SHERRY JONES
AISHA,
a Próféta szerelme
  

SHERRY JONES
AISHA,
a Próféta szerelme
 
 
 
ATHENAEUM
  

ATHENAEUM
Budapest
 
Copyright © Sherry Jones, 2008
Hungarian translation © Jordán Tamara, 2009
 
ISBN 978-963-293-091-6
 
elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
 PROLÓGUS

EGYETLEN VÁDLÓ UJJ

 
 
A botrány szaga érződött a levegőben, amikor Szafuan
csuklójába kapaszkodva belovagoltam Medinába.
Szomszédaim úgy árasztották el az utcát, mint vihar után a
víz a kiszáradt folyómedret. Gyermekek álltak csoportokba
verődve, ujjal mutogattak és nagy szemeket meresztettek
rám; az anyák galléron ragadták őket, és úgy tettek, mintha
el akarnák takarni előlük a látványt. A  férfiak a földre
köpködtek, és morogva káromkodtak. Apám szája
reszketett, mint a nyárfalevél.
Hogy mit láttak? Pongyolám hanyagul a vállamra
csúszott, kibomlott hajam az arcomat csapkodta. Isten
prófétájának felesége egy másik férfit ölelt! De nem
láthatták kislánykori álmaimat, ahogy darabokra törve
hevertek lábam előtt – átgázolt rajtuk a kemény és
érzéketlen igazság.
Szememet lecsuktam, hogy ne kelljen látnom saját
tükörképem ummám tagjainak tekintetében. Kiszáradt
ajkamat harapdáltam; só és a saját szerencsétlenségem ízét
éreztem a számban. A fájdalom úgy csavarta a gyomromat,
mint erős kezek a mosott ruhát – csakhogy én már rég
kiszáradtam. Fejemet Szafuan vállára hajtottam, de a ló
ügetése miatt csontjaink összeütődtek.
– Al-zanija! – kiabálta valaki. – Házasságtörő!
 Résnyire nyitottam a szemem. Ummánk tagjai, földijeim
közül sokan ujjal mutogattak rám és kiabáltak, mások
üdvözlőn tárták szét karjukat. Láttam még képmutatókat,
ahogy gúnyolódva vicsorognak. Az anszarik csendben
figyeltek. Ezrek álltak az út mellett, és vadul szívták a port,
amit lovunk felvert. Úgy bámultak, mintha legalábbis
kincsekkel megrakott karavánt látnának, és nem egy
megperzselt bőrű, tizennégy éves lányt.
A ló megállt, én azonban tovább repültem – egyenesen
Mohamed karjába. Ismét az övé voltam! Megkönnyebbült
sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Kis híján az életembe
került, hogy megpróbáltam meghamisítani saját
végzetemet. Férjem szerelme azonban gyógyír volt
mindenre. Dús szakálla körülölelte, és a szantál illatával
simogatta az arcomat. Lehelete a miszvaktól olyan tiszta és
erős volt, akár a csókja.
–  Hála Allahnak, hogy biztonságban hazaértél, drága
Aishám – suttogta.
Az összegyűlt tömeg morajlásától libabőrös lett a hátam.
Felemeltem ólomnehéz fejemet, hogy lássak. Ekkor hirtelen
ott termett Umar, és haragos tekintetét rám szegezte.
–  Allahra, hol jártál? Miért maradtál kettesben egy
férfival, aki nem a férjed? – a vád szélvészként söpört végig
a tömegen, és lángra lobbantotta a felháborodás apró
szikráit.
–  Al-zanija! – kiáltotta ismét valaki. Összekuporodtam,
mintha csak kővel dobtak volna meg.
– Nem is csoda, hogy az Aisha rímel a fahisára – szajha! –
az emberek nevettek, és skandálni kezdték: – Aisha – fahisa!
Aisha – fahisa!
 Mohamed a tömegen át egyenesen a mecset bejárata felé
terelt. Az arcok széthullott mozaikdarabkák módjára
kavarogtak előttem: a tokás Hamal és sápadt felesége,
Faziából lett Dzsamila lila fejjel kiabált; a város
pletykafészke, Umm Ajman összeszorította ráncos száját;
Abu Ramzi, az ékszerész aranygyűrűit csillogtatta, és
öklével hadonászott. Fel voltam készülve a zúgolódásra, ha
visszatérek, na de erre nem számítottam. Az emberek, akik
egész életemben ismertek, most szét akartak tépni. És
Szafuan? Elfordítottam a fejemet, hogy lássam, merre van,
de eltűnt. Mint mindig…
Durva ujjak ráncigálták a hajamat. Felordítottam a
fájdalomtól, és ellöktem őket magamtól. A  karomon nyál
csorgott végig – leköptek. Mohamed talpra állított,
szembefordult a tömeggel, majd a levegőbe emelte mindkét
kezét. A  csend súlyos lepelként hullott rájuk, és még a
legáthatóbb pillantások tüzét is felfogta.
–  Aishának pihennie kell – mondta. Hangja épp olyan
fáradt volt, mint az én tagjaim. – Kérlek titeket, menjetek
haza.
Aztán átölelt és beléptünk a mecsetbe. Nővér-feleségeim
az udvari bejáratnál álltak, kettesével. Szauda jajveszékelve
előresietett, hogy körülöleljen telt idomaival, miközben
egyfolytában Allahot dicsérte biztonságos hazatérésemért,
és az amulettjét csókolgatta, ami megóv a Gonosz szemétől.
Utána Hafsza lépett hozzám, és zokogva csókolgatta a
kezem és az arcomat. – Azt hittem, örökre elvesztél –
suttogta. Nem mondtam meg neki, milyen közel jár az
igazsághoz. Umm Szalama mereven biccentett, mintha csak
attól tartana, hogy feje letörik és elgurul hosszú nyakáról.
Zajnab pedig olyan kéjsóvár pillantásokat vetett
Mohamedre, hogy az ember azt hihette, csak ketten vannak
a teremben.
Férjem azonban csak velem volt elfoglalva. Amikor a
gyomrom újra görcsölni kezdett, én pedig összegörnyedtem
a fájdalomtól, felkapott és a magasba emelt, mintha csak
levegőből volnék. Igaz, ami igaz, nem is volt már bennem
sokkal több a levegőnél. Erős karja egyenesen a
lakosztályomba repített. Berúgta az ajtót, bevitt, majd újra
talpra állított, aztán kigöngyölte az ágyneműt. A  falnak
dőltem, és hálát adtam Allahnak a csendért. Azonban nem
sokáig élvezhettem, mert felhangzott Umar kiabálása, és
hamarosan megjelent maga az ember is.
–  Micsoda szégyent hozott Allah szent prófétájára! –
harsogta. – Végiggaloppozni a város közepén egy másik
férfit szorongatva, miközben a haja úgy lobog, akár egy
szajha ruhája!
– Egy szajha, akinek hányásszagú a lehelete, a haja pedig
olyan, mint egy madárfészek? – bukott ki belőlem. Ezen
még az én állapotomban is nevetnem kellett.
–  Kérlek, Umar! – szólt Mohamed. – Nem látod, hogy
beteg?
– Elkényezteted.
–  Örülök, hogy él, hála Allahnak! – férjem szerelemtől
izzó tekintete pírt csalt az arcomra. Majdnem elárultam őt
amiatt a csaló miatt! Szafuan a szabadság ígéretével
kecsegtetett, hogy aztán a saját vágyai szerint alakíthassa
sorsomat. Olyan, akárcsak a többi férfi! Kivéve talán
Mohamedet…
–  Jaa habibati, milyen jutalmat kapjon Szafuan ibn al-
Múattal, amiért épségben hazahozott?
–  Száz korbácsütés épp megfelelő lenne – mormogta
Umar.
– De Szafuan megmentette az életét.
–  Úgy látszik, Umar szerint inkább a sakálok kegyeire
kellett volna bíznia, vagy a beduinokéra – mondtam.
– Akkor legalább tisztességben haltál volna meg.
–  Semmi sem történt Aisha tisztességével – szólt
Mohamed.
–  Ezt mondd Hasszan ibn Thabitnak – vágta rá Umar. –
Épp az imént hallottam, amint egy gúnyverset skandált a
feleségedről és arról a szoknyapecér katonáról.
Egy vers. Nem is csoda, hogy az umma vérszomjas
kutyafalkaként acsargott, mikor belovagoltam a városba.
Hasszan szavaival majdnem olyan gyorsan képes
felkorbácsolni a tömeg indulatát, mint ahogy Mohamed
felemelt karjával lecsillapítani.
Nagyon vigyáztam, nehogy Umar észrevegye: félek. – Én
és Szafuan? Ez nevetséges – mondtam. – Én Allah szent
prófétájának felesége vagyok. Miért kéne nekem egy ilyen
senki?
Éreztem, hogy Mohamed figyel. Végigfutott rajtam a
forróság. Vajon észrevette a nevetésem mögött bujkáló
hazugságot?
Pattogó léptek zaja verte fel az udvart. Egy férfikéz
szélesre tárta lakosztályom ajtaját. Ezüstgyűrűje úgy
fénylett, akár a kard pengéje: Ali volt. Hirtelen a fájdalom
nyilai döfték át gyomromat. Fejemet Mohamed vállára
hajtottam.
– Hát itt van! – mutatott rám kinyújtott karral. – Medina
tajtékzik romlottságod miatt, Aisha. A  férfiak ölre mennek
az utcán azért, hogy bűnös vagy, vagy ártatlan. Embereink
egymás ellen fordultak. Az umma egysége veszélybe került
miattad.
– És megvédtél? – kérdeztem, bár tudtam jól a választ.
–  Hogy is vehetném védelmembe, ha maga Szafuan nem
áll ki mellette? – fordult Mohamedhez.
Hát persze. Nem elég, hogy Szafuan eltűnt, amikor
meglátta a dühöngő tömeget, de ahogy apám és Ali
nekiszegezték kérdéseiket, máris elrejtőzött előlük szülei
házában. Szép kis megmentő! A  könnyem kicsordult, de a
pokolra kívántam őket. Úgy tűnt, egyedül én menthetem
meg saját magamat.
–  Nincs szükségem Szafuan védelmére – mondtam,
hangom azonban remegett, és még mindig Mohamedre
támaszkodtam. – Ki tudok állni magamért.
–  Hadd pihenjen – szólalt meg Mohamed. Az ágyhoz
segített, de még mindig nem fekhettem le, Ali ugyanis
mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy elmeséljem, mi
történt. Azt mondta, az umma nem várhat tovább az
igazságra.
–  Ebben a pillanatban is gyülekezik a tömeg a mecset
előtt, és válaszokat követel – sürgetett.
Behunytam a szemem, hogy felidézzem a mesét, amit
Szafuannal közösen találtunk ki hazafelé egyik tiszta
pillanatomban. Aztán kinyitottam a számat, és beszélni
kezdtem. Azt mondtam hát, hogy az achátból készült
nyakláncomat kerestem. – Apámtól kaptam az esküvőm
napján. Emlékszel? – kérdeztem, Mohamedre pillantva. –
Számomra ez ugyanolyan sokat jelent, mint azok a
nyakláncok, amiket a többi feleségednek adtál.
Mohamednek egyetlen arcvonása sem rezdült. Folytattam
hát a mesét, mely szerint elbújtam a homokdűnék mögé
könnyíteni magamon, majd visszaindultam, hogy beszálljak
a houdába. Miközben vártam, hogy felemeljenek a teve
hátára, a nyakamhoz kaptam, a láncom azonban nem volt
sehol.
–  Átkutattam a ruhámat, a houda padlózatát, a földet.
Szerettem volna megkérni a vezetőt, hogy segítsen, de épp
a tevéket itatta – hangom meg-megbicsaklott, mint gyenge
lábak a sziklás talajon. Szaggatott sóhaj tört fel belőlem, de
próbáltam tartani magam. – Elindultam a saját nyomomon
vissza, a homokdűnék mögé. Az ujjaimmal túrtam a
homokot. Aztán – amikor már épp készültem feladni a
dolgot – hirtelen megtaláltam. Visszarohantam a
karavánhoz, de ti már messze jártatok – akkorák voltatok,
mint a hangyák, ahogy egyesével meneteltetek előre.
Rögtön tudtam, hogy nem érhetlek utol benneteket.
Leültem hát, hogy megvárjam, amíg valaki visszajön értem.
–  Valaki? – szegezte nekem élesen a kérdést Ali,
hazugságot szimatolva. – Úgy érted, Szafuan.
–  Jaa Ali, hagyd, hogy elmondja, amit akar – szólt
Mohamed.
– Az egész csak mese, semmi más. – Ali a padlóra köpött,
kézfejével megtörölte a száját, és rám nézett. – Csak az
időnket vesztegeted ezzel a mesével, pedig mindannyian
tudjuk, mi az igazság.
 –  Ali, kérlek – szólalt meg ismét Mohamed, ezúttal
erélyesebben. Ali összefonta karját, és megvető mosollyal
nézett rám. Fürkésző tekintete megingatta bátorságomat.
Vajon tényleg tudja, miért maradtam le a karavántól? Talán
jobb lenne, ha elmondanám az igazságot, gondoltam.
Férjem aggódó arcának látványa azonban egy pillanat alatt
eltántorított az ötlettől. Még Mohamed sem – aki pedig úgy
ismer engem, mintha egy lelkünk lenne – értené meg, miért
tettem kockára ilyen sokat oly kevésért, és talán azt sem
hinné el, hogy mindeközben megőriztem tisztaságomat.
–  Szóval leültél és vártál – mondta Umar. – És mi
következik ezután ebben a valószerűtlen mesében?
Erőtlenül hunytam le szememet. Hogy is szól a történet?
Szafuannal pedig többször átismételtük az úton. Nagyot
sóhajtottam, hogy lecsillapítsam szapora érverésem.
A következő rész még igaz is volt.
–  Ahogy felkelt a nap, egy datolyapálma-ligetben
kerestem menedéket – folytattam. – Lefeküdtem, és
próbáltam megőrizni a nyugalmam. Aztán bizonyára
elaludtam, mert a következő dolog, amire emlékszem, hogy
Szafuan keze megérinti a vállam.
Umar felmordult.
–  Hallottad ezt, Prófétám? Szafuan ibn al-Múattal
megérintette a feleséged. Mind tudjuk, mi a vége az
ilyesminek.
–  És miért nem lovagoltatok haza azon nyomban? –
kiáltott Ali.
–  Mert valami történt velem. Éles fájdalmat éreztem,
mintha kést szúrtak volna a gyomromba. – Mohamed
tekintete ellágyulni látszott: jó jel, talán végül mégis hinni
fog nekem.  –  Nem indulhattam el így, kétrét görnyedve a
fájdalomtól. Szafuan ezért felállította nekem a sátrát, hogy
megpihenhessek, és menedéket találjak a nap elől.
Ali gúnyosan felnevetett. – És hol volt Szafuan, amíg te a
sátrában feküdtél?
Nem figyeltem rá, mert minél hamarabb véget akartam
vetni ennek a kérdezősködésnek, hogy végre aludhassak.
–  Órákon át hányingerem volt. Szafuan próbált segíteni
rajtam. Hozott vizet, és egy datolyapálma-levéllel legyezett.
Aztán végül félni kezdtünk, úgyhogy visszajöttünk
segítségért.
Arról persze nem beszéltem, hogy Szafuan majdnem az
őrületbe kergetett, ahogy a kezét tördelve siránkozott:
Allah megbüntet minket. A vizet kihánytam, vele együtt epe
és bűntudat is távozott belőlem. – Vigyél Medinába –
mondtam neki –, mielőtt Allah mindkettőnkkel végez.
Ahogy befejeztem a mesélést, Ali összevonta
szemöldökét. – Ez nem minden – mondta. – Miért maradt le
Szafuan a karavántól? Azért, mert tudta, hogy várni fogsz
rá a datolyapálmák alatt?
–  Én kértem meg Szafuant, hogy maradjon le – szólalt
meg Mohamed. – Tudni akartam, hogy a musztalikok mikor
térnek vissza a táborhelyükre.
– De hát évek óta kacérkodik vele!
Felhördültem, mintha csak meglepődnék szavai hallatán,
és nem hűlt volna meg ereimben a vér. Igaza volt – és vajon
ki tudja ezt még rajta kívül?
 –  Hol a bizonyíték, Ali? – kérdeztem, és tekintetem egy
röpke másodpercre összetalálkozott dühös pillantásával.
Gyorsan elkaptam, nehogy meglássa szememben a félelmet.
– Egyetlen vádló ujj még nem jelent semmit.
Aztán Mohamed segítségével leheveredtem az ágyra, és
mindanynyiuknak hátat fordítottam: a nőgyűlölő Umarnak;
Alinak, aki olyan féltékeny volt Mohamed irántam és apám
iránt táplált szeretetére; és a férjemnek, aki felemelt
kezével egy dühöngő tömeget is képes volt lecsillapítani,
ezeknek mégis megengedte, hogy rám zúdítsák
rágalmaikat. Miért is jöttem vissza? Lehunytam a szemem,
és ismét a menekülésről álmodtam. Most azonban tudtam,
hogy mindez csak álom, és nem kerülhetem el a sorsomat.
A  legjobb esetben – ha Allah is úgy akarja – talán
alakíthatom valamelyest, de nem futhatok el előle. Ezt
legalább megtanultam az elmúlt néhány nap hibáiból.
Rosszul aludtam, hánykolódva a láztól és a megbánástól,
mígnem egyszer csak suttogást hallottam. A  fejem felett
repkedő szavak úgy szúrtak, akár a homokszemek, és
visszalökdöstek az ébrenlétbe. Mohamed és Ali az ágyam
mellett lévő párnákon ültek, és rólam vitatkoztak.
–  Nem tudom elhinni, hogy Aisha ilyet tett volna –
mondta Mohamed. Hangja olyan volt, akár a törött
kagylóhéj – vékony és gyenge. – Szeretem, mióta csak kibújt
az anyja méhéből. Együtt babáztam vele és a barátnőivel.
Közös kupából ittunk.
–  Tizennégy éves – szólt Ali, miközben felemelte a
hangját. – Már nem kislány, még ha sok évvel fiatalabb is
nálad. És Szafuan sokkal közelebb áll hozzá korban.
– Csitt, Ali! Megzavarod Aisha álmát!
 –  Akkor keressünk valami alkalmasabb helyet a
beszélgetéshez.
Ruhasuhogást hallottam. Ne menj – akartam mondani, de
túlságosan gyenge voltam. Úgyhogy csak nyöszörögni
tudtam. Mohamed a homlokomra tette a kezét.
– Forró a láztól – mondta. – Nem hagyhatom magára.
– Akkor kénytelen leszek itt beszélni.
– Kérlek, unokabátyám. Sokra tartom a tanácsodat.
Visszafojtott lélegzettel vártam, mit mond Ali. Mindig is
neheztelt rám. Vajon milyen büntetést eszelt ki nekem és
Szafuannak? Korbácsolást? Az ummából való kizárást?
Halált?
– Válj el tőle – mondta.
– Nem! – felugrottam, karomat férjem nyaka köré fontam,
és minden erőmmel magamhoz szorítottam. Mohamed
végigsimította nedves halántékomat. Halvány mosoly futott
át az arcán, mint árnyék az égen haladó nap alatt.
–  Ne hagyj el – szóltam, megfeledkezve Aliról, az utolsó
emberről, aki előtt könyörögni akartam.
– Nem hagylak el, habibati. De úgy döntöttem, egy időre
visszaküldelek szüleid házába. Abu Bakr és Umm Ruman
veled lesznek és ápolnak, amíg vissza nem nyered az erődet
– Allah segítségével –, távol ettől a sok pletykás nyelvtől.
– Ne válj el tőlem!
Hetekkel később, amikor szüleim házában vártam
Mohamed döntését, fájdalmas grimaszba rándult az arcom,
ahogy felidéztem, hogyan szorítottam a kezét Ali előtt: –
Szeretlek, habibi.
 Olyan komolyan gondoltam ezeket a szavakat, mint még
soha. Nagyon sokat tanultam abból a pár órából, amit
Szafuannal töltöttem a sivatagban. Szafuannal, aki ígért
valamit, és aztán mást adott – éppúgy, mint
gyermekkorunkban is.
–  Én is szeretlek, édesem – de Mohamed hangja olyan
távolinak tűnt, tekintete pedig gondterhelt volt.
Lefeküdtem és magamhoz szorítottam a kezét, mint egy
babát, majd lassan újra álomba szenderültem.
Ahogy egyre távolodtam az éber világtól, egyszer csak
újra Ali hangját hallottam. Halk volt, de türelmetlen.
–  Gondolj az ummára, milyen törékeny fából faragták –
mondta. – Egy ilyen botrány könnyen kettétörheti.
Sürgősen tenned kell valamit, unokabátyám. Küldd vissza
Abu Bakr házába egyszer s mindenkorra.
–  Váljak el Aishámtól? – kérdezte Mohamed ideges
nevetéssel a hangjában. – Akkor akár ki is téphetném a saját
szívemet!
– Ez a lány romlott – mondta Ali. Iránta érzett gyűlöletem
minden egyes szavával egyre csak nőtt. – El kell távolítanod
magadtól, mielőtt ez a botrány rajtad is foltot ejt. Sok férfi
van ebben a városban, aki szívesen látná bukásod.
Mohamed lassan kihúzta kezét szorításomból, és hagyta,
hogy egyedül hánykolódjak tovább félelmeim tengerén.
–  Hát nem látod? – folytatta Ali. – De tudom, hogy igen.
Akkor meg mitől félsz? A  feleségek csak jönnek-mennek.
Találsz majd magadnak másik gyermekfeleséget!

❖ ❖ ❖
Évszázadokkal később a botrány még mindig együtt jár
nevemmel. De azok, akik megvetettek, akik al-zanijának és
fahisának neveztek, valójában nem ismertek. Nem ismerték
az igazságot – rólam és Mohamedről; arról, hogyan
mentettem meg az életét, és ő az enyémet. Arról, hogyan
mentettem meg mindannyiuk életét. Ha tudták volna, vajon
akkor is így kigúnyolnak?
Ma már persze tudják. Ahol most vagyunk, ott minden
kiderül. A  ti világotokat azonban még mindig messzire
elkerüli ez az igazság. Ahol ti éltek, ott a férfiak még mindig
rejtegetik asszonyaikat, vagy legalábbis megpróbálják.
Titeket, a jelenben, leplekbe és alacsonyrendűségetekről
szóló hazugságokba burkolnak. Minket, a múltban, pedig
kitöröltek a Mohamedről szóló történetekből, vagy olyan
hamis meséket találtak ki rólunk, melyek szinte égetik az
ember fülét és szemét. Ahol ti éltek, ott az anyák ezzel a
névvel zabolázzák meg lányaikat: – Te Aisha! – kiabálják, és
a lányok máris elfordulnak szégyenükben. Sorsunk elől nem
menekülhetünk, még halálunk után sem. De magunknak
követelhetjük, és alakíthatjuk.
A lányok azért fordulnak el, mert nem ismerik az
igazságot: azt, hogy Mohamed fel akart szabadítani
bennünket, de a férfiak nem engedték. Hogy egyikünk sem
élhet igazán, amíg kezébe nem veszi a saját sorsát.
Istenem, mennyi félreértés! Itt, ahol mi vagyunk,
próbáljuk a kezünkbe venni és megtartani az igazságot, de
kifolyik ujjaink közül, akár a víz. Az igazság túlságosan
illékony ahhoz, hogy megtartsuk magunknak. Tovább kell
adnunk, különben felszívódik, és eltűnik előlünk, akár az
esővíz.
 Mielőtt eltűnne, továbbadom nektek a saját történetemet.
Az én igazságomat. És aztán ki tudja, mi történik? Ha Allah
is úgy akarja, nevem visszanyeri eredeti jelentését, és nem
lesz többé a hűtlenség és a szégyen szinonimája. Ha Allah
megsegít, és fény derül történetemre, nevem újra a
legdrágább dolgok egyikét idézi majd fel, mit ember
birtokolhat. Azt, amit magamnak is akartam, és amiért az
utolsó pillanatig küzdöttem. És amit Isten prófétájától meg
is nyertem – nem csak magamnak, de nővéreimnek is.
A nevem: Aisha. Azt jelenti: élet.
Jelentse hát újra azt, most és mindörökké.
 ELSŐ FEJEZET

BEDUINOK A VADONBAN
❖
Mekka, az Úr 620. évében
Hatévesen
 
Szabadságom legutolsó napja volt. Mégis úgy kezdődött,
mintha ezer és egy nappal azelőtt lenne: a felkelő nap
sugaraival megcsiklandozott, én pedig riadtan felkiáltottam
– megint elkésem! Kiugrottam az ágyból, és fakardommal a
kezemben átnyargaltam apám házának ablaktalan szobáin,
meztelen talpam a hideg követ csapkodta. Elkésem,
elkésem, elkésem!
A falakon végig olajlámpák – sápadtan lobogó fényük alig
pótolta a nap fényét, amit annyira imádtam. Elhaladtam a
konyha mellett, és az erjedő árpapép csípős szagától
öklendezni kezdtem. Gyorsabban, gyorsabban! A  Próféta
mindjárt itt lesz. Ha meglát, játszani akar majd, és akkor
elszalasztom Szafuant.
Tudhattam volna, hogy anyám úgyis megtalál: ő még a
Gonosz szeménél is éberebb volt. – Mégis, hová igyekszel? –
kiáltott rám. Egyenesen nekirohantam, ahogy csípőre tett
kézzel fölém tornyosult.
Egy pillanatra megálltam, és vissza akartam fordulni,
hogy kikerüljem, de megragadott, keze szokatlanul erős
volt a sokévnyi kenyérdagasztástól. Ujjaival úgy markolta a
vállam, mint karmaival a sólyom. Átható pillantásával
beletúrt hajamba – még mindig kócos volt az alvástól –,
majd végigpásztázta homokszínű ingruhámat. Egész
öltözékem az előző napi játék nyomait viselte: térdemet
jókora kerek koszfoltok tarkították, és egytől egyig arról
tanúskodtak, hogy a beduinok elől bujkáltam. Ingujjamon
szakadás; ez a fogvatartóimmal, Szafuannal és Nadidával
vívott harc közben keletkezett. Vöröslő gránátalmalé-
pöttyök; az előző napi ebéd maradványai. Szürke csíkok;
ezeket akkor szereztem, amikor Szafuannal együtt
csendben bebújtunk a szomszéd Hamal – Mekka legújabb
férjének – hálószobaablaka alá.
– Mocskos vagy – szólalt meg anyám. – Így nem mehetsz
ki az utcára.
–  De ummi, kérlek! Elkésem! – könyörögtem, ő azonban
hívta a nővéremet.
– Egyik gyermekem sem mehet sehova, amíg úgy néz ki,
mint egy vadállat – mondta. – Menj, és öltözz át tiszta
ruhába. Aszma az udvaron vár majd. Ma ő fogja
megzaboláznia azt a kusza sörényedet, mert nekem vizet
kell hoznom, hogy megmossam Sába királynőjének a haját.
Nővér-feleségéről, Kutaliáról beszélt. Ő volt apám
hatunja, vagyis nagyasszonya, aki első feleségként
kiosztotta a háremen belül a feladatokat. Mivel magas volt,
sötét bőrű, és egyre teltebb, Kutalia irigykedett anyám
világos arcszínére, izzó vörös hajzuhatagára és tüzes
természetére. Folyton durrának, azaz papagájnak szólította
őt – ez volt a második feleség neve –, hogy emlékeztesse, ki
az első a háznál. Olyan feladatokat adott umminak,
amelyeket egyébként a szolgák végeztek: neki kellett
például vizet hordania Mekka kútjáról. Ez nagyon megalázó
volt, a Zemzem kút ugyanis a város közepén állt, így
mindenki jól láthatta anyámat, amint lihegve vonszolja
magát hazafelé, és egy, keskeny vállain átvetett rúdon
egyensúlyozza a hatalmas, vízzel teli tömlőket. Ez a munka
mindig elkedvetlenítette. Ilyenkor nem volt okos dolog
vitatkozni vele.
–  Értettem – mondtam, majd meghajoltam. De ahogy
ummi újra eltűnt a sötétben, gyorsan besurrantam a
konyhába. Az egyik szomszédunk, Raha egy árnyékos
sarokban ült, és egy datolyapálma-levéllel legyezte magát.
Amikor meglátott, elmosolyodott, majd zsákjából előhúzott
egy gránátalmát – olyan fényes és piros volt, akár az arca.
Kinyújtottam a karom, hogy elvegyem a gyümölcsöt. –
Nem, előbb adj egy csókot! – mondta játékosan. Egy
pillanatra az ölébe ültem – épp annyira, hogy odanyomjam
az arcom az övéhez, és beszívjam a hajába tűzött levendula
illatát. Orra hegyét az enyémhez dörgölte. Kacagni
kezdtem. El is feledkeztem róla, hogy sietek, mígnem Aszma
megjelent az ajtóban. Gyorsan kettétörtem a gránátalmát –
nem törődtem vele, hogy a magok nedves kupacokban
hullanak a padlóra –, és kirohantam az ajtón, ügyesen
kikerülve nővéremet.
– Jaa Aisha, hová mész? – kérdezte, mintha nem tudná. Ő
és Kutalia mindig szóvá tették Szafuannal kapcsolatos
mániámat. – Csak bajba visz, meglátod! Ha jövendőbeli
férjeddel játszol, magadhoz vonzod a Gonosz szemét!
Elfutottam, ügyet sem vetve nővérem kiabálására. Játék
kardommal hadonásztam és a lábammal vertem fel a puha,
meleg homokot, miközben elhaladtam egy sor sötét kőből
épült, teraszos ház előtt: ívelt bejáratukkal és napszítta
pálmatetejükkel olyanok voltak, mint egy csoport
bámészkodó, pletykálkodó, foghíjas szájú öregember.
Mögöttük húzódott Mekka sziklás hegyvonulata, magába
roskadva a nap könyörtelen sugarai alatt.
Szafuant a sátrában találtam, amint bizalmasan
sugdolózott Nadidával.
–  Marhaba, szerelmesek! – üdvözöltem őket. A  lány
hosszú, keskeny arca lángvörös lett. Nevetni kezdtem,
Szafuan azonban felugrott, és berántott a sátorba.
– Pszt! Azt akarod, hogy meghalljanak bennünket? – szólt
rám, és fejével a friss házas Hamal ablaka felé biccentett,
ahol még mindig ott volt a kő, amit előző este
odagörgettünk.
–  Most is bent vannak – mondta Nadida. – Látnod kéne.
Annyi idős, mint én, és feleségül adták ahhoz a vén
kecskéhez. – Miközben beszélt, megérintette a nyakában
lógó, apró, piros figurát. – Remélem, Hubal megvéd engem
attól, hogy hasonló sorsra jussak. – Nadida szülei még
akkoriban is bálványimádók voltak, ahelyett, hogy az
egyetlen igaz Istenben hittek volna, mint én és Szafuan.
Szafuan szájához emelte az ujját, aztán hegyezni kezdte
nagy fülét. Hallgatózott. Éles, intenzív sírás hallatszott –
olyan, akár a gyászoló medinai asszonyok jajveszékelése.
Kirázott tőle a hideg. Aztán dörmögő férfihangot
hallottunk, majd nem sokkal utána olyan érdes nevetést,
mint a feldörzsölt bőr.
– Allahra, mit csinál, megöli? – kérdeztem.
Szafuan és Nadida kuncogtak. – Hát, a lány talán tényleg
szeretné, ha inkább halott lenne – válaszolta Nadida.
 Szafuan elindult a sátor bejárata felé, és intett, hogy
kövessem. Összegörnyedve, lábujjhegyen a nagy kő felé
indultunk. Épp felemelte a lábát, hogy felmásszon rá,
amikor egy hangos nyögés odabentről rádöbbentett: ez a
Hamal egy óriás. Ha észreveszi, hogy leskelődünk az ablaka
alatt, puszta kézzel szétzúz mindkettőnket. Ráncigálni
kezdtem Szafuan ingujját, ő azonban felegyenesedett, és az
ablakpárkány felett benézett a szobába. Aztán felém
fordult, és megvetően elfintorította az arcát.
– Gyere – suttogta. – Ne legyél már olyan gyáva!
Kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, de olyan gyorsan
felkúsztam a kőre, mint egy gyík. Nem törődtem szívem
kalapálásával, amiről egyébként azt gondoltam, hogy Hamal
egészen biztosan hallja. Ahogy szemem hozzászokott a
szoba halovány fényéhez, először a földön szétszórt ruhákat
pillantottam meg, majd piszkos tálcákat, félig elfogyasztott
ételekkel, aztán pedig egy feldőlt vízipipát. Árpa, romló hús
és rothadó alma szaga keveredett az izzadság nedves
kipárolgásával.
Egy mély, folyamatos morgás az ágy felé irányította
pillantásomat. Verejtékcsík futott le Hamal széles, meztelen
hátán, ahogy újra és újra felemelte testét az ágyról, hogy
aztán hatalmas erővel ledobja. Megrökönyödve néztem
szőrös hátsó felét – akkora volt, mint a kecskehólyagból
készült labdám, és minden egyes lökéssel összeszorította,
majd újra elernyesztette. Teste alól vézna karok és lábak
álltak ki, akár egy eltaposott ganajtúró bogár tagjai a
cipőtalp alól, és elkeseredetten hadonásztak, ellökve és
meg-megragadva a férfit. A  lány hallhatóan sírt, sarka
ütemesen hozzáütődött Hamal csípőjéhez. Zihálva kaptam
el Szafuan karját. – Megölte! – mondtam riadtan.
 Szafuan azonban vigyorgott, és lehúzott az ablak alá,
miközben Hamal hörgése egyre hangosabbá, mozdulatai
pedig egyre gyorsabbá váltak. Ahogy ott kuporogtunk,
hallottuk, hogy a férfi hiénaként üvölti: Hí, hí, hí! Kezem a
szám elé kaptam, és ijedten Szafuanra néztem, de ő csak
vihogott. Én is úgy tettem, mintha nevetnék, mert nem
akartam, hogy észrevegye arcomon a rémületet. Közben
azonban újra és újra magam előtt láttam a lány összepréselt
testét, amint ránehezedik az a szőrös vadállat.
A házfalnak támaszkodtam, és próbáltam egyenletesen
lélegezni, közben pedig azon imádkoztam, hogy Szafuan
nehogy meghallja émelygő gyomrom kavargását. Ha egy
napon feleségül megyek hozzá, mi is azt csináljuk majd?
Vadul vigyorgott; szeme pedig gúnyosan csillogott, mintha
csak ugyanez járna a fejében. Úgy tűnt azonban, hogy –
ellentétben velem – neki nagyon is ínyére van a gondolat.
Persze ő lenne az, aki felül van és lök, én pedig a szegény
lány, aki alatta sír és kapálózik a karjával meg a lábával. –
Ez a házasság, Aisha – suttogta. El akartam futni. Hirtelen
anyám jutott az eszembe: nem csoda, hogy szegény annyit
ráncolja a homlokát.
És ekkor – mintha csak megidéztem volna – megjelent a
sarkon ummi. Ahogy felénk sietett, sötét köntösével úgy
csapkodott, akár egy ideges varjú a szárnyaival.
–  Mit csinálsz te itt? – kiabálta. A  szobából kiszűrődő
hangok hallatán az ablakra emelte pillantását, majd úgy
elkezdett visítozni, mint akit megégettek. Szafuan felé
fordultam, a kő azonban üres volt. Eltűnt, akár egy dzsinn,
és hagyta, hogy egyedül nézzek szembe anyám velőtrázó
sikolyával és ütlegeivel. Nem elég, hogy ellenszegültem
neki, amikor anélkül léptem az utcára, hogy előtte rendbe
szedtem volna magamat, ráadásul Hamal ibn Affan
hálószobájának ablaka alatt talált, a zavarodottságtól és a
félelemtől eltorzult arccal.
Rámosolyogtam, és csak remélni tudtam, hogy az
ártatlanság szobrának látszom. Arca megnyúlt, majd újra
összeállt, mint a kenyértészta, amit épp dagasztanak.
Ekkor megjelent az ablakban Hamal. Éreztem, ahogy
ujjával fricskát nyom a fejem búbjára. Felordítottam,
lemásztam a kőről, és megiramodtam ummi felé. Egyik
felem szeretett volna a szoknyája alá bújni a férfi elől, de
tudtam, hogy őrültség lenne egyenesen anyám karjaiba
futnom. Ha elkapott volna, egészen biztos, hogy addig nem
ereszt, amíg a keze nyoma ott nem marad az arcomon és a
hátamon.
– Ezer bocsánat, Umm Ruman – mondta Hamal, és a füle
mögé igazgatta haját. Aztán magára vett egy kifakult, kék
köntöst, és megkötötte széles derekán. Az arca csak úgy
csillogott az izzadságtól. – Azt hittem, behúztam a függönyt.
–  Biztos vagyok benne, hogy így is történt – válaszolta
anyám. – Csak aztán valaki megint elhúzta – nézett rám.
– Nem – mondtam –, már el volt húzva.
Jaj! Mit mondtam?! Most tudják, hogy leskelődtem! Azt
kívántam, bárcsak elájulnék a déli forróságtól, vagy úgy
eltűnhetnék egy szempillantás alatt, mint Szafuan. Ebben a
pillanatban Hamal felhangzó üvöltése mégiscsak
bekergetett anyám szoknyájának ráncai közé.
–  Aki kémkedni akar, kislány, az jobban teszi, ha
megtanul hazudni! – harsogta haragos tekintettel. Anyám
szabadkozott, Hamal azonban megnyugtatta: neki is vannak
gyermekei. – Én azonnal férjhez adtam a lányaimat, miután
megjött a vérzésük. Ez az egyetlen módja, hogy elkerüljük
az efféle gondokat.
–  Azért jöttél, hogy láthasd a legújabb feleségemet? –
fordult felém. Egész Mekka a lány szépségéről beszélt. – Jaa
Dzsamila! – szólt hátra, anélkül, hogy megfordult volna.
A  lány igazi neve Fazia volt, vagyis „győzedelmes”, Hamal
azonban megváltoztatta. Amint azt elmesélte nekünk, nem
akarta, hogy bárki is azt mondhassa, Hamal felesége
győzedelmes.
Sápadt, törékenynek tűnő lány jelent meg az ablakban
Hamal mellett, és egy lepedőt szorongatott a melle előtt,
miközben folyamatosan a padlót nézte. Feldagadt ajkait
félénk mosolyra húzta, amely láthatóvá tette hatalmas,
kiálló fogait. Az orra akkora volt, hogy a fél arcát eltakarta.
Ez aztán az igazi szépség! Majdnem elnevettem magam, de
aztán észrevettem a sötét karikákat a szeme alatt, és azt,
hogy remeg a keze, ahogy magához szorítja a lepedőt.
Még csak kislány volt, fiatalabb a nővéremnél, és
hozzáadták egy férfihoz, aki egyidős az apámmal. Olyan
félénknek és riadtnak tűnt, hogy szerettem volna kinyújtani
felé a karom, és megsimogatni a homlokát, ahogyan Aszma
szokta az enyémet, ha néha rosszat álmodom. Ez azonban
nem rémálom volt: Faziából lett Dzsamila számára ez volt az
élet – egy nő élete, amelyet lesütött szemmel és zokszó
nélkül kell tűrni. De nem nekem – fogadtam meg örökre. Ha
egyetlen férfi is megpróbál bántani, harcolni fogok. És ha
valami nyomja a szívemet, nem leszek hajlandó leszegett
fejjel beszélni, mintha szégyenkeznék. Ha a férjemnek nem
tetszik majd, elválhat, engem nem érdekel. Inkább leszek
szabadon csatangoló magányos nőstényoroszlán, mint
kalitkába zárt madár, akitől még a nevét is elvették.
–  Ahlan, Fazia – üdvözöltem, visszaadva neki eredeti
nevét. Felemelte a fejét és rám nézett, arcán olyan széles
mosollyal, hogy felért egészen a szeme sarkáig.
Anyám sietősen búcsút intett, megragadta a kezem, majd
egészen hazáig rángatott. Közben zihált, mintha olyan nagy
és nehéz lettem volna, mint Hamal. Erős ujjaival úgy
szorította a kezem, hogy azt hittem, menten eltörnek a
csontjaim. Tudtam, hogy verés lesz a vége, de nem
gondoltam rá. Csak az ablakból látottak jártak az eszemben:
újra és újra magam elé képzeltem Hamalt, ahogy azon a
törékeny lányon fekszik. Egy nap én is így járok majd – de,
ha Allah megsegít, az én férjem nem lesz ennyivel idősebb
nálam. Szegény lány, biztosan nagyon fájt neki. Legalábbis
erre utalt, ahogy sírt, és reményvesztetten kapaszkodott
Hamal hátába. Engem egyetlen férfi vagy nő sem igázhat le
soha ilyen módon! Jelenleg talán az anyámat kivéve…
Amikor a házba értünk, ummi elengedte a fájdalomtól
lüktető kezemet. Kicsit megmasszíroztam, arra azonban
kínosan ügyeltem, hogy anyám ne vegye észre az arcomon,
mennyire szenvedek.
– Mit kerestél az alatt az ablak alatt? – kérdezte.
– Hűsöltem az árnyékban.
– Hűsöltél az árnyékban – ismételte meg összefont karral.
– Egy kövön, ami véletlenül épp Hamal ibn Affan
hálószobájának ablaka alatt volt? És hogy került oda az a
kő? Hamal azt mondta, tegnap még nem volt ott.
Akkorára nyitottam a szemem, amekkorára csak tudtam.
– Talán nem vette észre.
 –  Leskelődtél! – kiáltotta éles hangon. – És magaddal
vitted Szafuant is! – Olyan szúrósan nézett, mintha csak ő,
és nem Kutalia lett volna az, aki óva intett Szafuantól.
Mintha nem ő gúnyolódott volna folyton nővér-felesége
babonáin, amikor az a Gonosz szeméről papolt. Az ismerős
jobb az ismeretlennél – mondta mindig, mielőtt elengedett
Szafuannal.
–  Csak üldögéltünk, ez minden. Nem tudtuk, hogy
odabent vannak.
–  Elég legyen! – mondta, és felemelte a karját. – Most
rögtön úgy megverlek, hogy elmegy a kedved a
hazudozástól! – Az arcát keretező vörös hajtincsek olyanok
voltak, akár az izzó lángnyelvek.
Szemrebbenés nélkül vártam az ütéseket. Milyen büszke
lenne most Szafuan, ha látná, hogy ilyen rezzenéstelen
arccal viselem sorsomat! Amint elhagyja Mekkát, hogy
csatlakozzon a beduinokhoz, én készen állok rá, hogy
kövessem.
Ahelyett azonban, hogy lesújtott volna, ummi keze lassan
leereszkedett, és hátrasimította a hajamat a homlokomból.
Fürkészően néztem az arcát: vajon mi a szándéka velem?
Szája széle rángatózott – látszott, hogy magába fojt valamit.
– Majd’ elfelejtettem, miért is akartam ma beszélni veled
– mondta. – Idebent kell maradnod, Aisha. Mostantól
egyetlen fiú vagy férfi sem láthat, kivéve a rokonaidat.
– Bent maradni? – húztam el a számat. – De Szafuannal ki
akarunk menni a piacra, hogy megnézzük az Abesszíniából
jövő karavánt.
– Többé nem mehetsz a piacra, se máshova, csakis velem
vagy apáddal – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. –
Mától kezdve purdában leszel.
–  Purdában? – kérdeztem pattanásig feszült idegekkel. –
De hát az Aszmának való, nem nekem!
– De bizony, mostantól kezdve rád is ez vár.
–  Mi? – hüledeztem. Csak tátogtam, mint egy partra
vetett hal. – Meddig?
– Amíg a férjed másképp nem rendeli.
–  A férjem?! – Először és utoljára fordult elő, hogy
felemeltem a hangomat, miközben anyámmal beszéltem.
Tisztában voltam vele, hogy kikapok ezért a követelőző,
erőszakos nyafogásért, ugyanakkor azt is tudtam, hogy
most kell meggyőznöm őt arról, hogy gondolja meg magát,
még mielőtt összeszorítja az ajkait, és megtagadja a
beszédet. Ha ez bekövetkezik, az azt jelzi, hogy végleg
eldöntötte a dolgot, és nem hajlandó többé változtatni rajta.
–  Szafuan nem akarná, hogy rejtegessetek – mondtam
könyörgő hangon. – Menj, és kérdezd csak meg tőle, ummi!
Majd meglátod, mit válaszol!
– Szafuannak ehhez semmi köze – mondta anyám. Ekkor
Kutalia hangja hallatszott az udvar felől:
– Jaa durra! Papagáj! Hol az ebédem?
Ummi felsóhajtott; a hangja olyan éles volt, mintha egy
pengét húztak volna végig egy kövön. – Ha megházasodsz,
gyermekem, ügyelj rá, hogy te legyél az első feleség a
házban. Vedd kezedbe a sorsodat, különben az vesz a
kezébe téged.
Szívem úgy dobogott, mint a megriadt lovak patája.
Egyenesen anyám felé rohantam, megittasulva a vágytól,
hogy még azelőtt véget vessek fogságomnak, mielőtt
elkezdődhetne. A  purda azt jelenti, hogy az esküvőm
napjáig nem léphetek ki a szülői házból. Be leszek zárva
ebbe a hideg és sivár kősírba, egészen addig, amíg meg nem
jön a vérzésem, az pedig még legalább hat év. Addig nincs
Szafuan, se más fiú játszópajtások, csak az idétlen és nyafka
lányok, akik vendégségbe jönnek az anyjukkal.
–  Nem zárhattok be! – kiabáltam, és átöleltem anyám
derekát. Ő menni akart, hogy magamra hagyjon, én
azonban erősen kapaszkodtam belé. – Meg akarsz büntetni,
ugye? Szégyent hoztam rád Hamal házánál, és ezért most
bosszút állsz.
– Eressz!
– Nem, amíg meg nem változtatod a döntésed! Ki akarok
menni, ummi! – Még erősebben szorítottam, teljes erőmmel
kapaszkodva a tévhitbe, hogy anyám csak gonosz tréfát űz
velem. Attól féltem, ha eleresztem, a padlóra roskadok.
A sokévnyi vízhordás és kenyérdagasztás hihetetlenül
megacélozta apró termetű anyámat, aki ebben a pillanatban
hátranyúlt, és olyan erővel ragadta meg az alkaromat, hogy
azt hittem, menten kettétöri. De én még ekkor sem
eresztettem. Szétfeszítette a karjaimat, és eltaszított
magától. A földre zuhantam.
–  Azt teszed, amit mondok, különben verést kapsz! –
csattant fel. – Ez a fogság nem büntetés.
Elterültem a lábai előtt, és onnan néztem fel a
kivörösödött arcára. Megértettem, hogy nem fogja
meggondolni magát. Olyan volt, mintha hideg kezek
szorongatnák a torkomat; a könnyem kicsordult, és levegő
után kapkodtam.
– Nem akarok bent maradni! – üvöltöttem. – Elpusztulok
ebben a dohos öreg barlangban!
–  Ma Allah áldása szállt a családunkra – anyám hangja
olyan kemény és hideg volt, mint a kövek, amiken ültem. –
Egy lány tisztessége azonban nagyon tünékeny dolog. Ha
elveszíted, akár meg is halhatsz vele együtt.
Kutalia megint szólította, ezúttal élesebb hangon. –
Allahra, te fogod kilapátolni az árnyékszéket, ha még
egyszer kell kérnem az ebédemet!
Ummi megfordult, majd fürge léptekkel és behúzott vállal
megindult az udvar bejárata felé.
–  Ha Szafuan elvesz feleségül, elszökünk a sivatagba! –
kiáltottam utána. – Soha többé nem látsz! Akkor majd
sajnálni fogod!
Megállt és hátrafordult, hogy még egyszer utoljára jól a
szemembe nézzen. – Nehogy azt hidd, hogy tudod, milyen
jövőt tartogat számodra Allah, Aisha. Azzal összeszorította
a száját, hátat fordított, és kiment a házból.
Feltápászkodtam, és utánarohantam, de aztán az udvarba
vezető íves folyosónál megtorpantam. Odakint a gázafa
elhullatta csipkés leveleit, mintha szomorú lenne. Alatta ott
állt anyám, összeszorított szájjal, és egy nagy adag
árpakását szedett Kutalia tányérjára, aki közben jól leszidta,
amiért elkésett az ebéddel.
–  Még ennyi év után sem tanultad meg, hogyan kell az
ételt elkészíteni, Umm Ruman? – kérdezte fitymálóan, és
közben úgy nézett anyámra, mintha rossz szaga lenne. – Ez
a csirizes pempő épp való lenne egy fogatlan csecsemőnek.
Hát azt kértem talán, hogy ezt főzd nekem?
Az asszonyok, akik Kutaliánál voltak vendégségben,
vihogni kezdtek. Anyám csak kanalazta tovább a kását,
lesütött szemmel, én azonban jól láttam, hogy elvörösödik.
Arcomon összehúzódott a bőr a rászáradt könnytől.
Leguggoltam, startra készen, hogy kirohanjak az udvarra,
és megvédjem ummit. De tudtam, hogy csak rontanék a
helyzetén – és a sajátomon is. Úgyhogy inkább a szobámba
futottam, és a falhoz csapkodtam a játékaimat, aztán puszta
kézzel ütöttem az ágyam mérgemben.
Hátralévő napjaimat élve eltemetve kell töltenem ebben a
házban.
Mindig is tudtam, hogy egy nap megtörténik, de nem
gondoltam, hogy már hatéves koromban. Nagyon kevés
lányt jegyeztek el a születésekor, mint engem, közülük sem
ismertem azonban senkit, akit a ciklusa megindulása előtt
bezártak volna. Még soha nem hallottam róla, hogy valaki
ilyen korán kezdje a purdát.
Egy szép napon Szafuan és én úgyis elszökünk Mekkából,
hogy magunk mögött hagyjuk ezeket az értelmetlen
hagyományokat. Vérszerződést kötöttünk – megszúrtuk és
összedörzsöltük az ujjunkat – és megfogadtuk, hogy miután
összeházasodtunk, elhagyjuk ezt a várost, és beduinok
módjára élünk majd a vadonban. Semmi sincs, ami
érvényteleníthetné szerződésünket. Ha be akarnak zárni
örökre, megszököm. A  beduinok között úgy élhetek majd,
ahogyan szeretnék: futkározhatok, kiabálhatok,
harcolhatok, és szabadon választhatok. A  sivatagban
ugyanis nem számít, hogy az ember férfi vagy nő. Ott
nincsenek falak. Vedd kezedbe sorsod irányítását, különben
az irányít majd téged.
Ilyen gondolatokkal a fejemben, párnámat szorongatva,
nyílegyenes és merev testtel lassan elhagytam ezt a
boldogtalan világot. Azt álmodtam, hogy lóháton ülök, a
hajam lobog a szélben, a kezemben kard, és végre szabad
vagyok.
 MÁSODIK FEJEZET

HOMOKDŰNÉK
❖
Mekka, az Úr 622-623. évében
Kilencévesen
 
Egy-egy lopott pillantás, hangos nevetésének a távolból
beszűrődő foszlányai – ezek tartották életben bennem
Szafuant az évek során. Hálószobám függönye mögül
lestem, ahogy odakint szökdécsel, erőtől duzzadó testtel és
szabadon, a sziklák között és a végtelen homokban, tőrös
botját lóbálva kergetőzik a barátaival, miközben vad beduin
csatakiáltásokkal edzi a torkát. Úgy kandikáltam keresztül a
szöveten, mint félénk hold a felhők fátyolán, és közben
szerettem volna, ha észrevennének, ugyanakkor tartottam
is tőle. Szüleim olyannyira belém verték, hogy óvakodnom
kell minden családon kívüli férfi tekintetétől, hogy
valóságos rettegéssel töltött el a gondolat, hogy
megláthatnak. Úgy tűnt, elég egyetlen tiltott pillantás, és
szüzességem fátyla átszakad. Így tehát a lefüggönyözött
szobából bámultam a kinti életet – az életét, amiből én
kimaradtam, mintha csak meghaltam volna.
Nyughatatlan természetemnek köszönhetően hamarosan
mekkai otthonunk legapróbb zugát is felderítettem. Úgy
ismertem minden egyes követ, és az összes repedést a
falakon, mint a saját tenyeremet. Még jó, hogy a ház
hatalmas volt, bár kívülről egyszerűnek tűnt, és távolról
sem volt olyan hivalkodó, mint Mekka kövér kereskedőinek
újabban épült palotái. Belül kellemesen hűvös uralkodott, a
vastag kőfalaknak köszönhetően és annak, hogy az én
szobámat – amit épp világossága miatt választottam – és a
konyhát kivéve a háznak nem voltak ablakai. Ahogyan
általában, ebben az épületben is elkülönítették a háremet,
vagyis a nők lakosztályát a férfiakétól. Ez utóbbiban volt
apám majlisza – egy téglalap alakú szoba, ahol a falakat
vörös és aranyszínű kárpitok borították, a padló pedig telis-
tele volt párnákkal. A  háremben kaptak helyet a nők
hálószobái, a konyha, egy nappali, egy tárolóhelyiség, kint
az udvaron pedig egy magas falakkal körülvett magánfürdő.
A  férfiak és a nők életterét tágas udvar választotta el
egymástól, ahol néhány galagonyafa gondoskodott az
árnyékról; ágaikról hinták lógtak, hogy nekem és a többi
lánynak legyen hol játszanunk. Volt még egy akácfából
készült mérleghintánk is. A  hárem közvetlen kapcsolatban
állt a ház elülső részével és az ott lévő nagy nappalival és
erkéllyel, ahová egy lépcsőn át lehetett felmenni. Itt
ücsörgött apám esténként a feleségeivel. A  plafont
mindenhol datolyapálma-levelek szőtték keresztül-kasul,
amelyek beengedték a friss levegőt, de távol tartották a
nagy hőséget. Hogy szerettem volna felmászni a falakon,
átkúszni közöttük, és felszállni a magasba, messzire innen!
– Mit szomorkodsz, morcoskám? – kérdezte mindig apám.
Ilyenkor nagyot sóhajtottam és leszegtem a fejem, remélve,
hogy a karjába kap. Ő pedig felhúzott az ölébe,
megcsiklandozta az arcomat, és egy rövid időre nevetést
csalt a házba, amelynek ablaktalan falai kizárták a nap
éltető sugarait. Behunyt szemmel szívtam be apám illatát –
a méz és a fokhagyma keveredtek benne egy csipetnyi édes
kardamommal. Belefúrtam az arcom szakállába: szürke és
drótszerű volt, akár egy sejké. Örömöm azonban sosem
tartott sokáig. Nem telt bele egy perc, és eltolt magától,
mondván, mennie kell a dolgára.
Igazság szerint a támogatás, amellyel kiállt barátja,
Mohamed mellett, legalább annyi szomorúság és gond
forrása volt abi számára abban az időben, mint amennyi
örömöt okozott neki. Nem minden mekkai hitt ugyanis
Mohamed prófétaságában, vagy abban, hogy csak egyetlen
Isten létezik. A  város kereskedői, és főleg azok, akik a
vezető kuraisi törzsből származtak – ahonnan Mohamed és
abim is –, megvetették gyönyörű és költői
kinyilatkoztatásait, amelyek egyenesen Allahtól
származtak. Csak egy kahin, akibe belebújt egy dzsinn –
gúnyolták, és azokhoz a vak orákulumokhoz hasonlították,
akik a piacon szédelegve tartottak érthetetlen és kusza
szónoklatokat.
Mohamed szavai azonban nem voltak értelmetlenek.
Kuránjai, vagyis recitálásai nemcsak Allah egyedüliségét
hirdették, de azt is, hogy a többi isten, akik ott állnak a
Kába szentélyen, Mekka nagy mecsetének udvarán, mind
hamisak. Csak fa- és kődarabok, állította, magára haragítva
ezzel a kereskedőket, akiknek a megélhetése függött a
városba érkező zarándokoktól – no meg az aranyuktól.
A kuraisok vezetői ezért – köztük Mohamed unokatestvére,
Abu Szufjan – megfogadták, hogy kerül, amibe kerül,
megállítják a Prófétát.
De mégis, ki merné bántani, amíg a hatalmas Mútim
védőszárnyai alatt áll? A  kuraisi kereskedők gúnyolódtak,
amikor Mohamed a verseit skandálta, sőt az is előfordult,
hogy egy juh méhét vágták hozzá, miközben nyilvánosan
imádkozott, ártani azonban nem akartak neki, mert féltek
védelmezője haragjától. Milyen kár – mondta apám –, hogy
Mútim nem tudja kiterjeszteni oltalmát a hívek egész
közösségére.
Apámnak is volt védelmezője, aki megóvta a bajtól,
jóllehet ez a védelem elég gyenge lábakon állt. Abinak egy
napon rá kellett jönnie, hogy a taimok klánja, akik közé ő
maga is tartozott, ellene fordult. Nemigen volt ugyanis más
magyarázat arra, hogy Abu Szufjan és Abu Dzsahl
egymásnak háttal összekötözték őt az unokatestvéremmel,
Talhával, és mindkettőjüket otthagyták a sivatagban
perzselődni. Amikor a beduinok vezére, Ibn Dughumma
rájuk talált, a sátrába vitte őket, bekente a megégett
bőrüket khatmival, majd felajánlotta, hogy védelmébe
veszi. A kuraisok megfogadták, hogy tiszteletben tartják ezt
a megállapodást, egyetlen feltétellel: ha apám felhagy a
kuránok recitálásával és a nyilvános imádkozással.
A kereskedők ugyanis rettegéssel nézték apám átszellemült
és könnyes arcát, amikor imádkozott: Az az arc Mohamed
követésére csábítja asszonyainkat! Abim ezért épített
magának egy mecsetet a házunk mellett, ami rövid időn
belül a hívek gyülekezőhelyévé vált, ez pedig még inkább
felbőszítette a kuraisokat.
Közben az én purdában töltött napjaim folytak,
folydogáltak, a múltból a jelenbe, a jelenből a jövőbe, akár
egy lassú karaván, aminek eleje és vége a végtelenbe tűnik.
Napközben egykedvűen dagasztottam a kenyértésztát,
fontam a gyapjút és szőttem a kelmét, miközben azokról az
időkről álmodoztam, amikor majd szabad leszek, és nem köt
gúzsba se a purda, se a szomszédok pletykás nyelve.
Gyűlöltem az unalmas és monoton házimunkát, és csak az
estéknek éltem, amikor abival lehettem.
Hosszú órákat töltöttünk együtt, én és abi. Először
megtanította nekem a Próféta recitálásait, amiket én nagy
örömmel memorizáltam – minden egyes szavuk úgy
megédesítette az ajkamat, mint a méz. Aztán a dzsahilijja,
vagyis az iszlám előtti tudatlanság idejének verseiből
olvasott nekem. És mivel mindig egyre újabb és újabb
versekre vágytam, megtanított rá, hogyan olvassam el
azokat magam. Látva arcom sápadtságát, választott
számomra egy lovat az istállójából – egy fényes szőrű,
ébenfekete csődört, akinek a Szcimitár nevet adtam –, és
esténként, amikor már elég hűvös volt, kivitt a sivatagba
lovagolni. Ezekre az estékre emlékszem a legszívesebben
abból az időből, amit a szüleim házában töltöttem: szapora
szívverésemre, ahogy végigvágtattunk a puha, vörös
homokon; a friss szellőre, ami belekapott a hajamba, és
lágyan simogatta a bőrömet.
Az estéknek éltem tehát, jóllehet a nappalok is
tartogattak számomra egy fontos eseményt: Allah szent
prófétájának látogatását. Főleg az első időkben Mohamed
minden egyes nap eljött hozzánk, hogy a mecsetben
imádkozzon, majd a majliszban ülve egy csésze kávé mellett
megvitassa apámmal az aktuális történéseket. Ezek után
rendszerint meglepett engem valamilyen játékkal, amit a
köpenyébe rejtett – hangosan nevetett, és incselkedett
velem, miközben próbáltam megtalálni a ruha ráncai
között. Aztán leült mellém a padlóra, és játszottunk. Sosem
gondolkodtam el rajta, hogy vajon neki miért volt szabad
mindezt, miközben más férfiak még csak rám se nézhettek.
Mohamed születésem pillanatától kezdve az életem része
volt, így teljesen természetesnek tűnt, hogy összeugrassuk
játéklovainkat, és közben így kiabáljunk: – Meghalsz, te
átkozott beduin!
Kilencéves koromban azonban olyan dolgok történtek,
amelyek megváltoztatták Mohamedhez fűződő
viszonyomat.
Egy reggel olyan sötét és nyugtalan arccal lépett a házba,
mint amilyen az égbolt vihar előtt. Anyámhoz fordult, és
valamit motyogott neki. – Allahra! – sikított fel ummi, és
összeesett, mint egy kipukkadt labda. A  szívem majd
megszakadt, hogy ilyen állapotban kell őt látnom.
Odafutottam hozzá, de visszaküldött a helyemre.
Mohamedhez fordultam, remélve, hogy kapok valami
magyarázatot a történtekre, ő azonban – apámmal együtt –
nagy léptekkel elindult a majlisz felé. A  következő
pillanatban már a nyomukban voltam.
– Mútim halott – szűrődött ki Mohamed hangja az ajtón. –
Elvágott torokkal találták az ágyában. Egyesek Abu
Szufjanra gyanakszanak.
– Nem lennék meglepve, ha az ő keze lenne a dologban –
mondta apám. – Hallottam, hogy Mútim többször
megakadályozta, hogy megöljön téged.
–  Mútim megvédett a haláltól – szólt Mohamed furcsa,
elhaló hangon –, de a saját életével fizetett érte. Jaa Abu
Bakr, ez nem mehet így tovább. El kell hagynunk Mekkát,
mielőtt még több ártatlan vér folyna miattam.
Elakadt a lélegzetem. Elmenni Mekkából? De hát hogyan?
Még soha, egyetlen férfi sem hagyta el a törzset, és nők is
csak akkor, ha megházasodtak. Őseink ezen a földön
telepedtek le. Az itt élő családok története réges-rég
összefonódott. Igaz, hogy Szafuan és én azt terveztük, hogy
megszökünk, és csatlakozunk a beduinokhoz, de az más: mi
a kaland kedvéért mennénk, és nem a szégyen miatt.
Bármikor visszajöhetnénk. De azok, akik most
elmenekülnek a kuraisoktól, egészen biztos, hogy soha nem
térhetnek vissza Mekkába, legfeljebb rabszolgákként.
Napokig remegett a lábam, mintha rázkódna alattam a
föld. El kell hagynunk Mekkát – visszhangzott a fejemben
Mohamed hangja. A  szívem zakatolt, és majd’ kiugrott a
helyéről, mintha csak el akarna bújni valahová, hogy ne
hagyhassam itt Nadidát, az unokatestvéreimet, Szafuant, a
piacot és a hegyeket, és mindent, amit annyira szerettem.
Apám hasonlóan feszült és ideges volt. Egy nap, amikor
Mohameddel épp a majliszban ültek, és én vittem be nekik a
kávét, beszédük annyira elvonta a figyelmemet arról, amit
csinálok, hogy leöntöttem apámat a forró itallal. Ő már
lendítette is a kezét, hogy megüssön, de – nagy
meglepetésemre – Mohamed elkapta a karját. – Légy
gyengéd hozzá, barátom – mondta. – A kedvemért.
Mélyen egymás szemébe néztek, én meg csak álltam ott,
és földbe gyökerezett a lábam. A mi világunkban ismeretlen
dolog volt, hogy egy férfi beleavatkozzon egy másik családi
ügyeibe. Sőt, a családfők ölre mentek, és kioltották egymás
életét, ha ilyesmi mégis megtörtént. De apám csak
bólogatott, mintha a Prófétának még ehhez is joga lenne.
–  Bocsáss meg – mondta abi –, Mohamednek, és nem
nekem.
Később, amikor indulni készült, Mohamed búcsúzóul
megveregette az arcom. – Mától kezdve, Aisha, nem kell
félned attól, hogy keményen bánnak veled. – Aranybarna
szemei úgy ellágyultak, akár a méz a napon. – Ha egyelőre
mást nem is, ennyit megígérhetek.
Aznap este szobám magányában tűnődtem szavain.
Micsoda arcátlanság, hogy meg akarja mondani apámnak,
miként fegyelmezzen engem! Mintha csak az övé lennék!
Talán az is vagyok.
A gondolat villámként csapott belém, olyannyira, hogy
felültem az ágyban. Hirtelen még abbéli aggodalmamat is
elfelejtettem, hogy el kell hagynom Mekkát. Talán…
lehetséges, hogy… még megfogalmazni is alig mertem…
lehetséges volna, hogy Mohamed jegyese vagyok, és nem
Szafuané?
Nehogy azt hidd, hogy tudod, milyen jövőt tartogat
számodra Allah, Aisha – jutottak eszembe ummi szavai,
amiket azon a borzalmas napon mondott, amikor
elkezdődött számomra a purda, én pedig azzal
fenyegetőztem, hogy Szafuannal együtt elmenekülök a
sivatagba, ha összeházasodtunk. Akkor nem foglalkoztam
anyám figyelmeztetésével, hiszen tudtam, hogy Szafuan
feleségeként csakis az ő parancsait kell majd követnem. És
ezt még Allah sem változtathatja meg, mert olyan mélyen
bevésődött törvényeinkbe és hagyományainkba, akár a szél
nyoma a Hira-hegy szikláiba.
Most azonban gondolkodóba estem: lehetséges, hogy
Allah már át is írta a sorsomat, és Szafuan jegyeséből
Mohamed leendő feleségévé váltam? Ez megmagyarázná a
purdát is. Hiszen ha Isten prófétájának jövendőbelije
volnék, az sokkal értékesebbé, és egyben sokkal
sebezhetőbbé is tenne – különösképpen az olyan férfiakkal
szemben, mint amilyen Abu Szufjan is, akik csak arra
várnak, hogy valamilyen módon árthassanak Mohamednek.
Ebben az esetben, ha – akár erőszak útján – elveszíteném a
szüzességemet, az nemcsak engem, de a Prófétát is
beszennyezné.
Az ágyra rogytam, mintha mázsás kövek húznák le a
testem. Mohamed felesége! Az nem lehet. A Próféta öregebb
volt apámnál, sőt, még Hamalnál, Faziából lett Dzsamila
férjénél is. De akkor miért engedték meg neki, hogy
meglátogasson a purda alatt, miközben a többi férfitól
elzártak? A gyanú ránehezedett mellkasomra, úgy éreztem,
nem kapok levegőt.
–  Szafuan – rebegtem –, gyere és ments meg. Siess,
mielőtt túl késő lesz.

❖ ❖ ❖
Mútim halála után arra lettem figyelmes, hogy a
homokdűnék átrendeződnek apám arcán. Valahogy
máshogy tartotta a száját. Esténként az udvaron ücsörgött
és beszélgetett anyámmal és Kutaliával, míg én – akinek
amúgy már rég ágyban lett volna helye – az árnyékban
álltam, és próbáltam kiszűrni vészjósló szavaik értelmét a
suttogásból.
– Kínzás – mormogta apám. – Kivégzés.
Anyám és Kutalia pedig tiltakoztak, majd sírtak, amikor
arról beszélt, hogy elhagyjuk Mekkát.
–  Allah majd gondunkat viseli – nyugtatgatta őket az
apám. – Nincs semmi, ami miatt sírnotok kéne. Semmi,
amitől féljetek.
Egyik éjszaka, ahogy az ágyamban fekve emésztgettem
súlyos szavaikat, egy asszony sikoltását hallottam
odakintről. Az ablakhoz mentem, hogy megnézzem, mi
történt. A  sarló alakú hold halovány fényénél
megpillantottam szeretett Rahámat, amint négy férfi
kirángatta a házából – ütlegelték, rugdosták, ő pedig
kapálózott.
–  Hol van most az a drágalátos Prófétád, te muzulmán
szajha? – röhögött durván az egyik férfi. A  csillagok
fényénél jól kivehető volt Abu Szufjan arca – redőiben és
ráncaiban úgy csillogtak a verejtékcseppek, mint a
zsírgolyók. És ott volt vele társa, Umar, ragyás képe csak
úgy vonaglott a gyűlölettől, ahogy kezét Raha szájára
tapasztotta. Az ereimben dübörgött a vér, fel-le ugráltam
kínomban, és az öklömmel vertem a falat.
–  Raha! – ordítottam. – Hagyjátok békén, ti kuraisi
kutyák!
Kirohantam a konyhába – közben Raha segélykiáltásai
visszhangzottak a fejemben –, magamhoz ragadtam egy
kést, és feltéptem a ház ajtaját. Anyám azonban elkapta a
csuklómat, és visszarántott.
– Mégis, hová mész? – kiabálta.
–  Raha! – mondtam síró hangon, miközben próbáltam
kiszabadítani magam. – Abu Szufjan megveri Rahát!
Apám felkapta a köntösét és kardjával a kezében kisietett
a házból. Anyám becsukta mögötte az ajtót, majd felém
fordult. Orrcimpái kitágultak a dühtől.
–  Mit akartál tenni? Hagyni, hogy azok a férfiak
meglássanak? – kérdezte.
– Meg akartam menteni Rahát…
–  Hogyan? Egy konyhakéssel? Azoknak a férfiaknak
kardjuk van, Aisha! Kardjuk! Egy szempillantás alatt
felnégyeltek volna!
–  Jaa ummi, tudok én harcolni. Szafuan megtanított rá.
Látod? – Látványosan suhogtatni kezdtem a kést a
levegőben – legalábbis én azt hittem, hogy látványos, amit
csinálok. – Engedj oda ummi! Megölik, ha nem segítünk
neki!
–  Az utcán akarsz harcolni? Ne légy nevetséges! Te lány
vagy, és nem fiú. Nem tudsz megmenteni senkit. Az a férfiak
dolga.
–  De mi lesz Rahával? És mi lesz abival? Négy férfit
láttam, ő pedig egyedül van!
– Apád előbb veszítené el az életét, mint hogy elfogadja a
te segítségedet – mondta anyám. A  szeme vérben forgott,
akár egy vadállaté. – Tudod jól, mit tennének veled azok a
férfiak. És akkor szégyenfolt esne a családodon. Hát ezt
akarod?
– De Abu Szufjan…
– Abu Szufjan miatt kell purdában lenned! – csattant fel.
Az arca olyan lila volt, mintha fojtogatnák. – Fűnek-fának
azzal dicsekedett Mekkában, hogy elveszi a szüzességedet!
Azt mondta, feltüzelted a vörös hajaddal!
A gondolatra, hogy az a zsíros szakállú kecske hozzámér,
úgy éreztem, mintha patkányok szaladgálnának a testemen.
Odarohantam a hálószobám ablakához, hogy biztassam
apámat a harcban. Reméltem, hogy láthatom, amint leteríti
a porba azt a gazembert. Ehelyett azonban sikítozni
kezdtem, amikor láttam, mi történik: apám a földön feküdt,
Abu Szufjan pedig ott állt fölötte, és az arcához nyomta a
kardja hegyét. A  penge két oldalán kibuggyant a vér.
A háttérben láttam, amint Umar beköti Raha száját.
Abu Szufjan felnézett, és észrevette, hogy az ablakban
ugrálok és kiabálok. Kacsintott, majd megnyalta az ajkát. –
Jaa Abu Bakr, a szépséges vörös hajú leányod el szeretne
köszönni tőled – mondta.
–  Jaa abi, engedj ki! – könyörögtem, és közben Abu
Szufjant bámultam. – Ne félj Raha, megvédelek!
– Ez az, engedd csak ki – szólt Abu Szufjan vicsorogva. –
Hadd melegedjek fel a tüzénél! Akkor talán a rongyos
életedet is megkímélhetném!
Kihasználva az ellenség figyelmetlenségét, apám arrébb
gurult, talpra ugrott, és felmarkolta a kardját. Abu Szufjan
felé szúrt, ő azonban fürgén oldalra lépett, és
visszatámadott. Csapás csapást követett, míg végül Abu
Szufjan felhasította apám homlokát. Miközben abim a
szemét törölgette, elöntötte a vér; Abu Szufjan gyorsan
nyeregbe pattant, és Umarral együtt elviharzott. Magukkal
vitték Rahát, és éles sikolyaim emlékét.
Anyám kirohant egy tiszta gyolccsal, hogy bekösse apám
fejét. – Semmi bajom, Aisha – kiabálta abi. Együtt elindultak
Raha háza felé – a betört és szélesre tárt bejárati ajtó olyan
volt, akár egy síró száj. Aztán kezelésbe vették a férjét, aki
az elülső udvaron feküdt a porban, véresen, kardjával a
kezében.
–  Raha – nyöszörögtem. – Megmenthettelek volna.
Tudom. Ó, Raha, annyira sajnálom.
A gyomrom összerándult, kétrét görnyedtem. Levetettem
magam az ágyra, meghajolva, akár egy kérdőjel, és forró
könnyeim záporával áztattam párnámat. Szegény Raha…
mindig olyan vidám volt, és szelíd, akár egy bárány.
Mindenkit szeretett. Mi lesz most vele? Hallottam, ahogy
apám arról beszélt, hogy a híveket megkorbácsolják –
nőket, idős asszonyokat –, és a legtöbben belehalnak a
sebeikbe. Rahát láttam magam előtt – a gödröcskéket az
arcán és a szikrákat a szemében, miközben törökmézet
csempész be nekem, és virágokkal díszíti a hajam. Mit
tesznek vele azok az átkozottak? Egyre csak az ő keserves
sírását hallottam. Rátapasztottam a párnát a fülemre, de
hiába, semmi sem segített.
Megállíthattam volna azokat a gazembereket, ha anyám
nem lép közbe. Igazi pengével vívni nem lehet annyira más,
mint játék karddal, azt pedig már rengetegszer gyakoroltuk
Szafuannal. Ha csak rajtam múlt volna, Abu Szufjan feje a
porba hullik, a trágyaszagú leheletével együtt, a hitvány
Umar pedig nyüszítve szalad egészen hazáig, akár egy
kutya.
Allah, miért? Miért hagyta, hogy ez történjen Rahával, aki
annyira szerette őt? Hát nem azért van, hogy megvédjen
bennünket? Talán túl elfoglalt, és nem hallotta meg Raha
sikolyait.
A karom és a lábam még most is bizsergett, annyira
szerettem volna Raha után szaladni, hogy kiszabadítsam őt.
Ez az erő Istentől való volt; éreztem, ahogy betölti az
ereimet. Igenis hallotta Raha jajveszékelését, és engem
küldött, hogy harcoljak érte. De nem engedték.
Nem tudsz megmenteni senkit. Az a férfiak dolga.
Anyám dorgálása most még erősebben hatott rám, mint
amikor először hallottam. Az ő világában nőnek lenni
egyenlő a gyámoltalansággal. A gyengeséggel. Mert mi mást
is jelent egy kard, mint erőt? Az ő világában a nők nem
harcolnak, csak alávetik magukat a férfiak akaratának. Nem
terveznek, hanem hagyják, hogy mások tervezzenek
helyettük. Nem élnek, csak szolgálnak.
Felkeltem, és odamentem az ablakhoz. A  párkányra
támaszkodva bámultam a csillagos eget, miközben arra
gondoltam, hogy Allah ezer és egy szemébe nézek. Vajon
mit lát Isten, ha rám néz? Alacsonyrendűséget, egy
jelentéktelen kis lelket, egy fényt, amely gyengébben
pislákol, mint egy férfié? Vagy azt, amit én érzek
magamban: ragyogó tüzet – olyat, mint a csipkebokoré,
melynek képében megjelent Mózes előtt? Mohamed, aki jól
ismerte a Könyv történeteit, mesélte nekem, hogy a bokor
tüze csak égett, és soha ki nem aludt; és hogy az a tűz
beszélt és élt, akárcsak az, amelyik most az én szívemben
lobogott.
Raha messze járt, és a férfiak dolga volt kiszabadítani őt,
nem az enyém. A  férje, aki nemrég a földön feküdt, most
már a lábán állt, és apámra támaszkodott. Élt. Őt nem vitték
el. A kezében ott volt a kardja. Bezzeg Rahának se ereje, se
kardja nem volt, hogy megvédje magát. És most a kuraisok
foglya, kiszolgáltatva kényüknek-kedvüknek, míg a férje,
akinek megadatott, hogy harcoljon, szabad.
–  Raha – suttogtam. – Bárcsak kiszabadíthatnálak. –
Könnyek szöktek a szemembe, de letöröltem őket. Ahogy
egy harcoshoz illik.
Szobám börtönébe zárva valóban nem menthettem meg
senkit. Anyám ennyiben igazat beszélt. De nem leszek
örökké bezárva ide. Egy nap férjhez megyek – vagy
Szafuanhoz, aki harcostársam lesz a sivatagban, vagy
Mohamedhez, aki megtanít majd, hogyan kell kardot
forgatni, ha megkérem rá. Úgy fogok tenni, hogy az egész
játéknak tűnjön, és az udvaron gyakorolunk majd.
Bárhogy is lesz, én nem vagyok hajlandó félelemben élni,
és olyan férfiak szeszélyeire bízni magamat, mint amilyen
Abu Szufjan. Képtelennek lenni rá, hogy megvédjem magam
vagy a szeretteimet – ez a szolgaság legmegalázóbb fajtája.
Soha többé nem nézem tétlenül, hogy azok a kuraisi kutyák
fenyegessék az enyéimet. Én leszek a legjobb harcos, akit
Mekka valaha látott! Akkor aztán Abu Szufjannak – ha meg
akar támadni bennünket – előbb velem kell végeznie. Az
pedig sosem sikerülhet neki.
 HARMADIK FEJEZET

A FÉRJED MÁR VÁR

❖
Mekka, majd Medina, az Úr 622-623. évében
Kilencévesen
 
Mohamed fogadott fia, Zaid egy fához kötözve talált rá
Rahára a következő napon. Az egész teste csupa vér volt.
–  Azt akarták, hogy tagadjam meg a Prófétát – mesélte
anyámnak egy pár nap múlva az erkélyünkön ülve. A lépcső
alatt álltam, és jól hallottam, hogy remeg a hangja. – Meg
akartam átkozni őket, de nem jött ki hang a torkomon.
Umar és Abu Szufjan egymás kezébe adták a korbácsot, és
azzal fenyegették Rahát, hogy megölik, ha nem
engedelmeskedik nekik. Amikor aztán elájult, mert nem
bírta tovább az iszonyú fájdalmat, otthagyták. Azt hitték,
meghalt, vagy legalábbis a halálán van.
A törékeny Raha azonban – akárcsak kedvenc virága, a
levendula – igazi túlélő volt. Egy héttel elrablása után
összecsomagolta az egész háztartást, és elindult Jathribba.
Az északon fekvő zsidó városban laktak Mohamed távoli
rokonai, akik felajánlották, hogy menedéket nyújtanak a
Prófétának és követőinek. Az ablakból néztem, ahogy a
karaván lassan elhalad a házunk előtt, és csak nyeltem a
könnyeimet – nem akartam, hogy harcos létemre meglássák
szomorúságomat. De ahogy a menet egyre távolodott, és az
alakok minden egyes lépéssel kisebbek lettek, úgy nőtt a
nyomás a mellkasomban, mintha az én szívem is
összezsugorodott volna. Bárcsak Allah megátkozná azt a
gazember Abu Szufjant, amiért elvette tőlem az én
Rahámat! Ekkor még nem sejtettem, hogy hamarosan mi is
követjük majd őket.
Másnap este Ali hangosan dörömbölt az ajtónkon, és
kiabált – Mohamedet kereste. Odamentem a bejárathoz. Ali
majd’ ledöntött a lábamról, ahogy beviharzott. Szeme
szikrát szórt, és hevesen gesztikulálva integetett
Mohamednek, aki épp akkor lépett be a házba, miután
befejezte az imádkozást apám mecsetében.
– Jaa, unokabátyám, Abu Szufjan és a barátai ma éjjel rád
küldik a fiaikat, hogy megöljenek – mondta zihálva. –
Minden törzsből egy ifjút, hogy egyik nemzetségnek se
kelljen egyedül felelnie a halálodért.
Anyám akkorát sikított, hogy elakadt a lélegzetem.
Odarohantam hozzá, de csak rázta a fejét, és beküldött a
szobámba. Én azonban Mohamedhez fordultam, aki olyan
sápadt volt, mintha máris halott lenne. A fejével biccentett
Alinak, és embereivel együtt elindult a majlisz irányába.
Miután megbizonyosodtam róla, hogy anyám nem lát, a
nyomukba eredtem. Két purdában töltött év után senki sem
volt, aki törődött volna vele, hogy felvilágosítson, mi
történik. De engem sem kellett félteni: dörzsölt kém vált
belőlem időközben.
A majlisz függönye előtt kuporogtam, és
lélegzetvisszafojtva hallgatóztam, miközben odabent a
férfiak arról tárgyaltak, mit tegyenek. Mivel a merénylők
aznap este készültek támadni, gyorsan kellett cselekedni.
Mohamednek minél hamarabb el kellett hagynia Mekkát,
hogy egy jó időre távol maradjon. Ki tudja, talán örökre.
–  Allah szándékai egyértelműek – mondta Mohamed
abinak. – Amilyen hamar csak lehet, Jathribba kell mennem.
– Én pedig veled tartok – mondta apám. – Egyetlen hajad
szála sem fog meggörbülni, ha Allah is úgy akarja.
– Jaa Abu Bakr, én jobban meg tudom védeni őt, mint te –
szólt közbe Ali. – Nem lenne jobb, unokafivérem, ha inkább
én kísérnélek el Jathribba?
–  Isten más feladatot szánt neked, Ali – válaszolta
Mohamed.
Ezek után apám elkérte az egyik szolgáló ruháit, ráadta
Mohamedre, hogy ne ismerjék fel, majd egy városszéli
barlangba vitte. Közben Ali magára öltötte a Próféta vörös
köpenyét, és az ágyába feküdt, mintha aludna. Én, Aszma,
az anyám és nővér-feleségei is átmentünk Mohamed
házába. Egész úton csak úgy fickándoztam a nyeregben,
annyira örültem a kalandnak és a friss levegőnek.
Felmentünk az egyik emeleti szobába, és az ablakból
figyeltük, ahogy egy csoport férfi oson a ház felé. Amikor
dörömböltek az ajtón, kidugtuk a fejünket – épp úgy, ahogy
Mohamed meghagyta.
–  Gyertek vissza holnap – szólt ki Szauda, Mohamed
felesége nyugodt hangon, bár közben úgy szorongatta a
Gonosz szeme amulettjét, mintha csak az tartaná benne a
lelket. – A  Próféta alszik. Reggel illően tud majd fogadni
benneteket.
Mivel nem akartak erőszakkal betörni és megölni
Mohamedet, miközben asszonyok is vannak a házban, az
ajtó előtt várakozva sugdolóztak és figyelték, ahogy a
Próféta alszik – legalábbis ők azt hitték, hogy Mohamed az.
Reggel, amikor abi és a Próféta már messze jártak, Ali
kilépett a házból, ledobta magáról a köntöst, kirántotta a
kardját és jól szétcsapott a kuraisok fiai között. Miután a
merénylők elszaladtak, mi, asszonyok hazamentünk és
összecsomagoltuk a holminkat. Számunkra is elérkezett az
idő, hogy elhagyjuk Mekkát.
Még a hold is alig pislákolt szökésünk éjjelén. A sötétség
fekete lepelként burkolt be bennünket. Könnyeinkkel
áztattuk az anyaföldet, és suttogva rebegtük el
búcsúszavainkat a városnak, ahol őseink éltek; az
otthonunknak, ahol születtünk; és áldott templomunknak, a
Kábának. Szinte semmit sem vittünk magunkkal – élelmen,
vízen és néhány ruhán kívül. Családi ereklyéinket a tűzbe
hajítottuk. Hiszen mit is köszönhettünk a rokonainknak?
Csak az umma volt nekünk – a hívők közössége – és
Mohamed. A karavánnal tartott rajtam kívül Mohamed két
lánya, Fatima és Umm Kulthum; a felesége, Szauda; az
anyám és Kutalia; a bátyám, Abd al-Rahman és a nővérem.
Alia, apám másik felesége nem jött, ő ugyanis megtagadta a
mi Istenünket. Akkor is a saját bálványát, Manatot
szorongatta a kezében, amikor elköszönt tőlünk. Azt
mondta, imádkozni fog értünk, hogy felismerjük a
tévedésünket, mielőtt még túl késő lenne.
–  Inkább magadért imádkozz – mondtam neki nyersen,
anyám viszont a nyakába borult és zokogott, míg Kutalia
szét nem választotta őket.
Bizonyára én is sírtam volna, ha nem fogadom meg előtte,
hogy harcos leszek. Mekka volt az egyetlen otthonom, és
még a purda ideje alatt is csak az ő színes piacáról, sziklás
hegyeiről és hatalmas, kúp alakú Kába szentélyéről
álmodoztam, amelyet kívül-belül félelmetes és gyönyörű,
faragott istenek díszítettek. Vajon látom-e még valaha
imádott városomat? És a barátnőmet, Nadidát, aki hosszú
arcával és széles szájával úgy tudta utánozni a Kába
szentély bálványait, hogy addig nevettünk rajta, míg bele
nem fájdult az oldalunk? Na és Szafuan? Vajon a családja
utánunk jön majd, vagy Mekkában maradnak, és máshoz
adják a fiukat? Sóvárogva néztem vissza a városra, ahogy
egyre távolabb kerültünk. Szerettem volna egy utolsó
pillantást vetni a barátaimra, de túl késő volt, és mindenki
aludt, mintha nem is jártak volna merénylők röviddel
azelőtt az utcákon.
Északra tartottunk, Jathrib városa felé. Az ott élő arab
törzsek – az auszok és a khazrajok – felajánlották, hogy
befogadják Mohamedet és követőit. Az út hosszú volt, és
olyan mély sivatagokon keresztül vezetett, hogy sok helyen
takarót kellett tennünk a tevék lába alá, nehogy térdig
süllyedjenek a homokban. Máskor végeláthatatlan, éles
fekete kövekkel borított, elvadult fennsíkokon át
haladtunk, ahol az ember egyetlen rossz lépéssel a lábát
törhette. Később olyan sűrű pálmaerdők következtek, hogy
kiabálnunk kellett, nehogy elveszítsük egymást. A  Subh-
hegy vészjósló gerince úgy magasodott köztünk és a Vörös-
tenger közt, akár egy hatalmas dzsinn. De mi csak mentünk
előre, a Prófétánk és az apám után, egy új és – reményeink
szerint – félelem nélküli élet felé.
Utunk tizenkettedik napjának hajnalán érkeztünk meg.
Könnyeztem, és a szememet dörzsöltem a rengeteg zöld
láttán. Szinte bántóan tarka volt ez a zöld-áradat: a
százszorszéppel behintett földek, a buja levendulától
harsogó dombok és a füvekkel, bokrokkal és fákkal
szegélyezett sétány. A zöld ömlött ránk a kecses és törékeny
ágakról, amelyeken még éretlen gránátalmák himbálóztak,
a göcsörtös és fás akácokról és a sápadt levelű olajfákról,
amik itt-ott a kék és a szürke árnyalataival pettyezték a
terepet, egy kis enyhülést hozva a smaragdszínű
ragyogásban megfáradt szemeinknek. A  várost három
oldalról körülölelő rozsdabarna hegyek gyűrűjében a zöld
még elevenebbnek tűnt. A teve hátán ülve éreztem, hogy a
friss szellő – olyan hűvös volt, mint egy homlokomra
terített nedves kendő – cirógatja az arcom, közben pedig jó
mélyen beszívtam a virágok és a fű tiszta illatát.
Ez volt hát Jathrib. Vagy – ahogy Mohamed nevezte – al-
Medina, vagyis a Város. Micsoda város! De ahogy
bementünk az egyszerű, kőből és agyagból épített kapun,
egy másfajta illat fogadott bennünket, amihez társult még a
birkák és a marhák bégetése és bőgése. Öklendezni
kezdtem, és gyorsan befogtam az orrom, mert a trágya
szaga olyan erős volt, hogy szinte csípte a szemem.
Mindenhol hatalmas légyfelhők kavarogtak, meg-megállva
a szemünk körül. Alig láttam tőlük a sártéglából épült,
nyomorúságos kis házakat, és a gazdák rothadó fogú
mosolyát, ahogy ott álltak mocskos ruháikban. Ummi szeme
megtelt könnyel, miközben végigmentünk a hosszú,
siralmas utcán.
Alig telt bele néhány nap, és anyám így bosszankodott: –
Minek is jöttünk el? Igaz, hogy Mekkában is voltak gondok,
de Medinához képest maga volt a Paradicsom.
Hol volt ebben a városban a nyüzsgő piac, ahol bármit
megvehettünk, amit csak akartunk? Hol voltak a boltok és a
színes karavánok? És a messziről jött, különös ruhákba
öltözött kereskedők, akik úgy beszéltek, mintha
énekelnének? Mindannyiunknak hiányzott a fenséges Hira-
hegy, és hiányoztak a rokonok és a barátok.
Egyvalaki azonban biztosan nem hiányzott egyikünknek
sem: Abu Szufjan. A gazember gondoskodott róla, hogy így
legyen.
Jóllehet tizenegy napot utaztunk, hogy Medinába érjünk,
mégsem voltunk elég távol. A  kuraisok így is fenyegettek
bennünket. Az ő szemükben a bálványimádat és a pénz
olyan erősen összefonódott, mint a szövőpók hálója. Úgy
gondolták, hogy ha az egyiket megzavarják, az a másikat is
veszélyezteti. Ezért akarták tönkretenni ummánkat.
Minden héten újabb merénylőről kaptunk hírt, akit Abu
Szufjan küldött, hogy végezzen Mohameddel. Új
otthonunkban úgy borított el bennünket a félelem, akár a
sivatagi homok. A Próféta mindig mondta, hogy élvezzük a
nedves zöld füvet és a buja növényzetet, de abból, ahogy
állandóan a kezében szorongatta imafüzérét, jól látszott,
hogy ő is aggódik. Új házunk udvarán azt játszottam, hogy
megküzdök a gyilkosokkal, és megvédem a Prófétánkat.
A  nagy izgalomban már majdnem el is feledkeztem a
közelgő eljegyzésről, aminek bejelentését a szüleim a sok
elfoglaltság miatt halasztották el. De nem felejtettem el
Szafuant.
Most már az ő családja sem várhatott sokáig a hidzsrával.
Napról napra borzalmasabb híreket kaptunk Mekkából. Abu
Szufjan tajtékzott Mohamed szökése miatt. Az emberei már
fényes nappal is vadásztak a Próféta híveire, és ha elkapták
őket, a mekkai utcákon vágták el a nyakukat. Ali és Zaid
százaknak segített a szökésben. Egyetlen hívő sem
érezhette többé biztonságban magát Mekkában.
 És ha Szafuan megérkezik, vajon megtalál engem?
A házak itt távol álltak egymástól. A medinaiak abból éltek,
hogy növényeket – főleg datolyapálmát és árpát –
termesztettek, és állatokat tenyésztettek. Több birkát és
kecskét láttam az ablakomból, mint embert. No nem mintha
olyan gyakran néztem volna ki az ablakon. A  trágyaszag a
legkisebb fuvallatra is elárasztotta a szobámat, ezért
rendszerint inkább azon a hosszú hintán játszottam, amit
apám akasztott fel nekem az udvaron álló datolyapálma
egyik ágára. Rövidesen olyan magasra tudtam repülni vele,
hogy a házunk teteje felett ráláttam az épület mögött
elterülő völgyre. Ilyenkor mindig végigpásztáztam a
horizontot a szememmel, hátha valahol megpillantom
Szafuant.
A szülei talán elhalasztották a költözést, hallva, hogy
mennyi bajunk akadt Medinában. Sokunkat szörnyű láz
döntött le, anyám szerint a legyek és a szúnyogok
terjesztették. Apám kis híján bele is halt a kórba. Én
napokig nyomtam az ágyat és félrebeszéltem. A hajam úgy
összegabalyodott a párnámon, hogy umminak késsel kellett
levágnia. Utána inkább fiúnak néztem ki…
–  Majd visszanő – mondta. Én azonban belenéztem a
tükörbe, és megláttam benne fiús önmagamat – a hajam
szétállt, mint egy kinyitott tenyér ujjai, a szemem pedig
csillogott – és azt kívántam, bárcsak ne lenne igaza.
Miután teljesen felépültem, apám magához hívatott az
udvaron, hogy – ahogy ő mondta – elbeszélgessünk egy
pohár galangálital mellett. Miközben a szobámban
fésülködtem, az idegességtől remegett a kezem, és alig
tudtam lecsillapítani kapkodó lélegzetem. A szüleim azelőtt
soha nem hívattak így magukhoz. Nem volt nehéz kitalálni,
miről akartak beszélni velem.
Kérlek, Allah, kérlek, add, hogy azt mondják, Szafuan lesz
a férjem. Ne hagyd, hogy hozzáadjanak Mohamedhez.
Tudom, hogy ő a te küldötted, de mégis csak egy
öregember, én pedig szabadon akarok szárnyalni a
beduinokkal.
Allah azonban nem hallgatta meg könyörgésemet. Ahogy
ott ültem, szemben a szüleimmel – arcuk csak úgy sugárzott
a boldogságtól –, és a finom fűszeres italt kortyolgattam,
szavaik úgy törték össze álmaimat, mint nehéz fémrudak
egy repülő madár suhogó szárnyait.
Azt mondták, Mohamed lesz a férjem. Az egészet már
aznap megszervezték, amikor elkezdtem a purdát.
Olyan vehemenciával hajtottam fel az italomat, hogy
kifolyt a pohár szélén. – De mi lesz Szafuannal?
Anyám felhördült. – Azzal a senkiházival? A  legtöbb,
amire viheti, hogy az umma hadseregének katonája lesz
belőle. De te, édes lányom, a legfelsőbb parancsnok felesége
leszel.
–  Jaa Aisha, Mohamed nagyon szeret téged – mondta az
apám. – A jövő hétre tervezzük az esküvőt.
A jövő hétre? A mellkasom vadul zihált, és a világ szinte
forgott körülöttem. – De hát… még nem is vagyok nő! –
mondtam elfúló hangon. A hagyományaink szerint a szülők
mindig megvárták, míg a lányuknak megjön a vérzése, és
csak azután adták férjhez.
– Ezt mondtam én is – szólt az anyám, és szúrós szemmel
nézett apámra. – De apád azt akarja, hogy most tartsuk meg
a szertartást, még mielőtt Ali elveszi a Próféta lányát,
Fatimát.
–  Ali azt hiszi, ez holmi verseny, amit Mohamed
szeretetéért vívunk – mondta abi, és a vállát vonogatta. – Én
csak azt szeretném, ha a Próféta nem felejtené el,
melyikünk áll közelebb hozzá.
Miközben beszéltek, a szívem egyre vadabbul kalapált a
mellkasomban. Eszembe jutott Hamal teste, ahogyan
törékeny fiatal feleségének feszül. Egy hét múlva én is ott
fekszem majd Mohamed alatt, ő pedig leteper, nem enged,
és fájdalmat okoz nekem. Vajon hajlandó lesz meghallani a
jajveszékelésemet? Vagy ő is csak egyre erősebben és
gyorsabban lök majd, akárcsak Hamal tette Faziából lett
Dzsamilával?
– Aisha. Jaa Aisha! - anyám hangja kizökkentett borzasztó
látomásomból. Csak néztem rá, és nem értettem, hogyan
engedheti, hogy ez történjen velem. Ő az anyám, akinek
asszonyi szíve van, és jól tudja, mit jelent a hitvesi ágy.
– Mi lelt? – kérdezte ummi, és összevonta a szemöldökét.
– Nem úgy tűnik, mintha örömödben sírnál.
–  Én… – szóltam tétován. Rettegtem a nyelvétől, mert
éles, akár a penge. De aztán megint eszembe jutott, hogy
milyen lesz hozzámenni Mohamedhez és megosztani vele az
ágyam – emellett a szörnyűség mellett eltörpülni látszott
anyám haragja. – Szafuan felesége akarok lenni – mondtam
félénken.
Apám a homlokát ráncolta és a szakállát simogatta,
mintha meg akarná oldani a problémát. Anyám azonban
hangosan hahotázni kezdett.
–  Azt hiszed, apád azért hívott ide, hogy megkérdezze,
mit akarsz? – mondta, és közben szinte felnyársalt a
tekintetével. – Te ostoba lány. Hát sosem jön már meg az
eszed?

❖ ❖ ❖
A házasság, akár egy elszabadult ló vágtatott felém egyre
gyorsabb iramban. A  szüleim házában töltött napok eddig
gyötrelmesen lassan teltek, most azonban gyors
egymásutánban követték egymást, és szűnni nem akaró
könnyeim szinte összemosták őket. Még azt is elfelejtettem,
hogy harcos akartam lenni. Éjszakánként arról álmodtam,
hogy Szafuan eljön értem, kiszabadít, és együtt elvágtatunk,
de minden reggel keserű csalódás várt, miután rájöttem,
hogy megint csak egy újabb siralmas napra ébredtem.
Anyám megpróbált felvidítani, és megmutatta a
menyasszonyi ruhát, amit vásárolt nekem. – Vörös és fehér
selyem, Aisha, egyenesen Jemenből – én azonban hangos
zokogásban törtem ki, amikor megláttam. Ummi csak a fejét
csóválta, és bosszúsan ciccegett. A  szám és az orrom
megtelt könnyel, sőt még a gyomrom is, és ahogy a sós lé
összekeveredett az étellel, amit előtte nagy nehezen
magamba erőltettem, minden kijött belőlem.
Az egész ház felbolydult körülöttem. Mindenki az esküvői
előkészületekkel volt elfoglalva, míg én bezárkóztam a
szobámba, és vártam a csodát. Anyám minden nap megállt a
függönyömnél, és sziszegő hangon közölte, hogy Mohamed
megérkezett, és látni akar. Én azonban csak ültem, háttal
neki, és egy szót sem szóltam. – Mióta elmondtuk neki,
olyan szégyenlős lett – mondta anyám a Prófétának. Igazság
szerint azonban már a gondolattól is, hogy találkoznom kell
Mohameddel, úgy ugrált a gyomrom, akár a teve púpja, és
tudtam, hogy ha rám nézne, rögtön észrevenné rajtam az
idegenkedést. Az érzéseimen nem tudtam változtatni, de
fájdalmat sem akartam okozni neki. Mohamed mindig
kedves volt hozzám.
Vajon milyen lesz a feleségének lenni? Ő is megtiltja
majd, hogy a babáimmal és a falovaimmal játsszam,
ahogyan Kutalia tette Aszmával, amikor megjött a vérzése?
Te most már nő vagy, és nincs időd efféle gyermekségekre.
És a nevem? Vajon megváltoztatja a nevem? És elzár,
ahogyan Umar teszi a feleségeivel és a lányaival? A hatunja
nem lehetek, hiszen ott van Szauda. Ez azt jelenti, hogy én
leszek a durra, a papagáj, aki kiszolgálja az első feleséget, és
tűri minden szeszélyét. Vajon Szauda hogy bánik majd
velem? Megaláz, és a legalantasabb házimunkákat bízza
rám? A  fejem csak úgy sajgott a sok kérdéstől, mintha
minden egyes aggodalom újabb ökölcsapást mért volna a
koponyámra.
A nap, amelytől úgy rettegtem, nagyon hamar eljött.
Ummi kora reggel beviharzott a szobámba, széttárta a
függönyöket, a nap vakító fénye pedig úgy öntötte el az
arcom, akár a víz.
– Ma nem bújhatsz el a szobádban – mondta. – Kelj fel, és
öltözz, Aisha. Az esküvői vendégek egy órán belül itt
lesznek.
Addig maradtam az ágyban, amíg csak tudtam, mígnem a
szükség, hogy könnyítsek magamon, talpra nem
kényszerített. Tiszta inget és szoknyát húztam, és úgy,
ahogy voltam, mezítláb, kimentem az udvarra. Olyan
zsibbadt voltam, hogy alig éreztem a nedves fű hűvösét a
talpam alatt. Pár óra múlva itt perzselődünk majd a nap
tüzes leheletétől, Mohamed pedig magával visz engem, és
belefektet a hitvesi ágyba. Csupán a gondolat is elég volt,
hogy úgy kapkodjam a levegőt, mintha máris rajtam
feküdne. Elkezdtem körbe-körbe futni az udvar körül, míg
végül a vér zubogása a fülemben minden más hangot
elnyomott körülöttem, csak a talpam éreztem, ahogy
ütemesen hozzáütődött a földhöz.
Aztán elkezdtek szállingózni a vendégek, anyám pedig
behívott, hogy üdvözöljem őket. A nyári konyha felől a sülő
hús illata szivárgott be, és lassan betöltötte a házat, az én
számban azonban még erre sem futott össze a nyál. Ummi
örült, hogy végre ragyogónak és pirospozsgásnak látja az
arcom, és fogalma sem volt róla, hogy mindez a futásnak
köszönhető.
– Tudtam, hogy jobb kedvre derülsz majd, ha eljön a nagy
nap – mondta.
Nem mondtam semmit – se neki; se Umm Ajmannak,
Szauda barátnőjének és Zaid feleségének, aki odanyomta a
fülemhez ráncos arcát, és belesúgta, hogy milyen szerencsés
vagyok; se Mohamed lányának, Fatimának, aki
összeszorított szájjal sziszegte, hogy soha nem foglalhatom
el az anyja helyét a Próféta szívében; se Szaudának, aki
megcsipkedte az arcom, és arról beszélt, milyen jól
megleszünk mint nővér-feleségek. Mikor az összes nő
egybegyűlt a nappaliban, és mindenki megfeledkezett
rólam, kisurrantam az udvarra, hogy – évek óta először –
játszhassak a gyerekekkel.
Gyerekek – sok-sok gyerek! Pillekönnyűnek éreztem
magam, ahogy ott ugrándoztam velük együtt:
unokatestvérek; a szüleim barátainak gyerekei; kislányok;
nagylányok, akik a szüleik hallgatólagos beleegyezésével
törték meg a purdát; lányok, akiket még sosem láttam;
lányok, akik gyakran jöttek hozzám játszani; és – Allahnak
hála! – fiúk, izgága, féktelen, jókedvű fiúk; fiúk elálló
fülekkel; nagyhangú fiúk; fiúk, akik egymást kergették, és
foglyul ejtették a visítozó lányokat. Egy kecskehólyagból
készült labdát rugdostak a földön, hangosan kiabálva és
rikoltozva. Félelmetes magasságokba lökték magukat a
hintán, aztán elrugaszkodtak a levegőbe, és a földön
landoltak. Húzták-vonták, ráncigálták egymást a
mérleghintán, mert mindegyik a legfelső helyet akarta
elfoglalni.
Nem telt bele néhány perc, és nemcsak hogy velük együtt
játszottam, de úgy uraltam a mérleghintát, akár egy
királynő. Nadida fel akart kapaszkodni mellém, de én
meglengettem felé a botomat, mert azt hittem, le akar
taszítani a helyemről.
– Szafuan – mondta, és én nyomban leengedtem a botom.
– Tegnap éjjel megérkezett Medinába – folytatta.
Majdnem leestem a mérleghintáról. A  fiúk úgy köröztek
alattam, mint éhes keselyűk, és a botjukkal piszkálták a
meztelen lábam. Feléjük rúgtam, és egy jó nagyot
ordítottam. Vajon Szafuan is itt van?
Vicsorogtam, és a földre löktem Nadidát, remélve, hogy
Szafuan – ha egyáltalán itt van – látja, milyen bátor vagyok.
Amikor ummi kijött értem, és beparancsolt a házba, őrá is
rávicsorogtam.
–  Nem látod, hogy játszom? – A  többi gyerek
lélegzetvisszafojtva állt körülöttem, mert azt hitték, verést
kapok. Én azonban nem féltem. Mióta Mohamed megkérte a
szüleimet, hogy legyenek gyengédek hozzám, úgy bántak
velem, mint egy hercegnővel.
De anyám szeme olyan keményen és feketén csillogott,
akár az ónix.
– Aisha, ez most nem a játék ideje. A férjed odabenn vár
rád. Mindenki rád vár! – Elkapta a bokám, és lerántott a
porba. A játszótársaim tapsoltak és kiabáltak.
– Menj, a férjed már vár! – kiabálta Nadida, akit most is –
mint mindig – elkapott a hév. – Az ágyában vár!
Anyám sokatmondóan Nadida szemébe nézett, majd
talpra állított. Aztán megindult a hárem felé, és maga után
húzott – azt hittem, kitépi a karom.
–  Nézd meg magad – hordott le, ahogy ott rángatott,
játszótársaim huhogása közepette. – Megszeged a purdát,
kockára teszed a jó hírnevünket, és a porban henteregsz az
esküvőd napján. Hát Abu Bakr lánya vagy te, vagy egy
vadállat?
Odabent a majliszból áradó kardamomillat édesítette meg
a levegőt, ahol ott ült apám a férfiakkal, és sötét, aromás
feketét szürcsöltek. A  nyakamat nyújtogattam és
bebámultam a helyiségbe, ahogy elhaladtunk mellettük.
Szafuant kerestem. Próbáltam lecövekelni, hogy ummi ne
tudjon elrángatni onnan, de nem voltam elég erős, így a
lábaim csak botladoztak a kőből és agyagból készült padlón.
Az asszonyok a nappaliban ültek, és datolyapálma-
levelekkel legyezték magukat. Rám mosolyogtak, ahogy
ummi elráncigált mellettük, és betuszkolt a ház mellett álló,
fallal körülvett fürdőbe. A  tűz felett már ott gőzölgött egy
nagy fazék víz, alatta fekete szén; erős, fanyar szaga
betöltötte a levegőt. Aszma belemártott egy törölközőt a
vízbe, és elkezdte dörzsölni vele az arcom.
–  Piszkos és pimasz – mondta, és a szemei csak úgy
táncoltak sűrű szemöldöke alatt. – Te aztán jó feleség leszel.
Anyám a fejemen keresztül lehúzta rólam az inget, ügyet
sem vetve ellenkezésemre. Éreztem, ahogy az arcomat
elönti a vér, ahogy ott álltam meztelen felsőtesttel.
A karommal eltakartam bimbózó mellemet, mire Aszmából
kitört a nevetés.
– Már nem sokáig rejtegetheted azokat a datolyamagokat
– incselkedett velem. – Ma éjjeltől kezdve meg kell majd
osztanod őket a férjeddel – mondta, és rám kacsintott. –
Reméljük, nem túl erősek a fogai.
Borzongás futott végig a testemen, mintha csak
belefeküdtem volna egy skorpiófészekbe. Remegtem, hiába
locsolta rám a nővérem a forró vizet.
–  Ne beszélj már bolondságokat, Aszma – csattant fel az
anyám. – Ez még csak az esküvő, nem elhálás. Tudod jól,
hogy Aishának még nem jött meg a vérzése.
Nem elhálás! Nem tudtam, mit jelent ez a szó, de annyi
bizonyos volt, hogy a vérhez van köze. A  kezemet még
erősebben rányomtam a mellkasomra, mert úgy éreztem, a
szívem menten kiugrik a helyéről.
–  De akkor miért kell már most hozzáadni, amikor még
ilyen fiatal? – kérdezte Aszma.
–  Az apádat kérdezd, ne engem – válaszolta ummi, és
ráöntött egy korsó vizet a fejemre. – Ez a versengés Alival
elvette az eszét.
–  De ki hallott már olyat, hogy egy kilencéves lányt
férjhez adjanak?
–  Én is ezt kérdeztem Abu Bakrtól – mondta az anyám
mérgesen, és úgy belevágta a korsót a fazékba, hogy a víz
kicsordult a széleken, le a döngölt földpadlóra, és apró
cseppekben futott szét rajta, mint tucatnyi üveggolyó. – De
jól tudod, milyen. Makacs, akár a legkisebbik lánya.
Éles pillantást vetett rám, majd folytatta a beszélgetést a
nővéremmel. –  Új idők járnak, ezt mondta apád. Új
otthonunk van egy új városban, és új Istenünk. Miért
kellene még mindig a hagyományhoz igazodnunk a
házasság dolgában? Én a magam részéről inkább várnék a
dologgal. De apádé a döntés, és nekem el kell fogadnom,
amit akar. Úgy látszik, a hagyomány ebben a tekintetben
még mindig érvényes.
Egy teveszőr táskából elővette a menyasszonyi ruhámat,
és az orrom elé tartotta. Megint majdnem kitört belőlem a
zokogás, ahogy megláttam. De aztán eszembe jutott, hogy
úgy kell tennem, mintha örülnék. Ha sikerül elhitetnem
velük, hogy boldog vagyok, akkor nem gyanakszanak majd,
és könnyedén megszökhetek Szafuannal.
–  Túl nagy rád – mondta ummi, és áthúzta a fejemen a
ruhát, úgy, hogy az eltakarta a szememet, a karomat pedig
mozgatni sem bírtam. Én azonban csak a szökésre
gondoltam. – Nem számítottam rá, hogy ilyen korán tartjuk
az esküvőt.
A selyem hűvös érintése olyan lágyan simogatta a
bőrömet, mint a víz. De mivel a ruha nyaka egy kissé szoros
volt, éreztem, ahogy a szegély ráfeszül a torkomra. A fehér
ingujjak lazán fodrozódtak a vállamon, majd lefelé, a karom
irányába fokozatosan szűkültek, és végül olyan szorosan
simultak a csuklómra, akár egy apai kéz. Egy pillanatra
gyönyörűnek éreztem magam… egészen addig, míg az
anyám elém nem tartott egy fényesre csiszolt réztáblát,
hogy megnézhessem benne magam. A  hajam rikító vörös
volt, mint egy zászló, a szemem pedig smaragdzöld. Rólam
miért hiányoztak azok a szép, sötét árnyalatok, amelyekről
a költők énekeltek a szerelmes versekben?
Szerettem volna, ha bekötik a fejem egy sállal vagy egy
kendővel, de anyám csak rázta a fejét. – A Próféta imádja a
vörös hajadat. De hiszen tudod.
A gyomrom ismét pokoli görcsbe rándult, ami aztán
egyre csak erősödött és terjedt, míg végül úgy facsarta a
testem, hogy azt hittem, menten elpusztulok Az Isten
szerelmére, kezdődik! Még nem is vagyok a felesége, de
Mohamed – vagy legalábbis a szelleme – máris megmondja,
hogyan kell öltözködnöm.
Láttam, amint a szabadságról szőtt álmaim egyre
halványulnak, akár a nagyanyám szeme a halálos ágyán, és
úgy éreztem, forog velem a világ. Ez nem az én életem! Én,
Aisha, arra születtem, hogy kardot ragadjak, és teveháton
nyargaljak keresztül-kasul a sivatagon. Ehelyett – ummi
vigyázó tekintetének kereszttüzében – egyenesen a
szolgasors felé meneteltem, amit egy öregemberrel és a
fogatlan vigyorú Szaudával kell majd megosztanom.
A szabadulás gondolata azonban enyhülést hozott a
bánatomra, és felderítette a szívem, mint egy sivatagi
horizonton felbukkanó oázis. Mire Szauda bedugta tokás
fejét az ajtómon, és bejelentette, hogy ő elkészült, sikerült
mosolyt erőltetnem az arcomra. Anyám – aki oly ritkán
mutatta ki a szeretetét – bizonyára észrevette rajtam a
változást, mert most átölelt.
–  Nem is tudod, milyen büszkék vagyunk rád – mondta
elhaló hangon. Elfordultam, és el akartam rohanni onnan. Ő
azonban rátette a kezét a karomra, és megállított.
–  Lassan lépkedj, és tartsd magasan a fejed, Aisha, mert
mindenki téged fog nézni – mondta. – Egy menyasszonynak
méltósággal kell viselnie magát.
De hogyan, ha egyszer úgy remegek, mint a kocsonya, és
menten összeesek, mintha egyetlen csontom sem lenne?
Csak támolyogtam, és úgy éreztem, hogy a lábam minden
egyes lépéssel egyre nehezebb lesz, a fülemben lüktetett a
vér. Befelé, a félhomályos hárembe, a nők lakosztályába,
ahol az asszonyok már csörgették a tamburint, és a
lámpások lángja táncoló alakok árnyát vetette a falakra.
Raha odaúszott mellém, akár egy felhő – a szeme ragyogott,
ahogy a kezembe nyomott egy csokor illatos levendulát.
–  Légy erős, Vöröském! – suttogta, miközben arcát az
enyémhez nyomta. – Allah megjutalmaz érte, meglátod. –
Aztán a többi nő felé fordult, és a magasba emelte a karját. –
A mi Aishánk a legdicsőbb az asszonyok között!
Éneklés töltötte be a termet, mintha ezer és egy madár
trillázott volna. Ragyogó, nevető arcok kavarogtak előttem.
Szauda mosolygott – jól látszottak szájában a fekete fogak,
és a még feketébb lyukak, és rózsaszirmokat hintett a lábam
elé. Illatuk meglágyította az égő lámpaolaj kissé édeskés
szagát, aztán összekeveredett és felismerhetetlen elegyet
alkotott a sok parfümmel, amit a teremben lévő nők
viseltek. Mohamed első feleségétől, Khadidzsától – aki sok
éve meghalt már – származó lányai egy csoportban álltak,
és nézték a menetet: a sápadtan somolygó Rukajja – arca
olyan fehér volt, akár egy galamb begye –, a széles csípőjű
és robusztus Umm Kulthum; és a tányérképű Fatima,
udvariasan visszafogott mosolyával. De hol van Szafuan
édesanyja? Átnéztem az előttem álló asszonyok feje fölött,
és szememmel a sarkokat és a hátsó folyosót pásztáztam.
Talán ő nem jött el Mekkából a fiával együtt?
–  Menj tovább – suttogta az anyám. – Apád és az én
hálószobám felé. A Próféta ott vár rád.
Kiléptem a sötét folyosóra – a lábam még mindig
remegett. Most senkinek sem kellett rám szólnia, hogy
lassabban menjek. A  vér csak úgy lüktetett a lábamban, és
szerettem volna elfutni, de persze az ellenkező irányba.
A  szüleim hálószobájának függönye mögül hangos nevetés
és kiabálás hallatszott. Férfiak! Annyi éven át el voltam
zárva tőlük, és most be kellett menjek egy szobába, ami tele
van férfiakkal.
Mohamed lányai egymás után tűntek el a függöny
mögött, utánuk a szomszédok – még mindig huhogtak és
rázták a tamburint –, majd végül Szauda a rózsaszirmaival.
Most én jövök. Megálltam, és farkasszemet néztem a
sáfrányszínű selyemfüggönnyel, ami egykor anyám esküvői
ruhája volt. Hol van Szafuan?
–  Menj, Aisha! – Anyám hangja visszarántott a jelenbe.
Megparancsoltam a jobb lábamnak, hogy lépjen. Semmi.
Lehunytam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet.
A jövőm ott várt rám a másik oldalon – a jövőm, amit mások
jelöltek ki a számomra, mintha csak egy birka vagy kecske
volnék, amit felhizlaltak, és most le akarnak vágni. Úgy
reszkettem, mint a gyertyaláng.
– Meddig vársz még? A ramadánig? – anyám éles hangja a
fülembe hasított. Karja kinyúlt, és széttárta előttem a
függönyt. A  fény úgy folyt szét testemen, akár a méz –
odabent millió lámpa és gyertya ontotta magából a meleget.
És az a nehéz illat… Az a ritka, émelyítő, megrészegítő illat…
fenyőtömjén… úgy facsarta az orromat, hogy alig kaptam
levegőt. A  nők a szoba két szélén álltak, és hangosan
énekeltek. A  férfiak elöl tömörültek, és nyújtogatták a
nyakukat, hogy lássanak engem: a pufók Uthman vigyorgott
és a bajszát pödörte; a csíkszemű Umar – aki immár áttért
az iszlámra – az ajkát nyaldosta és a szépségemet dicsérte,
fagyos pillantásokkal méregetve a testem. Hamal, akinek
szőrös hátsó fele évekig kísértett rémálmaimban, kéjesen
rám kacsintott, mire összerezzentem.
Apám kiemelkedett a tömegből – olyan magas és délceg
volt, mint maga Gábriel arkangyal. A  szakálla csak úgy
fénylett a hennától, a szeme büszkén csillogott. És ez a
szempár – amely csak úgy sugárzott az irántam érzett
szeretettől – végül csak becsalogatott a szobába. Apám
csókkal üdvözölt: lágy volt, akár a szellő az oázisban, majd a
nyakamba tett egy gyönyörű, tejfehér achátkövekből álló
nyakláncot.
– Ne félj – suttogta. – Szedd össze minden bátorságod, és
tégy büszkévé minket.
Tovább araszoltam, egyik bizonytalan lépést téve a másik
után. Ali fitymáló, gúnyos mosollyal állt előttem, és eltakart
mindenkit, aki a háta mögött volt. A nyakamat tekergettem,
hogy mögé lássak, és közben azt kívántam, bárcsak eltűnne.
Távol, a szoba elülső részén apám egy tejjel teli ezüstkupát
tartott a kezében, áldozatként. A  szeme ellágyult, ahogy
rám nézett, és nedvesen csillogott. Abi sír! Szerettem volna
odafutni hozzá, és a nyakába ugrani, nem törődve a sok
kíváncsi tekintettel. De csak két lépést tettem, és ismét
megálltam – farkasszemet néztem Alival. Aztán éreztem,
ahogy a nővérem a hátamra teszi a kezét, és finoman tovább
tuszkol. Halk nevetés vegyült az énekszóba, ahogy ott
botladoztam, a ruhám szegélyét taposva. Ali az utolsó
pillanatban állt félre az útból, így éppenhogy elkerülte,
hogy rálépjek a lábára. Felemeltem a tekintetemet a földről,
és végignéztem a szoba közepén húzódó folyosón: immár
teljesen üres volt, és csak rám várt. Ijedtemben
felszisszentem. Mohamed a szüleim ágya mellett állt, és
kitárta felém a karját – pillantása lágy volt, akár a felhőbe
burkolózott hold körvonalai.
Úgy tántorogtam, mintha a föld elgörbült volna a lábam
alatt. Mohamedre néztem – szemtől szemben a jövőmmel –,
és lenyeltem a keserű epét, ami feljött egészen a torkomig.
Rám mosolygott gyönyörű, hibátlan fogsorával, amely
ragyogott, akár a nap.
–  Aisha – szólalt meg. Mély, amúgy megnyugtató hangja
most úgy megrázott, mint egy földrengés. – Én drága
gyermek feleségem. Jaa Vöröském, ne félj. Csak én vagyok.
Az arca olyan kedves volt – és olyan öreg. Kinyúlt, a keze
kis híján hozzám ért. Hátraléptem, mire a tömeg felhördült.
Látva Mohamed szemében az ijedtséget, eleredt a könnyem,
és sűrű patakokban folyt le az arcomon.
Zokogva fordultam el Mohamedtől – a barátomtól, akit
megsértettem –, és az apámtól, akit elárultam. Futásnak
eredtem… de, mint annyiszor, most is beleütköztem abba a
félelmetesen fölém tornyosuló falba – az anyámba.
Megragadta a vállam, és visszalökött. Ránéztem, és
láttam, ahogy szinte felnyársal a szemével. Tovább akartam
szaladni, de vasmarokkal tartott, úgyhogy inkább hagytam
összecsuklani a térdemet. Szerettem volna a padlóra rogyni,
csak hogy ne kelljen látnom anyám arcán a teljes
megvetést.
– Mit művelsz? – sziszegte. Úgy megrázott, hogy a fejem
ide-oda nyaklott. – Tönkre akarsz tenni mindannyiunkat?
–  Allahra, mi folyik itt? – Umar nyers hangja
elcsendesítette a terem morajlását. – Lesz ma itt esküvő,
vagy sem?
–  Ne szidd, Umar – szólt gyengéden Mohamed, mintha
egy gyermekhez beszélne. – Olyan fiatal még. Talán túl sok
neki ez az ünneplés… – Szavai egy kis reményt csaltak a
szívembe, apám hangja azonban rögtön összezúzta őket.
–  Nem! – akkorát kiáltott, hogy odakaptam a fejem. Hol
volt már az a lágy tekintet, amely nemrég még olyan
nyugtatóan hatott rám. A  szemei kidülledtek, mintha ki
akarnának ugrani a helyükről. Hevesen mutogatott
anyámnak. – Umm Ruman, segíts a lányodnak!
– Aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie. Eridj! –
mondta anyám.
Úgy remegtem, hogy ha a húsom nem párnázza ki őket, a
csontjaim csak úgy csörömpöltek volna. Ijedten néztem szét
magam körül. A  tekintetem találkozott abi halálra vált
pillantásával. A  jövőjéért reszketett. Aztán Mohamedre
néztem – állhatatos tekintete egy rövid időre
megnyugtatott. Hát tényleg olyan borzasztó lesz, ha
hozzámegyek? Hiszen Medina királynője leszek – legalábbis
az egyik. Az ő házában mindig szeretet vesz majd körül.
De… soha nem nyargalászhatok a sivatagban, vadul és
szabadon, és nem vívhatok karddal.
 Akkor akár meg is halhatnék, most, ebben a pillanatban.
És erre a gondolatra végül csak összecsuklott alattam a
lábam – nyúlós, remegő kupacként zuhantam a földre, és a
fejemet a karom alá hajtottam, akár egy alvó madár. Nem
akartam látni az önelégült mosolyokat és a halálra vált
arcokat körülöttem.
Hallottam, ahogy anyám felhördül. Kinéztem a karom
alól, és félve rápillantottam. A  magasba emelte a kezét, és
felnézett a plafonra, mintha csak azt mondaná: Hát mindent
nekem kell csinálnom?
Aztán egyetlen gyors mozdulattal a karjába kapott,
felkapott a levegőbe, és a melléhez szorított, akár egy
csecsemőt. Évek óta először voltam ennyire közel hozzá.
Ahogy nagy léptekkel megindult velem, beszívtam
parfümjének fűszeres illatát, az arcomat pedig
hozzányomtam az övéhez. Ummi. De még mielőtt
megcsókolhattam volna, ledobott Mohamed ölébe. Az
egybegyűltek ujjongtak, én pedig még hangosabban
zokogtam, mint előtte.
–  Nézzétek, hogy szégyenbe hozza az anyját a
bömbölésével – mondta Kutalia.
–  Allahnak hála, amiért sír – szólalt meg Szauda. – Egy
boldog feleség magára vonja a Gonosz szemét.
Mohamed gyengéden körém fonta a karját, és bár szívem
szerint kibontakoztam volna az öleléséből, mégsem tettem.
Könnyáztatta arcomat anyám felé fordítottam, és
könyörögve néztem rá. Ő azonban csak állt, keményen, és
még csak rám sem nézett. Aztán összedörzsölte a kezeit,
mintha lisztbe nyúlt volna.
 –  Kívánom, hogy hosszú és boldog életetek legyen –
mondta. Azzal megfordult, ránézett az apámra, és kiment a
teremből.
 NEGYEDIK FEJEZET

A SKORPIÓ SZÚRÁSA
❖
Medina, 625. január
Tizenkét évesen
 
Legalább kiszabadulok ebből a börtönből. Így vigasztaltam
magam azon a napon, amikor feleségül adtak Mohamedhez.
És bár a testem megfeszült, ha arra gondoltam, hogy meg
kell osztanom vele az ágyát, egyben örültem is, hogy végre
elhagyhatom a szülői házat. De aztán, amikor az ajtóhoz ért,
fejet hajtott és így szólt: – Viszlát! – Úgy éreztem magam,
mint egy kismadár, amire rázárul a kalitka ajtaja.
–  Most még nem jöhetsz velem, Vöröském – mondta. –
Nem lenne illő. A  szüleiddel kell maradnod, amíg fel nem
nősz. De minden nap eljövök majd, és meglátogatlak.
Zokogva néztem, ahogy felmászik a teve hátára, de még
mielőtt utánakiabálhattam volna, az anyám behúzott a
házba, és becsukta az ajtót.
– Mondtam neked, hogy ez még csak az esküvő, és nem az
elhálás – mondta.
–  De el akarok menni Mohameddel! Elegem van ebből a
barlangból!
Anyám a fejét csóválta. – Elmenni Mohameddel? Még mit
nem! Hogy aztán mindenki rajtunk köszörülje a nyelvét, és
a szegény Aisháról beszéljen, akit ilyen fiatalon elvett az a
kegyetlen és kéjsóvár Mohamed.
Kutalia mögötte állt, és hevesen bólogatott. – Az umma
már így is felbolydult, akár a méhkas, amiért a Próféta
feleségül vett egy kilencéves lányt.
–  De akkor miért nem költözhetek egyszerűen hozzá? –
kérdeztem. – Ha már úgyis mindenki rólunk beszél.
– Jaa Umm Ruman, jobban tennéd, ha megtanítanál ennek
a gyereknek egy-két dolgot – mondta Kutalia az anyámnak,
és felhúzta a szemöldökét. Aztán rám nézett, és így szólt: –
A férfiaknak két dolog miatt van szükségük feleségre, Aisha.
A  gyönyörért, amit az ágyban kapnak tőle, és azért, hogy
gyermeket szüljön nekik. Te egyelőre egyiket sem adhatod
meg a Prófétának, amíg meg nem jön a vérzésed. – Majd
felemelte az ujját, és kioktatóan így szólt: – Ha eljön az a
nap, akkor aztán valóban lesz okod a sírásra.
–  Elég volt! – kiáltott fel hangosan anyám, és a
hálószobámba tessékelt, majd a lelkemre kötötte, hogy
felejtsem el Kutalia badarságait, és próbáljak meg aludni
egy kicsit.
–  Ami pedig Szafuant illeti – mondta –, hagyj fel ezzel a
buta ábrándozással vele kapcsolatban. Te most már
Mohamed felesége vagy, és ezért hálásnak kéne lenned.
Micsoda dolog, hogy mindenki előtt sírsz?
Vajon létezik anya, aki valóban ismeri a lányát? Ummi,
akinek fogalma sem volt a bensőmben zajló történésekről,
mit sem érzékelt abból a szenvedésből, amit a bezártság
okozott nekem, és azt sem vette észre, hogy mennyire
vágytam rá, hogy az a titokzatos vörös szalag végre engem
is megjelöljön, és megtapasztalhassam a nőiség
misztériumát. Csak azt tudtam, hogy más lányok az esküvői
szertartással levetették a purda kényszerű kötöttségeit, és
kirepültek, mint amikor a hernyóból pillangó lesz. Úgy tűnt,
csak a vérem – és a testem – által nyerhetem el
szabadságom.
Hosszú órákat töltöttem az udvari hintán, és a magasból
kémleltem a tájat. Immár azonban Mohamedet vártam – az
egyetlent, aki véget vethetett rabságomnak –, még ha
tudtam is, hogy a szabadságért szörnyű árat kell majd
fizetnem. Majdnem három teljes éven át lebegtem a
gyermeki lét és a felnőttség határmezsgyéjén – hol feleség
akartam lenni, hol a szüleim lánya. Egyszerre vágyakoztam
az új életem után és féltem tőle. Időm nagy részét apám
házában töltöttem, elzárva a kíváncsi tekintetek elől, akár a
Kába szentély legféltettebb bálványai. Melleim immáron
olyan szentek voltak, mint Mekka ikerdombjai,
szüzességem egy templom, amelyet védeni kellett a
martalócoktól és a képmutatóktól, köztük Medina leendő
királyától, Ibn Ubajjtól.
Ibn Ubajj – akinek izmos teste volt, és sötét szemei, akár a
fekete kövek – állt Medina élén, mielőtt mi megérkeztünk a
városba. Erőszakos, kivagyi hencegése azonban nem
vetekedhetett Mohamed megnyerő és kedves mosolyával.
Követői sorra áttértek az iszlámra, és eldobták maguktól
Ibn Ubajjt, mint a száraz kenyérhéjat, aki eztán
féltékenységében fűnek-fának azt terjesztette, hogy
Mohamed egy puhány és gyenge alak.
A nagy igyekezetben, hogy lejárassa Mohamedet, Ibn
Ubajj még attól sem rettent vissza, hogy nyilvánosan
inzultálja Szaudát és Fatimát. Minden egyes alkalommal, ha
az asszonyok a piacra mentek, ő vagy valamelyik disznó
barátja mögéjük lopakodott, és megpróbálta megérinteni
őket. – Mennyiért töltenél el velem egy órát az ágyamban,
habibati? Színarannyal fizetnék, csak hogy a kezemben
tarthassam ezeket a csodás melleket. – Amikor elmesélték
nekem ezeket a történeteket, mindig beleborzongtam.
Mennyit ér, ha az ember hagyja, hogy egy ilyen röfögő,
izzadt férfi ráfeküdjön? Egész Hidzsaszban nincs annyi
dinár – gondoltam.
Házasságkötésünk után – az ígéretnek megfelelően –
többet láttam Mohamedet, mint azelőtt. Nem elég, hogy
minden nap meglátogatott, de órákat töltött velem az
udvaron – kardoztunk, és a babáimmal játszottunk a többi
lánnyal. A szívem eleinte olyan furcsán szabálytalanul vert
a jelenlétében, és irtóztam az érintésétől, mert féltem a
hitvesi ágytól, és attól, hogy immáron a férjem, és hatalma
van felettem. Nevetése és kedvessége azonban hamar
feloldotta görcsösségem.
Egész életemben ismertem Mohamedet. Nem sokkal az
után, hogy megszülettem, a karjába vett, és megáldott egy
különleges imával, én pedig ott kapálóztam, és csapkodtam
a mellkasát, éhesen kutatva egy mellbimbó után. A szüleim
azt mesélték, hogy megmentette az életemet, amikor
rábeszélte apámat, hogy szegje meg a mekkai törvényeket.
Mivel abban az évben nagyon kevés fiú született, a kuraisok
vezetői úgy döntöttek, hogy minden újszülött
leánygyermeket élve el kell ásni a sivatagban. – A  lányok
talán nem ugyanúgy Allah teremtményei? – mondta
Mohamed az apámnak, aki sírt a megkönnyebbüléstől.
Mohamed szemében a lányok és az asszonyok nem
csupán a férfiak ingóságai voltak, akiket kényük-kedvük
szerint adhattak-vehettek. A  Próféta szentül hitt benne,
hogy Isten előtt ők is ugyanúgy értékesek, és ennek
fényében is bánt velük. Az ő feleségeként – oly sok más
asszonnyal ellentétben – nekem is lenne szavam a férjem
mellett. Mohamed tisztelne engem.
És – ahogy ummi mondta – a Próféta követőinek tisztelete
övezne, akik a tíz évvel ezelőtt történt első kinyilatkoztatás
óta igencsak megszaporodtak. Elég volt egy pár szó Allah
verseiből, amelyek úgy záporoztak Mohamed édes ajkáról,
akár a nyári eső, hogy még a legkeményebb szívet is
meglágyítsa. Még Umar is, akit Abu Szufjan küldött
Mekkába, hogy végezzen Mohameddel, hívőként hagyta el a
Próféta házát, olyannyira megérintették a szent szavak.
Rengeteg hasonló történetet hallottam anyámtól, aki
mindig az áhítattól megilletődött hangon mesélt ezekről a
dolgokról.
Immáron, távol a kuraisok szorításától, ummánk napról
napra erősödött, és jelentős hatalomra tett szert
Hidzsaszban. Az ebből származó előnyök nagy részét pedig
azok élvezték, akik a legközelebb álltak a Prófétához.
– Te leszel a legmagasabb rangú asszony Medinában… és
egy napon egész Hidzsaszban – mondta anyám, és a szeme
könnybe lábadt, mintha maga is arra vágyott volna, hogy
feleségül mehessen Mohamedhez.
Tudtam, hogy ha megjön a vérzésem, átköltözöm majd
Mohamed otthonába, hogy – mindenhogyan a felesége
legyek, ahogy anyám mondta. Ha erre gondoltam, kapkodni
kezdtem a levegőt, mintha egy óriási kő nehezedett volna a
mellkasomra. – Hogy micsoda arany életed lesz neked ott,
mint Abu Bakr lányának! – tette hozzá mindig. Tisztában
voltam vele, hogy a lompos, anyányi Szauda mellett nem
lesz nehéz az ujjam köré csavarnom Mohamedet.
 – Kitüntetett helyed lesz a Próféta otthonában – folytatta
anyám. – Szauda nem a hatunja, csak a háztartásvezetője.
Férkőzz a bizalmába, és meglátod, átadja neked a pozícióját.
Később – ha Mohamed újra megházasodik – lehet, hogy
harcolnod kell majd, hogy megtarthasd… hacsak nem szülsz
neki örököst. Ha igen, te leszel a főnök a háremben, persze
csak ha ez a kívánságod.
Összeszorított állkapoccsal álltam, és próbáltam
magamban tartani keserűségemet. Hát persze, hogy én
szerettem volna lenni a hatun. Miután láttam, hogy sikálja
az anyám Kutalia ruháit, hordja neki a vizet a kútról, és tűri
rosszindulatú megjegyzéseit, eldöntöttem, hogy ha törik, ha
szakad, én leszek Mohamed első felesége. Egy napon aztán
ez a cél égető kötelességgé változott.
–  Vágj le egy ujjbegynyit a hajam végéből – parancsolta
aznap délután Kutalia az anyámnak.
–  Nem vagyok gyakorlott hajvágásban – válaszolta az
anyám. – Sokkal jobban járnál Barirával. – Barira, az
Abesszíniából érkezett szolga mindannyiunkat lenyűgözött
fodrásztudományával.
– Barirát egy órával ezelőtt elküldtem a piacra. Még nem
jött vissza. – mondta Kutalia, és anyám kezébe nyomta az
ollót.
Ummi mogorva arckifejezéssel látott neki, hogy teljesítse
a kérést. Ő azonban nem tudott olyan szép egyenesen hajat
vágni, mint Barira: hátul egy pár tincs rövidebbre sikerült a
többinél. Csak álltam ott, a mellkasom pedig megtelt
rettegéssel. Anyám hunyorogva koncentrált, és az arcát
elöntötte a vér, amikor rájött, mennyire rosszul sikerült a
hajvágás.
 – Allahra, az egész napot ezzel akarod tölteni? – csattant
fel hirtelen Kutalia.
–  Túl gyorsan szárad a hajad, nagyon nehéz egyenesre
vágni – mondta ummi. – Engedd meg, hogy még egy kicsit
vágjak belőle.
–  Tudhattam volna, hogy még egy ilyen egyszerű
feladatot sem bízhatok rá egy olyan nőre, akinek hat ujja
van – morogta Kutalia.
Hát igen, valóban tudhatta volna. Hiszen ummi
figyelmeztette, vagy nem? Kutalia egyszer csak lenézett a
földre, és meglátta maga körül a rengeteg levágott hajat,
ami úgy borította be a földet, akár egy szőnyeg. Talpra
ugrott, és a vállánál fogva megragadta anyámat.
–  Te idióta! Most nézd meg, mit műveltél velem! –
kiabálta, aztán a magasba lendítette a kezét, és pofon vágta
anyámat.
Az ereimben megállt a vér, amikor láttam, hogy ummi
könnyei elerednek, akár az eső, és kezével égő arcához kap.
Aztán lefelé pillantottam – a déli nap szikrázó sugarai
megcsillantak a fémen, ahogy anyám kezéből kiesett az olló.
Lecsaptam rá, és támadóan Kutaliára fogtam. A  szemén
láttam, hogy fél. Kinevettem, anyám azonban idegesen
kapta fel a fejét.
– Aisha, ne! – kiáltott rám. – Most azonnal dobd el azt az
ollót!
–  Ha még egy ujjal hozzányúlsz az anyámhoz… –
vicsorogtam, és egyre közelebb mentem Kutaliához –, …
cafatokra váglak, esküszöm.
A szeme kikerekedett a döbbenettől.
 De még mielőtt közelebb húzódhattam volna hozzá,
anyám kicsavarta a kezemből az ollót. – Menj a szobádba –
mondta. – És várj meg ott.
Vagy egy órát várakoztam, és közben idegesen fel-alá
járkáltam a szobában. Az az ütés teljesen felháborított.
Kutalia úgy bánt az anyámmal, akár egy kutyával! Ő pedig
épp úgy reagált, mint egy kutya: nyüszített, és behúzta
fülét-farkát.
Én soha nem lennék képes úgy élni, ahogyan az anyám.
Ha Szauda megpróbálna parancsolgatni nekem Mohamed
háremében, egyetlen jól irányzott mondattal érzékeltetném
vele, kinek vágták fel jobban a nyelvét. Ha megütne, vagy
megölném, vagy olyat tennék vele, hogy a saját halálát
kívánná. Én, Aisha, Abu Bakr lánya és Allah prófétájának
szerelme, senkinek nem vagyok a szolgája.
Amikor anyám végre bejött a szobámba, a szája remegett,
az arca pedig hófehér volt, eltekintve a vörös folttól az
arcán.
–  Csak meg akartalak védeni – mondtam. Kinevetett.
Aztán felemelte a kezét, és akkorát sózott az arcomra, hogy
csengett tőle a fülem. Sírásra görbülő szájjal húztam össze
magam, és vártam, hogy újra lesújtson. De amikor
felnéztem, láttam, hogy potyognak a könnyei.
–  Senkit sem védtél meg – mondta. – Felbőszítetted
Kutaliát. Engem fog megbüntetni azért, amit tettél.
–  Megbüntetni téged? De hát miért? Én voltam, aki
megfenyegette, és nem te!
–  Jaa Aisha, hát még ennyit sem tudsz, azok után, hogy
évekig össze voltál zárva velünk? – sóhajtott, és letörölte a
könnyeit a ruhája szegélyével. – Kutalia attól a naptól
kezdve gyűlöl, hogy először betettem a lábam ebbe a
hárembe. Nem tudja elviselni, hogy az apád szeret. Az
egyetlen célja, hogy szenvedést okozzon nekem. –
Összegörnyedt, és elindult kifelé a szobából.
–  Jaa ummi – mondtam félénken. – Van valami, amit
tehetnék érted?
Visszanézett rám, az arcán ferde félmosoly, akár egy
törött szárny. – A  legjobb, amit tehetsz, Aisha, hogy jól az
eszedbe vésed, amit ma láttál… És megfogadod, hogy soha
nem hagyod, hogy veled is ez történjen.

❖ ❖ ❖
Az otthonunkon kívül az umma egyre csak nőtt, az élelem
azonban nem lett több. Rengeteg ember szökött Medinába a
kuraisok elől, de nem telt el sok idő, és hamarosan azt
kérdezgették egymástól, az új vallás vajon megér-e annyit,
hogy éhen haljanak miatta. Apám majliszában Mohamed és
társai arról tanácskoztak, hogyan lássák el a rengeteg
újsütetű hívet. Én közben az íves bejárat mögött lapultam,
és hallgatóztam – olyan csendben és mozdulatlanul álltam,
akár egy gyík a napon.
Lenyűgözve hallgattam Alit, aki azzal az ötlettel állt elő,
hogy fosszanak ki karavánokat, és így teremtsék elő az
umma számára a szükséges javakat. Apámnak azonban nem
tetszett az ötlet, mert – ahogy mondta – mi kereskedőnép
vagyunk, nem pedig beduinok.
–  De gazdálkodók sem vagyunk, és mégis, Medinában
nincs is más, csak gabona és lábasjószág – szólt Umar. –
Mégis, kivel fogunk kereskedni itt az Isten háta mögött?
A birkákkal?
 – Jaa unokabátyám, a kuraisok miatt kellett otthagynunk
az otthonunkat és a megélhetésünket – mondta Ali. – Nem
kellene legalább kárpótlást követelnünk tőlük?
Mohamed nevetett. – Abu Szufjan egyetlen dirhamtól sem
válna meg önszántából. Ő még a halála után is kísérteni
fogja az élőket, hogy védje, amit összeharácsolt.
– Akkor kényszerítenünk kell rá, hogy fizessen – mondta
Umar. – Ha nem így teszünk, egész Hidzsasz megvetéssel
tekint majd ránk.
Ali és Umar érveivel nem lehetett ellenkezni. Mohamed
megbízta hát nagy és hatalmas nagybátyját, Hamzát, hogy
szervezzen rajtaütést a következő kuraisi karaván ellen,
amelyik áthalad a városon. Néhány héttel később Abu
Szufjan magából kikelve fogadkozott, hogy megtorolja,
amiért kifosztották, és a Próféta összes hidzsaszi hívével
végez.
–  Jöjjenek csak, és próbáljanak legyőzni minket –
kérkedett Ali a kardját suhogtatva. – Azok a nagy hasú
kereskedők elájulnak, ha meglátják a saját vérüket.
A tizenkettedik évemben jártam, amikor járőreink
figyelmeztették Mohamedet, hogy Abu Szufjan kilencszáz
fős hadsereggel közeledik Medina felé.
Uthman hangja megbicsaklott, ahogy átadta a hírt. –
Mégis, hogy fogjuk megvédeni magunkat egy ekkora sereg
ellen? Hiszen alig van katonánk.
– Még kérdezed, Alival az oldaladon?
Pengesuhogás hallatszott. – Ne félj, öreg barátom. Én és
Hamza az összeset kardélre hányjuk.
 Umar morgott valamit, aztán hosszas csend következett.
Majd az apám hangját hallottam – szavai úgy csillapították
le a kedélyeket, akár egy hűvös fuvallat.
–  Jaa Mohamed, hálás vagyok, hogy magam mellett
tudhatom Alit és Hamzát. De mindenekelőtt örülök, hogy
Allah a mi oldalunkon áll. Egyetértek Alival. Menjünk, és
nézzünk szembe Abu Szufjannal, hadd tudja meg egyszer és
mindenkorra, milyen a mi Istenünk.
Hamarosan felvirradt a napja, hogy parányi seregünk
elindult Medinából. Kutalia sírva kapaszkodott apámba,
anyám pedig csak állt mellettük közönyös arccal, csendben,
még a szeme sem rebbent. A  nővérem, Aszma is kisírta a
szemét, én viszont belemarkoltam abi szakállába, csókot
nyomtam az arcára, és a fülébe súgtam, hogy imádkozom
érte. Később az ablaknál álltam, és zakatoló szívvel néztem,
ahogy felmászik a nyeregbe és elvágtat – páncélingben,
fején bőrsisak, a kezében pajzs. Olyan volt, akár a hősiesség
szobra. Miközben őt bámultam, eszembe jutott, mennyire
szeretném, ha egyszer én is vele tarthatnék a harctérre,
hogy vizet vigyek a katonáknak, ahogyan azt abban az
időben az asszonyok tették. Az biztos, hogy magammal
vinném a kardomat, és az első adandó alkalommal beállnék
én is harcolni.
Nem telt el pár nap, és a hírnökök azzal az újsággal tértek
vissza Medinába, hogy az umma serege megnyerte a badiri
csatát. Ennek tetejébe még annyi kuraisi gazembert
kaszaboltak le, hogy a Vörös-tenger vize sötétebb lett egy
árnyalattal.
A hír hallatán még anyám és Kutalia is egymás nyakába
borultak, Aszma és én pedig az udvaron táncoltunk
örömünkben. A férfiak, akik nem vettek részt a harcban, az
utcákra özönlöttek, és olyan hangosan ujjongtak, mintha
maguk is részt vállaltak volna a győzelemben.
A büszkeségtől csak úgy dagadt a mellünk, és nem győztünk
hálát adni Allahnak, amiért megsegített bennünket. Voltak,
akik könnyeket hullattak kuraisi rokonaink miatt, nekem
azonban eszembe sem jutott sajnálni őket. Boldog voltam,
hogy nem kell többé félelemben élnem Abu Szufjan miatt,
mint oly sokáig előtte. Egy ilyen vereség után biztosnak
tűnt, hogy örökre békén hagy bennünket.
Egy pár hónappal később újabb alkalom kínálkozott, hogy
táncra perdüljek örömömben: megindult a vérzésem.
Mohamed eljön értem, és kiszabadulok végre ebből a
kősírből! Anyám megmosdatott, és a lábam közé kötött egy
tiszta ruhát. Én meg csak néztem, és próbáltam nem
pislogni, hogy kipréseljek magamból egy pár könnycseppet.
A  hagyomány szerint ugyanis sírnom kellett volna, amiért
el kell hagynom a szülői házat.
–  Allahra, mit szipogsz itt? – kérdezte az anyám, és a
kezével hadonászott, mintha le akarná törölni a
könnyeimet. – Nő lettél, Aisha. Örülnöd kellene, te pedig
úgy viselkedsz, mint egy gyerek.
De hát micsoda nő az, aki játékokkal játszik? Én pedig
még mindig imádtam a falovaimat, és minden titkomat a
babáimmal és a pihe-puha állatkáimmal osztottam meg. De
amikor fogtam őket, és egyesével beleraktam egy nagy
kecskebőr tarisznyába, ummi csak a fejét rázta.
–  Tedd le azokat, Aisha – mondta. – Sok dolgod lesz a
mecsetben. Mohamed nem tart szolgálókat. Szauda végzi a
házimunkát, neked pedig segítened kell neki. – Fitymálóan
megrántottam a vállamat, és tovább pakoltam, anyám
azonban kirántotta a tarisznyát a kezemből. – Nem hagyom,
hogy Abu Bakr lánya egy babákkal teli zsákkal lépjen be a
hitvesi lakosztályba! Te a Próféta felesége vagy, és nem a
lánya!
Ahogy befejeztem a pakolást, anyám sarkon fordult, és
kiment a szobából. Fogtam a kedvenc babámat, Lajlát, és
belecsavartam a köntösömbe. Aztán követtem ummit a
nappaliba, ahol már várt rám Mohamed. Olyan meleg
mosollyal üdvözölt, mint a nyári nap. Aznap sokkal
fiatalabbnak látszott a maga ötvenöt événél, ahogy ott állt a
szüleim hűvös, hófehér falú szobájában, szétvetett lábakkal,
kezét a csípőjén pihentetve. Fehér tunikája és szoknyája
lazán fedte izmos testét, göndör, sötét tincsei pedig
pajkosan lógtak ki a fehér turbán alól.
Tekintete édes volt, akár a méz, ahogy végignézett az
arcomon és a testemen, és megcsodálta vörös-fehér esküvői
ruhámat, mintha még sosem látta volna azelőtt.
–  Ma én vagyok a legszerencsésebb ember egész
Hidzsaszban – mondta.
– Ma, és ezentúl mindig – válaszoltam kacéran.
– Igen, boldog lehetek, hogy egy ilyen szerény fiatal nő a
feleségem – bólogatott.
– Ha szerénységre vágysz, inkább al-Kaszuát kellett volna
elvenned. Még sosem hallottam, hogy az a teve bármivel is
kérkedett volna.
Mohamed jóízűen felnevetett – hangja olyan erős volt,
akár egy oroszlán üvöltése. Az apám is kacagott, sőt még az
anyám is, akinek minden egyes alkalommal, ha Mohamedre
nézett, apró szikrák táncoltak a szemében, akár a
gyertyaláng. – Most aztán láthatod, mit vettél a nyakadba,
Prófétám. – mondta. – Remélem, azért nem fogod
meggondolni magad.
–  Mondjak le arról, hogy minden reggel nevetve
ébredjek? – válaszolta Mohamed.
A kép, hogy a Próféta és én közös ágyban fekszünk,
villámcsapásként futott át az agyamon, és ezek után semmit
sem érzékeltem abból, amit a többiek beszéltek. Nem
emlékszem, hogy anyám megcsókolt-e búcsúzóul, vagy
hogy ejtett-e könnyeket; nem tudom, mit suttogott a
fülembe az apám, amikor a kezembe nyomott egy bőrből
készült erszényt, benne öt ezüst dirhammal. Ismét csak az
öreg, szőrös fenekű Hamalra tudtam gondolni, ahogy ott
fekszik törékeny, fiatal feleségén. Faziából lett Dzsamila
akkoriban csupán egy-két évvel volt idősebb, mint most én.
A reggeli ég vörösen izzott, ahogy Mohamed és én
hófehér tevéje, al-Kaszua hátán átvágtattunk a mezőn,
amely a szüleim háza és a város között húzódott. A  napot
nyugtalanul kavargó felhők takarták el, a pálmafák ágai
pedig úgy hajladoztak, mintha nekünk integetnének.
A sápadt és csenevész füvet lila színű levendula tarkította –
illatát felénk hozta a szél. Az út mentén mindenhol legelő
birkákkal találkoztunk, bégetésük olyan volt, akár a
csecsemők sírása. Megragadtam a kantárt, és közben arra
gondoltam, hogy vajon látom-e még valaha az apám házát.
Aztán beértünk a trágyaszagú városba. Még sosem láttam
annyi legyet, mint akkoriban Medinában. Valósággal
hemzsegtek, és az ürüléken lakmároztak, amit a birkák,
kecskék és kutyák hullattak el az utcákon, aztán meg jöttek,
hogy a szemünk sarkából igyanak. Egy pillanatra még a
hitvesi ágyról is megfeledkeztem, ahogy kétségbeesetten
próbáltam elhessegetni őket magamról.
–  A legyek imádnak mindent, ami édes – incselkedett
Mohamed. – Látod, rám nem is szállnak.
A rovarok támadása alábbhagyott, ahogy közelebb értünk
a mecsethez. Pislogtam, és szemügyre vettem a várost –
most először, amióta két évvel ezelőtt átléptem a kapuját.
Asszonyok jöttek-mentek sietősen a tó körül, a fejükön
agyagkorsókat és szennyeskosarakat egyensúlyozva.
Egyszerű, szürke ruhás emberek haladtak el szamaraikkal a
sárból és szalmából készült, kezdetleges házak előtt,
mögöttük megrakott szekerek. Al-Kaszua hirtelen megállt,
amikor szemben találta magát egy magas, ábrándos szemű
férfival és egy másikkal, akinek hosszú, kókadt szakálla
volt. Mindketten fejet hajtottak Mohamed előtt, majd jól
szemügyre vettek engem. Zavart ez a fürkésző érdeklődés,
ezért az arcom elé húztam a fátylamat.
–  Jaa Mohamed, megérett végre a gyermek feleséged? –
kérdezte az alacsonyabbik pajzán mosollyal az arcán. –
Remélem, nem fogsz ma éjjel nagyon hangosan sikítozni,
kislány. Kegyetlenség lenne a magunkfajtával szemben, akik
kénytelenek egyedül aludni.
Éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság. Mohamed
teste mozdulatlanná merevedett mögöttem.
– Egyedül alszol? Szegény, magányos ember! – mondtam,
és elfintorítottam az orrom. – De Allahra, a szagodból ítélve
nem csodálkozom rajta. – A férfi olyan vörös lett, akár a rák,
ahogy a körülötte állók – beleértve magas barátját is –
hangosan hahotázni kezdtek.
 – Ezt jól csináltad, Vöröském – mondta Mohamed, ahogy
továbbmentünk. – Ezek Ibn Ubajj emberei voltak. Még
néhány ilyen kellemetlen helyzet, és talán megtanulják
végre, mi a jó modor.
– A szamár sosem tanul – válaszoltam.
Felnevetett, és megszorította a karom. – Azt hiszem,
gyakorolnom kell a szellemességet, ha lépést akarok tartani
veled.
A  nászéjszakáról azonban egy szó sem esett, sem arról,
hogy mi vár rám. Hirtelen eszembe jutott, miket suttogott a
fülembe Aszma, aki már házas volt, és a férjével élt. – Olyan,
mintha egy skorpió futkosna a bőrödön – rebegte halkan az
előző este, miközben a hajamat fésülte. – És aztán… a
szúrása a lábad között!
Leesett az állam, amikor Mohamed rábökött a mecsetre.
Ez a kalyiba volna az otthona a szent Prófétának, Isten
választottjának? Én palotát vártam, és nem ezt az alacsony,
sártéglából épült kunyhót. De hiszen még ajtaja sincs! Al-
Kaszua letérdelt a bejáratnál, Mohamed leszállt a hátáról, és
lesegített engem. Egy férfi, akinek fekete arca úgy
csillogott, akár a kopasz feje, meghajolt előttünk – Bilalnak
hívták. Szintén fehér tunikát és szoknyát viselt, akárcsak
Mohamed, de rajta volt még egy halványszínű
kagylóhéjakból és sötét csontokból fonott nyaklánc, a
fülében pedig egy darab elefántcsont lógott. Ő volt az,
akinek a hangját naponta ötször hallottam felhangzani a
mecset tetejéről, ahogy imára hívja az umma tagjait: Al-
Lahu akbar! Még a rendes beszéde is olyan volt, mintha
énekelne. Széles, megnyerő mosolya látni engedte mind a
harminckét fogát: olyan ragyogóak voltak, akár a
kifehérített csontok. Kedves pillantása lenyugtatta kavargó
gyomromat. Még ha – a többiekhez hasonlóan – a közelgő
éjszaka járt is a fejében, amit Mohameddel töltök, nem
mutatta.
A Próféta kézen fogott, és bevezetett a mecsetbe. Egy
tágas, téglalap alakú szobába értünk, amely a barna
különböző árnyalataiban játszott. A padló apró kavicsokkal
volt felszórva, a száraz agyagfalakat pedig homokkal
hintették be. A  fejünk felett datolyapálma-levelek
kanyarogtak, és laza szövedékükkel tetőt alkottak,
amelynek lyukacskáin úgy szűrődtek be a nap sugarai, hogy
az ember azt hihette, fényeső hullik. Az átlátszó
aranycsíkokban finom por kavargott, mi vertük fel a
lábunkkal, ahogy Mohamed a vállamat átkarolva
végigvezetett a szobán, és felhívta a figyelmemet a
datolyapálmatörzsekre. Ezeket ő és az emberei vágták ki
hosszú késekkel, majd egyenletesen elosztva felállították
őket a teremben, hogy alátámasszák a tetőt. – Saját tervezés
– dicsekedett a Próféta.
Segített felmásznom az egyik fatönkre: akkora volt, hogy
elfért volna rajta az egész családom. Ő is mindig ezen állt,
amikor a péntek délutáni istentiszteletet vezette. Kagylót
formált a kezéből, és odatartotta a víz alá, ami a terem
északi részén lévő szent vízköpőből csordogált, aztán
felajánlotta nekem, hogy igyak. Udvariasan hallgattam,
ahogy elmesélte, miként építette meg a vízköpőt Umar
rézcsövekből, amiket a falon át vezetett egészen odáig egy
közeli kútból. Ennek a vizénél mosták meg a hívek a
kezüket és a lábukat istentisztelet előtt. Nem győztem
csodálkozni a kiáltó ellentéten, ami az épület szerénysége
és apámék házának pompája között feszült. Meg kell
beszélnem Szaudával, hogy bútorokkal és színes kelmékkel
feldobjuk valahogy ezt az unalmas és sivár helyet,
gondoltam.
Végigmentünk a mecset keleti oldalán húzódó íves
folyosón, majd kiértünk az udvarra, erre a hatalmas, kör
alakú területre, amelyet hosszú, szürkészöld fűcsomók
borítottak. Az árnyékról egy sor különböző fa
gondoskodott: szabálytalan formájú akácok; egy hatalmas
datolyapálma, olyan volt, mintha egészen az égig nyúlna,
levelei pedig úgy vették körül a koronáját, akár egy zöld
színű napkorongot a sugarak; gázafák bolyhos ágaikkal,
meghajolva, mintha imádkoznának. Az udvar északi részén
egy égetetlen téglából épült kunyhó állt, mellette hatalmas
sátor – teveszőrrel borították be, hogy védjen a meleg ellen.
Mohamed végigvezetett a mecset oldalán, az északi falhoz,
ahol egy jól kitaposott ösvény mentén egy kőkúthoz értünk.
Mellette csodás kert hívogatta az embert: gránátalmafák
narancsszínű, csengő formájú leveleikkel; kecses citromfák;
mélykék indigók; és lándzsás levelű lenek, amelyek még
nem bontottak virágot. Ez Mohamed lányának, Fatimának a
kertje volt, amit még mindig naponta gondozott, pedig
amióta Ali felesége lett, jócskán kinőtte a tüskefáról lógó
hintát.
–  Remélem, szeretsz majd itt játszani, Vöröském –
mondta Mohamed. Ferde szemmel néztem rá. De hát én már
asszony vagyok, vagy nem?
Amikor visszaértünk az udvarra, a Próféta rámutatott a
szánalmas kis kunyhóra, és azt mondta, az Szauda
felségterülete. Ha bármire szükségem van, ott keressem
vagy a főzősátorban.
 –  Jó gondjukat viselte a lányaimnak, miután az anyjuk
meghalt, és biztos vagyok benne, hogy veled is ugyanúgy
törődik majd. – Most is, akár az előbb, kedvem lett volna
ellenkezni vele. Vajon, mit képzel, hogy még mindig
gyermek vagyok? Vagy lehet, hogy magam is ezt
szeretném? Inkább befogtam a számat.
A sátorban egy hatalmas tűzhelyen fekete üstben
árpakása bugyogott, és lapos köveken kenyerek dagadtak.
Középen, a tetőn volt egy nyílás, amin keresztül felszállt a
füst, és elkeveredett az üde reggeli levegővel. A  sátrat
azonban még így is betöltötte a kenyér, a kása és a szén
illata. A hosszú és széles helyiségbe csak a két végén vágott
nyílásokon, és a nyugati fal közepén elhelyezett ajtón át
szűrődött be természetes fény. Ez utóbbi éppen a mecsetre
nézett. Ennek ellenére odabent a sátorban majdnem olyan
világos volt, mint odakint, köszönhetően a faragott
datolyapálma-állványokra helyezett olajlámpásokból áradó
fénynek. A terem ékessége a keleti fal mellett álló, kövekkel
kirakott tűzhely volt, rajta egy hatalmas, mély üst. A  déli
oldalon, az egyik nyílás alatt leterített vörös szőnyegen
kisfiú guggolt, és fakatonákkal játszott. A  körülötte lévő
üveggolyók, babák, kagylóhéjak és színes botok láttán nem
volt nehéz kitalálni, hogy ezt a részt a ház gyermekeinek
tartották fenn, akik közül – ahogy Mohamed mesélte – a
legtöbben már felnőttek. A  sátor északi végén is volt egy
szőnyeg, amelynek színe – a másikéhoz hasonlóan – szintén
kifakult az idők során, rajta tömött, barna párnák. Ezen a
nap sugaraitól védett helyen költöttük el az ebédünket én
és Szauda, miközben odakint tombolt a hőség.
A tűzhellyel épp szemben, a főbejárat mellett hatalmas
fadobozokban kések, tálak, és agyagból égetett,
vörösesszürke, barna és sötétzöld színű tányérok
sorakoztak, a legtöbb csorba. A dobozok a földön álltak, egy
nagy, fehér, szürke erezetű márványtábla mellett, amelyen
az ételt készítették elő. Rajta szürke mozsár, benne egy
akkora mozsártörővel, mint egy bunkósbot; egy kosár őrölt
árpa és egy tál tisztított vaj. A munkapult mellett állt még
egy magas fahordó, tele datolyával, az aljából szivárgott a
ragacsos, édes lé, amit cukor helyett tettek az ételekbe,
vagy vízzel elkeverve üdítőt készítettek belőle.
Szauda a tűzhely mellett ült, és kipirult arccal hajolt egy
kődarab fölé – árpát őrölt. Mohamed mély főhajtással
köszöntötte. Az asszony belekapaszkodott az
ablakpárkányba, és dörmögve felhúzta magát. Aztán
végigkacsázott a termen, pufók arcán széles – és foghíjas –
mosollyal, és egy tésztaszagú öleléssel magához szorított.
Az izzadtság és a pézsma illatának kevercsétől hányingerem
támadt.
–  Nézd csak, milyen sovány vagy! – mondta. – Jobb lesz,
ha nekilátok a főzésnek. Ki kell egy kicsit párnázni ezeket a
csípőket! – nevetett, és oldalba bökött a könyökével. –
A  férfiak szeretik, ha van mit fogni… de úgyis nemsokára
meglátod.
Az arcomat elöntötte a forróság. Allahra, ma mindenki
csak a hálószobára tud gondolni? Lesütöttem a szemem,
hogy ne lássa méltatlankodásomat.
–  Jaa Szauda, nézd, hogy elvörösödött az én kicsi
feleségem! – korholta Mohamed gyengéden. –
Mindkettőnket zavarba hozol.
De az asszonyság csak nevetett, és újra magához ölelt,
aztán megfordult, és Mohamed köré fonta a karját.
Odahívta az előző házasságából származó fiát is, aki csupán
hatéves volt – a pufók Abdalon már most látszott, hogy az
anyja testalkatát örökölte –, aztán kitessékelt bennünket az
udvarra, mondván, hogy neki készülnie kell az ebédre.
– Menjetek, és élvezzétek ezt a néhány napot és éjszakát,
amit kettesben tölthettek! – mondta. – Ezek a
legemlékezetesebb pillanatok egy menyasszony életében. –
A  szeme csak úgy táncolt. – Élvezd ki őket, Aisha. Úgyis
hamarosan mellettem állsz majd a konyhában.
Nappalok és éjszakák. Kettesben. Mit fogunk csinálni, én
és Mohamed? Sok mindent, ahogy Aszma mesélte.
Elmondhatatlan dolgokat. – Ha megjön a vérzésed, készen
leszel rá, hogy szülj. – Én szülni? El sem tudtam képzelni,
hogy egy férfi előtt felfedjem a testem. – Hunyd le a szemed,
és akkor hamar vége lesz. – Mohamed átvezetett az udvaron
egy másik, újabb kunyhó irányába, amely közvetlenül a
mecset mellett állt, és egyszerű, zöldre festett faajtaja volt.
– Itt fogsz lakni, és itt töltjük majd a közös éjszakáinkat –
mondta.
Az esküvői ruhám a lábam köré csavarodott, akár egy
lánc, ahogy a Próféta bevezetett a mecsetbe, hogy a
vízköpőnél megmossam a kezem. A  víz hűs sugárban
csiklandozta remegő ujjaimat, ami valamelyest
lecsillapította szívem zakatolását.
–  Imádkozzunk Allahhoz, hogy adja áldását frigyünkre –
mondta. Felvett két, a falnak támasztott pálmarost
matracot, kitekerte őket, és leterítette a földre, hogy délre,
Mekka irányába nézzenek. Együtt elvégeztünk két rakíát:
behajlítottuk a csípőnket, majd térdre ereszkedtünk, és
homlokunkat a földhöz nyomtuk.
 – Ó, Istenem, tápláld a szerelmet, amit a feleségem iránt
érzek, és amit ő érez irántam – fohászkodott Mohamed,
miközben meghajoltunk és leborultunk a földre. – Segíts,
hogy szerethessük egymást!
Add, hogy erős legyek, imádkoztam. És kérlek, ne hagyd,
hogy nagyon fájjon.
Aztán felgöngyöltük a matracokat, és visszatettük őket a
helyükre. Újra megfogta a kezem, és kivezetett az udvarra.
Szédültem, és olyan homályosan láttam, mintha napszúrást
kaptam volna. Megálltunk a kunyhóm bejáratánál.
Mohamed mögém lépett, és a kezével eltakarta a szemem.
Visszafojtottam a torkomat szorongató sírást, és jól
megmarkoltam a babámat, még mindig ott lapult a
köntösöm alatt. A  bőrömön éreztem Mohamed testének
melegét.
–  Menjünk, és fejezzük ki az egymás iránt érzett
szerelmünket – mondta.
Rogyadozó lábakkal léptem át a küszöböt. A  földpadló
csikorgott a talpam alatt. Odabent az agyag nehéz szaga
összekeveredett a szalma édes illatával. Mohamed
leengedte a karját, én pedig kinyitottam a szemem.
– Allahra! – kiáltottam. – Hová hoztál, a Paradicsomba?
Egy egész seregnyi fakatona népesítette be a polcokat és
az ablakpárkányt, miniatűr lovakkal, amelyeknek valódi
lószőrből volt a sörényük; két sötét hajú lánybaba és egy
turbános fiúbaba, ugrókötél, labda… és, az ablak alá
támasztva egy igazi, hajlított pengéjű kard, rézveretes
nyéllel, amely épp olyan kicsi és könnyű volt, hogy
könnyedén fel tudjam emelni.
 – Többé nem kell botokkal harcolnunk – szólt Mohamed.
– Megtanítalak, hogyan kell valódi kardot forgatni!
Betuszkoltam a babámat az ingem alá, felkaptam a
kardot, és megsuhogtattam a levegőben. – Most?
Nevetett, és a fejét rázta. A szeme csillogott, és odalépett
hozzám.
– Mára másféle játékot terveztem.
A kard kiesett a kezemből, és nagyot puffant a
földpadlón.
Visszafojtott lélegzettel néztem, ahogy kinyújtja felém az
ujjait. Láttam, hogy a tekintete lángra lobban, és vártam a
skorpió futkosását a bőrömön, és a szúrást a lábam között.
Ez valami új dolog kezdete volt – valami szörnyű dologé.
Nemsokára ott fekszem majd az ágyon, alatta,
összepréselődve, akár egy szkarabeuszbogár, és
hadonászva, zokogva tűröm, hogy dobálja magát rajtam.
Tudom, hogy nem akar fájdalmat okozni nekem, de mit
tehet? – Az első alkalom mindig fájdalmas. Csak hunyd le a
szemed, és imádkozz, hogy hamar vége legyen.
–  Várj! – szóltam remegő hangon. Megragadtam Lajlát a
köntösöm alatt, előrántottam, és magam elé tartottam. Úgy
reszkettem, hogy a baba szinte ugrált a kezemben.
– Jaa Mohamed, mit szeretnél játszani? – kérdezte Lajla a
Prófétától, és meglebbentette felé a haját. – Bújócskát?
Lovaskatonásdit? Vagy esetleg lökni akarsz bennünket a
hintán?
Mélyen a szemembe nézett. – Ez komoly dolog, Aisha.
A gyermeki játszadozást későbbre kell hagynunk.
 Előrébb lépett, kinyújtotta a kezét, és lerántotta a fátylat
a fejemről. A  hajam dús zuhatagként omlott a vállamra,
majd le a padlóra.
– Hogy micsoda gyönyörű vörös hajad van, olyan, akár a
folyékony tűz – suttogta. Behunytam a szemem, és éreztem,
ahogyan az ujjai végigsimítják az arcom és a fejbőröm.
Közben csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt leveszi a
ruhámat.
Megcsókolta a fejem tetejét, majd végighúzta az ujjait a
karomon. Gyengéden megrántotta a köpenyem, az pedig
lecsúszott a vállamról, egyenesen a padlóra. Szerettem
volna eltakarni a meztelen karomat a hajammal, de inkább
magamhoz szorítottam a babámat, és imádkoztam, hogy
hamar vége legyen. Az ujjai gyengéden simogatták a
karomat – lúdbőrös lettem az érintésétől. Hiába a kis,
zsúfolt szoba fülledt levegője, mégis fáztam.
– Aisha – szólt. – Nézz rám.
Kinyitottam a szemem, és felnéztem, egyenesen a
szemébe. Tekintete egyszerre volt gyengéd és szenvedélyes,
ahogy közelebb lépett, és lehajolt, hogy szájon csókoljon.
Ismét lehunytam a szemem, és próbáltam elengedni
magam, de amikor megéreztem a leheletét a bőrömön, és az
ajka rátapadt az enyémre, ujjaim csak még erősebben
markolták a babát. Becsúsztatta a nyelvét a számba. A kezét
a csípőmre tette, majd lassan felhúzta a bordáimon,
egyenesen a mellem irányába. Kétségbeesetten, görcsösen
csavartam a babát, és közben igyekeztem nem ellökni
Mohamedet a két kezemmel. Aztán hirtelen recsegő hangot
hallottam, és egy pillanatra elállt a lélegzetem.
Lenéztem. Szegény Lajla ott feküdt a kezemben,
ernyedten, üres szemekkel – a feje majdnem teljesen
kettévált a testétől.
–  Ó, nem! – kiáltottam fel síró hangon. – Megöltem! –
Birkagyapjú-darabok estek ki a nyakából, le a földre. Csinos
kis feje furcsa szögben lógott. Elkezdtem zokogni, mintha
csak igazi, élő, hús-vér gyermekem lenne, nem pedig egy
rongybaba.
Mohamed gyengéden kivette a kezemből, és megvizsgálta
a szakadást.
– Nem halt meg, csak megsérült – mondta. – Szerencsére
Szauda nagyon ügyesen használja a tűt. Meglátod, úgy
megvarrja a babácskádat, hogy nyoma sem marad a
sérülésnek!
– Nem! – sírtam egyre hangosabban. – Tönkre fogja tenni!
Láttam, hogy néz ki a szandálod…
Mohamed hahotázni kezdett, amin én úgy
elcsodálkoztam, hogy egy pillanatra még a sírást is
abbahagytam. – Jaa Vöröském, Szaudának épp elég dolga
van a háztartással, úgyhogy én magam foltozom a
ruháimat, beleértve a szandálomat is.
Bár a könnyeim még mindig potyogtak, én is nevetni
kezdtem, és leraktam a kezemből Lajlát. Micsoda butaság,
hogy egy baba miatt sírok! A  legtöbb férj bizonyára
elkezdene kiabálni, sőt talán még meg is ütne. De Mohamed
más. Odaléptem hozzá, és a nyaka köré fontam a karom,
akár egy láncot. Átkarolt, és magához húzott. A teste olyan
meleg volt, mintha az egész napot odakint töltötte volna a
napon. Az illata a kardamomtól és a miszvaktól édes volt és
tiszta. A  szívverése úgy dobolt a fülemben, akár egy
gyermek lába. A keze végigsimította hosszú hajamat, de ez
most más volt – az egész tenyerével hozzám ért, és nem
csak az ujjai hegyével.
– Vöröském – mondta. – A tested talán készen áll rá, hogy
az enyém legyen, de attól tartok, a szíved még nem.
Felnéztem rá, és azt hittem, újra látom majd a vágy tüzét
fellobbanni a szemében… Ehelyett szórakozottan húzogatta
a szája szélét.
– Azt hiszed, nem szeretlek? – kérdeztem.
–  Tudom, hogy szeretsz, habibati. De ez nem ugyanaz a
szerelem, mint amit én érzek irántad. A  te szerelmed egy
fiatal lány szerelme, és nem egy asszonyé – sóhajtott. – De
mindezt vállaltam, amikor házasságot kötöttem egy
gyermek feleséggel.
Elakadt a lélegzetem. Gyermek! A gyermekek a szüleikkel
élnek. Vajon akkor most visszaküld abba a börtönbe?
– Igen, bizonyos értelemben gyermek vagyok – mondtam.
– De öt éven keresztül éltem fogságban az apám házában.
Hogy is nőhettem volna fel igazán, kalandok és
tapasztalatok nélkül? Ha ma visszaküldesz oda, még öt év
múlva sem leszek felnőtt.
Vigyorgott. – Még hogy visszaküldeni téged! Miért
tenném? Hiszen már így is vidámságot hoztál ebbe a sivár
és magányos házba. Vöröském, soha többé nem kell a
szüleiddel laknod. Te és én mindig együtt leszünk, ameddig
csak élek… és aztán is, a Paradicsomban.
– De… mi lesz az elhálással? Anélkül nem is vagyunk igazi
férj és feleség.
–  A házasságok a szívben köttetnek, és nem a
hálószobában. – Magához húzott, és megcsókolta a
homlokomat. – Jóllehet én azt is szeretem, ami a
hálószobában történik. És te is szeretni fogod… ha készen
állsz rá. Addig pedig van egy sor más, nagyon fontos
dolgunk.
Engedett a szorításából, én pedig hátraléptem. Felnéztem
az arcára, de addigra már az ablaknál állt, és a kezébe vette
a kardot. Felemelte, és a fény felé fordította. Ide-oda
forgatta – a nap visszatükröződött a pengéről, és az arcába
világított. Vadul vicsorgott, és rám nézett.
–  Az első számú lecke – mondta –, hogyan fegyverezd le
az ellenséget.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A KIS BAJKEVERŐ
❖
Medina, 625. március
 
 
A nap úgy sújtott le az égből, akár egy hosszú, fehér kard, és
letaglózta a munkában megfáradt sejkeket. A  kiszáradt
földön vézna kutyák lihegtek. Fatima a szobájába menekült
a kíméletlen sugarak elől, sötét kelméket akasztott az
ablakok elé, és egy hideg vízbe mártott ruhával borogatta az
arcát. Ami engem illet, én nem voltam hajlandó
megalázkodni a hőség előtt, főleg nem azon a napon.
Az apám házában töltött évek alatt kimaradtam
mindabból a sok látnivalóból, hang- és ízorgiából, amit az
éves medinai vásár jelentett. Ilyenkor egész Hidzsaszból, sőt
még távolabbi vidékekről is érkeztek kereskedők, és sátrat
vertek a város szélén elterülő Kajnuka negyedben. Most –
Ali minden tiltakozása ellenére – végre én is elmehettem.
Semmi sem tarthatott vissza – sem a hőség, sem Ali mérges
tekintete, de még a veszély sem, amit a kajnukai
szomszédok támadása jelentett.
Amikor felnyergeltük a lovakat és Szauda tevéjét az útra,
Ali haragosan nézett, és a hőségre panaszkodott… én
azonban tudtam, hogy valójában egyáltalán nem volt ínyére
a kényszerű kiruccanás. Láttam, ahogy a feje morcosan
lekókadt, amikor Mohamed megkérte rá, hogy kísérjen el
bennünket. Egyértelmű volt, hogy rangon alulinak tartja a
feladatot. A bosszúság, és nem a hőség volt tehát, ami miatt
a mecset falának támaszkodott, és az árnyékból nézte végig,
hogy szegény Szauda azzal küszködik, hogy felkösse a
csomagokat a teve hátára.
–  Akinek egy csöpp esze is van, otthon marad ebben a
hőségben – mondta hangosan, mintha egyenesen Allahhoz
beszélne. Az arca olyan feszült volt, hogy minden szög és él
jól láthatóan kirajzolódott rajta.
– Jaa Ali, a hőség csak a lustákat tarthatja vissza egy ilyen
mulatságtól – mondtam neki a lovon ülve. – De neked
úgysem kell bemutatnom a lustaságot.
Olyan lassan, ahogyan a kígyó bújik ki a bőréből,
feltápászkodott a fal mellől, és odaporoszkált Szauda mellé.
– Mit segítsek? – kérdezte vontatottan.
–  Igaz, hogy egyetlen férfi sem érhet hozzá a Próféta
feleségeihez, de a kislányok ezt még úgysem tudják –
mondta Szauda.
 Ali a keze köré csavarta a köntöse szélét, és úgy tolta fel
Szaudát a teve hátára, míg az asszony biztosan nem ült a
nyeregben, aztán megparancsolta a tevének, hogy álljon fel.
Szauda az arcát törölgette, és nem győzött hálálkodni a
segítségért.
– Tudom, hogy nem akartál velünk jönni – mondta neki. –
Allahra, nem én kértem a Prófétát, hogy téged is elküldjön.
Sőt, igazság szerint le akartam beszélni róla.
Szauda csak el akarta adni a nyeregtáskáit; senkinek nem
akart bosszúságot okozni. Ezt mondta Mohamednek aznap
reggel, amikor engedélyt kért rá, hogy elmehessen a
kajnukai vásárra.
Abból, ahogy a fejét billegette, és megfeszítette az
állkapcsát, láttam, hogy Mohamed nemet akar mondani. De
hogy is tehette volna? A  kajnukai szuk volt az egyetlen
valamirevaló piac Medinában. Ott Szauda jó pénzt kaphatna
a bőrből készült kézműves munkáiért. Egy dolog azonban
nem hagyta nyugodni Mohamedet: a kajnukaiak hosszú
évek óta az ellenségünkkel, Abu Szufjannal kereskedtek.
A  szövetség, amely a kuraisokhoz fűzte őket, erős volt, és
valami olyasmin alapult, amiben Mohamed hiányt
szenvedett: a pénzen. Ezért nehezteltek ránk a kajnukai
szomszédok, amiért fosztogattuk a kuraisi karavánokat… no
meg azért, mert Mohamed azt mondta, ő az a Próféta, akit a
szent könyvükben megjövendöltek. A  vezetőik azon
gúnyolódtak, hogy az ő Istenük sosem küldene egy arabot,
hogy prédikáljon a zsidóknak.
–  Sajnálom, Szauda, de nem engedhetlek el – mondta
Mohamed. – Túl sok a feszültség köztünk és a kajnukaiak
között. Attól tartok, a vásáruk túl veszélyes volna neked.
Szauda úgy festett, mint aki menten összeesik. Egy teljes
hónapot dolgozott a nyeregtáskákon – a bőrdarabokat addig
cserzette és festette, míg el nem nyerték egységes napsárga
színüket és vajpuha állagukat, félholdakat és csillagokat
metszett rájuk, egy csontból készült tűvel összevarrta, majd
végül vastag szegéllyel látta el őket, ami olyan hullámos
volt, akár a teve szőre. Mindezek után érthető, hogy
szerette volna a legjobb árat kapni értük.
A védelmére keltem. – Jaa Mohamed, mire tanítjuk a
katonáinkat, hogy futamodjanak meg az ellenség elől, vagy
hogy nézzenek szembe vele? Az igazi harcos nem lapul
otthon, hanem mindig készen áll a következő csatára. Majd
én vigyázok Szaudára. Aki csak egy ujjal is hozzáér, annak
levágom a kezét.
Mohamed szája széle remegett, és alig bírta visszatartani
a nevetést. – El akarsz menni a vásárba, Vöröském? Nem
tudom, hogy tényleg megelőznéd-e a bajt, vagy inkább te
magad lennél a bajkeverő? – ugratott.
Felhúztam az állam. – Ahol meg kell előzni a bajt, ott
megelőzöm, ahol pedig bajt kell keverni, ott keverek!
Végül csak elengedett bennünket… Alival, aki nem győzte
lebeszélni. – Én nem vagyok óvónő – méltatlankodott. –
Jobban tennéd, ha inkább követnéd Abu Bakr példáját, és
itthon tartanád Aishát, hogy megelőzd a bajt.
Itthon tartani! A  mellkasom megfeszült, mint egy
felkantározott lóé. De közben tudtam, hogy a humorommal
levehetem Mohamedet a lábáról, úgyhogy kipréseltem
magamból egy harsány kacajt. A  Próféta rám nézett, és
felhúzta a szemöldökét.
– Talán kimaradtam valami viccesből, Aisha? – kérdezte.
– Kérlek, oszd meg velem is.
–  Á, semmi, férjuram – mondtam, és fejet hajtottam
előtte, hogy lássa, viccelek. – Csak épp úgy látom, Ali nincs
tisztában a képességeimmel. Ha harcra kerülne a sor,
nekem kellene megvédenem őt!
Mohamed kuncogott, de a fejét rázta. – Lehet, hogy
igazad van, Aishám, de Ali érvei is meggyőzőek. Mivel
azonban nem hallottuk hírét semmilyen összetűzésnek,
elengedlek a vásárba.
– Allahra, unokabátyám, hibát követsz el – mondta Ali, és
rám nézett. – Legalább azt mondd meg neki, hogy hagyja
itthon a kardját. Hiszen láthatod, hogy alig várja, hogy
használhassa.
–  Itthon hagyni? – kérdeztem, és a szívem csak úgy
kalapált. – De mi lesz, ha megtámadnak? Hogy védem meg
magam? – Tudtam, hogy a kardom nélkül csak egy gyenge
nő vagyok, aki a férfiak védelmére szorul.
– Megengedem, hogy magaddal vidd – mondta Mohamed.
– De meg kell ígérned, hogy csak akkor használod, ha
megtámadnak. És akkor is előbb segítséget kérsz Alitól. Ő
azért megy veletek, hogy vigyázzon rátok. Úgyhogy jobb, ha
megengeded neki, hogy végezze a dolgát.
Örömömben csak úgy repültem felé, és átöleltem a
derekát. Megyek a vásárba! Hat év óta ez lesz az első
alkalom, hogy hosszabb útra indulok.
–  Tartsd Aishán a szemed, unokabátyám! – mondta
Mohamed Alinak, és rákacsintott. – Tegnap este legyőzött
kardforgatásban. Ha harcra kerülne sor, figyeld meg jól.
Talán tanulsz valamit tőle.
Ali – akibe körülbelül annyi humorérzék szorult, mint egy
kőbe – nem nevetett.
–  Micsoda esztelen bolondság, vásárba menni, amikor
egész Medina úgy fortyog, akár a kénköves katlan –
zsémbelődött, ahogy elindultunk. Szauda bosszúsan nézett
rám; nem szeretett ellentmondani egyetlen férfinak sem.
Nekem nem voltak ilyen problémáim. Addigi életemben
főleg a bátyáim jelentették számomra a férfitársaságot, akik
az állandó incselkedésükkel jól megedzették a nyelvem.
–  Ne aggódj, Szauda – mondtam hangosan, hogy Ali is
hallja. – Várd, ki, mit szól Ali, ha eladtad a nyeregtáskákat.
Le merem fogadni, hogy rögtön megenyhül, ha meglátja a
teli erszényt a kezedben! Talán még arra is hajlandó lesz,
hogy a hátára vegyen, és úgy vigyen egészen a mecsetig!
Ali méltatlankodva ciccegett, aztán mindnyájan
elhallgattunk, mert a hőség olyan fullasztó volt, hogy alig
kaptunk levegőt. Tetejébe még a trágyaszag is csípte az
orromat. A  legyek kavargó felhőkben táncoltak a szemem
körül. A  nap perzselt, és teljesen elvakított bennünket.
A város felől gyászoló asszonyok jajgatásának hangját hozta
a szél. Jó szorosan a fejem köré tekertem a kendőmet, csak
egy szűk nyílást hagytam a szememnek, és azon keresztül
bámultam Medinát. Óvatosan, a számon át lélegeztem, hogy
ne érezzem a bűzt. Előttem Szauda fújtatott és imádkozott,
mire Ali csak még mogorvább arcot vágott.
–  Ó, Istenem, miért pont ezt a napot választottad az
összes többi közül, hogy ránk fújd legtüzesebb leheleted? –
nyöszörgött Szauda. Aztán, hogy Allah nehogy azt higgye,
kritizálja őt, gyorsan hozzátette: – De Te tudod.
Aztán átmentünk egy árnyas datolyapálma-ligeten.
Láttunk néhány asszonyt, akik kettesével-hármasával
igyekeztek a vásárba, az arcukat törölgetve, és üres
kosarakat egyensúlyoztak a fejükön. Színes ruhájuk a zöld,
a piros és a kék árnyalataival dobta fel az egyébként szürke
utcákat, amelyeket két oldalról sártéglából épült házak
szegélyeztek. A  lábuk között viháncoló gyermekek
futkároztak, nem törődve a hőséggel. Gyönyörűséggel
néztem, milyen szabadok, és azokra az időkre gondoltam,
amikor még én is így rúgtam a port Mekka utcáin, és
közben úgy ordítottam, hogy belefájdult a tüdőm. A  másik
irányból férfiak jöttek szamarakkal, a melegtől elcsigázott
testtel vánszorogtak, közben korbácsütésekkel és
káromkodásokkal terelték tovább az állatokat. Szekereik
mindenféle ritka, távoli országokból érkezett áruval voltak
megrakva, amit a kajnukai vásáron vettek: borral, mézzel,
rizzsel. A  szívem hevesebben vert, ahogy felidéztem
magamban az egzotikus aromákat és az élénk színeket, és
azokat a különös, éneklő nyelveket, amelyek olyannyira
érdekessé tették a mekkai piacot. Vajon a kajnukai vásár is
hasonló lesz?
A Próféta néhány híve is elhaladt mellettünk, ahogy ott
cammogtunk. Vigyorogtak, és gúnyolódó arcokat vágtak
Alira, amiért két nővel utazik.
– Valaki szóljon a Prófétának! – kiáltotta egy férfi, akinek
a fülei úgy elálltak a fejétől, mint két szélesre tárt ajtó. – Ali
lopja a feleségeit!
– Hát, egy asszony nem is elég egy olyan férfinak, akinek
két pengéje van! – kiabálta egy másik, amire mindenki
elkezdett hahotázni. Ali szeme összeszűkült, ahogy
megforgatta a Zulfikar nevű kétpengéjű kardját. Hallottam,
hogy egyszer azzal kérkedett, hogy ő maga vágta ketté a
pengét, amikor kirántotta a kardot a hüvelyéből. Ehhez
nem kis erő kellett, és még igaz sem volt… Tudtam, hogy
Mohamedtől kapta a kardot, így, két pengével, miután
megnyerték a badiri csatát. A  férfiak éljeneztek, ahogy a
nap sugarai megcsillantak az élein. Néhányan egy nevet
skandáltak – hogy Aliét vagy Allahét, azt nem tudtam
megállapítani.
Kis idő múlva elérkeztünk a város széléhez – mintha csak
egy másik világba csöppentünk volna. Nyoma sem volt a
gazdavárosnak, és a birkáktól és kecskéktől hemzsegő
utcáknak. A Kajnuka-negyedben sötét uralkodott, és amerre
csak néztünk, mindenhol árnyékokat láttunk. A  kővel
kirakott utcákat boltok szegélyezték, előttük sátrak és
ernyők. A  két oldalon álló hatalmas kőépületek azonban
olyan magasak voltak, hogy amúgy is eltakarták a napot, és
vészjósló leplet borítottak mindenre. A  boltok sötét
bejáratánál férfiak álltak, és a szemük sarkából figyeltek
bennünket. A  roston sült bárány és a menta illatára
összefutott a nyál a számban, de inkább összeszorítottam a
gyomrom, minthogy engedjek az árusok csábításának.
A sátrakból férfiak és nők kürtölték szerte ajánlataikat – az
utca hangos volt a kiabálásuktól. Aztán elhagytuk őket, és a
hangzavar érthetetlen morajlássá csendesült.
Testem összes izmát megfeszítettem, mintha így akartam
volna felvértezni magam a csábítás ellen, és csak bámultam
az állványokról lógó színes gyöngyöket, rézkarkötőket és
festett kelméket. Az egyik ékszeres sátor előtt egy kopasz
férfi vicsorgott, jól látszott, hogy aranyfoga van. Ahogy
elhaladtunk mellette, felemelt egy hosszú kardot, és a
kezében forgatta, mintha az élét vizsgálgatná, majd szúrós
szemmel rám nézett. Egy kecskeszakállas árus kinyújtotta
rám a nyelvét – olyan volt, akár egy gyík –, és nevetni
kezdett, amikor a kendőm mögé bújtam. A  hátamon
végigfutott a hideg, mert eszembe jutott, mit mondott
Mohamed a kajnukaiakról. Szaudához fordultam, és azt
akartam tanácsolni, hogy menjünk vissza a mecsetbe, de
ahogy megláttam Ali önelégült mosolyát, egyből
meggondoltam magam. Ha most megfutamodunk, elmeséli
Mohamednek, hogy berezeltem, és akkor a Próféta soha
többé nem enged el sehova. Megmarkoltam a kardomat, és
arra gondoltam, hogy jó harcos vagyok. A szívverésem és a
légzésem lassan lecsillapodott.
Megálltunk. Leugrottam Szcimitár hátáról, kikötöttem
egy póznához, és igyekeztem nem gondolni a rám
szegeződő kíváncsi tekintetekre. Ali segített Szaudának
leszállni a tevéről, aztán mindketten elindultak, és
otthagytak engem, míg én próbáltam lecsillapítani a
nyugtalan lovat. Körbenéztem, hogy vajon látok-e
ellenséges arcokat. De úgy tűnt, az emberek annyira el
vannak foglalva a vásárlással és az eladással, hogy észre sem
veszik, hogy néhány muzulmán is van a tömegben.
Megállapítottam, hogy túlságosan is szabadjára engedtem a
fantáziámat. Évek óta ez volt az első alkalom, hogy
kedvemre járhattam-kelhettem, és nem akartam, hogy
holmi gyerekes rémképek elrontsák az örömömet. Ami
pedig Szaudát illeti, Ali majd vigyáz rá. Nekem csak arra
kell ügyelnem, hogy ne keveredjek bajba, nehogy Mohamed
eltiltson a hasonló kalandoktól.
A bódék között járkálva olyannyira megmámorosodtam a
sok gyönyörű holmitól, hogy teljesen megfeledkeztem a
veszélyről: díszes kohl edények és ezüstözött parfümös
üvegcsék; illatos mirha és fenyőtömjén; és vérvörös
rubintok egy arany nyakláncon. Felágaskodtam, hogy
közelebbről is szemügyre vegyem a kövek színét, de a
magasból hirtelen lecsapott egy kéz, és elkapta előlem az
ékszert. Felnéztem – egy asszony állt előttem, gúnyos
mosollyal az arcán, a szeme akár a parázsló szén.
–  Muzulmán tolvaj! – vicsorgott. – Hát nem elég, hogy
fosztogatjátok a kuraisi karavánokat? Hozzá ne merj nyúlni
az árumhoz!
Hátraléptem, egyenesen valakinek a lábára.
 – Allahra, bocsásson meg, amiért ilyen ügyetlen vagyok! –
A  testemet már azelőtt elöntötte a forróság, hogy
belenéztem volna Szafuan sima, szoborszerű arcába. Amióta
nem láttam, majdnem olyan magas lett, mint az apám, és a
füle már nem állt úgy el, mint régen. Erős állkapcsa, sötét
szemének ferde vonala és hosszú haja, amely úgy lógott le a
hátán, akár egy ló sörénye, az arab telivéreket juttatta az
eszembe. Telt ajkai azokat az egyszer volt éjszakákat
idézték, amelyeket róla álmodoztam végig. Lesütöttem a
szememet, mert túlságosan zavarban voltam, hogy
beszéljek.
–  Megtiszteltetés a lábamnak, hogy ilyen csinos terhet
viselhet. – A  hangja lágy volt, akár egy macska
dorombolása. A  szívem egyre gyorsabban vert, és úgy
forgott velem a világ, hogy az egyik kezemmel neki kellett
támaszkodnom egy bódénak. – Szédülsz? – kérdezte
Szafuan. – Biztos a hőség teszi. Levegőre van szükséged.
Az egyik közeli standról felkapott egy datolyapálma-
levelekből készült legyezőt, és felém nyújtotta. Úgy álltam
ott, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Számomra
nem volt illendő dolog ajándékot elfogadni más férfiaktól,
Mohameden és az apámon kívül. De nem ezért merevedtem
meg. Féltem, hogy az ujjai hozzáérnek az enyémekhez, vagy
hogy megérzem a kezéből áradó melegséget, ha elveszem
tőle a legyezőt. Allah biztosan halállal sújtana, ha elárulnám
a Prófétát! Szafuan csak nézte, ahogy álltam ott szoborrá
dermedve, és felcsillant a szeme.
–  Mi, mint az umma tagjai, ott kell, hogy segítsünk
egymásnak, ahol csak tudunk – mondta, és elkezdte
legyezni az arcom, mintha csak a szolgám volna… de
egyetlen szolga sem mert volna olyan közel hajolni hozzám,
vagy olyan simogatóan nézni rám, mint ő. A  szívverésem
gyors volt, akár a ló vágtája – a lóé, amin mindig is el
szerettem volna szökni vele a sivatagba.
–  Allahra, ez a mosoly megéri azt a kis fájdalmat a
lábujjaimban! – suttogta. – Bárcsak legközelebb egy teve
lépne rám, és akkor még több jutna belőle!
Olyan pimaszul szemtelen volt, hogy nem bírtam ki
nevetés nélkül. De amikor a szemébe néztem, láttam, hogy
komolyan gondolja. És akkor eszembe jutott: talán ez az a
veszély, amit a vásárba jövet éreztem?
– Jaa Aisha – szólalt meg. – Hiányoznak az együtt töltött
idők.
Az aranyműves bódéja felől éles kiáltás hallatszott, és
megtörte a pillanat varázsát. Néhány asszony csoportba
verődve állt; ujjal mutogattak Szaudára, és károgva
nevettek. Ő azonban nem törődött velük; az ujjaival
végigsimított egy darab bőrt, ami az egyik standra volt
kirakva, majd elindult a szabadtéri étterem felé, ahol Ali a
barátaival kávézott. Ahogy ment, a meztelen combjai úgy
remegtek, mint a kocsonya – valaki feltűzte a szoknyája
alját a derekára.
A kopasz aranyműves összegörnyedt, és az oldalát fogta a
röhögéstől. A többi kereskedő hátba veregette, és gratulált
neki, amiért ilyen jó trükköt eszelt ki.
– Íme a muszlimok igazi arca! – kiabálta.
Ali az egészből nem vett észre semmit, és nyugodtan
beszélgetett tovább. Iszonyú haragra gerjedtem, és már
indultam is felé, de Szafuan elkapta a ruhám ujját. – Ne,
Aisha, túl veszélyes – mondta. Kitéptem magam a kezéből,
és végigrohantam a standok között, nem foglalkoztam a
kiabálásával. Közben belebotlottam néhány
gyümölcsöskosárba, és a lábammal felrúgtam egy állványt,
ami tele volt ékszerekkel.
Egyenesen Szaudához futottam, megálltam mögötte, és
széttártam a karom, hogy eltakarjam a hátsó felét. – Ne
mozdulj, Szauda! – mondtam. – Valaki feltűzte a
szoknyádat!
Szauda felsikított, és odakapott a meztelen fenekéhez. –
Menj az útból! – ordította egy hang. – Nem látjuk tőled! – Az
aranyműves megindult felém, és kivillantotta aranyfogát.
–  Ha valaki csak egy lépéssel is közelebb jön Mohamed
próféta feleségeihez…! – kiabáltam, és közben azon
imádkoztam, hogy ne hallják meg a remegést a hangomban.
Azzal a pár hét gyakorlással a hátam mögött még egy
szamarat sem tudtam volna legyőzni, nemhogy egy felnőtt
férfit. De valakinek meg kellett védenie Szaudát, Ali pedig
épp mással volt elfoglalva. Emellett megengedhettem
magamnak, hogy bátor legyek: nincs férfi, aki
szembeszállna egy tizenkét éves kislánnyal. Legalábbis ezt
gondoltam.
– No, nézd csak, még egy muzulmán szajha, aki szeretné,
ha feltűznék a szoknyáját! – gúnyolódott az aranyműves. –
Gyere ide, kicsikém, mindjárt segítek rajtad! – Utánam
kapott – a keze úgy záródott össze, mint a skorpió ollója.
Kihúztam a kardomat a hüvelyéből, és a penge csúcsával
felhasítottam a kézfejét. Felordított, és a szájához nyomta a
sebet. A  vér ízétől megvadult; a gyűlölet szikrái lobbantak
fel a szemében. Előrántott egy tőrt az övéből, a magasba
emelte, és csak úgy tajtékzott, ahogy rám nézett.
 – Szauda, menj innen! – kiáltottam. Odarohant a kőfalhoz,
és háttal nekitámaszkodott. Megfordultam, és
szembenéztem a támadómmal. Az aranyműves egyre
közelebb jött, és vicsorgott. De nem volt elővigyázatos –
talán azért, mert csak egy lánnyal küzdött. Felemeltem a
kardomat, és egy hirtelen szúrással kivertem a kést a
kezéből – ezt a trükköt Mohamedtől tanultam. Csak nézett
rám zavarodottan, ahogy a fegyver a földre zuhant.
Körbenéztem, és a szememmel próbáltam megkeresni Alit,
de még mielőtt kiabálhattam volna neki, megjelent Szafuan,
és a fogát vicsorgatva mellettem termett, kezében a kardja.
–  Egy lánnyal nem nagy teljesítmény elbánni, ti gyáva
kutyák! – mondta. – Lássuk, ti kajnukai disznók, hogy mire
mentek egy muszlim harcos ellen!
A férfiak nekünk támadtak a késeikkel, és egy pár röpke
pillanatig minden úgy történt, ahogy megálmodtam: én és
Szafuan egymás mellett harcoltunk. Sikerült
megsebesítenem az egyik karját, aki eztán meghátrált.
A  másiknak Szafuan levágott egy darabot az orrából, de a
férfi tovább küzdött.
– Tűnj már végre el innen, Aisha! – kiabálta Szafuan. – Ez
nem neked való!
  Még mindig dühös voltam rá egy kicsit az előbbi
megjegyzéséért, miszerint egy lánnyal nem nagy
teljesítmény elbánni, úgyhogy megfordultam, és kiütöttem
a tőrt ellenfele kezéből.
– Lehet, hogy inkább neked nem való, Szafuan? – vágtam
vissza, és elégedetten vettem tudomásul, hogy a szeme
elkerekedett a csodálkozástól, ahogy rám nézett.
A  következő pillanatban azonban egy erős kar fonódott a
nyakam köré, és hátrarántott. Testem egy férfi ziháló
mellkasának feszült – majdnem megfojtott, ahogy egyre
erősebben szorította a torkomat. Forró lehelet csapta meg
az arcom, és a férfi a számhoz emelte véres kezét. Az
aranyműves volt.
–  Nyald csak le, kicsikém! – hörögte. – Soha többé nem
lesz alkalmad megkóstolni a kajnukai vért!
Hasba vágtam a könyökömmel, és a lábába döftem a
kardomat. Elengedett, és megfordult, harcra készen.
Felnéztem, és láttam, hogy Ali és a barátai átvágnak a
tömegen, és egyenesen felénk tartanak, kardjuk a
magasban.
–  Most már aztán elég volt, te kis bajkeverő! – mondta
dühösen Ali, míg a nagyfülű barátja hasba szúrta az
aranyművest. Megrendülve néztem, ahogy lerogyott a
porba – a teste vonaglott, és piros vér bugyogott ki a száján.
– El kell tűnnünk innen! Most azonnal! – kiabálta Ali.
Gyorsan megkereste Szaudát, és felsegítette a teve hátára.
Én felpattantam Szcimitárra, és beletöröltem a kardomat a
nyergemre akasztott ruhába, egyelőre azonban nem
dugtam vissza a hüvelyébe, hogy kéznél legyen, ha bárki
rám támadna.
Szauda zokogott, és az arca tiszta vörös volt, miközben a
teve lábra állt alatta. – Még soha életemben nem aláztak
meg ennyire – mondta. – Ezek az emberek mindenemet
látták.
Megpróbáltam becsúsztatni a kardomat a hüvelyébe, de
annyira remegett a kezem, hogy nem találtam bele. Egy
férfi meghalt, és én is könnyen az ő sorsára juthattam
volna. De miért? Egy buta vicc miatt! Eddig csak játékból
forgattam a kardot, ez azonban valódi volt… itt életekről
volt szó. És halálról. Megborzongtam, és egy mélyről jövő
sóhaj hagyta el az ajkam.
–  Ne aggódj, Szauda – mondtam olyan nyugodt hangon,
ahogy csak tudtam. – Ha Mohamed meghallja, mi történt,
bosszút fog állni. Az egész kajnuka törzs fizetni fog azért,
amit velünk tettek… méghozzá a vérükkel.
Egy férfi velőtrázó üvöltése hallatszott. A forró, fullasztó
levegő egy pillanatra megfagyott körülöttem, amikor
észrevettem a háborgó tömeget. A kajnukaiak a kardjukkal
hadonásztak, és az öklüket rázták felénk. Szafuant sehol
sem láttam; úgy tűnik, nem felejtette el, hogyan kell úgy
felszívódni, akár egy dzsinn. Ali nagyfülű barátja a földön
feküdt – a körülötte álló kajnukaiak kardjáról csorgott a
vér.
Ali rám nézett, és átvette a gyeplőt Szaudától. – Látod,
mit okoztál?
–  Csak megvédtem Szaudát, amíg te a barátaiddal
lebzseltél – válaszoltam.
–  Igen, Aisha, megvédtél engem – mondta Szauda, aztán
letörölte az arcáról a könnyeket, és gyengéden rám
mosolygott. – Kockára tetted értem az életedet. Allahnak
hála, hogy ilyen nővér-feleséget adott nekem!
–  Véres harcot robbantottál ki, mert nem bírtad
türtőztetni a kivagyiságodat! – mondta Ali, és a fejét rázta. –
Mohamed most már talán hallgatni fog rám és Umarra.
Ahol asszonyok vannak, ott nyomban megterem a baj is.
A legjobb, ha otthon maradnak, a négy fal között.
 HATODIK FEJEZET

ROSSZ ÖTLET
❖
Ugyanazon a napon
 
 
Ahogy számítottam is rá, amint megérkeztünk a vásárból,
Ali egyenesen Mohamedhez ment, és elmondta neki, mi
történt. És – ahogy szintén számítottam rá – úgy állította be
magát, mint vitéz harcost, aki a megmentésemre sietett,
engem pedig úgy, mint felelőtlen gyereket, aki az egész bajt
okozta.
Igyekeztem hát – a ziháló Szaudával a hátam mögött –,
hogy én is minél hamarabb odaérjek Mohamedhez. Amikor
a majliszba léptem, Ali épp a hőstetteivel hencegett, és a
mellét verte, miközben élénk részletességgel ecsetelte,
hogyan terítették le ő és a barátja a férfiakat, akik
kigúnyolták Szaudát. Egy dolgot azonban nem mesélt el,
mégpedig azt, hogy előtte – ahelyett, hogy a dolgát végezte
volna – beült egy étterembe pletykálni és kávézni.
–  Kíváncsi vagyok, vajon azok a kajnukai kutyák még
most is úgy nevetnek-e rajtunk, unokabátyám! – mondta, és
közben úgy hahotázott, ahogy csak ő szokott. – Ahány
gazember csak a közelembe mert jönni, mindegyiknek a
szeme bánta! Egyszerre szúrtam ki mindkettőt a kétpengéjű
kardommal. Így tettem őket igazán vakká, hogy nem
akarták belátni az iszlám igazságát!
 Ahogy Ali dicsekvését hallgattam, szerettem volna
félbeszakítani, és elmesélni a saját hőstetteimet, de
visszafogtam magam. Nem voltam büszke rá, hogy egy
jelentéktelen tréfa vérfürdőbe torkollott. Mohamed amúgy
is tudta, hogy nem tudom megvédeni magam tapasztalt
harcosokkal szemben, legalábbis egyedül nem. Ráadásul, ha
elmesélném neki a saját részem, akkor Szafuant sem
hagyhatnám ki. És mivel még mindig nem ocsúdtam fel a
kábulatból, amit a vele való találkozás okozott, nem
éreztem magam késznek rá, hogy beszéljek róla
Mohameddel.
Amikor én és Szauda meghajoltunk az ajtóban, Ali
kinyújtotta a karját, és rám mutatott.
–  Itt van, aki az egészet kirobbantotta! – mondta. – Jaa
unokabátyám, látnod kellett volna. Egy kislány, és ami még
rosszabb, a te feleséged, és olyan harci üvöltést hallat, hogy
az egész piac beleremeg. Az első adandó alkalommal
megszegte a neked tett ígéretét.
Hazugságai hallatán mintha gyertyalángok nyaldosták
volna a fülemet. De megőriztem a hidegvéremet, mert
rettegtem tőle, hogy szóba kerül Szafuan… ugyanakkor
vágytam is rá, hogy híreket kapjak róla. Vajon mi történt
vele azután, hogy mi elmenekültünk? Megsérült? Meghalt?
Próbáltam visszaemlékezni rá, hogy láttam-e a harctéren,
amikor felugrottam a lovamra. Mint tudjuk, Szafuannak
sosem okozott gondot, hogy felszívódjon.
Szerencsére Szaudának nem voltak aggályai a beszéddel
kapcsolatban.
–  Jaa Prófétám, látnod kellett volna Aishát! Egy ilyen
kislány, mint ő, három megtermett férfival szemben!
Megfenyegette őket, hogy mindnyájukat megöli, ha nem
hagynak nekünk békét. És meg is tette volna!
Ali összefonta a karját a mellkasán. – Az biztos, hogy
meghaltak volna… a nevetéstől! Nem semmi látvány volt,
ahogy ott kalimpált azzal a játék karddal, amit tőled kapott.
Nagyobb veszélyt jelentett önmagára, mint bárki másra.
Megmondtam előre, unokabátyám, hogy jobb, ha itthon
marad.
–  Allahra, ő legalább kiállt a becsületemért! – mondta
Szauda, és egyenesen Ali szemébe nézett. – Ha már senki
más nem volt, aki megtette volna!
Mohamed rosszallóan nézett rám.
– Csak azt a lefegyverző technikát használtam, amit
tanítottál – mondtam neki. – Arra jó volt, hogy legalább időt
nyerjek. Meg aztán… – dühös voltam magamra, mert
éreztem, hogy elönt a forróság, és ettől aztán csak még
vörösebb lettem. – …nem kellett végig egyedül harcolnom,
mert akadt segítségem.
–  Igen, az a fiú rögtön a segítségedre sietett – mondta
Szauda. – Bár ő sem jobb harcos nálad.
–  Szafuan ibn al-Múattal – mondta Ali. Még mindig a
mellén összefont karral állt, és úgy nézett rám, mintha
hazugságon kapott volna. – Mit keresett az a fiú a vásárban,
Aisha?
– Honnan tudjam? – csattantam fel önkéntelenül. Mégis,
mivel akar megvádolni? – gondoltam magamban. A  szeme
kikerekedett, a szája pedig önelégült mosolyra húzódott,
mintha csak megerősítettem volna a gyanúját.
Aztán eszembe jutott Szafuan csinos arca, ahogy
odahajolt hozzám, és a pálmalevéllel legyezett, és kivert a
víz. Ali olyan fürkészően nézett, hogy attól féltem, olvas a
gondolataimban. Vajon látta, ahogy Szafuannal
beszélgettem? Észrevette, hogy milyen közel állt hozzám, és
én nem léptem arrébb?
–  Jaa Aisha, hát nem az volt megbeszélve, hogy előbb
nekem szólsz, ha valami baj van? – kérdezte Ali. – Te mégis
rögtön a csetepaté közepén termettél, és kirántottad a
kardodat. Még csak nem is kiabáltál nekem!
Mohamed szeme kidülledt a dühtől, ahogy rám nézett.
A homlokán egy apró ér lüktetett – mint mindig, ha ideges
volt.
– Nagyon meggondolatlanul viselkedtél, Aisha – mondta.
– Meg is ölhettek volna. Talán bölcsebb lenne, ha egy időre
korlátoznám a szabadságodat, legalább amíg meg nem
tanulod, hogyan tartsd féken az indulataidat.
–  Allahra, ne tedd ezt velem! – kiáltottam
kétségbeesetten, és a szívemhez kaptam. Úgy kalimpált,
mint egy riadt nyúl. – Megígérem, hogy többé nem fordul
elő ilyesmi!
–  Egyszer már megszegted a nekem adott szavad. Azt
mondtad, ha bajban vagy, segítséget kérsz Alitól.
Lesütöttem a szemem, hogy ne lássam az arcán a
csalódottságot. Annyira szerettem volna megmutatni, mire
vagyok képes a kardommal, hogy megfeledkeztem a neki
tett ígéretemről. És indulatból cselekedtem, ahogy mondja.
–  Nem akartam megszegni a szavamat – mondtam. – De
minden olyan gyorsan történt, és úgy éreztem, meg kell
védenem Szaudát…
 –  Aisha kicsit heves természetű – kelt a védelmemre
Szauda. – Nem akart ő semmi rosszat.
– Kemény kézzel kell fogni – szólt Ali. – Szauda mindig is
túl elnéző volt a gyereknevelésben. Persze a lányaid,
unokabátyám, mind jólneveltek voltak. – Rám nézett, és a
szeme szikrát szórt. – Ha te magad nem akarod
megregulázni a gyermek feleségedet, a jegyesed majd
megteszi helyetted. Hafsza bint Umarból jó hatun válna. Ha
ő lenne a háremed nagyasszonya, nem kellene attól
tartanod, hogy ilyesmi megismétlődik.

❖ ❖ ❖
–  Még egy feleség? – tettem fel a kérdést Mohamednek
később, amikor bejött a szobámba. – De miért? Még csak
most költöztem ide, és máris rám untál?
–  Dehogy, Aisha – válaszolta. Kinyújtotta felém a karját,
és az ölébe ültetett. – Umar szeretné, ha rokoni szál fűzné
hozzám, és ezért felajánlotta nekem a lányát, Hafszát.
A  férje meghalt, amikor értem harcolt. Senki sincs, aki
vigyázzon rá.
–  Ezek szerint az összes badiri özvegyet feleségül fogod
venni? – kérdeztem ravaszul, és próbáltam elrejteni az
ijedtségemet. – De hol fognak lakni?
Tudtam jól, hogy nem áll szándékában az umma összes
özvegyét feleségül venni. Umar helyzete különleges volt:
bár egykoron esküdt ellensége volt az iszlámnak, idővel
Mohamed legjobb embereinek egyike vált belőle. – Muszáj
elvennem a lányát – mondta. – Nincs más választásom.
Umar már így is épp elég megaláztatáson ment keresztül,
ahogy azt Mohamed elmesélte. Először a Próféta egy másik
közeli emberét, Uthmant kérte meg, hogy vegye feleségül
Hafszát. De a kövér, vagyonos ember, akinek olyan hosszú
bajusza volt, akár egy vízipipacső, épp akkor vette feleségül
Mohamed egyik lányát, Umm Kulthumot. – Nem vagyok
még kész egy másik feleségre – mondta Umarnak.
–  Mivel nagyon tiszteli Uthmant, egy szót sem szólt –
mesélte Mohamed. – Aztán úgy döntött, megkörnyékezi
Abu Bakrt.
–  Nem vennéd feleségül gyönyörű lányomat, Hafszát? –
kérdezte apámtól. Abi lehajtotta a fejét, és a kezét bámulta,
miközben azon gondolkozott, hogyan vágja ki magát a
helyzetből. Ha igent mond, a nyakába vesz egy forróvérű
menyecskét, aki felbolygatja majd az otthona nyugalmát. Ha
nemet, megsérti Umart. Úgyhogy inkább nem mondott
semmit. Látva, hogy az apám csak némán áll, Umar arca
elvörösödött, majd hamuszürkévé változott, végül sarkon
fordult, és elindult, hogy megkeresse Mohamedet.
–  Ezek az állítólagos barátok gúnyt űznek belőlem a
lányom iránti közömbösségükkel – panaszkodott hangosan.
–  Uthman és Abu Bakr csak azért utasították vissza a
kezét, mert megkértem rá őket – mondta neki Mohamed. –
Én magam szeretném feleségül venni Hafszát.
Mire a történet végére ért, csak úgy kavargott a
gyomrom. Hafsza bint Umar egy elkényeztetett, önző nő
volt, aki gyakran úgy kiabált a férjével, hogy még a
szomszédok is felébredtek.
–  Ha már mindenképpen el kell venned valakit –
mondtam –, miért nem keresel egy olyan nőt, aki
kedvesebb? Hafsza durrát fog csinálni belőlem, és pokollá
teszi az életemet.
 Mohamed elnevette magát. – Még hogy te legyél a
második feleség? Azután, ahogy ma szembeszálltál Alival,
erősen kétlem, hogy így lesz.
Reméltem, hogy igaza lesz… de hát az anyám is erős volt
egyszer, nem igaz? Mivel láttam a csodálkozást a szemében,
úgy döntöttem, hogy inkább máshonnan közelítem meg a
dolgot.
– Umar csak nemrég tért át az iszlámra, és a hidzsra előtt
jó barátságban volt Abu Szufjannal – mondtam. – Honnan
tudod, hogy nem kém? Ha feleségül veszed a lányát,
mindannyiunk életét kockára teszed.
Mohamed a fejét rázta. – A  hadseregünk Badirnál
legyőzte a kuraisi harcosokat – mondta. A  győzelem
nemcsak az ummát erősítette meg egységében, de
egyértelművé tette Abu Szufjan – és egész Hidzsasz –
számára, hogy Mohamed és hívei tiszteletet érdemelnek.
–  Ez a házasság az umma javát szolgálja – tette hozzá. –
A  mi közösségünk nagyon fiatal még, és olyan helyzetben
vagyunk, amelyre ezelőtt nem volt példa az arab nép
történetében – elhagytuk a szülőföldünket, hogy törzsi
kötelékeinkből kilépve új családot alapítsunk. Hafsza
özvegysége törést okozott az új rokonság legbelsőbb
köreiben. Ha azzal, hogy feleségül veszem,
újraegyesíthetem a feleket, akkor meg fogom tenni.

❖ ❖ ❖
Azután a borzalmas nap után a vásárban Mohamed
megpróbált békét kötni a kajnukaiakkal, ők azonban
kigúnyolták, és kövekkel dobálták meg, mondván, hogy
legközelebb valódi harcosokat küldjön ellenük, és ne egy
öregasszonyt meg egy kislányt. Mivel nem hagyta nyugodni
a veszély, amit ez a rossz szomszédság jelentett, Mohamed
parancsot adott az umma seregének, hogy az egész törzset
űzzék ki a városból. Aztán, amikor ez a gond is
megoldódott, megkezdte az előkészületeket a Hafszával
kötendő házasságához.
Bár felfogtam, hogy Mohamed miért akar újra
megnősülni, az esküvő napján mégis úgy jártam-keltem az
udvaron, mint önmagam árnyéka. Szauda csak mosolygott,
és elárasztotta jókívánságaival az ifjú párt, én azonban
egyáltalán nem tudtam örülni neki, hogy egy új nővér-
feleség érkezik a hárembe. Főleg, hogy ez a feleség
csillogóan szép volt, és hiú, akár egy páva, ahogy drága,
élénk kék ruhájában végiglejtett a házon.
Alig győztem vonszolni a lábam, ahogy elmentem a
magas datolyapálma alatt, át a kiszáradt akácoson, a hosszú,
szürke füvön és a vérvörös homokon, és megérkeztem a
szomorú gázafa alá, ahol Hafsza állt. Nem tudtam levenni a
szememet a ruhájáról – úgy vonzott, mintha virág volna, én
pedig szomjazó méh. A  csillogó alsószoknya fénye; sötét
azúrkék, akár a déli ég. Az aranyszálakkal átszőtt lila
selyemszoknya gazdag ragyogása és a vágás a szegélyénél,
ami felfedte az alatta rejlő buja kékséget. A  finom, kék
csipkeszalag a dereka körül és rövid, mélyzöld kabátja
szélén. A  selyemfátyol; szintén mély, mámorító kék, és a
ráomló hullámos, tintafekete hajzuhatag. Biztos voltam
benne, hogy indigóval van befestve. Az én drága, vörös és
fehér ruhám egyszerre toprongyosnak tűnt, rozsdaszínű
hajam pedig rikítóbbnak, mint valaha.
Ahogy közeledtem feléjük, Ali kaján vigyorral az arcán
odalépett hozzá, és a fülébe súgott valamit. Hafsza elnevette
magát, és lehajtott fejjel válaszolt neki – a férfinek le kellett
hajolnia hozzá, hogy hallja, mit mond. Aztán mindketten
mosolyogtak – a szemükben ravaszság tükröződött –, majd
Ali elfoglalta a helyét Mohamed mellett.
Mohamed és Hafsza előtt álltam, és áldást kértem a
házasságukra… a nyelvem majdnem összeakadt, ahogy
kiejtettem a gyűlöletes szavakat a számon. Ali önelégült
arckifejezéssel nézett rám. Hafsza üdvözölt, és közben olyan
magasra tartotta az orrát, hogy az ember azt hihette,
szeretné, ha rászállnának a madarak. Finoman ívelt
szemöldöke amúgy is egy madár szárnyaira emlékeztetett,
ahogy felhúzta és leengedte pirítottmandula-szeme felett.
–  Milyen szép ruha – mondta, és végignézett rajtam.
A szám keserű lett, akár a szőlőmag. A hangsúly, amivel ezt
mondta, olyan volt, hogy szerettem volna belekapaszkodni
a fénylő hajába, amit időről időre kacéran átdobott a válla
felett, és jól megtépni. Szauda mellettünk állt, kezében a
Gonosz szeme amulettjével, és sok boldogságot kívánt
Mohamednek az új feleségével.
–  Bizonyára te vagy Aisha, a gyermek feleség – mondta
Hafsza kemény, gőgös mosollyal az arcán. A  szavai úgy
martak, akár a sav.
–  Mohamed kedvenc felesége – válaszoltam, és közben
úgy néztem rá, hogy tudja, mindent megteszek, hogy ez így
is maradjon.
Kecses kezét fintorogva a szája elé emelte, és ásított
egyet. – Örvendek – mondta, és felém nyúlt, hogy
megsimogassa a fejemet. Kedvem lett volna rácsapni a
karjára. – Remélem, eléggé kiélvezted ezt a kitüntetett
figyelmet, amíg tartott. – Alira nézett, aki ravasz vigyorral
az arcán figyelte kettőnk társalgását. Aztán ismét hozzám
fordult, és így szólt. – Várd csak ki a végét. Azután, hogy
eltöltötte velem a hét éjszakáját, könnyen lehet, hogy
megváltoznak az érzelmei.
–  Igen, miután veled kell töltenie hét éjszakát, a férjem
jobban szeret majd engem, mint valaha – vágtam vissza.
A szemöldöke úgy ugrált, hogy azt hittem, menten elrepül.
Hogy Mohamed vajon jobban szeretett-e másnap – vagy
hogy szeretett-e egyáltalán –, azt nem tudtam
megállapítani. Miután megterítettem nekik a menyasszony
új kunyhójában, közös párnán foglaltak helyet, olyan közel
egymáshoz, hogy Hafsza akár a Próféta ölébe is ülhetett
volna. És micsoda étvágya volt Mohamednek! Mohóságában
akkora halom datolyát befalt, mint a feje.
Hafsza csak úgy ragyogott. Sűrű haja tintaszínű
zuhatagként omlott vállára. Kék selyemnadrágja, amelyet
sárga, hímzett madarak díszítettek, a derekára simult, majd
lejjebb, a csípőjén kibővült, kihangsúlyozva teltkarcsú
alakját. A  szeme vastagon ki volt húzva kohllal, ami még
jobban kiemelte csábító tekintetét. Szeme erotikus
násztáncot lejtett: csalogatta, kikosarazta, majd újra
hívogatta, és végül kacéran kinevette Mohamedet. A nyaka
körül egy lápis lazuli nyakláncot viselt, rajta arany
berakásokkal: úgy szikrázott, akár az égen a csillagok.
Úgy enyelegtek és turbékoltak, mint két fülemüle. Arra
gondoltam, hogy nemrég együtt töltötték az éjszakát –
ahogy elképzeltem a testét Mohamedé alatt, felfordult a
gyomrom. Előredőlt, hogy elvegyen a tálról egy darab
gyümölcsöt, és a mellbimbója hozzáért a Próféta karjához.
Mohamed felnyögött, és olyan éhes szemekkel nézett rá,
hogy egész Hidzsasz összes datolyája nem lett volna elég,
hogy lecsillapítsa.
–  Allahra! A  házasság olyan falánkká tett benneteket! –
mondtam, és kipréseltem magamból egy erőltetett kacajt.
Ki voltam éhezve férjem törődésére, ő azonban úgy
viselkedett, mintha ott sem lettem volna.
–  Igen, kielégíthetetlenek vagyunk – mondta Hafsza, és
bedugott egy datolyát Mohamed ajkai közé, majd lassan
visszahúzta az ujjait. Aztán egy elnyújtott, kéjes pillantást
vetett rá. – Jaa habib, mi ez a történet a kajnukai vásárról,
amit beszélnek? Tényleg igaz, hogy a gyermek feleséged
csetepatét robbantott ki? Ha én lennék a hatun, ilyen nem
történhetne.
Ránéztem, és éreztem, hogy a gyomrom összeszorul, a
nyakamon pedig feláll a szőr. A  tekintetünk
összetalálkozott.
Felhúzta a szemöldökét, és így szólt: – Te még mindig itt
vagy? Látom, nagyon érdekel az új nyakláncom.
Mohamedtől kaptam, szerelme zálogául. Biztosan neked is
ajándékozott valami hasonlóan szépet.
–  Szerelmi zálogot? – kérdeztem. – Minek nekem zálog,
amikor anélkül is tudom, hogy szeret?
De vajon tényleg szeretett? Hiszen rám sem nézett,
miközben ott sürögtem-forogtam körülöttük, hogy
kiszolgáljam őket. Elvettem előlük az üres tányért, és az
udvaron át elindultam vele a konyha felé. Közben azon
tűnődtem, hogy vajon valóra válnak-e félelmeim, amelyek
az utóbbi napokban egyre erősebben nyomták a szívemet.
Lehet, hogy Hafsza tényleg elcsavarja Mohamed fejét, és
elfoglalja a hatun pozícióját? Kérlek, Allah, nem szenvedtem
még eleget?! Valamit ki kellett találnom, hogy ezt
megakadályozzam. De mit tegyek? Még hat teljes napja volt,
amit kettesben tölthetett Mohameddel, no meg két dús
keble, amivel megbabonázza. Mivel még mindig olyan szűz
voltam, mint amikor kibújtam anyám méhéből, ebben a
tekintetben nem versenyezhettem vele. Ahogy a
főzősátorba értem, úgy levágtam a pultra a tányért, hogy
kettétörött.
–  Allahra, mi a baj, Vöröském? – kérdezte Szauda
aggódva, és a fejét fogta. – Úgy festesz, mint aki mindjárt
elsírja magát!
– Sírni? De hát miért sírnék? Mert a férjem beleszeretett
egy másik nőbe, rólam pedig teljesen megfeledkezett?
Rám nézett, a tekintetében bujaság tükröződött. – De hát
emlékszel az első éjszakákra… Akár az üzekedő kecskék,
nem igaz? A  férfi és a nő ilyenkor nem tudja levenni
egymásról a kezét. De ez sem tart örökké.
Rosszalló pillantást vetettem rá. Még hogy jó érzés ott
röfögni és izzadni egymáson! Nekem nem ez volt a
benyomásom abból ítélve, amit Hamal ablakából láttam. De
ha jobban belegondolok… Dzsamila nem tolta el magától a
férjét. A  karja és a lába a testéhez tapadt, és vele együtt
mozgott, mintha lovon ülne. Éreztem, hogy Szauda néz;
talán nem értette, miért tiltakozom. Még egy pillanat, és
rájön, hogy még nem vagyok túl az elháláson. Gyorsan
felmarkoltam a törött tányérdarabokat, és belevágtam őket
a tűzbe, hogy eltereljem a figyelmét.
– Nemsokára ő lesz a hatun – mormogtam. – És akkor te
meg én akár kútba is ugorhatunk.
–  Hatun? – fintorgott Szauda. – Tudtommal ez az én
pozícióm. De nem tartok rá igényt, Aisha. Felneveltem
Mohamed első házasságából származó lányait, és itt van a
saját fiam is az első házasságomból. Eleget parancsolgattam
már életemben.
Egy pillanatra azt hittem, felcsillant a remény. – Miért
nem nevezel ki engem? – kérdeztem.
A fejét rázta. – Túl fiatal vagy még, hogy te irányítsd a
háztartást.
– De nem túl fiatal, hogy megvédjelek! – vágtam vissza.
Szauda félrebillentette a fejét, eltűnődött, és hahotázni
kezdett. – Allahra, olyan igaz nyelven szólsz, mint maga
Gábriel arkangyal! Rendben, Aisha, megteszlek hatunná!
Szerettem volna megölelni örömömben, de felemelte a
kezét, és megállított. – Még ne éld bele magad – mondta. –
Hafsza bint Umarnak is bele kell egyeznie.
Mérgemben dobbantottam egyet. – Ő sosem fogja
elfogadni, hogy én parancsoljak neki, Mohamed pedig
túlságosan elvakult, hogy bármit is tegyen.
–  Ne félj, nem fog sokáig tartani ez az állapot –
mosolygott Szauda. – Ennek a Hafszának rémes természete
van. Azt hallottam, rosszabb, mint az apjáé. Hiszen ismered
a mondást: kibújik a szög a zsákból. Meglátod, nem kell
sokat várni, hogy megfeledkezzen magáról, és akkor
kiderül, milyen is valójában, a Próféta szeméről pedig lehull
a lepel.
Támadt egy ötletem. Jó ötlet volt… ugyanakkor rossz is.
Először elhessegettem magamtól, de aztán amikor Hafsza a
következő napon háromszor is durrának szólított, és azt
tanácsolta Mohamednek, hogy tartson otthon, megváltozott
a véleményem. Valamit tennem kellett, méghozzá gyorsan.
Egyértelmű volt, hogy Alival egy húron pendülnek. Csak
remélni tudtam, hogy Mohamed nem kottyantja el, hogy
nem háltuk el a házasságunkat. Tudtam, hogy Hafsza akkor
azonnal megragadná az alkalmat, és elfoglalná az első
feleség pozícióját.
Meg kellett aláznom valahogy. Ha elmondom neki, amit
tudok, soha többé nem néz rám olyan felhúzott orral. Miért
is páváskodhat, miközben ennyi férfi visszautasította a
kezét?
Csak az a baj, hogy Mohamed megígértette velem, hogy
erről nem beszélek senkinek. Vagyis ha meg akarom
szégyeníteni Hafszát, őt is el kell árulnom. Megkértem
Szaudát, hogy vigye be nekik az ebédet, mert féltem a
találkozástól. De pénteken, öt nappal az esküvő után, Hafsza
maga jött be a konyhába, és datolyalét kért. Aztán csak állt
ott tétlenül, és nézte, ahogy én és Szauda elmosogatjuk
utánuk az edényeket.
–  Azt mondtam, datolyalét kérek – ismételte el
parancsoló hangon. – Rossz a fületek, vagy csak nem
vagytok hajlandók meghallani, amit mondok?
A háremben csak az első feleség parancsolgathatott a
többieknek. – Te hallottál valamit, Szauda? – kérdeztem.
–  Én akarok lenni a hatun ebben a házban – mondta
Hafsza keményen, és összefonta a karját a mellkasa előtt. –
Biztos vagyok benne, hogy tudjátok, mit jelent ez a szó –
folytatta, és elkezdett dobolni az alkarján lilára festett
körmeivel. – És el fogom érni, amit akarok.
–  De hát mindnyájan akarunk dolgokat, nem igaz,
Szauda? – mondtam. – Én például azt akarom, hogy segítsen
valaki a mosogatásban.
 – Én meg ki akarok menni ebből a sátorból, még mielőtt
valami olyat mondok, amit magam is megbánnék – mondta
Szauda, és elsietett, hogy vizet hozzon az öblítéshez.
–  Jól tudom, mit akarsz, Aisha – mondta Hafsza, és
felemelte hosszú, csinos orrát. – Kár, hogy a férjed nem
viszonozza érzelmeidet.
Egy jó darabig csak álltam ott, és pislogtam. Az arcát
fürkésztem, önelégülten mosolygott, és azon tűnődtem,
vajon mennyit tud rólam és Mohamedről. A  Próféta vajon
elmondta neki, hogy nem történt meg az elhálás?
– Különös, hogy Mohamed érzelmeiről beszélsz – törtem
meg a csendet. – Hiszen irántad soha nem érzett semmit.
– Hogy nem? Akkor vajon miért vett feleségül? – kérdezte
éles hangon, és felhúzta a szemöldökét. A  félmosoly még
mindig ott volt az arcán. A  rossz ötlet egyre csak ott
kavargott a fejemben, és ádáz harcot vívott a jó
szándékommal… egyre csak arra biztatott, hogy
szégyenítsem meg Hafszát, és kerekedjek fölé. És aztán
hirtelen – még mielőtt átgondolhattam volna a dolgot –
kicsúszott a számon.
– Mohamed nem akart feleségül venni téged – mondtam.
– De az apád megkérte rá, ő pedig szívességet tett neki. –
Hafsza csak forgatta a szemét, és nevetett. Mivel láttam,
hogy nem hisz nekem, belekezdtem a történetbe –
elmeséltem neki, hogy futott Umar egyik férfitól a másikig,
hogy férjet találjon neki. Itt-ott kicsit ki is színeztem a
dolgot, hogy még hatásosabb legyen.
Ahogy beszéltem, az a felsőbbrendű mosoly az arcán
fokozatosan ideges grimasszá változott. A dicsőség eltűnt a
szeméből, és átadta helyét a harag szikráinak. Íme, itt
vannak a jelei annak a rémes természetnek, amiről olyan
sokat hallottam! De aztán – ahogy láttam, hogy rántja össze
az arcát a fájdalom – a nyelvem elkezdett botladozni. Mire a
történet végére értem, egy nagy, fekete könnycsepp jelent
meg a szeme sarkában, és legördült az arcán.
De már túl késő volt, hogy visszakozzak. – Az apád
könyörgött Mohamednek, hogy vegyen el – mondtam.
– Honnan veszed mindezt? – kérdezte felemelt hangon. –
Nincs jobb dolgod, mint ilyen rosszindulatú pletykákat
terjeszteni? Na várj csak, ha Mohamed ezt megtudja, úgy
elfenekel, hogy a hátsó feled olyan vörös lesz, mint a hajad!
–  Én is ott voltam, amikor az apád rimánkodott
Mohamednek, hogy vegyen el – hazudtam.
– Te kis szuka! – kiabálta. – Mindjárt akkorát kapsz, hogy
befogod a szádat! – A következő pillanatban már egymásnak
is estünk – csak úgy záporoztak az ökölcsapások és a
rúgások. Haraptuk, téptük egymást, ahol értük. Aztán jött
Szauda, és szétválasztott bennünket, olyan vastag és izmos
volt, akár egy ökör lába.
– Nézzenek oda, micsoda szégyen! A Próféta feleségei úgy
verekszenek, akár két beduin! – dühöngött. – Mit szólna, ha
látna most benneteket?
–  Azt mondaná, hogy megérdemli a verést, amiért ilyen
ostoba hazugságokat terjeszt! – visította Hafsza, és rám
szegezte a mutatóujját.
–  Csitt legyen, mert menten megsüketülök! –
panaszkodott Szauda. – Miféle hazugságokról beszél, Aisha?
–  Csak elmondtam neki, mi az igazság a házasságával
kapcsolatban – válaszoltam. – És az igazság fájdalmas.
 Szauda megmarkolta az amulettjét. – Ó, Aisha, mondd,
hogy nem…
– Merő kitaláció az egész! – folytatta a kiabálást Hafsza. –
Apám elmondta, mi történt. Az umma összes férfija az én
kezemre áhítozott, és Mohamed győzött. Neki kellett
könyörögnie, és nem az apámnak. Szauda tudja, mi az
igazság! Jaa Szauda, meséld csak el neki, hogy esedezett
Mohamed az apám előtt, hogy feleségül vehessen!
Szauda homlokán és felső ajkán verejtékbuborékok
csillogtak. Letérdelt, hogy felvegyen a földről egy halom
tányért, majd felállt. – Allahra, mit számít, ki könyörgött
kinek! – mondta. – A  lényeg, hogy Isten prófétájának a
felesége vagy. A többit felejtsd el.
Hafsza dobbantott egyet a lábával. – Tudtam, hogy az ő
pártján állsz! De Allahra, tudom, hogyan derítsem ki az
igazságot! – Aztán elviharzott, és közben kiverte a
tányérokat Szauda kezéből. A  csörömpöléstől valószínűleg
nem hallotta, hogy figyelmeztettem, ne zavarja
Mohamedet, aki a délutáni istentiszteletre készül. Porfelhőt
és válogatott szitkokat hagyott maga után, mi pedig
leguggoltunk, hogy összeszedjük a törött tányérokat.
Miközben ott ügyetlenkedtem a darabokkal, azon
gondolkodtam, mit szól majd Mohamed, ha megtudja, hogy
elárultam őt. Vajon megbízik-e még valaha bennem ezután?
Szauda rám nézett, és a fejét csóválta. – Te jó kislány
vagy, Aisha, de most nagy hibát követtél el.
– Ő hozta ki belőlem a rosszat – feleltem. Szauda morgott
valamit. Egyikünk sem volt teljesen magánál, ahogy némán
elindultunk a sátor kijárata felé.
A mecset felől éktelen kiabálás és csörömpölés
hallatszott. Hafsza úgy zokogott, mintha gyászolna valakit.
Mohamed nyugodt hangon csitítgatta. A  szívem majd’
kiugrott a helyéről, és kábultan szorongattam Szauda kezét.
Vajon elválik tőle, amiért ilyen jelenetet rendezett? Az
katasztrófa lenne Hafsza számára, és én lennék az oka. De
nem, az Umarral való barátsága túl fontos a Prófétának.
Mindegy, legalább nem engedi meg Hafszának, hogy ő
legyen a hatun. És én? Nekem vajon megengedi?
A sátor bejáratánál állva néztük, ahogy Mohamed
végigsiet az udvaron. Az arca olyan kemény volt, akár a kő.
Vörös színű szertartási köpenyét fekete kohlcsíkok
csúfították el, a turbánja pedig félrecsúszott a fejéről.
Hosszú lépésekkel menetelt a füvön, egyenesen Hafsza
kunyhója felé. Nem sokkal később az asszony is megjelent a
mecset ajtajában, és utánaordibált.
–  Hát szamár vagyok én, hogy annak adjanak el, aki a
legtöbbet ajánlja? – visította toporzékolva, és a földre
rogyott.
Elindultam felé, hogy felsegítsem, de Szauda elkapta a
karomat. – Elég bajt okoztál már.
Igaza volt: valóban óriási bajt okoztam… és sajnos nem
lehetett visszacsinálni. Ó, Allah, bocsáss meg nekem, amiért
ekkora fájdalmat okoztam, könyörögtem. Hafsza úgy
sikítozott, hogy Szauda és én tisztán hallottuk a konyha
ajtajából. Sőt, valószínűleg egész Medina hallotta.
Egy idő múlva aztán lecsillapodott. Szauda és én csak
álltunk a nagy csendben, ami hirtelen ránk szakadt, és
vártunk. A kunyhó ajtaja kinyílt, és Mohamed kilépett rajta.
A  turbánját közben megigazította, de a köntöse ugyanúgy
foltos volt. Ahogy elhaladt a konyha mellett, felénk
fordította a fejét, és rám nézett.
A szemében csalódottság, harag és kételkedés.
–  Allah bocsásson meg neked, Aisha. – Máskor nyugodt
hangja most remegett, és a szeme sarkában könnycseppek
ültek. Kitártam felé a karom, hogy megvigasztaljam, ő
azonban rám vicsorgott.
– És adjon erőt nekem is, hogy képes legyek megbocsátani
– mondta. – Tudom, hogy a kegyetlen szavakkal csak
egyvalakinek a szívét akartad összetörni. De Allahra! Azzal,
hogy elárultad a bizalmamat, az enyémbe is beletapostál!
 HETEDIK FEJEZET

MOHAMED HALOTT
❖
Uhud, 625. április
 
 
Azután a borzalmas éjszaka után, amikor Hafsza lelkébe
gázoltam, Mohamed még hetekig nagyon ügyelt rá, hogy
megválogassa a szavait, ha hozzám beszélt.
Visszafogottsága annyira rosszul esett, hogy sírni lett volna
kedvem, de tudtam, hogy csak magamat okolhatom. Nem
érdemeltem meg a bizalmát.
Reméltem, hogy Uhudban mindez megváltozik majd.
Abu Szufjan hadseregével Medina felé közeledett. A  hír
senkit sem lepett meg: tudtuk, hogy harcosokat toboroz.
A  megszégyenítő vereség után, amit a kuraisok Badirnál
elszenvedtek, el kellett valahogy tüntetnie a foltot, ami a
becsületén esett. Az ominózus csata óta szerte Hidzsaszban
szájról szájra terjedtek a mekkaiakat kifigurázó gúnyversek.
– Lusta kereskedők, lágy ököllel és még lágyabb aggyal –
szólt saját városi költőnk, Hasszan ibn Thabit híres
mondása.
A badiri csatával együtt Abu Szufjan sok beduin
szövetségesét is elveszítette – olyan törzseket, akik azelőtt
az ő karavánjait védték –, a beduinok ugyanis a győztesek
oldalán szerettek harcolni. A  hűség szó ismeretlen volt a
számukra, egyedül a zsákmány és a dicsőség lebegett a
szemük előtt. Abu Szufjan pedig jelenleg egyikkel sem
szolgálhatott nekik, csak ha legyőzi a mi seregünket.
Így, amikor a hírnökök jelentették, hogy ötszáz
emberével együtt a város felé tart, készen álltunk rá, hogy
felvegyük velük a harcot. Seregünk már hónapok óta
készült egy esetleges összecsapásra.
–  Jöjjenek csak – mondta Mohamed a mecset
nagytermében az egyik fatörzsről szónokolva, miután
bejelentette az umma tagjainak a hírt. – A  saját földünkön
könnyűszerrel elbánunk velük.
A gond az volt, hogy sokkal többen voltak nálunk. Az
ummabeli férfiakat, akik részt vettek a badiri csatában,
azóta hősökként ünnepelték, így érthető, hogy a többiek is
szerették volna megízlelni a dicsőség mámorát. De nyilakkal
lövöldözni a városfalak mögül közel sem volt annyira
izgalmas, mint szemtől szemben küzdeni a harctéren, ahol
fejek hullanak a porba. – Ki kell mennünk, hogy
összecsapjunk velük – szorgalmazta néhány forrófejű. –
Nekünk is meg kell adnod a lehetőséget, hogy mártírhalált
haljunk Allahért – érveltek Mohamed előtt.
Mohamed végül beadta a derekát. – Ha egyszer harcolni
akarnak, hogy is mondhatnék nemet? – mondta a
tiltakozóknak. Aztán fogták azt a kevés fegyverzetet, amijük
volt, hívták az asszonyokat, akik felajánlották a
segítségüket, és a katonákkal együtt ellovagoltak egy
baridnyira, az Uhud-hegyhez. Aztán csak vártak, ahogy
Badirnál is tették.
Nagy örömömre Mohamed megengedte, hogy velük
menjek. Az volt a feladatom, hogy vizet vigyek a
katonáknak, és bekötözzem a sérülteket, de titokban
reménykedtem benne, hogy a harcokban is részt vehetek
majd. Még mindig tisztán emlékeztem Abu Szufjan
gyűlöletes arcára, ahogy megverte és elhurcolta szegény
Rahát. Azóta az éjszaka óta dédelgettem magamban a
bosszú gondolatát, és vártam a napot, amikor
megfizethetek annak a túlhizlalt disznónak a
kegyetlenségéért. Ugyanakkor mindennél jobban vágytam
rá, hogy jóvátegyem Mohamed előtt a kajnukai vásárban
történteket, és azt, hogy visszaéltem a bizalmával, csak
hogy megalázhassam Hafszát.
De mint nőnek, nekem nem volt szabad csatlakoznom a
sereghez, jóllehet tudtam, hogy a legtöbb katonánknál
jobban forgatom a kardot. Az asszonyok feladata a
vízhordás volt, és hogy ellássák a sérülteket. Egy dolog
azonban biztos volt: bármit is kérjen tőlem Mohamed, olyan
jól fogom elvégezni, hogy meggyőződjön róla, méltó vagyok
hozzá és az iszlámhoz.
Miután Uhudba értünk, Mohamed gondterhelt arca
elárulta, hogy gondolatai nagyon messze járnak tőlem. Félt,
hogy rossz döntést hozott, amikor beleegyezett, hogy azon
a helyen mérjük össze erőnket a kuraisokkal. Az elhagyatott
vidék – ahol nem volt más, csak por, homok és fekete
sziklák – nem sok menedéket nyújtott a támadások elől.
A mi seregünk pedig szánalmasan kicsi volt. Körülbelül ezer
katonával indultunk, de aztán a hírnökeink azt a hírt
hozták, hogy az ellenség oldalán háromszor ennyi harcos
közeledik teveháton, és még kétszáz lóháton. Erre a
képmutatók vezére, Ibn Ubajj megfutamodott, és háromszáz
emberével együtt visszavonulót fújt.
Délelőtt tíz óra körül én és még egy tucat asszony
szájtátva néztük, ahogy a kuraisi hadsereg megjelent a
távoli, kopár dombokon, és úgy lepte el a színtelen
homokot, mint valami ezüstszínű áradás. Ahogy
páncélzatuk és festett pajzsaik visszaverték a nap sugarait
és elvakítottak bennünket, elfogott a rettegés. Közvetlenül
alattunk Mohamed széles sorba rendezte seregeinket, háttal
a komor, fekete sziklákból álló hegynek. Miután egész éjjel
fent volt – a haditerven dolgozott és imádkozott –,
elgyötörtnek, kialvatlannak és sápadtnak látszott.
– Ha a kuraisok elérik a fennsíkot, elvesztünk – mondta.
Ötven íjászt állított a sziklákkal borított átjáróhoz. – Úgy
védelmezzétek a hegyet, mintha a saját édesanyátok lenne –
parancsolta nekik. – El ne menjetek mellőle, bármi
történjék, értitek? Maradjatok az átjárón, ha azt látjátok is,
hogy madarak lakmároznak a húsunkból.
A baljós szavak csak fokozták rettegésemet; életemben
először megéreztem a háború borzalmát. A szívem hevesen
dobogott, és még akkor sem akart csillapodni, amikor a
katonáink Mohamed vezetésével imádkozni kezdtek. Mi
asszonyok, a hegyen állva csatlakoztunk hozzájuk. A földre
leborulva dicsértük Allahot, és a szívünkben könnyű
győzelemért fohászkodtunk.
–  Lehet, hogy sokan vannak, de Allah velünk van! –
kiáltotta Mohamed. Katonáink harci üvöltése forgószélként
söpört végig a tájon, ami reményt csalt a szívembe, és egy
kicsit jobb kedvre derített. A  távolban dübörgő páncélos
seregekhez képest a mi harcosaink meglehetősen
szánalmasan festettek: a legtöbbjük testét csupán lenge
köpeny fedte, és sokuknak még pajzsuk sem volt, amivel
védjék magukat. Lovasságunk mindössze két főből állt. És
mégis, Mohamednek igaza volt: Badirnál még ennél is
kevesebb – és képzetlenebb – emberrel győztük le a
kuraisokat, és – ha Allah megsegít – most is így lesz.
Nagy lelkesedésemben elkezdtem lefelé szaladni a
dombon, egyenesen Mohamedhez, keresztül a katonák
kavargó tömegén, akik harcra készen várták az ellenséget.
Igaz, hogy a sebesültek ellátásában kellett volna
segédkeznem, de annyira nagyon akartam harcolni.
Mohamed pedig tudta, hogy jól bánok a karddal és a tőrrel.
Ha még egyszer megkérem, hogy részt vehessek a csatában,
vajon megengedi? Ahogy a tömeget fürkésztem a
szememmel, hátha megtalálom, hirtelen ismerős hangot
hallottam, és elakadt a lélegzetem.
– Tudhattam volna, hogy te is itt leszel.
Körbenéztem: Szafuan mögöttem állt. Magas volt és
délceg, páncélingje úgy simult széles vállára és mellkasára,
mintha ráöntötték volna. Ferde vágású szeme csak úgy
ragyogott. Keskeny szájának kecses íve jól láthatóan
kirajzolódott.
Lassan és mélyen fejet hajtott, de közben egy pillanatra
sem vette le a szemét az arcomról. Tekintete
megbabonázott; hátrálni kezdtem. Mi lesz, ha valaki
meglátja, hogy így nézünk egymásra? Lesütöttem a
szemem.
– Sok szerencsét a harcban!
– Jaa Aisha, tudod jól, hogy a győzelemhez ügyesség kell.
A szerencse csak a szerelemben segít. És ami azt illeti, ott el
is kelne belőle egy jó adag.
–  Akkor azt kívánom, hogy jobban boldogulj a
kuraisokkal, mint a nőkkel! – mondtam rekedt, akadozó
hangon, és közben azt figyeltem, hogy néz-e minket valaki.
Úgy tűnt azonban, hogy rajtunk kívül mindenkit sokkal
jobban érdekel a csata, mint hogy felfigyeljen
beszélgetésünkre.
– Én megölni jöttem a mekkaiakat, és nem megcsókolni –
válaszolta Szafuan. Éreztem, ahogy a tekintete magához
húz. Akaratom ellenére újra felnéztem rá. A pillantása olyan
mély volt, hogy azt hittem, nyomban beleesek, és örökre
eltűnök benne. – És számomra csak egyetlen nő létezik.
Kiáltás hallatszott az átjáró felől. – A kuraisok itt vannak!
Készüljetek, hogy Allah nevében elvegyétek az életüket,
vagy odaadjátok a tiéteket! – Megfordultam, és a szívem a
torkomban dobogott, ahogy végignéztem az ellenségen; a
szélvész gyorsaságával támadtak seregünkre, a kezükben
kard, a szemükben halálos elszántság. Rémülten kiáltottam
fel, és megmarkoltam Szafuan karját.
–  Elkezdődött a csata! – mondtam elhaló hangon, és
megfordultam, hogy felrohanjak a dombon, de Szafuan
megsimogatta a kezemet.
–  Csak ránk akarnak ijeszteni – mondta. – Előbb még át
kell esnünk a formalitásokon. Majd meglátod: ahogy a
közelünkbe érnek, lassítani fognak, és elkezdenek kérkedni,
hogy mindnyájunkat lemészárolnak. Aztán előreküldik a
legjobb harcosaikat, mi pedig a mieinket, és azok addig
küzdenek, amíg meg nem ölik egymást. Utána kezdődik
majd a csata.
Umar masírozott el mellettünk, a sisakja tetejéről tollak
lógtak; olyan volt, mint egy páva. Amikor meglátta, hogy a
harcsorban állok, rám ordított, hogy menjek vissza a
táborba a többi nőhöz. Lángoló arcomat Szafuan felé
fordítottam, de addigra eltűnt, akár a kámfor.
 Umar a kardomat nézte, ami az övemen himbálózott, és
érte nyúlt. – Itt nem fognak gyerekek harcolni, főleg nem
lányok.
Odaadni a kardomat? Előbb válnék meg a karomtól! De
addigra már mindenki minket bámult körülöttünk. Ha
ellenkeznék Mohamed egyik parancsnokával, az rossz ómen
volna a csatára nézve. Úgyhogy kihúztam játék kardomat a
hüvelyéből, és odanyújtottam Umarnak. Aztán
megfordultam, és felmásztam a dombon a sátrakhoz.
Hafsza odajött hozzám. A  veszekedésünk után nagyon
igyekeztem, hogy megbocsásson nekem, és úgy tűnt, végül
felengedett.
–  Azt hitted, az apám megengedi, hogy beállj a harcba?
Hiszen ő egyáltalán nem is akart asszonyokat hozni a
csatába.
–  Csak fél, hogy jobban forgatom a kardot, mint ő –
zúgolódtam.
A kuraisok sáskahadként lepték el a homokot; seregünk
eltörpült mellettük. A  vér lüktetett a fülemben, és veríték
csorgott le a hátamon. Allahra, hogyan kerülheti el parányi
seregünk a teljes pusztulást? A  harctér elülső részén,
középen ott állt Abu Szufjan; kövér volt, mint mindig.
Vastag nyelvével nyalogatta a szája szélét, és vicsorgott –
kilátszottak sárga fogai. Éreztem, ahogy az epe feljön
egészen a torkomig, és vadul forgattam a fejem: egy kardot
kerestem, amivel helyettesíthetném az enyémet, amit Umar
elvett. Kérlek, Allah, add, hogy megölhessem.
Abu Szufjan jobbján egy fiatal katona – akinek a szakálla
olyan hosszú volt, hogy leért egészen a köldökéig –
ellenséges pillantásokat szórt felénk. Balján a híres kuraisi
harcos, Khalid ibn-al valid ült sötét lován; a háta olyan
egyenes volt, akár egy zászlórúd, az arcán élénk heg
vöröslött.
Abu Szufjan előrelépett, és a magasba emelte mindkét
karját, hogy lecsendesítse seregeit. A  morajlás és a
páncélcsörgés lassan elhalkult. A  mi harcosaink
mindeközben tökéletes alakzatban álltak, a szemük sem
rebbent.
–  Medinaiak! – kiáltotta Abu Szufjan. – Auszok és
khazrajok! Veletek nincs bajunk. Nem ti fosztogatjátok
karavánjainkat, lopkodjátok az aranyunkat és az
ezüstünket. Nem ti próbáljátok tönkretenni a városunkat
azáltal, hogy megalázzátok isteneinket. Mi azért jöttünk,
hogy Mohameddel harcoljunk, Abdallah ibn-al Muttalib
fiával, és azokkal a mekkaiakkal, akik követik őt. Látjátok,
milyen hatalmas a seregünk. Sok beduin harcos is van
köztünk, vérszomjas fenevadak. Ti viszont kevesen vagytok;
egy maréknyi szedett-vedett katona, páncél és ló nélkül.
Hát megéri nektek ez a Mohamed, hogy az életeteket
adjátok érte? Mert mindnyájatokat megölünk, ha ez kell
hozzá, hogy elkapjuk. Jaa khazrajok, menjetek haza!
Menjetek haza, auszok! Nem a ti véretekre…
De még mielőtt befejezhette volna, az umma segítői,
ahogyan mi hívtuk az auszokat és a khazrajokat, elkezdtek
visszakiabálni neki.
– Soha nem fogjuk cserbenhagyni a Prófétát! – kiáltották
néhányan.
–  Éljen soká Mohamed, Allah küldötte! – hangzott fel a
tömegből. A  mellkasom csak úgy dagadt a büszkeségtől.
Szauda, aki közben csatlakozott hozzám és Hafszához,
szipogott, és a könnyeit törölgette.
–  Allah áldása legyen a segítőinken! – mondta. – Ők
jobban szeretnek bennünket, mint a saját rokonaink.
Aztán elkezdődött a csata, mi pedig a harctérre siettünk,
kezünkben vizestömlők, a csuklónk körül sebkötözésre
szánt gyolcs. Eleinte csak tétlenül lézengtünk, mert a
sorfalunk bevehetetlennek tűnt – ugyanabban az
alakzatban védekeztek, ami már Badirnál is bevált, és
próbálták távol tartani a kuraisokat a hegytől. Az ellenség
hatalmas hullámokban vetette magát a mieinkre, de nem
tudták megrendíteni sziklaszilárd egységünket. A tét óriási
volt: ha a kuraisoknak sikerül megverniük a seregünket,
meg sem állnak Medináig, és akkor megölik a hátramaradt
férfiakat is, asszonyainkat és gyermekeinket pedig
szolgasorba taszítják. Ők ugyanis nem kevesebbért jöttek,
mint hogy megszabadítsák Hidzsaszt Mohamedtől, az
ummától, és az iszlámtól. A mi célunk a túlélés volt. És idáig
úgy tűnt, hogy mi állunk jobban.
A harctér szélén Abu Szufjan alattomos tekintetű
felesége, Hind rázta a tamburint, és bíztatta az övéit, hogy
folytassák a harcot. Ő és még három vagy négy, selyembe és
csipkébe öltözött asszony – Mekkában ez jelentette a magas
rangot – huhogtak és énekeltek: – Ha küzdötök,
megölelünk, elétek puha szőnyeget terítünk. Ha elfuttok,
elmegyünk, többé sose szeretünk.
Hirtelen dobszó keveredett a lárma és az ének közé –
vagyis először annak hittük. Aztán rájöttünk, hogy a kuraisi
lovasság dübörgését halljuk. Nem sokkal később
felbukkantak maguk a harcosok is, lóháton ülve, és úgy
tűnt, agyon akarják taposni az embereinket.
Belekapaszkodtam Hafszába, közben minden apró izmom
megfeszült, a szemem pedig kidülledt a rémülettől.
Egyenesen felénk vágtattak, és – a gyalogsággal ellentétben
– a lovak nem nézték, hogy kit döntenek le a lábáról,
katonát vagy ápolónőt. Záporozó nyilaik a fejünk felett
süvítettek el, mi pedig lebuktunk a földre. Sikítani kezdtem,
és az egész testem remegett, miközben tehetetlenül vártam,
hogy hátulról eltaláljon egy nyílvessző, vagy eltiporjanak a
robogó paták. Az átjárón strázsáló mesterlövészeink
azonban hihetetlenül pontosan céloztak, és még ebből a
lehetetlennek tűnő távolságból is a két szeme közé találtak
a kuraisi harcosok lovainak. A  lovasok sorra buktak fel;
mindenhonnan keserves nyerítés hangja hallatszott.
Elcsigázott tagjainkat a megkönnyebbülés járta át;
felálltunk, és egyszerre sírtunk és nevettünk, miközben
köszönetet mondtunk Allahnak, amiért ismét megsegített
bennünket. Körülöttünk mindenhol kuraisok, beduinok és
lovak vívták haláltusájukat a homokban. A levegő megtelt a
vér szagával. A  kuraisi sereg fejvesztve menekült a
sivatagon át, maguk mögött hagyva tevéiket. Ugráltam
örömömben, és összevissza csókoltam Hafszát és Szaudát.
Dicsőség Allahnak! Győztünk!
Mindenfelől örömujjongás hallatszott. Embereink a
magasba emelt karddal kergették a mekkaiakat, pimaszul
nevetve, és sértéseket kiabáltak utánuk. De amikor elérték a
kuraisi tevéket, abbahagyták az üldözést, és elkezdték
fosztogatni a karavánt. Kardjukkal felhasították a
nyeregtáskákat, és a bennük lévő rizst a földre szórták.
Letörték a borosüvegek nyakát, és felhajtották tartalmukat.
Elvették a tőröket és a kardokat, és teletömték magukat
gyümölccsel és szárított hússal. Végül a lövészek is
megindultak lefelé a domboldalon, hatalmas üvöltéssel,
hogy ők is kivegyék a részüket a dorbézolásból.
–  Nézzetek hátra! – kiabáltam, a karjaimmal integetve
feléjük. – Mit csináltok, kapzsi népség?! – Jókedvem egy
pillanat alatt pánikká változott. Mohamed nevét kiabáltam,
ő azonban nem volt sehol.
A kuraisi sereg nem vonult vissza. Mögöttünk, a hegy
felől patadobogás rázta a földet. Megfordultam, és
elszörnyedve néztem, ahogy a lovasok Khalid ibn-al valid
vezetésével megkerülik a hegyet, és egyenesen az üres
átjáró felé tartanak. Én és Hafsza úgy üvöltöttünk, ahogy
csak a torkunkon kifért, de senki sem hallott meg minket…
A kuraisok túljártak az eszünkön. Katonáink teli szájjal
nézték, ahogy a mekkai seregek lezúdulnak a hegyről, akár
a lavina, és egyenesen feléjük tartanak. Sokuknak még arra
sem volt ideje, hogy felemelje a kardját, máris lekaszabolták
– a földre csorgó vér és bor élénk vörösre színezte a lábuk
alatt a homokot. Megragadtam a táskámat, amiben a
kötszerek voltak, és feléjük rohantam, nem törődve a
körülöttem záporozó nyílvesszőkkel. A szívem a torkomban
dobogott, ahogy kicseleztem a megvadult férfiakat, akik
tőreikkel és kardjaikkal kíméletlenül kaszabolták a
mieinket. Tudtam, hogy engem nem bántanának
szándékosan, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy a
harc hevében könnyen történnek balesetek.
A csillagok állása egy szempillantás alatt megváltozott.
Katonáink, akik az imént még diadalittasan ünnepeltek,
most az életükért küzdöttek. Amíg nyöszörgő szomszédom,
Hamal fejsebét kötöztem, mellettünk esett el az erős és
tagbaszakadt tábornok, Hamza, Hind pedig – akinek az apját
és bátyját megölte Badirnál – örömujjongásban tört ki.
Elindultam, hogy megkeressem Hafszát, és közben láttam,
ahogy Mohamed tejtestvére, Abdalla térdre rogy, a vállában
nyílvessző. Felesége, Umm Szalama odarohant hozzá, és a
karjaiba vette… Mindnyájan rohangáltunk, kétségbeesetten
keresve a szeretteinket, a férjeinket, a testvéreinket és a
fiainkat, és közben imádkoztunk Allahhoz. Néztem a
kavargó tömeget, és Mohamedet kerestem a szememmel.
Kérlek, add, hogy életben legyen. Aztán megpillantottam
Szafuant, aki épp keresztülverekedte magát egy csoport
kuraisi harcoson; lazán, hevesen és nagy erővel forgatta a
kardját. Mohamed mindig azt tanította nekem, hogy
kapcsoljam ki az érzelmeimet harc közben. – Csak az
eszedre figyelj, és ne foglalkozz az érzéseiddel – mondta
mindig.
De hol van Mohamed? A  lova szabadon kószált, távol a
vérontástól. Odarohantam Abdallához, aki mellette küzdött
a csatában. A  felesége, Umm Szalama – miután elfogyott a
gyolcs – a köpenyéből tépett ki egy darabot, és azzal kötözte
be vérző karját.
–  Az átjáró alatt harcoltunk, amikor a kuraisok újra
támadtak – mondta. – Sziklákat dobáltak felénk, és
nyilakkal lövöldöztek ránk – Mohamedet akarták eltalálni.
Nem hagytam volna magára, de meglőtték a karomat. Talha
a kúthoz küldött, hogy hozzak vizet. Aztán elájultam.
Rémülten rohantam át az üres homokon, egyenesen az
Uhud hatalmas, vészjóslóan meredező szikláinak oldalában
lévő kúthoz. A vézna, hegyes orrú Hind, aki közben letette a
tamburinját, a kezében tartotta a vödröt, és nem akarta
odaadni az asszonyainknak.
– Badirnál ti voltatok azok, akik nem engedtétek meg az
embereinknek, hogy a szomjukat oltsák, most viszont mi
vagyunk fölényben – mondta fontoskodó hangsúllyal.
Vékony arcával és apró, ravasz szemével olyan volt, akár
egy sakál. Szerettem volna, ha nálam van a kardom:
biztosan levágtam volna a kezét.
– Add ide azt a vödröt – mondtam vicsorogva –, vagy én
veszem el tőled.
Éles, fülsiketítő nevetésben tört ki. – Te vagy Mohamed
kis szajhája, nem igaz? – mondta. – Nem tudom, hova sietsz
ennyire. A férjed úgyis halott.
–  Hazudsz! – Odaléptem hozzá, kitéptem a kezéből a
vödröt, és teljes erőmből ráloccsantottam a benne lévő vizet
– a lökés akkora volt, hogy Hind a földre esett, és levegőért
kapkodott. Az umma asszonyai körém gyűltek, vizet húztak,
és sorban megtöltötték a tömlőiket. Miután én is
teletöltöttem az enyémet, felemeltem a vödröt, hogy
visszaengedjem a kútba. De aztán láttam, hogy Hind a
barátnői segítségével talpra áll, úgyhogy fogtam, és a benne
maradó vizet a nyakába borítottam. Az asszonyok
körülöttem harsány kacagásban törtek ki, aztán
visszasiettünk a harctérre, hogy segítsünk a férfiaknak.
–  Nevessetek csak! – sipítozott Hind. – Nemsokára mi
örvendezünk majd, amikor a kuraisi harcosok puszta kézzel
kitépik a szánni való katonáitok és a drága Prófétátok
máját!
A pánik hideg kezének szorítását éreztem a torkomon,
ahogy ott szaladgáltam a harctéren, és Mohamedet
kerestem. Vajon tényleg meghalt? De ha így van, miért nem
hallatszik a kuraisok diadalüvöltése? Mintha csak a
kérdésemre érkezett válasz lenne, ebben a pillanatban
örömittas kiáltás hangzott fel a hegy felől, olyan erővel,
hogy beleremegtek a sziklák. A  harctéren a mekkaiak
ujjongásban törtek ki, a magasba emelték zászlóikat, és
egymás szakállát huzigálták.
–  Megcsináltuk! – üvöltötte Abu Szufjan az átjáró
tetejéről. – Mohamed halott! Dicsőség Hubalnak! Egyszer és
mindenkorra végeztünk az árulóval!
A kuraisok üvöltése úgy dübörgött a fülemben, mintha
ököllel verték volna a dobhártyámat, én azonban nem
figyeltem rá. Az nem lehet, hogy halott! Allah nem hagyná,
hogy így legyen. Hiszen Ali az ő védelmével volt megbízva,
és az unokatestvérem, Talha is. Kérlek, Allah, ne engedd,
hogy baja essen. A  vizestömlőkkel a kezemben elindultam,
és körbe-körbe szaladtam, kikerülve az utamba kerülő
katonákat, sziklákat és a kiszáradt domboldalba kapaszkodó
szálkás bokrokat. Mohamed nevét kiabáltam, és próbáltam
átlátni a kavargó homokon, amit a lovak patája vert fel.
Szemem előtt láttam őt, ahogy összetörve, vérző testtel
fekszik. A forró vér fémes gőze, a hányás keserű szaga és az
ürülék émelyítő bűze facsarta az orrom. Letöröltem a
könnyeimet a kezem fejével, hogy jobban lássak. Egy
anszari közeledett felém – vizet szeretett volna inni –, de
még mielőtt elért volna hozzám, egy tőr fúródott a torkába.
Szemei kidülledtek, vér bugyogott fel a szájából. Csak álltam
ott, és meredten néztem, ahogy összeesik. Felnéztem; a
támadója egyenesen felém rohant, és a fogát vicsorgatta.
Beduin volt, a hosszú fejdíszéből és hatalmas orrából ítélve.
Megfogtam a halott ember kardját, a magasba emeltem, és
visszavicsorogtam rá, mire ő meghátrált.
Felkapaszkodtam a domboldalon, és onnan néztem le a
kavargó embertömegre, hátha valahol meglátom Mohamed
dupla páncélingét, vagy észreveszem sisakja csillogását. Egy
ló vágtatott el mellettem, de – Istennek hála – még épp
időben lehúztam a fejem. Egy hajszálon múlt, hogy nem
zúzta össze a koponyámat éles patájával. Még feljebb
mentem, és a távolban megpillantottam Ali kétélű kardját,
ahogy megcsillant rajta a nap. Most az egyszer életemben
boldog voltam, hogy látom, mert tudtam, hogy
Mohamednek is ott kell lennie valahol.
Aztán megláttam őt; a földön feküdt, Ali lába előtt. Az
arca csupa vér volt, a szeme csukva. Rémülten kiáltottam
fel, de senki sem hallotta a hangomat. A  kuraisi harcosok
vicsorogva vetették magukat a Prófétát védelmező kis
csoportra: Alira, Talhára, Umarra, az apámra, és – még a
lélegzetem is elakadt – Umm Úmarára, az anszari
asszonyra, akit láttam már életemben egypárszor a
nyilvános fürdőben. Tátott szájjal néztem, ahogy beledöfi a
kardját az egyik támadó hasába. Sötét haja úszott a szélben;
a szemében tűz lobogott; szája vadul rángatózott. Csak
néztem őt, és a szívemet mennyei boldogság töltötte el;
olyan erős és félelmetes volt, ahogy vakmerően küzdött,
vállvetve a férfiakkal, a porban és a vérben. Még soha
életemben nem volt részem ehhez fogható dicsőséges
látványban.
Felbuzdulva a bátorságán, átverekedtem magam a
csetepatén. A  harcosok észre sem vettek; most az egyszer
örültem neki, hogy ilyen kicsi vagyok. Mohamed felé
igyekeztem. Bármennyire vágytam rá, hogy egy nap én is
olyan legyek, mint Umm Úmara, most csak a férjemre
tudtam gondolni. Leguggoltam mellé, kiszakítottam egy
darabot a köntösömből, bevizeztem, és reszkető kézzel
elkezdtem törölgetni a vért az arcáról.
 –  Nyisd ki a szemed – könyörögtem. – Nézz rám, habib.
Kérlek, ne halj meg! Jaa Allah, hagyd, hogy éljen, kérlek
szépen!
Mohamed mozdulatlan maradt; a szeme csukva. Hirtelen
ordítást hallottam, és amikor felnéztem, láttam, hogy Talha
eldobja a kardját, a kezéhez kap, és beleesik a csapdába,
amit a kuraisi harcosoknak ástunk. Már majdnem
felugrottam, hogy a segítségére siessek, de aztán eszembe
jutott, hogy nem hagyhatom ott Mohamedet. Mellette
guggoltam, kihúzott karddal, és azzal fenyegettem
mindenkit, aki a közelébe akart jönni.
De már alig volt valaki, aki támadott volna. Felettünk, az
átjárón Abu Szufjan széjjelkürtölte Mohamed halálát, és a
kuraisok győzelmét.
–  Allah halott – kiabálta. – Éljen soká Hubal! Éljenek a
kuraisok!
Megmarkoltam a kardomat. Ali a magasban lóbálta az
övét. – Engedj, hadd hallgattassam el ezt a nagypofájút
egyszer és mindenkorra – mondta, de az apám csak a fejét
rázta.
– Tudod, mit mondott a Próféta: csak akkor harcolunk, ha
ránk támadnak. Ennek a csatának pedig vége.
Nyögést hallottam, lenéztem Mohamedre, és láttam,
ahogy lassan kinyitja a szemét. A  megkönnyebbülés
hulláma futott végig a testemen.
– Hála Allahnak, él! – kiáltottam fel. – Az én arcom volt az
első, amit meglátott, és az én kezem az első, amit
megszorított. – Az én mentőangyalom – mondta. – Hol
vagyok, a Paradicsomban?
 Elnevettem magam, a szemem megtelt könnyel. – Ilyen
könnyen nem szabadulsz meg tőlünk – mondtam. –
Allahnak még tervei vannak veled.
Felemelte a kezét, hogy megtapogassa a kötést, amit a
feje köré tekertem. Az arca összerándult a fájdalomtól,
ahogy hozzáért a bőrébe fúródott páncéling-szemekhez.
–  Jaa Prófétám, engedd meg, hogy kivegyem azokat –
mondta egy anszari férfi. – Ígérem, nem fogsz fájdalmat
érezni.
Aztán Mohamed fölé hajolt, és elkezdte a szájával szívni a
szemeket. Nemsokára kint is volt az első, aztán a második.
–  A véredet szívja, unokabátyám – mondta Ali, és
ellenségesen méregette a segítőt.
Mohamed csak mosolygott. – Hadd szívja – mondta. – Jaa
Ubajda, most helyet béreltél magadnak a mennyországban.
Aki megkóstolta Isten Prófétájának vérét, azon nem fog
többé a pokol tüze.
–  Egyes emberek mindenre képesek, csak hogy közel
kerüljenek hozzá – morgolódott Ali, miközben elindultunk
lefelé a hegyről. – Én is ki tudtam volna szedni.
Az anszari hallotta, amit mond, és összeráncolta a
szemöldökét. – Ne is figyelj rá – mondtam neki. – Ali
mindenkit gyűlöl, aki rajta kívül beférkőzik Mohamed
kegyeibe.
–  Te meg mit keresel itt, Aisha? – fordult hozzám Ali. –
Hát nem megmondta neked Umar, hogy maradj a táborban?
– Még a saját férjének sem engedelmeskedik – szólalt meg
Umar. – Miért is hallgatna rám?
 Szafuan utolért bennünket. – Jaa Aisha, láttam, ahogy
elijesztetted azt a beduint – mondta. – Pedig már azt hittem,
hogy megint megmenthetlek.
Nem néztem rá, de anélkül is égett az arcom. Mi lesz, ha
Ali és Umar észreveszik, milyen bizalmasan néz rám?
–  Meg tudom védeni magam – mondtam ridegen, és
közben a földet bámultam.
Hirtelen diadalittas kiáltás hallatszott; úgy szakította át a
csend leplét, akár egy éles tőr. Alattunk, a harctéren ott állt
Hind a mészárlás kellős közepén, mocskosan és szakadtan, a
szeme vérben forgott. Őszülő haját tépte a szél, és mélykék
köntöse – a gyász színe – hullámokat vetett a hátán, ahogy
karját a magasba emelte. Az egyik kezében valami sötét
színű dolgot tartott.
–  Jaa Mohamed, most megfizettünk a badiri csatáért! –
visította. – A  nagybátyád, Hamza, vagy ahogy ti nevezitek,
Allah oroszlánja, az apám és a bátyám gyilkosa halott! –
Aztán csak néztük, ahogy leengedi és a szájához teszi azt a
valamit – lilás volt, és vér csorgott belőle.
– Allahra, megszállta egy dzsinn? Mit művel? – suttogtam
riadtan.
–  Hind megfogadta, hogy egyszer megeszi Hamza máját,
bosszúból azért, ami Badirnál történt – mondta Mohamed.
A hangja nyugodt volt, de a szemében könnyek csillogtak. –
Úgy tűnik, nem felejtette el.
Amikor Hind beleharapott a remegő májba, alig tudtam
visszatartani a hányingeremet. Aztán, ahogy összegörnyedt,
és a homokba okádott, muszáj volt elfordulnom, mert attól
tartottam, hogy én is követem a példáját.
 –  Hadd öljem meg! – mondta Ali, és kihúzta a kardját a
hüvelyéből. – Allah örülne, ha a pokolra küldhetné.
–  Tedd el azt a kardot, Ali. Neked sosem elég a
vérontásból? A  csatának vége – mondta Mohamed halk,
ernyedt hangon. – Ha Allah azt szeretné, hogy Hind
meghaljon, akkor majd végez vele ő maga.
 NYOLCADIK FEJEZET

AMITŐL A FÉRFI MEGVADUL

❖
 
 
 
A távolság Uhud és Medina között nem nagy – rendes
esetben fél nap alatt megtehető karavánnal –, és mégis, az
elveszített csata után a hazaúton úgy vánszorgott az idő,
mint egy kivert, törött farkú kutya a sivatagban. A hatvanöt
ember halála ólmos súlyként nehezedett a lábunkra és a
szívünkre.
Elesett harcosainkat előző este temettük el az Uhud-hegy
lábánál – közben titokban a dicsőséges Umm Úmarát
néztem, ahogy ott állt egyszerű ruhájában; ereje és
magabiztossága teljesen lenyűgözött. Mohamed hősöknek
nyilvánította a halottakat: az iszlám mártírjainak, akikre
nagy jutalom vár a Paradicsomban. A  szertartás ennek
ellenére minden volt, csak nem örömteli és dicsőséges.
Tudtuk, hogy sokan közülük méltatlan módon haltak meg,
saját kapzsiságuk, a bor és a meggondolatlanság
áldozataként. Épp ezért Mohamed az uhudi csata nyomán
megtiltotta a híveknek, hogy alkoholt igyanak. Én pedig
éreztem, hogy felül kell vizsgálnom a viselkedésemet,
különös tekintettel arra, ami Szafuant illeti.
A vásári eset óta Ali folyamatosan rajtam tartotta a
szemét, remélve, hogy egyszer valami olyasmin kap, amivel
besározhat Mohamed előtt. Ettől várta, hogy elfoglalhatja
apám helyét, mint Isten prófétájának első számú embere.
Férjes asszonyként – aki ráadásul előkelő rangot fogalt el
az ummában – különösen sebezhető voltam, már ami a
pletykát illeti. Ha egy másik férfival beszélgettem, még ha a
leghétköznapibb dolgokról is, annak máris híre ment, és az
emberek gyanakodni kezdtek körülöttem. – Miért nem
megy el onnan? – kérdezték. – Ha egy nő lesüti a szemét, és
suttog, azzal csak még jobban feltüzeli a férfit.
Mire visszaértünk a mecsetbe, megfogadtam, hogy
kiverem a fejemből Szafuant, aki most már semmit sem
jelent nekem, és Mohamedre koncentrálok, aki viszont a
férjem és a barátom is egyben. Ezután a vereség után még
nagyobb szüksége van rám, mint eddig – gondoltam.
És mégis, amikor Mohamed néhány nappal később ismét
megnősült, már nem tudtam rá vagy bárki másra gondolni,
csakis magamra.
Zajnab bint Khuzajna nem volt feltűnő szépség, de rút
kiskacsa sem. Annak ellenére, hogy sápadtnak és gyengének
tűnt, volt néhány egészen ígéretes vonása: törökmézre
emlékeztető színű haja, két mély gödröcske az arcán, bőre
pedig olyan tiszta és üde volt, mint a hajnali harmat.
Hafszával megállapítottuk, egész szép lehetett volna, ha egy
kicsit törődik magával.
– Allahra, hát ez a lány még sosem hallott a rúzsról? Vagy
a kohlról? – kérdezte Hafsza, miközben az esküvői
vendégeket nézte, akik eljöttek, hogy üdvözöljék
Mohamedet és a menyasszonyt, akit más néven Umm al-
Maszakinnak, vagyis a Szegények anyjának hívtak.
– Ezekkel a riadt nyuszi-szemekkel muszáj lenne kezdeni
valamit! – folytatta. – És nézd a ruháját! Biztosan valamelyik
sátorlakótól vette kölcsön.
Valóban: Umm al-Maszakin ruhája kopott és ócska volt.
Mindezt ellensúlyozta azonban gyengéd mosolya, amely
olyan szívet melengető volt, akár az első reggeli napsugár.
Ha Mohamedre nézett, a Próféta csodálattal teli pillantással
viszonozta az övét, mintha nem akarná elhinni, hogy
ekkora ajándékot kapott az élettől. Éreztem, ahogy forr
bennem a méreg. Hát nem ugyanígy nézett nemrég
Hafszára, mielőtt az majdnem kitúrt engem a szeretetéből
és a háremben elfoglalt helyemből?
De Umm al-Maszakin úgy különbözött Hafszától, ahogy
csak ember különbözhet a másiktól. Ahelyett, hogy a
magasba emelt orral nézett volna le rám, ahogyan azt
Hafsza tette az esküvője napján, olyan kedvesen üdvözölt,
mintha egész életünkben ismertük volna egymást. Ahogy
belenéztem a szemébe, őszinteséget láttam. Szépséget
azonban nem, és ez elgondolkodtatott: vajon mi késztette
Mohamedet arra, hogy feleségül vegye? Igen, ő is Badirnál
veszítette el a férjét, de – ahogyan azt már a Hafszával
kötött házassága előtt is megjegyeztem – ilyen asszonyból
még nagyon sok volt.
–  Kötelességem törődni vele, és segíteni neki, hogy
törődhessen a szegényekkel – mondta Mohamed az esküvő
előtti este. Ma azonban nyomát sem láttam a szemében
kötelességnek, csak azt a kéjsóvár pillantást, ami már
Hafszával kapcsolatban is annyira felbosszantott.
Ez a pillantás még sokáig nem hagyott nyugodni az
esküvő után. A  Próféta – akárcsak Hafszával is – napokra
bezárkózott új feleségével, én pedig csak vártam, hogy
végre előbújjon.
– Hét éjszakájuk lehetett volna, de Umm al-Maszakin csak
hármat szeretett volna – mondta Szauda. – Azt mondta,
nem hagyhatja olyan sokáig magukra a szegény
sátorlakókat.
–  Azt hallottam, hogy minden héten egy hatalmas zsák
árpát és datolyát visz a szegényeknek – mondta Hafsza.
– Míg mi itt éhezünk a mecsetben – csattantam fel. – Már
eddig is épp elég nehéz volt a helyzetünk, így, hogy
Mohamed minden zsákmányt szétosztogat. Most, hogy ő itt
van, mi lesz azzal a kevéske gabonával és gyümölccsel, amit
félretesz nekünk?
– Ahhoz senki sem nyúlhat – mondta Szauda. – Eldugtam.
Biztos helyre.
Aztán ránk nézett, hosszan, mintha azt várná, hogy
megkérdezzük, hol a rejtekhely. Mivel egyikünk sem szólt
egy szót sem, végül magától kibökte: – A  Próféta
padlásszobájába. Bilal szokott felmászni a fára újabb
zsákért, ha valami kifogy a konyhában.
Hafsza oldalba bökött a könyökével, ahogy az udvaron át
elindultunk a kunyhóink felé, hogy felkészüljünk Mohamed
látogatására. – Fogadj meg tőlem egy tanácsot: ne mondj el
semmit Szaudának, hacsak nem szeretnéd, hogy az egész
umma megtudja – mondta. – Kész pletykafészek, még a saját
titkait is kikotyogja.
De alig hallottam, mit mond. Még mindig Mohamed
pillantása lebegett a szemem előtt, ahogy az esküvője
napján ránézett a Szegények anyjára. Lehetséges, hogy bár
nem kifejezetten szép, Umm al-Maszakin mégis elrabolja
tőlem a férjem szerelmét?
De vajon mire lennék képes Mohamed kedvéért? Umm al-
Maszakin özvegy. A  hitvesi ágy nem újdonság a számára,
míg nekem a skorpió szúrásának puszta említésére is
reszketni kezd a lábam. Félelmeimet megosztottam
Hafszával, ő pedig – miután felocsúdott a meglepetésből,
hogy a házasságom még nincs elhálva – nyugtatni próbált.
–  A fájdalom csak egy nagyon rövid ideig tart, aztán
gyönyör lesz belőle – mondta. – És különben is, Mohamed
képtelen lenne durván bánni veled.
Fáj vagy nem, elhatároztam, hogy bármit megteszek,
hogy újra magamra vonjam a férjem érdeklődését. Amikor a
Hafsza iránti lelkesedése alábbhagyott – ahogyan azt
Szauda megjósolta –, rögtön belevetette magát az uhudi
csatára való készülődésbe. Azután jött az esküvő. Most
viszont – amikor éppen nem volt se csata, se újabb házasság
– kiváló alkalom kínálkozott számomra, hogy újra
elnyerjem Mohamed szívét. Ma éjjel le kell vetkőznöm a
félelmeimet, hogy végre igazi felesége lehessek, és olyan
vágyat ébresszek benne, amilyet az anyám az apámban, aki
nem egyszer úgy nézett ummira, mintha valami drága
kincset rejtegetne a ruhája alatt. Az uhudi csata óta – ahol
mellette voltam, amikor szüksége volt rám – megint láttam
a gyengédséget Mohamed szemében. Ma éjjel – nővérem és
nővér-feleségem segítségével – újra tűzre lobbantom a
szívét.
Miután a lakomba értem, vettem egy forró fürdőt. Jó
alaposan lemostam a testem, és szárított levendulavirággal
dörzsöltem át a bőrömet. Hogy világosabbá tegyem, az
arcbőrömet bekentem krémmel, amiben gipsz volt, a
szemhéjamat pedig kohllal húztam ki – egy levendulaágat
használtam, hogy felvigyem a sötét színű pasztát. Valahogy
sikerült egyenesen tartanom a kezem, pedig belül úgy
reszkettem, akár a nyárfalevél. Magamra öltöttem a vörös-
fehér csíkos ruhámat, és addig keféltem a hajam, míg olyan
fényes nem lett, hogy szinte szikrázott. Aztán fogtam a
tamburinomat, és gyakoroltam a táncot, amit a nővérem
tanított nekem. – Ezzel a tánccal megvadíthatod a férfit –
mondta ravasz mosollyal az arcán.
A csörgődob hangjától nem hallottam, hogy kopogott.
Körbe-körbe lejtettem a szobában, meztelen lábbal
figurázva a kemény földpadlón, és közben a fejem fölé
emeltem és a kezemmel vertem a hangszert, amikor egyszer
csak észrevettem, hogy az ajtóban áll, és mosolyog. Nem
álltam meg, tovább ráztam a tamburint, és dobáltam a
hajam. Csábító pillantásokat vetettem rá, ahogyan Hafszától
láttam. Aztán odatáncoltam hozzá, lekaptam a fejéről a
turbánt, az ablakpárkányra hajítottam, és közben egy
szerelmes versből idéztem neki.
Ahogy ütemesen mozogtam a halvány fényben, néha-
néha lopva ránéztem. Azt a bizonyos szikrát kerestem a
szemében, ami ott parázslott benne, amikor először
átléptem a mecset küszöbét. Egyre közelebb táncoltam
hozzá, és remegő ujjaimmal meglazítottam az övemet. De
amikor a szemébe néztem, nem láttam mást, csak
zavarodottságot.
–  Jaa férjuram – szólítottam meg félénken. Remegő
kezemet felé nyújtottam, hogy lássa a cikornyás
hennafestést, amit Hafsza pingált a kézfejemre és az
alkaromra, és hívtam, hogy lépjen beljebb a szobámba. – Mit
szólsz a táncomhoz? Csak miattad tanultam meg.
 – Nagyon szép – válaszolta. A hangja meleg volt, akár egy
ölelés. – Nem is tudtam, hogy tudsz táncolni. Kezdem azt
hinni, hogy te mindenre képes vagy.
– Így igaz – mondtam, és a dereka köré fontam a karom.
Felemeltem a fejem, és egyenesen a szemébe néztem. –
  Érted mindenre képes vagyok, habib. Mondd el, mire
vágysz.
Hozzá dörgölőztem, de ő csak ráncolta a homlokát,
mintha nem értené a dolgot. Azonban még mielőtt
megszólalhatott volna, dörömböltek az ajtón.
Nem leplezett csalódottsággal nyitottam ki. Umar rontott
be, és úgy viharzott el mellettem, mintha ott sem lettem
volna. A  kedvem lekonyult, a testem is, akár egy kora
tavaszi virág, amit megcsípett a fagy. Miután láttam a
kétségbeesést Umar szemében, tudtam, hogy szerelmes
éjszakánkat el kell halasztanunk.
– Jaa Prófétám, bocsáss meg, hogy zavarok – szólalt meg,
miután a hagyományos módon üdvözölték egymást
Mohameddel; megfogták a másik jobb kezét, bal kezüket a
másik vállára tették, és arcon csókolták egymást –, de
szörnyű dolog történt, és úgy éreztem, azonnal el kell
mondanom neked.
–  Lehet, hogy ő megbocsát, de én biztosan nem –
mondtam félkomolyan. Umar olyan pillantást vetett rám,
mintha koncért kuncsorgó kutya lennék, aztán csak nézett
maga elé, és minden bizonnyal azon gondolkozott, hogy
vajon beszélhet-e előttem vagy sem. Leültem a sarokban
egy párnára, összekulcsoltam a kezemet, és lesütöttem a
szemem, hogy ne lássa, mennyire szeretném, ha elmenne,
és békén hagyna bennünket. Ugyanakkor arra is kíváncsi
voltam, mit akar mondani.
Végül nem foglalkozott velem, és odafordult
Mohamedhez. – Ibn Ubajj ez egyszer túl messzire ment.
A  piacról jövök, ahol azt kellett hallanom, hogy ő és a
barátai hangosan nevetnek egy rágalmazó versen, amit az
egyik költő skandált rólad.
A Próféta elvörösödött. Nagyon érzékeny volt a népszerű
költők verseire, mert úgy gondolta, hogy egyetlen sorukkal
képesek porrá zúzni egy ember tekintélyét. Épp ez történt
Ibn Ubajjal, amikor Mohamed Medinába érkezett. – Íme az
ember – kiáltotta az öreg sejk, Hasszan ibn Thabit –, akit az
égiek küldtek, hogy újraegyesítse városunkat. – A  jól
megválasztott szavaknak köszönhetően a nép egy
szempillantás alatt átpártolt Mohamedhez. Az utcára
özönlöttek, hogy üdvözöljék Isten prófétáját, aki vakítóan
fehér tevéjén belovagolt a városba, és elhomályosította Ibn
Ubajjt.
Umar valóban fontos híreket hozott, én mégis haragosan
néztem rá. Miért nem várhatott egy kicsit ezzel a sürgős
dologgal? Az izgalmat, amit Mohamedben gerjesztettem a
táncommal, sikerült lelohasztania. – Kifelé! – kiáltottam
volna rá szívem szerint. De nem tehettem, mert az még
jobban elszomorította volna Mohamedet, úgyhogy inkább
magamban dühöngtem.
– Prófétám, a költő azt állította, hogy az uhudi mészárlás
a te lelkeden szárad! – mondta felháborodottan Umar. –
A  saját fülemmel hallottam azt a szégyenletes verset. Az a
kutya nem átallotta azt skandálni, hogy te voltál az első, aki
elkezdte fosztogatni a kuraisok tevéit; hogy kapzsiságoddal
megfosztottad az ummát egy nagy győzelemtől, és sok-sok
ember halálát okoztad!
Az apró ér hevesen lüktetett Mohamed homlokán. – Ki
terjeszti ezt a hazugságot? – kérdezte dörgedelmes hangon,
majd két kézzel megragadta Umar szakállát. – Ki az, Umar?
Allahra, csak tudjam meg, kicsoda, örökre elhallgattatom!
–  Ibn Ubajj fizette le – válaszolta Umar. – Őt kell
elhallgattatni. Engedd meg, hogy a saját kezemmel
végezzek vele, Prófétám. Mire leszáll az éj, bosszút állok a
becsületeden esett csorbáért.
–  Jól tudod, hogy nem ölhetjük meg Ibn Ubajjt. Ha így
tennénk, a halála után több követőre találna, mint életében.
– Már így is épp elég embert rávett az ármánykodásával,
hogy pártoljon át hozzá. A nadir klán vezérei megszegték a
velünk kötött szerződést, és lepaktáltak vele. Sőt, néhány
beduin törzs is melléállt. Nem kétséges: át akarja venni az
irányítást Medina felett.
Mohamed felnevetett, és így szólt: – Szeretném én látni, a
jövő héten ki mellett állnak majd a beduinok. Az ő hűségük
változó, akár a szél járása – mondta. De miután Umar
kiment a szobából, leroskadt mellém egy párnára, és egyre
csak a hallottakon tűnődött.
– Miért aggódsz? – kérdeztem, és megfogtam a kezét. – Te
úgysem akarsz Medina vezére lenni, nem igaz? Hagyd, hogy
királlyá koronázzák Ibn Ubajjt. Ha egyszer megkapja, amit
akar, talán békén hagy minket.
Mohamed minden eddiginél erősebben ráncolta a
homlokát. A Próféta, akit eddig ismertem, a Paradicsomnak
élt. Vajon mióta foglalkoztatja a földi hatalom? – Úgy látom,
nem értesz egyet velem – mondtam.
 – Amikor Medinába jöttünk, még nem akartam senkinek
a vezére lenni. – Az arca megrándult. – Épp ezért kínosnak
is éreztem Hasszan ibn Thabit versét, amit rólam írt. Akkor
még nem akartam elvenni a hatalmat Ibn Ubajjtól. De a
dolgok megváltoztak, Aisha.
Ujjai az imént még finoman simultak a kezembe, most
viszont olyan erősen szorították a kezemet, mintha össze
akarnák roppantani őket. A  szeme vadul szikrázott, akár
egy oroszláné. – Ha feladjuk a hatalmunkat, a kuraisok
felfalnak bennünket – mondta. – Az umma szétszóródik,
mint homok a szélben. Allah szent neve, amelyet ma a
tetőkről hirdetünk, erőtlen nyöszörgéssé halkul.
És akkor Mohamed elveszíti mindazt, amiért az elmúlt
években harcolt. A  felismerés az együttérzés hullámát
indította el bennem; elmorzsoltam a szemem sarkából
kibuggyanó könnyeket. Ma éjjel nem lesz elhálás –
gondoltam. Mohamednek most valami másra volt szüksége:
a vigasztalásomra.
–  De hát nem újdonság a számodra, hogy vannak
ellenségeid – mondtam, és az ujjaimmal cirógattam a kezét.
– Ugyanakkor ma több követőd van, mint ezelőtt bármikor
– még a beduinok között is! Egyetlen elveszített csata még
nem jelent semmit. Az emberek hamar elfelejtik, meglátod!
– De csak ráncolta a homlokát és rázta a fejét, tekintete a
távolba révedt. Gyengéden az arcához értem, és magam felé
fordítottam. Úgy éreztem, elolvadok a kín láttán, amit a
szemében láttam. – Nem kell mást tenned, mint rajtaütni
néhány kuraisi karavánon, és mindenki így kiált majd fel:
milyen erős Mohamed serege!
A tekintete ellágyult, és ez a lágyság úgy folyt végig az
arcán, mint valami finom krém; a szigorú, megkeményedett
vonásokon lassan áttűnt a szerelem. A  szerelem! A  férjem,
akit olyan nagyon szerettem volna visszaszerezni, újra az
enyém volt! Éreztem, ahogy szárnyra kap a szívem.
Felálltam, és elindultam a paraván mögé. Talán sikerül
felvidítanom egy kicsit. Magam is jól tudtam, milyen az, ha
az embernek ellenségei vannak. Alinak hála, én is átéltem
már azt az érzést, amikor az ember tehetetlenül és
szomorúan tűri, hogy gúnyolják és hazugságokat
terjesszenek róla, és közben attól retteg, hogy mindent
elveszít, ami fontos neki.
A paraván mögött kibújtam a köntösömből. Alatta
táncruhát viseltem, Aszmától kaptam kölcsön – testre
simuló szoknyát és áttetsző, rövid inget; vöröset – hogy
lángra lobbantsam benne a szenvedélyt, ahogy a nővérem
mondta. Aztán kipattantam a szoba közepére, vad zene és
tánc közepette; a testem úgy hajladozott, mint virág a
szélben. Közben az eksztázistól meredt szemmel néztem a
távolba, pillantásom időről időre találkozott Mohamed
zavarodott tekintetével. Úgy éreztem, az iránta érzett
szeretettől és együttérzéstől túlcsordul a szívem. Arcán
halvány mosollyal meredt rám, pillantása azonban egyszer
sem fonódott össze az enyémmel. A  gondolataiba mélyedt,
mint az ember, aki eltévedt a sűrű, sötét erdőben.
Befejeztem a táncot, és mélyen meghajoltam. Ahogy
előtte álltam, felnéztem rá, végigsimítottam az arcát, és
gyengéden rámosolyogtam.
– Az aggódás nem segít, szerelmem. – Letérdeltem elé. –
Add át a terhed Allahnak, és bízz benne, hogy ő majd
megoldja a gondjaidat. Addig is, itt vagyok én és itt vagy te,
itt vagyunk egymásnak mi, végre egyedül, annyi éjszaka
után.
Nagy örömömre a szája széles mosolyra húzódott, a
szemében pedig apró szikrák gyúltak.
–  Jaa Aisha, igazat beszélsz – mondta. – Itt vagyunk
egymásnak, nem igaz? Csodaszép volt a tánc. Hadd
köszönjem meg illően, habibati.
Mindennél jobban vágytam rá, és mégis beleremegtem,
amikor az ölébe húzott.
–  Megadtad a választ, Vöröském – mondta, és ujjaival
gyengéden a hajamba túrt. Ahogy a testünk összeért,
megborzongtam a gyönyörtől.
– Valóban több követőm van, mint valaha… és barátom is
– suttogta. – A  házasságom Umm al-Maszakinnal ebből a
szempontból nagyon szerencsés. Tudtad, hogy az apja
beduin vezér? A  törzse bármikor szívesen a segítségünkre
siet, ha szükségünk lesz rá.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Hogy képes most az
új feleségéről beszélni, miközben az ölében ülök? Szerettem
volna felugrani, és olyan messzire szaladni tőle, amennyire
csak lehet, ugyanakkor hihetetlenül vágytam rá, hogy végre
beteljesítsük házassági ígéretünket. A  nagy feszültségben
elveszítettem az uralmat szavaim felett.
–  Szóval ezért vetted feleségül azt a kis tésztaképűt –
fakadtam ki, megfeledkezve arról, hogy inkább a
humorommal, mint az érzelmeimmel harcoljak, ahogyan
azt tanította. – Nem értettem, mit eszel valakin, aki
ennyire… – Láttam, ahogy tekintete fátyolossá változik, de
túl késő volt: már nem tudtam leállni. – … jellegtelen.
–  A féltékenység nagyon nem áll jól neked, Aisha –
mondta ridegen, és a teste megfeszült. – Nem értelek,
hiszen nagyon szeretlek téged. Umm al-Maszakin pedig
igencsak figyelemreméltó nő. Sokat tanulhatnál tőle.
–  Jobban szeretném, ha nem vetted volna feleségül –
mondtam a könnyeimmel küszködve, és nem törődtem a
grimasszal, amit vágott.
– A férje elesett Badirnál, és senki sincs, aki törődne vele
– mondta, és kicsit felemelte a hangját. – Ha nem segítek
rajta, éhen halt volna, ahogyan a sátorlakók is, akiket azóta
gondoz, hogy Medinába érkezett.
– És miközben te el vagy foglalva azzal, hogy vele törődj,
mi lesz velem? Velem ki fog törődni? – kérdeztem.
Mohamed arca megrándult, alig észrevehetően, de én, aki
jól ismertem a hangulatait, tudtam, hogy viselkedésem
felháborodást és undort keltett benne.
Szégyenemben lesütöttem a szemem. Milyen önző dolog
volt így beszélni… és egyben buta is. Ezek után hogy is
várhatom el, hogy végre felnőttként kezeljen? Istenem,
megtanulom valaha, hogy előbb gondolkozzam, és csak
utána beszéljek, és ne mondjak ki mindent azonnal? Most
aztán elvesztettem minden esélyt, hogy újra elnyerjem a
szívét. Megint könnyek szöktek a szemembe, de most már
nem tudtam megállítani: gyors egymásutánban gördültek
végig az arcomon. – Kérlek, felejtsd el, hogy ezt mondtam –
habogtam megsemmisülten.
–  Azt hiszem, most neked van szükséged vigasztalásra,
habibati – szólt Mohamed. Felemelte az egyik karját, majd
elkezdte lóbálni előttem a köntöse ujját. Jól tudtam, mit
akar: évek óta játszottuk már ezt a játékot. – Nézz csak bele
– mondta –, van ott neked valami.
 A szívem hevesen vert. Láttam, milyen csodálatos
nyakláncot ajándékozott a Szegények anyjának – az
erényességéért, ahogy mondta. Szaudának is volt tőle egy
lánca, vörös-tengeri kagylóhéjakból, de ő nem hordta. –
Magára vonná a Gonosz szemét – magyarázta mindig.
Letöröltem hát könnyeimet, és becsúsztattam a kezem az
ingujja alá, sima kövek vagy gyöngyök után kutatva… aztán
tettem egy utolsó, tétova kísérletet a csábításra, és
végigsimítottam csuklóján a vékony bőrt. Szerettem volna,
ha felsóhajt a gyönyörtől, de ő ehelyett elnevette magát.
–  Keress tovább – biztatott. A  kezem feljebb vándorolt a
karján, és beleütközött valami keménybe. Kihúztam: egy
gyönyörű, ébenfából faragott ló volt; izmos és élethű, valódi
bőrből készült nyereggel a hátán.
– Ez Szcimitár, látod? – kérdezte kedvesen. – A fiam, Zaid
faragta neked, a nyerget pedig Szauda varrta.
A gyűjteményedbe, Vöröském.
Megforgattam a kezemben. Valóban gyönyörű kézimunka
volt. De mégiscsak egy gyerekjáték. Minden erőfeszítésem
ellenére, amit aznap tettem, még mindig Mohamed
gyermek felesége voltam. Talán azt várta tőlem, hogy a
szakállába fúrjam a falovat, és nyerítsek, jelezve, hogy
játszani szeretnék. És, igazság szerint, egyik részem valóban
ezt szerette volna. A  másik azonban legszívesebben a
konyhába vitte volna az ajándékot, hogy belehajítsa a tűzbe.
–  Szerintem Szcimitár szívesen találkozna az új
pajtásaival – szólalt meg Mohamed. – Elővegyem a többi
lovat?
Meredten bámultam a játékot a kezemben, és közben
azon gondolkoztam, hogy mit válaszoljak. Mohamed
végigsimította arcomat. – Te sírsz. Bocsáss meg nekem,
Vöröském. Megsértettelek az ajándékommal.
A megbánás végigfolyt a homlokán, le egyenesen a
szeméig, és szomorúsággal töltötte el a tekintetét.
A  melegség úgy áradt szét a testemben, mint az
olajlámpások lágy fénye a szobában. Hogyan is
terhelhettem Mohamedet a panaszkodásommal? Hiszen
már így is annyi gond nyomja a szívét.
– Én… én imádom az ajándékodat – mondtam, és közben
sikerült elmosolyodnom. – Gyönyörű szép. Ezek az öröm
könnyei! – kacagtam kissé erőltetetten. – Jaa Mohamed,
mire vársz? Hozd azokat a lovakat, és játsszunk végre!
 KILENCEDIK FEJEZET

A SZEGÉNYEK ANYJA
❖
Medina, néhány nappal később
 
 
Mindent bevetettem: könyörögtem, duzzogtam, hízelegtem,
de hiába. Mohamed ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjem
félénk feleségét a sátorvárosba, sőt, azt akarta, hogy egész
délelőtt ott legyek vele. – Meg kell tanulnod, mit jelent
igazán szegénynek lenni, hogy képes legyél tisztelni új
nővér-feleségedet – mondta.
Umm al-Maszakin arca felragyogott, ahogy meghallotta a
hírt. – Micsoda megtiszteltetés – áradozott. Még hogy
megtiszteltetés? Allahra, hát ki vagyok én, Gábriel
arkangyal? De ahogy felém fordult és meghajolt előttem,
ellágyultam.
Lehet, hogy Mohamed még mindig gyermeknek tart
engem, ahogy azt a rosszul sikerült romantikus éjszakánk is
mutatja, ez azonban nem jelenti azt, hogy veszítettem,
hasított belém a felismerés. Miközben a karjában feküdtem
aznap éjjel, ő pedig vadul nyelte az álom kortyait, a sötétbe
meredtem könnyeimen át, és azt kérdeztem Allahtól, vajon
miért kell nekem mindenért megharcolnom, amit
szeretnék. És mégis, amikor sorra vettem az ellenségeimet,
rájöttem, hogy nem is olyan félelmetesek. Ali inkább
bosszantó, mint veszélyes. Umar csak lármázni tud. Hafsza
időközben a szövetségesem lett, és már rég nem akar hatun
lenni.
És nyilvánvalóan a Szegények anyja sem jelent
fenyegetést a pozíciómra. Az igaz, hogy nagyobb
biztonságban érezném magam, ha végre elhálnánk a
házasságunkat Mohameddel, de addig is képes leszek
tartani az előnyömet az új feleséggel szemben. Ő olyan halk
és félénk – süt belőle a gyengeség, ellentétben velem, aki
erős vagyok. A  Próféta azonban még erősebb… épp ezért –
bárhogy is tiltakoztam – nem kerülhettem el, hogy Umm al-
Maszakinnal, a Szegények anyjával töltsem a napot abban a
bűzös, legyekkel teli sátorvárosban.
Miközben készülődtem, próbáltam húzni az időt,
remélve, hogy Umm al-Maszakin egyszer csak megunja, és
elindul nélkülem. Tudtam, hogy közvetlenül a kora reggeli
imádság után szeret útra kelni. De hogy is mehetnék, amíg
nem sült meg a kenyér? – mondtam ravaszul. Azt hittem,
Szaudát leveszem a lábáról, ha felajánlom neki, hogy
segítek bekeverni a tésztát. Ő azonban – miután észrevette,
hogy a Szegények anyja imafüzérével a kezében az ajtóban
vár rám – elhajtott.
Megetettem a törpebárányomat, átöltöztem, ő azonban
még mindig türelmesen várt. Végül kifogytam a
kifogásokból, és közösen másalaamát mondtunk nővér-
feleségeinknek, akik úgy ugráltak körül, mintha nagyon
messzire mennék, és nem csupán Medina túlsó végébe.
Szauda a kezembe nyomta a kagylóból készült nyakláncát,
hogy oltalmazzon a Gonosz szemétől, Hafsza pedig féltőn
suttogta a fülembe, hogy ne menjek túl közel senkihez. –
Nem lenne jó, ha elkapnál valami furcsa betegséget –
mondta.
 Pedig Umm al-Maszakin, aki nap mint nap etette és
gondozta a szegényeket, szemmel láthatóan egészséges
volt, még ha egy kicsit sápadt is. Ahogy együtt átbaktattunk
Medinán – az ő kezében egy hatalmas, gyógyszerrel és
árpával teli zsák, az enyémben egy kisebb, amiben datolya
volt –, rákérdeztem, mi a titka annak, hogy nem betegszik
meg.
– Allah kegyelme – válaszolta egyszerűen.
–  És velem mi lesz? Én hogy védjem meg magam? Van
nálad valami orvosság, amit bevehetnék? – kérdeztem.
Pajkos pillantást vetett rám a szeme sarkából. – Vajon
Allah megengedné, hogy bármi rossz történjen az ő
prófétájának legkedvesebb feleségével?
– Honnan tudod, hogy én vagyok a kedvence? Ő mondta?
– kérdeztem fellelkesülve, és a gyönyörűség úgy melengette
a testemet, mint a reggeli napsütés.
– Nem kell mondania. Elég, ha az ember látja, hogyan néz
rád. Már a neved hallatán is felragyog az arca!
–  Néha úgy gondolom… – mondtam, és megálltam, mert
nem tudtam, mennyit mondjak el neki. Aztán folytattam: –
… hogy úgy kezel, mint egy gyereket… minden
szempontból. – Elpirult, és az arcába húzta a kendőjét.
Talán mégiscsak túl messzire mentem.
Baktattunk a városon át, és a kezünkkel hajtottuk el az
arcunktól a legyeket: kavargó felhőkben szálltak fel a
trágyáról, akár a gőz, közben pedig lefelé néztünk, hogy ne
hívjuk fel magunkra Ibn Ubajj és az embereinek figyelmét.
Ezen a korai órán azonban szerencsére még nem volt sok
légy és ember. Umm al-Maszakin olyan gyorsan ment, hogy
kapkodnom kellett a lábam, ha lépést akartam tartani vele.
Aztán csecsemősírás törte meg a csendet. Felnéztem,
hogy lássam az előttem elterülő sátorvárost, amelyről
azelőtt oly sokszor hallottam, hogy úgy tarkállik a
sivatagban, mint a szennyes ruha. Zavartan álltam, és
kerestem a sátrakat, de nem láttam mást, csak rongyos és
kopott ruhákat, melyek a homokba állított akácágak között
voltak kifeszítve. A  póznák mindenfelé dőltek, így az
építmények azt a látszatot keltették, hogy menten
összeroskadnak, ha csak rájuk lehel az ember. Némelyik
sátornak még oszlopai sem voltak.
A bűz itt elviselhetetlenebb volt, mint bárhol Medinában.
Húgy, ürülék, hányás és mosdatlan testek szaga keveredett,
olyan fojtogató elegyet alkotva, hogy kis híján elhánytam
magam. Egy férfi, aki nem messze tőlünk a rozsdabarna
homokon kuporgott, felfigyelt rosszullétemre, és hangos
nevetésben tört ki; jól látszottak zöldesfekete fogai és élénk
színű, feldagadt ínye.
– Jaa Szegények anyja, kit hoztál magaddal? – kérdezte. –
Nem úgy tűnik, hogy túl nagy segítségedre lesz a
munkában.
–  Abu Shamsz! Hol a sátrad? – kiáltott rá Umm al-
Maszakin.
–  A fiam talált egy kecskét, a kecske pedig megette a
sátrat – mondta a sejk. – De ha a fiam leöli a kecskét, a hús
egy részét nekem adja, és akkor jól belakmározhatom majd
a saját sátramból! – A  férfi jót derült a kitalált történeten,
Umm al-Maszakin pedig vele nevetett. Én csak udvariasan
mosolyogtam, és közben azon tűnődtem, hogy bír bármit is
megrágni azokkal a rossz fogaival.
 –  Ha a fiad ideadja a kecske bőrét, két nap alatt
készíttetek belőle neked egy új sátrat – mondta nővér-
feleségem. Már ezelőtt megkérte Szaudát, hogy cserzzen és
puhítson állatbőröket ebből a célból.
Aztán elkérte tőlem a datolyás zsákot, kinyitotta, és
kivett egy maroknyit a gyümölcsből.
–  Ezzel elleszel ebédig – mondta az öregembernek. Csak
néztem elkerekedett szemekkel, ahogy bevette a szájába a
datolyát, megrágta, és beleköpte egy fatálba, amit az
öregember odatartott elé. A  férfi belemártotta az ujját a
pépbe, megkeverte, majd egy ültő helyében felhajtotta.
Felpillantott, és látta, hogy nézem. Gyorsan elkaptam a
tekintetemet, de késő volt: megint kinevetett. – Még sosem
láttál éhezőt, leányom? – kérdezte.
–  Jaa Abu Shamsz, kérlek, légy tisztelettel Aisha iránt –
mondta neki Umm al-Maszakin. – Ő Isten prófétájának
kedvenc felesége, aki ma megtisztelt bennünket a
látogatásával. Előtte is fejet kellene hajtanod, akárcsak
Mohamed előtt.
Az öregember rám nézett; a szemében éhség és fájdalom
tükröződött. – A Próféta a legnagyszerűbb ember a világon
– mondta. – Ha ő nem volna, egyikünknek sem lenne sátra.
De mégis, a Szegények anyja az, aki minden nap eljön
hozzánk, hogy megetessen bennünket és gondoskodjon
rólunk. Ő az egyetlen nő, aki előtt hajlandó vagyok
meghajolni – folytatta, és olyan mélyre ereszkedett nővér-
feleségem lábánál, hogy a homloka a földhöz ért.
Umm al-Maszakin megköszönte a tisztelgést, megfogta a
kezem, és elvezetett onnan. – Ne foglalkozz Abu Shamsszal
– suttogta, zavarában a földet nézve. – Ahogy öregszik,
egyre szeszélyesebb lesz.
De Abu Shamsznak egy dologban igaza volt: a Szegények
anyja nem sok hasznomat vette aznap. Fogalmam sem volt,
mi fán teremnek a gyógynövénykötegek, -kivonatok és
füstölők, amiket a zsákjában hozott, úgyhogy csak tétlenül
néztem, ahogy egy mozsárban összetöri, majd összekeveri
őket. Az így kapott gyógyszereket aztán odaadta egy
férfinak, akinek mindkét lábát és karját sebek borították,
bekente velük egy köhögő csecsemő mellkasát, és beadta
egy kisfiúnak, akinek hascsikarása volt a romlott
húspogácsáktól, amiket az anyja talált előző nap a medinai
vásárban. (Valahogy úgy, ahogy az öreg sejk fia is találta a
kecskét – gondolom.)
A fiúcska anyja közben a sátor sarkában nyöszörgött és a
hasát fogta. – Keverd össze az árpát, amit főztél, egy kis
ecettel, és add oda neki – mondta nekem Umm al-Maszakin.
– Az majd kipucolja a romlott húst a szervezetéből.
Odavittem az ételt a szerencsétlen asszonynak, ő pedig
megragadta a kezemet görcsös ujjaival, akár a nagymamám,
amikor meglátogattam a halálos ágyánál. Most is – akárcsak
akkor – olyan tisztán láttam a szenvedő arcának csontjait,
mintha nem is lett volna bőre. De ahelyett, hogy undorral
néztem volna rá, mint előtte a rothadt fogú öregemberre,
megszorítottam a kezét.
–  A jövőben, ha ételre van szükséged, inkább szólj Umm
al-Maszakinnak – mondtam neki.
–  De hogy tudná a Szegények anyja megtölteni a
gyermekeim bendőjét? – kérdezte, és sokatmondó
tekintettel nézett rám. – Hiszen az apjuk sem tudta. És,
ahogy elnézlek benneteket, a ti férjetek sem krőzus.
 –  Allah gondomat viseli, és segít, hogy gondodat
viselhessem – szólt a Szegények anyja. Odajött hozzánk, és
letérdelt mellém. – Csak árpám van, hús nincs, de ettől
legalább nem leszel beteg.
Aztán elővett a gyógyszeres táskájából egy összehajtott
zsebkendőt, és kibontotta; ezüst dirhamok voltak benne.
A nő a tekintetével követte Umm al-Maszakin mozdulatait,
és úgy bámult az érmékre, mintha vízben úszó halak
volnának, ő pedig ragadozó madár. Ennek ellenére
erőtlenül tiltakozott.
–  Az Isten áldjon meg, Szegények anyja. Enni adsz a
gyermekeimnek, miközben te magad egyre csak fogysz, és a
bőröd napról napra sápadtabb a koplalástól. Hogy
fogadhatnék el még egy ajándékot tőled?
–  Miattam ne aggódj, Umm Abraha. Van, aki
gondoskodjon rólam – mondta Umm al-Maszakin, és
belenyomta az érméket a nő tenyerébe. – Minden, amit
megboldogult férjem hátrahagyott, a bátyjához vándorolt,
beleértve a gyermekeimet is. – Ahogy ezt mondta,
szomorúság árnyékolta be az arcát. – De maradt néhány
ruhám, amit el tudtam adni, Allahnak hála. Úgy terveztem,
hogy ételt veszek a pénzből, de a Próféta volt olyan kegyes,
és feleségül vett. Most, hogy ő gondoskodik az ellátásomról,
én is képes vagyok gondoskodni a tiédről.
– De mit szólna a Próféta, ha… – szólt az asszony.
Előrehajoltam, és megérintettem a kezét. Úgy éreztem,
melegség csorog végig a karomon, a szívemből egyenesen
az ujjaim hegyébe, mintha szeretetet öntenék a bőrére. –
A  Próféta áldását adná a Szegények anyjára, amiért követi
az ő példáját, és megosztja a nála szerencsétlenebbekkel,
amije van.
– Fogadd el a pénzt, Umm Abraha – mondta a Szegények
anyja. – Hátha megment tőle, hogy holnap is lopnod kelljen.
A tolvajélet nagyon veszélyes egy özvegy anya számára. Ha
levágják a kezedet, hogyan gondoskodsz a gyermekeidről?
Egyszer csak Bilal hangja hallatszott a távolból, ahogy
pénteki imára szólítja a híveket. A hirtelen hangorkán és a
dobogó léptek zaja kis híján elnyomta Umm Abraha
könnyes hálálkodását, és a mi búcsúszavainkat.
A Szegények anyja kibújt a sátorból, én pedig követtem, de
még megálltam, hogy egy utolsót intsek Umm Abrahának.
A tekintetünk találkozott, és a hálálkodás mellett olyan vad
elhatározást láttam a szemében, amitől egy pillanatra
megrémültem.
– Mondd meg a Szegények anyjának, hogy visszafizetem a
pénzét – mondta. Az ajkán halovány mosoly futott át. – És
nem lopásból. Ha felépülök ebből a betegségből, Allahra
mondom, keresek valami munkát!
Visszamosolyogtam rá, bár kételkedtem abban, amit
mond. Vajon miféle munkát találhatna Medinában? Egy
özvegyasszony számára, akinek nincs családja, mindössze
két lehetőség kínálkozott: a koldulás vagy a prostitúció.
Abból, amit láttam, úgy tűnt, hogy Umm Abraha túl büszke
az előbbihez, és túl vallásos az utóbbihoz.
A bűntudat gyötört, ahogy odakint újra csatlakoztam a
Szegények anyjához. Elindultunk, hogy átvágjunk a
sátorvároson, és visszatérjünk a mecsetbe. Milyen önző
voltam végig, amíg Mohamednél laktam! Folyton csak a
saját éhségem miatt panaszkodtam, miközben emberek nap
mint nap az éhhalállal küszködtek, nem messze tőlem! És
milyen kicsinyesnek tűntek most a hatalomért és a
szabadságért vívott csatáim, a sátorlakók folyamatos élet-
halál harcához képest! Megfogadtam, hogy soha többé nem
panaszkodom. És ha meghallom, hogy valaki csúnyán beszél
a sátorlakókról, ahogyan valaha én magam is tettem,
elmesélem neki, milyen büszkén és tartással viselik a
sorsukat.
Ahogy ott baktattunk, a nyomorúságos fészerek és
kezdetleges sátrak között, férfiak és nők hálálkodó szavai
kísérték utunkat. Ő pedig biccentett, és biztosította őket
afelől, hogy holnap újra eljön. Én semmit sem mondtam; ki
tudja, mikor járok ismét erre?
Egy felül pucér kislány odafutott hozzánk, és
belekapaszkodott Umm al-Maszakin köntösébe. Úgy hat-hét
éves lehetett; a szoknyája telis-tele volt szakadásokkal és
lyukakkal. A  haja olyan rövidre volt vágva, mint az enyém
az esküvőm napján.
–  Jaa Szegények anyja, adnál nekem egy kis árpát? –
kérdezte, és ránk meredt a nagy, barna szemeivel.
–  Ahlam, Biszar, mi történt a szép hosszú hajaddal? –
kérdezte tőle Umm al-Maszakin.
–  Tetvek – válaszolta a kislány. – De nem bánom. Jobb’
szeretem így. – Elnevettem magam, mert eszembe jutott,
hogy annak idején én is azt kívántam, bárcsak soha ne nőne
meg a tüsi hajam. – Kaphatok egy kis árpát? – kérdezte. –
Éhes vagyok.
– Sajnálom, az utolsó adagot odaadtam Umm Abrahának –
mondta Umm al-Maszakin. – Menj, és kérj tőle. Van neki
elég, hogy neked is jusson belőle. Holnap újra eljövök, és
hozok még… és valami ruhát is keresek neked, kicsikém.
 A kislány elkezdett a sátor irányába rohanni, de amikor
utánakiabáltam, visszafordult. – Nem szabadna kendő
nélkül mászkálnod – mondtam, és azt hittem, megszakad a
szívem. Fogtam a fátylamat, és a feje és a válla köré
terítettem. – A nap még megégeti a bőrödet.
–  Jaa Biszar, becsüld meg azt a szép kelmét – mondta
Umm al-Maszakin. – Holnap hozok rád való ruhákat, és
akkor visszaadhatod.
–  Nem, majd én magam jövök el érte – mondtam.
A  Szegények anyja kérdőn nézett rám, én pedig
meghajoltam előtte. – Már ha megengeded, hogy megint
elkísérjelek, Umm al-Maszakin. – Boldog mosollyal
válaszolt.
A kislány ujjongva szaladt el, maga mögött lobogtatva a
fátylamat. Nővér-feleségem a fejét rázta.
–  Attól tartok, túl lágyszívű voltál – mondta. – Kendő
nélkül hogy akarsz részt venni az istentiszteleten?
–  Allah majd gondoskodik rólam – válaszoltam. – Ha
időben viszszaérünk a mecsetbe, kérek valamit kölcsön
Hafszától.
De amikor újra a medinai utcákat róttuk, igencsak
megbántam döntésemet. Mekkában, ahol mindenféle ember
megfordult, nem keltett túl nagy feltűnést az élénkvörös
hajam. Itt azonban – a sok sötét hajú és barna bőrű ember
között – még Mohamed is kilógott a sorból a maga
sápadtságával. Miközben átsiettünk a piacon, mindenki
engem bámult. Az arcom csak úgy égett, és tudtam, hogy a
színe nem sokban különbözik a hajamétól… de – ahogy
megjegyeztem Umm al-Maszakinnak – még mindig jobb, ha
én közlekedem fedetlen fővel, mint ha egy kislány meztelen
vállakkal szaladgál az utcán.
Ahogy leszegett fejjel siettünk a mecset felé,
megkérdeztem Umm al-Maszakintól, hogy – a
hagyománnyal ellentétben – miért nem vette feleségül őt a
férje fivére, miután megözvegyült.
–  Mert egyszer már voltam a felesége – válaszolta –,
mielőtt Ubdaja elvett volna. Az első férjem ugyanis évekkel
ezelőtt elvált tőlem, amiért nem voltam hajlandó otthon
maradni, és cserbenhagyni a szegényeket. Ubdaja azért vett
el, hogy megmentse a családja becsületét.
– De te szeretted őt? – kérdeztem.
Rám nézett, és titokzatosan mosolygott. – Mi a szerelem,
Aisha? Valami, amit érzel, vagy valami, amit teszel? Ha az
utóbbi, akkor mindkét férjemet szerettem.
– De nem annyira, hogy behódolj az akaratuk előtt.
– Allah minden embernél hatalmasabb. Ő már nagyon rég
kijelölte számomra ezt az utat. Hogy is térhettem volna le
róla egy féltékeny férj miatt?
– Van férj, aki nem hagyta volna annyiban a dolgot.
– Ha az erőszakra gondolsz, igen, az első férjem, At-Tufajl
attól sem riadt vissza. Én azonban visszavágtam, nagy
meglepetésére. – A  szeme csak úgy ragyogott, miközben
erről beszélt. – A  szegénynegyedeket járva sokat tanultam
az önvédelemről.
És akkor, mintha csak megidézte volna őket, hat piszkos
férfi jelent meg a sikátor túloldalán, és egyenesen felénk
tartottak. Az ereimben megfagyott a vér, ahogy megláttam
Ibn Ubajj és barátai gúnyos és kihívó tekintetét. Kettőt
közülük felismertem; még aznap találkoztam velük, amikor
Mohamedhez költöztem a mecsetbe.
–  Marhaba habibati – mondta a köpcös nagyfülű. –
Emlékszel rám? Kicsi vagy, de azért szépen kikerekedtél
azóta. Még mindig a Próféta játszópajtása vagy, vagy
megértél egy igazi férfira?
– És te még mindig egyedül alszol, vagy találtál magadnak
egy kutyát, hogy kielégítse elfajzott szükségleteidet? –
vágtam vissza, de Umm al-Maszakin hangja úgy vágta félbe
mondókámat, akár egy éles kés.
– El az útból – mondta rideg hangon. A férfiak egymásra
kacsintgattak és gúnyosan grimaszoltak.
–  Ő az enyém – szólalt meg Ibn Ubajj. – Az érett
asszonyokat szeretem, és nem a vörös csirkéket.
Végigpásztáztam az utcát segítséget keresve, Medina
azonban teljesen kihalt volt. Mindenki – kivéve ezeket a
képmutatókat – a mecsetben gyülekezett. Tudtam, hogy
nekem kell megvédenem magamat és nővér-feleségemet.
A  szívem hevesen dobogott, akár egy megvadult ló patája.
A  kardomért nyúltam, de a nagyfülű karon ragadott, még
mielőtt kihúzhattam volna a hüvelyéből.
– Ne is próbálj szembeszállni velem – mondta. A lehelete
bűzlött, akár a hús, amit túl sokáig hagytak kint a napon. –
Igazad van: egyedül alszom. De nem ma éjszaka.
Aztán felhördült, elengedett, a feje hátuljához kapott, és a
földre rogyott. Umm al-Maszakin állt felette, kezében a
zsákkal, amiben a gyógyszereket tartotta. Ibn Ubajj
megindult felé, ő azonban megpördült, meglóbálta a
zsákját, és az arcába csapott vele. A  támadónak eleredt az
orra vére. Odakapott, és megpróbálta visszatartani az
ujjaival. A  Szegények anyja ezek után a magas férfihoz
fordult; a szemében villámok cikáztak.
– Ha akár egy lépést is teszel bármelyikünk felé, te leszel
a következő – mondta fenyegető hangon.
De nem vette észre, hogy a zsákja tartalma közben
kiszóródott a földre, és nem volt többé semmije, amivel
védekezzen… nálam viszont ott volt a kardom. A magas férfi
nevetett, és kinyújtott karral rávetette magát. Éreztem,
ahogy a vér lüktet a végtagjaimban, és úgy kirántottam a
kardomat a hüvelyéből, hogy csak úgy csengett.
– Érintsd csak meg Isten prófétájának a feleségét a koszos
ujjaddal, ha mered – vicsorogtam, miközben ide-oda
ugráltam, hogy elvonjam a figyelmét a remegő lábamról.
Erre elővett egy tőrt, és rám mordult. Én azonban ismét
bevetettem a kedvenc trükkömet, vagyis kivertem a kezéből
a fegyvert.
Nagy lendülettel lóbáltam a kardomat, és próbáltam
visszatartani, amíg felveszem a földről a tőrét. –
Takarodjatok a szemem elől – ordítottam. – Mindannyian!
Vagy készüljetek fel, hogy még ma a pokol tüzében égtek el!
– A  magas férfi megfordult és elrohant, magukra hagyva a
társait. Ibn Ubajj a kardomat vizsgálta, de végül úgy
döntött, hogy nem száll szembe velem. Aztán ő és a köpcös
eltántorogtak, a sebeiket fogva.
Visszadugtam a kardomat a hüvelyébe, vettem néhány
mély lélegzetet, és letérdeltem, hogy segítsek Umm al-
Maszakinnak összeszedni a gyógyszereit. Felhúzta a
szemöldökét, amikor észrevette, hogy remeg a kezem.
– Nem sérültél meg? – kérdezte.
 – Nem, hála neked, nővér-feleségem! – válaszoltam, még
mindig zihálva. – És te?
– A hajam szála sem görbült, Allahnak hála – mondta, és
még most is olyan higgadt volt, mint általában.
Nevettem – hogy felizgattam magam, miközben neki így
sikerült megőriznie a hidegvérét! – Jaa Umm al-Maszakin,
micsoda bátor harcos vagy te!
–  Ha elmesélném neked mindazt a veszélyt, amivel az
évek során szembe kellett néznem, el sem hinnéd. Ez a
gyógyszeres zsák már sokszor megmentette az életemet.
Miután visszatettük a mozsarat, a gyógynövényeket és a
füstölőket a táskájába, sietősen folytattuk utunkat a mecset
felé. Igencsak késésben voltunk. Odabent a hívek már ott
guggoltak a matracaikon, és úgy népesítették be a termet,
akár a sirályok a tengerparti fövenyt, miközben Allah nevét
dicsérték, egyszólamban kántálva a vörös köpenyes
Mohamed után. Nem mertem bemenni fedetlen fővel.
Úgyhogy felmásztam az udvart szegélyező falra, és
átsegítettem rajta a Szegények anyját. Együtt besurrantunk
a kunyhómba, hogy megmosakodjunk, és ott imádkozzunk.
Amikor végeztünk, átölelt, és megköszönte, hogy
segítettem neki a sátorvárosban. Könny szökött a
szemembe, ahogy én is köré fontam a karomat. Mennyi
gonoszságot gondoltam róla, amiről kiderült, hogy mind
egy szálig hazugság! Félénk és buta nyuszi helyett igazi
harcos volt, aki szembeszállt a férjeivel, a betegségekkel és
a támadókkal, csak azért, hogy segíthessen a rászorulóknak.
–  Valamit meg kell köszönnöm neked – mondtam. –
Mohamed azt mondta, hogy tanulhatnék tőled, és igaza
volt. Soha többé nem fogom őt bírálni azért, mert bőkezű a
sátorlakókkal.
– Aisha, te mindig is nagylelkű ember voltál. Gondolj csak
a törpebárányokra és kecskékre, amiket olyan szeretettel
gondozol! Nem csoda, hogy a Próféta minden nőnél többre
tart téged.
Felsóhajtottam. – Attól tartok, a nőkkel kapcsolatban
nincs igazad, sajnos. Mohamed szemében én még mindig
csak egy kislány vagyok. Eddig ez sosem zavart, de
mostanában megváltozott a helyzet…
Umm al-Maszakin kinyitotta a gyógyszeres zsákját. –
Fogd – mondta, és a kezembe nyomott egy kis erszényt.
Valami finom, illatos por volt benne.
–  Varsz – mondta. – Keverd bele az arckrémedbe, ha
legközelebb a Prófétával éjszakázol. Afrodiziákum.
– Az meg mi? – kérdeztem.
Umm al-Maszakin elmosolyodott; látszottak a gyönyörű,
szabályos, és vakítóan fehér fogai. – Valami – válaszolta –,
amitől a Próféta soha többé nem fog úgy gondolni rád, mint
egy gyermekre.
 TIZEDIK FEJEZET

A ROSSZUL MEGVÁLASZTOTT
IMÁDSÁG
❖
Badir, 626. április
Tizenhárom évesen
 
Az uhudi csata évfordulóján elérkezettnek láttuk az időt,
hogy kiköszörüljük a méltóságunkon esett csorbát. Abu
Szufjan, akinek nem volt elég, hogy egy győzelmet aratott
felettünk, újabb összecsapást tervezett Badirnál. A  célja az
volt, hogy egyszer és mindenkorra bebizonyítsa, hogy a
serege erősebb a miénknél, és megölje Mohamedet, vagyis
véget vessen az iszlám térhódításának. Mi azonban tudtuk,
hogy ez sosem sikerülhet neki. Az embereink az uhudi
vereség óta kétszeres erőbedobással gyakoroltak és
képezték magukat.
Felkészültünk, hogy ezerötszáz katonánkkal – akik épp
ötször annyian voltak, mint tizennyolc hónappal azelőtt
Badirnál – szembeszálljunk a kuraisok seregével. Egy ilyen
erős haddal, amelynek élén Allah áll, biztosak voltunk
benne, hogy fölényes diadalt aratunk, az ellenség pedig
végre békén hagy bennünket, és nem szól bele többé, hogy
milyen Istent imádunk. Embereink a győzelem reményével
szívükben, és hangos énekszóval az ajkukon kötözték fel a
felszerelésüket a tevék hátára, és közben abban bíztak, hogy
a harcmezőn, de legalábbis a túlvilágon dicsőség lesz a
jutalmuk.
Elnézve, milyen jó kedvünk van, a külső szemlélő
könnyen azt hihette, hogy esküvőre készülünk, nem pedig
csatába. Ali is dudorászott, miközben felpakolta a
szamarára a kardokat és a vastag bőrpáncélokat. Még az
sem lohasztotta le a kedvét, hogy elmentem mellette.
A tevék nyaka körül levendula-, margaréta- és rózsafüzérek
kanyarogtak, bódító virágillattal töltötték meg a levegőt. Az
unokatestvérem, Talha, magas és erős volt, akár egy
móringafa, rám mosolygott, ahogy a kezébe nyomtam egy
nagy halom takarót. A  nők összevissza csókolgatták őket,
megfeledkezve minden illemszabályról, és büszke mosollyal
csipkedték fiaik és unokáik arcát. Még a tevék is – amúgy
általában nyugodtan tűrték, hogy megpakolják őket – ide-
oda lépkedtek és dülöngéltek a hosszú sorban, lögybölték az
oldalukra erősített bivalybőr tömlőkben lévő vizet,
csörgették a bokájukra kötött csengőket, és úgy
prüszköltek, mintha jelezni akarnák, hogy most azonnal el
kívánnak indulni. Az umma minden egyes tagja – férfi, nő,
állat – heves izgalommal várta, hogy végre láthassa, amint
azok a kuraisi kutyák belefulladnak a Vörös-tengerbe.
Ami engem illet, rendíthetetlen szívvel eltökéltem, hogy
senki – még Umar sem – akadályozhat meg benne, hogy
harcoljak az enyémekért és az Istenemért. Hiszen maga
Allah hívott csatába azon az éjjel, amikor végignéztem Raha
elrablását. De tudtam, hogy ennek ellenére nem teszi
könnyűvé nekem, hogy betöltsem a rám rótt feladatot. Már
Uhudnál tisztán láttam a kihívást: harcolnom kell a
lehetőségért és a jogaimért, hogy megvédhessem az ummát.
A  mostani csatába azonban már kész tervvel indultam, és
nálam volt a kard, amit az elesett harcostól szereztem
Uhudban.
Istenem, hogy vágytam rá, hogy én magam márthassam
bele a pengémet Abu Szufjan hájas nyakába! Az a gazember
csak még inkább feltüzelte az iránta érzett gyűlöletemet,
amikor Uhudnál azt harsogta, hogy Mohamed meghalt. És
aztán, ahogy a vereség után visszavánszorogtunk a táborba,
nem átallott gúnyos szavakkal cukkolni bennünket: –
Találkozunk Badirnál, nagyhatalmú Prófétám! Már ha lesz
merszed újra szembeszállni velünk. – Ha lesz merszünk?
A  katonáink alig várták, hogy kitörölhessék az uhudi
vereség emlékét az emberek fejéből. Én pedig – miután több
mint egy éve tökéletesítettem a kardtudásomat – hasonló
lelkesedéssel vártam, hogy egyszer és mindenkorra
felszabadíthassam az ummát a kuraisok állandó fenyegetése
alól, akiknek vezérei folyton azzal fenyegettek bennünket,
hogy mindannyiunkat megölnek.
De nem Abu Szufjan volt az egyetlen ellenségünk, akit el
kellett hallgattatni. Az utóbbi időben Ibn Ubajj is
megsokszorozta a Mohamed elleni támadásait, fogatlan
oroszlánnak nevezve őt mindenki előtt, aki csak hajlandó
volt meghallgatni. Azután a kellemetlen találkozás után
velem és a Szegények anyjával minket legalább békén
hagyott. De nem úgy Szaudát és Hafszát: őket még mindig
zaklatta, amikor csak kitették a lábukat a mecsetből, hogy
bebizonyítsa, Mohamed valójában egy puhány alak.
–  Látjátok, nem mer szembenézni velem, bármit is
csinálok! – hencegett.
Pedig azzal, hogy a Próféta feleségeit inzultálta, Ibn Ubajj
csak azt bizonyította be magáról, hogy igazából egy gyáva
féreg. Voltak azonban rajta kívül még mások is, akikre nem
jellemző ez a félénkség. A  nadir klán napról napra
erőszakosabbá vált. Akárcsak rokonaik, a kajnukák, ők is a
kuraisokkal üzleteltek, és ugyanúgy tagadták Mohamed
állításait, miszerint ő volna a próféta, akit a Zsidók
könyvében megjósoltak.
Az egyik éjszaka, amikor Mohamed az ő területük
szomszédságában, a városfal mellett állt, és épp apámmal és
Umarral beszélgetett, egy csoport nadir vezér rá akart
dobni a fejére egy hatalmas követ. Ali erre azt
szorgalmazta, hogy irtsa ki az egész klánt, ezzel mintegy
példát statuálva az összes többi ellensége előtt is. Mohamed
azonban az irgalmasságot választotta. Ahelyett, hogy
végzett volna velük, megparancsolta a katonáinknak, hogy
kísérjék őket ki a városból, ahogy azt a kajnukaiakkal is
tették. Ahogy végtelen hosszúnak tűnő és lassú karavánjuk
elhaladt a mecset előtt, a hívők fürtökben lógtak az utcán,
és leköpködték, sértegették őket. Én a mecset bejáratánál
álltam Hafszával, Szaudával és Umm al-Maszakinnal, és
néztem a szánalmas jelenetet, könnyeket azonban nem
ejtettem az árulókért. Vastag kelmék és szőnyegek, csillogó
gyertyatartók és hatalmas, élelemmel teli zsákok lógtak a
tevék hátáról, egy csepp helyet sem hagyva, hogy bárki
felülhessen melléjük; az asszonyok, gyermekek, férfiak és
öregek kénytelenek voltak az állatok mellett baktatni. Az
arcukat könny áztatta, én pedig elgondolkoztam: a
száműzetés vajon tényleg jobb a halálnál? De Mohamed
hallani sem akart róla, hogy kiirtsa a zsidó népeket.
– Ugyanazt az Istent imádják, mint mi – mondta nekem.
Később megtudtuk, hogy a nadirok egyenesen a
kuraisokhoz mentek, és az ő keblükön kerestek vigaszt.
Együtt nevettek Mohameden, amiért futni hagyta őket. –
A  Próféta kényes gyomra nem bírja a vér látványát –
mondták. Úgyhogy most, Badirba készülődve az lebegett a
szemünk előtt, hogy megmutassuk nekik, mennyire nem
kényes a gyomrunk.
Ahogy végigmentem a gyülekező karaván mellett, és
Mohamedet kerestem, rongyos férfiak üdvözöltek a
sátorvárosból, miközben megrakták a tevéket. Ők voltak az
elsők, akik felajánlották, hogy mellettünk harcolnak, ahogy
azt Umm al-Maszakin elmesélte nekem. – Szeretnék
viszonozni mindazt a jót, amit a Próféta tett velük –
mondta.
Megálltam, hogy beszéljek velük, ők azonban Umm al-
Maszakinra voltak kíváncsiak. A  sátorvárosban tett
látogatásaim során a lakók mindig másképp bántak velem,
mint vele – őt gyengéd és szeretetteljes öleléssel fogadták.
Nekem még a sokadik alkalom után is nehezemre esett,
hogy emlékezzek a nevükre, és nehezen viseltem a
fertőzéseiket, sebeiket és rossz szagukat, szegénységük eme
bélyegeit. Umm al-Maszakin azonban más volt: ő mintha
jobban otthon érezte volna magát közöttük, mint a
háremben nővér-feleségeivel. Persze tudtam, hogy ő így
nőtt fel. Az édesanyja egy bábaasszony és egy szegény
beduin lánya volt; mesés szépség, aki hozzáment egy
tehetős férfihez, de sosem feledkezett meg a gyökereiről.
A  lányával együtt a szegények között töltötte a napjait;
segített világra hozni a gyermekeiket, és ápolta őket, ha
betegek voltak.
–  Mindig is úgy éreztem, hogy akkor vagyok a
legközelebb Allahhoz, amikor másokon segítek –
fogalmazott Umm al-Maszakin.
 A sátorlakókkal való törődés engem is közelebb vitt
Istenhez. Az, hogy a Szegények anyja mellett dolgozhattam,
olyasfajta belső békével töltött el, amelyről azelőtt el sem
tudtam volna képzelni, hogy egyáltalán létezik. Emellett
pedig olyan erős kötődés alakult ki bennem a drága és
könyörületes Umm al-Maszakin iránt, hogy nem értettem,
hogyan voltam képes bizalmatlan lenni vele szemben
azelőtt.
Most is úgy volt, hogy én és Umm al-Maszakin a
sérülteket ápoljuk majd Badirnál, én azonban egy másik
tervet is forgattam a fejemben. Számomra a gyógyítás
egyenlő volt a leghasznosabb úttal, amin keresztül
eljuthatok a csatamezőre. Harcolni akartam; bebizonyítani
Mohamed előtt, hogy igazi katona vagyok. Ha egyáltalán
maradt még egy kis remény, hogy a szép özvegyeken kívül
más is képes felkelteni férfiúi érdeklődését…
Mohamed hónapok óta bejáratos volt Umm Szalamához,
Medina egyik leggyönyörűbb asszonyához. Az első időkben
azért járt oda, hogy a nő harcban megsérült férjével – aki
egyébként tejtestvére és barátja volt –, Abdallával tartsa a
kapcsolatot. De aztán, amikor a férfi belehalt az Uhudnál
szerzett sérülésébe, Mohamed tovább látogatta az immáron
megözvegyült asszonyt, hogy vigaszt nyújtson neki a gyász
idején. Én legalábbis ezt gondoltam. Csakhogy a látogatásai
még hónapokkal később sem ritkultak, ez pedig pletykák
egész sorát indította el az umma tagjai között.
–  Umar és Abu Bakr mindketten megkérték Umm
Szalama kezét, de ő egyiket is, másikat is visszautasította,
hát elhiszed ezt? – mondta Szauda, aki imádott az efféle
pletykákon csámcsogni. – Allahra, a legjobbnak tartogatja
magát! Én a magam részéről egyáltalán nem leszek
meglepődve, ha a Próféta egyszer csak bejelenti, hogy
elveszi feleségül!
Ahogy ott sétáltam a karaván mellett, és a férjemet
kerestem, végül megpillantottam őt; a Szegények anyját
szorongatta ormótlan páncélingjében. Micsoda
tiszteletlenség ez velünk, a hárem többi tagjával szemben! –
fintorogtam. De aztán, ahogy közelebb értem hozzájuk,
láttam, hogy ölelésüket nem a szenvedély hajtja, hanem az
aggodalom, amely szürke felhőként fátyolozta be Mohamed
tekintetét.
–  Gyere Aisha, és segíts. Attól tartok, én nem tudok túl
sok vigaszt nyújtani neki ebben az otromba páncélban –
mondta a Próféta.
Umm al-Maszakinból kitört a zokogás. Odahúztam
magamhoz, és megkérdeztem, mi a baj.
– Biszar meghalt – mondta elcsukló hangon. – Istenem, az
a szegény kislány! Himlő, Aisha! A szervezete nem volt elég
erős, hogy legyőzze. – Az én szemem is tele lett könnyekkel;
sirattam a gyermeket, akit időközben mindketten
megszerettünk. – Egész éjjel vele voltam, és a gyógyszerek
között matattam, próbáltam valamit találni neki, amitől
jobban lesz. De elfelejtettem imádkozni. Allahra, azt hittem,
egyedül is meg tudom menteni! És most halott, az én
hiúságom miatt!
Vadul ráztam a fejemet. – Nem! Csakis Allah dönti el,
hogy az ember él vagy hal. Mohamed ezt mondja. – Hátrébb
húzódtam, és mélyen a szemébe néztem. – Az, hogy
feláldozod az éjszakádat, csak hogy valaki máson segíts,
nem vall hiúságra, Szegények anyja. A  hiúság az, hogy
magadat okolod a haláláért, mintha hatalmadban állt volna
megakadályozni.
Szavaim még a saját fülemben is végtelenül zordan és
nyersen csengtek, de megtették a hatásukat: Umm al-
Maszakin zokogása szipogássá halkult. Felsegítettem a teve
hátára, de mikor láttam, hogy összecsuklik a válla, tudtam,
túl fáradt az utazáshoz. Tisztában voltam vele, hogy egyedül
nem leszek képes ellátni a sebesülteket, mégis megkértem
Mohamedet, hogy hadd maradjon Medinában. Majd találok
más utat, hogy eljussak a csatamezőre – gondoltam.
A Próféta a szakállát simogatta és grimaszolt. –
A sátorlakók kérték, hogy Umm al-Maszakin kísérje el őket
Badirba. Úgy hiszik, szerencsét hoz nekik. Nélküle nem
akarnak majd harcolni!
– Mondd meg nekik, hogy engem küldött maga helyett –
mondtam, és kirántottam a kardomat. – És hogy én
nemcsak szerencsét, de tudást is hozok a csatamezőre!
Nevetett, és olyan gyengédséggel nézett rám, hogy azt
hittem, elolvadok. Kinyújtotta felém a karját, és
megsimogatta az arcomat.
– Én kicsi harcos feleségem.
–  Már nem is olyan kicsi – válaszoltam. – Tizenhárom
éves vagyok.
–  Igen, és úgy látom, időközben a kardod is megnőtt –
mondta, és végigfuttatta a tekintetét a pengén: tele volt
karcolásokkal és benyomódásokkal.
Umar sosem adta vissza a játék kardomat. – A  fegyver
nem kislány kezébe való – mondta, amikor megpróbáltam
elkérni tőle.
 – El is felejtettem szólni Umarnak, hogy adja vissza neked
a régit – mondta Mohamed.
–  Már nem kell – válaszoltam. – Itt van helyette ez. Az
igaz, hogy kezdetben ormótlannak találtam, de most már
jobban szeretem, mint azt – folytattam, és jelentőségteljes
pillantást vetettem a Prófétára. – Felnőttem.
– De még mindig túl fiatal vagy, hogy harcolj, Vöröském.
Még a fiúkat sem engedjük ki a csatatérre, míg be nem
töltik a tizenötödik évüket.
–  Tudom, hogy jó harcos vagyok – mondtam, és olyan
ártatlanul néztem rá, ahogy csak tudtam. – Ígérem, csak
akkor veszem elő a kardomat, ha valóban szükségem lesz
rá. Hogy megvédjem Umm al-Maszakint, miközben ő a
sebesülteket ápolja.
Mohamed mosolygott, én pedig visszamosolyogtam rá –
mindketten jól tudtuk, mire céloztam.
Négy nap alatt tettük meg a Badirba vezető utat; ezúttal
nem siettünk. Kit érdekel, ha a kuraisok előbb odaérnek, és
elbarikádozzák előlünk a kutakat, ahogyan mi tettük
legutóbb? Volt nálunk egy halom tartalék vizestömlő…
Allah segítségével pedig úgyis megverjük őket, bármilyen
cselt eszeljenek is ki.
Az egyetlen, ami miatt aggódtam, Umm al-Maszakin
állapota volt. Az út első napjának reggelén én segítettem őt
le a teve hátáról; rám borult, és nagy nehezen elvánszorgott
a sátráig.
–  Majd visszatér az erőm, ha pihenek egy kicsit –
nyugtatgatott.
De nem lett jobban. Sápadt arca rózsaszínné változott a
láztól, melle pedig úgy zihált, mintha egy hatalmas kő
nehezedne rá. Mondtam Mohamednek, hogy ez már nem
tréfa, és azonnal haza kell küldenünk, ő azonban meggyőzte
a Prófétát, hogy csak kimerítette a sok munka, amit a
sátorvárosban végzett.
– Vigyázz rá, Vöröském – kérte Mohamed. – Figyelj oda,
nehogy túlhajtsa magát.
Próbáltam eleget tenni a kérésnek, Umm al-Maszakin
azonban ragaszkodott hozzá, hogy minden este, még
mielőtt folytatnánk utunkat Badirba, meglátogassa a
sátorlakókat. Az erőfeszítés, amibe mindaz került, hogy
egy-egy ilyen látogatás alkalmával elvonszolja magát a
karaván végéig, kedves és biztató hangon beszéljen az
emberekkel, majd a karomra támaszkodva
visszavánszorogjon a tevéjéhez, teljesen kimerítette
energiáit, még mielőtt éjszaka útnak indultunk volna.
A  második nap után, amikor elértük a Badir és Medina
között húzódó út felét, többé nem volt értelme azon
gondolkodni, hogy hazaküldjük.
–  Aisha, nálad nem is kívánhatnék jobb ápolónőt –
mondta.
Csak meneteltünk, keresztül a végtelen és barátságtalan
sivatagon; fáklyáink tüze olyan ragyogással világította meg
előttünk az utat, akár a nap. Járőreink nemcsak beduin
fosztogatók és kuraisi kémek nyomát lesték, de a
homokviharokét is, különösen a híres és rettegett
számumét, a pokol forró tüzéét, amelyről úgy hírlett, képes
egész hadseregeket felemészteni, épp úgy, mintha egy
hatalmas, éhes ragadozó lenne. Ha Mohamednek járt is
ilyesmi a fejében, sosem mutatta, hogy fél.
 –  Allah talán magára hagyná híveit, amikor az ő nevét
védelmezik? – kérdezte.
És valóban, mintha csak az Isten keze oltalmazott volna
bennünket, könnyedén és minden gond nélkül keltünk át a
kegyetlen sivatagon. Elértük al-Rauha hűs kútját – rég
megfeledkezve Szauda babonás figyelmeztetéseiről,
miszerint odalent dzsinnek leselkednek –, aztán al-Szafrát,
kecses és napsütötte házaival; a tetőkön kilátók és
pálmakertek, a levegőben a fényes fagyallevelek édes illata.
Amikor úgy egy baridnyira jártunk al-Szafrától, átkeltünk
egy sor pálmaligeten, élveztük az általuk nyújtott árnyékot,
majd megpillantottuk Badir dombjait. Egy hegyi patak
csordogált közöttük; akár egy fiatal lány ezüstös hajfonata a
holdfényben. Az aprócska város szélén elterülő hatalmas,
homokos mezőn – a mieink nagy örömére – nyoma sem volt
a kuraisoknak, amikor odaértünk. A katonák azonnal neki is
láttak, hogy homokot ássanak ki, amit aztán a kutakba
akartak önteni, ahogy azt az első badiri csatánál is tették.
Mohamed azonban leállította őket.
–  Nem engedhetjük meg, hogy a kuraisok azt mondják,
ismét csak csellel tudtunk felülkerekedni rajtuk – mondta.
Miközben Mohamed vezetésével végeztük a reggeli
imádságot, a kelő nap fénye elöntötte a szemünket; színe
akár a véré. Umm al-Maszakin arca sápadt volt, mint a
fogyó hold, mellettem ült, én azonban alig érzékeltem a
közelségét. Az imádságra figyeltem, és arra, hogy
megkérjem Allahot, öntsön bátorságot a szívembe, hogy
méltón küzdhessek aznap. Közben titkon azt reméltem,
megmutathatom Mohamednek, hogy vagyok olyan jó
harcos, mint Umm Úmara. És olyan jó feleség, mint
bármelyik nővér-feleségem.
Miután már majdnem két évet töltöttem a háremében,
nagyon jól tudtam, mekkora könnyelműség volt, hogy nem
háltuk el a házasságunkat. Ha az umma tagjai ezt
megtudnák, igencsak csodálkoznának. Kétségbeesésemben
már beavattam Hafszát és a nővéremet, Aszmát is, és
vigaszt kerestem a Szegények anyjánál. De minden egyes új
bizalmassal csak növeltem a kockázatot, hogy a dolog
egyszer kiderül. És mi haszna volt mindennek? Aszma tánca
cserbenhagyott. Hafsza pingálmányát észre sem vette. Na és
a varsz, az afrodiziákum, amit Umm al-Maszakintól kaptam,
csak arra volt jó, hogy aggodalmat csaljon Mohamed
szemébe, aki csak nézte a fura sárgás réteget az arcomon, és
rákérdezett, nem vagyok-e beteg. De most aztán már
elegem volt ezekből a finom cselekből; úgy döntöttem,
ezentúl őszinte és félreérthetetlen leszek.
–  Állítólag ez fokozza a vágyat – mondtam, miközben a
hajamat simogatta.
– Jaa, Vöröském, ne akarj olyan gyorsan felnőni – felelte.
– Élvezd a gyermekkort, amíg még teheted. – Ekkor már
biztos voltam benne, hogy Szauda igazat pletykált:
Mohamed ismét máshol keresi a boldogságot.
Befejeztük az imádkozást, ágyba dugtam Umm al-
Maszakint, majd odamerészkedtem Mohamed sátrához –
hatalmas volt, és bozontos, rozsdabarna teveszőr fedte,
olyan, akár az én hajam. A  levegő párás volt, a bőrömet
hűvös szellő cirógatta. Friss víz és mandulavirág illatát
hozta a szél. A  nyúlánk, csapott vállú öreg költő, Hasszan
ibn Thabit haladt el mellettem, a kezét lóbálta, és egy, az
első badiri csatáról szóló verset skandált:
  
Ó, ha a mekkaiak tudnák, hogy végeztünk a hitetlenekkel
mikor eljött a leszámolás órája,
A csatatéren kifolyattuk a vezérek vérét, a többi tört háttal
menekült,
Megöltük Abu Dzsahlt, előtte Útbát, és Szadzsbát is,
emez széttárt karokkal esett a porba,
Megöltük Szuajdot, majd utána Útbát, és Túmát is, ahogy
a por felszállt,
Hány nemes, előkelő, tisztes és jó hírű emberük esett el,
Otthagytuk őket az ugató vadaknak, hogy később aztán a
pokol
forró tüzében égjenek
 
Amerre Hasszan haladt, a férfiak ujjongani kezdtek, és
tőreikkel, kardjaikkal hadonásztak, belemártva a
fegyvereket fantomellenségeik testébe. Bebújtam Mohamed
sátrába. Magas póznák tartották, és bár két ember
lakhelyének túl nagy volt, egyben ez szolgált majliszul is,
ahol a tanácsadóival együtt elbújhatott a nap perzselő
sugarai és az ellenség kémei elől, hogy megvitassák a
haditervet. Kigöngyöltem egy takarót, hogy a homok ne
menjen bele a hajunkba és az ágyunkba, ráterítettem a
báránybőrt, és lefeküdtem. Olyan mély álomba
szenderültem, hogy észre sem vettem, amikor Mohamed
mellém bújt, vagy amikor Barira – a szolgálólány, akit a
szüleim küldtek velem – odakintről a nevemet kiabálta.
–  A Szegények anyja hivatni! Sietni! – mondta olyan
hangosan, hogy mindkettőnket felébresztett.
 Gyorsan magamra terítettem a köntösömet, és
Mohameddel együtt elindultunk Umm al-Maszakin
sátrához.
–  Óráról órára egyre csak forró a bőre – mondta Barira
útközben. – Folyton téged keresni.
Amikor odaértünk, a Szegények anyja a hátán feküdt, és
zaklatottan forgatta a fejét; a homloka csupa víz volt.
A sátrat a megsavanyodott tejre emlékeztető szag lengte be.
Elküldtem Barirát, hogy hozzon egy vizes ruhát, amivel
lehűthetem nővér-feleségem lázas homlokát. Umm al-
Maszakin rám nézett – szeme fényes és áttetsző volt, akár
az obszidián.
–  Attól félek, elkaptam a himlőt. Kérlek, hozz egy kis
khatmit – mondta, és közben levegő után kapkodott.
Átkutattam a ruháit, és megtaláltam köztük a
gyógyszeres zsákot. Barira bújt be az ajtón, kezében több
vizes ruhával. Mohamed áttörölte Umm al-Maszakin arcát,
míg én a mozsárban összetörtem, és egy kis ecettel
összekevertem a khatmi pasztát, amit mályvából
készítenek. Aztán a szájához emeltem a tálkát, és segítettem
neki felhajtani az orvosságot. Az arcomra erőltettem egy
halvány mosolyt, remélve, hogy nem veszi észre
rettegésemet. A  khatmi és az ecet csodálatosan bevált a
közönséges láznál, de a himlővel szemben szinte teljesen
hatástalan.
Óvatosan megnedvesítettem kiszáradt ajkait. Elkapta a
kezemet, és megszorította.
– Ez a betegség nagyon ragályos, Aisha – mondta.
Kiküldtem Barirát. – Ne engedj be senkit. Mondd nekik,
hogy a Próféta parancsa.
Aztán Mohamedhez fordultam. – Neked is ki kellene
menned. Nem kockáztathatod, hogy elkapd ezt a
betegséget. Neked egy egész hadsereget kell győzelemre
vezetned.
–  Aisha – nyöszörögte Umm al-Maszakin, és ismét
megszorította a kezem. – Te is. Menj!
–  Soha! – vágtam rá hirtelen, de aztán lejjebb vittem a
hangomat. – Jaa Mohamed, nincs valahol még egy orvos a
karavánban? Én annyira tapasztalatlan vagyok.
– Utánanézek – válaszolta. – Addig itt maradnál mellette?
Hangos kiabálás hallatszott odakintről. Mohamed
megállt. Hallottam, ahogy Barira az anyanyelvén kiabál,
egyre hangosabban. Aztán Umar rontott be a sátorba, a
szolgálólány a karjába kapaszkodott. Lesöpörte magáról,
mintha csak egy légy volna; Barira a földre esett.
Felugrottam.
– Ebbe a sátorba tilos bejönni! – sikítottam.
– Máskor erősebb őrizetet vessetek be egy vézna lánynál,
ha kívül akarjátok tartani Umar ibn al-Khattabot! –
mennydörögte. Aztán meghajolt Mohamed előtt, és
szabadkozott, amiért zavar; észre sem vette a vergődő
Szegények anyját.
–  A járőreink egy kis csoport kuraisit láttak közeledni
lóháton – mondta. – Abu Szufjantól hoznak üzenetet.
Mohamed elnézést kért, amiért el kell mennie, hogy
felkészüljön a fogadásukra, előtte azonban még megkérte
Umart, hogy keressen orvost a Szegények anyjának.
Elkísértem férjemet a sátor bejáratáig.
– Elküldöm utánad Barirát a kardomért – mondtam neki.
– Arra az esetre, ha szükség lenne rá.
A tenyerébe vette a kezemet. – Felejtsd el a harcot –
mondta. – Umm al-Maszakinnak most szüksége van rád.
Attól tartok, a halál torkában jár. Ígérd meg, hogy mellette
maradsz, bármi is történjék.
Elfelejteni a harcot! Ne legyek ott, amikor az umma
megveri Abu Szufjant? Ne lássam az elismerést, a tiszteletet
– és talán a vágyat – Mohamed szemében, miután
megnyertük a csatát? Umm al-Maszakin máskor is volt már
beteg, de mindig felépült. A  szegények gondozása
megedzette ellenállóképességét.
–  És ha Umar talál egy orvost? – kérdeztem. – Akkor
minek maradjak itt? Érte úgysem tehetek semmit, az
ummáért viszont igen, kint a harctéren!
–  Nagyon szeret téged, Aisha. Jól fog esni neki a
közelséged – mondta, és homlokon csókolt. – Maradj.
Miután kibújt a sátorból, igyekeztem visszatartani
könnyeimet. Nem lehetek ennyire önző, gondoltam
magamban. Az, hogy Umm al-Maszakinnak segítsek, többet
ér ezer csatánál. Letérdeltem mellé, és hátrasimítottam a
haját az arcából. Hamarosan ismét eltöltött az a jól ismert
békességérzés. Énekeltem neki, és közben időről időre
áttöröltem a homlokát; nem törődtem semmivel, ami a
sátoron kívül történt. Aztán egyszer csak elaludt, és a kinti
hangok felerősödtek. Odamentem a bejárathoz, és Barirával
együtt néztem, ahogy négy katonánk elvágtat előttünk; a
kardjukat lóbálták, és egyenesen Mohamed sátra felé
tartottak. Aztán Ali kiáltását hallottam, és láttam, hogy a
harcosok csataalakzatba rendeződnek. Az ujjaim viszkettek,
annyira szerettem volna megmarkolni a kardomat.
–  Olyan sebezhetőnek érzem magam így, hogy nincs
nálam a kardom, és az ellenség közeleg – mondtam
Barirának. – De megfogadtam Mohamednek, hogy itt
maradok a Szegények anyjával. Elhoznád nekem? Csak
vigyázz, ne lásson meg senki!
Barira pedig elment, hogy besurranjon a sátrunkba.
Odabent Umm al-Maszakin még mindig aludt, az ajka
reszketett, az arcát hideg veríték áztatta. Allahra, hol van
már az az orvos? Letöröltem az izzadtságot a bőréről, és
alaposan megvizsgáltam az arcát, hátha felfedezem rajta a
javulás apró jeleit. De sajnos egyet sem láttam. Ugyanakkor
azt sem, hogy romlott volna az állapota. Néhány hónappal
ezelőtt sokkal betegebb volt; akkor még sírtam is érte, mert
biztosra vettem, hogy meghal. Ez a tudat megnyugtatott egy
kicsit, úgyhogy megint odamentem a sátor bejáratához,
hogy lássam, ahogy a katonáink felsorakoznak, Ali pedig
peckesen jár-kel közöttük, és utasításokat osztogat.
– Jönnek a kuraisok – ordította valaki.
A tevék fújtattak. A  fegyverek csörögtek. A  kardok
suhogtak és csattogtak. Hol van már Barira? Kiléptem a
sátorból, majd vissza, hogy vessek egy pillantást Umm al-
Maszakinra. Aludt. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Barira
végre belépett a sátorba, kigöngyölte a kendőjét, és
előhúzta belőle leharcolt kardomat, öreg, fényét vesztett
markolatával.
Kíváncsian nézte, ahogy a fegyverforgatást gyakorlom, de
amint elkezdtem hencegni, hogy hány kuraisit akarok
kardélre hányni, elhúzta a száját.
 –  Úgy hallom, megígérni nővér-feleségednek, nem hagy
magára – mondta.
Allahra, hát kicsoda Barira, talán a lelkiismeretem?
Visszadugtam a kardomat a hüvelyébe.
– Meglátjuk, ha felébred – válaszoltam.
Öt férfi vágtatott el mellettünk páncélingben, a fejükön
sisakkal, tajtékzó lovaikon bőrvért. Felszerelésük csillogott,
akár a csiszolt ékkő, újan és fényesen, és nem volt teli
repedésekkel és horpadásokkal, mint azok az ócska, halott
katonák testéről leoldozott páncélok, amiket a mieink
viseltek. A  csapat élén felismertem a híres kuraisi harcos,
Khalid ibn al-valid kemény, hideg tekintetét. Amikor rám
nézett, beleremegtem, és a félelem olyan erősen szorította a
torkomat, hogy elakadt a lélegzetem. Megigézve bámultam
a hosszú sebhelyet, amely a bal orcáján tekergőzött, akár
egy haldokló ember teste. Régebben hallottam, amikor a
mieink azt mesélték, hogy vérzett az arca az első badiri
csatában.
–  Azért jött, mert a másik arcára is szeretne egy
sebhelyet! – kérkedtem, a hangom azonban remegett.
Istenem, hogy szerettem volna elszökni, és meghallgatni,
miről beszélnek a férfiak! De tudtam, hogy megígértem,
nem hagyom magára Umm al-Maszakint. Úgyhogy
elküldtem Barirát magam helyett, és a lelkére kötöttem,
vigyázzon, nehogy meglássák.
Közben Umm al-Maszakin még mindig aludt. Milyen
békés… egyértelmű, hogy jobban van – gondoltam.
Mérgemben dobbantottam egyet a lábammal; a talpam alól
porfelhő szállt fel. Nyilvánvaló, hogy nem találtak orvost. És
mégis, ha ez a láz valóban olyan veszélyes, ahogy azt
Mohamed gondolja – amiben én kételkedtem –, én akkor
sem tudok segíteni, mert nincs meg hozzá a kellő tudásom
és tapasztalatom. Barira is éppúgy el tudná látni, én pedig
csatlakozhatnék a többiekhez a harcmezőn.
De ha Mohamed meglátna a csatatéren, iszonyú haragra
gerjedne… és talán örökre elveszítené bennem a bizalmát.
Itt a sátorban viszont elszalasztom a lehetőséget – újfent –,
hogy tegyek valamit az ummáért.
Mindent megtettem, hogy teljesítsem Isten csatába hívó
szavát: edzettem, szereztem fegyvert, megtaláltam a
módját, hogy elkísérhessem a seregünket a nagy harcokba.
Készen álltam rá, hogy megszabadítsam a közösséget a
kuraisok fenyegetésétől, és mégis úgy tűnt, minden
próbálkozásom kudarcra van ítélve. Miért, Allah? Először
Uhudban, amikor Umar elvette a kardomat, aztán meg
most, Badirban, amikor ide vagyok láncolva a táborba a
beteg Umm al-Maszakinnal, aki közben alszik, és fogalma
sincs róla, hogy mellette vagyok.
Erőtlen keze úgy simult az enyémbe, akár egy nedves
rongy. Próbáltam megkeresni a pulzusát, de csak a saját
szívverésemet éreztem egyre erősebben, amikor nem
találtam. Végül a nyaki ütőeréhez nyomtam az ujjaimat, és
ott éreztem valami halvány, elhaló lüktetést, amely olyan
szaggatott és akadozó volt, mint egy részeg járása. És a
bőre… a bőre rózsaszínűről sápadt szürkésre, forróból
hidegre változott.
A fejbőröm fájdalmasan bizsergett, a nyakamon pedig
felállt a szőr, mintha jeges fuvallat söpört volna végig a
sátoron. – Umm al-Maszakin! – suttogtam, és reméltem,
hogy kinyitja a szemét, és rám mosolyog, hogy tudassa,
nincs olyan rosszul.
Patadobogás robaja rázta meg a sátrat. Felugrottam és a
bejárathoz siettem; a kuraisi hírvivők vágtattak el
mellettünk, kifelé a táborból. Khalid ibn al-valid arcán
gonosz mosoly ült, amitől elfogott a rettegés. Íjászaink
támadóalakzatban álltak, és azt gyakorolták, hogyan lőjék
ki egyszerre a nyilaikat. A  vágy, hogy csatlakozzam
hozzájuk, elviselhetetlenül erős volt. Nekem és Umm al-
Maszakinnak most a csatatéren kellene lennünk, a
gyógyszeres táskával és a kardommal együtt. Ott kellene
állnunk a történések sűrűjében, Umar pedig egy szót sem
szólhatna, tekintve, hogy ápolók vagyunk, és akár még neki
is szüksége lehet a segítségünkre. Ehelyett azonban Umm
al-Maszakin a földön fekszik, betegen, gyámoltalanul, az
egyetlen segítsége pedig a sátor előtt áll és azért imádkozik,
hogy részt vehessen a harcban.
– Csinálj már valamit! – imádkoztam hangosan, és az égre
emeltem a tekintetemet. – Jaa Allah, könyörgöm, szabadíts
ki ebből a sátorból. Megfulladok! – A  bezártság és a
tehetetlenség gyűlöletes érzése – amitől a purda alatt is
annyira szenvedtem – elnyomta bennem nővér-feleségem
iránt érzett szeretetemet.
Barira úgy surrant be a sátorba, akár egy szellem. – Sereg
nem jön Badirba! – mondta.
–  Az nem lehet! – kiáltottam fel. – Hiszen maga Abu
Szufjan hívott ki bennünket!
–  Idecsalni Próféta és katonái, csak hogy elvezetni nagy
karavánt Medina mellett – folytatta. – Hírnökök nevet,
mikor beszélni Prófétával. Umar meg akar ölni őket, de
Próféta mondja nem.
 A megkönnyebbülés úgy söpört végig a testemen, mint
hirtelen szél a sivatagon. Nem jönnek! Nem lesz harc!
Legalább nem kell megint kihagynom egy csatát. És így még
ma este elindulhatunk haza. Nagyon fontos, hogy Umm al-
Maszakin olyan gyorsan visszatérjen Medinába, ahogy csak
lehet. Ott több ügyes és gyakorlott kéz van, aki ápolja.
Hirtelen nyöszörgést hallottam. Mosolyogva léptem a
sátorba, remélve, hogy Umm al-Maszakin sokkal jobban van
a hosszú alvás után. Ehelyett azt láttam, hogy ijedten
forgatja a szemeit.
– Jaa Aisha! – kiabálta. – Segíts!
Odarohantam hozzá, és a karomba vettem. Minden ízében
reszketett; a bőre jéghideg volt, mintha csak beleesett volna
egy kútba.
–  A gyermekeim – mondta elhaló hangon. – Sosem lett
volna szabad magukra hagynom őket. Látni akarom őket,
Aisha! Vigyél hozzájuk, kérlek! – Rájöttem, hogy félrebeszél.
Gyermekei hosszú évek óta nem éltek vele; akkor hagyta el
őket, amikor elvált az első férjétől, még Mekkában.
– A csatát lemondták, Umm al-Maszakin. Megyünk haza.
Hamarosan láthatod a fiaidat. – A  haját simogattam, és
nyugtató szavakat suttogtam a fülébe, de közben úgy vert a
szívem, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Maradj
velem, kérlek, Szegények anyja. Csak egy pár napot bírj még
ki, amíg segítséget szerzünk – könyörögtem magamban.
– Lemondták a csatát? – kérdezte, és egy halvány mosoly
futott át az ajkán. – Allahnak hála, testvéreink ma nem
ontják testvéreink vérét.
–  Igen, dicsőség Allahnak – mondtam kelletlenül, és
éreztem, ahogy elborít a szégyen. Én is örültem a hírnek, de
a magam önző szempontjából. Eszembe sem jutott a
vérontás vagy a katonák élete – még a mieinké sem. Most
azonban rádöbbentem, hogy Umm al-Maszakinnak igaza
van: a kuraisokkal folytatott csatározásaink a testvért
fordították a testvér ellen, az apát a fiú ellen, a rokonokat
egymás ellen. Ahogy erre gondoltam, lelki szemem előtt
megjelentek az uhudi csata képei: tisztán láttam a halál
borzalmát, az orromban éreztem a rettenetes szagokat.
Azelőtt, amikor a harcra készültem, sosem engedtem, hogy
úrrá legyenek rajtam ezek az érzések, most azonban
elrebegtem magamban egy hálaimát, amiért
megmenekültünk egy újabb rémálomtól.
–  Gyermekeim – nyöszörögte Umm al-Maszakin, és ide-
oda dobálta a fejét; a párnája csurom víz volt. – A  férjem
elvette őket tőlem. Miért hagytam, Aisha? Édes kicsi fiaim. –
Az arca könnyben úszott.
–  Jaa Szegények anyja, légy erős. Látni fogod a fiaidat –
nyugtatgattam. – És a sátorlakókat is. Hiszen ők is a
gyermekeid, nem igaz? Ezért is hívnak a Szegények
anyjának.
– Ó, a sátorlakók… ki törődik velük ezután? – zihálta.
Kélek, Istenem, ne, imádkoztam csendesen. Kérlek, ne
vedd el őt tőlünk. Miért is kértem Allahot, hogy oldozzon fel
Umm al-Maszakin gondozása alól? Megígértem
Mohamednek, hogy itt maradok, és Allah most végez vele,
csak hogy csatlakozhassak egy olyan csatához, amit végül
meg sem vívnak!
– Hívd ide Mohamedet – mondta. – Látni akarom!
Szólítottam Barirát, aki elment a Prófétáért. – Jön már –
mondtam Umm al-Maszakinnak.
–  Ígérd meg nekem, hogy gondod lesz a sátorlakókra –
nyöszörögte érdes hangon, és közben olyan erősen
szorította a karomat, hogy felszisszentem a fájdalomtól. –
Rajtad kívül senkijük sincs!
Nyeltem egyet. Hogy én viseljem gondjukat? De hát
hogyan is foglalhatnám el Umm al-Maszakin helyét a
szívükben? Az asszonyét, aki teljesen nekik szentelte
magát… aki az életét kockáztatta, és most úgy tűnik, fel is
áldozta értük?
De a szorítása a karomon és a pánik a szemében arra
késztetett, hogy kimondjam, amit hallani szeretne. – Én…
én megígérem – mondtam. – Ne aggódj a sátorlakóid miatt,
Szegények anyja. Én majd gondjukat viselem, ígérem.
A reszketés hirtelen megszűnt. A  teste elernyedt a
karomban.
–  De erre nem lesz szükség, drága nővér-feleségem –
mondtam, és csak nyeltem a könnyeimet, hogy ne lássa,
milyen szomorú vagyok. – Ha visszaérünk Medinába, jobban
leszel.
Felemelte fáradt tekintetét, és a szemembe nézett. – Hogy
te milyen jó vagy, Aisha.
Kitört belőlem a zokogás. Nem volt igaza. Egy jó ember
nem hagyta volna el a sátrat a kardját szorongatva,
miközben nővér-felesége odabent haldoklik. Egy jó ember
nem imádkozott volna szabadulásért, csak hogy a
csatatéren feszíthessen. Ha én lettem volna beteg, Umm al-
Maszakin egy pillanatra sem mozdult volna mellőlem.
– Te vagy a jó – mondtam, de a szeme üres volt.
 – Umm al-Maszakin – mondtam remegő hangon. – Umm
al-Maszakin! Gyengéden megráztam, de a feje hátrabillent.
Ebben a pillanatban Mohamed és Barira rontottak be a
sátorba, én azonban nem láttam őket. Lefektettem a
Szegények anyját a párnára, és a kezembe temettem az
arcomat.
–  Visszavonom a szavaimat! – zokogtam, és belefúrtam
magam a sötétségbe, amit összefont ujjaimmal
teremtettem. – Jaa Allah, kérlek, felejtsd el, amit mondtam,
és küldd őt vissza hozzánk! Én csak az erőmet akartam
fitogtatni, és most nincs többé. Umm al-Maszakinért kellett
volna imádkoznom, nem saját magamért.
Egy kéz megszorította a vállamat, de én ellöktem
magamtól. Nem érdemeltem vigasztalást. Mohamed
azonban körém fonta a karját, és nem engedett.
– Elment – mondtam. – Meghalt, és ez az én hibám.
Mohamed a hajamat simogatta, ahogyan én tettem Umm
al-Maszakinnal aznap, hogy elindultunk Medinából –
lehetséges, hogy még csak két napja volt?
–  Emlékezz rá, mit mondtál akkor, Aisha – szólt
Mohamed. – Egyedül Allah dönti el, hogy az ember él vagy
hal. A többi hiúság.
Harci dicsőségre szomjazni, miközben nővér-feleséged
alig kap levegőt – ez hiúság. De inkább nem szóltam
semmit. Mohamed mindent feladott Allahért, amije valaha
volt. Ő semmit sem tudott a hiúságról. Egyelőre.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

THARID ÉS HOLDFÉNY
❖
Medina, 626. július
Tizenhárom évesen
 
Nővér-feleségem és barátnőm, Umm al-Maszakin elvesztése
tonnás kőként nehezedett a szívemre; visszahúzott az
ágyba, amikor próbáltam felkelni, és meggörnyesztette a
hátam, ahogy kunyhómból a főzősátorig vánszorogtam.
Hogy felvidítsanak – és talán azért is, hogy rendbe
szedjenek egy kicsit, a tragédia óta ugyanis nem törődtem
magammal –, Szauda és Hafsza elvittek a hammamba, a
nyilvános fürdőbe, ahol Medina asszonyai összegyűltek,
hogy megmosakodjanak, kicsinosítsák magukat, és
megosszák egymással történeteiket.
Odakint az idő szokatlanul hideg és felhős volt; jól
tükrözte borongós kedvemet. Megkönnyebbülésemre a
fürdőben nem voltak sokan; csak néhány asszony áztatta
magát a hatalmas, kövekkel kirakott, téglalap alakú
medencékben, amelyek rézcsöveken keresztül kapták a
vizet a közeli hőforrásból. Mások kőoszlopokra
támaszkodva álltak a víz mellett, és a hajukat szárították,
vagy egyenesen ültek, teljes díszben és illatosan, és hagyták,
hogy a lányaik befonják a hajukat. Pézsma és szantál,
levendula és rózsa illata kavargott a párás levegőben, és
elnyomta a kőfalakon függő lámpásokból áradó égettolaj-
szagot.
Umm Ajman, Szauda naptól ráncos barátnője – aki
egyébként Mohamed fiának, Zaidnak volt a felesége – gyors
csókokkal és heves kérdésekkel fogadott bennünket, ahogy
beléptünk.
–  Miért, nem visel a Próféta sötétkéket a felesége halála
után? – kérdezte.
–  Mert szerinte az, aki gyászolja a halott híveket, maga
híján van a hitnek – válaszolta neki Szauda, miközben
levetkőztünk és belemerültünk a vízbe. – Zajnab most is ott
ül Allah oldalán, mondta a Próféta a temetés reggelén, és
megtiltotta a siratóasszonyoknak, hogy csatlakozzanak
hozzánk, amikor a temetőbe indultunk.
–  Miért tűnik olyan piszkosnak, és mitől olyan piros a
szeme? – kérdezte Umm Ajman. Szauda elmondta neki,
mennyire keservesen gyászolom nővér-feleségemet.
–  Na, nem azért, mert nem hisz Allahban, hanem mert
annyira hiányzik neki a Szegények anyja. Ők ketten
elválaszthatatlanok voltak.
Szavaik úgy záporoztak, mint ütések a fejemen, és
lenyomtak a víz alá. Ott is maradtam, amíg csak bírtam,
hogy megmeneküljek nővér-feleségeim párás tekintetétől.
De sajnos nem bújhattam el örökre Umm Ajman elől, akinek
a szeme úgy csillogott, mintha egy nagy titkot tudna rólam.
–  Szegény Aishám, te és nővér-feleséged oly sok
mindenen osztoztatok, nem igaz? Beleértve a Prófétát –
mondta, és bólogatott. – De most, hogy ő már nincs, egy
kicsit kevesebbet kell osztoznod, nem? Elveszítettél egy
nővér-feleséget, de nyertél egy férjet, hm? Allah talán
megáld végre egy gyermekkel. Akkor aztán egyszer és
mindenkorra lakatot tennél az umma sok cserfes szájára.
Lefelé bámultam, a kezemre, mert nem akartam
megsérteni Szauda barátnőjét azzal, hogy gyűlölettel nézek
rá.
–  Boldog lennék, ha osztozhatnék Mohameden Umm al-
Maszakinnal – mondtam –, ha így visszakaphatnám őt.
De aztán, ahogy alábbhagyott bennem a gyász fájdalma,
lassan rádöbbentem, milyen agyafúrtságra és eszességre is
vallottak Umm Ajman meglátásai. Így, hogy egy feleséggel
kevesebb volt a háremben, több időt tölthettem
Mohameddel, mint azelőtt egy évig. Kardoztunk az
udvaron, lovagoltunk a sivatagban, és szócsatákat vívtunk,
mert mindketten szerettünk volna túljárni a másik eszén.
Végre elhalmozott a szeretetével, én pedig kezdtem egészen
úgy érezni magam, mint egy igazi hatun. Arra azonban
figyeltem, hogy betartsam a Szegények anyjának tett
ígéretemet, és időről időre ellátogattam szeretett
sátorvárosába.
Kezdetben gyötrelmesek voltak ezek a látogatások.
Miközben magam is a gyásszal – és a bűntudattal –
küszködtem, nem sok vigaszt tudtam nyújtani a
sátorlakóknak, akik egyre csak siratták Umm al-Maszakint,
és könyörögtek nekem, hogy meséljem el nekik utolsó
óráinak történetét. De hogy is tudtam volna a haláláról
beszélni, amikor részben én voltam az oka? A  saját
vágyaimat az ő szükségletei elébe helyeztem, és Allah
elvette tőlem. Megfogadtam, ezentúl mindent megteszek,
hogy betöltsem az űrt, amit maga után hagyott, és nemcsak
azzal, hogy törődöm a sátorlakókkal, de azzal is, hogy
jobban figyelek másokra, mint magamra.
Aztán ez a fogadalom hirtelen kiment a fejemből, amikor
– csak három hónappal a Szegények anyjának halála után –
Mohamed megkért, készítsem elő a lakosztályát egy új
feleség számára. Szauda jóslata beteljesedett: tíz hónappal
azután, hogy a Próféta tejtestvére elesett, özvegye, Umm
Szalama csatlakozott háremünkhöz.
–  Azt beszélik, nagyon fenn hordja az orrát – mondta
Szauda Hafszának kenyérdagasztás közben.
–  Az ő története épp az ellenkezője az enyémnek –
mondta erre Hafsza. – Míg apám barátai az én kezemet
visszautasították rossz természetem miatt, a szép Umm
Szalamának mindannyian csapták a szelet. Még apám és a te
apád is el akarta venni, hát elhiszed ezt, Aisha?
Felnevettem; hangom olyan durván csengett, hogy Hafsza
felhúzta fönséges szemöldökét. – Akkor tényleg
különlegesnek kell lennie, ha abi kész volt ekkora
kockázatot vállalni érte. – Egy huszonnyolc éves asszonyka,
aki ráadásul a Makhzum klánból származik, könnyen
darázsfészekké változtathatta volna a háremét. Umm
Szalama egy tehetős mekkai család leszármazottja volt.
Akárcsak Kutalia, ő is féltékeny asszony hírében állt.
Ezért is utasította vissza az apámat, legalábbis ezt mondta.
Umarnak nem indokolta meg a döntését. Mohamedet pedig
háromszor kosarazta ki, mire igent mondott.
– Megvan a magam élete, és túlságosan benne vagyok már
a korban, hogy változtassak rajta – indokolta. – Meg aztán,
ódzkodom tőle, hogy a gyermekeimet egy olyan otthonba
költöztessem, amely talán nem lesz annyira szeretetteljes,
mint az, amit az apjuk teremtett a számukra. Harmadrészt
pedig, nem szeretnék más nőkkel osztozni a férjemen.
Abdalla csak engem szeretett. Már akkor is megőrülnék a
féltékenységtől, ha látnám, hogy a férfi, akihez
hozzámentem, vágyódó pillantásokat vet valaki másra.
De – a többi kérővel ellentétben – Mohamed kitartó volt.
Hónapokig udvarolt neki, mire végre beadta a derekát. – Én
még nálad is jobban benne vagyok a korban – válaszolta az
általa felvetett kifogásokra. – A gyermekeidet születésüktől
fogva ismerem és szeretem. Ami pedig a féltékenységet
illeti, az nem lehet akadály. Megkérem Allahot, hogy
távolítsa el a szívedből.
De Mohamed imái nem hallgattattak meg, legalábbis
abból ítélve, ahogy Umm Szalama a nálunk töltött első
napján viselkedett. Amikor bejöttek a főzősátorba,
fennhéjázó és öntelt pillantással köszöntött engem, Hafszát
és Szaudát. Mindannyiunkat végigmért, mintha meg akarná
állapítani, mennyit érünk. Fitymáló tekintetéből
egyértelmű volt: magát többre tartja nálunk. De
bármennyire peckesen állt is előttünk, az arca
féltékenységről árulkodott. Öltözéke színeit leszámítva –
fehér köpeny, alatta sötétkék ruha – akár egy datolyapálma
is lehetett volna, olyan mereven és fenyegetőn tornyosult
fölénk.
–  Brr! Kirázott a hideg! – suttogta a fülembe Hafsza, de
nem válaszoltam neki. Mohamedet néztem, ahogy kitágult
orrlyukakkal és csillogó szemmel bámulta Umm Szalamát,
mintha csak egy éhes oroszlán lenne, ami épp készül
rávetni magát a vacsorájára. Közben pedig azon tűnődtem,
hogy én, az ő kis Vöröskéje, vajon hogy leszek képes
felvenni a versenyt ezzel a sudár és kecses szépséggel.
 Umm Szalamával jött négy gyermeke is: egy kisbaba a
karjában aludt, már puszta látványa is vágyakozással
töltötte el a szívemet; két fiú, az egyikük úgy tizennégy éves
lehetett, a másik sokkal fiatalabb; végül pedig egy magas,
csendes lány, Dorra, aki annyi idős volt, mint én, és
mosolyogva nézte a kiskecskét, amit az egyik
sátoroszlophoz kötöttem ki. Visszamosolyogtam rájuk,
pedig belül remegett a gyomrom az idegességtől. Milyen
termékeny asszony! Vajon mennyi idő kell, hogy
Mohamednek is örököst szüljön?
Persze tisztában voltam vele, hogy épp ugyanezek a
félelmek gyötörtek akkor is, amikor a Szegények anyja
hozzánk költözött. És azt is tudtam, hogy ha ő élne, most
megcsókolná az új menyasszony kezét, és szeretettel
üdvözölné őt új otthonában. Jóllehet én erre nem voltam
képes, megfogadtam, hogy kedves leszek új nővér-
feleségemhez, egészen addig, amíg be nem bizonyítja, hogy
nem méltó a jóindulatomra.
–  Most magatokra hagylak benneteket. Ismerkedjetek,
amíg én elintézek egy sürgős dolgot – szólalt meg
Mohamed. – Jaa Umm Szalama, ha visszajöttem,
megmutatom az új lakhelyedet – mondta, és a szeme úgy
csillogott közben, ahogyan annak idején, amikor engem
hozott a háremébe.
–  Allahra! Kéne neki egy zsebkendő, hogy felfogja azt a
rengeteg nyálat – suttogta Hafsza. Umm Szalama lenézett a
karjában alvó csecsemőre, és az arca élénk rózsaszínre
változott. Ő, szemmel láthatóan, nem találta ezt olyan
viccesnek.
Szauda körbeudvarolta az apróságot; csücsörített,
prüntyögött, míg én sóvárogva bámultam, és azon
gondolkoztam, milyen lehet, ha az embernek van egy ilyen
kisbabája. A  gyermekek kimentek az udvarra játszani, én
pedig odavezettem Umm Szalamát a fészekbe, ahogyan
Hafsza nevezte a feleségek számára kialakított sarkot.
Töltöttem neki egy pohár datolyalét, és a kezébe adtam.
Ahogy a közelébe hajoltam, rózsaolaj illata csapta meg az
orromat.
Én és Hafsza lesütött fejjel ültünk, és közben néha rá-
rápillantottunk az új feleségre. Fehér bőrével és magas
arccsontjával olyan volt, akár egy alabástromszobor. Nem
kérdés, miért udvarolt neki annyi férfi, miután meghalt a
férje. És azon sincs mit csodálkozni, hogy Mohamed – aki
mindannyiuk közül a legelőkelőbb – olyan sokáig kitartott.
–  Nincs hozzászokva a hárembeli élethez – fordult
hozzám a Próféta az azt megelőző este. – Mindent el kell
majd magyaráznod neki.
Felszisszentem. Másfél év után, amit Mohamed
háztartásában töltöttem, egy dologban abszolút biztos
voltam: senkinek nem akarok a papagája lenni.
–  Egy pohár datolyalé nem épp esküvői fogadáshoz illő
ellátás – szabadkozott Szauda. – De nem tudtuk, hogy ma
érkezel.
– Jaa Szauda, van egy kis tisztított vajunk is. A szamn és a
datolya tökéletesen megteszi egy váratlan ünnepséghez –
mondtam magabiztos hangon, hogy éreztessem saját
pozíciómat az asszonyok között.
–  Reméltük, hogy nagy lakoma lesz, és levágnak egy
kecskét vagy egy bárányt – mondta Szauda. – Nagyon régóta
nem ettünk húst.
 Umm Szalama felhúzta a szemöldökét. Parfümjéből és
ragyogó selyemruhájából ítélve bárányhúshoz és
gránátalmához, uborkához és sáfrányos rizshez volt szokva.
Vajon tudja, mennyire más élet vár rá itt, a Próféta
házában? És ami még fontosabb: vajon tudja, ki parancsol
ebben a háremben?
–  Sajnálom, hogy csalódást okoztam – mondta halk
hangon. – A  Próféta szeretett volna lakomát rendezni, én
azonban visszautasítottam. Mostanában nincs sok kedvem
ünnepelni.
Egy könnycsepp gördült le az arcán; a nyomában
feloldódott a kemény maszk, amit miattunk erőltetett
magára. Hirtelen egy összetört szívű asszonyt láttam
magam előtt, és egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy
a riválisom.
– Bocsáss meg nekünk, kérlek – mondtam. – Nem tudtuk.
Még mindig siratod Abdallát. És mégis hozzámentél
Mohamedhez. Miért?
Felemelte a fejét oszlopszerű nyakán, és úgy nézett rám,
mintha egy pók volnék, ami a padlón közeledik felé, és amit
bármelyik pillanatban eltaposhatna… de nem teszi, puszta
szánalomból. – Ha lesznek valaha gyermekeid, akkor talán
majd megérted – mondta. – Ha egyáltalán teherbe esel.
A csecsemő a karjában elkezdett sírni, Umm Szalama
pedig a fal felé fordult, hogy megszoptassa. Bámultam a
hátát, és azt hittem, felrobbanok. Ha egyáltalán teherbe
esek? Talán tudja, hogy Mohameddel nem háltuk el a
házasságunkat? A  szívem majdnem kiugrott a helyéről,
amikor erre gondoltam. Az umma szemében egy
menyasszony, aki nem hálta el a férjével a házasságát,
valójában nem is feleség. Egy hajadon szűz számára pedig
egyetlenegy megfelelő hely létezik: a purda. A  purda, amit
én mindenáron el akarok kerülni.
De, még ha Umm Szalama nem is tudta, hogy szűz
vagyok, a megjegyzése akkor is sértő volt, ráadásul
szándékosan. Valami jó azért mégis akadt benne: teljesen
bizonyossá tette a számomra, hogy a másfél év után, amit
Mohamed háremében töltöttem, mindenki azt várja tőlem,
hogy gyermeket szüljek. Az umma tagjai felhúzott
szemöldökkel súgtak össze a hátam mögött, amiért ez még
mindig nem történt meg. Umm Ajman hammambeli
megjegyzései is csak ezt tették olyan fájdalmasan világossá.
Egyesek már arra gyanakodtak, hogy meddő vagyok, ez
pedig a mi közösségünkben szégyenletes állapotnak
számított, ami Allah nemtetszésére utalt.
Alig telt bele néhány pillanat, és Mohamed jelent meg a
fészekben; az arcán olyan mohóság tükröződött, mintha
Umm Szalama egy csupor méz volna. Meghajolt, kinyújtotta
felé a karját, és kivezette a sátorból. Ahogy átsétáltak az
udvaron, Umm Szalama egyenesen és mereven tartotta a
fejét, mintha egy koronát egyensúlyozna rajta.
–  De miért ment hozzá? – kérdeztem értetlenül, ahogy
kiléptek a sátorból.
– Áh, Aisha, mégis, hogyan tudna egy nő egymaga ellátni
négy ilyen kisgyereket, ha nem házasodik meg? – válaszolta
méltatlankodva Szauda. – Meg aztán, jól tudod, milyen a
Próféta, ha akar valamit. Makacs, akár az öszvér.
– Csak Allah tudja, miért pont őt akarta – mondta Hafsza.
– Még a téli éjszaka is melegebb nála. Azt hiszem, takarót
kellett volna adnom nekik nászajándékul!
 ❖ ❖ ❖
Nem lehetett nem észrevenni, hogy Mohamed mindent
megtesz annak érdekében, hogy új felesége fölengedjen. Hét
teljes napra bezárkózott vele, nem ment se a főzősátorba, se
az én kunyhómba, de még a mecsetbe sem. Egyedüli kivételt
a pénteki istentisztelet jelentett. A  pulpituson merev
ajkakkal beszélt, a homlokát pedig az aggodalom szürke
felhője árnyékolta be, mintha temetési szertartáson
lennénk. Amikor másnap bejött a lakosztályomba,
rózsaszirmokkal hintettem be a padlót és a hajamat, és
készen álltam rá, hogy egy kicsit felvidítsam egy szerelmes
éjszakával… de már nem volt szüksége rá. A karjába kapott,
megpörgetett, leültetett, nevetett, és csókokkal halmozta el
az orromat és az arcomat. Úgy viselkedett, mintha az apám
volna, de nem bántam. A  ma éjjel után úgyis úgy gondol
majd rám, mint egy nőre, sőt, mint az igazi feleségére, és –
reméltem – mint a leendő gyermeke anyjára.
–  Milyen jó kedved van! – mondtam. – Legalább annyira
boldog vagy, hogy újra együtt lehetünk, mint én.
–  Én és Umm Szalama végre elháltuk a házasságunkat –
mondta széles mosollyal az arcán. – Hat sikertelen éjszaka
után.
–  Hat éjszaka? – Levette a turbánját, és a kezembe
nyomta. Nem a szokásos módon volt megkötve – egy hosszú
szalag volt rajta, ami lelógott a nyakára és a vállára, mint
egy lófarok. Az ő kézimunkája, gondoltam. – De miért
halogatta?
–  A babája még nagyon kicsi, és folyamatos gondozást
igényel. – Ahogy ezt mondta, kicsit elkedvetlenedett. –
Umm Szalamának se ideje, se energiája nem volt másra.
 –  És a kisbaba végül mégiscsak jóllakott? –Próbáltam
nyugodtan beszélni, de a hangom olyan merev volt, akár
Umm Szalama gerince. – Vagy talán Umm Szalama
belefáradt, hogy a melléhez tartsa? Bárhogy is történt,
gratulálok. – Elfordultam, hogy ne lássa lángvörös arcomat,
és levettem a polcról a meglepetést, amit neki készítettem:
egy tál tharidot. Ez volt Mohamed kedvenc étele: illatos
kecskehús-darabok szószban, kenyérszeleteken. Itt volt az
ideje, hogy témát váltsunk – és elkezdjünk rólam beszélni.
–  Látod, mire tanított meg a nővérem, amíg nem voltál
velünk? – kérdeztem. – Remélem nem bánod, de elmondtam
Aszmának hogy te és én még nem háltuk el a
házasságunkat. Nagyon meglepődött a dolgon.
–  Igen? – válaszolta Mohamed szórakozottan, és közben
az ételt bámulta; orrlyukai kitágultak a fűszeres illat
hatására.
– Igen, nagyon is. Azt mondta: de hát már nő vagy! Hogy
vihet a házhoz új asszonyokat, amíg veled nem hálta el a
házasságát? Aztán segített megfőzni ezt az ételt, hogy
elcsábítsalak vele.
Bevett a szájába egy jó nagy falatot, behunyta a szemét,
megrágta, és örömmel konstatálta, hogy lateeth, vagyis
ízletes. Leengedtem a hajamat, és elrendeztem a vállamon,
míg ő az utolsó morzsáig eltakarította az ételt a tányérról,
majd azon kesergett, miért nincs belőle több.
– Van számodra valami másom, ami ugyanolyan ízletes –
mondtam, és kivettem a kezéből a tányért, hogy az ölébe
ülhessek. A  leheletén kávé és kardamom illata érződött.
A homlokomat az övéhez nyomtam. – Jót kávéztatok Umm
Szalamával a majliszban? – kérdeztem, hogy kicsit feloldjam
a hangulatot.
Nevetett. – A  nagybátyja megkért, igyak meg vele egy
pohárkával. Amikor rájött, milyen nehézségeim vannak
Umm Szalamával, rögtön elvette tőle a csecsemőt, és
fogadott egy vidéki asszonyt, aki majd gondját viseli.
– És így, hogy a kisbaba nem állt többé az utatokba, végül
sikerült eleget tenned férfiúi kötelességednek? – A hangom
nyersebben szólt, mint szerettem volna; megérdesítették a
megalázó emlékek arról az éjszakáról, amikor ugyanígy
ültem az ölébe, és nyíltan felajánlkoztam neki, ő pedig
elkezdett a Szegények anyjáról beszélni. De most már
majdnem tizennégy éves voltam, és – ahogy néhányan
megjegyezték – igazi szépség kezdett válni belőlem.
Mohamednek el kellene olvadnia, ha a szemembe néz, hogy
a vágytól hörgő hangon magához szorítson, ehelyett ő arról
beszél, hogyan próbálta felforrósítani fagyos arája vérét.
– Jó okom van rá, hogy erről beszéljek, Aisha – mondta, és
az ér a homlokán kezdett kidülledni. – Umm Szalamát
megviselte a gyermeke elvesztése. Egész jól volt addig –
folytatta halvány mosollyal az arcán –, míg el nem háltuk a
házasságunkat. Akkor aztán egy teljes éjen át sírt.
– Milyen megható – mondtam, és felálltam az öléből.
–  Jaa Aisha, miért vagy ilyen kegyetlen? A  féltékenység
beszél belőled.
– Mégis, mit vársz tőlem? Tanácsot? – mélyen a szemébe
néztem. – Hagyd békén azt a szerencsétlen asszonyt. Hát
nem látod, hogy szenved?
– Szenved? – kérdezte, és felpattant. – Nagyon jól érezte
magát velem. Egész éjjel beszélgettünk, aztán egymás
karjában aludtunk el.
– Ez nagyon meghitten hangzik. – Az ablakhoz mentem. –
Olyan, mintha jó barátok lennétek.
– Azok vagyunk. Együtt voltunk, amikor Abdalla meghalt.
A tejtestvérem volt, hiszen tudod – mondta, ami azt jelenti,
hogy csecsemőkorukban ugyanaz a szoptatós dajka
gondozta őket. – Felelősnek érzem magam a haláláért. Nem
lett volna szabad hagynom, hogy ő vezesse azt a rajtaütést.
A seb, amit Uhudnál szerzett, még nem gyógyult be teljesen,
és a harc közben újra szétnyílt, és elfertőződött.
–  Felelős, te? – kérdeztem. – Hiszen te magad mondtad:
egyedül Allah dönti el, hogy az ember él vagy hal.
– Igen, ez az, amit tudok – mondta. – De hogy mit érzek,
az egy másik dolog.
–  Tehát azért vetted feleségül, hogy enyhíts a
bűntudatodon? – A szívem ellágyult. Magam is jól tudtam –
főleg akkoriban –, hogy milyen érzés, ha az embert gyötri az
önvád.
–  Igen, de ez csak egy része a dolognak. Nem akarok
hazudni neked. Umm Szalama különleges a számomra.
A  legnemesebb tulajdonságokat egyesíti magában:
szépséget, szerénységet, bölcsességet, bátorságot,
intelligenciát. – Éreztem, hogy minden egyes dicsérő szóra
megrándul az arcom. Talán úgy gondolja, hogy belőlem
hiányoznak ezek az erények?
–  Ahogy elkezdtünk beszélgetni, az idő elröppent. Észre
sem vettem, hogy közben lement a nap, és feljött a hold. –
Mohamed úgy mosolygott, mint aki épp most lakott jól. Ami
igaz is volt, tekintve a tharidot, amit én készítettem neki.
Ha van igazság a földön, fortyogtam magamban, akkor a hús
legalább annyira megfekszi a gyomrát, mint az ő szavai az
enyémet. – Ha megismered, te is a csodálója leszel.
–  A viszonzatlan szerelem fájdalmas – motyogtam, és
próbáltam visszatartani a könnyeimet.
–  Mit tudsz te erről? – csattant fel Mohamed.
Elfordítottam a fejemet, hogy ránézzek, de amint
megláttam haragos tekintetét, újra elkaptam a fejem.
A  szoba hirtelen jéghideggé változott. Levettem a
köntösömet a fogasról, és magam köré tekertem. – Semmit
– mondta. – Egyetlen egyszer találkoztál Umm Szalamával.
–  Kétszer – javítottam ki. – Először Uhudnál láttam,
amikor a férje sebét ápolta. Látnod kellett volna a szemét;
izzott a szerelemtől.
–  Hát persze, hogy szerette Abdallát! Mindannyian
szerettük!
– Még most is szereti! – Az ér a homlokán minden egyes
szavammal egyre jobban lüktetett. – Nem hiszel nekem,
ugye? – Kinevettem, amiért ennyire vak. Nagy harci
stratéga, de ha nőkről van szó, fogalma sincs semmiről. –
Belegondoltál, hogy talán nem is a kisbaba volt a gond?
Lehet, hogy azért halogatta az elhálást, mert nem volt
kedve hozzá. Ez azt is megmagyarázná, miért sírt utána.
Lehet, hogy most a te feleséged, de a szíve még mindig
Abdalla ibn Abd al-Asadé!
Most Mohamedből tört fel a nevetés; olyan érdes volt,
akár a köszörűkő. – Micsoda fantázia! Túl sok szerelmes
verset olvastál!
–  Nincs szükségem versekre, hogy tudjam, mi az a
szerelem. Amit irántad érzek, abból épp eleget tanultam a
szívfájdalomról.
– Amit irántam érzel? Még hogy szerelem, Aisha! – Most
már kiabált, az ér a homlokán pedig feketére változott, és
majdnem szétrobbant. – Arról a szerelemről beszélsz, ami
megpróbál szabotálni minden új szövetséget, amit
teremtek?
– Szövetség? – fintorogtam. – Szóval újabban így nevezed
a házasságot.
–  Igen, mert az is egyben! Umm Szalama apjának nagy
befolyása van Mekkában. Sokat segíthet nekünk.
–  Szóval ezért vetted feleségül – a családjáért! Az már
csak hab a tortán, hogy mellesleg gyönyörű!
–  Semmi sem ilyen egyszerű. Többé már nem. Az umma
egyre hatalmasabb. A  hatalom pedig ellenségeket szül.
Minden új szövetséggel, amit kötök, egyre befolyásosabbak
leszünk Hidzsaszban, ez pedig növeli az esélyeinket a
túlélésre.
Csak néztem őt, és a homlokomat ráncoltam. Tényleg azt
várja tőlem, hogy elhiggyem, csak azért vette el Umm
Szalamát, mert így akart bekerülni a magas rangú mekkai
körökbe? – És mi lesz a szerelemmel, Mohamed? Van még
hely az életedben a számára? Vagy túlságosan lefoglal, hogy
növeld a befolyásunkat?
Szeme elkerekedett a dühtől. Orrcimpái remegtek; az
arca összerándult, akár egy ököl. Megindult felém, mintha
csak el akarna tiporni; ijedten léptem hátra.
– Szerelem? – tajtékzott. – Hol látsz te itt szerelmet? Mert
én sehol! Én csak egy elkényeztetett kislányt látok, aki csak
saját magát szereti! – Felkapta a turbánját az
ablakpárkányról, és kiviharzott az ajtón.
Egy pillanatra megálltam, és próbáltam egyenletesen
lélegezni, hogy lecsillapítsam megvadult szívemet. – De hát
valakinek muszáj szeretnie engem is. – Feltéptem az ajtót és
körbenéztem odakint.
– Mohamed! – kiabáltam. – Gyere vissza! – Kirohantam az
udvarra. Először azt hittem, talán a majliszba ment, de ott
sötét volt. A  mecsetbe? Odafordultam, hogy megnézzem a
bejáratot, és közben Umm Szalama ablakában
megpillantottam a Próféta alakját. Leesett az állam. Szóval
egyből hozzá rohant?
Úgy éreztem, üvölteni tudnék. Minden erőmet
összeszedtem, hogy befogjam a számat, mert nem akartam
még ezt az örömöt is megszerezni Umm Szalamának.
Megfordultam, hogy visszamenjek a kunyhómba, de pár
lépés után megálltam. Elborzadtam a gondolattól, hogy egy
újabb magányos éjszakát kell eltöltenem, míg a férjem a
legújabb játszópajtásával enyeleg. Allah, szabadíts meg ettől
a nyomorúságos élettől! Mohamed szavai visszhangzottak a
fejemben: – Hol látsz te itt szerelmet? – Rájöttem, hogy
igaza van: sehol. Hiszen ezt a szívfájdalmat, amit ő okozott
nekem, már nem lehetett összeegyeztetni a szerelemmel.
A szomorúság túlcsordult bennem, az arcomon
patakokban folyt a könny. Ha férfi lennék, most
kilovagolnék a sivatagba. Senki sem zárhatna be, nem
hívhatna papagájnak, és nem ítélhetne meg az alapján, hogy
hány gyermeket szültem. Én irányítanám a saját életemet –
ahogyan az csak a férfiaknak adatik meg – a kardommal, a
lovammal, a bátorságommal és az eszemmel. És akkor
rájöttem, hogy nekem ez mind megvan, és mégsem vagyok
szabad. Egyelőre.
Berohantam az istállóba; a könnyeim még mindig sűrűn
potyogtak. Ott állt Szcimitár, mintha csak rám várna. –
Gyerünk, csatlakozzunk a beduinokhoz – mondtam neki, és
nemsokára úgy vágtattunk Medinán át, hogy csak úgy
porzott. A csillagok elmosódott csíkokat húztak az éjszakai
égbolton. Szcimitár patái együtt dobogtak szívemmel, a szél
süvített a fülemben. Két férfi jött szembe velem lovon;
ahogy találkoztunk, szétváltak előttem. Az egyikük a
nevemen szólított. Ismerős volt a hangja, de nem akartam
megállni, sőt, még gyorsabb vágtára fogtam Szcimitárt.
Élveztem, ahogy a szél belekap a hajamba. Homokszemek
csapódtak az arcomba, szúrós vigasztalásként. Aztán
hirtelen megbillent minden, felrepültem a magasba,
széttárt karokkal, mintha repülnék. Kinyújtottam a
kezemet, hogy belekapaszkodjak egy csillagba, de zuhanni
kezdtem. Csak zuhantam és zuhantam. A föld öle megnyílt
alattam, lágyan és hívogatón, én pedig ájultan landoltam
egy homokdűnén, amely még mindig meleg volt a nappali
hőségtől.
Aztán ismét a nevemet hallottam. Egy férfikéz
megragadta a karomat, és felhúzott homok-ágyamból.
Elképzeltem, hogy nézhetek ki, ahogy ott állok, és a homok
úgy csorog a hajamból és a ruhámból, akár a víz, és fehér
porként tapad a szempilláimra és az ajkamra. Köptem
egyet, leporoltam magamat, és tántorogva megindultam;
még mindig kótyagos voltam az eséstől. Erős karok
fonódtak a derekamra; felnéztem, és Szafuan aggódó arcát
láttam magam előtt.
–  Aisha – a hangja olyan telt volt, akár a hold, és akkor
rájöttem, hogy őt hallottam, amikor kifelé vágtattam a
városból. – Nem esett bajod? – Felemelte kezét, és kisöpörte
a homokot a homlokomból és az arcomból. A  teste az
enyémnek feszült; olyan forró volt, akár egy szerelmes
érintés. Úgy éreztem, forog velem a világ.
Hátrébb lépett, de közben végig tartotta a vállamat. Aztán
elengedett. Megborzongtam, és szorosabbra húztam magam
körül a köntöst. A  testemet, ami az imént még tüzelt a
közelségétől, most egy pillanat alatt lehűtötte az esti szél.
A  homok kavargott körülöttünk, és bensőséges körbe zárt
minket.
–  Kérlek, bocsáss meg, Aisha – szólalt meg. – Nem
akartam tolakodó lenni. Csak megijedtem, hogy
megsérültél.
A hangja és a modora olyan formálisnak tűnt. Talán csak
képzeltem azokat a pillanatokat a karjában? Éreztem, ahogy
lángra gyúl az arcom – hogy engedhettem meg neki, hogy
hozzám érjen? Leszegtem a fejemet, remélve, hogy nem
veszi észre zavaromat, és közben hálát adtam Allahnak,
amiért egy felhő mögé rejtette a hold fényét.
Erőltetetten felnevettem. – Az egyedüli dolog, amin
csorba esett, az a büszkeségem.
Karja a teste mellett lógott, de a szemével továbbra is
engem simogatott. A szívem ismét zakatolni kezdett.
–  A lovam! – kiáltottam fel, és keletre néztem, majd
északra – mindenhova, csak hogy elkerüljem azt a
pillantást. – Hol van a lovam? Szcimitár!
–  Attól tartok, elszökött – mondta Szafuan. – De ha
akarod, én visszaviszlek a mecsetbe. – Végre sikerült
elkapnia a tekintetemet a szemével. Pillantását az enyémbe
fűzte, és olyan erősen fogva tartott vele, mintha körém
fonta volna a karját.
–  Nagyon gáláns ajánlat… de természetesen nem
fogadhatom el – válaszoltam, és közben elképzeltem, miket
mondanának az emberek, ha meglátnák, hogy Szafuannal
lovagolok kifelé a sivatagból.
A szemében csalódottság tükröződött. – Ne haragudj,
kérlek, ismét csak magamra gondoltam.
Rámosolyogtam, hogy egy kicsit feloldjam a hangulatot. –
Igen, valóban nagyon önző tőled, hogy megengeded, hogy
felüljek a lovadra, te pedig mellette gyalogolsz, egészen a
mecsetig!
De Szafuan nem mosolygott vissza. – Én arra gondoltam,
hogy mögötted ülök a lovon, és átölelem a derekadat –
mondta. – Hogy magamhoz szorítalak. – Meglazítottam a
köntösömet; már nem fáztam. A szavai annyira megleptek,
hogy zavaromban elfordultam, pedig tudtam, le kellene
szidnom pimaszságáért. Istenem, bárcsak Mohamed ilyen
kedvesen beszélne hozzám!
–  De az is nagyon boldoggá tenne, ha melletted
gyalogolhatnék – folytatta.
–  Megtisztelsz – mondtam, és szememmel a hatalmas,
hullámzó teret pásztáztam Szcimitár után. – De nem
engedhetjük meg, hogy együtt lássanak bennünket éjfél
után. Hol lehet a lovam? Szcimitár! Szcimitár!
–  Akkor tessék – mondta, és odament csinos, fahéjszínű
csődöréhez, majd a kezembe adta a kantárt. – Vidd el
egyedül Beduint, és ha Medinába értetek, kösd ki a mecset
udvarán. Én majd utánatok megyek gyalog, és elhozom, ha
odaértem.
–  De… órákba tart, mire kiérsz a homoksivatagból! Várj,
van egy ötletem – szóltam hirtelen, és egy pillanatra elakadt
a lélegzetem. Szafuan csak nézett és várt. Tüzes pillantása
mintha megbénította volna a nyelvemet. Ismét
körülnéztem, hátha meglátom Szcimitárt. – Mi lenne, ha
együtt lovagolnánk a város határáig, és ott válnánk szét?
Végre mosolygott, a felhők pedig szétváltak a dagadó
hold előtt. De ahogy felkapaszkodtam a lovára, patadobogás
zaja ütötte meg a fülemet. Egy kissé bosszúsan, ugyanakkor
megkönnyebbülten vettem észre Szcimitárt a távolban; egy
dűnére kapaszkodott fel épp, és egyenesen felénk tartott.
–  Hát itt van! – mondtam, mintha örülnék neki.
Leszálltam a homokba, és odafutottam hozzá. Megállt
előttem, és fújtatott; éreztem meleg leheletét a nyakamon.
Felültem rá, és odalovagoltam Szafuanhoz. Csak most
vettem észre, hogy a turbánja félrebillent a fejéről, és
hosszú, egyenes haja szabadon csillogott a holdfényben.
A szívem a torkomban dobogott.
–  Szcimitár… – mondta. – Nem furcsa név ez egy
kancának?
– Nem, ha az a kanca Aisha bint Abi Bakré.
–  Szerencsés kanca – válaszolta, és megsimogatta a
csődörét. Én is megveregettem Szcimitár nyakát. Aztán
átnyúlt, ujjait a kezem köré fonta, és gyengéden az ajkához
húzta. Tekintete úgy feszült az enyémnek, ahogyan néhány
perccel azelőtt a teste; éreztem, hogy a csókja perzseli a
bőrömet. Felsóhajtottam, elhúztam a kezemet,
megrántottam Szcimitár kantárját, és visszalovagoltam
Medinába. És a házasságomba, amely az összes
problémájával együtt is sokkal biztonságosabbnak tűnt,
mint a sivatag azon az éjjelen.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

NEVETSÉGES HÍRESZTELÉSEK
❖
Medina, 626. szeptember
Tizenhárom évesen
 
Mohamed feleségei között én voltam az egyetlen, akibe Ibn
Ubajj és társai nem mertek belekötni disznó
megjegyzéseikkel és csipkelődésükkel a medinai piacon.
Mivel belefáradtak az ebből származó megaláztatásokba,
nővér-feleségeim egyre gyakrabban kértek meg rá, hogy
menjek helyettük vásárolni. Én pedig boldogan tettem
eleget óhajuknak, hiszen mindig örültem neki, ha
kimehettem a levegőre, és élvezhettem, hogy egy pár órára
szabad vagyok. És mégis, amikor Umm Szalama elküldött
kecsketejért, meginogtam. Legközelebb vízért küld majd a
kútra, hogy megmoshassa a haját?
Igazából nem a kérés zavart, hanem az, ahogy közölte:
felhúzott álla, és a tőle megszokott parancsoló hangnem.
Amióta Fatima úgy loholt a nyomában, mint egy szerelmes
bakfis, és arra biztatta, hogy vegye át a helyemet a
háremben mint hatun, Umm Szalama a legirritálóbb
módokon adott hangot magabiztosságának: ragaszkodott
hozzá, hogy a főzősátor helyett az udvaron tartsam a
törpebárányaimat; közölte, hogy egyszer megfertőzöm a
gyermekeit valami kórral, amit a sátorvárosban szedtem
össze; és így tovább. És mindezt csupán azért, hogy átvegye
tőlem az irányítást.
Ahogy átmentem az udvaron a főzősátor felé, láttam,
hogy ő és Mohamed a nagy datolyapálmafa alatt
heverésznek. A Próféta feje az ölében volt, ő pedig hatalmas
és érett szőlőszemeket ejtett a szájába. A  férjem a
bódulattól észre sem vette, hogy elmentem mellettük. Umm
Szalama igen, de bár ne tette volna.
–  Szeretném, ha valamit elintéznél nekem – szólt oda
hozzám, ahogy elsiettem mellettük. Úgy tettem, mintha
nem hallanám, de Mohamed rám kiáltott, hogy álljak meg.
Umm Szalama felemelkedett a fűről, akár egy hattyú a tó
felszínéről, és odalejtett hozzám. – A  gyermekeimnek nem
ízlik a kecsketej, amit isztok – mondta. – Megígértem nekik,
hogy ma tehéntejet kapnak.
Azzal belenyomott egy pénzérmét a tenyerembe. – Én
magam nem akarok kimerészkedni a piacra, azok közé a
haramiák közé – mondta, mintha olyan tiszta lenne, hogy
egy nyavalyás megjegyzés tönkretehetné a becsületét.
Könyörögve néztem Mohamedre, aki közben odajött
hozzánk.
– A sátorvárosba akartam menni ma délelőtt – hazudtam.
–  Biztos vagyok benne, hogy az várhat délutánig –
mondta a Próféta. – Tedd meg, Umm Szalama gyermekeinek
kedvéért.
Mélyen a szemembe nézett, én pedig leszegtem a fejemet.
Azután a borzalmas éjszaka után, amikor elszöktem a
sivatagba, megfogadtam, hogy a jövőben hallgatok rá. Igaz,
hogy megbocsátott nekem, de nem úsztam meg a dolgot
korholás nélkül. – Igaz, hogy én nem vagyok olyan, mint
más férfiak, de azért férfi vagyok – mondta szigorúan.
Tudtam jól, mit ért ez alatt: valóban különbözött a legtöbb
férfitól abban, ahogyan a feleségeit kezelte. Meghallgatta a
mondanivalónkat, sőt, bátorított, hogy adjunk hangot
véleményünknek. Végső soron azonban mégiscsak ő volt a
feje a háztartásnak, és egyben az ummának is. Ő döntött
mindannyiunkról. Az én dolgom pedig – mint feleségnek –
az volt, hogy engedelmeskedjek neki.
A piacra vezető út jobb kedvre derített. A  reggeli nap
lágyan simogatta az arcomat; emberek, akiket hetek óta
nem láttam, mosolyogva üdvözöltek, és a keblükre öleltek.
Ahogy távolodtam a mecsettől, a hárembeli gondok minden
egyes lépéssel egyre jelentéktelenebbnek tűntek, míg végül
már a trágyaszag sem zavart. Sőt, a kavargó rovarfelhők
sem. A  szemhéjakra kent vastag kohl vonzza a férfiak
tekintetét, és – ahogyan azt volt szerencsém felfedezni – a
szomjas legyeket is távol tartja. Csak abban reménykedtem,
hogy Szafuan pillantását sikerül azért valahogy elkerülnöm
aznap, nem úgy, mint néhány nappal azelőtt a sivatagban.
Ha arra a találkozásra gondoltam, úgy belevörösödtem,
hogy azt hittem, menten lángra kap a hajam. Mégis, mit
akart elérni azzal, hogy olyan nyíltan kikezd velem?
Tényleg azt gondolta, hogy bárkiért is – beleértve őt –
elárulom Mohamedet, Isten szent prófétáját? Igaz, hogy
amíg fiatalok voltunk, sokat fantáziáltam arról, hogy együtt
csatlakozunk a beduinokhoz, ez azonban nem volt több
gyerekes álomnál. Most, hogy felnőttem, nem
feledkezhetem meg a kötelességeimről, amelyekkel a
családomnak, a férjemnek, és legfőképpen az Istenemnek
tartozom.
Mindez még visszataszítóbbá tette a viselkedésemet.
 Hát nem megfogadtam, hogy kiverem a fejemből
Szafuant, és a házasságomra koncentrálok? És mégis, ha
csak meglátom, minden elhatározásom úgy foszlik szét,
akár a felhők. A  szívem majd’ kiugrott a helyéről, ha arra
gondoltam, hogy kis híján együtt vágtattunk át a sivatagon,
egy lovon, úgy, hogy a testünk összeér. Elhessegettem
magamtól a gondolatot. Bármi is volt Szafuan célja ezzel az
egyértelmű ajánlattal, eleve kudarcra van ítélve. Ha mást
nem is, legalább magamat tisztelnem kell annyira, hogy
nem megyek bele ilyesmibe. Ha pedig úgy áll a helyzet,
hogy elveszítem a fejemet, amikor a közelemben van, akkor
mindent meg kell tennem, hogy jó messzire elkerüljem.
Hirtelen óriási zsivaj zökkentett ki elmélkedésemből:
megérkeztem a piacra. Kecskék mekegtek, szekérkerekek
nyikorogtak, gyermekek nevettek és viháncoltak, anyák
kiabáltak velük hangosan. A  nagy hangzavarban alig
hallottam az eladók dallamos kurjantásait, amelyekkel
próbáltak közelebb csalogatni portékáikhoz. A  roston sült
bárány ínycsiklandó illatára összefutott a nyál a számban…
de tudtam, hogy nem engedhetem meg magamnak, hiszen a
pénz, amit Umm Szalama adott, csak a tejre volt elég, és
semmi másra. A  hasamra tettem a kezemet, hogy
elnyomjam korgó gyomrom hangjait, majd elhaladtam a
húsárus standja előtt, és közben azon tűnődtem, lesz-e még
valaha részem ilyen finomságban. Nem egyhamar, remélte
az egyik felem. A  hús ugyanis – legalábbis nálunk – az
esetek nagy részében esküvőt jelentett. Én pedig inkább
leéltem volna nélküle az életemet, csak ne kelljen még egy
feleséget elviselnem.
Na nem mintha fenyegetett volna egy új házasság
veszélye a háremünkben. Tele voltunk, legalábbis Mohamed
szabályai szerint. Ő maga mondta követőinek, hogy
mindenkinek legfeljebb négy felesége lehet, és én, Szauda,
Hafsza és Umm Szalama pedig pont ennyien voltunk. Több
menyasszony nem teszi be a lábát a házba, Allahnak hála!
Annyira megerőltető volt újra és újra megvédeni a
pozíciómat, mint a hárem első számú asszonya. Ráadásul
minden új házasság azt jelentette, hogy Mohamed
ritkábban tölti velem az éjszakáit. A  rend az volt, hogy
felváltva aludt velünk: egyszer Szaudával, majd velem,
aztán Hafszával, végül Umm Szalamával, és kezdődött
minden elölről. Megfogadta, hogy mindegy, kit kedvel a
legjobban, senkivel nem fog kivételezni… Nemes terv volt,
csak épp kivihetetlen. A  magam részéről biztos voltam
benne, hogy jobban szeret Hafszával és Umm Szalamával
éjszakázni, mint velem. Ők gyönyört nyújtottak neki, én
csupán társaságot. Vagyis ő csak ezt volt hajlandó elfogadni
tőlem. Ami Szaudát illeti, őt már rég nem érdekelte az
ilyesmi.
– Több gyermekem úgysem lehet már, akkor meg mire jó
az egész? Inkább foglalkozom a bőreimmel – mondta.
Az igazság az volt, hogy Szauda szépen keresett mívesen
kivitelezett sivatagi csizmáival, szandáljaival és
nyeregtáskáival, minek következtében sem ő, sem a fia nem
szenvedtek hiányt húsban, és nem jártak rongyos ruhákban.
Én és a többiek irigyen figyeltük a szemünk sarkából, ahogy
a pénzét számolta.
– Ez így nincs rendjén – panaszkodott nekem Hafsza. – Mi
is szeretjük a szép dolgokat. Egy férjnek gondoskodnia
kellene a saját háztartásáról, de a miénk inkább másokkal
törődik.
 –  Jaa Hafsza, el kellene töltened egy napot a
sátorvárosban, akkor aztán nem beszélnél így – mondtam. –
Az ottani emberek folyamatosan éheznek. Lehet, hogy
nekünk is korog a gyomrunk, de mi legalább életben
vagyunk.
–  Nem az ételről beszélek. Én ruhákat akarok. Nézd…
háromszor foltoztam meg ezt a köntöst. A  tiéd pedig túl
kicsi rád, Aisha. Látod, kilóg a csuklód az ingujjadból!
Szerettem volna elmesélni neki, hogyan bugyolálják be
magukat a sátorlakók kecskebőrökbe, vagy hogy sokszor
semmilyük sincs, hogy védjék a fejüket a nap perzselő
sugaraitól. De jól tudtam, mit érez. Az életünk talán nem
volt annyira sötét, ahogy ő látta, de biztos, hogy sokkal
könnyebb lehetett volna, ha Mohamed jobban odafigyel a
ház körüli dolgokra.
Átöleltem a vállát és megszorítottam. – Ez a mi
balszerencsénk, hogy Isten prófétájának a feleségei
vagyunk – viccelődtem. – Az ő esze a Paradicsomon jár, és
nem a testünkön.
Vagy, gondoltam bele, lehet, hogy a probléma oka nem is
Mohamed. Mert igaz ugyan, hogy nem sokat törődik velünk,
ugyanakkor nagyon keveset is követel. Könnyű életünk van,
ha összehasonlítjuk a sátorlakókéval, vagy az
asszonyokéval, akiket ver a férjük, vagy akiknek – akárcsak
szegény anyámnak – el kell viselniük egy zsarnokoskodó
első feleség szeszélyeit.
De vajon akkor is könnyűnek érezném-e az életemet, ha
Umm Szalama lenne a hatun? Az a nő tehetős család
sarjaként hozzászokott, hogy mindenki az ő szavát lesi. Ha ő
lenne a ház nagyasszonya, egész biztosan elvárná, hogy
mindhárman körülötte és a gyermekei körül ugráljunk.
Nagyon elkedvetlenített a gondolat, hogy úgy éljem le az
életemet, hogy nem csupán Mohamednek, de egy merev
nyakú hercegnőnek is alárendeltje vagyok. Próbáltam
elhessegetni a képet, mondván, úgysem válik valóra, mert
Mohamed sosem engedné, hogy így bánjanak velem. Mégis
tudtam, hogy egyetlen módja van, hogy tökéletesen
bebiztosítsam a pozíciómat a háremen belül. Eldöntöttem,
hogy megkérem Mohamedet, jelentse be a többiek előtt,
hogy egyszer és mindenkorra én vagyok a háznál az első
feleség. Ezek után senki sem kérdőjelezhetné meg többé a
státuszomat.
De egyéb problémák is akadtak a háremben. Éhesek
voltunk, rongyosak voltunk, és – ami a legrosszabb mind
közül – unatkoztunk. Különösen Hafsza, akinek a
hennafestésen kívül nem volt más hobbija. Más
háremekben az asszonyok mindennapjait lekötötte a
gyermeknevelés. Mohamednél azonban nem voltak utódok,
csak az előző házasságokból származó csemeték, azok is
többnyire nagyobbacskák. Így hát mi, nővér-feleségek,
haszontalan tétlenségben töltöttük napjainkat;
unalmunkban még a bolhából is elefántot csináltunk, és
egymással zsémbelődtünk, ahelyett, hogy – Szaudához
hasonlóan – arra használtuk volna az időnket, hogy pénzt
keressünk.
Ahogy bementem a medinai piacra, elhaladtam egy női
fodrász sátra mellett. Belém hasított az ötlet: mi lenne, ha
Hafsza felajánlaná hennafestő tudását az asszonyoknak a
hammamban? Főleg a menyasszonyok repesnének a
boldogságtól, ha kidíszítené a karjukat azokkal a kecses
páváival és díszes virágaival, és egészen biztos, hogy szépen
megfizetnék művészi szolgáltatásait. A munka lefoglalná, és
jókedvre derítené, a pénzből pedig néha vehetne magának
egy-egy új ruhát. Felgyorsítottam a lépteimet, hogy minél
hamarabb megvegyem a tejet Umm Szalamának, és
rohanhassak haza Hafszához a tervemmel.
Találtam is egy tejárust, aki megtöltötte nekem a
tömlőket, aztán sietve elindultam hazafelé; a fejem tele volt
ötletekkel, miképpen kereshetnénk pénzt. De hirtelen
parfüm- és fűszerillat csapta meg az orromat, és nem
tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy oda ne menjek a
sátorhoz.
Ahogy épp rózsaolajat csepegtettem a karomra, nevetést
hallottam a hátam mögül, majd valaki kimondta Mohamed
nevét, amit újabb hahotázás követett. Kezemet rátettem a
kardom markolatára. Talán Ibn Ubajj közeledik? De nem,
ezek asszonyhangok voltak. Az arcomba húztam a
kendőmet, és hallgatóztam.
–  Képzeld! Úgy nyitott ajtót, hogy csak egy átlátszó
pongyola volt rajta. A Próféta mindent látott! – mondta egy
reszelős öregasszonyhang.
– Ejha! Az a szerény ember? Bizonyára imádkozott, hogy
nyelje el a föld! – válaszolta egy másik.
– Azt mondta, úgy ragyogtak a szemei, mint két lampion,
az arca pedig lángvörösre változott!
– De miért nyitott neki ajtót?
–  Mert azt hitte, Zaid az – válaszolta az első asszony, és
közben prüszkölt a nevetéstől. – Mintha nem ismerné a
saját férje hangját!
–  Szóval szándékosan tárulkozott fel a Prófétának? Hát
ilyen szemérmetlen?
–  Zajnab bint Dzsahs? – kérdezte az idősebbik, és
vihogott. – Olyan gőgös, akár egy tollászkodó páva! És egyre
rosszabb! Most, hogy a Próféta látta meztelenül, egész nap
mást sem csinál, csak a tükör előtt kelleti magát.
Levegőért kapkodtam. Aztán összeszedtem magam és
hátranéztem a vállam felett – ahogy gondoltam: az érdes
hangú nő nem volt más, mint Umm Ajman, Szauda
barátnője és Mohamed fogadott fiának, Zaidnak az első
felesége. Egy alacsony, tömzsi asszonnyal beszélgetett,
akinek úgy kidülledtek a szemei, akár egy légyé.
– A Próféta tehát látta meztelenül? – rikácsolta a dülledt
szemű, mire a parfümárus felhúzta a szemöldökét. Umm
Ajman intett pletykatársának, hogy csendesebben, és az
lejjebb vitte a hangját… de nem eléggé ahhoz, hogy én ne
halljam. – De hogyan?
– Amikor ajtót nyitott neki a pongyolájában, a Próféta azt
mondta, hogy odakint megvárja, míg átöltözik. De aztán jött
egy erős szél, és félrefújta a hálószobafüggönyt. Isten
lehelete – ahogy ő nevezi azóta. Mintha Allah akarta volna,
hogy így legyen. A  Próféta mindent látott, azt mondja.
Mindent!
– De hát honnan tudja ő, hogy mit látott a Próféta?
– Mert megfordult, és látta, hogy ott áll az ablak előtt, és
reszket a vágytól. Eltakarta a szemét a kezével, de már túl
késő volt. Zajnab gyorsan magára kapott egy köntöst, és
kirohant, hogy bocsánatot kérjen, de addigra elment; csak a
vörös nyakát látta. Állítólag azt kiabálta: Dicsőség Allahnak,
ki vezeted a férfiszíveket!
 – Titokzatos egy mondás. Vajon mit jelent?
–  Én nem vagyok elég okos, hogy megfejtsem, de Zajnab
váltig állítja, hogy a Próféta szerelmes belé! Szegény Zaid!
Éjjel-nappal róla áradozik neki. Mohamed akar engem –
mondja neki. Mindig is akart, de most egyenesen megvesz
értem. A Próféta Zaid unokatestvére, és Zajnab szerint már
réges-rég elvette volna, ha az első felesége, Khadidzsa nem
ragaszkodik hozzá, hogy ne vigyen több asszonyt a házhoz.
–  Évekig vártam, hogy meghaljon az a vén satrafa, de
neked muszáj volt megkérned a kezem időközben –
zsémbelt Zaiddal. És most tessék, itt ragadtam veled, és
Mohamed nem tehet mást, mint hogy sorra viszi haza a
feleségeket, csak hogy megpróbáljon elfelejteni engem!
–  Szegény Zaid! – vihorászott Umm Ajman
beszélgetőtársa.
– Allahra, megszakad a szíve, ha ezt hallja. És az enyém is,
mert látom, hogy a férjem szenved. Zajnab válni akar, hogy
hozzámehessen a Prófétához, legalábbis én így látom. És
Zaidnak is jobb lenne nélküle, hidd el nekem.
Aztán a hangjuk egyszer csak elhalkult. Megfordultam, és
láttam, ahogy távolodnak; a fejüket összedugták, bólogattak
és nevetgéltek… amint azt az egész umma is teszi majd
hamarosan. Lehet, hogy Szauda nem tudta megőrizni a
titkokat egy napig sem, de a barátnője még nála is rosszabb
volt: ő egyetlen órára sem volt képes befogni a pletykás
száját.
Lélekszakadva rohantam a mecsetbe, hogy elmondjam
Mohamednek a hallottakat, amelyek még sokkal károsabbak
voltak a becsületére nézve, mint bármi, amit Ibn Ubajj
valaha terjesztett róla. Az, hogy őt vádolták az uhudi
vereségért, a közelébe sem ért ennek a rágalomnak. És bár
én tudtam, hogy ennek a mesének a fele sem igaz, azzal is
tisztában voltam, hogy az emberek készséggel elhiszik majd
minden egyes szavát, sőt, kiszínezik, és úgy fogják
továbbadni egymásnak. A  pletykának már csak ilyen a
természete: egyre szaftosabb lesz, ahogy szájról szájra
terjed. Nem kell sok idő, és mindenki vérfertőzésről beszél
majd, hacsak Mohamed elejét nem vesz a hazugságoknak,
amíg még nem késő.
Az udvaron találtam Umm Szalamával. Derékig le volt
vetkőzve, és hátrahajtotta a fejét, míg nővér-feleségem a
haját mosta a pénteki istentiszteletre – ami egyébként az én
feladatom lett volna.
–  Hol késtél, Aisha? – kérdezte. – Meg kellett kérnem
Umm Szalamát, hogy mossa meg a hajamat helyetted.
–  Fontos híreim vannak – mondtam, és lihegtem a sok
futástól.
–  Attól tartok, várnod kell velük a szertartás végéig –
válaszolta, és felemelte víztől csöpögő fejét, majd törölgetni
kezdte a haját. A  karja szikár volt és izmos. Mellkasa
megfeszült; ahogy bámultam, felgyorsult a szívverésem.
Éreztem, hogy Umm Szalama néz, úgyhogy inkább levettem
róla a tekintetemet.
–  El kell mondanom… most! – mondtam
jelentőségteljesen. – Még az istentisztelet előtt. – Ha nem,
Umm Ajman még délelőtt mindenkinek szétkürtöli a
gyalázatos pletykát. Akkor aztán a mecsetbe érkező tömeg
még a szertartás alatt is erről fog sugdolózni. De talán, ha
Mohamed tudná, hogy mit terjesztenek róla, beleszőhetne
valamit a szentbeszédbe, amivel eloszlathatná a
rosszindulatú híreszteléseket.
– Sajnálom, Vöröském. Nincs rá időm. Utána beszélünk. –
Umm Szalama felvett a földről egy borotvát, hogy levágja
Mohamed szakállát. Tekintetük találkozott, és az a
bensőséges pillantás úgy szíven ütött, hogy talpra
ugrottam, és meg sem álltam a kunyhóm ajtajáig.
A szertartás után? Hát ez jó! Addigra az egész város róla fog
beszélni! De mindegy, minek is izgatom magam miatta!
És mégis, egész testemben remegtem érte, ahogy a hívek
istentiszteletre gyülekeztek a mecsetben. Leszegett fejjel
hallgatóztam, hogy meghallom-e valahonnan az ominózus
pletykát Mohamedről és a fia feleségéről. Láttam, hogy
Umm Ajman a sarokban ül. Átverekedtem magam a
tömegen, hogy helyet foglalhassak a közelében.
–  Én tanácsoltam neki, hogy költözzön el – pusmogta. –
A  Próféta azt mondta Zaidnak, hogy ne váljon el tőle.
Hallanod kellett volna, mekkorát sikított Zajnab, amikor
meghallotta a hírt! Úgyhogy mondom neki. Nézd, nővérem,
ha ennyire boldogtalan vagy ebben a házban, miért nem
költözöl el? Neked senki sem mondta, hogy maradj meg
ebben a házasságban. Még csomagolni is segítettem neki…
persze végig sírtam. Ha tudta volna, mennyire örülök neki,
hogy elmegy, képes lett volna maradni, csak hogy
bosszantson!
Hirtelen morajlás futott át a termen. Felemeltem a
fejemet; az ajtóban ott állt Zajnab bint Dzsahs. Próbáltam
nem nézni rá, de a tekintetem újra és újra visszatért hozzá,
mint méh egy tarka és nedvdús virághoz. Minden
porcikájában gyönyörű volt, akárcsak Umm Szalama, de
máshogy. Az előbbi olyan volt, mint egy gazella – elegáns és
királynői. Zajnab viszont inkább nőstényoroszlánhoz
hasonlított: áradt belőle az erő. Szeme feltűnő aranyszínben
csillogott, mint az érett datolya, amit most szedtek a fáról.
Hosszú, sötét haja vadul tekergőzött az arca körül.
Amint belépett a terembe, a morajlás elhalkult. Az
emberek róla pletykáltak, de arra vigyáztak, hogy ezt ne
előtte tegyék. Bátran továbbment, egészen a mecset elülső
részébe, ahol a férfiak imádkoztak, és egy kecses
csuklómozdulattal kigöngyölítette imaszőnyegét. Szemmel
láthatóan nem szégyellt semmit, de miért is tette volna?
Egy átlátszó pongyola, egy libbenő függöny, és egy piruló
Próféta – milyen nevetséges híresztelések!
Hirtelen Bilal öblös hangja törte meg a csendet. Mohamed
belépett a terembe fehér ruhájában, rajta vörös köpeny,
arcán ragyogó mosoly – olyan volt, mintha napfény
árasztotta volna el a mecsetet. A  haja fényes és göndör
tincsekben hullott alá fehér turbánja alól, és – ahogy
észrevettem – megint azzal a hosszú szalaggal volt
megkötve, amit mostanában az umma férfiai viseltek.
Frissen borotvált bőre ragyogott, mozgása gyors, akár egy
szarvasé. Egyetlen ugrással a mecset elejében álló
datolyapálmatörzsön termett.
Kihúzta magát, és végigtekintett a gyülekezeten. Ahogy
rám nézett, pillantása bizonytalanul megremegett, mintha
nehezére esne felismerni az arcomat. Aztán a szeme tovább
vándorolt Umm Szalamára, akit a legmelegebb mosollyal
üdvözölt. Az arcom égett; lehorgasztottam a fejemet.
Mohamed, aki valaha szerelmemnek nevezett, most
kelletlen közömbösséggel kezel, egészen azóta, hogy
összevesztünk új felesége miatt. Na de majd ha meghallja a
híreket, amiket hoztam neki, meglehet, hogy olyan hálás
lesz értük, hogy egyből két éjszakát tölt majd velem
egyhuzamban. Akkor aztán végre lehetőségem nyílik, hogy
megmutassam neki, felnőttem.
Pillantása úgy repkedett arcról arcra, akár egy
molylepke… majd egyszer csak felcsillant a szeme. Zajnab
ott állt, közvetlenül alatta. Amikor megláttam a tüzet a
tekintetében, mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól.
A  pletyka tehát igaz. Azt kívántam, bárcsak kinyúlna egy
kéz a földből, és lehúzna magával. Szerettem volna
előrerohanni, és egyesével tépni ki göndör fürtjeit. Le
akartam ordítani a fejét, amiért ilyen gyarló. De a duzzogást
és a kiabálást már próbáltam korábban, és mit értem el
vele? Beletaszítottam őt egy másik nő karjába. Hogy ez újra
megtörténjen Zajnab bint Dzsahssal, az volt a legutolsó
dolog, amit akartam.
Zajnabot az ummában mindenki különleges szépségéről
és mágikus vonzerejéről ismerte. Minden férfi, aki csak
ránézett, azonnal a hatása alá került, legalábbis ezt
beszélték. Mindez leginkább Zaidra volt igaz, amint azt
sokáig gondoltuk. Zajnab azonban váltig állította, hogy
Mohamed is szerelmes belé. Ha csatlakozik a háremünkhöz,
többé semmit sem tehetek ellene, hogy elnyomjanak,
elfelejtsenek, és szolgasorba taszítsanak – gondoltam.
Hiszen én csak egy vékonyka, vörös hajú tizenhárom éves
vagyok, a derekam keskeny, a nyelvem csípős. Ő pedig…
igazi nő: érzéki, aranyló szemű, lobogó hajú. És a tetejébe
még elég ravasz is, hogy elcsábítsa Isten szent prófétáját.
Térdre borultam, kezemet és homlokomat a durva
gyékénymatrachoz nyomtam; éreztem, ahogy a szálak
belenyomódnak a bőrömbe. Aztán felálltam, meghajoltam,
és újra leborultam, közben pedig nyeltem a könnyeimet.
Miért hagyod, hogy ez történjen? Hát nem tettél még eléggé
próbára?
A szertartás után a szobámba siettem. Azon
morfondíroztam, hogyan mondjam el a pletykákat
Mohamednek, és közben csomókat kötöttem köntösöm
selyemövére idegességemben. Lehet, hogy ismét
féltékenységgel vádol majd? Allahra, azt nem hagyom!
Láttam, hogy csillogott Zajnab bint Dzsahs szeme. Az a nő
olyan játékot játszik, aminek én nem ismerem a szabályait…
de ki tudom őket következtetni, miután hallottam a
történetet, hogyan próbálta meg elcsábítani Mohamedet. És
ebben a versenyben most én vagyok előnyösebb helyzetben:
én a Próféta felesége vagyok, míg ő a fiáé.
Az ajtóban köszöntöttem Mohamedet. Nem volt rajtam
más, csak a hálóköntösöm, alatta a puszta bőr. Ha belép a
szobába, leengedem a köntöst, és ott állok majd előtte
anyaszült meztelenül. Akkor aztán elfelejti az asszonyt, aki
úgysem lehet az övé, és keblére öleli azt, aki már úgyis a
felesége.
A kezem jéghideg volt, ahogy bevezettem a Prófétát a
szobába. Zavartan nézett rám. – Mi az a sürgős dolog, amit
meg akartál beszélni?
–  Megbeszélni? Nem egészen. De valóban sürgős. –
Reméltem, hogy nem hallja a remegést a hangomban, és
közben reszkető kézzel próbáltam kikötni a csomót a
köntösöm övén.
–  Kérlek, Aisha. Van más dolgom is – mondta. A  hangja
nyersen és türelmetlenül szólt. Egy pillanatra megálltam, és
elképzeltem, milyen megalázó lesz ott állni előtte pucéran,
míg ő elvörösödik, és rám parancsol, hogy öltözzek fel. Már
megint rosszul időzítettél, Aisha, gondoltam. Nem baj. Még
ha el is rohan, a képem akkor is beleég a tudatába. És
később, ha eszébe jutok, talán fellobban benne az a tűz, amit
két évvel ezelőtt láttam a szemében. Megrántottam az öv
végét, és éreztem, ahogy szorul a csomó.
–  Várj! – mondtam, és beszélni kezdtem hozzá, közben
pedig őrjöngve próbáltam kibogozni az övet. Hirtelen
kopogtak az ajtón. Felugrottam, és a köntösöm lehullott
rólam… de Mohamed addigra már elfordult. Gyorsan
berohantam a paraván mögé, míg ő kinyitotta az ajtót.
Zaid kétségbeesett hangja hallatszott odakintről. – Apám,
segíts! Zajnab elhagyott. – Aztán sustorgást hallottam, majd
csend lett. Kiléptem a paraván mögül. Mohamed elment
Zaiddal, bezárta az ajtót maga mögött, és olyan üresen
hagyta a szobámat, mint két ölelő karomat.

❖ ❖ ❖
Mohamed órákig nem került elő. Amikor végre visszatért,
selyem esküvői ruhámban üdvözöltem. A  hajam csak úgy
csillogott a sok fésüléstől, a kezemen hennafestés. Csókkal
és a legszebb mosolyommal fogadtam. Tudtam, hogy
Mohamed soha nem mondana el nekem semmit, ha minden
egyes alkalommal félrebiggyesztett szájjal várnám, amikor
épp meg szeretne osztani velem valamit.  A  bölcs ember
ismeri az ellenségeit, mondta mindig az apám. Ha meg
akarom akadályozni, hogy más nők elorozzák tőlem
Mohamed szívét – és a háremben elfoglalt pozíciómat –,
meg kell tudnom, milyen taktikát használnak.
Körbe-körbe járt a szobámban, sóhajtozott, és a szakállát
markolászta. Néha úgy kapaszkodott belé, mintha két
kézzel akarná húzni saját magát előre. – Allahra, nem
értem, mi történik!
Ahogy azt Umm Ajman is megmondta, Zajnab
hazaköltözött a szüleihez, és közölte, hogy el akar válni
Zaidtól. Mohamed meg akarta látogatni, az apja azonban
nem engedte be. – Bocsáss meg nekem, Prófétám, de a
lányom becsülete forog kockán – indokolta döntését.
–  Beszélnem kell vele – fordult hozzám Mohamed. –
Óriási hibát követ el. Azt hiszi, feleségül veszem, de nem
tehetem.
–  Már megvan a négy feleséged – mondtam a párnámon
ülve.
Felhördült és legyintett, mintha azt mondaná: kit
érdekel?
– Ő a fiam felesége – mondta. – Ezért nem vehetem el. És
ezen még Allah sem változtathat.
–  Sem Zajnab – mondtam élcelődve. – Függönylibbentés
ide vagy oda.
–  Zajnab nem tett semmi rosszat. A  szél fújta félre a
függönyt.
–  Persze, az Isten lehelete – mormogtam, és eszembe
jutott, mit mondott Umm Ajman a mecsetben.
–  Így igaz – válaszolta Mohamed. – Ha az emberek
mindenáron felelőst keresnek a történtekért, Allahot kell
okolniuk.
–  De miért okozna az Isten ilyen fájdalmat szegény
Zaidnak, aki már így is annyit szenvedett? Hiszen évekig
szolgasorban élt, míg örökbe nem fogadtad. Nem is a saját
fiad. Miért venné el Zajnabot tőle, hogy neked adja, akin
már így is annyi az áldás? És miért adna újabb fegyvert
ellenségeid kezébe?
–  Ezekre a kérdésekre csakis Allah tudja a választ,
Vöröském. Azt tervezem, hogy ma éjjel útmutatásért
fordulok hozzá. – Homlokon csókolt és elfordult, anélkül,
hogy a szemembe nézett volna.
Sóhajtottam egy nagyot, és bemásztam az ágyba –
egyedül, mint mostanában olyan sokszor –, míg Mohamed
kilépett az ajtón, ami közvetlenül a mecsetbe vezetett.
Amikor még fiatalabb voltam, azért helyezett el ilyen közel
az imateremhez, hogy ne féljek egyedül. Így most, az
ágyamban fekve jól láthattam a nyitott ajtón keresztül,
ahogy a földre borul és imádkozik. Erős kísértést éreztem,
hogy én is elrebegjem a saját kérésemet – Küldd őt vissza
Zaidhoz –, de aztán meggyőztem magam, hogy nincs miért
aggódnom.
Bármilyen tervet eszel is ki Zajnab, Mohamed soha nem
lesz az övé. Férfiszív ide vagy oda, nem veheti feleségül,
mert az túl kockázatos lenne a számára. Nem tetszene
Istennek, nem tetszene az ummának, sem annak a néhány
sivatagi törzsnek, akik még megmaradtak nekünk
szövetségesnek. Lehet, hogy agyonköveznék
mindkettőjüket, vagy száműznék őket a sivatagba. De ami
egészen biztos: az umma széthullana, és Ibn Ubajj végül
elérné a célját – ő lenne Medina királya. Ennyi munka után
megérné Mohamednek, hogy egy asszony miatt mindent
eldobjon magától? Még most is, miközben imádkozik,
tudnia kell, hogy le kell mondania róla.
Negyedórán át néztem, ahogy Mohamed csendben
térdepel, homokot és kavicsot morzsol az ujjai között, és
mélyen a matracába fúrja a homlokát, ahogyan én is tettem
nemrég. Aztán egyszer csak – Istenem, hogy megijedtem –
megmerevedett a teste, és ugató hang tört fel a torkából.
Háttal a padlóra zuhant, és vonaglott, remegett, nyüszített,
a végtagjait ide-oda dobálta, a szeme forgott.
Néhány pillanat múlva a teste elernyedt. Halkan pihegett,
a bőre csak úgy csillogott az izzadságtól, a szeme csukva
volt. Odarohantam hozzá – a vér sebesen lüktetett a
fülemben – és a mellkasára tettem a kezem, hogy érezzem,
ver-e a szíve. – Mohamed? – suttogtam.
Felemelte a fejét, és rám nézett. A  pupillái kitágultak,
tekintetében vadság tükröződött. Egzaltált mosolyra húzta
a száját.
–  Allah beszélt hozzám, Aisha. És milyen bölcsen!
Mindent világossá tett!
Érverésem egy kissé lecsillapodott. Mohamednek isteni
kinyilatkoztatásban volt része! Csodálattal bámultam rá…
ez azonban egy pillanat alatt rettegéssel vegyes undorba
csapott át. Abból, ahogy nézett, tudtam, hogy módot talált
rá, hogyan tegye magáévá Zajnabot. Erőltetetten
rámosolyogtam; arcom olyan merev volt, mintha sűrű
humusszal kenték volna be. Felült, és megfogta a kezemet.
– Aisha, Allah engedélyt adott rá, hogy feleségül vegyem
Zajnabot. Vagyis nem egészen… megparancsolta, hogy így
tegyek.
Meg sem próbáltam leplezni gúnyos mosolyomat. – És
Allah bizonyára alig várja, hogy teljesítsd a parancsát –
mondtam elkerekedett szemmel. – Szóval azt mondod, Isten
engedélyt adott rá, hogy elvedd a fiad feleségét?
 – A fogadott fiam. Hiszen te is említetted, hogy nem vér
szerinti gyermekem.
Éreztem, ahogy a pánik elönti a mellkasomat, és a
torkomat marcangolja. Csak megtalálta a módját! És Allah
segített neki benne. – Az umma szemében ez nem változtat
semmin… ahogy egész Hidzsasz szemében sem – mondtam
erőltetett nyugalommal.
–  Hát épp ez az – mondta, és bólogatott, épp úgy, mint
amikor sikerült elsajátítanom egy-egy nehéz kardvágást. –
A  vér szerinti és a fogadott gyermekek helyzete egészen
más. Ha egy olyan nőt veszek feleségül, akivel a vér szerinti
fiam osztotta meg az ágyát, egyértelmű, hogy vérfertőzés
bűnébe esem. De ha a fiam ereiben más vér folyik, mint az
enyémekben, akkor miért tétováznék?
Kicsordult a könnyem – meddig színleljek még? De csak
mosolyogtam tovább. – Ezek szerint változtatsz a
hagyományon. De habibi, miért akarod összetörni Zaid
szívét? Az nem lehet, hogy egyszerűen recitálásba foglalod
a kinyilatkoztatást, Zajnabot pedig meghagyod valaki
másnak?
Hát még mindig nem érted? – ez volt az arcára írva. – Az
egész umma róla beszél, Vöröském Néhányan egyenesen azt
terjesztik, hogy az én gyermekemet hordja a szíve alatt! Ki
venne feleségül egy ilyen megesett asszonyt? Nem
hagyhatom, hogy tovább gyűrűzzön a botrány, főleg, ha az
érintett a családom egyik tagja. Ha Zaid elválik tőle, az
egyetlen lehetőség, hogy megállítsam a szóbeszédet, ha
feleségül veszem!
Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy felpattanjak,
elrohanjak, és belevessem magam az ágyamba. Mohamed
utánam jött, és mellém feküdt, kezét a tarkója alá tette.
Csak bámulta a plafont, mintha a csillagos ég volna. –
Nagybátyám és nagynéném nagyon boldog lesz. És persze
Zajnab is.
Hát persze. És én? Semmit sem tehettem, csak feküdtem
ott a férjem mellett, és úgy éreztem, elemészt a
szomorúság. Hát nem ő volt az, aki valaha engem akart? És
nem ő tiltotta meg az umma férfitagjainak, hogy négynél
több feleségük legyen? Úgy tűnt, a szabályok Isten
prófétájára nem vonatkoznak – többé már nem.
–  Dicsőség Allahnak, ki vezeted a férfiszíveket! –
suttogtam.
Aztán hátat fordítottam neki, és nem engedtem, hogy
átkaroljon. Miért? – imádkoztam. – Miért nem tudod
hozzám vezetni a szívét?
Aznap éjjel lázálmok gyötörtek; egy hosszú, fénylő hajú
férfit láttam, akinek az arca olyan volt, akár egy arab
telivéré, és rajtam kívül más nő nem létezett a számára.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

SZÖKJ MEG VELEM

❖
Medina, 627. január
Tizennégy évesen
 
Vajon mit jelentett aznap a tomboló szél, az arcunkba
csapódó homok? Be kellett mennünk az udvarról; szedtük a
lábunkat, ahogy csak tudtuk, a kendőnket pedig az
arcunkba húztuk, sőt, még a szemünket is becsuktuk, hogy
ne kelljen látnunk, ahogy a Próféta aláírja a házassági
szerződést a fia feleségével. Az ég szürke volt a portól:
eltakarta előlünk a napot, és – ahogy azt néhányan
sustorogták – diszkrét lepelbe burkolta a mecsetet, hogy az
égiek ne lássák az istenkáromlást, ami odalenn folyik.
De voltak sokan, akik még most is hűségesen fejet
hajtottak a Próféta döntése előtt.
–  Lehet, hogy a mi szemünkben ez a házasság
helytelennek tűnik – mondta az apám a lakomaasztalnál,
miközben egy kancsóból vizet töltöttem neki sárga
flaskájába. – De ki az közülünk, aki kifürkészheti Allah
szándékait?
–  Allah szándékai teljesen tiszták – mondta Ali, és
félbetörte a kezében lévő kenyérhéjat. – Azzal, hogy
elrendelte ezt a házasságot, egyértelművé tette: a fogadott
fiaknak más a helyzete, mint a vér szerintieknek. – Aztán
közelebb hajolt apámhoz, és összehúzta a szemét. – Ahogy a
barátok sem ugyanazok, mint a családtagok.
Umar összefonta a karját, és haragos tekintettel nézett rá.
–  Sajnálatos dolog, hogy mostanában egyre többen
szoknak rá az ummában, hogy a saját szájuk íze szerint
értelmezgessék Allah kinyilatkoztatásait – mondta. – Sőt,
van, aki szerint ez esetben maga a Próféta is ebbe a hibába
esett.
–  Áruló szavak, Umar. – Ali belesüppedt a párnájába;
ugatása most szánalmas nyüszítésnek tűnt Umar súlyos
véleményéhez képest.
– Szóval árulás azzal vádolni a Prófétát, hogy ő is ember?
– folytatta Umar. – Zajnab bint Dzsahs Hidzsasz ékköve. Ha
lehetőségem nyílna rá, hogy megkapjam, én is könnyed
szívvel meggyőzném magam róla, hogy Isten akarja így.
Keresztülnézett az ünneplő tömegen, egyenesen a nevető
arára, aki szikrázó, tűzpiros selyemruhájában állt a terem
másik végében, és gombszemei hirtelen kigyúltak.
Izzadságcseppek gördültek le az arcán, az ajkába harapott.
Ahogy észrevette, hogy bámulom, gyorsan elkapta róla a
tekintetét, és vádlón rám nézett. Zavaromban hozzáértem
Talha kezéhez, akinek épp inni töltöttem a poharába.
A  tiltott érintéstől aztán még jobban megilletődtem, és
unokatestvérem ölébe loccsantottam a vizet. Talha
hangosan kinevetett.
– Vigyázz a tisztességedre, Aisha! – morogta Umar.
Elrohantam onnan. Az arcom úgy égett, mintha Umar
enyelgésen kapott volna Talhával, akit egyébként jobban
szerettem, mint a saját bátyáimat. Hát, ilyen volt a hangulat
Allah szentélyében azon az estén – fülledt és buja, teli
trágár viccekkel és szaftos megjegyzésekkel. – Látod, hogy
csorog a Próféta nyála, ha az új feleségére néz? Kész csoda,
hogy képes volt négy hónapot várni, hogy elvehesse.
Odakint a főzősátor oldalát csapkodta a szél; olyan volt,
mintha korbácsütések záporoznának az udvaron. Idebent a
férfiak és a nők oldalba bökdösték egymást, sokatmondó
pillantásokat vetettek a másikra, és összedugott fejjel
pusmogtak. – Hát persze, hogy várt. Előbb meg kellett
bizonyosodnia afelől, hogy nem hordja a fia gyermekét a
szíve alatt, nem igaz? – Én pedig körbejártam a nagy
sustorgás és zsizsegés közepette, és vizet töltöttem a
vendégek poharába, vagy hússal megrakott tálakból
kínáltam őket; a kezem remegett, a vérem fortyogott.
Egyesek gyanúsítgatásai olyannyira piszkosak és alpáriak
voltak, hogy kedvem lett volna hozzájuk vágni a
vizeskancsót, vagy egyszerűen kimetszeni a nyelvüket.
Amikor egy csoport khazraj férfi megpróbált engem is
bevonni züllött társalgásukba, ki is metszettem, mégpedig
az egyetlen fegyverrel, ami a rendelkezésemre állt.
–  Öt nőt tart a háremében, nekünk meg csak négyet
enged. Hát igazságos ez?
– Úgy tűnik, Isten prófétája a hálószobában is különleges
képességekkel van megáldva.
– Nézzétek, itt van az egyik felesége. Kérdezzük meg tőle.
Jaa Aisha, hogy lesz képes a férjed öt nőt kielégíteni?
Kényszeredetten nevettem és összeszidtam őket, hogy
leplezzem a pánikot, ami egyre jobban eluralkodott rajtam
– hiszen én is épp ettől féltem! Így, hogy ennyi más nő
elégíti ki a férjem vágyait, hogy lesz belőlem igazi feleség?
–  Épp most szolgáltam ki a feleségeiteket – mondtam
nekik –, és ők is valami hasonlót kérdeztek. Egészen
pontosan azt, hogy hogyan képes a Próféta öt nőt
kielégíteni, míg az ő férjüknek még eggyel is gondja akad. –
Na, ettől aztán egyből elszállt a tréfás kedvük, és befogták
azt a nagy szájukat, mint szemérmes lány a fülét, ha valami
disznó történetet hall.
A zárt terem levegője fülledt volt a mosdatlan testek
kipárolgásától, amelyet nem tudott elnyomni sem az
émelyítő parfümillat, sem a sült hús jellegzetes aromája.
Felkavarodott a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj ennem
valamit. Belevegyültem hát a fehér ruhás férfiak és vidám
színekbe öltözött nők forgatagába, és elindultam a
főzősátor felé.
Leszegett fejjel mentem előre, hogy minél kevesebbet
halljak az ízléstelen megjegyzésekből, de a khazraj férfiak
kérdése csak nem hagyott nyugodni. Hogyan fog Mohamed
mindannyiunknak a kedvére tenni? Ezentúl csak minden
ötödik éjszakáját tölti majd velem. Minden egyes új
feleséggel egyre nehezebb és nehezebb lesz a számomra,
hogy felhívjam magamra a figyelmét. Lehet, hogy most már
végképp elfelejti, hogy velem még el sem hálta a
házasságát?
Mostanában, ha Mohamed mellett feküdtem, mintha
valami titokzatos erő kerített volna hatalmába, és egyre
csak felé húzott. Ilyenkor odabújtam hozzá, ő pedig átölelt…
több azonban nem történt. Úgy kívántam az érintését, hogy
belebizsergett a bőröm; olyan helyeken is, ahol még sosem
jártak az ujjai. Csak feküdtem a karjában, és azon
gondolkodtam, mit tegyek, hogy megsimogasson. Ha
egyszerűen megfognám a kezét, és oda vezetném, vagy
amoda, vajon hogyan reagálna? Elkapná? Ha megkérném,
hogy szerelmeskedjen velem, kinevetne, és „Vöröském”-
nek nevezne? Ahogy ott feküdtem mellette, és ezeken
tűnődtem, ő mély álomba merült, és horkolni kezdett, ügyet
sem vetve bájaimra.
De voltak egyáltalán bájaim? Amíg cseperedtem, nagyon
sokáig fiú akartam lenni; elengedtem a fülem mellett a
nővérem öltözködéssel, frizurával és sminkkel kapcsolatos
tanácsait, ahogyan azokat a praktikákat is, hogy miképp
csábítsak el egy férfit a pillantásommal. Borzalmas
rozsdabarna hajammal és vizenyős kék szememmel, ami
olyan, akár egy sötét tó, könnyen lehet, hogy Mohamed
egyáltalán nem talál vonzónak. És akkor hirtelen eszembe
jutott az a sivatagi éjszaka és Szafuan tüzes pillantása, és
elöntötte az arcomat a forróság. Hát lehetséges, hogy egy
ilyen izgató férfi egy olyan nőt kívánjon, aki nem vonzó?
– Allahra, mi ez, esküvő vagy temetés? – Szafuan hangja
felrázott tűnődésemből. Felnéztem; pillantásunk
összetalálkozott. A tekintete úgy fúródott az enyémbe, hogy
gyorsan elkaptam a fejem, mert attól tartottam, valaki
meglát bennünket.
–  Még sosem láttalak ilyen szomorúnak azóta, hogy az
anyád bezárt a házba – mondta. – Persze, érthető. Biztosan
nagyon elhanyagoltnak érzed most magad.
Úgy éreztem, lángba borul az arcom. Eszembe jutott a
fogadalmam, és nyugodt arckifejezéssel ránéztem;
próbáltam nem törődni a ravasz mosolyával, és azzal, hogy
az arccsontja ettől csak még magasabbnak látszott.
–  Ebben a pillanatban nagyon is sok figyelmet kapok –
válaszoltam. – Csak sajnos kéretlenül. – Ki akartam kerülni,
de az utamba állt.
 – Még a kéretlen figyelem is jobb annál, ha nem törődnek
az emberrel, Aisha – mondta, és a szeme egyre erősebben
csillogott. – Meg aztán, nem is vagyok biztos benne, hogy a
figyelmem valóban nem kívánatos.
A vérem egyre gyorsabban lüktetett, de nem törődtem
vele. És nem foglalkoztam azzal a jól ismert bizsergéssel
sem a bőrömön. Azért reszketek – mondtam magamnak –,
mert felbosszantott faragatlan viselkedésével. Micsoda
arcátlanság Isten prófétájának a feleségével kikezdni itt, a
mecset kellős közepén, miközben mindenki látja!
Körbenéztem a teremben. Láttam, ahogy szempárok százai
szegeződnek Mohamedre és Zajnabra; hallottam a hevesen
záporozó érveket Allah akaratáról és a vérfertőzés
mibenlétéről; láttam, ahogy Mohamed piszkálja az ételt, és
evés helyett éhes pillantásokat vet új arájára; és láttam Alit,
aki úgy nézett Szafuanra és rám, mint egy ragadózó, ami
épp készül rávetni magát a zsákmányára. Megfordultam,
félrelöktem Szafuant, és az ajtóhoz siettem.
Odakint még mindig sűrű felhőkben kavargott a homok;
behúztam a nyakam, és elindultam a főzősátor felé. De még
mielőtt elértem volna a bejáratot, valaki hátulról
megragadta a köntösömet. Erős férfikarok fonódtak a
derekamra; Szafuan teste az enyémnek feszült. Próbáltam
kibontakozni az öleléséből, de ő egyre erősebben szorított,
mintha össze lennénk láncolva. – Hát te sosem adod fel? –
kérdeztem, de a hangomat elfújta a szél.
Száját a fülemre tapasztotta. Ahogy megéreztem forró
leheletét, a testem megremegett. – Soha – súgta.
Aztán magával húzott a sátor háta mögé. Fejéről levette
turbánját; hosszú tincsei szabadon hullottak alá, és
gyengéden simogatták az arcomat. Fűszeres szantálillata
összekeveredett a fullasztó porral.
–  Mit csinálsz? – kérdeztem levegőért kapkodva, miután
olyan helyre értünk, ahová nem fújt be a szél – és ahová
nem lehetett odalátni a mecset bejáratából. – A halálunkat
akarod? Mindkettőnket agyonköveznek, ha együtt találnak
bennünket.
– A Próféta sosem hagyná, hogy ilyesmit tegyenek veled.
És velem sem, ha te vennél a védelmedbe.
Kitéptem magam az öleléséből. – Mintha megérdemelnéd!
Felhúzta a szemöldökét. – Hát elfelejtetted, milyen volt,
amikor még gyermekek voltunk, Aisha? Mondd, nem arról
álmodoztunk, hogy összeházasodunk?
– Fiatalok voltunk.
– Hallottam, hogy sírtál az esküvődön. Engem akartál.
–  Na és, ha így van? – mondtam, és felemeltem a
hangomat. Tudtam, hogy a szél úgyis elviszi, mielőtt a
mecsethez érne. – Úgysem volt választásom, nem igaz?
–  Jaa Aisha, bárcsak elvehettelek volna. Ha az én
feleségem lennél, nem volnál ilyen szomorú. Látom, hogy
nem vagy boldog vele. Öt feleség, és az egyik mintha a lánya
volna!
–  Zajnab nem a lánya – mondtam. – Sosem volt az, még
akkor sem, amikor a fia felesége volt.
– Nem. De te az vagy.
Szavai nyílvesszőként fúródtak a szívembe. Igaza volt:
valóban sokkal inkább voltam Mohamed lánya, mint a
felesége. Honnan tudja Szafuan, hogy a házasságom egy
hazugság? Fürkészően bámultam az arcát, de szánalomnak
jelét sem láttam… csak vágyat. Ugyanazt a vágyat, ami
valaha Mohamed szemeiben izzott.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondtam.
–  Hány éves is a Próféta? Ötvennyolc? A  nagyapád
lehetne, sőt, a dédapád. Túl öreg egy ilyen élettel teli fiatal
nő számára, mint amilyen te vagy.
Közelebb húzódott. Hátra akartam lépni, de beleütköztem
a sátor falába.
– Aisha. Egyfolytában csak rád gondolok. Képtelen vagyok
kiverni téged a fejemből! Olyan, mintha mindig lázas
lennék; amerre csak megyek, a te arcodat látom magam
előtt. Kellesz nekem, Aisha. Szökj meg velem. Ma éjjel.
Két kezét a vállamra tette – egész testem beleremegett –,
majd végighúzta a tenyerét a karomon. Úgy álltam előtte,
mint aki transzba esett; csak bámultam gyönyörű arcát, és
ittam a szavait – a szerelmes szavakat, melyeket oly régóta
kívántam hallani, csak éppen Mohamedtől.
–  Olyan sok felesége van – suttogta Szafuan. – Szerinted
meddig fogsz hiányozni neki? De ha velem jössz, és a
feleségem leszel, én sosem nézek más asszonyra. Te leszel
nekem az egész világ. Te vagy nekem az egész világ.
Arcát lassan közelítette az enyémhez. Nyugodtan, mélyen
lélegzett. A  haja úgy hullott rá a kezemre, mint a vízesés;
belefúrtam az ujjaimat a puha tincsek közé. – Aisha. – Ajka a
számra tapadt, keze a karomat szorította. Újra megcsókolt;
ajkaim szétnyíltak. Éreztem, ahogyan a testem feléled, mint
a ketrecből kiszabadult vadállat. Végre elengedtem magam,
és visszacsókoltam. A  szél táncot járt körülöttünk. –
Habibati – suttogta… és akkor hirtelen megjelent előttem
Mohamed arca.
A szégyen elhomályosította a szememet, és lázrózsát
ültetett az arcomra. Még soha senki nem hívott
szerelmemnek Mohameden kívül. Ellöktem magamtól
Szafuant, sietve megkerültem a sátrat – alig éreztem az
arcomba csapódó homokszemeket –, és bukdácsolva a
mecset felé rohantam. Ali az ajtóban állt, és úgy bámult,
mintha a Gonosz szemének megtestesülése volna.
– Mit kerestél odakint ebben a viharban? – kérdezte.
–  Átmentem a főzősátorba, hogy nyugodtan ehessek –
válaszoltam.
A szája úgy vonaglott, mintha így próbálná elnyomni a
feltörő nevetést. – És mondd csak, Aisha, ugyan mit
ünnepeltél ma este? Vagy inkább azt kéne kérdeznem, hogy
kit? – Szafuan osont el mellettünk, turbánja egyenesen állt a
fején. Ali nyújtott nyakkal nézte, ahogy elvegyül a
tömegben, én pedig – kihasználva az alkalmat – sebes
léptekkel elindultam a lakosztályom felé.
Az úton összetalálkoztam Umarral. Haragosan nézett
rám, és így szólt: – Az unokatestvéred, Talha azzal henceg,
hogy feleségül vesz, ha Mohamed meghalt. Miért viselkedne
így, hacsak nem azért, mert te erre biztattad?
Döbbenten álltam. Talha mint a férjem? Még sosem
gondoltam erre. – Mohamed még nagyon sokáig fog élni –
mondtam hűvös nyugalommal.
– Láttam, ahogy megérintetted Talha kezét, amikor vizet
töltöttél neki! – vágta rá Umar.
Erre már kijöttem a sodromból. – Véletlen volt! –
kiabáltam.
– Ahogy ti, asszonyok viselkedtek, nem is csoda, hogy az
umma úgy zsong a Prófétáról szóló pletykáktól, akár a
felbolydult méhkas!
Elfordultam, és otthagytam, emelt fővel és egyenes háttal.
Hafsza a kunyhóm bejáratánál állt, és elkerekedett szemmel
bámult. – Jaa Aisha, mit mondott neked az apám, hogy ilyen
mérges lettél?
– Megvádolt, hogy kacérkodtam Talhával.
– Abból, amit én láttam, rossz férfira gyanakszik.
Elpirultam. – Nem tudom, miről beszélsz.
Felemelte a kezét, és nekem szegezte a mutatóujját. –
Láttam, ahogy te és Szafuan kimentetek a mecsetből.
Vigyázz vele, Aisha. Nem kisfiú már.
–  Igen, azt észrevettem – mosolyogtam, és közben
próbáltam eltakarni vadul ziháló mellkasomat. – Szerintem
inkább Umar miatt kellene aggódnom. Miért gyanakszik
rám?
– Ő minden nőre gyanakszik. Mit gondolsz, miért akartam
annyira férjhez menni – kétszer is? Az ő házában elég, ha
egy nő csak a tükörbe néz, máris a gonosz ármánykodását
sejti mögötte. Nagyon felizgatta a botrány, amit Mohamed
új házassága okozott. És persze Zajnabot okolja miatta.
– Jól teszi. Hiszen ő csábította el Mohamedet, vagy nem?
– Allahra, egy követ fújsz az apámmal? – mondta Hafsza
elhaló hangon, majd halkan suttogva folytatta. – De igazad
van: az apám az, akitől félni kellene. Hallottam, ahogy azt
mondta Alinak, hogy a Prófétának az összes feleségét lakat
alatt kellene tartani, hogy elkerülje a pletykákat.
–  Csak attól mentsen meg az Isten. Egész biztosan
kikaparnánk egymás szemét, ha folyton össze lennénk
zárva.
A  nyüzsgő mecset falai hirtelen mintha összezárultak
volna; egészen olyannak tűnt, akár egy erődítmény.
– Ugyan, ki ijed meg Umartól? Én ugyan nem – mondtam,
és beletöröltem izzadt tenyeremet a köntösömbe.
–  Én félek az apámtól, és te is jobban tennéd, ha félnél
tőle – mondta Hafsza. – Tudja, hogyan vonja magára a
Próféta figyelmét. És nagyon meggyőző tud lenni.

❖ ❖ ❖
Bárhogy próbáltam kinevetni és elhessegetni magamtól a
gondolatot, a lehetőség, hogy bezárhatnak bennünket a
mecsetbe, félelemmel töltötte el a szívemet. Fájdalmas
emlékek jutottak eszembe azokból az időkből, amikor
apámék házában a hálószobám ablakából lestem, ahogy
elmegy mellettem az élet, akár egy illatos fűszerekkel
megrakott karaván. De nem tudtam elképzelni, hogy
Mohamed ilyen kemény lépésre szánja el magát. Hiszen épp
ő volt az, aki jogokat adott a nőknek, nem igaz? Az iszlám
előtt az asszonyok olyanok voltak, akár az ingóságok. Most
viszont örökölhettünk, meghallgatásokon tanúskodhattunk,
és kérelmet írhattunk, amiben kezdeményezhettük, hogy
felbontsák a házasságunkat. Hát nem Allah parancsára adta
nekünk ezeket a jogokat a Próféta? Az általa tolmácsolt
kinyilatkoztatások azt bizonyították, hogy Isten szemében a
nők is ugyanolyan értékesek, mint a férfiak.
Mégsem a bezártságtól való félelem volt az, ami miatt
álmatlanul róttam a köröket a szobám földpadlóján aznap
éjjel. Ajkamon még mindig ott égett Szafuan csókja. Csábító
szavai úgy találták el szívem legtitkosabb vágyait, mint
nyílvessző a céltábla közepét. – Szökj meg velem. Ma éjjel. –
Mintha komolyan azt hinné, hogy elhagyom Isten szent
prófétáját egy közönséges katonáért, bármilyen meggyőző
is legyen! És mégis, tudtam, hogy Szafuan valami olyasmit
ajánlott, amit Mohamed sosem lenne képes megadni nekem:
igazi szabadságot… hogy szabadon szárnyalhassak a
széllel… hogy küzdhessek, mint egy igazi harcos… hogy
megválaszthassam, milyen életet szeretnék élni.
Hát lehetséges, hogy Szafuan máris rabul ejtette a
szívemet vakmerő terveivel? Igaz, hogy csak egy katona, de
messze nem átlagos. Vele sosem unatkoznék. Minden nap
egy kaland lenne, amit együtt élnénk át. Ő nem szórakozna
folyton más nőkkel. – Te leszel nekem az egész világ. –
Bárcsak Mohamed tenne ilyen ígéretet!
Valaki kopogott a mecsetből nyíló ajtón. Éreztem, hogy a
szívem a torkomban dobog. Szafuan nem merne bejönni a
szobámba, vagy igen? Remegő kézzel nyúltam a kilincs
után… de csak Mohamed volt. Azért jött, hogy az esküvői
vendégekről panaszkodjon.
–  Már rég befejezték az evést, de hárman csak nem
akarnak elmenni. A  vérfertőzéssel kapcsolatos
törvényeinkről vitatkoznak – sziszegte bosszúsan.
– Lefogadom, hogy Zajnab azt kívánja, bárcsak elnyelné a
föld – vigyorogtam.
–  Kemény fából faragták – mondta Mohamed. – Csak ül,
arccal a fal felé fordulva, és várja, hogy a férfiak
észrevegyék, milyen faragatlanság, amit művelnek, és
hazamenjenek végre. Eddig sajnos nem úgy tűnik, mintha
értenék a célzást.
Miközben beszélt, ő is körbe-körbe járt, és felverte a port.
Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy átöleljem és
megvigasztaljam, de aztán eszembe jutott, miért is olyan
szomorú.
–  Miért nem kéred meg őket, hogy távozzanak? –
kérdeztem, de tudtam, hogy Mohamed sosem tenne ilyet,
mert félne, hogy megsérti vele a vendégeit… vagy ami még
rosszabb, azt a látszatot kelti bennük, hogy alig várja, hogy
egyedül maradhasson újdonsült arájával.
Ismét kopogtak. Lenyomtam a kilincset, kidugtam a
fejem, és közben azon imádkoztam, nehogy Szafuan álljon
az ajtóban. Megkönnyebbülésemre egy férfi volt; körülbelül
olyan magas, mint én, aggódó szemekkel, és olyan merev
bajusszal, mintha viaszba mártogatta volna.
– Jó híreket hoztam a Prófétának – mondta.
Beljebb lépett, meghajolt, és magas, éneklő hangon
közölte Mohameddel, hogy a vendégek végre hazamentek.
– Jaa Prófétám, gyönyörű feleséged szobájában vár rád. –
Úgy ragyogtak a szemei, mintha ő maga készült volna
Zajnab ágyába.
Mohamed arca úgy felragyogott, hogy kicsordult a
könnyem. Elnézést kért, és a vendégével együtt kisietett az
udvarra, míg én az ajtóban állva bámultam, ahogy
távolodik, és a fájdalom mardosta a torkomat. A  szél
elcsendesedett, az éjszaka csípős volt. A  sarló alakú hold
olyan fényesen csillogott Zajnab kunyhóha felett, akár egy
tőr. Mohamed hátranézett a válla felett, észrevette, hogy a
hírnök követi, és hirtelen megállt.
A kisember elkezdett kuncogni. Mohamed megpördült a
sarka körül, és szúrós szemmel ránézett.
– Jaa Anasz, hát nem azt mondtad, hogy minden vendég
elment?
–  Így is van. Abu Ramzi, Abu Shamsz és Abu Mahmud
együtt indultak haza. Engem kértek meg, hogy adjam át
neked üdvözletüket.
–  És te, Anasz? Veled mi lesz? Vagy talán azt tervezed,
hogy velem és az új feleségemmel töltöd az éjszakát?
A kisember megint kuncogott. – Attól tartok, útban
lennék. De ha van bármi, amiben a segítségedre lehetek… –
mondta, és sokatmondóan húzogatta a szemöldökét.
Ebben a pillanatban erős széllökés söpört végig az
udvaron, és lefújta a fűre Anasz turbánját. A  hírnök utána
eredt, és közben hangosan kiabált. Mohamed a földre
rogyott, és remegni kezdett, a szemei úgy forogtak, mint a
guruló ékkövek. Elborzadva kiáltottam fel, és odarohantam
hozzá. Nem ez volt az első eset, hogy ilyennek láttam.
Ajtócsapódás hallatszott; Hafsza rohant felénk
hálóköntösben, haja a szemébe lógott. Két oldalról
megfogtuk Mohamedet, és az ölembe tettük a fejét.
Mandula- és miszvakillat áradt belőle. A  halántékán
verejtékcseppek gyöngyöztek. A szája remegett, ahogy ide-
oda dobálta magát.
Umm Szalama úszott felénk, mint egy halovány, fehér
felhő, egyik kezével görcsösen tartotta a kendőjét az arca
előtt. Letérdelt, és megfogta Mohamed petyhüdt kezét. –
Beteg?
 – Épp kinyilatkoztatásban van része – suttogtam.
Anasz is térdre rogyott mellettünk. – Nem akartam
bántani, Allahra esküszöm!
Mohamed teste abbahagyta a remegést; mintha a szél is
velünk sóhajtott volna megkönnyebbülésében. A köntösöm
szegélyével felitattam a halántékáról az izzadtságot.
Kinyitotta a szemét, végignézett rajtunk, a két karjára
támaszkodott, és felült.
– Te még mindig itt vagy? – mordult rá Anaszra. – Sebaj,
legalább tanúságot tehetsz Allah újabb kinyilatkoztatása
mellett.
Felsegítettük a földről. Ismét lehunyta a szemét, és
beszélni kezdett. Olyan szavak hagyták el az ajkát, amelyek
nélkül remekül meglettem volna egész hátralévő
életemben… amelyek mindent megváltoztattak a
számomra, és mindannyiunk számára a háremben. Örökre.
Ezt mondta: – Ne lépj be a Próféta otthonába, míg nem
hívtak, és távozz, amint végeztél az evéssel.
Aztán ezt: – Ha kérsz valamit a feleségeitől, csakis
függöny mögül tedd. Így tiszta maradhat szíved, és az ő
szívük is.
És még ezt: – Nem sértheted meg Allah hírnökét, és nem
veheted feleségül a feleségeit, miután meghalt. Ez
rettenetes bűn volna Isten szemében.
Amikor befejezte, sarkon fordult, és elindult Zajnab
kunyhója felé. Belépett, majd bezárta maga mögött az ajtót.
Anasz egyik lábáról a másikra ugrándozott, és Mohamed
szavait skandálta. Én csak ültem a száraz és durva
homokon, a markomba vettem belőle egy-egy adagot, és
hagytam, hogy kiperegjen az ujjaim közül. – Csakis függöny
mögül tedd. Mégis, mit jelentenek ezek a szavak? – tettem
fel a kérdést magamban. Ezentúl függönyöket kell majd
magunkkal cipelnünk, amerre csak járunk?
A csend baljós lepelbe burkolta az udvart, én és nővér-
feleségeim pedig rettegéssel és értetlenkedve bámultunk
egymás szemébe.
–  Hát, úgy tűnik, ezentúl nagyon sok időt töltünk majd
itthon – bökte ki végül Hafsza remegő hangon.
–  Minden időnket – javította ki Umm Szalama. Most is
épp olyan mereven tartotta magát, mint mindig, de láttam,
hogy közben reszket a keze, ahogy elmorzsol egy
könnycseppet a szeme sarkában. – Máshogy miként
kerülhetnénk el az idegenek pillantásait?
–  Úgy tűnik, apámnak végül sikerült meggyőznie
Mohamedet – mondta Hafsza.
Ahogy a kunyhóm felé baktattam, a Próféta szavain
tűnődtem. Hát lehet, hogy ezentúl tényleg be leszek zárva a
mecsetbe, mint valami madár egy letakart kalitkába?
Inkább meghalnék, minthogy hátralévő életemet börtönben
töltsem. Vajon a sátorvárosba sem enged el többé?
Levegőért kapkodtam, mintha valaki párnát szorított volna
az arcomra.
A szobámban még sokáig ébren feküdtem az ágyban, és a
plafont bámultam. Nem mehetek hozzá máshoz, miután
meghalt? Még Isten szent prófétája sem él örökké, ezt ő
maga mondta nekem. Nemsokára hatvanéves lesz; két
kezemen meg tudom számolni a hátralévő éveit. Amikor
megözvegyülök, még mindig nagyon fiatal leszek. És akkor
egész életemre úgy kell majd maradnom, magányosan, akár
a hold a csillagtalan égen?
– Szökj meg velem – visszhangzottak a fejemben Szafuan
szavai. – Együtt elvágtatunk, és vissza sem nézünk. –
Amikor ezeket mondta, azt hittem, belébújt egy dzsinn.
Most viszont úgy gondoltam, hogy Szafuan az én
mentőangyalom, akit maga Allah küldött hozzám.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A SZABADSÁG ÁRA
❖
A Vörös-tengernél, 627. január
Tizennégy évesen
 
A kinyilatkoztatás után, melyben Mohamednek a
nászéjszakáján volt része, nővér-feleségeim teljes három
napon át arról beszéltek, vajon hogyan értelmezzék a
szavait. Ahogy hallgattam őket, a kétségbeesés egyre
mélyebbre húzott, akár egy vizes köpeny; abban
mindnyájan egyetértettek, hogy ezentúl nem hagyhatjuk el
a mecsetet. Szobám magányában Allahhoz imádkoztam,
hogy ha ismét bezárnak, minél hamarabb vegyen magához.
Inkább a Paradicsomban nyargalászom szabadon, minthogy
hátralévő életemet ezek között a falak között kelljen
eltöltenem.
De amikor Mohamed előkerült Zajnabbal,
mindannyiunkat meglepett. Mint kiderült, a függöny,
amiről beszélt, mégsem börtönajtó volt.
–  Ibn Ubajj azt mondja, azért zaklat benneteket, mert
összetéveszt titeket az egyszerű szolgálókkal – mondta
nekünk az udvaron állva. – Meg kell magatokat
különböztetnetek tőlük, mégpedig úgy, hogy eltakarjátok az
arcotokat. Akkor aztán nem hivatkozhat többé ilyesmire.
A megkönnyebbülés végigfutott a testemen, akár egy
hűsítő hullám: mégsem kell egy újabb purdával
szembenéznem. De aztán Mohamed részletesen is kifejtette,
mit ért függöny alatt. Azt mondta, mindenünket be kell
fednünk, a fejünk búbjától a lábujjunkig, egyedül az egyik
szemünk számára hagyhatunk egy vékony rést.
–  Ibn Ubajj és a képmutatók végül csak győztek –
mondtam. Mohamed szúrós szemmel nézett rám, engem
azonban már ez sem érdekelt.
–  Próbáltál már úgy közlekedni, hogy csak az egyik
szemed van szabadon? – kérdeztem tőle, és az arcomba
húztam a kendőmet, hogy tegyek egy kísérletet. Néhány
lépéssel később eltévesztettem a datolyapálmát, és
belerúgtam a meztelen lábammal. Abban a pillanatban
elengedtem a kendőmet, hogy megfogjam fájdalmasan
lüktető nagylábujjamat. Nővér-feleségeim mindeközben
komoran ültek, és egy szót sem szóltak.
–  Jaa Prófétám, látod, mit szenvedek? – kérdeztem
savanyú képpel. – Csak három lépést tettem, és máris
sikerült megszegnem a törvényedet!
Mohamed összeráncolta a homlokát. – Nem akarom, hogy
szenvedjetek – mondta. – Át fogom gondolni a dolgot.
Aznap este ő és Umar a szobámban beszélgettek a hidzsab
kérdéséről, míg én a paraván mögött ültem, az új
szabálynak megfelelően.
–  Egy nőnek a tekintete a legfeltűnőbb vonása –
vélekedett Umar. – A feleségeid ráadásul jól tudják, hogyan
csavarják el pillantásukkal a férfiak fejét. Csak úgy
kerülheted el biztosan a további botrányokat, ha
megparancsolod nekik, hogy takarják el az egyik szemüket.
Szavai felbőszítettek, de meg sem mukkantam. Hogy is
vitázhattam volna vele? Hiszen én is bevetettem
pillantásom csáberejét Szafuannal szemben, ha nem is
azért, hogy elcsábítsam, de hogy próbára tegyem
vonzerőmet. Most pedig – ahogy Umar talán sejtette is –
épp arról ábrándoztam, hogy elszököm vele a sivatagba, és
örökre magam mögött hagyom a háremet az összes
nyűgével együtt.
Magamban persze azon siránkoztam, hogy ezek után nem
harcolhatok majd. Olyan régóta vágyom rá, hogy igazi
katona legyek, és most, nem sokkal a tizenötödik
születésnapom előtt, Allah végleg megfosztott ettől a
lehetőségtől. A  háremben azonban nem sok mindenki
akadt, aki megértette volna szomorúságomat.
–  Jaa Aisha, ezek az új szabályok az umma érdekeit
szolgálják – mondta Fatima, miközben Zajnabbal és Umm
Szalamával ült a sátor csak nekik elkülönített sarkában. –
Hogy tudná az apám építeni a birodalmát, ha közben
folyton értetek is aggódnia kellene? A  legjobb, ha itthon
vagytok, biztonságban.
– Nem mindenki jár azért jól ezzel – vigyorgott gúnyosan
Zajnab. – Az a szegény Szafuan ibn al-Múattal ezentúl
kénytelen lesz nélkülözni a társaságát!
–  Tudod mi kéne neked, Aisha? Egy gyermek! – mondta
Fatima, és közben a karjában alvó csecsemőt ringatta. –
Akkor aztán nem lenne időd panaszkodni. – A  szívem
összeszorult, de csak forgattam a szememet, mintha
fogalmam sem lenne, miről beszél.
Szauda felcsattant. – Jaa Fatima, nem szép dolog egy
másik asszonyt gúnyolni, amiért nincs gyermeke, miközben
a sajátod ott alszik a kezedben. A  Próféta nagyon
elszomorodna, ha ezt hallaná.
–  Ezzel a megjegyzéssel nekem is sikerült
belegyalogolnod a lelkembe – szólalt meg Hafsza, és közben
ferde szemmel nézett Fatimára. – Én is majdnem annyi ideje
élek Mohamed háztartásában, mint Aisha, és én sem tudtam
őt megajándékozni egy gyermekkel.
Zajnab feltűzte az arcába és nyakára lógó fürtjeit. – Két
meddő feleség? Ez nem lehet véletlen.
Hafsza arca olyan vörös lett, mintha túl sok időt töltött
volna a napon. – Azt akarod mondani, hogy a Próféta nem
teljesíti velünk szemben házastársi kötelességét? Allahra,
ha akarod, idehozom neked a tegnapi lepedőmet, ha
mindenáron bizonyítékot akarsz.
–  Én úgy gondolom, nincs mit bizonygatnom – vágtam
vissza lángoló arccal. – Főleg nem egy olyan nőnek, aki
képes elcsábítani a saját férje apját.
–  Nekem nem is kell semmit bizonygatnotok – mondta
Zajnab gúnyos mosollyal a szája sarkában. – Nagyon jól
tudom, milyen szenvedélyes férfi Mohamed. Mégis
furcsának találom, hogy ennyi év után egyikőtök sem esett
teherbe tőle. Lehet, hogy Allah akarta így? Talán arra várt,
hogy egy kívánatosabb kertbe szórhassa el Mohamed
magját – mondta, és a hasára ütött.
Szívem szerint fogtam volna a kardomat, hogy egy jól
irányzott csapással lenyisszantsam azt a felvágott nyelvét.
Umm Szalama arcán csak egy nagyon halvány, titokzatos
mosoly futott át; olyan tünékeny, akár az árnyék. Zajnab
viszont hevesen dobálta a haját és károgott, mint egy varjú.
A  nyakában egy gyönyörű topáz függőt viselt, ami még
jobban kiemelte aranyló szemeit. Mohamed mostanában
minden új feleségét meglepte egy nyakékkel, köszönhetően
Abu Ramzinak, az ékszerésznek, aki felajánlotta, hogy
ingyen elkészíti számára ezeket a darabokat. Én még mindig
azt az achát nyakláncot hordtam, amit az apámtól kaptam
az esküvőm napján, és csak áhítoztam rá, hogy a férjem
nekem is készíttessen egy ékszert, amivel kifejezi, hogy az
övé vagyok. De sokkal jobban vágytam arra, hogy
megszabaduljak a háreméből, és örökre elfelejtsem Zajnab,
Umm Szalama és Fatima gúnyolódását.
Kívánságom egy pár nap múlva valóra is vált, amikor
Mohamed engem választott, hogy elkísérjem őt egy fontos
csatába. Az út oka egy merényletkísérlet volt, amely –
Allahnak hála – sikertelen maradt. Ali kéthegyű kardjával a
szeme előtt, a támadó végül mindent bevallott: Abu Szufjan
lefizette az előkelő vörös-tengeri törzs, a musztalikok
vezérét, hogy ölesse meg Mohamedet. A  terv szerint, ha a
gyilkosság meghiúsul, kétezer musztalik harcos rohanja le
Medinát, akik addig a Muraisi kútnál várakoznak.
–  Rájuk kell ijesztenünk, mégpedig úgy, hogy előbb
támadunk – érvelt Ali, és a Próféta most az egyszer
egyetértett vele.
Miközben a sereg az útra készülődött, Umar kikelt
Mohamed azon szokása ellen, hogy feleségeket visz a
csatába. Allahnak hála, zsörtölődése nem ért célba.
A Próféta legalább annyira élvezte a nők társaságát, mint a
férfiakét, és nem szeretett egyedül aludni. Hogy lecsillapítsa
a kedélyeket, beleegyezett, hogy ez egyszer csak az egyik
feleségét viszi magával. Mivel mindig kínosan ügyelt az
igazságosságra, datolyapálmalevél-szárakból húzott, hogy
eldöntse, melyikünk megy vele – nagy
megkönnyebbülésemre én lettem a győztes.
 Ugyanakkor – Mohamed egy másik, Umarnak tett
engedménye értelmében – nem vihettem magammal a
kardomat. De hát Umm Úmara teljes harci díszben küzd
majd, érveltem. Mohamed összekócolta a hajamat, mintha
gyermek volnék. – Umm Úmara nem a feleségem – mondta.
– És különben is, eltakart arccal amúgy sem tudnál harcolni.
Indulásunk éjszakáján szembe kellett néznem az új
szabályok még egy kellemetlen következményével: a
houdával, amit Umar készített a számomra, hogy abban
utazzak. Egy ülésből állt, ami két hosszú farúdra volt
rászerelve, és függöny vette körbe. Beültem, de rövid idő
múlva mérgesen félrehúztam, és hangosan kikiabáltam
Mohamednek, aki épp a karavánt ellenőrizte.
–  Annyira kényelmetlen ez a houda! – panaszkodtam,
amikor odajött. – Szeretnék inkább a lovamon menni, vagy
veled a tevén.
– Jó lesz neked itt, Vöröském. Az indiai hercegnők is így
utaznak – válaszolta. Úgyhogy leültem a doboz aljába, két
kezemmel belekapaszkodtam a rudakba, a szolgák pedig
odavittek a teve mögé – az egész szerkezet ide-oda
dülöngélt közben. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, és
biztos voltam benne, hogy rögtön felborulok.
Egy idő múlva azonban hozzászoktam a houda
himbálózásához, és nem gondoltam többet az esésre. Ekkor
aztán megint eszembe jutottak Fatima szavai, Zajnab
nevetése és Umm Szalama félmosolya. Micsoda katasztrófa
lenne, ha megtudnák, hogy én és Mohamed nem háltuk el a
házasságunkat! Egészen biztos, hogy letaszítanának a
hárem ranglétrájának legaljára! A  szolgájuk lennék. Még
Szauda sem tudna segíteni rajtam, ha kiderülne az igazság.
 Világosan láttam, hogy csak úgy tudom biztosítani a
szabadságomat, ha végre igazi feleségévé válok
Mohamednek. Ez azonban a jelen helyzetben lehetetlennek
tűnt. Nemcsak a két új asszony kötötte le a figyelmét, de
napról napra újabb intrikákra derült fény, melyekkel
ellenségei megpróbáltak az életére törni. Az uhudi vereség
meggyengítette a hatalmát a sivatagi törzsek között,
Zajnabbal kötött házassága pedig sértette a városi klánok
érdekeit. Ennyi gond mellett nem is volt mit csodálkozni
rajta, hogy észre sem vette testem változásait, és a vágyat a
szememben.
Talán ezen az úton végre felfigyel rám. Két, sőt talán
három éjszakán keresztül csak az enyém lesz. Sürgősen el
kell hálnunk a házasságunkat, hiszen Zajnab nyíltan
kimutatta, hogy az én pozíciómra fáj a foga a háremen
belül. Elsősorban őt kell tehát megelőznöm, és végre meg
kell ajándékoznom a Prófétát egy fiúval.
Az első éjjel úgy róttuk a sivatag homokját, mint lassú
hajók a hullámzó vizet. Másnap reggel tábort vertünk
Muraisinál, a Vörös-tenger puha, fehér fövenyes partján, és
vártuk a musztalikok érkezését. Megbabonázva álltam a
sátor bejáratánál, bámultam a mélykék vizet – hullámai úgy
fésülték a parti homokot, mint kincset kereső ujjak –, és
hallgattam halk morajlását. Lágy szellő suhant el a tenger
felett, vizes csókot nyomott az arcomra, és a só ízét hozta el
az ajkaimra. Úgy éreztem, feloldódom a nagy víz és az
égbolt tágas és kék végtelenjében; mohón nyeltem a hűs,
tiszta levegőt. Belekapaszkodtam a sátor szélébe, mert attól
féltem, mindjárt a magasba emelkedem és elrepülök,
ugyanakkor vágytam is rá. Odafent szállnék, mint a
sirályok, és nem függnék senkitől és semmitől, csak a
naptól, a légtől és az ezüstös úszójú halaktól, és én
dönthetném el, hogy mit, hogyan, mikor és hol.
Mohamed egész nap a haditerven dolgozott
parancsnokaival. Nagyon keveset aludt, a fejét az ölembe
hajtva, miután egy órán keresztül hangosan rágódott a
csata sarkalatos pontjain. Ha most veszítünk, a kuraisoknak
többé nem kell kardokat és nyilakat használniuk ellenünk –
elég lesz a nevetésük, hogy a földbe döngöljenek
bennünket.
–  Behunyt szemmel is széttépjük azokat a halevő
musztalikokat! – nyugtatgattam, miközben segítettem neki
felcsatolni a sisakját és a pajzsát. A musztalikoknak könnyű
élete volt a Vörös-tenger mellett, ahol nem kellett tartaniuk
az időjárás viszontagságaitól, a vadon növő gyümölcsfák
pedig csak úgy roskadoztak a terméstől. A  hegyek
megvédték őket a beduin törzsektől, akik bennünket
állandóan fenyegettek, ha csak kitettük a lábunkat a
sivatagba. – Úgy hallottam, a vezérüknek le kellett kaparnia
a rozsdát a kardjáról, mielőtt elindult a csatába.
Mohamed nevetett, és szenvedélyesen megcsókolt – én
pedig visszacsókoltam. Az a futó ölelés Szafuannal a
főzősátor mögött megtanított egy-két dologra. Szorosan
odanyomtam a testem a férjeméhez, nem törődve kemény
páncélingjével, és kinyitottam a számat, hogy nyelvemmel
pajkos játékra hívjam az övét. Amikor elváltunk, Mohamed
szemében végre ott izzott a tűz, amire oly régóta vártam.
– Te teli vagy meglepetésekkel – mondta.
Újból megcsókoltam. – Miután legyőzted őket, többet is
mutatok még.
Megfordult, és futólépésben elindult a sátor kijárata felé.
– Jaa, férjuram, hová sietsz?
– Megnyerni a csatát – válaszolta. – Amilyen gyorsan csak
lehet.

❖ ❖ ❖
Ahogy azt megjósoltam, harcosaink könnyűszerrel
megverték a musztalikokat. A  táborból néztem, hogyan
küzdenek, és arra gondoltam, milyen jó volna, ha nálam
lehetne a kardom – ujjaim csak úgy bizseregtek, annyira
vágytam a markolat hűvös érintésére. Mohamedtől olyan
kiképzést kaptam, hogy bármelyik férfit legyőztem volna,
de ez most nem számított. A sátoron kívül még az arcomat
sem láthatta meg senki. Tudtam ezt jól, és mégis, ahogy
elkezdődött a csata, leengedtem a fátylamat, és teli torokból
üvöltve biztattam a mieinket. Meg kellett nyernünk a
harcot, hogy egész Hidzsasz megtanulja, mi vár az árulókra.
A csata lassan indult. Egy órán keresztül csak nyilak
repkedtek oda-vissza. Időről időre lopva rápillantottam
Mohamedre, aki a tevéjén ülve vezényelte a harcot. Ő is
többször viszonozta a pillantásomat, ilyenkor a szeme
kigyúlt, az én szívem pedig gyorsabban kalapált, mint a
harcosoké a csatatéren. Aztán végül odatevegelt Alihoz, és
váltott vele néhány szót. A  következő pillanatban
embereink vérszomjas csatakiáltása törte meg a csendet; a
sereg megindult előre a tengerpart mentén, a katonák a
kezükben lóbálták zöld zászlóinkat és a kardjukat. Egy rövid
ideig még levegőt sem mertem venni, annyira aggódtam
értük… de aztán nevetve láttam, hogy a musztalik íjászok
eldobják fegyvereiket, és menekülőre fogják a dolgot.
Néhányan a katonáik közül megpróbálták felvenni a harcot,
de a mieink úgy eltiporták őket, mint egy lovasszázad.
A  musztalikok sárga-fekete lobogója a porba hullott,
harcosaink pedig elfoglalták a táborukat; kifosztották a
sátrakat, és elkapták az asszonyokat, akik menekülni
próbáltak.
Most az egyszer nem bántam, hogy nem vagyok ott a
történések sűrűjében. Amúgy is, megvolt nekem a saját
izgulnivalóm – fel kellett készülnöm Mohamed érkezésére.
Abból, ahogy a csatatérről rám nézett, szinte biztosra
vettem, hogy hamarosan visszatér hozzám. Könnyű szívvel
bújtam vissza a sátorba, és vizet töltöttem a kecskebőr
tömlőmből, hogy megmosakodjak. Aztán megfésülködtem,
és szétmorzsoltam egy levendulaágat a mellkasomon. Egy
konyhakést tartottam a magasba tükör gyanánt, és
kihúztam a szememet kohllal. A  nyakamba akasztottam
achátláncomat, és végighúztam ujjaimat a tejfehér köveken;
csodásan csillogtak sárgásbarna bőrömön. Abu Ramzi sem
készíthetne pompásabb ékszert – gondoltam.
Aztán vártam. Kigöngyöltem birkabőr fekhelyünket,
elrendeztem rajta a párnákat, és közéjük feküdtem, ügyelve
arra, hogy csábító pózt vegyek fel. Ha belép a sátorba, így
fogom várni, teljes készenlétben. A  győzelemtől
megittasulva meglát majd, ahogy elnyúlva fekszem az
ágyán, ledobja magáról a páncélinget, mellém fekszik, és
végre betakar a testével. Akkor aztán én is megtudom, mire
gondolt Szauda, amikor rám kacsintott, és miért
rángatózott Hafsza szemöldöke, ha csak megemlítettem
neki Mohamed nevét. És aztán – ha Allah is úgy akarja –
szülök neki egy fiút – végre valahára.
Egy idő múlva, amikor még mindig nem jött,
kényelmesebb pózt vettem fel, és próbáltam lecsillapítani
türelmetlen szívemet, ami úgy fickándozott a
mellkasomban, mint egy kisbárány. Odakinn a nap egyre
feljebb furakodott az égbolton, akár egy kilőtt nyíl, a Vörös-
tenger hullámai pedig csak nyaldosták a partot, lüktetésük
ritmusa olyan ősi volt, akár maga a Föld. Hol késik ilyen
sokáig? A  győztes csaták után mindig ott maradt a
harctéren, hogy felügyelje a zsákmány szétosztását, de
ugyan, mit hozhattak magukkal a musztalikok egy part
melletti összecsapásra? Felálltam, és elkezdtem róni a
köröket a sátor padlóján, ahogyan régen, oly sok reggelen
át, amikor purdában voltam. Bizonyos tekintetben nem
sokat változott az életem azóta. Azt hittem, elnyerem a
szabadságom, ha Mohamedhez költözöm, de tessék, itt
vagyok: köt a hidzsab, és kétségbeesetten járkálok fel-alá
annak tudatában, hogy életemnek még a legapróbb
mozzanatát is képtelen vagyok befolyásolni.
Odamentem a sátor bejáratához, és kidugtam a fejem.
A  tábor csendes volt és olyan üres, mintha mindenki
hazament volna. Felmarkoltam a kendőmet, az arcomba
húztam, és elindultam, hogy megkeressem a férjemet.
A sátrak üresen álltak a déli napsütésben. Nyitott
ajtajukon a ponyvát néha-néha meglibbentette a Vörös-
tenger felől érkező lágy szellő. Úgy osontam közöttük, akár
az árnyék, és rettegtem, hogy Umar vagy valaki hozzá
hasonló meglát és lekap a tíz körmömről.
Hirtelen hangos kiáltás csapta meg a fülem a tábor tenger
felőli végéből. Tétován megindultam a hang irányába –
próbáltam nem felbukni, hiszen csak az egyik szemem volt
szabad. Aztán durva nevetés hallatszott, ugyanonnan.
Ahogy a lárma közelébe értem, megálltam egy sátor mögött,
és onnan figyeltem az eseményeket. Seregünk férfitagjai
egy hatalmas ponyva alatt gyülekeztek; a legtöbbjük két
kézzel szorított egy-egy foglyul ejtett asszonyt, akik
kétségbeesetten próbáltak szabadulni. – Ezt már betörtem –
hencegett Ali, miközben fel-le csúsztatta a tenyerét egy
lány mellkasán, aki körülbelül annyi idős lehetett, mint én.
Szegény csak állt mozdulatlanul, behunyt szeméből
patakzott a könny.
–  Nézd, habibati, milyen engedelmes Ali szolgája! –
kiáltotta egy másik, miközben próbálta lefogni a karjában
kapálózó lányt.
–  Alinak nem csak a kardja kétélű – kurjantotta egy
harmadik, mire harsány hahotázás tört ki.
– Biztos, hogy kell az a két penge, hogy betörjük ezeket a
musztalik lányokat? Akkor hogy lehet, hogy a Prófétáé
máris a lába előtt térdel, amikor még hozzá sem nyúlt?
És akkor megláttam Mohamedet; bent állt a sátor mélyén,
és egy lélegzetelállítóan gyönyörű nő fölé hajolt, aki a
lábainál térdelt.
A haja színe akár a rézharangé; szája egy vörös íj. Kék
ruhát viselt; úgy csillogott, mintha gyémántokkal teli
ágyban hempergett volna. Mohamed elragadtatással
bámulta, mint egy kígyóbűvölőt, aki esdeklő szemével
játssza megbabonázó dalát.
–  Én is tudom, hogy nem helyénvaló egy hercegnőt
szolgasorba taszítani – magyarázta neki. – De furcsa időket
élünk. Semmi sincs már úgy, ahogy néhány hónappal
ezelőtt.
–  Könyörögve kérlek, Allah szent prófétája, ne küldj
engem a szolgálók közé! – mondta a lány; a hangja olyan
üdítő és bársonyos volt, akár a nyári zápor. – Nézd a
kezeimet! Nézd a bőrömet – még sosem érték a nap sugarai.
Egész eddig arany életem volt. A  szolgaságba
belepusztulnék.
Mohamed nem szalasztotta el az alkalmat, hogy jól
szemügyre vegye a bőrét. Ebben a pillanatban megszólalt
bennem a vészharang.
–  Harcosaim bártan küzdöttek a mai napon – szólt a
Próféta. – Azt akarod, hogy közöljem a férfival, aki téged
választott, hogy le kell mondania a jutalmáról?
A lány lesütötte a szemét; vele együtt Mohamed tekintete
is lejjebb csúszott, egészen dús kebléig.
–  Az életem a kezedben van – mondta a hercegnő. – Azt
teszem, amit kívánsz.
Amit kíván? Mohamed ebben a pillanatban valószínűleg
már maga sem tudta, mit kíván, erre utaltak legalábbis az
arcán átcikázó villámok. Én csak álltam ott, figyeltem, és
előre tudtam, mit fog mondani, mielőtt még kinyitotta
volna a száját.
–  Létezik egy megoldás – mondta –, amivel
megmenthetlek a szolgaságtól, ugyanakkor nem sértem
meg az embereimet. Ehhez azonban bele kell egyezned
valamibe.
A lány arcán úgy ragyogott fel a remény, akár a kelő nap.
Felemelte gödröcskés orcáit, és csábítón Mohamedre nézett.
Éreztem, ahogy aznapi – mit aznapi, egész életemre szóló –
terveim kifolynak a kezem közül, akár a pergő
homokszemek. Megszédültem, de még időben sikerült
elkapnom a sátorrudat.
– Bármibe – válaszolta a lány. – Alázatos szolgád vagyok.
 – Légy a feleségem – mondta Mohamed.
Leengedtem a kendőmet az arcomból, és amilyen gyorsan
csak tudtam, elhagytam azt a gyűlöletes helyet, ahol férfiak
nőket fogdostak; Ali új szolgájának a nyakát csókolgatta,
míg a lány csak mereven állt és zokogott; Mohamed pedig
feleségül kért egy újabb mesés szépséget. Bele fog egyezni.
Nincs is más választása. A  házasság számára a szabadság
ára, amit kénytelen megfizetni, bár én tudnék mesélni neki
arról, mennyire vagyunk szabadok a háremben. Vajon
tisztában van vele, hogy Mohamed feleségeként be fogják
zárni, megfosztják finom holmijaitól, és olyan étrendre
fogják, ami nem áll másból, mint árpakásából és datolyából?
Ahogy rohantam, egyre-másra nekimentem a sátraknak, és
jó néhánynak kirúgtam a tartóoszlopát. Kendőm úgy
lobogott a vállamon, akár egy vitorla, szabadon hagyva
hullámzó tincseimet és eltorzult arcomat. Én azonban nem
törődtem semmivel. Miért is akarnék tovább a kedvében
járni egy férfinak, akinek nyilvánvalóan eszébe sem jut,
hogy engem boldoggá tegyen?
–  Aisha! – hallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja, de
eszem ágában sem volt megállni. Hadd fortyogjon csak
Umar a becses szabályai miatt, engem ugyan nem érdekel! –
Aisha! Várj!
Bebújtam a sátorba, és lehajtottam magam mögött a
ponyvát. Egy férfikéz benyúlt, és félrehúzta.
–  Nem kell mondanod semmit, Umar – mondtam
megtörten, de nagy meglepetésemre nem ő, hanem Szafuan
lépett be a sátorba.
–  Láttam, hogy leskelődtél Mohamed után – mondta
halkan. – És tudom, miért sírsz. Szegény Aishám. – Együtt
érző szavaira úgy elkezdett ömleni a könnyem, mintha
dézsából öntenék, hiába is próbáltam visszatartani a sírást.
Sóhajtott, gyengéden magához ölelt, és hagyta, hogy
kisírjam magam a vállán. Közben a hajamat simogatta és
kedves szavakat suttogott a fülembe. Aztán, amikor
abbahagytam a zokogást, közelebb hajolt, és lecsókolta a
könnyeket a szememről és az arcomról.
–  Drága Aisha – mondta. – Szökj meg velem. Ma éjjel.
Mindent elterveztem.
Szavai úgy löktek vissza a valóságba, mintha valaki arcul
csapott volna. Kitéptem magam a karjából, és a fejemre
terítettem a fátylamat.
– Jaa Szafuan, mondd, meg akarsz halni? Menj el, mielőtt
valaki itt talál.
–  Nekem csak te számítasz, habibati. – Már megint ez a
túlcsorduló kedvesség. Ezúttal azonban sikerült is
megolvasztania a szívemet.
–  Hallgass ide – mondta. – Annyira gyors győzelmet
arattunk, hogy a sereg nem fáradt. A  Próféta pedig alig
várja, hogy mielőbb hazavigye a hercegnőjét Medinába,
hogy feleségül vehesse. Kérlek, bocsáss meg – mondta,
amikor látta, hogy az arcom összerándul a kíntól. –  A
Próféta mindannyiunknak megparancsolta, hogy bontsuk le
a sátrakat, pakoljunk össze, és készüljünk fel rá, hogy még
ma este hazaindulunk. De engem itt hagynak, hogy
figyeljem, visszatérnek-e a musztalik férfiak. Az ötletem a
következő: amikor a karaván megáll a vadi al-Hamd
oázisnál, te ott maradsz. A  houdád vastag függönyén át
senki sem veszi majd észre, hogy eltűntél… és mire
rájönnek, már messze leszel!
 Elégedett mosoly futott át az arcán – éppúgy, mint régen
gyermekkorunkban, amikor kieszelt valami ördögi csínyt,
amivel aztán rendszerint bajt hozott mindkettőnk fejére. De
akkoriban csak attól kellett tartanunk, hogy leszidnak
bennünket, vagy esetleg kapunk egy-két pofont. Most ennél
sokkal nagyobb volt a tét. Ha elszökünk, azt kockáztatjuk,
hogy örökre kizárnak bennünket az ummából, vagy – ha a
nyomunkba erednek és elkapnak – mindkettőnket halálra
köveznek.
Ebben a pillanatban Umar kiáltotta a nevemet odakintről.
Szafuan keze jéghideg lett. – Allah, ments meg!
–  Csssss! Még meghallja a hangod! Gyere velem! –
suttogtam, és behúztam magammal a paraván mögé. Hajtsd
le a fejed, nehogy meglásson.
Éreztem, hogy a keze remeg a tenyeremben.
– Gyere be! – kiáltottam ki Umarnak.
– És ha hátrajön? – kérdezte elhaló hangon Szafuan.
– Nyugalom! Nem fog hátrajönni. Ez a paraván épp azért
van itt, hogy ne láthasson meg.
–  Mondtál valamit, jaa Aisha? – kérdezte Umar
dörgedelmes hangon.
– Csak azt, hogy gyűlölöm ezt a paravánt.
– Pedig miattad van, a te védelmedben – válaszolta Umar.
– Idővel majd magad is rájössz.
– Azt kétlem – mondtam. Szafuan abbahagyta a remegést,
Allahnak hála, de most valami olyasmit tett, ami még sokkal
veszélyesebb volt: a szájához húzta a kezemet, és
csókolgatni kezdte a tenyeremet, amitől borzongás futott
végig a hátamon, és elgyöngült a hangom.
–  Azért jöttél, hogy az új szabályokról beszéljünk? –
kiabáltam ki a paraván mögül.
–  Jól vagy? Olyan furcsa a hangod – mondta Umar
gyanakvóan. Elhúztam a kezemet Szafuan szájától.
– Csak… csak fáradt vagyok, ez minden. Mit akarsz?
–  A Próféta küldött, azt üzeni, most azonnal indulunk –
válaszolta Umar. – Szedd össze a holmidat, mert mindjárt
bontjuk a sátrat!
–  De hol van Mohamed? Miért nem ő jött, hogy ezt
közölje velem?
– Hamarosan ezt is megtudod, ne félj.
Hallottam, ahogy csapódik a ponyva, és kinéztem a
paraván mögül; Umar elment.
– El kell tűnnöd innen, Szafuan! Mohamed talán már úton
is van idefelé!
– Akkor megvársz ma éjjel az oázisnál?
A szemébe néztem, és próbáltam meghallani, mit súg a
szívem. De tudtam, hogy nincs több időnk.
– Menj! – mondtam erélyesen.
–  Várni foglak, Aisha. A  vadi al-Hamdnál. Ne feledd!
A legmagasabb datolyafa alatt.
– Meglátjuk – mondtam. – De most menj!
Szafuan lehajolt, és áruló csókot lehelt a kézfejemre.
Tudtam, hogy nem kapják el. Végtére is ő volt, aki annak
idején megtanított a kémkedésre.
 – Ma este – suttogtam halkan, amikor már biztos voltam
benne, hogy nem hall. – Talán.
Aztán az ágyhoz mentem, hogy összecsomagoljam az
álmaimat – egy másik éjszakáról és egy másik férfiról.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A LE NEM SZAKÍTOTT VIRÁG

❖
vadi al-Hamd oázis, 627. január
 
 
Ahogy karavánunk visszaindult Medina felé, elmém úgy
hullámzott, akár az alattam menetelő teve púpja. Ha
Szafuanra és a szabadulás ígéretére gondoltam, a szívem
hevesebben kezdett verni az izgalomtól. Vele kiélhetném a
szabadságvágyamat – hát nem épp együtt fedeztük fel ezt a
fogalmat magunknak oly sok évvel ezelőtt? És mégis, már a
puszta gondolattól is, hogy elhagyom Mohamedet, reszketni
kezdtem. Vajon Allah nem sújt halállal, amiért elárulom az
ő szent Prófétáját?
A kétségbeeséstől kábán dőltem hátra a houdában. Egész
eddigi életemben Mohamed volt az én tündöklő napom.
Igaz, ami igaz, kapcsolatunk mindig is inkább apa-lánya
viszonyra hasonlított, de szükségem volt a barátságára. És
mégis, amíg nem változtat a velem kapcsolatos
hozzáállásán, és nem veszi észre végre, hogy gyermekből
felnőtt nővé értem, nem élhetem úgy az életemet, ahogyan
szeretném. Ugyanakkor minél hosszabbra nyúlik
feleségeinek karavánja, annál kevesebb esélyem marad,
hogy felhívjam magamra a figyelmét, megajándékozzam
egy utóddal, és megtartsam a helyemet a háremében. Úgy
éreztem, nem bírom tovább elviselni a rettegést, amely
szürke felhőként tornyosult a fejem felett, és minden újabb
házassággal egyre csak kövérebb és kövérebb lett.
Mindemellett hogyan nyugodhatnék bele, ha egyszer csak
eltűnne az életemből, és soha többé nem láthatnám, nem
érinthetném meg, nem beszélhetnék vele?
Meglátjuk. Ha idejön, hogy meglátogasson a houdámban,
döntök. Ahogy ránézek az arcára, tudni fogom, mit kell
tennem. Talán bocsánatot kér, amiért magamra hagyott a
sátorban. – Én is nagyon sajnálom, Aisha – mondja majd. –
Nem akartam még egy feleséget, de nem volt más
választásom.
Szándékaim úgy változtak, ahogy a testem himbálózott:
előre vagy hátra, menni vagy maradni, Szafuan vagy
Mohamed. Ránk esteledett, de mi csak mentünk tovább;
fáklyáink fényénél fúrtuk egyre beljebb magunkat a
homoktenger mélyébe. Amerre mentünk, apró lángok
gyúltak a sivatagi patkányok vad tekintetében. A  sziklák
körvonalai élesen kirajzolódtak, így nem hittük őket
ugrásra kész sakáloknak – vagy ami még rosszabb, tőrükkel
hadonászó beduinoknak. Olyan világosság borította be a
sivatagot körülöttünk, mintha a nap ragyogna az égen. És
mégis, hiába bámultam kifelé a függöny mögül, és hiába
vártam rá epedezve, Mohamedet sehol sem láttam. Végül
megkérdeztem a tevehajcsárt, hogy vajon hol lehet.
–  Az új menyasszonyával van, a musztalikok
hercegnőjével – válaszolta. – Idehívassam?
Leejtettem a függönyt. Karavánunk nemsokára elérte a
vadi al-Hamd oázist. Megálltunk, hogy pár órát pihenjünk,
és végre Mohamed is odajött hozzám. Vagyis – jobban
mondva – elhaladt a tevém mellett, és egy fél pillanatra
bedugta a fejét a houda függönyének rései között.
– Üdv, Aisha! Látom, jól vagy! Ennek örülök! – mondta, és
már ment is tovább.
–  Várj! – félrehúztam az idegesítő függönyöket, és
utánakiabáltam. – Jaa Mohamed, gyere vissza! – Láttam,
amint egy pillanatra grimaszba rándul az arca, mielőtt
kiprésel egy mosolyt, és elindul felém. Én is magamra
erőltettem egy kelletlen mosolyt. Minden a következő
néhány pillanaton múlt. Kinyúltam, hogy megfogjam a
kezét, és gyengéden végigsimítottam a bőrét az ujjaim
hegyével.
–  Vártalak, habibi! – mondtam olyan kedvesen, ahogy
csak telt tőlem. – Letáborozunk? Terveink voltak az estére,
emlékszel?
Tekintete újra meg újra elkalandozott a karaván elejére,
ahol ott várt rá az új hercegnője. – Azt most nem lehet –
mondta.
– Mohamed, alig aludtál valamit tegnap. Ne mondd, hogy
egyáltalán nem akarsz idejönni hozzám, hogy legalább egy
kicsit lepihenjünk. – Ahogy meghallottam saját
siránkozásomat, éreztem, hogy a szégyentől lángra lobban
az arcom.
–  Most másokkal kell törődnöm – válaszolta kurtán. –
Kétszáz musztalik asszony csatlakozott hozzánk a
gyermekeivel.
Ellöktem a kezét. – Mióta érdekel téged a foglyaink
jólléte? Nem… ne is fáradj. Tudom jól a választ. Amióta
eljegyezted az egyiküket, nem igaz? Ez a terved, ugye,
feleségül venni azt a musztalik szukát?
 –  Ő egy hercegnő, Aisha. A  vezérük lánya, Dzsuajrija.
Előnyünkre válik, ha csatlakozik a háremünkhöz. Gondolj
csak bele! Nem sokkal ezelőtt az övéi még le akartak
mészárolni bennünket. De amint feleségül veszem, a
musztalikok egyből a szövetségeseinkké válnak.
Elgondolkodtam. Az umma szempontjából valóban
nagyon előnyösnek tűnik ez a szövetség. Számomra
azonban egy új nővér-feleség épp annyira volt hasznos – és
egyben terhes is –, mint egy púp a hátamon.
– Láttam, hogyan harcoltak a musztalikok – mondtam. –
Épeszű ember inkább az ellenségeinek kívánna ilyen
szövetségeseket.
–  Hidzsasz leghatalmasabb törzséhez tartoznak – érvelt
Mohamed. – Óriási befolyásuk van. Allah akarta, hogy így
legyen! Előbb hozzásegített bennünket egy könnyű
győzelemhez, aztán megjutalmazott az ellenséges vezér
lányának a kezével. Meglátod, ez a házasság hasznára válik
az ummának, és az iszlámnak is.
–  Akkor hát legyen hála Allahnak! – mondtam
mosolyogva, jóllehet összefacsarodott a szívem. – De miért
kell a ma éjszakát vele töltened?
– Mert elképesztően gyönyörű – válaszolta, és a tekintete
egy pillanatra elhomályosodott, mintha valahova a távolba
nézne. – Mindaddig, amíg velem van, nem eshet bántódása.
De ha ne adj᾽ isten szökésre vetemedne, senki sem
garantálhatná, hogy épségben hazaér. És ha csak egy haja
szála is meggörbül, az apja örök ellenségünk lesz.
– Szegény lány! – mondtam. Csak úgy fortyogott bennem
az indulat, de jól tudtam, hogy ha kimutatom, elveszítem
Mohamedet. – Küldd ide hozzám, majd én vigyázok rá.
A Próféta a fejét rázta. – Ha rajtad múlna, meg sem állna
egészen Muraisiig.
–  Miért nem jössz és vigyázol inkább rám? – csábító
mosolyra húztam az ajkam, de úgy éreztem, mintha
láthatatlan kezek egy kissé túlfeszítenék a bőrömet. – Arra
nem gondoltál, hogy talán én vagyok az, aki el akar szökni?
– Nincs időm ilyen ostobaságokra, Aisha. Ha valamit meg
akarsz beszélni, attól tartok, várnod kell vele hazáig. Most
pedig megyek, hogy elkészítsem Dzsuajrija fekhelyét.
Isten ments, hogy bepiszkítsa azokat a puha hercegnő-
kezeit, és kigöngyöljön magának egy takarót! – gondoltam.
Amíg Mohamed elsietett, hogy gondoskodjon leendő
feleségéről, én magam egy füves földterületre vonszoltam a
báránybőrömet, és morogva kiterítettem. A  levegőben a
jázmin édes illata keringett; azt hittem, megfulladok tőle.
Az esti szél gyászosan süvített, és rázta a datolyapálmafák
tetejét. Ágaik úgy zörögtek, mintha valaki meztelen lábbal
futott volna a sivatagi homokban. A  hold tündöklő fénye
elhomályosította a csillagokat.
Egész testem reszketett a teveszőr takaró alatt, és
szerettem volna odabújni Mohamedhez, hogy felmelegítsen.
De nem, neki ma éjjel is más dolga akadt – már megint. Épp
amikor sikerült felkorbácsolnom benne a vágyat, és oly sok
idő után végre meglátta bennem a nőt! Áh, semmi értelme
az egésznek. A Próféta sosem fog engem másképp szeretni,
mint a lányát. Bolondság volt azt hinnem, hogy
megváltoztathatom az érzéseit; hogy a saját tüzem
segítségével képes lehetek egy mélyebb és magasabb szintre
emelni kettőnk kapcsolatát. Egy olyan szintre, amely
lehetővé tenné, hogy nekem gyermekem, neki pedig
örököse szülessen.
Az ő szemében én magam is gyermek vagyok. Vajon
meddig tart, hogy ezt új nővér-feleségeim is észrevegyék?
Akkor aztán hátralévő életemet szolgálattal,
kedveskedéssel, mosolygással, hajlongással és
alázatoskodással tölthetem. És nevelhetem a gyermekeiket
a sajátjaim helyett. Fájdalom mardosta a gyomromat;
testem összegörnyedt, mintha egy összeszorított ököl
volna. És akkor eszembe jutott Szafuan, és a fájdalom
hirtelen elszállt. Ő azt ígérte, megszabadít ettől a
rémálomtól, és elvisz egy olyan helyre, ahol mi magunk
alkotjuk meg a saját szabályainkat. Sóhajtottam, és
magamhoz öleltem a gondolatot, gyógyító melege átjárta a
hasamat. Szafuan hamarosan itt lesz, én pedig várni fogok
rá. A többi úgyis Allah kezében van.

❖ ❖ ❖
Meglepően könnyen sikerült észrevétlenül lemaradnom a
karavántól. Átadtam az ágyneműmet a férfiaknak, akik a
tevémnél pakolásztak, aztán beszálltam a houdába, és
hevesen kalapáló szívvel vártam, hogy hátat fordítsanak.
Míg ők felcsatolták a holmikat a teve hátára, és közben a
musztalikokkal vívott csatáról szóló dicsekvő
költeményekkel szórakoztatták egymást, halkan elosontam
onnan, és elbújtam egy homokdűne mögé: még mindig
meleg volt a nyári nap sugaraitól. Mivel nagyon könnyű
voltam, nem kellett tartanom tőle, hogy a férfiak
észreveszik, hogy kimásztam a houdából, amikor felrakják
azt a teve hátára. És – mivel Mohameden kívül más nem
nézhetett be a függöny mögé – szinte biztos volt, hogy
szökésem senkinek sem szúr szemet. Ő úgysem jönne vissza
hozzám ma éjjel, még ha erőszakkal akarnám is elszakítani
új asszonyától.
Búvóhelyemről hallottam, ahogy felhangzik az indulásra
biztató kiáltás; a tevék prüszköltek, a hátukra kötött
edények csörömpöltek – a karaván megindult, hogy
folytassa útját hazafelé. Hirtelen eszembe jutott a jelenet,
amikor ma délután, ha megérkeznek Medinába, leemelik a
teve hátáról a houdámat, és várják, hogy előbújjak.
A  szívem a torkomban dobogott, ahogy elképzeltem a
döbbent arcukat, miután rájönnek, hogy nem vagyok ott.
Vajon mit gondol majd Mohamed? Eszébe jut a
grimaszolásom és a fenyegetésem, hogy megszököm?
Összeszorul a szíve a féltéstől? Vagy inkább vörös lesz
mérgében, felpattan a lovára, és visszavágtat a sivatagba,
hogy előkerítsen? Kétségbeesetten néztem körül, vajon
hova is bújhatnék. De el lehet egyáltalán rejtőzni Isten
prófétájának szeme elől?
Tisztán láttam magam előtt, ahogy nővér-feleségeim
odagyűlnek a hírre, hogy eltűntem. Szauda a karjait lengeti
majd idegességében, és a houda függönyét markolássza,
mintha azt hinné, ott vagyok valahol a hajtások között.
Hafsza sírni fog, és fél, hogy örökre elvesztem. Umm
Szalama és Zajnab is kipréselnek néhány erőltetett
könnycseppet a szemük sarkából. Nélkülem már csak
egymással kell majd megküzdeniük Mohamed szívéért –
hacsak nem találnak új vetélytársra Dzsuajrija hercegnő
személyében.
Ami a férfiakat illeti, micsoda felháborodást fog okozni
köztük az eltűnésem! Umar kis híján szétrobban majd a
dühtől, főleg miután kiderül, hogy Szafuannak is nyoma
veszett. – A nők csak egy dologra jók: bajkeverésre – szokta
mondani. – Ezért is tartom én az enyémeket otthon, a négy
fal között.
Ha így történne, Alit egészen biztosan felvillanyozná a
hír. – Milyen kár, hogy a lányod ilyen szégyent hozott a
fejedre, Abu Bakr! – gyötörné az apámat, és megpróbálná
kitúrni őt a Próféta legbelsőbb köréből. Abi pedig, aki
engem szeret a világon a legjobban, annyira elszomorodna,
hogy ellenállásra sem volna képes. Az eltűnésem
tönkretenné Mohameddel való barátságát, hiszen hogyan is
tudna ezek után a Próféta szemébe nézni?
A mi közösségünkben az egész család becsülete a nőktől
függött. Épp ezért apám, anyám, nővérem, bátyáim, sőt,
Aszma férje és fia, Abdalla is megszenvedné, amit tettem.
Ujjal mutogatnának rájuk, összesúgnának a hátuk mögött,
kigúnyolnák, és rólam és Szafuanról szóló versekkel
hergelnék őket. Úgy beszélnének róluk, mint a házasságtörő
asszony családjáról, aki elárulta Allah szent prófétáját.
Anyám sötétkékbe öltözne, és az arcát karmolászná
szégyenében, aztán megpróbálná elfelejteni, hogy
egyáltalán a világra hozott. Az umma szemében én örökre
halott volnék. De nem – még annál is rosszabb. A nevemet
sem szabadna kiejteni. Egyetlen anya sem adhatná többé az
Aisha nevet a gyermekének.
–  Istenem, mit tettem! – Felugrottam, és oda rohantam,
ahol nem olyan rég még a karaván állomásozott, de persze
hűlt helyét találtam. Még láttam őket, ahogy a távolban
szelik a hatalmas, hullámzó homoktengert a hold fényében;
egy újabb esküvőre igyekeztek… Mohamed pedig egy újabb
nászéjszakára.
–  Álljatok meg! – üvöltöttem. Ugráltam, a karomat
lengettem, és közben Mohamed nevét kiabáltam.
Sikítoztam, ordibáltam, míg végül berekedt a torkom, és
könnyes szemmel bámultam, ahogy a tevék, lovak és
emberek hosszú sora lassan a semmibe olvad. Miközben ők
egyre csak zsugorodtak, úgy lett az én tettem pillanatról
pillanatra nagyobb és súlyosabb. Kétségbeesetten rogytam
össze. A hideg földön fekve reszkettem, és néztem, ahogy a
csillagok lassan eltűnnek a felkelő nap vöröslő fényében.
Egyelőre senki sem tudja, mit tettem – kivéve Allahot.
Bocsáss meg nekem, imádkoztam. Kérlek, segíts. De még
maga Isten sem volt képes változtatni azon, amit tettem.
Ráadásul nem is voltam biztos benne, hogy szeretném, ha
változtatna rajta.
A valóságban Medina elviselhetetlenné vált a számomra.
Lehet, hogy az umma sugdolózni fog, a szüleim háza
gyászba borul, nővér-feleségeim értetlenül néznek, vagy
épp gúnyosan mosolyognak, de senki sem törhet pálcát
felettem. Egyikük sem töltött hat évet purdában, a falat
kaparva, hogy örökre megfogadja, őt többé nem zárhatja be
senki. Egyikük sem élt állandó rettegésben, hogy újra
elveszíti a szabadságát. Még mindig úgy éreztem magamat,
mint kislány koromban a hinta tetején, amikor a
fakardommal vertem vissza a támadókat – csak épp túl
hosszúra nyúlt már a játék, és belefáradtam. Ha Szafuan
megérkezik, végre nyugtom lesz, és befejezhetem ezt az
örökös harcot.
A magas és jóképű Szafuan, finom, fajtiszta telivérre
emlékeztető arcvonásaival és fénylő, fekete hajával.
Nemsokára feltűnik majd a láthatáron, végignyargal a
homokon, hogy csak úgy porzik, és elrepít magával egy
másik életbe. Vajon hová megyünk? Táifba, a csodás
rózsakertjeivel és messze földön híres szőlőivel? Vagy talán
Damaszkuszba, a dicső városba, amiről már oly sokat
hallottam? Egy olyan nagy, nyüzsgő forgatagban könnyen
elfeledem majd, ami volt, hogy új életet kezdjek, és soha,
senki nem fog kérdezősködni utánam.
Hirtelen éles fény árasztotta el a horizontot. A  kelő nap
melege aranyszínűre festette körülöttem a levegőt.
A  fűszálak úgy csiklandozták az arcomat, mint Mohamed
szakálla. Amit tettem, megtettem, úgyhogy most már
pihenhetek végre. Azt álmodtam, hogy Mohamed vágtat
felém al-Kaszua hátán, és megkönnyebbülten felnevet,
amikor rám talál. – Úgy döntöttem, az összes többi
feleségemről lemondok érted, Aisha – mondta.
Puha csókot nyomott az ajkamra; megborzongtam.
Kinyitottam a szemem, hogy lássam az arcát – és helyette
Szafuant találtam magam mellett.
– Drága Aishám – szólt. – Végre az enyém vagy.
Az ajka olyan édes volt, a lehelete olyan meleg. Hagytam,
hogy szemhéjam újra lecsukódjon, és visszacsókoltam –
szemérmesen, akár egy kislány. Aztán bizsergést éreztem a
bőröm alatt, és előretoltam a nyelvem, hogy megérintsem
vele az övét. Testünk gyengéden simult össze – mellem a
mellkasához, combja a lágyékomhoz, lábujjaim a
lábszárához. A  testéből valami pézsmához hasonlító illat
szállt fel. Felnyögtem a gyönyörtől – hangom bujasága még
engem is meglepett –, egészen olyan volt, mint a macska
dorombolása.
–  Szafuanom – suttogtam, de szavaim valahogy furcsán
csengtek, mintha nem is én mondtam volna őket.
És mégis, valamit felébresztettek benne, mert a
következő pillanatban a szeme elkerekedett, a torkából
mélyről jövő, morgó hang szakadt fel, és vad, nedves
csókokkal borította be a nyakamat. A  testemet borzongás
rázta, miközben próbáltam visszatartani a tiltakozást, ami
egyre erősebben döngette torkom kapuját. Allahra, még
nem vagyok kész rá! Nekem ez túl gyors! Mohamedre
gondoltam; a gyengéd csókra, amit az esküvőnk napján
kaptam tőle, és arra, hogy ő azonnal elengedett, ahogy a
félelem első szikrája kigyúlt a szememben. Szafuan közben
megmarkolta a mellemet, és erősen szorítani kezdte.
Kitéptem magam a kezéből, de elkapta az ingemet, és egy
mozdulattal szétnyitotta. Olyan éhes tekintettel vetette rá
magát meztelen keblemre, hogy kiabálni kezdtem, és
összevissza csapkodtam, hogy távol tartsam magamtól.
Aztán felpattantam, és rohanni kezdtem, közben pedig
igyekeztem rendbe szedni magamon a ruhát.
– Mit csinálsz? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
–  Te mit csinálsz? – kérdeztem vissza. Még mindig
ziháltam és reszkettem, és próbáltam elnyomni magamban
a felháborodást, amiről tudtam, hogy nem egészen jogos.
Hát persze, hogy Szafuan arra számított, hogy
szerelmeskedhet velem! És én is vágytam rá, de épp csak
annyira, hogy belekóstolhassak, hogy vethessek rá egy
pillantást a szemem sarkából.
Az arcán sorban egymás után a legkülönbözőbb
hangulatok futottak át, jól tükrözve zavarodottságát. – Én
csak azt csinálom, amiért idejöttünk.
Kiszáradt a szám. Én nem azért jöttem ide az oázisba,
hogy úgymond elháljuk a barátságunkat. Én menekülni
akartam. De látva a szenvedélyt Szafuan arcán,
rádöbbentem, hogy ha azt szeretném, hogy teljesüljenek a
vágyaim, az övéivel is törődnöm kell.
Hirtelen elszégyelltem magam, és lesütöttem a szememet.
– L-lehetne egy kicsit lassabban?
– Nincs sok időnk – mondta, és megindult felém. – Valaki
már biztosan úton van visszafelé, és téged keres.
Határozottan megkötöttem az ingemet. – Ha
rajtakapnának bennünket, az katasztrófa lenne. Jobban
tesszük, ha inkább várunk.
– Én már eleget vártam rád, Aisha. – Ismét megcsókolt, de
az ajka most kemény volt. Hegyes nyelve úgy csúszott be a
számba, akár egy gyík. Letepert a földre, és teljes testével
rám nehezedett.
–  Olyan sok éve álmodom erről – mondta. – Pontosan
azóta, hogy együtt leskelődtünk Hamal és Dzsamila ablaka
alatt. Emlékszel? – Felnéztem rá, hogy lássam, tényleg
komolyan gondolja-e, de a pillantása olyan átható volt,
hogy elkaptam a fejemet.
–  Szafuan, de hát akkor én még csak kislány voltam –
mondtam.
–  De te is akartad – válaszolta. – Feleségül akartál jönni
hozzám, emlékszel? Úgy volt, hogy az én feleségem leszel. –
Becsúsztatta a kezét a lábam közé. A  fülemben lüktetett a
vér, a szívem a torkomban dobogott. Megpróbáltam
kimászni alóla, de egyre erősebben nyomott lefelé a földre,
míg végül már fájt is.
–  Lehet, hogy a Próféta leszakította a virágodat, de az
illatát azért még élvezhetem – mondta, és vadul benyomta a
nyelvét a számba.
Teljes erőmből próbáltam lelökni magamról, de túl nehéz
volt. Hörgött, a száját szorosan az enyémhez tapasztotta, és
közben a ruhámat rángatta a kezével; éreztem, hogy
felhúzza a vádlimon, a térdemen, majd a combomon.
Rúgkapáltam, vonaglottam, és próbáltam kiszabadulni a
szorításából. Azt kívántam, bárcsak nálam lenne a kardom.
Az ujjai szinte égették meztelen bőrömet. Hadonásztam,
aztán belekapaszkodtam egy hosszú tincsbe, és olyan erővel
húztam, téptem, ahogy csak bírtam. Felordított – így, hogy
kivette a nyelvét a számból, végre beszélhettem.
–  Az én vi-virágomat még nem szakította le senki –
mondtam, és közben levegő után kapkodtam.
Megmerevedett. Két karjával feljebb nyomta magát, és
végigmért. – Mit mondtál?
– Mohameddel még nem háltuk el a házasságunkat.
Abban a pillanatban leszállt rólam, felült, és közben úgy
káromkodott, mint egy kocsis. Reszketve csúsztam odébb.
Aztán elkezdett nevetni – milyen ritkán történt ilyen! – és a
fejét rázta.
–  Te világ életedben nagyon rosszul tudtál hazudni –
mondta. – Allahra, hallani akarom az igazságot!
Elmondtam hát neki. Elmeséltem, hogy amikor
odaköltöztem a Próféta házába, kislányos félelmeim
elaltatták a vágyat, amit Mohamed irántam érzett. Azt nem
említettem, hogy később megpróbáltam újra lángra
lobbantani benne a tüzet, és hogy ő erre csak megveregette
a vállamat és Vöröskémnek szólított, ahogyan azt sem,
hogyan nyeltem a könnyeimet mostanában a közös
éjszakáink alkalmával, amikor a falnak fordult és horkolni
kezdett. – Neki én még mindig gyermek vagyok.
–  Allahra, miért nem mondtad ezt korábban! – A  hangja
keserű volt. A  szemébe néztem. Mégis, mikor mondtam
volna? Hiszen minden egyes találkozásunkkor elárasztott
szerelmi vallomásaival.
–  Miért, ha tudtad volna, akkor talán gyengédebben
tepersz le? – csattantam fel, mert mostanra nyilvánvaló
volt, hogy az én érzéseimmel egyáltalán nem törődik.
Felállt, és lesöpörte a homokot a köpenyéről. – A Próféta
meg fog ölni – mondta. – Ha csak Allah meg nem előzi.
–  Ha nálam lenne a kardom, magam is megtettem volna
egy pár perccel ezelőtt – mondtam ridegen.
Szafuan idegesen fújtatott és mérgesen nézett rám. –
Istenem, egy szűz lány – motyogta. – Ha most magammal
viszlek, örökre megsértem a Prófétát férfiasságában.
–  Szafuan, hát nem érted? Nem érdekli! Ezért vagyok
most itt!
Megállt, és fürkészően nézett rám. – Azt hittem, azért
vagy itt, mert szeretsz.
Összerándult a gyomrom. Hogy szeretem-e? Ezen még
sosem gondolkodtam. Évekkel ezelőtt szó szerint
istenítettem. Ő volt az én megváltóm, aki kiédesgetett a
ketrecből, amit az a tény jelentett, hogy nőnek születtem.
Miatta mertem egy másfajta életről álmodni, mint amilyen
az anyámnak jutott – egy olyan életről, ami csupa kaland, és
ahol a nők és a férfiak fej-fej mellett nyargalásznak és
küzdenek. De vajon szerettem?
 –  Kérlek, ne haragudj – mondta, és felém nyújtotta a
karját, hogy felsegítsen. Aztán átölelt, és odahúzott
magához. Pézsma és fahéj, durva szövésű ruha, hevesen
dobogó szív. – Óriási kockázatot vállaltál azzal, hogy
megvártál itt. Ha ez nem bizonyítja a szerelmedet, akkor
semmi. – Megint megcsókolt, én azonban csak ernyedten
feküdtem a karjában, és még mindig a feltett kérdésen
tűnődtem. Vajon szeretem?
–  Aisha, hát nem látod, hogy megőrülök érted? —
Megfogta a tenyeremet, és a mellkasához nyomta, hogy
érezzem vadul kalapáló szívét. – Allahra, velem biztosan
nem jársz úgy, ahogyan a Prófétával. Legszívesebben most
rögtön a magamévá tennélek, itt, ez alatt a fa alatt.
– Nem te mondtad, hogy mennünk kellene? Ha valaki itt
talál bennünket, halál fiai vagyunk!
– Ez igaz. És Ubajna ibn Hiszn már vár ránk. Nem messze
lakik innen. – Sóhajtott egy nagyot. – Ki akarták fosztani a
Próféta karavánját, de én lebeszéltem őket róla.
– Ubajna ibn Hiszn? De hát ő a gatafánokkal van!
Szafuan elvigyorodott. – Ma éjjel csatlakozunk hozzájuk.
Ubajna azt mondta, nagyon boldog lesz, ha maga mellett
tudhat bennünket.
Hátrébb léptem. – De hát ők a kuraisok barátai!
–  Ami csak még erősebbé teszi őket. A  Próféta sosem
kaphat vissza téged… csak ha megküzd velük!
Ismét hátraléptem. – Az umma ellen akarsz harcolni? –
Eszembe jutott a fogadalom, amit Allah előtt tettem, hogy
mindig, minden körülmények között az ummát
védelmezem, és a pánik összeszorította a gyomromat.
 – Érted bárkivel képes lennék megküzdeni – válaszolta, és
elindult felém, én azonban kitértem előle. Felhúzta a
szemöldökét. – Meg aztán, ők beduinok, Aisha. Végre azt az
életet élhetjük, amire mindig is vágytunk.
–  Sátorban aludni, egyik helyről a másikra költözni,
sosem fürdeni, barnára és aszottra sülni a napon, tevetejet
inni. Mégis, milyen élet az?
–  Valaha tetszett neked az ötlet. Mindig csak erről
beszéltél!
–  Amikor még gyermekek voltunk, igen. De azóta
felnőttem.
–  Igen, és a szád is jó nagy lett – mondta, és haragos
tekintettel nézett rám. – Mióta beszélnek vissza a feleségek
a férjüknek? Az lesz, amit mondok, és kész.
Megfordult és odament a lovához. Meg se moccantam.
Felpattant a nyeregbe, és visszajött hozzám. Az arca
kemény volt, akár a kő.
– Én nem fogok a gatafánok oldalán harcolni – mondtam.
– Ne aggódj. Úgysem engednek nőket a csatába.
– És te sem!
Összevonta a szemöldökét. – Nekem ugyan nem fogja egy
buta lány megmondani, hogy mit csináljak!
Az indulat úgy áradt szét bennem, mint forró gőz a
fortyogó üstben. – Buta lány? Ne merj még egyszer így
nevezni! Én harcos vagyok, Szafuan. Harcos!
Leszállt a lóról, és keresztbe tett karral megállt előttem. –
Jaa Aisha, azt hiszem, megfeledkeztél róla, hogy kettőnk
közül ki a férfi.
 – Hol van itt férfi? Én csak egy árulót látok! – Még mindig
reszkettem a dühtől. Aztán hátraléptem, és hatalmas
elszántsággal leköptem, egyenesen a mellkasát.
Szafuan keze meglódult az arcom irányába, de még
időben észrevettem közeledő tenyerét, és félreugrottam.
Diadalmasan néztem, ahogy előrebukik.
– Aki a Próféta ellen harcol, Istent is elárulja – mondtam
gúnyosan. – Semmi kedvem a pokol tüzében elégni. De ha
neked ez minden vágyad, gyerünk, csináld egye…
Ezúttal gyorsabb volt. Elkapta a vállam, még mielőtt
befejezhettem volna a mondatot. Szorítása állatias volt, a
szeme izzott a dühtől. Ahogy beszélt, fröcsögött a nyál a
szájából, és apró cseppekkel terítette be az arcomat.
Lehelete savanyú volt, akár a citrom.
– Bármi is legyen, megszöktetem Isten szent prófétájának
szűz feleségét! – kiabálta. – Azt hiszem, a pokol tüze már
amúgy is bizonyosság mindkettőnk számára.
 TIZENHATODIK FEJEZET

A HÁREM KIRÁLYNŐJE
❖
Medina, 627. február
 
 
Szafuan szavai úgy értek, mintha arcul csaptak volna;
levegőért kapkodtam, meg sem tudtam mukkanni; a
szemem megtelt könnyel, és a keserű epe feljött egészen a
torkomig. Kétrét görnyedtem a megbánás és a félelem
súlyos terhe alatt. Aztán hirtelen felkavarodott a gyomrom,
és kijött belőlem minden. Szafuan odaadta vizestömlőjét,
hogy kimossam a számat, és felsegített a lovára – de még
mielőtt átvethettem volna a lábam az állat hátán, megint
émelyegni kezdtem.
A rosszullét a földre taszított, a nap sugarai pedig
odaszegeztek; a forróság tikkasztó zsarnokként nehezedett
a mellkasomra. Szafuan a karjába vett, és a fűre fektetett,
aztán felállította sátrát az árnyékban. Bemásztam,
ráfeküdtem a leterített báránybőrre, és összekucorodtam,
mint egy gyermek az anyaméhben. Nyüszítettem a
fájdalomtól, de nem mertem kimondani, amit mindketten
gondoltunk: ez már Allah büntetése.
Megfeledkeztem ígéretemről, hogy megvédem az ummát
az ellenségeinktől. Ehelyett csak a saját önző vágyaimra
gondoltam.
Bocsáss meg, fohászkodtam. És kérlek, add, hogy
Mohamed is megbocsásson.
Másnap Szafuan lován visszatértem Medinába. Ahogy
beértem a városba, mindenfelől vádló szavak záporoztak
még mindig sajgó fejemre. Hogy megvédjen a botránytól, a
Próféta szüleim otthonába vitetett. Ott aztán szobám
magányában tűnődhettem rajta, milyen borzalmas bűnt is
készültem elkövetni. A házasságtörésért az ummában halál
járt – na nem gyors és kegyes lefejezés, hanem kövezés:
lassú, fájdalmas és megalázó. Tekintve, hogy milyen
pletykák kaptak szárnyra a közösségen belül, nem lehettem
biztos benne, hogy elkerülöm ezt a rettenetes sorsot. De
legalább úgy halok meg, hogy hű maradtam Mohamedhez –
gondoltam. Ha egyszer csatlakozik hozzám a
Paradicsomban, ő is megtudja majd az igazságot.
A szüleim házában leginkább fohászkodással töltöttem az
időt; könyörögtem Allahhoz, hogy hagyja meg az életemet,
és engedje, hogy visszatérjek Mohamedhez. Minden egyes
nap a remény új virágát hozta – talán ma eljön hozzám? –,
amely aztán estére rendre elhullatta a szirmait, sűrűn
záporozó könnyeim közepette. A  hetek olyan lassan
vánszorogtak, akár egy temetési menet, és a házban
uralkodó hangulat is hasonló volt. Apám alig beszélt,
elkapta a tekintetét, ha meglátott. Anyám viszont
egyfolytában a jövőmről spekulált, és részletesen kibeszélt
Aszmával és azzal a néhány barátnőjével, akik be merték
tenni a lábukat egy házasságtöréssel vádolt asszony
otthonába.
– Aisha nagy butaságot csinált – mondogatta ummi. – De
nem hiszem, hogy meg kéne halnia érte.
Micsoda segítség! Nem is csoda, hogy időm nagy részét a
hálószobámban töltöttem. Ahogy apám többi házában is,
medinai otthonunkban is sötét volt, mert így akarták távol
tartani a meleget. Ettől aztán az egész épület olyan vidám
volt, akár egy kripta. Nagyon hiányzott a mecset udvarán
álló tágas és világos főzősátor, a pletykálkodás nővér-
feleségeimmel – sőt, még a civakodás is –, és a körülöttünk
rohangáló, sivítozó gyermekek. Anyám és Kutalia alig
váltottak egymással egy-két szót.
Borzasztóan szerettem volna, hogy Hafsza – vagy akár
Szauda – meglátogasson. Mohamed azonban – Ali
javaslatára – megtiltotta nekik, hogy eljöjjenek hozzám.
A  becsületemen esett folt még őket is besározná, érvelt a
Próféta előtt.
–  Nem jöhetnek ide, míg újra tiszta nem lesz a neved –
mondta az apám.
–  De nem csináltam semmi rosszat! – tiltakoztam. Apám
elfordította rólam a tekintetét.
–  Mégis, mit remélhetek, ha a saját apám sem hisz az
ártatlanságomban? – panaszkodtam anyámnak, miközben
kenyeret dagasztottunk a konyhában.
– Apád és én nem akarjuk elhinni, hogy a lányunk képes
ekkora ostobaságra – vágott vissza ummi. – Az a történet az
elveszett nyakláncról nagyon agyafúrt volt, de minket nem
tudtál becsapni vele. Mégis, mi ütött beléd, hogy el akartál
szökni azzal a fiúval?
Éreztem, hogy lángba borul az arcom. – A  kezembe
akartam venni a sorsomat – válaszoltam.
–  Mit akartál te a kezedbe venni? Megbolondultál,
mondd? – A szeme csak úgy villogott.
 –  Vedd kezedbe a sorsodat, különben az vesz a kezébe
téged. Hát nem is emlékszel, ummi?
Felnevetett; hangja szúrt, akár az akác tövisei. – Allahra,
hány éves is vagy, tizennégy vagy négy? Csak egy gyermek
képes rá, hogy ilyen álmokat kergessen. Ebben a világban,
amiben élünk, egy nő semmit sem vehet a kezébe, Aisha.
– De te mondtad, hogy…
– Badarságot beszéltem! – mondta, és az asztalra csapta a
tésztát, az arca elvörösödött. – Azt hittem, neked majd más
életed lesz. A  Próféta kedves és gyengéd férfi, én pedig
reméltem, hogy mellette szabad lehetsz majd, mint a
madár.
– Ha csak rajta múlna… – válaszoltam keserűen –, de nem
ő az egyetlen, aki irányítja a dolgokat a mecsetben. Umar
egyetlen nőben sem bízik. Ali és Fatima gyűlölnek, nővér-
feleségeim közül kettőnek pedig a hatun pozíciójára fáj a
foga.
–  Ne engedd, hogy kitúrjanak a helyedről! – csattant fel
anyám, és megragadta a karomat lisztes kezével. – Az a
Zajnab bint Dzsahs egy igazi zsarnok. Inkább meghalnék,
minthogy tudjam, hogy te is az én sorsomra jutottál, Aisha.
– Pillantása a hasamra vándorolt, és hirtelen
megmerevedett az arca. – Szülj egy fiút a férjednek, és
minden problémád egy csapásra megoldódik.
Rosszallást éreztem a hangjában, mintha le akarna szidni.
Nagyon ideges lettem. – Szerinted én nem tudom? Mit
gondolsz, nem ezért küzdök folyamatosan? – kiabáltam, és
kirántottam a karomat a kezéből.
– Úgy látszik, nem elég keményen. Már két éve vele élsz,
és ez idő alatt mit tudtál felmutatni?
Lehajtottam a fejemet; olyan megalázottnak éreztem
magam, mintha felpofozott volna. – Semmit… Tudod mit,
igazad van. Így már jó? – mondtam elcsukló hangon. – De
Allahra, vannak dolgok, amikhez az ember egymaga nem
elég!
Közelebb lépett, és úgy nézett rám, mintha idegen volnék.
– Miket beszélsz?
Elfordultam; fürkésző tekintete zavarba ejtett, és nagyon
utáltam magamat, amiért kikotyogtam neki a titkomat.
Egész életemben úgy éreztem, hogy nem oszthatom meg a
gondjaimat anyámmal, akit mindig is túlságosan lefoglaltak
a saját dolgai. Most pedig, amikor nem szerettem volna
beszélni, kíváncsian hallgatott.
–  Megyek és lefekszem egy kicsit – mondtam, és
elindultam a konyhaajtó felé, de megint elkapta a karomat.
–  Jaa Aisha! Tudnom kell! A  Próféta nem képes ki-ki… –
Elvörösödött, és kétségbeesetten kutatott elméjében egy
tapintatos megfogalmazás után.
Kitört belőlem a nevetés. – Bárcsak ennyi lenne a
probléma! – Bármennyire rettegtem is a véleményétől,
tudtam, hogy el kell mondanom neki az igazságot, különben
rövid időn belül szárnyra kel a pletyka Mohamed
impotenciájáról, és az egész umma rajta nevet majd. Ez
súlyosabb csapás volna a férfiasságára, mintha az összes
felesége egyszerre megszökne tőle.
–  Mohamed nem akar velem lenni úgy – mondtam
félénken. – Még soha nem is volt.
– Nem háltátok el a házasságotokat?
 Bólogattam; arcizmaim rángatóztak. Rettegtem attól, ami
következett. Engem fog okolni az egészért – gondoltam. És
igaza van – ha én nem reszketek a félelemtől az esküvőm
napján, Mohamed még aznap éjjel szerelmeskedett volna
velem, most pedig a karomban tarthatnám a gyermekét, és
én lennék a háreme büszke hatunja, örökösének anyja, akit
mindenki tisztel.
Hosszú csend következett, aztán éreztem, hogy a kezével
végigsimítja a vállam. Érintése olyan gyengéd volt, hogy a
meglepetés egy pillanatra elnyomta bennem a szégyent.
Felemeltem az arcom, és láttam, hogy sír. De nem úgy,
ahogy én szerettem volna, eget-földet rengető zokogással,
hanem lágyan és csendesen; mindössze két árva
könnycsepp gördült le az arcán.
–  Szegény gyermekem – mondta, hangja túlcsordult a
fájdalomtól. – Nem csoda, hogy megszöktél tőle.
Kitárta a karját, és árpalisztes, levendulaillatú keblére
szorított. Ölében végre biztonságban éreztem magam, és
kiadtam a könnyeket, melyeket oly régóta gyűjtögettem
magamban; mindent elsöprő áradásként törtek ki belőlem,
és patakokban folytak le az arcomon; a rossz döntéseim és
kettétört álmaim miatt érzett bűntudat és egy lehetséges,
szörnyű haláltól való félelem hullámai felváltva söpörtek
végig reszkető mellkasomon.
Hosszú percekig tartott karjában; gyengéden veregette a
vállamat, és a hajamat cirógatta ujjaival, melyek a
munkához voltak szokva, és nem a vigasztaláshoz. Végül,
ahogy elapadt a könnyem, rázkódó mellkasom pedig egy
hosszú, szaggatott sóhajtással elernyedt, kibontakozott az
ölelésből.
 Gyengéden mosolygott, megtörölte az arcomat, és
kivezetett az udvarra. Egy lélek sem volt odakint,
leszámítva egy magányos csalogányt: a gránátalmafa
tetején ült, és betöltötte a teret édes-bús trillázásával.
Leültünk egymás mellé a fűbe; a kezem után nyúlt, és a
tenyerébe vette, mintha valami értékes ajándék volna.
Aztán a szemembe nézett. Olyan hatalmas szeretetet láttam
a tekintetében, hogy azt hittem, túlcsordul a szívem.
–  Ne aggódj a Próféta miatt – mondta, és közben az
ujjaival simogatta a kézfejemet; érintése finom melegséggel
töltötte el a testem. – Láttam, milyen vonzalom tükröződik
az arcán, ha rád néz. Meglátod, nem telik bele sok idő, és a
vágy is fellobban a szívében.
– Szeretném, ha én is így tudnék hinni benne – mondtam.
– De az új feleségei olyan gyönyörűek, fogalmam sincs,
hogyan vehetném fel velük a versenyt.
–  Aisha! – kiáltott fel az anyám a meglepetéstől
kikerekedett szemmel. – Hová tetted a tükröd, gyermekem?
Hát nem látod, hogy kivirultál? Allahra, napról napra szebb
vagy. Melyiknek van azok közül az asszonyok közül ilyen
gyönyörű lángvörös haja, vagy ilyen különleges szeme,
mely a lélek minden apró rezdülésére más-más színben
játszik? Mindegyiküknél kívánatosabb leszel, Aisha, a
Prófétának meg csak úgy csorog majd utánad a nyála.
– Ha egyáltalán látom még valaha az életben – mondtam
elkeseredve. Próbáltam visszatartani könnyeimet, és
közben egyesével huzigáltam kifelé a fűszálakat a földből.
–  El fog jönni. És akkor – gyengéden rácsapott a
kézfejemre – meg kell győznöd róla, hogy ártatlan vagy. –
Egy pillanatra elhallgatott. – Mert az vagy, ugye?
 Kihúztam magam, és méltatlankodva ránéztem: – Hogy
kérdezhetsz egyáltalán ilyet?
Legyintett egyet. – Ami történt, megtörtént, és nem is
tartozik rám. Akár ártatlan vagy, akár nem, meg kell
győznöd a Prófétát arról, hogy a becsületed olyan tiszta,
akár a mekkai Zemzem-kút vize. Ez az egyetlen esélyed,
hogy visszafogadjon. Meg tudod csinálni, Aisha! Muszáj. Az
umma jövője függ ettől. Az emberek már így is egymásnak
esnek az utcákon miattad, és ez csak rosszabb lesz, ha a
Próféta elválik tőled.
A másik lehetőségről – a kövezésről – nem beszéltünk, de
érezhetően benne volt a levegőben.
–  Szeretnék úgy tenni, ahogy mondod, ummi. De nem
hiszem, hogy bármiről is meg tudnám győzni Mohamedet.
Miért is hinne nekem?
–  Te vagy az egyetlen, akinek hinni fog, gyermekem. És
aztán, ha visszafogadott… Aisha, tegyél meg mindent, amit
csak tudsz, hogy teherbe ess. – Úgy megszorította a
kezemet, hogy felszisszentem a fájdalomtól.
– A kötelék, ami anya és gyermeke között van, mind közül
a legerősebb – mondta. – És ha igazán szeretsz, benne
megtalálhatod a szeretetet, amire vágysz. A  férfi
szerelmével ellentétben, ami megváltozik az idővel, ez a
szeretet mindig ugyanolyan erős marad. Gondolj csak bele,
engem és téged is… – próbálta ellazítani a kezét, de az egyre
csak remegett – örökre összekapcsol az egymás iránt érzett
szeretetünk. És ezt senki és semmi nem veheti el tőlünk.
Így öntött lelket belém az én anyám. Lelki szememmel
újra láttam magamat, mint Mohamed háremének
királynőjét, és göndör fürtű fiacskájának anyját – egy puha,
meleg és tejszagú csecsemőét, akinek édes, kerekded
arcocskáját az ember legszívesebben éjjel-nappal
csókolgatná. De Allahra, én nem vagyok Szűz Mária! Ha
gyermeket akarok szülni, muszáj lesz elhálnom a
házasságomat Mohameddel!
De így, hogy bezártak a szüleim házába, és még azt is
megtiltották, hogy meglátogassam, mégis, hogyan fogom őt
magamhoz édesgetni? A  kulcs Barira volt. Szolgálóként ő
oda mehetett, ahová csak akart, úgyhogy minden nap újabb
híreket hozott nekem a városból: Ali készséges csatlósra lelt
Zajnab nővérében, Hamnában, aki mindenféle hazug
történeteket fabrikált rólam és Szafuanról. Zajnab azonban
volt olyan okos, hogy távol tartsa magát tőle, és egyre csak
azt hangoztatta, hogy hisz az ártatlanságomban. Közben kis
híján háború tört ki az auszok és a khazrajok között amiatt,
hogy vajon megöljenek-e engem és Szafuant, és ha igen,
akkor ki vesse ránk az első követ. Ami pedig Szafuant illeti,
ő az egyik nap a piacon járva elveszítette a fejét, amikor
meghallotta Hasszan ibn Thabit egyik botrányos
költeményét, és nekiment a kardjával az öreg
versmondónak.
Éjszakánként sűrű könnyeimmel áztattam az
ablakpárkányomat, miközben a holdat bámultam – a holdat,
amit Mohamed annyira szeretett –, és azon tűnődtem, hogy
vajon ő is épp azt nézi-e a mecsetből. Vajon gondol rám?
Vagy inkább Zajnab karjaiban vigasztalódik? Éreztem, hogy
belém mar a féltékenység, de elhessegettem magamtól. Azt
már megtanultam, hogy az önsajnálat nem vezet sehova.
Ideje volt, hogy szembenézzek végre a tényekkel: amíg csak
élek, a férfiak fogják megmondani nekem, hogy mit és
hogyan csináljak. Lehet, hogy nem tetszenek majd a
szabályaik, de nem kerülhetem el őket. Még Szafuan sem
menthet meg az alárendeltségtől, és – amint arra sikerült
rájönnöm – nem is akar. Maga a Próféta sem enyhíthet a
szorításon, mert akkor elveszítené Umar és a hozzá
hasonlók támogatását, akik ragaszkodnak a
hagyományokhoz.
A menekülés hiábavaló. Bárhová megyek, az élet
mindenhol ugyanolyan lesz… meg aztán, úgy tűnik, minden
egyes alkalommal, ha szét akarom feszíteni a láncaimat,
egyre csak szorosabbak lesznek. Ugyanakkor, ha
körbenézek magam körül, láthatom, hogy az asszonyok
megtalálják a módját, hogy kibújjanak ezekből a láncokból,
és diszkréten felrúgják a férfiak által állított szabályokat,
hogy egy adott pillanatban önként visszatérjenek
úgynevezett fogságukba, még mielőtt bárki bármit
észrevenne. Több eszem van, mint Umarnak és Alinak
együttvéve; jobb harcos vagyok a legtöbb férfinél; legalább
olyan szép, mint bármelyik másik nő; és – nem utolsó
sorban – Abu Bakr al-Sziddik lánya. Ha akarom, zsebre
vághatom az egész világot – de nem úgy, ha harcolok vagy
elfutok, hanem ha használom az eszemet.
Meg kell találnom a módját, hogy asszony létemre is
teljes életet éljek. Harcossá kell válnom – akárcsak Umm
Úmara –, de nekem a saját, különbejáratú csatámban kell
diadalmaskodnom. Ha szabad akarok lenni, meg kell
küzdenem érte. Az első lépés, hogy lemossam magamról a
vádakat. De hogyan? Ennél a kérdésnél cserbenhagyott a
józan eszem, úgyhogy Allahhoz fordultam segítségért.
Térdre rogytam, és órákon át imádkoztam; könyörögtem
Hozzá, hogy bocsássa meg meggondolatlan tettemet, és
mutassa meg nekem a férjem szívéhez visszavezető utat.
Végül – amikor már teljesen kimerültem – mély álomba
zuhantam, ott a szobám padlóján, Isten pedig elküldte
nekem a választ egy színes álom képében.
Miután felkeltem, kihúztam egy levendulaágat
kertünkből, és megkértem Barirát, hogy vigye el
Mohamednek.
–  Mondd meg neki, hogy minden nap ezzel illatosítom
magamat, és csak arra várok, hogy eljöjjön hozzám –
mondtam. Aztán nekiláttam, hogy kidíszítsem kezem és a
lábam hennával: vörös és lila leveleket és virágokat
pingáltam rájuk.
Aznap este, amikor a szolgálólány visszatért, a következő
hírt hozta: – Nem szól semmit, de az orrához tesz virágok,
és szagolni.
Másnap egy pohár vizet küldtem neki. – Mondd meg neki,
hogy minden nap megtöltöm ezt a poharat a könnyeimmel,
annyira hiányzik. – Aztán szóltam anyám szolgálójának,
hogy mossa ki a ruháimat és fújja be őket levendulavízzel.
Barira azonban aznap este sem hozott választ.
–  Megissza víz, és mond, nincs benne só. Én mondani
neki, te sírsz sokat, és minden só kifogyni belőled.
A harmadik napon egy verset küldtem. Barira összevont
szemöldökkel vizsgálgatta a datolyapálma-levelet, amire
ráírtam. – Én nem tud elolvasni ezt.
– Ne aggódj, Mohamed sem fogja tudni. Mondd meg neki,
hogy ez egy személyes vers, amit egyedül ő hallhat, és hogy
alig várom, hogy felolvashassam neki.
Egy óra múlva Barira csillogó szemekkel tért vissza
hozzám.
– Eljönni ma! – kiabálta. – Gyorsan, úrnőm, felöltöztetni!
Azelőtt biztosan fel-alá rohangáltam volna
idegességemben, és pánikba esem, hogy nem készülök el,
mire megérkezik. De azalatt a pár hét alatt, amit a
szobámban töltöttem, volt alkalmam elgondolkodni egy sor
dologgal kapcsolatban. Különösen Zajnabbal. Az a nő
mindig úgy viselkedett, mintha ő lenne a világ
legkívánatosabb asszonya – olyan, akire érdemes várni –, és
ebben szemmel láthatóan Mohamed is egyetértett vele.
Pedig a valóságban nem volt szebb, mint Hafsza vagy én.
A  titka abban állt, ahogyan viselkedett. Úgy mászkált a
mecsetben, mintha valami értékes műalkotás volna, akit
nem szabad megérinteni, csak messziről csodálni. Ezzel
pedig teljesen megbabonázta Mohamedet, aki le sem tudta
venni róla a szemét, és amikor csak a közelében volt,
megpróbálta megérinteni… Ő pedig szemérmesen kitért a
keze elől, mintha csak azt mondaná: – Várj, míg leszáll az éj,
habib.
Úgyhogy most már én is nyugodt tempóban készülődtem
Mohamed érkezésére. Barira megmelegített egy kád vizet a
szüleim fürdőjében, én pedig egy szivaccsal végigtöröltem
az egész testem, és megmostam a hajam. Aztán felvettem a
krémszínű ruhámat, anyám varrta nekem, és egy
kagylókból készült fésű segítségével rendbe szedtem a
hajamat. Aztán felcsatoltam az achát nyakláncomat –
amiről azt állítottam, hogy elveszítettem, és ezért
maradtam le aznap éjjel a karavántól –, de aztán mégiscsak
úgy döntöttem, hogy leveszem. Csak a bonyodalmakra
emlékeztetné Mohamedet – gondoltam.
 Épp a szememet készültem kifesteni, amikor hirtelen
ummi viharzott be a szobába.
– Jaa Aisha, mondj hálát Allahnak! A Próféta megérkezett!
Nyugodtan mosolyogtam. – Kérlek, mondd meg neki,
hogy nemsokára megyek.
Anyám levegő után kapkodott. – De Aisha! A Próféta most
akar látni! Azonnal ki kell jönnöd!
–  Én kerek három hete várok rá – mondtam. – Biztos
vagyok benne, hogy ő is tud várni rám néhány percet.
Fél órával később beléptem a nappali ajtaján. A  szoba
falait különleges szőttesek díszítették, csak úgy csillogtak a
megannyi lámpa fényénél. A  bőröm illatozott. A  hajam
szikrázott, akár a tűz. Tökéletesen kikészített arcom olyan
volt, mint valami különleges virág. Ahogy meglátott,
Mohamed szeme azonnal lángra gyúlt. Kihúztam magam, és
felemeltem a fejem. – Ahlan, férjuram.
Mélyen meghajolt előttem. Ahogy felegyenesedett, kis
híján felhördültem a meglepetéstől. Valahogy olyan
gyengének és soványnak tűnt… Nem olyan volt, mint Allah
szent prófétája, inkább mint egy egyszerű halandó. A válla
lógott, mintha a váz, ami a testét tartaná, összetört volna.
Azelőtt talán évődni kezdtem volna vele: – Nem gondolod,
hogy inkább nekem kellene betegnek lennem, habibi? –
most azonban nem szóltam semmit. És nem karoltam át a
nyakát sem, bár nagyon szerettem volna. Én vagyok a
kedvenc felesége. Neki kell közelednie hozzám, és nem
fordítva.
Megköszörülte a torkát, és a szüleimre nézett, akik a fal
mellett álltak. Anyám a kezét tördelte és grimaszolt. Apám
elfordította a fejét.
– Mondd, hogy hűséges voltál hozzám, habibati – mondta.
A hangja vékony és erőtlen volt, mint egy repedt edényből
szivárgó vízsugár. – Nekem egyetlen szó is elég.
Kétségeimet gőgös pillantással próbáltam leplezni.
Emlékeztem rá, hogyan nézett rám, amikor előadtam neki a
történetet az elveszett nyakláncról. Ha most hazudok,
Mohamed tudni fogja. Ha pedig elmondom az igazságot, az
talán még annál is rosszabb lesz.
– Sikerült felépülnöm a betegségemből. Azért jöttél, hogy
hazavigyél? – Hangom olyan nyugodtan és tisztán csengett,
hogy magam is meglepődtem.
– Jól nézel ki, Aisha – mondta tétován.
–  Most legyek udvarias – évődtem –, és mondjam azt,
hogy te is jól nézel ki?
Ravasz pillantást vetettem rá, ő azonban lesütötte a
szemét.
–  Úgy nézel ki, mintha egy szemhunyásnyit sem aludtál
volna az elmúlt három hétben – mondtam.
– Rémálmok gyötörnek.
–  Vártalak, férjuram – korholtam. – Allahhoz
imádkoztam, hogy küldjön el téged hozzám.
– Allah elhagyott engem.
Anyám felszisszent a háttérben, nekünk pedig eszünkbe
jutott, hogy nem vagyunk egyedül. Apám szúrós pillantást
vetett rá, és a szája elé tartotta a mutatóujját.
–  Hiába imádkozom, hátat fordít nekem – mondta
Mohamed elcsukló hangon. – Nem tudom, mitévő legyek.
Többé nem tudom, mi helyes és mi helytelen.
Elborított a szégyen, de próbáltam a tényekbe
kapaszkodni. Azzal, hogy megvártam Szafuant a vadi al-
Hamd oázisban, szörnyű hibát követtem el. De nem csaltam
meg a férjemet. Sőt, ott, a sivatagban végre rájöttem,
mennyire szeretem őt.
–  Azt hiszed, bűnös vagyok? – Ki nem állhattam, hogy
remeg a hangom. Tudtam, hogy Mohamed az erős és
magabiztos nőket szereti, nem a nyafogó fruskákat.
–  Nem tudom, mit higgyek – válaszolta. – Néhányan
megkerestek, és azt mesélték, hogy láttak téged Szafuannal.
Jóképű, fiatal férfi, és régóta ismeritek egymást.
–  És senki nem vett a védelmébe? – Odafordultam a
szüleimhez. – Ummi, abi? Kezeskednétek az
ártatlanságomért?
Apám arca olyan merev volt, mintha kőbe vésték volna;
csak a szeme csillogott a könnyektől. Anyám a gyűrűivel
babrált, és felváltva nézett rám és Mohamedre. – Tudjuk,
mennyire boldogtalan voltál, Aisha, amiért nem háltátok el
a házasságotokat.
Felnevettem. – Látod? A  saját szüleim is azt gondolják
rólam, hogy házasságtörő vagyok. De ők közel sem
ismernek olyan jól, mint te.
Mohamed a homlokát ráncolta. – Igazat beszél anyád?
Tényleg boldogtalan voltál?
– Persze, hogy boldogtalan voltam! – csattantam fel, egy
pillanatra megfeledkezve a szüleimről és újonnan felvett
tartásomról. – Hát észre sem vetted? Nem hallottad a
panaszkodásomat?
A homlokán az ér hevesen lüktetett. – De hát akinek
máson sem jár az esze, csak hogy új feleségeket találjon!
Igazad van – ez kemény munka. Miközben az, aki téged a
legjobban szeret, egyedül alszik, magára hagyatva!
– Nem hanyagoltalak el jobban, mint a többi feleségemet,
Aisha. Egyenlően osztom el köztetek az időmet.
–  Feleség? De hát hogy nevezhetsz feleségednek, mikor
még el sem háltuk a házasságunkat?
– Azzal még várok, a te érdekedben.
–  Vársz? És mégis mire? Hogy térden csússzak előtted,
vagy esetleg leteperjelek?
– Hogy felnőj – mondta komoran. – Abból, ahogyan most
beszélsz, úgy tűnik, még mindig van hová fejlődnöd.
Hátat fordítottam a szüleimnek, kioldoztam a blúzomat,
és szétnyitottam, felfedve előtte a melleimet. Mohamed
szeme elkerekedett a meglepetéstől… és aztán, nagy
örömömre, a vágy szikrája is felcsillant benne.
–  Nem vagyok többé gyermek. – Miután
nyomatékosítottam, amit akartam, újra megkötöttem a
blúzomat a mellkasomon.
Ismét a szemembe nézett; az arca merev volt.
– Szafuan asszonnyá tett a sivatagban?
A bőrömet elborította a forróság. – Milyen könnyen
bedőlsz ezeknek a pletykáknak! – mondtam erélyesen. – Hát
nem épp te magad mondtad az imént, hogy még nem
vagyok kész az elhálásra, most meg azzal gyanúsítasz, hogy
odadobtam a szüzességem egy másik férfinak. Persze, igaz,
ami igaz, Szafuan nem úgy tekint rám, mintha kislány
volnék.
– Asszonnyá tett? Felelj!
–  Én már azelőtt asszony voltam, hogy ez az egész
történt. És csak rád vártam, hogy végre a feleségeddé tégy!
–  Allahra, Aisha! – kiabálta Mohamed. – Megcsaltál
Szafuannal vagy sem? Mondd, hogy nem, és az egész város
előtt kihirdetem az ártatlanságodat!
–  Mondd már, Aisha – sürgetett az anyám a sarokból. –
Nyugtasd meg a férjedet, hogy tiszta vagy.
–  És ugyan, miért hinne nekem a férjem, ha a saját
szüleim sem bíznak bennem? – mondtam. Anyám lesütötte
a szemét, én pedig visszafordultam Mohamedhez. Hogy is
mondhatnám ki azt, amit hallani akar? Hiszen ott vártam
Szafuanra a datolyapálma alatt, és kis híján megszöktem
vele. Mi ez, ha nem hűtlenség?
Az álom, amit Allah küldött nekem, hirtelen belém
hasított; olyan tisztán láttam magam előtt, mintha csak
most ébredtem volna. Azonnal tudtam, mit kell tennem és
mondanom.
–  Ha azt mondom: igen, valóban megtettem, amivel
vádoltok, te elválsz tőlem, Allah pedig megbüntet, amiért
hazudtam. Ellenkező esetben lehet, hogy kiállsz mellettem,
de a lelked mélyén egész életedben kételkedni fogsz
bennem. Úgyhogy inkább semmit sem mondok. Csakis
Egyvalaki moshatja tisztára a nevemet.
– De Szafuan eltűnt! – sikított fel anyám.
–  Gondolod, hogy Szafuanra van szükségem, hogy
tanúskodjon mellettem? – Kiegyenesedtem, és azt mondtam
magamnak: Én vagyok Mohamed háremének és szívének
királynője. – Amikor az én oldalamon áll Az, aki a
legmeggyőzőbb mindenek felett?! Allah majd kiáll
mellettem!
–  Mondtam neked, próbáltam imádkozni – szólt
Mohamed.
–  Akkor talán ez egyszer próbálj hallgatni – mondtam,
azzal felemeltem a fejemet, és elindultam a kijárat felé.
–  Jaa Aisha, megparancsolom, hogy gyere vissza! –
harsogta az apám. – Még nem végeztetek a férjeddel!
Megfordultam, és mindannyiukkal szembenéztem. – Én
már mindent elmondtam, amit el kellett mondanom, abi.
Innentől kezdve a dolog Allah kezében van. – Aztán
Mohamedre néztem. – Miután Ő megvédett, boldogan
visszatérek a hárembe – mint hites feleséged.
A jól végzett munka után kilejtettem a teremből, és
közben imádkoztam, nehogy észrevegyék, hogy remeg a
lábam. Elhúztam hálóm függönyét, vettem egy mély
lélegzetet, beléptem, leheveredtem az ágyamra és a fejemre
szorítottam egy párnát. A Te kezedben vagyok, Allah. Bízom
benne, hogy nem hagysz cserben.
Nem vitás, hogy ez volt életem eddigi legnagyobb
alakítása – és egyben a legkockázatosabb. Egy dolog biztos:
Mohamed visszatér, de vajon hogyan? Kitárt karokkal,
szerető férjként, vagy – Isten ments – szigorú bíraként, aki
kimondja fejemre a halálos ítéletet?
 TIZENHETEDIK FEJEZET

MEGBABONÁZVA
❖
Ugyanazon a napon, valamivel később
 
 
A nap egyre feljebb hágott a horizonton, és kérlelhetetlenül
húzta maga mögött a vánszorgó órákat. Egy keselyű
vijjogása hallatszott odakintről, és derékba törte amúgy is
roskadozó reményeimet. Kék és aranyszínű díványomon
feküdtem, és Mohamedre vártam; küzdöttem a
kétségbeeséssel, és visszautasítottam Barira vigasztalását,
és a vacsorámon nyammogtam. Hogy nézzek a szüleim
szemébe ezek után, hogy olyan magabiztosan
szembeszálltam velük délelőtt?
Mohamednek ennyi idő elteltével már vissza kellett volna
térnie. Hol hibáztam? Talán mégiscsak bizonygatnom
kellett volna, hogy ártatlan vagyok, ahogy kérte.
Megmondhattam volna neki, hogy Szafuan nem vette el a
szüzességemet. De ahogy őt ismerem, a teljes igazságot
akarta volna hallani. Rákérdezett volna, hogy akkor mégis
mit kerestem Szafuannal az oázisban. Nem, mégis jól
tettem, hogy nem mondtam neki semmit. Vissza fog jönni
értem. De vajon mikor?
Zajt hallottam a bejárati ajtó felől, és a szívem hevesen
kalimpálni kezdett. Mohamed! Kinéztem az ablakon, és
összesen nyolc férfit számoltam össze, köztük volt Ali és
Hamal is. A  kardjukat lóbálták, és követelték, hogy apám
adjon ki nekik.
– A kutak kiszáradnak, a datolya összefonnyad a fákon! –
vicsorgott egy ausz férfi. – Allah visszatartja az esőt, hogy
így büntessen bennünket a lányod tette miatt!
Abban a pillanatban egy nagyobb darab kő süvített el a
fejem mellett; kis híján eltalált. Kiejtettem a kezemből kék
gyöngyfüggönyömet, és a falhoz lapultam. Próbáltam
gondolkozni, szívem dübörgése azonban elnyomta eszem
kerekeinek forgását. A  férfiak vérszomjas kiabálása egyre
hangosabbá vált. Hogy fog az apám megvédeni tőlük, egy a
tíz ellen? Levágják a fejemet, és végighurcolják a város
utcáin, még mielőtt Mohamed befejezi az imádkozást.
–  Jaa Ali, a Próféta küldött? – kérdezte apám, olyan
nyugodtan, mintha csak kávézni jöttek volna.
–  A Próféta nem tesz semmit. Épp ez a baj, Abu Bakr.
A lányod megbabonázta. Egyre csak gyötrődik, mióta Aisha
visszatért a sivatagból.
–  Az a fahisa átkot hozott a városra! – kiabálta az ausz
férfi. – Allah igazságot követel!
–  Megbabonázta? – nevetett az apám. – Allahra,
Mohamed itt töltötte a délelőttöt a házamban, de semmi
jelét nem láttam, hogy megbabonázták volna.
– A Próféta itt járt? – kérdezte Hamal. – Mi erről semmit
sem tudunk.
–  Épp most dönti el, hogy Aisha bűnös vagy ártatlan –
válaszolta az apám. – Hamarosan vissza kell érnie. Mi lesz,
ha bűntelennek nyilvánítja?
 –  Szafuan ibn al-Múattalnak nyoma veszett – mondta az
ausz. – Csak az szökik meg, aki bűnös.
– Lehet, hogy igazad van – válaszolta az apám. – De az is
lehet, hogy tévedsz. Bárhogy is legyen, a Próféta nem fog
örülni neki, ha visszatér, és azt kell látnia, hogy megöltétek
kedvenc feleségét. Ha bűnösnek találja, úgyis megtalálja a
módját, hogy ő maga büntesse meg. De ha arra jut, hogy
ártatlan, akkor ti gyilkosok lesztek, barátaim. És
mindannyian meghaltok, még mielőtt felkel a nap.
– Mohamed hálás lesz nekünk! – kiabálta Ali. – Az a lány
csak bajt hozott a fejére, azóta, hogy először betette a lábát
az otthonába.
Hamal a torkát köszörülte. – Jaa Ali, ha a Próféta ma
hozza meg a döntést, akkor meg kell várnunk, hogyan ítél.
– Ha megöljük a feleségét, lehet, hogy minket is megölet –
mondta az ausz. – És akkor örökre a pokol fenekén
senyvedhetünk.
Nagy megkönnyebbülésemre zúgolódásuk egyre
távolabbról hallatszott. Aztán hirtelen Ali sziszegését
hallottam a függöny mögül, hangja egészen a csontomig
hatolt.
– Jaa Aisha, lehet, hogy a Prófétát sikerült félrevezetned,
engem azonban nem teszel bolonddá – mondta. – Láttalak
titeket Szafuannal, emlékszel? Ha a Próféta ártatlannak
talál – és Isten mentsen ettől –, felkészülhetsz rá, hogy
minden pillanatban a sarkadban leszek, egész hátralévő
életedben!

❖ ❖ ❖
A  nap, akár egy törött szárnyú madár, fájdalmasan
vánszorgott az égen, és vércsíkot húzott maga után a
horizonton. Belenyomtam térdemet az imaszőnyegbe, és
úgy fohászkodtam Allahhoz, hogy küldje el férjemnek a
kinyilatkoztatást, szabadságom zálogát. Ettől függött, hogy
eljön-e értem, hogy hazavigyen, és egyszer és mindenkorra
lemossa rólam a szégyenfoltot.
Ahogy könyörögtem, a hangom meg-megcsuklott. Miért
is segítene rajtam Allah, mindazok után, amit elkövettem?
Éjszakánként arról álmodoztam, hogy Mohamed nélkül
éljek tovább, miközben a Próféta ott aludt mellettem az
ágyban. Elterveztem, hogy megszököm Szafuannal, és
közben egyszer sem jutott eszembe, milyen fájdalmat
okozok a férjemnek – vagy épp a családomnak.
Amikor elmondtam Szafuannak, hogy még szűz vagyok,
befejezte a rohamot. De mi lett volna, ha nem így történik?
Ha még feljebb húzza a szoknyámat, és belém hatol?
Megérdemeltem volna. És aztán – miután Szafuannal
elháltuk volna a kapcsolatunkat – most élhetnék vele a
gatafáni beduinok között, és tehetném, amit parancsol.
Mohamed pedig, miután minden tekintélyét elveszítette
volna követői szemében, gyakorlatilag halott lenne. Ibn
Ubajj átvenné az irányítást Medina felett – ez pedig
Mohamed, az umma és egyben az iszlám végét jelentené.
Kitört belőlem a zokogás, ahogy elképzeltem, hogy Abu
Szufjan serege bemasírozik a városba, elhurcolják és halálra
kínozzák Mohamedet, és mindenkit legyilkolnak, aki hű
maradt hozzá. Vajon a szüleim is köztük lennének, vagy
addigra már elbujdostak volna szégyenükben?
–  Jaa Allah, kérlek, bocsásd meg önzőségemet –
fohászkodtam. – Tudom, hogy halált érdemlek. És
megérdemlem, hogy elveszítsem Mohamedet. De miatta és
az umma miatt, kérlek szépen, mutasd meg neki, hogy
ártatlan vagyok!
Teljes testemben reszkettem a sírástól. – És kérlek, segíts,
hogy megtanuljam elfogadni az utat, amit nekem rendeltél,
és úgy élhessek, hogy méltó legyek Hozzád és a Te szent
prófétádhoz. Ugyanakkor – fájdalom hasított a
mellkasomba, mintha nehéz láncok húznák le a szívemet –
könyörgöm, Istenem, segíts, hogy a kezembe vehessem a
sorsomat, és az a nő lehessek, aki lenni szeretnék.
Annyit sírtam, hogy a pohár, amit Barirával küldtem
Mohamednek, bőven megtelt volna a könnyeimmel. Miután
befejeztem az imádkozást, kimerülve feküdtem tovább a
szőnyegen. És aztán… Allah megnyilatkozott előttem. Nem
olyan közvetlenül, ahogy Mohamednek szokott, amikor az ő
száján keresztül beszélt. Számomra az élmény inkább olyan
volt, mintha valaki elhúzott volna egy függönyt, hogy a nap
sugarai elborítsák lelkem sötét szobáit.
Nem hagytam el az ummát Szafuanért. Soha nem
vágytam csókjára vagy szerelmes ölelésére, csak vad
sivatagi vágtákra és szabadságra, később pedig arra, hogy
egyenrangú társa lehessek a férjemnek. Képtelen álom,
ahogy az anyám mondta. Én azonban még most sem hittem
neki. Hát nem jelentette ki Mohamed csecsemőkoromban,
hogy a lányok ugyanolyan értékesek, mint a fiúk? Allah azt
akarta, hogy éljek, és harcba hívott engem. Kardot adott a
kezembe, és harcost nevelt belőlem – míg Ali és Umar és a
hozzájuk hasonló férfiak, és igen, az asszonyok is, köztük az
anyámmal, megtiltották, hogy teljesítsem küldetésemet.
Valójában őelőlük menekültem, és a purdáik, hatunjaik,
durráik, és minden lehetetlen hagyományuk elől, amelyek
fenntartották a férfiak felsőbbrendűségét, és a tulajdon
szintjére alacsonyították az asszonyokat.
Mindannyiukat a hatalom hajtotta, beleértve Mohamedet
is. És igazság szerint én is erre vágytam – hogy hatalmam
legyen szabadon élni, az ummáért harcolni, és a kezembe
venni a sorsomat. Az, hogy nő vagyok, némiképp korlátozta
a lehetőségeimet: nem ragadhattam magamhoz ezt a
hatalmat erőszakkal, és nem nyerhettem meg azáltal, hogy
elmenekülök. Mohamed minden egyes feleségét – kezdve
velem – politikai érdekből vette el. A legjobb módja tehát –
jöttem rá –, hogy hatalomra tegyek szert, ha politikailag
hasznossá tudom tenni magam a számára. Ha képes lennék
elnyerni a bizalmát és a tiszteletét, idővel a tanácsadója
lehetnék. Így az ummának is segítenék, és beteljesíthetném
Allahnak tett ígéretemet, miszerint a kardom helyett az
eszemmel fogok harcolni.
Szívem izgatottan dobogott. Én, mint Isten prófétájának
tanácsadója! Tudtam, hogy képes lennék rá, és hogy jól
csinálnám. Hányszor megtörtént, hogy kémkedtem a férfiak
után a majlisz ajtaja előtt, hallgattam, miről beszélnek, és
közben tele volt a fejem mindenféle ötletekkel? Mohamed
meg is hallgatna, ha bebizonyítanám neki, hogy érdemes
meghallgatnia. Azt mesélték, hogy még az a gazember Abu
Szufjan is kikéri felvágott nyelvű felesége, Hind véleményét
politikai kérdésekben.
Elaludhattam, mert amikor felébredtem, szobám a
lemenő nap pazar, vöröslő fényében úszott, és Gábriel
arkangyal suhant el felettem, kifelé az ablakon.
–  A Próféta! – rontott be a szobába Barira, és a karjával
hadonászott. – Téged hívat! Nézni ki!
 Kiáltást hallottam, amit morajlás követett. Odarohantam
az ablakhoz. Mohamed anyám kertjében állt, kitárt
karokkal; az arcán átszellemült mosoly, a haja akár a
szénaboglya, mintha most kelt volna fel az ágyból. Férfiak
és nők álltak körülötte – az umma tagjai –, éljeneztek, és a
földre borulva mondtak hálát Istennek.
–  Jaa Aisha, Allah végre megnyilatkozott előttem –
kiáltotta. – Ártatlan vagy, semmi rosszat nem követtél el.
A megkönnyebbülés úgy söpört végig a testemen, mint
nyári zápor az év legmelegebb napján. – Allahnak hála –
rebegtem, és leengedtem a függönyt.
Elküldtem Barirát a köntösömért, és hátrafésültem a
hajamat, észben tartva fogadalmamat, hogy Mohamed
segítőjévé szegődöm. Ha el akarom nyerni tiszteletét, ki kell
érdemelnem. És ha azt akarom, hogy úgy kezeljen, mint egy
nőt, úgy is kell viselkednem. Megtöröltem és megmostam
hát az arcomat, és adtam magamnak pár percet, hogy
megnyugodjak, mielőtt kimennék üdvözölni őt.
Barira bejött a köntösömmel; magamra öltöttem, és
betakartam hajamat egy kendővel. Ekkor anyám viharzott
be a szobámba, az arca olyan türelmetlen volt, akár egy
gyermeké.
–  Mohamed rád vár. Gyere, és mondj neki köszönetet –
mondta, és szó szerint kituszkolt az ajtón, a bejárat felé,
ahol ott állt abi, és mosolyogva nézett Mohamedre.
A  Próféta olyan meleg tekintettel üdvözölt, mintha valami
csodás kincset készülne átadni.
–  Jaa Aisha, azért jöttem, hogy hazavigyelek, és hites
feleségemmé tegyelek – mondta.
 Gyorsan lesütöttem a szememet, hogy elrejtsem előle
kitörő örömömet. Attól féltem, hogy ha diadalt lát a
tekintetemben, fölé kerekedek, ha pedig hálát, alárendelem
magam neki. Végtére is, egyikünk sem felelős ezért a
fordulatért. Egyedül Allah tette lehetővé, tehát őt illeti a
diadal, és a hálám is.
–  Boldog vagyok, hogy veled tarthatok, férjuram –
mondtam. – De előbb egyedül szeretnék a mecsetbe menni.
– Miket beszélsz már megint? – sipította az anyám.
Megcsókoltam az apám szakállát. – Köszönöm, hogy
oltalmadba vettél ez alatt a nehéz időszak alatt. Hozatnál
nekem egy tevét, kérlek, hogy hazatevegelhessek, ahogyan
az a Próféta feleségéhez illik?
A kérésem nevetséges volt, ugyanis a mecset a házunk
mellett állt. De eltökéltem, hogy visszaszerzem a
tekintélyemet. Apám mosolygott, anyám azonban
megragadta a vállamat, és dühösen a szemembe nézett.
– Hékás! A Próféta megmentette az életedet! Mitől lettél
hirtelen ennyire büszke, hogy még csak meg sem köszönöd
neki?
–  Nem Mohamed mosta tisztára a nevemet. Allah volt –
mondtam. – Csakis Allahnak tartozom köszönettel. – Aztán
elővettem a legdiadalmasabb mosolyomat, és rávillantottam
Mohamedre. – És mire odaérek a szobámba, férjuram,
remélem, hogy ott talállak.
Földig hajolt. – Óhajod parancs, habibati.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

PILLANTÁS A TÜKÖRBE
❖
Medina, 627. február
 
 
Ó, milyen gyorsan változik a szív! A  vágy úgy izzott fel
Mohamed ágyékában, akár a tűz, és kiolthatatlanul lobogott
éjszakákon át. Ami engem illet, hamar elfelejtettem az
elhálás fájdalmát – Mohamed olyan gyengéd volt hozzám,
hogy alig éreztem a skorpió szúrását. A  karjában lenni,
érezni a bőre tapintását maga volt a beteljesült
gyönyörűség, amire már oly régóta vártam. Elég volt férjem
egyetlen pillantása, és egész testemet átjárta az öröm, és
végre megértettem a vigyorokat, sóhajokat és
célozgatásokat, melyek úgy töltötték be a főzősátrat, akár a
fahéj illata, ha Mohamed bezárkózott egy-egy új feleséggel.
Amikor véget ért, a karjában fekve, dobogó szívvel
hallgattam szerelmi vallomásait és gyengéd ígéreteit.
–  Amikor meghallottam, hogy eltűntél a houdádból, azt
hittem, vége az életemnek – suttogta, és közben a hajamat
cirógatta. – Az égszínkék égbolt hirtelen szürke lett, a
tikkasztó levegő megfagyott. Életemben először, Aisha,
igazán féltem. Első gondolatom az volt, hogy azonnal
kilovagolok a sivatagba, hogy megkeresselek.
A gyomrom ugrálni kezdett, ahogy elképzeltem, hogy
odavágtat az oázisba, és Szafuan karjaiban talál. Persze a
valóságban mire Mohamed felfedezte, hogy eltűntem, én
már egyedül feküdtem Szafuan sátorában, és émelygő
hasamat fogtam.
– És miért gondoltad meg magad? – kérdeztem.
–  Ali miatt. Meggyőzött róla, hogy őrültség lenne útra
kelni a déli forróságban. És az az igazság, hogy kimerült is
voltam, és nagyon éhes. Aztán, ahogy a hőség alábbhagyott,
Ali érted küldte Abu Hurajrát. – Összeráncolta a homlokát. –
Most már tudom, hogy rossz döntés volt. Abu Hurajra nem
ismerte az utat, és eltévedt.
Bárhogy is próbáltam, nem sikerült elfojtanom az
arcomra kiülő cinikus mosolyt. Ha Ali valóban azt akarta
volna, hogy megtaláljanak, nem olyasvalakit küld a
keresésemre, aki nemrég érkezett Jemenből.
Gyanakvásomat azonban megtartottam magamnak.
Tudtam, hogy Ali nem bánthat többé.
–  Még szerencse, hogy Szafuan lova jobban tájékozódik,
mint Abu Hurajra – mondtam.
–  Igen, még szerencse. De én nem lepődtem meg, hogy
épségben visszatértél hozzám, hiszen Allah már nagyon rég
nekem rendelt téged – mondta, és közben gyengéden
simogatott ragyogó, rézszínű pillantásával. – Egyszer
megjelent nekem Gábriel arkangyal, és a te arcodat tartotta
a tenyerében. Azóta tudom, hogy összetartozunk, amíg meg
nem halunk.
–  És utána is. – Meleg bizsergést éreztem a szívemnél, a
bőröm alatt, aztán a forróság szétáradt az egész
mellkasomban.
–  Aisha, engem minden nő elhagyott, akit szerettem.
Drága Khadidzsám, aki az első pillanattól kezdve hitt
bennem, és aki megajándékozott Fatimával, néhány
hónappal azelőtt halt meg, hogy te meg én eljegyeztük
egymást. Az anyámat pedig hatévesen veszítettem el.
Azt hittem, kiszakad a szívem, ahogy elképzeltem a kis
Mohamedet, aki ilyen fiatalon magára maradt, miután az
édesapja még azelőtt meghalt, hogy ő megszületett volna. –
Istenem, ez borzasztó lehetett. És emlékszel még az
édesanyádra?
–  Mintha csak tegnap ment volna el – válaszolta párás
tekintettel. – Gyönyörű volt, teli élettel. Soha, senkivel nem
nevettem annyit, mint vele… Egészen addig, amíg meg nem
ismertelek téged. – Megszorította a kezemet, és fájdalmasan
rám mosolygott.
–  De legalább ott volt a nagybátyád, Abu Talib, hogy
örökbe fogadjon. – Ali apja úgy nevelte Mohamedet, mintha
a saját fia lett volna… Ezért is igyekezett most, évekkel
később a Próféta, hogy visszaadja Alinak mindazt a
kedvességet és törődést, amit valaha az apjától kapott.
–  Igen, de nem azonnal. Az ummi halála utáni első
években az életem balszerencsék sorozatából állt. Először a
nagyapám vett magához, aki egymaga lakott egy sötét
házban, ugyanis majdnem teljesen vak volt. Nem
játszhattam többé a barátaimmal, sőt, az utcára sem
mehettem ki, csak ha vizet kellett hoznom a kútról.
A nagypapa szolgája lettem.
Amikor meghallottam ezt a történetet, fájdalmasan
kiáltottam fel, és közelebb húztam őt magamhoz. Akárcsak
engem, Mohamedet is bezárták, amikor még csak kisfiú volt
– őt is megfosztották a gyermekkorától, még mielőtt igazán
elkezdhette volna élvezni. – Akkor tudod, mit éreztem a
purdában.
– Ezért is próbáltam lebeszélni róla az apádat; meggyőzni,
hogy egy ilyen drasztikus lépés felesleges, de ő nagyon
féltett téged – mondta a Próféta.
Felsóhajtottam, és a mellére hajtottam a fejem. –
Egyikünk sem lehetett gyermek túl sokáig, ugye, habibi?
–  Nem volt könnyű életünk, az igaz. De te és én túlélők
vagyunk. Ez az egyik ok, amiért csodállak… és amiért jobban
szeretlek, mint a saját életemet. Ahogyan én, te is született
harcos vagy.
–  Vedd kezedbe a sorsodat, különben az vesz a kezébe
téged – mondtam.
Mohamed bólogatott. – Igazat beszélsz. Ezért
kockáztattam én olyan sokat az iszlámért, ezért adtam fel
mindent, amikor Medinába jöttünk. Mert tudtam, hogy
Allah kívánságai szerint kell őt tisztelnem, nem pedig úgy,
ahogy a kuraisok akarják.
Felültem. Éreztem, hogy megnyílt előttem; erre vártam. –
Én pedig harcolni akarok… – Mohamed arca megrándult –,
és hogy hivatalosan is én lehessek a hatun a háremben. Az
előbbit tudom, hogy nem lehet, az utóbbit viszont igen. Ha
te is úgy akarod.
Összeráncolta a szemöldökét. – De hát már most is te
vagy a hatun, vagy nem?
– Igen is, meg nem is. Valóban elfoglaltam a pozíciót, de
nem minden nővér-feleségem ismer el benne. Néhányan azt
mondják, túl fiatal vagyok hozzá, hogy én irányítsam a
háztartást. De ha te magad mondanád nekik, onnantól
kezdve nem mernének ellenszegülni a döntésnek.
Mohamed az állába fúrta a mutatóujját, és úgy nézett
rám, mintha valami rejtély volnék, amit meg szeretne
fejteni. – Engem a követőim választottak meg az umma
élére.
Leesett az állam. – Tehát nem akarsz segíteni?
–  A hárem nem a férfi felségterülete, hanem az
asszonyoké – mondta sajnálkozó mosollyal az arcán. – Ha
hatun akarsz lenni, magadnak kell kiérdemelned ezt az
előjogot… mégpedig nővér-feleségeidtől.

❖ ❖ ❖
Amennyire csalódott voltam, amiért Mohamed nem akarta
kihirdetni mindenki előtt, hogy én vagyok a hatun, annyira
örültem, hogy végre csak velem törődik, most, hogy igazán
a felesége lettem. Hét napot és hét éjszakát töltött a
kunyhómban – úgy, ahogy egy szűz menyasszonynak dukál,
jóllehet mindenki más úgy tudta, hogy csak a biztonságos
visszatérésemet ünnepeljük. Ha rajtunk múlik, ez idő alatt
ki sem bújunk az ágyból, de sajnos valaki mindig megzavart
bennünket.
Küldöncök adták egymás kezébe a kilincset, és
ajándékokat hoztak az umma tagjaitól, akik így akartak
gratulálni hazatérésemhez. A  csomagok csupa finomságot
rejtettek: fügét, mézet, gránátalmát és tharidot. Mohamed a
hajamat fésülte egy vörös-tengeri kagylókból készült,
opálfényű fésűvel, miközben én a réz kézitükörben
csodáltam magamat, amit Hasszan ibn Thabit ajándékozott
nekem, egy erényeimet magasztaló vers kíséretében,
amelyet külön erre az alkalomra írt.
 De nem mindenki örült neki, hogy visszatértem.
A harmadik együtt töltött napunkon, amikor épp Mohamed
karjában feküdtem, és szőlőszemeket tépkedtem ujjai közül
– és közben a kisbabáról álmodtam, aki hamarosan eljön
hozzánk –, Umm Szalama jelent meg az ajtó előtt.
Jól kihúztam a hátam és a nyakam, és igyekeztem olyan
királynői tartást felvenni, amilyen csak telt alacsony
termetemtől. Amikor meglátott, alig láthatóan fejet hajtott.
– Isten hozott itthon, nővér-feleségem – mondta. – Örülök
neki, hogy ilyen jól vagy mindazok után, amin
keresztülmentél.
– Hát persze – mondtam.
–  Bocsáss meg a zavarásért, férjuram – mondta, és
Mohamedhez fordult. – De napok óta nem láttalak. Talán
elfelejtetted, hogy a múlt éjszakát velem kellett volna
töltened?
–  El sem mozdultam Aisha mellől, amióta megjött –
válaszolta a Próféta. – Ahogy te is mondtad, szörnyű
megpróbáltatásokon ment keresztül.
Kifejezéstelen arccal nézett rám. – Értem.
Miután elment, Mohamed magához húzott, és
megcsókolt. – Igazi feleségnek lenni bizonyos hátrányokkal
is jár ám. Mostantól meg kell majd birkóznod nővér-
feleségeid féltékenységével.
– Hátrány? Miután évekig én voltam a féltékeny, nagyon
élvezem ezt a fordulatot – válaszoltam, és a dereka köré
csúsztattam a kezem. Újra megcsókoltam. – Egyike a sok jó
dolognak, ami történt.
 Ismét kopogtak; mindketten felnevettünk. – A nyugalom
hiánya a másik hátulütő – mondtam. – Úgy tűnik, ma egész
Hidzsasz elzarándokol az ajtónkhoz.
Fatima viharzott be; az arca olyan savanyú volt, akár a
citrom.
–  Jaa Apám, Umm Szalama nagyon el van keseredve –
mondta. – És Zajnab is. Túl sokat foglalkozol gyermek
feleségeddel. A többiek úgy érzik, elhanyagolod őket.
–  Mi a gond, Fatima? Hát Ali nem szórakoztat el
benneteket? – kérdeztem, de Mohamed rosszallóan rázta a
fejét, úgyhogy inkább csöndben maradtam.
– Nem szép dolog velünk, többiekkel szemben, abi, hogy
így kivételezel vele – panaszkodott Fatima.
Mohamed gyengéd pillantást vetett a lányára. – Jaa
Fatima, mondd csak, szeretsz engem?
–  De Apám, hiszen tudod, hogy igen. Jobban, mint bárki
mást a világon.
– Akkor miért nem szereted, akit én szeretek?
– De szeretem, csak épp…
– Akkor jól van – mondta Mohamed széles mosollyal, és a
szájához emelte a kezemet, hogy megcsókolja. – Mivel én
mindenkinél jobban szeretem Aishát, neked is szeretned
kell őt. Ebből pedig az következik, hogy nem akarhatod
megsérteni az érzéseit ezzel a vádaskodással, csak hogy
távol tarts tőle.
– De Zajnab…
– Zajnab elég felnőtt hozzá, hogy ő intézze a saját dolgait.
Tudom, hogy ti ketten nagyon összebarátkoztatok, de
semmi szükség rá, hogy téged küldjön maga helyett. Mondd
meg neki, hogy ezt üzenem, ha legközelebb látod. – Azzal
kitárta Fatima előtt az ajtót, ő pedig sértődötten
elviharzott.
–  Ezt most megcsináltad – mondtam neki. – Nemsokára
Zajnab is itt lesz.
És valóban: nem telt bele néhány perc, és ott állt
előttünk; megfagyasztotta a levegőt rideg tekintetével.
A szobát a tövises rózsa illata lengte be.
–  Azért jöttem, hogy hangot adjak tiltakozásomnak –
mondta, és a szeme idegesen pásztázta az elemózsiás
kosarakat, selymeket és vásznakat, ékköveket és fésűket,
melyek szinte beterítették a padlót. Felvette a kézitükrömet
az asztalról, és megcsodálta magát benne. Pár pillanatra
megenyhültek a vonásai, de ahogy letette, a szeméből ismét
eltűnt a gyengédség.
–  Ha arról szeretnél panaszkodni, hogy Aishával töltöm
az időmet, ne fáradj, már hallottam a többiektől – szólt
Mohamed.
–  Nézd ezt a rengeteg kincset, amit idehordtak elé – de
miért? Azért, mert úgy viselkedett, mint egy bolond?
– Ha a bolondság kincseket ér, a te lakosztályod bizonyára
teli van velük, Zajnab – mondtam.
–  Mohamed, ezzel megszégyeníted a többi feleségedet.
Kérlek, hirdesd ki az umma előtt, hogy ne hozzanak több
ajándékot Aishának – mondta Zajnab. – Mi is szeretjük a
mézet és a gránátalmát.
– Utasítsam vissza a kedvességet, és sértsem meg azokat,
akik gratulálni szeretnének Aishának? Nem, azt nem
tehetem.
– Elkényezteted! – kiáltotta Zajnab. – Csak a kisujját kell
mozdítania, és máris rohansz hozzá, mintha csak egy
kisgyermek volna!
Felkacagtam. – Ahogy itt duzzogsz, inkább te vagy az, aki
gyermeknek tűnik – mondtam, de aztán eszembe jutott,
hogy Mohamed arra kért, maradjak csendben.
A Próféta rám nézett, és legyintett egyet Zajnab felé. –
Egész délután próbáltalak megvédeni, de nem sokra
mentem vele – mondta. – Szeretnél kiállni magadért, Aisha?
–  Csak annyira, hogy megjegyezzem, ezzel a
féltékenységgel nem sokra mész – mondtam, és mézes-
mázosan rámosolyogtam Zajnabra. – És hogy a nővéred,
Hamnah hazugságai csupán azok, amik: hazugságok.
Zajnab elfehéredett, szeme villámokat szórt a dühtől.
Aztán szóra nyitotta a száját. – Nekem semmi közöm
Hamnah vádaskodásához – mondta halálos nyugalommal. –
Ha ő úgy gondolta, hogy nekem segít vele, tévedett.
Lesütötte a szemét, kilépett a szobából, és becsukta maga
mögött az ajtót. Ránéztem Mohamedre, és láttam, hogy túl
messzire mentem: a homlokát ráncolta és rázta a fejét.
Elszégyelltem magam, hogy milyen hamar visszatértem
régi, meggondolatlan szokásaimhoz, annak ellenére, hogy
megfogadtam a Prófétának, hogy megváltozom. Soha nem
fogom elnyerni nővér-feleségeim bizalmát, ha továbbra sem
gondolkodom, mielőtt kinyitnám a számat. Azzal, hogy
Zajnabot okoltam – ráadásul úgy tűnik, igazságtalanul – a
testvére ármánykodásáért, egészen biztosan az
ellenségemmé tettem őt, épp akkor, amikor inkább össze
kellene barátkoznom vele.
Kétségbeesetten néztem körül a szobában. A  szemem
megakadt a bronztükrön, és hirtelen támadt egy ötletem.
Felkaptam a tükröt, és kirohantam az udvarra. – Várj! –
kiáltottam. Zajnab megállt a gázafa árnyékában, és rám
nézett; a pillantása olyan rideg volt, hogy mefagyott az
ereimben a vér.
–  Jaa Zajnab, kérlek, ne haragudj a durvaságomért –
mondtam, és megkockáztattam egy mosolyt. – Hallottam,
hogy kiálltál mellettem. Kérlek, fogadd el ezt a tükröt hálám
jeléül.
Odanyújtottam neki. Bizalmatlanul méregetett, és
kelletlenül elvette, mintha csak ő tenne szívességet nekem.
– Én nem tettem érted semmit – vágta oda hidegen.
– De igen. Megvédtél.
–  Én és a nővérem is észrevettük, ahogy Szafuan ibn al-
Múattal folyton a nyomodban járt az esküvői lakomán –
mondta. – Az arcodról csak úgy sugárzott a bujaság,
ahogyan az övéről is. És mégis, amikor Mohamed
rákérdezett, azt mondtam neki, nem hiszem, hogy képes
lennél megcsalni őt. Ezt azonban egyáltalán nem miattad
tettem.
Felhúztam a szemöldökömet. – Hát kiért?
– Mohamedért!
Ebben a pillanatban két küldönc sietett el mellettünk
ajándékokkal a kezükben; a kunyhóm felé tartottak. Zajnab
közelebb hajolt hozzám és lejjebb vitte a hangját, hogy
nehogy meghallják, amit mond.
 – Én a magam részéről bármit megadnék érte, hogy eltűnj
innen, akárcsak az a Szafuan, a szeretőd – suttogta
megtévesztően selymes hangon. – De látnod kellett volna
Mohamedet az elmúlt három hétben, amikor azt hitte,
örökre elveszített. Tudom, hogy belehalna, ha megtudná az
igazságot. Ezért nem mondtam el neki, amit láttam – hogy
megkíméljem.
–  Pedig te lehettél volna az első feleség a háremben –
mondtam, és közben zavartan pislogtam. – Minden a tiéd
lehetett volna, amit csak akarsz.
Fitymálóan nézett rám, mintha csak egy bogár volnék,
akit épp készül széttaposni a szandálja talpával. Aranyszínű
szemei csak úgy villogtak. – Minden – ismételte. – Kivéve
Mohamed boldogságát.
A fejemet ráztam, és próbáltam felfogni, amit mond.
Kinevetett; a hangja úgy szúrta az arcomat, mint sok apró
homokszem. – Ezt hívják szerelemnek, Aisha. Egy nap talán
te is megérted majd.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

GYÜLEKEZŐ VIHARFELHŐK
❖
Medina, 627. március
 
 
Az összes sivatagi vihar közül a számum a legrettegettebb.
Ez a gyilkos szél forró, akár a pokol tüze, hatalmas
oszlopokat épít a homokból, amit mi zaubának nevezünk.
Ezek az – ördögök aztán felszántják az égboltot, eltakarva
az ember elől a napot, odalent pedig örvénylő, kavargó
tengerré változtatják a végtelen homokot. A  számum úgy
tarol végig a sík terepen, mint egy őrjöngő, vérszomjas
vadállat, mindent felfal, ami az útjába kerül; egész házakat
kebelez be, majd megrágja, és kiköpi őket, hogy aztán
gyökerestül kitépett fákat használjon fogpiszkálónak.
A  hatalmas, kavargó homokoszlopok láttán még a
legistentelenebb sivatagi utazó is összeteszi a kezét, és
ájultan rogy térdre, hiszen akit nem zúznak össze a zaubák,
arra a fulladás még gyötrelmesebb végzete vár, ahogy a
fékeveszetten tomboló homokvihar hatalmas hullámokban
söpör végig a tájon, és beterít mindent, akkora dűnéket
görgetve maga előtt, mint a sárgán izzó felhők az égen.
Kevés ember mondhatja el magáról, hogy túlélte a
számum pusztítását. Akiknek valami csoda folytán mégis
sikerült, meséjüket azzal kezdik, amikor először
megpillantották a zaubát ott, ahol a kavargó oszlop végei az
égbolthoz és a talajhoz érnek, kiszívják a csillagokat a
homályos horizontból, és kiszakítják a Föld szívét. És bár
épp a szobámban ültünk, a nap pedig csak úgy ragyogott
odakint a makulátlanul tiszta égen, én mégis a zaubák
rémképét láttam felsejleni Mohamed vizenyős tekintetében,
miután nem sokkal előtte Szafuan értesítette őt a délen
készülődő viharról.
Szafuan, az én gyermekkori játszópajtásom és felnőttkori
árulóm, ott állt tehát a lakosztályomban, és Mohameddel
beszélgetett. A  paraván mögül lestem, ahogy meghajol a
Próféta előtt, és újra megdöbbentem, mennyire jóképű.
Vajon nekem szóltak a felhők a tekintetében – akit egészen
a szakadék széléig csalt, majd otthagyott, a tátongó mélység
felett kapálózva? Csak néztem, és közben úgy remegtem,
mint egy kifeszített íj, amelynek közepén az indulat nyila
húzódik. Közben azonban tudtam, hogy nem ő az egyetlen,
aki felelős a történtekért.
–  Ezt hívják szerelemnek. Egy nap talán te is megérted
majd. – Bármennyire nehéz volt is beismernem, Zajnab
igazat beszélt: nagyon sokat kell még tanulnom a
szerelemről. Szeretem Mohamedet, most azonban
rádöbbentem, hogy a szerelem több puszta érzésnél. Valami
olyasmi, amit az ember megtesz a másikért – mint például
Zajnab, amikor kiállt mellettem, csak hogy ne okozzon
fájdalmat Mohamednek. Eldöntöttem hát, hogy ezentúl én
is cselekvésre váltom a Próféta iránti érzett szerelmemet.
De vajon Szafuan tanult a történtekből? Panaszos
tekintetéből ítélve, amivel a paraván felé nézett, a válasz
egyértelműen – nem. Ha alkalma lenne rá, újra
megszöktetne, és olyan sorsra kárhoztatna, amely
körülbelül annyira lenne a kezemben, mintha egy teve
volnék. És ha elkapnának bennünket, eltűnne, mint mindig,
és sorsomra hagyna – éppúgy, ahogy kis híján én is tettem
Mohameddel. Ahogy végiggondoltam ezeket, elöntött a
szégyen.
Miután Szafuan befejezte a rituális mosakodást,
Mohamed megigazította a turbánját, és intett, hogy üljön le
vele.
– Jaa Prófétám – kezdte Szafuan –, most valóban jobb, ha
leülünk. – Az ajka fehér volt. A  tekintetében villogó
türelmetlenség láttán megfagyott a vér ez ereimben. –
Nagyon rossz híreket hoztam. Abu Szufjan Medina felé
közeledik tízezer fős seregével.
–  Tízezer katona? – Mohamed aléltan a párkányra
rogyott. – Hát ilyen sokan laknak Mekkában?
– A nadirok is velük vannak. És a kajnukák is. – Vagyis a
zsidó törzsek, akiket Mohamed elűzött, mert megsértették a
muszlimokkal kötött szövetségüket. Ali annak idején
erősködött, hogy ki kell őket irtani, a Próféta azonban nem
volt hajlandó rá. – A  kegyelem újra a szövetségeseinkké
teszi majd őket – mondta akkor. Sajnos nem így lett: inkább
Abu Szufjan oldalára álltak.
– És a gatafánok is.
Az ajkam önkéntelenül mosolyra húzódott, jóllehet
semmi vicces nem volt abban, amit Szafuan mondott. Ha én
és ő valóban megszöktünk volna, most velük lennénk, és
épp ide tartanánk, hogy megtámadjuk az ummát. Ahogy
felidéztem magamban az oázisban folytatott beszélgetésünk
emlékképeit, a szám megtelt keserűséggel.
Mohamed kifelé bámult az ablakon, mintha a közeledő
sereg körvonalait próbálná kivenni a horizonton. – És mit
akarnak, Szafuan?
–  Megölni mindannyiunkat… még a gyermekeinket is –
válaszolta Szafuan. – Hallottam, ahogy a versmondóik arról
énekeltek, hogy muszlim vér fogja áztatni az utcákat.
Mohamed homlokán lüktetett az ér, ahogy fel-alá járkált
a szobában. – Megölni mindannyiunkat? – dörmögte. – Hát
Abu Szufjan sosem tanul? Ezzel a tettel a saját halálos
ítéletét írja alá.
Azzal a Próféta elküldte Szafuant az apámért és Umarért.
Amint a vendég kilépett az ajtón, előugrottam
rejtekhelyemről, Mohamed karjába vetettem magam, és
belefúrtam az arcom illatos szakállába.
– Tízezer katona? – kérdeztem rémülten. – Még Allah sem
képes ekkora sereget megállítani.
–  Igen, ehhez valóban csodára lesz szükség. Bárcsak
jobban résen lettem volna! Ha időben észrevesszük, mire
készülnek, sereget toborozhattunk volna. Vagy
felhúzhattunk volna egy védőfalat a keleti határ mentén.
Medinát három oldalról magas, fekete sziklák vették
körül, a keleti oldalon azonban egy nagy, sík, sivatagos rész
terült el.
–  Tízezer ember! – Apám hangja úgy remegett, akár egy
öreg sejké. – És mikor érnek ide?
–  Hat napon belül, ha a jelenlegi tempóban haladnak –
válaszolta Mohamed.
Apám elfehéredett. – Hány katonát tudunk
összetoborozni ilyen rövid idő alatt?
 –  Legfeljebb háromezret – felelte Umar, és elkerekedett
szemmel bámult maga elé. A  tekintete üres volt, mintha
csak egy olyan jelenet bontakozna ki előtte, amit rajta kívül
senki más nem láthat. –  Allahra, egy ekkora hadsereg
lemészárol bennünket! – Umar megtörölte az arcát a
zsebkendőjével, és a hűvös falnak nyomta.
–  Jaa Umar, azt hiszed, hogy Allah hagyja, hogy kiirtsák
az ummát? – mondta Mohamed csendesen. – Hát szerinted
azért vezetett el bennünket Medinába, hogy odadobjon a
kuraisoknak eledelül? Nem. Győzni fogunk.
–  Vannak barátaink Abesszíniában, de ők nem érnek ide
ilyen gyorsan – mondta Umar.
– Talán ki tudunk tartani, amíg megérkezik a segítség? –
kérdezte tétován az apám.
Umar felnevetett, a hangja nyers és durva volt. – Na
persze. Több mint háromszor annyian vannak, mint mi, és
nincs köztünk fal, ami megvédene. Ha Allah megsegít, talán
tíz percig visszatarthatjuk őket.
–  Ha kiképeznénk az asszonyainkat a harcra,
megnövelhetnénk a létszámunkat – tanácsolta Mohamed.
– És aztán, ha a csata véget ér, vajon hajlandóak lesznek
letenni a fegyvert, és újra alávetni magukat nekünk? Én a
magam részéről nem szeretnék ekkora kockázatot vállalni.
–  A kuraisok azzal fenyegetnek, hogy a csecsemőket is
megölik – mondta az apám. – Melyik asszony hagyná
magára a gyermekeit, hogy beálljon harcolni?
–  Én csak két lehetőséget látok – mondta Umar. – Vagy
elhagyjuk a várost, vagy felkészülünk rá, hogy mindnyájan
itt pusztulunk.
 – Elhagyni a várost? És mégis, hová mennénk? – kérdezte
az apám.
– A hegyekben valóban elrejtőzhetünk, de vajon meddig?
– szólalt meg Mohamed.
–  Igazad van. Abu Szufjan eldöntötte, hogy véget vet az
iszlámnak. Allahra, olyan gyűlölet lobog benne, hogy szinte
felemészti! Maga a megtestesült Sátán! – mondta Umar, és
közben az öklét rázta.
– Isten talán rájuk küld egy vihart, és visszafújja őket oda,
ahonnan jöttek – mondta az apám borúsan. – Vagy egy
árvizet, hogy mindannyian belefulladjanak.
–  Van annyi időnk, hogy falat építsünk? – kérdezte
Mohamed.
–  A hat nap arra sem lenne elég, hogy összehordjuk a
köveket – válaszolta apám, és a fejét rázta. – Akkor már
inkább ássunk egy árkot, ahogy az abesszin király is tette, a
baj csak az, hogy nincs vizünk, amivel megtölthetnénk.
Itt volt az ideje, hogy beszéljek. Vettem egy mély
lélegzetet, hogy lecsillapítsam szapora érverésemet, és
engedélyt kértem Mohamedtől, hogy közbeszóljak.
–  Jaa Prófétám, ez egy komoly megbeszélés – morogta
Umar. – Hát még erre a rövid időre sem tudod rávenni a
feleségedet, hogy befogja a száját?
– Van egy javaslatom – mondtam. – Ráadásul olyan, amit
érdemes lenne meghallgatnotok.
–  Az asszony dolga… – zendített rá Umar a szokásos
szólamra, Mohamed azonban intett neki, hogy maradjon
csendben.
 –  Tessék, Aisha, hallgatunk. Mi már kifogytunk az
ötletekből.
–  Ássatok egy árkot víz nélkül. Egy hatalmasat, ami
körbeveszi egész Medinát. Ha elég mély és széles, nem
fognak tudni átkelni rajta.
Umar arca kipirult a dühtől. – Jaa Prófétám, érted már,
miért várom el a feleségeimtől, hogy befogják a szájukat?
Hosszú csend következett. Apám a szakállát húzogatta.
Mohamed hátrament az ablakhoz, és az eget bámulta,
mintha csak arra várna, hogy Allah ráírja a választ. Én a
paraván mögül leskelődtem, és lélegzetvisszafojtva vártam,
mikor veszi észre javaslatom szépségét. Aztán egyszer csak
megfordult, rám nézett, és elmosolyodott, én pedig majd’
kiugrottam a bőrömből örömömben.
–  Aisha tervében van fantázia – mondta. – Egy hatalmas
árok talán megmenthet bennünket. Ha jól építjük meg,
senki sem lesz képes bejutni a városba. Hála Allahnak, hogy
nekünk adott téged, drága Aishám!
A  Próféta odasietett hozzám, bebújt a paraván mögé,
szájon csókolt, majd kipenderült a szoba közepére, és
elkezdett kiabálni és ujjongani. Én pedig néztem, és a
mellkasom csak úgy dagadt a büszkeségtől; tudtam, hogy
most nagyot nőttem a szemében. Ha ez az árok-dolog
beválik, senki és semmi sem lesz, ami a jövőben
megakadályozhatja Mohamedet abban, hogy fontos
kérdésekben kikérje a tanácsomat.
– Mondjátok meg Bilalnak, hogy kürtölje össze az umma
összes férfiját – parancsolta Mohamed. – Rengeteg a
dolgunk. Dicsőség Allahnak! Megmenekültünk!
 ❖ ❖ ❖
A következő hat napot azzal töltöttem, hogy felkészüljek a
csatára. Tudtam, hogy ez lesz az az invázió, ami miatt Allah
annak idején harcba hívott. Életemben először tisztán
láttam magam előtt küldetésemet. Már így is segítettem az
ummának az árok ötletével, most pedig kardommal és
tőrömmel a kezemben fogok farkasszemet nézni az
ellenséggel, és megtöltöm azt az árkot a kuraisok vérével.
Itt az ideje, hogy Abu Szufjan végre megfizessen azért, amit
Rahával és mindannyiunkkal tett.
Amikor felhangzott Bilal csatába hívó kiáltása, én készen
álltam. Rajtam volt a sisak és a pajzs, ezeket Talhától
kuncsorogtam, a kardom pedig ott lógott az oldalamon.
Mivel a hajam fel volt tűzve a sisak alatt, egészen úgy
festettem, mint egy fiú. Ez egyszer senki sem fog
visszaküldeni a mecsetbe, hogy a többi asszonnyal
jajveszékeljek, és tehetetlenül várjam, mikor mészárolnak
le bennünket.
Végigrohantam az utcákon; a szívem épp olyan gyorsan
vert, ahogy a lábamat szedtem. Sem a huhogás, sem a
kiabálás, sem a nyerítés, sem a fémcsörgés nem tudta
elnyomni a vér lüktetését a fülemben. A rettegés a torkomat
mardosta, akár egy megvadult kutya, és úgy borította el a
várost, mint a jégeső. A  férfiak dacosan ordibáltak, és
fegyvereiket lóbálták. A  nők zokogtak, és gyermekeikkel a
kezükben kirohantak az utcákra, hogy valami biztonságos
helyet keressenek nekik. Dzsamila szaladt el mellettem, két
kisgyermekkel a karjában, és egy harmadikat húzott maga
után. Szeme kétségbeesetten pásztázta a terepet, alkalmas
búvóhely után kutatva. Körülötte mindenhol anyák
menekítették a gyermekeiket: ablakokon tuszkolták be és ki
őket, magas fákra másztak fel velük, és remélték, hogy a
megszállók nem veszik majd észre őket. Fáradozásuk
nyomán a levegő valami sejtelmes és csípős szaggal telt
meg, akár a hitvesi hálószoba egy forró éjszakán.
Lábam egyenesen Mohamed felé repített, olyan sebesen,
mintha nyílvessző volnék. Ő azonban még nálam is
gyorsabban suhant a város keleti vége felé; ha az ember
látta, azt hihette, dupla páncélingje tollpihékből van.
A  kavargó por és a háborgó tömeg közepette kis híján
elveszítettem a szemem elől, de aztán az elöl menetelő
katonák kiáltásai arra terelték a tekintetemet, ahol Umar
vágtatott vörös tollas sisakjában. Mellette pedig
megpillantottam az apám galambszürke haját, amint
fedetlen fővel igyekszik a csatába – mint mindig, most is
csak az utolsó pillanatban készült felvenni a sisakját.
Semmiképpen nem szerettem volna, ha észrevesznek.
Tisztában voltam vele, hogy ha bárki felismer,
hazaküldenek, és őrizetet rendelnek ki a mecsetbe, hogy
biztosan ott maradjak. De nem nekem találták ki, hogy
tétlenül üljek otthon, és idegesen tördeljem a kezem. Allah
arra választott ki, hogy harcoljak, nem pedig arra, hogy
sápítozzak, mint egy gyenge lány. És különben is, a
Szafuannal történt botlásom után szükségem volt valamire,
amivel bizonyíthatok az umma előtt.
Elbújtam egy szikla mögé, ami akkora volt, mint egy
megtermett elefánt, és onnan próbáltam kideríteni, hogy
megérkezett-e már a kuraisi sereg. De egy nagy földkupac
teljesen eltakarta előlem a sivatagot. Felcsatoltam a
pajzsomat a karomra, és felmásztam egy közeli tüskefára.
Hirtelen kiáltást hallottam; a következő pillanatban
katonák jelentek meg a hegygerincen, és elkezdtek lefelé
özönleni a hegyoldalon, akár egy áradás, amely átszakítja a
híres Marib-gátat. A  mieink bevackolták magukat a töltés
mögé, hosszú vonalat képezve egészen a kurajzák
városrészét körülvevő magas kőfalig. Ez a zsidó klán
hűségesküt tett ugyan az ummának, de a vezéreik mégis
megtagadták, hogy nadir és kuraisi rokonaik ellen
harcoljanak.
Seregünk csendben várakozott, fegyverrel a kézben,
miközben az ellenség fekete raja lassan teljesen betakarta
az előttünk elnyúló síkságot. Katonáik vérszomjas arccal
rontottak felénk, lovaik nyerítettek és a szemüket
forgatták, kardjaik villogtak a napfényben. Én is
megmarkoltam a fegyveremet, és igyekeztem lélekben is
felkészülni a küzdelemre. Amikor a támadók olyan közel
értek hozzánk, hogy szinte az arcunkon éreztük a
leheletüket, hirtelen megálltak, és csak bámulták a
hatalmas árkot, amit a mieink ástak – olyan széles és mély
volt, mint egy vadi, amin lehetetlen átkelni.
–  Miért álltatok meg, ti barmok? – dörgött Abu Szufjan,
aki úgy folyt szét a nyeregben, akár egy zsák búza. Későn
vette észre az árkot, amely tátongó sírgödörként terült el
előtte, és nem sok hiányzott hozzá, hogy beleessen. Az
utolsó pillanatban rántotta meg a kantárt; lova óriásit farolt
a gödör szélén.
Ledobta magát a földre, és megállt az árok előtt, majd
undorral vegyes felháborodással vizsgálgatta fáradtságos
munkánk gyümölcsét.
–  Mohamed ibn Abdalla ibn al-Muttalib! – ordibálta. –
Micsoda gyáva próbálkozás ez, hogy feltartóztasd a
seregemet?
 – Jaa Abu Szufjan, azt hitted, meglephetsz bennünket. De
helyette mi leptünk meg téged – kiabált vissza Mohamed.
– Ez így nem tisztességes küzdelem. Miért nem jöttök ide,
és néztek szembe velünk, ahogy igazi férfiakhoz illik,
ahelyett, hogy elbújnátok emögött a lyuk mögött, amit
teljesen feleslegesen ástatok? Vagy talán attól féltek, hogy a
ti drága Allahotok cserben hagy benneteket?
– Allah most is vigyáz ránk – válaszolta Mohamed. – Mit
gondolsz, kinek köszönhető ez a csodálatos árok?
A mieink erre elkezdtek kiabálni, és dicsszavakat zengtek
az ég felé. Valaki fellőtt a magasba egy nyilat, az pedig
elrepült a sánc felett, és egyenesen a támadók közé esett.
Erre aztán elkezdtek záporozni a nyílvesszők; hangjuk – ami
olyan volt, akár a kígyó sziszegése – megrémítette a lovakat.
Hirtelen fájdalmas ordítást hallottam, és láttam, amint egy
férfi nyílvesszővel a nyakában lebukik a lóról. Egy másik
állat felnyerített és kirúgott; eltalálták a lágyékát. Az
ellenséges katonák ezüsttengere esetlenül kavargott és
bukdácsolt, ijedt lovaik a fejüket csapkodták és oldalazva
hátráltak. Nem egy állat felágaskodott, és ledobta a hátáról
a rajta ülőt, aki a földön landolt, a dübörgő paták között,
vagy épp az árokba zuhant.
Ebben a pillanatban észrevettem, hogy Ali közeledik
futólépésben a fához, amire felmásztam. – Te meg mit
keresel odafent? – vicsorgott. Próbáltam válaszolni neki, de
egy hang sem jött ki a torkomon. Ennyi ember közül miért
pont neki kellett kiszúrnia, hogy itt vagyok? Kelletlenül
lemásztam a fáról, és vártam, hogy rám zúdítsa a haragját,
de annyira el volt foglalva a harccal, hogy egyszerűen csak
hazaküldött.
 Szitkozódva tértem vissza a mecsetbe. Hogy lehettem
ilyen ügyetlen, hogy hagytam, hogy észrevegyen? Meg
voltam győződve róla, hogy Ali a sáncnál lesz a seregével.
Most aztán majd elmondja Mohamednek, hogy megszegtem
a hidzsabot, és akkor újra elveszítem a bizalmát. Biztos
lehetek benne, hogy kirendelnek mellém egy őrt, aki ügyel
rá, nehogy kitegyem a lábam a mecsetből. Innentől kezdve
arra leszek kárhoztatva, hogy itthon üljek, és a kezemet
tördeljem, miközben odakint dübörög a csata.
Aznap délután, amikor összefutottam Mohameddel az
udvaron, komoly arcot vágott, a düh jeleit azonban nem
vettem észre rajta. – Csodálom a bátorságod, Aisha –
mondta. – De már így is eleget tettél értünk az árok
ötletével.
–  Hogy is lehetne elég, ha arról van szó, hogy neked
segítsek, habibi? – válaszoltam.
–  Ha bajba sodrod magad, és megsérülsz, az nekem is
ugyanúgy fog fájni – mondta. – Kérlek, Aisha, maradj itt, és
védelmezd a mecsetet. Az asszonyok és a gyermekek
megnyugodnának, ha tudnák, hogy te vigyázol rájuk.
Ebben a pillanatban Umar robogott be az udvarra,
páncélingje csak úgy csörgött, és megragadta Mohamed
szakállát. A  tekintete rémült és bánatos volt, mintha épp
most halt volna meg valaki.
– Hujajj, a nadir klán vezére átlépte a kurajzák kapuját –
mondta. – Ennek a látogatásnak pedig csak egy célja lehet:
hogy így jusson be Medinába.
Mohamed a fejét rázta. – A  kurajzák a szavukat adták,
hogy semlegesek maradnak ebben a csatában. A  vezérük,
Kaab pedig egy szavatartó ember.
 – Igen, és utál harcolni – vágott vissza Umar. – Vagy nem
gondolod, hogy ha megpillantja a tízezer embert, némiképp
elbizonytalanodik?
Aznap másodszor láttam, hogy a félelem elborítja
Mohamed arcát.
–  Ha a kuraisok serege behatol a kurajzák kapuján
keresztül, az umma halálra ítéltetett – mondta. – Allahra,
Umar, nagyon remélem, hogy ez egyszer nincs igazad!
Hirtelen szürke tincsek jelentek meg a hajában és a
szakállában. A  bőr megereszkedett a szeme alatt. Hajlott
háttal és csapott vállakkal csoszogott el, közben a fejét rázta
és maga elé motyogott.
– Jaa férjuram! – kiabáltam utána. – Hová mész?
– Imádkozni – válaszolta. – És azt ajánlom, ti is kövessétek
a példámat.
 HUSZADIK FEJEZET

GYILKOS SZÉL
❖
Medina, 627. április
Huszonöt nappal később
 
Az a huszonöt nap huszonöt évnek tűnt. Lassan
hozzászoktunk a félelem ízéhez a szánkban, mintha
belekeverték volna mindennapi kenyerünkbe. Szauda
minden napfelkeltekor azon siránkozott, hogy az lesz
számára az utolsó. Hafsza elbújt a kunyhójában, és még az
étkezések alkalmával sem akart előjönni. Zajnab szeme
szikrát szórt mindenkire, aki egyáltalán rá mert nézni.
Umm Szalama egész nap az ölében ringatta gyermekeit, és
folyton ugyanazt a dalt dúdolta nekik, mire félelmükben a
szegény kicsiknek minden szín kiment az arcukból.
Ami pedig engem illet, én minden reggel megélesítettem
a kardomat. – Teljesen elnyüvöd azt a pengét – csattant fel
Zajnab.
– Akkor majd használom a nyelvedet helyette, ha csatára
kerül a sor – válaszoltam. – Az úgyis minden kardnál
élesebb.
De nem nevetett a viccemen. Ahogyan senki sem abban a
huszonöt napban. Még a gyermekek is elveszítették
természet adta jókedvüket; csak poroszkáltak, ahelyett,
hogy futkároztak volna, apró szájuk remegett. Eldöntöttem,
hogy magam viszem be Hafszának az ételt, hogy egy kicsit
megszabaduljak a nyomasztó lehangoltságtól, de amint
megpillantottam a sötét karikákat a szeme alatt, és
meghallottam a komor sápadtságot a hangjában, a
főzősátorban uralkodó hangulat egy csapásra ünnepinek
tűnt.
Tízezer gyilkos állomásozott a városfal alatt. Úgy
játszottak velünk, mint macska az egérrel. Röhögve
végezték a dolgukat az árokba, és azzal fenyegetőztek, hogy
élve megsütik a gyermekeinket; hosszasan ecsetelték,
milyen zsenge és porhanyós lesz a húsuk. – Csak épp sok
fűszer kell hozzá, hogy elvegye azt a büdös muszlim ízt! –
kiabálták. Frivol dalokat énekeltek Mohamed feleségeiről,
és azzal hencegtek, mit terveznek velünk, mielőtt
megölnének. Álcsatákat vittek színre a kuraisok és a
muszlimok között, ahol az utóbbiak csak röfögtek és
fújtattak, mint a disznók.
–  Nem hagyhatjuk, hogy így megalázzanak bennünket –
dörögte Ali Mohamednek egyik éjjel, miután egész nap
tehetetlenül figyelte, miként szórakozik az ellenség. – Ha
legalább azt megengednéd, hogy kilőjünk rájuk néhány
nyilat, rögtön visszahúzódnának a táborukba.
–  Spóroljatok a nyilaitokkal – válaszolta Mohamed. –
Szükségetek lehet még rájuk. Úgy látszik, Abu Szufjan a
fejébe vette, hogy mindenképp utat talál a városba.
És sajnos talált is, amint az a huszonötödik nap kiderült.
Szafuan rohant be lélekszakadva a mecsetbe, hogy közölje a
hírt: Kaab, a kurajzák vezére beleegyezett, hogy megnyitja
kapuit a támadók előtt. – A  gatafáni összekötőim azt
mondják, Abu Szufjan már készíti is a seregeit – mondta
Mohamednek és Alinak.
 Én, aki addig a szobám ajtajából néztem és hallgattam a
társalgást, most az ajtófélfának dőltem, a félelemtől ájultan.
Abu Szufjan készíti a seregeit – hogy mindannyiunkat
lemészároljanak!
– Nem hiszem, hogy Kaab képes erre – mondta Mohamed,
és egyre csak a fejét ingatta. – Még egy éve sincs, hogy egy
pohár tej mellett hűséget fogadott nekünk.
–  De az ősei hosszú generációkon keresztül a nadirok
szövetségesei voltak, jóval azelőtt, hogy mi ideérkeztünk –
érvelt Ali. – Aztán jöttünk, és elkergettük innen a nadirokat.
–  Kaab attól fél, hogy ugyanezt tesszük majd a
kurajzákkal is – mutatott rá Szafuan.
–  Annál sokkal rosszabb vár azokra az áruló kutyákra! –
kiabálta Ali. Most az egyszer egyetértettem vele. Ha
valamilyen csoda folytán túléljük ezt a borzalmat, én
magam nyisszantom le az áruló Kaab fejét.
Mohamed elnézésünket kérte, és elment imádkozni, de
előbb még megbízta Alit, hogy hívja össze a legfontosabb
embereit a majliszba, és adjon valamit enni Szafuannak.
–  Ne számíts semmi különlegesre – dörmögte Ali. –
A készleteink a végét járják.
–  Az ellenség katonái is éhesek – válaszolta Szafuan. –
Abu Szufjan könnyű győzelmet ígért, úgyhogy csak két
hétre elegendő élelmet hoztak magukkal. – Hirtelen vigyor
jelent meg az arcán. – Persze, a beduin harcosok
hozzászoktak az éhséghez, de hallanod kéne, hogy
panaszkodnak a kuraisok!
Haragosan néztem rá. Ha én nem utasítom vissza ott az
oázisban, most épp arra készülődne, hogy megszállja
Medinát!
Mohamed megköszönte Szafuannak a híreket és távozott.
Ali elment, hogy összegyűjtse a vezetőket, és ígérte,
hamarosan visszatér. Miután egyedül maradt a mecsetben,
Szafuan ajtóm felé pillantgatott, én azonban gyorsan
becsuktam előtte, és amikor bekopogott, nem nyitottam ki.
–  Még mindig szeretlek, Aisha – mondta az ajtón
keresztül.
–  Ezért hagytál magamra, hogy egyedül kelljen
szembenéznem az umma haragjával? – kérdeztem elhaló
hangon.
–  A Próféta küldött el. Nem akarta, hogy arra
emlékeztessem az embereket, hogy velem töltöttél egy
éjszakát a sivatagban.
– Úgyhogy elmentél a régi barátaidhoz, a gatafánokhoz.
–  A Próféta bízott meg vele, hogy hallgassam ki, miről
tárgyalnak Abu Szufjannal! Magamtól nem hagytalak volna
egyedül, Aisha!
Nem szóltam semmit. De amit mondott, az megenyhítette
a szívemet – egy kicsit.
–  Remélem, meg tudsz nekem bocsátani – folytatta. –
Szeretném, ha barátok lennénk.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon. – Azt nem lehet –
suttogtam. Ezután minden elcsendesedett. Szafuan elment.
Befeküdtem a párnák közé, és hosszasan gyászoltam
elveszett gyermekkorunkat. Istenem, milyen ártatlanok
voltunk, ahogy egy korlátok nélküli életről ábrándoztunk!
Pedig a valóságban már a születésünkkor megpecsételődött
a sorsunk. Lehet, hogy némileg alakíthatunk rajta, de nem
kerülhetjük el, bármilyen messzire szökjünk is a sivatagba.
Most pedig, amikor úgy tűnt, sorsom fonala a végéhez
közeledik, a menekülés még lehetetlenebbnek látszott. Ha
ma meg kell halnom, ám legyen. A  végzetemet úgysem
kerülhetem el; és nem is akarom. De addig is, amíg
kilehelem utolsó leheletem, dönthetek úgy, hogy bátor
leszek, megmarkolom a kardomat, és a végsőkig harcolok.
Lenyeltem hát könnyeimet, és összeszedtem minden
erőmet. Ha a kuraisok betörnek a mecsetbe, én ugyan nem
fogok előttük zokogni és az életemért könyörögni! Úgy
küzdök majd, ahogy asszonyt még nem láttak küzdeni azok
a nagyhasú kereskedők!
Felcsatoltam kardomat, és elindultam a majlisz felé, hogy
meghallgassam, miről tanácskoznak a férfiak.
– Az ellenséges seregek az ároknál gyülekeznek – dörögte
Ali. De bármilyen nagy volt is a hangja, nem tudta elrejteni
félelmét. Én a majlisz előtt álltam, és a lábam úgy remegett,
hogy hallani lehetett a térdem kocogását.
Mohamed megragadta Ali szakállát, és odahúzta
magához. – Készülj a harcra – mondta. – És bízz Istenben.
A férfiak kisiettek az ajtón; engem észre sem vettek.
Ahogy Mohamed megjelent, azonnal a karjába vetettem
magam. – Hadd menjek veled, habibi – mondtam könnyes
szemmel. – Úgy szeretnék meghalni, hogy melletted
küzdök.
Átölelt, és megcsókolta a fejem búbját. Éreztem, hogy a
szíve dübörög, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.
A teste megfeszült a karomban, akár egy kifeszített íj.
 –  Drága Aishám – mondta. – Te vagy a legbátrabb
katonám. Ezért is kell itt maradnod, a mecsetben, az
asszonyokkal és a gyermekekkel. Muszáj lelket öntened
beléjük.
–  Vigasztaljam őket, miközben arra várunk, hogy
lemészároljanak bennünket? – mondtam, és kitört belőlem
a zokogás. – Vagy talán azt várod tőlünk, hogy
összegyűljünk az imateremben, és csodáért fohászkodjunk?
Legalább adj a kezünkbe fegyvereket, hogy a pokolra
küldhessük a gazembereket, mielőtt meghalunk!
–  Ahogy akarod, habibati – mondta elcsukló hangon. –
Elküldöm Talhát a maradék tőrökért, kardokért és
páncélokért.
Aztán magához húzott, és szenvedélyesen megcsókolt –
olyan hosszan, hogy amikor az ajka elvált az enyémtől,
levegőért kapkodtam. Aztán elengedett, és gyengéden eltolt
magától.
– Allah legyen veled, férjuram – mondtam.
– Veled is, drága harcos-feleségem. – Mélyen a szemembe
nézett; a tekintete párás volt. – Most pedig menj, és készítsd
fel az asszonyainkat a szent harcra. Ha ezen többé nem,
találkozunk a másvilágon.
Istenem, hogy szerettem volna zokogni! Hát tényleg
mindanynyiunkat lemészárolnak, mint az áldozati
bárányokat? És ha megölik Mohamedet, én miért akarnék
tovább élni? Kérlek, Allah, vigyázz rá.
Elindultam a szobámba, hogy felcsatoljam a tőrömet és
felvegyem a sisakomat; az egész testem reszketett. Amikor
Talha megérkezett a mecsetbe egy teli zsák fegyverrel,
először láttam mosolyogni az ostrom kezdete óta.
– Allahra, unokanővérem, még sosem láttam nálad szebb
harcost – mondta. – Az ellenségeink boldogok lehetnek,
hogy ezek a szép kezek vágják majd el a torkukat.
–  Ki akar itt torkokat elvágni? Kerüljenek csak a kezem
közé, lenyisszantom a fejüket! – hencegtem. Talha elolvadt,
mint a vaj. Fittyet hányva az illendőségre, lábujjhegyre
álltam, és arcon csókoltam. Így akartam kifejezni neki a
hálámat, amiért évek óta a barátom.
Asszonyok érkeztek a mecsetbe szép sorban, én pedig az
ajtóban álltam, és a kezükbe nyomtam a fegyvereket. – Nem
harap – mondtam Umm Ajmannak: elkerekedett szemmel
bámulta kardját.
–  Nyugodtan megragadhatod erősebben is; nem fog
eltörni – biztattam Dzsamilát, aki úgy lógatta petyhüdt
kezében a tőrt, mintha valami hajba való szalag volna. – Ez
az, ummi – mondtam anyámnak, aki kemény kézzel
megmarkolta fegyverét, és vadul a levegőbe szúrt egy
képzeletbeli ellenség felé.
Szauda jött futva; csak úgy zihált a kimerültségtől, a
homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek. – Hafsza még
mindig nem akar kijönni a kunyhójából – mondta. – Nem
kellene őt ott hagynunk egyedül.
Ebben a pillanatban Zajnab is megérkezett, és egyenesen
odasietett hozzám; a szeme csak úgy villogott. – Mit
művelsz, mondd? – kérdezte erélyesen. – Kinek képzeled
magad, közönséges utcai harcosnak, mint Umm Úmara? Ha
ezt Isten szent prófétája látná!
Az arcom lángolt. – Umm Úmara mentette meg Mohamed
életét Uhudnál.
–  Míg te körbe-körbe rohangáltál, és jól kinevettetted
magad! És most? Nézz magadra! Tetőtől talpig
felfegyverkezve, akár egy… egy… fiú! – mondta, és undorral
rázta a fejét.
Kihúztam magam; rájöttem, mi a valódi oka
tiltakozásának. Amíg én száműzetésemet töltöttem a
szüleim házában, Zajnab szépen elfoglalta a háremben a
hatun pozícióját. Hát persze! Ezért is mert olyan nyíltan
szembeszegülni velem Mohamed előtt a lakosztályomban!
Most pedig nem bírja elviselni, hogy olyan hatalmat
gyakorolok, amire ő nem képes. Persze úgyis vége lesz
ennek a titulusért folytatott harcnak, ha majd mindketten
holtan fekszünk a porban – gondoltam.
Umm Szalama lépett előre; két oldalról egy-egy
gyermekét, Dorrát és Omart ölelte. Legidősebb fia, Szalama
már betöltötte a tizenötöt, és beállt katonának,
csecsemőjére pedig egy beduin szoptatós dajka vigyázott
valahol a sivatagban.
–  Zajnabnak igaza van – mondta feltűnő nyugodtsággal,
ahhoz képest, hogy mindannyian a halál torkában voltunk.
– Mi, asszonyok, azért vagyunk, hogy életet adjunk, nem
pedig azért, hogy kioltsuk. Miféle példát mutatnék a
gyermekeimnek, ha azt látnák, hogy férfiak vérét ontom a
csatatéren?
Azt hittem, rosszul hallok. A  szívem úgy verdesett a
mellkasomban, mint egy ketrecbe zárt kismadár. – Példát
akarsz mutatni? És mégis kinek? Ha nem küzdünk, senki
sem marad életben közülünk, hogy elmesélje, hogyan haltál
meg! – mondtam.
 Később, bent a mecsetben meglepődve láttam, hogy az
asszonyok – köztük Zajnab, Umm Szalama, és Dzsuajrija is –
ügyetlenül emelgetik a kardjukat és a pajzsukat, míg anyám
Mohamed fatörzs- pulpitusán áll, és hevenyészett harci
verseket skandál fennhangon arról, miként kell
megbénítani az ellenséget.
–  Jaa Aisha, gyere, és taníts meg minket, hogyan kell a
kardot forgatni! – kiabált felém, amikor meglátta, hogy
Hafszával a nyomomban belépek a terembe. Kinyújtotta
felém a kezét, és felhúzott a fatörzs tetejére. Elővettem a
kardomat, és elkezdtem magyarázni, miközben bemutattam
nekik az egyes fogásokat. Nem telt bele pár perc, és az
összes asszony a kardforgatást gyakorolta, és közben igazi
harcosnak képzelte magát. A  terem két szélén gyermekek
ültek kis csoportokban; úgy tapsoltak és ujjongtak, mintha
valami játékról lett volna szó.
Nagy örömömre sokuk igen ügyesnek bizonyult – még
azok is, akiknek az elején egyáltalán nem tetszett az ötlet.
Umm Szalama ravasz volt, olyan, aki inkább az eszével, és
nem a szívével brillírozik a harctéren. Zajnab viszont épp
olyan szenvedéllyel küzdött, akárcsak Ali, épp csak az apja
gyakorlottsága hiányzott belőle. A  szeme vadul szikrázott,
akár egy tigrisé, de ahogy elnéztem, attól féltem, nem
sokáig marad életben, ha igazi harcra kerül a sor. Anyám
rettenthetetlen volt; nevetve küzdött a kétbalkezes Kutalia
ellen, és úgy tűnt, hosszú évek óta először igazán jól érzi
magát a bőrében. Szauda igazi táncot lejtett a karddal a
kezében; kecsesen és könnyedén, ahogy egykettőre legyőzte
Umm Ajmant. Fegyvercsörgés és hangos asszonyi kiabálás
töltötte be a mecsetet, míg végül úgy döntöttünk, pihenünk
egy kicsit. Nem volna jó, ha még az igazi csata előtt teljesen
kifárasztanánk magunkat, gondoltuk.
Én és Hafsza – felbuzdulva a látottakon – összetereltük a
gyermekeket, hogy segítsenek nekünk a konyhában.
–  Akár meg is főzhetjük az egészet, mit gondolsz? –
kérdezte Hafsza, és az utolsó zsák árpánkra mutatott. – Kell
az erő a harchoz, meg aztán, minek is hagynánk meg bármit
is a kuraisoknak?
Amikor egy hatalmas tál kásával a kezünkben
visszatértünk a mecsetbe az asszonyokat a földre borulva
találtuk. Anyám a datolyapálmatörzsre mutatott, és így
szólt:
– Jaa édes lányom, imádkoznunk kell, és te fogsz minket
vezetni.
Zajnab felállt, és tiltakozni kezdett, de amikor az anyám
erélyesen felemelte a fejét, csendben maradt és visszaült.
A szeme villámokat szórt felém, ahogy idegesen felmásztam
a pulpitusra.
A terem hirtelen elcsendesedett; olyan aprónak éreztem
magam, akár egy hangya. Szóra nyitottam a számat, de az
ajkaim remegtek, és nem jött ki hang a torkomon. Hogy is
foglalhatnám el Mohamed, Isten szent prófétájának a
helyét? De nem épp ő kért meg rá, hogy öntsek lelket az
umma asszonyaiba? Íme, itt a nagy lehetőség, hogy
bizonyítsak.
Allah, kérlek, segíts, hogy megtaláljam a megfelelő
szavakat. Újra kinyitottam a számat; ezúttal a hangom
olyan öblösen csengett, ahogy Bilalé szokott a háztetőről.
–  Önts bátorságot a szívünkbe, hogy megvédhessük
gyermekeinket és az ummát – fohászkodtam. A  békesség
úgy töltött el, mintha üres edény volnék. – Ha Te állsz
mellettünk, győzni fogunk.
Miután megebédeltünk, az asszonyok lepihentek, de túl
izgatottak voltak, hogy aludjanak. Aszma kisfia, Abdalla
könyörgött, hogy meséljek neki. Leültem a fatörzsre,
széttártam felé a karom, ő pedig belemászott az ölembe, és
meleg arcocskáját az enyémhez nyomta. Elkezdtem
szavalni. Egyik verset a másik után skandáltam, mindig azt,
ami épp eszembe jutott: régi szerelmes költeményeket,
Mohamed revelációit megörökítő recitálásokat, a badiri és
az uhudi csatáról szóló hősi énekeket, és az anyaföld, Mekka
után vágyakozó sirámokat. Ez utóbbiak hallatán a mecset
megtelt hangos szipogással és könnyekkel.
Aztán egyszer csak olyan dübörgés hallatszott odakintről,
mintha ezer és egy ló patái döngetnék a földet. Mintha
szélvész söpört volna végig az utcákon. Elfogott a pánik – itt
vannak! Közel a vég! Könnyes szemmel rebegtem el
búcsúszavaimat, de aztán összeszedtem magam. Ha bárki
életben marad közülük, hogy elmesélje, mi történt, azt
akarom, hogy úgy emlékezzenek Aishára, mint bátor és
büszke harcosra, nem mint zokogó és panaszkodó lányra.
Szauda hangosan jajveszékelt. Fatima kisbabája sírt.
Fogtam az alvó Abdallát, és odavittem Aszmához.
A  nővérem szeme csordultig telt könnyel; tekintetében
rettegés tükröződött. Ismét felléptem a fatörzsre, és
kirántottam a kardomat a hüvelyéből. Suhogva énekelt a
kezemben, akárcsak a többi kard a teremben, amiket
asszonyi kezek a magasba emeltek.
Csak álltunk és vártunk, és közben mintha órák teltek
volna el. A  levegőt szimatoltuk, akár a vadászkutyák;
fülünket hegyeztük, hátha meghalljuk a közeledő léptek
zaját; szemünk a bejáratra szegeződött, vérszomjas
tekintetek után kutatva. Szapora érverésem lüktetése
mellett a pillanatok csak még lassabban vánszorogtak.
Hallottam a körülöttem lévő asszonyok lélegzetét, és
éreztem az elfogyasztott árpa kipárolgását; összekeveredett
a porral, amit a lábunkkal felvertünk. A levegő szokatlanul
hideg volt, mégis egész testem izzadságban úszott. Fáztam.
Összeszorítottam az állkapcsomat, hogy ne halljam fogam
vacogását.
Aztán odakintről, a mecset bejárata felől csattogás és
rövid, éles kiáltás hallatszott. Izmaim megfeszültek; ugrásra
készen vártam a rohamot. Semmi. Minden idegszálammal
koncentráltam, de csak egy elnyúló, hangos üvöltést
hallottam, úgy áradt és apadt vissza, akár a Vörös-tenger
vize.
Remegő lábbal léptem le a fatörzsről, és lassan
megindultam a termen át, az asszonyok feszült tömegén
keresztül. Parfümillat kavargott körülöttem; reggel, amikor
befújták magukat, még nem sejtették, hogy ez a nap lesz
számukra az utolsó. Mindenhonnan hosszú, szaggatott
sóhajok hallatszottak. De egyetlen kéz sem remegett, pedig
az arcokat sűrű könnyek áztatták.
A mecset belsejében, a közvetlenül a bejárat előtt elterülő
rész üres volt; senki sem akarta elsőként üdvözölni az
ellenséget. Úgy hatoltam be a kihalt térbe, mintha
színpadra lépnék. Az umma összes asszonyának tekintete
rám tapadt, ahogy oldalazva közelítettem az ajtóhoz.
Egyszer csak megpillantottam a zaj forrását: a számum
tombolt a házak között, a port magasan felcsapta a falakra,
és feltépte a datolyapálma-tetőket. A  levegőben homok
örvénylett, a távolban pedig ott táncoltak a zaubák, az
óriási porördögök, vadul tekergőzve, és óriási,
szezámkrémszínű felhőkkel fedték el a napot. Egy teremtett
lelket sem láttam, se katonákat, se mást. Kinyújtottam a
nyakam, hogy úgy pásztázzam végig az előttem kanyargó
utcákat, de csak ugyanazt érzékeltem: kihalt minden.
Hatalmasat kiáltottam örömömben: – Nem ők jönnek! Ez
a számum!
Mögöttem a teremben úgy szakadt ki a megkönnyebbülés
sóhaja az asszonyokból, mint a levegő egy kilyukadt
labdából. És aztán, amikor épp készültem behúzni a fejemet,
megpillantottam őket.
A távoli, sötét alakok egyre nagyobbak lettek, ahogy
közeledtek felém. Úgy vágtattak át a viharon, mint tízezer
forgószél, nem törődve a süvítő homokkal és a földre
zuhanó hatalmas pálmaágakkal.
– Fegyvert a kézbe! – ordítottam hátra. – Jön az ellenség!
Hafsza mögöttem termett, és a vállam felett
előrenyújtotta hosszú nyakát. – Értünk jönnek – mondta.
Így volt: tízezer vérszomjas gyilkos robogott egyenesen a
mecset felé. Igyekeztek félrelökni egymást, kiabáltak és
röhögtek. Ha egyikük nagyon elhúzott, a többiek hátulról
visszarángatták. Milyen hasonló a felszerelésük a miénkhez!
Biztosan az umma halott katonáinak testéről tépték le.
A  nyakamon felborzolódott a szőr; mély, állatias morgás
hagyta el a torkomat. Megmarkoltam a kardomat, és kuraisi
vérre szomjasan figyeltem őket. Abu Szufjant kerestem.
Aztán a csapat élén hirtelen egy ismerős alak rajzolódott
ki – egy jól megtermett, göndör szakállú férfi, Hidzsasz
legszebb mosolyával az arcán.
–  Jaa Aisha, mondj hálát Allahnak! – kiabálta Mohamed,
és a karját lóbálta felém. – Ráküldte a pusztító számumot az
ellenség táborára! Abu Szufjan pedig, ahogy tőle várható
volt, összeszedte a seregét és elmenekült. Az ostromnak
vége, megmenekültünk!
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A KETTÉSZAKADT HÁREM
❖
Medina, 627. május
 
 
Az egész sivatag felbolydult a hírre: Mohamed próféta
elbánt egy tízezer fős sereggel, ráadásul úgy, hogy az övéi
közül senki sem sérült meg. Az új hívek árja úgy zúdult
Medina felé, akár a sűrű méz. Beduin vezérek, köztük a
gatafánoké is, egyből a barátságát követelték. A  negusz,
Abesszínia királya száz tevét küldött gratulációul. Az
egyiptomiak szent vezére leggyönyörűbb kurtizánjait
ajánlotta fel Mohamednek. Míg csupán egy hónappal azelőtt
mindenki azt mondta róla Hidzsaszban, hogy belebújt egy
dzsinn, most az egész világ Allah szent prófétájának lába
előtt hevert. Én közben mindvégig mellette álltam, és
próbáltam tartani a helyemet Zajnabbal szemben, aki
igencsak meggyőző támadások sorát mérte rám.
Allahnak hála, az invázió alatt sokat nőttem Mohamed
szemében az árok ötletével, és azzal, ahogyan az
asszonyoknak és a gyermekeknek segítettem megvédeni
magunkat. – Ha Aisha nincs, a földön henteregve
óbégattunk volna, mint a csecsemők – mondta Szauda a
Prófétának, aki erre csak bólintott, mintha nem is várt
volna kevesebbet. De egyikünk sem beszélt arról, hogy
próbálta megnehezíteni a dolgomat ellenszegülésével
Zajnab, Umm Szalama és Fatima.
Mint kiderült, az anyám volt, aki végül rábeszélte őket a
harcra. Amikor kimentem a mecsetből, hogy kicsalogassam
Hafszát a kunyhójából, ummi feltette nekik a kérdést, hogy
vajon melyik helyénvalóbb: küzdeni vagy az életükért
könyörögni. Aztán, ahogy az asszonyok köré gyűltek, ő
pedig kiosztotta nekik a maradék fegyvereket, Zajnab
hirtelen megpillantott egy kardot, amelynek markolatát egy
ezüst skorpió díszítette. Gyorsan kikapta anyám kezéből, és
csillogó szemmel a magasba emelte; teljesen megbabonázta
az ötvösmunka nemessége.
–  Jaa Zajnab, te úgysem akarod használni azt a kardot,
add oda valaki másnak – mordult rá az anyám. De Zajnab
egyre csak csodálta a fegyvert, és nem volt hajlandó kiadni
a kezéből. Néhány perccel később Umm Szalamát sírva
kérlelték a gyermekei, hogy ragadjon fegyvert, és védje meg
őket, ő pedig teljesítette a kérésüket. Ezek után már Fatima
is úgy döntött, harcolni fog.
Szauda elmesélése, hogy miként öntöttem lelket az
asszonyokba, könnyeket csalt apám arcára, anyám spontán
kardbemutatója pedig megmosolyogtatta. De nem
mindenkit nyűgözött le ennyire a nők bátor helytállása
Mohamed közeli tanácsadói közül. Umar rámordult a
feleségeire, hogy rakják le fegyvereiket, még mielőtt kárt
tesznek magukban, Ali pedig leszidta Fatimát, amiért egy
ilyen éles tárggyal veszélyezteti a gyermekük életét. –
Tudhattátok volna, hogy mi, férfiak, úgyis megvédünk
benneteket – mondta, miközben kivezette feleségét a
mecsetből.
Apám csak mosolygott a másik két férfi reakcióin. –
Gondolom, most, hogy belekóstoltatok a hatalomba, az
egész háztartás irányítását a kezetekbe akarjátok majd
venni – mondta csipkelődve az anyámnak. Ummi arca
felderült az ötlet hallatán. Odafordult a falfehér és elgyötört
Kutaliához, aki úgy fogta a kardját, mintha rothadó hal
lenne, és kivette a kezéből.
–  Gyere, nővér-feleségem. Ideje hazamennünk – mondta
parancsoló hangon.
Umar feleségei emelt fővel és mosolyogva követték
férjüket kifelé a mecsetből. Még Zajnab is – miután látta,
hogy ragyogott Mohamed szeme, amikor rám nézett –
megsuhogtatta a kardját a levegőben és hencegni kezdett,
hogy ha teheti, elevenen megnyúzta volna a kuraisi
harcosokat. Látva a sötét indulatot a szemében, amikor rám
nézett, eltűnődtem, vajon nem szereztem-e magamnak egy
még rettenetesebb ellenséget.
Azt hittem, már így is megvan a magam baja, de úgy
látszik, tévedtem, mert Allah hamarosan küldött újabbat.
Pár nappal az Árok csatája után én és Mohamed épp a
kunyhómban voltunk, amikor Ali jelent meg az ajtóban.
Keze egy huriszemű asszony karját markolta; a nő jobb
arcán birsalmamagnyi szépségfolt, szemében dühös indulat.
Ali odalökte őt Mohamedhez.
– Ajándék a harcosaidtól – mondta. – Rajhana, a kurajzák
hercegnője.
A nő szájából hatalmas adag nyál repült Mohamed felé,
majd a szakállán landolt. – Megölted az apámat, a férjemet
és a fivéreimet – vicsorogta. – Inkább meghalok, minthogy a
szajhád legyek, mint ez itt. – Odafordult hozzám, és
elfintorította az orrát, mintha büdös lennék.
 Olyan gyűlölet volt a hangjában, hogy végigfutott a
hátamon a hideg. De ki ne értette volna a dühét? Miután
Abu Szufjan elmenekült éhség és számum tizedelte
seregével, a mieink lerohanták a kurajzákat, és minden
férfit megöltek. Ez volt a legvéresebb támadás, amit
Mohamed valaha elrendelt. – Nem kockáztathatjuk, hogy
eláruljanak bennünket, ahogy a nadirok tették – mondta. De
láttam a szomorúságot a szemében, miközben nézte,
hogyan csapják le katonáink a kurajza férfiak fejét, hogy
aztán belelökjék a testüket az árokba.
Osztoztam a szomorúságában, ugyanakkor egyetértettem
a döntésével. A  kurajzák vezére, Kaab egyetlen
könnycseppet sem ejtett volna, ha történetesen bennünket
mészárolnak le. Sőt, ő volt az, aki segíteni akart az
ellenségeinknek. Meg aztán, ha Mohamed nekik is
megkegyelmezett volna, ahogyan korábban a nadiroknak és
a kajnukáknak, az umma egészen biztosan fellázad.
Katonáink égtek a vágytól, hogy bosszút álljanak az áruló
kurajzákon.
Mohamed fejet hajtott Rajhana előtt, és bocsánatot kért,
amiért fájdalmat okozott neki. – Én nem várom, hogy
köztem és a halál közt válassz.
–  Ha az a terved, hogy szolgasorba küldesz, inkább ölj
meg most azonnal – válaszolta a nő. – A  lefejezés sokkal
kegyesebb dolog, mint a verés és az erőszaktevés. Én
hercegnő vagyok; nem értek semmihez. A  kezem finom, a
nyelvem csípős, ezek közül pedig egyik sem válik
becsületére egy szolgának.
–  Nem akarlak szolgasorba taszítani, Kaab lánya – szólt
Mohamed. – A  mostani árulásától eltekintve mindig is
csodáltam az apádat. Az iránta érzett tiszteletem jeléül
megengedem neked, hogy itt élj, a hárememben… Feleségül
azonban nem veszlek, amíg át nem térsz az iszlámra.
Rossz előérzetem támadt, de nem szóltam semmit. A nőt
a katonái ajándékozták Mohamednek, ezért nem utasíthatta
vissza. De hogy beengedje ezt a mérges kígyót a hárembe?
A  magam részéről akkor már inkább egy valódi kígyóval
osztottam volna meg a lakhelyemet.
–  Elhagyjam a zsidók Istenét, hogy hozzád mehessek? –
Rajhana felhangzó nevetése úgy sértette a fülünket, akár a
friss sebet az érdes homokszemek. – Soha, még akkor sem,
ha csak így kaphatnám vissza a fiaimat.
–  Senki nem akarja elvenni tőled a fiaidat – mondta
Mohamed. – Ők is itt lakhatnak veled, a háremben.
Rajhana lesütötte a szemét… de nem elég gyorsan ahhoz,
hogy ne lássam, ahogy könnycseppek ülnek ki a
szempilláira, mint reggeli harmat a fűszálakra. Ali nógatni
kezdte a kardja hegyével. – Látod, milyen lágyszívű a mi
drága Prófétánk? – kérdezte. – Miért nem köszönöd meg,
hogy ilyen nagylelkű hozzád?
A nő megvető pillantással nézett fel. – Miért kellene
megköszönnöm neki azt, ami már eddig is az enyém volt?

❖ ❖ ❖
–  Miféle ember ez a Mohamed? – kérdezte Rajhana aznap
este a főzősátorban, miután az asszonyokkal oda húzódtunk
be a férfiak elől, akik épp az ő kunyhóját építették. – Gyilkos
vagy szerető?
–  Ő csakis azokat öli meg, akik megérdemlik – vágtam
vissza, még mindig kicsit sértődötten, amiért szajhának
nevezett. – Szerencsédre azonban a szerelemben nem
ennyire válogatós.
–  Féltékeny vagy? – kérdezte, és megvetően
lebiggyesztette telt ajkait. – Miattam ugyan nem kell
aggódnod. Engem egyáltalán nem érdekel a ti hamis
Prófétátok.
–  Hazudsz! – kiabálta Szauda a sarokból, ahol épp a
gyermekekkel játszott. – A Próféta a legigazabb ember egész
Hidzsaszban!
Rajhana gúnyosan mosolygott. – Egy igazi csaló. Azt
állítja, ő a próféta, akinek eljövetelét a Zsidók könyvében
megírták. De kérdezem én: miért jelölne ki erre a szent
küldetésre Isten egy arabot, amikor a saját népéből is
választhat?
Szauda a fejét csóválta és ciccegett, majd odajött a
fészekbe hozzám, Hafszához, Dzsuajrijához és Rajhanához.
Ismét magamhoz ragadtam a szót, hogy megvédjem
Mohamedet.
–  Ha valóban csaló volna, vajon kockára tette volna
mindenét? – kérdeztem, és támogatást keresve végignéztem
nővér-feleségeimen. – Mohamed vagyonos ember volt;
Mekka egyik legszebb házában élt, négy gyönyörű lányával.
Arany élete volt. Miért adta volna fel mindezt, ha nem
érezte volna feltétlen szükségét?
–  Ja, már értem: Isten kényszerítette rá – mondta
Rajhana, és a szemét forgatta.
– Pontosan így történt – vágott közbe Hafsza.
–  Egészen pontosan Gábriel arkangyal – javította ki
Szauda. Megköszörülte a torkát, közelebb hajolt, és
misztikusan duruzsoló hangon előadta a történetet, amit
mi, többiek már kívülről fújtunk – arról, hogy hogyan lett
Mohamedből Allah prófétája.
Mohamed egy barlangban ücsörgött a Hira-hegyen;
meditált, és a családja védőszentjeihez imádkozott. Hirtelen
hatalmas robajlás rázta meg a falakat, mintha villám
csapott volna beléjük. – Szavalj! – parancsolta egy
dörgedelmes hang, hogy csak úgy visszhangzott az egész
barlang.
Mohamed térdre rogyott félelmében, és azt hitte, a
böjtöléstől rémeket lát. Aztán a sötétből kinyúlt egy kéz,
megragadta a torkát, és fojtogatni kezdte. – Szavalj! –
dörögte ismét a hang, és a kéz elengedte.
Úgy reszketett, hogy alig tudott felállni, de valahogy
odavánszorgott a barlang bejáratához, hogy megnézze a
támadóját – azt gondolta, biztos egy dzsinn. Nagyon
meglepődött azon, amit látott: egy hatalmas, fénylő
férfialak – Gábriel arkangyal – lebegett a horizonton, és
eltakarta előle a holdat és a csillagokat. Mohamed remegve
a földre rogyott.
Rajhana gúnyosan felnevetett. – Egy dzsinn? Ki hiszi el
ezt a képtelen mesét?
Ebben a pillanatban Zajnab viharzott be Umm Szalamával
az oldalán, Fatima a nyomukban loholt, mint valami szolga.
Zajnab megállt előttem, és gúnyos mosollyal így szólt:
– Épp most hallottam egy érdekes pletykát.
Ideges lettem. – Ugyan miről, egy férfiről, a menyéről és
egy fellibbenő függönyről? – kérdeztem, és felnéztem rá.
– Arról az ősrégi szóbeszédről már mindenki tudja, hogy
nem igaz! – vágott közbe Fatima.
– Ez viszont egy friss történet… és, a forrásából ítélve, azt
mondanám, valószínűleg igaz – folytatta Zajnab. – Anyád
nővér-felesége osztotta meg velem. Vagy talán más is tudja
rajtam kívül, hogy Mohamed gyermek-felesége sokáig félt
elhálni a házasságát, olyannyira, hogy a dolog csak
nemrégiben történt meg?
Hafsza dülledt szemmel nézett rám, jelezve, hogy őrizzem
meg a nyugalmamat. Szauda a fejét rázta, és arra intette
Zajnabot, hogy ne üljön fel mindenféle pletykáknak.
Éreztem, ahogy a félelem egyre feljebb kúszik a gerincem
mentén. A  hagyomány szerint, amely a házasságot az
elháláshoz kötötte, Zajnab régebb óta volt Mohamed
felesége, mint én. Ez pedig azt jelentette, hogy elsőbbséget
élvez velem szemben, ha arra kerül a sor, hogy eldöntsük, ki
legyen a hatun a háremben.
– De talán nem is a félelmed tartotta vissza Mohamedet,
hanem ez a vézna kis test! – gúnyolódott Zajnab. – Az én
szememben te még mindig inkább gyermek vagy. És –
ahogy azt az ostrom alatt sikerült bizonyítanod – úgy is
viselkedsz! – A  szeme villogott. – Mint egy kisfiú, aki alig
várja, hogy férfi legyen belőle!
–  Jaa Hafsza, mondd csak, te hallottál valamit? –
szólaltam meg erőltetett nemtörődömséggel. – Valami
furcsa rikoltozást, olyasmit, mint a papagáj hangja?
Zajnab felfújta a mellkasát. – Majd meglátjuk, ki a papagáj
ebben a háremben – mondta élesen. Azzal odafordult nővér-
feleségeimhez. – Szavazzunk! Most azonnal!
Katonás lépésekkel hátrament a sarokba, ahol a
barátnőivel szokott ücsörögni, és helyet foglalt egy párnán.
– Aki Aishát szeretné hatunnak, maradjon a helyén. Aki rám
szavaz, az pedig jöjjön át ide, és üljön le mellém.
Umm Szalama azonnal követte őt, és persze Fatima is.
Hárman néztek farkasszemet velünk, akik ott maradtunk.
Vigyorogtam. Fatima nem számított. Szaudával,
Hafszával, és Dzsuajrijával az oldalamon én voltam a
győztes. Diadalmas pillantást vetettem Zajnabra, ő azonban
addig-addig bűvölte mosolyával Dzsuajriját, hogy az végül
felállt, és átment az ő sarkába.
–  Én és Dzsuajrija akkor barátkoztunk össze, amikor te
épp Szafuannal voltál elfoglalva – mondta Zajnab. –
Körbenézett támogatóin, és így szólt: – Mit gondoltok,
nővér-feleségeim, én, mint a hárem hatunja, milyen
feladatot szabjak ki elsőként Aishára?
–  Na várjunk csak, hadd számoljak utána a dolognak! –
mondtam ravaszul. – Rajtad kívül két másikat látok. – Azzal
körbenéztem a saját sarkomban, és így kiáltottam: –
Allahra, mi is épp ennyien vagyunk!
– Jaa Zajnab, korai még, hogy kinevezd magad hatunnak –
mondta Hafsza. – Ahhoz bizony szükséged lesz még egy
szavazatra!
Zajnab felhúzta a szemöldökét, és Rajhanára nézett. –
Van valaki a háremben, aki még nem nyilatkozott –
mondta. – A szép Rajhana! – sziszegte, és kivillantotta mind
a harminckét fogát. – Isten hozott nálunk, nővér-feleségem.
Te kit szeretnél a hárem élén látni: egy érett és okos
asszonyt, vagy ezt a forrófejű kis csirkét?
Rajhana harsányan felnevetett. – Tőlem aztán ne
várjátok, hogy eldöntsem ezt a perpatvart – mondta. – Épp
elég csatát láttam már. Meg aztán, nem is vagyok Mohamed
felesége, tehát nem tartozom a háremhez. És ha Isten is
megsegít, soha nem is fogok.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A MEKKAI ZENDÜLÉS
❖
Medina, majd Mekka, 627. május
 
 
Az összecsapásom Zajnabbal egy hajszálon múlt. Ha csak
eggyel több szavazatot kap, egészen biztos, hogy még aznap
délután a vécét takaríthattam volna. Úgy döntöttem, eljött
az ideje, hogy teherbe essek. Szauda, aki tudott a
kálváriámról, mindenféle gyógyfüvekről sugdosott a
fülembe: többek között egy khuzama nevű sivatagi
növényről, amely állítólag fokozza a nők termékenységét.
Vesztenivalóm nem lévén, eldöntöttem, hogy kipróbálom,
ha Mohamed legközelebb nálam éjszakázik. És akkor
hamarosan – ha Allah is úgy akarja – szülök neki egy fiút.
De még mielőtt erre sor kerülhetett volna, Mohamed
bejelentette, hogy el kíván zarándokolni a Kába
szentélyhez, hogy hálát adjon Allahnak, amiért megvédett
bennünket az Árok csatájában. Mivel tudta, hogy a kuraisok
valószínűleg meg akarják majd akadályozni, hogy betegye a
lábát Mekkába, úgy döntött, csak két feleségét viszi
magával: engem és Umm Szalamát. Zajnabnak azonban nem
kellett sok idő, hogy meggyőzze, ő is hadd jöhessen velünk:
– Tudod jól, mennyire imádom Mekkát, habib.
Ha arra gondoltam, hogy azzal a két kellemetlen
nőszeméllyel kell egy sátorban aludnom, szinte rettegtem
az utazástól. Másrészt viszont nagyon vágytam rá, hogy újra
lássam Mekkát. Meg aztán, nem akartam, hogy Zajnab
haddzsa legyen – vagyis olyan valaki, aki megjárta a
zarándokutat –, miközben én kimaradok ebből a
megtiszteltetésből.
Alkonyatkor indultunk, ezer emberrel, hetven áldozati
tevével, és még jó néhány másik tevével, szamárral és lóval,
hátukon hatalmas zsákokban árpa és datolya, ezenkívül
főzőedények, sátrak, szőnyegek, ruhák, tányérok, kohl,
virágok, tőrök, vizestömlők, reményeink, emlékeink és egy
békés fogadtatásért elrebegett fohászaink. Ennek ellenére,
mint mindig, most is voltak kérkedők, akik arról skandáltak
verseket, hogyan kényszerítjük majd térdre a kuraisokat, ha
a vezéreik megpróbálják utunkat állni.
De Mohamed nem akart harcolni. Ő azért indult Mekkába,
mert álmot látott. Álmában a mieink fehér köntösben
vonultak végig a város utcáin, ittak a szent Zemzem-kút
vizéből, és úgy folyták körbe a Kába szentélyt, akár egy
folyó.
– Allah magához szólított bennünket – mondta.
Meg kell hagyni, az időzítés tökéletes volt egy ilyen
merész lépéshez. A  számum, amely megsemmisítette a
rohamra készülő Abu Szufjan seregét, egész Hidszaszt
meggyőzte az iszlám hatalmáról. Sok új hívő, aki az Árok
csatája óta jött Medinába és csatlakozott az ummához,
Mekkából származott. Ők mind ugyanarról számoltak be:
Abu Szufjan elveszítette a tiszteletét a kuraisok előtt.
Néhányan egyenesen azt szorgalmazták, hogy al-Abbaszt –
Mohamed és Ali nagybátyját – tegyék meg vezetőül
helyette.
 – A népem torkig van vele, hogy újra és újra csatát veszít
Mohamed ellen, aki közben vígan fosztogatja a
karavánjainkat – mondta az egyik újdonsült hívő. – Sokan
vannak közöttük, akik boldogan békét kötnének veletek.
Asszonyok, gyermekek és sejkek ujjongó ünneplése
közepette hagytuk el Medinát; a város apraja-nagyja
kiözönlött az utcákra, hogy elbúcsúztassanak bennünket.
A karavánnal utazó férfiak szeme túlragyogta a csillagokat;
az üde sivatagi levegő mindannyiunkat felvidított, ahogy
énekelve és örömteli szívvel hajtottuk előre a tevéket, és
közben alig vártuk, hogy újból láthassuk a mi szeretett
Mekkánkat. A tizedik éjszakára azonban pattanásig feszült a
hangulat a karavánban. A  szamarak leszegték a fejüket és
meg sem akartak moccanni. A  lovak hátráltak és fújtattak.
A  tevék bizarr hangot adtak ki, amely leginkább valami
kísértetdalra hasonlított. Az emberek kuraisi támadásról
suttogtak, és méltatlankodva morogtak, amiért Mohamed
megtiltotta, hogy fegyvereket hozzunk magunkkal az útra.
Csak tőrök voltak nálunk, hogy legyen mivel elvágnunk az
áldozati tevék torkát.
–  Egy madárrajjal sem tudnánk elbánni ezekkel a játék
fegyverekkel – panaszkodott az egyik tevehajcsár. – Ha a
kuraisok ránk támadnak, akár le is fekhetünk, hogy
odatartsuk nekik a torkunkat.
Talán a zúgolódás miatt, nem tudom, de tény, hogy
Mohamed úgy döntött, még aznap éjjel megszenteli a
tevéket, és nem várja meg, míg Mekkába érünk. Én, Umm
Szalama és Zajnab a sátrunkból néztük, ahogy végigvezeti
az első állatot a táboron, és hangosan így kiált: – Isten
hatalmas! – Az emberek szívből jövő éljenzése és kiabálása
egy időre eloszlatta a fejünk felett gyülekező szürke
felhőket. Aztán Mohamed fogott egy darab kohlt, és
vonalakat, hullámokat és köröket rajzolt az állat lányos
arcára és izmos combjaira.
– Labajk al-Lahuma labajk! – kiabálta, így tudatva Istennel
érkezésünket, és közben egy színes virágfüzért akasztott a
teve nyakába.
Hamarosan az egész tábor felbolydult, akár a méhkas,
ahogy hatvankilenc másik férfi végigvezette a többi állatot
a sátrak között. Hosszú szempilláikkal és virágfüzérekkel a
nyakukban a tevék olyanok voltak, akár a mulatságba
készülő asszonyok. Holnap lesz a napja, hogy ezer
zarándokunk bevezeti őket Mekkába, a szent városba, ami
felé naponta ötször odafordulunk, hogy imádkozzunk,
aztán a Kába szentélynél felajánlják őket Allahnak.
Aludni tértünk, majd – bár a nap olyan perzselő
forrósággal árasztotta el a földet, hogy alig kaptunk levegőt
– összepakoltunk, hogy megtegyük azt a pár órás utat, ami
még hátravolt Mekkáig. Úgy terveztük, hogy épp a
legforróbb napszakban érünk a városba, amikor a kuraisi
harcosok úgyis pihenőjüket töltik valahol az árnyékban –
legalábbis mi így gondoltuk.
Először a patadobogást hallottam meg; aztán a kiabálást.
Félrehúztam a houdám függönyét, és azt láttam, hogy a
hírnökünk hanyatt-homlok vágtat a karaván felé a
szikkasztó hőségben, és eszeveszetten sarkantyúzza a lovát.
Ahogy megérkezett, Umar a kezébe nyomott egy
vizestömlőt. Vadul nyelte a kortyokat; a víz melléfolyt a
szája szélén, le a ruhájára. Aztán, még mindig levegő után
kapkodva, közölte, hogy Khalid ibn al-valid közeledik
kétszáz állig felfegyverzett harcossal.
 Hirtelen morajlás tört ki az emberek között, mintha vihar
közeledne. – Allahra, puszta kézzel széttépjük őket! –
kiabálta Umar.
Mohamed arcán az izgalom legapróbb jele sem látszott.
–  Szégyen a kuraisokra! – mondta, és a fejét csóválta. –
A háborúskodás teljesen elvette az eszüket. Pedig mi bajuk
lett volna, ha egyszerűen beengednek a városba, hogy
imádkozzunk? De ők csak a harcra és az öldöklésre tudnak
gondolni. Ha ezt nézzük, mi máris diadalmaskodtunk
felettük!
Aztán apámhoz fordult. – Van valaki közöttünk, aki tud
egy másik utat Mekkába? – kérdezte, abi pedig elment, hogy
kiderítse. Én és nővér-feleségeim követtük Mohamedet a
sátorba. Pillanatok múlva Ali és Umar rontott be, és nagy
hangon ordibálni kezdtek.
–  Magunkkal kellett volna hoznunk a fegyvereinket! –
dörögte Ali, és fel-alá járkált a sátorban, a homlokáról
patakokban folyt a veríték. – Mondtam neked,
unokatestvérem, hogy a kuraisok támadni fognak! Még
mindig nem tanulták meg, mi a muszlimok Istene, és soha
nem is fogják… hacsak nem alázzuk újra porba őket, ahogy
Badirnál tettük!
– Nem akarom tovább irtani a rokonságunkat – válaszolta
Mohamed. – Allah elhozza nekünk a békét, amire vágyunk.
Ma olyan látomást mutatott nekem, melyben Mekka
közepén álltam, borotvált fejjel, és kezemben tartottam a
Kába szentély kulcsait. Az öltözékem makulátlan volt.
Mekka a miénk lesz, anélkül, hogy egyetlen csepp vért is
kellene ontanunk érte.
–  Mi történt, talán elvette az eszed a nagy forróság? –
kérdezte Umar. – Khalid ibn al-valid rengeteg emberünket
megölte Uhudnál. Rettenthetetlen harcos, és nagyon
vérszomjas. Ha a keze közé kerülünk, nekünk végünk!
–  Allahnak hála, Khalid sem árthat nekünk – hallatszott
az ajtó felől. Mindnyájan odanéztünk: megérkezett apám. –
Találtunk egy beduint, aki ismer egy másik utat a városba.
Azt ígérte, egyetlen szál kuraisival sem fogunk találkozni,
ha arra megyünk.
Ali olyan ellenségesen méregette az apámat, mintha
valami betolakodó lenne. – Khalid ibn al-validnak is vannak
kémei – mondta. – Ha rájön, hogy útirányt változtattunk,
mit gondolsz, nem fog utánunk jönni? Jaa Prófétám,
fegyverek nélkül halálra vagyunk ítélve.
–  A másik út teljesen elhagyatott, teli sziklákkal és
tüskékkel – mondta az apám. – A  kövek között kígyók
rejtőznek. A  beduin azt mondja, a kuraisok oda biztosan
nem jönnek utánunk.
– A puhány kereskedői! – tört ki Umarból a röhögés.
–  Mi meg már amúgy is edzettek vagyunk, hála a
kuraisoknak – mondta Mohamed. – Nem lesz könnyű út, de
túl fogjuk élni.
– A férfiak igen, de mi lesz a nőkkel? – mondta Umar. – Ők
nem elég erősek, hogy bírják az utat egy ilyen vad vidéken
át.
–  Aisha? Zajnab? Umm Szalama? Van valami
hozzáfűznivalótok? – kérdezte Mohamed.
– Én mindenre képes vagyok, amire egy férfi – mondtam.
Mohamed mosolygott.
 –  Én pedig mindenre képes vagyok, amire Aisha – tette
hozzá Zajnab.
Minden szempár Umm Szalamára szegeződött, aki ölbe
tett kézzel ült; a háta olyan egyenes volt, mintha kőből
faragták volna ki. Gazdag ember lányaként valószínűleg
azon aggódik, hogy hólyagok nőnek a talpára – gondoltam.
De aztán elszégyelltem magam, amiért ilyen gonosz vagyok.
Annyi látogatás után, amit a sátorvárosban tettem, még
mindig nem sikerült egy kis együttérzést tanulnom?
Mintha csak hallotta volna belső párbeszédemet, Umm
Szalama felemelte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett.
–  Négy gyermeknek adtam életet - szólt. – Van egyetlen
férfi is Hidzsaszban, aki elmondhatja ugyanezt saját
magáról? Ehhez képest mi az a néhány bukkanó az úton?
Umar olyan rákvörös lett, hogy kedvem lett volna
hangosan felkacagni. – Allahra. Prófétám, ha ezek az én
feleségeim volnának, biztosan nem beszélnének ilyen
szemtelenül.
Umm Szalama bólintott. – Jaa Umar, tudom jól, mi a
véleményed a nőkről – mondta. – Épp ezért utasítottam
vissza a házassági ajánlatodat.

❖ ❖ ❖
Utunk tüskés bozóttal benőtt, meredek szélű krátereken
keresztül vezetett. Lassan és botladozva haladtunk, sok ló
felsértette a patáját vagy a lábszárát a sziklákon. Egy kígyó
úgy megijesztette Umm Szalama tevéjét, hogy a szegény
állat térdre rogyott, ő azonban meg sem nyikkant. Senki
sem panaszkodott; se férfi, se nő. Abban mindenki
egyetértett, hogy egy bedagadt láb mégiscsak jobb egy
átdöfött szívnél.
Aztán végre elértük az al-Hudajbijját, a Mekka mellett
található szentélyt, ahol biztonságban letáborozhattunk.
Amíg a férfiak felállították a sátrunkat, Mohamed, én, Umm
Szalama és Zajnab a kilátásban gyönyörködtünk. A  lábunk
alatt ott volt a mi drága Mekkánk, kiterítve, akár egy
nemes, ékkövekkel kirakott szőnyeg, amit úgy ölelt körbe a
fekete hegyek vonulata, mint valami ritka gyöngysor. Bár ez
a vidék sivatagosabb volt, mint Medina, jól látszott,
mennyivel nagyobb, szebb és színesebb ez a város.
A  távolból is jól kivehető volt a piac, élénk színű
ponyvatetőivel; eltörpült mellette az a néhány stand, amit a
medinai vásárban látni. A fehér kőházak szinte szikráztak a
ragyogó napsütésben. Mind közül a legfehérebben
ragyogott a Kába szentélye, két oldalról az ikerdombok
ölelésében – a rituális szertartás részeként ezek között
szaladtak át azok, akik tiszteletüket akarták tenni az
isteneknek.
Ali közeledett felénk; az izgalomtól élesen kirajzolódtak a
vonásai. – Most, hogy Khalidtól nem kell tartanunk,
nyugodtan bemasírozhatunk Mekkába – mondta
Mohamednek.
–  Békében szeretnék érkezni, ahogyan távozni is –
válaszolta a Próféta. – Ezren vagyunk. Ha bejelentés nélkül
bemasírozunk a városba, az emberek azt hihetik, le akarjuk
rohanni őket. Lehet, hogy a kuraisok kereskedők, de arab
vér folyik az ereikben. Harcolni fognak. Nem, ezt nem
tehetjük, előre kell küldenünk egy hírnököt, hogy
megüzenjük érkezésünket Abu Szufjannak.
Ali egészen a sátor bejáratáig követett bennünket, közben
végig vitázott és hevesen gesztikulált, míg az apám közbe
nem vágott, hogy közölje, Szuhajl ibn Amr, Mohamed egyik
mekkai barátja érkezett lóháton három emberével,
páncélingben.
–  Azt mondja, négyszemközt akar beszélni veled –
mondta a Prófétának.
Mohamed arca felderült. – Szuhajl, az én drága szahabom
– mondta. – Ez igazán jó hír.
– Még mindig ragaszkodik a régi szokásokhoz – morogta
Ali. – Most akkor már bálványimádókkal is tárgyalunk?
Este, miközben Mohamed a vendégeivel beszélgetett,
Zajnab és Umm Szalama a sátorban ültek, és Mekkáról
nosztalgiáztak, ügyet sem vetve rám. Én az orsómmal
játszadoztam, és hallgatóztam. Umm Szalama halk, szomorú
hangon arról mesélt, amikor utoljára látta az apját.
–  Amikor én és a férjem, Abdalla el akartunk indulni
Medinába, apám nem engedett. Abdalla apja pedig elvette
tőlünk a fiamat, Szalamát, és azt mondta, a gyerek hozzá
tartozik. Istenem, hogy könyörögtem nekik, hogy
engedjenek el bennünket! Ők azonban nem hallgattak egy
asszony sírására. Úgyhogy úgy döntöttem, a mekkaiakhoz
fordulok.
Umm Szalama eztán magára öltött egy sötét indigószínű
köntöst – olyat, amilyet a gyászolók viselnek –, kiment a
piacra, leült a földre és hangosan siránkozni kezdett. Ott, az
egész piac szeme láttára megszaggatta magán a ruhát és
fennhangon imádkozott Allahhoz. Amikor lement a nap, és
az árusok összepakoltak, Umm Szalama is visszament a
szülei házába. A következő nap ugyanezt tette, és az utána
következőn is – és ez így ment egy teljes éven át.
 –  Apám megtiltotta, hogy a piacra menjek, én azonban
nem hallgattam rá, ahogy ő sem hallgatott rám – mesélte. –
Hallanod kellett volna, miket pletykáltak az emberek! Azt
mondták, meghibbantam.Végül, amikor abi már nem tudta
elviselni tovább a szégyent, egyik reggel kihozta nekem a
tevémet és a fiamat, és megparancsolta, hogy azonnal
hagyjam el a várost. Még anyámtól sem köszönhettem el.
Nem is tudom, hajlandó lesz-e még találkozni velem az
életben.
Csak bámultam Umm Szalamát, ahogy beszélt, és
csodáltam a bátorságát. A felszínen olyan szolgálatkésznek,
olyan engedelmesnek tűnt. És mégis, nem ő volt az, aki
közbenjárt az asszonyok érdekében, amikor eljöttek
Mohamedhez panaszkodni a férjük durva bánásmódja
miatt? Talán ő is ugyanazt a leckét kapta az élettől, amit én
– hogy egy nőnek csak akkor lehet bármi hatalma a saját
élete felett, ha fogja, és mindkét kezével jó erősen
megragadja.
Egy idő múlva Umm Szalama elszunyókált, és Zajnab
vigyázó szemeinek kereszttüzében hagyott engem, aki nem
akart aludni. Szerettem volna kiszökni, és meglesni, mit
beszél Mohamed Szuhajllal, hátha hallok valamit, ami a
hasznomra válhat, ha a tanácsadója akarok lenni. A percek
csigalassúsággal vánszorogtak, Zajnab pedig ravasz
mosollyal nézte, hogy vergődöm és fészkelődöm, így
tudatva: tudja, mit forgatok a fejemben.
Végül kinyögtem, hogy ki kell mennem könnyíteni
magamon, gyorsan a fejem köré tekertem a kendőmet, és
sietősen elhagytam a sátrat.
Közeli tanácsadói persze nem engedték Mohamednek,
hogy egyedül találkozzon Szuhajllal, mindenféle védelem
nélkül. Épp ezért nem is lepődtem meg, hogy egy tucat
férfit találtam a sátra körül – azon viszont igen, hogy ezek a
férfiak hangosan kiabáltak a Prófétával.
–  Jaa Prófétám, ezt nem írhatod alá! – ordibálta
torkaszakadtából Umar, és egy teleírt báránybőrdarabot
lobogtatott a kezében. – Ez a megállapodás sárba tiporja az
iszlámot!
Ali hevesen bólogatott; Uthman és az apám pedig a földön
ültek, merev arccal, és egy szót sem szóltak.
– Ha aláírom ezt a megállapodást a kuraisokkal, épp azzal
teszek eleget az iszlámnak, és Allah akaratának – válaszolta
Mohamed halkan. – Félre kell tennünk a büszkeségünket, és
be kell hódolnunk az Ő akarata előtt.
–  Ezek szerint Allah azt akarja, hogy a kuraisok
megfosszanak a hatalmadtól? – kérdezte Ali. – Miért nem
említi ez a szerződés, hogy Isten küldötte vagy?
–  Én nem tudok róla, hogy Mohamed bárkinek is a
küldötte lenne – szólalt meg Szuhajl. – Számomra ő csupán
Mohamed, Abdalla ibn al-Muttalib fia. Egy ember, és nem
isten.
Ali odalépett hozzá, és a torkának szegezte a kardját. –
Mondd ezt még egyszer, és alkalmad lesz megtapasztalni, ki
az isten és ki nem!
–  Ereszd el! – ugrott fel Mohamed, és az arca elsötétült.
Az ér a homlokán gyors ütemben lüktetett, az inak
kidagadtak a nyakán. Ali elvette a pengét Szuhajl nyakától,
és a földre lökte őt.
– Bocsáss meg, Szuhajl – mondta Mohamed, és felsegítette
a földről. – Alinak néha elveszi az eszét a szeretet.
–  Még sosem láttam, hogy emberek ennyire imádjanak
egy földi halandót – mondta Szuhajl. – Képesek egymásnak
esni egyetlen hajszáladért. Ha csak kinyitod a szádat, mind
elhallgatnak. Kérdezem én, kit tisztelnek valójában: Allahot
vagy Mohamedet?
– Ahogy te is mondtad, Mohamed ember, nem pedig isten
– mondta apám. – Az ember pedig téved. Allah sosem.
–  Jaa Prófétám, véleményem szerint hatalmas hibát
követsz el – szólt Uthman. – Beleegyezni, hogy
beszüntessük a kuraisi karavánok elleni támadásainkat? Az
umma éhen fog veszni.
– Allah majd gondoskodik rólunk – válaszolta Mohamed.
– Ha elveszítjük a fosztogatásból befolyó zsákmányt, mi az
ahhoz képest, hogy végre békét kötünk fivéreinkkel?
– Abu Szufjan nekem ugyan nem a fivérem – morogta az
apám. – Hát elfelejtetted, hogy nemrég még
mindannyiunkat le akart mészárolni? – Istenem, hogy
szerettem volna kiállni az apám mellett! Ismét eszembe
jutott a jelenet, amikor a szobám ablakából néztem, hogyan
hurcolja el Abu Szufjan Rahát. A  hosszú évek alatt pedig
nemcsak a hasa lett nagyobb, de a kegyetlenség is a
szívében.
Az emberek átkozódtak és fogadkoztak. Mohamed
mosolyogva nézett Szuhajlra, míg az aláírta a báránybőrt.
Aztán elvette tőle a datolyalevélszárat, belemártotta a
tintába, és egy félholdat rajzolt Szuhajl neve mellé. – Ez épp
megteszi aláírásnak – mondta, és a tanácsadóihoz fordult. –
A  megegyezés ezennel életbe lépett. Pirkadatkor hálát
adunk Allahnak áldozatainkkal.
 –  Itt, vagy a Kába szentélynél? – kérdezte Ali. Karja
mereven lógott a teste mellett.
– A táborban, természetesen – válaszolta a Próféta olyan
nyugodtsággal, mintha az időjárásról beszélne. – Épp most
egyeztünk bele, hogy kerek egy évig nem tesszük be a
lábunkat Mekkába.
Teljesen elkedvetlenedtem. Nem tesszük be a lábunkat
Mekkába? Miután tizenegy napot utaztunk a hőségben és a
porban, a tántorgó és botladozó tevéken? Hiszen
mindannyian azt az álmot dédelgettük magunkban, hogy a
szent Kába előtt áldozunk, és végre leborulunk az anyaföld
lágy ölén. Erre Mohamed most azt mondja, vissza kell
mennünk. Legszívesebben üvöltöttem volna
felháborodásomban, de visszafogtam magam. Az én
feladatom, hogy támogassam őt – de mit tegyek, ha épp egy
szörnyű hibát követ el?
– Én ugyan nem egyeztem bele semmibe! – kiabálta Ali, és
sértődötten odébbállt. Éppen hogy sikerült behúzódnom az
árnyékba, mielőtt észrevett volna. A  szívem vadul
kalimpált; gyorsan visszafutottam a sátrunkba. Odabent
Zajnab épp a haját fésülte a gyertyafénynél.
–  Milyen sokáig tartott, hogy könnyíts magadon –
mondta. – Épp úgy, mint azon az estén, amikor lemaradtál a
karavántól, nem igaz, Aisha?
Túlságosan szomorú voltam, hogy válaszoljak. Bedőltem
az ágyba, és megpróbáltam aludni, de csak hánykolódtam,
mert egyre csak az járt a fejemben, amit Mohamed sátránál
láttam és hallottam. Vajon tudja egyáltalán, hogy mit tett?
Szuhajlnak igaza volt: az Árok csatája óta az umma tagjai
szó szerint istenítették őt. Akkora hatalma volt, mint egy
királynak.
Minden más férfi elégedett lett volna a helyzetével– de
nem úgy Mohamed. – Hogy is lehetnék nyugodt, miközben
tudom, hogy a saját vérem kárhozatra ítéltetett? –
mondogatta. Én azonban tudtam, hogy a kuraisok
üdvössége csak egy része aggodalmainak. Egészen addig
nem lehetett boldog, míg újra el nem nyerte a tiszteletüket.
De vajon megért annyit a bizalmuk, hogy feláldozza érte
az ummát? Azzal, hogy legközelebbi tanácsadói tiltakozása
ellenére aláírta ezt a megállapodást, Mohamed óriási
kockázatot vállalt. Ha már ők is nyíltan szembeszegültek
vele, vajon mit fognak szólni a többiek? Ami Abu Szufjant
illeti, tisztán láttam magam előtt a kaján vigyort az arcán,
miután elolvassa a szerződést. Többször hallottam, hogyan
kérkedett az Árok csatájában szenvedett megalázó veresége
óta: – Még Allah prófétája sem tud összetoborozni tízezer
katonát.
A  legkézenfekvőbb felelet erre természetesen az lett
volna, hogy még százezer ellenséges katona sem számít, ha
veled van az Isten, de Mohamed sajnos nem volt az a
hetvenkedő típus.
Most pedig egyre inkább úgy tűnt, hogy harcos típusnak
sem mondható. De miért nem hajlandó felvenni a fegyvert?
Nem beszélve arról, hogy a megállapodásban az is benne
volt, hogy felhagyunk a kuraisi karavánok fosztogatásával.
Ha kiesik az a zsákmány, amit ezekből a támadásokból
szereznénk, hogyan fogjuk ellátni az ummát elegendő
étellel és ruhával? Mindaz a gazdagság, amit ezzel
kiengedünk a kezünkből, Abu Szufjan erszényét hizlalja
majd, hogy új beduin szövetségeseket vásároljon magának a
következő Medina elleni invázióhoz.
Bárhogy is idegenkedtem Umm Szalamától, borzasztó
nehezemre esett másnap reggel, hogy közöljem vele a
szörnyű hírt. Hiába ébredt örömteli várakozással, jókedve
egy pillanat alatt eltűnt, akár a tej egy törött edényből,
amikor megmondtam neki, hogy idén már nem tesszük be a
lábunkat Mekkába.
Zajnab önelégült mosollyal nézett rám. – És ugyan,
honnan tudsz te erről, Aisha? Csak nem Gábriel arkangyal
jelent meg előtted, miközben tegnap este könnyítettél
magadon?
–  Mit számít ez most? – csattantam fel. Mohamed
behódolt a kuraisok előtt, holott nem volt rá oka. Abu
Szufjan úgysem mert volna megtámadni bennünket, most,
hogy megnyertük az Árok csatáját. Azt hiszi, varázslattal
idéztük elő azt a borzalmas vihart.
Umm Szalama kiborította a poharát; a víz kiömlött a
homokra. – Allah útjai néha kifürkészhetetlenek. Bíznunk
kell Mohamedben.
Tudtam, hogy igaza van. Ugyanakkor megértettem a
férfiak tiltakozását is. Én, Zajnab és Umm Szalama a sátrunk
ajtajában állva néztük, ahogy Mohamed az áldozati
szertartásra hívja az embereket – ők pedig mind egy szálig
hátat fordítanak neki. A  Próféta újra elkiáltotta magát, ők
azonban úgy tettek, mintha süketek volnának.
Mohamed arca elkomorult. Aggódó tekintete
végigpásztázta a tábort, majd megállt rajtam. Ahogy
találkozott az enyémmel, fájdalmas pillantása úgy
tapogatózott, akár egy vak ember keze. Megindult – a
homok csikorgott ólmos léptei alatt; a hangja egészen olyan
volt, mint a szakadó ruháé. Elhúztam a sátorponyvát,
nővér-feleségeim pedig előkészítették neki a helyet, ahogy
közeledett felénk.
–  Nem tudom, mit tegyek – mondta, miután leült.
A  hangja rekedt volt a kiabálástól. – Jaa Aisha, drága
segítőtársam. Most minden eddiginél nagyobb szükségem
van a tanácsodra.
–  A megoldás egyértelmű. – Amíg éjszaka ébren
hánykolódtam az ágyamban, kidolgoztam a számára egy
stratégiát. – Fel kell rúgnod a megállapodást, hogy bevezess
minket Mekkába, ahogy ígérted.
Mohamednek leesett az álla. – Tehát az ő pártjukat fogod
velem szemben? – kérdezte, és a szakállát tépkedte. –
Allahra, hát már mindenki elhagyott?
Támogatást keresve néztem Umm Szalamára – tudtam,
hogy nagyon kétségbe ejtette a megállapodás. Ő azonban
közelebb húzódott a Prófétához, és a tenyerébe vette a
kezét.
– Egy igazi vezér nem rúgja fel a megállapodásait, Aisha –
szólalt meg Zajnab. Haragos tekintettel néztem rá, és
éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság.
– Férjuram, kérlek, engedd meg, hogy beszéljek – mondta
Umm Szalama. – Van egy ötletem, ami talán a segítségedre
lehet.
Mohamed bólintott, ő pedig folytatta. – A  megoldás
egyszerű. Ahogy Zajnab is mondta, egy vezérnek az a dolga,
hogy vezessen. Ha azt akarod, hogy az embereid
leborotválják a fejüket, először neked kell levágnod a
hajadat. Ha azt akarod, hogy áldozzanak, először áldozd fel
te a saját tevédet.
– És ha nem követik a példámat? – kérdezte a Próféta.
–  Imádkozz – válaszolta Umm Szalama. – Végezd el a
szertartást. Ha másnak nem is, Allahnak biztosan tetszeni
fog. Hát nem Ő az, aki miatt idejöttünk?
Mohamed arcán a ráncok úgy kisimultak, mintha egy
gyengéd kéz törölte volna le őket. – A te bölcsességed az én
vigaszom – mondta fáradt mosollyal. – Úgy teszek, ahogy
mondtad. A többit pedig rábízom Allahra.
Azzal kilépett a sátorból, és előhúzta a tőrét. – Labajk al-
Lahuma labajk! – kiabálta. Egyik kezével megragadta hosszú
fürtjeit, a másikkal pedig elválasztotta őket a fejétől. – Isten
hatalmas! – kiabálta.
–  Nevetséges! – dohogtam. – Mohamed ezzel az egésszel
csak tovább ront a helyzeten. Hibát követett el, és ezt be
kell vallania. Az emberek Mekkába akarnak menni. És azt
hittem, te is ezt akarod.
– Úgy is volt – felelte Umm Szalama. – De – mint mindig –
most is elsősorban azt akarom, ami Mohamednek a legjobb.
Erre esküdtem, amikor hozzámentem feleségül.
Bűnbánóan lesütöttem a szememet. Umm Szalamának
igaza volt: egy feleség dolga az, hogy rendíthetetlenül
kitartson a férje mellett. Már megint hagytam, hogy
elsodorjanak az érzelmeim.
Apám hátranézett a válla felett, és meglátta Mohamed
kopasz fejét, ragyogó és ájtatos arcát, ég felé nyújtott karját,
egyik kezében a tőrrel, a másikban a levágott hajjal. – Allah
akbar! – kiabálta a Próféta. Apám visszakiabált, odarohant
hozzá, és előhúzta a tőrét – egy pillanatra elakadt a
lélegzetem –, majd levágta hosszú, ezüstös hajfonatát.
– Isten hatalmas! – kiabálta.
A következő pillanatban Talha is követte a példáját, majd
Uthman, Umar, és igen, még Ali is. Nem telt bele sok idő, és
az egész tábor felbolydult; a katonák bőszen vágták a
hajukat, és dicsérő szavakat zengtek az ég felé. Umm
Szalama arcán patakokban folyt a könny; szikrázóan szép
volt. Zajnab büszkén nézte, ahogy Mohamed a magasba
emelt kézzel fellép egy sziklára, és imádkozni kezd,
megköszönve Allahnak a támogatást és a kegyelmet. Az
ezer katona szinte egy emberként rogyott térdre körülötte,
homlokukat a földhöz nyomták, Mohamed és Mekka felé
fordulva. Én mindeközben eltakartam az arcomat és sírtam;
az én szememből azonban nem az öröm könnyei
patakzottak.
Cserbenhagytam Mohamedet, és cserbenhagytam
Allahot. Gondolkozz, és tedd félre az érzéseidet. Mikor
tanulom már meg végre, hogy ezt a leckét az életben is
alkalmaznom kell, és nem csupán a harcmezőn? Amíg saját
magamat sem vagyok képes irányítani, hogyan is vehetném
kezembe a sorsomat?
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

KÉPMUTATÓK ÉS KÉMEK
❖
Medina, 628. augusztus
Tizenöt évesen
 
Béke. Úgy söpört végig az ummán, mint egy hűsítő fuvallat.
Betöltötte a szánkat, a mellkasunkat, a hasunkat.
Elcsitította félelmeinket.
Mi, az iszlám hívei, amióta az eszemet tudom, lehetséges
támadások árnyékában éltünk: rettegtünk a kuraisoktól, Ibn
Ubajjtól és a képmutatóktól, a musztalikoktól, zsidó
szomszédainktól, és a beduin törzsektől, akik úgy
váltogatták szövetségeseiket, mint más a ruháját. Mi
mindannyiukkal bátran szembenéztünk; voltak, akiket
leigáztunk, másokkal barátságot kötöttünk – kivéve a
kuraisokat. Most végre úgy tűnt, hogy ezzel a
békeszerződéssel véget vetettünk ennek a feszültségekkel
teli egymás mellett élésnek. Miután az első felháborodás
lassan elcsendesedett a megállapodás körül, be kellett
látnom, hogy valójában jó ötlet. Az ummának időre volt
szüksége, hogy begyógyítsa az állandó csatározásokban
szerzett sebeit – hogy megállapodjon és megerősödjön.
Seregünknek kapóra jött a pihenés, hiszen így új harcosokat
tudtunk toborozni és kiképezni. Az én életem mindeközben
– ezzel ellentétben – minden volt, csak nem békés.
Meghiúsult mekkai zarándoklatunk óta Mohamed ismét
hűvösebben kezelt. Rezzenéstelen arccal fogadta könnyes
bocsánatkérésemet, amiért nem álltam ki mellette, így
hozván tudomásomra, hogy igencsak meg kell dolgoznom
érte, ha ismét a bizalmába szeretnék férkőzni. Éjszakánként
a kezembe temettem az arcomat, zokogtam, és Allahhoz
fohászkodtam útmutatásért… és egy fiúért. Tudtam, hogy
ha megajándékoznám egy utóddal, az meglágyítaná a szívét
irántam. Sőt, abban is segítene, hogy visszaszerezzem
vezető pozíciómat a háremben.
Zajnab még azelőtt magára öltötte a hatun szerepét,
mielőtt visszaindultunk volna Medinába, és elkezdett
parancsokat osztogatni a tevehajcsároknak és a férfiaknak,
akik a sátrunkat bontották. Heves tiltakozásomra csak egy
jeges tekintet volt a válasz.
–  Elárultad Mohamedet – másodszorra – mondta. – És
ezzel elveszítetted a jogot, hogy te vezesd a háremét. –
Umm Szalama mellette állt, királynői tartásával és hosszú
nyakával, és felhúzott szemöldökkel bámult rám. Olyan
dühös lettem, hogy legszívesebben nekik estem volna a
puszta öklömmel, egy vékonyka hang – aki csakis Allah
lehetett – azonban a fülembe súgott: – Gondolkozz, és tedd
félre az érzéseidet.
–  Ahelyett, hogy itt tátod a szádat, miért nem teszed
hasznossá magadat? – kérdezte Zajnab. – Tekerd össze az
ágyneműnket és vidd oda a karavánhoz.
A csontjaim majd’ szétrobbantak a dühtől, de tudtam,
hogy nincs választásom. Zajnabnak igaza volt: elárultam
Mohamedet, tehát nem érdemlem meg, hogy a
nagyasszonya legyek. A  szégyen mardosta a gyomrom,
miközben összehajtogattam az ágyneműnket – ez amúgy a
szolgák feladata volt –, majd, miután végeztem, lángoló
arcomba húztam a kendőmet, és odamentem a houdámhoz.
Itt legalább elbújhatok, amíg elindulunk. A várakozás ideje
hosszú óráknak tűnt, én pedig csak sírdogáltam, és
marcangoltam magamat, amiért ilyen buta tanácsot adtam
Mohamednek, és hagytam magam kitúrni a helyemről.
Amikor már nem volt több könnyem, a teve himbálózása
térített újra magamhoz. Hagyjam, hogy egyetlen hiba miatt
szolgasorba taszítsanak? Lehet, hogy most épp Zajnabnak
áll a zászló, ez azonban nem tart örökké. Valahogy el fogom
érni, hogy nővér-feleségeim és Mohamed ismét
megbízzanak bennem. Nekem – Zajnabbal ellentétben –
nem kell magamhoz ragadnom a hatun pozícióját, mert ők
fogják nekem adni, önszántukból. És onnantól kezdve senki
– még Zajnab sem – veheti majd el tőlem.
Épp egy évvel később vizet húztam a kútból Zajnabnak,
hogy megmoshassam a haját, és közben hevesen
átkozódtam. Miután mindenkinek szétkürtölte, hogy nem
álltam ki Mohamed mellett, sikerült magához édesgetnie
Rajhanát, sőt, még Szaudát is, ezáltal pedig egyértelműen ő
lett a hatun. És én? Én még csak papagáj sem voltam.
Ehelyett valahol az egész kompánia legalján foglaltam
helyet; nekem kellett a piacra rohannom, ha Zajnab épp
kifogyott a kohlból, és sűrű bocsánatkérések közepette
hajladozhattam, ha nem sikerült elég gyorsan visszaérnem.
Én szolgáltam fel neki a kenyeret, amit magam sütöttem, és
szó nélkül hallgattam, ahogy kritizálja az ízét; én mostam a
ruháit; sőt, még az ágytálát is én vittem ki. Az egyetlen
megváltás az volt, ha délutánonként csendespihenőre
vonult; ilyenkor – nem törődve saját fáradtságommal –
felcsatoltam egy zsák árpát vagy datolyát Szcimitár hátára,
és elvágtattam a sátorvárosba.
Mire lement a nap, általában teljesen kimerültem – még
ahhoz is fáradtnak éreztem magam, hogy szerelmeskedjek
Mohameddel, panaszkodni azonban nem mertem neki.
Egyetlen egyszer említettem meg előtte Zajnab
zsarnokoskodását; csupán annyit válaszolt, hogy túl sok
dolga van ahhoz, hogy a hárembeli csetepatékkal
foglalkozzon.
–  Ha vezér szeretnél lenni, Aisha, meg kell tanulnod
irányítani azokat, akik téged akarnak irányítani – mondta.
Igaz, ami igaz, Mohamednek valóban akadt fontosabb
dolga is, minthogy a mi vitáinkkal foglalkozzon. Bár a
kuraisokkal kötött békeszerződés az összes szövetségesükre
is kiterjedt, a megállapodást nem mindenki tartotta
tiszteletben. Hujajj, a nadirok vezére óriási haragra gerjedt,
amiért kiirtottuk kurajza testvéreinket, és azzal kérkedett,
hogy megtisztítja Medinát az iszlám szennytől. Egyértelmű
volt, hogy valamit tenni kell, mielőtt Mohamed a többi
sivatagi törzs előtt is elveszíti a tekintélyét.
A Próféta elgyötört arccal és fénytelen tekintettel vezette
ki a seregét Medinából, hogy szembenézzen a nadirokkal.
Belefáradt a harcba, ahogyan mi mindannyian.
Gondterhelten biggyesztettem le az ajkam, és néztem,
hogyan hagyja el a várost a karaván. Istenem, hogy
győzhetne le bárkit is, amikor ő maga úgy fest, mint a
legyőzöttek?
A zaklatottság az egész ummára átragadt, és pattanásig
feszítette az idegeket a háremben, ahol pedig már amúgy is
puskaporos volt a hangulat. Rajhana rosszmájú
megjegyzései, melyek kezdetben egészen üdítően hatottak,
most úgy szúrtak, akár a lepedőre került homokszemek.
Zajnab – miután kimaradt a vérzése – mindenki szeme
láttára naponta többször megmérte a derekát; kedvem lett
volna megfojtani egy kanál vízben. Fatima pedig
mindannyiunknak az idegeire ment, ahogy állandóan a
kisbabájának dudorászott és dünnyögött, és peckesen járt
fel-alá dagadozó hasával, amelyben már ott fejlődött a
következő jövevény, mígnem Hafsza az egyik nap
megelégelte a dolgot, és a falhoz vágott egy tányért, ami
csak pár centivel kerülte el a büszke kismama fejét.
–  Takarodj innen! – kiabálta. – Hát nem látod, hogy
elegünk van a csecsemődből, a nagy hasadból és az
önelégült termékenységedből? Menj haza, és otthon kellesd
magadat, a csorgó nyálú férjed előtt!
Valamit tenni kellett. Miközben Szauda Fatima után
szaladt, és könyörgött, hogy maradjon, Zajnab pedig jól
lehordta Hafszát, amiért durva volt a Próféta lányával,
nekem ismét eszembe jutott, milyen veszélyes dolog is a
tétlenség. Az unalom és a gyermektelenség volt a mi
legnagyobb bajunk; ezért civakodtunk. Bár nekem elég
dolgom akadt a sátorlakókkal és Zajnab kiszolgálásával,
Umm Szalamának pedig ott volt a négy gyermeke, Hafsza,
Dzsuajrija, Zajnab és Rajhana szinte semmit sem csináltak.
Az egyetlen, aki még elfoglalta magát – és aki sosem
panaszkodott –, Szauda volt, hiszen a bőrözés szépen
kitöltötte szabad óráit.
Volt egy ötletem, hogyan oldhatnánk meg a problémát –
ami egyben az én ázsiómat is növelhetné nővér-feleségeim
szemében. De tudtam, hogy nagyon fontos, hogy a
megfelelő időpontban és a megfelelő módon tálaljam a
többiek előtt, különben Zajnab és klánja egy pillanat alatt
félresöprik.
Aztán egyszer, ahogy beléptem a főzősátorba, a
következő jelenetnek voltam szemtanúja: Umm Szalama a
többiekkel szemben állt, és két kézzel a magasba emelt egy
ütött-kopott ruhát. – Nézzétek, ez az egyetlen köpenyem! –
Rögtön tudtam, hogy eljött az én időm. De ahhoz, hogy a
tervem sikerrel járjon, el kell hitetnem nővér-
feleségeimmel, hogy valójában az ő ötletük volt.
–  Hogy képes Mohamed emelt fővel végigmenni Medina
utcáin, míg a feleségei rongyokban járnak? –
méltatlankodott Zajnab.
– A szegénység nem jelenti azt, hogy az embernek el kell
vesztenie a büszkeségét – mondtam. – Látnotok kéne a
sátorlakókat, milyen tartással viselik a sorsukat.
– Lehet, de ők nem önként választották a szegénységet –
vágta rá Umm Szalama. – A  Próféta viszont épp erre akar
kényszeríteni bennünket.
– Szauda nem jár rongyokban – mondtam.
–  És ugyan, miért nem? – csattant fel Zajnab, mintha
valami bődületes butaságot mondtam volna. – Neki megvan
a maga bevételi forrása, ami nekünk nincs.
–  Milyen szomorú – sóhajtottam. – Egy hárem teli
asszonyokkal, és egyedül Szauda ért valamihez!
Hafsza csodálkozva nézett rám. – Jaa Aisha, hát
elfelejtetted, hogy én hennafestő vagyok?
– A legjobb Medinában! – feleltem. – De vajon van valaki,
aki fizetne a szolgálataidért?
– Miért is ne? – mondta. – Sok menyasszony pingáltatja ki
a kezét és a lábát az esküvője előtt.
–  Sőt, a hajukat is megcsináltatják, de én minden
fodrásznál jobb frizurát tudnék készíteni nekik! – vágott
közbe Dzsuajrija.
– És az arcfestékük! Allahra, csoda, hogy a férjük nem ájul
el az ijedtségtől, amikor este leveszik magukról a fátylat! –
dohogott Zajnab. – Én viszont még egy tevéből is
világraszóló szépséget tudnék varázsolni. Mondja csak
valaki, hogy ez nem éri meg az árát!
Mintha csak birkákat csalogattam volna a nyíróolló alá.
Nővér-feleségeim egy pillanat alatt magukévá tették a
tervemet, és izgatott ötletelésbe kezdtek: áruba bocsátják
szolgáltatásaikat az esküvőjükre készülő
menyasszonyoknak. Umm Szalama csipkét ver majd a
fátylukhoz, Rajhana pedig kihímzi a ruhájukat. Én is
beleegyeztem, hogy munkára fogom az orsót és a
szövőszéket, hogy így keressek egy pár dirhamot a
sátorlakóknak. Az éhségen kívül nem egy problémám akadt
még, amit orvosolni lehetett volna egy kis pénzzel. Meg
aztán – miután az aszály teljesen kiszikkasztotta Medina
datolyapálmáit és gabonamezőit – amúgy sem volt túl sok
étel, amit az ember megvásárolhatott volna.
–  Már tudom is, ki lesz az első vendégünk! – mondta
izgatottan Hafsza, miközben az edényeket mosogattuk a
vacsora után. – Pont ma hallottam Umm Ajmantól, hogy
Mohamed megint házasodni készül. Nem fogod kitalálni, kit
akar elvenni. Annak az áruló Hujajjnak a lányát!
– A fele sem igaz mindannak, amit az a vén pletykafészek
terjeszt! – válaszoltam nevetve. – Mohamed azért ment
Khajbarba, hogy megleckéztesse Hujajjt, és nem azért, hogy
elvegye a lányát, és a szövetségesévé tegye.
De nem nekem lett igazam. Amikor Mohamed visszatért
Medinába, nemcsak hogy magával hozta Szafia bint Hujajjt,
de már feleségül is vette.
Fittyet hányva az összes tradícióra, még aznap éjjel
kicsomagolta helyre kis ferdeszemű ajándékát, hogy
megkapta – sőt, a pletyka szerint azóta minden este
ugyanezt tette. Ahogy elnéztem őket, nem volt nehéz
kitalálnom, miért vonzódik hozzá annyira a Próféta:
miközben bevonultak Medinába, a nő végig a karját
simogatta, és hozzádörgölte a csípőjét a derekához. A szeme
még akkor is nevetett, amikor a szája éppen nem, és amikor
Mohamed lesegítette őt a teve hátáról, kacéran
rákacsintott.
– Még csak egy gyermek – mondta Hafsza, ahogy nővér-
feleségeimmel összegyűltünk a karaván fogadására.
– Lehet, de nálad sokkal idősebb, Aisha – mondta Zajnab.
– Mostantól legalább lesz valaki, akivel játszhatsz.
–  Nem félek – fordultam Hafszához, ügyet sem vetve
Zajnab és Rajhana csipkelődésére. – Ez a lány nem az a fajta,
aki túl sokáig képes fenntartani egy férfi érdeklődését.
–  Annyi bizonyos, hogy jelenleg ő áll a Próféta
érdeklődésének középpontjában – válaszolta Dzsuajrija. –
Rám nem nézett ilyen szemekkel, amikor
összeházasodtunk.
–  Hát persze, mert még senki másra nem nézett így –
vágott közbe Zajnab. – Kivéve engem.
–  Mondtam – tromfoltam rá –, nem lesz képes sokáig
lekötni Mohamed figyelmét.
 Titokban azonban fortyogva figyeltem, ahogy az új
feleség kecses kacsója belesimul a Próféta nagy tenyerébe,
csábító tekintete pedig fogva tartja pillantását. De
elnyomtam magamban a féltékenységet, mert tudtam, hogy
ez a házasság a záloga annak, hogy a nadirok és rokonaik, a
kajnukák a jövőben a mi oldalunkon fogjanak fegyvert. Meg
aztán, miután a lány valóban csaknem annyi idős volt, mint
én, ha elég ügyes vagyok, még a szövetségesemmé is válhat
– gondoltam.
Később, ahogy Mohamed odahozta hozzánk az udvaron,
hogy bemutassa, egy múlófélben lévő, sárgás színű
véraláfutást vettem észre a jobb szeme alatt. Rögtön
megsajnáltam.
Együttérzésem azonban nem tartott sokáig – egészen
pontosan addig, amíg Rajhana – aki amúgy az
unokatestvére volt – rákérdezett, hogyan szerezte. – Csak
nem Mohamed szent csatlósainak a munkája? –
gúnyolódott, és összeráncolta a homlokát.
Szafia csak kuncogott; az orcáin halvány pír jelent meg. –
Ó, nem – mondta, és közben úgy csicsergett, mint valami
énekesmadár –, a férjem volt. – Aztán felnézett Mohamedre,
és megint kuncogni kezdett. – Jaj, nem te, lépesmézem, a
másik!
Mohamed gyengéden végighúzta az ujját a zúzódáson.
A  lány sokatmondó tekintettel a szemébe nézett; hirtelen
azt sem tudtam, hová forduljak.
– Mielőtt eljöttél értem, Prófétám, azt álmodtam, hogy a
feleséged leszek. Álmomban a Hold ereszkedett le hozzám
Medina egéről, és szerelmeskedett velem. Amikor reggel
felébredtem, elmeséltem a férjemnek, Kinanának, amit éjjel
láttam, ő pedig az arcomba vágott az öklével. A hangja úgy
remegett, mintha részeg volna. Azt mondta: Te szajha!
Hozzá akarsz menni ahhoz a muszlim prófétához? Nekem
azonban fogalmam sem volt róla, miről beszél, és nem
értettem az álmot sem. – Rámosolygott Mohamedre, és
ártatlan pillantást vetett rá. – De most már értem.
–  Allahra, micsoda színjáték! – dohogott Zajnab, miután
elmentek – pihenni, ahogy Mohamed fogalmazott.
–  Azt akarod mondani, hogy micsoda alakítás? – szólt
Rajhana. – Hát igen, Szafia bint Hujajj született
manipulátor.
–  Jól hallottam, hogy lépesmézemnek szólította a
Prófétát? – kérdezte Hafsza.
Én azonban továbbra is azon gondolkoztam, hogyan
tudnám magam mellé állítani az új jövevényt. – Szerintem
kedves lány – mondtam félénken, mire Hafsza úgy nézett
rám, mintha elárultam volna.
Aztán Szauda közeledett felénk, és a homlokát törölgette.
Egy magas, férfias, széles csípőjű és markáns arccsontú
asszony jött mögötte – Istenem, hol is láttam én ezt az arcot
azelőtt?
–  Merre van a Próféta? Megérkezett már? – kérdezte
Szauda.
– Persze, és rögtön be is feküdt az ágyba az új feleségével
– felelte Zajnab, és kajánul rám vigyorgott. Aztán fogta
magát, és a többi nővér-feleséggel együtt elindult a
főzősátor felé, magunkra hagyva bennünket Hafszával,
Szaudával és a furcsa idegennel.
–  Új feleség? Allahra, szép kis helyzet, mondhatom! –
óbégatott, és a kezeit tördelte. Idegesen pillantgatott a
vendég felé, aki közben helyet foglalt a nagy datolyafa alatt.
– Ez szörnyű! – mondta halkan. – Ha megzavarom a
Prófétát, akkor ő lesz mérges rám, ha meg nem, akkor ez a
nő!
–  Erre a férfire gondolsz itt, a női ruhában? – kérdezte
Hafsza.
–  De ki ez, Szauda? Remélem nem egy újabb feleség! –
Csak vicceltem, Szauda aggódó arca azonban egyértelművé
tette, hogy az adott helyzetben épp nincs helye humornak.
Intett, hogy lépjünk közelebb. – Azt mondja, a neve Umm
Habiba bint Abu Szufjan.
Lélegzetvisszafojtva vettem szemügyre a nőt, aki fagyos
tekintettel bámult vissza rám. Csak nem Abu Szufjannak és
annak az alattomos Hindnek a lánya? Allahra, vajon mit
keres itt?
Szauda még lejjebb vitte a hangját, és még közelebb
hajolt. – Azt mondja, a Próféta felesége.
  A  fejemben úgy csilingeltek a vészharangok, mintha
félreverték volna őket. Micsoda aljas cselszövés ez? El nem
tudtam képzelni, miben sántikálhat Abu Szufjan, abban
azonban biztos voltam, hogy semmi jóban.
– Allahra, Abu Szufjan talán bolondnak hiszi Mohamedet?
– kérdeztem fennhangon, mire Umm Habiba megvetően
rám nézett. – Jaa Umm Habiba, mondd meg az apádnak,
hogy a legújabb intrika, amit kieszelt Isten szent prófétája
ellen, minden eddiginél szánalmasabb!
Ebben a pillanatban Mohamed hangja szólalt meg az
égből. – Szó sincs intrikáról, Aisha! – kiabálta a mecset felett
lévő lakosztályának ajtajából, majd a vendégünkre
mosolygott, és lemászott az épület mellett álló datolyafán.
Amikor földet ért, kinyújtotta a kezét Umm Habiba felé, az
pedig határorozottan megindult felé.
–  Ahlan va sahlan, Ramlah – mondta a Próféta, a
választott nevén szólítva a lányt. – Csak a jövő hónapra
vártalak.
– Alig vártam, hogy kiérjek Abesszíniából, úgyhogy a
karaván elején haladtam – mondta. A  hangja épp olyan
fülsértően éles volt, akár az anyjáé, Mohamed azonban nem
foglalkozott ezzel. Őt is ugyanazokkal a vérmesen szerelmes
pillantásokkal halmozta el, mint bármelyik új feleségét, én
azonban már tudtam, hogy ezek nem hosszú életűek.
Kezdetben minden asszony lenyűgözte Mohamedet, de
ahogy az újdonság varázsa kezdett megkopni, figyelme
mindig visszatért hozzám. Legalábbis ebben reménykedtem.
Magamban utánaszámoltam, hány éjszakának kell még
eltelnie, amíg újra én kerülök sorra. Most, hogy már
kilencen vagyunk a háremben, lehetséges, hogy ezentúl
nyolc teljes napot kell várnom egy-egy látogatása között?
–  Bocsáss meg Mohamed, de mikor köttetett ez a
házasság? – kérdezte Hafsza. – Talán varázsszőnyegen
repültél el Medinából, amíg mi aludtunk?
–  Abesszínia királya a távolból adott össze bennünket –
felelte a Próféta. – Az én beleegyezésemmel, természetesen.
– Azzal Szaudához fordult, hogy megbeszélje az új feleség
szálláshelyével kapcsolatos teendőket, Hafsza és én pedig
visszavonultunk a kunyhónkba.
–  De miért akarja Mohamed feleségül venni a
legesküdtebb ellenségének lányát? – csodálkoztam. Hafsza
csak a fejét rázta, és épp annyira nem értette a dolgot, mint
én.
Aztán ismét feléledt bennem a régi gyanú. Az Árok
csatája után beduin szövetségesei faképnél hagyták Abu
Szufjant, és átálltak Mohamed oldalára. Mekkaiak százai
özönlöttek Medinába, hogy áttérjenek az iszlámra.
A Próféta könnyűszerrel végezhetett volna Abu Szufjannal,
ha akar. Ő azonban ehelyett aláírt vele egy békeszerződést,
és ezzel időt adott az ellenségnek, hogy újra talpra álljon.
Ráadásul most, hogy felhagytunk a karavánok
fosztogatásával, Abu Szufjannak több vagyona is marad.
Nem kell sokat várni rá, és ismét képes lesz lekenyerezni, és
a maga oldalára állítani egy-két törzset, hogy aztán újra
megtámadja az ummát.
Az pedig, hogy beépítette a lányát Mohamed háremébe,
igazán briliáns trükk volt.
–  Allahra, ez a házasság nem véletlen! – mondtam
Hafszának, ahogy kinyitotta a kunyhója ajtaját.
–  Remélem, hogy tévedsz – válaszolta –, de attól tartok,
igazad van. Ha Umm Habiba valóban kém, Allah óvjon
mindannyiunkat!
– Ne aggódj – mondtam. – Jobban szemmel fogom tartani,
mint Ali engem. Ha kém, mi előbb rájövünk, minthogy Allah
megtudná!
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A SZERECSEN PENGÉJE
❖
Medina, 629. április
Tizenhat évesen
 
Hónapokon keresztül figyeltem Umm Habibát, és meg
voltam győződve róla, hogy a Prófétával kötött házassága
nem a véletlen műve. Biztosra vettem, hogy az apjának
kémkedik. Békeszerződés ide vagy oda, gondoltam, Abu
Szufjan semmitől sem riad vissza, ha arról van szó, hogy
tönkretegye Mohamedet, mert szüksége van a hamis
istenekre, hogy Mekkába vonzzák a zarándokokat és velük
együtt a gazdagságot. A  lányát is azért küldte ide, hogy
segítsen neki ebben, de én majd jól leleplezem.
Sajnos nem volt sok időm a kémkedésre, mert Zajnab
kívánságainak teljesítése szinte az egész napomat kitöltötte.
Úgy lestem a parancsait, mint egy szolga; mostam a ruháit,
a kezemben szappan, a szívemben harag és bánat; és
lehajtott fejjel tűrtem, hogy összeszidjon holmi láthatatlan
foltok miatt, amik szerinte benne maradtak a ragyogóan
tisztára suvickolt ruhákban. És bár a gyűlölet szinte
szétvetette a szívemet, alig vitáztam vele – gondolkozz, és
tedd félre az érzéseidet –, és közben csak arra vártam, hogy
egy alkalmas pillanatban letaszíthassam őt a trónjáról.
Aztán egy nap egy még sokkal aggasztóbb fenyegetés
érkezett a lehető legváratlanabb helyről: Egyiptomból.
 Bilal kiáltására az egész város az utcára sietett, hogy
aztán elkerekedett szemmel bámulja a karavánt, amely épp
akkor masírozott be Medina kapuján. Nővér-feleségeimmel
a mecset udvarán álltunk, elkendőzött arccal és kihegyezett
érzékekkel szívtuk magunkba a látványt, a hangokat és a
szagokat: a tevék bokáján himbálózó csengettyűk
csilingelését, ami leginkább valami halk kuncogásra
hasonlított; a tamburin buja csörgését; a nőket, akiknek
kékesfekete haja úgy hullámzott, mint egy perzsaszőnyeg
rojtjai; és a rakott szoknyás, kecskeszakállas férfiakat,
amint egy hatalmas ébenfa dobozt cipelnek a hátukon.
Hafsza és én jót nevettünk a férfiak kipingált arcán, de
mindkettőnk ajkáról egyből lefagyott a mosoly, amikor két
nő masírozott el előttünk tevéken; a testükből alig takart
valamit a szűk mellény és az átlátszó anyagból készült,
rövid szoknya. Milyen szemérmetlenül öltözködnek – akár
az eladó szolgák, akiket a szukon lehet látni! Ezek biztosan a
kurtizánok, akiket az egyiptomi vezér még hónapokkal
ezelőtt megígért Mohamednek.
–  És én még azt hittem, hogy Szafiában nincs semmi
szégyenérzet, pedig ő kész szűz lány ezekhez képest! – adott
hangot nemtetszésének Hafsza. – Szemmel láthatóan
élvezik, hogy a medinai férfiaknak majd kigúvad a szemük!
–  Hozzászoktak már, hogy bámulják őket – mondtam. –
Hiszen ágyasok az alexandriai palotában.
–  Micsoda feslett erkölcsök! – kapcsolódott be a
beszélgetésbe Szafia. – Látjátok, hogy rázzák a nők a
csörgődobot? Meg persze mást is, csak hogy magukhoz
vonzzák a férfiak tekintetét!
A karaván megállt. Egy férfi lépett előre, és fejet hajtott
Mohamed előtt. Világos bőrét nem takarta sem ing, sem
köpeny, csupán egy széles, laposra kalapált arany
nyakláncot és egy tollboát viselt a nyakában. A  derekát
aranyszínű öv díszítette, alatta hosszú, fehér szoknya, leért
majdnem egészen a bokájáig. Felkarján vastag aranypánt,
fülében arany karikák. És ami a legfurcsább volt rajta: a
szeme vastagon ki volt húzva kohllal, majdnem egészen a
halántékáig. Hafsza és Szafia kuncogtak, de csendre
intettem őket, ahogy a férfi kigöngyölte a kezében lévő
pergament, és elkezdte felolvasni a rajta lévő írást
– Engedd meg, hogy átadjuk kormányzónk, az egyiptomi
mukaukisz üdvözletét és ajándékait, amelyeket hadi
sikereid és vallásos befolyásod előtti tisztelgése és hódolata
jeléül küld neked. Kérlek, fogadd szeretettel ezt a mirhával,
fenyőtömjénnel, kardamommal, fahéjjal, valamint krókusz-
és liliomillattal teli dobozt. – Azzal a férfiak felemelték a
tetőt, az illatok pedig szinte fejbe vágtak bennünket; úgy
megmámorosodtunk tőlük, mint valami színes álomtól.
A tömegen morajlás futott végig.
A küldött tovább sorolta a drága ajándékokat: egy öszvért
és egy szamarat, egy aranyszállal átszőtt szertartási ruhát,
drágaköveket és a két kurtizánt a mukaukisz
udvartartásából.
A nőket szállító tevék térdre ereszkedtek, a férfiak pedig
lesegítették a két ágyast a nyeregből. A hírnök odalépett az
egyikükhöz – egy sötét hajú szépséghez, akinek az ajka
vérvörös, a szeme pedig rézzöld színnel volt kifestve –, és
odavezette őt Mohamedhez.
– Próféta, engedd meg, hogy átnyújtsam neked Szirint, a
mukaukisz kedvenc kurtizánját és legjobb táncosát. – A nő
földig hajolt, az egyik térde szinte teljesen leért a porba. Azt
vártam, mikor veszíti el az egyensúlyát, és vágódik végig az
utcán. Ehelyett azonban Mohamed volt az, aki majdnem
arcra esett, amikor a nő dús keble kis híján kibuggyant.
A  Próféta háta mögött állva jól láttam, hogy a nyaka
sötétlilára változott.
– Hosszú távon nincs esélye nála – mondtam Hafszának. –
Túlságosan közönséges.
De amikor a hírnök bemutatta a második kurtizánt,
éreztem, hogy elszorul a torkom. Haja aranysárga volt, akár
a nap, és göndör fürtökben omlott le az arca körül és a
vállán. Szeme feneketlen, megfejthetetlen kékség – soha
életemben nem láttam még ilyen színt azelőtt.
–  Marjam, Szirin húga és egyben az udvar
legtehetségesebb énekese – szólt a hírnök. A  nő félénken
Mohamedre emelte a tekintetét. Elmosolyodott, és az arcán
édes kis gödröcskék jelentek meg, majd halkan köszöntötte
a Prófétát; a hangja olyan volt, akár a patak csörgedezése.
Hafsza felszisszent. – Idegen és egzotikus, a szeme akár a
kék ég, a csípője és a dereka kerek és hívogató, mint egy
kényelmes párna, a hangja pedig, mint a csalogányé. Hogy
is vehetnénk fel a versenyt egy ilyen szépséggel?
–  Mohamed soha nem venne feleségül egy kurtizánt –
szólt közbe Umm Szalama, de hallatszott, hogy még az ő
mindig nyugodt hangjában is ott bujkál a feszültség. –
Hallottam, amikor odaígérte az egyiküket Hasszan ibn
Thabitnak.
–  Mi az, talán napszúrást kaptál? – kérdezte pimaszul
Rajhana. – Mohamed sosem mondana le egy ilyen nőről.
 És valóban: helyette mi lettünk azok, akiket a Próféta
elhanyagolt. A  szobámban tett esti látogatásai minden
eddiginél sietősebbre és kurtábbra sikerültek, és nővér-
feleségeim morcos tekintetéből ítélve biztosra vettem, hogy
az ő Mohameddel töltött éjszakáik sem azt nyújtották
nekik, amire vágytak. Umm Szalama például, miután őrá
került a sor, egész nap alig beszélt, sőt, még a gyermekeihez
is szokatlanul barátságtalan volt. Zajnab mást sem csinált,
csak panaszkodott és kritizált: a kenyér, amit sütöttem, túl
kérges, egy éve nem kapott új ruhát, a főzősátorban a
párnák olyan kemények, mint a kő. Hafsza éjszakáját
követően pedig – amikor Rajhana szokás szerint eleresztett
néhány gonosz és csipkelődő megjegyzést – ismét repült
egy tányér.
Mindeközben a keresztény ágyas, Marjam olyan vidáman
közlekedett fel-alá a háremünkben, mint egy aranyszínű
felhő, és egyre csak énekelt, ahogy tharidot készített
Mohamednek – úgy dicsérte, mintha mennyei manna volna.
Mohamed szerette volna feleségül venni, a nő azonban
ellenállt. Azt mondta, nem akarja feladni keresztény hitét,
én azonban tudtam, hogy élvezi, hogy így fátyol nélkül
járhat-kelhet a városban. Ráadásul már Ibn Ubajj
embereinek disznó megjegyzéseitől sem kellett tartania,
hiszen Mohamed újdonsült hatalma mindenkit megijesztett,
még a képmutatókat is.
–  Én ezt nem értem – fortyogott Hafsza, miközben épp
egy pohár galangálital mellett ücsörögtünk a szobámban
Szafiával hármasban. – Az a nő teljesen fogva tartja a
Prófétát. Nem lehet, hogy varázsereje van?
Bármije is volt, sokkal hatásosabbnak bizonyult minden
varázslatnál. A bűbáj idővel veszít erejéből, ő azonban egyre
jobban és jobban az ujja köré csavarta Mohamedet. Aztán
egyik éjjel, amikor én lettem volna a soros, a Próféta nem
jött el hozzám, én pedig a saját hideg karommal öleltem
magamat, és Istenhez fohászkodtam, hogy vessen belém Ő
egy magot, ahogyan Jézus anyjával is tette.
A féltékenység mardosott. Próbáltam ellenállni neki,
emlékeztetve magamat, hogy az Egyiptommal kötött
barátság igencsak lenyűgöző távlatokat nyitott meg az
umma előtt. Biztosak lehettünk benne, hogy a kuraisok
soha többé nem mernek ránk támadni, tudván, hogy egy
ilyen hatalmas ország a szövetségesünk. De mégis, muszáj
Mohamednek minden idejét az ajándékával töltenie?
Hirtelen kopogás akasztotta meg a gondolatmenetemet.
Barira hozta a hírt, miszerint Mohamed a majliszban
tárgyal. – Nem tudni, mikor jönni ágyba. Azt mondani, te ne
várni fenn.
A megkönnyebbülés töltötte el haragos szívemet. Tehát
mégsem Marjam az, aki miatt a Próféta távol maradt tőlem
ma éjjel. Magamra öltöttem a köntösömet, és kisurrantam
az éjszakába, mert a kíváncsiság nem hagyott nyugodni.
Lekucorodtam a majlisz ajtaja elé, és meghallottam apám
izgatott hangját.
– Húsz gatafáni férfi a birkáit legeltette Mekka közelében,
amikor a kuraisok szövetségesei megtámadták őket.
Beduinok – mondta. – Néhány kuraisi is volt velük, úgyhogy
szinte biztos, hogy Abu Szufjan küldte őket.
Megszegték a békeszerződést! A  szívem összeszorult. Ez
azt jelenti, hogy újra háborúznunk kell a kuraisokkal.
Mintha csak meg akarta volna erősíteni a félelmeimet, Ali
így szólt: – Mihamarabb össze kell toboroznunk annyi
embert, amennyit csak tudunk, hogy bemasírozzunk
Mekkába. A megállapodásban foglaltak csupán szavak. Abu
Szufjan csak az erőszak nyelvén ért – dörögte.
Ahogy elhallgattak, gyorsan kiosontam a mecsetből, és
nagy sietségemben majdnem beleütköztem a vigyorgó
Szafiába. – Híreket hoztam Marjamról – mondta. – Biztos
vagyok benne, hogy nagyon érdekesnek fogod találni őket.
– Marjamról? – máris kíváncsi voltam. – Miféle hírek?
– Vigyél a szobádba, és mindent elmondok – válaszolta. –
De előbb neked is el kell mesélned, mit hallottál a
majlisznál.
Bementünk hát a lakosztályomba, őt azonban nem
érdekelte az esetleges mekkai invázió híre. Miért is
érdekelte volna? Zsidóként semmi kötődése nem volt ahhoz
a városhoz. Ezzel ellentétben én viszont nagyon szerettem
volna hallani, mit tudott meg Marjamról.
–  Szegény lány nem bírta tovább elviselni a
csipkelődésünket – mondta, és rám kacsintott. – Mohamed
ma délután átköltöztette őt egy másik házba.
–  Allahnak hála! – mondtam. – Idővel talán meg is
feledkezik róla.
–  Nem hiszem, hogy Marjam nagyon bánná, ha így
történne – mondta Szafia, majd lejjebb vitte a hangját és
körbenézett, mintha csak a falaknak is fülük volna. –
Láttam, ahogy az emberek átvitték a holmiját az új
otthonába. Aztán, amikor elmentek, egy magas, fekete bőrű
férfi kopogtatott be hozzá – ő pedig beengedte az ajtón.
– Viccelsz – mondtam.
 Szafia a fejét rázta, és mosolygott. – Ott maradtam, hogy
lássam, mikor jön ki. De ez nem történt meg! Amennyire én
tudom, azóta is odabent van vele, és ki tudja, mit művelnek!
Levegő után kapkodtam. Ez a hír, ha valóban igaz, óriási
veszélyt jelent Mohamedre nézve. Igaz ugyan, hogy
követőinek tábora egyre nő, de hatalma még nagyon fiatal.
Egy ilyen botrány helyrehozhatatlan sérüléseket ejthet a
tekintélyén. Ha Marjam valóban egy másik férfival
szórakozik, Mohamednek tudnia kell róla.
Másnap este kiszöktem a mecsetből, a kendőmet jó
szorosan a fejem köré tekertem, és elmentem egészen a
város szélén található birkalegelőkig. A szívem a torkomban
dobogott, ahogy felmásztam egy fára, ahonnan jól látszott
Marjam háza – sártégla épület, gázafák, akácok és
gránátalmafák ölelésében, az udvaron buján virágzó
levendula. Nem kellett sokáig várnom, és kinyílt a bejárati
ajtó; ő és Mohamed léptek ki rajta. Dühösen néztem, ahogy
a Próféta közelebb húzta magához, és szenvedélyesen
megcsókolta. Kócos hajából ítélve kétség sem fért hozzá,
mivel töltötték a délutánt. Mohamed még utoljára, hosszan
ránézett, majd felült a tevéjére, és elvágtatott a város
irányába. Az arca olyan ábrándos volt, akár egy alvajáróé.
Az arcom csak úgy lángolt a haragtól. Nem csoda, hogy a
Prófétának nincs energiája a feleségeire! Egy ötvenkilenc
éves férfitől csupán ennyire tellett, és azt mind az
ágyasának tartogatta. Miközben ezeken gondolkodtam, egy
tagbaszakadt alak – aki olyan sötét volt, akár egy árnyék –
bújt elő a ház mögül, és elindult a bejárat felé. Marjam
mosolyogva nyitott ajtót neki. A  férfi egy pillanat múlva
már bent is volt.
 Aznap este fel-alá járkáltam a lakosztályomban, és azt
hittem, felrobbanok az izgatottságtól. Mohamed haragos
tekintete azonban egy időre lakatot tett a számra.
–  Nem örülök neki, hogy így bántatok Marjammal –
mondta. – A  féltékenységetekkel kikergettétek őt a
mecsetből.
Felszisszentem. – Allahra, ha meghallod, amit mondani
akarok, azt kívánod majd, bárcsak egészen Egyiptomig
kergettük volna! – Aztán elmeséltem neki, mit láttam, de ő
csak a fejét rázta és a homlokát ráncolta, majd végül
behívta Alit.
–  Aisha azt állítja, hogy egy férfi tartózkodik Marjam
házában – mondta neki, míg én a paraván mögött
rejtőzködtem. – Siess, és derítsd ki, mi igaz ebből a
pletykából. De légy óvatos. Nem lenne jó, ha elijesztenéd a
vendégét, még mielőtt kiderülne az igazság, vagy még
jobban felizgatnád Marjamot, miközben lehet, hogy az
egész nem is igaz.
–  Egy nagy, fekete férfi? – gúnyolódott Ali. – Aisha, a te
fantáziád nem ismer határokat.
Éreztem, ahogy a fejem búbjáig elvörösödöm, ő pedig
kisietett az ajtón.
Mohamed még mindig a homlokát ráncolta, miközben
becsukta mögötte az ajtót. – Jaa Aisha, miért kémkedsz
Marjam után? Miért vagy ilyen gonosz vele?
Megmerevedtem. – Mert hallottam egy csúnya pletykát
róla és egy szerecsenről. És tudtam, hogy nem akarnál még
egy botrányt. Mit szólna ez a sok király és hercegnő, ha
kiderülne, hogy nem tudod kézben tartani a háremedet?
 –  Talán bizony Marjam az egyedüli, akit nem tudok
irányítani? – kérdezte, és olyan fürkésző tekintettel nézett
rám, mintha az arcom valami titkosírással teli pergamen
volna. – Hányszor kértelek már, hogy hagyj fel a
féltékenykedéssel, de te azóta is minden egyes új asszonyba
belekötsz, akit a hárembe hozok.
–  Szerintem pedig nagyon is nagylelkű voltam, hogy
megosztoztam rajtad ennyi másik nővel – mondtam, és
kicsordult a könnyem. – Főleg mivel az esélyeim, hogy
teherbe essek, minden egyes új házasságoddal egyre csak
kisebbek és kisebbek lesznek.
Öklével a tenyerébe vágott; a szeme szikrát szórt. – Azóta
üldözitek Marjamot, hogy betette a lábát Medinába!
Mindannyian! Az ármánykodásotokkal sikerült
elüldöznötök a háremből, úgyhogy most egyedül,
magányosan kell élnie. Miért viselkedsz így, Aisha? Miért
nem hiszed el, hogy téged szeretlek a legjobban?
– Az én szerelmem csak a tiéd – feleltem. – Nekem miért
kell osztoznom a tiéden kilenc másik nővel?
–  Ezt már nagyon sokszor megbeszéltük. Marjam
Egyiptom első emberének ajándéka. Felfogtad? Egy ekkora
ember tiszteleg előttem – előttem! – mondta, és a szeme
csak úgy ragyogott. – A  jemeni király országa legszebb
asszonyát – aki egyébként az egyik legfontosabb emberének
a lánya – küldi el hozzám, hogy vegyem feleségül. Mégis,
mit kellene válaszolnom? Nem, köszönöm, Aisha nem
szeretne osztozkodni rajtam. Szerinted milyen benyomást
keltene ez a bizánci császárban?
–  Egyik szemedet tehát a bizánciakra vetetted –
mondtam. – De ők keresztények, nem igaz? Gondolod, hogy
miattad lerombolják a templomaikat és a szobraikat, és
megtagadják a prófétájukat, aki feltámadt a halálból? –
Arckifejezése elárulta, hogy pontosan ebben reménykedik.
Kitöröltem a könnyet a szememből. – Hová lett a
Mohamed, akit ismertem? Az ő vágya csak az volt, hogy
híveket toborozzon Allahnak. A  mostani viszont buja,
parfümillatú éjszakák révületében él, és arról álmodozik,
hogy ő irányítsa az egész világot.
–  Még mindig az a vágyam, hogy híveket toborozzak
Allahnak! – kiabálta. – Minden egyes frigy, amire lépek,
minden ágyas, akit elfogadok, az umma javát szolgálja – a
biztonságunk záloga. És a stratégia működik. Napról napra
egyre többen térnek át az iszlámra – és menekülnek meg a
pokol tüzétől. Egyiptom, Bizánc, Perzsia, Jemen –
nemsokára ezek az országok is fejet hajtanak Allah előtt. Én
csak Neki élek, és az ummának. Ha magamra gondolnék,
életem végéig eléldegélhettem volna Khadidzsa vagyonából.
– De az nem lett volna olyan izgalmas, mint ha a te lábad
előtt hever az egész világ! – vágtam vissza. – És ugyanígy, ha
megálltál volna négy feleségnél, ahogyan azt mindenki más
számára előírod, korántsem lehetne annyi gyönyörben
részed, mint így, hogy egyszerre tíz asszony él a
háremedben!
–  Miféle gyönyörről beszélsz, mondd? Megpróbálni a
kedvére tenni tíz féltékeny nőnek? Hát úgy nézek én ki,
mint aki élvezi ezt az egészet?
Ebben a pillanatban kopogás szakította félbe a
párbeszédünket. Bebújtam a paraván mögé, Ali pedig széles
vigyorral az arcán belépett a szobába.
–  A mosolyod mindent elmond, amire kíváncsi vagyok –
mondta Mohamed, és sötét pillantást vetett rám. –
Nyilvánvaló, hogy a pletyka nem igaz.
–  De igen, igaz – felelte Ali. – Marjamnak valóban akadt
egy látogatója, ahogy Aisha mondta. – Az elégedettség
bizsergette a torkomat, és kacagni kezdtem – de rögtön el is
hallgattam, ahogy Mohamed üres tekintettel a párnákra
rogyott.
– Jaa Ali, mi olyan mulatságos? – kérdezte. – Talán rajtam
gúnyolódsz?
–  Dehogyis, unokatestvérem. Ha meghallod, amit
mondani akarok, te is nevetni fogsz. – Azzal leült
Mohameddel szemben, és megveregette a vállát. – Az
ágyasodnak valóban vendége van, aki nem egy asszony – de
nem is egy férfi.
A szeme csillogott, ahogy elmesélte, hogyan leskelődött
Marjam ablakán, óvatosan, ahogyan Mohamed kérte tőle.
Odabent – nézzenek csak! Egy hatalmas fekete férfi Marjam
haját fésülte, és együtt énekeltek.
–  Hallanod kellett volna őket, Prófétám. Olyan csilingelő
hangja volt, akár egy nőnek, és úgy fonódott Marjaméba,
mintha szerelmes pacsirták volnának, akik épp duettet
énekelnek. Az ágyasod hátradőlt a férfi karjába és lehunyta
a szemét, mint aki eksztázisban van.
Mohamed arca minden szóra egyre sötétebb lett.
Reszkettem, és nagyon sajnáltam, hogy ekkora fájdalmat
okoztam neki – ugyanakkor örültem, hogy Marjam
hamarosan eltűnik, a Próféta pedig megmenekül a
botránytól.
– Elfogtad? – kérdezte sziszegve. – Allahra, még ma éjjel
lefejeztetem!
– Igen. Kirántottam a kardomat és berontottam a házba –
mondta, és előhúzta a kardját, hogy illusztrálja a
mondókáját. – Megragadtam a torkánál fogva, mivel nem
volt szakálla. Hallanod kellett volna, hogy sírt!
–  A könnyeidet tartogasd az ítélet napjára! – mondtam
neki. Allah nem lesz nagylelkű ahhoz, aki ellopta a
Prófétától, ami az övé!
– Jól beszéltél, Ali – vicsorgott Mohamed.
– Marjam is sírt. Azt mondta, a férfi a szolgája, de én nem
voltam kíváncsi a hazugságaira. Aztán a szerecsen végre
kinyitotta a száját, és az ágyékára mutatott.
Mélyet sóhajtottam, és lerogytam a földre, mert már
sejtettem, mi lesz a vége a történetnek. Mohamed nem fogja
elküldeni Marjamot, rám viszont nagyon mérges lesz,
amiért kémkedtem utána. Már megint én ütöttem meg a
bokámat, pedig csak segíteni akartam neki. Mikor tanulom
már meg végre, hogy előbb szemlélődjek és várjak, mielőtt
végleges következtetésekre jutnék?
– Aztán – folytatta Ali – a szerecsen elkezdett babrálni az
övével, míg végül a szoknyája lehullott a földre. Iszonyú
haragra gerjedtem, gondolhatod! Lenyisszantom a heréidet,
amiért ezt merészelted! – kiabáltam. Ő azonban előredőlt,
és a hátsó felére mutatott. És Allahra, akkor láttam, hogy
valaki más már megtette helyettem!
Ali úgy elkezdett röhögni, hogy a kardja kis híján kiesett
a kezéből. – Jaa unokatestvérem, ezért ugyan nem kell
aggódnod. Az ágyasod lepedője biztonságban van a
szerecsen eunuch pengéjétől!
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A PRÓFÉTA ÖRÖKÖSE
❖
Medina, 629. május
Tizenhat évesen
 
Mohamed tehát azzal vádolt, hogy féltékeny vagyok
Marjamra. Igen, valóban irigykedve figyeltem az egyiptomi
kurtizán kék és arany csábítását, mert az ujjai köré csavarta
a Prófétát. Még ennél is jobban bántott azonban, hogy
amióta ő betette a lábát a hárembe, a férjem szemmel
láthatóan nem kívánt engem. A teherbe eséshez pedig több
kell, mint gyengéd csókok és fáradt mosolyok.
Ennyi asszonnyal az oldalán Mohamed egy hadseregnyi
utódot nemzhetett volna. Szauda ugyan már maga mögött
hagyta termékeny éveit, ettől eltekintve azonban a hárem
olyan volt, mint egy érett gyümölcsöktől roskadozó fa, ami
csak arra vár, hogy leszakítsák róla a gyümölcsöket. Nővér-
feleségeimmel féltékenyen figyeltük egymás testét, tudván,
hogy aki örököst szül a Prófétának, onnantól kezdve
kitüntetett helyet élvez majd Hidzsaszban. Mohamed halála
után az umma az ő fia kezébe vándorol majd, hogy apja
öröksége szerint vezesse és irányítsa, neki pedig királynői
élete lesz mind itt, mind a másvilágon.
A versengés hevében a hárem úgy fortyogott, akár egy
tüzes üst.
–  Ma reggel, amikor felkeltem, valahogy olyan
könnyűnek éreztem a fejemet – jelentette be egy nap Szafia,
és közben a szemét forgatta. Zajnab sarkából vijjogó nevetés
hangzott fel, akár a keselyű hangja.
–  Ez nem a terhesség jele! – vágta rá Rajhana. – Neked
tényleg nincs sok minden a fejedben!
Én viszont – Szafiával ellentétben – úgy döntöttem, hogy
megtartom magamnak a tüneteimet, amíg teljesen bizonyos
nem lesz, hogy gyermeket várok. Tudtam, hogy a havi
vérzés elmaradása nem elég bizonyíték a terhességre,
hiszen ez már azelőtt is több alkalommal megtörtént velem
– az éhség miatt, ahogyan Szauda mondta. De miután
hetekig hányingerem volt, és a vérzésem a következő
hónapban sem jött meg, titokban reménykedni kezdtem.
A versengést leszámítva a hárem egy nyüzsgőbb és
vidámabb hellyé változott, amióta nővér-feleségeim
szorgalmasan szőttek, fontak, varrtak, hímeztek, pingáltak,
virágokat préseltek, hogy festéket nyerjenek belőlük, új
színeket és illatokat kevertek és próbáltak ki, és izgatottan
várták az első fizetővendéget. Miután Szauda mesélt Umm
Ajmannak a vállalkozásról, pár nap sem telt bele, és egy
gazdag földbirtokos, Harun ibn Malik felesége jelentkezett
náluk, hogy bejelentse igényét szolgáltatásaikra a lánya
esküvője alkalmából.
Míg nővér-feleségeim dolgoztak, és arról csacsogtak, mire
költik majd a keresetüket, én csendben kiosontam Szauda
kunyhójához. Amikor elmondtam, miért jöttem, levegő
után kapkodott örömében, és szélesre tárta előttem az ajtót.
–  Allahra, nem sietted el a dolgot! – mondta. – Hát
lehetséges, hogy imáid végre meghallgattattak?
Aztán lefektetett az ágyra, és megnyomkodta a hasamat,
mintha egy dinnyét vizsgálgatna.
– Hm-hm – dünnyögte. – Erre számítottam.
Széttárta a lábaimat, és benézett közéjük, mintha fellátna
egészen a méhemig. – Igen – mondta. – Igen-igen.
Aztán alaposan szemügyre vette a melleimet.
– Kerekedsz. Ez jó jel.
Végül megvizsgálta a nyelvemet, belenézett a szemembe,
és kimondta azt, amit én még magam előtt sem mertem
bevallani: Mohamed gyermekét hordom a szívem alatt.
A szívem egyszerre szárnyakat növesztett, és engem is a
magasba repített; vadul ugrálni kezdtem örömömben.
Végre nekem is lesz saját gyermekem, akit szerethetek,
akivel játszhatok, akinek énekelhetek, akit a karomban
tarthatok és dédelgethetek, és aki megédesíti majd öreg
napjaimat! Úgy rohangáltam fel-alá a szobában, mint egy
szeleburdi kislány. Végre megszabadulok Zajnab
zsarnokoskodásától! Mohamed örökösének anyjaként újra
én irányítom majd a háremet, és soha többé nem
parancsolhat nekem! Átkaroltam Szauda nyakát, és
szorosan magamhoz öleltem.
– Dicsőség Allahnak, amiért a legfiatalabbnak tartogatta a
legjobbat! – suttogta széles mosollyal az arcán, miután
végre elengedtem a nyakát. Aztán, a Gonosz szeme
amulettjével babrálva a kezében hozzátette: – Legyen meg
az Ő akarata.
Még egyszer megcsókoltam, kipenderültem az ajtón, és
átnyargaltam az udvaron, egyenesen Hafsza kunyhója felé.
–  Ezt nem fogod elhinni! – kiabáltam, amikor kinyitotta
az ajtót. De ahogy megláttam az indulatot a szemében és a
pírt az arcán, hirtelen csendben maradtam, mintha valaki
hátulról befogta volna a számat.
–  Valami furcsaságot akarsz közölni, Aisha? Nicsak-
nicsak! Nekem is van mit mesélnem, bár attól tartok, az én
történetem túlságosan gyalázatos ahhoz, hogy
felelevenítsem.
Azzal megfordult, és eltűnt a kunyhó belsejében.
Követtem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Az ő
lakosztálya is ugyanolyan volt, mint az enyém, leszámítva a
sötétet – Hafsza ugyanis gyűlölte a meleget – és azt, hogy a
falak és a párkányok nem voltak tele mindenfélével, mint
nálam. A  levegőbe a poron kívül egy kis pézsmaillat is
keveredett – Marjam! Ahogy a szemem megszokta a
félhomályt, észrevettem, hogy a föld telis-tele van törött
edények és tálak maradványaival.
–  Mi történt? – kérdeztem, és rámutattam a
cserépdarabokra. Hafsza csak nézett. – Jaa Hafsza, csak nem
rejtegetsz valahol egy holttestet?
–  Allahra bárcsak így volna, bárcsak mindkettejüket
megöltem volna! – Egy könnycsepp gördült végig az arcán.
– Jaa Aisha, Mohamed megparancsolta, hogy egy árva
léleknek se beszéljek róla, de muszáj elmondanom
valakinek. Miért kéne megőriznem a mocskos kis titkait?
Már az sem érdekel, ha emiatt elválik tőlem. Akkor legalább
nem kell majd megosztanom a hálószobámat egy egyiptomi
kurvával!
Aztán leült, és mesélni kezdett: a délutánt sajgó fejfájással
az anyja házában töltötte; nem csinált semmit, csak
sörbetet kortyolgatott, és hagyta, hogy a szolgák legyezzék.
 –  Tudod, hogy sosem bírtam a hőséget – mondta. – De
fogalmam sem volt róla, hogy ez a kunyhó így fel tud
melegedni!
Amint izzadtságtól nedves hajjal és arccal visszatért a
mecsetbe, egyből a kunyhója felé vette az irányt – azt
tervezte, hogy szunyókál egyet.
–  Ahogy kinyitottam az ajtót, itt találtam az ágyamban
Mohamedet és Marjamot, csókolóztak és ölelkeztek.
Elállt a lélegzetem. – Rájuk nyitottál? – Egész testemet
elöntötte a forróság, ahogy megpróbáltam elképzelni a
jelenetet. – És ők erre… mit csináltak?
–  Észre sem vették, hogy ott vagyok, amíg a falhoz nem
vágtam egy tányért a fejük felett. Na, arra aztán végre
szétrebbentek, ha-ha! –  Nevető ajkai rángatóztak a
fájdalomtól. – Aztán odacsaptam egy másikat is, Marjam
pedig felkapta a ruháit, és kiszaladt az ajtón. Mohamed
könyörgött, hogy nyugodjak meg, mielőtt az egész umma
idecsődül. Másra sem tudott gondolni, Aisha – csak a
hírnevére! Ez a vágy, hogy Hidzsasz királya legyen, teljesen
kiölte belőle az együttérzést, és elvette a józan eszét.
Kopogtak az ajtón. – Azóta több vendégem volt egy nap
alatt, mint egész évben – morogta, és odament, hogy
beengedje a látogatót. Mohamed állt az ajtóban, félénk
mosollyal az arcán.
–  Azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy érzed magad,
Hafsza – mondta.
–  Miért? Attól félsz, hogy elmesélem nővér-
feleségeimnek, hogy itt találtalak, amint épp a
hálószobámban szerelmeskedtél az ágyasoddal?
 –  Nem szerelmeskedtünk, csak megöleltük egymást.
Bejöhetek?
Hát erről van szó! Hafsza rajtakapta Mohamedet a
kunyhójában Marjammal! Ez a létező legnagyobb sértés,
amit valaha hallottam. Teljesen meg tudtam érteni a
haragját.
– Ezt nevezem én ölelésnek! – csattant fel Hafsza. – Olyan
erős, hogy le kellett feküdnötök hozzá. Vagy talán tévedek,
és az egyiptomiak így csinálják?
–  Marjam rosszul érezte magát, ezért hoztam őt be a
kunyhódba. Nem gondoltam, hogy megsértelek vele.
–  Egyáltalán mit keresett itt? Hát nem kapott egy egész
házat tőled?
–  Hafsza, nem szeretném az udvaron folytatni ezt a
beszélgetést. Kérlek, engedj be.
–  Persze, tessék csak, tégy úgy, ahogy kedved tartja! –
válaszolta Hafsza. – Ahogy mindig.
Haragos tekintettel üdvözöltem, nem is próbáltam
elrejteni előle Hafsza iránti együttérzésemet.
– Azért jöttem, hogy négyszemközt beszéljek Hafszával –
fordult felém. – Kérlek, hagyj minket magunkra.
–  Ugyan minek? Már úgyis hallottam mindent. Kivéve
persze a bocsánatkérésedet.
Az ér a két szeme között hevesen lüktetett. – Hafsza, hát
nem megkértelek, hogy ne beszélj senkinek a délután
történtekről?
–  Neked is volt bűntársad – vágta rá nővér-feleségem. –
Nekem miért kéne egyedül szenvednem?
 Mohamed arca elsötétült. – Semmilyen bűnt nem
követtünk el! Te viszont visszaéltél a bizalmammal. Hogy
éljek ezután egy olyan feleséggel, akiben nem tudok
megbízni?
–  Akkor is feltetted magadnak ezt a kérdést, mielőtt
elvetted Abu Szufjan lányát? – vágtam közbe.
– Te maradj ki ebből, Aisha. Nem megkértelek, hogy hagyj
magunkra?
– Maradj, kérlek – mondta Hafsza, majd a magasba emelte
a fejét, az egyik szemöldökét pedig felhúzta, és úgy nézett le
Mohamedre. – Szükségem van egy tanúra.
– Csak megcsókoltam Marjamot, ennyi az egész – mondta
a Próféta tompa hangon. – Megünnepeltük a jó hírt, amit
hozott.
– Talán visszamegy Egyiptomba? – kérdeztem.
– Nem megy sehova – válaszolta. – A gyermekemet hordja
a szíve alatt.
Alig tudtam lecsillapítani szapora érverésem. Marjam is
terhes? Ezek szerint nem elég, hogy eddig elvonta rólam a
Próféta figyelmét, Mohamed most az örömét is kettőnk
között osztja majd meg. De mindegy, az én boldogságomat
még ez sem árnyékolhatja be. A  gyermekem az egyetlen
kincsem, amit még Marjam sem vehet el tőlem.
Hafsza a hír hallatán csak károgott, akár egy varjú,
Mohamed pedig úgy mosolygott rám, mintha édes krémmel
lenne teli a szája. Tudtam, hogy mindennél jobban vágyik
egy fiúra.
–  Gratulálok, férjuram – mondtam. – Akkor a mai
különleges nap a számodra. Sőt, azt kell, hogy mondjam,
hogy kétszeresen is különleges. Ugyanis én is épp ma reggel
fedeztem fel, hogy terhes vagyok.
Egyből lehervadt a mosoly az arcáról, a lüktető ér a
homlokán pedig újra kirajzolódott. – Allahra, ilyen
pimaszságra még tőled sem számítottam – mondta. – Hát
ennyire kétségbeesetten ki vagy éhezve a figyelmemre,
hogy már ebből is mesét kell szőnöd?
Hirtelen megszédültem a Próféta gorombasága hallatán,
de hamar visszanyertem a lélekjelenlétemet. Hiszen
bennem dobogott a gyermekem szíve, ez a tudat pedig
megacélozta az akaratomat és lendületet adott a
nyelvemnek.
– Csak példát vettem rólad, Prófétám – feleltem. – Te már
úgyis tökélyre fejlesztetted a meseszövés tudományát.
– Mondd, mikor hazudtam én neked?
– Még öt perce sincs, hogy azt mondtad, csak megölelted
és megcsókoltad Marjamot, amikor Hafsza belépett az ajtón.
Ezzel ellentétben ő azt állítja, hogy az ágyasodnak fel kellett
kapnia a ruháit a földről, mielőtt kirohant a kunyhóból.
–  Mondtam, hogy rosszul érezte magát – felelte
Mohamed. – Ezért vette le a köpenyét.
–  Meg aztán, azt is mondod, hogy egyenlően bánsz a
feleségeiddel. Istenem, hogy állíthatsz ilyet, miközben igazi,
hites feleségeid hiába sóvárognak utánad, ugyanakkor
beleveted a magodat egy olyan nő kertjébe, aki még csak
nem is hajlandó hozzád menni!
– Elég legyen! – kiabálta Mohamed. – Már így is túl sokat
beszéltél, Aisha.
 – Akkor most én jövök – ragadta magához a szót Hafsza. –
Egyszer és mindenkorra elegünk van a be nem tartott
ígéretekből és az üres ágyakból.
Mohamed ránézett, a szeme szikrát szórt. – Pedig ezentúl
hozzá kell szoknod az üres ágyhoz, Hafsza – felelte. –
Miután visszaéltél a bizalmammal, és elmondtad Aishának
azt, amivel kapcsolatban titoktartásra kértelek, cserébe
felbontom a veled kötött házasságomat. Ha beszéltem
Umarral, pakolhatsz, hogy visszaköltözz apád házába.
Hafsza arca olyan fehér lett, hogy odarohantam hozzá,
hogy el tudjam kapni, ha esetleg elájulna. – Hogy
beszélhetsz válásról, amikor megtiltottad a feleségeidnek,
hogy újraházasodjanak? – mondtam, és dühösen néztem rá.
– Azt a tiltást Allah vezette be, és nem én – mondta, és a
szemében nem volt más, csak sötétség. – Meg aztán, a
kinyilatkoztatás özvegyekről szólt, nem pedig elvált
asszonyokról. Bármelyik feleségem, akitől elválok,
nyugodtan újraházasodhat.
Ebben a pillanatban felhangzott Bilal hangja a mecset
tetejéről. Zavartan egymásra néztünk, aztán Mohamed
kitárta az ajtót, és az udvarra rohant. Utánaszaladtam, de
eszembe jutott Hafsza, és visszamentem, hogy
megnyugtassam.
– Ne aggódj – mondtam. – Csak dühös. Meg amúgy is, ez
még csak az első visszautasítás volt. A  másik kettőig nem
fog eljutni. – Ahhoz, hogy egy férfi elváljon a feleségétől,
háromszor kellett kijelentenie ebbéli szándékát.
–  Nem, Aisha, neked volt igazad – mondta Hafsza
szomorúan. – Mi, hidzsaszi asszonyok csupán farkcsóváló
kutyák vagyunk Mohamed egzotikus egyiptomi
szeretőjéhez képest. – A  szeme sarkából kibuggyant a
könny. – Lehetetlen, hogy felvegyük vele a versenyt.
Pedig a verseny egyre csak élesedett. Bilal kiabálása a rég
várt jemeni karaván érkezését adta hírül, ami újabb
feleséget szállított Mohamed számára. Nővér-feleségeimmel
úgy vánszorogtunk át az udvaron a fogadására, mintha
kőből volna a lábunk. Sem a tevéket és utasaikat díszítő
színes selymek, sem a levegőt betöltő mennyei illatok nem
tudtak mosolyt csalni az arcunkra.
A tömegen morajlás futott végig, ahogy a hírnök
bejelentette a leendő menyasszony érkezését. Csendesen
figyeltük, mintha egy verset hallgatnánk; arccsontokról,
amelyek magasak, akár a fügefa; szempillákról, amelyek
hosszúak, mint egy szerelmes csók; ajkakról, amelyek olyan
teltek és sötétek, mint a tiltott bor; kávébarna bőrről; és dús
keblekről, amik olyanok, mint Mekka ikerdombjai.
–  Mondjatok búcsút a férjeteknek, nővér-feleségeim –
törte meg végül a csendet Rajhana. – Ez az új játékszer azt
hiszem, sokáig lefoglalja majd a Prófétát.
–  Olyan, akár egy egzotikus virág; csak úgy vonzza az
ember tekintetét – panaszkodott Szafia.
– Allahra, egy újabb idegen, aki mellett mi mindannyian
átlagosnak és szürkének tűnünk – méltatlankodott Hafsza. –
Rajhanának igaza van – többé nem látjuk Mohamedet.
– Jaa Hafsza, hová tetted a bátorságodat? – kérdeztem. –
Te sosem adod fel ilyen könnyen a dolgokat.
Hafsza elfintorította az arcát. – Csak nézz rá, Aisha!
Így is tettem, és láttam, amint Mohamed lesegíti leendő
menyasszonyát a teve hátáról. A lány mosolya túlragyogta a
nyakában, fülében, karján és bokáján szikrázó megannyi
drágakövet. De mégsem ez a mosoly volt, ami Mohamed
tekintetét fogva tartotta, hanem a lágyan pihegő keblek:
úgy emelkedtek és süllyedtek a ruhája alatt, mint pihe-puha
párnák.
–  Ne tévesszen meg benneteket a csábító öltözék. Ez a
lány tökéletesen ártatlan, ráadásul az apja még Umarnál is
szigorúbb – súgtam oda Hafszának és Szafiának. –
Ártalmatlan.
Aztán, ahogy Mohamed meghajolt előtte, láttam, hogy a
lány félénken kísérőjére pillant – magas férfi aranyszálakkal
átszőtt ruhában, finom, hosszúkás orral és olyan tekintettel,
mintha villámokat szórt volna Mohamed tarkójára.
A leendő menyasszony arca eltorzult az ijedtségtől, mintha
sikítani akarna, a szája esdeklően rángatózott, a férfi
vonásai azonban megmerevedtek.
A következő pillanatban Mohamed felegyenesedett és
rámosolygott a lányra, aki kísérőjével egyetemben olyan
nyájasan mosolygott vissza rá, hogy azon tűnődtem, vajon
csak álmodtam-e az iménti közjátékot.
Meg kell tudnom, mi volt ez. – Azt hiszem, össze kellene
barátkoznunk vele – mondtam Szafiának és Hafszának. –
Mit szólnátok, ha felajánlanánk neki, hogy segítünk
felkészülni az esküvőre?
–  Az öltöztetőnője akarsz lenni? – kérdezte Szafia, és a
fejét csóválta. – A terhesség biztosan az agyadra ment.
Hafsza gyanakvóan nézett rám. – Mit forgatsz már megint
a fejedben?
–  Csak szeretnék megismerkedni vele. Miért, ti talán
nem? – kérdeztem, és sokatmondó pillantást vetettem
Hafszára, de ő csak megrántotta a vállát. Később, ha egyedül
leszünk, elmondom neki, amit láttam. Az ösztöneim
veszélyt jeleznek, de mielőtt értesíteném Mohamedet,
körbe kell járnom a dolgot. Különben nem fog hinni nekem,
egy újabb hibát pedig nem engedhetek meg magamnak.
Belekaroltam Hafszába, és együtt elindultunk a
kunyhóink felé. – Jaa Hafsza – szólaltam meg, és egészen
közel hajoltam a füléhez. – Tudod, nagyon sokféleképpen fel
lehet készíteni egy nőt a házasságra.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

ELLENSÉGBŐL SZÖVETSÉGES
❖
Ugyanazon a napon, valamivel később
 
 
Aznap éjjel egyedül voltam a szobámban, Mohamedet
vártam, és közben azon dühöngtem, amit Hafszának
mondott. Vajon tényleg kimondja a másik két elutasítást, és
visszaküldi őt Umarhoz? A  torkom elszorult a gondolatra.
Ha Mohamed képes rá, hogy elváljon az egyik legközelebbi
emberének a lányától, az azt jelenti, hogy egyikünk sincs
biztonságban. Még én sem.
Az izgalom ellenére a gyomrom mohón követelte az ételt.
Amióta teherbe estem, étvágyam olyan volt, mint egy mély,
feneketlen kút. Kimentem, és elindultam a konyha felé, de
az udvar közepén megálltam; a füvön sötét árnyék suhant
át előttem, mintha egy varjú szállt volna át az éjszakai égen.
Aztán ágzörgést és mocorgást hallottam a bokrok felől,
gyorsan a falhoz lapultam, és vártam, hogy morogva és
vicsorogva előugorjon valami vadállat. Amióta az
ivóhelyeiket kiszárította az aszály, a sakálok éjszakánként
bejöttek a városba, hogy vizet keressenek. Szauda azt
mondta, hogy ha nagyon elkeseredetté válnak, az
emberekre is képesek rátámadni, hogy megigyák a vérüket.
Aztán egy tompa puffanást hallottam. Az udvar másik
végében egy sötét alak a földre zuhant. Amikor felállt,
láttam, hogy nem sakál, hanem valami sokkal
félelmetesebb. A szívem hevesen kalapált, ahogy a sötétben
kivettem a férfi körvonalait, aki kunyhóról kunyhóra járt,
félrehúzta a függönyöket, és benézett az ablakokon. Láttam,
ahogy az én lakosztályomba is bepillant, és miután
konstatálja, hogy nincs benn senki, gyorsan odébbáll.
Amikor a fény rávetődött az arcára, iszonyú indulatra
gerjedtem.
Abu Szufjan volt. Hafsza láttán gúnyosan vigyorgott,
Zajnab ablaka előtt hosszasan elidőzött, majd odament a
lánya kunyhójához, izgatottan kalimpálni kezdett, aztán
odakacsázott a bejárati ajtóhoz. Umm Habiba kinyitotta, ő
pedig gyorsan besurrant. Rajtam kívül senki más nem látta.
Tehát igaz: Umm Habiba valóban kém! Vajon hányszor
látogatta meg az apja az elmúlt hónapokban? Lehet, hogy ő
is segített Abu Szufjannak megtervezni a gatafáni pásztorok
elleni beduin támadást – azt, amelyik megsértette a
békeszerződést? És vajon elmondta neki, hogy a seregünk
Mekka megszállására készül?
Ahogyan az umma tagjai közül sokan, én is attól
tartottam, hogy a kuraisok megelőznek bennünket. De
amikor elmondtam Mohamednek a félelmeimet, ő csak
legyintett.
– Túlságosan hatalmasak lettünk ahhoz, hogy Abu Szufjan
meg merjen támadni bennünket, hódításról nem is beszélve
– mondta.
–  Mit fog szólni, ha elmesélem neki Umm Habiba
árulását? Vajon hisz majd nekem? Hiszen ma is kigúnyolt,
amikor elmondtam, hogy gyermeket várok tőle. –
Kétségbeesett – ezt mondta rám. Akkor most miért
hallgatna rám?
Egyenesen a majliszhoz rohantam, ahol Mohamed a
tanácsadóival vacsorázott, és politikáról tanácskozott új
menyasszonya kísérőjével, a jemeni küldöttel. Sikerült
elkapnom apám tekintetét, és intettem neki, hogy jöjjön
oda hozzám, aztán a fülébe súgtam, mit láttam.
–  Abu Szufjan, itt? – kérdezte feszülten. –
Figyelmeztetnünk kell Mohamedet. – Azzal megfordult, és
visszaindult a majliszba, félúton azonban megállt. – Biztos
vagy benne, hogy ő volt, Aisha?
– Hát persze, hogy biztos vagyok!
– Láttad az arcát?
Tétovázni kezdtem, és próbáltam visszaemlékezni. –
Láttam a dagadt testét – mondtam. – És láttam, hogy
bement Umm Habiba kunyhójába.
Apám a szakállát simogatta. – Megyek, és utánanézek. De
a vacsorának mindjárt vége. Ha Mohamed közben kijön,
megmondanád neki, hová mentem?
Éreztem, hogy a félelem hirtelen elkap csontos kezével, és
szorongatni kezdi a torkom. Megragadtam apám karját. –
Ne, abi! Nem mehetsz oda egyedül! Túl veszélyes…
Gyengéden megveregette a vállamat. – Én és Abu Szufjan
valaha üzlettársak voltunk – mondta. Közelebb hajolt, és a
fülembe súgta: – Pocsék harcos, én már csak tudom.
Miközben vártam, hogy Mohamed kijöjjön a majliszból,
gondolataim összevissza cikáztak. Hinni fog nekem, ha
elmondom, mit láttam? Marjam elleni vádjaim
bizalmatlanná tették velem szemben. Újabban úgy
gondolta, egy féltékeny cselszövő vagyok, aki azon
ármánykodik, hogy tönkretegye a többi házasságát. Pedig
ennél nem is tévedhetett volna nagyobbat – mert bár
valóban gyűlöltem ennyi más nővel osztozni rajta, tudtam,
milyen értékesek ezek a  szövetségek. Ami azonban Umm
Habibát illeti, jó okom volt a gyanakvásra. Vajon a
felfedezésem visszaállítja majd Mohamed irántam való
bizalmát?
Úgy tíz perc múlva a férfiak elkezdtek kifelé szállingózni
a majliszból; kettesével-hármasával beszélgettek, és közben
fogalmuk sem volt, hogy az ellenség a házban van, ahogyan
arról sem, milyen veszélyt rejt a jemeni küldött pillantása.
Az árnyékban álltam, kendőmmel az arcom előtt; néztem,
ahogy elmennek, és Mohamedet vártam. Amikor végre
megjelent, megkértem, hogy kövessen a lakosztályomba.
Ahogy beértünk, rögtön leengedtem a kendőmet. – Umm
Habiba kém! – mondtam. De még mielőtt folytathattam
volna, iszonyú haragra gerjedt.
–  A pokolba a vádaskodásaiddal! – kiabálta, és a fogát
vicsorgatta rám. – Ha még egy rágalom elhagyja a szádat
nővér-feleségeiddel kapcsolatban…
–  Ez nem rágalom – vágtam közbe, és igyekeztem
nyugalmat erőltetni a hangomra, jóllehet a haragja nagyon
megijesztett. – Abu Szufjant láttam az udvaron. Apám már
el is ment, hogy meggyőződjön a dologról.
– Abu Szufjan? – kérdezte Mohamed, és kérdőn felhúzta a
szemöldökét.
– Láttam, ahogy besurrant a lánya kunyhójába. Akit azért
küldött, hogy kémkedjen utánunk.
 Mohamed haragosan nézett. – Umm Habiba nem kém.
– Persze, nekem meg nem vörös a hajam.
– Évek óta hű muzulmán. Abu Szufjan meg akarta ölni a
férjét, miután áttért az iszlámra. Aztán mindketten
Abesszíniába menekültek, évekkel ezelőtt.
–  És most, hogy a férje már nincs, vajon micsoda? –
kérdeztem tiltakozó hangon. – Az apja ellensége vagy a
szövetségese?
–  Az apja iránt érzett gyűlölete határtalan. Ha Abu
Szufjan valóban meglátogatta, egészen biztos, hogy nem az
ő beleegyezésével történt.
–  Bizonyára ezért is akart hozzád menni! – fakadtam ki.
Szerettem volna visszaadni neki a fájdalmat, amit ő okozott
nekem a hitetlenkedésével. – Nem azért, hogy kémkedjen
neki, hanem hogy megbüntesse. – A  torkából jövő morgás
elárulta, hogy megint ordibálni készül, ebben a pillanatban
azonban apám kopogott be az ajtón.
Gyászos mosollyal lépett be a szobába, és meghajolt a
Próféta előtt. – Gratulálok. Az ellenség a lábunknál hever.
Abu Szufjan retteg a muszlim megszállástól. És bár be nem
vallaná, azért jött, hogy kegyelemért könyörögjön.
Mohamed vett egy mély lélegzetet, és rám nézett. Egy
pillanatra a bűnbánat lángja csillant fel a szemében, mielőtt
visszamosolygott az apámra.
–  Ez valóban nagyon jó hír – mondta. – De miért nem
küldött hivatalos delegációt?
–  Miután az emberei megszegték a békeszerződést, azt
hitte, veszélyes vállalkozás volna – válaszolta az apám. –
Még a testőreit is a kapuknál hagyta, nehogy felhívja
magára a figyelmet, és megkérte Umm Habibát, hogy járjon
közbe nálad a békés fogadtatásért, ő azonban nemet
mondott.
Mohamed megint rám nézett – ezúttal diadalmasan. –
Látod, megmondtam, hűséges és odaadó hívem – mondta.
Aztán összeráncolta a szemöldökét. – Abu Szufjan is
tudhatta volna. Jaa Abu Bakr, nincs emögött valami
cselszövés? Miért vállalta a kockázatot, hogy egyedül
idejöjjön?
–  Van záloga – felelte apám, és a hangja elkomorult. –
A  fia, Múauija elfoglalta apám házát Mekkában. Senki sem
hívta, ő mégsem hajlandó elmenni. Abu Szufjan túszul
ejtette abit.
Mohamed homloka elsötétült, de aztán kinyújtotta a
karját, és biztatón megveregette apám vállát. – Ne aggódj,
Abu Bakr. Apád biztonságban van. Abu Szufjan egyetlen
haja szála sem fog meggörbülni. – Apám arcán végigfutott a
megkönnyebbülés, a szeméből azonban nem tűnt el az
aggodalom.
–  Ami pedig Abu Szufjan kegyelmi kérelmét illeti,
szeretném a saját fülemmel hallani – mondta Mohamed. –
Menjünk oda hozzá most azonnal. Azt hiszem, jó eséllyel
megnyerhetjük Mekkát Allahnak, ráadásul erőszak nélkül.
–  Miután egész eddig rád vadászott? – kottyantottam el
magam.
– Az unokatestvérem, és most már az apósom is – felelte a
Próféta tárgyilagosan, és elindult az ajtó felé. – Jaa Aisha –
mondta, és továbbra is a hátát mutatta felém –, te és én még
nem végeztünk. Kérlek, várj meg itt.
 ❖ ❖ ❖
Nagyon későre járt, amikor Mohamed visszaért a
lakosztályomba. Kerek négy órán át róttam a köröket a
szobámban, és próbáltam kieszelni a módját, hogyan
hallgathatnám ki Abu Szufjannal folytatott beszélgetését.
De nem akartam megsérteni a parancsát, hogy a
kunyhómban várakozzak rá. Enélkül is épp eléggé
megtépáztam már a belém vetett bizalmát, nem
kockáztathattam, hogy ismét megharagudjon rám. Evett a
méreg, és egyre csak azon tűnődtem, mit tehetnék, hogy
helyrehozzam elrontott kapcsolatunkat. Azzal, hogy
felfedeztem Abu Szufjant, egy óriási pirospontot kaphattam
volna, ha egyúttal nem vádolom meg Umm Habibát. Így
azonban az egész történettel többet ártottam magamnak,
mint használtam. Kérlek, Allah, adj nekem még egy esélyt,
hogy helyrehozzam a tévedéseimet, és megmutassam a
Prófétának, hogy méltó vagyok a bizalmára!
Úgy dübörgött be a szobámba, mint egy százfős sereg. –
A féltékenységed tarthatatlanná vált. Ha már a segítségedre
nem számíthatok, legalább a háremben…
–  Talán a többi feleséged nem tiltakozik a viselkedésed
ellen? – kérdeztem, és engem is meglepett, milyen
egyenletes és nyugodt a hangom. – Lehet, hogy az egész a te
hibád.
Összevonta a szemöldökét pimaszságom láttán. – Az én
hibám? És ugyan, melyik? Minden egyes feleségemnek
valami más baja van velem.
–  Hát igen, az már igaz, hogy néhányunknak nagyon is
sok okunk akad a panaszkodásra – mondtam keserűen, és
reméltem, hogy rákérdez, miről beszélek, és akkor
beszélhetek neki Zajnab zsarnokoskodásáról, meg arról,
milyen nehezemre esik reggelente felkelni az ágyból.
Mohamed azonban túlságosan el volt foglalva a saját
problémáival ahhoz, hogy az én gondjaim iránt
érdeklődjön.
–  Dzsuajrija egy éve nem kapott új ruhát – morogta. –
Szafia nem szereti Szauda főztjét. Hafsza nem szereti
Marjamot. Umm Habiba pedig nem szeret téged.
–  Micsoda véletlen! Én éppen ugyanígy érzek vele
szemben!
Savanyúan mosolygott. – Umm Szalama alig hajlandó
szóba állni velem, míg Zajnab nem akarja befogni a száját.
Rajhana senkit sem szeret, kivéve Zajnabot, Szafiát pedig
senki sem szereti.
– Allahra, micsoda összevisszaság! – mondtam. – Így már
értem, miért akarsz újra megházasodni.
– Ez nem így van, Aisha. Kénytelen vagyok rá.
–  Kénytelen? Hát, én nem ezt láttam a tekintetedben,
amikor a jemeni menyasszonyod arcát nézted!
Felhúzta a szemöldökét. – Rendben, nem akarok hazudni,
és azt állítani, hogy kényszerűségnek érzem a vele töltött
időt. De az igaz, hogy magamtól nem kerestem volna új
feleséget.
– Minek is törnéd magad, ha egyszer úgy repülnek bele a
szádba, akár a sült galamb?
– Igazad van – sóhajtott. – Allah már így is több asszonyt
adott nekem, mint amennyi járna.
Megfogtam a kezét, és a mellkasomhoz nyomtam, hogy
érezze fájó szívem izgatott lüktetését. – Akkor miért vennéd
el ezt a mostanit? Küldd őt vissza a jemeni királynak.
– És kockáztassam, hogy megsértődik? Soha. – Az öklével
a párkányra vágott. – Szükségünk van Jemen támogatására.
Ha őket is megnyerjük magunknak, aggodalom és vérontás
nélkül foglalhatjuk el Mekkát.
–  De Jemen a kuraisok szövetségese – mondtam. –
Generációk óta együtt kereskednek. Szerinted hány
karavánjukat fosztottuk ki az évek alatt?
–  Ennek már véget vetettünk a békeszerződéssel.
A kereskedőút újra szabad.
–  Békeszerződés? – Nevetésem érdes és nyers volt,
miután láttam, hogy Mohamed eltökélte, végigviszi ezt a
házasságot. – A  barátod, Abu Szufjan már felrúgta, vagy
nem emlékszel?
Kihúzta a kezét az enyémből. – Ma új szerződést írtunk
alá.
– Valóban? – kérdeztem, és hitetlenkedve néztem rá. – Ez
olyan, mintha beletennéd az öklöd az oroszlán szájába, és
abban bíznál, hogy nem harapja le, nem igaz?
– Vagy betartja ezt a megállapodást, vagy az életével fizet
érte – felelte, majd megragadta a vállamat és mélyen a
szemembe nézett. – Mekka a miénk, Aisha! Visszafoglaljuk
Allahnak! Cserébe Abu Szufjan marad a város vezetője –
mindaddig, amíg engedelmeskedik nekem.
–  Elfoglaljuk Mekkát? – A  gyomrom összeugrott a
pániktól. – De nem azt mondtad, hogy nem akarod többé
rokonaink vérét ontani?
 Mohamed felemelte a kezét, és megsimogatta a hajamat.
– Ne félj, Aisha. Senkinek nem esik bántódása, aki áttér az
iszlámra. És ha meglátják a seregünket, mindannyian át
fognak térni – még Abu Szufjan is.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

JÓZSEF TESTVÉREI
❖
A következő napon
 
 
Miután nagyon ügyeltek rá, hogy senki ne vegye észre Abu
Szufjant a mecsetben, nem volt alkalmam kihallgatni
Mohameddel folytatott tárgyalásait. De bármennyire
bizalmatlan is voltam vele szemben, a tudat, hogy a Próféta
tisztában van vele, milyen veszélyes, valamelyest
megnyugtatott. Ami azonban a jemeni küldöttet illeti, úgy
tűnt, neki mindenkit sikerült megtévesztenie.
Mohamed hatalma pár ezer hithű muszlimra, néhány
leigázott sivatagi törzsre, és egy tucat köpönyegforgató
beduinra terjedt ki. Miért fordítana hátat a jemeni király
régi szövetségesének, Abu Szufjannak az ő kedvéért, akinek
még a vallását sem tiszteli? Ha a kereskedőút már amúgy is
szabad, mi hasznot remél a velünk való szövetségtől?
Ha eszembe jutott a rettegés, amit Mohamed leendő
menyasszonyának, a jemeni Aliának a szemében láttam, a
hátamon felállt a szőr. Vajon miért mosolygott olyan
gúnyosan a küldött, miközben a Próféta kezet csókolt a
csodaszép virágszálnak?
Másnap hajnalban keltem; szerettem volna minél többet
kideríteni vendégeinkről. Épp öltözködtem, amikor valaki
kopogott az ajtón; hevesen dobogó szívvel nyitottam ki,
mert azt hittem, máris valami szörnyűség történt – de csak
Zajnab volt.
–  Meg kell kezdenünk az esküvői előkészületeket –
mondta. – Gyere a főzősátorba, most azonnal!
Görcsösen összefűzött ujjakkal követtem az udvaron át,
és közben azt kívántam, bárcsak a torkát szoríthatnám így.
Ahogy elmentünk Alia kunyhója mellett, láttam, hogy a kelő
nap fénye aranyosan csillan a bejárati ajtón, amit valaki épp
abban a pillanatban csuk be maga mögött. Elakadt a
lélegzetem: az a köpeny Númané, a jemeni küldötté. Bent
van nála. Ki kell derítenem, mit forralnak. De hogy, amikor
Zajnab itt ül a nyakamon?
– Alszol, mondd? – zsémbelt nővér-feleségem, és csontos
ujjaival megragadta a karomat, majd a konyha felé tuszkolt.
– Rengeteg a dolgunk, lustaság!
Szauda dühbe gurult, amikor meglátta, hogy milyen
durván bánik velem. – Allahra, légy kíméletes hozzá! –
kiabálta, és lefejtette a karomról Zajnab ujjait. – A  mi
Aishánk a Próféta örökösét hordja a szíve alatt! – mondta
hangosan, hogy az egész terem meghallja, és az arca csak
úgy ragyogott közben.
Dermedt csend következett. Zajnab szeme a
háromszorosára nőtt, tátott szája reszketett. Umm Szalama
leszegte a fejét. Rajhana a szemét forgatta, és így szólt: –
Allahnak hála, vége a fogantatási harcnak!
Azzal Szauda elrobogott, majd visszatért hozzám egy
datolyával és árpakásával teli tállal, meg egy bögre kávéval.
– Jaa Aisha, bevinnéd ezeket Aliának? – kérdezte, én pedig
elvettem tőle, és boldog voltam, hogy feltűnés nélkül
kémkedhetek a jemeni menyasszony és kísérője után.
 Ahogy odaértem a kunyhójához, letettem a tálcát a
földre, és óvatosan körbenéztem. A  sátrak, ahol a szolgáik
és az őreik aludtak, csendesnek tűntek. Hátraosontam a
kunyhó mögé, és a függöny rései között benéztem az
ablakon. Odabent Núman egyik kezével hátrahúzta Alia
haját a nyakából, a másikkal pedig finoman végigfuttatta
tőre hegyét a lány hamvas bőrén. Alia tekintetében a
rettegés fénye parázslott, arca pedig olyan halovány volt,
mintha az összes vér kiment volna belőle.
– Nincs más választásod, habib – mondta a férfi. – Hacsak
nem szeretnéd elveszíteni a csinos kis fejecskédet.
–  Gyerünk, vágd el a torkomat – mondta a lány elcsukló
hangon. – Mohamed emberei úgyis a fejedet veszik majd
érte, és akkor legalább együtt éghetünk a pokol tüzében.
A küldött elengedte a nyakát, de a szemével tovább
fojtogatta a lányt. – Elvetted a pénzemet. Mi lesz a
szolgálataiddal, amiket cserébe ígértél?
Alia beletúrt a derekára erősített erszénybe, és
hozzávágott egy marék érmét. – Nesze, itt a fizetséged!
Most pedig eressz el, te szörnyeteg! Ha megölöm Isten szent
prófétáját, örök kárhozatra ítélem magam!
A szívem majd’ kiugrott a mellkasomból. Mohamed élete
veszélyben van! Szerettem volna azonnal odarohanni
hozzá, hogy elmondjam, mit hallottam, de eszembe jutott,
ha azt akarom, hogy higgyen nekem, előbb körbe kell
járnom a dolgot.
A küldött mozdulatlanul állt, és szeme olyan fényesen
csillogott, akár a földre guruló érmék. – Azelőtt kellett
volna a lelked halhatatlanságáért aggódnod, hogy
elfogadtad a pénzemet!
 –  Vissza kellett fizetnem apám adósságát – mondta, és
lehajtotta a fejét. – Különben az embereid megölték volna.
–  Még mindig megölhetik, ha én úgy parancsolom –
felelte a küldött. – És biztos lehetsz benne, hogy ezt fogom
tenni, ha nem tartod be, amit ígértél.
Alia halkan motyogott valamit. Valószínűleg beleegyezés
volt, ugyanis Núman elégedetten felnevetett, visszalökte a
tőrét a tokjába, és így szólt: – Akkor vegyük át a tervet még
egyszer. Mondd el részletesen, mit fogsz tenni.
– Belekeverem a port a borába, az elhálás előtt.
– Helyes.
– De… – mondta remegő ajkakkal – úgy láttam, a Próféta
nem szokott bort inni.
– Akkor tedd bele abba, amit iszik.
–  Nem hiszem, hogy magával hozna egy bögre tejet a
lakosztályomba. A vízben pedig túl észrevehető lenne a por.
–  Hm. – Núman a szakállát babrálta. – Ebben az esetben
attól tartok, nem spórolhatod meg az elhálást.
–  Szerelmeskedjek vele, mielőtt megölöm? Na nem, azt
nem! Núman, ekkora szívtelenségre nem vagyok képes!
– Most mit aggódsz ezen? Legalább élvezni fogja az utolsó
éjszakát, amit ezen a világon tölt – mondta, és megnyalta az
ajkát. – Ha bármi probléma adódna, csak sikíts, és a
segítségedre sietek.
Kirázott a hideg, ahogy elképzeltem a borzalmas
jelenetet: Alia szerelmeskedik a férfival, akit épp készül
lemészárolni egy másik, aki a kunyhó előtt várakozik.
A lány szája reszketett, de egy szót sem szólt.
 –  Amikor elaludt, kisurransz, és bejössz hozzám a
sátramba – folytatta Núman. – Akkor aztán odamegyek a
tőrömmel, és huss! – a Prófétának vége. A  tevém a mecset
előtt vár majd, és mire a háznép felébred, te meg én már
messze járunk. Akkor aztán végre nyugodtan alhatok, és
nem kell többé a muszlim fosztogatóktól féltenem a
karavánjaimat.
Elléptem az ablaktól, mert féltem, hogy meghallják
szívem vad kalapálását. Merénylők! A  jemeni küldött
valójában egy gyilkos, aki Mohamed életére tör, ahogy Abu
Szufjan is tette. Még az ok is ugyanaz – a pénz. Ha nem
találok ki valami okosat, még ma végeznek vele. De mit? –
Allah, segíts – suttogtam. – Mutasd meg a helyes utat.
Lábujjhegyen előreosontam az ajtóhoz, bekopogtam, és
bevittem a tálcát. Így, hogy nem volt rajta se festék, se
ékszerek, Alia közel sem tűnt olyan gyönyörűnek. Nővér-
feleségeimnek sok munkájuk lesz vele az esküvő előtt –
gondoltam. És ebben a pillanatban, mintha csak lehullott
volna a fátyol a szememről, tisztán láttam, hogyan
hiúsíthatnám meg a tervüket.
–  Marhaba – mondtam, és alázatosan fejet hajtottam,
ahogy letettem elé a tálcát. – Aisha bint Abu Bakr vagyok,
Mohamed kedvenc felesége, leendő nővér-feleséged.
– Marhabtein – felelte. – Az én nevem Alia.
–  Remélem, nincs ellene kifogásod, hogy én legyek az
öltöztetőnőd – mondtam. – Egy kicsit jobban
megismerhetnénk egymást. Nővér-feleségem, Hafsza pedig
utolérhetetlen hennafestésben. Azt mondta, szívesen
kidíszíti a kezed és a lábad a szertartás előtt.
Alia zavartan nézett. – Erre ott vannak a szolgáim.
 – De ez a mi ajándékunk. És ha végeztünk, meglátod, hogy
túlragyogod majd saját természetes szépségedet is! Gondolj
csak bele, micsoda dicsőséget szerezhetsz az országodnak,
Jemennek.
–  De… – Idegesen a küldöttre nézett, az pedig bólintott.
Alia visszafordult hozzám, és halvány mosolyra húzta a
száját. – Boldogan elfogadom az ajándékot – mondta. –
Nővér-feleségem.
Miután elhagytam a kunyhót, rögtön Szafiához
rohantam, hogy megtudjam, merre van Mohamed. – Korán
kelt, és elment a hammamba – mondta. – Mi a baj, Aisha?
Olyan sápadtnak tűnsz.
Megfordultam és otthagytam, nem törődve a kérdéseivel.
Csak az járt a fejemben, hogy beszélnem kell Mohameddel –
még az sem érdekelt, hogyan kerítek erre sort a férfiak
hammamjában. Mondanom sem kell, hogy a nők számára
szigorúan tilos volt, hogy betegyék oda a lábukat, amint azt
az ajtónálló vigyorogva közölte is velem, mihelyst az épület
elé értem.
– Kérlek, hívd ide őt. Nagyon fontos – mondtam, de csak a
fejét rázta.
– Azt a parancsot kaptam, hogy ne zavarjam a Prófétát –
felelte. – Ha csak nem életbe vágó dologról van szó.
– De hiszen ez az! – kiabáltam. – Kérlek, mondd meg neki,
hogy Aisha van itt, és sürgősen beszélni akar vele.
Amíg a szolga elment, én idegesen róttam a köröket a
fürdő előtt, és gondolatban újra felidéztem a jelenetet,
amelynek szemtanúja voltam Alia kunyhójában.
Végiggondoltam minden egyes szót, és próbáltam valami
józanabb magyarázatot találni. Az egész olyan
hihetetlennek tűnt – még nekem is, aki pedig a saját
fülemmel hallottam a terv minden apró részletét. De ahogy
eszembe jutottak annak a szegény lánynak a szavai vagy
Núman vérszomjas tekintete, minden kétségem elpárolgott
a dologgal kapcsolatban.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, én pedig
megpördültem a tengelyem körül, és már ugrottam is volna
Mohamed nyakába, hogy elmeséljem neki, mit láttam és
hallottam. A férjem helyett azonban Ali gúnyos tekintetével
találtam szemben magam.
– A Próféta az esküvőjére készül, Aisha – szólt. – Ma nincs
ideje féltékeny feleségekre.
Szétvetett lábakkal állt, és közben a kardja markolatát
simogatta, mintha arra készülne, hogy bevesse a fegyvert
velem szemben. Haragosan néztem rá, és azt kívántam,
bárcsak az én kardom is itt lenne. Micsoda boldogság volna
térdre kényszeríteni ezt az öntelt hólyagot! Akkor azonban
épp se időm, se türelmem nem volt a harchoz, de még a
vitához sem.
–  Jaa Ali, látnom kell Mohamedet – mondtam. – Nagyon
sürgős.
– Mondtam már, dolga van – felelte, és szélesebbre húzta
a vigyorát. – Most épp mi a gond, Aisha? Csak nem Alia is
kém, mint Umm Habiba? Vagy ezúttal valami új mesét
találtál ki?
A grimasz, amit vágtam, bizonyára nagyon feldühítette,
mert közelebb lépett hozzám, a szemembe nézett, és így
szólt: – Vigyázz az arcodra, Aisha – úgy festesz, mint egy
csintalan gyerek, akit hazugságon kaptak. Ha Mohamed
nem is, én már nagyon jól kiismerem magam a piszkos kis
trükkjeiden.
A szívem a torkomban dobogott. – Ali, beszélnem kell
Mohameddel! Az élete múlhat rajta!
–  Allahra, ha megpróbálod meghiúsítani a Jemennel
kötendő szövetséget, megkeserítem az életedet – mondta. –
Próbáltam meggyőzni a Prófétát, hogy tiltson ki téged az
esküvőről, de hajthatatlan. Mindenesetre figyelmeztetlek,
Aisha: rajtad tartom a szemem és a fülem. Egyetlen rossz
szó, és gondoskodom róla, hogy bezárjanak a szobádba,
amíg a házasság érvényre nem lép!
Hátat fordítottam neki, és végigrohantam az utcákon;
csak úgy porzott az út mögöttem. Az emberek csodálkozva
néztek rám, engem azonban elvakított a düh. Mit képzel ez
az Ali, hogy nem enged oda a férjemhez! Mohamednek
bizonyára fogalma sincs róla, hogy beszélni akarok vele,
különben maga jött volna elém. Arra gondoltam, hogy
visszamegyek, és megvárom, amíg kijön, de aztán
elvetettem az ötletet. Mi lesz, ha Umar is vele van? Allah
segítsen meg, ha észreveszi, hogy a férfiak fürdője körül
ólálkodom!
Fokozatosan lassítottam lépteimen, arcom elé húztam a
kendőmet, és Ali gúnyolódásán gondolkoztam.
Bármennyire is gyűlöltem őt, a szavai hasznosak voltak a
számomra. Rádöbbentettek, milyen butának tűnnék
Mohamed előtt, ha nyíltan elé állnék a merényletről szóló
hírekkel. Hiszen nemrég vádoltam meg Umm Habibát, hogy
kémkedik az apjának, és – amint kiderült – óriásit tévedtem.
A  baklövéseimmel még azt is sikerült elérnem, hogy
Mohamed ne higgyen nekem, amikor bejelentettem, áldott
állapotban vagyok. Akkor most miért tenne máshogy?
Ha egyetlen rossz szó is elhagyja a számat Aliával
kapcsolatban, a Próféta valószínűleg dühösebb lesz rám,
mint valaha. Akkor aztán Alinak gyermekjáték lesz
meggyőzni róla, hogy zárjon el az esküvő utánig. Ha ez
megtörténik, esélyem sem lesz, hogy véghezvigyem a
tervem, Mohamedet pedig még az éjjel meggyilkolják.

❖ ❖ ❖
Hafszát hívtam segítségül, hogy előkészítsük Aliát az
esküvőre; az egyetlen nővér-feleségemet, akiben feltétel
nélkül megbíztam. Amint meghallotta a merénylet hírét,
ismerős, szenvedélyes láng gyúlt a szemében.
–  Szeretnék beledöfni egy tőrt a közé a két hullámzó
kebel közé! – mondta.
–  A siker titka a türelem, Hafsza – nyugtatgattam. – Ha
megöljük Aliát, a küldött mindent tagadni fog, és más utat
keres, hogy végezzen a Prófétával.
Megragadta az ingujjamat. – És mi van, ha a terved csődöt
mond, Aisha? Nem kéne mégis elmondanunk valakinek?
Elmeséltem neki, hogyan próbáltam bejutni a férfiak
hammamjába, és hogyan gúnyolt ki Ali.
–  Ne hagyd, hogy az a nagyszájú senkiházi
megakadályozza, hogy értesítsd Mohamedet a veszélyről –
mondta. – Ha valami baja esik, te leszel a hibás.
– Ha rajtam múlik, egy haja szála sem fog meggörbülni –
válaszoltam. – De ha hagyom, hogy Ali bezárasson, semmit
sem tehetek majd, és tétlenül kell tűrnöm, hogy
lemészárolják.
 –  Legalább az apádnak mondd el, Aisha. Egyedül kevés
vagy ehhez.
Bólogattam. – Ha más nem is, abi talán hinni fog nekem.
De ha mégsem, akkor sem esek kétségbe: jó kis tervet
eszeltem ki. Ha pedig nem működik, van egy másik. Az a
gazember nem árthat Mohamednek!
Azzal magára hagytam Hafszát, és apám házába siettem.
Nagy meglepetésemre a majliszában találtam Abu
Szufjannal. – Beengeded ide? – kérdeztem, amikor kijött,
hogy üdvözöljön.
Remegő kézzel simította hátra a haját. A  tekintete üres
volt; szeme rám nézett, de nem engem látott. – Allahra, egy
percre sem engedhetem ki a látókörömből, amíg fogva
tartja apámat.
Megragadtam a szakállát, és próbáltam felkelteni a
figyelmét. – Szükségem van a segítségedre, abi! Mohamed új
menyasszonya…
– Aisha, nem hallottad, hogy dolgom van? Nincs időm az
intrikáidra.
– De ez most komoly!
Végre a szemembe nézett – bár ne tette volna. – Komoly!
– kiabálta felháborodva. – Tudod is te, mit jelent ez a szó!
Most nem tudok a pitiáner kis családi ügyeiddel foglalkozni,
Aisha, hát nem érted? Az apám élete forog kockán. Menj, és
hagyj magamra!
Azzal hátat fordított, és visszasietett a majliszba. Úgy
éreztem magam, mint akit letarolt a számum. Már az apám
sem hajlandó segíteni nekem. Éreztem, ahogy a hullámok
összecsapnak a fejem felett, a kétségbeesés pedig a
torkomat mardossa, de összeszedtem magam. Jól van, akkor
magam mentem meg Mohamedet, egyedül!
Aznap délután nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne
remegjen a hangom és a kezem, miközben én és Hafsza
felcicomáztuk, kifestettük és megfésültük a leendő
menyasszonyt. A munka olyan jól sikerült, hogy végül már
minket is levett a lábunkról a szépségével. Hízelegtem neki,
és édes nővérhez illő tanácsokkal láttam el, míg Hafsza
fogcsikorgatva tekergő kígyókat és tövissel teli rózsákat
pingált a kezére és a lábára – nagyon divatos, nyugtattam
meg Aliát.
A következő lépés kritikus volt a terv sikerét illetően, bár
– tudva, hogy Alia csak a zsarolás hatására egyezett bele a
merényletbe – szinte utáltam, hogy meg kell tennem. Azzal
nyugtatgattam magam, hogy Mohamednek segítek vele. Az
iránta érzett szerelmem kemény páncélt vont amúgy érző
szívem köré.
– Ne feledd – súgtam neki, amikor felállt a székből, hogy
távozzon – ha éjjel eljön az elhálás ideje, ne add oda magad
azonnal a Prófétának.
– Légy félénk – mondta Hafsza. – Mohamed azt szereti.
–  Utasítsd vissza a közeledését, de közben mosolyogj rá,
hogy tudja, nem gondolod komolyan – folytattam.
– A férfiak imádják a vadász szerepét – mondta Alia, majd
ravaszul ránk mosolygott. – Legalábbis így hallottam.
– Mohamed hamar elveszíti az érdeklődését azok iránt a
nők iránt, akiket könnyű prédának talál.
– És mi van, ha elijesztem magamtól?
 – Elijeszteni a Prófétát? Hidzsasz legnagyobb harcosát? –
nevetett Hafsza gúnyosan.
–  Ahogy látod, hogy Mohamed közeledik hozzád, hogy
ágyba vigyen, kiálts egy nagyot: Allah oltalmazzon tőled! –
mondtam, és a szemöldököm fel-alá táncolt. – Meg fogsz
lepődni a reakcióján.
Igazság szerint nekem azelőtt már volt alkalmam
megtapasztalni, hogyan reagál a Próféta erre a mondatra –
ha nem is közvetlenül. Egyszer, amikor épp a délutáni
kávénkat iszogattuk a társaságában, Szafia elmesélt egy
nyugtalanító történetet arról, hogyan igázta le az umma
serege a törzset, amelyből származik. Egyik unokanővére
kegyelemért imádkozott, miközben az egyik katonánk
igyekezett megszabadítani őt a ruháitól. – Allah
oltalmazzon tőled! – kiabálta az asszony, a férfi azonban
nem hagyott fel a támadással. Sőt, ahogy Szafia elmondta,
képmutatónak nevezte, és még keményebben bánt vele,
mint előtte.
Amikor meghallotta ezt a történetet, Mohamed arca
olyan fehér lett, akár a tej. – Melyik harcosunk tette ezt?
Ezért a bűnéért egészen biztosan a pokol tüzében fog
elégni!
– De hát a nő nem is volt muszlim! – vágott közbe Zajnab.
–  Miért, talán azt hiszitek, csak a muszlimok hívhatják
segítségül Allahot? – mondta Mohamed. – Ő bárkit az
oltalmába vesz, aki kéri.
Alia a tükör előtt csodálta magát, és közben az ominózus
mondatot gyakorolta.
–  Allah oltalmazzon tőled! – mondta, és fintorgott. –
Biztosak vagytok benne, hogy ettől majd begerjed?
– Meg fogsz lepődni a hatáson, ígérem – felelte Hafsza, és
vigyorogva nézte, ahogy a hiszékeny Alia kimegy a
kunyhójából, és elindul a mecset felé, miközben a gondosan
előkészített csapda csak arra várt, hogy ő belelépjen.

❖ ❖ ❖
–  Dicsőség Allahnak – motyogta Zajnab az esküvőn –, a
menyasszonyi ruhája legalább nem csúszik le a köldökéig!
–  Jaa Zajnab, azt hitted, csak te ismered a csábítás ezen
formáját? – kérdezte Hafsza gúnyosan.
–  Hát igen, az én ruhám gyakorlatilag egy váll nélküli
pongyola volt – mondta Zajnab. – És nem, nem én találtam
fel, de én tökéletesítettem.
– Tegnap, amikor leszállt a tevéről, azt hittem, kibuggyan
abból a szűk felsőrészből! – mondta Rajhana.
–  Azoknak ott Jemenben lenne mit tanulniuk a
szeméremről – jegyezte meg Umm Szalama.
Marjam nem vett részt a társalgásban, de mindvégig ott
állt a közelünkben. Csodálatos, fehér vászonruhát és hosszú,
ékkövekkel kirakott fülbevalót viselt, és időről időre
hűvösen végigmért bennünket nővér-feleségeimmel.
Biztosra vettem, hogy magányát méltóképpen
ellensúlyozzák Mohamed szerelmes pillantásai, melyeket a
terem másik végéből küldött felé. Egyszer nekem is sikerült
elkapnom a Próféta tekintetét, ő azonban gyorsan elfordult,
mire összefacsarodott a szívem. Talán ha sikerül
megmentenem az életét, újra elnyerem majd a szerelmét és
a bizalmát.
 Kérlek, Allah, kérlek, add, hogy sikerüljön a tervem. Míg
az umma többi tagja vígan lakomázott, az én éhségemet
elnyomták a fejemben sorjázó rémképek. Mi lesz, ha Alia
elfelejti a mondatot, amit tanítottam neki? Akkor ő és
Mohamed elhálják a házasságukat, a Próféta pedig – mint
szerelmeskedés után mindig – olyan mély és édes álomba
merül, hogy még Gábriel arkangyal sem tudná felrázni. Így
aztán a jemeni küldött könnyűszerrel elvághatja a torkát.
Próbáltam megnyugtatni magam: de hiszen ott leszek a
közelben, a kardommal, ugrásra készen, hogy megvédjem
Mohamedet. Ennek ellenére annyira megbénított a félelem,
hogy alig éreztem a jemeni ételkülönlegességek ízét,
amelyekről pedig mindenki úgy nyilatkozott, hogy isteniek
– porhanyós kecskehúsfalatok borsos szószban; joghurtos
uborkasaláta fokhagymával ízesítve; zöldségek csípős-
fűszeres mártásban; élénk narancsszínben pompázó édes
mangószeletek. Csak turkáltam az ételt, pedig tudtam, hogy
a méhemben fejlődő magzat miatt meg kellene töltenem a
hasam, de a gondolataimat annyira lekötötte az előttünk
álló éjszaka, mintha csatába készülnék. Mohamed olyan
boldognak tűnt, ahogy belenézett a menyasszony szemébe,
édes tudatlanságban a lány árulását illetően.
Mi, feleségek a vacsora után szép sorban elé járultunk,
hogy megcsókoljuk és gratuláljunk neki. Ahogy rám
mosolygott, úgy éreztem, mintha pengét szorítottak volna a
torkomhoz. Szegény Alia karja pedig remegett, amikor
átölelt.
– Elfelejtettem a mondatot, amit tanítottál – súgta.
– Próbáld meg észben tartani, mert különben lehet, hogy
nem lesz képes elhálni a házasságot – mondtam, és
elvörösödtem, amiért ilyen rágalom hagyja el a számat
Mohamed férfiasságát illetően.
Az éjszaka eljött, akár egy sötét és borzalmakkal teli
álom. Azt terveztem, hogy elbújok Alia kunyhója mögött, és
kihallgatom a beszélgetésüket, hogy tudjam, sikerült-e a
tervem. Úgy gondoltam, ha elfelejti a mondatot, ráugrok a
kardommal a jemeni küldöttre, és lekaszabolom, még
mielőtt lenyomhatná a kilincset.
De ahogy a kunyhó felé tartottam, kardommal a ruhám
alatt, láttam, hogy az épület négy sarkán egy-egy alak
strázsál. Az a gazember Núman nem átallott őröket állítani
a menyasszony lakosztályához – na nem a kinti betolakodók
ellen, hanem hogy megvédje a bent lévőket.
Szürke felhők fojtogatták a holdat, akár egy merénylő
kezei. A sötétben beosontam Umm Habiba kunyhója mögé,
ami közvetlenül Aliájé mellett volt, és azon erőlködtem,
hogy kivegyek valamit a hálószobából kiszűrődő
párbeszédből.
– Ne félj – mondta Mohamed.
– Csókolj meg – dorombolta Alia.
Magam előtt láttam a Próféta éhes tekintetét. Az ajkát,
ahogy gyengéden belenyomja a fogait Alia húsába. Az ujjait,
melyek vadul és türelmetlenül matatnak a ruháján.
Megráztam a fejem, hogy összezúzzam a képeket, de azok
újra összeálltak, és ezúttal még aláfestést is kaptak
Mohamed állati morgása és Alia buja kacagása által. A lány
hangja minden volt, csak nem ártatlan. Vajon elfelejtette a
tervet, vagy elvetette? Összekulcsoltam a kezem, és
imádkoztam, hogy mondja ki a mondatot.
 – Mondd már! – suttogtam a sötétben gubbasztva, és alig
győztem felitatni homlokomról az izzadtságot. A  szívem
olyan hangosan dobogott a fülemben, hogy attól tartottam,
nem hallom meg, amit mondanak.
Hallottam a lány zihálását, éles volt, akár egy tőr, és
mélyről jövő, mint egy jóízű kacaj. Allahra, a Próféta
felfedte magát előtte? Istenem, ne!
–  Mondd már! – könyörögtem. Allah, segíts! Kérlek,
kérlek, ne hagyd, hogy elfelejtse! Ha Alia nem mondja ki a
mondatot, semmit sem tehetek Mohamedért. Az őrök
elfognak, ő pedig meghal – hacsak nem találok ki gyorsan
valamit, hogy mégis bejuthassak az ajtón.
Tanácstalanul néztem körbe az udvaron, válaszok után
kutatva. Miért nem próbáltam segítséget találni? Mert attól
féltem, hogy senki sem hisz majd nekem. Milyen ostobának
is tűntek most ezek a félelmek! Talán a gyanú is elég lett
volna, hogy Mohamed elővigyázatosabb legyen, vagy apám
máshogy álljon a dologhoz. Annyira biztos voltam benne,
hogy egyedül is meg tudom menteni a Prófétát. Most pedig
már késő, hogy bármit is tegyek, és könnyen lehet, hogy
Mohamed az életével fizet majd a hiúságomért.
A felhők szertefoszlottak, és előtűnt mögülük a hold –
fénye az egész udvart világosságba borította, velem együtt.
Gyorsan hátraléptem a bokrok közé, de a zaj, amit csaptam,
felkeltette az első ajtónál álló őr figyelmét. Egyetlen szó
nélkül ott termett, és megragadott a hajamnál fogva.
–  Velem jössz! – lihegte az arcomba, és a számra
tapasztotta a tenyerét, majd elkezdett abba az irányba
vonszolni, ahol a jemeni küldött sátra állt.
Olyan hasogató fájdalmat éreztem a fejbőrömön, hogy a
szemem megtelt könnyel, de valahogy mégis sikerült
megmarkolnom a tőrt a ruhám alatt. Ahogy az őr ott
rángatott a füvön, hirtelen ragyogó ötletem támadt: ha
kiértünk Alia kunyhójának látóteréből, beledöföm a pengét
a hasába, aztán magamra öltöm a ruháját, és elfoglalom a
helyét az ajtó előtt. Akkor aztán már nem lesz nehéz
megakadályoznom a Mohamed elleni merényletet.
De nem jutottunk messzire, amikor egy hajmeresztő
sikoly törte meg a csendet; borzalmas, éles hang, mint
amilyet a macskák adnak ki, mielőtt egymásnak esnek. Az
őr megállt és hátrafordult, közben azonban mindvégig
szorosan tartott. Én is odafordítottam a fejem, és láttam,
amint Mohamed kilép az udvarra. A ruhája összevissza állt
rajta, a turbánja nem volt sehol, Alia pedig, akinek a testét
nem fedte egyéb, mint egy átlátszó pongyola, sírva
kapaszkodott a karjába. A  távolban vágtató lópaták hangja
hallatszott, majd fokozatosan elhalkult.
A szívem úgy dobogott, mintha ki akarna szakadni a
mellkasomból. Kétségbeesetten próbáltam kiszabadulni az
őr szorításából, hogy figyelmeztethessem Mohamedet, de
hiába. Ő pedig ott állt, fegyvertelenül, és mit sem sejtett a rá
leselkedő veszélyből.
– Jaa Mohamed, vigyázz! – kiabáltam. – Merénylők! – De
senki sem hallotta a hangomat.
–  Nem akartam! – zokogott Alia. – A  feleségeid
tanácsolták, hogy ezt mondjam. Azt hazudták, hogy tetszeni
fog neked, azok az átkozott szukák! Kérlek, ne küldj haza!
Bármit megteszek a kedvedért!
Letérdelt előtte, és átölelte a derekát, majd a lábát.
Mohamed lenyúlt érte, és gyengéden felsegítette. Alia a
nyaka köré fonta a karját, ő azonban lefejtette magáról, és
átadta a lányt az őröknek.
–  A menyasszonyom Allahhoz imádkozott, hogy védje
meg tőlem – mondta. – Nem tehetek mást, minthogy
teljesítem a kívánságát, és érintetlenül hazaküldöm.
Az őr a homlokát ráncolta. – De hallottad, hogy azt
mondta, nem úgy gondolta a dolgot – mondta. – Becsapták.
– Az nem számít – felelte Mohamed. – A szavai ugyanazt
az erőt hordozzák, mindegy, milyen szándék állt mögöttük.
–  A király meg fog sértődni. – Az őr meglökte a még
mindig zokogó Aliát, és egyenesen a Próféta karjába akarta
taszítani, ő azonban hátrébb lépett, és eltolta magától a
lány testét.
–  Allah nem nézné jó szemmel, ha feleségül vennék
valakit, aki az Ő oltalmát kérte velem szemben. Nagyon
sajnálom, de a döntés nem az enyém – felelte Mohamed, és
meghajolt.
Ebben a pillanatban a kétségbeesett menyasszony
meglátott engem az udvar közepén. Megpróbálta kitépni
magát az őr karjából, de ő sem járt több szerencsével nálam.
– Aisha! – visította. – Ez a te műved! Jaa Próféta, ott van, ő
az, aki becsapott! Meg ő! – kiabálta, és Hafszára mutatott,
aki haragosan nézett vissza rá.
– Meg akartak ölni – mondtam.
Mohamed úgy nézett rám, hogy azt kívántam, bárcsak
engem küldene el az új menyasszonya helyett. Istenem,
pedig ha tudná az igazságot, a megmentőjeként ünnepelne.
–  Mohamed – mondtam esdeklő hangon – Hinned kell
nekem. Núman meg akart ölni ma éjjel!
– Elég! – mennydörögte, és a szája rángatózott a dühtől.
–  Ne, kérlek, hinned kell nekem! – Körbenéztem, hátha
megpillantom Númant, és szembesíthetem a vádakkal, de
nem volt sehol. Aztán eszembe jutott a patadobogás, amit
Alia sikolya után hallottam, és tudtam, hogy megszökött.
– Hol van Núman? – kérdeztem az őrtől. Fagyos tekintete
elárulta, hogy ő is be volt avatva a merénylet tervébe. –
Megszökött, ugyebár? – kérdeztem, és diadalmasan
Mohamedre néztem. – Csak egy bűnös ember tesz ilyet.
Az őr elengedte Aliát, aki most már csak csendesen
sírdogált, és fejet hajtott Mohamed előtt. – Núman
üdvözletét küldi – mondta. – A  király ma délután
visszahívta Jemenbe, sürgős ügyben.
Mohamed arca elsötétült. Az ér a homlokán szaporán
lüktetett. Rám nézett, aztán nővér-feleségeimre, akik
időközben mind megjelentek az udvaron, akár a szellemek.
– Nem számít, melyik feleségem követte el ezt a gaztettet,
a lényeg, hogy szíve szerint bármelyik tehette volna –
mondta, és egy teátrális karmozdulattal jelezte, hogy mind
a kilencünkről beszél. – Ezek az asszonyok itt olyanok, akár
József testvérei, akik eladták őt rabszolgának. Mivel
mindenkinél jobban szeretik saját magukat, képesek
elárulni azt is, aki pedig sosem ártana nekik.
Azzal megfordult, és gyors léptekkel visszament a
kunyhóba, ami Aliájé lett volna, majd becsapta maga
mögött az ajtót. Hafsza és én rémült szemmel néztünk
egymásra. – Most már biztos, hogy elválik tőlem – suttogta.
Én nem szóltam egy szót sem, és visszasomfordáltam a
kunyhómba. Nem Hafsza volt az egyedüli, akinek a válás
réme lebegett a feje felett. Amikor Mohamed ma éjjel rám
nézett, láttam, hogy a szerelem ezer apró szilánkra törik
össze a szemében. És tudtam, hogy itt már csak a csoda
segíthet.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

TISZTELET ÉS DICSŐSÉG
❖
Három nappal később
 
 
Az Aliával történt incidens utáni zűrzavarban a jemeni
karaván még azelőtt távozott, hogy magyarázatot adhattam
volna Mohamednek a történtekre. Umar jól összeszidta
Hafszát, amiért bedőlt  faramuci kitalációimnak Aliáról és
Númanról, a Próféta pedig megkérte a küldöttet, hogy
továbbítsa bocsánatkérését a jemeni királynak.
Ami engem illet, mindennél jobban szerettem volna
meggyőzni Mohamedet, hogy valójában megvédtem az
életét, amikor becsaptam a menyasszonyt. De hogyan
tudnék a közelébe férkőzni? Az eset óta kerül, akár egy
leprást. Három éjen át vártam, hogy eljöjjön hozzám, de ő
ehelyett Dzsuajrijával, Rajhanával és Szafiával töltötte az
éjszakáit.
Alig mozdultam ki a kunyhómból; semmi kedvem nem
volt hozzá, hogy válaszoljak nővér-feleségeim
kíváncsiskodó kérdéseire. Hiszen még a sajátjaimra sem
tudtam a választ! Miért – gyötörtem magam – kockáztattam
a Próféta életét? Még soha életemben nem féltem annyira,
mint amikor a jemeni őr Núman sátra felé vonszolt. Azt
hittem, egyedül is meg tudom védeni Mohamedet, de a
tervem kis híján tragédiába torkollott. Mi lett volna, ha nem
sikerül, és Alia nem ejti ki a száján azt a fontos mondatot?
Mohamed most valószínűleg halott volna, és az egész az én
lelkemen száradna.
Mohamed halálával pedig az ummának is vége lenne.
A közösség felbolydulna, akár egy királynő nélküli méhkas,
Abu Szufjan pedig könnyűszerrel felmoshatná Medina
utcáit a muszlim hívők vérével. Engem, nővér-feleségeimet
és a gyermekeinket – beleértve az én kisbabámat is –
eladnák rabszolgának. A  gyermekeket elválasztanák az
anyjuktól, az asszonyoknak pedig szörnyű
megaláztatásokon kellene keresztülmenniük, ahogy
kemény tekintetek és hideg ujjak tapogatnák legintimebb
testrészeiket.
Kockázatot vállaltam Mohamedért, de nem csak miatta.
Magamért is tettem – inkább meghalnék, minthogy szolga
legyen belőlem – és az ummáért. Most pedig úgy tűnt,
vakmerőségemért a Próféta szerelmének elvesztésével kell
fizetnem, legalábbis erre utalt, hogy minden egyes
alkalommal elfordult, amikor megpillantott az udvaron, és
még az éjszakai látogatásait is beszüntette. Olyan üresnek
éreztem magam, mintha elszállt volna belőlem a lélek.
Három nappal Alia távozása után Mohamed megüzente,
hogy útra kel. Ő, az apám és Zaid találkozásra készültek a
gatafánokkal. Abit küldte be hozzám, hogy búcsúzzon el
tőlem.
–  Sietősen kellett megszerveznünk az utat –
magyarázkodott apám, és közben láthatóan kerülte a
pillantásomat. – Mohamednek nincs ideje beszélni veled.
– De muszáj! – kiáltottam. – Valami nagyon fontosat kell
mondanom neki!
 –  A gatafáni vezér azt üzente, most azonnal találkozni
akar a Prófétával – mondta abi. – Bosszút akar állni a
kuraisokon, amiért megölték a pásztorait. Nagyon dühös
Mohamedre az Abu Szufjannal kötött újabb megállapodása
miatt.
Ki ne értette volna a gatafáni vezért? Mohamed csak a
saját érdekeit nézte, amikor Abu Szufjannal tárgyalt, és
nyilvánvalóan megfeledkezett beduin szövetségesei
büszkeségéről. A  gatafánokat azonban nem volt nehéz
kiengesztelni. Az igazi veszélyt, attól tartottam, a jemeniek
jelentik a Próféta számára.
Néhány óra múlva Mohamed – és az apám – a sivatagban
lesznek, ahol bárki könnyen rájuk támadhat. Nem hiszem,
hogy Núman ilyen könnyedén feladja, amikor ennyit
utazott, hogy végezzen a Prófétával. Biztosra vettem, hogy
ő és az emberei valahol a közelben rejtőznek, és csak arra
várnak, hogy beteljesíthessék ádáz küldetésüket.
– Abi – szóltam. – Figyelmeztetned kell Mohamedet. A nő,
akit majdnem feleségül vett, merénylő volt. – Azzal
elmeséltem neki az egész történetet, attól kezdve, hogy az
ablakból láttam, ahogy Núman kést szorít Alia torkához,
majd együtt átbeszélik a gyilkosság részleteit, egészen
addig, hogy miként hiúsítottam meg tervüket. Ahogy
beszéltem, éreztem, hogy az arcom egyre vörösebb és
vörösebb.
–  Miért vártál ilyen sokáig, hogy elmondd ezt nekem?
A Próféta meg is halhatott volna!
–  Próbáltam elmondani neked – feleltem. – És
Mohamednek is. De senki sem hallgatott rám.
A homlokát ráncolta. – Bocsáss meg nekem, Aisha. Nem
lett volna szabad magadra hagynom téged. Én
ugyanannyira hibás vagyok a történtekért, mint te.
– De a tervem azért szerencsére működött, nem igaz, abi?
– kérdeztem, és büszkén kihúztam magam. – Mohamed él.
Apám lehunyta a szemét és összeszorította a száját.
Vártam, hogy leszidjon, és közben arra gondoltam,
valójában nem számít mások véleménye – még a saját
apámé sem –, hiszen a lényeg az, hogy sikerült távol
tartanom a jemeni pengéjét Mohamed torkától.
De amikor kinyitotta a szemét, boldogan láttam, hogy
arcvonásai ellágyulnak. Hála Allahnak – gondoltam.
–  Jaa Aisha, sokszor gondoltam már rá, milyen jó lenne,
ha a fivéredbe, Abd al-Rahmanba is szorult volna valami a
te sziporkázó jellemedből – mondta. – Nem is értem, Allah
miért fecsérelte ezt a sok intelligenciát és bátorságot egy
nőre.
–  Sajnos úgy tűnik, a bátorság a mi világunkban csak a
férfiaknál érdem – feleltem, és lehajtottam a fejem, hogy ne
lássa, mennyire megbántott azzal, amit mondott. Az apám
tehát úgy gondolja, hogy a Prófétáért tett erőfeszítéseim
feleslegesek voltak. Bezzeg ha férfi volnék, csak úgy
dagadna a melle a büszkeségtől. Így viszont nem vagyok
több puszta szégyenfoltnál, ami a családunk becsületén
esett.
–  Félreértesz – mondta, és rám mosolygott, a szeme
csillogott. – Jobban tisztellek téged, mint a két fiamat
együttvéve, amiért nem hagytad, hogy megtiltsák, hogy az
ummáért harcolj.
– És mégis, mindenki csak kritizál – mondtam keserűen. –
Ha férfi volnék, a dicsőség glóriájával a fejem körül
járhatnék-kelhetnék Medinában.
–  Dicsőség – mondta az apám fitymálóan. – Hát tényleg
erre vágysz? Akkor kérdezd meg Abu Szufjant. A dicsőséget
az ember egy pillanat alatt magához ragadhatja, akár egy
tőrt. Épp olyan fényes is, mint a penge, amin megcsillan a
nap fénye. A  tisztelet azonban más. Ahhoz fegyelem,
együttérzés és önérzet szükségeltetik. Csendesen húzódik
meg a háttérben, sokszor teljesen észrevétlenül, és anélkül,
hogy az ember vágyna rá. A  tisztelet csak évek kemény
munkájával érhető el, és ha egyszer megvan, még ennél is
nehezebb megtartani.
– Ami csak még értékesebbé teszi – tettem hozzá.
Felhúzta a szemöldökét, mintha csak most látta volna
meg, ki is vagyok valójában. – Épp olyan értékessé, mint
amilyen egy bátor leánygyermek.
Előrelépett, és átölelte a könyökömet, ahogy a férfiak
teszik, ha üdvözölni szeretnék egymást. Viszonzásul én is
átöleltem az övét, és közben alig bírtam az érzelmeimmel,
annyira felkavart ez a nagy megtiszteltetés. Tudtam, hogy
sosem leszünk egyenlőek – hiszen mégiscsak az apám –, de
abban a pillanatban társak voltunk, akiknek közös cél
lebegett a szeme előtt: megvédeni a Prófétát és az ummát,
és a szabadságunkat, hogy nyugodtan imádhassuk az
Istenünket.
–  Megmentetted Mohamedet, és ráadásul ragyogó
munkát végeztél, Aisha – mondta. – Ezáltal pedig az ummát
is megvédted a pusztulástól. – Szemem a hála könnyeivel
volt teli, ahogy magához húzott egy dohány- és
kardamomillatú ölelésre.
 Szívem mintha egyre nagyobbra nőtt volna; betöltötte a
mellkasomat, majd a torkomat, hogy beszélni sem tudtam.
Apám büszke rám azért, amit tettem! Átölelte a
könyökömet és az eszemet dicsérte! Beletemetkeztem az
ölelésébe; hosszú, hennával festett szakállába; és a
szeretetbe és bizalomba, ami a szívéből áradt felém. Aztán
egyszer csak elengedett, és megfordult.
–  Most mennem kell, hogy megbeszéljem ezt
Mohameddel – szólt. – Addig is, jobb, ha titokban tartjuk,
amit mondtál. Csak felkavarná az embereket, ha
megtudnák.
– Engem csak Mohamed véleménye érdekel, senki másé –
kivéve a tiédet – mondtam. – De mi lesz, ha nem hisz neked?
–  Ne aggódj, Aisha. – felelte. – Nemcsak hogy hinni fog
nekem, de a szíve is meglágyul majd irántad, ha rájön, mit
tettél érte – és mindannyiunkért.
– De mi lesz Númannal, abi? Van valami ötleted?
Meghajolt. – Még nincs, de gondolkozom – te talán
kieszeltél valamit, amit elmondhatnék a Prófétának?
Elkerekedett szemmel bámultam rá, és azt hittem, rosszul
hallok. Az apám stratégiai tanácsot kér tőlem? Talán viccel
velem? De az arcán nem látszott más, csak tisztelet.
Úgyhogy nem tétováztam tovább, szóra nyitottam a számat,
és a terv – ami egyébként már rég kész volt a fejemben –
úgy repült ki rajta, mintha szárnyai lennének.
–  Ha Mohamed helyében lennék, az összes járőrt
kiküldeném a sivatagba, a szélrózsa minden irányába.
A  jemeniek táborának itt kell lennie valahol a közelben –
mondtam izgatottan. – Vagy te nem így gondolod?
 Bólogatott. – Allahra, dehogyisnem.
–  Küldjétek rájuk Alit és Zaidot és a legjobb embereiket,
mielőtt útnak indulnátok. Aztán tűzzétek ki Núman fejét a
saját kardjára, és küldjétek el a jemeni királynak!

❖ ❖ ❖
Míg Mohamed és az apám távol voltak, hogy kibékítsék a
gatafánokat, Umar vette át az umma irányítását. Ez
számomra és nővér-feleségeim számára általában azt
jelentette, hogy hajlonghatunk jobbra-balra, Umar ugyanis
még jobban szerette betartatni az általa alkotott
szabályokat, mint kitalálni őket. Ezúttal azonban – miután a
közelmúltban rengeteg új hívő költözött Medinába –
annyira lefoglalta, hogy súrlódásokat simítson el, szállást
találjon az újonnan érkezetteknek, és katonákat
toborozzon, hogy nem volt ideje a háremmel foglalkozni.
Legalábbis egy darabig.
Ami pedig bennünket, asszonyokat illet, szinte minden
percünket az új vállalkozás töltötte ki. Első megrendelőnk,
Gazala esküvőjéig már két hét sem volt hátra, és nővér-
feleségeimnek még meg kellett varrniuk és fel kellett
díszíteniük a menyasszonyi ruhát, ki kellett keverniük az
arcfestékeket és a parfümöket, és elő kellett készíteniük a
hennát. Egymáson próbálgatták és tökéletesítették a
különböző kivonatokat, egyvelegeket és főzeteket. Ez volt
az első megrendelésünk, és a fejükbe vették, hogy olyan
mestermunkát végeznek, hogy az örömanya elájul majd a
csodálkozástól, ha megpillantja a lányát. Azt remélték, a jó
hír futótűzként terjed majd, és attól kezdve minden
medinai menyasszony a Próféta feleségeit akarja majd
öltöztetőnőnek.
 Én nem sokat segítettem nekik. A  terhességtől folyton
émelyegtem és fáradt voltam, és szinte minden
szabadidőmet a sátorvárosban töltöttem. A három éve tartó
aszály még jobban megkeserítette az ott lakók amúgy sem
könnyű életét. Sokan belehaltak az éhségbe és a betegségbe;
az asszonyok és a gyermekek sírtak, a férfiak reménytelenül
lógatták a fejüket. Hogy is tudtam volna segíteni rajtuk?
Mindenesetre megpróbáltam. Hetente kétszer-háromszor
kivezettem az istállóból Szcimitárt, megpakoltam a hátát
árpával és datolyával, és átbaktattunk a városon.
A  sátorlakók olyan melegen fogadtak, mintha közéjük
tartoztam volna.
Minden egyes alkalommal, ha hazatértem Umm al-
Maszakin szegényeitől, nővér-feleségeim leültettek a
fészekben, és büszkén mutogatták munkájuk gyümölcsét.
Umm Szalama felhajtotta a kendőjét, hogy felfedje előttem
mesterien kifestett szemét, máskor pedig Zajnab mutatta
meg a karját, amit Hafsza legújabb remekműve díszített.
Még sosem láttam őket ennyit nevetni, vagy ilyen sokat
beszélgetni egymással. Először az életben boldog voltam,
hogy itthon lehetek.
Néhány nappal Gazala esküvője előtt nagy meglepetés
fogadott, amikor hazaértem: Rajhana a csörgődobot rázta,
Szauda pedig a tanburján játszott, míg a kecses Dzsuajrija az
időközben elkészült, zöld-arany menyasszonyi ruhában
táncolt, két kezét és karját ragyogó színekben pompázó
pávák díszítették. Ahogy ellejtett mellettem, a kardamom és
a rózsa illatát húzta maga mögött – ez a parfümköltemény
Rajhana találmánya volt –, majd levette a kendőjét.
A  lélegzetem is elállt, ahogy felfedte bronzszínű haját:
fénylő, göndör fürtökben hullott alá; a szemét, amit a kohl
úgy megelevenített, hogy azt hittem, menten önálló életre
kel és leugrik az arcáról; na meg az ajkát, nemcsak
elragadóan vörös volt, de nedves és csillogó is, mintha
harmatcseppeket csókolgatott volna.
– Allahra! Még jó, hogy Mohamed nincs itt, mert biztosan
elbűvölné ez a csodás látomás! – mondtam nevetve, de
valójában egy kicsit komolyan is gondoltam. A  többiek is
kacagtak, Hafsza pedig felugrott, és csatlakozott
Dzsuajrijához. Buja mozgása mindannyiunkat meglepett,
ahogy vadul dobálta a haját, csavarta a derekát, és
vonaglott előttünk. A  következő pillanatban már Zajnab is
táncolt, és közben egy dalocskát költött a dinárokról és az
új ruhákról, amiket majd vesznek rajtuk. Szafia az ujjait
csettintgette, és jobbra-balra ingatta a fejét, aztán kitárta
felém a karját, és intett, hogy álljak be közéjük.
Egy pillanatra tanácstalanul néztem őket, mert a
terhességtől nehéznek és duzzadtnak éreztem a lábam, de
Hafsza odatáncolt hozzám, és felhúzott. Aztán Umm
Szalama is csatlakozott a körhöz, sőt, még Umm Habiba is.
Nemsokára mindannyian ott pörögtünk-forogtunk,
viháncoltunk, és tapsoltunk, Szauda és Rajhana pedig egyre
gyorsabb ütemet diktált, olyannyira, hogy a végén teljesen
megfeledkeztem a fáradtságról, nővér-feleségeim pedig
összemosódtak a szemem előtt. Olyan vadul roptuk, hogy
néha még egymásba is ütköztünk, hogy aztán visítozva,
énekelve váljunk szét. Ha valaki kívülről nézte a főzősátrat,
azt hihette, a számum pusztít odabent.
A nagy ujjongás és vidámság közepette egyikünk sem
halotta meg Umar közeledő lépteinek dübörgését. Szauda
valószínűleg észrevette, hogy a konyha felé jön, mert ő volt
az első, aki abbahagyta a mulatozást. Aztán Rajhana
csörgődobja is elhallgatott, mi, többiek pedig zavartan
néztünk a zenészekre. Szemüket rettegve a sátorajtóra
szegezték, ahol ott állt Umar, csípőre tett kézzel, és olyan
arccal nézett ránk, hogy egyből kitalálhattuk, valami
nagyon rosszat csináltunk.
Egy pillanatra dermedt csend szállta meg a termet, aztán
– tekintve a szabályt, hogy férfi nem láthatja meg az
arcunkat – mogorván ránk parancsolt, hogy vegyük fel a
kendőnket. Ahogy ezzel megvoltunk, bejött, felvette Szauda
tanburját, és kettétörte a térdén. Szauda fájdalmasan
felkiáltott, néhányan sóhajtottunk, de szólni egyikünk sem
mert. Umar mindannyiunkat kíméletlenül lehordott és
megalázott, még engem is, akinek pedig egy védtelen kis
élet nyiladozott a hasában.
– A Prófétának nem tetszene ez a zene – mondta nyersen.
Igazat beszélt: a szemérmes Mohamed intim helyzetben
ugyan szerette az efféle bemutatót, de ellene volt
mindenféle nyilvános előadásnak. Ezzel együtt nem minden
nővér-feleségem riadt meg Umar haragjától.
– Ha így van, micsoda szerencse rá nézve, hogy nincs itt –
vágott vissza Umm Szalama hideg és egyenes hangon.
Ránéztem: talán belebújt egy dzsinn? Umarnak senki sem
mert visszabeszélni.
– De nemsokára itt lesz, és biztosak lehettek benne, hogy
nem fog örülni ennek a ti kis mulatozásotoknak! – üvöltötte
Umar. Aztán észrevette a mozsarakat, mozsártörőket,
színes porokat és tintákat, illatos olajjal teli üvegcséket,
kelmedarabokat, szabóollókat és cérnákat, amik úgy
terültek el a lába előtt, szanaszét szórva, mint széttört
álmok.
 –  Honnan vettétek a pénzt erre a sok csecsebecsére? –
kérdezte. Aztán meglátott a földön egy arany érmékkel teli
erszényt – az előleget, amit Gazala anyja fizetett az
alapanyagokra. Hafsza érte nyúlt, Umar azonban megelőzte.
– Leányom, ezt a pénzt nem én adtam neked! Ki volt az,
anyád? Ha igen, akkor tőlem lopta, úgyhogy ezennel
visszaveszem!
– Nem ummitól kaptam – mondta Hafsza alig hallhatóan.
– Úgyhogy nem is a tiéd.
– Akkor kié? Csak nem a Prófétáé?
– A Prófétának nincs pénze, abi.
–  Allahra, bökd már ki, hogy honnan van! – kiabálta, és
felemelte az öklét. – Válaszolj, vagy…
–  Ne! – kiabáltam, és elé ugrottam, hogy a testemmel
védelmezzem. – Ő nem a te tulajdonod, hogy kedvedre
megüthesd, Umar – már nem. Mohamed pedig nem veri a
feleségeit.
–  Menj az utamból, Aisha. – Himlőhelyes arca elsötétült,
ahogy a magasba lendítette az öklét. Felszegtem a fejem,
mintha nem félnék tőle, pedig belül reszkettem, akár a
nyárfalevél. – Üss csak meg, ha nem félsz tőle, hogy kárt
teszel a Próféta örökösében! – mondtam.
Umar szája tátva maradt, a szeme kikerekedett, akár a
telihold. Gyengéden megveregettem a hasamat,
mosolyogtam, és elégedetten néztem, ahogy lassan leengedi
a kezét.
–  Jaa Umar, az a pénz Umm Dzsibrailé, a kereskedő
feleségéé – mondta Umm Szalama, és odalépett hozzá. –
Azért adta, hogy legyen miből megvennünk ezeket az
alapanyagokat. Mi leszünk a lánya öltöztetőnői az
esküvőjén.
Umar kiejtette a kezéből az erszényt. Umm Szalama
utánanyúlt, és felkapta.
– A Próféta feleségei pénzért dolgoznak? – kérdezte Umar
felhúzott szemöldökkel.
– Segítünk magunkon, és ezáltal Mohameden is – vágta rá
Zajnab.
–  Nem, az nem lehet – mondta a fejét csóválva. –
Megtiltom.
Lélegzetvisszafojtva figyeltem, mi történik. Hafsza lépett
elő. – Abi, ne! A szavunkat adtuk Umm Dzsibrailnak! Már a
pénzét is elköltöttük, láthatod!
–  Jobban mondva elfecséreltétek. Még ma beszélek a
férjével, és elmondom neki, hogy tévedés történt.
– Ebben az esetben hazudni fogsz – szólt Umm Szalama. –
Közülünk ugyan nem tévedett senki.
Umar harsány nevetése rázta meg a sátrat. – Dehogynem!
Mégpedig akkor, amikor a fejetekbe vettétek ezt az
őrültséget anélkül, hogy előbb beszéltetek volna a
férjetekkel! – mennydörögte. – Allahra! A  Próféta talán
hagyja, hogy a feleségei irányítsák a háztartást, ahelyett,
hogy ő maga venné kézbe a dolgokat. De amíg nálam a
gyeplő, nem a nők fogják megmondani, mi hogyan
történjen a mecsetben!
A fülemben mintha becsapódott volna egy ajtó.
A  mellkasomban éreztem a megkötözött szárnyak forró
suhogását. A tehetetlenség úgy vágott az arcomba, akár egy
ököl.
– Hatásos érvelés, Umar, és nagy hatalomra vall – mondta
csípősen Rajhana. – Akárcsak ez a te tekintélyes hasad.
Mondd csak, mi volt ma az ebéd? Bárány? Sáfrányos rizs?
–  Mi árpakását ettünk – tromfolt rá Dzsuajrija. – És
datolyát, fejenként két szemet.
– Jaa Umar – mondtam, miután visszatért a hangom –, ha
meg akarsz akadályozni bennünket abban, hogy
megkeressük a betevőre valót, akkor az a minimum, hogy
megosztod velünk a sajátodat.
–  És azok a szép ruhák, amiket a feleségeid viselnek –
szólt közbe Zajnab. – Az a zöld például, amit a múlt héten
Hafsza anyján láttam, nagyszerűen állna rajtam.
–  Csend legyen – ordította Umar, és közben úgy
hadonászott a karjával, mintha mindannyiunkat le akarna
csapni. – Ti a Próféta feleségei vagytok, és nem az enyémek.
– Ez így van – mondta Umm Szalama. – Épp ezért csakis
Mohamed tilthatja meg nekünk, hogy Umm Dzsibrailnak
dolgozzunk.
–  Allahra, ha én mondom, ki nem teszitek a lábatokat
ebből a mecsetből! Ha bármelyikőtök mégis megpróbálja, a
piac közepén korbácsoltatom meg!
– Jaa Umar, nem akarnak ők semmi rosszat – szólt közbe
Szauda, és a Gonosz szeme amulettjét szorongatta, a
tekintete pedig Umar arca és a padló között ingázott. –
Éhesek szegények, ez minden. Te is tudod, milyen szörnyű
aszály sújtja a vidéket. A  hárembeli gyermekek pedig már
szinte mind nagyok. Csecsemők nélkül, akikről
gondoskodhatnának, nem sok mindent tudnak kezdeni
magukkal.
–  Ez nem az én gondom – morogta Umar. – Amit
mondtam, megmondtam: nem hagyhatjátok el a mecsetet.
Hogy lássátok, mennyire komolyan gondolom, mostantól
őröket állítok az ajtók elé.
Hangosan felnevettem. Egyszerűen nem hittem el, hogy
ekkora arcátlanság létezik a világon. Itt áll előttünk,
gazdagon hímzett köpenyében, bárány-, kömény- és
mézillatú leheletével, és képes megfosztani bennünket
néhány vacak ezüstdarabtól! Körbenéztem a sátorban, és
láttam, hogy az aggodalom régi, jól ismert ráncai
kirajzolódnak nővér-feleségeim szája körül, mint valami
kantár, és éreztem, hogy a vidámság, ami nem oly rég még
szárnyakat adott végtagjainknak és szívünknek, most sietve
kirepül a sátorból, mint egy riadt madár.
Kirántottam a tőrömet az övemből, és közben azt
kívántam, bárcsak egyetlen pengecsapással eltörölhetném
nővér-feleségeim szomorúságát. – Ne féljetek, nővéreim.
Majd én elviszem a ruhát, és előkészítem a menyasszonyt
egymagam.
–  De előbb jól megkötöztetlek és bezáratlak – mondta
Umar, és megindult felém. Nővér-feleségeim az útját állták,
és jó nagyokat csaptak a fejére. Hamarosan az ég is
beleremegett, ahogy a kilenc feldühödött asszony – a
tizedik, Szauda békességért kiabált – nekiesett a rúgkapáló,
prüszkölő, fújtató és üvöltöző férfinek, aki közben olyan
szívtelen fenyegetéseket vágott a fejükhöz, mint amilyen ő
maga.
Micsoda látvány tárulhatott a Próféta szeme elé, amikor
abban a szent pillanatban besétált a főzősátorba! Nem
tudom, meddig állt az ajtóban, és nézte a csetepatét, mielőtt
Szafia észrevette, majd nagy nehezen kiszabadult a
kavarodásból, és belevetette magát a karjaiba. Mohamed
halk, suttogó hangja – kész csoda, hogy egyáltalán
meghallottuk – úgy csendesítette el a konyhát, mintha
valami varázsigét mormolt volna.
Ott állt előttünk, az esti félhomályban; haja féktelenül
kunkorodó tincsekben tekergett ki a turbánja alól, és
végigomlott a vállán. Szeme aranyszínben ragyogott. Az
arcán hátborzongató mosoly, ami valahogy egyáltalán nem
illett a homlokán vadul lüktető érhez. És mégis, szerettem
volna felkiáltani: Istenem, él! Köszönöm, Allah, hogy
megóvtad őt a bajtól.
–  Afuan, Prófétám – mondta Umar vöröslő fejjel, és
meghajolt Mohamed előtt. – Bocsáss meg. Csak próbáltam
némi fegyelmet teremteni ebben a szabados háremben.
–  Szabados! Úgy érti, dolgos, férjuram! – mondtam, és
elmeséltem neki, mire készülnek nővér-feleségeim. Az ér
azonban egyre hevesebben lüktetett a két szeme között.
–  Nem engedheted meg a feleségeidnek, hogy pénzért
folyamodjanak az ummához – mondta Umar. – Ha így
teszel, gyengének mutatod magad a szemükben.
–  Allahra! Már így is több csorba esett a becsületemen –
mondta Mohamed. – Azt mondod, a feleségeim anélkül
fogtak bele ebbe, hogy engem megkérdeztek volna? –
mondta, majd felénk fordult. – Azt hittem, ennél több
tisztelet szorult belétek irántam.
– Jaa Prófétám, az én önbecsülésem is a béka feneke alatt
van, amikor magamra kell öltenem ezeket a rongyos
ruhákat! – mondta Umm Szalama.
– És abban ugyan hol a tisztelet, hogy két éve ugyanabban
a köpenyben járatsz? – kérdezte Rajhana. – Amikor elvettél,
hercegnő voltam, de te koldust csináltál belőlem.
–  Van egy is köztetek, akinek lyukas az öltözéke? –
kérdezte Mohamed. – Fáztok? Esetleg a ruha nem takarja
megfelelően a testeteket?
– Mit értesz azon, hogy megfelelően? – kiabálta Zajnab. –
Nekem például két ruhám van, mindkettő úgy kifakult,
hogy egyenesen kiszívják a színt az arcomból. Már tükörbe
sem bírok nézni. Allahra! Ennél már az is jobb lenne, ha
meztelenül járkálnék!
–  Jaa Prófétám, hallod, hogy beszélnek a feleségeid? –
Umar arca olyan vörös volt, mint a nyers hús. – Ez a
pimaszság korbácsért kiált!
A vérem forrt, ahogy meghallottam ezt a kegyetlenséget.
Itt van az ember, aki megfosztott a szabadságomtól azáltal,
hogy rábeszélte Mohamedet, hogy takartassa el velem az
arcom. És szintén ő volt, aki elvette tőlem a lehetőséget,
hogy az ummáért harcoljak. Most pedig – csak mert én és
nővér-feleségeim nem vagyunk olyan alázatosak, ahogy
szeretné – még a testünket is el akarja csúfítani a
korbácsütésekkel.
–  Jaa Umar, mit gondolsz, a Próféta feleségei állatok? –
csattantam fel. – Először bezársz, most meg már meg is
akarsz verni.
Mohamed zavartan nézett rám. – De hiszen tudod, hogy a
hidzsabot Allah rendelte el, Aisha – mondta. – Te is ott
voltál az udvaron, amikor kinyilatkoztatta nekem a
parancsot.
Felnevettem; nagyon is jól emlékeztem arra az ominózus
kinyilatkoztatásra. Épp Zajnabbal kötött botrányos
házassága után történt, amikor már majd’ szétrobbant,
amiért olyan sokáig kellett várnia az elhálásra. És jól
emlékeztem rá, hogy ez a kinyilatkoztatás – amely
gyakorlatilag mindannyiunkat bezárt a hárembe – úgy
telepedett rám, akár egy kripta sötét és hideg falai, és olyan
kétségbeesésbe kergetett, hogy kis híján egy másik férfi
karjaiban kerestem menedéket.
–  Igen, ott voltam – feleltem. – Mindent láttam – azt is,
hogyan váltál a nők felszabadítójából a nők elnyomójává.
Jaa Mohamed, vagy talán ez is Allah akarata volt?
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A REMÉNY ARCAI
❖
Medina, 629. június-július
 
 
Abban a pillanatban, hogy visszavágtam Mohamednek, már
meg is bántam. A düh úgy borította el az arcát, mint rajzó
darazsak a virágzó gyümölcsfát. A  szeméből láttam, hogy
semmi sincs, amivel kiengesztelhetném.
Kétségbeesésemben legszívesebben leharaptam volna a
nyelvemet. Két hete arra várok, hogy visszatérjen, és
megpillantsam a szeretet és a megbocsátás szikráját a
szemében – és akkor mindent elrontok, egyetlen pillanat
alatt, csak mert képtelen vagyok befogni a számat. Miért
kell, hogy mindig az enyém legyen az utolsó szó?
Mohamednek, velem ellentétben, szemmel láthatóan nem
okozott gondot, hogy megtartsa a gondolatait magának.
Mielőtt még befejezhettem volna a mondatot, sarkon
fordult, és kisétált a sátorból – egyetlen válasza a lába
dobogása volt, ahogy a bejáratnál leverte a port a
szandáljáról.
Utánakiabáltam; a hangom üresen kongott. Odarohantam
a sátor bejáratához, de felemelte a kezét és hátrálni kezdett,
jelezve, hogy ne menjek közelebb. Hogy szerettem volna
átölelni a karommal, ahogyan a jemeni szépség, Alia is tette!
De túl jól ismertem ahhoz, hogy egyáltalán meg merjem
próbálni.
A szívem úgy nyomta a mellkasomat, akár egy kő,
miközben figyeltem, hogy odamegy a datolyapálmához,
aztán felmászik a törzsére erősített létrán, ami a mecset
felett kialakított lakosztályához vezetett. Fürgén és
könnyedén mozgott, mintha meg sem állna egészen a
Paradicsomig. De amikor elhaló hangon felkiabáltam neki,
hogy megkérdezzem, mit csinál, megállt, és lenézett rám.
–  Elgondolkozom a jövőt illetően – válaszolta. – És bölcs
dolog lenne, ha ti is ugyanezt tennétek, mindannyian.
Elgondolkozni a jövőn? Nővér-feleségeim, akik a hátam
mögött gyülekeztek, noszogatni kezdtek, hogy kérdezzek
rá, mire is gondol pontosan. De nem mertem. Attól féltem,
már úgyis tudom a választ.
– Jaa Mohamed, mikor beszélhetek veled? – kiabáltam.
Egyre feljebb mászott, mintha egy láthatatlan kéz emelte
volna lépcsőfokról lépcsőfokra. – Ha befejeztem a
tanácskozást Allahhal.
–  A jövőnkről? – kérdezte Szafia remegő hangon.
A Próféta ismét megállt, és úgy tekintett le ránk, mint egy
apa, aki épp készül megfegyelmezni szeretett gyermekeit.
– A jövőtökről, igen – mondta. – És az enyémről.
– Jaa Mohamed, és meddig leszel a szobádban? – kérdezte
Zajnab.
–  Ma van a hónap első napja – felelte. – A  legutolsón
visszatérek közétek, és elmondom, hogyan döntöttem. –
Azzal belekapaszkodott a szobája ablakának párkányába,
bemászott, és eltűnt a szemünk elől.
 – Döntés? – kérdezte Hafsza. – Miféle döntés? Vajon arra
gondol, hogy végül mégis elválik tőlem? – Az elmúlt
hetekben Mohamed még csak nem is említette Umar előtt a
dolgot.
–  Azt hiszed, azért vonul el ennyi időre, hogy rólad
gondolkozzon? Ha így lenne, már harminc perc múlva
lejönne onnan, és nem kellene neki harminc nap – mondta
Rajhana. – A  Próféta nem azért zárkózik be, hogy csak az
egyikünkről döntsön. Az ő szemében mi mindannyian
ugyanazon a sánta tevén ülünk.
–  Rajhanának igaza van – mondta Umm Szalama,
miközben visszafelé mentünk a sátorhoz. – Ha Mohamed
úgy dönt, hogy válik, akkor mindannyiunktól elválik.
Elmélkedésünket hangos sóhaj, majd fojtott zokogás
szakította félbe – Szauda jött kifelé a sátorból vörös
szemmel, kezében a Gonosz szeme amulett.
Közvetlenül utána Umar – akiről mindenki
megfeledkezett, ahogy Mohamed bement a sátorba –
viharzott el mellettünk, akár egy őrjöngő bika, és kis híján
fellökött engem.
– Allahra, egyikőtöktől sem fog elválni, ha rajtam múlik –
mondta, és odament a fához, majd elkezdett felfelé mászni a
létrán. Sokkal lassabban haladt, mint előtte Mohamed,
ellenben sokkal többet fújtatott és sokkal jobban izzadt.
Értetlenkedve néztem Hafszára, aki legalább annyira meg
volt lepődve, mint én. – Umar a védelmébe vesz bennünket?
– kérdeztem. – Allahra, mi jön még? Helyet cserél a nap meg
a hold?
–  Jaa Aisha, Umar nem minket akar megvédeni – szólt
közbe Umm Szalama –, hanem az ummát. Gondolj csak bele,
mi történne, ha a Próféta elválna tőlünk. Ki akar egy olyan
embert követni, aki még a saját házában sem tud rendet
tartani?

❖ ❖ ❖
A következő hetekben, ha arra gondoltam, hogy Mohamed
lejön a lakosztályából és kitessékel engem az életéből,
végigfutott a hátamon a hideg borzongás. Elképzeltem,
milyen lesz az arca, amikor bejelenti a döntést – megtört,
teli sötét árnyakkal, akár a Subh-hegy sziklás vonulata
alkonyatkor –, és úgy éreztem, egy árok keletkezik a
mellkasomban, és egyre csak mélyül és mélyül. Ő volt az
egyetlen férj, akit valaha ismertem, és az egyetlen férfi, akit
valaha szerettem. Nővér-feleségeim is úgy közlekedtek a
háremben, akár a kísértetek, fátyolos tekintettel, az ő
fájdalmukat azonban össze sem lehetett hasonlítani azzal,
ami bennem zajlott. Ők özvegyként mentek hozzá
Mohamedhez – sőt, néhányuknak még gyermekei is voltak
–, vagyis mindannyain őriztek emlékeket a szívükben a
Próféta előtti életükről, és talán egy másik szerelemről is.
Nekem azonban az élet Mohamed nélkül olyan volt, mint
egy tintapaca a teleírt lapon – épp olyan kifürkészhetetlen
és rejtélyes, mint a saját lelkem, mielőtt megszülettem
volna. Ő mindig is velem volt, ahogyan az anyám és az apám
is. És, amióta csak az eszemet tudtam, a barátomnak
tartottam őt.
Bárcsak csalogány lehetnék! Felrepülnék a datolyafa
tetejére, ráülnék egy ágra, és szívhez szóló dalban
énekelném el neki, mennyire sajnálom, hogy kegyetlenül
bántam Marjammal, aki szintén az ő gyermekét hordja a
szíve alatt. Hosszú trillákban köszönném meg Allahnak
leendő gyermekünket, az ő örökösét, és nem hagynám abba,
amíg nem hisz nekem, és nem csatlakozik hozzám érces
hangjával. Csak dalolnék, dalolnék neki a szerelmemről, ami
olyan mély és tiszta, hogy el sem tudom képzelni nélküle az
életemet; ami arra visz, hogy mindenáron meg akarjam
védeni őt, kémek és merénylők után szimatolva, hibát
hibára halmozva; és ami ugyanakkor egyszer már valóban
megmentette az életét.
De sajnos nem voltam madár, Mohamedhez pedig csak
azon a fára erősített létrán lehetett feljutni – amivel
kapcsolatban Umar egyértelművé tette, hogy még csak a
lábunk hegyével sem érinthetjük. Ráadásul, mivel éjjel-
nappal hívek és anszarik népes tömege gyülekezett a fa
alatt, és tátott szájjal bámultak a magasba, akár a
madárfiókák, hátha megpillantják a Próféta turbánját,
semmi esélyem nem volt rá, hogy feljussak hozzá, és
beszéljek vele.
Szó szerint felszántottam a lábammal a szobám
földpadlóját, annyit róttam a köröket és tűnődtem, vajon
min gondolkodik Mohamed, és milyen döntésre jut ott a
padláson, teljesen egyedül, miközben senkivel sem
találkozik, kivéve Umart, aki naponta egyszer bevitte neki
az ételt. Tényleg elválik tőlem? Elfogott a pánik; napközben
ideges és feszült voltam, éjjel nem tudtam aludni. Ha
Mohamed eltaszít magától, elveszítem a kisbabámat, hiszen
a mi közösségünkben a gyermekek az apjukhoz tartoznak.
Szorosan átöleltem a párnámat, és közben Umm Szalamára
gondoltam; hogy gyászolta a fiát, akit a férje családja
szakított el tőle. Egész életemre egyedül maradok, hiszen
kinek is kéne egy asszony, aki elveszítette Isten szent
prófétájának a bizalmát? Istenem, megint a szüleimmel kell
élnem?
Meg kell akadályoznom a válást, de hogyan? Napról
napra kétségbeesettebben vágytam rá, hogy
megoszthassam a Prófétával, én hogyan látom a dolgokat,
hogy tudja, engem mindig az iránta érzett szerelmem
hajtott, és nem a puszta féltékenység. Az ablakomból
néztem az őrt, akit Umar a fa alá állított, és épp olyan
tehetetlennek éreztem magamat, mint régen, a purdában.
–  Ne aggódj, Aisha – mondta az apám egyik nap. –
Beszéltem Mohamednek a jemeniek tervéről, és arról, hogy
megmentetted az életét. Először dühös volt, amiért nem
értesítetted azonnal a felfedezésedről, de mire visszaértünk
Medinába, elpárolgott a mérge. – Ez aztán a vigasz,
mondhatom! Ráadásul apám hangjának remegéséből
egyértelmű volt, ő is aggódva figyeli, vajon mit tesz
Mohamed.
Egy idő után a bámészkodóknak elegük lett abból, hogy
csak a szemüket meresztik. Bár még mindig sokan voltak a
fa alatt – pletykáltak, és találgatták, vajon mit csinál a
Próféta –, a tömeg napról napra láthatóan zsugorodott.
Amikor leszállt az éj, általában a legkitartóbbak is
hazamentek, és csak az őrszem maradt. Kérlek, Allah, add,
hogy ő is elmenjen, könyörögtem. A  hetek azonban egyre
csak teltek, az őr pedig még mindig ott strázsált, úgyhogy
eldöntöttem, a kezembe veszem a dolgokat – mégpedig
Hafsza segítségével.
Egyik éjjel, amikor a hold csak egy vékony ezüstcsík volt
az égen, Hafsza odarohant az őrhöz, és huzigálni kezdte az
ingujját. – Árnyékot láttam – mondta zihálva –, a kunyhóm
mögött! És amikor odamentem az ablakhoz, hallottam, hogy
zörög a bokor! Gyere gyorsan!
Az előadás meggyőző volt – a szobám ablakából figyeltem,
ahogy az őr elhagyja a helyét, hogy utánajárjon Hafsza
állításainak. Aztán magamra kaptam a sötét köntösömet, és
átrohantam a füvön, egyenesen a datolyapálmához.
Csendesen másztam felfelé, és közben le sem vettem a
szemem Mohamed ablakáról – nem mertem lenézni, mert
féltem, hogy elszédülök. Azóta féltem a magasban, hogy
évekkel ezelőtt először beleültem abba a borzalmas,
himbálózó houdába. Most azonban túl nagy volt a tét, hogy
egy ilyen csekélység elriasszon.
Amikor felértem, láttam, hogy keresztbe tett lábbal ül a
padlón, és kifelé bámul az ablakon. A  feje fedetlen volt, a
haja pedig kusza, akár az érzelmeim. Szerettem volna az
ölébe vetni magam, és belefúrni az arcomat a szakállába,
ahogy szoktam – ugyanakkor tudtam, hogy tiszteletben kell
tartanom, ha magányra vágyik.
Behajoltam az ablakon és a nevét suttogtam, remélve,
hogy behív magához. Ő azonban nem mozdult, csak ült, és
bámult maga elé, akár a Kába szentély szobrai.
–  Jaa Mohamed! – mondtam egy kicsit hangosabban, de
erre sem reagált. Allahra, hát kiszállt a lelke a testéből? Már
épp arra készültem, hogy harmadszor is megszólítom, még
hangosabban, de ebben a pillanatban meghallottam
odalentről a száraz fű zizegését – az őr visszatért posztjára.
Ki tudtam venni a turbánját; úgy világított a pislákoló
holdfénynél, mint egy halvány kőszikla. A  gyomrom
felkavarodott a magasságtól. A  szívem zakatolt,
izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokomon.
Megragadtam az ablakpárkányt, és óriási kortyokban
nyeltem a hűvös éjszakai levegőt, míg a világ ismét
egyenesbe nem jött a szemem előtt.
Mohamed mindvégig mozdulatlanul ült. Talán transzba
esett?
–  El kellett jönnöm, hogy beszéljek veled, habibi –
mondtam halkan, hogy az őr ne hallja. – Mielőtt döntesz a
sorsomról, tudnod kell, miért tettem azt, amit tettem.
A háta kiegyenesedett, mintha figyelne. Itt az idő, hogy
elmondjam neki, mennyire szeretem, és hogy csak meg
akartam védeni a bajtól. És persze azt, hogy Allah már
nagyon rég harcba hívott engem az ummáért.
Ehelyett azon kaptam magam, hogy egy egészen más
történet folyik ki a számon. Egy kislányról, akit tudta nélkül
eljegyeztek egy nála sokkal idősebb férfival, aki ráadásul
olyan előkelő, hogy a lány szülei a szokásosnál korábban
purdába zárják gyermeküket, hogy így biztosítsanak
különleges védelmet a számára. Aztán elmeséltem neki,
hogyan járkáltam fel-alá a szobámban, sírva, és hogy
vágytam rá, hogy lássam az eget, és érezzem a bőrömön a
nap illatos melegét. Elmondtam, hogy szemtanúja voltam,
miként alázza meg Kutalia nap nap után az anyámat, és
megfogadtam, nem hagyom, hogy velem is ez történjen.
Sőt, még arról is beszéltem neki, milyen kétségbeesetten
próbáltam felhívni magamra elfoglalt apám figyelmét.
Szafuanról szóló álmaimról azonban mélyen hallgattam,
ahogyan arról is, hogy verseket farigcsáltam kettőnkről,
amint megszökünk a sivatagba, és akkor végre
megszabadulok a purdától, a szüleimtől, és mindenkitől,
akinek hatalmában áll, hogy bezárjon.
Mintha csak az a csalogány volnék, úgy daloltam
Mohamednek a megrázkódtatásról és a félelemről, ami
szinte teljesen letaglózott, amikor az esküvőnk napján
betántorogtam a mecsetbe, és ott találtam őt – a férfit, aki
számomra ezerszer inkább apa volt, mint férj. Elmeséltem
neki, mennyire magányosnak éreztem magam abban a
rokonokkal és ismerősökkel teli teremben, az örömtől és
büszkeségtől ragyogó arcok között, miközben mindenki
dicsérte könnyeimet, mert azt hitték, a szüleimtől való
elválás miatt kesergek, holott az álmaim elvesztését
sirattam. Csak az járt a fejemben, hogy ha Mohamed
felesége leszek, soha nem vágtázhatok szabadon a sivatagi
dűnék között, nem szabhatom meg a saját törvényeimet, és
nem élhetem a saját életemet anélkül, hogy mások
beleszólnának.
– Gyerekes álmok voltak – mondtam. – De az enyémek. –
Egyetlen igazi tulajdonaim, hiszen mi egyebet birtokolhat
egy kislány, akinek még a teste is másoké – előbb az apjáé,
majd a férjéé.
Egy belső hang figyelmeztetett, hogy fogjam be a számat,
mert már így is túl sokat mondtam. De Allahra, képtelen
voltam rá! Olyan volt, mintha átszakadt volna egy gát a
szívemben, és most az összes szomorúság és félelem, ami
életem során összegyűlt benne, kiáradna, és kifolyna a
számon keresztül. Elmeséltem neki, milyen rettegéssel
néztem, ahogy ott ült a vőlegény székében, és hogy el
akartam rohanni, de beleütköztem az anyám erős karjába.
–  De amikor már az öledben voltam, megnyugodtam –
tettem hozzá gyorsan. – Tudtam, hogy sosem bántanál. És
reméltem, hogy hazaviszel, és akkor vége a fogságnak.
De nem lett vége. Még három év purdára kárhoztattak.
Elmondtam neki, milyen türelmetlenül vártam, hogy
megjöjjön a vérzésem, hogy elhagyhassam végre a szüleim
házának sötét, fullasztó börtönét, és elköltözhessek hozzá, a
városba. Azt hittem, a feleségeként majd szabadon
járhatok-kelhetek, mehetek a piacra, és akkor élvezhetem a
nap sugarait és a szél simogatását a bőrömön, amikor csak
akarom.
–  Már nem akartam beduin lenni, de a szabadság utáni
vágyam egy cseppet sem halványodott – mondtam. – És
akkor jöttél te, és elrendelted, hogy kendőt viseljünk, ezzel
pedig szinte teljesen megbénítottál bennünket. Allahra!
Ennyi erővel a szemünket is beköttethetted volna!
Mindezek a szabályok – ahogy azt Mohamed mondta – a
mi védelmünket szolgálták. Ugyanaz a kifogás, amit egész
életemben hallottam! Az sem érdekelte, hogy én, képzett
kardforgatóként meg tudtam volna védeni magamat.
–  Ez volt az oka, amiért olyan dühösen rád támadtam a
főzősátorban aznap, hogy visszatértél a sivatagból –
mondtam elérzékenyülve. – Bocsáss meg, de sosem akartam
elhinni, hogy Isten arra teremtett, hogy egy ketrecben
éljek. Ha bűnt követek el azzal, hogy kimondom ezeket a
szavakat, Allah bocsássa meg nekem! Ő látja a lelkem. És
most már te is, szerelmem.
Még mindig mozdulatlanul ült, a szeme sem rebbent. –
Mohamed! – kiabáltam, és kitört belőlem a zokogás. –
Mondj már valamit! Bármit! – De semmit sem csinált, egy
szót sem szólt. Csak ült, és bámult kifelé az éjszakába.
– Jaa Prófétám, mi folyik odafent? – kérdezte az őr. Nem
mertem lenézni. – Te ott! Mit művelsz? Azonnal gyere le!
–  Mohamed – mondtam, és remegni kezdtem. –
Mohamed, kérlek.
–  Gyere le azonnal, vagy lövök! – ordította az őr.
Hallottam, hogy Hafsza felkiált ijedtében, majd Szauda is;
nemsokára az egész hárem ott állt a fa alatt, és nézte, amint
elindulok lefelé a létrán.
Könnyeim úgy hullottak nővér-feleségeim arcára, akár a
forró esőcseppek, ahogy lassan leereszkedtem a fáról. Ami
engem illet, Mohamed egészen biztosan eldöntötte a dolgot
– gondoltam. Milyen közömbösen hallgatta, hogy
lemeztelenítem előtte a lelkem, feltárom neki a félelmeimet
és a bánatomat, és a megbocsátásáért könyörgök! Istenem,
még csak rám sem nézett, nem is biccentett, hogy jelezze,
hallja, amit mondok! Mintha csak egy feje körül keringő
szúnyog lettem volna.
A könnyek végigfolytak az arcomon, és a nyakamat
csiklandozták. Megálltam, hogy letöröljem őket, de csak azt
értem el vele, hogy aztán a nedves ujjaimmal alig bírtam
megkapaszkodni a fa oldalához erősített vastag
rézcsövekben. Újra megálltam, hogy beletöröljem az egyik
kezemet a ruhámba, de a másikból közben kicsúszott a fém,
én pedig lezuhantam – olyan gyorsan, hogy mielőtt
segítségért kiabálhattam volna, már le is értem a kemény,
szikkadt földre. 
 HARMINCADIK FEJEZET

VÉGRE SZABADON
 
 
 
 
Ijedt sóhajokat hallottam, és Szaudát, ahogy felkiált: –
Allahra! – Aztán az én drága jó öreg anyám odaguggolt
mellém, kezébe vette a fejemet, és a homlokomat tapogatta,
hogy megállapítsa, élek-e még. Tudtam, hogy ha nem kelek
fel, órákig tartó ápolás és Gonosz szeme rituálék
következnek, úgyhogy összeszedtem minden erőmet, és
talpra álltam, nem törődve szívem kalapálásával és a tompa
fájdalommal a hasamban.
–  Kutya bajom – mondtam, és erőltetetten elnevettem
magam. – Ügyetlen voltam, ez minden.
–  Mit kerestél odafenn? – kérdezte Zajnab, és a szeme
csak úgy villámlott. – Gondolom, meg akartad győzni a
Prófétát, hogy váljon el mindannyiunktól, kivéve téged.
–  Nem, azt nem szeretném. Örülnék neki, ha Hafsza és
Szauda maradna – mondtam, és haragos tekintettel néztem
vissza rá. Aztán belekaroltam Hafszába, és együtt
elindultunk a lakosztályom felé. Szauda is utánunk eredt;
hallottuk, hogy folyamatosan motyog valamit a hátunk
mögött.
–  Attól tartok, a kívánságod nem válik valóra, legalábbis
ami engem illet – mondta Hafsza, ahogy beértünk a
kunyhómba.
–  Mohamed nem fog elválni tőled – mondtam, és
nekitámaszkodtam a falnak, hogy el ne essek.
– Pedig ezt mondta, nem emlékszel? – kérdezte Hafsza.
–  Allahra, tőlem is el akar válni! – sóhajtott Szauda
búskomor arccal, és kigöngyölte az ágyneműmet.
–  Tőled biztosan nem, Szauda – mondtam, és
kinyújtottam a kezem, hogy megveregessem a vállát. Kis
híján előrebuktam, de aztán sikerült visszanyernem az
egyensúlyomat. – Te nevelted fel Mohamed lányait, és
engem is. Meg aztán, te vagy az egyetlen felesége, aki nem
szokott panaszkodni.
–  Lehet, hogy mégis ki kellett volna nyitnom a számat –
mondta. – A múlt hónapban megkérdezte, nem akarnék-e a
saját házamban lakni, és feleségül menni valaki olyanhoz,
akivel testi vonzalom is van közöttünk.
– Micsoda? – kérdezte Hafsza. – Te és Mohamed nem…?
–  Mit akarna egy magamfajta öregasszony még az
ilyesmivel? – vágott közbe Szauda. – Eleget szórakoztam az
első férjemmel, asz-Szakrannal. Miután ő meghalt, nem
akartam senki mást, csak hogy vele lehessek majd a
Paradicsomban.
Lassan odasegítettek az ágyhoz, míg Szauda beszélt.
–  Amikor a Próféta megkérte a kezem, tisztában voltam
vele, hogy csak keres valakit, aki felneveli a lányait és vezeti
a háztartást, mégis megtiszteltetésnek vettem. És bár ez azt
jelentette, hogy elveszítem a lehetőséget, hogy újra asz-
Szakrannal legyek, tudtam, hogy ő megértené.
– A volt férjed egy igazi mártír – mondta Hafsza. – Előbb
az életét áldozta a Prófétáért, aztán a feleségéről is
lemondott a kedvéért.
–  Neki most van egy gyönyörű, fiatal hurija a
Paradicsomban, nekem pedig itt kell élnem Mohameddel
ebben a kastélyban, Allah szomszédságában. De ha elválik
tőlem, semmim sem marad!
A keze fejével letörölte a könnyeit, és elkente a port a
szeme alatt és a felső ajkán. Hafsza felemelte a ruhája szélét,
és megtörölgette vele Szauda arcát. – Ne félj, nem engedjük,
hogy Mohamed elváljon tőled.
Ebben a pillanatban éles, szúró fájdalmat éreztem a
méhemben – olyasmi volt, mint a menstruációs görcs, de
sokkal erősebb. Felordítottam fájdalmamban. Éreztem, hogy
valami meleg folyik végig a combom belsején, lefelé a
lábamon. Lenéztem a földre: vér volt. Felnyögtem, és
hallottam, ahogy nővér-feleségeim felkiáltanak, majd
minden elsötétült előttem. Amikor újra kinyitottam a
szememet, az ágyamon feküdtem. Egész testem verítékben
úszott. A vér fémes ízét éreztem a számban és az orromban.
Szauda a lábam között térdelt, és egy meleg ruhával
törölgette a combomat és a lábam közét. Egy idő után
átadta Umm Szalamának, aki beáztatta a mosdótálba, majd
kinyomkodta belőle a rózsaszínű vizet. Görcsösen ökölbe
szorítottam a kezem, és belevájtam a körmeimet a
tenyerembe, hogy ne érezzem a kínt, ami forró
hullámokban áradt szét a testemben.
– Felitatom az izzadtságot a bőréről – mondta Zajnab, és
levett egy tiszta kendőt a halom tetejéről. És akkor eszembe
jutott, mit mondtam neki a datolyafa alatt. Kegyetlen
szavak voltak, hiszen jól tudtam, hogy a válás tragédiát
jelentene a számára – ahogyan többi nővér-feleségem, és az
én számomra is. Lehunytam a szemem, hogy ne lássam az
önelégült mosolyt az arcán – vagy ami még rosszabb, az
együttérzést, amit nem érdemlek meg.
– Veszélyben van, Szauda? – kérdezte szipogva Hafsza.
– A teste hamar rendbe jön. Nem olyan ritkaság, hogy az
ember elveszíti az elsőt. A  lelkéért viszont aggódom.
Szegény kis drágám, annyira akarta ezt a gyermeket.
Akartam? Hát elment a kisbabám? Hirtelen keserű íz
öntötte el a számat. A méhemre tapasztottam az ujjaimat –
gyenge remegést éreztem, mintha madárszárnyak
csapkodnának odabent.
– Ami a válást illeti, ezek után már ő sincs biztonságban –
szólt Rajhana.
– Allahra, Rajhana, hát tényleg ennyire szívtelen vagy? –
csattant fel Zajnab, és a homlokomhoz nyomkodta a ruhát,
majd az arcomhoz, a nyakamhoz, és közben lágy, búgó
hangot adott ki, jóllehet nem tudta, hogy figyelek.
A  kisbabám halott! Allah, hogy hagyhattad, hogy ez
történjen?
–  Neked nem jelent semmit, ha elveszíted Mohamedet,
Rajhana – szólt közbe Hafsza. – Hiszen te még csak nem is
vagy a felesége. De Aisha még kislány volt, amikor
hozzáment.
–  Mindannyiunk számára nagyon nehéz lesz, ha
elveszítjük Mohamedet – mondta Dzsuajrija. – Ha arra
gondolok, hogy elvált aszszonyként kell visszatérnem a
családomhoz, legszívesebben levetném magam egy
szikláról.
A kisbabám. Forró könnyek gördültek le az arcom két
oldalán. Hát mégsem lesznek aprócska lábujjak, amiket
csiklandozhatok; nagy szemek, amikben elveszhetek; és
puha babaarcocska, amit csókolgathatok. Vajon voltak már
egyáltalán lábujjai? Hiszen nem egészen három hónapja
hordtam a szívem alatt. Vajon volt szívecskéje? És füle,
hogy meghallja a dalokat, amiket énekeltem neki?
–  Látni akarom – suttogtam, de senki nem hallotta. És
akkor eszembe jutottak az elvetélt gyermekek, akiket a
sátorvárosban láttam – részlegesen kifejlődött, groteszk kis
testek, amelyek inkább egy rémálom szereplőire
hasonlítottak, mint emberre –, és örültem neki, hogy nővér-
feleségeim nem teljesítették a kérésemet. Szerettem volna
úgy emlékezni a fiamra, ahogyan az én képzeletemben élt:
göndör hajú, mint az apja, és mosolygós, mint én; a füvön
nyargalászik a barátaival, fakardjával a kezében, és kiabálva
vágtat a lován a sivatagban. És minden asszonynál jobban
tiszteli az anyját. De elment, az én kicsi fiam. Ki fog így
szeretni? És kit fogok szeretni én, ha Mohamed elköltözik a
Paradicsomba, és magamra hagy? Ki ment meg a
megaláztatástól, hogy egész életemben Zajnab szolgája
legyek? Éreztem, ahogy egy sötét felhő telepszik a hasamba,
épp oda, ahol nemrég még ő feküdt, és újra megindultak a
könnyeim.
–  Nektek legalább van hová hazamennetek! – vágott
vissza Rajhana. – Az enyéim viszont mind halottak, vagy
rabszolgasorban senyvednek. Mi lesz így velem? Inkább
megmérgezem magam, mint hogy valami férfi tulajdona
legyek.
 Olyan nagyon szerettem volna zokogni, hangosan, ahogy
csak a torkomon kifér, de tudtam, hogy nővér-
feleségeimnek is megvan a maguk baja. Miért kellene még
az én gyászom terhét is viselniük? A  válás, mint kiderült,
olyan kilátástalanságba sodorná őket, amitől nekem
legalább nem kellett tartanom. Ha a Próféta eltaszít
magától, én visszatérhetek a szüleim házába, és nem kell
attól tartanom, hogy nem lesz tető a fejem felett. Umm
Szalama családja viszont Mekkában él, ahogy Umm Habibáé
is. Egyikük sem térhet vissza régi otthonába anélkül, hogy
feladná az iszlámot, ugyanakkor Medinában az éhhalál
fenyegeti őket. Ahhoz, hogy életben maradjanak, újra
férjhez kell menniük. De ki akarná elvenni őket, miután
Isten szent prófétájának nem kellettek? Umm Szalamának
ráadásul kicsi gyermekei vannak, akikről gondoskodnia
kell. Miből etetné őket?
Zajnab és Hafsza visszatérhetnének a szülői házba, az
előbbi apja azonban nagyon idős, és már nincs sok hátra
neki. Ha meghal, a hagyomány szerint fivére – Zajnab
nagybátyja – veszi majd feleségül az anyját.
–  Mindig is gyűlöltem, ahogy rám néz, mintha le akarna
vetkőztetni a szemével – mondta egyszer róla. – Ha egy
fedél alatt kellene élnem vele, abból biztosan baj lenne.
Isten óvjon tőle!
Hafszát épp ennyire elborzasztotta a gondolat, hogy
ismét Umarral kell élnie, és ugyan ki ne tudta volna
megérteni? Egészen biztos, hogy pokollá tenné az életét,
amiért ekkora szégyent hozott a fejére.
–  Agyon fog verni – mondta Hafsza keserűen. – Vagy ha
nem, addig üt, míg azt nem kívánom, bárcsak inkább halott
volnék.
Ahogy a félelmeiket hallgattam, könnyeim teljesen
átáztatták a párnámat. Zajnab – aki még mindig mellettem
ült, és az izzadságot törölgette a bőrömről – szerencsére
nem vette észre, hogy sírok. Hogy is tudnám elviselni a
vigasztalásukat most, amikor semmit sem adhatok cserébe,
csak kétségbeesést? Szerettem volna, ha inkább magamra
hagynak, hogy egyedül gyászolhassam a kisbabámat.
A  méhem dermedt volt; megérintette a halál fagyos keze.
Drága kisfiam.
Egyre jobban fárasztott a beszélgetésük. Allah, kérlek,
add, hogy elmenjenek. De minek is imádkozom Istenhez?
Hiszen ő megmenthetett volna attól a fagyos kéztől!
Ehelyett azonban – akárcsak Mohamed – hátat fordított
nekem. Többé senkim sincs a világon. Éreztem, hogy az
orrom és a szemem megtelik könnyel, de hogy is adhattam
volna ki a fájdalmamat egy szobában, ami már amúgy is
csurig telve volt szomorúsággal?
Szauda visszahúzta a ruhámat a lábamra, és beledobta a
rongyot a mosdótálba.
–  Mit gondoltok, szóljunk a Prófétának? – kérdezte. –
Mégiscsak tudnia kellene, mi történt szegény Aishával.
Szóra nyitottam a számat, de a „nem” bent ragadt a
torkomban. Elkaptam Zajnab kezét. – Felébredt! – kiabálta.
Kinyitottam a szemem, és végignéztem nővér-feleségeimen,
akik mind ott álltak körülöttem, akár egy gyönyörű
virágcsokor. A szívemet forróság öntötte el; rájöttem, hogy
szeretem őket. Még Umm Habibát is, aki egy kicsit távolabb
állt a többiektől, és aggódva ráncolta a homlokát; Marjamot,
aki mint mindig, most is mosolygott; sőt, Zajnabot is, aki
olyan erősen szorította a kezemet, mintha a zauba készülne
elsodorni.
–  Hagyjátok, hadd fejezze be az imádkozást – mondtam
elhaló hangon. – Úgysem tehet semmit értem. – Az igazság
az, hogy nem tudtam volna elviselni a sajnálatot a
szemében, még akkor sem, ha legutóbb, amikor
találkoztunk, rám sem akart nézni.
–  De legalább megvigasztal – mondta Szauda. – Hívjuk
csak ide, kicsikém.
– Nem! – csattantam fel. Tudtam, hogy ha látnom kéne őt,
az csak még jobban összetörné a szívemet. Nővér-
feleségeim csodálkozva néztek.
– Mi történt odafent a padláson? – kérdezte Rajhana.
– Semmi. – És ami azt illeti, pont ez volt a baj, de nem volt
kedvem Mohamedről beszélni. Vajon engem hibáztat majd,
amiért elveszítettem a gyermekünket? Hiszen ha úgy
vesszük, én vagyok a hibás, gondoltam. Ha betartottam
volna a parancsát, és békén hagyom, nem estem volna le a
fáról. Istenem, hogy fogom tudni elviselni a neheztelését?
Porrá zúz, akár egy kalapács a sziklát.
–  Ha látnám, hogy Mohamed gyászol, csak még
rosszabbul érezném magam – mondtam, és rájuk
mosolyogtam. – És ti úgyis itt vagytok nekem, nővéreim.
Hát mi lehet vigasztalóbb ennél?
A következő néhány napban nem volt olyan pillanat,
hogy ne gondoskodtak volna rólam; etettek, fürdettek,
történetekkel szórakoztattak, segítettek a gyógyulásban.
Csak éjszakánként hagytak magamra, hogy pihenjek,
igazság szerint azonban nagyon keveset aludtam. Halott
gyermekem betöltötte az álmaimat: a gyöngyöző kacaj, amit
sosem hallhatok, a tejfehér, pufók arcocska, amit sosem
láthatok. Egyik hajnalban arra ébredtem, hogy sírok, és
eszembe jutott Mohamed. A  hónapnak mindjárt vége.
Holnap lesz a napja, hogy le kell jönnie a padlásról, hogy
közölje velünk a döntést. Vajon mit fog mondani?
Elszomorodik, ha meghallja, hogy tényleg a szívem alatt
hordtam a gyermekét? Esetleg megkönnyebbül, hogy
elveszítettem, és most már nyugodtan elválhat tőlem?
Hogy megváltoztatta az életemet egyetlen pillanat,
egyetlen elhibázott mozdulat! A  gyermekem elvesztésének
sűrű, sötét fájdalma mellett a válás már nem is tűnt többé
olyan borzasztónak. A  sorsom úgyis rég eldőlt, amikor
lánynak születtem, feleségül mentem a férfihez, akit apám
jelölt ki a számomra, és anyám nyomdokaiba lépve
alávetettem magam neki és a hatunjának. A  jövőm
ugyanilyen kilátástalannak látszott. A  Próféta egyre
öregebb. Biztosan meghal, még mielőtt az ifjúság virága
lehervadna az arcomról. És akkor mi lesz velem? Özvegyen,
gyermektelenül, magányosan kell majd leélnem az egész
hátralévő életemet.
Tekintve, hogy milyen hidegen fogadott Mohamed,
amikor felmásztam hozzá a szobájába, a válás sokkal
valószínűbb kilátásnak tűnt. Már hallottam is a fülemben
anyám éles és bíráló szavait, amiért elveszítettem a Próféta
bizalmát. És legyünk őszinték: talán meg is érdemeltem
volna őket.
Még egyszer végiggondoltam a lehetőségeimet. Ha
Mohamed elválik tőlem, feleségül mehetek valaki máshoz –
talán Talha, az unokatestvérem el is venne, hiszen Zajnab
esküvőjén azzal hencegett, hogy egy szép napon az övé
leszek. Ha új férjem lenne, legfeljebb három másik
asszonnyal kellene versengenem a figyelméért, hiszen az
átlagembereknek ennyi feleséget engedélyezett a Próféta.
És nem kellene többé elkendőzött arccal járkálnom.
Ráadásul az új férjemtől talán megint teherbe eshetnék.
Az én drága kisfiam nincs többé! A  gyomrom görcsbe
rándult, ahogy eszembe jutott a kisbabám halála, és térdre
rogytam, hogy imádkozzak, de helyette eldőltem, mint egy
zsák krumpli, és fájdalmas zokogásban törtem ki. Istenem,
annyira nehezen estem teherbe a Prófétától, tekintve, hogy
tíz asszony között osztja meg az energiáját, ami amúgy is
egyre csak fogy, ahogy idősödik. Ha vele maradok, lesz még
egyáltalán esélyem, hogy fiút szüljek neki?
Egy férfi kiabálását hallottam, és odamentem az ablakhoz,
hogy behúzzam a függönyt. Még a reggeli imádság ideje sem
jött el, de máris itt lebzselnek ezek a bámészkodók! De nem.
Mohamed közeledett a kunyhóm felé, gyors léptekkel, fehér
köpenye csak úgy szikrázott. Rézszínű szeme halvány
fénnyel izzott, akár a csillagok a felhők mögött. Az arcát
mély redők barázdálták. Olyan volt, mint egy hírnök, aki
nagyon rossz híreket hozott. Az első gondolatom az volt,
hogy elbújok előle, vagy átszaladok a mecsetbe, onnan
pedig ki az udvarra. Úgy éreztem, több szomorúságot már
nem bírok elviselni.
Egy igazi harcos azonban sosem futamodik meg, és a
tiltások ellenére én még mindig igazi harcosnak tartottam
magam. Úgyhogy odamentem az ajtóhoz, szélesre tártam,
és emelt fővel néztem szembe a sorsommal. Itt jön a férfi,
aki elengedte a füle mellett a szerelmi vallomásaimat, a
könyörgéseimet, a zokogásomat, és hagyta, hogy feldúlt
állapotban leereszkedjek a datolyafáról. Vagy talán nem
őmiatta ejtettem azokat a könnyeket, amik miatt
megcsúszott a kezem, és lezuhantam a földre? Ugyan, mit
tehet még, ami ennél is nagyobb fájdalmat okozna?
– Ahlan jaa Prófétám – mondtam. – Micsoda meglepetés!
Azt mondtad, egy hónap múlva térsz vissza, de ez még csak
a huszonkilencedik nap!
A felhők egy pillanatra szétnyíltak a szeme előtt, és a
résen kiszökött egy aprócska, játékos fénysugár. – Ez a
hónap, Aisha, csak huszonkilenc napos.
De nem mosolyodtam el, hiába tudtam, hogy erre vár,
ahogyan ő sem foglalkozott velem ott a padláson. Olyan
egyenesen tartottam a hátamat, akár egy nyílvessző, és
megfordultam, hogy bemenjek a szobámba, nem törődve
vele, jön-e utánam, vagy sem. Aztán hallottam, hogy az ajtó
becsapódik, és megfordultam, hogy szembenézzek vele.
Vele és a sorsommal, ami az ő kezében volt, ahogyan
mindenem ezen a világon.
Fürkésző tekintettel nézett rám, mintha ő várt volna
válaszokat tőlem. A  haja nedvesen kunkorodott, frissen
mosdott teste édes illatban fürdött. Kinyújtotta felém a
kezét, mintha meg akarna fogni.
– Olyan sápadtnak látszol, Aisha. Beteg voltál?
Behunytam a szemem, hogy összeszedjem a
bátorságomat.
– Azt hittem, tudod – feleltem. – Umar nem mondta?
–  Allahon kívül senkivel nem beszéltem kerek egy
hónapig. Az első nap megfogadtam, hogy ez idő alatt csak az
Ő szavára hallgatok.
 – Ezért vettél semmibe, amikor felmentem hozzád?
–  Te vetted semmibe a kérésemet, hogy egyedül
szeretnék lenni.
Engem is meglepett, hogy hirtelen kitört belőlem a
zokogás; a hangja éles volt, akár a csörömpölő üvegé. –
Mielőtt elvonultál, te is semmibe vetted az én kérésemet,
hogy beszélni szeretnék veled. Annyi mindent akartam
mondani! De most már késő.
Közelebb lépett, és a vállamra tette a kezét. – Késő? De
mihez, habibati?
Odébb ugrottam, mintha a kezei lángnyelvek volnának,
amik a testemet mardossák. Istenem, hogy vágytam a
vigasztalására az elmúlt napokban, amikor a gyermekünket
sirattam! Most azonban, ahogy ott állt előttem, és a válást
fontolgatta, egyetlen porcikám sem kívánta a közelségét.
A gyengédsége csak elérzékenyítene, azt pedig nem akarom,
hogy könnyezni lásson, amikor közli velem a döntést. Én
Aisha bint Abu Bakr vagyok, és senki előtt nem fogok
megalázkodni. Bármennyire szeretem is.
– A fiad halott, Mohamed.
Megragadta a szakállát. – Marjam…
– Nem, nem Marjam! – Vettem egy mély levegőt, és ahogy
újra szóra nyitottam a számat, a hangom nyugodt volt és
tiszta. – Nem Marjam. Velem történt egy… egy baleset, és
elveszítettem a gyermekünket. Minden erőfeszítésem
ellenére kitört belőlem a sírás. – Már majdnem három
hónapos volt, és annyira szerettem, és most elment, és
nélküle senkim sem maradt! Olyan csodálatos gyermek lett
volna, Mohamed! És a miénk.
 A kezembe temettem az arcom, hogy elrejtsem a
könnyeimet és a szégyenemet, és reméltem, nem kérdez rá,
hogyan történt. Tudtam, hogy ha elmondanám neki, hogy
leestem a datolyafáról, engem hibáztatna a gyermekünk
haláláért.
Éreztem, ahogy a karja gyengéden átöleli a vállam, és
beletemettem az arcom a szakállába. Vadul szívtam
magamba a szantál és a miszvak illatát, és hagytam, hogy
egy rövid időre boldoggá tegyen a vigasz, amiről azt
gondoltam, talán soha többé nem lehet benne részem.
–  Aisha, úgy sajnálom – mondta. A  hangja olyan
fájdalmasan csengett, akár a szakadó ruháé, ami fennakadt
a tüskefán. Felnéztem rá, és láttam, hogy a szeméből folyik
a könny. – Ott kellett volna lennem. Nem lett volna szabad
magadra hagynom téged.
– De hát el sem hitted, hogy áldott állapotban vagyok! És
miért is tetted volna? Hiszen úgy viselkedtem, mint egy
gyerek; megvádoltam Marjamot, hogy szeretőt tart; Umm
Habibáról azt állítottam, hogy kém; és egyedül szálltam
szembe a merénylőkkel, hogy fitogtassam, milyen derék
harcos vagyok.
–  Megmentetted az életemet. – A  szeme ragyogott. –
A bátorságod egyre jobban lenyűgöz, Aisha. Mert most már
tudom, milyen bátor voltál a velem töltött évek alatt. Ez a
házasság sokkal jobban próbára tette az erődet, mint
gondoltam.
A hangja olyan lemondó volt, hogy végigfutott a hátamon
a hideg, de azért kipréseltem magamból egy halovány
mosolyt. – Miért beszélsz múlt időben, habib? – kérdeztem,
és igyekeztem nyugodtnak látszani. – Hát még mindig
házasok vagyunk, vagy nem?
Hosszan a szemembe nézett, és közben egy szót sem szólt.
Az arcomon végig ott maradt a mosoly – úgy tartottam
magam elé, akár egy pajzsot.
– Az tőled függ – válaszolta.
–  Tőlem? – kérdeztem, és kipréseltem magamból egy
kurta kacajt. – Tévedsz, férjuram. A  házassági szerződés
szerint nekem nem áll módomban felbontani a
szövetségünket, csak neked.
– Én azonban most átadom neked ezt a jogod.
A testem az övéhez simult, és éreztem, hogy a szíve úgy
dörömböl a mellkasán, mint egy ököl. Felnéztem vizenyős
szemébe, és megláttam benne a saját, tátott szájú
tükörképemet.
– A döntés a tiéd, Aisha.
A  szívem úgy verdesett, mint egy riadt madár szárnya.
Láttam, hogy már nem könnyezik, az arca pedig
megmerevedett, mintha maszkot viselne.
– Miféle döntés? – kérdeztem.
– Hogy engem választasz-e, és velem együtt ezt az életet,
vagy elválsz tőlem, és feleségül mész valaki máshoz.
A gyomrom összerándult. Miféle furcsa játékot űz velem?
Az arca kifejezéstelen volt, érzelmeknek nyomát sem láttam
rajta. Kihúztam magam az öleléséből és odamentem az
ablakhoz. Odakint a nap már felkelt, hogy nekilásson
szokásos útjának a horizonton.
– Nem tetszik nekem ez a játék. Ha el akarsz válni tőlem,
légy szíves, mondd meg.
 – Szó sincs játékról, Aisha. Megfogadtam, hogy hallgatok
Allahra, ő pedig felnyitotta a fülemet a te szavaidra. Aznap
este, miután elmentél, sírtam dühömben, annyira
haragudtam magamra, amiért oly sok éven át teljesen
tudatlan voltam veled kapcsolatban. Istenem, mennyire
nem ismertelek! Fogalmam sem volt, milyen nyomasztó
emlékeket őrzöl a purdában töltött évekről.
–  Aztán később te is korlátoztál a szabadságomban –
mondtam. – Ami pedig érthetetlen, ha azt nézzük, hogy
vagyok olyan jó kardforgatásban, mint bárki más ebben a
mecsetben.
–  Az umma minden apró mozdulatomat követi, ahogyan
az ellenségeim is. És téged is figyelnek – mondta Mohamed.
–  Hadd figyeljenek! Sosem érdekelt, mit gondolnak
mások!
–  Pedig neked, aki Allah küldöttének kedvenc felesége
vagy, igenis meg kell tanulnod törődni mások
véleményével. Én szeretem a habitusod, habibati, ők
azonban nem. – Néhány gyors lépéssel közelebb jött
hozzám, és megállt előttem az ablaknál. – Aisha, mindaddig,
amíg az én feleségem vagy, el kell bújnod a kíváncsi szemek
és az ellenség fenyegetése elől. Nem engedhetem meg
magamnak a veszélyt, ami azzal jár, hogy szabadon jársz-
kelsz, kedved szerint.
–  Én pedig nem tudok úgy élni, mint egy kalitkába zárt
madár – mondtam.
–  Senki sem akar kalitkába zárni. Az ajtó nyitva,
nyugodtan kirepülhetsz rajta, ha szeretnél. Soha nem
akartam, hogy te, vagy bármelyik másik feleségem
kényszerűségből legyen mellettem.
 –  Talán azt hitted, hatévesen én választottalak téged? –
dühöngtem, ekkora naivitás hallatán. – Hogy gondoltad,
hogy egyáltalán átláthattam volna egy ilyen döntés súlyát
abban a korban?
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ezen egyáltalán
nem gondolkoztam. A szavaid, amiket a padláson mondtál,
sok dologra felnyitották a szemem, amit azelőtt nem
tudtam. Anélkül, hogy szabadon dönthetnél a saját
sorsodról, olyan vagy, akár egy rabszolga, Aisha. És te is
tudod, hogy én nem tartok rabszolgákat.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem elhaló hangon.
–  Azt, hogy szabad vagy, Aisha. Vagyis szabadon
dönthetsz. – Azzal odament a sarokba a párnákhoz, leült, és
várt.
A gondolatok és az érzelmek ádáz harcot vívtak bennem,
ahogy ismét odafordultam az ablakhoz, és megpróbáltam
értelmezni Mohamed ajánlatát. Én döntsek a sorsomról? Ez
olyan volt, mintha megkérdezte volna egy tevétől, hogy
melyik réten akar legelni. A reggeli szél a levendula illatát
hozta felém; ahogy beszívtam, eszembe jutott, mennyit
jártam kislány koromban a házunkhoz közeli dombokon,
hogy virágot szedjek. Ha elválok a Prófétától, megint
kedvemre csavaroghatok, és nem kell paraván mögé
rejtőznöm a saját otthonomban, és elkendőznöm az arcom,
ha kiteszem a lábam az utcára. Szabad asszonyként újra
férjhez mehetek, ha úgy tartja kedvem, de akár egyedül is
élhetek tovább.
Szafuan még mindig sóvárgó szemekkel bámult, ha
kimozdultam a mecsetből. Ő egész biztosan nagyon szívesen
elvenne, csak az a baj, hogy még sokkal szigorúbb lenne
velem, mint Mohamed. Ami pedig Talhát illeti, kedves és
tisztességes férj lenne, és vele talán boldog lehetnék. De
mennyire boldog? Bizseregne-e a bőröm az érintése
nyomán, és beleremegne-e minden porcikám egyetlen
csókjába?
Odafordultam Mohamedhez, aki keresztbe tett lábbal és
csukott szemmel ült, száját összeszorította, homlokát az
aggodalom ráncai szabdalták. Ott ült előttem a férfi, akit
egész életemben szerettem; aki megtanított kardozni; aki
bevezetett a szenvedély birodalmába; és aki fiút nemzett
nekem, akit elveszítettem, csak mert annyira szeretem őt.
Vele igazán szabad vagyok, jöttem rá – beszélhetek,
álmodhatok, hibázhatok, önmagam lehetek. Lehet, hogy
nem én vagyok a háreme királynője, de az biztos, hogy a
szívében enyém az első hely. És most még azt a szabadságot
is megadta nekem, hogy megválasszam a saját sorsomat. Ez
pedig a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam. Ezzel
elérte, hogy teljesen és végérvényesen az övé legyek.
Letérdeltem elé, és levettem a fejéről a turbánját. A szeme
kinyílt, a tekintetén jeges félelem futott át. Felemeltem a
kezét, és a mellkasomhoz nyomtam, mire a jég felolvadt
forró könnyeinek tengerében.
– Téged választalak – mondtam.
Lehajolt hozzám, és az ajkát az enyémre tapasztotta; úgy
ittuk egymás csókját, mintha a szerelem volna az eső,
amiért évek óta imádkoztunk. A fejemet a szívéhez tettem,
és hallgattam, hogy értem dobog. Éreztem, hogy a vérem
egy ütemre lüktet az ő sóhajaival és dörmögésével, aminél
szebb szerelmes dalt elképzelni sem tudtam.
– Aisha – suttogta. – Mohamed szerelme.
 Aztán még egyszer megcsókolt, hosszan és
szenvedélyesen, és ez a csók még sok hasonló ígéretét
hordozta az előttünk álló napokra, sőt évekre. Majd
kifejtette magát a karomból, és a turbánjáért nyúlt.
– Ne menj még, habibi! – kérleltem. – Maradj velem még
egy kicsit.
A szeme tele volt szerelemmel. – Visszajövök – mondta. –
Hamarosan.
Éreztem, hogy a féltékenység nyila átdöfi a szívemet, de
aztán megértettem, hogy nem jókedvében mosolyog.
Tudtam, hogy nem akar magamra hagyni, de el kell mennie,
mert fontos dolga van. És akkor eszembe jutott nővér-
feleségeim könnyes arca, ahogy a jövőjük miatt siránkoztak,
miközben engem ápoltak. Felugrottam, hogy megállítsam.
–  Mohamed, várj! – mondtam. Felém fordult, én pedig
megszorítottam a kezét. – És mi lesz a többi feleségeddel?
Tőlük el fogsz válni?
Az ér a homlokán elsötétült. – Ezt szeretnéd, ugye?
Lesütöttem a szememet, mert szégyelltem, hogy ilyen
embernek gondol. – Volt idő, amikor talán ezt akartam,
igen. De már nem. Szegény nővér-feleségeim halálra vannak
rémülve. – Elmondtam neki, mit hallottam, amikor a
szobámban ápoltak engem, és hogy az életük teljesen
összeomlana, ha eldobná őket magától. – Szükségük van
rád, Mohamed – mondtam, és elnyomtam magamban a
félelmet, hogy a szemébe nézzek. – Még nálam is jobban.
Az ér a homlokán egy csapásra eltűnt, szája pedig széles
mosolyra húzódott. – Drága Aishám – mondta. – Végre
felnőttél. – Éreztem, hogy a szavai finom, meleg
bizsergéssel töltik el a szívem. Felemeltem a fejem, és
kihúztam magam.
Ismét elindult, de utána nyúltam, és gyengéden
megérintettem.
–  Kérlek, ne áruld el nővér-feleségeimnek, amit róluk
mondtam. Egymás között beszélgettek, és talán nem
örülnének neki, ha tudnák, hogy ismered a félelmeiket.
Kurtán biccentett. – De az is lehet – mondta – hogy
boldogok lennének, ha meghallanák, hogy kiálltál
mellettük. Ettől a gyönyörűségtől pedig nem akarom
megfosztani őket.

❖ ❖ ❖
Egy órán át vártam rá, és közben tovább mélyítettem a
lábnyomokat a szobám padlóján. Vajon milyen híreket hoz,
ha visszatér? Olyan véleményeket is hallottam, hogy
egyenesen megmentené az ummát, ha mindannyiunktól
elválna, mert ezáltal bebizonyítaná, hogy nem igaz a
pletyka, miszerint elgyengül, ha asszonyokról van szó.
Mások viszont úgy vélekedtek, hogy a válások tönkretennék
a közösséget, mert elvágnák a szövetségeket, amiket a
Próféta a házasságai által kötött. Ami engem illet, én csak
azt tudtam, hogy nővér-feleségeimet biztosan tönkretenné,
ha elveszítenék Mohamed támogatását.
Ahogy meghallottam a kopogást, nyomban felugrottam,
és az ajtóhoz rohantam, a szívem közben vadul lüktetett a
mellkasomban. A  bejáratnál ott állt Mohamed, komor
arccal, mögötte pedig ott sorakoztak a feleségek, egytől
egyig, könnyektől csillogó szemmel. Éreztem, hogy beterít a
szomorúság, mint föld a koporsót, és felkiáltottam –
tudtam, hogy elvesztek.
 Zajnab előrelépett, és kinyújtotta felém húsos karját,
aranyszínű szeme ragyogott. – Hallottuk, hogyan vettél a
védelmedbe minket a férjünk előtt – mondta. – És most – a
zokogástól elcsuklott a hangja – azért jöttünk, hogy
köszönetet mondjunk, és megtegyünk téged hatununknak.
Szóra nyitottam a számat, de a csodálkozástól egy hang
sem jött ki a torkomon. És ekkor, egyetlen mozdulattal a
többiek is csatlakoztak Zajnabhoz, és kinyújtották felém a
karjukat, majd mélyen meghajoltak előttem. Mohamed
középen állt, dús haja csillogott, mosolya sugárzott, akár a
nap. Aztán egyszer csak ő is lekapta a fejéről a turbánt, és
szinte a földig hajolt.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

TÍZEZER TŰZ
❖
Medina, 630. február
Tizenhét évesen
 
Minden egyes nap egy befejezetlen gondolat volt, és minden
éjszaka egy-egy elhallgatott titok. Az emberek pusmogtak,
az arcokon megannyi kérdés.
A Mekka elleni invázió, amit mindenki úgy várt, akárcsak
az esőt, egyre közelgett. – Miért halogatja a támadást a
Próféta? – kérdezgették tőlem nővér-feleségeim. De én csak
megrántottam a vállam, és úgy tettem, mint aki semmit sem
tud a dologról. Igazság szerint azonban tisztában voltam
vele, hogy Mohamed mindenki előtt titokban kívánja
tartani az indulás napját, beleértve engem is. Azt akarta,
hogy a seregünk érkezése meglepetésként érje a
mekkaiakat. Ugyanakkor nem volt nehéz kitalálni, miért
késlekedik – a válasz ott volt a szemében, amikor Marjam
dinnyényire nőtt hasára tette a kezét. Várta – ahogyan mi
mindannyian –, hogy megszülessen a gyermeke.
Nem voltam féltékeny. Többé nem volt miért tartanom
ettől a gyermektől vagy nővér-feleségeimtől. Mivel ők
maguk választottak meg hatunnak, senki nem vehette el
tőlem ezt a rangot, még Mohamed örököse sem. De nem is
akarták, mert igazságosan vezettem a háremet, és még a
Zajnab ellen fogadott bosszúmról is megfeledkeztem, hiszen
már őt sem gyűlöltem többé. Nővér-feleségeim azért tettek
meg hatunnak, mert tisztelettel bántam velük. Hogy is
gázolhattam volna bele ezek után a méltóságukba?
Igazság szerint csodáltam Zajnabot, amiért lemondott a
pozíciójáról a kedvemért. Amint azt Hafsza elmesélte,
kezdetben ugyan ellenállt, de aztán – miután elvonult
meditálni és imádkozni – beleegyezett a dologba, sőt, még
Umm Szalamát is rábeszélte, hogy álljon ki a változtatás
mellett. – Ez csak egy apró gesztus, ha azt nézzük, amit
Aisha tett értünk – mondta.
Zajnab és én tehát nem voltunk többé ellenségek, ez
azonban közel sem jelentette azt, hogy véget értek a
megpróbáltatásaim. Most, hogy én lettem a hatun, Ali
minden eddiginél vérmesebben kritizált: naponta
felemlegette a főzősátorban uralkodó rendetlenséget,
mintha az valami új jelenség lenne; mindenki szeme láttára
kiköpte az ételt, amit főztem, mondván, hogy bűn rossz íze
van; és minden egyes alkalommal árnyékként követett a
piacra, hátha rajtakap, amint valami bűnt követek el, hogy
végre besározhasson engem és az apámat Mohamed előtt.
A Próféta szinte semmit sem vett észre Ali
ármánykodásából. Gondolatait a születendő gyermek
kötötte le. – Türelmes, akár az apja – évődtem vele, miután
folyamatosan azon aggodalmaskodott, hogy késik a szülés.
– Azóta születnek gyermekek a Földön, hogy Éva anyánk
életet adott első porontyának – nyugtatgatta Szauda. –
Jönni fog, amikor Allah úgy akarja.
Az idő egyre csak nyúlt, akár a rétestészta, a levegő pedig
csurig telt feszült várakozással. Egy csapat ló elszabadult az
istállóból, és berontott a mecsetbe, ahol megsebeztek egy
imádkozó embert. Mindeközben Marjam – akit cseppet sem
izgatott a küszöbön álló invázió – folyton csak énekelt és
nevetett, mintha minden egyes nap a tavasz legelső napja
volna. Én és Szauda reggelente elgyalogoltunk hozzá, és
egész úton a közelgő háborúról beszélgettünk, teli a
szeretteinkért és az umma sorsáért érzett aggodalommal,
míg fel nem tűnt előttünk a fehérre meszelt házikó. Ahogy a
háremben mindenki, annak idején én is örültem neki,
amikor Marjam kiköltözött a mecsetből. Most azonban
irigyeltem őt. Itt saját virágoskertje volt, az ablakából pedig
láthatta a Medinát övező narancs-fekete színű, sziklás
hegyvonulatot. Itt nyugodtan éldegélhetett, távol a
felbolydult ummától.
Medinában minden egyes nappal egyre több éhes szájat
kellett betömni. Mohamed befolyása úgy terjedt, akár a
napfény egy tudatlanságtól sötét tájon. Az új hívek szó
szerint özönlöttek a városba; sokan közülük gazdálkodók
voltak. Ezek az emberek kezdetben nagyon sokat
szenvedtek – ahogyan mi is annak idején – a medinai láztól,
de főleg az üres erszényektől.
Mohamed hatunjaként nekem kellett megvendégelnem
őket, amikor a városba érkeztek. A tűzhelyen egy fazékban
folyamatosan főtt az árpakása, a szolgák pedig naponta
legalább ötven embernek terítettek meg az udvaron. Mi,
feleségek őröltük a gabonát, húztuk a vizet, sütöttük a
kenyeret és fejtük a kecskéket, és mindezt az új
kendőinkben, amiket Umm Szalama tervezett nekünk, hogy
szabadabban tudjuk használni a kezünket.
Az idegen vezérektől érkező tiszteletadások idővel
megfogyatkoztak, tekintve, hogy nem maradt olyan király a
világon, aki még nem küldte volna el ajándékait
Mohamednek. A  Próféta megbízta Zaidot és még néhány
embert, hogy menjenek, és hívják meg a bizánci császárt,
hogy vegye fel az iszlámot, de kigúnyolták és elűzték őket
Konstantinápolyból. Aztán a sivatagban tragédia történt.
A  császár katonái üldözőbe vették a mieinket, és
mindannyiukat lemészárolták. Zaid halála az egész ummát
megrázta, olyannyira, hogy még Zajnab is kövér könnyeket
hullatott. Umm Ajman úgy hordozta körbe a gyászát, mint
valami zászlót, üveges szemekkel botladozva végig az
utcákon, miközben Zaid nevét rikoltozta, mintha megszállta
volna egy dzsinn.
Mohamed – ahogyan mindig – most is megtartotta
magának a fájdalmát. Napokra visszavonult a lakosztályába,
és csak azért jött elő, hogy elmondjon egy-egy rekedt
imádságot a holttest felett. Aztán a tanácsadóival együtt
eltűnt a majliszban. Hosszan tanácskoztak.
Nálam tett látogatásai alkalmával a Próféta nemcsak
Zaidról beszélt, hanem a bizánci császár visszautasításáról
is, ami egyértelművé tette, hogy nem várhatunk segítséget
a gazdag birodalomtól. Az aszály az Árok csatája óta
folyamatosan sújtotta vidékünket. Két lehetőségünk volt:
adót vetünk ki szövetségeseinkre, vagy éhen pusztulunk.
– Csak sajnos sokan vannak, akik a császárhoz hasonlóan
még mindig jelentéktelennek tartanak minket – mondta
Mohamed. – Egyetlen dirhamot sem fognak fizetni, amíg le
nem igázzuk a kuraisokat, és ezzel be nem bizonyítjuk a
hatalmunkat. – A mekkai invázió tehát kulcsfontosságú volt
a túlélésünket illetően.
Ha Marjamhoz mentünk, Szauda és én mindig magunkkal
vittük a gyógyszeres zsákomat, és az ő füstölőit és bájitalait.
Kezdetben vonakodva tettem eleget Mohamed kérésének,
hogy látogassuk meg. De hamarosan Marjam otthona lett a
mi kis oázisunk az oázisban. Ő és eunuchja, Akiiki mindig
szeretettel fogadtak bennünket a zöld növényekkel és puha,
vörös-arany szőnyegekkel teli házban, és leültettek a kék,
lila, sárga és zöld színekben pompázó párnák közé, melyek
úgy hevertek szanaszét a földön, akár a tarka virágszirmok.
Az egyik falon egy hatalmas falikárpit lógott, rajta Szűz
Mária, glóriával a feje körül, amint épp egy szamáron ül, és
a hasa akkora, mint egy jól megtermett dinnye, felette
pedig egy ragyogó csillag gyúl ki az égen. A  házikó egyik
ablaka egy nagy legelőre nézett, ahol anyajuhok és
bárányaik legeltek és játszadoztak; szerettem volna
kimenni hozzájuk. De fontosabb dolgom volt: meg kellett
masszíroznom Marjam kezeit és lábait, hogy beindítsam
kissé a rossz vérkeringést, és a hasát, amiben Mohamed
gyermeke úgy rugdalózott, mintha a lábaival akarna utat
törni magának a külvilágba.
Soha, egyetlen panaszos szót nem hallottam Marjamtól,
pedig a hasa olyan duzzadt volt, hogy csak úgy feszült rajta
a kifényesedett bőr, és szemmel láthatóan már a járás is
nehezére esett, ha valamit el kellett intéznie a ház körül.
Ilyenkor belekarolt Akiikiba, és nevetve végezte a dolgát.
–  A fiam háza lassan akkora lesz, mint az anyjáé –
mondogatta mosolyogva. – De most már majd ki kell jönnie,
mert az én hasamon nincsenek ablakok.
A hazaút volt a nap legnehezebb része. Szaudával könnyű
szívvel köszöntünk el Marjamtól, hogy aztán egymásba
karolva végigbaktassunk a termékeny kertek és szélesen
hullámzó legelők között, vissza a városba, ami aztán újra
beszippantott bennünket bűzével és gyászos hangulatával.
Eltakart arcunkról mindenki tudta, hogy a Próféta feleségei
vagyunk, úgyhogy nem kerülhettük el a türelmetlenül
kíváncsiskodó kérdéseket – Mit késlekedik már? Mikor
indulunk? –, mi pedig nem tehettünk mást, csak hogy
elfordítjuk a fejünket a kétségbeesett tekintetekről.
Egyik délután, épp miután egy utolsót szippantottunk az
illatos levegőből, majd az arcunkba húztuk a kendőnket,
hogy megkezdjük komor visszautunkat Medinába, hirtelen
kiabálást hallottunk a hátunk mögül. Akiiki rohant felénk,
akár egy megelevenedett pálcika, és a karját lóbálta. Nem
beszélt arabul, de széles gesztusait könnyű volt megérteni.
Ahogy kezével végigsimította nagy, kerek, képzeletbeli
hasát, majd gyors, lefelé irányuló mozdulatokat végzett,
egyből tudtuk, hogy a gyermek úton van. Szauda
visszakacsázott a házba az eunuchhal, míg én elsiettem a
városba, hogy szóljak Umm Hanifinek, a bábának.
Az öregasszonyt a sátorvárosban találtam, amint épp egy
szülést vezetett le. Ráncos kezével úgy varázsolta elő a
magzatmáztól sikamlós csecsemőt az asszony lába közül,
mintha csak egy növényt húzna ki a földből, úgy, ahogy van,
gyökerestől. Ahogy megláttak, a gyermekek és az idősek
körém gyűltek, és a ruhámat tapogatták, árpa és datolya
után kutatva, ami máskor mindig volt nálam. Megígértem,
hogy másnap viszek nekik ételt, de csak nem akartak békén
hagyni; a végén már attól féltem, felfalnak éhségükben.
–  Jaa Umm Hanifi, a Próféta gyermeke hamarosan
megszületik – kiabáltam oda az asszonynak a nagy
zűrzavarban. – Szauda küldött, hogy vigyelek oda Marjam
házához. A fájások nagyon erősek, és gyors egymásutánban
követik egymást.
 Bólintott, mintha csak annyit közöltem volna, hány óra,
és előhúzott egy hosszú kést az övén lógó tokból.
–  Szauda tudja a dolgát – mondta, és elvágta a
köldökzsinórt. – Utánad megyek a szamáron, ha lefürödtem
és hunytam egy cseppet.
Amikor visszaértem a házba, Marjam az ágyban feküdt,
zihálva és sóhajtozva, és az egész teste verítékben úszott.
Egyik kezét Mohamed fogta, a másikat Akiiki. Szauda
odanyújtott a Prófétának egy pálmalevelet, ő pedig elkezdte
legyezgetni vele Marjam kipirult arcát.
–  Azt hiszem, nekiláthatsz a füstölésnek, jaa Aisha –
mondta Szauda. – Umm Hanifi jön, amikor jön, de addig is,
mi előkészíthetjük a dolgokat.
Marjam nyöszörgött. Gyengéden a hasára tettem a
kezem, és elrebegtem egy csendes imát Allahhoz, kérve,
hogy adjon enyhülést a fájdalmaira. És kérlek, bocsásd meg,
amiért irigykedtem erre a gyermekre, suttogtam
magamban. Kérlek, ne hagyd, hogy rossz akaratom kárt
tegyen benne vagy az anyjában. Ebben a pillanatban erős
hullámzást éreztem Marjam hasán, mint amikor egy nagy
kő zuhan a vízbe.
–  Ezt nevezem rúgásnak! – mondtam, mire Marjam és
Mohamed is elmosolyodott. – A  fiad egy igazi harcos, jaa
Marjam.
– Allahra, egész biztosan fiú – szólt Szauda. – Még sosem
láttam ilyen vadóc lányt – kivéve talán téged, Aisha. –
Sóhajtott, és a kezébe vette az amulettjét. – Fiú vagy lány,
Allah akarata – tette hozzá gyorsan.
A zsákomért nyúltam, és kivettem belőle a mozsarat és a
mozsártörőt, meg egy zacskó aranygyökeret. Ezt készültem
összetörni egy adag fenyőtömjénnel, hogy elvegyem a
csípős szagát, hogy aztán elégessem a parázstartó
üstömben. A  felszálló füst arra szolgál majd, hogy
megtisztítsa Marjam intim testrészeit, és megvédje a babát
a fertőzéstől.
–  Allahra, hol marad már? – kiabálta Mohamed, miután
ötödször küldte ki Akiikit az udvarra, hogy megnézze, jön-e
már Umm Hanifi. Az eunuch visszakiabált valamit, amit
azonban nem lehetett érteni. Odarohantam az ajtóhoz, és
láttam, hogy a pocakos bábaasszony szamárháton
közeledik, lassan baktatva keresztül a virágos réten. Úgy
volt felöltözve, mintha valami ünnepségre készülne; tarka
ruhája csak úgy hullámzott körülötte a friss, délutáni
szélben, hosszú fülbevalói a vállát verdesték, szeme
vastagon kihúzva kohllal, száján vérvörös rúzs. Hívők százai
gyülekeztek körülötte; éljeneztek, jókívánságokat kiabáltak,
és virággal hintették be előtte az utat.
Visszamentem, és elmondtam a Prófétának, mit láttam. –
Míg a bába az umma szeretetében lubickol, Marjam itt
vonaglik a halál torkában! – Vissza kellett fognom magam,
hogy ki ne bukjon belőlem a nevetés. Hát ez Isten
nagyhatalmú prófétája? – gondoltam. Tanulhatna egyet s
mást az eunuchtól, aki bár izgatott, mégsem hagyja, hogy
eluralkodjon rajta a pánik.
Marjam szeme csillogott, Szauda pedig berzenkedve rázta
a fejét. – A  harcosok a legrosszabbak – mormogta. –
Szemrebbenés nélkül ölnek és csonkítanak meg embereket,
de egy szülő nő láttán rögtön reszketni kezdenek, mint a
nyárfalevél, és felfordul a gyomruk.
 Umm Hanifi olyan méltóságteljesen vonult be a szobába,
akár egy királynő. Szauda egy maroknyi korianderágat
lóbált a kezében, és rázendített a Gonosz szeme elleni
varázsigéire. A bábaasszony arca megnyúlt, ahogy meglátta
Mohamedet és Akiikit az ágy mellett.
–  Távozzatok, és hagyjátok az asszonyokat, hogy tegyék,
ami a dolguk! – kiabálta, és izmos karjával hadonászott. –
Ha férfisegítségre lesz szükségünk, majd hívjuk Allahot.
És igaz, ami igaz, nagyon sokszor hívtuk is Őt az
elkövetkező, végtelennek tűnő órák folyamán. A  vajúdás
hosszú volt és nehéz, ennek ellenére az egyedüli kiabálást
Szaudától lehetett hallani, aki vadul szitkozódott, és átkozta
a gonosz szellemeket, akik visszatartják a gyermeket ettől a
világtól.
Végül eljött az ideje, hogy felsegítsük Marjamot, és
beleültessük őt a szülőszékbe. Szegény csak nyomott,
erőlködött és nyögött, miközben Umm Hanifi a hasát és a
lábát masszírozta.
–  Ez a gyermek nagyon nem akar erre a világra jönni –
mondta a bábaasszony, és a homlokát ráncolta. – Azt
mondják, ez rövid életet jelez.
Szauda felsikított, felkapta a koriandercsomót, és
elkezdett vadul körözni vele Umm Hanifi szája előtt, hogy
elküldje a gonosz szavakat, még mielőtt a gyermekhez
érnének, ahogyan később magyarázta.
Ha voltak is ártó szellemek a szobában, egész biztosan
mind elszállt, amikor rázendítettünk fülrepesztő
ujjongásunkra, hogy bejelentsük a gyermek érkezését.
Odakint az umma tagjai hangos éljenzéssel válaszoltak,
sokan közülük dalra is fakadtak. Marjam a karjában tartotta
a ráncos kis csecsemőt, és úgy nézett rá, mintha ő lenne a
leggyönyörűbb dolog, amit valaha látott. Lenyeltem a
könnyeimet, és próbáltam nem gondolni a saját
gyermekemre, akit elveszítettem. Kétségbeesett harcot
vívtam magamban az erőszakos hanggal, ami egyre csak azt
suttogta, hogy a hárembeli pozícióm immáron semmit sem
számít, hisz a gyermek fiú, és Mohamed ezért mindenkinél
jobban fogja szeretni őt és az anyját, akárhány utódot
szülök is neki később. De a szeretet – mondtam magamban –
nem verseny. És nem is egy tál tharid, amit felporcióznak,
aztán mind egy szálig felfalnak. A  szeretet, ha mozgásban
van, egyre csak nő. Minél többet adnak belőle, annál több
marad. Gyengéden hátrasimítottam a nedves tincseket
Marjam arcából, ő pedig megszorította a kezem.
– Kívánom, hogy te légy a következő, Aisha – mondta.

❖ ❖ ❖
Tízezer tábortűz: ezt a stratégiát dolgozta ki Mohamed a
kuraisok megszállására. Seregünk körbevette Mekkát, és
minden katona megrakta a maga máglyáját, hogy lángjuk
beborítsa a várost övező dombokat fénnyel, akár az eget a
csillagok. Én és Mohamed az al-Hudajbijja kilátó szélén
álltunk, és ámulva néztük a lábunk alatt táncoló
tűznyalábokat. Néha felhangzott egy-egy hangos kiáltás;
katonáink így figyelmeztették a mekkaiakat, hogy a városuk
holnap már a mi kezünkben lesz.
–  Vajon mit gondolnak most a kuraisok? – kérdezte
Mohamed; halk nevetése csiklandozta a fülemet, ahogy
szorosan magához ölelt. – Ha akarnák, sem tagadhatnák
tovább, hogy Allah megérkezett!
A szemében egy másfajta tűz parázslott. Ahogy
megcsókoltam, fém és fűszerek ízét éreztem a számban.
Beszívtam az illatát; a hosszú út pora, a tábortüzek füstje és
a miszvak keveredett benne. – Végre hazaértél, habibi –
mondtam. – Ahogy belépsz a városba, te leszel a király. Abu
Szufjan többé nem mer szembeszállni veled.
És igaz, ami igaz, Abu Szufjan szeme valóban rettegésről
árulkodott, ahogy Ali aznap éjjel bekísérte a sátrunkba.
Odabent térdre rogyott Mohamed előtt, és átkarolta a lábát.
Szafia felkiáltott ijedtében. Ali hátulról megragadta a
kuraisi vezér köpenyét, hátrarántotta, és nekiszegezte a
tőrét a hájas nyakának.
Abu Szufjan reszketett, mint a gyertyaláng. – Könyörgöm,
Abdalla fia, ne pusztítsd el a kuraisokat! – rebegte elhaló
hangon. – Légy irgalmas a saját véredhez!
–  Aki engem követ, annak nem esik bántódása, Abu
Szufjan. – Mohamed beszéde könnyed volt, mintha
mindennapos dolog volna, hogy az ellenséget látja vendégül
a sátrában. – Ami téged illet, nem hallottam, hogy elhagyta
volna a hűségeskü a szádat.
–  Hogy is fogadhatnék hűséget a te Istenednek, hiszen
ehhez el kell árulnom a saját népemet! – károgta Abu
Szufjan. – Én a kuraisok vezére vagyok. Az ő isteneik az én
isteneim.
–  És az ő pokluk a te poklod, gyáva féreg! – Ali párszor
végighúzta a pengéjét Abu Szufjan nyakán, és leborotvált
néhány fürtöt vörösesszürke szakállából. – Tégy fogadalmat
Allah prófétája előtt itt és most, vagy halál fia vagy!
–  Várj! – kiabálta Abu Szufjan, a szakálla reszketett. –
Allah fénye felragyogott előttem Ali pengéjén! Az igazság
felfedte magát nekem! Nem létezik más Isten Allahon kívül,
és Mohamed az ő küldötte!
– Hazudsz, kutya! – Ali lenyomta Abu Szufjant a földre, és
ráköpött. – Hát létezik, hogy valaki ilyen gyorsan
megtérjen, Prófétám?
–  Az emberi szívekbe egyedül Allah lát bele – mondta
Mohamed, és kinyújtotta a karját a kuraisi vezér felé. – Én
mindenkit elfogadok, aki prófétájának nevez. Kelj fel, Abu
Szufjan, és légy üdvözölve az ummában!
Ali tekintetében a kiábrándultság felhői gyülekeztek. Ő
meg akarta ölni Abu Szufjant – ahogyan a szívem mélyén én
is. És most, amikor ez a gonosztevő végre elnyerhette volna
méltó büntetését a gaztetteiért, csak pár szót szólt, és máris
tisztára mosta magát Mohamed szemében. És mégis,
tudtam, hogy a Próféta hatunjaként az én feladatom az,
hogy támogassam őt, nem pedig az, hogy
megkérdőjelezzem a döntéseit.
Én és Szafia a paravánunk mögött hallgattuk, ahogy a
férfiak a következő napról tanácskoztak. A  tervük az volt,
hogy az egész seregünk bemasírozik Mekkába, majd utánuk
az asszonyaink is. Aki pedig ellenáll, azt lekaszabolják.
– Mindenesetre, ha csak lehet, békében kell elfoglalnunk
a várost – mondta Mohamed. – Allah miatt jöttünk
Mekkába, és nem azért, hogy háborúzzunk.
Abu Szufjan pillantása Ali és Mohamed között cikázott.
Hallgatta őket, és közben húsos ajkát nyalogatta.
– Az embereink nagy része beleegyezett a feltételeitekbe
– mondta. – De akad néhány forrófejű fiatal, akik
megfogadták, hogy fegyvert fognak ellenetek. Persze ők
nem jelentenek igazi fenyegetést, hiszen könnyűszerrel
leveritek majd őket, anélkül, hogy egyetlen emberetek is
elhullana a csatában.
Mohamed rámosolygott és bólintott: épp ilyen
információkra volt szüksége. – Máris jó szövetségesnek
bizonyulsz, Abu Szufjan – mondta neki. – Ne félj, méltó
jutalmat kapsz a barátságodért.
Leszállt az éj. Táborszerte egyre több tűz már csak
parázslott és sercegett, majd szép sorban megadták
magukat a sötétségnek és a hidegnek. Bent a sátorban a
mieink tüze melegítette az arcom. Lehunytam a szemem, és
láttam, ahogy a tízezer ragyogó alak bemasírozik Mekkába,
akár egy árnyjáték táncoló szereplői. Az anyaföld. A város,
amire már alig emlékszem. Az otthon. Ahol Mohamed van,
ott az én otthonom. Ő az én otthonom.
Csókkal ébresztett, még mielőtt Bilal reggeli imádságra
hívta volna a táborlakókat. A nap fénye még alig pislákolt a
horizonton, én mégis kiugrottam az ágyból, és magamra
öltöttem ragyogó fehér ruhámat. Amikor Mohamed a
békeszerződés évfordulóján zarándoklatot vezetett
Mekkába, magával hozta Umm Szalamát és Zajnabot, engem
azonban otthon hagyott, ezzel büntetve, amiért nem
támogattam a megállapodást. Most, hogy visszanyertem a
bizalmát, végre újra láthatom a híres Kába szentélyt,
amelyet Ábrahám és fia, Iszmáel építettek oly sok évvel
ezelőtt, és megcsodálhatom titokzatos, fekete sarokkövét,
amit maga Allah ejtett le az égből.
– A Kába Allahnak épült, és nem azoknak a bálványoknak,
amikkel a kuraisok telerakták. Ez szentségtörés – mondta
Mohamed. – De ma megyünk, és visszavesszük neki.
Mi asszonyok, a tevéink hátán ülve néztük a menetet, és a
sorunkra vártunk, hogy a férfiak után majd mi is
bemehessünk a városkapun. Abu Szufjan a közelben állt
tanácsadójával, al-Abbasszal, aki Alinak és Mohamednek is
nagybátyja volt. Ahol álltam, onnan pont jól lehetett látni és
hallani, hogy a két férfi hangosan nevet a banu
muzajnákon, amint lökdösődve, köpködve és mezítláb
elhaladnak előttük.
–  Ezeknek adtuk meg magunkat? – gúnyolódott Abu
Szufjan. Al-Abbasz csak mosolygott és hallgatott.
–  A kuraisok nevetése is ijesztőbb, mint ez a rongyos
söpredék! – mondta a Szulajm törzs piszkos öltözetű és
rossz fogú képviselői láttán.
De amikor a medinai férfiak masíroztak el előttük
tökéletes alakzatba rendeződve, talpig fegyverben, csodás,
zöld patájú telivéreiken, Abu Szufjan meg sem mukkant.
Mohamed serege egy cseppet sem volt nevetséges, és ezt ő
is nagyon jól tudta.
A menetet Talha zárta; ő vezette be az asszonyokat
Mekka magas kőfalának kapuján. Ekkorra már szinte az
umma összes asszonyának volt houdája, férjeik ugyanis
rájuk kényszerítették az utazás eme felettébb kellemetlen
módját, csak hogy ebben is utánozhassák a Prófétát.
A  függönyön keresztül is jól láttam, mennyire különbözik
Mekka Medinától. A levegő üde volt és tiszta, leszámítva azt
a kis port, amit a tevék patája vert fel. A  kőből és világos
agyagból épült házakon ragyogott a nap. A  piac a sötét és
zömök Hira-hegy árnyékában elhagyatottnak tűnt, most,
hogy az állványok és bódék hosszú sora üresen állt, az utcák
felett azonban ünnepi zászlók lobogtak a szélben.
Halványan még emlékeztem rá, milyen nyüzsgő is volt ez a
hely egy átlagos hétköznapon: a csilingelő csengettyűkre, a
sülő hús és a füstölő illatára, a bőgő tehenekre és a
kalitkába zárt madarakra, a vevőket széles
karmozdulatokkal invitáló kereskedőkre és a rengeteg
férfira és nőre, akik mindenféle különös nyelveken
alkudoztak.
A Kába szentélyhez érve megálltunk; hatalmas, kúp alakú
építmény volt, és olyan szikrázóan fehér, hogy az ember azt
hihette, nemrég meszelték le a mi kedvünkért. Bár
gyermekként rengetegszer láttam, mindig sokkal jobban
érdekelt a piac, így nem szenteltem neki túl sok figyelmet.
Most azonban futkosott a hátamon a hideg, ahogy felléptem
a talapzatánál körbefutó fekete járdalapokra. Makulátlanul
fehérnek tűnt, és mintha a lovak és emberek szándékosan
be akarták volna szennyezni, hatalmas porfelhőt kavartak a
lába alatt, miközben az umma harcosai belemártották
kardjukat a körülötte sorakozó száz bálvány valamelyikébe.
Mohamed a szentély bejáratánál állt; az arcán zilált
mosoly, a haja izzadt csomókban kunkorodott a vállán,
sisakja a hóna alatt, kardja a jobb kezében. – A  Kába újra
tiszta! – kiáltotta. – Allah akbar! Isten hatalmas!
A szentély tetejéről Bilal hangja visszhangozta a Próféta
kiáltását. Az asszonyok tevéi letérdeltek, mi pedig
kimásztunk a függönyeink mögül, hogy leplezetlen arccal
állhassunk Isten elé, majd csatlakoztunk a hívekhez, akik
egyetlen emberként, a magasba emelt kézzel rogytak le a
porba. Dicsérő szólamaink úgy szálltak fel az égbe, mintha
egy sólyom szárnyai repítették volna őket, egyre
magasabbra és magasabbra, az Istenhez, aki végre
hazavezette az ő szent prófétáját.
 Álltunk, és néztük, hogy Ali Mohamed feje köré teker egy
fekete turbánt, és a kezébe nyom egy fehér zászlót.
A  Próféta ezután háromszor körbefutotta a szentélyt –
gyalogolni nem mert, még a kuraisok azt hinnék, gyenge –,
és kétszer átrohant a város szent dombjai között. Aztán
megállt, és ragyogó arccal a magasba emelte a zászlót, mire
a férfiak és az asszonyok hangosan felkiáltottak, és válaszul
ők is felemelték a kardjukat és a zsebkendőiket.
Aztán a tömeg kettévált a Kába lépcsőinek lábánál, hogy
utat engedjen apámnak, aki óvatosan lépkedett felfelé, és
kézen fogva vezetett egy nagyon öreg sejket. Az idős ember
bottal a kezében botorkált, a ruhája és a bőre lötyögött
kiálló csontjain.
– Apám készen áll, hogy fogadalmat tegyen Allah és az Ő
prófétája előtt! – jelentette be abi. Odarohantam hozzájuk,
hogy oly sok idő után először üdvözöljem a nagyapámat.
Amikor Mohamed meglátott, intett nekem, én pedig
felmentem a lépcsőn, és helyet foglaltam mellette, a
jobbján.
A levegő megtelt örömmel, ahogy a hívek a keblükre
ölelték rég nem látott családtagjaikat.
–  Ummi! – kiabálta Umm Szalama, és kitárt karokkal
odarohant egy asszonyhoz, aki halvány selyemruhát viselt,
és ugyanolyan szép magas arccsontjai voltak, mint nővér-
feleségemnek. Ali bejelentette a Prófétának nagybátyját, al-
Abbaszt, aki egy sűrű fekete hajú fiatal lányt vezetett
Mohamed elé.
– Prófétám, megtisztelnél, ha feleséül vennéd a lányomat,
Majmunát, és újra csatlakoznál a családunkhoz – mondta.
Összevontam a szemöldököm, és jól szemügyre vettem a
lányt. Al-Abbasz Mohamed nagybátyja volt, de egyben Abu
Szufjan legközelebbi embere is. Vajon képes rá, hogy
felhasználja a lányát, és rajta keresztül ártson a Prófétának?
Uthman egy egész családot hozott Mohamed elé, akik
mind meghajoltak a lába előtt. Talha az apját vezette elénk
– anyám fivérét –, mire ummi hirtelen szólni sem tudott
örömében. De ahogy a lépcső alján megjelent Abu Szufjan,
karján savanyú képű feleségével, Hinddel, az egész umma
sziszegni és fütyülni kezdett.
Mohamed homlokán jól láthatóan lüktetett az ér, ahogy
lenézett az asszonyra. Hirtelen libabőrös lettem, mert
eszembe jutott Hind hátborzongató, vijjogó nevetése,
amikor a szájához emelte tábornokunk, Hamza vértől
csöpögő máját az uhudi csata végén. Ali megrohamozta a
lépcsőt, remegő kezében kétpengéjű kardjával, Zulfikarral.
– Hubal szajhája, te! – vicsorogta. – A véreddel mosom fel
ezt a lépcsőt!
De Ali legnagyobb meglepetésére – és az enyémre is –
Mohamed felemelte a kezét, jelezve, hogy álljon meg.
–  Jaa Hind, a férjed ma közbenjárt nálam az életedért –
mondta. – Mielőtt azonban döntenék, tudnom kell:
elismersz engem, mint Isten prófétáját?
Rémülten hajtottam le a fejem, hogy ne látsszon,
mennyire nem értek egyet a szavaival. Hát lehetséges, hogy
Mohamed megbocsát a sátáni Hindnek, és beengedi az
ummába, ahogyan áruló férjével is tette?
Az asszony Mohamedre szegezte villámló tekintetét, és az
ölébe köpött. Egész testemben reszkettem, annyira
szerettem volna rávetni magam.
 – Hogy én, cserbenhagyjam a hatalmas Hubalt és a dicső
al-Latot Hashim fiának kedvéért? – kiabálta éles hangon. –
Ellentétben a nyúlszívű férjemmel, én nem fogom elárulni
az isteneinket, és nem fogok úgy tenni, mintha másban
hinnék, csak hogy mentsem a szánalmas kis életemet. Azt
teszel velem, amit akarsz, ibn al-Muttalib.
Mindenfelől sértések záporoztak az asszony felé,
Mohamed azonban ismét felemelte a karját, hogy elcsitítsa
a zúgolódást.
–  Abu Szufjan Allah kegyelméért fohászkodott, ő pedig
úgy döntött, megadja neked, akár áttérsz az iszlámra, akár
nem – mondta. – Menj hát haza a férjeddel, de vigyázz, ne
keverj több bajt. Allah türelme végtelen, az enyém azonban
nem.
Hind szeme hirtelen elkerekedett, a szája tátva maradt.
Minden ízében reszketett. A  lába összecsuklott alatta,
térdre bukott, és szemérmetlenül Mohamed ölébe temette
az arcát. A  Próféta orcái lángoltak, mintha valaki tüzet
rakott volna odabent a szájában. Én is elvörösödtem.
De ahogy az asszony felemelte az arcát, és megláttam a
könnyeit, elpárolgott a dühöm. Helyét a büszkeség foglalta
el, mint amikor egy üres edény megtelik vízzel. Mohamed
tudta, mit tesz. Azáltal, hogy megkímélte az életét,
szövetségesévé tette őt.
–  Mindazok után, amit ellened tettem, meghagyod az
életemet? – kérdezte. – Hát miféle ember vagy te, Hashim
fia? Istenemre, még sosem láttam ilyen nagylelkűséget. –
Aztán felállt, és felemelte a karját, mintha az egész ummát a
keblére akarná ölelni. – Ezennel kijelentem, hogy a te
Istened az én Istenem, Mohamed ibn al-Muttalib, te pedig
egészen biztosan az ő prófétája vagy.
És akkor Mohamed – miután a kardja és a szíve erejével
meghódította ellenségeit – a gyötrelem és az elutasítás
hosszú évtizedei után végre hallhatta, ahogy rokonai és
ellenségei együtt zengik dicséretét az ég felé. Minden sejk,
minden öregasszony, minden harcos és feleség, minden
kicsi lány és fiú, aki csak volt a városban, térdre hullott a
kőlépcsőkön a lába előtt, és kijelentette, hogy ő az Egyetlen
Isten prófétája, majd egy nagy vörös folttal a homlokán
távozott, amit a kő nyomott belé. Néhányan vicsorogtak,
mint a sakál, mások barátságtalanul grimaszoltak. Sokan
kimerültnek tűntek – Mohamed azonban nem, annak
ellenére, hogy egész éjjel ott állt, a telihold alatt, és fogadta
népe tisztelgését. Az arca fényesebben ragyogott, mint a
tízezer tábortűz lángja.
És én? Én elindultam Talha után, hogy visszavezessem az
asszonyokat a táborba, és hosszú, békés álomba merültem,
ahogyan az Hidzsasz leghatalmasabb emberének első
feleségéhez illik.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

A PARADICSOM KULCSA
❖
Medina, 632. február
Tizenkilenc éves
 
Mohamed olyan büszke volt a fiára, mintha csak a saját két
kezével gyúrta volna. – Hát nem gyönyörű? – kérdezte,
miközben a kis rózsás pofikájú Ibrahim a szakállát tépkedte.
– Látod, hogy hasonlít rám, Aisha?
Félrebillentettem a fejemet, szemügyre vettem a gyermek
aranyló tincseit és hosszú szempilláit, aztán felhúztam a
szemöldökömet. – Nem látok hasonlóságot – mondtam
évődve. – Biztos vagy benne, hogy a tiéd?
Igazság szerint Ibrahim kiköpött apja volt. Sosem maradt
nyugton, még álmában sem, és sosem hagyta, hogy bármi az
útjába álljon. Szauda már vagy ezerszer elmesélte, hogyan
tette meg az első lépését az ő és Marjam szeme láttára:
miután megelégelte, hogy négykézláb kell kergetnie Abu
Hurajra macskáját, felhúzódzkodott, és teljes testével
rávetette magát a riadt jószágra. És, akárcsak az apja,
Ibrahim is imádta a nőket. Sőt, ő többször ment körbe a
hárem asszonyainak keze között, mint Mohamed.
Ami engem illet, én legalább annyira szerettem ezt a
kisfiút, mint bárki más a háremben, annak ellenére, hogy
nem sikerült újra teherbe esnem Mohamedtől. Igaz, hogy
féltékeny voltam, amikor megszületett, a karom pedig
valósággal sajgott a fájdalomtól, annyira szerettem volna a
saját kisbabámat ölelni, miközben néztem, hogy Marjam
magához szorítja őt. De bármennyire is bolondult a Próféta
a fiáért, az iránta érzett szerelmem és tiszteletem egyre
csak nőtt és mélyült az évek során, és mivel már egyáltalán
nem tartottam tőle, hogy eldobna magától az ágyasa
kedvéért, szabadon szerethettem a kis Ibrahimot, ahogyan
régen az unokaöcsémet, Abdallát. Meg aztán, Mohamed
megtanított rá, milyen óriási hatalma van a szeretetnek és a
megbocsátásnak – messze túlszárnyalja a féltékenységét.
Aztán egy nap Ibrahim beteg lett. A bőre olyan forró volt,
mintha nem egy, de ezer nap perzselné, szeme pedig
bódultan, üvegesen ragyogott. Mohamed, aki minden
pillanatát a gyermek mellett töltötte, napról napra
soványabbnak és elgyötörtebbnek látszott. Amikor eljött a
pénteki istentisztelet ideje, apám felajánlotta, hogy átveszi
a helyét, és levezényli helyette a szertartást, ő azonban
visszautasította az ajánlatot. – Az imáim talán segítenek
rajta – mondta.
Nem sokkal azután, hogy a szertartás véget ért, Szauda és
én épp a főzéshez készülődtünk, és egyszer csak azt láttuk,
hogy Akiiki rohan a sátor felé. Vadul gesztikulált, és közben
érthetetlenül hablatyolt arab és egyiptomi szavakból álló
keverék nyelvén. Gyorsan felkaptuk a gyógyszereket, és
rohantunk. Jobban mondva én és Akiiki rohantunk, mintha
versenyt futnánk a sötét felhőkkel; úgy szaladtak a fejünk
felett, mint a vágtázó lovak. Szegény Szauda inkább csak
döcögött mögöttünk, dacolva a nagy széllel, és kiabált
utánunk, hogy menjünk, ne várjunk rá, pár perc múlva
úgyis utolér bennünket.
De a szegény jó Szauda hiába sietett. Rögtön tudtam ezt,
ahogy beléptünk a házba, és megláttam Marjamot, kezében
a merev kis csomaggal, amit kétségbeesetten szorított a
melléhez.
–  Csak fázik, ez minden – mondta. – Fel kell őt
melegítenem.
A gyermek után nyúltam, de Marjam hátrébb húzódott.
–  Egész úton rohantam a mecsettől idáig – mondtam. –
Látod? Annyira kimelegedtem, hogy izzadok. Add ide
nekem, hadd melegítsem meg. – A  gyermek aprócska ökle
görcsösen szorította az ankh medált, amit Marjam a
Mohamedtől kapott zafír nyakláncán viselt. A  szája széle
halványkék volt. Kis teste úgy feküdt a karomban, mint egy
darab fa vagy kő. Kezemet az orrlyukai elé tettem, hogy
érezzem a kiáramló levegőt, holott tudtam, hogy már nem
lélegzik. Felkiáltottam; abban a pillanatban Mohamed tépte
fel az ajtót.
–  Hallottam, hogy baj van – mondta. Ránézett a rémült
Marjamra, majd ijedten felém fordult. A  könnyeimtől nem
tudtam beszélni, úgyhogy remegő karokkal odanyújtottam
neki a gyermeket.
Elvette tőlem, és térdre esett. Csókokkal borította be
Ibrahim egész arcát, és úgy megrázta, hogy féltem, baja esik
– és akkor eszembe jutott, hogy már mindegy. Zokogva
rogytam le melléjük a földre.
– Allah! – kiabálta a Próféta. – Allah! Miért vetted el tőlem
a fiamat? Talán túlságosan szerettem? Allah! Ígérem, nem
fogom úgy szeretni, csak add vissza őt nekem! Vagy inkább
vegyél magadhoz engem helyette.
És akkor hirtelen csattanás hallatszott odakintről.
A  nyitott ajtón át olyan illat áramlott be, mint a tenger.
Vízcseppek koppantak gyors egymásutánban a tetőn, míg
Mohamed a könnyeivel áztatta a kis Ibrahim mozdulatlan
arcát. Medinában az emberek táncra perdültek, és arcukat
az égre emelve, tátott szájjal itták az esőt – az esőt, amire
évek óta vártunk. Szauda jelent meg az ajtóban; ruhái
rátapadtak csuromvizes testére; az arcán széles mosoly:
olyan múló és törékeny, mint egy gyermek élete.

❖ ❖ ❖
A temetésen Mohamed üres tekintettel imádkozott a fia
teste felett. Hangja úgy zümmögött, mintha az ő lelke is
elhagyta volna ezt a világot. Marjam a síró Akiikire
támaszkodott, kék szeme akár a viharos tenger. Mi, nővér-
feleségek körülötte álltunk, és a köpenyünkkel védtük őt a
még mindig zuhogó esőtől.
A fájdalmát látva szinte boldog voltam, hogy az én
gyermekem sosem született meg. Hiszen Khadidzsa is szült
fiút Mohamednek, ráadásul kettőt is, akik mind meghaltak
csecsemő korukban. – Allah nem akarja, hogy a Próféta
örököst hagyjon maga után – pletykálták ummaszerte. Ha
ez igaz, gondoltam, és megszületett volna a fiam, most még
jobban szenvednék, ha így kellene elveszítenem! De
bárhogy is volt, a szívem még mindig fájt a kisbabám után.
Senki gyötrelmét nem lehetett azonban összehasonlítani
azzal, ami Mohamed lelkét szaggatta.
Napokig, hetekig, sőt hónapokig vigasztalhatatlan volt.
A tekintetén sötét fátyol ült, és úgy bujkált a szemünk elől,
mint az árnyék újhold éjszakáján. Könyörögtünk neki, hogy
egyen, de ő inkább imádkozott, padlásszobája padlóján
térdelve, és Isten vigaszáért könyörgött. Felajánlottuk neki,
hogy éjszakánként álomba ringatjuk, ő azonban ehelyett a
temetőben aludt, Ibrahim sírja mellett.
Egyik éjszaka, négy hónappal a fia halála után hajnalban
jelent meg a szobámban. Zavaros fejjel és fátyolos
tekintettel végeztem el a reggeli imádságot, miután egész
éjjel ébren vártam rá. Amikor befejeztem a leborulásokat,
nyöszörögve rogytam az ágyra. Mohamed mellém ült és a
tenyerébe vette a kezemet. Hetek óta akkor érintett meg
először.
–  Jaj, a fejem – panaszkodtam. Megsimogatta a
homlokomat az ujjai begyével, és a fájdalom eltűnt.
– Nem, Aisha, inkább én mondhatnám, hogy: Jaj, a fejem –
suttogta, és mosolyogni próbált, de csak egy görcsös
grimasz lett belőle.
–  Túl régóta gyászolod a gyermekedet, akivel úgyis
találkozol majd a Paradicsomban – mondtam. Felültem, és
megveregettem a hasamat. – Gyere, tedd ide a fejed.
–  Igazad van, habibati. – Felállt, és az ablakpárkányra
tette a turbánját, aztán odakucorodott mellém. A szeme úgy
parázslott, akár a kihunyó tűz. – Hamarosan újra látom
Ibrahimot.
–  Miket beszélsz, szerelmem? Te, egy ilyen erős és
egészséges harcos? Ha Allah is úgy akarja, én előbb halok
meg nálad.
–  Aisha – mondta, és a hangja elhalkult. Közelebb
húzódtam hozzá, hogy halljam, mit mond. – Ha előbb halnál
meg, mint én, megengednéd, hogy én takarjalak be a
lepellel, és imádkozzak a tested felett?
– Hogy aztán kedvedre mulatozhass a többi feleségeddel?
Nem, azt hiszem, meggondoltam magam – viccelődtem, és
kipréseltem magamból egy halvány mosolyt. – Mégsem
halok meg elsőnek.
– Igazat beszélsz.
Hátrasimítottam a haját a homlokából. – Mohamed,
hiszen neked lángol az arcod! Talán tüzet raktál a
temetőben, hogy a lángoknál melengesd magad?
– Az erőm egyre csak fogy, mióta Ibrahim elment. A fejem
annyira fáj, hogy alig látok. – Lehunyta a szemét, és a
halántékához nyomta az ujjait. – Aisha, Allah választás elé
állított tegnap éjjel: vagy a saját királyságom kulcsa és az
evilági kincsek, vagy hamarosan találkozom vele a
Paradicsomban.
–  Allahra, remélem az új királyságodat és a kincseket
választottad! – A  hangom úgy remegett, mint egy
megpendített húr.
Kinyitotta a szemét, de tekintete a távolba veszett. – Az
evilági gazdagság csak akadály az Allahhoz vezető úton –
mormogta. – Legszívesebben már most elmennék, mielőtt
még túl nagy vagyont halmozok fel, ami aztán majd nem
enged Hozzá.
–  Ez a veszély nem fenyeget, én drága aszkétám. –
A  könnyeim becsomósodtak a nyelvemen, akár az alvadt
vér. Kezem homlokához érintettem, fejemben közben vadul
kavarogtak a gondolatok. Mit mondhatnék neki, hogy
visszatérítsem magamhoz? Allah, kérlek, segíts, mielőtt
végleg elveszítem.
–  Ne akarj olyan türelmetlenül a Paradicsomba menni,
férjuram. Az örökkévalóság, ahogy a neve is mondja, örökké
tart, én viszont csak tizenkilenc éves vagyok. Nekem
nagyon sok nappalom és éjszakám van még ezen a világon.
Hát tényleg ilyen kegyetlen vagy, hogy magamra akarsz
hagyni? Maradj velem még egy kicsit, habibi.
–  Nem tehetem, Aisha. – Megint lehunyta a szemét.
A  légzése lelassult, jobb karja rángatózott. Az ajka
elmosódott. Az ér a homlokán finom, halványkék fénnyel
lüktetett. – Már eldöntöttem. – A horkolása hamarosan úgy
töltötte be a szobát, mint valami groteszk zene, és
kiegészült az én zokogásommal és fohászkodásommal.
Kérlek, ne vedd el őt tőlem. Még ne.
A lábam teljesen elzsibbadt, de egy tapodtat sem
mozdultam. Bilal hangja már két alkalommal szólította
imára a híveket. Hafsza kopogott be, de nem nyitottam neki
ajtót. Csak ültem, és a szememet Mohamed arcára
tapasztottam, mintha egy csillag volna az éjszakai égbolton,
ami egészen hazáig vezérel. Ha valóban meg vannak
számlálva a napjai, gondoltam, akkor még most meg
akarom tölteni az emlékezetemet vele, mielőtt elragadja
tőlem a halál.
Amikor aznap délután felkelt, már nem volt lázas.
A mosolya ragyogott, a szeme táncolt.
– Már azt hittem, sosem tűnik el az arcodról az a grimasz
– mondtam évődve. Köszönöm, Allah, hogy meghallgattad a
kérésemet. – És a betegséged, habib? Elmúlt?
– Annyira jól érzem magam, hogy elkezdtek hiányozni a
feleségeim. – Odament a mosdótálhoz, és megmosta a fogát
és az arcát. Feltekertem neki a turbánját, és a fejére tettem.
–  Nagyon elhanyagoltalak az utóbbi időben, Aisha –
mondta. – Bocsáss meg nekem. – Magához húzott, és olyan
szenvedélyes csókot nyomott az ajkamra, hogy leesett a
fejéről a turbán. Belekapaszkodtam, és úgy ittam a
szerelmét, ahogyan Ibrahim halála napján az esőt. Aztán,
miután elment, kigöngyöltem az imaszőnyegemet, és
hálából annyiszor borultam le Allah előtt, hogy belekékült a
térdem.
Korgó gyomrom végül kiűzött a kunyhómból. Ahogy
mentem keresztül az udvaron a főzősátor felé, kiabálást
hallottam. Mohamed új felesége, a mekkai Majmuna a
kunyhója ajtajában állt, és segítségért kiáltozott.
Odarohantam, és a lány lakosztályának padlóján találtam a
Prófétát, kiterülve. Az arca falfehér volt, és alig hallhatóan
nyöszörgött. Az orromat a hús szaga csapta meg.
Körbenéztem, és a szoba egyik sarkában megpillantottam
egy tál félig elfogyasztott tharidot. Talán a lány belekevert
valamit az ételbe, hogy megbetegítse Mohamedet?
Leguggoltam a férjem mellé, és megtapogattam az arcát.
A  bőre forró volt a láztól. A  tekintete fájdalomról
árulkodott.
– Jaj, a fejem – nyöszörögte.
A többi nővér-feleségem is megjelent; hangosan
csiviteltek és csacsogtak, és a szájukat tátották Majmuna
elegáns lakosztálya láttán. Az apja, al-Abbasz bőkezűen
gondoskodott róla: hímzett szőnyegek, fenyőtömjén,
selyemfüggönyök, bársony párnák. A  fülében hatalmas,
drágakövekkel kirakott fülbevaló lógott; szikrázó ragyogása
elhomályosította az ónix nyaklánc fényét, amit Mohamedtől
kapott nászajándékba. Ali és al-Abbasz utat törtek
maguknak az asszonyok között, és együtt befektettük a
Prófétát Majmuna pihe-puha tollpárnái közé.
 –  Itt jó lesz neked. Pihenj, habibi – mondtam, de
Mohamed a fejét rázta.
–  Ma nem Majmuna a soros – dörmögte. – Kinek az
éjszakája jön? A tiéd, Aisha?
–  Az tegnap volt, hát nem emlékszel? – feleltem, és
megszorítottam ernyedt kezét.
– És mikor kerülsz újra sorra? – kérdezte.
– Ne aggódj most emiatt, Prófétám – szólt közbe Szauda. –
Pihend ki magad. Egész éjjel itt maradunk veled, ha ezt
akarod.
Mohamed csak sóhajtozott és a fejét fogta. – Jaa Aisha,
nincs valamid fejfájás ellen? – kérdezte Umm Szalama.
–  Igen, Allahra, csinálj már valamit, nem látod, hogy
szenved? – kiáltott fel sírva Zajnab. Lerogyott és könnyes
arcát a Próféta bokáihoz nyomta, beterítve a lábát dús
hajzuhatagával.
Átrohantam a kunyhómba a zsákomért, aztán vissza.
Idegesen kutattam a gyógyszerek között, és közben a felét
kiszórtam a földre. Rózsaolaj. Megragadtam az üvegcsét,
lecsavartam a tetejét, és rácsorgattam a tartalmát
Mohamed homlokára.
–  Ez majd segít – mondtam, és közben gyengéden a
bőrébe masszíroztam az olajat. – Mindjárt jobb lesz,
szerelmem.
– Nem – felelte halvány mosollyal az ajkán. – Nem, Aisha.
Döntöttem. Hamarosan találkozom Ibrahimmal. – Suhogást
hallottam a fejem felett. Felnéztem; al-Abbasz állt az ágynál,
és felhúzott szemöldökkel bámult Ali riadt arcába.
 Mohamed fejfájása kis idő múlva alábbhagyott. Remegő
lábakkal kelt fel, karját Ali válla köré fonta, és elindult
Hafsza kunyhója felé.
–  Erre semmi szükség, férjuram – mondta Hafsza, aki
szorosan mögöttük lépkedett. – Szeretném, ha csak
pihennél.
És ez így ment egy teljes hétig. Mohamed hajthatatlan
volt: fájdalmai ellenére megtartotta a pénteki
istentiszteletet. Egyik feleségétől a másikhoz botorkált, és
közben nem törődött a lázzal. Elengedte a füle mellett egyre
kétségbeesettebb könyörgésünket, hogy ne velünk
foglalkozzon, hanem magával. Tudtam, hogy úgy van,
ahogy mondta: a sorsa megpecsételődött. De amikor nővér-
feleségeim olyan apróságokkal vigasztalták egymást, hogy a
Próféta valamelyiküknél jóízűen evett, vagy vicces
kedvében volt, nem akartam elvenni tőlük a reményt.
Aztán egyik reggel Szafia búskomor képpel jelent meg a
főzősátorban.
– Mohamed egész éjjel téged hívott, Aisha – mondta.
Hafsza lehorgasztotta a fejét, majd rám nézett. – Ugyanez
történt, amikor nálam volt – mondta. – De túl önző voltam,
hogy szóljak neked.
– Ki a soros holnap éjszaka? Mikor lehetek megint Aisha
kunyhójában? – egyre csak ezt kérdezgette tőlem is –
mesélte Zajnab.
–  Téged akar, Aisha – mondta Hafsza. A  hangja nagyon
távolinak tűnt.
–  Hát persze, hogy őt akarja! – mondta Szauda erőteljes
hangon. – Nem hallottátok, miket beszél? Közel számára a
vég. Azzal szeretne lenni, akit a legjobban szeret.
Szafiából kitört a sírás. – Haldoklik? – Beletemette az
arcát a kezébe. – A  mi drága Mohamedünk elhagy
bennünket! Mi lesz velünk?
–  Ki fog gondoskodni rólunk? – kérdezte Dzsuajrija. –
Nem házasodhatunk újra. Hová menjünk? És mi lesz a
gyermekeinkkel?
–  Felesleges most ezen aggodalmaskodni – mondta
Rajhana.
– Bárcsak tehetnénk érte valamit! – sóhajtott Hafsza.
–  Tehetünk – mondta Umm Habiba, és rám nézett. – Jaa
Aisha, átadom neked a mai éjszakámat Mohameddel.
– Én is az enyémet – tette hozzá csendesen Majmuna.
Hamarosan az összes nővér-feleségem lemondott a maga
éjszakájáról, hogy a Próféta utolsó napjainak minden percét
az én ágyamban tölthesse. Ha volt is némi vonakodás a
szívükben, egészen biztosan elszállt, ahogy meglátták
Mohamed széles mosolyát, amikor közöltük vele a hírt.
–  Allah mindannyiótokat megjutalmaz ezért, ha
meghalok – mondta. – Én magam fogok gondoskodni róla,
miután elfoglaltam mellette a helyem a Paradicsomban.
Keserű könnyeket hullattam szavai hallatán. Istenem,
milyen könnyű szívvel lemondtam volna az összes
elkövetkező éjszakánkról, ha ezzel életben tarthattam volna
őt! De közben annyira legyengült, hogy már be sem tudott
jönni a saját lábán a kunyhómba. Ali és al-Abbasz hozták, és
amikor leejtették, úgy éreztem, én is vele zuhanok. Mintha
megcsúsztam volna egy sziklán: alattam tátongó szakadék
és éles kövek.
Mohamed fenyegető halálának árnyékában közelebb
kerültünk egymáshoz nővér-feleségeimmel, mint bármikor
azelőtt. Umm Szalama szervezőkészsége megvédte a
háremet a széthullástól; ő volt az, aki utasította Hafszát és
Rajhanát, hogy milyen és mennyi ételt készítsenek a
látogatók számára, akik csak úgy özönlöttek a
lakosztályomba. Az ő ötlete volt, hogy Szauda szóljon a
város legjobb ápolójának, aki különleges kúrát írt elő a
Prófétának. Alázatosan hallgattam a nővér tanácsait, de úgy
remegett a kezem, hogy képtelen voltam beadni
Mohamednek a fájdalomcsillapítót. Umm Habiba, aki elég
nyugodt természetű volt ahhoz, hogy megtegye helyettem,
készséges segítőnek bizonyult. Hogy enyhítsük Mohamed
szenvedéseit, Umm Szalama kitalálta, hogyan vidíthatnánk
fel egy kicsit: én verseket szavaltam, Hafsza táncolt, Szauda
a tanburján játszott, Marjam pedig énekelt. Ahogy hallgatta,
a Próféta feszült homloka szép lassan kisimult.
Mindeközben az umma egysége megbomlott, mintha
láthatatlan kezek szabdalták volna. Miután a belső harcok
elkezdődtek, apám az egyik éjjel elgyötörten, vörös
szemekkel ült mellettem a Próféta ágya mellett. Az ausz és a
khazraj törzs emberei – akik egymás riválisai voltak a
Medina vezetéséért folytatott küzdelemben, mielőtt mi a
városba érkeztünk – mindenki szeme láttára, a piacon estek
egymásnak amiatt, hogy ki veszi majd át a vezetést
Mohamed halála után. Az új bevándorlók közelgő beduin
támadások hírét hozták, és azt beszélték, a kuraisok is újabb
invázióra készülnek a legyengült umma ellen.
– Az emberek tudni akarják, ki vezeti majd őket a Próféta
halála után – mondta abi. – Ő azonban azt szeretné, ha
Allahra bíznánk a döntést.
Számomra a döntés egyértelmű volt: apám a kezdetektől
Mohamed mellett állt. Alival ketten ők voltak az elsők, akik
áttértek az iszlámra, apám azonban sokkal diplomatikusabb
volt, mint tapintatlan és indulatos társa. Ő volt az, aki
ennivalót és fegyvereket küldött Mohamednek, miután a
mekkaiak elűzték a sivatagba a muszlim híveket. Kiállt a
Próféta mellett a város vezetői előtt, és elérte, hogy
elkerülje a kivégzést. Aztán nekiadta a kedvenc lányát –
engem –, hogy ezzel is megpecsételje a barátságukat.
Később nem volt olyan rajtaütés vagy csata, aminek a
megtervezésében ne vett volna részt. Sőt, a harctéren is
mindig az első sorban küzdött, hiába tiltakozott Mohamed,
mondván, hogy apám túl értékes az umma számára, hogy
elessen egy csatában.
Könyörögtem apámnak, hogy hadd emeljem fel a szavam
mellette a Próféta előtt, ő azonban tiltakozott. De nem
mindenki volt ilyen hű az iszlám elveihez. Egyik este,
amikor a vacsora után visszatértem a kunyhómba, már az
udvarról hallottam, hogy al-Abbasz és Ali fennhangon
vitatkoznak odabent.
–  Jaa unokaöcsém, semmi szükség rá, hogy a kezedet
tördeld – mondta al-Abbasz. – Én csak annyit mondtam,
hogy kérdezz rá.
– Allahra, hogy beszélhetsz a haláláról, amikor még él! –
kiabálta Ali. Al-Abbasz pisszegni kezdett. – Ez nem
helyénvaló – tette hozzá Ali halkabban.
–  Láttam már másokat is meghalni az al-Muttalib
családból – mondta al-Abbasz. – És mondhatom, Mohamed
egyáltalán nem tetszik nekem. Épp úgy néz ki, mint az apja,
mielőtt meghalt mellhártyagyulladásban.
– Mellhártyagyulladás? Na, nem, egy Próféta nem halhat
meg ilyesmiben – csóválta a fejét Ali. – Istenem, inkább
esett volna el egy csatában!
– Sajnos nincs beleszólásod, hogyan haljon meg – mondta
al-Abbasz. – Arra azonban lehetsz némi kihatással, hogy mi
történjen utána. Szeretnél a helyére lépni, Ali? Szeretnél
Hidzsasz első embere lenni, és visszaállítani klánunk régi
dicsőségét? – A  hangja alattomosan csengett. Hirtelen
eszembe jutott a félig megevett tharid, amit Majmuna
kunyhójában láttam, és azt kívántam, bárcsak eltettem
volna belőle egy falatnyit. Akkor most megvizsgálhatnám,
hogy van-e benne méreg.
– Te is tudod, hogy szeretnék a helyére lépni – felelte Ali.
A  szívem beleremegett a gondolatba. Ha Ali veszi át a
vezetést, mi lesz a családommal és velem? – De hogy
kérhetném meg rá, hogy nevezzen meg utódjául? Hiszen ez
azt jelentené, hogy megadja magát a halálnak. Allahra!
Jobban szeretném, ha élne! – A hangja fátyolos volt, mintha
sírna.
–  Miután Ibrahim meghalt, Mohamed örökös nélkül
maradt. A  fogadott fia, Zaid szintén halott. Ki más lehetne
az utódja, mint te, aki az unokái apja vagy?
– Akkor mondja ki ő. Én nem fogom megkérni rá.
–  És mi lesz, ha nem mondja ki? – sziszegte al-Abbasz. –
Mi lesz, ha senkit sem nevez meg? Fiatal vagy, és nincs
hatalmad az umma felett. Van itt egy-két ember, aki
biztosan megpróbálja majd elfoglalni a Próféta helyét – Abu
Bakr például, aki még csak nem is a rokona, vagy Umar!
Téged pedig félresöpörnek, és Hashim klánja eltűnik a
süllyesztőben! Micsoda gyalázat volna, Istenem!
–  Ha nem kérem meg rá, és ő nem nevez meg senkit, az
umma tagjai még mindig megválaszthatnak vezérüknek –
felelte Ali. – De ha rákérdezek, és valaki mást jelöl ki, akkor
aztán nincs több esélyünk. – Al-Abbasz tovább tiltakozott,
de Ali egy mondattal rövidre zárta a vitát. – Nem,
nagybátyám, nem fogok rákérdezni.
Kinyitottam az ajtót és beköszöntem, remélve, hogy azt
hiszik, épp akkor érkeztem.
Al-Abbasz rám villantotta mindig nyájas mosolyát –
amiről most már tudtam, hogy számító lelket takar. –
Milyen szerencsés a mi Prófétánk, hogy egy angyal virraszt
az ágyánál – mondta. – Ha felébred, meg is mondom neki.
Szorosabbra húztam a kendőmet az arcom előtt. –
Remélem, hamarosan így lesz – mondtam –, mert nekem is
van egy-két mondanivalóm a számára.
De amikor Mohamed másnap reggel kinyitotta a szemét,
nem érdekelték se utódok, se angyalok. Csak a pénteki
istentisztelettel törődött.
–  Nem hagyhatom magukra őket – mondta. – Az umma
tőlem függ.
Ledobta magáról a takarót, és megpróbált felállni – de a
lába úgy remegett, hogy még a térdén sem tudott
megtámaszkodni. Ali és al-Abbasz gyorsan a segítségére
siettek, és visszafektették az ágyba.
–  Prófétám, tanácsolhatom, hogy jelölj ki magad helyett
valaki mást, aki levezényeli a mai istentiszteletet? –
kérdezte al-Abbasz, és a szeme sarkából Alira pillantott. –
Valaki olyat, akiben megbízol.
 Mohamed nagyot sóhajtott. – Talán igazad van – mondta.
– Hiszen nemsokára úgyis minden feladatomat valaki más
végzi majd helyettem. – Egy pillanatra dermedt csend ült a
szobára. A  levegő megtelt a ki nem mondott kérdés
feszültségével. Ránéztem, és magamban azért
fohászkodtam, nehogy Ali nevét ejtse ki a száján. Ha őt jelöli
ki, azzal egyben az alattomos al-Abbaszt is választja, akit
nem érdekel más, csak a hatalom.
– Kérlek, hívjátok ide Abu Bakrt – mondta.
Al-Abbasz arca elsötétült, mintha elfújtak volna előtte
egy gyertyát, én pedig mosolyogtam a kendőm mögött.
– Ahogy parancsolod – mondta Ali, és mereven meghajolt,
majd al-Abbasszal együtt kilépett az ajtón.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

HARCOS FELESÉG
❖
Medina, 632. június
 
 
Azon a bizonyos utolsó napon Mohamed verítékben úszva
ébredt. Minden ízében reszketett, de eldöntötte, részt vesz
az istentiszteleten. Ahogy felültettem az ágyban, zihált a
megerőltetéstől, de aztán hálásan sóhajtozott, amikor
lefürdettem és megmostam a haját. Végigtörölgettem a
testét, és közben azt a dalt dúdoltam neki, amit Marjamtól
hallottam előző éjjel – még az sem érdekelt, hogy jót derült
gyengécske énektudásom hallatán. Boldogan csinálnék
bolondot magamból előtte akár ezeregyszer is, gondoltam,
ha ez kell hozzá, hogy halljam a nevetését.
De már ahhoz is gyenge volt, hogy nevessen. A láz a lelkét
is elemésztette, és csak egy pislákoló parazsat hagyott maga
után. És mégis, miután felöltöztettem, és a feje köré
tekertem a turbánját, hagytam, hogy felcsillanjon bennem a
remény egy aprócska szikrája. Hiszen jó jel, hogy fel akar
kelni az ágyból, nem igaz? Isten talán mégis úgy döntött,
meghallgatja a könyörgéseimet, és életben hagyja
Mohamedet.
Segítettem neki lábra állni. Sokáig egy helyben maradt;
levegőért kapkodott, és erőtlenül felemelte a kezét, hogy
megtörölgesse vele sápadt arcát. Aztán az egyik kezét a
vállamra tette, a másikkal pedig megkapaszkodott a falban,
és elindultunk az ajtó felé, ami közvetlenül a mecsetbe
vezetett. Úgy csoszogott, akár egy sejk, akinek ízületi
gyulladása van. Az ajtó előtt egy pillanatra megállt, hogy
megigazítsa magán a ruhát, majd felegyenesedett, vett egy
mély lélegzetet, és bólintott, hogy mehetünk. Kitártam
előtte az ajtót.
Hirtelen mindenki elhallgatott a teremben. Csak apám
hangja zengett – imái úgy repültek ki a mecset ablakán,
mint megannyi fehér galamb. Körülöttünk minden fényben
úszott, és ez a fény beragyogta a Prófétát is. A bőre csak úgy
sugárzott. Mohamed tündökölt.
–  Assalaamu aleikum. – Mohamed erős és tiszta hangja
betöltötte a termet. A  kezemmel eltakartam mosolygó
arcomat, és hálát adtam Allahnak. Meggyógyult!
–  Va aleikum assalaam – felelte az apám. Aztán Umar
válasza hangzott fel, majd Alié, Uthmané, és nemsokára az
egész mecset a sok száz hívő üdvözletét és jókívánságait
visszhangozta, akik mind Allah szent prófétájának
dicséretét zengték. Az öröm szárnyakat adott a szívemnek,
és olyan könnyűnek éreztem magam, mint a madár.
Mohamed jobban van, mindenki láthatja!
Apám lelépett a fatörzs tetejéről, és egyik kezét Mohamed
felé nyújtotta. Arcát ráncosra gyűrte a mosoly nagy szakálla
alatt. – Kérlek, Prófétám, gyere, és vezesd az
istentiszteletet.
–  Nem vezetni jöttem ma ide, hanem hogy kövesselek –
felelte Mohamed. – De ha befejezted, szeretnék szólni
néhány szót.
Apám szentbeszéde maga volt az ékesszólás. A  csodás
szavak úgy folytak ki a száján, mint valami égi, éteri zene,
és mindannyiunk lelkét a magasba repítették. Isten
szeretetéről beszélt, és arról, milyen bőkezűen szórta ránk,
amikor elküldte hozzánk a Prófétát, és megoltalmazott
bennünket az ellenségeinktől. – A mindenható Allah maga a
jóság – mondta. – Az Ő jóságával egyikünk sem vetekedhet –
nem, még a mi drága Prófétánk sem. Hiszen maga Mohamed
is megmondhatja nektek: ő csupán egy ember. És az ember
születik és meghal. De Allah örökké él – ahogyan az iszlám
is tovább él a hívek szívében, miután mi elmegyünk.
Miközben abi beszélt, Mohamed mindvégig állva maradt.
Két kezét oldalra nyújtotta, és az ajtófélfákba kapaszkodott,
amitől egészen olyan lett, mint Marjam nyakában az ankh.
Amikor az apám befejezte a beszédet, minden szem
Mohamedre szegeződött.
–  Itt az ideje, hogy elrendezzem a dolgaimat – mondta.
Aztán órákon keresztül kérdéseket tett fel az umma
férfitagjainak. Elvett valaha valamit valakitől anélkül, hogy
kárpótolta volna? Előfordult, hogy durván bánt valakivel,
aki nem érdemelte meg? Van valaki, aki szeretné, ha
imádkozna érte?
A férfiak pedig beszéltek. Heves viták robbantak ki. Egy
ponton Umar felállt, kirántotta a kardját, és megfenyegetett
egy másik férfit, mert nem tetszett neki, hogy fohászért
folyamodott a Prófétához. Mohamed felemelte a kezét, és a
terem másik végében Umar kardja a földre hullott.
– Jaa Umar, kérlek, őrizd meg a nyugalmadat – mondta. –
Allah szemében minden ember gondja ugyanolyan fontos,
legyen bármilyen csekélység is.
Egy idő után azonban a Próféta hangja elment. Haja
izzadt csomókban lógott, szemhéja lekókadt, mint a
hervadó virágszirom.
– Segíts felülnöm, Aisha – mondta rekedten.
Umar viharzott át a termen, és dörgő hangon
bejelentette, hogy a szertartásnak vége. – Jaa Prófétám,
túlhajszoltad magad, de minek? – morogta. – Emiatt a sok
ostoba miatt.
–  Ez a sok „ostoba” az én életem értelme – válaszolta
Mohamed elhaló hangon.
A könnyeimmel küszködtem, ahogy Umarral ketten
besegítettük az ágyba. – Pedig nemrég még úgy tűnt, sokkal
jobban van – mondtam szomorúan. – De most megint olyan
hervadt, akár egy letépett rózsaszál.
– Igen, valóban látszott rajta a javulás – mondta Umar. –
Allahra, az arca csak úgy sugárzott az egészségtől! De,
amint mondtam, túlhajszolta magát. Hagyjuk pihenni, és
rendbe fog jönni.
Ahogy megfordult, hogy kimenjen a kunyhómból,
Mohamed halkan utánaszólt. Umar odament az ágyhoz, és
föléhajolt, hogy hallja, mit mond.
–  Hozd ide a kardom, kérlek – zihálta. – Ott lóg a
mecsetben. Szükségem van rá, most azonnal.
Umar vigyorgott, és a mecsetajtóhoz lépett. – Ugye, hogy
igazam volt, Aisha? A  mi Prófétánk harcba készül. Ez nem
jellemző arra, aki épp meg akar halni.
De ahogy ránéztem a férjemre, tudtam, hogy közel a vég.
A tekintete a semmibe révedt, és egyre nehezebben vette a
levegőt. Felsóhajtottam, és rátettem a fejem a mellkasára.
Hallgattam, ahogy a szíve akadozva dobog, és azt kívántam,
bárcsak sosem állna meg.
Mohamed a fejemre tette ernyedt kezét. – Aisha –
mondta. – Szeretném megmosni a fogam. Fel kell
készülnöm.
A rettegés úgy verte a mellkasomat, mint doboló kezek a
tamtamot, de valahogy sikerült átmennem a szobán. Mintha
csak egy szörnyű álomban lennék, letörtem egy ágacskát a
miszvakfáról, ami a mosdótál mellett állt egy korsóban, és
beáztattam a vízbe. Aztán leültem Mohamed mellé, és
lerágtam az ág fás végét. Könnyeim sós íze összekeveredett
a növény csípős, üde aromájával. Nyolc éve, amióta csak
vele éltem, minden áldott nap én végeztem el neki ezt a
feladatot. De tudtam, hogy többször nem lesz részem ebben
az örömben.
Minden porcikámban reszkettem, annyira szerettem
volna ráborulni a mellkasára. Sóvár tekintettel néztem,
ahogy bedörzsöli a fogait és az ínyét a miszvakkal, és
próbáltam elraktározni az emlékezetemben még a
leghétköznapibb mozdulatait is, amelyek most mind egy
szálig olyan drágának tűntek nekem. Hogy még betegen is
büszkén és egyenesen tartotta a fejét. Hogy egy
leheletnyivel lejjebb engedte a szemhéját, amikor
gondolkozott. Hogy a szeme körül apró ráncok jelentek
meg, amikor észrevette, hogy nézem. Tekintetünk egy
pillanatra találkozott, és valami történt. Mintha egy szikra
lobbant volna fel két kéz között a mennydörgésben. Most
elhagylak, de csak egy időre, súgta a szeme. Én pedig
válaszoltam neki a saját könnyben úszó pillantásommal:
Kérlek, Mohamed, maradj velem. Maradj velem, csak még
egy pár évig, és élvezzük ezt a szerelmet, amiért annyit
küzdöttünk.
Umar olyan halkan jött be a szobába, hogy amikor
megszólalt, felugrottam ijedtemben.
–  A fogait tisztítja? Allahra, ez eddig a legjobb jel! –
Eltakartam az arcom, mert nem akartam elvenni tőle a
reményt.
Letette a kardot az ágyra, és épp készült, hogy helyet
foglal az egyik párnán, de Mohamed közbeszólt.
–  Jaa Umar, kérlek, hagyj most magunkra bennünket.
Szeretnék beszélni Aishával – mondta.
Umar mosolya rendületlen maradt. – Később visszajövök,
ha ragyog a telihold! Jaa Prófétám, akkor aztán együtt
kimegyünk az udvarra, és megnézzük.
Az ajtó becsukódott Umar mögött. Mohamed tekintete
úgy pislákolt, mint gyertyaláng a szélben.
–  Minek kéne nekem a hold, ha itt van az én Aishám? –
mondta. Megragadta a kezemet, és megszorította.
Szerettem volna átadni neki az erőmet, de az ujjai
bágyadtan remegtek.
–  Aisha, vedd fel a kardom – mondta. – Húzd ki a
hüvelyéből.
Összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Vajon mit akar,
mit csináljak egy meztelen karddal? De lehunyta a szemét,
és úgy tűnt, csak a következő lélegzetvételre összpontosít.
Megragadtam az arany markolatot, felmelegítettem a
kezemmel, és lassan kihúztam a hosszú pengét
drágakövekkel kirakott tokjából. Az ujjaim alatt két
aranyszínű kígyó tekergett, fejüket egymással szembe
fordították. A  markolatot és a kardhüvelyt is türkiz és
smaragdzöld kövek borították – a zöld volt Mohamed harci
színe, és minden eddiginél fényesebben ragyogtak
könnyeim tükrében.
–  Az al-Máthur nevet adtam neki – mondta. – ’Az
Örökség’. Az apám hagyta rám végakaratában. És azóta is
megvédett minden csatában, ahogy te is tudod.
– Sosem értettem, hogyan kockáztathatod egy ilyen drága
holmi épségét a harcban – mondtam. – Ez a kard maga egy
ékkő – nagyon értékes.
– Egy kard csak annyit ér, amennyit a használója – felelte.
– Éppen ezért adom neked.
– Nekem? – A magasba tartottam, és néztem, ahogy a nap
kihunyó fénye megcsillan a vékony pengén; csodáltam az
élét és meleg ragyogását. Aztán eszembe jutott, miért akarja
nekem adni, és eleredtek a könnyeim. A zokogás úgy rázta a
testem, hogy majdnem leejtettem al-Máthurt Mohamed
mellkasára.
–  Nem akarom – mondtam. – Inkább te, mint Hidzsasz
összes kardja!
– De hát a tiéd vagyok, habibati! – mondta, és a szeme tele
lett könnyel. – Aisha, tudom, milyen irigykedve nézted a
nyakláncokat, amiket a többi feleségemnek adtam. Az az
igazság, hogy gondolkoztam rajta, hogy neked is készíttetek
egyet, de nem találtam olyan ékkövet, ami elég drága lett
volna, hogy kifejezze a mi szerelmünket. Remélem,
megbocsátasz nekem, Vöröském.
– Nincs mit megbocsátanom – mondtam, és letöröltem a
könnyeimet. – Hiszen nekem adtad a szerelmedet. És ez
minden, amire szükségem volt.
Mosolygott. – Milyen bátor vagy. Én kicsi gyermek
feleségem. Nem is – harcos feleségem. Vedd ezt a kardot, és
használd egészséggel, habibati. Jó szolgálatot tesz majd
neked a közelgő dzsihad idején.
–  Szent háború? – kérdeztem, és felhúztam a
szemöldökömet. – A  kuraisok nem mernének még egyszer
megtámadni bennünket, még akkor sem, ha te már nem
leszel velünk. Tudják, hogy a seregünk rövid idő alatt
szétverné őket.
– Úgy lesz, ahogy Allah akarja – felelte. – Meg aztán, ott
vannak a belső viszályok is. – Hirtelen megrázkódott,
mintha egy égő fáklyát érintettek volna a bőréhez.
Ijedtemben hátrébb húzódtam.
– Aisha – hörögte. – Ölelj át.
A szégyen belém mart csontos ujjaival, amiért ilyen ijedős
vagyok. Hiszen a halál nem patkány, ami éles fogaival
mindenkit megharap maga körül. Mögé kucorodtam,
magamhoz húztam, és a mellemre döntöttem a fejét.
A könnyeim folyamatosan hullottak, de a pokolra kívántam
őket. – Harcos feleségem – Mohamed így nevezett. Nem
félhetek a halálától, sem az előttem álló élettől. Hiszen az
enyém al-Máthur és a Próféta soha el nem múló szerelme.
Végigsimítottam a homlokát a tenyeremmel. Bárcsak
enyhíteni tudnám a fájdalmát, gondoltam.
– Aisha, teljesült a kívánságod – suttogta. – Az érintésed
elmulasztotta a fájdalmamat.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. – Dicsőség Allahnak…
A teste azonban újra megrázkódott, mintha az élet a
végtagjain keresztül akarna távozni belőle. Felemelte a
kezét a plafonra. – Nincs más Isten, csakis a magasságos
Allah! – kiabálta. Aztán egy hatalmasat sóhajtott, és
összerogyott a karomban. A  teste nehéz volt, akár egy
kőszikla.
– Mohamed! – sikítottam. – Mohamed! Ó, Allah, miért? –
Gyengéden megveregettem az arcát, megráztam, de olyan
ernyedten feküdt a kezemben, mint egy köteg ruha.
Éreztem, ahogy a halál karmai kaparásszák a hátam, és
hideg borzongás futott végig a gerincemen, fel, egészen a
nyakamig. Hirtelen eszembe jutott az apám. És bár az orrom
és a szám tele volt könnyel, valahogy mégis sikerült hangot
kipréselni a torkomból.
– Apám! Jaa abi! Apám, siess!
A mecsetbe nyíló ajtó hirtelen kicsapódott, és apám
rontott be rajta rémült tekintettel.
–  Nem tudom felébreszteni – mondtam zokogva, és
megfeledkeztem róla, hogy most már igazi harcos vagyok.
Csak arra tudtam gondolni, hogy Mohamed nincs többé.
Abim arca összeomlott, akár egy homokvár, amikor
lenézett Mohamedre. Felemelte a Próféta szemhéját,
mintha a lelkébe akarna látni. Aztán odatette a tenyerét az
orrlyukai elé.
–  Allahhoz tartozunk, és hozzá térünk vissza – suttogta
érdes hangon. Könnycseppek szaladtak lefelé az arca két
oldalán, és összekeveredtek az enyémekkel a Próféta fején.
Lehajolt, és megcsókolta Isten küldöttének sós ízű
homlokát.
–  Ó, milyen kár a Prófétáért! – mondta, és újra
megcsókolta Mohamed homlokát. –  Ó, milyen kár a tiszta
emberért!
Harmadszor is csókot lehelt a halott vezér szemöldöke
közé. Az arcán minden redő és ránc csurig megtelt
szomorúsággal. – Ó, milyen kár az igaz barátért! Isten
küldötte halott.

❖ ❖ ❖
Megfésültük Mohamed göndör fürtjeit, megmostuk az
arcát, és megigazítottuk a testén a ruhát, bár alig láttunk a
könnyeinktől. Aztán apám elment, hogy közölje a hírt az
ummával, én pedig egyedül maradtam vele, és a
szomorúságtól őrjöngve téptem a hajamat és a ruhámat.
Hamarosan nyílt az ajtó, nővér-feleségeim szaladtak be
rajta, és megtöltötték a szobát jajveszékelésükkel. Hafsza
elhúzta a kezemet az arcom elől és átölelt, de még az ő
szeretete sem tudta betölteni a tátongó űrt, amit a szívem
helyén éreztem. Bilal kiáltása hangzott fel a mecset
tetejéről. Fatima jelent meg az ajtóban, a háta mögött Alival
és al-Abbasszal, utat tört magának az ágyhoz, térdre
rogyott, és megcsókolta halott édesapja lábát. Ali is
letérdelt mellé, al-Abbasz pedig állva vigasztalta a síró
Majmunát. Egyedül az ő arca maradt érzéketlen az egész
szobában. Összehúzott szemmel pásztázta végig a
helyiséget; éreztem, hogy a tekintete megállt rajtam.
Felnéztem, és láttam, hogy észrevette a kardot a kezemben.
Aznap éjjel kimentem az udvarra, hogy a holdat
bámuljam. Úgy lógott a szikrázó drágakövekkel teli
égbolton, mint valami dísz. Aranyszínben fürdött, és olyan
közelinek tűnt, hogy az ujjaim bizseregni kezdtek, mintha
csak ki kellene nyújtanom a kezem, hogy leszakítsam.
Tudtam, hogy Mohamed imádná ezt a látványt.
Apám hangjának morajlása hallatszott a mecsetből.
Elindultam a füvön át, hogy megkeressem. De amikor
láttam, hogy Umart vigasztalja, inkább megálltam az
ajtóban. Keze a másik férfi rázkódó vállán nyugodott,
homlokukat szorosan egymáshoz nyomták.
–  A Paradicsomban majd újra együtt leszünk vele –
mondta abi. – Most azonban az ummára kell gondolnunk.
Egy alacsony, zömök ember – Abu Ubajda, Umar barátja –,
akinek akkora szemölcs csücsült az állán, mint egy jókora
bogár, sétált be a mecsetbe, és megragadta Umar szakállát.
– Az auszok és a khazrajok tanácskozást hívtak össze, hogy
megválasszák Medina új vezetőjét – mondta. – Azt hiszem,
ott a helyetek.
–  Allahra, de hiszen a Próféta teste még ki sem hűlt! –
vicsorogta Umar, aki ismét a régi önmaga volt.
–  Egyetértek, az időzítés nem a legszerencsésebb –
mondta az apám. – De számíthattunk erre. Ha ez a
tanácskozás nélkülünk zajlik le, mindent elveszítünk,
amiért Mohamed harcolt.
– Allahra, az nem lehet, vagy ne legyen a nevem Umar ibn
al-Khattab – dörmögte. Aztán mind a hárman kirohantak az
utcára – én pedig utánuk. Éreztem, hogy Mohamed velem
van; a jelenléte úgy takart be, akár egy láthatatlan köpeny.
Meg sem álltunk Medina tanácsterméig. A  férfiak
bementek, én pedig elbújtam egy mélyedésben, és onnan
néztem befelé. Tágas, négyzet alakú terem volt, olyan
magas mennyezettel, hogy még a legmegtermettebb férfi
sem érhette el, akkor sem, ha ráállt egy másik férfi vállára.
A  helyiség elülső részében meredek kőlépcső vezetett
felfelé egy csukott ajtóhoz. A mosdatlan testek kipárolgása
olyan erős volt, hogy el kellett takarnom az orromat a
kendőmmel. A  festetlen kőfalakon olajlámpák világítottak
halvány fényükkel. Ahogy az apám, Umar és Abu Ubajda
beléptek a terembe, a tömeg hirtelen elhallgatott.
Egy lapos orrú, nagy fülű férfi lépett előre, és megragadta
a szakállukat, hogy üdvözölje őket. – Megtisztel, hogy itt
köszönthetünk benneteket, de el kell mondanom még az
elején, hogy magunk közül kívánunk vezért választani.
Umar szóra nyitotta a száját, apám azonban megelőzte.
– Természetesen tiszteletben tartjuk a vágyatokat, hogy ti
szeretnétek irányítani magatokat – mondta. – De talán
elfelejtettétek, milyen is volt itt az élet azelőtt, hogy
Mohamed Medinába jött volna.
A  tömeg felé fordult, és szemléletesen ecsetelte régi
viszálykodásaikat, és szembesítette őket azzal, hogy az
auszok és a khazrajok olyan ádáz harcot vívtak egymással,
hogy félő volt, teljesen kiirtják egymást.
–  Mohamed irányítása alatt a törzseitek békében éltek
egymás mellett – mondta abi. – De valójában Allahtól
kaptátok ezt a békét, amiért támogattátok az Ő szent
prófétáját. Mohamed ma eltávozott közülünk, igen – Allah
azonban sosem hal meg. Ő tovább uralkodna felettünk, ha
hagynátok. Gazdag és virágzó várossá változtatná Medinát,
amelyet az egész világon mindenki tisztel. Még Mekka sem
vetekedhetne vele.
–  Nagyon is jól emlékszem azokra a viszályokra! –
kiabálta egy ausz sejk, és az előtte ülő khazraj férfira
mutatott. – Két fiamat is megölted!
 –  Megérdemelték, hogy ott pusztuljanak! – vicsorogta
amaz. – Miután megölték a bátyámat, a feleségét pedig
megerőszakolták!
– Persze, mert a bátyád a mi területünkön épített házat,
és azt állította, hogy az övé! – rázta az öklét a sejk egyik
életben maradt fia a khazraj férfi felé. – És amikor elküldtük
hozzá a szolgáinkat, hogy megüzenjük, a tilosban jár, még
őket is ellopta tőlünk!
Nemsokára az egész terem felbolydult. Kiabálások,
vádaskodások repkedtek fel-alá, folyt a vér, és az emberek
vadul rugdosták a lábuk alatt heverő sérülteket. Végül az
apám felment a lépcsőn, és rájuk parancsolt, hogy hagyják
abba a viaskodást.
–  Most tisztán látszik, hogy mi vár ránk, ha
megpróbáljátok visszavenni tőlünk Medinát! – mondta. –
Jaa auszok és khazrajok, ezennel arra kérlek benneteket, ne
rúgjátok fel az ummával és a mi Istenünkkel kötött
szerződéseteket. Ma erősebbek vagyunk, mint valaha, de
csak akkor, ha mellettünk maradtok!
–  Abu Bakrnak igaza van! – ordította egy ausz sejk. –
Inkább támogatok egy olyan vezért, aki a Próféta embere
volt, minthogy egy khazraj kutyát kövessek!
–  Én pedig inkább követek valakit az ummából, akár a
pokolra is, minthogy egy ausz vezessen bárhová! – vágott
vissza egy férfi az ellenséges törzsből.
Nem telt bele sok idő, és az egész terem egyöntetűen
apám mellé állt; Umar és Abu Ubajda is torkuk szakadtából
kiabálták a nevét. Kihasználtam az alkalmat, és lemásztam
az alkóvról. Szerettem volna hazarohanni, és elújságolni a
jó hírt Mohamednek. Istenem, hogy örült volna! Mohamed
jobban szerette az apámat, mint ő saját magát. Biztos
voltam benne, hogy abim pont úgy vezetné az ummát,
ahogyan a Próféta is tenné.
A gyász ismét forró könnyeket fakasztott a szememből.
Istenem, hogy éljek Mohamed nélkül? Felnéztem a csillagos
égre, és a fájdalmam csillapodni kezdett. Tudtam, hogy ott
van, és a Paradicsomból néz le rám. Azt is látta, mi történt a
tanácsteremben. Lehet, hogy épp ő szórta el a viszálykodás
magvait az anszarik között. És mégis, úgy szerettem volna
vele együtt ülni idelent, a sötétben; megbeszélni a
látottakat, és még egyszer utoljára odabújni hozzá.
De ahogy a kunyhómhoz értem, láttam, hogy az ajtó
nyitva van. Megálltam odakint, és hallgattam – akárcsak pár
nappal azelőtt –, hogy mit beszél egymással al-Abbasz és
Ali. A  hangjukat ezúttal csörgések, puffanások és kaparó
hangok kísérték.
– Ez a padló olyan kemény, akár a kő! – mondta Ali. – Még
mindig úgy gondolom, hogy odakint kellene eltemetnünk, a
fia mellett.
–  És hagyni, hogy Abu Bakr vezesse le a ceremóniát? –
dohogott al-Abbasz. – Akkor aztán végleg eldőlne, hogy ő
követi a Prófétát az umma élén!
–  Ha az emberek Abu Bakrt akarják, talán hagynunk
kellene, hogy meglegyen az akaratuk – felelte Ali.
–  Az emberek azt akarják, hogy valaki megtöltse a
hasukat – mondta al-Abbasz. – Ezen kívül nemigen ismerik
a saját vágyaikat. Ha Abu Bakr úgy lép fel, mint a vezérük –
és ő mondja el az imádságot a Próféta teste felett –, senki
sem meri majd megkérdőjelezni a hatalmát. Te vagy
Mohamed jogos örököse. És klánunk egyetlen reménysége.
Szembe kell szállnod azokkal, akik el akarják venni tőled az
osztályrészedet!
Az ajtó szűk résén keresztül megpillantottam al-Máthurt,
és azt kívántam, bárcsak valami csoda folytán belerepülne a
kezembe. Fegyver nélkül még csak meg sem mertem
próbálni, hogy megakadályozzam ezt a gyalázatos temetést.
Attól féltem, al-Abbasz gondolkodás nélkül elvágja a
torkom, és engem is belelök abba a lyukba, amit a szobám
padlóján ástak.
Kétségbeesetten próbáltam valami megoldást találni.
Apám messze van, és a megválasztását ünnepli. Nővér-
feleségeimet felébreszthetném ugyan, de mire
visszaérnénk, Ali és al-Abbasz befejezné a temetést, és én
elmulasztanám, mit forralnak. Pedig mindent meg kell
tudnom, hogy aztán elmondjam apámnak.
A csákány minden egyes csikordulására úgy éreztem,
mintha mellbe vágtak volna. Közelebb hajoltam a
bejárathoz, és hallgattam, ahogy ásnak. Aztán hallottam,
hogy nyögnek, amikor felemelik Mohamed testét az ágyról.
–  Allahra, most még nehezebb, hogy kiment belőle a
lélek! – mondta al-Abbasz. Hát igen, gondoltam, Mohamed
lelke nagyon könnyű volt, olyannyira, hogy amint elhagyta
a testét, azonnal felszállt Allah jobbjára. De egy szót sem
szóltam, csak a szívemre szorítottam a kezemet, mert úgy
éreztem, ki akar szakadni.
Még egy nyögés, majd egy tompa puffanás: Mohamed a
sírban volt. Elképzeltem, ahogy a teste belezuhan a lyukba,
és megkapaszkodtam az ajtóban, nehogy a fájdalom engem
is lehúzzon a föld alá.
–  Allah áldása legyen rajtad, drága unokatestvérem –
mondta Ali elfúló hangon. – És kérlek, bocsáss meg nekem
ezért a szégyenletes temetésért, ami egyáltalán nem méltó
egy prófétához.
–  Nem méltó, de szükséges – tette hozzá al-Abbasz. – És
ezt ő is megértheti. Meg aztán – mondta, és a hangja
hallhatóan megelevenedett –, így legalább a féltékeny
gyermek felesége minden éjjel vele alhat, ahogy mindig is
szeretett volna.
Aztán hallottam, ahogy ledöngölik a földet. Mohamedet
eltemették. Néma zokogásban törtem ki, ahogy
elképzeltem, hogy ott fekszik, a hideg sírban, és soha többé
nem süthet rá a hold, amit annyira szeretett.
–  Szép munka volt – mondta al-Abbasz. – Ne feledd a
kardod.
–  Miféle kardot? – kérdezte Ali. – Én nem hoztam
magammal semmilyen kardot.
–  Azt a drágaköveset ott a sarokban. Vagy nem a tiéd?
Mohamed rád hagyta a fegyvereit, vagy nem?
A pulzusom felgyorsult, és jelezte, hogy cselekednem kell.
Feltéptem az ajtót és rávetettem magam al-Máthurra. Egy
pillanat alatt megragadtam a markolatát, és kihúztam a
hüvelyéből. – Ez a kard az enyém – mondtam. – Ha
bármelyikőtök el akarja venni tőlem, csak tessék!
Al-abbasz úgy vigyorgott, mintha én lennék a
legelragadóbb dolog, amit valaha látott életében.
–  Nicsak, egy női harcos! – mondta. – Jaa Ali, nem is
mondtad. Bocsáss meg, Aisha, azt hittem, Mohamed kardja
tévedésből maradt itt.
 –  Igen, valaki nagyot tévedett ma este, de az nem
Mohamed volt – mondtam, és a lábam fejével beletúrtam a
frissen betemetett földbe.
–  A Próféta kívánsága volt, hogy oda temessék, ahol
meghalt – mondta al-Abbasz nyájas hangon.
–  Takarodjatok a lakosztályomból, ti hazug tolvajok! –
kiabáltam és megsuhogtattam a kardom pengéjét al-Abbasz
orra előtt. – Hacsak nem akarjátok, hogy titeket is ide
temessenek.
Miután kisurrantak – al-Abbasz a földig hajolt előttem,
mintha így diktálná az illem, Ali pedig a fejét lógatta és a
homlokát ráncolta – eltettem a tokjába al-Máthurt, és
visszahúztam az ágyamat oda, ahol rendesen állni szokott –,
és ahol most már Mohamed nyugodott. Bebújtam a takaró
alá, hasra feküdtem, és lefelé fordított tenyeremet a
báránybőrre nyomtam, mintha csak érezni akarnám a szíve
dobbanását a föld alól.
„A kardom jó szolgálatot tesz majd neked a közelgő
dzsihad idején.” Most már tudtam, mire utalt Mohamed,
amikor belső viszályt emlegetett. A teste még ki sem hűlt, és
a szent háború máris elkezdődött. És én? Én itt leszek a
kardommal, végre szabadon harcolhatok, és a kezembe
vehetem a sorsomat – hogy méltó legyek a nevemre.
Aisha. Azt jelenti: ’élet’.
Jelentse hát újra azt, most és mindörökké.
  

A REGÉNYBEN SZEREPLŐ ARAB

KIFEJEZÉSEK JEGYZÉKE
 
 
abi – apa
afuan – bocsánat
ahlan – Isten hozott!
ahlan va sahlan – Isten hozott a családban
Allah akbar – Isten hatalmas
al-Máthur – „Az Örökség”; Mohamed kardja
al-zanija – házasságtörő asszony
anszari – segítők: a medinai törzsek, akik Mohamed mellé
álltak
Assalaamu aleikum – Béke veled!
barid – hosszmérték, körülbelül 32 kilométer
bint – lánya
dinár – aranypénz
dirham – ezüstpénz
durra  –  „papagáj”: a hárem második helyét elfoglaló
feleség neve
dzsahilijja – a tudatlanság kora az iszlám előtt
dzsinn  –  mitikus lény: lélek, aki a Földön él és
természetfeletti hatalommal rendelkezik
fahisa – szajha
habibati – szerelmem (nőnemű)
habibi – szerelmem (hímnemű)
haddzsa – olyan nő, aki elzarándokolt Mekkába
hammam – nyilvános fürdő
hatun – nagyasszony; a hárem első helyét elfoglaló feleség
hidzsab – függöny, fátyol
Hidzsasz – Arábia nyugati partja
hidzsra  –  kivonulás; a muszlimok emigrációja Mekkából
Medinába
houda – lefüggönyözött ülés a teve tetején
huri – erényes nő, aki halála után a Paradicsomba került
ibn – fia
jaa  –  „Hé!”; nevek előtt használatos szócska,
megszólításokban
kahin – iszlám előtti misztikus
khatmi – gyógynövény alapú orvosság, mályvából készítik
khuzama – édes ízű sivatagi növény
kohl – fekete paszta, szemfestékként használatos
kurán  –  recitálások; elsősorban Mohamed recitálásai,
amelyek Allahtól származnak
Labajk al-Lahuma labajk – Válaszolunk a hívásodra, Allah!
lateeth – ízletes
majlisz – nappali
marhaba – üdvözlésféle
másalaama – viszontlátásra
miszvak – fertőtlenítő, összehúzó hatású fa, melynek ágait
a fogak és az íny tisztítására használják
purda – az iszlám területeken használatos öltözék hordása,
mely elfedi a nő teljes testét
rakía – meghajlás a muszlim imádkozás rituáléjában
sejk – öregember
szahab – barát
szamn – tisztított vaj
számum – vad sivatagi szélvihar
szcimitár – hajlított pengéjű kard
szuk – piac
tanbur – hangszer, a lant elődje
tharid – húsból és kenyérből álló étel, a legenda szerint ez
volt Mohamed kedvence
umma – a muszlim hívek közössége; anyaföld
ummi – anyám
va aleikum assalaam  –  „és veled is béke”; üdvözlés
viszonzása
vadi – (kiszáradt) folyómeder
varsz  –  sárga festék, egy szezámhoz hasonló jemeni
növényből készítik
zauba  –  „ördög”; homokoszlop, a sivatagi homokvihar
során keletkezik
MOHAMED FELESÉGEI ÉS ÁGYASAI,
IDŐRENDBEN
 
KHADIDZSA
SZAUDA
AISHA
HAFSZA
ZAJNAB BINT KHUZAJNA (UMM AL-MASZAKIN, A
SZEGÉNYEK ANYJA)
UMM SZALAMA
ZAJNAB BINT DZSAHS
DZSUAJRIJA
RAJHANA
SZAFIA
RAMLAH (UMM HABIBA)
MARJAM
ALIA
MAJMUNA
 TARTALOM
 
PROLÓGUS – Egyetlen vádló ujj
ELSŐ FEJEZET – Beduinok a vadonban
MÁSODIK FEJEZET – Homokdűnék
HARMADIK FEJEZET – A férjed már vár
NEGYEDIK FEJEZET – A skorpió szúrása
ÖTÖDIK FEJEZET – A kis bajkeverő
HATODIK FEJEZET – Rossz ötlet
HETEDIK FEJEZET – Mohamed halott
NYOLDADIK FEJEZET – Amitől a férfi megvadul
KILENCEDIK FEJEZET – A Szegények anyja
TIZEDIK FEJEZET – A rosszul megválasztott imádság
TIZENEGYEDIK FEJEZET – Tharid és holdfény
TIZENKETTEDIK FEJEZET – Nevetséges híresztelések
TIZENHARMADIK FEJEZET – Szökj meg velem
TIZENNEGYEDIK FEJEZET – A szabadság ára
TIZENÖTÖDIK FEJEZET – A le nem szakított virág
TIZENHATODIK FEJEZET – A hárem királynője
TIZENHETEDIK FEJEZET – Megbabonázva
TIZENNYOLCADIK FEJEZET – Pillantás a tükörbe
TIZENKILENCEDIK FEJEZET – Gyülekező viharfelhők
HUSZADIK FEJEZET – Gyilkos szél
HUSZONEGYEDIK FEJEZET – A kettészakadt hárem
HUSZONKETTEDIK FEJEZET – A mekkai zendülés
HUSZONHARMADIK FEJEZET – Képmutatók és kémek
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET – A szerecsen pengéje
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET – A Próféta örököse
HUSZONHATODIK FEJEZET – Ellenségből szövetséges
HUSZONHETEDIK FEJEZET – József testvérei
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET – Tisztelet és dicsőség
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET – A remény arcai
HARMINCADIK FEJEZET – Végre szabadon
HARMINCEGYEDIK FEJEZET – Tízezer tűz
HARMINCKETTEDIK FEJEZET – A Paradicsom kulcsa
HARMINCHARMADIK FEJEZET – Harcos feleség
A regényben szereplő arab kifejezések jegyzéke
Mohamed feleségei és ágyasai, időrendben