ELTŰNVE

(RILEY PAIGE REJTÉLYSOROZAT — 1. KÖNYV)

BLAKE PIERCE
 Blake Pierce

A RILEY PAGE rejtélysorozat és bestseller szerzője Blake Pierce. A

sorozat jelenleg nyolc könyvből áll (de még további kötetek is várhatók).
Szintén Blake Pierce a szerzője az öt könyvből (továbbiak is várhatók) álló
MACKENZIE WHITE rejtélysorozatnak, valamint a jelen pillanatban négy
részes, ám tovább folytatódó AVERY BLACK rejtélysorozatnak, illetve az
új KERI LOCKE rejtélysorozatnak.

Az ELTŰNVE (a Riley Paige rejtélysorozat első kötete), a MIELŐTT

GYILKOL (a Mackenzie White rejtélysorozat első kötete), az OK A
GYILKOLÁSRA (az Avery Black rejtélysorozat első kötete), valamint A
HALÁL NYOMA (a Keri Locke rejtélysorozat első kötete) mind
ingyenesen letölthető a Google Play-ről!

Blake, a rejtély és thriller műfajok lelkes olvasója és rajongója, örömmel

veszi a visszajelzéseket, ezért bátorítjuk, hogy látogasson el a
www.blakepierceauthor.com oldalra, hogy többet megtudjon róla, és
folyamatosan értesüljön az újdonságokról!

Copyright © 2015 by Blake Pierce. All rights reserved. Except as permitted under the U.S. Copyright Act of 1976, no part of
this publication may be reproduced, distributed or transmitted in any form or by any means, or stored in a database or retrieval
system, without the prior permission of the author. This ebook is licensed for your personal enjoyment only. This ebook may not be
re-sold or given away to other people. If you would like to share this book with another person, please purchase an additional
copy for each recipient. If you’re reading this book and did not purchase it, or it was not purchased for your use only, then please
return it and purchase your own copy. Thank you for respecting the hard work of this author. This is a work of fiction. Names,
characters, businesses, organizations, places, events, and incidents either are the product of the author’s imagination or are used
fictionally. Any resemblance to actual persons, living or dead, is entirely coincidental. Jacket image Copyright GoingTo, used under
license from Shutterstock.com.
 BLAKE PIERCE KÖNYVEI

A RILEY PAIGE REJTÉLYSOROZAT

ELTŰNVE (1. könyv)
ELRABOLVA (2. könyv)
SÓVÁROGVA (3. könyv)
ELCSÁBÍTVA (4. könyv)
LEVADÁSZVA (5. könyv)
VÁGYAKOZVA (6. könyv)
ELHAGYATVA (7. könyv)
KIHŰLVE (8. könyv)
ZAKLATVA (9. könyv)

A MACKENZIE REJTÉLYSOROZAT
MIELŐTT GYILKOL (1. könyv)
MIELŐTT LÁT (2. könyv)
MIELŐTT MEGKÍVÁN (3. könyv)
MIELŐTT ELVESZI (4. könyv)
MIELŐTT KELL NEKI (5. könyv)
MIELŐTT ÉREZ (6. könyv)

AZ AVERY BLACK REJTÉLYSOROZAT

OK GYILKOLÁSRA (1. könyv)
OK A MENEKÜLÉSRE (2. könyv)
OK ELREJTŐZNI (3. könyv)
OK A FÉLELEMRE (4. könyv)

A KERI LOCKE REJTÉLYSOROZAT

A HALÁL NYOMA (1. könyv)
A GYILKOSSÁG NYOMA (2. könyv)
A VÉTEK NYOMA (3. könyv)
 PROLÓGUS

A fájdalom újabb hulláma kúszott felfelé Reba fejében. Rángatta a

köteleket a teste körül, melyek a hasa köré voltak csavarva, és a kis szoba
közepén függőlegesen a padlóhoz és a mennyezethez voltak erősítve. A
csuklója elöl volt megkötözve, és a bokáját is összekötözték.
Rájött, hogy elaludt egy pillanatra, és azonnal félelem tört rá. Mostanra
már tudta, hogy a férfi meg fogja ölni. Apránként, sebről sebre haladva.
Nem a halálát akarta, és nem is szexet. Csak a fájdalmát.
Ébren kell maradnom – gondolta –, ki kell jutnom innen. Ha megint
elalszom, meg fogok halni.
A szobában uralkodó forróság ellenére meztelen teste hideg verejtékben
úszott. Rángatózva lenézett, és látta, hogy lába mezítláb érinti a keményfa
padlót. A padlót körülötte megszáradt vércseppek borították, annak biztos
jeleként, hogy nem ő az első, akit itt megkötöztek. Egyre fokozódott benne
a pánik.
A férfi elment valahová. A szoba egyetlen ajtaja zárva volt, de tudta,
hogy úgy is vissza fog jönni. Mindig visszajött. Aztán olyasmiket tesz vele,
amitől sikítani fog. Az ablakokat bedeszkázták, így fogalma sem volt,
nappal van-e, vagy éjszaka. Az egyedüli fényforrás a mennyezetről lógó
csupasz izzó volt. Bárhol is van ez a hely, úgy tűnt, senki más nem hallja a
sikolyait.
Azon gondolkodott, vajon ez a szoba egyszer egy kislány hálószobája
volt-e; groteszk módon rózsaszínű volt, tele kacskaringókkal és
tündérmesés motívumokkal. A ház tulajdonosa – valószínűleg a
fogvatartója – már régóta nem takarította ki a helyet; feldöntött és összetört
zsámolyok, székek és asztalkák feküdtek mindenütt. A padlón játékbabák
leszakított végtagjai és törzsei hevertek szanaszét. Pici parókák – talán
játékbabáké, találgatott Reba – voltak a falra szegezve apró skalpokként.
Nagy részük gondosan befonva, mindegyik természetellenes,
játékbabahajszínekben pompázott. A fal mellett kopott, rózsaszín
pipereasztal állt, szív alakú tükre apró darabokra törve. Az egyetlen ép bútor
egy keskeny, egyszemélyes ágy volt, szakadt, rózsaszín baldachinnal. A
fogvatartója néha lepihent ott.
A férfi mindig a fekete símaszkján keresztül figyelte őt sötét, mélyen
ülő szemével. Rebát eleinte vigasztalta a tudat, hogy állandóan maszkot
viselt. Ha nem akarja, hogy meglássa az arcát, az nem azt jelenti, hogy nem
akarja megölni, hanem talán el fogja engedni?
De hamarosan rájött, hogy a maszk más célt szolgál. Azt meg tudta
állapítani, hogy a mögötte rejtőző arcnak csapott álla és meredek homloka
van, és abban is biztos volt, hogy a férfi vonásai egyszerűek és
jelentéktelenek. Bár erős volt, a nőnél alacsonyabb, és ettől valószínűleg
önbizalomhiányban szenvedett. Reba arra tippelt, azért hordja a maszkot,
hogy félelmetesebbnek tűnjön.
Már feladta, hogy megpróbálja rávenni, ne bántsa. Először azt hitte,
sikerülni fog. Mert hát azért azzal tisztában volt, hogy szép. Vagy
legalábbis az voltam, gondolta szomorúan.
Zúzódásokkal teli arcán izzadság és könnyek keveredtek, és érezte,
hogy hosszú, szőke haja beleszáradt vértől kócos. Szúrt a szeme: a férfi arra
kényszerítette, hogy kontaktlencsét hordjon, amitől rosszabbul látott.
Isten tudja, hogy nézhetek ki most.
Hagyta előrebukni a fejét.
Halj meg most, kérlelte magát.
Nem tűnt túl bonyolultnak. Biztos volt benne, hogy mások is haltak már
meg itt előtte.
De nem ment. Ha csak rá gondolt, a szíve gyorsabban kezdett verni,
légzése szaporábbá vált, megfeszítve a hasa köré fonódó kötelet.
Lassacskán, ahogy tudatosult benne, hogy hamarosan szembe kell néznie a
halállal, új érzés kerítette hatalmába. Ezúttal nem pánik vagy félelem volt.
Nem is kétségbeesés. Valami más.
Mit érzek?
Aztán ráeszmélt. Dühös volt. De nem a fogvatartójára. Már rég
belefáradt, hogy dühöt tápláljon iránta.
Én tehetek róla, gondolta. Azt teszem, amit akar. Ha sikoltozom, sírok,
zokogok és könyörgök, pontosan azt teszem, amit elvár tőlem.
Minden alkalommal, amikor felhörpintette a hideg, gyenge erőlevest,
melyet szívószálon keresztül itatott vele, azt tette, amit elvárt tőle. Mindig,
amikor azt kiabálta sírva, szánalmasan, hogy ő anya két gyerekkel, akiknek
szüksége van rá, vég nélküli örömöt okozott neki.
 Elméjében új elhatározás született meg, amikor végre abbahagyta a
mozgolódást. Talán más taktikát kellene kipróbálnia. Napok óta olyan
keményen küzdött a kötelek szorítása ellen. Talán csak rosszul közelítette
meg a problémát. Olyan volt ez, mint azok a kis bambuszjátékok – a kínai
ujjcsapdák, ahol beteszed az ujjaid a cső két végébe, és minél erősebben
húzod, annál inkább beszorulnak az ujjaid. Talán az a trükk, hogy el kell
engedem magam, szándékosan és teljesen. Talán ez jelentheti a kiutat.
Izomról izomra haladva hagyta ellazulni a testét, érezve minden
fájdalmat, minden zúzódást, ahol a kötelek a húsába vágtak. És lassan rájött,
hol van a kötél gyenge pontja.
Végre megtalálta, amit keresett. A jobb bokája körül érzett egy pici
lazaságot. De nem engedett, legalábbis még nem. Nem, el kell ernyesztenie
az izmait. Először gyengéden, majd erőszakosabban ide-oda mozgatta a
bokáját, és a kötél végül engedett.
Legnagyobb örömére és meglepetésére a sarka kiszabadult, és az egész
jobb lábát ki tudta húzni.
Azonnal átvizsgálta a padlót. Csak egy méterre, a szétszórt
babatestrészek között hevert a férfi vadászkése. Mindig nevetett, amikor ott
hagyta, szívfájdítóan közel hozzá. A vérrel borított penge gúnyosan
megcsillant a fényben.
Szabad lábát a kés felé lendítette. Túl messze volt, nem érte el.
Hagyta megint elernyedni a testét. Néhány centiméterrel lejjebb csúszott
a pózna mentén, és addig nyújtogatta a lábát, amíg a kés elérhető távolságba
nem került. A lábujjai közé kapta a mocskos pengét, végighúzta a padlón,
majd óvatosan felemelte a lábával, amíg a markolata a tenyerében nem
pihent. Dermedt ujjaival szorosan rámarkolt, majd ide-oda mozgatta, lassan
elfűrészelve a csuklóját tartó kötelet. Mintha megállt volna az idő egy
pillanatra, lélegzet-visszafojtva reménykedett, imádkozott, nehogy kiessen a
kezéből. És hogy a férfi ne érjen vissza.
Végül legnagyobb meglepetésére egy pattanással kiszabadult a keze. A
derekáról is azonnal levágta a kötelet, miközben majd kiugrott a szíve.
Szabad. Alig akart hinni a szemének.
Pár pillanatig csak kuporgott a földön, keze-lába bizsergett, ahogy újra
beindult a vérkeringése. A szemét fedő lencsékhez kapott, ellenállva a
késztetésnek, hogy kikaparja őket a szeméből. Óvatosan elhúzta őket az
egyik oldalra, megcsippentette és kiszedte őket. A szeme rettenetesen fájt;
valódi megkönnyebbülés volt megszabadulni tőlük. Lepillantott a
tenyerében fekvő két kis műanyag korongra, és a színüktől rosszullét fogta
el. A lencsék természetellenesen világoskék színben pompáztak. Eldobta
őket.
Reba zakatoló szívvel felhúzta magát, és gyorsan az ajtó felé vonszolta
magát. Fogta a kilincset, de még nem nyomta le.
Mi van, ha a férfi odakint van?
De nem volt más választása.
Lenyomta a kilincset és szorosan az ajtóhoz húzódott, amely hang
nélkül kinyílt. Hosszú, üres folyosót látott, amelyet csak egy ívelt nyílás
világított meg a jobb oldalon. Meztelenül, mezítláb, hang nélkül
végiglopakodott a folyosón, és látta, hogy a nyílás egy gyengén
megvilágított szobára nyílik. Megállt, és bebámult. Egyszerű étkező volt
asztallal és székekkel. Teljesen rendezett volt, mintha csak egy család
bármelyik pillanatban betoppanhatna vacsorázni. Az ablakokon régi
csipkefüggönyök lógtak.
Újabb rémület hatalmasodott el rajta. A hely tökéletes szokványossága
olyan módon volt felkavaró, ahogy egy börtön sosem lehetett volna. A
függönyön keresztül látta, hogy sötét van odakint. Ettől kicsit jobb kedve
lett, hiszen tudta, a sötétség megkönnyítheti a szökését.
Visszafordult a folyosóra. Egy ajtóban végződött – egy ajtóban,
amelynek egyszerűen a szabadba kellett vezetnie. Odabicegett, és elhúzta a
hideg, sárgaréz reteszt. Az ajtó erőteljesen felé lendült, megmutatva a kinti
éjszakát.
Megpillantott egy kis tornácot, azon túl egy udvart. Az éjszakai égbolt
holdtalan volt, de millió csillag világított rajta. Ezenkívül semmi más
fényforrást nem látott – nyoma sem volt házaknak a közelben. Lassan a
tornácra lépett, majd az udvarra, amelyen száraz, kopár fű nőtt. Hűvös, friss
levegő áradt sajgó tüdejébe.
Egyszerre pánikolt és érezte magát örömittasnak. A szabadság öröme.
Reba megtette az első lépést, és már felkészült rá, hogy elrohanjon,
amikor hirtelen egy kéz szorítását érezte a csuklóján.
Aztán jött az ismerős, visszataszító nevetés.
Az utolsó dolog, amit érzékelt, egy kemény tárgy – talán fém – ütése
volt a fején. Aztán minden elsötétült előtte.
 ELSŐ FEJEZET

Legalább még nem kezdett el bűzleni, gondolta Bill Jeffreys különleges

ügynök.
Még mindig a test fölé hajolt; nem tudta nem észrevenni a bomlás
bűzének első jeleit. Friss fenyőillattal és a patakból felemelkedő tiszta
köddel keveredett: az emberi test szaga, amelyhez már régen hozzá kellett
volna szoknia, de soha nem sikerült neki.
A nő meztelen testét gondosan elrendezték egy nagy sziklán, a patak
mentén. Fel volt ültetve, előredöntve egy másik sziklára, lábai egyenesen
kinyújtva, keze az oldalánál. Jobb karjában furcsa görbület, Bill úgy látta,
talán törött csont. A nő hullámos haja nyilvánvalóan ócska paróka volt,
harsány, szőke árnyalatban. Szájára rózsaszín mosolyt festettek.
A gyilkos fegyver még mindig szorosan a nyaka köré volt tekeredve;
egy rózsaszín szalaggal fojtották meg. Lábánál a sziklán vörös műrózsa
hevert.
Bill óvatosan megpróbálta felemelni a bal kezét. Meg sem moccant. –
Még mindig a rigor mortis állapotában van – szólt oda Bill Spelbren
ügynöknek, és leguggolt a test másik oldalánál – Nem lehet halott több mint
huszonnégy órája.
– Mi van a szemével? – kérdezte Spelbren.
– Alul-felül odavarrták fekete cérnával, hogy nyitva maradjon – válaszolta
anélkül, hogy jobban megnézte volna.
Spelbren hitetlenkedve bámult vissza rá.
– Csak nyugodtan ellenőrizze – szólt Bill.
Spelbren alaposan megvizsgálta a szemeket.
– Jézus – mormolta halkan.
Bill észrevette, hogy nem húzódik hátra undorodva, és értékelte ezt.
Dolgozott már más, terepre küldött ügynökökkel – köztük jó néhány olyan
veteránnal, mint amilyen Spelbren is volt –, akik mostanra már kidobták
volna a taccsot.
 Bill még sosem dolgozott együtt vele. Spelbrent a virginiai irodából
hívták ide az üggyel kapcsolatban. Az ő ötlete volt, hogy küldjenek valakit
a quanticói BAU-ból. Így jött a képbe Bill.
Okos lépés, gondolta Bill.
Bill ránézésre nála néhány évvel fiatalabbnak gondolta Spelbrent, de
a férfi még így is kissé viharvertnek, ám sokat látottnak tűnt, ami tetszett
neki.
– Kontaktlencse van a szemében – jegyezte meg Spelbren.
Bill megnézte közelebbről. Igaza volt. Nem bírta sokáig a
hátborzongató, mesterségesen kék szemek látványát. Reggelente elég hideg
volt a pataknál, de még így is, a szemek már lesüllyedtek a szemgödörben.
Nehéz lesz megállapítani a halál pontos időpontját. Bill csupán annyiban
volt biztos, hogy a holttestet valamikor az éjszaka folyamán hozták ide és
rendezték el gondosan.
Egy hangra lett figyelmes a közelből:
– Kibaszott FBI.
Bill odapillantott a három helyi rendőrre, akik tőlük néhány méterre
álldogáltak. Most már csak sutyorogtak, így világossá vált Bill számára,
hogy direkt mondták hangosan az előző két szót, hogy ők meghallják. A
közeli Yarnellből érkeztek, és nyilvánvalóan nem örültek az FBI-nak. Azt
gondolták, maguk is képesek kezelni a helyzetet.
A Mosby State Park vezető rangere viszont másképp gondolta.
Vandalizmusnál, szemetelésnél és illegális horgászatnál, vadászatnál
rosszabb dolgokhoz nem volt hozzászokva, és tudta, hogy a helyi, yarnelli
csapat sem fog tudni megbirkózni ilyesmivel.
Bill helikopterrel tette meg a többszáz kilométeres utat, hogy
ideérjen, mielőtt a holttestet megmozdítanák. A pilóta követte a
koordinátákat, amelyek egy közeli dombtetőn található mezőre vezettek. Itt
találkozott a rangerrel és Spelbrennel. A ranger egy földúton át elvezette
őket néhány kilométerrel arrébb. Amikor megálltak az út szélén, Bill már
meg is pillantotta a gyilkossági helyszínt. Ott volt egy köpésre a pataktól
nem messze, lefelé.
A közelben türelmetlenül álldogáló rendőrök már átvizsgálták a
helyszínt. Bill pontosan tudta, mit gondolnak. Egyedül akarták megoldani
az ügyet; két FBI ügynök volt az utolsó, amit itt látni akartak.
Bocs, tahókáim, gondolta Bill, de ti ehhez kevesek vagytok.
– A seriff szerint emberkereskedelem – szólalt meg Spelbren – Téved.–
Miből gondolja? – kérdezte Bill – Maga is tudta a választ, de kíváncsi volt
Spelbren észjárására.
– Az áldozat a harmincas éveiben jár, már nem olyan fiatal – folytatta
Spelbren – Terhességi csíkok húzódnak rajta, tehát legalább egy gyereke
már van. Nem az a típus, akit el szoktak rabolni.
– Igaza van – felelte Bill.
– De mi a helyzet a parókával?
Bill megrázta a fejét.
– Leborotválták a fejét – válaszolta –, tehát bármi oka is volt a
parókának,nem a hajszíne megváltoztatása volt a cél.
– És a rózsa? – kérdezte Spelbren – Üzenet?
Bill megvizsgálta.
– Olcsó selyemvirág – állapította meg – Az a fajta, amit bármelyik
olcsóbbboltban be lehet szerezni. Lenyomozzuk, de semmit sem fogunk
megtudni.
Spelbren láthatóan lenyűgözve emelte rá a tekintetét.
Bill gyanította, hogy semmi hasznosat nem fognak találni. A gyilkos
túl céltudatos, túlságosan módszeres volt. A helyszín beteges elrendezésétől
kirázta a hideg.
Látta, hogy a helyi zsaruk majd meghalnak, hogy közelebb
jöhessenek és végre lezárhassák az ügyet. A fotók elkészültek, és a
holttestet bármelyik pillanatban eltávolíthatják a helyszínről.
Bill felállt, sóhajtott egyet, érezte a lábában a merevséget. Így
negyven évvel a háta mögött kezdett legalább egy kicsit lelassulni.
– Megkínozták – jegyezte meg, miközben szomorúan kifújta a levegőt –
Nézze a vágásokat! Némelyik már kezd összeforrni – mogorván megrázta
a fejét – Valaki napokon át dolgozott rajta, mielőtt azzal a szalaggal véget
vetett az életének.
Spelbren felsóhajtott, majd azt mondta:
– Az elkövetőt valami nagyon felbosszantotta.
– Hé, mikor zárjuk le a helyszínt? – kiáltotta oda az egyik zsaru.
Bill feléjük fordulva látta, hogy már egyik lábukról a másikra állnak.
Ketten közülük csendesen mormogtak. Bill tisztában volt vele, hogy a
munka itt véget ért, de nem mondott semmit. Szívesebben váratta meg
azokat a marhákat, hadd találgassanak, mi folyik éppen.
 Lassan megfordult, és jobban megnézte a helyszínt. Tömött, erdős
terület volt tele fenyővel, cédrussal és buja aljnövényzettel, a patak pedig a
maga nyugodt, idilli módján csordogált a legközelebbi folyó felé. Még így
nyár közepén sem volt várható túl nagy hőség, így a test nem fog azonnal
rothadásnak indulni. De még így is az lenne a legjobb, ha minél előbb
elvinnék innen, és Quanticóba szállítanák. Az ottani halottkémek addig
szeretnének nekilátni a munkának, amíg a test meglehetősen friss. A
halottkémes kocsi a rendőrök autója mögött várakozott a földúton.
Az út igazából nem volt más, mint párhuzamos keréknyomok az
erdőn át. A gyilkos szinte biztosan ezen keresztül jött ide. A földúttól
gyalog tette meg ezt a kis utat egy keskeny ösvényen át, idecipelte a
holttestet, elrendezte, majd itthagyta. Nem időzött sokáig. Annak ellenére,
hogy elhagyatott a térség, a rangerek rendszeresen járőröznek errefelé, és
magánautók nem is hajthatnának be erre az útra. Azt akarta, hogy
megtalálják a holttestet. Büszke volt a munkájára.
És néhány kora reggel erre lovagló bizony meg is találta. Turisták
voltak bérelt lovakon, tájékoztatta a ranger Billt. Arlingtonból érkeztek, és
egy kamu western farmon töltötték a nyaralásukat Yarnell határában. A
ranger szerint kissé kiakadtak a látottakon. Megmondták nekik, hogy nem
hagyhatják el a várost, és Bill eltervezte, hogy később beszél velük.
Úgy tűnt, nincs semmi árulkodó nyom a test körül. A pasas nagyon
óvatos volt. Valamit maga után húzott a pataktól visszafelé – talán lapátot –,
hogy eltüntesse a lábnyomait. Semmi nyomot nem hagyott maga után, se
szándékosan, se véletlenül. Az úton lévő keréknyomok valószínűleg a
rendőrautóhoz és a halottkémek kocsijához tartoztak.
Bill felsóhajtott.
A fenébe, gondolta. Hol van ilyenkor Riley, amikor szükségem van
rá?
Réges-régi partnere és legjobb barátja kényszerpihenőn volt, az
utolsó esetük traumájából próbált felépülni. Igen, az elég csúnya ügy volt.
Időre volt szüksége, és az igazat megvallva, talán soha többé nem tér vissza.
De most valóban szüksége volt rá. Sokkal okosabb volt, mint Bill, és
ezt bármikor gond nélkül elismerte. Imádta az észjárását. Elképzelte, ahogy
a legapróbb részletig kielemzi a helyszínt. Mostanra már azzal ugratná,
hogy nem vette észre a fájdalmasan szembetűnő nyomokat, melyek szinte
kiszúrják a szemed.
 Mit venne észre itt Riley, amit Bill nem?
Tanácstalannak érezte magát, és nagyon nem tetszett neki ez az
érzés. De egyelőre semmit sem tehetett.
– Oké, fiúk – szólt oda a rendőröknek – Elvihetik a holttestet.
A rendőrök nevettek, és egymás tenyerébe csaptak.
– Gondolja, hogy újra lecsap? – tette fel a kérdést Spelbren.
– Biztos vagyok benne – felelte Bill.
– Hogyhogy?
Bill mélyet sóhajtott.
– Mert korábban már láttam a keze munkáját.
 MÁSODIK FEJEZET

– Napról napra egyre rosszabb lett a helyzete – magyarázta Sam Flores,

ésegy újabb szörnyű képet vetített ki a a konferenciaasztal feletti hatalmas
kijelzőre – Egészen addig, amíg nem végzett vele.
Bill is erre tippelt, de gyűlölte, hogy igaza van.
A Nyomozóiroda repülővel Quanticóba, a BAU-ba szállíttatta a
testet, ahol a bűnügyi technikusok fotókat készítettek róla, és a laboratórium
megkezdte a tesztek lefuttatását. A rettenetes diavetítést Flores vezényelte,
egy laboratóriumi technikus fekete keretes szemüvegben. A gigantikus
képernyők vészjóslóan magasodtak a résztvevők fölé a BAU
konferenciatermében.
– Mennyi ideje volt halott, amikor rátaláltak? – tudakolta Bill.
– Nem túl hosszú ideje – felelte – Talán kora este óta.
Bill mellett ült Spelbren, aki vele együtt repült Quanticóba, miután
elhagyták Yarnellt. Az asztalfőn ült Brent Meredith különleges ügynök, a
csapat vezetője. Meredith rémisztő jelenség volt széles vállával, komor,
szögletes vonásaival és kemény, tréfát nem ismerő arcával. Nem mintha
Bill tartott volna tőle – attól messze állt. Szerette volna azt hinni, hogy
nagyon sok bennük a közös. Mindketten harcedzett veteránok voltak, és
láttak már mindent.
Flores most közeli felvételeket vetített ki az áldozat sebeiről. – A bal
oldalon látható sebek korábban keletkeztek – mondta – A jobboldaliak már
újabbak, néhány közülük talán órákkal vagy akár percekkel azelőtt
keletkezett, mielőtt megfojtotta volna a szalaggal. Úgy tűnik, egyre
erőszakosabbá vált a nagyjából egy hét alatt, amíg fogva tartotta. A kar
eltörése lehetett az utolsó dolog, amit akkor csinált, amikor a nő még
életben volt.
– Nekem úgy tűnik, a sebek egy elkövetőtől származnak – jegyezte
megMeredith – Az agresszió szintjéből kiindulva valószínűleg férfitól.
Mit tudunk még?
– A fejbőrén látható sarjadzó hajból arra következtethetünk, hogy két
nappal a halála előtt borotválta le a fejét – folytatta Flores – A parókát
több másikból varrta össze, mindegyik olcsófajta. A kontaktlencséket
valószínűleg postai úton szállították ki neki. És még valami – mondta,
tétovázva végighordozva tekintetét az arcokon – Az egész testet bekente
vazelinnal.
Bill érezte, hogy fokozódik a feszültség a teremben.
– Vazelinnal? – kérdezett vissza.
Flores bólintott.
– De miért? – kérdezte Spelbren.
Flores megvonta a vállát.
– Ezt a maguk dolga kideríteni – felelte.
Billnek eszébe jutott a két turista, akiket tegnap meginterjúvolt.
Semmi segítséget nem jelentettek, egyszerre jellemezte őket morbid
kíváncsiság és a látottak okozta pánik. Alig várták, hogy hazamehessenek
Arlingtonba, és semmi okuk nem volt visszatartani őket. Az összes létező
tiszt meginterjúvolta őket. És kellően óvatosak voltak ahhoz, hogy ne
mondjanak semmit arról, amit láttak.
Meredith kifújta a levegőt, és mindkét tenyerét az asztalra tette.
– Szép munka, Flores – szólt Meredith.
Flores hálásnak tűnt a kapott dicséretért – és talán egy kicsit
meglepettnek is. Brent Meredith nem sűrűn dicsérgetett senkit.
– És most, Jeffreys ügynök – fordult hozzá Meredith –, ismertesse,
mikéntkapcsolódik ez a korábbi ügyhöz, amin dolgozott!
Bill mély lélegzetet vett, és hátradőlt a székében.
– Kicsivel több mint hat hónappal ezelőtt – kezdte –, egész pontosan
december 16-án, egy Daggett közelében lévő farmon megtalálták Eileen
Rogers holttestét. A társamat, Riley Paige-t és engem hívtak oda
kivizsgálni az esetet. Rendkívül hideg volt, és a test merevre fagyott.
Nehéz volt megmondani, mennyi ideje lehetett ott, és a halál időpontját
sem tudták pontosan meghatározni. Flores, mutassa meg, kérem!
Flores visszafordult a vetítőhöz. A képernyő kettévált, és az eddigi képek
mellett megjelent egy újabb képsorozat. A két áldozat egymás mellett volt
látható. Bill felsóhajtott. Elképesztő volt. Az egyik test fagyott húsától
eltekintve a holttestek majdnem ugyanolyan állapotban voltak, a rajtuk lévő
sebek szinte megegyeztek. Mindkét nőnek ugyanolyan borzalmas módon
volt nyitottra varrva a szeme.
Bill felsóhajtott, a képek minden emléket visszahoztak. Nem számít, hány
éve dolgozott ügynökként, az áldozatok látványa minden egyes alkalommal
fájdalmat okozott neki.
– Rogers testét háttal egy fának ültetve találták meg – folytatta Bill
méggyászosabb hangon – Nem volt olyan körültekintően elhelyezve, mint
a Mosby Parkban lévő. Nem volt kontaktlencse vagy vazelin se, de a
legtöbb részlet ugyanaz. Rogers haját rövidre nyírták, nem leborotválták,
de volt rajta egy hasonló, összetákolt paróka. Őt is rózsaszín szalaggal
fojtották meg, és egy műrózsát is találtak előtte.
Bill egy pillanatra megállt. Gyűlölte, amit mondania kellett.
– Paige és én nem tudtuk megoldani az ügyet.
Spelbren odafordult hozzá.
– Mi volt a probléma? – tudakolta.
– Mi nem volt? – vágta rá Bill kicsit túlságosan is mentegetőzve –
Semmilyen nyomon nem tudtunk elindulni. Nem volt tanú; az áldozat
családja nem szolgált hasznos információkkal; Rogers-nek nem voltak
ellenségei, se exférje, se feldühödött pasija. Egyetlen jó okot sem
találtunk arra, hogy gyilkosság célpontjává válhasson. A nyomozás
azonnal elhalt.
Bill elhallgatott. Sötét gondolatok árasztották el az agyát.
– Nem – szólt Meredith szokatlanul gyengéd hangon – Nem az Ön hibája.
Nem tudta volna megakadályozni az újabb gyilkosságot.
Billnek jólesett a kedvessége, ugyanakkor rettentő bűntudat
gyötörte. Miért nem tudta megoldani az ügyet? Miért nem ment Riley-nak
se? Pályafutása során nagyon kevés alkalommal volt ennyire tanácstalan.
Ebben a pillanatban megcsörrent Meredith telefonja, és a főnök fel
is vette.
Szinte az első dolog, amit mondott, a “francba” volt.
Ezt aztán többször is megismételte. Aztán azt kérdezte:
– Biztos benne, hogy ő az? – tartott egy kis szünetet, majd folytatta –
Kapcsolatba léptek valakivel váltságdíjért?
Felpattant a székéből és kisétált a konferenciateremből, a másik
három férfira pedig döbbent csönd telepedett. Néhány perc múlva visszajött.
Idősebbnek tűnt.
– Uraim, ezennel krízis módba kapcsolunk – jelentette be – Azonosították a
tegnapi áldozatot. Reba Frye-nek hívták.
Billnek elakadt a lélegzete. Olyan érzés volt, mintha kapott volna egy
gyomrost; látta, hogy Spelbrent is lesokkolta a hír. Flores azonban
zavartnak látszott.
– Tudnom kéne, ki az? – kérdezte Flores.
– A lánykori neve Newbrough – magyarázta Meredith – Mitch
Newbroughszenátor lánya, aki várhatóan Virginia következő
kormányzója lesz.
Flores kifújta a levegőt.
– Nem hallottam róla, hogy eltűnt a lánya – jegyezte meg Spelbren.–
Hivatalosan nem jelentették be – szólt Meredith – Már kapcsolatba léptek
az apjával. És természetesen azt hiszi, hogy politikai vagy személyes
indíttatású, esetleg mindkettő. Teljesen mindegy, hogy ugyanez már
megtörtént egy másik áldozattal hat hónappal ezelőtt.
Meredith megrázta a fejét.
– A szenátor abszolút erre támaszkodik – tette hozzá – Hamarosan
megindul a sajtólavina. Gondoskodni fog róla, hogy egy perc nyugtunk se
legyen.
Billnek összeszorult a torka. Utálta az érzést, amikor valami
megoldhatatlannak tűnt. Most pontosan így érezte magát.
Komor csönd telepedett a szobára.
Végül Bill megköszörülte a torkát.
– Segítségre lesz szükségünk – mondta.
Meredith felé fordult, és Bill pillantása találkozott kemény
tekintetével. Meredith arca hirtelen aggodalommal és rosszallással telt meg.
Pontosan tudta, mire gondol Bill.
– Még nem áll készen – felelte Meredith, tudván, kit készül Bill bevonni
anyomozásba.
Bill felsóhajtott.
– Uram – válaszolta –, jobban ismeri az ügyet, mint bárki más. És nincsnála
okosabb sem.
Újabb szünet után Bill kibökte, mire gondol valójában.
– Nem hiszem, hogy nélküle sikerülhet.
Meredith néhányszor egy jegyzettömbnek ütögette a ceruzáját,
nyilvánvalóan azt kívánva, bárcsak bárhol máshol lenne.
– Hiba – jelentette ki – De ha összeomlik, az ön hibája – Újra kifújta a
levegőt – Hívja fel!

HARMADIK FEJEZET

Az ajtót nyitó tinédzser lány úgy nézett ki, mint aki legszívesebben
rávágná az ajtót Billre. Ehelyett sarkon fordult, és egyetlen szó nélkül
elsétált, nyitva hagyva maga mögött az ajtót.
Bill belépett.
– Szia, April! – köszönt automatikusan.
Riley lánya, a morcos, langaléta tizennégy éves, aki az anyja sötét
haját és mogyoróbarna szemét örökölte, válaszra sem méltatta. Csupán
egyetlen, túlméretezett pólót viselt, haja kócosan lógott. Lehuppant a
kanapéra, és a fülhallgatóján és a mobiltelefonján kívül megszűnt számára a
világ.
Bill zavartan álldogált, nem tudta, mitévő legyen. Amikor felhívta
Riley-t, vonakodva bár, de beleegyezett a látogatásába. Meggondolta volna
magát?
Bill beljebb érve körülnézett a homályos házban. Átsétált a nappalin,
észrevette, hogy minden szép rendben, a helyén van, ami Riley-ra vallott.
Ugyanakkor észrevette a lehúzott redőnyöket és a bútorokon ülő porréteget
is – és ez egyáltalán nem volt jellemző rá. Az egyik könyvespolcon kiszúrt
egy sor vadiúj, puha kötésű thrillert, amelyet ő vett neki a betegszabadsága
idejére abban a reményben, hogy majd eltereli a figyelmét a problémáiról.
Láthatóan egyik könyv gerince sem tört meg.
Bill aggodalma nőttön nőtt. Ez nem az a Riley volt, akit ő ismert.
Talán Meredith-nek volt igaza? Több időre van szüksége? Hibát követ el,
ha az előtt vissza próbálja hívni, mielőtt készen állna rá?
Összeszedte magát, és mélyebbre hatolt a sötét házban, majd az
egyik sarkon befordulva rátalált Riley-ra. Egyedül üldögélt a konyhában a
Formica asztalnál házikabátban és papucsban, előtte egy csésze kávé.
Felpillantott, és Bill egy villanásnyi zavart vélt felfedezni benne, mintha
megfeledkezett volna a látogatásáról. De gyorsan el is fedte egy halvány
mosollyal, majd felállt.
Bill lépett egyet előre és megölelte, ő pedig gyengén visszaölelte. A
papucsában kicsit alacsonyabb volt a férfinál. Nagyon lefogyott, túl vékony
lett, Bill pedig egyre jobban aggódott.
Leült vele szemben az asztalhoz, és tanulmányozni kezdte. A haja
tiszta volt, de nem volt megfésülve, és úgy tűnt, napok óta nem volt rajta
más, mint papucs. Az arca komornak, túlságosan sápadtnak és sokkal, de
sokkal öregebbnek látszott, mint öt hete, amikor utoljára látta. Úgy nézett
ki, mint aki megjárta a poklot. És meg is járta. Bill próbált nem
belegondolni, mit tett vele az utolsó gyilkos.
Riley elfordította a tekintetét, és sűrű csönd borult rájuk. Bill
annyira azt hitte, pontosan tudni fogja, mit mondjon, hogy felvidítsa és
felébressze az érdeklődését; de ahogy most itt ült, úgy érezte, felemésztette
Riley szomorúsága, és elhagyták a szavak. Szerette volna keményebbnek,
erősebbnek látni. Olyannak, mint amilyen régen volt.
Gyorsan elrejtette a padlón, a széke mellett a borítékot, benne az új
gyilkossági üggyel. Már nem volt biztos benne, hogy egyáltalán
megmutassa-e neki. Egyre inkább azt érezte, hibát követett el azzal, hogy
idejött. Nyilvánvaló, hogy több időre van szüksége.
Most érezte először igazán, hogy társa talán vissza sem fog térni.
– Kávét? – kérdezte Riley.
Bill érezte a nyugtalanságát.
Megrázta a fejét. Riley nyilvánvalóan törékeny volt. Amikor
meglátogatta a kórházban és miután hazajött, rettenetesen aggódott miatta.
Azon töprengett, hogy vajon valaha képes lesz-e kimászni a fájdalom és
rettegés mocsarából, a hosszan tartó sötétség mélyéből. Ez az egész annyira
ellentétes volt vele; minden más ügynél legyőzhetetlennek tűnt. De az
utolsó ügynél, az utolsó gyilkosnál valami megváltozott. Bill teljesen
megértette: az az ember volt a legcsavarosabb elméjű pszichopata, akivel
valaha találkozott – és ez azért nem semmi.
Ahogy tanulmányozta a társát, valami más is az eszébe ötlött. Riley
vele egykorúnak tűnt. Negyven éves volt, pont vele egyidős, de amikor még
dolgozott, lelkes és elkötelezett volt a munkája iránt, mindig sok évvel
fiatalabbnak tűnt nála. Ősz hajszálak kezdtek megjelenni sötét hajában. Ami
azt illeti, Bill hajában is.
 Riley a lánya nevét kiáltotta:
– April!
Nem érkezett válasz. Riley még néhányszor próbálkozott, egyre
hangosabban, míg April végre válaszolt.
– Mi van? – szólt vissza April a nappaliból, elég bosszúsnak hangzott.
– Mikor van ma órád?
– Pontosan tudod, mikor.
– Csak mondd meg, oké?
– Nyolc harminckor.
Riley összevonta a szemöldökét, és ő is idegesnek látszott. Felnézett
Billre.
– Megbukott angolból. Túl sok órát lógott el. Megpróbálok segíteni neki
összeszedni magát.
Bill bólintott, túlságosan is jól értette a helyzetet. Az ügynökségi
élet túl nagy terhet rótt mindegyikükre, és a családjaik voltak a legnagyobb
áldozatok.
– Sajnálom – felelte.
Riley vállat vont.
–Tizennégy éves. Utál engem.
– Ez nincs így jól.
– Mindenkit utáltam, amikor tizennégy voltam – válaszolta – Te nem?Bill
nem válaszolt. Nehéz volt elképzelni, hogy volt idő, amikor Riley
mindenkit utált.
– Majd meglátod, ha a fiúk abba a korba érnek – mondta Riley –
Mennyiidősek is most? Mindig elfelejtem.
– Nyolc és tíz – felelte Bill, majd elmosolyodott – Bár ahogy most állnak
adolgok Maggie-vel, nem tudom, hogy egyáltalán az életük része leszek-
e, mire annyi idősek lesznek, mint most April.
Riley félrebillentette a fejét, és aggodalommal nézett rá. Billnek hiányzott
ez a törődő nézés.
– Szóval ennyire rossz a helyzet... – mormogta.
Bill elnézett másfelé, gondolni sem akart az egészre.
Egy pillanatra mindketten csendbe burkolóztak.
– Mit rejtegetsz a padlón? – tudakolta Riley.
Bill lepillantott, majd vissza, és elmosolyodott; még ebben az állapotban
sem kerüli el semmi a figyelmét.
– Nem rejtegetek semmit – mondta Bill, felvette a borítékot, és az asztalra
tette – Csak szeretnék veled valamit átbeszélni.
Riley szélesen elmosolyodott. Nyilvánvaló volt, hogy az elejétől fogva
tudta, miről van szó valójában.
– Na mutasd – szólt, majd idegesen April felé pillantva hozzátette –
Gyere,menjünk ki! Nem akarom, hogy lássa.
Riley levette a papucsát, és mezítláb sétált Bill előtt a hátsó kert felé.
Leültek egy viharvert, fa piknikasztalhoz, amely már jóval az előtt is ott állt,
mielőtt Riley ideköltözött. Bill végigfuttatta tekintetét a kis udvaron,
melyen egyetlen fa árválkodott. Minden oldalról erdő vette őket körül. Bill
szinte meg is feledkezett róla, hogy a város közelében vannak.
Túl elszigetelt, gondolta.
Sosem tartotta a helyet megfelelőnek Riley számára. A szegényes és
végtelenül egyszerű, tanyasi hangulatú házikó huszonöt kilométerre volt a
várostól. Egy másodrendű úttól nem messze állt, közel s távol nem lehetett
mást látni, mint erdőket és legelőket. Na nem mintha valaha is azt gondolta
volna, hogy a kertvárosi élet jobban neki való volna. Nem tudta elképzelni,
ahogy tiszteletköröket ró egy koktélpartin. De ha visszajön dolgozni,
legalább úgy meg tudja oldani, hogy bemegy kocsival Fredericksburgba,
onnan pedig Amtrak-vonattal továbbutazik Quanticóig. Ha még tud
dolgozni.
– Mutasd, mid van! – kezdte.
Bill szétterítette a jelentéseket és a fotókat az asztalon.
– Emlékszel a Daggett-ügyre? – tette fel a kérdést – Igazad volt. A
gyilkosennyivel nem elégedett meg.
Látta, hogy a szeme tágra nyílik, ahogy a képek fölé hajol. Hosszú
csönd következett, alaposan áttanulmányozta az aktákat. Bill közben azon
morfondírozott, hogy talán csak ennyire volt szüksége ahhoz, hogy
visszajöjjön – vagy épp ellenkezőleg.
– Szóval mit gondolsz? – kérdezte végül.
Újabb csend. Még mindig nem nézett fel az aktából.
Amikor végre felemelte a fejét, Bill megdöbbenve vette észre, hogy
könnyek gyűltek a szemébe. Soha nem látta még sírni, még a legrosszabb
eseteknél sem, a holttest mellett állva sem. Határozottan nem az a Riley
volt, akit ismert. A gyilkos valami olyat tett vele, amiről ő még nem tudott.
Riley visszafojtotta a zokogást.
– Félek, Bill – mondta – Annyira félek! Mindig. Mindentől.
Billnek majd megszakadt a szíve ennek láttán. Elgondolkodott,
vajon hova tűnt a régi Riley, az egyetlen ember, akiről tudta, hogy még nála
is keményebb; a szikla, akihez bármikor fordulhatott, ha baj volt.
Elmondhatatlanul hiányzott neki.
– Riley, ő halott – szólt Bill a lehető legmagabiztosabb hangján – Nem
árthat neked többé.
Megrázta a fejét.
– Nem tudhatod.
– Dehogynem –
válaszolta – A
robbanás után
megtalálták a
testét.
– Nem tudták azonosítani.
– Te is tudod, hogy ő volt az.
Előrebukott a feje, és egyik kezével eltakarta az arcát, ahogy sírt. Bill az
asztal felett megfogta a másik kezét.
– Ez egy új ügy – mondta – Semmi köze ahhoz, ami veled történt.
Riley megrázta a fejét.
– Nem számít.
Miközben zokogott, lassan felnyúlt az aktáért és félrenézve odanyújtotta a
férfinak.
– Sajnálom – szólt a földet nézve, remegő kézzel – Azt hiszem, ideje
menned – tette hozzá.
Bill megdöbbenve, szomorúan nyúlt az iratért, és elvette a kezéből.
Soha életében nem számított hasonlóra se.
Egy pillanatig még könnyeivel küszködve ült ott. Végül gyengéden
megpaskolta a kezét, felállt az asztaltól, és visszaindult a házba. April még
mindig a nappaliban ült behunyt szemmel, fejét a zene ritmusára mozgatva.
*

Riley egyedül sírdogált a piknikasztalnál, miután Bill elment.

Azt hittem, rendben vagyok, gondolta.
Igazán rendben akart lenni, Billért. És azt hitte, tényleg sikerülhet. A
konyhában üldögélve semmiségekről beszélgetni nem okozott problémát.
Aztán amikor kimentek, és megnézte az aktát, szintén azt gondolta, rendben
lesz. Sőt több mint rendben. Beszippantotta. Újjáéledt a munka iránti régi
szenvedélye, vissza akart térni.
De aztán valami oknál fogva az intellektuális kirakó azzá vált, ami
valójában volt – szörnyű emberi tragédiává, amelyben két ártatlan nő
veszítette el az életét mérhetetlen fájdalom és rémület közepette. És hirtelen
eszébe jutott: vajon nekik is olyan rémálom volt, mint nekem?
A testét pánik és félelem rohanta meg. És zavar és szégyen. Bill volt a
társa és a legjobb barátja egyben. Annyival tartozott neki. Végig mellette
állt az utóbbi hetekben, amikor senki másra nem számíthatott. Nem élte
volna túl a kórházat nélküle. Az utolsó, amit akart, hogy a tehetetlenség
állapotában lássa.
A hátsó ajtón át April kiabálása ütötte meg a fülét:
– Anyu, ha most nem állunk neki enni, el fogok késni.
Késztetést érzett rá, hogy visszakiabáljon: “Csináld meg magadnak a
reggelit!”
De nem tette. Már régen belefáradt az Aprillel való csatákba. Feladta a
harcot.
Felállt az asztaltól, és visszasétált a konyhába. Letépett egy
papírtörlőt a tekercsről, hogy felitassa a könnyeit és belefújja az orrát, majd
nekiállt a főzésnek. Megpróbálta felidézni a terapeuta szavait: Eleinte még a
rutinfeladatok is nagy erőfeszítést jelentenek majd. Be kellett érnie az apró
lépésekkel.
Először kivenni a dolgokat a hűtőből – a tojástartót, a bacont, a
vajtartót, az üveg lekvárt. April ugyanis szerette a lekvárt, még ha ő nem is.
És ez így ment tovább, míg hat szalonnacsíkot nem tett egy serpenyőbe, és
alá nem gyújtott.
Elhúzódott a gázrózsa sárga-kék lángjai láttán. Becsukta a szemét, és
elárasztották a képek.
Riley egy szűk kúszórésben feküdt egy ház alatt, egy kis, összetákolt
ketrecben. A propánfáklya fénye volt az egyetlen fényforrás, amit látott. A
maradék időt teljes sötétségben töltötte. A kúszórés padlója puszta, döngölt
föld volt. A padlólemezek fölötte olyan alacsonyak voltak, hogy guggolva is
alig fért el.
 Teljes sötétség uralkodott még akkor is, amikor a férfi kinyitott egy kis
ajtót, és bemászott hozzá a kúszórésbe. Nem látta, de hallotta a lélegzését és
a morgását. Kinyitotta a zárat a ketrecen, kitárta az ajtaját, és bemászott.
És akkor meggyújtotta a propánfáklyát. Riley látta a kegyetlen, ocsmány
arcát a fényénél. Játszadozott vele egy tányér silány étel segítségével. Amint
Riley nyúlt érte, felé irányította a lángot. Sosem evett anélkül, hogy
megpörkölődött volna...
Kinyitotta a szemét. Nyitott szemmel kevésbé voltak élénkek a képek,
de még így sem tudta leállítani az emlékek áramlását. Gépiesen folytatta a
reggelikészítést, egész teste adrenalintól reszketett. Épp megterítette az
asztalt, amikor a lánya hangja újra megtörte a csendet.
– Anyu, még mennyi idő?
Riley összerezzent, és a tányér kicsúszott a kezéből, a padlóra esett, és
összetört.
– Mi történt? – üvöltötte a mellette megjelenő April.
– Semmi – felelte Riley.
Feltakarított, és ahogy leültek enni, a néma gyűlölet ismét tapinthatóvá vált,
ahogy máskor is. Riley meg akarta törni ezt a folyamatot, valahogy
közelebb férkőzni Aprilhez azt mondva, April, én vagyok az, az anyukád, és
szeretlek. De már annyiszor megpróbálta, és csak rosszabb lett. A lánya
gyűlölte őt, és nem értette, miért – vagy hogy hogyan lehetne ennek véget
vetni.
– Mit csinálsz ma? – kérdezte Apriltől.
– Szerinted mit? – csattant fel April – Suliba megyek.
– Mármint utána – szólt Riley, ügyelve rá, hogy nyugodt maradjon a
hangja– Az anyád vagyok. Tudni akarom. Ez normális.
– Semmi sem az az életünkben.
Néhány pillanatig csendben ettek.
– Soha nem mondasz semmit – felelte Riley.
– Te sem.
Ez egyszer és mindenkorra lerombolt minden reményt a beszélgetés
folytatására.
Ez igaz, gondolta keserűen Riley. April nem is tudta, mennyire igaza
van. Riley soha nem mesélt neki a munkájáról, az ügyekről; nem mesélt
neki a fogságáról vagy a kórházban töltött időről, vagy hogy miért volt most
“szabadságon”. April csak annyit tudott, hogy az idő nagy részét az apjánál
kellett töltenie, és őt még jobban gyűlölte, mint Riley-t. De akármennyire is
szerette volna elmondani neki, jobbnak látta, ha April nem tudja, min ment
keresztül az édesanyja.
Riley felöltözött és elvitte Aprilt az iskolába. Egész úton egy szót
sem szóltak egymáshoz. Amikor April kiszállt az autóból, Riley utánaszólt:
“Tízkor találkozunk.”
April hanyagul integetett neki, ahogy elsétált.
Riley egy közeli kávézó felé vette az irányt. Rutinszerűvé vált
számára. Nehéz volt számára nyilvános helyen tartózkodni, de tudta, hogy
pontosan ezért kell idejönnie. A kávézó kicsi volt, sosem voltak sokan, még
reggelente sem, ezért viszonylag biztonságosnak találta.
Ahogy ott ült cappuccinót kortyolgatva, ismét eszébe jutott Bill
kérése. A fenébe is, már hat hét eltelt. Változnia kell a helyzetnek. Neki kell
megváltoznia. Nem tudta, hogyan csinálja.
De támadt egy ötlete. Pontosan tudta, mit kell tennie először.

NEGYEDIK FEJEZET

A propánfáklya fehér lángja Riley előtt táncolt. Állandóan el kellett

előle hajolnia, hogy ne égjen meg. Nem látott semmi mást a fényen kívül,
már a fogvatartója arcát sem. Ahogy a propánfáklya körözött körülötte, egy
időre otthagyta a nyomát a levegőben. – Hagyd abba! – kiáltotta – Hagyd
abba!
Hangja durva és rekedt volt a kiabálástól. Minek is pazarolja az
erejét? Tisztában volt vele, hogy a férfi addig fogja kínozni, amíg bele nem
pusztul.
Ekkor felemelt egy légkürtöt, és Riley fülébe fújt vele.

Dudálás harsant a háta mögött. Riley visszazökkent a jelenbe, és

észrevette, hogy a kereszteződésben zöldre váltott a lámpa. Hosszú kocsisor
várakozott mögötte, ezért gyorsan a gázra lépett.
 Izzadt a tenyere, próbálta elhessegetni az emléket, és emlékeztette
magát arra, hol is van éppen. Marie Sayles-t készült meglátogatni,
majdnem-gyilkosa elmondhatatlan szadizmusának egyetlen másik túlélőjét.
Haragudott magára, hogy hagyta elhatalmasodni magán a flashbacket. Már
másfél órája sikerült a vezetésre koncentrálnia, és már azt hitte, minden oké.
Közben beért Georgetownba, elegáns viktoriánus otthonok mellett
hajtott el, és leparkolt a címen, amelyet Marie diktált le neki a telefonban:
vörös téglaház volt szép, kiugró ablakfülkével. Néhány másodpercig a
kocsiban maradt azon tusakodva, bemenjen-e, és próbálta összeszedni a
bátorságát.
Végül kiszállt az autóból. Ahogy felsétált a lépcsőn, örömmel vette
észre, hogy Marie az ajtó előtt várja. Kissé komor színekben, de elegánsan
volt felöltözve, és halványan mosolygott. Az arca fáradtnak és elgyötörtnek
tűnt. A szeme alatti karikákból ítélve Riley biztos volt benne, hogy sírt.
Nem lepte meg. Ő és Marie már sokszor látták egymást a több hétnyi
videochatelés során, és szinte semmit sem tudtak elrejteni a másik elől.
Ahogy megölelték egymást, Riley-ban azonnal tudatosult, hogy
Marie egyáltalán nem olyan magas és robusztus, mint amire számított. Még
magassarkúban is alacsonyabb volt nála. Meglepte, hogy ilyen kicsi és
törékeny. Ő és Marie sokat beszélgettek már, de most találkoztak először
élőben. Marie karcsúságától, törékenységétől csak még bátrabbnak tűnt a
szemében, hogy valahogy túlélte ezt az egészet.
Riley körülnézett, miközben az étkezőbe sétáltak. A hely
makulátlanul tiszta és ízlésesen berendezett volt. Rendes körülmények
között egy sikeres, egyedülálló nő vidám otthona is lehetett volna. De Marie
behúzva tartotta a függönyöket, és a lámpák is csak halványan világítottak.
Furcsán nyomasztó volt a hangulat. Riley nem akarta magának bevallani, de
a saját otthonára emlékeztette.
Marie könnyű ebéddel várta, így asztalhoz ültek. Kínos csendben
ettek; Riley izzadt, fogalma sem volt, miért. Marie láttán valahogy
megrohanták az emlékek.
– Szóval...milyen érzés volt? – puhatolózott Marie – Kimenni a való
világba?
Riley elmosolyodott. Marie mindenkinél jobban tudta, mit jelentett a mai
autókázása.
– Nagyon jó – válaszota Riley – Vagyis elég jó. Igazából csak egy rossz
pillanatom volt.
Marie megértően bólintott.
– Hát, megcsináltad. Bátor vagy.
Bátor, gondolta Riley. Nem éppen így jellemezte volna magát.
Egyszer talán, amikor még aktív nyomozó volt. Vajon fog még magára így
gondolni?
– És veled mi a helyzet? – kérdezte Riley – Te mennyit jársz ki?
Marie hallgatott.
– Ki sem lépsz a házból, ugye? – faggatta tovább Riley.
Marie megrázta a fejét.
Riley előrenyúlt, és együttérzése jeléül megfogta a csuklóját.
– Marie, meg kell próbálnod – biztatta – Ha így bezárva tartod magad,
azpont olyan, mintha még mindig fogva tartana.
Marie torkából fojtott zokogás tört fel.
– Sajnálom – mondta Riley.
– Semmi gond. Igazad van.
Riley figyelte Marie-t, miközben mindketten folytatták az evést, és
hosszú csend telepedett rájuk. Szerette volna azt hinni, hogy Marie rendben
van, de el kellett ismernie, hogy aggasztóan gyengének, sérülékenynek tűnt.
Magáért is aggódni kezdett. Ő is ilyen rosszul nézne ki?
Azon tűnődött magában, vajon jó-e Marie-nek így egyedül élni.
Jobb lenne-e neki, ha volna férje vagy barátja? Aztán ugyanezt kérdezte
magától. Arra jutott, hogy valószínűleg mindkettőre nem a válasz. Egyikük
sem volt olyan érzelmi állapotban, hogy képes legyen fenntartani egy tartós
kapcsolatot. Csak mankó lenne.
– Megköszöntem már neked valaha? – tette fel a kérdést Marie egy
időután, megtörve a csendet.
Riley elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy Marie a megmentésére céloz.
– Sokszor – válaszolta – De nem kell. Tényleg.
Marie piszkálta az ételt a villájával.
– Mondtam már, hogy sajnálom?
Riley megdöbbent.
– Sajnálod? Mit?
Marie nehezen ejtette ki a szavakat.
– Ha nem szabadítasz ki, nem kapott volna el.
Riley gyengéden megszorította Marie kezét.
– Marie, én csak a munkámat végeztem. Nem lehet bűntudatod
olyasvalamimiatt, ami nem a te hibád. Így is épp elég dologgal kell
megküzdened.
Marie egyetértően bólintott.
– Már az is kihívás, hogy felkeljek – ismerte el – Biztos észrevetted,
milyensötétség van a lakásban. A fény a propánfáklyára emlékeztet. Még
tévét nézni vagy zenét hallgatni se tudok. Félek, hogy valaki közben a
hátam mögé lopózik, és én nem hallom meg. A legkisebb zajtól is
pánikba esek.
Marie csendesen sírni kezdett.
– Soha többé nem tudok úgy tekinteni a világra, mint előtte. Soha. A
gonosznagyon is jelen van, körülvesz bennünket. Fogalmam sem volt
erről. Hogy az emberek ilyen rémségekre képesek. Nem tudom, hogy
valaha bízni fogok-e újra az emberekben.
Ahogy Marie sírt, Riley szerette volna megnyugtatni, azt mondani
neki, hogy téved. De egy része nem volt annyira biztos ebben.
Végül Marie ránézett.
– Miért jöttél ma ide? – szegezte neki nyíltan a kérdést.
Riley-t meglepte Marie nyíltsága – és az, hogy maga se nagyon
tudta a választ.
– Nem tudom – felelte – Csak meg akartalak látogatni. Megnézni,
hogyvagy.
– Van még valami – válaszolta Marie, és szeme gyanakvóan összeszűkült.
Talán igaza van, gondolta Riley. Eszébe jutott Bill látogatása, és
rájött, hogy valójában az új ügy miatt jött ide. Mit várt Marie-től? Tanácsot?
Engedélyt? Bátorítást? Megnyugtatást? Egy része azt akarta, hogy Marie azt
mondja, ez őrültség, így belenyugodhat a dologba és elfeledkezhet Billről.
Viszont egy másik része talán azt várta, hogy Marie biztassa.
Végül felsóhajtott.
– Van egy új ügy – kezdett bele – Nos, nem is igazán új ügy. Hanem egy
régi, amit sosem sikerült megoldani.
Marie arca megfeszült és elkomorodott.
Riley nyelt egyet.
– És azért jöttél, hogy megkérdezd, elvállald-e? – kérdezte Marie.
Riley vállat vont. De közben felnézett, és Marie tekintetét kereste
megnyugtatás–, biztatásképpen. És ebben a pillanatban rájött, hogy
pontosan ennek reményében jött ide.
Csalódnia kellett azonban, mert Marie lesütötte a szemét, és lassan
megrázta a fejét. Riley tovább várt valami válaszra, de csak végtelen csend
következett. Riley megérezte, hogy valami különleges félelem munkálkodik
Marie-ben.
Arra használta a csendet, hogy körülnézzen a lakásban, és szeme
megakadt Marie vezetékes telefonján. Meglepetten vette észre, hogy ki van
tépve a falból.
– Mi történt a telefonoddal? – tudakolta Riley.
Marie határozottan lesújtottnak tűnt. Riley rájött, hogy most érzékeny
pontra tapintott rá.
– Állandóan hívogat – suttogta Marie szinte alig hallhatóan.
– Kicsoda?– Peterson.
Riley-nak a torkában dobogott a szíve.
– Peterson halott – válaszolta Riley reszkető hangon. Leégettem a helyet
apropánfáklyával. Megtalálták a testét.
Marie megrázta a fejét.
– Az bárki lehetett. Nem ő volt.
Riley-n kezdett elhatalmasodni a pánik. Újra rátaláltak a legrettentőbb
félelmei.
– Mindenki azt mondja, hogy ő volt az – mondta.
– És te tényleg hiszel benne?
Riley nem tudta, mit mondjon. Nem most volt itt az ideje, hogy
bevallja a saját félelmeit. És végül is Marie valószínűleg csak képzelődik.
De hogyan tudná meggyőzni valamiről, amiben ő sem teljesen hisz?
– Folyton hívogat – ismételte el Marie – Felhív, beleszuszog, aztán leteszi.
Tudom, hogy ő az. Életben van. Még mindig rám vadászik.
Riley gerincén jeges rettegés kúszott végig.
– Valószínűleg csak egy obszcén telefonáló – mondta nyugalmat tettetve –
De elintézhetem, hogy a Nyomozóiroda akkor is utánanézzen a dolognak.
Megkérhetem őket, hogy küldjenek ki egy megfigyelőautót, ha félsz.
Lenyomozzák a hívásokat.
– Nem! – vágta rá Marie határozottan – Azt nem akarom!
Riley zavartan bámult vissza rá.
– De miért nem? – kérdezte.
– Nem akarom felbőszíteni – válaszolta szívszaggató nyöszörgés
közepette.
Riley-nak kezdett sok lenni ez a helyzet, érezte a közelgő
pánikrohamot, és hirtelen tudatosult benne, mennyire rossz ötlet volt
idejönni. Ha lehetséges, most még rosszabbul érezte magát. Tudta, hogy
egy pillanatig sem képes tovább ebben a nyomasztó étkezőben ülni.
– Mennem kell – mondta – Nagyon sajnálom. A lányom vár.
Marie hirtelen meglepő erővel megragadta Riley csuklóját, körmét belevájta
a bőrébe.
Tekintetük összefonódott; Marie jeges, kék szeme olyan erővel izzott, hogy
szinte megrémítette Riley-t. Az a kísérteties pillantás a lelkébe égett.
– Vállald el az esetet! – biztatta Marie.
Riley látta a szemében, hogy összekeveri az új ügyet és Petersont, mintha a
kettő egy és ugyanaz lenne.
– Találd meg azt a rohadékot! – tette hozzá – És öld meg nekem!

ÖTÖDIK FEJEZET

A férfi nem maradt le messze a nőtől, mégis diszkrét távolságból

vetett rá időnként egy-egy pillantást. Pár holmit a kosarába tett, hogy
egyszerű vásárlónak nézzen ki. Gratulált önmagának, hogy milyen
feltűnésmentesen tud viselkedni. Senki sem sejtette volna valódi erejét.
Ugyanakkor sosem volt olyasvalaki, aki sokak figyelmét felkeltette
volna. Gyermekkorában szinte láthatatlannak érezte magát. Most pedig
végre képes volt előnyére fordítani ártalmatlan külsejét.
Csupán pár pillanattal azelőtt a férfi közvetlen közel, alig fél méteres
távolságra állt a nőtől, aki a samponok vizsgálgatásába merülve ebből nem
is vett észre semmit.
Vele ellentétben a férfi sok mindent tudott a nőről: hogy Cindy-nek
hívják; hogy a férje egy művészeti galéria tulajdonosa; és hogy egy
ingyenes orvosi ellátást nyújtó klinikán dolgozik. Aznap a nőnek
szabadnapja volt. Éppen a mobiltelefonján beszélt valakivel- úgy hangzott,
hogy a nővérével. Elnevette magát valamin, amit a telefonban mondtak
neki. A férfi kivörösödött a haragtól, azon gondolkodván, hogy éppen őt
nevetik-e ki, mint ahogyan régen minden lány tette. Ettől még inkább
haragra gerjedt.
Cindy rövidnadrágot, ujjatlan felsőt és drága kinézetű futócipőt
viselt. A férfi figyelte az autójából, miközben kocogott, és megvárta, hogy a
futás végeztével bemenjen az élelmiszerboltba. Ismerte Cindy
szabadnapjainak rutinját: haza fogja vinni a cuccokat, elteszi őket, elmegy
letusolni, majd autóba ül, hogy együtt ebédeljen a férjével.
Cindy jó alakját a sportolásnak köszönhette. Nem volt idősebb harminc
évesnél, de a combja körüli bőr már nem volt feszes. Valamikor
mostanában valószínűleg sokat fogyott egyszerre, amire kétségtelenül
büszke is volt.
A nő hirtelen a legközelebbi kassza felé indult, amitől a férfi
meglepődött. Cindy a szokásosnál korábban fejezte be a vásárlást. A férfi
kapkodva beállt mögé a sorba, miközben majdnem fellökött egy másik
vásárlót. Ezért csendben le is szidta magát.
Miközben az eladó beütötte a kasszába Cindy holmijait, a férfi nagyon
közel húzódott hozzá: olyan közel, hogy meg tudta szagolni a kiadós
futásban alaposan leizzadt testét. A férfi várakozásai szerint hamarosan
sokkal, de sokkal közelebbről is megismerkedik majd a nő szagával. De
akkor új szag fog belevegyülni a nőébe, olyan, ami furcsaságával és
rejtélyességével lenyűgözte a férfit.
A fájdalom és a rettegés szaga.
A leselkedő férfi egy pillanatra megborzongott, sőt kellemesen meg
is szédült a várakozás feszültségétől.
Miután a nő kifizette az élelmiszereket, kitolta bevásárlókocsiját az
önműködő üvegajtókon át a parkolóba.
A férfi most már nem sietett kifizetni saját, maroknyi holmiját. Nem
kellett hazáig követnie a nőt. Már járt ott, még a házába is bement. Még a
nő ruhái között is kutakodott. Majd folytatja a megfigyelését, amikor az
végez a munkával.
Most már nem fog sokáig tartani, gondolta. Egyáltalán nem.

*
 Miután Cindy MacKinnon beült az autójába, egy pillanatig
reszketve ült ott, és maga sem tudta, hogy miért. Emlékezett arra a furcsa
érzésre, amely nemrégiben az áruházban fogta el. Az a megfoghatatlan,
ésszerűtlen félelme volt, hogy figyelik. De ennél több volt. Pár pillanatába
telt, amíg pontosan meg tudta fogalmazni, mit is érez.
Végül rájött: az az érzése volt, hogy valaki ártani akar neki.
Megborzongott. Az elmúlt pár nap folyamán az érzés jött és ment.
Cindy leszidta magát; biztos volt benne, hogy alaptalan az egész.
Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon az érzés maradékaitól is.
Miközben beindította a motort, kényszerítette magát, hogy másra
gondoljon, és elmosolyodott a nővérével, Becky-vel folytatott telefonhívás
gondolatára. Cindy megígérte, hogy aznap délután segít neki egy nagy
szülinapi partit szervezni a hároméves lányának, tortával és lufikkal. Arra
gondolt, hogy gyönyörű nap lesz ez a mai.

HATODIK FEJEZET

Riley Bill mellett ült utcai terepjáróban. A férfi sebességet váltott, egyre
magasabbra hajszolva a Nyomozóiroda négykerék-meghajtású járművét a
hegyekben. Riley beletörölte izzadó tenyerét a nadrágjába. Nem tudta,
mihez kezdjen az izzadással, ahogy azt sem, mit keres itt. Hat hét szabadság
után úgy érezte, kiesett a ritmusból. Szürreális volt visszatérni.
Riley-t zavarta ez a kínos feszültség. A több mint egy órás út alatt alig
váltottak néhány szót Billel. A jó öreg bajtársiasságuknak, a játékosságnak,
a közöttük lévő furcsa összhangnak most nyoma sem volt. Riley nagyjából
biztos volt benne, hogy társa miért ilyen tartózkodó. Nem udvariatlanságból
ilyen, hanem az aggodalom miatt. Úgy tűnt, neki is kétségei vannak afelől,
jó ötlet-e Riley-nak újra munkába állnia.
A Mosby State Park felé tartottak, ahol Bill elmondása szerint rátaláltak
a legutóbbi gyilkosság áldozatára. Ahogy haladtak, Riley megfigyelte az őt
körülvevő környezetet, és a régi professzionalizmusa lassan kezdett
feléledni.
 Találd meg azt a rohadékot, és öld meg nekem!
Marie szavai kísértették, sürgették, és megkönnyítették a választását.
Most azonban semmi sem tűnt ilyen egyszerűnek. Egyrészt képtelen
volt nem aggódni April miatt. Az apja házába küldeni egyikük számára sem
volt ideális. De ma szombat volt, és Riley nem akart hétfőig várni azzal,
hogy megnézze a bűntett helyszínét.
A mély csendtől még inkább szorongani kezdett; kétségbeesett vágyat
érzett a beszédre. Valami lehetséges beszédtéma után kutatva az agyában,
végül azt mondta:
– Szóval elmondod végre, mi folyik közted és Maggie között?
Bill meglepett kifejezéssel az arcán felé fordult. Riley nem tudta
eldönteni, az lepte-e meg, hogy megtörte a csendet, vagy a nyers kérdése.
Bármi is volt, azonnal megbánta. Sokan mondták már, hogy nyers
őszintesége riasztó lehet mások számára. Soha nem akart nyers lenni, de
nem szerette az időt vesztegetni.
Bill kifújta a levegőt.
– Azt hiszi, viszonyom van.
Riley meglepődött.
– Hogy mi?
– A munkámmal – mondta Bill, kissé keserűen felnevetve – Azt gondolja,
amunkámmal vagyok kapcsolatban. Azt hiszi, jobban szeretem mindezt,
mint őt. Folyton mondom neki, hogy ez ostobaság. De mindegy is, ezzel
nem nagyon tudok mit kezdeni – nem fogom itthagyni a munkám.
Riley megrázta a fejét.
– Pont úgy hangzik, mint Ryan. Régen, amikor még együtt voltunk,
pokoliféltékeny volt.
Nem árulta el Billnek a teljes igazságot. Az exférje nem a munkájára
volt féltékeny, hanem Billre. Gyakran elgondolkodott azon, vajon volt-e
bármi alapja a dolognak. A mai nap feszengésétől eltekintve már attól
szörnyen jól szokta érezni magát, ha Bill közelében lehetett. Vajon ez az
érzés pusztán szakmai volt?
– Remélem, nem feleslegesen jöttünk – szólt Bill – Tudod, már
mindenteltüntettek a helyszínről.
– Tudom. Csak meg akarom nézni magamnak a helyet. A fotók és a
jelentések nem adják vissza a lényeget.
 Riley kezdte kicsit furcsán érezni magát. Biztos volt benne, hogy a
magasságváltozás az okozója, mivel még mindig felfelé mentek. Az
izgatottságnak is köze lehetett hozzá. A tenyere még mindig izzadt. –
Milyen messze van még? – tudakolta, miközben a sűrűsödő erdőt és az
egyre elhagyatottabb terepet figyelte.
– Már nincs messze.
Pár perc múlva Bill lefordult az aszfaltútról, és keréknyomokat
kezdett követni. A jármű rázkódva haladt előre, majd olyan négyszáz méter
után megállt az erdő mélyén.
Kikapcsolta a gyújtást, aztán Riley felé fordult, és aggódó pillantást
vetett rá.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – tette fel a kérdést.
Riley pontosan tudta, mi aggasztja. Attól félt, bevillanak majd a
traumatikus fogsága képei. Nem számít, hogy teljesen más ügyről, másik
gyilkosról van szó. Bólintott.
– Biztos vagyok benne – válaszolta, ám korántsem volt meggyőződve
róla,hogy az igazat mondja.
Kiszállt az autóból, és követte Billt, aki letért az útról, és elindult
egy bozótos, keskeny ösvényen át az erdőbe. Riley hallotta a közeli patak
csörgedezését. Ahogy a növényzet egyre sűrűbb lett, utat kellett törnie az
alacsonyan lévő ágak között, és kis, ragadós bogáncsok kezdtek a
nadrágjára tapadni. Bosszantotta a gondolat, hogy majd le kell szedegetnie
őket.
Végül a patak partjához értek. Riley-t lenyűgözte a hely szépsége. A
délutáni napfény beömlött a leveleken keresztül, és a fodrozódó víz
kaleidoszkopikus színekben játszott tőle. Megnyugtató volt a patak állandó
gurgulázása. Furcsa volt úgy gondolni erre a helyre, mint egy rémes
bűncselekmény helyszínére.
– Ott találtak rá – mondta Bill, miközben egy széles, lapos sziklához
vezette.
Ahogy odaértek, Riley csak állt, körülnézett, és mélyeket lélegzett.
Igen, igaza volt, ide kellett jönnie. Kezdett ilyen érzése lenni.
– A képek? – kérdezte.
Lekuporodott Bill mellé a sziklára, és elkezdtek átlapozni egy
mappát. Tele volt a fényképekkel, amelyek közvetlenül azután készültek,
hogy Reba Frye testét megtalálták. Egy másik mappa pedig tömve volt az
arról a gyilkosságról készített jelentésekkel és fotókkal, amelynek ügyében
ő és Bill hat hónappal ezelőtt nyomozott – és amit nem sikerült
megoldaniuk.
Azok a képek élénken felidézték benne az első gyilkosságot.
Visszarepítették arra a Daggett melletti farmra. Emlékezett rá, hogy Rogers
is hasonlóan volt elhelyezve, egy fának döntve.
– Nagyon hasonlít a korábbi esetünkre – jegyezte meg Riley – Mindkét nő
aharmincas éveiben, mindkettő kisgyerekes. Úgy látszik, ez része az
MOjának. Valami baja van az anyákkal. Meg kell kérdeznünk a szülőket,
és megtudni, volt-e bármilyen kapcsolat a két nő vagy a gyerekeik között.
– Ráállítok valakit – mondta Bill. Már jegyzetelt is.
Riley továbbra is a jelentéseket és a fényképeket tanulmányozta,
összehasonlítva őket a konkrét helyszínnel.
– Szintén rózsaszín szalaggal fojtotta meg – jegyezte meg – Egy
újabbparóka, és ugyanaz a fajta műrózsa a test előtt. Riley egymás mellé
téve felemelt két fényképet.
– Mindkét szem nyitottra varrva. Ha jól emlékszem, a technikusok
úgytalálták, hogy Rogers szemét postmortem varrta ki. Frye-nál is ez volt
a helyzet?
– Igen. Gondolom, azt akarta, hogy a haláluk után is őt nézzék.
Riley-nek hirtelen megborsódzott a háta. Már majdnem elfelejtette
ezt az érzést. Olyankor szokta érezni, amikor valami az üggyel kapcsolatban
beugrott neki, és kezdett összeállni a kép. Nem tudta, lelkesedjen vagy
rettegjen-e.
– Nem – válaszolta – Nem azért. Nem érdekelte, hogy a nők nézik-e vagy
sem.
– Akkor miért tette?
Riley nem válaszolt. Különféle ötletek kezdték megrohanni az
agyát. Felvillanyozódott. De még nem volt képes szavakba önteni – még
magának sem.
Szétterített néhány fotót a sziklán, és elkezdte a részleteket
mutogatni Billnek.
– Nem teljesen ugyanolyanok. A test nem volt ilyen gondosan elrendezve
Daggettben. Akkor próbálta mozgatni a holttestet, amikor az már merev
volt. Azt hiszem, ezúttal még a rigor mortis beállta előtt hozta ide.
Máskülönben nem tudta volna ilyen…
 Nem akarta úgy befejezni a mondatot, hogy “szépen elhelyezni”.
Aztán rájött, hogy korábban, a fogsága és megkínzása előtt pontosan ezt a
kifejezést használta volna munka közben. Igen, kezdett újra ráérezni a
munka ízére, és ugyanazt a régi, sötét megszállottságot érezte, mint azelőtt.
Hamarosan nem lesz visszaút.
De ez most jó vagy rossz?
– Mi van Frye szemével? – kérdezte az egyik fényképre mutatva – Az a
kéknem tűnik igazinak.
– Kontaktlencse – felelte Bill.
Riley-nak még jobban borsódzott a háta. Eileen Rogers holttestének nem
volt kontaktlencse a szemében. Ez fontos különbség.
– És ez a csillogás a bőrén? – tudakolta.
– Vazelin.
Újabb fontos különbség. Úgy érezte, ötletei lélegzetelállító
sebességgel állnak össze egy képpé.
– Mit derítettek ki az orvosszakértők a parókáról? – faggatta Billt.
– Egyelőre semmit, csak azt, hogy több olcsó parókából van összeállítva.
Riley egyre izgatottabb lett. Az utolsó gyilkosságnál a gyilkos egy
darab, egyszerű parókát használt, nem többől összetákoltat. Pont olyan
olcsófajta volt, mint a rózsa; a bűnügyi szakértők nem is tudták lenyomozni,
honnan származik. Riley úgy érezte, a puzzle egy része kezd összeállni –
még nem az egész, de jó nagy része.
– És mi a terve az orvosszakértőknek a parókával?
– Ugyanaz, mint múltkor – végigfuttatnak egy keresést a szálak alapján,
ésmegpróbálják lenyomozni a parókaoutleteken keresztül.
Riley-t magát is megriasztotta a hangjában érződő vad bizonyosság:
– Csak az idejüket vesztegetik.
Bill ránézett, láthatóan váratlanul érte ez a kijelentés.
– Miért?
Billből ismerős türelmetlenség érződött. Mindig ezt érezte, amikor
egy-két lépéssel előtte járt.
– Nézd meg a képet, amit mutatni próbál nekünk! Kék kontaktlencse,
hogyne tűnjön valódinak a szeme. Felvarrt szemhéjak, hogy a szeme
mindig nyitva maradjon. A test kitámasztva, a lábak furcsán kicsavarva.
Vazelin, hogy műanyagnak hasson a bőre. Paróka több, kis parókából
összevarrva – nem emberi parókákból, hanem babákéból. Azt akarta,
 hogy mindkét áldozat úgy nézzen ki, mint a játékbabák; mint a meztelen
játékbabák a kirakatban.
– Jézus – mondta Bill, miközben lázasan jegyzetelt – Miért nem vettük
eztészre legutóbb, Daggettben?
A válasz olyan nyilvánvalónak tűnt Riley számára, hogy
elfojtottegy türelmetlen morranást.
– Mert még nem volt elég jó. Még próbált rájönni, hogyan küldje át
azüzenetet. Menet közben tanul.
Bill felnézett a jegyzetfüzetéből, és csodálattal csóválta meg a fejét.
– A fenébe is, de hiányoztál!
Riley bármennyire is örült a bóknak, érezte, hogy nemsokára még
nagyobb felismerésre jut. És hosszú évek tapasztalatából tudta, hogy ezt
nem lehet kikényszeríteni. Egyszerűen csak el kell engednie magát, és
hagyni, hogy magától rátaláljon. Csendben lapult a sziklán, várva, hogy
megtörténjen. Miközben várakozott, szórakozottan elkezdte lecsipegetni a
bogáncsokat a nadrágjáról.
Milyen undok kis növény! – gondolta.
A tekintete hirtelen a lába alatti, kövekkel borított földre
tévedt. Amost leszedett bogáncsok között több másik, apró bogáncs is
hevert; némelyik egészben, mások darabokban.
– Bill – szólt oda neki izgatottan –, akkor is itt voltak ezek a kis
bogáncsok,amikor megtaláltátok a testet?
Bill vállat vont.
– Fogalmam sincs.
A keze jobban reszketett és izzadt, mint valaha; felkapott
pár képet,tüzetesen átvizsgálta őket, míg meg nem talált egy fotót,
ahol elölről látszódik a holttest. A szétvetett lábak között, a rózsa
körül apró bogáncsokra lett figyelmes. Azok a bogáncsok voltak –
ugyanazok, amelyeket az imént talált. De senki sem gondolta volna,
hogy fontosak.
Senki sem vette a fáradságot, hogy élesebb, közelebbi képet készítsen róluk.
És még félre sem söpörte őket senki, amikor megtisztították a
bűncselekmény helyszínét.
Riley behunyta a szemét, teljesen szabadjára engedve a képzeletét.
Könnyűnek érezte a fejét, már-már szédült. Túlságosan is jól ismerte ezt az
érzést – az érzést, hogy feneketlen mélységbe zuhan; valami szörnyű, fekete
ürességbe: a gyilkos gonosz elméjébe. Próbált belehelyezkedni a szerepébe,
megélni azt, amit ő élt meg. Veszélyes és félelmetes hely volt. De itt kellett
lennie, legalábbis ebben a pillanatban. Befogadta.
Érezte a gyilkos magabiztosságát, ahogy a testet az ösvényen át a
patak felé vonszolta. Tökéletesen biztos volt benne, hogy nem fogják
elkapni, egyáltalán nem sietett. Talán dúdolgatott vagy fütyörészett is.
Érezte a türelmét, az ügyességét és hozzáértését, miközben a holttestet
elrendezte a sziklán.
És az ő szemével látta az irtózatos képet. Érezte mély megelégedését
a jól végzett munka felett – ugyanazt a melengető érzést, amely őt is mindig
átjárta egy-egy megoldott ügy után. Üldögélt egy darabig ezen a sziklán,
megállt egy pillanatra – vagy ameddig csak kedve tartotta –, hogy
megcsodálja a művét.
És miközben ezt tette, leszedegette a bogáncsokat a nadrágjáról.
Nem sietett vele. Megvárta, amíg teljesen letakarította a nadrágját. Riley
szinte hallotta, ahogy ugyanazokat a szavakat ejti ki a száján, amelyeket ő
mondott az előbb:
– Milyen undok kis növény!
Igen, még arra is időt szakított, hogy lecsipegesse a bogáncsokat.
Riley felsóhajtott, kinyitotta a szemét. A kezében tartott bogáncsot
piszkálva észrevette, milyen ragadós, és hogy a tüskéi elég hegyesek ahhoz,
hogy megsebezzenek valakit.
– Gyűjtsd össze a bogáncsokat! – szólt oda Billnek – Talán szerzünk egy
kisDNS-t.
Bill szeme tágra nyílt, és azonnal előhúzott egy simítózáras tasakot
és néhány csipeszt. Miközben dolgozott, a nő elméje tovább pörgött, még
nem tudott leállni.
– Végig tévedésben voltunk – mondta – Ez nem a második gyilkossága.
Hanem a harmadik.
Bill megállt, és láthatóan megdöbbenve nézett fel rá.
– Honnan tudod? – tudakolta Bill.
Riley egész teste összeszorult, ahogy megpróbálta megfékezni a
remegését.
– Túlságosan jó. A tanulóidejének vége. Most már profi. És csak most
kezdbelelendülni. Imádja a művét. Nem, ez már minimum a harmadik
alkalom kell, hogy legyen.
 Elszorult a torka, nagyot nyelt, majd folytatta:
– És nem fog sok idő eltelni a következőig.
 HETEDIK FEJEZET

Bill kék szemek tengerében találta magát; egyik sem volt valódi.
Általában nem voltak rémálmai az esetekről, és most sem egy ilyennek volt
a részese – mégis pont úgy érezte magát. Itt, a bababolt közepén, a kicsi,
kék szemek egyszerűen mindenhol ott voltak. Mindegyik szélesre nyitva,
csillogón és éberen figyelte.
A babák apró, rubinvörös, többnyire mosolygó ajkai is
nyugtalanítóan hatottak. Ahogy a gondosan kifésült, mesterséges, merev és
mozdulatlan haj is. Most, hogy alaposan szemügyre vette a részleteket,
elgondolkodott, hogyan kerülhette el a figyelmét a gyilkos szándéka: hogy
áldozatait minél inkább játékbabához hasonlatossá tegye. Riley kellett
hozzá, hogy felfedezze a kapcsolatot.
Hála istennek, hogy visszatért, gondolta.
Nem tudott azonban nem aggódni miatta. Lenyűgözte a ragyogó
munkája Mosby Parkban, de utána, hazafelé úton kimerültnek és
csüggedtnek tűnt. Egész úton alig szólalt meg. Talán ez az egész túl sok volt
neki.
De még így is azt kívánta, bárcsak itt lenne vele most. Riley úgy
döntött, a legjobb lesz, ha szétválnak, hogy minél gyorsabban, minél több
helyet ellenőrizhessenek. Nem tudott nem egyetérteni ezzel. Riley
megkérte, hogy keresse fel a környék bababoltjait, amíg ő újra ellátogat a
hat hónappal ezelőtti tetthelyre.
Bill körülnézett, és úgy érezte, sok neki ez a hely. Azon tűnődött,
vajon mit hozna ki Riley ebből a bababoltból. Ez volt a legelegánsabb a ma
meglátogatott üzletek közül. Itt, a Capital Beltway szélén, a boltnak
valószínűleg jó néhány finom, előkelő vásárlója akad a gazdag
északvirginiai megyékből.
Körbejárt és nézelődött. Egy kislánybabán akadt meg a szeme.
Felfelé görbülő szájával és sápadt bőrével különösen emlékeztette a
legutóbbi áldozatra. Annak ellenére, hogy a baba talpig rózsaszínbe volt
öltöztetve, rengeteg csipkével a galléron, a mandzsettákon és a szegélyeken,
kísértetiesen hasonló pozícióban ült.
Bill hirtelen egy hangra lett figyelmes a jobb oldaláról.
– Azt hiszem, rossz részlegen keresgél.
Bill megfordult, és egy kedvesen mosolygó, tömzsi kis hölggyel
találta szemben magát. Valami azonnal azt súgta neki, ő itt a tulaj.
– Miből gondolja? – kérdezte Bill.
A nő kuncogott.
– Mert nincsenek lányai. Egy mérföldről megmondom, ha egy férfinak
nincsen lánya. Ne kérdezze, hogyan, ez csak valamiféle ösztön.
Billt megdöbbentette éleslátása, és teljesen lenyűgözte.
A nő kezet nyújtott neki.
– Ruth Behnke – mutatkozott be.
Bill kezet rázott vele.
– Bill Jeffreys. Lefogadom, hogy ez az ön boltja.
Ismét kuncogni kezdett.
– Látom, magának is vannak ösztönei. Örülök, hogy megismerhetem.
Defiai vannak, ugye? Háromra tippelnék.
Bill elmosolyodott. Tényleg elég kifinomultak az ösztönei, azt meg
kell hagyni. Billnek eszébe jutott, hogy Riley-val biztosan élveznék egymás
társaságát.
– Kettő – válaszolta – De nagyon közel járt.
A hölgy ismét kuncogott.
– Hány évesek? – tudakolta.
– Nyolc és tíz.
Körülnézett a boltban.
– Nem is tudom, akad-e itt valami számukra. Ó, igazából van néhány
különös játékkatonám a másik sorban. De a fiúk már nem nagyon
lelkesednek az ilyesmiért, ugye? Manapság a videójáték a mindenük,
abból is az erőszakosak.
– Igen, attól tartok.
A hölgy fürkésző tekintettel nézett rá.
– De maga nem azért van itt, hogy babát vegyen, ugye? – tette fel a kérést.
Bill elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Maga nagyon jó.
– Talán rendőr? – faggatta.
Bill halkan felnevetett, és elővette a jelvényét.
– Nem egészen, de jó tipp volt.
– Ó, te jó ég! – mondta aggodalmasan – Mit akar az FBI az én kis
boltommal? Rajta vagyok valami listán?
– Bizonyos tekintetben – felelte Bill – De semmi oka az
aggodalomra.Üzleteket kerestünk a környéken, amelyek antik és
gyűjthető babákat árulnak, így jött képbe a boltja.
Bill igazából nem is tudta pontosan, mit keres. Riley azt javasolta,
nézzen körül néhány ilyen helyen, hátha a gyilkos törzsvásárló náluk – vagy
legalábbis néhány alkalommal már megfordult a helyen. Fogalma sem volt,
társa mit vár ettől az egésztől. Talán azt, hogy ott találja magát a gyilkost?
Vagy hogy valamelyik alkalmazott már találkozott vele?
Billnek kétségei voltak efelől. Még ha így is volt, nem valószínű,
hogy megfordult a fejükben, hogy gyilkos volna. Valószínűleg minden ide
járó férfi hátborzongató egy kicsit.
Valószínűbb, hogy Riley azt akarta, jobban belelásson a gyilkos
elméjébe, abba, ahogyan ő látja a világot. Ha ez a helyzet – gondolta –,
csalódni fog. Neki egyszerűen nem volt olyan agya vagy tehetsége, mint
Riley-nak, hogy könnyedén be tudjon férkőzni gyilkosok elméjébe.
Úgy tűnt neki, mintha ő is csak a sötétben tapogatózna. Több
tucatnyi bababolt volt a keresett területen belül. Jobb lesz, gondolta, ha a
bűnügyi szakértőkre bízzuk a többi üzlet ellenőrzését. Bár ő eddig nem
sokra jutott ezzel a vonallal.
– Megkérdezném, milyen ügyről van szó – szólt Ruth –, de
gondolom,inkább nem kéne.
– Így van – erősítette meg Bill – inkább ne.
Nem mintha titok volna többé – az után biztos nem, hogy
Newbrough szenátor emberei sajtóközleményt adtak ki róla. Most ezzel van
tele a sajtó. Mint mindig, a Nyomozóirodát béna, telefonon érkezett
tippekkel kezdték ostromolni, és az internet is felrobbant a bizarr
elméletektől. Az egész dolog kezdett fájdalmas lenni.
De miért beszéljen róla a hölgynek? Olyan kedvesnek látszott, a
boltja pedig annyira takarosnak és ártatlannak, hogy nem akarta olyan
rémisztő és sokkoló dologgal felizgatni, mint egy sorozatgyilkos, aki
megszállottan rajong a játékbabákért.
 Mégis volt valami, amit tudni akart.
– Mondja, hány eladása szokott lenni felnőtteknek – mármint olyanoknak,
akiknek nincsenek gyerekei?
– Ó, a legtöbb eladásom ilyen. A gyűjtőknek.
Bill meglepődött. Ezt sosem gondolta volna.
– És mit gondol, miért gyűjtik őket? – kérdezte.
A nő arcán furcsa, távoli mosoly jelent meg, és lágy hangon folytatta:
– Mert az emberek meghalnak, Bill Jeffreys.
Bill most már valóban megdöbbent.
– Hogyan, kérem? – kérdezett vissza.
– Ahogy öregszünk, embereket veszítünk el. A barátaink és szeretteink
meghalnak. Búslakodunk. A babák megállítják nekünk az időt.
Elfelejtetik a bánatunkat. Erőt adnak és megvigasztalnak. Nézzen körül!
Akadnak itt majdnem egy évszázados babák, de olyanok is, amelyek
csaknem újak. Néhánynál biztosan nem tudná megmondani a
különbséget. Kortalanok.
Bill végigfuttatta a tekintetét a bolton; kirázta a hideg a rá
visszabámuló, százéves szempároktól, és azon töprengett, vajon hány
embert éltek már túl. Mennyi mindennek lehettek tanúi: szeretetnek,
haragnak, gyűlöletnek, szomorúságnak és erőszaknak. És mégis ugyanazzal
az üres tekintettel meredtek rá. Nem látta értelmüket.
Az embereknek idősödniük kell, gondolta. Öregnek, ráncosnak és
ősznek kell lenniük, hiszen a világ sötét, és tele van rettegéssel. Tekintve
mindazt, amit eddig átélt, bűn lenne, ha még mindig ugyanúgy nézne ki. A
gyilkossági helyszínek valóságos élőlény módjára rátelepedtek, beleivódtak,
így már nem akart többé fiatal maradni.
– De hát ők sem...élnek – mondta végül Bill.
A nő arcán keserédes, már-már szánakozó mosoly jelent meg.
– Valóban így gondolja, Bill? A legtöbb vásárlóm nem így látja. És
énmagam sem vagyok biztos benne.
Kínos csend következett. A nő végül egy kacagással törte meg.
Odanyújtott Billnek egy kis, színes prospektust, tele babákról készült
fotókkal.
– Ami azt illeti, D.C.-be készülök egy közelgő rendezvényre. Talán
maga iseljöhetne. Hátha adna pár ötletet, bármi után is nyomoz.
 Bill megköszönte, majd elindult. Hálás volt a rendezvényes tippért.
Remélte, hogy Riley eljön vele. Eszébe jutott, hogy Riley-nak ma délután
Newbrough szenátorral és feleségével van találkozója. Fontos találkozó volt
– nem csupán azért, mert a szenátor talán hasznos információkkal tud
szolgálni, hanem diplomáciai okokból is. Newbrough rendesen
megnehezítette a Nyomozóiroda dolgát. És Riley-é volt a nemes feladat,
hogy meggyőzze, mindent megtesznek, amit tudnak.
De vajon tényleg odamegy? – merengett Bill.
Annyira bizarr, hogy nem lehet biztos benne! Hat hónappal ezelőttig
Riley volt az egyetlen megbízható dolog az életében. Az életét is rábízta
volna. De a mostani nyilvánvaló szorongása aggasztotta.
Sőt, hiányzott neki a régi Riley. Amennyire idegesítette néha a
csavaros észjárása, az ehhez hasonló munkáknál nagyon is szüksége volt rá.
Az elmúlt hat hét során arra is ráébredt, milyen nagy szüksége van a
barátságára.
Vagy valahol mélyen, talán annál is többre?
 NYOLCADIK FEJEZET

Riley a kétsávos autópályán autózott energiaitalát szürcsölgetve. Napos,

meleg reggel volt. Letekerte az ablakokat; a frissen bálázott széna meleg
illata töltötte meg a levegőt. A környező, szerény méretű legelőket tehenek
pöttyözték, és a völgy mindkét oldalát hegyek szegélyezték. Tetszett neki
itt.
De aztán emlékeztette magát, hogy nem azért jött ide, hogy jól érezze
magát. Kemény munka vár rá.
Lekanyarodott egy rossz állapotú, kavicsos útra, majd egy-két perc
múlva elért egy kereszteződéshez. A nemzeti park felé fordult, ment még
egy kicsit tovább, majd megállította az autóját az út lejtős szélénél.
Kiszállt, és elindult a nyílt terepen egy magas, robusztus tölgy felé,
amely az északkeleti sarkon állt.
Ez volt az a hely. A hely, ahol Eileen Rogers holttestét megtalálták –
elég esetlenül elhelyezve, egy fának döntve. Hat hónapja jártak itt Billel.
Elkezdte felidézni magában, hogy nézett ki akkor a hely.
A legnagyobb különbség az időjárás volt. Akkor december közepe volt,
dermesztő hideg. Vékony hótakaró borította a talajt.
Menj vissza, mondogatta magának. Menj vissza, és érezd!
Mélyen beszívta, majd kifújta a levegőt, amíg azt nem képzelte, hogy
fagyos levegő fut végig a hátán. Szinte látta, hogy a lehelete sűrű, fagyos
kis felhők formájában hagyja el a száját.
A meztelen holttest kőkeményre fagyott. Nem volt könnyű
megmondani, hogy a számtalan sérülés közül melyiket okozta kés, és
melyik hasadás vagy seb volt a jég munkája.
Riley a legapróbb részletekig felidézte a helyszínt. A parókát. A festett
mosolyt. A felvarrt szemeket. A holttest széttárt lábai között, a hóban
heverő műrózsát.
Most már eléggé élénk volt a kép a fejében. Csak azt kell tennie, amit
tegnap – átélni a gyilkos élményét.
 Ismét behunyta a szemét, elengedte magát, és leereszkedett a
mélységbe. Üdvözölte a jól ismert szédítő, kába érzést, ahogy becsusszant a
gyilkos elméjébe. Kis idő elteltével már ott volt vele, benne, pontosan azt
látta és azt érezte, amit ő.
Éjszaka autózott ide, és minden volt, csak magabiztos nem. Idegesen
fürkészte az utat, aggasztotta a kerekek alatti jégpáncél. Mi van, ha elveszíti
az irányítást a jármű felett, és az árokba csúszik? Van nála egy hulla. Tutira
elkapnák. Óvatosan kell vezetnie. Remélte, hogy a második gyilkossága
könnyebb lesz, mint az első, de még mindig tiszta ideg volt.
Itt állította meg a járművet. Felnyalábolta a nő testét, amely Riley érzése
szerint már meztelen volt, és kivitte a szabadba. De azt már megmerevítette
a rigor mortis. Ezzel nem számolt. Idegesítette, szétzúzta az önbizalmát. És
hogy még rosszabb legyen a helyzet, egyáltalán nem látta, mit csinál, még a
fényszóró fényénél sem, amelyet a fára irányított. Túlságosan sötét volt az
éjszaka. Feljegyezte magában, hogy ha lehet, legközelebb inkább nappal
csinálja ezt.
A fához cipelte a testet, és megpróbálta az elképzelt pózban elhelyezni.
Egyáltalán nem ment jól. A nő feje balra volt billenve, és a rigor mortis oda
is fagyasztotta. Rántott rajta egyet, és elcsavarta. Még a nyaka eltörése után
sem tudta úgy fordítani a fejét, hogy egyenesen előre nézzen.
És hogyan tudná megfelelően behajlítani a lábát? Az egyik lába
reménytelenül görbe volt. Nem volt más választása, mint kivenni egy
feszítővasat a csomagtartóból, majd eltörni a a nő lábát combjánál és a
térdkalácsánál. Aztán amennyire csak tudta, kifordította őket, de még így
sem volt velük elégedett.
Végül kötelességszerűen a nyaka körül hagyta a szalagot, a parókát a
fején, a rózsát pedig a hóban. Aztán beült a kocsijába, és elhajtott.
Csalódottan és elkeseredetten távozott. Félt is. Mi van, ha az
ügyetlenkedése közepette hagyott maga után valami végzetes nyomot?
Megszállottan visszapörgette az elméjében minden mozdulatát, de még így
sem volt biztos benne, hogy mindent jól csinált.
Tudta, hogy legközelebb jobbnak kell lennie. Megígérte magának, hogy
így lesz.
Riley kinyitotta a szemét. Hagyta tovatűnni a gyilkos jelenlétét. Most
már elégedett volt magával. Ezúttal nem engedte meg magának a reszketést
és a túlzott megrendülést. És értékes perspektívára is szert tett. Kapott egy
kis ízelítőt abból, hogyan tanulta ki a gyilkos a mesterségét.
Már csak azt kívánta, bárcsak tudna valamit – bármit – az első
gyilkosságáról. Biztosabb volt benne, mint valaha, hogy egyszer már ölt
korábban is. Ez még ugyan egy tanonc munkája volt, de nem egy teljesen
kezdőé.
Ahogy megfordult, hogy visszasétáljon a kocsihoz, valami a fán
megragadta a tekintetét. Valami kis sárga kandikált ki onnan, ahol a törzs
kettévált, egy kicsivel Riley feje fölött.
Elsétált a fa távolabbi oldalához, és felnézett.
– Itt járt! – mondta hangosan zihálva.
Végigfutott a hideg a testén, és idegesen körülnézett. Úgy tűnt, senki sincs
a közelben.
Egy faágon megbújva szőke, meztelen baba nézett le rá. Pontosan úgy
volt elhelyezve, ahogy a gyilkos az áldozatot szerette volna elrendezni.
Nem lehetett ott régóta – legfeljebb három-négy napja. Nem fújta le a
szél, nem áztatta el az eső. A gyilkos visszatért ide, amikor a Reba Frye
gyilkosságra készült. Riley-hoz hasonlóan visszajött, hogy átgondolja
korábbi munkáját, és kritikusan megvizsgálja a hibáit.
Készített néhány fotót a mobiljával. Azon nyomban elküldi a
Nyomozóirodának.
Tudta, a férfi miért hagyta ott a babát.
Bocsánatkérés volt a korábbi ügyetlenkedéséért, tudatosult Riley-ban.
És egyben minőségibb munka ígérete is.

KILENCEDIK FEJEZET

Riley Mitch Newbrough szenátor úr udvarháza felé tartott. Szíve

rettegéssel telt meg, amint megpillantotta az épületet. Hosszú, fákkal
szegélyezett kocsifelhajtó végén állt; óriási, elegáns és félelmetes volt.
Mindig úgy találta, hogy a gazdagokkal és hatalmasokkal sokkal nehezebb
dűlőre jutni, mint azokkal, akik alacsonyabban helyezkednek el a társadalmi
ranglétrán.
Megállt, leparkolt a kőház előtti, gondosan nyírt körsövénynél. Ez a
család aztán tényleg nagyon gazdag!
Kiszállt az autóból, és felsétált a hatalmas bejárati ajtókhoz. Miután
csengetett, egy harmincas, jó vágású fiatalember üdvözölte.
– Robert vagyok – mondta – A szenátor fia. És Ön biztosan Riley
különleges ügynök. Kerüljön beljebb! Édesanyám és édesapám már
várják.
Robert Newbrough bevezette Riley-t a házba, amelyről azonnal
eszébe jutott, mennyire nem kedveli a hivalkodó otthonokat. A
Newbroughház különösen barlangszerű volt; a séta a szenátorhoz és
feleségéhez rettenetesen hosszú volt. Riley biztos volt benne, hogy ilyen
kényelmetlen távolságot sétáltatni a vendégekkel egyfajta megfélemlítési
taktika, amely azt üzeni, hogy a ház lakói túlságosan is hatalmasak ahhoz,
hogy ujjat húzzanak velük. Riley a gyarmati bútorokat és tárgyakat is elég
csúnyának tartotta, amelyekkel dugig volt a ház.
Mindennél jobban rettegett attól, ami most vár rá. Egyszerűen
szörnyű volt számára az áldozatok családjával beszélni – sokkal rosszabb,
mint a gyilkossági helyszínek, vagy akár a holttestek látványa. Túlságosan
könnyen magával ragadta mások bánata, dühe és zavara. Az ilyen erős
érzelmek szétzúzták a koncentrációját, és elterelték a figyelmét a munkáról.
Ahogy sétáltak, Robert Newbrough megszólalt:
– Apám azóta itthon van Richmondból, mióta…
Kicsit elcsuklott a hangja a mondat közepén. Riley érezte gyásza
intenzitását.
– Mióta hallottunk Rebáról – folytatta – Szörnyű volt. Anyámat
különösenmegrázta. Próbálja meg nem túlságosan felizgatni!
– Őszinte részvétem – szólt Riley.
Robert nem válaszolt, egy tágas nappaliba vezette Riley-t. Mitch
Newbrough szenátor és felesége egy hatalmas kanapén ültek, és fogták
egymás kezét.
– Paige ügynök – mutatta be Robert – Paige ügynök, hadd mutassam be
aszüleimet, a szenátort és feleségét, Annabeth-t.
Robert hellyel kínálta Riley-t, majd maga is leült.
– Először is – kezdte Riley halkan –, engedjék meg, hogy kifejezzem
legmélyebb részvétemet a veszteségükért.
Annabeth Newbrough köszönete jeléül némán bólintott. A szenátor
csak ült, és mereven bámult előre.
Riley kihasználta a pár másodperces csendet, és lopva végignézett
az arcukon. Sokszor látta már Newbrough-t a televízióban, kivétel nélkül a
politikusoktól megszokott behízelgő vigyorral az arcán. Most nem
mosolygott. Riley nem sokszor látta még Mrs. Newbrough-t, aki úgy tűnt,
rendelkezik a politikusfeleségek tipikus engedelmességével.
Mindketten a hatvanas éveik elején jártak. Riley megállapította, hogy
fájdalmas és drága eljárásokra adták a fejüket, hogy fiatalabbnak tűnjenek:
hajbeültetés, hajfestés, ráncfelvarrás, smink. Riley azon a véleményen volt,
hogy erőfeszítéseiknek köszönhetően kissé mesterséges lett a külsejük.
Pont, mint a játékbabák, gondolta.
– Fel kell tennem néhány kérdést a lányukkal kapcsolatban – folytatta
Riley,miközben elővette a noteszét – Szoros kapcsolatban voltak az
utóbbi időben Rebával?
– Ó, igen – felelte Mrs. Newbrough – Mind nagyon közel állunk
egymáshoz.
Riley egy kis merevséget vélt felfedezni az asszony hangjában. Úgy
hangzott, mint valami, amit kicsit túl gyakran, túl rutinszerűen szokott
mondani. Riley lefogadta volna, hogy a családi élet a Newbrough házban
messze áll az ideálistól.
– Beszélt-e Reba önöknek mostanában bármilyen fenyegetésről? –
kérdezteRiley.
– Nem – válaszolta Mrs. Newbrough – Egy szóval sem említett ilyesmit.
Riley felfigyelt rá, hogy a szenátor egy szót sem szólt eddig. Azon
tűnődött, vajon miért ilyen csendes. Valahogy szóra kell bírnia, de hogyan?
Most Robert szólalt meg:
– Nemrég ment keresztül egy zűrös váláson. Eléggé elfajultak a
dolgokközte és Paul között a két gyerekük felügyeleti jogán.
– Ó, én soha nem kedveltem – mondta Mrs. Newbrough – Mindig is
olyanindulatos volt. Ön szerint esetleg lehetséges, hogy...?
Elcsuklott a hangja.
Riley megrázta a fejét.
– Az exférj nincs a gyanúsítottak között – mondta.
– Mi a csudáért nincsen? – tette fel a kérdést Mrs. Newbrough.
Riley magában mérlegelte, mit mondjon el nekik, és mit ne.
– Talán olvasták, hogy a gyilkos korábban már lecsapott. Volt egy
hasonlóáldozat Daggett közelében.
Mrs. Newbrough egyre idegesebb lett.
– Mit jelentsen ez az egész számunkra?
– Sorozatgyilkossal állunk szemben – mondta Riley – Nem házon belül
kellkeresni a tettest. A lányuk talán nem is ismerte a gyilkost. Minden
valószínűség szerint semmi személyes nem volt benne.
Mrs. Newbrough már zokogott. Riley azonnal megbánta a szóválasztását. –
Semmi személyes? – Mrs. Newbrough szinte kiabált – Mi más lehetne, mint
személyes?
Newbrough szenátor odaszólt a fiának:
– Robert, kérlek, vidd el édesanyád, és nyugtasd meg! Négyszemközt
kellbeszélnem Paige ügynökkel.
Robert Newbrough engedelmesen elvezette az anyját. Newbrough
szenátor egy pillanatig semmit sem szólt. Keményen Riley szemébe nézett.
Riley biztos volt benne, hogy ezzel a nézéssel szokta megfélemlíteni az
embereket. De nála nem különösebben működött. Egyszerűen csak állta a
tekintetét.
Végül a szenátor a zakója zsebébe nyúlt, és előhúzott egy borítékot.
Odasétált a nő székéhez, és átadta neki.
– Tessék – mondta, majd visszament a kanapéra, és ismét leült.
– Mi ez? – tudakolta Riley.
A szenátor ismét rászegezte a tekintetét.
– Minden, amit tudnia kell – felelte.
Riley teljesen elképedt.
– Kinyithatom? – kérdezte.
– Természetesen.
Kinyitotta a borítékot. Csupán egyetlen papírt rejtett, amelyen két
oszlopnyi név állt. Néhányat felismert közülük. Három vagy négy közülük
jó nevű újságíró volt a helyi tévénél. Mások Virginia kiemelkedő politikusai
voltak. Riley még zavarodottabb volt, mint előtte.
– Kik ezek az emberek? – kérdezte.
– Az ellenségeim – jelentette ki Newbrough szenátor higgadtan –
Valószínűleg nem teljes a lista. De ők azok, akik számítanak. Közülük
valaki a bűnös.
Riley szóhoz sem jutott. Csak ült ott ült, és képtelen volt megszólalni.
– Nem azt mondom, hogy a listáról bárki közvetlenül, szemtől
szembenmegölte volna a lányomat – folytatta a férfi – De holtbiztos, hogy
valakit lefizettek, hogy megtegye. Riley lassan és óvatosan válaszolt:
– Szenátor úr, minden tisztelettel, de azt hiszem, az imént elmondtam,
hogya lánya meggyilkolása valószínűleg nem személyes indíttatású volt.
Volt már egy gyilkosság, amely majdnem teljesen megegyezett vele.
– Azt akarja mondani, pusztán a véletlen műve, hogy a lányom lett a
célpont? – kérdezte a szenátor.
Igen, valószínűleg, gondolta Riley.
De tudta, hogy jobb, ha nem mondja ki hangosan.
Mielőtt válaszolhatott volna, a férfi hozzátette:
– Paige ügynök, keserves tapasztalatok árán megtanultam, hogy ne higgyek
a véletlenekben. Nem tudom, miért és hogyan, de a lányom halálához
köze van a politikának. És a politikában minden személyes. Tehát ne
próbálja elhitetni velem, hogy ez semmi, csak nem személyes. Az ön és a
Nyomozóiroda feladata megtalálni, ki a felelős mindezért, és megadni
neki, amit érdemel.
Riley hosszú, mély lélegzetet vett. A legapróbb részletekig megvizsgálta a
férfi arcát. Most már látta. Newbrough szenátor teljességgel önimádó volt.
Nem mintha meglepne, gondolta.
Valami mást is megértett. A szenátor elképzelhetetlennek tartotta,
hogy bármi az életben ne kifejezetten róla és csakis róla szóljon. Még a
lánya meggyilkolása is róla szólt. Reba egyszerűen csak kapóra jött
valakinek, aki gyűlölte őt. Feltehetően tényleg ezt hitte. – Uram – kezdte
Riley –, minden tisztelettel, de nem gondolom... – Nem akarom, hogy
bármin is gondolkodjon – mondta Newbrough – Minden szükséges
információ ott van maga előtt.
Néhány másodpercig farkasszemet néztek.
– Paige ügynök – szólalt meg végül a szenátor –, az az érzésem, hogy
nemvagyunk egy hullámhosszon. Nagy kár. Talán nem tudja, de akadnak jó
barátaim az ügynökség felsőbb szintjein. Néhányan közülük tartoznak
nekem. Most azonnal kapcsolatba lépek velük. Szükségem van valakire, aki
elvégzi a munkát az üggyel kapcsolatban.
Riley csak ült ott megrökönyödve, nem tudta, mit mondjon. Ez az
ember tényleg ennyire elszakadt a valóságtól?
A szenátor felállt.
– Mindjárt küldök valakit, aki kikíséri, Paige ügynök. Sajnálom, hogy
nemtalálkoztak az álláspontjaink.
Azzal Newbrough szenátor kisétált a szobából, egyedül hagyva
Riley-t. Tátva maradt a szája a meglepetéstől. Az rendben, hogy ez az
ember nárcisztikus. De tudta, hogy ennél többről van szó.
A szenátor rejtegetett valamit.
És kerül, amibe kerül, ki fogja deríteni, mi az.
 TIZEDIK FEJEZET

Az első dolog, amin Riley szeme megakadt, a baba volt – ugyanaz a

meztelen baba, amelyet aznap, egy kicsivel korábban Daggett közelében
talált azon a fán, pont ugyanebben a pózban. Egy pillanatig megdöbbenve
nézte, ahogy ott ül az FBI bűnügyi laboratóriumában, és csúcstechnikai
berendezések garmadája veszi körül. Furcsán oda nem illőnek találta. Olyan
volt, mint egy letűnt, nem digitális kor beteg kis szentélye.
A baba most már csak újabb bizonyíték, amelyet műanyag zacskó
borít. Tudta, hogy kiküldtek érte egy csapatot, amint felhívta őket a
helyszínről. Akárhogy is, felzaklató látvány volt.
Meredith különleges ügynök odalépett hozzá, hogy üdvözölje. – Rég
nem találkoztunk, Paige ügynök – mondta melegen – Üdv újra a fedélzeten.
– Jó visszajönni, uram – felelte Riley.
Az asztalhoz sétált, majd leült Billhez és Flores laboratóriumi
technikushoz. Bár voltak aggályai és bizonytalanságai, tényleg jól esett
viszontlátni Meredith-et. Kedvelte a nyers, gyakorlatias stílusát, és a férfi
mindig tisztelettel és figyelemmel viseltetett iránta.
– Hogy mentek a dolgok a szenátorral? – tudakolta Meredith.
– Nem jól, uram – válaszolta.
Riley észrevette, hogy a főnök arca bosszúsan rándul össze.
– Gondolja, hogy meggyűlik még vele a bajunk?
– Szinte biztos vagyok benne. Sajnálom, uram.
Meredith megértően bólintott.
– Biztos vagyok benne, hogy nem az ön hibája – mondta.
Riley sejtette, hogy a férfinak van elképzelése arról, mi történt.
Newbrough szenátor viselkedése kétségkívül tipikus volt a nárcisztikus
politikusok körében. Meredith valószínűleg már túlságosan is hozzászokott
ehhez.
 Flores ujjai száguldottak a billentyűzeten, és közben rettenetes
fényképek, hivatalos jelentések és hírek jelentek meg a terem különböző
pontjain található, hatalmas képernyőkön.
– Kutakodtunk egy kicsit, és kiderült, hogy igaza volt, Paige ügynök –
kezdett bele Flores – Ugyanez a gyilkos korábban is lecsapott, jóval a
Daggett-gyilkosság előtt.
Riley hallotta Bill elégedett horkantását, és egy pillanatig igazolva
érezte magát, kezdett visszatérni az önmagába vetett hite.
De aztán elmúlt a jókedve. Hiszen egy újabb nő szörnyű haláláról
van szó. Ez aztán nem ad okot ünneplésre. Azt kívánta, bárcsak ne lett
volna igaza.
Miért nem tudom kiélvezni, ha egyszer-egyszer igazam van? –
töprengett.
Virginia gigantikus térképe terült szét a fő, síkképernyős monitoron,
majd az állam északi felére szűkült a kép. Flores megjelölt egy helyet a
térkép tetején, a marylandi határ közelében.
– Az első áldozat neve Margaret Geraty, harminchat éves volt –
mondtaFlores – A testét egy szántóföldön találták meg, úgy húsz
kilométerre Belding határától. Június huszonötödikén, közel két évvel
ezelőtt ölték meg. Az FBI-t nem hívták ki az ügyhöz. A helyiek
megoldatlanul zárták le az esetet.
Riley alaposan megnézte a gyilkossági helyszín fotóit, amelyeket
Flores kivetített egy másik monitorra. A gyilkos nyilvánvalóan nem
próbálta meg beállítani a testet. Csak sietősen lerakta, és távozott.
– Két évvel ezelőtt... – mondta, miközben próbálta befogadni az
információkat – Egy része meglepődött, hogy ilyen hosszú idővel ezelőtt
elkezdte. Egy másik része viszont tudta, hogy ezek a beteg gyilkosok akár
évekig is tevékenykedhetnek.
Hátborzongatóan türelmesek lehetnek.
Megvizsgálta a fényképeket.
– Itt még nem alakult ki a stílusa – jegyezte meg.
– Így van – erősítette meg Flores – Paróka már itt is van, és a haját
isrövidre vágta, de még nem hagyott ott rózsát. De őt is rózsaszín
szalaggal fojtotta meg.
– Gyorsan lezavarta az elrendezést – szólt Riley – Nem bírták az idegei. Ez
volt az első alkalom, és még nem volt önbizalma. Eileen Rogers-nél már
kicsit jobb volt, de igazán csak Reba Frye meggyilkolásánál ért célba.
Eszébe jutott valami, amit meg akart kérdezni.
– Talált valami kapcsolatot az áldozatok között? Vagy a két anya
gyerekeiközött?
– Semmit – felelte Flores – A szülők ellenőrzése nem hozott eredményt.
Nem ismerték egymást.
Riley nem örült, ám a dolog nem lepte meg teljesen.
– És mi van az első nővel? – kérdezte – Lefogadom, hogy ő is anya volt.–
Nem – vágta rá Flores, mintha már várta volna a kérdést – Házas volt, de
gyermektelen.
Riley elbizonytalanodott. Annyira biztos volt benne, hogy a gyilkos
anyákat pécéz ki. Hogy érthette ennyire félre?
Érezte, hogy a növekvő önbizalma hirtelen megcsappan.
Amíg Riley tétovázott, Bill feltett egy kérdést:
– Akkor hogy állunk, lesz gyanúsítottunk? Ki tudott deríteni valamit a
Mosby Parkban talált bogáncsokból?
– Nincs ilyen szerencsénk – mondta Flores – Vér helyett bőrdarabokat
találtunk. A gyilkos kesztyűt viselt. Nagyon körültekintőnek tűnik. Még
az első helyszínen sem hagyott semmilyen nyomot vagy DNS-t.
Riley felsóhajtott. Annyira reménykedett benne, hogy észrevett
valamit, amit mások figyelmen kívül hagytak. De most lesújtva érezte
magát. Ott voltak, ahonnan elindultak.
– A részletek megszállottja – kommentálta az elhangzottakat Riley.
– De még így is azt hiszem, a markunkban van – tette hozzá Flores.
Lézeres mutatópálcát használva megjelölte a helyeket, vonalakat
húzva közéjük.
– Most, hogy tudunk a korábbi gyilkosságáról, ismerjük a sorrendet,
tisztább fogalmunk van a területéről – mondta Flores – Az első, Margaret
Geraty, innen északra, Beldingnél, a kettes számú, Eileen Rogers,
nyugaton, Mosby Parknál, és a harmadik, Reba Frye, Daggett mellett,
délebbre.
Riley észrevette, hogy a három hely háromszöget képez a térképen.
– Nagyjából kétezerhatszáz négyzetkilométernyi területről beszélünk –
folytatta Flores – Nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy hangzik. Főleg
vidéki területekről van szó, mindössze néhány kisvárossal. Északon akad
néhány nagybirtok, például a szenátoré. De sok a nyílt terep.
Riley a szakmai elégedettség jeleit vélte felfedezni Flores arcán.
Látszott, mennyire szereti a munkáját.
– Azt fogom tenni, hogy listázom a területen élő összes regisztrált
szexuálisbűnelkövetőt – mondta Flores.
Beírta a parancsot, és a háromszögön belül megjelent vagy két tucat piros
jelecske.
– Most zárjuk ki a pederasztákat – folytatta – Biztosak lehetünk benne,hogy
a gyilkosunk nem közülük való.
Flores újabb parancsot gépelt be, és a pontok fele eltűnt.
– Most pedig szűkítsük le az igazán durva ügyekre – a fickók, akik
börtönben ültek nemi erőszakért, gyilkosságért, vagy akár mindkettőért.
– Ne! – szólt közbe Riley hirtelen – Ez nem jó irány.
Mindhárom férfi meglepetten nézett rá.
– Nem egy erőszakos bűnözőt keresünk – jelentette ki.
Flores felhorkant.
– Már hogy a fenébe ne azt keresnénk?! – tiltakozott.
Csend lett. Riley érezte, hogy formálódik a mondandója, de még
nem teljesen kiforrott. Bámulta a babát, amely még mindig groteszk módon
csücsült az asztalon, és oda nem illőbbnek tűnt, mint valaha.
Bárcsak tudnál beszélni! – gondolta.
Aztán lassan elkezdte felvázolni a gondolatait.
– Úgy értem, nem nyilvánvalóan erőszakos. Margaret Geratyt nem
erőszakolták meg. Azt is tudjuk, hogy Rogers-t és Frye-t sem.
– Mindannyiukat megkínozták és megölték – morogta Flores.
A feszültség tapintható volt a teremben. Brent Meredith
aggodalmasnak tűnt, míg Bill az egyik monitorra meredt.
Riley rámutatott Margaret Geraty borzalmasan megcsonkított
holttestének közeli képére.
– Az első gyilkossága volt a legerőszakosabb – mondta – Mély és
csúnyasebeket ejtett rajta, rosszabbakat, mint a következő két áldozaton.
Lefogadom, hogy a technikusai már megállapították, hogy a sebeket
nagyon gyorsan, egyiket a másik után ejtették.
Flores lenyűgözve bólintott.
– Így van.
Meredith kíváncsian figyelte Riley-t.
– És mit üzen ez önnek? – kérdezte Meredith.
Riley mély lélegzetet vett. Ismét a gyilkos elméjében találta magát.
– Elég biztos vagyok valamiben. Soha életében nem létesített szexuális
kapcsolatot másik emberrel. Valószínűleg még randija sem volt soha.
Jelentéktelen külsejű, nem vonzó. A nők mindig visszautasították.
Riley megállt egy pillanatra, hogy összeszedje a gondolatait.
– Egy nap végül valami elpattant nála. Elrabolta Margaret Geratyt,
megkötözte, levetkőztette, és megpróbálta megerőszakolni.
Flores-nek elakadt a lélegzete a hirtelen felismeréstől.
– De képtelen volt rá! – mondta Flores.
– Ahogy mondja, teljesen impotens – válaszolta Riley – És amikor
nemtudta megerőszakolni, dühöngeni kezdett. Szurkálni kezdte – ez állt a
legközelebb a szexuális behatoláshoz. Ez volt élete első erőszakos
cselekménye. Az a tippem, hogy nem is sokáig tartotta életben.
Flores rámutatott a hivatalos jelentés egy bekezdésére.
– Jól gondolja – Geraty holttestére csupán néhány nappal az eltűnése
utántalálták rá.
Rileyt egyre inkább megrémisztették a saját szavai.
– És tetszett neki. Tetszett neki Geraty rémülete és fájdalma. Tetszett neki
aszúrás, vágás. Szóval azóta megcsinálta hozzá a saját kis rituáléját. És
megtanulta lassan, minden pillanatát kiélvezve csinálni. Reba Frye-nál a
megfélemlítés és a kínzás már több mint egy héten át tartott.
Dermedt csend ereszkedett a szobára.
– És hogy jönnek a képbe a babák? – tette fel a kérdést Meredith –
Miértolyan biztos benne, hogy játékbabának állítja be a testeket?
– A testek egyértelműen úgy festenek, mint a babák – vetette közbe Bill –
Legalább is az utolsó kettő. Riley-nak igaza van ebben.
– Biztos, hogy babákról van szó – jelentette ki csendesen Riley – De
aztmég nem tudom pontosan, miért. Valószínűleg valamiféle
bosszúelemről lehet szó.
Végül Flores megkérdezte:
– Szóval mit gondol, egyáltalán regisztrált elkövetőt keresünk?
– Talán igen – felelte Riley – De nem erőszaktevőt, nem egy
erőszakosragadozót. Inkább valaki ártalmatlant, valaki kevésbé
 fenyegetőt – például egy kukkolót, egy szatírt, vagy olyasvalakit, aki
nyilvánosan maszturbál.
Flores vadul gépelt.
– Oké – mondta – Megszabadulok az erőszakos bűnözőktől.
A térképen lévő piros pontok száma maroknyira csökkent.
– Szóval ki maradt? – kérdezte Riley Flores-től.
Flores átnézett néhány dokumentumot, majd zihálva megszólalt:
– Azt hiszem, megvan. Azt hiszem, megvan az emberünk. A neve Ross
Blackwell. És ezt hallgassák! Egy játékboltban dolgozott, amikor
rajtakapták, hogy perverz pozíciókba helyezi a játékbabákat. Mintha
összevissza szexelnének egymással. A tulajdonos kihívta a rendőrséget.
Blackwell szabadlábon van, de a hatóságok azóta rajta tartják a szemüket.
Meredith elgondolkodva simogatta az állát.
– Lehet, hogy ő a mi emberünk – mondta.
– Ránézzünk Paige ügynökkel akár most rögtön? – kérdezte Bill.
– Nincs elég bizonyítékunk, hogy behozhassuk – mondta Meredith –
Vagyhogy engedélyt kapjunk házkutatásra. Jobb, ha nem riasztjuk meg.
Ha ő az emberünk, és valóban olyan okos, mint amilyennek tartjuk,
előfordulhat, hogy kicsúszna a kezeink közül. Látogassanak el hozzá
holnap! Nézzék meg, mit tud elmondani magáról! Bánjanak vele
óvatosan!
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Már nagyon sötét volt, mire Riley Fredericksburgba ért, és szinte biztos
volt benne, hogy az éjszakája még a napjánál is rosszabb lesz. Déjà vu
érzése támadt, miközben leparkolt a hatalmas ház előtt, egy tiszteletre méltó
külvárosi övezetben. Valamikor Ryannel és a lányával osztozott ezen a
házon. Rengeteg emlék fűzte ide, sok közülük jó volt. De jó néhány már
nem annyira, és akadt köztük pár egészen szörnyű is.
Amikor már éppen kiszállt volna az autóból, hogy besétáljon a házba,
kinyílt a bejárati ajtó. April jelent meg, és Ryan sziluettje rajzolódott ki az
ajtón átszűrődő fényben. Udvariasságból odaintegetett Riley-nak, ahogy
April elindult a kocsi felé, majd visszament a házba, és becsukta az ajtót.
Riley-nak úgy tűnt, túl erősen húzta be az ajtót, de tudta, hogy ez
valószínűleg csak a saját agyszüleménye. Az az ajtó már jó ideje örökre
bezárult, és a közös életüknek vége. De az igazat megvallva, igazán soha
nem illett bele ebbe a nyugis, biztonságos világba, amelyet a rend és a
megszokás uralt. A szíve mindig a terepen volt, ahol a káosz, a
kiszámíthatatlanság és a veszély uralkodott.
April odaért az autóhoz, és beült az anyósülésre.
– Késtél – csattant fel April, és keresztbe tette a karját.
– Sajnálom – mondta Riley.
Szívesebben mondott volna többet is, például hogy milyen nagyon sajnálja,
nemcsak ezt az éjszakát, nemcsak az apja, hanem az egész élete miatt. Riley
annyira szeretett volna jobb anya lenni, otthon lenni, ott lenni Aprilnek, ha
szüksége van rá. De a munkája miatt ez egyszerűen lehetetlen volt.
A kocsi legördült a járdaszegélyről.
– A normális szülők nem dolgoznak éjjel-nappal – jelentette ki April.Riley
felsóhajtott.
– Már mondtam neked, hogy… – kezdte.
– Tudom – szakította félbe April – A bűnözők nincsenek szabin. Anyu,
eznagyon béna szöveg!
 Riley néhány pillanatig csendben vezetett. Szeretett volna beszélni
Aprillel, de túl fáradt volt hozzá, agyát elárasztották a nap eseményei.
Fogalma sem volt, mit mondjon.
– Hogy mentek a dolgok apáddal? – kérdezte végül.
– Szarul – felelte April.
Kiszámítható válasz volt. Úgy tűnt, April mostanában jobban
haragszik az apjára, mint az anyjára.
Újabb hosszú csend állt be közöttük.
Aztán April lágyabb hangon hozzátette:
– De legalább ott van Gabriela. A változatosság kedvéért jó néha látni
egybarátságos arcot is.
Riley enyhén elmosolyodott. Igazán értékelte Gabrielát, a középkorú
guatemalai nőt, aki évek óta házvezetőnőként dolgozott náluk. Gabriela
mindig csodálatosan készséges és alapos volt, és ez több, mint amit Ryanről
el lehet mondani. Örült, hogy még mindig az életük része – hogy még
mindig ott van, és gondoskodik Aprilről, amikor az apja házában van.
A hazaút során Riley feltartóztathatatlan vágyat érzett arra, hogy
kommunikáljon a lányával. De mit is mondhatna, hogy áttörjön a
páncélján? Nem mintha nem értette volna, hogy érez April – különösen egy
olyan éjszakán, mint a mai. Szegény lány egyszerűen nemkívánatosnak
érezte magát attól, hogy ide-oda szállították a szülei otthonai között. Ez
nehéz lehetett egy tizennégy évesnek, akit már eleve annyi minden dühített
az életében. Szerencsére beleegyezett, hogy minden nap, suli után az apja
házában legyen, amíg Riley fel nem veszi. Erre ma, az új megállapodásuk
első napján, Riley ennyire elkésett.
Riley azon kapta magát, hogy mindjárt elsírja magát vezetés közben.
Nem tudott mit mondani. Egyszerűen túl kimerült volt. Mindig túlságosan
kimerült volt.
Amint hazaértek, April szó nélkül bevonult a szobájába, és bevágta
maga mögött az ajtót. Riley egy pillanatig a folyosón álldogált. Aztán
bekopogott lánya ajtaján.
– Gyere ki, kicsim – mondta – Beszélgessünk! Üljünk le egy kicsit a
konyhában, és igyunk egy csésze borsmenta teát! Vagy talán a hátsó
kertben. Olyan szép esténk van! Kár lenne elvesztegetni.
April válasza ütötte meg a fülét:
– Menj csak, anya, és tedd ezt! Nekem dolgom van.
Riley elcsigázottan az ajtókeretnek dőlt.
– Mindig azt mondod, hogy nem töltök elég időt veled – próbálkozott
tovább Riley.
– Anyu, éjfél van. Tényleg késő van már.
Riley érezte, hogy elszorul a torka, és könnyek buggyantak ki a szeméből.
De nem fogja hagyni, hogy kitörjön belőle a sírás.
– Próbálkozom, April. Mindent megteszek, amit tudok – mindenben.
Csend telepedett rájuk.
– Tudom – szólt ki végül April a szobájából.
Aztán megint minden elcsendesedett. Riley azt kívánta, bárcsak
láthatná a lánya arcát. Lehetséges, hogy az előbb egy kis együttérzés
hallatszott ki ebből a két szóból? Nem, valószínűleg nem. Akkor harag?
Nem hitte, hogy az lenne. Valószínűleg csak le akarta rázni.
A fürdőszobába ment, és vett egy hosszú, forró zuhanyt. Hagyta,
hogy a gőz és a forró, zubogó cseppek masszírozzák a testét, amely szinte
mindenhol sajgott a hosszú, nehéz nap után. Mire kiszállt a zuhanyfülkéből
és megszárította a haját, fizikailag már jobban volt. De belül még mindig
üresnek és nyugtalannak érezte magát.
És tudta, hogy még nem fog tudni elaludni.
Felvette a papucsát és a fürdőköpenyét, és a konyhába ment. A
szekrényt kinyitva az első dolog, amit meglátott, egy félig-meddig teli üveg
bourbon volt. Ihatna egy dupla whiskyt tisztán.
Nem jó ötlet, mondta magának határozottan.
Ebben a lelkiállapotban nem állna meg egynél. Az elmúlt hat hét
minden gondja ellenére sikerült megúsznia, hogy legyűrje az alkohol. Nem
volt ideje arra, hogy kicsússzon a kezéből az irányítás. Helyette inkább
főzött magának egy csésze forró mentateát.
Aztán leült a nappaliban, és elkezdte átnézni a három gyilkossági
üggyel kapcsolatos fényképekkel és információkkal teli mappát.
Elég sokat tudott már a hat hónappal ezelőtti, Daggett közelében
talált áldozatról – akiről ma már tudják, hogy a második volt a gyilkosságok
sorában. Eileen Rogers házas családanya volt két gyerekkel, és a férjével
közösen volt egy éttermük, amelyet ők is vezettek. És természetesen Riley
látta azt a helyet is, ahol a harmadik áldozatot, Reba Frye-t hagyták. Még
Frye családját is meglátogatta, beleértve a szenátort, aki csak saját magával
volt elfoglalva.
 A kétéves Belding ügy azonban új volt neki. Ahogy olvasta a
jelentéseket, Margaret Geraty kezdett úgy megjelenni előtte, mint egy igazi,
hús-vér emberi lény; egy nő, aki egyszer élt és lélegzett. Beldingben
dolgozott könyvvizsgálóként, és nemrég költözött Virginiába New York
állam északi részéből. A család élő tagjait a férjén kívül két nővér, egy fivér
és egy megözvegyült anya alkotta. A barátok és a rokonok jó természetűnek
jellemezték, de olyasvalakinek, aki sok időt tölt egyedül – talán kissé
magányos is.
Riley a teáját kortyolgatva nem tudott nem azon tűnődni, vajon mi
lett volna Margaret Geratyból, ha tovább él? Harminchat évesen az élet még
annyi mindent tartogat: gyerekeket és sok egyebet.
Rileyt kirázta a hideg, ahogy egy újabb gondolat furakodott az
agyába. Csupán hat hete saját élettörténete is félelmetesen közel került
ahhoz, hogy egy ahhoz hasonló mappában végezze, mint ami most előtte
hever. Egész léte egy halom irtózatos fotóra és hivatalos jelentésekre
szűkült volna le.
Behunyta a szemét, és megpróbálta kiverni a fejéből mindezt, mert
már érezte, hogy megrohanják az emlékek. De akárhogy is próbálta, nem
tudta megállítani őket.

Ahogy végiglopakodott a sötét házon, kaparászást hallott a

padlólapok alól, majd valaki segítségért kiáltott. Miután megvizsgálta a
falakat, megtalálta – egy kis, négyszögletes ajtót, amely a ház alatti
kúszórésbe vezetett. Bevilágított egy zseblámpával.
A fénysugár egy rémült arcon állapodott meg.
– Azért jöttem, hogy segítsek – mondta Riley.
– Hát eljöttél! – kiáltotta az áldozat – Ó, hála istennek, hogy jöttél!
Riley előrekúszott a döngölt földön a sarokban lévő kis ketrec felé.
Egy pillanatig babrált a zárral, aztán előhúzta a zsebkését, és addig
feszegette, amíg az ki nem nyílt. Egy másodperccel később a nő már mászott
ki a ketrecből.
Riley és ő a négyzet alakú nyílás felé vették az irányt. A nő még
épphogy csak kijutott, amikor egy fenyegető férfialak elállta Riley útját.
Csapdába esett, de a másik nőnek esélye volt a menekülésre.
– Fuss! – kiáltott oda neki Riley – Fuss!
 Riley visszarántotta magát a jelenbe. Vajon megszabadul-e valaha
ezektől a rémképektől? Az biztos, hogy egy új, kínzást és halált is magában
foglaló ügyön dolgozni nem könnyíti meg a helyzetét.
De még így is volt egy személy, akihez bármikor fordulhatott, ha
segítségre volt szüksége.
Elővette a telefonját, és ráírt Marie-re.
Szia. Ébren vagy még?
Néhány másodperc múlva érkezett is a válasz.
Igen. Hogy vagy?
Riley gépelni kezdett: Elég reszketősen. És te?
Félek elaludni.
Riley szeretett volna írni valamit, amitől mindketten jobban érzik
magukat. De valahogy a szöveges üzenet nem tűnt elegendőnek.
Akarsz beszélni? – írta – Úgy értem, BESZÉLNI, nem csak írogatni?
Hosszú másodpercekbe telt, mire Marie válaszolt.
Nem hiszem, hogy akarok.
Riley meglepődött egy pillanatra. Aztán rájött, hogy a hangja talán
nem mindig vigasztaló Marie számára. Néha talán szörnyű képeket is
felidéz benne.
Emlékezett Marie szavaira, amelyeket utoljára mondott neki: Találd
meg azt a rohadékot! És öld meg nekem! És ahogy ezen merengett, rájött,
hogy igenis vannak olyan hírei, amelyeket Marie talán hallani szeretne.
Újra dolgozom, pötyögte be Riley.
Marie szélsebesen gépelni kezdte a gondolatait:
De jó! Olyan boldog vagyok! Tudom, hogy nem könnyű. Büszke
vagyok rád! Nagyon bátor vagy.
Riley felsóhajtott. Nem érezte magát valami bátornak, legalábbis
nem ebben a pillanatban.
Marie újabb szavakat gépelt be:
Köszönöm. Tudván, hogy újra dolgozol, máris jobban érzem
magam. Talán már el is tudok aludni. Jó éjszakát!
Kitartás! – gépelte be Riley.
 Aztán letette a mobilját. Ő is jobban érezte magát. Végtére is, elért
valamit, vissza tudott menni dolgozni. Lassan, de biztosan kezdett
meggyógyulni.
Megitta a maradék teáját, aztán rögtön ágyba is bújt. Hagyta, hogy
legyűrje a kimerültség, és villámgyorsan elaludt.

Riley hatéves volt, éppen egy édességboltban vásárolt Anyuval.

Annyira örült a rengeteg cukorkának, amit Anyu készült venni neki.
De ekkor egy férfi lépett eléjük. Óriási, ijesztő ember. Volt valami az
arcára húzva – egy nylonharisnya, olyan, ami Anyu lábán is. Pisztolyt
rántott. Ráüvöltött Anyura, hogy adja át a pénztárcáját. De Anyu annyira
megijedt, hogy mozdulni sem bírt. Nem tudta odaadni neki.
Így az mellkason lőtte.
Vérzett, és összerogyott a padlón. A férfi felkapta a pénztárcát, és
elrohant.
Riley sikoltozni kezdett, csak sikított és sikított.
Aztán meghallotta Anyu hangját:
– Semmit sem tehetsz, drágám. Én most elmegyek, ezen nem
tudsz változtatni.
Riley még mindig az édességboltban állt, de már felnőtt volt. Anyu
ott állt előtte, a saját holtteste felett.
– Vissza kell hoznom téged! – kiáltotta Riley.
Anyu szomorúan mosolygott Riley-ra.
– Nem tudsz – mondta Anyu – Nem hozhatod vissza a
halottakat.

Riley zihálva felült, felriadt valami

csattanásra. Idegesen körülnézett. Most csend volt a házban.
De biztos volt benne, hogy hallott valamit. Valami zajt a bejárati
ajtónál.
Felugrott, működésbe léptek az ösztönei. Fogott egy zseblámpát, és
kivette a pisztolyát a gardróbból, aztán óvatosan elindult a bejárati ajtó felé.
Az ajtóban lévő kis üvegtáblán keresztül kinézett, de nem látott
semmit. Minden csendes volt.
 Összeszedte a bátorságát, és gyorsan kinyitotta az ajtót, majd
kivilágított. Senki. Semmi.
Ahogy ide-oda mozgatta a fénycsóvát, a verandánál valami
megragadta a figyelmét. Volt ott néhány szétszóródott kavics. Valaki talán
az ajtónak dobálta őket, és az okozta a zajt?
Törte az agyát, és próbált visszaemlékezni, vajon azok a kavicsok
ott voltak-e, amikor tegnap este hazaért. De ebben a bódult állapotban
egyszerűen nem tudta egyértelműen megmondani.
Néhány pillanatig még kint álldogált, de nyoma sem volt, hogy bárki
ott járt volna.
Becsukta és kulcsra zárta a bejárati ajtót, majd visszament a
hálószobájába vezető rövid folyosóra. Ahogy a folyosó végéhez ért,
megdöbbenve látta, hogy April szobájának ajtaja résnyire nyitva van.
Kitárta az ajtót, és benézett.
Szíve rémülten dobbant meg.
Aprilnek nyoma veszett.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

– April! – kiáltotta Riley – April!

Berohant a fürdőszobába, és benézett. A lánya ott sem volt.
Kétségbeesetten futkosott a házban, ajtókat nyitogatott, belesett minden
szobába és szekrénybe. Nem talált semmit.
– April! – kiáltotta ismét.
Epe keserű ízét érezte a szájában. A rettegés íze volt.
Végül a konyhában észrevette, hogy furcsa szag gyűrűzik be a nyitott
ablakon. Ismerős volt neki még főiskolás korából. Elszállt a rémülete, és
bosszús szomorúság váltotta fel.
– Ó, Jézusom – mormogta Riley, és úgy érezte, nagy kő esett le a szívéről.
Kinyitotta a hátsó ajtót. A kora reggeli fényben meglátta a lányát
pizsamában, a régi piknikasztalnál ülve. April bűnbánónak
és szégyenlősnek tűnt.
– Mit akarsz, Anyu? – kérdezte April.
Riley átvágott az udvaron, és kinyújtotta a kezét.
– Add ide! – mondta.
April ügyetlenül igyekezett ártatlan arckifejezést magára ölteni.
– De mit? – kérdezett vissza.
Riley próbálta nem mutatni, de hangjában több szomorúság volt, mint
harag.
– A spanglit, amit szívsz. És kérlek, ne is próbálj meg hazudni!
– Neked elment az eszed – szólt April, és minden erejével próbált
őszinténfelháborodottnak hallatszani – Nem szívtam semmit. Tudod,
Anyu, te mindig a legrosszabbat feltételezed rólam.
Riley észrevette, hogy a lánya előrehajolva ül a padon.
– Vidd arrébb a lábad! – utasította Riley.
– Mi van? – kérdezte April értetlenséget tettetve.
Riley a gyanús lábra mutatott.
– Vidd arrébb a lábad!
 April hangosan felnyögött és engedelmeskedett. És bizony a benti
papucsa alatt egy frissen elnyomott marihuánás cigi lapult. Füstfoszlány
szállt fel belőle, és egyre áthatóbban lehetett érezni a szagát.
Riley lehajolt és felkapta.
– És most ide a maradékkal!
April vállat vont.
– Milyen maradékkal?
Riley már nem volt képes higgadtan beszélni.
– April, komolyan mondtam. Ne hazudj nekem! Kérlek.
April forgatta a szemét, és a zsebébe nyúlt. Előhúzott egy cigit, ami még
nem volt meggyújtva.
– Az istenit, akkor itt van! – mondta, és átadta a cigit az anyjának – Meg ne
próbáld elhitetni velem, hogy nem fogod elszívni, ha úgy adódik.
Riley mindkét spanglit bedobta a fürdőköpenye zsebébe.
– Mid van még? – tudakolta.
– Csak ennyim van – csattant fel April – Nem hiszel nekem? Rajta,
kutasdát a zsebeimet! Kutasd át a szobám! Nézz át mindent! Nincs
másom, ennyit kaptam.
Riley egész testében remegett. Képtelen volt uralni az érzéseit.
– Hol szerezted ezeket? – kérdezte.
April vállat vont.
– Cindy adta.
– Ki az a Cindy?
April cinikusan felnevetett.
– Nem tudod, mi, Anyu? Nem mintha bármi mást tudnál az életemről.
Egyébként mit érdekel téged? Mármint nem mindegy neked, ha
beszívok?
Ezek a szavak Riley szívébe fúródtak. April most igazán fején találta
a szöget, és ez szörnyen fájt. Riley már nem tudta visszatartani a könnyeit.
– April, miért utálsz engem? – kiáltotta.
April meglepettnek tűnt, de bűnbánónak alig.
– Nem utállak, Anyu.
– Akkor miért büntetsz? Mit tettem, amiért ezt érdemlem?
April belebámult a semmibe.
– Talán el kéne gondolkodnod rajta, Anyu.
Azzal felállt a padról, és a ház felé indult.
Riley a konyhában járkált, gépiesen összeszedett mindent, ami a
reggelihez szükséges. Miközben kivette a tojást és a szalonnát a hűtőből,
azon töprengett, vajon mit kellene tennie ebben a helyzetben. Aprilnek
szobafogságot kell kapnia. De azt meg hogyan csinálja?
Amíg itthon volt, rajta tudta tartani a szemét Aprilen. De most
minden más volt. Most, hogy visszament dolgozni, az élete rettentően
kiszámíthatatlan lesz. És ezek szerint a lánya is.
Átgondolta a lehetőségeit, miközben baconszeleteket tett a
serpenyőbe pirítani. Egy dolog biztosnak tűnt. Mivel April most sok időt
fog az apjával tölteni, el kell mondania Ryannek, mi történt. De ez egy sor
újabb problémának engedne teret. Ryan már így is meg volt győződve róla,
hogy Riley az otthoni dolgokban semmire se jó, mind feleségnek, mind
anyának alkalmatlan. Ha Riley megmondja neki, hogy füvezésen kapta
Aprilt a hátsó kertben, már egészen biztos is lesz benne.
És talán igaza lenne, gondolta keserűen, miközben belenyomott két
szelet kenyeret a kenyérpirítóba.
Eddig Ryannek és Riley-nak sikerült elkerülni, hogy April
felügyeletén veszekedjenek. Riley tudta, hogy bár Ryan sose ismerné el, de
túlságosan is élvezi az agglegényéletet ahhoz, hogy egy tinédzser
nevelésével bajlódjon. Nem tengett túl benne az öröm, amikor Riley
megmondta neki, hogy April ezentúl több időt tölt majd vele.
Ugyanakkor azt is tudta, hogy az exférje hozzáállása nagyon
gyorsan megváltozhat, különösen, ha akad valami, amiért hibáztathatja. Ha
megtudná, hogy April füvezett, talán megpróbálná teljesen elvenni Rileytól.
Ez a gondolat elviselhetetlen volt.
Néhány perccel később Riley és lánya a reggelizőasztalnál ültek. A
szokásosnál is kínosabb csend telepedett rájuk.
Végül April megkérdezte:
– Elmondod Apának?
– Szerinted el kellene? – kérdezett vissza Riley.
Jelen körülmények között elég őszinte válasznak tűnt.
April leszegte a fejét, aggodalmasnak látszott.
Aztán könyörögni kezdett:
– Kérlek, ne mondd el Gabrielának!
 Szavai egyenesen Riley szívéig hatoltak. April jobban aggódott,
hogy a házvezetőnőjük megtudja a dolgot, mint hogy mit szól az apja –
vagy történetesen a saját anyja.
Szóval idáig fajultak a dolgok, gondolta Riley szomorúan.
Az a kicsi, ami még megmaradt a családi életéből, a szeme láttára
hullik darabjaira. Úgy érezte, már alig nevezhető anyának. Elgondolkodott,
hogy vajon Ryan is így érez-e az apasággal kapcsolatban.
Valószínűleg nem. Ryanre nem jellemző a bűntudat. Néha irigyelte
a közönyét.
Reggeli után, amikor April összekészítette az iskolai cuccait, a ház
elcsendesedett, és Riley elkezdett a másik dolgon pörögni, ami aznap reggel
történt – már ha egyáltalán történt valami. Mi vagy ki okozta azt a zörgést a
bejárati ajtónál? Egyáltalán volt zörgés a bejárati ajtónál? Hogy kerültek
oda azok a kavicsok?
Eszébe jutott Marie pánikja a furcsa telefonhívások miatt, és
rögeszmés félelem kezdett eluralkodni rajta, irányíthatatlanul. Előhúzta a
mobilját, és ismerős számot tárcsázott. – Betty Richter, FBI bűnügyi
technikus – érkezett a kurta válasz.
– Betty, Riley Paige vagyok – Riley nagyot nyelt – Azt hiszem, tudod,
miérthívlak.
Végtére is Riley az elmúlt hat hétben két-három naponta megejtett
egy hasonló hívást. Richter ügynök feladata volt a Peterson-ügy
részleteinek lezárása, és Riley kétségbeesetten várta a megoldást.
– Azt várod tőlem, hogy megmondjam, Peterson tényleg halott –
válaszoltaBetty együttérző hangon.
Betty a türelem és a megértés mintaképe volt, amihez jó humor is párosult,
és Riley mindig hálás volt, hogy beszélhet vele erről.
– Tudom, hogy nevetséges.
– Azok után, amin keresztülmentél? – kérdezte Betty – Nem hinném.
Denem tudok semmi újat mondani. Csak azt, amit eddig. Megtaláltuk
Peterson testét. Az igaz, hogy szénné égett, de a magassága és a felépítése
pontosan megegyezett az övével. Igazából senki más nem lehetett, csak ő.
– Mennyire vagy biztos ebben? Mondj egy százalékot!
– Mondjuk kilencvenkilenc százalékban – mondta.
Riley hosszan, lassan beszívta a levegőt.
– Szóval azért száz százalékra nem mondod? – kérdezte.
Betty felsóhajtott.
– Riley, százszázalékos garanciát nagyjából semmire az életben nem tudok
adni. Senki sem tud. Senki sem lehet száz százalékig biztos benne, hogy a
nap felkel holnap reggel. Talán időközben becsapódik a földbe egy óriási
aszteroida, és mindannyian meghalunk.
Riley kesernyésen felnevetett.
– Köszi, most már ezen is aggódhatok – mondta.
Betty is nevetett egy kicsit.
– Bármikor. Örülök, ha segíthetek.
– Anyu? – kiáltott oda April, aki indulásra készen várta, hogy elvigye
aziskolába.
Riley letette a telefont, kicsit jobban érezte magát, és készen állt az
indulásra. Miután kitette Aprilt, beleegyezett, hogy ma ő veszi fel Billt.
Meg fognak interjúvolni egy gyanúsítottat, aki abszolút illik a profilba.
És volt egy olyan érzése, hogy talán éppen ő az a brutális gyilkos,
akit keresnek.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Riley leállította a motort, és Bill háza előtt várakozott, megcsodálva

szép, kétszintes bungalóját. Mindig is érdekelte, hogy tudta a ház előtti
füvet olyan egészséges zölden tartani, és a díszcserjéket olyan tökéletesen
formára nyírni. Lehet, hogy Bill családi élete romokban hever, de az biztos,
hogy az udvart szép rendben tartotta. Kifogástalanul illeszkedett a festői
lakóövezethez. Nem tudott nem eltűnődni, vajon milyenek lehetnek a
Quanticóhoz közeli kis közösség hátsó udvarai.
Bill lépett ki az ajtón, mögötte pedig megjelent a felesége, Maggie, és
gyilkos tekintettel nézett Riley-ra. Riley elfordította a fejét.
Bill beszállt, majd becsapta az ajtót maga mögött.
– Húzzunk innen – morogta.
Riley beindította a motort és elhajtott.
– Ezek szerint otthon nem mennek túl jól a dolgok – mondta. Bill megrázta
a fejét.
– Volt egy nagy veszekedésünk tegnap, amikor késő éjjel értem haza.
Mareggel kezdtük elölről.
Egy darabig hallgatott, aztán gyászosan hozzátette:
– Megint a válást emlegette. És teljes felügyeletet akar a fiúk felett.
Riley tétovázott, de aztán feltette az agyában motoszkáló kérdést:
– És én a probléma része vagyok?
Bill elhallgatott.
– Igen – ismerte el végül – Nem örült, amikor meghallotta, hogy újraegyütt
dolgozunk. Azt mondja, rossz hatással vagy rám.
Riley nem tudta, mit mondjon.
Bill folytatta:
– Azt mondja, akkor vagyok a legrosszabb, amikor veled dolgozom.
Olyankor még kevésbé érdekelnek az otthoni dolgok, sokkal inkább a
munkám megszállottja vagyok.
 Végül is van benne valami, gondolta Riley. Bill és ő megszállottjai
voltak a munkájuknak.
Ismét csend lett úrrá rajtuk, ahogy haladtak előre. Néhány perc múlva Bill
felcsapta a laptopját.
– Van néhány infóm a fickóról, akivel beszélni fogunk. Ross
Blackwellnekhívják.
A képernyőt pásztázta.
– Regisztrált szexuális bűnelkövető – tette hozzá.
Riley ajka undorral megrándult.
– Mik a vádak?
– Gyermekpornográfia birtoklása. Sok mindennel gyanúsították, de a többit
nem tudták rábizonyítani. Benne van az adatbázisban, de nincs korlátozva
a tevékenysége. Az ügy tíz évvel ezelőtt történt, elég régi ez a fotó.
Trükkös, gondolta Riley. Lehet, hogy nem lesz egyszerű elkapni.
Bill tovább olvasott.
– Jó néhány munkahelyről elbocsátották tisztázatlan okokból. Legutóbb
aBeltway egyik nagy bevásárlóközpontjában dolgozott egy áruházláncnál
– abszolút mainstream üzlet, és a piacuk főleg a gyerekes családok.
Amikor azon kapták Blackwellt, hogy babákat állít be mocskos pózokba,
kirúgták és feljelentették.
– Egy férfi, akinek van ez a furcsasága a babákkal, és az adatlapján
szerepela gyermekpornográfia – mormogta Riley.
Ross Blackwell eddig beleillett a profilba, amelyet összerakott a
fejében.
– És most mit csinál? – tette fel a kérdést.
– Egy hobbi- és modellboltban dolgozik – válaszolta Bill – Egy másik
bevásárlóközpontban, másik áruházláncnál.
Riley eléggé meglepődött.
– Hát a vezetők nem tudtak Blackwell előéletéről, amikor felvették?
Bill vállat vont.
– Talán nem érdekelte őket. Teljesen heteroszexuálisnak tűnik. Talán
úgyvoltak vele, hogy nem sok kárt okozhat egy modellautókkal,
repülőgépekkel és vonatokkal teli helyen.
Riley-t kirázta a hideg. Egyáltalán miért kap egy magafajta másik
munkát? Elég valószínűnek tűnt, hogy a férfi elvetemült gyilkos. Miért
járhat-kelhet nap mint nap olyanok között, akik gyengébbek nála?
 Végre átvergődtek a rettentő forgalmon Sanfieldig. Riley D.C.
külvárosát a peremváros tipikus példájának tartotta, amelyet főként
bevásárlóközpontok és vállalati központok alkottak. Lélektelennek,
műanyagnak és nyomasztónak találta.
Leparkolt a hatalmas plázánál. Egy pillanatig csak ült a
vezetőülésben, és Blackwell régi fényképét bámulta Bill laptopján. Semmi
jellegzetes nem volt az arcán, csak egy fehér fickó volt sötét hajjal és
pimasz arckifejezéssel. Most az ötvenes éveiben járhat.
Kiszálltak a kocsiból, és elindultak a fogyasztói társadalom
utópiájába, egészen addig, amíg meg nem pillantották a modellezős boltot.
– Nem akarom futni hagyni – mondta Riley – Mi van, ha kiszúr minket, és
meglép?
– Bent kell sarokba szorítanunk – felelte Bill – Mozgásképtelenné kell
tennünk, és kiterelni a vásárlókat.
Riley egyik kezét a fegyverére csúsztatta.
Még ne, mondta magának. Ne okozz pánikot, ha nem muszáj! Egy
kis ideig csak állt, és figyelte az üzletbe érkező és onnan kisétáló vásárlókat.
Köztük van Blackwell? Máris menekülne?
Riley és Bill belépett a modellbolt ajtaján. A hely nagy részét egy
kisváros kiterjedt és részletes reprodukciója foglalta el, robogó vonattal és
villogó közlekedési lámpákkal.
A mennyezetről modellrepülők lógtak. Játékbaba nem volt a
közelben.
Az üzletben több ember is dolgozott, de egyikük sem hasonlított a
Riley fejében lévő képhez.
– Sehol se látom – szólt Riley.
Bill rákérdezett a recepción:
– Dolgozik itt egy bizonyos Ross Blackwell?
A férfi a pénztárnál bólintott, és egy modellező készlettel
teli polcfelé mutatott. Alacsony, köpcös, őszes hajú férfi rendezgette
az árut. Nekik háttal állt.
Riley újra megfogta a pisztolyát, de a tokjában hagyta. Ő és Bill elég
távol álltak egymástól, így Blackwell összes menekülési kísérletét
megakadályozhatták.
Riley szíve gyorsabban kezdett verni, ahogy közelített felé.
– Ross Blackwell? – tette fel a kérdést.
 A férfi megfordult. Vastaglencsés szemüveget viselt, hasa
túllógottaz övén. Riley-t különösen megdöbbentette bőre sápadtsága.
Nem tartotta valószínűnek, hogy elfutna előlük. Abban viszont
tökéletesen igaza volt, hogy furcsa, visszataszító alak.
– Attól függ – felelte széles mosollyal Blackwell – Milyen ügyben?
Riley és Bill megmutatták neki a jelvényüket.
– Azta, a szövetségiek? – kiáltott fel Blackwell, és szinte elégedettnek
hangzott – Ez új. Eddig csak a helyi hatóságokkal volt dolgom. Remélem,
nem azért vannak itt, hogy letartóztassanak! Mert én már tényleg azt
hittem, hogy azok a furcsa félreértések a múltéi.
– Csak szeretnénk feltenni néhány kérdést – mondta Bill.
Blackwell vigyorgott, és kérdőn oldalra billentette a fejét.
– Néhány kérdést, mi? Nos, nagyjából kívülről tudom a
Jognyilatkozatot.Nem kell magukkal beszélnem, ha nem akarok. De
tudják mit, miért ne? Még akár szórakoztató is lehet. Ha meghívnak egy
csésze kávéra, benne vagyok.
Blackwell elindult a recepció felé, Riley és Bill szorosan a
nyomában. Riley éberen figyelt, hátha a férfi megpróbálna meglógni előlük.
– Tartok egy kávészünetet, Bernie – szólt oda Blackwell a pénztárosnak.
Riley rögtön tudta Bill arckifejezéséből, hogy azon tűnődik, vajon a
megfelelő embert találták-e meg. Pontosan értette, társa miért érez így. úgy
tűnt, Blackwellt a legkevésbé sem zaklatja fel az érkezésük. Sőt,
tulajdonképpen még elégedettnek is látszott.
De ami Riley-t illeti, ettől csak még inkább erkölcstelennek és
szociopátiának tűnt a szemében. A történelem néhány legalávalóbb
sorozatgyilkosa látszólag elragadó ember volt, teli önbizalommal. Nem is
számított arra, hogy a gyilkos akár egy kicsit is bűnösnek tűnjön.
Hamar odaértek az ételudvarhoz. Blackwell egyenesen egy kávézóhoz
vezette Billt és Riley-t. Ha ideges is volt a két FBI-ügynök felbukkanásától,
nem mutatta.
Egy kislány, aki az édesanyja mögött tipegett, pont előttük botlott
meg és esett el.
– Hoppá! – kiáltott fel Blackwell vidáman.
Lehajolt, és talpra állította a gyermeket.
Az anya automatikusan megköszönte, majd kézen fogta és elvezette
a kislányt. Riley figyelte, ahogy Blackwell végignéz a kislánya rövid
szoknyája alól kilógó csupasz lábán, és felfordult a gyomra. Ez csak tovább
táplálta a gyanakvását.
Riley keményen megragadta Blackwell karját, ő viszont zavarodott
és ártatlan pillantást vetett rá. Riley megrázta a karját, majd elengedte. –
Rendeljen egy kávét – sziszegte neki oda a közeli kávépult felé biccentve. –
Kérek szépen egy cappuccinót – mondta Blackwell a pult mögött álló fiatal
nőnek – Ők fizetik.
Aztán Billhez és Riley-hoz fordult, és megkérdezte:
– Maguk ketten mit kérnek?
– Mi nem kérünk semmit – felelte Riley.
Bill kifizette a cappuccinót, majd mindhárman egy olyan asztal felé
indultak, ahol nem ültek mások a közelben.
– Oké, szóval mit szeretnének tudni rólam? – kérdezte Blackwell, aki
nyugodtnak és barátságosnak tűnt – Remélem, maguk nem ítélkeznek
olyan könnyen, mint a hatóságok, amelyekhez szoktam. Az emberek
olyan szűk látókörűek mostanában.
– Szűk látókörűek a babák obszcén pózokba helyezését illetően? –
kérdezteBill.
Blackwell őszintén sértettnek tűnt.
– Olyan mocskosnak állítja be. Pedig semmi obszcén nem volt benne.
Nézzék meg maguk!
Azzal előkapta a mobilját, és elkezdett fotókat mutogatni a
műveiről. Kis, pornográf jelenetek voltak, amelyeket babaházak belsejében
alakított ki. Az apró emberi alakok különböző részeiről hiányzott a ruha.
Fantáziadúsan voltak beállítva különféle csoportokban és pozíciókban a
házak különböző részeiben. Riley-t meghökkentette a képeken látható
szexuális aktusok sokfélesége – jó néhány közülük sok államban
valószínűleg illegális is volt.
Hát nekem elég obszcénnak tűnik, gondolta Riley.
– Szatirikus voltam – magyarázta Blackwell – Fontos társadalmi
nyilatkozatot tettem. Szörnyű, materialista kultúrában élünk. Valakinek
meg kellett lépnie ezt a fajta tiltakozást. Teljes mértékben
felelősségteljesen gyakoroltam a szólásszabadsághoz való jogomat. Nem
éltem vissza vele. Ez nem olyan, mintha “tüzet” kiáltanék egy zsúfolt
színházban.
Riley észrevette, hogy Bill kezd dühös arcot vágni.
– És mi a helyzet a kisgyerekekkel, akik belebotlottak a maga kis
jeleneteibe? – tette fel a kérdést Bill – Nem gondolja, hogy ártott nekik?
– Ami azt illeti, nem – felelte Blackwell meglehetősen önelégülten –
Mindennap egyre rosszabb dolgokat látnak a médiában. Olyan, hogy
gyerekkori ártatlanság, már nem létezik. Pontosan ezt próbáltam
elmondani a világnak. És én mondom, ettől megszakad a szívem.
Igazából úgy hangzik, mintha tényleg komolyan gondolná, gondolta
Riley.
De nyilvánvaló volt számára, hogy valójában nem ez a helyzet. Ross
Blackwellnek egy porcikája sem erkölcsös vagy empatikus. Riley minden
egyes perccel egyre inkább úgy érezte, bűnös.
Próbált olvasni az arcáról. Nem volt könnyű. Mint az igazi
szociopaták általában, elképesztő tehetséggel tudta elfedni az érzéseit.
– Mondja, Ross – kezdte – Szeret a szabadban lenni? Mármint
kempingezni, horgászni.
Blackwell arca federült, szája széles mosolyra húzódott.
– Ó, igen. Gyerekkorom óta. Még kiscserkész is voltam. Néha hetekre
kimegyek a vadonba egymagam. Van, hogy azt gondolom, Daniel Boone
voltam előző életemben.
– És szeret vadászni is? – kérdezte Riley.
– Naná, állandóan – vágta rá lelkesen – Rengeteg trófeám van otthon.
Tudják, jávorszarvasok és egyéb szarvasok kitömött fejei. Én magam
magam tömöm ki őket. Igen jó érzékem van a taxidermiához.
Riley Blackwellre pillantott.
– Van kedvenc helye? Úgy értem, erdők meg ilyesmi. Állami és
nemzetiparkok.
Blackwell elgondolkozva simogatta az állát.
– Sokszor megyek a Yellowstone-ba – válaszolta – Azt hiszem, az a
kedvencem. Persze nehéz felülmúlni a Great Smoky Mountains Nemzeti
Parkot. És a Yosemite-et is. Nem könnyű választani.
Bill közbeszólt:
– És mi a helyzet a Mosby State Parkkal? Vagy talán a Daggett
közelébenfekvő nemzeti parkkal?
Blackwell hirtelen óvatosabbra váltott:
– Miért akarja tudni? – kérdezte zavartan.
 Riley tudta, hogy az igazság pillanata – vagy annak ellenkezője –
végre elérkezett. A tárcájába nyúlt, és előhúzta a gyilkosságok áldozatainak
fényképeit, amelyek még életükben ábrázolták őket.
– Tudja azonosítani bármelyik nőt? – kérdezte Riley.
Blackwell szeme tágra nyílt.
– Nem – mondta reszkető hangon – Soha életemben nem láttam őket.–
Biztos benne? – kérdezett vissza Riley nem tágítva – Talán a nevük majd
felfrissíti a memóriáját. Reba Frye. Eileen Rogers. Margaret Geraty.
Blackwell kezdett bepánikolni.
– Nem. Sosem láttam őket. Sosem hallottam a nevüket.
Riley egy pillanatig alaposan tanulmányozta az arcát. Végre
tökéletesen megértette a helyzetet. Már mindent tudott Ross Blackwellről,
amit tudnia kellett.
– Ross, köszönjük, hogy időt szakított ránk – mondta – Jelentkezünk,
hamég valamire szükségünk lenne.
Bill döbbentnek tűnt, ahogy Riley után lépkedett ki az ételudvarból. – Mi
folyik itt? – csattant fel – Mi jár a fejedben? A pasas bűnös, és tudja, hogy
rajta vagyunk. Nem veszíthetjük szem elől, amíg nem kapjuk el.
Riley kissé türelmetlenül felsóhajtott.
– Gondolkodj egy kicsit, Bill! Láttad a sápadt bőrét? Egy darab folt se
voltrajta. Ez a fickó egy napot se töltött még a szabadban életében.
– Akkor igazából nem is volt cserkész?
Riley felnevetett.
– Nem – mondta – És én mondom, hogy soha nem volt a Yellowstone-ban,a
Yosemite-ban vagy a Great Smoky Mountains-ban. És lila gőze sincs a
taxidermiáról.
Bill most határozottan zavarba jött.
– Velem tényleg elhitette, hogy amit mond, az igaz – mondta.
Riley egyetértően bólintott.
– Hát persze – Született hazudozó. El tudja hitetni az emberekkel,
hogybármi, amit mond, igaz. És egyszerűen imád hazudni. Minden
adandó alkalommal meg is teszi – és minél nagyobbat hazudik, annál
jobb.
Kis szünetet tartott.
– A baj az – tette hozzá Riley –, hogy az igazmondásban már nem
jeleskedik. Nincs hozzászokva. Elveszti a fejét, ha megpróbálja.
Bill egy pillanatig csak csendben lépdelt mellette, próbálta feldolgozni ezt
az egészet.
– Szóval azt mondod... – kezdte.
– Az igazat mondta a nőkről, Bill. Ezért hangzott bűnösnek. Az igazság az
őszájából mindig hazugságnak hangzik. Tényleg soha életében nem látta
egyik nőt sem. Nem azt mondom, hogy nem képes gyilkolni.
Valószínűleg az. De ezeket a gyilkosságokat nem ő követte el.
Bill alig hallhatóan felmordult:
– A francba!
Riley már nem szólt semmit, amíg az autóhoz nem értek. Ez bizony
komoly visszalépés volt. Minél többet gondolt rá, annál aggodalmasabb lett.
Az igazi gyilkos még mindig garázdálkodik valahol, és továbbra is
fogalmuk sincs róla, ki az, és hol tartózkodik. És tudta, érezte, hogy
hamarosan megint ölni fog.
Kezdte nagyon idegesíteni, hogy képtelen haladni ezzel az üggyel,
de ahogy törte az agyát, hirtelen eszébe jutott, kivel kell beszélnie.
Méghozzá azonnal.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Még nem jártak messze Sanfieldtől, amikor Riley hirtelen két sávot
váltott, és lefordult a lehajtóra. Bill meglepődött.
– Hova megyünk? – tudakolta.
– Beldingbe – mondta Riley.
Bill rábámult az anyósülésről, jelezve, hogy ennél kicsit több magyarázatot
vár.
– Margaret Geraty férje még mindig ott él. Roy a neve, ugye? Roy Geraty.
És van neki egy benzinkútja vagy ilyesmi, nem?
– Egy autójavító- és felszerelésboltja – pontosított Bill.
Riley bólintott.
– Meglátogatjuk.
Bill kétkedve megvonta a vállát.
– Oké, de nem értem, miért. A helyiek elég alaposan kikérdezték a
feleségemeggyilkolásáról. De nem volt semmi nyom.
Riley egy darabig nem szólt semmit. Ezt eddig is tudta. Mégis úgy
érezte, van ott még valami, amit meg kell tudniuk. Kellett maradnia valami
elvarratlan szálnak Beldingben, amely csak egy rövid autóút a virginiai
farmvidéken át. Csak ki kellett derítenie, mi az – már ha ez lehetséges.
Kezdett kételkedni magában.
– Berozsdásodtam, Bill – motyogta Riley vezetés közben – Idefelé
útonannyira biztos voltam benne, hogy Ross Blackwell a gyilkosunk.
Első ránézésre tudnom kellett volna, hogy nem így van. Lőttek az
ösztöneimnek. – Ne légy túl szigorú magaddal! – felelte Bill – Úgy tűnt,
beleillik a profilodba.
– Igen, de a profilom rossz volt. A mi emberünk nem rendezgetné
ilyenpózokba a babákat, főleg nem nyilvános helyen – mormogta Riley.
– Miért ne? – kérdezte Bill.
Riley egy pillanatra elgondolkodott.
– Mert túl komolyan veszi a babákat. Nagyon mély jelentőséggel
bírnakszámára. Ez valami személyes dolog. Szerintem sértve érezné
magát a Blackwelléhez hasonló kis húzások miatt, azon, ahogyan
beállította őket. Közönségesnek tartaná. Számára a babák nem
játékszerek. Hanem...nem tudom, mik. Nem igazán értem.
– Tudom, hogy működik az agyad – szólt Bill – És bármi is az,
hamarosanki fogod találni.
Riley elhallgatott, miközben lepörgette magában az elmúlt néhány
nap eseményeit. Ez csak fokozta a bizonytalanságérzetét.
– Más dolgokkal kapcsolatban is tévedtem – mondta Billnek – Azt hittem,
agyilkos célpontjai az anyák. Biztos voltam benne. De Margaret Geraty
nem volt az. Hogyan tévedhettem ekkorát? – Hamarosan újra
belelendülsz – biztatta Bill.
Megérkeztek Belding külvárosába. Fásult hangulatú kisváros volt,
már generációk óta ott lehetett. A közeli gazdaságokat azonban gazdag
családok vásárolták fel, akik “úri farmerek” akartak lenni, de nem hagyták
ott menő állásaikat Washington D.C-ben, hanem továbbra is bejártak
dolgozni. A kisváros elenyészőben volt; néhányan talán észre sem vették,
ahogy áthajtottak rajta.
Roy Geraty autójavító- és felszerelésboltját lehetetlen volt nem
észrevenni.
Riley és Bill kiszálltak az autóból, és beléptek a meglehetősen
lepukkant irodába. Senki sem volt ott. Riley csengetett a pulton lévő kis
csengővel. Vártak, de senki nem jött elő. Néhány perc múlva
bemerészkedtek a garázsba. Két láb kandikált ki az egyik jármű alól.
– Maga Roy Geraty? – kérdezte Riley.
– Igen – jött egy hang a kocsi alól.
Riley körülnézett. Egyetlen dolgozó sem volt a láthatáron. Vajon
annyira rosszul mennek a dolgok, hogy a tulajdonosnak mindent magának
kell csinálnia?
Geraty kigurult az autó alól, és gyanakodva pillantott rájuk.
Nagydarab, a harmincas évei közepén-végén járó férfi volt, és olajfoltos
overált viselt. Beletörölte a kezét egy piszkos ruhába, majd felállt.
– Maguk nem helyiek – állapította meg, aztán hozzátette – Nos,
mibensegíthetek?
– Az FBI-tól jöttünk – mondta Bill – Szeretnénk feltenni önnek
néhánykérdést.
– Ó, Jézusom – morogta a férfi – Pont ez hiányzott.
– Nem tart sokáig –mondta Riley.
– Hát jól van – morogta a férfi – Ha beszélnünk kell, hát beszéljünk.
Egy kis pihenőszobába vezette Riley-t és Billt, ahol néhány lerobbant
automata állt. Letelepedtek a műanyag székekre. Mintha senki más nem
lenne a szobában, Roy felvett egy távkapcsolót, és bekapcsolt egy régi
televíziót. Váltogatta a csatornákat, míg meg nem állapodott egy régi
vígjátéknál. Aztán a képernyőre meredt.
– Csak kérdezzék meg, amit akarnak, és essünk túl rajta! – mondta –
Pokolivolt az elmúlt néhány nap.
Riley könnyen kitalálta, mire értette.
– Sajnálom, hogy a felesége meggyilkolása visszatért a hírekbe.
– Az újság azt mondja, két másik is volt – szólt Geraty – Nem hiszem el.
Atelefonom megállás nélkül csörög, hívogatnak a riporterek és más
seggfejek. Az e-mailfiókomat is elárasztották a levelek. Már senki sem
tiszteli a magánéletet. És szegény Evelyn – a feleségem –, nagyon kivan
emiatt.
– Újraházasodott? – tette fel a kérdést Bill.
Geraty bólintott, és még mindig a tévéképernyőre szegezte a
tekintetét.
– Hét hónappal az után keltünk egybe, hogy Margaret...
Nem tudta befejezni a mondatot.
– Az itteniek azt gondolták, túl gyorsan – folytatta – Nekem aztán nem tűnt
annak. Soha az életben nem voltam magányosabb. Evelyn egy égtől
kapott ajándék. Nem tudom, mi lett volna velem nélküle. Talán meg is
haltam volna.
A hangja megtelt érzelmekkel.
– Most van egy kislányunk. Hat hónapos. A neve Lucy. Az életem
boldogsága.
Ekkor oda nem illő, erőltetett műröhögés hangzott fel a tévés
szitkomban. Geraty szipogott és megköszörülte a torkát, majd hátradőlt a
székében.
– Mindegy is, tényleg fogalmam sincs, mit akarnak kérdezni – mondta –
Úgy érzem, két évvel ezelőtt az összes létező kérdést megválaszoltam.
 Semmire se volt jó. Akkor sem tudták elkapni a fickót, és most sem fog
menni.
– Még mindig próbálkozunk – mondta Riley – Meg fogja kapni a
büntetését.
De ő maga is érezte szavai ürességét.
Egy pillanatra megállt, aztán megkérdezte:
– Itt lakik a közelben? Az jutott eszembe, hogy esetleg elmehetnénk
körülnézni a házban.
Geraty elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– Muszáj? Vagy van választásom? – kérdezte.
Riley-t kissé meglepte a kérdése.
– Ez csak egy kérés volt. De hasznos lehet.
Geraty határozottan megrázta a fejét.
– Nem – felelte – Meg kell húznom a határt. Azokban a napokban a
zsarukgyakorlatilag beköltöztek a házamba. Néhányan biztosak voltak
benne, hogy én öltem meg. Talán maguk is ugyanezt gondolják. Hogy
megöltem valakit.
– Nem – biztosította róla Riley – Nem ezért vagyunk itt.
Látta, hogy Bill nagyon figyelmesen hallgatja a szerelőt.
Geraty nem nézett fel. Csak folytatta:
– És szegény Evelyn – otthon van Lucyval, és már így is egy idegroncs
arengeteg telefonhívástól. Nem akarom még több mindennek kitenni.
Sajnálom, nem arról van szó, hogy nem akarok együttműködni. De ami
sok, az sok.
Riley érezte, hogy Bill kötni akarja az ebet a karóhoz. Ezért inkább
beszélni kezdett, mielőtt társa megszólalhatott volna.
– Értem. Semmi gond.
Biztos volt benne, hogy ő és Bill valószínűleg amúgy sem tudna
meg semmi fontosat a Geraty otthonában tett látogatásból. De talán
hajlandó megválaszolni egy-két kérdést.
– Szerette a felesége – Margaret, az első felesége – a játékbabákat? –
tudakolta Riley óvatosan – Talán gyűjtötte is őket?
Geraty felé fordult, most először nem a tévét nézte.
– Nem – válaszolta megrökönyödve a kérdés hallatán.
Riley-ban tudatosult, hogy még senki más nem tette fel neki ezt a
kérdést. Bármilyen elméletei is voltak a rendőrségnek két évvel ezelőtt, a
babák biztosan nem voltak köztük. És még a mostani zaklatás során sem
kötötte senki az ügyet a babákhoz.
– Nem szerette őket – folytatta Geraty – Nem mintha utálta volna őket.Csak
elszomorították. Nem lehetett neki...nekünk gyerekünk, és a játékbabákról
mindig ez jutott az eszébe. Erre emlékeztették. Néha még sírva is fakadt,
ha babák közelében volt.
Mélyet sóhajtva ismét a tévé felé fordult.
– Az utolsó években nagyon boldogtalanná tette – mondta mély, távoli
hangon – Mármint az, hogy nincsenek gyerekeink. Annyi barátunknak és
rokonunknak születtek gyerekei. Úgy tűnt, rajtunk kívül mindenkinek
állandóan gyereke születik, vagy már fel is nőttek a gyerekei. Állandóan
mehetett a babaváró bulikra, és az anyák mindig megkérték, hogy segítsen
a születésnapi partikon. Mindig nagyon szíven ütötte.
Riley-nak elszorult a torka együttérzésében. Teljes szívéből sajnálta
ezt az embert, aki még mindig próbálta újra összerakni az életét egy
felfoghatatlan tragédia után.
– Azt hiszem, ez minden, Mr. Geraty. Nagyon köszönjük, hogy időt
szántránk. És tudom, hogy szörnyen késő ezt mondani, de őszinte
részvétem.
Néhány perccel később Riley és Bill már az autóban ültek.
– Felesleges út volt – mondta Riley Billnek.
Riley a visszapillantó tükörbe nézve látta, ahogy maguk mögött
hagyják a Belding nevű kisvárost. Tudta, hogy a gyilkos nem ott él. De
valahol azon a területen belül van, amit Flores mutatott a térképen. Valahol
a közelben. Talán épp most hajtanak el a furgonja mellett, és még csak nem
is sejtik. Kínzó volt a gondolat. Szinte érezte a jelenlétét, a mohóságát, a
kínzás és a gyilkosság iránti vágyát, amely egyre sürgetőbbé válik. Meg kell
állítania.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
 A férfi a mobilja ébresztőjére kelt fel. Először nem tudta, hol van. De
azt azonnal tudta, hogy a mai nap fontos lesz. Olyasfajta nap lesz, amiért
érdemes élnie.
Tudta, hogy nagyon jó oka van rá, amiért ezen a furcsa helyen ébredt –
mivel a mai nap azoknak a napoknak az egyike lesz. Számára a kéjes
elégedettség napja lesz, valaki másnak pedig a puszta félelemé és a
leírhatatlan fájdalomé.
De hol is volt? Még félig aludt, nem emlékezett rá. Egy kanapén feküdt
egy kis, szőnyeggel borított padlójú szobában; tekintete megállapodott egy
hűtőszekrényen és egy mikrohullámú sütőn. Reggeli fény áradt be egy
ablakon.
Felkelt, kinyitotta a szoba ajtaját, és kilesett a sötét folyosóra.
Felkattintotta az ajtókeret melletti villanykapcsolót. Fény ömlött a
folyosóra, és bekúszott a folyosó túlsó oldalán nyitva álló ajtón át is.
Kivehető volt egy fekete kárpitozású orvosi vizsgálóasztal, rajta némi
sterilizált, fehér papírral.
Hát persze, gondolta. Az ingyenes orvosi rendelő.
Most már eszébe jutott, hol van, és hogyan került ide. Gratulált
magának a cseles ötlethez és a ravaszságához. Tegnap a nap végén érkezett
a klinikára, amikor különösen nagy volt a forgalom. A nagy nyüzsgésében
kért egy egyszerű vérnyomásmérést. És ő volt a nővér, aki megvizsgálta.
A nő, aki miatt idejött. A nő, akit napok óta figyel: az otthonában,
vásárlás közben, vagy amikor idejön dolgozni.
A vérnyomásmérés után befurakodott egy szűk helyre, egy
felszerelésekkel teli szekrény mélyére. Milyen gyanútlan volt az egész
személyzet! A klinika bezárt, és mindenki hazament anélkül, hogy
ellenőrizte volna a szekrényeket. Aztán kilopakodott, és kényelembe
helyezte magát itt, az aprócska személyzeti pihenőben. Jól aludt.
És a mai nap igazán figyelemre méltó nap lesz.
Rögtön le is kapcsolta a mennyezeti világítást. Kint senki sem tudhatja
meg, hogy bárki is van az épületben. A mobilján lévő órára pillantott. Csak
néhány perc volt hétig.
Bármelyik pillanatban megérkezhet. Ezt már tudta a több napos
megfigyelésből. Az ő feladata volt, hogy reggelente előkészítse a klinikát
mind az orvosok, mind a páciensek számára. Maga a klinika nyolcig nem
nyitott ki. Hét és nyolc között mindig egyedül volt.
 De ma más lesz. Ma nem lesz egyedül.
Hallotta, ahogy egy autó leparkol a kinti parkolóban. Épp csak annyit
állított a reluxán, hogy ki tudjon lesni rajta. Rendben, ő az, épp kiszáll az
autójából.
Nem volt probléma lenyugtatnia magát. Most nem olyan volt, mint az
első két alkalommal, amikor csordultig volt félelemmel és aggodalommal.
A harmadik alkalom óta, amikor minden olyan simán ment, tudta, hogy
igazán belejött a dologba. Most már tapasztalt, ügyes és gyakorlott volt.
De volt egy valami, amit ezúttal kicsit másképp akart csinálni. Csak,
hogy színesítse a rutinját, hogy ez az alkalom kicsit más legyen, mint a
többi.
Egy kis jellel fogja meglepni – az ő saját, személyes névjegykártyájával.

Ahogy Cindy MacKinnon átsétált az üres parkolón, gondolatban

átismételte a mindennapi rutinját. Miután minden eszköz, felszerelés a
helyére került, az első dolga az lesz, hogy aláírja a gyógyszertárutánpótlásra
vonatkozó papírokat, majd meggyőződik róla, hogy az időpontos naptár
naprakész.
A betegek már az ajtó előtt fognak várakozni, mire nyolckor kinyitnak.
A nap hátralevő részét különféle feladatok teszik ki, úgymint életjelek
ellenőrzése, vérvétel, injekciók beadása, időpontok egyeztetése, illetve a
regisztrált, diplomás ápolók és orvosok gyakran ésszerűtlen kívánságainak
teljesítése.
Az itteni munkája gyakorló ápolóként aligha volt nevezhető rózsásnak.
Mégis szerette, amit csinált. Nagyon örömteli volt olyan embereken
segíteni, akik egyébként nem engedhették volna meg maguknak az orvosi
ellátást. Tudta, hogy itt életeket mentenek, még azzal a pár
alapszolgáltatással is, amelyet biztosítanak.
Kivette a kórházi kulcsokat a táskájából, és kinyitotta az üvegajtót.
Gyorsan belépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Valaki más majd
újra kinyitja nyolckor. Aztán gyorsan beírta a kódot, hogy kikapcsolja az
épület riasztóját.
 A váróterembe lépve valami megragadta a tekintetét. Egy apró, földön
heverő tárgy volt az. A homályban nem tudta kivenni, mi az.
Felkapcsolta a mennyezeti világítást. A padlón fekvő tárgy egy rózsa
volt.
Odament, és felvette. Nem igazi rózsa volt. Olcsó anyagból készült
művirág volt. De mit keres ez itt?
Talán egy páciens ejtette el tegnap. De miért nem vette fel valaki,
amikor a klinika ötkor bezárt?
Ő maga miért nem látta tegnap? Megvárta, amíg a takarítónő befejezi a
munkáját. Ő volt az utolsó, aki elhagyta az épületet, és biztos volt benne,
hogy a rózsa nem volt ott.
Aztán adrenalin és csontig hatoló félelem járta át. Tudta, mit jelent a
rózsa. Nem volt egyedül. Tudta, hogy ki kell innen jutnia. Egy másodpercet
sem vesztegethet.
Ahogy azonban megfordult, hogy az ajtó felé rohanjon, egy erős kéz
ragadta meg a karját, amitől hirtelen megtorpant. Nem volt idő
gondolkodni. Hagynia kellett, hogy a teste magától cselekedjen.
Felemelte a könyökét, megpördült, egész testsúlyát oldalra és hátra
helyezve. Érezte, ahogy a könyöke kemény, de rugalmas felületbe csapódik.
Heves, hangos nyögést hallott, és érezte, hogy támadója súlya ránehezedik.
Vajon ekkora szerencséje volt, és sikerült gyomorszájon vágni? Nem
tudott megfordulni, hogy megnézze. Erre nem volt idő – még néhány
másodperc sem.
Az ajtó felé szaladt. De az idő lelassult, és amit csinált, egyáltalán nem
érződött futásnak. Inkább olyasmi volt, mintha sűrű, áttetsző zselatinban
próbálna előbbre jutni.
Végre elérte az ajtót, és megpróbálta kinyitni. De természetesen bezárta,
miután bejött.
Eszeveszetten kutatni kezdett a tárcájában, míg meg nem találta a
kulcsait. Aztán a keze annyira reszketni kezdett, hogy kiestek a kezéből.
Nagy csattanással a földre hullottak. Az idő még jobban kinyúlt, miközben
lehajolt és felvette őket. Egy darabig bajlódott a kulcsokkal, amíg
megtalálta a megfelelőt. Aztán a zár felé nyomta.
Nem ment. A keze használhatatlan volt a remegéstől. Úgy érezte,
mintha a teste elárulná.
Végül valami mozgásra lett figyelmes odakint. A parkolón túli járdán
egy nő sétáltatta éppen a kutyáját. Még mindig a kulcsokkal kínlódva
felemelte az öklét, és elkezdte ütni a lehetetlenül kemény üveget. A száját
sikoltásra nyitotta.
De a hangját elnyomta valami, amit szorosan a szájába tömtek, és
fájdalmasan húzta a szája sarkát. Valami ruha volt: rongy, zsebkendő vagy
sál. A támadója kíméletlenül és könyörtelen erővel némította el. A szeme
kiguvadt, de sikoly helyett csak szörnyűséges nyöszörgés hagyta el a száját.
Csapkodott a karjával, és a kulcsok ismét kiestek a kezéből. Nem
tehetett semmit, a férfi hátrahúzta; el a reggeli napfénytől a váratlan és
elképzelhetetlen rémület sötét, ködbe burkolózó világába.
 TIZENHATODIK FEJEZET

– Te is úgy érzed, hogy nem illünk a képbe? – kérdezte Bill.

– Igen – felelte Riley – És biztos vagyok benne, hogy más így látja.
Játékbabák és emberek látszólag véletlenszerű csoportosulásai
üldögéltek a szálloda hivalkodó előcsarnokának bőrkárpitozott bútorain. Az
emberek – többnyire nők, de akadt köztük néhány férfi is – teát és kávét
iszogattak, miközben beszélgettek egymással. A legkülönfélébb típusú fiúés
lánybabák csücsültek közöttük tökéletes modorú gyerekek módjára. Riley-
nak az jutott eszébe, olyan az egész, mint valami bizarr családi összejövetel,
ahol egyik gyerek sem igazi.
Le sem tudta venni a szemét a furcsa jelenetről. Mivel nem volt több
nyom, amin elindulhattak volna, úgy döntöttek Billel, hogy idejönnek, erre
a játékbabás rendezvényre abban a reményben, hogy Riley talán talál
valami kiindulópontot, még ha egész aprót is. – Maguk ketten regisztrálva
vannak? – kérdezte valaki.
Riley megfordult, és egy biztonsági őrt pillantott meg, aki éppen Bill
kabátját vizslatta. Nyilvánvalóan felfedezte az odarejtett fegyverét. Az őr a
saját, tokban pihenő pisztolyára tette a kezét.
Riley arra gondolt, hogy ilyen sok ember között a férfi jogosan aggódik.
Egy őrült lövöldöző valódi pusztítást vihet véghez egy ilyen helyen.
Bill megvillantotta a jelvényét.
– FBI – mondta.
Az őr kuncogott.
– Nem mondhatom, hogy meglepődtem – mondta.
– Miért? – kérdezte Riley.
Az őr csóválta a fejét.
– Mert ezek a legfurcsább emberek, akiket valaha egy helyre
összeverődveláttam.
– Igen – válaszolta egyetértően Bill – És még csak nem is mind ember.
Az őr vállat vont, majd azt válaszolta:
– Le merem fogadni, hogy valaki itt tett valami olyasmit, amit nem kellett
volna.
A férfi egyik oldalról a másikra fordította a fejét, pásztázva
a termet.
– Boldog leszek, ha ez az egész véget ér.
Azzal otthagyta őket; gyanakvónak és ébernek tűnt.
Ahogy Riley Billel átsétált a szomszédos csarnokba, nem értette, mi
miatt volt az őr ennyire aggodalmas. A résztvevők általánosságban véve
inkább tűntek különcnek, mint fenyegetőnek. A fiataltól az idősig
mindenféle nő megtalálható volt itt. Néhányan szigorúnak és
besavanyodottnak látszottak, míg mások nyitottnak és barátságosnak. –
Mondd el megint, mégis mire számítasz ezzel a hellyel kapcsolatban! –
motyogta Bill.
– Nem vagyok biztos benne – ismerte el Riley.
– Talán túl sokat látsz bele ebbe az egész babadologba – mondta Bill
nyilvánvalóan boldogtalanul, hogy itt kell lennie – Blackwell betegesen
rá volt kattanva a babákra, de nem ő volt a mi emberünk. És tegnap
megtudtuk, hogy az első áldozat még csak nem is szerette a babákat.
Riley nem válaszolt. Billnek talán nagyon is igaza van. De amikor a
férfi megmutatta neki a brosúrát a játékbabás rendezvényről és show-ról,
egyszerűen nem tudta elengedni a dolgot. Úgy érezte, megér még egy
próbát.
A rendezvényen megjelent férfiak könyvmolynak
és professzorosnak tűntek, legtöbben szemüveget viseltek,
néhányan kecskeszakállasak voltak. Egyikükről sem feltételezte, hogy
gyilkosságra vetemedne. Elhaladt egy üldögélő nő mellett, aki
szeretetteljesen ringatott egy babát a karjában, és altatódalt énekelt neki.
Egy kicsit távolabb egy idős asszony folytatott elmélyült beszélgetést egy
életnagyságú játékmajommal.
Oké, gondolta Riley, szóval akad itt némi furcsaság.
Bill előhúzta a brosúrát a kabátzsebéből, és átböngészte, miközben
sétáltak.
– Van valami érdekes? – kérdezte Riley.
– Csak beszédek, előadások, workshopok...ilyesmik. Néhány nagy gyártó
isitt van, hogy képbe hozza a boltok tulajdonosait a legújabb trendekkel
 és őrületekkel. És vannak itt néhányan, akik úgy néz ki, híresek lettek
ebben az egész babaszcénában. Ilyen-olyan beszédeket tartanak.
Aztán Bill felnevetett.
– Ezt figyeld, milyen hihetetlen című előadás!
– Mi az?
– “A nemek társadalmi konstrukciója a viktoriánus korban, korabeli
porcelánbabákon keresztül”. Néhány perc múlva kezdődik. Belenézzünk?
Riley is nevetett.
– Tuti, hogy egy szót se értenénk belőle. Valami más?
Bill megrázta a fejét.
– Nem igazán. Legalábbis semmi olyan, ami segítene megérteni egy
szadista gyilkos motivációit.
Továbbmentek a következő nagy, nyitott szobába. Standok és
asztalok gigantikus labirintusa volt, ahol az összes elképzelhető babát és
bábot kiállították. Az ujjnyitól az életnagyságúig mindenféle megtalálható
volt közöttük; antik darabok és olyanok is, amelyek mintha most jöttek
volna ki a gyárból. Néhány közülük tudott menni, mások beszélni, de a
legtöbb csak lógott, ült vagy állt, és visszabámult az előtte csoportosuló
érdeklődőkre.
Riley most először igazi gyerekekre lett figyelmes – fiúk nem
voltak, csak kislányok. Legtöbben a szüleik mellett álltak, de néhányan
szabálytalan kis csoportokban, szabadon kószáltak, és a kiállítók idegeire
mentek.
Riley felvett egy miniatűr fényképezőgépet az asztaltól. A mellékelt
címke azt írta, működik. Ugyanezen a pulton apró újságok, kitömött
játékok, kézitáskák, pénztárcák és hátizsákok is hevertek. A következő
asztalnál babaméretű kádak és egyéb fürdőszobai felszerelések voltak.
A pólós stand nyomott pólókat babáknak és embereknek
egyaránt, afodrászszalon azonban csak babáknak szólt. Riley-nak
borsódzott a háta a sok kis gondosan megtervezett paróka láttán. Az
FBI már kinyomozta a gyilkossági helyszíneken talált parókák
gyártóit, és tudták, hogy számtalan üzletben árulták őket mindenfelé.
Ahogy így felsorakoztatva látta őket, olyan képek tolultak az agyába,
ami a többi jelenlévőnek biztosan nem. Halott nők képei, akik
meztelenül, babaszerűen ülnek, és a játékbabahajból készült, rosszul
illeszkedő parókákat viselnek.
 Riley nagyjából biztos volt benne, hogy ezek a képek sohasem
fognak eltűnni az elméjéből. Nők, akikkel ilyen borzalmasan elbántak,
mégis annyira gondosan elrendezték őket, hogy képviseljenek...valamit,
amit nem igazán tudott hova tenni. De persze pontosan ezért jöttek ide
Billel.
Előrelépett, és megszólította az élénk, fiatal nőt, aki úgy tűnt, a
babafodrászat vezetője.
– Eladóak ezek a parókák? – kérdezte Riley.
– Természetesen – felelte a nő – Azok ott csak megnézésre vannak,
demindegyikből van új is, dobozban. Melyiket szeretné?
Riley nem tudta, hogy folytassa.
– És ön tervezi ezeket a kis parókákat? – kérdezte végül.
– Változtathatunk a stíluson, ha szeretné. És csak egy kis felárat
számolunkfel érte.
– Milyen emberek szoktak vásárolni öntől? – kérdezte Riley. Azt akarta
megkérdezni, emlékszik-e hátborzongató alakokra, akik a babaparókát
vásároltak tőle.
A nő elkerekedett szemmel nézett rá:
– Nem tudom, mire gondol – mondta – Mindenféle ember vásárol nálunk.
Néha saját babát hoznak be, és az ő frizuráján kell változtatnunk.
– Úgy értem, gyakran veszik őket férfiak is? – faggatta tovább Riley.
A fiatal nő most már határozottan zavarban volt.
– Nem rémlik ilyen – válaszolta, aztán hirtelen elfordult, hogy egy új
vevővel foglalkozzon.
Riley egy pillanatig csak álldogált. Komplett idiótának érezte magát,
hogy ilyen kérdésekkel bombázott valakit. Olyan volt, mintha a saját sötét
világával belerondított volna egy olyanba, amelynek édesnek és
könnyednek kellett volna lennie.
Valaki megérintette a karját. Bill mondott neki valamit:
– Nem hiszem, hogy itt megtalálod a tettest.
Riley érezte, hogy elpirul. De ahogy elfordult a babafodrászattól,
rájött, hogy nem ő az egyetlen furcsa hölgy, akivel a kiállítóknak meg kell
birkóznia. Szinte szó szerint belebotlott egy nőbe, aki kétségbeesetten
szorongatott egy újonnan vásárolt babát, és szenvedélyesen sírt,
nyilvánvalóan örömében. Egy másik asztalnál egy férfi és egy nő
szólalkozott össze azon, hogy melyikük vegyen meg egy különösen ritka
gyűjtőtárgyat. Fizikai huzavonába kezdtek, ami azzal fenyegetett, hogy
elszakad az áru.
– Kezdem érteni, miért aggódott a biztonsági őr – mondta Riley Billnek.
Észrevette, hogy Bill kitartóan néz valakit a közelben.
– Mi van? – kérdezte.
– Nézd azt a fickót! – mondta Bill, fejével egy férfi felé bökve, aki
egyközeli standnál állt, ahol nagyméretű babák voltak kiállítva, fodros-
bodros ruhákban. A harmincas évei közepén járhatott, és elég jóképű volt.
A többi itteni férfival ellentétben nem tűnt könymolynak vagy tudósnak.
Inkább egy jólmenő, magabiztos üzletember benyomását keltette; drága
öltönyt és nyakkendőt viselt.
– Kb. annyira illik a képbe, mint mi – motyogta Bill – Egy ilyen pasas
miértbabázik?
– Nem tudom – felelte Riley – De úgy néz ki, mint aki valódi, élő
playmateet is felbérelhetne, ha akarna.
Egy darabig nézte az üzletembert. A férfi megállt, hogy megnézze a
kiállított kislánybabákat csipkás ruhácskáikban. Körülnézett, mintha biztos
akarna lenni benne, hogy senki sem figyeli.
Bill hátat fordított az embernek, és előrehajolt, mintha élénken
beszélgetne Riley-val. – Most mit csinál?
– Nézegeti a portékát. De úgy, hogy az nagyon nem tetszik nekem.
A férfi egy baba felé hajolt, és közelről jól megbámulta –
talán egykicsit túlságosan is közelről –, majd vékony ajka mosolyra
húzódott. Aztán ismét a tömeget pásztázta.
– Talán lehetséges áldozatok után kutat – tette hozzá Riley.
Biztos volt benne, hogy valami alattomosságot fedezett fel a
férfiban, ahogy végigtapogatta a babaruhákat, és érzékenyen vizsgálgatta az
anyagot.
Bill ismét a férfira pillantott.
– Jézus – mormogta – Ez a pasi aztán tényleg hátborzongató, nem?
Riley-t borzongató érzés járta át. Racionálisan tökéletesen tisztában
volt vele, hogy ez aférfi nem lehet a gyilkos. Végül is, mennyi az esélye
annak, hogy csak úgy véletlenül belebotlik egy nyilvános helyen? Mégis
abban a pillanatban meg volt győződve arról, hogy a gonosz ott van a
közelében.
– Ne hagyd, hogy eltűnjön a szemünk előle – mondta Riley – Ha
elégfurcsán viselkedik, felteszünk neki néhány kérdést.
De aztán a valóság elsodorta ezeket a sötét gondolatokat. Egy
ötévesforma kislány szaladt oda a férfihoz.
– Apu! – kiáltotta.
A férfi egyre szélesebben mosolygott, arca szeretettel,
ártatlanul ragyogott. Megmutatta a lányának a babát, amit talált, a
kicsi pedig tapsikolni kezdett, és örömmel felnevetett. Az apa odaadta
neki a játékot, ő pedig szorosan átölelte. A férfi előhúzta a
pénztárcáját, hogy fizessen az eladónak.
Riley elfojtott egy nyögést.
Az ösztöneim már megint cserben hagytak, gondolta.
Látta, hogy Bill beszél valakivel a mobilján. Lesújtottnak tűnt,
ahogy visszafordult hozzá.
– Elrabolt egy újabb nőt.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Riley némán átkozódott, miközben beállt a hosszú, lapos tetejű épület

melletti parkolóba. Három FBI-os kabátot viselő ember álldogált odakint,
több helyi zsaruval körülvéve.
– Ez semmi jót nem jelenthet – szólt Riley – Bárcsak ideértünk
volna,mielőtt a hordák megjelennek!
– Ja, elég komoly– értett vele egyet Bill.
Azt mondták nekik a telefonban, hogy kora reggel elraboltak egy nőt
errőől a kisvárosi klinikáról.
– Legalább ezúttal hamarabb elkezdhetjük a nyomozást – mondta Bill –
Talán van esély rá, hogy őt élve visszahozzuk.
Riley némán egyetértett vele. A korábbi eseteknél senki sem tudta
pontosan, hol és mikor rabolták el az áldozatot. A nők csak úgy eltűntek, és
később holtan találták meg őket a gyilkos rögeszméjének rejtélyes jelei
kíséretében.
Talán most máshogy lesz, gondolta.
Nagy segítség volt, hogy valaki legalább annyira tanúja volt a
bűncselekménynek, hogy hívja a 911-et. A helyi rendőrség tudott róla, hogy
köröznek egy sorozatgyilkost és emberrablót, ezért értesítették az FBI-t.
Mindannyian azt feltételezték, hogy ugyanaz az őrült munkálkodik tovább.
– Még így is jóval előttünk jár – állapította meg Riley – Már ha valóban ő
az. Nem számítottam rá, hogy a tettesünk egy ilyen helyen csap le
legközelebb.
Riley azt gondolta, a gyilkos egy parkolóházban vagy egy elhagyatott
futóösvényen leselkedik az áldozatára. Vagy akár rosszul megvilágított
utcákon.
– Miért pont egy ingyenes klinika? – tette fel a kérdést – És miért
fényesnappal? Miért kockáztatta meg, hogy belépjen egy épületbe?
– Nagyon nem tűnik véletlenszerű választásnak – mondta Bill
egyetértően – Menjünk!
 Riley olyan közel parkolt le a szalaggal leválasztott területhez,
amennyire csak tudott. Amint kiszálltak az autóból, Riley rögtön felismerte
Carl Walder különleges megbízottat.
– Ez nagyon nem jelent jót – mormogta Riley Billnek, ahogy az épület
felé sétáltak.
Riley nem tartotta nagyra Waldert, egy babaarcú, szeplős férfit
göndör, rézvörös hajjal. Sem Riley, sem Bill nem dolgozott még ügyön az ő
irányítása alatt, de rossz volt a hírneve. Más ügynökök azt mondták, hogy a
legrosszabb fajta főnök: olyasvalaki, akinek fogalma sincs, mit csinál, de
ettől csak még feltűnőbben fitogtatja a hatalmát, és főnökösködik.
És hogy a dolgok még rosszabbak legyenek Riley és Bill számára,
Walder saját csapatvezetőjük, Brent Meredith felettese is. Riley nem tudta,
mennyi idős lehet Walder, de biztos volt benne, hogy azért került ilyen
gyorsan az FBI táplálékláncának csúcsára, hogy saját vagy valaki más
érdekeit érvényesítse.
Riley úgy látta, ez a Peter-elv klasszikus példája. Walder sikeresen
elérte saját alkalmatlansági szintjét.
Walder előrelépett, hogy üdvözölje Riley-t és Billt.
– Paige és Jeffreys ügynök, örülök, hogy el tudtak jönni – kedzte. Riley
lacafacázás nélkül belevágott, és feltette Waldernek a fejében motoszkáló
kérdést:
– Honnan tudjuk, hogy ugyanaz a tettes, mint a másik három nőnél?–
Emiatt – felelte Walder, felmutatva egy bizonyítékos tasakot, amelyben
egy olcsó műrózsa díszelgett – Bent hevert a földön.
– Ó, basszus! – mondta Riley.
A Nyomozóiroda ügyelt rá, hogy semmilyen
részlet ne szivároghasson ki a sajtónak a gyilkos
névjegyéről – arról, hogy rózsákat hagy a helyszíneken, ahol a
testeket beállítja. Tehát ez a mostani biztosan nem egy utánzó vagy
egy teljesen új gyilkos műve.
– Ezúttal ki az áldozat? – tudakolta Bill.
– A neve Cindy MacKinnon – mondta Walder – Gyakorló ápoló.
Elrabolták, amikor kora reggel bejött, hogy előkészítse a dolgokat a
klinikán.
Ezután Walder a másik két ügynökre mutatott: egy fiatal nőre és egy
még fiatalabb férfira.
– Talán már volt szerencséjük Craig Huang és Emily Creighton ügynökhöz.
Önökkel együtt fognak dolgozni az ügyön.
Bill tisztán kivehetően azt mormogta:
– Mi a f...
Riley oldalba bökte társát, hogy hallgasson el.
– Huang és Creighton már minden szükséges információt megkaptak –
tettehozzá Walder – Pontosan annyit tudnak ezekről a gyilkosságokról,
mint önök.
Riley magában füstölgött. Legszívesebben megmondta volna
Waldernek, hogy nem, Huang és Creighton közel sem tud annyit, amennyit
ő. De még annyit sem, mint amennyit Bill tud. Nem tudhattak ennyit
anélkül, hogy annyi időt eltöltöttek volna a tetthelyszíneken, vagy anélkül,
hogy több órán át ültek volna a bizonyítékok fölött. Még csak meg sem
közelítették azt a befektetett energiát, amelyet Bill és ő már beletettek ebbe
az ügybe. És abban is biztos volt, hogy ezek a fiatalok még egyszer sem
férkőztek be egy gyilkos elméjébe, hogy megpróbálják átélni, amit ő.
Riley mély lélegzetet vett, hogy elfojtsa haragját.
– Minden tisztelettel, uram, Jeffreys ügynök és én nagyon is kézben
tartjukaz ügyet, és gyorsan kell dolgoznunk. Az extra segítség... nem
segít. Már majdnem azt mondta, hogy az extra segítség csak lelassítaná
őket, de még időben leállította magát. Semmi értelme nem volt sértegetni
a kölyköket.
Riley önelégült vigyort fedezett fel Walder gyerekes arcán. –
Minden tisztelettel, Paige ügynök– válaszolta –, de Newbrough szenátor
másként gondolja.
Riley-nak összeszorult a szíve. Emlékezett kellemetlen interjújára a
szenátorral, és hogy mondott neki valami ilyesmit: “Valószínűleg nem
tudta, de akadnak jó barátaim az ügynökség felsőbb szintjein.”
Természetesen Walder egyike volt azoknak a “jó barátoknak”.
Walder felszegte az állát, ami tekintélyzött neki. Így folytatta: – A
szenátor szerint gondjuk van vele, hogy az ügyet teljes egészében ragadják
meg.
– Attól tartok, a szenátor hagyja, hogy az érzelmei magukkal sodorják –
felelte Riley – Ami érthető, és én együttérzek vele. Le van sújtva. Azt
hiszi, a lánya meggyilkolása politikai vagy személyes indíttatású, esetleg
mindkettő. Pedig nyilvánvalóan nem így van.
 Walder szkeptikusan hunyorgott.
– És miért is olyan nyilvánvaló ez? – kérdezte – Számomra
egyértelműnektűnik, hogy igaza van.
Riley alig hitt a fülének.
– Uram, a szenátor lánya volt a harmadik nő az elrabolt nők sorában, és ez
aszám most már négyre emelkedett. A gyilkos több mint két éve
működik.
Puszta véletlen, hogy a lánya az egyik áldozat.
– Bátorkodom ellentmondani – szólt Walder – Ahogy Huang és
Creightonügynök is.
Mintegy végszóra, Emily Creighton ügynök közbevágott:
– Hát nem történik meg időnként ilyesmi? Például az elkövető néha
végrehajt egy másik gyilkosságot is, mielőtt lecsapna a valódi áldozatára.
Csak, hogy sorozatgyilkosságnak tűnjön, nem pedig személyes
indíttatásúnak?
– Ez az utolsó elrablás is ugyanazt a célt szolgálhatta – tette hozzá
CraigHuang ügynök – Végső elterelés.
Riley visszafogta magát, és nem kezdte el forgatni a szemét a srácok
naivitása hallatán.
– Ez egy régi-régi sztori – mondta – Fikció. A való életben ilyesmi
nemtörténik.
– Nos – mondta Walder parancsoló hangon –, ezúttal igenis megtörtént. –
Nincs időnk erre – vágta rá Riley – Kezdett elfogyni a türelme. Vannak
tanúink?
– Egy igen – mondta Walder – Greta Tedrow hívta a 911-et, de
igazábólnem sokat látott. Bent ül. A recepciós is ott van, de ő nem látott
semmi történést. Mire nyolc órakor megérkezett, már itt voltak a
rendőrök.
A klinika üvegajtaján keresztül Riley látta, hogy két nő ül a
váróteremben. Az egyik egy vékony nő volt futóruhában, mellette
pórázon egy cocker spániel. A másik nagydarab, középkorú,
spanyolos külsejű nő volt.
– Készítettek már interjút Ms. Tedrow-val? – kérdezte Riley Waldertől.–
Túlságosan felkavarták a történtek ahhoz, hogy beszélni tudjon –felelte
Walder – Bevisszük vissza a BAU-ba.
 Riley ezúttal nem tudta megállni a szemforgatást. Miért kell egy
ártatlan tanúnak gyanúsítottnak éreznie magát? Minek keménykedni, ha
tudjuk, hogy ez csak még inkább megrázza?
Figyelmen kívül hagyva Walder tiltakozó mozdulatát, Riley kitárta
az ajtót, és besétált a szobába.
Bill követte, de meghagyta neki az interjút, miközben ő ellenőrzött
pár szomszédos irodát, majd körbeszimatolt a váróteremben is.
A kutyás nő aggodalmasan nézett Riley-ra.
– Mi törtánik? – kérdezte Gedda Tedrow – Készen állok a kérdések
megválaszolására. De senki sem kérdez tőlem semmit. Miért nem
mehetek haza?
Riley egy székben ült mellette, és paskolgatta a kezét.
– Haza fog menni, Ms. Tedrow, méghozzá hamarosan. Paige ügynök
vagyok, és már fel is teszek önnek pár kérdést.
Gedda Tedrow erőtlenül biccentett. A cocker spaniel csak feküdt a
padlón, és barátságosan pillantott fel Riley-ra.
– Szép kutyus – mondta Riley – Nagyon jól viselkedik. Hány éves a
kislány...vagy kisfiú? – Fiú. Toby a neve. Öt éves.
Riley lassan a kutya felé nyújtotta a kezét. Az állat csendes
engedélyével könnyedén megsimogatta a fejét.
A nő egy bólintással szavak nélkül köszönetet mondott.
Riley elővette a ceruzáját és a jegyzetfüzetét.
– Most pedig csak nyugodtan, nem kell sietnie – szólt Riley – Mondja el a
saját szavaival, hogy történt! Próbáljon meg minél annyi dologra
emlékezni, amennyire csak tud!
A nő lassan és vontatottan beszélt.
– Toby-t sétáltattam – mutatott kifelé – Épp a saroknál, a sövényen
túljártunk, arrafelé. Onnan már lehetett látni a klinikát. Mintha hallottam
volna valamit. Odanéztem. Egy nő állt a kórház ajtajában. Ütötte az
üveget. Azt hiszem, a szája be volt tömve. Aztán valaki hátrahúzta, és
eltűnt a szemem elől.
Riley újból megveregette a nő kezét.
– Nagyon jó, Ms. Tedrow. Látta egyáltalán a támadót?
A nő az emlékezetével viaskodott.
– Nem láttam az arcát – mondta – Nem tudtam kivenni az arcát. Fény vetült
a klinikára, de…
 Riley látta az arcán, hogy bevillant neki valami.
– Ó – mondta – Sötét símaszkot viselt.
– Nagyon jó. Azután mi történt?
Az asszony kissé felizgatta magát.
– Egy percig se haboztam. Nyúltam a mobilomért, és tárcsáztam a 911-
et.Hosszú időnek tűnt, mire bejelentkezett egy kezelő. Épp az operátorral
beszéltem, amikor egy furgon száguldott ki az épület mögül. Csikorogtak
a kerekei, ahogy kihajtott a parkolóból, majd balra fordult.
Riley sebesen jegyzetelt. Tisztában volt vele, hogy Walder és két
kiskedvence bejöttek a szobába és a közelben ácsorognak, de figyelmen
kívül hagyta őket.
– Milyen furgon volt? – tette fel a kérdést.
A nő ráncolta a homlokát.
– Azt hiszem, egy Dodge Ram. Igen, az volt. Elég régi – talán a
kilencvenesévek vége felé gyártották. Nagyon piszkos volt, de azt hiszem,
mély tengerészkék színű volt. És volt valami a platóján. Olyan volt, mint
egy lakódoboz, de mégsem az. Egy ilyen alumíniumtető ablakokkal.
– Platódoboz? – próbálkozott Riley.
A nő bólintott.
– Azt hiszem, így hívják.
Riley elégedett volt, és lenyűgözte a hölgy emlékezete.
– És mi a helyzet a rendszámmal? – kérdezte.
A nő egy kicsit meghökkent.
– Én...én nem láttam – mondta hallhatóan elégedetlenül saját magával.
– Egyetlen betűt vagy számot sem? – faggatta tovább Riley.
– Sajnálom, de nem láttam. Nem tudom, hogy kerülhette el a figyelmem.
Walder odahajolt, és nyomatékos hangon Riley fülébe suttogott:
– El kell vinnünk a BAU-ba – jelentette ki.
Ahogy Riley felállt, a férfi kissé hátrált.
– Köszönöm, Ms. Tedrow – szólt Riley – Egyelőre ez minden. Elkérte mára
rendőrség a kapcsolattartási adatait?
A nő bólintott.
– Akkor menjen csak haza, és pihenjen! Hamarosan keresni fogjuk.
A nő kisétált a kórházból a kutyájával, és hazafelé indult.
Walder majd felrobbant dühében.
– Mi az ördög volt ez? – szegezte Riley-nak a kérdést – Azt mondtam,
elkell vinnünk a BAU-ba.
Riley vállat vont.
– Elképzelni sem tudom, miért tennénk így. Haladnunk kell az üggyel, és
ahölgy mindent elmondott, amit tud.
– Azt akarom, hogy az egyik hipnotizőrünk dolgozzon vele. Hogy
eszébejuttassa a rendszámot. Mert az ott van valahol az agyában.
– Walder ügynök – mondta Riley, igyekezve nem olyan türelmetlenül
hangzani, mint amilyennek érezte magát – Greta Tedrow hosszú ideje az
egyik legjobb megfigyelő, akit tanúként kikérdeztem. Azt mondta, nem
látta a rendszámtáblát, nem tudta “kivenni”. Egyetlen számot sem. Ez
zavarta őt. Nem tudta, hogyan mulaszthatta el. Egy olyan éles memóriával
rendelkező embernél, mint ő, ez csak egy dolgot jelenthet.
Megállt, hátha Walder kitalálja, mi lehet az az egy “egy dolog”.
Üres tekintetéből arra következtetett, hogy halvány lila gőze sincsen.
– Azt, hogy nem volt rendszám – fejezte be végül – A támadó vagy
eltávolította, vagy összesározta, hogy olvashatatlanná váljék. Csak az üres
helyet látta, ahol a rendszámtáblának lennie kellett volna. Ha olvasható
rendszámtábla lett volna rajta, ez a nő legalább egy részét megjegyezte
volna.
Bill halkan felhorkant néma csodálata jeléül. Riley el akarta
csendesíteni, de arra jutott, hogy ez csak rontana a helyzeten. Úgy döntött,
témát vált.
– Megkeresték már az áldozat legközelebbi hozzátartozóját? – kérdezte
Waldertől.
A férfi bólintott.
– A férjét. Néhány percig itt volt. De sok volt neki. Hazaküldtük.
Csaknéhány háztömbnyire lakik. Odaküldöm Huang és Creighton
ügynököket, hogy beszéljenek vele.
A két fiatal ügynök külön álldogált, és épp lelkesen
megvitattakvalamit. Ebben a pillanatban Riley, Bill és Walder felé
fordultak. Úgy tűnt, nagyon elégedettek magukkal.
– Emily...öhm...Creighton ügynök és én jutottunk valamire – kezdte
Huang– Betörésnek nem volt jele, semmi sem utal erőszakos behatolásra.
Ez azt jelenti, hogy a tettesnek helyi kapcsolatai vannak. Tehát ismer
valakit, aki ebben a klinikában dolgozik. Akár ő maga is itt dolgozik.
– Valahogy szert tett egy kulcsra – kapcsolódott be Creighton – Talán
ellopta, vagy kölcsönvette és lemásolta, valami ilyesmi. És tudta a riasztó
kódját. Bejött és kiment anélkül, hogy beriasztott volna. Ezt szem előtt
tartva beszélünk a személyzettel.
– És azt is tudjuk, kit keresünk – mondta Huang – Valakit, aki
hordozmagában valamiféle sérelmet Newbrough szenátorral
kapcsolatban.
Riley visszafojtotta a haragját. Ez a kettő folyton alaptalan
következtetéseket von le. Természetesen akár igazuk is lehet. De mit
hagytak figyelmen kívül? Végignézett a kórház váróján és terembe torkolló
folyosón, és egy másik lehetőség kezdett formálódni az elméjében. A
spanyol recepciós felé fordult.
– Perdóneme, señora – mondta az asszonynak – Dónde está el cuarto de
provisiones?"
– Allá – válaszolta a nő egy ajtóra mutatva.
Riley az ajtóhoz sietett, és kinyitotta. Belenézett, majd Walderhez
fordult, és azt mondta:
– Pontosan meg tudom mondani, hogy jutott be az épületbe. Itt jött be.
Walder bosszúsnak látszott. Ezzel szemben Bill minden volt, csak
nem bosszús – igazából határozottan örömittasnak látszott. Riley tudta,
hogy ugyanúgy nem kedveli Waldert, ahogy ő. Bill kétségkívül nagyon
várta, hogy Walder kapjon egy leckét a nyomozói munkából.
A két fiatal ügynök bebámult a nyitott ajtón, majd Riley felé
fordult.
– Nem értem – panaszolta Emily Creighton.
– Ez csak egy szekrény – felelte Craig Huang.
– Nézzék azokat a hátsó dobozokat! – mondta Riley – Ne nyúljanak
semmihez!
Bill és Walder is csatlakozott a méretes szekrényt bámulók
csoportjához. A széles polcokon papírkészleteket és kötszert tároltak. A
klinikai orvosok felszerelését máshol tartották. Úgy tűnt, jó néhány
hatalmas dobozt elmozdítottak a szekrény aljában. Bár a szekrényben lévő
többi dolog szép rendben sorakozott, azok a dobozok furcsa szögben álltak,
és láthatóan volt mögöttük hely.
– A dobozokat elmozdították a hátsó faltól – kommentálta meg Bill –
Könnyedén elrejtőzhetett valaki mögöttük.
– Hívják ide a technikusokat! – adta ki az utasítást Walder a fiatal
ügynököknek. Aztán Riley-hoz fordult:
– Mi az elmélete?
Riley-nak kattogott az agya, ahogy a forgatókönyv villámgyorsan
megszületett a fejében. Elkezdte kifejteni.
– Tegnap jött a kórházba. Valószínűleg a nap végén, valami különösen
elfoglalt órában. A páciensek nyüzsgése közepette valami egyszerűt kért a
recepcióstól. Mondjuk vérnyomásmérést. És talán ő lehetett az ápolónő,
aki elvégezte rajta a tesztet – Cindy MacKinnon, a nő, akit már egy ideje
követett, a nő, akit elrabolni jött ide. Ezt élvezte volna.
– Ezt nem tudhatja biztosra – szólt Walder.
– Ez igaz – ismerte el Riley – És persze nem a valódi nevét adta meg, de
azért ellenőriztesse valakivel a klinikai nyilvántartást, hogy volt-e nála
olyan beteg, akit a többi munkatárs nem ismer. Sőt, igazából mindenkit
ellenőriznünk kellene, aki tegnap páciensként itt járt.
Tudta, hogy ez sok időbe telhet. De minden lehetőséget meg kell ragadniuk,
amilyen gyorsan csak lehet. Meg kell állítani ezt az embert. – Itt volt –
mondta Riley –, elvegyült a betegek között. Talán valaki észlelt is valami
furcsát. És amikor senki nem figyelt, sikerült bejutnia az tárolószobába.
– Nem gyógyszereket tartanak itt, és semmi mást nem látok, amit
érdemeslenne ellopni – tette hozzá Bill – Szóval valószínűleg nem nagyon
figyelik. – Bepréselte magát az alsó polc alá, a dobozok mögé – folytatta
Riley – A személyzetnek fogalma sem volt, hogy ott van. A klinika a
szokásos időben bezárt, mindenki hazament anélkül, hogy őt észrevette
volna. Amikor már biztos volt benne, hogy mindenki elment, a tettes
félretolta a dobozokat, kimászott, és kényelembe helyezte magát. Egész
éjjel várakozott. Szerintem még jól is aludt.
Közben bejöttek a technikusok, és az ügynökök félreálltak, hogy a csapat
szőrszálak, ujjlenyomatok, vagy bármi más után kutathasson, amely DNS-t
hordoz, vagy valamilyen nyommal szolgálhat.
– Talán igaza van – motyogta Walder – Át kell néznünk minden
helyet,ahova az éjszaka folyamán betehette a lábát. Vagyis nagyjából az
egész klinikát.
– Ez a legegyszerűbb megoldás – mondta Riley – És általában a legjobb is.
 Felvette a gumikesztyűjét, és elindult a folyosón, benézegetve a
szobákba. Az egyik egy személyzeti társalgó volt kényelmesnek tűnő
kanapéval.
– Itt töltötte az éjszakát – szólt kissé bizonytalanul.
Walder benézett.
– Senki ne lépjen be ebbe a szobába, amíg a csapat át nem vizsgálta! –
mondta, és próbált minél hasznosabbnak tűnni.
Riley visszament a váróba.
– Már itt volt, amikor ma reggel Cindy MacKinnon óramű
pontossággalmegjelent. Elkapta.
Riley a folyosó végére mutatott.
– Aztán kihátrált vele a hátsó bejáraton. Ott parkolt a furgonja.
Riley egy pillanatra behunyta a szemét. Szinte látta őt a fejében, egy
árnyképet, amelyre nem tudott eléggé ráfókuszálni. Ha kiemelkedne a
tömegből, valaki felfigyelt volna rá. Tehát nem volt extrém külseje. Nem
volt túlsúlyos, szokatlanul magas vagy alacsony, nem viselt furcsa frizurát,
bőrét nem tarkították különös tetoválások vagy színek. Viseltes ruhákat
húzott fel, de semmi olyat, ami egy bizonyos foglalkozásra utalna. Régi,
hétköznapi ruhák. Ez volt a természetes neki, gondolta. Így szokott
öltözködni.
– Hogyan kapcsolódhat ezekhez a nőkhöz? – mormogta – Honnan jön
adühe?
– Kiderítjük – mondta Bill határozottan.
Walder teljesen elnémult. Riley tudta, miért. A protezsáltjai
erőltetett elmélete a belsős kapcsolatokról most már teljesen nevetségesnek
tűnt. Amikor Riley ismét megszólalt, már félig-meddig leereszkedő
hangnemben beszélt.
– Walder ügynök, nagyra értékelem két ügynöke fiatalos lelkesedését.
Fejlődnek. Egy napon jók lesznek ebben a szakmában. Őszintén így
gondolom. De azt hiszem, jobban tenné, ha a férj meginterjúvolását
Jeffreys ügynökre és rám bízná.
Walder felsóhajtott, és enyhén, alig láthatóan bólintott.
Riley és Bill szó nélkül elhagyták a színhelyet. Riley fejében már
megfogalmazódott néhány fontos kérdés, amelyet fel fog tenni az áldozat
férjének.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Úton a klinika recepciósától kapott címre, Riley-t elfogta a szokásos

rettegés, amelyet az áldozatok családjai vagy házastársai meginterjúvolása
előtt szokott érezni. Most valahogy úgy érezte, ezúttal a szokásosnál is
rosszabb lesz. De legalább az elrablás még egészen friss volt.
– Talán ezúttal megtaláljuk, mielőtt megölné – mondta.
– Ha a technikusok találnak valami nyomot, amin elindulhatunk –
válaszolta Bill.
– Valahogy kétlem, hogy bármilyen adatbázisban is felbukkanna.
A kép, amely Riley elméjében formálódott, nem egy
szokványoselkövetőé volt. Ez az egész valami mélyen személyes
dolog volt a gyilkos számára, de még nem jött rá, hogyan. Biztos volt
benne, hogy rá fog jönni. De ez nem elég, nagyon gyorsan rá kell
jönnie, hogy véget vethessen a rémületnek és kínzásnak, amelyen
Cindy éppen keresztülmegy. Senki másnak nem szabadna
elszenvednie a fájdalmat, amit az a kés okozott...vagy a
sötétség...vagy az a perzselő láng...
– Riley – mondta élesen Bill –, ott van.
Riley hirtelen visszazökkent a jelenbe. Lehúzódott az út szélére, és
végigfuttatta tekintetét a környéken. Kissé szegényesen festett, de ez csak
még inkább meleggé és hívogatóvá tette. Az a fajta környék volt, ahol az
alacsony bérleti díjak miatt azok a fiatalok is szabadon kergethetik az
álmaikat, akiknek nincs egy rakás pénze.
Riley persze tudta, hogy a környék nem marad így örökre.
Kétségtelenül bármelyik nap beindulhat a dzsentrifikáció. De a művészeti
galériának talán csak jót tenne. Ha az áldozat élve hazatér.
Riley és Bill kiszálltak a kocsiból, és elindultak a kis kirakatgaléria
felé. Az elülső ablakban jóképű fémszobrász volt látható a “ZÁRVA”
feliratú tábla mögött.
 A pár lakása az emeleten volt. Riley becsengetett, majd
néhány pillanatig várakoztak Billel. Riley azon töprengett, vajon ki
fog ajtót nyitni.
Amikor az ajtó kinyílt, megkönnyebbülten pillantotta meg Beverly
Chaddick, FBI áldozat-specialista részvétteljes arcát. Riley már korábban is
dolgozott Beverlyvel. Már legalább húsz éve ebben a szakmában dolgozott,
és csodálatos módon tudta kezelni a lesújtott áldozatokat és a családtagokat.
– Fel kell tennünk néhány kérdést MacKinninnek – mondta Riley –
Remélem, nem bánja.
– Rendben – felelte Beverly – De próbálják kímélni!
Beverly a kis lakás emeletére vezette Billt és Riley-t. Riley rögtön
elképesztően barátságosnak találta a festmények és szobrok bámulatos
összevisszaságában tobzódó helyet. Látszott, hogy az itt élők szerették
ünnepelni az életet és annak minden lehetőségét. Vége szakad most
mindennek? Majd megszakadt a szíve a fiatal párért.
Nathaniel MacKinnon, egy húszas éveiben járó férfi, a
nappaliétkezőben ült. Nyurgaságától csak még összetörtebbnek látszott.
Beverly szelíd hangon bejelentette őket:
– Nathaniel, Paige és Jeffreys ügynök vannak itt.
A fiatalember várakozón nézett Billre és Riley-ra. A hangja kétségbeesetten
elcsuklott.
– Megtalálták Cindyt? Jól van? Életben van?
Riley rájött, hogy semmi hasznosat sem tud mondani. Rettenetesen
hálás volt érte, hogy Beverly itt van, és sikerült kapcsolatot kialakítania a
zaklatott férjével.
Beverly leült Nathaniel MacKinnon mellé.
– Még senki sem tud semmit, Nathaniel – mondta – Azért jöttek, hogy
segítsenek.
Bill és Riley leült a közelben.
– Mr. MacKinnon, mondott valamit a felesége a közelmúltban arról,
hogyfél vagy fenyegetve érzi magát? – kérdezte Riley.
A férfi szó nélkül megrázta a fejét.
Bill is bekapcsolódott:
– Ez nehéz kérdés, de fel kell tennünk. Vannak-e önnek vagy a
feleségénekellenségei, bárki, aki esetleg ártani akarna önöknek? Úgy tűnt,
a férfinek nehezére esik megérteni a kérdést.
– Nem, nem – dadogta – Nézzék, kisebb viszályok akadnak néha a
munkámban. De csupa piszlicsáré dolog, művészek közti civakodás, nem
olyanok, akik csinálnának valami ilyen...
Megállt a mondat közepén.
– És mindenki...imádja Cindyt – mondta.
Riley észrevette a szorongását és bizonytalanságát a jelen idő
használatával kapcsolatban. Érezte, hogy valószínűleg hiábavaló és talán
érzéketlenség is most kikérdezni ezt az embert. Billnek és neki valószínűleg
minél rövidebbre kellene fogni a dolgokat, és a hozzáértő Beverly gondjaira
bízni.
De azért közben körülnézett a lakásban, és próbálta megtalálni a
legapróbb nyomot is, amelyen elindulhatnának.
Meg sem kellett kérdeznie, voltak-e Cindy és
Nathaniel MacKinnonnak gyermekei. A lakás nem volt elég nagy hozzá, és
a mindent beborító alkotásokra mindent lehetett mondani, csak azt nem,
hogy gyerekbiztosak.
Gyanította azonban, hogy a helyzet nem ugyanaz, mint Margaret és
Roy Geraty esetében. Riley megérzése azt súgta, Cindy és Nathaniel azért
voltak gyermektelenek, mert így akarták, és ez csak átmeneti volt. Várták a
megfelelő időt, több pénzt, tágasabb otthont, rendezettebb életstílust.
Úgy gondolták, idejük, mint a tenger, gondolta Riley.
Visszagondolt korábbi feltételezésére, miszerint a gyilkos célpontjai
az anyák. Megint azon tűnődött, hogyan lőhetett ennyire mellé.
A lakást elnézve még valami tudatosult benne. Sehol sem látott
Nathanielt vagy Cindyt ábrázoló fotókat. Igazából különösebben nem lepte
meg. A párt jobban érdekelte mások kreativitása, mint a róluk készült
képek. Cseppet sem voltak narcisztikusak.
Riley még így is úgy érezte, tisztább képet kell kapnia Cindyről. –
Mr. MacKinnon – kérdezte óvatosan –, van mostani fényképed a
feleségéről?
A férfi egy darabig üres tekintettel meredt rá. Aztán felderült az arca.
– Miért? Igen – mondta – Van egy új kép a mobilomon.
Megkereste a fényképet a telefonján, és odaadta Riley-nak.
Riley-nak a torkában dobogott a szíve, ahogy meglátta. Cindy
MacKinnon egy hároméves kislánnyal az ölében ült a képen. Egy
gyönyörűen felöltöztetett babát tartottak a kezükben, arcukról boldogság
sugárzott.
Riley-nak egy pillanatig levegőt se kapott. Az elrabolt nő, egy
gyerek és egy játékbaba. Nem tévedett. Legalábbis nem teljesen. Kell lennie
valami kapcsolatnak a gyilkos és a babák között.
– Mr. MacKinnon, ki ez a gyermek a képen? – kérdezte Riley olyan
nyugodt hangon, ahogy csak tudta.
– Cindy unokahúga, Gale – felelte Nathaniel MacKinnon – Az
édesanyjaCindy nővére, Becky.
– Mikor készült ez a fénykép? – tudakolta Riley.
A férfi egy pillanatig elgondolkodott.
– Azt hiszem, Cindy pénteken küldte. Igen, biztos vagyok benne,
hogyakkor. Gale születésnapi partyja volt. Cindy segített a nővérének a
szervezésben. Korábban eljött a munkából miatta.
Riley a gondolataival küszködött, és egy kis ideig nem volt biztos benne, mi
legyen a következő kérdése.
– A baba ajándék volt Cindy unokahúgának? – kérdezte.
Nathaniel bólintott.
– Gale odavolt érte. Cindy ettől volt olyan boldog a képen.
Egyszerűenimádja Gale-t boldognak látni. A kislány szinte olyan, mintha
a sajátja lenne. Azonnal felhívott, hogy elmondja. Ekkor küldte át a
fényképet.
Riley higgadt hangot erőltetett magára.
– Szép baba. Érthető, hogy Gale annyira örült neki.
Ismét tétovázott és a baba képét bámulta, mintha azt várná, súgja
meg neki, mit kell tudnia. Minden bizonnyal az a festett mosoly és az az
üres, kék szem volt a kulcs a megoldáshoz. De még azt sem is tudta, mit
kérdezzen.
A szeme sarkából látta, hogy Bill feszülten figyeli.
Miért állítaná be egy brutális gyilkos az áldozatait úgy, mintha játékbabák
volnának?
Végül azt kérdezte:
– Tudja, hol vette a babát Cindy?
Nathaniel őszintén zavarban volt. Még Bill is meglepődött.
Kétségtelenül azon töprengett, mire akar Riley kilyukadni. De igazság
szerint még ő maga sem igazán tudta.
– Fogalmam sincs – felelte Nathaniel – Nem mondta. Ez fontos?
– Nem vagyok benne biztos – ismerte el Riley – De azt hiszem, talán igen.
Nathaniel egyre idegesebb lett.
– Nem értem. Mi ez az egész? Azt mondja, hogy a feleségemet egy
kislánybabája miatt rabolták el?
– Nem ezt mondom.
Riley próbált nyugodtnak és meggyőzőnek tűnni. Persze rájött, hogy
tényleg ezt mondta. Azt gondolta, hogy feleségét valószínűleg egy kislány
babája miatt rabolták el, még ha úgy is tűnt, ennek semmi értelme.
Nathaniel láthatóan kétségbeesett volt. Riley észrevette, hogy
Beverly Chaddick, az áldozat-specialista, aki tőle nem messze ült,
nyugtalanul néz rá. Enyhén megrázta a fejét, úgy tűnt, azt próbálja közölni
vele, hogy ne terhelje tovább a lesújtott férjet. Riley emlékeztette magát,
hogy az áldozatok és családjaik meginterjúvolása nem az erőssége.
Óvatosnak kell lennem, mondogatta magának. Ugyanakkor azt is
érezte, hogy sietnie kell. A nő fogságban volt. Ketrecben vagy kikötve, nem
számít, hogyan. A gyilkos nem sokáig fogja életben hagyni. Vissza szabad
tartani bármilyen információt ilyen helyzetben?
– Van bármi mód arra, hogy megtudjuk, hol vásárolta Cindy a babát? –
kérdezte Riley, és igyekezett lágyabb hangon beszélni – Ha esetleg
szükségünk volna erre az információra.
– Cindy és én el szoktunk rakni néhány nyugtát – mondta Nathaniel –Azért,
hogy leírhassunk az adónkból néhány költséget. Nem hinném, hogy egy
családi ajándékét eltette volna. De megnézem.
Azzal egy szekrényhez lépett, és levett egy cipősdobozt. Leült, és
kinyitotta a dobozt, amely tele volt nyugtákkal. Elkezdte átnézni őket, de
keze megállíthatatlanul reszketett.
– Azt hiszem, ez most nem fog menni – mondta.
Beverly óvatosan elvette tőle a dobozt.
– Semmi gond, Mr. MacKinnon. Majd én átnézem.
Beverly elkezdte átkutatni a dobozt. Nathaniel majdnem elsírta magát. –
Nem értem – szólt megtört hangon – Csak vett egy ajándékot. Bármi
lehetett volna. Bárhonnan. Azt hiszem, több lehetőséget is fontolgatott, de
végül a baba mellett döntött.
 Riley émelygett. Valami furcsa módon a baba választása rémálomba
vezette Cindy MacKinnont. Vajon, ha plüssállat mellett dönt, ma is otthon
lenne, épen, egészségesen és boldogan?
– Elmagyarázná kérem, mi ez az egész babaügy? – erősködött Nathaniel.
Riley tisztában volt vele, hogy a férfi abszolút érdemel egy
magyarázatot. De fogalma sem volt, hogy tudná ezt kíméletesen tálalni. –
Azt hiszem... – kezdte akadozva – Azt hiszem, hogy a felesége elrablója
talán a babák megszállottja.
Tudta, hogy a többi jelenlévő azonnal reagálni fog erre a
kijelentésre. Bill megrázta a fejét, és a földre szegezte a tekintetét. Beverly
rémülten felkapta a fejét. Nathaniel a reménytelen kétségbeesés
kifejezésével nézett rá.
– Ezt miből gondolja? – tette fel a kérdést fojtott hangon – Mit tud róla?
Mithallgat el előlem?
Riley megfelelő válasz után kutatott a fejében, de már látta szörnyű
felismerést a férfi szemében.
– Csinált már hasonlót, nem igaz? Voltak más áldozatok is. Van valami
közea...?
Nathaniel próbált visszaemlékezni valamire.
– Ó, Istenem! – mondta – Olvastam róla a hírekben. Sorozatgyilkos.
Másnőket már megölt. A testüket Mosby Parkban, Daggett közelében, és
valahol Belding környékén találták meg.
Előregörnyedt, és csillapíthatatlanul zokogni kezdett.
– Azt gondolják, Cindy a következő áldozata – kiáltotta – Azt hiszik,
márhalott is.
Riley kitartóan rázta a fejét.
– Nem – felelte Riley – Nem, nem gondoljuk ezt.
– Akkor mit gondolnak?
Riley fejében teljes volt a zűrzavar. Mit mondhatna neki? Hogy a
felesége valószínűleg még életben van, de halálra rémült, és hamarosan
borzasztó kínzás és csonkítás vár rá? És hogy a szúrás-vágás egészen addig
fog folytatódni, amíg megmentik vagy megölik Cindyt, attól függ, melyikre
kerül előbb sor?
Szóra nyitotta a száját, de egy árva szó sem jött ki rajta. Beverly
előrehajolt, és egyik kezét Riley karjára tette. A specialista arca még mindig
meleg és barátságos volt, de ujjai elég keményen szorítottak.
 Beverly nagyon lassan beszélt, mintha egy gyereknek próbálna
elmagyarázni valamit.
– Nem találom a nyugtát. Nincs itt.
Riley felfogta, burkoltan mire utal. Beverly azt üzente neki a
szemével, hogy elveszítette az irányítását az interjú felett, és itt az ideje,
hogy távozzon.
– Innen átveszem – suttogta Beverly alig hallhatóan.
– Köszönöm. És sajnálom – mondta neki Riley ugyancsak suttogva.
Beverly elmosolyodott, és együttérzően bólintott.
Nathaniel tenyerébe temetett arccal ült. Fel sem nézett Riley-ra,
ahogy ő és Bill felálltak, hogy távozzanak.
Elhagyták a lakást, és elindultak lefelé a lépcsőn, ki az utcára.
Mindketten beültek Riley autójába, de a nő még nem indította be a motort.
Érezte, ahogy kibuggyannak a könnyei.
Nem tudom, hová menjek, gondolta. Nem tudom, mit tegyek.
Úgy tűnt, mostanában erről szól az élete.
– Babák, Bill – mondta.
Megpróbálta elmagyarázni új elméletét éppúgy magának, mint a társának. –
Biztosan van valami köze a babákhoz. Emlékszel arra, amit Roy Geraty
mondott nekünk Beldingben?
Bill vállat vont.
– Azt mondta, hogy az első felesége – Margaret – nem szerette a
babákat.Azt mondta, elszomorították. És hogy néha elsírta magát, ha
meglátott egyet.
– Igen, mert nem lehetett saját gyereke – folytatta Riley – De mondott
valami mást is. Azt, hogy egy csomó barátjuknak és rokonuknak voltak
gyerekei. Azt mondta, a feleségének állandóan babaváró bulikba kellett
mennie, meg segíteni a születésnapi zsúrok szervezésében.
Riley látta Bill arckifejezéséből, hogy kezdi érteni, mit akar
mondani.
– Szóval néha kellett játékbabákat vennie. Még akkor is, ha azok
elszomorították.
Riley öklével belebokszolt a kormányba.
– Mindannyian vettek babát. Látta, ahogy babát vásárolnak. Méghozzá
ugyanazon a helyen, ugyanabban a boltban.
Bill bólintott.
– Meg kell találnunk azt a boltot – állapította meg.
– Így van – mondta Riley – Valahol a több mint ezer négyzetméteres
területünkön van egy bababolt, ahol minden elrabolt nő járt. És ő is ott
volt.
Ha sikerül megtalálnunk, talán...csak talán...a nyomára bukkanhatunk.
Ebben a pillanatban megcsörrent Bill mobilja.
– Halló? – szólt bele a telefonba – Igen, Walder ügynök, itt Jeffreys
beszél.Riley elnyomott egy nyögést. Azon gondolkodott, vajon milyen
galibát készül okozni nekik már megint Walder.
Látta, hogy Billnek leesik az álla megdöbbenésében.
– Jézus! Jézusom! Oké. Oké. Azonnal ott leszünk.
Bill letette a telefont, majd Riley-ra meredt, és néhány másodpercig szólni
sem tudott.
– Walder és azok a kölykök, akiket magával hozott...Elkapták.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Riley és Bill a BAU-hoz érkezvén megpillantotta az ajtónál ácsorgó

Waldert, aki már várta őket.
– Elkaptuk – mondta Walder, és betessékelte őket az épületbe – Megvan
afickó.
Riley a diadal és a megkönnyebbülés keverékét fedezte fel a hangjában.
– Hogyan? – kérdezte.
– Paige ügynök, ön komolyan alábecsülte Huangot és Creightont –
mondtaWalder – Miután maguk távoztak, a recepciós beszámoltak nekik
egy hátborzongató fickóról, aki mostanában sokat volt a klinikán. A neve
Darrell Gumm. A női betegek már panaszkodtak is róla. Mindig túl közel
ment hozzájuk, azt mondták, nem tiszteli az intim szférájukat. Ezenkívül
elég gusztustalan dolgokat is mondott nekik. És egyszer vagy kétszer
konkrétan belopózott a női mosdóba.
 Riley az elkövetővel kapcsolatos feltevéseinek fényében átgondolta
a hallottakat. Lehet, hogy ő az, gondolta. Érezte, hogy a szíve a torkában
dobog az izgatottságtól.
– A klinikától senki sem hívta ki Gummra a rendőröket? – kérdezte
BillWaldertől.
– A saját biztonsági őrükre bízták a dolgot. Az őr megmondta neki,
hogytartsa magát távol a klinikától. Az ehhez hasonló intézményeknél
időről időre felbukkannak ilyen csodabogarak. Huang és Creighton
azonban a leírás alapján ráharaptak a dologra. Tudatosult bennük, hogy a
leírás nagyon is illik a fickóra, akit keresünk. Megszerezték a címét a
recepción, és mindannyian a lakásához mentünk.
– Honnan tudják, hogy ő az? – kérdezte Riley.
– Bevallotta – jelentette ki határozottan Walder – Kicsikartunk belőle
egyvallomást.
Riley maga is kezdett kissé megkönnyebbülni.
– És Cindy MacKinnon? – kérdezte – Hol van?
– Dolgozunk az ügyön – válaszolta Walder.
Riley megkönnyebbülése alábbhagyott.
– Mit ért azon, hogy “dolgozunk rajta”? – kérdezte.
– Az ügynökeink átfésülik a környéket. Nem gondoljuk, hogy túl
messzirevihette volna. Mindenesetre hamarosan ő maga is elmondja
nekünk. Beszél rendesen.
Nagyon ajánlom, hogy ő legyen a mi emberünk, gondolta Riley.
Cindy MacKinnonnak egyszerűen életben kell maradnia. Nem hagyhatják,
hogy még egy ártatlan nő essen áldozatául a gyilkos beteges brutalitásának.
Egyre feszítettebb tempóval dolgozott, de a nő még biztosan nem lehetett
halott ilyen kis idővel az elrablása után. Még nem élvezte ki eléggé a
kínzását.
– Hol van most a gyanúsított? – kérdezte Bill Waldertől.
Walder megmutatatta:
– A fogdában tartjuk. Jöjjenek! Épp oda készülök.
Walder átadta nekik az infókat, miközben végigsétáltak a kiterjedt
BAU komplexumon át az épületbe, ahol a gyanúsítottat fogva tartották.
– Amikor megmutattuk a jelvényeinket – mondta Walder komoran –,
azonnal betessékelt bennünket, és kérte, érezzük otthon magunkat. Van
bőr a képén a gazembernek.
 Riley úgy érezte, ez is stimmel. Ha valóban Darren Gumm a tettes,
az ügynökök érkezése olyan végkifejlet lehetett, amiben reménykedett.
Talán végig arra játszott, hogy egy napon majd kapják el, egy szörnyen
okos, kétéves macska-egér játék után a hatóságokkal. Talán egész idő alatt a
hírnévre vágyakozott; sokkal többre, mint tizenöt perc hírnév.
A gond csak az volt – és Riley tisztában volt ezzel –, hogy legutóbbi
foglyát még mindig használhatja arra, hogy játszadozzon velük. És ő
pontosan az a típus volt, aki ezt meg is tenné.
– Látniuk kellett volna a lakását – folytatta Walder – Mocskos,
egyszobáskis lyuk, lehajtható kanapéval és apró fürdőszobával, ami
olyan büdös, hogy még a csempék is könnyeznek. És a falak az utolsó
négyzetcentiméterig tele vannak támadásokról, nemi erőszakról és
gyilkosságokról szóló újságkivágásokkal, melyek szerte az egész
országban történtek. Számítógépnek nyoma sem volt, teljesen a világtól
elzárva él, de azt kell mondanom, olyan analóg adatbázissal rendelkezik
a pszichopata bűnözésről, amelyet sok rendőrség megirigyelne.
– És hadd találjam ki – szólt közbe Bill – Jó pár sztorit kitett ezekről
amostani gyilkosságokról is – nagyjából az összes információt, amit a két
év alatt nyilvánosságra hoztak.
– Naná – vágta rá Walder – Creighton és Huang feltettek neki néhány
kérdést, és pokolian gyanúsan viselkedett. Végül Huang megkérdezte,
mit tud Cindy MacKinnonről, mire hirtelen elnémult. Nyilvánvaló volt,
hogy tudja, kire gondolunk. Elég indokunk volt ahhoz, hogy
letartóztassuk. És miután idehoztuk, szinte rögtön vallomást is tett.
Ebben a pillanatban Walder egy kis helyiségbe vezette Riley-t és
Billt, melynek egyetlen ablaka egy vallatószobára nézett, de a túloldalról
tükörnek látszódott.
Már javában folyt a kihallgatás. Az asztal egyik oldalán Emily
Creighton ügynök ült. Craig Huang ügynök föl-alá járkált mögötte. Riley
most ügyesebbnek látta a két fiatal ügynököt, mint korábban. Az asztal
túloldalán Darrell Gumm ült. Csuklóját az asztallaphoz bilincselték.
Riley első ránézésre is visszataszítónak tartotta. Kis, varangyszerű
férfi volt a harmincas éveiben; közepes testfelépítésű, talán kicsit kövérkés.
De ahhoz azért elég erősnek látszott, hogy valós fizikai fenyegetést
jelenthessen, különösen védtelen nők számára, akiket meglepetésszerűen ér
a támadása. Erősen hátranyúló homloka a koponyáját valami régen kihalt
főemlőséhez tette hasonlatossá. Álla nem is volt. Összességében tökéletesen
megfelelt a Riley által elképzelteknek. És úgy tűnt, a vallomásával
lezárulnak a dolgok.
– Hol van? – kiáltotta Creighton Gummnak.
Riley már Creighton hangjának türelmetlen recsegéséből meg tudta
állapítani, hogy jó párszor feltette ugyanezt a kérdést.
– Ki hol van? – kérdezett vissza Gumm magas és kellemetlen hangon.
Arckifejezéséből áradt a megvetést és a pimaszság.
– Ne játszadozzon velünk tovább! – mondta élesen Huang.
– Ügyvéd jelenléte nélkül semmit sem kell mondanom, nem igaz? – szólt
Gumm.
Creighton bólintott.
– Már mondtuk, hogy ez a helyzet. Bármikor hívhatunk egy ügyvédet,
hakéri. De folyamatosan azt hajtogatja, hogy nem akar ügyvédet. Ez is
jogában áll. Lemondhat az ügyvédhez való jogáról. Meggondolta magát?
Gumm elfordította a fejét, majd gondolkodást tettetve a mennyezetre nézett.
– Hadd gondolkozzak. Nem, nem hiszem, hogy szükségem lenne rá.
Legalábbis még nem.
Huang az asztal felé hajolt, és próbált fenyegetőnek tűnni.
– Utoljára kérdezem – mondta – Hova rejtette a furgont?
Gumm megvonta a vállát.
– És én utoljára mondom: milyen furgont? Nincs furgonom. Még sima
autóm sincs. A francba, még jogosítványom sincs!
Walder halkan felvilágosította Riley-t és Billt:
– Az utolsó mondat igaz. Tényleg nincs jogosítványa, soha nem
szavazott,nincs hitelkártyája, semmije az égadta világon. Tényleg a
világtól elzárva él. Nem csoda, hogy a furgonnak nem volt
rendszámtáblája. Valószínűleg úgy lopta valahonnan. De nem juthatott
vele messzire ennyi idő alatt. A lakása közelében kell lennie.
Creighton ügynök mogorván nézett Gummra.
– Maga szerint ez vicces? – kérdezte – Kikötözött valahova egy szegény
nőt. Ezt már beismerte. A nő halálra rémült, és lefogadom, hogy éhes és
szomjas is. Meddig hagyja szenvedni? Tényleg azt akarja, hogy így
haljon meg?
Gumm felvihogott.
– Most jön az a rész, hogy megüt? – kérdezte – Vagy amikor azt
mondja,hogy megvan a módszere rá, hogy szóra bírjon anélkül, hogy
nyomot hagyna rajtam?
Riley megpróbált csendben maradni, de nem tudta tovább türtőztetni magát.
– Nem a megfelelő kérdéseket teszik fel – jelentette ki.
Elcsörtetett Walder mellett, és a vallatószoba ajtaja felé vette az
irányt.
– Paige ügynök, álljon meg! – utasította Walder.
Riley a füle botját sem mozdította; betört a szobába. Az asztal felé rohant,
mindkét kezét rátette, majd fenyegetőn Gumm fölé tornyosult.
– Mondja, Darrell – morogta – Szereti a játékbabákat?
Darrell arca most először tűnt riadtnak.
– Maga meg ki a fene? – kérdezte a férfi Riley-tól.
– Valaki, akinek jobb, ha nem hazudik – mondta Riley – Szereti a babákat?
Darrell ide-oda kapkodta a tekintetét.
– Nem t’om – felelte – Babák? Ja, aranyosak.
– Ó, nem pusztán aranyosnak tartja őket, nem igaz? – folytatta Riley – Az
afajta kisfiú volt, aki szeretett babázni, az a fajta, akit a többi gyerek
csúfolt.
Darrell a helyiségből tükörnek látszó ablak felé fordult.
– Tudom, hogy van ott valaki – kiáltott fel, és már rémülten hangzott –
Eltüntetné innen valaki ezt az őrült nőt?
Riley körbesétálta az asztalt, félretolta Huangot, és szorosan Gumm mellé
állt. Aztán az arca az övé felé fordította. A férfi hátradőlt a székben,
próbálta kerülni a tekintetét. De Riley nem hagyott neki mozgásteret. Az
arcuk nagyjából tíz centire volt egymástól.
– És még mindig szereti a babákat, ugye? – sziszegte Riley, és öklével az
asztalt verte – Hajasbabák. Szereti levenni a ruháikat. Szereti őket
meztelenül látni. Mit szeret velük csinálni, ha meztelenek?
Darrellnek elkerekedett a szeme.
Riley egy hosszú pillanatig állta a tekintetét. Tétovázott, próbálta
egyértelműen leolvasni a kifejezést az arcáról. Talán megvetésből vagy
undorból nem szólt egy szót sem?
Riley folytatni akarta, de ebben a pillanatban kivágódott mögötte a
kihallgatószoba ajtaja. Walder szigorú hangjára lett figyelmes.
– Paige ügynök, most azonnal távozzon!
– Csak egyetlen percet adjon még! – kérte.
– Most!
Riley egy pillanatig még csendben állt Gumm fölött. Úgy tűnt,
teljesen össze van zavarodva. Riley körülnézett, és észrevette, hogy Huang
és Creighton döbbenten, hitetlenkedve bámulnak rá. Aztán sarkon fordult,
és követte Waldert a szomszédos szobába.
– Mi az isten volt ez? – vonta kérdőre Walder – Túl messzire ment. Ön
elér.Nem akarja, hogy ez az ügy lezáródjon. Pedig le van zárva. Tegye
túl magát rajta! Már csak meg kell találnunk az áldozatot.
Riley hangosan felnyögött.
– Azt hiszem, téved – jelentette ki – Ez a fickó nem úgy reagált a
babákra,ahogy a gyilkos tette volna. De több időre van szükségem, hogy
biztos legyek ebben.
Walder egy pillanatig bámulta, majd megrázta a fejét.
– Ez aztán nem a maga napja, ugye, Paige ügynök? De igazából azt
ismondhatom, az egész ügy kapcsán nem remekelt. Ó, egy dologban
tényleg igaza volt. Úgy tűnik, Gummnak nincs semmiféle kapcsolata a
szenátorral – sem politikai, sem személyes. De ennek most nincs nagy
jelentősége. Biztos vagyok benne, hogy a szenátor örömmel fogadja,
hogy a lánya gyilkosa elnyeri a méltó büntetését.
Riley mindent megtett, hogy visszafogja magát.
– Walder ügynök, minden tisztelettel...– kezdte.
Walder félbeszakította:
– Pontosan ez magával a probléma, Paige ügynök. Az irántam
tanúsítotttisztelete több sebből vérzik. Belefáradtam abba, hogy mindig
ellenkezik.
Ne aggódjon, nem fogok negatív jelentést benyújtani. A múltban jó munkát
végzett, és most is a legjobbat feltételezem önről. Biztos vagyok benne,
hogy még mindig traumatizált amiatt, amin keresztülment. De most
hazamehet. Innentől mi kézben tartjuk a dolgokat.
Aztán Walder megveregette Bill vállát.
– Szeretném, ha ön maradna, Jeffreys ügynök – mondta.
Bill már füstölgött mérgében.
– Ha ő megy, én is megyek – morogta.
Bill kivezette Riley-t a folyosóra. Walder a szobából kilépve nézte, ahogy
elmennek. Alig tettek meg pár lépést a folyosón, amikor Riley-ba
belecsapott a felismerés. Most már biztos volt benne, hogy a gyanúsított
arcán undort látott. A meztelen babákkal kapcsolatos kérdéseitől nem jött
izgalomba. Csak összezavarták.
Riley egész testében remegett. Tovább sétáltak Billel, ki az
épületből.
– Nem ő az – szólt halkan – Biztos vagyok benne.
Bill döbbent arccal nézett vissza rá; Riley megállt, és merőn bámulta a
férfit.
– Cindy még mindig nála van – tette hozzá – És fogalmuk sincs, hol.

Jóval sötétedés után Riley fel-alá sétált otthon, gondolatban újra

átismételve az ügy minden részletét. Még pár e-mailt és sms-t is küldött,
hogy figyelmeztesse a Nyomozóiroda tagjait, Walder rossz embert kapott
el.
Hazavitte Billt, és megint nagyon későn vette fel Aprilt. Hálás volt,
hogy ezúttal nem csinált belőle nagy ügyet. Még mindig szégyellte magát a
füvezős dolog miatt. Sőt inkább kellemes társaság volt, amikor közösen
összeütöttek egy késő esti vacsorát, és mindenféléről csevegtek.
Eljött az éjfél, el is múlt, és Riley úgy érezte, mintha ugyanazokat a
köröket futná le. Nem jutott előbbre. Szüksége volt valakire, akivel
beszélhet, akire rázúdíthatja az ötleteit. Arra gondolt, felhívja Billt. Biztos
nem bánja, ha ilyen későn felhívja.
De nem, valaki másra volt szüksége – valakire, akinek az éleslátása
mellett nem lehetett szó nélkül elmenni, akinek megtanult bízni az
ítéletében a múltbéli tapasztalatai alapján.
Végül rájött, ki ez a valaki.
Tárcsázott egy számot a mobilján, és csüggedten hallgatta végig a
rögzítőre vett üzenetet.
– Michael Nevins-t hívta. Kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet!
Riley mély lélegzetet vett, majd azt mondta:
– Mike, beszélhetnénk? Ha ott vagy, vedd fel, kérlek! Ez most tényleg
vészhelyzet.
 Senki sem vette fel. Nem lepte meg, hogy nem ér rá. Gyakran egész
álló nap dolgozott. Remélte, hogy ez most nem egy ilyen időszak.
Végül így folytatta:
– Egy pokoli ügyön dolgozom, és azt hiszem, te vagy az egyetlen,
akisegíthet nekem. Holnap az lesz az első dolgom, hogy odamegyek az
irodádhoz. Remélem, nem gond! De ahogy már említettem,
vészhelyzetről van szó.
Azzal letette a telefont. Jelen pillanatban mást nem tehetett.
Remélte, hogy pár órát legalább tud aludni.
 HUSZADIK FEJEZET

A szék kényelmes volt, a berendezés pedig elegáns; de a tompa fény

Mike Nevins irodájában egyáltalán nem derítette jobb kedvre Riley-t. Cindy
még mindig nem került elő. Isten tudja, mi történik vele éppen. Kínozzák?
Úgy, ahogy Riley-t kínozták?
Hiába fésülték át az ügynökök a környéket, továbbra sem találták meg,
huszonnégy óra elteltével sem. Ez egyáltalán nem lepte meg Riley-t. Tudta,
hogy rossz helyen tapogatóznak. A baj csak az volt, hogy sem neki, sem
bárki másnak nem volt fogalma róla, hol kellene keresniük. Bele sem akart
gondolni, milyen messzire vitte a gyilkos – vagy hogy életben van-e még. –
Elveszítjük, Mike – mondta Riley – Minden perccel jobban szenved, és
közelebb kerül a halálhoz.
– Mitől vagy ennyire biztos benne, hogy nem a megfelelő embert kapták el?
– tette fel a kérdést Michael Nevins törvényszéki pszichiáter.
Mindig makulátlanul tiszta és drága inget viselt mellénnyel, és
ehhez kínosan lelkiismeretes, akadékoskodó személyiség társult. Riley ettől
csak még inkább kedvelte. Üdítőnek találta. Egy évtizeddel ezelőtt
találkoztak először, amikor a férfi egy nagy horderejű FBI-ügynél volt
tanácsadó, amelyen Riley dolgozott. Az irodája D.C.-ben volt, így nem
sűrűn találkoztak. De az évek során gyakran úgy találták, hogy Riley
ösztöneinek és a férfi nagy háttértudásának egyesítése egyedülálló
betekintést adott nekik fondorlatos elmékbe. Riley-nak az volt az első dolga
aznap reggel, hogy elvezetett az irodájához.
– Hol is kezdjem? – szólt Riley borzongva.
– Csak gondold át nyugodtan – mondta Mike.
Riley egy bögre finom, forró teát kortyolgatott.
– Láttam – mondta – Feltettem neki néhány kérdést, de Walder nem
engedte, hogy több időt töltsek vele.
– És nem illeszkedett a profilodba?
– Mike, ez a Darrell Gumm egy utánzó – folytatta – Valamiért
gyermekienrajong a pszichopatákért. Ő is az akar lenni. Így akar híres
lenni. De nincs meg benne, ami ehhez kell. Hátborzongató pasi, de nem
gyilkos. És most végre szabadon kiélheti a fantáziáját. Valóra vált az
álma.
Mike elgondolkodva simogatta az állát.
– És nem gondolod, hogy a valódi gyilkos is akar hírnevet?
– Lehet, hogy érdekli a hírnév, talán áhítozik is utána, de nem ez
mozgatja,hanem valami más, valami sokkal személyesebb. Az áldozatok
jelentenek valamit neki, és ő amiatt élvezi a fájdalmukat, akit vagy amit
képviselnek.
Nem véletlenszerűen választja ki őket.
– Akkor hogyan?
Riley megrázta a fejét. Azt kívánta, bárcsak jobban szavakba tudná önteni,
amit gondol.
– Van valami köze a babákhoz, Mike. A pasas a megszállottjuk. És a
babáknak valahogy a nők kiválasztásához is köze van.
Felsóhajtott. Ezen a ponton még saját magának sem tűnt
meggyőzőnek. És mégis biztos volt benne, hogy ez a helyes irány.
Mike egy pillanatig hallgatott. Aztán azt mondta:
– Tudom, hogy tehetséged van a gonosz természetének kiismerésében.
Mindig bíztam az ösztöneidben. De ha igazad van, ez a gyanúsított, akik
fogva tartanak, a bolondját járatja mindenki mással. És azért nem minden
FBI-ügynök hülye.
– De néhányan azok – felelte Riley – Nem tudom kiverni a fejemből a
nőt,akit tegnap ragadott el. Folyamatosan azon gondolkodom, min megy
keresztül ebben a pillanatban.
Aztán kibökte látogatásának igazi okát:
– Mike, kikérdeznéd Darrell Gummot? Egy másodperc alatt átlátnál
rajta.Mike meglepettnek tűnt.
– Nem hívtak be ehhez az ügyhöz. Ma reggel rákérdeztem, és azt
mondták,hogy Dr. Ralston interjúvolta meg tegnap. Úgy tűnik, szerinte is
Gumm a gyilkos. Még arra is rávette, hogy írásban tegyen vallomást. Az
ügy lezárult, már ami a Nyomozóirodát illeti. Azt hiszik, már csak meg
kell találniuk a nőt. Biztosak benne, hogy szóra bírják Gummot.
Riley felbőszülten forgatta a szemét.
– De hát Ralston egy sarlatán. Walder talpnyalója. Bármit megállapít,
amitWalder vár tőle.
Mike nem szólt semmit. Csak mosolygott Riley-ra. Riley biztos volt
benne, hogy Mike ugyanúgy megveti Ralstont, mint ő. De túl profi volt
ahhoz, hogy ezt ki is mondja.
– Egyszerűen eddig képtelen voltam megoldani ezt az ügyet – szólt Riley –
Legalább elolvasnád az aktákat, és elmondanád, mit gondolsz?
Úgy tűnt, Mike mélyen a gondolataiba merült. Aztán azt mondta:
– Beszéljünk rólad egy kicsit! Mikor mentél vissza dolgozni?
Riley-nak el kellett gondolkoznia. Ez az ügy teljesen felemésztette,
pedig még alig telt el egy kis idő.
– Körülbelül egy hete – válaszolta.
Mike aggodalmasan félrebillentette a fejét.
– Nagyon keményen dolgozol. Ahogy mindig.
– Ez idő alatt az az ember megölt egy nőt, és elrabolt egy újabbat.
Rajtakellett volna maradnom az ügyön, mióta először láttam a munkáját
hat hónappal ezelőtt. Soha nem lett volna szabad feladnom.
– De megakadályoztak benne.
Riley tudta, hogy a saját fogságára és megkínzására utal. Órákat
töltött azzal, hogy ezt az élményt ecsetelte Mike-nak, aki segített neki
túljutni rajta.
– De már újra itt vagyok. És most egy másik nő van bajban.
– Kivel dolgozol most együtt?
– Megint Bill Jeffreys-zel. Fantasztikus, de nem olyan képzelete, mint
azenyém. Ő sem jutott semmire.
– És milyen ez neked? Jeffreys-zel lenni minden nap?
– Semmi gondom vele. Miért lenne?
Mike egy pillanatig szó nélkül nézett rá, majd aggodalmas
kifejezéssel az arcán felé hajolt.
– Úgy értem, biztos vagy benne, hogy tiszta a fejed? Biztos vagy
benne,hogy ezt a játszmát játszod? Azt akarom kérdezni, hogy
tulajdonképpen melyik bűnözőre is vadászol?
Riley hunyorogva és kissé meglepve fogadta a témaváltást.
– Hogyhogy melyikre? – kérdezett vissza.
– Az újra vagy a régire?
Csend ereszkedett rájuk.
– Azt hiszem, talán valójában azért jöttél, hogy rólad beszéljünk – mondta
Mike halkan – Tudom, hogy sosem igazán hitted el, hogy Peterson
meghalt abban a robbanásban.
Riley nem tudta, mit mondjon. Nem számított erre; álmában sem
gondolta volna, hogy ilyen fordulatot vesznek a dolgok.
– Most nem ez a lényeg – mondta Riley.
– Mi a helyzet a gyógyszereiddel, Riley? – kérdezte Mike.
Riley megint nem válaszolt. Napok óta nem szedte a felírt nyugtatót.
Nem akarta, hogy zavarja a koncentrációban.
– Nem biztos, hogy tetszik, amilyen irányba tereled ezt az egészet –
mondtaRiley.
Mike nagyot kortyolt a teájából.
– Súlyos érzelmi terhet cipelsz magaddal – folytatta – Idén elváltál, és
tudom, hogy küzdesz az érzelmeiddel. És természetesen ott van az is,
hogy sok évvel ezelőtt olyan rettenetes, tragikus módon veszítetted el az
édesanyádat.
Riley arca kipirult az idegességtől. Nem akart belemenni ebbe. –
Beszéltünk az elrablásod körülményeiről – ment tovább Mike – Te toltad ki
a határokat. Hatalmas kockázatot vállaltál. Elég meggondolatlanul
cselekedtél.
– Kiszabadítottam Marie-t.
– A saját károdra.
Riley hosszú, mély lélegzetet vett.
– Azt mondod, talán direkt hoztam magamra a bajt. Amiatt, mert
tönkrement a házasságom, és mert az anyámat megölték. Szerinted talán
azt hiszem, megérdemeltem. Ezért vonzottam be. Én hoztam magam ilyen
helyzetbe.
Mike megértően mosolygott rá.
– Én csak annyit mondok, hogy fontos lenne most rendesen magadba
nézni.Kérdezd meg magadtól, mi folyik odabent!
Riley kapkodta a levegőt, próbálta elfojtani a könnyeit. Mike-nak
igaza volt. Ő is gondolkodott már ezeken. Pont ezért érték arculcsapásként a
szavai. De eddig figyelmen kívül hagyta ezeket a félig-meddig felszínre
bukkanó gondolatokat. És most már nagyon is itt volt az ideje, hogy
kiderítse, igaz-e bármelyik is.
– Én csak a munkámat végeztem, Mike – mondta fojtott hangon.
– Tudom. Semmi sem volt a te hibád. Ugye tudod? Engem az
önostorozásod aggaszt. Azt vonzod be, amiről azt hiszed, megérdemled.
Te teremted meg a saját életkörülményeidet.
Riley felállt, képtelen volt tovább hallgatni.
– Doktor úr, nem azért kerültem fogságba, mert ezt vonzottam be.
Azérttörtént, mert pszichopaták járnak-kelnek szabadon.

Riley a legközelebbi kijárat felé sietett, ki a nyitott udvarra. Szép nyári

nap volt. Hosszan, lassan beszívta, majd kifújta a levegőt, hogy kissé
megnyugodjon. Aztán leült egy padra, és a kezébe temette a fejét.
Abban a pillanatban megszólalt a mobiltelefonja.
Marie volt az.
Az ösztönei rögtön azt súgták, sürgős hívásról van szó.
Riley felvette, de görcsös ziháláson kívül semmi mást nem hallott.
– Marie – kérdezte Riley aggódva – Mi történt?
Riley egy darabig csak zokogást hallott. Marie nyilvánvalóan még nála
is rosszabb állapotban volt.
– Riley – szólt bele végül Marie zihálva a telefonba – megtaláltad?
Keresed? Keresi bárki is?
Riley elszomorodott. Hát persze, hogy Marie Petersonról beszél.
Biztosítani akarta, hogy tényleg halott, megölte az a robbanás. De hogy
mondhatná ezt biztosra, amikor magának is kétségei vannak efelől?
Emlékezett rá, mit mondott neki a bűnügyi technikus, Betty Richter néhány
napja annak az esélyeiről, hogy Peterson tényleg halott volt.
Azt mondanám, kilencvenkilenc százalék.
Ez a szám nem nyugtatta meg Riley-t. És ez volt az utolsó dolog, amit
Marie most szeretett volna hallani, vagy amire szüksége volt.
– Marie – szólt Riley szomorúan –, semmit sem tehetek.
Marie kétségbeesetten nyöszörögni kezdett, amitől Riley-nak futkosni
kezdett a hátán a hideg.
– Ó, Istenem, akkor ő az! – kiáltotta Marie – Nem lehet más.
Riley kezdett pánikba esni.
– Miről beszélsz, Marie? Mi történt?
Marie-ből ömlöttek a szavak.
– Mondtam, hogy hívogat. Elvágtam a vezetéket, de valahogy megszerezte
a mobilszámom. Állandóan hívogat. Nem szól bele, csak felhív és
beleszuszog, de tudom, hogy ő az. Ki más volna? És itt járt, Riley. Itt járt
a házamban.
Riley másodpercről másodpercre idegesebb lett.
– Hogy érted? – kérdezte.
– Éjjel sokszor hallok zajt. Dolgokat dobál az ajtómhoz és a
hálószobámablakához. Gondolom, kavicsokat.
Riley szíve majd kiugrott, ahogy eszébe jutottak a saját tornácán
talált kavicsok. Lehetséges, hogy Peterson valóban életben van? Marie és ő
ismét veszélyben vannak?
Tudta, hogy gondosan meg kell választania a szavait. Marie
egyértelműen a szakadék szélén egyensúlyzott.
– Azonnal ott vagyok, Marie. És elintézem, hogy a Nyomozóiroda
kivizsgálja az ügyet.
Marie éles, kétségbeesett, keserű nevetést hallatott.
– Kivizsgálja? – visszhangozta – Felejtsd el, Riley! Ahogy már
mondtad.Semmi sem tehetsz. Semmit sem fogsz csinálni. Senki sem tesz
semmit. Senki sem tud semmit se tenni.
Riley beült az autójába, kihangosította a telefont, hogy beszélhessen,
miközben vezet.
– Maradj a vonalban – kérte, miközben indított, és Georgetown felé indult –
Jövök hozzád.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Riley küszködött a forgalommal, miközben próbálta Marie-t a vonalban

tartani. Egy kereszteződésben áthajtott a sárgáról éppen pirosra váltó
lámpán; veszélyesen vezetett, és tudott is róla. De mi mást tehetett volna? A
saját autójában ült, nem ügynöki járműben, így nem volt fénye és szirénája.
– Riley, most leteszem – mondta Marie ötödjére.
– Ne! – csattant fel újra Riley, és igyekezett leküzdeni a kétségbeesés újabb
hullámát – Maradj a vonalban, Marie!
Marie hangja fáradtnak tűnt.
– Nem bírom tovább csinálni – fakadt ki – Mentsd magad, ha tudod, de
éntényleg nem bírom tovább. Torkig vagyok. Most azonnal véget vetek
neki. Riley úgy érezte, mindjárt felrobban a pániktól. Mit akart ezzel
mondani Marie? Mit fog tenni?
– Képes vagy folytatni, Marie – biztatta Riley.
– Viszlát, Riley.
– Nem! – kiáltotta Riley – Csak várj egy kicsit! Várj! Csak ennyit
kelltenned. Mindjárt ott vagyok.
Sokkal gyorsabban haladt, mint a többi kocsi; őrült módjára
váltogatta a sávokat. Sokan rádudáltak.
– Ne tedd le – kérte Riley erélyesen – Hallasz engem?
Marie nem szólt semmit. De Riley hallotta a zokogását és jajgatását.
A hangok furcsa módon megnyugtatták. Legalább még ott volt.
Legalább még mindig vonalban volt. De vajon Riley ott tudja-e tartani?
Tudta, hogy a szegény nőt valami tiszta, állatias rémület kerítette
hatalmába. Nem maradtak racionális gondolatok a fejében; úgy tűnt, szinte
beleőrült a félelembe.
Riley saját emlékei is kezdték megrohamozni az agyát. Szörnyű
napok állatias sorban, amelyben egyszerűen nem létezett az emberség.
Tökéletes sötétség, a sötétségen kívüli világ létezésének elhalványodása, és
az időérzék teljes elvesztése.
 Küzdenem kell ellene, mondta magának.
Elnyelték az emlékek...

Mivel semmit sem hallott vagy látott, Riley megpróbálta a többi

érzékét használni. Érezte a félelem savanykás ízét a torkában, amely
felkúszott a szájába, és ott végül elektromos bizsergéssé alakult a nyelve
hegyén. Kaparászta a döngölt földet, amelyen ült, felfedezte a nyirkosságát.
Beleszippantott a dohos, penészes levegőbe, amely körülölelte.
Ezek az érzetek voltak az egyetlenek, amelyek az élők világában
tartották.
Aztán a sötétség közepette vakító fény jelent meg, és meghallotta
Peterson propánfáklyájának a zúgását.
Éles csattanás rázta fel Riley-t szörnyű révedezéséből. Kellett neki
egy másodperc, hogy rájöjjön, autója a járdaszegélynek ütközött, és fennáll
a veszélye, hogy a szembejövő forgalom magával sodorja. Csak úgy
harsogtak a dudák.
Riley visszanyerte az irányítást az autója felett, és körülnézett. Nem
messze volt Georgetowntól.
– Marie – kiáltotta – Ott vagy még?
Ismét csak egy elfojtott zokogást hallott. Ez jó. De mit tehetne?
Habozott. Segítséget kérhetne telefonon az FBI-ról D.C.-ben, de mire
elmagyarázná a problémát, és ügynököket küldetne a címre, isten tudja, mi
történik. És ez persze azt is jelentené, hogy nem maradhat vonalban
Marievel.
Valahogyan vonalban kell tartania, de hogyan?
Hogy húzza ki Marie-t ebből a mélységből? Majdnem ő is
belecsúszott.
Eszébe jutott valami. Réges-régen kiképezték arra, hogyan tartsa
vonalban a krízishívókat. Még soha sem kellett használnia ezt a fajta tudást.
Megpróbált visszaemlékezni, mit kell ilyenkor tenni. Elég rég voltak már
azok az órák...
A tananyag egy része beugrott neki. Azt tanították, hogy tegyen
vagy mondjon bármit, amivel a hívót beszélteti. Nem számított, mennyire
értelmetlen vagy irreleváns az egész. Csak az, hogy folyamatosan halljon
egy törődő emberi hangot.
– Marie, meg kell tenned nekem valamit – szólt Riley.
– Micsodát?
Riley agya kétségbeesetten pörgött, próbálta kitalálni, mit mondjon. –
Kérlek, menj be a konyhába! Szeretném, ha elmondanád, pontosan milyen
fűszernövények és fűszerek vannak a polcodon.
Marie egy pillanatig nem válaszolt. Riley már aggódott. Vajon Marie volt
olyan lelkiállapotban, hogy belemenjen egy ilyen nyilvánvalóan nem a
tárgyhoz tartozó figyelemelterelésbe?
– Oké – mondta Marie – Odamegyek.
Riley megkönnyebbülten felsóhajtott. Talán ezzel nyert némi időt. Hallotta,
ahogy Marie a fűszertartókkal zörög. Nagyon furcsa volt a hangja:
egyszerre hisztérikus és gépies.
– Van szárított oregánóm. És zúzott pirospaprikám. És szerecsendióm.
– Kitűnő – felelte Riley – Mid van még?
– Szárított kakukkfű. És őrölt gyömbér. És fekete bors.
Marie megállt. Hogyan beszéltesse tovább?
– Van curryporod? – tudakolta Riley.
Kis csörömpölés után Marie azt mondta:
– Nincs.
Riley lassan beszélt, mintha élet-halálra vonatkozó utasításokat adna ki
éppen – hiszen tulajodnképpen ezt is tette.
– Hát, vegyél elő egy papírt és egy ceruzát. Írd fel! Venned kell, ha
legközelebb boltba mész. Riley hallotta, ahogy a toll serceg a papíron.
– Mid van még? – kérdezte Riley.
Aztán halálos csend következett.
– Ennek semmi értelme, Riley – mormogta a tompa kétségbeesés
hangjánMarie.
Riley tehetetlenül dadogott:
– Csak...csak folytasd a kedvemért, még ha hülyeségnek is tűnik, jó?
Újabb szünet következett.
– Riley, itt van.
Riley kőkemény gombócot érzett a torkában.
– Hol van? – kérdezett vissza.
– Itt, a házban. Most már értem. Egész idő alatt itt volt. Semmit sem
tehetsz.
Riley-nak cikáztak a gondolatai, miközben próbált rájönni, mi történik.
Marie-nek talán paranoiás téveszméje van éppen. Ezt már túlságosan is jól
ismerte saját, PTSD-vel kapcsolatos küzdelméből.
Másrészt viszont Marie talán igazat beszél.
– Honnan tudod, Marie? – kérdezte Riley, miközben próbált megelőzni
egylassú platós kocsit.
– Hallom – mondta Marie – Hallom a lépteit. Az emeleten van. Nem,
azelőtérben. Nem, az alagsorban.
Hallucinál? – töprengett Riley.
Nagy volt a valószínűsége. Riley-nak is abszolút kijutott a
nemlétező zajokból, miután hazakerült a rabsága után. De néha még
mostanában sem bízhatott az öt érzékében. A trauma szörnyű trükköket
játszott a képzelettel.
– A házban mindenütt ott van – mondta Marie.
– Nem – felelte határozottan Riley – Nem lehet ott mindenütt.
Közben sikerült megelőznie egy lassú teherautót. A hiábavalóság
óriási hullámokat vert benne; olyan volt, mint egy szökőár. Fulladozáshoz
hasonló, szörnyű érzés volt.
Amikor Marie újra megszólalt, már nem zokogott. Lemondónak tűnt
a hangja, már-már titokzatosan nyugodtnak is.
– Talán olyan lett, mint egy szellem, Riley. Talán ez történt vele,
amikorfelrobbantottad. A testét megölted, de a benne lakozó gonoszt nem.
És most egyszerre sok helyen jelen lehet. Most már soha semmi sem
állíthatja meg. Nem harcolhatsz egy szellemmel. Add fel, Riley! Semmit
sem tehetsz. Én sem. Csak annyit tehetek, hogy nem hagyom, hogy
ugyanaz újra megtörténjen velem.
– Ne tedd le! Még valamit meg kell tenned nekem.
Pár pillanatig csend volt. Aztán Marie megkérdezte:
– Mi az? Most mit akarsz, Riley?
– Kérlek, maradj vonalban, de a vezetékesen tárcsázd a 911-et!
Marie hangja enyhén dühösen csengett:
– Jézusom, Riley! Hányszor kell még elmondanom, hogy elvágtam a
vezetéket?
Riley ebben a zűrzavarban megfeledkezett róla. Marie kissé
ingerültnek tűnt. De ez jó. A düh jobb, mint a pánik.
– Egyébként meg – folytatta Marie –, mi értelme hívni a 911-et?
Hogyansegíthetnének nekem? Senki sem tud segíteni. Ő mindenütt ott
van. Előbbutóbb elkap. Téged is. Mindkettőnknek fel kéne adni.
Riley úgy érezte, holtpontra jutott. Marie téveszméi sajátos logikát
követtek. És nem volt ideje meggyőzni, hogy Peterson nem szellem. –
Marie, barátok vagyunk, nem igaz? – kérdezte végül Riley – Egyszer azt
mondtad, bármit megtennél nekem. Tényleg így gondoltad?
Marie ismét sírni kezdett.
– Természetesen.
– Akkor tedd le, és hívd a 911-et! Nem kell rá ok. Nem baj, ha nem tudnak
segíteni. Csak tedd meg, mert én kérlek rá!
Hosszú szünet következett. Riley Marie légzését sem hallotta. –
Marie, tudom, hogy fel akarod adni. Megértem. Ez a te döntésed. De én
nem akarom feladni. Talán hülyeség, de akkor sem. Ezért kérem, hogy hívd
a 911-et. Mert azt mondtad, bármit megtennél nekem. És azt akarom, hogy
tedd ezt. Meg kell tenned. A kedvemért.
Továbbra is csend volt. Marie vonalban volt még egyáltalán?
– Megígéred? – kérdezte.
A hívás egy kattanással véget ért. Akár hív Marie segítséget, akár
nem, Riley nem bízhatta a véletlenre. Felkapta a mobilját, és benyomta a
911-et.
– Itt Riley Paige különleges ügynök beszél az FBI-tól – mondta, amikor
akezelő válaszolt – Egy lehetséges betolakodó miatt telefonálok. Valaki
rendkívül veszélyesről van szó.
Megadta az operátornak Marie címét.
– Azonnal küldünk egy csapatot – mondta az operátor.
– Jó – szólt Riley, és bontotta a vonalat.
Megint megpróbálta elérni Marie-t, de nem vette fel.
Valakinek idejében oda kell érnie, gondolta. Valakinek most azonnal oda
kell érnie.
Közben a sötét emlékek újabb áradatával küzdött. Valahogy
kontrollálnia kellett magát. Bármi is történik a következő pillanatban, meg
kell őriznie a hidegvérét.
Amikor feltűnt előtte Marie vöröstéglaháza, rémület hasított belé.
Még egy rohamkocsi sem érkezett meg. A távolban hallotta a rendőrautók
szirénáit. Úton voltak ide.
 Riley siettében két parkolóhelyet is elfoglalt, majd lélekszakadva a
bejárati ajtóhoz rohant, hiszen ő ért ide először. Amikor elfordította az
ajtógombott, az ajtó kinyílt. De miért nem volt bezárva?
Belépett, fegyvert rántott.
– Marie! – kiáltotta Riley – Marie!
Nem érkezett válasz.
Biztos volt benne, hogy itt valami szörnyűség történt – vagy éppen történik.
Beljebb ment, az előtérbe.
– Marie! – kiáltott fel ismét.
A ház csendes maradt.
A rendőrségi szirénák egyre hangosabbak voltak, de még mindig nem
érkezett meg a segítség.
Riley kezdett a legrosszabbtól tartani – hogy Peterson itt volt, és talán még
mindig itt van.
Elindult a gyéren megvilágított folyosón. Folyamatosan Marie-t
szólongatta, miközben óvatosan benézett minden ajtón. Lehet, hogy a bal
oldali szekrényben bújt el? Vagy mi a helyzet a fürdőszobával, jobbra?
Ha találkozna Petersonnal, nem fogja megint elrabolni.
Egyszer és mindenkor leszámolna a gazemberrel.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Riley hiába kiáltotta többször is a nevét, Marie nem válaszolt. A házban

semmi zaj nem volt hallható azon kívül, amit ő csinált. A hely üresnek
érződött. Felment a lépcsőn, és óvatosan egy nyitott ajtó felé fordult.
Ahogy befordult a sarkon, elakadt a lélegzete. Úgy érezte, a világ
menten összeomlik alatta.
Ott volt Marie: a levegőben lógott, nyakán kötél, amely a
magasmennyezet lámpájához volt erősítve. A padlón felborult szobalétra
hevert.
Olyan volt, mintha megállt volna az idő; Riley elméje nem akarta
befogadni a valóságot.
Aztán összecsuklott a térde, és az ajtókeretbe kapaszkodott. Hosszú,
éles hang jött ki a torkán.
– NEEEEE!
Átfutott a szobán, felállította a létrát, és felmászott rá. Egyik karját
Marie teste köré fonta, hogy enyhítse a nyomást, majd ujját a nyakára tette,
hogy kitapintsa a pulzusát.
Már zokogott.
– Legyél életben, Marie! Legyél életben, a rohadt életbe!
De már túl késő volt. Marie nyaka eltört. Halott volt.
– Krisztusom – mondta Riley a létrára dőlve. Fájdalomhullám öntötte el
ahasából kiindulva. Ő is meg akart halni.
Ahogy teltek a percek, halványan érzékelte a földszintről érkező
hangokat. Ideért a csapat. Jól ismert érzelmi mechanizmus indult meg
benne. Az alapvető emberi félelem és bánat helyét átvette a hideg,
professzionális hatékonyság.
– Itt fent! – kiáltotta.
Ruhája ujjával felitatta a könnyeket az arcáról.
Öt állig felfegyverzett, kevlárba öltözött tiszt rohant fel a lépcsőn.
Az elöl lévő nő láthatóan meglepődött, amikor meglátta Riley-t.
– Rita Graham vagyok, a csapat vezetője – mutatkozott be – Maga kicsoda?
Riley lemászott a létráról, és megvillantotta a jelvényét.
– Riley Paige különleges ügynök, FBI.
A nő idegesnek tűnt.
– Hogy tudott előbb ideérni, mint mi?
– Egy barátom volt – felelte Riley, és most már teljesen
professzionálisraváltott – A neve Marie Sayles volt. Felhívott. Azt
mondta, valami baj van, és már útban voltam hozzá, amikor tárcsáztam a
911-et. Nem értem ide időben. Halott.
A csapat gyorsan ellenőrizte és megerősítette Riley kijelentését.
– Öngyilkosság? – tette fel a kérdést Graham tiszt.
Riley bólintott. Kétsége sem volt afelől, hogy Marie megölte magát. – Mi
ez? – kérdezte a csapatvezető egy jegyzettömbre mutatva, amely az ágy
melletti asztalon hevert.
Riley rápillantott. Egy alig olvasható üzenet áll rajta:

Ez az egyetlen út.

– Búcsúlevél?
Riley komoran bólintott. De tudta, hogy nem szokványos búcsúlevélről van
szó. Nem magyarázat, és semmiképpen sem bocsánatkérés volt.
Tanács, gondolta Riley. Tanács nekem.
A csapat fotókat és jegyzeteket készített. Riley tudta, hogy
megvárják a halottkémet, mielőtt eltávolítanák a testet.
– Beszéljünk inkább odalent! – javasolta Graham – Levezette Riley-t
anappaliba, leült egy székre, és intett Riley-nak, hogy ő is foglaljon
helyet.
A függönyök még mindig be voltak húzva, és a villany sem
voltfelkapcsolva a szobában. Riley legszívesebben elhúzta volna a
függönyöket, hogy beengedje a napfényt, de pontosan tudta, hogy
nem szabad változtatni a helyszínen. Leült a kanapéra.
Graham felkattintott egy asztali lámpát a széke mellett.
– Mondja el, mi történt – kezdte a tiszt, és elővett egy jegyzettömböt meg
egy ceruzát. Bár egy tapasztalt zsaru megkeményedett arca nézett Riley-
ra, mégis volt valami együttérzés a szemében.
– Elrablás áldozata volt – mondta Riley – Csaknem nyolc hete.
Mindkettenáldozatok voltunk. Talán olvasott is róla. A Sam Peterson ügy.
Graham szeme elkerekedett.
– Ó, Istenem! Az a fickó, aki annyi nőt kínzott és ölt meg, a fickó a
propánfáklyával. Akkor az ön volt? Az ügynök, aki megszökött és
felrobbantotta?
– Igen – felelte Riley. Aztán egy kisebb szünet után folytatta – Az a
baj,nem vagyok benne biztos, hogy tényleg felrobbantottam. Nem vagyok
benne száz százalékig biztos, hogy meghalt. Marie nem hitte el, hogy
meghalt. Végül ez okozta a vesztét. Nem bírta elviselni a tudatot, hogy
nem tudhatja biztosra. És talán tényleg újra zaklatta.
Ahogy Riley folytatta a magyarázatot, a szavak automatikusan
ömlöttek belőle, mintha betanult szöveget mondana. Olyan érzése támadt,
mintha elszakadt volna a testétől; csak hallgatta magát, ahogy elmeséli,
hogy történt ez a borzasztó dolog.
Miután képbe hozta Grahamet az üggyel kapcsolatban, elmondta
neki, hogyan tud kapcsolatba lépni Marie legközelebbi hozzátartozójával.
De ahogy beszélt, harag fészkelte be magát a külvilágnak mutatott,
professzionális máza alá – jeges düh. Peterson újabb áldozatot ejtett. Nem
számított, halott-e vagy sem. Ő ölte meg Marie-t.
És Marie annak a biztos tudatában halt meg, hogy Riley lesz a
következő áldozata. Akár a férfi, akár a saját keze által. Riley
legszívesebben megragadta volna Marie-t, és szó szerint kirázta volna ezt az
átkozott ötletet a fejéből.
Nem ez az egyetlen út! – szerette volna elmondani neki.
De egyáltalán hitt ebben? Nem tudta megmondani. Úgy tűnt,
túlságosan is sok dolog van, amire nem tudott választ adni.
Miközben Riley és Graham beszélgettek, megérkezett a halottkém.
Graham felállt, hogy üdvözölje. Aztán Riley felé fordult, és azt mondta: –
Néhány percig fent leszek. Szeretném, ha megvárna, és egy kicsit többet
mesélne az ügyről.
Riley megrázta a fejét.
– Mennem kell. Beszélnem kell valakivel. Előhúzta a névjegyét, és letetteaz
asztalra – De bármikor megkereshet.
A rendőrtiszt ellenkezni kezdett, de Riley esélyt sem hagyott neki;
felállt, és kisétált Marie sötét otthonából. Sürgős dolga volt.
 *

Egy órával később Riley már nyugat felé szelte át a virginiai vidéket.
Tényleg ezt akarom tenni? – kérdezte magától megint.
Kimerült volt. Nem aludt jól az éjjel, az előbb pedig éber rémálomba
csöppent. Hál’ istennek, közben beszélgetett Mike-kal. Segített neki kicsit
megnyugodni, de biztos volt benne, hogy soha nem támogatná, amire most
készül. Ami azt illeti, ő maga sem volt teljesen biztos benne, hogy eszénél
van.
A leggyorsabb utat választotta Georgetownból Mitch Newbrough
szenátor vidéki kúriájához. Sok mindenért kell felelnie annak a nárcisztikus
politikusnak. Rejtegetett valamit, ami talán elvezethet az igazi gyilkoshoz.
Így részben ő is felelős az újabb áldozatért.
Riley tudta, hogy a vesztébe rohan. De nem érdekelte.
Késő délutánra járt, amikor lekanyarodott a kőház előtti, félkör alakú
kocsifeljáróra. Leparkolt, kiszállt az autóból, majd felsétált a hatalmas
bejárati ajtókhoz. Miután becsengett, egy elegánsan felöltözött úriember
fogadta – vélhetően Newbrough komornyika.
– Mit tehetek önért, asszonyom? – kérdezte mereven.
Riley megvillantotta a jelvényét.
– Riley Paige különleges ügynök vagyok – mondta – A szenátor
ismerengem. Beszélnem kell vele.
A komornyik szkeptikus nézéssel elfordult tőle. A szája elé tartott
egy walkie-talkie-t, belesuttogott, majd hallgatta a választ. Önelégült
vigyorral az arcán fordult vissza Riley-hoz.
– A szenátor nem kívánja látni. Elég határozottan kijelentette. Szép
napot,asszonyom!
Mielőtt azonban a férfi becsukhatta volna az ajtót, Riley bevágódott
mellette, és már bent is volt a házban.
– Hívom a biztonságiakat – szólt utána a komornyik.
– Tegye ezt egészen nyugodtan – kiáltott neki vissza Riley a válla fölött.
Fogalma sem volt, hol keresse a szenátort. Bárhol lehetett ebben a
labirintusszerű kastélyban. De aztán arra jutott, hogy nem is számít.
Valószínű, magától is elé jön.
 Elindult a nappali felé, ahol múltkor találkoztak, és ledobta magát a
hatalmas kanapéra. Azon volt, hogy minél otthonosabban érezze magát,
mire a szenátor megjelenik.
Csupán néhány másodperc telt el, és belépett a szobába egy
nagydarab, fekete öltönyös férfi. Riley rögtön tudta, hogy ő a szenátor
biztonsági embere.
– A szenátor arra kéri, hogy távozzon – mondta karba tett kézzel.
Riley nem mozdult a kanapéból. Végignézett a férfin, és próbálta
felmérni, megvizsgálta, mekkora veszélyt jelenthet rá valójában. Elég nagy
volt hozzá, hogy erőszakkal el távolíthassa őt. De a saját önvédelmi
képességei is elég jók voltak. Ha dulakodni kezdenek, nem csak egyikük
fog súlyosan megsérülni, és kétségtelen, hogy a szenátor régiségei közül is
így járna néhány.
– Remélem, megmondták magának, hogy az FBI-tól jöttem – mondta,
ésállta a tekintetét. Erősen kételkedett benne, hogy képes volna fegyvert
rántani egy FBI-ügynökre.
A férfit nem volt könnyű megfélemlíteni, farkasszemet nézett vele. De nem
mozdult.
Riley közeledő lépések zaját hallotta a háta mögött, majd a szenátor
hangját.
– Most meg mit akar, Paige ügynök? Nagyon elfoglalt ember vagyok.
A biztonsági őr félreállt, amikor Newbrough Riley felé
sétált, ésmegállt előtte. Fotogén politikusmosolyára szarkasztikus
színezetet kapott. Egy pillanatig hallgatott. Riley azonnal érezte, hogy
itt most erőpróbáról lesz szó kettejük között. Elhatározta, hogy nem
mozdul a kanapéról.
– Tévedett, szenátor úr – kezdte Riley – Nem volt semmi politikai
indíttatású a lánya meggyilkolásában – ahogy semmi személyes sem.
Adott nekem egy ellenséglistát, és biztos vagyok benne, hogy ugyananezt
a listát átadta az ölebének is a Nyomozóirodánál.
Newbrough mosolya megvető vigyorrá változott.
– Feltételezem, hogy Carl Walder különleges megbízottra gondol – mondta.
Riley tisztában volt vele, hogy durva volt a szóválasztása, és hogy
később nagyon is bánni fogja. De most nem érdekelte.
– Az a lista a Nyomozóiroda idejének vesztegetése volt, szenátor úr –
mondta Riley – És közben elraboltak még egy nőt.
Newbrough határozottan állt a helyén.
– Úgy tudom, hogy a Nyomozóiroda letartóztatott valakit – folytatta –
Agyanúsított vallomást tett. De még nem sokat mondott, nem igaz? Biztos
lehet benne, hogy van valamilyen kapcsolata hozzám. Majd mindent
elmond, ha eljön az ideje. Biztosra veszem, hogy Walder ügynök a végére
jár.
Riley megpróbálta elrejteni a csodálkozását. Egy újabb elrablás után
Newbrough még mindig a gyilkos haragjának elsődleges célpontjaként
tekintett magára. Egészen vérlázító, mekkora egója volt. Képes volt kivétel
nélkül mindenről azt hinni, hogy róla szól.
Newbrough látszólagos kíváncsisággal billentette oldalra a fejét.
– De úgy tűnik, mintha valamiért engem hibáztatna. Ezt igazán zokon
veszem, Paige ügynök. Nem az én hibám, hogy a saját tehetetlensége
újabb áldozat elrablásához vezetett.
Riley arca dühtől rángatózott. Nem mert válaszolni. Ha most
megszólalna, valami túl durvát mondana.
A férfi közben a bárszekrényhez lépett, és töltött magának
egy nagy pohár italt. Riley nagyon drága whiskyre tippelt.
Nyilvánvalóan utalt valamire azzal, hogy meg sem kérdezte, kér-e
egy italt.
Riley tudta, eljött az ideje, hogy a tárgyra térjen.
– Amikor legutóbb itt jártam, volt valami, amit nem mondott el nekem –
bökte ki.
Newbrough megint felé fordult, és hosszan belekortyolt a poharába.
– Hát nem válaszoltam meg minden kérdését?
– Nem arról van szó. Csak valamit elhallgatott előlem. Rebáról. És
szerintem itt az ideje, hogy elmondja, mi volt az.
Newbrough áthatóan nézte.
– Szerette a játékbabákat, szenátor úr? – kérdezte Riley.
Newbrough vállat vont.
– Gondolom, minden kislány szereti – mondta.
– Nem kislányként gondoltam. Úgy értem, felnőttként. Gyűjtötte
esetlegőket?
– Attól tartok, ha úgy is volt, nem tudnék róla.
 Ezek voltak Newbrough első szavai, amelyeket Riley tényleg elhitt.
Egy ilyen, patológiailag énközpontú férfi vajmi keveset tudhatott mások
érdeklődéséről – még ha a saját lányáról is van szó.
– Szeretnék beszélni a feleségével – mondta Riley.
– Határozottan nem engedélyezem – csattant fel Newbrough. Most új
kifejezés ült ki az arcára – olyan, amit Riley már látott a televízióban.
Pont, mint a mosolyát, ezt a kifejezést is alaposan betanulta; kétségtelenül
több ezer alkalommal gyakorolta a tükör előtt. Erkölcsi felháborodást volt
hivatott közvetíteni.
– Magába aztán tényleg nem szorult semmi illendőség, ugye, Paige
ügynök? – mondta, és hangja reszketett a tettetett haragtól – Idejön egy
gyászba borult házba, de nem hoz se megnyugvást, se válaszokat a
gyászoló családnak. Ehelyett fátburkoltan vádaskodik. Tökéletesen
ártatlan embereket hibáztat a saját alkalmatlanságáért.
Sértett igazságérzete gesztusaként megrázta a fejét.
– Milyen gonosz, kegyetlen kis nő maga – mondta – Biztosan nagyon
sokembernek okozott szörnyű fájdalmat.
Riley úgy érezte, mintha kapott volna egy gyomrost. Erre a taktikára
nem volt felkészülve – az erkölcs asztalának teljes felborítására. Ráadásul
rátapintott a saját, valódi bűntudatára és kételyeire.
Pontosan tudja, hogyan kezeljen, gondolta.
Tudta, hogy most azonnal távoznia kell, vagy olyat tesz, amit
később megbánna. Gyakorlatilag ebbe akarta belehajszolni. Szó nélkül
felállt a kanapéról, és kisétált a nappaliból a bejárat felé.
Hallotta, ahogy a szenátor utánaszól:
– Paige ügynök, a karrierének ezennel vége. Szeretném, ha tudná.
Riley elhaladt a komornyik mellett, majd kiviharzott a bejárati ajtón.
Autóba ült, és elindult.
A düh, a frusztráció és a kimerültség hullámai csaptak össze
a fejefelett. Egy nő élete forgott kockán, és a világon senki sem sietett
a megmentésére. Biztos volt benne, hogy Walder csak Gumm lakása
körül terjeszti ki a keresést. És Riley biztos volt benne, hogy rossz
helyen keresgélnek. Rajta volt a sor, hogy tegyen valamit. De már
nem volt több ötlete. Az, hogy idejött, biztosan nem segített.
Egyáltalán bízhat még a saját ítélőképességében?
 Még tíz perce sem vezetett, amikor rezegni kezdett a mobilja.
Lenézett, és látta, hogy Waldertől jött üzenete. Nem volt nehéz kitalálni, mi
áll benne.
Nos, gondolta keserűen. A szenátor legalább nem vesztegette az időt.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Amikor Quanticóba ért és besétált a BAU-ba, Walder már a saját

irodájában várt rá Billel. Tudatosult benne, hogy Billt csak emiatt a
találkozó miatt hívhatták be.
Carl Walder különleges megbízott felállt az asztalától.
– A szenátor ölebe? – kérdezte Walder, és gyerekes arca dühösen
rándultössze.
Riley a földre szegezte a tekintetét. Tényleg túl messzire ment ezzel a
megjegyzéssel.
– Sajnálom, uram – mondta.
– Egy bocsánatkérés ide most nem lesz elég, Paige ügynök – felelte
Walder– Teljesen letért a helyes útról. Mit képzelt, amikor így betört a
szenátor házába és sértegette? Van fogalma róla, mekkora kárt okozott?
Riley biztos volt benne, hogy kár alatt Walder a saját, személyes
szégyenkezését értette. Ez nem nagyon hatotta meg. – Megtalálták mér
Cindy McKinnont? – kérdezte halkan.
– Nem, ami azt illeti, nem találtuk meg – felelte Walder élesen – És
őszintén szólva maga nem is segít, hogy megtaláljuk.
Riley sebzettnek érezte magát.
– Én nem segítek? – kérdezett vissza – Uram, folyamatosan azt hajtogatom,
hogy rossz embert vádolnak és rossz irányban...
Riley megállt a mondat közepén.
Most csak Cindy MacKinnon számított, nem Riley véget nem érő
csatározása Walderrel. Nem most volt itt az ideje a kicsinyes civakodásnak.
Amikor újra megszólalt, már lágyabb hangot ütött meg.
– Uram, annak ellenére, hogy úgy érzem, a szenátor visszatart valami
információt, talán rosszul tettem, hogy egyoldalúan meghoztam a döntést
 és elmentem hozzá anélkül, hogy önnel megbeszéltem volna. Ezért
elnézést kérek. De egy pillanatra feledkezzen meg rólam! Az a szegény
nő több mint huszonnégy órája eltűnt. Mi van, ha igazam van, és valaki
más tartja fogságban? Min mehet éppen keresztül? Mennyi ideje van még
hátra? Bill óvatosan hozzátette:
– Ezt a lehetőséget is számításba kell vennünk, uram.
Walder leleült, és egy pillanatig nem szólt egy szót sem. Riley látta
az arcán, hogy őt is aggasztja ez. Aztán nagyon lassan, tagoltan beszélni
kezdett, minden egyes szót hangsúyozva.
– A Nyomozóiroda majd intézkedik.
Riley nem tudta, mit mondjon. Nem is igazán értette, mit akart
mondani ezzel Walder. Elismerte volna az esetleges hibát? Vagy még
mindig nem volt hajlandó engedni az igazából? – Üljön le, Paige ügynök –
mondta Walder.
Riley helyet foglalt a Bill melletti székben,
aki egyre aggodalmasabban nézett rá.
Walder folytatta:
– Hallottam, mi történt ma a barátjával, Riley.
Riley megdöbbent, de csak egy kicsit. Nem lepte meg, hogy Walder tudott
Marie haláláról. Végtére is, biztos volt, hogy visszajut a Nyomozóirodához,
hogy ő érkezett először a helyszínre. De miért hozta fel ezt most? Tényleg
együttérzés csengett volna a hangjában?
– Mi történt? – kérdezte Walder – Miért tette?
– Már nem bírta tovább – suttogta Riley.
– Micsodát? – kérdezte Walder.
Csend lett. Riley nem tudta, hogy válaszoljon.
– Hallottam, hogy ön nem hiszi, hogy Peterson halott – mondta Walder –
Azt hiszem, megértem, miért nem tudja ezt a lehetőséget kiverni a fejéből.
De tudnia kell, hogy ennek semmi értelme.
Újabb szünet következett.
– Beszélt erről a barátjának? – tudakolta Walder – Megosztotta vele a
rögeszméjét?
Riley elvörösödött. Tudta, mi következik.
– Túlságosan törékeny volt ehhez, Paige ügynök – mondta Walder –
Tudniakellett volna, hogy egy ilyentől összeroppan. Jobban kellett volna
 mérlegelnie. Bár őszintén szólva, Paige ügynök, az ítélőképességének
lőttek. Utálom ezt mondani, de így van.
Engem okol Marie haláláért, tudatosult Riley-ban.
A könnyeivel küszködött. Nem tudta, hogy a szomorúság
vagy afelháborodás könnyei voltak-e. Fogalma sem volt, mit
mondjon. Hol kezdje? Tisztában volt vele, hogy nem ő ültette el ezt a
gondolatot Marie fejében. De hogy értethetné ezt meg Walderral?
Hogyan magyarázhatja meg, hogy Marie-nek megvoltak a saját okai,
hogy kételkedjen Peterson halálában?
Bill ismét megszólalt:
– Uram, lehetne egy kicsit kíméletesebben?
– Azt hiszem, eddig túlságosan is kíméletes voltam vele, Jeffreys ügynök –
mondta Walder, és hangja egyre szigorúbb lett – Azt gondolom, túl
türelmes voltam.
Walder egy hosszú pillanatig Riley-ra szegezte a tekintetét.
– Adja át a fegyverét és a jelvényét, Paige ügynök – szólt végül.
Riley észrevette, hogy Billnnek elakad a lélegzete döbbenetében.
– Uram, ez őrültség – mondta Bill – Szükségünk van rá.
Riley-nak azonban nem kellett kétszer mondani. Felállt a székéből,
elővette a fegyverét és a jelvényét. Walder asztalára tette őket.
– Az irodáját akkor pakolja ki, amikor magának megfelel – mondta
Walderhangosan, érzéketlenül – Addig menjen haza és pihenjen! És
menjen vissza a terápiára! Szüksége van rá.
Ahogy Riley megfordult, hogy elhagyja a szobát, Bill felállt, mintha vele
akarna menni.
– Maga itt marad, Jeffreys ügynök – parancsolt rá Walder.
Riley és Bill pillantása összefonódott. Riley azt üzente a
pillantásával, hogy ne mondjon ellent neki. Most ne. A férfi lesújtva
biccentett. Aztán Riley kiment az irodából. Ahogy végigsétált a folyosón,
kicsit fázott és tompának érezte magát, azon tűnődve, mit tegyen most.
A hűvös éjszakai levegőre kilépve végre ömleni kezdtek a
könnyei.De meglepetten tapasztalta, hogy a megkönnyebbülés és nem
a kétségbeesés könnyei voltak. Napok óta most először érezte magát
felszabadultnak, mentesnek a korlátok béklyóitól.
Ha senki más nem teszi azt, amit kell, ő még mindig megteheti.
Végre valahára senki sem fogja megmondani neki, hogyan végezze a
munkáját. Meg fogja találni a gyilkost és megmenti Cindy MacKinnont,
kerül, amibe kerül.

Miután – ismét késve – felvette Aprilt és hazavitte, szembesült vele,

hogy ma nem kell vacsorakészítéssel foglalatoskodnia. Marie arca még
mindig kísértette, és kimerültebbnek érezte magát, mint valaha.
– Rossz napom volt – mondta a lányának – Szörnyű nap. Grillezett
sajtosszendvics jó lesz vacsorára?
– Nem nagyon vagyok éhes – válaszolta April – Gabriela állandóan
teletömmindennel.
Riley szívébe belemart a fájdalom. Újabb kudarc, gondolta.
April azonban vetett még egy pillantást az anyjára, ezúttal
együttérzően.
– Jó a grillezett sajt – felelte – Majd én elkészítem.
– Köszönöm – mondta Riley – Édes vagy.
Kicsit jobb kedvre derült. Ma este legalább itthon nem lesz
veszekedés. Ez már nagyon ráfért.
Gyorsan és csendesen megvacsoráztak, majd April bement a
szobájába, hogy befejezze a házifeladatot és lefeküdjön.
Riley bármilyen kimerült is volt, úgy érezte, nem sok vesztegetni
való ideje maradt. Nekiállt dolgozni. Felcsapta a laptopját, berajzolta a
térképre a helyszíneket, ahol az áldozatokat megtalálták, majd kinyomtatta
azt a részt, amit tanulmányozni akart.
Lassan háromszöget rajzolt a térképre. A vonalai összekötötték azt a
három helyet, ahol az áldozatokat megtalálták. A legészakibb pont azt a
szántóföldet jelezte, ahol két évvel ezelőtt Margaret Geraty holttestét
hagyták. A tőle nyugatra lévő pont az a hely volt, ahol Eileen Rogers már
gondosabban beállított testét megtalálták, körülbelül hat hónappal ezelőtt,
Daggett közelében. És végül a déli pont jelentette a helyet, ahol a gyilkos
tökélyre fejlesztette a technikáját, és elrendezte Reba Frye testét Mosby
Parkban, egy patak mellett.
 Riley újra és újra bekarikázta a területet, miközben egyre csak törte
a fejét. Hamarosan talán újabb nőt találnak holtan valahol ezen a területen –
hacsak nem már találtak is. Nem volt vesztegetni való ideje.
Lehajtotta a fejét. Annyira fáradt volt! De egy nő élete forgott
kockán. És most úgy tűnt, Riley-ra maradt a feladat, hogy megmentse –
hivatalos segítség vagy jóváhagyás nélkül. Még Bill sem lesz ott, hogy
segítsen neki. De vajon képes teljesen egyedül megoldani az ügyet?
Meg kell próbálnia. Marie-ért. Bizonyítania kell Marie szellemének
– és talán saját magának is –, hogy nem az öngyilkosság az egyetlen
lehetőség.
Összevont szemöldökkel nézte a háromszöget. Jó oka volt
feltételezni, hogy az áldozatot valahol ezen a kétezer négyzetkilométernyi
területen belül tartják fogva.
Csak a megfelelő helyen kell keresnem, gondolta. De hol?
Tudta, hogy szűkítenie kell a keresési területet, és az nem lesz
könnyű. Legalább ismerte a terület nagy részét.
A háromszög legfelső része, a Washingtonhoz legközelebb eső pont,
leginkább előkelő, gazdag és kiváltságos emberek által lakott terület volt.
Riley meg mert volna esküdni rá, hogy a gyilkosnak nem ilyen a családi
háttere. Ezenkívül olyan helyen kellett tartania az áldozatot, ahol senki nem
hallja meg a sikításait. A bűnügyi szakemberek szerint nem volt nyoma
annak, hogy a nő száját betömték vagy beragasztották volna. Riley X-et
rajzolt erre a jómódú területre.
A két déli pont egyaránt ligetes vidék volt. Lehet, hogy a gyilkos
egy bérelt vadászházban vagy kempingben tartja fogva a nőt?
Átgondolta.
Nem, határozott. Az túl ideiglenes volna.
Minden ösztöne azt súgta, hogy ez az ember saját otthonából
működött – talán egy olyan házban, ahol egész életében élt, ahol szokatlanul
boldogtalan gyermekkorát töltötte. Élvezné odavinni az áldozatait.
Hazavinni őket magához.
Így áthúzta a parkos területeket is. Főleg mezőgazdasági területek és
kisvárosok maradtak áthúzatlanul. Riley erősen gyanította, hogy egy
parasztházat keres valahol ezen a területen.
Megint ránézett a számítógépén lévő térképre, aztán ráközelített az
esélyes területre. A szíve összeszorult a kisze-kuszán összefonódó
másodlagos utak láttán. Ha igaza van, a gyilkos valami öreg, elhanyagolt
farmon él valahol ebben a labirintusban. De ahhoz túl sok út volt, hogy
gyorsan végigmehessen rajtuk autóval – és a farm talán nem is látszik az
útról.
Kétségbeesetten felnyögött. Hirtelen minden reménytelenebbnek
tűnt, mint eddig. A veszteség és kudarc szörnyű fájdalma bármikor újra
fellángolhatott.
De aztán felkiáltott: “Babák!”
Emlékeztette magát a tegnap levont következtetésére, miszerint a
gyilkos valószínűleg minden áldozatát egyetlen, játékbabákat árusító
boltban szemelte ki. Hol lehet ez a bolt?
Még egy, kisebb alakzatot rajzolt a papírtérképére. A nagy
háromszögtől keletre volt, sarkai jelezték azokat a helyeket, ahol a négy nő
élt. Most már teljesen biztos volt benne, hogy valahol ezen a területen van
egy üzlet, ahol minden nő vásárolt egy babát, és ahol a gyilkos kiszúrta
őket. Először ezt a boltot kell megtalálnia, mielőtt az után a hely után
kutatna, ahová magával viszi a nőket.
Megint behozta a térképet a számítógépén, és ránagyított. A kisebb
terület legkeletibb pontja nem volt messze tőle. Látta, hogy egy állami út
ívet formál, amely nyugat felé haladva számos kisvároson át vezet, amelyek
közül egyik sem gazdag vagy történelmi jelentőségű. Pont olyan városok
voltak, mint amilyet keres. És kétségtelenül mindegyiknek akadt valamilyen
játék- vagy bababoltja.
Kinyomtatta a kisebb térképet, majd lefuttatott egy újabb keresést a
városokban található üzletekre. Végül Riley kikapcsolta a gépet. Muszáj
valamennyit aludnia.
Holnap Cindy MacKinnon keresésére indul.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Már sötétedett, mire Riley Glendive-ba ért. Hosszú nap volt, és

elkeseredettnek érezte magát. Az idő túl gyorsan szállt, és vele együtt
kezdett elszállni az esély is, hogy életmentő nyomra bukkanjon.
Glendive volt a nyolcadik város a mai útja során. Eddig minden
városban bement az üzletekbe, amelyek játékokat és babákat árusítottak, és
kikérdezett mindenkit, aki hajlandó volt szóba állni vele. Biztos volt benne,
hogy még nem találta meg a keresett üzletet.
Egyik boltban sem emlékezett senki, hogy látta volna a fényképeken
lévő nőket. Természetesen a szóban forgó nők korukban és
megjelenésükben egy tucat másikhoz hasonlítottak, akivel a boltos
bármelyik héten találkozhatott. És hogy még rosszabbak legyenek a dolgok,
egyik játékbabánál sem hasított bele a felismerés, hogy ez akár ihlethette is
az áldozatok elrendezését.
Glendive-be érve furcsa, déjà vu-szerű érzése támadt. A fő utca
hátborzongatóan ugyanúgy festett, mint a legtöbb városé, amin áthaladt. A
téglatemplom egyik oldalán filmszínház, másikon pedig drogéria.
Holtfáradt elméjében már kezdett összemosódni az összes város.
Mit hittem? – kérdezte magától.
Tegnap éjjel olyan kétségbeesetten próbált elaludni, hogy bevette a
felírt nyugtatóit. Nem volt rossz ötlet. De az már kevésbé volt bölcs döntés,
hogy ráküldött néhány pohárka whiskyt. Most rettenetes fejfájás gyötörte,
de ment tovább.
Ahogy leparkolt a bolt közelében, amelyet ellenőrizni akart,
észrevette, hogy egyre inkább besötétedik. Kedvetlenül felsóhajtott. Még
hátra volt egy város egy bolttal, amit ma este meg akart látogatni. Legalább
három óra, mire visszaér Fredericksburgba, hogy felvegye Aprilt Ryan
házánál. Zsinórban hányadik este is lesz, hogy késve megy érte?
Előhúzta a mobilját, és tárcsázta a ház számát. Szívből remélte, hogy
Gabriela veszi fel. De Ryan szólt bele a telefonba:
– Mit akarsz, Riley? – kérdezte.
– Ryan – hadarta Riley – Nagyon sajnálom, de...
– Megint késel – mondta Ryan, befejezve helyette a mondatot.
– Igen –felelte Riley – Sajnálom.
Csend következett.
– Nézd, ez most irtó fontos – mondta végül Riley – Veszélyben van egy
nőélete. Tennem kell a dolgom.
– Ezt már hallottam párszor – válaszolta Ryan elutasítóan – Mindig,
mindenélet-halál kérdése. De csak nyugodtan. Intézd el! Csak már átfutott
az agyamon, hogy egyáltalán miért is fáradsz azzal, hogy Aprilt
felveszed. Ilyen alapon akár itt is maradhatna.
Riley-nak elszorult a torka. Pontosan ettől tartott. Ryan úgy
hangzott, mint aki harcba akar szállni a gyerekfelügyeleti jogért. És ez nem
az őszinte vágyból fakadt, hogy ő nevelhesse Aprilt. Túlságosan elfoglalt
volt ahhoz, hogy a lányával foglalkozhasson. Csupán fájdalmat akart okozni
Riley-nak.
– Megyek érte – felelte Riley, és próbált higgadt hangot erőltetni magára –
Erről az egészről majd később beszélünk.
Bontotta a hívást.
Aztán kiszállt a kocsiból, és elindult a bolthoz – Debbie
Bababutikjához – vezető rövidke úton. Az üzletbe lépve megállapította,
hogy kicsit merész volt a névválasztás, mivel a polcokon csupa szokványos
tömegtermék sorakozott.
Nincs itt semmi különleges vagy előkelő, gondolta magában.
Nem tűnt valószínűnek, hogy ez az a hely, amit keres. Olyan boltot
képzelt el, amely legalább egy kicsit különlegesnek számít; egy hely,
amelynek szájról szájra jár a híre, és odavonzza a vásárlókat a környező
városokból. De hogy abszolút biztos lehessen benne, azért meg akarta
magának nézni ezt a boltot is.
Odasétált a pénztárhoz, ahol egy magas, idős hölgy álldogált.
Vastaglencsés szemüveget viselt, és madárszerű volt.
– Riley Paige különleges ügynök vagyok, az FBI-tól – kezdte, és ismét
meztelennek érezte magát a jelvénye nélkül. Eddig minden üzletvezető
hajlandó volt vele beszélni a jelvénye nélkül is. Remélte, hogy ez a nő is
így tesz.
Négy fényképet húzott elő, és a pultra tette őket.
– Azt szeretném tudni, látta-e ezeket a nőket? – mondta, és egyenként
aképekre mutatott – Margaret Geraty-ra minden bizonnyal nem fog
emlékezni – ő két évvel ezelőtt járhatott itt. Eileen Rogers viszont
körülbelül hat hónappal ezelőtt, Reba Frye pedig hat héttel ezelőtt vásárolt
egy babát. Az utolsó nő, Cindy MacKinnon, a múlt hét végén jöhetett.
A nő mereven nézte a képeket.
– Ó, drágám – mondta – A szemem már nem a régi. Hadd lássam
őketközelebbről.
Felkapott egy nagyítót, és vizsgálgatni kezdte a fényképeket. Közben Riley
észrevette, hogy valaki más is van a boltban. Egy elég semmitmondó
külsejű férfi volt: átlagos magasságú, közepes testfelépítésű. Póló és
viseltes farmer volt rajta. Riley-nak talán el is kerülte volna a figyelmét, de
egy fontos részlet mégis odavonzotta a tekintetét.
Egy csokor rózsát tartott a kezében.
Valódi rózsák voltak, de a rózsák és a babák együtt akár a gyilkos
megszállottságára is utalhattak.
A férfi nem nézett rá. Biztosan hallotta, hogy az FBI-tól jött.
Kerülné a szemkontaktust?
Ekkor megszólalt a hölgy:
– Nem hinném, hogy láttam bármelyiküket is – mondta – De mint
mondtam, nem látok valami jól. És soha nem volt jó az arcmemóriám se.
Sajnálom, hogy nem lehetek jobban a segítségére.
– Semmi gond – felelte Riley, és visszatette a fotókat a táskájába –
Köszönöm, hogy időt szánt rám.
Megfordult, hogy újra megnézze a férfit, aki most egy közeli polcot
böngészett végig. Riley pulzusa felgyorsult.
Ez határozottan lehet ő, gondolta. Ha vesz egy babát, tudni fogom,
hogy ő az.
De nem jó ötlet itt állni és figyelni. Ha bűnös, nem valószínű, hogy
elárulja magát. Lehet, hogy kicsúszik a markából.
Rámosolygott a boltosra, és távozott.
Kint sétált egy kicsit a háztömb körül, majd várakozott. Csupán
néhány perc elteltével kinyílt az üzlet ajtaja, és a férfi kisétált rajta. Egyik
kezében még mindig a rózsákat tartotta. A másikban valami frissen vásárolt
árut tartott. Megfordult, és elindult a járdán, távolodva Riley-tól.
 Riley hosszú léptekkel haladt utána. Felmérte a magasságát és a
testfelépítését. Riley egy kicsivel magasabb volt nála, és talán valamivel
erősebb. Ezenkívül talán jobban képzett is. Nem hagyja elmenni.
Ahogy a férfi egy szűk sikátorhoz közeledett, meghallhatta a
lépéseket a háta mögött. Hirtelen megfordult, és visszanézett rá. Ellépett az
egyik oldalra, mintha ki akarna térni az útjából.
Riley oldalról keményen belökte a sikátorba a férfit. A sikátor szűk,
mocskos és homályos volt.
A döbbent férfi eldobta a csomagot és a rózsákat is. A virágok
szétszóródtak a járdán. Felemelte a karját, mintha így akarná távol tartani
magától a támadóját.
Riley azonban megragadta a karját, és a háta mögé csavarta, majd
arccal a téglafalnak nyomta.
– Riley Paige különleges ügynök vagyok, FBI – kiáltotta – Hol tartja
fogvaCindy MacKinnont? Életben van még?
A férfi egész testében reszketett.
– Kicsidát? – kérdezte remegő hangon – Nem tudom, miről beszél.
– Ne szórakozzon velem! – csattant fel Riley, és minden eddiginél
meztelenebbnek érezte magát a jelvénye – és különösen a pisztolya
nélkül. Hogy vigye be ezt az embert anélkül, hogy pisztolyt rántana?
Nagyon messze volt Quanticótól, és még társa sem volt, hogy segítsen
neki. – Hölgyem, nem tudom, mi ez az egész – mondta a férfi, és
könnyekben tört ki.
– Mit jelentenek ezek a rózsák? – kérdezte Riley – Kinek viszi őket?
– A lányomnak! – kiáltotta a férfi – Holnap lesz az első zongorakoncertje.
Riley még mindig tartotta a jobb karjával fogva. A bal kezét a falhoz
szorította. Riley hirtelen észrevett valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét.
A férfi jegygyűrűt viselt. Holtbiztos volt benne, hogy a gyilkos nem házas.
– Zongorakoncert? – kérdezett vissza.
– Mrs. Tully diákjai – kiáltotta – Bárkit megkérdezhet a városban.
Riley kicsit lazított a szorításon.
A férfi folytatta:
– A rózsákat ez alkalomból vettem. Akkor kapja meg őket, amikor a
végénmeghajol. Vettem neki egy babát is.
Riley elengedte a karját, és odasétált a ledobott csomaghoz. Felvette, és
kihúzta a tartalmát.
Tényleg baba volt benne. Egy olyan tizenéves lányoknak való, amit mindig
utált és zavarónak tartott: szuperszexire megcsinált, telt ajkú, dúskeblű
baba. De akármennyire is taszító volt, egyáltalán mintha nem hasonlított a
Daggett közelében látottra. Az a baba egy kislányt mintázott. Olyan volt,
mint amit a fényképen látott Cindy MacKinnonról és az unokahúgáról:
fodros-bodros, aranyhajú, rózsaszín ruhába öltöztetett.
Nem a megfelelő embert kapta el. Levegőért kapkodott.
– Sajnálom – mondta a férfinak – Tévedtem. Annyira sajnálom!
A sokktól és összezavarodottságtól még mindig reszkető
férfi elkezdte felszedegetni a rózsákat. Riley lehajolt, hogy segítsen
neki.
– Ne, nem kell! – kiáltotta a férfi – Ne segítsen! Tartsa magát távol
tőlem!Csak hagyjon békén!
Riley megfordult, és kisétált a sikátorból; hagyta, hogy a
kétségbeesett férfi összeszedje a lánya rózsáit és a babáját. Hogy hagyhatta,
hogy ez megtörténjen? Miért ment ilyen messzire? Miért nem vette észre a
férfi jegygyűrűjét abban a pillanatban, amikor meglátta?
A válasz egyszerű volt. Kimerült volt, és hasogatott a feje.
Nemtudott normálisan gondolkodni.
Ahogy szédülten sétált, megakadt a szeme egy bár neonos
jelzőtábláján. Akart egy italt. Úgy érezte, szüksége van rá.
Belépett a gyéren megvilágított helyre, és leült a pulthoz. A csapos
épp el volt foglalva egy másik vendég kiszolgálásával. Riley azon tűnődött,
mit csinálhat most a férfi, akit letámadott. Hívja a rendőrséget? Le fogják
tartóztatni? Az elég keserűen ironikus volna.
De aztán arra jutott, hogy a férfi feltehetően nem hívja a
rendőrséget. Végül is nem lenne könnyű nekik elmagyarázni, mi is történt.
Talán még szégyelli is magát, hogy egy nő támadta meg.
Mindenesetre, ha hívta a rendőrséget, és útban voltak, hogy
elkapják, nincs értelme menekülni előlük. Ha kell, akkor vállalja a tettei
következményét. És talán meg is érdemli, hogy letartóztassák. Eszébe jutott
a beszélgetése Mike Nevinsszal; hogy hogyan hívta fel a figyelmét arra,
hogy értéktelennek tartja magát.
Talán jogosan érzem magam értéktelennek, gondolta. Talán jobb lett
volna, ha Peterson megöl.
A pultos odalépett hozzá.
– Mit hozhatok, asszonyom? – kérdezte.
– Egy bourbont kérek jéggel – mondta Riley – Legyen dupla.
– Azonnal érkezik is – mondta a csapos.
Emlékeztette magát, hogy ez most nem olyan, mintha munka közben
inna. A PTSD-ből való fájdalmas felépülése során időnként voltak olyan
periódusai, amikor rendesen a pohár fenekére nézett, de azt gondolta, ezen
már túl van.
Belekortyolt az italba. Kellemesnek érezte, ahogy az erős ital
lecsorog a torkán.
Még hátravolt egy város és legalább még egy valaki, akit ki akar
kérdezni. De szüksége volt valamire, ami lenyugtatja.
Hát – gondolta keserűen mosolyogva – legalább hivatalosan nem
vagyok szolgálatban.
Gyorsan megitta az italát, aztán lebeszélte magát róla, hogy újabbat
rendeljen. A szomszédos város játékboltja hamarosan bezár, azonnal
indulnia kell. Cindy MacKinnon ideje is hamarosan lejár – már ha eddig
még nem járt le.
Ahogy kiment a bárból, úgy érezte, megint az ismerős sztakadék
szélén sétál. Azt hitte, hogy már rég maga mögött hagyta a rémületet,
fájdalmat és önutálatot. Most ehhez térne vissza újból?
Vajon még mennyi ideig kerülheti el a végzetes zuhanást?
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Riley mobilja rezegni kezdett másnap kora reggel. A dohányzóasztalnál

ült, és a tegnapi térképet nézegette azon tűnődve, ma milyen útvonalat
járjon be. Amikor látta, hogy Bill hívja, összerándult a gyomra. Vajon jó
vagy rossz hírt fog közölni?
– Mi a helyzet, Bill?
Hallotta, hogy egykori partnere szomorúan felsóhajt.
– Riley, ülsz éppen?
Riley szíve összeszorult. Örült, hogy ül éppen. Már tudta, hogy Bill hangja
csak egy, rettenetes dolgot jelenthet. Úgy érezte, a rettegéstől az izmai
mindjárt felmondják a szolgálatot.
– Megtalálták Cindy MacKinnont – bökte ki Bill.
– Holtan, igaz? – kérdezte Riley levegő után kapkodva.
Bill egy pillanatig nem szólt semmit. De a csendje megválaszolta
Riley kérdését. Riley érezte, hogy kibuggyannak a könnyei – a sokk és a
tehetetlenség könnyei. Küzdött ellene, elhatározta, hogy nem sír.
– Hol találták meg? – kérdezte Riley.
– A többi áldozattól elég messze, nyugatra, a nemzeti parkerdőben, szinte
anyugat-virginiai vonalnál.
Riley a térképére nézett.
– Mi a legközelebbi város? – kérdezte.
Bill megmondta neki, és nagyjából meg is találta, hol található. Nem volt a
háromszögön belül, amelyet a másik három helyszín – ahol megtalálták a
holttesteket – alkotott. De mégis, kell lennie valamilyen kapcsolatnak a
többi helyszínnel. Nem tudta pontosan megmondani, mi lehet az.
Bill folytatta a test felfedezésének leírását.
– Egy szikla mellé tette nyílt terepen, nem voltak körülötte fák. A
helyszínen vagyok. Rettenetes. Riley, egyre merészebb.
– És egyre gyorsabban cselekszik, gondolta Riley reménytelenül. Ezt az
áldozatot csak néhány napig tartotta életben.
– Tehát tényleg nem Darrell Gumm az emberünk – jegyezte meg Riley.
– Te vagy az egyetlen, aki előre megmondta – válaszolta Bill – Igazad volt.
Riley próbálta felfogni a helyzetet.
– Tehát Gummot elengedték? – kérdezte.
Bill bosszúsan felhorkantott.
– Még az kéne. Hatóság félrevezetésével vádolják. Sok mindenért kell
felelnie. Nem mintha érdekelné. De amennyire csak lehet, próbáljuk
megakadályozni, hogy a hírekben közöljék a nevét. Ez az erkölcstelen
seggfej nem érdemli meg a nyilvánosságot.
Csend telepedett rájuk.
– A fenébe, Riley – mondta végül Bill –, bárcsak Walder hallgatott
volnarád...akkor talán megmenthettük volna.
Riley-nak kétségei voltak efelől. Nem mintha neki lett volna valami jó
nyoma, amin elindulhat; de talán ha mindenkit ráállítanak az ügyre, jutottak
volna valamire azokban a drága órákban.
– Van fényképed róla? – kérdezte – A szíve lüktetett.
– Van, Riley, de...
– Tudom, hogy nem volna szabad megmutatnod nekem. De látnom
kellőket. Átküldenéd őket?
Kisebb szünet után Bill azt mondta:
– Megvan.
Néhány pillanattal később Riley már nézegette a szörnyű képeket a
mobilján. Az első egy közeli volt az arcról, amelyet csupán néhány nappal
azelőtt látott egy képen. Azon a képen a nő szeretettel hajolt egy boldog
kislány és a vadonatúj babája fölé. Ugyanez az arc most halovány volt, a
szeme kivarrva, ajka fölé pedig irtózatos mosolyt pingáltak.
Ahogy több képet átnézett, látta, hogy megegyezik azzal, ahogy
Reba Frye holttestét elrendezték. Minden részlet ott volt. A pontos póz. A
test meztelen volt, lába szétvetve, és mereven ült, akár egy játékbaba. A
lábai között műrózsa feküdt a földön.
Ez volt a gyilkos igazi aláírása, az üzenete. Mindvégig ezt a hatást
akarta elérni. A hármas és négyes számú áldozatánál sikerült is mesteri
szintre jutnia. Riley tökéletesen biztos volt benne, hogy már készen is áll,
hogy még egyszer megtegye.
Miután megnézte a képeket, visszatért a híváshoz.
– Annyira sajnálom! – mondta a rémülettől és szomorúságtól elcsukló
hangon.
– Igen, én is – mondta Bill – Egyébként van valami ötleted?
Riley a fejében végigpörgette az imént látott képeket.
– Gondolom, a paróka és a rózsa ugyanolyan, mint előtte. És a szalag is.
– Igen. Ugyanúgy néznek ki.
Riley megint megállt. Milyen nyomokra van esélye Bill csapatának? – Elég
korán hívtak titeket ahhoz, hogy nyomok, ujjlenyomatok után
kutathassatok? – tette fel a kérdést.
– A helyszínt ezúttal korán biztosították. Egy ranger kiszúrta a testet,
ésazonnal hívta a Nyomozóirodát. Most nem lábatlankodtak ott a helyi
rendőrök. De semmi hasznosat nem találtunk. Ez a fickó óvatos.
Riley néhány percig keményen törte a fejét. A fotókon az volt látható, hogy
egy női test ül a fűben egy sziklaképződménynek támasztva. Kérdések
garmadája fogalmazódott meg az elméjében.
– Hideg volt már a test? – kérdezte.
– Mire odaértünk, igen.
– Mit gondolsz, mennyi ideje lehetett ott?
Hallotta, ahogy Bill lapozgatja a noteszét.
– Nem tudom biztosra, de nem sokkal a halál beállta után helyezte ebbe
apózba. Az elszíneződésből kiindulva talán néhány órája. Amint a
halottkém belekezd munkához lát, többet fogunk tudni.
Riley jól ismert türelmetlensége most is kezdte átvenni az irányítást. Jobban
akarta érteni, mit mi után csinált a gyilkos.
– Lehetséges, hogy ott rendezte el a testét, ahol megölte, és csak az
utánhozta a helyszínre, amikor beállt a rigor mortis?
– Valószínűleg nem – válaszolta Bill – Semmi furcsát nem látok az
elrendezésben. Nem hiszem, hogy merev lett volna, mielőtt idehozta.
Miért? Szerinted idehozta, és itt ölte meg?
Riley behunyta a szemét, és erősen gondolkodott.
Végül azt mondta:
– Nem.
– Biztos vagy benne?
– Ott ülte meg, ahol fogva tartotta, aztán elhozta a helyszínre. Nem
hoztavolna el, amíg életben van. Nem akart kínlódni egy emberi lénnyel a
furgonban vagy a helyszínen.
 A szemét még mindig szorosan lecsukva tartotta, és igyekezett
belelátni a gyilkos fejébe.
– Csak a nyersanyagot akarta elhozni ahhoz, amit közölni szeretne –
folytatta – Miután meghalt, ez volt a számára. Mint egy műalkotás,
megszűnt nőnek lenni a szemében. Tehát megölte, lemosta, megszárította,
előkészítette a testet az elképzelése szerint, majd az egészet bekente
vazelinnal.
A jelenet élénken kezdett kirajzolódni a fejében.
– Akkor vitte el a helyszínre, amikor a rigor mortis kezdett beállni –
mondta – Tökéletesen időzített. Három másik nő megölése után már
pontosan tudta, hogy működik. A merevség beálltát beépítette a kreatív
folyamatába. Akkor rendezte el a testet, amikor az merevedni kezdett.
Apránként haladt. Mintha csak agyagot formázna.
Riley nehezen tudta elmondani, mit látott ezután a fejében – vagy a
gyilkos elméjében. A szavak lassan, fájdalmasan jöttek ki a száján.
Mire befejezte a test többi részének szobrászatát, az áll még mindig
a mellen pihent. Érezte a váll és nyak izmait, pontosan tudta, mennyi
hajlékonyság maradt még a testben, és felfelé döntötte a fejet. Ott tartotta,
amíg meg nem merevedett. Két vagy három percbe telhetett. Türelmes volt.
Aztán hátrébb lépett, és gyönyörködött a keze munkájában.
– Jézusom – motyogta Bill halkan, döbbenten – Tudsz valamit.
Riley keserűen felsóhajtott, és nem válaszolt. Nem érezte úgy, hogy
jó – legalább is már nem. Csak abban volt jó, hogy be tudott férkőzni a
beteg elmékbe. Mit mondott el ez róla? Segített ez bárkin is? Cindy
MacKinnonnak biztosan nem.
– Szerinted milyen messze tartja az áldozatokat, amíg még életben
vannak?– vetette fel a kérdést Bill.
Riley fejben gyorsan elvégzett egy kis kalkulációt, és képzeletben megjelent
előtte a térkép egy része.
– Nem messze attól, ahol Cindy testét beállította – mondta –
Valószínűlegkét órás távon belül.
– Az még mindig rengeteg területet jelent.
Riley-nak minden másodperccel rosszabb lett a kedve. Billnek igaza volt.
Egyetlen olyan dolgot sem tudott mondani, ami a segítségükre lehetne.
– Riley, vissza kell jönnöd, szükségünk van rád ennél az ügynél – szólt
Bill.
Riley alig hallhatóan felsóhajtott.
– Biztos vagyok benne, hogy Walder nem így gondolja.
És ami azt illeti, én sem, gondolta.
– Nos, Walder téved – mondta Bill – És ezt meg is fogom mondani neki.
Elintézem, hogy visszajöhess dolgozni.
Riley hagyta, hogy Bill szavai leülepedjenek benne.
– Az túl kockázatos lenne neked – mondta végül – Walder képes téged
iskirúgni, ha nagyon ugrálsz.
– De...de Riley...–dadogta Bill.
– Semmi “de”, Bill. Ha kirúgatod magad, ez az ügy sosem fog megoldódni.
Bill felsóhajtott. Fáradt és lemondó volt a hangja.
– Oké – felelte – De van bármilyen ötleted?
Riley egy pillanatra elgondolkodott. A mélység, amelybe az elmúlt néhány
napban belebámult, egyre szélesebb és mélyebb lett. Úgy érezte, hogy az a
kicsi, ami még megmaradt az elhatározásából, most kicsúszik a kezéből.
Kudarcot vallott, és egy nő meghalt.
De talán mégis van egy valami, amit megtehet.
– Kavarog bennem néhány ötlet – mondta – Majd elmondom.
Ahogy letették a telefont, a konyhából kávé és sült szalonna illata
csapta meg az orrát. April volt bent. Azóta reggelit készít, mióta Riley
felkelt.
És még csak meg se kellett kérnem rá! – gondolta Riley.
Talán elkezdte értékelni Riley-t, mióta több időt tölt az apjával –
legalább egy kicsit. April soha nem szerett Ryan közelében lenni. Bármi is
volt az oka, Riley a legkisebb kényelemért is hálás volt egy ilyen reggelen.
Csak ült ott, és azon tűnődött, mit tegyen. Ma ismét nyugatnak akart
elindulni, az új útvonalát követve. De legyőzöttnek érezte magát; lesújotta,
hogy az események ilyen szörnyű fordulatot vettek. Tegnap nem volt a
legjobb formájában, és ráadásul Glendive-ban még egy italnak sem tudott
ellenállni. Ma nem tehette meg ugyanezt, a jelenlegi lelkiállapotában biztos
nem. Biztosan hibákat követne el. És már így is túl sok hibát vétett.
A bolt pontos helye azonban még mindig fontos volt – talán
fontosabb, mint valaha. A gyilkos itt fogja kiszemelni a következő
áldozatát, ha eddig még nem tette volna meg. Riley felcsapta a
számítógépét, és e-mailben átküldte Billnek a térképét.
 Elmagyarázta Billnek, melyik városokat és üzleteket
kell ellenőrizni. Maga Bill jobb, ha arra koncentrál, hogy megtalálja a
gyilkos házát. De talán rá tudja venni Waldert, hogy küldjön végig valakit
Riley útvonalán – amíg Walder rá nem jön, hogy kitől származik az ötlet.
Csak ült ott, újra és újra átnézte a térképet, majd lassan felfigyelt
egy mintára, amelyet eddig nem látott. Nem a tetthelyszínek kapcsolódtak
egymáshoz, azok legyezőalakban szétterültek a térkép egy másik jelölésétől
– a területtől, amelyet a négy nő címe adott ki. Ahogy tovább
tanulmányozta, minden eddiginél jobban biztosabb volt benne, hogy az
áldozatok kiválasztása egy bizonyos helyre koncentrálódott, ahol
mindannyian jártak: egy bababoltba. És bárhol is kapta el a gyilkos az
áldozatait, valószínűleg nem lehetett messze attól a helytől, ahol először
látta őket.
De miért nem tudta megtalálni azt a boltot? Nem helyes
megközelítést alkalmazott? Annyira leragadtat volna egyetlen ötletnél, hogy
nem is látott meg más nyomokat? Olyan mintát képzelt el, ami teljesen
tévútra vitte?
Tovább vizslatta a térképet, majd a jegyzeteivel együtt elküldte
Billnek.
– Anyu, kész a reggeli.
Amikor leült reggelizni a lányával, megint azon kapta magát, hogy a
könnyeivel küszköd.
– Köszönöm – mondta. Csendben enni kezdett.
– Anyu, mi a baj? – kérdezte April.
Riley-t meglepte a kérdés. Aggodalmat hallott volna a lánya hangjában?
Még mindig elég szófukar volt vele, de néhány napja legalább nem volt
nyíltan undok.
– Semmi bajom – felelte Riley.
– Ez nem igaz – jelentette ki April.
Riley semmit sem válaszolt. Nem akarta Aprilt belerángatni az ügy
borzalmas valóságába. Már így is épp elég baja volt.
– Az előbb Billel beszéltél? – tudakolta April.
Riley csendben bólintott.
– Mi miatt hívott? – kérdezte April.
– Nem beszélhetek róla.
Hosszú csönd állt be közöttük. Mindketten tovább ettek.
Végül April azt mondta:
– Állandóan próbálsz rávenni, hogy beszéljek veled. De tudod, minden
éremnek két oldala van. Te soha nem beszélsz velem, legalábbis nem
igazán. Beszélsz még egyáltalán valakivel?
Riley abbahagyta az evést, és elfojtott egy zokogást, amely kitörni
készült a torkából. Jó kérdés volt. És “nem” volt a válasza. Egyáltalán nem
beszélt senkivel se, már nem. De nem tudta rávenni magát, hogy ezt
kimondja.
Emlékeztette magát, hogy szombat van, és ma nem kell Aprilt suliba
vinnie. És mára nem volt megbeszélve, hogy April az apjánál töltse a napot.
És bár nem indul útnak ma nyugatnak nyomokat keresve, azért van valami,
amit meg kell tennie.
– April, el kell mennem valahova – mondta – Megleszel egyedül?
– Persze – válaszolta April.
Aztán őszintén szomorú hangon megkérdezte:
– Anyu, legalább elárulod, hová mész?
– Temetésre.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Riley nem sokkal Marie szertartása előtt érkezett meg a georgetowni

ravatalozó előterébe. Rettegett a temetésektől. Rosszabbul viselte őket, mint
a bűntettek helyszínén a frissen meggyilkolt testek látványát. A temetések
mindig rettenetesen megviselték. Most mégis úgy érezte, még mindig
tartozik valamivel – pontosan nem tudta, mivel – Marie-nek.
A ravatalozó homlokzata előregyártott téglapanelekből állt, az első
oszlopcsarnokot pedig fehér oszlopok alkották. Belépett a szőnyeggel
borított, légkondicionált előcsarnokba, amely egy pasztellszínű tapétával
ellátott folyosóra vezetett. Szándékosan nem volt se lehangoló, se vidám.
Pont ellenkezően hatott Riley-ra, és csak tovább növelte a bánatát. Azon
töprengett, vajon miért nem lehetnek a ravatalozók komor és nem éppen
hívogató helyek, ahogy az normális volna. Mint a mauzóleumok vagy
hullaházak, amelyek mentesek minden talmi szépítéstől.
Több szobát is átsétált, néhányban koporsókat és gyászolókat talált,
mások üresen álltak. Végül elért abba a terembe, ahol Marie szertartását
készültek megtartani. A helyiség túlsó végében megpillantotta a nyitott,
polírozott fából készült koporsót, két oldalán hosszú, sárgaréz fogantyúval.
Talán két tucat ember jelent meg; sokan ültek, néhányan elvegyültek a
tömegben, és suttogva beszélgettek. Lágy orgonazene szólt. A koporsó
mellett páran sorban álltak, hogy elbúcsúzhassanak a halottól.
Riley is beállt a sorba, és hamarosan már a koporsó mellett állt, lenézve
Marie-re. Bármennyire is felkészült már rá lélekben, megrázó volt látni.
Marie arca természetellenesen passzív és nyugodt volt, nem eltorzult és
megkínzott, mint amikor arról a lámpáról lógott. Ez az arc nem volt ideges
és félelemmel teli, mint amikor személyesen beszélgettek. És ettől annyira
nem helyénvalónak tűnt az egész. Több mint nem helyénvalónak.
Gyorsan elhaladt a koporsó mellett, miközben észrevett egy idősödő
házaspárt az első sorban. Feltételezte, hogy Marie szülei. Egy Riley-hoz
korban közel álló férfi és nő fogta őket közre. Ők lehettek Marie testvérei.
Elmerülve beszélgetéseik emlékeiben, eszébe jutott, hogy a nevük Trevor és
Shannon. Marie szüleinek nevéről azonban fogalma sem volt.
Oda akart menni részvétet nyilvánítani a családnak. De hogy mutatkozzon
be? A nő, aki kiszabadította Marie-t a fogságból, hogy később holtan
találjon rá? Nem, biztosan ő volt az utolsó, akit most látni akartak. Legjobb,
ha hagyja őket békében gyászolni.
Ahogy visszament a terem hátsó részébe, tudatosult benne, hogy egy
árva lelket sem ismer itt. Ezt furcsának és szörnyen lehangolónak tartotta. A
sokórányi videóbeszélgetésük és az egyetlen személyes találkozójuk után
egyetlen közös barátot sem tudhattak magukénak.
Egy rettenetes közös ellenségük viszont volt: a pszichopata, aki
mindkettejüket fogva tartotta. Vajon itt volt ma? Riley tudta, hogy a
gyilkosok általában ellátogatnak az áldozatok temetéseire és a sírjukhoz.
Bármennyire is tartozott ezzel Marie-nek, valahol belül elismerte, hogy ez
volt az igazi oka annak, hogy ma eljött. Hogy megtalálja Petersont. Emiatt
volt nála egy fegyver is elrejtve – a saját Glockja, amelyet rendesen a
csomagtartóban tárolt.
Ahogy a szoba hátsó részébe sétált, tekintetét végigfuttatta a már ülők
arcán. Futólag már látta Peterson arcát a fáklya fényében, később pedig
látott róla fényképeket. De szemtől szemben sosem tudta igazán jól
megnézni. Felismerné egyáltalán?
A szíve hevesen vert, miközben gyanakodva végignézett az összes
arcon, és mindegyikben a gyilkost kereste. Hamarosan csak bánatos arcok
nagy, elmosódott foltjait látta, amelyek zavartan bámultak rá vissza.
Mivel nem talált nyilvánvaló gyanúsítottat, leült a hátsó sorban,
elhatárolódva mindenki mástól. Innen láthatott minden, a terembe be- és
kilépőt.
Fiatal lelkész lépett a pódiumra. Riley tudta, hogy Marie nem volt
vallásos, így a lelkész a családja ötlete lehetett. A beszélgetők leültek, és
mindenki elcsendesedett.
A lelkész halk és meglehetősen hivatalos hangon jól ismert
szavakkal kezdte a szertartást:
– “Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a
gonosztól,mert te velem vagy; a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak
engem.”
 A lelkész egy pillanatra szünetet tartott. A rövid csendben egyetlen
kifejezés visszhangzott Riley elméjében: “Nem félek a gonosztól.”
Valahogy olyan groteszkül nem helyénvalónak találta. Mit jelent
egyáltalán “nem félni a gonosztól”? Már hogy lehetne ez jó ötlet? Ha Marie
fél évvel ezelőtt jobban félt volna a gonosztól, óvatosabb lett volna, talán
nem került volna Peterson karmaiba.
Határozottan azt az időt éljük, amikor igenis félni kell a gonosztól.
Sokan garázdálkodnak belőlük a világban.
A lelkész újra beszélni kezdett:
– Barátaim, azért gyűltünk ma itt össze, hogy meggyászoljuk a
veszteséget,és ünnepeljük Marie Sayles – lány, testvér, barát és kolléga –
életét.
Ezután sablonos prédikációba kezdett a veszteségről, a barátságról
és a családról. Azt leszámítva, hogy Marie “távozását” “idő előttiként”
jellemezte, nem említette az erőszakot és rémületet, amely élete utolsó
heteit megtöltötte.
Riley szinte azonnal kikapcsolta fejben a prédikációt. Eszébe
jutottak Marie búcsúlevelének szavai: “Ez az egyetlen út.”
Érezte, hogy a bűntudat elhatalmasodik rajta, és akkorára duzzad,
hogy szinte nem is tud lélegezni. Legszívesebben odarohant volna a
pulpitushoz, félretolta volna a lelkészt, hogy bevallhassa a gyülekezetnek,
minden, minden az ő hibája. Kudarcot vallott Marie-vel. Cserben hagyott
mindenkit, aki szerette Marie-t. Saját maga előtt is megbukott.
Legyűrte a késztetést, hogy ezt tegye, de közben kezdte a dolgokat a
maguk nyers valójában látni. Először is ott voltak a ravatalozó előgyártott
téglái, az ostoba fehér oszlopok és a pasztellszínű tapéta. Aztán Marie
természetellenes, viaszos arca a koporsóban. És most itt a prédikátor, aki
úgy gesztikulál és magyaráz, mint valami játékbábu, egy miniatűr robot; és
a beszéd közben fel-le mozgó, apró fejek a gyásznép soraiban.
Olyan az egész, mint egy babaház, tudatosult Riley-ban.
És Marie teste a koporsóban nem valódi holttest volt, hanem
tettetett, és az egész temetés színjáték volt.
Rémület árasztotta el Riley szívét. A két gyilkos – Peterson, és az a
valaki, aki megölte Cindy MacKinnont és a többieket – eggyé olvadt a
fejében. Nem számított, hogy teljesen megalapozatlan és irracionális
párosítás volt. Nem tudta szétválasztani őket. Egyesültek a fejében.
 Úgy tűnt, mintha ez a jól megtervezett temetés volna a szörny utolsó
műve. És azt hirdette, hogy még sok más áldozat és temetés következik.
Ahogy ott ült, a szeme sarkából észrevette, hogy valaki csendben
besurran a szertartásra, és leül a hátsó sor másik végébe. Kissé elfordította a
fejét, hogy lássa, ki érkezett a szertartás kellős közepén. Egy hétköznapi
ruhát viselő férfi volt arcba húzott baseballsapkával, amely eltakarta a
szemét. Riley szíve szaporábban kezdett verni. Elég nagynak és erősnek
látszott ahhoz, hogy legyűrje őt, amikor elkapta. Kemény arcvonásai voltak,
állkapcsát erősen összeszorította, és Riley úgy látta, bűnbánónak tűnik.
Lehet, hogy ő a gyilkos, akit keres?
Érezte, hogy nem sok választja el egy pánikrohamtól. Lelassította a
lélegzését, amíg ki nem tisztult a feje. Nagyon vissza kellett fognia magát,
hogy ne ugorjon fel és tartóztassa le a későn érkező férfit. A szertartás
nyilvánvalóan a végéhez közeledett; nem tudta volna megszakítani és
semmibe venni Marie emlékét. Várnia kellett. Mi van, ha nem ő az?
De aztán legnagyobb meglepetésére a férfi hirtelen felállt, és
csendben elhagyta a termet. Kiszúrta volna őt?
Felugrott, és követte. Érezte, hogy a fejek hirtelen felé fordulnak, de
ez most nem számított.
Átcsörtetett a ravatalozó folyosóján a főbejárat felé, és amint kitárta
az ajtót, látta, hogy a férfi szapora lépésekkel sétál el a járdán. Pisztolyt
rántott, és utánaeredt.
– FBI! – kiáltotta – Álljon meg!
A férfi megfordult, hogy szembenézzen vele.
– FBI! – ismételte meg, ismét meztelenül érezve magát a jelvénye nélkül –
Úgy tartsa a kezét, hogy láthassam!
A vele szemben álló férfi teljesen megdöbbent.
– Mutasson egy igazolványt! – követelte.
A férfi keze reszketett – Riley nem tudta eldönteni, hogy a
félelemtől vagy a felháborodástól. Előhalászta a pénztárcáját, és ahogy
Riley átvizsgálta, látta, hogy washingtoni lakos.
– Itt az én igazolványom – mondta – Hol a magáé?
Riley határozottsága kezdett elszállni. Látta volna már ennek az embernek
az arcát? Nem volt benne biztos.
– Ügyvéd vagyok – mondta a férfi még mindig nagyon reszketve –
Ésismerem a jogaimat. Ajánlom, hogy jó oka legyen, amiért fegyvert
rántott rám úgy, hogy nem csináltam semmit. Itt, nyílt utcán.
– Riley Paige ügynök vagyok – mondta – Tudnom kell, miért volt itt
atemetésen.
A férfi jobban megnézte.
– Riley Paige? – kérdezett vissza – Az ügynök, aki megmentette?
Riley bólintott. A férfi hirtelen elkeseredett arckifejezést öltött.
– Marie a barátom volt. Hónapokkal ezelőtt közeli kapcsolatban voltunk.
Aztán miután ez a rettenetes dolog történt vele, és...
A férfi elfojtott egy zokogást.
– Már nem tartottuk a kapcsolatot. Az én hibám volt. Jó barát volt, és én
nem voltam ott neki. És most már soha nem lesz esélyem rá...
A férfi megrázta a fejét.
– Bárcsak visszamehetnék az időben, hogy mindent másképp csináljak!
Annyira szörnyen érzem magam miatta. Még a temetésen sem tudtam
végig ott lenni. El kellett jönnöm.
Ez a férfi magát okolta, és nagyon szenvedett. Ebben nagyon
hasonlítottak egymásra. – Sajnálom – mondta halkan Riley, és leeresztette a
fegyvert – De tényleg. Meg fogom találni a gazembert, aki ezt tette vele.
Ahogy megfordult, hogy elsétáljon, hallotta, hogy a férfi zavarodottan
utánakiált:
– Azt hittem, ő már halott.
Riley nem válaszolt. Otthagyta a gyászoló férfit, aki tovább
ácsorgott a járdán.
És ahogy lépdelt, már pontosan tudta, hová kell mennie. Egy olyan
helyre, amelyről Marie-t leszámítva a világon senki nem értené, miért megy
oda.

Riley átszelte a város utcáit, és Georgetown elegáns otthonait lassan

felváltotta egy lepukkant környék egy régen virágzó ipari területen. Sok
épület és üzlet állt elhagyatottan, és a helyi lakosok szegények voltak. Minél
mélyebbre jutott, annál rosszabb lett a helyzet.
 Végül leparkolt egy olyan háztömbnél, amely kivétel nélkül
nyomorúságos sorházakból állt. Kiszállt az autóból, és gyorsan meg is
találta, amit keresett.
Két üres ház fogott közre egy széles, kopár területet. Nem sokkal
ezelőtt három elhagyatott ház állt itt. Peterson a középső házban élt mint
házfoglaló, és titkos búvóhelynek használta. Tökéletes helynek bizonyult
számára, túlságosan is elkülönült a környéken lakóktól, így senki sem
hallotta meg a ház alól kiszűrődő sikolyokat.
Mára a területet a földdel tették egyenlővé, minden bizonyítékot
elvittek a házakból, és a fű is sarjadni kezdett a ház helyén. ott növekedni.
Riley próbálta felidézni, milyen lehetett, amikor még mindegyik ház állt.
Nem volt könnyű. Csak egyszer járt itt úgy, amikor még megvolt mindegyik
ház. És akkor éjszaka volt.
Ahogy a füves területre lépett a tisztásba, elkezdtek visszatérni az
emlékek…

Riley egész nap, éjszakába nyúlóan követte titokban. Billt behívták

egy másik vészhelyzethez, és Riley felelőtlenül úgy döntött, egyedül követi a
férfit.
Figyelte, ahogy belép a nyomorúságos, bedeszkázott ablakú kis
házba. Aztán néhány pillanattal később újra elment. Gyalog ment, nem
tudta, hová.
Egy kis ideig gondolkodott, hogy erősítést kérjen. De aztán máshogy
döntött. A férfi elment, és ha az áldozat valóban odabent van, egy perccel
tovább sem hagyhatta egyedül, kínok közepette. Felsétált a tornácra, és
becsusszant a deszkák között, amelyek csak részben fedték az ajtót.
Bekapcsolta a zseblámpáját. A fénycsóva legalább egy tucat
propángázas tartályra vetült. Nem lepte meg. Billel már tudták, hogy a
gyanúsított a tűz megszállottja.
Aztán kaparászást hallott a padlódeszkák alatt, majd egy erőtlen
kiáltást...

Riley megállította az emlékek áramlását. Körülnézett. Biztos volt

biztos benne – hátborzongatóa biztos –, hogy pont azon a helyen áll,
amelytől egyszerre rettegett és kutatott. Marie-vel mindketten itt voltak
ketrecbe zárva a sötét és mocskos kúszórésben.
A történet többi részét még mindig nem sikerült feldolgoznia.
Peterson elfogta, amikor szabadon engedte Marie-t. Marie sokkos
állapotban elvonszolta magát néhány kilométerrel arrébb. Mire rátalálták,
már fogalma sem volt, hol tartották fogva. Riley egyedül maradt a sötétben,
saját magának kellett megtalálnia a kiutat.
Egy látszólag végtelennek tűnő rémálom után, folyamatos
kínzásokat átélve Peterson fáklyájától, Riley kiszabadult. Félholtra verte
Petersont. Minden egyes ütés elégtételt jelentett neki. Talán ezek az ütések,
ez a csöppnyi elégtétel – gondolkodott el – tette lehetővé, hogy könnyebben
gyógyuljon, mint Marie.
Aztán a félelemtől és kimerültségtől megtébolyulva megnyitotta a
propántartályakat. Ahogy menekült a házból, a háta mögé dobott egy
meggyújtott gyufát. A robbanástól egészen az utca túloldaláig zuhant.
Mindenki csodálkozott, hogy túlélte.
Most, két hónappal a robbanás után itt állt, és nézte kegyetlen
művét: a kihalt helyet, ahol nem lakik senki, és valószínűleg jó sokáig nem
is fog. Az élete pontos másának tűnt. Bizonyos értelemben úgy tűnt, ez az
út vége – legalábbis neki.
Hirtelen szédülni kezdett. Még mindig ott állt a füves területen, de
úgy érezte, mintha zuhanna, zuhanna, zuhanna. Belebukfencezett egyenesen
abba a mélységbe, amely már egy ideje tátongott előtte. A világ még
napfénynél is szörnyen sötétnek látszott – sötétebbnek, mint a kúszórés
ketrece. Úgy tűnt, a szakadéknak nincs alja, és csak vég nélkül zuhan.
Ismét felidézte Betty Richter becslését arról, mennyire biztos benne,
hogy megölte Petersont.
Mondjuk kilencvenkilenc százalékban.
De az a bosszantó egy százalék valahogy a másik kilencvenkilencet
is értelmetlenné és abszurddá változtatta. És egyébként is, még ha Peterson
valóban meghalt is, mit változtat ez bármin? Eszébe jutottak Marie szörnyű
szavai a telefonban az öngyilkossága napjáról:
Talán olyan lett, mint egy szellem, Riley. Talán ez történt vele,
amikor felrobbantottad. A testét megölted, de a benne lakozó gonoszt nem.
Igen, ez az. Egész életében vesztes csatát vívott. Végtére is a gonosz
kísértette meg a világot, ahogy ezt a helyet is, ahol ő és Marie olyan
rettenetesen szenvedett. Ez egy olyan lecke volt, amit még kislányként meg
kellett volna tanulnia, amikor nem tudta megakadályozni az édesanyja
meggyilkolását. A lecke, amelyet még jobban a fejébe vert Marie
öngyilkossága. Semmi értelme nem volt megmenteni. Semmi értelme nem
volt bárkit is megmenteni. A végén úgyis a gonosz győzedelmeskedik.
Pont, ahogy Marie mondta a telefonban.
Nem harcolhatsz egy szellemmel. Add fel, Riley!
És Marie, aki annyival bátrabb volt, mint bárki, akit ismert, végül a
saját kezébe vette a dolgokat. Öt egyszerű szóval magyarázta meg a
döntését.
Ez az egyetlen út.
De kioltani a saját életed nem bátorság. Inkább gyávaság.
Egy hang tört át Riley sötétségén:
– Hölgyem, jól van?
Riley felnézett.
– Tessék?
Aztán lassacskán felismerte, hogy térdre rogyott egy üres parkolóban.
Könnyek peregtek végig az arcán.
– Hívjak magának valakit? – kérdezte a hang.
Riley látta, hogy egy nő állt meg mellette a járdán. Idősebb nő volt kopott
ruhákban, de az arcán aggodalmas kifejezés ült.
Riley fékezte valamelyest a zokogást, és felállt, az asszony pedig
elcsoszogott.
Riley csak ott állt, megdermedve. Ha nem tudta véget vetni a saját
rémületének, ismer egy módot, amivel elnyomhatja. Nem volt bátor dolog,
sem tiszteletre méltó, de Riley-t már nem izgatta. Többé nem akart
ellenállni. Kocsiba ült, és hazavezetett.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Még mindig reszkető kézzel nyúlt be a konyhaszekrénybe az eldugott

vodkásüvegért, amiről korábban megígérte magának, hogy soha többé nem
nyúl hozzá. Lecsavarta a kupakot, és megpróbálta csendben beletölteni egy
pohárba, hogy April ne hallja meg. Mivel úgy pont nézett ki, mint a víz,
remélte, hogy nyíltan megihatja, anélkül, hogy hazudna róla. Nem akart
hazudni. A palack azonban hangosan gurgulázott.
– Mi folyik itt, Anyu? – kérdezte April a háta mögül, a konyhaasztaltól.
– Semmi – vágta rá Riley.
Hallotta, hogy April felhorkant. Tudta, hogy a lánya tisztában van
vele, mit csinál. De a vodkát nem lehetett visszatölteni a palackba. El akarta
hajítani, de tényleg. Az utolsó dolog, amit tervezett, az ivás, főleg nem
April előtt. De még soha nem érezte magát ennyire rosszul, ennyire
megrendülve. Úgy érezte, mintha a világ összeesküdött volna ellene. És
igazán szüksége volt egy italra.
Visszacsúsztatta az üveget a szekrénybe, aztán az asztalhoz ment, és
leült a poharával a kezében. Hosszan belekortyolt, az ital megnyugtatóan
égette a torkát. April egy pillanatig rábámult.
– Az ott vodka a kezedben, ugye, Anyu? – kérdezte.
Riley nem szólt semmit, kezdett elhatalmasodni rajta a bűntudat.
April tényleg ezt érdemelte? Egész napra itthon hagyta egyedül, időnként
rátelefonált ellenőrzésképpen, és a lánya tökéletesen felelősségteljes volt,
nem keveredett bajba. Kettejük közül most Riley volt a sunyi és a
meggondolatlan.
– Dühös voltál rám a füvezésért – szólt April.
Riley még mindig nem szólt semmit.
– Most jön az, amikor azt mondod, hogy ez más helyzet –folytatta April.
– Ez tényleg más – mondta Riley fáradtan.
April áthatóan nézett rá.
– Miben más?
Riley felsóhajtott, tudta, hogy a lányának igaza van, és egyre inkább
szégyenkezett.
– A fű illegális – nyögte ki – Ez nem az. És...
– És te felnőtt vagy, én meg gyerek, ugye?
Riley nem válaszolt. Természetesen pontosan ebbe kezdett bele. És naná,
hogy az egész képmutató és rossz volt.
– Nem akarok vitázni – mondta Riley.
– Most komolyan újrakezded ezt a dolgot? – kérdezte April –
Rettenetesensokat ittál, amikor azon a sok minden keresztülmentél – és
még csak el sem mesélted soha, mi is történt pontosan.
Riley összeszorította az állkapcsát. Vajon a harag miatt? Mi a
fenéért lenne mérges Aprilre pont most?
– Van néhány dolog, amit nem mondhatok el – felelte Riley.
April forgatta a szemét.
– Jézusom, Anyu, miért nem? Úgy értem, elég idős leszek-e valaha ahhoz,
hogy megtudjam a szörnyű igazságot a munkádról? Nem sokkal lehet
rosszabb, mint ahogy elképzelem. Hidd el, nagyon sok mindent el tudok
képzelni.
April felpattant a székéből, és a konyhaszekrényhez trappolt.
Levette a vodkásüveget, és tölteni kezdett magának egy pohárba.
– Kérlek, April, ne csináld ezt! – kérte erőtlenül Riley.
– Hogy akarsz megállítani?
Riley felállt, és gyengéden elvette a palackot tőle. Aztán ismét leült, és
April poharának tartalmát átöntötte a sajátjába.
– Csak fejezd be nyugodtan az evést, jó? – mondta Riley.
April majd felrobbant.
– Anyu, bárcsak látnád magad kívülről! Talán megértenéd, mennyire
fájnekem így látni téged. És hogy mennyire fáj, hogy soha nem mondasz
el nekem semmit. Nagyon fáj.
Riley próbált beszélni, de rájött, hogy nem megy.
– Beszélj valakivel, Anyu! – kérte April, és már hüppögött – Ha nem velem,
valaki mással. Biztos van valaki, akiben megbízhatsz.
Azzal April berohant a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.
Riley az arcába temette a kezét. Miért rontja el mindig ennyire a
dolgokat Aprillel? Miért nem tudja az élete ocsmány részeit elkülöníteni a
lányától?
 Egész testét rázta a zokogás. A világa teljesen elveszítette az
irányítást, és egyetlen koherens gondolatot sem tudott megfogalmazni.
Csak ült ott, amíg el nem apadtak a könnyei.
Az üveget és a poharat magával cipelve átment a nappaliba, és
lerogyott a kanapéra. Benyomta a TV-t, és elkezdte nézni az első
csatornát, ami bejött. Fogalma sem volt róla, hogy milyen filmbe
vagy tévéműsorba futott bele, és nem is érdekelte. Csak ült ott, és
üres tekintettel bámulta a képeket, és hagyta, hogy az értelmetlen
hangok átmosódjanak rajta.
De nem tudta leállítani az elméjét elárasztó képeket. Látta a
meggyilkolt nők arcát. Látta Peterson fáklyájának vakító lángját, amint felé
közeledik. És látta maga előtt Marie halott arcát – mindkét állapotában:
amikor fellógatva rátalált, és művészien kifestett arccal a koporsóban fekve.
Új érzés kezdett felkúszni a gerincén. Olyan érzés, amitől mindennél
jobban rettegett. A félelem.
Rettegett Petersontól, és mindenütt érezte maga
körül bosszúszomjas jelenlétét. Nem számított, hogy él-e, vagy meghalt.
Kioltotta Marie életét, és Riley nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot,
hogy ő a következő célpontja.
És talán még inkább félt a mélységtől is, amelybe éppen most zuhan
bele. ennél is többet, amellyel most beleesett. De vajon a kettő
különválasztható egyáltalán? Nem Peterson okozta az egész szakadékot? Ez
nem az a Riley volt, akit ismert. Vége szakad valaha a PTSD-nek?
Elvesztette az időérzékét. Egész teste rezgett és fájt a sokféle
félelmétől. Folyamatosan ivott, de a vodka egyáltalán nem tompította el.
Végül bement a fürdőszobába, átfésülte a gyógyszeres szekrényt, és
megtalálta, amit keresett. Végül reszkető kézzel megtalálta az orvos által
felírt nyugtatóit. Lefekvés előtt kellett egyet bevennie, és soha nem keverni
alkohollal.
Remegő kézzel kettőt is bevett.
Visszatért a nappaliban lévő kanapéra, ismét a tévére meredt, és
várta, hogy a gyógyszerek működésbe lépjenek. De nem történt semmi.
Aztán jeges pánik ragadta meg.
A szoba forogni kezdett, amitől hányingere lett. Becsukta a szemét,
és végignyúlt a kanapén. A szédülés némileg csökkent, de a szemhéja
mögötti sötétség áthatolhatatlan volt.
 Vajon mennyivel lehetnek még rosszabbak a dolgok? – kérdezte
magától.
Rögtön tudta, hogy ez hülye kérdés. Számára a dolgok egyre
rosszabbak és rosszabbak lesznek. Sosem javulnak meg. A szakadéknak
nem volt alja. Mindössze annyit tehet, hogy belenyugszik a zuhanásba, és
átadja magát a jeges kétségbeesésnek.
A mámor koromsötétsége körbeölelte. Elvesztette az eszméletét, és
hamarosan álmodni kezdett.

A propánfáklya fehér lángja ismét belehasított a sötétségbe. Hangot

hallott.
– Gyere! Kövess!
Nem Peterson hangja volt. Ismerős volt neki, nagyon is. Valaki érte
jött volna, hogy megmentse? Felállt, és követni kezdte, bárki is vitte a
fáklyát.
De rémületére a fáklya fénye holttestekre vetült: először Margaret
Geraty, majd Eileen Rogers, Reba Frye, és aztán Cindy MacKinnon testére
– mindannyian meztelenek voltak, és a testük csúnyán össze volt kaszabolva.
Végül a fény Marie felfüggesztett testére siklott; arca szörnyen eltorzult.
Riley ismét meghallotta a hangot.
– Lányom, az holtbiztos, hogy jól elfuseráltad a dolgokat.
Riley megfordult és ránézett. A perzselő fénynél meglátta, ki tartja a
kezében a fáklyát.
Nem Peterson volt. Hanem a saját apja. Komplett tengerészgyalogos
egyenruhát viselt. Riley furcsának találta ezt. Az apja már sok éve
nyugdíjba vonult. És már két éve nem látta vagy beszélt vele. – Láttam pár
szarságot Vietnamban – mondta a fejét csóválva – De ettől tényleg rosszul
vagyok. Igen, Riley, nagyon elrontottad. Természetesen már rég
megtanultam, hogy ne várjak tőled semmit.
Meglengette a fáklyát, hogy az egy utolsó testet is megvilágíthasson.
Az anyja holtteste volt; ömlött a vér a golyó által ejtett sebéből.
– Akár te magad is lelőhetted volna, amennyit segítettél rajta – vetette oda
az apja.
– Apu, csak egy kislány voltam – jajgatott Riley.
– Elég volt az átkozott kifogásaidból – ugatta az apja – Soha, egy árva
léleknek sem okoztál egyetlen örömteli, boldog pillanatot sem, ugye
tudod? Soha, senkiért nem tettél egy fikarcnyi jót sem. Még magadért
sem.
A férfi megnyomta a fáklya gombját. A láng kialudt. Riley-t
ismétkoromsötétség vette körül.

Igaz volna? Tényleg mindenkit ilyen gyalázatosan cserben hagyott –

még azokat is, akiket a legjobban szeretett?
Soha, senkiért nem tettél egy fikarcnyi jót sem. Még magadért sem.
Az elméje ködös volt, nem tudott tisztán gondolkodni. Talán tényleg
nem okozott senkinek egyetlen örömteli, boldog pillanatot sem. Talán
egyszerűen csak nem volt benne igaz szeretet. Talán nem volt képes
szeretni.
A kétségbeesés szélén valami fogódzó után kutatott az elméjében, és
eszébe jutottak April szavai.
Beszélj valakivel! Valakivel, akiben megbízhatsz.
Részeg bódulatában, át sem gondolva a dolgot, szinte automatikusan
bepötyögött egy számot a mobiltelefonjába. Néhány pillanat múlva
meghallotta Bill hangját.
– Riley? – kérdezte Bill,és úgy tűnt, még félig alszik – Tudod te hány
óravan?
– Fogalmam sincs – felelte Riley akadozó nyelvvel.
Riley egy kába női hangot hallott mellőle:
– Ki az, Bill?
– Sajnálom, ezt el kell intéznem – felelte Bill a feleségének.
Hallotta Bill lépéseit és egy ajtó záródását. Biztosan átment egy másik
szobába, hogy bizalmasan tudjanak beszélni.
– Mi ez az egész? – kérdezte a férfi.
– Nem tudom, Bill, de…
Riley megállt egy pillanatra. Érezte, hogy mindjárt olyan dolgot
mond, amelyet később bánni fog – talán örökké. De valahogy nem tudta
visszafogni magát.
– Bill, gondolod, hogy el tudnál szabadulni egy időre?
Bill zavartan felmorrant.
– Most miről beszélsz?
 Riley mély lélegzetet vett. Tényleg, miről beszélt? Nehezen tudta
összeszedni a gondolatait. De azt tudta, hogy Billt szeretné látni. Valami ősi
ösztön vezérelte; késztetés, amelyet nem tudott irányítani.
A maradék józan esze azt súgta, most kellene azt mondai,
sajnálom, és letenni a telefont. De eluralkodott rajta a félelem, a
magány és a kétségbeesés, ezért belevágott
– Úgy értem… – folytatta összegabalyodott nyelvvel, és igyekezett
koherensen gondolkodni –, csak te meg én. Töltsünk együtt egy kis időt!
A vonal másik végén csend volt.
– Riley, éjszaka közepe van – mondta – Mit értesz az alatt, hogy együtt
tölteni egy kis időt? – kérdezte, és hallhatóan egyre dühösebb lett.
– Úgy értem...– kezdte, kereste a szavakat. Szeretett volna leállni, de
képtelen volt rá – Úgy értem...én szoktam rád gondolni, Bill. És nem csak
a munkahelyen. Te nem gondolsz rám?
Amint kiejtette a száján a szavakat, úgy érezte, hirtelen szörnyű súly zuhan
rá. Hiba volt, és most már nem tudta visszaszívni.
Bill keserűen felsóhajtott.
– Részeg vagy, Riley – jelentette ki – Én most nem fogok veled találkozni.
Nem fogsz sehova elvezetni. Itt a házasságom, amit próbálok
megmenteni, te meg...hát, megvannak a saját problémáid. Szedd össze
magad! Próbálj aludni!
Bill hirtelen letette a telefont. Egy pillanatig nem tűnt valóságosnak
az egész. Aztán Riley-ba belecsapott a szörnyű felismerés.
– Mit tettem? – nyöszörgött hangosan.
Mindössze néhány perc leforgása alatt kidobott a kukába egy tízéves
szakmai kapcsolatot. A legjobb barátját. Az egyetlen társát. És talán élete
legsikeresebb kapcsolatát.
Eddig biztos volt benne, hogy a mélységnek, amelybe zuhan, nincs
alja. De már tudta, hogy tévedett. Most ért az aljára, és darabokra törte a
padlót. Mégis tovább zuhant. Nem tudta, képes lesz-e még felkelni.
A dohányzóasztalon álló vodkásüvegért nyúlt. Nem tudta,
kitöltse-e magának a maradékot, vagy kiöntse. De a szem-kéz
koordinációja egyáltalán nem akart működni. Nem tudta megfogni.
Forgott vele a világ, aztán egyszer csak minden elsötétült.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Riley kinyitotta a szemét, hunyorgott, és kezével eltakarta az arcát. A

feje majd szétszakadt, és kiszáradt a nyelve. Vakítónak és fájdalmasnak
találta az ablakon beszűrődő reggeli napfényt; és hátborzongató módon
Peterson fáklyájának fehér villanását juttatta eszébe.
April hangját hallotta:
– Majd én elintézem, Anyu.
Aztán egy kis csörömpölés után halványodott a fény. Kinyitotta a
szemét.
Látta, hogy April lehúzta a reluxát, kizárva a közvetlen ide tűző
napfényt. Odament a kanapéhoz, és leült a még mindig fekvő Riley mellé.
A kezébe vett egy csésze kávét, és odanyújtotta neki.
– Óvatosan, forró – figyelmeztette April.
Riley lassan ülő helyzetbe tornászta magát, és a bögréért nyúlt. Még
mindig forgott vele a szoba. Óvatosan fogta a bögrét, és ivott belőle egy kis
kortyot. Forró volt. Égette az ujjait és a nyelvét. De azért fogni tudta, és
még egyszer belekortyolt. Legalább a fájdalomtól úgy érezte, hogy újra
életre kel.
April a semmibe meredt.
– Akarsz majd reggelizni? – kérdezte távoli, üres hangon.
– Talán később – mondta Riley – Majdén elkészítem.
April kissé szomorúan elmosolyodott. Elég egyértelmű volt számára,
hogy Riley egyáltalán nincs olyan állapotban, hogy most bármit is
elkészítsen.
– Nem, majd én – válaszolta April – Csak szólj, ha úgy érzed, tudnál enni.
Mindketten csendben maradtak. April továbbra is másfelé nézett. Riley
szívét mardosta a megalázás. Homályosan emlékezett a tegnap esti
szégyenteljes telefonbeszélgetésére Billel, majd az utolsó gondolataira,
mielőtt elvesztette volna az eszméletét: a szörnyű felismerésre, hogy most
már tényleg a gödör legmélyére került. És most, hogy a dolgok még
rosszabbak legyenek, itt volt a lánya, hogy tanúja legyen az
összeomlásának.
April még mindig távoli hangon megkérdezte:
– Mi a terved mára?
Furcsa és jó kérdésnek tűnt. Itt az ideje, hogy kitaláljon valamit. Ha ez a
mélypont, ki kell magát húznia valahogy.
Felidézte az álmát, az apja szavait, és közben rájött, itt az ideje, hogy
szembenézzen néhány démonával.
Az apja. Élete legsötétebb alakja. Az, aki mindig ott motoszkál a
tudatalattijában. A hajtóerő, amit néha érzett az életére vetülő sötétség
mögött. Ő volt az az ember, akit most látnia kellett. Nem tudta, hogy ez
most vágyakozás-e az apai szeretetre; késztetés, hogy szembenézzen a
sötétséggel az életében; vagy vágy, hogy ne kísértse többé az álma.
Akárhogy is, a késztetés felemésztette.
– Azt hiszem, meglátogatom Nagyapát – mondta.
– Nagyapát? – kérdezett vissza a lánya megrökönyödve – Hiszen évek
ótanem láttad. Miért látogatnád meg most? Amúgy azt hiszem, utál
engem. – Nem hinném – felelte Riley – Mindig is túlságosan lefoglalta,
hogy engem utáljon.
Újabb csend következett, és Riley érezte, hogy a lánya összeszedi a
bátorságát, hogy valamit mondjon.
– Azt akarom, hogy tudj valamit – kezdte April – Kiöntöttem a
maradékvodkát. Nem sok volt már benne. Kiöntöttem még a whiskyt is,
amid még volt a konyhaszekrényben. Sajnálom. Azt hiszem, ez nem rám
tartozik. Nem lett volna szabad ezt tennem.
Könnyek gyűltek Riley szemébe. Minden bizonnyal ez volt a
legfelnőttesebb és legfelelősségteljesebb dolog, amit eddig April csinált.
– Nem, jól tetted – nyugtatta meg Riley – Helyesen cselekedtél. Köszönöm.
Sajnálom, hogy magam nem tudtam megtenni.
Riley letörölte a könnyeit, és most ő kezdte el összeszedni a bátorságát. –
Azt hiszem, itt az ideje, hogy őszintén beszéljünk – kezdett bele – Azt
hiszem, itt az ideje, hogy elmondjak néhány dolgot abból, amit kértél –
Felsóhajtott. – De nem lesz kellemes.
April végre megfordult és ránézett, várakozás csillogott a szemében.
– Azt nagyon szeretném, Anyu – válaszolta.
Riley hosszú, mély lélegzetet vett.
– Néhány hónappal ezelőtt egy ügyön dolgoztam – kezdte –
Megkönnyebbülés söpört át rajta, ahogy elkezdte mesélni Aprilnek a
Peterson-ügyet. Rájött, hogy túlságosan is sokat késlekedett vele.
– Túlságosan türelmetlen voltam – folytatta – Egyedül voltam, és
adódottegy helyzet, én pedig nem voltam hajlandó várni. Nem hívtam
erősítést. Azt hittem, magam is el tudom intézni.
April közbeszólt:
– Mindig ezt csinálod. Megpróbálsz mindent egyedül elintézni. Még
nekemse hagyod, hogy segítsek. Még beszélni se vagy hajlandó velem a
dolgokról.
– Igazad van.
Riley megkeményítette magát.
– Kiszabadítottam Marie-t a fogságból.
Egy ideig habozott, majd végül kibökte. Hallotta, ahogy remeg a hangja.
– Elkapott – folytatta – Egy ketrecben tartott. Volt egy fáklyája.
Ekkor sírásban tört ki; az összes addig felgyülemlett rémület most
felszínre tört. Annyira zavarban volt, de nem tudta abbahagyni.
Legnagyobb meglepetésére April megnyugtató érintését érezte a
vállán, és hallotta, hogy ő is sír.
– Semmi gond, Anyu – mondta.
– Nem találtak meg – folytatta Riley két hüppögés között – Nem tudták, hol
kell keressenek. Az én hibám volt.
– Anyu, semmi sem a te hibád – szólt April.
Riley letörölte a könnyeit, és próbálta összeszedni magát.
– Végül nagy nehezen megszöktem. Felrobbantottam a helyet. Azt
mondják, az az ember is meghalt. Hogy többé már nem tud bántani.
Csend borult rájuk.
– És tényleg így van? – kérdezte April.
Riley kétségbeesetten szeretett volna igent mondani, hogy megnyugtassa
lányát. De ehelyett ezt találta mondani:
– Nem tudom.
Sűrűsödött a csönd körülöttük.
– Anyu – folytatta April valami egészen új hangnemben: a kedvesség,
azegyüttérzés és az erő hangján, amelyet Riley még sosem fedezett fel
benne – Megmentettél valakit. Büszke lehetsz magadra.
Riley-t újabb rettenet rohanta meg, miközben lassan megrázta a fejét.
– Mi történt? – kérdezte April.
– Ott voltam tegnap – mondta Riley – Marie...temetésén.
Halott?! – kérdezett vissza a lánya döbbenten.
Riley csak bólintani tudott.
– Hogy történt?
Riley habozott. Nem akarta kimondani, de nem volt más választása.
Tartozott Aprilnek a teljes igazsággal. Többé nem hallgat el előle semmit.
– Megölte magát.
Hallotta, hogy April levegőért kapkod.
– Ó, Anya! – mondta sírva – Annyira, de annyira sajnálom!
Mindketten hosszú-hosszú ideig sírtak, míg végül mindketten
kimerülten nyugodt csöndbe süppedtek.
Riley mély lélegzetet vett, előrehajolt, Aprilre mosolygott, és
szeretettel simította ki a haját a nedves arcából.
– Meg kell értened, hogy lesznek olyan dolgok, amiket nem mondhatok
elneked – mondta Riley – Vagy azért, mert nem mondhatom el senkinek,
vagy mert nem biztonságos, ha tudod. Vagy egyszerűen csak azért, mert
nem szeretném, hogy ilyesmiken gondolkodj. Meg kell tanulnom, hogy
kettőnk közül én vagyok az anya.
– De valami ennyire súlyos dolgot eltitkolni… El kellett volna
mondanod.Végül is te vagy az anyám. Honnan tudhattam volna, min
mentél keresztül?
Elég idős vagyok hozzá. Megértem.
Riley felsóhajtott.
– Azt hiszem, így is épp eleget tettem rád, amin aggódhattál. Főleg, hogy
szétmentünk apáddal.
– Maga a válás nem volt olyan nehéz, mint az, hogy nem beszélsz velem –
jelentette ki April – Apu sose figyelt rám, csak akkor, ha parancsokat
osztogatott. De te…mintha egyik pillanatról a másikra eltűntél volna.
Riley megfogta April kezét vette, és erősen megszorította.
– Sajnálom – kérte – Mindent sajnálok.
April bólintott.
– Én is – mondta.
Átölelték őket, és ahogy Riley érezte April könnyeit lecsurogni a
nyakán, megfogadta, hogy mostantól minden más lesz. Megfogadta, hogy
változtatni fog. Amint ez az ügy lezárult, az az anya lesz, aki mindig is
szeretett volna lenni.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Riley vonakodva vezetett vissza autójával kora gyermekkora fő

színhelyére. Nem tudta, hogy mit fog ott találni. Annak viszont tudatában
volt, hogy létfontosságú visszatérnie – legalábbis saját maga szempontjából.
Szinte meg kellett kapaszkodnia a gondolattól, hogy újra fogja látni az
apját. De tudta, hogy mégis szembe kell néznie vele.
Riley-t körülvették az Appalache-hegység lejtői, messze délre a nemrégiben
folytatott vizsgálódásainak helyszínétől. Ez az utazás bizonyos értelemben
felüdülés volt, és a lehúzott ablakok mellett kezdte magát jobban érezni.
Már elfelejtette, hogy milyen gyönyörű is a Shenandoah-völgy. Az út
felfelé kanyargózott, sziklás szorosok között és sebes patakok mentén.
Egy tipikus hegyi városkán kelt át, amelyet csupán egy maréknyi
épület, egy benzinkút, egy élelmiszerbolt, egy templom, pár lakóház és egy
étterem alkottak. Riley emlékezett rá, hogy gyermekkorának legkorábbi
évei egy ehhez nagyon hasonló városkában teltek.
Arra is emlékezett, milyen szomorú volt, amikor Lantonba
költöztek. Az édesanyja azt mondta, hogy Lanton egy egyetemváros, és ott
sokkal több a lehetőség. Ettől Riley életről alkotott elképzelései még
nagyon fiatal korában teljesen átalakultak. Vajon jobban alakultak volna a
dolgok, hogyha egész életét egy ilyen egyszerűbb és ártatlanabb világban
tölthette volna? Egy olyan világban, ahol valószínűtlen volt, hogy az
édesanyját nyilvános helyen lelövik?
A városka képét a hegyi út kanyarjai takarták el Riley mögött. Pár
mérfölddel messzebb Riley letért egy kacskaringós földútra.
Nem sokkal később megérkezett a faházhoz, amelyet édesapja vásárolt,
miután nyugdíjba vonult a tengerészgyalogosoktól. Egy ütött-kopott autó
állt nem messze a háztól. Riley lassan több mint két éve nem járt ott, de jól
ismerte a helyet.
Leparkolt és kiszállt. Miközben a faház felé sétált, belélegezte a
tiszta erdei levegőt. A gyönyörű, napfényes időhöz ebben a magasságban
kellemesen hűvös levegő társult. Riley élvezte a fennkölt csendet, amelyet
nem tört meg más, csak a madárdal és a fuvallatban susogó levelek zaja. Jó
érzés volt, hogy minden oldalról sűrű erdő vette körül.
 Az ajtóhoz közeledve elhaladt egy fatuskó mellett, amelyen az
édesapja szokta hasogatni a tűzifát. A közelben volt egy farakás, amely a
hideg idő beálltával a meleget biztosította. A faházban elektromos áram sem
volt, de egy közeli forrás vizét bevezették.
Riley tudta, hogy ennek az egyszerű életmódnak tudatos döntés volt az oka,
nem pedig a szegénység. Édesapja jó nyugdíjat kapott, emiatt bárhova
visszavonulhatott volna. Ám ő ezt a helyet választotta, és Riley nem tudta
ezért hibáztatni. Egy napon talán ő is így fog tenni. Természetesen jelvénye
elvesztésével egy nagy összegű nyugdíj esélyei jelentősen lecsökkentek.
Riley gond nélkül ki tudta nyitni a faház ajtaját. Ezen a környéken
kevés félnivaló akadt a betolakodóktól. Belépett, és körülnézett. Az
egyetlen ritkásan, de kényelmesen berendezett helyiségben homály
uralkodott, az itt-ott elhelyezett gázlámpák nem égtek. A fenyőből készült
burkolatból kellemes illat áradt.
Semmi sem változott azóta, hogy Riley legutóbb itt járt. A falakon
még mindig nem voltak felakasztott szarvastrófeák vagy más levadászott
állatok. Riley apja nem volt rest elejteni, amire szüksége volt, de csupán
élelem és ruházkodás céljából.
A kinti csendet fegyver dörrenése törte meg, pedig nem volt a
szarvasvadászati idény. Riley apja valószínűleg kisebb vadakat cserkészett:
mókusokat, varjakat vagy mormotákat. Riley kiment a faházból, és lejtőn
felfelé elhaladt a füstölő mellett, ahol apja a húst tárolta, majd követett egy
erdőbe vezető csapást.
Elhaladt a forrás mellett, amelynek vize be volt vezetve a faházba. Odaért
egy régi almáskert szélére. A megmaradt fákon apró, púpos gyümölcsök
termettek.
– Apu! – kiáltotta Riley.
Nem érkezett válasz. Riley továbbment a gazos almáskertbe. Hamarosan
meglátta a közelben az apját: egy magas, hórihorgas férfit, aki vadászsapkát
és vörös mellényt viselt, kezében pedig puskát tartott. A lábainál három
mókustetem hevert. Riley felé fordította kemény vonású, barázdált arcát. A
legkevésbé sem tűnt meglepettnek, hogy ott találja a lányát – de arca
semmilyen örömöt sem tükrözött.
– Lányom, nem kellene vörös mellény nélkül itt lenned – morogta –
Mégszerencse, hogy nem lőttelek le.
Riley nem válaszolt.
– Hát, most már nem akad mit lelőni – mondta ingerülten, és kitárazta a
puskáját – Mindent elijesztettél a kiabálásoddal és a csörtetéseddel.
Legalább mókus akad vacsorára.
Elindult lefelé a lejtőn a faház felé. Riley követte, de alig bírta tartani az
iramot apja hosszú, gyors lépéseivel. A férfi még évekkel nyugdíjba vonulta
után is régi, katonás módján járt. Egész teste olyan volt, mint egy
megfeszült acélrugó.
Amikor odaértek a faházhoz, apja nem invitálta be Riley-t, de ő ezt nem is
várta. Ehelyett bedobta a mókustetemeket egy ajtó melletti kosárba, majd
odasétált a farakás melletti tuskóhoz, és leült rá. Levette a sapkáját, felfedve
ősz haját, amely még mindig rövidre volt nyírva, mint a
tengerészgyalogosoknak általában. Nem nézett Riley-ra.
Mivel más ülőhely nem akadt, Riley lehuppant a faház ajtaja előtti lépcsőre.
– Otthonos a faházad belseje – mondta, valamilyen beszédtémát keresve –
Látom, még mindig nincsenek trófeáid.
– Nos... – mondta apja egy fintor kíséretében – Akkor sem gyűjtöttem
trófeákat, amikor Vietnamban gyilkoltunk. Nem most fogom elkezdeni.
Riley bólintott. Gyakran hallotta ezt a megjegyzést, amelyet apja mindig a
rá jellemző sötét humorral adott elő. – Szóval mit csinálsz itt? – kérdezte
az apja.
Riley maga is elgondolkodott. Mit is várt ettől a kemény férfitól, aki
képtelen volt a szeretet alapvető megnyilvánulásaira is.
– Baj van, Apu – mondta végül.
– Milyen baj?
Riley megcsóválta a fejét és szomorúan elmosolyodott.
– Nem is tudom, hol kezdjem – mondta.
Az apja kiköpött a földre.
– Bolond dolgot csináltál, amikor hagytad, hogy elkapjon az a pszichopata–
mondta.
Riley meglepődött. Honnan tudhatta? Már vagy egy éve egy szót se beszélt
vele.
– Azt hittem, hogy itt teljes elszigeteltségben élsz.
– Néha bemegyek a városba. Hallok ezt-azt.
Riley-ból majdnem kibukott, hogy a „bolond dolog” megmentette egy nő
életét. De utána gyorsan eszébe jutott, hogy ez hosszú távon egyáltalán nem
bizonyult igaznak.
Ennek ellenére Riley érdekesnek találta, hogy az apja tudott erről. Apja
ténylegesen erőfeszítést tett annak érdekében, hogy kiderítsen valamit, ami
vele történt. Vajon mi mást tudhat még az életéről?
Valószínűleg nem sokat, gondolta, legalábbis olyasmit nem, amit az ő
igazságérzetének megfelelően csináltam volna.
– Szóval darabokra törtél a gyilkosos dolog után? – kérdezte.
Riley megbotránkozva hallgatta.
– Ha úgy érted, hogy PTSD-től szenvedtem-e, akkor igen.
– PTSD – ismételte meg apja, cinikusan kuncogva – Nem is
emlékszem,hogy mit is jelentenek ezek a nyamvadt betűk. Ha engem
kérdezel, csak egy finomkodó kifejezés arra, hogy gyenge vagy. Sosem
szenvedtem ettől a PTSD dologtól; azután sem, hogy hazajöttem a
háborúból, nem számított, mit láttam, mit műveltem, vagy mit műveltek
velem. Nem értem, hogyan használhatja ezt bárki is kifogásként.
A férfi elhallgatott, és maga elé bámult, mintha a lánya ott se lett volna.
Riley úgy gondolta, hogy ez a látogatás nem fog jó véget érni. Akár
mesélhet is egy keveset arról, hogy éppen mi zajlik az életében. Az apja
nem fog semmi bátorítót mondani, de legalább lesz miről beszélgetniük. –
Elakadtam az egyik üggyel, Apu – mondta – Egy újabb sorozatgyilkos.
Megkínoz és megfojt nőket, majd szabadban különféle pózokba állítja a
holttesteiket.
– Igen, erről is hallottam. Levetkőzteti a holttesteket. Beteg egy dolog –
újrakiköpött – Hadd találjam ki. Összetűzésbe kerültél a
Nyomozóirodával emiatt. A hatalmasok nem tudják, hogy mit csinálnak.
Rád pedig nem hallgatnak.
Riley megijedt. Vajon honnan tudja?
– Velem is ez volt Vietnamban. Úgy tűnt, hogy a parancsnokság azt sem
fogja fel, hogy egy nyamvadt háborút folytatnak. Jesszusom, ha a
magamfajtákra bízzák a dolgot, akkor győztünk volna. Még a gondolattól
is elfog a rosszullét.
Riley hallott valamit az apja hangjában, amit nem gyakran lehetett, vagy
legalábbis ritkán vette észre. A megbánás hangja volt. Az apja tényleg
megbánást érzett amiatt, hogy nem nyerték meg a háborút. Nem számított,
hogy semmiképpen sem volt hibáztatható érte. Felelősnek érezte magát.
Ahogy Riley az apja arcát tanulmányozta, rájött valamire. Rá hasonlított,
sokkal jobban, mint az édesanyjára. De ennél több is volt. Olyan volt, mint
az apja. Nem csak abban, hogy borzalmasan kezelte a párkapcsolatait,
hanem a megátalkodott elhatározottságában és a túlzott felelősségérzetében
is.
Ez összességében nem volt rossz dolog. Ebben a ritka pillanatban, amikor
igazán érezte, hogy ők egy család, elgondolkodott azon, hogy az apja talán
tényleg tudhat valami fontosat.
– Apu, amit tesz – annyira borzasztó, meztelen holttesteket hagy maga
után,és szörnyű pózokba állítja őket, de...
Szünetet tartott, keresvén a megfelelő szavakat.
– A helyek, ahol hagyja a testeket, mindig annyira gyönyörűek – erdők
éspatakok, efféle természetbeli helyszínek. Mit gondolsz, miért választ
ilyen helyeket, hogy ilyen borzalmasan gonosz dolgokat műveljen?
Apja tekintete gondolkodásra utalt. Úgy tűnt, mintha a saját gondolatain és
emlékein merengene, mintha következő szavai ugyanúgy szólhatnának
önmagáról, mint valaki másról.
– Mindent elölről akar kezdeni – mondta – Vissza akar térni a dolgok
legelejére. Nem ez a helyzet veled is? Nem akarsz mindent, de mindent
teljesen elölről elkezdeni? Egészen onnantól, amikor gyerek voltál?
Megtalálni azt a pontot, ahol minden kezdett tönkremenni, és teljesen
megváltoztatni az életedet?
Elhallgatott. Riley emlékezett az idevezető út közbeni gondolatokra, hogy
milyen szomorú volt kislánykorában, amikor el kellett hagynia ezt a
hegyvidéket. Tényleg volt valami alapvető igazság az apja szavaiban.
– Én ezért élek itt – mondta, majd mélyebbre merült gondolataiban. Riley
csendben ült mellette, próbálta befogadni az elhangzottakat. Attól, amit
apja mondott, valami kezdett élesedni lelki szemei előtt. Régóta
feltételezte, hogy a gyilkos a nőket saját gyerekkori otthonában tartja
fogva és kínozza meg. Nem is jutott eszébe, hogy tudatosan választhatja
azt tettei színhelyének – hogy valamilyen módon visszatérjen a múltjába,
és megváltoztasson mindent.
– Játékbabákhoz van köze a dolognak – mondta Riley – Ezt nem fogja fel
aNyomozóiroda. Mindenféle más, téves nyom után kutatnak. A gyilkos a
babák megszállottja. Valahogy ez a dolgok nyitja.
Apja felmordult és megmozgatta lábait.
– Kövesd továbbra is az ösztöneidet – mondta. – Ne hagyd, hogy azok
atökfejek mondják meg, hogy mit csinálj!
Riley megdöbbent. Nem mintha megdicsérte, vagy kedves lett volna.
Ugyanaz a tuskó volt, mint mindig is. De mégis, valahogy pontosan azt
mondta, mit kell a lányának hallania.
– Nem fogom feladni – felelte.
– Azt nagyon jól teszed – morogta halkan az apja.
Nem volt több mondanivalója. Riley felállt.
– Jó volt látni, Apu – szólt.
És félig-meddig őszintén is gondolta. A másik nem válaszolt, csak ült, és a
földre meredt. Riley beszállt az autójába és elhajtott.
Vezetés közben jött rá, hogy máshogyan érezte magát, mint amikor idefelé
tartott – valamilyen furcsa módon sokkal jobban volt. Úgy vélte, hogy
valami megoldódott kettejük között.
Valami mást is tudott, amit korábban nem. Akárhol is lakjon a gyilkos, nem
valami lepukkant lakás, csatorna, vagy valami roskadozó viskó valahol az
erdő mélyén.
Nem. Egy szépséges hely lesz. Egy olyan hely, ahol a szépség és a
borzalom együtt jár.
*
Kis idővel később Riley a közeli város kávézójának pultjánál ült. Az apja
nem kínálta meg semmilyen étellel, ami egyáltalán nem lepte meg. Most
pedig éhes volt, és valamiből energiát kellett merítenie a hazavezető
autóúthoz.
Riley telefonja megcsörrent, épp abban a pillanatban, amikor a pultos
lerakta elé a kikért baconös szendvicset. Megnézte, hogy ki hívja, de
magánszám volt. Kissé aggódva vette fel.
– Riley Paige beszél? – kérdezte egy hivatalosan csengő női hang.
– Igen.
– Mitch Newbrough szenátor keresi. Beszélni akar önnel. Tudná
tartani,kérem?
Riley megriadt. Newbrough állt az olyanok listájának élén, akikről nem
akart mostanában hallani. Felmerült benne, hogy szó nélkül leteszi a
telefont, de végül meggondolta magát. Newbrough már így is befolyásos
ellenfél volt. Nem jó ötlet, ha még jobban megutáltatja magát vele.
– Igen, tartom – válaszolta Riley.
Pár másodperccel később a szenátor hangját hallotta.
– Newbrough szenátor vagyok. Feltételezem, hogy Riley Paige-dzsel
beszélek.
Riley nem tudta eldönteni, hogy dühös legyen vagy rémült. A férfi úgy
beszélt, mintha őt hívták volna fel.
– Honnan tudja a számomat?
– Általában megszerzem, amit akarok – mondta Newbrough a rá
jellemzőhideg hangon – Beszélni akarok magával. Személyesen.
Riley aggodalma tovább nőtt. Milyen oka lehet arra, hogy látni akarja őt?
Semmi jó, az biztos. De hogyan mondjon nemet anélkül, hogy csak tovább
rontana a dolgokon?
– Elmehetnék a házához – vetette fel a férfi – Tudom, hogy hol lakik. Riley
majdnem megkérdezte, hogy honnan tudja a címét. De emlékeztette
magát, hogy erre már választ kapott.
– Jobban szeretném, ha most rögtön, telefonon intéznénk el – felelte Riley.–
Attól tartok, ez nem lehetséges. Nem beszélhetek erről telefonon
keresztül. Milyen hamar tudunk találkozni?
Riley érezte, hogy Newbrough máris a markában tartja. Vissza akarta
utasítani, de valamiért nem vitte rá a lélek.
– Most nem vagyok a városban. Csak jóval később érek vissza.
Holnapreggel a lányomat viszem iskolába. Találkozhatnánk
Fredericksburgban. Talán egy kávézóban.
– Nyilvános helyen nem lesz jó – érkezett a válasz – Valami kevésbé
feltűnő helyre lesz szükség. A riporterek hajlamosak arra, hogy
kövessenek. Megrohannak, amikor csak alkalmuk adódik rá. Inkább nem
vonnám magamra a figyelmüket. Mit szólna Quanticóhoz, a BAU
központjához?
Riley nem tudta megállni, hogy ne csendüljön enyhe keserűség a hangjában.
– Nem dolgozom már ott, vagy elfelejtette? Ezt bárkinél jobban tudhatná.
Rövid hallgatás következett.
– Ismeri a Magnolia Gardens Country Klubot? – kérdezte Newbrough.Riley
felsóhajtott az abszurd kérdés hallatán. Természetesen nem mozgott ilyen
magas körökben.
– Nem mondhatnám, hogy igen.
– Könnyű odatalálni, nagyjából félúton van Quantico és a farmom
között.Legyen ott délelőtt 10:30-ra!
Riley-nak egyre kevésbé tetszett ez az egész. A férfi nem megkérte, hanem
egyenesen ráparancsolt. Milyen jogon követelt bármit is tőle, miután
tönkretette a karrierét?
– Túl korán van? – kérdezte Newbrough, miután Riley nem válaszolt.
– Nem. Egyszerűen...
Newbrough közbevágott:
– Akkor legyen ott. Csak tagok jogosultak a belépésre, de odaszólok,
hogyengedjék be. Higgye el, hogy akarja ezt az egészet. Meglátja majd,
hogy fontos. Bízzon bennem!
A férfi köszönés nélkül lerakta. Riley szóhoz sem jutott.
– Bízzon bennem! – kérte.
Riley más körülmények között akár viccesnek is találta volna az
egészet. De Peterson és a másik gyilkos mellett, aki után nyomozott, talán
Newbrough volt az, akiben a legkevésbé bízott az egész világon. Még Carl
Walderben is jobban bízott nála. És ez már igazán elárult valamit.
De úgy tűnt, Riley-nak nincs más választása. A férfi el akart árulni
valamit, szinte érezte. Olyasvalamit, ami akár a gyilkos nyomára is
vezetheti.
 HARMINCADIK FEJEZET

Riley közeledett a Magnolia Gardens Country Clubhoz, de

megállították a kapu melletti kis fehér épületnél. Egy zöld-fehér csíkozású
sorompó állta el az útját, majd egy egyenruhás biztonsági őr lépett elő,
kezében írótáblával, és odament Riley kocsijához.
Riley lehajtotta az ablakot.
– Neve? – kérdezte nyers hangon az őr.
Riley egyáltalán nem ismerte a klubba történő bejutás módját, de
Newbrough azt mondta, hogy előre szól Riley érkezéséről.
– Riley Paige a nevem – mondta, majd hebegve hozzátette: –
Newbroughszenátor vendége vagyok.
Az őr belenézett a listájába, majd bólintott.
– Menjen be – szólalt meg.
A sorompó felemelkedett, és Riley áthajtott a kapun.
A behajtósáv átkanyargott a hely nevét adó kerteken, amelyek az év
ezen szakaszában dús, színes és illatos képet festettek. Végül megállt egy
fehér oszlopos téglaépület előtt. A nemrég látott ravatalozó oszlopaival
szemben ezek valódiak voltak. Riley úgy érezte magát, mintha valami
tizenkilencedik századi déli ültetvényre csöppent volna.
Egy inas sietett az autóhoz, adott neki egy kártyát, és elvette a kulcsait.
Ezután elhajtott a kocsival.
Riley egyedül állt a hatalmas bejárati ajtó előtt. Ugyanolyan oda
nem illőnek érezte magát, mint ahogy korábban a szenátor otthonában.
Egyszerű farmer volt rajta, azt sem tudta, egyáltalán beengedik-e így. Nem
szokott az efféle helyeken dresszkód érvényben lenni? Örült neki, hogy a
kabátja lazán ráterült a pisztolytáskájára.
Egy egyenruhás ajtónálló lépett ki, hogy üdvözölje.
– Szabad a nevét, hölgyem? – kérdezte.
– Riley Paige – felelte, közben azon gondolkodott, hogy kér-e tőle a másik
valamilyen személyazonosító iratot.
Az ajtónálló belepillantott a saját listájába.
– Erre tessék, hölgyem.
Bekísérte Riley-t, végig egy hosszú folyosón, amíg egy kis magánétkezőhöz
nem értek. Nem volt tisztában azzal, ilyenkor szoktak-e borravalót adni.
Ugyanakkor arról sem volt fogalma, hogy mennyit kereshet a férfi. Lehet,
hogy magasabb a fizetése, mint neki, egy FBI-ügynöknek? Végül arra
jutott, hogy nagyobb faragatlanság lehet borravalót adni, mintha nem tenné.
Jobbnak tűnt nem megkockáztatni.
– Köszönöm szépen – mondta végül a férfinak, aki erre biccentett,
nemmutatván jelét a csalódásnak, és visszament arra, amerről jöttek.
Belülről az étkező kis méretű volt, mégis a lehető legfényűzőbb, amiben
valaha járt. Nem voltak ablakok, de a falon lógó egyetlen kép egy eredeti
olajfestmény volt, amelyen a klub nevét adó magnóliakertek voltak
láthatók.
Az egyetlen asztalon ezüst, porcelán és kristály alkotta a terítéket, amelyek
a drága vászonterítőn foglaltak helyet. Riley kiválasztott egy ajtó felé néző,
bársonyos anyaggal bevont széket és leült. Látni akarta Newbrough
szenátort, amikor megérkezik.
Ha megérkezik, gondolta magában. Nem volt nyomós oka feltételezni, hogy
a szenátor ne jönne el. De az egész helyzet annyira valószínűtlennek tűnt,
hogy nem tudta, mire számítson.
Egy fehér öltönyt viselő pincér lépett a helyiségbe, és letett Riley asztalára
egy különféle sajtokkal és krékerekkel borított tálcát.
– Óhajt valamit inni, hölgyem? – kérdezte udvariasan.
– Csak vizet, köszönöm – válaszolta Riley.
A pincér elment, majd másodperceken belül újra ott termett egy vízzel teli
kristálykancsóval és két, hozzá illő pohárral. Vizet töltött, majd az asztalra
tette a kancsót és a másik poharat.
Riley belekortyolt a vízbe. Be kellett vallania magának, hogy kellemesnek
találta az elegáns pohár tapintását a kezében. Csupán egy-két percet kellett
várnia, amíg a szenátor megérkezett, ugyanolyan hideg és kimért külsővel,
mint korábban. Becsukta maga mögött az ajtót, és leült Riley-val szemközt.
– Örülök, hogy eljött, Paige ügynök. Hoztam magának valamit.
Newbrough minden további szertartásosság nélkül az asztalra tett egy
vastag, bőrbe kötött jegyzettömböt. Riley aggódó tekintettel pillantott rá.
Emlékezett az ellenségei listájára, amelyet Newbrough első találkozásuk
alkalmával adott neki. Vajon ez is valami hasonlóan problematikus dolog
lesz?
– Mi ez? – kérdezte.
– A lányom naplója – felelte a szenátor – A házában találtam, miután
őt...megtalálták. Eltettem, mert nem akartam, hogy bárki is lássa. Ne
értsen félre, én sem láttam, hogy mi van benne. Sosem olvastam bele. De
meggyőződésem, hogy olyasmit tartalmazhat, amiről nem szeretném,
hogy köztudomásra jusson.
Riley nem tudta, mit mondjon. Ötlete sem volt, hogy miért akarhatja ezt
nekiadni. Látta, hogy Newbrough alaposan meggondolja a következő
szavait. Az első találkozásuk óta biztos volt benne, hogy a férfi
információkat tart vissza. Most megborzongott a várakozástól, hogy végre
megtudja, mi volt az. A szenátor végül megszólalt:
– A lányomnak élete utolsó évében drogproblémái voltak. Kokain,
heroin,ecstasy, mindenféle kemény anyag. A férje indította el ezen az
úton. Ez volt az egyik oka, hogy a házasságuk zátonyra futott. Az anyja és
én reméltük, hogy leszokóban van, amikor meghalt – szünetet tartott, és
közben a naplóra nézett.
– Először azt hittem, hogy a halála kapcsolódik ehhez az egészhez.
Azismeretségi körébe tartozó drogosok és dílerek nem voltak kellemes
társaság. Nem akartam, hogy ez kiszivárogjon. Gondolom, megérti. Riley
egyáltalán nem gondolta, hogy érti. De az biztos volt, hogy nagyon
meglepődött.
– A drogoknak nem volt semmi köze a lánya meggyilkolásához – mondta.
– Utólag rájöttem – felelte Newbrough – Egy másik nőt is holtan
találtak,ugye? És kétségtelen, hogy további áldozatokra is lehet számítani.
Úgy tűnik, hogy tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy ennek az
egésznek köze van hozzám vagy a családomhoz.
Riley nem jutott szóhoz. Vajon ez a mérhetetlenül egoista férfi hányszor
ismerte be bármiről is, hogy tévedett?
A férfi megkocogtatta a naplót.
– Vigye ezt magával! Talán tartalmaz olyan információt, ami segíthet
megoldani az ügyét.
– Már nem az én ügyem, szenátor – mondta Riley, és hagyta, hogy
keserűsége kibuggyanjon belőle – Gondolom tudja, hogy kirúgtak a
Nyomozóirodától.
– Ó, igen – válaszolta Newbrough, és elgondolkodva megbillentette a fejét–
Attól tartok, az én hibám. Nos, semmi olyan nem történt, amit ne tudnék
helyrehozni. Visszaállíttatom a rendfokozatát. Adjon egy kis időt. Közben
pedig remélem, hogy fel fogja tudni használni ezt.
Riley-t meghatotta a gesztus. Mély levegőt vett.
– Szenátor úr, úgy gondolom, hogy bocsánatkéréssel tartozom. Nem...
Nemvoltam a legjobb formában, amikor legutóbb találkoztunk. Nem
sokkal korábban egy barátom temetésén voltam, és a gyász miatt olyan
dolgokat mondtam önnek, amit nem kellett volna.
Newbrough csendben bólintott, jelezvén, hogy elfogadja a bocsánatkérést.
Nyilvánvaló volt, hogy ő nem fog bocsánatot kérni tőle, még úgy sem, hogy
tudta, mennyire megérdemelné. Be kellett érnie azzal a beismeréssel, hogy
hibázott. Legalább próbált békejobbot nyújtani. Ez amúgy is többet
számított egy bocsánatkérésnél.
Riley felvette a naplót anélkül, hogy kinyitotta volna.
– Szenátor úgy, csak egyet szeretnék tudni. Miért adja ezt nekem
Walderügynök helyett?
Newbrough szája mosolyfélére húzódott.
– Mert egy dolgot megtanultam magáról, Paige ügynök. Maga senkineksem
az ölebe.
Riley nem jutott szóhoz. Elállt a szava ettől a hirtelen jött tisztelettől egy
olyan embertől, akiről úgy tűnt, hogy csak magával törődik.
– Most pedig talán szeretne ebédelni – mondta a szenátor.
Riley átgondolta. Akármennyire is hálás volt Newbrough megváltozott
érzéseiért, még mindig távol állt attól, hogy kényelemben érezze magát a
társaságában. Még mindig egy hűvös, rideg és kellemetlen ember volt.
Emellett dolga is volt.
– Hogyha nem bánja, akkor engedelmével távoznék – A naplóra
mutatvahozzátette:
– Ennek talán rögtön hasznát vehetem. Nincs vesztenivaló idő. Ó, és
ígérem, hogyha bármit is találok, nem hagyom nyilvánosságra kerülni.
– Ezt értékelem – válaszolta Newbrough.
Udvariasan felállt, amíg Riley elhagyta a szobát, aki kilépett az épületből,
és az inasnak adta a jegyet. Kinyitotta a naplót, amíg az autóra várt.
Ahogy átlapozta, rögtön feltűnt neki, hogy Reba Frye igen sokat írt illegális
droghasználatáról. Riley-nak az a közvetlen benyomása támadt, hogy Reba
egy igen öntelt nő volt, aki az apró veszekedések és piti sérelmek
megszállottjának tűnt. De végső soron nem ez volt egy napló szerepe? Egy
olyan tárgy volt, amivel szemben az ember olyan öntelt, amilyen csak akar.
– Ezen kívül – gondolta Riley – még ha Reba olyan narcisztikus is volt,
mint az apja, akkor sem érdemelt ki ilyen szörnyű sorsot. A hideg futkosott
a hátán, ahogyan felidézte a nő holttestéről látott fotókat.
Riley tovább lapozgatta a naplót. Közben az inas a kocsival a sóderes
behajtósávra állt, de nem vett róla tudomást, ott állt megigézve. Ott állt,
remegő kézzel, és végigolvasta a naplót, a gyilkosról szóló bármilyen
említés, bármilyen nyom után kutatva. De végül letörve állapította meg,
hogy semmi ilyesmit nem tartalmaz.
Leengedte a könyvet, és összetörtnek érezte magát. Nem tudott elviselni
még egy zsákutcát. És éppen akkor, amikor maga mellé eresztette, kihullott
egy két oldal közé dugott, apró papír. Riley még a levegőben elkapta és
elolvasta.
Ahogy közelebbről szemügyre vette, a szíve nagyot dobbant a mellkasában.
Megdöbbenésében elejtette a naplót.
A papír egy nyugta volt.
Egy bababoltban kiállított nyugta.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Ott volt. A sok zsákutca után Riley alig hitte el, hogy mit tart a
kezében. A kézzel írott nyugta tetején ott volt a bolt neve és címe: Madeline
Divat; Shellysfor, Virginia.
Riley-nak nem úgy hangzott, mintha baba- vagy játékbolt lett volna.
A telefonján megtalálta az üzlet weboldalát. Furcsa módon egy női ruhabolt
volt.
De megnézte közelebbről is, és megtudta, hogy az üzletben gyűjtőknek
szóló játékbabákat is árultak. Ezeket csak időpont foglalásával lehetett
megnézni.
Riley megborzongott.
– Biztosan ez az a hely – gondolta.
Remegő kézzel felvette a naplót, és átlapozta, hogy megtalálja a nyugtán
szereplő dátumhoz írt bejegyzést. Ott volt:

Épp megvettem a tökéletes babát Debbie-nek. A születésnapja még csak egy

hónap múlva lesz, de olyan nehéz megvenni neki az ajándékot.

Ott állt fehéren-feketén. Reba Frye vett egy babát a lányának egy
shellysfordi boltban. Riley biztosra vélte, hogy a többi áldozat is ott vásárolt
babát. És hogy a gyilkos először ott vetett szemet a nőkre.
Riley behozott egy térképet a telefonján, ami szerint Shellysford egy órányi
autóútra volt. El kellett oda jutnia, amilyen hamar csak lehetséges. Az is
lehet, hogy a gyilkos már ki is szemelte a következő áldozatát.
De előbb információra volt szüksége. És egy fájdalmas telefonhívást
is el kellett intéznie, amelyet már túl régóta halogatott.
Elvette a kulcsait a megdöbbent inastól, beugrott az autójába, és kihajtott
úgy, hogy a kerekek megcsikordultak a klub jól ápolt behajtósávján. Ahogy
elhúzott a kapu alatt, beütötte Bill telefonszámát, azon gondolkodva, hogy
egyáltalán fel fogja-e venni. Riley nem hibáztatta volna, ha soha többé nem
akarna vele beszélni.
Nagy megkönnyebbülésére Bill hangja szólt a telefonba.
– Halló – mondta.
Riley szíve félrevert. Nem tudta, hogy megkönnyebbüljön, vagy megijedjen
a hang hallatán.
– Bill, itt Riley – szólalt meg.
– Tudom, ki vagy.
Elhallgattak. Ez nem lesz könnyű. Riley tudta, hogy nem is érdemli meg,
hogy könnyű legyen.
– Bill, nem tudom, hogy hol kezdjem – mondta. A torkában dobogott
aszíve, és nehezére esett beszélni. – Nagyon-nagyon sajnálom.
Egyszerűen mindent annyira elromlott, és én sem voltam eszemnél, és...
– És részeg voltál – szakította félbe Bill.
Riley szánalomra méltón felsóhajtott.
– Igen, részeg voltam. Bocsánatot kérek. Remélem, hogy meg tudsz
nekembocsátani. Annyira sajnálom.
Újabb csend következett.
– Oké – mondta végül Bill.
Riley szíve felsajdult. Jobban ismerte Billt, mint bárki mást a világon. Így
egy egész könyvet jelentett ez a két tompa hangzó. Nem bocsátott meg neki,
még csak nem is fogadta el a bocsánatkérését – legalábbis még nem.
Csupán annyi történt, hogy tudomásul vette, hogy Riley bocsánatot kért
tőle.
Akárhogy is, nem volt idő részletekbe menni. El kellett intézni egy sokkal
sürgetőbb dolgot.
– Bill, nyomon vagyok.
– Mi? – kérdezte meghökkent hangon.
– Megtaláltam a boltot.
Bill most aggódó hangon szólalt meg.
– Riley, eszednél vagy? Mit művelsz, hogy még mindig nyomozol az
ügyben? Walder kirúgott, az isten szerelmére.
– Mióta várom én meg bárki engedélyét is? Különben is, úgy tűnik,
hogyvisszaállítják a rendfokozatomat.
Bill hitetlenkedve felhorkant.
– Ezt ki mondta?
– Newbrough.
– Miről beszélsz? – kérdezte Bill, egyre inkább feszültebben –
Jesszusom,Riley, ugye nem mentél el újra a házába?
Riley gondolatai ide-oda cikáztak. Túl sok mindent kellett volna
elmagyaráznia. Vázlatosan kellett elmondania a dolgokat.
– Nem, és most máshogyan viselkedett. Furcsa volt, most nem tudom
részletezni. De Newbrough új információkkal szolgált. Bill, Reba Frye
vett egy babát egy shellysfordi boltban. Bizonyítékom van. Megvan a bolt
neve. – Ez őrület – mondta Bill – Az ügynökeink átfésülték az egész
területet. Voltak minden környékbeli városban. Szerintem még csak nem
is találtak babaüzletet Shellysfordban.
Riley-nak egyre inkább nehezére esett magában tartani izgalmát.
– Azért, mert nincs is. Egy ruhabolt, amelyik babákat is árul, de csak
időpontfoglalással lehet megnézni őket. A neve Madeline Divat. A
BAUban vagy most?
– Igen, de...
– Akkor ellenőriztesd le valakivel a helyet. Szerezz meg minden
lehetségesinfót azokról, akik valaha is ott dolgoztak. Éppen oda tartok.
Bill hangja hangos és kétségbeesett volt.
– Riley, ne! Nem vagy felhatalmazva. Még jelvényed sincs. És mi van,
hamegtalálod a fickót? Biztosan veszélyes. Walder pedig bevonta a
fegyveredet.
– Van sajátom.
– De akkor sem tartóztathatod le.
Riley elszánt hangon annyit mondott:
– Megteszek mindent, kerül, amibe kerül. Még egy emberélet foroghat
kockán.
– Nem tetszik ez nekem – felelte Bill, most már beletörődőbb hangon.Riley
letette a telefont, és beletaposott a gázba.

*
Bill az irodájában ült, bambán meredve a telefonjára. Rájött, hogy
remegnek a kezei. Nem tudta, hogy miért. A harag és feszültség miatt?
Vagy a Riley iránt érzett aggodalom miatt, akármilyen vakmerő dologra is
készüljön?
A két éjszakával azelőtti részeg telefonhívása összezavarta és letörte. Volt
egy olyan közhely, hogy a rendfenntartó erők dolgozói gyakran közelebb
érzik magukat egymáshoz, mint a saját párjukhoz. Bill tudta, hogy ez igaz.
Már hosszú ideje annak, hogy közelebb állónak érezte magát Riley-hoz,
mint korábbi életében bárkihez.
De az ő munkájukban nem volt helye románcoknak. A munka során
kialakuló bonyodalmak, vagy egy pillanatnyi habozás is halálhoz
vezethettek. Bill mindig hivatalosan viselkedett a kapcsolatuk során, és
bízott benne, hogy Riley is így tesz. De most megingatta a bizalmát.
Nos, nyilvánvalóan tudatában volt a tévedésének. De mit értett azon,
hogy visszaállítják a rendfokozatát? Vajon újra együtt fognak dolgozni? Bill
nem volt benne biztos, hogy akarná. Örökre tönkremehetett a kettejük
között hosszú ideje fennálló dinamikus és kényelmes munkakapcsolat?
Most mégsem azon volt a sor, hogy ezen aggódjon. Riley megkérte,
hogy ellenőrizze le egy üzlet alkalmazottait. Továbbítja a kérést, de nem
Carl Waldernek. Bill elővette a telefonját, és tárcsázta Brent Meredith
különleges ügynök mellékét. Meredith nem tartozott a jelenlegi ügy
hivatalos parancsnoki láncába, de tudta, hogy számíthat rá, hogy elvégezze
a feladatát.
Úgy tervezte, hogy a hívás rövid és hatékony lesz. Azonnal Shellysfordba
kell sietnie, és remélte, hogy azelőtt odaér, hogy Riley Paige valami igazán
nagy ostobaságot művelne.
Például megöletné magát.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Riley szíve vadul kalapált a várakozás hevében, miközben

megérkezett Shellysford kisvárosába. Könnyű volt észrevenni a Madeline
Divatot. A fő utcán volt, látható helyen, és az üzlet neve szerepelt a kirakat
felett. Shellysford kicsit módosabbnak bizonyult, mint ahogyan várta.
Néhány történelmi épületet meglepően jól karbantartottak, és a fő utca
mármár elegáns képet mutatott. A sikkesnek tűnő ruházati üzlet beleillett
jómódot tükröző környezetébe.
Riley az üzlet előtti járda mellett parkolt le, kiszállt, és szemügyre
vette a környezetet. Rögtön feltűnt neki, hogy az üzlet kirakatában az egyik
próbababa kezében egy babát tartott: egy rózsaszín ruhás hercegnőt, a fején
csillogó tiarával. Ezt a várost átfésülő ügynökök simán kirakati díszítésnek
vehették. Az ablakban csupán egy kis felirat utalt többre: Gyűjtőknek szóló
babák megtekinthetők időpont foglalásával.
Az ajtó felett megszólalt egy csengő, amikor Riley belépett a
helyiségbe, mire a kasszánál álló nő felé tekintett. Középkorúnak tűnt, de
feltűnően fiatalosnak látszott; őszülő haja dús volt és egészséges.
Riley mérlegelte a lehetőségeit. A jelvénye nélkül óvatosnak kellett
lennie. Igaz, hogy más boltosokat anélkül is sikerült rávennie, hogy
beszéljenek vele. De ebben a nőben még a gyanú árnyékát sem akarta
ébreszteni.
– Elnézést – szólította meg Riley, – ön Madeline?
A nő elmosolyodott.
– Nos, a nevem valójában Mildred, de mindenki Madeline-nek szólít.
Aztjobban szeretem. És egy üzlet neveként is jobban cseng. A „Mildred
Divat” egyszerűen nem hangzik olyan jól – A nő felkacagott és rákacsintott
– Nem vonzaná be azt az ügyfélkört, amelyet megcéloztam.
Eddig minden rendben, gondolta Riley. A nő nyíltnak és beszédesnek
mutatkozott.
– Igazán kellemes hely – mondta Riley, és körülnézett – De egy
embernekbiztos sok munkát jelent. Besegít önnek valaki? Bizonyára nem
egyedül végzi a sok tennivalót.
A nő megvonta a vállát.
– Pedig többnyire igen. Néha besegít egy tinédzserlány, aki kasszázik, míg
én a vásárlóknak segítek. De ma elég csendes nap volt. Nem kellett neki
bejönnie.
Még mindig a helyes megközelítést fontolgatva odalépett egy
ruhaállványhoz, és megtapogatta az árut.
– Gyönyörű holmik. Nem sok üzletben lehet hasonlót kapni.
Madeline elégedettnek tűnt.
– Nem, valószínűleg nem találna másutt hasonló portékát. Minden
divattervezői holmi, de kedvezményes áron szerzem be őket, amikor
egyegy fajtát már nem gyártanak. Így nagyvárosi mércével mérve ezek
divatjamúlt ruhadarabok – majd még egy kacsintás és mosoly kíséretében
hozzátette:
– De egy olyan kisvárosban, mint Shellysford, akár a legújabb darabok
islehetnének.
Madeline levett egy levendulaszínű koktélruhát az egyik állványról. – Ez
csodásan állna önön. Tökéletesen illik a haja színéhez. És gyanítom, hogy a
személyiségéhez is.
Riley nem így gondolta. Sőt, nem tudta magán elképzelni a bolt viszonylag
úrias ruháinak egyikét sem. Abban viszont biztos volt, hogy ez a ruha
alkalomhoz illőbb lett volna a country klubban a mai viseleténél.
– Valójában a babákat szerettem volna megnézni – mondta Riley.
Madeline kissé meglepődöttnek tűnt.
– Foglalt időpontot? Ha igen, akkor úgy látszik, hogy kiment a fejemből. És
hogy szerzett tudomást a babakollekciónkról?
Riley kivette a nyugtát a retiküljéből, és megmutatta Madeline-nek.
– Egy ismerősömtől kaptam.
– Á, egy ajánlás – mondta Madeline elégedettnek tetsző hangon – Ebben
azesetben kivételt tehetek.
Elsétált az üzlet hátsó részébe, és kinyitott egy széles harmonikaajtót, mire
Riley követte egy kis hátsó helyiségbe, melynek polcait végig babák
szegélyezték, padlóján pedig néhány állványon babákhoz való kiegészítők
lógtak.
– Ezt a kis mellékes vállalkozást pár éve indítottam el. Lehetőségem
adódott arra, hogy megvásároljam egy becsődölt gyártó teljes készletét. A
tulajdonos egy unokatestvérem volt, így nagy kedvezményt kaptam,
amikor bezártak. Boldogan adom tovább a vásárlóimnak ennek a
készletnek a javát.
Madeline kézbe vett egy babát, és büszkén végigfuttatta rajta a tekintetét.
– Hát nem szeretni valók? A kislányok imádják őket. És a szüleik is.
Ezeketa babákat már nem is gyártják, így tényleg gyűjtői holmik, habár
nem antik darabok. És nézze ezt a sok ruhát! Bármelyik babámra fel lehet
húzni bármelyiket.
Riley a babákat vizslatta. Eléggé hasonlítottak egymásra, habár a hajszínük
és a ruhájuk változatos volt. Néhányon modern ruhák voltak, másokon
pedig hercegnői estélyik vagy történelmi öltözékek. A kiegészítők között
Riley mindegyik stílushoz passzoló bababútorokat látott. Az árak
mindegyik darab esetén száz dollár felett mozogtak.
– Remélem, megérti, hogy ez a szekció miért nem nyilvános. A
legtöbbbeeső ügyfelem nem babákat akar vásárolni. És csak magunk
között szólva – tette hozzá, hangját egészen suttogássá halkítva –, ezek
közül az apró tárgyak közül sokat elég könnyű ellopni. Ezért óvatosan
megválogatom, hogy kinek mutatom meg ezeket.
Miközben leporolta egy baba ruháját, Madeline megkérdezte:
– Mit is mondott, hogy hívják? Szeretem tudni az összes vásárlóm nevét.
Madeline összehúzta a szemét egy mindent tudni akaró mosoly kíséretében.
– És ki volt az a vásárlóm, aki referálta önt?
– Reba Frye. – válaszolta Riley.
Madeline arca erre elsötétült.
– Ó. Az állami szenátor lánya. Emlékszem arra, amikor bejött. És
amikorhallottam... – egy pillanatra elhallgatott – Ó-ó. – tette hozzá,
miközben szomorúan csóválta a fejét.
Azután aggodalmas tekintettel Riley-ra nézett:
– Azt ne mondja, hogy riporter. Ha így van, akkor meg kell kérnem,
hogytávozzon. Ez az ügy borzasztó hírét keltené az üzletemnek.
– Nem, FBI-ügynök vagyok. És az az igazság, hogy azért vagyok itt,
mertReba Frye gyilkosságában nyomozok. Nemrég találkoztam az
édesapjával, Newbrough szenátorral. Ő adta ezt a nyugtát. Ezért vagyok
itt.
Madeline egyre inkább nyugtalannak tűnt.
– Megmutatná a jelvényét? – kérdezte.
Riley visszatartott egy sóhajt. Valahogyan blöffölnie kellett. Hazudnia
kellett, legalább egy kicsit.
– Nem vagyok szolgálatban – válaszolta végül – Nem hordjuk magunkkal
ajelvényünket szolgálati időn kívül. Ez a megszokott eljárás. Egyszerűen
a saját szabadidőmben vagyok itt, hogy kideríthessem, amit lehet.
Madeline együttérzően bólintott. Úgy tűnt, hogy hisz neki. Riley próbálta
nem kimutatni megkönnyebbülését.
– Hogyan tudok segíteni?
– Csak mondjon el kérem mindent arról a napról, amit tud. Ki más jött még
be dolgozni? Hány vásárló volt aznap?
Madeline kinyújtotta a kezét:
– Láthatnám a nyugtát? Hogy mi is volt a dátum?
Riley odaadta neki a nyugtát.
– Á, igen, emlékszem – szólalt meg Madeline a papír láttán – Az bolondegy
nap volt, pár héttel ezelőtt.
Riley figyelme felélénkült.
– Bolond? Hogy érti ezt?
Madeline felvonta a szemöldökét, miközben próbált visszaemlékezni:
– Bejött egy gyűjtő. Egyszerre húsz babát vett. Meglepődtem, hogy voltnála
elég pénz. Nem tűnt igazán gazdagnak. Inkább csak egy szomorú külsejű
idősebb férfi volt. Különleges árajánlatot adtam neki. A dolgok igazán a
fejük tetejére álltak, amíg a segítőm és én mindent beütöttünk a kasszába.
Nem vagyunk hozzászokva az efféle nagy forgalomhoz. Egy kis ideig
mindenütt felfordulás volt.
Riley elméje dolgozott, hogy mindezt az információt összeillessze.
– Reba Frye is az üzletben volt, amíg ez a gyűjtő itt tartózkodott?
Madeline bólintott.
– Igen. Most, hogy említi, tényleg éppen akkor volt itt.
– Rögzíti a vásárlói adatait? Esetleg a kapcsolati infókat?
– Igen.
– Látnom kell annak a férfinak a nevét és címét. Nagyon fontos.
Madeline arcán óvatosság tükröződött.
– Azt mondta, hogy a szenátor adta önnek ezt a nyugtát?
– Másképpen hogyan juthattam volna hozzá?
– Biztos vagyok benne, hogy ez igaz, de mégis...
Szünetet tartott, habozott döntést hozni.
– Sajnálom – bökte ki végül – Nem tehetem. Úgy értem, hogy
megmutassam az iratokat. Nincs is semmiféle azonosító irata, és a
vásárlóimnak joga van az adataik védelméhez. Nem, igazán, szenátor ide
vagy oda, nem adhatom át önnek végzés nélkül. Sajnálom, de nem tűnik
helyénvalónak. Remélem, megérti!
Riley mély levegőt vett, közben próbálta felmérni a helyzetet. Nem
kételkedett benne, hogy Bill olyan hamar felbukkan, ahogyan csak tud. De
mégis mikor? És akkor is ragaszkodna a nő a házkutatási parancshoz? Az
még mennyi időbe telhet? Akár valaki élete is épp azokon a perceken
múlhatott.
– Megértem – mondta végül – De legalább körülnézhetnék? Lehet,
hogytalálok valamilyen nyomot.
Madeline bólintott.
– Természetesen. Amennyi ideig csak kíván.
Riley fejében gyorsan körvonalazódott egy elterelő taktika. Elkezdte
böngészni a babákat, miközben Madeline nekifogott elrakni pár kiegészítőt.
Riley kinyújtózott, mintha egy felső polcról akarna levenni egy babát. Ám
ehelyett egy egész sornyit vert le a polcról.
– Ó! Annyira sajnálom!
A tőle telhető legügyetlenebb módon elhátrált, és összeütközött egy
kiegészítőket tartó állvánnyal.
– Ó! Nagyon-nagyon sajnálom – mondta ismét.
– Semmi baj – mondta Madeline, hangjában érezhető ingerültséggel –
hagyja csak, majd én elintézem.
Madeline elkezdte felszedni a szétszórt árukat. Riley kisietett a szobából, és
az elülső pult felé vette az irányt. Hátratekintett, hogy Madeline nem
figyeli-e, majd az asztal mögé lépett. Gyorsan megpillantott egy
számlakönyvet egy polcon a kassza alatt.
Riley remegő ujjakkal futotta végig a könyvet. Hamar megtalálta a dátumot,
a férfi nevét és a címét. Nem volt ideje leírni, így megjegyezte fejből.
Éppen kilépett a pult mögül, amikor Madeline visszajött a hátsó
helyiségből. Most már igazán gyanakvónak tűnt.
– Jobb, ha most elmegy. Ha egy végzéssel jön vissza, akkor fogom
tudnitájékoztatni. Segíteni akarok a szenátornak és a családjának, amiben
 csak tudok. Borzasztóan érzem magam amiatt, amin keresztülmehetnek.
De most úgy gondolom, jobban teszi, ha távozik.
Riley az ajtó felé vette az irányt.
– I-igen, megértem – dadogta – Rettenetesen sajnálom.
A kocsijához sietett és beszállt. Elővette a mobilját, és Billt hívta.
– Bill, szereztem egy nevet! – majdnem belekiabálta a telefonba,
amikorfelvette – Gerald Cosgrove. És megvan a címe is – Riley óvatosan
felidézte a címet, és visszamondta Billnek.
– Csak pár percnyire vagyok – mondta a férfi – Jelentem a nevét és a
címét,meglátom, hogy a Nyomozóiroda mit tud kideríteni. Rögtön
visszahívlak, amint megtudok valami újat.
Bill letette. Riley nyugtalanul izgett-mozgott, türelmetlenül várt.
Visszanézett az üzletre, és észrevette, hogy Madeline gyanakodva méregeti
az ablakból. Nem hibáztathatta a bizalmatlanságért. Elvégre módfelett furán
viselkedett.
Riley telefonja megcsörrent, és felvette.
– Bingó – szólt bele Bill – A fickó regisztrált szexuális bűnelkövető.
Nincsmessze a cím, amit mondtál. Talán egy kicsit közelebb vagy nálam.
– Most rögtön odamegyek – mondta Riley, miközben gázt adott.
– Jesszusom, Riley, ne menj oda egyedül! Várj meg kint. Sietek, ahogy
csakbírok. Hallottad?
Riley megint lerakta. Nem, nem várhatott.

*
Kevesebb mint tizenöt perccel később Riley egy poros, félreeső
teleknél állt meg. Egy rozoga lakókocsi állt a közepén. Leparkolt és kiszállt.
Az utcán egy régi autó állt a telek előtt, de Riley nyomát sem látta annak a
furgonnak, amelyről a tanú beszélt Cindy Mackinnon elrablása után. Persze
lehetséges, hogy Cosgrove máshol tartja. Akár az is lehet, hogy
megszabadult tőle, mert félt, hogy lekövetik.
Riley megborzongott, amikor pár lelakatolt sufnit látott a telek hátuljában.
Vajon ott tartotta a nőket? Lehet, hogy éppen fogva tart egyet, miközben
kínozza és a megölésére készül?
Körülnézett, hogy felmérje a terepet. A telek nem volt teljesen elszigetelve.
Egy pár ház és lakókocsi állt nem messze. Ennek ellenére nem volt
valószínű, hogy bárki is elég közel lakna, hogy hallja egy nő sikoltozását.
 Előhúzta a fegyverét és megközelítette a lakókocsit. Szilárd
alapozásra állították, amely úgy festett, hogy több éve ott van. Valamivel
régebben valaki virágágyást ültetett a lakókocsi mellé, hogy az jobban
hasonlítson egy átlagos házra. De az ágyást mostanra benőtte a gaz.
A környék eddig pontosan úgy nézett ki, ahogy várta. Szinte biztos
volt benne, hogy jó helyen jár.
– Véged van, te rohadék! – morogta magában – Sosem fogsz újabb
áldozatot ejteni.
Amikor elérte a lakókocsit, bedörömbölt a fémajtón.
– Gerald Cosgrove! – kiáltotta. – Itt az FBI. Odabent van?
Nem érkezett válasz. Riley óvatosan fellépkedett a betontéglákból rakott
lépcsőn, és belesett az az ajtón lévő kis ablakon. Szinte egészen a csontjáig
hatolt a hideg a bent látottaktól. A hely dugig volt babákkal. Nem látott egy
teremtett lelket sem, csak mindenféle méretű és formájú babákat.
Riley megpróbálkozott a kilinccsel. Zárva volt. Ismét bedörömbölt az ajtón.
Ez alkalommal egy férfihangot hallott.
– Menjen el! Hagyjon békén! Nem csináltam semmit.
Riley úgy hallotta, mintha bent mozogna valaki. A lakókocsi ajtaja kifelé
nyílt, így nem tudta berúgni azt. Rálőtt a kilincsre, mire az ajtó kinyílt.
Berontott a kis szobába. Egy pillanatra elámult a szétszórt babák puszta
számától. Több száz lehetett odabent. Mindent beborítottak: polcokat,
asztalokat, még a padlót is. Beletelt egy másodpercbe, mire észrevette a
közöttük megbúvó férfit, aki gyáván egy paravánhoz húzódott.
– Ne lőjön! – könyörgött Cosgrove, felemelt kezei remegtek a levegőben –
Nem én tettem. Ne lőjön!
Riley felé ugrott, és talpra rántotta. Megfordította, és az egyik kezét a háta
mögé csavarta. Eltette a fegyverét, és bilincset vett elő.
– Adja ide a másik kezét! – mondta.
Cosgrove tetőtől talpig remegett, és habozás nélkül engedelmeskedett. Riley
gyorsan megbilincselte, és csálén egy székre ültette. A férfi gyengének tűnt,
a hatvanas éveiben járt, haja ritkás volt és ősz. Szánalmas arcot vágott,
ahogyan ott ült, és folytak a könnyek az arcán. De Riley nem szánta meg
egyáltalán. Ennek a rengeteg babának a merő látványa is elég volt neki,
hogy tudja, egy beteg ember ül vele szemben.
Mielőtt bármit is kérdezhetett volna, Bill hangját hallotta a háta mögül.
– Jézusom, Riley. Te lőtted szét az ajtót?
Riley megfordult, és látta, hogy Bill belép a lakókocsiba.
– Nem akarta kinyitni – válaszolta.
Bill magában morgott.
– Mintha azt mondtam volna, hogy várj meg odakint.
– Te meg mintha nem tudnád, hogy sosem teszek így – felelte –
Akárhogyis, örülök, hogy jöttél. Úgy néz ki, megvan az emberünk.
A férfi most már visított.
– Nem én tettem! Nem én voltam! Leültem a magam idejét! Magam
mögötthagytam ezeket a dolgokat!
Riley Billhez fordult:
– Mit derítettél ki róla?
– Ült valameddig gyermekmolesztálás kísérlete miatt. Azóta semmi –
egészen mostanáig.
Riley számára ez elégnek tűnt. Ez a szörnyű kis ember kétségtelenül
nagyobb préda után kutatott – nagyobb kegyetlenséggel.
– Az évekkel ezelőtt volt – szólalt meg a férfi – Azóta jól viseltem magam.
Szedem a gyógyszereimet. Nincsenek már olyan ingereim. Az egész a
múlté. Tévednek.
Bill cinikus hangon kérdezte meg: – Akkor maga ártatlan, mi?
– Igen, így van. Akármit is gondolnak, nem én tettem.
– Akkor minek ez a rengeteg baba? – kérdezte Riley.
A könnyeivel küszködve Cosgrove megtört mosolyra húzta a száját. – Hát
nem gyönyörűek? Apránként gyűjtöttem őket össze. Pár héttel ezelőtt
mázlim volt, találtam egy remek boltot Shellysfordban. Olyan sok baba
volt, olyan sok ruhában. Az egész segélyemet ott helyben elköltöttem,
vettem annyit, amennyire csak futotta a pénzemből.
Bill megrázta a fejét:
– Az hétszentség, hogy nem akarom tudni, mit művel velük.
– Nem azt, amire gondol. Olyanok, mint a családom. Ők az egyetlen
barátaim. Ők a mindeneim. Csak itthon ülök velük. Nem mintha lenne
pénzem bárhová is elmenni. A babáim jól bánnak velem. Nem ítélnek el.
Riley megint aggódni kezdett. Vajon Cosgrove fogva tart egy áldozatot?
– Meg akarom nézni a sufnikat hátul.
– Nyugodtan. Nincs ott semmi. Nincs mit rejtegetnem. A kulcsok ott
vannak.
Egy kulcscsomó felé bólintott, amely a leszakított ajtó mellett volt
felakasztva. Riley odament és elvette őket.
– Kimegyek megnézni – mondta.
– Nélkülem aztán nem – felelte Bill.
Közös erővel Bill és Riley odabilincselték Cosgrove-ot a hűtőajtóhoz Bill.
Azután kimentek és megkerülték a lakókocsit. Kinyitották az első sufni
lakatját, és benéztek. Nem volt bent más egy gereblyén kívül. Bill belépett a
sufniba és körülnézett.
– Semmi – mondta – Nem látni vérnyomokat.
Elmentek a következő sufnihoz, kinyitották, és benéztek. Ez is üres volt egy
rozsdás kézi fűnyírót kivéve.
– Biztosan máshol tartotta a nőket – szólalt meg Bill.
Bill és Riley visszament a lakókocsiba. Cosgrove még mindig ott ült,
nyomorult pillantást vetve a babáira. Riley-t nyugtalanította – egy olyan
férfi, akinek nincs saját élete, jövője pedig végképp nincsen. Ennek ellenére
rejtély volt Riley számára. Úgy döntött, hogy feltesz neki pár kérdést.
– Gerald, hol volt múlt héten szerda reggel?
– Mi? Mire gondol? Nem tudom. Nem emlékszem a szerdára. Gondolom,itt
voltam. Hol máshol lehettem volna?
– Gerald – szólította meg Riley – milyen nap van ma?
Cosgrove szeme ide-oda cikázott zavarában.
– Nem... nem tudom.
Riley elgondolkodott. Vajon tényleg igaz lehet? Nem tudta volna, hogy
milyen nap van? Teljesen őszintének hangzott. Nem tűnt megkeseredettnek
vagy haragosnak. Nem volt benne semmi küzdőszellem. Csupán félelem és
elkeseredés.
Ezután Riley szigorúan emlékeztette magát, hogy ne higgyen a látszatnak.
Egy igazi pszichopata még egy veteránt is átverhet egy igazán meggyőző
hazugsággal. Bill eloldozta Cosgrove-ot a hűtőtől. Még mindig meg volt
bilincselve a keze a háta mögött. Bill rávakkantott:
– Gerald Cosgrove, letartóztatom három nő meggyilkolásának
vádjával...Bill és Riley durván kivitte a lakókocsiból, miközben Bill
felsorolta az áldozatokat és a gyanúsított jogait. Azután beültették a
kocsiba, amelyiket Bill odavezetett – egy jól felszerelt FBI- járműbe,
aminek az első és hátsó ülései között drótrács húzódott. Cosgrove-ot
 hátulra ültették, beszíjazták és odabilincselték. Azután mindketten
megálltak egy pillanatra anélkül, hogy megszólaltak volna.
– A mindenit, Riley, megcsináltad – suttogta Bill csodálattal teli hangon –
Elkaptad az anyaszomorítót – a jelvényed nélkül ráadásul. A
Nyomozóiroda tárt karokkal fog visszavárni.
– Egy autóval menjünk? – kérdezett vissza Riley.
– Nem, ura vagyok a helyzetnek. Beviszem. Te menj csak a saját
kocsiddal!Riley nem vitatkozott. Az futott át az agyán, hogy vajon Bill
még mindig haragszik-e rá az előző este miatt.
Miközben figyelte, ahogyan Bill távolodik, Riley gratulálni akart magának a
sikerhez és a visszafogadásához. De a megelégedés minden formájában
elkerülte. Valami rágta belülről. Az apja szavai csendültek a fülébe.
– Kövesd az ösztöneidet!
Vezetés közben apránként rájött, hogy mi zavarta.
Az ösztönei azt súgták, hogy rossz embert fogták el.

HARMICHARMADIK FEJEZET

Másnap reggel Riley elvitte Aprilt az iskolába. Közben a zsigereiben

lévő érzés továbbra sem hagyta nyugodni. Egész éjszaka zavarta, és nem
tudott tőle aludni sem.
– Ő az a férfi? – tette fel magában a kérdést újra és újra.
Mielőtt April kiszállt a kocsiból, őszinte aggodalommal fordult hozzá.
– Anyu, mi a baj? – kérdezte.
Riley kissé megdöbbent a kérdéstől. Úgy tűnt, hogy ő és a lánya
kapcsolatuk egészen új szakaszába értek – egy olyanba, amely sokkal jobb
volt a korábbiaknál. Azonban ettől még Riley-nak szokatlan volt, hogy a
lánya az ő érzései iránt aggódik. Jó érzés volt, de egyúttal furcsa is.
– Ennyire látszik?
– Igen, eléggé – válaszolta April. Gyengéden megfogta anyja kezét –
Rajta.Mondd el!
Riley elgondolkodott egy pillanatra. Az érzése nem volt könnyen szavakba
önthető.
– Én... – kezdte el, de közben elakadt a szava. – Én nem vagyok róla
meggyőződve, hogy az igazi tettest tartóztattam-e le.
April szeme kikerekedett.
– Ne kételkedj magadban, Anyu! Sokszor csinálod, és utána azt
kívánod,hogy bár ne tetted volna. Nem ezt szoktad mindig mondani
nekem is?
April elmosolyodott, és Riley viszonozta a mosolyát.
– Elkések a suliból, ha most nem megyek be – szólt a lány – Később még
beszélgethetünk.
April arcon puszilta Riley-t, kiszállt az autóból, és eliramodott az iskola
felé. Eközben Riley ott ült a gondolataiba merülve. Nem hajtott el rögtön.
Inkább felhívta Billt.
– Van valami? – kérdezte tőle, amikor a másik felvette. Bill erre
nagyotsóhajtott.
– Cosgrove fura egy figura. Most igazán zilált – fáradt és magába roskadt,és
egy csomót sír. Úgy gondolom, hogy hamarosan megtörik. De... Bill
elhallgatott egy pillanatra. Riley érezte, hogy neki is megvannak a
kétségei.
– De mi? – kérdezte végül.
– Nem tudom, Riley. Olyan zavarodottnak látszik, szerintem azt sem
tudja,mi történik körülötte. Hol érzékeli a valóságot, hol nem. Néha úgy
tűnik, hogy azt sem érti, hogy letartóztattuk. Lehet, hogy hazavágta az a
sok gyógyszer, amit szed. Vagy lehet, hogy szimplán pszichózisa van.
Erre Riley saját kétségeire gondolt.
– Mondott már valamit?
– Leginkább csak a babáit kéri. Aggódik értük, mintha gyerekek vagy
kisállatok lennének, akiket nem lenne szabad otthon hagynia egyedül. Azt
hajtogatja, hogy nélküle nem bírnak meglenni. Higgadt amúgy, nem
keresi a bajt. De nem ad semmilyen információt. Még nem mondott
semmit a nőkről, vagy hogy fogva tart-e egyet valahol.
Riley egy pillanatra emésztette Bill szavait.
– Mégis mit gondolsz? – kérdezte végül – Ő az emberünk?
Riley Bill hangjában egyre növekvő frusztrációt vélt felfedezni.
– Hogyan lehetne, hogy nem ő az? Úgy értem, hogy csakis rá utal
mindennyom. A babák, a büntetett előélet, minden. Ugyanakkor volt a
boltban, mint Reba. Mi mást kérhetnénk még? Hogyan tévedhettünk
 volna? Riley nem válaszolt. Nem tudott vitába szállni. Mégis tudta, hogy
Bill is vívódik a saját ösztöneivel. Végül azt kérdezte tőle: – Valaki
utánanézett Madeline korábbi dolgozóinak?
– Igen – felelte Bill – De nem vezetett sehová. Madeline mindig
gimnazistalányokat vesz fel kasszásnak. Körülbelül azóta ezt csinálja,
hogy megnyitotta az üzletét.
Riley felnyögött. Mikor oldják meg végre az ügyet?
– Akárhogy is – folytatta Bill –, ma Cosgrove-ot kihallgatja egy
FBIpszichológus. Talán ő többet fog tudni mondani.
– Rendben – válaszolt Riley – Szólj, amint megtudsz valami újat!
Letette a telefont. Az autómotort már beindította, de még mindig nem
hajtott el az iskola elől. Hová menjen? Ha Newbrough tényleg megpróbálta
helyreállíttatni a rendfokozatát, akkor még nem tette meg. Még mindig nem
volt jelvénye – vagy akár munkája.
Ilyen erővel akár haza is mehetek, gondolta.
De amint elindult, az apja szavai jutottak eszébe ismét.
– Hallgass az ösztöneidre!
Abban a pillanatban az ösztönei tisztán és érthetően azt súgták, hogy vissza
kell mennie Shellysfordba. Nem tudta pontosan, miért, de muszáj volt.

*
A divatüzlet ajtaja feletti csengő megszólalt, amikor Riley belépett.
Egy vásárlót sem látott. Madeline felnézett az elülső pult mögül, és
elfintorodott. Riley látta, hogy a tulajdonos egyáltalán nem örül a
viszontlátásnak.
– Madeline, nagyon sajnálom a tegnapiakat – mondta Riley, miközben
odament a pulthoz – Bocsánatot kérek, amiért olyan ügyetlen voltam.
Remélem, hogy nem törtem össze semmit.
Erre Madeline karba font kézzel, szúrós tekintettel kérdezett vissza:
– Most meg mit akar?
– Még mindig az üggyel bajlódom. A segítségére van szükségem.
Madeline pár másodpercig nem válaszolt.
– Még mindig nem tudom, hogy kicsoda, vagy hogy egyáltalán FBIügynök-
e egyáltalán.
– Tudom, és egyáltalán nem hibáztatom a bizalmatlanságért –
könyörgöttRiley – De nálam volt Reba Frye nyugtája, emlékszik? Csakis
az apjától juthattam hozzá. Valóban ő küldött ide. Erről tudhatja, hogy
igaz.
Madeline megrázta a fejét:
– Ennek csak van jelentősége… Mit akar?
– Kérem, hadd nézzem meg újra a babakollekcióját. Megígérem, hogy
mostnem csinálok felfordulást.
– Rendben. De nem hagyom egyedül.
– Ez csak természetes.
Madeline erre odament az üzlet hátuljába, és kitárta a
harmonikaajtót. Ahogy Riley odament a babákhoz és kiegészítőikhez,
Madeline az ajtóban állt, és úgy figyelte, mint egy sas. Riley megértette a
nő fenntartásait, de vizslató tekintete nem segített neki az összpontosításban
– különösen úgy, hogy nem is igazán tudta, mit keressen.
Épp akkor megszólalt az ajtó feletti csengő. Három hangoskodó vásárló
lépett az üzletbe.
– Ember...– sóhajtotta Madeline.
Visszasietett a ruhaüzletbe, hogy a vásárlókkal foglalkozzon. Riley
egyedül maradt a babákkal, legalábbis egyelőre. Közelről szemügyre vette
őket. Néhány állt, de mások ültek. Mindegyik babán ruhák és estélyik
voltak. De ruháik ellenére az ülő babák pont olyan pózban voltak, mint a
meggyilkolt, meztelen áldozatok, mereven szétvetett lábakkal. A gyilkos
bizonyára ezekről a babákról vett mintát. Ez azonban nem volt elég
Rileynak, hogy elinduljon. Kellett itt még lennie másnak is.
Riley pillantása egy sornyi képeskönyvre esett az alsó polcok
egyikén. Lehajolt, és egyesével elkezdte levenni őket. A könyvek
gyönyörűen illusztrált kalandtörténetek voltak, a bennük szereplő kislányok
pedig pont úgy néztek ki, mint a babák. A babák és a borítókon ábrázolt
lányok még ugyanolyan ruhát is viseltek. Riley rájött, hogy a babákat és a
könyveket eredetileg együtt szánták eladásra.
Az egyik borító láttán megmerevedett. A lánynak hosszú szőke haja
volt, és nagy, kék szemei. Rózsaszín és fehér báli ruhájának szoknyáját
rózsák díszítették. A könyv címe az volt, hogy Nagy bál egy finom déli
hölgynek. Riley háta borsódzani kezdett, ahogyan közelebbről szemügyre
vette a lány arcát. A szemei élénk kékek voltak, nagyra tárva, hatalmas,
fekete pillákkal. Az eltúlzott mosolyra húzódó ajkai vastagok és élénk
rózsaszínűek voltak. Nem volt kétséges. Riley tudta, hogy a gyilkosnak ez a
kép a fixa ideája.
Ebben a pillanatban a csengő újra felhangzott, ahogy a három vásárló
kilépett az üzletből. Madeline visszacsoszogott a hátsó helyiséghez.
Észrevehetően megkönnyebbült, amikor látta, hogy Riley nem okozott kárt.
Ő erre megmutatta a könyvet.
– Madeline, megvan az a baba, amelyik ehhez a könyvhöz illik? – kérdezte.
Madeline ránézett a borítóra, majd végigpásztázta a polcokat.
– Nos, egyszer volt ebből több darab is. De most nem látok egyet sem –Egy
pillanatra elgondolkodott, majd hozzátette:
– Most, hogy jobban belegondolok, már régen eladtam az utolsó darabot is.
Riley alig tudta megállni, hogy ne remegjen a hangja:
– Madeline, tudom, hogy nem akarja, de muszáj segítenie megkeresni azok
nevét, akik ilyen babát vehettek. El sem tudom mondani, hogy mennyire
fontos lehet.
Úgy tűnt, Madeline most megérti Riley izgatottságát.
– Sajnálom, de nem lehet. Nem azért, mert nem akarok, hanem nem
tudok.Annak már tíz vagy tizenöt éve. Olyan régen nem vezetem vissza a
számlakönyvet.
Riley ennek hallatára letört. Még egy zsákutca. Olyan messzire ment el,
amennyire csak tudott. Csak az idejét vesztegette azzal, hogy visszajött.
Megfordult, hogy elinduljon. Átsétált az üzleten, és kinyitotta az ajtót.
Rájött valamire, ahogy a friss levegő megütötte az orrát. A szag. A kinti
friss levegő döbbentette rá, hogy odabent mennyire állott a levegő. Nem is
állott, hanem...dohos. Nem tűnt odaillőnek egy ilyen női üzletben. Mi
lehetett az?
Akkor Riley rájött. Ammónia volt. De mit jelenthetett?
Kövesd az ösztöneidet, Riley!
Amikor már félig kilépett az ajtón, megállt és megfordult, visszatekintve
Madeline-re.
– Felmosta ma a padlót? – kérdezte tőle.
Madeline értetlenül megrázta a fejét.
– Takarító szokott jönni egy munkaközvetítőtől.
Riley szíve kalapálni kezdett.
– Takarító? – kérdezte suttogásnál alig hangosabban.
Madeline bólintott.
– Igen, reggel szokott jönni. Nem jár mindennap. Dirknek hívják.
Dirk. Riley szíve félrevert, és a bőre kihűlt.
– Milyen Dirk?
Madeline vállat vont.
– Attól tartok, hogy nem tudom a vezetéknevét. Nem én írom a csekkjeit.
Amunkaközvetítő talán tudja, habár nem végzik valami jól a dolgukat. Ha
tudni akarja az igazat, Dirk nem valami megbízható.
Riley mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon.
– Ma reggel itt járt?
A másik némán bólintott. Riley erre odament hozzá, és minden fellépését
latba vetette.
– Madeline – utasította – bármit is tesz, ne engedje vissza azt a férfit az
üzletbe! Soha többé.
Madeline hátrahőkölt.
– Úgy érti, hogy...
– Hogy veszélyes. Rendkívül veszélyes. És rögtön meg kell találnom.
Megvan a telefonszáma? Van ötlete, hol lakhat?
– Nem, a munkaközvetítőnél kellene megkérdeznie – mondta Madeline
ijedt hangon – Minden információjuk meglesz róla. Tessék, odaadom a
névjegykártyájukat.
Madeline matatott egy kicsit az asztalán, és megtalálta a Miller
Munkaközvetítő névjegyét. Odaadta Riley-nak.
– Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm.
Riley ezután szó nélkül kisietett az üzletből, beszállt a kocsiba, és
megpróbálta felhívni a munkaközvetítőt. A telefon csörgött és csörgött.
Hangposta nem volt. Riley még egyszer elolvasta a címet, azután elindult.

A Miller Munkaközvetítő másfél kilométerre volt, Shellysford

másik oldalán. Egy téglaépületben helyezkedett el, és kívülről úgy festett,
hogy régóta üzemel. Amikor Riley bement, látta, hogy az iroda elektronikai
berendezései igen régiek, nem igazán tartottak lépést az idővel. Csupán egy
elavult számítógépet látott, a hely pedig viszonylag zsúfolt volt: több
álláskereső is éppen jelentkezéseket töltött ki egy hosszú asztalnál.
 Három másik ember – vélhetően ügyfelek – az elülső asztal köré
gyűlt. Hangosan és egyszerre panaszkodtak a közvetítő által küldött
emberek miatti problémákra. Az asztal mögött két hosszú hajú férfi ült,
próbálták lenyugtatni a panaszosokat és felvenni a csörgő telefonokat. Lusta
huszonéveseknek tűntek, és nem igazán látszott, hogy uralnák a helyzetet.
Riley előrenyomakodott, ahol két hívás között elcsípte az egyik fiatalt. A
kitűzőjén az állt, hogy 'Melvin'.
– Riley Paige FBI-ügynök vagyok – jelentette ki fennhangon, abban
reménykedve, hogy a zűrzavarban Melvin nem kéri el a jelvényét –
Gyilkossági ügyben nyomozok. Ön a menedzser?
Melvin vállat vont.
– Mondhatjuk.
Riley a férfi üres tekintetéből azt gondolta, hogy vagy beszívott, vagy nem
valami okos, vagy esetleg mindkettő. Legalább azon nem aggódott, hogy a
jelvényét lássa.
– Azt a férfit keresem, akit Madeline üzletébe szoktak küldeni dolgozni.
Takarító. A keresztneve Dirk. Madeline nem tudta a vezetéknevét.
Melvin maga elé motyogott.
– Dirk, Dirk, Dirk... Á, igen. Emlékszem rá. Dirk, a Pöcsfej. Így hívjuk – A
másik fiatalhoz fordulva megkérdezte: – Hé, Randy, mi történt Pöcsfej
Dirkkel?
– Kirúgtuk – felelte Randy – Mindig elkésett a munkából, már ha
egyáltalánbement. Csak púp volt a hátunkon az a tag.
– Az nem lehet – mondta Riley – Madeline szerint még mindig jár
dolgozni.
Ma reggel is ott volt.
Melvin erre zavartnak tűnt.
– Biztos vagyok benne, hogy mi kirúgtuk – mondta. Leült a régi
számítógép elé, és lefuttatott valamilyen keresést.
– Igen, valóban kirúgtuk, körülbelül három hete.
Melvin összehúzott szemmel a monitorra nézett, a korábbinál is
zavarodottabban.
– Hé, ez tényleg fura. Madeline még mindig küld csekkeket, habár Dirk
márnem dolgozik ott. Valakinek szólnia kellene neki, hogy ezzel csak a
pénzét pazarolja.
A kép kezdett tisztázódni Riley előtt. Annak ellenére, hogy kirúgták, és nem
kapott fizetést, Dirk továbbra is Madeline-hez járt dolgozni. Megvolt a saját
oka rá, hogy folytassa – a saját gonosz oka.
– Mi a vezetékneve? – kérdezte Riley.
Melvin tekintete fel-alá járt a képernyőn. Úgy tűnt, hogy Dirk funkcióját
vesztett adatait olvassa.
– Monroe – szólalt meg végül – Mit akar még tudni róla?
Riley megkönnyebbült, hogy Melvin nem vette túl komolyan az információ
feltételezetten bizalmas jellegét.
– Szükségem van a címére és a telefonszámára – mondta.
– Nem adott meg telefonszámot – szólt Melvin, még mindig a
képernyőmögül – De van egy cím. Lynn Street 15-20.
Addigra már Randy is bevonta magát a beszélgetésbe. Melvin válla fölött a
képernyőre nézett.
– Várjál! – mondta – Ez a cím biztos hamis. A Lynn Street-en nem is
menned addig a házszámok.
Riley nem volt meglepve. Dirk Monroe valószínűleg nem akarta, hogy
megtudják a valódi címét. – És a társadalombiztosítási számát megadta? –
Megvan – mondta Melvin. Leírta egy papírdarabra, és odaadta Riley-nak. –
Köszi – mondta, majd eltette a papírt. Amint kilépett az irodából, felhívta
Billt.
– Szia, Riley! – szólt Bill a kagylóba – Bárcsak jó hírekkel
szolgálhatnék!De a pszichológus kihallgatta Cosgrove-ot, és szerinte
senkit sem lenne képes megölni, főleg nem négy nőt. Azt mondta, hogy...
– Bill – szakította félbe Riley – Van egy nevem. Dirk Monroe. Ő az
emberünk, biztos vagyok benne. Nem tudom, hogy hol lakik. Megvan a
tbszáma. Le tudod ellenőrizni? Most?
Bill leírta a számot, és várakoztatta Riley hívását. Ő fel-alá járkált a járdán,
türelmetlenül várakozva. Végül Bill ismét beleszólt a telefonba.
– Megvan a címe. Egy farm, kb. 45 kilométerre nyugatra Shellysfordtól.
Egy földút – Bill bemondta a címet.
– Odamegyek – szólt Riley.
– Miről beszélsz? Hadd hívjak erősítést! Ez a fickó most tényleg veszélyes.
Riley egész testében érezte szétáradni az adrenalint.
– Bill, ne vitatkozz. Tudhatnád már.
Riley megint letette köszönés nélkül. Már a hívás közben autóba ült.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Amikor meglátta a farmházat, Riley olyan zavart érzett, amire nem

számított. Olyan volt, mintha egy idilli vidéki Amerikát ábrázoló
olajfestmény világába csöppent volna. A fehér faszerkezetű ház egy kis
völgyben húzódott meg. A ház régi volt, de jól karbantartották. A közeli
földeken néhány melléképület is állt. Nem voltak olyan jó állapotban, mint
a ház. Egy nagy istálló is volt, de az az összeomlás szélén állt. De ezeknek
az épületeknek csak vonzalmat kölcsönzött az elhanyagoltságuk.
Riley a háztól kicsit távolabb parkolt le. Ellenőrizte pisztolyát a
tokjában, és kiszállt. Belélegezte a tiszta, friss vidéki levegőt.
Nem kellene ilyen szépnek lennie, gondolta magában. De tudta, hogy
teljesen logikus a dolog. Amióta beszélt az apjával, valahol ráébredt, hogy a
gyilkos is egy szépséges helyen fogja meghúzni magát.
Ám a dolognak volt egy olyan veszélye is, amire nem készült fel.
Az, hogy annyira megigézi a szép környezet, hogy nem lesz elég éber.
Emlékeztetnie kellett magát, hogy a szépség mögött rendkívüli gonoszság
húzódik. Tudta, hogy nemsokára szembe kell néznie a hely valódi
borzalmaival. De még ötlete sem volt róla, hogy ezek hol leselkednek rá.
Megfordult, és körbenézett. Nem látott furgont parkolni a telken.
Dirk vagy éppen furikázik vele valahol, vagy a jármű az egyik
melléképületben, esetleg az istállóban áll. Ám úgy döntött, előbb a házat
kutatja át.
Hirtelen zaj riasztotta meg. A látótere szélén gyors, hirtelen mozgást
észlelt. De csupán pár elszabadult csirke volt. Több tyúk a közeli földön
kapirgált. Semmi más nem mozdult, csak a magas fű és a fák levelei,
ahogyan egy lágy fuvallat borzolta fel őket. Teljesen egyedül érezte magát.
Riley odament a farmházhoz. Amikor odaért a lépcsőhöz, fegyvert rántott
és felsétált a tornácra. Bekopogott a bejárati ajtón, de nem érkezett válasz.
Újból kopogott.
– Csomagot hoztam Dirk Monroe számára – kiáltotta – Szükségem van az
aláírására.
Ám ekkor sem érkezett válasz. Riley elhagyta a tornácot, és körüljárta a
házat. Az ablakok túl magasan voltak, hogy be lehessen látni rajtuk, és a
hátsó ajtót zárva találta. Visszament a bejárati ajtóhoz, és újra kopogott.
Még mindig csend volt. Az ajtó zárja egyszerű, régimódi volt. Riley
magával hordott egy kis zártörő készletet, pontosan az ilyen helyzetekre.
Tudta, hogy egy kis feszítőkulcs kampója megteszi a trükköt. Visszatette a
fegyverét a tokjába, és előkereste a kulcsot. Betette a zárba, majd addig
matatott vele ide-oda, amíg a zár el nem fordult. Amikor elfordította a
kilincset, az ajtó kitárult. Újra előhúzta pisztolyát, és bement.
A ház belseje ugyanolyan festői volt, mint a kinti környezet. Tökéletes kis
vidéki otthon volt, meglepően rendezett és tiszta. A nappaliban volt két
nagy, puha fotel, a karfájukon és a támlájukon horgolt fehér terítővel. A
szobában Riley-nak olyan érzése támadt, mintha bármelyik pillanatban
barátságos rokonok siethetnének a fogadására. De amint jobban
áttanulmányozta a helyet, ez az érzés elmúlt. Egyáltalán nem úgy tűnt,
mintha lakna valaki a házban. Minden egyszerűen túlzottan tiszta volt.
Ekkor eszébe jutottak apja szavai: Újra akar kezdeni mindent.
Vissza akar menni a legelejére. Dirk pontosan ezt próbálta elérni a házzal.
De nem sikerült neki, mert valamilyen oknál fogva az élete az eleje óta nem
adott okot a reményre. Bizonyára tudatában volt ennek, és kínozta is a
gondolat. Ám ahelyett, hogy visszautat talált volna egy boldogabb
gyermekkorba, csapdába ejtette magát egy álomvilágban – egy olyanban,
amely beillett volna történeti múzeumnak. A nappali falán bekeretezett
keresztszemes hímzés lógott. Riley közelebb lépett, hogy megnézze.
A kis keresztszemek egy nő képét adták, aki hosszú köntöst viselt,
és egy napernyőt tartott a kezében. Az alak alá az alábbi szavakat hímezték:

Egy finom déli hölgy

mindig kecses mindig
udvarias mindig finom
modorú...

A lista folytatódott, de Riley nem vette a fáradságot, hogy végigelolvassa.

Megértette, amit akart. A hímzés nem volt több, mint halvány remény.
Nyilvánvalóan a farm sosem volt ültetvény. Egy finom déli hölgy sem
lakott ott soha, miközben édes teáját szürcsölgetve parancsolgatott a
szolgáknak. A vágykép mégis kedves lehetett egy jelenleg – vagy múltban –
ott lakó számára. Lehet, hogy ez a valaki vett egyszer egy babát – egy
babát, amelyik egy mesekönyvbeli déli hölgyet jelképezett.
Riley hallgatózott, majd csendben kilépett a folyosóra. Az egyik
oldalon ívelt ajtó nyílt egy étkezőbe. Erősödött az az érzése, hogy a múltban
jár. Az ablakokon lógó csipkefüggönyökön átszűrődött a napfény. Egy
tökéletesen elrendezett asztal állt benne, körülötte székek, mintha családi
vacsora lenne készülőben. De ahogyan minden másról, az étkezőről is úgy
tűnt, régóta nem használta senki. A folyosó túloldalán nagy, régimódi
konyha állt. Ott is minden a helyére volt téve, és semmi sem utalt
közelmúltbeli használatra.
Riley előtt, a folyosó végén, csukott ajtó állt. Ahogy elindult abba az
irányba, a falon függő családi fotókra lett figyelmes. Megnézte őket, ahogy
közelebb ért. Közönséges családi fényképeknek tűntek. Volt közöttük
néhány fekete-fehér és néhány színes is. Hosszan visszanyúltak az időben –
talán egy egész évszázadra. Pontosan olyan képek, amilyenekre az ember
egy családi otthonban számítana – szülők, idős nagyszülők, gyerekek, és a
lakomához megterített étkezőasztal. A képek közül sok meg volt fakulva.
Az egyik kép, amely nem tűnt pár évtizednél régebbinek, egy fiú iskolai
fényképe volt – egy rendezett ruhájú, frissen vágott frizurájú diák ült rajta
hamiskásan mosolyogva. Ettől jobbra egy nő képe függött, aki egy fodros
ruhájú lányt ölelt magához.
Akkor, kissé meglepetten, Riley észrevette, hogy a fiúnak és a
lánynak egyforma az arca. Sőt, egyazon gyermek voltak. A nő mellett álló
lány egyáltalán nem lány volt, hanem a fiú, parókában és női ruhában. Riley
megborzongott. A beöltözött fiú arckifejezése arról árulkodott, hogy nem
csak ártalmatlan módon átöltözött. Ezen a fényképen a gyermek mosolyából
elgyötörtség érződött – sőt harag és gyűlölet.
Az utolsó képen a fiú körülbelül tíz éves volt. Egy babát tartott a kezében.
A nő a fiú mögött állt, a mosolya pedig nem helyénvaló, felfoghatatlan
boldogságot tükrözött. Riley közelebb hajolt, hogy megnézze a babát, és
felocsúdott. Ott volt. Egy ugyanolyan baba, mint az üzletbeli könyv képein.
Teljesen egyforma volt, hosszú, szőke hajjal, ragyogó kék szemekkel,
rózsákkal és rózsaszín szalagokkal. Évekkel korábban a nő adta ezt a babát
a fiúnak. Bizonyára ráerőltette, azt várva tőle, hogy értékelni és szeretni
fogja.
A fiú megkínzott arckifejezése azonban elárulta az igazságot.
Ezúttal nem tudott magára mosolyt erőltetni. Az arcára undor és önutálat ült
ki. Ez a kép megörökítette, ahogyan eltörik benne valami, ami azután sosem
vált újból egésszé. Ott és akkor a baba képe rátelepedett boldogtalan, fiatal
képzeletére. Utána soha többé nem tudta lerázni. Egy olyan kép volt,
amelyet halott nőkkel próbált meg újra megalkotni.
Riley elfordult a képektől. A folyosó végén álló csukott ajtóhoz közeledett.
Nagyot nyelt.
Itt van, gondolta.
Biztos volt benne. Az ajtó volt a határ a vidéki otthon holt, művi és
valótlan szépsége és az undorító valóság között, amely a mögött húzódott.
Abban a szobában hullott le az áldott normalitás hamis álarca egyszer s
mindörökké. Riley fegyverét jobb kezében tartva, baljával kinyitotta az
ajtót. A szoba sötét volt, de még a folyosóról beszűrődő halvány fényben is
látta, hogy egyáltalán nem olyan, mint a ház többi része. A padlót szemét
borította.
Talált egy villanykapcsolót az ajtó mellett, és megnyomta. Egyszerű,
csupasz izzó vetett fényt az előtte elterülő rémálomra. Az első dolog, ami
eljutott a tudatáig, egy vascső volt, amely a szoba közepén meredezett, és a
padlóhoz, valamint a plafonhoz szegecselték. A padlón látszódó vérfoltok
árulkodtak az ott történtekről. Riley elméjét női sikolyok kísértették, és
majdnem ledöntötték a lábáról képzelt hangjukkal.
A szobában nem volt senki sem. Riley megfogódzkodott, és beljebb lépett.
Az ablakokat bedeszkázták, semmilyen fényt sem engedtek át. A falak
rózsaszínűek voltak, mesekönyvbeli képeket festettek rájuk. Az ábrákat
rondán összemaszatolták. Egy gyermeknek szánt bútorzat darabjai – fodros
székek és zsámolyok, melyeket igazából egy kislánynak készíthettek –
felforgatva és összetörve hevertek. Babák darabjai voltak szétdobálva –
levágott végtagok, fejek és hajdarabok. A falakra kis babaparókákat
szögeltek. Riley szívét elöntötte a félelem és a düh. Emlékezett saját
fogságára, mégis mélyebbre hatolt a szobában. Megigézte őt az onnan
áramló harag és szenvedés.
Egyszer csak zajt hallott a háta mögül, és hirtelen elaludt a fény. Riley
pánikolva megfordult, hogy elsüsse fegyverét, de célt tévesztett. Valami
nehéz, kemény tárggyal kínzó csapást mértek a karjára. Elejtette a fegyverét
a sötétben. Megpróbálta kikerülni a következő támadást, de egy merev,
nehéz tárgyat érzett a homlokán, és hangosan reccsent egyet a koponyáján.
Elesett, és megpróbált a szoba egyik sarka felé kúszni.
A csapástól visszhangzottak a fülei. Agyrázkódásszerű szikrák szálltak
elméje sötétjében. Tudta, hogy nagyon megsérült. Küzdött, hogy
eszméleténél maradjon, de úgy érezte, mintha homok peregne át a nyitott
ujjai között.
Újra ott volt – a sziszegő fehér láng, amely átmetszette a sötétséget. A
remegő fény apránként felfedte, hogy ki hozta magával. Ez alkalommal
Riley anyja volt. Pont lánya előtt állt, a végzetes lövedék ütötte seb vérzett
mellkasa közepén, az arca sápadt és halotti volt. De amikor az anyja szóra
nyitotta a száját, az apja hangja hallatszott.
– Lányom, az egészet rosszul csinálod.
Riley-t hányinger és szédülés kerülgette. Minden forgott körülötte. A
világnak semmi józan értelme nem volt. Mit csinált az anyja ezzel rémes
kínzóeszközzel a kezében? Miért szólalt meg az apja hangján?
Riley elkiáltotta magát:
– Miért nem vagy Peterson?
Erre hirtelen kialudt a láng, és csak halvány derengés maradt a nyomában.
Riley újra apja morgását hallotta a koromsötétből.
– Ez a te bajod. Te akarod legyőzni a világ összes gonoszságát –
mindetegyszerre. De döntened kell. Egyszerre csak egy szörnnyel bírsz el.
Riley tudata még mindig elfolyni látszott, de próbált ebbe a kijelentésbe
kapaszkodni.
– Egyszerre egy szörnyet – ismételte motyogva.

Riley eszmélete jött és ment, egy-egy pillanatnyi tudatossággal

gúnyolva őt. Látta, hogy az ajtó résnyire nyitva van, és egy férfi rajzolódik
ki a folyosóról beszüremlő halvány fényben. Az arca nem volt kivehető.
Volt valami a kezében – egy feszítővas, jött rá. Úgy tűnt, hogy csak zokni
van rajta. Biztosan végig valahol a házban volt, arra várva, hogy
meglephesse.
Riley feje és karja hihetetlenül fájt. Valami ragadós, meleg
folyadékot érzett a koponyája oldalán. Vérzett, nem is kicsit. Küzdött, hogy
ne ájuljon el újra. Hallotta a férfi nevetését, de nem hangzott ismerősen. A
gondolatai reménytelenül összezavarodtak. Nem Peterson hangja volt, a
maga kegyetlenségével és gunyorosságával. És hol volt a fáklya? Miért volt
minden ennyire más?
Riley elméjében tapogatózott az igazság után.
Ez nem Peterson, mondta magában. Ez Dirk Monroe.
Fennhangon elsuttogta magának: „Egyszerre egy szörnyet.”
Ez a szörny azért jött, hogy megölje. Riley a földet kaparta. Hol
lehet a fegyvere?
A férfi feléje lendült, egy kézzel tartva a feszítővasat, amellyel a levegőbe
suhintott. Riley félig felállt, mielőtt vállon vágta volna, hogy újra leterítse.
Felkészült az újabb érkező csapásra, de csak a padlóra hulló feszítővas
hangját hallotta. Valami a bal lábfejére volt hurkolva, aminél fogva
vonszolták. A férfi kötelet font köré, és lassan vonszolta a padlón, át a
szeméten egészen a szoba közepén meredező csőig. Azon a helyen már
négy nő szenvedett és halt meg.
Riley próbálta felmérni a férfi gondolatait. Nem cserkészte be, vagy
választotta ki. Sosem látta, amint az általa oly mélyen gyűlölt babák egyikét
vásárolta volna meg. Ennek ellenére a legjobban ki akarta használni az
érkezését. Ő lesz a következő áldozata. Elhatározta, hogy szenvedést okoz
neki. Fájdalmas halála lesz.
Ennek ellenére Riley látta az igazságszolgáltatás közeledtét is. Bill
és egy osztag hamarosan odaérnek. Mit fog Dirk tenni, ha az FBI
megrohamozza a házat? Természetesen meg fogja ölni, ráadásul azonnal.
Sosem hagyná, hogy megmentsék. Azonban vele együtt a férfi is halálra
volt ítélve. De miért Riley legyen az utolsó áldozata? Maga előtt látta
szerettei arcát: Aprilt, Billt, még az apjáét is. Most már tudta, hogy makacs
kötelékben osztozik apja sötét bölcsességében, a világ mérhetetlen
gonoszságának megértésében. Arra a munkára gondolt, aminek elvégzéséért
élte minden egyes napját, és lassan új elhatározottság lett úrrá rajta. Nem
fogja hagyni, hogy ilyen hamar magával vigye a férfi. A saját maga szabta
feltételek szerint fog meghalni, nem pedig a férfi által diktáltak szerint.
Körbematatott a padlón. Valami szilárdat érzett – nem egy baba
darabját, hanem valami keményet és éleset. Egy kés volt az. Bizonyára
ugyanaz a kés, amelyikkel megkínzott négy nőt. Az idő kínosan lelassult.
Rájött, hogy Dirk most húzta fel a kötelet a középső csövön. Éppen a
megkötözött lábát húzta rajta felfelé.
Riley-nak háttal állt, már bízott a nő vereségében. Az elméjét
teljesen kitöltötte, hogy a csőhöz kösse – és hogy mit fog vele művelni
utána. A férfi elővigyázatlansága adott Riley-nak egy másodpercet, csupán
egyetlenegyet, mielőtt újra felé fordult volna. Még mindig a padlón feküdt,
de ülő helyzetbe tornászta magát. Ezt már észrevette, és elkezdett
megfordulni, de Riley gyorsabb volt. Maga alá húzta szabad jobb lábát, és
felkelt, hogy szembenézzen vele. A hasába vágta a kést, majd kihúzta, és
újra, és újra belevágta. Hallotta a férfi visító nyögéseit. Addig döfködte
eszeveszetten, amíg el nem ájult.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Riley kinyitotta a szemét. Az egész teste sajgott, különösen a válla

és a feje. Bill arca kitöltötte a látómezejét. Álmodott volna?
– Bill? – kérdezte.
A férfi megkönnyebbülten rámosolygott. Valami puhát nyomott a fejéhez,
hogy elállítsa a vérzést.
– Örülök, hogy magadhoz tértél – mondta.
Riley rájött, hogy még mindig a szobában van, a cső közelében. Egy
pillanatra pánik futott át rajta.
– Hol van Dirk? – kérdezte Riley.
– Meghalt. Azt kapta tőled, amit megérdemelt.
Riley még mindig nem tudta, hogy álmodik-e.
– Látnom kell – szólalt meg. Sikerült elfordítani a fejét. Látta, hogy
Dirkelnyúlt a padlón, arccal lefelé, a saját vértócsájában hevert. Nyitott,
meredt szemmel. Bill visszafordította Riley fejét.
– Ne mozogj! Súlyosan megsérültél, de rendbe fogsz jönni. Rengeteg vért
veszítettél.
Riley-t megrohanta a hányinger és a szédülés, de úgy érezte, hogy a férfi
igazat mond. Négy szót sikerült kiböknie, mielőtt újból elájult.
– Egyszerre csak egy szörnyet.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Brent Meredith különleges ügynök elégedetten csukta be végleg a

vastag, fényképekkel és gépelt jelentésekkel tömött manilaborítékot. Riley
hasonló elégedettséget érzett, és biztos volt benne, hogy Bill és Flores is az.
Mindannyian a BAU konferenciatermének asztalánál ültek. Hogyha Riley
nem lett volna tele bekötözött, fájó sebekkel, a pillanat akár tökéletes is
lehetett volna.
– Szóval Dirk anyja lányt akart fiú helyett – mondta Meredith –
Megpróbálta finom déli hölggyé nevelni. Ez valószínűleg csak a jéghegy
csúcsa volt. Isten tudja, min mehetett még keresztül gyerekkorában.
Bill hátradőlt a székében.
– Ne érezzünk vele együtt túlzottan! Nem mindenki lesz szadista
gyilkos,akinek csapnivaló gyerekkora volt. Meghozta a saját döntéseit is.
Meredith és Flores egyetértően bólintottak.
– De tudja valaki, mi történt Dirk anyjával? – kérdezte Riley.
– Az adatok szerint meghalt öt évvel ezelőtt – mondta Flores – Az
apjasokkal korábban eltűnt, még Dirk kisbabakorában.
A csoportra rátelepedett egyfajta józan csend. Riley pontosan értette,
hogy mit jelent. Három olyan ember jelenlétében volt, akik a gonosz
megállítására tették fel az életüket. Még elégedettségük közepette is a többi
gonoszság, és a további munka gondolata foglalkoztatta őket. Sosem lesz
vége. Számukra nem.
Ekkor kinyílt az ajtó, és Carl Walder lépett be. Csupa mosoly volt. –
Mindenki remek munkát végzett – szólalt meg. Átcsúsztatta az asztalon
Riley szolgálati fegyverét és jelvényét – Ez a magáé.
Riley szárazon elmosolyodott. Walder nem fog elnézést kérni, még kevésbé
elismerni, hogy hibázott. De nem számított. Riley nem tudta, hogyan reagált
volna, ha a másik tényleg bocsánatot kér. Valószínűleg nem lett volna
tapintatos.
– Riley, ma reggel felhívott a szenátor, és mihamarabbi jobbulást
kívántneked, valamint köszönetet mondott. Úgy tűnt, nagyon nagyra tart –
mondta Walder.
Riley-nak el kellett nyomnia csodálkozását. Valószínűleg pont ez a hívás
volt, amiért Walder visszaadta a fegyverét és a jelvényét. Visszaemlékezett
az utolsó dologra, amit Newbrough mondott neki:
– Maga senkinek sem az ölebe.
Ugyanez nem volt elmondható Carl Walderről.
– Ugorjon be majd az irodámba! – kérte Riley-t – Beszéljük meg az
előléptetést! Talán valami adminisztratív pozícióról. Igazán
megérdemelné. Walder kiment anélkül, hogy bármi bármit mondott
volna. Riley hallotta kollégái közös, megkönnyebbült sóhajtását: örültek,
hogy ilyen hamar elment.
– Elgondolkodhatna rajta, Riley – mondta Meredith.
Riley felkuncogott.
– Komolyan el tudna képzelni adminisztratív pozícióban?
Meredith megvonta a vállát.
– Komolyan rászolgált már. Több kemény terepmunkát végzett, mint a
legtöbb ügynök egész életében. Lehetne akár oktató is. Remek módon
képezhetné az ügynököket a tapasztalata és a meglátásai miatt. Mit
gondol?
Riley átgondolta. Mit taníthatna a fiatal ügynököknek? Csak az
ösztöneire támaszkodhatott, és amennyire tudta, azokat nem lehet tanítani.
Nem volt mód arra, hogy az embereket arra képezzék ki, hogy a zsigereikre
hallgassanak. Vagy megvolt ez a készségük, vagy nem. Különben is,
őszintén kívánhatta másnak a saját ösztöneit? Túlzottan a saját rémítő
gondolatainak árnyékában élt, kísértette az a képesség, hogy ráhangolódjon
egy gonosz elmére. Nehéz volt ezzel együtt élni.
– Köszönöm – mondta végül – Jól érzem magam ott, ahol vagyok.
Meredith bólintott, és felállt a székéből.
– Akkor fejezzük be mára! Pihenjenek egyet mindannyian!
A megbeszélés feloszlott, majd Riley és Bill arra eszmélt, hogy csendben,
ketten sétálnak a folyosón lefelé. Kiléptek az épületből, és kint leültek
együtt egy padra. Percek teltek el így. Egyikükről sem tűnt úgy, hogy tudná,
mit mondjon. Túl sok mindent kellett megbeszélniük.
Végül Riley törte meg a csendet:
– Bill... szerinted lehetnénk újra partnerek?
Szünetet tartott, majd Bill azt mondta:
– Szerinted lehetnénk?
Megfordultak, és egymás szemébe néztek. Riley még a fájdalom
nyomait fedezte fel Bill arcán. A lelki seb, amelyet részeg telefonhívásával
okozott, még nem hegedt be. Ez még sok időbe fog telni. De tudott valami
mást is – valamit, ami régóta igaz volt, de korábban sosem merte beismerni
magának. A Billhez fűződő köteléke mély volt és erős, ezt pedig bizonyára
ő is így érezte. Már nem volt olyasmi, amit titokban tarthattak egymás előtt.
Már nem volt módja, hogy úgy folytassák a dolgokat, ahogyan korábban
álltak.
A partnerségüknek vége volt. Mindketten tisztában voltak vele.
Egyiküknek sem kellett fennhangon kimondania.
– Menj haza Bill! – mondta Riley lágy hangon – Próbáld meg helyrehozni
adolgokat a feleségeddel. A gyerekeidre is gondolnod kell.
– Az lesz – felelte a férfi – De remélem, hogy nem veszítelek el... A
barátságodat, úgy értem.
Riley megpaskolta a kezét, és elmosolyodott.
– Az esélytelen – mondta.
Mindketten felkeltek a padról, és elsétáltak az autóikhoz.

– Min gondolkozol Anyu? – kérdezte April.

Riley és April éjszakába nyúlóan a nappaliban ültek, és tévét néztek. Aznap
este korábban Riley mindent elmondott lányának – legalábbis mindent,
amiről úgy érezte, hogy képes elmondani. Habozott egy kis ideig, mielőtt
válaszolt. De tudta, hogy ki kell mondania hangosan. Különben nem is volt
titok, mert April tudott már róla. Egyszerűen olyasmi volt, amit Riley nem
bírt kiverni a fejéből.
– Ma megöltem valakit – mondta végül.
April erre törődéssel és szeretettel teli pillantást vetett rá.
– Tudom. Milyen érzés?
– Nehéz szavakba önteni... – felelte – Borzasztó. Olyasmi, amit
senkineksincs joga megtenni – igazából sohasem. De néha nem marad
 más – Riley szünetet tartott. – Valami mást is érzek. Nem vagyok benne
biztos, hogy kimondjam-e.
April halkan felnevetett.
– Azt hittem, hogy már nem hallgatunk el dolgokat egymás elől, Anyu.
Riley elhelyezkedett, és válaszolt:
– Azt érzem, hogy élek. Isten úgy segéljen, élőnek érzem magam. És
mostmár bármelyik nap bemehet valaki Madeline boltjába babát venni
anélkül, hogy veszélyben lenne. Egyszerűen... egyszerűen örülök, hogy
megadhattam ezt neki, még akkor is, ha sosem fog tudni róla.
Riley megszorította April kezét.
– Későre jár, holnap pedig suliba kell menned.
April erre puszit nyomott az arcára.
– Jó éjszakát, Anyu! – mondta, majd bement a hálószobájába.
Riley-t újra elöntötte a fájdalom és a kimerültség. Rájött, hogy neki
is jobb lesz ágyba bújni, vagy ott helyben elalszik a kanapén. Felállt, és a
szobája felé indult. Már a hálóruhájában volt, és nem vesződött azzal, hogy
megálljon a fürdőszobában fogat mosni. Egyenesen ágyba akart bújni.
Amikor belépett a szobájába, és felkapcsolta a lámpát, valamin
rögtön megakadt a szeme. A szíve kihagyott egyet. Az ágyában valami nem
volt rendjén.
Egy marék apró kavics volt benne...
 Blake Pierce

A RILEY PAGE rejtélysorozat és bestseller szerzője Blake Pierce. A

sorozat jelenleg nyolc könyvből áll (de még további kötetek is várhatók).
Szintén Blake Pierce a szerzője az öt könyvből (továbbiak is várhatók) álló
MACKENZIE WHITE rejtélysorozatnak, valamint a jelen pillanatban négy
részes, ám tovább folytatódó AVERY BLACK rejtélysorozatnak, illetve az
új KERI LOCKE rejtélysorozatnak.

Az ELTŰNVE (a Riley Paige rejtélysorozat első kötete), a MIELŐTT

GYILKOL (a Mackenzie White rejtélysorozat első kötete), az OK A
GYILKOLÁSRA (az Avery Black rejtélysorozat első kötete), valamint A
HALÁL NYOMA (a Keri Locke rejtélysorozat első kötete) mind
ingyenesen letölthető a Google Play-ről!

Blake, a rejtély és thriller műfajok lelkes olvasója és rajongója, örömmel

veszi a visszajelzéseket, ezért bátorítjuk, hogy látogasson el a
www.blakepierceauthor.com oldalra, hogy többet megtudjon róla, és
folyamatosan értesüljön az újdonságokról!

BLAKE PIERCE KÖNYVEI

A RILEY PAIGE REJTÉLYSOROZAT

ELTŰNVE (1. könyv)
ELRABOLVA (2. könyv)
SÓVÁROGVA (3. könyv)
ELCSÁBÍTVA (4. könyv)
LEVADÁSZVA (5. könyv)
VÁGYAKOZVA (6. könyv)
ELHAGYATVA (7. könyv)
KIHŰLVE (8. könyv)
ZAKLATVA (9. könyv)

A MACKENZIE REJTÉLYSOROZAT
 MIELŐTT GYILKOL (1. könyv)
MIELŐTT LÁT (2. könyv)
MIELŐTT MEGKÍVÁN (3. könyv)
MIELŐTT ELVESZI (4. könyv)
MIELŐTT KELL NEKI (5. könyv)
MIELŐTT ÉREZ (6. könyv)

AZ AVERY BLACK REJTÉLYSOROZAT

OK GYILKOLÁSRA (1. könyv)
OK A MENEKÜLÉSRE (2. könyv)
OK ELREJTŐZNI (3. könyv)
OK A FÉLELEMRE (4. könyv)

A KERI LOCKE REJTÉLYSOROZAT

A HALÁL NYOMA (1. könyv)
A GYILKOSSÁG NYOMA (2. könyv)
A VÉTEK NYOMA (3. könyv)