander egy másik egységbe helyeztette át Dimitrijt, az egyik

körlettársa, Szergej Komkov főhadnagy parancsnoksága alá, amivel
gyógyíthatatlan sebet ejtett a Komkovval való viszonyán.

– Belov, magát karóba kéne húzatni, aztán felnégyelni! – mondta

egy este, kártyázás közben az alacsony, köpcös és erősen
kopaszodó Komkov. – Mit képzelt maga, amikor megkért, hogy
vegyem át Csernyenkót? Életemben nem láttam ilyen nyámnyila
alakot, mint ő! Katonának se lenne szabad nevezni az ilyet! A
kishúgom is bátrabb nála! Semmit nem csinál rendesen, de azt
utálja, ha parancsolgatnak neki. Nem vihetjük gyávaságért
hadbíróság elé?
Alexander nevetve így válaszolt:
– Ugyan már, rendes fickó az! Majd meglátja, csatában megállja a
helyét.
– Ne jöjjön nekem ezzel, Belov! Ha harcra kerül a sor, az ilyenek
miatt fogunk meghalni.
1939. Jönnek a lányok!

Amikor elkezdtek klubokba járni, Alexander összejött egy Ljuba nevű

lánnyal, akivel egyre többet találkozott, és egyre kevésbé akart más
lányokkal megismerkedni, de aztán észrevette, hogy Dimitrij is
beszélget vele, aztán Dimitrij közölte, hogy tetszik neki a lány,
Alexander pedig tudomásul vette, és átengedte neki Ljubát. A lány
megbántódott, Dimitrij pedig eljátszadozott vele egy darabig, aztán
dobta őt.
Ez megtörtént még kétszer-háromszor. Alexandert nem érdekelte
különösebben a dolog, hiszen bármikor talált magának másik lányt.
Megpróbálta Dimitrijt a Szadko bárban hagyni, hogy ő átmehessen a
tiszti klubba, de Dimitrij nem nézte jó szemmel, mert őt egyedül nem
engedték be a tiszti klubba. Alexander így továbbra is a Szadkóba
járt Dimitrijjel, és úgy csinált, mintha különösebben egyik lány sem
érdekelné. Ami igaz is volt, mert neki mindegyik tetszett.

Szveta csak felül szeretett lenni, és nem szerette, ha hozzáérnek.

Olga szerette, ha hozzáérnek, de csak azt szerette.

Milla túl sokat beszélt a kommunizmusról és a gazdaságról.
Léna túl sokat beszélt.
Izabel eljutott a csúcsra egyszer, aztán még többet akart, és
harmadik után azt kérdezte Alexandertől, hogy nem akarja-e elvenni
feleségül.
Dina azt mondta, jobban szereti, mint eddig bárkit, aztán a
következő hétvégén rajtakapta Anatolij Marazovval.
Maja mindenféle pózban akarta csinálni, Alexander pedig csinálta
is vele minden elképzelhető módon, újra és újra, aztán
Maya közölte vele, hogy Alexander csak magával foglalkozik. Megan
végig beszélt, miközben a szája Alexander testén
dolgozott.
Nyina végig beszélt, miközben Alexander szája a testén dolgozott.

Nágya kártyázni akart. Nem előtte, nem utána, hanem helyette.

Kira azt mondta, csak a legjobb barátnőjével, Ellával hármasban

hajlandó csinálni.
Zoé teljesen gátlástalan volt, és negyedóráig bírta.
Mása teljesen gátlástalan volt, és két óráig bírta.
Mariza szeretett beszélgetni, Márta viszont nem.
Szófia szinte mindenben benne volt, csak neki ne kelljen csinálni
semmit.
Szonja majdnem vicces volt, mígnem egy szombat éjszaka után,
amit jobb lett volna kihagyni inkább, Alexander összetörte a szívét,
és utána azonnal megszűnt viccesnek lenni, és a szíve sem fájt már.
Utána már csak apatikus volt.
Lara tudni akarta, hogy Alexander megölt-e valaha valakit.
Zsenya tudni akarta, hogy Alexander akar-e gyereket.
A többi lány nevére már egyre kevésbé emlékezett.
Ahogy egyre jobban odafigyelt arra, hogy minél később jusson el a
csúcsra, úgy kezdte elfelejteni a lányok nevét. Továbbra is kereste a
társaságukat, szemükbe nézett, a szájukat nézte, igyekezett
meztelenre vetkőztetni őket, kötődni hozzájuk, miközben valami
mást akart, és egyre csak akart, és felejtett, aztán kezdődött minden
elölről. Néhány lány egy-egy éjszaka, péntek, szombat, vasárnap
éjszakánként, és amikor őrségben
volt, és vasárnap délutánonként. Napközben alig volt valaki,
Alexander legnagyobb sajnálatára, mert úgy szerette a legjobban
nézni őket, amikor izzott bennük a szenvedély.
Alexander kezdett eltávolodni a lányoktól. Még mindig tetszettek
neki, szüksége volt rájuk, és vágyott rájuk, de lemondóan és
mosolytalanul közelített hozzájuk, egyfajta távolságtartással, és
egyre közönyösebben viseltetett az iránt, hogy sikerül-e gyönyört
szerezni a lányoknak, akik viszont váratlanul és
megmagyarázhatatlan módon egyre jobban vonzódtak hozzá!

Látszólag egyre több és több lány kereste a társaságát, akik a

Nyevszkij sugárúton akartak sétálni vele, kézen fogva, akik hálásan
szorították össze testét együttlétük végén és rebegtek köszönetet,
akik visszajöttek a következő hétvégén, de addigra Alexander már a
következő lánnyal volt, vagy már azon is túl. Egyre többen akartak
tőle valamit, amiről ő nem tudta, hogy mi, és ami még fontosabb,
amit ő nem tudott nekik megadni.
– Többet akarok, Alexander! – mondták neki. – Többet akarok! –
Alexander erre csak mosolygott, és így felelt:
– Hidd el, megadtam neked mindent, amit tudtam!
– Nem – mondták erre a lányok. – Én többet akarok!
Ahogy visszasétáltak a kaszárnyába, Alexander hűvösen és
lemondóan így szólt:
– Sajnálom, de amire te vágysz, az nem lehetséges. Velem nem.
Én csak ennyit tudok nyújtani.
Mégis, minden lányról, akitől elköszönt, akit érintett és csókolt, az
jutott eszébe: vajon ő az igazi? Megvolt szinte mind, nem lehet, hogy
köztük volt az igazi is? Hagytam elmenni
anélkül, hogy tudtam volna?
De néha-néha, mielőtt álomba zuhant volna, mielőtt a sötét
éjszaka elragadta volna, egy pillanatra, a csillagok alatt, vonatokon,
uszályokon és idegen lovas kocsikon Alexander újra látta a pajtát és
érezte Larissza illatát, hallotta, ahogy felnyög a gyönyörtől, és
bánkódott, hogy örökre elvesztett valamit, amiben, attól tartott, már
sosem lesz része újra.

1
Rudyard Kipling: Ha… (Devecseri Gábor fordítása).
 TIZENHARMADIK FEJEZET

1943. Vacsora a Sabatella családnál

Nagy sokára, egy késő októberi vasárnap, Tatjána beleegyezett,

hogy elmegy vacsorára Vikkiékhez. A Sabatella család Little Italyben
élt, és a Mulberry és a Grand sarkán laktak.
Amikor beléptek az ajtón, Tatjána hallotta, hogy valaki felbődült,
valaki más felsikított, majd egy mély hangú személy elkiáltotta
magát, hogy „Gelsomííína!”. Megjelent egy sötét hajú, napbarnított
bőrű, testes és alacsony asszonyság a konyha ajtajában.

– Három órával ezelőttre ígérted, hogy jössz!

– Bocsi, nagyi! Tánya csak most végzett. Nem is tudom, mit
dolgozik ennyit abban a kórházban. Tánya, ő itt a nagymamám,
Isabella, ó, és ő itt Tánya kisfia, Anthony.
Isabella megölelte Tatjánát, lisztes kezével felkapta Anthonyt, és
azzal a lendülettel már vitte is a három és fél hónapos kisfiú minden
grammját a konyhába, és hanyatt fektetve kiterítette a pultra,
Tatjánának pedig az jutott eszébe, hogy ha nem indul azonnal a
kisfia segítségére, akkor Isabella a végén zeppolét csinál belőle.

– Gelsomina? – érdeklődött halkan Tatjána, ahogy a konyhában

álltak, és bort ittak.
 – Ne is kérdezd! Azt jelenti, jázmin. A halott anyámhoz van valami
köze.
– Anyád nem halt meg! – kiáltotta Isabella minden harag nélkül, a
kisbabát simogatva. – Kaliforniában van!
– Kaliforniában van – magyarázta Vikki. – Ami olaszul azt jelenti,
hogy a pokol tüzén ég.
– Hagyd abba! Tudod, milyen beteg az anyád!
– Beteg az anyukád? – kérdezte Tatjána suttogva.
– Igen – válaszolta suttogva Vikki. – Agybeteg.
– Fejezd be, gyermekem, lehetetlenül viselkedsz! – dörögte
Isabella, miközben csillogó szemekkel nézte Anthonyt.
– Megmondtam nekik, hogy semmi szín alatt ne kérdezzenek a
családod felől – suttogta hangosan Vikki. – Jól tettem?
– Nagyon jól tetted – válaszolta halkan suttogva Tatjána. Tetszett
neki a lakás, ami nagy volt, és otthonos, hatalmas ablakokkal,
plafonig érő könyvespolcokkal és méretes bútorokkal, ugyanakkor
kicsit zavarba ejtette a lakás színvilága: a szőnyegtől elkezdve a
falakon és a mennyezeti díszléceken át a bársonyfüggönyökig a
lakásban mindennek olyan színe volt, mint a vörösbornak, amit ivott.

A burgundi vörösre festett, illetve sötétre pácolt fával borított

szalonban találta Travist, Isabella vékony, alacsony és feleségénél
jóval halkabb és tartózkodóbb férjét.
– Amikor megismerkedtem Travisszel, Vikki nagyapjával –
mesélte Isabella vacsora közben, egyik kezében Anthonyval, mialatt
a másikkal lasagnét szolgált fel –, Vikki, kínáld meg kenyérrel
Tányát, és add oda neki a salátástálat, és ne csak állj ott, önts neki
egy kis bort, Jézus és Szűz Mária szerelmére! Hol
is tartottam? Ja igen, amikor megismerkedtem Travisszel…
– Ezt már elmondtad, asszony – jegyezte meg Travis halkan, és
Tatjánára pillantva, mintegy bocsánatkérően megvakarta kopasz
fejét.
– Prego, ne szakíts félbe! Amikor megismertelek, éppen úton
voltál Sophia nénémhez, hogy elvedd feleségül.
– Ne nekem mondd! Én tudom. Neki mondd!
– Ó! – mondta Tatjána. Még egy kis kenyér és saláta, és ki se
fogja tudni nyitni a száját. Ő majd eszik, a többiek beszélnek, és
mindenki jól fogja érezni magát.
– Anyám húga – tette hozzá Isabella. – Travis és én egy olasz
kisvárosban találkoztunk. Firenze mellett. Tudod, hol van Firenze?

– Igen – válaszolta Tatjána. – A férjem édesanyja is

Olaszországból származott.
– Anyám elküldött elé a vasútállomásra, hogy kísérjem el hozzánk
Travist. Mert egyedül sosem talált volna oda. Mélyen bent a hegyek
között, egy völgyben laktunk. Engem küldött el Travis elé, hogy
hozzam el Sophiához, aki már várt rá.
Vikki ekkor így szólt:
– Grammy, nagyapa még a te segítségeddel is eltévedt.
– Hallgass, gyermekem! Tíz kilométerre volt a házunk, az
körülbelül hat mérföld. Mire két kilométert gyalogoltunk, már tudtam,
hogy egy napig sem élhetek e nélkül a férfi nélkül. Megálltunk az
egyik ottani kocsmában, hogy igyunk egy kis bort. Én sosem ittam
azelőtt. Túl fiatal voltam, csak tizenhat éves, de Travis megkínált a
saját italából. Ugyanabból az üvegből ittunk… – Isabella ekkor
abbahagyta az étel
felszolgálását, és Travis felé fordult, aki ette a lasagnét, és úgy
csinált, mintha nem venné észre, hogy az asszony őt nézi.
– Nem tudtuk, mihez kezdjünk – folytatta Isabella. – Nagynéném
huszonhét éves volt, ahogy Travis is. Úgy volt, hogy
összeházasodnak, nem volt visszaút. Ültünk a kocsmában, a hegyek
között, Firenze mellett, és nem tudtuk, mihez kezdjünk. Szóval
tudod, mit csináltunk? – Isabella oldalba bökte Travist, aki
zsörtölődve leejtette a villáját. – Nem mentünk haza. Azt mondtuk,
menjünk Rómába, majd onnan írunk a családomnak. Róma helyett
azonban elmentünk vonattal Nápolyba, ahol hajóra szálltunk, és meg
sem álltunk Ellis Islandig. 1902-ben érkeztünk. Nem volt semmink,
csak mi egymásnak.
Tatjána abbahagyta az evést, és Isabellát és Travist figyelte.
– Megbocsátott magának a nagynénje? – kérdezte Tatjána.
– Senki nem bocsátott meg nekem – válaszolta Isabella.
– Az anyja a mai napig nem írt neki – mondta Travis teli szájjal.

– Ami azt illeti, Travis, anyám meghalt, úgyhogy már aligha írhat.

– Alexander, mióta vagy szerelmes a húgomba? – kérdezi az

éhezéstől haldokló Dása.
– Dása, én soha nem szerettem a húgodat. Soha – feleli
Alexander. – Én téged szeretlek. Tudod, mi van közöttünk.
– Azt mondtad, jövő nyáron, amikor eltávozást kapsz, eljössz
Lazarevóba, és összeházasodunk – mondja Dása, fel-felköhögve.
– Így is lesz. Jövő nyáron, amikor eltávozást kapok, elmegyek
Lazarevóba, és összeházasodunk – mondja erre Alexander Tatjána
nővérének, Dásának.
 Tatjána lehajtotta a fejét, amilyen mélyen csak tudta, s merev ujjait
tördelte és csipkedte.
– Két lányunk született Amerikában – folytatta Isabella. – Travis
fiút szeretett volna, de a Jóisten másképp akarta – sóhajtotta. –
Megpróbáltunk összehozni egy fiút. Három vetélés után sem sikerült.
– Isabella vágyakozva nézett Anthonyra, de annyi vágyakozással a
szemében, hogy Tatjána azonnal vissza akarta kapni a fiát, mintha
az asszony vágya egyszer csak elbirtoklássá változhatna.

–1923-ban az idősebb lányom, Annabella világra hozta

Gelsominát…
– És elnevezett Viktoriának! – jegyezte meg Vikki.
– Ugyan, mit tudja ő?! – hessegette el unokája megjegyzését
Isabella. – Miféle olasz név az, hogy Viktoria? Semmiféle. A
fiatalabbik lányunk, Francesca Darienben, Connecticutban él.
Minden hónapban meglátogat minket. Rendes ember a férje, de még
nincs gyerekük.
– Nagyi, Francesca néném harminchét éves. Ebben a korban már
senki nem vállal gyereket – jelentette ki Vikki.
– Születnie kellett volna egy fiunknak is – tette hozzá gyászos
hangon Isabella.
– Nem kellett volna – mondta Travis. – Ha az lett volna megírva a
nagykönyvben, akkor született volna fiunk. De most már add vissza
azt a gyereket az édesanyjának, és egyél, asszony!

– Tánya, ki vigyáz a kisfiadra, amíg dolgozol? – kérdezte Isabella,

és kénytelen-kelletlen átnyújtotta Anthonyt Tatjánának, aki hálásan
elvette őt, és magához szorította,
mielőtt folytatta volna a vacsorázást.
– Magammal viszem, vagy alszik, vagy a menekültek és a katonák
vigyáznak rá.
– Hát ez nem valami jó megoldás – jelentette ki Isabella. – Ha
akarod, én vigyázhatok rá.
– Köszönöm – szabadkozott Tatjána –, de nem hiszem, hogy meg
tudnám…
– Elmehetek érte Ellisre, hogy felvegyem. Aztán később vissza is
tudnám vinni.
– Isabella! – dörögte Travis. – Anthony nem lesz a te fiad,
bármennyire szeretnéd is! Jézus ereje, egyél már végre!
Tatjána Isabellára mosolygott.
– Meggondolom ajánlatát, rendben – mondta. – És maguk nagyon
szerencsések, hogy vannak egymásnak. Gyönyörű a történetük.

– Te is nagyon szerencsés vagy a kisfiaddal – válaszolta Isabella.

– Igen – értett egyet Tatjána.

– És mondd csak, hol van a családod?

– Van édesanyád, gyermekem?

– Volt – válaszolta Tatjána.
– És az édesapád?
– Ő is meghalt.
– Vannak testvéreid?
– Igen, de ők is mind meghaltak.
– Nagyszülők?
Tatjána megcsóválta a fejét.
 – Mindenki meghalt.
Isabella és Travis abbahagyta az evést. Vikki még nem, de nem
pislogott, ahogy Tatjánára nézett.
– A németek blokád alá vonták Leningrádot két éve. Nem volt mit
enni. – Nem szólt többet.
1940. június 23-a, Tatjána és Pása születésnapja. Tizenhat
évesek lettek, és a Metanov család a lugai nyaralójában ünnepel.
Kölcsönkértek egy nagy asztalt, és kirakták a szederbokrok mellé, az
udvarra, mert a verandán nem fért volna el tizenhét ember: a héttagú
Metanov család, papa nővére, annak férje és az unokaöccse,
Tatjána Maja nénikéje és a hattagú Iglenko család. Papa hozott
fekete kaviárt és füstölt kecsegét Leningrádból. Hozott heringet
krumplival és hagymával, mama főzött borscslevest, és öt különböző
orosz salátát készített. Az unokatestvére, Marina gombás pitét
sütött, Dása almás pitét, Tatjána apai nagyanyja profiterolt készített
neki, Maja néni festett neki egy képet, és a papa még csokoládét is
hozott a városból, mert tudta, mennyire szereti Tatjána a csokoládét.
Tatjána a vörös rózsákkal díszített fehér ruháját viseli. Ez az
egyetlen szép ruhája. Papa hozta Lengyelországból két évvel
azelőtt. Ez Tatjána kedvenc ruhája.

Mindenki vodkát iszik, Tatjánát kivéve. Addig isznak, amíg már a

poharat sem tudják megtartani. Véget nem érően anekdotáznak, és
annyit esznek, hogy majd’ kipukkadnak. Papa érzelmes orosz
népdalokat énekel nekik, és gitáron kíséri magát, és mindenki
becsatlakozik, pedig nem tudják rendesen a szöveget, és botfülük
van.
 Bárcsak tudnád,
Milyen kedvesek szívemnek
E moszkvai éjszakák…

– Amikor tizennyolc leszel, Tánya – mondja papa –, kibérelek egy

báltermet az Astoria Hotelben neked és Pásának, és rendezünk egy
rendes lakomát, nem olyat, mint ez.
– Nekem nem rendeztél ilyen ünneplést, papa – jegyzi meg Dása,
aki öt évvel azelőtt töltötte be a tizennyolcat.
– Nehéz időket éltünk 1935-ben – válaszolja Papa. – Alig volt
valamink, de most már jobban élünk, és két év múlva még jobban
fogunk. Az Astoriában majd poharat emelek rád, Dása, rendben?
Tánya tizennyolc éves akar lenni holnap is, hogy újra átélhessen
egy ilyen boldog napot. Az esti levegő kellemesen meleg, és múló
orgonaillatot és cseresznyevirág-illatot áraszt, a tücskök fülsiketítően
ciripelnek, és még a szúnyogok is visszahúzódtak. A fűben fekszik,
ráugrik a nővére és az öccse, és addig csiklandozzák, amíg kiabál,
visít és sikoltozik, hogy hagyjátok abba, hagyjátok abba, hagyjátok
abba, a ruhám, a ruhám, mialatt a felnőttek reszketeg kézzel megint
poharat emelnek, és papa megint a kezébe veszi a gitárt és Tatjána
meghallja mély, kapatos hangját, amint keresztülszáll a szedresen, a
csalánoson és a fehér virágú cseresznyefákon át, ahogy elkárogja a
száműzött Alexander Vertyinszkij Leningrádért írt sirámát:

Bátortalan beszélgetés édesen felesleges

szavait hallottam meg véletlenül:
 Nyári Kert, Fontanka és Néva.
Miért szálltatok ide hozzám, ti szavak, ily könnyű szárnyakon?
Itt csak idegen városok zaját hallom
és a partjukat mosó idegen vizeket.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

1943. A volkovi börtönben

Szlonko meghalt, de Alexander sorsa továbbra sem rendeződött.

Átvitték a Volkovba, ahol egy sokkal aljasabb idiótával kellett
megküzdenie. Egész más alaphangulatba került azután, hogy
megtudta, Tatjána megmenekült a Szovjetunió karmaiból.
Megkönnyebbült, ugyanakkor szűnni nem akaró melankóliát is
érzett. Most, hogy tudta, felesége végérvényesen elment, nem tudta,
kin töltse ki a haragját először: azon, aki ki fogja hallgatni, vagy az
őrön, aki fegyvert szegez rá? A legjobban mégis saját magát
gyűlölte, ahogy fel-alá járkált Volkovban, a korábbinál nagyobb
börtöncellában.
Tatjána elment, amiért magát tartotta felelősnek. Elment, szíve
alatt közös gyermekükkel. Milyen hónap van? Nemsokára szülni fog,
ugye?
Volkovban Leningrádhoz hasonlóan és Morozovóval ellentétben
két börtön volt, egy a köztörvényes és egy a politikai foglyoknak.
Különbség alig volt a kettő között. Alexandert a köztörvényesek
között helyezték el. Nekik mintha nagyobb cellák jutottak volna.
Eszébe jutott az 1936-os letartóztatása után a Kresztijben töltött
néhány nap, mielőtt felrakták volna a Vlagyivosztokba tartó vonatra.
A cellája kicsi volt, és büdös. A
volkovi börtönben nagyobb cellák voltak, egy emeletes ággyal,
mosdóval és WC-vel. A celláját acélajtóval zárták, amin egy rácsos
ablak volt, amit csak annyi időre nyitottak ki, hogy egy tálcán
beadják neki az ebédjét meg a vacsoráját.
Kenyeret, zabkását és időnként ismeretlen eredetű húst is kapott.
Adtak neki vizet, néha teát is, és kapott utalványt, amit dohányra
vagy vodkára válthatott be.
Alexander elrakta az utalványait, amikből kettőt-hármat kapott
mindennap, de nem váltotta be azokat sem dohányra, sem vodkára.
Vodkára nem volt szüksége. A dohánnyal már más volt a helyzet. Ki
volt rá éhezve. Szája és torka vágyott a forró füstre, tüdeje pedig a
nikotinra. Nikotinéhsége valamelyest elfedte a Tatjána után való
szomját, és elnyomta a lány hiánya miatt a lelkében tátongó üresség
sajgását. Mintegy öt hónapja szakadt fel a háta a leningrádi
csatában. Már csak fájó idegvégződések maradtak az érdes sebhely
peremén, most, hogy nagy nehezen begyógyult végre a seb.

Alexander félretette a dohányutalványait, és fel-alá járkált.

Megtartotta az egyenruháját és a csizmáját. Az antibiotikuma rég
elfogyott. A morfiumot Szlonkóba injekciózta. Hátizsákját elvették.
Szlonko halála óta nem látta Sztyepanovot, így nem tudta
megkérdezni, mi történt a hátizsákjával, ami bár tele volt megannyi
haszontalan és pótolható holmival, rejtett magában valamit, amire
egyik sem volt igaz: Tánya esküvői ruháját. Na nem mintha rá bírna
nézni, ha itt lenne az a ruha. Gondolni is alig bírt rá.

De nem ez égette belülről fel-alá járkálás közben. Hat lépés volt a

két szemközti fal között a távolság, tíz lépés a cella
ajtajától a hátsó ablakig. Alexander egész nap, napkeltétől
napnyugtáig rótta lépteit, és amikor már nem bírt gondolkodni
tovább, a lépteit számolta. Az egyik délután 4572 lépést tett meg.
Egy másik nap 6207-et. A korai reggeli, a korai ebéd és a kései
vacsora között Alexander a börtöncella falai között járt fel-alá, hogy
kijárja magából Tatjánát, hogy kiirtsa lelkéből a sötétséget. Nem
látott előre, és nem nézett vissza a múltba. Azt is alig látta, ami az
orra előtt volt. Nem tudta, mi vár rá az elkövetkezendő években, és
ha valahogy megtudhatta volna, akkor talán szívesebben halt volna
meg ezekben a szürke napokban, ám mivel nem tudta, így az életet
választotta.

Végül összeült a katonai bíróság, amit kért. Miután egy hónapig

járkált a cellájában, és összegyűjtött kilencven dohányutalványt,
berendelték három tábornok, két ezredes és Sztyepanov elé.
Egyenruhában jelent meg előttük, az ellenzős sapkájában, a jobb
állapotú tiszti tányérsapkáját ugyanis a felesége kapta meg.

– Alexander Belov, azért vagyunk most itt, hogy eldöntsük, mi

legyen magával – mondta Mekhlis tábornok, egy vékony, feszült
férfi, aki leginkább egy viharvert varjú benyomását keltette.
– Készen állok – válaszolta Alexander. Már éppen itt volt az ideje.
Egy teljes hónap egy cellában. Miért nem tudott a Tatjánával
Lazarevóban töltött hónap ilyen lassan telni?
– Vádakat fogalmaztak meg maga ellen.
– Tudok róla, uram.
– A vádak szerint ön egy külföldi személy, aki a Vörös
Hadsereg tisztjeként titokban felforgató tevékenységet folytat, és
szabotálja nagyszerű országunk erőfeszítéseit a valaha átélt
legnagyobb válság idején, amikor a németek az orosz nép
elpusztítására készülnek. Ugye megérti, miért nem engedhetjük,
hogy külföldi kémek férkőzzenek a sorainkba?
– Megértem. Szeretnék pár szót szólni a védelmemben.
– Hadd halljuk.
– Mindaz, amit elmondott: mind alaptalan hazugság. Azért
mesélték el mindezt önnek, hogy engem besározzanak. 1937 óta
vagyok a Vörös Hadsereg katonája, az eredményeim magukért
beszélnek. Mindig hű katonája voltam a seregnek,
engedelmeskedtem a feljebbvalóimnak, és soha nem futamodtam
meg a harc elől. Büszkén szolgáltam a hazámat a Finnország és
Németország ellen vívott csatákban. A nagy honvédő háború során
négy, a Leningrád köré vont blokád áttörését célzó rohamban vettem
részt. Kétszer sebesültem meg, másodjára majdnem halálosan. Az
az illető, aki azzal vádolt meg, hogy külföldi provokátor vagyok, már
meghalt, ráadásul a saját haderőnk keze által, amikor megkísérelt
megszökni a Szovjetunióból. Szeretném emlékeztetni önöket, hogy
az illető közlegény volt a Vörös Hadseregben. A határon harcoló
alakulatok ellátásáért volt felelős. Szökési kísérletével nemcsak
dezertőrré vált, hanem hazaárulást is elkövetett. Önök inkább
hisznek egy ismert dezertőrnek, mint a saját, többszörösen
kitüntetett tisztjüknek?

– Ne akarja megmondani, hogy mit higgyek, Belov őrnagy! – szólt

Mekhlis tábornok.
– Eszembe sem jutna ilyesmi, uram. Csak megfogalmaztam
egy kérdést. – Alexander várt. Az asztal mögött ülő férfiak egy
pillanatra összedugták a fejüket, Alexander pedig kinézett az
ablakon. Mély lélegzetet vett, hogy beszívja az udvar szabad
levegőjét. Nagyon régóta nem volt már a szabadban.
– Belov őrnagy! Igaz, hogy a maga neve valójában Alexander
Barrington, és hogy ön Jane és Harold Barrington fia, akiket 1936-
ban és 1937-ben végeztek ki hazaárulásért?
Alexander pislantott, ez volt az egyetlen reakciója.
– Nem, uram – válaszolta.
– Igaz, hogy ön az az Alexander Barrington, aki 1936-ban leugrott
egy átnevelő táborba tartó vonatról, és akit halottnak nyilvánítottak?

– Nem, uram.
– Hallott valaha egy Alexander Barrington nevű személyről?
– Csak az ellenem felhozott vádak kapcsán.
– Tud róla, hogy a maga felesége, Tatjána Metanova szintén
eltűnt, és a feltételezések szerint titokban elhagyta az országot
Csernyenko közlegénnyel és dr. Sayersszel?
– Nem. Úgy tudom, hogy dr. Sayers nem titokban hagyta el az
országot, és hogy Csernyenkót lelőtték. Tudom, hogy a feleségem
eltűnt. Szlonko elvtárs azonban azt mondta, mielőtt elhunyt –
Alexander ekkor a nagyobb hatás kedvéért köhintett egyet –, hogy a
feleségemet az NKVD, akarom mondani, az NKGB vette őrizetbe.
Azt mondta, a feleségem aláírt egy vallomást, amiben beismeri,
hogy én vagyok az az illető, akit Szlonko 1936 óta keres.

A tábornokok meglepetten néztek egymásra.

– Az ön feleségét nem vette őrizetbe az NKGB – közölte lassan
Mekhlis. – És már Szlonko elvtárs sincs közöttünk, hogy
megvédhetné magát. Ahogy Csernyenko sincs.
– Természetesen. De én itt vagyok, hogy megvédjem magam.
– Belov őrnagy, mivel magyarázza a felesége cselekedeteit? Nem
tartja különösnek, hogy itt hagyja magát a börtönben, és
megszökik…
– Bocsásson, meg tábornok úr. A feleségem nincs szökésben. Dr.
Sayers-szel jött Morozovóba, a férfi kérésére és a Grecseszkij
kórház ügyintézőjének engedélyével. A feleségem a doktor
beosztottja volt.
– Nem hiszem, hogy a felesége elhagyhatta volna a Szovjetuniót,
akár a doktor utasításainak engedelmeskedett, akár nem –
válaszolta Mekhlis.
– Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy elment. Egymásnak
igen ellentmondó híreket hallottam róla.
– Kapcsolatba lépett magával?
– Nem, uram.
– Ez nem aggasztja?
Újabb pislantás.
– Nem, uram.
– A terhes felesége eltűnt, nem adott életjelet magáról, és ez nem
aggasztja magát?
– Nem, uram.
– A járőrök, akik ellenőrizték az orvossal utazó ápolónő papírjait,
határozottan és egybehangzóan állítják, hogy nem voltak nála
szovjet iratok. A nő nevére ugyan nem emlékeznek, de abban
biztosak, hogy az állt benne, hogy az Amerikai Vöröskereszt
dolgozója volt. Ez nem vet túl jó fényt sem magára,
sem a feleségére.
Alexander szívesen mondta volna, hogy ez nagyon is jó hír a
feleségére nézve, de inkább azt kérdezte:
– Nem a feleségem ellen folyik tárgyalás, igaz?
– De folyna, ha itt lenne.
– De most nem ellene folyik tárgyalás – ismételte Alexander. – Azt
kérdezte, hogy én vagyok-e Alexander Barrington, az amerikai, és
én mondtam, hogy nem én vagyok. Nem tudom, hogy mi köze van
az ellenem felhozott vádaknak ahhoz, hogy hol tartózkodik a
feleségem.
– Hol van a felesége?
– Nem tudom.
– Mióta házas?
– Júniusban lesz egy éve.
– Remélem, őrnagy, hogy a parancsnoksága alá tartozó katonákat
jobban nyomon tudja követni, mint a feleségét.
Alexander megint pislantott.
A tábornokok Alexandert vizslatták. Sztyepanov le sem vette róla
a szemét.
Mekhlis ekkor azt kérdezte:
– Hadd kérdezzek valamit, őrnagy. Miért gyanúsítaná meg valaki
azzal, hogy maga egy amerikai, ha ez nem lenne igaz? Csernyenko
közlegény túlságosan részletes adatokkal szolgált önről ahhoz, hogy
kitaláció legyen.
– Nem azt mondom, hogy kitalálta az egészet, hanem azt, hogy
összetévesztett valakivel.
– Kivel?
– Azt nem tudom.
 – De miért akarná bajba keverni magát?
– Nem tudom, uram. Dimitrij Csernyenkóval több évre visszanyúló,
bonyolult kapcsolatom van. Néha szerintem féltékeny volt, és dühös
rám, amiért sokkal többre vittem a Vörös Hadseregben, mint ő.
Talán csak akadályozni akarta az előmenetelemet. A feleségem iránt
is alighanem viszonzatlan érzelmeket táplált. Ebben egész biztos
vagyok. A Csernyenko halála előtti években eléggé elhidegültünk
egymástól.
– Őrnagy, a 67. hadtest parancsnokságának elege van már
magából.
– Sajnálattal hallom. Nem tudok azonban mást felmutatni, mint a
katonai teljesítményemet és a jó hírnevemet. Nem akarom, hogy
bármelyiket is bemocskolja egy halott, gyáva féreg.

– Őrnagy, mit gondol, mi történik magával, ha elmondja az igazat?

Ha kiderül, hogy tényleg maga Alexander Barrington, akkor
felvesszük a kapcsolatot az Egyesült Államok megfelelő
hatóságaival. Talán sikerül elintézni, hogy visszajusson Amerikába.

Alexander halkan felnevetett.

– Már megbocsásson, uram, de árulás és szabotázs vádjával állok
maguk előtt. Én innen legfeljebb a másvilágra juthatok.
– Nagyon téved, őrnagy. Velünk lehet értelmesen beszélni.
– De ha tényleg csak annyit kellene mondanom, hogy amerikai,
angol vagy francia vagyok, és már vinnének is vissza az általam
megjelölt országba, akkor ugyan mi állítana meg bárkit, hogy
ugyanígy tegyen?
– Oroszország, a hazánk, mi más?! – vágott vissza Mekhlis. – A
hazája iránti hűség.
– Épp e hűség miatt nem mondhatom, uram, hogy amerikai
vagyok.
Mekhlis levette a cvikkerét, és végignézett Alexanderen.
– Jöjjön közelebb, Belov őrnagy, hadd nézzem meg magát
rendesen.
Alexander odalépett az asztal széléhez. Nem kellett kihúznia
magát. Már így is egyenesen állt. Rezzenéstelen arccal nézett
Mekhlis szemébe. Mekhlis némán figyelte őt egy darabig, végül így
szólt:
– Őrnagy, felteszem még egyszer a kérdéseimet, de mielőtt
rávágná a választ, ahogy eddig, kap fél óra gondolkodási időt.
Kikísérik az udvarra, aztán visszahozzák ide, hogy utoljára is
megkérdezhessük. A következő kérdésekre akarom tudni a választ:
igaz-e, hogy maga Alexander Barrington, az Egyesült Államokból
származó Jane és Harold Barrington fia? Igaz-e, hogy 1936-ban
letartóztatták államellenes bűncselekményekért, és megszökött
Vlagyivosztokba szállítása közben? Igaz-e, hogy 1937-ben, a
középiskola befejezése után, Alexander Belov néven beférkőzött a
Vörös Hadsereg tisztikarába? Igaz-e, hogy 1940-ben, a
Finnországgal vívott háború során megpróbált dezertálni a Vörös
Hadseregből, és Karélián keresztül megszökni, de Dimitrij
Csernyenko ezt megakadályozta? Igaz-e, hogy kettős ügynökként
tevékenykedett a Vörös Hadseregben eltöltött hét éve alatt? Nem
kell most válaszolnia, van fél órája.
Alexandert kivezették a helyiségből, és kikísérték az udvarra. Az
udvarra! Leült a padra, két oldalán egy-egy őr állt, és közben
langyos májusi szellő lengedezett. Eszébe jutott, hogy
nemsokára huszonnégy éves lesz. Ült a padon, a napsütésben, a
kék ég alatt, és megérezte a levegőben a virágzó orgona, jázmin és
egy tó vizének illatát.

1939. És jött a háború

A leningrádi helyőrség tisztjeként, a Pavlov laktanyában

elszállásolva – ami korábban a cári testőrséghez tartozott –,
Alexander felelős volt a város utcáin való járőrözésért, a Néva
szemmel tartásáért és a finn–orosz határ megerősítéséért. Vlagyimir
Iljics Lenin 1918 márciusában odadobta fél Oroszországot – Karéliát,
Ukrajnát, Lengyelországot Besszarábiát, Lettországot, Litvániát és
Észtországot – a központi hatalmaknak, hogy biztosítsa a szárnyait
bontogató kommunista állam túlélését. A Karéliai-földszorost
Finnország kapta meg.

Miután Hitler és Sztálin 1939-ben felosztotta egymás között

Lengyelországot, Hitler biztosította Sztálint, hogy nem tekintené
Németország elleni agressziónak, ha Sztálin egy „kampány” során
visszafoglalná Finnországtól a vitatott területeket. 1939
novemberében Sztálin meg is támadta Finnországot, hogy
visszaszerezze a karéliai régiót. Hiába ragaszkodott hozzá a katonai
szóhasználat, Alexander nem volt hajlandó kampánynak nevezni a
finnekkel vívott háborút. A kampány az, amikor két felnőtt férfi
körbeutazza az országot, hogy kezet rázzon a választópolgárokkal,
aztán elmennek szavazni. Ha az ember tankokkal, puskákkal és
ágyúkkal akarja elfoglalni más területét, miközben kioltja az életüket,
akkor az nem kampány,
hanem háború.
Alexander a hatalmas karéliai erdő mocsaraiban vívta meg első
csatáját. Sajnos Komkovnak tökéletesen igaza lett Dimitrijjel
kapcsolatban. A harcok során Dimitrij egy ijedős, a félelemtől
lebénuló, szerencsétlen, gyáva semmirekellőnek bizonyult, amit
Komkov a szemébe is üvöltött, mielőtt kikötözte volna egy fához,
hogy ne tudjon megszökni a harctérről. Ha Komkovon múlott volna,
le is lövi Dimitrijt, de Alexander jótállt érte, amit azóta minden
percben megbánt.
A szovjetek idővel sikeresen felülkerekedtek a legyőzhetetlennek
hitt finneken, még Dimitrij segítsége nélkül is. A csata végén
Alexander megszámolta, milyen veszteségei voltak a finneknek.
Csupán húsz finn katonát talált a fák között. Nem mind halt meg
szerencsére, a Vörös Hadseregnek viszont százötvenöt katonáját
kellett feláldoznia a győzelemért. Huszonnégyen tértek vissza Liszij
Noszba Alexanderrel. Huszonnégy katona és Dimitrij. Komkov nem
volt köztük.
1940-ben a finnek további csapatokat küldtek Dél-Karéliába, és
visszafoglalták az erdőt meg azt a harminc métert, amit a
szovjeteknek sikerült elfoglalniuk, sőt, húsz kilométerrel beljebb
nyomultak, ami további több ezer szovjet katona életébe került.
Alexanderre hirtelen három szakasz ismeretlen katonát bíztak, és
megparancsolták neki, hogy szorítsa ki a finneket a Karéliai-
földszorosból, vissza Viborgig. A Vörös Hadsereg álláspontja az volt,
hogy Viborgot orosz kézre kell keríteni. Ezzel Alexander is
egyetértett, mert ha ott áttöri a határt, akkor már csak pár száz
kilométerre lesznek Finnország fővárosától, Helsinkitől, Dimitrij és ő.
Alexander a történtek
ellenére is tartani akarta Dimitrijnek adott szavát. Érezte, hogy közel
van a nap, amikor elmenekülhetnek az országból.
A hadművelet utolsó napjaiban, 1940 márciusában Mihail
Sztyepanov őrnagy volt Alexander felettese, egy higgadt,
kifürkészhetetlen tekintetű parancsnok. Alexander kapott egy löveget
és harminc embert, köztük Jurijjal, a parancsnok fiatal fiával, hogy
tisztítsa meg az ellenségtől a Viborg környéki mocsarakat. Harminc
puska és némi könnyű ágyútűz hatástalannak bizonyult a
lövészárkokban magát remekül védő finn sereg ellen. Alexander
szakasza nem volt képes áttörni az ellenséges vonalakat, ahogy a
további öt szakasz sem, amik a Finn-öböltől a földnyelv belseje felé
haladva foglalták el állásaikat.

Amikor Alexander végül visszavonult Liszij Noszba négy emberrel

az eredeti harmincból, Sztyepanov őrnagy a fiáról kérdezte.
Alexander megmondta neki, hogy nem tudja, mi lett a fiával. Azt
tudta, hogy a fiú társát megölték. Alexander önként vállalta, hogy
visszamegy egyedül a mocsárba, és visszahozza Jurij
Sztyepanovot. Az őrnagy azonnal elfogadta Alexander ajánlatát, s
utasította Alexandert, hogy vigyen magával még valakit az erdőbe.

Alexander Dimitrijt vitte magával, illetve a tízezer dollárját.

Bevetették magukat az öböl környéki mocsaras vidékbe, úgy, hogy
csupán a puskájukat, gránátjaikat és Alexander pénzét vitték
magukkal, a Szovjetunióba való visszatérés mindenféle szándéka
nélkül.
Ekkor azonban megtalálták Jurij Sztyepanovot.
– Istenem! Életben van, Gyima! – sóhajtott fel Alexander,
ahogy a hátára fordította Sztyepanovot. A katona alig lélegzett.
Alexander az ujjával leszorította Sztyepanov nyelvét, hogy a fiú
könnyebben kapjon levegőt. – Életben van! – ismételte, ahogy
felnézett Dimitrijre.
– Épp hogy – felelte Dimitrij, és körülnézett. – Gyerünk, menjünk!
Nincs sok időnk. Mennünk kell. Most tökéletes alkalmunk lenne.
Minden csöndes.
Alexander felvágta Sztyepanov egyenruháját, hogy lássa, hol
lőtték meg. A fiatalember hasi tájékán látott vért, ami sűrű és barna
volt. Nem tudta megállapítani, mennyi vért vesztett Sztyepanov, de a
sápadtságából ítélve alighanem elég sokat.
Jurij Sztyepanov nyögdécselve kinyitotta a szemét és kinyújtotta a
kezét, hogy megérintse Alexandert. Mondani akart valamit, de nem
bírt.
– Alexander! – kiáltott fel Dimitrij. – Menjünk már!
– Dimitrij! – kiáltott rá Alexander, anélkül, hogy felnézett volna. –
Hagyd abba a kiabálást, és hagyj gondolkozni egy percre! Csak egy
percre.
Tovább guggolt a mocsárban Sztyepanov mellett, hallgatta a fiú
nehéz légzését, és annak hamuszürke arcát figyelte. Harminc
méterre voltak az őrizetlen finn határtól. Harminc méterre voltak az
öböl partján növő alacsony bozótostól. Harminc méterre voltak egy
másik országtól. És abban a másik országban terült el az a tenger,
amin keresztül Alexander Stockholmba juthatna, és Stockholmban
volt az az épület, ahová Alexander elmehetne, hogy a
szabadságáért könyörögjön. És azután… Alexander látta maga előtt
Barrington fehérre meszelt, zsindelyes háztetőit és az ugyanilyenre
meszelt deszkákkal
borított házakat a téglavörös lombú juharfák között. Érezte
Barrington illatát. Mély levegőt vett, a tüdeje is belefájdult. Meg fog
menekülni, kimenti innen Dimitrijt is, aki segített neki, hogy láthassa
az apját, újra be fogja szívni az otthon levegőjét!
Számított rá, hogy harcolnia kell, hogy fázni fog, hogy lőnie és
szenvednie kell, hogy úszni fog, hogy térdig érő sárban kell aludnia,
hogy aki az útjába kerül, meg kell ölnie, és talán maga is meghal, de
erre nem számított: egy sebesült fiúra és az apjára, aki vár rá.

Alexander megint nagy levegőt vett. Már nem érezte Barrington

illatát. Nem érzett mást, csak ezt az élő, kicsit állott vérszagot,
fegyvere fémes tapintását és a puskapor égett, kénes szagát. És
nem hallott mást, mint Jurij Sztyepanovot, amint keményen küzd
minden lélegzetnyi levegőért.
Hátra kellene hagynia egy fiatalembert, hogy egyedül haljon meg.

Magára kellene hagynia egy apa fiát, hogy meghaljon. A fiú halála
árán vásárolná meg saját szabadságát. Alexander keresztet vetett.
Így tesz próbára az Isten, gondolta. Hogy így mutassam meg, milyen
ember vagyok valójában.
Alexander megragadta Sztyepanov karját és lábát, felemelte a
földről, és a vállára fektette a katonát.
– Gyima, vissza kell vinnem őt.
Dimitrij elsápadt.
– Micsoda?
– Jól hallottad.
– Neked elment a józan eszed? Nem mehetsz vissza! Soha többé
nem megyünk már vissza!
 – Én igen.
Zajtalan kiáltás tört elő Dimitrijből a néma erdőben. Egy csöpp,
még egy, valami csorog, egy reccsenés, eltűntek a madarak,
eltűntek a tücskök, egy csöpp, egy reccsenés és Dimitrij néma
haragja.
– Miről beszélsz?! – sziszegte. Nem azért jöttünk, hogy
visszavigyük! Ez csak ürügy volt. Azért jöttünk, hogy mehessünk
tovább!
– Tudom – válaszolta Alexander. – De én nem tehetem. Te meg
tudnád tenni?
– Még szép! – tört ki Dimitrijből. – Háború van, Alexander! Most mi
van? Hirtelen elkezdett érdekelni az a sok ezer ember, akit hagytál
meghalni a parancsnokságod alatt?
– Nem hagytam őket meghalni – felelte Alexander.
– Menjünk tovább! – szűrte a szavakat Dimitrij az összeszorított
fogai között.
– Jó! – hagyta rá Alexander. – Ha tovább akarsz menni, hadd
adjam oda a pénzem felét. Így vagy úgy, de el fogsz tudni jutni
Stockholmba, onnan meg már tudni fogod, hogyan tovább. Elmész
Amerikába.
– Mi a fenéről beszélsz? Hogy érted, hogy csak én menjek?
Mindketten menni fogunk!
– Nem, Dimitrij, már megmondtam. Én visszaviszem Jurijt. De te
már itt vagy, és semmi okod visszafordulni.
– Nem megyek sehova nélküled! – rikoltotta Dimitrij a fák között,
magasba szökő hanggal.
– Jól van akkor – felelte erre Alexander. – Akkor menjünk vissza,
amíg még életben van ez a katona.
 Dimitrij nem mozdult.
– Ha azt akarod mondani, hogy visszamész Liszij Noszba, hogy
visszavidd Sztyepanovot, akkor az lesz az utolsó dolog, amit szovjet
katonaként teszel!
Alexander Sztyepanovval a vállán odalépett Dimitrij elé, és fogai
között szűrve a szavakat, azt kérdezte:
– Dimitrij, te most fenyegetsz engem?
– Igen! – válaszolta Dimitrij.
Alexander egy lépést hátrált. Elkomorodva, lemondóan
Dimitrijre nézett, és lassan így szólt:
– Megmondom, mi legyen. Fogd magad, és csinálj, amit akarsz.
Menj csak, és jelents fel, ha akarsz. Ha így teszel, akkor pláne
fontos, hogy az utolsó tettem az legyen, hogy megmentem egy
ember életét.
– Ó, a tetves rohadt életbe!
– Lesz még alkalmunk meglépni! Nézd csak, milyen üres a határ!
Biztos visszajövünk még ide. A mostani az első esélyünk a
szökésre, de nem az utolsó. Visszajövünk később, és megszökünk.
Ha az NKVD-vel fenyegetsz, akkor te sem fogsz kijutni a
Szovjetunióból. Itt fogsz megrohadni! Engem megölnek, de te itt
fogsz rohadni életed végéig. – Alexander egy pillanatnyi szünet után
így folytatta: – Figyeld csak meg, egész Európa háborút fog vívni
Hitler ellen. Lesz újabb esélyünk, de csak akkor, ha én életben
maradok. Szóval mi legyen? Régebben azt mondtad, egyedül nincs
merszed nekivágni. Ha meg akarod úszni, befogod a szád addig,
amíg ki nem tudom juttatni mindkettőnket az országból. – Alexander
még hozzátette: – Ne legyél seggfej. Vigyük vissza a fiút az apjának!
 – Nem! – kiáltotta Dimitrij.
– Akkor csinálj, amit akarsz, nyomorult! – Alexandernek nem volt
több mondanivalója. Megfordult és elindult, anélkül, hogy megvárta
volna, hogy Dimitrij utolérje. Hallotta, ahogy Dimitrij duzzogva caplat
mögötte, jóval lemaradva. Dimitrij gyáva volt, és ebből adódóan talán
képes lenne hátba lőni az embert, de nem azt az embert, aki
megígérte, hogy egy nap a hátán fogja cipelni őt.

A mocsárban való többórás, vigasztalan vánszorgás után

visszaértek a táborba. Majdnem teljesen besötétedett addigra, de
Alexander mégis Mihail Sztyepanovot látta meg elsőként a
fenyőfasor mellett, az NKVD határőreivel, amint őket keresik a fák
között. Sztyepanov remegő lábakkal ment oda Alexanderhez, és
ahhoz is alig volt ereje, hogy azt kérdezze:
– Életben van?
– Igen – válaszolta Alexander. – De orvosra van szüksége. Mihail
Sztyepanov átvette a fiát Alexandertől, és a tábori
kórházba vitte, ahol lefektette egy üres vaságyra, és némán ült
mellette, miközben a fiának bekötötték az infúziót, és adtak neki egy
kis morfiumot, sőt még antibiotikumot is. Sztyepanov és Alexander
megmosdatta Jurijt, az orvos pedig összevarrta a három lőtt sebet.
Jurij túl sokáig feküdt az erdőben, lövedékekkel a testében.
Elfertőződtek a sebei. Alexander elment enni valamit, és elszívni egy
cigarettát, aztán visszajött, és leült Sztyepanov mellé. Jurij valamivel
jobban lett, és elhaló hangon az apját szólította:

– Pápocska – mondta. – Meg fogok gyógyulni?

– Persze, fiam! – felelte Sztyepanov, Jurij kezét fogva.
 – Szerencsém volt. Járhattam volna sokkal rosszabbul is –
pillantott Jurij Alexanderre. – Igaz, hadnagy?
– Igaz, közlegény – válaszolta Alexander.
– Mama büszke lesz rám! – mondta Jurij. – Mennem kell megint
nemsokára harcolni? Vagy a hadnagy úr ad egy kis eltávozást, hogy
meglátogassam a mamát?
– Amennyit csak akar – felelte Alexander.
Ekkor azonban meglátta, hogy Sztyepanov hirtelen elkomorodik.
Alexander egy másodpercig nem mondott semmit, végül azt
kérdezte:
– Hol van a fiú anyja?
– 1930-ban meghalt – válaszolta Sztyepanov.
– Papa!
– Igen?
– Te büszke vagy rám?
– Nagyon büszke vagyok rád, fiam.
Így ültek órákon át, a két katona, gondolataikba merülve, és
hallgatták Jurij nehéz légzését, és figyelték lassan pislogó szemét.

Aztán egyszer csak megszűnt nehéznek lenni a légzése, és

szeme sem pislantott többet, Sztyepanov őrnagy pedig lehajtotta a
fejét, és elsírta magát. Alexander nem bírta tovább, és kiment a
kórházsátorból.
A hadtápos teherautónak dőlve cigarettázott, amikor Sztyepanov
is kijött.
– Sajnálom, uram – szólalt meg Alexander.
Sztyepanov a kezét nyújtotta Alexandernek.
– Maga kiváló katona, Belov hadnagy – mondta, érzelmektől
túlcsorduló hangon. – 1921 óta szolgálok a Vörös Hadseregben, és
mondhatom, maga kiváló katona! A bátorsága, ahogy nem hajlandó
visszavonulni és hátrahagyni halott bajtársait… honnan van ez
magában? Ne mondja, hogy sajnálja. Mondja, hogy megtett mindent,
ami magától tellett, és ez elég is volt. Magának köszönhetően el
tudtam búcsúzni az egyetlen fiamtól. Magának köszönhetően rendes
temetésben lesz része, és békében nyugodhat. És én is
megnyugodhatok. – Sztyepanov nem engedte el Alexander kezét.

– Semmiség, uram – válaszolta Alexander, leszegett fejjel.

A téli háború néhány nappal később, 1940. március 13-án véget
ért.
A szovjetek később sem foglalták vissza Viborgot.

1943. Mekhlis színe előtt

A kérdés, amire válaszolnia kellett, az volt, hogy ki ő. Alexander

tudta a választ. Ahogy felállt, eszébe jutott Kipling Ha… című
versének egy másik versszaka, mintha csak az apja idézte volna
neki.

Ha tudod mindazt, amit megszereztél,

kockára tenni egyetlen napon,
s veszítve új kezdetbe fogni, egy fél
sóhajtás nélkül némán és vakon… 2

Amikor hívatták, és újra meg kellett jelennie a katonai bíróság

előtt, már majdnem jókedvű volt.
 – Nos, őrnagy, gondolkozott a válaszon?
– Igen, uram.
– És mi lenne az?
– A válaszom az, hogy Alexander Belov vagyok, Krasznodarból
származom, és a Vörös Hadsereg őrnagya vagyok.

– Igaz, hogy maga az amerikai Alexander Barrington?

– Nem, uram.
Ekkor mindenki elhallgatott. Friss, májusi nap volt. Alexander
szívesebben lett volna inkább odakint. Humortalan, rezzenéstelen
arcok néztek rá. Maga is humortalanná vált, és rezzenéstelen arcot
öltött. Az egyik tábornok a fából készült asztal lapján kopogtatott
ceruzájával. Sztyepanov diszkréten Alexandert figyelte, és amikor
találkozott a pillantásuk, Sztyepanov alig láthatóan biccentett.

Mekhlis tábornok végül így szólt:

– Tartottam tőle, hogy ezt fogja válaszolni, őrnagy. Ha igent
mondott volna, most az Amerikai Belügyminisztériummal kellene
tárgyalnunk. Nekem most arra a kérdésre kell választ találnom, hogy
mihez kezdjünk magával. Teljesen szabad kezet kaptam a maga
sorsát illetően. Tanácskoztunk a kollégáimmal, amíg maga odakint
volt. Nehéz döntés előtt állunk. Ha maga igazat is mond, a maga
ellen felhozott vádak ugyanúgy elkísérik katonai pályafutásán, és a
vállát fogják nyomni, ahogy a sávok díszítik a váll-lapját. A
pletykáknak, gyanúsítgatásoknak, célozgatásoknak sosem lesz
vége. A tiszti munkáját is nagyban megnehezítik, és mi is sokkal
nehezebben fogjuk tudni megvédeni magát az alaptalan vádaktól, és
meggyőzni azokat,
akik félnek majd a maga irányítása alatt harcolni.
– Hozzászoktam már a kihívásokhoz, uram.
– Azt elhiszem, de nekünk nincs ilyesmire szükségünk. – Mekhlis
felemelte a kezét. – És ne szakítson félbe, őrnagy! Ha viszont
hazudik, az előbb elmondottak ugyanúgy érvényesek, azzal a
különbséggel, hogy mi, mint a kormány képviselői és a nép
védelmezői, szörnyű hibát követtünk el, és amikor kiderül az
igazság, hülyét csinálunk majd magunkból, és megalázó helyzetbe
hozzuk magunkat. Hiszen ön is tudja, egy dolog biztos, hogy az
igazság végül mindig kiderül. Érti már, hogy akár igazat mond, akár
hazudik, maga veszélyes áruvá vált számunkra?

– Ha megengedi, tábornok – vetette közbe Sztyepanov. –

Kíméletlen háborúban állunk, és gyorsabban veszítjük el az
embereinket, mint ahogy újakat tudnánk besorozni, gyorsabban
veszítjük el a fegyvereinket, mint ahogy újakkal tudnánk pótolni
azokat, és gyorsabban veszítjük el a tisztjeinket, mint ahogy újakat
tudnánk kinevezni helyettük. Belov őrnagy kiváló katona. Biztosan
tudnánk találni számára valami feladatot, amivel a Vörös Hadsereg
hasznára válhatna, nem igaz? – Amikor nem ütközött ellenvetésbe,
folytatta. – Elküldhetnénk Szverdlovszkba, tankot és ágyút gyártani.
Elküldhetnénk Vlagyivosztokba vasércet bányászni, vagy Kolimába
vagy a Perm-35-ös körzetbe. Bárhová küldenénk is, a szovjet
társadalom hasznos tagja maradhatna.

Mekhlis felhorkant.
– Van már épp elég emberünk vasércet bányászni. És egyébként
is, miért fecsérelnénk el a Vörös Hadsereg egyik
őrnagyát ágyúöntésre?
Alexander elképedve észrevétlenül megrázta a fejét. Szép munka,
Sztyepanov ezredes, gondolta. Még egy perc és könyörögni fognak,
hogy maradjak a seregben, pedig egy perce még majdnem főbe
akartak lövetni.
Sztyepanov folytatta Alexander védőbeszédét.
– Belov már nem őrnagy többé, letartóztatásakor megfosztottuk a
rangjától. Nem látom semmi akadályát, hogy Kolimába küldjük.

– Akkor miért szólítjuk még mindig őrnagynak? – dohogott

Mekhlis.
– Azért, mert az marad, aki volt, hiába tépték le a sávokat a váll-
lapjáról. Hét éve parancsnok. Vezetett csapatokat téli háborúban,
harcolt a németek ellen, hogy ne tudják átlépni a Névát,
működésben tartotta az Élet Útját, és négy névai hadjáratban is
harcolt a múlt nyáron, hogy áttörjék a Leningrád körüli blokádot.

– Számos alkalommal volt már szó Belov őrnagy katonai

eredményeiről, Sztyepanov ezredes – jegyezte meg Mekhlis, ahogy
fájdalmas arccal megdörzsölte a homlokát. – Most azt kell
eldöntenünk, hogy szabaduljunk meg tőle.
– Javaslom, küldjük Szverdlovszkba – mondta Sztyepanov.
– Azt nem tehetjük.
– Akkor mentsük fel minden vád alól.
– Azt sem tehetjük meg.
Mekhlis egy darabig némán gondolkodott, aztán nagyot sóhajtott,
és azt mondta:
– Belov őrnagy, van egy vasútvonal Volkov mellett, a Ladoga-
tó és a sinyavinói dombok közti völgyben, amit naponta többször is
bombáznak a németek a hegytetőn lévő állásaikból. Ismeri a helyet?

– Nagyon is, uram. A feleségem segített megépíteni azt a

vasútvonalat, miután áttörtük a blokádot.
– Kérem, ne emlegesse a feleségét, őrnagy, kényes téma. Nos,
mindenesetre az a vonal létfontosságú Leningrád élelmiszer- és
üzemanyag-utánpótlása szempontjából. Úgy határoztam, hogy
kinevezem egy büntetőzászlóalj élére, melynek feladata a
vasútvonal újjáépítése lesz egy tíz kilométeres szakaszon, Sinyavino
és a Ladoga-tó között. Tudja, mi az a büntetőzászlóalj?

Alexander nem felelt.

Tudta, mi az.
A hadseregben számtalan olyan katona volt, akiket arra
használtak, hogy fedezet nélkül hidakat ostromoljanak meg, hogy
fedezet nélkül folyókon keljenek át, hogy ellenséges tűz alatt
vasútvonalakat építsenek, hogy mindenféle légi támogatás nélkül
elsőként menjenek csatába, anélkül, hogy jutott volna mindenkinek
fegyver vagy harckocsis védelem. A büntető zászlóaljakban váltott
fegyverekkel harcoltak. Ha az egyik katona elesett, akkor a mellette
lévő vette föl a fegyverét, hacsak nem lőtték le őt is. Ezeket az
alakulatokat emelték a szovjetek élő falként Hitler lövészei ellen.

Mekhlis némi hallgatás után azt kérdezte:

– Van valami hozzáfűznivalója, őrnagy? Majd elfelejtettem,
hivatalosan is megfosztjuk a rangjától.
– Rendben. Ha jól értem, a zászlóaljban kell harcolnom, nem
annak az élén, igaz?
– Nem jól érti. Az a parancsa, hogy álljon a zászlóalj élére.
– Ebben az esetben meg kell tartanom a rangomat.
– Arról szó sem lehet!
– Uram, már megbocsásson, de egy mókusnak sem
parancsolhatok, nem hogy egy csapat harcedzett és félelmet nem
ismerő katonának egy büntetőzászlóalj élén, akik állandó
életveszélyben vannak, ha a Vörös Hadsereg nem ruház rám
bizonyos beosztást. Ha azt akarja, hogy én legyek a parancsnok,
akkor rendelkezésemre kell bocsátania az ehhez szükséges
eszközöket. Máskülönben nem leszek a Vörös Hadsereg hasznára,
nem segítem elő a háborús törekvéseket, és nem leszek magának
sem hasznára. Egy parancsomnak sem fognak engedelmeskedni az
embereim, a vasutat nem hozzuk rendbe, és odavesznek a
hadtáposok és a katonák is. Nem kérheti, hogy maradjak a
seregben, ha…
– Nem kérem. Parancsolom!
– Uram, a rangom nélkül nem leszek többé tiszt, márpedig ez az
egyetlen dolog, amihez értek. Tegyen be egy büntetőzászlóaljba,
persze, de ne kérje, hogy legyek én a parancsnok. Szívesen leszek
szakaszvezető, őrmester vagy bármilyen tiszthelyettes, amit csak
akar, részemről rendben. De ha tényleg azt akarja, hogy a sereg
szolgálatára váljak, akkor meg kell tartanom a sávjaimat. –
Alexander hangja meg sem bicsaklott, amikor így folytatta: – Ön,
mint tábornok, biztosan megérti ezt. Emlékszik, mi történt Mereckov
tábornokkal? Egy moszkvai börtön mélyén várt a kivégzésére, de a
legfelsőbb vezetés úgy döntött, hogy inkább a volkovi front
parancsnokságát bízzák rá, így kinevezték tábornoknak, és egy
egész hadsereget kapott, nem csak egy hadosztályt. Mit gondol,
mennyire lett volna sikeres, ha földművesként, ami valójában volt,
kellett volna vezetnie a seregét? Hány embert küldhetett volna a
halálba, ha csak egy tiszthelyettes lett volna, nem pedig egy
tábornok? Ki akarja füstölni a németeket Sinyavinóból? Én
kitakarítom őket onnan magának. De csak akkor, ha megtarthatom a
rangomat.
Mekhlis őszinte megértéssel és teljes lemondással meredt
Alexanderre.
– Maga nagyon fárasztó alak, Belov őrnagy. Rendben. Egy óra
múlva indul Sinyavinóba. Az őr visszakíséri a cellájába, hogy
összeszedhesse a holmijait. Lefokozom. Megtarthatja századosi
rangját, de ez minden. Hol vannak a kitüntetései?
Alexander már megkönnyebbülten elmosolyodhatott volna, de
nem tette.
– A kihallgatások előtt elvették azokat. A Szovjetunió Hőse
díszérmém eltűnt.
– Ez igen sajnálatos – felelte Mekhlis.
– Igen, uram, valóban az. Szükségem van új alsóneműre,
fegyverekre, ellátmányra. Kell egy kés, egy sátor… új felszerelésre
van szükségem, uram. Minden régi holmim eltűnt.
– Jobban kell figyelnie a felszerelésére, Belov őrnagy.
Alexander tisztelgett Mekhlisnek, majd így felelt:
– Észben tartom, uram. És most már Belov százados vagyok,
uram.
2
Devecseri Gábor fordítása.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

1943. Véletlen találkozás Ouszpenszkijjel

Alexandert az akkori frontvonal hátsó szakaszába kísérték, ahol

felszerelkezett, rendesen felöltözött, és egy teherautóval a
barakkokhoz utazott, ahol egy több száz, sokat megélt férfiból álló
büntetőzászlóaljat szállásoltak el, akik vagy köztörvényes bűnözők,
vagy politikai foglyok voltak. A nedves földön ültek és pihentek,
cigarettáztak és kártyáztak. Alexander észrevette, hogy hárman
közülük összeverekedtek, és szétválasztotta őket. Egyikőjük
Ouszpenszkij volt.
– Jaj, ne, már megint maga az! – szólalt meg Ouszpenszkij.
– Maga meg mi a fenét keres itt, katona? – rázta meg a kezét
Alexander. – Hiszen magának csak fél tüdeje van.
– Maga mit keres itt? Biztosra vettem, hogy meghalt! – felelte
vidáman Ouszpenszkij. – Azt hittem, főbe lőtték. Azok után, amit
maga miatt kaptam a kihallgatások során, biztosra vettem, hogy
magából semmi nem maradt.
Alexander cigarettával kínálta Nyikolájt, és félrehívta.
– Mi a rangja? Szakaszvezető?
– Még mindig hadnagy vagyok – válaszolta Ouszpenszkij
dühösen, majd halkan hozzátette: – Főhadnagyból fokoztak le.
– Akkor jó. Mostantól én vagyok a felettese. Válasszon ki húsz
embert, és menjen el velük lefektetni a síneket, hogy a vonat tudjon
közlekedni! Tegyen meg nekem egy szívességet, rendben? Ne
veszekedjen a katonáival, különben nem fogják tisztelni!

– Kösz a jó tanácsot.
– Szedje össze az embereit! Ki volt a felettese előttem?
– Maga viccel? Senki. Az elmúlt két hétben három százados halt
itt meg. Aztán elkezdtek őrnagyokat küldeni a vasúti munkákat
vezetni. Ketten meghaltak. Nem maradt senki életben. Az idióták
nem jöttek még rá, hogy ha a németek ilyen remekül rálátnak a
vasútra, amit folyton felrobbantanak, akkor ugyanolyan jól látják az
ott álló és mozgó embereket, akik a vasutat próbálják megjavítani.
Csak ma reggel öt embert veszítettünk, mielőtt akár csak egy
milliméter sínt lefektettünk volna.

– Meglátjuk, milyen szerencsével járunk az éjszaka leple alatt.

Mint kiderült, nem ment sokkal jobban a munka.
Ouszpenszkij húsz embert vitt magával, és tizenhárman tértek
vissza, Ouszpenszkijt is beleértve. A tizenháromból hárman
súlyosan, ketten könnyebben megsebesültek, egy pedig vak volt.
A vak a sötétben megszökött, az NKGB pedig feltartóztatta a
Ladoga-tó partján, és a helyszínen agyonlőtték.
A sinyavinói dombok és a Ladoga-tó közti katonai bázist egy
lapos, mocsaras területen állították fel, és vászonsátrakból és
néhány fából emelt építményből állt, mely utóbbiakat az
ezredeseknek és a tábornokoknak állítottak fel. Két zászlóalj
állomásozott itt, ami hat századból, tizennyolc szakaszból és
ötvennégy rajból állt, összesen négyszázharminckét ember.
Tekintve, hogy nem volt elég magas rangú tiszt, Alexandernek egy
egész zászlóaljnyi embere volt, kétszáztizenhat katonát küldhetett a
halálba.
Sztyepanov nem volt itt. Alexander a katonai bírósági tárgyalás
után nem is találkozott vele. Biztosan visszament a leningrádi
kaszárnyába, ami oly sok éve az egyetlen otthona. Alexander
legalábbis remélte, hogy így történt.

1941. Találkozás Dása Metanovával

Alexander a Szadkóban volt, és szokás szerint a bárpultnál állt.

Szívesebben járt a tiszti klubba. Kényelmetlenül érezte magát a nem
hivatásos katonák között. Túl nagy volt már a szakadék közöttük.

Alexander azon a júniusi szombat estén Dimitrijjel állt a pultnál, és

beszélgettek, amikor két lány állt meg nem messze tőlük. Alexander
vetett egy pillantást rájuk. Amikor másodjára nézett oda, észrevette,
hogy az egyikőjük őszinte érdeklődéssel legelteti rajta a szemét.
Udvariasan a lányra mosolygott. Dimitrij a lányok felé fordult,
végigmérte őket, Alexanderre pillantva felvonta a szemöldökét, és
arrébb lépett, hogy szemben legyenek a két lánnyal.

– Meghívhatunk benneteket egy sörre, lányok? – kérdezte Dimitrij.

– Persze – felelte a magasabbik, sötét hajú lány. Ő szemezett

korábban Alexanderrel. Dimitrij az alacsonyabbik, kevésbé csinos
lánnyal beszélgetett semmiségekről, de amúgy is nehezen lehetett
beszélgetni a bárpultnál. Alexander
megkérdezte a sötét hajú lányt, hogy volna-e kedve sétálni egyet. A
lány elmosolyodott. – Hogyne! – felelte.
Kimentek a meleg, nem is teljesen sötét éjszakába. Éjfél múlt, és
még mindig viszonylag világos volt. A lány dudorászott egy kicsit,
aztán megfogta Alexander kezét, és a szemébe nézve felnevetett:

– Szóval találgatnom kell – kérdezte –, vagy elárulod, hogy

hívnak?
– Alexander vagyok – felelte a fiú, de nem kérdezett vissza, hogy
mi a lány neve, mert mindig elfelejtette a barátnői nevét.
– Meg se kérdezed, hogy engem hogy hívnak?

– Biztos, hogy akarod, hogy tudjam?

A lány meglepetten nézett rá.
– Akarom-e, hogy tudd, mi a nevem? Hát már idáig süllyedtek a
katonák? Már meg se kérdezitek egy lánytól, hogy hívják?
– Ide figyelj – mondta Alexander, megpaskolva a lány hátát. – Azt
nem tudom, hogy a többi katona meddig süllyedt, csak azt tudom,
hogy én nehezen jegyzem meg a neveket.
– Nos, talán a mai éjszaka után az én nevemet már sosem fogod
elfelejteni! – mondta a lány, és sokatmondóan elmosolyodott.

Alexander alig láthatóan megcsóválta a fejét, és már a nyelve

hegyén volt, hogy azt mondja, valami nagyon különlegeset kell
tennie ahhoz, hogy ne felejtse el a nevét, de csak annyit mondott:

– Hát jó. Mi a neved?

– Dária – válaszolta a lány. – De mindenki csak Dásának hív.
 – Jól van, Dária-Dása. Tudsz egy helyet, ahová mehetnénk? Van
valaki otthon nálatok?
– Van-e valaki otthon? Hol élsz te? Hát persze hogy van. Egy
másodpercre sem tudok egyedül maradni. Mindenki otthon van:
mama, papa, bábuska, gyéduska meg az öcsém. A húgom meg egy
ágyban alszik velem. – Felvonta a szemöldökét, és felnevetett. –
Szerintem még egy tisztnek se lenne egyszerű két nővérrel csinálni
egyszerre!
– Attól függ – felelte Alexander, és átkarolta a lányt. – Hogy néz ki
a húgod?
– Kinéz vagy tizenkét évesnek – válaszolta Dása. – Te el tudsz
vinni valahová?
Alexander a laktanyába vitte Dását. Ma este ő volt soron. Dása
megkérdezte, hogy levetkőzzön-e.
– Nem akarom, hogy bárki ránk nyisson.
– Sajnos ez egy laktanya – magyarázta Alexander –, nem az
Európa Hotel. Vetkőzz le, Dása, de csak saját felelősségre.
– Te is levetkőzöl?
– Engem már mindenki látott meztelenül – jegyezte meg
Alexander.
Dása levetkőzött, aztán Alexander is.
Élvezte a lánnyal való együttlétet, ahogy korábban sok más
lánnyal is. Dásának tipikusan olyan húsos, oroszos teste volt –
széles csípője és nagy mellei –, amitől az olyanok, mint a
körlettársa, Grinkov, majd megőrült. Ami azonban Alexandernek
tetszett Dásában, az az volt, hogy olyan volt vele, mintha már
találkoztak volna, olyan barátságos és könnyed volt a viszonyuk,
mintha már ismerték volna egymást egy ideje.
Ezenkívül a többi lányhoz képest másképp reagált Alexanderre, sőt,
egyszer csak azt kérdezte:
– Ó, istenem… Alexander, honnan jöttél te?
– Honnan jöttem? – Alexander feltámaszkodott, hogy a lány
szemébe nézhessen.
– Igen – mondta Dása. – Nagyon… tetszik, ahogy mozogsz.
– Hmm – mormogta Alexander. – Köszönöm.
Egy órát voltak együtt, amikor visszajött Grinkov egy lánnyal, és
hallani sem akart arról, hogy ma nem ő van soron.
Miután felöltöztek, Alexander kikísérte Dását a laktanya kapujáig.

– Na és mondd csak – kérdezte –, nem felejted el a nevemet jövő

hétig, amikor újra eljövök?
– Nem… Dása, ugye? – kérdezte Alexander mosolyogva.
A következő héten Dása megint eljött a barátnőjével, de Dimitrij
addigra sajnos elment valaki mással, és Dása nem akarta egyedül
hagyni a barátnőjét. Így végül hármasban sétáltak a Nyevszkij
sugárúton. Végül a másik lány – nagy sokára – hazament busszal,
Alexander pedig elvitte Dását a laktanyához, pedig nem ő volt soron,
és tele is volt a lakótársaival a körlet.

– Két lehetőséged van – vázolta fel a helyzetet Alexander. – Vagy

hazamész, vagy bejössz, és nem foglalkozol a többi katonával.

Dása ránézett. Alexander nem tudta kiolvasni, mit rejtett a lány

pillantása.
– Végül is, miért ne? Apám és anyám is úgy csinál, mintha mi ott
se lennénk, miközben mi úgy csinálunk, mintha aludnánk. A
többiek alszanak?
– Biztos, hogy nem – válaszolta Alexander.
– Ó, akkor azt hiszem, az nekem már túl sok lenne.
Alexander bólintott.
– Szeretnéd, hogy hazakísérjelek?
– Még nem kell – lépett oda Dása Alexanderhez. – Nagyon jól
éreztem magam a múlt héten.
– Én is – válaszolta Alexander, egy pillanatnyi szünet után. –
Menjünk az Admiralitás kertjébe!
A harmadik szombat estén, amikor találkoztak, találtak egy
csendes helyet a Mojka-csatorna partján, ahol a hajók horgonyoztak.
Megfelelően félreeső hely volt, és Dása nem hangoskodott,
Alexander meg pláne megtanulta, hogy maradjon csendben. Dása
nem tudott hova lefeküdni, de Alexander talált magának egy helyet
leülni.
– Alex… szólíthatlak Alexnek? – kérdezte a lány.
– Persze – felelte Alexander.
– Alex, mesélj valamit magadról – mosolygott rá Dása. – Nagyon
érdekes fiú vagy!
Amikor végre befejezték, Alexander legszívesebben ment volna
vissza a laktanyába. Szeretett volna aludni. Vasárnap reggel hétkor
talpon kell lennie, függetlenül attól, meddig tartják ébren a lányok.

– Miért nem mesélsz inkább te magadról valamit?

– Mit szeretnél tudni?
– Sok katonával volt dolgod előttem?
– Nem sokkal – felelte mosolyogva Dása. – Alexander, biztos,
hogy erről akarsz velem beszélgetni? Mert akkor nekem is meg
kell kérdeznem valamit.
– Kérdezd.
– Sok nővel volt dolgod előttem?
– Nem sokkal – felelte mosolyogva Alexander is.
Dása felnevetett, mire Alexander is.
– Meg kell, hogy mondjam, Alex, azóta, hogy három hete először
láttalak, folyton csak rád gondolok.
– Tényleg?
– Tényleg. És azóta nem voltam egyetlen férfival sem. Te is
elmondhatod ezt magadról?
– Maximálisan. Én sem voltam egyetlen férfival azóta. – Dása
játékosan vállon ütötte.
– Hagyd abba! Van időd még egyre?
– Nincs – felelte Alexander. Nem akarta elmondani az igazat, hogy
nem volt nála másik óvszer. – Gyere el jövő héten, akkor jobban
ráérek.
– Ugyan már! – kérlelte évődve a lány, a fiút simogatva. –
Gyorsan végzünk, ígérem!
– Nem, Dása, majd jövő héten.
Miután Dása elment, Alexander visszament a laktanyába, és egy
lányt talált a folyosón, akivel még májusban volt együtt, egy lányt, aki
barátságos volt, részeg és csinos, és aki nem hagyta békén addig,
amíg Alexander ki nem gombolta a nadrágját. Alexander
engedelmeskedett.
A következő hét hosszú volt, és hét közben Alexander őrségben is
volt, amikor megint csak találkozott pár lánnyal, akikkel Dimitrij hozta
össze. Amikor eljött a szombat este, Alexander elment a Szadkóba,
és gondolta, ha már úgyis
szombat este van, esetleg összejönne valakivel, ha úgy alakul, bár
nem érzett különösebb késztetést a dologra. Találkozott egy lánnyal,
akit már jó ideje nem látott, és miután megivott egypár italt, és a
lányt is meghívta pár italra, kimentek a Szadko mögötti sikátorba és
a falnak döntve magáévá tette a lányt. Amikor közben a lány
rákérdezett, hogy „Nem akarod eldobni a cigidet?”, maga is
meglepődött, hogy az még mindig a szájában van. Amikor végeztek,
hazaküldte a lányt, és visszament a Szadkóba.

Valaki átkarolta a nyakát.

– Találd ki, ki az!
Amikor megfordult, meglátta Dását. Rámosolygott. A lány ezúttal
egyedül érkezett.
Alexander úgy érezte, hogy arra az estére ennyi már elég volt, de
Dása számára csak akkor kezdődött az este, úgyhogy
kötelességének érezte meghívni néhány sörre, és beszélgetni vele.
Cigarettáztak, nevetgéltek, majd egy idő után Dása kézen fogta
Alexandert, és kivitte a bárból.
– Dása, későre jár – mondta. – Holnap hétkor kell kelnem.
– Tudom – mondta a lány, és megsimogatta a fiú karját. – Neked
sosincs időd. Mindig rohansz valahova. Mire ez a nagy rohanás,
Alex?
Alexander felsóhajtott, és fáradt derűvel az arcán azt kérdezte:

– Mit javasolsz, mit csináljunk?

– Nem is tudom – felelte Dása, majd mosolyogva hozzátette: – Mi
lenne, ha azt csinálnánk, amit a múlt héten?
Alexander törte a fejét. Valahogy kirepült a fejéből az elmúlt
hét. Tudta, hogy ha nem fog emlékezni, azzal felbosszantja Dását,
úgyhogy igyekezett felidézni a történteket. De az elmúlt egy
hétben… Alexander koncentrált. Az elmúlt egy hétben sokat
beszélgettek a közelgő háborúról.
– Nem emlékszel? A Mojka partján? – Most már eszébe jutott
Alexandernek. A csatorna mellé vitte a lányt.
– Szeretnél megint odamenni?
– Mindennél jobban!
– Akkor menjünk.

– Alexander – lihegte a lány, a fiú ölében ülve –, meg kell, hogy

mondjam, fáradhatatlan szerető vagy! És ilyet nem szoktam
akárkinek mondani.
– Köszönöm.
– Jól érzed magad velem?
– Hát persze.
– Nem beszélsz sokat.
– Miről akarsz beszélgetni?

– Úgy érzed, mindenről tudunk beszélni?

– Beszélünk mindenről, amiről én akarok.
– Találkozunk jövő héten?
– Persze.
– Mikor lesz szabadnapod? Esetleg eljöhetnél hozzánk vacsorára.
Innen nem messze lakok. Az Ötödik Szovjet sugárúton. Bemutatlak
a családomnak.
– Nincs túl sok szabadnapom.
– Hétfőn vagy kedden ráérnél?
 – Jövő héten hétfőn vagy kedden?
– Igen.
– Értem. Ja, várj csak, el kell mennem… Talán egy hét múlva
ráérek.
– Nem találkozgathatunk így.
– Biztos?
– Végül is, de – vigyorgott a lány. – De nem mehetnénk valahova
máshová?
– Hová szeretnél menni?
– Nem is tudom. Valami szebb helyre. Talán Cárszkoje Szelóba
vagy Petrodvorecbe?
– Meglátjuk – felelte a fiú diplomatikusan, azzal lerakta az öléből a
lányt, felállt és kinyújtózkodott. – Későre jár, Dása. Vissza kell
mennem – mondta a lánynak, és visszament a laktanyába, ahol leült
egypár percre Ivan Petrenko őrmesterrel, az éppen ügyeletes
őrszemmel vodkázni és cigarettázni, majd távozott a körletébe.

– Maga szerint igaz a pletyka, főhadnagy? Tényleg háborúzni

fogunk Hitlerrel?
– Azt hiszem, ez tényleg elkerülhetetlen lesz, őrmester.
– De hogy lehetséges ez? Ez olyan lenne, mintha Anglia üzenne
hadat Franciaországnak. Németország és a Szovjetunió majdnem
két éve szövetségesek. Aláírtunk egy egyezséget.
– És régi barátok módjára felosztottuk egymás között
Lengyelországot – mosolygott Alexander. – Maga bízik Hitlerben,
Petrenko?
– Nem tudom, de szerintem nem lesz annyira ostoba, hogy
megtámadjon minket.
 – Reméljük, igaza lesz! – mondta Alexander, és elnyomta a
cigarettáját. – Jó éjszakát!
Nem akart mást, csak aludni: miért olyan nagy kérés ez? De
Marazov és Grinkov is nővel voltak a saját ágyukon, nyakig
betakarózva. Alexander diszkréten elfordult, ahogy felmászott a
helyére, az emeletes ágy tetejére, aztán egy párnát tett a fejére, és
behunyta a szemét.
– Alexander! – hallott meg egy éles női hangot. – Te szemétláda!

A fiú nagyot sóhajtott, levette a párnát a fejéről, és kinyitotta a

szemét. Az a lány állt az ágya előtt, aki az imént még Grinkovval
volt. Alexander a háta mögött hallotta, hogy Grinkov kuncog.

– Mi rosszat tettem? – kérdezte fáradtan. Felismerte az enyhén

püffedt arcú, erősen ittas lányt.
– Már elfelejtetted, miről volt szó? Múlt héten azt mondtad, hogy
ma este jöjjek el, hogy találkozzunk. Három órát vártam rád a rohadt
kapuban! Végül meguntam, és elmentem a Szadkóba, ahol
nézzenek oda, azt látom, hogy egy másik lánnyal hetyegsz!

Alexander nem akart kimászni az ágyból, de úgy érezte, hogy

bármelyik pillanatban kaphat egy pofont, márpedig nem akart fekve
pofont kapni.
– Nagyon sajnálom – mondta, ahogy felült, és lelógatta a lábát a
felső ágyról. Homályosan emlékezett a lányra. – Nem akartalak
megbántani.
– Nem? – kérdezett vissza a lány nagy hangon. Grinkov a
párnájába fojtva a hangját, nevetett. Marazov és a barátnője
egymással voltak elfoglalva, és nem érdekelte őket, mi folyik
körülöttük. Alexandert sem.
Nem emlékezett a lány nevére. Szívesen elküldte volna a fenébe,
de nem akarta mások füle hallatára megalázni. Leugrott az ágyáról,
mire a lány azonnal ökölbe szorította a kezét, és Alexander arcába
akart csapni. A fiú elkapta a lány csuklóját, ellökte őt magától, és
megcsóválta a fejét.
– Ehhez most semmi kedvem.
– Ugyanolyanok vagytok mind, igaz? – mondta a lány. – Mind
nőgyűlölő stricik vagytok, és szartok a fejünkre!
– Nem vagyunk nőgyűlölők! – ellenkezett Alexander meglepetten.
– Én legalábbis nem. De… – Az istenit, mi is a neve? – Ha mi stricik
vagyunk, akkor szerinted ti mik vagytok?
A lány levegő után kapott.
– Ide figyelj… – mondta. – Fáradt vagyok. Mit akarsz tőlem?
– Csak annyit, hogy tisztelj, Alexander, semmi mást. Csak egy kis
figyelmet.
Alexander a szemét dörzsölte. Nevetséges ez az egész.
– Nézd, nagyon sajnálom…
– Még a nevemre sem emlékszel, igaz? – vágott közbe a lány, és
megint ütésre emelte a kezét. Alexander majdnem hagyta is, hogy
megüsse.
De mégsem hagyta. Utálta, ha bárki megütötte. Olyankor minden
szőrszála az égnek meredt.
– Istenem, előre sajnálom azt a lányt, aki majd beléd szeret, te
rohadék! Mert darabokra fogod szaggatni, te szívtelen disznó! –
kiabálta.
És ahogy végigment a folyosón, a lépcső felé tartva,
Alexander felsóhajtott, és utánakiáltott:
– Emlékszem a nevedre! Elenának hívnak!
– Dögölj meg! – kiáltotta vissza Elena, és eltűnt a folyosón. „Ennél
szebben nem is lehetne elköszönni egy katonától”,
gondolta Alexander, a körletébe visszafelé menet. Rá akart gyújtani,
újra és újra e börtön falai között, és el akart vonulni egy csendes
szobába, csak egy pillanatra, hogy ápolja sértett büszkeségét, és
végiggondolhassa, milyen messzire is jutott Krasznodartól és a fiatal
Larisszától, aki megosztotta vele édes kincseit, mielőtt meghalt, és
Szvetlána Visszelszkaja elvtársnőtől, anyja barátnőjétől, aki azt
mondta neki, hogy ne pazarolja el a tehetségét. Hát most már
bármelyik pillanatban betoppanhat egy lány, akit könnyelműen
félredobott, gondolta Alexander, hogy kiloccsantsa az agyát, és a
sírkövén a következő felirat lesz majd: „Itt nyugszik Alexander, aki
nem emlékezett egyik lány nevére sem, akivel lefeküdt.”

Némi megvetést érzett saját maga iránt, de megpróbált aludni.

Hajnali három óra volt, és 1941. június 22-e.
 TIZENHATODIK FEJEZET

1943. A vasútvonal a sinyavinói domboknál

Alexander magához hívatta Ouszpenszkijt a sátorba.

– Hadnagy, mi van Verenkov őrmesterrel?
– Nem tudom, miről beszél, uram.
– Nos, ma reggel nekem adta nemcsak a kávéadagját, hanem a
zabkásája egy részét is, szerencsére nem az egészet.
– Igen, százados úr.
– Hadnagy, miért hordja ide nekem Verenkov a kásáját? Miért
akar nekem kondomot adni Telikov őrmester? Miért akarnám, hogy a
saját őrmesterem szerezzen nekem óvszert? Mi a fene folyik itt?

– Ön a parancsnokunk, uram.
– Nem parancsoltam meg senkinek, hogy kását hozzon. Sem
hogy óvszert.
– Csak kedves akar lenni önhöz, uram.
– Miért?
– Nem tudom, uram.
– Ki fogom húzni magából az igazat, hadnagy!

A táboruk hátsó vége egy kilométerre volt a Ladoga-tótól, ahová

Alexander minden reggel lement megmosakodni. A langyos, nyári
kora reggeli mozdulatlanságban a tó épp olyan szagot árasztott, mint
amivé időközben vált: ezernyi szovjet férfi temetőjévé.

Az egyik reggel éppen a tóról jött vissza, amikor elment a központi

sátor mellett, és a vásznon keresztül meghallotta Ouszpenszkij
hangját. Más körülmények között továbbment volna, de meghallotta
a nevét, ahogy a sátorban bizalmasan sutyorogtak. Alexander
lelassított.
Ouszpenszkij magyarázott valamit Verenkov őrmesternek, egy
fiatal politikai elítéltnek, aki korábban még nem volt katona, és
Telikov őrmesternek, aki tíz éve volt a seregben mint hivatásos.
Ouszpenszkij azt mondta:
– Uraim, tartsák magukat távol a parancsnokunktól. Ne
beszéljenek közvetlenül vele. Ne nézzenek a szemébe. Ha valamit
kérdezni akarnak tőle, kérdezzék meg tőlem. Ezt adják tovább az
embereiknek is. Én azért vagyok itt, hogy megvédjem magukat tőle.

Alexander elmosolyodott.
– Úgy gondolja, hogy védelemre van szükségünk? – kérdezte
Telikov, aki egy óvatos ember volt.
– Ó, higgye el, hogy igen! Belov százados értelmes ember
módjára viselkedik. Észszerűen viselkedik. Türelmesnek láttatja
magát. De ha nem vigyáznak, puszta kézzel megöli magukat.
Verenkovnak voltak fenntartásai Ouszpenszkij állításával
kapcsolatban.
– Menjen a francba, maga hazudik, mint a vízfolyás!
Ouszpenszkij rendületlenül folytatta.
 – Tudják, hogy letépte az egyik hadtápos katona fél kezét? Dimitrij
Csernyenkóét. Tőből letépte a karját! Nem maradt más, csak egy
véres csonk! És ez még nem minden. Csernyenko nem halt meg a
karja elvesztése miatt. De egy ütés az arcába majdnem megölte.
Egyetlen ütés, Verenkov! Gondoljon csak bele!

Alexander némán nevetett. Bárcsak így történt volna!

– És amikor Csernyenko még ettől sem halt meg, a
parancsnokunk utasítást adott, hogy végezzék ki a finn határon,
miközben Belov százados még a morozovói kórházban feküdt!
– Maga most szórakozik!
– Én mondom magának, Belov nem fél semmitől. Sem a
hadtáposoktól, sem a németektől, sem a haláltól, de még az NKGB-
től sem. Na most jól figyeljenek, elmondok valamit, de nehogy
továbbadják… – Ouszpenszkij lehalkította a hangját, és szinte
suttogva folytatta: – Amikor Morozovóban volt, fogságban,
meglátogatta egy kihallgató tiszt…
– Miért tartóztatták le?
– Azzal vádolták, hogy kettős ügynök.
– Na ne szívasson!
– Pedig így igaz.
– És kinek kémkedett?
– Talán a japánoknak, de nem ez a lényeg. Ide figyeljenek.
Meglátogatta a cellájában egy kihallgató tiszt. A parancsnokunk
fegyvertelen volt, nem volt nála semmi, de tudják, mi történt?
– Megölte a kihallgató tisztet?
– De még mennyire, hogy meg!
– De hogyan?
 – Senki nem tudja.
– Megütötte?
– Nem volt rajta egy karcolás sem.
– Megfojtotta?
– Nem látszott rajta az sem, mondom!
– Akkor hogy? Megmérgezte?
– Sehogy! – kiáltotta izgatottan Ouszpenszkij. – Ez a lényeg! Nem
tudja senki. De ne felejtsék: a parancsnokunk olyan ember, aki
minden eszköz nélkül képes megölni valakit egy apró
börtöncellában. Puszta akaraterővel. Úgyhogy tartsák tőle távol
magukat! Mert ilyen kis férgeket eszik ebédre, mint maguk!

– Hadnagy! – lépett be Alexander a sátorba. Ouszpenszkij,

Verenkov és Telikov egyszerre felpattant.
– Igen, uram!
– Hadnagy, ne borzolja tovább az őrmestereink idegeit! Nem
szeretem, ha hazugságokat terjeszt rólam. És ha már itt tartunk,
nem vagyok japán kettős ügynök. Megértették?
Rövid szünet, majd remegő hangon így feleltek:
– Igen, uram.
– Most menjenek a dolgukra. Mindnyájan!
A katonák sietve távoztak, nem is néztek Alexanderre, aki alig
bírta ki mosolygás nélkül.

Néhány hét alatt Alexander számára világossá vált az események

ritmusa: kiküld két rajt, hármat, egy szakaszt, két szakaszt, ötven
embert a vasútvonalat újjáépíteni, és nem
jönnek vissza. Aki mégis visszajön, azokat nem lehet ellátni kötszer,
antibiotikum, vér és morfium hiányában. A németeket védték a
sinyavinói dombok és erdők, ugyanakkor zavartalanul ráláttak a
lebombázott vonalra. Akárhogy is, de be kell juttatni Leningrádba az
ellátmányokat, amihez a vasutat is meg kell javítani, így
Alexandernek nem maradt más lehetősége, mint újra és újra
kiküldeni az embereit a vasúthoz.
Habár mindig ugyanazt az öt kilométernyi vonalat bombázták le,
nem volt olyan százméteres szakasz, ahová Alexander kiküldhette
volna a katonáit anélkül, hogy ne záporoztak volna rájuk a lövedékek
a dombokról, a napnak bármelyik szakában. Június volt, és kellemes
idő. Alexander minden délután levitte az elesett katonákat a vasúti
töltésről a nyárfák mögötti mezőre, ahol tömegsírba fektették őket,
amiket be sem temettek. Bombatölcséreket használtak sírok
gyanánt, amik néhány héttel azelőtt keletkeztek, és még nem teltek
meg halottakkal. Az egész környék frissen forgatott föld, víz és halál
szagát árasztotta. A háború szagát.

Eljött 1943. július 22-e, és el is ment. Két éve kezdődött a háború.

Két éve, hogy minden elkezdődött.

1941. Orbeli és a műkincsei

Alexandert hajnali négykor ébresztették, alig egyórányi alvás után.

Csekély vigaszt nyújtott, hogy mindenki mást is felébresztettek, és
megparancsolták nekik, hogy gyülekezzenek az udvaron.

1941. június 22-e volt, nyári nap-éj egyenlőség, aznap volt az

év leghosszabb napja. Vasárnap volt. Odakint hajnalodott, az ég
rózsaszínű volt, és világos. Mihail Sztyepanov ezredes tartott
eligazítást a laktanya állományának.
– Körülbelül egy órája Hitler megsemmisítette a Fekete-tengeren
állomásozó krími tengeri flottánkat. A repülőgépeink, hadihajóink és
embereink mind odavesztek. Hitler csapatai most már szovjet földön
járnak. Megtámadta országunk északi határát is Ukrajna felől,
Poroszországon át. A védelmi miniszter, Molotov elvtárs délben tesz
bejelentést. Kitört a háború.

A félálomban lévő tömeg felmorajlott. Alexander néma maradt. Őt

nem érte váratlanul a hír. A Vörös Hadsereg tisztjei már régóta
tárgyalták egymás közt, mekkora esély van arra, hogy kitör a
háború, ahogy azt is pletykálták már fél éve, hogy Hitler
megerősítette a határait, de a hír hallatán Alexander első gondolata
az volt, hogy „Kitört a háború! Talán újra lesz esélyem megszökni!”.

Alexander kávéval és cigarettával tartotta ébren magát, amíg négy

órán keresztül hallgatta a védelmi terveket. Ezután megbízták, hogy
este hatig járőrözzön Leningrádban, utána pedig a laktanyában
kellett őrségben lennie. Délelőtt tizenegykor örömmel hagyta el a
laktanyát.
Fesztelenül vágott át a Szénapiacon, majd sétált végig a Nyevszkij
sugárúton, ahol szétválasztott egy nőt és egy nála jóval erősebb
férfit, akik éppen egymással verekedtek. A nő kiabált, és a táskájával
csapkodta a férfit. Eltartott pár percig, mire Alexander rájött, hogy a
nő azon kapta fel a vizet, hogy a férfi elébe akart vágni a sorban.
 – Nem tudja ez az alak, hogy kitört a háború? Nem fog beállni
elém, hiába vonul fel akár az egész Vörös Hadsereg!
Alexander a férfira nézett, felvonta a szemöldökét, és így szólt:

– Hallotta a hölgyet. Nem állhat be elé!

A Grand Eliszej élelmiszerboltban közelharc alakult ki nyolc nő
között, amit Alexander sikeresen leállított. A nők egy darab kolbász
miatt karmolták-tépték egymást, amit az egyikőjük vett, de kiesett a
szatyrából, és gyorsan fel is vette egy másik. Mindeközben egy
harmadik nő valaki másnak a lisztjével oldott kereket. Alexander
azonban nem sokáig játszotta Salamon királyt. Úgy érezte, nem az
erőssége nyolc ideges nővel egy darab kolbászon vitatkozni.
Otthagyta őket, és egyenesen egy újabb verekedésbe csöppent, ami
azon tört ki, hogy ki szállhat fel először a buszra.

Alexander minél messzebb akart kerülni a Nyevszkijtől. Rosszabb

volt, mint a háború. A háborúban az ember legalább előveheti a
fegyverét, és lelőheti az ellenségét. Elment a Szent Izsákig, a
Bronzlovas szobráig, ami egy csöndesebb rész volt. Állt ott pár
percig, rágyújtott, és nézte a szobrot. Jó néhány hete nem nézett
már rá a könyvére a leningrádi könyvtárban. Most, hogy kitört a
háború, gondolta, észszerű lenne kivenni a könyvet, és magánál
tartani.
Alighanem nagyobb biztonságban lenne a pénze. A könyvtárak és
múzeumok a biztonság kedvéért biztos ki fogják menekíteni drága
kiadványaikat. Cigarettázás közben megpróbálta felidézni A
bronzlovas című vers sorait, amit úgy szeretett: „S míg sápadt Hold
tekint a tájra, a szunnyadó utcák
során a Rézlovas száguld utána csattogva vágtató lován.” 3

Elmosolyodott magában azon, hogy még mindig emlékszik erre a

versre, amit évek óta nem olvasott, és megint rágyújtott. Lesétált a
rakpartra, elment az Admiralitás kertje és a Palota híd mellett,
elhagyta az Ermitázst, és elment egy magas, öltönyös férfi mellett,
aki a part menti betonfalon könyökölve a folyót nézte. Elővett egy
cigarettát, és szenvtelen arccal odabiccentett Alexandernek.
Alexander viszonozta a gesztust, és lelassította lépteit.

– Van tüze? – kérdezte az ismeretlen.

Alexander megállt, és elővette az öngyújtóját.
– Odabent hagytam a gyufámat – tette hozzá a férfi sietve. –
Köszönöm.
– Nagyon szívesen! – válaszolta Alexander. A férfi kézfogásra
nyújtotta a kezét.
– Joszif Abgarovics Orbeli vagyok – mutatkozott be, és lesöpörte
a hamut hosszú, őszülő, rendetlen szakálláról.
– Alexander Belov főhadnagy. – Kezet ráztak.
– Ah – sóhajtott Orbeli, a folyót bámulva. – Mondja, főhadnagy úr,
igaz a hír? Tényleg kitört a háború?
– Igaz, polgártárs. Hol hallott róla?
Anélkül, hogy megfordult volna, Orbeli az Ermitázsra mutatott.

– A munkahelyemen. Én vagyok a kurátor. Mondja meg őszintén,

maga szerint eljutnak a németek Leningrádig?
– Miért ne jutnának? – kérdezett vissza Alexander. – Eljutottak
Csehszlovákiába, Ausztriába, Franciaországba, Belgiumba,
Dániába, Norvégiába és Lengyelországba is. Európa
Hitler kezében van. Hová mehetne még Hitler? Angliába nem mehet,
fél a víztől. Kénytelen erre jönni. Mindvégig ez volt a terve. És el fog
jutni Leningrádig is. – A finnek segítségével, szerette volna
hozzátenni, de nem tette. A kurátor már így is láthatóan fel volt
dúlva.
– Ó, bozse moj! – kiáltott fel Orbeli. – Ó, kosmar! Mi lesz most? Mi
lesz az én Ermitázsommal? Lebombázzák, ahogy Londonnal is
tették! Semmi nem marad a városunkból, elpusztul minden
templomunk és templomtornyunk és minden nemzeti emlékművünk!
Elpusztul minden műkincsünk! – kesergett elcsukló hangon.

– A Szent Pál-székesegyház még áll – próbálta megnyugtatni

Alexander. – És a Westminster apátság is. Meg a Big Ben. Meg a
London Bridge. A németek nem tudtak kárt tenni bennük. Viszont
meghalt negyvenezer londoni lakos.
– Persze, persze! – legyintett felé türelmetlenül Orbeli. – A
háborúban mindig meghal valaki. De mi lesz az én alkotásaimmal?

Alexander egy lépést hátrált.

– Nos, a Szent Izsák-székesegyházat vagy a Bronzlovas szobrát
nem menthetjük ki a városból. De a lakosságot ki tudjuk menekíteni.
És a műkincseit is.
– Ugyan hová tudnák vinni? – kiáltott fel Orbeli magas hangon. –
Ki fogja őrizni azokat? Hol lennének biztonságban?
– A műkincseknek magukra kell vigyázniuk – felelte Alexander. –
Elvihetjük bárhová, nem számít. Bárhol nagyobb biztonságban
lesznek, mint itt Leningrádban.
– A Tamerlane-em is? A Renoirom is? A Rembrandtom is? A
Fabergém is? Minden műkincsem biztonságban lesz nélkülem?
Alexander futólag megemelte a tányérsapkáját.
– Mind nagyobb biztonságban lesz valahol máshol. És egy nap a
háborúnak is vége lesz. További jó napot, polgártárs!
– Nincs semmi jó ebben a napban – morogta Orbeli, azzal
megfordult, hogy visszamenjen a múzeumába.
Alexander elgondolkodva folytatta útját a Néva partján, elment a
Téli Palota előtt, és elhagyta a Mojka-csatornát is. Vasárnap délután
volt, és ilyenkor Leningrádban, itt a folyó partján minden csendes
volt, távol a fosztogató csőcseléktől, akik elözönlötték a Nyevszkijt,
ahol a sorok már az utcán kígyóztak a boltok előtt, és az emberek
lökdösődtek és ocsmányságokat vágtak egymás fejéhez. Itt nem járt
senki, ami sokkal jobban tetszett Alexandernek. Elment a Nyári Kert
mellett, és fegyverével a vállán lesétált a Szmolnij kolostorhoz.

A Szaltyikov-Scsedrin utca sarkán Alexander megállt egy

pillanatra. A folyó jobb partján, pár háztömbnyire attól, a Taurisz park
nyúlik el kényelmesen, és Alexander nagyon szívesen sétált arra
nyaranta. Ez mindig megnyugtatta. Ha azonban egyenesen menne
tovább, a Szmolnijhoz és környékére, ott lehet, hogy lenne mit
csinálnia, tömeg, amit féken kellene tartania. Merre menjen?
Egyenesen a Szmolnijhoz, majd kerülje meg a Taurisz parkot, vagy
a park útján menjen, aztán körbe a kolostorhoz?

Rágyújtott, és állt pár másodpercig, az óráját nézve.

Ráért egy kicsit. Különben is, minek rohanjon? A tömeget fél óra
múlva ugyanúgy meg kell regulázni, mint negyedóra múlva. És
egyébként is egyedül volt, nem lehetett ott egyszerre
mindenütt. Jobbra fordult, és elindult a Szaltyikov-Scsedrin utcán.

Az utca kihalt volt, és a fák hajlongtak a nyári szélben. Eszébe

jutott Barrington, és felidézte magában a Barrington körüli erdőket.
Teddyvel régen hanyatt feküdtek az erdőben, és hallgatták a fák
susogó lombját.
Az utca túloldalán megpillantott egy lányt, aki egy padon ült. Az
első, ami feltűnt neki, az a nagyon világos szőke, nagyon hosszú
hajzuhatag, ami eltakarta a lány arcát. A második, ami feltűnt neki, a
lány vörös rózsákkal díszített, fehér ruhája volt. A dús lombú erdőt
idéző fák alatt úgy ült a padon, mint valami fehér forgatag, az arany
hajával, fehér ruhájában, a vérvörös rózsákkal. Fagylaltot evett, és
halkan énekelt magában két nyalintás között. Alexander felismerte a
dallamot. A lány egy akkoriban népszerű dalt énekelt: „Egy nap
találkozunk Lvivben, a szerelmem és én.” Valahogy sikerült
egyszerre énekelnie, fagylaltot nyalnia, csinos piros szandálba
bújtatott csupasz lábát lóbáznia és hátrasimítania a haját az arcából.
Mindezt egyszerre. Észre sem vette Alexandert, aki az utca
túloldaláról bámulta, nem foglalkozott a háborúval és semmivel az
egész világon, semmivel, ami a leningrádiakat hajtotta azon a
vasárnapi napon. Az a pillanat létezett számára csak, egyedül a
gyönyörű hajával, a káprázatos ruhájában, a fagylaltjával és halk
énekével. Egy Alexander számára teljesen ismeretlen világban
létezett a lány, mintha a Holdon úszott volna, a Nyugalom
Tengerében. Alexander mozdulni sem bírt. És azóta sem bír
mozdulni arról a helyről és attól a pillanattól, amikor először látta
meg Tatjánát. Mai napig ott áll, tudván, hogy ha
egyenesen ment volna tovább, és nem fordul be jobbra, másképp
alakult volna az élete. Akkor is, ha egyszerűen elment volna a lány
előtt, amikor észrevette. Lehetett volna előrelátó, hiszen nem volt
muszáj neki átmennie az úton. Megbámulhatta volna, és
továbbmehetett volna, nem igaz?
De azon a szikrázó vasárnapon Alexander nem tudott, nem
gondolt és nem képzelt semmit. Megfeledkezett Dimitrijről és a
háborúról, a Szovjetunióról és a szökési terveiről, még Amerikáról is,
és átment az úton Tatjána Metanovához.
Kicsit később figyelte, ahogy beszéd közben a lány gesztikulál.
Vékony és szép formájú ujjai voltak. Körmei tökéletesen ápoltak.
Megkérdezte a lánytól, miért tartja ilyen hibátlan állapotban a
körmeit, mire Tatjána azt felelte, hogy azért, mert egyszer ismert egy
piszkos körmű lányt. Nagyon sok baj volt azzal a lánnyal, és ezt ő
sosem felejtette el.
– Gondolod, hogy azért volt sok baj vele, mert piszkos volt a
körme?
– Majdnem teljesen biztos vagyok benne, igen.
Alexander szerette volna magán érezni a lány makulátlan kezeit.

– Hol laksz, Tánya?

– Az Ötödik Szovjet sugárúton. Tudod, hol van? – Alexander
szokott arra járőrözni.
– A Grecseszkij sugárút közelében. Van arrafelé egy templom is.

– Igen, szemben velünk – felelte a lány.

– Bár azt hiszem, erős kifejezés templomnak nevezni azt az
épületet. Az egy iratraktár.
 Tatjána felnevetett.
– Igen – kuncogott. – Egy szovjet templom.
Azon a vasárnapon a Tatjánával kettesben töltött felhőtlen percek
oly fájóan gyorsan tovaszálltak.
Fájóan gyorsan tovaszállt minden egyéb perc is, amit vele töltött,
tehervagonoktól, apja és anyja szellemétől, a saját hamis nevétől,
Dimitrij felette gyakorolt képzelt hatalmától és Dásától
– ó, Dása! – körbezárva. Szlonkóval és Nyikoláj Ouszpenszkijjel
körbevéve, a Szovjetunió által minden irányból támadva. Meg kellett
tanulnia élni, nem emlékezni és nem hallani annak a Tatjánával
kettesben töltött száz percnek a szűnni nem akaró visszhangját a
fejében. Egyetlen buszút, amikor a lány csak vele volt, és mellette
ülhetett, egyetlen séta a Mars-mezőn át, Tatjánával az oldalán,
bepillantás abba, milyen is lehetett volna az életük, egy izzó szív
egyetlen fellobbanása, és mindennek mi lett a következménye?
Örökre itt ragadt a szovjet Oroszországban.

Ugyan hová bújhattak volna? Hová tűnhettek volna el? Az

a vasárnap, ahogy jött, úgy el is múlt.
A Mars-mező, a június, a halál, az élet, a fehér éjszakák, Dása,
Dimitrij, mind, ahogy jöttek…
Úgy el is múltak.
De Alexander még mindig itt volt, és ott állt azon az utcán, azon a
járdán, a napon, és nézte a lányt a szilfák alatt, nézte őt, akivel
minden elkezdődött, a lányt, a vörös rózsákkal díszített, fehér
ruhájában, ahogy vörös ajkaival nyalta a fagylaltot, és énekelt.
Alexanderé és csak az övé volt a lány száz percre, ami egy
szempillantás alatt elmúlt. Az övé volt, de már minden
elillant, az emlékeket belepte a hó, és csak ürességet és
világosságot hagyott maga után. Örökre elmúlt, ő pedig örökre itt
marad, az utcán, hogy újra és újra összeforrassza összetört szívét.

1941. Pása elvesztése

Tatjána ikertestvére, Pása eltűnt. Először nem gyanakodtak semmi

rosszra, hiszen egy fiúknak szervezett nyári táborban volt, de aztán
a Luftwaffe gépei elrepültek a tábor felett, és a Vörös Hadsereg
kiküldte a fiúkat a Panzer tankok elé, és Pása eltűnt. Tatjána nem
volt hajlandó elfogadni a tényeket, és elment, hogy megkeresse őt
Lugában, Hitler csapataival a folyó túlsó partján, mert őrült volt, mire
Alexander utánament, hogy visszahozza a lányt, mert ő meg a
lányért őrült meg.
Egy másik pillanat, amikor majdnem kettesben voltak. Ahogy ott
feküdtek Alexander sátrában, mindketten tudták, hogy nem akarnak
máshol lenni, hiába voltak a németek száz méterre tőlük, hiába volt
eltörve Tatjána lába és néhány bordája, hiába vesztette el az
életkedvét és Pását.
A lány halkan szipogott.
– Sura, meg kell találnunk őt!
– Jaj, Tánya!
– Muszáj! Nem mehetek vissza a családomhoz nélküle! Nem
vallhatok ekkora kudarcot. Kérlek! Te nem ismered a családomat.
Engem sem ismersz.
– Ez igaz, Tánya, de nekik és neked is meg kell tanulnotok azzal
élnetek, amitek van.
 – Ne mondj ilyet! Nem tudok nélküle élni! Alexander
alig bírta kipréselni magából a szavakat.
– Sajnálom, Tánya!
– Nem tudok, neked fogalmad sincs! Ő a testvérem, hát nem
érted? És mi van, ha vár rám valahol, én meg nem megyek érte? Ki
más mentené meg az ellenségtől, ha nem a saját családja? Ki más?
Ó, Alexander, mi van, ha azon rágódik, hogy miért tart ilyen sokáig,
hogy megtaláljam, én meg közben nem megyek érte? Miért nem
megyek már?
– Miért gondolod, hogy vár rád?
– Mert tudja, milyen vagyok! Hogy nem hagynám magára.
Képtelen vagyok magára hagyni.
Alexander elhallgatott. Pása szerencsés, hogy van mellette egy
ilyen ember, mint Tatjána.
– Tánya, nyoma sincs Pásának, és kétmillió német áll közted és
közte. Nem tudsz menni, se hajolni. Te megsebesültél, ő meg
odaveszett. Hagyd menni! Hadd menjen Isten országába.
És másnap reggel, amikor egyedül voltak az erdőben, a
bombazáporban, és a lány testét saját testével védelmezte, nem
bírta tovább, és nem tudta tovább türtőztetni magát. Megcsókolta
Tatjánát. Meg is halhattak volna ott az erdőben, és nem is bánta
volna, amikor homályosan eszébe jutott, mi vár rájuk: gyötrelem,
hazugság, Dása, Dimitrij, Hitler, Sztálin, miközben körülöttük dúl a
háború. Szeretett volna örökre fiatal maradni, és megállítani az időt
ott, az égő fák alatt.
De nem halt meg. Hazavitte Tatjánát szenvedő családjának. Pását
később sem találták meg. Néhány hét elteltével azt a
hírt kapták, hogy Pása egy kigyulladt vonatban lelte halálát.
Apja sosem heverte ki a fia halálát, addig ivott, és addig égette
belülről a gyász, amíg belőle sem maradt semmi. Pása volt az
egyetlen fia. Alexander még egy hálás gondolattal tudta enyhíteni
saját, börtönben sínylődő apja szívét. Alexander is az apja egyetlen
fia volt. Fel tudta még idézni, milyen az, ha az embernek van apja és
anyja, fölé hajolnak éjszaka, megcsókolják, könnyüket hullatják
miatta?
Nem tudta.
Tatjánát egyre inkább egy elszalasztott esélynek érezte, egy rég
elmúlt pillanatnak. Nem tudta kiölni szívéből, amit iránta érzett,
ugyanakkor azt is érezte, a lány egy másik életbe, korba és férfi
mellé való.
De Tatjána többet akart Alexandertől.
A fiú azonban nem tudott neki többet adni. Nem tudott adni neki
semmit.

3
Alekszandr Puskin: A rézlovas. (Galgóczy Árpád fordítása).
 TIZENHETEDIK FEJEZET

1943. Karácsony New Yorkban

Vikki és nagyszülei meghívták Tatjánát és Anthonyt, hogy töltsék

velük a karácsonyt.
Amikor megérkeztek, ott találták Edwardot.
– Miért hívtad meg? – suttogta Vikkinek a konyhában.
– Neki is meg kell ünnepelni a karácsonyt, Tánya.
Tatjána Edward mellett ült a kanapén, és valami tojáslikőrnek
nevezett italt kortyolgatott, ölében pedig a hat hónapos Anthonyt
tartotta, aki szintén belekortyolt volna az italba. Edward elmondta
Tatjánának, hogy négy nappal azelőtt kirúgták otthonról. A
feleségének történetesen elege lett Edward őrült munkarendjéből és
abból, hogy olyan kevés időt tölt vele.

– Tisztázzuk csak – mondta Tatjána. – A felesége kidobta

otthonról, mivel nem töltött elég időt vele?
– Úgy van.

– De akkor ez nem azt jelenti, hogy ezután még kevesebb időt

fognak együtt tölteni?
Edward felnevetett.
– Nem hiszem, Tánya, hogy a feleségem különösebben kedvel
engem – mondta.
– Az nem túl szerencsés dolog egy feleség részéről – jegyezte
meg Tatjána.
Vikki megkínálta őket egy kis mézzel bevont keksszel, de olyan
önelégült ábrázattal, amitől később Tatjána halkan bajkeverőnek
titulálta.
Megnyugtató karácsonyi zene szólt, gyömbér, almás pite és
fokhagymás spagettiszósz illata lengedezett, a ház bordó árnyalatai
valahogy most egészen kellemesnek hatottak. Vikki egy barna
bársonyruhát viselt, ami nagyon jól illett bársonyos barna hajához és
szemeihez. Isabella és Travis úgy láttak vendégül mindenkit, mintha
nem is lett volna háború. A társalgás olyan könnyed volt, amilyen a
bor.
Később Tatjána a csendes hálószobában üldögélt, és szoptatta a
fiát, miközben a meghitt karácsony hangulatával telített vidám
hangok töltötték meg a lakást, és míg a hálószoba csendes, meleg
és sötét volt, Tatjána behunyta a szemét, és ringatózott.

A Tatjána nevű fiatal nőnek nem volt nyugalma ezen a karácsony

éjszakán, sem a gyertyafényes misén, sem az ünnepi vacsoránál,
sem ima közben, sem alvás közben, sem Vikkivel, sem pedig Ellis
szigetén. Fia szoptatása közben Tatjána szabadjára engedett sós
könnyei a kicsi arcára hullottak. Könnyeiben, tejében és a szívében
csak egyetlen szó létezett, lelke órájának minden percében:
Alexander.

A karácsonyi Ellis komor hely volt. De miért volt mégis annyira

megnyugtató Tatjána számára? Mert a sebesülteknek szükségük
volt rá. Mert a fia mellett másnak is kellett. Etette a fehér ágyakon
fekvő katonákat, és azt suttogta nekik, hogy gondoljanak a
bajtársaikra, akiknek nem jutott sem ágy, sem vigasz.

– Nos, Tatjána nővér, az azért van, mert nekik nincs ott maga,
hogy vigyázzon rájuk – mondta a Paul Schmidt nevű sebesült német
pilóta, erős akcentussal. Az Északi-csatorna felett repült, és
bombázta a tankhajókat, amik élelmet és fegyvereket szállítottak az
Északi-tengeren. A gépét lelőtték, de őt kimentették a vízből. Úton
az Egyesült Államokba mindkét lábát amputálták, és mostanra már
eléggé meggyógyult ahhoz, hogy hazaküldjék. Elmondta Tatjánának,
hogy nem nagyon akar hazamenni.

– Ha még meglennének a lábaim, az amerikaiak munkára

fognának a háborús erőfeszítéseikben, nem igaz? Ahogy azt a többi
férfival is teszik.
– Lehet, hogy így is munkára fogják. Ülni és tehenet fejni azt tud,
nem?
– Én csak – kezdte a katona mosolyogva – azt szeretném, ha
hozzám jönne feleségül egy kedves amerikai lány, aki itt tartana.

Tatjána viszonozta a mosolyt.

– Talán megkérdezhetne egy másik nővért – felelte Tatjána –, én
nem vagyok amerikai.
– Az engem nem érdekel – mondta Paul, és szemében nem
lohadt az érdeklődés lángja.
– Gondolja, hogy otthon a feleségének tetszene, ha itt
megházasodna?
– Nem kéne, hogy elmondjuk neki – vigyorodott el.
Tatjána mesélt egy kicsi magáról a férfinak. A lány kifejezetten
könnyen mesélt a német és olasz katonáknak az Amerika előtti
életéről, nem úgy Vikkinek és Edwardnak, akikkel hihetetlenül
nehéznek találta ezt a témát. Képtelen volt elmondani nekik, hogy
hol élte a mindennapi életét azelőtt, a havas Leningrád és Lazarevo
vizei között. Ezek a férfiak, akik otthontalanok voltak, és haldokoltak,
jól megértették és ismerték is őt.

– Örülök, hogy már nem vagyok a keleti fronton – mondta Paul

Schmidt.
Hát én nem, akarta mondani Tatjána. Mert amikor a keleti fronton
voltam, az életemnek még volt értelme.
– Maga nem a keleti fronton sérült meg, igaz? – szólalt meg végül
a lány, és fejét lehajtva tovább etette a katonát, miközben a
fémkanalat nézte, ahogy a fehér zománcozott tányérhoz ért.
Figyelmét a tyúkhúsleves illatára, a karját takaró fehér, ropogósra
keményített textilre, a férfi plédjének gyapjúanyagára és a kórházi
osztály hűvösségére irányította. Igyekezett eltávolítani magát a keleti
fronti emlékképektől. A férjét eteti… felemeli a kanalat a szájához…
a férfi melletti széken alszik… elsétál az ágyától, majd megfordul.

Nem. NEM!
– Magának fogalma sincs, hogy mit művelnek velünk a szovjetek –
ismételte a férfi.
– De, van némi fogalmam róla, Paul – felelte Tatjána. – Tavaly
Leningrádban voltam ápolónő, és nem sokkal azelőtt láttam,
hogy maguk németek mit műveltek a mi szovjet férfijainkkal. Paul
olyan hevesen rázta meg a fejét, ahogy nyelte a levest,
hogy annak egy része kiszaladt a száján, és végigfolyt az állán.
Tatjána letörölte, majd még egy kanál ételt emelt a férfi szájához.

– A szovjetek fogják megnyerni ezt a háborút – mondta a katona

halkan. – És tudja, hogy miért?
– Miért?
– Mert ők nem értékelik az embereik életét.

– Hitlernek számít a maga élete? – kérdezte Tatjána.

– Sokkal inkább, mint amennyire Sztálinnak számítana. Hitler
igyekszik meggyógyíttatni a sebesülteket, hogy aztán
visszaküldhessen minket a frontra, de Sztálin nem foglalkozik
ilyesmivel. Ő hagyja, hogy az emberei meghaljanak, aztán
tizenhárom meg tizennégy éveseket küld a frontra. Aztán ők is ott
halnak meg.
– Hamarosan – kezdte Tatjána – nem marad senki, akit a frontra
küldhet.
– A győzelem viszont Sztáliné lesz, mielőtt ez megtörténne.
Tatjánát elhívták a többi ápolthoz, de később visszament
Paulhoz némi karácsonyi süteménnyel, ami megmaradt a lány
tálcáján, majd teát töltött neki tejjel.
– Egyébként téved velem kapcsolatban – mondta a férfi. –
Oroszországban sérültem meg. Ukrajna felett. Egy bombázót
vezettem, amikor lelőttek. Amikor lezuhantam, majdnem otthagytam
a fogam. – Paul elhallgatott, ahogy visszaemlékezett. – Szó szerint
otthagytam a fogam.
 – Értem – felelte Tatjána.
– Miután rendbe jöttem, átszállítottak az Északi-csatornához… az
kevésbé veszélyes. Ironikus, nem igaz? A felettesem azt hitte, hogy
meghaltam. De tudja, amikor lezuhantam Ukrajna felett, szovjet
partizánok kezébe kerültem, akik nem öltek meg. Megsajnáltak, azt
nem tudom, hogy miért, talán azért, mert épp karácsonykor történt.

– Nem hinném, hogy azért könyörültek meg magán, mert

karácsony volt – mondta Tatjána gyengéden. – A szovjetek nem
ünneplik a karácsonyt.
A férfi rápillantott.
– Akkor azért van most is itt? Mert az ünnepnapok nem jelentek
sokat magának?
Tatjána megrázta a fejét. Keresztet akart vetni, hogy erőt
merítsen, de nem tette. Sírni lett volna kedve, de nem tette. Erős és
megtörhetetlen akart lenni, olyan, akár egy szikla, olyan, mint
Alexander. De képtelen volt rá.
– Itt vagyok – felelte –, mert az ittlétem jókedvre deríti a
sebesülteket, és ettől nem érzik magukat annyira egyedül, távol az
otthonuktól. – Hangja megtört. – Itt vagyok, mert azt remélem, hogy
ha teszek valami jót magukért, ha csak egy kis vigaszt nyújtok, akkor
talán valahol máshol, egy másik helyen, valaki más nyújt némi
vigaszt… – Egy kis könnycsepp gurult le a lány szeméből.

Paul meglepetten meredt Tatjánára.

– Maga azt gondolja, hogy ez így működik?
– Fogalmam sincs, hogy hogyan működik – mondta a lány.
– Ő is a keleti fronton van?
 – Nem tudom, hogy hol van – felelte Tatjána. Képtelen volt
beszélni a halotti bizonyítványról, ami a szobájában lévő fekete
hátizsákban volt.
– Nos, akkor jobban teszi, ha imádkozik azért, hogy ne a keleti
fronton legyen. Ott egy hétnél sem fogja tovább húzni.
– Nem? – Tatjána arca bizonyára elárulta a már amúgy is
meggyengült lélekjelenlétének további elhalványulását, mert Paul
megpaskolta a kezét, és azt mondta:
– A pokolba is, ne aggódjon ezen, Tánya nővér! Bárhol legyen is
most vagy a jövőben, az biztos, hogy csak egy dologban
reménykedik.
– Miben? – suttogta Tatjána.
– Abban, hogy maga biztonságban van – felelte Paul.

Karácsony New Yorkban.

Karácsony New Yorkban háború idején. A tavalyi évben Tatjána a
szilvesztert a Grecseszkij kórházban töltötte dr. Matthew Sayers és
szovjet nővérek társaságában. Ittak némi vodkát, és a poharaikat
átadták néhány ápoltnak, akik maguknál voltak, és elég erősek
megemelni a poharaikat. Tatjána csak arra tudott gondolni, hogy
megy a frontra, hogy találkozzon Alexanderrel. Öt napja volt az
indulásig. Alexander még nem tudott róla, de akár így, akár úgy,
Tatjána ki akarta menekíteni magát és a férjét a Szovjetunióból.
Leningrádban kialudtak a fények, a várost beterítették a romok.
Németek aknái hullottak Pulkovo felől szilveszter éjszakáján, és
német gépek bombázták a várost újév napján. Négy nappal később
Tatjána elhagyta Leningrádot dr. Sayers vöröskeresztes
teherautóján, és azon gondolkodott, hogy vajon látja-e még
Leningrádot valaha.
És most úgy tűnt, hogy soha többé nem fogja látni.
Leningrád helyett most New Yorkot nézhette karácsonykor. Látta,
ahogy zöld és piros villódzó fények világítják meg Little Italyt, a fehér
fényekbe öltözött 57. utcát, a piros és zöld tornyú Empire State
Buildinget, és látta a karácsonyfát a Rockefeller Centerben. A magas
épület egy órán keresztül ki volt világítva a karácsony miatt, majd
elsötétült, hiszen háború volt.
Tatjána a hidegben és a hóban sétált, Anthonyt tologatta a
babakocsiban, a zajongó, nyüzsgő bevásárlótáskákkal felpakolt
emberek között. Tatjánánál nem volt táska. Tatjána nem vásárolt
ajándékokat. Ő csak ment, keresztül a havas és pezsgő New Yorkon
a háború idején, és azon gondolkodott, hogy Alexander tíz ilyen
decembert élt meg Bostonban. Tíz decembernyi karácsonyi éneklés,
csomagokkal megrakott emberek, megállás nélkül csilingelő
csengők, kivilágított fák és egy nagy tábla az egyik kávézó tetején,
melyen ez állt: „Jézus megszületett”.

Így élt Alexander, az édesanyja és édesapja ajándékokat adott

neki, és karácsonykor meglátogatta őt a Mikulás. Még túl kicsi volt
egy játék vasúthoz, felnőtt volna hozzá.
A Bergdoffban az 58. utca és az Ötödik sugárút
kereszteződésénél Tatjána gyönyörű karácsonyi takarókat pillantott
meg a kirakatban, és mivel fázott, és Alexanderre gondolt, bement
az üzletbe, és takarók után érdeklődött az eladónál. Száz százalék
kasmírból készültek, az áruk pedig
felháborító volt, száz dollárba került darabjuk. Miután az eladóhölgy
ezt közölte Tatjánával, elfordult tőle, mintha itt be is fejeződött volna
a társalgás, de aztán visszafordult hozzá, és kivette a takarót
Tatjána kezéből, majd ismét elfordult.
– Megveszem – mondta Tatjána, és a pénze után nyúlt. – Hármat
kérek. Milyen színben vannak?
Azon az éjszakán Ellis szigetén anya és fia együtt aludtak az
egyszemélyes ágyon két kasmírtakaró alatt. A harmadikat Tatjána
eltette Anthony édesapjának.
New York karácsony idején. Volt ott sonka, sajt, tej, csokoládé, és
jutott néhány falat hús is mindenkinek, a nők élénken igyekeztek
megszerezni az utolsó darab játékokat is a fiaiknak. És ott voltak a
férfiak, akik karácsonyra hazatértek a háborúból.

Nem úgy Vikki férje, akitől a lány elvált.

Sem Tatjána férje, akit elveszített.
Csak más férfiak.
A fehér fényekkel kivilágított fák csak úgy ragyogtak, még Ellisen
is feldíszítettek az ápolónők egy fát a német és olasz katonáknak,
viszont karácsonykor senki sem akart dolgozni, sem dupla, sem
tripla fizetésért, sem pedig egy hét szabadságért cserébe. De
Tatjána dolgozott, háromszoros fizetésért és egy hét szabadságért.

New York karácsony idején.

Ahogy Tatjána tolta Anthonyt, és végigsétált a Mulberry utcán
Vikki lakása felé Little Italyben, halkan énekelt egy dalt, amit a
kórház rádiójában hallott, az Egy hosszú, hosszú út címűt:
 Az a hosszú, hosszú tekergő út
Mely álmaim földjére vezet,
Ahol a csalogányok énekelnek
És a fehér hold ragyog.
Az a hosszú, hosszú várakozással teli éj,
Míg az álmaim valóra válnak
Addig a napig, amikor sétálok
Végig azon a hosszú, hosszú úton veled.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

1943. Alexander és a németek

A szovjet katonák továbbra is egymás után haltak meg Sinyavinónál,

és a németek továbbra sem távoztak a dombok közül.

Alexander újabb és újabb embereket küldött a vasútra, akiket

ugyanúgy megöltek. Muravjev alezredest, aki a büntető és a katonai
zászlóalj parancsnoka is volt, nem érdekelték Alexander kifogásai.

– Ez egy büntetőzászlóalj! – mondta. – Ismeri a szó jelentését,

százados?
– Ismerem. Viszont hadd kérdezzem meg, mert középiskola óta
nem tanultam matematikát: ha naponta harminc embert veszítünk,
meddig fogok tudni kitartani kétszáz emberrel?
– Erre tudom a választ! – kiáltott fel Muravjev. – Hat napig!
– Igen. Még egy hétig se. A németeknek még mindig van egy
háromezres serege a dombokon, nekünk meg jóformán senki.
– Ne aggódjon! Kap majd új embereket a vasútra. Mindig kap.
– Ez lenne a cél? Hogy a németek céltáblának használják az
embereinket?
Muravjev összevonta a szemöldökét.
– Figyelmeztettek, hogy vigyázzak magával. Maga egy
bajkeverő! Elfelejti, hogy egy büntetőzászlóaljnak parancsol. Az
emberei biztonsága nem az én gondom. Hozza rendbe a vasutat, és
fogja be a száját!
Alexander otthagyta Muravjevet, anélkül, hogy tisztelgett volna
neki. Alexander számára világossá vált, hogy a saját kezébe kell
vennie az ügyet. Nem egy olyan felettesre vágyott, mint Sztyepanov.
Három olyan embert szeretett volna, akik csak tizedannyit érnek,
mint Sztyepanov, de hagyják, hadd végezze a dolgát. De hiszen
miért is jelentenének Alexander emberei bármit is Muravjevnek?
Mind elítélt bűnöző volt, olyan bűnökért, mint hogy az anyjuk egy
zenekarban játszott, és Franciaországban élő személyekkel
levelezett, pedig a zenekar már rég feloszlott, és az anyjuk is rég
meghalt. Voltak köztük olyanok, akikre templomokban találtak rá,
még azelőtt, hogy tavaly év végén a Pravda szerint Sztálin is
bevallotta, hogy hisz „valamiféle istenben”. Egyik-másik közülük
óvatlanul kezet rázott letartóztatás előtt álló személyekkel. Voltak,
akik olyanok mellett laktak, akiket letartóztattak.

– Én is így jártam – mondta Ouszpenszkij. – Balszerencsémre a

maga mellett lévő ágyon feküdtem, százados.
Alexander elmosolyodott. A fegyverraktárul szolgáló sátorhoz
mentek éppen. Alexander megkérte Ouszpenszkijt, hogy menjen
vele. Alexander egy 160 milliméteres löveget akart vételezni.

Előző nap hajnalban Alexander a bokrok takarásában felmászott a

vasúthoz lefutó dombokra, és végignézte, ahogy az embereit
széttépik a németek bombái. Egy tábori távcsővel megfigyelte,
honnan lőtték ki a három német bombát. Jó két
kilométerre tőlük voltak az állásaik. Szüksége volt a 160 milliméteres
lövegre, más fegyver nem tudott ellőni odáig.
Persze a hadtáp nem akarta kiadni neki a fegyvert. Az őrmester
kijelentette, hogy a büntetőzászlóaljnak nem jár ilyen fegyver. Ha kell
nekik egy, akkor azt Alexander parancsnoka, Muravjev kell, hogy
kérelmezze, aki egy gúnyos fintorral visszautasította Alexander
kérését.
– Százkilencvenkét emberem veszett oda az elmúlt egy hétben!
Van elég elítéltünk, hogy megjavítsuk ezt a vasutat?
– A parancs az parancs, Belov! A lövegre pedig szüksége van
annak a századnak, akik jövő héten fogják megostromolni a
sinyavinói dombokat!
– Az emberei egy háromtonnás ágyút akarnak felvinni a hegyre,
ezredes?
Muravjev ekkor ráparancsolt Alexanderre, hogy takarodjon a
sátrából.
Alexandernek elege lett. Magához hívatta az egyik őrmesterét,
Melkovot. Aznap este Melkov, aki az egész zászlóaljban a legjobban
bírta az italt, alaposan leitatta a fegyverraktár őrét, aki annyira
berúgott, hogy elaludt a székében, és azt sem hallotta, ahogy
Alexander és Ouszpenszkij kinyitotta a raktár nyikorgó faajtaját, és
kitolta onnan a kerekekre szerelt löveget. Egy kilométerre kellett
tolniuk a sötétben. Mindeközben Melkov, aki nagyon komolyan vette
a feladatát, tovább ült az őr mellett, és negyedóránként belediktált
még egy kis vodkát.

Hajnali öt előtt Alexander hét embere, csaliként használva magát,

kiment a vasútra.
 A látcsövén keresztül Alexander kifigyelte, honnan ível föl az első
bomba a dombok közül és zuhan fütyülve a sínek közé. Az emberei
elfutottak, és sértetlenül megúszták. Alexander és Ouszpenszkij
csak egyesült erővel tudta betölteni a robbanótöltetet a lövegbe.

– Ne felejtse el, Nyikoláj – emlékeztette Alexander, miközben

becélozta a dombokat az ágyúval –, hogy összesen csak két
bombánk van. Két esélyünk, hogy kifüstöljük a fritzeket. Húsz perc
múlva, még a hatórai őrségváltás előtt vissza kell vinnünk ezt az
átkozott ócskavasat!
– Nem gondolja, hogy a hadtáposok észreveszik, hogy hiányzik a
két legnagyobb bombájuk?
Alexander a távcsövén keresztül figyelte a kékes fényben derengő
hajnali dombokat.
– Miután kirobbantjuk onnan a tetves németeket, a legkevésbé
sem érdekel, ha észlelik a hiányt. De szerintem nem fogják. Mégis,
ki tartja számon, hogy miből mennyi van? A részeg raktáros? Melkov
gondoskodik róla. És közben hoz az embereinknek harminc
géppisztolyt is.
Ouszpenszkij felnevetett.
– Ne nevessen! – szólt rá Alexander. – Felborítja a töltet kényes
egyensúlyát. Készen áll? – kérdezte, azzal meggyújtotta a kanócot.

A kanóc két másodpercig égett, majd olyan erővel rázta meg a

földet az ágyú, mintha egy földrengés epicentrumában álltak volna,
és fütyülve, nagy ívben kirepült az első bomba az ágyú lövegéből.
Másfél kilométert repült. Alexander nézte, ahogy becsapódik a fák
közé, és felrobban. Mire az első lövedék célba
ért, már a második is a levegőben volt. Alexander nem is nézte,
hogy hová zuhant a második, mert már el is kezdte szétszedni az
ágyút. Ouszpenszkijre hagyta a többi katonát, ő pedig visszatolta a
tüzérségi fegyvert a raktárba, és hat óra előtt két perccel sikeresen
lelakatolta azt, és visszadobta a kulcsot az ájultan heverő őr
asztalára.
– Szép munka – dicsérte meg Melkovot, ahogy visszasiettek a
sátrukba, a reggeli ellenőrzésre.
– Köszönöm, uram – felelte Melkov. – Részemről az öröm.
– Azt látom – mosolygott Alexander. – De még egyszer meg ne
lássam ennyit inni! Különben megy egyenesen a dutyiba!
A fegyverraktár őre további négy órán át eszméletlen maradt, és
súlyos kötelességszegés miatt azonnali hatállyal leváltották
posztjáról.
– Az a szerencséje, hogy nem tűnt el semmi! – üvöltött vele
Muravjev.
Az őrt büntetésből egy hétre beosztották Alexander vasútjavítói
közé.
– Ezer szerencséje, hogy a németek csöndben voltak az elmúlt
két napban, különben a halál várna magára, tizedes!
Amíg a németek összeszedték magukat, addig Alexander emberei
megjavították a sínt, és bejutott ötszerelvénnyi élelmiszer- és
gyógyszerszállítmány Leningrádba.
Ezután a németek újrakezdték a szovjet katonák bombázását, de
nem folytatták sokáig, mert Muravjev végül mégiscsak odaadta
Alexandernek a löveget. Miután felderítették, hová fészkelték be
magukat a németek, illetve intéztek még néhány tüzérségi támadást
a sinyavinói dombok ellen, a 67. hadtest
egyik zászlóalja megostromolta a dombokat, miközben légvédelmi
támogatást nyújtott Alexander embereinek a domb alján.

A zászlóalj nem tért vissza, de a németek végleg abbahagyták a

vasútvonal bombázását.

1943 őszén a 67. hadtest Alexander büntetőzászlóalját – ami

időközben két kis létszámú századra, összesen száznegyvennégy
főre zsugorodott – a Néva túlpartjára, Pulkovótól délre rendelte, ahol
a Leningrád körüli német blokád utolsó erői állomásoztak. Alexander
ezúttal kapott némi tüzérségi támogatást: nehéz gépfegyvereket,
aknavetőket, tankelhárító bombákat és egy doboz kézigránátot.
Minden embere kapott egy gépfegyvert és lőszert is bőven. 1943
szeptemberében Alexander 7. zászlóalja két másik zászlóaljjal és
egy motorizált századdal tizenkét napon át lőtte a németeket. Még
egy kis légi támogatást is kaptak két Stukarevics formájában, mégis
hiábavaló volt mindez.

A fák lehullatták leveleiket, Melkov őrmester meghalt, hidegre fordult

az idő, és megint beköszöntött a tél, a tizennegyedik tél azóta, hogy
a Barrington család a Szovjetunióba költözött, és a második tél az
óta a tél óta, ami elvitte Tatjána családját. Alexander nap nap után
folytatta véres és keserves előrenyomulását a hegyekbe. Kapott új
embereket is, kétszázat. 1943 decemberére felszabadították a domb
keleti oldalát a
németektől.
Ha a pulkovói dombon északra nézett, Alexander látta a távolban
Leningrád fényeit pislákolni. A közelben pedig, tiszta téli napokon
látta a Kirov gyár kéményeinek füstjét, ahol tovább folyt a
fegyvergyártás. A látcsövén keresztül látta a Kirov falát, ami előtt
látta magát, amint nap nap után, hétről hétre várja Tatjánát, hogy
kiszaladjon a gyárkapun.
Nem kellett hozzá Pulkovo ormain állnia, hogy mindezt lássa.

1943 szilveszterét Alexander egy tábortűz mellett, a tiszti sátra

közelében töltötte, három főhadnagyával, három hadnagyával és
három őrmesterével. Ouszpenszkijjel az oldalán vodkáztak.
Mindenki optimistán tekintett az új év elé. A németek kezdtek
visszavonulni Oroszországból. 1943 nyara és a sinyavinói harcok
után, a kurszki csata után és Kijev és a Krím félsziget néhány héttel
korábbi, novemberi felszabadítása után Alexander tudta, hogy 1944
lesz az utolsó év, hogy a németek orosz földre teszik a lábukat. Az
volt a küldetése, hogy büntetőzászlóaljával folytassa az
előrenyomulást nyugatra, és űzze vissza a németeket
Németországba, bármi áron.
Ez volt Alexander újévi fogadalma: eljutni nyugatra. Ez volt az
egyetlen reménye is.
Még egy italt megengedett magának. Valaki, aki már be volt
rúgva, elmondott egy rossz Sztálin-viccet. Valaki a felesége után
kiáltott. Alexander majdnem teljesen biztos volt benne, hogy nem ő
volt az. Egyébként is igyekezett keménynek mutatkozni.
Ouszpenszkij koccintott vele, és kiürítette a megbontott
vodkásüveget.
– Minket miért nem engednek eltávozásra, mint a többi katonát? –
kesergett Ouszpenszkij, aki érzelgősre és ziláltra itta magát. – Miért
nem mehetünk haza legalább újév napjára?
– Nem tudom, észrevette-e, hadnagy, de épp egy háborút vívunk.
Holnap kialusszuk magunkat, elmúlik a másnaposság, és kedden
folytatjuk a harcot. Még ebben a hónapban megsemmisítjük a
Leningrád körüli blokád maradékát, és a nácik eltűnnek a városból, a
maguk erőfeszítéseinek köszönhetően.

– Szarok én a nácikra! Látni akarom a feleségemet! – horkant fel

Ouszpenszkij. – Magának nincs hova mennie, ezért akarja kiűzni a
németeket Oroszországból.
– Van hova mennem – válaszolta Alexander lassan.
– Van családja? – kérdezte Ouszpenszkij, miután hosszasan
tanulmányozta Alexandert.
– Nem, a közelben nincs. – Ouszpenszkij ettől valahogy még
borongósabb lett. – Nézze a jó oldalát, Nyikoláj – mondta Alexander,
először szólítva keresztnevén a férfit. – Minket legalább nem
tekintenek ellenségnek, igaz?
Ouszpenszkij erre nem szólt semmit. Alexander folytatta.
– Kiittunk egy egész üveg vodkát néhány óra alatt. Ettünk sonkát,
füstölt heringet, savanyú uborkát meg még friss fekete kenyeret is.
Viccelődtünk, nevettünk, dohányoztunk. Gondoljon csak bele,
mennyivel rosszabb is lehetett volna. – Alexander nem hagyta magát
belecsúszni saját gondolatai kínzókamrájába.

– Nem tudom, hogy ön hogy van vele, százados, de nekem van

egy feleségem és két kisfiam, akiket nem láttam már tíz hónapja.
Akkor láttam őket utoljára, mielőtt meglőttek. A feleségem úgy tudja,
meghaltam. A leveleim nem jutnak el hozzá. Tudom, mert nem
válaszol rájuk.
Alexander nem mondott erre semmit. Nekem is van egy
feleségem és egy gyerekem, akiket nem láttam rég. Mi lett
Tatjánával? Mi lett a kisbabával? Eljutottak valahová épségben?
Biztonságban vannak? Hogy élhetnék úgy, hogy nem tudom, jól
vannak-e?
Sehogy.
Nem tudok úgy élni, hogy ne tudjam, jól vannak-e.
Nem kell félned a rémségektől éjjel, sem a suhanó nyíltól nappal 4

Ouszpenszkij meghúzott egy frissen felbontott üveget.

– Áh! – legyintett. – Pokolba az egésszel! Az élet olyan
elviselhetetlenül nehéz!
Alexander kivette a kezéből az üveget, és ő is ivott.
– Mihez képest? – kérdezte, és szívott egy slukkot, mélyen
letüdőzte a fanyar füstöt összeszűkült tüdejébe.
– Tánya, rúgjunk be!
– Miket mondasz! Miért rúgjunk be?
– Cigarettázzunk, ünnepeljük meg a születésnapodat, a
házasságkötésünket, és igyuk le magunkat a sárga földig!
– Te bolond vagy! Egy héttel ezelőtt volt a születésnapom! –
mosolyog Tatjána. – Már megünnepeltük. Csináltál nekem fagylaltot,
emlékszel?
Alexander elkapja Tatjána derekát, és felemeli a fenyőtűkkel
borított földről.
 Tatjána átkarolja Alexandert.
– Na, jó, iszok veled egy kis vodkát.
– Ne egy kicsit. Esztelenül sokat! Emeljük poharunkat… –
Alexander tölt mindkettőjüknek ott a tisztáson, a tűz mellett. A lány
várakozóan térdepel a pokrócon. Alexander vele szemben térdel. –
…és igyunk arra, hogy gyönyörű életünk lesz!
Tatjána megemeli poharát.
– Jól van, Alexander, igyunk arra, hogy gyönyörű életünk lesz.

Zsoltárok 91:5
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

1944., New York

A szoba vakítóan fehérre volt meszelve. A fehér függönyök alig

mozdultak. Az ablak csukva. Nem fúj a szél. Nincs huzat. Nincs
rózsaszínben derengő levegő.
A padlón ülök, makulátlanul fehér szobámban. A drapp színű ajtó
csukva. Az ajtó bereteszelve az ezüstszínű retesszel. A zsanérok
rozsdásak, és az ajtó nyikorog, ahogy ki-be csukódik.
Nyitva és csukva.
Magam előtt tartom a fekete táskámat, és ő ebben a táskában
lakik. A világosbarna tányérsapkája és a róla készült fekete-fehér
fénykép, amin fehér fogakkal és karamellszínű szemekkel mosolyog.

A szürke lapokkal burkolt padlón ülök, de odakint, alig egyórányira

fekszik Bear Mountain. A hegyoldalban a fák pedig szépia- és
cinóberszínben tündökölnek, rézvörös árnyalattal, a naplemente
fényében. Mint Alexander rézszínű szemei és naplementeszínű
szája. A Sheep Meadow-n baseballozhatok a krémszínű ütőmmel.
Ahogy ő csinálta, amikor kicsi volt. Kis…
Cserkész.
Tudok csúszóhurkot kötni, ahogy ő tanította.
Fel tudok mászni egy fára.
 Tudok hintázni az ezüst hold fényében.
A mély vízben a szilvakék ég alatt.
Az ablakomon túl, a vörös, fehér és kék amerikai zászlón túl, az
Aranykapun és Ellis korallszínű, régi épületén túl csillog a lazúrkék
öböl, ami a sós és élettel teli tengerhez vezet, a vízpermetet szóró,
gyászoló, jajgató óceánhoz.
Színeim a holdtól a nap színeiig, a rozsdabarnától az ég kékjéig
terjednek. Az óceánok elválasztanak bennünket, miközben
elveszünk és belezuhanunk egykori jövendőbeli életem kifakult
emlékébe. A kifakult égbe, ködbe, párába és jégbe. A jég repedezik
és vérzik. Te alatta vagy, ahogy én is. A szürke köves padlón ülök,
megérintem a fekete vásznat, a fegyver fémcsövét, imakönyved
sárguló lapjait, ropogós, zöld dollár bankjegyeidet, amikből még oly
sok van.
Megérintem a közös képünket, ami az esküvőnkön készült,
kirobbannak vörös szárnyaink, és repülünk egymás felé a
prométheuszi tűz ciklámenszínű szárnyain.
Odakint felharsan egy sziréna, megpattan egy labda egy ütőn,
felsír egy kisbaba, és kiserken a szürke jég vére. Én tovább ülök a
padlón, lábamnál a váratlan reményeink fekete vászonzacskójával.
Örökre a padlón, gyászomtól feketén.

– Tánya, valami baj van? – kérdezte Vikki, ahogy megállt Tatjána

szobájának nyitott ajtajában. Anthony a földön játszott a játékaival.
Tatjána a földön feküdt.
– Nincs semmi baj.
– Dolgozol ma?
 – Igen, mindjárt megyek!
– Mi történt veled? – kérdezte riadtan Vikki.
– Semmi különös – felelte Tatjána. Tudta, hogy biztosan különös
látványt nyújt. Úgy érezte, feldagadt a szemhéja. Alig látott valamit.

– Nyolc óra van! Sírtál? Még el se kezdődött a nap!

– Felöltözök. El kell látnom a betegeimet.
– Akarsz beszélni róla?
– Egyáltalán nem. Jól vagyok. Ma van a születésnapom.
Húszéves vagyok.
– Boldog születésnapot! Miért nem mondtad? Elmegyünk
megünnepelni… Mi az? Mi olyan borzasztó abban, hogy
születésnapod van?
– Nem hiszem el, hogy pont a születésnapomon házasodunk
össze! – kiált fel a lány.
– Így legalább sosem fogsz elfelejteni.
– Ki tudna téged elfelejteni, Alexander? – kérdezi Tatjána, és
gyengéden markolja a fiú testét.
Tatjána nem ünnepelt. Dolgozott egész nap, aztán este a már
majdnem egyéves kisfiával játszott. Éjszaka, a félrehúzott függönyök
és a nyitott ablak mellett a sós levegő átjárta a szobát. Tatjána az
ágya mellett térdelt, és a melléhez szorította a jegygyűrűiket. Közel
egy éve volt már az Egyesült Államokban. Huszadik születésnapján
Tatjána leült a földre ellisi szobájában, miután megszoptatta
Anthonyt, és kiürítette fekete hátizsákját – most először, azóta, hogy
elhagyta a Szovjetuniót. Kivette egymás után a német gyártmányú
pisztolyt, A bronzlovas című könyvet, az orosz–angol kifejezések
szótárát, egy fényképet
Alexanderről, a fiú tiszti tányérsapkáját, és kiürítette a zsebeket is.

Ekkor találta meg Alexander egykori Szovjetunió Hőse

kitüntetését.
Egy fél éjszakának tűnő ideig bámulta értetlenül a kitüntetést,
aztán kivitte az előtérbe, és megnézte a lámpafényben, hátha
rosszul látta.
A nap felkelt, majd lement. Meleg volt az idő. Csillogott a víztükör.
És Tatjána még mindig a kitüntetést nézte. Szóhoz sem tudott jutni.
Valamit nem vett volna észre?
Amilyen tisztán látta a vitorlásokat a kikötőben, olyan tisztán látta
a kitüntetést Alexander széke támláján lógni, akkor este, amikor
utoljára látták őt dr. Sayersszel. Alexander akkor azt mondta,
„Holnap délután kitüntetéssel és alezredesként jövök vissza!”,
Tatjána pedig ragyogott, és a fiú kórházi ágya melletti szék támláján
lógó medálra pillantott.
Hogy került a medál az ő hátizsákjába? Ő biztos nem vitte el, az
Alexanderé volt.
„Mit jelent ez?”– suttogta magában, de nem jutott közelebb a
megoldáshoz, sőt, egyre távolabb került attól. Minél tisztábban
igyekezett gondolkozni, annál inkább az elméje által felhúzott
falakba ütközött.
De dr. Sayers hozta el a hátizsákot, amikor ő a doktor irodájában
hevert a földön, miután megtudta, hogy az Alexandert szállító
teherautó felrobbant és elsüllyedt a Ladoga-tóban. Sayers azelőtt
hozta el neki a hátizsákot, mielőtt beültek volna a vöröskeresztes
dzsipbe, és Finnországba mentek volna.
És ő ott feküdt azon a padlón, reggel és este, sérültek és
vásárlások között, ebéd és vacsora között, Vikki és Edward között,
Ellis és Anthony között. Felszállt a kompra, de továbbra is a padlón
feküdt, és a padlón hevert a hátizsákja, abban pedig Alexander
Szovjetunió Hőse kitüntetése.
Alexander adta oda neki a medált? Ha igen, lehetséges lenne,
hogy Tatjána megfeledkezett erről?
Amikor dr. Sayers elmondta neki, mi történt Alexanderrel, átadta
neki Alexander tiszti tányérsapkáját. Elképzelhető, hogy a doktor a
sapkát és a medált is odaadta neki?
Tatjána nem hitte, hogy így történt volna.
Esetleg Sztyepanov ezredes adta oda neki?
Ő sem.
Tatjána felállt a földről, és a nyakába akasztotta a kitüntetést, a
jegygyűrűi mellé.
Eltelt egy nap, majd még egy és még egy.
Egy német katona meglátta a medált a nyakában, és tört
angolsággal azt kérdezte:
– Hol szerez az? Nagyon erős medál. Csak legnagyobb tisztesség
katona kapja. Hol szerez az? – Minden egyes alkalommal, amikor
Tatjána megszoptatta a fiát, amikor Anthony a karjában feküdt, és
Tatjána a kisfiút figyelte, óhatatlanul is az jutott eszébe, hogy „ha
Alexander viselte volna ezt a kitüntetést, amikor meghalt, akkor még
mindig rajta lenne”. Mert Tatjána tudta, hogy amikor az embert
előléptetik, akkor minden korábbi elismerésének szimbólumát
magára ölti, mindent, amit hősiességéért, bátorságáért és katonai
teljesítményéért kapott. Az ember ilyenkor magával viszi a zászlaját.
 Az orvos ugyan elhozta nekem a sapkát, de az biztos, hogy nem
vette volna le a medált Alexander nyakából. És még ha így is tett
volna, akkor is inkább odaadta volna a kitüntetést, nem? „Tessék,
Tánya, itt van a férjed sapkája, és tessék, itt a kitüntetése is. Tartsd
meg mindet!”
Nem, ezt a medált elrejtette előle valaki.
A hátizsák legkisebb rekeszében találta, egy titkos zsebben. Nem
volt semmi más abban a zsebben, és Tatjána sem találta volna meg,
ha nem üríti ki és tapogatja végig az egész táskát.
Miért rejtette volna el dr. Sayers a medált?
Miért ne adta volna oda neki a tányérsapkával együtt?
Mert félt, hogy ez túl sok kérdést vetne fel. Gyanút fogott volna
Tatjána? De mitől?
Tatjána vakon tapogatózott, válaszokat keresve. Nem tudott
rájönni, mi történhetett. Aludt, dolgozott, a fiát szoptatta, és június
végén, egy éjjel kinyitotta a szemét, és levegő után kapott.

Rájött a titokra.
Lehet, hogy feltűnt volna neki a medál, ha direkt odaadják neki, túl
sokat gondolkodott és rágódott volna rajta. Megsejthetett volna
valamit.
De ezt dr. Sayers nem tudhatta.
Csak egyetlen személy tudhatta ezt. Egy fekete hajú férfi, ölelő
karokkal. Ő tudta volna.
Alexander azt akarta, hogy nála legyen a legmagasabb rangú
kitüntetése, de tudta, hogy Tatjána nem láthatja azonnal, mert az túl
sok kérdést vetne fel benne. Így aztán megkérte dr. Sayerst, hogy
várjon. A tó jegén, a kórházban vagy valahol, de
várjon.
Ami azt jelenti, hogy őt félrevezették, aminek dr. Sayers is a
részese volt.
Vajon Alexander halála is része volt a tervnek?
Dimitrijé is?
„Tatjása – emlékezz Orbelire!”
Ezek voltak Alexander utolsó szavai hozzá. Hogy emlékezzen
Orbelire. De vajon nem úgy értette inkább, hogy emlékszik-e
Orbelire?
Vagy azt kérte tőle, hogy emlékezzen Orbelire? Tatjána képtelen
volt aludni az éjszaka hátralévő részében.
 HUSZADIK FEJEZET

1944. június, Belorusszia

Alexander behívatta Nyikoláj Ouszpenszkijt a sátrába. Litvánia

nyugati részén vertek tábort két napra, hogy kipihenjék magukat, és
megvárják, hogy új parancsot kapjanak.
– Hadnagy, mi baja van Verenkov őrmesternek?
– Nem tudom, mire gondol, uram.
– Nos, ma reggel derűsen közölte velem, hogy megjavították a
tankot.
– Így igaz, uram! – felelte Ouszpenszkij csillogó szemekkel.
– Ez elég meglepő számomra, hadnagy.
– Miért, uram?
– Először is – magyarázta Alexander türelmesen –, mert nem
tudtam, hogy a tank javításra szorul.
– Ramaty állapotban volt, uram! Nem működött a gyújtás, be
kellett állítani a hengereket.
Alexander bólintott, és így válaszolt:
– Ez szép és jó, hadnagy, de felvet bennem még egy kérdést.
– Mi lenne az, uram?
– Hogy miről beszél maga? Nekünk nincs is tankunk!
Ouszpenszkij elmosolyodott.
– Ó, dehogyisnem, uram! Van egy tankunk. Jöjjön,
megmutatom!
Az erdő szélén Alexander megpillantott egy zöld, közepes méretű
harckocsit, vörös csillaggal és a „Sztálinért!” felirattal az oldalán.
Ilyeneken dolgozott Tatjána is annak idején, a Kirovban, bár ez
kisebb volt. Egy T–34-es. Alexander körbejárta a tankot. Megviselt
volt, de egész jó állapotú. Mindkét lánctalpa sértetlen volt. Tetszett
neki a tank sorszáma: 623-as. Nagy lövegtornya volt. A lövege meg
még nagyobb.
– Száz milliméteres! – mondta büszkén Ouszpenszkij.
– Mi a fenére ilyen büszke? – kérdezte Alexander. – Maga építette
saját kezűleg?
– Nem, de én loptam, saját kezűleg.

– Honnan?
– Abból a tóból halásztam ki.
– Teljesen el volt merülve? A lőszer elázott?
– Nem, nem, csak a lánctalp és a kerekek álltak vízben.
Beleragadt a sárba, nem tudták beindítani.
– És magának hogy sikerült beindítania?
– Sehogy. Harminc emberrel toltuk ki onnan. Ezután Verenkov
javította meg. Most már úgy működik, mint egy zsebóra!

– Kitől van?
– Kit érdekel? Biztos az előző zászlóaljtól.
– Nincs semmilyen zászlóalj előttünk. Nem jött még rá, hogy
mindig mi vagyunk az elsők a tűzvonalban?
– Nos, talán az erdőből vonultak vissza, nem tudom. Láttam egy
hullát a tó vizén úszni. Lehet, hogy ő volt a tüzér.
 – Nem lehetett valami jó tüzér – jegyezte meg Alexander.
– Hát nem csodálatos?
– De igen, nagyszerű. Csak az a baj, hogy el fogják venni tőlünk.
Mennyi lőszer van még?
– Tele van! Szerintem azért akadt el. Elvileg csak háromezer
7.62-es töltet kéne, hogy legyen a fedélzeten, de ebben hatezer van.

– És 100 milliméteres?
– Az is van! – vigyorgott Ouszpenszkij. – Harminc darab. Van
ötszáz darab 11.63-as bombánk is az aknavetőkhöz. Van benne
tizenöt rakéta, és nézze, még egy nehéz gépfegyvert is beszereltek!
Fel vagyunk szerelve, uram!
– Mindet elveszik tőlünk.
– Ahhoz önnek is lesz egy-két szava – tisztelgett neki
Ouszpenszkij. – Maga lesz ugyanis a harckocsiparancsnokunk!
– Mindig öröm egy századosnak megbízást elfogadni egy
hadnagytól – válaszolta Alexander.
Ouszpenszkijjel a tank botkormányánál, Telikovval mint tüzérrel és
Verenkovval, aki a fegyvereket töltötte újra, Alexander sikeresen
védte embereit 1944 tavaszától egészen
nyárig, háromszáz kilométeren át, különböző összecsapásokban,
Belorussziától Kelet-Lengyelországig. Belorussziában keveredtek a
legsúlyosabb harcokba. A németek egyszerűen nem akartak
továbbállni. Alexander nem is tudta hibáztatni érte őket. Fejébe
csapta sapkáját, és meg sem állt. Mentek mocsáron és erdőn át,
nem álltak meg, hiába veszítették el embereiket, falvaikat,
asszonyaikat, mentek szinte éjjel-nappal. Egyre kopó lánctalpakkal
Alexander előretört, és csak
egy cél lebegett a szeme előtt: Németország.
Szántóföld követett szántóföldet, erdő után jött erdő, mocsarak és
sár, aknamezők és eső. Sátrat vertek, halat fogtak a folyóban,
acéledényekben megfőzték a tűz fölött, ketten ettek egy tálból –
Ouszpenszkij mindig Alexanderrel evett –, aztán néhány óra
nyugtalan alvás után megint a németek golyói és karjai közé vetették
magukat. Három szovjet hadtest igyekezett kiszorítani a németeket
Oroszországból: délen az ukrajnai hadseregcsoport, a középső
hadseregcsoport és az északi, ami Rokosszovszkij tábornok
parancsnoksága alatt állt, és amibe Alexander is tartozott. A
szovjetek nem egyszerűen csak el akarták űzni a németeket
Oroszországból. Német földre érve meg akartak torolni minden
gonosztettet, amit elkövettek ellenük az elmúlt két és fél évben, ezért
több millió férfinak kellett végigszántania Litvánián, Lettországon,
Belorusszián és Lengyelországon. Sztálin őszre Berlinben akart
lenni. Alexander ezt lehetetlennek tartotta, ennek ellenére minden
tőle telhetőt megtett azért, hogy ez sikerüljön. Mentek végig a
földeken, de a földeket aknamezővé változtatták előttük, és
embereiket holtan és temetetlenül hagyták hátra a földeken, ahol
korábban krumplit termeltek. A túlélők fogták az elesettek fegyvereit,
és haladtak tovább. Tucatnyi mérnök volt Alexander zászlóaljában,
akik megtalálták és hatástalanították az aknákat, de rendszeresen
odavesztek munka közben, bár Alexander mindig kapott újakat.
Végül a zászlóaljban mindenkinek megtanította, hogyan kell
megtalálni az aknákat, és kihúzni belőlük a biztosítószeget. Ha
átvágtak egy bevetetlen földön, elértek egy erdőbe, ahol a németek
lestek rájuk. Öt
büntetőzászlóalj nyomult keresztül erdőn, folyón, mocsáron, hogy
megtisztítsák az utat a többi előrenyomuló hadosztály előtt, ami után
újabb erdők és földek vártak rájuk.
Szerencse, hogy nem tél volt, de így is hideg és nyirkos volt az
éjszaka. A folyók nem fagytak be, így a katonák meg tudtak
mosakodni, amivel elkerülték a tífuszt, bár épphogy csak. Alexander
tisztában volt vele, hogy ha valaki elkapja a tífuszt, azt azonnal
agyonlövik. A hadsereg nem engedhette meg magának, hogy
felüsse a fejét egy járvány. A büntető zászlóaljak emberei mentek
először a halálba, de őket is pótolták először. Kifogyhatatlannak tűnő
utánpótlás volt politikai elítéltekből, akiket elküldhettek neki, hogy
életüket adják Oroszország anyácskáért. Hogy felpezsdítse a
hadsereg lankadó morálját, Sztálin újra a tisztesség és méltóság
jelképévé akarta tenni a Vörös Hadsereget, és ennek szellemében új
és divatos egyenruhákat vezetett be. Sztálin 1943-as utasítását
követve még a büntetőzászlóaljak tisztjei is a régi cári birodalmi
hadsereg egyenruháit viselték, vörös, díszes vállrésszel, szürke
nemezanyagból, aranyozott váll-lapokkal. Így már sokkal
méltóságteljesebben lehetett meghalni a sárban, és nagy
tisztességgel járt taposóaknára lépni. Még Ouszpenszkij is
könnyebben lélegzett a fél tüdejével, és az új egyenruháját viselve
boldogan meg is halt volna, az uralkodót védelmezve.

A katonák csupaszra borotválták magukat. Alexander

megparancsolta mindenkinek, hogy borotválkozzanak mindennap,
nehogy tetvesek legyenek. Nem volt se hajuk, se hónaljszőrük, és
máshol sem lehettek szőrösek. Egy-egy többnapos kemény harc
után a folyóban töltötték a napot, és
borotválkoztak.
Alexander gyakorta meg sem tudta különböztetni az embereit. Az
egyik kicsit magasabb volt az átlagnál, a másik kicsit alacsonyabb,
az egyiknek volt anyajegye, a másiknak hibátlan volt a bőre, volt, aki
sötétebb bőrű volt, de a legtöbbjüknek többnyire fehér, napégette
bőre volt. Csak kevesen voltak szeplősök. Voltak köztük zöld
szeműek, barna szeműek, és egy bizonyos Jermenko tizedesnek az
egyik szeme zöld volt, a másik barna.

A polgári életben a testszőrzet – a haj és az arcszőrzet –

különböztette meg a férfiakat egymástól, most azonban a háborús
sebek tették ugyanezt. Sebhelyeik jelentették köztük a legnagyobb
különbségeket. Csatában szerzett sérülések, vágott, lőtt sebek, nyílt
törések, repesz vágta sebek, égési sérülések. A karon, a vállon,
esetleg az alsó lábszáron. Nem sokan éltek sebhelyekkel a
mellkasukon, hasukon vagy a fejbőrükön.
Alexander megismerte Ouszpenszkij hadnagyot sípoló tüdejéről
és a sebhelyről a jobb tüdeje felett. Megismerte Telikov őrmestert
sápadt bőréről és szálkás, magas alakjáról, és Verenkov őrnagyot
tömzsi alkatáról, amit korábban bizonyára teljes egészében fekete
szőr borított, mert most majdnem mindenütt fekete borostás volt.

Alexander jobban szerette, ha az embereit nem volt olyan könnyű

megkülönböztetni. Így könnyebb volt feldolgozni az elvesztésüket.
Elesett egy embere, és átvette a helyét egy másik simára borotvált,
kopasz, sebhelyes férfi.
Alexander zászlóalja Észak-Oroszországból indulva haladt
Litvánia és Lettország felé. Mire elérték Belorussziát, parancsot
kapott, hogy menjen egy másik frontra, váljon ki Rokosszovszkij
északi hadseregcsoportjából, és egyesüljön Zsukov középső
hadseregcsoportjával. A sík Belorussziában, ahol szinte semmi erdő
nem volt, olyan csapást mértek a németekre, amilyenre Alexander
még nem látott példát. Ehhez a Vörös Hadsereg százhuszonötezer
katonáját és huszonöt hadosztályát áldozta fel csak Belorussziában,
miközben Alexander zászlóalja folytatta előrenyomulását délnyugat
felé, míg végül egyesítették csapataikat Konyev északi
hadosztályával, az ukrajnai, azaz a déli hadseregcsoporttal.

1944 júniusa után, amikor hírt kaptak arról, hogy az amerikai és

brit csapatok partra szálltak Normandiában, Alexander zászlóalja tíz
nap alatt elfoglalt száz kilométernyi területet, és megsemmisítettek
négy, egyenként ötszáz fős német századot. A szovjet teherautók
szorosan a nyomukba szegődve követték őket, és ellátták a
katonákat élelemmel és a szükséges felszereléssel, illetve
gondoskodtak az elesettek utánpótlásáról. Alexander
megállíthatatlan volt. Ahogy Sztálin elvtárs, úgy ő is el akart jutni
Németországba. Lehet, hogy Sztálint a megtorlás vágya hajtotta, de
Alexander a megváltást kereste ott.

1941. Az apokalipszis fekete lovasa

Amikor Alexandernek elege lett mindenből, önként jelentkezett a

finnek elleni karéliai harcokba, hogy olyan messze kerüljön a
Metanov családtól, amennyire csak tudott.
Megkérte Dimitrijt, hogy jöjjön vele. Bátorságról, kitüntetésekről és
előléptetésről beszélt neki, azt meg sem
említette, hogy lelőhetik vagy leszúrhatják őket, és mennyien esnek
el ott a fronton.
Dimitrij nem hazudtolta meg önmagát, és nem volt hajlandó
elmenni Karéliába harcolni. Át is helyezték azonnal Tikvinbe, ahol
egyenesen a jobban felfegyverzett és túlerőben lévő német
hadsereg mészárszékébe került.
Alexandert ezer emberrel elküldték, hogy szorítsa vissza a
finneket a Leningrádot ellátó útvonalaktól. Heteken át folyt az
elkeseredett harc, melynek során minden méterért keserves
küzdelem folyt. Végül egy fegyverropogástól hangos nap végén, ami
háromszáz orosz katona életét követelte, Alexander a szinte teljes
sötétben felmérte a károkat, és egy késő szeptemberi, jéghideg
estén egyedül találta magát a földeken, halott szovjet katonákkal
körülvéve, és halott finn katonákkal maga előtt. A karéliai front
elcsendesedett, és az NKVD is visszahúzódott fél kilométerre tőle, a
bozótosba, távol a frontvonaltól. Még mindig égtek a bombák okozta
tüzek, recsegtek a fák megtört ágai, a hó feketéllett az emberi vértől,
a levegő csípős volt az égett hús szagától, néhányan még itt-ott fel-
felnyögtek, de Alexander egyedül volt.

Minden csendes volt, csak Alexander szíve dübörgött.

Hátranézett, de nem látott semmi mozgást. Kezében a géppisztollyal
tett egy lépést, majd még egyet és még egyet. Megvolt a Spagin
géppisztolya, a puskája, a pisztolya és az egyenruhája. Ekkor már
az erdő közelében járt, és a halott finn katonák között lépdelt. Másfél
perc múlva ő is finn egyenruhát viselhetne, amit egy halott tisztről
vesz le, és kezében egy finn géppisztolyt tarthatna.
 Sötét. Csönd. Megint hátrapillantott. Az NKVD emberei nem
közeledtek.
Csupán néhány hónapja ismerte. Néhány hónapja. Élete széles
tájképén az elmúlt hetek, a lopott pillanatok, a lugai éjszaka, a
kórházi percek, a buszon együtt töltött rövid, édes idő, a fehér ruha,
Tatjána zöld szeme, a mosolya, mindez csak egy színes felvillanás
volt a szeme sarkában, egy vörös folt élete vásznának sarkában.
Még egy lépést tett. Nem tud segíteni rajta. Sem rajta, sem Dásán,
sem Dimitrijen. Leningrád mindegyikőjüket fel fogja falni, és ő
átkozott legyen, ha itt marad, hogy mindezt végignézze. Még egy
lépés. Holtak a kiéheztetett Leningrád jeges, feltépett utcáin.

Senki nem mozdult a sík vidéken, nem voltak teherautók, sem

utak, sem emberek, csak lövészárkok és elesett katonák és
Alexander, aki egy újabb, majd még egy lépést tett a helyes irányba.
Aztán még egyet. Már mélyen finn területen járt. Hajolj le, keress egy
magas holttestet, vedd le az egyenruháját, vedd fel a géppisztolyát,
dobd el a tiédet, dobd el gyűlölt életedet, tegyél még egy lépést, és
menj! Menj, Alexander! Nem tudod megmenteni. Menj!

Percekig állt finn földön a lelőtt katonákkal körülvéve.

Gyűlölt életében volt egy dolog, amit nem tudott hátrahagyni.
Bárcsak képes lett volna rá!
Megfordult, és elindult lassan vissza, csak a jelzőtüzek és
kigyulladt fák fényére hagyatkozva… de még vetett egy utolsó
pillantást az erdőre, ami már Finnországhoz tartozott.
Bárcsak képes lett volna hátrahagyni Oroszországot azon a hideg,
sötét, szeptemberi éjszakán, most nem lenne ilyen nehéz
a szíve. Üres lenne, az igaz, de nem lenne tele zsibbasztó
félelemmel, mint most.

Sztálin átengedte Leningrádot Hitlernek, amíg az életéért küzdött

Moszkvában. Hitler cserébe megígérte, hogy egy golyót sem fog
vesztegetni Leningrádra, inkább kiéheztette, és a várost hónapokon
belül temetetlen holtak borították. A fehér utcákon heverő, fehér
lepedőkkel borított halottak makulátlanok voltak. Az épp hogy
életben lévő helyiek „babáknak” nevezték őket.
Minél jobban kifogyott Tatjána és a családja mindenből – ahogy a
liszt- és zabkásakészletük kiürült –, úgy gyűltek egyre szorosabban
Alexander köré, és kérdezgették vágyakozva, hogy tudna-e még
adni nekik valamit, még egy kis ételt, fejadagot bármiből, még, még
valamit, és ahogy Tatjána egyre jobban távolodott tőle, és csak állt
az ajtóban, messze tőle, ahogy egyre jobban lefogyott, Alexander
érzései úgy erősödtek iránta. A háború közepén, a véres harcok
közepette, a temetetlen halottak között, a nyirkos hidegben éhezve,
Alexander érzései Tatjána iránt úgy gyarapodtak, mint ahogy egy jól
öntözött, gazdagon táplált növény nő.

Ami Leningrádban járt nekik, a kétszázötven gramm,

kartonpapírral kevert lisztből sütött kenyér, szója és lenolaj, amit
Alexander lopott nekik, mind nem volt elég. De a fűrészpor és a
gyapotmagból sütött fekete pite, amit Alexander evett, elég volt az ő
szívének.
Tatjánát ki kellett menekítenie a városból. Akár így, akár úgy, de
muszáj volt.
 November elmúlt, és eljött a december. Leningrád fehér és
lebombázott utcáit továbbra is halottak borították, akiket se
mozdítani, se eltemetni nem bírtak. Mindenki meghalt, akinek ez volt
a sorsa. Nem volt áram. Víz sem. Elfogyott a nehézolaj, amivel fel
lehetett volna fűteni a kemencéket kenyérsütéshez, ami
tulajdonképp nem is volt baj, mert úgyis elfogyott a liszt is.
– Alexander, mióta vagy szerelmes a húgomba?
– Mondd meg, mióta szereted a húgomat?
– Mióta… szereted… a húgomat?
Alexander mondhatta volna, hogy Dása, ha láttad volna, ahogy ott
állok szótlanul, és csak hallgatom, ahogy telik az idő, az a májusi
nap, és ahogy az a tünékeny jelenség énekli, hogy „Egy nap
találkozunk Lvivben, a szerelmem és én”, akkor tudnád a választ.

1942., Lazarevo

Lazarevo: még a név is mítoszokat, legendákat és feltáruló titkokat

ígért. Lázár, Mária és Márta bátyja, négy napig holtan feküdt, majd
életre kelt Jézus kezei által. Egy isteni csoda, ami azért történt meg,
hogy visszaállítsa az emberek megrendült hitét, és ami úgy
felbőszítette Isten ellenségeit, hogy terveket szőttek minden égi és
földi lény elpusztítására.
Lazarevo. Egy kis halászfalu a fenséges Káma tűlevelekkel
borított partján, a folyó partján, ami tízmillió éve folyt már több ezer
kilométerre délre, hogy beletorkolljon a világ legnagyobb tengerébe.
Minden folyó a tengerbe ömlik, mégsem teltek még meg a tengerek.
 Alexander úgy ment Lazarevóba, hogy csak a hite hajtotta. Nem
hallott semmit Tatjána felől. Fél éve egy szót sem. Csak
annyit tudott mondani, hogy nem hiszem, hogy életben van, mert a
saját szememmel láttam több ezer nála erősebb és egészségesebb
embert, aki nem élte túl a megpróbáltatásokat. Megbetegedtek,
ahogy Tatjána is beteg volt. Nem volt mit enniük, és éheztek, ahogy
Tatjána is éhezett. Nem tudták megvédeni magukat, ahogy Tatjána
sem tudja. Tatjána törékeny és gyenge, és biztos nem élte túl.

Ez a gondolatmenet nem kívánt volna semmit Alexandertől.

Mondhatta volna, hogy biztos így történt. Semmit nem kellett volna
tennie. Milyen könnyű is lett volna!
De Alexander már megtanulta, hogy az ő életében semmi nem
megy ilyen egyszerűen, nincs egy könnyű napja, sem egy könnyű
döntése.
Ez az egy élete volt. 1942 júniusában a kezébe vette, és elment
Lazarevóba.
A Káma partján gyönyörűen és gyógyultan talált rá Tatjánára, aki
visszanyerte régi káprázatos szépségét, sőt csinosabb és sugárzóbb
volt, mint valaha. Bárhonnan nézte is, csak a lány ragyogását látta a
napfényben.
Meg sem álltak a mindenható folyóig. A lány hátra sem nézett.

Tatjána sosem fogja megtudni, mit jelentett neki, a bűnös léleknek,

a lány ártatlansága, a megannyi becstelen aljasság után, amit tett és
amit látott. Ugyanakkor egyszerre tudta és érezte, hogy Tatjána
azért adja oda magát neki a Káma-parti sátorban, mert mindig is
Alexander volt az, akire vágyott. Mert
Alexander volt az egyetlen, akit szeretett.
Túl régóta álmodott erről. Túl régóta látta őt maga előtt meztelenül
és gyönyörűen, készen arra, hogy átadja magát neki.
Magához szorította Tatjánát. Attól félt, hogy fájdalmat fog okozni
neki. Soha nem volt még érintetlen lánnyal korábban, még abban
sem volt biztos, hogy neki mit kéne tennie. Tatjána megkeresztelte
őt a testével. A régi Alexander megszűnt létezni. Az az ember,
akinek addig ismerte magát, meghalt, és újjászületett egy tökéletes
szívben, egy tökéletes lélekben, ami egyenesen Isten ajándéka volt
Alexandernek. Ajándék neki és érte.

Eszébe jutott, hogy Tatjánának senkije nincs a világon.

Egy lélek sem, rajta kívül.
Ahogy neki is csak a lány volt.
Mielőtt bevonult katonának, volt anyja és apja. De többé már ők
sincsenek. És mielőtt a Szovjetunióba érkezett volna, voltak
nagyszülei és egy nagynénje. De többé már ők sincsenek.
A Szovjetunió előtt ott volt neki Amerika. De többé már az sincs.
Olyan nőkkel feküdt le az elmúlt öt évben, akiknek nem emlékezett
az arcára, nőkkel, akik egy kellemesen eltöltött szombat esténél nem
jelentettek többet. Átmeneti kapcsolatot alakított ki velük, ami
megszakadt, mihelyst elmúlt a szombat este varázsa. Semmi nem
tartott sokáig a Vörös Hadseregben. Semmi nem tartott sokáig a
Szovjetunióban. Semmi nem tartott sokáig Alexander életében.

Olyan fiatalemberek között élt élete elmúlt öt évében, akik

bármelyik pillanatban meghalhattak, miközben ő fedezte őket,
mentette őket, cipelte őket vissza a táborukba. Valódi, de rövid
távú kapcsolata volt katonatársaival. Mindenkinél jobban tudta,
milyen törékeny kincs az emberi élet a háborús Szovjetunióban.
Tatjána azonban túlélte az éhezést, vakon átvágott a befagyott és
behavazott Volgán, és eljutott Alexander sátrába, hogy megmutassa
neki, van valami az életében, ami állandó.
Van egy szál az életében, amit nem szakíthat szét sem a halál,
sem a szív fájdalma, sem a távolság vagy az idő, sem a háború, de
még a kommunizmus sem. Nem szakíthatja szét semmi, suttogta
Tatjána. Amíg én vagyok ezen a világon, mondta minden
leheletével, testével és ajkával, amíg én lélegzek, te is létezni fogsz,
katona.
És Alexander hitt neki.
És Isten színe előtt frigyre léptek.

Alexander egy pokrócon ült, hátát egy nyírfának vetve, Tatjána az

ölében ült lovagló ülésben, és úgy csókolta, hogy a fiú levegőt is alig
kapott.
– Tánya… – suttogta. – Várj egy percet…
Ez volt a harmadik reggelük mint férj és feleség. Felkeltek,
megmosakodtak, ittak egyet, és most teljesen egymásba
gabalyodtak a nyírfa alatt.
– Sura, drágám, nem is bírom elhinni, hogy te vagy a férjem! A
férjem! Kinek másnak mondhatom ezt?
– Nekem mondhatod.
– Sura! Az én férjem egy életre!
– Hmm – búgta Alexander, ahogy Tatjána combját simogatta.
– Tudod, hogy ez mit jelent? Esküt tettél, hogy most már csak
velem fogsz szeretkezni egész életedben.
– Vállalom.
– Olvastam, hogy vannak olyan afrikai kultúrák, ahol a feleség
megkaphatja a férje máját annak szerelme jeléül. Tudtad ezt? –
kérdezte kuncogva Tatjána.
– Megkaphatod a májam, Tátya, de utána már nem sok
hasznomat fogod venni. Lehet, jobb lenne, ha előbb szeretkeznél
velem.
– Sura, várj!
– Nem várok. Vedd le a ruhádat! Vegyél le mindent!

– Most ülj az ölembe!

– De te teljesen fel vagy öltözve!
– Igen, tudom. Ülj az ölembe! – A fiú mohó szemekkel mérte végig
a lányt. Tatjánának gyönyörű teste volt. Márpedig Alexander elég
sok lány testét látta már. Tánya – az apró termetű, feszes, ruganyos
testű lány, selymes, krémszínű bőrrel
– minden tekintetben olyan volt, mintha csak Alexander vágyainak
kielégítésére született volna. Minden, amit a fiú a nőkben szeretett,
azt felesége teste bőségesen képes volt neki nyújtani. Karcsú
dereka volt, és keskeny, kerek csípője, puha combjai és érzéki
mellei, folyton előre meredő, apró bimbókkal. Teste hordozta a
selyem és bársony érintésének minden ajándékát, arany hajától a
lábujja hegyéig és még legbelül is. Alexander kifogyott a levegőből.
Kitárta a karját.
– Bújj ide! – mondta. Tatjána lovagló ülésben az ölébe ült.
– Így jó?
– Csodálatos! – sóhajtotta Alexander, és végigsimított a lány
csillogó testén. Felnyögött az élvezettől a lány kellemes súlya alatt.
Tatjána felemelkedett kicsit Alexander ölében, hogy a fiú
megcsókolhassa forró kebleit. Alexander megmarkolta Tatjána
csípőjét. A fiú lehunyta a szemét. – Tánya, tudod, hogy Etiópiában a
frissen házasodott nők, hogy vonzóbbá tegyék magukat a férjük
számára, apró vágásokat ejtenek a törzsükön, és hamut dörzsölnek
bele, hogy érdes sebhelyeket alakítsanak ki magukon?

Tatjána hátradőlt, egyenesen Alexander szemébe nézett, és azt

kérdezte:
– És neked ez tetszene?
– Nem különösebben – mosolygott Alexander. – A nők
áldozatvállalása az, ami tetszik.
– Áldozatot akarsz? Majd én megmondom, mi az igazi áldozat. Azt
hiszem, ugyanott, Etiópiában él az a szokás is – mondta Tatjána –,
hogy a nők nyaktól lefelé csupaszra borotválják a testüket.

– Hmm.
– Ez tetszene neked?
Alexander megához húzta Tatjánát, és az ajkait nyalogatta.
– Mondjuk úgy, hogy nem ellenezném.
– Na de Sura!
– Most mi van? Más afrikai kultúrákban meg nem szólhatnak a
nők a férjükhöz addig, amíg az nem szól hozzájuk. Ezt tudtad?
– Igen, és azt is tudom, hogy vannak olyan társadalmak is, ahol a
nők szabadon enyeleghetnek a férjükkel és annak unokatestvérével,
és ha a nőnek úgy tetszik, mindkettővel megoszthatja a hitvesi
ágyat! Az hogy tetszene? – kérdezte
Tatjána, majd folytatta is, anélkül, hogy hagyta volna válaszolni
Alexandert. – És vannak olyan kultúrák, ahol az egész testemet
eltakaró… ööö… hogyishívjákot kellene hordanom.
– Fekete dobozt? – kérdezte Alexander mosolyogva.
– Nem, mi az igazi neve?
– Burka.
– Igen! Burka. Szóval a testemet tetőtől talpig eltakaró burkát
kellene hordanom egész életemben, de a házasság elején fel
kellene emelned a burkát az arcom elől, és fel kellene nyúlnom,
hogy segítsek neked, és amelyikőnk keze felülre kerül, az fogja a
nadrágot hordani a házasságban! – Tatjána nevetett, jókedve
ragadós volt. – Melyik lehetőség tetszik a legjobban?
Alexander körbefogta Tatjána fenekét. Egy pillanatra nem is tudott
megszólalni, úgy csókolta Tatjána, hogy elejét vegye minden további
csatározásnak.
– Nos, először is – kezdte rekedtes hangon –, apám nővérének
nincs gyereke, úgyhogy az unokatestvéres dolog kizárva. És igen,
szeretném, ha egy fekete dobozt hordanál, hogy más ne
legeltethesse rajtad a szemét. Ami pedig a harmadik pontot illeti,
nehéz elképzelnem, hogy egy ilyen kis ebihal, mint te, bárkinek is a
főnöke legyen.
– Hát csak képzeld el! – mondta erre Tatjána, és úgy csókolta
Alexandert, hogy majd felfalta.
Eljött az idő, hogy Alexander is levetkőzzön, de nem bírt mozdulni.
Tatjána térde a mellkasának feszült, kezébe fogta a fejét, és ajkai
mohón tapadtak a szájára. Alexander halkan felnyögött.

– Tudod, mit csináltunk Barringtonban? Nem Afrika, az igaz,

de mi is sebet ejtettünk a tenyerünkön, és egymáshoz nyomtuk
véres kezünket, és megesküdtünk, hogy barátok leszünk egy életre.

– Ha akarod, mi is egymáshoz nyomhatjuk a kezünket, de

Oroszországban, ha meg akarjuk erősíteni a házastársi eskünket,
akkor az a szokás, hogy csinálunk még egy gyereket – jegyezte meg
Tatjána, és finoman megharapta Alexander nyakát.

– Tudod, mit? – szólalt meg Alexander. – Engedj fölkelni, és

meglátjuk, mit tehetünk, hogy megerősítsük a házastársi eskünket. –
Tatjána erre nemhogy nem kelt fel róla, de még szorosabban fogta
Alexandert. – Tánya… – nyögte, de semmi választ nem kapott, csak
a lány ajka reagált rá. Alexander egyre gyengébbnek érezte magát.

– Egy perce még ebihal voltam – suttogta a lány –, most meg

hirtelen le sem tudsz tenni magadról!
Alexander erre nem egyszerűen felkapta a lányt, de fél kézzel
tartva őt felugrott vele, és felállt.
– Te, drágám – mondta –, könnyebb vagy, mint a
menetfelszerelésem, a fegyvereim és az aknavető, amiket mind
cipelnem kell! – Szabad kezével lehúzta a cipzárját.
– Hol van az az aknavető, amit cipelned kell? – búgta Tatjána
Alexander nyakába.

Idő, idő, idő…

Állj meg, állj meg, állj meg!
Állj meg, idő, állj meg, idő, állj meg, idő!
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

1944. július, Sam Gulotta, Washington D. C.

Tatjánát nem hagyta nyugodni a medál rejtélye. Nem hagyta

nyugodni Orbeli kérdése sem. Rá nem jellemző módon kivett egy
szabadnapot, fogta Anthonyt, és elment a Pennsylvania állomásra,
vett egy vonatjegyet, elutazott Washington D. C.-be, és megkereste
az Egyesült Államok Külügyminisztériumát a Pennsylvania
sugárúton. Miután négy órán át hánykolódott a Bevándorlási Ügyek
Végrehajtási Irodája, a Bevándorlási és Honosítási Osztály és az
Interpol Nemzeti Központi Irodája között, végül talált egy ügyintézőt,
aki elmondta neki, hogy rossz épületben van, sőt, rossz osztályon,
mert neki a C utcába kellene mennie, az Államügyek Osztályára.
Anthonyval ekkor elmentek egy kis kávézóba, ettek egy levest és a
fejadagjukat kihasználva, meleg szalonnás szendvicset. Még mindig
rácsodálkozott, milyen könnyen kapnak finom hústermékeket egy
háborúban álló országban.

A Külügyminisztériumban Tatjána az Európai Ügyek Irodájától a

Népesedési, Menekültügyi és Migrációs Irodába ment, és végül
fáradt lábakkal és fáradt gyermekével megtalálta a Konzuli Ügyek
Irodáját, ahonnan nem volt hajlandó mozdulni a recepciós asztalától
addig, amíg nem szólnak valakinek, aki
tud valamit az amerikai állampolgárok kivándorlásáról az Egyesült
Államokból.
Így ismerkedett meg Sam Gulottával.
Sam egy kisportolt testalkatú, harmincas férfi volt, göndör, barna
hajjal. Tatjána szerint nem úgy nézett ki a férfi, mint a konzuli
ügyekért felelős másodtitkár, hanem mint egy tornatanár, és nem is
járt távol az igazságtól. Sam később elmondta neki, hogy ő szokta
edzeni a fia ifjúsági ligás baseballcsapatát délutánonként, illetve a
nyári táborban. Sam kopogtatott az ujjával, ahogy áthajolt a kopott
fapulton, amin mindenütt papírok hevertek, és azt kérdezte:

– Nos, miről lenne szó?

Tatjána vett egy mély lélegzetet, magához ölelte az addigra már
elég nyűgös Anthonyt, és visszakérdezett:
– Itt mondjam el?
– Miért, hol szeretné? Vacsora közben? Itt, igen. – Mindezt
mosolyogva mondta, mert bár nem volt ugyan goromba, mégiscsak
csütörtök délután öt óra volt, egy hivatali nap végén.
– Mr. Gulotta, amikor még Szovjetunióban éltem, hozzámentem
egy férfihoz, aki fiatal fiú volt, amikor Moszkvába jött. Azt hiszem,
még amerikai állampolgár volt akkor.

– Tényleg? – kérdezte Gulotta. – És maga mit csinál az Egyesült

Államokban? És most mi a neve?
– A nevem Jane Barrington – felelte Tatjána, miközben elővette a
letelepedési engedélyét, és megmutatta a férfinak. – Van
engedélyem állandó tartózkodásra Egyesült Államokban.
Hamarosan állampolgár leszek. De a férjem… hogy is
mondjam? – Tatjána vett egy mély levegőt, és elmondott neki
mindent, kezdve Alexanderrel, egészen a Vöröskereszttől kapott
halotti bizonyítványig, illetve dr. Sayersig, aki kicsempészte őt a
Szovjetunióból.
Gulotta némán hallgatta, majd azt mondta:
– Maga túl sok mindent zúdít a nyakamba, Jane Barrington.
– Tudom. Segítenie kell. Meg akarom tudni, mi történt a férjemmel
– válaszolta Tatjána elhaló hangon.
– Tudja, hogy mi történt vele. Kapott róla halotti bizonyítványt.

Hogy magyarázhatná el neki a Szovjetunió Hőse kitüntetést?

Gulotta nem értené. Ugyanakkor ki értené? És hogy magyarázhatná
el Orbeli jelentőségét?
– Talán nem halott?
– Mrs. Barrington, magának sokkal több információja van a
férjéről, mint nekem.
Hogy magyarázza el egy amerikainak, mi az a büntetőszázad?
Mindenesetre megpróbálta.
– Mrs. Barrington, elnézést, hogy félbeszakítom – vágott közbe
Gulotta. – Mit akar mondani a büntetőszázadokkal? És a tisztekkel?
Megkapta a halotti bizonyítványt. Akárki volt is a férje, nem
tartóztatták le. Megfulladt. Nem tartozik az én hatáskörömbe.

– Mr. Gulotta, azt hiszem, talán nem halt meg. Talán bizonyítvány
hamis, és letartóztatták, és most az egyik büntetőszázadban van.

– Miért gondolja így?

Erre a kérdésre nem tudott kielégítő magyarázatot adni. Meg
se próbálta.
– Előre nem hallott körülmények miatt…
– Előre nem hallott? – mosolyodott el önkéntelenül is Gulotta.
– Én…
– Úgy érti, előre nem látott?
– Igen – pirult el Tatjána. – Az angol… még tanulok…
– Nagyon jól beszéli a nyelvet. Kérem, folytassa!
A széles pult túloldalán, a sarokban, a fluoreszkáló lámpák alatt
egy elhízott, középkorú asszony nézett összehúzott szemmel,
méltatlankodva Tatjánára.
– Mr. Gulotta – folytatta Tatjána. – Biztos, hogy magával kell
nekem beszélnem? Nem lehet, hogy valaki mást kellene hívni?
– Nem tudom, hogy velem kell-e beszélnie – válaszolta a férfi,
maga is összehúzott szemmel. – Mivel még mindig nem tudom,
hogy miért van itt. Lehet, hogy nem én vagyok a megfelelő személy,
de a főnököm már végzett mára. Mondja meg, mit szeretne.

– Tudni akarom, mi történt a férjemmel.

– Ez minden? – kérdezte Gulotta ironikusan.
– Igen. Ez minden – válaszolta Tatjána, minden szarkazmus
nélkül.
– Meglátjuk, mit tehetek. Jövő hétre ráérne, ha kinyomoznám?

Tatjána most értette meg a férfi kérdésében rejlő iróniát.

– Mr. Gulotta…

– Figyeljen ide! Azt hiszem, mégsem én vagyok a megfelelő

ember. És nem hiszem, hogy van ilyen ember a
minisztériumban vagy akár az egész kormányban, aki tudna segíteni
magának. Mondja még egyszer, hogy is hívták a férjét?
– Alexander Barrington.
– Soha nem hallottam felőle.
– A Külügyminisztériumban dogozott 1930-ban? Akkor vándorolt ki
a férjem a szüleivel.
– Nem, akkor még egyetemista voltam. De nem is ez a lényeg.
– Már megmondtam…
– Ó, igen, az előre nem hallott körülmények!
Tatjána már hátat fordított volna, hogy elmenjen, amikor
megérezte, hogy a férfi a karjára teszi a kezét. Gulotta kijött a pult
mögül, és odalépett mellé.
– Ne menjen még! Már vége a munkaidőnek. Miért nem jött
korábban?
– Mr. Gulotta, jöttem hajnali ötös vonattal New Yorkból. Csak ez a
két szabadnapom van, csütörtök és péntek. Mostanáig jártam
Külügy- és Igazságügyi Minisztérium épületei között. Maga első, aki
beszél velem. Következő lett volna Fehér Ház.
– Úgy tudom, hogy az elnökünk elfoglalt. Valami inváziót
szerveznek éppen Normandiában. Úgy hallottam, háború van
arrafelé.
– Igen – válaszolta Tatjána. – Én voltam nővér abban a
háborúban. Még mindig vagyok nővér abban a háborúban.
Szovjetek nem tudnának segíteni? Most már szövetségesek
vagyunk. Végül is, csak egy kis információt akar tőlük. – Tatjána ujjai
elgémberedtek, úgy szorította a babakocsi fogóját.
Sam Gulotta a lányra szegezte a pillantását.
Tatjána már majdnem feladta, de Sam tekintete biztató volt.
Látta benne, hogy a férfi figyel rá, látja őt, és átérzi a helyzetét.
– Keresse meg az aktáját – folytatta a lány. – Biztosan van akta
azokról, akik a Szovjetunióba vándoroltak ki. Biztos nincsenek
sokan. Keresse meg az aktáját. Talán talál valamit abban. Majd
meglátja, még kisgyerek volt, amikor eljött Amerikából.
Sam hitetlenkedve felmordult, félig kuncogva, félig ingerült
türelmetlenséggel.
– Jól van, tegyük fel, hogy megkeresem a férje aktáját, és
megtudom, hogy tényleg kisfiú volt még, amikor elhagyta az
Egyesült Államokat. És akkor mi van? Ezt már maga is tudja.
– Talán talál valami mást is. Talán megtudja, mi történt vele.
Valami bizonyosat.
– Mi az, ami bizonyosabb lehet egy halotti bizonyítványnál? –
dünnyögte magában Gulotta, majd hangosan hozzátette: – Jól van,
mondjuk, hogy valami csoda folytán megtudom, hogy a férje még
életben van. Akkor mi lesz?
– Az legyen az én gondom – válaszolta Tatjána. Sam felsóhajtott.

– Jöjjön vissza holnap reggel! Találkozzunk tízkor! Megpróbálom

megkeresni az aktáját. Mit is mondott, mikor vándorolt ki a férje
családja?
– 1930 decemberében – mosolyodott el végre Tatjána.
A Külügyminisztérium közelében, a C utcában szállt meg
Anthonyval, egy kis szállodában. Nagyon jólesett neki, hogy kapott
szobát egy szállodában, minden idegeskedés és anélkül, hogy
elküldték volna, vagy a papírjait akarták volna látni. Kért egy szobát,
kifizette érte a három dollárt, és kapott egy szép, fürdőszobás
szobát. Ilyen egyszerű volt. Még az orosz
akcentusra sem kapták fel a fejüket.
Tatjána másnap reggel még kilenc előtt visszament a Konzuli
Ügyek Irodájára, és egy órát várakozott a padon ülve, fiával az
ölében, aki az ujjaival játszadozott, és egy képeskönyvet nézegetett.
Gulotta kijött az irodából kilenc negyvenötkor, és intett neki, hogy
menjen vele.
– Üljön le, Mrs. Barrington – mondta. A férfi előtt, az asztalon egy
huszonöt centi vastag dosszié hevert. Pár másodpercig, talán egy
percig sem szólt semmit. Kezét az aktán tartotta, és a szemét is arra
függesztette. Aztán egyszer csak nagyot sóhajtott, és azt kérdezte:

– Mit is mondott, milyen viszonyban van Alexander Barringtonnal?

– A felesége vagyok – felelte halkan Tatjána.

– Ön Jane Barrington?
– Igen.
– Így hívták Alexander édesanyját.
– Tudom. Azért vettem fel ezt a nevet. Nem én vagyok Alexander
édesanyja – magyarázta Tatjána, miközben gyanakvó pillantásokkal
méregették egymást. – Azért vettem fel a nevét, hogy kijussak a
Szovjetunióból. – Tatjána próbálta megfejteni, mi lehet a férfi gondja.
– Min aggódik? Hogy kommunista vagyok?

– Mi az ön valódi neve?
– Tatjána.
– Milyen Tatjána? Mi volt a neve a Szovjetunióban?
– Tatjána Metanova.
Sam Gulotta gyászterhes pillantással óráknak tűnő ideig nézte
Tatjánát. Kezét egy pillanatra sem vette le a mappáról, amit
szorongatott, még akkor sem, amikor azt kérdezte:
– Szólíthatom Tatjánának?
– Természetesen.
– Ugye azt mondta, hogy vöröskeresztes ápolónőnek álcázva
jutott ki az országból?
– Igen.
– Hmm, nos – folytatta Gulotta –, nagyon szerencsés volt!
– Igen – válaszolta Tatjána, leszegve a fejét.
– Már nincs Vöröskereszt a Szovjetunióban. Verboten. Betiltották.
Néhány hónappal ezelőtt az Amerikai Külügyminisztérium
kérvényezte, hogy hadd dolgozhasson a Vöröskereszt a szovjet
kórházakban és hadifogolytáborokban, de Molotov külügyminiszter
személyesen utasította vissza a kérést. Egészen rendkívüli
eredmény, hogy magának sikerült eljönnie. – Gulotta újra csak
meglepődéssel az arcán nézett Tatjánára, aki leginkább lesütötte
volna a szemét.
– Tatjána, hadd mondjak el néhány dolgot Alexander Barringtonról
és a szüleiről. Alexander Barrington 1930-ban hagyta el a szüleivel
az Egyesült Államokat. Harold és Jane Barrington hithű
kommunisták voltak. A Külügyminisztérium többszöri kérését
megtagadva, a Szovjetunióban kértek menedékjogot. Kértük, hogy
ne tegyék, mert nem tudtuk garantálni a biztonságukat.
Rendszerellenes felforgató tevékenysége ellenére Harold Barrington
amerikai állampolgár volt, akivel és akinek családjával szemben
bizonyos kötelezettségeink voltak. Tudja, hányszor tartóztatták le
Harold Barringtont? Harminckétszer. A feljegyzéseink szerint három
alkalommal a fiát is letartóztatták vele együtt. Két nyári szünetet is a
fiatalkorúak javítóintézetében töltött, mert a szülei börtönben voltak,
és inkább látták volna a fiukat is börtönben a szünidő alatt, mint a
rokonoknál…
– Milyen rokonoknál? – vágott közbe Tatjána.
– Haroldnak volt egy nővére, Esther Barrington.
Alexander csak egyszer, futólag tett említést apja nővéréről.
Gulotta halk szavai nyugtalanították Tatjánát, mintha a férfi
megválogatta volna a szavait, hogy ne fedje fel a borzasztó hírt, ami
mögöttük rejlik.
– Megmondaná, mit jelent mindez? – kérte Tatjána. – Mit akar
mondani?
– Hadd fejezzem be. Való igaz, hogy Alexander nem adta fel az
amerikai állampolgárságát, de a szülei igen, és lemondtak az
útlevelükről is 1933-ban, hiába igyekezett a moszkvai
nagykövetségünk lebeszélni őket erről. Aztán 1936-ban Alexander
édesanyja elment a moszkvai amerikai nagykövetségre, hogy
menedékjogot kérjen a fiának.
– Tudom. Az az út a követségre 1936-ban az életébe került, és a
férje életébe, és Alexander életébe is került volna, ha nem szökött
volna meg, útban a börtönbe.
– Ahogy mondja – helyeselt Gulotta. – De a mi joghatóságunk itt
véget is ért, ami Alexandert illeti. Amikor ugyanis megszökött a
börtön elől, már szovjet állampolgár volt.
– De nem akart az lenni. Bevonult a hadseregbe.
– De nem önként vonult be?
– De igen, a tisztképzőbe. De minden szovjet fiúnak jelentkezni
kell a seregbe, amikor betöltik a tizenhatot. Úgyhogy
ő is jelentkezett.
Sam eltöprengett.
– Akárhogy is, szovjet állampolgár lett, amikor bevonult a seregbe.

– Igen.
– 1936-ban aztán megkerestek minket a szovjet hatóságok azzal,
hogy tudnánk-e segíteni megtalálni Alexander Barringtont. Azt
állították, hogy az illető egy szökésben lévő bűnöző, és az Egyesült
Államoknak már nincs joga menedéket nyújtani neki, amennyiben ő
ehhez folyamodna, sőt, a nemzetközi egyezmények értelmében ki
kellene adnunk őt a Szovjetuniónak. – Gulotta szünetet tartott. –
Megkértek bennünket, hogy azonnal értesítsük a szovjet
hatóságokat, ha Alexander felbukkanna a követségen, mivel ő
szovjet állampolgár és politikai fogoly, aki megszökött az
igazságszolgáltatás elől.

Tatjána felállt.
– Alexander a szovjetek kezében van – tette hozzá Gulotta. – Mi
nem segíthetünk rajta.
– Köszönöm, hogy időt szánt rám – mondta Tatjána remegő
hangon, és Anthony babakocsijának fogójára tette a kezét. –
Sajnálom zavartam.
Gulotta is felállt.
– Normalizálódott a viszonyunk a Szovjetunióval azóta, hogy
ugyanazon az oldalon harcolunk. Ettől még azonban bizalmatlanok
maradtunk egymással szemben. Mi lesz, amikor vége lesz a
háborúnak?
– Nem tudom – felelte Tatjána. – Mi lesz, ha vége lesz a
háborúnak?
– Várjon! – szólt Gulotta, és megkerülve az asztalát, megállt az
irodája ajtajában, mielőtt kinyitotta volna azt Tatjána előtt.
– Megyek – mondta Tatjána elhaló hangon. – El kell érnem vonat
vissza.
– Várjon – ismételte a férfi, és kinyújtotta a kezét. – Üljön le még
egy percre.
– Nem akarok már ülni.
– Ide figyeljen – folytatta Gulotta, és intett Tatjánának, hogy üljön
le. A lány hálásan roskadt bele a székbe. – Van itt még valami… –
Leült a lány melletti székbe. Anthony megfogta a lábát. Gulotta
elmosolyodott. – Mondja, nem házasodott újra?
– Persze hogy nem! – felelte halkan a lány.
Gulotta a kisfiúra nézett.
– Az ő gyereke – mondta Tatjána.
Gulotta hallgatott egy ideig, majd így folytatta:
– Ne beszéljen senkinek erről az egészről. Alexander
Barringtonról. Ne menjen az Igazságügyi Minisztériumba, se a
Bevándorlási és Honosítási Osztály New York-i vagy bostoni
irodájába. Ne próbálja meg felkutatni a férje rokonait se.
– Miért?
– Ne menjen hozzájuk se ma, se holnap, se jövőre. Ne bízzon
senkiben. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ne
biztassa őket, hogy kérdezősködjenek Alexander felől, még ha
valami rosszul értelmezett együttérzésből tennék is. Ha én
kapcsolatba lépnék a szovjet kormánnyal, és tájékoztatást kérnék
Alexander Barringtonról, nem lennének különösebben segítőkészek.
Ha megkérdezném, hogy tudják-e, hol tartózkodik
Alexander Belov, aki valójában Alexander Barrington, és hogy
életben van-e még, azzal valószínűleg csak felhívnám rá a szovjet
hatóságok figyelmét.
– Ezt jól tudom, jobban, mint hinné – felelte Tatjána. Leszegte a
fejét, a fiára nézett, és elfordult Gulotta pillantása elől.
– Azt mondta, ugye, hogy van letelepedési engedélye?
Tatjána bólintott.
– Sürgősen szerezze meg az amerikai állampolgárságot is. A fia
amerikai állampolgár vagy…
– Igen, az.
– Akkor jó. Nagyon jó! – Megköszörülte a torkát. – Van itt még
valami…
Tatjána nem reagált.
– Az akták szerint tavaly, 1943 márciusában a szovjet
hatóságok kapcsolatba léptek az amerikai Külügyminisztériummal,
és egy orosz állampolgár, egy bizonyos Tatjána Metanova felől
érdeklődtek, akit kémkedéssel, az országból való illegális távozással
és hazaárulással gyanúsítottak, és feltételezték, hogy az illető
nyugatra szökött. Küldtek egy táviratot, melyben azt kérdezték, hogy
ez a bizonyos Tatjána Metanova nem kért-e menekült státuszt,
illetve nem kérdezősködött-e a férje, egy bizonyos Alexander Belov
holléte felől, akiről azt gyanítják, hogy a valódi neve Alexander
Barrington. Tatjána Metanova, mint kiderült, nem mondott le a
szovjet állampolgárságáról. Tavaly azt mondtuk, hogy nem lépett
kapcsolatba velünk ez a személy. Megkértek minket, hogy szóljunk,
ha megint jelentkezne, és tagadjuk meg tőle a menekült státuszt.
 Tatjána és Sam hosszan ültek egymás mellett, néma csendben.
Végül Sam azt kérdezte:
– Jelentkezett egy bizonyos Tatjána Metanova, hogy egy
Alexander Barrington nevű személy felől kérdezősködjön?
Tatjána lassan így felelt:
– Nem. – Szinte csak lehelte válaszát. Sam bólintott.
– Én is így gondolom. Akkor nincs miről említést tennem az
aktában.
– Nincs – válaszolta Tatjána. Megérezte a férfi kezét a hátán, aki
felsegítette őt, és finoman megpaskolta a vállát.
– Ha megadja a címét, írok, ha megtudok valamit. De ugye
megérti…
– Igen. Értek mindent – suttogta Tatjána.
– Talán vége lesz egyszer ennek az átkozott háborúnak, és talán
a Szovjetunióban is véget ér mindaz, ami ott folyik. Ha enyhül a
helyzet, majd mi is kérhetünk tájékoztatást. A háború után minden
könnyebb lesz.
– Melyik háború után? – kérdezte Tatjána, felvonva a
szemöldökét. – Talán jobb, ha én írok magának. Így legalább nem
kell hivatalosan feljegyeznie a címemet. Még nincs saját címem, de
az Ellis Island-i kórházban mindig megtalál. Nem lakok… – kezdte,
de torkára forrt a szó. Összeszorította a fogát és az állkapcsát, és
még a kezét se bírta odanyújtani Sam Gulottának, hogy kezet
fogjanak. Akarta, de nem bírta.
– Segítenék magának, ha tudnék. Az ellenség nem én vagyok –
mondta a férfi halkan.
– Nem – válaszolta Tatjána, majd ellépett a férfi mellett, és kiment
az irodából, de még hozzátette: – De úgy látszik, én az
vagyok.

Tatjána kivett két hét szabadságot, mondván, „pihenésre van

szüksége”. Megpróbálta meggyőzni Vikkit, hogy tartson vele, de a
lány két gyakornokkal és egy vak zenésszel volt elfoglalva, és nem
ért rá.
– Nem megyek valami vonattal az ismeretlenbe. Mégis, hová
akarsz menni?
– Anthony szeretné látni a Grand Canyont.
– Anthony, na persze! Anthony azt szeretné látni, hogy az
anyukája talál magának egy rendes lakást, és hogy újra férjhez
megy! Nem feltétlenül ebben a sorrendben.
– Nem. Csak a Grand Canyont akarja látni.
– Korábban azt mondtad, hogy együtt keresünk neked lakást.
– Gyere el velünk, és talán keresek lakást, amikor visszajövök.
– Micsoda hazudozó vagy!

– Vikki, nekem jó itt Ellisen!

– Épp ez a gond! Nem jó itt neked Ellisen. Teljesen egyedül vagy,
egy szobában laksz a kisfiaddal, és a közös fürdőhelyiséget
használod. Amerikában vagy, az isten szerelmére! Bérelj egy lakást.
Mi, amerikaiak ezt csináljuk.
– Neked sincs lakásod.
– Ó, Jézus és Szűz Mária! De van otthonom!
– Nekem is van.
– Te szándékosan nem akarsz saját lakást, hogy ne tudj
összejönni senkivel!
 – Nem kell, hogy legyen lakásom ahhoz, hogy összejöjjek
valakivel.
– Mikor akarsz végre úgy élni, mint egy fiatal? Mit gondolsz, ha ő
életben lenne, hűséges lenne hozzád? Nem várna rád, abban biztos
lehetsz! Ebben a pillanatban is valaki mást döngetne.

– Vikki, hogy tudsz abban a tudatban élni, hogy milyen sokat tudsz
a világról, amikor pedig olyan keveset?
– Mert ismerem a férfiakat! Mind egyforma. És ne gyere nekem
azzal, hogy a tiéd másmilyen. A férjed katona. Azok még
rosszabbak, mint a zenészek.
– Zenészek?
– Felejtsd el!
– Most nem akarok erről beszélni. Várnak a betegeim, és el kell
mennem a Vöröskereszthez. Mondtam, hogy felvettek
részmunkaidőben az Amerikai Vöröskereszthez? Nagyon kell nekik
az ember. Talán te is jelentkezhetnél.
– Ne felejtsd el, amit mondtam: éppen döngetne valakit. És neked
is azt kellene.

– Tánya! – hallja férjét suttogni a háta mögött. Olyan sötét van, hogy
az orráig se lát, sőt, olyan, mintha még aludna. – Tátya! Alszol?

– Már nem – feleli a lány, és odafordul a fiúhoz. Érzi a leheletén a

korábbi vodkát, cigarettát és teát, amibe belekeveredett a
szódabikarbóna és peroxid szaga, és ott volt még a fiú szappan-és a
saját testének illata. Tatjána felemeli a kezét, és megérinti
Alexander ajkát. – Sura, drágám, minden rendben? Nem tudsz
aludni? Pedig te mindig olyan jól alszol.
– Hallod, milyen az idő odakint? Vihar van. Holnap reggel, ha
lecsendesedik, felkelünk korán, és elmegyünk halat fogni, jó?
– Persze. Csak ébressz fel, katona! Ébressz fel, és elmegyek
veled!
Alexander kitapogatja a sötétben Tatjána homlokát, és
megcsókolja. Karját Alexander mellkasára téve a fiúhoz bújt.
Lehunyta a szemét, vagy talán már be volt csukva?
– Szép napunk volt, igaz, Tánya?
– Hát persze, drágám. Minden napunk tökéletes. Amilyennek a
mézeshetek alatt kell lennie. – A sötétben Tatjána elmosolyodik.
Alexander magához öleli a lányt.
– Tatjána, megbocsátasz, ha meghalok?
– Persze.
– Megbocsátasz, ha börtönbe kerülök?
– Igen.
– Megbocsátasz, ha…
– Megbocsátok neked mindent.

– Egyszerűen tökéletes nap volt – suttogta Alexander. – De a

végén mégis annyi fájdalmat érzek.
– Tévedsz – válaszolja Tánya, és átkarolja a fiút. – Ez nem a
fájdalom, amit érzel. Ez a szerelem, Sura.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

1944. július, Majdanek

Megálltak az erdő szélén, valahol Lengyelország keleti részén, hogy

újratöltsék fegyvereiket, és igyanak egyet.
– Miért kell mindig Istenről meg a németekről meg az
amerikaiakról meg Sztálin elvtársról beszélnünk? – fakadt ki
Ouszpenszkij.
– Mi nem beszélünk ezekről – mondta Telikov. – Csak maga.
Mindig maga hozza fel ezeket a szar témákat. Tudja, miről
beszélgettünk Belov parancsnokkal, mielőtt maga idejött?
– Na miről? – vakkantotta Ouszpenszkij.
– Arról, hogy vajon a csapósügért vagy a feketesügért könnyebb-e
megpucolni, és melyikből lehet finomabb hallevest főzni! Én személy
szerint úgy gondolom, hogy a csapósügérből remek levest lehet
főzni.
– Ez csak azért van, mert még nem evett feketesügérből főtt
levest. Figyeljen oda, mert elejti a lőszert, amikor feláll! – szólt rá
Alexander. – Hát micsoda katona maga?
– Olyan katona, akinek le kell feküdnie egy nővel, uram! Vagy fel
kell állnia egy nővel. Gyakorlatilag bármi jó lenne, csak nővel
csinálhassam – válaszolta Telikov, és felvette a leejtett tárat.
 – Felfogtuk, Telikov. De a hadsereg nem biztosít nőket a
frontkatonáknak.
– Tapasztaltuk. De azt is hallottam, hogy néhány kilométerre
délre, a 84. zászlóaljban három ápolónő is szolgál a háttérben.
Nekünk akkor miért vannak csak felcsereink?
– Mert ez a zászlóalj csak egy rakás bűnözőből áll! Ki adna
maguknak egy ápolónőt? Maguk kétszázan vannak. Az a nő egy
órát sem élne túl maguk között.
– Nem hiszem, hogy ez gondot jelentene olyanoknak, mint mi.
– Pontosan ezért nem fognak magukhoz ápolónőt beosztani –
mondta Alexander.
Telikov meglepetten nézett Alexanderre, s azt kérdezte:
– Szóval maga miatt nem kapunk ápolónőket? – kérdezte.
Ouszpenszkij hozzátette:
– Nem tartom igazságosnak, uram, hogy csak azért, mert a maga
golyói megolvadtak, majd vulkáni tufává szilárdultak, nekünk kelljen
szenvednünk. Mi, többiek hús-vér emberek vagyunk.

– Igen, és mindjárt ki is fogjuk ontani annak a vérnek egy részét,

hadnagy. Hagyja a golyóimat! Parancsolja meg az embereinek, hogy
álljanak fel arcvonalba.
Alexander kétszáz emberrel indult meg, de mire elérték
Majdaneket, már csak nyolcvanan maradtak.
1944 júliusának végén Alexander és csapata bevonult
Majdanekbe, amit alig három napja szabadítottak fel a szovjetek.
Majdanek egy asztal simaságú területen feküdt, egy barnászöld
mező közepén, és a település hosszúkás, zömök, zöldre festett
barakkjai majdnem terepszínűnek hatottak.
Alexander megérezte az égett hús csípős, édeskés szagát, de nem
mondott semmit, bár ahogy fokozatosan elhalt a beszélgetés a tank
belsejében és a zászlóalj többi alakulatában, tudta, hogy az emberei
is érzik a szagot.
– Mi a fenéért küldtek minket ide? – kérdezte Telikov, ahogy
odalépett Alexanderhez, és együtt bámulták Lublin városát a
szögesdrót kerítésen át. Lublin a mezőn túl, egy domb aljában
feküdt.
– A vezetés azt akarja, hogy lássuk, kivel van dolgunk, mielőtt
behatolunk Németországba – felelte Alexander. – Nehogy
megsajnáljuk a németeket.
Ouszpenszkij megkérdezte, hogy vajon a lubliniak is érzik-e a
szagot, amit most ő érez, mire Alexander azt válaszolta, hogy
valószínűleg hónapok óta mindennap ezt érzik.
A tábor kicsi volt, és egészen csendes, mintha egy lélek sem
lakott volna már itt, csak a szellemek maradtak volna…
És hamu.
És csontok.
És a Ciklon-B gáz kék maradéka a betonfalakon.
Combcsontok és kulcscsontok…
És megfigyelőnyílások az acélajtókon.
Egy „Fürdő” a kis tábor egyik felében.
És kemencék a másik felében, egy-egy égbe törő, magas
kéménnyel.
Egy út kötötte össze őket.
Közöttük a barakkok álltak. A
parancsnoki épület.
Az SS barakkjai.
 És semmi más.
A katonák lassan és némán végigjárták a tábort, aztán leszegett
fejjel megálltak a tábor végében, és levették a sapkájukat.

– Nem csinálhatunk úgy, mintha ez egy kényszermunkatábor lett

volna, igaz? – kérdezte Ouszpenszkij Alexandertől.
– Nem bizony.
De volt ott még valami.
A kemencéken túl, amikben fehér hamut és emberi
csontmaradványokat láttak, több halom hamu állt. Nemcsak holmi
hangyaboly méretűek, hanem valódi homokdűnék, piramisok,
kétemeletnyi fehér hamudombok, és a sík földet is fehér hamu
borította, amin óriási káposzták nőttek. Alexander, a hadnagya, az
őrmesterei, a tizedesei és minden közlegénye csak nézték a mutáns
tök méretűre hízott káposztákat, és amikor valaki megjegyezte, hogy
soha nem látott még ekkora káposztákat, és ha szednének egyet,
abból meglenne a vacsorája nyolcvan embernek.

Alexander nem engedte, hogy hozzányúljanak a zöldségekhez. A

hosszú, fából ácsolt raktárban, ami tele volt mindenféle méretű
cipővel, bakanccsal és szandállal, és a bakancsok ráadásul bélelt
bőrbakancsok voltak, megengedte, hogy mindenki magához vegyen
egy pár bakancsot, tudván, milyen gyéren látja el katonáit lábbelivel
a Vörös Hadsereg, különösen a büntetőzászlóaljakat. A cipőket
egészen a plafonig, három méter magasra halmozták, és egy
drótháló mögé zsúfolták be.

– Maga szerint mennyi cipő lehet itt? – kérdezte Ouszpenszkij.

 – Mi vagyok én, matematikus? – csattant fel Alexander. –
Szerintem több százezer.
Egy szó nélkül elhagyták a tábort, és a szögesdrótos kerítésnél
sem álltak meg, hogy vessenek egy pillantást a csupán néhány
kilométerre fekvő Lublin katolikus templomainak csúcsos tornyaira.

– Mit gondol, százados, kivel művelték mindezt? Lengyelekkel?

– Hmm. Szerintem lengyelekkel, igen. Főleg zsidó lengyelekkel,

azt hiszem – válaszolta Alexander. – A parancsban persze erről nem
esett szó. Nem akarják, hogy csillapodjon az orosz hadsereg dühe.

– És mit gondol, meddig tartott ezt véghez vinni? – kérdezte

Ouszpenszkij.
– A majdaneki tábort nyolc hónapja indították be. Kétszáznegyven
napja. Kicsit kevesebb idő alatt, mint ahogy egy asszony életet ad,
sikerült nekik másfél millió emberi életet kioltaniuk.

Egy kilométeren át egyikük sem szólt egy szót sem.

Kicsit később Ouszpenszkij azt mondta:

– Egy ilyen hely is csak azt a hitet erősíti bennem, hogy a
kommunistáknak igaza van. Tényleg nincs isten.
– Nekem ez nem isten művének tűnt, Ouszpenszkij – felelte
Alexander.
– De hát hogy engedhette, hogy ez megtörténjen? – kiáltott fel
Ouszpenszkij.
 – Ugyanúgy, ahogy a vulkánkitöréseket és a csoportos nemi
erőszakot is megengedi. Szörnyű dolog az erőszak.
– Nincs isten – ismételte makacsul Ouszpenszkij. – Majdanek, a
kommunisták és a tudomány is azt mutatja, hogy nincs.
– A kommunisták nevében nem beszélhetek. Majdanek viszont
csak azt mutatta meg, milyen embertelen tud lenni az ember, és
hogy mihez kezd néha az istentől kapott szabad akarattal. Ha Isten
minden embert jónak teremtett volna, akkor nem lehetne szabad
akaratról beszélni, igaz? És végül, ami a tudományt illeti, szerintem
nem a tudomány feladata megmutatni, hogy isten irányítja-e a
világegyetemet.
– Dehogyisnem! Mi más feladata lenne?
– Kísérletezni.
– Igen?
– Képzelje el például a következő kísérletet. Ezen és ezen az
éjszakán ennyi és ennyi órát aludtam, és így és így éreztem magam
utána. Ennyit és ennyit ettem, és ennyit és ennyit tudtam dolgozni
utána. Negyvenes éveimben elkezdtem ráncosodni, a tudomány
innentől számítja az időskor kezdetét. Hogy tudná megmondani a
tudomány, ahol mérni szoktak, és összefüggéseket keresnek,
összevegyítik a dolgokat, és megfigyeléseket végeznek, hogy mi van
az alvás hátterében? – nevetett Alexander. – Ouszpenszkij, a
tudomány meg tudja állapítani, hogy meddig aludtunk, de vajon meg
tudja mondani, hogy miről álmodtunk? Képes megfigyelni a
reakciónkat, megmondja, hogy rángatóztunk vagy nevettünk vagy
sírtunk-e álmunkban, de meg tudja mondani vajon, hogy mi volt a
fejünkben?
 – Miért akarná ezt bárki megtudni?
– A tudomány csak a látható, a felszínen létező, a kézzel fogható
jelenségeket tudja vizsgálni. A tudománynak semmi keresnivalója az
én fejemben, de a magáéban sem. Ugyan, hogy tudná megmondani,
hogy létezik-e Isten? Még azt se tudja megmondani, hogy maga
mire gondol, pedig a maga gondolkodása olyan átlátszó, mint az
üveg.
– Úgy gondolja? Meglepődne, ha tudná, mire gondolok, százados!
Megmondom én, mire gondolok…
– Hogy hol van a legközelebbi kupleráj?
– Honnan tudta?
– Átlátszó, mint az üveg, hadnagy.
Később, amikor a tankban hajtottak tovább, Ouszpenszkij azt
kérdezte:
– Mire gondol, százados?
– Próbálok nem gondolni semmire, hadnagy.
– És mi van, ha nem sikerül?
– Olyankor a Boston Red Soxra gondolok – felelte Alexander. – És
hogy vajon idén sikeres évük lesz-e.
– Az meg ki?
– Nem fontos.
– Ó, istenem!
– Na, tessék, már megint Őt szólítja! Nem azt mondta, hogy nincs
isten?
– Maga meg hogy nem akar gondolkozni.

– Bebizonyítom magának, Ouszpenszkij, hogy a tudomány

mennyire reménytelenül alkalmatlan arra, hogy cáfolja Isten
létezését! – szólt Alexander, azzal hátrafordult, és végignézett a tank
mögött elszántan baktató menetoszlopon. – Nézze! Ott van például
Valerij Jermenko. A következőket tudja róla a hadsereg: tizennyolc
éves, most először került el otthonról. A családi gazdaságból,
Sztálingrád mellől egyenesen Sztálingrádba ment. A városban
harcolt, ami 1942 decemberében megadta magát a németeknek.
Amikor egy hónapra rá a németek is megadták magukat, őt
„felszabadították” és elküldték, fel a Volgán, egy
kényszermunkatáborba. A kérdésem magához az, hogy hogy került
ide Jermenko? Hogy történhet meg az, hogy ez a fiatalember itt
gyalogol velünk, keresztül Kelet-Lengyelországon, egy
büntetőzászlóaljban, a söpredékkel, akik még a szibériai
munkatáboroknak se kellettek? Ez az én kérdésem: hogy került ide?

Ouszpenszkij Jermenkóra meredt, aztán Alexanderre.

– Azt akarja mondani, Isten létezik, mert valami Jermenko nevű
senkiházinak sikerült befurakodnia a maga büntetőzászlóaljába?

– Igen.
– És ezt miért is kéne megértenem?
– Nem kell. De ha beszél vele két percet, megérti, hogy Isten
teremtette a világot, és nem saját magától jött létre a mindenség.

– Van erre idő?

– Miért, siet valahová?
Lublin közvetlen közelében lassan behatoltak egy területre, amit
párhuzamos, egymás mellett eltolt sorokban sűrűn aláaknáztak. A
harcászati főmérnök minden aknát
hatástalanított, az utolsót kivéve. Az akna robbantotta gödörbe
temették el.
– Na jó – szólalt meg Alexander. – Ki akar lenni az új főmérnök?

Senki nem szólalt meg.

– Vagy jelentkezik önként valaki, vagy én önként kijelölök valakit.
Melyik legyen?
Egy alacsony közlegény a hátsó sorokban feltartotta a kezét.
Olyan kis termetű volt, akár nő is lehetett volna, gondolta Alexander.
Egy alacsony nő. Esztevics közlegény remegve előlépett, és azt
kérdezte:
– Nem futunk bele hasonló aknamezőbe egy darabig, ugye,
uram?
– Mindjárt behatolunk egy városba, amit négy évig a németek
foglaltak el, és mielőtt visszavonultak volna, aláaknázták, hogy
kedveskedjenek nekünk. Ha aludni akar ma, készüljön fel, hogy
hatástalanítania kell az aknákat a leendő szálláshelyünkön,
közlegény!
Esztevics tovább remegett.

Amikor újra mozgásban voltak, a tankban Ouszpenszkij azt

kérdezte:
– Kifejtené a lenyűgöző elméletét? Reszket a szívem az izgatott
várakozástól!
– Akkor hadd reszkessen még egy kicsit, hadnagy. Este
elmondom Lublinban, ha megérjük.
Esztevics jó munkát végzett. Talált öt aknát egy kicsi, de
nagyjából ép házban. A németek egyetlen házat hagytak a szovjet
katonáknak, hogy legyen hol aludniuk, amit aláaknáztak, hogy
megöljék őket. Nyolcvan ember rendezkedett be éjszakára egy
romos házban, és amikor leültek a tűz mellé, az udvaron, Alexander
így szólt:
– Ouszpenszkij, szokott arra gondolni, mennyi mindent nem tud a
világról?
Ouszpenszkij felnevetett.
– Jól kezdődik!
– Gondoljon csak bele, hányszor fordul elő, hogy találkozik
valamivel, és azt mondja, „Honnan tudjam?”.
– Én soha nem mondok ilyet, uram – válaszolta Ouszpenszkij.
– Én azt mondom, „Honnan a francból tudjam?”.
– Még azt sem tudja, hogy egy ilyen jelentéktelen tizedes az első
dandárból hogy került az én parancsnokságom alá, amikor pedig a
józan ész azt diktálná, hogy valahol máshol kéne lenni. Maga mégis
nyugodtan ül, és teljes magabiztossággal állítja, hogy nincs isten.

Ouszpenszkij elgondolkodott, és így felelt:

– Kezdem utálni ezt a Jermenkót. Lehet, hogy aknára kéne
léptetnem.
– Hívjuk ide!
– Jaj, ne!
– Mielőtt idehívnám, elmondom, hogy az elmúlt négy órában egy
tudományos kísérletet végzett rajta. Megfigyelte, alaposan
tanulmányozta. Nézte, ahogy menetel, ahogy a fegyverét hordja,
ahogy a fejét tartja. Elvéti a lépést? Mutatja a fáradtság jeleit? Éhes?
Hiányzik neki az anyja? Volt már valaha nővel? –
Alexander elmosolyodott. – Hány kérdést tud ezekből
megválaszolni?
– Elég sokat, uram! – válaszolta Ouszpenszkij felháborodva. –
Igen, Jermenko éhes. Igen, fáradt. Igen, szívesebben lenne valahol
máshol. Igen, hiányzik neki az édesanyja. Igen, volt már nővel. Csak
fél havi fizetésébe került, Minszkben.
– És maga mindezt honnan tudja?
– Mert ez vagyok én – felelte Ouszpenszkij.
– Rendben. Szóval maga tudja a választ ezekre az egyszerű
kérdésekre, mert ismeri saját magát.
– Mi?
– Tudja a választ, mert a saját lelkébe nézett, és tudja, hogy bár
menetel, és magasra tartja fegyverét, és egyszerre lép
katonatársaival, maga is fáradt, éhes, és dugni akar.
– Igen.
– Szóval azt mondja, létezik valami láthatatlan a háttérben, és
azért mondja ezt, mert tudja, hogy van valami láthatatlan maga
mögött is. Van valami magában, ami arra készteti, hogy meneteljen,
de közben mégis szomorú legyen, hogy keresse a ringyókat,
miközben szereti a feleségét, hogy lelőjön egy ártatlan németet, de
ne bántsa az aknák között rohangáló patkányt.

– Nem létezik olyan, hogy ártatlan német.

– Van valami, ami hazugságra készteti, és megbánást érez miatta,

ami miatt megcsalja a feleségét, de bűntudat gyötri, valami, ami arra
készteti, hogy lopjon a falubeliektől, pedig tudja, hogy helytelen, amit
tesz, és ez a valami Jermenkóban is
megvan, és ez az, amit a tudomány nem tud megmérni. Menjünk,
beszéljünk vele, és megmutatom, milyen messze jár maga az
igazságtól!
Alexander elküldte Ouszpenszkijt, hogy hívja oda Jermenkót.
Megkínálta mindkét férfit cigarettával és egy pohár vodkával, és
rakott a tűzre. Jermenko először meg volt illetődve, de aztán ivott
egy kortyot, és felengedett. Fiatal volt, és nagyon bátortalan. Nem
akart Ouszpenszkij szemébe nézni, izgett-mozgott, és minden
kérdésre igen, uram vagy nem, uram volt a válasza. Beszélt egy
kicsit az anyjáról, aki Harkovban él, a nővéréről, akit elvitt a skarlát a
háború kitörésekor, és arról, milyen volt az élet a tanyájukon. Amikor
a németekről kérdezték, csak megvonta a vállát, és mondta, hogy
nem olvas újságot, és nem hallgatja a híreket, úgyhogy nem tudja,
mi a helyzet velük, csak teszi, amit mondanak neki. Tett valami
vicces megjegyzést a németekről, ivott még egy pohár vodkát, és
szégyenlősen kért még egy cigarettát, és mondta, hogy szeretne
menni aludni. Alexander elengedte, a fiú pedig távozott.

Ouszpenszkij felvonta a szemöldökét.

– Jól van. Megtudtuk, hogy egy senki. Egy átlagos katona, mint
Telikov vagy mint az a mérnök, aki nemrég halt meg. Olyan, mint én.

Alexander cigarettát sodort. Ouszpenszkij folytatta.

– Nem akar tudni a németekről, csak megy, és lelövi őket, amikor
megparancsolják neki. Jó katona, ilyeneket akar az ember a
zászlóaljába magának. Van némi háborús tapasztalata, hallgat a
parancsra, és nem panaszkodik. Mi az?
– Szóval tanulmányozta közelről, megfigyelte, és most
idehívta, és beszélt vele. Barátkoztunk vele kicsit. Kicsit felengedett
köztünk, dumáltunk, viccelődtünk, megtudtunk róla egy s mást. A
tudományos kutatás után levonta a maga következtetéseit, igaz?

– Igaz.
– Pont ugyanúgy, ahogy a csillagászok megfigyelik a Földet és a
Holdat, meg a Nap és a galaxis egyéb csillagainak mozgását.
Ugyanúgy, ahogy a távcsővel képesek voltak felfedezni a Tejutat és
a Naprendszer kilenc bolygóját, ugyanúgy, ahogy Fleming a
mikroszkóp segítségével felfedezte a penicillint, Lister pedig a
karbolsavat. Igazam van? Jermenkót is górcső alá vetettük, amikor
menetelt, és nagyítóval figyeltük, amikor itt ült velünk. Úgy figyeltük
meg, ahogy a tudományos kutatók tesznek megfigyeléseket a
világegyetemről: az egyetlen módon, ahogy a tudomány
megfigyeléseket képes tenni. Lehet, hogy csak rövid ideig, de
ugyanazokat a tudományos alapelveket alkalmaztuk, mint azok a
tudósok, akik megmondják nekünk, hogy jött létre az univerzum, és
hogy épül fel atomokból, elektronokból és sejtekből. Kideríthetnénk,
mi Jermenko vércsoportja, igaz? Azt is megmérhetnénk, milyen
magas, és hány fekvőtámaszt tud nyomni, ugye? Gondolja, hogy
mindez segítene megérteni, mi rejtőzik abban az emberben, akivel
együtt masírozunk?
– Igen – válaszolta Ouszpenszkij. – Szerintem segítene.
Alexander rágyújtott, és megkínálta Nyikolájt is.
– Ouszpenszkij hadnagy, Valerij Jermenko csupán tizenhat éves.
Tizenkét évesen megölte a saját apját. Helyi igazságszolgáltatás,
úgy mondják, mert az apja mindennap megverte a fiú anyját.
Jermenkónak egyszerűen elege lett abból,
hogy tétlenül nézze. Egy husánggal agyonverte az apját. Tudja,
milyen nehéz agyonütni egy felnőtt férfit, pláne egy kisfiúnak? Úgy
kerülte el a büntetését, hogy megszökött a faluból, és bevonult a
seregbe. Hazudott a koráról – azt mondta, tizenhat éves –, és be is
sorozták. A kiképzése alatt rendszeresen összetűzésbe került a
kiképző őrmesterével, végül egyszer megszólította az őrmestert az
erdőben, amikor az éppen miséről jött, és kitörte a nyakát, amiért az
korábban a céllövészeten megalázta a többiek előtt. Sztálingrádban
azzal tűnt fel, hogy több mint háromszáz németet ölt meg puszta
kézzel és egy szál katonai késsel, a sereg ugyanis félt lőfegyvert
adni a kezébe. Az épület, amit ő vett át, szovjet ellenőrzés alatt
maradt a város ostromának megkezdésétől annak utolsó percéig. A
szovjetek átadták Jermenkót a németeknek, mert hallani sem
akartak róla. Amikor a németek megadták magukat, a Vörös
Hadsereg visszakapta Jermenkót. A Gulagra küldték, ahol elvágta
az őr torkát, elvette az egyenruháját és fegyverét, és kisétált a
létesítményből. Ezer kilométert gyalogolt a szovjet síkságokon, majd
elért a Ladoga-tóhoz. Tudja, hová akart eljutni? Murmanszkba! Fel
akart jutni az egyik, amerikaiaktól kapott hajóra. Mint kiderült, annyit
azért olvasott, hogy tudjon az amerikai segítségről, hogy mit
küldenek, mit állítanak elő, és hány hajó jön a kikötőbe. Volkovban
tartóztatták fel, és a mi Mereckov tábornokunk, nem tudván, mitévő
legyen a fiúval, beosztotta hozzám, hogy szabaduljak meg tőle.

Ouszpenszkij mindeközben egy slukkot sem szívott a cigarettából.

 – Hadnagy – szólt rá Alexander. – Ne pazarolja el a drága
cigarettámat! Vagy szívja el, vagy adja vissza.
Ouszpenszkij ledobta a földre a cigarettát, és anélkül, hogy levette
volna a szemét Alexanderről, azt mondta:
– Maga csak szívat engem!
– Mert azt hiszi, az én történetemet mondtam el?
– Maga hazudik!
– Megint én – mosolyodott el Alexander.
– Szóval, ha jól értem…
– Jermenko mögött saját maga van, akit csak ő ismer. Csak
Jermenko ismeri a saját lelke működését. Ahogy csak maga tudja,
hogy miért megy folyton egy kicsit előttem, pedig én vagyok a
parancsnoka, és csak én tudom, hogy ezt mi a fenéért hagyom. Ez a
lényeg! Jelentéktelen külsőnk mögött ott rejlik Jermenko lelke, meg a
magáé meg az enyém és mindenki másé. És ha a tudomány
vizsgálat alá vetne minket, ezt sose találná meg. Ahogy azt sem
fogja soha megtudni, mennyi minden rejtőzik még a végtelen és
kiismerhetetlen világegyetemben.
Ouszpenszkij eltöprengett.
– Miért olyan hűséges magához az a söpredék Jermenko,
százados?
– Mert Mereckov azt mondta, hogy lőjem le, és én nem tettem.
Most már az enyém, amíg meg nem hal.
A tűznél ülve Ouszpenszkij azt kérdezte:
– Szóval a rohadék Jermenko miatt biztos benne, hogy létezik
Isten?
– Nem, hanem azért, mert a saját szememmel láttam Őt –
válaszolta Alexander.
 MÁSODIK KÖNYV

HÍD A SZENT
KERESZTHEZ

Föl, barátaim,
nincs még túl késő uj földet keresni.
El a parttól, és hasítsuk a zengő
barázdákat; akarom, hogy repűljünk
túl a napon s túl minden nyugati
csillag fürdőjén, mire meghalok. 5

5
Részlet Alfred Lord Tennyson Ulysses című verséből (Szabó Lőrinc fordítása).
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

1944. július, Híd a Szent Kereszthez

Lublinban megpihentek Alexander csapatai, és annyira megtetszett

nekik a hely, hogy önhatalmúlag úgy döntöttek, ott maradnak. Lublin
a Belorussziában látott felégetett és kifosztott falvakkal ellentétben
nagyrészt épségben megúszta a harcokat. Néhány lebombázott és
kiégett ház kivételével fehérre meszelten és tisztán állt, forrósággal a
szűk utcákban, sárga, stukkós terekkel, ahol vasárnaponként piac
volt, ahol valódi árukat árultak!

Gyümölcsöt, sonkát, sajtot és tejfölt! És káposztát, bár Alexander

emberei távol tartották magukat a káposztától. Belorussziában egy
kezükön meg tudták volna számolni, hány élő állatot láttak. Itt
azonban szaftos, zsíros és füstölt disznóhúst árultak zlotyért. A friss
tej, a sajt és a vaj jelenléte a piacon arra utalt, hogy a lakosságnak
elég tehene van ahhoz, hogy inkább fejjék, mint megegyék őket.
Árultak tojást és csirkét is.
– Ha ilyen német megszállás alatt élni, akkor bármikor felcserélem
Sztálint Hitlerre! – suttogta Ouszpenszkij. – Otthon, a faluban a
feleségem egy rohadt hagymát se húzhat úgy ki a földből, hogy a
kolhoz emberei ne akarnák elszedni tőle! És csak hagymát termeszt
az asszony.
 – Mondhatta volna neki, hogy inkább krumplit termesszen! –
felelte Alexander. – Nézze, milyen krumplit árulnak! – Árultak órákat,
női ruhákat és késeket is. Alexander megpróbált venni három kést,
de senki nem akarta elfogadni tőle az orosz rubelt. A lengyelek
gyűlölték a németeket, de az oroszokat is csak egy hajszálnyival
kedvelték jobban. Bárkinek lefeküdnének, aki kiűzi a németeket az
országukból, de örültek volna, ha nem az oroszok azok. Végül is, a
szovjetek a németekkel osztották fel egymás között
Lengyelországot, és nem úgy nézett ki, mintha nagyon
igyekeznének visszaadni a saját részüket az országból. Az emberek
tehát joggal tartottak az oroszoktól, és fenntartásokkal kezelték őket.
Nem tudtak semmit venni a katonák, csak ha volt valamijük cserébe.
Akármelyik árust is környékezték meg, senki nem akarta elfogadni
az értéktelen, orosz pénzüket. Az orosz kincstár jobban tenné, ha
abba is hagyná az ilyen jelentéktelen papírfecnik nyomtatását.
Alexander végül addig hízelgett egy idős asszonynak, amíg az
kétszáz rubelért eladott neki három kést és egy szemüveget a
majdnem teljesen vak Verenkov őrmesternek.

A vacsorájuk sonkás tojásból, krumpliból és hagymából állt, amit

bőséges mennyiségű vodkával öblítettek le. Az étkezés végeztével
Ouszpenszkij odaosont Alexanderhez, és izgatottan odasúgta neki,
hogy találtak egy kuplerájt, és most mindenki odamegy, és hogy
nem akar-e Alexander is menni.
Alexander visszautasította a meghívást.
– Ugyan már, uram! Azok után, amit Majdaneknél láttunk,
szükségünk van valamire, ami visszaadja az életbe vetett hitünket!
Jöjjön, keféljen egy jót!
– Nem megyek.
– Mit akar itt csinálni?
– Alszom. Néhány nap múlva megostromoljuk a Visztula-parti
hídfőállásokat. Ahhoz minden erőnkre szükségünk lesz.
– Soha nem hallottam még erről a folyóról.
– Na menjen a fenébe!
– Lássuk, jól értem-e! Valami folyó miatt, amin valamikor a
homályos jövőben kéne átkelnünk, nem akar ma egyet kufircolni?

– Így van! Aludni fogok, mert arra van szükségem.

– Már megbocsásson, uram, de én, mint az ön rabszolgája,
minden nap minden percét magával töltöm, és tudom, mire van
szüksége! Magának ugyanúgy meg kell járatnia a lokomotívot, mint
mindannyiunknak. Jöjjön velem! Azok a lányok el akarják fogadni a
pénzünket!
Alexander elmosolyodott, és azt mondta:
– Ó, mert olyan jól el tudta sózni a rubeljét ma, igaz?
Ouszpenszkij, egy rohadt órát se tudott venni! Miből gondolja, hogy
tud majd venni rajta egy egész nőt? Ha meglátják a rubeljét, leköpik.

Alexander ekkor éppen az új késeit fényesítette a sátor előtt.

– Jöjjön velünk!
– Nem megyek, de maga menjen csak. Majd ha visszajön,
elmeséli, milyen volt.
– Százados, maga olyan nekem, mint a testvérem, de nem
hagyom, hogy csupán az én élményeimből táplálkozzon. Na,
jöjjön! Úgy hallottam, hogy öt csinos lengyel lány vár ránk, és
harminc zlotyért bármelyikünk megkaphatja őket!
Alexander felnevetett.
– De hát magának nincs is harminc zlotyja!
– De magának igen! Magának van hatvan zlotyja. Na, jöjjön!
– Nem megyek. Talán holnap, de most hullafáradt vagyok. Amikor
Alexander egyedül maradt, semmire nem maradt
már ereje. Egy csata közepén, vagy amikor a tankot vezényelte,
vagy arra várt, hogy elindítson egy támadást, vagy amikor más
emberi lényeket kellett megölnie, mindig rá tudta bírni a szívét, hogy
felejtsen.
Megnedvesített egy törülközőt egy vödör vízben, lefeküdt
hevenyészett fekhelyére, és betakarta az arcát a csöpögő
pamutdarabbal. Így ni! A hideg víz lefolyt a nyakán, az arcán, a
fejbőrén. Lehunyta a szemét. Így ni!

– Sura, gyere, feküdj le ide a pokrócra!

Alexander szíves-örömest engedelmeskedik. Csendes, meleg,
napos délutánjuk van. Alexander eddig fát vágott, Tatjána pedig
olvasott. A férfi el akar menni úszni egyet. A nappalok jobbak, mint
az éjszakák. A nappal maga a jelen pillanat, míg az éjszaka csak
egy újabb nap végét hozza. Minden éjszakával eggyel kevesebb
napjuk lesz.
– Kifáradtál a sok favágásban?
– Nem, jól vagyok.
– Egy kicsit elfáradtál azért?
Alexander nem tudja, milyen választ vár Tatjána.
– Ööö, igen, egy kicsit elfáradtam.
 Tatjána elmosolyodik, és lehuppan a földön fekvő Alexander
hasára, a fiú két karját pedig annak feje fölé emeli, és lefogja.
– Helyes! – mondja.
A lány illata átjárja Alexander pórusait. Küzd a vágy ellen, hogy
megcsókolja a lány kulcscsontját.
– Jó, és most mi lesz? – kérdezi a fiú.
– Most próbálj meg kibújni alólam!
– És meddig kell elmennem? – kérdezi Alexander, azzal a
takaróra veti a lányt, és felpattan.
Tatjána megcsóválja a fejét.
– Még nem voltam kész. Feküdj vissza! – mondja, miközben
próbál komoly maradni, de nem sikerül.
Alexander megint örömmel engedelmeskedik.
Tatjána lefogja a férfi két karját – miközben keze át sem éri a
csuklóját, amit pedig olyan nagy hévvel igyekszik uralma alá hajtani
–, és beteszi Alexander feje alá. Alexandert felizgatja a lány őszinte
és félelmet nem ismerő, mégis játékos, ellene vívott küzdelme.
Ahogy a lány a hátára ugrik, és lehúzza őt a földre, ahogy
megpróbálja lebirkózni őt, ahogy vadul bohóckodik a vízben, mert az
a szégyenlős, ártatlan erotika, ami belőle árad, végtelen erejű
afrodiziákumként hat Alexanderre.
– Készen állsz végre? – kérdezi Alexander, a lány elszánt
arckifejezését fürkészve, amint Tatjána azon gondolkodik, mi lenne a
legjobb módszer arra, hogy fogva tartsa Alexandert. Egymás mellé
igazítja a fiú csuklóit annak feje alatt.
– Ez nagyon jó – mondja a fiú. – Mit tudsz még?
– Gondolkodom.
Alexander lehunyja a szemét.
 Tatjána combjai közé szorítja Alexander mellkasát.
– Kész vagy? – kérdezi a lányt. Tatjána vesz egy mély lélegzetet,
és azt feleli:
– Kész!
Mielőtt még befejezhetné a választ, Alexander már hanyatt is
fordítja Tatjánát. Ezúttal azonban nem áll fel. Tatjána felül, és
panaszosan azt kérdezi:
– Mit csinálok rosszul? Miért nem tudlak lefogni?
Alexander lefekteti a lányt a pokrócra, és így szól:
– Nem lehet, hogy az a gond, hogy százötven centi vagy és
negyvenöt kiló, míg én százkilencven centi és kilencven kiló?
Nagy, fekete, piszkos kezével megfogja a lány alabástrom nyakát.
Tatjána félrehúzódik, és tovább makacskodik.
– Nem! Mert először is, százötvenhét centi vagyok, ha tudni
akarod! Másrészt meg fizikailag képes kellene, hogy legyek rá, csak
elég súlyt kellene helyeznem rád a megfelelő helyeken, hogy ne tudj
megmozdulni.
Alexandernek nagyon nehezére esik komolynak maradnia.
– Na jó – mondja. – Hadd próbáljam meg én is! – Lovagló ülésben
a lány fölé kerekedik, Tatjána feje fölé emeli két karját, és lefogja a
csuklóit. Elmosolyodik. – Szabad megcsókolnom téged ebben a
játékban?
– Szó sem lehet róla! – jelenti ki Tatjána.
– Hmm – hümmög Alexander. Mélyen a lány szemébe néz.
Nagyon szeretné megcsókolni. Odahajol hozzá, és…
– Sura, ez nem része a játéknak!
– Nem érdekel – feleli a fiú, és megcsókolja a lányt. – Egy nyelves
puszi ide tökéletesen passzol. Majd én kitalálom a
szabályokat, játék közben.
– Ahogy pókerezés közben is, igaz?
– Ne hozd fel megint a pókert!
Tatjána igyekszik komoly maradni.
– Kész vagy? – kérdezi. Alexander lenéz rá, és azt feleli:
– Kész vagyok!
Tatjána megpróbál kibújni alóla, de nem tud. Mellkasát Alexander
térdei szorítják. Lábaival Alexander háta mögött kalimpál, és sikerül
olyan magasra emelnie azokat, hogy hátba is rúgja a férfit. Ide-oda
forgatja a fejét, ahogy keményen emeli törzsét, és a csuklóit
igyekszik kiszabadítani a fiú szorításából.
– Várj! – lihegi. – Azt hiszem, megvan.
– Megmondom, mit csináljunk – mondja Alexander. – Csak egy
kézzel tartom a két kezed. Úgy könnyebb lenne?
Jobb kezével összefogja és Tatjána feje fölé tartja a lány két
kezét.
– Kész vagy? – kérdezi Tatjána.

– Igen, drágám! – Igyekszik elkapni a lány pillantását, de Tatjána

nem hagyja magát. Alexander tudja, mihelyst egymás szemébe
néznek, azzal vége is lesz a játék ezen részének. Tatjána nagyon jól
tudja, mit jelent, amikor a férfi így néz, és mihelyst meglátja, nyög
egyet, még akkor is, ha még küzd Alexander ellen. Különösen akkor,
ha még küzd ellene.
Még mindig kalimpál a lábaival. Még a csuklóját sem tudja
kiszabadítani. Szabad kezével Alexander benyúl a lány ruhája alá,
és megsimogatja a combját.
– Ez tilos! – lihegi a lány, miközben tovább izeg-mozog.
 – Tilos? – kérdez vissza Alexander, és a keze még kitartóbbá
válik.
– Tilos. Én tiltom meg!
– Jól van, te kis ebihal, gyerünk akkor – biztatja Alexander, és
végigcsókolja a lány ajkát, szeplőit, két szemét. – Mutasd, mit tudsz!

Tatjána feléje fordítja az arcát.

– Azt hiszem, rájöttem, hol rontottam el – mondja. – Próbáljuk újra!

Alexander erre még szorosabban fogja a lány csuklóit.

– Csináld akkor!
Tatjána ekkor alig hallhatóan felnyög. Alexander mégis meghallja.

– Nos, akkor el kell, hogy engedj – suttogja Tatjána.

– Azt hittem, tudod, hogy hol rontod el.
– Tudom is. De el kell engedned, és le kell feküdnöd, hogy
megmutathassam!
Alexander kelletlenül ugyan, de engedelmeskedik.
Tatjána letérdel a fiú két térde közé. Nem fogja meg Alexander két
kezét, hanem inkább lehúzza a nadrágját és lovagló pózban visszaül
a fiúra, majd felemeli a ruháját.
– Most… – búgja, és ekkor Alexander feje fölé emeli annak két
kezét, és lehajol, hogy megcsókolja őt. – Gyerünk, katona!
Alexander nem mozdul. Tatjána igen. Fel és le.
– Gyerünk! – mormogja megint. – Mondtál valamit? Mutasd meg,
mit tudsz! Próbálj meg kibújni alólam!
Alexander halkan felnyög. Tatjána megcsókolja.
– Ó, férjem… – szólítja dallamos hangon a fiút, szíve ritmusára,
mozdulatai ritmusára. – Mondtál valamit?
– Semmit.
– Mondd csak, ki az erősebb?
Alexander lehunyja a szemét. Tatjána enged a szorításán, hogy
emlékeztesse vele Alexandert a tényre, hogy azt, hogy ő aláveti
magát a fiú akaratának – amiből Alexander minden erejét meríti –,
megtiszteltetésnek kell vennie, és nem előjognak. Tatjána lábai által
közrefogva Alexander erőt merít a lányból, mintha ő lenne az az
elixír, ami ahhoz kell, hogy ő életben maradjon.
Tatjána utána sem engedi el Alexander kezét, ő pedig továbbra
sem mozog, csak a szíve ver hevesen, percenként százhatvanas
pulzussal keringeti Tatjánát az ereiben.
– Tudtam, hogy rosszul csináltam eddig – mondja Tatjána
vigyorogva, és megnyalja a férfi arcát. – Tudtam, hogy valahogy le
lehet téged győzni!
– Elég lett volna megkérdezned. Elmondtam volna, hogyan
győzhetsz le.
– Miért kérdeztelek volna téged? Magamnak kellett rájönnöm.
– Szép munka, Tatjása – mormogja Alexander. – Még csak most
jöttél rá?

Az éjszaka közepén – a nedves törülközővel az arcán – Alexander

Ouszpenszkij jókedvű és ittas suttogására riadt fel, aki felrázta, fogta
a kezét, és rárakta valami puha és meleg dologra. Eltartott egy
pillanatig, amíg Alexander rájött, hogy egy nagy női mell puhaságát
és melegségét érzi, egy női mellét, ami még mindig részét képezi
egy női lénynek, habár már nem teljesen józan női lénynek, aki az
ágya mellett térdel, és tüzes
lehelettel valami olyasmit mond neki lengyelül, hogy „Kelj fel,
nagyfiú, itt a mennyország!”.
– Hadnagy – szólalt meg Alexander oroszul. – Ezért még
számolunk holnap!
– Holnap imába fogja foglalni a nevemet! Már ki is van fizetve.
Érezze jól magát! – felelte Ouszpenszkij, azzal leengedte a sátor
bejárata fölötti ponyvát, és eltűnt.
Alexander felült, feltekerte a petróleumlámpát, és szembetalálta
magát egy fiatal, kapatos, csúnyának épp nem mondható lengyel
lánnyal. Ahogy felült, egypár pillanatig csak nézték egymást,
Alexander kimerülten, a lány részeg kedvességgel.

– Beszélek oroszul – szólalt meg a lány oroszul. – Bajba fogok

kerülni, amiért itt vagyok?
– Igen – válaszolta Alexander –, úgyhogy jobban teszed, ha
hazamész.
– Ó, de a barátod…
– Nem a barátom. Esküdt ellenségek vagyunk. Azért hozott ide,
hogy megmérgezzen téged. Azonnal el kell innen tűnnöd!
Alexander segített felülni a lánynak. Rengő keblei kilátszottak
nyitott ruhájából. Alexanderen csak egy szál alsónadrág volt. Nézte,
ahogy a lány végigméri őt.
– Százados – mondta a lány –, ugye nem azt akarja mondani,
hogy maga mérgező lenne? Nem tűnik annak. – Megérintette
Alexandert. – Nem is érződik annak. – Suttogva hozzátette: – Pihenj,
katona!
Alexander arrébb húzódott a lánytól – egy kicsit –, hogy felhúzza a
nadrágját. A lány megállította, és simogatni kezdte.
Alexander felsóhajtott, és gyengéden – vagy talán kicsit kelletlenül –
félretolta a lány kezét.
– Mi a neved?
– Amit csak akarsz! Otthon vár a kedvesed? Látom rajtad.
Hiányzik neked. Sok ilyen férfival találkozom, mint te.
– Azt meghiszem.
– Mindig jobban érzik magukat, miután velem voltak.
Megkönnyebbülnek. Na, gyere! Mi a legrosszabb, ami történhet?
Hogy élvezni fogod?
– Igen – felelte Alexander. – Hogy élvezni fogom. – A lány
odanyújtott neki egy óvszert.
– Na, gyere! Nincs mitől félned.
– Nem is félek semmitől – válaszolta Alexander.
– Ugyan már!

– Menjünk! Visszakísérlek.
– Van egy kis csokid? – kérdezte a lány mosolyogva. – Szívesen
leszoplak egy kis csokiért.
Alexander eltöprengett, és tekintete elidőzött a lány csupasz
mellein.
– Mit tesz isten, pont van egy kis csokim – válaszolta, miközben
minden szervében, különösen a szívében lüktetett a vér. –
Megeheted mindet. És le sem kell szopnod – tette hozzá.
A lengyel lány szeme kikerekedett.
– Tényleg nem?
– Tényleg.
Azzal Alexander benyúlt a táskájába, és előhúzott pár kis darab,
alufóliába csomagolt csokoládét.
 A lány mohón a szájába tömte a csokoládét, és lenyelte
egészben. Alexander felvonta a szemöldökét.
– Inkább a csokit, mint engem – jegyezte meg halkan. A
lány felnevetett.
– Tényleg visszakísérsz? – kérdezte. – Mert egy olyan lány, mint
én, nincs biztonságban ilyenkor az utcán.
Alexander felvette a géppisztolyát.
– Hát persze. Induljunk!
Végigsétáltak az alvó Lublin néma, éjszakai utcáin.
A távolból egy csapat férfi nevetése hallatszott, üvegcserepek és
vigadozás hangja. A lány Alexanderbe karolt. Ez a lány ugyan
magas volt, de a hozzá simuló puha női test keserédes érzelmi
zuhatagot indított el Alexanderben.
Egyre jobban feszült az alhasi tájéka, zakatolt a szíve, és mindene
lüktetett. Magához fogta a lány karját, lehunyta a szemét egy
pillanatra, és elképzelte, milyen megkönnyebbülés és élvezet
várhatna rá, ha akarná. Kinyitotta a szemét, összerezzent kicsit, és
felsóhajtott.
– A Visztulán akartok átkelni, ugye? Pulawyba tartotok, igaz?
– kérdezte a lány.

– Tudom, hogy igen, mégpedig tudod, honnan? Két szovjet

hadosztály is arra ment, az egyik fegyveres, a másik gyalogos,
összesen ezer ember, de senki nem jött vissza.
– Nem is kellett nekik visszajönni.
– Nem figyelsz. A folyón se keltek át. Ott haltak meg mind, ott
vannak mind a folyóban. Minden egyes szovjet katona.
Alexander elgondolkodva nézett a lányra.
 – Egy fikarcnyit sem érdekel a sorsuk, nem jobban, mint az, hogy
mi lesz a németekkel. De te tisztelettudóan bántál velem, ezért
mondok neked egy jobb útvonalat – mondta a lány.
Alexander figyelmesen hallgatott.
– Most túl messze északon próbálkoztok, így egyenesen a német
védelembe rohantok bele. Több százezren vannak. Ott lapulnak a
Visztula túlpartján, és csak rátok várnak. Megölnek mindannyiótokat.
Téged is. Ne felejtsd el, hogy csak azért volt sétagalopp Belorussziát
visszafoglalni, mert fikarcnyit sem érdekli őket az az ország.

Alexander szívesen kijavította volna, hogy azért nem egészen volt

sétagalopp Belorusszia, de inkább hallgatott.
– A Visztula az utolsó nagy folyó az Odera előtt, Németország és
Lengyelország határán, az Odera pedig gyakorlatilag kettészeli
Berlint. Varsótól északra sehol nem juttok át, akárhány tankotok és
repülőtök van is.
– Nincs repülőm – mondta Alexander. – És tankom is csak egy
van.
– Ötven kilométerre délre kell mennetek, és ott kell átkelni a folyó
legkeskenyebb részén. Van ott egy híd is, de biztos alá van
aknázva…
– Honnan tudsz ennyi mindent?

– Először is, mert korábban Tarnóban laktam, ami nincs túl

messze innen. Másodszor pedig, mert a tetves fritzek, amikor
kimenőre mentek egy hónapja, úgy beszéltek németül, mintha senki
nem értené. Idiótáknak hisznek minket. Biztos, hogy a fehérre és
kékre festett kis híd alá van aknázva, ne azon
menjetek át! De a folyó sekély azon a részen. Pontonhidat is
építhettek, hogy átjussatok a legmélyebb részen, de szerintem
mindenki tud úszni közületek. Még a tankkal is át tudtok jutni. Az
erdőt alig védik, mert túl sűrű, és hegyek vannak arrafelé. Azt nem
garantálom, hogy nem lesznek németek, de biztos, hogy nem
lesznek sokan. Többnyire partizánok harcolnak ott, németek és
szovjetek is. Ha sikerül átjutnotok a folyón, egyenesen az erdőbe
értek, és az erdőn túl már majdnem Németország van! Ott legalább
lesz esélyetek átjutni, de ha Pulawynál vagy Kazimierz Dolnynál
akartok átkelni a Visztulán, a biztos halál vár rátok.

A lány ekkor megállt.

– Meg is érkeztünk – mutatott egy kis lakóépületre, ahol égett a
villany. Elmosolyodott. – Innen ismeritek meg a mi bűntanyánkat.
Egész éjszaka ég a lámpa.
Alexander visszamosolygott rá.
– Köszönöm – mondta a lány. – Örülök, hogy nem kellett még egy
katonával lefeküdnöm ma éjszaka. Már így is hullafáradt vagyok. –
Megérintette Alexander mellkasát. – Habár veled szívesen csináltam
volna.
Alexander megigazította a lány ruháját.
– Én köszönöm – mondta. – Mi a neved?

– Vera – felelte. – Oroszul hitet jelent, ugye? És a tiéd?

– Alexander vagyok – válaszolta a katona. – A fehérre és kékre
festett híd Tarnow mellett… mi a neve?
Vera csókot lehelt Alexander ajkára.
– Most do Swietokryzst. Híd a Szent Kereszthez.
Másnap reggel Alexander elküldte öt emberét Pulawyba,
felderítésre, a Visztulához. Nem jöttek vissza. Elküldött másik öt
embert Kazimierz Dolnyba. Ők se jöttek vissza.
Augusztus eleje volt, csak lassan érkeztek a hírek, és akkor is
borús jelentéseket kaptak Varsóból. Hiába beszéltek sokat arról,
hogy kiűzik a németeket Varsóból, és visszafoglalják tőlük a
Visztulától nyugatra fekvő területeket, mely folyó keresztülfolyt
Varsón, a németek egy tapodtat sem mozdultak. Az oroszok
irgalmatlan veszteségeket szenvedtek. Azokat a lengyeleket, akiket
az oroszok bujtottak fel, illetve akik az orosz segítség hamis ígéretén
felbuzdulva lázadtak fel a németek ellen, mind lemészárolták.

Alexander várt még néhány napot, de biztató hírek híján fogta

Ouszpenszkijt, és az erdőn át elment vele a Visztuláig, ahol
elrejtőztek a folyóparton, és nézték a néma gyékényest a túlparton.
Szinte teljesen egyedül voltak – ha egyenesen előre néztek.
Mögöttük két NKGB-s katona volt, vállukra vetett fegyverrel. A
büntetőzászlóaljak tisztjei nem bóklászhattak egyedül
Lengyelországban, még felderítő küldetés címszóval sem. Az NKGB
a mindenütt jelen lévő rendőrség volt. Nem a németek ellen
harcoltak, csak a Gulagról kiengedett foglyokra vigyáztak. Nem volt
nap az elmúlt egy évben, amikor ne lettek volna valahol Alexander
látótávolságán belül.
– Gyűlölöm azokat a szemeteket! – morogta Ouszpenszkij.
– Én már nem is gondolok rájuk – felelte Alexander összeszorított
foggal.
 – Pedig jobban tenné! Azt akarják, hogy bajba kerüljön.
– Nem veszem személyes sértésnek.
– Pedig nem ártana.
Dohányoztak. Derűs volt a reggel, és tiszta az idő. A folyó láttán
Alexanderben feltolultak az emlékek. Egyre elszántabban szívta a
cigarettákat, egyikről gyújtott a másikra, hogy nikotinnal mérgezze
meg a gondolatait.
– Ouszpenszkij, a tanácsára lenne szükségem.
– Megtisztel, uram!
– Azt a parancsot kaptam, hogy holnap hajnalban rohamozzam
meg a Kazimierz Dolny-i hídfőt.
– Csendesnek tűnik – felelte Ouszpenszkij.
– Annak bizony. De mi lenne – nagy levegőt vett –, ha azt
mondanám, hogy holnap meg fog halni?
– Százados, ez az elmúlt három évem minden napján
előfordulhatott volna.
Alexander folytatta.
– És mi lenne, ha azt mondanám, hogy elindulhatnánk délnek,
ahol nem olyan erős a német védelem, és így életben
maradhatnánk? Nem tudom, hogy meddig, és hogy egyáltalán
nyernénk-e végül bármit is ezzel, de most tényleg a végzet szelét
érzem a hátamban, amint azt suttogja, hogy „Dönts élet és halál
közt!”.
– Parancsnok, ne haragudjon a kérdésért, de mi a bánatos
picsáról beszél?
– Arról beszélek, hogy milyen sorsot akar választani magának
életünk ezen fordulópontján, Ouszpenszkij! Az egyik úton az életünk
hátralévő része vár. A másikon is, csak ott hamarabb
véget ér.
– Miből gondolja, hogy délebbre több szerencsével járnánk?
Alexander megvonta a vállát.
Nem akart beszélni neki arról, mit mondott neki az a puha
húsú lány, akinek a neve azt jelenti, „hit”.
– Én csak azt tudom, hogy Kazimierz Dolny megtévesztően
csendes.
– Parancsnok, önnek is van egy parancsnoka, igaz? Hallottam ma
reggel, hogy rádiózott neki. Konyev tábornok határozott parancsot
adott, hogy foglaljuk el Kazimierz Dolnyt.
Alexander bólintott, és azt mondta:
– Igen, és ezzel a halálba küld minket. A folyó túl széles, túl mély,
és a hídon messziről látni, ha átmegy rajta valaki. Lefogadom, hogy
a németek nem is aknázták alá a hidat. Csak a Visztula túlpartjáról,
Kazimierz Dolnyból fognak lőni ránk.
Ouszpenszkij visszament az erdőbe, és így válaszolt:
– Nem sok választási lehetőségünk van, uram. Ön nem Konyev
tábornok. Oda kell mennie, ahová ő parancsolja. És még neki is oda
kell mennie, ahová Sztálin elvtárs parancsolja.
Alexander eltöprengett.
Nem mozdult a partról.
– Nézze azt a hidat! Nézze azt a folyót! Ezernyi halott orosz
katona holttestét viszi magával. – Alexander elhallgatott, majd
hozzátette: – Holnap a magáét és az enyémet is vinni fogja.
– Nem látok egyetlen hullát sem – felelte könnyedén és
hunyorogva Ouszpenszkij. – És valaki csak átjutott már.
Alexander megrázta a fejét.
– Nem. Senki. Mindenki meghalt. Ahogy mi is meg fogunk.
Holnap. – Elmosolyodott. – Nézze meg alaposan a Visztulát,
hadnagy! Holnap hajnalban ez lesz a sírja. Élvezze az utolsó napját
a földön! Isten különösen szép nappal ajándékozott meg minket.

Ouszpenszkij kuncogva megjegyezte:

– Akkor még jó, hogy megdöngette azt a lányt, igaz? Alexander
felállt, és miközben gyalogoltak vissza a tíz
kilométerre fekvő Lublinba, azt mondta:
– Felhívom Konyev tábornokot, és megbeszélem vele, hogy
változtassuk meg a támadási tervet, de szükségem van a feltétel
nélküli támogatására, hadnagy.
– Én maga mellett állok, amíg csak él, uram, bármennyire is
megrémiszt ez a gondolat.

Alexandernek sikerült meggyőznie Konyevet, hogy hadd vonuljanak

ötven kilométerrel délebbre a Visztula mellett. Nem is volt olyan
nehéz, mint képzelte. Konyev nagyon is tisztában volt azzal, mi
történik a szovjet hadsereggel Kazimierz Dolnynál, és az ukrán front
fő hadosztályai még amúgy sem értek el a Visztulához. Nem volt
ellenére megpróbálni egy másik állásból támadni.

Ahogy Alexander zászlóalja nekiindult az erdőnek, Ouszpenszkij

egész végig morgolódott és nyavalygott, amíg lebontotta Alexander
sátrát, és összeszedte kettejük felszerelését. Morgolódott, amikor
beugrott a nyitott tankba, és utasította Telikovot, hogy lépjen oda
neki. Morgolódott akkor is, amikor meglátta, hogy Alexander
gyalogol a tank mögött, és
nem akar beülni.
Alexander mögöttük talpalt, végig a keskeny ösvényen, ami a
nyári mezőkön át vezetett az erdőbe, ami ötven hegyes-völgyes
kilométeren keresztül borította a Visztula partját. Hátrafordult, és
látta, hogy egy szerencsétlen, állig felfegyverzett NKGB-osztag
menetel mögöttük kitartóan.
Háromszor bontottak tábort. A folyóban horgásztak. Hoztak
magukkal répát és krumplit Lublinból, és történeteket meleg
krumpliról és forró lányokról, énekeltek, és addig borotválkoztak,
amíg egy szőrszál sem maradt a testükön, és úgy éltek, mint a
kiscserkészek, nem mint holmi elítélt bűnözők, akik olyan úton jártak,
ami semmi reménnyel nem kecsegtetett. Alexander énekelt a
leghangosabban mind között, és ő volt a legvidámabb is közöttük, és
gyorsabban gyalogolt a hátszélben, mint az emberei.

Ouszpenszkij viszont minden kilométeren morgott valami miatt.

Egyszer csak, egy késő délután kiugrott a tankból, és egy darabig
Alexander mellett gyalogolt.
– Csak akkor jöjjön ide, ha nem hallom tovább nyöszörögni.
– Ez a jog megillet mint katonát! – morgott Ouszpenszkij.
– Igen, de miért kell vele így visszaélnie? – Alexander a folyóra
gondolt, és csak fél füllel hallgatta Ouszpenszkijt. – Szedje a lábát,
maga fél tüdejű szimuláns!
– Uram, az a lány Lublinban… Miért nem élt a kedvességével?
Alexander nem válaszolt.
– Tudja, uram – folytatta Ouszpenszkij –, ki kellett fizetnem,
függetlenül attól, hogy lefeküdt-e vele vagy sem. Az lett volna a
legkevesebb, hogy megdöngeti! Lehetett volna tekintettel rám
is, a fene egye meg!
– Legközelebb körültekintőbb leszek.
– Azt jól teszi. – Ouszpenszkij közelebb húzódott Alexanderhez. –
Százados, mi baja van magának? Hát nem látta azt a lányt? Nem
látta, milyen cicije volt? A többi része legalább olyan ínycsiklandó
volt!
– Valóban?
– Nem találta őt…
– Nem volt az én típusom.
– Milyen az ön típusa? Ha nem bánja, hogy megkérdezem. A
kuplerájban volt mindenféle fajta…
– Én azt a fajtát szeretem, amelyik nincs a kuplerájban.
– Ó, édes istenem! Háború van!
– Így is van éppen elég dolgom, amivel lefoglalhatom a
gondolataimat, hadnagy.
Ouszpenszkij megköszörülte a torkát, és azt kérdezte:
– Akarja, hogy elmeséljem, milyen volt a lengyel lánnyal?
Alexander elmosolyodott, és anélkül, hogy Ouszpenszkij felé
fordult volna, így válaszolt:
– Mesélje el, hadnagy! De ne hagyja ki a legapróbb részletet se!
Ez parancs!
Ouszpenszkij öt percen keresztül beszélt. Amikor befejezte,
Alexander egy pillanatnyi hallgatás után, amíg feldolgozta a
hallottakat, felhördült:
– Hát csak ennyi telik magától?
– De hát tovább tartott elmesélni mindezt, mint megdugni a nőt! –
kiáltott fel Ouszpenszkij. – Hát ki vagyok én, Ciceró?
– Maga nem tud valami jól szórakoztatni. Azért csak nem
ilyen unalmas a szex, vagy már elfelejtettem volna?
– Miért, elfelejtette?
– Nem hinném.
– Akkor maga most meséljen el egy történetet.
Alexander megcsóválta a fejét, és így felelt:
– Amiket elmondhatnék magának, már elfelejtettem. Amikre
viszont emlékszem, azt nem mondhatom el. – Alexander magán
érezte Nyikoláj tekintetét. – Mi az? – Meggyorsította lépteit. –
Gyerünk, emberek! – kiáltotta oda az alakulatnak. – Nehogy itt
haljanak meg előttem, a rohadt életbe! Gyorsabban, gyerünk! Még
húsz kilométer van a célig. Ne henyéljenek! – Ouszpenszkijre
pillantott. – Mi az? – mordult rá, mert a hadnagy még mindig őt
bámulta.
– Kit hagyott hátra, százados?
– Nem is az a lényeg, én kit hagytam hátra – válaszolta
Alexander, tovább szaporázva lépteit, miközben magához szorította
a géppisztolyát –, hanem hogy engem ki hagyott hátra.

Harmadnap estére érték el a hidat. Egy katona azonnal elment, hogy

találjon egy, az ukrajnai hadseregcsoporthoz tartozó hadosztályt, és
húzzon egy drótot a főparancsnokságtól Alexanderig.

Alexander már hajnalhasadta előtt ébren volt. Leült a folyó

partjára, ami csupán hatvan méter széles volt, és lenézett az ártatlan
kis, valaha fehérre festett, öreg fahídra. Most do Swietokryzst,
suttogta Alexander. Nagyon korán volt még azon a
vasárnapi napon, és még senki nem járt a hídon, de a távolban, a
folyón túl már látszottak Swietokryzst templomtornyai, azokon túl
pedig a Szentkereszt-hegység sűrű tölgyesei.
Alexander először meg akarta várni, amíg az ukrajnai
hadseregcsoport valamelyik hadosztálya utoléri őket, de végül
meggondolta magát. Most már semmi sem állíthatja meg, hogy
mielőbb átkeljen a folyón.
Minden olyan békés volt. Nehéz volt elhinni, hogy egy nap múlva,
másnap reggel, az ég, a föld és a víz mind megtelik az emberei
vérével. Lehet, hogy nincs egy szál német se a túloldalon, gondolta
magában, és átkelhetünk, aztán meg elrejtőzhetünk az erdőben. Az
amerikaiak két hónapja vannak Európában. Előbb-utóbb eljutnak
Németországba is.
Nekem csak annyit kell tennem, hogy életben maradok addig,
amíg nem kerülök az amerikaiak keze közé…
Más körülmények között egy ilyen hídnál egy festő leülne
valamelyik vasárnap, hogy megfesse a kis csónakokban üldögélő
családokat a folyón, a nőket fehér kalapban, a férfiakat, evezővel a
kezükben, és a kisgyerekeket fehér ruhában. A képein egy nő talán
kék kalapot viselne. A gyerek olyan egyévesforma lenne a karján. Az
asszony elmosolyodna, a férfi pedig visszamosolyogna rá, és
gyorsabban kezdene evezni, hullámokat keltve a csónak mögött. A
víz aranylón csillogna, a festő pedig megőrizne minden részletet a
képén.
Alexander ezen a reggelen a gyermekkora után vágyott. Úgy
érezte magát, mintha nyolcvanéves lenne. Mikor szaladt nevetve
valami felé utoljára? Mikor szaladt fegyver nélkül bárhová utoljára?
Mikor kelt át határozott léptekkel az úton
utoljára?
Nem akarta megválaszolni ezeket a kérdéseket, mielőtt át nem kel
a Swietokryzstbe vezető hídon.

– TŰZ! TŰZ!
Másnap az ellenséges tűz mindent elnyomó zajában a folyóban
lelték halálukat az orosz katonák, egyik a másik után. Alexander
gyalogosai rohantak be először a vízbe, de azonnal támogatásra
szorultak.
A tank beleragadt a kavicsos folyómederbe, és az egész
lánctalpat ellepte a víz. Verenkov betöltött egy 100 milliméteres
löveget, és tüzelt. A robbanás és az azt követő jajveszékelés
hallatán Alexander tudta, hogy Verenkov nem vétette el a célt.
Újratöltött, valamilyen kisebb kaliberű lövedékkel, de már nem
maradt ideje tüzelni.
A tank túl könnyű célpont volt. Alexander tudta, hogy hamarosan
felrobbantják a németek. Nem akarta elveszíteni a tankot és a
fegyvereit, de az embereire még nagyobb szüksége volt.

– Ugrás! – kiáltotta a tank személyzetének. – Becsapódó lövedék!

Mind kiugrottak, illetve a vízbe vetette őket a tank orrának

csapódó és azonnal felrobbanó lövedék. Alexander fájó szívvel
hagyta hátra egyetlen motorizált tüzérségi fegyverét, de a feje fölé
emelte géppisztolyát, és belegázolt a vízbe, miközben rövid
sorozatokat adott le a vele szemben lévő parti tűzfészekre a
túlparton. Ouszpenszkij hátulról fedezte, és folyamatosan
kiabált, hogy „HÁTRA! LÉPJEN HÁTRA! MÖGÉM! ÁLLJON MEG!
BUKJON LE! FEDEZÉKBE! FEDEZÉKBE!”, integetett neki, hogy mit
csináljon, káromkodott, próbálta visszahúzni, de Alexander csak
lefejtette magáról Ouszpenszkijt, és rá sem hederítve ment tovább.
Telikov és Verenkov összekapaszkodott úszás közben. Csak
Alexander volt elég magas ahhoz, hogy elérje a meder alját a neki
nyakig érő vízben. Így jobban tudott célozni, mert egyszerre úszni és
lőni a legjobb esetben is csak pontatlanul lehet.

Maga körül mindenütt gépfegyverropogást hallott. Nem is tudta

megállapítani, honnan jönnek a lövések. Olyan volt, mintha minden
golyó az ő sisakját érte volna.
Az emberei a vízen lebegtek, sokak testét szétszaggatta a
robbanás.
A Visztula vize vörösre vált. Alexander tudta, hogy át kell jutnia a
túlpartra. Ha egy partot ér, minden lehetségessé válik. És ez az, ami
jobb, mint Kazimierz Dolny, jobb, mint Pulawy? – gondolta magában.
Itt nem olyan erős a német védelem?
A vízben minden próbálkozás lehetetlennek tűnt. Ouszpenszkij
tovább üvöltött, ahogy szokott. Ezúttal azonban
nem vele.
– Nézze meg őket! Hogy üvöltenek az anyámasszony katonák!
Hát kikkel harcolunk mi? Férfiakkal vagy kislányokkal?
Alexander észrevette, hogy az egyik embere, Jermenko, egy hullát
szorongat.
– Tizedes! – bömbölte Alexander. – Hol van a társa?
Jermenko megemelte a holttestet, és így szólt:
– Itt van, uram!
 Alexander azt is látta, hogy Jermenko küszködik a vízben.
Gyorsan odaúszott hozzá, és rákiáltott, de Jermenko tovább
kapálózott. A holttestbe kapaszkodva tudott a víz színén maradni.

– Mi az isten baja van magának? – üvöltött rá Alexander. – Hagyja

azt a hullát, és ússzon!
– Nem tudok úszni, uram!
– Ó, a kurva életbe!
Alexander szólt Ouszpenszkijnek, Telikovnak és Verenovnak,
hogy segítsenek Jermenkónak kijutni a vízből. Tíz méterre voltak a
túlsó parttól, amikor a bokrok közül előugrott három német.
Alexander egy pillanatig sem gondolkodott: tüzelt, és már buktak is a
katonák fel a levegőbe.
Aztán jöttek még hárman. És még hárman. Alexander újra és újra
tüzelt. Ekkor négy német katona ugrott a vízbe, és egyenesen
Alexander felé tartottak. Ráemelték a fegyverüket, és célba vették őt.
Jermenko Alexander elé ugrott, becélozta a németeket, és mindet
lekaszálta. Ouszpenszkij, Telikov és Verenkov falat húzott Alexander
elé. Ouszpenszkij elkiáltotta magát:

– Százados, vissza! Bukjon le! – A válla fölé emelve a fegyvert

lőtt, és elvétette.
Alexander Ouszpenszkij feje fölé emelte Spaginját, és ő is a válla
fölött lőtt, de ő nem vétette el.
– Ha elvéti a célt, lőjön még egyszer, hadnagy!
Most azonban újabb öt német ugrott be a derékig érő vízbe,
méterekre tőlük. Alexander csak lőtt és lőtt, miközben igyekezett
kijutni a partra. Emberei puskatussal és fegyvereik
bajonettjével verték vissza a németeket, mialatt ők is a partra
igyekeztek, de nem jártak szerencsével. Elázott csoportjuk túl feltűnő
volt, és egyre több németet vonzott oda.
Csata közben Alexander öt érzékszerve közül három mindig
kiélesedett. Úgy látta a veszélyt, mint a baglyok látnak a sötétben,
úgy érezte a vér szagát, mint egy hiéna, és úgy hallott minden zajt,
mint egy farkas. Semmi nem terelte el a figyelmét, nem zavarodott
össze, nem bizonytalanodott el, látott, kiszagolt és hallott mindent.
Nem érezte a saját vére ízét és a maga fájdalmát.

A szeme sarkában meglátta, hogy valami felvillan, és pont annyi

ideje maradt, hogy előrevesse magát, így sikerült egy fél méterrel
elkerülnie a golyót. A német katona úgy feldühödött, hogy nem
találta el Alexandert közvetlen közelről, hogy le akarta szúrni őt a
bajonettjével. A nyakát célozta meg, de az túl magasan volt neki. A
bajonett Alexander bal vállának alsó részét találta, és a karjába is
belevágott. Alexander megsuhintotta a fegyverét, és egy mozdulattal
majdnem le is vágta a német fejét. A férfi összeesett, de hirtelen öt
másik német ugrott Alexanderre, akinek ugyan vérzett a karja, de
elővette a kését, és a késsel és a bajonettjével addig kaszabolta
őket, amíg mind meg nem haltak. Ouszpenszkij elvette a
fegyvereiket. Most, hogy mindenki kezébe került géppisztoly,
folyamatosan tüzelve közeledtek a parthoz, és meg sem álltak, amíg
ki nem értek.

Nem jött elő több német a bokrok közül, és nem is tüzeltek rájuk
tovább. Hirtelen rájuk telepedett a csönd, csak a még lélegzők
lihegése, a haldoklók utolsó nyögései és a folyó
bugyborékolása hallatszott, ahogy eltemette a holtakat.
Alexander emberei kimásztak a homokos partra.
Alexander szeretett volna rágyújtani, de az összes cigarettája
elázott. Figyelte, ahogy az NKGB emberei óvatosan átúsznak a
folyón, fejük fölé tartva puskájukat és fegyvereiket.
– Gyáva szarrágók! – suttogta Ouszpenszkij Alexandernek, aki
közte és Jermenko között ült. Alexander nem mondott erre semmit,
de amikor az NKGB emberei partot értek, felállt, és anélkül, hogy
tisztelgett volna nekik, így szólt oda hozzájuk:
– Az olyan civileknek, mint maguk, inkább a hídon kéne átjönniük,
az úgy sincs aláaknázva!
Az NKGB-s osztag vezetője – akin egy karcolás nem sok, annyi
sem volt – hűvös tekintettel nézett Alexanderre, és azt mondta:
– Tisztelettel szólítson meg!
– Inkább a szaros hídon kellett volna átjönnie, elvtárs! – ismételte
Alexander, kezében a gépfegyverével, csurom véresen.

– A Vörös Hadsereg hadnagya vagyok! – kiáltotta az NKGB-s. –

Szennev hadnagy. Eressze le a fegyverét, katona!
– Én meg százados vagyok! – kiáltott vissza Alexander, és ép
kezével ráemelte a fegyverét. – Belov százados. – Még egy szó és
Alexander kipróbálta volna, hány golyó maradt a Spaginjában.
A férfi meghátrált, és intett az embereinek, hogy hagyják el a
folyópartot, és kövessék az erdőbe, miközben magában
káromkodott.
Akik megmaradtak Alexander emberei közül, ott maradtak a
folyóparton. Alexander mielőbb fel akarta mérni zászlóalja
veszteségeit (attól tartott, hogy csupán egy szakasznyira
zsugorodott az alakulatuk), de a felcser, egy Kremler nevű ukrán
katona megérkezett, hogy ellássa. Kimosta karbolsavval a karján
lévő vágott sebet, és szulfaport szórt közvetlenül a sebbe, hogy
alaposan kifertőtlenítse.
– Elég mély – jegyezte meg Kremler szűkszavúan.
– Van sebcérnája, hogy összevarrja?
– Van egy kis tekercs. Nagyon sok a sérült.
– Elég lesz három öltés. Csak hogy összefogja.
Kremler összevarrta a sebét, megtisztította Alexander összevert
fejét, és adott neki egy korty vodkát meg egy morfininjekciót a
hasába.
Ouszpenszkij ezután odament Alexanderhez, és megállt előtte.

– Százados, mondhatnék valamit?

Alexander a homokban ült, és cigarettázott. Elbágyadt a
morfiumtól. Ouszpenszkij szavára felnézett.
– Először én akarok kérdezni valamit. Hányan haltak meg?
– Mindenki. Csak harminckét közlegény maradt, három tizedes,
két őrmester, egy hadnagy – ez lennék én – és egy százados – ez
lenne maga – sorolta gyászosan Ouszpenszkij.
– Jermenko?
– Életben maradt.
– Verenkov?
– Nyakon lőtték, a hasában egy repesz van, elvesztette azt a
rohadt szemüveget, amit magától kapott, de él.
– És Telikov?
– Eltört a lába, de ő is túlélte.
– Hogy a picsába sikerült eltörnie a lábát?
 – Megbotlott és elesett – felelte Ouszpenszkij halál komolyan.
– Mi a baj? Maga jól van?
– Megvagyok, csak az agyam folyik ki a fejemből már két órája.

– Remélem, volt belőle bőven, hadnagy!

– Uram, én nem szoktam megkérdőjelezni a feljebbvalóim

döntését, de úgy érzem, nem járok messze az igazságtól, ha azt
mondom, hogy ami a folyón történt – amit maga hagyott megtörténni
–, az egy kibaszott őrültekháza volt.
– Ezzel mégis megkérdőjelezi a döntésemet.
– Uram…
– Hadnagy! – szólt rá Alexander, és felállt. Bekötött sebéből
szivárgott a vér, és átütött a kötésen. – Nem volt hová mennünk. És
csak átjutottunk a folyón, nem?
– Nem ez a lényeg, uram. Konyev 29. fegyveres hadosztálya
egynapnyira van tőlünk. Megvárhattuk volna őket. Mi mégis
begázoltunk a folyóba, ahol folyamatosan lőttek ránk, nem vártunk,
nem végeztünk felderítést, nem próbáltuk megsemmisíteni az
állásaikat először, hanem csak mentünk, mint a hülyék! De ami még
fontosabb, maga ment! Maga! Az egyetlen személy, aki útját állhatná
a ránk leselkedő biztos halálnak, maga a németek karjai közé
vezetett minket, aminek következtében majdnem minden emberünk
odaveszett, és most maga is itt ül a földön, félholtan, és úgy csinál,
mintha nem tudná, miért dühöngök!

Alexander bekötött sebére szorította a kezét, és azt mondta:

– Annyit dühöng, amennyit csak akar, hadnagy, csak ne az én
jelenlétemben tegye. Nem voltam hajlandó ölbe tett kézzel várni
Konyev embereire. Napokba tellett volna, mire ideérnek, addigra
megtudják a németek, hogy itt vagyunk, és nem tudunk lesből
támadni. A németek erősítést kértek volna, és a végén a tábornok
úgyis minket küldött volna be elsőként. A különbség csak annyi lett
volna, hogy a németeknek több ideje marad felkészülni a
védekezésre. Muszáj volt lépnünk. Most összeszedjük magunkat, de
végre itt vagyunk az erdőben. És biztosítottuk az utat a szovjet
erősítés és a seregek számára. A maguk szokásos, hálátlan módján
meg is fogják köszönni – mosolyodott el Alexander. – Lefogadom,
hogy mi vagyunk az első szovjet alakulat a Visztulán túl.

Ouszpenszkij elképedve meredt Alexanderre.

– Nem ment olyan rosszul, de nem is ment valami jól. Korábban is
veszítettünk embereket, hadnagy. Emlékszik, mi történt tavaly
áprilisban, Minszkben? Harminc embert veszítettünk, miközben
csupán egy rohadt földterületről kellett felszednünk az aknákat, nem
pedig egy kulcsfontosságú folyón átkelni, Lengyelországban!

– Uram, a rakétáik elé küldött minket egy golyó nélkül!

– Mondtam, hogy tartsák a fejük fölé a fegyverüket, ahogy
átkelnek a folyón.
– Negyven emberünk maradt!
– A húsz NKGB-st is beleszámolta?
– Negyven ember és húsz köcsög!
– Igen, de elzavartuk a németeket a folyópartról. Visszavonultak
az erdőbe. Amikor utánuk megyünk az erdőbe, már erősítéssel
tesszük.
 Ouszpenszkij megrázta a fejét.
– Nem tudunk harcolni az erdőben. Én nem fogok az erdőben
harcolni. Teljesen másfajta harcmodor kell az erdőben. Szart se
lehet látni.
– Nem. Sajnálom, hogy nem tudom elviselhetővé tenni magának a
háborút.
– Elveszítettük a tankunkat! Az egyetlen dolgot, amivel magát meg
tudtuk védeni.
– Engem?
– Ó, isten az égben! – tört ki Ouszpenszkijből. – Úgy viselkedik,
mintha rohadtul halhatatlan lenne, de nem…
– Ne merészelje megemelni a hangját velem szemben,
megértette? – mondta hangosan Alexander. – Nem számít, miket
engedek meg magának, ezt biztos nem fogom eltűrni! Világosan
fogalmaztam?
– Igen, uram – válaszolta Ouszpenszkij halkabban, és arrébb
lépett. – De ettől még rohadtul nem lesz halhatatlan, uram. Az
emberei meg pláne nem lesznek azok, de én magasról szarok az
embereinkre. Maga az, akit nem tudunk helyettesíteni. Pedig én
elvileg azért vagyok itt, hogy megvédjem magát. Hogy keveredhet
közelharcba a vízben, amikor magának a háttérben lenne a helye?
Mit gondol, milyen anyagból gyúrták magát, százados? Mostanáig
én se tudtam, de most megláttam, hogy maga is ugyanúgy vörös
vért hullajt, mint a többiek.
– Ez nem az én vérem – jegyezte meg Alexander.
– Mi? – kérdezett vissza értetlenül Ouszpenszkij, de Alexander
megcsóválta a fejét. – És mi lesz velünk az erdőben?
– Bevesszük magunkat a Szentkereszt-hegységbe. Jó eséllyel
ki fogunk fogyni a lőszerből, mert a németek jobban el vannak látva.
Konyev parancsba fogja adni, hogy harcoljunk az utolsó emberig.
Ezt jelenti büntetőzászlóaljban harcolni. Ezt jelenti szovjet tisztnek
lenni.
Ouszpenszkij értetlenül meredt Alexanderre.
– És most, hogy itt tartunk… Most is érzi a tetves szelet a
sarkában?
– Igen. Mert a Vörös Hadsereg kihagyott egy dolgot a
számításból, hadnagy.
– És mi lenne az?
– Hogy nekem eszem ágában sincs meghalni – válaszolta
Alexander.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

1944. augusztus, Barrington

– Hová megyünk? – kérdezte Vikki. – És miért? Nem akarok

Massachusettsbe menni vonattal. Nem akarok olyan messzire
utazni. Miért vagy úgy oda a vonatozásért? Most jöttél vissza
Arizonából, nem elég az? Esik az eső, nyomorult idő van, tegnap
dupla műszakom volt, hétfőn megint az lesz. Nem maradhatnék
otthon? A nagyi lasagnét csinál. Meg kell csinálnom a körmömet, ki
kell vasalnom a ruhámat és a hajamat, és egyébként azt hallottad,
hogy a nők már borotválják a lábukat és a hónaljukat? Ez a legújabb
őrület. Ki akarom próbálni én is. A Lady Be Beautiful szalonban
mondták, ahová, megjegyzem, megígérted, hogy eljössz velem.
Miért kell bárhová is mennem? Nem maradhatnék otthon, és
vehetnék egy kádfürdőt?
– Nem. Mennünk kell – válaszolta Tatjána, miközben Anthonyt
tolta a babakocsiban, és Vikkit nógatta, finoman a hátát lökdöste.

– Miért kell veled mennem?

– Mert nem akarok egyedül menni. Mert nem beszélek jól angolul.
Mert barátom vagy.
Vikki felsóhajtott.
Öt órán át sóhajtozott a vonaton, végig az úton Bostonig.
 – Vikki, megszámoltam. Minden ötszáz méteren felsóhajtottál.
Háromszázötven kilométert tettünk meg. Az hétszáz sóhaj!
– Nem sóhajtoztam! – felelte sértődötten Vikki. – Én így lélegzek.

– Erőltetett légzés, igen. – Tatjána azt kívánta, bárcsak az

öccsével utazhatna inkább. Ő minden zokszó nélkül elkísérte volna,
egykedvűen kitartott volna mellette. A nővére viszont nyafogott
volna, folyamatosan, pont úgy, ahogy Vikki teszi. – Edwardot kellett
volna megkérnem – morogta magában Tatjána, és betakarta
Anthonyt. Bostonban is esett.
– És miért nem kérted?
– Nem lehetne, hogy ne mondd el állandóan, hogy éppen mit
érzel? Nem akarom tudni, hogy morcos vagy, amiért megteszel
nekem egy szívességet. Csak tedd meg, és hagyd abba a
nyavalygást!
Vikki erre abbahagyta a sóhajtozást.
A lányok leintettek egy taxit, hogy eljussanak Bostonból
Barringtonba, mert nem volt közvetlen vonat tovább.
– Húsz dollár lesz, ha egészen odáig akarnak menni – közölte a
sofőr.
Vikki levegő után kapott, aztán feljajdult, amikor Tatjána
megszorította a combját.
– Rendben van – felelte a taxisofőrnek.
– Húsz dollár! Elment az eszed? – A lányok beültek a kocsi hátsó
ülésére, Tatjána az ölében tartotta Anthonyt, a taxi pedig nagy
lendülettel elindult. – Az fél heti fizetésem! Te mennyit kapsz?

– Kevesebbet. Mit gondoltál, hogy jutunk oda?

 – Nem tudom. Busszal esetleg?
– Buszmegálló túl messze van gyalog.
– De visszafelé újabb húsz dollár lesz!
– Igen.
– Meg tudod mondani nekem, mit csinálunk itt?
– Meglátogat Anthony egyik rokonát. – Tatjána tudta, hogy nem
lenne szabad ezt tennie, Sam figyelmeztette, de nem tudta megállni,
hogy ne menjen el Barringtonba. Valamiért az volt az érzése, hogy
minden rendben lesz. Mindamellett gyanította, hogy hamarosan
kérnie kell egy szívességet Anthony valamelyik rokonától.

– Neked vannak rokonaid az Egyesült Államokban?

– Nekem nincsenek. Anthonynak vannak. Te most kell, hogy
mellettem legyél. Ha segítség kell, belecsípek karba jó erősen, így
ni.
– Jaj, ez fáj!
– Igen. Amíg nem csípek, te csak állj és mosolyogj, és mondj
semmit.
Egy órával később Barringtonban voltak.
– Hol álljak meg? – kérdezte a sofőr.
– Itt jó lesz – mondta Tatjána, és a főutca egyik tekintélyes
épületére mutatott. Kifizette az utat, és kiszálltak a kocsiból.
Barrington csupa fehérre festett, fekete zsalugáteres házból állt, ahol
zöldellő tölgyfák szegélyezték a tisztán tartott utcákat. Otthonos kis
település volt, a fák lombjából előtörő fehér templomtornyokkal.
Néhány bolt nyitva volt a főutcán, egy iparcikkbolt, egy kávézó, egy
régiségbolt, és néhány nő sétált az utcán. Senki nem tolt babakocsit
közülük. Egy kisbabát sem
lehetett látni közel s távol, Tatjána Anthonyját kivéve.
– Tényleg képes voltál kiadni több mint kétheti fizetésedet egy
taxizásért? – kérdezte Vikki, és elővette a hajkeféjét, hogy kifésülje
összekócolódott haját.
– Tudod, mennyit fizettem útra Angliából Egyesült Államok?
Ötszáz dollárt. Az megérte szerinted?
– Maximálisan! De ennyit fizetni, hogy idejöjjünk?
– Csak told a babakocsit!
– Várj, még nem végeztem – felelte Vikki, miközben tovább
fésülködött.
Tatjána rámeredt.
– Ja, jól van.
– Menjünk, kérdezzük meg, hol van a Juhar utca.
A főutcán, a sarki újságostól megtudták, hogy a Juhar utca csak
pár sarokra van tőlük. Esett az eső, de elgyalogoltak odáig.
– Figyelj csak, eszembe jutott valami – mondta Vikki. –
Barringtonnak hívják ezt a várost, és a te neved is Barrington. Ez
csak véletlen egybeesés?
– Ez csak most jutott eszedbe? Álljunk meg! Itt vagyunk. –
Megálltak egy nagy, fehér, deszkaburkolatú, koloniál stílusú ház
előtt, amit szintén fekete zsalugáterek díszítettek, és élénkvörös
juharfák álltak a ház előkertjében. Felmentek a házhoz a téglából
kirakott járdán, három lépcsőfok után felértek a verandára, és
megálltak az ajtó előtt, de csak álltak ott, és nem csengettek be.

– Mit művelsz? – kérdezte Vikki.

Tatjána nem tudta összeszedni a bátorságát.
– Talán jobb lenne, ha elmennénk – felelte.
 – Te most viccelsz? Elmenjünk, miután idáig eljöttünk? –
méltatlankodott Vikki, és megnyomta a csengőt. Tatjána a lépcső
alján hagyta a babakocsit, és a karjában tartotta a fiát.
Egy csinos, szigorú arcú, kifogástalan külsejű, tökéletes frizurájú,
idősebb hölgy nyitott ajtót.
– Igen? – kérdezte nyersen. – Adományt gyűjtenek? Várjon,
hozom az erszényemet.
– Nem adományt gyűjtünk! – felelte sietve Tatjána. – Azért
jöttünk… jöttem, hogy Esther Barringtonnal beszéljek.
– Én vagyok Esther Barrington – válaszolta Esther. – Maga
kicsoda?
– Én… – kezdte Tatjána, de elbizonytalanodott. Odatartotta az
asszony elé a fiát. – Ő itt Anthony Alexander Barrington – mondta. –
Alexander fia.
Esther kiejtette a kezéből a kulcscsomót.
– Ki maga?
– Alexander felesége vagyok – felelte Tatjána.
– Ő most hol van?
– Nem tudom.

– Nos, egyáltalán nem vagyok meglepve! És maga még veszi a

bátorságot, hogy idejöjjön, a saját házamba! Mit képzel, ki maga?

– Alexander felesége…
– Nem érdekel, ki maga! Ne tolja a gyerekét a képembe, mintha
hirtelen érdekelnie kellene, hogy kik maguk! Nagyon sajnálom az
ön… – Esther ellentmondást nem tűrő hangja ellentétben állt
elgyötört arckifejezésével. – Nagyon sajnálom,
de nekünk semmi közünk egymáshoz.
Tatjána egy lépést hátrált.
– Sajnálom – mondta. – Igaza van. Csak azt akartam, hogy ön…

– Tudom, mit akart! Idehozza nekem a fattyát! Mit képzelt? Hogy

ettől egy csapásra rendbe jön minden?
– Minek kéne rendbe jönnie? – kérdezte Vikki.
Esther nem felelt, csak emelt hangon tovább folytatta
felháborodott kirohanását.
– Tudja, mit vágott a fejemhez a maga apósa tizennégy évvel
ezelőtt, amikor utoljára ment ki ezen az ajtón? Azt mondta, hogy
„Semmi közöd a fiamhoz, te picsa!”. Ezt volt képes mondani! Hogy
nekem semmi közöm a saját véremhez, a saját unokaöcsémhez!
Segíteni szerettem volna nekik, mondtam, hogy vigyázok a fiukra,
amíg ő elmegy a feleségével, és tönkreteszi az életét a
Szovjetunióban, de ő köpött az ajánlatomra. Nem akarta, hogy bármi
kapcsolatunk legyen, se velem, se bárkivel a családból. Egyszer
sem írt, egy táviratot sem küldött! Egy szót sem hallottam felőle
tizennégy éve! – Zihálva elhallgatott, majd így folytatta: – Mi van
most egyáltalán azzal a csirkefogóval?

– Meghalt – lehelte Tatjána.

Esther annyit sem tudott kinyögni, hogy „jaj”. Az ajtónyitó gombot
markolta görcsösen, egy lépést hátratántorodott, majd megszólalt.

– Értem. Mindenesetre, maga, akárki is maga, ne jöjjön most ide

azzal vadidegenként, hogy gondoskodjak a fiáról! – Azzal remegő
kézzel olyan hangosan, ahogy csak tudta, becsapta az
ajtót, és otthagyta a lányokat a verandán.
– Hmm – szólalt meg Vikki. – Mégis, mit gondoltál, mit fog
mondani?
Tatjána a könnyeivel küszködve megfordult, és elindult lefelé a
lépcsőn.
– Valami kedvesebbet ennél, azt hiszem.
Mégis, mit várt? Nem tudta, milyen viszonyban volt Alexander apja
és nagynénje, mielőtt Barringtonék kivándoroltak volna az Egyesült
Államokból, de arról teljes bizonyossággal meggyőződött Esther
reakciójából, hogy az asszony egy szót sem hallott felőlük azóta,
hogy kivándoroltak a Szovjetunióba, sem a bátyjától, sem a
sógornőjétől, sem Alexandertől. És valójában tényleg ez volt az
egyetlen dolog, amit meg akart tudni, és amiért idejött: hogy
Esthernek van-e bármi információja, ami segíthet Tatjánának. Nem
volt. Esther nem tudott semmit. Tatjána minden reménye
szertefoszlott. A távoli rokonság ígérete, esetleg családi kötelék a
kisfiú és rokonai között, felfoghatatlanul távolinak tűnt akkor, amikor
Tatjána minden erejével arra koncentrált, hogy megtudja, mi történt
Alexanderrel.

Visszarakta Anthonyt a babakocsiba, lesétáltak a téglajárdán

vissza az utcára.
– Tizennégy év! – mondta Vikki. – Az ember azt hinné, ennyi idő
alatt túlteszi magát rajta. Egyesek nagyon tudnak emlékezni.

– Arra, hogy mit gyűlölnek, igen.

Lassan gyalogoltak végig az utcán.
– Figyelj csak, mi is volt az a szó? – kérdezte egyszer csak
Tatjána. – Minek nevezte Esthert Alexander apja, amikor elment?

– Ne is törődj vele! Egy igazi hölgy nem használ ilyen szavakat. A

mi Estherünkben van egy kis katonavér. Egyszer majd megtanítom
neked a csúnya szavakat is.
– Már tudom a csúnya szavakat – felelte Tatjána, majd halkan
hozzátette: – Csak azt nem.
– Honnan tudsz te egyáltalán ilyen szavakat? A szótárakban nem
találsz ilyeneket. Meg a tankönyvekben sem. – Vikki oldalba bökte. –
Legalábbis én még nem láttam ilyen könyvet.
– Nagyon jó tanárom volt – válaszolta Tatjána.

A főutcán jártak már, amikor egy autó húzódott le az út szélére, és

Esther ugrott ki belőle, elkenődött sminkkel, vörös szemekkel,
tökéletes frizurája helyén egy szénaboglyával. Megállította Tatjánát.

– Ne haragudjon! – mondta. – Nagyon felkavaró volt látni magát.

És nem hallottunk a bátyám felől azóta, hogy elment Amerikából.
Nem tudtam, mi történt velük. A Külügyminisztérium semmit nem volt
hajlandó mondani.
Amikor visszaértek a házba, Esther pukkadásig tömte a lányokat
sonkával, kenyérrel és sonkás levessel, megkínálta őket kávéval,
Anthonyt pedig lefektették aludni az emeleten, miután az ágy köré
minden oldalról barikádokat emeltek.
Ahhoz képest, hogy több mint egy évtizede haragudott Haroldra,
Esther úgy sírt, mint az akasztott ember özvegye, amikor Tatjána
elmondta neki, mi történt a bátyjával és annak
feleségével, illetve Alexanderrel.
Ragaszkodott hozzá, hogy a lányok maradjanak ott vasárnapig, ők
pedig elfogadták a felajánlást. Tatjána tisztességes asszonynak
ismerte meg Esthert. Az asszony gyermektelen volt, és hatvanegy
éves, egy évvel fiatalabb Haroldnál, és ő volt a Barrington család
egyetlen élő tagja. A férje öt évvel azelőtt halt meg, és Esther
egyedül élt Rosával, aki negyven éve volt a házvezetőnője.

– Alexander is itt lakott? – kérdezte Tatjána, aki le sem vette a

szemét Estherről, mert félt körülnézni, mintha attól tartott volna, hogy
meglát valami árulkodó részletet Alexander gyermekkorából.

Esther megcsóválta a fejét.

– Másfél kilométerre innen van a ház, ahol élt. Nem tartom a
kapcsolatot az ott lakókkal, igazi sznobok, de ha akarja, elmehetünk
oda autóval, hogy megnézze a házat.
– Van erdő a ház mögött?
– Már nincs – válaszolta Esther. – Beépítették a területet. Szép
erdő volt ott. Alexandernek volt egy barátja…
– Teddy? Vagy Belinda?
– Van olyan része az életének, amit nem ismer?
– Igen – válaszolta Tatjána. – A jelen.
– Nos, Teddy 42-ben meghalt, a midwayi csatában. Belinda meg
ápolónő lett, és az észak-afrikai fronton szolgál. Vagy
Olaszországban. Vagy ahol most vannak azok az alakulatok.
Szegény Alexander! Szegény Teddy! Szegény Harold! – Esther
megcsóválta a fejét. – Olyan hülye volt ez a Harold! Tönkretette az
egész családját, és az a fiú, az a hihetetlen, káprázatos fiú…
Van róla fényképe?
Tatjána megcsóválta a fejét.
– Olyan maradt, amilyen gyereknek volt, Esther. Szóval nem
kapott hírt Alexandertől?
– Természetesen nem.
– És nem is hallott róla semmit?
– Egy szót sem. Miért? Azt se akarták megmondani, hogy él-e
még, semmit nem akartak mondani.
Tatjána nagy nehezen felállt.
– Mennünk kell.
Esther felpattant.
– Hadd adjak valamit búcsúzóul!
Átnyújtott Tatjánának egy összehúzható szájú, kis vászonzacskót.
A zacskóban, ami nem volt nagyobb, mint egy süteményes tányér,
talált három, félig egybefont bőrzsinórt, három rozsdás szöget, egy
kis mozsártörőt, két összetört kagylóhéjat és egy fényképet
Alexanderről, amin nagyon fiatal, talán nyolcéves lehetett. A kép
apálykor készült, az óceán vizében áll, egy keménykötésű kisfiúval,
aki talán Teddy lehet. Alexander széles mosolya szétterül az arcán.

– És nézze, van itt egy kép, amin még kisbaba! – Esther elővett
egy fényképet, amin a sötét hajú Alexander talán kétéves lehetett, és
kerek arccal vigyorgott. Épp úgy nézett ki, mintha a saját fia
tükörképe lett volna. Átnyújtotta a képet Tatjánának, aki érte nyúlt,
de úgy remegett a keze, hogy nem tudta megfogni a képet. Vikki
elfordult, ahogy ezt meglátta. Esther is észrevette, megértően
Alexander kis vászonzsákjába dugta a fényképet, és megpaskolta
Tatjána vállát.
 – Most már tényleg mennünk kell – suttogta Tatjána.
A New Yorkba hazafelé tartó vonaton ülve Vikki az ablakon bámult
kifelé.
– Mi a baj, Vik?
– Semmi. Csak az jutott eszembe – magyarázta –, hogy amikor
megismertelek, az arcodon lévő halvány sebhelytől eltekintve azt
hittem, te vagy a legegyszerűbb lélek, akivel valaha találkoztam.

Kisfiát nézve Tatjána Vikki lábára tette a kezét, és azt felelte:

– Én nem vagyok bonyolult, csak meg akarom tudni, mi történt a
férjemmel.
– Azt mondtad nekem és Edwardnak, hogy meghalt.
– Igen, de mi van, ha túl elhamarkodottan mondtam ezt? –
kérdezett vissza Tatjána, és kinézett az ablakon, ahogy a vonat
keresztülsuhant az eső áztatta nyári massachusettsi tájon.
„Kerestél engem?” – kérdezte egyszer Alexandertől, aki azt felelte:
„Egész életemben.”
Tatjána nem is mondott egyebet, csak hátradöntötte a fejét,
lehunyta a szemét, és Anthony fejét simogatta, amíg be nem értek a
Központi pályaudvarra.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

1944. október, a Szentkereszt-hegységben

Mélyen a sűrű erdőben, fent a hegyen, száz kilométerre a Szent

Kereszt hídtól, hat hét elteltével, egy hideg őszi délutánon
Alexandert és embereit három órája lőtték a németek.
Az erdőben éltek és aludtak, itt vertek sátrat, amikor időnként
abbamaradt a harc, vagy a kabátjukba burkolódzva aludtak a földön,
amikor nem maradt abba. Tüzet tudtak rakni, de az erdőben
kevesebb ennivalót találtak, mint szerették volna. A nyulak elugráltak
a zászlóalj zaját hallván. Nem sok hal volt az egyébként is ritkán
előforduló patakokban. Amikor azonban egy patakhoz értek, akkor
legalább tudtak mosakodni. Az áfonyaszezon véget ért, a gombából
meg már elegük volt. A gomba, amit nem tudtak rendesen megfőzni,
szörnyű hascsikarást okozott Alexander embereinek, aki végül
inkább megtiltotta, hogy gombát egyenek. A telefonzsinór gyakorta
elszakadt az egyenetlen terepen, és a készleteik nem tartottak ki a
következő utánpótlás megérkezéséig. Alexander kénytelen volt
faggyúból és hamuból szappant főzni. A katonái azonban nem
foglalkoztak azzal, hogy tisztálkodjanak és távol tartsák a tetveket.
Tudták, hogy a tetvek tífuszt terjesztenek, de nem érdekelte őket.
Meg akarták enni a faggyút, mondván, ott egye
meg a fene a szappant! Hetekig lőporos, saras és véres volt az
arcuk és az egész testük. Mindenkit fenyegetett a veszély, hogy
elüszkösödik a lába, mert egyszerűen képtelenség volt szárazon
tartani a lábukat.
Alexander zászlóalja magára volt utalva az erdőben, és igyekeztek
feljutni a hegyre, hogy a túloldalra jussanak, de a németek
befészkelték magukat a hegytetőn, ahogy annak idején Sinyavinónál
és Pukovónál tették, és néhány emberrel képesek voltak visszaverni
Alexander túlerőben lévő alakulatának támadásait.

Korábban, még ha nagy veszteségek árán is, de legalább sikerült

eredményeket elérniük. Azonban a hegy lábánál feltartóztatták őket
a németek, és nem sikerült áttörniük a náci védelmi vonalakat, hiába
kaptak kétszer is utánpótlást emberekből és lőszerből is. Nyolc napja
nem érkezett semmi további segítség. A reggeltől késő estig
záporozó lövések zaja közben német szó visszhangzott a fák között.
Nemcsak a hegytető felől, hanem tőlük balra és jobbra is. Alexander
kezdte azt gyanítani, hogy a németeknek nem is védelmi vonala van,
sokkal inkább arról lehet szó, hogy bekerítették őket. Alexander
katonái egy tapodtat sem mozdultak előre az erdőben, és az este
egy óra múlva megint rájuk köszönt.

Alexander tudta, hogy át kell törnie az ellenséges védelmen,

különben mind ott pusztulnak. Verenkovot már így is elveszítették.
Szegény ördög nem látta az ellenséget, vaktában tüzelt, de nem
tudott kitérni senki és semmi elől. Szerencséje volt, hogy idáig
eljutott, de az itt el is fogyott. Alexander és Ouszpenszkij abban a
gödörben temette el, amit az a gránát
tépett ki a földből, ami megölte őt. Sírját egy bottal jelölték meg, arra
pedig felakasztották a sisakját.

– Ki a franc volt az? – kérdezte Alexander hirtelen, ahogy a

lövöldözés alábbhagyott. – Esküszöm, orosz szót hallottam!
Hallucinálok, Ouszpenszkij? Hallgassa maga is!
– Én csak a Maschinengewehr 43 hangját hallom, ami olyan,
mintha papírt tépnének. – Ez volt a németek gépfegyverének neve.

– Igen, de hallgassa csak! Mindjárt betöltenek egy újabb

hevederrel, és valaki oroszul fog parancsokat üvölteni. Esküszöm,
hogy orosz!
Ouszpenszkij együttérzően nézett Alexanderre.
– Hiányzik magának Oroszország, igaz, százados?
– Ó, a keservit! Mondom, hogy oroszok!
– Gondolja, hogy oroszokra lövünk?
– Nem tudom. Túlságosan nevetséges a gondolat? Hogy kerültek
volna ide?
– Hmm. Hallott már a vlaszovistákról, uram?
– Milyen vlaszovistákról?
– Azokról a szovjet hadifoglyokról és partizánokról, akik átálltak a
németekhez.
– Persze hogy hallottam a vlaszovistákról! – csattant fel
Alexander. Nem akart erről beszélgetni Ouszpenszkijjel, miközben
az embereit kellett volna megmentenie. Ouszpenszkijnek fogalma
sem volt arról, mi mennyire sürgős. Leült az egyik fa mögé, tárat
cserélt a Spaginjában, és olyan
nyugodtan rakta szép sorokba az aknákat, arra készülve, hogy majd
betöltse azokat Alexander aknavetőjébe, mintha nem ment volna el
az esze.
Természetesen Alexander hallott a vlaszovistákról. Abban az
ingoványos őskáoszban, amivé a németek ellen folytatott
partizánharc vált, a vlaszovisták – Vlaszov orosz tábornok
vezetésével – azok az orosz katonák voltak, akik, miután német
hadifogságba kerültek, átálltak a németek oldalára, és a vörös
hadseregbéli harcostársaik ellen küzdöttek, látszólag Oroszország
felszabadításáért. Miután megszervezte a Sztálin-ellenes Orosz
Felszabadító Hadsereget, de nem nyerte el Hitler támogatását,
Vlaszov német házi őrizetbe került, de rengeteg orosz katona tovább
harcolt a nevében, német vezetésű ezredekben.

– Lehetetlen, hogy a vlaszovisták legyenek azok – mondta

Ouszpenszkij.
– Vlaszov tábornok nincs itt, de az emberei tovább harcolnak a
németek oldalán. Több mint százezer katonája volt. És közülük van,
aki itt harcol, ebben az erdőben.
A fegyverek elhallgattak egy percre, és kristálytisztán
meghallották, amint valaki oroszul elkiáltotta magát: „Tárat cserélni!
Tárat cserélni!”
Alexander összenézett Ouszpenszkijjel, felvonta a szemöldökét,
és azt mondta:
– Utálom, amikor igazam van.

– Most mi lesz? Kifogytunk a lőszerből!

 – Ez nem teljesen igaz! – válaszolta Alexander vidáman. – Nekem
még van négy táram és féldobnyi lőszerem. És hamarosan jön az
erősítés is. – Ez utóbbi hazugság volt. Alexander gyanította, hogy a
telefonzsinór megint elszakadt, amivel volt még egy gond: meghalt a
drót lefektetéséért felelős katona is.

– Legalább harmincan vannak az erdőben.

– Akkor igencsak jól kell céloznom, nem igaz?
– Nem igaz, amit az erősítésről mondott. Már kaptunk ellátmányt.
Konyev hozott magának két hete háromszáz fegyveres katonát és
lőszert. Mind meghaltak.
– Hagyja abba a siránkozást, hadnagy. Adja ki az embereinek,
hogy készüljenek fel, mert mindjárt tüzet nyitunk.
Tíz perc elteltével Alexander dobja teljesen kiürült. Az
emberei sem lőttek tovább.
– Milyen messze van a német határ? – kérdezte Ouszpenszkij.
– Körülbelül százezer német katonával arrébb, hadnagy.
Ouszpenszkij felsóhajtott.
– Most mihez kezdünk?
– Vegye elő a kését. Hamarosan közelharcra kerül sor.
– Magának elment a maradék esze is! – mondta halkan
Ouszpenszkij, hogy senki más ne hallja meg.
– Van más ötlete?
– Ha lenne más ötletem, nem lennék hadnagy. Százados lennék,
és én parancsolnék magának. – Ouszpenszkij rövid szünet után azt
kérdezte: – Fogadott el ön valaha mástól parancsot, uram?

Alexander könnyedén felnevetett.

 – Hadnagy, ha nem vette volna észre, nekem is vannak
feletteseim!
– Na és most hol vannak? Meg kéne parancsolniuk, hogy vonuljon
vissza!
– Nem vonulhatunk vissza, ezt maga is tudja. Két tucat NKGB-s
gondoskodik róla, hogy ne tegyük. Lelőnének, ha megpróbálnánk.

Alexander némaságba süllyedt, és mélyen elgondolkodott.

A két férfi egymás mellett ült a mohás földön, hátukat egy fának
vetve.
– Azt mondta, hogy az NKGB-sek lelőnének, ha visszavonulnánk?
– kérdezte Ouszpenszkij.
– Azonnal – felelte Alexander, anélkül, hogy Ouszpenszkijre
nézett volna.
– Azt mondta, lelőnének?

– Mit akar ezzel mondani, hadnagy? – kérdezte halkan.

– Semmit, uram. De ön, ha jól értem, arra céloz, hogy van mivel
lelőniük minket, igaz?
Alexander pár perc hallgatás után így szólt:
– Hozza ide nekem Jermenko tizedest!
Pár perccel később Ouszpenszkij visszatért Jermenkóval, aki a
vért törölgette le éppen a karjáról.
– Tizedes, hogy áll lőszerrel?
– Van még három darab nyolcas táram, három gránátom és
néhány bombám az aknavetőhöz.
– Remek! Elmondom, mi a helyzet. Kevés a lőszerünk, és
legalább egy tucat német van az erdőben.
 – Azt hiszem, uram, több mint egytucatnyian vannak. És ők
rendesen fel vannak fegyverkezve.
– Tizedes, mennyire tud célozni? A két tucat lövedékével meg tud
ölni egy tucat németet?
– Nem, uram. Ahhoz mesterlövész puska kellene, ami nekem
nincs.
– Van valami más ötlete?
– Nekem, uram?
– Igen, magát kérdezem, tizedes.
Jermenko elgondolkozott, töprengve mozgatta a száját, és
megigazította a sisakját. Vigyázzban állt, és a karja egyre csak
vérzett. Alexander intett Ouszpenszkijnek, hogy vigye oda neki az
elsősegély-felszerelést. Jermenko még mindig gondolkozott.
Alexander intett neki, hogy guggoljon le, és szemügyre vette a
tizedes sérülését. Csak egy karcolás volt a tricepszén, de
folyamatosan csordogált belőle a vér. Alexander bekötözte, leült
Jermenko mellé, és így szólt:
– Mondja el, mire gondol, tizedes.
Jermenko kicsit halkabban így felelt:
– Azt hiszem, meg kellene kérnünk a… háttérbe vonult katonákat,
hogy adjanak a lőszerükből, uram – intett a háta mögé, az erdő felé.

– Azt hiszem, igaza van. De mi van, ha elutasítják a kérésünket?

– Azt hiszem, úgy kellene megkérnünk őket, hogy ne tudják

visszautasítani a kérést.
Alexander hátba veregette Jermenkót. Jermenko
tovább halkítva a hangját, folytatta:
 – Tudom, hogy több tucat félautomata pisztolyuk van, legalább
három géppisztolyuk, és a lőszereiket sem fogyasztották el. Vannak
gránátjaik, aknavetőbe való bombáik, vizük és élelmük.

Alexander és Ouszpenszkij összenéztek.

– Igen, ez így van, ahogy mondja – válaszolta Alexander, és
ahogy befejezte Jermenko sebének bekötözését, csomót kötött a
géz végére.
– Nem tudom, hogy hajlandóak lesznek-e megválni a lőszerüktől.
Vállalja a részvételt az akcióban?
– Igen, uram. Csak kell valaki, aki eltereli a figyelmüket.
Alexander felállt.
– Majd én elterelem.
– Uram! – kiáltott fel Ouszpenszkij. – Ne csinálja! Küldjön engem.

– Maga is velünk jöhet. De bármit csinál is, ne árulja el nekik, hogy

csak fél tüdeje van, hadnagy! – Alexander odaadta Jermenkónak a
dorongot, amit készített. Apró repeszdarabokat nyomott bele mélyen
a dorong faragott végébe. A nyeléhez egy kötelet erősített, amit
fakéregből sodort. Ezzel könnyebb volt meglendíteni a fegyvert.
Jermenko elvette a dorongot, adott lőszert Ouszpenszkijnek, hogy
betöltse Tokarev típusú pisztolyát. Mindenki csőre töltötte a
fegyverét, Alexander egy harmincöt tölténnyel teli tárat rakott a
Spaginjába, és a három katona csendben elindult a fák között az
NKGB táborhelyéhez. Alexander egy tucat férfit látott, akik
körbeülték hívogató tábortüzüket, nevetgéltek és beszélgettek.

– Ouszpenszkij – szólalt meg –, maradjon itt! Először

odamegyek, és beszélek velük. Megkérem, hogy segítsenek. Maguk
ketten várjanak itt meg. Amikor megfordulok, hogy visszajöjjek, és a
géppisztolyomat felkapom a vállamra, az azt fogja jelenteni, hogy
sikerült megegyeznünk. Ha a géppisztollyal a karomban teszek egy
lépést, az azt jelenti, hogy nincs béke. Megértették?

– Tökéletesen – felelte Jermenko, de Ouszpenszkij zordon arccal

felsóhajtott, és nem felelt. Túlságosan komolyan vette azon
feladatát, hogy meg kell védenie Alexandert.
– Hadnagy! Megértette?
– Igen, uram!
Alexander kilépett, tízlépésnyire maga mögött hagyta
Ouszpenszkijt és Jermenkót, és odament a kis tisztáson ülő
férfiakhoz. Az NKGB-sek alig néztek felé vagy emelték fel a fejüket
Alexander közeledtére.
– Elvtársak! – szólította meg őket, ahogy odaért hozzájuk. –
Szükségünk van a segítségükre. Elfogyott az összes lőszerünk, az
utánpótlás még nem ért ide, és telefonon sem sikerül elérnem senkit.
Húsz emberem maradt a két zászlóaljból, és nem számíthatok senki
másra. Szükségünk van a maguk lőszerére és bombáira.
Szükségünk van az elsősegély-felszerelésükre is, és kellene egy kis
víz a sebesültjeinknek. És használni szeretnénk a telefont, hogy
felhívjuk a parancsnokságot.

Az NKGB emberei némán meredtek rá, majd kitört belőlük a

nevetés.
– Maga most szórakozik, igaz?
– Azt a parancsot kaptam, hogy törjek ki az erdőből.
 – Akkor úgy látszik, nem hajtotta végre a parancsát, százados!
– válaszolta Szennev hadnagy ültében, mélyen Alexander szemébe
nézve.
– Ó, nagyon is követtem a parancsaimat, hadnagy – vágott vissza
Alexander. – Az embereim vére bizonyítja, hogy hű voltam a
parancshoz. Most azonban szükségem van a fegyvereikre.

– Menjen a picsába! – vetette oda Szennev.

– Mint egyik katona a másikat, kérem, segítsenek. Még mindig
ugyanazon az oldalon harcolunk, nemde?
– Azt mondtam, menjen a picsába!
Alexander felsóhajtott. Lassan hátat fordított a tizenkét NKGB-
snek, kezében a Spaginjával. Mielőtt azonban teljesen
megfordulhatott volna, meglátta a repeszekkel kivert dorongot, amint
átszeli a levegőt, miután Jermenko meglendítette azt, és egy sziréna
süvítésével beleáll Szennev fejébe. Jermenko bizonyára nagyon
közel volt, ha mindent hallott, és ennyire gyorsan reagálni tudott.
Alexander sarkon fordult, célzott, és leadott a katonákra egy-egy
lövést. Kikapcsolta a sorozatlövőt a fegyverén, és Szennevre sem
pazarolt lőszert, neki már amúgy sem volt rá szüksége. Alexander öt
lövést adott le, Jermenko hatot, és kész is voltak. Az NKGB
embereinek arra se maradt ideje, hogy rájuk emeljék a fegyvereiket.

Ouszpenszkij és Jermenko elvette tőlük a fegyvereiket és

készleteiket, míg Alexander egymásra pakolta a hullákat. Amikor
biztos távolba, húsz lépés távolságba értek, Alexander a holttestek
közé dobott egy gránátot, és eltakarta a szemét. A gránát felrobbant.
Néhány pillanatig csak álltak, és nézték,
ahogy felcsapnak a lángok.
– Talán illene őket katonai tiszteletadással búcsúztatni! – szólalt
meg Ouszpenszkij, és tisztelgett nekik. – Ég önökkel, és ott
rohadjanak meg, ahol vannak!
Jermenko felnevetett.
Miközben gyalogoltak vissza az őrhelyeikre, Alexander vállon
veregette a tizedest.
– Szép munka! – mondta, és megkínálta cigarettával.
– Köszönöm, uram! – válaszolta Jermenko. Megköszörülte a
torkát, és hozzátette: – Engedélyt kérek megkeresni az ellenséges
parancsnokot. Ha kiiktatjuk a parancsnokukat, akkor, azt hiszem,
összeomlik a védelmük.
– Gondolja?
– Igen. Nagyon szervezetlenek. Lőnek előre, oldalra, de minden
cél nélkül. Nem úgy harcolnak, mintha képzett katonák lennének.
Úgy harcolnak, mint a partizánok.
– Egy erdőben vagyunk, tizedes – mondta Alexander. – Itt nem
számíthat lövészárkokra, vagy igen?
– Értelmes hadviselésre számítanék, de semmi jelét sem látom.
Az ellenség erősen fel van fegyverkezve, és úgy lőnek ránk, mintha
nem érdekelné őket, meddig tudnak kitartani. Úgy védik az erdőt,
mintha végtelen lenne az utánpótlásuk.
– És ez mennyiben változna, ha elém hozná a parancsnokukat?

– A parancsnokuk nélkül visszavonulnának.

– Lehet, hogy visszavonulnak, de mi továbbra sem fogunk tudni
kijutni az erdőből.
– Oldalvást tudnánk mozdulni. Előbb-utóbb mindenképp
találkoznánk a dél-ukrajnai front csapataival.
– És a dél-ukrajnai front kitörő lelkesedéssel köszöntene minket.
Tizedes, a parancs az, hogy ezen az erdőn törjünk át.
– Át is fogunk. Csak oldalról. Két hete vagyunk itt, szinte
mindenünk odaveszett, nem kapunk új embereket, és nem tudjuk
kimozdítani a németeket sem az állásaikból. Uram, kérem, engedje
meg, hogy elhozzam magának a parancsnokuk fejét! Meglátja,
vissza fognak vonulni. A németek nem harcolnak jól parancsnok
nélkül. Oldalvást el fogunk tudni mozdulni.

Ouszpenszkij oldalba bökte Alexandert.

– Nem akarja elmondani neki, hogy oroszokkal van dolgunk?
– kérdezte suttogva.
– Gondolja, hogy ez változtatna Jermenko véleményén? – súgta
válaszul Alexander.
Alexander a frissen szerzett harctéri telefonon felhívta a 28.
katonai zászlóalj vezetőjét, Gronin századost, aki Alexanderéktől
négy kilométerre délre tartózkodott. Nem tett említést neki a
meggyilkolt NKGB-sekrők, de kérte, hogy küldjön erősítést, amilyen
gyorsan csak tud. Mint kiderült, a németek tényleg befurakodtak
Alexander és Gronin csapatai közé, és ahhoz, hogy Gronin
eljuttassa az utánpótlást Alexanderhez, német csapatok között
kellett volna átvágnia. Gronin hallhatóan kimerült volt a telefonban,
de összeszedte magát annyira, hogy tudjon Alexanderrel kiabálni.

– Magának elment az esze? Milyen utánpótlást akar? Mit képzel,

ki maga? Akkor kap tőlem utánpótlást, ha piros hó esik! Harcoljon
azzal, amije van, amíg a hadsereg utol nem éri! –
dühöngött, majd lecsapta a kagylót.
Alexander óvatosan lerakta a kagylót, felnézett, és látta, hogy
Ouszpenszkij és Jermenko meredten nézi.
– Mit mondott, százados? – kérdezte Ouszpenszkij.
– Azt mondta, hogy az erősítés néhány napon belül ideér, addig
viszont ki kell tartanunk. – Ivott egy kortyot a csajkájából, és
felmordult: – Az NKGB-nek még a vize is jobb! – Aztán így szólt: –
Jól van, Jermenko, hozza elém a parancsnokukat. De vigyen
magával még egy embert.
– Uram…
– Nem! Visz magával még valakit. Valakit, aki halk, és tudja, mit
csinál. Valakit, aki hűséges, és megbízhat benne.
– Őt szeretném vinni, uram – mondta Jermenko, és
Ouszpenszkijre mutatott.
– Mi maga, holdkóros? Én egy hadnagy…
– Hadnagy! – kiáltott rá Alexander. Rágyújtott, Ouszpenszkijről
Jermenkóra pillantott, elvigyorodott, és azt mondta:

– Tizedes, nem viheti magával a hadnagyot. Ő az én társam.

Vigyen valaki mást. – Elgondolkozott. – Vigyen egy jobbat. Vigye
Smirnoffot.
– Köszönöm a bizalmat, uram! – jegyezte meg Ouszpenszkij.
– Szívesen, hadnagy!

Smirnoff egy óra múlva visszatért, de egyedül.

– Hol van Jermenko tizedes?
– Meghalt, uram – válaszolta Smirnoff.
 Alexander egy pillanatra elnémult, majd azt mondta:
– Nem ezt kérdeztem, tizedes. Azt kérdeztem, hol van.
– Mondtam, hogy meghalt, uram.
– Én meg azt kérdeztem, hol van. Addig kérdezem, amíg meg
nem mondja. Hol van Jermenko?
Smirnoff értetlenül, kicsit megbotránkozva és a harctól elcsigázva
nézett Alexanderre.
– Nem értem…
– Hol van a halott tizedes, tizedes?
– Ott, ahol meghalt. Aknára lépett.
Alexander felegyenesedett, és hátát egy fának vetette.
– Ellenséges területen hagyta a halott társát, aki fedezte magát?

– Igen, uram – hebegte Smirnoff. – Ki kellett onnan jutnom, hogy

visszajöhessek ide.
– Tizedes, maga annyit sem ér, mint az egyenruha, ami magán
van! Nem érdemli meg a fegyvert, amit kapott, hogy megvédje vele a
hazáját! Ellenséges területen hagyni egy elesett katonát…

– Már nem élt, uram! – védekezett Smirnoff idegesen.

– És nemsokára maga sem fog! – üvöltött rá Alexander. – Ki fogja
a maga hulláját visszacipelni a szovjet oldalra? A társa meghalt. Ő
biztos nem fogja. – Egy legyintéssel elbocsátotta Smirnoffot, és azt
mondta: – Takarodjon a szemem elől! – Majd hozzátette: – Mielőtt
elmegy – a tizedes erre sarkon fordult –, mondja el, felfedezett-e
valamit, ami hasznunkra lehet. Vagy csak belépett az ellenséges
területre, hogy hagyjon meghalni egy orosz katonát?
 – Nem, uram. – Smirnoff nem nézett Alexanderre.
– Ezt mire mondja?
– Uram, megtudtam, hogy a parancsnokuk nem német, hanem
orosz, habár szerintem van néhány német is a tisztek között.
Hallottam német szót is. A parancsnok viszont biztos, hogy orosz.
Németül adja ki a parancsokat, de oroszul beszél a hadnagyához.
Körülbelül ötven emberük maradt.
– Ötven!
– Hmm. Állandóan lesik minden parancsát, minden lépéshez.
– Smirnoff elgondolkodott. – Tudom, mert sikerült nagyon közel jutni
hozzá. Ekkor vettük észre, hogy a sátra körül alá van aknázva. De
most már tudom, merre kell mennem. Megkeresem Jermenko
holttestét, az akna már úgyis felrobbant, aztán, gondolom, be tudok
még dobni egy gránátot a parancsnok sátrába. Miután ő így
darabokra szakad, az emberei feladják a harcot.

Alexander eltöprengett.
– Biztos benne, hogy orosz a parancsnokuk?
– Teljesen biztos.
Smirnoff távozott. Egy félóra elteltével még nem jött vissza. Egy
óra múlva sem. Másfél óra után, mire teljesen
besötétedett, és nem lehetett látni semmit az erdőben, Alexander
feladta a reményt Smirnoff-fal kapcsolatban. A pimasz hülye biztos
meghalt, és felhívta magukra a figyelmet. Most ott fekszik valahol
holtan, és várja, hogy érte menjek.
– Utánuk megyek, hadnagy – jelentette ki Alexander. Ha bármi
történne velem, maga lesz az alakulatunk parancsnoka.
– Uram, nem mehet oda!
 – De megyek, és addig nem is jövök vissza, amíg meg nem ölöm
a parancsnokukat, vagy ott nem pusztulok én is! Rohadt Smirnoff!
Ott hagyta szegény Jermenkót az erdőben. – Alexander még
egyszer elkáromkodta magát. – Most már legalább két hullát kell
megtalálnom. Tudni fogom, hová szabad lépni. Bárcsak lenne egy
tankom! Nem lennék ebben a helyzetben, ha lenne egy tankom.

– Volt tankja. Ha nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy egyedül

ostromolja meg a folyót, akkor még mindig meglenne.
– Fogja be! – szólt rá Alexander, azzal fogta a géppisztolyát,
bedugott egy pisztolyt és öt gránátot az ingébe, és megigazította a
sisakját.
– Magával megyek, uram – szólt Ouszpenszkij, és felállt.
– Na, persze! – szólt vissza Alexander. – Hogy aztán már a tetves
Krakkóból meghallják, hogy jön! Amíg odaleszek, addig inkább
növesszen egy új tüdőt. Egy óra múlva itt leszek.
– Úgy legyen, százados!
Alexander a sötétben, némán, mint egy szibériai tigris, a német
tábor pislákoló fénye mellett osont a fák között. Volt nála egy kis
zseblámpa is, amit a foga között tartva világított a bokrok alá, és úgy
kereste a holttesteket, nyomokat a földön vagy bármi árulkodó jelet.
Pisztolya kibiztosítva, kés a kezében.
Megtalálta Smirnoffot, aki meg egy aknát talált meg. Egy méterre
tőle ott feküdt Jermenko. Pisztolyával keresztet vetett a két katonára.

Miután elrakta a zseblámpáját, ki tudta venni a parancsnoki sátrat,

nem egészen öt méterre tőle, egy tisztáson. Észrevette a földön
heverő aknákat. Siettükben még be sem takarták azokat
a németek. Bárcsak az emberei se léptek volna rájuk, ha már ők is
siettek!
Felvillant egy zseblámpa, és egy sötét alak jelent meg a sátor
bejáratánál. Az illető megköszörülte a torkát, és azt kérdezte:
– Százados úr! Ébren van?
Alexander hallotta, hogy a parancsnok válaszol valamit németül,
aztán oroszul. A százados megkérte a katonát oroszul, hogy hozzon
neki valamit inni, és hogy ne menjen a sátortól egy méterrel
messzebb.
– Már ketten felrobbantak az aknákon, de jönnek még, Borov. Én
itt jól elrejtőztem, de nem vállalhatunk felesleges kockázatot.
Ez hasznos volt, gondolta Alexander, azzal a fogai közé fogta a
kést, és elővette a kézigránátot. Tudta, hogy feltűnés nélkül kell
lopakodnia, és nagyon pontosan kell támadnia. Nem hibázhatja el a
sátrat.
A katona kilépett a sátorból, és mielőtt lehajtotta volna a sátor
bejárati lapját, tisztelgett. Alexander ujját a biztosítószegen tartotta,
készen arra, hogy kihúzza azt. A szárnysegéd így szólt:
– Máris visszajövök, Metanov százados!
Alexander hangtalanul a földre vetette magát. Elejtette a gránátot,
a segédtiszt pedig elment.
Tényleg azt mondta volna, hogy Metanov?
Elkínzott elméje űz tréfát vele, annyi biztos. Remegő kézzel
felvette a gránátot, de nem volt képes elhajítani.
Olyan közel volt pedig! Könnyedén meg tudta volna ölni a
parancsnokot és a szárnysegédjét. Most mi legyen?
Ha csak képzelte, hogy a Metanov nevet hallotta, akkor az az ő
baja, az ő gondatlan, szüntelenül nyugtalan lelkének a baja.
Ha kicsit többet el tudott volna felejteni, és egy kicsit kevesebbet
merengett volna a múlton, akkor most nem lenne három lépésre egy
német parancsnok sátrától, miközben azt képzeli, hogy a Metanov
nevet hallotta.
Alexander óvatosan – egy, kettő, három – odalépett a sátorhoz.
Feltételezte, hogy az ellenséges százados nem telepíttetett aknát az
alvóhelyéül szolgáló sátor közvetlen közelébe, amiben igaza is volt.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette a sátor ponyváját. A sátorban
felvillant egy zseblámpa fénye. Alexander papírzörgést hallott. A
saját lélegzetét sem hallotta, de nem azért, mert olyan halkan vette a
levegőt, hanem mert visszatartotta a lélegzetét.

Némán kioldozta az egyik zsinórt, amivel a sátrat az egyik levert

karóhoz rögzítették. A sátor körül mászva kioldozott egy másikat.
Aztán egy harmadikat. Végül a negyediket is. Ekkor nagy levegőt
vett, elővette a pisztolyát – habár nem tudta kibiztosítani, mert azzal
túl nagy zajt csapott volna –, a kezébe vette a kését, háromig
számolt magában, majd a sátorra ugrott, és maga alá gyűrte az
ellenséges parancsnokot, aki mozdulni sem tudott a sátor és
Alexander fogságában. Alexander rajta feküdt, és az időközben
kibiztosított Tokarevjét a férfi fejének nyomta.

– Ne mozduljon! – suttogta oroszul. – Ne mozduljon! – Kitapogatta

a férfi kezét, és lefogta a térdével. Fél kézzel benyúlt a sátor
kilazított oldala alá, és a parancsnok fegyvere után kutatott.
Megtalálta a fegyverét és a kését a férfi ágya és takarója mellett.
Amikor érezte, hogy a katona megmozdul, Alexander megismételte:
– Ne mozduljon, megértette? Vagy
mondjam inkább németül? Csend legyen! – Nem bízott a férfiban,
hogy hajlandó lenne csendben maradni, ezért egy erős
ökölcsapással leütötte. Ezután félrehajtotta a sátorponyvát, és
zseblámpájával belevilágított a férfi arcába. A katona fiatal volt, és
sötét hajú lett volna, ha nem borotválja magát teljesen csupaszra.
Egy mély sebhely húzódott az arcán, a szemétől az állkapcsáig,
véres volt a feje és a nyaka. Megsebesült, és a sérülései alig
gyógyultak még be. Vékony volt, és sápadt a zseblámpa gyenge
fényében. Eszméletlenül feküdt, és vagy német volt, vagy orosz.
Nem volt senki és semmi, és egyszerre mégis minden volt.
Alexander nem kapott választ a kérdésére a katona arcát vizslatva.

Kihúzta a parancsnokot a sátorból, a hátára fordította, és mielőtt a

szárnysegéd visszatérhetett volna a vízzel, elment a katonával a
vállán az erdőn át, vissza a saját táborukig.
Ouszpenszkij majdnem összeesett, és kiszaladt a levegő a fél
tüdejéből, amikor meglátta, hogy Alexander az ellenséges
parancsnokot hozza. Egész idáig feszülten várt a sátornál.
Láthatóan félt és aggódott. Felpattant, de mielőtt bármit mondhatott
volna, Alexander egy intéssel elhallgattatta.
– Meg ne szólaljon! Adjon egy kötelet!
Alexander és Ouszpenszkij a sátor mögött kikötözte a férfit egy
fához.
Az éjszaka hátralévő részében Alexander végtelennek tűnő,
gyötrelmes órákon keresztül ült a foglyul ejtett tiszttel szemben.
Amikor a férfi végre kinyitotta a szemét, dühösen és kérdőn
méregette Alexandert, aki közelebb húzódott hozzá, és levette a
kötést a szájáról.
 – Maga szemét! – szólalt meg oroszul. – Csak le kellett volna
lőnie, de nem, maga miatt most magára hagytam az embereimet a
csata kellős közepén!
Alexander továbbra sem mondott semmit.
– Mi a francot bámul? – hördült fel az ellenséges tiszt. – Azt
latolgatja, hogy szeretnék meghalni? Lassan, rendben? És kínok
között. Leszarom.
Alexander szólásra nyitotta a száját, de mielőtt bármit is mondott
volna, egy pohár meleg kávét emelt a férfi szájához, és megvárta,
amíg az iszik pár kortyot.
– Mi a neve? – kérdezte.
– Koloncsak – felelte a tiszt.
– Mi a valódi neve?
– Ez a valódi nevem.
– Mi a családi neve?
– Andrej Koloncsak.

– Jó, ha tudja – közölte –, hogyha tényleg ez a valódi neve, akkor

meg kell, hogy öljem, hogy az emberei szemében ne váljon se
hőssé, se mártírrá.
A férfi felnevetett.
– Mit képzel maga? Hogy félek a haláltól? Lőjön nyugodtan,
elvtárs, én készen állok!
– Na és a hátrahagyott emberei is felkészültek a halálra?
– Természetesen. Mind készen állunk! – A férfi kihúzta magát
ültében, és rezzenéstelenül nézett Alexander szemébe.
– Ki maga? Mondja meg!
– Mondjam meg? Magának? Ki a fene maga? Mit képzel, hogy
bajtársak vagyunk? Nem mondok magának semmit! Jobb, ha most
azonnal megöl, mielőtt elkiáltom magam, és az embereim
megrohamozzák magukat! Lehet, hogy meghalnak közben, de maga
is elveszíti a szánalmas alakulata maradékát is! Egy szót se fog
belőlem kihúzni!
– A táborunk végében van, másfél kilométerre az embereitől.
Üvölthet, ahogy csak akar. Sikoltozhat, mint egy nő. Senki nem fogja
meghallani. Mi a neve?
– Andrej Koloncsak, már mondtam.
– A vezetékneve Alexander Kolcsak, a Fehér Gárda vezetője az
orosz polgárháború idején, és Kolontaj, a partizánnő nevéből tevődik
össze, igaz?
– Így igaz.
– Akkor miért szólította a szárnysegédje Metanov századosnak?

A férfi pislantott egyet. Egy pillanatra elfordította a tekintetét

Alexanderről, de ennyi elég is volt. Alexandert e pillanat közben nagy
erővel mellkason rúgta, aki összegörnyedve hátrált el a katonától, és
nem is bírt felnézni rá, amikor megkérdezte:
– Maga Pavel Metanov százados?
Hallgatás volt a válasz a fa alól.
Alexander is hallgatott.
A fegyverét nézte, aztán a kezét, a mohás fát, a csizmáját, a
köveket, aztán vett egy mély levegőt, majd egy apró lélegzetet,
ami fájt, és azt kérdezte:
– Maga Pása Metanov?
Amikor felnézett, látta, hogy a férfi teljesen elképedve és olyan
értetlenül és feldúltan meredt rá, mint aki angol szót hall
Kínában, vagy mint aki ezer kilométernyi utazás után lát egy fehér
vagy egy fekete arcot, egy ismerős, felismerhető arcot. Mintha egy
gyerekkori emléket rögzítettek volna fekete-fehérben, amin egy
mosolygós, fiatal fiú és egy, a halál torkában lévő, fához kötözött
katona szerepelt volna egyszerre, és még annyi minden más.

– Nem értem – szólt halkan a férfi. – Ki maga?

– Én… – kezdte Alexander, de elcsuklott a hangja, nem bírta
befejezni a mondatot.
Én… én… én… üvöltenék a süket égnek!
De az ég nem süket. Hiszen most is mit sodort elém az élet.
Alexander egyszerre szomorúan, zavartan, és hitetlenkedve nézett a
fánál ülő katona szemébe.
– Alexander Belov vagyok – mondta ki végül. – 1942-ben
feleségül vettem egy Tatjána Metanova nevű lányt. – Bármilyen
nehezére esett is Alexandernek hangosan kimondania Tatjána
nevét, a fához kötözött férfinak még nehezebb volt azt hallania.
Összegörnyedt, levegő után kapott, görcsbe rándult a teste, és
leszegte remegő fejét.
– Ne, hagyja abba! Az lehetetlen! Inkább fogja a pisztolyát, és
lőjön le!
Alexander lerakta a Spaginját, és közelebb araszolt a férfihoz.
– Pása, te jó ég! Mégis, mit képzeltél? Mit művelsz itt?
– Ne foglalkozz velem! – szólt a Pása Metanov nevű férfi. – Te
elvetted Tányát? Szóval akkor jól van?
– Elment – felelte Alexander.
– Meghalt? – kapott levegő után Pása.
– Nem hiszem. – Alexander halkan hozzátette: – Elment a
Szovjetunióból.
– Nem értem. Hová ment?
– Pása…
– Van időnk. Másunk sincs, csak időnk. Mondj el mindent!
– Kiszökött az országból, terhesen és egyedül, és Finnországon
keresztül menekült el. – Alexander suttogva folytatta. – Nem tudom,
hogy sikerrel járt-e, hogy biztonságban van-e, vagy hogy
letartóztatták-e. Semmit nem tudok róla. Engem letartóztattak, és ezt
a büntetőzászlóaljat bízták rám.
– És mi van a… – kérdezte Pása elcsukló hangon – a
családommal?
Alexander megcsóválta a fejét.
– Életben van valaki közülük?
– Senki – lehelte Alexander. A harcos kereste a szavakat.
– És az anyám?
– Az anyád, az apád, a nagyszüleid, Dása nővéred, Marina és az
ő szülei, mind meghaltak. Leningrád mindannyiukat elpusztította.
Csak Tánya maradt életben. És őt sem tudom, hogy hol van.

Pása néhány borzalmas pillanat erejéig némán ült, aztán sírva

fakadt.
Alexander olyan mélyen szegte le a fejét, hogy álla a mellkasát
érintette.
Nem akarta látni. Nem akarta hallani.
Pása, továbbra is vigasztalanul magába roskadva, azt kérdezte:

– Miért? Meg is ölhettél volna, és akkor sosem tudom meg, mi

történt. Nem lett volna semmi bajom. Azt hittem,
kimenekítették őket, és biztonságban vannak. Azt hittem,
Molotovban vannak. Azzal nyugtattam magam, hogy életben
vannak. Miért kegyelmeztél meg nekem? Hát nem fogod fel, hogy
nem akarom, hogy megmentsenek? Gondolod, hogy átálltam volna
az ellenséghez, ha egy pillanatra is hittem volna benne, hogy
érdemes megmenteni az életemet? Ki kérte, hogy gyere, és ments
meg?
– Senki – felelte Alexander. – Én se kértem, hogy kerülj az
utamba. Éppen be akartam dobni egy kézigránátot a sátradba. Ha
így teszek, mostanra halott lennél, a csapataidat meg szétzúznánk
reggelre. Ehelyett meghallottam, hogy valaki a valódi neveden szólít.
Miért kellett ezt hallanom? – Egy gondolatnyi szünet után azt
kérdezte: – Elengedhetlek?
– Persze – felelte Pása. – És puszta kézzel kitépem a szívedet!
– Bárcsak lenne mit kitépned! – sóhajtotta Alexander, azzal felkelt
a földről, és szomorúan újra bekötötte Pása száját.

Beköszöntött a reggel, újult dühvel. Alexander nem értette Pása

viselkedését, aki magába roskadva ült, megkötözve és kipeckelt
szájjal. Örült volna, ha megteheti, hogy ezen aggódjon. Eleredt az
eső, mintha nem kellett volna így is éppen elég nehézséggel
megküzdeniük. Elértek a Szentkereszt-hegységig, hogy itt leljék
halálukat, és most ráadásul elázva fognak meghalni.
Alexander étellel kínálta Pását. A katona visszautasította.
Esetleg egy cigarettát? Azt se kért.
– Mit szólnál egy golyóhoz a fejedbe?
Pása ekkor nem is nézett Alexanderre.
 Az ellenség csendben volt akkor reggel, amin Alexander nem
lepődött meg, és tudta, hogy Pása sem. Az egységük parancsnoka
eltűnt.
– Mi a franc bajod van? – kérdezte Alexander, miután levette a
kötést Pása szájáról.
– Miért kellett beszélned a családomról? – kérdezte, minden
hangsúlyozás nélkül.
– Te kérdezted.
– Hazudhattál volna. Mondhattad volna, hogy jól vannak.
– Ezt akartad volna?
– Igen. Ezerszer is igen. Némi vigaszt jelentett volna ez egy, az
esőben a halálát váró embernek.
Alexander letörölte az esőt Pása arcáról.
Ezután felsorakoztatta az embereit, majd mindenki elfoglalta az
állását az erdőben. A reggeli cigaretta után szórványosan tüzet
nyitottak az ellenségre, amit azok nem viszonoztak. Az erdőben a
harci zajok mindig nagyon közelről hallatszottak. Akár egy méterre,
akár egy kilométerre harcoltak, a lombozat, a sűrű aljnövényzet és a
nedves visszhang miatt olyan volt, mintha egészen közelről tüzeltek
volna. Nyílt terepen könnyebb volt, az aknák és tankok között.
Erdőben a legrosszabb harcolni.
Alexandernek csak tizenkilenc embere maradt. Tizenkilenc katona
és egy túsz, akit mindkét szembenálló fél holtan akart látni.

Abbahagyták a lövöldözést, és leültek a fák alá. Alexander némán

Pása mellé ült. Megpróbálta megint elérni Gronint telefonon, de
folyton megszakadt a kapcsolat, és alig hallott valamit. Az emberei
majdnem teljesen kifogytak a lőszerből.
 Ouszpenszkij odament hozzá, és odasúgta neki, hogy meg kell
ölniük a parancsnokot, ha előnyre akarnak szert tenni a fák között.
Alexander azt válaszolta, hogy várnak még.
Mindeközben végig esett.
Teltek az órák, és Pása végül megmozdult, és fejével intett
Alexandernek, aki levette a szájáról a kötést.
– Most elszívnék egy cigarettát – közölte Pása.
Alexander átnyújtott neki egyet.
Miután jólesően, mélyen leszívta a füstöt, Pása azt kérdezte:
– Hogy ismerkedtetek meg egyáltalán?
– A sors sodort minket egymás útjába – felelte Alexander. – A
háború első napján az utcákon járőröztem, ő meg egy padon ült, és
fagylaltot nyalt.
– Tipikus Tatjána – mondta erre Pása. – Mindenre bólint, aztán azt
csinálja, amit a fejébe vesz. Egyértelmű utasításokat kapott: ne
lődörögjön, menjen, és hozzon valami ennivalót. – Alexanderre
pillantott. – Akkor láttam őt utoljára. Meg az egész családomat.

– Igen, tudom. – Alexander fájó szívvel hozzátette: – Mit csináljak

veled, Pása Metanov, feleségem bátyja?
Pása megvonta a vállát.
– Az a te gondod. De hadd mondjak valamit az embereimről.
Ötvenen vannak az erdőben. Öt hivatásos katona, hadnagyi
rangban. Öt őrmester. Mit gondolsz, mihez kezdenek nélkülem?
Soha nem fogják megadni magukat. Csak annyira vonulnak vissza,
hogy csatlakozzanak a Wehrmacht motorizált hadosztályaihoz, akik
a hegyvidék nyugati oldalát védik. Tudod, hány katona vár ott rátok?
Félmillió! Mit gondolsz, meddig jutsz
a tizenkilenc embereddel? Tudom, hogy bánnak a
büntetőzászlóaljakkal. Csak akkor küldenek nektek utánpótlást, ha
nekik van elég. Mihez kezdesz?
– A hadnagyom szerint meg kéne ölnünk téged.
– Igaza van. Én vagyok a parancsnoka a Vlaszov tábornok
seregéből életben maradtaknak. Ha én meghalok, senki nem marad
belőlünk.
– Honnan tudod? – kérdezte Alexander. – Úgy hallottam, hogy a
vlaszovisták ámokfutást rendeznek Romániában, és szakmányban
erőszakolják meg a román nőket.
– Mi közöm nekem ahhoz? Én Lengyelországban vagyok. –
Alexander legyőzötten ült, kezét a lábán tartva.
– Mi történt veled? A családod biztos szeretné tudni.
– Ne emlegesd többé a családomat! – csattant fel Pása, elcsukló
hangon. – Nem beszéltél már így is éppen eleget róluk?
– A szüleid teljesen összetörtek, miután eltűntél.
– Mama mindig is olyan érzékeny volt – mondta erre Pása, és
sírva fakadt. – Gondoltam, így kevésbé fájdalmas. Ha nem tudják, mi
történt velem. Ha azt hiszik, hogy megtörtént a legrosszabb. Amúgy
is mind meghalunk itt lassan.
Alexander nem volt biztos benne, hogy így kevésbé volt
fájdalmas.
– Tánya elment a dohotinói táborba, hogy megkeressen téged.
– Bolond egy lány – mondta sírósan, szeretettel a hangjában.
Alexander kicsit közelebb húzódott hozzá.
– A tábort üresen találta, aztán továbbment Lugába, néhány
nappal azelőtt, hogy a lugai front a németek kezére került volna. El
akart jutni Novgorodba, hogy megkeressen. Azt
mondták neki, hogy mindenkit oda küldtek a dohotinói táborból.

– Hogy hova küldtek minket… – Pása megrázta a fejét, és

keservesen felnevetett. – Isten a maga kifürkészhetetlen módján
vigyáz Tányára. Ez mindig is így volt. Ha elment volna Novgorodba,
biztos, hogy meghalt volna, ráadásul én Novgorod közelébe sem
kerültem. Akkor jártam legközelebb Novgorodhoz, amikor elmentünk
az Ilmen-tó mellett, vonattal, amit a németek felrobbantottak, amikor
a tó déli partjánál jártunk.

– Jártál az Ilmen-tónál?

– Mesélt Tánya az Ilmen-tóról?

– Mesélt róla, igen – válaszolta Alexander. Pása elmosolyodott.

– Annál a tónál töltöttük a gyerekkorunkat. Ő volt az Ilmen-tó

királynője. Szóval eljött utánam, hogy megkeressen? Sosem volt egy
hétköznapi lány az én húgom. Ha képes lett volna bárki megtalálni,
az csak ő lehetett volna.
– Igen, de végül mégis én találtalak meg.
– Igen, a tetves Lengyelországban! Nem voltam Novgorodban. A
nácik felrobbantották a vonatunkat, és felgyújtották velünk együtt a
háznyi hullahegyet. Csak Vologya barátom és én éltük túl. Nagy
nehezen kimásztunk a kupac alól, és elindultunk, hogy megkeressük
a mieinket, de persze addigra az egész környék a németek kezére
került. Vologya néhány héttel korábban, a táborban eltörte a lábát,
így nem jutottunk messzire. Órákon belül foglyul ejtettek bennünket.
A németek
nem vették hasznát Vologyának, és lelőtték. – Megcsóválta a fejét. –
Még jó, hogy az anyja ezt nem tudta meg. Ismerted az anyját? Nina
Iglenkót?
– Ismertem. Tatjánától kuncsorgott ennivalót a két megmaradt
fiának.
– Mi lett velük?
– Leningrád mindőjüket felemésztette. – Alexander még lejjebb
eresztette a fejét.
Alexander beszélni akart Pásával a vlaszovistákról, de nem tudta,
hogy hozza szóba a témát. Hogy lehet azt szavakba önteni, hogy
még soha nem látott a világ olyat, hogy egymillió katona hátat
fordított volna a saját hadseregének, és beállt volna a gyűlölt
ellenség sorai közé, az ellenség földjén, és a saját népük ellen
fordult volna. Kémek, kettős ügynökök, egy-egy áruló igen. De
egymillió katona?
Alexander csak annyit tudott kipréselni magából, hogy:
– Pása, mégis mit képzeltél?
– Mit képzeltem? Miről? Te nem hallottad, mi történt Ukrajnában,
hogy hagyta magára Sztálin és vetette a németek martalékául a
saját katonáit?
– De, tudok mindenről – válaszolta erre Alexander fáradtan. –
1937 óta harcolok a Vörös Hadseregben. Mindenről hallottam már.
Tudok mindenről. Minden határozatról, törvényről és kiáltványról.

– Azt tudod, hogy a mi nagy vezérünk Oroszország anyácska

elleni bűntettnek minősítette azt, ha valaki hadifogságba esik?
– Persze hogy tudom. És a hadifogoly családjának nem jár
kenyér.
 – Így van. És azt is tudod, hogy Sztálin saját fia is a nácik
fogságába esett?
– Igen.
– És amikor ezt megtudta Sztálin, és érzékelte a helyzet ironikus
voltát, tudod, mit csinált?
– A mendemondák szerint kitagadta a fiát – felelte Alexander, és a
fülébe húzta a sisakját.
– Igazak a mendemondák. Tudom, mert a német SS-től hallottam,
hogy a Berlin melletti Sachsenhausen koncentrációs táborba
küldték, és ott halt meg, belelőtték egy gödörbe.
– Igen.
– A saját fiát! Miben reménykedhetnék akkor én?
– Nem maradt senki számára remény – mondta Alexander –, csak
az, hogy Sztálin nem tudja, kik vagyunk. Ez a segítségünkre válhat.
Ez megmenthet minket.
– Azt tudja, hogy én kivagyok.
Alexander tartott tőle, hogy Sztálin azt is tudja, hogy ő kicsoda.
Külföldi kém a tisztjei sorában. Pása szemébe nézett.
– Ha mindezt összeadjuk, és ha még hozzávesszük az 1937-ben
meggyilkolt kínaiakat, akkor sem ér fel azzal, hogy a saját néped
ellen harcolsz az ellenség oldalán. A hadseregben ezt
hazaárulásnak hívják, ha jól tudom. Mit gondolsz, mit csinálnak
veled, ha elkapnak, Pása?
Pása ingerülten legyinteni akart, de csak küzdött, megkötözve a
kötéllel, és jobbra-balra rángatta a fejét.
– Ugyanazt, mint ha hadifogolyként küldenének vissza! – mondta
végül. – És ne ítélkezz felettem! Nem ismersz engem, és nem tudod,
miken mentem keresztül!
 – Akkor mondd el – húzódott közelebb Alexander. Ugyanazon fa
körül kuporogtak, háttal a néma frontvonalnak.
– A németek Minszknél küldtek fogolytáborba 1941 telén.
Hatvanezren voltunk, és nem tudtak, de nem is akartak etetni
minket. Nem tudtak adni se takarót, se ruhát, se gyógyszert.
Ráadásul a saját vezetőink gondoskodtak róla, hogy a Vöröskereszt
se tudjon segíteni rajtunk. Az biztos, hogy nem kaptunk semmilyen
csomagot otthonról, se levelet vagy pokrócot. Semmit. Amikor Hitler
megkérdezte Sztálint, hogy mit szólna a hadifogolycseréhez, Sztálin
azt válaszolta, hogy nem tudja, miről beszél Hitler, mert ő biztos
abban, hogy nincsenek szovjet hadifoglyok, mert nincs az a szovjet
katona, aki olyan hazafiatlan lenne, hogy megadná magát a tetves
németeknek, és hozzátette, hogy egyoldalúan pedig semmiképp
nem fogja kiadni a német hadifoglyokat. Hitler erre azt mondta, hogy
rendben, nekünk így is jó. Hatvanezren voltunk abban a táborban,
de hidd el, a tél végére tizenegyezren maradtunk. Sokkal
kezelhetőbb szám, nem gondolod?

Alexander némán bólintott.

– Tavasszal aztán megszöktem, és vízi úton eljutottam Ukrajnába,
ahol azonnal el is kaptak megint a németek, de ezúttal nem
hadifogoly-, hanem kényszermunkatáborba vetettek. Azt hittem,
törvényellenes rabokat dolgoztatni, de úgy látszik, törvénysértés
nélkül megtehettek bármit a szovjet katonákkal vagy menekültekkel.
Ez a munkatábor ukrán zsidókkal volt tele, de aztán észrevettem,
hogy kezdenek tömegesen eltűnni. Abban kételkedtem, hogy mind
megszöktek volna, és beálltak volna a partizánok közé. Amikor aztán
1942
nyarán velünk, többiekkel, nem zsidókkal hatalmas gödröket ásattak,
aztán betemettették a több ezer hullát, akkor megtudtam, mi történt
velük. Tudtam, hogy én se leszek már biztonságban sokáig. Nem
hiszem, hogy a németek különösebben szimpatizáltak volna az
orosz néppel. A zsidókat gyűlölték a legjobban, de mi, oroszok se
voltunk nagyon lemaradva, és a Vörös Hadsereg katonái amúgy is
valami különösen szikrázó gyűlöletet gerjesztettek bennük. Nem
csak egyszerűen meg akartak minket ölni. El akartak pusztítani
minket, megverni, éheztetni, megtörni testileg, aztán lelkileg, végül
tűzbe akartak vetni minket. 1942-ben elegem lett ebből, és nyáron
megszöktem, és ekkor történt, amikor Görögországba tartva
botladoztam valahol a határban, hogy találkoztam egy csapat
katonával, akik Voronov alatt harcoltak, aki Andrej Vlaszov, az Orosz
Felszabadító Hadsereg vezetőjének az embere volt. Éreztem, hogy
ez a sors keze volt, és csatlakoztam hozzájuk.

– Ó, Pása!
– Ne ó pásázz itt nekem!
Alexander felállt.
– Szerinted a húgom mit szeretett volna jobban? Hogy Hitler vagy
Sztálin elvtárs keze által haljak meg? Én Vlaszov mellett döntöttem,
mert ő életet ígért. Sztálin azt mondta, meg kell halnom. Hitler azt
mondta, meg kell halnom. Hitler, aki a kutyával jobban bánik, mint a
szovjet hadifoglyokkal.
– Hitler szereti a kutyákat. Jobban szereti, mint a gyerekeket.
– Hitler vagy Sztálin, számomra ugyanazt jelentették. Csak
Vlaszov tábornok állt ki az életemért. És én neki akartam adni.
 Alexander alulról beütött egy tárat a géppisztolyába, és azt
kérdezte:
– Na és hol van ez a Vlaszov most, amikor szükséged lenne rá?
Azt hitte, hogy a nácikat segíti, csak azt felejtette el, hogy van
valami, ami közös a fasisztákban, a kommunistákban és az
amerikaiakban is: mind megvetik az árulókat. – Alexander ekkor
előhúzta a kését a csizmájából, és lehajolt Pásához, aki
összerezzent. Alexander meglepetten nézett Pására, majd
megvonta a vállát, és elvágta a kötelet, amivel Pása kezét kötötte
össze. – Andrej Vlaszovot elfogták a németek, börtönbe vetették, és
végül kiadták a szovjeteknek. Annak a Vlaszovnak az oldalán
harcolsz, aki ebben a háborúban már évek óta nem játszik szerepet.
Neki már leáldozott.
Pása felállt, felnyögött, most, hogy végre kiegyenesíthette sajgó
testét, és azt felelte:
– Nekem is leáldozott.
Egymás szemébe néztek. Pása nagyon alacsony volt
Alexanderhez képest, Tatjána apjára, Georgij Vaszilijevics
Metanovra emlékeztette Alexandert. Pása felnézett, és megjegyezte:

– Szép kis páros vagyunk. Én Vlaszov még élő embereinek, egy

kihalóban lévő faj utolsó példányainak vagyok a parancsnoka.
Mindig az én zászlóaljam az első a csatasorban, mert a németek azt
akarják, hogy a saját honfitársaink öljenek meg minket. Téged meg
azért küldtek, hogy ölj meg engem, egy büntetőzászlóalj élén, akik
nem tudnak harcolni, sem lőni, és nincs fegyverük se. –
Elmosolyodott. – Mit mondasz a nővéremnek, amikor találkozol vele
a mennyországban? Hogy
az ütközet hevében megölted a bátyját?
– Pása Metanov – kezdte Alexander, és intett Pásának, hogy
kövesse –, bármi okból születtem is erre a földre, szinte biztos
vagyok benne, hogy nem azért, hogy téged megöljelek. Na, gyere!
Vessünk véget ennek az értelmetlenségnek. Mondd meg az
embereidnek, hogy tegyék le a fegyvert.
– Nem hallottad, amit mondtam? Az embereim sosem fogják
megadni magukat az NKGB-nek. Egyébként meg van fogalmad
arról, mi vár rád, ha túljutsz a hegyen?
– Igen. Eltapossuk a németeket. Lehet, hogy nem mi, és nem
ezen az átkozott hegyen, de mindenütt máshol igen. Hallottál a
második frontról? Hallottál Pattonról? Az Oderánál, Berlin mellett
találkozunk az amerikaiakkal. Ez vár ránk. Ha Hitlernek lenne egy
csöpp józan esze, megadná magát most, hogy megkímélje
Németországot egy későbbi, feltétel nélküli megadás
megaláztatásától, immár másodjára ebben az évszázadban, és
ezzel esetleg megmenthetné néhány millió ember életét is.

– Szerinted Hitler az a fajta ember, aki hajlandó lenne a feltétel

nélküli megadásra? Vagy akit érdekelné egy vagy akár egymillió
emberi élet megmentése? Ha neki pusztulnia kell, az egész világot is
pusztulásba fogja dönteni.
– Most épp azt csinálja – felelte Alexander, és már éppen
füttyenteni akart Ouszpenszkijnek, amikor Pása a vállára tette a
kezét, hogy megállítsa.
– Várj! – mondta Pása. – Gondoljuk ezt végig, rendben?
Leültek egy fatörzsre, és rágyújtottak.
– Alexander – szólt Pása –, ezt jól megcsináltad azzal, hogy
nem öltél meg!
– Meg bizony – értett egyet Alexander, és szívott egy slukkot. –
Akárhogy is, de gyorsan ki kell találnunk, mit csináljunk, különben
nem marad egy emberünk sem, akinek parancsolhatnánk!

Pása elgondolkozott, majd visszakérdezett:

– Aztán csak mi ketten maradnánk az erdőben?
Alexander Pására pillantott. Vajon mire céloz ezzel?
Pása odahajolt hozzá, és azt mondta:
– Ráveszem az embereimet, hogy adják meg magukat nektek, ha
garantálod, hogy nem jelented fel őket az NKGB-nél.
Alexander felnevetett.
– És mégis mihez kezdjek velük?
– Olvaszd be őket a saját egységedbe. Vannak fegyvereink,
lőszerünk, gránátjaink, aknavetőink, karabélyaink.
– Mindenképpen elvettem volna a fegyvereiteket, Pása. Az
eltűntek ezt szokták tenni, leteszik a fegyvert. De mi van a te
embereiddel? Hajlandóak lesznek átállni, és velünk harcolni tovább?

– Azt teszik, amit mondok nekik.

– És hogy fogják megtenni?
– Mit javasolsz? Szóródjanak szét?
– Szétszóródni? Feloszlani? Tudod, hogy hívják az ilyesmit?
Dezertálásnak.
Pása elhallgatott, majd így folytatta:
– Alexander, reménytelen a helyzeted. Ötszázezer katona vár
benneteket a hegyen túl.
– Igen, de tizenhárommillió jön, hogy megmássza azt a
hegyet, és megölje őket.
– Igen, de mi lesz veled és velem?
– Szükségem lesz a fegyvereitekre.
– Megkapod. De akkor is csak tizenkilenc embered van. Mi a fenét
forgatsz a fejedben?
Alexander a hangját lehalkítva, suttogva felelt:
– Ne foglalkozz azzal, csak…
– Csak mi?
– Pása, el akarok jutni Németországba. Csak addig kell túlélnem,
hogy ez sikerüljön.
– Miért?
Mert az amerikaiak Berlinbe tartanak. Mert az amerikaiak
felszabadítják Németországot és a hadifogolytáborokat és egyszer
csak engem is. De Alexander ezt nem mondta ki.
– Szentséges ég! – mondta Pása. – Neked elment az eszed!
Igen.
Pása Alexandert figyelte hosszasan, a recsegő, nedves,
mindent elnyelő erdőben, és csak állt csüggedten mellette, miközben
cigarettája lassan hamuvá égett megviselt ujjai között.

– Alexander, hát ennyire nem ismered a németeket? Nem tudsz

semmit? Hogy lehetsz ilyen naiv?
– Nem vagyok naiv, éppen ellenkezőleg. Mindent tudok, de akkor
is reménykedek a jövőben. Jobban, mint valaha. – Pására pillantott,
és azt kérdezte: – Mit gondolsz, miért találtam rád?
– Hogy megkínozhass egy haldoklót.
– Nem, Pása. Hogy rajtad is segíthessek. Csak… ki kell jutnunk
innen. Neked és nekem. Vannak gyógyszereitek?
 – Igen. Van rengeteg kötszerünk, szulfa is bőven, van morfium,
sőt még penicillin is.
– Helyes, kelleni fog mind. És élelem?
– Van mindenféle konzervünk. Még sűrített tej is. Tojáspor,
szardíniakonzerv, sonka, kenyér.
– Konzerv, kenyér? – kérdezett vissza Alexander, és majdnem
elmosolyodott.
– Miért, ti mit ettetek eddig?
– Egymás húsát – válaszolta Alexander. – Az embereid javarészt
oroszok, ugye?
– A legtöbb az, igen. De van közöttük tíz német is. Velük mihez
akarsz kezdeni? Az biztos, hogy nem fognak átállni a te oldaladra,
és harcolni a saját seregük ellen.
– Természetesen nem. Az ilyesmi elképzelhetetlen, igaz?
Pása elfordult.
– Fogságba vetjük őket – jelentette ki Alexander.
– Azt hittem, a büntetőzászlóaljak nem ejthetnek foglyokat.
– Itt az erdőben én írom a szabályokat – felelte Alexander –,
miután magunkra hagytak minket, mindenféle utánpótlás nélkül. A
kérdés az, akarsz-e segíteni nekünk vagy sem.
Pása szívott még egy slukkot, elnyomta a cigarettáját, és letörölte
az arcát. Hasztalan mozdulat, gondolta Alexander.
– Segítek nektek. De a hadnagyod nem fog támogatni téged.
Holtan akar látni engem.
– Őt csak bízd rám – válaszolta Alexander.

Ouszpenszkijt nehéz volt meggyőzni.

 – Magának elment a maradék esze is? – suttogta bőszen
Alexandernek, amikor az felvázolta a tervét, hogy tudnák
beolvasztani Pása egységét.
– Van jobb ötlete?
– Nem azt mondta, hogy Gronin jön utánunk, és hozza az
utánpótlást?
– Hazudtam. Hívja ide az embereimet, kérem!
– Én azt mondom, öljük meg a parancsnokot, aztán lapuljunk meg
itt az erdőben, amíg nem kapunk további fegyvereket és embereket.

– Nem ölöm meg a parancsnokot, és nem várok senkire. Nem jön

senki.
– Százados, maga nem tartja be a hadviselés szabályait. Nem
vethetjük fogságba a németeket! Meg kell ölnünk a parancsnokukat!

– Hadnagy, hívja össze az embereimet, és hagyja abba ezt az

ostobaságot!
– Százados…
– Hadnagy! Most azonnal!
Ouszpenszkij gyanakodva Pása felé fordult, aki eloldozva állt
Alexander másik oldalán.
Ouszpenszkij és Pása néhány másodpercig szúrós szemekkel
meredtek egymásra.
– Százados, maga eloldozta a foglyot? – kérdezte Ouszpenszkij
halkan.
– Aggódjon inkább azon, amin aggódnia kell, minden máson meg
majd aggódok én. Induljon!
Alexander, Ouszpenszkij és Telikov parancsnoksága alatt
tizennégy közlegény és két tizedes volt. Pása zászlóaljával együtt
több mint hatvanan lennének, a német hadifoglyokat nem számítva.
Alexander intett Pásának, hogy menjen oda hozzá.

– Az embereimnek tudnia kell, hogy én vagyok az, aki szólítja

őket.
– Rendben – felelte Alexander. – Itt fogok állni maga mellett, csak
kiáltson. Abból tudni fogják.
Ouszpenszkij Alexander útját állta.
– Már megbocsásson, uram, de nem a tűzvonal felé indult el.
– De igen, hadnagy – felelte Alexander, és a géppisztolyával
félretolta Ouszpenszkijt az útból.
– Százados – erősködött Ouszpenszkij –, sakkozott valaha?
Tudja, hogy a sakkban gyakorta fel szokták áldozni a királynőt, hogy
leüssék az ellenfél királynőjét? A fogoly emberei megölik
mindkettőjüket.
Alexander bólintott.
– Ez jogos, csakhogy nem én vagyok a királynő, Ouszpenszkij.
Annál jobbat kell kitalálniuk, mint hogy engem megölnek.
– Ha magát megölik, megnyerik a játékot. Hadd menjen egyedül
az a szarházi. Felőlem elkaphatja a fogai között is a golyót, ha tudja.
De ha magával történik valami, nincs senki maga helyett.

– Téved, hadnagy. Itt van maga. Nézze! Az a parancsunk, hogy

törjünk át ezen az erdőn. – Hangját lehalkítva így folytatta: – És
végre megértettem, hogy miért. Miattuk, a vlaszovisták miatt. Sztálin
azt akarja, hogy a szovjet csőcselék, vagyis mi öljük meg a szovjet
csőcseléket, vagyis őket. – Pása a közelükben állt.
Alexander nem akarta, hogy hallja, mit beszélnek, ezért félrevonta
Ouszpenszkijt. – Egyetlen utasításunk van, mégpedig az, hogy
haladjunk előre, és egyetlen dolog miatt tartozunk felelősséggel,
mégpedig azért, hogy megmentsük az embereink életét. Majdnem
minden emberünk odaveszett. Maga is megmentené Metanov életét,
ha ezzel megmentené az embereink életét is, vagy nem?

– Semmiképp – vágta rá Nyikoláj. – Én magam lőném le.

– Nyikoláj – folytatta Alexander halkan –, ha hozzáér, megölöm
magát. Csak hogy világos legyen az álláspontom, és hogy ne
támadjon fel magában a hazafiasság szelleme, szeretném, ha tudná,
hogy a maga élete a tét. Bármi történik vele, ha a haja szála is
görbül, magát teszem felelőssé!
– Uram…
– Megértette?
– Nem. Mi a fenéért nem öljük meg, amikor nem ér nekünk egy
fabatkát…
– Az az ember a feleségem bátyja! – vágott közbe Alexander.
Ouszpenszkij arcán látszott, hogy végre megértett valamit.
Alexander nem is tudta hová tenni. Valami megvilágosodott előtte,
valami a helyére került, valamit megértett, mintha már rég várt volna
egy ilyen vagy ehhez hasonló történésre. Alexander nem tudta
megmondani, mit látott, ahhoz túl gyorsan eltűnt Ouszpenszkij
szeméből az a tekintet. A hadnagy ekkor így szólt:

– Nem tudtam.
– Honnan is tudhatta volna?
Alexander és Pása nekifogott az akciónak. Délután volt. Az
erdőben csend honolt, az örökzöldek lombján halkan kopogó eső
szitálását kivéve. Furcsa, érthetetlen csend. Egy égő ág zuhant a
földre. Nehezen égett a nyirkos novemberi erdő talaján. Pása
Metanov tíz méterre állt Alexandertől, és elkiáltotta magát:

– Koloncsak parancsnok vagyok! Hallanak engem? Küldjék ide

azonnal Borov hadnagyot!
Nem jött válasz a fák közül.
– Ne lőjenek! És küldjék ide Borovot! – kiáltotta Pása.
Egy lövés dördült.
Épp hogy elvétette a lövedék Pását. Alexander lehunyta a szemét.
Ez őrültség, gondolta. Nem fogom a saját szemem láttára
kivégeztetni. Visszahívta Pását, és odarendelte az egyik tizedesét,
hogy a testével védje Metanovot, amikor az újra a hadnagyáért kiált.
Nem jött több lövés az ellenség oldaláról. Hamarosan felkiáltott
valaki:
– Koloncsak parancsnok, itt van?
– Igen, Borov! – válaszolta Pása.
– Mondja meg a jelszót!

– Ha téged kérdeznének, te tudnád?

– Nem.
– Nem akarsz találgatni?
– Ne játszadozz! Az embereid élete a tét.
– Nem, a te embereidé.
– Mondd meg neki a jelszót, Pása!
– Az Ilmen-tó királynője! – kiáltotta Pása Metanov, fehér
zsebkendőt lengetve mellé.
 Rövid, feszült csend után Alexander megjegyezte:
– Nos, biztos vagyok benne, hogy a húgod nagyra értékelné, hogy
őt emlegetjük a csata hevében!
Borov előjött az alig harminc méterre álló szürke fák mögül. Ennyi
választotta el csupán a két zászlóaljat. Egy órán belül közelharccá
fajult volna a lövöldözés. Alexander túl régóta volt már az erdőben,
fent a hegyen vagy a sárban vagy a mocsárban, és lőtt képzelt
ellenségekre, árnyékokra, lehulló ágakra. Örült, hogy legalább
ideiglenesen abbamarad a harc. Hallotta, hogy Pása Borovval
beszél, aki nem akarta elhinni, amit hall, és vonakodott teljesíteni a
parancsot.
– Engedélyt kérek nem megadni magam, uram!
– Engedély megtagadva – felelte Pása. – Lát bármilyen kiutat?
– Becsülettel meghalni – válaszolta Borov. Alexander előrelépett.

– Mondja meg az embereinek, hogy tegyék le a fegyvert, és

jöjjenek elő!
– Százados! – vágott közbe Pása. – Ne avatkozzon a dolgomba!
– Visszafordult Borovhoz, és így folytatta: – A németeket pedig
foglyul ejtjük.
Borov felnevetett.
– Mi adjuk fel őket? Ezt imádni fogják!
– Azt teszik, amire kényszerítjük őket.
– És mi lesz velünk, többiekkel?
– Mi a Vörös Hadsereggel fogunk harcolni.
Borov nem akart hinni a fülének. Egy lépést hátrált, és azt
kérdezte:
– Százados, mi folyik itt? Ez lehetetlen!
 – Az történik, Borov, hogy engem foglyul ejtettek, úgyhogy
magának sincs más választása. Az életem a tét.
Borov lehajtotta a fejét, mintha tényleg nem lett volna számára
más esély.
Egy kicsit később Pása elmagyarázta a hallottakat.
– Borov mindhalálig hűséges hozzám. Olyan ő nekem, mint neked
Ouszpenszkij.
– Ouszpenszkij nekem senki – felelte Alexander.
– Most viccelsz? – Pása elgondolkozott. A szovjet táborba
gyalogoltak vissza, előttük az embereikkel, a tíz német megkötözött
kézzel. – Alexander, bízol benne?
– Kiben?
– Ouszpenszkijben.
– Annyira, amennyire bárki másban.
– Ez mit akar jelenteni?
– Te mire akarsz kilyukadni? – Pása köhintett.
– Megbízol benne magántermészetű ügyekben?
– Senkiben nem bízok, ha olyan ügyekről van szó – felelte
Alexander, egyenesen előre nézve.
– Helyes. – Pása eltöprengett. – Nem tudom, hogy meg lehet-e
bízni benne.
– Ó, az évek alatt már bebizonyította, hogy hűséges hozzám. Meg
lehet bízni benne, csak én nem bízok meg benne.
– Helyes – válaszolta Pása.

Alexandernek sok mindenben igaza volt. Tényleg nem kaptak

utánpótlást. És nem volt egyetlen birodalmi Vörös Hadsereg-
egyenruha sem, amit Pásának és orosz katonáinak adhatott volna.
Habár sokkal több mint negyvenkét embert veszített, az elesett
bajtársait átázott és véresen csillogó bársonyöltözékükben temették
el. Most volt negyvenkét embere német egyenruhában, német
frizurával. Megparancsolta nekik, hogy borotválják magukat
kopaszra, de attól még továbbra is német egyenruha maradt rajtuk.

Pásának sok mindenben igaza volt. A németek megerősítették

állásaikat, és felhúzódtak a hegy lábához, ahol keresték volna az
orosz zászlóaljukat. Arra számítottak, hogy Pását és embereit
találják ott, de Alexandert találták, és egy vlaszovista sem volt közel
s távol. Habár bővebben el voltak látva lőszerrel és gránátokkal, mint
Alexander csapata, Alexander, katonai pályafutása során most
először, abba az előnyös helyzetbe került, hogy ő lehetett a domb
tetején. Némi nehézség árán sikeresen visszaverték a német
tüzérséget, majd a gyalogságot is, azokat könnyedén, és az
embereivel lementek a hegyről, miközben csupán öt embert
veszítettek. Alexander megjegyezte, hogy legközelebb csak akkor
fog harcolni, ha nagy magasságból teheti.

Pása szerint a németek először csak egy maréknyi katonát küldtek

ellene, hogy feltartóztassák, de legközelebb ezret küldenek, aztán
meg tízezret.

Pásának sok mindenben igaza volt.

A Szentkereszt-hegység túloldalán további erdő és további harc
várta őket, a rákövetkező nap pedig komolyabb
tüzérséggel, erősebb géppisztolytűzzel, több gránáttal, több
bombával, kevesebb esővel és több tűzzel virradt rájuk.
Alexander zászlóalja újabb öt fővel csökkent. A következő nap
még több németet hozott, és a zászlóalja három rajra olvadt. Nem
segített rajtuk sem a kötszer, sem a szulfa. Az embereinek nem volt
ideje védelmi vonalat vagy géppisztolyfészket építeni, lövészárkot
ásni. A fák takarták őket, de a fákat megtépázták az aknavetőkkel,
gránátokkal és bombákkal, ahogy az embereit is. A leszakadt
végtagokat sehogy nem lehetett visszavarrni.
Négy nappal később már csak két raj maradt. Húsz ember.
Alexander, Pása, Ouszpenszkij, Borov és tizenhat közlegény.
Alexander egyik emberét megcsípte valami az erdőben. Másnapra
holtan feküdt. Tizenkilencen maradtak. Ugyanannyian, mint mielőtt
Pásával találkoztak volna, de most volt még nyolc megkötözött
hadifoglyuk, akiknek az életével még megpróbálhatták megváltani a
magukét.
A német hadsereg nem haladt előre, de az is egyértelmű volt,
hogy nem is vonultak vissza. Nem ültek a babérjaikon. Úgy tűnt,
egyetlen céljuk az volt, hogy felmorzsolják Alexander zászlóalját.

Alexander sikeresen kitartott az ötödik napig is, de aztán elfogyott

minden bombájuk, gránátjuk, és lőszerük is alig maradt a
fegyvereikhez. Borovot is megölték. Pása sírva temette el a sárba, a
vizes avar alá.
Aztán Telikov őrmester is meghalt. Ouszpenszkij sírt, amikor
eltemették.
Elfogyott minden kötszerük. Elfogyott minden élelmük. Esővizet
gyűjtöttek a levelekbe, és úgy töltötték meg a
kulacsaikat. Elfogyott a morfium és az összes gyógyszer is.
Alexandernek kellett bekötözni a saját embereit.
– Most mi lesz? – kérdezte Pása.
– Kifogytam az ötletekből – válaszolta Alexander. A
visszavonulás maradt az egyetlen lehetőségük.
– Nem vonulhatunk vissza – jelentette ki Alexander
Ouszpenszkijnek, aki kész lett volna visszafordulni.
– Így van, hadnagy – helyeselt Pása. – Tudja, hogy halálbüntetés
jár a visszavonulásért.
– Dögöljön meg! – förmedt rá Ouszpenszkij. – Magának járna a
halálbüntetés!
Alexander és Pása egymásra pillantott.
– És maga még csodálkozik, miért választottam a németeket a
halál helyett! – jegyezte meg Pása.
– Nem igaz! – vágott vissza Ouszpenszkij. – Maga a németeket
választotta a honfitársai helyett, maga senkiházi!
– Vegye már észre, hogy a honfitársaink hogy bánnak a
seregükkel! – kiáltott fel Pása. – Minden támogatást megvontak
maguktól, a biztos halálba küldték magukat, és mindennek tetejébe,
hogy porig alázzanak minket, mintha sót dörgölnének a nyílt sebbe,
vagy elevenen felgyújtanának minket, még azt is hazaárulásnak
nyilvánították, ha valaki megadja magát! Hallott már valaha
ilyesmiről? És ha igen, mikor és hol és melyik seregben? Szeretném
hallani. – Pása megvetően fintorgott. – És még azt kérdezi, miért!

– Ugyan, Pása, ne vegye ezt annyira magára! Mit gondol, kit

érdekel, hogy élünk-e vagy halunk?
Pásával összenéztek, és Alexander elhallgatott. Alexander egy
kidőlt fa törzsén ült, hátát egy másiknak vetette, vizes kabátjával
takarta be magát, és egy botot farigcsált a késével. Ouszpenszkij
odakiáltott neki egy másik fatörzsről, hogy hagyja abba, mert
felesleges, amit csinál, mire Alexander azt felelte, hogy azzal a bottal
halászni fog, amit egyedül fog megenni, és Ouszpenszkij pedig éhen
is halhat felőle. Pása Borovra emlékezve gyászos hangon jegyezte
meg, hogy ő mindig fogott halat mindenkinek, és hogy ő volt a
legjobb barátja és jobbkeze az elmúlt három évben. Ouszpenszkij
erre azt felelte, hogy ne sírjon annyit, mert kiönt a Visztula, mire
Alexander rájuk szólt, hogy fogják be mindketten.

Leszállt az éj.

Alexander és Tatjána háborúsdit játszik. Alexander némán áll az

erdőben, és Tatjána után hallgatózik. Egy hangot se hall, csak a
bogarakat és tücsköket, a legyeket és a méheket. Rengeteg a rovar,
de Tatjána sehol. Felnéz a feje fölé: semmi. Lassan elindul
egyenesen.
– Ó, Tánya! – kiáltja a lánynak. – Hol vagy, kicsi Tánya? Hol
vagy? Remélem, jól elbújtál, mert most megyek, és megkereslek! –
Abban bízik, hogy sikerül megnevettetnie a lányt. Elhallgat és figyel.
Egy neszt sem hall. Néha, amikor a lány a közelében van, hallja,
hogy a pisztoly kakasával játszik, amit adott neki. De ma egy hangot
sem hall.
– Ó, Tánya! – Sétál a fák között, néhány másodpercenként
hátrafordul, figyel hátrafelé is. Ha Tatjána a háta mögé kerül, és a
saját pisztolyát nyomja a veséjének, a játéknak vége. – Tátya,
elfelejtettem elmondani valami fontosat. Figyelsz?
 Alexander hallgatózik. Egy hangot sem hall. Elmosolyodik.
Egyszer csak egy darab moha esik a fejére. Aztán megint. De
honnan jött? Alexander azonnal fölnéz. Nem onnan. Körbenéz. Nem
látja a lányt. Ehhez a játékhoz Tatjána Alexander terepszínű ingét
vette föl, amiben szinte láthatatlanná vált. Alexander már nevet.

– Tatyása, ne dobálj mohával, mert ha megtalállak… – Alexander

zajt hall odafentről, és felnéz. Víz ömlik rá a fáról, de nemcsak egy
kis víz, hanem egy egész vödörrel. Csuromvíz lesz. Elkáromkodja
magát. A vödör jól láthatóan himbálózik az egyik ágon, de Tatjánát
nem látni sehol. A vödörhöz erősített kötél lezuhan a magasból, és
eltűnik egy kidőlt fa mögött, Alexander jobbján. – Jól van, elég volt!
Most már nem fogok veled kesztyűs kézzel bánni! Mindjárt
meglátod, Tánya! – mondja Alexander, azzal leveszi nedves ingét. –
Most nagy bajban vagy! – Elindul a fatörzs felé, amikor valami
hussanást hall, és a következő pillanatban már fehér por lepi be
Alexander haját és arcát. Liszt volt, ami most nedves csirizzel
ragasztja össze a haját és borítja be az arcát. Alexander nem hisz a
szemének. Mióta tervezi ezt Tatjána, hogy idecsalja őt az erdőbe,
pontosan erre a helyre, hogy először vízzel, aztán liszttel öntse
nyakon? Alexander csodálja Tatjánát, hogy milyen méltó ellenfélre
talált benne, és így szól: – Jól van, Tánya, elég volt! Ha eddig azt
hitted, hogy bajban voltál, akkor el sem tudom mondani, milyen… –
Elindul a kidőlt fatörzs felé, de ekkor halk lépteket hall a háta mögül,
és anélkül, hogy hátrafordulna, kinyújtja a kezét, és elkapja Tatjánát,
aki a háta mögé lopakodott. Nem is pont Tatjánát kapja el, hanem a
kezében tartott fegyvert. Tatjána aprót sikkant, elengedi a pisztolyt,
ami
így Alexanderhez kerül, és futásnak ered az erdőben, Alexander
meg utána. Az avar a folyópartnak ezen a részén csúszós, nem
olyan száraz, mint a Molotovtól Lazarevóig tartó részen, vagy mint
amilyen a tisztás körül. Itt sűrű a tölgyek és nyárfák alatt az
aljnövényzet, sok a csalán és a mohás rész. A lelógó ágak és a
kidőlt fák lelassítják Alexandert, Tatjánát viszont semmi sem. Átugrik
minden akadályon, vagy átbújik alattuk, cikázik és sikongat. Még
arra is van ideje, hogy felmarkoljon egy kis mohát és levelet, és
Alexanderhez vágja.
Alexander megelégeli az üldözést.
– Itt vagyok mögötted! – kiáltja Alexander, és oldalról Tatjána elé
kerül. Nem törődve az útjába kerülő bokrokkal és átugorva a
farönköket, Alexander Tatjánával szemben bukkan elő újra, és
lihegve a lányra szegezi a pisztolyát. Egész teste csupa liszt és víz.
Tatjána felsikolt, és már fordulna meg, hogy elmeneküljön, de
Alexander ráveti magát, mielőtt a lány megmozdulhatna, és ledönti
őt a mohás földre. – Hová, hová? – kérdezi lihegve, s közben lefogja
a lányt, aki továbbra is menekülni akar. – Mit képzelsz, mit művelsz,
te kis agyafúrt, túl okos is vagy, ami azt illeti, de most hová akarsz
menni? – kérdezi Alexander, és nekidörzsöli lisztes arcát Tatjána
tiszta arcának.
– Hagyd abba! – lihegi a lány. – Összepiszkolsz!
– Mást is fogok csinálni veled, nem csak összepiszkollak! Tatjána
vitézül küzd a férfi alatt. Sikerül hozzáférnie Alexander
bordáihoz, és megcsiklandozza őt, bár csekély sikerrel. Alexander
elkapja a kezét, és a lány feje fölé emeli azokat.
– Nem is tudod elképzelni, mekkora bajban vagy, te kis lisztdobáló
náci! Mit képzeltél magadról, és mióta tervezgetted
ezt az akciót?
– Öt másodperc alatt kitaláltam! – feleli nevetve Tatjána. – Téged
olyan könnyű rászedni! – teszi hozzá, de továbbra is ki akar bújni
Alexander alól. A férfi a feje fölé tartja a lány kezét. Fél kézzel a
markába fogja a lány két csuklóját, felhajtja a terepszínű inget
Tatjána nyakáig, hogy kilátsszon a lány hasa, bordái és mellei.

– Abbahagyod végre a harcot? Feladod? – kérdezi a fiú.

– Soha! – kiáltja a lány. – Inkább haljak meg állva, mint…
Alexander ekkor borostás arcát Tatjána mellkasához dörgöli,
és az állával megcsiklandozza. Tatjána felkacag.
– Hagyd abba! – kérleli Alexandert. – Ne kínozz! Dugj be inkább a
csókbörtönbe!
– A magadfajták nem érdemlik meg a csókbörtönt! Neked sokkal
keményebb büntetés jár. Most már feladod? – kérdezi a fiú újra.

– Soha!
Alexander megint megcsiklandozza Tatjána mellkasát a szájával
és borostás állával. Tudja, hogy vigyáznia kell. Egyszer ugyanis
annyira megcsiklandozta Tatjánát, hogy az elájult. Most is úgy nevet,
rúgkapálva, mint aki abba se bírja hagyni. Alexander a lány lábait a
saját lábával húzza vissza a földre, miközben továbbra is a lány feje
fölé tartja annak két kezét, és a nyelvével csiklandozza Tatjána
oldalát.
– Feladod? – kérdezi újra, lihegve.
– Soha! – sikítja Tatjána, Alexander pedig kicsit felemelkedik róla,
és a szájába veszi az egyik mellbimbóját. Addig nem is hagyja abba,
amíg Tatjána sikongatásának hangszíne meg nem
változik. Egy pillanatra abbahagyja.
– Még egyszer kérdem: feladod?
Tatjána felnyög.
– Nem – mondja, majd hozzáteszi: – Jobb, ha végzel velem,
katona… – Újabb szünet után: – És használd minden fegyvered.
Alexander a lány kezét továbbra is szorosan fogja és Tatjána feje
fölé tartja, és így szeretkeznek, és a férfi nem is akarja abbahagyni
vagy gyengédebben csinálni, amíg Tatjána fel nem adja a harcot.
Tatjána első orgazmusa közben is folytatja, majd lihegve
megkérdezi:
– Most mit mondasz, fogoly?

– Kérem, uram, folytassa!

Alexander felnevet és folytatja.
– Feladod?

– Kérem, uram, folytassa még…

Alexander folytatja.
– Engedd el a kezem, férjem! – suttogja Tatjána Alexander
szájába. – Meg akarlak érinteni.
– Feladod?
– Igen, feladom. Feladom.
Alexander elengedi Tatjána kezét. Tatjána megsimogatja őt.
Alexandernek minden ereje elszáll.
Amikor befejezik, Tatjána arca, melle és hasa csupa liszt. Csupa
liszt és moha és Alexander.
– Gyere, kelj föl! – suttogja a férfi.
– Nem bírok – válaszolja suttogva a lány. – Nem tudok
megmozdulni.
Alexander leviszi a karjában a lányt a Kámához, ahol lehűtik
magukat, és megmosakodnak a sekély, árnyas mélyedésben, ahol
horgászni szoktak.
– Hányféleképpen lehet téged megölni? – búgja Alexander, ahogy
felemeli Tatjánát, és megcsókolja.
– Csak egy módon – válaszolja a lány és nedves arcát a fiú vizes
nyakába fúrja.

Lengyelország fagyos erdeiben Alexander, Pása, Ouszpenszkij és

az egyetlen életben maradt tizedesük, Danko, a bozótosban
rejtőztek, a németek által körülvéve, lőszer nélkül, mocskosan,
véresen és átázva.
Alexander és Pása ültek és várták, hogy eszükbe jusson valami,
vagy eljöjjön értük a halál. A németek petróleumot locsoltak ki
előttük, illetve tőlük jobbra és balra az erdőben, és rájuk gyújtották
azt.
– Alexander…
– Pása, tudom. – Hátukat a széles tölgyfáknak vetették. Néhány
méterre ültek egymástól. Alexander az arcán érezte a tűz melegét.

– Csapdába estünk.
– Igen.
– Nem maradt semmi lőszerünk.
– Igen. – Alexander egy fadarabot farigcsált.
– Ennyi volt, igaz? Nincs kiút.
– Azt hiszed, hogy nincs, pedig van. Csak még nem gondoltunk
rá.
 – Mire eszünkbe jut, már halottak leszünk – felelte Pása.
– Akkor gondolkozzunk gyorsabban! – Alexander Pását figyelte.
Akár így, akár úgy, de ki kell innen vinnie Tatjána bátyját. Akár így,
akár úgy, de meg kell mentenie őt Tatjána miatt, habár egy-egy sötét
pillanatban Alexanderen elhatalmasodott az érzés, hogy Pását nem
lehet megmenteni.
– Nem adhatjuk meg magunkat.
– Nem?
– Nem. Mit gondolsz, mit művelnének velünk a németek? Most
öltük meg több száz emberüket. Gondolod, hogy megértőek
lesznek?
– Háború van, meg fogják érteni. De beszélj halkabban, Pása.
– Alexander nem akarta, hogy Ouszpenszkij kihallgassa őket,
márpedig Ouszpenszkij mindig meghallott mindent.
– És te is nagyon jól tudod, hogy nem fordulhatok vissza –
folytatta Pása, lehalkítva a hangját.
– Jól tudom.
Elhallgattak, és Alexander, hogy elfoglalja nyugtalan kezeit,
visszatért a bothoz, és tovább faragta a lándzsát, amit elkezdett
korábban. Pása a géppisztolyát tisztogatta, és egyszer csak
felhorkantott.
– Mi jár a fejedben, Pása?
– Semmi. Csak az jutott eszembe, milyen ironikus, hogy itt
végezzük.
– Miért?
– Valamikor régen járt itt az apám. Még a háború előtt. Üzleti
ügyben. Lengyelországban! Teljesen el voltunk ájulva ettől. Ami azt
illeti, valahol errefelé járt. Mindenkinek hozott valami
különleges ajándékot. Én addig hordtam a nyakkendőt, amit kaptam,
amíg szét nem foszlott. Dása szerint a lengyel csokoládé volt a
legfinomabb, és Tánya, akinek akkor volt eltörve a vékony karja, azt
a ruhát viselte sokáig, amit apám hozott neki.

Alexander erre abbahagyta a faragást.

– Milyen ruha volt az?
– Nem tudom. Fehér. Túl vékony és túl fiatal volt még hozzá, és a
karja is be volt gipszelve, de ő mégis hordta a ruhát és csak úgy
feszült a büszkeségtől.
– Virágos… – kérdezte Alexander elcsukló hangon. – Virágos ruha
volt?
– Igen. Vörös rózsák.

– Mit mondott apád, hogy hol vette a ruhát?

– Azt hiszem egy Swietokryzst nevű város piacán. Igen, Tánya
úgy is nevezte, hogy a Szent Keresztből való ruhája. Minden
vasárnap az volt rajta.
Alexander lehunyta a szemét, hogy megállítsa keze remegését.

Meghallotta Pása kérdését.

– Szerinted mit tenne a húgom?
Alexander pislantott, és próbálta kiverni Tatjána képét elgyötört
elméjéből, ahogy a lány ott ül a padon abban a ruhában, és
fagylaltot nyalogat, mezítláb sétál abban a lebbenő ruhában,
keresztül a Mars-mezőn, vagy ahogy ott áll a Molotov-templom
lépcsőjén, ugyanabban a ruhában, miután összeházasodtak.
 – Ő visszafordulna? – kérdezte Pása.
– Nem. Tatjána nem fordulna vissza. – Alexander szíve
összeszorult a gondolatra. Tatjána nem fordulna vissza,
bármennyire szeretne is. Vagy bármennyire szeretné is Alexander,
hogy visszaforduljon.
Alexander felvette a géppisztolyát, odament Pásához, és mielőtt
Ouszpenszkij felkelt volna a tuskóról, és odabicegett volna hozzájuk,
Alexander odasúgta Pásának:
– Pása! A terhes húgod egyedül kijutott ebből a rohadt
Oroszországból! Volt fegyvere, de úgyse használná soha. Nem hitt
bennük. Anélkül, hogy bárkit megölt volna, anélkül, hogy egy lövést
leadott volna, terhesen, nagy hassal, kitalálta, hogy jusson ki a
Helsinki környéki mocsarakból. Ha ő képes volt eljutni egészen
Finnországig, akkor hinnem kell benne, hogy sikerült tovább is
mennie. Hinnem kell. Téged is megtaláltalak. Nem tudom elhinni,
hogy ennek semmi értelme ne lenne. Most még van négy jó
emberünk, nyolc, ha a németeket is beleszámoljuk. Vannak késeink,
bajonettjeink, gyufáink, tudunk is még fegyvert csinálni, és Tányával
ellentétben mi hajlandóak vagyunk használni is. Ne üljünk itt
csüggedten, hogy végünk van. Próbáljunk meg erősebb férfiak lenni,
mint Tatjána volt nőként. Nem lesz könnyű, de próbáljuk meg,
rendben?
Alexander kihúzta magát, és a tölgyfának dőlve állt, arca és haja
csupa sár volt. Keresztet vetett, és megcsókolta a sisakját.
– Át kell jutnunk az égő erdő túlsó felére, Pása. A németek
közelébe. Muszáj, nincs más választásunk.
– Eszement ötlet, de rendben van.
Az életben maradt foglyokat és Ouszpenszkijt már
nehezebben tudták meggyőzni.
– Mit aggódik? – kérdezte Alexander. – Magának amúgy is csak a
fél tüdőkapacitása van meg. Ez valójában az előnyére szolgál majd,
amikor bemegyünk a füstbe és a lángok közé.
– Én nem fogok füstöt beszívni, mert el fogok égni abban a tűzben
– mondta erre Ouszpenszkij.
Végre-valahára mindenki felkészült a rohamra. Alexander azt
mondta nekik, hogy takarják be a fejüket.
– Készen állsz? – kérdezte Pása, miután a vállára vetette üres
géppisztolyát.
– Készen – válaszolta Alexander. – Legyél nagyon óvatos, Pása.
Túl kell élnünk, bármi áron. És takard el a szád.
– Nem tudok egyszerre futni és takarni a számat. Nem lesz gond.
Egyszer már felgyújtották ezek a mocskos fritzek a vonatot, amin
utaztam, tudod. Voltam már ilyen kis tűzben. Menjünk. Majd a
sapkámon át veszek levegőt. Csak azt ígérd meg, hogy nem hagysz
faképnél.
– Nem hagylak faképnél – felelte Alexander, azzal ő is felkapta
üres aknavetőjét a vállára, és betakarta a száját egy nedves és
véres törülközővel.
Berohantak a tűzbe.
Alexander a szája köré tekert vizes törülközőn keresztül vette a
levegőt, ahogy keresztülrohantak az égő erdőn. Ouszpenszkij addig
tartotta vissza a lélegzetét, ameddig csak tudta, aztán eső áztatta
kabátján át lélegzett. Pása azonban csak rohant. Bátor, gondolta
Alexander. Bátor és őrült. Valahogy átjutottak a lángokon. Nedves
ruháik most az előnyükre szolgáltak, mert nem gyulladtak meg.
Ezenkívül mindenki kopaszra volt
borotválva, így a hajuk sem lobogott lángolva. Az egyik rab
szerencsétlenül járt, mert ráesett egy ág, és elvesztette az
eszméletét. Egy másik német a vállára vetette, és rohant vele
tovább.
Most, hogy maguk mögött hagyták a tüzet, Alexander látta, hogy
Pása inkább bolond volt, mint bátor. Kifutott az arcából a vér.
Lelassította lépteit, aztán megállt. Még mindig a füsttel teli erdőben
jártak. Alexander megállt.
– Mi a baj? – kérdezte, miután elvette a szája elől a rongyot, és
azonnal fulladozni és köhögni kezdett.
– Nem tudom – felelte rekedtes hangon Pása, a nyakát
szorongatva.
– Nyisd ki a szád!
Pása így is tett, de ez nem segített. Hirtelen a földre zuhant, mint
egy kivágott fa, és olyan hangokat adott ki, mint akinek a torkán
akadt a falat, vagy eltalálták a nyakát. Olyan volt a hangja, mint aki
nem kap levegőt.
Alexander Pása orra és szája elé rakta a saját nedves
törülközőjét, de ez sem használt, sőt, maga is elkezdett levegő után
kapkodni. A lángoló erdőben könnyebb dolguk volt, mint a sűrű
füsttől nehéz levegőjű, ellenséges erdőben. Ouszpenszkij a karját
rángatta. A többi német katona, Dankónak – az utolsó
megmaradt közlegénynek – és gépfegyverének engedelmeskedve
már előttük járt. Több tíz méter előnyre tettek szert, de Alexander
nem bírt áttörni a bozótoson, és nem hagyhatta magára Pását. Se
előre, se hátra nem mehetett.
Valamit tenni kellett. Pása hörögve fuldoklott és levegő után
kapkodott, de csak nem tudott lélegezni. Alexander a vállára
kapta a fiút, elvette tőle a rongyot, hogy a saját szája elé tegye azt,
és futni kezdett. Ouszpenszkij mellette futott.
Mennyi időt veszített vajon azzal, hogy magával vitte Pását?
Harminc másodpercet? Egy percet? Nehéz lett volna megmondani.
Mindenesetre abból kiindulva, hogy mennyire fulladozott, és
mennyire nem volt képes levegőt venni, túl sokat. Hamarosan túl
késő lesz. Amikor kicsit kitisztult a levegő, Ouszpenszkijért kiáltott.

– Hol a felcser? – lihegte Alexander.

– A felcser meghalt, nem emlékszik? Magunkhoz vettük a sisakját.

Alexander alig emlékezett erre.

– Nem volt neki egy segédje?
– A segédje egy hete halt meg.
Alexander óvatosan levette Pását a hátáról, és a karjában tartva a
fiút, leült a földre.
– Mi baja?
– Nem tudom. Nem lőtték le, és nem is nyelt le semmit. –
Alexander a biztonság kedvéért kiegyenesítette Pása nyakát, hogy
az egyenes vonalban legyen a teste többi részével, majd bedugta az
ujját Pása szájába, és körbetapogatta, hogy talál-e bármit, ami
elzárja a légutakat. Nem volt a fiú szájában semmi, de a torka
mélyén, a nyelőcső környékén hiába kereste a légcső nyílását, nem
találta. A fiú torkát puhának és dagadtnak érezte. Gyorsan Pása fölé
térdelt, befogta az orrát, és gyorsan befújt néhányszor Pása torkába.
Semmi. Ezután hosszú befújásokkal próbálkozott. Ez sem segített.
Megint megpróbálta megkeresni a nyílást, de továbbra sem találta.
Alexander megijedt.
 – Mi folyik itt? – morogta. – Mi a franc van vele?
– Láttam már ilyet – közölte Ouszpenszkij. Még Sinyavinóban. Jó
pár embert láttam meghalni füstmérgezésben. Feldagadt a nyakuk,
és teljesen elzáródott a torkuk. Mire lelappadt a duzzanat,
meghaltak. – Szívott egy nagy levegőt nedves ruháján át. – Neki
vége van – folytatta Ouszpenszkij. – Nem tud lélegezni, nem tud
semmit tenni érte.
Alexander meg mert volna esküdni, hogy Ouszpenszkij hangja
elégedetten csengett, de nem volt ideje arra, hogy ezzel
foglalkozzon. Lefektette Pását a földre, hanyatt, és a feltekert, véres
törülközőt a nyaka alá tette úgy, hogy a fiú feje kicsit hátrahajoljon,
és ezzel hozzáférjen a torkához. Beletúrt a hátizsákjába, és
megtalálta a tollát. Hála istennek, el volt törve. Valami oknál fogva a
tinta nem csöpögött le a toll hegyére. Isten áldja a szovjet
gyártmányokat! Szétszedte a tollat, félretette az üres tollszárat, és
elővette a kését.
– Mit akar csinálni, százados? – kérdezte Ouszpenszkij, az
Alexander kezében lévő késre mutatva. – Fel akarja vágni a torkát?

– Igen – válaszolta Alexander. – Most fogja be a száját, és ne

szóljon hozzám.
Ouszpenszkij letérdelt.
– Csak tréfáltam, uram.
– Világítson be a torkába, és tartsa egyenesen a zseblámpát. Ez a
feladata. Fogja ezt a műanyag csövet és ezt a zsineget is. Amikor
szólok, adja ide a csövet, megértette?
Felkészültek. Alexander vett egy mély lélegzetet. Tudta, hogy
nincs vesztegetni való ideje. Ránézett a kezére. Nem remegett.
 Kitapogatta Pása torkán a fiú kidudorodó ádámcsutkáját, kicsit
lejjebb ment, ahol megtalálta a garatot borító bőrrészt. Alexander
tudta, hogy ezen a részen, közvetlen az ádámcsutka alatt csak a bőr
védi a légcsövet. Ha nagyon óvatosan jár el, akkor képes lesz ejteni
egy apró bemetszést, amin be lehet dugni a csövet Pása torkába,
amin keresztül lélegezhet. De csak egy apró bemetszést! Soha nem
csinált még ilyesmit. Tányával ellentétben az ő kezét nem ilyen
finom dolgokra találták ki.
– Na gyerünk! – suttogta, azzal visszafojtotta a lélegzetét, és
leeresztette a kést Pása torkára. A zseblámpa vibráló fényéből
kiindulva Ouszpenszkijnek remegett a keze. – Hadnagy, az isten
szerelmére, tartsa egy helyben azt a lámpát!
Ouszpenszkij megpróbálta.
– Csinált már ilyet valaha, százados?
– Nem, de láttam már ilyet.
– És azok sikeres műtétek voltak?
– Nem annyira – felelte Alexander. Két felcsert látott ilyen
beavatkozást végezni. Egyik katona se élte túl. Az egyik esetben túl
mélyre vágtak, és az érzékeny légcső összetört a nehéz kés súlya
alatt. A másik katona nem nyitotta ki a szemét utána. Lélegzett, csak
nem nyitotta ki többé a szemét.
Alexander nagyon lassan belevágott Pása nyakán a bőrbe, és
nyitott egy kétcentis vágást. A bőr ellenállt a késnek. A bőrből
kiserkent a vér, és így nehezen látszott, mennyit vágott már bele.
Egy szikére lett volna szüksége ehhez a feladathoz, de csak a
katonai kése volt, amivel borotválkozni és gyilkolni szokott. Egy kicsit
mélyebbre vágott, aztán a fogai közé vette a kést, és az ujjaival
szétnyitotta a nyílást, feltárva némi porcot a
hanghártya két oldalán. Alexander széthúzva tartotta a frissen vágott
nyílást, és egy apró bemetszést ejtett a hártyán, az ádámcsutka
alatt, mire szívó hang kíséretében azonnal levegő áramlott be Pása
torkába, ahogy a fiú hirtelen beszívta a levegőt. Alexander továbbra
is nyitva tartotta a nyílást az ujjával, hadd cserélődjön ki a levegő a
fiú tüdejében, és hadd préselje ki magából, ami a tüdejében volt. Ez
a légzési mód nem volt olyan hatékony, mintha az orrán és száján
keresztül vette volna a levegőt, de be kellett érniük ezzel.

– Hadnagy, a tollat!
Ouszpenszkij átnyújtotta a tollszárat.
Alexander bedugta a rövid műanyag csövet a bemetszésen,
vigyázva, de csak félútig, nehogy a légcső hátsó falának nyomja azt.

Alexander ekkor mély levegőt vett.

– Megcsináltuk, Pása! – sóhajtott fel. – Ouszpenszkij, a zsineget!
– A zsinór egyik végét a tollhoz kötötte, majd a zsinórt Pása nyaka
köré tekerte, hogy ne tudjon kiesni a toll a helyéről.
– Mennyi ideig tart, mire lemegy a duzzanat? – kérdezte
Alexander.
– Honnan tudjam? – kérdezett vissza Ouszpenszkij. – Bárki, akit
láttam bedagadt torokkal, mind meghalt, mielőtt a duzzanat lelohadt
volna, úgyhogy nem tudom.
Pása Alexander karjában feküdt, és kihagyásokkal, szaggatottan,
de minden erejét beleadva lélegzett a piszkos műanyag csövön
keresztül, míg Alexander a fiú sáros és elgyötört arcát figyelte, és az
jutott eszébe, hogy ide jutott a világháború, hogy várják a halált, míg
Pása élete elszáll egy
törött szovjet toll szárán át, amiben még tinta sincs.
Egy perc és odavan Grinkov, Marazov, a szemüvegét elhagyó
Verenkov, Telikov, Jermenko, még egy perc és odavan Dása, majd
Alexander is. Az egyik percben még él, a másikban már a befagyott
Ladoga-tó jegén fekszik és vérzik el, jeges ruhái koporsójában. Az
egyik percben még él, a másikban arccal a földön, sisakját vesztve,
a fehér kabátjában fekszik és vérzik el a jégen.

De egy lélegzetvételnyi időnél is kevesebb ideig, Alexandert

szerette valaki. Egy mély lélegzetvételnyi ideig, egy gyötrelmes
szempillantás erejéig Alexandert szívből szerette valaki.
– Pása, hallasz engem? – kérdezte Alexander. – Pislants, ha
hallasz!
Pása pislantott.
Alexander összeszorította a száját, maga is szaggatottan, aprókat
lélegzett, amikor eszébe jutott egy vers, az „Egy elesett úr
képzelgése egy hideg, keserű éjszakán”:

Egykor a hegedűk finomságában találtam elragadtatást,

Arany tűsarkak villanásában a kemény kövezeten.
Most látom,
Hogy a költészet igazi anyaga a melegség.
Ó, isten, tedd kicsivé
Az ég öreg csillag-rágta takaróját,
Hogy magam köré hajtogassam és kényelemben feküdjek. 6
6

T. E. Hulme e Embankment (A töltésen) című verse, Báthori Csaba fordításában.

 HUSZONHATODIK FEJEZET

1944. október, New York

Edward Ludlow belépett az Ellis Island-i kórterem kétszárnyú ajtaján,

karon fogta Tatjánát, és kivitte a folyosóra.
– Tatjána, igaz, amit láttam?
– Nem tudom, mit lát? – Az orvos sápadt volt az idegességtől. –
Mi az?
– Tényleg igaz? Azt láttam, hogy az egyetem vöröskeresztes
ápolónőit Európába küldik, és a listán rajta volt a Jane Barrington
név is. Kérem, mondja, hogy ez csak véletlen egybeesés, és ez egy
másik Jane Barrington!
Tatjána hallgatott.
– Ne. Kérem, ne!
– Edward…

– Beszélt már erről valakinek?

– Nem, természetesen nem.
– Mit forgat a fejében? Az amerikaiak már Európában vannak.
Hitlert mindkét oldalról szorongatják. A háborúnak hamarosan vége.
Nincs oka elmennie.
– A hadifogolytáboroknak nagy szüksége van gyógyszerre,
élelmiszerre, ápolónőkre és mindenféle utánpótlásra.
 – Tatjána, más ápolónők már gondoskodnak róluk.
– Ha ez így van, miért keres hadsereg önkénteseket
Vöröskereszttől?
– Önkénteseket, igen, de nem magát!
Amikor Tatjána erre sem felelt, Edward folytatta.
– Az istenért, Tatjána! – mondta halálra váltan. – Mihez akart
kezdeni Anthonyval?
– Nagyon szerettem volna az apja nagynénjénél hagyni
Massachusettsben, de nem hiszem, hogy tudna szaladgálni egy
kisfiú után. – Amikor Tatjána meglátta Edward pillantását, elvette a
kezét. – Esther azt mondja, otthagyhatom nála Anthonyt, de
szerintem ez nem jó ötlet.
– Úgy gondolja?
Tatjána nem felelt a doktor ironikus megjegyzésére, ehelyett így
folytatta:
– Úgy gondoltam, Isabellára hagyom…
– Isabellára? Egy vadidegenre?!
– Nem vadidegen. Felajánlotta…
– Tánya, ő nem tudja, amit én. Még annyit sem tud, amennyit
maga. De én olyasmit is tudok, amit maga nem. Mondja meg az
igazat, azért megy, hogy megkeresse a férjét?
Tatjána nem felelt.
– Ó, Tatjána! – csóválta Edward a fejét. – Ó, Tatjána. Nekem azt
mondta, hogy a férje meghalt.
– Edward, mi miatt aggódik?
A férfi megtörölte a homlokát, és ideges zavarában arrébb lépett a
lánytól.
– Tánya – szólalt meg remegő hangon. – Heinrich Himmler az
elmúlt ősszel átvette az irányítást a német hadifogolytáborok felett.
Első dolga volt leállítani a táborlakóknak küldött csomagokat és
leveleket, és megtiltotta a Nemzetközi Vöröskeresztnek, hogy
vizsgálatot tartsanak a táborokban. Himmler biztosított bennünket,
hogy a szovjet foglyok kivételével minden szövetséges sereg
katonája tisztességes ellátásban részesül. Jelenleg a Vöröskereszt
nem léphet be a német hadifogolytáborokba, ami csak azt jelzi,
milyen viszonyok uralkodhatnak ott. A németek tudják, hogy
vesztésre állnak, így a saját foglyaik sorsa sem érdekli őket. Tavaly
meg azelőtt még érdekelte őket, de most már nem. Biztos vagyok
benne, hogy feloldják valamikor a Vöröskeresztre vonatkozó tilalmat,
de akkor is, mit gondol, hány ilyen fogolytábor van? Tudja, mennyi
van? Több száz! És még többtucatnyi olasz, francia, angol és
amerikai tábor. Mit gondol, hány hadifoglyot jelent ez? A
legóvatosabb becslések szerint is több százezret.

– Himmler változtat döntésen. 1943 előtt is ezt csinálták, aztán

gyorsan változtattak, mikor rájön ők foglyaik is csúnya sorsra jutnak.

– Igen, de ez még akkor volt, amikor azt hitték, hogy megnyerhetik

a háborút! De a normandiai partraszállás óta tudják, hogy a napjaik
meg vannak számlálva. Már nem foglalkoznak a saját bajba jutott
embereikkel. Tudja, honnan tudom? Onnan, hogy 1943 óta nem
kérték meg a Vöröskeresztet, hogy ellenőrizze az amerikai
fogolytáborokat itt az Egyesült Államokban!

– Miért tennék? Tudják, hogy amerikaiak bánnak jól német

foglyokkal.
 – Nem. Azért nem kértek meg minket, mert tudják, hogy
elvesztették a háborút.
– Himmler változtat döntésen – ismételte Tatjána makacsul. –
Vöröskereszt megvizsgál azokat a táborokat.
– Több százezer hadifoglyot több száz táborban? Heti egy táborral
számolva az kétszáz hét, nem számítva az utazási időt két tábor
között. Az négy év! Mégis, mit képzelt?
Tatjána nem felelt. Ennyire nem gondolkozott előre.
– Tatjána! Kérem, ne menjen el! – kérlelte Edward.
Edward láthatóan nagyon a lelkére vette a dolgot. Tatjána nem is
tudta, mit mondjon.
– Tatjána, mi lesz a fiával?
– Isabella vigyáz rá.
– Örökre? Azután is vigyázni fog rá, hogy az anyukáját holtan
találják, miután megbetegedett vagy megsebesült?
– Edward, nem azért megyek Európába, hogy meghaljak.
– Nem? Nehezen tudja kikerülni. Németországban zajlanak a
leghevesebb harcok. Lengyelország a szovjetek kezében van. Mi
van, ha a szovjetek keresik magát? Mi van, ha elmegy
Lengyelországba, és a szovjet hatóságok felismerik? Jane
Barrington, Tatjána Metanova, mit gondol, mit csinálnak magával?
Ha Németországba megy, vagy Lengyelországba vagy
Jugoszláviába, Csehszlovákiába, Magyarországra, azért megy oda,
hogy meghaljon. Akárhogy is, de nem fog visszajönni élve!
Ez nem igaz, akarta mondani Tatjána. De tudta, hogy a szovjetek
keresik őt. Tudta, hogy kockázatos az út. Életveszélyes. És
Alexander? Ő olyan apró volt. Tatjána tudta, hogy a terve nagyon
kezdetleges. Alexandernek legalább ott
volt Luga, egy hely, ahová mehetett keresni őt. Ott volt Molotov, a
konkrét evakuálási terv, volt egy hely, egy név, ahová mehetett, sőt,
ott volt Lazarevo is, ahová mehetett. Tatjánának csak Alexander
halotti anyakönyvi bizonyítványa volt a kezében. Képes lett volna
Alexander halotti bizonyítványát a kezében szorongatva elmenni
minden hadifogolytáborba, ahová beengedik a vöröskereszteseket,
hogy megkeresse őt, és ha nem találja, akkor valahogy visszament
volna Leningrádba, hogy megkeresse Sztyepanov ezredest, és
megkérdezze, hogy ő tudja-e hol van Alexander, és ha ő sem tudja,
akkor megkérdezné Vorosilov tábornokot vagy Mekhlist. Elmenne
Moszkvába, és megkérdezné magát Sztálint is, ha kell.

– Tánya, kérem, ne menjen! – ismételte Edward.

Tatjána pislantott.
– Mi az az Orbeli?
– Orbeli? Ezt már kérdezte. Honnan tudhatnám? Nem tudom, mi
az. Mi köze Orbelinek bármihez?
– Alexander azt mondta, amikor utoljára láttam, hogy „Emlékezz
Orbelire”. Talán Orbeli egy hely valahol Európában, és ott akar
találkozni velem.
– Mielőtt elmegy a frontra, nem akarja megtudni, mit jelent ez az
Orbeli?
– Megpróbáltam – felelte Tatjána. – Nem találtam semmit. Senki
nem tudja, mi az.
– Ó, Tánya. Valószínűleg nem jelent semmit.
Edward aggodalma rágta Tatjánát belülről. Hogyan lehetne ezt
eldönteni?
– A fiam rendben lesz – mondta halkan.
 – Apa nélkül? Anya nélkül?
– Isabella csodálatos asszony.
– Isabella egy idegen, egy hatvanéves idegen! Isabella nem a fia
édesanyja. Mit gondol, mi lesz a fiával, amikor ő meghal?
– Vikki majd gondoskodik róla.

– Vikki még arról sem tud gondoskodni, hogy meg legyen kötve a
masni a blúzán! Nem ér be munkakezdésre, sose tudja, mennyi az
idő, és folyton késésben van. Vikkit nem érdekli a maga fia vagy
maga vagy a nagyszülei, csak saját maga. Azon imádkozok, hogy
Vikkinek sose legyen saját gyereke! Vikki most sem segít magának
Anthonyval, miből gondolja, hogy amikor az egyetlen érzelmi
kötelék, ami a fiúhoz köti – vagyis maga –, megszakad, akkor majd
vigyázni fog rá? Mit gondol, meddig számíthatna rá? – Edward mély
levegőt vett. – És tudja, hová fogják küldeni a fiát, ha elárvul? A
városi fiúotthonba! Esetleg mielőtt elmegy Európába, hogy
megölesse magát, elmehetne egy ilyen helyre, hogy meglássa, hol
végzi majd a tizenöt hónapos fia!

Tatjána elsápadt.
– Nem gondolta ezt végig – mondta Edward. – Tudom. Mert ha
végiggondolta volna, nem tenne ilyet. Ezt biztosan tudom. És tudja,
honnan tudom?
– Honnan? – kérdezte Tatjána elhaló hangon.
– Onnan – folytatta Edward, s kezébe fogta Tatjána kezét –, hogy
láttam, mit tesz azokkal az emberekkel, akik belépnek Ellis Islandre.
Tudom, mert maga, Tatjána, mindig helyesen cselekszik.
 Tatjána nem válaszolt.
– Anthony már elvesztette az apját – mondta Edward. – Ne
hagyja, hogy az anyját is elveszítse. Csak maga van neki, aki el
tudja mondani neki, hogy ki ő, és aki összeköti őt a múltjával és a
végzetével. Ha magát is elveszíti, örök életére egy hontalanul
sodródó hajó lesz. Ezt tenné vele. Ez lenne, amit örökül hagyna
neki.
Tatjána némán hallgatta. Hirtelen egész testében átfázott. Edward
megszorította a kezét.
– Tánya – folytatta az orvos. – Nem Vikki miatt vagy értem, nem a
veteránokért az emeleten vagy az Ellis Island-i bevándorlók miatt,
hanem a fia miatt kérem, ne menjen!

Tatjána nem tudta, mitévő legyen. A kételkedés magja azonban

gyökeret vert benne, és egyre csak nőtt. Felhívta Sam Gulottát, aki
csak annyit tudott mondani neki, hogy nem hallott semmit Alexander
felől, és megerősítette az Edward által elmondottakat a német
hadifogoly, és koncentrációs táborokban uralkodó embertelen
állapotokról, és hogy milyen sors vár az oda bezárt szovjet rabokra.
Minél többet gondolkozott az utazáson Tatjána, annál nagyobb
őrültségnek érezte ő is a tervét, és úgy erősödött a bűntudata is.

Megkérdezett mindenkit, akit csak tudott Orbeliről. Megkérdezte a

német katonákat és az összes olasz katonát, az ápolónőket és a
menekülteket, aztán elment a New York-i közkönyvtárba, de még ott
se talált egy lexikont vagy mikrofilmet, magazint vagy folyóiratot,
atlaszt vagy térképet se,
vagy egy katalógusbejegyzést, amiben említést tettek volna
Orbeliről, hiába nézett át mindent.
A szó homályos volta miatt nemhogy többet, de inkább
kevesebbet gondolt rá. Orbeli értelmetlensége miatt a szó
jelentősége eltörpült a szemében, ahelyett, hogy megnőtt volna.
Orbeli nem egy erdő vagy falu neve volt, sem egy erődé vagy egy
tábornoké. Egyre inkább egy jelentéktelen megjegyzésnek tűnt a
számára, aminek nem is annyira hozzá vagy Alexanderhez van
köze, mint inkább valami aprósághoz, amire Alexander utalni akart,
mint egy tréfás megjegyzés vagy anekdota, amit azonnal elfelejt az
ember, amikor valami fontosabb esemény történik az életében. Ez
nem egy üzenet volt, hanem egy mellékes megjegyzés, aztán
Alexander elmerült a tóban, és Tatjánának el is kellett volna
felejtenie az egészet. Nem felejtette el azonban, mert az azt követő
események miatt a szó túl nagy jelentőséget kapott, pedig nem
érdemelt volna semmi különös figyelmet.

De mi van a medállal? A Szovjetunió Hőse éremmel?

Az hogy került a hátizsákjába?
Tatjána végül arra is talált magyarázatot. Amikor dr. Sayers
elmondta, hogy mi történt Alexanderrel, akkor talán elfelejtette
megemlíteni, hogy levette a haldokló Alexander kitüntetését,
ahelyett, hogy a tóba temette volna a férfival együtt, aztán a
nagyobb horderejű események közepette kiment a fejéből, hogy
belerakta a hátizsákjának egy apró, titkos zsebébe, hogy Tatjána
egy nap – de nem azonnal – megtalálja. Alexander haldoklott,
Sayers pedig egyszerűen megfeledkezett a medálról.
Tatjána nem ment vissza Európába.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

1944. november, Lengyelország

Alexander elaludt ültében, a fának dőlve, Pása fejével az ölében.

Hajnalra Pása torkában visszahúzódott a duzzanat. Pása befogta
ujjával a toll végét, és a száján át belélegzett párszor, levegő után
kapkodva. Alexander, ezen felbátorodva, a magánál hordott
ragtapasszal betekerte a tollszár végét, ahogy csak tudta. Nem
akarta kivenni a tollat a helyéről, mert félt, hogy még egyszer nem
tudná így beilleszteni, ha arra lenne szükség. Pása befogta ujjával a
cső végét, és recsegős hangon így szólt:
– Ragaszd be, különben nem tudok beszélni.
Alexander erre beragasztotta a csövet, és figyelte sógorát, amint
az hörögve, kínlódva nagyokat lélegzett.
– Ide figyelj, Alexander – suttogta végül, elcsukló hangon, alig
hallhatóan. – Van egy ötletem. Vigyél át a hátadon ezen a senki
földjén a németek védelmi vonaláig. Végül is, még mindig német
egyenruhát viselek, nem igaz?
– De igen.
– Az én egyenruhám téged is megment. Ha őt is meg akarod
menteni – mutatott Ouszpenszkijre, miközben erőlködve belélegezte
a levegőt –, mondd meg neki, hogy ő is vigyen egy sebesült
németet. Vannak még sebesültek, vagy mind meghalt?
 – Azt hiszem, még van egy, aki elvesztette az eszméletét.
– Tökéletes. – Újabb lélegzetvétel. – Adjuk meg magunkat úgy,
hogy odavisszük nekik a sebesültjeiket.
– A másik három tud menni a saját lábán.
– Nagyon jó. De maradj te a parancsnok, és ne a foglyok
beszéljenek helyetted. Amikor odaérsz a védelmi vonalhoz, mondd,
hogy „Schießen Sie nicht!”. Ne lőjenek.
– Csak ennyit kell mondanom? – kérdezte Alexander. – Miért nem
mondtuk ezt már 1941-ben? Vagy akár már 1939-ben, ha már itt
tartunk.
Alexander elmosolyodott. Pása levegőt vett.
– Mit forralnak maguk ott ketten? – kérdezte Ouszpenszkij, aki
meghallotta, hogy beszélgetnek. – Nem azt tervezik, hogy megadjuk
magunkat, ugye? – Alexander nem mondott erre semmit. –
Százados, tudja, hogy nem adhatjuk meg magunkat.
– De nem is vonulhatunk vissza – felelte Alexander.
– Nem vonulunk vissza. Maradunk, ahol vagyunk, és megvárjuk
az erősítést – erősködött Ouszpenszkij.
Pása és Alexander összenézett.
– Megadjuk magunkat, Ouszpenszkij. Van egy sebesültünk, akit
azonnal el kell látni.
– Márpedig én nem adom meg magam! Meg fognak ölni minket –
jelentette ki Ouszpenszkij –, aztán a saját hadseregünk is árulónak
fog tartani, és kitagad bennünket.
– Ki mondta, hogy valaha is vissza akarunk térni a saját
hadseregünkbe? – kérdezte Pása, miközben Alexander segítségével
nagy nehezen felült.
– Maga csak ne beszéljen! Magának, aki fél lábbal már a
sírban van, igazán nincs mit veszítenie, és nincs hova mennie, de
minket, többieket vár otthon a családunk!
– Nekem nincs családom – jegyezte meg Alexander. – De
Ouszpenszkijnek igaza van. – Ouszpenszkij erre elégedetten
vigyorgott Pására. – Maradjon itt, Nyikoláj. Várja meg a Vörös
Hadsereget, hogy ideérjen – tette hozzá Alexander.
Ettől lehervadt a mosoly Ouszpenszkij arcáról.
– Százados! Magának is van családja! Nem azt mondta, hogy
házas? És magának – mutatott megvető gúnnyal Pására – van egy
húga, nem?
Alexander és Pása válaszképpen csak hallgatott.
– Miért nem gondolnak legalább rá? Arhangelszkbe fogják küldeni,
a Bolsevik-szigetre, ha most megadják magukat! – A Bolsevik-
szigetről senki nem tért még vissza élve.
Ouszpenszkij felháborodott szavait figyelmen kívül hagyva Pása
Alexanderre pillantott.
– Kész vagy? – kérdezte.
Alexander bólintott, és intett a négy német fogolynak. Az egyik
magánkívül motyogott valamit. A másiknak volt egy karcolása, egy
erősen vérző és káprázatosan szembetűnő fejsérülés.

Ouszpenszkij alig bírt egy szót is kipréselni magából. Kicsit olyan

volt a hangja, mint Pásának.
– Hát ide jutottunk? Maga, Belov százados, aki megtett ezerötszáz
kilométert, aki megküzdött megannyi hadosztállyal és ezreddel,
átjutott minden aknamezőn és haláltáboron, át minden hegyen,
völgyön, folyón, hogy a végén megadhassa magát a németeknek? –
Ouszpenszkij annyira nem akart hinni
a fülének, hogy kapkodni kezdte a levegőt idegességében.
– Igen! – válaszolta Alexander, maga is remegő hangon. – Elég
volt! Döntse el, hogy velünk jön, vagy itt marad!
– Itt maradok – jelentette ki Ouszpenszkij.

– Miatta van az egész! – sziszegte Ouszpenszkij. – Mielőtt

Metanov felbukkant volna, maga egy rendes ember volt. Azután,
hogy rátalált, és rájött, hogy eladta a lelkét az ördögnek, hogy
életben maradhasson, és gondolta, ez magának is megfelel.

Alexander figyelte egy darabig Ouszpenszkijt, és azt kérdezte:

– Miért veszi a döntésemet annyira a lelkére, hadnagy? Mi köze
ennek magához?
– Valami oknál fogva – mondta Pása – nagyon is sok.
– Dögöljön meg! Magához nem szólt senki! Inkább szipákolja a
levegőt a tollán át, és fogja be a pofáját! Vígan rothadó hulla lenne,
ha a százados nem menti meg az életét!
– Ouszpenszkij! – kiáltott rá Alexander. – Túl sokat enged meg
magának! Metanov parancsnok rangban maga fölött áll.
– Nem tartom tiszteletben a rangját! Nem ismerem el azt a
rendfokozatot, amit a sátántól kapott! – csattant fel Ouszpenszkij. –
Menjen csak, százados, mire vár? Menjen, és hagyja hátra az
embereit!
– Engem nem hagy hátra, mert én is megyek vele – szólalt meg
Danko tizedes bátortalanul.
Ouszpenszkijnek kikerekedtek a szemei.
– Én vagyok az egyetlen, akit hátrahagy?
– Úgy néz ki! – vigyorgott Pása.
 Ouszpenszkij erre neki akart menni, de Alexander még időben
közbelépett. Pása, aki bátor volt, de meggondolatlan, még a fél
tüdejű Ouszpenszkijjel sem tudott volna megküzdeni. Minden ereje
elment arra, hogy lélegezzen.
– Mi bajuk van maguknak egymással? – kérdezte Alexander,
ahogy félretolta Pását. – Pása…
– Nem bízok benne, Alexander! Egy szikrányit sem bízok benne!

– Még magának van képe beszélni! – csattant fel Ouszpenszkij.

– Az első pillanattól fogva érzem – folytatta Pása –, hogy valami

nem stimmel vele – lihegte, és elhallgatott.
Alexander félrevonta Pását.
– Nincs vele semmi gond – suttogta Alexander. – Mellettem volt
mindvégig. Ahogy Borov melletted.
– Melletted mindvégig – ismételte Pása.
– Igen. Vigyük őt is magunkkal, mielőtt a hangoskodásra
felfigyelnek a németek, és újra harcolni nem kezdenek.
Pása nem mondott semmit. Alexander hátrahajtotta Pása fejét, és
megigazította a torkán a ragtapaszt.
– Most már ne beszélj tovább. El kell juttatnunk téged egy
felcserhez, hogy összevarrják a torkodat, úgyhogy egy időre fogd be
a szádat. Majd én elintézek mindent.
Alexander ezután visszament Ouszpenszkijhez.
– Nyikoláj, lehet, hogy nem tiszteli Metanov rangját, de az
enyémet kötelessége tiszteletben tartania. Nem hagyhatom itt
egyedül magát. Akkor már akár le is lőhetném. Megparancsolom,
hogy tegye le a fegyvert, és adja meg magát,
ahogy mi mindannyian. – Halkan hozzátette: – Magának is ez az
érdeke.
– Hát ez káprázatos! – dühöngött Ouszpenszkij. – Megyek, de
vegye tudomásul, hogy legjobb meggyőződésem ellenére teszem.

– Az egész háborút a legjobb meggyőződése ellenére vívja. Egy

dolgot mondjon, amit saját akaratából tett.
Ouszpenszkij hallgatott.
– Pása szerint maga nem alkalmas arra, hogy a disznók között
éljen, hadnagy.
– Maga mégis kiállt mellettem, uram. Azt mondta neki, hogy
alkalmas vagyok – mondta erre Ouszpenszkij.
– Pontosan. Na jöjjön!
A katonák letették és hátrahagyták fegyvereiket. A két, nagyjából
sértetlen, bicegő német mögött Alexander ment, Pásával a vállán,
Ouszpenszkij vitte a fején meglőtt németet, Danko pedig az ájultat.
Ebben a felállásban, egysoros oszlopban mentek végig a fák között,
a kidőlt fák és a bombatölcsérek között, a géppisztolyfészkek és
bokrok között. Alexander fegyvertelenül lassan megközelítette a
majdnem fél kilométer széles német védelmi vonalat. Tudta, hogy
nem tudná lebeszélni őket arról, hogy lelőjék, akárhogy is
ismételgette volna, hogy Schießen Sie nicht. Ehelyett egy kilométert
gyalogolt a frontvonal oldaláig.

Amikor felharsant egy kiáltás az erdőből, megállt.

– Halt! Bleiben Sie stehen. Kommen Sie nicht naheres! 7
Alexander két gépfegyveres őrszemet vett ki a távolban.
Megállt, és nem ment közelebb, ahogy utasították.
 – Schießen Sie nicht, schießen Sie nicht! – kiáltotta vissza.
Pása a fülébe súgott.
– Mondd meg nekik, hogy sebesült németet viszel. Wir haben
verwundetes Deutsch mit uns.
Alexander odakiáltott a németeknek:
– Wir haben…
– Verwundetes…
– Verwundetes Deutsch mit uns!
Csend jött válaszul a német oldalról, mintha tanácskozott volna az
ellenség.
Alexander a magasba emelte véres, eredetileg fehér törülközőjét.

– Wir übergeben! – Megadjuk magunkat, mondta.

– Nagyon jó – mondta Pása. – Szóval azt megtanították, hogy kell
mondani, csak megtiltották, hogy valaha kimondd, igaz?
– Lengyelországban tanultam meg – felelte Alexander, a
zászlóként használt törülközőt. – Verwundetes Deutsch! – kiáltotta
újra. – Wir übergeben!
A németek fogságba vették négyüket. Pását és a németeket a
tábori kórházba vitték, összevarrták Pása torkát, és adtak neki
antibiotikumot is. Ezután kihallgatták Alexandert, hogy miért ejtett
német foglyokat, amikor ez ellentétben áll a szovjet hadviselés
szabályaival. A német katonákat is kikérdezték, és megtudták tőlük,
hogy Pása – akit úgy láttak el, mintha német lett volna – valójában
orosz. Azonnal megfosztották német egyenruhájától és rangjától,
fogolyruhát adtak rá, és amikor jobban lett, átszállították
Alexanderrel és Ouszpenszkijjel egy, a tisztek számára fenntartott
Oflag táborba, a lengyelországi
Katowicébe. Danko tizedest, aki nem volt tiszt, egy közlegényekkel
telezsúfolt Stalagba vitték, valahová máshová.
Alexander tudta, hogy azért hagyták életben a németek, mert nem
fegyverrel a kézben ment oda hozzájuk, hanem sebesült német
katonákkal a vállán. A németek a szovjeteket a disznóknál is
kevesebbre becsülték, amiért hagyták a katonáikat elpusztulni az
elszenvedett harci sérülések miatt. Alexandernek, Ouszpenszkijnek
és Dankónak azért hagyták meg az életét, mert emberi lények
módjára cselekedtek, nem pedig úgy, mint a szovjet katonák
szoktak.

Pása azt állította, kétféle német hadifogolytábor létezett, és ebben

igaza is volt. Ezt a tábort, amelyikbe kerültek, két részre osztották.
Az egyikbe a szövetséges seregek hadifoglyai kerültek, a másikba a
szovjet katonák. A szövetségesek táborában a hadviselés
szabályainak megfelelően bántak a foglyokkal. A foglyokkal való
bánásmódról született 1929-es genfi egyezmény szövegét büszkén
függesztették ki mindenütt. A szovjet részlegben azonban, amit
szögesdróttal választottak el a szövetségesektől, Sztálin szabályai
szerint bántak a foglyokkal. Nem nyújtottak nekik orvosi ellátást, és
élelemből is csak kenyeret és vizet kaptak. Rendszeresen
kihallgatták, megverték, megkínozták őket, majd hagyták őket
meghalni. Az életben maradt foglyokkal ásatták meg elesett
bajtársaik sírját.
Alexandert nem érdekelte, hogy bánnak vele. Németország
közelében volt, néhány kilométerre az Oderától, és vele volt Pása is.
Türelmesen várta, hogy megjelenjenek a vöröskeresztes
ápolónők a táborában, és meglepődött, meg egy kicsit el is
keseredett, amikor nem jöttek. Még a szövetségesek között is voltak
betegek és haldoklók, ugyanakkor még a franciákat és az angolokat
sem látogatta a Vöröskereszt. Senki nem adott magyarázatot arra,
hogy miért nem, a kihallgatását végző őrnagy és a barakkokat őrző
katonák sem. Pása szerint valami történhetett, ha a németek
megtiltották, hogy belépjenek az ápolónők a táboraik területére.

– Igen, vesztésre állnak a háborúban – mondta Ouszpenszkij.

– Az ilyesmi mindenkinek elveszi a kedvét attól, hogy betartsa a
játékszabályokat.
– Magát senki sem kérdezte! – csattant fel Pása.
– Ó, istenem, hagyják már abba! – kiáltott fel Alexander.
– Hadnagy – szólt Pása Ouszpenszkijnek –, nem tudna békén
hagyni minket egy percre? Miért ragaszkodik mindig annyira ahhoz,
hogy itt legyen a közelünkben?
– Valami rejtegetnivalója van, Metanov? – kérdezte Ouszpenszkij.
– Miért akar hirtelen annyira kettesben maradni a századossal?

Alexander otthagyta őket, mire mindketten utánamentek.

Ouszpenszkij jelenlétére reagálva Pása felsóhajtott, és megjegyezte:

– Meg kéne szöknünk. Mi értelme itt maradni?

– Nincsenek se reflektorok, se őrtornyok. Nem hiszem, hogy

jogosan nevezhetnénk szökésnek, ha elmennénk innen – válaszolta
Alexander, és egy öt méter széles lyukra mutatott a kerítésen. – Ezt
inkább mondanám távozásnak.
 Ami Alexandert illeti, az elején még nem akart megszökni, mert
bízott benne, hogy egyszer csak beengedik a Vöröskeresztet a
táborukba. Ahogy azonban teltek a hetek, és egyre romlottak a
körülmények, a Vöröskeresztnek pedig még mindig nem volt se híre,
se hamva, azt a következtetést vonta le, hogy nincs más
lehetőségük, mint megszökni. Időközben helyrehozták a
szögesdrótot, úgyhogy a szerelőműhelyben talált drótvágóval vágtak
maguknak egy újabb lyukat, és futásnak eredtek. Négy órával
később szedte őket össze két tábori őr, akik egy Volkswagen
Kübellel eredtek a nyomukba. Amikor visszatértek a táborba, a tábor
vezetője, Oberstleutnant Kiplinger a következővel fogadta:

– Magának elment az esze. Mit gondolt, hová fog eljutni? Nincs

hová menekülniük, csak ilyen táborokat találnak később is. Most az
egyszer megúszták, de ne próbálják meg még egyszer. – Azzal
adott Alexandernek egy cigarettát, és mindketten rágyújtottak.

– Hol marad a Vöröskereszt, parancsnok?

– Mit érdekli az magát? Úgyse fogják megmenteni. És a szovjet
katonák nem kaphatnak csomagokat senkitől.
– Azt tudom. Csak szerettem volna tudni, hogy hol vannak.
– Új határozat lépett érvénybe. Megtiltották nekik, hogy vizsgálatot
tartsanak a táborainkban.
Alexander annyit tisztálkodott, amennyit csak tudott, kínos
alapossággal borotválkozott, és igyekezett hasznossá tenni magát.
Munkára jelentkezett a parancsnoknál. Kiplinger, a genfi egyezmény
szabályait megszegve, de eleget téve Alexander kérésének, adott
neki egy fűrészt, kalapácsot és szögeket, és
megengedte neki, hogy további barakkokat építsen a raboknak.
Ouszpenszkij segíteni akart neki, de a fél tüdejével alig bírt dolgozni
a nyirkos téli hidegben.
Pása konyhai munkára jelentkezett, így sikerült elegendő élelmet
lopnia a fejadagon felül saját magának, Alexandernek és nem túl
lelkesen, de Ouszpenszkijnek is.
Így éltek 1944 novemberének végén. A december is eljött, majd el
is múlt, és a táborok megteltek. Alexander nem tudott elég gyorsan
építkezni a fagyban, hogy tartani tudta volna az ütemet. A
szövetséges és a szovjet barakkokban rendes körülmények között
ezer embernek lett volna hely. Most messze kapacitáson felül
működtek, és tízezren zsúfolódtak bennük össze.

– Ouszpenszkij hadnagy – szólalt meg egyszer Alexander. –

Ironikusnak találom, hogy ilyen sok szovjet polgár van itt, amikor a
törvény egyértelműen tiltja, hogy a katonák megadják magukat.
Egyszerűen nem értem. Meg tudná magyarázni, hogy lehet ez?

– Ezek nyilvánvalóan olyan hitszegők, mint maga, százados. Nem

jutott mindenkinek elég víz és élelmiszer. A katonák
mocskosak voltak, és piszkos testük a betegségek melegágya volt.
Később leszerelték a szögesdrótokat, és egyesítették a táborokat. A
németek láthatóan nem tudták, mihez kezdjenek ötezer szovjet
hadifogollyal. Rajtuk kívül azonban voltak még románok, bolgárok,
törökök és lengyelek is.
Zsidó viszont egy sem.
– Hol vannak a zsidók? – kérdezte az egyik francia tiszt tört
angolsággal, mire Alexander oroszul válaszolt neki, hogy
Majdanekben vannak, de a francia nem értette, mit mondott, és
otthagyta. Ouszpenszkij is a közelben volt, és Alexander nem akarta
felkelteni a gyanakvását azzal, hogy angolul beszél.
– Százados, honnan tudja, hogy nincsenek zsidók ebben a
táborban? – kérdezte Ouszpenszkij, amikor visszamentek a
barakkjukhoz.
– Nem emlékszik, hogy amikor idehoztak minket, akkor
megfürdettek és tetűirtóval is lekezeltek minket? – kérdezte
Alexander.
– De igen. Nem akartak minket mocskosan kihallgatni. A rendes
eljárás része volt, hogy megfürdettek és lefertőtlenítettek minket.

– Így van, hadnagy. Ahogy az is a rendes eljárás része volt, hogy

amíg meztelenek voltunk, meggyőződtek róla, hogy nem vagyunk-e
zsidók. Garantálom önnek, hogyha azok lennénk, már nem lennénk
itt.

Időközben hatalmas amerikai veszteségekről érkeztek hírek

Belgiumból, az Ardennek közelében lévő Hürtgen-erdőből.
Vérontásról és keserves küzdelemről szóltak a hírek, és semmi jele
nem volt, hogy a németek meg akarnák adni magukat.
Alexander minden reggel elment dolgozni az építkezésre,
felügyelte a többi foglyot, és minden délután a tábor köré húzott
szögesdrótot javította, vagy ablakot cserélt az omladozó
barakkokban, vagy üres fegyvereket tisztított, de megcsinált bármit,
csak lefoglalja magát. Mindezért valamivel jobb ellátásban részesült,
de így sem kapott eleget enni. Pása
emlékeztette Alexandert arra, hogy ő mit élt át a minszki
fogolytáborban, ahol a németek, nem tudván, mitévők legyenek a
sok szovjet katonával, hagyták őket meghalni.
– De mégsem hagyhatják az összes szövetséges katonát
meghalni.
– Gondolod? És mi mit csinálunk? Kergessük őket be a pokolba,
és vonjuk őket felelősségre? Én azt mondom, próbáljunk megszökni
megint. Állandóan azt a tetves rohadt kerítést kell javítanod, mert
folyton kidől.
– Igen, de most már egy őr is szemmel tart közben.
– Öljük meg, és meneküljünk el.
– Holnap karácsony, a katolikus vallás szerint. Nem lehetne, hogy
ne pont karácsonykor öljük meg?
– Mióta vagy ilyen vallásos?
– Ó, a századosnak régi jó ismerőse a mi istenünk! – jegyezte
meg Ouszpenszkij, mire Pásával jót nevettek Alexander kárára,
aminek ő mégis örült, mert sokkal jobb volt ez, mint az az
ellenségeskedés, ami a viszonyukat jellemezte a nap minden
órájában.
Karácsonyra kaptak egy külön adag szenet a barakkjuk fűtésére.
Kaptak egy kis vodkát is. Húsz tiszt lakott az ő szálláshelyükön. Ittak,
kártyáztak és sakkoztak, aztán eléggé megittasodtak ahhoz, hogy
olyan trágár orosz dalokat énekeltek, mint a Sztyenka Razin és a
Katyusa, reggelre pedig mind kiütötték magukat.

Karácsony másnapján az őr megbetegedett, így nem kellett

megölniük. Beteg volt, és elaludt szolgálatban. Megszöktek hát, de
tél volt, és nehéz volt bárhová is eljutni. Csak katonai
vonatok jártak. Felszálltak az egyik ilyen vonatra, de az első
állomáson kiszúrta őket egy rendőr, aki úgy látta, hogy nem passzol
rájuk az egyenruha. Mire visszaértek Katowicébe, az őr
mellhártyagyulladásban meghalt, mielőtt kötelességmulasztásért
kivégezhették volna. Újra Kiplinger parancsnok elé rendelték
hármójukat.
– Belov százados. Tudja, én igen engedékeny táborvezető
vagyok. Engem nem érdekel, mit csinál. Ha dolgozni akar, adok
magának munkát. Ha többet akar enni, akkor adok még enni
magának, ha van miből. Engedem, hogy szabadon járkáljon a tábor
területén, és nem figyeltetem magát, amíg a tábor kerítésén belül
marad. Szerintem ez így tisztességes, ön viszont láthatóan nem ért
ezzel egyet, ez a két bolond meg birkaként követi minden parancsát.
Nos, végeztünk, elhagyja a tábort. A múltkor megmondtam, még egy
ilyen és magának itt befellegzett. Nem hitte el, amit mondtam? Nem
akarok több gondot maga miatt. Hát nem tudja, hogy minket is
lelőnek, ha megszöknek tőlünk a foglyok?

– Hová visznek minket?

– Oda, ahonnan nincs menekvés – felelte Kiplinger elégedetten. –
A Colditz-kastélyba.
7

Álljon meg! Maradjon, ahol van! Ne jöjjön közelebb!

 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

1945. január, New York

Újév napján Tatjána áthajózott az öblön Anthonyval, hogy kettesben

sétálhassanak egyet, és utána találkozzanak Vikkivel, és elmenjenek
korcsolyázni a Central Parkba. Bementek busszal a városba, amiről
az 59. utca és a 6. sugárút sarkán szálltak le. Tatjána elküldte Vikkit
Anthonyval a parkba, mondván neki még el kell intéznie valamit.

A Plaza Hotel közelében bement az egyik telefonfülkébe. Várt

néhány másodpercet, és előkereste a tízcenteseket a
pénztárcájából. Megszámolta azokat, bár tudta, mennyi van. Végül
felhívta a számot.
– Boldog új évet, Sam – szólt bele a kagylóba. – Nem hívom
rosszkor?
– Boldog új évet, Tatjána. Semmi gond, épp valami sürgős dolog
miatt vagyok az irodában.
Tatjána visszafojtott lélegzettel várt.
– Nem tudok új hírrel szolgálni – mondta a férfi.
– Nincs semmi hír?
– Nincs.
– Nem léptek kapcsolatba magával a…
– Nem.
 – Engem sem kerestek?
– Nem. Alighanem el vannak foglalva azzal, hogy osszák föl
egymás közt Európát.
Tatjána felsóhajtott.
– Buta dolog tőlem mindig hívogatni magát, biztos kellemetlen ez
önnek.
– Dehogyis, egyáltalán nem. Hívjon újra egy hónap múlva.
– Rendben. Nagyon kedves öntől. Köszönöm szépen! – mondta
Tatjána, majd a telefonkészülék hideg fémtestének dőlve várt pár
másodpercet.

Hosszas unszolás után Tatjána belegyezett, hogy keressenek egy

lakást Vikkivel. A lányok 1945 januárjában költöztek be új
albérletükbe. Tatjána talált egy három hálószobás, két fürdőszobás,
fix bérleti díjú, hatodik emeleti lakást a Church utcán. Nagyon közel
volt a Bowing Greenhez és a Battery Parkhoz. A nappali ablakából
látta a kikötőt és a Szabadság-szobrot, és ha kiment a tűzlépcsőre,
akkor még Ellis Islandet is.
Ötven dollár volt a bérleti díj, és bár Vikki az elején még azt
mondta, hogy nincs hozzászokva ahhoz, hogy új ruhák helyett
albérletre költse a pénzét, mindketten jól érezték magukat az új
helyen. Tatjána azért, mert végre volt hová rakni a sok könyvet, amit
vásárolt, és mert a fiának lett saját szobája, és persze neki is. Ez
persze leginkább csak üres beszéd volt. Tatjána a fiával aludt, a
földön, oda terítette le a takaróit és rakta a párnáját, Anthony mellé.
Azt mondta, hogy ha majd nem szoptat tovább, a saját szobájában
fog aludni. A kisfiút tizennyolc hónapos
korában elválasztotta, de továbbra is a földön aludt.

Kenyér. Liszt, tej, vaj, só, tojás, élesztő. Teljes értékű élelem.
Kenyér.
Vikki megpróbált rájönni, hogy miért kellett minden másnap este
tizenegykor tésztát dagasztaniuk, és Tatjána végül azt mondta neki:

– Azért, hogy reggelente ne kelljen elhagynom a házat, hogy

meleg kenyeret hozzak a családomnak.
Vikki többé nem hozta fel a témát, de minden reggel, mielőtt
beleharapott volna a Tatjána által sütött friss croissant-ba vagy
zsemlébe, vagy friss, ropogós kenyérbe, és megette volna a
kávéjához, mielőtt elszívott volna egy cigarettát, megnyalta a száját,
és azt mondta:
– Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!
– Ámen – mondta erre Tatjána.
– Áh, nem! – ismételte Anthony.
– Ki tanított meg ilyen finom kenyeret sütni, Tánya?
– A nővérem. Tőle tanultam főzni.
– Biztos nagyon jó szakács lehetett.
– Nagyon jó tanár volt. Azt is tőle tanultam, hogy kell bekötni a
cipőmet, hogy kell úszni, és hogy kell leolvasni az időt az óráról.

– Hogy halt meg?

– Nem kapott… nem kapta meg a mindennapi kenyerét, Vikki.
Nem tudok eleget dolgozni, gondolta, ahogy a mennyezetre meredt.
Túl sok perc és túl sok másodperc van egy napban, amit el kell
valahogy tölteni. Például ma is. Felkeltem hatkor, és felébresztettem
Anthonyt, mert jött érte Isabella. Hála istennek idejön, hogy
vigyázzon rá. Nyolctól négyig Ellisen voltam, aztán a
Vöröskeresztnél hatig. Egy órán át vért vettem a véradóktól, és a
hadifoglyoknak szánt egészségügyi csomagokat készítettem össze,
amiket majd a tengerentúlra küldenek. Átvettem Anthonyt Isabellától,
elvittem a parkba, vettem élelmiszert, főztem vacsorát, játszottam
Anthonyval, aztán megfürdettem, lefektettem aludni, hallgattam a
rádiót, hallgattam Vikkit, és begyúrtam a kenyértésztát holnapra.
Most már éjjel egy óra van, én meg a plafont bámulom, mert nincs
elég teendőm. El kell foglalnom magam még jobban, hogy még a
rémálmokhoz se legyen erőm. Hogy úgy belefáradjak az amerikai
életembe, hogy ne lássam magam előtt az arcát.

Két kezébe fogja a lány derekát, nedves az arca és a haja, a fogai

úgy csillognak, mint a napfény a folyón. Felkiált örömében, elszámol
háromig, és háromra bedobja a lányt a Kámába, olyan messzire,
amilyen messzire csak tudja, aztán ráveti magát. A lány beúszik a
férfi alá, kiszabadítja magát, és tovaúszik. A férfi üldözőbe veszi, és
változatos testi fenyítéseket helyez kilátásba, mihelyst elkapja a
lányt, aki lelassít, hogy a másik utol tudja érni.

Szívével eltökélten kelet felé fordult, kenyeret sütött, hétféle

szalonnát vett jegyre, fazekakat, serpenyőket és konyhai eszközöket
vásárolt, meg törülközőket és abroszokat, mert
annyira szerette a boltokat, a gyümölcsös standokat, a húsboltokat,
az áruházakat és a sarki fűszereseket. Tatjána fizikailag egyre csak
ment előre, míg lelkileg makacsul a múltban időzött: a férfi
megtalálta őt, a lazarevói árvát, Tatjána pedig várt rá, az ő másik
felére. A férfira, aki megteremtette őt.
Tatjána viszont nem találta meg Alexandert. Túl hamar feladta.
Milyen erőtlen próbálkozás volt ez a részéről, hogy rátaláljon a
férfira. De elhatározta magát: addig nem nyugszom, amíg meg nem
talállak, Sura, de most nem találtam senkit, aki vigyázott volna
Anthonyra, ne haragudj, Sura! Feltámadt benne a gyűlölet saját
maga iránt, ami új érzés volt számára. Még akkor sem érzett ilyen
marcangoló megvetést önmaga iránt, amikor Dásával és
Alexanderrel hármasban erkölcsi orosz rulettet játszottak.

Akárhányszor kérlelte is Vikki, Tatjána mindig nemet mondott rá,

hogy elmenjen táncolni szombat esténként a Ricardo’s klubba,
Greenwich Village-be, az Astor Place-re. Nem volt hajlandó új ruhát
vagy új cipőt se venni.
– Muszáj eljönnöd velem az Elks Rendezvous-ba, Harlembe! –
nógatta Vikki. – Állati jó hely! Nagyon jókat lehet táncolni, és sok
orvos jár oda.
– „Nincs pusztítóbb szenvedély, mint azé a nőé, aki új szeretőt
keres” – idézte Tatjána egy könyvből, amit olvasott. – Olvastad Cyril
Connoly új könyvét? Csak ajánlani tudom.
– Felejtsd el a könyveket egy percre! Nem akarod megnézni az
Örök szolgaságot Bette Davisszel és Leslie Howarddal a
főszerepben, az Apollóban?
– Talán majd máskor.
 – Nem lesz máskor! Akkor menjünk el pénteken a Lady Be
Beautifulba! Már meséltem nekik rólad, nagyon szeretnének
megismerni téged. Manikűröztetjük a kezünket, aztán elmegyünk
dim sumot enni a Mott Streetre, mert bele kell kóstolnod a kínai
konyhába, fantasztikus, aztán elmegyünk az Elks Rendezvous-ba.

– Harlembe? Olyan messzire?

– Ez a legjobb hely szvingelni.
– Szóval te így hívod?
– Te most szemtelenkedsz? – kérdezte Vikki vigyorogva. – Akkor
eljössz?
– Talán legközelebb, jó?
– Tánya – mondta Vikki egy este, amikor felkucorodtak a
kanapéra olvasni. – Rájöttem végre, mi a baj veled. Mármint azon
kívül, hogy állandóan kenyeret sütsz és szalonnát eszel.
– Mi a baj velem?
– Az, hogy mindig búslakodsz. Meg kell tanulnod úgy káromkodni,
mint egy tengerésznek, úgy végigmenni az utcán, mintha tiéd lenne
az egész világ, és el kell jönnöd a Lady Be Beautifulba egy kis
kényeztetésre, de leginkább egy férfira van szükséged.

– Jól van – felelte Tatjána. – És hol találunk nekem egy férfit?

– Én nem a szerelemről beszélek – mondta Vikki, mintha meg
akarta volna magyarázni, mire van Tatjánának szüksége.
– Persze hogy nem.
– Nem. Én arról beszélek, hogy engedd el és érezd jól magad. Túl
feszült vagy. Túl sokat aggodalmaskodsz. Mindig ideges vagy valami
miatt, mindig dolgozol vagy a gyerekkel foglalkozol.
Ellis, a Vöröskereszt, Anthony, túl sok ez egyszerre.
– Nem vagyok mindig ideges – védekezett Tatjána.
– Tánya, Amerikában vagy! Tudom, hogy háború van, de itt nem.
Itt te vagy. Mindig is ide akartál jönni az Egyesült Államokba, nem?

– De igen – felelte Tatjána. De nem egyedül akartam jönni,

gondolta.
– Hát nem jobb itt, mint a Szovjetunióban?
Külön csónakban eveznek, versenyeznek az Ilmen-tavon, hogy ki
ér hamarabb a tó közepére. Egy kilométeres táv, megállás nélkül
evezve. Tatjána szinte nem is mosolyog, eltökélten és csapkodás
nélkül evez. Pását megőrjíti, hogy nem tudja legyőzni a húgát. A
parton meg a nővérük és az unokatestvérük, Marina fel-le ugrálva
szurkol Tatjánának, mögöttük a felnőttek pedig égnek emelt kézzel,
jobbra-balra integetve szurkolnak Pásának. Nyár van, a levegő a
friss víz illatától gazdag.
De most már nincsenek ott. Nincsenek az Ilmen-tónál, nincsenek
Lugában, sem Leningrádban, sem Lazarevóban. A családja mégsem
hagyja Tatjánát magára.
Ahogy Alexander sem.
Tatjána ivott egy korty teát, és egy pislantással elhessegette a
feltörő emlékeket.
– Mesélj az első szerelmedről! – kérte Vikkit.
– Tommynak hívták. Egy együttes énekese volt. Istenem, milyen
cuki volt! Szőke volt, és alacsony és…
– De te magas.
– Igen. Úgy fojtogattam a szeretetemmel, mintha a saját fiam lett
volna. Tökéletes volt! Tizenhét éves fiú volt, káprázatos
tehetség. Emlékszem, mindig a tűzlépcsőn osontam le, hogy
nézzem, ahogy énekel a Sid’s bárban, a Bowerynél. Rajongtam érte.

– Aztán mi történt? – kérdezte Tatjána, s felnézett a bögréjéből.

– Ó, hát csak az, hogy rájöttem, mit csinálnak a zenész fiúk a

koncert után.
– Nem azt mondtad, hogy elmentél megnézni?
– Haza kellett érnem időre. Nekem mindig azt mondta, hogy
később eljön hozzám. Aztán megtudtam, hogy a koncert vége és a
később között a bár hátsó helyiségében enyelgett a lányokkal. Aztán
miután végzett velük, feljött mindig a tűzlépcsőn hajnali ötkor, hogy
velem is legyen.
– Jaj ne!
– Három hétig sírtam egyfolytában, amikor ez kiderült. Aztán
megismerkedtem Jude-dal.
– Ő ki volt?
– A második fiúm.
Tatjána felnevetett.
Vikki Tatjána hátára tette a kezét, és kedvesen megsimogatta
a haját.
– Tánya – mondta szeretetteljes hangon Vikki. – Létezik második
szerelem. Meg harmadik. És ha szerencséd van, még negyedik és
ötödik is.
– Ez nagyon jólesik – felelte Tatjána, aki szorosabban fogta a
poharát, és lehunyta a szemét.
– Úgy tudom, hogy csak egy évig kell feketét hordani és gyászolni.
És meg kell, hogy mondjam, Jude-dal jobb volt, mint
Tommyval. Mélyebbek voltak az érzéseim iránta. Jude jobb… – Vikki
elgondolkozott. – Jobb ember volt. Mindenben jobb volt.
Tatjána bólintott.
– Tánya, te már elfelejtetted, milyen egy igazi férfi mellett.
– Bárcsak elfelejtettem volna!

– Ó, Tánya! – sóhajtotta. – Eljön az is, majd meglátod! Fogsz te

még felejteni is.

Egyszer volt, hol nem volt, régen, amikor a fiatal lányok a telihold
fényénél, a sötét éjszakában a fiatal fiúkkal ismerkedtek, a
tábortűznél, ahol boroztak és táncoltak, és a lányok szép taftruhába
bújtak, amikor hangos zene szólt, és hangosan nevettek, amikor az
egyik szempár pillantása a másikba fúródott, és a lány kihúzta
magát, és a fiú odament hozzá, és a lány hirtelen felnézett rá, a fiú
lenézett rá és…
Volt egyszer egy első szerelem.
Vikkinek volt. Edwardnak is volt. Isabellának és Travisnek is volt.

Első szerelem, első csók, első minden.

Egyszer, amikor még olyan fiatalok voltak.
Aztán idősebbek lettek.
A telihold elmúlt, újabb teliholdak jöttek, telt-múlt az idő. A zene
elhallgatott, a lány levette szép ruháját, a tábortűz kialudt, és elhalt a
nevetés is. De végül, olyan biztosan, mint hogy mindennap felkel a
nap, egy újabb fiú állt a lány elé, a lány megint a szép taftruháját
viselte és mosolygott, és felnézett a
fiúra, ő pedig lenézett rá.
Nem első szerelem volt.
Nem első csók volt.
Mégis szerelem volt.
És a csók édes volt.
És a szív mégis hevesen dobogott.
És a lány élte tovább az életét. Élte tovább, mert élni akart, és
boldog akart lenni. Újra szeretni akart. Nem akart folyton az ablaknál
ülni, és a tengert nézni. Nem akart a múltban élni. El akarta felejteni
az első szerelmét. Csak arra akart emlékezni, amit először érzett
iránta.
Ezt az érzést akarta egy másik férfi iránt érezni, és újra
mosolyogni, mert csordultig volt a szíve, és túlságosan ragyogó
ahhoz, hogy ne szeressen valakit. Mert a szívnek éreznie és
szárnyalnia kell.
És mert az élet hosszú.
Tatjána élt és nem gyászolt tovább, mosolygott, és felvett egy
másik ruhát, és odaállt a férfiak mellé. Újra énekelt és viccelődött,
hiszen nem halt meg, még mindig ezen a földön élt, és még mindig
ugyanaz az ember volt, az az ember, aki akart még nevetni néha,
pedig tudta, hogy életében nem fog még egyszer úgy szeretni senkit,
akárhány napja van is még hátra, mint amikor szíve még tizenhét
éves volt.
Önvédelemből úgy élte az életét, hogy óvta lénye vérző felét.
Óvatosan lépdelt, és gondosan elrejtette mások szeme elől.
Legnagyobb kincse a legnagyobb terhévé vált. És mivel sok ideje
volt, így mesterévé vált annak, hogy elrejtse ezt a hibáját a világ elől.
Miközben baktatott felfelé a hegyen, hátán a
keresztjével, elmondhatta, hogy mindenkinek van keresztje, és ez az
övé.
Nagyon szerencsés volt, hogy volt egy gyermeke, egy gyönyörű
kisfia, így nem volt magányos, volt, akit szerethetett, aki értelmet
adott az életének. És a múltban, amikor fiatal volt, többet kapott az
élettől, mint amennyit megérdemelt.
Egy nap fel fog állni a kanapéról, ellép az ablakpárkánytól, maga
mögött hagyja a tűzlépcsőt, elrakja a fekete hátizsákot, és leveszi a
gyűrűket a nyakából. Egy nap, amikor zeneszót hal, nem őt fogja
látni maga előtt, amint átkeringőzik vele a tisztáson, a vörös hold
alatt, a nászéjszakájukon.
Ó, hogy táncoltunk nászunk éjjelén…
Egy nap. Ma még azonban a múlt lehelete színezte be a jövő
minden lélegzetvételét. Minden szempillantással egyre mélyebbre és
mélyebbre ásta bele magát Alexander Tatjána lelkébe, míg mindaz,
amit együtt átéltek, elhomályosította a szemét és nem látta, mi
mindent tartogathatna még számára a világ.

Csak arra tudott gondolni, hogy mit szeretett benne

Alexander, miért volt szüksége rá a férjének, és mit akart tőle.
Hogy ő mit adott Alexandernek. Vajon eleget adott neki?
Emlékek: milyen kínzó is lehet az a nyugalom, amit ez a kegyetlen
ellenség nyújt.
Nem tudott felejteni, sőt. A megállás nélkül zajló harc az idő
előrehaladtával egyre csak fokozódott. Olyan volt, mintha Alexander
ajka, keze, feje búbja, szíve és minden, ami Lazarevóban majdnem
normálisnak látszott, felruházta volna magát valami túlvilági, a jövőt
előrelátó érzékkel, mintha
mindannyian önálló életre keltek volna.
Hogy horgásztak, aludtak vagy tisztálkodtak? Hogy Tatjána
varróegyletbe járt? Most már gyűlölte és ostorozta magát azért, hogy
hogy csinálhatott bármi mást is, hogy hogyan is próbálhatott
normális életet élni vele Lazarevóban, amikor nagyon jól tudta már
akkor is, hogy az együtt töltött idő és az életük is oly gyorsan
elolvad, mint a hópihe? Tudván, mi forgott kockán, vajon képes lett
volna Alexander lehajtott fejjel követni őt, ha tudja, mit veszíthet egy
mámoros óráért, egy önfeledt percért?

Mennyire szeretett hozzáérni Alexander. Olyankor Tatjána

csendben ült, kicsit szétnyitott lábakkal, hogy Alexander bármikor
megtehesse, amikor csak kedve tartja. És Alexandernek kedve
tartotta. Bármikor. Igen, mondta Alexander, egy szabadságon lévő
katona erre vágyik. Még a bármikor sem volt elég neki. Megérintette
az ujjaival, ahogy Tatjána ott ült csendben a padon, aztán
megérintette a szájával, ahogy ott ült a padon, de már nem olyan
csendesen. Nem létezett a férfinak más idő, csak a jelen, nem
létezett a jövő, csak a jelen pillanat őrülete létezett.

Meg fogsz őrülni te is, üvöltötték az emlékei, ahogy Tatjána ott állt
az ablaknál, egy téli napon, és megérezte az örökkévalóság sós
illatát. Látszólag úgy nézel ki, mint minden rendes nő, úgy járkálsz
és úgy mosolyogsz, de belül karóba húzva tekeregsz és égsz.
Sosem engedünk szabadon, sosem leszel szabad.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

1945. január, Colditz-kastély

Talán tényleg igaz volt, amit Colditzról mondtak. Úgy tűnt, nincs
menekvés onnan. És munka sem volt. A foglyok nem csináltak mást,
mint aludtak, kártyáztak, és napjában kétszer elmentek járni egyet.
Hétkor felkeltek névsorolvasásra, és minden este tízkor lámpaoltás
volt. A kettő között háromszor kaptak enni, és kétszer elmehettek
sétálni, egy-egy órára.
Colditz egy nagy kiterjedésű, tizenötödik századi várkastély volt
Észak-Szászországban, egy három német nagyváros, Lipcse,
Drezda és Chemnitz alkotta háromszögben. Colditz egy meredek
dombon állt, s a Mulde folyó fölé magasodott. De nem egy egyszerű
domb volt, amire építették. Colditzot délre mocsaras terület vette
körül, függőleges sziklafalak határolták keleten, és nyaktörő
meredélyek északon és nyugaton. A Colditz-kastélyt egyenesen a
sziklás dombból faragták ki és építették fel. Ahol a domb véget ért,
ott kezdődött a kastély.
Az objektumot olyan öntudatos és nagyon jól szervezett németek
vezették kifogástalanul, akik nagyon komolyan vették a munkájukat,
és megvesztegethetetlenek voltak, ahogy azt Alexander is
megtanulta annak az öt szovjet tisztnek a kárán, akik egy szűk és
hideg sziklába vájt cellában laktak velük,
amiben négy emeletes ágy állt.
Colditzban volt kórház és kápolna is, lábadozórészleg, két kantin,
egy filmszínház, sőt még fogorvos is ellátta a rabokat. A fogvatartóik
pedig még ennél is jobb ellátásban részesültek. Úgy laktak, úgy
étkeztek, és úgy éltek ott a német őrök, mintha ez lett volna az
állandó lakhelyük. Colditz parancsnoka magáénak tudhatta a kastély
negyedét.
Minden német hadifogolytáborból ide szállították a legfontosabb
rabokat, akik már mindenhonnan megszöktek. Itt tizenöt
méterenként géppisztolyos őrök álltak, a földszinten, az
emelvényeken és a körtornyokban is, és a nap huszonnégy órájában
szemmel tartották a foglyokat. Éjjel reflektorokkal világították be a
kastélyt. Egyetlen be- és kijáraton át lehetett bejutni a kastélyba, egy
felvonóhídon át, ami a német laktanyába és a parancsnoki negyedbe
vezetett.
Minden fogolyra két őr jutott, legalábbis a rabok így érezték.
Alexander január harmincegy napján figyelte az őrök mozgását,
ahogy kimentek a nagy, belső, szürke macskakővel burkolt udvarra,
ami egy kicsit a leningrádi Pavlov-barakkokra emlékeztette őt.
Eszébe is jutott, hogy vajon mi lehet Sztyepanov ezredessel.

Harmincegy napon át figyelte az őröket a kantinban, a

zuhanyzóban és az udvaron. A jó magaviseletű rabok hetente
kétszer, kis, tizenkét fős csoportokban kimehettek egy-egy órára a
nyugati oldalon lévő külső teraszra. Ez a terasz egy körben zárt
kőépítmény volt, ami alatt, egy mellvéden túl egy füves, teljesen
elzárt kert terült el, ahová azonban a raboknak nem volt bejárása.
Alexander, aki mindig jól viselkedett, hetente
kétszer kimehetett a teraszra járni egyet, ahol megfigyelte az őket
figyelő őröket. Az őrségváltást is meg tudta figyelni a szobájuk
nyugatra néző ablakából. Az ő ágya az ablak mellett volt, a kórház
fölött, a harmadik emeleten. Örült neki, hogy nyugat felé nézhet. Volt
benne valami reménykeltő. Alatta húzódott a hosszú és keskeny
terasz, az alatt pedig a hosszú és keskeny kert.

Colditz tényleg bevehetetlennek látszott.

De hogy sikerült Tányának kijutnia? Hogy jutott el Finnországba,
ha Dimitrij meghalt, és Sayers halálosan megsebesült? Bárcsak
tudná, gondolta, de egyvalamit biztosan tudott: Tánya valahogy
eljutott Finnországba. Vagyis erről a helyről is van kiút. Csak még
nem jött rá, hogy mi az.
Pása és Ouszpenszkij már nem volt ennyire derűlátó. Együtt
sétáltak vele, de semmi kedvük nem volt az őröket nézegetni.
Alexander szívesen beszélt volna a brit hadifoglyokkal is az udvaron,
de nem akarta elmagyarázni Pásának vagy Ouszpenszkijnek, hogy
hol tanult meg folyékonyan angolul. Nem látott amerikaiakat, csak
brit és francia tiszteket, egy lengyel tisztet és az öt szovjetet, akikkel
egy cellában laktak.
A lengyel tisztet Bór-Komorowski tábornoknak hívták. Alexander
beszélgetésbe elegyedett vele a kantinban. Bór-Komorowski 1942-
ben vette át a Hitler és a szovjetek ellen küzdő lengyel földalatti
ellenállás vezetését. Amikor elfogták, egyenesen Colditzba
szállították, hogy gondoskodjanak róla, hogy örökre rács mögött
marad. És bár szíves-örömest mesélt arról, hogyan kíséreltek meg
mások megszökni korábban a kastélyból, sőt még a colditzi régióról
készített saját, orosz
nyelvű domborzati térképét is odaadta Alexandernek, Bór-
Komorowski azt is elmondta neki, hogy nyugodtan elfelejtheti a
szökést erről a helyről. Még akik kijutottak az erőd falain kívülre,
azokat is elkapták napokon belül.
– Ami csak azt mutatja – magyarázta Komorowski –, hogy amiben
mindig is hittem, az egy ilyen helyre, mint Colditz, hatványozottan
igaz! A legkörültekintőbb tervezés és a legalaposabb szervezés sem
segít kijutni semmilyen szorult helyzetből Isten segedelme nélkül.

Tánya kijutott a Szovjetunióból, akarta Alexander mondani, de

nem akart vitatkozni.
Éjjel, az ágyában fekve Tatjána karjára gondolt. Szerette volna
megtalálni őt… De hol lehet? Ha még mindig vár rá, hol lehet, ahol
Alexander megtalálhatná? Helsinkiben? Stockholmban?
Londonban? Amerikában? És ha Amerikában, akkor hol?
Bostonban, New Yorkban? Vagy valami meleg vidéken? Talán San
Franciscóban? Vagy az Angyalok Városában? Amikor Tatjána és dr.
Sayers elmentek Oroszországból, Alexander New Yorkba akarta
vinni Tatjánát. Habár a doktor meghalt, Tatjána talán mégis
odament, ahogy eredetileg tervezték.

Utálta ezeket a parttalan találgatásokat, amik elméje sötét

sikátoraiból bukkantak elő, de szívesen gondolt arra, milyennek látja
majd az arcát, amikor újra találkoznak, milyen lesz a teste, ahogy
megremeg, milyen íze lesz a könnyeinek, hogy fog odamenni – vagy
talán odafutni – hozzá.
Milyen lehet a gyermekük? Mennyi idős is már? Másfél éves.
Vajon lány vagy fiú? Ha lány, akkor talán olyan szőke, mint az
anyukája. Ha fiú, akkor talán olyan sötét a haja, mint az övé lenne,
ha nem lenne épp kopasz. A gyermekem. Milyen lehet egy kicsi
gyermeket a kezünkbe fogni, felemelni a levegőbe?
Gyakran lovallta bele magát ilyen önpusztító gondolatmenetekbe
és merengett azon, milyen lenne a lány kezét magán érezni vagy őt
érinteni.
Amikor annak idején elváltak útjaik, teste megállás nélkül sajgott
és epekedett a lány után, végig a szeles márciuson és esős áprilison
át, a derűs májuson és meleg júniuson át. Június volt a legrosszabb.
Úgy kívánta a lányt, hogy néha úgy érezte, egy nappal, egy perccel
sem bírja tovább ezt a vágyakozást, ezt a kielégítetlen szükségletet.

Aztán eltelt egy év, majd még egy. Apránként a sajgás is

alábbhagyott és eltompult, de a testi vágy, a kielégítetlenség elől
nem volt menekvés.
Néha eszébe jutott az a lány Lengyelországban, a kócos kis Vera,
aki mindenét odaadta volna, és akinek ő csokoládét adott. Ha most
belépne egy ilyen lány az ajtón, most is ugyanolyan erős lenne, mint
akkor volt?
Colditzból nem volt menekvés, de a gondolatai, félelmei és vére
lüktetése elől sem. Ahogy az a felismerés is könyörtelenül
megszületett benne, hogy sok hónap és év eltelt már. Vajon meddig
vár egy hűséges asszony a halott férjére? Legyen szó akár az ő
Tatjánájáról, a legfényesebb csillagról az égen. Mikor hagy fel a
várakozással, és lép tovább?
Nem, ezt abba kell hagyni!
Nem, elég volt! Nem akarok tovább gondolkozni! Nem akarok
vágyakozni utána! Nem akarom szeretni!
 Nem akarok semmit.
Meddig vár vajon, míg kiengedi szőke haját, és ahogy kilép a
munkahelyéről, egy másik arc láttán fog mosolyra húzódni a szája?

Alexander az ablak felé fordult. Ki kell jutnia Colditzból, bármi

áron.

– Elvtársak, ezt nézzék! – szólt oda Pásának és Ouszpenszkijnek

egy fagyos februári délután, amikor éppen a teraszon sétáltak. –
Szeretnék mutatni maguknak valamit. – Anélkül, hogy intett volna, a
hétszer húsz méteres, téglalap alakú terasz két oldalán álló egy-egy
őrre mutatott.
Ezután kényelmesen átsétált velük a teraszon a kő mellvédig, és
ráérősen végignézett a kőpárkányon, miközben rágyújtottak. Pása
és Ouszpenszkij szintén kinézett a párkányra.
– Mit kellene látnunk? – kérdezte Pása.
Az alattuk elterülő sétakertben, ami ugyanolyan alakú volt, mint a
terasz, csak kétszer olyan széles, két géppisztolyos őr állt
egymással szemben. Az egyik egy emelt pagodában, a másik egy, a
magasban futó hídon.
– Igen? – kérdezte Ouszpenszkij. – Négy őr. Éjjel-nappal. A kert
alatt pedig egy függőleges sziklafal van. Menjünk – mondta, azzal
elfordult. Alexander elkapta a karját.
– Várjon! Figyeljen!
– Jaj, ne! – ellenkezett Ouszpenszkij. Pása Alexanderhez hajolt.

– Engedje el, százados. Nincs rá szükségünk. Menjen a

pokolba, Ouszpenszkij, és éljen boldogan!
Ouszpenszkij nem mozdult. Alexander, anélkül, hogy odamutatott
volna, így szólt:
– Két őr van odalenn a kertben napközben, és másik kettő itt fönn
a teraszon. De éjszakára mentesítik az őröket a szolgálat alól,
egészen reggelig, mert nem lenne sok értelme a reflektorokat nézni.
A fenti két őr helyett egy harmadik áll szolgálatba odalent, így
összesen hárman vannak éjszaka. A harmadik őr azt a szögesdrótot
felügyeli, amit a harminc láb – Alexander köhintett –, tizenhat méter
mély sziklafal fölé húztak, ami a domb aljától és a szabadságtól
választ el bennünket. – Elhallgatott egy pillanatra. – Éjfélkor két
dolog történik. Az egyik az őrségváltás, a másik, hogy a reflektorokat
erre a teraszra és a kastélyra irányítják. Az ablakunkból figyelem ezt
már egy ideje. Az őrök elhagyják a posztjukat, az újak pedig átveszik
a helyüket.

– Tisztában vagyunk az őrségváltás fogalmával, százados –

jegyezte meg Ouszpenszkij. – Mit javasol?
Alexander elfordult a mellvédtől, a kastély felé. Hanyagul tovább
cigarettázott.
– Azt javaslom – mondta –, hogy várjuk meg az őrségváltást,
amikor nem világítanak ide a reflektorok, ugorjunk ki az ablakunkból
egy hosszú kötéllel, fussunk végig ezen a teraszon, ugorjunk le az
alsó kertbe, fussunk a szögesdróthoz, vágjuk el, és ereszkedjünk le
a kötélen a tizenhat méteres fal aljára, a földre, és meneküljünk el.

Pása és Ouszpenszkij nem szólt semmit. Végül Ouszpenszkij azt

kérdezte:
 – Mennyi kötélre is lenne szükségünk?
– Összesen kilencvenméternyire.
– Ó, azt a kantinból is fel tudjuk venni, igaz? Vagy kérjük meg
inkább a takarító személyzetet?
– Lepedőből készítünk kötelet.
– Ahhoz elég sok lepedő kell.
– Pása összebarátkozott Annával, az egyik takarítónővel – mondta
mosolyogva Alexander. – Szóval tudnál lepedőket szerezni, ugye?

– Várjunk egy percre! – szólt Pása. – Ki kellene ugranunk az

ablakunkból, kilenc méter magasból, a lebetonozott udvarra…
– Igen.

– Ez beton, Alexander!
– Aztán a kötéllel a kezünkben végigfutni a fal mellett.
– Aztán fognunk kellene a kötelet, és leereszkedni rajta az alsó
kertbe, átvágni keresztben a kerten, ami újabb tizennégy méter, el
kellene vágni a szögesdrótot, és egy második kötélen le kellene
másznunk a földre?
– Így van, de a második kötelet ki tudjuk kötni a sötétben is. Nem
fognak odavilágítani a falra.
– Az igaz, de addigra az őrök elfoglalják az őrhelyeiket.
– Addigra nekünk a szögesdrót túloldalán, a fák között kell
lennünk.
– Atyaisten! – kiáltott fel Pása. – És mi lesz a szobánk ablakából
lógó hosszú, fehér kötéllel? Nem gondolod, hogy az őrök
észreveszik azt a reflektorok intim fényében?
– Az egyik szobatársunknak kell tartania a kötelet, amíg mi
leereszkedünk, utána egyből felhúznia. Constantine megcsinálja.

– És miért is segítene?
– Mert nem lesz jobb dolga. Mert odaadod neki az összes
cigarettádat. Mert bemutatod Annának, a takarítónőnek. – Alexander
elmosolyodott. – És mert ha mi sikerrel járunk, másnap éjszaka ő is
megszökhet. A szögesdrót már úgyis el lesz vágva.

Ouszpenszkij megszólalt.
– Metanov elvtárs, szokás szerint elfelejtett valamit megkérdezni a
századostól. Meddig tart mindez? Mennyi időnk lenne addig, amíg
az új őr elfoglalja a pozícióját, és felkapcsolják a reflektorokat?

– Hatvan másodperc.
Ouszpenszkij hangosan felnevetett. Pása csatlakozott hozzá.
– Százados, maga mindig olyan szórakoztató, olyan sziporkázóan
szellemes!
Alexander csendben dohányzott tovább, és nem felelt semmit.
Pása Alexanderre nézett, elgondolkodott, szája még mindig
mosolyra állt.
– Ugye nem gondolod komolyan?
– De igen, maximálisan.
– Elvtárs – szólt Ouszpenszkij Pásának. – Akár péntekig is kitart a
sógora a tréfája mellett. Nagy mókamester a százados úr!

Alexander csak dohányzott tovább.

– Mégis, mit akarnak inkább csinálni? Alagutat ásni két évig?
Nincs két évünk. Lehet, hogy fél évünk sincs. A brit foglyok meg
vannak győződve róla, hogy nyárra vége a háborúnak.
– Honnan tudja? – kérdezte Ouszpenszkij.
– Néhány szót megértek angolul, hadnagy! – csattant fel
Alexander. – Magával ellentétben én jártam iskolába.
– Százados, szerintem magának nagyon jó humora van, tényleg,
de mégis miért kellene alagutat fúrnunk? Miért kellene lepedőkből
font kötélen kiugranunk az ablakból? Miért nem várunk fél évet, amíg
vége nem lesz a háborúnak?
– És mi lesz akkor, Ouszpenszkij?
– Mi lesz, mi lesz… – hebegett a hadnagy. – Nem tudom, mi lesz,
de hadd kérdezzem meg, mi lesz most? Le akar ugrani egy szikláról,
de miért? Miben reménykedik, hová fog tudni eljutni?
Pása és Alexander Ouszpenszkijre meredt, és nem mondtak
semmit.
– Ahogy sejtettem – mondta Ouszpenszkij. – Én nem megyek!
– Ouszpenszkij hadnagy – szólalt meg Pása. – Mondott maga
bármire is igent az egész nyomorult rohadt élete során? Tudja, mit
fognak a sírkövére vésni? „Itt nyugszik Nyikoláj Ouszpenszkij. Nemet
mondott.”
– Maguk mindketten született komédiások – mondta erre
Ouszpenszkij, és otthagyta őket. – Maguk ketten a megtestesült
jókedv és vidámság! Fáj a hasam a röhögéstől. Hahaha!
Alexander és Pása visszafordult a lenti kert felé.
Pása megkérdezte, hogy fognak átjutni a szögesdróton.
– Még megvan a drótvágóm a katowicei táborból – felelte
Alexander mosolyogva. – Bór-Komorowski nekem adta a német
katonai térképét. Csak a svájci határig kell eljutnunk.
– Az hány kilométer?
 – Sok – ismerte el Alexander. – Néhány száz. – Szívesen
hozzátette volna, hogy mégis kevesebb, mint Leningrádtól Helsinki
vagy Helsinkitől Stockholm. És pláne kevesebb, mint Stockholmtól
az Egyesült Államok, ahová eredetileg terveztek eljutni Tányával.

Pása nem mondott semmit.

– Nagy árat fizetünk, ha kudarcot vallunk.
– Ó, Pása, mégis, milyen kilátásaid vannak neked? Még ha egy
pillanatra azt is hitted, hogy nekem jobbak a lehetőségeim, ami, hidd
el nekem, nem így van, mi lesz veled, ha itt maradsz Colditzban?

Pása megvonta a vállát, és így felelt:

– Nem mondtam, hogy nem támogatlak, vagy hogy nem akarok
megszökni. Csak…
Alexander vállon veregette.
– Igen, nagy kockázatot vállalunk a szökéssel. De ha sikerül, nagy
lesz a jutalmunk is érte.
Pása felnézett a harmadik emeleti szobájuk ablakára, majd a
teraszra, amin álltak, majd lepillantott az alsó kertre.
– Mégis, hogy a pokolba gondoltad mindezt végigcsinálni hatvan
másodperc alatt?
– Majd sietünk.

További két hétig, február közepéig tervezték a szökést. Szereztek

egészségügyi felszerelést, konzerveket és egy iránytűt. Loptak
lepedőket a mosodából, és éjszaka, a sötétben felvágták és kötelet
fontak azokból, majd a köteleket elrejtették a
felhasított matracaikban. Ouszpenszkij, miközben a kötélkészítésben
segédkezett, váltig hangoztatta, hogy nem megy velük, de a
szobában mindenki tudta, hogy menni fog. Civil ruhákat volt a
legnehezebb szerezniük.
Pásának nagy nehezen sikerült rávennie Annát, hogy lopjon nekik
ruhát a mosodából, a német felső vezetés részlegéből. A
fegyvereiket már rég elvették tőlük fogvatartóik, de Alexandernek
még mindig megvolt a hátizsákja, benne a titánium gyalogsági
ásójával, a drótvágóval, az üres tollal és némi pénzzel. Anna még
német igazolványokat is lopott nekik a szökésük előestéjén.

– Nem beszélünk egy szót se németül – jegyezte meg

Ouszpenszkij. – Ebből még bajunk lesz.
– Én tudok valamennyire németül – mondta Pása –, és mivel
német egyenruhát fogunk viselni, az a legkevesebb, hogy német
igazolványaink is legyenek.
– És mit ígért annak a naiv, fiatal lánynak, aki a munkáját és a
megélhetését kockáztatja magáért? – kérdezte Ouszpenszkij
gúnyosan.
– A szívemet – felelte Pása. – Az örökké tartó, odaadó
hűségemet.
– Hmm. Ez biztos sokat jelent egy olyan lánynak, mint Anna.
Végül eljött az a bizonyos februári éjszaka, és közeledett a
szökés ideje. Minden készen állt.
Éjjel tizenegy volt, és Ouszpenszkij hangosan horkolt. Azt kérte,
tíz perccel indulás előtt ébresszék fel. Alexander egyetértett azzal,
hogy bölcs döntés pihenni indulás előtt, de ő tegnap óta le sem bírta
hunyni a szemét.
 Pásával a csukott ablaknál ültek, a földön, és a kötelet rángatták,
ellenőrzésképpen, amit a padlóba betonozott egyik emeletes ágy
lábához rögzítettek, remélhetőleg elég erősen.
– Szerinted Constantine elég erős, hogy tartsa a kötelet? Nekem
kicsit gyengének tűnik – suttogta Pása.
– Nem lesz vele gond – mondta Alexander, és rágyújtott. Pása is
így tett.
– Sikerülni fog, Alexander? Ki fogunk jutni élve?
– Nem tudom. – Alexander elgondolkozott. – Nem tudom, milyen
tervei vannak velünk a jóistennek.
– Már megint az isteneddel jössz. Mindenre készen állsz?
Alexander némi habozás után így válaszolt:
– Mindenre, csak a kudarcra nem.
– Alexander!
– Tessék.
– Szoktál a gyerekedre gondolni?
– Mit gondolsz?

– Mit akarsz tudni? Hogy szoktam-e arra gondolni, hogy vajon

emlékszik-e még rám Tánya? Hogy vajon elfelejtett-e engem, és új
életet kezdett-e, amiben boldog? Hogy halottnak hitt-e engem, és
elfogadta-e a tényt, hogy halott vagyok? – Alexander vállat vont. –
Folyton ilyesmik jutnak az eszembe. A szívemben élek. De mi mást
tehetnék? Muszáj megkeresnem!
Pása tovább hallgatott.
Alexander hallgatta a fiú gyorsuló lélegzését.
– Mi van, ha boldogan él?
– Remélem így van.
 – Úgy értem… – folytatta Pása, de Alexander közbeszólt.
– Ne is folytasd!
– Tánya alapvetően egy vidám lélek, és nagyon rugalmas,
ellenálló személy. Hűséges és őszinte, megalkuvást nem ismerő és
kitartó, aki ugyanakkor gyermeki örömöt tud érezni a legapróbb
dolog iránt is. Tudod, vannak olyanok, akik mintha keresnék a
sanyarúságot az életben.
– Igen, vannak, akik tényleg ezt csinálják – felelte Alexander,
ahogy beszívta a füstöt.
– Tánya nem ilyen.
– Így van.
– Mi van, ha megint férjhez ment, és boldog és rendes életet
alakított ki magának?
– Örülni fogok, ha boldognak látom.
– De mégis mi lesz akkor?
– Semmi. Tisztelgünk neki, te maradsz, én meg elmegyek.
– Nem azért kockáztatod az életed, hogy egyszerűen elmenj,
Alexander.
– Nem. – Olyan vagyok, mint a lazac, ami édesvízben születik,
sós vízben nő föl, aztán háromezer-kétszáz kilométert úszik felfelé a
folyókon és a tengereken át, hogy újra hazatérjen az édesvízbe,
szaporodjon és meghaljon. Nincs más választásom nekem sem.

– Mi van, ha már elfelejtett téged?

– Nem felejtett el.
– Na jó, nem felejtett, de mi van, ha már nem érez irántad
ugyanúgy? Szereti az új férjét. Gyerekeik is vannak. Rád néz, és
elszörnyed.
 – Pása, neked aztán igazi beteg orosz lelked van! Fogd be a szád
végre!
– Alexander, tizenöt éves koromban nagyon tetszett egy lány, egy
hónapig remekül megvoltunk, aztán amikor a következő évben
visszamentem Lugába, remélve, hogy ott folytatódik a románcunk,
ahol abbahagytuk, tudod, mi történt? A lány még csak nem is
emlékezett arra, hogy ki vagyok! Milyen szánalmas már ez?

– Nagyon szánalmas. – Mindketten felnevettek. – Valamit nagyon

rosszul csinálhattál, ha ilyen gyorsan megfeledkezett rólad a lány!

– Fogd be te is!
Alexandernek kétsége sem volt afelől, hogy bárhol van is a
felesége, biztos nem felejtette el őt. Még most is látta őt sírni
álmában. Néha, amikor róla álmodott, nem Lazarevóban látta,
hanem egy új helyen, új arccal, és hozzá beszélt, könyörgött neki,
rimánkodott hozzá, de Alexander még azon az új helyen az új
arcával is érezte a lány tiszta leheletét, ami olyan volt, mint rég,
amivel életet lehelt belé.
– És szerinted nekem örülni fog, ha meglát? – kérdezte Pása.
– Meg fog döbbenni, az biztos!
– Alexander – suttogta alig hallhatóan Pása –, mi lesz, ha sosem
találjuk meg?
– Pása, láncdohányost akarsz csinálni belőlem? – kérdezte
Alexander, megvidámodva. – Nézd, én se tudom a választ minden
kérdésre. Tánya tudja, hogy amíg a lábam bírja, addig keresni
fogom.
– Mit csináljunk Ouszpenszkijjel? – kérdezte Pása. – Nem
hagyhatnánk itt? Felejtsük el felébreszteni.
– Szerintem feltűnne neki, ha itt hagynánk.
– Na és?
– Utánunk küldené az őröket.
– Ó, tényleg, szólna a németeknek, igaz? Ez a gond vele. Kicsit…
vészjósló a jelenléte, nem gondolod?
– Ne is gondolj rá – felelte Alexander. – Ez amolyan szovjet
sajátosság.
– Ouszpenszkijben az átlagosnál is erősebben van jelen –
mormogta Pása, de Alexander felpattant, és felrázta Ouszpenszkijt.
Közeledett az éjfél. Eljött az idő.
Alexander kinyitotta az ablakot. Esett az eső, és viharos volt
éjszaka, nem lehetett messzire ellátni. Alexander remélte, hogy ez
még előnyükre is válik. Az őrök nem fognak önként felnézni az
esőbe.
A derekuk köré kötötték a köteleiket, kezükbe lazán feltekerve
fogták a nagyját, minden felszerelésüket a hátukra kötözték, a
drótvágót Alexander a csizmájába rejtette, és így álltak és vártak,
hogy Constantine megadja a jelet. Az őrök már elmentek a teraszról.
Constantine inteni fog, mihelyst a kertből is elmennek az őrök, és
akkor Alexander kiugrik az ablakon, a nyomában Pása, majd
Ouszpenszkij is.
Végül néhány perccel éjfél után Constantine intett, és elállt az
útból. Alexander kivetette magát az apró ablakon. Volt négy méter
kötele feltekerve. Keményen – túl keményen – nekicsapódott a
nedves kőfalnak, aztán gyorsan, fokozatosan leengedte a kötelet,
miközben lábával a falnak támaszkodva leszaladt a falon. Pása és
Ouszpenszkij kicsit lemaradva követte.
Alexander átszaladt a teraszon és átugrott a mellvéden, miközben
apránként, de nagyon sietős mozdulatokkal leengedte a kötelet. Az
átkozott kötél rövidebb volt a kelleténél! Két méterrel a fű fölött
rántott Alexanderen egyet, de nem volt gond, mert Alexander
elengedte a kötelet, lezuhant a lucskos, vizes, jéghideg fűbe, gurult
egy kicsit, majd felpattant, és rohant is a szögesdróthoz, kezében a
drótvágóval, amit addigra már elővett a csizmájából. Pása követte,
Ouszpenszkij pedig hangosan lihegve járt Pása nyomában. Mire
néhány másodperccel később utolérték Alexandert, ő már elvágta a
szögesdrótot. Átpréselték magukat a lyukon, és elrejtőztek a fák
között, a szakadék fölött. Felkapcsolták a reflektorokat. Az őrök
aznap este később jöttek elő. Erősen fújt a szél, és szakadt az eső.
Alexander a megvilágított kastélyra pillantott, hogy vajon felhúzta-e a
kötelet Constantine. Talán igen, de nem lehetett látni rendesen az
esőben. Még mindig nem jöttek ki a teraszra az őrök, így
Alexandernek több ideje maradt a tizenöt méteres kötelet a
háromszáz éves tölgy ágaira erősíteni. Ezúttal előreengedte
Ouszpenszkijt és Pását. Amikor Alexander látta, hogy megjelennek
az őrök a teraszon, addigra társai már néhány méterrel lejjebb jártak,
és a kötélen másztak lefelé. Alexander követte őket. Lassan
leereszkedtek a csúszós falon, a szakadék fölött lógva. Sötét volt,
ami jól is jött, mert Ouszpenszkij felkiáltott:

– Százados, mondtam már önnek, hogy tériszonyom van?

– Nem, és rohadtul nem most lenne itt az ideje, hogy erről
beszéljen!
– Szerintem meg ez egy remek alkalom erre!
 – Koromsötét van. Nem is érzékeli a magasságot. Gyerünk!
Csipkedje magát!
Alexander bőrig ázott. A németek vastag vászonból készítették a
kabátokat, ami azonban nem volt vízálló. Mi értelme volt akkor?

Egy perccel később elengedték a kötelet, és leugrottak a földre.

Alexander átvágta a Colditz-kastélyt körbevevő szögesdrótot a domb
alján, és már ki is jutottak.
Ekkor azt kívánta, bárcsak csillapodna az eső. Ki akar futva
menekülni éjszaka, ilyen időben?
– Mindenki megvan? – kérdezte. – Szép munka volt!
– Én megvagyok – lihegte Ouszpenszkij.
– Én is – tette hozzá Pása. – Megkarcoltam magam valamivel,
amikor leugrottam a földre. Megsérült a lábam.
Alexander elővette a zseblámpáját. Pása nadrágja kiszakadt egy
kicsit a combrészen, de a fiúnak alig vérzett a lába.
– Biztosan a szögesdrót volt, de csak egy horzsolás az egész.
Menjünk!

Futásnak eredtek. Futottak éjjel, futottak nappal, esetleg megaludtak

egy-egy pajtában éjszakánként, de akkor is azt álmodták, hogy
futnak, és kimerülten nyitották ki a szemüket. Alexander lassan
futott, Pása még lassabban, Ouszpenszkij pedig alig vánszorgott.
Futottak a földeken, a folyók partján, az erdőkben. Eltelt egy nap,
majd még egy. Vajon milyen messzire juthattak Colditztól? Talán
harminc kilométerre. Három felnőtt férfi, összesen két és fél
egészséges tüdővel harminc kilométert
bírt megtenni. Még Chemnitzt sem hagyták el, ami délnyugatra
feküdt. Nem jártak a vonatok, a műutakat pedig messzire elkerülték.
Hogy fognak ezzel a tempóval eljutni a Bodeni-tóhoz, a svájci
határig?
Pása harmadnapra még lassabban tudott csak futni. Nem
beszélgetett már két lélegzetvétel között, és estére már enni sem
akart. Alexandernek feltűnt, hogy amikor megkínálta hallal, Pása
visszautasította, mondván, nem éhes. Ouszpenszkij elviccelte a
dolgot, valami olyasmit mondott, hogy majd ő megeszik mindent,
nem kell kétszer mondani, és Alexander oda is adta neki a halat
egyből, de közben végig Pását figyelte. Megnézte a combját. A
sérülés gyulladt volt, és vörös, és valami sárga váladék szivárgott
belőle. Alexander hígított jódoldatot öntött a sebre, szórt rá egy kis
szulfaport, és bekötözte. Pása szólt, hogy fázik. Alexander hozzáért,
és érezte, milyen meleg a fiú teste.

A lepedőkből csináltak egy tetőt maguk fölé, bemásztak alá, de

majdnem ugyanúgy fáztak így is. Az éjszaka közepén Alexander
arra ébredt, hogy izzad. Azt hitte, kigyulladt valami apró kis
hajlékukban, de nem égett semmi. Pása teste izzott.
Alexander suttogva megkérdezte Pását, hogy mi baja.
Pása azt felelte szinte hang nélkül, nem érzi jól magát.
Minden csendes volt, és néma. Semmi zaj nem hallatszott
sehonnan. Alexander felhasználta az ivóvizük maradékát, és vizes
ruhás borogatást tett Pása homlokára. Ez valamelyest segített.
Elfogyott a víz, felforrósodott a borogatás Pása homlokán, és a fiú
teste égett. Alexander kiment a hideg esőbe, és gyűjtött még vizet.
 Pása némán azt tátogta, hogy nem érzi valami jól magát. Reggelre
úgy kicserepesedett a szája, hogy vérzett. Alexander levette a kötést
Pása lábáról. A seb csak annyit változott az előző naphoz képest,
hogy most már inkább zöld volt, mint sárga. Alexander fertőtlenítette,
és szórt rá szulfaport is, majd feloldott egy kis port esővízben,
megitatta Pásával, aki becsületesen meg is itta, majd kihányta, mire
Alexander káromkodva kiabált, és Pása azt tátogta, hogy: „Túl
régóta vagyok vizes ruhákban, Alexander. Szerintem túl régóta ázok
és fázok.”
Alig valamivel volt fagypont fölött a hőmérséklet. Az esőt jégeső
váltotta fel.
Alexander ráadta Pására a saját kabátját. Pása teste szinte
lángolt.
Alexander levette a kabátját a fiúról.
Amikor elállt az eső, Alexander újra tüzet rakott, és megszárította
Pása ruháit, adott neki egy cigarettát, és megkínálta whiskyvel a
kulacsukból. Pása remegve ivott egy kortyot.

– Most mit csinálunk? – kérdezte Ouszpenszkij.

– Miért kell magának ennyit beszélnie? – kérdezte Alexander.
Úgy döntöttek, hogy folytatják az utat.
Pása is akarta, megpróbálta egyik lábát a másik elé tenni,
meglendítette a kezét, hogy azzal is hajtsa magát előre, de remegő
térdei folyton összecsuklottak. „Pihenek egy kicsit”, tátogta Pása,
aztán hozzátette „Mindjárt rendbe jövök.” Leült a földre. Alexander
felemelte, talpra állította, és felvette a hátára.
– Százados…
– Még egy szó, Ouszpenszkij, és puszta kézzel fogom…
 – Megértettem.
Tovább gyalogoltak. Alexander egész délelőtt a hátán vitte Pását.
Egy idő után leengedte, adott neki inni az esővízből, felemelte, és
vitte tovább egész délután. Leengedte a földre, adott neki egy korty
whiskyt, egy darab kenyeret tömött a szájába, felvette a hátára, és
vitte tovább.
Valahol, Délkelet-Szászországban, egy földúton jártak, amikor
Alexander egyre nehezebbnek és nehezebbnek érezte Pását. Úgy
érezte, fárad. A nap vége felé jártak. Letáboroztak, tüzet raktak, és
leültek a tűz mellé. Alexander elment lékhorgászni az erdő melletti
tóra. Kifogott egy sügért, és megfőzte sima vízben. Pásával
megitatta a hallevet, amibe kevert egy kis szulfaport is, aztán
Ouszpenszkijjel elfelezték a halat, és megették, fejestül-mindenestül.

Ouszpenszkij elaludt. Alexander cigarettázott, és közben Pása

tűzforró homlokához tartott egy jéghideg rongyot. Aztán Pása fázni
kezdett, mire Alexander két kabáttal is betakarta, még Ouszpenszkij
kabátját is Pására adta.
Senki nem beszélt ezután, még csak nem is suttogtak. Másnap
reggel Pása a láztól feldagadt szemmel megcsóválta a
fejét, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy hagyjatok itt, és
menjetek tovább nélkülem. Alexander is megrázta a fejét, felvette
Pását, és vitte tovább. Mivel február volt, és mivel Németország
közepén jártak, a nap sűrű felhők mögé bújt. A palaszürke ég mintha
csak pár méterre lett volna a fejük felett. Alexander tudta, hogy nem
kérhetnek segítséget senkitől, mert csak Pása tudott hármójuk közül
németül. Azt is tudta, hogy a szász rendőrséget már minden
bizonnyal értesítették arról,
hogy hárman megszöktek Colditzból, így ők ennek megfelelően
három férfit keresnek, német egyenruhában, akik azonban németül
egyáltalán nem beszélnek.
Amíg Pása ilyen beteg, nem tudnak vele haladni. Muszáj, hogy
rendbe jöjjön valamennyire. Találtak egy kis pajtát, ahol a szénába
bújva várták ki, hogy eljöjjön a fagyos reggel. Ültek Pása mellett,
hallgatták szaggatott lélegzését, nézték, ahogy szenved, de a fiú
lángoló arcának látványa már túl sok volt Alexandernek. Felkelt.

– Mennünk kell. Nem maradhatunk itt örökre.

– Válthatnánk pár szót négyszemközt? – kérdezte Ouszpenszkij.

– Kizárt dolog – válaszolta Alexander.

– A pajtán kívül, csak egy percre.
– Azt mondtam, nem.
Ouszpenszkij Pására pillantott, akinek csukva volt a szeme.
Úgy tűnt, nincs eszméleténél.
– Százados, a sógora állapota egyre rosszabbodik.
– Jól van, dr. Ouszpenszkij, köszönöm, ennyi lett volna.
– Mit fogunk csinálni?
– Megyünk tovább. Csak találnunk kell egy vöröskeresztes
konvojt.
– Sem Colditzban, sem Katowicében nem volt jelen a
Vöröskereszt. Miből gondolja, hogy majd most fogunk rájuk
bukkanni?
– Talán találkozunk velük. Vagy az amerikaiakkal.
– Már itt vannak az amerikaiak?
– Ouszpenszkij, magához hasonlóan én is börtönben töltöttem
az elmúlt négy hónapot. Honnan a fészkes fenéből tudjam, hogy
milyen messzire jutottak el az amerikaiak? Szerintem igen, itt vannak
a közelben. Nem hallotta a bombázókat Drezda felé repülni?

– Százados…
– Egy szót sem akarok erre többet vesztegetni, hadnagy.
Gyerünk!
– Hová? Metanovnak segítségre van szüksége!
– És szerzünk is neki. Nem fog idejönni a pajtába senki, hogy
meggyógyítsa.
Alexander ezzel felvette Pását, és felemelte a hátára. A fiúnak
annyi ereje sem volt, hogy megkapaszkodjon.
Alexander alig látta az utat maga előtt.
Minden erejére szüksége volt, hogy egyik lábát a másik elé tegye.
Minden órában megálltak, megitatta Pását, hideg borogatást tett a
homlokára, és még szorosabban betekerte a ráadott két kabátba, és
ment tovább, ő maga kabát nélkül.
Ouszpenszkij mellette gyalogolt.
Alexander egyszer csak meghallotta Ouszpenszkij hangját.
– Százados! – kiáltotta a hadnagy. – Százados!
– Mi van? – förmedt rá Alexander. Nem nézett oldalra, de nem is
tudott volna. Nem állt meg. Ouszpenszkij előrébb ment,
szembefordult Alexanderrel, mire ő is megállt. – Mi az, hadnagy?

Ouszpenszkij Alexander vállára tette a kezét.

– Sajnálom, százados, de Metanov százados meghalt.
Alexander arrébb tolta Ouszpenszkijt.
– Álljon félre az utamból!
 – Metanov halott, százados! Ne csinálja ezt tovább, kérem!
– Ouszpenszkij! – kiáltott rá Alexander, majd vett egy mély
lélegzetet, és hangját lejjebb halkítva így folytatta: – Nem halt meg,
csak elveszítette az eszméletét. Már csak néhány óránk maradt
sötétedésig. Ne vesztegessük azzal, hogy itt állunk az út közepén.

– Meghalt, százados! – suttogta Ouszpenszkij. Nézze meg, ha

nem hisz nekem.
– Nem! – vágta rá Alexander. – Nem halhat meg! Lehetetlen.
Hagyjon békén! Vagy jöjjön velem, vagy menjen, amerre akar, de
hagyjon békén!
Azzal folytatta a gyaloglást Pása ernyedt testével a hátán. Ment
még egy félórát, órát, aztán lelassított a kihalt földúton, megállt egy
magányos, csupasz fánál, és lassan leeresztette a földre Pását. A fiú
teste már nem volt meleg, és már nem küszködött a levegővétellel.
Arca sápadt volt, a bőre hideg, a szeme nyitva.

– Pása, ne! – suttogta Alexander. – Ne! – A fiú fejére tette a kezét.

Lecsukta Pása szemét. Pár pillanatig állt Pása felett, aztán a földre
rogyott. Szorosan bebugyolálta Pását a kabátjába, és a karjába vette
a fiút. Leült a földre, és magához ölelte a fiút, hogy megóvja a
hidegtől. Ő is lehunyta a szemét.
Az éjszaka hátralévő részében Alexander hátát a fának vetve ült
az elhagyatott út mellett, mozdulatlanul, lehunyt szemmel, és némán
tartotta a karjában Tatjána bátyját. Ha szólt is hozzá Ouszpenszkij,
Alexander nem hallotta. Ha el is aludt, nem érezte, sem a hideg
levegőt, sem a kemény földet, sem a fa durva kérgét a hátán,
tarkóján.
 Hajnalhasadtával, amikor szórt, szürke fény öntötte el
Szászországot, Alexander kinyitotta a szemét. Ouszpenszkij a
kabátjába burkolódzva az oldalára feküdt, és úgy aludt mellettük.
Pása teste merev volt, és nagyon hideg.
Tatjána éhezve, betegen, a halál torkában is képes volt
hullazsákot varrni a nővérének, elvonszolni egy szánt a Ladoga-tóig,
rajta a nővére testével, és belökni őt egy lékbe, amit a tó jegén
vágtak, és elmondani érte egy imát. „Édes Istenem, kérlek, engedd,
hogy az egyetlen nővérem hadd ússzon békében, és hadd egyen
mindennap annyi kenyeret fent a mennyekben, amennyi csak belé
fér”, mondta Tatjána egyedül, a jégen térdepelve.
Ha Tatjánának sikerült, nekem is menni fog, gondolta Alexander.

Alexander lerakta Pását, felkelt a földről, whiskyvel megmosta az

arcát és kiöblítette a száját, aztán fogta a titánium gyalogsági ásóját,
és hozzálátott egy lyukat kaparni a földbe. Ouszpenszkij felébredt,
és segített neki. Három órába tellett, mire sikerült vájniuk egy méter
mély gödröt. Nem volt elég mély, de be kellett érniük annyival.
Alexander betakarta Pása arcát a kabátjával, hogy ne hulljon rá a
föld. Két kis ágból és egy darab zsinegből Alexander készített egy
keresztet, és Pása mellkasára fektette, aztán együtt felemelték a
holttestet, és leengedték a gödörbe, Alexander pedig összeszorított
fogakkal betemette a sekély sírt a friss földdel. Egy széles, vastag
ágba belekarcolta, hogy „PÁSA METANOV”, illetve az aznapi
dátumot. „1945. február 25.”, majd azt egy hosszabb ághoz kötözve
készített egy másik keresztet, és leszúrta fejfa gyanánt.

Alexander és Ouszpenszkij némán álltak. Alexander

tisztelgett a sírnál.
– Az Úr az én pásztorom – suttogta magában. – Nem
szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez
terelget engem. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is 8… –
Amikor idáig ért, elakadt a szava. Leült a fa alá, az út mellett, és
rágyújtott.
Ouszpenszkij megkérdezte, hogy mikor indulnak tovább.
– Még nem – válaszolta Alexander. – Ülök még egy darabig.
Néhány óra eltelt. Ouszpenszkij újra feltette a kérdést.
– Hadnagy – szólalt meg Alexander, és hangjából akkora
veszteség fájdalma érződött, hogy maga is alig ismert rá. – Nem
hagyom itt Pását.
– Százados! – kiáltott rá Ouszpenszkij. – Mi van a végzet szelével,
amit állítólag olyan erősen érez a hátában?
– Biztosan félreértette, amit mondtam, Nyikoláj – felelte Alexander,
anélkül, hogy felnézett volna. – Azt mondtam, hogy mellettem fúj el
az a szél.
Másnap a német rendőrség ugyanott talált rájuk. Felvették és
berakták őket egy páncélozott járműbe, és visszavitték őket
Colditzba.
Alexandert rettenetesen megverték a német őrök, és
magánzárkába zárták, olyan hosszú időre, hogy Alexander teljesen
elveszítette az időérzékét.
Pása halálával a remény is meghalt a szívében. Nem volt értelme
semminek egy olyan világban, ahol csak azért talált rá Pása
Metanovra, hogy megint elveszítse.
Kérlek, engedj szabadon, Tatjána, engedj el, bocsáss meg, és
felejts el, és kérlek, hadd felejtselek el én is téged! Csak egy
percet kérek nélküled, az arcod nélkül, a szabadságod nélkül, lelked
tüze és az érzéseid nélkül és minden más nélkül!
Véget ért lelkének óceánon átívelő repülése, és ezzel
képzeletének minden melege is elszállt. Teste minden részén
zsibbadtság lett úrrá, és megfagyott mindene. Legelőször a szíve.
Az elkeseredettség altatója csápjaival befurakodott inaiba és
ütőereibe, idegeibe és vénáiba, amíg teljesen meg nem merevedett
a teste, elhagyta minden remény, és elhagyta Tatjána is.

De azért mégsem teljesen.

Biblia, Zsoltárok könyve 23. rész (Károli Gáspár fordítása).

 HARMINCADIK FEJEZET

1945. április, New York

Áprilisban az amerikaiak és az oroszok elözönlötték Németországot,

és május első felében Németország feltétel nélkül megadta magát.
Európában véget ért a háború. A csendes-óceáni hadszíntéren az
amerikaiak továbbra is súlyos veszteségeket szenvedtek el, hiába
verték vissza a japánokat minden partszakaszról és űzték el őket
minden szigetről.
Amilyen csendesen köszöntött be június 23-a, olyan csendesen el
is múlt. Tatjána betöltötte a huszonegyet. Hogy szokták mondani,
meddig gyászol az ember, mire idővel eltompul a fájdalom? Meddig
tart, amíg az óramutató tiktak, tiktakja, a kérlelhetetlenül múló
nappalok és éjszakák, hónapok és évek annyira elkoptatják a bánat
kavicsát az ember torkában, hogy már csak egy lapos és sima kis kő
marad belőle? Ahányszor csak eszébe jut férje neve, fulladozik a
kőtől, ahányszor csak a fiára néz, fulladozik a kőtől. Minden
karácsonykor, a saját születésnapján, a férje születésnapján,
március 13-án, alig kap levegőt egy napig, majd még egy napig, még
egy évig. Az évek tovaszállnak, a bánat mégis ott marad,
megakadva a torkán, amin az egész élete kellene, hogy
keresztülfolyjon. Minden: a saját boldogsága, a mások iránt
érzett szeretete, mindaz az öröm, amit az élet nyújt, amit a
biztonság, a kényelem, a gyermeke nevetése nyújt, az, hogy étel
kerül a tányérjára, ital az asztalára, minden ima, minden
összekulcsolt kéz, minden, minden, minden.

1945 nyarán Vikki beleegyezett, hogy Tatjánával és Anthonyval

elmegy Arizonába vonattal. Tatjána egy nyaralással akarta
megünnepelni, hogy megkapta az amerikai állampolgárságot.
Tatjána mondta Vikkinek, hogy egy rövid kitérőt kell tenniük
Washington D. C.-be. Ezúttal nem ment be a Külügyminisztériumba,
csak leült türelmesen egy padra egy fa alá a C utcán. Vikki közben
dohányzott, Anthony a fűben játszott, és Vikki végül azt kérdezte:

– Ez neked egy kis kitérő? Csak két hét szabadságot vettünk ki!

Tatjána nézte, ahogy a dolgozók ráérősen előbukkannak az

épületből, hogy elmenjenek ebédelni. Nézte, ahogy Sam Gulotta is
kijön, és elmegy előtte. Tatjána nem köszönt neki. A férfi ment még
tíz métert, majd lelassította lépteit, és megállt. Megfordult, Tatjánára
nézett, és lassan visszajött.
Tatjána felemelte a fejét, és odaszólt a férfinak.
– Helló! Nem akartam zavarni.

– Nem zavar. Örülök, hogy látom, de sajnos nincs semmi hírem.

– Semmi?
– Nem, semmi. Európában eluralkodott a káosz. – A férfi
elgondolkodott. – Tudom, hogy azt mondtam magának, hogy esetleg
érdeklődhetek, amikor javul egy kicsit a helyzet, de tévedtem, amikor
azt hittem, bármi is javulni fog. Borzasztóbb állapotok uralkodnak ott,
mint valaha. Mi, a franciák, a britek, a szovjetek, mind ott vannak
Németországban, és ami a legrosszabb, mindenki Berlinben van.
Egy diplomáciai ballépés, és jövő héten kitör a harmadik
világháború.
– Igen, tudom. – Tatjána felállt. – Mindenesetre köszönöm.
– Megkapta már az amerikai állampolgárságot?
– Igen, nemrég.
– Van kedve enni valamit? Ebédszüneten vagyok, megehetnénk
egy szendvicset.
– Jó lenne, de talán máskor. Barátommal és fiammal vagyok.
Viszont hoztam magának valamit. Ma reggel készítettem. – Tatjána
elővett a táskájából egy zacskó húsos pirogot. – A múltkor azt
mondta, hogy szereti.
– Nagyon szeretem, köszönöm! – felelte a férfi, és elvette
Tatjánától a zacskót.
– Én is szerettem volna ebédet kapni!
Tatjána a hangra felnézett Vikkire, aki addig a füvön szaladgált
Anthonyval, de most odajött hozzájuk.
– Ööö, Sam, ez itt a barátom, Vikki Sabatella.
Vikki és Sam kezet rázott.
Tatjána és Sam ezután elbúcsúzott.
Vikki jó erősen belecsípett Tatjánába, amikor Sam már nem
láthatta őket.
– Tánya, te kis boszorkány! Te feslett, léha nőszemély! Egész
végig ezt tervezted!
 – Vikki, nem terveztem semmit – válaszolta Tatjána higgadtan.

– Valóban? És mondd csak, házas?

– Az volt, igen – mondta Tatjána, de habozott, hogy folytassa-e,
és beszéljen-e Vikkinek Samről. Végül úgy döntött, beszél. – A
felesége három éve halt meg repülőgép-szerencsétlenségben.
Orvosi felszerelést vittek katonáknak Okinawába. Egyedül neveli a
két fiát.
– Tatjána!
– Vikki, nincs időm elmagyarázni.
– Dehogyisnem, van rá két heted. De tizenhárommillió amerikai
katona van külföldön, és mihelyst vége lesz a háborúnak, mind
hazajön, és a New York-i kikötőben fognak partra szállni.

– Gondolod? Mert nincs másik tengerparti város Egyesült

Államokban?
– Így van. Na most áruld el, miért kell neked egészen
Washingtonig utaznod, hogy találj magadnak egy férfit, miközben
nemsokára tizenhárommillió lesz belőlük New Yorkban?

– Nem akarok beszélni róla.

Miután eltöltöttek öt napot a Grand Canyonban, egy bérelt autóval

délnek indultak, keresztül Arizonán, Tucson felé. Tatjána vezetett.
Vikki, nagyvárosi lány lévén, nem tudott autót vezetni.

Áthajtottak Phoenixen.
 – Csak egy egyutcás porfészek – becsmérelte Vikki. Egy forró
nyári estén bérelt kocsijuk motorháztetőjén ültek, egy pokrócon, és a
naplementében gyönyörködtek. A zöldesfehér saguaro kaktuszokkal
borított Sonora-sivatag több száz kilométer hosszan húzódik
Délkelet-Arizonában. Észak-Amerika legnagyobb sivataga
kettőszázkilencvennyolc kaktuszfajnak ad otthont, és elfoglalja
Arizona és Új-Mexikó legnagyobb részét. Nem messze a Maricopa-
hegység húzódik.
Az indigókék ég erős kontrasztot nyújtott a föld téglavörösével és
krémszínével. A sivatagban némaság uralkodott, csak néha ugrott
fel egy-egy vadnyúl, amit egy addig mozdulatlanul fekvő viperagyík
vett üldözőbe.
A kocsi motorháztetőjén ültek, hátukat a szélvédőnek döntve,
nyugatra a Superstition-hegységgel, keletre pedig a Maricopa-
hegységgel. Anthony a földön tipegett, kétévesen csak két dolog
érdekelte: hogyan tud olyan mocskos lenni, amennyire csak lehet, és
hogy találjon egy kígyót, a sorrendhez nem ragaszkodott.

– Anthony! – szólt rá Vikki, és letörölte az izzadságot az arcáról. –

Kelj fel a földről! Tudod, hogy a kígyók egészben nyelik le az
áldozatukat?
– Jól van, Vikki – szólt Tatjána. – Ennyi elég lesz.
– Egészben! – ismételte Vikki.
– De én nagy fiú! Kicsi kígyót akarok!
Anthony nagyon jól beszélt már, ahhoz képest, hogy csak kétéves
volt.
– Nem vagy még nagy fiú! Kisfiú vagy.
– Vikki.
 – Mi az?
Tatjána nem mondott semmit, csak jelentőségteljesen nézett
Vikkire.
– Miért csinálod ezt? Rám szólsz, mintha abból tudnom kéne,
hogy mi van. Mit csináltam?
– Tudod te is.
– Nem fogom abbahagyni. Te egyáltalán nem aggódsz?
– Nem mondhatnám – felelte Tatjána. – Anthony, ha találsz kígyót,
szólj. Hazavisszük és megsütjük.
– Kellemes változatosságot fog jelenteni a sok szalonna után –
jegyezte meg Vikki. – A következő születésnapodra – dőlt hátra
Vikki, és ivott egy korty vizet – veszek neked egy könyvet a
gyereknevelésről, meg egy szakácskönyvet, és kapsz még egy
halom névelőt is, mert úgy tűnik, szükséged van rájuk.
– Micsodát?
– Hagyjuk! De most komolyan, Tánya, szereted a Planter’s sós
mogyorót, igaz?
– Mit?
– A Planter’s sós mogyorót.
– Nem. Nem szeretem a mogyorót.
– De emlékszel a reklámszlogenjére a Times Square-en? Ott
mentünk el előtte valamelyik nap.
– Nem is tudom. Azt hiszem, úgy szólt, hogy „Planter’s sós
mogyoró: egy zacskó egy napra, hogy jó legyen a napja!”.
– Pontosan! Nagyon jó. Na most, ha úgy lenne a szlogen, ahogy
te beszélsz, akkor úgy szólna, hogy „zacskó napra, hogy jobb legyen
napja”. Érzed a különbséget?
– Nem – felelte Tatjána értetlen arccal.
 – Istenem…
Tatjána elfordult és elmosolyodott. Elővett egy üveg kólát a
táskájából, és átnyújtotta Vikkinek, a következő szavakkal:
– „Igyon egy Coca-Colát. Tartson egy frissítő szünetet!”
– Nagyon jó! – kiáltott fel Vikki, csillogó szemekkel és ragyogó
fogakkal. Anthony nem találta meg a kígyót, amit keresett, de
időközben teljesen kimerült. Felmászott a kocsira, befészkelte magát
Tatjána ölébe úgy, porosan, piszkos kézzel, és az anyukájához bújt.
Tatjána megitatta.
Anthonyval az ölében, nem nézett Vikkire, de szorosan mellette
ült, és azt kérdezte:
– Gyönyörű, nem igaz?
– A fiad? Igen. A sivatag egy meddő pusztaság, semmi más –
jelentette ki Vikki, és megvonta a vállát. – Jólesik a nagyváros
nyüzsgéséből kicsit kiszakadni, de nem szeretnék itt élni, itt nincs
semmi, csak kaktuszok.
– Tavasszal minden vadvirág életre kel és kinyílik. Biztos még
szebb itt olyankor.
– Hmm. New York is nagyon szép tavasszal.
Tatjána erre először nem mondott semmit, végül így felelt:
– A sivatag káprázatos…
– Elmegy. És a sztyeppét láttad valaha?
Tatjána elgondolkodott.
– Igen – mondta lassan. – Nem olyan, mint ez. A sztyeppe hideg
és sivár. Itt most tényleg harminckét fok van, de decemberben,
karácsonykor huszonegy lesz. A nap magasan jár majd az égbolton.
Nem lesz sötét. Decemberben nem lesz rajtam más, csak hosszú
ujjú ing.
 – Mit viselnek Arizonában télen? – kérdezte Dása Alexandert.
– Hosszú ujjú inget.
– Most már tudom, hogy csak kitalálod az egészet. Meséld
Tatjánának! Én már öreg vagyok a tündérmesékhez.
– Tánya, te hiszel nekem, igaz?
– Igen, Alexander.
– Szeretnél Arizonában élni, „a kis patak földjén”?
– Igen, Alexander.
– Na és? – kérdezte Vikki. – Most meg lehet főni. Rántotta lesz
belőlünk, ha nem megyünk tovább azonnal.
Tatjána összerezzent, ahogy elhessegette az emlékeket.
– Csak azt mondom, hogy ez egyáltalán nem olyan, mint a
sztyeppén. Szeretek itt lenni.
Vikki megvonta a vállát.
– De Tánya, kint vagyunk a semmi közepén!
– Igen. Hát nem fantasztikus? Sehol senki.
– És neked ez fantasztikus?
– Egy kicsit… igen.
– Én mindenesetre nem tudom elképzelni, hogy bárki is itt akarna
földet venni, vagy itt akarna élni.
Tatjána megköszörülte a torkát.
– Na és a barátod? – kérdezte.
– Melyik barátom?
– Én.
– Itt akarsz élni? – kérdezte Vikki, és Tatjána felé fordult. – Vagy itt
akarsz földet venni? – kérdezte hitetlenkedve.
Tatjána csendesen azt mondta:
– Képzeld el, hogy itt vettem egy földet a Sonora-sivatag
szélén, amin csak saguaro kaktusz és ürömcserje nő.
– Nem tudom elképzelni.
Tatjána nem szólt.
– Itt vettél földet?
Tatjána bólintott.
– Ezt a földet?

– Mikor?
– Tavaly. Amikor eljöttünk ide Anthonyval.
– Tudtam, hogy el kellett volna jönnöm veled! És miért vetted
meg? És miből?
– Mert megtetszett. – Tatjána végignézett a hegyekig elnyúló
térségen. – Életemben nem volt még semmim. Pénzből vettem, amit
hoztam Szovjetunióból. – Alexander pénzéből.
– De istenem, miért pont itt vettél földet? – nézett rá Vikki. –
Lefogadom, hogy olcsó volt.
– Olcsó volt. – Csak négy életbe került. Haroldéba. Jane-ébe.
Alexanderébe. És az övébe. Tatjána magához ölelte Anthonyt.
– Hmm – hümmögött Vikki, s Tatjánát tanulmányozta. – Sok ilyen
meglepetést tartogatsz még? Vagy ennyi volt?
– Ennyi volt – mosolygott Tatjána, és nem tett hozzá többet, csak
elnézett nyugatra, a Maricopa-hegység felé, a naplementébe. A
káprázatos saguaro kaktuszokat nézte, a sivatag felé bámult, és
végignézett négyezernyolcszázötven dolláron, amin negyven hektár
területet vásárolt az Amerikai Egyesült Államokból.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

1945. április, Távozás Colditzból

Az amerikaiak háromnapos küzdelem után áprilisban

felszabadították Colditzot, legalábbis ezt rebesgették, mert bár
Alexander hallotta a lövések zaját, csak néhány amerikait látott az
udvaron. Sikerült az egyik csoport közelébe férkőznie, kért egy
cigarettát tőlük, és amíg az öngyújtó lángja fölé hajolt, az egyik
közlegénynek odaszólt angolul, hogy ő valójában egy Alexander
Barrington nevű amerikai, és tudnának-e segíteni neki, ha
bebizonyosodik, hogy igazat beszél. Az amerikai katona erre csak
nevetett, és azt mondta:
– Na persze, én meg az angol király vagyok!
Alexander már éppen szólásra nyitotta volna a száját, de ekkor
Ouszpenszkij is odajött, és ő is kért egy cigarettát.
Alexander remélte, hogy adódik még alkalma beszélni velük, de
másképp alakult, mert másnap, korán reggel, azután, hogy az
amerikaiak felszabadították őket, megjelent Colditzban néhány
szovjet hivatalnok, egy tábornok, két ezredes és egy helyettes
külügyminiszter vagy valami hasonló, száz katonával a nyomukban,
hogy elvigyék a hét szovjet férfit, „hadd csatlakozzanak
testvéreikhez a győzelmi menetben a legyőzött Németország
földjén”.
 Felrakták őket egy vonatra. Egy egész vonat hetüknek? –
gondolta Alexander, de mint kiderült, a vonat tele volt szovjetekkel.
Nem csak katonák voltak, akadtak közöttük munkások és lengyel
civilek is. Több ezren voltak a vonaton. Az egyikőjük, egy
betonkeverő munkás azt magyarázta, hogy Bajorországban élt a
családjával – a feleségével és három gyerekükkel –, és onnan
hurcolták el. Mások is hasonlókról számoltak be.

– Nekem is volt családom. Édesanyám, két nővérem és három

unokanővérem, akik azután maradtak rám, hogy a bátyám meghalt.
– Hol hagyta vajon a családját? – tűnődött Alexander. – Ott hagytuk
őket, ahol voltak – tette hozzá a férfi.
– De miért nem hozták magukkal a családjukat? – érdeklődött az
Alexanderhez láncolt Ouszpenszkij.
A betonozó munkás nem felelt.
A vonat lassan folytatta útját Németország középső részén át
nyugat felé. A legtöbb útjelzés megsemmisült, lehetetlen volt
megállapítani, hol járnak. Mindenesetre több száz kilométernek
érződött. Alexander észrevett egy kis táblát, amin az állt: Göttingen,
9. Hol van egyáltalán Göttingen?
Egyszer csak megállt a vonat, és utasították őket, hogy szálljanak
le. Két óra gyaloglás után egy elhagyatott hadifogolytábornak látszó
helyen találták magukat. Az NKGB emberei – addigra Alexander
rájött, hogy nem lehetnek a Vörös Hadsereg katonái, mert azokat
mindet egymáshoz láncolták – birtokba vették az objektumot, és
ideiglenes tábornak nevezték azt ki.

– Ideiglenes tábor? De mi lesz a végleges helyünk? – kérdezte

Ouszpenszkij. Senkitől nem kapott választ.
Ezután ellenőrző és személyazonosító tábornak nevezték át a
helyet.
Itt éltek 1945 áprilisának második felében, szögesdróttal
körülvéve, és nézték, ahogy felszerelik a tábor körül a világítást, és
sebtében őrtornyokat építenek. Ezután hallották, hogy vége a
háborúnak, és Hitler meghalt. Másnap, hogy Németország megadta
magát, a szögesdróttal felszerelt, elektromos kerítésen kívül körben
aláaknázták a tábort. Alexander és Ouszpenszkij onnan tudta ezt,
hogy legalább fél tucat szovjet – köztük a betonozó munkás – indult
harcba az aknák ellen, és veszítettek.
– Mit tudnak ők, amit mi nem? – kérdezte Ouszpenszkij
gyanakodva, ahogy a többiekkel együtt azt figyelték, hogy dobálják
tömegsírba a menekülni próbálók holttesteit.
– Nem is csak az a kérdés – mondta Alexander –, hanem mit
tudnak, ami arra készteti őket, hogy egy aknamezőre fussanak,
ahelyett, hogy egy viszonylag ártalmatlan ideiglenes táborban
maradnának?
– Nem akarnak hazamenni – mondta erre valaki.
– Ez igaz, de miért nem? – kérdezte Ouszpenszkij.
Alexander válasz helyett rágyújtott.
Azon gondolkodott, miért irányítják katonai szigorral a tábort,
dacára annak, milyen sok civilt tartottak fogva. Ébresztőt fújtak és
riadóztattak, takarodó is volt, katonás fegyelemmel tartották rendben
a barakkokat, és meghatározták, hogy kinek mi a feladata. Különös
és zavarba ejtő volt az egész.
Néhány nappal később Ivon Skotonov külügyminiszter-helyettes jött
meglátogatni őket, egyenesen Moszkvából. Oszlopokba kellett
sorakozniuk, nem állhattak összevissza, rendezetlen tömegben.
Szeles, májusi nap volt, a pomádés hajú, öltönyös Skotonovot alig
hallották. Végül fogott egy hangosbeszélőt, és abba kiabált.

– Polgárok! Elvtársak! – zengte. – Oroszország büszke fiai! A

maguk segítségével legyőztünk egy olyan veszedelmes ellenséget,
amilyennel nagyszerű nemzetünk még soha nem került szembe! A
hazájuk büszke magukra! A hazájuk szereti magukat! A hazájuknak
megint szüksége van magukra, hogy újjáépítsük, helyreállítsuk és
újra naggyá tegyük azt az országot, amit nemes vezetőnk és
tanítónk, Sztálin elvtárs megmentett nekünk! A hazájuk szólítja most
önöket. Hazavisszük önöket, és otthon hősökként fogják magukat
üdvözölni, és tapsviharral fogadják majd magukat!

Alexandernek eszébe jutott a bajorországi betonozó munkás, aki a

feleségét és a gyerekeit hagyta hátra, majd átfutott az aknamezőn,
hogy hazajusson hozzájuk.
– Mi van, ha nem akarunk hazamenni? – kiáltotta valaki.
– Igen, jó életünk volt Innsbruckban, minek akarnánk azt
hátrahagyni?
– Mert önök szovjet állampolgárok! – kiáltott vissza Skotonov
barátságosan. – Maguk nem tartoznak Innsbruckba. Maguknak
otthon a helye!
– Én Lengyelországból jöttem! – kiáltotta vissza a férfi. –
Krakkóból! Miért kell visszamennem?
 – Lengyelországnak az a része évszázadok óta vitatott
hovatartozású terület, és a Szovjetunió azt az anyaország részének
nyilvánította!
A Skotonov beszéde utáni éjszaka huszonnégyen kísérelték meg
a szökést. Az egyikőjüknek sikerült az aknamezőn egy sávban
minden aknát hatástalanítania, de ekkor az őr puskájának egy
lövedéke megállította.
– Nem halt meg, csak megsérült – igyekezett megnyugtatni
Skotonov az ideges tömeget másnap reggel. A szökevényt azonban
többé nem látta senki.
Háromféle táborlakó volt: menekültek a korábban a németek által
megszállt területekről, mint Lengyelország, Románia, Csehszlovákia
és Ukrajna, kényszermunkások, akiket a németek hurcoltak el a
saját hadigépezetük működtetéséhez, illetve a Vörös Hadsereg
katonái, mint Alexander és Ouszpenszkij.
A három csoportot május végén különválasztották, és egymástól
függetlenül szállásolták el és élelmezték őket. A menekültek
apránként elkezdtek elszivárogni a táborból, majd a
kényszermunkások is követték őket.
– Mindig éjszaka szöknek, megfigyelte már? – kérdezte
Alexander. – Mire felkelünk, már nincsenek itt. Bárcsak nyitva
tudnám tartani a szemem hajnali háromig, biztos sok érdekeset
látnék.
A napi sétája közben, az udvaron Alexander beszélgetésbe
elegyedett egy egykori kényszermunkással, aki kért tőle egy
cigarettát, és azt kérdezte:
– Hallotta, mi történt? Négy fickó, akikkel együtt töltöttem az elmúlt
négy évet, múlt éjszaka eltűnt. Nem hallotta őket?
Kivitték és elítélték őket, itt az udvaron.
– Miért ítélték el őket? – kérdezte Ouszpenszkij.
– Hazaárulásért. Amiért az ellenségnek dolgoztak.
– Megpróbálhatták volna elmagyarázni, hogy kényszermunkások
voltak.
– Megpróbálták. De ha tényleg nem akartak a németeknek
dolgozni, miért nem kísérelték meg a szökést?
– Lehet, hogy nekünk is meg kéne próbálnunk – szólalt meg
Ouszpenszkij. – Mit gondol, százados?
Ekkor odalépett mögéjük egy lengyel férfi, felnevetett, és így szólt:

– Innen nincs menekvés. Hová szöknének?

Alexander és Ouszpenszkij körbenézett. Ekkor már egy kisebb
tömeg csoportosult az udvaron. A lengyel férfi kezet rázott velük, és
bemutatkozott:
– Lech Markiewicz. Nagyon örvendek a szerencsének. Nincs
menekvés, polgártársak. Tudják, kik adtak a szovjetek kezére és
szállítottak ide egészen a franciaországi Cherbourgból?
A többiek kivárták a választ.
– Az angolok.
– És tudják, kik adták a szovjetek kezére Vászja barátomat, és
hozták ide Brüsszelből? A franciák.
Vászja bólintott.
– És tudják, kik adták a szovjetek kezére Sztyepant, és hurcolták
ide a bajorországi Ravensburgból, alig tíz kilométernyire a Bodeni-
tótól és a svájci határtól? Az amerikaiak. Úgy bizony. A
szövetségesek készségesen és milliószámra küldenek minket vissza
a szovjetekhez. A lübecki
ideiglenes táborban, Hamburgtól északra, ahol ezelőtt voltam, voltak
dán és norvég menekültek is. Nem katonák, mint maguk, és nem
kényszermunkások, mint én, hanem valódi menekültek, akiket a
háború tett otthontalanná, és akik csak egy helyet kerestek
Koppenhágában, ahol meghúzhatják magukat. Őket is vitték a
szovjeteknek. Úgyhogy ne beszéljen nekem szökésről. Rég elmúlt
az az idő, amíg meg lehetett szökni. Ma már nincs hova menni.
Korábban egész Európa Hitler kezében volt. Most a fele a
Szovjetunióhoz tartozik.
Azzal nevetve belekarolt Vászjába és Sztyepanba, és elsétált.
Aznap éjjel azonban Lech Markiewicz, aki eredeti szakmáját tekintve
villanyszerelő volt, rövidzárlatot okozva kiiktatta az elektromos
kerítést, és megszökött. Másnap reggel már nem volt
a táborban. Senki nem tudta, mi lett vele.

Minden éjszaka jöttek a teherautók, és százasával vitték el a

táborlakókat. Napközben a tábor átmeneti állomásként szolgált egy
ismeretlen úti cél felé. Alultápláltak voltak, és csak hetente egyszer
fürödhettek, de rendszeresen borotválkoztak, és fertőtlenítették őket.
Apránként azonban újabb és újabb oroszok érkeztek, miközben
folyamatosan vitték el a régi orosz táborlakókat.

Késő este, egy júliusi napon Alexandert és Ouszpenszkijt a

hálótársaikkal együtt felébresztették, és utasították őket, hogy
szedjék össze minden holmijukat, majd kivitték őket a tábor hátsó
kijáratán, ahol már vártak rájuk a teherautók. Felsorakoztatták és
kettesével összekötözték őket. Alexandert
Ouszpenszkijhez láncolták. Utaztatták őket egy darabig a sötét
éjszakában, majd – Alexander szerint – egy vasútállomásra vitték ki
őket. Igaza volt.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

1945. augusztus, New York

Egy nyári szombat délelőtt Tatjána Vikkivel és Anthonyval sétált a

Lower East Side-on, a piacon, a Második sugárúti magasvasút alatt.
Ahogy mindenki más is az utcán, ők is arról beszélgettek, hogy a
japánok egy hete megadták magukat a Nagaszakira ledobott
atombomba mérhetetlen pusztítása után. Vikki szerint a második
bombára már nem is lett volna semmi szükség. Tatjána erre
rámutatott, hogy a japánok nem adták meg magukat a hirosimai
támadás után.
– Nem adtunk nekik elég időt. Végül is, mi az a három nap?
Hagynunk kellett volna, hogy rendbe jöjjön kicsit a megsértett
birodalmi büszkeségük. Mit gondolsz, miért öldöstek minket az
elmúlt három hónapban, tudván, hogy nem nyerhetik meg a
háborút?
– Nem tudom. És a németek miért öldöstek minket? Már 1943-ban
tudták, hogy elvesztették a háborút.
– Mert Hitler egy őrült.
– És Hirohito? Ő mennyivel különb? – Tatjánát ekkor megállította,
sőt megrohamozta egy legalább hatvantagúnak látszó család.
Valójában csak hatan voltak: egy házaspár négy tizenéves
gyerekével. Először Tatjána kezét szorongatták csak,
aztán a karját, végül az egész testét belepték.
– Tánya! Tánya! Megvagy még? – érdeklődött Vikki.
Az asszony Tatjána haját simogatta, és ukránul duruzsolt valamit.
A férfi a könnyeivel küszködött, és adott Anthonynak egy jégkrémet
és egy nyalókát, amit Anthony a kétévesek széles mosolyával
fogadott el, és le is huppant a járda szélére.
– Kik ezek az emberek? – kérdezte Vikki.
– Anya sok embejt ismej – felelte Anthony, és meghúzogatta
édesanyja szoknyáját.
– Az biztos igaz. Csak férfiakat nem – morogta Vikki
felegyenesedve.
– Jégkjém, anya, jégkjémet akarok!
A család ukránul szólt Tatjánához, aki oroszul válaszolgatott.
Megcsókolták a kezét, és lassan magukra hagyták őket. Ekkor
Tatjána és Vikki is továbbment Anthonyval.
– Tatjána!
– Mi az?
– Ne add az ártatlant! Nem akarod megmagyarázni, mi történt itt
az előbb?
– Anthony nem akar magyarázatot, igaz, drágám?
– Nem, anya. Én jégkjémet akajok!
Miután Tatjána vett a fiának még egy jégkrémet és egy nyalókát,
Vikkire pillantott, és megvonta a vállát.
– Mi van? A szlávok nagyon érzelmes népek.
– Nem hiszem, hogy túlreagálták volna. Inkább fejet hajtottak
előtted. Szerintem még aranyat is szórtak a lábad elé. Pusztán a
kézmozdulataikból meg tudtam állapítani, hogy éppen az elsőszülött
gyermeküket készültek feláldozni az oltáron a
tiszteletedre.
Tatjána felnevetett.
– Hidd el, semmiség az egész. Néhány hónapja érkeztek
Amerikába, itt kötött ki hajójuk New Yorkban. Amikor németek
elfoglalták Ukrajnát, férfi Törökországba küldte a családját. Két évig
hadifogságban volt, majd Törökországba szökött, és több mint egy
évig kereste őket Ankarában. Végül 1944-ben talált rájuk. Hónapja,
júliusban érkeztek minden papír nélkül, de egészségesen. Csak az
baj, hogy túl sok menekült érkezik ide. A férfi akár papírok nélkül is
maradhatott volna, mert tud dolgozni, ért valamihez. Falazni, festeni,
akármi. A felesége viszont nem tud varrni, nem tud kötni, és angolul
se beszél. Három évig koldult Törökországban, hogy gyerekeknek
legyen mit enni. – Tatjána megcsóválta a fejét. – Bárcsak
beszélnének kicsi angolt! Minden sokkal könnyebben menne nekik.
Szóval mit tehettem? Vissza akarták küldeni az egész családot. –
Lehajolt, és megigazította a baseballsapkát Anthony fején, és
letörölte a vaníliás jégkrém maradványait a kisfiú álláról. – Képzeld
el, mit szóltak, mikor mondtam, férj maradhat, de többieknek menni
kell vissza. „Hova vissza? – kérdezték. – Vissza Ukrajnába? De
hiszen onnan menekültünk ide! Ha visszaküldenek, egyből bezárnak
minket valami táborba, és sose kerülünk ki onnan élve! Öt nő, mit
gondol, mit művelnének ott velünk?” Szóval mit tehettem volna,
Vikki? Kerestem munkát az asszonynak, takarítja a házát egy
boltosnak. A lányok vigyáznak a boltos három kisgyerekére. Ellisen
maradtak, amíg rá nem vettem a bevándorlásiak emberét, hogy
adjon ki nekik ideiglenes vízumot. – Tatjána vállat vont. –
Őrület, mi van most Ellisen. Őrület. Mindenkit vissza akarnak
küldeni. Ma is visszaküldtek egy férfit Litvániába, pedig semmi baj
nem volt vele, csak a jobb fülében volt egy kis fertőzés! Elkülönítőbe
zárták, és holnap már küldik is vissza! Mert bepirosodott a füle! –
Tatjána egészen elvörösödött dühében. – Ott találtam szerencsétlent
az egyik szobában, ott sírt. Azt mondta, a felesége már két éve vár
rá itt az Egyesült Államokban. Szabó a foglalkozása mindkettőnek.
Úgyhogy megnéztem a fülét…

– Várj csak, melyik emberre gondolsz a bevándorlásiaktól? –

kérdezte Vikki. – Ugye nem arra a keselyűre, arra a viperára, arra a
szívtelen Vittorio Vassmanra gondolsz?
– De igen. Rendes ember.
Vikki felnevetett.
– A saját anyjának se adna parkolási engedélyt a saját
garázsában, és te rávetted, hogy ideiglenes vízumokat adjon ki? Mit
kellett ezért tenned?
– Sütöttem pirogot a betegeskedő anyjának, neki meg palacsintát,
és megdicsértem, milyen jól végzi ezt az igen nehéz munkát.

– Le is kellett vele feküdnöd?

– Lehetetlen alak vagy.

– Edward, hallotta, mit művel Tánya Ellisen?

– Ó, tudok róla!
Az ellisi ebédlőben ettek éppen, ami tele volt ápolónőkkel és
orvosokkal, most, hogy Ellis újra a menekülteket befogadó
állomáshellyé vált. Brenda már nem volt az ápolónők között, mert az
asszony, mindenki legnagyobb meglepetésére, 1945 júniusában
kilépett, miután a férje hazatért a csendes-óceáni hadszíntérről. Még
azt sem tudta senki, hogy Brenda férjnél van.

Vikki elmesélte Edwardnak, ami a Lower East Side-on történt.

Edward bólintott, és gyengéden Tatjánára nézett, sőt, úgy nézett a
lányra, hogy az elkapta a pillantását, és Vikki szeme
kikerekedett.
– Vik – mondta az orvos –, egész Ellis Island hallott már
Tatjánáról. Mit gondol, miért nem engedik föl már a menekülteket
hozó hajókra? Mert mindenkit beenged az országba azokról a
hajókról. Már az óceán túlpartján is tudnak róla. Ó, bárcsak abba a
sorba állítanának be, akiket Tatjána vizsgál! Bárcsak megérintene!

– A menekültek viselkedését megértem, de hogy tudta rávenni

Vassmant, hogy adjon nekik vízumot?
– Minden reggel hipnotizálja. Ha az esetleg nem működne, akkor
a kávéjába tesz valamit.
– Arra céloz, hogy reggelente találkozgatnak?
– Elég legyen most már! – szólt Tatjána. – Tessék abbahagyni!
Edward folytatta.
– Épp a minap, valamelyik szombat délután jött három nő, és
Tatjánát keresték. Átjöttek a komppal Ellisre, hogy láthassák.
– Ahogy annak idején a felesége akarta látni magát? – kérdezte
Tatjána szelíden.
– Nem egészen – felelte Edward. – A leendő volt feleségem
nem azért jött, hogy felajánlja, hogy életem végéig szolgálni fog,
ahogy ezek a nők teszik, akik Ellisre jönnek, hogy megkeressék
magát.
– Nem tudom, miről beszél – felelte Tatjána. – Csak azért jöttek,
hogy hozzanak almát.
– Almát, ruhát, négy könyvet. – A férfi elmosolyodott. – Maga nem
volt ott éppen, én meg mondtam nekik, hogy megadhatom a címét…

– Edward! – kiáltották egyszerre a lányok.

– Nem akar házhoz szállítással almát kapni?

– Nem.

Az újságosstandon a férfi, akitől Tatjána és Vikki a Tribune1-t szokta

venni, Tatjánára nézett, és azt kérdezte:
– Maga Tatjána, az ápolónő, igaz?
– Ki akarja tudni? – kérdezett vissza Tatjána, akiben a kérdésre
azonnal feltámadt a gyanakvás.
Az újságárus elmosolyodott.
– Úgy nevezik magát, hogy Ellis Angyala. Fogadja el az újságot,
kérem. Ne fizessen! Vegye csak el. Száz vevőm is van, hála
magának.
Ahogy elsétáltak, Vikki megszólalt:
– Kezdem érteni. Te jó ég! Te nem is értük csinálod!
– Mit?
– Te magadért csinálod! Azt kérdezted attól a férfitól, hogy „Ki
akarja tudni”, mintha tényleg várnál valakire, aki tudni akarja,
hogy te vagy-e a Tatjána nevű ápolónő.
– Megint tévedsz. Hogy tudsz egy nap ennyiszer tévedni?
– Kire vársz, Tatjána?
– Ez csak egy régi szokás – magyarázta a lány. – Ha valakit
keresnek, az rosszat jelent.
– Ezt most találtad ki. Kire vársz, mondd meg!
– Senkire.
– Mikor van egyáltalán időd ilyesmire? Van egy gyereked. Két
munkahelyed van. És veled lakok. Mikor van időd titkos életet élni?

– Milyen titkos életet? Semmi ilyet nem csinálok. Néha

megkérdezem a házmestert, hogy keres-e másik ajtónállót. Ez olyan
nehéz szerinted?
– Nem tudom. Én nem szoktam megkérdezni. Te miért teszed?
– Mert nem kerül semmibe – felelte Tatjána. – És így Dariusnak,
aki Romániából jött, van törvényes munka.
– Micsoda alak vagy – jegyezte meg Vikki, ahogy kinyitotta az
ajtót, és átkarolta Tatjánát. – Ezt akarod örökül hagyni Amerikának?

– Nem azért csinálom – mondta Tatjána, és belépett az ajtón. –

Én így mondok köszönetet.

Vikki esténként gyakorta járt el otthonról. Elment táncolni, moziba

járt, időnként együtt vacsorázott valakivel, vagy a barátaival
találkozott egy bárban. Amikor késő este hazaért, gyakorta kicsit
spiccesen, beszélgetni akart, és Tatjána, aki általában ébren volt,
bármikor vetődött is haza Vikki,
rendelkezésére állt. Egy este azonban Tatjána már az ágyban volt,
és aludt. Ez nem tántorította el Vikkit, aki ledobta magáról a ruhát, és
bemászott mellé az ágyba. A feje fölé hajtotta a kezét, és
hatásvadász módon felsóhajtott.
– Igen? – kérdezte Tatjána.
– Ó, hát nem alszol?
– Már nem.
Vikki elvette a kezét az arcától. Láthatóan be volt csiccsentve.
– Ó, Tánya, Tánya! Nem tudtam taxit fogni. Egészen az Astor
Place-től gyalogoltam hazáig, magas sarkúban. Fáj minden
porcikám!
Tatjána meghallotta, hogy Vikki sír. Az esti italozás gyakran
kihozta Vikkiből a sok olaszos érzelmet. Tatjána kinyújtotta a kezét,
és megsimogatta Vikki haját.
– Mi a baj, Gelsomina?
– Mit akarok én az élettől, Tánya? Mit? Egy igazi idiótával
találkoztam ma este, sőt egy perverz disznóval! Toddal. Múlt héten
ismerkedtünk meg.
– Mondtam, hogy tartsd magad távol tőle.
– De olyan kedves volt velem először.
– Mármint múlt héten?
– Igen. De most követelődzött és fogdosott. A Ricardo’s előtt
nekem esett. Megszorította a karomat. Még szerencse, hogy pont
akkor jött arra egy kocsi. Haza akart jönni velem, hiába mondtam
neki, hogy nem lehet.
– Mit csodálkozol? A múlt héten, az első találkozásotok után
megengedted neki.
– Ó, Tatjána! Egy rendes férfit akarok találni, aki szeret! Olyan
nagy kérés ez?
Dása is azért járt el péntekenként és szombatonként, és
találkozgatott a főnökével, egy nős fogorvossal, mert találni akart
egy rendes férfit, aki szereti? Aztán talált is egy rendes férfit a
Szadkóban, egy magas tisztet, a Vörös Hadsereg katonáját. („Várj
csak, Tánya, amíg meglátod, soha nem láttál még ilyen jóképű
férfit!”)
– Nem.
– Vissza akarom kapni Harryt. Harry olyan édes fiú volt! – Egy
iszákos alak volt, gondolta Tatjána, de nem mondott semmit.

– Vissza akarom kapni Jude-ot vagy Markot, vagy akár a volt

férjemet. Addig volt jó, amíg tartott a háború. Most visszajött minden
férfi, és minket akarnak, csak nem tudják, hogy kell bánni velünk. Azt
akarják, hogy olyanok legyünk, mint a katonatársaik.

– És mi tudjuk, hogy kell velük bánni?

– Azt akarom, hogy újra szeretni tudjon a szívem! – zokogta Vikki.
– Tudod, mitől félek? Attól, hogy úgy végzem, mint az anyám.
Gyökértelenül. Nem akarok olyan lenni, mint ő. Azt mondják,
mindenki olyan lesz, mint az anyja. Te elhiszed ezt? – Mielőtt
Tatjána válaszolhatott volna, Vikki folytatta. – Anyám elhagyott, itt
hagyta New Yorkot, kiment külföldre, utazott, szerelmes is volt,
gondolom, mégis egy intézetben végezte, valahol Montecitóban, azt
hiszem, én azt sem tudom, hol van Montecito, és anyám ott talált
magának egy diliházat.
– Sajnálom. És azt is, ami történt vele.
– Tudod, mit gondolok néha? – kérdezte Vikki halkan
szipogva. – Néha szeretném visszakapni az anyámat. Ugye milyen
nevetséges?
– Nem – válaszolta Tatjána. – Én is vissza akarom kapni az
anyámat.
– Rendes asszony volt az édesanyád?
– Nem tudom. Ő volt az anyám, de ez minden.
– És a nővéred jó testvéred volt?
– Nagyon jó testvérem volt – válaszolta Tatjána suttogva. – A
hátán vitt kiskoromban, és egész életében megvédett a rosszfiúktól.
Szeretnék mindenkit visszakapni. A nővéremet, a bátyámat. –
Lehunyta a szemét.
Pása és Tánya ugyanabba a kötélbe kapaszkodva hintáznak a
Luga folyó fölött, egy lengés, kettő, három, majd elengedik a kötelet,
és beugranak a vízbe, Pása és Tánya teljes erőből futnak a Luga
partja felé, majd nekifutásból beugranak.
– De nem vágysz a szerelemre is? Én igen. Szeretnék egy szép,
kétszobás Levitt-házat Long Island kertvárosi részén, egy autót, két
gyereket. Azt akarom, ami a nagyszüleimnek volt. Ott voltak
egymásnak negyvenhárom évig.
– Vikki, te nem ezt akarod. Te nem akarsz gyereket. Az nem
neked való. Te nyughatatlan lélek vagy.
Vikki Tatjánára sandított a sötétben. Elkenődött a szemfestéke, és
fekete foltokat hagyott a szeme alatt.
– Nekem is lehetne ilyen életem.
Tatjána anélkül, hogy elvette volna a kezét Vikki hajáról,
megcsóválta a fejét.
– Ugyan, mit tudsz te? Ki sem dugod az orrod a lakásból.
– Hova kellene mennem? Itthon vagyok.
 – Igen? – kérdezte Vikki, és megsimogatta Tatjána haját. – És a te
szíved is nyughatatlan?
– Bárcsak az lenne!
Vikki odabújt Tatjánához, és átkarolta a lányt. Tatjána lehunyta a
szemét, és Vikkihez simult, ahogy annak idején, egy másik életben,
az Ötödik szovjeten aludtak Dásával összebújva.
– Tánya! – szólalt meg Vikki. – Hogy lehet, hogy egészen
mostanáig nem adtad oda magad senkinek?
Tatjána nem felelt.
– Voltál valaha másik férfival a férjeden kívül? – Tatjána arrébb
húzódott az ágyban. Képtelen lett volna valaki mellett tölteni az
éjszakát, ehhez most nem lett volna ereje.
– Nem – válaszolta halkan. – Tizenhat évesen szerettem bele a
férjembe. Soha nem szerettem senki mást. Soha nem voltam
mással.
– Ó, Tánya. A nagyimnak igaza volt veled kapcsolatban. Azt
mondta, hogy az a lány még mindig az ő Travisét siratja.
Tatjána nem válaszolt. Vikki közelebb húzódott, és megint
átkarolta őt.
– De van egy fiad tőle. Ő azért megnyugtatja a lelked, ugye?
– Amikor nem gondolok az apjára, akkor igen.
– De nem akarsz megint szerelmes lenni? Nem akarsz boldog
lenni? Megházasodni? Istenem, Tatjána! – sóhajtotta Vikki. – Annyi
mindent tudnál… adni. – Magához húzta Tatjánát. – Edwardnak
befejeződött a válópere. Nem akarsz elmenni vele vacsorázni? Miért
nem hagyod, hogy több legyen köztetek egy-egy közös ebédnél?

– Edward jobbat érdemel, mint én.

 – Edward szerint nem. És szerintem sem.
Tatjána halkan felnevetett, és megsimogatta Vikki karját.
– Menni fog majd – suttogta Tatjána. – Te is megmondtad. Menni
fog majd.
Órák teltek el így a sötétben, és még mindig ébren voltak. Vikki
kijózanodott valamelyest, és ivott egy kis vizet. Az ágyban feküdt, és
dohányzott.
– Mondd, hogy elmész vele vacsorázni. Mi baj lehet egy
vacsorából?
– Mit számít ez téged?
– Azért érdekel – hangsúlyozta nyomatékkal Vikki –, mert tudom,
hogy Edward is ezt szeretné. És mert szerintem elragadóak lennétek
együtt.
– Együtt? Felejtsd el! Vacsoráról volt szó.
– Igen. Vacsora együtt.
– Az „együtt” több vacsorát jelent. Talán még egy Levitt-házat is.

– És ezzel mi is a gond?
– Én most már alszok. Te csinálj, amit akarsz!
Nem beszélhetett Vikkinek a sötét gondolatairól. Sem a
gyönyörűekről. Nem beszélhetett Vikkinek sem az égről, sem a
bánatról.
Nagyon jóleső érzés volt egy másik emberi lény mellett aludnia.
Hogy nem kellett egyedül lennie. Milyen jólesett egy élőlény
lélegzését, szívverését éreznie, és a sötét haját érezni a vállán,
érezni, érezni.
Vova mindössze annyit mondott:
– Ne aggódj, Alexander! Majd mi vigyázunk Tányára, amíg te
odaleszel!
Tatjána tehetetlenül ül a fiú előtt a székben, és zavartan nézi őt.
Alexander minden kiskorú lazarevói fiúra féltékeny, és ez az érzés
nem ismer határokat nála. Ahogy közeledik az elutazása
napja, úgy lesz ez egyre rosszabb. Ma este van a mélypont.
– Hadd kérdezzem meg… – mondja Alexander, miközben
hangjából csak úgy süt a szarkazmus.
– Sura, drágám…
– Hadd kérdezzem meg – ismétli meg a kérdést, hangosabban –,
és ne szakíts félbe! – Ketrecbe zárt vadállat módjára fel-alá sétál
Tatjána előtt. – Csak azt mondd meg, meddig vársz azzal, hogy
megengedd Vovának, hogy vigyázzon rád? Ja, vagy ott van az a
Vlaszik, aki olyan jól bánik a gitárral, esetleg megkérdezhetnéd tőle,
mi mással bánik még jól. Kérdezd meg tőle, hogy lehet-e rá
számítani mindenben! Vagy akarod, hogy beszéljek vele én?
Tatjána kicsit meg van szeppenve. Nem felel semmit. Nem
haragszik Alexanderre, hiszen, hogy is haragudhatna, amikor tudja,
hogy a férfi rajong érte, és nem vágyik másra, csak hogy bár ne
szeretné őt ennyire.
– Válaszolj, az isten verje meg! – mondja, és fenyegetően tesz
egy lépést a lány felé.
Tatjána a székben ülve a melle előtt összeteszi a két kezét.
– Könyörögve kérlek…
– Könyöröghetsz, ahogy csak akarsz! – vág közbe durván
Alexander. – Akarod, hogy én beszéljek Vlaszikkal? Vagy majd te
fogsz, és ugyanúgy mondod neki azokat a szavakat, amiket
tanítottam neked, amikor esetleg majd hiányzok neked? – Pillantása
lángokat lövell. Megragadja a lány karját, és felrántja
a székből. Tatjána
ellenáll.
– Engedj el!
Elhátrál Alexandertől, de beszorul a varróasztala és a tűzhely
téglafala közé. Egy lépést tesz előre, és megpróbál elmenni a férfi
mellett, a faház belseje felé. Alexander azonban nem áll félre az
útjából, és nem engedi el. Testével visszatolja Tatjánát a sarokba.
– Még nem végeztünk, Tánya! – mondja.
– Sura!
– Ne emeld fel a hangod velem szemben!
– Sura! Hagyd abba! – ismétli a lány hangosan, és megint
megpróbál elmenni mellette, de Alexander nem engedi ki a sarokból.
Ezúttal kézzel lökte őt vissza. – Azt mondtam, hagyd abba!
Semmiség az egész, felfújod a dolgot!
– Neked lehet, hogy semmiség.
– Elment az eszed? – kérdezi Tatjána, és nekiront Alexandernek.
– Menj az utamból!
– Kényszeríts!
– Sura! – sikítja szinte Tatjána. Nagyon össze kell szednie magát,
hogy ne fakadjon sírva. Egész testében remeg. A feje fölött
Alexander a fejét veri a falba, aztán arrébb lép.
– Mit képzelsz, Alexander? Azt hiszed, kevésbé fog érdekelni,
hogy elmész, ha így viselkedsz? Csináld csak! Azt hiszed, hogy így
örülni fogok, ha elmész végre? Hogy a világon bárki vagy bármi
megkönnyítheti az életemet, ha te már nem leszel velem?
– Nekem úgy tűnt, hogy igen – feleli Alexander, és tovább
távolodik a lánytól.
Tatjána nézi őt, és egyszer csak kitisztul a pillantása.
– Várjunk csak! Nem is rólam van itt szó. Egyáltalán nem. – Fojtott
hangon felmordul. – Hanem rólad. Azt hiszed, ha elhiteted
magaddal, hogy a falu minden idiótájával lefekszem, akkor majd
gyengülnek az érzéseid irántam? Úgy gondolkodsz, ha Tánya
megcsal engem, akkor sokkal könnyebb szívvel halok meg és
hagyom itt őt és hagyom el őt örökre?
– Fogd be, Tánya!
– Nem fogom! – kiáltja a lány. – Ezt akarod, ugye? A
legrosszabbat képzelni, így hirtelen én már nem is a feleséged
vagyok, csak valami szívtelen riherongy! Milyen egyszerű, és a
férjem már szabad is! Egy ribanc vagyok, aki percek alatt talált
magának valaki mást, akivel kefélhet! – Tatjána olyan dühös, hogy a
keze is ökölbe szorul.
– Tánya, megmondtam, hogy fogd be a szádat végre!
– Nem fogom! – kiáltja vissza a lány, és felugrik a tűzhelyre, hogy
kicsit magasabb legyen, és kicsit bátrabb. – Ezt akarod, igaz? A
lehetetlent kell elképzelned rólam, hogy megszabadulhass tőlem! –
Könnyek csorognak az arcán. – Márpedig én leszarom, mennyire
szeretnéd ezt hinni! – kiáltja tajtékzó dühvel. – Tőlem nem kapod
meg! Tőlem aztán nem! Megkaphatsz bármit, de nem fogok úgy
tenni, mintha én lennék a falu kurvája, csak hogy te jobban érezd
magad azért, mert el kell menned!
– Hagyd abba, de azonnal, megértetted?
– Különben mi lesz? – kérdez vissza a lány. – Kényszeríts,
Alexander, máskülönben nem fogom be a szám!
– Hát persze hogy nem! – bömböli a fiú, és tehetetlenül a szoba
túlsó sarkába rúgja a teáskannát.
– Így van! – üvölti Tatjána válaszul. – Nem hagyom magam!
Veszekedni akarsz? Lehet róla szó!
Alexander összeszorítja a fogát, és odalép a lányhoz.
– Fogalmad sincs, milyen egy igazi veszekedés! – mondja, azzal
lekapja a lányt a tűzhelyről, lerángatja a ruháját a melléről, és legyűri
a derekáig, a földre teperi, lefogja, letépi az alsóneműjét, szétfeszíti
a lábait, és ráfekszik a lányra.
Tatjána lehunyja a szemét.
Alexander durván beléhatol. Tatjána először nem akarja engedni,
de nem tud ellenállni a dühöngő férfi testének.
– Katona… – sóhajtja végül két nyögés között. – Nem tehetsz a
magadévá, és nem hagyhatsz el…
– Magamévá tehetlek – suttogja Alexander.
Váratlanul elkeseredve felnyög, eltolja magát a lánytól, és kimegy,
otthagyja Tatjánát a földön, aki összegörnyedve fekszik, köhög és
liheg.
Alexander a ház előtt, a padon ül, és cigarettázik. Remeg a keze.
Tatjána egy lepedőt teker maga köré, és megáll előtte. Remegő
hangon megszólal:
– Holnap lesz az utolsó napunk itt Lazarevóban – mondja, de alig
képes kiejteni a szavakat. Nem bír Alexanderre nézni, ahogy a férfi
se bír őrá. – Ne csináljuk ezt, kérlek!
– Jól van, ne csináljuk!
Tatjána hagyja, hogy a lepedő a földre hulljon, és odalép
Alexander elé.
– Vigyázz – mondja halkan Alexander, és az égő cigarettára
pillant.
 – Már túl késő vigyázni – feleli Tatjána. – Közel a pusztulásunk.
Mit érdekel engem a cigarettád?
Az ágyban fekve Alexander hosszan szorítja forró mellkasához a
lány testét, egy szó, egy mozdulat, szinte egy lélegzetvétel nélkül, és
anélkül, hogy befejezné, amit elkezdett korábban.
Nagy sokára így szól:
– Nem vihetlek magammal. Túl veszélyes lenne. Nem
kockáztathatom, hogy…
– Csitt…

– Tudom. Sura, én a tiéd vagyok. Lehet, hogy ennek most nem

örülsz, és ma éjszaka szeretnéd, ha nem így lenne, lehet, hogy most
azt kívánod, bárcsak minden másképp lenne, de ettől ez még így
van és így is lesz, és én mindig a tiéd és csak a tiéd leszek. Ezt
semmi sem változtathatja meg. Sem a haragod, sem az öklöd, sem
a tested, de még az sem, ha meghalsz.
Alexander reszelős hangon mordul egyet.
– Drágám, egyetlenem! – Tatjána sírva fakad. – Árvák vagyunk,
Alexander, mind a ketten. Csak mi vagyunk egymásnak! Tudom,
hogy mindenkit elveszítettél, akit szerettél, de engem nem fogsz
elveszíteni! Esküszöm a karikagyűrűmre és a szüzességemre, amit
elvettél, a szívemre, amit éppen összetörsz, és az életedre is
esküszöm, hogy örökké hűséges feleséged leszek.
– Tánya – suttogja Alexander –, ígérd meg, hogy nem felejtesz el,
ha meghalok.
– Nem fogsz meghalni, katona! – mondja Tatjána. – Élni fogsz.
Élni! Élj, lélegezz, kapaszkodj foggal-körömmel az életbe, és ne
engedd el! Ígérd meg, hogy élni fogsz a kedvemért, és én
 megígérem, hogy amikor vége lesz a háborúnak, várni fogok rád!
– Amikor vége lesz mindennek, itt leszek, Alexander, és várni fogok
rád.

Az élet ment tovább, és ez az apró dolgokban mutatkozott meg. A

matróz személyében, a kikötőben, aki a kompra vezető palló mellett
szokott állni, amivel reggelente munkába járt. A matróz
rámosolygott, ráköszönt, kávéval és cigarettával kínálta,
majd leült mellé a tizenhárom perces út erejéig.
Benjamin képében, aki a kettes védő volt az orvosok mérkőzésén.
Benjamin fellökte őt, amikor egy, a pályáról kipattanó labdát
igyekezett elkapni, és majdnem betakarta, úgy ráfeküdt, fel se kelt
róla néhány másodpercig. És épp elég soká feküdt rajta ahhoz, hogy
Edward, az elkapó is odamenjen, és szóljon, hogy elég lesz, hagyják
abba, mert softballmeccsen vannak, nem a Ricardo’sban.

Vikki szeretetében és reggeli rúzsfoltjaiban. A lány minden reggel

csókot nyomott Tatjána arcára, mielőtt elment volna dolgozni, ő
pedig mindig letörölte a rúzst, mielőtt elment otthonról.

És abban a reggelben is, amikor nem törölte le az arcáról a rúzst.

És abban a péntek estében, amikor nem mondott nemet arra,

hogy elmenjen a Ricardo’sba.
Az élet megmutatkozott az öltönyös tőzsdei bróker személyében,
aki Vikki és Tatjána mellett ült a kávézóban, a Church és a Wall
Street sarkán, és jót nevetett a két lány
beszélgetését hallván.
A családapa szemében, akinek Tatjána segített bejutni az
országba, aki felkereste őt Ellisen, és megkérte, hogy menjen
feleségül a legidősebb fiához, aki kőművesként dolgozott, és el tudta
volna tartani a lányt. Az apa elhozta a fiát is, hogy Tatjána
megnézhesse magának. A fiú egy magas, erős, tizennyolcéves-
forma, mosolygós fiú volt, olyan arckifejezéssel, mint akinek már
régóta tetszik Tatjána. A lány megivott vele egy kávét Ellisen, az
ebédlőben, és mondta neki, hogy megtisztelve érzi magát, de nem
mehet hozzá feleségül.
Megmutatkozott az élet az Edwarddal elfogyasztott heti két
ebédben is.
Vagy a belvárosban dolgozó építőmunkásokban, és a Con Edison
munkásaiban és a hot dog árusban, akitől vett egy kólát és egy hot
dogot.
Tatjána egész napját a hajókon töltötte, és a frissen behajózott
háborús menekülteket ellenőrizte, majd a kompra terelte őket, ami
Ellisre vitte őket. Ha nem a hajókon volt, akkor Ellisen, és az orvosi
szobákban vizsgálta meg őket. Délutánonként az egyetemi kórházba
ment, és végigjárta az összes kórtermet, és megnézett minden
férfibeteget. Ha ő is idejön, akkor-e két hely egyikén lépne partra,
vagy Ellisen, vagy az egyetemi kórházban. A háború azonban már
négy hónapja véget ért. Eddig csak egymillió katonát küldtek haza,
jó háromszázezret New Yorkon át. Hányszor kérdezte Tatjána a
sebesülteket, hogy hol harcoltak? Hol állomásoztak? Találkoztak
angolul beszélő szovjet katonákkal? Tatjána minden hajóra felment,
ami New Yorkban kötött ki, és belenézett a számtalan európai
menekült
szemébe. Hányszor hallotta az amerikai katonáktól, hogy milyen
szörnyűségeket láttak a náci Németországban? Hány történetet
hallott, hogy mi történt a szovjet foglyokkal a német
hadifogolytáborokban? Hányszor hallotta, mennyien haltak meg?
Hogy hány százezren, hány millióan vesztek oda? Nem menthette
volna meg sem a vérplazma, sem a penicillin a németek által
kiéheztetett szovjet katonákat. Hányszor lesz még képes
végighallgatni ugyanazt?
Aztán esténként elment Anthonyért Isabelláékhoz, ahol
megvacsoráztak Vikkivel, és könyvekről, filmekről és a legújabb
divatról beszélgettek. Aztán hazamentek, és lefektette Anthonyt.
Később a kanapén ülve olvastak vagy beszélgettek. Másnap aztán
kezdődött minden elölről.
A következő héten megint.
Aztán megint.
És megint.
Minden hónapban elment Anthonyval meglátogatni Esthert és
Rosát.
Estherék nem tudtak hírekkel szolgálni.
Minden hónapban felhívta Sam Gulottát, akinek szintén nem volt
új híre. New Yorkban hétszer olyan gyorsan haladtak az
építkezések, mint az ország más részein. Európában is javában
zajlott az újjáépítés. Az ellisi menekülteket sem nevezték már
menekülteknek, hanem újra bevándorlókként bántak velük. A
krónikus betegeket kivéve a veteránok elhagyták az egyetemi
kórházat. Minden héten megnézte a postafiókját, de senkitől nem
kapott levelet. Minden észérv ellenére várta, hogy Alexander
felbukkanjon, és péntek esténként elment a moziba,
szombat esténként pedig táncolni, vacsorát főzött, és softballt
játszott a Central Parkban, és angol nyelven olvasott, és eljárt
otthonról Vikkivel, és szerette a fiát, és mindeközben megnézte
minden férfi arcát és hátát, remélve, hogy Alexander arcát és hátát
látja. Ha a férje talált volna rá módot, hogy elmeneküljön, már
megtette volna. Nem tette. Ha életben lenne, már hallott volna felőle.

Nem hallott.
– Még csak most kezdődik az életed, Tatjána – mondja neki
Alexander. – Háromszázmillió év múlva te még mindig állni fogsz.

– Igen – suttogja Tatjána. – De nem veled.

 HARMINCHARMADIK FEJEZET

1945. Az anyaország

A vonat egyszer, kétszer, tizenötször is megállt útközben, úton hová

is? Alexander mondta Ouszpenszkijnek, hogy meg fogják ismerni az
állomást, ahol nekik kell leszállni. De nem így történt. Kétszer is
másik vonatra rakták őket, mindkétszer az éjszaka közepén.
Alexander úgy érezte, mintha hallucinálna, ahogy a láncait csörgette
a vágányok között, majd föl a fémlépcsőkön. Alig várta, hogy
lefekhessen a deszkapriccsre, és behunyhassa a szemét.

Alexanderék vonata kelet felé haladt. A vagonokban zötykölődtek

az összeláncolt testek, miközben a háborúból az anyaországba
vitték őket. Alexander és Nyikoláj egy tálból ette a híg kását, ami
mindig kilöttyent, amikor meglódult a vonat.
A vonat folytatta útját a síkságokon és erdőkön át, át az Elbán és
tovább.
Alexander behajlított karjával takarta el az arcát. A Káma
befagyott. Az éjen át Tatjána nevető, szeplős arcát látta maga előtt.

A vonat keresztülrobogott a hegyeken, át a fenyveseken és lápon,

és maga mögött hagyta a kincseket rejtő barlangokat is.
Egyik nap a másik után, egyik éjszaka a másik után, egy teljes
holdciklus, és ők még mindig nem értek oda.
Kása volt reggelire, kása volt vacsorára.
Éjszakára lehűlt a levegő a vagonban. A német síkság az ország
északi részén végeláthatatlanul terült el körülöttük.
Alexander elaludt.
Tatjánáról álmodott.
Tatjána sikoltva riad fel álmából, felül az ágyban, és ellök maga
elől valamit. Alexander, az alvástól még kábultan, felkönyököl a lány
mögött.
– Tánya, Tánya! – mondja, és megfogja a lány egyik karját.
Tatjána bámulatos testi erőről téve tanúbizonyságot, rettegve és
őrjöngve tépi ki magát Alexander karjából, és anélkül, hogy
hátrafordulna, ökölbe szorított keze fejével Alexander arcába csap.
Ez felkészületlenül éri Alexandert, és nincs ideje félrehúzódni az
ütés elől. Az orrából ömleni kezd a vér. Máris nem olyan álmos.
Aggódva elkapja a lány karját, ezúttal sokkal szorosabban fogja, és
olyan hangosan és mély hangon, ahogy csak tudja, rákiált:

– Tánya! – Közben a vér csak folyik az orrából, rá a szájára, le az

állára és a mellkasára. Az éjszaka közepén járnak, és a fényes kék
hold épp nyújt annyi világosságot a faházban, hogy lássa a lány
meztelen testének körvonalait, amint ott zihál előtte, és lássa, hogy
sötét vércseppek hullanak a fehér ágyneműre.
Tánya magához tér, mélyeket lélegzik, és reszketni kezd.
Alexander úgy érzi, most már biztonságosan elengedheti a lány
karját.
– Ó, Sura! – mondja a lány. – Nem fogod elhinni, mit álmodtam!
– teszi hozzá, majd a férfi felé fordul, és levegő után kap. – Te jó
isten, mi történt veled?
Alexander ül, és fogja az orrnyergét.
Tatjána átugrik fölötte, leugrik az ágyról, törülközőért rohan,
visszamászik, fel az ágyra, hátát a falnak vetve leül, és magához
húzza Alexandert.
– Gyere ide – mondja. – Gyere ide gyorsan! – A térdére hajtja a fiú
fejét, kicsit megemeli, miközben az orrához tartja a törülközőt.

– Ez dagyszerű – mondja Alexander –, de deb kabok lebegőt. –

Felkel egy pillanatra, kiköp egy adag vért, és visszafekszik, és kicsit
eltartja a törülközőt a szájától.
– Ne haragudj, drágám! – suttogja Tánya. – Nem akartam… de
nem fogod elhinni, mit álmodtam.
– Ezek után remélem, azt, hogy rajtakaptál egy másik nővel –
mondja Alexander.
– Rosszabb – feleli a lány. – Életben voltál, de mozdulatlanul
feküdtél előttem, és falatonként etették velem a testedet.
– Kik?
– Nem láttam az arcukat. Hátrafogták a kezemet, és az egyikőjük
vágta ki a húst az oldaladból, és a számba tömte.
Alexander meglepetten néz fel rá.
– Élve kellett megenned engem? – kérdezi hitetlenkedve.
Tatjána nyel egyet.
Alexander felvonja a szemöldökét.
– Hiányzott egy darab az oldaladból – érinti meg a lány Alexandert
a bordái alatt, jobb oldalt.
– Honnan tudod, hogy életben voltam?
– Csak a szemed mozgott, pislogott, és a pillantásoddal
könyörögtél, hogy segítsek neked. – Tatjána lehunyja a szemét. – Ó,
istenem…
– Szóval azzal segítettél, hogy megütötted a fogvatartóimat?
Tatjána bólint, és párás szemekkel lenéz a fiúra.
– Mit tettem? – suttogja.
– Szerintem eltörted az orrom – mondja Alexander a legnagyobb
természetességgel.
Tánya erre sírva fakad.
– Csak vicceltem! – mondja Alexander, és megsimogatja a lányt.
– Csak vicceltem, Tátya. Vérzik az orrom, ennyi az egész. Egy perc
és eláll a vérzés.
Alexander látja Tatjána gyászos arckifejezését. Álma még mindig
ott bujkál összeszorított állkapcsában, feszült arcizmaiban.

– Jól vagyok – igyekszik megnyugtatni a lányt. – Tánya, jól

vagyok! – Tatjána felé fordítja a fejét, megcsókolja a mellét, és
nekinyomja az arcát, ahogy a lány magához öleli őt, és egyik
kezével a fiú orrnyergét szorítja, a másikkal a haját simogatja.
– Életben voltál – suttogja Tatjána –, és így etettek meg velem.
Érted, ugye?
– Tökéletesen – feleli Alexander. – A vérző orrom a bizonyság rá.
– Tánya megcsókolja a fiú feje búbját. Kisvártatva eláll a vérzés.

– Megyek, megmosdok. Holnap majd elintézzük az ágyneműt.

– Várj, ne menj! Hozok valamit, amivel letörölheted a vért. Ugorj le
az ágyról. Le tudsz szállni egyedül? Van idebent víz. Segítsek?
Gyere, fogd a kezem!
– Tánya – mondja Alexander, ahogy megfogja a lány karját,
leugrik az ágyról, és felmászik a tűzhelyre. – Nem haldoklom, csak
az orrom vérzik.
– Nem, de holnapra csúnyán be fog lilulni. – Tatjána megnedvesít
egy kis törülközőt, leül a tűzhelyre, és óvatosan letörli a vért
Alexander arcáról, nyakáról és mellkasáról. – Veszélyes vagyok –
morog a lány. – Nézd, mit műveltem veled.
– Hmm, meg kell hagyni, hogy még sosem láttalak így őrjöngeni.
Teljesen átváltoztál. Láttam már ilyet a háborúban, amikor valakinek
hirtelen annyi ereje lesz, mint tíz másiknak együtt. Nem bírtam
lefogni a karodat, és nagyon erősen megütöttél.

– Azt látom. Sajnálom. Na gyere, szép tiszta vagy! Ne álmodj

rólam semmi rosszat, jó, Sura?
– Ne álmodjam, hogy előttem fekszel, és meg kell ennem téged?
– kérdezi mosolyogva. – Az elég borzasztó álom lenne.
– Se azt, se másmilyen rosszat ne álmodj! Segítsek, vagy fel
tudsz mászni?
– Szerintem menni fog.
Tatjána azt mondja, hogy mindjárt visszajön, kimegy és egy perc
múlva jön is vissza a törülközővel, amit kiöblített az éjjeli Káma hideg
vizében.
– Tessék, ezt terítsd az arcodra, nehogy feldagadjon az orrod. Így
talán nem fog úgy belilulni sem.
Alexander hanyatt fekszik, vizes törülközővel az arcán.
– Így nem tudok elaludni – mondja fojtott hangon.
– Ki akar itt aludni? – hallja a lány hangját, aki a lábai között térdel.
Alexander kéjesen felnyög. – Mivel tehetném jóvá, ami történt? –
hallja Tatjána kérdését.
 – Nem jut eszembe semmi…
– Semmi?
Tatjána dorombol, selymes ujjaival cirógatja Alexandert, aki érzi
magán a lány meleg lélegzetét. Tatjána a szájába veszi a férfit,
arcán a törülközővel.

Megállt a vonat, leszálltak, és oszlopokba sorakoztatták őket a

háború sújtotta kis állomás előtt. Alexanderen csizma volt, de biztos
volt benne, hogy nem az övé, mert túl kicsi volt a lábára. Álmosan
ácsorogtak a sötétben, a reflektorok villódzó derengésében. Egy
hadnagy felbontott egy borítékot, elővett belőle egy darab papírt, és
fennhéjázó hangon felolvasta, hogy az előtte álló hetven embert
államellenes bűncselekményekkel vádolták meg.

– Jaj, ne! – suttogta Ouszpenszkij.

Alexander szenvtelenül állt. Ő vissza akart menni aludni, és már
egyébként sem lepődött meg semmin.
– Ne aggódjon, Nyikoláj!
– Kuss legyen! – üvöltött rá a katona. – Hazaárulás,
együttműködés az ellenséggel, Oroszország-ellenes tevékenység az
ellenséges hadifogolytáborokban, főzés az ellenség számára,
építkezési munkák végzése az ellenség számára, az ellenség
fegyvereinek tisztogatása. A törvény egyértelműen állást foglal a
hazaárulás bűntette ellen. A büntető törvénykönyv 58. paragrafusa
1B bekezdése értelmében mindannyiukat minimum tizenöt év
szabadságvesztésre ítélték, amit több, a második zónába tartozó
munkatáborban kell letölteniük,
melyek közül az utolsó a kolimai tábor lesz. A büntetésük azzal
kezdődik, hogy teli kell rakniuk a gőzmozdonyunk szeneskocsiját. A
szén ott van a vágány mellett, ahogy a lapátok is. Következő
állomáshelyük egy kelet-németországi munkatábor lesz. Gyerünk,
mozduljanak!
– Jaj, ne, csak Kolimát ne! – sopánkodott Ouszpenszkij. – Biztos
valami hiba történt!
– Még nem fejeztem be! – üvöltötte az őr. – Belov, Ouszpenszkij,
lépjenek ki!
A két férfi előrébb csosszant néhány lépést, maguk után húzva
láncaikat.
– Magukat, akik amellett, hogy hagyták magukat fogságba ejteni,
ami automatikusan tizenöt év börtönt jelent, elítélték háborús
kémkedésért és szabotázsért is. Belov százados, magát
megfosztották a rangjától, ahogy magát is, Ouszpenszkij hadnagy.
Belov százados, a büntetését huszonöt évre emelték. Ouszpenszkij
hadnagy, a maga büntetését is huszonöt évre emelték.

Alexander úgy állt, mintha nem is hozzá beszéltek volna.

Ouszpenszkij odaszólt a katonának:
– Nem hallotta, amit mondtam? Biztos valami tévedés történt.
Nem megyek börtönbe huszonöt évre, beszéljen a tábornokkal…

– Egyértelmű parancsot kaptam magával kapcsolatban! Látja?

– lobogtatta meg a katona Ouszpenszkij előtt a papírt. Ouszpenszkij
megcsóválta a fejét.
– Nem, maga nem érti, biztos hiba történt. Biztos forrásból
tudom… – Alexanderre pillantott, aki hűvös érdeklődéssel
figyelte őt.
Ouszpenszkij nem is mondott semmi többet, amíg a vonat
kazánját rakták tele szénnel, majd a szeneskocsi rekeszeit, de
amikor újra a fekvőhelyükön voltak, úgy fortyogott, amit Alexander
nem tudott hova tenni.
– Eljön valaha az a nap, hogy szabad leszek?
– Persze, huszonöt év múlva.
– Mármint, hogy magától megszabadulok-e valaha – helyesbített
Ouszpenszkij, Alexander felé fordulva. – Amikor nem leszek
magához láncolva, nem kell egy ágyban aludnom magával, nem kell
kiszolgálnom magát, és nem kell végre egy tányérból ennünk.

– Miért lógatja így az orrát? Úgy hallottam, hogy a kolimai tábor

koedukált. Talán még egy tábori feleséget is választhat magának.

Leültek egymás mellé a priccsre. Alexander azonnal le is feküdt,

és behunyta a szemét. Ouszpenszkij morgott, hogy neki ez így
sehogy se kényelmes, és nem fér el rendesen egy ekkora fickó
mellett, mint Alexander. A vonat meglódult, elindult, ő meg leesett a
földre.
– Mi baja van? – kérdezte Alexander, s a kezét nyújtotta, hogy
felsegítse a társát. Ouszpenszkij elutasította a segítséget.
– Nem kellett volna hallgatnom magára. Nem lett volna szabad
megadnom magam. A saját dolgommal kellett volna törődnöm, és
most szabad ember lennék.
– Ouszpenszkij, hol él maga? Nem hallotta, mi történt a
menekültekkel, a kényszermunkásokkal, mindenkivel, aki eddig
Lengyelországban, Romániában, sőt Bajorországban élt?
Olaszországból, Franciaországból, Dániából, Norvégiából,
mindenhonnan küldik ide vissza az embereket, ugyanolyan ürüggyel.
Miből gondolja, hogy pont maga úszta volna meg?
Ouszpenszkij nem felelt. Egyszer csak felkiáltott:
– Huszonöt év! Maga is huszonöt évet kapott. Nem is érdekli?
– Ó, Nyikoláj! – sóhajtotta Alexander. – Nem. Már nem. Huszonhat
éves vagyok, de tizenhét éves korom óta kapom a
börtönbüntetéseket, azóta akarnak Szibériába száműzni. – Ha
letöltöttem volna az elsőt Vlagyivosztokban, akkor mostanra már
hamarosan szabadulnék.
– Pontosan! Maga, maga! Jézusom, mindig minden magáról szól!
Az egész életem magáról szól az óta az átkozott nap óta, hogy
balszerencsémre maga mellé raktak Morozovóban. Miért kellene
huszonöt évet kapnom, csak mert egy istenverte ápolónő a maga
melletti ágyba rakott? – Ouszpenszkij dühösen rángatta és zörgette
a láncokat. A többi fogoly, akik aludni szerettek volna, egyértelműen
a tudtára adták, hogy nagyra értékelnék, ha befogná a pofáját.

– Az az istenverte ápolónő – mondta Alexander halkan – a

feleségem volt. Így hát, látja, kedves Nyikoláj, a sorsunk óhatatlanul
is összefonódik.
Ouszpenszkij hosszú percekig nem szólalt meg.
– Ezt nem tudtam – mondta végül. – De így utólag már világos.
Metanova nővér. Ott hallottam először ezt a nevet. Nem tudtam
rájönni, honnan volt olyan ismerős nekem Pása családneve. – Apró
szünet után azt kérdezte: – Hol van most a felesége?
– Nem tudom – válaszolta Alexander.
– Szokott írni magának?
 – Maga is tudja, hogy nem szoktam levelet írni. És nem is kapok
levelet senkitől. Egy műanyag tollam van, az is elromlott.
– Ez igaz, de a felesége ott dolgozott a kórházban, aztán egyszer
csak eltűnt. Hazament a családjához?
– Nem, mind meghaltak.
– És a magáé?
– Ők is meghaltak.
– Akkor hol van? – hördült fel Ouszpenszkij, szinte hisztérikusan
magas hangon.
– Mi ez, Ouszpenszkij, valami kihallgatás?

– Nyikoláj! Ouszpenszkij nem

felelt. Alexander lehunyta a
szemét.
– Megígérték – suttogta Ouszpenszkij. – Megesküdtek,
megesküdtek, hogy gondoskodnak rólam.
– Kicsoda? – kérdezte Alexander, anélkül, hogy kinyitotta volna a
szemét.
Ouszpenszkij most sem felelt. Alexander kinyitotta a szemét.
– Kicsoda? – ismételte meg a kérdést, és felült. Ouszpenszkij
kicsit elhátrált tőle, de nem annyira, mint szeretett volna, hiszen
össze voltak láncolva.
– Senki, senki – motyogta Ouszpenszkij, majd lopva Alexanderre
pillantott, és megvonta a vállát. – Ó, csak a szokásos történet! –
mondta, s igyekezett könnyed hangot megütni. – 1943-ban kerestek
meg, nem sokkal azután, hogy letartóztattak minket, és mondták,
hogy két lehetőségem van. Az egyik, hogy kivégzőosztag elé
állítanak az 58. paragrafus
megsértése miatt. Elgondolkoztam rajta, és megkérdeztem, mi a
másik lehetőségem. Ekkor azt mondták – folytatta Ouszpenszkij
annak az embernek az elszánt és egykedvű hangján, akit már nem
érdekel, mi lesz vele –, hogy maga egy veszélyes bűnöző, de
szükség van önre, amíg tart a háború. Gyanították ugyanakkor, hogy
valami aljas államellenes bűnöket követett el, de mivel a mi
társadalmunk tiszteli az alkotmányos rendet és a maga személyiségi
jogait – igen, tényleg ezt mondták –, ezért életben akarják tartani
addig, amíg fel nem köti magát önszántából.

Ezért nem tágított mellőle sose Ouszpenszkij.

– És megkérték, hogy legyen maga a hurok, amibe beledugom a
fejem, Ouszpenszkij? – kérdezte Alexander, miközben a vasakat
markolászta a lábán.
Ouszpenszkij nem felelt.
– Ó, Nyikoláj – sóhajtotta Alexander érzelemmentes hangon. – Ó,
Nyikoláj.
– Várjon…
– Ne is folytassa!
– Ide figyeljen…
– Nem! – kiáltott rá Alexander, és Ouszpenszkijre vetette magát.
Elkapta a tarkójánál fogva, és tehetetlen dühvel a vagon oldalába
verte Ouszpenszkij fejét. – Egy szót sem akarok hallani!

Ouszpenszkij kivörösödve és lihegve tűrte sorsát, nem próbált

kiszabadulni Alexander karjai közül. Rekedtes hangon azt suttogta:

– Ide figyeljen…
 Alexander erre megint a vagon falába verte a férfi fejét.
Valaki ekkor odaszólt, de csak halkan:
– Ne zajongjanak! – Nem akart senki közbeavatkozni, hiszen
minél kevesebben voltak, annál több kenyér jutott a többieknek.

Ouszpenszkij nem kapott levegőt. Vérzett az orra a tarkójára mért

ütésektől. Nem ütött vissza.
Alexander meglendítette az öklét, és Ouszpenszkij arcába vágott,
aki leesett az ágyról, le a padlóra. Alexander belerúgott, lábán a túl
kicsi csizmával.
– Az elmúlt két év minden napját együtt töltöttük – mondta olyan
elcsukló hangon, hogy attól még ő is megijedt. Veszélyesen közel
állt ahhoz, hogy első felindulásában megöljön egy emberi lényt. Más
volt ez a düh, mint amit Szlonko iránt érzett, mert az hirtelen jött, és
nem tudott neki gátat szabni. Ouszpenszkijre úgy volt dühös, hogy
közben magára is haragudott, amiért óvatlan volt, de még jobban
dühítette az a tény, hogy ilyen sokáig elárulta a hozzá legközelebb
álló személy. Alexandernek a felismerés nemhogy erőt adott volna,
inkább elgyengítette, és békén is hagyta Ouszpenszkijt, arrébb
húzódott tőle, és leroskadt a priccsre. Ott maradtak összeláncolva.

Néhány percig, amíg igyekezett visszanyerni a lélegzetét,

Ouszpenszkij nem mondott semmit. Az arcát törölgette. Amikor
végül megszólalt, halkan így szólt:
– Nem akartam meghalni – magyarázta. – Akkor még. Ajánlottak
egy lehetőséget a szabadulásra. Azt mondták, ha tudok
információval szolgálni magáról, ha például
bebizonyosodik, hogy maga segített a feleségének megszökni az
országból, vagy hogy maga valójában amerikai, ahogy azt
gyanították, akkor szabadon engednek. Akkor visszakapom az
életemet, és hazamehetek a feleségemhez és a gyerekeimhez.
– Elég sokat ígértek, meg kell hagyni – jegyezte meg Alexander.

– Nem akartam meghalni! – kiáltott fel Ouszpenszkij. – Ha valaki,

akkor maga igazán megérthetné a helyzetet, amibe kerültem!
Minden hónapban jelentenem kellett arról, hogy maga mit mondott,
mit csinált. Különösen érdekelte őket az Istenről folytatott
beszélgetéseink. Minden hónapban behívattak az NKGB
parancsnokságára, és kikérdeztek magáról. Tapasztaltam-e bármi
gyanúsat a maga viselkedésében? Csinált-e bármit, amivel elárulta
magát? Használt-e valaha oda nem illő kifejezéseket vagy szavakat
a beszédében? Mindezért cserébe a feleségem kapott egy extra
fejadag élelmet minden hónapban, és megemelték a részesedését a
katonai fizetésemből. Én meg kaptam egypár rubelt pluszban, amit
elkölthettem…
– Elárult néhány ezüstért, Nyikoláj? Elárult, hogy legyen miből
kurváznia?
– Maga sosem bízott bennem.
– De igen, bíztam magában! – válaszolta Alexander ökölbe
szorított kézzel. – Csak nem árultam el magának semmit. De mindig
úgy gondoltam, hogy méltó a bizalmamra. Megvédtem magát a
sógorom előtt is. – És Alexander ekkor értett meg valamit. – Pása a
kezdet kezdetétől gyanakodott magára, és ezt próbálta is mindig
elmondani. – Pása ugyanúgy átlátott az embereken, ahogy Tatjána.
Alexander hangosan felnyögött.
Nem figyelt eléggé, és most tessék. Képes lett volna mindent
elmondani Ouszpenszkijnek, de nem akart semmi olyasmit
megosztani vele, ami veszélybe sodorta volna a nyomorúságos
életét.
Ouszpenszkij habozott, majd így szólt:
– Elmondtam nekik mindent, amit tudtam magáról. Elmondtam,
hogy angolul beszélt az amerikaiakkal Colditzban. Elmondtam, hogy
beszélt az angolokkal Katowicében is. Elmondtam, hogy meg akarta
adni magát. Elmondtam nekik mindent, amit tudtam. Miért kaptam
akkor mégis huszonöt évet?

– Hátha rájön magától is.

– De nem tudom miért!
– Azért – üvöltötte Alexander –, mert eladta a gennyes halandó
lelkét valami ábrándért, amit szabadságnak hív! És most
csodálkozik, hogy mindkettőt elvesztette! Mit gondol, mit érdekli
őket, hogy mit ígértek magának? Gondolja, hogy egy fikarcnyit is
érdekli őket a maga sorsa, csak mert adott nekik némi
használhatatlan információt? Még mindig nem találták meg a
feleségemet. És nem is fogják soha. Szerencséje, hogy csak
huszonöt évet kapott! – A hangját lehalkítva hozzátette: – Általában
örök életre szóló jutalmat szoktak osztogatni.
– Ó, maga annyira magára veszi az egészet! Én megyek
börtönbe, és maga…
– Nyikoláj! Az elmúlt két hónapot magához láncolva töltöttem! –
kiáltotta Alexander. – Láncra verve! Majdnem három évig ettünk
ugyanabból a kibaszott sisakból a fronton, és ittunk egyazon
kulacsból!
 – Én mindig is az államhatalomhoz voltam elsősorban hűséges –
felelte Ouszpenszkij halkan. – Így akartam. Azt akartam, hogy
megvédjenek. Azt mondták, hogy maga halott ember, akár segítek
nekik, akár nem.
– Miért mondja el most mindezt? Miért mondott el mindent?
– Miért ne mondanék el mindent? – felelte Ouszpenszkij, szinte
csak suttogva már.
– Istenem, mikor fogom már megtanulni a leckét! Ne szóljon
hozzám többé, Ouszpenszkij! – mondta Alexander. – Soha többé.
Ha hozzám szól, nem fogok válaszolni. Ha akadékoskodik,
megvannak a módszereim, hogy elhallgattassam.

– Akkor csak rajta – felelte Ouszpenszkij leszegett fejjel.

Alexander rúgott egyet Ouszpenszkij felé, bele a láncba, és
egy teljes méterrel, amíg a lánc engedte, arrébb húzódott.
– Nem érdemli meg a halált – mondta, és a fal felé fordult. Nehéz
lett volna megmondani, merre járnak. Nyár volt, és
meleg, nem esett az eső, és a vagonba beszűrődő kevés kinti
levegő az erdő illatát hozta magával. Alexander lehunyta a szemét,
és megdörzsölte az orrnyergét. Zsigereiben érezte azt az éjszakát,
arcán a nedves törülközővel és Tatjána szájával a testén. Minél
messzebb utaztak, annál élesebben idézte fel magában az emléket,
mígnem majdnem hangosan felnyögött, ahogy szinte érezte az
orrából a fehér ágyneműre csöpögni az orra vérét, és hallotta, ahogy
Tatjána magához öleli őt, és azt mormogja:

– Elevenen etettek meg téged velem, Sura.

 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

1945. november, Jeb

Tatjána beleegyezett, hogy elmegy vacsorázni Edwarddal. Vikki

vállalta, hogy vigyáz Anthonyra. Tatjána a szokásosnál kicsit
csinosabban öltözött fel. Egy kék szoknyát vett föl, és egy bézs
színű merinóigyapjú kardigánt, de hiába rimánkodott Vikki, nem
engedte ki a haját, hanem egy hosszú fonatban hagyta feltűzve, és
nem is sminkelte ki magát. Ezután felöltötte a kabátját, és sálat
tekert a nyaka köré, majd leült a kanapéra, és Anthonyval az ölében,
egy képeskönyvvel a kezében várt.
– Mi miatt aggódsz? – kérdezte Vikki, aki körülöttük sertepertélt,
összeszedte a szerteszét heverő újságokat. – Folyton együtt
ebédeltek és beszélgettek. Csak az étkezés neve lesz más.

– És időpontja.
– Igen, az is.
Tatjána nem mondott egyebet. Úgy csinált, mintha Anthony
könyve lekötné minden figyelmét.
Edward megérkezett. Öltönyt viselt. Vikki megdicsérte, hogy
milyen jól néz ki. Tatjána is egyetértett, hogy nagyon csinos. Edward
egy viszonylag magas, vékony, nyugodt természetű férfi volt. Jó
kiállású, tényleg jól állt neki az orvosi hivatását idéző
fehér színű öltöny. Komoly, de kedves pillantása volt. Tatjána
egyszerre érezte magát jól és rendkívül feszélyezetten a férfi
társaságában. Edward elvitte őt a Sardi’sba, a 44. utcán. Tatjána
ráksalátát és marhasültet evett, desszertnek csokoládés süteményt,
majd megivott egy kávét.
A kezdeti kínos csönd után Tatjána a vacsora alatt végig Edwardot
kérdezgette, és hallgatta a válaszait. Gyógyszerekről és műtétekről,
a sebesültekről, a haldoklókról és a betegekről faggatta, afelől
érdeklődött, hogy korábban milyen kórházakban dolgozott, és miért
választotta az orvosi hivatást, és hogy még most is sokat jelent-e
számára a munkája. Megkérdezte, hogy merre járt már Amerikában,
és mi volt az a hely, ami a legjobban tetszett neki. A férfi szemébe
nézett, és illedelmesen nevetett a férfi megjegyzésein.

Valahol a csokoládés sütemény befejezése után, és mielőtt hozták

volna a számlát, Tatjána, miközben a férfit hallgatta és bólogatott,
kissé félrebillentett fejjel, meglátta magát, mint egy színes képet,
amint egy asztalnál ül Edwarddal szemben, bár a látomásában egy
ennél hosszabb asztalnál ültek, és sokkal öregebbek voltak, és az
asztal körül ültek felnőtt gyerekeik, csupa lány.

Felpattant, és megkérdezte a pincértől, mennyi az idő.

– Tíz óra? Te jó ég, hogy elszaladt az idő! Haza kell mennem
Anthonyhoz. Nagyon jól éreztem magamat, köszönöm!
Edward elképedt, de fogott egy taxit, és hazavitte a lányt. Tatjána
a 44. utcától hazáig végig csak ült, és nézett ki a kocsi
ablakán. Valahol a 23. utca környékén Edward megszólalt:
– Hogy tudott eddig elviselni? Nem is hiszem el, milyen
unalmas lehettem, hogy végig csak magamról beszéltem.
– Egyáltalán nem – válaszolta Tatjána. – Lenyűgöző dolgokat
mesélt. Ahogy azt maga is tudja, én szeretek mindenféléről hallani.

– Legközelebb esetleg majd beszélhetnénk magáról.

– Én nagyon unalmas vagyok – felelte Tatjána. – Nincs miről
beszélni.
– Most, hogy itt él már néhány éve, mit szeret a legjobban
Amerikában?
– Az embereket – vágta rá Tatjána gondolkodás nélkül.
Edward felnevetett.
– De Tánya, maga csak bevándorlókat ismer!

– De ők igazi amerikaiak. A lehető legjobb helyen vannak itt, New

Yorkban. New York nagyszerű város.
– És még mit szeret itt? Mit szeret a legjobban?
– A finom szalonnát – felelte Tatjána. – Szeretem kényelmes
életet. Minden, amit amerikaiak tesznek vagy készítenek, azért van,
hogy élet kicsit könnyebb legyen. Ezt szeretem. Kellemes a zene,
kényelmesek a ruhák. Nem viszketek takarótól. Tejet lehet venni
minden sarkon. Meg kenyeret. Jók rám cipők. Székek puhák. Jó itt
élni. – Kinézett az ablakon, ahogy átszelték a 14. utcát. – Annyi
minden, amit magától értetődőnek vehet az ember – tette hozzá
halkan.
A taxi megállt Tatjánáék háza előtt.
– Hát akkor… – szólalt meg.
– Tánya – kezdte Edward, érzelmektől túlcsorduló hangon,
miközben kinyújtotta a kezét a lány felé.
 Tatjána odahajolt Edwardhoz, megpuszilta az arcát, és azt
mondta:
– Köszönöm szép estét! – Ezután már ki is pattant a kocsiból.
– Viszlát hétfőn! – kiáltott utána a férfi, de Tatjána már szaladt be
az ajtón, amit a Romániából származó Darius előzékenyen és mély
áhítattal nyitott ki neki.

Tánya, Tánya!
Hallom, ahogy a nevemet kiáltja.
Megfordulok, és ott van, életben van, és a nevemet kiáltja.
Tánya, Tánya!
Megfordulok, meg kell fordulnom, és ott van, elcsigázott arccal,
puskájával a vállán, és rohan felém kifulladva.
Még mindig olyan fiatal.
Miért hallom ilyen tisztán a hangját?
Miért visszhangzik a hangja a fejemben?
A mellkasomban?
A karjaimban és ujjaimban, az alig dobogó szívemben, hideg
leheletem ködében?
Miért kiabál ilyen fülsiketítő hangerővel?
Éjszaka minden csendes.
Nappal azonban, a tömegben…
Sétálni szoktam, de mindig lassan, ülök, de mindig mozdulatlanul,
és hallom, hogy a nevemet kiáltja.
Tánya, Tánya…
Miért hallom a hangját?
Nem azt mondta, hogy hallgassam a napszelet éjszakánként?
 Én leszek az, suttogta, aki hív téged.
Hív vissza Lazarevóba.
De akkor most miért kiabál?
Itt vagyok, Sura, ne kiabálj tovább!
Nem megyek sehová.
Tánya, Tánya…

Egy hideg, de napfényes szombat délután Tatjána, Vikki és Anthony

jól felöltöztek, és elmentek a szokásos sétájukra, a piacra a Második
sugárúton. Vikki ráérősen fecsegett, Tatjána ráérősen hallgatta,
kezét Anthony vállán tartva, aki aznap saját maga akarta tolni a
babakocsiját – egyenesen neki a járókelők bokájának. Vikki cipelt
mindent, amit vásároltak, és egy alkalmat sem hagyott ki, hogy
emiatt panaszkodjon.
– Magyarázd el, kérlek, miért nem akarsz megint találkozni
Edwarddal.
– Nem arról van szó, hogy nem akarok – magyarázta Tatjána
türelmesen. – Mondtam neki, hogy egy kis időre van szükségem,
helyre kell tennem magamban a dolgokat. De továbbra is együtt
ebédelünk.
– Ebéd… hát jól van. De az mégsem ugyanaz, mintha együtt
vacsoráznátok, igaz? Ő is tudja, hogy le akarod rázni.
– Nem akarom lerázni. Csak… lassítani akarok – válaszolta
Tatjána, Vikki azonban addigra témát váltott.
– Tánya, tudom, hogy szalonnát akartál sütni vacsorára, szalonnát
és kenyeret, de én arra gondoltam, hogy nem csinálhatnál inkább
valami mást, mint kenyeret és húst? Mit
szólnál a spagettihez húsgombóccal?
– Miből van a spagetti?
– Honnan tudjam? Portugáliában termesztik, mint az olívabogyót,
és a nagymamám az erre szakosodott boltokban szerzi be.

– Nem. A spagettit lisztből készítik.

– Na és?
– A húsgombócot húsból készítik.
– Na és?
Tatjána nem felelt. Fél háztömbnyire előttük meglátott egy magas
férfit. Megszorította Anthony kezét, ahogy a tömeget fürkészve
próbálta kivenni a férfi vonásait. Rengetegen jártak a Második
sugárúton, és ő oldalra biccentette a fejét, hátha többet lát, majd
jobbra lépett hármat, aztán megszaporázta lépteit.
– Szóval?
– Gyere, siess! Bocsánat! – mondogatta az előtte állóknak. –
Bocsásson meg, kérem!
– Hé, hova sietsz, Tánya? Nem is feleltél a kérdésre!
– Milyen kérdésre?
– Arra, hogy „Szóval?”. Azt kérdeztem. Szóval?
– A spagetti és a húsgombóc is csak kenyér és hús. Ne
haragudjon! – ismételte Tatjána az előtte állóknak, és úgy rángatta
maga után Anthonyt, hogy a kisfiú a rövid lábaival nem bírta tartani a
tempót. – Gyere, fiam, ne lazsálj! – De nem Anthonyt figyelte, sem
Vikkit, sem azokat az embereket, akiket félretolt az útjából a
babakocsival. Senki nem szerette, ha bokán rúgja egy agresszív
orosz nő, még egy oroszok lakta környéken sem. Különösen ott
nem. Tatjána hallotta is, hogy odakiáltanak
neki néhány goromba szót az anyanyelvén. – Gyerünk, Vikki, siess!

Felvette Anthonyt, a babakocsit Vikki kezébe nyomta, akinek már

így is tele volt a keze, és azt mondta:
– Mennem kell… – Aztán elakadt a szava, és futásnak eredt. Nem
bírta tovább visszafogni magát. Kirohant az útra, végig a
járdaszegély mentén, mert utol akart érni két férfit, akik
egysaroknyival előtte jártak. Nem tudta, mit csináljon, azon kívül,
hogy rájuk kiált. Lihegve, hevesen verdeső szívvel végül utolérte
őket a jelzőlámpánál, és mielőtt megszólalt volna – ami akkor amúgy
sem ment volna –, szabad kezét, amelyikkel nem Anthony kezét
fogta, a férfi karjára tette, és már meg akart szólalni, hogy
„Alexander!”, de nem jött ki hang a torkán.
A férfi nagyon magas és nagyon széles vállú volt. Tatjána addig
tartotta a kezét a férfi karján, amíg az odafordult hozzá, és látta,
hogy őt figyeli. Az idegen elmosolyodott. Tatjána elvörösödött,
elvette a kezét, és elfordította a tekintetét, de már késő volt.

– Igen, drágám? – kérdezte a férfi. – Mit tehetek érted? Tatjána

elhátrált tőle. Egy percre még angolul is elfelejtett, és
oroszul hebegett valamit, aztán valami olyan halandzsa nyelven
kezdett beszélni, amit még ő sem ismert fel.
– Sajnál, azt hittem, maga valahol valaki más…
– A kedvedért az leszek, akit csak akarsz! Mit szeretnél, ki legyek,
drágaságom?
Eddigre Vikki is utolérte őket a babakocsival és a bevásárlós
táskákkal, kivörösödve és felháborodva.
– Tánya, mégis mit képzelsz, mit csi… – kezdte, de torkára
forrt a szó, amikor meglátta a két férfit, és elmosolyodott.
A magasabbik idegen Jeb néven mutatkozott be, a barátja pedig
mint Vincent.
Jeb sötét hajú volt, de az arca egyáltalán nem stimmelt. Jeb arca
volt, nem Alexanderé. Ezzel együtt, ezen a szombat délutánon,
ahogy ott állt mellette, és felnézett rá, bele a barátságosan mosolygó
szemébe, Tatjána újra vonzalmat érzett. Egy leheletnyi testi vágyat.

Néhány perccel később, amikor otthagyták őket, Vikki azt

kérdezte:
– Tatjána, hogy van az, hogy veled vagy éhezés van, vagy
lakoma? Éveken keresztül észre se veszed a férfiakat, aztán
egyszer csak még az idős hölgyeket is félrelököd, csak hogy utolérj
egyet az utcán. Mi bajod van neked?
Másnap Jeb felhívta Tatjánát.
– Megbolondultál? – kérdezte Vikki. – Megadtad neki a
számunkat? Azt sem tudod, honnan jött, és ki ő!
– Tudom, honnan jött – felelte Tatjána. – Japánból, ahol tengerész
volt.
– Nem értem az egészet. Nem is ismered. Két éve próbállak
rávenni, hogy randizz Edwarddal, de…
– Vikki, nem akarom, hogy Edward csak egy futó kaland legyen. Ő
annál többet érdemel.
– Szerintem Edward ezzel nem értene egyet. Azt akarod, hogy
Jeb legyen egy futó kaland?
– Nem tudom.
– Hát nekem nem tetszik, és szerintem nem hozzád való! –
jelentette ki Vikki. – Nem tetszik, ahogy rád néz. Nem tudom
elhinni, hogy az összes férfi közül pont azt kellett választanod, akit
nem kedvelek.
– Majd megkedveled.
De Vikki később sem kedvelte meg Jebet. Tatjána túlságosan
szégyellte magát, hogy vonzódik Jebhez, így nem mert egyedül
randevúzni vele, de elhívta magukhoz vacsorára.
– Na és mit készítesz neki? Tojást és szalonnát? Szalonnás,
salátás, paradicsomos szendvicset? Vagy töltött káposztát…
szalonnával?
– A töltött káposzta jó ötlet. Töltött káposzta kenyérrel. – Jeb meg
is érkezett, és velük vacsorázott. Vikki egy pillanatra sem hagyta
őket magukra, és Anthony is láb alatt volt egész este. Jeb végül
elment.
– Már akkor sem tetszett, ahogy rád nézett, amikor
megismerkedtünk az utcán, de most már még kevésbé szimpatikus!
– jelentette ki Vikki. – Szerinted nem volt veled leereszkedő?

– Mi?
– Mindig közbevágott, amikor te beszéltél, nem vetted észre?
Mindig mosolygott, az álnokja. És ne mondd, hogy nem vetted észre,
hogy rá sem bagózott a fiadra!
– Hogy tudott volna rá se bagózni? Hála neked, Anthony egész
éjszaka az asztal alatt volt!
– Nem gondolod, hogy Anthony jobb embert érdemel, mint Jeb?

– De igen – válaszolta Tatjána. – De jobb ember nincs itt. Mégis,

mit csináljak?
– Edward jobb ember, mint Jeb – javasolta Vikki.
 – Akkor miért nem akarsz te összejönni Edwarddal? Nincs senkije.

– Ne hidd, hogy nem próbáltam! – mondta Vikki. – De neki nem én

tetszem.
Vikkinek igaza volt Jebbel kapcsolatban. Tényleg uralkodni akart
Tatjánán, és tényleg leereszkedő volt vele. De Tatjána nem tudott
mit csinálni. Érezni akarta a férfi erős karját maga körül.
Tatjánának eszébe jutott Alexander. Elképzelte őt tetőtől talpig, és
ezzel egy olyan pokoli szellemi környezetet teremtett magának,
amire csak az igazi mazochisták képesek, mint az a gondolkozó
imádkozó sáska, aki abban a biztos tudatban közelíti meg a
nőstényt, hogy mihelyst annak nem lesz már rá szüksége, le fogja
harapni a fejét, és felfalja őt. Mégis megy, lehunyt szemmel és
bezárt szívvel, kúszik élet és halál kapujához, és hálát ad istennek,
hogy még életben van.
– Tánya, megbocsátasz, ha meghalok?
– Megbocsátok neked mindenért.

Karácsony előtt néhány héttel, amikor Tatjána elment Isabelláékhoz,

hogy felvegye Anthonyt, Isabella leültette őt, adott neki egy pohár
forró teát, és azt kérdezte:
– Mi a baj, Tánya?
– Semmi.
Isabella Tatjána arcát fürkészte. Tatjána a két kezére pillantott.

– Bárcsak könnyebben tudnék hinni!

– Miben akarsz hinni, Tánya?
 – Az életben. Magamban. Abban, hogy azt teszem, amit tennem
kell. – Nem akarom elfelejteni őt, akarta mondani valójában.

– Drágám, hát persze hogy azt teszed, amit tenned kell! –

nyugtatta Isabella. – Tedd azt, amit minden nő tesz, akinek meghalt
a férje. Éld az életed, és higgy az életben!
– De mi van, ha nem halt meg? – suttogta Tatjána. – Kellene
valami bizonyíték, hogy hinni tudjak.
– De drágám, a valódi hitnek nincs szüksége bizonyítékra, nem
igaz? – válaszolta erre Isabella.
Tatjána nem mondott semmit.
– Szorítsd össze a fogad, és élj tovább – folytatta Isabella –,
ahogy eddig is tetted.
– Drága Isabella – mondta Tatjána –, ahogy azt te is tudod, nálam
jobban senki nem tud összeszorított foggal élni, de már napról napra
nehezebb. Utálok minden napot, amivel csak egyre távolabb kerülök
tőle.
– De pont ekkor kell a legerősebben hinned, amikor a legnagyobb
sötétség vesz körül. – Isabella elgondolkozva figyelte Tatjánát. – De,
drágám, most azért csak jobb, mint régen volt, igaz? Úgy össze
voltál törve, amikor New Yorkba érkeztél. Most jobban érzed
magad?
– Igen, Isabella – felelte Tatjána. A felszínen minden rendben volt
az életével. De a lelki szemei előtt az az átkozott medál lebegett. És
a szó: Orbeli.
– Jobban éreznéd magad, ha lenne más bizonyítékod is a férjed
halálára, mint a halotti anyakönyvi kivonata?
Tatjána erre nem mondott semmit.
 Mit is mondhatott volna?
– Imádkozz, drágám, hogy halott legyen. Imádkozz, hogy békére
leljen, hogy ne kínozza többé semmi, és ne essen többé bántódása.
Hogy szabad legyen. Ő a te őrangyalod, aki vigyáz rád odafentről.

– Isabella – mondja Tatjána. – Ne mondd, hogy a férjem halott,

mert ha elhiszem, akkor nehezebb lesz tovább élnem az életem,
tudván, hogy elég egy golyó, és vele lehetek.
– Mégis hogyan? – kérdezte Isabella. – Meghalnál, és
hátrahagynád a fiadat árván?
– Miért ne? – kérdezett vissza Isabella. – Ő is meghalt,
hátrahagyta árván a fiát.
– Hát akkor, ha úgy könnyebb, hidd azt, hogy még mindig életben
van.
– De ha még életben van, hogy élhetném az életemet? – kiáltott
fel Tatjána, annyi testi fájdalommal a hangjában, hogy Isabella
ijedtében elhúzta a széket Tatjána elől.
– Ó, Tánya! – suttogta Isabella. – Úgy szeretnék segíteni neked!
Hogy tudnék segíteni?
Tatjána felállt.
– Nem tudsz segíteni – felelte erre, és Anthonyt szólította, majd
felvette a táskáját a földről. – Jó lenne ilyen tisztán látni a dolgokat.
De miért is ne? Hiszen neked még mindig itt van Travis. Neked
könnyű hinned. Itt van a szemed előtt az élő bizonyíték.

– Ahogy neked is. Itt is van – mutatott Anthonyra, aki előbújt a

dolgozószobából, és az anyja karjába vetette magát, majd így szólt:
 – Anya, jégkrémet akarok vacsorára!
– Jól van, fiam – felelte Tatjána.
Így is lett.

– Anya, hogy lehet, hogy Timothynak van apukája, és hogy lehet,

hogy Rickynek van apukája, meg Seannak is van apukája?
– Drágám, mit akarsz kérdezni? – A Battery Park közelében jártak,
éppen az óvodába mentek. Ez volt a második hét, hogy elvitte
Anthonyt. Tatjánának feltett szándéka volt vele egykorú gyerekek
közé vinni a kisfiút. Úgy érezte, túl sok időt tölt felnőttek között. Főleg
Isabella mellett. Anthony már felnőtt módra ráncolta a homlokát, ami
nem tetszett Tatjánának. Túl folyékonyan beszélt, túl sokat
töprengett, és túl komoly volt a többi kétéves kisfiúhoz képest.
Tatjána abban bízott, hogy az óvoda majd jót tesz neki.

Most meg még ez is.

– Nekem miért nincs apukám?
– Van apukád, csillagom, csak elutazott. Ahogy Mickey apukája
vagy Bobby apukája vagy Phil apukája is. Az apukák elmentek, és
az anyukájuk vigyáz rájuk. Te szerencsés vagy. Neked itt van az
anyukád és Vikki és Isabella…
– Anya, az én apukám mikor jön vissza? Ricky apukája visszajött.
Ő viszi az óvodába minden reggel.
Tatjána elnézett a távolba.
– Ricky azt kérte karácsonyra, hogy jöjjön haza az apukája. Lehet,
hogy ha én is azt kérem karácsonyra, akkor az én apukám is
hazajön?
 – Lehet – suttogta Tatjána.
– A háborúnak vége – mondta Anthony. – Miért nem jöhet haza,
ha egyszer vége a háborúnak? – Amikor odaértek az óvoda
kapujába, nem engedte, hogy az anyja megpuszilja vagy bemenjen
vele. Kihúzta magát, komolyan összeráncolta a homlokát, és
egyedül ment be az ajtón, kezében a kis táskájával, benne az
uzsonnájával.

A gyász négy fázisa. Az első a döbbeneté. Aztán jött a tagadás, ami

aznap reggelig tartott. Ezen a napon már a következő szakaszba
lépett, a düh fázisába. Vajon mikor jön el az az idő, hogy elfogadja,
ami történt?
De hagyjuk az elfogadást. Ő már megelégedne némi
megkönnyebbüléssel is. Az mikor fog bekövetkezni?
Nagyon haragudott Alexanderre. Alexander nagyon jól tudta, hogy
Tatjána nem akar Amerikában nélküle élni. Tudta, hogy őt mindez
nem érdekli. Azt hitte volna, hogy jobb helye lesz neki Amerikában, a
háború utáni világban, a háztartási eszközök és rádiók között, ahol
talán még egy televíziója is lesz, mint a Gulagon lett volna?

Várjunk csak! Mi a helyzet Anthonyval?

Ő nem egy kísértet, ő megszületett volna, akár Amerikában, akár
a Szovjetunióban. Vele mi történt volna?
A kikötő vizét bámulta. Meddig tartana, ha beleugranék és úsznék,
mintha én lennék az utolsó hal az óceánban, oda, ahol tél van, és
hideg a víz? Egyre lassabban és lassabban úsznék, aztán egyszer
csak megállnék, és talán ott lenne ő is, a
túlvilágon, és kinyújtott kezekkel várna, és azt kérdezné, mi tartott
ennyi ideig, Tátya. Egyre csak vártam és vártam.
Arrébb lépett a komp korlátjától. Nem. Ahogy lenéz rám a
túlvilágról, csóválja a fejét, és azt mondja, hogy Tánya, nézd csak
meg Anthonyt, milyen tökéletes gyerek. Milyen szerencsés vagy,
hogy megsimogathatod. Bárcsak én is megtehetném! Akárhol is
vagyok, tudd, hogy erre gondolok! Bárcsak megérinthetném a
fiamat!
Tatjána visszatért a saját testébe, a saját életterébe, oda, ahol
Tatjána Metanovaként létezett. Belépett, becsukta az ajtót maga
után, és leült a padlóra fekete hátizsákjával. Abban a térben nem
létezett sem Anthony, sem Isabella, sem Vikki, sem Edward, sem
Jeb. Csak Tánya volt, és Alexander, akik belegázolnak a Kámába,
és versenyeznek, hogy melyikőjük tud puszta kézzel sügért fogni.
Mindig Alexander nyer, mert villámgyors, és nagyon messzire ellát a
folyó vizében.
Csak Tánya van, és Sura, és a lány megtanítja a férfit, hogy kell
palacsintatésztát készíteni, de Alexander nem is nézi a
palacsintákat, mert csak őt nézi, mire a lány azt mondja:
– Sura, hányszor kell még elmagyaráznom?
Mire a férfi azt mormogja:
– Nos, ez a harmadik alkalom, ha jól számolom. Mit csináljak?
Nagyon megkapó látványt nyújtasz sütés-főzés közben.
– Sura…
De már késő. A palacsintatésztának várnia kell a sorára. Tatjána
becsapja annak az átkozott helynek az ajtaját. Gyűlöli
azt a helyet. Azt kívánja, bárcsak elégette volna azt is
Stockholmban. Minden mást elégetett, akkor azt miért nem?
 Anthonynak szüksége van az anyjára. Anthony nem lehet árva,
sem itt Amerikában, sem a Szovjetunióban. Az anyja nem hagyhatja
el őt is. Azt az édes kisfiút, a ragacsos kezével, a csokis szájával és
a fekete hajával. Tatjána gyomra görcsbe rándult, amikor ránézett,
amikor megérintette a kisfiú haját.
– Sura, hadd mossam meg a hajad – mondja a lány, a földön ülve,
kinézve a tisztásra.
– Tánya, de hiszen tiszta a hajam. Most mostuk meg ma reggel.
– Ugyan már! Menjünk úszni! Hadd mossam meg!
– Na jó, de csak akkor, ha én meg megmoshatom a…
– Azt csinálsz, amit csak akarsz, csak gyere!
Mindig görcsbe rándult a gyomra, ha a fiára nézett.

Akkor éjjel kiment a tűzlépcsőre, nem vett föl sem kabátot, sem
sapkát, és csak ült, és némán belélegezte az óceán felől érkező
hideg levegőt. Csodálatos illata volt. New York! Ez a második
legszebb város a földön!
New York, ahol minden nap olyan lüktetésben telik, mintha tényleg
ez a város volna a világ szíve. Éjszakánként már nem volt
elsötétítés, a kivilágított épületek olyanok voltak, mint valami
végtelen tűzijáték. Nem volt utca, ahol ne nyüzsögtek volna az
emberek, ahol ne lett volna nyitva valamelyik aknafedő, ahonnan ne
tört volna fel a gőz a metróból, nem volt olyan sugárút, ahol ne ült
volna valaki valamelyik villanyoszlop tetején, nem volt olyan része a
városnak, ami ne terjeszkedett volna, ahol ne építették volna a
vízvezetéket, ahol ne kötötték volna be éppen valahová az áramot,
ahol ne bontották volna
éppen a magasvasutat. Az építkezések állandó kopácsolása
hallatszott, mindennap reggel héttől, a szirénák vijjogása és a
buszok zaja, a dudák hangja és a sárga taxik. A boltok tele voltak
áruval, a kávézók fánkkal, a kifőzdék szalonnával, a könyvesboltok
könyvekkel, hanglemezekkel és Polaroid kamerákkal, minden éjjel
áradt a zene az utcára a bárokból és a kávézókból, ó, és az a sok
szerelmespár a fák alatt, a padokon, szerelmesek egyenruhában,
öltönyben, orvosi köpenyben és ápolónői cipőt viselve. És a Central
Parkban, ahová minden hétvégén kimentek, minden fűszálra jutott
egy család. A tavon száz csónak is úszott napközben.

És ott volt az éjszaka.

Az óceánon, Isten felé kinyújtott karral, ott állt a Szabadság-
szobor, a tűzlépcsőn pedig Tatjána. Szilveszter éjjel, karácsony éjjel,
június 23-a és március 13-a éjjelén Tatjána ott ült a tűzlépcsőn,
hajnali háromkor, és hallgatózott, hátha meghallja egy bizonyos férfi
lélegzetvételét az óceánon túlról.
A parázs lassan kihuny. Alexander végre végzett. Nemcsak hogy
végzett, de el is aludt. Le sem mászott a lányról. Teljesen kimerült,
és miután kiadott magából mindent, pár pillanatra még odabújt a
lányhoz, aztán mély álomba zuhant. Tatjána meg sem próbálja
lefordítani magáról Alexandert. Nehéz a teste, de jólesően nehéz.
Ott fekszik rajta, oly közel hozzá. Tatjána érzi az illatát, megcsókolja
nedves haját és borostás arcát. Megsimogatja a karját. Bűnös dolog
ennyire szeretnie a fiú izmos karját.

– Sura – suttogja. – Hallasz engem, katona?

Tatjána nem alszik, sokáig csak öleli magához a fiút, hallgatja
a lélegzését, hallgatja, ahogy a fa hamuvá omlik, és hallgatja, ahogy
kopog az eső odakint, és a friss szelet, míg odabent finom meleg
van, és félhomály. Hallgatja a fiú boldog lélegzését. Amikor alszik,
újra boldog. Nem zavarják rossz álmok, sem a szomorúság. Amikor
alszik, nem kavarja föl semmi a lelkét. Lélegzik. Olyan békés. Olyan
elégedett. Olyan élő.

Tatjána tudta, hogy a legnehezebb dolog élni tovább. Minden reggel

elvitte a fiát az óvodába, aztán elment dolgozni, és ápolta a
bevándorlókat Ellis Islanden. És néha barackot evett, és a kikötőben
mindig fújt a szél, és Tatjána mindig hallgatózott, hogy beszél-e
hozzá a szél, de soha nem hallotta a szavát, és hallgatózott, hátha
Alexander istene beszél hozzá, de azt sem hallotta.

Nem a saját élete miatt bánkódott. Neki mindene megvolt, amire

szüksége lehetett az élethez.
Az elején sem volt könnyebb, ezt tudta Tatjána, de miért érezte
akkor a jelenlegi életét olyan kétségbeejtőnek? Kívülről úgy látszott,
hogy megvan mindene. A felszín alatt azonban érezte, hogy kezdi
elfogadni… mintha…
Ha lehunyja a szemét, el tudja képzelni az életét…
Nélküle.
El tudja képzelni, hogy elfelejti őt.
A háborúnak vége.
Oroszországnak számára vége.
Leningrádnak szintén vége.
És Tatjánának és Alexandernek is vége.
 Régen mindez része volt az életének, de most már vannak szavai,
amikkel tompíthatja az érzékeit. Angol szavak és egy új név, és
mindezek felett, mint egy meleg takaró, egy új élet ebben a
káprázatos, féktelen és lüktető Amerikában. Egy csillogóan új
személyazonosság ebben az aranyfényű, új országban. Az Isten,
amennyire csak lehet, megkönnyítette számára, hogy elfelejtse
Alexandert. Neked adom mindezt, mondta az Isten. Adok neked
szabadságot és napsütést mindennap, melegséget és kényelmet.
Neked adom a Sheep Meadow-i és Coney Island-i nyarakat, és
neked adom Vikkit, barátodat egy életre, és neked adom Anthonyt, a
fiadat egy életre, és neked adom Edwardot, ha szeretnél újra
szeretni egy férfit. Neked adom a fiatalságot és szépséget, ha
szeretnéd, hogy Edwardon kívül valaki más is szeressen. Neked
adom az ereje teljében lévő New Yorkot. Neked adom az évszakokat
és a karácsonyt! És a baseballt és a táncot, a kövezett utakat és a
hűtőszekrényt, egy autót és földet Arizonában. Mindezt neked adom.
Csak annyit kérek cserébe, hogy felejtsd el őt, és fogadd el mindezt.

Tatjána lehajtotta a fejét, és elfogadott mindent.

Elrepült egy hét, egy munkával és emberekkel teli hét, és az
emberek szemében látta, mit jelentett ő nekik, egy Edwarddal teli
hét, akinek szemében látta, mit jelentett neki, és a drága, lehetetlen
Vikkivel teli hét. Tatjána látta Vikki szemében, milyen mérhetetlenül
sokat jelent ő neki. Moziba jártak, és a Broadwayre, színházba és
ápolónői továbbképzésre az egyetemre. Tatjána magas sarkút
húzott, és csinos ruhát, és elment a Ricardo’sba, és ott döbbent rá,
hogy túlélt még egy
hetet, majdnem mintha ez lett volna a sorsa, mintha Alexander
tényleg egyre… távolodott volna.
Lecsillapodott a napszél és leülepedett a csillagpor. Azonban
minden reggel, amikor Tatjána átment Ellisre a komppal, mindig
ugyanazt látta, amikor a hajó megmártózott a kikötő vizében.

Nem a második, harmadik, negyedik, ötödik szerelmét látta. Nem

a zenészeket, a Ricardo’st, nem Jebet, és nem azt a sok mindent
látta, amivel a sors megajándékozta. Csak Alexander szemét látta,
és abban azt, hogy ő mit jelentett a férjének. Minden felejtéssel és
életigenléssel telt nap egy újabb nap volt, amikor Alexander
szemében látta, hogy ő mit jelentett neki.
Amerika, New York, Arizona, a háború befejeződése, a lázas
újjáépítés, a népességrobbanás, a magas sarkú cipői, a kirúzsozott
ajka…
Csak azt látta, hogy ő mit jelentett neki.
Mi jutott volna neki, ha kevesebbet jelentett volna Alexandernek?
Hát semmi. A Szovjetunió jutott volna neki, és ennyi. Az Ötödik
Szovjet, két négyszögletes szoba és egy belföldi útlevél, meg talán
egy dácsa, ahová nyaranta elmehetett volna a gyerekével. Örökre
ötödik lenne a sorban, aki a fülére húzná a sapkát a téli hófúvásban.

Minden egyes felejtéssel töltött nappal egyre nőtt benne a

bűntudat. Hogy felejthetsz el engem, hallotta Alexander hangját,
amikor tőlem kaptad mindezt? Hogy felejthetsz el ilyen gyorsan,
amikor az életemmel fizettem érted?
Gyorsan?
Tatjána már saját magát is fárasztónak találta. Még hogy
gyorsan…
Gyorsan pergő futóhomok a földbe.
Gyorsan a vízbe guruló higanycseppek.
Gyorsan, gyorsan, gyorsan, felejtsd el őt, hogy ágyba bújhass
Jebbel. Felejts, Tánya, hogy lefeküdhess a harmadikkal,
negyedikkel, ötödikkel is, hiszen Alexander meghalt, éljen!
A hónapok, a hónapok, egyik hónap a másik után.
Alexander, Alexander, Alexander, Alexander.

Tánya, Tánya…
Te vagy az, tudom, ahogy a halál könyörtelen lovasa hív vissza…

Lazarevóba…
Olyan önfeledt eksztázisban éltünk ott, mintha már akkor tudtuk
volna, hogy egész életünkben ezekből az élményekből kell
táplálkoznunk.
Látod az összegyűrt ágyat és a petróleumlámpát? Látod a vizet,
amit forraltam neked, és látod a polcot, amit csak nekem készítettél,
és a krumplinak, ami a káposztás pitéhez kellett volna, és amit végül
nem kaptunk? Látod a cigarettákat, amiket neked sodortam, és a
ruhákat, amiket neked mostam ki, és látod a két kezemet és az
ajkamat szerte a testeden, és a fülemet a mellkasodra szorítva,
ahogy a szívverésedet hallgatom? Mondd csak, látod mindezt
magad előtt, magad körül és magadban?
Vigyázzon rád a jóisten, ha életben vagy, mindenre elszánt
Alexanderem. De ha már egy angyal vagy, aki fentről vigyáz rám,
akkor ne gyere ide, ne kövess a Superstition-hegységbe, ne
gyere ide, ahol sötét van, és hideg! Én a sivatagban élek, a szelet
nézem, és a vadvirágokat tavasszal.
Ne gyere ide!
Gyere velem inkább oda, ahová repülni szoktam, kövess a
kettőnket elválasztó óceánon, tengereken és folyókon túlra, fogd a
kezem, és elviszlek a fenyőtobozok közé, a tűlevelekkel borított
úton, hogy belemártsuk a lábunkat a Káma folyó vizébe, ahogy a
nap előkandikál az Urál csupasz csúcsai fölött, egy új nap ígéretével
és egy eltelt nap emlékével, minden napfelkeltekor,
huszonkilencszer, egy új nap és egy eltelt nap, újra és újra. Gyere
velem be a vízbe, repülj velem, ússzunk át a túlpartra a sodró árral
szemben. Óvatosan úszol, nehogy elragadjon engem a folyó, és a
Kaszpi-tengerben kössek ki. Odakiáltok neked, hogy „Ússz
gyorsabban, gyorsabban!”, mire elmosolyodsz, és gyorsabban
kezdesz úszni, miközben végig rajtam tartod a szemed. Mindig itt
vagy előttem, itt ragyog előttem az arcod. Gyere velem még egy
reggelre, még egy tábortűzre, még egy cigarettára, még egy
úszásra, még egy mosolyra, még egy bármire, és szeressük
egymást az idők végezetéig azon a helyen, amit Lazarevónak
hívunk, én Alexanderem!
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

1945. Oranienburg, Németország

Alexander azt sem tudta, milyen hónapot írnak, amikor a vonatút

végleg véget ért, és leszállították őket. Addigra már rég
szétválasztották őt és Ouszpenszkijt, és hozzáláncolták egy
alacsony, szőke és jólelkű hadnagyhoz, Maxim Misznojhoz, aki
keveset beszélt és sokat aludt. Ouszpenszkij törött állkapoccsal egy
másik vagonban utazott.
Amíg a vonaton voltak, Maxim Misznoj elmesélt néhány dolgot a
korábbi életéről Alexandernek. Önként jelentkezett a frontra, amikor
a németek 1941-ben megtámadták Oroszországot. 1942-ben
Misznojnak még mindig csak egy üres pisztolytáskája volt. Négyszer
ejtették foglyul a németek, ő pedig háromszor szökött meg tőlük.
Buchenwaldból az amerikaiak szabadították ki, de a Vörös Hadsereg
hű katonája lévén elutazott az Elbához, hogy ott harcoljon a többi
orosz katonával a berlini csatában. Hősies helytállásáért megkapta a
Vörös Csillag Érdemrendet. Berlinben azután előállították, és tizenöt
évre ítélték hazaárulásért, de ő túlságosan galamblelkű volt ahhoz,
hogy ezen felhúzza magát.

Miután leszálltak a vonatról, két kilométeren keresztül kettes

oszlopban kellett menetelniük egy erdei úton, ami egy
ösvényhez vezetett a magas fák között, aminek a végén díszes,
fehér őrház állt. Elmentek egy nagy sárga ház mellett a kapu előtt.
Az őrház tetejére egy órát szereltek, mellette kétoldalt egy-egy
gépfegyveres őr állt.
– Buchenwald? – kérdezte Alexander Misznojt.
– Nem.
– Auschwitz?
– Nem, dehogy.
A kapun kovácsoltvas betűkkel a következő felirat állt:
„Arbeit macht frei”.
– Maguk szerint ez mit jelent? – kérdezte a mögöttük menetelő
férfi.
– Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel – felelte Alexander.

– Nem – javította ki Misznoj. – Azt jelenti, „A munka szabaddá

tesz”.
– Én is azt mondtam.

– Ez biztos egy első osztályba tartozó tábor. Politikai foglyok

részére. Alighanem Sachsenhausen. Buchenwaldban nem ez volt a
felirat. Azt a tábort súlyosabb bűnök elkövetőinek, a hosszabb
büntetésben részesülőknek tartották fenn.
– Mint maga?
– Igen, mint én – mosolyodott el a jólelkű férfi. – Buchenwaldban
az volt kiírva, hogy „Jedem das Seine”. Azt jelenti, „Mindenki azt
kapja, amit megérdemel”.
– A németek olyan átkozottul értenek a szavakhoz!
Tényleg Sachsenhausenben voltak, ahogy azt az új
táborvezető, egy Bresztov nevű visszataszító, kövér alak is
megerősítette, aki nem tudott anélkül megszólalni, hogy ne
fröcsögött volna a nyála. Sachsenhausent Buchenwalddal egy
időben építették, kényszermunkatáborként és részben
megsemmisítő táborként üzemelt. Főleg homoszexuálisokat zártak
be ide, akiket a téglagyárban dolgoztattak, ami közvetlenül a tábor
mellett volt, illetve néhány zsidót, akik valahogy idekeveredtek, és
természetesen szovjeteket. Szinte az összes szovjetet, aki belépett
a tábor kapuin, ott is temették el. A szovjetek a „hetes számú
különleges tábor” nevet adták a tábornak, ami természetesen arra
utalt, hogy legalább hat másik ilyen tábor létezik.

Ahogy átvitték őket a táboron, Alexander észrevette, hogy a

barakkoktól a kantinba vagy a mosodába tartó, vagy az ipari
részlegen dolgozó rabok nagy része nem olyan bűnbánó
arckifejezéssel járt-kelt, mint az oroszok. Az ő arcukon a magas,
büszke árják vonásait látta.
Mint kiderült, igaza volt. A foglyok nagy része német volt. A
szovjeteket elkülönítették, a tábor fő falaitól kicsit beljebb tartották
őket fogva. Sachsenhausent egy egyenlő szárú háromszög
mintájára építették, de a nácik rájöttek a háború alatt, hogy nincs
elég hely az összes szövetséges hadifogoly számára a tábor falain
belül felhúzott negyven barakkban. Így további húsz téglabarakkot
húztak fel a tábor jobb oldalán, az őrháztól nézve a legtávolabbi
sarokban. A nácik Másodosztálynak nevezték az új részleget, és a
szövetséges katonákat tartották ott bezárva.

A hetes számú különleges tábort két zónára osztották. Az

egyes zónában, a főtáborban, „megelőző elzárásban” tartották
azokat a német civileket és katonákat, akiket a szovjet
előrenyomulás során fogtak el Németországban. A kettes zónában,
az új épületekben azokat a német tiszteket tartották fogva, akiket a
nyugati szövetségesek elengedtek ugyan, de a szovjetek elfogtak és
katonai törvényszék elé állítottak a Szovjetunió ellen elkövetett
háborús bűnök miatt. A szovjet katonákat szintén a kettes zónában
tartották.
Habár a szovjet katonák osztoztak a német tisztekkel a zóna
területén, de hat-hét saját barakkjuk volt, eltérő időpontban étkeztek
és tartották náluk a névsorolvasást, de Alexander azért kíváncsi volt,
mikor jön el az az idő, amikor majd a befogadóképességének
határához érő tábor összeereszti a foglyokat, és mindet a
Szovjetunió ellenségeként kezdi kezelni.
A táborba való érkezésükkor Alexander és társai azt a feladatot
kapták, hogy kerítsenek körül egy négyzet alakú területet közvetlenül
a barakkjaik szomszédságában. Temetőt szándékoztak létesíteni itt
azok számára, akik a hetes számú különleges táborban halnak majd
meg. Rendkívül előrelátó az NKGB-től, gondolta Alexander, hogy
már jó előre gondoskodnak temetőről, mielőtt még bárki is meghalt
volna. Eszébe jutott, hogy vajon a németek hová temették a halott
foglyokat. Sztálin fiát, például.

Ahogy átmentek a táboron, Alexander csoportjának megmutattak

egy kisebb beszögellést, amit a főfalból alakítottak ki, és az ipari
részlegbe nyúlt be. Ezen a félreeső részen egy kibetonozott
kivégzőhelyet hoztak létre, mellette pedig egy krematóriumot. A
szovjet őr elmondta, hogy a német disznók itt
szabadultak meg a szovjet hadifoglyoktól. Nyakon lőtték őket egy, a
falba fúrt lyukon keresztül, miközben egy fa méterrúd mellé állították
őket, hogy megmérjék a magasságukat.
– Egyetlen szövetséges katona sem látta ezt a részt, annyit
mondhatok! – mondta az őr.
– Na és mit gondol, miért nem? – kérdezett vissza Alexander,
elképedten és gúnyosan rázva a fejét.
Ezért a megjegyzéséért kapott egy ütést a puskatussal és egy nap
börtönbüntetést a tábori börtönben.
Alexander az ipari részlegen kezdett dolgozni, egy nagy, elkerített
területen, ahol a szovjet katonák edzették izmaikat és hasogatták a
fát, amit az Oranienburg környéki erdőkből hordtak oda. Alexander
hamarosan maga is önként jelentkezett fát vágni. Minden reggel hét
tizenötkor, közvetlenül a reggeli névsorolvasás után vitték ki egy
konvojjal, és öt negyvenötig vissza sem hozták. Megállás nélkül
dolgozott, amiért valamivel jobb ellátásban részesült, és a friss
levegőn volt, egyedül a gondolataival. Egészen szeptember végéig
szívesen is végezte ezt a munkát, amikor hűvösebbre fordult az idő.
Októberre már utálta. Félig-meddig azt kívánta, bárcsak valamelyik
meleg helyiségben hegeszthetne vagy kalapálhatna, és készíthetné
a poharakat meg a lakatokat. Nem akart egy üzembe beszorulni, de
szívesen lett volna melegben. A szabadban dolgozott, elvásott és
beázott a csizmája, és madzagokkal kellett összekötni, hogy ne
essen szét, és lyukas ujjú kesztyűt kapott, ami elég szerencsétlen
tulajdonság egy kesztyűnél. De legalább mozgott és melegen
tartotta magát. A húsz fogolyra vigyázó tíz őr persze az időjárásnak
megfelelően öltözött, de ők a tízórás
munkanap alatt végig egy helyben álltak, és egyik átfagyott lábukról
a másikra álltak. Legalább ennyi örömöm legyen, gondolta
Alexander.
Ahogy hűlt az idő, úgy telt meg a temető. Alexandert kirendelték
sírt ásni. A németek nehezen bírták a szovjet irányítású táborban
való létet. Túléltek hatévnyi keserves háborút, de amikor a hetes
számú különleges táborba kerültek, elfogyott az erejük, és
meghaltak. Egyre több és több új rabot hoztak, és láthatóan kevés
volt a hely. Egyre zsúfoltabbá váltak a barakkok. Az ipari részlegben
készített emeletes ágyakat egyre közelebb és közelebb tolták
egymáshoz, hogy minél több férjen el belőlük.

A hetes számú különleges tábort, korábbi nevén Sachsenhausent

nem a berlini katonai vezérkar vezette. A tábor a szovjet
Javítómunka-táborok Főigazgatósága, a GULAG irányítása alatt állt.

És volt valami egy szovjetek vezette Gulag-táborban, ami aljasul

átjárta Alexander és az ötezer másik szovjet személy lelkét, és az
elkerülhetetlen pusztulás hangulatát keltette. Sokan voltak már
közülük hadifogolytáborokban, nem volt számukra ismeretlen, hogy
korlátozták, hogy hová mehetnek és mit csinálhatnak. De a német
táborokban még a legkeményebb télen sem érezték a helyzetüket
véglegesnek, legyőzöttségüket megsemmisítő vereségnek.
Továbbra is katonák voltak, és mindig volt miben reménykedni, a
győzelemben, egy szökés sikerében, abban, hogy hamarosan
felszabadítják őket. De most, hogy kivívták a győzelmet, a
felszabadítás azt jelentette, hogy megadták magukat a szovjet
hadseregnek, és nem volt hova
menekülni Sachsenhausenből a szovjet megszállás alatt álló
Németországban. Ez a börtön, ezek a napok, a büntetésük a
remény, a hit és minden egyéb végét jelentette.

Apránként a kínzó emlékek is elhalványultak, és lecsillapodott a

lelke.
Amíg tartott a háború, teljes valójában látta maga előtt Tatjánát: a
nevetését, a vicces megjegyzéseit vagy azt, ahogy főz. Katowicében
és Colditzban is teljes valójában látta őt maga előtt, pedig mennyire
nem akarta!
Itt Sachsenhausenben viszont már szándékosan próbálta teljes
valójában elképzelni Tatjánát, de nem tudta.
Beszennyezte a lány emlékét a Gulag.
Keze a lány testén. Tatjána megremeg, teste rángatózva
semmisül meg a férfi kezei között. Alexander megfogja a lány lábát,
ahogy rajta mozog, és mindeközben a lány csak kéjesen nyög és
tehetetlenül remeg, egyszer-egyszer felsóhajt, hogy „Ó, Sura!”, és
Alexander darabjaira hullik az izgalomtól és rettegéstől. Az izgalom a
lány testében van, a rettegés az ő kezében, ahogy megmarkolja a
lány remegő testét, és kihúzza belőle magát, mire a lány majdnem
felsikolt a veszteségtől, de Alexander nem hagyja magát. Most övé a
lány, és azt teszi vele, amit tennie kell. Tudja, mit kell tennie: a saját
szívénél is közelebb húzni magához a lányt, hogy feloldódjon a
kezeiben és körülötte. Minél tehetetlenebb a lány, és minél
tisztábban érzi Alexander, mire van szüksége, annál inkább férfinak
érzi magát. De néha, amikor egyre szorosabban és szorosabban
öleli a lányt, azt
kívánja, bárcsak ne tűnne el Lazarevo a fogyó holddal együtt. Nem
adhatja meg Tatjánának azt, amire a legjobban vágyik a lány. Amire
Alexander is a legjobban vágyik. Megadja neki, amit tud.

– Élvezed, drága? – suttogja Alexander.

– Ó, Sura! – suttogja válaszul a lány. Ki sem bírja nyitni a szemét.
Átkarolja a férfi nyakát.
– Még nem végeztél – mondja Alexander. – Istenem, hogy
remegsz!
– Sura, nem bírom… nem bírom… ó, igen, ez az…
– Igen, drágám. Ez az!
Alexander lehunyja a szemét, és hallja, ahogy Tatjána felnyög.
És megint felnyög. És megint.
Alexander nem lassít.
Tatjána újra felnyög.
Most már férfi vagyok, most, hogy az én szent szüzem itt reszket a
kezemben, férfivá lettem.
Tatjána megint felnyög.
– Istenem, szeretlek, Tánya! – suttogja a lány hajába, még mindig
lehunyt szemmel.
És legszívesebben maga is felnyögne hangosan.
Tatjána teste elernyed az övé alatt. Fekszik, és gyengéden
simogatja Alexander hátát.
– Kész vagy? – kérdezi a férfi.
– Teljesen – feleli a lány.
Pedig Alexander még el sem kezdte.
Ez volt az egyetlen dolog, amit Alexander akkor elképzelt. Nem
volt semmi más. Nem látta sem a tisztást, sem a holdat,
sem a folyót. Nem látta az ágyat, sem a takarót, sem a füvet, sem a
tábortüzet. Nem volt sem csiklandozás, sem incselkedés, sem
előjáték, sem babusgatás. Sem kezdet, sem vég. Csak Tatjána
létezett Alexander alatt, és Alexander Tatjána fölött, szorosan ölelve
a lányt. Mindig átkarolta a férfi nyakát, lábait mindig a dereka köré
fűzte. És sosem maradt csendben.
Beszennyezte a lány emlékét a Gulag, ahol nem voltak férfiak. Mi
nem vagyunk férfiak. Nem élünk férfiakként, és nem viselkedünk
férfiakként. Nem vadászunk az élelemért – kivéve én, amikor az őrök
nem figyelnek –, nem védjük meg a nőket, akik szeretnek
bennünket, nem építünk menedéket a gyermekeinknek, és nem
használjuk istenadta eszközeinket. Nem használunk semmit a
túléléshez, sem az agyunkat, sem a
testi erőnket, sem a farkunkat.
A háború meghatározta, hogy ki vagy. A háborúban mindig tudtad,
hogy ki vagy. Őrnagy voltál. Százados. Főhadnagy, hadnagy.
Harcos voltál. Fegyvert fogtál a kezedbe, tankot vezettél, csatába
vezetted az embereidet, parancsoknak engedelmeskedtél. Rangok
voltak, feladatkörök és szabályzat. Nem aludtál minden éjszaka, és
nem volt mindig száraz ruhád, és sokszor éheztél, néha meg is
lőttek, vagy bomba robbant melletted, vagy egy mesterlövész vett
célba, de még ezekre is számíthattál.

Itt nem adunk magunkból senkinek semmit.

Nemcsak emberként érünk már kevesebbet, hanem férfiként is.
Mindent elveszítettünk, ami azzá tett minket, amik voltunk. Már nem
is harcolunk úgy, mint a háborúban tettük. Akkor állatok voltunk, de
legalább hím állatok. Előretörtünk.
Átszakítottuk az ellenséges frontot. Behatoltunk a védelmi vonalaik
mögé. Megtörtük a város köré vont blokádot. Férfiak módjára
harcoltunk.
Most meg újraalkotnak minket, hogy visszaküldhessenek
eunuchokként a társadalomba. Kiherélve küldenek vissza hűtlen
feleségeinkhez, olyan városokba, ahol nem tudunk élni, olyan életbe,
amiben nem találjuk a helyünket. Nem vagyunk férfiak sem egymás,
sem az asszonyaink, sem gyerekeink szemében.

Csak a múltunk maradt, amit megvetünk, ízekre szedünk, és

feleslegesen aggódunk miatta. A múltunk, amiben még férfiak
voltunk. És férfiak módjára viselkedtünk. És férfiak módjára
dolgoztunk. És férfiak módjára harcoltunk.
És férfiak módjára szerettünk.
Bárcsak…
Már csak kilencezer olyan nap, mint ez.
Amíg…
Visszaküldenek minket a világba, amit megmentettünk Hitlertől.

Hamarosan még a lány mellei is eltűntek Alexander szeme elől,

aztán az arca tűnt el, majd már a hangját se hallotta, ahogy őt
szólítja. Minden szertefoszlott.
Csak Tatjánának az ő férfiúi behatolása miatt hallatott asszonyi
nyögését hallotta.
De végül az is eltűnt.

Egy gyors mozdulattal felemelte a karját a jobb válla fölé, egy

pillanatra megállt, és elnézett a fák közé, majd lesújtott. Minden
fejszecsapással az életét vágta darabokra.
Olyan kevésre becsülte volna? Azért adta fel ilyen gyorsan?
Hányszor vetette a sors Finnország közelébe? Hiszen nem ő volt az,
aki fiatalon elutasította a sorsát, és inkább kifogásokat keresett az
isteneknek?
Mindig valami mással volt elfoglalva.
Sztyepanov fia: aznap semmi mást nem tudott volna tenni. Na és
Leningrád ostroma alatt, amikor a finneket Karélia
északi részére szorította vissza? Egy automata fegyvere volt az öt
NKVD-s ellen, akiknek csak egyszeri lövések leadására képes
fegyvereik voltak. Másodpercek alatt megölhette volna őket. És
akkor szabad lehetett volna.
De nem, Alexandernek meg kellett várnia, amíg Dimitrij elpusztítja
őt és Tatjánát.
Megint lecsapott a fejszével. Meg volt döbbenve saját magán.
Elmehetett volna, és elfelejthette volna a lányt, és Tatjána is őt.
Elfelejtette volna őt a lány, és túlélte volna a háborút, és
Leningrádban maradt volna, megházasodott volna, és egy
kétszobás lakásban éltek volna a férjével és a férje anyjával. Szült
volna egy gyereket. Sosem tudta volna meg, hogy másképp is
történhetett volna. De Alexander tudta volna, és most már
mindketten tudják. Elszakadtak egymástól, de Tatjána magas
sarkúban jár valahol, és vörösre van rúzsozva a szája, és a
háborúból visszatérő összes katona utána epekedik, és ő azt
mondja, hogy ó, házas voltam valaha, és esküt tettem, de a férjem
már meghalt, gyere, táncoljunk, nézd, micsoda magas sarkúm van,
és milyen gyönyörű a hajam, gyere, táncoljunk, és felejtsük el a
háborút, én élek, élek, élek, ő meghalt, szomorú voltam, de aztán
véget ért a háború, és újra szabadon lélegeztem, és most táncolok.

Alexander lecsapott a fejszével.

Beszívom a fagyott földet, beszívom a jeget, teleszívom vele a
tüdőmet, és tüzet lélegzek ki.
Nem szöktem meg, mert egy arrogáns seggfej voltam. Azt hittem,
bármikor lesz alkalmam megszökni. Azt hittem, hogy halhatatlan
vagyok, rohadjon meg! Hogy a halál a nyomomba sem ér. Hogy
erősebb és okosabb vagyok a halálnál is. Erősebb és okosabb a
Szovjetuniónál is. Harminc métert zuhanva beleugrottam a Volgába,
átszeltem a fél országot egy szál semmiben. A Kresztijt megúsztam,
Vlagyivosztokot megúsztam, még a tífuszt is megúsztam.

Tatjánát nem úsztam meg.

Ötvenegy leszek, amikor kiengednek innen. Olyan öregnek érezte
magát azután, hogy milyen fiatalok, voltak a lánnyal.
Túl régóta volt már az erdőben. Túl sokáig maradt egyedül a
gondolataival. És az erdő halálos, kísérteties csöndje
vérfagyasztóan ijesztő volt. Körülnézett. Hirtelen hangot hallott. Mi
volt az? Majdnem ismerősen hangzott. Visszatartotta a lélegzetét,
hátha megint meghallja.
Igen. Tényleg hallott valamit. Nem messze valaki halkan nevetett.
Alexander felrakott egy darab fát a tuskóra, felemelte
a fejszét, és nem mozdult.
Megint felhangzott az a lágy, éneklő hang, ami olyan ismerős volt,
hogy belesajdultak a csontjai.
Tatjána! – suttogta.
Odamegy hozzá a lány. Sápadt. Pöttyös fürdőruhát visel, és
hosszú a haja. Odamegy Alexanderhez, és leül a tuskóra, hogy
Alexander ne tudjon dolgozni. A fiú rágyújt, és némán figyeli a lányt.
Nem tudja, mit mondjon neki.
– Alexander – szólal meg a lány. – Hát életben vagy! De úgy
megöregedtél! Mi történt veled?
– Hogy nézek ki? – kérdezi Alexander.
– Majdnem ötvennek nézel ki.
– Annyi is vagyok.
Tatjána elmosolyodik.
– Te ötven vagy, én tizenhét. – Dallamos hangon felnevet. –
Milyen igazságtalan az élet! Lalala!
– Lazarevo! Emlékszel, Tánya, Lazarevóra? És negyvenkettő
nyarára, amit ott töltöttünk?
– Milyen nyárra negyvenkettőben? Én negyvenegyben
meghaltam. Én már örökre tizenhét leszek. Emlékszel még Dására?
Dása, gyere csak! Nézd, kit találtam!
– Tánya, hogy érted, hogy meghaltál? Nem haltál meg, nézd meg
jobban! De várj, ne hívd Dását!
– Dása, gyere! Dehogyisnem haltam meg! Szerinted hogy élhettük
volna túl, ami Leningrádban történt? Nem éltük túl, nem tudtuk. Az
egyik reggel már nem maradt erőm, hogy felvigyem a vizet. Nem
bírtam elmenni a fejadagokért. Lefeküdtünk az ágyunkba, és minden
rendben volt. Meg sem bírtunk mozdulni.
Magunkra húztam a takarót. Kialudt a tűz. Elfogyott a kenyér, mi
pedig nem keltünk fel többé.
– Várj! Várj!
Tánya rámosolyog a fehér fogaival, szeplősen, befont hajjal,
gyönyörű keblekkel.
– Miért vágsz fát, Alexander?
– Tánya, és mi van velem? Miért nem juttattalak ki Leningrádból?

– Miről beszélsz? Szeptemberben eltűntél, és nem is láttunk

többet. Hová mentél? Azt mondtad, hogy elveszed feleségül Dását,
aztán eltűntél. Azt hitte, megszöktél előle.
– Előle? – kérdez vissza Alexander döbbenten. – És mi van
veled?
– Mi van velem? – kérdezi vidáman Tatjána.
– Mi van azzal, amiről a Szent Izsákban beszélgettünk? És mi van
Lugával?
– Milyen Szent Izsák? Milyen Luga? Dása, hol vagy? Nem hiszed
el, kivel futottam össze!
– Tánya – mondja Alexander. – Miért csinálsz úgy, mintha nem is
ismernél? Mire fel ez a színjáték? Összetöröd a szívem. Kérlek,
hagyd abba! Kérlek, mondj valami megnyugtatót!
Tatjána abbahagyja az ugrándozást, jobbra-balra szökellést, nem
dobálja a hajfonatait. Megáll, mereven Alexanderre néz, és így szól:

– Alex, miről beszélsz…

– Minek neveztél?
– Alexnek…
– Sose neveztél így!
 – Miről beszélsz? Mindig így neveztünk!
Alexander elkeseredetten igyekszik felébredni. Nem álmodhatja
ezt tovább, különben megbolondul. A baj csak az, hogy már ébren
van. Ott van előtte a fejsze. Tatjána egy lábon ugrál előtte.
– Na és Luga, Tánya? Mi van Lugával?
– Lugában volt a nyaralónk. Szerettünk volna visszamenni oda,
amikor vége a háborúnak, de nem sikerült.
– Engem honnan ismersz? – kérdezi a fiú. – Honnan tudod, hogy
én ki vagyok?
– Ezt meg hogy érted? – Lágy nevetése végighullámzik a folyó
vizén. – Te vagy a nővérem pasija.
– És mi ketten hogy ismerkedtünk meg?
– Ő mutatott be minket egymásnak. Hetek óta csak rólad beszélt,
amikor végre eljöttél hozzánk vacsorára.
– Mikor?
– Nem tudom. Valamikor júliusban.
– És mi történt júniusban? Június 22-én? Júniusban ismerkedtünk
meg, nem? Amikor kitört a háború, aznap találkoztunk egy
buszmegállóban, nem emlékszel?
– Június 22-én? Biztos, hogy nem.
– Nem ettél meg egy fagylaltot a padon ülve?
– De igen…
– Nem látott meg egy katona – aki én voltam – az utca
túloldaláról?
– Nem volt ott semmiféle katona! – jelenti ki határozottan Tatjána.
– Kihalt volt az egész utca. Megettem a fagylaltot, és felszálltam a
buszra, ami elvitt a Nyevszkij sugárútra. Elmentem a Jeliszejre,
hoztam kaviárt, de nem tartott sokáig. Nem húztuk ki
vele a telet.
– De hol voltam én? – kiált rá Alexander
– Nem tudom – csiripeli Tatjána. – Én nem láttam senkit.
Alexander hamuszürkére válva nézett, a lány szemébe.
Vonzalomnak a szikráját sem látja benne, csak derűs érdeklődést.
– Miért nem segítettem a nővérednek az ostrom alatt? – mondja,
de alig bírja kiejteni a szavakat.
Tatjána izgatottan suttogva így szól:
– Nem tudom, hogy igaz-e, Alexander, de Dimitrij azt mondta,
hogy megszöktél! Kiszöktél az országból, és Amerikába menekültél,
teljesen egyedül! Ez tényleg igaz? Itt hagytál bennünket, és
elmentél? – Tatjána felnevet. – Hát ez csúcs! Amerika, nahát! Dása,
gyere ide! – Tatjána Alexanderhez fordul.
– Dásával sokat beszéltünk erről a téli hónapok alatt. Még az utolsó
reggel is, ahogy feküdtünk az ágyban, azt mondtuk egymásnak,
hogy el tudod hinni, hogy Alexander biztos jóllakottan ül egy meleg
szobában. Szerinted volt fűtés Amerikában a háború alatt? Mi
ilyesmiken gondolkodtunk. Na és fehér kenyér?

Alexander már rég nem állt. Térdre esett a hóban.

– Tánya… – mondja elkeseredetten, esdeklőn nézve fel a lányra.
– Tátya…
– Minek neveztél?
– Tatjása, édes feleségem, Tánya, egyetlen gyermekem anyja,
nem emlékszel Lazarevóra?
– Az hol van? – kérdezi a lány a homlokát ráncolva. – Alexander,
olyan furcsán viselkedsz. Miről beszélsz egyáltalán? Én nem vagyok
a feleséged. Nekem nincs is férjem. – Futólag
felnevet, és megvonja a vállát. – Milyen gyerek? Te is pontosan
tudod, hogy még nem volt senkim, pláne nem szültem gyereket. –
Megcsillan a szeme. – Túl kellett élnem az angyali nővéremet. Dása,
gyere ide, nézd, kit találtam! Mesélj még erről a te Alexanderedről.
Milyen pasas? – kérdezi, azzal tovaszökken, anélkül, hogy egyszer
is hátranézne. És kisvártatva a nevetése is elhal.

Alexander ekkor eldobta a fejszéjét, és elindult.

Az erdőben kapták el. Visszahozták, és a tábori börtönbe vetették,

de két héttel később egy, a csizmájába rejtett hajtűvel kinyitotta a
lábára tekert láncot lezáró lakatot. Ekkor újra leláncolták, és elvették
a csizmáját. Erre egy, a magánzárka betonpadlóján talált egyenes
szalmaszállal megint feltörte a lakatot. Válaszul megverték, és a
lábánál fogva fellógatták huszonnégy órára. Az erőlködéstől, hogy
felhúzza magát, mindkét bokája kiugrott a helyéből.

Ezután otthagyták a börtönben, a szalmán, a feje fölé láncolt

karral, és naponta háromszor bejött hozzá valaki, és kenyeret
nyomott a le a torkán.
Egy nap aztán félrefordította a fejét, és nem fogadta el a kenyeret.
A vizet igen.
Másnap megint elutasította a kenyeret.
Ezután már nem is hoztak neki, hogy egyen.
Egy éjszaka kinyitotta a szemét: fázott és szomjas volt. Mocskos
volt, és fájtak a tagjai. Nem bírt megmozdulni. Próbált összekaparni
egy kis szalmát, hogy azzal takarja be magát. Nem
ment. Balra fordította a szemét, és a sötét falat bámulta. Jobbra
fordult, és pislantott.
Harold Barrington hátát a falnak vetve guggolt a földön. Szűk
nadrágot és fehér inget viselt, jól fésült és fiatal volt, fiatalabb, mint
Alexander. Sokáig nem szólalt meg. Alexander pislantani sem mert,
mert félt, hogy az apja is eltűnik, ha becsukja a szemét.
– Apa, te vagy az? – kérdezte suttogva.
– Alexander, mi történik veled?
– Nem tudom. Szerintem végem van.
– A fogadott hazánk hátat fordított neked.
– Igen.
– Egyszer elárult az idióta harcászati módszereivel, aztán megint
elárult, amikor nem hagyta, hogy emberként bánjanak veled az
ellenséges hadifogolytáborban, és most harmadjára is elárult, amikor
azért büntet, mert a szovjet életformát védelmezted.

– Igen. És a barátaim mind meghaltak, vagy elveszítettem őket.

– Ne is törődj velük. Megházasodtál?
– Igen.
– Hol van a feleséged?
– Nem tudom. – Alexander elhallgatott. – Évek óta nem láttam őt.

– Vár rád?
– Szerintem már rég feladta a reményt, hogy valaha is újra lát. Éli
az életét.
– És te? Te is éled az életed?
– Igen – válaszolta Alexander. – Én is élem az életem. Azt az
életet, amit magamnak teremtettem.
 Harold csendben ült a sötétben.
– Nem, fiam – szólalt meg. – Azt az életet éled, amit én
teremtettem neked.
Alexander pislantani sem mert.
– Azt hittem, sokra fogod vinni, Alexander. Anyáddal mindketten
úgy gondoltuk.
– Tudom, apa. Egy ideig jól is éreztem magam ott.
– Másfajta életet képzeltem el neked.
– Én is magamnak.
Harold odalépett Alexander mellé, és lenézett rá.
– Hol van az én fiam? – kérdezte suttogva. – Hol van a fiam, a fiú,
akit Alexander Barringtonnak neveznek? Vissza akarom kapni a
fiamat! A karjaimban akarom álomba ringatni, mint
csecsemőkorában.
– Itt vagyok – felelte Alexander.
Elcsukló hangon azt mondta Harold:
– Kérj egy kis kenyeret, Alexander. Kérlek! Tedd félre a
büszkeségedet.
Alexander nem felelt.
Harold Alexander fölé hajolt, és suttogva így szavalt:
– Ha tudsz a szívnek, ínnak és idegnek parancsot adni, bár a kéz,
a láb kidőlt, de te kitartasz, mert tebenned csak elszánás van, ám az
szól: „Tovább!” 9
Alexander ekkor pislantott, és Harold eltűnt.

9
Rudyard Kipling: Ha… (Devecseri Gábor fordítása).
 HARMINCHATODIK FEJEZET

1945. december, New York

Tatjána éppen lefektette Anthonyt, amikor az hirtelen azt kérdezte:

– Anya, lehet Jeb az apukám?

– Nem hiszem, drágám – felelte Tatjána.
– És Edward?
– Ő talán. Kedveled őt?
– Igen. Kedves hozzám.
– Igen, édesem, Edward jó ember.
– Anya, mondj egy mesét!
Tatjána letérdelt Anthony ágya mellé, és összekulcsolta a kezét,
mintha imádkozna.
– Mondjam el azt a történetet, amikor Micimackó és Malacka talált
egy soha ki nem fogyó mézes bödönt, aztán Micimackó akkorára
dagadt, hogy fogyókúrára kellett fogni?
– Nem, ne azt mondd! Inkább mondj egy élelmeteset!
– Én nem tudok félelmetes mesét.
– Élelmetes mesét akarok! – mondta Anthony ellentmondást nem
tűrő hangon.
Tatjána elgondolkozott.
– Rendben, akkor mesélek neked Danaéről, a ládába zárt
nőről.
– Ládába zárt nő?
– Igen. Egy róla készült festmény, amit egy híres festő, Rembrandt
festett, Leningrádban, a szülővárosom múzeumában volt kiállítva.
De amikor kitört a háború, az összes képet elszállították a
múzeumból, és fogalmam sincs róla, hogy Danaé és az összes többi
kép vajon biztonságban van-e.

– Mesélj a ládába zárt nőről, anya!

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyáva ember, akit
Akrisziosznak hívtak. Ennek az Akrisziosznak volt egy lánya, akinek
Danaé volt a neve.
– Fiatal lány volt?
– Igen, az volt.
– És csupálatos hercegnő volt? – kuncogott Anthony.
– Igen, csodálatos hercegnő volt. – Tatjána szünetet tartott. – De
Akrisziosz orákuluma…
– Mi az az orákulum?
– Az orákulum olyan valaki, aki megjósolja a jövőt. És Akriszioszt
figyelmeztette egy orákulum, hogy a lányának a fia meg fogja ölni őt.
Ettől Akrisziosz nagyon megijedt…
– Mert nem akart meghalni?
– Nem bizony. Így aztán bezárta Danaét egy bronzládába, hogy
senki ne tudjon bejutni hozzá, és ne ejtsék teherbe.
Anthony elmosolyodott.
– De valaki mégis bejutott hozzá?
– Igen, be! Zeusz. – Tatjána térdelt, és kezei össze voltak
kulcsolva. – Zeusz kitalálta, hogyan juthat be Danaéhez a bronz
ládába, mégpedig úgy, hogy aranyesővé változott. Danaé egy isten
szerelme volt, aki megajándékozta őt egy gyermekkel, egy kisfiúval.
Tudod, hogy hogyan nevezték el? A Perszeusz nevet adták neki.

– Perszeusz – ismételte Anthony.

Tatjána bólintott.
– Amikor Akrisziosz rájött, hogy a lányának született egy fia,
annyira megrémült, hogy nem is tudta, mit tegyen. Nem merte
megölni a gyermeket, de életben sem hagyhatta. Így aztán a ládába
zárt anyát és gyermekét a hánykolódó hullámok közé vetette.

Anthony elmélyülten figyelt.

– Ott hánykolódtak a vízen ketten, mindenféle étel nélkül. Danaé
megrémült, de Perszeusz nem félt. – Tatjána elmosolyodott. –
Perszeusz gyermeki szíve tudta, hogy az édesapja nem hagyta
volna, hogy bármi is történjen vele, sem pedig Danaéval. – Kis
szünetet tartott. – Valóban így is volt. Zeusz megkérte a tenger
istenét, Poszeidónt, hogy csendesítse el a vizet, és nyugtassa meg a
hullámokat, hogy törékeny ládájukban biztonsággal sodródjanak a
görög partokig.
Anthony mosolygott.
– Tudtam, hogy biztonságban lesznek! – Mély levegőt vett. –
Ezután boldogan éltek, amíg meg nem haltak?
– …Igen
– Mi történt Perszeusszal?
– Egy nap, amikor idősebb leszel, elmondom, hogy mit tartogatott
a jövő Perszeusz számára.
 – Te leszel az én… orákulumom?
– Igen.
– De nem halt meg, ugye?
– Ó, nem. Szépen felcseperedett. A sziget lakói gyorsan rájöttek,
hogy Perszeuszban királyi vér folyt, aki nem is királyi, hanem
egyenesen isteni sarj. Ahogy nőtt, megerősödött, mindenféle sportot
űzött, mindig legyőzte a társait, és rengeteg bátor tettet vitt véghez,
olyanokat, amiktől az emberek szemében hőssé vált.

Anthony az anyjára meredt.

– Perszeuszból hős lett?
– Úgy van, kisfiam – felelte Tatjána. – Perszeuszból fantasztikus
hős lett. Amikor egy kicsit idősebb leszel, elmesélem majd, hogy mit
tett Gorgóval, a halandó Meduszával és a tengeri szörnnyel. De
most szeretném, ha szép álmaid lennének. Álmodj a Luna Parkról,
vattacukorról és bújócskázásról a sétányon. Rendben?

– Anya, várj, az orákulumnak igaza volt? Perszeusz megölte a…

azt a férfit?
– Igen, kisfiam. Perszeusz megölte Akriszioszt. Véletlenül. Nem
szándékosan.
– Akkor jól tette, hogy elküldte őket.
– Gondolom. De nem sokat számít már, nem igaz?
– De igaz. Ez nem is volt nagyon élelmetes történet, anya. Talán
legközelebb a tengeri szörnyes történet az lesz.
– Talán. Szeretlek. – Tatjána becsukta maga mögött a hálószoba
ajtaját.
Vikki akkor este elment egy másik karácsonyi partira a kórházba.
Hívta Tatjánát is, de ő nem akart menni, inkább a konyhaasztalnál
ült egy csésze teával, előtte a New York Timesszal az asztalon, a
rádióból a legfrissebb hírek szóltak Nürnbergről, amikor megszólalt a
csengő.
Jeb volt az. A haditengerészeti fehér egyenruháját viselte, magas
volt, és széles vállú és…
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Tatjána meglepetten. Nem
számított rá.
– Hiszen csak eljöttem, hogy meglátogassalak – felelte Jeb,
miközben bepasszírozta magát a lány mellett.
– Fáradj be – motyogta Tatjána, és becsukta az ajtót. – Elég késő
van.
– Mihez van késő?

– Kérsz egy csésze teát?

– Inkább sört. Van söröd?
– Nem, nincs, csak teával szolgálhatok.
Készített neki egy csésze teát, és feszülten a kanapéra ült a férfi
mellé. Jeb ivott egy kortyot, majd letette a csészét.
– Milyen csend van – mondta. – Az a Vikki nincs itt?
– Csak elugrott valahova egy percre – mondta Tatjána.
– Éjjel tizenegykor?
– Bármelyik pillanatban visszajöhet.
– Hmm. – Jeb végigmérte Tatjánát. – Tudod, nekem feltűnt, hogy
neked és nekem sosincs alkalmunk kettesben lenni. – A férfi
megsimította a lány combját.
 – Igazán? – Tatjána nem húzódott el tőle.
– Igen. Miért nem akarsz sosem átjönni hozzám?
– De hát te Vincenttel laksz együtt.
– Hogy jön ez most ide?
– Te sem vagy sosem egyedül.
– Igaz, de Vikki állandóan körülöttünk van – mondta Jeb célzóan
–, és Anthony is.
Tatjána futó pillantást vetett rá.
– Anthonynak nincs hova mennie – mondta lassan.
– Hmm. És most már alszik?
– Igen, de elég nyugtalanul.
– Hmm. – Jeb hátradöntötte Tatjánát a kanapéra, és a szájára
tapasztotta a száját.
– Várj! – szólalt meg Tatjána, miközben jobbra-balra forgatta a
fejét. – Nem kapok levegőt. – Próbálta a férfit eltolni, de az nem
mozdult.
– Hmm – szólt Jeb –, olyan finom az illatod… és ráadásul egyedül
vagyunk.
– Kérlek, szállj le rólam!
– Ó, Tánya, édesem, neked fogalmad sincs, hogy kivel van
dolgod.
– És te sem tudod, hogy neked kivel van dolgod! – felelte a lány,
és erővel eltolta a férfi arcát az övétől, majd kicsúszott alóla a
padlóra. Zihálva azt mondta: – Jeb, nagyon sajnálom, de fáradt
vagyok, és korán is kell kelnem. Most elmennél?
– Elmenni? – kérdezte a férfi ingerülten. – Nem megyek sehova,
amíg… – Kis szünetet tartott. – Mit gondolsz, miért jöttem ide?
 – Nem tudom, Jeb, és nem fogok találgatni. Gondolom,
veszekedni, de én nem vagyok veszekedős kedvemben.
– Nem fogok veszekedni veled, Tatjána – mondta Jeb, azzal felállt
a kanapéról, és a lány felé indult. – Nekem se ahhoz van kedvem.

– Nos, nekem nincs kedvem se veszekedni, se máshoz –

válaszolta Tatjána, kelletlenül végignézve Jeben, a haditengerészeti
egyenruháján, a magasságán, a haján, aztán bosszankodva
összeszedte magát, de végül csak tisztán látta a helyzetet. Hogy
lehetett ennyire átlátszó?
– Tánya, úgy érzem, hogy te csak hitegetsz engem – jelentette ki
Jeb, ahogy hátrébb lépett, és visszaült a kanapéra.
– Nem, egyáltalán nem. Mi csak most kezdjük megismerni
egymást, ez minden.
– Szerintem mi nagyon is megismertük egymást! De őszintén
szólva, még jobban meg akarlak ismerni.
Tatjána ridegen nézte Jebet, ahogy ott ült szétvetett lábakkal és a
kanapé támláján nyugvó karral.
– A gyermekem a hálószobában van. Hogy képzeled, hogy így
felemeled a hangod, és így viselkedsz? – Tatjána az ajtó felé indult.

Jeb felugrott, és megragadta a lány karját.

– Én nem megyek el!
– De igen, Jeb – felelte Tatjána. – Ha akarsz még valaha látni
engem, akkor most elmész.
– Ezt vegyem fenyegetésnek? – kérdezte a férfi, megrántva a lány
pulóverét. – Mégis mit tudsz csinálni? – nevetett. – Kirúgsz innen?
Leállítasz?
 – Igen és igen – hangzott a válasz.
Jeb elkapta a lányt, és magához húzta őt.
– Látom a szemedben – suttogta. – Azt hiszed, hogy nem veszem
észre, pedig igen. Tudom, hogy te is akarod, Tánya!
– Hagyd abba! – Tatjána küzdött, hogy eltolja magát a férfitól.
Szomorúság nyilallt belé, elszomorította a saját helyzete.
Jeb nevetett, és még közelebb húzta magához Tatjánát. A lány
erősen belecsípett a férfi bőrébe a csuklójánál.
– Uralkodj magadon!
– Aú! – kiáltott fel Jeb. – Keményen akarod? Igen, úgy akarod?
– Még közelebb húzta magához, és a kanapéra kényszerítette őt.
– Hát nem érted? – zilált Tatjána. – Egyáltalán nem akarom!
Szörnyű hibát követtem el!
– Túl késő a hibákhoz, drágaságom! Tovább már nem bánok
veled kesztyűs kézzel.
Tatjána a férfi alá szorítva csapdába esett, és már elege volt,
magából és a helyzetből és abból, hogy nem tudta, hogy mit tegyen.
Alexander szeretett engem, gondolta magában, és ez nem az az
élet, amit élni akarok. Tatjána úgy tett, mint aki meg akarja csókolni
Jebet, ehelyett erősen beleharapott a férfi ajkába. Jeb felkiáltott,
ekkor a lány letaszította őt magáról, és talpra ugrott. A férfi is
felugrott, és mielőtt Tatjána moccanni tudott volna, vagy elhajolni
vagy lebukni, Jeb meglendítette a karját, és Tatjána arcába ütött. A
lány elesett az ütés erejétől, de ahogy világosságot látott, erőlködve
azonnal felült, mert halk hangot hallott a hálószoba ajtaja felől.
Anthony állt ott pizsamában, a falhoz lapulva, Jebet nézte, és
reszketett.
– Ne… – szólalt meg vékony hangján. – Ne bántsd az
anyukámat!
Tatjána odamászott Anthonyhoz.
Jeb átkozódott, és letörölte a vért a szájáról.
Tatjána betolta Anthonyt a hálószobába, és azt suttogta:
– Maradj itt, és ne gyere ki, bármi történjen is, hallassz engem?

Tatjána a szekrényhez ment, és az aljában lévő fekete hátizsákért

nyúlt.
Anthony nem felelt, de reszkető ajka lefelé görbült.
– Hallod, amit mondok? Ne gyere ki innen, történjék bármi! A
kisfiú bólintott.
Tatjána becsukta az ajtót maga mögött. Vér csöpögött az
orrából, és érezte, ahogy feldagad a szeme.
Tatjána Jebre nézett, de úgy, mintha még sosem látta volna
azelőtt. Hogyan tudott ennyire vak lenni, hogy hihette, hogy
bármiben is hasonlít Alexanderre? Azt gondolta, hogy elég, ha csak
egy részét pótolja, és onnantól minden rendben lesz? Ha csak azt az
egy részletet helyettesíti, ami olyan nagyon hiányzott neki
Alexanderből, azt, amire annyira vágyott, amitől jobban érezné
magát, és megvigasztalódna. És most tessék, mibe keveredett.

Tatjána zihálva felemelte a német P–38-as fegyvert, a szintén

ziháló és meglepődött Jebre célzott, és azt mondta:
– Kifelé a lakásomból!
Jeb csodálkozóan a fegyverre meredt, majd felnevetett.
– Honnan a fenéből szerezted azt a kis játékszert?
– A férjem, a gyermekem apja adta nekem, hogy megvédjen a
kannibáloktól – felelte. – A férjem a Vörös Hadsereg őrnagya
volt, és jól tudta, hogyan kell használni ezt a fegyvert, és nekem is
megtanította a használatát. Most pedig kifelé! – Tatjána két kézzel
tartotta a fegyvert, és terpeszállásban állt.
– Meg van az egyáltalán töltve? – kérdezte Jeb, megvetéssel a
hangjában.
Tatjána megtorpant, kibiztosította a fegyvert, célzott, kissé Jeb feje
mellé balra, mély levegőt vett, majd meghúzta a ravaszt. Jeb
hátratántorodott, és a földre zuhant. A golyó lyukat fúrt a vakolatba,
és beágyazódott az épület külső téglájába. Nagyot dörrent, de
Anthony nem jött ki a szobából. Alulról hallott némi erőtlen
dörömbölést figyelmeztetésképpen, hogy ne zajongjanak.

Tatjána Jebhez lépett, és erősen az arcába vágott a fegyver

markolatával.
– Igen, meg van töltve – mondta. – És most takarodj innen!
– Megbolondultál? – kiáltotta Jeb, és kezeit védekezően maga elé
tartotta.
Tatjána hátrébb lépett, és a fegyvert ismét a férfira szegezte.
– Ezt még megbánod! Nagyon megbánod! Mert én többet vissza
nem jövök! – mondta Jeb Tatjánának, ahogy próbált feltápászkodni.
A lány mozdulatlanul állt, fegyverét a célra tartva.

– Remélem, hogy valahogy majd csak túlélem. Takarodj! Miután a

férfi elment, Tatjána bezárta az ajtót, és
beakasztotta a biztonsági láncot is. Megmosta az arcát és a kezét
aztán ment, hogy megnézze a fiát, aki a szoba sarkában kuporgott.
Visszafektette őt az ágyba, betakarta, de képtelen volt megszólalni.
Meglapogatta a takarón keresztül, majd
kiment a helyiségből.
Tatjána kiült a tűzlépcsőre, és csak ült ott a hűvös éjszakában. Hat
emelettel lejjebb egy mentőautó haladt el szirénázva a Church
Streeten.
Nekem ennyi, gondolta Tatjána. Én most befejeztem. Érzem.
Képtelen vagyok folytatni.
Le fogok feküdni a szánkójára, és becsukom a szemem ő pedig
végig fog húzni a havon a lakásunkhoz, az Ötödik szovjeten, azzal a
különbséggel, hogy amikor odaérünk, már nem fogom érezni a kezét
az arcomon.
Tatjána az ölében lévő pisztolyra pillantott, aminek a tárában még
mindig volt hét golyó, és arra gondolt, hogy csupán a másodperc
töredékéig tartana. Sőt, még annyi ideig sem. Egy ezredmásodperc
lenne az egész, és mindennek vége lenne. Olyan könnyű lenne.

Becsukta a szemét. Milyen megnyugtató lenne a tudat, hogy soha

többé nem kell felébredni. Soha többé nem kellene felébredni,
és nem kellene őrá gondolni, ahogy a jégen fekszik. Milyen élhető
lenne az élet, ha nem kéne többé fuldokolni.
Nem kéne többé szeretni.
Ha nem fájna semmi, ha nem vágynék semmire, és nem bántana
semmi. Mintha a bánat nemcsak a jussom, a kiváltságom és a
kötelességem lenne, hanem a büntetésem is. Úgy fogom cirógatni a
bánatot, ahogy annak idején Alexandert: amíg a bánat a szívemben
él, addig ő is itt lesz, addig, amíg tettetem, hogy élek, addig
Alexander közelében leszek. Szünetet tartottam, egy, kettő,
majdnem három évre, immár a gyász negyedik cigánykerekét vetem,
hadd gyászoljak, hadd legyek
egyedül, és hadd merüljek a gyászomba szenvedélyes
buzgalommal.
Úgy hittük, hogy erős vagyok. Úgy hittük, hogy meg tudom
csinálni. Azt gondoltuk, hogy képes leszek túlélni ezt az egészet.
De tévedtünk.
Nem hiszem, hogy képes vagyok túlélni téged.
Pedig akarom. Olyan nagyon akarom!
Micsoda megkönnyebbülés lenne, ha nem kéne élnem kettőnkért.
Micsoda élvezet lenne. A felemelt kezében tartott pisztolyra meredt.

A legsötétebb órájában Tatjána meghallotta a fia hangját:

– Anya!
A kisfiú pamutpizsamájában állt a nyitott ablak közelében. Alsó
ajka reszketett, miközben anyját nézte, ahogy az a pisztolyt tartotta.

– Anthony – szólalt meg Tatjána –, menj vissza a szobádba.

– Nem! Azt akarom, hogy te fektess le.
– Menj vissza az ágyba. Mindjárt ott leszek én is.
– Nem! Gyere velem most azonnal! – A kisfiú sírva fakadt. Tatjána
a fegyverre meredt, majd letette azt a tűzlépcső
fémlemezére, és bemászott.
Visszafektette Anthonyt az ágyba, és betakarta.
– Vikki mindjárt itt lesz – suttogta.
– Nem – szólalt meg Anthony. – Nem akarom Vikkit, én téged
akarlak, hogy feküdj ide mellém.
– Anthony…
– Anya, gyere ide mellém!
Tatjána úgy, ahogy volt, ruhástól lefeküdt a kisfiú ágyára,
óvatosan, nehogy megüsse saját sérült arcát, és karjával átfogta
Anthonyt.
– Maradj itt! – mondta a kisfiú. – Aludj itt velem, anya!
Csendesen feküdtek, teltek a percek.
– Kisfiam, mostantól minden rendben lesz – mondta Tatjána.
– Megígérem. Ez édesapád egyik ígérete. Nem az édesanyádé.
Minden rendben lesz.
Anthony csendesen megszólalt:
– Az apukám tényleg a Vörös Hadseregben volt őrnagy?
– Igen.
Elcsendesedtek.
– Ő eltalálta volna ezt az embert.
– Csitt, Anthony.
Tatjána a holnapra gondolt.
Félelemmel folytatni ezt az egészet, félelemmel élni tovább. És
még ettől is rosszabb. Túlélni a halált. Szeretni rajta keresztül.
Bátorság, Tatjána! Bátorság, drága! Bátorság, feleségem! Talpra!
Állj talpra miattam, és folytasd! Folytasd, és gondoskodj a fiunkról,
én pedig majd gondoskodok rólad!
Alexander, az ő őrangyala, a legkedvesebb angyala, Alexander
lebegett fölötte a bánat fátylában, és suttogott neki: Tánya,
emlékszel, hogy mit mondtál a nővérednek, amikor haldoklott a
jégen az Élet Útján, amikor összeesve a hóba zuhant, amikor már
egy lépést sem tudott megtenni, azt mondtad neki, gyerünk, Dása,
kelj fel! Alexander megpróbál megmenteni téged. Mutasd meg neki,
hogy az életednek van értelme. Kelj fel, és menj tovább a
teherautóhoz, Dása!
Most én mondom ezt neked. Mutasd meg nekem, hogy az
életednek van értelme. Kelj fel, és menj tovább a teherautóhoz,
Tánya!
Tatjána Anthony mellett maradt, amíg az el nem aludt. Már
nagyon késő volt, de Vikki még mindig nem ért haza. Végül felkelt és
elindult, hogy eltegye a pisztolyt, vissza a hátizsákba. Semmi
máshoz nem nyúlt, csak levette a nyakláncát, amin az esküvői
gyűrűk voltak, gyors csókot nyomott rájuk, majd betette azokat is a
hátizsákba, hogy ott pihenjen Alexander tányérsapkája, Puskin A
bronzlovas című könyve és egy fénykép mellett, amin Alexander
van, ahogy átveszi azt a katonai kitüntetést, amit azért kapott, mert
megmentette Jurij Sztyepanovot. Hogy ott pihenjen a kitüntetéssel
együtt, amit azért kapott, mert megmentette dr. Matthew Sayerst a
jégen – a Szovjetunió Hőse érem. Gyűrűk, kitüntetések, képek,
könyv, pénz és tányérsapka. És az esküvői képük.

Ezek mind benne vannak a hátizsákban, ahogy Alexander is.

És Tatjána is.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

1946. január, New York

Újév napja. Tatjána, még mindig dagadt és a szivárvány színeiben

játszó szemmel, ahogy máskor is, elment Vikkivel és Anthonyval
korcsolyázni a Central Parkba.
Amikor végeztek, és az Ötvenkilencedik utca felé ballagtak, hogy
ott felszálljanak a buszra, Vikki meredten nézte Tatjánát.
– Miért nézel így?
Vikki nem felelt.
– Mi az?
– Már három telefonfülkét is elhagytunk.
– Na és?
– Nem akartál megkérni, hogy vigyázzak Anthonyra néhány
percre, hogy elszaladj elintézni egy telefont?
Tatjána meredten nézte az Ötödik sugárutat.
– Nem – felelte. – Viszont gondolod, hogy Edwardnak lenne kedve
megint randevúzni velem?
Vikki arca felragyogott.
– Azt gondolom, hogy a fellegekben lenne örömében.

Tatjána és Edward együtt ebédeltek az egyetemi kórház

éttermében, leves és tonhalas szendvics volt a menü. Tatjána
nagyon szerette a tonhalat majonézzel, salátával és paradicsommal.
Mielőtt Amerikába jött volna, sohasem evett sem tonhalat, sem
salátát.
– Tánya, nem volt magának egy véraláfutása a szeme körül
mostanában?
Edward orvos volt. Semmit nem kerülte el a figyelmét. Tatjánának
észben kellett volna ezt tartania.
– Megbotlottam és elestem. Ne aggódjon. Figyeljen ide – tette
hozzá Tatjána vidáman, azzal átnyúlt az asztalon és megfogta a férfi
kezét. – A Mildred Pierce című filmet tartják mostanság a
legnagyobb remekműnek. Van kedve megnézni?
– Persze. Mikor?
– Mit szólna a péntek estéhez? Jöjjön el hozzánk munka után.
Készítek vacsorát, aztán mehetünk is.
Edward megtorpant.
– Azt akarja, hogy menjek át magukhoz este? – kérdezte lassan.

– Igen, szeretném.
Edward a lány kezét nézte ahogy az övén pihent.
– Itt valami nagyon nem stimmel. Mi történt? Megtudta, hogy már
csak öt nap van hátra az életéből?
– Nem – felelte a lány. – Arra jöttem rá, hogy még hetven évem
van hátra az életemből.

Másnap Tatjána a vizsgálati szobában volt Ellisen, az egyik lengyel

menekült papírjait töltötte ki éppen, amikor bejött egy
másik nővér, és azt súgta oda neki:
– Valaki vár rád odakint!
Tatjána fel sem pillantott a tartózkodási kérelmi nyomtatványokból.

– Ki?
– Még sosem láttam. Azt mondja, hogy a Külügyminisztériumból
jött.
Tatjána azonnal felnézett.
Odakint a folyosón Sam Gulotta állt öltönyben, és Tatjánát várta.

– Helló, Tatjána! – szólalt meg a férfi. – Hogy van? Jól sikerült a

szilvesztere?
– Jól vagyok, igen, jó volt, és önnek? – felelte Tatjána, de ezután
képtelen volt mást mondani, viszont lassan hátranyúlt abban
reménykedve, hogy Sam nem veszi észre, ahogy megkapaszkodott
a mögötte lévő falban.
– Vártam a hívását.
Tatjána alig észrevehetően vállat vont. Nem akarta, hogy a férfi
meglássa, hogy reszket.
– Nem akartam már többet zavarni. Olyan türelmes volt velem az
elmúlt években…
Sam mindkét irányban végignézett a folyosón.
– Van itt valahol olyan helyiség, ahol tudunk beszélni? Kimentek
az épületből, és leültek a padra a hintáknál, ahol
annak idején Anthony is játszott.
– Reménykedtem benne, hogy felhív – mondta Sam.
– Miért, mi történt? – kérdezte Tatjána. – Még mindig keresnek
engem?
 Sam megrázta a fejét. Tatjána belemélyesztette körmeit a pad
oldalába. A lány hálás volt a hideg időért, mert így nem kellett
magyarázkodnia, hogy miért vacognak a fogai.
– Mi az? – suttogta. – Van valami híre a számomra? Alexander
meghalt?
– Igen, van némi információm. Befutott egy kérés az aktájával
kapcsolatban. És ahogy az lenni szokott, rossz részleghez küldték, a
Nemzetközi Ügyek részlegéhez, akik továbbküldték a Lakossági,
Menekültügyi és Migrációs osztályra, akik, mondván, hogy ez nem
az ő hatáskörükbe tartozik, továbbították az Igazságügyi
Minisztériumba, a BEH-nek, vagyis a Bevándorlás-ellenőrzési
Hivatalnak. – Sam megrázta a fejét. – Valaki igazán
elmagyarázhatná már nekik a különbséget a bevándorlás és a
kivándorlás között…
– Sam! – mondta Tatjána.
– Ó, igen. Csak el akartam magyarázni a kormány hivatalainak
szerkezetét. Minden földtani időskálán halad. Hadd mondjam el,
milyen kérésről is van itt szó, rövid leszek. Egy szövetséges amerikai
katona, Paul Markey tizedes, a 273. gyalogos hadosztályból felvette
a kapcsolatot a Külügyminisztériummal – tavaly nyáron, nem is
mostanában –, és egy amerikai katonáról, Alexander Barringtonról
akart információkat szerezni.

Tatjána megingott, majd beleolvadt a padba.

Hosszú ideig szótlan maradt.
– Tánya?
– Igen? – szólalt meg a lány, de hangja mintha nem is az övé lett
volna. – Sam, ki az a Markey tizedes?
 – Paul Markey tizedes Iowából, Des Moinesből származik.
Huszonegy éves, három évet töltött a fegyveres erőknél. Múlt héten
felhívtam az otthonát, és beszéltem az édesanyjával. – Sam
lehajtotta a fejét. – Múlt nyáron visszatért Európából, és leszerelt a
seregből. Gondolom, ekkor érdeklődött Alexander után. De sajnos
rossz hírem van vele kapcsolatban. Októberben öngyilkos lett.

Tatjána levegő után kapott, és pislantott egyet.

– Sam, én nem… én nagyon sajnálom, ami vele történt, de… úgy
értem, ki az a Paul Markey? Hol volt Európában?
– Nagyon keveset tudok róla, csak azt, ami után érdeklődött, ami
pedig szóban, telefonon keresztül hangzott el.
– Kivel beszélt a hivatalban?
– Egy Linda Clark nevű nővel.
– Talán elmehetnénk beszélni vele.
– Már megtettem. Ő az az illető, akitől megkaptam a beszélgetés
jegyzeteit.
Tatjána visszatartotta a lélegzetét.
– Paul Markey elmondta neki, hogy amikor a csapata
felszabadította a Colditz-kastélyt – ami egy, a tisztek számára
fenntartott Oflag tábor volt a háború alatt –, szóval amikor az
amerikaiak felszabadították Colditzot 1945. április 16-án, a több száz
szövetséges tiszt között volt néhány szovjet tiszt is, talán fél tucat.
Az egyik tiszt közülük meglepően jó angolsággal Markey segítségét
kérte. Elmondta neki, hogy ő Amerikából származik, és Alexander
Barringtonnak hívják, és kérte Markey-t, hogy nézzen utána a
történetének, és segítsen neki.
Tatjána sírva fakadt. Vállai rázkódtak, és arcát eltakaró ujjai
között könny patakzott. Sam Tatjána hátára tette a kezét, és
óvatosan meglapogatta.
Néhány perc elteltével Tatjána lenyugodott.
– Tudtam, hogy hazudott nekem, egyszerűen tudtam – suttogott a
lány. – Éreztem a csontjaimban, nem volt rá bizonyítékom, de
egyszerűen tudtam.
– És mi van a halotti bizonyítvánnyal?
– Hamis, minden hamis. – Tatjána elfojtott egy fájdalmas
nyöszörgést. – Csak azért kellett, hogy én elhagyjam Szovjetuniót.

– De hogy került Alexander Leningrádból Colditzba?

– Ahogy már mondtam önnek, egy büntetőzászlóaljba helyezték.
Amikor a szovjet hadsereg kiűzte a németeket Szovjetunióból,
Alexander az egész zászlóaljával elkerült Leningrádból.
Nyilvánvalóan hadifogságba került, ebbe a Colditzba.

– Akarja, hogy elmondjam, mit mondott még Markey Clarknak?

– Igen – felelte Tatjána kissé szipogva. – Mi történt a

felszabadított katonákkal?
– A szovjeteken kívül mindenki hazament. Markey elmondta
Clarknak, hogy a felszabadítás utáni reggelen, április 17-én egy
egész szovjet konvoj érkezett Colditzba, és elvitte a maréknyi
szovjet katonát onnan, beleértve Alexandert is.
– Elvitték őket, de hova?
– Arról Markey nem tudott semmit. Azt mondta Linda Clarknak,
hogy ő nyáron visszatért az Egyesült Államokba, és csupán
kíváncsiságból hívta fel a minisztériumot. Októberben
felhívták a Konzuli Ügyek Irodájától az otthonában, Iowában, hogy
elmondják neki, hogy valóban volt egy Alexander Barrington, aki az
Egyesült Államokban született, de 1930 óta a Szovjetunióban él.
Markey édesanyja elmondta nekem, hogy ez után a telefonhívás
után három nappal Markey megölte magát.
Tatjána hallgatott, igyekezett összeszedni magát.
– Miféle felszabadítás ez? – szólt végül. – Amerikaiak mentek
felszabadítani Colditzot. A szovjeteket miért nem szabadították fel?
Egyáltalán miért volt még ott Alexander másnap is?
Sam nem mondott semmit.
Tatjána felnézett, és megtörölte az arcát.
– Sam?
– Igen?
– Azt hittem, hogy csak költői kérdést tettem föl, de hallgatásából
ítélve kérdésre létezik válasz.
Sam hallgatott.
– Sam!
– Miért csinálja ezt? Sam így, Sam úgy! – A férfi felsóhajtott. –
Nézze, én ezeket csak úgy hallottam, nem tudom sem megerősíteni,
sem megcáfolni a hallottakat, de ezek a kósza hírek a
Külügyminisztériumból összekapcsolhatók a Védelmi Minisztérium
más, sokkal fontosabb híreivel, miszerint a felszabadító amerikai
seregek azt a parancsot kapták, hogy tartsanak ott minden szovjet
tisztet, amíg a Vörös Hadsereg oda nem ér értük.

– Miért?
– Azt nem tudom.
– Honnan érkezett ez a parancs?
 – Felsőbb utasítás volt.
– Mennyire felsőbb?
Sam jó néhány másodpercig nem adott választ.
– A legfelsőbb szintről jött – mondta végül.

Azon az éjszakán, amikor Tatjána hazaért, azt mondta:

– Vikki, tennünk kell egy kis kiruccanást.
Vikki hátrazuhant a kanapéra.
– Ne, istenem, ne! Kérlek! Minden alkalommal, amikor azt a szót
használod, hogy „kis”, az valahol hihetetlenül messze van. Ez
alkalommal, hová gondoltál menni?
– Iowába. Szegény Edward, attól tartok, hogy le kell mondanom a
programunkat.
– Iowába? Nem! Erre nem vagyok hajlandó! Menj egyedül. Én
nem megyek. Anthony sem megy. Egyikünk sem megy. Hallod, amit
mondok?

Az Amtrak-vonat ablakán kinézve Vikki így szólt Anthonyhoz:

– Nézd, milyen szép vidék ez, mennyi szántóföld van erre! Mit
gondolsz, Anthony, mit termesztenek itt?
– Búzát – felelte a kisfiú. – Meg kukoricát.
Vikki Tatjánára pillantott, aki úgy tett, mintha egy könyvbe mélyedt
volna bele.
– Na és te honnan tudod mindezt, Anthony?
– Anya hívja úgy ezeket, hogy búzaföld meg kukoricaföld.
– Aha.
 Tatjána elmosolyodott.
Des Moines városa ezek között a földek között terült el.
Borzasztóan hideg volt januárban Iowában. Vikki azt mondta, hogy
még soha nem érzett ilyen hideget.
– Miért gondoltam, hogy itt meleg van? Állandóan azt hallani, hogy
szárazságról meg aszályról beszélnek errefelé. Hogy lehet aszály
ilyen fagyos hidegben?
– Télen nincs aszály, Vikki – mondta Tatjána, miközben
begombolta a kabátját. – Gyerünk, fogjunk egy taxit.
– Te és a taxijaid. Ez a valaki tudja, hogy jövünk?
– Írtam neki.
– És kaptál rá választ?
– Nem igazán.
– Nem igazán? Van valami középút az igen és a nem között
ebben az esetben? Válaszolt vagy sem?
– Tudom, hogy akart írni, de mivel ilyen hamar eljöttünk, valójában
esélye sem volt rá.
– Értem. Tehát meghívás nélkül rátörünk egy özvegyasszonyra a
farmján, aki nemrég veszítette el a fiát?

Markey-ék kis tanyája Des Moines szélén állt. A hozzá tartozó silót
hófúvások és fák takarták el, ami azt az érzést keltette, hogy már
egy ideje nem használták. A ház ajtaját egy törékeny, sápadt nő
nyitotta ki, és mindenek ellenére elmosolyodott, és azt kérdezte:

– Tatjána? Jöjjön be, már számítottam magára! Mary Markey

vagyok. Ő itt a kisfia? Anthony, gyere velem – nyújtotta kezét a
kisfiú felé –, éppen most készítettem kukoricás muffint, segíthetnél
feltálalni őket. Szereted a kukoricás muffint?
Vikki és Tatjána követte őket a konyhába, miközben Vikki azt
kérdezte suttogva:
– Hogy csinálod ezt?
– Mit hogy csinálok?
– Megjelensz idegenek otthonában, és azok úgy hívnak be téged,
mintha egész életükben ismertek volna.
A konyha tiszta volt, egyszerű és régi. Leültek a fa
konyhaasztalhoz, kávét ittak és kukoricás muffint ettek. Aztán Vikki
kivitte Anthonyt a havas udvarra. Mary két keze közé fogta a
kávésbögréjét, és így szólt:
– Tatjána, én szeretnék segíteni önnek. Mióta megkaptam a
levelét, igyekszem visszaemlékezni, hogy miket mondott nekem a
fiam. Megértheti, hogy nem láttam őt három évig, és amikor
visszatért, teljesen bezárkózott. Elzárkózott előlem, a régi barátai és
a világ elől. A lány, akivel gimnáziumban randevúzott, hozzáment
valaki máshoz. Ki várna olyan sokat, amikor még ennyire fiatal? Így
hát Paul vagy itt ücsörgött, vagy a teherautóval lement a helyi
kocsmába. Beszélt egy keveset arról, hogy újra beindítaná a farmot,
de mivel az édesapja meghalt, erre kevés esély volt. – Az asszony
szünetet tartott. Tatjána várt. – A fiam úgy eltávolodott mindentől.
Aztán egyszer csak elment, és megölte magát, túl sok errefelé a
fegyver, és én épphogy csak túltettem magam ezen, sok minden,
amit mondott, már kiszállt a fejemből.

– Megértem. Bármi, amire vissza tud emlékezni, hasznos lehet.

 – Tudom, hogy Paul néhány nappal a halála előtt kapott egy
telefonhívást. Nem mondott róla nekem semmit, csak ült ennél az
asztalnál a délután további részében. Vacsorát sem kért. Aztán
elment egy italra, visszajött, aztán egész éjszaka vagy itt ült tovább,
vagy pedig a ház mögötti tornácon. Higgye el nekem, számtalanszor
kérdeztem tőle, hogy mi történt. Aztán végül ezt mondta: „Anya,
tudod, felszabadítottuk azt a kastélyt, és volt ott egy férfi, aki azt
mondta, hogy amerikai, és én nem hittem neki. Azt mondtam neki,
hogy… mindegy, visszavágtam neki valamivel. Aztán sosem láttam
többé… másnap megérkezett a Vörös Hadsereg, hogy begyűjtse a
foglyokat. De annak a férfinak az emléke a tökéletes angoljával nem
hagyott nyugodni. Így amikor visszatértem az Államokba, felhívtam
Washingtont, csak hogy végre megkönnyebbüljek.” Ekkor hangja
elcsuklott, és így folytatta: „Hogy mi volt az a

telefonhívás, amit ma délután kaptam? A Külügyminisztériumból

hívtak. Az a férfi tényleg amerikai volt valamikor. Egy amerikai volt,
aki valahogy kint ragadt.” Erre én igyekeztem megnyugtatni a fiamat,
és azt mondtam, hogy nos, őt is visszaküldték a saját országába,
ugyanúgy, ahogy téged is. De ekkor Paul leintett, és azt mondta:
„Anya, te nem érted. Azt a parancsot kaptuk – azt a parancsot
kaptam –, hogy tartsuk a szovjet tiszteket megfigyelés alatt
mindaddig, amíg a hadseregük értük nem jön, hogy átvegye őket.”
Na és? – kérdeztem. „Miért kellett a hadseregüknek értük jönni?
Miért nem mehettek csak úgy vissza maguk, ugyanúgy, ahogy mi is
tettük, vagy az angolok? Értünk nem jött a seregünk, hogy
begyűjtsenek minket. De a lényeg az, hogy az a férfi nem szovjet
volt.” Tudja, Tatjána, én ezt akkor nem értettem. Mondtam a
fiamnak, hogy ő semmit sem tehetett volna, mire ő ezt felelte: „Anya,
a tehetetlenségtől nem érzem magam jobban.” Paul a kezeit
tördelte, én pedig azt mondtam, hogy: „Fiam, de mégis mi köze a
Szovjetuniónak hozzád? Nem te voltál az, aki azokat a férfiakat
visszaküldted.” Paul arcát az asztalra fektette, és így szólt: „De talán
tehettem volna valamit azért az egy emberért.”
Tatjána felállt, és az asztal másik oldalára ment Maryhez.
Átkarolta a nőt.
– Paul tett is valamit, Mary, nagyon is tett valamit.
Mary bólintott.
– Nagyon sajnálom, ami a fiával történt.
– Megleszek. A lányom itt lakik nem messze. Egyedül élek, mióta
a férjem meghalt 38-ban. – Mary felnézett. – Gondolja, hogy az a
férfi a maga férje volt?
– Semmi kétségem nincs felőle – felelte Tatjána.

A vonaton hazafelé Tatjána teljesen el volt ragadtatva a hóval

belepett szántóföldek látványától. Anthony aludt. Ahogy Vikki is,
legalábbis Tatjána azt gondolta, de ekkor Vikki kinyitotta az egyik
szemét, aztán a másikat is.
– Akkor most hogyan tovább?
Tatjána nem felelt.
– Akkor most hogyan tovább? – ismételte meg a kérdést Vikki.
– Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, Vik – válaszolt Tatjána. –
Nem tudom, hogy most mi legyen.
Ám váratlanul az élet új értelmet nyert. Alexander ezek
szerint nem a tóban volt.
Alexander még mindig élt valahol ebben a világban. A föld
legnagyobb országában, ami a bolygó szárazföldjének egyhatodát
tette ki, aminek fele tundra és az örök fagy világa, negyede
sztyeppe, nyolcada tűlevelű erdő, egy része sivatag, egy része
szántóföld, és ott van a világ legnagyobb tava és a világ legnagyobb
tengere és a leghosszabb országhatár, a világ legnagyobb
szocialista társadalmának kialakítására tett kísérletével, ott volt
Alexander.
A sok apró, a hitétől vezérelve megtett lépés az életben lévő
Alexanderhez vezette el Tatjánát.
És most mi lesz?

New Yorkba való visszatérésük után Tatjána azonnal felhívta Samet,

de sajnos nem sikerült kiderítenie, hogy mi történt a colditzi szovjet
foglyokkal. A szovjet hadseregtől nem tudtak meg semmit, a
kapcsolat a két ország között igen fagyos volt, és habár Sam
felkeresett két másik közlegényt is, akik Markey-val voltak
Colditzban, de ők nem hallottak angol beszédet a szovjet foglyoktól,
és Markey sem beszélt nekik ilyesmiről.
– Vegye fel a kapcsolatot a Szovjet Védelmi Minisztériummal, és
kérdezze meg, mi történt a colditzi szovjet rabokkal!
– És mégis mit kéne mondanom? Van valahol egy Alexander
Barrington nevű személy raktáron?
– Ugye csak viccel? Tudja, hogy nem említheti őt ezen a néven.

– Ja, igen, persze. Én nem indíthatok semmilyen vizsgálatot

sem Alexander nevében.
– Sam, hívja fel a Védelmi Minisztériumot!
– És mégis kit kéne felhívnom, van konkrét ötlete?
– Igen, van. Valakit, aki információval szolgálhat. Kérdezze meg
őket, hogy mi történt a colditzi szovjet foglyokkal. Ha nem tudják,
akkor kérdezzen utána minden szovjet tisztnek, aki Németországban
volt.
– Tánya, de hiszen tudja, hogy mi történt velük!
– Tudni akarom, hogy hova vitték őket – mondta Tatjána –, és
semmi szükség arra, hogy felemelje a hangját.
– Még ha ki is deríteném, mégis mihez kezdene az információval?

– Miért aggódik mindig azon, hogy én mit fogok tenni? Maga csak
tegye a dolgát!
Tatjána nem beszélt meg újabb randevút Edwarddal.

Pár nap múlva Tatjána újból felhívta Samet, aki elmondta neki, hogy
egy vezérőrnagy Patton seregében azt mesélte, hogy tavaly a
szovjetek összegyűjtötték az általuk honfitársaiknak nevezett
embereket, és átmeneti táborokban tartották őket addig, amíg vissza
nem tudták szállítani őket a Szovjetunióba.
– Mennyien voltak összesen?
– Azt nem mondta a vezérőrnagy. Nem akart találgatásokba
bocsátkozni.
– És maga?
– Én még annyira sem mernék, mint ő.
– Hol vannak ezek az átmeneti táborok?
 – Szerte Németország területén.
– Tatjána elgondolkodott.
– Tánya, Alexander már szinte biztos, hogy a Szovjetunióban van.
Colditz felszabadítása majdnem tíz hónappal ezelőtt volt. De
függetlenül attól, hogy merre lehet most Alexander, a szovjetek
úgysem adnák nekünk vissza az egyik emberüket, bármilyen szépen
kérnénk is tőlük. Még a saját embereinket sem adják vissza. Vannak
ütközetben eltűnt katonáink a szovjet oldalon, akikről semmilyen
információt nem kapunk tőlük.
– Alexander is egy ütközetben eltűnt katona – mondta Tatjána.

– Nem, ő nem az! A szovjetek pontosan tudják, hogy hol van! –

mondta Sam, majd halkabban így folytatta: – Tánya, hát nem hallott
a szovjet hadifoglyok elhalálozási statisztikáiról? Megdöbbentőek.

– De hallottam – felelte Tatjána –, viszont még mindig nálam van

az a halotti bizonyítvány, amiben ön annyira hitt. Azt mondta, hogy
Alexander minden bizonnyal a tóban végezte.
– Ez most még annál is rosszabb.
– Hogy lehetne rosszabb? Csak meg kell találnunk, hogy hol van.

– A Szovjetunióban van!
– Akkor találja meg a Szovjetunióban, Sam. Alexander amerikai
állampolgár. Felelősséggel tartozik iránta.
– Ó, Tatjána! Hányszor kell még elmondanom magának?
Alexander 1936-ban elvesztette az amerikai állampolgárságát.
– Nem, Sam, nem veszítette el. Most mennem kell, várnak rám a
betegek. Holnap majd visszahívom.
– Hát persze hogy visszahív.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

1946. február, a nürnbergi per

– Gyere, menjünk el valahová! – mondta Vikki hirtelen. – Minek

hallgatod ezt? Menjünk, nézzünk meg egy filmet, vagy kávézzunk
egyet, vagy menjünk el sétálni! – A konyhaasztalra csapott. –
Annyira elegem van már ebből! Hónapok óta ezt hallgatjuk. Soha
nem fogunk tévét venni, ezt jobb, ha most tisztázzuk!

Tatjána a rádióra tapasztotta a fülét, ahogy a nürnbergi per

közvetítését hallgatta.
– Nem azért hallgatom ezt, hogy elfoglaljam magam – mondta
Tatjána, miközben felhangosította a rádiót. – Azért hallgatom, mert
lebilincselő.
– Úgy találod, hogy én is le vagyok bilincselve? A háborúnak
vége, mindannyian bűnösök, mindet fel fogják akasztani, mikor lesz
már elég ebből? Már hónapok óta tart ez a per. Az összes
tábornokot elítélték, akikről most szó van, csak a sallangja. Én ezt
nem bírom tovább!
– Nem tudnál elmenni sétálni egyet? – kérdezte Tatjána, szemét
le sem véve a rádióról. – Indulj, és ne is gyere haza két órára.

– Sajnálni fogod, ha örökre itt hagylak!

– Az biztos, de azt nem, ha két órára elmennél.
Vikki mordult egyet, és leült a Tatjána melletti székre.
– Nem, nem, hallani akarom én is.
– Az én Leningrádomról beszélnek – mondta Tatjána. – Figyelj!

– A fasiszta összeesküvők bűnös tervében a Szovjetunió

nagyvárosainak elpusztítása különösen hangsúlyos helyet
foglalt el. E tervekben központi szerepet játszott Moszkva és
Leningrád elpusztítása.
Első katonai sikereiken felbuzdulva a hitleri csapatok démoni
terveket koholtak a szovjet nép szívéhez oly közel álló kulturális
és ipari központok elpusztítására. E célból különleges
Sonderkommando nevű egységeket is létrehoztak. Ezt a
„döntésüket” ráadásul már jó előre nyilvánosságra is hozták.

Itt szükséges megjegyezni, hogy a Hitlerhez hű összeesküvők

gyakorta használtak olyan kifejezéseket, mint „porig rombolni”
vagy „eltörölni a föld színéről”. Ezek a kifejezések nemcsak üres
fenyegetések voltak, hanem bűnügyi cselekmények is. Ezennel
bemutatok két dokumentumot, ami feltárja a Hitlerhez hű erők
valódi szándékait.

Az első irat a Haditengerészet egy titkos direktívája, 1941.

szeptember 22-i keltezéssel. Címe: „Szentpétervár városának
jövője”. Ebben az iránymutatásban a következő áll: „A Führer
eldöntötte, hogy Szentpétervár városát el kell törölni a föld
színéről”, illetve, hogy teljes blokádot kell a
város köré vonni, mindennemű tüzérségi tűz alá kell vonni, és a
levegőből is bombázni kell, hogy a föld színével tegyék
egyenlővé a várost. Azt is elhatározták, hogy ha a város meg
akarná adni magát, a németek vissza kellene, hogy utasítsák a
békés rendezés lehetőségét.
A második irat szintén egy titkos direktíva, ami a Fegyveres
Erők Legfőbb Parancsnokságától származik. 1941. október 7-én
adták ki, és az itt szereplő vádlott, Jodl úr írta alá. Felolvasnék
néhány részletet e levélből, a jegyzőkönyv számára:

„A Führer megint arra a következtetésre jutott, hogy nem

fogadható el Leningrád, illetve később Moszkva esetleges
megadása, hiába ajánlaná azt fel az ellenség…”
Kicsit lejjebb, ugyanezen oldal utolsó bekezdése így szól: „Ezért
egy német katona sem léphet be ezen városok területére.
Támadásaink erejével el kell rettentenünk mindenkit attól,
hogy a vonalainkon áttörve próbálja meg elhagyni a várost és
visszafordulásra kell kényszerítenünk. Nem vállalhatjuk a
felelősséget azért, hogy kockáztatjuk a katonáink életét, hogy
megőrizzük az orosz városok épségét és a német haza
áldozatai árán élelmezzük e városok
lakosságát.
A hitlerista összeesküvők példátlan brutalitással valósították
meg bűnös terveiket Leningrád elpusztítására vonatkozóan.

Idézem:
„A német fasiszta megszállók barbár pusztításának
eredményeképpen Leningrádban és annak kertvárosaiban
8.961 családi házat és ahhoz tartozó melléképületet – fészert,
fürdőházat stb. –romboltak le teljesen, összesen 5.192.427
köbméternyi épületet, illetve 5.869 épületet erőteljesen
megrongáltak, melyek összesen 14.308.288 köbméternyi
épületet jelentenek. Teljesen leromboltak 20.627 lakóépületet,
25.492.780 köbméter terjedelemben, és jelentősen
megrongáltak további 8.788 épületet, 10.081.035 köbméter
terjedelemben. Teljesen leromboltak 295 kiemelt kulturális
jelentőségű épületet, melyek össztérfogata 844.162 köbméter
volt, és jelentősen megrongáltak 1.629 épületet, 4.798.644
köbméter terjedelemben. Hat vallási rendeltetésű épületet
pusztítottak el teljesen, és 66-ot részlegesen. A hitleri csapatok
által lerombolt, illetve megrongált épületek összértéke
718.000.000 rubel, az ipari termelőeszközökben és
mezőgazdasági gépekben pedig összesen 1.043.000.000
rubelnyi kár keletkezett.
E dokumentum egyértelműen alátámasztja, hogy a hitleri
csapatok módszeresen és terv szerint, éjjel-nappal bombázták a
levegőből és lőtték tüzérséggel Leningrád lakóépületeit,
színházait, múzeumait, kórházait, óvodáit, katonai kórházait,
iskoláit, intézeteit és villamosait, és elpusztítottak megannyi
értékes kulturális és művészeti kincset. Sok ezer bomba és
lövedék döngölte földbe Leningrád történelmi épületeit, öbleit,
kertjeit és parkjait. Leningrád bombázására külön
lőszerkészletet tartottak fenn a lőszerraktárakban, messze átlag
feletti mennyiségben, ami korlátlanul állt a katonák
rendelkezésére.
 Minden fegyveres tudta, hogy Leningrád bombázásának célja
a város elpusztítása és a civil lakosság megsemmisítése volt.

Vikki odaszólt Tatjánához:

– Te tudtál erről, amikor ott laktál?
– Nem tudtam erről semmit – felelte Tatjána. – De átéltem az
egészet.

RAGINSZKIJ TÁBORNOK: Elnök úr, hogy maximálisan

kihasználhassuk az ügyben elénk tárt bizonyítékokat,
engedélyét kérem egy tanú meghallgatására is, kinek neve
Joszif Abgarovics Orbeli…

Tatjána kezéből kiesett a csésze tea, amiből iszogatott, a kőre

esett, és eltört. Tatjána is térdre rogyott, és elkezdte
összeszedegetni a csésze darabkáit, pár pillanatonként felzokogott,
de olyan keservesen, hogy a közelben lévő Vikki felpattant, hátrált,
és döbbent hangon azt kérdezte:
– Neked meg mi bajod van?
Tatjána egyik kezével csendre intette Vikkit, a másik kezével,
amiben a csésze egyik darabját tartotta, eltakarta a száját, és tovább
hallgatta a rádió szörcsögő fehér zaját, mintha a műsor megszakítás
nélkül folytatódott volna. Egy baleset az úton, de a rádió tovább
játssza a zenét, tovább közvetíti a hangokat, függetlenül attól, hogy
mennyire nem illik a történtekhez, a fül valahogyan mégis hallja, az
agy pedig valahogyan megérti…
Orbeli vallomást fog tenni a leningrádi kulturális és művészeti
emlékek megsemmisítéséről. Kérdés: Mi a neve?

Válasz: Joszif Abgarovics Orbeli.

K: Tanú, elmondaná, kérem, hogy milyen pozíciót töltött be?

V: Az Állami Ermitázs Múzeum igazgatója voltam…

Tatjána fájdalmasan felnyögött.

– Mi az? – kérdezte Vikki riadtan. – Mi az?
– Csitt…

K: Leningrádban tartózkodott a német blokád idején?

V: Igen.
K: Tud valamit a kulturális és művészeti emlékek
megsemmisítéséről Leningrádban?
V: Igen, tudok.
K: El tudná nekünk mondani az ön által ismert tényeket a saját
szavaival?
V: Szemtanúja voltam mindazon intézkedéseknek, amiket az
ellenség az Ermitázs Múzeum megsemmisítése érdekében tett.
Az épületek hosszú hónapokig voltak légi bombázások és
tüzérségi támadások célpontjai. Két bomba és körülbelül
harminc tüzérségi találat érte az Ermitázst. A lövedékek jelentős
károkat okoztak az épületben, a légitámadások pedig
megsemmisítették az Ermitázs vízelvezető és vízellátó
rendszerét.
A tüzérségi támadások komoly károkat okoztak mind az
Ermitázsban, mind az azt körülvevő területeken.
K: Leningrád mely területén voltak ezek az épületek? A déli, az
északi, a délnyugati vagy a délkeleti részén?
V: A Téli Palota és az Ermitázs pontosan Leningrád közepén
helyezkednek el, a Néva folyó partján.
K: Meg tudná mondani, hogy a Téli Palota és az Ermitázs
közelében vannak-e ipari területek, főleg fegyveripari
létesítmények?
V: Amennyire én tudom, az Ermitázs közelében nincsenek
harcászati létesítmények. Ha a kérdés a Vezérkar épületére
irányul, akkor az a Palota tér túloldalán található, és sokkal
kevesebb sérülést szenvedett a tüzérségi támadások által, mint
a Téli Palota. A Vezérkar épületét, mely a Palota tér túloldalán
helyezkedik el, legjobb tudomásom szerint csak két tüzérségi
találat érte.
K: Van tudomása arról, hogy voltak-e tüzérségi ütegek például
az ön által említett épületek közelében?
V: A Téli Palota és az Ermitázs körüli téren nem volt egyetlen
tüzérségi üteg sem, mert a kezdetektől fogva megtették a
szükséges lépéseket annak érdekében, hogy ne juthassanak
felesleges rezgések ezen épületekbe, ahol ilyen roppant értékes
műkincseket őriztek.
K: A gyárak, a fegyvergyárak az ostrom alatt is folytatták a
termelést?
V: Nem értem a kérdést. Milyen gyárakról beszél,
általánosságban a leningrádi gyárakról?
K: A leningrádi fegyvergyárakról. Az ostrom alatt is folytatták a
termelést?
V: Az Ermitázs és a Téli Palota szomszédságában és ezek
közvetlen környezetében nem voltak katonai érdekeltségű
területek. Korábban sem volt, és a blokád alatt sem építettek
semmi ilyen jellegű épületet. De arról tudok, hogy Leningrádban
gyártottak lőszert, és sikeresen fel is használták azokat.

K: Tanú, a Téli Palota tehát a Néva partján áll. A Téli Palotától

milyen távolságra található a legközelebbi híd, ami átvisz a
Néva folyón?
V: A legközelebbi híd a Palota híd, körülbelül ötven méterre van
a palotától a rakpart mentén, de ahogy már említettem, a
tüzérségi támadások közül csupán egy irányult a hídra, ezért is
vagyok biztos benne, hogy a Téli Palotát célozták meg a
támadásokkal. Képtelen lennék azt elhinni, hogy a hidat
célozták meg a támadásokkal, és mégis csak egy találat érte
azt, harminc pedig a körülötte lévő épületeket.
K: Tanú, ezek csupán az ön következtetései. Van bármiféle
konkrét információja a támadásokat illetően, amiből eldönthető,
hogy a célpont a Palota vagy pedig a mellette lévő híd volt?

V: Én sosem voltam tüzér, de feltételezem, hogy ha a német

tüzérség a hidat célozta meg, akkor az nem lehetséges, hogy
csupán egyszer találják el azt, viszont a szemben lévő Palotát
harminc bombatalálat éri.
Amennyiben ez elfogadható, akkor én is tüzér vagyok. (A
bíróságon mozgolódás hangja hallatszik.)
K: Még egy utolsó kérdés. Ön az ostrom egész ideje alatt
Leningrádban tartózkodott?
 V: Én a háború első napjától 1942. március 31-ig tartózkodtam
Leningrádban, majd pedig akkor tértem vissza, amikor a német
csapatokat kiűzték a városból.
Raginszkij tábornok: Nincs több kérdésünk.
Bizottsági elnök: A tanú távozhat. (A tanú elmegy.)

Tatjána felnézett a padlóról Vikkire, majd feltápászkodott az

asztalhoz, lehajtotta a fejét, és becsukta a szemét. Vikki Tatjána
hátára tette a kezét.
– Jól vagyok – tátogta a lány némán –, csak szükségem van egy
percre.
Alexander, mindvégig.
Orbeli az utcán áll, és búcsút int a ládáinak.
Tatjánát nagyon megindította a férfi arcának a látványa. Soha nem
felejtette el azt a pillanatot.
Olyan fájó szívvel nézte azokat a ládákat, mintha azok lettek volna
az elillanó első szerelmei.
– Ki az a férfi? – kérdezte Tatjána.
– Ő az Ermitázs Múzeum kurátora.
– Miért nézi úgy azokat a ládákat?
– Azok jelentik neki az élete értelmét. Nem tudja, hogy viszont
fogja-e még valaha látni őket.
Tatjána meredten nézte a férfit.
– Erősebb kéne, hogy legyen a hite, nem gondolod?
– Egyetértek, Tánya. Kicsit jobban kellene hinnie. A háború után
újra látni fogja a ládáit.
– Abból, ahogy azokat a ládákat nézi, az látszik, hogy a háború
után saját kezűleg fogja visszahozni azokat – felelte a lány.
 Tatjása – emlékezz Orbelire!
Orbeli csillogott Alexander szemében, ahogy Tatjána elszaladt tőle
a morozovói kórházban egy szempillantás alatt, gondolkozás nélkül,
szinte még vissza sem nézett, tá-dám, édesem, vigyázz magadra, ó,
és mesélj nekem arról az Orbeliről legközelebb, Sura mondj el róla
mindent, amikor újra látjuk egymást, és kilépett az ajtón, aztán még
egyszer, utoljára megfordult, nevetett, Alexanderre pillantott, és
meglátta Joszif Abgarovics Orbelit a férfi szemében. Sosem tudta
hova tenni magában, mi is volt Alexander arcára írva. Most már
tudja.
Mindennap utoljára állok ott az ágyad végében. Tisztelgek neked,
és azt mondom: Később találkozunk, őrnagy. Aludj jól! Te pedig azt
feleled: Viszlát később, Tánya.
Aztán elsétálok. Te utánam szólsz, mire megfordulok, tekintetem
telve bizalommal, boldogan, reménykedőn.
Aztán a legbátrabb hangodon megszólalsz, hangod mély,
nyugodt, higgadt, azt mondod nekem: Tatjása – emlékezz Orbelire!

Egy pillanatra összeráncolom a szemöldökömet, de még egy apró

kétely sem fut rajtam végig, mert annyira sietek, te pedig olyan
nyugodt vagy, dr. Sayers pedig már hív engem. Csettintek egyet a
nyelvemmel, tekintetem nem veszem le rólad, és azt mondom: Sura,
drágám, most szaladnom kell, holnap beszélünk, de mostanra már
tudom – nem beszélhetsz többé, már mindent kimondtál. Elnémulsz
és bólintasz, én vidáman elinalok az ágyak között, majd ki az ajtón,
természetes mozdulattal, gondtalanul megfordulok, még egyszer,
utoljára, és megállok.
 És ott is maradok.
Orbeli.

Egy februári éjjel, a jéghideg csendben Tatjána a fagyos tűzlépcsőn

ült, Alexander kasmírtakaróját maga köré tekerte, beszívta az őt
körülvevő óceán illatát, miközben Manhattan vibrált alatta.

Megtalálod a módját, hogy nélkülem élj. Megtalálod a módját,

hogyan élj mindkettőnkért – mondta neki egyszer Alexander.
Mostanra Tatjána megértette, biztosan tudta, amitől olyan régóta
tartott, amire olyan régóta gyanakodott: Alexander az ő kezébe adta
az életét, és azt mondta, tessék, ez a tied. Én nem tudom
megmenteni magam, csak téged, de neked menned kell, és élned
kell az életed úgy, és csakis úgy, ahogy neked jó. Erősnek kell
lenned, és boldognak, és szeretned kell a gyermekünket, és
legvégül szeretned kell. Legvégül meg kell tanulnod újra szeretni,
újra mosolyogni, félretenni engem, meg kell tanulnod megfogni egy
másik férfi kezét, megcsókolni egy másik férfi ajkát, és újra meg kell
házasodnod. Legyenek még gyermekeid. Élned kell az életed, értem
és magadért. Úgy kell élned az életet, ahogy mi éltük volna együtt.
Mindez egy szóban: Orbeli.

A dolgok tisztábbnak tűntek a háborúban: a jó és a rossz olyan

könnyen meghatározhatóak voltak, és olyan könnyedén
meggyalázhatóak is. Pusztulás, megváltás, nyomor. Érzelem, kín,
szenvedély.
Tisztán látom őt, még most, békeidőben is.
 Ó – de vajon milyen hosszan kell elrejtenem őt az életemből?
Hány szokáson, ünnepen át? Hány karácsonykor,
hálaadáskor, húsvétkor, a munka ünnepén, Kolumbusz napján,
függetlenség napján és a születésnapokon, mindenki
születésnapján, még az enyémen is, az én átkozott
születésnapomon, azon az átkozott napon, a szenvedésem napján.
Ünnepek, ételek, napfény és meleg. Napkeltétől napnyugtáig
megtöltöm az életem élettel.
Mindazzal, amit Alexander kívánt nekem.
El vagyok temetve egy épület alá, melynek nagy ablakai és magas
szarufái az ég felé törnek. Az épület alapját elfedik a fák, cserjék,
télen az árvácskák, tavasszal pedig a tulipánok, ugyanúgy, ahogy
összeforrt szívemet is elrejtik. Néha végigsimítom a mellkasomat a
kezemmel, és ahogy végighalad a szívem fölött, egy nyilallást érzek
átfutni a nyers idegeken. Azután ez a kis áramütés végigfut a
testemen, egész az agyamig, egy apró áramütés, ami alig tart
tovább, mint egy lélegzetvétel, egy mély lélegzetvétel. Belégzés,
kilégzés, visszatart. Aztán az utolsó szusszanás is kipréselve:

Alexander.
Bocsáss meg, hogy otthagytalak a háború kutyáinak, hogy olyan
gyorsan elhittem, hogy meghaltál. Lassan szerettelek meg, de
gyorsan magadra hagytalak.
Hol van ő? Hol van a csodálatos lovas, az aranygyűrűm és a
láncom, a fekete hátizsákom és a legcsodálatosabb napom?
És most Tatjána itt ült az öbölnél, várva, hogy elkezdődjön vagy
véget érjen az élete, de nem ért véget, és nem kezdődött el.
Az igazság az, hogy Tatjána nem volt sehol.
 Meddig tarthat ez az állapot? És vajon eljön-e valaha az az idő,
amikor kikerül ebből az állapotból? Amikor csak egyszerűen élni
fog?
Mielőtt megtalálta Alexander a Szovjetunió Hőse medálját? Nem.

Miután megtalálta Alexander a Szovjetunió Hőse medálját? Nem.

Paul Markey után? Nem.

És soha többé Orbeli után.
A lelkében háború dúlt.
Egy szóra várt Alexandertől? Orbeli volt ez a szó.
Olyan helyre próbállak meg eljuttatni, ahol biztonságban leszel. Ne
ess kétségbe, mondta Alexander, csak higgy!
De miért most? És most mit tegyen? Valamit csinálnia kell, muszáj
valamit csinálnia, de mégis mit?
Bármit csinál is Tatjána, és bárhova megy is, az egy dolgot jelent,
hogy el kell hagynia a fiát. Nem lenne az butaság? Nem lenne az
bolondság? Nem lenne az őrültség?
Ezek mindegyike lenne.
Elmenni, és itt hagyni a fiát? Mit mondana Alexander, amikor
rájönne, hogy ő hátrahagyta a fiát, azért, hogy végigtrappolhasson a
világon, utána kutatva a sok borzasztó történet között?

Tatjána mozdulatlanul ült, beleszagolt a levegőbe, érezte a víz

illatát, az ég illatát, igyekezett megtalálni a Perszeuszt az égen, de
nem lelte, kereste a teliholdat az égen, de azt sem találta. Késő volt
már, és a holdat felhők takarták.
A kisfiának szüksége van az édesanyjára.
 Vajon Anthonynak nagyobb szüksége van az édesanyjára, mint
amennyire Alexandernek van szüksége a feleségére?
Ezt kell egyáltalán eldöntenie?
Az apa és a fiú között kell választania?
Arra készült, hogy elhagyja az egyiket a másikért.
Számításba kellett vennie azt a lehetőséget is, hogy nem fog
visszatérni. Ez az az élet, amit a gyermekére akar hagyni?
Csak annyit kellett volna tennie, hogy itt marad, ahol van, hogy
folytatja, ahogy eddig tette.
De ebben az életben Tatjána nem létezett. Tatjána ott maradt
Alexander mellett. A karjait a férfi köré kerítette, a Ladoga-tónál,
ahogy ott feküdtek, minden éjjel. Karjában tartotta Alexandert, akinek
a vére a Ladoga-tó jegére folyt. Akkor és ott elengedhette volna őt,
átadhatta volna Istennek, aki kétség nélkül hívta Alexandert.

De Tatjána nem tette.

És mivel nem tette, most itt van Amerikában, és egész hátralévő
életét itt, ezen a párkányon fogja eltölteni. Kétségkívül ezt érezte is
Tatjána, abban a fontos pillanatban, amikor jól tudta, hogy bárhogy
döntsön is, az élete más irányt fog venni.

Az egyik út egyszerű volt, és élettel teli.

A másik pedig sötét, tele kétségekkel.
Ha marad, akkor elfogadja a jót.
Ha megy, akkor az ismeretlent választja.
Ha marad, Alexander áldozata nem volt hiábavaló.
Ha elmegy, akkor a halálba megy.
De el tudja fogadni ezt az életet Alexander nélkül?
 El tudja egyáltalán képzelni az életet nélküle? Most talán nem, de
látja saját magát tíz év múlva, húsz év múlva, ötven év múlva? El
tudja magát képzelni hetvenévesen Alexander nélkül, Edward
feleségeként, gyerekekkel Edwardtól, ahogy vele ül majd a hosszú
étkezőasztalnál?
Az a Bronzlovas a sírig üldözné őt. Érezte. Az örökkévalóságig
kapaszkodna belé éjjel és nappal, a szomorúság minden órájában, a
gyengeség minden percében, sötétségben, világosságban, keresztül
egész Amerikán, mindig ott topogna Tatjána sarkában, ugyanúgy,
ahogy az elmúlt ezeregyszáz napban tette, és ezeregyszáz éjjel,
őrjítő porfelhőt vonva Tatjána köré. Meddig tart még így az élete? És
meddig fog még tartani a Bronzlovasé?

Orbeli – hát nem ő a bizonyíték rá, hogy bárhol van is, Alexander
még a legsötétebb éjszakáin is Tatjánára gondolt?
És ha Tatjána hisz abban, hogy Alexander még mindig életben
van, de nem próbálja megtalálni, akkor az nem azt jelenti, hogy hátat
fordít neki?
Mit jelent ez az egész a számára?
Talán ha becsukná azt az éjszakába nyíló sötét ablakot, és nem
próbálná többé meghallani Alexander hangját. Esetleg még meg is
győzhetné magát, hogy Alexander megbocsátana neki közönyös
szívéért, és amiért hátat fordított neki.
A saját szavai, a saját múltbéli gondolatai visszhangoztak benne.

Abból, ahogy azokat a ládákat nézi, az látszik, hogy a háború után

saját kezűleg fogja visszahozni azokat – mondja a lány.
Visszamegy, hogy megtalálja a katonáját, gondolta a buszon, a
megismerkedésük napján.
Tedd fel magadnak ezt a három kérdést Tatjána, és tudni fogod,
hogy ki vagy.
Miben reménykedsz?
Miben hiszel?
De ami a legfontosabb: mit szeretsz?
Tatjána visszamászott a lakásba, becsukta az ablakot, és bebújt
az ágyba a fia mellé.

– Vikki, beszélnem kell veled! – mondta Tatjána másnap reggel,

ahogy a konyhában croissant-t és kávét reggeliztek, mielőtt
munkába indultak volna.
– Nem várhat estig? Máris késésben vagyunk, Anthonynak oda
kell érnie az óvodába.
Tatjána megfogta Vikki kezét. Vikki száját croissant-morzsák
borították. Elbűvölő látványt nyújtott karcsú alakjával, barna hajával,
ahogy a konyhapultnál állt, tele szájjal nézett le Tatjánára, arcán
pedig szeretetteljes bosszúság tükröződött. Tatjána megölelte.

– Nagyon szeretlek – mondta Tatjána. – Most ülj le, beszélnem

kell veled!
Vikki leült.
– Vik, tudod, hogy majdnem három éve dolgozom Ellisen és
önkéntesként a Vöröskeresztnek, végigmegyek minden
veteránkórházon, és átnézek minden New Yorkba érkező
menekülthajót. Tudod, hogy minden hónapban felhívom Sam
Gulottát Washingtonban, és hogy megkerestem Esthert. Mindezt
egyetlen dologért tettem.
– Mért? – kérdezte Vikki rágás közben.
– Azért, hogy megtudjam, mi történt Alexanderrel.
– Oh.
– De semmit sem találtam.

– Itt az ideje, hogy többet tegyek!

Vikki elmosolyodott.
– Mármint többet, mint Iowa?
– Szükségem van a segítségedre.
– Jaj, ne! – forgatta Vikki a szemét. – Már megint hova utazunk?

– Semmit sem szeretnék jobban, mint hogy velem gyere – felelte

Tatjána. – De ennél nagyobb dolgokat szeretnék kérni tőled.

– Milyen dolgokat? És te hova mégy?

– Elmegyek megkeresni Alexandert.

– Elmész megkeresni Alexandert, de hova? – kérdezte Vikki

hitetlenkedve.
– Németországban fogom kezdeni. Azután Lengyelországba
megyek, majd a Szovjetunióba.
– Hogy hová?
– Figyelj…
Vikki karját az asztalra ejtette. Homlokát néhányszor az
asztallaphoz ütötte, majd megcsapkodta az arcát.
– Vikki, hagyd abba!
– Na, ez eddig a legjobb ötleted, nem hiszem, hogy képes
lennél még ezt tovább fokozni. Massachusetts jó ötlet volt, Iowa még
jobb, Arizona volt a legjobb, na de ez, ez mindent tetéz.
– Megvárom, míg befejezed.
– Miről beszélsz? – kérdezte Vikki, és végre lenyelte a szájában
lévő falatot, majd öklével az asztalra csapott. – Tudom, hogy csak
viccelsz. Senki sem megy Németországba.
– Nemzetközi Vöröskereszt megy. Én is megyek.
– A Vöröskereszt nem megy oda!
– De igen. És én is megyek velük.
– De hát te nem mehetsz! Anthony és én nem mehetünk veled, ha
a Vöröskereszttel megszállt övezetekbe mész!
– Tudom. Nem akarom, hogy Anthony és te velem gyertek! Azt
akarom, hogy a fiam itt maradjon, itt biztonságban van…
Vikki szája tátva maradt. Ezúttal nem volt benne étel.
– Azt szeretném, hogy Anthony itt maradjon veled. – Tatjána
megfogta Vikki kezét. – Veled – ismételte meg még egyszer. – Mert
te szereted a fiamat, és ő is szeret téged, mert te gondoskodni fogsz
róla úgy, mintha a saját gyermeked lenne. Vigyázz rá, értem és a
fiam apjáért!
– Tánya – suttogta rekedtesen Vikki. – Te megőrültél, nem
mehetsz el!
Tatjána megszorította Vikki kezét.
– Vik, hallgass meg! Amikor azt hittem, hogy Alexander meghalt,
én is halott voltam. Paul Markey és Joszif Orbeli felélesztett. A
férjemnek szüksége van rám. Hív engem, higgy nekem, ha azt
mondom, hogy szüksége van a segítségemre! Paul Markey látta őt
életben múlt áprilisban Szászországban, Németországban, amikor
Alexandernek a Ladoga-tóban kellett
volna lennie holtan, Leningrád mellett, több ezer kilométerre onnan.
Edward lebeszélt arról, hogy odamenjek 1944-ben, mert azt mondta,
hogy nem volt semmi kézzelfogható bizonyítékom arra, hogy a
férjem él. És igaza is volt. De most másként van. Most van valamim.
És elmegyek. De szükségem van rád, hogy vigyázz a fiamra. A
nagymamád és a nagypapád segíteni fog neked. – Tatjána szünetet
tartott. – Történjék bármi.
Vikki tehetetlenül megrázta a fejét.
– Nem élhetem itt a mesebeli életemet, miközben hagyom őt ott
pusztulni, az ő szovjet életében. Érted, hogy ez mennyire lehetetlen,
ugye?
Vikki tovább rázta a fejét.
– Alexandernek szüksége van rám, Vikki! Miféle feleség lennék,
ha nem segítenék neki? Ellisen minden vadidegennek segítek.
Miféle feleség az, aki a saját férjének nem segít?
– Épelméjű feleség? – suttogta Vikki.
– Egy nem túl jó feleség – mondta Tatjána.

Tatjána még aznap felszállt a Washingtonba induló vonatra. Sam

Gulotta kiküldött három embert az irodájából, és
becsukta az ajtót.
– Sam, hogy van? Szükségem van a segítségére – mondta
Tatjána.
– Tatjána, ezt már hallottam eleget. Nézze, maga azt hiszi, hogy
én nem értem a helyzetét? Azt hiszi, hogy nekem fogalmam sincs
semmiről? Mit gondol, miért segítek magának már évek óta? Azt
hiszi, hogy ha csak egyetlen módja lett volna
annak, hogy visszahozzam az én Carolomat, akkor nem tettem
volna meg? Megtettem volna, feláldoztam volna mindent azért, hogy
visszakaphassam őt! Így megtettem mindent magáért. Mindent
megtettem, amit csak tehettem önért. De ennél többet képtelen
vagyok segíteni.
– De igen, tud – mondta Tatjána nyugodtan. – Arra kérem, hogy
szerezzen egy útlevelet Alexandernek.
– Hogyan tudnék én útlevelet szerezni neki? – kiáltotta Sam. –
Mégis, mi alapján?
– Alexander amerikai állampolgár, és ahhoz, hogy visszajöjjön,
szüksége van útlevélre.
– Hogy visszajöjjön, de honnan? Hányszor kell még elmondanom
magának…
– Egyszer sem. A maga Külügyminisztériuma is azt mondja, hogy
Alexander nem veszítette el az állampolgárságát.
– Ők semmi ilyesmit nem mondanak.
– Ó, dehogyisnem. A kettős állampolgárok szövetségi kódexe
kimondja, idézem – Tatjána elővett egy darab papírt, és az orra alá
tartotta azt –, „A törvény előírja, hogy az Egyesült Államok
állampolgárának önként kell külföldi állampolgárságért folyamodnia”.
– Az „önként” szót különös hangsúllyal ejtette ki, azután
megismételte, ha Sam esetleg nem fogta volna fel: – Önként.

Aztán Tatjána elégedett arckifejezéssel leült.

– Miért néz úgy rám, mint a macska, aki megette a kanárit?
– Akkor harmadszorra is elmondom: „önként”.
– Elsőre is értettem.
– Tovább idézek. – A papírt ismét az orra alá dugta. – „Az
illetőnek szabad akaratából kell kérelmeznie a külföldi
állampolgárságot azzal a szándékkal, hogy fel kívánja adni az
amerikai állampolgárságát.”
Sam megdörzsölte a szemét.
– Lehet, hogy a törvény ezt mondja. De hova akar ezzel
kilyukadni?
– A Szovjetunióban a tizenhat éves fiúk számára kötelező a
sorkatonaság! – Tatjána megismételte, ha Sam nem értette volna
meg: – Kötelező.
– Az isten szerelmére, hol vagyunk, az óvodában? Megértettem
elsőre is!
– Önként. Kötelező. Látja, hogy e két szónak teljesen különböző,
sőt ellentétes a jelentése?
– Igen, látom, köszönöm, hogy elmagyaráz nekem két angol szót,
Tánya.
– Erről beszélek. Alexander nem szabad akaratából adta fel az
amerikai állampolgárságát, nem mondott le róla önként. Őt
kényszerítették arra, hogy csatlakozzon a Vörös Hadsereghez
tizenhat évesen.
– Maga azt mondta nekem, hogy Alexander tizennyolc évesen
felvételt nyert egy tiszti programba. Nekem ez önkéntesnek hangzik.

– Igen, de a tizenhat a tizennyolc előtt van. Tizenhat évesen

belekényszerítették a katonaságba, és elhitették vele, hogy nincs
joga Amerikához. – Szünetet tartott. – Pedig van. Szükségem van
magára, hogy segítsen Alexandernek.
Sam pislogás nélkül meredt Tatjánára. Végül így szólt:
– Maga tud valamit Alexander hollétéről, amit én nem tudok?
 – Semmit sem tudok. Bárcsak segíthetne nekem ebben! De egy
dolgot tudok, hogy így vagy úgy, Alexandernek szüksége lesz
útlevélre.
– Útlevélre? Tánya! A férje a szovjetek kezében van. Érti maga
ezt? Miért nem tudja elfogadni, hogy Alexander most jobban
elveszett, mint valaha, kétségkívül a szovjet állami gépezet
karmaiban van, abban, ami a saját fiaik millióit dobta oda a
németeknek?
Tatjána nem felelt. Alsó ajka enyhén megremegett.
– És fénykép nélkül nem tudok útlevelet kiállítani. Szabályos
fekete-fehér arckép nélkül, ahol semmi sem takarja a fejet.
Gondolom, van önnél egy ilyen.
– Nincs ilyen képem.
– Ebben az esetben nem tudok segíteni.

– Alexander amerikai állampolgár, aki a vasfüggöny mögött

rekedt. Szüksége van magára.
Sam is felállt.
– A szovjetek megtagadják az információszolgáltatást a mi
ütközetben eltűntjeinkről. Hogy feltételezi, hogy kiadnak nekünk
bármiféle információt egy olyan személyről, akire ők maguk
vadásztak az elmúlt tíz évben?
– Vagy így – mondta Tatjána –, vagy úgy. Most megyek. Írok
majd, ha szükségem lesz magára.
– Persze hogy írni fog.
 HARMADIK KÖNYV

ALEXANDER

Eljön értem ő, ki az életem, a sorsom nekem.

A vörös rózsa felkiált: Közelít! Közelít! A fehér
rózsa sírva szól: Késik. A szarkaláb fülét
hegyezi: Hallom! Hallom! És a liliom suttogja:
Megvárom.

Alfred, Lord Tennyson

 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

1946. március, Kelet-Németország

Tatjánát a hite vezérelte, amikor úgy döntött, elmegy

Németországba.
Egy, még nála is alacsonyabb, Penny nevű ápolónőt kapott
munkatársul, és egy Martin Flanagan nevű orvost, aki nem sokkal
azelőtt fejezte be rezidensi éveit. Penny egy csacsogó, telt, jó
kedélyű lány volt. Martin átlagos magasságú, átlagos testsúlyú és
átlagosan pocakos férfi volt, aki galléros inget viselt, és kínosan
komolyan viselkedett. Egyre ritkult az a kevés haja, amivel született,
ami Tatjána szerint hozzájárult a mogorvaságához. Ezzel együtt úgy
gondolta, hogy Martinnal nem lesz semmi gond, egészen addig,
amíg az elutazásuk előtti nap rá nem szólt az orvos, hogy túl sok
gézt tesz az orvosi csomagokba.

– Van olyan egyáltalán, hogy túl sok orvosi felszerelés? – kérdezte

Tatjána.
– Igen. Az utasítás szerint dobozonként egy csomag géz és egy
tekercs ragasztószalag jár, maga pedig mindenből kettőt rak.
– Na és?
– Nem ez a feladatunk, Barrington nővér. – Tatjána lassan kivette
a dobozból a második tekercs gézt, de mihelyst hátat
fordított az orvos, három másikat dobott be a kartonpapír dobozba.
Penny meglátta, és egy kuncogást elnyomva így szólt:
– Ne húzd fel! Nagyon kényes arra, hogy hogyan végezzük a
munkánkat.
– Úgy látszik, nincs elég gondja, amin aggódhatna – felelte
Tatjána. Vajon mit gondolna Martin arról, ha befestené a haját, és
kisminkelné magát? Mit szólna ahhoz, ha Martinnak szólítaná?
Másnap reggel ez ki is derült, amikor odaszólt az orvosnak:

– Készen áll hajóútra, Martin?

Az orvos köhintett, és így felelt:
– Maradjunk a doktor Flanagannél, Barrington nővér.
A hajára és a sminkjére nem mondott semmit. Tatjána aznap
reggel feketére festette a haját, azután, hogy elköszönt Anthonytól.
Nem akarta, hogy a fia egy teljesen más embernek lássa az anyját,
úgyhogy elvitte az óvodába, ahogy szokta, megölelte, ahogy szokta,
és olyan higgadtan, ahogy csak tudta, azt mondta neki:

– Anthony, ugye emlékszel, hogy miről beszélgettünk? Anyának el

kell mennie a Vöröskereszttel dolgozni, de jövök, ahogy tudok, és
utána elmegyünk valami szép helyre kirándulni, rendben?

– Igen, anya.
– Mit is mondtál, hová szeretnél menni?
– Floridába.
– Az nagyon jól hangzik. Akkor elmegyünk oda. – A kisfiú nem
mondott semmit, de nem is vette le a kezét anyja nyakából.
– Jól megleszel Vikkivel. Tudod, mennyire szeret vigyázni rád.
Ehetsz majd fánkot és fagylaltot mindennap!
– Igen, anya.
Tatjána ezután nézte, ahogy a kisfiú hátizsákkal a hátán bemegy
a terembe, de aztán utánaszaladt, és utánakiáltott.
– Anthony! Anthony!
A kisfiú megfordult.
– Csak még egyszer öleld meg az anyukádat, drágám!
Vikki kivett egy szabadnapot, hogy segítsen Tatjánának befesteni
a haját és hogy kikísérje a kikötőbe. Tatjána azért akarta befesteni a
haját és kisminkelni magát, nehogy véletlenül valaki felismerje.
Három órába tellett, mire sikerült befesteniük Tatjána rendkívül
hosszú haját.
– Tudod, ez a legrosszabb rész. Ezután már csak a haj tövét kell
befestened öt-hat hetente. Gondolod, hogy esetleg addigra
hazaérsz?
– Nem tudom. – Magában úgy gondolta, hogy valószínűleg nem. –
Jobb, ha adsz annyit, hogy elég legyen néhány festésre.
– Hányra?
– Nem tudom. Adj egy tucatra valót.
Vikki kifestette Tatjána arcát, kihúzta feketével a szemét, egy kis
alapozóval elfedte a szeplőit, és kirúzsozta a száját.
– Nem hiszem el, hogy te mindennap keresztülmész ezen a
tortúrán – jegyezte meg Tatjána.
– Nem hiszem el, hogy ez kell hozzá, hogy eltűrj egy kis sminket
magadon. Egy öngyilkos küldetés a háborús zónába.
– Nem öngyilkos. És hogy fogom nélküled kifesteni magam?
Óvatosan a rúzzsal, Vikki! – A rúzstól túlságosan telt és feltűnő lett a
szája, márpedig Tatjána nem ezt a hatást akarta elérni.
Megnézte magát a tükörben. Alig ismert magára. – Na, mit
gondolsz?
Vikki odahajolt hozzá, és egy puszit nyomott Tatjána szája
sarkára. – Teljesen felismerhetetlen lettél.
De Martin – vagyis dr. Flanagan – egy szót sem szólt, amikor
meglátta a kikötőben aznap, bár a torkát megköszörülte, és
elfordította a tekintetét. Penny viszont teljesen elképedt.
– Feketére festetted azt a gyönyörű szőke hajadat? – kérdezte
hitetlenkedve a lány, aki rövidre vágatva viselte ritkás, barna haját.

Tatjána ünnepélyes komolysággal így felelt:

– Azt hiszem, nem vesznek komolyan az emberek. Befestem
hajam feketére, felteszek egy kis sminket, hátha komolyabban
vesznek.
– Dr. Flanagan – kérdezte Penny –, maga komolyan veszi
Tatjánát?
– Nagyon komolyan veszem – válaszolta Martin.
A lányok ezt hallván alig bírták magukba fojtani a nevetést. Vikki,
aki elkísérte Tatjánát a kikötőbe, percekig el sem akarta
engedni.
– Kérlek, gyere vissza! – suttogta. Tatjána nem felelt. Martin és
Penny nagy szemeket meresztettek rájuk.
– Olaszok olyan érzelgősek – jegyezte meg Tatjána, ahogy
felmentek a hajóra a pallón, majd megfordult, és integetett Vikkinek.

Tatjána fehér egyenruhában és fehér kendővel a fején utazott, ez

utóbbin egy vörös kereszttel. Elutazás előtt elment a katonai
ellátóba, és megvette a legjobb és legnagyobb
hátizsákot, amijük csak volt, rengeteg cipzáras zsebbel és egy
lecsatolható, sátorként vagy takaróként is használható vízhatlan
kabáttal. Elcsomagolt magának még egy tartalék egyenruhát,
felszerelést (két embernek elég fogkefét például), alsóneműket és
két váltás zöldesbarna civil ruhát, egyet magának és egy másikat
egy magas férfinak. Elpakolta a harmadik kasmírtakarót, amit az
első New York-i karácsonyára vett. Elrakta a P–38-as pisztolyt, amit
Alexandertől kapott még a leningrádi ostrom idején. Ápolónői
táskáját teletömte gézzel és ragtapasszal, illetve penicillinnel és
morfiummal teli fecskendőkkel. A hátizsák egy másik rekeszébe egy
1911-es Colt márkájú pisztolyt rakott, és egy felháborítóan drága
(kétszáz dolláros) Colt Pythont, ami állítólag a világ legjobb
forgótáras revolvere volt, ami nem is golyókat, hanem gyakorlatilag
bombákat lőtt ki. Vett még száz darab nyolcas tárat a pisztolyhoz,
száz darab 0,357-es töltényt a revolverhez, három 9 milliméteres
tárat a P–38-ashoz és két katonai kést. A „világhírű” Frank Lava
boltjában vásárolta a fegyvereket.

– Ha a legjobbat keresi – mondta maga Frank –, akkor a Pythonra

van szüksége. Egyszerűen nem létezik erősebb, pontosabb,
nagyobb tűzerejű fegyver a világon.
Frank csak egyszer vonta fel a szemöldökét, amikor Tatjána kért
száz tár lőszert a fegyverhez.
– Az nyolcszáz töltény.
– Igen, meg amit a revolverekhez veszek. Miért, nem elég?
Vegyek még?
– Attól függ – mondta Frank. – Mit akar elérni a fegyverekkel?
– Hmm – hümmögött Tatjána. – Jobb, ha ad még ötvenet… a
Pythonhoz. – Már egész jól használta a határozott névelőket.
Vásárolt cigarettát is.
Amikor végzett, nem bírta felemelni a hátizsákját a földről,
egyszerűen meg sem bírta emelni. Végül kölcsönkért egy kisebb
vászon hátizsákot Vikkitől, és abba rakta a fegyvereket. A személyes
holmijait a hátán vitte, a fegyverekkel teli táskát pedig a kezében. Ez
utóbbi nagyon nehéz volt, eszébe is jutott, hogy talán egy kicsit
túlzásba is esett a fegyverkezéssel.
A fekete hátizsákjából elővette a jegygyűrűiket, amik még mindig
arra a zsinegre voltak felfűzve, amit a morozovói kórházban viselt,
és a nyakába akasztotta.
Felmondott az Egészségügyi Minisztériumban, és amikor Edward
erre rájött, nem is akart szóba állni vele. Tatjána elment hozzá Ellisre
elköszönni, mire Edward csak nézett rá zordan, és annyit mondott:

– Beszélni sem akarok magával!

– Tudom – mondta erre a lány. – És sajnálom. De Edward, mi
mást tehetnék?
– Maradhatna, például.

– A férjem életben van…

– Volt. De annak már majdnem egy éve.
– Igen, életben volt! Mégis, mit kellene tennem? Hagyjam
ennyiben?
– Ez akkor is őrültség. Itt hagyja a fiát, igaz?
– Edward – szólt Tatjána, kezébe fogva a férfi kezét. Megértően a
szemébe nézett. – Annyira sajnálom! Mi majdnem… De nem vagyok
egyedülálló. Nem vagyok özvegy
sem. Férjnél vagyok, és a férjem talán még életben van valahol a
világban. Meg kell találnom!

A Cunard White Star óceánjáróval utaztak, amivel tizenkét nap alatt

értek Németországba, Hamburgba. A teherhajó tele volt az Egyesült
Államokból a hadifoglyoknak küldött egészségügyi felszereléssel,
százezer dobozzal, élelmiszercsomagokkal, illetve kényelmi
holmikkal. A dokkmunkások fél napig rakodták az árut nagy
teherautókra, hogy továbbvigyék azokat a Vöröskereszt hamburgi
kórházába, ahonnan vöröskeresztes dzsipekkel hordták szét azokat.

A fehér dzsipeket úgy tervezték, hogy négy hétig ki tudják

szolgálni a két ápolónőből és egy orvosból vagy a három ápolónőből
álló háromfős személyzetet. Az orvosra azért volt szükség, hogy
ellássa a betegeket és sérülteket, ha szükséges, márpedig ez
igencsak gyakran előfordult: a menekültek számára létesített
táborokban, amiket meglátogattak, minden létező emberi nyavalya
fellelhető volt, gombás fertőzés, begyulladt szem, ekcéma,
bolhacsípés, fejtetű, lapostetű, vágott és égési sérülések,
horzsolások, fekélyek, alultápláltság, hasmenés és kiszáradás.

Az egyik ilyen fehér dzsipben Tatjána, Penny és Martin látogatta

sorra a menekülttáborokat szerte Észak-Németországban,
Belgiumban és Hollandiában. Maguknak volt elég ennivalójuk, de a
táborokban éheztek, és Tatjánáéknak nem volt elég
élelmiszercsomagjuk mindenkinek. Naponta többször is meg kellett
állnia Martinnak, hogy segítsenek az út
mellett gyaloglóknak, sántikálóknak vagy már fekvőknek. Egész
Nyugat-Európában hemzsegtek a menekültek, és szerte a vidéken
egyre-másra nyitották számukra az újabb és újabb táborokat.

De akiket nem látott sehol, azok a szovjet menekültek voltak.

Látott ugyan rengeteg francia, olasz, marokkói, cseh és angol
katonát, szovjetet viszont egyet sem.
Tizenhét tábor után, sok ezer katonát ellátva sem jutott közelebb
ahhoz, hogy megtaláljon egy szovjet férfit, aki Leningrádnál harcolt,
és pláne nem találkozott senkivel, aki valaha is hallott volna
Alexander Belovról.
Több ezer arc, több ezer feléje nyúló kéz, megérintett homlok,
elcsigázott és mosdatlan ember.
Nincs itt Alexander, tudta, érezte. Nincs itt. Járta a táborokat,
minden reménytelen nap, egyikből a másikba, Penny és Martin
nélkül. Közel volt a következő tábor – jó tíz kilométerre –, és nem
akart társaságot, sem beszélgetni, csak menni akart, amíg el nem ér
egy olyan világba, ahol képes érezni és megtalálni Alexandert.
Elszoruló szívvel, elhalványuló reménnyel nem érezte, hol van a
férje.
Eltávolodott Pennytől és Martintól, és a New York-i naplementére
vágyott, a fia arcát akarta látni, aki már három hónapja nem látta az
anyukáját, és ki tudja, mikor fogja újra látni. Meleg kenyeret és jó
kávét szeretett volna, annak a boldogságát, hogy kasmírtakaró alatt
olvas, Vikkitől egy karnyújtásnyira, Anthonyval a szomszéd
szobában. Szőke tincsei gyorsabban nőttek, mint hogy talált volna
egy fürdőszobát, ahol egyedül tudott volna maradni. Egy idő után
már inkább le sem vette az ápolónői fejkendőjét.
Három hónap.
Március óta vezeti a teherautójukat, oszt ki segélycsomagokat,
kötöz sebeket, nyújt elsősegélyt és utazik keresztül a nyomorgó
Európán, és hajol földig mindennap, mintha azzal imádkozna, hogy
bekötözi egy újabb menekült sebeit. Hogy eltemet egy újabb
menekültet. Kérlek, add, hogy itt legyen! Újabb barakk, újabb tábori
kórház, újabb katonai létesítmény. Kérlek, legyen itt, legyen itt!

És mégis… És mégis…
És mégis pislákol még benne a remény.
És mégis pislákol még benne a hit.
Minden este lefeküdt aludni, és másnap reggel mindig megújult
erővel ébredt, és folytatta a kutatást Alexander után.
Az egyik ukrán katonánál, aki szó szerint a karjaiban halt meg,
talált egy másik P–38-ast. Magához vette a férfi málhazsákját,
amiben nyolc gránát és öt darab nyolcas tölténytár volt. Bemászott a
dzsipbe, és új zsákmányát elrejtette a fegyverekkel teli táskája mellé
a padlólemez alatti tárolórekeszbe, egy keskeny résbe, amiben
mankókat, hordágyakat és minden egyebet tartottak, illetve most
már egy teljes fegyverarzenált is.

De amikor Tatjána rájött, hogy Alexander nem lehet ott, ahol

nyoma sincs a jelenlétének, gyorsan elvesztette érdeklődését
Európa ezen része iránt, és javasolta, hogy menjenek máshová.
– Mi az, úgy gondolja, hogy nincs ránk szükség a
menekülttáborokban, Barrington nővér? – kérdezte Martin. Ekkor
Antwerpenben, Belgiumban voltak.
 – De igen, hogyne! De még annyi más hely is van, ahol szükség
van ránk. Menjünk egy itteni amerikai támaszpontra, és beszéljünk a
vezetőjével, Charles Moss-szal. – A Nemzetközi Vöröskereszt
tájékoztatta őket minden amerikai katonai létesítmény és minden
ismert menekülttábor nevéről és helyéről.

– Hol van ránk a legnagyobb szükség, Moss ezredes? – kérdezte

Tatjána a támaszpont vezetőjét.
– Azt mondanám, Berlinben, de nem javaslom, hogy
odamenjenek.
– Miért nem?
– Nem megyünk Berlinbe! – jelentette ki Martin.
– A szovjetek összegyűjtötték és fogságba vetették a német
katonákat – mondta Moss. – Úgy hallottam, hogy olyan körülmények
uralkodnak ott, amikhez képest az itteni menekülttáborok kényelmes
nyaralóhelyeknek tűnnek a Riviérán. Viszont a szovjetek
megtiltották, hogy a Vöröskereszt belépjen oda, és
segélycsomagokat osszon szét, ami elég sajnálatos, mert nagyon
rájuk férne a segítségünk.
– Hol tartják fogva ezeket a németeket? – tudakolta Tatjána.
– Á, a sors iróniája, hogy ugyanazokban a koncentrációs
táborokban, amiket maguk a németek építettek korábban.
– Miért nem javasolja, hogy odamenjünk?
– Mert Berlin egy időzített bomba. Hárommillió ember van a
városban, akinek nem jut étel.
Tatjána tudott erről egyet s mást.
Moss folytatta.
– Berlinben három és félmillió kiló élelemre lenne szükség
naponta, de a város ennek csak a két százalékát tudja biztosítani.

Tatjána erről még többet tudott.

– Gondoljanak csak bele! A szennyvízkezelés szünetel, az ivóvizet
szolgáltató szivattyúk leálltak, nincsenek üres kórházi ágyak, és alig
van egy-két orvos. Vérhas, tífusz, nem a mi megszokott ártatlan kis
szemgyulladásaink. Vízre és azonnali orvosi ellátásra lenne
szükségük, meg gabonára, húsra, zsírra, cukorra, krumplira.

– Még a nyugati zónákban is? – kérdezte Tatjána.

– Ott egy kicsit jobb a helyzet. De a kelet-németországi
koncentrációs táborokba a szovjet zónán keresztül vezet az út. Nem
ajánlom, hogy odamenjenek.
– A szovjetek hajlanak a jó szóra? – kérdezte Mosst.
– Igen – felelte a férfi. – Amennyire a hunok.
Miután maguk mögött hagyták Antwerpent, Tatjána azt kérdezte:

– Mit gondol, dr. Flanagan? Menjünk Berlinbe? – A szovjetek

Berlinben voltak. Az orvos megrázta a fejét.
– Nem ez volt kiadva feladatnak. Egyértelmű utasítást kaptunk:
Belgiumot, Hollandiát, Luxemburgot és Észak-Németországot kell
bejárnunk.
– Igen, de Berlinben van ránk a legnagyobb szükség. Hallotta, mit
mondott az ezredes. Ezek az országok bőven el vannak látva
mindennel.
– Dehogyis bőven. Alig van valamijük – válaszolta Martin.
– Jó, de Kelet-Németországban meg semmi sincs.
Penny is bekapcsolódott a vitába.
 – Tányának igaza van, Martin. Menjünk Berlinbe! – Martin
rosszallóan fújtatott egyet.
– Hé, neki miért engedi, hogy Martinnak szólítsa magát? –
kérdezte Tatjána.
– Nem engedtem meg neki – jött a válasz. – Csak így szólít, és
kész.
– Martinnal 1943 óta járjuk Európát – mondta Penny. – Akkor még
csak tanulta a szakmát. Ha azt akarja, hogy dr. Flanagannek
szólítsam, akkor én meg elvárom, hogy Miss Davenportnak
nevezzen.
Tatjána felnevetett.
– De Penny, nem is Davenport a vezetékneved, hanem Woester!

– De mindig is tetszett a Davenport név.

Mindhárman elöl ültek, összepréselődve a dzsip utasterében.
Tatjána Martin – a sofőr – karótnyeltsége és Penny puhasága közé
szorult.
– Gyerünk, nézzük meg azokat a munkatáborokat, dr. Flanagan! –
mondta Tatjána. – Nem érzi, hogy szükség van magára? Berlinben
nincs elég orvos. Maga orvos. Menjen oda, ahol szükség van
magára.
– Orvosokra mindenütt szükség van – válaszolta Martin. – Miért
menjünk Berlinbe? Az a hely olyan, mint a futóhomok. El fog nyelni
minket.
Ezzel együtt mégiscsak odamentek, de előbb megálltak
Hamburgban, hogy feltöltsék a készleteiket. Martin akadékoskodott,
hogy túl sok egészségügyi felszerelést és élelmiszercsomagot
visznek magukkal, és rámutatott, hogy a
szabályzatban egyértelműen benne van, hogy legfeljebb egy méter
magasan szabad megrakni a dzsipet, de Tatjána és Penny nem
hagyták magukat, és a plafonig rakodták a teherautót. Tatjána így
nem fért hozzá a padló alá rejtett fegyvereihez, de úgy gondolta,
hogy amikor szükség lesz rájuk – ha egyáltalán lesz –, már nem lesz
annyi holmi a járműben.
Tatjána egyedül is megrohamozhatta volna Berlint, úgy
felfegyverkezett és felpakolt. Még egy rekesz, azaz húsz üveg
másfél literes palack vodkát is vett a saját pénzén.
– Ez meg minek kell? Nincs szükségünk vodkára!
– Majd meglátja, Martin, enélkül nem jutunk el sehova.
– Nem akarok szeszes italt a dzsipben!
– Higgye el, nem fogja megbánni!
– Nos, szerintem alávaló szokás az alkoholizálás. Orvosként nem
fogom elnézni az ilyen viselkedést.
– Nagyon helyes. Ne is nézze el! – mondta Tatjána, és becsapta a
dzsip ajtaját, jelezvén, hogy részéről a vita le van zárva.
Penny magában kuncogott.
– Woester nővér, ezzel nem segít. Barrington nővér, nem hallotta,
amit mondtam? Nem akarom, hogy alkoholt vigyünk magunkkal.

– Dr. Flanagan, volt valaha szovjet területen?

– Ami azt illeti, még nem.
– Sejtettem. Ezért kérem, hogy bízzon a véleményemben. Csak
ennyit kérek. Kelleni fog a vodka.
Martin Pennyhez fordult.
– Maga mit gondol?
– Tatjána a New York-i Közegészségügyi Osztály főnővére Ellis
Islanden. Ha ő azt mondja, hogy kell a vodka, akkor kell a vodka! –
jelentette ki Penny.
Tatjána nem akarta kijavítani, hogy csak volt főnővér.
Ahogy több száz kilométeren át utaztak a szövetségesek által
elfoglalt Nyugat-Németországban, Tatjána a pénzen, ékszereken,
tollakon és különböző papírdarabokon kívül talált másvalamit is a
menekülttáborokban: a kínzó honvágytól gyötört katonák érintésre
éhes kezeit. Szinte mindegyikőjük, ahogy odahajolt hozzájuk,
megérintette őt, és suttogott neki valamit franciául, olaszul, németül
vagy ismerős, angol nyelven arról, hogy ő milyen szép lány, és
milyen sötét a haja, és milyen csinos, és kérdezték, hogy ő is
magányos-e, férjnél van-e, és volna-e kedve, és és és… Tatjána, aki
fáradhatatlanul simogatta mindegyikőjük fejét, hogy megnyugtassa
őket, halkan mindig azt mondta, hogy a férjét keresi, a férjét akarja
megtalálni, nem őhozzájuk jött, nem hozzájuk.

Penny azonban nem volt elkötelezve, és nem kereste a férjét, és

volt kedve is. Ő vajon mit keresett? Tatjána örült, hogy Vikki nem jött
el velük a féktelen férfiúi vágy eme katlanába. Vikki azt hitte volna,
hogy az imái végre meghallgatásra találtak. Penny, aki nem volt
olyan vonzó, mint Vikki – és talán ebben rejlett az ok –, nem tudott
ellenállni a bókoknak és a férfinép könyörgésének, és minden héten
penicillininjekciókat kellett, hogy kapjon, hogy megelőzze a
különböző betegségeket. A gondolattól Tatjánának kicsit
felkavarodott a gyomra.
Hiába reménykedett benne, hogy Alexander hűséges maradt
hozzá, és hiába szerette és hitt benne, újra és újra azt kérdezte
magától, hogy vajon az ő férje is ott fekszik-e valamelyik
menekülttáborban a több száz közül Németországban, és vajon e
pillanatban is egy Pennyhez hasonló ápolónőt simogat-et, aki csak
egy kis jó szándékkal viszonyul hozzá, és akitől azt kérdezi: „Mi a
baj? Mitől félsz? Nem kérek sokat, ugye, csak azt szeretném, ha
visszajönnél sötétedés után, hogy rám nézz, hogy vagyok.”
Alexander kész lett volna leteperni Tatjánát ott, a zsúfolt kórházban,
a kórházi ágyon, Morozovóban, pár nappal azelőtt, hogy a lány
kiszökött volna a Szovjetunióból. Alexander másra sem tudott
gondolni, és másról sem tudott beszélni. Vajon Alexander is egyike
azoknak a férfiaknak, akik az ágyukban fekve a saját nővérkéjükért
imádkoznak?
Tatjána nem volt olyan naiv, hogy azt higgye, ez nem lehetséges.

Ugyanakkor… ő maga sem volt olyan, mint Penny.

Talán Alexander sem volt olyan, mint a többi férfi. Látott olyan
férfiakat, akik feleségeiket és párjaikat hátrahagyva feküdtek az
ágyukon, mégsem hívták őt.
De kevesen voltak ilyenek.
Volt néhány olyan kórterem és olyan tábor, például Brémában,
ahol odáig fajult a helyzet, hogy egyedül nem is mehettek be a
betegek közé, csak fegyveres kísérettel vagy egy vöröskeresztes
férfi munkatársukkal. Ám az volt a baj, hogy a fegyveres kísérőiket
lefizették, és a férfi munkatársaik is gyakran megbízhatatlannak
bizonyultak. De őszintén, ugyan kit tudott volna Martin megállítani?

Tatjána hozzászokott, hogy mindig és mindenhol magánál tartsa a

P–38-asát, hátul az övébe dugva, de gyakran még így sem érezte
magát biztonságban.
 Berlinbe menet át kellett jutniuk számos szovjet
ellenőrzőponton. Körülbelül nyolc kilométerenként megállították őket
egy-egy katonai őrhelyen, amit az úton állítottak fel. Tatjána nem is
ellenőrzésként élte meg ezeket a pillanatokat, hanem rajtaütésként.
Ahányszor ránéztek az amerikai útlevelére, hevesen dobogott a
szíve. Mi lesz, ha valamelyikük gyanút fog a Jane Barrington név
láttán?
Az egyik ilyen ellenőrzés után, ahogy elindultak, Martin azt
kérdezte:
– Miért hívatja magát Tányának, ha Jane Barringtonnak hívják? –
Elgondolkozva folytatta: – Jobban mondva, miért vette fel a Jane
Barrington nevet, ha Tányának hívják?
– Martin! Hogy lehet ilyen tapintatlan? – hördült fel Penny. – Hát
maga semmit nem tud? Tánya elmenekült a Szovjetunióból.
Amerikai nevet akart választani magának. Igazam van, Tánya?
– Valahogy így volt, igen.
– Akkor miért akar visszamenni a szovjetek ellenőrzése alatt álló
területre, ha egyszer már sikerült megszöknie a Szovjetunióból?

– Ez jó kérdés, Martin – jegyezte meg Penny. – Miért akar

idejönni, Tánya?
– Oda megyek, ahol legnagyobb szükség van rám – válaszolta
lassan Tatjána. – Nem pedig oda, ahol legkönnyebb élet.
A szovjet katonák minden második ellenőrzési ponton át akarták
vizsgálni a dzsipet, de mivel az autó rakterét teljesen telerakodták, a
katonák megelégedtek annyival, hogy
kinyitották az ajtókat, majd be is csukták azokat azonnal. Nem tudtak
a titkos rekesz létezéséről, így nem is akartak benézni oda, és a
személyes holmijaikat sem nézték át. Martin biztos dührohamot
kapott volna, ha megtudja, mennyi morfiumot hordott magával
Tatjána a nővértáskájában.
– Mikor érünk már Berlinbe? – kérdezte Tatjána.
– Már ott vagyunk – felelte Penny.

– Ez nem Berlin – felelte.

– De igen. Mégis, mire számítottál?
– Nagy épületekre. A Reichstagra. A Brandenburgi kapura.
– Mit gondol, mit művel egy gyújtóbomba? – kérdezte
leereszkedően Martin. – A Reichstagnak már vége. Nincsenek többé
nagy épületek. – Továbbmentek, a városközpont felé. Egyszer csak
Tatjána egy pontra mutatott.
– Úgy látom, a Brandenburgi kapu még áll.
Martin nem felelt.
Berlin.
A háború dúlta Berlin.
Tatjána nem tudta, valójában mit várt, de azok után, amit
Leningrádban tapasztalt a bombázások alatt, a legrosszabbra
számított, és még így is meglepődött a veszteségek mértékén. Berlin
nem is város volt már, hanem egy bibliai méreteket öltött pusztítás
után hátramaradt romhalmaz. A legtöbb épület romokban hevert, a
gyerekek betondarabok között játszottak, a felnőttek egyik-másik
csonka vasoszlopra a ruháikat teregették ki száradni. Sátrakat
húztak fel egykori lakóépületeik köré, és tüzet raktak a földbe ásott
bombatölcsérekben, és ettek, amit
találtak, és éltek, ahogy tudtak. És ez volt az amerikai szektor. A
Tiergarten Park, amiről Berlin olyan híres volt, most több
ezer otthontalanná vált berlini gyülekezőhelyévé vált, a Spree folyót
pedig elégett beton pora, üvegcserép, kén és nátrium-nitrát
szennyezte, a gyújtóbombák okozta pusztítás maradékai, a
bombázásoké, amik a város háromnegyedét tették a föld színével
egyenlővé.
Pennynek igaza volt. Berlin nem volt olyan zsúfolt, mint a
cigarettásdoboznyi szigetre épült New York, még csak olyan sem
volt, mint Leningrád, egy öböllel körülvett csinos tintafolt. Berlin
szétterjedt minden irányban, kilométereken át álltak ki a földből a
romba döntött épületek.
Nem csoda, hogy olyan nehéz volt kézben tartani a szektorokat,
gondolta Tatjána. Nem egyetlen úton lehetett ki- és bejutni a
városba, hanem több százon. Eszébe jutott, vajon hogy képesek
megakadályozni a szovjetek, hogy az a sok német átszökjön az
amerikai, francia és angol szektorokba.
– Már mondtam, minden németet fogságba vetettek – magyarázta
Martin.
– Minden németet?
– Amelyik életben maradt.
Berlinben találkoztak az amerikai szektor katonai parancsnokával,
egy idősödő dandártábornokkal, akit Mark Bishopnak hívtak, és
Manhattanből, Washington Heightsból származott. A tábornok étellel
kínálta őket, és feszült érdeklődéssel hallgatta az otthoni híreket.
Tatjánának megengedte, hogy táviratozzon Vikkinek és Anthonynak
(„JÓL ÉS BIZTONSÁGBAN VAGYOK. HIÁNYOZTOK. SZERETLEK
TITEKET”), illetve Sam Gulottának („BERLINBŐL ÍROK. VAN HÍRE?
TUD SEGÍTENI?”), majd elszállásolta őket egy szállóban éjszakára.
Az épület erősen megrongálódott, de lakható volt. A belső falak egy
része leomlott, és minden ablak kitört a bombázások alatt.
Ugyanakkor minden egészségügyi dolgozó ebben az épületben
aludt, úgyhogy Tatjána, Penny és Martin is így tett. A két lány egy
szobában aludt. Júniusban jártak, hűvös szellő lengedezett, és
szüntelenül érkeztek az ébren lévő férfiak a szállóba odakintről.
Tatjána éberen aludt, kezét a pisztolyán tartva.

Alexander, az összetört szívű! Alexander, az ártatlan, az

ékesszóló, a legyőzhetetlen, a láthatatlan, a féktelen, Alexander, a
harcos, a támadó, a parancsnok, Alexander, a tűz, a víz és az
égbolt, lelkem Alexandere! A jó isten juttasson el engem hozzád,
melléd, rád, én katonám, a tankok és lövészárkok, a füst és a bánat
katonája. Te vagy minden, ami áldás, minden, amire vágyok, te vagy
a királyságom és ürességem, Istenem, vezess hozzá, bárhol is van,
Alexander, bárhol is talállak meg, átölellek, ahogy alszol, és
hajammal simogatom arcod, és az ajkadnak suttogok ajkammal.
Téged kereslek, kérlek, istenem, add, hogy itt legyen ezen a földön
szívem Alexandere!
Másnap reggel egy távirat várta Samtől Bishop irodájában:
MAGA ŐRÜLT! JOHN RAVENSTOCK KONZUL SEGÍT.
Vikki is válaszolt:
GYERE HAZA, ELFOGYOTT A KENYÉR!
Mark Bishop, aki nagyon szerette volna bejuttatni a
Vöröskeresztet a szovjet ellenőrzés alatt álló szektorba, átvitte
hármójukat a Brandenburgi kapun, hogy bemutassa őket a
berlini helyőrséget vezető altábornagynak, aki egyben Berlin
városának katonai vezetője is volt.
– Az illető nem beszél angolul. Beszél önök közül bárki oroszul,
vagy szerezzek tolmácsot? – kérdezte Bishop.
Martin felajánlotta Tatjána segítségét.
– Ő beszél oroszul.
Tatjánának eszébe jutott, hogy majd meg kell beszélnie az
orvossal, hogy ne ajánlgassa őt csak úgy mindenfélére.
– Tánya, ugye tolmácsolnál nekünk? – kérdezte Penny.
– Persze, nagyon szívesen – felelte a lány, majd félrevonta
Pennyt. – Penny – suttogta. – Ne szólíts Tányának, jó? Ez a terület
szovjet ellenőrzés alatt áll. Ne szólíts az orosz nevemen. Szólíts
Barrington nővérnek, légy szíves!
– Jaj, erre nem is gondoltam, ne haragudj! – sajnálkozott Penny
mosolyogva. – Biztos a fejembe szállt az a sok kamatyolás!

– Ma beszúrtad magadnak a penicillint? Mert tegnap elfelejtetted.

– Igen. Már majdnem teljesen rendbe is jöttem. Hála istennek,

hogy van penicillin, igaz?
Tatjána halványan elmosolyodott, és kicsit összerándult a gyomra.

A Mitte kerületben, az Unter den Linden sugárúton álló épületek,

ahová a szovjet hadsereg kvártélyozta be magát, ugyanolyan
lepusztult állapotban voltak, mint az a szálló, ahol Tatjána aludt. A
lányt nem is elsősorban a pusztítás mértéke döbbentette meg,
hanem az a rosszat sejtető, teljes tétlenség, ami az egy évvel a
háború utáni Berlin helyreállítási
munkálatait jellemezte. New Yorkban, amit pedig nem is bombáztak,
olyan hévvel folytak az építkezések, mintha már a következő
évszázadra készültek volna. Berlin keleti fele azonban az örök
pusztulás lehangoló képét mutatta.
– Bishop parancsnok, miért van itt ilyen csend? Miért nem építik
újjá Berlint?
– Folynak az építkezések. Csak lassan.
– Nekem nem úgy tűnik.
– Barrington nővér, öt perc múlva találkozunk a szovjet helyőrség
vezetőjével, annyi idő alatt pedig nem tudom elmagyarázni, hogy
került Berlin ebbe a tragikus helyzetbe. A lényeg, hogy a szovjetek
nem akarják állni a helyreállítás költségeit. Azt akarják, hogy a
németek fizessék ki.
– Ez rendben is van – felelte Tatjána. – Berlin végül is német
város. Nekik is kellene.
– Na igen. De a szovjetek előbb a Szovjetunióban okozott
pusztítást akarják helyrehozni. Ami jogos.
– Igen, az.
– Ezért aztán Kelet-Berlinre nem jut pénz. Sem szellemi erőforrás.
Minden mérnököt és pénzt a Szovjetunióba küldenek.

– Miért nem segítenek a nyugati szövetségesek?

– Bárcsak ilyen egyszerű lenne! A szovjetek a legkevésbé sem
akarják, hogy az általuk elfoglalt szektorban kotnyeleskedjünk.
Utálják, hogy itt vagyunk Berlinben, és szeretnék, ha mielőbb
távoznánk. El is fognak hajtani minket, majd meglátja. Semmit nem
akarnak elfogadni tőlünk. Majd meglátja, milyen nehéz lesz
meggyőzni a helyőrség parancsnokát arról, hogy
beengedjen minket a koncentrációs táborokba, humanitárius
megfontolások ide vagy oda.
– Csak nem akarják, hogy lássuk, milyen mostohán bánnak
németekkel – felelte Tatjána.
– Talán így van. Mindenesetre nem akarnak minket itt látni.
Remélem minél előbb túl leszünk ezen a megbeszélésen.
Az épület belső lépcsőit márványból készítették. Kopottak voltak,
és töredezettek, de mégiscsak márványlépcsők. Az altábornagy már
várta őket az irodájában.
Beléptek. A férfi megfordult és elmosolyodott. Tatjána jól
hallhatóan levegő után kapott.
Mihail Sztyepanov állt vele szemben.

Penny és Martin Tatjána felé fordult. A lány Martin mögé állt, hogy
összeszedje magát. Vajon felismeri őt Sztyepanov fekete hajjal,
szeplők nélkül, erősen kifestve? Miután kölcsönösen bemutatkoztak,
az amerikai szektor parancsnoka odaszólt neki:
– Barrington nővér, idejönne tolmácsolni nekünk, kérem? Nem volt
hová bújni. Tatjána odalépett hozzájuk. Nem
mosolygott Sztyepanovra, és ő sem rá. A férfi mozdulatlanul állt,
pislogni is alig pislogott. Tatjána jelenlétére csak annyiban reagált,
hogy szorosabban fogta az asztala szélét.
– Üdvözlöm, Sztyepanov tábornok – köszönt Tatjána oroszul.
– Üdvözlöm, Barrington nővér – jött a válasz.
Tatjána ezután remegő ajkakkal tolmácsolt az amerikai
parancsnoknak. A Vöröskereszt orvosi segítséget ajánlott a Kelet-
Németországban fogva tartott több ezer német katona
számára. Engedélyeznék számukra a segítségnyújtást?
– Azt hiszem, igen sok segítségre van szükségük – jegyezte meg
Sztyepanov. Még mindig egyenes volt a tartása, de már idősebbnek
látszott. És fáradtnak. Elcsigázott pillantása arra engedett
következtetni, hogy túl sok mindent látott már, és elege is volt az
egész háborúból. – Sajnos nem vezetik jól a táborokat. A németeket
a helyreállítási feladatok részeként vetettük fogságba, hogy
segítsenek újjáépíteni a szovjet Oroszországot, de mostanra
egyszerűen elvesztették a munkakedvüket.

– Hadd próbáljunk meg segíteni nekik! – kérte Tatjána.

Sztyepanov hellyel kínálta őket. Leültek. Tatjána leroskadt a
székbe. Hála istennek, hogy nem kellett tovább állnia!
– Sajnos azonban ezzel van egy komoly gond – folytatta
Sztyepanov –, és nem vagyok benne biztos, hogy a maguk kis
csomagjai jelentenék a megoldást. Egyre nagyobb gyűlölet övezi a
német foglyokat Berlinben és a környező településeken, hiányzik az
a katonai fegyelem, ami elengedhetetlen a táborok hatékony
vezetéséhez, a táborban dolgozó őrök pedig képzetlenek és
tapasztalatlanok. Mindezek a tényezők a szabálysértések ördögi
körét hozzák létre: a foglyok megszöknek, ellenállást tanúsítanak az
őrökkel szemben, és erőszakos cselekményekre kerül sor mindkét
oldalon. A politikai következmények beláthatatlanok. A sok német
munkás, akik rendes körülmények között dolgoznának nekünk, most
ők sem veszik fel a munkát. Fellázadnak, és átszöknek a nyugati
szektorokba. Sürgősen orvosolnunk kell ezt a problémát, de attól
tartok, a Vöröskereszt jelenléte csak olajat
öntene a tűzre ebben a pattanásig feszült helyzetben.
Amikor Tatjána lefordította Sztyepanov szavait, Martin így szólt:

– Az altábornagy úrnak tökéletesen igaza van. Semmi

keresnivalónk itt. Nem tudjuk, mivel állunk szemben.
Tatjána azonban nem fordította le a válaszát, ehelyett azt mondta:

– A Nemzetközi Vöröskereszt egy semleges szervezet. Mi nem

állunk egyik fél oldalára sem.
– Ha látná, mi folyik ezekben a táborokban, akkor biztos feladná a
semlegességét – ingatta a fejét Sztyepanov. – Régóta próbálok tenni
valamit a méltánytalan élelmiszer-elosztás ellen, az egészségtelen
körülmények felszámolásáért és az önkényes és igazságtalan tábori
szabályok betartatása ellen. Minden hiába. Az orosz táborokért
felelős katonai különítmény nem hajlandó megbüntetni a tisztek
túlkapásait, ami csak további erőszakos cselekményekhez vezet.

– Milyen orosz táborok? – kérdezte Tatjána. – A német

hadifogolytáborokra gondol?
Sztyepanov pislantott.
– Vannak ott oroszok is, Barrington nővér – mondta, mélyen
Tatjána szemébe nézve. – Négy hónappal ezelőttig legalábbis
voltak.
Tatjána beleremegett a gondolatba.
– Melyik katonai különítmény felel a táborokért? Esetleg
beszélhetnék, mármint a Vöröskereszt beszélhetne velük.
– Akkor Moszkvába kellene mennie, és Lavrentyij Berijával
beszélnie – mondta Sztyepanov, borús mosollyal. – Habár nem
javaslom. Azt mondják, az ember életébe kerülhet, ha Berijával
kávézik.
Tatjána a térde közé szorította a két kezét. Nem bízott benne,
hogy nem árulja el a teste. Ezek szerint az NKVD vezette a
németországi koncentrációs táborokat!
– Mit mondott az altábornagy, Tá… Barrington nővér? – kérdezte
Penny. – Elfelejtettél tolmácsolni.
– Mindegy, mi már döntöttünk. Itt csak elvesztegetnénk az
erőforrásainkat – mondta erre Martin.
Tatjána erre odafordult hozzá.
– Bőven vannak még erőforrásaink, dr. Flanagan. Mögöttünk áll az
egész Egyesült Államok. Az altábornagy úr azt mondja, hogy a
táborok borzasztóan rá vannak szorulva a segítségünkre. Csak nem
fogunk hátat fordítani nekik most, hogy döbbenten tapasztaljuk, hogy
még nagyobb segítségre van szükségük, mint gondoltuk, amikor
idejöttünk?
– Barrington nővérnek igaza van, dr. Flanagan – helyeselt Penny,
komolyságot erőltetve arcára.
– Az volt az elgondolás, hogy azoknak segítsünk, akik tudnak
magukon is segíteni – jelentette ki Martin.
– Tudja, mit? Segítsünk rajtuk, aztán majd meglátjuk, hogy ők
tudnak-e magukon segíteni. – Visszafordult Sztyepanovhoz, és
halkan azt kérdezte: – És ön hogy került ide, uram?
– Mit kérdezett tőle? – akarta tudni Bishop.
– Berlin elfoglalása után helyeztek át ide – felelte Sztyepanov.
– Túl jó munkát végeztem Leningrádban. Most majd megtanulom a
leckét. Azt hitték, hogy itt is el tudom érni ugyanazt az eredményt, de
ez nem Leningrád. Leningrádban
nincsenek ilyen gondok. Ott másfajta problémák vannak. Ott is
gondoskodni kell az emberek lakhatásáról, élelmiszer- és
üzemanyag-ellátásáról, és őket is fel kell ruházni, ahogy itt
Berlinben, de itt ezeken felül még a különböző országok, népek,
gazdasági, igazságszolgáltatási és büntetés-végrehajtási rendszerek
összeütközésével és az újjáépítés nehézségeivel is meg kell
küzdeni. Attól tartok, összecsapnak a fejem fölött a hullámok –
magyarázta, majd halkan hozzátette: – Szerintem már nem húzom itt
sokáig.
Tatjána megfogta a férfi kezét. A parancsnok, Martin és Penny
tátott szájjal meredtek rá.
– A férfi, aki visszahozta magának a fiát – lehelte. – Hol van?
Sztyepanov megcsóválta a fejét, s szemét Tatjána kezére
szegezte.
– Hol van?
Sztyepanov a lányra emelte a tekintetét.
– Sachsenhausenben, a hetes számú különleges táborban.
Tatjána hálásan megszorította a férfi kezét, majd elengedte.
– Köszönöm, altábornagy úr!
– Mit mondott az altábornagy Sachsenhausenről? – kérdezte
Martin. – Elfelejtette lefordítani, amiket mondott. Lehet, hogy jobb
lenne, ha hívnánk egy tolmácsot.
– Azt mondta, hogy hol van rám a legnagyobb szükség – közölte
Tatjána, majd látható erőfeszítéssel felállt a székből, és megállt
rogyadozó lábain. Kiszáradt a szája is. – Örülnénk, ha útba tudna
igazítani bennünket, hogy merre találjuk a táborokat. Esetleg tudna
adni egy katonai térképet is, a biztonság kedvéért? És táviratozna
nekik, hogy tudják, hogy
megyünk? Mi pedig táviratozunk Hamburgba, hogy a Vöröskereszt
küldjön további konvojokat. Hozunk elég elsősegélycsomagot és
élelmet a táboraiba, ígérem. Nem tudunk minden bajra gyógyírt, de
legalább teszünk valamit, és valamennyit javulni fog a helyzet.

Mindannyian kezet ráztak egymással. Tatjána nem vette le a

szemét Sztyepanovról. A férfi biccentett neki, és így szólt:
– Igyekezzen! Az orosz foglyok már nem bírják sokáig.
Folyamatosan szállítják őket Kolimába. Talán már el is késett.
Ahogy kimentek az irodából, Tatjána még utoljára hátrafordult, és
vetett egy pillantást Sztyepanovra, aki visszament az asztala mögé,
és mereven állt. Felemelte a kezét.
– Maga itt nincs biztonságban – mondta. – A legfőbb
osztályellenségek között tartják számon. Én sem vagyok. Ő meg
pláne nem.

– Mit mondott? – kérdezte Martin távoztukban.

– Semmit.
– Hát ez elképesztő, parancsnok! – fordult Bishophoz. –
Barrington nővér fontos információkat tart vissza, ez egyértelmű!

– Dr. Flanagan – szólt Bishop. – Maga ezek szerint nem beszél

idegen nyelvet. Amikor az ember tolmácsol, akkor csak a
leglényegesebb tudnivalókat fordítja le.
– És ezt is tettem – bizonygatta Tatjána. Amikor kiértek, le kellett
ülnie egy ágyúcsőre, ami egy valaha szemet gyönyörködtető
szökőkút mellett hevert.
 Bishop odalépett hozzá, és leguggolt mellé.
– Amikor eljöttünk, még odaszólt magának valamit, és a vrag szót
is használta, amiről tudom, hogy ellenséget jelent. Mit mondott
Sztyepanov?
Tatjánának vennie kellett néhány nagy levegőt, mire össze tudta
szedni magát, és meg tudott szólalni higgadtan. Halkan így felelt:

– A szovjetek ellenségnek tekintenek bennünket, amerikaiakat. Ez

ellen nem tudunk mit tenni, de nem akartam ezt hangosan
kimondani. A doktornak – biccentett Martin felé – már így is olyan
gyengék az idegei.
A parancsnok elmosolyodott.
– Megértettem. – Megpaskolta Tatjána karját, és elismerően
nézett rá. – Nem úgy, mint magának, igaz? – Ezután csatlakoztak
Pennyhez és Martinhoz.
– Parancsnok – kérdezte Martin –, maga szerint el kellene
mennünk Sachsenhausenbe?
– Nem látok más utat, doktor. Ezért jöttek Berlinbe. A
munkatársnője rávette az altábornagyot, hogy engedjenek be minket
a táborba. Hogy csinálta, Barrington nővér? Ez hatalmas áttörés a
Vöröskereszt életében! Azonnal táviratozok Hamburgba.
Megmondom nekik, hogy küldjenek még negyvenezer
egységcsomagot.
– Várj csak, Tánya! – szólt Penny. – Szeretném, ha
elmagyaráznád, miért fogtad meg egy szovjet tábornok kezét, és
hogy vetted rá, hogy beengedjen minket a munkatáborokba, anélkül,
hogy ne hívja rád a titkosrendőrséget.
– Ápolónő vagyok – válaszolta Tatjána. – Én mindenkit meg
szoktam érinteni.
– Jobb lenne, ha nem lenne ilyen barátságos a szovjetekkel –
rótta meg Martin. – Ne felejtse el, hogy semlegesek vagyunk.
– A semlegesség még nem jelenti azt, hogy közömbösnek kell
lennünk – mondta erre Tatjána.
– Ahogy azt sem, hogy akadályozhatjuk mások munkáját, és
kényelmetlen helyzetbe hozhatjuk őket. Semlegesnek lenni azt
jelenti, hogy nem állunk egyik fél oldalára sem.
– Szakmai szempontból igaza van – felelte a parancsnok. – De,
Barrington nővér, a szovjetek barbárok! Tudta, hogy miután a
németek megadták magukat, két hónapra körbezárták Berlint? A
szövetségesek nem léphettek be a városba. Két hónapig! Senki se
ki, se be. Mit gondol, mit csináltak itt az oroszok?
– Nem akarok találgatni – felelte a lány.
– Olyan fiatal nőket erőszakoltak meg, mint maga! Olyan
fiatalembereket öldöstek, mint dr. Flanagan. Kifosztottak minden
házat, ami még nem omlott össze. Felégették Berlint. Két hónapon
keresztül!
– Igen. És azt tudja, hogy mit műveltek a németek
Oroszországban?
– Á – szólt Martin. – Azt hittem, nem fogjuk pártját egyik oldalnak
sem, Barrington nővér!
– És nem fogjuk meg az ellenség kezét – tette hozzá Penny.
– Sztyepanov nem ellenség – felelte Tatjána, és elfordult társaitól,
hogy ne lássák őt sírni.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

1946. június, Sachsenhausen

Martin másnap akart kezdeni. Tatjána azt mondta, ne várjanak,

menjenek azonnal. Szálljanak be a dzsipbe, és induljanak azonnal.

Martinnak ezernyi oka lett volna arra, hogy miért kellene várniuk
másnap reggelig. Sztyepanov távirata még nem ért oda.
Megvárhatnák, amíg megjön a többi vöröskeresztes dzsip, és akkor
rendes konvojként mehetnének, ahogy a háború végén
Buchenwaldba is mentek. Akkor több árut is vihetnének. Útba
ejthetnék a berlini kórházakat is, hátha ott is elkél a segítség.
Éppenséggel ebédelhetnének is indulás előtt. A parancsnok
meghívta őket ebédre, és be akarta mutatni őket a Berlinben
állomásozó amerikai tengerészgyalogosok tábornokainak. Tatjána
hallgatta a férfit, miközben szendvicseket készített nekik, és
bepakolta a holmijaikat a dzsipbe. Aztán fogta Martin kulcsait,
kinyitotta a kocsi ajtajait, a kormánykerékre mutatott, és azt mondta:

– Mondjon el mindent, de közben menjünk! Vezessek én, vagy

maga fog?
– Nővér! Egy szót sem hallott abból, amit mondtam?
– De igen, odafigyeltem mindenre, amit mondott. Azt mondta,
hogy éhes. Csináltam szendvicset magának. Azt mondta, találkozni
akar egy tábornokkal. Találkozhat a legnagyobb németországi
koncentrációs tábor vezetőjével alig több mint egy óra múlva, ha
sietünk, és nem tévedünk el.
Sachsenhausen körülbelül negyven kilométerre északra volt
Berlintől.
– Még telefonálnunk kell a hamburgi Vöröskeresztnek is.
– Bishop parancsnok szól nekik. Minden el van rendezve, csak
indulnunk kell. Máris!
Beszálltak az autóba.
– Na és maga szerint hol lenne érdemes kezdenünk? – kérdezte
Martin duzzogva, de megadva magát. – Azt mondják,
Sachsenhausenhez tartozik még száz kisebb tábor is. Talán
kezdhetnénk azokban. Mutassa a térképet. Azok kis táborok,
gyorsan végeznénk velük.
– Attól függ, mit találunk ott – felelte Tatjána. – De nem, szerintem
Sachsenhausenbe kellene mennünk – tette hozzá, és nem mutatta
meg a térképet Martinnak.
– Hmm, szerintem nem – ellenkezett Martin. – Az én
tájékoztatómban az szerepel, hogy Sachsenhausenben tizenkétezer
fogoly van. Nincs elég segélycsomagunk.
– Majd szerzünk még.
– De minek? Miért nem várjuk meg, amíg lesz elég, és megyünk
akkor?
– Maga meddig várna az életmentő beavatkozásokkal, dr.
Flanagan? – kérdezett vissza Tatjána. – Nem sokáig, igaz?
– Hónapok óta várnak ránk, kibírnak még néhány napot, nem?
 – Szerintem nem.

Jevgenyij Bresztov, a tábor parancsnoka nagyon meglepődött –

„Elképesztő itt látni magukat!” –, amikor a három vöröskeresztes
dolgozót a szálláshelye ajtajában találta.
– Mit akarnak itt megvizsgálni? – kérdezte Tatjánától oroszul. Nem
is kért tőle semmilyen igazolványt, a lány egyenruhája elegendőnek
bizonyult számára. Bresztov egy túlsúlyos, mosdatlan, trehányul
öltözött férfi volt, aki ráadásul láthatóan gyakorlott iszákos volt.

– Azért jöttünk, hogy ellássuk a betegeket. Nem értesítette a

berlini parancsnokság? – Csak Tatjána tudott kommunikálni a
férfival.
– Hol tanult meg így oroszul? – kérdezte a férfi.
– Egy amerikai egyetemen – válaszolta Tatjána. – De szerintem
nem beszélem valami jól a nyelvet.
– Ó, dehogyisnem, kifogástalan a nyelvtudása!
Bresztov elkísérte őket az irodáig, ahol egy „Sürgős”
megjegyzéssel ellátott távirat várta Sztyepanovtól.
– Ha sürgős, akkor sürgős – mondta Bresztov. – Miért nem
mutatta meg ezt nekem valaki?! – üvöltötte. Aztán hozzátette: – Nem
értem, mire fel ez a nagy sürgés-forgás. Itt minden rendben van.
Betartjuk az előírásokat. Túl sok is van belőlük. Mármint az
előírásokból. A lehetetlent kérik tőlünk, aztán csodálkoznak, ha nem
az ő szájuk íze szerint történik minden.
– Elhiszem. Biztos nagyon nehéz feladata van önnek.
Bresztov hevesen bólogatott.
 – Tényleg nagyon nehéz! Az őrök tapasztalatlanok. Hogy
tudnának fegyelmet tartani ilyen jól képzett gyilkológépek között,
mint ezek a németek? Tudta, hogy felraktak egy jelszót a kapura? „A
munka szabaddá tesz”, vagy valami ilyesmit jelent. Azt hinné az
ember, hogy kicsit magukra veszik ezt a mondást.
– Lehet, hogy tudják, hogy mégsem lesznek szabadok, ha
dolgoznak.
– Lehet. Még tárgyalunk a németekkel, de biztos nem lesznek
szabadok, ha ennyit makacskodnak!
– Akkor most ki dolgozik?

– Nos, tudja… – kezdte, aztán gyorsan témát váltott. – Hadd

mutassam be a segédemet, Ivan Karolics hadnagyot. Ő felügyeli a
tábor napi ügyeit.
– Hol tudnánk biztonságosan parkolni a teherautónkkal?
– Biztonságosan? Sehol. Álljanak meg a házam előtt, de zárják
be. – Tatjána végignézett az erdei ösvényen, és látta, hogy a
parancsnok háza több száz méterre volt a tábor bejáratától.
– Megállhatnánk vele valahol a táboron belül? Különben túl nehéz
lenne behordani azt a több ezer dobozt. Mennyi fogoly van itt,
tizenkétezer?
– Nagyjából.
– Több vagy kevesebb?
– Több.
– Mennyivel?
– Négyezerrel.
– Tizenhatezer ember! – kiáltott fel Tatjána, majd higgadtabb
hangon így folytatta: – Azt hittem, hogy a tábort csak
tizenkétezer ember befogadására tervezték. Építettek új barakkokat?

– Nem, abba a hatvan barakkba zsúfoltuk be a többieket is, ami

van. Nem építhetünk új barakkokat. Minden Németországban
előállított faanyagot a Szovjetunióba küldünk, a városok helyreállítási
munkáihoz.
– Értem. Akkor parkolhatunk a kapun belül?
– Na jó. És egyébként mit hoztak?
– Orvosi ellátmányt a betegeknek. Konzervsonkát, sűrített tejet,
almát, gyapjútakarókat.
– A betegek maguktól is jobban lesznek, és már így is túl sokat
esznek. Most meg nyár van, nincs szükségük takarókra. Hoztak
valamit inni is? – köhintett. – Mármint a sűrített tejen kívül.
– Hát persze, parancsnok! – mondta Tatjána, s Martinra pillantott,
majd Bresztovba karolt, és a dzsip hátuljához vezette.
– Itt van, amire magának szüksége van – tette hozzá, és előhúzott
egy üveg vodkát a kocsi belsejéből, amit Bresztov fürgén el is vett
tőle.
Martin szégyenkezve behajtott a dzsippel a kapun, és megállt jobb
kéz felől.
– Ez a tábor úgy néz ki, mint egy helyőrség – súgta oda
Tatjánának. – Nagyon gondosan megtervezték.
– Hmm – hümmögött a lány. – Lefogadom, hogy amíg a németek
vezették, tisztább és rendesebb is volt. Nézze csak meg!

Való igaz, az épületek falairól mállott a vakolat, a fű nyíratlanul

lapult le, és összetört ablakkeretek darabjai hevertek elszórva a
fűben. Rozsdásodott minden, ami vasból
volt, egyfajta festetlen, lepusztult, szovjet képet mutatva.
– Tudta – kérdezte Bresztov –, és ezt fordítsa le a barátainak is,
hogy ez a tábor valaha egy mintatábor volt? Itt képezték ki az SS-
katonákat is.
– Igen – válaszolta Tatjána. – A németek nagyon értettek hozzá,
hogy kell munkatábort építeni.
– Kurva sokra mentek vele, már megbocsásson, hölgyem –
jegyezte meg Bresztov. – Most mind itt rohadnak a saját
mintatáborukban.
Tatjána kihúzta magát, és csúnyán nézett a parancsnokra, aki
zavarában köhintett egyet.
– Hol van a segédje?
Bresztov erre bemutatta a lánynak Karolics hadnagyot, és magára
hagyta segédjét a három vöröskeresztessel, hogy megbeszéljék a
teendőket. Karolics egy magas, ápolt férfi volt, aki nagyon szerette a
hasát. Bár még viszonylag fiatal volt, egy olyan ember kedélyes
arckifejezése ült az arcán, aki már túl régóta eszik túl zsíros ételeket.
A kezét szokatlan alapossággal tartotta tisztán, amit Tatjána azonnal
észrevett, amikor kezet rázott vele. Tatjána elképzelni sem tudta,
hogy tud valaki ilyen fertőtlenített kezekkel egy mosdatlan férfiakkal
teli tábort vezetni, ahol burjánzott a sok különböző betegség.

Tatjána megkérte a férfit, hogy vezesse őt körbe a táborban. A

tábor nagy volt, és bár rosszul vezették, az eredeti körszelet
alakú alaprajz (a tábor bejáratánál szélesebb, míg a vége felé
elkeskenyedik) lehetővé tette, hogy könnyedén lelőhessék a
foglyokat az őrházból a tábor négyszáz méterrel arrébb lévő végéig.
A barakkok három koncentrikus félkörben húzódtak az
őrház előtt, és ezek adtak ideiglenes otthont a legtöbb német polgári
személynek és katonának.
Korábban az akasztásokat is tüntetőleg a legbelső félkör közepén
tartották, talán a reggeli névsorolvasás után.
– Hol vannak a tisztek elszállásolva? – kérdezte Tatjána, ahogy a
betegszobához gyalogoltak.
– Ó, hát ők… – kezdte Karolics, majd elhallgatott. – A
szövetségesek egykori barakkjaiban laknak.
– És azokat merre találom?
– A kerítésen túl, a tábor végében.
– És mondja, Karolics hadnagy, a német tisztek olyan jó
ellátásban részesülnek, hogy nekik már nincs is szükségük a
segítségünkre?
– Nos, nem hiszem.
– Akkor talán menjünk, és nézzük meg őket!

– Lehet, hogy van ott néhány orosz tiszt is.

– Rendben.
– A helyzet az, hogy gond lenne belőle, ha beengedném oda
magát.
– Miért? Segítünk rajtuk is. Hadnagy, talán félreértett. Azért
jöttünk, hogy enni adjunk a foglyoknak. Hogy kiosszuk az
adományokat. Az orvos azért jött, hogy kezelje a betegeket és a
lábadozókat. Szóval mi lenne, ha hozzáfognánk? Kísérje dr.
Flanagant és Davenport nővért a betegszobára, hadd tegyék a
dolgukat, aztán mi ketten végigjárjuk a barakkokat, hogy rendbe
hozzuk az embereit. Kezdjük a tisztek részlegében, rendben?
 Karolics elképedve meredt Tatjánára.
– A parancsnok azt mondta, hogy szeretnének, ööö, ebédelni –
hebegte. – Szólok a konyhának, hogy készítsenek önöknek valami
különlegeset. Esetleg nem akarnak lepihenni délután? A parancsnok
előkészíttetett pár szép szobát maguknak.
– Köszönjük szépen. Majd eszünk és pihenünk, ha végeztünk,
hadnagy. Lássunk hozzá!
– Mit tud az orvos nélkül csinálni?
– Ó, hát szinte mindent. Hacsak nem kell agyműtétet végrehajtani,
de abban szerintem még az orvosunk sem tudna segíteni.

– Nem, nem.
Tatjána túl feszült volt ahhoz, hogy a férfira mosolyogjon.
Ehelyett így folytatta:
– Mindent el tudok végezni, ami a betegek ellátását illeti. Össze
tudom varrni, ki tudom mosni és be tudom kötni a sebeket, tudok
vérátömlesztést csinálni és morfiumot adni, tudok kezelni mindenféle
fertőző betegséget, tudok gyógyszerezni, diagnózist felállítani, tetűt
irtani, lecsökkenteni a lázat, és le tudom borotválni a fejüket, hogy
megakadályozzam a későbbi problémákat. – Megpaskolta
nővértáskáját. – Itt van szinte minden, amire szükségem van. Ha
kifogyok valamiből, a dzsip még mindig tele van.

Karolics motyogott valamit a bajsza alatt, hogy nincs szükség

vérre és morfiumra, ezek csak átmeneti táborok.
– Senki nem halt még meg a táboraiban?
– Az emberek folyton meghalnak, nővér! – vetette oda foghegyről
Karolics. – Persze hogy haltak már meg. De azokért
nem sokat tud tenni, igaz? Tatjána
pislantott, és nem felelt.
Átsuhant az agyán az a sok ember, akiket szeretett volna, de nem
tudott megmenteni.
– Tánya – suttogta Martin –, a parancsnok mondott valamit az
ebédről is, nem?
– Igen, mondott – felelte Tatjána, és felvette nővértáskáját. – De
azt válaszoltam, hogy nemrég ettünk. – Mélyen Martin szemébe
nézett. – Dr. Flanagan, most ettünk, igaz?
Az orvos csak hebegett-habogott.
– Ahogy gondoltam. Maguk Pennyvel elmennek a betegszobára.
Én a tisztek szállására megyek, és megnézem, mit tudok tenni.

Mivel Tatjána jelentette az egyetlen hidat a különböző kultúrák,

nemzetek és nyelvek között, ő uralta a helyzetet és adta ki az
utasításokat. Martin és Penny elment a betegszobára.
Tatjána és Karolics visszament a dzsiphez, és kinyitották a hátsó
ajtajait. Tatjána az orvosi felszereléseket, az ételcsomagokat és az
almákat nézte, miközben igyekezett összeszedni magát. Elfordult
Karolicstól pár pillanatra, mert megijedt, és nem akarta, hogy a
hadnagy félni lássa őt. Anélkül, hogy ránézett volna, hogy nyerjen
egy kis időt, és adjon magának még egy pillanatot, azt kérdezte:

– Van önnek segédje? Azt hiszem, kellene még valaki. Esetleg

egy kézikocsi is. – Elhallgatott. – Hogy tudjuk miben vinni az orvosi
felszerelést és az almát.
– Majd én viszem – ajánlkozott Karolics.
Tatjána ekkor a férfi felé fordult, immár újra nyugodtabban, s
kezébe véve az irányítást.
– Akkor ki fogja hozni a géppisztolyt, hadnagy? – Néhány
másodpercig némán farkasszemet néztek egymással, amíg Tatjána
biztos nem volt benne, hogy a férfi megértette, mit is akart neki ezzel
mondani. Karolics feszengve elpirult.
– A foglyokkal nem lesz semmi gond, nővér. Nem fogják zaklatni.

– Karolics hadnagy, egy pillanatra sem kétlem, hogy egy másik

életben valóban mind egytől egyig tisztességes emberek voltak, de
három hónapja élek az európai valóságban, és előtte három évig
ápoltam a német hadifoglyokat Amerikában. Nekem nincsenek már
illúzióim. Mindamellett nem vet jó fényt egy nővérre, ha a saját
kezében lóbálja a fegyverét, igaz?
– Tökéletesen igaza van – felelte Karolics, aki már nem is nézett
Tatjánára. Megkérte, hogy várjon, és előkerítette a helyettesét, egy
őrmestert, akivel nagy nehezen felraktak egy nagy kosár almát és
harminc egységcsomagot egy rozoga kézikocsira, és elindultak a
tisztek barakkjai felé.
Az őrmester megvárta őket odakint a csomagokkal. Tatjána, egyik
kezében egy almával teli válltáskával, másik kezével Karolicsba
kapaszkodva végigment az első két barakkon. Nem akart a férfira
támaszkodni, de hirtelen rádöbbent, hogyha meglátja Alexandert az
ocsmány, mocskos, összezsúfolt emeletes ágyak egyikén, akkor
nem biztos, hogy képes lesz leplezni az érzelmeit. Végignézte az
ágyon fekvőket (minden emeletes ágyon ketten feküdtek), adott
nekik egy-egy almát, és ment tovább. Egyik-másik alvó férfit
megérintette, néha lejjebb húzta rajtuk a takarójukat. Meghallgatta
az odakiáltott
megjegyzéseiket, és hallgatta, ahogy beszélgetnek, hallgatta a
hangjukat. Gyorsan kifogyott az almából. A nővértáskáját ki sem
nyitotta.
– Na mi a véleménye? – kérdezte Karolics, amikor kiértek a
barakkból.
– Mi a véleményem? Szörnyű a helyzet – felelte Tatjána, és
mélyen belélegezte a friss levegőt. – De ebben a két barakkban
legalább mindenki életben volt.
– De meg se vizsgálta őket.
– Hadnagy úr – kezdte Tatjána –, megkapja a részletes
jelentésemet, ha végigmentünk az összes barakkon. Le kell írnom
dr. Flanagannek, ki az a néhány fogoly, akihez vissza kell jönnünk,
és ki az a néhány, aki azonnali ellátást igényel, de megvan rá a
módszerem, hogy hogy csinálom. A szagokból meg tudom állapítani,
hogy ki a beteg, és mi a baja, kinek mire van szüksége, ki él és ki
haldoklik. A bőrük hőmérsékletéből és az arcszínükből is meg tudom
mondani. Vagy a beszédhangjukból. Ha ahogy itt is, hangoskodnak
és németül kiabálnak valamit, felém nyúlkálnak, akkor tudom, hogy
nincs nagy baj. Amikor nem mozognak, vagy rosszabb esetben csak
a szemükkel követnek némán, akkor kezdek el aggódni. A két utolsó
barakkban nem volt senkinek komoly baja. Mondja meg a
segédjének, hogy adjon mindenkinek egyet-egyet a kisebbik
egészségügyi csomagból, és mehetünk a következőbe.

Végigmentek a következő két barakkon is. Itt már nem volt olyan
jó a helyzet. Betakart két, ágyban fekvő férfit, és mondta
Karolicsnak, hogy vigyék ki onnan és temessék el őket. Öt férfinak
magas láza volt. Tizenheten elfekélyesedett sebektől
szenvedtek. Itt meg kellett állnia, hogy bekötözze a sebeiket.
Hamarosan kifogyott a kötszerből, és vissza kellett mennie a
dzsiphez, hogy vegyen még magához. Visszafelé beugrott a
betegszobára Pennyhez és dr. Flanaganhez, és megkérte őket,
hogy jöjjenek vele.
– A helyzet rosszabb, mint vártam – mondta nekik.
– Biztos nem rosszabb, mint itt. Itt vérhasban halnak meg a
szerencsétlenek – felelte dr. Flanagan.
– Igen, és a barakkokban is terjed – mondta Tatjána. – Jöjjön,
nézze meg!
– Látott tífuszra utaló jeleket?
– Még nem, de többen lázasak, bár még csak négy barakkban
jártam.
– Négyben?! Mennyi van összesen?
– Hatvan.
– Te jó isten, Barrington nővér!
– Doktor úr, igyekezzünk! Mindegyik barakkba százharmincnégy
emeletes ágyat zsúfoltak be, ami kétszázhatvannyolc embert jelent.
Mégis, mire számított?
– Soha nem fogunk végezni…
– Ez a beszéd! – biztatta Tatjána.
Az egyik barakkból éppen kiterelték az embereket az udvarra, egy
másik lakói pedig elmentek zuhanyozni.
Miután végeztek a tizenegyedik barakkal, Martin megtörölte az
arcát, és így szólt:
– Mondja meg Karlovicsnak, vagy hogy hívják, hogy minden
egészséges ember meg fog halni, ha nem küldi azonnal a
diftériásokat az elkülönítőbe.
 A tizenhármas barakkban Tatjána éppen egy német katona
felkarját kötözte be, amikor a férfi váratlanul levetette magát az
ágyról, és egyenesen Tatjánára zuhant. A lány először azt hitte,
hogy a férfi véletlenül esett le, de az illető azonnal elkezdett
dörgölőzni hozzá, és nem engedte, hogy felkeljen a földről. Karolics
először megpróbálta leszedni róla a katonát, de az nem tágított, és a
többi fogoly sem segített neki. Karolics erre erőből fejbe csapta a
férfit Spaginja tusával, de a német csak akkor hagyta abba a
dörgölőzést, amikor elvesztette az eszméletét.
Karolics felsegítette Tatjánát.
– Ne haragudjon ezért! El fogom látni a baját.
Tatjána levegő után kapkodva leporolta a ruháját, felvette a
nővértáskáját, és azt mondta:
– Semmi baj. Folytassuk.
Nem fejezte be a támadója ellátását.
Este nyolc volt, mire végeztek a tizenötödik barakkal. Karolics
mondta, hogy abba kell hagyniuk. Martin és Penny is ezen a
véleményen volt. Egyedül Tatjána akarta folytatni. Csak a két utolsó
barakkban hallott orosz szót. Nagyon gondosan járta végig azokat,
minden takarót felhajtott, kiosztotta az almákat és
egységcsomagokat, és szólt is pár szót hozzájuk. Alexandert viszont
nem látta közöttük.
Karolics, Martin és Penny mind a fejét csóválták ekkor, és azt
mondták, abba kell hagyniuk, nem bírják tovább, és majd holnap
folytatják, ha kipihenték magukat.
Tatjána nem folytathatta a munkát nélkülük. Nem mehetett végig
egyedül azokon a barakkokon. Kelletlenül visszament velük a
parancsnok házához. Megmosakodtak és átöltöztek.
Penny bevett még egy adag penicillint, aztán együtt vacsoráztak
Bresztovval és Karoliccsal.
– Na és mit gondol a doktor úr, milyen a helyzet? – kérdezte
Bresztov.
– Siralmas – felelte Tatjána, aki nem is fáradt azzal, hogy
tolmácsoljon. Martin és Penny buzgón lapátolta be a vacsorát. –
Komoly egészségügyi gondok vannak itt. De megmondom, mi itt a
legnagyobb baj: az, hogy mosdatlanok a foglyok. Vastagon lepi a
bőrüket a kosz. Működik a zuhanyzó? És a mosoda?
– Természetesen! – felelte Bresztov sértetten.
– De biztos nem működnek reggeltől estig, pedig kellene! Ha
tisztán és száraz körülmények között tartaná az embereit,
megelőzhetné a betegségek felét. Nem ártana a WC-ket is
fertőtleníteni.
– Nézze, reggel felkelnek, mozognak, nem lehetnek olyan nagyon
betegek. Kicsit mozoghatnak az udvaron is, és naponta háromszor
kapnak enni.
– Mit ad nekik enni?
– Ez nem egy nyaraló, Barrington nővér. Börtönkoszton élnek.
– Tatjána a Bresztov tányérján lévő nagy szelet sült húsra pillantott.

– Vagyis reggelire zabkása, ebédre csontleves, vacsorára

krumpli? – kérdezte.
– És kenyér – felelte Bresztov. – Néha még csirkehúslevest is
kapnak.
– Mosdatlanok, alultápláltak, az ágyak túl közel vannak
egymáshoz, így a barakkokban vidáman tenyésznek a betegségek,
és mielőtt azt hinné, hogy ennek magához semmi
köze, a maga embereinek kell rendet tartania a foglyok között, és a
maga emberei között is sok a beteg. Ne felejtse el, hogy a diftéria
fertőző, a romlott étellel terjedő tífusz is fertőző…
– Várjunk csak, nálunk nincs tífuszos!
– Még nincs – válaszolta Tatjána higgadtan. – De a rabok
tetvesek, kullancsok lógnak rajtuk, borotválatlanok, és túl hosszú a
hajuk. Ráadásul, ha egyszer elkapják a tífuszt, a maga embereinek
továbbra is őrizniük kell őket.
Bresztov elhallgatott, a villája megállt a levegőben egy
húsdarabbal a végén, majd így szólt:
– De legalább nem falja fel őket elevenen a szifilisz! – A fejét
hátravetve hahotázott a saját, viccesnek szánt megjegyzésén.
Tatjána felállt az asztaltól.
– Ebben téved, parancsnok. Találtunk hatvannégy szifiliszes
beteget, akik közül tizenheten előrehaladott állapotban, a betegség
harmadik fázisában járnak.
– Ez lehetetlen! – erősködött Bresztov.
– Meglehet, de attól még az emberei betegek. És egyébként az ön
honfitársai, a szovjet hadifoglyok, ha ez egyáltalán lehetséges, még
rosszabb bőrben vannak. Köszönöm szépen a kellemes estét,
viszontlátásra holnap.
– Azt nem akarjuk, hogy túl egészségesek legyenek a rabok, igaz,
Barrington nővér? – kiáltotta Bresztov, és ivott egy nagy korty
vodkát. – Attól csak… engedetlenek lesznek.
Tatjána nem állt meg.
Másnap reggel ötkor már talpon volt.
De csak ő.
Egy órán át malmozott, mire lassan felkeltek a többiek is,
majd még lassabban megreggeliztek, majd végül folytatták a
hátralévő öt barakk lakóinak szemrevételezését.
– Jól van? – kérdezte Karolics, udvarias mosollyal. Egyenruhája
gallérja tökéletesen ki volt keményítve, haja lenyírva és akkurátusan
hátrasimítva. Egyáltalán nem illett ebbe a környezetbe. – Nagyon
megrázták a tegnapi események?
– Egy kicsit, igen, de jól vagyok – felelte Tatjána.
– Börtönbe zártuk az illetőt a történtek miatt.
– Kit? Ja, azt az illetőt. Emiatt ne aggódjon.
– Gyakran történik ilyesmi?
– Nem annyira.

– Nagyon jól beszél oroszul!

– Köszönöm, nagyon kedves, de szerintem túloz.
Kiosztották az almákat és az egységcsomagokat, ellátták, akit
tudtak, és kihozták a fertőző betegeket a barakkokból. Tatjána
végigment a betegszobán, de egyik ágyon sem látta Alexandert.
– Azért azon meglepődtem, milyen állapotban vannak a szovjet
foglyok – jegyezte meg Martin, amikor kimentek az udvarra,
szünetre. Esett az eső, és beálltak az egyik eresz alá, hogy
szívjanak egy kis friss levegőt, és felélénküljenek.
– Miért? – kérdezte Tatjána.
– Nem is tudom. Azt hittem, velük jobban bánnak, mint a
németekkel.
– Ezt miből gondolta? A szovjeteket nem fenyegeti az a veszély,
hogy nemzetközi szervezetek fogják ellenőrizni őket. Látszat az
egész. Azokat a szovjet tiszteket hamarosan visszaküldik a
Szovjetunióba, hogy az ottani munkatáborokban
dolgozzanak. Mit gondol, ott mi vár majd rájuk? – Tatjána
megborzongott. – Itt legalább van nyár.
A tizenkilencedik barakkban, miközben Tatjána az egyik ágyon
kuporogva bórsavval tisztogatta egy rab régen szerzett égési
sérülését, ismerős hangra és nevetésre lett figyelmes. Odafordult, és
szemtől szemben találta magát Ouszpenszkij hadnaggyal a
morozovói kórházból. Azonnal elkapta róla a tekintetét, és
visszafordult a betegéhez, de a szíve vadul vert. Várta, hogy a férfi
odakiált neki, hogy „Nahát, Metanova nővér, magát mi szél hozta
ide?”.
De Ouszpenszkij nem mondott semmi ilyesmit. Amikor azonban
Tatjána végzett a sebtisztítással, és felállt, hogy kimenjen a
barakkból, Ouszpenszkij oroszul odaszólt neki:
– Ó, nővérke, nővérke, nézzen ide!
Tatjána lassan a hadnagy felé fordult, aki szélesen mosolygott rá.

– Nagyon sok bajom van, amit tudom, hogy csak maga tud
helyrehozni. Tekintve, hogy nővér, meg minden. Ide tudna jönni,
hogy segítsen rajtam?
Bevált a smink és a sötét haj. Ouszpenszkij nem ismerte fel.
Tatjána összeszedte a holmijait, becsukta a táskáját, felállt, és azt
mondta:
– Maga nekem teljesen egészségesnek tűnik.
– De még meg se mérte a lázamat. Meg se hallgatta a szívemet.
Meg se tapogatta a gyomromat. Meg se fogta a…
– Régi motoros vagyok. Messziről látom magán, hogy jól van!
– Ouszpenszkij erre hangosan felnevetett, és továbbra is
mosolyogva azt kérdezte:
 – Mi van magában, ami olyan ismerős? Nagyon jól beszél oroszul.
Mit is mondott, mi a neve?
Tatjána megkérte Pennyt, hogy adjon Ouszpenszkijnek egy orvosi
és egy élelmiszercsomagot, ő pedig sietve távozott a barakkból.
Vajon mennyi időbe telik Ouszpenszkijnek összekapcsolni az arcát
Metanova nővér arcával?
Az utolsó barakkon egyre lassabban és lassabban haladt végig.
Minden ágynál elidőzött, még beszélgetett is egyik-másik fogollyal,
ráérősen. Ha Ouszpenszkij itt volt, akkor az nem azt jelenti, hogy
Alexandernek is itt kell lennie valahol? De a huszadik barakkban
ugyanilyen sikertelenül járt. Kétszázhatvannyolc férfi, de egyik se
volt Alexander. Még jókora rész hátravolt a táborból, de Tatjánának
nem voltak illúziói. Alexandernek a többi szovjet tiszttel egy helyen
kellene lennie. Nem fogja megtalálni a német civilek között. Ezt
egyébként Karolics is megmondta neki. Minden szovjet fogoly egy
helyen van. A táborvezetés nem engedte, hogy a német és orosz
foglyok érintkezzenek egymással. A legkisebb apróságok miatt is
erőszakos összetűzések törtek ki korábban közöttük.

Amikor kiléptek a táborból, otthagyta a többieket egy percre, és

odament az alacsony, szögesdróttal felszerelt kerítéshez, ami
elválasztotta a lakóépületeket a temetőtől. Június volt, és esős volt
az idő. Hajnal óta szemerkélt. Állt a bepiszkított fehér ruhájában,
fekete hajtincsei kibújtak a fejfedője alól. Maga köré fűzte a karjait,
és mozdulatlanul meredt a jelöletlen, kereszt nélküli kis halmokra.
Odalépett hozzá Karolics.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi. Tatjána súlyos sóhajjal a
katonához fordult.
 – Hadnagy, akik tegnap haltak meg, azokat hová temették el?
– Még nem temettük el őket.
– Hová vitték őket?
– A hullaház pincéjében vannak egyelőre, a boncolási barakkban.

Tatjána maga sem tudta, hogy sikerült kiejtenie a száján a

következő szavakat, de azt kérdezte:
– Megnézhetnénk a hullaházat, kérem?
Karolics felnevetett.
– Azt hiszi, nem bánunk tisztességesen a halottakkal?
Martin és Penny visszaértek, a gyengélkedőre, Tatjána pedig
elindult Karolicssal. A patológia egy kis, fehér csempés bunker volt,
teljesen kicsempézett tárolóhelyekkel a holttestek számára.
– Hol van a pince?
– Azon csúsztatjuk be őket a pincébe – mutatott Karolics a
helyiség végébe, ahol Tatjána észrevett egy hosszú fémcsúszdát,
ami egy hat méter mély lyukba vezetett.
– Hogy szedik… – kezdte megbízhatatlanul elcsukló hangon –
hogy szedik ki onnan a holttesteket?
– Általában nem szoktuk kiszedni őket. A csúszda a krematórium
kemencéjébe vezet – magyarázta Karolics, majd vigyorogva
hozzátette: – Ezek a németek mindenre gondoltak!
Tatjána állt néhány másodpercig, és lenézett a sötétségbe, aztán
fogta magát, és kiment a hullaházból.
– Kaphatnék pár percet, hadnagy, kérem? Odamegyek a padhoz,
és leülök. – Megkísérelt elmosolyodni. – Könnyebb lesz az élete, ha
elszállítják innen a szovjeteket, igaz? Több lesz a hely.
 – Igen – mondta a katona, majd lemondóan intett egyet. – De
hoznak helyettük másikakat. Mindig hoznak. De a pad vizes.
Tatjána leroskadt. A férfi várt egy kicsit.
– Szeretne egyedül maradni?
– Igen, ha nem bánná. Csak pár percre.
Tatjánának égett a gyomra. Olyan érzés volt, mintha lassú tűzön
izzva égtek volna el a belső szervei. Van olyan, hogy az ember
jobban érzi magát, egyszer csak, aztán végleg? Csak nem fogja
ilyen öregnek érezni magát az idők végezetéig, ugye?
Az idők végezetével örökké fiatal lesz, ugye?
Fiatal lesz, ugye, és a vörös rózsákkal díszített fehér ruháját fogja
viselni, és arany haja gazdag hullámokban hullik majd a vállára,
igaz?
A Nyári Kertben fog sétálni késő éjjel, végig az ösvényen,
amelynek mentén azok a kísérteties szobrok emelkednek a
magasba, hogy köszöntsék őt. Vigyázzba állnak előtte, ő pedig
futásnak ered majd, és lobogó hajjal, széles mosollyal az arcán fog
futni.
Az idők végezetével mindig futni fog.
Eszébe jutott Leningrád, az ottani fehér éjszakák, a káprázatos
Néva folyó, fölötte pedig a leningrádi hidak, előtte pedig a
Bronzlovas szobra és a Szent Izsák-székesegyház magasodott, s
hívta őt íves árkádjaival, oszlopaival, a kupola fölötti kovácsoltvas
korlátjával, ahol együtt álltak régen, egy másik életben, és
belenéztek a sötétnél is sötétebb éjszakába, és várták, hogy elnyelje
őket a háború.
Így is történt.
Tatjána csak ült, és nem akarta elhinni, amit látott.
 Valami véget ért benne, érezte.
Vajon egész idő alatt esett, csak nem vette volna észre?
Legszívesebben lefeküdt volna az esőben a padra.
Tatjána fogta magát, és lefeküdt az esőben a padra.

– Barrington nővér… – Kinyitotta a szemét. Karolics felsegítette.

– Ha nem érzi jól magát, szívesen visszaviszem a házba, hogy
lepihenjen. Majd máskor végignézzük a tábori börtönt és a többi
barakkot. Nem kell sietni.
Tatjána felállt.
– Nem – mondta. – Menjünk most a börtönbe. Sokan vannak ott?

– Három szárnya van az erre használt épületnek, amiből kettőt

lezártunk, de a működő, harmadik szárny félig tele van. – Köpött
egyet. – Folyton megszegik a szabályokat. Engedetlenek, nem
jelennek meg a névsorolvasáson, de van olyan is, aki még rosszabb,
mert már tizenhétszer próbált megszökni. Azt hinné az ember, hogy
tanul a hibájából.
Egyetlen bejárata volt a börtön eme szárnyának, ami egyben a
kijárat is volt, amit egy fegyveres katona őrzött, egy székben ülve,
géppisztolyát a falnak támasztva. Magában kártyázott éppen.

– Hogy viselkedtek ma, Perdov tizedes?

– Eddig minden csendes – felelte a tizedes, és gyorsan felállt,
hogy tisztelegjen. Tatjánára mosolygott, aki nem viszonozta a
gesztust.
A börtön valójában egy hosszú folyosó volt, amit fűrészporral
szórtak fel, és aminek mindkét oldalán börtöncellák sorakoztak.
Végigjárták az első öt cellát.
– Hány rabot tartanak itt fogva? – kérdezte Tatjána.
– Körülbelül harmincat – felelte Karolics.
A hatodik cellában lévő férfi elájult, és Tatjána repülősót tartott az
orra alá, hogy magához térjen. Karolics magára hagyta, hogy
kinyissa a hetedik cellát. A hatos cella foglya visszanyerte az
eszméletét. Tatjána megitatta, és kilépett a folyosóra.

A hetes cellából kihallotta Karolics hangját, aki gúnyosan így szólt

a bent lévő fogolyhoz:
– Hogy érzi magát ma reggel a kedvenc foglyom?
– Baszódj meg! – jött a válasz.
Tatjána térde megroggyant.
A folyosóról belépett a cellába, és megállt annak ajtajában. A cella
egy hosszú és keskeny helyiség volt, szinteltolással a cella közepén,
és az apró ablak alatt, ahonnan semmi fény nem vetült a földre,
húszlábnyira Tatjánától ott feküdt Alexander.
Csend borult a cellára. Belepte Tatjána arcát és vállait. Elakadt a
lélegzete, elillant az égő érzés a gyomrából, a szíve is kihagyott egy
ütemet, ahogy ott állt, és lenézett a szakállas, sovány, vasra vert
férfira, fekete nadrágban és véráztatta, fehér ingben. Leejtette a
nővértáskáját, és kezét a szája elé kapta, hogy elfojtsa feltörő
zokogását.
– Igen, tudom. Ez a legrosszabb foglyunk, nővér – szabadkozott
Karolics. – Nem vagyunk rá büszkék, de egyszerűen nem tudunk
vele mit csinálni.
Amikor kinyílt a cella ajtaja, és beszűrődött a fény, Alexander éppen
aludt. Legalábbis azt hitte, hogy alszik. Lehunyta a szemét, és éppen
álmodott. Két napja nem evett. Utálta, hogy a földről kell ennie, mint
egy kutyának. De úgy tervezte, hogy hamarosan majd eszik.

Dühös volt magára. Az utolsó alkalommal egy hajszálon múlt,

hogy nem sikerült megszöknie. A civil ruhás tisztiszolga némi
gyógyszert vitt a betegszobára, és szokás szerint szabadon léphetett
be és távozhatott a táborból, intett az őröknek, akik visszaintettek, és
gondolkodás nélkül kinyitották előtte a kaput. Mi lehetne ennél
egyszerűbb? Alexander az elmúlt három hetet úgyis éppen a
betegszobán töltötte, törött bordákkal. Itt leütötte a tisztiszolgát,
elvette a ruháit, bezárta egy szekrénybe, aztán a kapuhoz sétált, és
intett az őröknek. Az egyikük le is jött a toronyból, és kinyitotta neki a
kaput. Nem is nézett rá.
Alexander köszönetképpen intett, és elindult.
Miért kellett pont abban a pillanatban előjönnie Karolicsnak a bal
oldalon álló zöld házból, miért pont akkor? Kinézett a kapun,
meglátta Alexander hátát, és odakiáltott az őröknek.
Most, három nappal később, véresen, kimerülten, és lehunyt
szemekkel arról álmodott, hogy úszik, süt a nap, és hűvös víz
simogatja a testét. Arról álmodott, hogy tiszta és nem szomjas. Arról
álmodott, hogy nyár van. Nagyon sötét volt a cellában. Arról
álmodott, hogy talál egy zugot, ahol még rend van ebben a végtelen
káoszban, amivé ez a világ vált számára. Arról álmodott, hogy…

És a kis rácson át hangokat hallott, aztán kattant a zár, és

kitárult a cella ajtaja. Alexander hunyorogva meglátta, hogy Karolics
lép be rajta. Az a Karolics! Milyen élvezettel dörgölte Alexander orra
alá a kudarcát! A szokásos szóváltásuk után egy apró ápolónő
árnyéka vetült a cellába. Egy pillanatra, csak egy szempillantás
erejéig, ahogy szertefoszlott az álom, a kis termetű ápolónő alakja
majdnem olyan volt, mint… de nehezen tudta kivenni, mindamellett
nem hallucinálta már őt éppen elégszer? Nem tudta elhessegetni
magától a tévképzeteit róla.
De ekkor a nő levegő után kapott, és meghallotta a hangját, és bár
más volt a haja, a hangja az övé volt, csak az övé lehetett, és
Alexander oly tisztán hallotta. Igyekezett kivenni a nő arcát,
fürkészte őt, megpróbált felülni, eltolni magát a faltól, de nem bírt
megmozdulni. A nő egy lépést tett felé. Az istenért, hiszen úgy
nézett ki, mint Tatjána! Alexander megcsóválta a fejét, mert azt hitte,
megint csak hallucinál, és a pöttyös fürdőruhában, szemében
szerelmes pillantások nélkül vele kergetőző lány víziója üldözi
megint, ahogy mindennap és minden éjszaka. Felemelte a kezét,
amennyire csak a láncok engedték, és rimánkodott, hogy a látomás
ezúttal ne hagyja cserben, legyen valódi, és ne oszoljon szét.

Alexander megrázta a fejét, és pislantott egyet, majd még egyet.

Csak képzelődöm, gondolta. Olyan régóta képzelem őt magam elé
és hallom a hangját. Ő is csak egy jelenés, mint az apám vagy az
anyám: egy pillantás és el fog tűnni, ahogy mindig teszi. Alexander
pislantott egyszer, majd még egyszer. Pislantott, hogy eltűnjön a
nélküle élt élet hosszú árnyéka, és amikor kinyitotta a szemét, a lány
még mindig ott állt előtte, csillogó szemekkel és ragyogó ajkakkal.
 Aztán meghallotta, hogy Karolics mond neki valamit, és Alexander
ekkor már tudta, hogy nem csak vizionál, mert nem képzelődheti az
a senkiházi Karolics is ugyanazt.
Némán néztek egymásra, és a szemükben benne volt minden: az
elveszett percek és órák, hónapok és évek, a távoli földrészek és az
őket elválasztó óceán. Fájdalom volt a szemükben, és rengeteg
megbánás.
A bánat kaszája egyenlő erővel sújtott le elkínzott arcukra.

Tatjána megbotlott a lépcsőn, és majdnem elesett. Térdre zuhant

Alexander mellett, és azt tette, amiről azt hitte, már soha az életben
nem teheti meg újra.
Megérintette Alexandert.
A férfinak alvadt vér volt az arcán és a haján, és vasra volt verve.

Tatjánára nézett, de nem szólalt meg.

– Barrington nővér, ez az, amelyik már tizenhétszer próbált
megszökni. Nem mindegyikkel bánunk így, de ez a rab teljesen
javíthatatlannak bizonyult, aki nem hajlandó jobb belátásra térni.

– Karolics hadnagy – krákogta sírós hangon, de mielőtt

folytathatta volna, Alexander hangosan levegő után kapott. –
Hadnagy! – ismételte mélyebb hangon, de úgy remegett a teste,
hogy biztosra vette, Karolics észre fogja venni, és gyanút fog.
Karolics azonban nem vett észre semmit. – Azt hiszem, a hatos
cellában felejtettem a táskámat. Idehozná, kérem?
Mihelyst hátat fordított neki a férfi, Tatjána alig hallhatóan
odasúgta Alexandernek, hogy „Sura”.
Alexander felnyögött.
Tatjána megérintette férje reszkető karját, közelebb húzódott, és
épp akkor, amikor Karolics visszatért, két kezébe fogta Alexander
arcát.
– Hogy van a fogoly? – kérdezte Karolics. – Tessék, a táskája.
Elég sok fogkrémet pakolt el! Miért hord magával fogkrémet?
– Az nem fogkrém – magyarázta Tatjána, és rendkívüli
erőfeszítések árán elvette a kezét –, hanem morfium. – Vajon képes
lenne továbbra is normális hangon beszélni, anélkül, hogy
hozzáérhetne Alexanderhez, amikor ilyen közel ül hozzá? Bár végül
is hozzáérhet. – Mi történt vele? – kérdezte, ahogy Alexander
mellkasára tette a kezét. Tenyerében érezte Alexander szíve
dobogását. Ahogy ott ült mellette, és csorogtak a könnyek az arcán,
azt mondta: – Van egy fejsérülése, amit el kell látni. Kell víz és egy
darab szappan meg egy borotva. Megmosdatom és bekötözöm a
sebét, de előbb adok neki inni. Ideadná a kulacsomat, kérem?

Alexander mozdulatlanul feküdt a fal mellett, szemét Tatjánára

szegezte, aki alig bírt ránézni, ahogy a szájához emelte a kulacsot.
Alexander hátrahajtotta a fejét, és ivott. Tatjánának annyira remegett
a keze, hogy elejtette a vizesedényt. A hadnagy észrevette.
Alexander is. Tatjána felvette a kulacsot, és megitatta Alexanderrel a
maradék vizet.
– Jól van, hölgyem? – kérdezte Karolics. – Nem túl megerőltető ez
önnek, így látni a rabokat? Szerintem ez nem magának való. Túl…
törékenynek látszik ehhez a munkához.
Anélkül, hogy válaszolt volna, Tatjána így reagált:
 – Hadnagy, hozna nekem egy nagy vödör vizet, lehetőleg
meleget, egy szappant, valami jó erős sampont és egy orvosi
csomagot a dzsipből?
– Igen, de jöjjön ki. Nem maradhat egyedül a fogollyal. Tudja,
hogy mi történt tegnap is. Nem biztonságos.
– Ez a fogoly meg van láncolva. Nem lesz semmi baj, menjen
csak. De siessen, mert még sok dolgunk van – mondta, kezét
Alexanderen nyugtatva.
Mihelyst Karolics eltűnt az épület sarka mögött, Tatjána Alexander
fejéhez nyomta a homlokát.
– Istenem, nem lehet, hogy te vagy az! – suttogta oroszul. –
Meghaltam, és a túlvilágon vagyok, ahol vártál rám.
– Tényleg a túlvilágon vártam rád – suttogta válaszul Alexander,
szintén oroszul. Tatjána érezte, hogy Alexander teste megremeg.

Tatjána Alexander fölé hajolt, a férje pedig lehunyta a szemét. Így

maradtak mozdulatlanul és némán.
Tatjána felnyögött.
Egy szót sem bírt kipréselni magából, nem találta a szavakat, egy
szót sem, pedig könyveket töltött volna meg a kesergése, amikor
üvöltött és sírt fájdalmában, átkozta az igazságtalan sorsot, gyászolt
és dühöngött, gyászolt, és elveszettnek érezte magát. Most
Alexander véres fejének nyomta a fejét, és egy szó sem jutott
eszébe, amivel üdvözölhette volna. Nyögni azt tudott, igen.
Fájdalmában sírni, azt igen. Nem maradt csendben, de nem is
mondott ki egyetlen szót sem.
– Tánya, ne! – szólt rá Alexander. – Ne csináld!
Tatjána Alexander mellett térdepelve, alig mozgó szájjal
suttogta:
– Ó, Sura… – Remegő kezébe fogta az arcát, és zokogott.
– Tánya, ne sírj, kérlek!
Tatjána előrehajolt, mély levegőt vett, és eltakarta az arcát, hogy
elrejtse Alexander elől a férfi vérfoltos ingében, és közben
megnyugodjon.
– Hogy telt az életed, Tánya? – kérdezte Alexander szaggatott
hangon.
– Jól. – Tatjána a markában szorongatta Alexander leláncolt
kezét. Ujjaival szorongatta Tatjána ujjait. Sötét bőrű, megtépázott
kezét még mindig erősnek érezte a lány, még mindig Alexander
hősies méretű keze volt.
– Mi lett a… – kezdte, de elakadt a szava. – Mi lett a…
kisbabával?
– Megszületett. Van egy fiunk.
– Egy fiunk! – lehelte Alexander. – Milyen nevet adtál neki?
– Anthony Alexander. Anthony.
Alexandernek könnybe lábadt a szeme, és elfordította a fejét.
Tatjána megcsóválta a fejét, ahogy Alexandert nézte, szólásra
nyitotta a száját, majd újra becsukta azt.
– Tényleg te vagy az? – suttogta. – Mondd, hogy te vagy az,
mielőtt összeomlok, hogy te vagy az!
– Mielőtt? – kérdezett vissza Alexander, és bólintott. – Tényleg én
vagyok.
Tatjána még soha nem látta ennyire lefogyva Alexandert, még a
legádázabb leningrádi ostrom idején sem. Megsimogatta Alexander
szakállát.
– Alexander… – suttogta.
 Egy pislantás. Borotválatlan volt a fiú arca, és habos. Tatjána a
mellei közé fogta a tükröt. Egy pislantás. Végigsimított férje ajkain.
Alexander megcsókolta az ujjait.
– Tatjána… – suttogta válaszul feleségének, és a nő arcát
fürkészte. – Tánya! – mondta. – Nézzenek oda!
– Mit csináltak veled? Letartóztattak, ugye?
– Igen.
– Hadd találjam ki. Tudtad, hogy le fognak tartóztatni… – kezdte,
majd elhallgatott. – Valahogy, fogalmam sincs, hogy, de megtudtad,
hogy le fognak tartóztatni, és megrendezted a saját halálodat, hogy
kijuttass engem Oroszországból. Sayers pedig segített neked.

– Sayers tényleg segített, de nem rendeztem meg a saját

halálomat. Úgy gondoltam, hogy az elkerülhetetlenül be fog
következni. Nem akartam, hogy ott maradj, és végig kelljen nézned,
de tudtam, hogy másképp nem hagynál ott engem.
Gyorsan beszéltek, mert tudták, hogy Karolics bármelyik
pillanatban visszajöhet.
– Sztyepanov segített neked? – kérdezte Tatjána.
– Igen.
– Itt van Berlinben.
– Igen, tudom. Néhány hónapja eljött meglátogatni.
– Hogy vetted rá Sayerst, hogy… De végül is mindegy. – Tatjána
nem volt képes arrébb ülni vagy akár elhúzódni a férjétől. Azt sem
bírta volna, ha nem szívhat vele egy levegőt. – Szerinted ezt
akartam? Otthagyni téged?
– Tudom, hogy nem ezt – válaszolta Alexander a fejét csóválva.
 – Sosem hagytalak volna el.
– Tudtam én – felelte Alexander, majd hozzátette: – Nagyon is jól.

Tatjána elhúzta a kezét a férfitól, és a markába nézett.

– Te és az a hihetetlen egód! – mondta. – Leningrádban,
Morozovóban, Lazarevóban, mindenütt azt hitted, hogy csak te
tudod, hogy lesz a legjobb.
– Aha! – szólt Alexander. – Szóval mégiscsak jártunk
Lazarevóban.
– Micsoda? – kérdezett vissza Tatjána, aki nem értette, miről
beszél Alexander. – Mondtam, hogy várok rád, és vártam is volna.

– Ahogy azt is mondtad, hogy nem mész el Lazarevóból. Hogy ott

fogsz élni nélkülem – felelte Alexander. – Huszonöt év
kényszermunkára ítéltek.
Tatjána összerezzent.
– Miért nem nézel rám, Tánya? – kérdezte Alexander vontatottan.
– Miért nézed inkább a kezedet?
– Mert félek – suttogta a lány. – Nagyon félek.
– Én is félek – mondta erre Alexander. – Kérlek, fordulj felém.
Látnom kell a szemedet.
Tatjána felemelte a tekintetét. Könnyek csorogtak le az arcán.
Torkukra forrt a szó.
Tatjána összeroskadt saját szíve súlya alatt.
– Köszönöm, hogy életben tartottad magadat, katona – suttogta.

– Szívesen – válaszolta suttogva Alexander.

Ekkor meghallották, hogy nyílik, majd becsukódik a külső ajtó.
Tatjána elhúzódott Alexandertől, és gyorsan megtörölte az arcát.
Elkenődött a sminkje. Alexander lehunyta a szemét.
Karolics belépett a cellába, kezében egy vödörrel és némi
kötszerrel.
– Fogjunk hozzá, hadnagy, de előbb kérem, oldozza el. A
csuklóját és a bokáját kidörzsölte a bilincs, amiket meg kell
tisztítanom és be kell kötöznöm, különben elfertőződnek, de lehet,
hogy már el is fertőződtek.
Karolics elővette a kulcsát, és a kezébe vette a géppisztolyát.
– Nem ismeri ezt a foglyot, Barrington nővér. A maga helyében
nem lennék vele túl együttérző.
– Én minden szenvedővel együttérzek – felelte Tatjána.
– Csak magának köszönheti, ami történt vele.
Tatjána érzékelte, hogy Alexander közelében nyoma sem volt
Karolics korábbi szívélyességének. Hűvös volt vele, és durva, ahogy
levette Alexander béklyóit, és a szalmára dobta azokat. A vasak
hangtalanul zuhantak a földre.
– Miért van szükség a vasakra? Miért nem kötözi meg őket
bőrszíjjal? Ugyanúgy engedelmeskednének magának, de a
foglyoknak legalább kicsit könnyebb lenne a sorsa.
Karolics felnevetett.
– Úgy látszik, nem figyelt, nővér! Nem mi használjuk a vasakat, a
németek használták azokat. Ezt ők hagyták itt nekünk. És különben
is, ez itt három óra alatt elrágna egy bőrszíjat.

Tatjána felsóhajtott.
 – Legalább adjunk neki friss szalmát, mielőtt elmegyünk. Karolics
megvonta a vállát, leült egy tiszta szalmabálára, és a
falnak dőlt. Lábát kényelmesen kinyújtotta, és a kezébe fogta
géppisztolyát.
– Egy rossz mozdulat, Belov, és tudja, ugye, mi fog történni?
Alexander nem felelt. Tatjána letérdelt Alexander mellé.
– Jöjjön – mondta. – Megmosdatom, jó?
– Jó.
– Hajtsa hátra a fejét, úgy könnyebben meg tudom mosni a haját.

Alexander hátrahajtotta a fejét.

– Mi történt vele, hadnagy? – kérdezte Tatjána, mialatt egyik
kezével megfogta Alexander nyakát, hogy tartsa a fejét, és közben a
férje arca majdnem hozzáért az ő ápolónői egyenruhájához és a
melléhez, mialatt egy nedves törülközővel kisimította hajából a
beleszáradt vért és rátapadt mocskot. Alexandernek olyan hosszú
volt a haja, mint a szakálla. – Megborotválom és megnyírom a haját,
de ugye tudja, hogy gondoskodnia kell arról, hogy rövidre legyen
nyírva az emberei haja? Nem hagyhatja így megnőni és hagyni,
hogy ilyen piszkos legyen. Nem csak az övét, egyik fogolyét sem.

– Miért néz rá így? – kérdezte váratlanul Karolics.

– Hogy? – kérdezett vissza halkan Tatjána.
– Magam sem tudom.
– Fáradt vagyok. Talán igaza van. Tényleg sok volt ez már nekem.

– Akkor hagyja itt. Menjünk a házba, és ebédeljünk meg rendesen.

– Elmosolyodott, és hozzátette: – Tegnap nem ivott
bort, pedig nagyon jó borunk van.
– Nem, előbb ezt befejezem – mondta, és lenyírta a férje haját,
majd vigyázva kitakarította a sebét a fején. Egy vágott seb
éktelenkedett a koponyáján a füle fölött, ahonnan a nyakára és az
ingére folyt a vér, ami ott alvadt meg, ahová kifolyt. Mióta lehet itt
Alexander? Arca feldagadt, és véres horzsolások voltak a szeme és
az álla alatt. Megverték volna? A sötétben a vér sötétjét és
Alexander fehér ingét tudta kivenni, meg a fekete haját és szemét.
Nagyon régóta nem borotválkozott, nem mosakodott, és nem
érintette senki. Feküdt a karjában lehunyt szemmel, s alig pihegett.
Csak a szíve dübörgött és a vére lüktetett az ereiben. A karjaiban
feküdt, olyan mozdulatlanul, olyan nyugodtan, annyira átadva magát
neki, és úgy megkönnyebbült, és annyira félt, és Tatjána mindezt
érezte benne, és maga is ugyanígy érzett, és annyira vágyott rá,
hogy odahajoljon Alexanderhez, és mondjon neki valamit, hogy az
erőfeszítéstől, hogy ne árulja el magát, olyan erővel harapott az
ajkába, hogy kiserkent a vére, és egyenesen Alexander arcára
csöpögött.

– Nővér, eleredt a vére, és a fogolyra csöpög.

Alexander pislantott, és hangtalanul Tatjánára emelte a tekintetét.

– Semmiség az egész. – Tatjána lenyalta a vért a szája sarkából,

és a hideg vízbe mártotta a rongyot. – Kérem, mondja el, mi történt a
fogollyal – mondta, azzal a fehér fejfedőjéhez nyúlt, és megigazította
a haját.
– Vele? – kuncogott Karolics. – Tavaly augusztusban érkezett
hozzánk. Az elején még nagyon jól viselkedett, keményen
dolgozott, vágta a fát, nem beszélt, példás fogoly volt, kemény
munkás, amiért méltó jutalomban is részesült. Azt kívántuk, bárcsak
több ilyen foglyunk lenne, mint ő. November óta azonban sajnos
mindig megpróbált megszökni, amikor kiengedtük innen, vissza a
barakkjába. Biztos azt képzeli, hogy szállodában van, és jöhet-
mehet kedvére. Az ember azt hinné, hogy megjön az esze tizenhét
sikertelen szökési kísérlet után, de nem.

– Baszódj meg! – mondta erre Alexander.

– Ugyan, ugyan. Nem beszélünk így egy hölgy előtt! Bár végül is
mindegy – folytatta Karolics, majd hangját lehalkítva hozzátette: –
Nem marad itt sokáig.
– Nem? – kérdezte Tatjána, miközben Alexander csuklóját
tisztította ki, ami közben két hajtűt dugott Alexander tenyerébe, és
becsukta azt.
Karolics megcsóválta a fejét.
– Nem bizony. Holnap szállítják Kolimába ezer másik társával
együtt. – Röviden felnevetett, és a fegyvere csövével Alexander
oldalába bökött. – Próbáljon csak onnan megszökni!
– Kérem, ne provokálja a rabot – szólt rá Tatjána, amikor
hozzáfogott megborotválni Alexandert. – Miért nincs rajta rabruha?

– Ami rajta van, azt a tisztiszolgától lopta a betegszobán. Amikor

elfogtuk, úgy dobtuk be ide, ahogy volt. Biztos nagyon szeret itt
lenni. Mindig vissza akar ide jönni.
– Miért vérzik, és miért van rajta ennyi horzsolás? Megverték?

– Nővér, nem hallotta, amit mondtam? Tizenhétszer szökött

meg! Hogy megvertük-e? Szerencséje, hogy egyáltalán életben van!
Mit szólna hozzá, ha a tegnapi fogoly tizenhétszer megismételné,
amit tegnap magával tett? Hányszor tűrné el, mielőtt elege lenne
belőle, és halálra verné az illetőt?
Tatjána Alexanderre pillantott, akinek elsötétült a pillantása.
– Nővér, összemocskolja a szép fehér egyenruháját ezzel a
piszkos alakkal – mondta Karolics undorodva. – Fektesse le a
szalmára. Nem érdekli, hogy meg lesz-e borotválva. Nincs
hozzászokva ehhez a bánásmódhoz, és nem is érdemli meg.
Tatjána leengedte a szalmára Alexandert, most, hogy kitisztította
és bekötözte a sebeket a csuklóin, levágta és megmosta a haját,
kitisztította és bekötözte a fejsérülését. Még a száját is sikerült
kiöblíttetnie vele egy kis szódabikarbónás és hidrogén-peroxidos
oldattal. Most meg akart győződni róla, hogy nem törtek-e el a
bordái.
– Van valami rangja ennek az embernek?
– Már nincs – válaszolta Karolics.
– Mi volt a rangja?
– Valaha őrnagy volt, de lefokozták századossá.
– Százados, hogy vannak a bordái? Nincsenek eltörve? –
érdeklődött Tatjána.
– Nem vagyok orvos – válaszolta Alexander. – Nem tudom, lehet,
hogy el van törve egyik-másik. – Tatjána kigombolta Alexander ingét
és szétnyitotta. Lassan végigtapogatta a mellkasát a nyakánál
kezdve, végig a bordáin, miközben suttogva kérdezgette, „Itt fáj? És
itt?”. Alexander nem felelt. Nem mondott semmit, a szemét se
nyitotta ki. Csak feküdt a szalmán, kezét kinyújtva maga mellett
tartotta, és aprókat
lélegzett.
A teste mosdatlan volt, fekete és kék-zöld foltos. Úgy érezte, nem
törtek el Alexander bordái, mert amikor megtapogatta azokat,
Alexander nem rezzent össze. Persze ez lehet, hogy csak Alexander
sajátságos viselkedése, gondolta Tatjána – akkor sem rezzent
össze, amikor a fejsebét tisztította ki –, mégis úgy döntött, ennyiben
hagyja a dolgot.
A lábbilincseivel folytatta. Leszedte azokat Alexander lábáról, és
szappanos vízzel megmosta a lábát. A bokája duzzadt volt, és a
bilincs ledörzsölte róla a bőrt, bár nem látta rendesen a sötétben.

– Nem volt eltörve a fogoly bordája vagy bokája mostanában?

– Lehet, hogy el volt, nem tudom. Nem tartom számon. Karolics
még mindig ugyanúgy ült. Még rá is gyújtott, és
hűvös nyugalommal élvezte a cigarettát.
– Nem akar rágyújtani, Barrington nővér? Nagyon jó cigarettám
van.
– Köszönöm, hadnagy, de nem dohányzom. De talán a fogoly
szeretne egy cigarettát.
Karolics felnevetett, és csizmája orrával meglökte Alexander
csípőjét.
– A tábori börtönben raboskodóknak nem jár olyan kiváltság, mint
a cigaretta, igaz, Belov? – kérdezte Alexandert, majd mélyen
letüdőzte a cigarettája füstjét, és Alexander arcába fújta. Tatjána
felállt.
– Hadnagy, ne provokálja a rabot a jelenlétemben! Végeztünk.
Mehetünk.
Alexander csüggedten felnyögött.
 Tatjána összeszedte a holmijait. Karolics újra megbilincselte
Alexander csuklóját és bokáját.
– Mikor adtak enni utoljára a fogolynak? – kérdezte Tatjána.
– Adunk neki enni – mordult fel válaszul Karolics. – Többet is, mint
amennyit érdemel.
– És hogy eszik? Leveszik róla a bilincset?
– A bilincs most már mindig rajta van. Lerakjuk elé az ételt, ő meg
odamászik, lehajtja a fejét, és megeszi a földről.
– Nem ette meg azt sem, ami itt van. Látja, milyen állapotban van?
Ez az előző adag, amit kapott? Ő nem ette meg, de a patkányok
igen. Beszoktak a patkányok a börtönbe, hadnagy, mert napokra a
földön hagyják az ételmaradékot, a patkányok meg megtanulják, hol
várja őket vacsora. Ugye tudja, hogy a patkányok pestist is
terjesztenek? A Nemzetközi Vöröskereszt pontosan azért van itt,
hogy ilyen visszaélések ne fordulhassanak elő. Na söpörjük ki a régi
szalmát, és terítsünk le frisset a fogoly alá!

Miután ezzel végeztek, Karolics felvette Alexander tányérját a

földről.
– Később hozatok neki friss ennivalót – mondta.
Alexanderre pillantott, aki becsukott szemmel feküdt, és kezét,
bilincsbe vert, összeszorított kezét a hasán nyugtatta. Szólni akart
neki, hogy vissza fog jönni hozzá, de nem akarta, hogy Karolics
meghallja remegő hangját.
– Ne menjen – szólt Alexander, anélkül, hogy kinyitotta volna a
szemét.
– Később visszajövünk, hogy megnézzük, hogy van – mondta erre
Tatjána elhaló hangon, és magában hálás volt, hogy
Alexander meg volt bilincselve, mert tudta, hogy különben a férje
nem engedte volna el őt.

Az erős napfény elvakította egy pillanatra. Meg kellett állnia, hogy

tájékozódni tudjon, és amikor Karolics megkérdezte, hogy nem akar-
e ebédelni valamit, akkor azt felelte, hogy köszöni, de nem, mert
még meg kell számolnia, mennyi készletük maradt. Mondta neki,
hogy menjen csak, ő is megy rögtön.
A tábori kórház közvetlenül az őrház és a mellé leparkolt
vöröskeresztes dzsiptől jobbra állt. Két fegyveres őr állt fölötte az
őrház tetején. Az egyikőjük odaintett neki. Tatjána kinyitotta a dzsip
ajtaját, és benézett. A teherautó készletei a negyedére zsugorodtak,
volt még egy kosár alma és néhány élelmiszercsomag. Tudta, hogy
csak pár perce van, hogy kitaláljon valamit. Pár másodpercig némán
állt a kocsi mögött, aztán felrakott hatvan elsősegély-csomagot a
kézikocsira, és elment egyedül a legközelebbi barakkhoz. Már az a
tény is jelezte, mennyire elszánt volt mindenre, hogy egyáltalán
eszébe jutott bemenni egy barakkba egyedül, nőként,
kétszázhatvanhat férfi közé, de tudta, mit csinál. Nővértáskája a
kézikocsi fogantyúján lógott, P–38-asát pedig mindenki számára jól
láthatóan a ruhája elülső részébe dugta be.

Minden ágyra kiosztott gyorsan egy egészségügyi csomagot, és

ahogy végigment a barakkon, azt mondta nekik, hogy nemsokára
visszajön az orvossal, aztán visszaszaladt további csomagokért,
azokat is kiosztotta, és csak rohant, rohant oda-vissza. Amikor
végzett, és eljutott végre a parancsnok házához,
már mindenki befejezte az ebédet. Ivott egy pohár vizet, átöltözött,
rendbe hozta a sminkjét, aztán félrevonta Pennyt és Martint, és azt
mondta nekik:
– Ide figyeljenek, vissza kell mennünk Berlinbe további
segélycsomagokért. Elfogyott mind, és a kötszerből és penicillinből
is fogytán vagyunk. Ma este elmegyünk, és holnapra visszajövünk
ide.
– Csak most értünk ide, és máris el akarsz menni? Milyen egy
szeszélyes nőszemély, igaz, Martin? – jegyezte meg Penny, és
Tatjánára kacsintott.
– Az a legkevesebb, hogy szeszélyes – válaszolta Martin. –
Mondtam, hogy eleve nem is kellett volna idejönnünk ilyen kicsi
készlettel!
Tatjána vállon veregette.
– Teljesen igaza volt, dr. Flanagan – helyeselt Tatjána. – De
tegnap és ma elláttunk ötezer embert, ami azért szép teljesítmény,
nem?
Megegyeztek, hogy este nyolckor elindulnak, bár Martin kifejezte
abbéli aggályait, hogy nem szívesen vezet a sötétben egy ismeretlen
úton. Tatjána azt mondta, hogy amíg Penny és Martin végigjárja
Karoliccsal azokat a barakkokat, ahol német civilek laktak, és ahol
Tatjána most volt, addig ő elmegy megnézni a többi börtönbe vetett
rabot. Amikor Karolics felajánlotta, hogy elkíséri, Tatjána elutasította:

– Davenport nővérnek és dr. Flanagannek nagyobb szüksége van

magára. A bebörtönzött foglyok a legkevésbé veszélyesek, ezt maga
is tudja. Hozzám se tudnak érni, és amúgy is ott lesz Perdov tizedes,
hogy megvédjen. Megkérem majd, hogy legyen
a közelemben.
Karolics vonakodva ugyan, de elment Martinnal és Pennyvel,
Tatjána pedig beszaladt a parancsnok házának konyhájára, és
megkérte őket, hogy készítsenek neki valami meleg ebédet
kolbászból, krumpliból és tökből, és vajas kenyeret meg narancsot is
kért.
– Nem ettem semmit, és farkaséhes vagyok – jelentette ki
határozottan. A konyhában talált egy kancsó vizet, de inkább egy
pohár vodkát töltött, amibe beleaprított egy kis szekobarbitál nevű
nyugtatót.
Ahogy belépett a börtön ajtaján, ezúttal rámosolygott Perdov
tizedesre, aki visszamosolygott rá.
– Azért jöttem, tizedes, hogy adjak enni a hetes cella foglyának.
Már megbeszéltem Karolics hadnaggyal. Nem evett három napja a
fogoly.
– Levegyem róla a bilincset?
– Majd szólok, ha szükség lesz rá.
– Várjunk csak! – szólt Perdov, ahogy meglátta, mit visz Tatjána a
tálcáján. – Csak nem valami különleges van abban a pohárban?

– Ó, dehogyisnem! – mosolygott Tatjána. – De nem hiszem, hogy

a fogolyra kellene pazarolnunk, igaz?
– Szó sem lehet róla!
– Szerintem sem. Igya meg az egészet.
Perdov elvette a poharat a tálcáról, és két kortyra felhajtotta.
Tatjána elégedetten figyelte.
– Nagyon jó – mondta. – Később visszajövök, és hozok a
fogolynak enni, és talán hozok még egy pohárral neki –
kacsintott Perdovra.
– Az jó lesz – helyeselt Perdov –, de legközelebb ne fukarkodjon
az itallal! – tette hozzá, és böffentett egyet.
– Meglátom, mit tehetek. Kinyitná nekem a hetes cellát?
Alexander ülő helyzetben aludt.
– Csak az idejét vesztegeti – jegyezte meg Perdov. – Nem érdemli
meg ez egy nővér törődését se! Ne maradjon sokáig, rendben?

Perdov nyitva hagyta a cella ajtaját, és visszament a székéhez,

Tatjána pedig lement a lépcsőn, és odalépett Alexanderhez. Lerakta
a tálcáját a földre, letérdelt mellé, és odasúgta neki:
– Sura…
Alexander kinyitotta a szemét. Tatjána átkarolta a nyakát, és
odabújt Alexanderhez, feje hozzáért férje bekötözött fejéhez, és
olyan szorosan ölelte őt, ahogy csak tudta, miközben azt suttogta: –
Sura, Sura…
– Szorosabban, Tánya, ölelj szorosabban!
Tatjána magához szorította a férfit.
– Sikerült feltörni a bilincset?
Alexander megmutatta a kinyitott bilincseit. Csuklói lazán és
szabadon feküdtek a vasban.
– Mi történt a hajaddal? – kérdezte Alexander.
– Befestettem. Tartsd a kezed a béklyóban! Perdov bármelyik
pillanatban bejöhet.
– Mindig ilyen puszipajtások vagytok az őrökkel? Miért festetted
be a hajad?
– Nem akartam, hogy felismerjenek. Amit jól is tettem, mert itt van
Nyikoláj Ouszpenszkij is.
 – Nagyon, de nagyon vigyázz Nyikolájjal! – figyelmeztette
Alexander a lányt, mélyen a szemébe nézve. – Dimitrijhez
hasonlóan ő is ellenség. Bújj közelebb hozzám!
Tatjána így tett.
– Hová lettek a szeplőid? – kérdezte Alexander suttogva.
– Nem látszanak a sminktől, de megvannak.
Megcsókolták egymást. Úgy csókolták egymást, mintha újra a
lugai erdőben lettek volna, mintha ez lett volna első közös nyaruk,
mintha a Szent Izsák kupoláján álltak volna a hold és a csillagok
fénye alatt. Úgy csókolták egymást, mintha Lazarevóban lettek
volna, felkorbácsolt vágyakkal egymás iránt, vagy mintha épp most
közölte volna Tatjána a morozovói kórházi ágyon fekvő Alexanderrel
a férfi fölé hajolva, hogy kijuttatja őt Oroszországból. Úgy csókolták
egymást, mintha nem látták volna egymást évek óta. Úgy csókolták
egymást, mintha sok-sok éve együtt éltek volna már.

Csókjukkal megszűnt létezni a háború és a kommunizmus,

Amerika és Oroszország is.
Megszűnt létezni minden, és csak az maradt, ami mindent túlélt:
Tánya és Sura lelkének darabkái.
Alexander kivette a kezét a bilincsből. Tatjána azonnal elhúzódott
tőle, és megrázta a fejét.
– Komolyan beszélek, Perdov bármelyik pillanatban visszajöhet,
és akkor végünk!
Alexander megérintette Tatjána arcát, majd rendkívül kelletlenül,
de visszadugta a kezét a kinyitott bilincsbe.
– A smink nem rejti el a sebhelyt az arcodon. Hol szerezted?
Finnországban?
 – Mindent elmondok majd, ha lesz időnk. Most adok neked enni,
te meg megeszel mindent, és közben idefigyelsz!
– Nem vagyok éhes. Hogy a csudába találtál meg?
– Megeszel mindent, mert erősnek kell lenned – mondta Tatjána,
és Alexander szájához emelt egy nagy kanál kolbászt és krumplit. –
És egyébként rengeteg nyomot hagytál magad után a világban.

Szavaival ellentétben Alexander mohón falta az ételt. Tatjána nem

szólt semmit, amíg éhes férjét nézte.
– Sura… csak pár másodpercünk van, figyelsz rám?
– Miért olyan ismerős a helyzet? – kérdezte Alexander. – Mondd
el, Tatyása, mit ötlöttél ki már megint! És milyen gyerek a fiunk?

– Csodálatos fiú. Egy nagyszerű, okos és gyönyörű kisfiú.

– Még azt sem mondtad el, hogy hol élsz.
– Mert nincs időnk. New Yorkban. Figyelsz végre? Alexandernek
tele volt a szája kenyérrel, és csak bólintani
tudott.
– Hogy hívják azt, aki rád támadt?
– Nem mondom meg.
– De igen. Hogy hívják?
– Nem!
– Tánya! Mi a neve?
– Grammer Kerault. Osztrák fogoly.
– Ismerem – mondta Alexander hideg pillantással. – Mindig itt köt
ki a börtönben. Gyomorrákja van, haldoklik, nem érdekli, hogy mi
történik vele. – Alexander pillantása sokkal barátságosabbá vált,
ahogy Tatjánára emelte a tekintetét. –
Hogy akarsz kijuttatni innen? – kérdezte suttogva.
Tatjána odahajolt hozzá, és elkeseredetten megcsókolták
egymást.
– Drágám – suttogta Tatjána. – Drágám, tudom, hogy félsz.
– Kérlek, ne! Nem akarok enni, se inni, se cigarettázni. Csak azt
akarom… hogy ülj le ide mellém egy pillanatra, Tánya. Ülj ide
szorosan mellém, hogy tudjam, tényleg létezem.
Tatjána odaült szorosan Alexander mellé.
– Hol vannak a jegygyűrűink?

– Amíg nem viselhetjük, addig itt hordom – suttogta, és hirtelen

eltolta magát Alexandertől.
Perdov belépett a börtönajtón.
– Minden rendben, nővér? Régóta van már itt. Akarja, hogy
eloldozzam?
– Nem szükséges, tizedes, köszönöm! – mondta Tatjána, és
visszadugta a gyűrűket a tunikája alá, majd megetette Alexanderrel
az utolsó darab krumplit. – Nagyon fájlalja a csuklóját a fogoly, de
mindjárt végzek, egy perc az egész.
– Csak kiáltson, ha segítség kell! – mosolygott Perdov, és eltűnt.

– Egy konvojjal jöttél? – kérdezte Alexander.

– Hárman vagyunk egy vöröskeresztes dzsippel, egy orvos, egy
másik nővér és én. Fel kell, hogy juttassunk valahogy arra a dzsipre
téged is.
– Holnap értem jön Sztálin, hogy visszavigyen a Szovjetunióba.

– Sztálin elkésett, szerelmem – közölte Tatjána. – Pontban este

nyolckor indulunk. Hétkor jövök majd érted. Karoliccsal jövök,
úgyhogy készülj fel. Hozok neked vacsorát, és a szeme láttára fogsz
enni, de csak lassan. Húsz perc alatt fog hatni a szekobarbitál
Perdovon.
Alexander némi hallgatás után azt mondta:
– Csak arra vigyázz, hogy adj neki bőven.
– Annyit kap, hogy kettőnek is elég lenne.
Alexander abbahagyta az evést, és Tatjána szemébe nézett.
– Hogy képzelted? Hogy csak beraksz a kis autódba, és elhajtasz
velem Berlinbe?
– Valahogy így – suttogta Tatjána.
Alexander egy hosszú másodpercig nézte a lányt, aztán
megcsóválta a fejét.
– Alábecsülöd a szovjeteket. Milyen messze van Berlin?
– Huszonkét mérföldre, akarom mondani, harmincöt kilométerre.

Alexander megengedett magának egy apró mosolyt.

– Nekem nem kell átváltanod a mérföldet kilométerre, Tánya. Erre
Tatjána is megengedett magának egy apró mosolyt.
– Vannak közben ellenőrző pontok?
– Igen, öt.
– És mi lesz a két munkatársaddal?
– Mi lenne? Egy órán belül mind az amerikai szektorban leszünk,
biztonságban. Nem lesz semmi gond.
Alexander elkomorodott, és hitetlenkedve meredt Tatjánára.
– Nos, hadd mondjam el, a Vöröskereszt autóját húsz percen belül
fel fogják tartóztatni. Ha szerencséd lesz, talán sikerül
Oranienburgból kijutnunk, mielőtt értem és érted jönnek, és az
egész lelkes kis csapatodért. – Alexander megrázta a fejét. – Nem
megyek.
– Miről beszélsz? – kapott levegő után Tatjána. – Ugyan honnan
tudnák meg? Legalább néhány órába telik, mire megtudják, hogy
megszöktünk. És addigra mi már Berlinben leszünk.

Alexander megrázta a fejét.

– Tánya, neked fogalmad sincs.
– Akkor kiszállunk hamarabb, ha akarod – mondta a lány. –
Kiszállunk… ott, ahol csak akarod.
– Megtalálnak, mielőtt elmennénk. Az őrök át fogják vizsgálni az
autót.
– Nem fogják. Karolics ruhájában fogsz kisétálni innen, és
kimegyünk együtt a kapun a teherautóval, aztán elbújsz hátul a
mankótartó rekeszben.
– És hol vannak a mankók?
– Hamburgban hagytuk. Mi leszállunk, Martin és Penny meg mit
sem sejtve megy tovább Berlinbe.
Perdov megállt az ajtó előtt. Kicsit imbolygott. Megkapaszkodott
az ajtóban.
– Nővér! Most már elég lesz.
– Máris megyek! – szólt Tatjána, és felegyenesedett. Valaki
Perdovért kiáltott, aki tántorogva ment végig a folyosón.
Még kismillió részletet kellett volna megbeszélniük, de nem volt rá
idő. Tatjána elővette a Colt 1911-est és két tár lőszert a
nővértáskájából.
– Van még bőven a kocsiban – mondta Tatjána, és elrejtette a
fegyvert Alexander alatt a szalmában. – Amikor már úton
leszünk egy ideje, kopogok kétszer, te meg eltereled valamivel a
többiek figyelmét, hogy legyen ürügyem megállítani a kocsit.
– És aztán? – kérdezte Alexander némi hallgatás után.
– Aztán? Van egy tolóajtó a teherautó tetején. Kimászunk a tetőre,
és leugrunk.
– A mozgó kocsiról?
– Igen – felelte Tatjána, majd hozzátette: – Vagy csinálhatjuk úgy,
ahogy javasoltam, és elmegyünk Berlinbe.
Alexander gondolkozott egy ideig, majd azt mondta:
– Nincs olyan jó, mint a legutóbbi terved, Tánya. És az sem jött
össze.
– Ez a beszéd! Hétkor találkozunk. Legyél készen – mondta
Tatjána, és tisztelgett. – Ó, kapitány, kapitányom!

Együtt vacsorázott Bresztovval és Karoliccsal, mintha mi sem történt

volna, hallgatta Penny és Martin társalgását, még mosolygott is, de
mindezt hogy? Még maga sem tudta. Csak azt tudta, hogy meg
akarja menteni Alexandert.
Nem akarta folyton az óráját nézegetni, de önkéntelenül is Martin
csuklójára pillantgatott, amíg rá nem jött, hogy azzal, hogy minden
ok nélkül vizslatja az orvost, csak azt éri el, hogy Martin idegesen
feszeng miatta. Elnézést kért, mondván, elmegy összepakolni a
holmiját. Penny is kimentette magát, és azt mondta, hogy ő már
bepakolt, de elmegy megnézni valakit a tizenkilences barakkban.
Tatjána tudta, hogy van ott valaki, akitől Penny el akart búcsúzni.
Ekkor este hat volt. Tatjána negyedórán át kínlódott a szobájában,
és az Oranienburg és
Berlin közötti terület térképét tanulmányozta. Nem tudta lecsillapítani
háborgó szívét.
Hat húszkor kivitte a csomagját a dzsiphez, majd visszament a
parancsnok házába, a konyhára, hogy vigyen még egy tányér ételt
Alexandernek. Hat negyvenötkor öntött egy pohár vodkát, tett bele
szekobarbitált, és a nővértáskájával a vállán felvette a tálcát
Alexander vacsorájával, és elment Karolicsért.

Hat ötvenötkor Penny végigjárta a tizenkilences barakkot, és elment

Nyikoláj Ouszpenszkij ágya mellett.
– Hé, nővér, hol vannak a többiek? – kiáltott oda neki oroszul.
– Hol van az a másik, hmm, kis nővérke?
– Még szerencse, hogy egy szót sem értek abból, amit mond! –
vágott vissza neki angolul, mosolyogva, anélkül, hogy megállt volna.

Ouszpenszkij mosolyogva visszadőlt az ágyára. Penny felidézte

benne a másik nővér képét, az alacsony, fekete hajú nőét. Már
egészen megfeledkezett róla, de valami nem hagyta nyugodni vele
kapcsolatban akkor, amikor először látta. Volt benne valami, ami
halványan emlékeztette valakire, de mi? És miért nyugtalanította őt
most ennyire ez az érzés?

– Hadnagy, velem jönne? – mosolygott Karolicsra Tatjána. – Későre

jár, és még akarok vinni egy tányér ételt a fogolynak a hetes
börtöncellában, de nem akarok egyedül menni. És így vissza tudunk
jönni a dzsippel a parancsnok házához, hogy
felvegyük Miss Davenportot és dr. Flanagant.
Karolics örömmel elkísérte az erdei ösvényen. Megtisztelve érezte
magát.
– Maga nagyon jó ápolónő – dicsérte meg Tatjánát. – Nem kellene
ennyit törődnie a foglyokkal, én mondom. Megnehezíti vele a saját
munkáját.
– Jól tudom, hadnagy – felelte Tatjána, és megszaporázta lépteit.

– Szólíthat Ivánnak, ha akar – mondta a hadnagy, és köhögött

egyet.
– Maradjunk egyelőre a hadnagynál – mondta erre Tatjána, egyre
gyorsítva.
Pontban hétkor léptek be a börtön folyosójára. Minden csendes
volt. Perdov felállt és tisztelgett. Tatjána rákacsintott, és a
vodkáspohárra pillantott. Perdov visszakacsintott rá. Karolics ment
be először, aztán Tatjána, aki bólintott, és odatartotta a tálcát
Perdovnak, aki felkapta a poharat, kiitta, és visszarakta a tálcára.
Karolics eközben kinyitotta a hetes cellát.
– Jöhet, nővér!
– Máris megyek, hadnagy.
Alexander az oldalán feküdt.
Karolics belépett a cellába, ásított egyet, és lustán leült a
szalmára. Alexander háttal volt neki. Karolics géppisztolya az ölébe
lógott, csöve Alexander felé állt.
– Etesse meg gyorsan, nővér. Szeretném már, ha vége lenne a
napnak. Ez a baj ezzel a munkával. Korán kell kezdeni, és sokára
fejezi be az ember. Soha nem akar vége lenni.
– Ismerem az érzést – mondta Tatjána, azzal lerakta a tálcát a
földre, és úgy csinált, mintha Alexandert vizsgálná. – Nem néz ki
valami jól, igaz? – kérdezte. Alexander bokájára nézett. – Azt
hiszem, csúnyán elfertőződött a lába.
Karolics közönyösen megcsóválta a fejét.
– Holtan rosszabbul nézne ki, nem gondolja? – mondta erre, és
rágyújtott.
– Százados, kér fájdalomcsillapítót?
– Igen, köszönöm – felelte Alexander.
– Vacsora előtt vagy után?
– Majd utána.
Alexander a hátára fordult, és Tatjána megetette. Alexander
gyorsan evett, aztán felnyögött, és az oldalára fordult.
– Fáj a fejem. Esetleg adna most valamit a fájdalom ellen?
– Adok egy kis morfiumot, az majd segít. – Alexander továbbra is
az oldalán feküdt. Kinyitotta a szemét, és pislogás nélkül Tatjánára
nézett. Háttal volt Karolicsnak, maga előtt tartotta a kezét, abban
pedig a Colt 1911-est fogta.
– Na és mióta szolgál a Vörös Hadseregben, hadnagy? – kérdezte
Tatjána Karolicsot, azzal kinyitotta nővértáskáját, és elővett három
adag morfiumot, három kis fogkrémestubusra szerelt injekciós tűre
hasonlító eszközt, melyek mindegyikében harminckét milligramm
morfium volt.
– Már tizenkét éve – válaszolta Karolics. – És maga mióta
dolgozik ápolónőként?
– Csak néhány éve – felelte Tatjána, a tűvel és a biztonsági zárral
vacakolva. Nem tudta működésre bírni a kezeit, pedig ezt általában
álmából felkeltve is meg tudta volna csinálni. – Német hadifoglyokkal
dolgoztam New Yorkban. – Elő kellett készítenie
mindhárom fecskendőt, de egyiken se bírta feltörni a biztonsági
zárat.
– Valóban? És volt, aki megszökött?
– Nem mondhatnám. Illetve de, egy fogoly. Leütötte az orvost, és
a komppal áthajózott az öböl túlsó felére.
– És mi történt vele? Elkapták?
– Igen – mondta Tatjána, odament Alexanderhez, és letérdelt,
kezében a három fecskendővel. – Fél évvel később kapták el,
amikor már New Jersey-ben élt – mondta nevetve, de nevetése
hamisan csengett. – New Jersey-be akart eljutni.
– Mi az a New Jersey? És miért akar annyi morfiumot
belenyomni? Egy nem elég?
– Túl nagydarab ez a fickó – magyarázta Tatjána. – Nagyobb
adagra van szüksége.
– Már csak egy morfinista hiányzik itt nekünk. Bár, ha jobban
meggondolom, nem lesz a szertől engedelmesebb?
Ekkor hangos puffanás hallatszott a folyosóról, mintha valami
súlyos tárgy zuhant volna le. Karolics a cella ajtaja felé fordította a
fejét, és azonnal a géppisztolya után nyúlt.
– Most! – kiáltotta Alexander.
Tatjána még azzal a lendülettel bal kézzel kilökte a géppisztolyt
Karolics öléből, jobb kézzel pedig a hadnagy combjába döfte a
három fecskendőt, átszúrva azokkal a férfi nadrágját és bőrét, majd
belényomta az összes morfiumot. Karolics kinyitotta a száját, és
levegő után kapott, alkarjával állkapcson vágta Tatjánát, a másik
kezével pedig az éppen földre zuhanó fegyvere után kapott.
Alexander azonban már Tatjána mögött állt, és félretolta őt. A falhoz
rúgta a
géppisztolyt, és teljes erőből fejbe csapta a hadnagyot a Colt
markolatával. Karolics koponyája úgy nyílt fel, mint egy földre ejtett
görögdinnye. Az egész jelenet nem tartott tovább négy
másodpercnél.
– Majd én megmutatom neked, milyen engedékeny vagyok! –
rúgott Alexander mezítláb a földön rángatózó Karolicsba.
– Vedd föl a ruháját, Sura, de gyorsan, mielőtt teljesen összevérzi!

Karolics fejéből dőlt a vér.

Alexander lerángatta Karolics testéről a hadnagyi egyenruhát,
gyorsan levetkőzött, és levetkőztette Karolicsot is. Mindeközben
Tatjána, aki kicsit szédült a fejét ért ütéstől, kinézett a folyosóra,
hogy mit csinál Perdov. A tizedes lefordult a székről, és öntudatlanul
feküdt a földön.
Alexander Karolicsra dobta véres fehér ingét és barna nadrágját,
és megbilincselte a hadnagy kezét és lábát. Aztán felvette Karolics
csizmáját, tányérsapkáját, fogta a géppisztolyát, és Karolics
egyenruhájában megjelent a folyosón.
– Pont az én méretem – mondta Tatjánának. – Bár kicsit
alacsonyabb és vastagabb nálam, a kövér disznaja!
Odalépett Perdovhoz, felemelte a földről, és visszarakta a székbe,
de Perdov folyton leborult onnan. Végül sikerült egyenesen
felültetnie. A tizedes mozdulatlanul, de a fejét előreszegve ült.

– Ez nem volt húsz perc – jegyezte meg Alexander.

Igen, tudom. Úgy döntöttem, kicsit, hmm, nagyobb adagot adok be
neki.
– Helyes. Mennyi morfiumot adtál be Karolicsnak? – kérdezte
Alexander.
– Kilencvenhat milligrammot, de szerintem inkább a betört
koponyája miatt fog csöndben maradni.
Alexander a vállára vetette a géppisztolyát. Kezében tartotta a
csőre töltött 1911-est.
– Hol van a teherautó?
– Ötven méterrel előttünk, ahogy kilépünk a börtönből. Amikor
odaérünk, nézz fel az őrre az őrházban és tisztelegj neki. Karolics is
mindig ezt csinálja, amikor kimegy. Saját maga szokta kinyitni
magának a kaput, a mesterkulcsával. Viszont balkezes. Talán jobb
lenne, ha…
Alexander a jobb kezéből a balba tette át a zörgő kulcscsomót.
– Így jobb is, mert úgyis jobb kézzel szoktam lőni. Készen állsz?
Előtted vagy mögötted szokott menni?
– Mellettem. És nem szokta kinyitni nekem az ajtókat. Csak
szalutálni szokott az őröknek, és beszáll a dzsipbe.
– És ki vezet?
– Én.
Mielőtt Tatjána kinyitotta volna a börtön ajtaját, Alexander a lány
vállára tette a pisztolyt tartó kezét.
– Ide figyelj – mondta nagyon halkan. – Szállj be a kocsiba,
amilyen gyorsan csak tudsz, és indítsd be a motort. Ha valami balul
sülne el, én lelövöm az őröket, de neked készen kell állnod, hogy
azonnal elhajtsunk innen.
Tatjána bólintott.
– És még valami, Tánya…
– Igen?
– Tudom, hogy szeretsz a saját fejed után menni, de csak az
egyikőnk lehet a főnök, és az most én leszek. Ha mindketten
parancsolni akarunk, mindketten meghalunk. Megértettél?
– Megértettelek. Te vagy a főnök!
Alexander kinyitotta az ajtót, és kiléptek az udvarra. Sötét volt, és
hűvös volt a levegő. Alexander hosszú és fürge léptekkel kiment a
megvilágított udvarra, Tatjána alig bírt lépést tartani vele. Miközben
az őrök lenéztek az őrházból, és figyelték, Alexander odament a
kapuhoz (ahhoz, amelyiken az állt: „A munka szabaddá tesz”),
elfordította rajta a zárat, kitárta a kaput, és visszament a dzsiphez.
Tatjána addigra már benne ült, és járatta a motort. Sőt, a jármű még
azelőtt mozgásba lendült, hogy Alexander be tudott volna ülni.

A férfi felnézett az őrökre, rájuk mosolygott, tisztelgett, az őrök

pedig viszonozták.
Beült a dzsipbe, és Tatjána kivitte Sachsenhausenből, és elindult
vele az erdei úton a parancsnok házához. A fák sötétjében, félúton
az őrház és a parancsnok háza között megállította az autót.
Kiszálltak, és a hátsó ajtóhoz rohantak. Tatjána kinyitotta az ajtókat,
bemászott, és felemelte a hosszú, titkos rekesz tetejét. Hirtelen
látván maga mellett Alexandert, eszébe jutott, hogy talán nem is fog
elférni benne.
Ez Alexandernek is eszébe jutott, mert ahogy meglátta a keskeny
rekeszt, Tatjánára nézett, és azt mondta:
– Még jó, hogy alig ettem az elmúlt fél évben.
– Igen – lehelte Tatjána, és kivette onnan a fegyverekkel teli saját
táskáját és az ukrán hadifogoly hátizsákját. – Szállj be gyorsan!
Amikor már elhaladtunk egy jó darabon, kopogtatok, te meg csinálj
valamit.
 – Tánya, nem felejtek el semmit, nem kell megismételned. Ezek a
te táskáid?
A lány bólintott.
– Meg még ott van a hátizsákom is.
– Mi van benne? Fegyverek, lőszer, kések, kötél?
– Igen, ez mind van benne.
– Zseblámpa is?
– Az a rekeszben van.
Alexander gyorsan előkapta.
– Befelé!
Alexander bepréselte magát oldalvást, Tatjána pedig rácsapta a
rekesz fedelét.
– Hallasz?
– Igen – jött tompa hangon a válasz. Alexander belülről kinyitotta a
rekeszt. – De kopogj hangosan, hogy meghalljam a kocsi zajában.
Mennyi az idő?
– Hét negyven van.
– Szálljatok majd be, amilyen gyorsan csak lehet, és induljatok.

– Azonnal.
Mielőtt azonban Tatjána beült volna az autóba, az út szélére
rohant, és hányt egyet.

– Nem tudom, mire fel ez a nagy sietség – méltatlankodott Penny

kedvetlenül. – Fáradt vagyok, ittam egy kis bort is, miért ne
feküdhetnénk le aludni, és mehetnénk vissza Hamburgba holnap?
 – Mert holnapra vissza kell jönnünk ide – mondta Tatjána,
miközben Pennyt nógatta, hogy haladjon a dzsip felé. – Dr.
Flanagan, maga jön?
– Megyek már, megyek. Csak ellenőriztem, hogy nem felejtek-e el
valamit.
– Ha el is felejtett valamit, holnap visszajövünk úgyis.
– Nem köszönünk el a parancsnoktól?
– Szerintem nem szükséges – felelte Tatjána, olyan könnyed
hangon, ahogy kitellett tőle, mert legszívesebben üvöltött volna.
– Én már elbúcsúztam tőle. És különben is, holnap úgyis újra látjuk.

Kimentek a házból, és bedobták a csomagjaikat a dzsip rakterébe.

– Hol vannak a te csomagjaid, Tánya? – kérdezte Penny.

Tatjána a csomagjaira mutatott.
– Magának olyan sok táskája van – jegyezte meg Martin. – Mintha
egyre több és több lenne.
– Az ember sosem tudhatja, mire lesz szüksége egy ilyen úton.
Szeretné, ha én vezetnék? Az én fejem tiszta, nem ittam bort.
– Igen, miért is ne? – válaszolta Martin, és beült a középső helyre.
– De oda fog találni a sötétben?
– Kinéztem az útvonalat a térképen még korábban, hogy
könnyítsek a saját dolgunkon. Elmegyünk Oranienburgig, aztán balra
fordulunk.
– Azt hiszem, igen – mondta Martin, és lehunyta a szemét. –
Induljunk!
Tatjána elindult a parancsnok házától, és lassan kezdett menni a
sötétben, majd egyre gyorsabban és gyorsabban.
Erősen motiválta a vágy, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a lehető
legmesszebb kerüljön a hetes számú különleges tábortól.

Nyolc óra előtt öt perccel Nyikoláj Ouszpenszkij kinyitotta a szemét,

és felkiáltott. Kiugrott az ágyból, és őrült módra hadonászva
odarohant a barakk ajtajában álló őrhöz.
– Azonnal beszélnem kell a parancsnokkal! – kiabálta. –
Rendkívül sürgős, higgyen nekem, borzasztó sürgős!
– Nyugalom! – szólt rá az őr higgadtan, eltolva magától
Ouszpenszkijt. – Mi lett olyan sürgős hirtelen?
– Az egyik fogoly szökést tervez a börtönből! Mondja meg
Bresztov parancsnoknak, hogy Alexander Belov százados meg fog
szökni!
– Miket hord itt össze? Milyen Belov? Az, aki megbéklyózva
fekszik egy cellában, amíg érte nem jön a vonat?
– Higgye el, ha mondom, az egyik vöröskeresztes ápolónő nem
amerikai, hanem Belov orosz felesége, aki meg akarja szöktetni
innen Belovot!

Tatjána vezetett. Eltelt egy perc, majd kettő és három. A tér és az

idő hirtelen megszűnt folyni és változni. Nem tudott elég gyorsan
haladni, és nem tudott elég idő eltelni a következő lépésük
megtételéig. Nem emlékezett, hogy volt-e ellenőrzési pont
Oranienburgban, és nem tudta, hogy megkockáztathatják-e, hogy
megálljanak, ha megállítják őket. Vajon a különleges tábor fel tudja
hívni az ellenőrzési pontot? Van ott egyáltalán
telefon? Mi lesz, ha valaki bemegy a börtönbe? Mi lesz, ha Karolics
magához tér, és elkezd kiabálni? Mi lesz, ha Perdov leesik a székről,
és felébred a zuhanástól? Mi lesz, ha, mi lesz, ha…

– Tánya, magához beszélünk, hallotta, amit mondtunk? – kérdezte

Martin.
– Ne haragudjon, de nem. Mit mondott?
Elértek Oranienburghoz, és balra fordulva rátértek egy kövesútra.
Mihelyst maguk mögött hagyták a kisváros fényeit, Tatjána kettőt
koppantott az utastér falán. Penny és Martin éppen beszélgettek, és
nem vettek észre semmit.

Nyolc tizenötkor Ouszpenszkijt Bresztov elé vitték.

– Mi ez az egész? – kérdezte Bresztov, kapatosan mosolyogva.
– Mit mondott, ki szökött meg?
– Alexander Belov, uram. A vöröskeresztes ápolónő a felesége.
– Melyik ápolónő?
– A fekete hajú.
– Mind a kettőnek… sötét haja van, nem?

– Az alacsonyabbik.
– Mind a kettő alacsony.
– A vékonyabbik! A nő orosz ápolónő volt, a neve Tatjána
Metanova, és néhány éve szökött meg a Szovjetunióból.
– És azt mondja, hogy visszajött a férjéért?
– Igen.
– És honnan tudta, hogy itt van?
 – Azt nem tudom, uram, de…
Bresztov felnevetett, és megvonta a vállát.
– Hol van Karolics? – kérdezte a lakrésze ajtajában álló őrtől.
– Menjen, és mondja meg neki, hogy itt várjuk.
– Nem láttam már egy ideje, uram.
– Nos, akkor keresse meg!
– Miért nem kérdezi ki a nővért? – kérdezte Ouszpenszkij. – Ő
Belov felesége, miért nem beszél inkább vele?
– Arra holnapig várni kell, elítélt.
– Holnap már késő! – rikoltotta Ouszpenszkij.
– Márpedig ma este nem lehetséges. Már elmentek.
Ouszpenszkij levegő után kapott.
– Hova mentek?
– Vissza Berlinbe, utánpótlásért. Holnap visszajönnek. Majd akkor
beszélünk vele.
Ouszpenszkij egy lépést hátrált, és így szólt:
– Uram, szerintem Barrington nővér nem fog visszajönni holnap.

– Dehogyisnem.
– Jó. De hadd jegyezzem meg, hogy bár nem szoktam fogadni,
azt lefogadom, hogy Alexander Belov már nincs fogságban.
– Nem értem, miről beszél – vakargatta a fejét Bresztov. – Belov a
tábori börtönben van. Megvárjuk Karolicsot, és megnézzük.

– Hívja fel a következő ellenőrzési pontot a Berlinbe vezető úton –

kérte Ouszpenszkij. Legalább tartóztassák fel a dzsipet addig, amíg
meg nem bizonyosodik róla, hogy Belov tényleg itt van!
 – Nem csinálok semmit addig, amíg ide nem ér a hadnagyom
– jelentette ki Bresztov, és amikor megkísérelt lábra állni, hanyagul
levert néhány papírlapot az asztalról. – Egyébként pedig kedvelem
azt a nővérkét. Szerintem nem lenne képes olyasmire, amit maga
állít.
– Csak nézze meg, hogy megvan-e még Belov – felelte
Ouszpenszkij. – De ha igazam lesz, akkor a parancsnok úr tenne
nekem egy szívességet, és beszélne a moszkvai elvtársakkal az
érdekemben? Holnap vinnének Kolimába. Esetleg lehetne szó a
büntetésem enyhítéséről? – mosolygott félénken és könyörgően.
– Ne igyunk előre a medve bőrére, rendben? – hárította el a
kérést a parancsnok, és várták, hogy megjöjjön Karolics.

A jármű hátsó ajtaja hangos csattanással csapkolódott a dzsip

oldalának, aztán egy hatalmas puffanást hallottak, mintha valami
kiesett volna a kocsiból, vagy elgázoltak volna valamit.
– Jesszusom, mi volt az? – kiáltott föl Penny. – Te jó ég, Tánya,
elütöttél egy kutyát?
Megállították a dzsipet a kihalt úton, mindnyájan kiszálltak, és
megkerülték az autót. A dzsip ajtajai tárva-nyitva voltak, és
mindhárman némán meredtek azokra.
– Hát itt meg mi az isten csudája történt? – kérdezte Penny.
– Biztos elfelejtettem bezárni rendesen – felelte Tatjána. Benézett
a raktérbe. A hátizsákja már nem volt ott.
– Igen, de mit ütöttél el?
– Semmit.
– Akkor mi volt az a zaj?
 Penny körbefordult. Húszméternyire mögöttük egy alaktalan halom
hevert a földön. Penny odaszaladt hozzá.
Tatjána hátizsákja volt az.
– Kiesett a hátizsákod?
– Biztos ráhajtottunk valami bukkanóra, de most már minden
rendben van.
– Akkor üljünk vissza a kocsiba – mondta Martin. – Nincs értelme
itt álldogálni a sötét úton.
– Nincs, igaza van – mondta Tatjána, aztán kirohant az út szélére,
és öklendezett, úgy csinált, mint akinek hánynia kell. A társai adtak
neki a kulacsból vizet, hogy kiöblíthesse a száját, és féltő
gondossággal álltak mellette. – Ne haragudjanak. Azt hiszem,
mégsem vagyok olyan jól, mint gondoltam. Doktor, vezetne egy
darabig? Inkább lefeküdnék a raktérben egy kicsit.
– Persze, hogyne!
Társai besegítették a dzsip hátuljába. Mielőtt Martin becsukta
volna az ajtót, Tatjána kedvesen rájuk nézett, és így szólt:
– Köszönök mindent. Mindkettőjüknek!
– Semmiség – felelte Penny.
Martin a rá jellemző körültekintéssel kívülről bezárta az ajtót.
Mielőtt beült volna a volán mögé, Tatjána már ki is nyitotta a
mankótároló rekeszt. Alexander nézett vissza rá a rekeszből. A dzsip
elhúzódott az út szélétől, és elindult.
Martin óvatosan, harminc kilométer per órás sebességgel vezetett.
Tatjána tudta, hogy Martin nem szívesen vezet idegen utakon, a
sötétben.
A kis üvegablakon át halkan beszűrődött Martin és Penny
beszélgetésének hangja. Alexander kimászott a titkos rekeszből,
és kivette onnan Karolics géppisztolyát.
– Az úton kellett volna hagynod a hátizsákodat – suttogta
Alexander, szinte némán. – Most ki kell dobnunk, és nehezebb lesz
megtalálni.
– Meg fogjuk találni.
– Talán itt kéne hagynunk.
– Minden holmink abban van. És még ezt is vinni kell – mutatott
Tatjána a kisebbik vászonzsákra és a málhazsákra.
– Nem, be kell érnünk egy hátizsákkal.
– De ebben vannak a pisztolyok, gránátok, egy revolver és töltény
mindenhez.
– Ja, értem!
Alexander lábujjhegyre állt, és a tetőablakot lezáró kallantyú után
nyúlt.
– Majd én kimászok először – suttogta –, te ideadod a táskákat,
ledobok mindent, és felhúzlak téged is.
Miután Alexander ledobta a hátizsákot, a lány nővértáskáját, a
fegyvereket, és felhúzta őt is a mozgó jármű tetejére, amiről le
akartak ugrani egy sötét rézsűre, Tatjána majdnem meggondolta
magát. A rézsű feneketlen gödörnek látszott, ezzel szemben
egyórányi kényelmes autózás után a francia szektorban lehetnének.

Tépte a szél a haját, és alig hallotta Alexandert, de amennyit

kellett, annyit hallott abból, amit mondott.
– Muszáj ugranunk, Tánya! Lökd el magad, amilyen erősen csak
tudod, és ugorj a fűbe! Megyek először.
Alexander nem is vett nagy levegőt, és még csak hátra sem
nézett. Csak felpattant guggoló testhelyzetből, és elugrott, a
hátizsáknyi lőszerrel a hátán. Leugrott a rézsűre, és eltűnt Tatjána
szeme elől.
Tatjána visszatartotta a lélegzetét, megfeszítette az izmait,
leguggolt és ugrott. Elég szerencsétlenül ért földet, és nagyot esett.
De szerencséjére a füves rézsűre zuhant, a bokrok közé és csak az
aljnövényzetet taposta le, nem esett betonra. Mivel korábban esett
az eső, a föld puha volt és sáros. Ahogy felmászott az út szélére,
látta, hogy a dzsip nem állt meg, hanem ment tovább a főútvonalon.
Fájt valamije, de nem ért rá azon gondolkodni, hogy hol és melyik
része fájhat. Futásnak eredt visszafelé, miközben meg-megállt és
Alexandert szólítgatta suttogva.

Nyolc harminc volt. Karolicsot nem találták sehol. Az őrt, aki ezt
jelentette, egyáltalán nem érdekelte a dolog, ahogy Bresztovot sem.
A parancsnok megkérte az őrt, hogy kísérje vissza Ouszpenszkijt a
barakkjába.
– Holnap reggel kivizsgáljuk az ügyet, Ouszpenszkij elvtárs.
– Nem ellenőriztetné legalább Belov celláját, parancsnok? Csak a
biztonság kedvéért. Két perc az egész. Beugorhatunk a börtönbe,
ahogy megyünk vissza a barakkhoz.
Bresztov vállat vont.
– Jól van, tizedes, menjen a börtön felé, ha akar. Ouszpenszkij és
az őr visszamentek az őrházhoz. Ők látták
Karolicsot? – kérdezte Ouszpenszkij, az őrök felé intve.
– Igen, azt mondták, látták őt és egy vöröskeresztes nővért
beszállni a dzsipbe, akik aztán háromnegyed órája elhajtottak a
parancsnok házához.
– De még sincs Karolics a parancsnok házában!
– Az még nem jelent semmit.
Az őr kilakatolta a börtönajtót, belökte azt és már a börtön
folyosóján gyalogolt. Perdov ott feküdt a földön elterülve,
öntudatlanul és dőlt belőle a vodkaszag.
– Hát ez remek! – morogta az őr. – Rohadt jó kis őr vagy, Perdov!
– Elvette a mesterkulcsot Perdovtól és elindult, hogy kinyissa a
hetes cellát.
Ouszpenszkij és az őr megálltak a cella ajtajában. A szalmán
heverő személy le volt láncolva és véres, fehér inget és sötét
nadrágot viselt. Hátraszegte a fejét és meg sem mozdult.
– Na? – kérdezte az őr. – Elégedett?
Ouszpenszkij odalépett a rabhoz és megnézte az arcát. Aztán
megfordult és így szólt:
– Elégedett vagyok, igen. Jöjjön és nézze meg maga is.
Az őr odament mellé és bambán Iván Karolics nyitott szemébe
bámult.

– Tánya! – hallotta meg a lány Alexander hangját.

– Hol vagy?
– Itt, a rézsű alján, gyere!
Tatjána leszaladt a lejtőn. Alexander a fák között várt rá.
Addigra már megtalálta a fegyvereket és Tatjána hátizsákját.
Kezében a lány nővértáskáját tartotta. Tatjána meg akarta ölelni
Alexandert, de túl sok táska volt a férjénél.
– Tudod hozni a kisebbik táskát a lőszerekkel és a te
nővértáskádat? Én majd viszem a többi lőszert, a fegyvereket és a
nagy hátizsákot. Mit raktál ebbe, köveket?
– Ennivalót. Várj csak, hoztam neked ruhát. Ha átöltözöl, annyival
is könnyebb lesz cipelni a holmijainkat.
– Előbb megmosakszom, majd utána öltözök át. Gyere! – mondta
Alexander, és a zseblámpával a kezében előrement és levitte
Tatjánát a folyóhoz.
– Ez milyen folyó? – kérdezte a lányt.
– A Havel.
– Mennyire délre folyik?
– Berlinig, de szinte végig a főútvonal mellett folyik.
– Az elég baj! – Alexander levetkőzött. – Öröm lesz levetni annak
a senkiházi szarjankónak az egyenruháját. Ráadásul csak egy
hadnagy. Van szappanod? Nem sérültél meg?
– Nem – felelte Tatjána. Kicsit kótyagos volt a feje. Odaadott
Alexandernek egy szappant.
Alexander meztelenül begázolt a folyóba a szappannal. Tatjána
leült a partra, és a zseblámpával rávilágított Alexanderre.

– Kapcsold le – szólt rá Alexander. – Mérföldekre ellátszik a fénye

ebben a sötétben. – Tatjána csak meg akarta nézni Alexandert, de
lekapcsolta a lámpát, és inkább hallgatta, ahogy fürdik, fröcsköli a
vizet, bevizezi magát és alámerül. Tatjána is levetkőzött, de nem
ment bele a vízbe, hanem átöltözött. Felvette a zöldesbarna ruháit,
egy vászonnadrágot, az új fehér mellényét és a tunikáját.

Tatjána arccal Alexander sötét alakja felé fordulva állt. Alexander

Tatjána és az út menti rézsű felé fordulva állt a
vízben. Váratlanul mozdulatlanná dermedt. Tatjána csak a fiú
lélegzetvételeit hallotta.
– Tatjána! – szólalt meg Alexander.
Nem is kellett mondani többet. Amikor a lány hátrafordult, már
tudta, hogy mit fog látni. Éles fényeket, amik gyorsan haladnak a
főútvonalon, egyre közelebbről hallatszó motorhangot fog hallani, és
katonák kiabálását és kutyaugatást.
– Hogy találtak ránk ilyen gyorsan? – suttogta. Odaadta
Alexandernek a fiú ruháit. Alexander azonnal fel is öltözött.
Megtartotta Karolics csizmáját, különben mezítláb kellett volna
lennie, másik lábbeli híján. („Én se gondolhatok mindenre”, mondta a
lány.)
– Meg kell szabadulnunk a szagnyomainktól, különben a
farkaskutyák megtalálnak minket. A szovjetek tényleg kiélvezik a
felsőbbrendű hitleri hadigépezet előnyeit.
– De elmentek mellettünk.
– Igen, és mit gondolsz, hová mennek? – kérdezte Alexander.
– A dzsip után.
– És ott vagyunk mi abban a dzsipben?

– De hová mehetnénk? – kérdezte Tatjána. – Csapdába estünk a

folyó és az út között. Ha itt maradunk, biztos kiszagolnak minket.

– Igen, a kutyák megtalálnak. Szeles az éjszaka.

– Keljünk át a folyón, és induljunk nyugat felé.
– Hol van a legközelebbi gázló vagy híd?
– Felejtsd el a hidakat. Nem emlékszem, hogy láttam volna egyet
is a térképen – válaszolta Tatjána. – Nyolc kilométerre
innen talán van egy. Inkább keljünk át itt. Átúszunk, aztán elindulunk
nyugat felé, a Berlinnel ellentétes irányba, aztán délre fordulunk, és
visszatérünk kelet felől a brit szektorba.
– És hol van az amerikai szektor?
– Egészen délen. De a város mind a négy zónájában szabad az
átjárás, úgyhogy minél előbb magunk mögött tudjuk hagyni a
szovjetek által elfoglalt területet, annál jobb.
– Na ne mondd! – jegyezte meg Alexander. – Nem mély a víz,
maximum nyolc láb.
– Az jó lesz. Akkor ússzunk át. Induljunk!
– Nem úszhatunk át – ellenkezett Alexander. – Ha vizesek lesznek
a fegyvereink és a lőszerünk, akkor használhatatlanok lesznek, amíg
meg nem száradnak. – Egymás szemébe nézve álltak egy pillanatra.
– Mássz fel a hátamra – mondta Alexander, és gyorsan levette a
ruháit, amiket az imént vett fel. – Átúszok, te meg a hátadra veszed
az összes holminkat.
Tatjána felmászott Alexander hátára. Ahogy megérezte a férje
meztelen bőrét a mellkasán, olyan különös, ismerős sajgást érzett,
az elvesztett múlt – és nemcsak ideiglenesen, hanem végleg
elvesztett múlt – érzését, hogy önkéntelenül is felnyögött, amit
Alexander félreértett, és rászólt, hogy „Hé!”, mire Tatjána, hogy ne
fakadjon sírva, a foga közé fogta a hátizsákja egy szíját, és
ráharapott.
Alexander Tatjánával a hátán, aki meg a csomagokat és a
gépfegyvert vitte a hátán, belegázolt a folyóba, és úszni kezdett.
Tatjána észrevette, hogy a folyó fele olyan széles volt csak, mint a
Káma. Vajon Alexander is észrevette? Tatjána nem tudta volna
megmondani, de egyvalamit biztosan tudott: Alexander
nagyon erőlködött. Szinte érezte, hogy mindjárt elmerül alatta. A víz
felett tartotta a fejét, de nem bírt megszólalni. Tatjána nem hallott
mást, mint Alexander bugyborékoló lélegzését, ahogy beszívta a
levegőt, majd kifújta a víz alatt. Amikor kiértek a túlpartra, Alexander
egy percre le kellett, hogy feküdjön a partra, hogy kifújja magát.
Tatjána leült mellé, és levette a hátizsákokat.

– Nagyon ügyes vagy! – dicsérte meg Tatjána. – Nehéz volt?

– Nem is az a baj, hogy nehéz… – kezdte Alexander, aztán
felugrott. – De egy börtöncellában töltött fél év után ez lesz az
emberrel.
– Mi lenne, ha pihennénk egyet? Feküdj le! – Tatjána megérintette
Alexander lábát, és felnézett rá.
– Van egy törülköződ? Gyorsan!

– Tánya – kezdte Alexander, miközben sietve megszárítkozott.

– Nem gondoltad ezt végig. Mit gondolsz, mit csinál majd az a
különítmény, nyolc kilométerre innen, amikor megállítják a
vöröskeresztes autót, és a barátaid kinyitják a hátsó ajtót, és nem
találnak ott téged? Gondolod, hogy mindenki úgy folytatja az életét,
ahogy eddig? A barátaid, nem tudván a szökésedről vagy arról, hogy
bármi rejtegetnivalójuk lenne, azt fogják mondani: „Ó, de épp az
imént láttuk kicsit korábban ezen az úton!” És az őröknek
megmutatják azt a helyet, ahonnan átúsztunk. Az üldözőink meg
negyven másodperc alatt utánunk jönnek, át a folyón egy
páncélozott járművel. Tíz katona, két kutya, tíz géppisztoly, tíz
pisztoly. Szóval mehetnénk inkább? Kerüljünk tőlük olyan messzire,
amennyire csak tudunk. Van
egy iránytűd, esetleg egy térképed?
– Szerinted bajba fognak kerülni miattam a munkatársaim a
szovjet hatóságoknál?
Alexander némán állt egy pillanatra.
– Nem hiszem – felelte végül. – A hatóságok nem szívesen
teregetik ki a szennyest. Az biztos, hogy kihallgatják őket. De nem
fognak szórakozni amerikai állampolgárokkal. Menjünk.
Megszárítkoztak, amennyire tudtak, magukra rángatták a ruháikat,
és berohantak az erdőbe.

Elkalandoztak erre-arra, és több tíz kilométeren át járták az éjszakai

erdőt, legalábbis Tatjána úgy érezte. Alexander ment előtte
előreszegett késsel, hogy utat vágjon maguknak. Tatjána vonszolta
magát utána. Néha futottak is, amikor egy tisztább részhez értek.
Többnyire csak nagy nehézségek árán, erőlködve bírtak átjutni a
sűrű aljnövényzeten. Alexander időről időre felkapcsolta a
zseblámpát három másodpercre, hogy megvilágítsa az előttük
elterülő erdőt, és már le is kapcsolta. Gyakran megállt és
hallgatózott, aztán haladtak tovább. Tatjána már nagyon szeretett
volna megállni egy pillanatra. A lábai már nem bírták vinni őt tovább.
Feltételezte, hogy Alexander végre rájött, hogy ő elfáradt, mert
lelassított, és azt kérdezte:
– Elfáradtál?
– Igen. Megállhatnánk egy kicsit?
Alexander megállt, hogy megnézze a térképet, amit hozott.
– Örülök, hogy idáig eljutottunk. Sokkal nyugatabbra vagyunk,
mint ahogy azt szerintem az üldözőink képzelik, és
messze nem vagyunk annyira délen. Oldalirányban nagyon jól
haladtunk.
– De nem jutottunk közelebb Berlinhez.
– Nem, ez igaz. De tőlük messzebb vagyunk, és pillanatnyilag ez
a legfontosabb. – Alexander összecsukta a térképet. – Sátrat nem
hoztál?
– Van egy vízhatlan kabátom, csinálhatunk egy féltetős hálóhelyet.
– Elgondolkozott. – Mit szólnál, ha inkább keresnénk egy fészert?
Nagyon vizes a föld.
– Jól van, keressünk egy fészert. Az melegebb és szárazabb. Az
erdőn túl találunk tanyákat.
– Akkor még gyalogolnunk kell?
Alexander felsegítette Tatjánát, és futólag magához ölelte.
– Igen – mondta. – Még mennünk kell valamennyit.
Nagyon lassan folytatták útjukat, keresztül az erdőn.
– Alexander, éjfél van. Szerinted hány kilométert tettünk meg
összesen nyugat felé?
– Hármat. Még másfél kilométer, és elérjük a földeket. Tatjána
nem akarta szóvá tenni, hogy fél a folyamatosan
recsegő ágak között, az erdőben lenni. Valószínűleg nem emlékszik
már Alexander arra a történetre, amit Tatjána magáról mesélt, arról,
hogy egyszer eltévedt az erdőben, valamikor még nagyon fiatal
korában. Alexander megsebesült és a halál torkából menekült meg,
biztos nem emlékszik már arra, hogy egészen addig az volt a
legborzasztóbb dolog, ami történt vele, hogy eltévedt az erdőben.

Kiértek egy szántóföldhöz. Derült éjszaka volt, Tatjána pont ki

tudta venni egy siló alakját a tábla túlsó felén.
 – Menjünk át – mondta Tatjána.
Alexander nem engedte neki, hogy így tegyen. Mondta, hogy
kerüljék meg a táblát. Azzal indokolta a döntését, hogy már nem
bízik a szántóföldekben.
A pajta százméternyire volt a lakóépülettől. Alexander felemelte a
reteszt, és intett Tatjánának, hogy menjen be. Egy ló felnyerített
meglepetésében. A pajtában meleg volt, széna- és trágyaszag és
savanyú tejszag. Ismerős illatok voltak ezek Tatjánának, olyan
ismerősek, mint Luga. Megint rátört a veszteség húsba vágó érzése.
Mindaz, amiről Amerikában megfeledkezett, azt most Alexander
eszébe juttatta.
Alexander nekitámasztott egy létrát a tehenek fölötti
szénapadlásnak, és biztatta Tatjánát, hogy másszon föl. Miután ő is
felmászott, leroskadtak a szénára.
Tatjána elővett egy kulacs vizet a hátizsákjából, ivott valamennyit,
és megkínálta Alexandert is. A férfi is ivott, majd azt kérdezte:

– Van ott még más is? – Tatjána elmosolyodott, beletúrt a

táskába, és előhúzott egy csomag Marlborót. – Ó, amerikai cigaretta!
– mondta elégedetten, azzal kivett egy szálat és rágyújtott. Anélkül,
hogy megszólalt volna, elszívott egymás után három szálat, mialatt
Tatjána a szénán elnyúlva nézte őt. A lány szeme kezdett
lecsukódni.
Amikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Alexander némán ül, és
olyan szemekkel néz rá, annyi érzéssel a szemében, hogy Tatjána
levegő után kapott, és négykézláb odamászott hozzá. A férje ádáz
karjai közé temette magát, szorosan átölelte őt, és valahol a feje
fölül hallotta, ahogy Alexander suttogva csitítja,
nyugtatja.
Nem tudtak megszólalni. Hogy Tatjána újra Alexander karját
érezhette maga körül, hogy újra érezhette a teste illatát, újra
hallhatta a lélegzését és a hangját…
Csitt, suttogta még mindig Alexander, és magához szorította a
lányt, levette a kendőjét, a hajhálóját, kivette a hajtűit, hogy
szabadon aláhullhasson a haja.
A lány hosszabbra növesztette a haját, mint amilyennek
Alexander valaha is látta, majdnem Tatjána derekáig ért.
Alexander ujjaival fésülte a lány haját.
– Ha lehunyom a szemem – suttogta –, újra szőke lesz a hajad.
Alexander érintéséből Tatjána tudta, hogy férje még vak, aki
még nem tanulta meg újra látni. Az érzés, amivel olyan lehetetlenül
szorította őt magához, szinte megfojtva őt, nem szerelemből vagy
szenvedélyből táplálkozott, hanem valahogy egyszerre mindkettőből
és egyikből sem. Ölelése nem egyesülés volt, hanem a gyötrelem
pusztító tüze, keserű megkönnyebbülés és a félelem kifejeződése.

Tatjána látta Alexanderen, hogy szeretne többet is mondani, csak

nem volt képes rá, és csak ült a szénán szétterpesztett lábakkal,
amíg ő előtte térdelt, s a férje a karjaiba fonta, és egyszer-egyszer
megremegő testéből előtört egy csitító, csendre intő hang…

De az nem neki szólt. Nem Tatjánának szólt. Az saját magának

szólt.
Alexander, továbbra is a karjában tartva a lányt, lefektette őt maga
elé a szalmára. Reszkető végtagjaival körbefonta a lány testét, és
Tatjána, aprókat lélegezve, a sírástól rázkódva maga
sem tudta, hogy csillapíthatná a benne feltörő érzelmeket. Alexander
egy hang nélkül megcsókolta a lányt, sem a testi,
sem a lelki vágynak nem adott hangot. Nem tudták, mihez
kezdjenek: levetkőzzenek? Maradjanak ruhában? Nem számított.
Tatjána nem tudott, de nem is akart mozdulni. Alexander ajkát a
nyakán érezte, a kulcscsontján, a férfi foggal-körömmel
kapaszkodott belé. A lány ajkai szétnyíltak, talán hogy a férfi nevét
suttogja, talán, hogy felnyöghessen. Csorogtak a könnyek a
halántékán.
Csak annyi ruhát hámozott le magáról és Tatjánáról Alexander,
amennyi feltétlenül szükséges volt. Azután nem is egyszerűen
behatolt a lány testébe, mint inkább felnyitotta és felfalta őt.
Miközben Tatjána kitátott szájjal, némán sikítva kapaszkodott
Alexander hátába, ahogy egyre közelebb és közelebb vonta őt
magához, ahogy bánkódva suttogott és élvezettel nyögött fel, még
úgy is érezte, hogy Alexander, bár teljesen átadja magát a
pillanatnak, úgy szeretkezik vele, mintha épp akkor szednék le a
keresztről, amihez még mindig hozzá lenne szögezve.

Ahogy markolta, és amilyen vadul és lankadatlanul mozgott, az

olyan mindent átható érzés volt, hogy Tatjána úgy érezte, mindjárt
elveszíti az eszméletét.
– Sura, kérlek… – lehelte alig hallhatóan.
De tudta, hogy lehetetlent kér. Nem is akarta ő sem, hogy
másképp történjen mindez. Nem is történhetett volna másképp.
A megváltás durván, de eljött Alexanderért, azon az áron, hogy
Tatjána egy pillanatra elvesztette az önuralmát és felsikoltott, s
hangja a pajtából a földeken és a végtelen múlton
át a folyóig és az égig hatolt.
Alexander a lányon fekve maradt, nem mozdult, és nem húzódott
el tőle. Még mindig remegett a teste. Tatjána szorosabban ölelte
magához, de már nem lehetett volna ennél közelebb hozzá a férje.
Tatjána mégis közelebb akarta vonni őt magához… aztán…

Csitt, csitt!
Ezt most nem Alexander mondta.
Tatjána mondta.
Álomba zuhantak mindketten.
Továbbra sem szóltak egymáshoz.

Tatjána arra ébredt, hogy újra magában érzi Alexandert.

És az éjszaka, bár megnyújtották az istenek, mégsem tudott elég
hosszú lenni. Tatjána leterítette a viharkabátot a szénára.
Levetkőztek. A némán csillogó sötétben Tatjána sírva fakadt. Azóta
sírt, hogy lélegzetét visszafojtva kinyújtotta a kezét, és megérintette
Alexandert, sírt, amikor a férfi beléhatolt, benne volt, és amikor
megcsókolta, és végig sírt, amíg Alexander simogatta és markolta
őt, és a szája bejárta a férfi testének minden zugát, ahogy
Alexanderé is az övét, miközben Tatjána ölelte őt. Rázta testét a
zokogás és a kéj, és egyszer csak, magát is meglepve, elernyedt, s
összeolvadt Alexanderrel, felnyögött, ahogy érezte a férfi éhségét és
vágyát, gyászát és tehetetlenségét, majd teste megint lángra
lobbant, és újra elernyedt.

– Ó, Sura! – suttogta Alexander nyakába.

 – Nem biztos, hogy azt akartam elérni, hogy megríkassalak –
suttogta Alexander.
Alexander keze újra és újra börtönbe zárta, azután kiszabadult,
lángra lobbant és ellazult, újra és újra felnyögött, és azt lehelte, „Ó,
Sura”. Alexander újra és újra beléhatolt, Tatjána pedig véget nem
érően sóhajtozott és nyögött, miközben Alexander ki-be mozgott
benne, gyorsan és lassan, mélyen és sekélyen.

Azután Alexander abbahagyta a mozgást, de továbbra is a lányon

feküdt, és Tatjána gyengéden simogatta a hátát és a fejét, míg
talpával a férfi lábának oldalát és hátsó részét cirógatta. Összebújva
feküdtek, és a lány megint sírva fakadt.
Alexander Tatjána nyakába suttogott:
– Tátya, nem sírhatsz mindegy egyes alkalommal, amikor
szeretkezünk. Mit gondoljon magáról az a férfiember, akinek a
felesége minden szeretkezéskor elsírja magát?
– Azt, hogy a feleségének ő a mindene – felelte Tatjána sírva. –
Hogy ő a felesége élete.
– Ahogy a feleség pedig a férjéé – suttogta válaszul Alexander, és
nekinyomta a testét a lánynak. – De mégsem látod őt sírni.
Alexander elfordult a lánytól, így ő nem láthatta Alexander arcát. A
férfi megcsókolta a lány mellét és a hasát, majd lejjebb folytatta, és
újra használta ajkát a lány testén, de ezúttal nagyon gyengéden, és
Tatjána megint a csúcsra jutott, de csak nagyon finoman élvezve,
halkan nyögve, szinte csak suttogva, simogatva a férfit a hangjával.

– „Derék asszonyt kicsoda találhat? – idézte Alexander mély

hangon, Tatjánát ölelve. – Értéke sokkal drágább az
igazgyöngynél. Adjatok részegítő italt a veszendőnek, és bort az
elkeseredett embernek! Igyék, hogy megfeledkezzék
szegénységéről – folytatta elcsukló hangon –, és ne gondoljon
tovább nyomorúságára.”
– „Ágyamon éjjelente kerestem őt, akit lelkemből szeretek,
kerestem, de nem találtam. Fölkelek azért, és bejárom a várost, az
utcákat és a tereket; megkeresem, akit lelkemből szeretek!
Megragadtam, nem is engedem el.” 10
Nem volt éjszaka.
Csak az alkonyat létezett, ahogy a nap északon, káprázatosan
alábukott a Leningrádi Egyetem mögött, a Bronzlovassal és a Szent
Izsák-székesegyházzal szemben. Az ég túl gyorsan, néhány perc
leforgása alatt kékre, majd levendulaszínűre, majd újra rózsaszínűre
vált. A Péter–Pál-székesegyház vékony, aranyszínű tornyán
megcsillanó ragyogó hajnali fény visszatükröződött a Ladoga-tóból
kifolyó víz tükrén, a folyón, ami magával vitte a rég elhunyt Dását, s
Morozovo partjairól indulva elrohant a Slisszelburg mellett, a jeges
partok mellett, keresztül Leningrádon, s csak annyi időre állt meg,
hogy visszatükrözze azt az arany tornyot a székesegyház és a Nyári
Kert meg nem hajló szilfái között.

Nem volt elég hosszú az éjszaka.

Nem volt elég, hogy elfeledtesse velük Matthew Sayers irodájának
szőnyegét, Liszij Noszt és a finn mocsarakat. Nem volt elég
Stockholmhoz.
Nem volt elég, hogy elfeledtesse velük a morozovói börtöncellát, a
Leonyid Szlonkóba injekciózott hatszáznegyven milligramm
morfiumot, a sinyavinói dombokat és a Nyikoláj
Ouszpenszkijjel megtett hosszú utat, keresztül Európán.
Nem volt elég a Visztulához.
És semmi nem lehetett elég ahhoz, hogy elfeledtesse velük a
Szentkereszt erdőit és hegyeit.

– Ne beszélj most róla! Nincs erőm hallgatni.

– Nekem meg nincs erőm elmondani.
Miután Tatjána megtudta, hogy mi történt Pásával, nem bírt
Alexanderre nézni vagy hozzá szólni, csak feküdt az oldalán, lábát
felhúzta a mellkasához, míg Alexander mögötte feküdt, a hátát
csókolgatta, és azt suttogta:
– Sajnálom, Tatjása, nagyon sajnálom. Megpróbáltam
megmenteni őt neked.
– Ez nekem túl sok feldolgozni.
– Nekem is.
Tatjána kapkodva vette a levegőt, és nem szólt semmit.
– Tudod, Tánya, amikor meghalt, feladtam a küzdelmet. Elegem
volt abból, hogy az olyan véletlen balesetekben is, mint Pása halála,
Isten akaratát próbáljam felfedezni. Aztán rájöttem, hogy nem élte
volna túl. Nem az volt megírva neki, tudod? A szovjetek esetleg
megkegyelmeznek annak, aki megadja magát, és bedugják
Kolimába, de ha az ember az ellenség oldalán harcol…

– Tudom, Sura.
– Tánya, én haldokoltam 1944-ben. El sem tudod képzelni, mi
játszódott le bennem, ahogy keresztülhajtottam a
büntetőzászlóaljamat minden egyes átkozott lengyel folyón!
 – Én nem tudom elképzelni? Alexander, mit nem adtam volna egy
büntetőzászlóaljért!
Alexander megcsókolta Tatjána fejét, tarkóját és a lapockái közti
puha részt. A lány szíve fölött, a hátának duruzsolva, így szólt:

– Tátya, még te sem vagy férfi, egy erőszakos férfi hatezer

lövedékkel és egy bajonettel felszerelkezve. Olyan volt, mintha
megszűntem volna embernek lenni, s a Pásával való találkozás
változtatott volna meg. A Szent Keresztnél azért küldte Pását az
utamba az isten, mert rá volt akkor a legnagyobb szükségem. Azt
hittem, az lesz a sorsunk, hogy együtt megszökjünk, és megtaláljunk
téged. Csak később ébredtem rá, hogy a sors azt szánta nekünk,
hogy te találj meg engem.
– Te megmentettél mindannyiónkat, Alexander Barrington –
suttogta Tatjána. – A te egyetlen életed mindannyiónkat megmentett.

Alexander nem is igazán aludt, inkább eszméletlenül feküdt, míg

Tatjána felkönyökölt, és végighúzta az ujját Alexander sebhelyein a
kulcscsontján, a karján, a vállán és a bordáin. Nem akarta
felébreszteni, de nem állta meg, hogy ne érjen hozzá. Olyan
sebhelyek borították férje testét, amiket egyszerűen nem értett. Hogy
bír valaki elviselni ennyi mindent, és túlélni, bár soványabban és
megtörtebben, mint bármikor azelőtt? Hogy bír életben maradni,
amikor látszólag már fél lábbal a sírban van?
A férfi fenekére tette a kezét, és végigsimított rajta, egészen a
lábszáráig, ahol elidőzött, és babusgatta a lábát, miközben alvó
férje arcát figyelte.
Van egy pillanat, egy végtelenbe nyúló pillanat, mielőtt megtudjuk
az igazat a másikról. De az a pillanat olyan, ami erőt ad, és
végigkísér minket az életen, az a pillanat, amit a jövőnk határán állva
éltünk át, tiltott érzéseink feneketlen mélysége fölé hajolva, mielőtt
biztosan tudtuk volna, hogy szerelmesek vagyunk. Mielőtt meghalt
volna Dása, mama és Leningrád. Luga előtt. A mennyei Lazarevo
előtt, ahol a szerelmeddel és a testeddel rám halmozott csodák egy
életre egy anyaggá gyúrtak volna bennünket. Mielőtt ez mind
megtörtént volna, te és én együtt sétáltunk a Nyári Kertben, és
csupasz karom néha-néha a tiédhez ért, és amikor néha
megszólaltál, olyankor feljogosítva éreztem magam, hogy felnézzek
rád, belenézzek mosolygó szemedbe, egy pillantást vessek a
szádra, és elképzelhessem, hogy milyen lenne a bőrömön érezni a
szádat, a testemen, amit férfi még nem érintett akkor. A pillanat,
amikor beléd szerettem a Nyári Kertben egy leningrádi fehér
éjszakán, az a pillanat, ami nekem erőt ad, és végigkísér az életen.

Alexander felébredt, és meglátta, hogy Tatjána éppen őt nézi.

– Mit csinálsz? – kérdezte suttogva.
– Vigyázom az álmodat – felelte suttogva a lány. Alexander
erre lehunyta a szemét, és újra álomba merült.

Másnap hajnalban bejött a gazda, hogy megfejje a teheneket.

Tatjánáék némán feküdtek a szénában, és úgy hallgatták, mit
csinál. Amikor végzett és elment, Tatjána felöltözött, lemászott a
létrán, ő is fejt egy kis tejet magának és Alexandernek egy pohárba,
amit azért hordott magánál, hogy legyen mivel beadnia a gyógyszert
a sebesülteknek. Alexander ment vele, két kezében egy-egy
pisztollyal.
Végül pukkadásig itták magukat tejjel.
– Soha nem láttalak még ilyen vékonynak – mondta Tatjána. –
Igyál még egy kis tejet. Idd meg mindet!
Alexander ivott még.
– Én meg soha nem láttalak még ilyen kerekdednek – felelte a
férfi, és odahajolt a lányhoz, aki az alacsony fejőszéken ült. – A
melleid is nagyobbak.
– Biztosan az anyaság teszi – mormogta Tatjána, és megcsókolta
Alexandert. – Az anyaság, Amerika, a jó koszt. Nem tudom.

– Menjünk fel! – javasolta Alexander, a lány haját simogatva.

Felmentek a szénapadlásra, de mielőtt levetkőzhettek volna,
egy jármű motorjának hangját hallották odakintről. Reggel hét óra
volt. Alexander kinézett a kis, négyes osztatú ablakon. Egy katonai
jármű állt odakint, és a Vörös Hadsereg négy tisztje beszélgetett a
gazdával a tisztáson.
Alexander visszanézett Tatjánára.
– Kik azok? – kérdezte suttogva a lány.
– Tánya, ülj vissza a falnak dőlve, de ne túl messze! Fogd meg a
másik P–38-ast és a lőszert!
– Kik azok?
– Értünk jöttek.
Tatjána halkan felsikkantott, és az ablakhoz araszolt.
 – Ó, istenem, de hiszen négyen vannak! Most mit csináljunk?
Csapdába estünk!
– Csitt! Talán elmennek. – Alexander előkészítette a gépfegyvert
és a Pythont. Tatjána a katonákat figyelte a szeme sarkából. A
gazda széttárta a két kezét, és felvonta a vállait. A katonák
odaléptek hozzá, túlságosan is közel a férfihoz, és a házra, a
szántóföldre, végül a pajta felé mutattak.
– A revolver kettős működésű vagy egyszeres?
– Micsoda?
– Mindegy.
– Kettős működésű, ha jól emlékszem. Sőt, majdnem biztos
vagyok benne – tette hozzá Tatjána, ahogy igyekezett
visszaemlékezni. – Mármint, hogy felhúzza-e a kakast, miután
elsütötted? Igen, fel.
Alexander a hasán feküdt, előtte két szénabálával, jobbján a
géppisztollyal és a pisztolyokkal, kezében a Pythonnal, amivel
becélozta a létra tetejét. Tatjána, remegő kezében póttárakkal,
Alexander mögött ült, hátát a pajta falának vetve.
Alexander megfordult, és így szólt:
– Egy hangot se, Tánya!
Tatjána némán bólintott.
Kinyílt a pajta ajtaja, és a gazda belépett az egyik tiszttel. Tatjána
szíve olyan hangosan vert a mellkasában, hogy alig hallotta az
idegenek lépteit. A tiszt németül beszélt, de nagyon törte a nyelvet,
és beszédébe orosz szavakat kevert. A gazda bizonyára azt mondta
neki, hogy senki nem járt a tanyának ezen a részén, mert a tiszt azt
üvöltötte oroszul:
– Biztos ebben? Teljesen biztos?
 Még néhány másodpercig tartott ez az adok-kapok, aztán a tiszt
elhallgatott, körülnézett, és oroszul azt kérdezte:
– Dohányzik maga?
– Nein, nein! – tiltakozott a gazda. – Ich rauche nei in der Scheune
wegen Brandgefahr. 11
– Hát tűzveszély ide vagy oda, valaki dohányzott ebben a
kibaszott pajtában!
Tatjána a szája elé kapta a kezét, nehogy ijedtében felkiáltson. A
tiszt kirohant a pajtából. Tatjána kinézett az ablakon. A tiszt mondott
valamit a többieknek, mire az egyik leállította az autó
motorját, és mindenki elővette a géppisztolyát.
– Sura! – suttogta Tatjána.
– Csitt! – csitította Alexander. – Ne beszélj! Még levegőt se
vegyél!
A gazda még mindig a pajta közepén állt, amikor a négy szovjet
katona felfegyverkezve belépett.
– Tűnjön a picsába! – szólt az egyik a gazdára.

– Van itt valaki?

Nem jött válasz.
– Van itt valaki?
– Nincs itt senki – mondta egyikőjük.
– Tudjuk, hogy itt van, Belov – szólalt meg egy harmadik. – Jöjjön
elő, és senkinek nem esik bántódása!
Alexander továbbra sem szólalt meg.
– Gondoljon a feleségére! Ne legyen ilyen önző, hogy mindig csak
magára gondol! Azt akarja, hogy ő életben maradjon, igaz?
Tatjána hallotta, hogy a létra egyik foka halkan megnyikkan.
 Alexander olyan mozdulatlanul feküdt, hogy az ember el is
mehetett volna mellette, akkor sem vette volna észre, hogy ott
fekszik. Újabb halk reccsenés. Az egyik katona, aki lent maradt, azt
mondta ekkor:
– Ha megadja magát, a felesége ellen nem emelünk vádat.
Egy másik hozzátette:
– Állig fel vagyunk fegyverkezve. Nem menekülhet. Legyen esze!

Alexander alig hajolt ki. Kicsit lefelé döntötte a Python csövét, és

egy .357-es Magnum-lövedéket eresztett a létrán álló katona fejébe.
Az katona rángatózva hátrarepült, a többiek leguggoltak, elővették a
fegyvereiket, de nem tudtak elég gyorsan célra tartani, és fedezékbe
húzódni sem maradt idejük. Alexander célzott és tüzelt, célzott és
tüzelt, célzott és tüzelt. A katonáknak esélyük sem volt fedezékbe
vonulni, nemhogy tüzet nyitni.
Alexander felugrott, és Tatjána felé fordult.
– Gyerünk! – mondta minden további nélkül. – Egy másodpercig
sem maradhatunk itt tovább. Ha a gazdának van telefonja, akkor
éppen most hív segítséget.
– Talán nincs telefonja – hebegte Tatjána.
– Azért erre nem alapozhatunk, igaz? Siess!
Tatjána gyorsan összeszedte a holmijaikat, Alexander pedig
újratöltötte a Pythont.
– Jó kis fegyver, Tánya! – dicsérte meg a pisztolyt Alexander. –
Viszont elég erősen visszarúg. Nem tudod, mennyi a torkolati
sebessége?
– Akitől vettem, azt mondta, négyszázötven méter per szekundum.
 Alexander elismerően füttyentett.
– Bivalyerős. Majdnem, mint a Spaginom. Kész vagy? Kinéztek az
ablakon, hogy nem jön-e valaki, és hogy a gazda a
házban van-e még, aztán lemásztak a létrán, átléptek az ajtóban
fekvő halottakon – bár Alexander előbb átkutatta a zsebüket, és
talált egy csomag szovjet cigarettát –, és már kint is voltak. A
kocsijukból Alexander magához vette az ott talált könnyű
géppisztolyt és az ahhoz való lőszeres hevedert. Tatjána
megkérdezte Alexandert, hogy akar vinni egy géppisztolyt, aminek
egy kétlábú állványa is volt, egy könnyű géppisztolyt, három kézi
lőfegyvert, a lőszereket és a hátizsákot.
– Miattam ne aggódj! – felelte erre Alexander, és a nyakába dobta
a hevedert. – Csak magaddal törődj.
– Elvihetnénk a kocsijukat – javasolta Tatjána.
– Remek ötlet, menjünk el vele egész a következő ellenőrzési
pontig.
Átfutottak a szántóföldeken, távolodva a tanyától, be az erdőbe.

Délig gyalogoltak.
– Megállhatunk egy kicsit? – kérdezte Tatjána, amikor egy
patakhoz értek, amin át kellett volna kelniük. – Biztos te is elfáradtál.
Megmosakszunk, esetleg eszünk is egy falatot. Hol vagyunk
egyébként?
– Sehol – felelte Alexander, és nagy nehezen megállt. – Alig hat
kilométerre a tanyától és a szovjet seregtől.
– Hat kilométerre délre? – kérdezte Tatjána reménykedve. – Az
azt jelentené, hogy már csak…
– Nem. Nyugatra. Nem megyünk dél felé.
 Tatjána értetlenül bámult Alexanderre.
– Hogy érted azt, hogy nem megyünk dél felé? Délre van Berlin!

– Igen. És a szovjetek is arra számítanak, hogy arra megyünk.

– De egyszer majd délnek kell fordulnunk, nem?
– Egyszer majd igen.
Tatjána nem akart erről tovább beszélgetni. Megmosták az
arcukat és a fogukat.
– Csak ne a morfiumos tubusból adjál – jegyezte meg Alexander.

Tatjána elővett néhány dolgot a vacsorához. Hozott vagdalt húst is

Amerikából, és mosolyogva kínálta meg vele Alexandert. A férje
viszonozta a mosolyát, és azt mondta:
– Ezt nagyon szeretem. De mégis, hogy akarod kibontani?
– Ó, hát mivel ez amerikai termék, van egy kis konzervnyitó is a
konzerv tetején.
Hozott szárított kenyeret és szárított almakarikákat is. Ettek, és
ittak hozzá vizet a patakból.
– Ideje mennünk! – szólt Alexander, és felállt, hogy induljon.
– Sura – mondta Tatjána, s felnézett a férfira. – Szeretnék
belemenni a vízbe, hogy megmosakodjak, rendben? Nem tart
sokáig.
Alexander felsóhajtott.
– Jól van. Addig elszívok egy cigarettát.
Miután elszívott két-három cigarettát, ő is levetkőzött, és bement a
vízbe Tatjána után.
Kora délután volt és egy farönkön ültek, a patak mellett, egy sűrű
lombú, félreeső erdős részen. Lovagló ülésben ültek a fatörzsön,
Tatjána Alexander előtt, háttal neki. Alexanderen egy alsónadrág
volt, Tatjánán egy trikó és bugyi. A férfi lassan fésülte a lány nedves
és nagyon hosszú haját. Egyik kezével fésülte, a másikkal simogatta
Tatjána haját. Nem beszélgettek.
Alexander odahajolt a lányhoz, megcsókolta a nyakát a füle tövén,
és azt suttogta:
– Többé ne sminkeld ki magad, rendben? Látni akarom a
szeplőidet. – Tatjána halkan dorombolt válaszul, és Alexander felé
fordult. Egymás szemébe néztek, és megcsókolták egymást.
Alexander kezéből kiesett a fésű, ahogy végigsimított Tatjána arcán
és nyakán, megérintve közben a jegygyűrűiket.
Teljesen hátrahajtotta a lány fejét, miközben keze a mellére
csúszott, majd a hasára és a lába közé. Elvonta a száját a lánytól.
– Vetkőzz le! – suttogta. Tatjána felállt a fatörzsről, és lábai között
a fatörzzsel, szembefordult Alexanderrel. Levette a ruháit, és így állt
tovább előtte. Alexander megmarkolta a lány melleit, majd magához
vonta őt, és végigcirógatta a lány testét, a bokájától a hajáig, majd a
hajától a bokájáig. Tatjána Alexander ölébe ült. Alexander szorosan
fogta a lányt, és ráhajolt a mellbimbójára.

Tatjána nyögdécselése visszhangzott az erdőben.

Alexander felállt, és továbbra is a karjában tartva a lányt, odament
egy lapos patakparti sziklához, fél kézzel lehúzta az alsónadrágját,
leült rá, hanyatt feküdt a sziklán, és leeresztette magára Tatjánát.
Nagyon lassan ki-be mozgott a lány testébe, és nagyon gyengéden
emelte és engedte magára a lányt. Tatjána
átkarolta Alexander fejét, és élvezettel nyögdécselt.
Ahogy Alexander mozdulatai ritmusosabbá váltak, úgy
nyögdécselt egyre hangosabban Tatjána. A lány kezdett elgyengülni,
és már nem bírt tovább lovagló ülésben ülni Alexanderen. A férfi
felemelte őt magáról, és odavitte a leterített kabátjukhoz. Tatjána
lefeküdt a kabátra Alexander előtt, aki letérdelt a lány elé, felemelte
Tatjána csípőjét, a szájával és az ujjaival kezdte kényeztetni, de
csak egy rövid ideig, túlságosan is rövid ideig, mert Tatjána túl vadul
nyögdécselt. Alexander ekkor abbahagyta, amit csinált, és Tatjána
fölé mászott, aki csak nyögött és nyögött…

A lány váratlanul mozdulatlanná dermedt. Egy hangot sem adott

ki, a zihálást kivéve, amin nem tudott uralkodni. Nagyon szorosan
magához szorította Alexandert, és odasúgta neki:
– Istenem, Sura, valaki minket néz!
Alexander is abbahagyta a mozgást.
– Hol? – kérdezte, a lány fülébe súgva, anélkül, hogy elfordította
volna a fejét.
– Tőlem egy kicsit…
– Az óra számlapjára gondolj! Hány óránál van? Én vagyok
középen.
– Fél ötnél.
Alexander mozdulatlanul feküdt, olyan mozdulatlanul, mint a
pajtában aznap reggel. Tatjána egy kiskutya nyüszítéséhez hasonló
hangot adott ki.
– Csitt! – szólt rá Alexander, anélkül, hogy levegőt fújt volna ki. A
P–38-as a viharkabáton hevert a bal kezénél. Kicsit felemelkedett
Tatjánáról, és egy mozdulattal felkapta a fegyvert,
felhúzta a kakasát, célra tartotta a bal kezét, és leadott három lövést.
Valaki felkiáltott a fák között, aztán hallották, hogy az illető a bokrok
közé zuhan.
Mindketten felugrottak. Alexander magára rángatta az
alsónadrágját, Tatjána pedig a bugyiját. Alexander, a Pythonnal és
az M1911-gyel felfegyverkezve, elment megnézni, hogy ki volt az.
Tatjána szorosan a nyomában, kezét a melle előtt tartva követte.

Egy szovjet egyenruhás férfi feküdt a földön, vállából spriccelt a

vér. Két találat érte, egy a vállán, egy a nyakán. Alexander elvette a
férfi csőre töltött pisztolyát, és visszament a tisztásra. Tatjána
letérdelt a férfi mellé, és a nyaki sérülésre nyomta a kezét.

A háta mögül meghallotta, hogy Alexander hitetlenkedve rászól:

– Tatjána, mi a francokat művelsz?

– Semmit – felelte, és meglazította a férfi gallérját. – Nem kap
levegőt.
Alexander mély torokhangon felmordult, megragadta Tatjánát,
félrerángatta az útból, aztán célba vette a férfi fejét a Pythonnal, és
kétszer rálőtt. Tatjána felsikoltott, térdre rogyott, és önkívületbe esve
az ijedségtől, vakon próbált kiszabadulni Alexander kezei közül, aki
felrángatta a földről, még mindig a Pythonnal a kezében. Tatjána
lehunyta a szemét, és úgy erőlködött, hogy félő volt, bármikor
hisztériás rohamot kaphat.
– Tatjána! Mi a fenét művelsz?
– Engedj el!
– Nem kap levegőt? Kurvára remélem is, hogy nem! Most már
biztos nem. Őt akarod megmenteni, vagy bennünket? Ez nem egy
vicc, az életünkről van szó! Nem kuporodhatsz le mellé, hogy
megkönnyítsd az utolsó pillanatait, amikor mi is másodpercekre
vagyunk a haláltól!
– Hagyd abba! Hagyd abba! Engedj el!
– Ó, a kurva életbe! – Alexander ledobta a fegyvereit, és
szembefordult Tatjánával, aki a tenyerét a mellkasa előtt feltartva állt
előtte. – Tánya, mégis, mit akarsz? Miért jöttél ide? Az volt a célod,
hogy megfosztod az anyjától a fiunkat? Hát nem érted, hogy vagy
velünk vagy, vagy velük? Nincs középút! Egy kibaszott háború dúl
körülöttünk, hát nem érted?
– Kérlek… én csak…
– Nem, szerintem nem érted! – kiáltotta Alexander, megszorítva a
lány kezét. – Minket nézett, téged figyelt, alighanem azóta, hogy itt
vagyunk. Mindent látott, mindent hallott, és tudod, mire várt? Arra,
hogy végezzek, és megölhessen, hogy aztán megerőszakolhasson
téged! Aztán téged is megölt volna! Nem tudjuk, ki ez, lehet, hogy
katona, lehet, hogy dezertőr, de azt biztosan tudom, hogy nem
ebédelni akart velünk!

– Istenem, hát mi történt veled?

Alexander megragadta Tatjána arcát, hogy a lány a szemébe
nézzen, aztán ellökte őt magától.
– Pont te ítélkezel fölöttem? Katona vagyok, nem egy szent! –
mondta, és a földre köpött.
– Nem ítéllek el, Sura, kérlek… – suttogta Tatjána.
– Vagy ők, vagy mi, Tatjána!
– Te, Alexander, csak te. – Tatjána megingott. Alexander fél
kézzel elkapta őt, hogy ne essen el, de nem ölelte magához, hogy
megnyugtassa.
– Hát semmit nem értesz? Menj, mosd le magadról a vérét, és
öltözz fel! El kell tűnnünk innen!
Tíz percen belül már nem voltak sehol. Visszavették zöldesbarna
öltözéküket, és folytatták útjukat az erdőn át. Nem beszélgettek,
csak ha meg kellett állni, vagy hogy itallal kínálják egymást, de utána
már indultak is tovább. Alexander dohányozni sem állt meg. Néha
megtorpant, hogy meghallgassa a környezet zajait, majd lassan
folytatták a gyaloglást.
Elkerülték a falvakat és a kövesutakat, de a tanyákkal is gondjuk
volt. Nyár volt, a szántóföldi munkák és a betakarítás időszaka. A
kombájnok, a cséplőgépek, a traktorok és a mezőgazdasági
munkások mindenütt ott voltak. Néha teljesen meg kellett kerülniük
egy-egy táblát, csak hogy ne vegyék észre őket a földeken dolgozók.

Hat órán át mentek, keresztül réteken és erdőkön, amikor végre

dél felé fordultak. Tatjána borzasztóan szeretett volna már megállni,
de Alexander nem lassította a lépteit, így Tatjána sem.

Egy krumpliföldhöz értek, és Tatjána, aki addigra nagyon

megéhezett, megelőzte Alexandert, aki azonnal elkapta a karját, és
visszahúzta a lányt maga mögé.
– Ne menj elém, megértetted? Nem tudsz semmit erről a tábláról.

– Mert te igen.
– Igen, mert ezer ilyet láttam már.
– Én is láttam már szántóföldet életemben, Alexander.
 – És aknamezőt is?
Tatjána erre hirtelen nem tudott mit mondani.
– Ez egy krumpliföld, biztos nincs aláaknázva.
– És ezt mégis honnan tudod? Megnézted távcsővel?
Megvizsgáltad a földet? Végigkúsztad-másztad a földet, a
bajonetteddel aknák után tapogatódzva magad előtt? Vagy csak arra
alapozod a véleményed, hogy kiskorodban, Lugában nem voltak
aláaknázva a földek?
– Hagyd abba, jó? – kérte Tatjána halkan.
Alexander elővette a távcsövét. Tanulmányozta a krumpliföldet,
aztán azt mondta, hogy biztonságosnak látszik, de nem akar
kockáztatni. Elővette a térképet, és pár percre beletemetkezett,
végül így szólt:
– Menjünk balra, mert ha jobbra mennénk, egy főútvonalhoz
érnénk, ami túl veszélyes. Viszont bal oldalon sűrű erdő van, ami
körülbelül tizenöt kilométeren át elrejt minket.
Tatjána kikapart öt-hat krumplit a tábla szélén. A nap lemenőben
volt, mire az erdőhöz értek. Amikor megálltak inni egy pataknál,
Tatjána azt kérdezte:
– Esetleg foghatnánk halat? Ha tüzet rakunk, főzhetnénk halat
meg krumplit. Ehetnénk. Tábort verhetnénk, tudod. – Alexanderre
akart mosolyogni, de a férje nagyon komoly volt.
– Tüzet rakni? Neked tényleg elment a maradék eszed is? Azt is
kiszagolták, hogy egy pajtában cigarettáztam. Mit gondolsz, mire
képezték ki a kopóikat, ha nem a főtt hal illatára?
– Jaj, Alexander, de hiszen már nem is keresnek minket.
Nincsenek itt.
– Nem, mert ott vannak – intett Alexander homályosan az
egyik irányba. – Mire itt lesznek, már túl késő lesz. Nem akarok
esélyt adni nekik.
– Akkor nem fogunk enni?
– Megesszük a krumplikat nyersen.
– Nagyszerű – morgott Tatjána.
Megették nyersen a krumplikat. Megették az utolsó előtti
vagdalthúskonzervüket. Tatjána hozott volna még, ha tudja, hogy
nem rakhatnak tüzet, hogy főzzenek egy halat vagy néhány krumplit,
de honnan tudhatta volna? Megmosakodtak, Alexander elszívott
még egy cigarettát, és azt kérdezte:
– Kész vagy?
– Mire?
– Indulnunk kell!
– Jaj, kérlek, ne! Nem bírom tovább. Este nyolc óra van.
Pihennünk kell, majd holnap gyaloglunk tovább! – A nyelve hegyén
volt, hogy fél a sötétben gyalogolni, de nem akarta, hogy Alexander
gyengének lássa, úgyhogy nem mondott semmit, várta, hogy
Alexander megtegye a helyes lépést.
Alexander hallgatott.
Tatjána is hallgatott.
– Gyalogoljunk tízig – sóhajtotta Alexander. – Aztán megállunk. –
Tatjána szorosan Alexander nyomában gyalogolt, de utálta, hogy
őmögötte nem volt senki. Egyre azt érezte, hogy valaki követi, és
mindig hátrafordult, amikor Alexander megállt, hogy hallgatózzon az
erdőben. Egy alkalommal, amikor valami leesett a fákról, vagy egy
szikladarab gördült alá, vagy egy ág esett rá valamire, Tatjána
felsikoltott, és megragadta Alexander karját.
 A férfi Tatjána vállára tette a kezét.
– Mi az, Tatjása?
– Semmi, semmi.
Alexander megpaskolta Tatjána hátát, és azt mondta:
– Álljunk meg!
Tatjána az ajkába harapott, hogy ne kezdjen el könyörögni
Alexandernek, hogy keressenek egy pajtát vagy fészert vagy egy
árkot egy ház közelében, vagy akár egy aknamezőt, bármit, csak ne
kelljen az erdőben tölteniük az éjszakát. Alexander épített egy kis
hajlékot néhány vastag ág és a viharkabát felhasználásával. Ezután
szólt, hogy mindjárt visszajön, de miután tizenöt perc elteltével sem
érkezett el a mindjárt, Tatjána kimászott a rögtönzött alvóhely alól,
és megtalálta a férjét az egyik fa tövében ülve cigarettázni.

– Sura – suttogta. – Mit csinálsz?

– Semmit. Menj aludni! Holnap hosszú napunk lesz.
– Gyere aludni!
– Túl kicsi kettőnknek, de én jól megleszek itt.
– Nem túl kicsi. Majd egymás mellett alszunk, gyere! – Finoman
húzta Alexander karját. Alexander ellenállt. Tatjána letérdelt mellé,
az arcát fürkészte, majd meg is érintette azt. – Sura…

– Nézd – szólt a férfi. – Ne harcolj velem tovább! Melletted állok.

Hagyd, hadd tegyem, amiről tudom, hogy meg kell tennünk. Nem
veszhetünk össze mindig, amikor veszélybe kerülünk.

– Tudom – felelte a lány. – És sajnálom. De te is tudod, hogy nem

tehetek róla. Ilyen a természetem.
 – De tehetsz ellene. Tudom, hogy nehéz, és tudom, hogy túl sok,
amin most keresztül kell mennünk, és azt kívánod, bárcsak minden
másképp lenne, de ezt a csatát neked kell megvívnod magaddal. Így
vagy úgy, de el kell rendezned ezt magadban. Vagy téged nem
érdekel, ha a fritzek győznek? – kérdezte Alexander, és átkarolta
Tatjánát. A lány a férfi nyakába fúrta az arcát.

– Dehogynem érdekel, hogy nyernek-e a fritzek. Megpróbálok

viselkedni, rendben? – suttogta Tatjána.
– Nem csak próbálod, meg is fogod tenni – mondta erre
Alexander. – Azt teszed, amit mondok, biztos távolságban maradsz,
ha lövök, és nem akarod meggyógyítani azokat, akik meg akarnak
ölni minket. Ezt fogod tenni. Tánya, utoljára, Lazarevóban
elengedtelek, de nem csinálok ilyet még egyszer. Vagy együtt
halunk meg, vagy együtt éljük túl ezt az egészet.
– Igen, Alexander – felelte Tatjána.
– Mindent félretettem magamban, csak arra koncentrálok, ami
segíthet abban, hogy kijussunk innen. Neked is csak arra szabad
összpontosítanod.
– Így lesz, Alexander, de most gyere aludni!

– Kérlek! – suttogta Tatjána. – Félek éjszaka az erdőben.

Alexander bebújt a vízhatlan tető alá, és Tatjánához simult. A
lány betakarta kettőjüket a kasmírtakaróval.
– Tudod, ezt neked vettem – mondta. – Az első, New Yorkban
töltött karácsonyomon.
– Könnyű és meleg – mondta rá Alexander. – Jó takaró. „Ó, isten,
tedd kicsivé az ég öreg csillag-rágta takaróját, hogy magam
köré hajtogassam és kényelemben feküdjek.”
Egymáshoz simulva feküdtek.
Mint két, egymásba illeszkedő fémtál, idézte fel magában Tatjána
azt a lazarevói napot, amikor Alexander jégkrémet készített neki a
júliusi telihold idején.
– Tánya – szólalt meg Alexander –, mondj meg nekem valamit, és
ne aggódj, nem leszek dühös. Mindig is azt akartam, hogy boldog
légy. Voltál más férfival?
– Nem – felelte a lány, de egy pillanatra elhallgatott, mert eszébe
jutott, milyen közel került a dologhoz Jebbel vagy Edwarddal. –
Ugyan, ki más lehetne úgy megáldva minden isteni ajándékkal, mint
te? – Tatjána érezte, hogy Alexander teste megfeszül. – És te?

– Én sem – válaszolta a férfi, majd némi habozás után hozzátette:

– Habár egyszer-kétszer elgondolkoztam rajta, csak hogy
elhessegessem a halál közelségének gondolatát.
Tatjána lehunyta a szemét.
– Igen, én is – mondta. – Nem fejezzük be a korábbi…
elhessegetést?
– Nem – utasította el Alexander.
Amikor Tatjána legközelebb kinyitotta a szemét, még mindig sötét
volt, de Alexander már nem feküdt mögötte. A fák között ült,
géppisztollyal a kezében.
– Mit csinálsz? – kérdezte a lány.
– Vigyázom az álmodat – felelte Alexander.
Tatjána odament hozzá, vitte a takarót is, és betakarta vele
Alexandert, aztán lefeküdt a földre, Alexander ölébe hajtva a fejét.
Lehunyta a szemét, és nyugtalan álomba zuhant.
 Amikor felébredt, be volt takarva a feje a takaróval. Kidugta a fejét,
és észrevette, hogy Alexander a közel teljes sötétségben őt figyeli,
és cigarettázik. Teste megfeszült, mint egy ugródeszka.
– Mi a baj? – kérdezte suttogva a lány.
– Nem akartam lehamuzni a hajad.
– Nem, úgy értem, veled mi van?
Alexander elfordította a tekintetét.
– Nem hiszem, hogy sikerülni fog, Tatjána – suttogta Alexander.

Tatjána figyelte férjét egy darabig, aztán lehunyta a szemét, és

jobban belebújt Alexander ölébe.
– Élj úgy, mintha hinnél – mondta – , és megadatik neked a hit.
Alexander nem szólt erre semmit.
Tatjána levette a jegygyűrűket a nyakából. A kicsit a saját jobb
gyűrűsujjára húzta, aztán fogta Alexander kezét – habár győzködnie
kellett Alexandert egy ideig, hogy legalább egy pillanatra elengedje a
fegyvert –, és felhúzta a nagyobbik gyűrűt Alexander gyűrűsujjára.
Alexander megszorította felesége kezét, majd felvette az M1911-est.

– Nem akarsz te is aludni? Majd én őrködök.

– Nem – válaszolta Alexander. – Egyáltalán nem jön álom a
szememre.
Tatjána megcirógatta férje karját.
– Tehetek érted valamit? – bökte meg Alexandert. – Van bármi,
amit szeretnél?
– Nem.
– Nem? – kérdezett vissza Tatjána meglepetten.
– Nem! – ismételte Alexander határozottan. – Túl sok
mindenre kell figyelni körülöttünk. Nem akarom elveszíteni a fejem,
egy pillanatra sem. Nézd csak, így is majdnem mi lett belőle.

Tatjána elaludt. Alexander felrázta, amikor a hajnal kék ruhába

öltöztette a fákat. Némán fogat mostak, és összeszedték a
holmijaikat. Tatjána néhány méterrel arrébb ment a fák közé, és
amikor visszajött, Alexander neki háttal foglalatoskodott valamivel.

– Nem vagy éhes? – kérdezte Tatjána, de mielőtt befejezhette

volna a mondatot, Alexander sarkon fordult, és két, lövésre kész
pisztolyt szegezett rá. Egy másodpercig így állt, s csak aztán
engedte le a fegyvereket és fordult vissza némán, hogy folytassa,
amit elkezdett.
Tatjána odament hozzá, hogy megnézze, mit csinál Alexander. A
férje éppen az ő hátizsákját túrta fel, s kutatta át annak minden
zegét-zugát.
– Mit keresel? – kérdezte a lány.
– Van még nálad cigaretta?
– Persze. Hoztam hat csomaggal.
– Azon kívül – mondta Alexander, rövid hallgatás után.
Tatjána elgondolkodott.
– Elszívtál hat doboz cigarettát múlt éjjel? – kérdezte. Alexander
folytatta a kutatást. – Na és mi van azzal a csomaggal, amit a
szovjet katonáktól vettél el?
– Mi lenne? – kérdezte Alexander.
Tatjána odalépett hozzá, és kivette a hátizsákot Alexander
kezéből. A pisztolyokat is ki akarta húzni az övéből, de Alexander
nem engedte. Tatjána megölelte őt, a pisztolyokkal és
a töltényhevederrel kettejük között.
– Sura – suttogta. – Drágám, férjecském, meglátod, minden…
– Menjünk! – vágott közbe Alexander, és elhúzódott kicsit a
lánytól. – Indulnunk kell. – Megint útra keltek. Ezúttal dél felé vették
az irányt. Alexander egyre szigorúbban tiltotta Tatjánának, hogy akár
egy méterre lemaradjon tőle. Nem álltak meg fürödni a patakokban,
nem raktak tüzet, és kifogytak a vagdalt húsból és kekszből is.
Menet közben szedtek egy kis áfonyát. Találtak egy másik
krumpliföldet is.
Tatjána megkérdezte a nap végén, hogy rakhatnának-e tüzet,
miután egész nap nem hallottak semmi gyanúsat. Alexander
nemmel felelt. Tatjánát meglepte, hogy csak tizenöt kilométert
haladtak, valahogy úgy érezte, hogy nagyon lassan mennek. Aztán
eszébe jutott, hogy Alexander valamiért talán fél bemenni Berlinbe,
de vajon miért?
– Azt hiszem, nagyon közel vagyunk. Közelnek érződik a város.
Szerinted is közel van?
– Nem. Vagyis de, igen, csak körülbelül tíz kilométerre vagyunk
Berlintől.
– Holnapra oda is érhetünk.
– Szerintem inkább várnunk kellene itt az erdőben egy kicsit.
– Várni az erdőben? De hiszen eddig te bizonygattad, hogy
mennünk kell, te akartál megállás nélkül menni!
– Most megállhatunk.
– De ha megállunk, akkor se rakhatunk tüzet, nem főzhetünk, nem
ehetünk, nem úszhatunk, nem alhatunk, és nem csinálhatunk…
semmi mást. Minek állunk meg akkor az erdőben?
 – Mert most már keresni fognak minket. Nem hallod?
– Mit?
– Őket. Az erdő szélén, egymásnak kiabálnak. Nem hallasz
semmit?
Tatjána nem hallotta a hangokat.
– De akkor is – makacskodott Tatjána. – Észak-Berlin hatalmas
kiterjedésű. Nem fognak mindenütt minket keresni.
– De igen. Jobban tesszük, ha itt maradunk!

– Gyere, Alexander! – mondta neki. – Menjünk, húzzunk bele,

folytassuk, amíg oda nem érünk!
Alexander elhúzódott tőle, és így felelt:
– Ha tényleg ezt akarod, akkor rendben, menjünk!
Megritkult az erdő a Berlin előtti utolsó szakaszon. Előttük a
lankás tájat síkság követte, majd a táblákat elválasztó fasorok.
Lassan haladtak, és egy alkalommal két órán át ültek a bokorban,
mert Alexander megpillantott a látóhatáron egy elhaladó teherautót.

Errefelé nem folytak patakok, és nem volt hová elbújni. Alexander

fokozatosan egyre idegesebb lett, és menet közben maga elé
tartotta a könnyű géppisztolyt. Tatjána nem tudta, hogy segíthetne a
férjén. Elfogyott a cigarettájuk is. Este kilenckor, amikor Alexander
megengedte Tatjánának, hogy megpihentesse a lábait, a lány azt
kérdezte:
– Szerinted nem csendes a környék?
– Nem – mondta Alexander. – A környék az minden, csak nem
csendes. A szántóföldek szélén, a távolból állandóan teherautókat
hallok, emberi hangokat és kutyaugatást.
 – Én nem hallom – mondta Tatjána.
– Miért is hallanád?
– És te miért hallod?
– Mert ez a dolgom. Na, gyerünk, kész vagy?
– Nem. Meg tudnád mutatni a térképen, hogy hol vagyunk?
Alexander sóhajtott, és elővette a katonai térképet, amin
minden metrikus mértékegységekkel szerepelt.
– De Sura, hiszen ez nagyszerű! Néhány kilométerre előttünk van
egy domb, nem is olyan magas… hatszáz méter az nem olyan sok,
igaz? Hatszáz méter felfelé, hatszáz méter lefelé. Amikor leérünk a
túloldalon, megállunk, és Berlin onnan már csak néhány kilométer.
Holnap délutánra az amerikai szektorban leszünk!

Alexander Tatjánát figyelte. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna,

elrakta a térképet, és elindult.
A hold tisztán látszott a derült égen, és zseblámpa használata
nélkül is láttak annyira a holdfényben, hogy folytathatták a
gyaloglást. Amikor felértek a dombra, Tatjána szinte látni vélte
Berlint a távolban.
– Gyere! – nógatta Alexandert. – Az utolsó hatszáz méteren, a
domb aljáig, le is futhatunk.
Alexander a földre kucorodott.
– Teljesen nyilvánvaló, hogy nem figyelted meg a Leningrád körüli
ostrom eseményeit. Nem tanultál semmit a Pulkovóban vagy
Sinyavinóban történtekből? Nem megyünk le a dombtetőről.
Kizárólag ebből tudunk előnyt kovácsolni, a magasságból, ahol
vagyunk jelenleg. Talán meg tudjuk lepni a németeket. Ha
lemegyünk a domb aljára, akkor akár meg is
várhatjuk őket feltartott kézzel.
Tatjána emlékezett rá, hogy befészkelték magukat a németek
Pulkovóban és Sinyavinóban. Csak az volt a baja, hogy túl
védtelennek érezte magát a kopár dombtetőn, ahol csak egy fa állt,
és néhány bokor. Alexander azonban azt mondta, hogy nem
mennek tovább, úgyhogy nem mentek tovább.
Alexander nem épített kettejüknek hajlékot, mondván, Tatjána is
csak a takarót vegye ki a hátizsákból, ha szüksége van rá, hogy
bármelyik pillanatban futásnak tudjanak eredni.
– Futásnak eredni? De Sura, nézd milyen csöndes minden, milyen
békés. – Alexander azonban nem figyelt. Arrébb ment néhány
lépést, és a földön kezdett csinálni valamit. Tatjána nem látta, hogy
mit, csak a férje körvonalait tudta kivenni.
– Mit csinálsz? – kérdezte, ahogy közelebb ment.
– Ások, nem látod?
Tatjána elgondolkozva figyelte, majd azt kérdezte halkan:
– Mit ásol? Sírt?
Alexander anélkül, hogy felnézett volna, így felelt:
– Nem. Lövészárkot.
Tatjána nem értette, mi zajlik Alexander fejében. Attól tartott, hogy
a cigarettahiány és az állandó idegeskedés miatt átmenetileg (ugye
csak átmenetileg?) megbomlott Alexander elméje. Mondani akarta
neki, hogy paranoiás, de tudta, hogy azzal nem segítene, így csak
lehajolt, és egy késsel meg puszta kézzel segített neki ásni, amíg
elég mély nem lett a gödör ahhoz, hogy Alexander belefeküdhessen,
és eltakarhassa magát.
Alexander éjjel kettőre végzett.
A hársfa alatt ültek, Alexander hátát a fának vetve, Tatjána a
fejét Alexander ölébe hajtva. A férfi nem volt hajlandó lefeküdni vagy
lerakni a géppisztolyt, de Tatjána egyszer arra riadt fel, hogy a fejére
esik a fegyver, amitől Alexander is felugrott, és kilökte Tatjánát az
öléből.
Ezután leültek, és Tatjána megpróbált visszaaludni, de képtelen
volt ellazulni úgy, hogy Alexander ilyen feszült volt.
Tatjána egyszer csak ezt hallotta:
– Nem kellett volna visszajönnöd értem! Itt kellett volna hagynod.
Jó életed volt. Nevelted a fiunkat. Dolgoztál, voltak barátaid, új
élmények ígérete, és ott volt neked New York. Nekünk kettőnknek
már vége volt. Ennyiben kellett volna hagynod!

Miről beszélsz, akarta suttogni Tatjána. Biztos nem gondolja

komolyan, amit mondott, gondolta a lány, bármilyen komoran
hangzik is ez.
– Akkor miért tetted azt az orbelis megjegyzést, amit mindig hallok
a rémálmaimban, ha azt akartad, hogy lépjek tovább? – kérdezte
Tatjána. – Miért engedtél egy utolsó bepillantást elveszett életedbe?

– Nem azért mondtam, hogy rémálmaid legyenek – mondta

Alexander. – Hanem azért, hogy higgy valamiben.
– Nem igaz! – pattant fel Tatjána, s lépett arrébb férjétől.
– Ne hangoskodj! – szólt rá Alexander, anélkül, hogy maga is
felugrott volna.
Tatjána halkabban folytatta, de nem ült vissza.
– Azért mondtad Orbelit, hogy megátkozz vele! – tört fel
Tatjánából a sok elfojtott sérelem.
– Na persze, nyilván erre gondoltam az utolsó együtt töltött
pillanataimban, hogy vajon mivel tehetném pokollá a feleségem
életét – válaszolta Alexander, és csizmájával a földbe taposott.
– Azért mondtad, hogy szenvedést okozz! – kiáltott fel Tatjána.
– Azt mondtam, ne hangoskodj!
– Ha tényleg azt akartad volna, hogy halottnak higgyelek, akkor
nem mondtál volna semmit. Ha tényleg azt akartad volna, hogy
halottnak higgyelek, akkor nem kérted volna meg Sayerst, hogy
rejtse el az átkozott kitüntetésedet a táskámba. Tudtad, nagyon jól
tudtad, hogyha csak egy szikrányi jel is utal arra, ha csak egy szót is
hallok arról, hogy életben vagy, máris képtelen leszek új életet
kezdeni. Orbeli pontosan ilyen szó volt!
– Akartál egy utolsó szót, és kaptál egyet. Az nem lehet, hogy a
kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon.
– Úgy volt, hogy mindig őszinték leszünk egymáshoz, erre te az
elképzelhető legnagyobb hazugsággal vetettél véget a közös
életünknek! Minden nap olyan volt, mintha a halálos ítéletemet
vártam volna! Az életed, a halálod volt a kampó, amire fel voltam
akasztva, és nem tudtam sehogy se szabadulni. És ezt te is tudtad.

Elhallgattak egy percre. Tatjána igyekezett összeszedni magát és

úrrá lenni az egész testét rázó remegésen.
– Az a lovas mindennap és minden éjjel üldözött, és még azt
mondod, nem kellett volna visszajönnöm érted? – Lehajolt,
megragadta Alexandert, és megrázta. Alexander nem állt ellen, nem
védekezett, de egy másodperccel később félretolta a lányt.
– Vetkőztess le! – mondta. – Gyere ide, feküdjünk le ruhátlanul,
feküdjünk le meztelenül, és harapj a húsomba, tépd le a fogaiddal,
ahogy azt megálmodtad. Ahogy azt eddig is
tetted, mert apró darabonként, élve felfalsz, Tatjána.
– Ó, istenem, Alexander! – sóhajtotta Tatjána, és a földre rogyott.

Így ültek a hársfa alatt júniusban, Tatjána az egyik irányban,

Alexander a másikban. A lány eltakarta az arcát, és ledőlt a földre.
Alexander pedig maga köré rakta a teljes fegyverarzenált.

Teltek az órák. Tatjána egyszer csak meghallotta, hogy Alexander

a nevén szólítja. Nagyon halkan mondta, és nem is kellett mást
mondania, mert a lány is hallotta őket. Közeledtek. És ezúttal a
járművek motorhangja, a kiabálások és a kutyaugatás nem a távoli
horizont felől hallatszott. Ezúttal a szűnni nem akaró kutyaugatástól
csak a domb választotta el őket.

Már éppen fel akart ugrani, amikor Alexander lefogta. Nem szólt
egy szót sem, csak lefogta a lányt.
– Mit művelsz? – suttogta Tatjána. – Mit ülsz ott? Fussunk! Egy
perc alatt leérünk a dombról!
– Ők meg egy perc alatt felérnek ide. Hányszor kell még
elmondanom?
– Kelj föl! Elfutunk a…
– Hová? Lankás dombok és szántóföldek vannak körülöttünk
mindenütt! Szerinted gyorsabban tudsz futni, mint a németjuhászok?

Alexander még mindig szorította a földhöz Tatjánát. A lány lassan

abbahagyta a zihálást.
– Ki tudják szagolni azok a kutyák, hogy hol vagyunk?
– Igen, akárhová is megyünk.
 Tatjána lenézett a dombtetőről. Nem látta a kutyákat, de hallotta
dühös csaholásukat és azoknak a férfiaknak a kiabálását, akik
pórázon tartották őket, és oroszul parancsoltak rájuk, hogy
nyughassanak. Tatjána azonban tudta, hogy a kutyák csak azért
ugattak, mert érezték, hogy közel van a zsákmány.

– Feküdj be a lövészárokba, Sura – mondta –, én meg felmászok

erre a fára, ami alatt ülünk, hogy elrejtőzzek.
– Jobb, ha hozzákötöd magad. Ha idedobnak egy füstbombát,
nem fogsz tudni kapaszkodni.
– Menj! És add ide a távcsövedet, hogy megmondjam, hányan
vannak. – Alexander elengedte a lányt, és felugrottak a földről. –
Add ide a P–38-asomat is – tette hozzá elgondolkodva. – Nincs más
lehetőségünk, le kell lőnünk a kutyákat. Azok nélkül nyomunkat
vesztik.
Alexander ekkor elmosolyodott.
– Mert szerinted, ha holtan esik össze két kutya a lábuk előtt,
akkor nem fogják sejteni, hogy hol lehetünk?
Tatjána nem viszonozta a mosolyt.
– Adj gránátot is! Talán elég messzire tudom dobni.
– Majd azt én eldobom. Nem akarom, hogy túl korán húzd ki a
biztosítószeget. Amikor elsütöd a pisztolyt, vigyázz, mert visszarúg.
A P–38-as nem olyan rossz ilyen szempontból, de azért az is rúg. És
még ha maradt is egy golyó a tárban, cserélj tárat, ha lesz rá időd.
Jobb, ha nyolc töltényed van, mint ha csak egy.

Tatjána bólintott.
– Ne engedj senkit túl közel a fához. Minél messzebb vannak,
annál nehezebben találnak el minket. – Alexander odaadta
Tatjánának a fegyvert, az összes 9 milliméteres tárat, ami a
vászonzsákban volt, és intett neki, hogy induljon. – Menj – mondta –,
de ne gyere le, bármi történik is!
– Ne hülyéskedj! – mondta erre Tatjána. – Ha látom, hogy
szükség van rám, lejövök. Ha szükséged lesz rám, melletted leszek.

– Nem – ellenkezett Alexander. – Akkor jössz le, ha azt mondom,

hogy lejöhetsz. Nem aggódhatok azon is, hogy hol vagy, és mit
csinálsz.
– Sura…
Tatjána alacsony és kis termetű lány volt. Alexander fölé
magasodott, és azt mondta:
– Akkor jössz le, ha azt mondom, hogy lejöhetsz, megértetted?
– Igen – felelte Tatjána megszeppenve. Bedugta a fegyvert a
nadrágja derekába, és feltartotta a kezét. Túl magasan volt a fa első
ága, nem érte el. Alexander felemelte őt, Tatjána belekapaszkodott
az ágba, és felmászott. Alexander a lövészárokhoz rohant, és
odakészítette maga mellé az összes fegyvert és tárat, befűzte a
hevedert a géppisztolyba, amit felállított egy kétlábú állványra. Maga
köré tekerte a heveder többi részét, és lefeküdt a fegyver mögé.
Jobbján a Spaginja hevert. A hevederben százötven lőszer volt.

Tatjána olyan magasra mászott, amilyen magasra csak tudott.

Nehezen látott ki az ágak közül. A hársfa, ami híresen sok árnyat ad,
nyár lévén egy dús lombú fa volt. Tatjána letört pár puhább ágat, és
lovagló ülésben leült egy vastag ág tövébe, a fatörzs közelében.
Abból a magasságból még a hajnali
derengésben is ki tudta venni a dombos tájat. Üldözőiket aprónak
látta, és messze a domb alján. Elszórva, egymástól néhány méterre
álltak, nem vettek fel alakzatot, inkább egy szervezetlen csoportot
alkottak.
– Hányan vannak? – kérdezte Alexander. Tatjána belenézett a
távcsövébe.
– Talán húszan. – Úgy érezte, szíve szét akarja verni a
mellcsontját. Legalább húszan, akart helyesbíteni, de nem tette.
Nem látta a kutyákat. Viszont látta azokat, akik a kutyákat, vezették
pórázon, mert a többieknél gyorsabban és szaggatottabb
mozdulatokkal haladtak, mintha a kutyák rángatták volna őket előre.

– Milyen messze vannak?

Tatjána nem tudta megállapítani. Még mindig a domb alján jártak,
még mindig kicsinek látszottak. Alexander biztos meg tudná
állapítani, milyen messze vannak, de nem csinálhatja mindkettőt,
kifigyelni őket és megölni őket. A Pythonon volt irányzék, azzal talán
el tudná találni a kutyákat.
– Sura, látod a kutyákat?
Várta, hogy válaszoljon a férje. Látta, hogy felveszi a Pythont,
céloz vele, majd két lövés dördült, és abbamaradt a kutyaugatás.

– Igen – válaszolta ekkor Alexander.

Tatjána belenézett a távcsőbe. Jelentős kavarodás támadt
odalent. A csoport tagjai egyre távolodtak egymástól.
– Szétszóródnak!
De ezt nem is kellett, hogy mondja, Alexander már tudta.
Felugrott, és tüzet nyitott a géppisztollyal. Másodperceken
keresztül Tatjána nem is hallott mást, csak a fegyverropogást.
Amikor Alexander abbahagyta a lövöldözést, fütyülő hangot
hallottak, és felrobbant egy gránát száz méterre tőlük. A következő
ötven méterre robbant. A harmadik huszonöt méterre.

– Hol vannak, Tánya? – kérdezte hangosan, a géppisztollyal a

vállán.
Tatjána egyre csak az ellenséget kémlelte. Nem tudta, hogy hihet-
e a szemének. A katonák most mintha már a földön kúsztak volna
sötét egyenruhájukban, s úgy közeledtek volna. Vajon kúsztak, vagy
haláltusát vívtak, és vonaglottak?
Páran közülük felálltak.
– Ketten két óránál, hárman tizenegy óránál! – kiáltotta. Alexander
megint tüzet nyitott, aztán hirtelen abbahagyta és ledobta magáról a
géppisztolyt. Mi történt? Amikor látta, hogy Alexander felveszi a
Spagint, tudta, hogy Alexander kifogyott a lőszerből. De a Spagin
dobtára is csak félig volt, talán harmincöt töltény lehetett még benne.
Másodpercek alatt elfogyott az is. Alexander felvette a Coltokat,
nyolcszor tüzelt, két másodpercre megállt, megint tüzelt nyolcszor,
és újra megállt két másodpercre. A háború ritmusa, gondolta
Tatjána, és le akarta hunyni a szemét. Ekkor azonban a korábbi
három helyett öt férfi bukkant fel tizenegy óránál, egy óránál pedig
még négy. Alexander a földön guggolt, és folyamatosan tüzelt, csak
arra a két másodpercre hagyta abba, amíg tárat cserélt.

Odalentről is záporoztak rájuk a lövedékek. Vaktában lőttek csak,

de egyre közelebbről. Tatjána újra belenézett a távcsőbe. Az
ellenség fegyverei minden egyes lövésnél jól látható
torkolattüzet produkáltak. Így sokkal könnyebb volt célba venni őket.
Alexander is láthatta őket. Tatjánának eszébe jutott, hogy férje
pisztolyai is ugyanilyen torkolattüzet generálnak, amitől őt is
könnyebb észrevenni és odaszólt neki, hogy lapuljon a földre.
Alexander azonnal visszaugrott a lövészárokba.
Valaki közeledett a dombon, csupán száz méterre volt tőlük, de
egyenesen a fa felé tartott, amin Tatjána ült.
Látta, hogy az illető odadob valamit, ami fütyülve repül, és
Alexander közvetlen közelében ér földet, majd felrobban. Alexander
előtt a bokrokat és a füvet lángok borították el. A férfi kirántotta a
szeget két kézigránátból. Mivel nem látta a támadókat, vakon
eldobta a gránátokat.
Tatjána viszont jól látott. Felhúzta a P–38-asát, becélozta az előtte
álló alakot, és mielőtt meggondolhatta volna magát, lőtt. A fegyver
nagy erővel lökte őt hátra, hátravetette a vállát, de a fülsiketítő zaj
volt a legrosszabb, mert a lövés után nem hallott semmit. Alexander
lövészárka előtt lángoltak a bokrok és a fű.
Alexander, suttogta Tatjána, legalábbis azt hitte, hogy suttogja, de
nem hallotta a hangokat, amiket kiejtett a száján. Belenézett a
távcsőbe. Egyre világosodott, és a földön fekvő alakok továbbra sem
mozdultak. Újra és újra tüzelt. Nem dobáltak már rájuk gránátokat,
de hirtelen újra elszórt géppisztolytüzet hallott. A lövések mind
Alexander kis lövészárkát célozták. Tatjána meglátta a lövészeket,
akik a domb felénél, a bokrok takarásában feküdtek. Mivel nem
tudott beszélni Alexanderrel. és amúgy sem hallotta volna a
válaszát, megint célzott, és bár fogalma sem volt, hogy el tud-e lőni
kétszáz méterre, de megpróbálta. Nagyon örült volna, ha hallja
a hangokat odalentről, de nem hallott semmit. Hatszor cserélt tárat.

Alexander tovább lőtt. Az is lehet, hogy az ő fegyvereinek tüzétől

kaptak lángra a bokrok előtte. Tatjána már semmiben sem lehetett
biztos. Becélozta a domboldalban fekvőket, behunyta a szemét, és
tüzelt, újratöltött és tüzelt, amíg el nem fogyott minden lőszere.

Aztán minden elcsendesedett. Illetve mégsem minden.

Kinyitotta a szemét.
– Vigyázz! A hátad mögött! – kiáltotta, és Alexander kigördült a
gödörből, még épp időben, mielőtt a katona, aki a háta mögé
lopakodott, belelőtt volna a gödörbe. Alexander kirúgta a fegyvert a
férfi kezéből, lábon rúgta, lerántotta a földre, és ott birkóztak tovább.
A támadó előrántott egy kést a csizmájából. Tatjána, saját magáról
teljesen megfeledkezve, majdnem leesett a fáról. Letépte magáról a
kötelet, lekászálódott a fáról, és a tisztáson át odarohant a két
harcoló férfihoz. Hagyja abba, hagyja abba, kiabálta, s felemelte a
pisztolyát, felhúzta annak kakasát, pedig tudta jól, hogy már kiürült a
tár. Hagyják abba, kiáltotta megint, de nem hallotta a saját hangját,
szóval, hogy hallhatták volna őt? Az idegen Alexandernek szegezte
a kést, aki a csuklóját fogta, és alig bírta megakadályozni, hogy
belédöfje azt.

Tatjána odarohant hozzájuk, felemelte kiürült fegyverét, és a

katona nyakára vágott vele. A férfi megugrott az ütéstől, de nem
engedte el Alexandert, ujjai továbbra is a kés nyelére fonódtak,
Alexander keze továbbra is a csuklóját szorítva tartotta el magától a
férfit, és csak nagy nehézségek árán tudta
megakadályozni, hogy az a hasába ne döfje a kést. Tatjána
felkiáltott, és újra lecsapott, de nem tudta elég erősen megütni,
úgyhogy újra és újra lesújtott rá, Alexander pedig elkapta a férfi
nyakát, gyorsan és erősen megtekerte, aki ezután azonnal elernyedt
és rázuhant.
Alexander ledobta magáról a támadóját, és talpra ugrott, véresen
és felajzva. Mondott valamit, de Tatjána nem értette, hogy mit. Intett
neki, hogy menjen távolabb. Tatjána ledobta a pisztolyát, és elhátrált
onnan. Alexander felvette Tatjána pisztolyát, célba vette a katonát,
és meghúzta a ravaszt, de nem jött ki hang a fegyverből.

Kiürült a tár, akarta mondani Tatjána, de ezt Alexander is tudta

már. Felvette a Pythont, aminek még mindig volt egy töltény a
csövében, megint becélozta a katonát, de nem lőtt. A férfi nyaka
eltört. Alexander a földre ejtette a fegyvert, odalépett Tatjánához, és
magához ölelte egy kicsit, hogy megnyugtassa a feleségét.

Mindketten nagyon lihegtek. Alexandert fekete hamu borította, és

vérzett a karja, a feje, a kulcscsontja mellett és az egyik válla.

Mondott valamit, de Tatjána nem értette, és visszakérdezett, hogy

mit mondott.
Alexander a füléhez hajolt, és abba mondta:
– Ügyes voltál, Tánya! De azt hittem, világosan fogalmaztam,
amikor azt mondtam, ne gyere le a fáról.
Tatjána felnézett rá, hogy viccel-e, de nem tudta megállapítani.
Alexander megszorította a lány karját, és azt mondta:
 – Mennünk kell. Már csak revolverbe való töltényünk maradt.
„Lelőtted mindet?” – tátogta Tatjána.
– Ne kiabálj. Biztos, hogy nem, de legközelebb amúgy is száz
embert küldenek, nagyobb tűzerővel, úgyhogy szaladjunk.
– Várj, te megsebesültél…

– Ne ordíts! – szólt rá. – Vissza fog térni a hallásod hamarosan, de

most maradj csöndben, és kövess!
Tatjána Alexander vérző mellkasára mutatott. Alexander
megrántotta a vállát, és leguggolt. Tatjána feltépte az inget, hogy
hozzáférjen a sebhez. Repesztalálat érte a férfit. Tatjána kihúzta a
fémdarabokat Alexander vállából. Az egyik mélyen belefúródott
Alexander deltaizmába. Sura, nézd, vélte mondani Tatjána.
Alexander odahajolt hozzá:
– Csak fogd meg erősen, és húzd ki!
Tatjána kirántotta a repeszdarabot, miközben majdnem elájult a
fájdalomtól, amit tudta, hogy Alexander érez. Alexander felszisszent,
de nem mozdult. Tatjána kifertőtlenítette a sebet, és bekötözte. Az
egész művelet csak két percig tartott.

– És mi lesz az arcoddal?
Tatjána észrevette, hogy felnyílt Alexander koponyáján a
korábban szerzett seb.
– Inkább ne beszélj! Jó lesz így, majd később ellátod. Most
menjünk!
Tatjána arca maszatos lett a vértől azután, hogy Alexander
magához ölelte. Tatjána nem törölte le magáról a vért.
Alexander otthagyta a korábban szerzett és kiürült
géppisztolyt, felvette a pisztolyokat, a Spaginját és a hátizsákot.
Tatjána felvette a nővértáskáját, és amilyen gyorsan csak tudtak,
lefutottak a dombról.

A következő két-három órában a szántóföldeket szegélyező fasorok

és kőfalak mentén futottak, gyalogoltak és másztak addig, amíg a
környék már inkább volt lakóövezet, mint mezőgazdasági terület,
végül utcák következtek, és egy nagy fehér táblát láttak meg az
egyik lebombázott, háromemeletes épület oldalán, amire ez volt írva:

BERLIN VÁROS BRIT SZEKTORA

Tatjána most már hallott. Megragadta Alexander ép karját,
rámosolygott, és azt mondta:
– Mindjárt ott vagyunk!
Alexandertől azonban nem jött válasz.
Alig százméternyire onnan Tatjána megértette, hogy miért nem.
Berlin nem volt elhagyatott, teherautók és terepjárók álltak az úton,
és habár azok többnyire a királyi fegyveres erőkhöz tartoztak, jó
néhány azonban nem. Láttak maguk előtt kicsit feljebb az úton egy
teherautót dudálva száguldani, aminek kalapács és sarló volt a
címerén, mire Alexander berántotta a lányt egy kapualjba, és azt
kérdezte:
– Milyen messze van az amerikai szektor?
– Nem tudom. De van egy berlini utcatérképem.
Kiderült, hogy még öt kilométerre vannak onnan.
Az egész napjuk ráment, hogy odaérjenek. Épülettől épületig
futottak, aztán romos épületek bejárataiban, folyosóin és
kapualjaiban álltak és vártak.
Délután négy órára értek az amerikai szektorba.
Fél ötre megtalálták az Amerikai Nagykövetséget a Clayalleen, de
nem tudtak átmenni az úton az épülethez, mert négy orosz terepjáró
parkolt a bejárat előtt egymás mögött.
Ezúttal Tatjána volt az, aki behúzta Alexandert egy kapualjba,
aztán pedig a lépcsők alá, ahol leültek, és csak lihegtek.
– Ezek nem feltétlenül miattunk vannak itt – mondta Tatjána, aki
próbált reménykeltő lenni. – Szerintem ez csak valami szokásos
dolog.
– Biztosan. De nem gondolod, hogy értesítették őket, hogy
keressenek egy olyan testalkatú férfit, mint én, és egy olyan nőt,
mint te?
– Nem, nem hiszem – felelte Tatjána, maga is kételkedve.
– Akkor jó, gyerünk hát! – állt volna fel Alexander.

– Tatjána, mi jár a fejedben?

A lány elgondolkodott.
– Én amerikai állampolgár vagyok. Jogomban áll, hogy bemenjek
a nagykövetségre.
– Ez igaz, de még azelőtt megállítanak, hogy gyakorolhatnád ezt a
jogodat.
– De valamit tennünk kell.
Alexander elhallgatott. Tatjána gondolkodott, és végignézett rajta.
Most nem volt olyan feszült, mint korábban. A küzdeni akarás, úgy
tűnt, elillant a testéből. Tatjána kinyújtotta a kezét, és megérintette
Alexander arcát.
– Hé! – szólalt meg. – Kelj fel! Még nem fejeztük be a harcot,
katona! – Tatjána megcibálta a karját. – Induljunk!
– Hova megyünk?
– A katonai kormányzó házához. Azt hiszem, hogy nincs túl
messze innen.
Amikor az Egyesült Államok hadseregének főhadiszállásához
érkeztek, Tatjána elrejtőzött egy épületben a sugárút túloldalán,
zöldesbarna ruháit levetette, és felvette koszos ápolónői
egyenruháját, majd intett Alexandernek, hogy kövesse őt a
fegyveresek által őrzött bejárathoz. Délután öt óra volt. A környéken
nem volt egyetlen szovjet jármű sem.
– Én majd itt várok, te menj be egyedül, aztán gyere vissza értem!
– mondta Alexander.
Tatjána megragadta a kezét.
– Alexander – mondta. – Nem foglak téged hátrahagyni. Induljunk,
csak rakd el a fegyvereidet.
– Nem fogok átmenni az úton a fegyvereim nélkül!
– Üres a táruk! Te pedig a katonai kormányzó házához tartasz.
Ugyan ki engedne be így a fegyvereidet lóbálva? Tedd el mindet!

Hátra kellett hagyniuk a géppisztolyt, mert túl nagy volt. A többi

fegyverrel a hátizsákban odamentek a kapuhoz. Tatjána szorosan
Alexander mellé állt, és megkérdezte az őrt, hogy beszélhetne-e
Mark Bishop kormányzóval.
– Jane Barrington nővér vagyok – mondta.

– Nem Tatjána Barrington?

– A Jane név áll az eredeti vöröskeresztes papírjaimon – felelte
Tatjána. – Ráadásul a Tatjána név túl oroszos hangzású.
 Néhány pillanatra egymásra néztek.
– Tényleg elég oroszos – mondta Alexander csendesen.
Mark Bishop kijött a kapuhoz. Vetett egy pillantást Tatjánára, egy
pillantást Alexanderre, és így szólt:
– Jöjjenek be! – Mielőtt még belülre léptek volna, hozzátette: –
Barrington nővér, milyen kalamajkába keveredett?
– Kormányzó úr, ő a férjem, Alexander Barrington – mondta
Tatjána angolul.
– Értem – mondta Bishop, azután hosszan hallgatott. – Megsérült?

– Igen.
– És ön?
– Én nem. Kormányzó úr, el tudna vinni minket az egyik embere a
nagykövetségre? Találkoznunk kell John Ravenstockkal. Vár minket.

– Valóban?
– Igen.
– A férjét is várja?
– Igen. A férjem amerikai állampolgár.
– Tényleg az? Hol vannak a papírjai?

– Kormányzó úr! – kezdte. – Kérem, hagyja, hogy a konzulátus

elrendezze ezt az ügyet. Semmi szükség arra, hogy önt is
belekeverjük. De igazán nagyra értékelnék egy – Tatjána különleges
hangsúlyt helyezett a határozatlan névelőre – fuvart.

Bishop odahívta az őrségben álló két közlegényt.

– Egy dzsipet szeretne, Barrington nővér, vagy…
 – Egy ponyvás teherautó lenne a legjobb, kormányzó úr.
– Mi sem természetesebb.
Tatjána megkérdezte Bishopot, hogy dr. Flanagan és Davenport
nővér elérte már az amerikai szektort.
– Hát, nem volt egyszerű, de két nappal ezelőtt visszahoztuk őket.
Ha azt mondom, hogy neheztelnek magára, akkor nagyon finoman
fogalmazok.
– Megértem. Nagyon sajnálom. Örülök, hogy biztonságban
visszaértek!
– Ne tőlem kérjen elnézést, Barrington nővér, hanem tőlük. Két
közlegény elvitte Tatjánát és Alexandert a
nagykövetségre.
A teherautó hátuljában ültek a padlón, szorosan egymás mellett,
csendben. Tatjána megpróbálta letörölni a rászáradt vért Alexander
halántékáról. Alexander elhúzta a fejét. Amikor kinyílt az ajtó, már
amerikai földön voltak.
– Minden rendben lesz, Sura! – suttogta, mielőtt kiszálltak volna. –
Meglátod!
Amikor azonban az általuk keresett John Ravenstock fekete
nyakkendőben kilépett a nagykövetség ajtaján, végigment a kövezett
úton hozzájuk, nemhogy nem mosolygott, de még csak barátságos
sem volt. Talán ő mindig ilyen komoly, szmokingot viselő ember volt,
de az is lehet, hogy egyszerűen csak nem kívánt egyetlen olyan
gesztust sem tenni, amit barátságosként lehetett volna értelmezni.

– Mr. Ravenstock, Sam Gulotta a washingtoni irodából javasolta,

hogy jöjjünk el önhöz.
– Higgye el, az elmúlt három napban igen sok mindent
hallottam sok mindenkitől, beleértve Samet is! – A férfi nagyot
sóhajtott. – Barrington nővér, jöjjön velem! A férjét hagyja itt!
Szüksége van orvosi ellátásra?
– Igen, de majd később – felelte Tatjána, és megfogta Alexander
kezét. – Most arra van szüksége, hogy velünk jöjjön. Beszélhetünk
négyszemközt, ha úgy kívánja, a férjem majd kívül várakozik, de
neki is be kell jönnie az épületbe. De beszélhetünk előtte is, itt és
most.
Ravenstock megrázta a fejét.
– Tudja – mondta Ravenstock –, este hat óra van. A munkaidőm
négykor járt le. Ma este egy fogadásra kell mennem. A feleségem
vár rám.
– A férjem is vár – szólt Tatjána csendesen.
– Persze, persze. Az ön férje, az ön férje. De a munkanapnak
akkor is vége van mára. Jöjjenek be, de előre szólok, hogy most
rögtön nem tudok érdemben foglalkozni az ügyükkel. Borzasztó
késésben vagyok.
Keresztülhaladtak a nagykövetség ajtóin, majd fel a széles
lépcsőkön a második emeletig, Ravenstock lambériázott irodájába. A
férfi szólt egy őrnek, hogy maradjon Alexanderrel, és várjanak,
Tatjánát pedig betessékelte az irodájába. Tatjána Alexanderre
pillantott, nem akarta ott hagyni őt a váróban, de mégiscsak az
amerikai nagykövetségen voltak. Még mindig jobb volt itt, mint a
szovjetek által ellenőrzött szektorban, valami elhagyatott épületben.
Alexander elővette az öngyújtót, és cigarettát kért az őrtől.

– Kérem, ne üljön le, nincs most időnk ilyesmire – mondta

Ravenstock, ahogy becsukta irodája ajtaját. Ravenstock egy, az
ötvenes éveiben járó, ősz hajú férfi volt. Magas, nagy bajuszú, ősz
szemöldöke a szemébe lógott.
Tatjána állva maradt.
– Van fogalma róla, milyen felfordulást okozott? – kérdezte
Ravenstock indulatosan. – Fogalma sincs, igaz? Barrington nővér,
megtiszteltetés, hogy egyáltalán Berlinben, Németországban lehet!
Visszaélni a vöröskeresztes egyenruhájával, magunkra haragítani
volt szövetségeseinket pedig ostobaság, színtiszta ostobaság! De
most nincs időm arra, hogy belemenjek a részletekbe.

– Uram, az Egyesült Államok konzuli hivatala engedélyezni fogja,

hogy férjem megkapja az útlevelét…
– Útlevelet? Te jó ég! Igen, Sam Gulotta kapcsolatba lépett velem
ez ügyben. Felejtse el az útlevelet. Nekünk most annál sokkal
nagyobb gonddal kell megbirkóznunk, egy igen kényes helyzettel, de
ezzel maga is tisztában van, vagy nem?
– Tisztában vagyok…
– Nem, nem hiszem, hogy így lenne. A berlini helyőrség
parancsnoka, a Németországban állomásozó szovjet katonai
vezetés, és hogy a fene egye meg, még a moszkvai
Nemzetbiztonsági Osztály is magákívül van a kialakult helyzettől!

– A berlini helyőrség parancsnoka? – kérdezte Tatjána

meglepetten. – Sztyepanov tábornok magánkívül van?
– Nem, nem ő, őt két nappal ezelőtt leváltották, egy moszkvai
személy vette át a helyét, egy veterán tábornok, valami Rimakov,
vagy mi.
Tatjána elsápadt.
 – És ezek mindannyian vért követelnek! – Ravenstock szünetet
tartott. – Mindkettőjük vérét! Azt állítják, a férje megsértett minden
létező katonai és polgári törvényt. Azt mondják, hogy a férje szovjet
állampolgár, a seregük egyik őrnagya. Először árulással vádolták,
majd kémkedéssel, dezertálással, szovjetellenes bujtogatással, és
miután mi azt mondtuk nekik, hogy a férje nincs nálunk, akkor még
meggyanúsították azzal is, hogy amerikai kém! Rákérdeztünk, hogy
lehet egyszerre áruló és kém. Kértük őket, hogy válasszák ki a kettő
közül, hogy melyikkel gyanúsítják. Mire ők visszautasították a
választ, sőt még tetézték a listát magával. Ön 1943 óta szerepel a
listájukon mint osztályellenség. Maga nemcsak egyszerűen
megszökött, hanem elhagyta a Vörös Hadseregben betöltött, katonai
nővéri posztját, valamint megölte a szovjet határőrség öt emberét,
azért, hogy kijusson Oroszországból, beleértve egy elismert
hadnagyot is. Elmondták, hogy az ön bátyja… – Ravenstock
megvakarta a fejét. – Nem emlékszem már arra, hogy milyen szóval
illették. Mindenesetre a legelvetemültebb árulók közé sorolják. De
nem kém volt.

– A bátyám halott – mondta Tatjána.

– A lényeg, Barrington nővér, hogy azt akarják, hogy
mindkettőjüket adjuk át nekik itt Berlinben. Szóval amikor az
útlevelet említi, magának fogalma sincs, hogy mit is kér. Nézze,
most rohannom kell, már negyed hét van.
Tatjána leült az asztallal szembeni székre.
– Kérem, ne üljön le!
– Mr. Ravenstock – kezdte Tatjána. – Van egy kisfiunk
Amerikában. Én már amerikai állampolgár vagyok. A férjem szintén
amerikai állampolgár, kisfiúként ment Oroszországba a szüleivel,
nem tehetett róla, hogy be kellett vonulnia katonának, arról sem
tehetett, hogy az NKVD lelőtte a szüleit. Szeretné, ha felolvasnám
önnek az állampolgársággal kapcsolatos idevágó törvényt?

– Köszönöm, nem, fejből tudom!

– Alexander amerikai állampolgár. Ő csak haza akar jutni.
– Ezt megértem, mi is ugyanazt akarjuk, de ön is értse meg, hogy
a szovjet hatóságok az ő törvényeik szerint az ön férjét huszonöt
évre ítélték, dezertálásért, hazaárulásért, és ki tudja még, hogy
miért. És csak hogy még bonyolultabbá tegyék a dolgukat, az ön
férje nemcsak hogy megszökött, ami már önmagában is
bűncselekménynek számít, megszökni az igazságszolgáltatás elől,
legalábbis ők ezt mondták nekem – és ön szövetkezett vele, hogy
segítsen rajta, ami szintén bűncselekmény –, de önök ketten
halomra lőtték negyven emberüket! Ezek a maguk vérét követelik! –
A férfi az órájára pillantott, és elkeseredetten letépte nyakából a
nyakkendőjét. – Ó, ne, ez nem lehet igaz! El sem tudom mondani,
hogy milyen késésben vagyok maga miatt!

– Uram – mondta Tatjána. – Nekünk borzasztó nagy szükségünk

van az ön segítségére!
– Hát persze hogy szükségük van rám. De gondolkodniuk kellett
volna, mielőtt belekezdtek ebbe az őrült küldetésbe.
– Visszajöttem Európába, hogy megtaláljam a férjemet. Neki soha
nem is kellett volna szovjetnek lennie. Nem úgy, ahogy nekem. Én
szovjet születésű vagyok, és ott is nevelkedtem. –
Tatjána nyelt egyet. – De ez nem számít. Én ebben az ügyben most
nem számítok, az egyetlen, aki itt fontos, az a férjem. Ha beszél
vele, ön is rájön, hogy ő tisztelettel szolgált a szövetségesek oldalán,
látni fogja, milyen nagyszerű katona volt, és hogy megérdemli, hogy
hazamehessen. Büszke lehetne az ön hadserege, ha olyan katonája
lenne, mint amilyen a férjem. – Tatjána hangja meg sem remegett. –
Én szovjet állampolgár voltam. Nem öltem meg azokat az embereket
a finn határon, de abban igazuk van, hogy megszöktem az
országból. Feltételezem, önnek minden joga megvan ahhoz, hogy a
szovjet hatóságok kezére adjon engem. És hajlandó is vagyok erre,
amennyiben tudom, hogy a férjem visszatérhet a hazájába, ahova
tartozik.

Ahogy ezt kimondta, Tatjána maga is rájött, hogy mennyire

abszurd is volt ez, hogy mennyire nevetséges, amit mondott, mintha
Alexander valaha is hagyná, hogy Tatjánát a szovjetek kezére adják,
miközben ő biztonságban hazautazik. Tatjána lehajtotta a fejét, mert
nem akarta Ravenstocknak kimutatni az érzéseit. Azután a férfira
emelte a tekintetét.
Ravenstock az íróasztala sarkán ült, és őt nézte. Egy rövid időre
abbahagyta a ficergést, de csak addig, míg újból eszébe nem jutott,
hogy neki most valahol máshol kéne lennie. Ügyetlenkedni kezdett a
nyakkendőjével.
– Nézze, nekünk nem az a dolgunk, hogy a szövetségeseink fölött
ítélkezzünk. – Elhallgatott. – De a szovjetek bebizonyították, hogy
mennyire elszántak, és milyen ádázan harcolnak, ha Európa
elfoglalásáról van szó. Az igaz, hogy semmiféle engedményeket
nem akarnak tenni a
szövetségeseiknek, és a szövetséges hadifoglyokkal is borzasztóan
bánnak. De önök mindketten megszegtek számos törvényt.

– Hadifoglyok? Önnek csak annyit kéne tennie, hogy végigsétál a

hetes számú különleges táboron, hogy meglássa, hogyan bánnak,
még csak nem is a németekkel, hanem a saját polgáraikkal!

Ravenstock idegesen megütögette az óráját.

– Barrington nővér, nagyon szeretnék még itt ülni önnel, hogy
megvitassuk a Szovjetunió értékeit és hibáit, de borzasztó késésben
vagyok maga miatt. Meg kell, egyszerűen muszáj megoldanom ezt
az ügyet, és így is teszek, de majd csak holnap.
– Kérem, táviratozzon Sam Gulottának! – mondta Tatjána. – Ő
megad magának minden információt Alexander Barringtonról, amire
csak szüksége lehet.
Ravenstock felemelt egy nehéz dossziét az asztaláról.
– Azokról az információkról már van nekem is egy másolatom.
Holnap reggel pontban nyolc órakor beszélünk a férjével.

– Ki az a „mi”? – kérdezte Tatjána sóhajtva.

– Jómagam, a nagykövet, a katonai kormányzó és a berlini
fegyveres erők három katonai főfelügyelője. Miután a férjét
kihallgattuk, eldöntjük, hogy mit tegyünk. Vegyék azonban
figyelembe, hogy a hadsereg nagyon szigorúan veszi a katonai
ügyeket, akár a saját seregünk katonája, akár mások
vonatkozásában. A dezertálás és az árulás súlyos vádaknak
számítanak.
– És mi lesz velem? Engem is ki fognak kérdezni?
 Ravenstock megdörzsölte az orrnyergét, és megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy arra szükség lenne, Barrington nővér. Most
pedig megtenné, hogy feláll a székemből, és ellátja a férje
sérülését?
Kinyitották az iroda ajtaját. Alexander egy széken ült, és
dohányzott.
Ravenstock odament Alexanderhez.
– Holnap lesz a kihallgatása, ööö… egyébként mi is az ön rangja?
– kérdezte angolul.
– Százados – felelte Alexander angolul.

– Maga azt mondja, hogy százados, ők azt mondják, hogy

hadnagy, a felesége pedig, hogy megfosztották a rangjától. Nem
értek én semmit. Holnap nyolckor, Belov százados. – Végigmérte
Alexandert. – Ehetnek a nagykövetség étkezőjében, vagy fel is
vitethetik az ételt a szobájukba.
– Akkor szeretném, ha felhoznák a szobába – felelte Alexander.

– Rendben. – Ravenstock végignézett Alexander szakadt, sáros,

véres ruháin. – Van valami más ruhája?
– Nincs.
– Holnap reggel hétkor a személyzettel felvitetek önnek egy
tartalék századosi egyenruhát a főhadiszállásunkról. Kérem, álljon
készen, hogy hét ötvenötkor bevezethessük a konferenciaterembe!

– Készen leszek.
– Biztos benne, hogy nincs szüksége senkire, hogy megnézze a
fejét és a mellkasát?
 – Köszönöm, de erre már van valaki.
Ravenstock bólintott.
– Akkor a holnapi viszontlátásra! Közlegény, kérem, kísérje őket a
hatodik emeletre! A személyzet készítsen elő egy szobát nekik, és
vigyenek fel nekik vacsorát is! Önök ketten már bizonyára nagyon
éhesek.

A szobájuk nagy, parkettás szoba volt, szőnyegekkel, három nagy

ablakkal és nagy belmagassággal. Virágos bordűr futott körbe a
falakon. A szobában kényelmes székek és egy asztal volt, ráadásul
még saját fürdőszoba is tartozott hozzá. Alexander mindent, ami a
kezében volt, a padlóra dobott, és leült egy kárpitozott székre.
Tatjána néhány percig járkált a szobában, nézelődött, nézte a
bordűrt és a szőnyeg mintáját, bármit, csak Alexanderre ne kelljen
néznie.
– Szóval, mennyire kívánják a véremet a szovjetek? – szólalt meg
Alexander a lány mögött.
– Hát, tudod – kezdte Tatjána, de nem fordult meg.
– Hmm. El tudom képzelni.
– Leváltották Sztyepanovot – mondta Tatjána, és Alexander felé
fordult.
Alexander kezei kissé megrándultak.
– Említette nekem, amikor februárban eljött meglátogatni, hogy
csodálkozik azon, hogy ilyen sokáig kihúzta. A szovjet tábornokok
helyzete különösen csúnyán alakult a háború utáni szovjet
hadseregben. Túl sok volt a sikertelen hadjárat, túl sok embert
vesztettek, és túl sok hibát vétettek, amiért bűnbakokat
kellett találni.
– Hogy tudta meg, hogy te ott voltál?
– Meglátta a nevem a különleges táborok lakóinak listáján.
– Még nekem sem engedték, hogy megnézzem azt a listát.
– Te nem vagy a berlini szovjet helyőrség katonai parancsnoka.

Tatjána lassan leült az ablakpárkányra, és kezébe temette az

arcát.
– Mi folyik itt? Azt hittem, hogy a nehezén már túl vagyunk. Azt
hittem, hogy innentől már egyszerű lesz.
– Azt hitted, hogy innentől már egyszerű lesz?! – kiáltott fel
Alexander. – Mikor volt nekünk valaha is egyszerű az életünk? Azt
hitted, hogy ha amerikai területre lépünk, ott majd ünnepelve
fogadnak minket?
– Nem, de azt gondoltam, hogy miután elmagyarázom
Ravenstocknak…
– Meglehet, hogy Ravenstock nem tudja, hogy milyen meggyőző
tudsz lenni, Tatjána – mondta Alexander. – Ő egy konzul, egy
diplomata. Követi a parancsokat, és azt kell tennie, ami a legjobb a
két ország kapcsolatának.
– Sam mondta, hogy kérjem Ravenstock segítségét. Nem mondta
volna, ha…
– Sam, Sam, mégis ki ez a Sam, és miért gondolod, hogy az
NKGB hallgatni fog rá?
Tatjána a kezét tördelte.
– Tudtam – mondta. – Sosem kellett volna idejönnünk! Észak felé
kellett volna menekülnünk, amerre nem számítottak volna ránk. Egy
teherhajón átmehettünk volna Svédországba. A
svédek menedéket nyújthattak volna nekünk.
– Most hallok először erről a tervről, Tánya.
– Nem volt időnk gondolkodni. Berlin, Berlin! Miért hoztalak volna
téged Berlinbe, ha csak egy percig is azt gondoltam volna, hogy itt
nem kapunk segítséget?
Kopogtak az ajtón. Tatjána és Alexander egymásra nézett.
Alexander felállt, hogy ajtót nyisson, de Tatjána a fürdőszobára
mutatott, és azt mondta:
– Ne! Menj be oda, és a biztonság kedvéért ne gyere ki!
A személyzet volt az a vacsorával és tiszta törülközőkkel.
– Van cigarettája? – kérdezte Tatjána, hangja minden szónál
megremegett. – Kifizetném, ha esetleg tudna hozni egy-két
dobozzal.
A szobalány három doboz cigarettával tért vissza.
– Alexander! Jól vagy? – A fürdőszobában olyan csend volt,
Tatjána megvárta, hogy visszatérjen a szobalány, és addig nem
akarta megnézni Alexandert, és most egyszeriben eszébe villant,
hogy talán történt valami Alexanderrel, mire az ajtóhoz rohant, és
olyan erővel lökte be azt és kiáltotta el magát – ALEXANDER! –,
hogy majdnem fellökte a férfit.
– Neked meg mi bajod? – kérdezte Alexander teljesen nyugodtan.
– Miért sikoltozol?
– Én nem, én… nagyon csendben voltál, én nem…

– Nézd, hoztak nekünk vacsorát – mondta Tatjána, és a tálcákra

mutatott. – Steaket hoztak – mondta, és mosolyogni próbált. – Mikor
ettél utoljára steaket, Sura?
– Mi az a steak? – felelte Alexander, és ő is megpróbált
mosolyogni.
Asztalhoz ültek, szedtek az ételből. Tatjána vizet ivott.
Alexander cigarettázott és vizet ivott.
– Finom, ugye?
– Finom.
Eszegettek még egy kicsit, közben nem néztek egymásra, és nem
is beszéltek. Besötétedett. Tatjána felállt, hogy felkapcsolja
a lámpát.
– Ne! Ne kapcsold fel – kérte Alexander.
Ahogy ott ültek, az egyetlen fényforrás a cigaretta parázsló vége
volt a helyiségben, ahogy Alexander egyiket szívta a másik után.

Nem szóltak egy szót sem, ugyanakkor nem is volt csend. Tatjána
sikított legbelül, és tudta, hogy Alexander folyamatos dohányzással
némítja el a saját üvöltését. És az övét.
Végül Alexander megszólalt:
– Nagyon jól megtanultál angolul.
– Jó tanárom volt valamikor régen – felelte Tatjána, és sírva
fakadt.
– Csitt! – mondta Alexander nagyon halkan, de nem Tatjánát
nézte, hanem a mögötte lévő nyitott ablakot. – Az orosz valahogy
mégis könnyebben megy nekünk, megszokottabb.
– Igen, sokkal jobban fáj, ha oroszul beszélek – felelte Tatjána.
– Olyan megnyugtató veled oroszul beszélni.

– Istenem! – szólalt meg Tatjána. – Most mit fogunk csinálni?

– Semmit sem kell csinálnunk – válaszolta Alexander. – Majd
meglátjuk, mi lesz.
 – Miért kell beszélniük veled? Mi értelme?
– Ahogy az már lenni szokott az ilyen katonai ügyeknél, katonai
módszerekkel is kell megoldást találni. A szovjetek elvették a
rangomat, amikor elítéltek, de jól tudják, hogy Berlinben az amerikai
hadseregnél sehova sem jutnak, ha azt mondják, hogy a szökevény
egy civil. A kormányzó abban az esetben nem is foglalkozna az
üggyel, hanem egyenesen Ravenstockhoz kerülne. De a szovjetek
az árulás és dezertálás szavakat használták, amik rendkívül
provokatív katonai kifejezések, főleg az amerikaiak számára, és ezt
a szovjetek is nagyon jól tudják. Három éve nem vagyok őrnagy,
mégis annak neveznek, egy magas rangú, hivatásos katonai címen,
ami még inkább figyelemfelkeltő. Ezek a szavak megkövetelik a
szükséges katonai eljárások kezdeményezését. Ezért fognak engem
holnap kihallgatni.

– Mit gondolsz? Hogy fog menni?

Alexander nem felelt, ami Tatjánának rosszabbat jelentett egy
kellemetlen válasznál, mert így a képzeletére kellett hagyatkoznia,
ami pedig az elképzelhetetlent hozta lehetőségül.
– Nem – mondta. – Nem! Én nem tudom… Nem akarom… –
Tatjána felemelte a fejét, kihúzta magát. – Akkor engem is át kell,
hogy adjanak nekik. Nem mehetsz egyedül.
– Ne legyél nevetséges!
– Én…
– Ne… legyél… nevetséges! – Alexander felállt, de nem ment
közelebb Tatjánához. – Én nem… Visszautasítom, hogy akár
elméletben beszéljünk erről a lehetőségről.
– Ez nem elmélet, Sura! – mondta Tatjána. – Ők engem is
akarnak. Beszéltem Ravenstockkal, emlékszel? Sztyepanov is ezt
mondta. Osztályellenség vagyok. Azt akarják, hogy mindkettőnket
adjanak át nekik.
– Ó, az isten szerelmére! – kiáltott fel Alexander. – Ezt jól
megcsináltad, igaz? – Hirtelen az ablakhoz ment, és kinézett rajta,
mintha felmérné a távolságot az utca és a hatodik emelet között. –
Tánya, te, velem ellentétben, rendelkezel amerikai útlevéllel.

– Ez csak részletkérdés, Alexander.

– Igen, egy életbe vágóan fontos részletkérdés. Ezenkívül pedig
civil vagy.
– A Vörös Hadsereg ápolónője voltam, aki a vöröskereszttel
dolgozott együtt.
– Nem fognak átadni téged.
– De igen!
– Nem. Holnap beszélek velük.
– Nem! Beszélsz velük? Hát nem beszéltél már eleget? Matthew
Sayers-szel, meg Sztyepanovval, a szemembe nézve hazudtál
nekem, hát nem volt már elég? Mégis itt vagyok. – Tatjána megrázta
a fejét. – Nem fogsz beszélni senkivel!
– De igen.

– És mi lett azzal, hogy együtt élünk, vagy együtt halunk meg?

– Hazudtam.
– Hazudtál? Nos, ez nem lep meg! – Tatjána megborzongott. –
Tudhattam volna. Akkor tudd meg, hogy nem fognak visszaküldeni a
Szovjetunióba! Ha te mész Kolimába, én is megyek.
 – Fogalmad sincs arról, hogy mit beszélsz.
– Engem választottál – mondta Tatjána elcsukló hangon – akkor
Leningrádban, mert én egyenes voltam veled, és őszinte.
– Te pedig engem választottál – felelte Alexander –, mert tudtad,
hogy mindenáron megvédem, ami az enyém, mindenáron, ahogy
Orbeli is.
– Ó, istenem, én nem megyek el nélküled! Ha visszamész a
Szovjetunióba, én is megyek.
– Tánya! – Alexander már nem tudott ülve maradni. A lány előtt
állt, s szomorú szemei csillogtak. – Miről beszélsz? Olyanokat
mondasz, hogy kitépem a hajam, de a tiédet is. Úgy beszélsz,
mintha mindent elfelejtettél volna.
– Nem felejtettem el…
– A vallatók addig kínoznának, amíg mindent el nem mondasz
nekik rólam, vagy pedig alá nem írsz egy vallomást, amit eléd
tesznek. Aláírod, engem lelőnek ott a helyszínen, téged pedig
Kolimába visznek tíz évre, mert áthágtad a szovjet állam törvényeit
azzal, hogy hozzámentél egy ismert kémhez és szabotőrhöz.

Tatjána feltartotta a kezét.

– Jól van, Sura! – mondta. – Rendben. – A lány látta, hogy
Alexander lába alól kezdett kicsúszni a talaj.
Alexander megragadta Tatjána karját, és maga elé állította.
– És azt tudod, hogy mi fog történni veled a táborban? Nehogy azt
gondold, hogy az is csak egy kaland lesz. Férfiak meztelenre
vetkőztetnek, majd megfürdetnek, aztán végigparádéztatnak egy
szűk folyosón, még mindig meztelenül egy tucat munkafelügyelő
között, akik mindig ki vannak éhezve csinos
lányokra – és egy ilyen lányt, mint te, észre is fognak venni –, és
akik ezután felajánlanak neked egy kellemes pozíciót a börtön
étkezőjében, vagy a mosodában az állandó ellenszolgáltatásodért
cserébe, te pedig, amilyen rendes lány vagy, megtagadnád mindezt,
a következő napon pedig összevernének az étkezőben,
megerőszakolnának, és elküldenének a fakitermelésbe dolgozni,
mint ahogy ezt teszik minden nővel 1943 óta.

Tatjána megijedve Alexandertől és a feldúlt szívétől, így szólt:

– Kérlek…
– Fát fogsz rakodni a teherautókra, és mire letelik a büntetésed, a
tested nem lesz képes női testként működni attól a sok emelgetéstől,
amit egy nőnek sem szabadna csinálni, senkinek nem fogsz kelleni,
még egy munkafelügyelőnek sem, akik pedig bárkivel lefekszenek,
kivéve a fakitermelőket, mert róluk mindenki tudja, hogy azok sérült
áruk.
Tatjána sápadtan megpróbálta kiszabadítani magát Alexander
kezéből.
– Amikor letöltötted a büntetésed 1956-ban, visszaengednek abba
a társadalomba, ahol már nem találsz semmit abból, ami téged azzá
tett, aki vagy. – Alexander szünetet tartott, de nem engedte el a
lányt. – Semmit, Tánya.
Tatjána csak annyira volt képes, hogy megtörten felnyögjön:
– Ó!
– Mindezt a fiunk nélkül – tette hozzá Alexander –, a fiú nélkül, aki
talán arra született, hogy megváltoztassa a világot. És mindezt
nélkülem. Ott leszel – az elülső fogaid nélkül, gyermektelenül,
özvegyen, megtörten és meddőn,
megerőszakolva, minden emberségedtől megfosztva – készen arra,
hogy visszamenj az ötödik szovjetbéli lakásodba. Ezt szeretnéd
inkább? – kérdezte Alexander. – Én nem láttam az életedet
Amerikában, de mondd csak, inkább ezt választanád?
Zordan, de határozottan, Tatjána így szólt:
– Te túlélted. Én is túl fogom.
– Amerika volt a túlélésed! – kiáltott fel Alexander. – Amerikában
nem kellett meghalnod, igaz? Vagy te meg akarsz halni? Ó, hát az
más! – Alexander eleresztette a lányt, és hátrébb lépett. – Halált
akarsz, rendben. Halálra fagyhatsz vagy halálra is éhezhetsz.
Leningrád nem ölt meg, Kolima viszont meg fog, az biztos. Az
odaküldött férfiak kilencven százaléka meghal. Te is meg fogsz
halni, miután abortuszt hajtasz végre
saját magadon, vagy valamilyen fertőzéstől, hashártyagyulladástól,
pellagrában, tuberkulózisban, vagy halálra vernek, miután egy
csapat férfi megerőszakol egy villamoson. – Szünetet tartott. – Vagy
még azelőtt.
Tatjána kezét a fülére tapasztotta.
– Istenem, Sura, hagyd abba! – suttogta.
Alexander megborzongott. Aztán Tatjána is.
Alexander magához húzta a lányt, a mellkasához szorította és
átkarolta őt. Bár Alexander minden kilégzése úgy hangzott, mintha a
torka üvegszilánkokkal lett volna kibélelve, ahogy Tatjána a férfihoz
préselődött, jobban érezte magát.
– Tánya, én túléltem, mert erősnek teremtett az Isten. Senki nem
tud úgy a közelembe férkőzni, hogy ne veszítené el az életét. Tudok
lőni, tudok harcolni, és nem féltem megölni bárkit, aki a közelembe
jött. De mi a helyzet veled? Mit tudnál te
tenni? – Kezét a lány feje tetejére tette, aztán felemelte az arcát a
sajátja felé. – Nézz magadra, feleakkora vagy, mint én. – Lefejtette a
lány karját magáról, s enyhén hátratolta Tatjánát, mire ő hátraesett a
mögötte lévő ágyra. Tatjána mellé ülve Alexander így folytatta: –
Velem szemben sem tudod magad megvédeni, pedig én annyira
szeretlek téged, amennyire csak egy férfi szerethet egy nőt. –
Megrázta a fejét. – Tatjása, az a világ nem olyan nőknek való, mint
amilyen te vagy, és ezért nem oda küldött téged az Isten.

Tatjána a kezét Alexander arcára tette.

– De akkor miért küldene téged oda? – kérdezte Tatjána
kesernyésen. – Téged, aki annyival különb vagy mindenkinél.
Alexander nem akart többet beszélni.
Tatjána akart, de képtelen volt rá.
Alexander elment zuhanyozni, Tatjána pedig összekuporodott az
ablaknál álló széken az ágy közelében.
Amikor Alexander kilépett a fürdőszobából egy törülközővel a
dereka körül, így szólt:
– Megnéznéd a sebet a mellkasomon? Szerintem kezd
elfertőződni.
Alexandernek igaza volt. Tudott már egyet s mást ezekről a
dolgokról. Mozdulatlanul ült, míg Tatjána beadott neki egy
penicillininjekciót, és karbolsavval kitisztította a mellkasán lévő
sebet.
– Össze fogom varrni – mondta, és elővette a sebészeti cérnát,
aztán hirtelen eszébe villant, hogy sebészeti cérnát használt, amikor
a Vöröskereszt emblémáját varrta rá egy finn teherautóra, ami kivitte
őt a Szovjetunióból. Megingott a
gondolattól. Nem tudta megmenteni Matthew Sayerst.
– Hagyd, már túl régi sérülés ez ahhoz! – mondta Alexander.
– Nem, ezt össze kell varrni. Így nem fog elfertőződni, és jobban
fog gyógyulni. – Hogy volt képes még beszélni?
Elővett egy injekciós tűt, hogy elérzéstelenítse a területet, amikor
Alexander elkapta a kezét, és azt kérdezte:
– Ez mi? – Megrázta a fejét. – Csak varrd össze, Tánya, de előbb
adj nekem egy cigarettát.
A sérülést nyolc öltéssel kellett összevarrni. Miután Tatjána
végzett, ajkát a sebre helyezte.
– Fáj? – suttogta.
– Semmit sem éreztem – jött a válasz, és Alexander egy újabb
cigarettát vett elő.
Tatjána leragasztotta a sebet, és bekötözte Alexander karját a
könyökéig, és a kezén levő égési sebet, amit a puskapor okozott.
Nem akarta, hogy Alexander közelről lássa az arcát, mert sírt, amíg
ellátta őt, és tudta a férfi légzéséből, hogy mennyire nehéz volt neki
ilyen közel lennie a lányhoz anélkül, hogy megérintette volna, ahogy
annak idején a blokád alatt és Lazarevóban tette. Tatjána tudta,
hogy minél jobban közeledik a holnapi kihallgatás, annál kevésbé
tudja rávenni magát Alexander arra, hogy megérintse őt.

– Kérsz egy kis morfiumot? – nézett fel Alexanderre.

– Nem – mondta ő. – Attól csak egész éjszaka eszméletlen
lennék.
Tatjána egy lépést arrébb botorkált.
– A zuhany nagyon jólesett – mondta Alexander. – Fehér
törülközők. Meleg víz. Annyira jó volt, és annyira váratlanul ért.
 – Igen – felelte a lány. – Amerikában sok ilyen kényelmes dolog
van.
Elfordultak egymástól. Alexander kiment a fürdőszobából, Tatjána
pedig lezuhanyozott. Amikor törülközőbe tekerve a szobába lépett,
Alexander a hátán fekve aludt, meztelenül, az ágy tetején. Tatjána
betakarta őt, leült az ágy melletti székre, és a férfit nézte, kezét
becsúsztatta a nővértáskába, és megérintette a morfiumos
fecskendőket.
Tudta, hogy nem tudná, hogy képtelen lenne visszaengedni őt
Oroszországba. Alexander előbb jutna Isten országába, mint a
Szovjetunióba.
Nővértáskáját a széken hagyva bebújt a takaró alá, szorosan
Alexander meztelen meleg testéhez, hátulról a férfihoz lapult.
Átkarolta őt, sírt, könnyei Alexander hajába folytak. A
Szovjetunióban csupa csont és bőrré fogyott a férje.
Ekkor Alexander megszólalt:
– Anthony – kezdte – kedves fiú?
– Igen – felelte Tatjána. – Anthony nagyszerű kisfiú.
– És úgy néz ki, mint te?
– Nem, Alexander, rád hasonlít.
– Az nem jó – mondta Alexander, és Tatjána felé fordult.
Ott feküdtek meztelenül egymás mellett, arccal egymás felé. Minden
bánatuk, lélegzetvételük és lelkük összefonódott kettejük között,
véresen és a gyásztól ordítva a nyugtalan
éjszakában.
– Akár velem éltél, akár nélkülem, és akár velem fogsz élni, akár
nélkülem, téged mindig ugyanaz a vezérlő elv vezet az életben –
mondta Alexander.
 – Mindent beleadtam érted. Nagyon jól akartam csinálni, miattad.
Elképzeltem, hogy vajon te mit képzeltél el kettőnknek, és aszerint
éltem az életet.
– Nem. Én tettem meg mindent miattad – mondta Alexander.
– Miattad akartam, hogy jobb legyen. Mindig te lebegtél a szemem
előtt, abban reménykedve, hogy bármit is tettem, bárhogy is
döntöttem, te boldog lennél tőle. Hogy bólintasz, és azt mondod, jól
csináltad, Alexander, helyesen cselekedtél.
Elcsendesültek.
A távolban egy bagoly huhogott.
Talán egy denevér repült tova.
Kutyák ugattak.
– Jól csináltad, Alexander!
A férfi átkarolta a lányt, és ajkát a lány homlokára tapasztotta.

– Nekünk sosem volt jövőnk, ma éjjel élünk, mostantól öt percig –

suttogta. – Mindig is így éltünk, te és én, még egy éjszakánk van így
élni, egy fehér, meleg ágyban.
– Légy a vigaszom, gyere velem – mondta Tatjána. – Emelkedj
fel, és gyere velem, kedvesem.
Alexander kezével végigsimította a lány hátát.
– Tudod, mi mentett meg engem az elmúlt években a seregben és
a börtönben? – kérdezte. – Te. Arra gondoltam, hogy ha te ki tudtál
jutni Oroszországból, keresztül Finnországon, a háborún, terhesen,
egy haldokló orvossal, úgy, hogy csak magadra számíthattál, akkor
én is túl tudom élni ezt. Ha keresztülvergődtél Leningrádon, amikor
minden egyes reggel felkeltél, lecsúsztál a jeges lépcsőn, hogy vizet
és a napi
kenyéradagot beszerezd a családodnak, azt gondoltam, hogy én is
át tudom ezt vészelni. Ha te túl tudtad élni azt, akkor nekem is túl
kell élnem ezt.
– Fogalmad sincs arról, hogy az első évben mennyire rosszul
csináltam mindent. El sem hinnéd, ha elmondanám.
– Megszülted a fiamat. Nekem semmi másom nem volt rajtad
kívül, az, ahogy sétáltál velem, keresztül Leningrádon, át a Néván, a
Ladoga-tavon, és hogyan fogtad össze a nyílt sebet a hátamon,
hogyan kötözted a sebeimet, mostad az égett bőrömet, gyógyítottál
és megmentettél engem. Éhes voltam, és te megetettél. Nem volt
semmim, csak Lazarevo – Alexander hangja megbicsaklott – és a te
halhatatlan véred. Tatjána, te voltál az egyetlen dolog, ami életerőt
adott nekem. Fogalmad sincs, milyen keményen küzdöttem azért,
hogy újra veled lehessek. Feladtam magam az ellenségnek, a
németeknek érted. El kellett viselnem miattad, hogy meglőjenek,
megverjenek, eláruljanak és elítéljenek. Nem akartam mást, csak
újra látni téged. Az, hogy visszajöttél értem, abban minden benne
van, Tánya. Hát nem érted? Semmi más nem számít nekem.
Németország, Kolima, Dimitrij, Nyikoláj Ouszpenszkij, a Szovjetunió,
ez mind semmiség. Felejts el mindent, és ereszd el őket. Hallasz
engem?

– Igen – felelte a lány.

Egyedül haladunk keresztül ezen a világon, de ha szerencsések
vagyunk, akkor van egy pillanat az életünkben, amikor tartozunk
valamihez, vagy valakihez, és ez ad annyi erőt, hogy végigsegítsen
bennünket egy élet magányán.
Egy percre újból megérintettem őt, és vörös szárnyakat
növesztettem, újból fiatal voltam a Nyári Kertben, telve reménnyel és
az örök élet érzésével.

0
1
11 Bibliai részletek parafrázisa (Példabeszédek 31 és Énekek Éneke 3).
Nem, nem! A tűzveszély miatt nem dohányzom az istállóban. (német)
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

1946. június, Berlin

Másnap reggel hat órakor ébredtek. Hétkor a személyzet meghozta

a reggelit és egy amerikai tiszti egyenruhát Alexandernek, valamint
Tatjána kimosott ápolónői egyenruháját.

Alexander pirítóst evett kávéval, és elszívott hat szál cigarettát.

Tatjána is pirítóst evett és kávét ivott, de nem tudta őket a
gyomrában tartani.
Hét óra negyvenötkor két fegyveres őr elkísérte Alexandert és
Tatjánát a harmadik emeletre. Csendben ültek az előtérben, a
fakeretes, bőrbevonatú irodai székeken.
Nyolc órakor kinyílt az ajtó, és John Ravenstock lépett ki rajta.
– Jó reggelt! Sokkal jobb érzés tiszta ruhában lenni, nem igaz?
– Különösen amerikai ruhában – felelte Alexander, és felállt.
– Ó, igen, hát persze. Nos, kövessen! – Tatjánára pillantott. –
Barrington nővér, ön talán jobb lenne, ha a szobájukban várakozna.
Nekünk ez valószínűleg el fog tartani néhány óráig.
– Itt fogok várni – felelte Tatjána.

– Ahogy tetszik. Az őröktől kérjen vizet, ha megszomjazik.

Alexander Ravenstock mögött haladt. Mielőtt belépett volna a
szobába, megfordult. Tatjána felállt. Alexander tisztelgett a lánynak,
ő pedig viszonozta azt.

Mind a hatan a hosszú tárgyalóasztal egyik felén ültek.

Alexander pedig állva maradt az asztal másik oldalán.
John Ravenstock bemutatta Mark Bishop katonai kormányzót
(„Már találkoztunk”), Phillip Fabrizziót, az Amerikai Egyesült Államok
berlini nagykövetét és az amerikai hadsereg ott állomásozó
egységeinek a tábornokait – a szárazföldi seregét, a légierőét és a
tengerészgyalogságét.
– Nos tehát – kezdte Bishop. – Belov kapitány, mit tud felhozni a
saját védelmében?
– Hogyan, uram?
– Beszél ön angolul?
– Igen, természetesen beszélek.
– Ön miatt egy nemzetközi konfliktus kerekedett itt Berlinben.
Mióta átlépte a küszöbünket, a szovjetek követelik, sőt
ragaszkodnak hozzá, hogy adjunk át egy bizonyos Alexander
Belovot a szovjet hatóságoknak. Viszont az ön felesége azt állítja,
hogy ön amerikai állampolgár. Valójában Fabrizzio nagykövet úr
elolvasta az anyagát, és az ott leírtak alapján a helyzet igen
homályos egy bizonyos Alexander Barringtont illetően. Nézze, én
nem tudom, hogy ön mit tett és mit nem tett meg a szovjeteknek az
előtt, hogy Sachenhausenbe küldték. De egy dolgot tudok: az elmúlt
négy napban ön megölte negyvenegy emberüket, és a szovjetek
igazságot követelnek ez ügyben.
 – Ironikusnak tartom, hogy a szovjet hadsereg parancsnoksága itt
Berlinben, vagy bárhol máshol, hirtelen ilyen nagy érdeklődést,
mutat negyvenegy emberük iránt, miközben csupán én magam
eltemettem legalább kétezret az embereikből Sachsenhausenben,
békeidőben.
– Igen, nos, Sachsenhausen egy elítélt bűnözőknek fenntartott
tábor.
– Nem, uram, olyan katonáknak tartják fenn, mint én. Olyan
katonáknak, mint ön. Hadnagyok, századosok, őrnagyok, egy
ezredes. Ó, igen, és ebben nincsen benne az a hétszáz német férfi,
magas rangú tisztek és civilek, akiket szintén eltemettek vagy
elégettek ott.
– Tagadja, százados, hogy megölte azt a negyvenegy embert?
– Nem, uram. Meg akartak ölni engem és a feleségemet. Nem volt
más választásom.
– De végül sikerült elmenekülniük?
– Igen.
– A különleges tábor parancsnoka azt állítja, hogy ön egy
megrögzött szökevény.
– Így van, nem voltam megelégedve az életkörülményekkel. A
tábornokok összenéztek.
– Önt hazaárulásért ítélték el, ez igaz?
– Igen, igaz, hogy hazaárulás vádjával ítéltek el.
– Tagadja a hazaárulás vádját?
– Teljes szívből tagadom.
– Azt állítják, hogy ön dezertált a Vörös Hadseregből, amikor
pedig hamarosan jött volna az utánpótlással, és miután átvágott az
erdőn, megadta magát, és az ő oldalukon harcolt a sajátjai
ellen.
– Igen, feladtam magam az ellenségnek. Akkor már két hete nem
kaptam utánpótlást, kifogytam a lőszerből és a katonákból, a védelmi
vonalon, negyvenezer némettel szemben. Sosem harcoltam a saját
embereim ellen. Katowicébe kerültem, majd pedig Colditzba. Nem
tudom, hogy önök tisztában vannak-e vele, de szovjet katonaként
bűnt követünk el, ha megadjuk magunkat, vagyis ebben az
értelemben bűnös vagyok.
A tábornokok elhallgattak.
– Szerencséje van, százados, hogy még mindig életben van! –
mondta Pearson tábornok a tengerészgyalogságtól. – Azt hallottuk,
hogy a hatmillió szovjet hadifogolyból a németek ötmilliót hagytak
meghalni.
– Biztos vagyok benne, hogy ezek a számok nem túloznak,
tábornok. Talán ha Sztálin aláírta volna a genfi megállapodást, akkor
azok az emberek még mindig élnének. Nem öltek meg minden angol
és amerikai hadifoglyot, igaz?
Nem érkezett válasz a tábornokoktól.
– Akkor most mi az ön rangja?
– Nincs rangom. Megfosztottak a rangomtól egy évvel ezelőtt,
amikor árulásért elítéltek.
– Akkor miért mondják önt a szovjetek Belov őrnagynak? –
kérdezte Bishop.
Alexander egy félmosollyal megvonta a vállát.
– Nem tudom. Egy évvel ezelőttig százados voltam három éven
keresztül.
– Belov százados, miért nem kezdi el a legelejétől, attól a ponttól,
amikor a szülei elhagyták Amerikát, és a Szovjetunióba
mentek, és mondja el nekünk, hogy mi is történt önnel? Az nagy
segítséget jelentene nekünk. Túl sok egymásnak ellentmondó
információnk van. Valamit hallottunk arról, hogy önt 1936-ban
letartóztatták és elítélték, meg arról, hogy még abban az időben meg
is szökött. Az NKGB már tíz éve keres egy Alexander Barrington
nevű embert, ugyanakkor azt is fenntartják, hogy ön Alexander
Belov. Mi még azt sem tudjuk, hogy ez a kettő egy és ugyanaz a
személy-e. Miért nem meséli el nekünk, hogy ki is ön valójában,
százados?
– Örömmel uram. Kérek engedélyt leülni.
– Engedély megadva – mondta Bishop. – Őr, hozzon ennek az
embernek néhány cigarettát és vizet.

Alexander hat órán át volt odabent. Tatjána azt hitte, hogy valami
titkos átjárón keresztül kivitték onnan, de a vastag faajtón keresztül
hangokat hallott kiszűrődni, és legtöbbször a férje ismerős, mély
hangját vélte hallani, ahogy angolul beszél.
Fel-alá járkált a szőnyegen, majd leült a székre, összegörnyedt,
hintázott rajta. Lepergett a szeme előtt az Egyesült Államok berlini
nagykövetségének előterében a saját és Alexander élete.

Megtanultak átevickélni mindenen, de nem lett nekik könnyebb,

ahogy a percek teltek, ahogy az eltelt napok sem hoztak enyhülést.
Minden egyes nap az emlékeikben hozott még egy percnyit azokból
a dolgokból, amiket nem hagyhattak maguk mögött. Jane Barrington
a Moszkvából Leningrádba tartó vonaton ül, a fiát fogja, és tudja,
hogy kudarcot vallott, sír
Alexander miatt, közben még egy italra vágyik, és a börtöncellájában
ülő Haroldra, aki Alexander után sír, és Finnországban a hasán a
sárban fekvő Jurij Sztyepanov, aki Alexanderért sír, és Dása a
teherautón, a Ladoga-tó jegén, Alexanderért sír, és Tatjána, aki
Finnországban a mocsárban térdepel, és vérző sebbel Alexanderért
kiált, és Anthony, aki egyedül van a rémálmaival, és az édesapja
után sír.
Ott van ő, kezében a tányérsapkájával, átvág az úton az ő
tengeréhez, a vörös rózsákkal díszített fehér ruhához, ott van ő,
mindennap jön a Kirovhoz, mosolyog az ő tengerére, kő a kövön,
holttest a holttesten, ott van ő a Mars-mezőn, az orgonák alatt a
puskájával, és Tatjána mezítláb áll mellette, piros szandálját a
kezében lóbálja, ott van ő, körbeforgatja a lányt annak a templomnak
a lépcsőjén, ahol összeházasodtak, keringőt táncolt vele a vörös
hold alatt esküvőjük éjszakáján, kijön a Káma folyóból, és
hátrasimítja a haját, kilép a lazarevói faházból, kezében a baltája és
a cigarettája, odajön Tatjánához megtörve és elpusztítva, megáll
vele szemben a faházban, a meztelen, mosolygó, cigarettázó és
fuldokló Alexander.
Aztán ismét ott van, a Visztulánál áll, végignézi azt, ami
megmaradt a háborújából. Az egyik út a halálba vezet, a másik
pedig az életbe, de ő nem tudja, melyiket válassza, de szemében ott
van a halhatatlan tenger, és a tengeren túl ott a híd a Szent
Kereszthez.

Amikor Alexander befejezte, a tábornokok mozdulatlanul ültek, a

nagykövet is mozdulatlanul ült, és a konzul is mozdulatlanul
ült.
– Nos, Belov százados – szólalt meg Bishop –, mondhatom,
mozgalmas évek vannak maga mögött. Hány éves ön most?
– Huszonhét.
Bishop füttyentett.
Pearson tábornok az Egyesült Államok haditengerészetétől így
szólt:
– Azt mondja, hogy a felesége, anélkül, hogy bármit is tudott volna
önről, eljött Németországba felfegyverkezve, megtalálta a tábort,
ahol ön volt, megtalálta a celláját, majd önt, és megszervezte a
szökését a legerősebben őrzött hetes számú különleges táborból?

– Igen, uram, és mielőtt tanácskozásba fognának, hadd tegyek

hozzá még valamit a feleségemmel kapcsolatban. Ő, tudják… nos,
nem adja fel egykönnyen. A feleségem teljesen megőrült. Nem vette
számításba, hogy mekkora bajba kerülhet azzal, amit tett. Azt vette a
fejébe, hogy visszajön velem a Szovjetunióba, ha ez az ő sorsa.
Könyörgöm önöknek, hogy kíméljék meg a feleségemet. Bármi
legyen is az én bűnöm, ő nem érdemli meg a szovjet életet. Ő már
az Egyesült Államok állampolgára, és ott a fiunk, aki várja haza az
édesanyját. A feleségemnek vissza kell mennie hozzá. Akárhogy
döntsenek is a sorsom felől, az nem számít. Adjanak fel, ha azzal
megakadályozhatnak egy konfliktust.

John Ravenstock hallgatott. A tábornokok hallgattak.

– És milyen nevet venne fel, százados, ha visszakapná az
amerikai állampolgárságát?
– Anthony Alexander Barrington – felelte Alexander.
 A férfiak Alexanderre meredtek. Alexander felállt, és tisztelgett
nekik.

Az ajtó kinyílt, és mind a heten kiléptek a tanácsteremből. Alexander

volt az utolsó. Látta, ahogy Tatjána feláll a székről, de képtelen volt
kapaszkodás nélkül megtartani magát, és olyan aprónak tűnt, és
olyan magányosnak, és Alexander félt, hogy Tatjána fél tucat
ismeretlen előtt fog összeomlani, mégis valamit akart neki mondani,
valamit, ami megnyugtatná a lányt, így hát finoman bólintott,
elmosolyodott, és azt mondta:
– Megyünk haza!
Tatjána lélegzetet vett, és kezével eltakarta a száját.
Aztán mivel ő mégiscsak Tatjána volt, és nem tudta türtőztetni
magát, Alexandernek pedig nem is kellett volna máshogyan, Tatjána
odarohant hozzá, és a karjaiba vetette magát, tábornokok ide, vagy
oda. Átölelte Alexandert, nedves arcát pedig a nyakába fúrta.

Alexander lehajtotta hozzá a fejét, és a lány lábai elemelkedtek a

padlóról.
 UTÓSZÓ

Alexander és Tatjána még aznap elrepült Berlinből Hamburgba. Ott

a nagykövetségen maradtak két hétig, amíg Alexander meg nem
kapta az útlevelét. Tatjána visszaszőkítette a haját. Megünnepelték
Tatjána huszonkettedik születésnapját és a negyedik házassági
évfordulójukat is Hamburgban, pár nappal később pedig a White
Star fedélzetén visszahajóztak New Yorkba. Tatjána táviratozott
Vikkinek: „MEGYÜNK HAZA”. A tizenkét napos hajóutat a
kabinjukban töltötték, csak enni jöttek elő, vagy még akkor sem.

Alexandert elvakították a nap sugarai, amik fehér fénybe vonták

New York kikötőjét, ahogy a hajó áthaladt a keskeny szoroson, és
Alexander előtt feltárult New York belvárosa. Több ezer ember gyűlt
össze a Battery Parkban, hogy üdvözöljék az érkező katonákat. Ott
volt közöttük Vikki és Anthony, pirosba, fehérbe és kékbe öltözve,
kezében amerikai zászlóval kalimpált vadul. Miután Alexander és
Tatjána végiggyalogolt a mólón, meglátták Vikkit, aki rohant feléjük
Anthonyval a karjában. Anthony kiugrott Vikki kezéből, és
egyenesen az édesanyjához szaladt. Öt percig el sem eresztette őt,
arcát anyja nyakába fúrta, és fel sem emelte onnan. Alexander
mellettük állt. Tatjána lefejtette magáról Anthonyt, és odaadta őt
Alexandernek, ő pedig megölelte Vikkit.
 Alexander átvette a kisfiút, magához szorította. Mindketten
nagyon komolyak voltak.
– Anthony, kincsem, tudod, hogy ki tart téged?
– Igen – felelte Anthony. – Az apukám.
Alexander nem szólt, csak fogta Anthonyt, aztán egyszer csak a
kisfiú felemelte a karjait, és gyengéden Alexander vállára tette őket.
Ezután oldalra billentette a fejét, és lenézett Alexander övére. Aztán
áthajolt a vállán, és megvizsgálta Alexander hátát, majd megszólalt:

– Hol van a fegyvered?

– Ó, hát, azt nem hoztam el.
– Nincs már meg?
– Most nincs nálam.
– De valahol megvan?

– Talán még megvan valahol.

– Megnézhetem?
– Nem – mondta Tatjána.
– Anyukád azt mondja, hogy nem – felelte Alexander.
Vikki nagy vigyorral az arcán azt kérdezte:
– Szóval ő itt Alexander?
– Igen, ő Alexander.
Vikki kezet fogott Alexanderrel, bólintott és nevetett.
– Most már mindent értek.
Az apa karjában vitte a fiát a lakásukig. Anthony Alexander
nyakába kapaszkodott. A kisfiú odahajolt a férfi füléhez, és
belesuttogott:
– Később megmutatod majd?
 – Anyukád nem örülne neki.
– Nem mondanánk el neki.
– Rájönne, hidd el!
Vikki azt javasolta, hogy menjenek el valahova ünnepelni.
– Nagyapa és nagymama majd meghal azért, hogy
találkozhassanak veletek.
Tatjána azt mondta, hogy most otthon maradnak, és ő főz
vacsorát, de hamarosan meglátogatják Isabellát és Travist.
– Itthon vacsoráztok? Jaj, ne! Alexander biztos nem akar
szalonnát vacsorázni!
– Dehogynem! – felelte Alexander. – Végre valami amerikai étel!
Mit szóltok egy hamburgerhez szalonnával?
– Rendben – mondta Tatjána. – De azt szalonnás burgernek
nevezik.
– Ó, szóval most már te tanítasz engem angolul? – kérdezte, és
megragadta a lányt.
Vikki hozzátette:
– Egy szalonnás burgernek, csak hogy kerek legyen a dolog.
Tatjána szalonnás burgereket készített sült krumplival
(„Aprított szalonnával!” – tette hozzá Vikki), töltött Alexandernek egy
italt, és adott neki cigarettát, majd még egy italt, és teát, aztán végül
Alexander megfogta Tatjána egyik kezét, majd a másikat, aztán a
csípőjére tette a kezét, és lehúzta őt az ölébe.

– Ülj ide! – mondta a lánynak. – Annyira boldog vagyok!

Vikki elmondta, hogy Edward sokat segített neki Anthonyval, átjött
legalább négyszer egy héten, együtt vacsoráztak, játszottak, és a
legtöbb hétvégét is együtt töltötték.
 – Ki az az Edward? – kérdezte Alexander, karjával Tatjána dereka
körül.
Vikki szemrebbenés nélkül így szólt:
– Ó, Edward az az orvos, akivel együtt dolgozunk Ellisen és a
New York-i egyetemen. Jó barátunk. Tánya, talán holnap
beköszönhetnél neki az egyetemre. Örülne neked.
Tatjána Alexanderre pillantott, aki megvonta a vállát, és azt
mondta:
– Ahogy gondolod.
Alexander és Tatjána együtt fektette le Anthonyt, aki folyamatosan
az anyjába kapaszkodott, miközben megállás nélkül az apjához
beszélt.
Ők ketten szinte az egész éjszakát álmatlanul töltötték, egy
párnával Tatjána száján, hogy tompítsák a hangokat. Hajnal felé
Alexander hagyta, hogy Tatjána elaludjon, majd nyolckor Anthony
kinyitotta szülei szobaajtaját. Alexander kivitte őt a konyhába.

– Anya alszik – mondta. – Éhes vagy?

– Tudsz reggelit csinálni?
– Megpróbálhatom. Mit szeretnél enni?
– Mit tudsz csinálni?
– Semmit.
– Akkor abból kérek egy kicsit. Tejjel! – felelte Anthony, és
felnevetett.
Tatjána tizenegykor bújt elő, és mindkettőjüket a kanapén találta.
Anthony a Jó éjt, Hold című könyvet lapozgatta, és emlékezetből
mesélte a történetet a mélyen alvó Alexandernek.
Miután Alexander felébredt, megebédeltek, és mindhárman
elmentek az egyetemre.
Tatjána bizonytalan volt, hogy mennyit mondjon el Alexandernek
Edwardról, úgy döntött, hogy egyelőre hallgat. Talán így elkerülheti a
szükségtelen magyarázkodást. De Edwardnak tartozott annyival,
hogy beszél vele. Tatjána felcsöngetett az orvosnak, majd
megvárták őt az ebédlőben, ahol annak idején ő és Edward ebédelni
szoktak. Edward áthaladt a dupla ajtón, mire Anthony leugrott
Alexander öléből, és kiáltozva Edwardhoz szaladt.

– Edward, Edward, gyere gyorsan, és ismerkedj meg az

apukámmal!
Edward és Alexander kezet fogtak, közben Anthony megrángatta
apja ingét, hogy vegye őt fel.
Azután Edward esetlenül megölelte Tatjánát, megkérdezte, hogy
mindannyian jól vannak-e, jó útjuk volt-e visszafelé, és hogy Tatjána
visszamegy-e dolgozni hamarosan.
– Ezt még nem tudom – felelte Tatjána.
Edward pislantott és bólintott. Pár percig még álltak és
beszélgettek, de Alexandernek elfogyott a mondanivalója, és Tatjána
is egyre kevesebbet beszélt, Edward pedig akkor már hallgatott.

Miután elhagyták a kórházat, és a buszon ültek a Central Park

felé, Alexander nem szólt egy szót sem. Tatjána gyengéden
megbökte. Alexander meredten nézett ki az ablakon.
– Úgy tűnik, hogy Edward nagyon kedveli Anthonyt, sokkal jobban,
mint amit a puszta udvariasság indokolna – mondta végül.

– Igen. Nos… ő segítette Anthonyt a világra.

 – Ah. De nem csak Anthonyt kedveli ennyire, Tánya.
Tatjána megfogta Alexander kezét.
– Edward nagyon sokat segített nekem, míg egyedül voltam.
Nagyon sokat. Ő, Vikki és Isabella.
Alexander hagyta, hogy Tatjána megfogja a kezét.
– Ő lett volna a helyi földesurad? – kérdezte csendesen.
Tatjána nem válaszolt.
Elmentek evezni a Central Park tavára. Tatjána evezett,
Alexander kinyújtózva végigfeküdt a csónakban, hosszú lábai közé
vette Tatjána lábait, Anthony pedig apja mellkasán ült.
Tatjána letette az evezőket, és csak lebegtek a tó közepén.
Alexander odahúzódott hozzá, megfordult, és Tatjána lába közé ült,
háttal neki, míg Anthony kihajolva a csónak oldalán, kezét a vízbe
lógatta. Tatjána simogatta Alexander fejét, közben haja Alexanderre
hullott.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy törékeny leány, aki
megszökött az orgonák földjére… – kezdte Alexander.
– És miután türelmetlenül várt az ő ragyogó hercegére – folytatta
Tatjána –, annyira elege lett a várakozásból, hogy elment, hogy
megkeresse őt…
– És a lány soha nem árulta el őt, és soha nem ment hozzá a helyi
földesúrhoz…
– Pedig már annyira elege volt a várakozásból, hogy a herceg
jobban járt volna, ha a lány hozzámegy a helyi földesúrhoz.
Alexander belecsípett Tatjánába.
– Fogalmam sincs, hogy miért panaszkodsz. Negyven évig kellett
volna várnod.
Másnap elutaztak vonattal Washingtonba.
 – Van valaki, aki nagyon jó volt hozzánk, akinek meg kell ezt
köszönnünk, Sura – mondta Tatjána, miközben egy nagy táska
pirogot cipelt.
Másnap felszálltak a Barringtonba tartó vonatra, hogy
meglátogassák Esthert. Egy hétig maradtak ott, mert sem Esther,
sem pedig Rosa – aki Alexanderre vigyázott kiskorában
– nem engedte őket haza.
Alexandert teljesen letaglózta a hír, hogy Teddy és Belinda már
nem él, hogy Alexanderék régi házát már rég eladták, és hogy az
erdő helyén új házak épültek. De Esther összes barátja, akik még
életben voltak, emlékeztek Alexanderre, mindegyiküknek volt egy
története róla, mindannyian megölelték őt, úgy, mintha még mindig
az a kilencéves kisfiú lett volna.

– Semmi baj, Tatjása, de tényleg – mondta Alexander, ahogy a Fő

utcán sétáltak, Anthonyval a nyakában. – Olyan, mintha soha nem
hagytam volna el ezt a helyet, sok minden változatlan. A házak
ugyanúgy fából vannak és fehérek, a régi étterem neve is ugyanaz.
Valóban vannak új boltok, és az emberek új autókkal közlekednek,
és új bicikliken kerekeznek, de a kertekben a füvet ugyanúgy nyírják,
és sehol nincs szemét az utcákon. A templom épülete ragyog, az
ablakai nincsenek betörve, az ajtószárnyak a helyükön vannak. Ez
Amerika. És ezek csupa jó érzéssel töltenek el. Gondolj csak bele,
hogy mit látnál most Leningrádban!

– Talán a város vezetősége rendbe hozza Leningrádot is –

mondta Tatjána halkan, és átölelte Alexandert. – A háború utáni
helyreállítások során.
 Alexander Tatjánára nézett, ő pedig viszonozta a pillantást.
– Barrington megújult – mondta Alexander és odahajolt, hogy
megcsókolja a lányt. – A város tisztább, újabb, erősebb és fehérebb,
mint volt. Több az ember, a templom, több az élet és az energia.
Minden úgy van, ahogy annak lennie kell.
– És azt el is felejtetted megemlíteni – mondta Tatjána –, hogy egy
egész város viseli a nevedet.
Hazafelé a vonaton Alexander az ölében tartotta az alvó Anthonyt,
és így szólt:
– Tánya, beszélnünk kell arról, hogy hogyan folytassuk az
életünket.
– Hogy érted ezt? Nem akarsz New Yorkban élni velem és
Vikkivel? – mondta Tatjána, és elmosolyodott. – Úgy lesz, ahogy
szeretnéd, katona – folytatta. – Ahogy szeretnéd.
A poros augusztus végén vettek maguknak egy lakókocsit,
összepakolták Tatjána holmiját, fogták Anthonyt, búcsút mondtak
Vikkinek, Edwardnak és Isabellának, és elindultak, hogy
körbeutazzák Amerikát. Alexander bárhol bármilyen munkát elvállalt.
Szedtek almát, dolgoztak dohányföldön („Ez különösen közel áll a
szívedhez, igaz, Sura?”). Segédkeztek pajták és silók építésében,
vezettek traktort Kaliforniában, éltek a Napa-völgyben, és olyan
sokáig szüreteltek szőlőt, hogy már azt gondolták, szeretnének
örökre ott maradni.
Három évig hármasban utazgattak, rengeteget láttak, és éltek
minden államban. Éjszakánként, ha az idő engedte, míg Anthony a
lakókocsiban aludt, Alexander és Tatjána tüzet rakott odakint,
felállították a sátrat, ahol szeretkeztek, és ott is aludtak.
Hajnaltól éjfélig és éjféltől hajnalig az időt egymás
lélegzetelállító jelenlétében töltötték, a sátrukban aludtak, felváltva
vezettek, együtt énekeltek a rádióval, vicceket meséltek, földrajzról
vitáztak, meséltek egymásnak a háborúról, Ellis szigetéről, Dása és
Pása Metanovról és Jane és Harold Barringtonról.

Amerika meggyógyította Alexandert és Tatjánát. Kalifornia

meggyógyította a háborút. New York Alexanderrel pedig
meggyógyította Tatjánát. San Francisco, Chicago és New Orleans
kigyógyította Alexandert a börtön okozta sebekből és Tatjánát a
magányából. Montana, Idaho és a Sziklás-hegység meggyógyította
Alexander árulás okozta sebeit és Tatjána halott családja által
hátrahagyott sebeit. Barrington begyógyította Alexander édesanyja
és édesapja által hátrahagyott sérüléseit. Valahol Ellis után, Mount
Washington után, a White Mountains után és a vermonti Green Hills
és a kansasi Flint Hills után, valahol a Blue Ridge Mountains vagy
talán az Appalache-hegység környékén, vagy a kilométer mély
Grand Canyonba aláereszkedve, sérült darabkáik újból összeforrtak,
épp eléggé ahhoz, hogy a külvilágot befogadhassák.

Azt a nyarat, amikor Anthony betöltötte a hatodik évét, Kay

Westen töltötték. Egy függőágyban feküdtek a strandon, amit két
pálmafa közé feszítettek ki, és a trópusi égboltot, a pálmákat, a
mohás tölgyeket nézték, és huncut kis történeteket találtak ki.

– A nyelv nagy valószínűséggel sokat változott azóta, hogy

elkezdtelek angolul tanítani – mondta Alexander.
– Te azt tanításnak nevezed? – kérdezte Tatjána. – Ha
használtam volna azoknak a szavaknak akár a negyedét, amit
te tanítottál nekem, ki is hajítottak volna az előkelő körökből.
– Valóban, de megtarthattad volna a férjedet. Hát nem megéri? –
mosolygott Alexander.
Tatjána visszamosolygott rá, és megcsiklandozta.
– Jól van, én kezdem a következőt. Egyszer volt, hol nem volt, volt
egyszer egy lány, aki olyan közönséges volt, mint egy borbélyszék,
és ez a lány egyszer elment venni egy riherongyot…

Alexander felnevetett.
– Jaj, ne! Mindjárt szívinfarktust kapok!
– Most mi van?
– Hát semmit nem tanultál? A lány nem vehet riherongyot. –
Megcsókolta Tatjána arcát. – Ő maga egy riherongy.
– Ja, értem.
Következő éjszaka a függőágyban Alexander így szólt:
– Tánya, Anthony két hónap múlva kezdi az iskolát.
– Igen.
– El kell gondolkodnunk azon, hogy hova menjen iskolába.
– Igen.
– Már láttunk mindent, és éltünk mindenhol. Tőlem bárhova
mehetünk.
– Bárhova mehetünk, kivéve ahol hó van – mondta Tatjána.
– Igen, én is jobban szeretnék olyan helyet, ahol nem esik hó.
– Én is – felelte Tatjána, majd mindketten elcsendesedtek.
– Mit szólsz egy olyan helyhez, ahol meleg van? Egy hely, ahol
letelepedhetünk. Szeretném, ha Anthonynak állandó otthona lenne.

– Igen – hangzott a rövid válasz Tatjánától.

 Alexander megfogta a lány kezét, és megcsókolta azt.
– Tatjása – suttogta Alexander. – Szeretnél Arizonában élni, a kis
patak földjén?
– Igen, én lovam és kocsim, igen lelkecském, igen.
Nem akartak semmit sem bérelni, mert szerettek volna a saját
házukban élni, de ahhoz nem volt elég pénzük, hogy felépítsék
álmaik házát. Így aztán, mivel óvatos emberek voltak, vettek egy
dupla méretű mobilházat készpénzért, habár Alexander, aki kevésbé
volt óvatos, mint Tatjána, triplát szeretett volna. Az úthoz közel
állították fel a kilencvenhét holdas területük sarkában a Sonora-
sivatagban, és Anthony elkezdte az iskola első osztályát Mesa
városában, Arizonában.
Tatjána ápolónőként helyezkedett el a Phoenix Memorial kórház
sürgősségi osztályán.
– A sürgősségi osztályon dolgozni olyan, mintha még mindig a
háborúban lennék – mondta a lány.
– És az jó dolog?
Alexander elhelyezkedett egy házépítő cégnél művezetőként.
– Felépíteni a házakat ahelyett, hogy lerombolnám őket – mondta
Alexander –, olyan érzéssel tölt el, mintha már nem lennék a
háborúban.
Míg a mobilházban éltek, és odafigyeltek a kiadásaikra, és
félretették a pénzüket, addig Alexander megtanulta, hogyan kell
faszerkezetet ácsolni és gipszkartonozni, hogyan kell a falhibákat
kijavítani, és festeni, vízvezetéket szerelni és villanyt szerelni,
ablakokat és ajtókat beállítani, szekrényeket és polcokat készíteni,
konyhaszekrényt csinálni, valamint parkettázni és burkolni.
 – Azért, hogy egyedül is fel tudjak építeni egy nagy házat annak a
sok gyereknek, akiket szülni fogsz.
– Alexander, tényleg nekem kell emlékeztetnem téged arra, hogy
amit egész eddigi életedben barkácsoltál, az néhány rönkökből
összeácsolt pad és egy magas pult volt, amire azt a krumplit akartuk
tenni, amink nem is volt?
Egymásra mosolyogtak, ahogy visszaemlékeztek.
– Kisbabák, Tánya.
– Menjünk, és csináljunk egyet most rögtön!
De még hét év telt el, mire Tatjána másodszorra is teherbe esett a
második gyermekükkel, tizenöt évvel a megismerkedésük után.

Mindeközben Alexander saját házépítő vállalkozásba kezdett, és

épített maguknak is egy szép nagy, sárga stukkós, piros cserepes
farmházat a Sonora-sivatagban. Hátsó udvarukból a Maricopa-
hegység lábaira láttak.

A konyhakertben dolgoznak. Alexander éppen az előző héten

készített uborkafuttatót vizsgálgatja, és arra vár, hogy Tatjána
visszatérjen egy kancsó barackos jeges teával és két pohárral.
Amikor megérkezik, kitölti a teát Alexandernek, és tartja a poharat,
míg ő szívószálon keresztül iszik. Karamellszínű szemeivel a lányt
nézi.
– Régebben cigarettát hoztál nekem – mondja. – Most csak jeges
teát kapok?
– A jeges tea jobb, nem?
Alexander arcára kiül a „Te megőrültél?” kifejezés.
 – Nem – feleli.
– Talán most már megmaradsz. – Tatjána felemeli a kezét, és
kisimítja Alexander fekete haját a homlokából.
– Tudom, a cigaretta lassú méreg – morog Alexander, és a kis
kézikapa után nyúl, hogy kigazolja a magaságyást. Egymás között
még mindig oroszul beszélnek.
– Ki telefonált?
– Ó, már megint az öreg Mr. McAllister.

– Ezúttal mennyit ajánlott?

– Holdanként ötezer dollárt, és kilencven holdat akar megvenni.
Jó, mi?
– Nem elég jó.
– Azt mondja, hogy Phoenix fejlődése nem fog a végtelenségig
tartani. A piac telítődött. Most kéne eladnunk a földet, amíg még van
rá kereslet. Azt mondja, hogy telhetetlenek vagyunk. Meg hogy még
mindig maradna hét holdunk. Ami állítólag hat és háromnegyed
holddal még mindig több, mint amennyit a legtöbb háztulajdonos kap
Phoenix környékén.
– Legközelebb szólj nekem, ha hív, Tánya! Majd én beszélek vele.
Helyre fogom tenni. Addig nem adom el, amíg az ára el nem éri az
egymilliót holdanként.
Jót nevetnek az egész abszurditásán. Nekifognak a paradicsom
vetésének. Alexander lesegíti Tatjánát egy mellette lévő alacsony
padra. Tatjána felnyitja az ökörszív paradicsom tasakját, egy kis
tálkára szórja a magokat, majd átvizsgálja őket, hogy nincs-e
közöttük beteg. Az uborkaágyás remekül néz ki, gondolja magában.
Alexander a múlt héten építette a
támasztókat az indáknak, és az első uborkák hamarosan beérnek.
Tatjána elmosolyodik.
– Sura, gondolkodtál már neveken?
– Kifogytam a nevekből. Ha megint fiú lesz, én passzolok. Már
három fiuk volt: Anthony, aki újonc volt a King’s Point
Merchant Marine Academyn, Harry és Charles Gordon, akit Gordon
Pásának hívtak, vagy csak Pásának, ami törökül királyt jelent.

– Nem lehetek én az egyetlen nő a háztartásban, már így is túl

sokan vagytok Barrington fiúk.
– Na ezért a mondatért ikerfiúkat fogsz szülni!
– Nekem kell egy lány! Egy lány, akit Janie-nek hívhatok.
– Hmm. Egy Janie nevű lány az jó lenne!

– Mondtam neked, hogy Vikki visszajött Ausztráliából? Szeretne

eljönni, és itt maradni, amíg a baba megszületik. Nem bánnád?

– Persze, rendben van. Mondd meg neki, hogy Steve megint

szingli, és nagyon szeretne moziba menni vele!
– Vikki nem akar szórakozni menni, azt mondja, hogy te
szórakoztatóbb vagy az összes mozinál, amit eddigi életében látott.

– Hát ez szép! Invitáld meg akkor a vacsora utáni kabaréra!

Tatjána felnéz Alexanderre, aki kissé kifogyva a levegőből
rávigyorog. Egy krémszínű pamut rövidnadrágot visel, félmeztelen
teste csupa izom, bőre barna a könyörtelen arizonai naptól. Testén a
háborús sebek még mindig érdesek és világosabbak bőre többi
részénél. Tatjána aprót sóhajt,
magában elmosolyodik, leteszi a magokkal teli kistányért, és felkap
egy metszőollót.
– Sura, hallottál arról a balesetről Mesában, ahol egy rabszállító
kisbusz és egy betonmixer ütközött? – Tatjána hatásszünetet tart. –
A rendőrség keres tizennyolc keménykötésű bűnözőt.

Alexander felnevet a váratlan vicc hallatán. Tatjána egy fehér,

ujjatlan felsőt visel, és fehér rövidnadrágot. Válla és felkarja erősen
lebarnult a naptól. Napszítta szőke haját hátrafogta egy csattal. Egy
ismerős, kellemes dalt dudorászik:
Fényes a hold az égen, csillagok az égen, kivéve azt a párat, ami
a szemedben ragyogott…
– Mi lesz az ebéd? – kérdezi Alexander.
– Ebéd? – Tatjána fel sem néz, nagyon koncentrál az uborka
leveleinek metszésére. – Hiszen csak most keltünk fel. Nemrég
reggeliztünk.
– Majd éhen halok.
– Te mindig majd éhen halsz. Mi a véleményed fehér kenyérről,
tonhallal?
– Nagyszerű, akkor máris mész, elkészíted, és mindjárt ehetünk
is? – Alexander felveszi a kis kapát. – És nem tartom túl korainak
elkezdeni azon gondolkodni, hogy mi legyen a vacsora!

Nézi, ahogy Tatjána válla rázkódik a kuncogástól.

– Vacsorára… – visszhangozza a dalba beleszőve, amit éppen
dudorászik – választhatsz, hogy valami meglepetés legyen a
hűtőből, vagy szalonnás szendvics.
– Hmm – morog Alexander, és leteszi a kapát. Közelebb megy
Tatjánához. A hátát nézi, és közben emlékezik. Nem, nem is
emlékezik, látja Tatjánát, ahogy a tűz fölé hajol Lazarevóban, ahogy
térdel a tisztáson, ahogy kuporog a szinte teljesen üres
cukroszacskó fölött az Ötödik Szovjet folyosóján 1941 őszén, az
éhínség idején, látja, ahogy előveszi Skandinávia térképét a
menekülési útvonallal az ő hátizsákjából, ahogy azt kérdezi: „Mi van
a táskádban, nagyfiú?” Alexander látja Tatjána szeplőit, a szőke
haját, hallja selymes hangját, és nem bírja tovább. Ahogy az mindig
is volt, nem bírja elviselni azt, amikor csordultig van Tatjánával.
Belesajdul a szíve.
– Hé! – szólal meg Alexander –, nézd!
Tatjána felpillant, a férfi fölé magasodva nézi őt, azzal a csak rá
jellemző Alexander-pillantással. Kezében egy borsóhüvelyt tart, amit
Tatjánára fog.
– Tedd a földre a fegyvereidet, és állj fel!
Tatjána mosolyogva leteszi a metszőollót, és Alexander
segítségével nehézkesen feltápászkodik. Tatjána előrehaladott
terhes. Alexander felnyitja neki a borsóhüvelyt, de Tatjána már hajtja
is fejét a férfi kezéhez, és az egész hüvelyt a szájába veszi,
Alexander mutatóujjával együtt. A férfi csak nézi Tatjánát, és egyik
kezével átkarolja a hasát.
– Mi az? – kérdezi Tatjána, nyel egyet, ő is átöleli Alexandert, és
arcát a férfi izzadt mellkasához nyomja. Hallja Alexander szívét,
ahogy ritmusosan ver az arca és a füle alatt, ahogy pumpálja az
életet a férfi testében. Tatjána ujjaival végigsimít Alexander hátán és
derekán, a Schlisselburgban szerzett sérülések nyomain.
Megcsókolja a férfi mellkasát.
Alexander így szól:
 – Nos, Tánya, milyen az az orosz vonóshármas?
Tatjána mosolyogva néz fel Alexander arcába.
– Nem tudom.
– Olyan orosz vonósnégyes, akik visszatértek nyugatról.
Tatjána csak néz nagy szemekkel a férfira.
– Mit kapsz akkor – folytatja Alexander –, ha keresztezel egy fehér
medvét egy fekete medvével?
– Ne gyere már megint azzal a két boldog medvével.
Alexander megöleli Tatjánát.
– Szóval mit kapok akkor, Sura kedvesem? – szorítja magához a
férfit gyengéden.
Alexander szeme, mint a csokoládé.
Tatjána megint megcsókolja a mellkasát.
Alexander nem ereszti el Tatjánát.
– Itt vagyok – suttogja Tatjána a férfi szívének. – Örökké itt leszek!
Ugye érzed, katona?
Alexander, ha ez lehetséges, még közelebb húzza őt magához,
maga felé fordítja Tatjána arcát, lehajol, és megcsókolja.
– Érzem, Tatjása. Érzem – feleli Alexander.
Mindkettejüket elemésztette a tűz, és bánatuk hamujából
újraalkották magukat, egy örömtelibb, boldogabb, még forróbb és
szenvedélyesebb egésszé. Ők, akik valaha megkeresztelték
magukat a Káma folyóban, s lemosták a bánatukat, mely oly régi
volt, mint a piramisok, a bánat ősi romjaiból újrateremtették a
szerelmet, amit egykor hátrahagytak, s egy életen át küzdöttek, hogy
hazataláljanak.
Úgy tűnt, mintha ötszáz éve bolyongtak volna, szenvedtek és
gyászoltak, ugyanakkor szerettek is, kétségek, gyengeség és
félelem nélkül, a szerelmük kettőjük testamentuma volt, egy Istennek
emelt emlékmű.
Alexander megcsókolja Tatjánát, amitől ismét Lugában van, a
földön, Tatjána fölött, amikor először csókolta meg őt. Tatjána
viszonozza a csókot, és Tatjána újra Lazarevóban van, Alexander
lábán áll, a férfi tányérsapkájával a fején, és nevet.

Sok titok van még; és bár nem vagyunk az az erő, mely egykor eget
és földet rázott: vagyunk, ami vagyunk; Hajthatatlanok. 12

Barrington, Leningrád, Luga, Ladoga, Lazarevo, Ellis Island,

Swietokryzst, Sachsenhausen, a Sonora-sivatag, elvesztett
családjaik, elvesztett édesanyjuk és édesapjuk, mind nyomot
hagytak a lelkükben és finom vonalú arcukon. És mint az eleven
Hold, mint a Jupiter Maui felett, mint a Perseus-galaxis a maga
kékségével, mint a szétrobbanó mosolygó csillagok, mind-mind
megmaradnak, ahogy a napszél suttog az Urál hegység és a Káma
folyó felett, az óceánok és a föld felett, és az ezüstös éjszakai
égbolton áthaladva azt mormolja…
– Tatjána…
– Alexander…
És a Bronzlovas mozdulatlan.

12
Részlet Alfred Lord Tennyson Ulysses című verséből (Szabó Lőrinc fordítása).
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Régóta esedékes tartozásomat leróva, hálás köszönetet szeretnék

mondani:
Larry Brantley-nek, a Hadsereg hangjának, a született katonának
és tesztoszterontól duzzadó férfinak, aki hosszú órákat töltött azzal,
hogy részletesen elmagyarázzon olyasmiket, amikről egyébként
fogalmam sem lett volna.
Tracy Brantley-nek, Larry feleségének és igaz barátomnak, aki
rendkívül kedvesen már idejekorán megadott nekem mindent, amire
szükségem volt, azzal, hogy mindig a lehető legjobbkor sírta el
magát, és hogy annyira szerette Tányát és Surát.

Irene Simonsnak, első anyósomnak, a névért, ami alatt

megjelennek a könyveim.
Elaine Ryannek, második anyósomnak, amiért nekem adta
tökéletes, második fiát.
Radik Tyihomirovnak, aki már ötven éve apám barátja, amiért
lefénymásolta az ostrom túlélőinek naplóit a szentpétervári
könyvtárban, amiből több száz oldalnyit küldött el nekem eredeti
orosz nyelven.
Robert Gottliebnek, az orosz kultúra másik nagy rajongójának,
amiért mindig számíthattam rá, és Kim Whalennek az évtizedes
kemény munkájáért.
Jane Barringernek, aki az Olivia DeHavilland által, az Elfújta
a szélben játszott Melanie-hoz hasonlóan egy szent türelmével és
arcával ment végig a A bronzlovas minden szaván – háromszor is! –,
és javította a könyv hibáit.
Joy Chamberlainnek, emberfeletti képességekkel rendelkező
szerkesztőmnek, aki emellett anya és úszónő is, aki mindent lát,
érez és megért, és nagyon aranyosan tudja közölni a rossz híreket.

Nick Sayers barátomnak, korábbi kiadómnak és szerkesztőmnek,

aki egy alkalommal, miután túl sok bort ittunk, azt mondta, hogy a
telefonkönyvet is kiadná, ha én írnám! Na persze!

Pavla Szalakovának, aki olyan keményen dolgozik azon, hogy

megkönnyítse az életemet, hogy néha azt hiszem, húsz keze van.

És végül második és egyben utolsó férjemnek, Kevinnek. Atom jó

vagy!

PAULLINA SIMONS Leningrádban született és nevelkedett,

majd az 1970-es években vándorolt ki családjával az Egyesült
Államokba. Ő a Tully, a Red Leaves és az Eleven Hours írója.
Élt Rómában, Londonban és Dallasban is. Most New Yorkban
él, és a paullinasimons@aol.com e-mail címen érhető el.

Látogassa meg a www.AuthorTracker.com-ot, hogy exkluzív

információkhoz juthasson kedvenc HarperCollins-szerzőjéről!
 MÉLTATÁSOK

„Ebben a könyvben minden benne van, amire csak a romantikára

kiéhezett olvasó vágyhat: egy bátor, tehetséges és jóképű főhős és
egy lélegzetelállító szerelmi szál.”
– Daily Mail

„Az egyik legizgalmasabb kortárs női író… Paullina Simons a

letehetetlenül érdekfeszítő történet és az olyan szereplők tökéletes
elegyét alkotta meg, akikkel remekül tud azonosulni az olvasó.”

– Woman&Home

„A Tatjána és Alexander egy ízig-vérig romantikus és fülledt

erotikával átitatott szerelmi történet, szenvedélyes érzelmekkel és
izgalmas, nem ritkán erőszakos akciójelenetekkel fűszerezve… ami
egy ellenállhatatlan utazásra csábítja olvasóit, keresztül a háború
sújtotta, rémisztő állapotban lévő Európán… Tatjána és az ő
Alexandere összetett jellemek, ugyanakkor erőteljes és szimpatikus
karakterek, akik könnyedén megragadják és fenntartják az olvasó
figyelmét. Ez a regény tényleg megríkatja az embert!”

– Historical Novels Review

„Ha arra vágysz, hogy beletemetkezz egy nagy ívű történelmi

regénybe és nem bánod, hogy van egy kis Doktor Zsivágó-
hangulata, akkor ne keress tovább, ez a neked való könyv.”
– Closer

„Örökre megváltoztatja a világról alkotott képedet… A gyötrelem,

reményvesztettség és árulás komor perceit a túláradó öröm, a
szerelem és mindenekfelett a barátság pillanatai váltják fel. Olvasd
el, ha sírni akarsz.”
– Company

#☺placeholder002