Anyunak

és Debnek
Mert félig már meg is válaszolták a kérdést,
mielőtt egyáltalán belegondoltak volna,
milyen rémesen bizarr.
És minden másért is.
I.
A TECHNIKUSOK ELMONDÁSA SZERINT az üveg
túloldalán ücsörgő lány egyetlen szót sem szólt, mióta csak
behozták. A férfit ez eleinte nem lepte meg, hiszen tisztában van
vele, milyen traumán esett át a lány, ám ahogy most figyeli őt a
detektívüvegen át, kezdi megkérdőjelezni az első benyomását. A
lány görnyedten ül a kemény fémszéken, egyik bekötözött
kezével az állát támasztja, a másikkal pedig megfejthetetlen
szimbólumokat rajzolgat a rozsdamentes acél asztallapra. Félig
lehunyja a szemét, ami alatt mély karikák húzódnak, szinte
véraláfutásnak tűnnek a bőrén. Zsíros, fénytelen fekete haját laza
kontyba fogta össze. Láthatóan ki van merülve.
Ám a férfi akkor sem nevezné traumatizáltnak.
Victor Hanoverian különleges ügynök a kávéját kortyolgatja,
miközben a lányt figyeli, és várja, hogy megérkezzen a csapata.
Vagy legalábbis a társa. A csapatuk harmadik kulcsfontosságú
tagja a kórházban van a többi lánnyal, próbál mindent megtudni
az állapotukról, és – amennyiben lehetséges – igyekszik kideríteni
a nevüket, illetve ujjlenyomatot venni tőlük. Közben további FBI-
ügynökök és helyszínelők mentek ki a birtokra, és már az a kevés
is, amit eddig hallott tőlük, olyan hatást gyakorolt Victorra, hogy
legszívesebben most azonnal hazatelefonálna, és beszélne a saját
lányaival, meggyőződne róla, biztosan minden rendben van-e
velük. Ám a férfi ügyesen bánik az emberekkel, főleg a
traumatizált gyerekekkel, így észszerű döntés volt itt maradnia,
arra várva, hogy kihallgassa ezt a bizonyos áldozatot.
Látja a lány orra és szája körül a halvány rózsaszín vonalat, az
oxigénmaszk nyomát. A karját és kölcsönvett ruháját föld meg
korom piszkolja be. A kézfejét és a bal felkarját kötés borítja, a
kórházban kapott vékony atléta alól több helyen szintén
kidudorodik a vastag réteg géz. A lány észrevehetően didereg a
kifakult, zöld műtősnadrágban, és nem teszi le csupasz lábfejét a
hideg padlóra, de egy szóval sem panaszkodik.
A férfi még a nevét sem tudja.
Nem tudja a legtöbb megmentett lány nevét, ahogy azokét
sem, akiket már rég nem volt semmi, de semmi esélyük
megmenteni. Ez a lány egyelőre senkivel sem beszélt a társain
kívül, és még hozzájuk se úgy szólt, hogy abból kiderült volna a
nevük vagy bármi más információ. Egyszerűen csak… Hát,
Victor nem igazán nevezné megnyugtatónak a lány szavait. Ő
maga nem találta volna kimondottan bátorítónak azt, hogy „Vagy
meghaltok, vagy nem, de most már higgadjatok le, hadd lássanak
el a dokik!” Ám úgy tűnt, a többi lány tényleg lecsillapodott
ennek hallatán.
A lány kihúzza magát, hátradől a széken, majd lassan felemeli
a karját a feje fölé, és kinyújtózik, háta ívbe hajlik, akár az íj
húrja. A helyiségben lévő mikrofonok érzékelik a csigolyái
fájdalmas ropogását. A lány a fejét csóválja, majd ismét előredől,
az asztalra nyomja az arcát, tenyere a fémre simul. Elfordítja a
fejét az üvegtől, nyilván tudja, hogy többen is figyelik mögüle, és
nem akar feléjük nézni. Ám ebből a szögből Victor rálát valami
másra, ami szintén érdekli: a tetoválásra.
A kórházban készítettek róla egy fotót; Victor most látja az
élénk színek kontúrját, ahogy kikandikál az atléta alól a lány
vállánál. Az egész rajzot nem tudja tisztán kivenni, ám az anyag
nem elég széles ahhoz, hogy teljesen eltakarja. A férfi előveszi a
dzsekije zsebéből a fényképet, feltartja az üveghez, tekintete ide-
oda jár a papír és a lány hátán kirajzolódó minta között. A
tetoválásnak önmagában nem lenne jelentősége, ám egyetlenegyet
leszámítva az összes lányon hasonló van. A szín és a dizájn
mindegyiküknél különbözik, de a motívum alapvetően ugyanaz.
– Mit gondol, a pasas tette ezt velük? – kérdezi az egyik
technikus, aki a monitoron figyeli a lányt. A kamera a
kihallgatóhelyiség túlsó feléből közvetíti a képet, felnagyítva
mutatja az arcát, ahogy lehunyt szemmel lassan, mélyeket
lélegzik.
– Azt gondolom, hogy majd kiderül. – Victor nem szeret
találgatni, pláne, mivel egyelőre még alig tudnak valamit. Ez az
ügy egyike pályafutása azon ritka eseteinek, hogy amire
bukkannak, az sokkal rosszabb, mint amit el tudnak képzelni. A
férfi hozzá van szokva, hogy a legrosszabbra számítson.
Valahányszor csak eltűnik egy gyerek, az őt keresők a belüket is
kidolgozzák, hogy megtalálják, de nem számítanak arra, hogy
szegényke végül elevenen kerül elő. Legfeljebb reménykednek
benne. De semmiképpen sem számítanak rá. A férfi látott már
olyan apró holttesteket, amikhez csoda, hogy egyáltalán találni
megfelelő méretű koporsót, és megerőszakolt kisgyerekeket, akik
még a szavakat sem ismerték arra, ami velük történt, ám ez az
eset mindezekhez képest is annyira megdöbbentő, hogy Victor
nem igazán tud mit kezdeni vele.
Még azt sem tudja, hány éves a lány. Az orvosok úgy becsülik,
hogy a kora valahol tizenhat és huszonkettő között lehet, de ez
nem sokat segít a férfinak. Ha tényleg nem idősebb tizenhatnál,
akkor valószínűleg ide kéne hívniuk hozzá valakit a
gyermekvédelmisektől, de azok már így is ellepték a kórházat, és
megnehezítették az FBI-osok dolgát. A gyermekvédelmisek
fontos és szükséges feladatot látnak el – ám attól még a férfi
útjában lennének. Victor a saját lányaira gondol, próbálja
kitalálni, vajon mit tennének, ha ők lennének a kihallgatóba
zárva, de egyikük sem tudna így uralkodni magán. Ez talán azt
jelenti, hogy a lány idősebb? Vagy csak nagyobb gyakorlata van
abban, hogy úgy tegyen, mintha semmi sem lenne rá hatással?
– Üzent valamit Eddison vagy Ramirez? – kérdezi a
technikusoktól, ám egy pillanatra sem veszi le a szemét a lányról.
– Eddison mindjárt ideér. Ramirez még mindig a kórházban
van, a legfiatalabb áldozat szüleivel – feleli az egyik kolléganője.
Yvonne nem néz a kihallgatóban ülő lányra, még a monitorra
sem. Nemrég adott életet a kislányának, csak ma jött vissza a
szülési szabadságról. Victor arra gondol, hogy talán fel kéne
mentenie a nőt az ügy alól, de végül úgy dönt, Yvonne majd szól,
ha már nem bírja tovább.
– Ő az, aki miatt beindult a keresés?
– Csak pár napja veszett nyoma. A plázából tűnt el, miközben
a barátnőivel vásárolt. A többiek azt mesélték, hogy a lány kiment
a próbafülkék közül, mert másik méretet akart hozni egy ruhából,
de nem jött vissza.
Eggyel kevesebb megkeresendő személy.
A kórházban lefényképezték az összes lányt, még azokat is,
akik az odaúton vagy nem sokkal a megérkezés után meghaltak,
és nekiláttak összevetni a képeket az eltűnt személyek
adatbázisával. De időbe fog telni, mire meglesz az eredmény.
Amikor az ügynökök vagy az orvosok a nevükről kérdezték a
jobb állapotban lévő áldozatokat, azok mind erre a lányra néztek,
aki nyilvánvalóan valamiféle vezető szerepet tölt be közöttük, és
a többségük egy szóval sem felelt. Néhányan mintha fontolóra
vették volna a választ, ám aztán olyan heves zokogásban törtek
ki, hogy összeszaladtak az ápolónők.
A kihallgatóban ülő lány azonban nem így reagált. Amikor
megkérdezték tőle, hogy hívják, egyszerűen csak elfordult. Úgy
tűnik, mintha ő nem akarná, hogy bárki is rátaláljon.
 Emiatt az FBI-osok közül néhányan arra gyanakodnak, hogy
ez a lány talán nem is áldozat.
Victor felsóhajt, és felhajtja az utolsó korty kávét, majd
összeroppantja a markában a papírpoharat, mielőtt kidobja az ajtó
melletti kukába. Szeretné megvárni Ramirezt. Az ilyen
helyzetekben mindig segít, ha egy nő is jelen van a
kihallgatóhelyiségben. Vajon van ideje várni a kolléganőjére? Ki
tudja, meddig lesz még a szülőkkel a kórházban, vagy hogy hány
másik szülő fog még odacsődülni, miután nyilvánosságra hozzák
a fotókat. Ha nyilvánosságra hozzák őket, helyesbít magában
homlokráncolva a férfi. Utálja ezt a részt, utálja, hogy az
áldozatok fényképe állandóan a televíziók képernyőjén és újságok
címoldalán virít, így a szerencsétleneknek később sem lesz
esélyük elfelejteni a velük történteket. Legalább addig várni akar
a sajtónyilvánossággal, amíg eredményre nem jutnak az eltűnt
személyek adatbázisával.
Kinyílik mögötte az ajtó, aztán nagy erővel becsapódik. A
helyiség hangszigetelt, az üveg viszont kissé megremeg, mire a
lány azonnal kihúzza magát a széken, és hunyorogva mered a
tükörre. Vagyis valószínűleg rájuk, hiszen nyilván tudja, hogy az
üveg mögül figyelik.
Victor nem fordul meg. Senki sem csapja be úgy az ajtót, mint
Brandon Eddison.
– Van valami?
– Néhány lányt azonosítottunk, ők nem olyan régen tűntek el,
a szüleik már úton vannak ide. Mind keleti partiak.
Victor elveszi a fotót az üvegtől, és visszadugja a dzsekije
zsebébe.
– Róla megtudtál valamit?
– Miután idehoztuk, a többiek közül néhányan Mayának
nevezték. Vezetéknevet nem említettek.
 – Vajon ez az igazi neve?
Eddison felhorkan.
– Kétlem. – A férfi a dzsekije cipzárjával vesződik, igyekszik
felhúzni, hogy eltakarja a Washington Redskins-es focimezét.
Miután a birtokra kiérkező egység rátalált a túlélőkre, riasztották
Victor csapatát, ami épp nem volt szolgálatban. A társa ízlését
ismerve a férfi hálás, hogy Eddison felsőjén legalább nem pucér
csajok virítanak. – A helyszínelők átkutatják a fickó házát, hogy
nem tartott-e meg személyes holmikat a rohadék.
– Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy nagyon is
személyes, amit megtartott.
Eddison nem száll vitába ezzel, talán éppen arra gondol, amit a
birtokon látott.
– Miért pont ezt a kiscsajt hoztuk be? – kérdezi. – Ramirez azt
mondja, vannak köztük olyanok, akik enyhébben sérültek meg.
Viszont ijedtebbek, úgyhogy sokkal könnyebben szóra lehetne
bírni őket. Ez itt elég kemény diónak tűnik.
– A többiek vezetőként tekintenek rá. Tudni akarom, miért.
Nyilván kétségbeesetten várják, hogy hazatérhessenek végre,
szóval, akkor vajon miért róla vesznek példát, és inkább nem
válaszolnak a kérdéseinkre?
– Szerinted ő is bűnrészes?
– Ezt kell kiderítenünk. – Victor fölkapja a pultról a palack
vizet, és mély levegőt vesz. – Na jó. Menjünk, beszélgessünk el
Mayával!
A lány hátradől a széken, amikor belépnek a
kihallgatóhelyiségbe, és összekulcsolja a hasán gézzel borított
ujjait. Victor ennél védekezőbb pózra számított, és látja a
homlokát ráncoló társán, hogy őt is kizökkentette a váratlan
reakció. A lány tekintete végigsiklik rajtuk, felméri a részleteket
és következtetéseket von le, ám gondolatai egyáltalán nem ülnek
ki az arcára.
– Köszönjük szépen, hogy velünk jöttél – mondja
üdvözlésképpen Victor, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy
nem is adtak neki választási lehetőséget. – Ő a társam, Brandon
Eddison különleges ügynök, én pedig Victor Hanoverian
nyomozásvezető különleges ügynök vagyok.
A lány szája sarka egy futó pillanatra fölfelé görbül, ám a
grimaszt nem igazán lehet mosolynak nevezni.
– Victor Hanoverian nyomozásvezető különleges ügynök –
ismétli, hangja rekedt a füsttől. – Jó hosszú titulus.
– Szeretnél inkább Victornak szólítani?
– Nekem igazából édesmindegy, de köszönöm, így valóban
egyszerűbb.
A férfi lecsavarja a palack kupakját, és átadja a lánynak a
vizet, kihasználva a pillanatot arra, hogy módosítson a
stratégiáján. A lány nyilvánvalóan nem traumatizált, és nem is
szégyenlős.
– A bemutatkozásnak általában van egy másik része is.
– Az egyéni kis érdekességek? – kérdezi a lány. – Maga szeret
kosarat fonni és nagyokat úszni, Eddison pedig imád tűsarkúban
meg miniben grasszálni az utcán?
Eddison felmordul, és az asztalra csap az öklével.
– Mi a neved?
– Ne legyen ilyen goromba!
Victor az ajkába harap, csak így tud ellenállni a kísértésnek,
hogy elmosolyodjon. A mosolya nem javítana a helyzeten – a
társa hangulatán meg végképp nem –, de akkor is kísértést érez rá.
– Volnál szíves elárulni nekünk a nevedet?
– Köszönöm, hogy szépen kérte, de nem. Azt hiszem, ezt
inkább nem osztanám meg magukkal.
– Néhány lány Mayának nevezett.
 – Ha úgyis tudják, akkor meg miért kérdezik?
Victor hallja, hogy Eddison levegő után kap, de ügyet sem vet
rá.
– Szeretnénk megtudni, hogy ki vagy, és hogyan kerültél arra a
helyre. Szeretnénk segíteni, hogy hazajuthass.
– És ha azt mondanám, hogy nincs szükségem a segítségükre?
– Akkor kíváncsi lennék, vajon eddig miért nem jutottál haza
onnan.
Maya arcán halovány mosolyszerűség villan, és mintha
elismerően vonná fel a szemöldökét. Csodaszép lány – a bőre
bronz árnyalatú, a szeme pedig világosbarna, szinte
borostyánszínű –, de nincs benne lágyság. A mosolyát ki kell
érdemelni.
– Azt hiszem, erre mindketten tudjuk a választ. De már nem
vagyok ott, igaz? Innen már hazajuthatok.
– És pontosan hol van az otthonod?
– Azt sem tudom, hogy megvan-e még egyáltalán.
– Ez nem játék – csattan fel Eddison.
A lány hűvösen végigméri.
– Nem, persze hogy nem az. Emberek haltak meg, életek
mentek tönkre, és biztos vagyok benne, hogy nagyon bosszantó
volt otthagynia a csapata futballmeccsét.
Eddison elpirul, és még jobban felhúzza a dzsekije cipzárját.
– Nem tűnsz valami idegesnek – jegyzi meg Victor.
Maya vállat von, és kortyol a vízből, óvatosan tartja az üveget
bekötözött kezében.
– Annak kéne lennem?
– A legtöbben idegesek lesznek, ha FBI-ügynökökkel kell
beszélniük.
– Nem nagyon különbözik attól, amikor beszélnem kellett… –
A lány kiszáradt ajkába harap, és grimaszt vág, ahogy
kicserepesedett bőrén vércseppek ütköznek ki. Ismét kortyol a
vízből.
– Kivel? – puhatolódzik finoman Victor.
– Azzal a férfival – válaszolja Maya. – A Kertésszel.
– A fogvatartótoknak volt egy kertésze? És te beszéltél vele?
A lány a fejét csóválja.
– Ő volt a Kertész.

Meg kell érteniük, nem félelemből vagy tiszteletből neveztem így,

és nem is valamiféle értelmetlen udvariaskodásból. Még csak nem
is én adtam neki ezt a nevet. Mint minden más azon a helyen, ez a
név is a tudatlanságunkból született kitaláció volt. Amit nem
tudtunk, arra kitaláltunk valamit, és amiről nem létezett
kitalációnk, az egy idő után már nem is számított. Azt hiszem, ez
is a gyakorlatiasság egy formája. A szelíd, gyengéd emberek, akik
kétségbeesetten vágynak a megerősítésre másoktól, áldozatul
esnek a Stockholm-szindrómának, minket, a többieket pedig a
gyakorlatiasság kerít hatalmába. Mivel mindkettő hatását láttam
már másokon, én inkább ez utóbbira szavazok.
A Kertbe kerülésem napján hallottam először ezt a nevet.
Hasogató fejfájással tértem magamhoz, ami százszor rosszabb
volt életem legvészesebb másnaposságánál is. Eleinte ki sem
bírtam nyitni a szememet. Minden egyes lélegzetvételnél
fájdalom hasított a koponyámba, ahogy a legapróbb mozdulatra
is. Nyilván önkéntelenül felnyöghettem, mert valaki egyszeriben
hűvös, nyirkos törülközőt simított a homlokomra meg a
szememre, miközben nyugtatgatott, hogy ez csak tiszta vizes
borogatás.
 Nem is tudom, mi aggasztott jobban a női hang hallatán: hogy
neki nyilván gyakran kellett attól tartania, mi lehet a vízben, vagy
a puszta tény, miszerint az illető nőnemű volt. Azt biztosan
tudtam, hogy az engem elrabló párosnak egyike sem volt nő.
A lány bedugta fél karját a vállam alá, gyengéden felsegített
ülő helyzetbe, majd egy poharat tartott a számhoz.
– Nyugalom, csak tiszta víz – mondta ismét.
Ittam a pohárból. Nem igazán számított, hogy tényleg „csak
tiszta víz” volt-e benne, vagy sem.
– Le tudsz nyelni pár pirulát? – kérdezte.
– Ja – suttogtam, de még ettől is a fejembe hasított a kín.
– Akkor tátsd ki a szád! – Miután szófogadóan kinyitottam a
számat, a lány két lapos tablettát helyezett a nyelvemre, majd
ismét az ajkamhoz nyomta a vizespoharat. Engedelmesen
lenyeltem a tablettákat, és leküzdöttem a hányingert, miközben a
lány óvatosan visszafektetett a hűvös lepedőre és a kemény
matracra. Hosszú ideig egy szót sem szólt, egészen addig, amíg
végre már nem szikráztak színes fénypöttyök a lehunyt szemem
előtt, és magamtól mocorogni nem kezdtem. Ekkor levette az
arcomról a törülközőt, de továbbra is leárnyékolta a szememet a
mennyezeti világítás elől, amíg abba nem hagytam a pislogást.
– Ezek szerint te csináltad már ezt néhányszor – krákogtam.
A lány szótlanul nyomta a kezembe a vizespoharat.
Bár görnyedten ült az ágy melletti zsámolyon, látszott rajta,
hogy magas. Sudár és karcsú volt, hosszú lábú és szálkásan
izmos, akár egy amazon. Bár igazából inkább nőstény oroszlánra
hasonlított, mert olyan ernyedten ücsörgött, mint egy macska.
Aranybarna fürtjeit a feje tetejére tornyozta, valami sikkes,
fölöslegesen agyonbonyolított kontyba, így tisztán láthattam
arcának erős vonásait és sötétbarna szemét, benne
aranypettyekkel. Fekete, nyakban megkötős selyemruhát viselt.
 Kissé mintha megkönnyebbült volna attól, hogy némán,
nyíltan méregetem. Úgy sejtettem, hogy még ez is jobb, mint a
rikácsoló hisztéria, aminek az elődeimnél lehetett kitéve.
– Engem Lyonette-nek hívnak – mondta, miután
kibámészkodtam magam, és ismét kortyoltam a vízből. – Nincs
értelme elárulnod nekem a nevedet, mert itt úgysem használhatod
majd. Legjobb volna elfelejtened, ha tudod.
– Hol vagyunk?
– A Kertben.
– A Kertben?
A lány vállat vont, de még ez a mozdulata is kecses volt,
inkább elegáns, mint hanyag.
– Ez a név is ugyanúgy megteszi, mint bármi más. Akarod
látni?
– Gondolom, nem ismered a kijárathoz vezető legrövidebb
utat.
Erre szótlanul meredt rám.
Ennyit erről. Kilendítettem a lábamat az ágyból, ökölbe
szorított kézzel a matracra támaszkodtam, és rádöbbentem, hogy
anyaszült meztelen vagyok.
– Ruha?
– Tessék! – Lyonette átnyújtott nekem egy fekete, selymes
anyagot, amiről kiderült, hogy feszesen rám simuló, a térdemig
érő ruhácska. Elöl egészen a nyakamig feljött, hátul viszont mély
volt a kivágása. Nagyon mély. Majdnem kilógott belőle a
fenekem. Lyonette segített megkötni a csípőmön a sodort
selyemszalagot, majd finoman az ajtónyílás felé tolt.
A szoba teljesen dísztelen volt, puritánul berendezett, az ágyon
kívül nem kapott helyet benne más, csak a vécé meg egy kis
kézmosó. A másik sarokban egy aprócska, nyitott zuhanyozót
láttam. A falak mind vastag üvegből voltak. A helyiségen rendes
ajtó nem is volt, csupán egy nyílás a falban. Az üveg mindkét
oldalán széles barázda húzódott. Lyonette észrevette, hogy a
bemélyedést figyelem, és a homlokát ráncolta.
– Erős, sötét falak szoktak leereszkedni, hogy ne mehessünk ki
a szobánkból, és ne láthasson meg minket senki idebent –
magyarázta.
– Gyakran?
– Néha.
A szobából kilépve keskeny folyosóra jutottam, ami jobbra
hosszan elnyúlt, balra viszont néhány lépés után elkanyarodott.
Szinte pontosan az ajtónyílással szemben egy másik bejáratot
pillantottam meg, ez előtt is barázda húzódott. Egy barlangba
vezetett, nyirkos és hűvös volt odabent. A barlang túlsó felén
boltíves száj tátongott, ahonnan szellő áradt be a sötét kőfalak
közé, a nyílás előtt zubogó-csobogó vízesésen pedig meg-
megcsillant a kinti fény. Lyonette átvezetett a vízfüggönyön, és a
barlangból kijutva egy olyan gyönyörű kertben találtam magam,
hogy szinte fájt ránézni. Csodaszép virágok pompáztak körös-
körül, minden elképzelhető színben, levelek és fák buja
rengetegében, pillangók fellegei lebegtek közöttük. Egy
mesterséges szikla tornyosult fölénk, lapos ormát szintén
beborította a növényzet, a rajta növő fák teteje pedig szinte az
üvegtetőig ért, ami lehetetlenül távolinak tűnt. A kert peremén
fekete falakat vettem észre, olyan magasak voltak, hogy nem
lehetett látni, mi van mögöttük. A növényzet alsó szintjén
indákkal övezett kis nyílásokat vettem észre. Úgy sejtettem, hogy
hasonló folyosókra vezethetnek, mint ahonnan az imént kijöttünk.
Az üvegház hatalmas volt, szinte már a puszta méretével
lehengerelte az embert, mielőtt még egyáltalán szemügyre vehette
volna a színorgiát. A vízesés egy patakba zúdult, ami kígyózva
nyúlt el egy tündérrózsákkal ékesített kis tóig, ahonnan fehér
homokkal felszórt ösvények vezettek a többi nyíláshoz.
Az üvegtetőn átszűrődő fény sötétlila levendulában játszott,
benne rózsaszín és indigókék árnyalatokkal: esteledett. Amikor
elraboltak, még verőfényes délután volt, de valamiért nem
gondoltam, hogy ez még ugyanaz a nap lenne. Lassan
körbefordultam, próbáltam dűlőre jutni mindezzel, de túl sok volt.
A szemem a felét sem látta át mindannak, ami körülvett, az
agyam pedig a látottaknak a felét sem bírta feldolgozni.
– Mi a fasz?
Lyonette erre elnevette magát, de szinte azonnal magába is
fojtotta a harsány hangot, mintha félt volna, nehogy meghallja
valaki.
– Azt, aki idehozott, úgy hívjuk, hogy a Kertész – szólt
szárazon. – Találó név, nem?
– Mi ez a hely?
– Légy üdvözölve a Pillangók Kertjében!
Feléje fordultam, hogy megkérdezzem, miért épp pillangókról
nevezték el, ám ekkor megláttam a magyarázatot.

A lány nagyot kortyol a vízből, és a két tenyere között görgeti a

palackot. Mivel úgy tűnik, nem szándékozik folytatni, Victor
finoman megkocogtatja az asztalt, hogy magára vonja a
figyelmét.
– A magyarázatot? – kérdezi.
Maya nem felel.
Victor előveszi a zsebéből a fényképet, és leteszi az asztalra
kettőjük közé.
– Erre gondolsz? – puhatolódzik tovább.
 – Meg kell mondjam, ha továbbra is csak olyan kérdéseket
tesznek fel, amikre már maguktól is tudják a választ, azzal nem
fogják elnyerni a bizalmamat. – A lány tartása azonban ellazul, és
hátradől a széken, mint aki elemében van.
– FBI-ügynökök vagyunk; a legtöbb ember minket tart a
jófiúknak.
– És Hitler talán gonosznak tartotta saját magát?
Eddison előrehúzódik a széke legszélére.
– Hitlerhez hasonlítod az FBI-t?
– Nem, csak diskurzust kezdeményezek a különféle
perspektívákról és az erkölcsi relativizmusról.
Amint megkapták ezt az ügyet, Ramirez egyenesen a kórházba
ment, Victor pedig idejött, hogy rendszerezze a rengeteg
beáramló információt. Eddison volt az, aki kivonult a birtokra,
hogy bejárja a helyszínt. Victor tisztában van vele, hogy a társa
mindig indulattal reagál a szörnyűségekre. Ennek tudatában
pillant ismét a velük szemben ülő lányra.
– Fájt? – kérdezi, a fényképre biccentve.
– Iszonyúan – feleli Maya, végigfuttatva az ujjait a tetoválás
kontúrján.
– A kórház szerint néhány éves.
– Ez most kérdés?
– Megerősítésre váró kijelentés – tisztázza Victor, és ezúttal
nem bírja megállni a mosolygást.
A társa bosszúsan mered rá.
– A kórházakról sok mindent el lehet mondani, de az ottaniak
legalább valamennyire érteni szokták a dolgukat – mondja a lány.
– És ez most mi a francot jelentsen? – csattan fel Eddison.
– Azt, hogy igen, már néhány éves.
Victornak kezdenek ismerősek lenni Maya reakciói, hiszen a
férfi már hosszú évek óta kérdezgeti a lányait bizonyítványokról,
dolgozatokról és pasikról. Hagyja, hogy a csend elhúzódjon egy
percig, aztán kettőig, és figyeli, ahogy a lány óvatos mozdulattal
lefelé fordítja a fényképet. Az elemzőcsapat pszichológusainak
nyilván meglenne erről a véleményük.
– Ki csinálta? – kérdezi Mayától.
– Az egyetlen ember a világon, akiben a Kertész fenntartás
nélkül megbízhatott.
– Sokoldalú egy pasas.
– Vic…
Anélkül, hogy levenné a szemét a lányról, Victor belerúg a
társa székébe, mire Eddison összerezzen. Maya ezt megint azzal a
halovány mosolyszerűségével jutalmazza. Nem valódi mosoly,
tulajdonképpen nem is próbál annak látszani, de mégiscsak
rejtőzik benne némi őszinteség. A lány az ujjait kesztyűként
beborító kötés szélét feszegeti, a tapaszt meglazítva besandít a
géz alá.
– A tetováló masina hangja iszonyú fülsértő, ugye? Pláne, ha
az ember nem saját választásából teszi ki magát neki. De
mégiscsak választás volt, hiszen létezett alternatíva.
– A halál – próbálja értelmezni a szavait Victor.
– Rosszabb.
– A halálnál is rosszabb?
Eddison azonban elsápad, és Maya észreveszi. Ám ahelyett,
hogy kigúnyolná a férfit, komoly képpel biccent feléje.
– Ő tudja, mire gondolok. Maga viszont nem járt ott, igaz,
Victor? Az nem ugyanaz, ha csak olvasott róla.
– Mi rosszabb a halálnál, Maya?
A lány bedugja a körmét a kötés alá, és lekaparja a vart az
egyik frissen behegedt sebről a mutatóujján, így vércseppek
ütköznek ki a gézen.
– El sem hinnék, milyen könnyen lehet tetováló felszereléshez
jutni.

Az első héten minden este volt valami nyugtató a vacsorámban,

hogy könnyen kezelhető legyek. Lyonette napközben végig velem
volt, viszont a többi lány – mint megtudtam, jó néhányan voltak
ott kettőnkön kívül – távol tartotta magát tőlem. Amikor egy nap
ebédnél megjegyzést tettem erre, Lyonette megmagyarázta, hogy
ez a bevett szokás.
– A sok sírás mindenkit kiakaszt – közölte salátával teli szájjal.
Bármennyire is kárhoztattuk a titokzatos Kertészt, az tény, hogy
kitűnő ételekkel látott el minket. – A legtöbben inkább tartják a
távolságot, amíg ki nem derül, hogyan bír alkalmazkodni az új
lány.
– Kivéve téged.
– Valakinek maradnia kell. Én elviselem a könnyeket, ha
muszáj. – Akkor biztosan nagyon hálás vagy, amiért én nem
rinyálok neked egyfolytában.
– Ha már itt tartunk… – Lyonette a villájára szúrt egy falat
roston sült csirkét, és forgatta a kezében az evőeszközt. – Sírtál
már egyáltalán?
– Volna valami értelme?
– Vagy imádni foglak téged, vagy nagyon utálni.
– Majd szólj, ha eldöntötted, hogy igyekezhessek kellően
imádnivaló vagy utálatos lenni.
Lyonette erre vadul vigyorgott rám, kilátszott minden foga.
– Őrizd csak meg ezt a hozzáállást, de a Kertésszel ne
szemtelenkedj!
– Miért nyugtatóz be engem éjszakára?
 – Elővigyázatosságból. Elvégre egy óriási szikla van odakint.
Ez elgondolkodtatott. Vajon hány lány vetette le magát a szikla
tetejéről, mielőtt a pasas kitalálta ezt az óvintézkedést? Próbáltam
megsaccolni a mesterséges monstrum magasságát. Úgy nyolc
vagy kilenc méter lehetett. Vajon ez elég ahhoz, hogy belehaljon
az ember, ha leugrik ilyen magasból?
Hozzászoktam, hogy abban az üres szobában ébredek fel,
miután elmúlik az altató hatása, és Lyonette az ágyam mellett
üldögél a zsámolyon. Ám az első hét végén arra tértem
magamhoz, hogy hason fekszem egy keményen párnázott padon.
Fertőtlenítőszer szúrós szaga töltötte be a levegőt. Egy másik
szobában találtam magam, nagyobb volt, mint az eddigi, és ennek
nem üvegből, hanem fémből volt a fala.
És valaki más is volt ott.
Elsőre nem is láttam rendesen, a benyugtatózott álomból
ébredve alig bírtam kinyitni a szememet, de éreztem, hogy nem
vagyok egyedül a helyiségben. Meg sem moccanva továbbra is
lassan, egyenletesen lélegeztem, és hegyeztem a fülemet, ám egy
kéz simult csupasz lábszáramra.
– Tudom, hogy ébren vagy.
Egy férfi hangja volt, kellemes, kulturált, enyhe északkeleti
akcentussal. Barátságos hang. Egy kéz simította végig a lábamat,
a fenekemet, aztán a hátam ívét. Libabőrös lettem az érintése
nyomán, hiába volt meleg a szobában.
– Nagyon örülnék, ha képes volnál mozdulatlanul feküdni,
különben mindketten meg fogjuk bánni a következményeket. –
Amikor megpróbáltam feléje fordítani a fejemet, a férfi a
tarkómra tette a kezét, hogy ne moccanhassak. – Örülnék, ha nem
kellene megbéklyóznom téged, amíg dolgozom; elcsúfítja a mű
vonalait. Ha úgy érzed, semmiképpen sem tudsz nyugton
maradni, akkor beadok neked valamit, ami garantálja a
kezességedet. De nem győzöm hangsúlyozni, jobban örülnék, ha
erre nem lenne szükség. Nyugton bírsz maradni?
– Mihez? – kérdeztem, szinte suttogva.
A férfi a kezembe nyomott egy tükörfényes, fotópapír
tapintású lapot.
Próbáltam rendesen kinyitni a szemem, de az altató hatására a
szokottnál jobban összeragadt.
– Ha nem lát neki most rögtön, akkor szabad lenne felülnöm?
A kéz a hajamat simogatta, a férfi körmei finoman súrolták a
fejbőrömet.
– Szabad – felelte. Meglepett volt a hangja, de segített nekem
felülni a padon.
Megdörgöltem a szemem, amíg végre tisztán nem láttam, és
lenéztem a kezemben tartott fényképre, miközben a férfi továbbra
is a hajamat cirógatta. Lyonette-re gondoltam, meg a többi lányra,
akiket a távolból figyeltem meg, és nem mondhatni, hogy
meglepődtem volna.
Kirázott a hideg, de nem voltam meglepve.
A férfi megállt mögöttem, markáns kölni illata lengte körül.
Visszafogott aroma volt, valószínűleg jó drága. Teljes tetováló
felszerelést láttam magam előtt, a különféle színű festékek egy
tálcán sorakoztak.
– Ma csak a minta egy része kerül fel – mondta a pasas.
– Miért jelöl meg minket?
– Mert a kertbe pillangók kellenek.
– Nem volna lehetséges, hogy ezt meghagyjuk átvitt
értelemben?
A pasas elnevette magát, jóízűen és könnyeden kacagott. Egy
olyan ember kacagása volt ez, aki imádott nevetni, de nem akadt
rá annyi alkalma, mint szerette volna, így mindig boldogan
megragadta a kínálkozó lehetőséget. Idővel sok mindent
megtudtam erről az alakról, és ez volt az egyik legjelentősebb
dolog, amire rájöttem vele kapcsolatban. Nem lelt annyi
vidámságra az életben, mint amennyire vágyott.
– Nem csoda, hogy az én Lyonette-em ennyire kedvel téged.
Ugyanolyan tüzes lelkű vagy, akárcsak ő.
Erre nem tudtam mit válaszolni, legalábbis semmi olyat, amit
értelme lett volna kimondani.
A férfi óvatosan a hajamba fúrta az ujjait, hátrahúzta a
tincseimet a vállam mögé, és fogott egy kefét. Addig fésülgette a
hajamat, amíg egyetlen gubanc sem maradt benne, sőt még utána
is egy jó darabig. Azt hiszem, alapvetően csak azért csinálta, mert
élvezte. Valaki más haját fésülni önmagában is élvezet. Az, hogy
egyáltalán ilyet tehet az ember. A pasas végül összefogta és
megkötötte a tincseimet lófarokba, amit aztán szoros kontyba
csavart, majd rögzített egy nagy, széles gumival meg hajtűkkel.
– Most pedig feküdj megint hasra, kérlek!
Engedelmeskedtem, és ahogy a férfi arrébb lépett,
megpillantottam gondosan vasalt khakinadrágját meg ingét. Úgy
fordította a fejemet, hogy a vele ellenkező irányba nézzek,
lenyomta az arcomat a fekete bőrre, a kezemet pedig lazán
kinyújtva az oldalam mellé igazította. Nem igazán volt
kényelmes, de kimondottan kényelmetlen sem. Amikor
megfeszítettem az egész testem, hogy ne rezzenjek össze vagy
moccanjak meg, a pasas enyhén a fenekemre csapott.
– Lazulj el! – utasított. – Ha így befeszítesz, attól csak még
jobban fog fájni, és még lassabban fog gyógyulni.
Mély levegőt vettem, és igyekeztem úrrá lenni az izmaimon,
hogy ne görcsöljenek. Ökölbe szorítottam a kezemet, aztán
kiengedtem, és valahányszor kinyújtottam az ujjaimat, egyre több
feszültséget engedtem ki a hátamból. Ezt a módszert Sophia
tanította nekünk, alapvetően azért, hogy megelőzze Whitney
ismétlődő ideg-összeroppanásait, és…

– Sophia? Whitney? Ők is a lányok közé tartoznak? – szól közbe

Eddison.
– Igen, ők is lányok. Vagyis, hát, Sophia talán inkább nőnek
számít. – Maya ismét kortyol a vízből, aztán megnézi, mennyi
maradt az üvegben. – Sőt azt hiszem, tulajdonképpen Whitney is.
Szóval, mindketten nők.
– Hogy néznek ki? Összevethetjük a nevüket a…
– Őket nem a Kertből ismerem. – Nehéz megfejteni a
pillantást, amit Maya a fiatalabb ügynökre vet: egyenlő
mértékben elegyedik benne a szánalom, a derültség és a gúny. –
Tudják, azelőtt is volt életem. Nem a Kertben kezdődött minden.
Hát, legalábbis nem ebben a kertben.
Victor ismét fölfelé fordítja a fotót, és próbálja kitalálni,
mennyi ideig tarthatott, mire elkészült egy ilyen nagy, ennyire
részletgazdag tetoválás.
– Nem egyszerre csinálta meg az egészet – mondja a lány,
követve az ügynök tekintetét a mintára. – Először a kontúrt
rajzolta meg. Aztán a következő két hétben folyamatosan
dolgozott rajta, hozzáadta a színeket meg a részleteket. És amikor
elkészült vele, belőlem is a drágalátos kertje egy újabb pillangója
lett. Istenként teremtette meg a saját kis világát.
– Mesélj nekünk Sophiáról meg Whitney-ről! – szól Victor.
Nem bánja, ha egy időre félreteszik a tetoválás témáját. Sejti, mi
történhetett, miután a pasas teljesen elkészült vele, és inkább
elodázná egy kicsit, amíg hallania kell a folytatást, még akkor is,
ha ehhez kénytelen elismerni magáról, hogy gyáva.
 – Együtt laktam velük.
Eddison előhúzza a zsebéből a noteszét.
– Hol?
– A lakásunkban.
– Ez nem…
Victor közbevág.
– Mesélj a lakásról!
– Ne már, Vic! – tiltakozik Eddison. – Hiszen nem is árul el
nekünk semmit!
– Majd fog – feleli a társa. – Amikor készen áll.
A lány szó nélkül figyeli őket, miközben egyik kezéből a
másikba tologatja a vizespalackot, mintha hokikorongot
csúsztatgatna a jégen.
– Mesélj nekünk a lakásról! – ismétli Victor.

Nyolcan laktunk ott, mindannyian az étteremben dolgoztunk. Egy

hatalmas loftlakás volt, egyetlen nagy helyiségből állt, és úgy
sorakoztak benne az ágyak meg a katonaládák, mint egy
kaszárnyában. Minden fekhely mellett volt egy ruhaállvány, a
másik oldalon meg az ágy lábánál pedig függöny szolgált
elválasztóként. Így sem igazán akadt privát tér, de azért nekünk
kellően megfelelt az elrendezés. Normál körülmények között egy
ilyen loftnak brutális lett volna a lakbére, de mivel az épület szar
környéken állt, és ilyen sokan zsúfolódtunk össze benne, az
ember egy-két este alatt megkereshette az őrá eső részt, a hónap
maradék bevételét pedig akár költőpénznek is kinevezhette.
Néhányan mindig el is költötték a maradékot.
Furcsa egy társaság voltunk: diákok meg partiarcok meg egy
visszavonult prosti. Néhányan azért voltak itt, mert arra vágytak,
hogy szabadon azok lehessenek, akik csak lenni akartak,
néhányan meg arra a szabadságra vágytunk, hogy mindenki békén
hagyjon minket. Csupán az volt bennünk a közös, hogy mind az
étteremben dolgoztunk, és együtt éltünk.
És hogy őszinte legyek, az a lakás szinte maga volt a
mennyország.
Persze, néha összezördültünk, veszekedtünk meg
cirkuszoltunk, és néha semmiségeken duzzogtunk, de általában
elég hamar elsimult a helyzet. Mindig volt kitől kölcsönkérni
ruhát, cipőt vagy könyvet. Eljártunk dolgozni, a diákok ezenkívül
órára is, de a fennmaradó időben a miénk volt az egész
nagyváros, kedvünkre költhettük benne a pénzünket. Én
minimális felügyelet mellett nőttem fel, de ez a szabadság még
számomra is csodálatosnak tűnt.
A kis konyhánkban mindig bőven akadt kenyér, alkohol meg
ásványvíz, a gyógyszeres szekrényben pedig bármikor találhatott
az ember aszpirint és óvszert. Általában lehetett valami
maradékra bukkanni a hűtőben, és valahányszor eljött Sophiához
egy szociális munkás, meggyőződni róla, hogyan boldogul, előtte
gondosan bevásároltunk, a piát meg a kotont pedig eldugtuk.
Rendszerint házon kívül kajáltunk, vagy rendeltünk valamit.
Mivel minden este étteremben dolgoztunk, a főzéshez soha nem
fűlött a foga egyikünknek sem.
Ja, igen, és volt ott egy alkesz csávó is. Nem tudtuk biztosan,
hogy egyáltalán az épületben lakik-e vagy sem, de délutánonként
láttuk, ahogy az utcán piál, és minden este az ajtónk előtt
hortyogott. Nem ám az épület kapuja előtt, hanem a mi lakásunk
ajtajában. Ráadásul egy kibaszott perverz volt, úgyhogy ha
sötétben értünk haza – vagyis szinte minden este –, akkor inkább
felmentünk a lépcsőházban egészen a tetőig, aztán lejöttünk egy
szintet a tűzlépcsőn, és az ablakon keresztül jutottunk be a
lakásba. A főbérlőnk felszerelt a kedvünkért egy spéci zárat az
ablakra, mert Sophia sajnálta a perverz alkeszt, és nem akarta
kihívni rá a zsarukat. Figyelembe véve Sophia helyzetét –
visszavonult prosti és volt drogos, aki próbálta visszakapni a
gyerekeit –, mi, többiek nem erőltettük a dolgot.
Azok a lányok voltak az első barátaim. Azt hiszem, korábban
is találkoztam már hozzájuk hasonló emberekkel, de ez akkor is
más volt. Másoktól tudtam tartani a távolságot, és általában erre is
törekedtem. Ezekkel a lányokkal viszont együtt dolgoztam és
együtt éltem, és velük egyszerűen… más volt a helyzet.
Ott volt Sophia, aki mindannyiunk fölött anyáskodott, és már
egy éve sikerült teljesen tisztának maradnia, amikor
megismerkedtem vele, miután két éven át próbálkozott, de újra
meg újra visszaesett. Két csodaszép kislánya volt, akiket sikerült
ugyanazoknál a nevelőszülőknél elhelyezni, így együtt
maradhattak. Ráadásul a nevelőszülők teljességgel támogatták
Sophiát abban a törekvésében, hogy visszakaphassa őket.
Hagyták, hogy alapvetően akkor látogassa meg a lányokat,
amikor csak akarta. Valahányszor Sophia mélypontra került,
valahányszor ismét megkísértette a szer, egyikünk bedugta egy
taxiba, és elküldte a kislányaihoz, hogy ők emlékeztessék arra,
miért is küzd olyan keményen.
Aztán ott volt még Hope, meg a kis csicskája, Jessica. Hope
tele volt ötletekkel meg életkedvvel, Jessica pedig követte a
példáját mindenben, amit csak mondott és csinált. Hope
megtöltötte a lakást nevetéssel és szexszel, s habár Jessica a
szexeléssel leginkább csupán az önérzetén próbált javítani, a
barátnője legalább megmutatta neki, hogyan élvezheti ki
rendesen. Bakfisok voltak, még csak tizenhat-tizenhét évesek,
amikor én beköltöztem.
 Amber is tizenhét éves volt, viszont a másik kettővel
ellentétben ő nagyjából kitalált magának valami tervet. Elérte,
hogy nagykorúvá nyilvánítsák, így kikerült a nevelőszülői
rendszerből. Miután levelezőn leérettségizett, beiratkozott egy
főiskolára, és próbálta kiokoskodni, hogy mivel is szeretne majd
foglalkozni. Velünk lakott még Kathryn, aki pár évvel idősebb
volt, és soha, de soha nem beszélt a beköltözése előtti életéről.
Igazából szinte soha semmiről nem beszélt. Néha rá bírtuk venni,
hogy jöjjön el velünk valami közös programra, ám egyedül soha
nem ment el sehova. Ha egy vadidegennek első látásra ki kellett
volna választania nyolcunk közül azt, aki szerinte menekül valami
vagy valaki elől, egész biztosan Kathrynre mutatott volna. De mi
nem faggattuk a csajt. A lakás egyik legalapvetőbb szabálya az
volt, hogy nem firtattuk egymás múltját. Mindannyian cipeltünk
magunkkal valami terhet.
Whitney-t már említettem, ő az, aki időről időre ideg-
összeroppanást kapott. Mesterszakra járt pszichológiából, de
rohadtul görcsölős volt a csaj. Nem vészes értelemben, csak
amolyan „nem bírom a stresszt” szempontból. Két félév között
tök jó fej volt. A vizsgaidőszakok alatt meg mindig felváltva
igyekezünk rávenni, hogy nyugodjon már le a picsába. Noémie
szintén egyetemista volt, a világ egyik leghaszontalanabb szakán
készült diplomát szerezni: irodalomtudományból.
Őszintén szólva, szerintem csakis azért járt egyetemre, mert
így ösztöndíjat kaphatott, és az irodalmi tanulmányai tökéletes
kifogásként szolgáltak arra, hogy állandóan olvashasson.
Szerencsére nagyon szívesen megosztotta velünk a könyveit.
Noémie volt az, aki megemlítette nekem a lakást, amikor már
második hete dolgoztam az étteremben. Három hete voltam a
nagyvárosban, és még mindig egy olcsó szállón éltem, így
mindennap elvittem magammal a munkába az összes földi
javamat. Éppen az aprócska személyzeti pihenőben voltunk, hogy
átöltözzünk az egyenruhánkból. Én az étteremben tartottam az
enyémet, hogy ha netán ellopnák a holmimat a szállón éjszaka,
akkor másnap legalább munkába tudjak jönni. A többiek meg
azért öltöztek át a pihenőben, mert az uniformisunk – hosszú
ruha, magas sarkú egyencipő – nem olyasmi volt, amiben
hazafelé menet szívesen végiglejtettek volna az utcán.
– Izé, szóval… te eléggé megbízható vagy, igaz? – kérdezte
Noémie bármiféle bevezetés nélkül. – Mármint, nem nyúlod le a
jattot a többiektől, és a pihenőből se szoktál elcsórni semmit. És
nem látszik rajtad, hogy drogoznál, vagy ilyesmi.
– Ki is akarsz lyukadni valahova? – Bebújtam a melltartómba,
és összekapcsoltam hátul, aztán eligazgattam benne a cickómat.
Ha az ember szállón él, akkor hamar leszokik a szégyenlősségről,
pláne, ha a munkahelyén egy aprócska pihenőben kell átöltöznie
egy csomó másik csajjal együtt.
– Rebekah mondta, hogy ahol meghúzod magad, az nem
sokkal jobb a csövezésnél. Tudod, hogy mi egy csomóan együtt
lakunk, nem? Hát, van egy szabad ágyunk.
– Szó szerint kell érteni – jegyezte meg Whitney, miközben
kibontotta vörösesszőke haját fonott kontyából. – Nem több, csak
egy ágy.
– Meg egy katonaláda – vihogott Hope.
– De megdumáltuk, és szeretnénk megkérdezni, nem akarsz-e
beköltözni hozzánk. A lakbér háromszáz dolcsi havonta, ebben a
rezsi is benne van.
Nem valami régóta éltem a nagyvárosban, de még én is
tudtam, hogy ez lehetetlen.
– Havi háromszáz? Milyen nyomortanya jön ki ennyiből?
– A teljes lakbér kétezer dollár havonta, plusz a rezsi –
magyarázta Sophia. – Ezt osztjuk le egymás között. Fejenként
háromszázból mindent ki tudunk fizetni.
Ez már egész jól hangzott, kivéve azt a kérdést, hogy…
– Hányan laktok ott?
– Veled együtt nyolcan lennénk.
Ez a szállóhoz képest igazából nem is tűnt olyan rossznak.
– Mit szólnátok ahhoz, ha ma ott tölteném az éjszakát, aztán
holnap döntenék?
– Szupi ötlet! – Hope a kezembe nyomott egy falatnyi, farmer
miniszoknyát, amiből azt is alig néztem volna ki, hogy elfedné a
bugyimat.
– Ez nem az enyém.
– Tudom, de szerintem irtó jól állna neked. – Hope fél lábbal
már bele is bújt a jó bő kordnadrágomba, ezért hát vitatkozás
helyett inkább felvettem a szoknyát, és eszembe véstem, hogy
nagyon vigyázzak az előrehajolással. Hope jó kis töltött galamb,
már-már duci volt, így egészen a csípőmig le tudtam húzni a
szoknyát, hogy még egy kicsit lejjebb érjen.
Az étterem vezetőjének szeme felcsillant, amikor meglátta,
hogy a lányokkal együtt indulok hazafelé.
– Á, most már élsz őkkel, igen? Így van neked jobb biztonság?
– Már minden vendég elment, Guilian.
A pasas erre ejtette a kamu olasz akcentusát, és vállon
veregetett.
– Rendes lányok ezek. Örülök, hogy beköltözöl hozzájuk.
A férfi véleménye sokat nyomott a latban, hogy meggyőzzön a
beköltözésről, még mielőtt egyáltalán a saját szememmel láttam
volna a lakást. Az első benyomásom azt súgta Guilianről, hogy
szigorú, de igazságos ember, és annak is bizonyult, amikor egy
hét próbaidőt ajánlott egy olyan lánynak, aki egy sporttáskát meg
egy bőröndöt cipelve állított be az állásinterjúra. Guilian nem
Olaszországban született, csak azért adta ki magát ottani
bevándorlónak, mert a vendégek ettől valamiért jobbnak hitték az
ételt. A magas, nagydarab férfi vörös haja kezdett ritkulni, a
bajusza viszont nemcsak a felső ajkát nyelte el, hanem úgy festett,
mintha szét akarna terjedni az egész arcára. Guilian úgy hitte,
hogy valakit inkább lehet megítélni az általa elvégzett munkáról,
mint a szavairól, és ez alapján értékelte az embereket. Miután
ledolgoztam nála egy hetet, egyszerűen a kezembe nyomta a
következő hét beosztását, amin az én nevem is szerepelt.
Hajnali háromkor jöttünk el az étteremből. Útközben eszembe
véstem az utcákat meg a metrómegállókat, és a kelleténél sokkal
kevésbé voltam ideges, miközben hazamentem a lányokkal. A
hosszú órákon át magas sarkúban felszolgálástól sajgó lábbal
kaptattunk fel a sok-sok lépcsőfokon a legfelső emeletre, aztán ki
a tetőre. Kerülgettük a különféle kerti bútorokat meg a letakart
grillsütőket, és az egyik sarokban megpillantottam egy burjánzó
kis marihuánaültetvényt. Lementünk egy szintet a tűzlépcsőn, és
megálltunk a nagy ablaksornál. Sophia bedugta a kulcsot az egyik
ablakra szerelt zárba, Hope pedig vihogva elmagyarázta nekem,
mi a helyzet a folyosón alvó részeges perverzzel.
Olyanokból a szállón is akadt néhány.
A lakás egyetlen hatalmas, nyílt és tiszta tér volt, az oldalsó
falak mentén négy-négy ágy sorakozott, középen pedig kanapékat
toltak össze négyszögben. A konyhát egy szigetpult választotta el
a helyiség többi részétől, a fürdőszobába vezető ajtón belépve
pedig egy óriási, nyitott zuhanyzót pillantottam meg, benne tíz
zuhanyrózsával, amik mind különböző irányba álltak.
– Nem firtatjuk, vajon miféle alakok lakhattak itt előttünk –
mondta tapintatosan Noémie, aki megmutatta nekem a
fürdőszobát. – De mi csak zuhanyozónak használjuk ezt, nem
rendezünk benne orgiákat.
– És erről a főbérlőt is meggyőztétek?
 – Á, dehogyis, folyton húzzuk az agyát. Imádunk szórakozni
vele.
Akaratlanul is elmosolyodtam. A lányokkal jó buli volt együtt
dolgozni, folyton ugratták, cikizték és dicsérték egymást az
étterem konyhájában, kipanaszkodták magukat a bosszantó
vendégekről, vagy flörtöltek a szakácsokkal meg a mosogatókkal.
A velük töltött két hétben többet mosolyogtam, mint életemben
addig összesen. Hazaérve mind ledobták a kisebb-nagyobb
táskájukat a katonaládájukra, és a legtöbben átöltöztek pizsamába
vagy az annak megfelelő holmiba, a lefekvés ideje azonban még
messze volt. Whitney elővette a pszichológia-tankönyvét, Amber
pedig kirakott a konyhapultra húsz feles poharat, és megtöltötte
őket tequilával. Az egyik pohárért nyúltam, ám Noémie helyette
egy kupica vodkát nyomott a kezembe.
– A tequila a tanuláshoz kell.
Így hát leültem az egyik kanapéra, és figyeltem, ahogy
Kathryn kikérdezte a vizsgára készülő Ambert. Ha Amber
elrontotta a választ, akkor fel kellett hajtania egy kupica tequilát.
Ha viszont helyesen válaszolt, akkor eldönthette, hogy ki igyon
meg egy felest. Elsőnek engem választott, én pedig megpróbáltam
nem öklendezni a vodka és a tequila rohadtul undorító kettősétől.
Még ébren voltunk, mire megvirradt, és Noémie, Amber meg
Whitney elhúzták a belüket órára, mi pedig végre kidőltünk.
Amikor kora délután felébredtünk, aláírtam a bérleti szerződést
helyettesítő megállapodásunkat, és az előző két este
borravalójából ki is fizettem az első havi részemet a lakbérből. És
kész, ezzel máris volt új otthonom.
– Azt mondod, hogy harmadik hete voltál a városban? – kérdezi
Victor, és végiggondolja, vajon melyik nagyvárosról mesélhet a
lány. Maya beszédén nem hallatszik semmilyen jellegzetes
dialektus, a szavai közt nincsenek olyan regionális jegyek, amik
segítenének meghatározni, pontosan hová valósi. Az ügynök
szinte teljesen biztos benne, hogy a lány szándékosan beszél így.
– Úgy van.
– Azelőtt hol voltál?
Maya válasz helyett megissza a maradék vizet. Óvatosan
leteszi az üres palackot az asztal sarkára, majd hátradől a széken,
és lassan dörzsölgeti a karját bekötözött kezével.
Victor feláll, és leveti a dzsekijét, majd megkerüli az asztalt,
hogy a lány vállára terítse az anyagot. Maya megfeszül, amint a
közelébe megy, ám a férfi gondosan ügyel rá, hogy ne érintse meg
a bőrét. Amikor Victor visszatér az asztal másik oldalára, a lány
eléggé ellazul ahhoz, hogy belebújtassa a karját a dzsekibe. A
holmi óriási rá, szinte elveszik benne, de Maya úgy igazítja
magán, hogy kényelmesen kidughassa a kézfejét a dzseki ujjából.
Victor arra jut, hogy az a bizonyos nagyváros valószínűleg
New York lehetett. A lány loftlakást említett, nagyon későig
nyitva tartó éttermet, metrót… Mindez tökéletesen illik New
Yorkra. Az eszébe vési, hogy kapcsolatba kell majd lépnie az FBI
New York-i kirendeltségével, hátha az ottaniak ki tudnak deríteni
valamit a lányról.
– Te is jártál iskolába?
– Nem. Csak dolgoztam.
Valaki megkocogtatja az üveget, úgyhogy Eddison elhagyja a
helyiséget. Maya némi elégedettséggel figyeli, ahogy kimegy,
majd ismét semleges arckifejezéssel néz Victorra.
– Miért döntöttél úgy, hogy a nagyvárosba költözöl? – kérdezi
a férfi. – Amennyire értem, nem ismertél ott senkit, és nem volt
semmi terved, hogy mihez kezdesz, ha megérkezel. Miért mentél
oda?
– Miért ne? Néha kell az embernek valami új, nem? Valami
más.
– Valami messzi?
A lány válasz helyett csak felvonja az egyik szemöldökét.
– Hogy hívnak? – kérdezi Victor.
– A Kertész Mayának nevezett.
– De azelőtt nem ez voltál.
– Néha könnyebb elfelejteni a dolgokat, érti? – A lány a dzseki
ujjával babrál, gyors mozdulatokkal felgyűri, aztán megint
lehúzza. Talán ez is olyasmi, mint az evőeszközzel babrálni. – Az
ember be van zárva, esélye sincs elmenekülni, úgysem térhet
vissza a régi életéhez, akkor meg minek abba kapaszkodni? Miért
okozzon magának még több fájdalmat azzal, hogy felidézi
mindazt, ami már soha többé nem lehet az övé?
– Azt mondod, hogy elfelejtetted, ki voltál?
– Azt mondom, hogy a Kertész Mayának nevezett.

Amíg el nem készült a tetoválásom, alapvetően el voltam

szigetelve a többi lánytól, kivéve Lyonette-et, aki továbbra is
eljött hozzám minden egyes nap, hogy beszélgessen velem, és
bedörzsölje a sajgó hátamat kenőccsel. Hagyta, hogy szemügyre
vegyem a rajta lévő mintát, és semmi jelét nem adta szégyennek
vagy undornak. A tetoválás most már ugyanúgy a része volt, akár
a lélegzés, akár mozdulatainak önkéntelen kecsessége.
Döbbenetesen részletgazdag volt a kidolgozás, és kíváncsi lettem,
vajon mennyire látta kárát a finom díszítés, amikor eljött az ideje,
hogy a Kertész megélénkítse a rajz színeit. De valamiért nem
bírtam rávenni magam, hogy feltegyem a kérdést Lyonette-nek.
Egy jó tetoválásnál évek telnek el, mire szükség van a színek
megélénkítésére; nem akartam belegondolni, mit jelentene, ha
ilyen sokáig lennék a Kertben.
Vagy még rosszabb, mit jelentene, ha nem lennék itt ennyi
ideig.
Továbbra is minden este altató volt a vacsorámban, amit
Lyonette tálcán hozott el nekem, a sajátjával együtt. Néhány
naponta nem az ágyban ébredtem fel, hanem a kemény
bőrbevonatú padon, miközben a Kertész a már megrajzolt
területeket simogatta a hátamon, hogy érzékelje, mennyire
gyógyulnak, milyen érzékenyek. – Soha nem hagyta, hogy
meglássam őt, és a szobámmal ellentétben, aminek minden fala
kissé visszatükröző üvegből volt, az itteni fémfelületekben
esélyem sem volt kiszúrni a pasast.
A Kertész munka közben dúdolgatott, és a hangja önmagában
egész kellemes lett volna, ám szörnyű élesen elütött a tetováló
masina zúgásától. Leginkább örökzöld slágerek szerepeltek a
repertoárjában: Elvis, Sinatra, Martin, Crosby, még egy kis
Andrews Sisters is. Különös fájdalom volt ez, úgy dönteni, hogy
nyugton fekszem a tű alatt, és hagyom, hadd bélyegezze meg a
pasas a bőrömet a saját tulajdonaként. De úgy láttam, nem igazán
van más választásom. Lyonette azt mondta, végig az új lányokkal
szokott maradni, amíg el nem készül a szárnyuk. Egyelőre nem
térképezhettem fel a Kertet, nem kereshettem kiutat. Nem voltam
biztos benne, hogy Lyonette tényleg tudja-e, nincs semmiféle
kiút, vagy csak nem is törődik már a meneküléssel. Így hát
hagytam, hadd tetoválja rám a pasas azt a rohadt szárnyat. Meg
sem kérdeztem Lyonette-et, mi történne, ha küzdenék, ha
ellenkeznék.
 Egyszer majdnem feltettem neki a kérdést, ám a csaj úgy
elsápadt, hogy inkább témát váltottam.
Sejtettem, hogy Lyonette valami ehhez kötődő okból nem
vezetett még körbe engem a folyosókon, a szobámból mindig
csak a Kertbe kísért ki, a vízesés mögötti barlangon át. Bármi is
volt ott, amit nem akart, hogy lássak – vagy amit nem akart
megmutatni nekem, ami egyáltalán nem ugyanaz –, úgy
gondoltam, ráér kiderítenem. Azt hiszem, ez gyávaság volt a
részemről. Vagy talán gyakorlatiasság.
Már majdnem véget ért a Kertben töltött harmadik hetem,
amikor a tetoválásom teljesen elkészült.
A Kertész egész délelőtt a szokottnál is eltökéltebben és
koncentráltabban dolgozott, alig tartott szüretet. A legelső napon
a gerincem mentén rajzolt, illetve meghúzta a szárny kontúrját és
az erezetet, illetve a mintázat nagyobb részeinek körvonalait.
Ezután a szárny szélén kezdte a satírozást, és befelé haladt, a
gerincem irányába, folyamatosan váltogatva a munkát a hátam
négy területe között, hogy sehol ne legyen hasznavehetetlenül
meggyötört a bőröm. Az biztos, hogy mindent aprólékos gonddal
csinált.
Aztán abbahagyta a dúdolgatást, és egyre hevesebben zihált,
miközben letörölte a hátamról a vért és a maradék festéket.
Remegett a keze, pedig egészen addig tökéletesen stabil volt.
Ezután hűvös, sikamlós kenőcs következett, amivel gondosan
bedörzsölte a bőröm minden egyes négyzetcentiméterét.
– Káprázatos vagy – szólt rekedt hangon. – Egyszerűen
hibátlan. Nem is lehetnél méltóbb új Pillangója a kertemnek. És
most… Most nevet kell kapnod.
Hüvelykujja a gerincemet cirógatta, ahol legelőször megjelölt,
és ahol a leginkább begyógyult már a bőröm. Keze felcsúszott
egészen a tarkómig, és feltűzött hajamba fúródott. A zsíros kenőcs
az ujjaihoz tapadt, összemaszatolta vele szétzilált tincseimet. A
férfi ekkor figyelmeztetés nélkül maga felé rántott a padon, így a
lábam leért a földre, míg a felsőtestem továbbra is a bőrhuzaton
feküdt. Hallottam, hogy az övével meg a sliccével babrál, és
szorosan lehunytam a szemem.
– Maya – nyögte, és végigfuttatta a kezét az oldalamon. –
Most már Maya vagy. Az enyém.

Hangos kopogás akasztja meg, hogy elmondja, mi történt ezután,

és a lány egyszerre tűnik riadtnak meg hálásnak.
Victor halkan szentségel, és a székéről felpattanva az ajtóhoz
dübörög, bosszúsan tépi fel. Eddison int, hogy jöjjön ki hozzá a
folyosóra.
– Mi a franc ütött beléd? – sziszegi Victor. – Végre beszélni
kezdett!
– A gyanúsított irodáját átvizsgáló csapat talált valamit. –
Eddison feltart egy nagy bizonyítékgyűjtő zacskót, tele
jogosítványokkal és személyikkel. – Úgy néz ki, mindegyikük
igazolványát megtartotta a fickó.
– Legalábbis azokét, akiknél volt egyáltalán. – Victor elveszi
tőle a zacskót, és megrázza egy kicsit, hogy a legfelső réteg név
és fénykép alá lásson. Ismét szentségel magában, megdöbbenti a
rengeteg kártya. – Megtaláltátok ezét a lányét is?
Eddison erre átad neki egy másik zacskót, egy sokkal kisebbet,
benne egyetlen műanyag lapocskával. Egy New Yorkban kiállított
személyi az, és Victor azonnal felismeri rajta a lányt. A képen egy
kicsit fiatalabb, a vonásai egy kissé lágyabbnak tűnnek, ha az
arckifejezése nem is látszik annak.
 – Inara Morrissey – olvassa fel a nevet, ám Eddison a fejét
csóválja.
– A többit is beszkennelték, és nekiláttak összevetni őket a
rendszerben lévő adatokkal, de rögtön ezzel kezdték. Inara
Morrissey egészen négy évvel ezelőttig nem létezett. A tb-száma
megegyezik egy kétéves gyerekével, aki a hetvenes években halt
meg. A New York-i kirendeltség elküld valakit a legutóbbi
bejelentett munkahelyére, egy Esthajnalcsillag nevű étterembe. A
személyin szereplő cím csak kamu, igazából egy lebontásra ítélt
épület. De felhívtuk az éttermet, és megtudtuk, hol a loftlakás. Az
ügynök, akivel beszéltem, füttyentett, amikor megadta a címet;
állítólag nagyon durva környék.
– A lány is ezt mondta – szól Victor elgondolkodva.
– Ja, hihetetlenül megbízható és közlékeny a csaj.
Victor nem válaszol rögtön, elmerül a személyi
tanulmányozásában. Elhiszi a társának, hogy hamisítvány, de az
anyját, micsoda hamisítvány! Kénytelen elismerni, hogy normál
körülmények között bedőlt volna neki.
– Mikor ment be utoljára dolgozni az étterembe?
– Két évvel ezelőtt, a főnöke elmondása szerint. Az
adóbevallása is igazolja.
– Két évvel ezelőtt… – Victor visszaadja a társának a nagyobb
zacskót, a kisebbiket pedig a személyi köré hajtogatja, hogy
bedughassa a farzsebébe. – Mondd meg a technikusoknak, hogy
vessék össze a többiek igazolványát a rendszerrel, amilyen hamar
csak lehet! Más csapatoktól is segítsen be, aki csak tud! Most az a
legfontosabb, hogy azonosítsuk a kórházban lévő lányokat. Aztán
szerezz nekünk kis füleseket, hogy a technikusaink azonnal
továbbíthassák a New Yorkból kapott infókat!
– Máris. – Eddison homlokráncolva néz a csukott ajtóra. –
Tényleg beszélni kezdett a kiscsaj?
 – Nem egészen a beszéddel volt nála a gond – kuncog Victor. –
Majd megérted, ha megnősülsz, Eddison, pláne akkor, ha kamasz
lányaid lesznek. Nem semmi ez a csajszi, de nála is felismerhető a
séma. Csak ki kell válogatni az infók közül azt, ami tényleg
lényeges. És oda kell figyelni arra is, amit nem mond ki.
– Nem véletlen, hogy szívesebben beszélek a gyanúsítottakkal,
mint az áldozatokkal. – Eddison válaszra sem várva bevonul a
megfigyelőszobába.
Victor arra gondol, hogy ha már egyszer kijött a kihallgatóból,
akkor ki kéne használnia a szünetet. Sietve végigmegy a folyosón,
és belép a csapat központi irodájába, asztalokat meg
munkaállomásokat kerülget a sarokig, ami konyhaként, illetve
pihenőként szolgál. Fogja a kávéfőző kannáját, és óvatosan
beleszimatol. Már nem forró a kávé, de még nem is teljesen állott
a szaga. A férfi megtölt vele két tisztának tűnő bögrét, aztán
berakja őket a mikroba. Miközben fölforrósodnak, keresgél
valamit a hűtőben, ami szabad préda lehet.
A szülinapi torta nem egészen az, amire gondolt, de ez is
megteszi, úgyhogy gyorsan papírtányérra rak két vastag szeletet,
meg több zacskó cukrot és tejszínport. Egyik kezével a
tányérokat, másikkal a két bögre fülét fogva visszatér a
megfigyelőszobába.
Eddison grimaszt vág a tányérok láttán, de megfogja őket,
amíg a társa be nem rakja az adóvevő kis fülesét. Victor meg sem
próbálja elrejteni a készülék drótját; a lány okosabb annál, mint
hogy átverje ezzel. Miután kényelmesen eligazgatta a madzagot,
visszaveszi a papírtányérokat, és átmegy a kihallgatóba.
Láthatóan meglepi a lányt a tortával, és gondosan magába fojtja a
mosolyt, miközben feléje tolja az egyik tányért meg bögrét az
asztal rozsdamentes acél felszínén.
– Gondoltam, éhes vagy. Nem tudom, hogyan szereted a kávét.
 – Sehogy, de azért köszönöm. – A lány belekortyol a kávéba,
úgy, ahogy van, feketén, és grimaszt vág, ám azért lenyeli, aztán
iszik még egy kicsit.
Victor megvárja, amíg a lány szája tele van egy piros
cukorrózsával, majd megszólal:
– Mesélj nekem az Esthajnalcsillagról, Inara!
A lány nem nyeli félre a falatot, meg sem rezzen, ám egy
másodpercre megdermed, egy röpke pillanatra szobormerevvé
válik, de ez olyan gyorsan el is múlik, hogy Victor észre sem
venné, ha nem figyelné éles szemmel a reakcióját. Inara
megnyalja a száját, élénkpiros csíkokat hagyva az ajkán a
cukormáz nyomán.
– Az egy New York-i étterem, de ezt már úgyis tudja.
Victor előhúzza a zsebéből a zacskóban lévő személyit, és
lerakja az asztalra. A lány megkocogtatja a körmével a kártyát,
ujjával el-eltakarva a fényképét.
– A pasas megtartotta az igazolványainkat? – kérdezi
hitetlenkedve. – Ez elég…
– Ostoba?
– Úgy is mondhatjuk. – Inara elgondolkodva vonja össze a
szemöldökét, és a kártyára nyomja a tenyerét. – Mindegyikünké
nála volt?
– Úgy tűnik.
A lány körbelögyböli a kávét a bögrében, és az aprócska
örvényt bámulja.
– De Inara ugyanolyan kitaláció, mint Maya, nem igaz? –
kérdezi a férfi gyengéden. – Sem a kártyán szereplő név, sem a
kor nem igaz.
– Eléggé igaz – helyesbít a lány halkan. – Igaz annyira,
amennyire szükséges.
– Eléggé igaz volt ahhoz, hogy munkát és lakhelyet találj. De
ki voltál azelőtt?

New Yorkban az egyik legjobb az, hogy senki sem

kérdezősködik. Egyszerűen csak olyan hely, ahová azok mennek,
akiknek máshol nincs maradásuk, érti? Az a város egy álom, egy
cél, egy lehetőség, hogy az ember eltűnhessen a milliók tömege
között, akik mind ugyanezért érkeztek oda. Senkit sem érdekel,
honnan jött a másik, vagy hogy miért hagyta el az otthonát, mert
mind csakis önmagukkal vannak elfoglalva, a saját vágyaikkal és
terveikkel. New York komoly múltra tekint vissza, de az összes
lakója csak a jövővel foglalkozik. Még ha tősgyökeres New York-
i valaki, akkor is áttelepülhet a város egyik részéből a másikba
úgy, hogy soha ne találhassák meg.
Busszal mentem New Yorkba, egy sporttáskába meg egy
bőröndbe pakolva minden tulajdonomat. A városba érkezve
találtam egy ingyenkonyhát, ahol segítettem ételt osztani, és
cserébe eltűrték, hogy az épület emeletén lévő jótékonysági
klinikán aludjak. Az egyik önkéntes megsúgta nekem, hogy egy
fickótól nemrég sikerült hamis iratokat szereznie a feleségének,
aki illegális bevándorló volt Venezuelából. Megadott egy
telefonszámot, felhívtam, és másnap már egy könyvtár oroszlános
szoborral díszített lépcsőjén üldögélve vártam, hogy odajöjjön
hozzám a vadidegen pasas.
Nem volt túl bizalomgerjesztő, amikor végre megjelent, a
megbeszélt időponthoz képest másfél órával később. Átlagos
magasságú, sovány fickó volt, a ruháján izzadságfoltokkal, és
bele sem akartam gondolni, még miféle mocsokkal. Zsíros haja
kezdett raszta tincsekké összeállni. Egyfolytában szipogott, és
tekintete idegesen cikázott ide-oda, valahányszor csak fölemelte a
kezét, hogy a felsője ujjába törölje cseresznyepiros orrát. Még ha
tényleg zseniális hamisító volt is, könnyen kitalálhatta az ember,
hogy mire költi az így keresett pénzt.
Nem firtatta a nevemet, vagyis pontosabban csak azt kérdezte,
hogy milyen nevet akarok. Ezután jött a születési dátum és a cím,
hogy személyi vagy jogosítvány kell, még arra is rákérdezett,
szerepeljen-e az igazolványon a beleegyezésem szervdonornak.
Közben bementünk a könyvtárba, hogy kihasználjuk az ottani
csendet. Amikor egy hófehér hátterű plakáthoz értünk, a pasas
megállított egy üres rész előtt, és lefényképezett. Gondosan
felkészültem a fotózkodásra, mielőtt eljöttem a könyvtárhoz, hogy
találkozzak a fickóval, még némi sminket is beszereztem, szóval
tudtam, hogy simán kinézek tizenkilencnek. Igazából a szemen
múlik minden. Ha az ember eleget látott már, akkor egyszerűen
idősebbnek tűnik a koránál, bárhogyan is néz ki az arca többi
része.
A pasas azt mondta, hogy még aznap estére elkészül az irattal,
amit kértem, és egy bizonyos hot dogos standot jelölt ki
találkozóhelynek. Amikor este végre megérkezett – ismét késett
–, feltartott egy borítékot. Hihetetlen, hogy egy ilyen apróság
képes megváltoztatni egy életet. A fickó azt mondta, ezer dolcsiba
fog fájni nekem az igazolvány, de fölvetette, hogy hajlandó
megfelezni az árat, ha lefekszem vele.
Inkább kifizettem a teljes összeget.
Az üzletet lebonyolítva a pasas meg én ellenkező irányba
indultunk el, és amikor visszaértem a szállóba, ahová átköltöztem
– mivel jó messze volt az ingyenkonyhától, illetve bárkitől, aki
netán emlékezhetett a hamis iratokról halló lányra –, kinyitottam
a borítékot, hogy végre rendesen megnézzem magamnak Inara
Morrissey-t.
– Miért nem akartad, hogy megtaláljanak? – kérdezi Victor,
miközben a tollát használva keveri el a tejszínport a kávéjában.
– Nem tartottam attól, hogy megtalálnak. Ahhoz, hogy
megtalálják az embert, valakinek keresnie kell.
– Miért ne keresett volna téged senki?
– Hiányzik nekem New York. Ott soha nem faggattak ilyen
kérdésekkel.
Victor statikus zörejt hall, ahogy az egyik technikus
bejelentkezik a fülébe dugott rádión.
– A New York-iak azt mondják, hogy a lány három évvel
ezelőtt, magántanulóként érettségizett le. Színjeles lett, de sehová
nem adott be egyetemi jelentkezést, és munkáltatónak sem
továbbíttatta az eredményét.
– A munka miatt érettségiztél magántanulóként? – kérdezi
Victor. – Vagy valami más oka is volt, hogy otthagytad a
középiskolát?
– Most, hogy tudnak egy nevet, sokkal könnyebb az életemben
vájkálniuk, nem igaz? – A lány megeszi a maradék tortát, aztán
keresztbe fekteti a villát a tányéron, pontosan középen, a fogával
lefelé. Zizeg a papír, ahogy feltépi az egyik cukros tasakot, és
kiszórja kis halomba a tányérra. Megnyalja az egyetlen ujja
hegyét, amit nem borít be teljesen a géz meg a ragasztó, a
cukorba nyomja, aztán a szájába dugja. – De így is csak New
Yorkról tudnak.
– Tisztában vagyok vele, ezért kell elmondanod nekem, mi
történt veled azelőtt.
– Szerettem Inarának lenni.
– De igazából nem ő vagy – feleli gyengéden Victor, mire a
lány szemében düh villan. Ugyanolyan hamar eltűnik, mint a
majdnem mosolya és a meglepettsége, ám az ügynök akkor is
észreveszi.
– Szóval, ha máshogy nevezzük, amit rózsának hívunk, akkor
mégsem ugyanolyan illatos?
– Az a nyelvre vonatkozik, nem az identitásra. A neved nem
határoz meg téged, a történeted viszont igen, úgyhogy azt muszáj
megtudnom.
– Miért? A történetem semmit sem fog elárulni magának a
Kertészről, pedig ez az egész erről szól, nem? Őróla és a
Kertjéről. Meg a Pillangóiról.
– És ha a férfi megéli, hogy bíróság elé kerüljön, akkor
szavahihető tanúkat kell bemutatnunk az esküdtszéknek. Egy
olyan fiatal nő, aki még a nevét sem hajlandó elárulni, nem fogja
meggyőzni őket.
– Ez csak egy név.
– Több annál, mert a tiéd.
A lány ajkára ismét kiül a majdnem mosoly.
– Bliss is ezt mondta.
– Bliss?

Lyonette szokás szerint a tetoválós szoba előtt várt rám, és

udvariasan elfordította a fejét, amíg vissza nem vettem a feszes
fekete ruhácskát, amin kívül nem is volt más holmim.
– Hunyd le a szemed! – mondta utána. – Csináljuk ezt szép
lassan, fokozatosan!
Az előbb olyan sokáig tartottam csukva a szememet abban a
szobában, hogy most a hideg futkosott a hátamon annak puszta
gondolatától, miszerint megint önkéntes vakságot kéne vállalnom.
Ám Lyonette eddig nagyon jó volt hozzám, és nyilvánvalóan a
többi lányt is átsegítette már ezen az egészen. Miután lehunytam a
szemem, megfogta a kezemet, és végigvezetett a folyosón, a
szokásossal ellenkező irányban. A folyosó hosszú volt, és a végén
balra fordultunk. Jobb kezemet kinyújtva az üvegfalon tartottam,
az ujjaim lecsúsztak róla a semmibe, valahányszor elhaladtunk
egy-egy ajtónyílás előtt.
Aztán Lyonette átnavigált az egyik nyíláson, majd kezét
gyengéden a felkaromra téve odaállított egy bizonyos pontra.
Végül hátralépett, és azt mondta:
– Nyisd ki a szemed!
Előttem állt, egy olyan szobának nagyjából a közepén, mint
amilyen az enyém is volt. Ebben a helyiségben akadt néhány
egyéni kiegészítő: az ágy fölötti polcon origamialakok
sorakoztak, a matracon volt lepedő, takaró meg több párna, a
vécét, mosdót és zuhanyozót pedig narancssárga függöny takarta
el. A legnagyobb párna mögül egy könyv sarka lógott ki, az ágy
alatt pedig fiókok sorakoztak.
– Hogyan nevezett el téged?
– Maya. – Leküzdöttem a borzongást, ami kis híján úrrá lett
rajtam, miután először kimondtam a nevet. Eszembe jutott, ahogy
a férfi egyre csak ezt hajtogatta, miközben…
– Maya – ismételte Lyonette, és inkább az ő hangjára
koncentráltam. – Nézd meg magad, Maya! – Felemelt egy
kézitükröt, úgy tartotta, hogy láthassam a hátamat a mögöttem
lévő tükörben.
A bőröm nagy része még mindig vörös, meggyötört és
feldagadt volt a frissen elkészült tetoválás körül, így tudtam, hogy
a festék világosabb lesz majd, ha egyszer lekopik a var. Az
oldalamon kilátszottak az ujjlenyomatok a ruha alól, de a mintát
semmi sem takarta el. Nyers volt, és borzalmas.
 És pompás.
A szárny felső része aranybarna volt, akár Lyonette haja és
szeme, benne fekete, fehér meg sötét bronzszínű csíkokkal. A
szárny alsó fele rózsaszín és lila árnyalatokban pompázott, szintén
fekete-fehér díszítéssel. Döbbenetes volt a részletgazdagság, a
színek enyhén különböző variációi apró pikkelyek benyomását
keltették. A gazdag, mély árnyalatok szinte az egész hátamat
betöltötték, a vállam csúcsától egy kicsivel a csípőm íve alattig. A
magas, keskeny szárny külső széle épp hogy elért az oldalamig.
Tény, ami tény, tökéletes műalkotás volt. Bármit is lehetett
elmondani a Kertészről, vitathatatlan volt a tehetsége.
Utáltam a tetkót, de tényleg pompásan sikerült.
Egy lány dugta be a fejét az ajtón, majd belépett a szobába.
Aprócska termetű volt, kihúzott háttal sem lehetett több százötven
centinél, ám az idomait látva senki nem hihette volna gyereknek.
Hamvas, hófehér bőre volt, és hatalmas, ibolyakék szeme, arcát
összevissza feltűzött, sűrű, göndör, fekete fürtök szegélyezték.
Csupa feltűnő ellentét volt a lány; pisze orrát inkább aranyosnak
találtam, mint szépnek, ám akárcsak a többieket, akiket eddig
megpillanthattam a Kertben, őt sem lehetett másnak nevezni,
csakis lélegzetelállítóan gyönyörűnek.
A szépség elveszíti a jelentőségét, ha az embert túl sok veszi
körül belőle.
– Szóval, ez az új lány. – A csaj lehuppant az ágyra, és a
mellkasához ölelt egy párnát. – Minek nevezett el a rohadék?
– Vigyázz, még meghall a Kertész! – intette Lyonette, ám az
ágyon ülő lány csak vállat vont.
– Hadd halljon! Soha nem kérte, hogy szeressük őt. Szóval,
milyen nevet adott neked?
– Maya – feleltük Lyonette-tel egyszerre, és megint egy
kicsivel könnyebb lett hallanom a szót. Eltűnődtem, vajon ez
egyre inkább így lesz-e, és idővel egyáltalán nem is fog kínozni
ez a név, vagy apró szilánk marad, ami örökké fáj majd, akár egy
szálka, amit az ember még csipesszel sem bír kihúzni.
– Hát, az nem is olyan vészes. A rohadék engem Blissnek
nevezett el. – Grimaszt vágott, és felhorkant. – Bliss! Micsoda
idióta név ez? Na, hadd lássuk a tetkódat! – Intett, hogy forduljak
meg, és ebben a pillanatban egy kicsit emlékeztetett Hope-ra. Erre
gondolva lassan hátat fordítottam neki. – Nem rossz. Legalább jól
állnak neked a színek. Majd ki kell keresnünk, milyen fajta.
– Callophrys eryphon. Azaz nyugati fenyőtündér – sóhajtotta
Lyonette. Amikor rásandítottam, vállat vont. – Azzal foglalom el
magam, hogy betanulom a különböző fajokat. Így talán egy kicsit
kevésbé borzalmas ez az egész. Az enyém Lycaena cuprea.
Vagyis tündöklő rezes.
– Az enyém meg Myscelia ethusa. Mexikói kékszárnyú – tette
hozzá Bliss. – Egész szép. Persze iszonyatos, de végül is nem kell
nézegetnem. Na, mindegy. Ami a neveket illeti, a rohadék hívhat
minket akárminek, nem számít. Fogadd el, ahogy szólít, de ne
tégy úgy, mintha mostantól tényleg ez lenne a neved! Így kevésbé
zavaros.
– Kevésbé zavaros?
– Ja, még szép! Ne felejtsd el, hogy igazából ki vagy, és akkor
ez olyan, mintha csak szerepet játszanál. Ha elkezdesz tényleg az
új néven gondolni magadra, akkor beüt az identitásválság.
Márpedig az identitásválság általában ideg-összeroppanáshoz
vezet, és itt az ideg-összeroppanásnak az a vége, hogy…
– Bliss! – szólt rá Lyonette.
– Mi van? Úgy látom, kibírja a csaj. Még nem bőg, pedig mind
tudjuk, mit művel az a rohadék, miután elkészül a tetkóval.
Tényleg olyan volt, mint Hope, csak okosabb.
– Szóval, mi az ideg-összeroppanás vége?
 – Nézd meg a folyosón, csak nehogy evés után!

– Épp akkor mentél végig a folyosón – emlékezteti a lányt Victor.

– Csukott szemmel.
– Tehát, mi volt ott?
Inara válasz helyett a maradék kávét lögybölgeti a bögréjében,
és olyan pillantást vet az ügynökre, amiből süt, hogy magától is
tudnia kéne.
Victor fülében ismét zörög a rádió.
– Ramirez most telefonált a kórházból – szól Eddison. –
Fotókat küld azokról a lányokról, akik az orvosok szerint túl
fogják élni. Az eltűnt személyek ügyosztálya egész jól halad, a
hullaházban lévőkkel együtt a lányoknak kábé a felét sikerült már
azonosítaniuk. De gondunk akadt.
– Miféle gond?
Inara szúrós szemmel pillant rá.
– Az egyik lány, akit azonosítottak, fontos családból
származik. Még mindig Ravennának nevezi magát, de az
ujjlenyomatai alapján valójában nem más, mint Patrice Kingsley.
– Mármint, Kingsley szenátor eltűnt lánya?
Inara hátradől a széken, tisztán látszik az arcán a derültség.
Victor nem igazán érti, mit talál viccesnek a lány ebben a
helyzetben, ami pokoli egy bonyodalomnak ígérkezik.
– Értesítette már valaki a szenátor asszonyt? – kérdezi a
társától.
– Még nem – válaszolja Eddison. – Ramirez előbb nekünk
akart szólni. Kingsley szenátor kétségbeesetten keresteti a lányát;
nincs az az isten, hogy ne avatkozzon bele a nyomozásba minden
erejével, Vic.
És amint ez megtörténik, végképp nem fogják tudni megóvni
az áldozatokat a nyilvánosságtól. Az egész országban a lányok
fotóival lesz tele a híradó minden tévécsatornán. És Inara…
Victor fáradtan dörgöli meg a szemét. Ha a szenátor megtudja,
hogy gyanút keltett bennük ez a túlzottan tartózkodó fiatal nő,
akkor biztosan nem nyugszik, amíg le nem tartóztatják.
– Mondd meg Ramireznek, hogy tartsa távol tőlünk a
szenátort, amíg csak lehet! – mondja végül Eddisonnak. – Időt
kell nyernie nekünk.
– Vettem.
– Mondd csak, mikor is tűnt el a lány?
– Négy és fél éve.
– Négy és fél éve?
– Ravenna – mormolja Inara, mire Victor rámered. – Soha
senki nem felejti el, mióta van a Kertben.
– Miért nem?
– Ez most mindent megváltoztat, nem igaz? Hogy egy
szenátornak is köze van az ügyhöz.
– A te szempontodból is változtat a helyzeten.
– Még szép. Ugyan hogy ne változtatna?
Victor nyugtalanul döbben rá, hogy a lány tudja, miért hozták
be. Talán nincs tisztában a pontos feltételezéseikkel, de érti, hogy
arra gyanakodnak, valamilyen szinten bűnrészes volt. Az ügynök
fürkészen figyeli a lány derűsen csillogó szemét, cinikus
félmosolyra húzott száját. Csöppet sem tetszik neki, milyen
higgadtan fogadja Inara az új fejleményeket. Úgy dönt, ideje
témát váltania, mielőtt még kicsúszik a kezéből a kihallgatás
irányítása.
– Azt mondtad, hogy a New York-i lakótársnőid voltak az első
barátaid.
 A lány kissé fészkelődik a széken.
– Úgy van – válaszolja óvatosan.
– Miért?
– Mert azelőtt nem voltak barátaim.
– Inara!
A fiatal nő pontosan ugyanúgy reagál erre a hangnemre, mint
Victor lányai szoktak: ösztönösen meghunyászkodik egy kicsit,
amire csak egy másodperccel később, bosszúsan döbben rá, és
némileg meg is sértődik miatta.
– Maga nagyon ért ehhez – ismeri el. – Vannak gyerekei?
– Három lányom.
– És mégis megtört gyerekekről szól a karrierje.
– A munkám arról szól, hogy megtört gyerekeket próbálok
megmenteni – helyesbít a férfi. – Megtört gyerekeknek próbálok
igazságot szolgáltatni.
– Tényleg azt hiszi, hogy a megtört gyerekeket érdekli az
igazságtétel?
– Téged talán nem érdekelne?
– Nem, alapvetően soha nem is érdekelt. Az igazságtétel a
legjobb esetben is tökéletlen, és valójában nem old meg semmit.
– Akkor is ezt mondanád, ha gyerekként igazságot
szolgáltattak volna neked?
Ismét felvillan a lány mosolyszerűsége, keserű grimasz, és egy
szempillantás alatt el is tűnik.
– És mégis miért lett volna szükségem arra, hogy igazságot
szolgáltasson nekem bárki?
– Ennek a munkának szenteltem az életem, és te azt hiszed,
nem veszem észre, ha egy megtört gyerekkel találom szembe
magam?
A lány biccent, igazat ad neki, de aztán az ajkába harap, és
összerezzen.
 – Ez így nem egészen stimmel. Inkább észre sem vett,
láthatatlan gyereknek nevezném magam, nem pedig megtörtnek.
Én az ágy alatt porosodó plüssmackó vagyok, nem pedig a féllábú
játékkatona.
A férfi haloványan mosolyog, és gyorsan hűlő kávéját
kortyolgatja. A lány ismét hárítani próbál. Bármilyen zavarosnak
találhatja is ezt Eddison, Victornak ismerős a terep.
– Ezt hogy érted?

Az embernek néha elég ránéznie egy esküvőn az ifjú párra, hogy

kénytelen legyen beletörődni a biztos tudatba, miszerint a
házasságukból születő gyerekek menthetetlenül és totálisan
elcseszettek lesznek. Ilyenkor ez kész tény, nem szimplán rossz
előérzet, hanem komor megállapítás, hogy ennek a két embernek
semmiképpen sem kellene gyereket vállalnia… De attól még
nyilván fognak.
Mint a szüleim.
Édesanyám huszonkét éves volt, amikor hozzáment apámhoz,
a harmadik férjéhez. Először tizenhét évesen házasodott meg, a
muterja akkori férjének középkorú fivéréhez ment hozzá. Még
egy év sem telt el az esküvőjük óta, amikor a pasas szex közben
szívrohamot kapott, és meghalt. Egész kényelmes életet
biztosított anyámnak, aki néhány hónappal később már hozzá is
ment egy nála „csak” tizenöt évvel öregebb fickóhoz, és amikor
egy év múltán elváltak, abból még egy kicsit jobban jött ki. Aztán
jött az édesapám, akivel szerintem anyám össze sem házasodott
volna, ha nem kapja be a legyet. Ugyan vonzónak találta a
fateromat, de annak nem akadt se pénze, se potenciálja, ráadásul
mindössze két évvel volt idősebb anyámnál, akinek mindez együtt
már áthidalhatatlan akadályt jelentett a házassághoz.
Ez a hozzáállás az anyai nagyanyámnak volt köszönhető, aki
kilenc férjet fogyasztott el, mielőtt a korai klimax hatására úgy
döntött, hogy túl aszott már egy újabb házassághoz. És mindegyik
férje meghalt, egyik hamarabb, mint a másik. Pedig a nagyi még
csak meg sem próbálta eltenni őket láb alól. Egyszerűen feldobták
a pacskert. A többségük persze vénséges volt, és mindegyikük
csinos kis örökséget hagyott a nagyanyámra, de ő akkor is úgy
nevelte fel a lányát, hogy legyenek bizonyos elvárásai a
házasságot illetően, márpedig a muter harmadik férje ezek
egyikének sem felelt meg.
De azt az egyet meg kell hagyni, hogy a szüleim legalább
megpróbálkoztak a közös élettel. A házasságuk első pár évében
apám családjának közelében laktunk, úgyhogy unokatesók meg
nagynénik meg nagybácsik vettek körül, és halványan rémlik,
mintha játszottam volna más gyerekekkel. Aztán elköltöztünk, és
a kapcsolat valamelyik oldalról megszakadt, így hát magamra
maradtam a szüleimmel meg a sorozatos viszonyaikkal. Örökké a
legújabb szeretőjüknél voltak mindketten, vagy épp ki-ki
bezárkózott a saját hálószobájába, szóval, elég önálló gyerek
lettem. Megtanultam használni a mikrót, bemagoltam a
buszmenetrendet, hogy eljuthassak egyedül az áruházba, és
kifigyeltem, a hét melyik napjain találhatok valamelyik szülőm
tárcájában annyi készpénzt, amiből be tudok vásárolni.
És azt hinné az ember, hogy ez elég furcsán nézhetett ki, nem?
De valahányszor rákérdezett bárki – egy aggódó asszony, egy
pénztáros –, miért vásárolok egyedül, azt feleltem, hogy az
anyukám a kocsiban vár a kistestvéremmel, mert járatni akarja a
légkondit a babának. Ezt a dumát még télen is bevették, és
mosolyogva megdicsértek, hogy milyen rendes kislány meg nővér
vagyok.
Szóval, nem csak önálló voltam, hanem igencsak lesújtó
véleményem alakult ki a legtöbb ember intelligenciájáról.
Hatéves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy futnak
egy kört a házassági tanácsadással. Nem komolyan, csupán a
látszat kedvéért. Apámnak azt mondta valaki az irodában, ahol
dolgozott, hogy a párterápia leírható a biztosításból, ráadásul
jobban néz ki a bíróságon, ha a házasságukat még ez sem tudta
megmenteni, így felgyorsítható a válási procedúra. A tanácsadó
többek között azt javasolta a szüleimnek, hogy tegyünk egy kis
családi kiruccanást, csak mi hárman, menjünk el valahova
kikapcsolódni, szórakozni. Mondjuk, a vidámparkba.
Délelőtt tíz körül értünk oda, és az első pár óra okésan telt.
Aztán jött a körhinta. Kibaszottul utálom a körhintákat. Apám a
kijáratnál állt, várta, hogy leszálljak, anyám meg a bejáratnál,
miután segített nekem felszállni. És csak ácsorogtak így, a
körhinta két ellentétes oldalán, miközben figyelték, ahogy körbe-
körbe jártam. Olyan kicsi voltam, hogy nem értem el a
kapaszkodót, ráadásul megfájdult a csípőm a széles lótól, amin
ültem, de egyre csak forgott-forgott-forgott velem a körhinta.
Aztán egyszer csak megláttam, hogy apám elsétál egy nagyon
alacsony latin csajjal. Miután megtettem még egy kört, figyeltem,
ahogy anyám lelép egy magas, nevető, vörös hajú pasival, aki
skót szoknyát viselt.
Amikor megállt a körhinta, egy nagyobb gyerek kedvesen
lesegített engem a lóról, miután leemelte a kishúgát, és fogta a
kezem, miközben a kijárathoz tartottunk. Legszívesebben ezzel a
családdal maradtam volna, egy olyan testvér kishúga akartam
lenni, aki felül velem a körhintára, utána pedig megfogja a kezem
kifelé menet, lemosolyog rám, és megkérdezi, jól éreztem-e
magam. De a kijárathoz érve gyorsan köszönetet mondtam a
fiúnak, majd integettem egy nőnek, aki csakis a mobiljával volt
elfoglalva, hogy a srác azt higgye, megtaláltam az anyukámat.
Aztán figyeltem, ahogy a testvérek odasétáltak a szüleikhez, akik
tárt karokkal várták őket.
A nap hátralévő részében egyedül bóklásztam a vidámparkban,
és igyekeztem nem felhívni magamra a biztonságiak figyelmét.
De lement a nap, a vidámpark zárni készült, és én még mindig
nem találtam meg sem anyámat, sem apámat. Észrevett egy
biztonsági őr, és elcibált a szerencsétlenek gyűjtőhelyére. Jó, ők
úgy nevezték a placcot, hogy az „elkallódott gyerekek sátra”. A
vidámparki hangosbeszélőn újra meg újra bemondták, hogy ide
jöjjenek azok a szülők, akik szem elől tévesztették a csemetéiket.
Többen is várakoztak ott rajtam kívül, olyan gyerekek, akikről
szintén megfeledkeztek, meg olyanok is, akik csak elbarangoltak
a szüleiktől, vagy elbújtak előlük.
Aztán meghallottam, hogy az egyik felnőtt a
gyerekvédelmiseket említi. Egész pontosan azt mondta az egyik
társának, hogy kihívják a gyerekvédelmiseket azokhoz, akikért
este tízig sem jönnek el a szüleik. Tudtam, milyenek a
nevelőszülők, mert a szomszédaink is azok voltak, és
iszonyatosnak tűnt a gondolat, hogy olyan emberekkel kelljen
élnem, mint ők. Szerencsére az egyik kisgyerek bepisilt a
sátorban, és úgy kezdett visítozni, hogy egyszeriben minden
felnőtt vele foglalkozott. Miközben próbálták megnyugtatni a
kissrácot, nekem sikerült kiosonnom a sátorból, és átvágtam a
vidámparkon.
Beletelt némi keresgélésbe, de végre megtaláltam a kijáratot,
és kijutottam anélkül, hogy észrevették volna: hozzácsapódtam
egy iskolás csoporthoz, ami fenn ragadt egy időre egy elromlott
körhintán, és sereghajtóként követtem őket a parkolóba. Onnan
még egy órába telt, hogy elgyalogoljak a legközelebbi
benzinkútig, ami még mindig nyitva volt a vidámparkból hazafelé
tartók miatt. Alig költöttem a nasipénzből, amit apám a zsebembe
dugott, mielőtt felszálltam a körhintára, így a ragyogóan
kivilágított benzinkút telefonfülkéjéből tárcsáztam mindkét
szülőm mobilját, aztán az otthoni számunkat, de hiába. Végül,
mivel már semmi más nem jutott eszembe, hogy mit tehetnék,
felhívtam a szomszédunkat.
Már majdnem este tíz volt, de a pasas kocsiba pattant, és két
órát vezetett, hogy eljöjjön értem, aztán megint két órát velem
vissza. Amikor leparkolt az utcánkban, a házunkban egyetlen
villany sem égett.

– Ez ugyanaz a szomszéd volt, akiről azt mondtad, hogy

nevelőszülő? – kérdezi Victor, amikor Inara elhallgat, és
megnyalja kicserepesedett ajkát. A férfi az üres vizespalackért
nyúl, és feltartja a tükör felé. Csak akkor teszi le, amikor az egyik
technikus azt mondja, hogy Eddison úton van.
– Igen.
– De ha szépen hazavitt, akkor miért tűnt olyan iszonyatosnak
a gondolat, hogy vele kelljen élned?
– Amikor megálltunk a házuk előtt, azt mondta, azzal kell
megköszönnöm a fuvart, hogy bekapom a cerkáját.
Recseg-ropog a műanyag, ahogy Victor összegyűri ökölbe
szorított kezében a palackot.
– Jesszusom!
– Amikor az ölébe akarta húzni a fejemet, ledugtam az ujjamat
a torkomon, és jól lehánytam a rohadékot. Gondosan
rátenyereltem a dudára is, hogy a felesége kijöjjön a házból. – A
lány feltép még egy cukros tasakot, és a cukor felét a szájába
szórja. – Kábé egy hónappal később letartóztatták a fickót
molesztálásért, a felesége meg elköltözött.
Kivágódik az ajtó, és Eddison egy új palack vizet vet oda a
lánynak. Az előírás szerint le kéne venniük az üvegről a kupakot,
mielőtt odaadják a kihallgatottnak – hogy még véletlenül se
nyelhesse le –, ám az ügynök másik keze tele van egy köteg
fotóval, a könyökhajlatában pedig az igazolványokkal teli zacskót
tartja.
– Azzal, hogy nem mondod el nekünk az igazat – acsarog, és
ledobja a fényképeket az asztalra –, azt a férfit védelmezed, aki
ezt tette.
Inarának igaza volt: egészen más látni, mint csak olvasni róla.
Victor lassan kifújja a levegőt, és elnyomja magában az ösztönös
undort. Fölemeli a legelső képet a halom tetején, majd félreteszi,
ahogy aztán a másodikat, a harmadikat és a negyediket is.
Mindegyik a romos kertkomplexum folyosóinak egy-egy részét
ábrázolja.
A lány a hetedik képnél állítja meg, és elveszi tőle a fotót,
hogy közelebbről megnézze. Amikor ismét leteszi az asztalra, ujja
egy aranybarna ívet cirógat a fénykép közepén.
– Ő Lyonette.
– A barátnőd?
A lány gyengéden húzza végig bekötözött ujját a képen lévő
üvegen.
– Igen – suttogja. – Az volt.

A Kertben legjobb volt elfelejteni a születésnapokat, akárcsak a

neveket. Ahogy megismertem a többi lányt, tisztában voltam vele,
mennyire fiatalok, de soha nem kérdeztünk rá egymás korára.
Egyszerűen nem tűnt szükségesnek. Tudtuk, hogy előbb-utóbb
mind meg fogunk halni, és a folyosók nap mint nap emlékeztettek
arra, mi történik majd azután, szóval, minek fokoztuk volna a
tragédiát?
Aztán jött Lyonette.
Már hat hónapja voltam a Kertben, és ugyan a lányok
többségével összebarátkoztam, de Lyonette-hez meg Blisshez
álltam a legközelebb. Ők hasonlítottak hozzám a legjobban, nekik
sem volt kedvük a nagy drámázáshoz, a siránkozáshoz és a
kesergéshez az elkerülhetetlen tragikus végzetünk miatt. Nem
hajbókoltunk a Kertész előtt, nem álltattuk magunkat azzal, hogy
ha benyalunk neki, azzal valamiképpen változtathatunk a
sorsunkon. Mi voltunk azok, akik eltűrték, amit kellett, amúgy
pedig megmaradtunk önmagunknak.
A Kertész imádott minket.
Az étkezéseket leszámítva, amiket szigorú menetrend szerint
fogyasztottunk el, nem volt megszabva, hogy mikor hol kéne
lennünk, így a legtöbb lány átjárt egymás szobájába, egy kis
vigaszra lelve a társaságtól. Ha a Kertész megkívánta
valamelyikünket, egyszerűen megnézte a kamerákon, hogy hol
van, és eljött érte. Amikor Lyonette megkért Blisst meg engem,
hogy töltsük az éjszakát az ő szobájában, egyáltalán nem találtam
gyanúsnak vagy aggasztónak. Sokszor csináltunk ilyet. Észre
kellett volna vennem kétségbeesett hangját és szavainak élét, ám
a Kert erre is érzéketlenné tette az embert. Akárcsak a szépség, a
kétségbeesés meg a félelem is magától értetődő és természetes
volt ott.
Nappalra kaptunk ruhát – mindig feketét, és csakis olyat, ami
szabadon hagyta a hátunkat, hogy kilátszódjon a szárnyunk –, de
a Kertész az alváshoz nem látott el minket semmivel. A
többségünk egyszerűen bugyiban aludt, és melltartó után
sóvárgott. A New York-i szálló és lakás jó felkészülésnek
bizonyult a számomra; sokkal kevésbé voltam szégyenlős, mint a
Kertbe kerülő lányok legtöbbje, így engem a meztelenség nem ért
olyan megaláztatásként, ami megtörheti az embert.
Összebújtunk hárman a matracon, és vártuk, hogy kialudjon a
fény. Lyonette mellett feküdve Bliss meg én rádöbbentünk, hogy
a barátnőnk reszket. Nem úgy, mint aki rohamot kapott, vagy
ilyesmi, de finom remegés rázta minden porcikáját, eluralkodott
az egész testén. Felültem, és a kezéért nyúltam, hogy
összekulcsoljam az ujjainkat.
– Mi a baj?
Aranypettyes szemében könnyek csillogtak, és ettől
egyszeriben elfogott a hányinger. Még soha nem láttam Lyonette-
et sírni; rühellte a könnyeket bárkitől, pláne saját magától.
– Holnap lesz a huszonegyedik születésnapom – suttogta.
Bliss felhördült, és a karjába zárta a barátnőnket, Lyonette
vállába temette az arcát.
– Bassza meg, Lyon, annyira sajnálom!
– Ezek szerint van lejárati időnk? – kérdeztem halkan. – A
huszonegynél nincs tovább?
Lyonette kétségbeesetten, teljes erejéből szorított minket
magához Bliss-szel.
– Nem bírom… Nem bírom eldönteni, hogy küzdenem kéne-e
vagy sem. Mindenképpen meg fogok halni, és alapvetően nem
akarom csak úgy hagyni magam, de mi lesz, ha a küzdelemtől a
végén még fájdalmasabb az egész? Francba, iszonyú gyávának
érzem magam, de ha már úgyis meg kell halnom, nem akarom,
hogy fájjon!
Zokogni kezdett, én pedig azt kívántam, bár most is
leereszkednének a vastag falak az üveg elé, hogy elzárjanak
minket ebbe a kis szobába, és akkor nem hallaná mindenki a
folyosó mentén Lyonette sírását. A többi lány tisztelte az erejét, és
nem akartam, hogy úgy emlékezzenek rá, mint aki gyenge volt,
ha már nem lesz velünk. Ám a falak rendszerint csak hetente két
délelőttön ereszkedtek le – hozzászoktunk, hogy ezeket a napokat
neveztük hétvégének, akár tényleg az volt, akár nem –, hogy az
igazi kertészek karbantarthassák a birtokot gyönyörű börtönünk
körül. Az alkalmazottak soha nem láthattak meg bennünket, és a
minket tőlük elválasztó számos zárt ajtó garantálta, hogy meg
sem hallhattak.
Nem, várjunk csak, a falak akkor is leereszkedtek, ha a Kertész
új lányt hozott közénk. Vagy ha egy lány meghalt.
Szóval, nem szerettük, ha leereszkedtek a falak. Igencsak
rendkívüli volt, hogy azt kívántam, bár most is megtörténne.
Egész éjszaka Lyonette-tel maradtunk, miközben kimerült
álomba sírta magát, aztán felriadt, és ismét zokogott. Hajnali négy
körül feltápászkodott az ágyból, és bebotladozott a zuhany alá, mi
pedig segítettünk neki hajat mosni, aztán kifésültük a fürtjeit,
majd királynői koronának is beillő koszorúfonatot készítettünk
neki. A szekrényében egy új ruha lógott: borostyánszínű selyem
szépség, benne csillogó aranyszálakkal, ami lángcsóvaként rítt ki
a sok fekete holmi közül. Amikor Lyonette felvette a ruhát, az
anyag színe még jobban kiemelte szárnya árnyalatait világosbarna
bőrén. Az élénk narancssárga alapot arany és sárga tarkította a
sötét pöttyök meg a szárny szélén lévő, fehér szegélyű, fekete
sávok közelében. Egy tündöklő rezes lepke kitárt szárnya.
A Kertész napfelkelte előtt jött el Lyonette-ért.
Kecses alkatú férfi volt, talán egy kissé magasabb az átlagnál,
jól megtermett. Az a típus, aki mindig legalább tíz-tizenöt évvel
fiatalabbnak tűnik a koránál. Sötétszőke haja örökké tökéletes
frizurába volt nyírva és fésülve, halványzöld szeme a tengerre
emlékeztetett. Jóképű volt, ezt nem tagadhattam, hiába fordult fel
még mindig a gyomrom, valahányszor csak megpillantottam.
Most először láttam őt talpig feketébe öltözve. Megállt az ajtóban,
hüvelykujját a zsebébe dugta, és csak nézett minket.
Lyonette mély levegőt vett, szorosan megölelte Blisst, és a
fülébe suttogott valamit, mielőtt búcsúcsókot nyomott az arcára.
Aztán felém fordult, és fájdalmas erővel zárt a karjába.
– A nevem Cassidy Lawrence – suttogta, olyan halkan, hogy
alig tudtam kivenni a szavait. – Kérlek, ne felejtsetek el! Ne
hagyjátok, hogy egyedül ő emlékezzen rám! – Engem is
megpuszilt, aztán lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a Kertész
elvezesse.
Bliss meg én az egész délelőttöt Lyonette szobájában töltöttük,
összeszedtük az apró-cseprő személyes holmikat, amiket sikerült
begyűjtenie az elmúlt öt évben. Öt éven át volt azon a helyen.
Levettük az elválasztó függönyöket, az ágyneművel együtt
gondosan összehajtogattuk és kupacba raktuk a csupasz matrac
szélén. A kötetről, amit Lyonette a párnája alatt tartott, kiderült,
hogy nem más, mint a Biblia, benne öt év minden dühével,
kétségbeesésével és reményével telefirkált oldalakkal. A
barátnőnk elég origamiállatot készített, hogy a Kert összes
lányának bőven jusson belőle, így hát a délutánt ezek
szétosztogatásával töltöttük, és a fekete ruházatot is továbbadtuk a
többieknek. Mire leültünk vacsorázni, már semmi sem maradt a
szobában Lyonette után.
Aznap este leereszkedtek a falak. Bliss meg én összebújtunk a
matracomon, amin addigra éppenséggel már rendes ágynemű
volt, nem csak egy gumis lepedő. Az egyéni kiegészítőket azzal
érdemelhettük ki, hogy nem okoztunk gondot és nem próbáltuk
megölni magunkat, így nekem mostanra párnám meg takaróm is
akadt, ugyanabban a sötét rózsaszín és lila árnyalatban, mint a
hátamon lévő szárny alsó fele. Bliss sírt és káromkodott, amikor
lezárult a fal az üveg két oldalán, csapdába ejtve minket a
szobában. Néhány órával később a falak elkezdtek fölemelkedni,
de még harminc centiméterre sem voltak a padlótól, amikor Bliss
megragadta a kezem, és magával húzott, hogy átfurakodjunk a
résen, Lyonette keresésére indulva a folyosón.
De csak pár lépést kellett tennünk.
A Kertész a folyosón állt, az udvarra néző falnak dőlve
tanulmányozta a lányt az üvegtartályban. Lyonette feje a
mellkasára csuklott, a hóna alatti kis kampók tartották meg álló
helyzetben. Az üveget tiszta gyanta töltötte meg, a ruha szegélye
úgy lebegett benne, mintha Lyonette víz alatt lett volna. Háta
szinte az üvegnek préselődött, az élénk szárny majdnem minden
részletét ki tudtuk venni. Nem láthattunk semmit, amitől Lyonette
igazán önmaga volt – sem tüzes mosolyát, sem a szemét így
tekintetünk csakis a pillangószárnyra szegeződött.
A Kertész felénk fordult, és az alvástól összekócolódott
hajamba fúrta az ujjait, gyengéden kibogozva a csomókat, amikbe
beleakadt.
– Elfelejtetted feltűzni a hajadat, Maya. Így nem látom a
szárnyadat.
Összefogtam a tincseimet, és gyorsan laza kontyba akartam
csavarni őket, ám a férfi elkapta a csuklómat, és maga után
húzott.
A szobámba.
Bliss elkáromkodta magát, és elrohant a folyosón, de így is
észrevettem, hogy sír.
A Kertész leült az ágyamra, és addig fésülgette a hajamat, míg
selymesen nem csillogott, ám még ezután is egyre csak
végighúzta benne az ujjait. Aztán a keze máshova vándorolt,
ahogy a szája is, én pedig lehunytam a szemem, és némán
felmondtam magamban a Nyugtalanság völgyét.

– Várjunk, micsoda? – szól közbe Eddison, émelyedett képet

vágva.
A lány, aki eddig a fotót bámulta, felemeli a fejét, és
szórakozottan néz az ügynökre.
– A Nyugtalanság völgye című verset – magyarázza. – Edgar
Allan Poe-tól. „Hadra kelt, ki ott lakott, s csak a nyájas csillagok
– tornyuk azúr ablakán át – őrizték a völgy virágát…”{1}
Nagyon bírom Poe-t. Igazán üdítő egy olyan férfi, aki ennyire
szégyentelenül komor.
– De miért…
– Ezt csináltam, valahányszor a Kertész eljött hozzám – közli a
lány kereken. – Nem szálltam szembe vele, mert nem akartam
meghalni, viszont eszem ágában sem volt aktívan közreműködni.
Szóval hagytam, hadd csinálja, amit akar, közben pedig azzal
foglaltam le az agyamat, hogy némán elszavaltam Poe verseit.
– Miután elkészült a tetoválásod, az volt neked az első, ööö…
A legelső alkalom, hogy…
– Arra kíváncsi, hogy Poe-val veszítettem-e el az
ártatlanságomat? – fogalmazza meg helyette a kérdést a lány, és
gúnyosan vonja fel az egyik szemöldökét. Victor elpirul, de
bólint. – Nem, hála istennek már nem voltam szűz, amikor a
Kertbe kerültem. Néhány hónappal korábban érdekelni kezdett a
szex, úgyhogy Hope kölcsönadta nekem az egyik fiúját. Mondjuk.
Eddison krákog, Victor pedig akaratlanul is hálás, amiért erről
a témáról a felesége szokott diskurálni a lányaikkal.
Más körülmények között valószínűleg kurvának tituláltuk volna
Hope-ot a csajokkal, csakhogy Sophia – aki valóban prostituált
volt egészen addig, amíg a hatóságok el nem vették tőle a
kislányait – elég érzékenyen reagált az ilyen szavakra. Egyébként
is, Hope az élvezetet hajszolta, nem a pénzt. Bár egy vagyont
kereshetett volna. Mindenre kapható volt: férfival, nővel, párban,
hármasban vagy akár csoportban.
És abban a lakásban tényleg nem igazán létezett olyasmi, hogy
privát szféra. Elvégre is a fürdőszobát leszámítva egyetlen nagy
helyiség volt az egész, és az ágyak közötti vékony függönyök
nem sokat lepleztek el. Legalábbis nem annyit, mint amit egy
rendes baldachin eltakart volna. Hangszigetelésként pedig
végképp nem szolgáltak. Nemcsak Hope és Jessica hoztak haza
magukkal másokat, de ők csinálták a leggyakrabban, néha akár
naponta többször.
Annak következtében, hogy gyerekként pedofilokkal
érintkeztem – szerencsére csak átvitt értelemben –, alapvetően
nem érdekelt a szex. A szüleim hatásáról nem is beszélve.
Szörnyen visszataszítónak tűnt nekem az egész, egyáltalán nem
akartam részt venni benne, ám a lakótársaim szép fokozatosan
megváltoztatták a hozzáállásomat. Ha a csajok épp nem
szexeltek, gyakran akkor is csak arról beszéltek, és bár kinevettek
a tudatlanságomért, attól még megválaszolták minden buta
kérdésemet – vagy ami Hope-ot illeti, ő úgy döntött, megmutatja
nekem, hogyan kell maszturbálni –, így hát végül a
kíváncsiságom legyűrte a viszolygásomat, és elhatároztam, hogy
teszek egy próbát a dologgal. Vagyis inkább elhatároztam, hogy
fontolóra veszem, talán tehetnék vele egy próbát. Eleinte sok
lehetőségből kihátráltam, mert még mindig nem voltam teljesen
biztos magamban.
Aztán egyik délután, amikor nem kellett este munkába
mennem, Hope két fiút hozott haza. Jason együtt dolgozott velünk
az étteremben, egyike volt a néhány pasinak a sok női felszolgáló
között. A haverja, Topher is gyakori látogató volt a lakásunkban.
A két srác sokszor beugrott hozzánk, akár otthon volt Hope, akár
nem; szívesen lógtunk együtt velük. Néha kaját is hoztak. Aznap
alig léptek be az ajtón, és Hope már neki is állt lerángatni Jason
ruháját. Mindketten tök pucérok voltak, mire az ágyhoz értek, és
függönyön átesve, nevetve landoltak rajta.
Topherben legalább volt annyi jó érzés, hogy elpiruljon, és
odarugdossa az ágyhoz a sebtiben elszórt ruhadarabokat.
Én az egyik kanapén üldögéltem, ölemben egy könyvvel.
Amint szereztem személyit, az egyik legelső dolgom volt
kiváltani egy olvasójegyet, és hetente párszor eljártam a
könyvtárba. Gyerekként az olvasásba menekültem a világ elől, és
habár akkoriban már nem igazán akadt mi elől menekülnöm,
továbbra is imádtam a könyveket. Miután Topher többé-kevésbé
eltakarította az útból a ruhákat, kitöltött két pohár narancslevet –
pár nappal azelőtt járt nálunk Sophia szociális munkása, így
momentán egész sok minden volt a hűtőnkben –, és odaadta
nekem az egyik poharat, ahogy lehuppant mellém a kanapéra.
– Mi van, nem csatlakozol a többiekhez? – kérdeztem, mire
Topher még jobban elpirult.
– Nem titok, hogy Hope-ot nem igazán lehet kisajátítani, de én
nem szeretek valaki mással egy időben osztozni rajta – motyogta,
én pedig kuncogtam. Hope-on tényleg rengetegen osztoztak, és a
csaj büszke is volt erre.
Topher modell volt, úgy tizenkilenc éves lehetett, és néha
segített Guiliannek a kiszállítással, hogy keressen egy kis plusz
pénzt. Helyes volt, a maga uncsi modell módján – tudják, az a
fajta vonzó külső, ami tök átlagosnak tűnik, mivel állandóan az
ember képébe tolják. De rendes srác volt. Dumáltunk a matinéról,
amit a múlt héten az egész bandánk együtt ment el megnézni, a
legutóbbi melójáról – néhány napig élő szobor volt egy múzeum
időszaki kiállításán –, meg egy közös ismerősünkről, aki
házasodni készült. Találgattuk, vajon tartós lesz-e a házasság,
miközben Hope meg Jason sikongatása és röhögése töltötte be a
lakást.
Szóval, alapvetően egy átlagos délután volt.
De a párocska végül kénytelen volt befejezni a mókát.
– Mindjárt négy! – kiabáltam nekik, hogy túlharsogjam a
nyögdécselésüket. – Mennetek kell dolgozni!
– Oké, gyorsan elintézem a srácot! – válaszolta Hope.
Állta a szavát: kevesebb, mint harminc másodpercen belül
Jason még egy utolsó morgást hallatott, aztán gyorsan
lezuhanyoztak, és tíz perc múlva már el is indultak munkába. A
csajok többsége be volt osztva aznap délután, Noémie-t és
Ambert kivéve, akik szerda esténként órára jártak, és tízig nem
szoktak hazaérni. Topher egy kis időre elment, de aztán visszajött,
még vacsit is hozott a sarki kajáldástól, Takitól.
Tudtam, hogy Hope általában úgy kezdeményezi valakinél a
szexet, hogy megcsókolja, aztán benyúl az illető alsónadrágjába
vagy bugyijába, de én nem ilyen voltam.
– Te, Topher!
– Igen?
– Nem akarsz megtanítani engem szexelni?
Én más módon voltam nyílt.
Bárki más valószínűleg elsápadt volna, ám Tophernek Hope jó
barátjaként a szeme se rebbent. Ráadásul jelen volt néhány
alkalommal, amikor a lányok a szexről magyaráztak nekem.
Egyszerűen csak elmosolyodott, és engem megnyugtatott az a
tény, hogy egyáltalán nem látszott rajta önelégültség vagy gúny.
– Persze, ha úgy érzed, hogy készen állsz rá.
– Azt hiszem, igen. Végül is, bármikor abbahagyhatjuk.
– De még mennyire. Csak szólj, ha már nem érzed jól magad,
oké?
– Oké.
Topher fogta a vacsoránk után maradt szemetet, és belenyomta
az ajtó melletti, teli kukába; Hope-nak kellett volna kivinnie,
amikor elment munkába. Aztán visszajött a kanapéhoz, ismét
letelepedett mellém, és gyengéden odahúzott magához.
– Szép lassan haladunk majd – mondta. Aztán megcsókolt.
Aznap este végül el sem jutottunk magáig a szexelésig; Topher
azt mondta, ez csak a bemelegítés. De jól éreztem magam,
mindent élveztem, és közben rengeteget nevettünk, ami már
önmagában is furcsa lett volna számomra egy évvel korábban,
amikor beköltöztem. Miután Noémie meg Amber hazajöttek az
órájukról, visszavettük a ruhánkat Topherrel, de a srác velem
maradt aznap éjjel a keskeny ágyamon – játszadoztunk még egy
kicsit egymással a paplan alatt, amíg a szomszédos ágyban fekvő
Noémie nevetve ránk nem szólt, hogy ha nem dugulunk el, akkor
csatlakozik hozzánk. Néhány nappal később megint kettesben
maradtunk a lakásban Topherrel, úgyhogy végre sor kerülhetett
magára a szexre, és a legelső alkalommal nem is igazán értettem,
mi olyan jó buli ebben.
Aztán újra nekifutottunk, és másodszorra már megértettem,
mire a nagy felhajtás.
A következő néhány hétben egy csomót szexeltünk, egészen
addig, amíg Topher meg nem ismerkedett a templomban egy
csajjal, akivel komoly kapcsolatot akart. De amilyen könnyen
dugópajtások lettünk, ugyanolyan simán visszatértünk a
szexmentes barátsághoz. Egyáltalán nem volt kínos, nem volt
semmi sértődés. Egyikünk sem zúgott bele a másikba, egyikünk
sem tulajdonított nagyobb jelentőséget a dolognak, mint a másik.
Továbbra is imádtam, ha Topher eljött hozzánk, de nem azért,
mert szexre számítottam volna, miután járni kezdett a
templombeli csajával. Topher egyszerűen csak rendes srác volt,
mindannyian rajongtunk érte.
Azonban még ezek után sem bírtam megérteni, hogyan lehetett
a szex fontosabb a szüleimnek minden másnál.

Inara lecsavarja az üveg kupakját, és nagyot kortyol a vízből,

fájós torkát dörzsölgeti, miközben nyel. Victor hálás a csendért,
és sejti, hogy Eddison is így van vele. Mindkét férfi az asztalt
bámulja. Jól ismerve a trauma hatásait, Victor nem tud felidézni
még egy ilyen áldozatot, aki ennyire nyíltan beszélt volna a
szexről.
Az ügynök megköszörüli a torkát, és megfordítja a Kert
folyosóiról készült fotókat, hogy ne kelljen a gyantával teli
üvegtartályokat néznie, bennük a halott lányokkal.
– A gyerekkori szomszédodról már meséltél, de ki volt még
pedofil, akivel úgymond „érintkeztél”?
– A pasi, aki a nagyinál nyírta a füvet. – Inara elhallgat, pislog,
és bosszúsan mered a vizespalackra. Victornak az a benyomása
támad, hogy a lány száján csak véletlenül csúszott ki ez a válasz.
Talán egyre inkább kezd úrrá lenni rajta a fáradtság. Egyelőre
félreteszi ezt a gondolatot, de eszébe vési, hogy figyeljen oda,
hátha később is kínálkozik még hasonló lehetőség.
– Gyakran találkoztál a nagymamáddal?
A lány felsóhajt, és a vart kapargatja az egyik ujján.
 – Vele éltem – feleli vonakodva.
– Ez mikor volt?

Nyolcéves voltam, amikor a szüleim végre elváltak egymástól.

Egyetlen megbeszélés alatt megegyeztek az összes kérdésben: a
pénzről, a házról és a kocsikról, szépen felosztottak egymás
között mindent. A következő nyolc hónapban egyedül azon
vitatkoztak, melyikük nyakába varrjanak engem.
Hát nem csúcs? Minden gyereknek végig kellene hallgatnia,
amint a szülei nyolc hónapon át erősködnek, hogy egyikük sem
akarja őt.
Végül úgy döntöttek, hogy elküldenek a nagyihoz, anyám
muterjához, és mindkét szülőm őneki fizet majd gyerektartást.
Amikor eljött a költözésem napja, három bőröndöt, két dobozt
meg egy plüssmackót vittem magammal hazulról. Ez volt minden
tulajdonom. Egyik szülőm sem volt otthon, hogy elbúcsúzzon
tőlem.
Egy évvel korábban új szomszédok költöztek a szemközti
házba, egy fiatal pár, akiknek nemrég született az első
gyermekük. Imádtam átjárni hozzájuk, hogy megnézzem a
kisbabát, egy gyönyörű fiúcskát, aki még nem volt se megtörve,
se elcseszve. Reméltem, hogy ilyen szülőkkel talán soha nem is
lesz. Az anyuka mindig adott nekem egy tányér sütit meg egy
pohár tejet, az apuka pedig megtanított pókerezni és
huszonegyezni. Ők vittek ki engem aznap a buszpályaudvarra.
Segítettek megvenni a jegyemet a pénzből, amit a szüleim az
éjjeliszekrényemen hagytak az előző este. Aztán segítettek
bepakolni a poggyászomat a busz csomagterébe, és bemutattak a
buszsofőrnek. Végül segítettek helyet találnom a buszon. Az
anyuka még elemózsiát is készített nekem az útra, nasiként frissen
sült mazsolás-zabpelyhes keksszel. Az övék is olyan családnak
tűnt, aminek szerettem volna a része lenni, azonban nem
tartoztam hozzájuk. De azért búcsút intettem nekik, ahogy a busz
kihajtott a pályaudvarról. Egymás mellett álltak a padkánál,
köztük a babával, és integettek, amíg el nem tűntek szem elől.
Amikor megérkeztem a városba, ahol a nagymamám élt,
taxival kellett elmennem a házához a buszpályaudvarról. A
taxisofőr egész úton szentségelt az olyan emberekről, akiknek
nem lenne szabad gyereket vállalniuk. Amikor megkérdeztem
tőle, mit jelentenek egyes káromkodásai, gondosan elmagyarázta
nekem, hogyan kell használni őket. A nagyim egy nagy,
lepukkant házban lakott, egy olyan környéken, ami hatvan évvel
ezelőtt még gazdagok gyűjtőhelye volt, de már rég lezüllött.
Miután a taxisofőr segített kirámolni a holmimat a kocsiból a ház
apró tornácára, kifizettem a pasast, és kurva szép napot kívántam
neki.
Elnevette magát, meghúzta a copfomat, és azt felelte, hogy
vigyázzak magamra.
A klimax furcsa hatással volt a nagymuteromra. Fiatalabb
korában újra meg újra férjhez ment – és újra meg újra
megözvegyült –, de a változókor elhitette vele, hogy teljesen
összeaszott, sőt fél lábbal már a sírban van, így hát bezárkózott a
házába, és elkezdte megtölteni a szobákat meg a folyosókat
döglött állatokkal.
Ja, komolyan, döglött állatokkal. Még a preparátorokat is
kilelte a hideg a nagyimtól, márpedig ahhoz tényleg rohadt
ijesztőnek kell lenni, hogy azokra az alakokra ráhozza a frászt
valaki. A nagymuter összevásárolt mindenféle kipreparált állatot,
vadakat és egzotikus zsákmányokat, például medvéket meg
pumákat, amikkel normál körülmények között nagyvárosban nem
igazán találkozhatott az ember. Az öreglány madarakat és tatukat
is kitömetett, de én még ennél is jobban gyűlöltem a környékbeli
macskákból meg kutyákból álló gyűjteményét: valahányszor az
évek során megdöglött egy háziállat a szomszédságban, a nagyi
elkérte a tetemet, hogy kipreparáltassa. Az egész házat betöltötték
a preparátumok, még a fürdőszobákban meg a konyhában is volt
belőlük, minden egyes helyiségben ezekbe botlott az ember.
Amikor beléptem a házba, és bevonszoltam a csomagjaimat az
előszobába, sehol sem láttam a nagyit. Viszont meghallottam a
hangját:
– Ha meg akarsz erőszakolni, csak az idődet vesztegeted, vén
és aszott vagyok! Ha ki akarsz rabolni, itt nincs mit ellopni, ha
pedig meg akarsz gyilkolni, akkor szégyelld magad!
Elindultam a hangja irányába, és végre megtaláltam őt a kis
nappaliban, ahol halomban álltak a kitömött állatok, köztük
keskeny folyosókkal. A nagyi tigrismintás, szűk kezeslábasban és
sötétbarna szőrmebundában ücsörgött egy fotelban, egyik cigiről
a másikra gyújtva nézett egy vetélkedőt a pirinyó tévéjén, amin
gyakran hullámzott és elszíneződött a kép.
Még csak rám sem nézett, egészen a következő
reklámszünetig.
– Á, megjöttél. Az emeleten jobbra a harmadik szoba a tiéd.
Legyél jó kislány, és hozd ide nekem azt az üveg whiskyt a
konyhapultról, mielőtt felmész!
Odavittem neki a piát – miért is ne –, aztán ámulva figyeltem,
ahogy az egész üveg tartalmát kiöntögette apró tálkákba meg
edénykékbe a kanapén sorakozó döglött kutyák és macskák elé.
Az állatok már életükben is rusnyák lehettek, nemhogy ilyen
állapotban.
– Igyatok, szépségeim, megérdemlitek! Halottnak lenni nem
nagy élvezet.
A helyiséget hamar betöltötte a whisky szaga, elkeveredve a
dohos szőrme és a cigarettacsikkek bűzével.
Fölmentem az emeletre, és benyitottam a folyosón jobbra lévő
harmadik szobába, de annyira tele volt döglött állatokkal, hogy
kidőltek az ajtón. Ráment a nap hátralévő része meg a fél éjszaka,
mire kicipeltem mindet, és kerestem másik helyet, ahová
lepakolhatom őket, hogy bevihessem a holmimat a szobába. A
legnagyobb bőröndöm tetején összekucorodva aludtam, mert az
ágynemű annyira undorító volt. A következő napot azzal
töltöttem, hogy kitakarítottam a szoba minden zugát, lesöpörtem a
matracról a port meg az egérürüléket – meg az egértetemeket –,
aztán felhúztam rá az otthonról hozott, saját ágyneműmet. Miután
a lehető legotthonosabbá tettem a szobát, visszamentem a
földszintre.
Egyedül azért tudtam, hogy a nagyi egyáltalán megmozdult
tegnap óta, mert másik kezeslábas volt rajta, ezúttal élénk, rikító
lila. Kivártam a reklámszünetet, aztán megköszörültem a torkom.
– Kitakarítottam a szobámat – közöltem vele. – Ha beraksz
oda akár csak egyetlen döglött állatot is, amíg itt lakom, akkor
felgyújtom a házat.
A nagyi felkacagott, és rám csapott.
– Jó kislány! Tetszik, hogy van vér a pucádban!
Szóval, így költöztem be a nagymuteromhoz.
A lakóhelyem megváltozott, de az életem nem. A nagyi hetente
egyszer kiszállíttatta magának az élelmiszert egy idegesnek tűnő
sráccal, aki majdnem ugyanakkora borravalót kapott, mint
amennyibe a kaja került, mert különben be sem tette volna a lábát
a környékünkre. Mi sem volt egyszerűbb, mint felhívnom az
áruházat, hogy új dolgokat adjak hozzá a szokásos rendeléshez.
Beiratkoztam a helyi suliba, ahol az égvilágon semmit sem
tanultam, és ahol a tanárok még a hiányzásokat sem tartották
számon, mert nem akarták, hogy a sok lógás miatt ezek a kölykök
egy újabb évre a nyakukon ragadjanak. Állítólag akadt néhány
egész jó tanár is abban az iskolában, de csak nagyon kevesen
lehettek, és nekem egyikükhöz sem volt szerencsém. A többiek
rég kiégtek, és már semmi más nem érdekelte őket, csak hogy
megkapják a fizetésüket.
Az biztos, hogy a diákok támogatták is ezt a hozzáállást. A
drogügyletek a tanárok orra előtt, az osztálytermekben zajlottak
le, még az általános iskolában is, az idősebb tesók megbízásából.
Amikor felső tagozatos lettem, ott már fémdetektorok is voltak az
épület kapuján, de kurvára senki sem törődött vele vagy jött oda,
ha megszólalt, ami gyakran előfordult. Senki sem vette észre, ha
valamelyikünk nem volt órán, és ha egy diák napokig nem jött
iskolába, akkor sem járt utána senki, hogy mi lehet vele.
Egyszer ki is próbáltam ezt, és egy teljes hétig otthon
maradtam a suliból. Amikor végül visszamentem, még pótló
feladatot sem kaptam. Csak azért jártam megint, mert
unatkoztam. Azért ez elég szomorú. Mindenkit békén hagytam,
így engem is békén hagytak. Sötétedés után nem hagytam el a
házat, és minden este lövések meg szirénák háttérzajára aludtam
el. És amikor havonta kétszer megjelent nálunk a pasi, akivel a
nagyi a füvet nyíratta, elbújtam az ágy alá, mert féltem, hogy
talán bejön a házba.
A fickó a húszas évei végén járhatott, vagy talán kora
harmincas lehetett, és mindig túl szűk farmert viselt, a kelleténél
sokkal mélyebben letolva. Így próbálta a lehető legjobban
kihangsúlyozni a szerszámát, amit már olyan fiatalon sem
találtam valami lenyűgözőnek. Előszeretettel nevezett engem
csini kislány-nak, és ha nálunk volt, amikor hazaértem a suliból,
mindig megpróbált letapizni, folyton kérte, hogy vigyek oda neki
valamit. Egyszer belerúgtam, teljes erőből tökön találtam, mire
káromkodva üldözőbe vett, és bekergetett a házba, de elesett az
előszobában álló szarvasban, a nagyi pedig jól letolta, amiért
ekkora zajt csapott, miközben ő a szappanoperáját nézi.
Ezek után mindig a közeli benzinkúton lógtam, ha a pasi
nálunk volt, és nem mentem haza, amíg ki nem hajtott az
utcánkból a furgonja.

– És a szüleid soha nem kérdezték, hogy jó-e neked a

nagymamádnál? – Victor tudja, hogy ez ostoba kérdés, de mire
észbe kap, már kimondta. A lány nemet int, és elhúzza a száját.
– A szüleim egyszer sem látogattak meg, nem telefonáltak,
soha nem küldtek se képeslapot, se ajándékot, se semmit. Anyu az
első három hónapban még rendesen postázta a csekkeket, ahogy
az első ötben apu is, de azután már a pénzt sem juttatták el a
nagyinak. Nem láttam többet a szüleimet, még csak nem is
hallottam felőlük, miután a nagyihoz költöztem. Őszintén szólva
fogalmam sincs, hogy egyáltalán élnek-e még.
Egész nap itt ültek a kihallgatóban, és Victor a szülinapi tortán
kívül semmit sem evett a tegnapi vacsorája óta. Korog a gyomra,
és tudja, hogy a lány is biztosan legalább ugyanilyen éhes. Már
majdnem huszonnégy óra telt el, mióta az FBI megérkezett a
Kertbe. És ennél sokkal régebben vannak ébren mindketten.
– Inara, hajlandó vagyok hagyni, hogy a kedved szerint meséld
el nekünk a történteket, de van egy kérdés, amire muszáj őszinte
választ kapnom: ide kéne hívnunk a gyermekvédelmiseket?
– Nem – vágja rá a lány. – És ez az igazság.
– Milyen közel jár ez az igazság a hazugsághoz?
 A lány kivételesen elmosolyodik, féloldalasan és keserűen, de
még ettől az apró mosolytól is ellágyul az egész arca.
– Tegnap töltöttem be a tizennyolcat. Boldog szülinapot
nekem!
– Tizennégy éves voltál, amikor New Yorkba mentél? –
faggatja Eddison.
– Aha.
– Mi a franc?!
– Meghalt a nagyim. – Inara vállat von, és a palackért nyúl. –
Egy nap arra jöttem haza a suliból, hogy az öreglány holtan
hevert a fotelban, és megperzselte az ujjait a leégett cigaretta.
Kész csoda, hogy nem kapott lángra az egész ház a whiskygőztől.
Azt hiszem, hogy bemondta az unalmast a szíve, vagy ilyesmi.
– Bejelentetted a halálát?
– Nem. Tudtam, hogy a füvet nyíró pasi vagy a kajakiszállító
srác majd úgyis megtalálja, amikor eljön, és meg akarja kapni tőle
a pénzét. Ráadásul nem akartam, hogy megint vita legyen arról,
hogy mi történjen velem. A hatóságok talán elő tudták volna
keríteni valamelyik szülőmet, és kényszerítettek volna, hogy
menjek vele. Féltem, hogy talán egyszerűen csak benyomnának a
rendszerbe, vagy esetleg felkutatnák az apai nagybácsikáim meg
nagynénikéim egyikét, és ismét egy olyan rokonom nyakába
varrnának, aki nem akar engem. Egyik lehetőség se tetszett.
– Szóval, mit csináltál?
– Bepakoltam egy bőröndbe meg egy sporttáskába, aztán
kifosztottam a nagyi dugihelyét.
Victor nem biztos benne, hogy nem fogja-e megbánni a
kérdést, de muszáj föltennie:
– Milyen dugihelyét?
– Ahol a kápét tartotta. A nagyi nem igazán bízott a
bankokban, úgyhogy valahányszor csekket kapott, azonnal
beváltotta, és a pénz felét feldugta egy kitömött német
juhászkutya seggébe. A blöki farkát föl lehetett emelni, hogy
benyúlhasson az ember, és kihúzhassa a lóvét. – Inara kortyol a
vízből, aztán csücsörít, és az üveg szájához nyomja az ajkát, hogy
a folyadék a kicserepesedett bőrét érje. – Majdnem tíz rongyot
találtam a rejtekhelyen – folytatja, miután lerakja az üveget. –
Bedugtam a bőröndbe meg a sporttáskába, a házban töltöttem az
éjszakát, másnap reggel pedig suli helyett a buszpályaudvarra
mentem, és vettem egy jegyet New Yorkba.
– Egy fedél alatt töltötted az éjszakát a halott nagymamáddal?
– Még nem tömték ki, de amúgy miben különbözött ez a többi
ottani éjszakámtól?
Victor hálás, amiért recsegni kezd a fülese.
– Rendeltünk ételt mindhármuknak – jelenti Yvonne a
megfigyelőszobából. – Pár perc, és itt lesz. Ramirez pedig
telefonált, hogy néhány lány végre hajlandó beszélni. Egyelőre
nem sokat mondtak; úgy tűnik, jobban érdeklik őket a halott
társaik, mint saját maguk. És Kingsley szenátor útban van ide
Massachusettsből.
Hát, legalább az első pár dolog jó hír. Valószínűleg fölösleges
lenne abban reménykedni, hogy a szenátor asszony kénytelen
megszakítani az útját a rossz idő miatt, és máshol kell leszállnia.
Victor a fejét csóválja, és hátradől a székén. A szenátor még
nincs itt; majd megbirkóznak vele, ha megérkezik.
– Hamarosan tartunk egy kis szünetet, hogy mind
haraphassunk valamit, de előbb volna még egy kérdésem.
– Csak egy?
– Meséld el nekünk, hogyan kerültél a Kertbe!
– Ez nem kérdés volt.
Eddison türelmetlenül csap a combjára, de továbbra is Victor
beszél a lányhoz.
 – Hogy kerültél a Kertbe?
– Elraboltak.
Három kamasz lány édesapjaként Victor kimondatlanul is
hallja a valódi választ: „Hagyjál már!”
– Inara! – szól rá ismét a fiatal nőre.
– Maga tényleg nagyon ért ehhez.
– Légy szíves, válaszolj a kérdésre!
A lány felsóhajt, aztán fölhúzza a lábát a szék peremére, és
átfogja a bokáját bekötözött kezével.

Az Esthajnalcsillag elég puccos étterem volt. Csakis foglalással

lehetett asztalhoz jutni, kivéve azokon az estéken, ha véletlenül
kevés vendégünk akadt, de az árak elég magasak voltak ahhoz,
hogy a legtöbb ember nem tévedt be csak úgy hozzánk kajálni.
Az átlagos estéken a pincérek szmokingot viseltek, a pincérnők
pedig fekete, pánt nélküli ruhát, külön gallérral és a szmokingot
idéző kézelővel. Még fekete csokornyakkendőnk is volt, amit
rohadt nagy szívás volt megkötni – csiptetőset nem viselhettünk.
De Guilian jól tudta, hogyan járjon a röhejesen gazdagok
kedvében, így különleges alkalmakra akár az egész éttermet le
lehetett foglalni, és ilyenkor a személyzet az eseményhez illő
jelmezt húzott. Volt néhány alapszabály – Guilian a
szemérmetlenségnél húzta meg a határt –, ám az így is elég széles
kínálaton belül a vendég megvásárolhatta nekünk a kívánt
jelmezt, és abban szolgáltunk ki a privát rendezvényen, aztán
megtarthattuk a szerelést. Guilian mindig jó előre szólt, hogy
milyen jelmez lesz az adott vacsorán, úgyhogy azok közülünk,
akiknek nem fűlött hozzá a foga, elcserélhették a műszakjukat
másokkal.
Két héttel a tizenhatodik – vagyis ahogy a lányok tudták, a
huszonegyedik – szülinapom előtt az éttermet arra foglalta le
valaki, hogy egy színház javára rendezzen vacsorát. Éppen
bemutatóra készültek, a Pillangókisasszony egy új előadására, így
a jelmezünk ehhez illeszkedett. A kuncsaft azt kérte, hogy a
rendezvényen csak női pincérek legyenek. Fekete ruhát kaptunk,
kellően magas háttal, hogy magunkra tudjuk erősíteni-ragasztani
a drótból meg selyemből készült, hatalmas pillangószárnyat –
rohadt egy macera volt, mire belebújtunk a maskarába –, és fel
kellett tűznünk a hajunkat.
Mind egyetértettünk abban, hogy ez még mindig jobb volt,
mint a fétisszerkónak is beillő pásztorlányka jelmez – vagy a
polgárháború korát megidéző esküvői próbavacsora, amikor
abroncsos szoknyában kellett felszolgálnunk. (Később, miután
elegünk lett abból, hogy az abroncsok a lakás egy egész sarkát
elfoglalták, karácsonyi fényfüzért tekertünk rájuk, és
felakasztottuk őket a plafonra csillárnak.) Bár már órákkal a
műszakunk előtt be kellett mennünk az étterembe, hogy
felvegyük a hülye szárnyunkat, összességében nem volt olyan
vészes a szerelés, és magát a ruhát szívesen megtartottuk.
Hatalmas pillangószárnnyal a hátunkon pincérnősködni viszont
kicseszett szívás volt, és mire felszolgáltuk a főfogást, aztán
visszamehettünk a konyhába, amíg a színház képviselői
prezentációt tartottak az adományozóknak, a legtöbben azt sem
tudtuk, hogy szitkozódjunk-e vagy inkább nevessünk. Sokan
mindkettőt tettük egyszerre.
Rebekah, a rangidős ültető hostess felsóhajtott, és lerogyott
egy székre, majd feltette a lábát egy fölfordított ládára.
Előrehaladott terhessége miatt mostanra már nem bírt magas
sarkút hordani, és ugyanezért neki a cikis szárnyat sem kellett
viselnie.
– Azt akarom, hogy ez a vacak most rögtön kijöjjön belőlem!
– nyögte.
A széke mögé húzódtam, már amennyire hozzáfértem a
szárnyammal, és elkezdtem a befeszült vállát meg hátát
masszírozni.
Hope kilesett a konyha lengőajtaján.
– Szerintetek is kibaszott szexis a főszervező pasas? Pláne
ahhoz képest, hogy milyen öreg.
– Nem is olyan öreg, és vigyázz a szádra! – szólt rá Whitney.
Voltak bizonyos szavak, amiket Guilian nem akart, hogy
használjunk az étteremben, még a konyhában sem, és a kibaszott
is ezek közé tartozott.
– Hát, a fia idősebbnek tűnik nálam, szóval, igenis tök öreg a
pasas.
– Akkor stíröld inkább a fiát!
– Nem, kösz! Ő is dögös, csak valami nem stimmel vele.
– Nem bámul téged?
– Dehogyisnem, szinte mindannyiunkat bámul. De valahogy
gázos a csávó. Én inkább az öregével szemezek.
Egy darabig még bent maradtunk a konyhában, csevegtünk és
jól kibeszéltük a vendégeket, amíg véget nem ért a prezentáció
első fele. Ekkor visszamentünk az asztalokhoz, újratöltöttük a
poharakat, és boros- meg pezsgősüvegeket, meg desszertes
tálcákat hordtunk körbe. A rendezvény főszervezőjének
asztalához lépve alaposan szemügyre vettem az öreg pasast meg a
fiát, akikről Hope magyarázott. Azonnal láttam, mire gondolt a
fiúval kapcsolatban. Tényleg dögös volt, izmos és jóképű,
sötétbarna szemmel meg az apjától örökölt sötétszőke hajjal, ami
kiemelte bronzbarna bőrét.
Még ha a barnasága kissé mesterségesnek tűnt is.
 De valóban rejtőzött benne valami furcsaság: hiába mosolygott
elbűvölően, kiütközött rajta a kegyetlenség, miközben figyelt
minket, ahogy fel-alá járkáltunk az asztalok között. A mellette ülő
apja viszont igazán elbűvölő volt, fesztelen mosolyával szavak
nélkül is megköszönte nekünk a munkánkat. Két ujját a
csuklómra téve megállított, a mozdulat nem volt se túl tolakodó,
se fenyegető.
– Bájos a tetoválása, kedvesem – mondta.
Lepillantottam a szoknyám hasítékára. Néhány hónappal
azelőtt a lakásból mindannyian – beleértve még Kathrynt is –
egyforma tetkót csináltattunk magunknak, amit még mindig
abszurdnak találtunk, és nem igazán bírtunk rájönni, miért
mentünk bele. Alapvetően csak azért, mert a legtöbben kissé be
voltunk csiccsentve, Hope pedig addig nyaggatott minket, amíg
be nem adtuk a derekunkat. Az én tetoválásom a jobb bokám
külső felén volt, pont a csont fölött, az elegáns mintát lendületes,
fekete vonalak alkották. Hope választotta ki a mintát. Sophia – az
egyetlen, aki rajta kívül még józan volt – tiltakozott a pillangós
tetkó ellen, mondván, hogy nincs benne semmi egyedi, és amúgy
is rohadtul elcsépelt, ám Hope nem engedett. Iszonyat erőszakos
tudott lenni, ha akart valamit; kijelentette, hogy ez a pillangó lesz
a mi törzsi tetoválásunk. Az étteremben általában minden tetkót el
kellett takarnunk ruhával vagy alapozóval, de az aznap esti
rendezvény apropója miatt Guilian azt mondta, fedetlenül
hagyhatjuk a bőrünkön lévő pillangót.
– Köszönöm. – Pezsgőt töltöttem a poharába.
– Kedveli a pillangókat?
Nem voltam oda értük különösebben, de nem tűnt okos
ötletnek közölni ezt az est főszervezőjével, figyelembe véve,
milyen alkalomból rendezett partit.
– Nagyon szépek.
 – Igen, de mint a legtöbb szépséges lény, sajnos rövid életűek.
– Halványzöld szeme fölfelé vándorolt a bokámról, végig az
egész testemen, és amikor találkozott a tekintetünk, rám
mosolygott. – Kegyednek nem csak a tetoválása bájos.
Az eszembe véstem, hogy figyelmeztetnem kell Hope-ot: az
öreg ugyanolyan ijesztő, mint a fia.
– Köszönöm, uram.
– Fiatalnak tűnik még ahhoz, hogy pincérnőként dolgozzon.
Életemben először mondtak nekem olyat, hogy fiatalnak tűnök
valamihez. A kelleténél egy pillanattal tovább bámultam a pasast,
és úgy láttam, mintha halovány szemében elégedettség villant
volna.
– Néhányan érettebbek vagyunk a korunknál – feleltem végül,
de legszívesebben rögtön vissza is szívtam volna a szavaimat. A
hátam közepére se hiányzott, hogy egy gazdag kuncsaft panaszt
tegyen Guiliannél, amiért az egyik pincérnő hazudik a koráról.
A prezentáció második fele alatt besiettem a pihenőbe, és
kihalásztam egy tampont a táskámból. De amikor megfordultam,
hogy kimenjek a mosdóba, a főszervező fia állt az ajtóban. Kábé a
húszas évei közepén járhatott, ám így, hogy magamra maradtam
vele egy kis helyiségben, határozottan úgy éreztem, annyira
fenyegető benyomást kelt, ami nem stimmel egy ilyen
fiatalembernél. Alapvetően nem tartottam Hope-ot valami jó
megfigyelőnek, de ezúttal igazat kellett adnom neki: a csávó
tényleg nagyon gázos volt.
– Elnézést, uram, de ide csak a személyzet jöhet be.
A pasi elengedte a szavaimat a füle mellett, továbbra is elállta
az utamat, és fél kézzel felém nyúlt, hogy megpöccintse a
szárnyam szélét.
– Apámnak pompás ízlése van, nem gondolod?
– Uram, nem tartózkodhat itt. Vendégeknek ide tilos a belépés.
 – Tudom, hogy ezt csak muszájból mondod.
– És én is ezt mondom. – Rekesz, az egyik kisegítőnk durván
félrelökte vállal a pasit az ajtóból. – Tudom, hogy a tulajdonos
nem örülne, ha el kéne küldenie önt az étteremből, de habozás
nélkül meg fogja tenni, amennyiben nem tér vissza az asztalához.
Az idegen végigmérte, de Rekesz magas és megtermett volt,
ugyanolyan könnyedén fel tudott kapni egy embert, akár egy
sörös rekeszt, amiről a becenevét kapta. A fura csávó morcos
képet vágva bólintott, aztán sértődötten elvonult.
Rekesz figyelte, amíg el nem kanyarodott az asztalokhoz
vezető folyosón, aztán visszafordult felém.
– Minden oké, kislány?
– Igen, köszi!
A „saját” kisegítőnknek tartottuk Rekeszt a barátnőimmel,
mert Guilian mindig a mi asztalainkhoz osztotta be, ő pedig
kijelölte magát a védelmezőnknek. Akár be volt osztva estére,
akár nem, Rekesz mindig elkísérte a műszak végeztével a
pincérnőket a metróhoz, és megvárta, hogy felszálljanak a
szerelvényre. Ő volt az egyetlen, akire valami
megmagyarázhatatlan okból nem vonatkozott Guilian szabálya a
tetkókról és piercingekről. Bár igaz, hogy kisegítő volt, nem
pincér, így nem foglalkozott a vendégekkel, de azok akkor is
láthatták őt. De Guilian soha nem tett megjegyzést se a
fültágítójára, se a szemöldökében, az ajkában meg a nyelvében
lévő piercingekre, se a mindkét karját beborító törzsi tetoválások
vastag fekete vonalaira, amik rikítóan kilátszottak fehér inge alól.
Kilógtak még a kézelője meg a gallérja alól is, beterítették a
kézfejét és a tarkóját, bár hosszú haja általában eltakarta a nyakát.
Néha összefogta a haját a feje tetején, így láthatóvá váltak az alul
leborotvált fejbőrét borító tetkók is.
Rekesz adott egy puszit, aztán elkísért a vécéhez, megvárta az
ajtó előtt, hogy elintézzem a dolgomat, végül visszajött velem a
konyhába.
– Vigyázzatok a főszervező fiával! – figyelmeztette a lányokat.
– Mondtam én, hogy gázos – kuncogott Hope.
Aznap este Rekesz egészen a lakásunkig kísért minket.
Másnap Guilian aggódó arckifejezéssel hallgatta végig a
beszámolónkat a történtekről, majd közölte, hogy nincs mitől
tartanunk, mert a kuncsaftok hazatértek Marylandbe. Vagy
legalábbis mi így hittük.
Pár héttel később Noémie meg én egy délután épp kijöttünk a
könyvtárból, amikor összefutottunk két évfolyamtársával.
Mondtam Noémie-nek, hogy dumáljanak csak nyugodtan, és
hazaindultam egyedül.
Alig három utcát tettem meg, amikor valami megszúrt, és
mielőtt felkiálthattam volna, összecsuklott a lábam, a világ pedig
elsötétült előttem.

– Fényes nappal, New Yorkban? – kérdezi Eddison kételkedve.

– Mint mondtam, az emberek többsége New Yorkban nem
igazán szokott faggatózni, ráadásul apa és fia egyaránt nagyon
elbűvölő tud lenni, ha akar. Biztosra veszem, hogy képesek voltak
meggyőző magyarázattal szolgálni a körülöttünk levőknek.
– És a Kertben tértél magadhoz?
– Igen.
Kinyílik az ajtó, és Yvonne lép be. Csípőjével tartja nyitva az
ajtót, a keze tele van a nekik hozott italokkal meg harapnivalóval.
Kis híján leejti az asztalra az üvegeket meg a papírzacskókat, így
megköszöni Victornak, hogy segít neki lepakolni.
 – Van itt hot dog, hamburger meg sült krumpli – mondja a
kolléganőjük. – Nem tudtam, mit szeretsz, úgyhogy többféle
szószt is rakattam minden mellé.
Beletelik egy pillanatba, mire a lány rájön, hogy Yvonne
őhozzá szólt, de aztán csak egy köszönömmel válaszol.
– Ramirez felől van valami hír? – kérdezi Eddison.
A nő vállat von.
– Nincs nagy újság. Azonosítottak még egy lányt, páran pedig
megadták a nevüket és a címüket, vagy legalábbis egy részét.
Kiderült, hogy az egyik szegény kislánynak Párizsba költözött a
családja.
Miközben ételt vesz magának, Victor szemmel tartja Inarát, aki
a technikust figyeli. A lány kérdő arcot vág, de az ügynök nem bír
rájönni, mire lehet kíváncsi. Inara egy pillanattal később
megcsóválja a fejét, és a kis csomag ketchupért nyúl.
– Mi van a szenátorral? – kérdezi Eddison.
– Még nem szállt le a repülője; kerülőt kellett tenniük egy
vihar miatt.
Hát, Victornak majdnem teljesült a kívánsága.
– Köszönjük, Yvonne.
A technikus megkocogtatja a fülét.
– Ha bármi érdekeset hallok, azonnal szólok. – Biccent
Inarának, aztán elhagyja a helyiséget. Néhány másodperccel
később kissé megremeg a tükör, ahogy a nő becsukja maga után a
megfigyelőszoba ajtaját.
Victor továbbra is a lányt figyeli, miközben mustárt és uborkát
tesz a hot dogjára. Nem biztos benne, hogy fel kéne-e tennie a
kérdést. Pályafutása során először érzi magát bizonytalannak az
erőviszonyokat illetően, pláne egy áldozattal szemben, de hát ez a
lány nem is tipikus áldozat, nem igaz? Ez nagy része a
problémájuknak. Az ügynök homlokráncolva bámulja a kaját,
nem akarja, hogy a lány azt gondolja, őmiatta vág bosszús
grimaszt.
Eddison kettőjük helyett is épp elég bosszúsan néz Inarára.
Ám Victornak akkor is tudnia kell az igazat.
– Nem lepett meg, amikor Kingsley szenátor lányáról hallottál
– mondja Inarának.
– Miért, meg kellett volna lepődnöm?
– Ezek szerint mind tudjátok egymás valódi nevét.
– Nem. – A lány ketchupöt nyom a hamburgerére meg a sült
krumplira, aztán bekap egy szem hasábburgonyát.
– Akkor hogyan…
– Voltak, akik folyton a családjukról beszéltek. Gondolom,
attól féltek, hogy különben elfelejtik a szeretteiket. De nevekről
nem volt szó. Ravenna csak annyit mondott, hogy az anyja
szenátor. Mást nem tudtunk róla.
– A valódi neve Patrice – mondja Eddison.
Inara erre csak vállat von.
– Hogy nevezünk egy pillangólányt félúton a Kert és a kinti
világ között?
– Na? Hogy nevezzük?
– Azt hiszem, az attól függ, hogy az anyja szenátor-e vagy
sem. Mekkora kárt okozhat, ha a lány kénytelen visszaváltozni
Patrice-szé, mielőtt még készen állna hátrahagyni Ravennát? –
Inara nagyot harap a hamburgerből, és a szemét lehunyva, lassan
rágja meg a falatot. Halk nyögés tör ki belőle, és arca ellágyul a
gyönyörűségtől.
– Jó ideje nem ettél már gyorskaját? – kérdezi Eddison,
önkéntelenül elmosolyodva.
Inara bólint.
– Lorraine szigorú utasítást kapott, hogy csakis egészséges
fogásokat szolgálhat fel nekünk.
 – Lorraine? – Eddison felkapja a noteszét, és belelapoz. – A
mentősök bevittek a kórházba egy Lorraine nevű nőt. Azt mondta,
hogy alkalmazott volt a birtokon. Ezek szerint tudott a Kertről?
– Ő is ott élt.
Victor rábámul, alig van tudatában, hogy a savanyúság
lepotyog a hot dogjáról a fóliára. Inara szép lassan falatozik, és
nem folytatja, amíg el nem majszolta az utolsó szem sült
krumplit.
– Azt hiszem, már említettem, hogy néhány lány megpróbált
benyalni…

Egykor Lorraine is közéjük tartozott, annak idején olyan

kétségbeesetten meg akart felelni a Kertésznek, hogy hajlandó
volt segédkezni neki bármiben, amit a többi lánnyal művelt, hátha
ezzel elnyerheti a férfi szerelmét. Ki tudja, talán már azelőtt is
megtört volt, hogy a Kertész elrabolta. Az ilyen lányok általában
kaptak egy újabb tetoválást, még egy szárnyat, ám ezúttal az
arcukra, hogy mindenkinek megmutassák, mennyire imádnak a
Kertész Pillangói lenni. Lorraine-nek azonban más szerepet szánt
a pasas, és még ki is engedte őt a Kertből.
Elküldte őt ápolóképzőbe, mellette pedig főzőtanfolyamra, és a
teljesen megtört Lorraine, aki mindenben alávetette magát a
Kertész akaratának, olyan odaadóan szerelmes volt belé, hogy
soha meg sem próbált szólni senkinek a Kertről – sem a halott
pillangólányokról, sem az élőkről, akiknek talán még lehetett
volna reményük. Lorraine szépen eljárt az óráira, aztán visszatért
a Kertbe, szorgosan tanult és gyakorolt, a huszonegyedik
születésnapján pedig a Kertész elvette tőle az összes csinos, hát
nélküli fekete ruháját. Onnantól kezdve egy szimpla, szürke
egyenruhát kellett hordania, ami mindenét eltakarta, és a Kert
szakács- meg ápolónője lett belőle.
A férfi soha többé nem érintette meg, egyedül akkor szólt
hozzá, ha utasítást adott neki, és Lorraine csak ekkor kezdte el
végre gyűlölni.
De azt hiszem, mégsem gyűlölte eléggé, hiszen továbbra sem
szólt senkinek a Kertről.
A kedvesebb napjaimon – amiből nem akadt sok – már
majdnem képes voltam megsajnálni a nőt. Mostanra már a
negyvenes éveiben járhat, úgy saccoltam. Az egyik legelső
pillangólányok közé tartozott; jóval régebben ismeri a Kertet,
mint bármilyen más életet. Lehet, hogy egy bizonyos ponton az
ember mindenképpen megtörik. Lorraine legalább megtalálta a
módját, hogyan ússza meg az üvegtartályt, bármennyire is
megbánta ezt azóta.
Főzött ránk, és ha kellett, ellátott minket, mi pedig gyűlöltük
őt. Még a benyalósok is megvetették Lorraine-t, mert még ők is
elmenekültek volna, ha lehetőségük adódik rá, és megpróbálták
volna értesíteni a rendőrséget, a többiek érdekében. Vagy
legalábbis ezzel hitegették magukat. Ha valóban esélyt kaptak
volna a menekülésre… Nem is tudom. Néhányan azt beszélték,
hogy volt egyszer egy lány, akinek sikerült megszöknie.

– Egyikőtök megszökött? – faggatja a lányt Eddison.

Inara féloldalasan mosolyog.
– Voltak különféle pletykák ilyesmiről, de senki sem tudta
biztosan. A mi generációnkban nem esett meg, ahogy Lyonette-
ében sem. Leginkább kitalációnak tűnt, amiben egyszerűen azért
hittünk, mert muszáj volt meggyőznünk magunkat arról, hogy
lehetséges a menekvés, nem azért, mert tényleg valóságosnak
gondoltuk volna. Nehéz volt hinni a szökésben így, hogy Lorraine
mindennek dacára is inkább ott maradt a Kertben.
– Te megpróbáltad volna? – kérdezi Victor. – A szökést? A
lány elgondolkodva néz rá.

Talán mi másmilyenek voltunk, mint a harminc évvel ezelőtti

lányok. Bliss különösen élvezte Lorraine gyötrését, leginkább
azért, mert a nő semmivel sem torolhatta meg a kínzást. A Kertész
bepipult, ha Lorraine megpróbált szemétkedni a kajánkkal vagy a
gyógyszereinkkel. Még csak nem is szólhatott be nekünk, mert ha
a szavaknak nincs jelentése, akkor bántani sem tudják az embert.
Úgy gondoltuk, hogy a karbantartók nem tudtak a
pillangólányokról. Mindig rejtve maradtunk, valahányszor
bejöttek a hatalmas üvegházba, soha nem lehettünk ott, ahol bárki
megláthatott vagy meghallhatott volna minket. Ilyenkor
leereszkedtek a vastag falak, amik nemcsak koromsötétek voltak,
hanem hangszigeteltek is. Nem hallhattuk a kertészeket, ahogy ők
sem hallhattak bennünket. Lorraine volt az egyetlen általunk
ismert ember, aki tudott rólunk, de semmi értelme sem lett volna
tőle azt kérni, hogy próbáljon tenni valamit az érdekünkben, vagy
küldjön üzenetet valakinek. Nemhogy nem tette volna meg,
hanem egyenesen ment volna a Kertészhez árulkodni.
És akkor egy újabb lány került volna gyantával teli
üvegtartályba a folyosón.
Lorraine néha olyan nyílt irigykedéssel nézte az üvegben
kiállított lányokat, hogy azt fájdalmas volt látni. Persze szánalmas
is, és dühítő, hiszen meggyilkolt lányokra volt féltékeny, a rohadt
életbe, de tény, hogy a Kertész imádta azokat a lányokat.
Üdvözölte őket, valahányszor elment mellettük, mindegyiküket
meglátogatta, csak hogy legeltesse rajtuk a szemét, emlékezett a
nevükre, a kicsikéinek nevezte őket. Néha úgy tűnt nekem,
mintha Lorraine arra vágyott volna, hogy egy napon majd ő is
bekerülhessen közéjük. Hiányzott neki a régi szép idő, amikor a
Kertész őt is ugyanúgy szerette, mint minket, a többieket.
Azt hiszem, Lorraine egyszerűen nem fogta fel, hogy az álma
soha nem válhat valóra. Az üvegbe került lányokat a Kertész
mind a szépségük csúcspontján őrizte meg, a szárnyuk tarka és
élénk színei fiatal, makulátlan bőrön rajzolódtak ki a hátukon. A
pasinak eszébe sem jutott volna megörökíteni magának egy
negyvenes éveiben járó nőt – vagy akármennyi idős lett volna
Lorraine a halálakor –, akinek szépsége már évtizedekkel azelőtt
elhalványult.
A szépséges lények rövid életűek: ezt mondta nekem a Kertész
a legelső találkozásunkkor.
A férfi gondoskodott is róla, hogy a drágalátos Pillangói ne
éljenek sokáig, ugyanakkor a maga furcsa módján igyekezett
biztosítani számukra a halhatatlanságot.

Erre sem Victor, sem Eddison nem tud mit mondani.

Senki sem jelentkezik a gyermekek elleni bűntények
ügyosztályára csupán azért, mert unatkozik. Mindenkinek
megvan rá a maga személyes oka. Victor mindig is ügyelt rá,
hogy tisztában legyen a munkatársai indokaival. Eddison az
asztalon ökölbe szorított kezére bámul, és Victor tudja, hogy a
kishúgára gondol, aki nyolcévesen tűnt el. Azóta sem találták
meg. Eddison mindig nagyon nehezen viseli a régi, lezáratlan
ügyeket, az olyan helyzeteket, amikor a családok hiába várnak a
válaszra, talán örökre.
Victor a lányaira gondol. Nem azért, mert valaha is bajuk esett
volna, hanem mert tudja, hogy beleőrülne, ha netán történne
velük valami.
De mivel mindannyian személyes okból vannak itt, mivel
mind szenvedélyesen végzik a munkájukat, a gyermekek elleni
bűntények ügyosztályának dolgozói gyakran elsőként törnek meg
és égnek ki. Victor már három évtizede az FBI ügynöke, így sok
munkatársát látta már ilyen sorsra jutni, jókat és rosszakat
egyaránt. Vele is majdnem megtörtént egy különösen borzalmas
eset után, amikor kis híján már nem bírta tovább a temetéseket, az
icipici koporsókat, bennük azokkal a gyerekekkel, akiket nem
tudtak megmenteni. Végül a lányai győzték meg, hogy maradjon
az ügyosztálynál. A szuperhősüknek nevezték őt.
Ennek a lánynak soha nem akadt saját szuperhőse. Victor
kíváncsi lenne, vajon akart-e olyat magának Inara valaha is.
A lány a két ügynököt figyeli, arca egyáltalán nem árulja el a
gondolatait. Victornak az a kellemetlen érzése támad, hogy Inara
sokkal jobban megérti kettőjüket, mint ők a lányt.
– Amikor a férfi bejött hozzátok a Kertbe, előfordult, hogy
elhozta magával a fiát is? – kérdezi, hogy megpróbálja
visszanyerni az irányítást a kihallgatóban.
– Hogy elhozta-e őt? Nem. De Avery alapvetően kedve szerint
járt-kelt.
– Előfordult, hogy ő is… Hogy vele is…
– Néhányszor szavaltam Poe-t a társaságában – válaszolja
Inara, és vállat von. – De Avery ki nem állhatott engem. Nem
bírta megkapni tőlem, amit akart.
– És mi lett volna az?
– A rettegés.

A Kertész csupán három okból ölt meg lányokat.

Először is akkor, ha túl öregek lettek. Huszonegy éves korában
mindenkinek lejárt a szavatossági ideje, ezután pedig, hát, a
szépség ugyebár múlandó és tünékeny, szóval, a pasas kénytelen
volt megörökíteni, amíg lehetett.
A második ok egészségügyi jellegű volt. Ha egy lány túl beteg,
túl sérült vagy túl terhes lett. Vagyis, hát, úgy értem, csak
szimplán terhes. Az ember ugyanúgy nem lehet túl terhes, ahogy
túl halott sem; ez nem igazán viszonylagos állapot. A Kertész
mindig eléggé kiakadt a terhességektől; Lorraine évente négyszer
beadott nekünk valami injekciót, aminek meg kellett volna
akadályoznia minden effajta kellemetlenséget, de egyetlen
fogamzásgátló módszer sem garantál százszázalékos
hatékonyságot.
A harmadik ok az volt, ha egy lány teljesen képtelennek
bizonyult arra, hogy beilleszkedjen a Kertbe. Ha az első néhány
hét elteltével még mindig nem bírta abbahagyni a sírást, ha nem
volt hajlandó enni, vagy ha az „elfogadhatónál” több alkalommal
próbálkozott öngyilkossággal. A Kertész végzett azokkal a
lányokkal, akik túl keményen küzdöttek, és azokkal, akik
megtörtek.
Avery szórakozásból ölt lányokat, illetve néha véletlenül is.
Valahányszor ilyesmi történt, az apja egy időre kitiltotta a
Kertből, de aztán mindig visszatért.
 Már majdnem két hónapja voltam a Kertben, amikor Avery
először eljött értem. Lyonette éppen egy új lánnyal volt, aki még
nem kapott nevet, Blissnek pedig a Kertészt kellett elviselnie,
úgyhogy én a sziklán üldögéltem a vízesés fölött egy Poe-kötettel,
és próbáltam betanulni a Tündérország című verset. A legtöbb
lány nem bírt felmenni a sziklára anélkül, hogy le ne akarta volna
vetni magát róla, úgyhogy általában egyedül voltam odafönt.
Békésnek találtam azt a helyet. Csöndes volt, de a Kertben amúgy
is mindig csönd honolt. A jobban beilleszkedett lányok néha
bújócskáztak, de még ők sem zajongtak soha. Mindent
visszafogottan csináltunk, bár egyikünk sem tudta, hogy ezzel a
Kertésznek akarunk-e megfelelni, vagy csak az ösztönünk
diktálja. A közösségünk új tagjai a többi pillangólánytól vettek át
minden viselkedést, akik szintén a korábbiaktól tanultak el
mindent, mivel a Kertész már több mint harminc kurva éve
gyűjtögette a lányokat.
Csakis tizenhat évesnél idősebbeket rabolt el, meg sem
kockáztatta, hogy valaki ennél fiatalabb legyen, úgyhogy a
pillangólányok maximális élettartama öt év volt. Az átfedéseket
nem számolva ez akkor is több, mint hat generációt jelent a Kert
Pillangóiból.
Amikor legelőször láttam Averyt, az étteremben, szmokingot
viselt, mint az apja. Ahogy a hátamat egy kőtömbnek vetve, a
könyvvel a térdemen sütkéreztem az üvegtetőn átsugárzó napfény
melegében, rám esett a férfi árnyéka. Felnéztem, és megláttam,
hogy farmerben meg kigombolt ingben áll előttem. Karmolások
húzódtak a mellkasán, a nyakán pedig mintha harapásnyom
virított volna.
– Apám csak magának akar téged – mondta. – Egyáltalán nem
beszél rólad, még a nevedet sem említette. Nem akarja, hogy
emlékezzek rád.
 Ismét lenéztem a könyvre, és lapoztam.
Avery megragadta a hajamat, felrántotta a fejemet, másik keze
pedig fájdalmasan csattant az arcomon.
– Most nincs itt a kisegítőd, hogy megmentsen. Ezúttal
megkapod, ami jár neked.
A verseskötetet szorongattam, és nem szóltam semmit.
Avery újra megütött, felhasadt ajkamról vér spriccelt a
nyelvemre, színes fények táncoltak a szemem előtt. Kirántotta a
könyvet a kezemből, és bedobta a patakba; figyeltem, ahogy
eltűnt a víz alatt, mert így nem kellett Averyt néznem.
– Szépen velem jössz.
A hajamnál fogva rángatott maga után, így az elegáns francia
konty, amibe Bliss tűzte a tincseimet, hamar kibomlott a
markában. Valahányszor nem lépkedtem olyan gyorsan, mint
akarta, Avery megfordult, és ismét lekevert nekem egyet. A többi
lány elfordította a fejét, ahogy elhaladtunk mellettük, egyikük
még el is sírta magát, bár a körülötte álló társaink sietve
elcsitították, nehogy Avery úgy döntsön, egy pityergő csaj sokkal
szórakoztatóbb lenne.
A férfi belökött egy helyiségbe, amiben egészen addig nem
jártam. A tetoválós szoba közelében volt, közvetlenül a Kert
bejáratánál. Ennek a helyiségnek az ajtaját csakis Avery szokta
kinyitni, valahányszor eljött ide játszani, különben mindig
bezárva állt. Ezúttal már volt odabent egy lány, csuklóját nehéz
bilincs rögzítette a falhoz. Combját és arcának egyes részeit
vastagon beborította a vér, csúnya harapás éktelenkedett a mellén,
a feje furcsa szögben dőlt előre. Fel sem nézett, pedig nagy
csattanással landoltam a földön.
Nem lélegzett.
Avery megsimogatta a lány tűzvörös haját, majd belefúrta az
ujjait, hogy hátrahúzza a fejét. A lány nyakát kéznyomok
borították, és az egyik oldalon kidudorodott a csont a bőre alól.
– Ő nem volt olyan erős, mint te.
Rám vetette magát, nyilvánvalóan arra számított, hogy küzdeni
fogok, de nem tettem. Nem csináltam semmit.
Nem, ez így mégsem egészen igaz.
Poe-t szavaltam magamban, és miután kifogytam a betanult
versekből, elölről kezdtem a sorokat, felidéztem őket újra, meg
újra, meg újra, amíg Avery undorodó morgással a falhoz nem
hajított, aztán kivonult a szobából, még a sliccét sem húzta fel.
Azt hiszem, mondhatjuk, hogy nyertem.
Abban a pillanatban nem igazán éreztem magam győztesnek.
Amikor végre már nem forgott velem a helyiség, felálltam, és
próbáltam eloldozni szegény lányt, de nem ment, úgyhogy
nekiláttam keresgélni a kulcsot vagy akármit, amivel levehetném
róla a bilincset. Hiába. Amikor kinyitottam a lelakatolt szekrényt
annyira, amennyire a lánca engedte, ostorokat és korbácsokat
pillantottam meg. Találtam még kifeszítőket és szorítókapcsokat,
meg mindenféle egyéb eszközt, amik rendeltetésébe bele sem
akartam gondolni. Ám akárhány dologra bukkantam abban a
helyiségben, semmi, de semmi olyat nem leltem, amivel legalább
egy kicsit is visszaadhattam volna a szerencsétlen társnőm
méltóságát.
Így hát jobb híján megkerestem a saját ruhám cafatjait, és
megtaláltam a módját, hogy eltakarjam vele a lány legintimebb
részeit. Aztán puszit nyomtam az arcára, és teljes szívemből
bocsánatot kértem tőle, ahogy még soha senkitől.
– Többé már nem bánthat téged, Giselle – leheltem véres
bőrére.
Aztán kimentem a folyosóra, anyaszült meztelenül.
Mindenem fájt, és az összes lány, aki mellett elbicegtem,
együttérzően grimaszolt. Ám egyikük sem jött oda hozzám
segíteni. Az volt a szabály, hogy ilyen esetben forduljunk
Lorraine-hez, akinek föl kellett mérnie minden sérülésünket,
aztán jelentést tennie róluk a Kertésznek. De semmi kedvem nem
volt a nő rideg arcát bámulni, se kitenni magam annak, hogy a
kelleténél erősebben nyomkodja meg a kialakuló
véraláfutásaimat. Kimentem az udvarra, magamhoz vettem a kis
tó partjához sodródott verseskötetet, majd visszatértem a
szobámba, és leültem a szűk zuhanyzómban, hogy kivárjam az
estét, amikor bekapcsol a víz. Mindannyiunknak megvolt a
kijelölt ideje a zuhanyzásra, csak akkor fürödhetett valaki soron
kívül, ha a Kertész nála járt. Azok a lányok, akik már régebb óta
voltak a Kertben, bármikor megnyithatták maguknak a csapot, ezt
az előjogot is ki lehetett érdemelni, de én még nem tartottam ott.
Csak néhány hónappal később jutottam el ide.
Borzasztóan szerettem volna sírni. Láttam, hogy a legtöbb lány
időről időre bőgni szokott, és néhányuk utána mintha jobban is
érezte volna magát. Én nem sírtam már hatéves korom óta,
amikor fent ültem azon a kibaszott körhintán, a gyönyörűen
festett lovon, és körbe-körbe mentem rajta, miközben a szüleim
leléptek, totál megfeledkezve rólam. És mint kiderült, hiába
üldögéltem a zuhanyozóban, várva a vízre, ami még órákig nem
zuboghatott rám, ettől még nem szakadt át a könnyek gátja.
Bliss talált rám. Egyenesen a zuhany alól jöhetett, mert még
mindig víz gyöngyözött a bőrén, a haját pedig törülközőbe
csavarta, aminek élénkkék színe megegyezett a hátára tetovált
szárnnyal.
– Maya, mit… – Megtorpant, és rám bámult. – A francba, mi
történt veled?
Még a beszéd is fájt, feldagadt a szám, és sajgott az állam a
sok pofontól, meg minden mástól.
– Avery.
 – Várj itt!
Nem mintha lett volna hova mennem.
De amikor Bliss visszatért, magával hozta a Kertészt is, aki
szokatlanul zilált volt. A társnőm egy szót sem szólt, csak
bevezette a férfit a helyiségbe, aztán elengedte a kezét, és kiment.
A Kertész keze remegett.
Lassan jött oda hozzám, egyre elszörnyedtebb képet vágva,
ahogy szemügyre vette minden egyes látható sérülésemet, az
összes harapást és karmolást, a sok kirajzolódó véraláfutást meg
kéznyomot. Mert az volt a legbetegesebb – márpedig bőven volt
mi közül válogatni –, hogy a pasas őszintén törődött velünk, vagy
legalábbis azzal, aminek látott minket. Letérdelt előttem, aggódó
tekintettel és gyengéd ujjakkal vizsgált meg.
– Maya, én… Én borzasztóan sajnálom. Szívből mondom.
– Giselle halott – suttogtam. – Nem bírtam kiszabadítani.
A férfi lehunyta a szemét, mély fájdalom ült ki az arcára.
– Ő várhat. Előbb lássunk el szépen téged!
Egészen addig nem is tudtam, hogy a pasasnak külön
lakosztálya volt a Kertben. Miközben átvágtunk a tetoválós
helyiségen, a Kertész ordítva szólította Lorraine-t. Hallottam,
hogy a nő kapkodva rohan át a szomszédban lévő
gyengélkedőből, és amikor megjelent, őszülő barna tincsei a
kontyából kiszabadulva, ziláltan keretezték az arcát.
– Hozz kötszert meg sebfertőtlenítőt! És valamit, ami segít
lelohasztani a duzzadást!
– Mi tör…
– Hozd már! – csattant fel a Kertész. Dühösen meredt
Lorraine-re, amíg el nem tűnt szem elől, és pillanatokkal később
egy kis vászonszatyorral tért vissza, benne a sietve összeszedett
készletekkel.
A férfi beütötte a kódot a hátsó falon lévő számzárba, mire
feltárult és visszahúzódott egy rejtekajtó, ami mögött
burgundivörössel, mélyarannyal és mahagónibarnával dekorált
szobát pillantottam meg. Volt odabent egy kényelmesnek tűnő
kanapé, egy fotel, mellette magas olvasólámpával, falra szerelt
tévé – de mindössze ennyit figyelhettem meg, mielőtt a Kertész
beterelt egy újabb ajtón, és egy fürdőszobában találtam magam,
benne a padlóba süllyesztett hidromasszázs káddal, ami nagyobb
volt, mint az ágyam. A Kertész segített leülnöm a kád szélére,
aztán megnyitotta a csapot, és benedvesített egy törülközőt, hogy
letörölgesse rólam a vér nagy részét.
– Nem fogom hagyni, hogy még egyszer ezt tegye veled –
suttogta. – A fiam… A fiamból hiányzik az önuralom.
Többek között.
És ahogy eddig is hagytam, hadd tegyen velem bármit, amit
akar, most is hagytam, hogy megmosdasson, ápolgasson, aztán
lefektessen az ágyába, mielőtt elment vacsorát hozni Lorraine-től.
Nem gondoltam volna, hogy fogok tudni aznap éjjel aludni,
mégis álomba merültem, miközben a férfi lehelete a tarkómat
érte, ujjai a hajamat és az oldalamat cirógatták.
Másnap délután éppen a saját ágyamban pihentem, Bliss
társaságában, amikor Lorraine hozzám vágott egy csomagot. Bliss
valami olyasmit motyogott, hogy egy bizonyos mogorva
luvnyának be kéne dugnia a fejét a sütőbe, én pedig letéptem a
szimpla, barna csomagolópapírt, aztán elnevettem magam.
Egy Poe-kötetet kaptam.

– Ezek szerint a Kertésznek nem volt ínyére, amit a fia művelt?

– A Kertész nagy becsben tartott minket, és őszintén bánta, ha
meg kellett ölnie valamelyikünket. Avery viszont csak… – Inara a
fejét csóválja, és keresztbe teszi a lábát. Grimaszt vág, és a hasára
szorítja a kezét. – Bocsánat, de muszáj kimennem vécére.
Yvonne egy perc múlva kinyitja az ajtót. Inara feláll, és odalép
a nőhöz, majd hátrapillant Victorra, mintha engedélyt kérne. Az
ügynök biccent, mire azok ketten elhagyják a helyiséget,
becsukva maguk után az ajtót.
Victor végignézi a folyosókról készített képeket, igyekszik
összeszámolni a különböző pillangószárnyakat.
– Szerinted ez az összes lány, akit elrabolt? – kérdezi Eddison.
– Nem – sóhajt a társa. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen,
de vajon mi történt, ha egy lány olyan sérülést szenvedett, ami
kárt tett a tetoválásában vagy a hátában? Kétlem, hogy egy ilyen
pillangólányt is kiállított volna a pasas, hiszen a többiek mind
tökéletes állapotban vannak.
– Halottak.
– De makulátlanul megőrizte őket. – Victor fölemeli az egyik
kinagyított fotót. – Inara azt mondta, hogy az üvegtartályokban
gyanta volt. Megerősítették ezt a helyszínelők?
– Utánanézek. – Eddison hátralöki a székét, és előhúzza a
zsebéből a mobilját. Mióta csak együtt dolgoznak, Victor még
soha nem látta, hogy a társa képes lenne egy helyben megállni
telefonálás közben. Amint tárcsázik, Eddison ezúttal is fel-alá
kezd járkálni, úgy fest a szűk helyiségben, akár egy ketrecbe zárt
tigris.
Victor elveszi a társa jegyzetfüzetéhez tartozó tollat, ráfirkantja
a monogramját a személyikkel meg jogsikkal teli zacskók
címkéjére, majd kinyitja a tasakot, és kiszórja belőle az
igazolványokat az asztalra. Eddison kíváncsi pillantást vet rá, ám
a társa alapvetően nem zavartatja magát, és addig keresgél a
kártyák között, amíg meg nem talál egy bizonyos nevet. Cassidy
Lawrence.
Lyonette.
A jogosítványát mindössze három nappal az eltűnése előtt
állították ki, és a fotón látható csinos lányról csak úgy sugárzik az
izgalom. Ez az arc mosolygásra, örömre termett, és Victor
megpróbálja elképzelni őt néhány évvel idősebben, a tüzes
tekintetű lányként, aki üdvözölte Inarát a Kertben. Nem egészen
sikerül. Hiába helyezi az igazolványt az üvegtartályból kilátszó
narancssárga pillangószárny mellé, így sem igazán képes
elfogadni, hogy ez a két személy egy és ugyanaz.
– Szerinted melyikük lehet Giselle? – kérdezi Eddison, és
visszadugja a mobilt a zsebébe.
– Túl sok vörös hajú lány van itt ahhoz, hogy megállapítsuk,
hacsak Inara meg nem tudja mondani nekünk, milyen pillangó
volt a tetoválása.
– Hogyan csinálhatta ezt a pasas már harminc éve anélkül,
hogy valaha is feltűnt volna nekünk?
– Ha nem fut be az a hívás a rendőrséghez, és nem veszik észre
az eltűnt személyek jelzését néhány névnél, akkor szerinted még
meddig folytathatta volna észrevétlenül a rohadék?
– Belegondolni is rossz.
– Mit mondtak a helyszínelők?
– Mára végeztek a munkával, éppen átadják a helyszínt az
éjszakás őröknek. Azt mondták, holnap megpróbálják kinyitni a
tartályokat.
– Végeztek mára? – Victor lenéz a karórájára. Már majdnem
este tíz. – Jesszusom!
– Vic… Nem engedhetjük el a csajt. Könnyen lehet, hogy
megint csak felszívódna. Nem vagyok biztos benne, hogy nem
bűnrészes.
– Tisztában vagyok vele.
 – Akkor miért nem erőlteted jobban?
– Mert bőven elég okos ahhoz, hogy ellenünk fordítsa,
ráadásul – Victor élesen felkacag – még annál is inkább okostojás
ahhoz, hogy direkt élvezze. Hadd mesélje csak el a maga módján!
Nem vesztünk vele semmit, legfeljebb időt. És ez egyike annak a
néhány ügynek, amikor van időnk. – Előrehajol, és összekulcsolja
a kezét az asztalon. – A gyanúsítottak nagyon rossz állapotban
vannak; még az is lehet, hogy az éjszakát sem fogják túlélni. A
lány a legjobb esélyünk arra, hogy a lehető legtöbbet megtudjuk a
Kertről.
– Már ha igazat mond egyáltalán.
– Eddig még nem hazudott nekünk.
– Legalábbis nem tudunk róla. A hamis személyit csináltató
emberek általában nem ártatlanok, Vic.
– Lehet, hogy igazat mondott arról, miért kellett neki a
hamisítvány.
– Akkor is illegális, és én akkor sem bízom a kiscsajban.
– Adj neki még egy kis időt! Azzal nekünk is időt adsz, hogy a
többi lány felépülhessen egy kicsit, és végre kikérdezhessük őket.
Minél tovább tartjuk itt Inarát, annál nagyobb esélyünk van rá,
hogy a társai is hajlandóak legyenek beszélni.
Eddison a homlokát ráncolja, de bólint.
– Bosszantó a csaj.
– Vannak megtört emberek, akik megtörtek is maradnak.
Mások összeszedegetik a szilánkokat, de hiába igyekeznek
helyrerakni őket, kilátszanak az éles szélek.
A társa a szemét forgatja, és visszasöpri az igazolványokat a
bizonyítékgyűjtő zacskóba. Aztán szépen egy kupacba rakja a
fényképeket, az asztal sarkához igazítja a szélüket.
– Több mint harminchat órája vagyunk ébren. Muszáj
aludnunk.
 – Ja…
– Szóval, mi legyen a lánnyal? Nem hagyhatjuk, hogy
eltűnjön. Ha visszavisszük a kórházba, és a szenátor asszony
tudomást szerez róla…
– Itt kell maradnia. Szerzünk pár takarót, megpróbálunk
keríteni neki egy tábori ágyat, aztán holnap reggel folytatjuk.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?
– Jobb ötlet, mint elengedni őt. Ha itt tartjuk, ahelyett, hogy
előzetesbe vennénk, akkor ez még mindig folyamatban lévő
kihallgatásnak számít. Még Kingsley szenátor sem fog
megakasztani egy kihallgatást.
– Tuti, hogy mérget vehetünk erre? – Eddison összeszedi a
vacsorájuk után maradt szemetet, az egyik zacskóba gyömöszöl
mindent, amíg a dugig tömött papír el nem reped, aztán az ajtóhoz
indul. – Előkerítek valahonnan egy tábori ágyat. – Feltépi az ajtót,
mogorván néz a visszatérő Inarára és Yvonne-ra, majd
visszamegy a megfigyelőszobába.
– Milyen elbűvölő egy pasi – jegyzi meg Inara ironikusan, és
visszaül a székére az asztal túloldalán. Eltűnt az arcáról a korom
és egyéb kosz, haját rendezetten kontyba fogta.
– Neki is megvan a maga haszna.
– Remélem, nem arra szokták használni, hogy megtört
gyerekekkel beszéljen.
– A gyanúsítottakkal jobban boldogul – ismeri el Victor,
amivel sikerül halovány mosolyt csalnia a lány arcára. Keres
valamit, amivel babrálhatna, ám Eddison mániákusan elrendezett
mindent az asztalon. – Mesélj még arról, milyen volt a Kertben
lenni!
– Hogy érti?
– A mindennapjaitokra lennék kíváncsi, amikor épp nem
történt semmi szokatlan. Általában hogyan teltek a napok?
 – Kurva unalmasan – közli a lány tömören. Victor megszorítja
az orrnyergét.

De komolyan, kibaszottul unalmas volt ott az élet.

Általában húsz-huszonkét Pillangó tartózkodott a Kertben
egyszerre, nem számítva Lorraine-t, mert most őszintén, miért is
számított volna ő egyáltalán? Hacsak nem akadt dolga a városon
kívül, a Kertész naponta „meglátogatta” legalább egyikünket, sőt
néha akár két-három lányt is, ha nem kellett a munkájával, a
családjával vagy a barátaival foglalkoznia, de még így sem
kerülhettünk nála sorra mindannyian egyetlen hét leforgása alatt.
Azok után, amit Avery velem és Giselle-lel művelt, csupán
hetente egyszer jöhetett be a Kertbe, és csakis az apja felügyelete
mellett, habár amikor csak lehetett, próbálta megszegni ezt a
szabályt. A tilalom amúgy sem tartott sokáig.
Lorraine hét harminckor tálalta fel a reggelit, és nyolcig
ehettünk, aztán a nő leszedte az asztalt. Senki nem úszhatta meg,
ha kihagyott egy étkezést – Lorraine figyelte, ahogy eszünk, aztán
jelentést tett róla a Kertésznek –, ám naponta egy alkalommal az
ember lehetett „nem annyira éhes”. Ha ez többször is előfordult,
Lorraine megjelent az adott lány szobájában, és megvizsgálta.
Reggeli után szabadok voltunk délig – kivéve heti két délelőtt,
amikor a leeresztett fal a szobánkba zárt minket –, amikor újabb
fél órát kaptunk az ebédre. Két étkezés között a lányok fele
visszafeküdt az ágyba, mintha úgy gondolták volna, hogy a nap
gyorsabban eltelik, ha átalusszák. Én általában Lyonette-ről
vettem példát, még azután is, hogy bekerült az üvegbe, és
délelőttönként meghallgattam az összes lányt, aki beszélgetni
akart. A vízesés mögötti barlangban tartottam amolyan
fogadóórákat. Mindenhol voltak kamerák és mikrofonok, de még
egy ilyen kis vízesés zubogása is elnyomta a beszélgetéseink
hangját.

– És a Kertész megengedte ezt? – kérdezi Victor hitetlenkedve.

– Persze, miután elmagyaráztam neki, miért fontos.
– Elmagyaráztad neki?
– Igen. Egyik este vele kellett vacsoráznom a lakosztályában,
és kifaggatott a dologról, gondolom, meg akart győződni róla,
hogy nem lázadást próbálunk szítani, vagy ilyesmi.
– És milyen magyarázattal szolgáltál neki?
– Azzal, hogy a lányoknak kell legalább egy kevés privát
szféra, mert csak így tudják megőrizni a józan eszüket, márpedig
ha ezek a beszélgetések segítenek épen és egészségesen tartani a
Pillangókat, akkor mi a fasz a gond? Na jó, ennél kicsit szebben
fogalmaztam. A Kertész díjazta az ékesszólást.
– Azok a beszélgetések a lányokkal… Hogyan zajlottak?

Néhányan csak ki akarták adni a gőzt. Tehetetlenek, rémültek és

dühösek voltak, úgyhogy valakinek ki kellett dumálnia belőlük
ezeket az érzéseket. Fel-alá járkáltak, dühöngtek és a falakat
döngették, de végül, még ha sajgott is a kezük meg a szívük,
legalább egy kicsit távolabb kerültek az összeomlástól. Ezek a
lányok olyanok voltak, mint Bliss, csak hiányzott belőlük az ő
bátorsága.
 Bliss bármit kimondott, amit csak akart, bárhol és bármikor,
ahogy csak akarta. Ahogy a legelső találkozásunkkor megmondta,
a Kertész soha nem kérte, hogy szeressük őt. Azt hiszem, a pasas
akarta, hogy szeressük, de soha nem kérte tőlünk. Szerintem
értékelte Bliss őszinteségét, ahogy az én nyíltságom is elnyerte a
tetszését.
Néhány lánynak vigasztalásra volt szüksége, amihez nem
igazán értettem. Időnként el tudtam viselni a könnyeket, ahogy
azt is, ha valaki sokat sírt a Kertben töltött első hónapjában, de ha
egy lány csak nem hagyta abba a bőgést, heteken, hónapokon,
akár éveken át… Hát, előbb-utóbb óhatatlanul elfogyott a
türelmem, és közöltem a bőgőmasinákkal, hogy szedjék már
össze magukat.
Vagy, ha épp nagylelkű kedvemben voltam, akkor elküldtem
őket Evitához.
Evita pillangója a Vanessa virginiensis volt, azaz az amerikai
hölgy: halvány narancs- és tompa citromsárga festék borította a
hátát, a szárny szélét pedig bonyolult fekete mintázat díszítette.
Evita édes lány volt, de nem valami elmés. Ezt nem szemétségből
mondom, hanem mert ez az igazság. Egy hatéves értelmi szintjén
volt, úgyhogy a Kert mindennap ámulattal töltötte el. A Kertész
csak havonta egyszer-kétszer járt nála, mert Evita mindig teljesen
összezavarodott és megijedt attól, amit a férfi akart tőle,
Averynek pedig a közelébe sem volt szabad mennie.
Valahányszor a Kertész eljött hozzá, mind aggódtunk, hogy Evita
gyantában végzi, de úgy tűnt, a pasas nagy becsben tartotta a lány
egyszerű, édes lényét.
Evita egyszerű, édes lénye azt jelentette, hogy vigaszért
fordulhatott hozzá az, aki épp kisírta a két szemét, ő pedig
megölelte, megsimogatta, és gügyögött neki, amíg a feldúlt lány
abba nem hagyta a zokogást. Ha pedig valaki ki akarta önteni
neki a szívét, egyetlen szó nélkül végighallgatta. A kiborult
lányokat mindig felvidította Evita sugárzó mosolya.
Ami engem illet, Evita társasága inkább csak elszomorított, de
valahányszor nála járt a Kertész, szegény kislány utána eljött
hozzám, és ő volt az egyetlen, akinek mindig meg tudtam
bocsátani a könnyeket.

– Hívjunk hozzá gyógypedagógust a kórházba?

Inara a fejét csóválja.
– Evita kábé hat hónappal ezelőtt meghalt. Baleset volt.

A „fogadóórám” negyed tizenkettő körül szokott véget érni, és

utána egy ideig csoportosan rohangásztunk föl-alá a folyosókon.
Lorraine mindig bosszúsan meredt ránk, ha a közelben volt, de
soha nem tiltakozott a dolog ellen, elvégre igazán nem akadt más
lehetőségünk a testmozgásra. A Kertész nem volt hajlandó se
súlyzót, se futópadot, se egyéb segédeszközt adni nekünk, mert
félt, hogy ha ilyesmihez jutnánk, akkor kárt tennénk magunkban
vele. Délben megebédeltünk, majd a miénk volt az egész délután,
a nyolc órakor tálalt vacsoráig.
A hosszú délutáni órákban tört ránk az unalom.
A sziklatető még annál is inkább a saját területem volt, mint a
vízesés mögötti barlang, mivel csak néhány lány akadt rajtam
kívül, akik szívesen másztak fel oda heverészni, ilyen közel a
börtönünk határát jelző üveghez. A legtöbben jobban érezték
magukat attól, ha úgy tettek, mintha az ég nem is lenne olyan
közel, mintha a világunk sokkal nagyobb volna, mint amilyennek
tűnik, mintha nem is várna ránk semmi Odakint. Látva, hogy segít
nekik, ha erről győzködik magukat, nem szálltam vitába velük.
De én imádtam odafönt lenni. Egyes napokon még fel is másztam
valamelyik fára, kinyújtottam a karomat, és az üveghez nyomtam
a kezem. Szerettem emlékeztetni magam, hogy a börtönünkön
kívül ott a világ, még akkor is, ha én soha többé nem láthatom.
A fogságom elején Lyonette, Bliss meg én gyakran
heverésztünk odafent a délutáni napsütésben, és beszélgettünk
vagy olvastunk. Lyonette origamizott, Bliss az égethető
gyurmával foglalta el magát, amit a Kertész vett neki, én pedig
felolvastam színdarabokból, regényekből meg verseskötetekből.
De néha lementünk a patakhoz, ami kettészelte a szinte
dzsungelszerű növényzetet, és csatlakoztunk a többi lányhoz az
udvaron. Volt, hogy mind csak olvastunk, vagy nem túl kényes
témákról beszélgettünk, ám akár játékra is sor került, ha már
annyira unatkoztunk.
A Kertész ezeken a napokon tűnt a legboldogabbnak. Tudtuk,
hogy mindenfelé kamerák vannak, mert éjszakánként látni
lehetett a vörös, pislogó fényüket, de azokon a napokon, amikor
játszadoztunk a Kertben, a férfi kijött hozzánk az udvarra, hogy
személyesen figyeljen minket. A vízesés melletti sziklákon
üldögélt, és kis mosoly játszott az ajkán, mintha ennél többről
nem is álmodhatott volna.
Azt hiszem, mindennél jobban jelzi, mennyire unatkoztunk,
hogy nem szaladt vissza ki-ki a saját szobájának magányába
abban a pillanatban, amint megláttuk a pasast az udvaron.
Hat hónappal ezelőtt nagyjából tízen éppen bújócskáztunk, és
Danelle volt a hunyó. Százig kellett számolnia, miközben a
Kertész mellett állt, mivel a pasas közelében egyikünk sem bújt
volna el, így a hunyó nem hallhatott meg minket olyan könnyen.
Nem tudom biztosan, vajon a Kertész tisztában volt-e ezzel a
logikával, vagy sem, de úgy tűnt, élvezi, hogy részt vehet a
játékban, még ha csak közvetetten is.
Én szinte mindig felmásztam egy fára, ha bújócskáztunk, hogy
a lombok között rejtőzzek el. Leginkább azért, mert miután két
évig edzettem magam a New York-i lakás tűzlépcsőjén,
magasabbra és gyorsabban tudtam mászni, mint bárki más a
Kertben. Ez még a fogócskázásnál is bejött, mert még ha meg is
látott a fogó, akkor sem tudott felmászni hozzám, hogy elkapjon.
Evita rettegett a magasban, ahogy a zárt térben is. Valaki
mindig vele maradt éjszaka, hogy ne legyen egyedül, és ne
rémüljön meg, ha netán leereszkednének a falak. Evita soha nem
mászott fára. Kivéve azt a bizonyos napot. Fogalmam sincs, miért
szánta rá magát, pláne, mert mind láttuk, mennyire megijedt,
miután feljutott alig két méter magasra az egyik hozzám közeli
fán, de hiába szóltunk neki, hogy semmi baj, nyugodtan elbújhat
valahol máshol, Evita makacsul kitartott.
– Én is lehetek bátor – jelentette ki. – Én is lehetek olyan bátor,
mint Maya.
A Danelle mellett álló Kertész aggódó tekintettel figyelt
bennünket, mint mindig, ha valamelyikünk eltért a megszokott
viselkedésétől.
Danelle elszámolt kilencvenkilencig, aztán várt, mielőtt
kimondta volna a százat, hogy több időt adjon Evitának elbújni.
Hunyóként mind megtettük ezt, ha hallottuk, hogy még nem
sikerült elrejtőznie. Danelle továbbra is hátat fordított nekünk,
kezét tetovált arcára szorította, és várta, hogy elüljön minden
nesz.
Majdnem tíz percig tartott, mire Evita centiről centire
felküzdötte magát a fára, végül négy és fél méter magasban ült az
egyik ágon. Patakzott a könnye, de rám nézett, és haloványan
elmosolyodott.
– Én is lehetek bátor – mondta.
– Nagyon bátor vagy, Evita – feleltem. – Bátrabb vagy
mindegyikünknél.
Bólintott, és lenézett a lába között a talajra, ami nagyon
távolinak tűnt.
– Nem jó itt fönt lenni.
– Akarod, hogy segítsek lejönni?
Megint bólintott.
Óvatosan felálltam az ágon, és megfordultam, hogy lemásszak
a fámról, ám ekkor meghallottam, amint Ravenna felkiáltott
mögöttem:
– Evita, ne! Várd meg Mayát!
Hátranéztem a vállam fölött, és még éppen megláttam, ahogy
Evita vadul hadonászva, imbolyogva lépked az ágon, amíg olyan
vékony részre ért, ami már nem bírta el a súlyát. Az ág letört,
Evita pedig felvisított, ahogy a mélybe zuhant. Mindenki
előrohant a rejtekhelyéről, hogy megpróbáljon segíteni, azonban a
lány feje gyomorforgató csattanással ütközött az egyik alsó ágba,
mire azonnal megszakadt a sikoltozása.
Nagy csobbanással hullott a tóba, és mozdulatlanul hevert.
Olyan gyorsan másztam le a fáról, ahogy csak bírtam, a kéreg
összekarcolta karomat-lábamat, de senki más nem mozdult, még a
Kertész sem. Csak bámulták a tóban heverő lányt, a halványszőke
haja körül lebegő vért a vízben. A patakba gázoltam,
megragadtam Evitát a lábánál fogva, és odahúztam magamhoz.
Végre odarohant hozzánk a Kertész, és a drága holmijaival mit
sem törődve segített kiemelnem a lányt a vízből a földre. Evita
gyönyörű kék szeme üveges tekintettel meredt a semmibe, és nem
lett volna értelme megpróbálni újraéleszteni őt.
Amikor azt a nagy csattanást hallottuk, eltört a nyaka.
 A halál furcsa dolog volt a Kertben: állandó fenyegetést
jelentett, azonban konkrétan sosem láttuk megtörténni. A Kertész
időről időre egyszerűen elvitte egy-egy társunkat, aztán kiállította
egy üvegtartályban a folyosón, mintha már nem is lett volna több
a szárnyánál. A legtöbb lány most látta először saját szemével a
halál pillanatát.
A Kertész remegő kézzel simította hátra Evita vizes haját az
arcából, majd a feje alá nyúlt, és rászorította a tenyerét az ágba
bevert, véres tarkójára. Ekkor már mindannyian a férfit bámultuk,
nem pedig a halott társnőnket, mert a Kertész sírt. Egész testét
rázta a zokogás, szorosan lehunyta a szemét váratlan fájdalmában,
és előre-hátra dülöngélt ültében, a mellkasához szorítva Evita
testét. A vér befestette az inge ujját, a víz átáztatta a felsőjét és a
nadrágját.
A férfi mintha még helyettünk is sírt volna. Az iménti
sikoltozást hallva a többi lány is odaszaladt a szobájából vagy a
Kert másik részéből, és ott álltunk együtt, mind a huszonketten,
könnyek nélkül, némán figyelve, ahogy a fogvatartónk zokog az
egyetlen olyan áldozata halála miatt, akit nem ő maga ölt meg.

Inara magához veszi a folyosókon készült fényképeket, és

keresgél köztük, amíg meg nem találja Evita fotóját.
– A Kertész úgy igazgatta el szegény lány haját, hogy ne
látszódjon a sérülése – magyarázza Victornak, és feléje fordítja a
képet, hogy megmutassa a tartályt. – A nap hátralévő részére és
egész éjszakára eltűnt valahová Evitával, ahol nem láthattuk,
leereszkedtek a falak, miközben dolgozott rajta, másnap pedig a
csaj már üvegtartályban volt, a Kertész meg előtte aludt, vörös és
feldagadt szemmel. Aznap végig ott kucorgott a tartálya előtt.
Onnantól kezdve, egészen pár nappal ezelőttig a Kertész mindig
megérintette az üveget, valahányszor elhaladt Evita tartálya előtt,
bár egy idő után mintha nem is tudatosan tette volna. Még ha le is
ereszkedett a fal az üveg elé, akkor is megérintette a helyét.
– De nem Evita volt az egyetlen, aki balesetben halt meg,
igaz?
A lány bólint.
– Igen, sokan végezték így. De Evita… Hát, Evita édes volt.
Totálisan ártatlan lélek, aki képtelen volt felfogni a rossz
dolgokat. Ha bármi ilyen érte, alig hatott ki rá, és hamar
tovaszállt. Azt hiszem, bizonyos szempontból ő volt a
legboldogabb mindannyiunk közül, egyszerűen azért, mert más
állapotot nem is ismert.
Eddison beront a helyiségbe, nagy csikorgással vonszol maga
után egy olcsó fémből készült tábori ágyat, a másik karjában
takarókat és lapos párnákat tart. Mindent ledob a szemközti
sarokban, aztán zihálva a társához fordul.
– Ramirez épp most hívott. A fiú meghalt.
– Melyikük?
Inara olyan halkan szólal meg, akkora sóhajjal és valami
annyira beazonosíthatatlan érzelemmel a hangjában, hogy Victor
nem is teljesen biztos benne, tényleg jól hallotta-e. A lányra néz,
ám Inara a másik ügynökre szegezi a szemét, körmével a kötése
alatt kapargatva egyik ujján, míg át nem üt a gézen a vér.
Eddison ugyanúgy meghökken, mint a társa. Victorra pillant,
aki vállat von.
– Avery – válaszolja a férfi értetlenül. A lány összegörnyed, a
karjára hajtja a fejét. Victor arra gondol, hogy talán sír, ám amikor
Inara egy-két perccel később kihúzza magát, nem könnyes a
szeme. Zavaros a tekintete, valami új és megmagyarázhatatlan
módon, de nem sírja el magát.
Eddison kérdő pillantást vet a társára, ám Victornak halvány
fogalma sincs, mi járhat a lány fejében. Nem kéne örülnie, hogy a
kínzója meghalt? Vagy nem kéne legalább megkönnyebbültnek
lennie? És talán az is, bonyolultsága rétegeiben elrejtve, de
leginkább csak beletörődést mutat.
– Inara?
A lány világosbarna szeme a tábori ágyra vándorol, most már
mindkét kezén tépkedi a kötést.
– Ez azt jelenti, hogy most már alhatok végre? – kérdezi tompa
hangon.
Victor feláll, és int Eddisonnak, hogy hagyja őket magukra. A
társa megjegyzés nélkül kimegy, magával viszi a fotókat meg a
bizonyítékgyűjtő zacskókat, és kevesebb mint egy perc múlva
Victor kettesben marad a megtört gyerekkel, akit talán soha nem
fog megérteni. Nem szól semmit, miközben felállítja a nyikorgó
tábori ágyat az ajtótól legtávolabbi sarokban, hogy az asztal a
lány és a bejárat között legyen, majd lepedőként ráteríti az egyik
takarót. A másikat lerakja az ágy lábához, a fejénél pedig
halomba rakja a párnákat.
Miután elkészül, letérdel a lány széke mellett, és finoman a
hátára teszi a kezét.
– Inara, tudom, hogy fáradt vagy, és most már hagyunk is
aludni. Holnap majd hozunk reggelit, aztán folytatjuk a további
kérdésekkel. Remélhetőleg addigra már a többi lány állapotáról is
fogunk tudni hírekkel szolgálni. De mielőtt még elmegyek…
– Muszáj ezt ma este?
– A fiatalabb fiú is tudott a Kertről?
Inara olyan erősen harap az ajkába, hogy kiserken a vére, és
lecsorog az állán.
Victor nagyot sóhajt, aztán zsebkendőt húz elő, odaadja a
lánynak, és kifelé indul.
– Des.
A férfi a nyitott ajtóban állva visszanéz Inarára, aki lehunyja a
szemét, és olyan fájdalom ül ki az arcára, amit Victor sehogy sem
tud hova tenni.
– Hogy mondtad?
– A Kertész másik fiának a neve Des. Desmond. És igen, egy
ideje már tudott a Kertről. Tudott rólunk.
Elcsuklik a hangja, és Victor tudja, hogy egy jó ügynök
kihasználná ezt a megbicsaklást, ezt a sebezhetőséget, ám lelki
szemeivel a lányait látja maga előtt ezzel a fájdalommal, így
egyszerűen képtelen kapni az alkalmon.
– A technikusok figyelni fognak a szomszédból – mondja
halkan. – Ha bármire szükséged volna, ők segítenek. Aludj jól!
Az erre adott keserű hang talán nevetés akar lenni, de Victor
soha többé nem akarja hallani.
Halk kattanással becsukja maga mögött az ajtót.
II.
INARA – FURCSA TOVÁBBRA IS ÍGY HÍVNI A LÁNYT,
hiszen Victor jól tudja, hogy nem ez az igazi neve – még alszik,
arcát a férfi dzsekijének gallérjába temetve, amikor az ügynök
másnap kora reggel belép a megfigyelőszobába, és köszön az
ásítozó éjszakás technikusoknak. Az egyikük a kezébe nyom egy
rakás üzenetet: az éjszaka folyamán érkezett jelentések a
kórházból, hírek a birtokon lévő ügynököktől, háttéranyag a
lehető legtöbb érintettről. Victor mindent átnéz, miközben a
büfében vett kávéját iszogatja – egy kicsikét jobb, mint a csapat
konyhájában maradt lötty a kannában –, és próbálja egyeztetni a
fotókat a lány történeteiben hallott nevekkel.
Alig múlt hat óra, amikor belép Yvonne, szeme puffadt a
kialvatlanságtól.
– Jó reggelt, Hanoverian ügynök!
– A műszakja csak nyolckor kezdődik, miért nem aludt még
egy kicsit?
A nő erre csupán a fejét csóválja.
– Nem bírtam aludni. Egész éjjel a kislányom szobájában
voltam, a hintaszékben ücsörögve bámultam őt. Ha valaha
bárki… – A nő ismét megcsóválja a fejét, ezúttal hevesebben,
mintha így akarna megszabadulni a rossz gondolatoktól. –
Eljöttem, amint az anyósom fölébredt annyira, hogy rábízhassam
a babát.
Victor fontolgatja, hogy azt javasolja a nőnek, keressen egy
üres irodát, és dőljön le egy kicsit, de aztán arra jut, hogy a
csapatból valószínűleg senki sem aludt jól az éjjel. Ő maga egy
szemhunyásnyit sem, az biztos. Nem hagyták nyugodni a
folyosókon készült fényképek, és gyötörte egy távoli emlékkép
arról, ahogy a kislányai az udvaron rohangásztak,
pillangószárnyas jelmezben. A rémségek könnyebben utolérik az
embert, ha épp nem foglalja el magát valamivel.
A férfi fölemeli a lábánál heverő vászonszatyrot.
– Kaphat tőlem egy frissen sült fahéjas csigát, ha megtesz
nekem egy szívességet – kecsegteti a nőt, mire Yvonne megújult
energiával húzza ki magát. – Holly küldött néhány holmit
Inarának. El tudná kísérni a lányt a személyzeti öltözőbe, hogy
lezuhanyozhasson?
– A lánya egy angyal. – A nő az alvó Inarára pillant az üvegen
át. – De igazán sajnálnám felébreszteni szegényt.
– Inkább maga keltse fel, mint Eddison.
Yvonne erre szó nélkül elhagyja a helyiséget, és pár pillanattal
később kinyílik a kihallgató ajtaja, alig hallható nyikorgással.
Ám ez a kis nesz is elég, hogy felriassza a lányt. Inara
összegabalyodott takaróval és hajjal ül fel, a falnak veti a hátát,
nem ismeri fel rögtön Yvonne-t, aki megtorpan az ajtóban, aztán
feltartja a kezét. Egy ideig egymásra merednek, majd a nő kis
mosollyal próbálkozik.
– Jók a reflexeid.
– A Kertész néha megállt a szobánk ajtajában; mindig
csalódottnak tűnt, ha az ember nem érzékelte, hogy ott van. –
Inara ásít és kinyújtózik, recsegnek-ropognak a csontjai a
kényelmetlen tábori ágytól.
– Gondoltuk, szívesen lezuhanyoznál – mondja Yvonne, és
feltartja a vászonszatyrot. – Van itt tiszta ruha, ami ha minden
igaz, jó kell, hogy legyen rád, és többféle szappan közül
válogathatsz.
– Ezért akár meg is tudnám csókolni, ha buknék a csajokra. –
Kifelé menet Inara megkocogtatja a tükröt. – Köszönöm szépen,
Victor Hanoverian nyomozásvezető különleges ügynök!
A férfi nevet, de meg sem próbál válaszolni.
Miután Inara elmegy Yvonne-nal, Victor bemegy a
kihallgatóba, és tovább emésztgeti az új információkat. Még egy
lány meghalt az éjszaka folyamán, a többiek viszont várhatóan
életben fognak maradni. Inarát is beleszámítva ez összesen
tizenhárom túlélőt jelent. Tizenhármat. Vagy esetleg tizennégyet,
attól függően, mit tud mondani nekik a fiúról Inara. Ha a Kertész
fia, akkor vajon részt vett mindabban, amit az apja meg a bátyja
tett?
Inara még mindig nem jött vissza az öltözőből, amikor belép
Eddison, frissen borotválva, ezúttal öltönyben. Egy doboz
péksüteményt pottyant az asztalra.
– Hol a csaj?
– Yvonne elkísérte zuhanyozni.
– Szerinted ma végre elárul valamit?
– A maga módján.
A társa egy horkantással jelzi, mi erről a véleménye.
– Hát, igen. – Victor átadja Eddisonnak azt a kupacot, amit
már átnézett, és egy darabig nem hallatszik más, csak ahogy a
papírt zörgetik, meg időnként a kávét hörpintik.
– Ramirez azt írja, Kingsley szenátor letáborozott a kórház
előcsarnokában – szólal meg Eddison néhány perccel később.
– Láttam.
– Azt is írja, hogy a szenátor lánya nem akar találkozni az
anyjával; erősködik, hogy még nem áll készen.
– Azt is láttam. – Victor az asztalra ejti a papírokat, és
megdörgöli a szemét. – Meg is lehet érteni, nem? Szegény lány
kamerák kereszttüzében nőtt fel, minden, amit tett, kivetült az
anyjára. A többi lánnyal ellentétben ő valószínűleg pontosan
tudja, micsoda médiacirkusz vár rájuk. És a felhajtás azzal
kezdődik, ha viszontlátja az édesanyját.
– Nem gondolkodsz el néha, hogy biztos mi vagyunk-e a
jófiúk?
– Ne hagyd, hogy Inara kiakasszon! – A társa riadt tekintete
láttán Victor elvigyorodik. – Tökéletes a munkánk? Nem.
Tökéletes munkát végzünk? Nem. Az lehetetlen. De elvégezzük a
munkánkat, és mindent egybevetve sokkal több jót teszünk, mint
rosszat. Inara nagyon ért a hárításhoz; nem szabad a lelkedre
venned!
Eddison elolvas még egy jelentést, mielőtt ismét megszólal:
– Patrice Kingsley… Ravenna… azt mondta Ramireznek,
hogy beszélni akar Mayával, mielőtt döntene az anyját illetően.
– Tanácsot akar kérni? Vagy azt akarja, hogy döntsön helyette
valaki?
– Azt nem mondta. Vic…
A férfi türelmesen kivárja, hogy a társa megfogalmazza a
kérdést.
– Honnan tudjuk, hogy nem ugyanaz a helyzet ezzel a csajjal,
mint Lorraine-nel? Gondoskodott a többi lányról. Honnan tudjuk,
hogy nem csak azért tette, mert ezzel akart a Kertész kedvében
járni?
– Nem tudhatjuk – ismeri el Victor. – Egyelőre. De előbb-
utóbb kiderítjük.
– Még mielőtt nyugdíjba vonulnánk?
A nyomozást vezető ügynök erre a szemét forgatja, majd ismét
elmerül az iratokban.
Amikor Yvonne végre visszatér, mintha egy másik lányt hozna
magával, mint akivel elment. Inara kifésült tincsei egyenesen
hullanak le a hátán. A farmer nem teljesen illik rá, a csípőjére
feszül, nincs begombolva, hogy egy kicsit kényelmesebb legyen,
mivel az egymásra vett spagettipántos felsők alapvetően úgyis
eltakarják a derekát. A mohazöld kardigán rásimul testének
kecses íveire. Vékony strandpapucsa halkan csattog a padlón,
ahogy lép. Levette a kötést, és Victor grimaszolva nézi a kézfejét
beborító, lilásvörös égési sebeket, valamint az üveg meg a
törmelék okozta vágásokat, amiket a meneküléskor szerzett.
Inara észreveszi, hogy a férfi a kezét figyeli, így feltartja, hadd
lássa jobban Victor, miközben lehuppan a székére az asztal
túloldalán.
– Még annál is jobban fáj, mint amilyen csúnyán kinéz, de a
doki azt mondta, hogy ha nem csinálok hülyeséget, akkor szépen
meg fog gyógyulni.
– Amúgy hogy vagy?
– Van még néhány durva véraláfutásom, a varrataim pedig
kicsit rózsaszínűek és érzékenyek, de nem igazán dagadtak fel.
Azt hiszem, nem ártana, ha majd vetne rájuk egy pillantást egy
orvos. De hát, tudja, akkor is élek, amit sok ismerősömről nem
lehet elmondani.
Inara arra számít, hogy Victor egyből a fiúról fogja kérdezni.
Az ügynök leolvassa ezt az arcáról, feszült tartásából, abból,
ahogy egyik kezével a másikon lévő vart nyomkodja. Felkészült
erre a kérdésre, így hát a férfi inkább szó nélkül feléje tolja a
harmadik papírpoharat – benne a lány tegnapi fintorgása miatt
kávé helyett forró csokoládéval –, és kicsomagolja a fóliából a
fahéjas csigákat. Átad egyet Yvonne-nak, aki köszönetet mormol,
majd visszamegy a megfigyelőszobába.
Inara összevont szemöldökkel figyeli a péksüteményt, oldalra
dönti a fejét, akár egy kismadár.
– Milyen pékség csomagolja a kaját alufóliába?
– Semmilyen. Ezt édesanyám sütötte.
– Az anyucikája csinált magának reggelit? – A lány elhúzza a
száját, vagy talán inkább döbbenten mosolyog. – Ebédet is
csomagolt, meg nasit?
– Még egy kis üzenetet is írt nekem, hogy legyek jó kisfiú –
hazudja Victor szemrebbenés nélkül, mire Inara az ajkába harap,
hogy a mosoly ne uralkodjon el az arcán. – De te soha nem
tapasztaltál meg ilyet, igaz? – folytatja az ügynök halkabban.
– Csak egyszer – helyesbít a lány, és most már szemernyi
vidámság sincs a hangjában. – Meséltem, hogy annak idején a
szemközt lakó házaspár vitt ki a buszpályaudvarra, igaz? Az
anyuka csomagolt nekem kaját, és egy üzenetet is találtam a
zacskóban, hogy milyen hálásak, amiért megismerhettek,
mennyire fogok hiányozni nekik. Megadták a telefonszámukat, és
kérték, hogy hívjam fel őket, amikor odaérek a nagyihoz, hogy
tudják, minden rendben. Azt írták, hívjam csak fel őket bármikor,
ha egyszerűen beszélgetni szeretnék. Úgy írták alá, hogy ölelnek,
és még a kisbaba nevében is volt egy kis firka zsírkrétával a papír
alján.
– Nem hívtad fel őket, igaz?
– Csak egyszer – mondja ismét a lány, szinte suttogva.
Végighúzza az ujjait minden egyes vágáson és karcoláson a
kezén. – Amikor a nagymuter városába érve leszálltam a buszról,
telefonáltam nekik, hogy szóljak, rendben megjöttem. Erre kérték,
hogy hadd beszéljenek a nagyival, de azt feleltem, nem lehet,
mert épp elment taxit fogni. Végül azt mondták, hogy hívjam őket
olyan gyakran, amikor csak akarom. Megálltam a buszpályaudvar
előtt, vártam, hogy jöjjön egy taxi, és egyre csak bámultam azt a
hülye papírfecnit. Aztán kidobtam.
– Miért?
– Mert úgy éreztem, hogy ha megtartom, azzal csak fájdalmat
okozok magamnak. – A lány kihúzza magát a széken, keresztbe
teszi a lábát, és az asztalra könyököl. – Valami furcsa okból
maguk elveszett gyereknek látnak engem. Mintha az út szélén
hevernék, akár a kocsiból kihajított szemét vagy egy elgázolt
kisállat… Pedig az olyan kölykök, mint én, egyáltalán nem
elveszettek. Talán mi vagyunk az egyetlenek, akik soha nem
érezzük magunkat elveszettnek. Mindig pontosan tudjuk, hol
vagyunk és hova mehetünk. És azt is, hogy hova nem juthatunk
el.
Victor a fejét csóválja, nem akar vitába szállni a lánnyal,
ugyanakkor képtelen egyetérteni vele.
– A New York-i lakótársaid miért nem jelentették az
eltűnésed?
Inara a szemét forgatja.
– Nem olyan volt köztünk a kapcsolat.
– De hát barátok voltatok.
– Igen. Barátok, akik mind menekültek valami elől. Azért
tudtam beköltözni hozzájuk, mert felszabadult egy ágy, miután az
egyik csaj fogta magát, és lelépett. Egy dühös nagybácsi volt a
nyomában, aki három évvel azelőtt megerőszakolta, és tudni
akarta, mit csinált a lány az ebből született kisbabával. Mindegy,
milyen elszántan próbál elbújni az ember, mindig lehet valaki, aki
megtalálhatja.
– Csak akkor, ha az a valaki direkt keresi őt.
– Vagy ha az ember egyszerűen ennyire peches.
– Ezt hogy érted? – kérdezi Eddison.
– Mégis mit gondolnak, talán azt akartam, hogy elraboljon a
Kertész? Abban a nagyvárosban nyomtalanul el lehet tűnni, de ő
mégis megtalált engem.
– Ez nem magyarázza meg, hogy…
– De igen – feleli a lány egyszerűen. – Ha olyan típus az
ember, akkor megmagyarázza.
Victor a kávéját kortyolgatja, próbálja eldönteni, hogy
erőltesse-e a beszélgetést a szükséges irányba, vagy hagyja olyan
módon haladni, ami talán nem bizonyul hasznosnak.
– Milyen típus, Inara? – kérdezi végül.
– Aki alapból arra számít, hogy nem veszik észre vagy
megfeledkeznek róla, az mindig meglepődik egy kicsit, ha
valakinek mégiscsak eszébe jut. Az ilyenek, mint én, mindig
kívülről, értetlenkedve nézik azokat a furcsa embereket, akik
komolyan arra számítanak, hogy mások emlékezni fognak rájuk
és visszatérnek hozzájuk.
Inara ekkor elhallgat, a fahéjas csigát majszolja, ám Victor
látja rajta, hogy volna még mondanivalója. Talán még nem
tisztázta teljesen a gondolatait – Victor legkisebb lánya szokta
néha ezt csinálni beszélgetés közben, egy időre magába zárkózik,
amíg meg nem fogalmazza a folytatást. A férfi nem biztos benne,
hogy Inara tényleg a szavakat keresgéli-e, de ismerős neki ez a
habozás, így amikor Eddison kinyitja a száját, megrúgja a társát
az asztal alatt, nehogy megszólaljon. Eddison bosszúsan mered rá,
és néhány centivel arrébb húzza a székét, de nem mond semmit.
– Sophia kislányai hisznek benne, hogy az anyukájuk visszatér
hozzájuk – folytatja végül Inara halkan, miután megette a
péksüteményt. Megnyalogatja sérült ujjait, és grimaszt vág. –
Pedig nevelőszülőknél vannak már… Hát, majdnem négy éve
éltek velük, amikor a Kertész elrabolt engem. Teljesen érthető
lenne, ha rég feladták volna a reményt. De mégsem tették. Bármi
is történt, bármilyen rosszra fordultak a dolgok, mindig tudták,
hogy az édesanyjuk küzd értük. Tudják, hogy az anyjuk mindig,
mindig vissza fog jönni. Én ezt nem értem. Azt hiszem, soha nem
is fogom megérteni. Bár az is igaz, hogy én nem olyasvalakivel
nőttem fel, mint Sophia.
– De legalább most már van egy ilyen ember az életedben.
– Csak volt – helyesbít a lány. – És az nem ugyanaz. Nem
vagyok Sophia lánya.
– Attól még olyan, mintha egy család lennétek, nem?
– Barátok voltunk. Az nem ugyanaz.
Victor nem biztos benne, hogy elhiszi ezt. Abban sem biztos,
hogy maga Inara elhiszi-e. Talán könnyebb a lánynak, ha úgy
tesz, mintha tényleg ezt gondolná.
– A maga kislányai mindig hisznek benne, hogy haza fog térni
hozzájuk, ugye, Hanoverian ügynök? – Inara végigsimítja a kezét
a kardigán puha ujján. – Félnek, hogy egy nap talán az életét
veszti, miközben a munkáját végzi, de biztosak benne, hogy amíg
él, soha semmi nem tarthatja magát távol tőlük.
– Szállj le a lányairól! – csattan fel Eddison, mire a lány
elvigyorodik.
– Látom a lányait a szemében, valahányszor csak rám néz,
vagy valamelyik fotóra a Kertből. A lányai miatt végzi ezt a
munkát.
– Igen, miattuk – szólal meg Victor, miután megissza a
kávéját. – És az egyikük valami mást is küldött neked. – A
zsebébe nyúl, és előhúz egy tubus sötétvörös szájfényt. – Ez a
legidősebb lányomtól van, ahogy a ruhák is.
Inara meglepetten mosolyog, ezúttal őszintén, amitől néhány
pillanatra az egész arca felragyog, aranypettyes szeme sarka
ráncba szalad.
– Szájfény!
– A lányom azt mondta, ez amolyan csajos dolog.
– Remélem is; magának egyáltalán nem állna jól ez az
árnyalat. – Inara óvatosan lecsavarja a kupakot, és megnyomja a
tubust, amíg meg nem jelenik a végén egy csillogó, színes csöpp.
Végighúzza az alsó ajkán, majd a felsőt is sikerül bekennie
anélkül, hogy elmaszatolná a kencét vagy akár egyetlenegy pontot
is kihagyna a száján, pedig a szeme végig csukva van, egy
pillanatra sem néz a tükörbe. – New Yorkban mindig útközben, a
metrón szoktuk kisminkelni magunkat az étterembe menet. A
legtöbben teljesen el tudtunk készülni úgy, hogy még tükör se
kellett hozzá.
– Be kell vallanom, én még sosem próbálkoztam ezzel –
mondja Victor szárazon.
Eddison a papírokat rendezgeti, pontosan az asztal széléhez
igazítja őket maga előtt. Victor figyeli, már rég hozzászokott a
társa rendmániájához, de azért még mindig elszórakoztatja.
Eddison észreveszi, hogy a másik ügynök őt nézi, és bosszús
képet vág.
– Inara – szól végül Victor, mire a lány vonakodva kinyitja a
szemét. – Muszáj belevágnunk.
– Des – sóhajt a lány.
Az ügynök bólint.
– Mesélj nekem Desmondról!

Én voltam az egyetlen a Pillangók Kertjében, aki szerette

felfedezni a magas pontokat, így én voltam az, aki rátalált a másik
kertre. A szikla tetején állt néhány fa – tényleg csak néhány,
konkrétan öt –, amiknek a teteje egészen az üvegig ért. Hetente
legalább egyszer-kétszer felmásztam valamelyik ottani fára,
letelepedtem a legmagasabb ágakra, amik még elbírták a
súlyomat, és az íves üvegtetőhöz nyomtam az arcomat. Néha
lehunytam a szemem, és képes voltam úgy tenni, mintha a New
York-i tűzlépcsőn lennék, a hátam mögött a lakásunk ablakaival,
hallgatva, ahogy Sophia a kislányairól mesél, vagy ahogy az
egyik szomszédos épületben hegedül egy fiú, miközben Kathryn
mellettem ül. A fa tetejéről beláttam magam előtt meg tőlem balra
szinte az egész Kertet, egészen a minket körbevevő folyosókig,
kivéve azt a részt, amit jobbra eltakart a szikla. Délutánonként
figyeltem, ahogy a lányok bújócskáztak vagy fogócskáztak a
patak mentén, páran lubickoltak a kis tóban, mások pedig a
kőtömbök és bokrok között üldögéltek, könyvvel,
keresztrejtvénnyel vagy valami ilyesmivel elfoglalva magukat.
De ki is láttam a Kertből, habár csak egy kicsikét. Úgy vettem
ki, hogy az üvegházat, amit mi a Pillangók Kertjének neveztünk,
valójában egy másik, még nagyobb üvegház foglalta magában –
pedig már a miénk is lehetetlenül magasnak tűnt. A kinti
üvegháznak nagyjából a közepén helyezkedett el a mi Kertünk,
amit a folyosóink szabályos négyzetet alkotva szegélyeztek. A
szobáinkban nem volt valami óriási a belmagasság, a központi
üvegház fekete falai viszont egészen a szikla tetején álló fák fölé
nyúltak. Az íves üvegtető túloldalán pedig egy újabb terült el, ami
szintén csúcsosan borult a másik üvegházra. Ez a külső üvegház
szolgált a határunkként, és amennyire kivettem, nem ugyanolyan
szabályos négyzet volt, mint a belső. Széles ösvények húzódtak
benne – legalábbis azon az oldalon, amit láttam –, köztük buja
növényzettel. Alig tudtam megfigyelni belőle valamit, még a fák
tetejéről is csak egy-egy kis részletet tudtam kivenni, ha pont jó
volt a szög. Abból a külső üvegházból nyílt a való világ, onnan
vezetett ki az ajtó Odakintre, ahol senki nem rejtőzött el a
kertészek elől, ahol változtak az évszakok, és ahol az élet nem ért
véget a huszonegyedik születésnapnál.
A való világban nem létezett a Kertész, csak az a férfi, akinek
a pillangólányokon kívül mindenki ismerte őt, a férfi, aki
bőkezűen pártolta a művészetet és jótékonykodott, aki valamiféle
üzleti vállalkozást vezetett – vagyis inkább többféle üzleti
vállalkozást, azok alapján, amikre néha célozgatott. A férfinak
háza is kellett, hogy legyen valahol a birtokon, ám azt még a fák
tetejéről sem láttam. És volt felesége meg családja.
Jó, még csak Averyt ismertem, de akkor is, annak a seggfejnek
származnia kellett valahonnan, ugyebár.
A feleséget is láttam.
Szinte mindennap sétálgatott a Kertésszel a külső üvegházban
délután kettőtől háromig, és örökké úgy karolt a férjébe, mint aki
támaszra szorul. Szinte betegesen sovány volt, a haja sötét, az
öltözéke kifogástalan. Olyan távolról mást nem tudtam kivenni.
Lassan átsétáltak azon a kis részen, amire rálátásom nyílt, időről
időre megálltak, hogy szemügyre vegyenek egy-egy virágot vagy
más növényt, aztán komótosan továbbmentek, míg el nem tűntek
szem elől. Kétszer-háromszor még visszatértek, mielőtt elhagyták
az üvegházat.
Az asszony határozta meg a tempójukat, és valahányszor még
jobban lelassított, a férfi aggódva fordult felé. Ugyanilyen
gyengédséget szokott mutatni a Pillangói iránt, a maga módján
olyan őszinte törődéssel, hogy attól a hideg futkosott a hátamon.
Ugyanilyen gyengéden szokta megérinteni az üvegtartályokat,
ugyanilyen őszintén zokogott Evita halálakor. Ugyanígy remegett
a keze, amikor meglátta, mit tett velem Avery.
Számára ezt jelentette a szeretet.
Hetente kétszer-háromszor Avery is elkísérte őket, mögöttük
baktatott, és ritkán maradt a teljes órára. Általában csak egy kört
tett meg velük, aztán bejött a Kertbe, és keresett magának egy
lányt, aki eléggé édes meg ártatlan volt, hogy könnyen megadja
neki a rettegést, amire annyira vágyott.
És hetente kétszer, egymást követő napokon, amikor eljöttek
hozzánk a karbantartók, egy fiatalabb fiú is csatlakozott a sétához.
Anyja sötét haját és sovány termetét örökölte. Akárcsak az
édesanyját, ilyen távolról őt sem láttam tisztán, de az nyilvánvaló
volt, hogy az asszony rajong érte. Amikor velük volt, a nő mindig
a férje és a fia között lépkedett.
Hónapokon át figyeltem őket észrevétlenül, aztán egy napon a
Kertész felnézett.
Egyenesen rám.
Továbbra is az üveghez nyomtam az arcomat, a fa levelei
között megbújva, és nem mozdultam.
Három nap telt el, mire beszéltünk róla, és akkor is csak egy
idegen ágya fölött, akiből még nem lett Pillangó.

Victor mély levegőt vesz, és elhessegeti a normál élet e bizarr

képét. A legtöbb perverz, akit eddig letartóztatott, első
benyomásra normálisnak tűnhetett.
– A pasas elrabolt egy újabb lányt?
– Évente többet is elrabolt, de mindig csak akkor hozott egy
újoncot, ha az előzőnek már teljesen elkészült a tetoválása, és
többé-kevésbé beilleszkedett a Kertbe.
– Miért?
– Miért rabolt el évente több lányt? Vagy miért várt ennyit
egy-egy új Pillangó között?
– Igen – közli Victor, mire Inara elvigyorodik.
– Az első kérdésre az a válasz, hogy a Kertész a számunk
fogyatkozásához igazodott. Soha nem tartott fogva több lányt
egyszerre, mint amennyit a Kert elbírt, így általában csak akkor
keresett magának új Pillangót, ha egyikünk meghalt. Nem mindig
alakult így, de alapvetően ez volt a rendszer. Ami meg a második
kérdést illeti… – Inara vállat von, és az asztalra nyomja a
tenyerét, a kézfejét borító égési sebeket fürkészi. – Egy új lány
mindig stresszt okozott a Kertben a többiek között. Az összes csaj
kiakadt, mert eszükbe jutott a saját elrablásuk, meg hogy milyen
volt a Kertben magukhoz térni, aztán az újonc elkerülhetetlen
sírásától csak még rosszabb lett minden. Miután a legfrissebb
Pillangó beilleszkedett, egy időre elcsitult a hangulat, egészen a
következő halálig, a következő üvegtartályig, a következő
újoncig. A Kertész mindig tökéletesen érzékelte a Kertben
uralkodó alaphangulatot… Vagy legalábbis általában.
– Ezért hagyta Lyonette-nek, hogy foglalkozzon az új
lányokkal?
– Mert sokat segített, igen.
– És miért te vetted át ezt a szerepet?
– Mert valakinek el kellett vállalnia, Bliss viszont túl zabos
volt hozzá, a többiek meg túl parásak.

Nem az utánam érkező lánynál segítettem be először, hanem az

eggyel későbbinél. Azért alakult így, mert Avery behozta az
influenzát a Kertbe, és a nyavalya rengeteg lányt levert a lábáról.
Lyonette-et is nagyon csúnyán elkapta a kór. Holtsápadt volt,
izzadt, aranybarna haja a nyakához és az arcához tapadt, a
vécécsészével pedig sokkal szorosabb kapcsolatot ápolt, mint
velem valaha is. Bliss meg én mondtuk neki, hogy maradjon
ágyban, hadd kelljen a Kertésznek most az egyszer egyedül
megbirkóznia a saját zűrjével, de amint felemelkedtek a falak, és
kijuthattunk a szobáinkból, Lyonette felvette a ruháját, aztán
kitántorgott a folyosóra.
Szitkozódva én is magamra kaptam egy göncöt, Lyonette után
kocogtam, és amikor beértem, a váltamra fektettem a karját, hogy
megtartsam. Annyira szédült, hogy a másik kezével muszáj volt a
falnak támaszkodnia, csak így bírt járni. Nem húzódott el a
tartályoktól, mint máskor, pedig még majdnem öt év után is
irtózott tőlük.
– Miért neked kell ezt csinálni? – faggattam.
– Mert valakinek muszáj – suttogta, és megállt, hogy úrrá
legyen a rátörő hányingeren. Megint. Még mindig öklendezett,
pedig az elmúlt tizennyolc órában szinte egyfolytában a klotyó
előtt térdelt.
Nem értettem egyet vele, akkor még semmiképp.
És talán később sem, soha.
A Kertész nagyon, de nagyon értett az életkor
megsaccolásához, jobban, mint a legügyesebb cirkuszi
mutatványos. Néhány csaj tizenhét évesen került közénk, ám a
többség tizenhat volt. Ennél fiatalabbakat a férfi sosem rabolt el –
azt mondta, ha gyanakodott, hogy egy lány csak tizenöt vagy
annál is fiatalabb, akkor valaki mást keresett helyette –, viszont
igyekezett idősebbeket sem választani. Azt hiszem, hacsak
lehetett, ki akarta használni a teljes öt évet.
Elképesztő, hogy az a pasas milyen dolgokról dumált tök
nyugodtan a foglyainak… Vagy talán csak nekem.
Az új lány egy olyan szobában feküdt, ami ugyanannyira sivár
volt, mint az, amiben én először felébredtem a Kertben. Azóta
lassan kezdtem személyes holmikat begyűjteni a szobámba, de az
övében egyelőre csak a szimpla, szürke gumis lepedő volt az
ágyon, és semmi más. Bőrének sötét árnyalata és az arcvonásai
alapján arra tippeltem, hogy afro-latin kevert etnikumú lehet: mint
később kiderült, tényleg mexikói és afrikai származású volt. Nem
sokkal lehetett magasabb Blissnél, és leszámítva az igencsak
döbbenetes didkóját, amit nyilván nem olyan rég csináltatott meg
– talán a quinceańera, azaz a hagyományosan a nővé válást jelző
tizenötödik születésnap alkalmából rinyálta ki magának a
szüleitől a plasztikai műtétet –, nádszálkarcsú volt. Az egyik
fülcimpáján végig kis lyukak sorakoztak, a másikon is jó pár volt
belőlük. Az orrcimpájában és a köldöke körül lévő lyukak azt
jelezték, hogy eredetileg ott is piercingek voltak.
– Vajon miért vette ki a Kertész a csaj testékszereit? –
értetlenkedtem.
– Talán nem csípi az ilyesmit – nyögte Lyonette, és térdre
rogyott a fedél nélküli vécécsésze mellett.
– Nekem két helyen is ki van fúrva a fülem. Egyik
fülbevalómat se vette ki a pasas, amikor idekerültem.
– Talán a tiéd bejön neki.
– Sőt még egy fülgyűrűm is van a jobb cimpámon. Nekem
bezzeg azt is meghagyta.
– Maya, ne kekeckedj már! Ez így is bőven elég durva, nem
érted?
Meglepő módon ez tényleg elégnek bizonyult, hogy
elhallgattasson. Nem csak azért, mert Lyonette nyilvánvalóan
szánalmas állapotban volt. Hanem azért is, amit kimondatlanul
sugallt. Azzal próbálkozni, hogy rájöjjünk, miért teszi a Kertész,
amit tesz, nemcsak teljesen értelmetlen volt, hanem még
fölösleges is. Mindegy volt, hogy értjük-e, minek mi az oka. Csak
azt kellett tudnunk, hogy mi történik velünk.
– Mindjárt jövök, te maradj itt! – mondtam Lyonette-nek. –
Na, nem mintha képes lennél egyáltalán megmozdulni.
Erre csak legyintett, és lehunyta a szemét.
Az étkezőnkből nyíló konyhában két hűtő is volt. Az egyikben
a főzéshez szükséges alapanyagok voltak, Lorraine ezt mindig
zárva tartotta, egyedül ő kapott hozzá kulcsot a Kertésztől. A
másikban innivaló volt, meg az a kevés nasi, amivel
kiszolgálhattuk magunkat két étkezés között. Kivettem pár palack
vizet Lyonette-nek, egy üveg gyümölcslevet magamnak, aztán
kerestem a könyvtárban egy kötetet, amiből felolvashattam neki,
miközben vártuk, hogy felébredjen az új csaj.

– Könyvtár is volt? – kérdezi Eddison hitetlenkedve.

– Hát, ja. A Kertész azt akarta, hogy boldogok legyünk nála.
Ez azt jelentette, hogy muszáj volt elfoglalnunk magunkat
valamivel.
– Milyen könyveket adott nektek?
– Alapvetően bármit, amit kértünk. – Inara vállat von és
hátradől a széken, lazán karba teszi a kezét. – Eleinte leginkább
csak klasszikusok voltak ott, de aztán azok közülünk, akik nagyon
szerettek olvasni, kívánságlistát kezdtek vezetni a könyvtárszoba
ajtaja mellé kitűzött papíron, a Kertész pedig időről időre
hozzáadott néhány tucat új kötetet a gyűjteményhez. Néhányan
pedig saját könyveket is kaptunk tőle ajándékba, amiket a
szobánkban tarthattunk.
– Ezek szerint te is az olvasók közé tartoztál – mondja
Eddison.
Inara bosszúsan pillant rá, aztán láthatóan megenyhül.
– Ja, persze, maga nem volt itt annál a résznél.
– Melyik résznél?
– Annál a résznél, amikor elmagyaráztam, hogy általában
kibaszott unalmas volt a Kertben az élet.
– Ha még az is unalmas, akkor valami tényleg nagyon nem
stimmel – motyogja Eddison, mire a lány meglepetten elneveti
magát.
– Magát a szexet nem találtam unalmasnak, ha én magam
választottam – ismeri el. – De az még a Kert előtt volt.
Victor tudja, hogy vissza kéne terelnie a beszélgetést az eredeti
kérdéshez, ám ahhoz túl jól szórakozik annak láttán, amint ezek
ketten kivételesen egyetértenek valamiben. Így hát nem erőlteti a
dolgot; még azzal sem foglalkozik, hogy a lány arcán mintha a
hazugság árnyéka suhanna át.
– És gondolom, Poe volt a kedvenced.
– Á, nem, Poe csak egy adott célra kellett: arra, hogy elterelje
a figyelmem. A tündérmeséket szerettem a legjobban. De nem ám
a lebutított Disney-féle szarságot vagy Perrault finomított
verzióját. Az igazi mesék voltak a kedvenceim, amikben
mindenkivel szörnyűségek történnek, mert azokról világosan érti
az ember, hogy nem gyerekeknek szánták őket.
– Csak semmi illúzió? – kérdezi Victor, és Inara bólint.
– Pontosan.

Az új csaj csak nagy sokára tért magához, olyan sokára, hogy

Lyonette már azt fontolgatta, talán szólnunk kéne Lorraine-nek.
Lebeszéltem erről. Úgy gondoltam, hogy ha a lány a halálán van,
az ellen a mi botcsinálta ápolónőnk nem sokat tehet, ha viszont
mégiscsak magához tér a kiscsaj, akkor én az ő helyében tuti nem
akartam volna ébredés után azt a morcos képű banyát meglátni
legelsőként. Lyonette kihasználta az érvelésemet, és erősködött,
hogy nekem kéne az elsőnek lennem, akit Új Csaj meglát a
Kertben.
Figyelembe véve, hogy Lyonette úgy festett, mint egy zombi,
nem is vitatkoztam… olyan sokat.
Késő délután volt, mire a lány mocorogni kezdett, én pedig az
ujjamat könyvjelzőként használva becsuktam a Twist Olivért,
hogy lássam, tényleg ébredezik-e végre a kiscsaj. Még két órán át
olvastam fel Lyonette-nek, mielőtt az új lány igazán észhez tért.
Lyonette utasítását követve kitöltöttem neki egy pohár vizet, és
benedvesítettem néhány törülközőt, hogy segítsek enyhíteni egy
kicsit a fejfájását. Amikor bedugtam az egyik törülközőt a csaj
nyaka alá, ellökte a kezemet és spanyolul káromkodott.
Ezek szerint rendesen magához tért.
Végül összeszedte magát annyira, hogy levette az arcáról a
törülközőt, és megpróbált felülni, ám egész teste megremegett a
szédelgéstől.
– Csak óvatosan – mondtam neki halkan. – Tessék, itt egy kis
víz, ez majd segít.
– Hagyjál békén, te perverz állat!
– Nem én vagyok az, aki elrabolt, szóval, ne velem cirkuszolj!
Vagy kéred a vizet meg az aszpirint, vagy felőlem megcseszheted
magad, te döntöd el.
Lyonette felnyögött.
– Maya!
A lány pislogva nézett rám, de meghunyászkodva elvette a
gyógyszert meg a poharat.
– Így már jobb – mondtam. – Egy férfi rabolt el, akit úgy
nevezünk, hogy a Kertész. Új nevet ad mindannyiunknak,
úgyhogy nincs értelme elárulnod nekünk a mostanit. Emlékezz rá,
de ne mondd ki! Az én nevem Maya, az influenzás szépségé
pedig Lyonette.
– Az enyém…
– Neked nincs neved – emlékeztettem élesen. – Addig nincs,
amíg a Kertész el nem nevez. Ne nehezítsd meg ezt még jobban!
– Maya!
Lyonette-re pillantottam, aki azzal a szánalmas, bosszús,
hitetlenkedő, „Miért csinálod ezt velem?!” üzenetű tekintettel
nézett rám, amivel általában csak Evitára szokott meredni.
– Jó, akkor magyarázd el neki te! Nem téged látott meg
elsőnek, éljen! Most már átveheted az irányítást, ha nem tetszik,
ahogy én intézem a dolgot.
Próbáltam felidézni Sophia példáját arról, hogyan kell bánni
kisgyerekekkel. Új Csaj azonban nem volt már olyan kicsi, én
pedig nem vagyok Sophia.
Lyonette lehunyta a szemét, és imát rebegett türelemért.
Mielőtt azonban a végére ért volna, megint kénytelen volt a
klotyó fölé hajolni.
Az új lánynak remegni kezdett a keze, úgyhogy a két tenyerem
közé szorítottam. A Kertben mindig meleg volt, egyedül a vízesés
mögötti barlang érződött néha hűvösnek, de azt hiszem, a csaj
inkább a sokktól remegett, mint bármi mástól.
– Figyelj, elmondom, mi a helyzet. Félelmetes, érthetetlen, és
kibaszottul igazságtalan, de akkor is ez van: fogságban tart itt
minket egy férfi, aki időnként eljön majd hozzád, mert a
társaságodra vágyik, és általában szexre is. Lesz, hogy a fia is
meg fog jelenni nálad. Most már az övék vagy, és azt tesznek
majd veled, amit csak akarnak, beleértve, hogy megbélyegeznek,
mint a saját tulajdonukat. Jó néhányan vagyunk itt összezárva, és
támogatjuk egymást, amennyire csak tudjuk, de az egyetlen kiút
innen a halál, szóval, kénytelen leszel eldönteni, hogy így élni
szerinted jobb vagy rosszabb-e, mint meghalni.
– Az öngyilkosság megbocsáthatatlan bűn – suttogta a lány.
– Remek, ezek szerint valószínűleg nem akarod majd kinyírni
magad.
– Jesszusom, Maya, ezzel csak rontasz a helyzeten!
A lány nagyot nyelt, de – az ég áldja meg szegénykémet –
megszorította a kezemet.
 – Te mióta vagy itt? – kérdezte tőlem.
– Kábé négy hónapja.
Lyonette-re nézett.
– Majdnem öt éve – motyogta a barátnőm. Ha már akkor
tudtam volna… De nem számít. Soha nem is számított. Semmin
sem változtatott volna, ha tudom az igazat.
– Hát, ti még éltek, és anyukám mindig azt mondja, hogy amíg
élünk, remélünk. Én reménykedni fogok.
– Csak óvatosan a reménykedéssel! – figyelmeztettem. – Egy
kis remény még rendben van. De túl sok megbénít.
– Maya…
– Na, Új Csaj, akarod, hogy körbevezesselek?
– Meztelen vagyok.
– Az itt nem igazán oszt vagy szoroz. Majd hozzászoksz.
– Maya!
– Te talán hoztál neki ruhát? – kérdeztem Lyonette-től
nyomatékosan, mire beteges sápadtsága dacára elpirult. – És nem
fogom hagyni, hogy a tiédet vegye kölcsön; nyilván totál
összehánytad már.
Lyonette valójában nem hányta le a ruháját, ám a pöttöm
termetű Új Csaj tuti, hogy orra bukott volna abban a göncben, ami
egy ilyen magas lányon földig ért. Szívesen odaadtam volna neki
a sajátomat, ha az bármivel is rövidebb lett volna.
– Várjatok itt! – sóhajtottam. – Szerzek valamit Blisstől.
A barátnőnket nem találtam a szobájában, úgyhogy egyszerűen
csak kikaptam valamit a szekrényéből, aztán visszamentem az új
lányhoz, akit a többi Pillangó a jól bevált szokáshoz híven
egyelőre messziről elkerült. A csaj grimaszt vágott a fekete anyag
láttán: még én is kénytelen voltam elismerni, hogy ez a szín nem
állt jól neki. Ám a Kertben előbb-utóbb megtanulta az ember,
hogy a feketén kívül minden más színű ruha rosszat jelent.
 Csakis azért kaphatott valamelyikünk fekete helyett színes
holmit, mert a Kertész azt akarta, hogy abban a ruhában haljon
meg.
Új Csaj szót fogadott, miután mondtam neki, hogy ne nézzen
ki a folyosóra – még én sem voltam olyan érzéketlen, hogy rögtön
megmutassam neki az ottani szörnyűségeket. Az én szobámhoz
képest a lány a Kert túlsó végében kapott helyet, Lyonette
folyosóján, amit egyik oldalról a senki földje határolt: azok a
helyiségek, amikbe nem volt szabad bemennünk. Onnan nyílt a
kijárat Odakintre, amiről úgy kellett tennünk, mintha nem is
létezne. A másik oldalon a lány a szoba üvegfalán kinézve
átláthatta a teljes Kertet: a buja növényzetet, az élénk színű
virágokat és a fehér homokkal felszórt ösvényeket, a vízesést, a
patakot meg a tavat, a magas sziklát, a kis facsoportokat, az ide-
oda röpködő valódi pillangókat, valamint az átlátszó üvegtetőt,
ami lehetetlenül távolinak tűnt.
A lány elbőgte magát.
Lyonette feléje lendült, de azonnal vissza is húzódott, egész
testét rázta a remegés. Valószínűleg nem épp az lett volna a
legjobb módja egy új lány üdvözlésének zöldellő börtönünkben,
hogy egyikünk megfertőzi őt influenzával. Ami meg engem
illet… hát, bennem nem igazán teng túl az anyai ösztön. Ahogy
azt már bőven bizonyítottam. Figyeltem, ahogy az új csaj
lerogyott a földre, összegömbölyödött apróra, és úgy szorította a
karját a hasára, mintha fizikai támadás érte volna, ami ellen
védekezhet.
Végül a lány görcsös, szívszaggató zokogása csillapodott egy
kicsit, nyöszörgéssé és zihálássá halkult. Letérdeltem mellé, és
még jelöletlen hátára simítottam a fél kezem.
– Nem ez a legnagyobb fájdalom – mondtam neki a tőlem
telhető leggyengédebben. – De azt hiszem, ez a legnagyobb sokk.
Innentől kezdve már nem fog olyan váratlanul érni.
Elsőre abban sem voltam biztos, hogy meghallott-e egyáltalán,
mivel ugyanúgy nyöszörgött tovább. De aztán egyszer csak felém
fordult, teljes erőből átkarolta a derekamat, és az ölembe temette
az arcát. Döbbenete és kétségbeesése ismét heves zokogással tört
ki belőle. Nem kezdtem el paskolgatni vagy simogatni, nem
mozdítottam a kezemet a hátán – tudtam, hogy hamarosan úgyis
megutálja majd az ilyen gesztusokat a Kertész miatt. Egyszerűen
csak meleg bőrére szorítottam a tenyeremet, hogy tudja, vele
vagyok.

– Itt vannak még a folyosókról készült fotók? – kérdi hirtelen

Inara, mire az ügynökök felocsúdnak szavai bűvköréből. Eddison
nyújtja át neki a kupacot, és ökölbe szorítja a kezét a combján,
miközben figyeli, ahogy a lány keresgél a fényképek között.
Végül kivesz egy fotót a többi közül, pár pillanatig bámulja, aztán
lerakja az asztalra, hogy a két férfi is láthassa.
– Neophasia terlooii, vagyis chiricahuai fehér. – Végighúzza
az ujját a szárnyon húzódó éles, fekete vonalakon. – A Kertész
Johannának nevezte el őt.
Victor pislog.
– Johannának?
– Fogalmam sincs, volt-e bármi logika abban, hogy milyen
neveket adott nekünk a pasas. Azt hiszem, egyszerűen csak addig
keresgélt, amíg nem talált egy nevet, ami megtetszett neki.
Mármint, az tuti, hogy ránézésre kurvára nem illett a kiscsajra a
Johanna név, de tök mindegy.
Victor erőt vesz magán, és lepillant az üvegtartályban lévő
lányra. Inarának igaza van, szegény tényleg aprócska termetű
volt, bár ebben a pozícióban nehéz pontosan megbecsülni a
magasságát.
– Mi történt vele?
– Nagyon… labilis volt. Alapvetően úgy tűnt, mintha egész jól
beilleszkedne, de időről időre úgy kiborult, hogy az egész Kert a
feje tetejére állt tőle. Aztán Lyonette meghalt, a Kertész pedig új
csajt hozott közénk.
Inara elhallgat, így Victor megköszörüli a torkát.
– Mi történt vele? – ismétli meg a kérdést, mire a lány
felsóhajt.
– Leereszkedtek a falak, hogy a Kertész elkezdhessen dolgozni
az új lány tetoválásán, de Johannának sikerült odakint maradnia,
az udvaron. Amikor fölnyíltak a falak, a tóban találtunk rá. –
Egyetlen gyors mozdulattal megragadja a fotót, és lefelé fordítva
lecsapja a fém asztallapra. – Ennyit a megbocsáthatatlan bűnről.
Victor maga elé húz egy másik halom fotót és papírt. Némán
keresgél köztük, amíg meg nem talál egy bizonyos fényképet.
Egy fiatalember van rajta, talán egy kicsit idősebb lehet, mint
amennyinek látszik, divatosan összeborzolt haja olyan sötétbarna,
hogy az már szinte fekete. Keskeny, sápadt arca élesen
kihangsúlyozza halványzöld szemét. Jóképű srác, ez még ezen a
szemcsés fotón is látszik. Olyasvalaki – legalábbis a kinézete
alapján –, akit Victor egyik lánya nyugodtan hazahozhatna
bemutatni a családnak, szívesen fogadnák. Az ügynök tudja, hogy
vissza kellene terelnie a beszélgetést erre a fiúra.
De még nem. Majd egy kicsit később.
Nem biztos benne, hogy a lány kedvéért halogatja a dolgot,
vagy saját maga miatt.
– Térjünk vissza arra, hogy a Kertész észrevett téged a fán!
– Miért, mi van vele?
 – Azt mondtad, hogy a férfi egy idegen ágya fölött beszélt
veled erről; ez a Johanna utáni lány volt?
Inara reakciója erre a kérdésre nem mosoly, sokkal inkább
grimasz.
– Nem. Hanem az őutána következő.
Victor még egy kicsit tovább halogatja a fiú kérdését.
– Őt hogyan nevezte el a Kertész?
A lány lehunyja a szemét.
– Sehogy.
– De hát miért nem…
– Pechje volt. Néha egyszerűen ezen múlt minden.

A legújabb lány bőre olyan volt, akár az ében, szinte

kékesfeketének tűnt a galambszürke lepedőn. Simára borotvált
fejével és gyönyörű vonásaival úgy nézett ki, akár az egyiptomi
sírkamrák falfestményein látható alakok. A Lyonette halálát
követő napokban kétségbeesetten szükségem volt valamire –
bármire –, amivel elfoglalhatom magam, ám a barátnőimmel
ellentétben belőlem hiányzott az alkotáshoz kellő tehetség és
érdeklődés. Olvastam, méghozzá jó sokat, de nem készítettem
semmit saját kezűleg. Bliss a gyurmázásba temetkezett,
megtöltötte a sütőt kiégethető figuráival, aztán az elkészült művei
felét elpusztította dührohamai során. Én azonban nem tudtam így
kiélni magam, sem alkotásban, sem pusztításban.
Ám három nappal később a Kertész közénk hozta az új lányt,
és már nem volt ott Lyonette, hogy gyengéd fogadtatásban
részesítse. A többi csaj az újonc közelébe sem akart menni, amíg
hozzá nem szokott a Kerthez, és én eltűnődtem, mégis milyen
régóta vállalhatta magára Lyonette a mentor szerepét, hogy
másoknak már eszébe se jutott segíteni helyette.
A Johanna halálát követő napokban sokat agyaltam azon,
vajon mennyire terhelt engem a felelősség az öngyilkosságáért –
már ha egyáltalán részem volt benne. Ki tudja, ha finomabban
magyaráztam volna el neki a helyzetet, ha együttérzőbb vagy
vigasztalóbb lettem volna, akkor a lány talán képes lett volna a
reménybe kapaszkodni, ahogy az anyukája tanította. Vagy talán
nem. Talán már akkor eldőlt a sorsa, amikor legelőször meglátta a
Kertet, a legelső pillanatban, amikor mindez valósággá vált a
számára.
Már úgysem kérdezhettem meg tőle, miért döntött így.
Szóval, kitartottam az új lány mellett, annyira türelmes voltam
vele, amennyire csak bírtam, és magamba fojtottam a csípős
megjegyzéseimet. Figyelembe véve, milyen gyakran bőgte el
magát a kiscsaj, olyan sok türelemre volt szükségem az
elviseléséhez, amiről nem is gondoltam volna, hogy megvan
bennem. Bliss néha besegített egy kicsit.
Na, nem azzal, hogy ő maga jött el az új csajhoz – az nagyon
rossz ötlet lett volna –, hanem Evitát küldte el hozzá, aki velem
ellentétben édes és nyílt tudott lenni bárkihez. Evita több
szempontból is sokkal jobb ember volt, mint én valaha lehetnék.
Miután a Kertész elkezdett dolgozni az új lány tetoválásán, a
harmadik alkalmat követő napon a csajjal maradtam egész este,
amíg ki nem ütötte a vacsorájába kevert altató. Általában ilyenkor
szoktam magára hagyni, de volt valami, amit ki akartam
vizsgálni, méghozzá anélkül, hogy megijeszteném a lányt, ezért
meg kellett várnom, amíg mélyen elaludt. Miután minden jel arra
mutatott, hogy álomba merült – egyenletesen, békésen szuszogott,
és a teste is teljesen elernyedt –, biztos, ami biztos, még egy kicsit
vártam, hogy az altató tuti hasson.
 Talán egy órával azután, hogy elnyomta az álom, félretettem a
könyvemet, és hasra fordítottam a lányt. Általában háton feküdt,
de a tetoválás megkezdése óta az oldalán aludt, hogy ne terhelje
az érzékeny részeket a bőrén. A könyvtár pillangós kötete –
aminek margóit Lyonette telefirkálta a jegyzeteivel nevekről és a
folyosókon való elhelyezésről – alapján kiderítettem, hogy a
Kertész egy Anthocharis mideát, azaz narancssárga sarlóst
választott neki: a szárny alapvetően fehér volt, csak a felső csúcsa
pompázott narancsszínben. Megfigyeltem, hogy a Kertész
előszeretettel választott fehér és halványsárga szárnyú
lepkefajokat a sötétebb bőrű lányoknak. Gondolom, azért, mert
tartott tőle, hogy a sötétebb árnyalatok nem látszanának elég jól.
Ezen a lányon már befejezte a narancssárga csúcsokat, és
nekilátott fehérre színezni a szárny többi részét, de én úgy láttam,
hogy valami nagyon nem stimmel a tetkóval.
Most, hogy ilyen közel tudtam hajolni a lányhoz a
megijesztése nélkül, jól láttam, mennyire felpuffadt a bőre,
milyen csúnyán varasodik rajta a festett bőrfelület, mekkora
hólyagok duzzadnak a fehér színezés nyomán, egészen groteszk
módon. A szárny narancssárga csúcsa majdnem ugyanolyan
rondán mutatott. Szemügyre vettem a háta többi részét, és még a
fekete körvonal meg az erezet is fel volt hólyagosodva.
Kiszedtem az egyik fülbevalómat – a Kertész azóta sem fosztott
meg az ékszereimtől –, és a szára hegyével óvatosan kiszúrtam az
egyik kisebb hólyagot. Az apró lyukon leginkább víztiszta
folyadék szivárgott ki, de amikor finoman megnyomtam, zavaros,
fehér genny is jött belőle.
A csaphoz mentem, lemostam és visszaraktam a fülbevalómat,
miközben próbáltam kitalálni valami megoldást. Nem tudhattam
biztosan, hogy a lány a festékre vagy a tűre ilyen érzékeny, de ez
egyértelműen valamiféle allergiás reakció volt. Nem tűnt annyira
életveszélyesnek, mint mondjuk, amilyen a földimogyoró-allergia
lehet, ám a festett bőrfelület láthatóan nem gyógyult. A fertőzés
ugyanolyan halálos lehet, mint a hisztamin-túlérzékenység,
legalábbis Lorraine ezt mondta nekünk egyszer, amikor épp ritka
barátságos kedvében volt.
Persze a nő aznap történetesen rémes fájdalmat okozhatott
Blissnek azzal, hogy szálkákat rángatott ki a talpából, szóval
valószínűleg leginkább ez okozta a jókedvét.
Mivel nem volt jobb ötletem, visszamentem a lányhoz, és
megpróbáltam aprólékosan felmérni, milyen vészes a helyzet a
tetkó minden egyes részén. Már megvizsgáltam a narancssárga
területet és a fehérnek is a felét, amikor megéreztem a változást.
Megjelent a Kertész.
Az ajtónyílásnak dőlt, hüvelykujját beakasztotta élére vasalt
khakinadrágja zsebébe. A Kertben sorra kihunytak a fények,
ahogy a lányok lefeküdtek, és ki-ki várta, vajon ezen az éjszakán
ő lesz-e kénytelen elszórakoztatni a fogvatartónkat. A Kertész
soha nem tartott igényt Lyonette-re, amíg a lány egy új társunkkal
foglalkozott – de jól tudtam, hogy én nem vagyok Lyonette.
– Nyugtalannak tűnsz – mondta köszönés helyett.
A lány hátára intettem.
– Nem gyógyul a tetoválása.
Ahogy a férfi belépett a szobába, kigombolta és könyökig
feltűrte sötétzöld inge ujját. A szín kiemelte szeme halovány
árnyalatát. Finoman megnyomkodta a lány hátát, láthatóan
ugyanarra jutott, mint én, és aggodalmas arckifejezése
fokozatosan átváltott mély szomorúsággá.
– Mindenki máshogy reagál a tetoválásra.
Keserűséget, dühöt vagy zavarodottságot kellett volna
éreznem.
De nem éreztem semmit, csak fásultságot.
 – Mit csinálsz azokkal a lányokkal, akikre nem kerül rendes
szárny? – kérdeztem halkan.
A Kertész elgondolkodva pillantott rám, és felmerült bennem a
gyanú, hogy talán én vagyok az első Pillangó, aki valaha is
feltette neki ezt a kérdést.
– Szépen eltemetem őket a birtokon.

Eddison felmordul, és a jegyzetfüzetéért nyúl.

– Mondta, hogy a birtokon belül pontosan hol?
– Nem, bár azt hiszem, hogy egy folyóparton. A Kertész néha
sáros cipővel jött be a Kertbe, szomorkás képet vágva, és ilyenkor
mindig vízben simára csiszolódott kavicsokat hozott Blissnek,
hogy felhasználhassa a figuráihoz. De én még a fák tetejéről sem
láthattam rá a folyóra.
Eddison gombóccá gyűri az alufóliát, és megdobja vele a
reflexiós üveget.
– Küldjenek ki egy csapatot a folyópartra! Keressenek sírokat!
– Kérhetné szebben is – jegyzi meg Inara.
– Utasítást adok nekik, nem szívességet kérek tőlük – vág
vissza Eddison a fogát csikorgatva.
A lány vállat von.
– Guilian mindig szépen kért tőlünk mindent. Rebekah szintén,
még akkor is, ha csak az asztalokat osztotta fel köztünk. Hát,
gondolom, ezért szerettem Guiliannek dolgozni. Ő tudta, hogyan
teremtsen kellemes, tiszteletteljes légkört a munkahelyen.
Ilyen erővel pofon is vághatta volna a férfit. Viktor látja, amint
a társának a dühtől az arcába szökik a vér, és elfordítja a fejét,
nehogy elvigyorodjon. Vagy legalábbis hogy Eddison ne vegye
észre a vigyorát.
– A Kertész csak azokat a lányokat temette a folyópartra, akik
meghaltak, mielőtt elkészült volna a tetoválásuk? – kérdezi
gyorsan.
– Nem. Azokat sem állította ki üvegtartályban, akik valami
olyan módon haltak meg, amitől tönkrement a szárnyuk. Avery
miatt több lány is a földbe került gyanta helyett, mert olyan
durván megkorbácsolta őket, hogy a sebek elcsúfították a
tetoválásukat. – Finoman megérinti a nyakát. – Giselle is oda
került.
– Nem itt ért véget az a beszélgetés a Kertésszel, ugye?
– Nem, bár ezt maga már úgyis tudja.
– Igen, de attól még szeretném tőled hallani az egészet –
válaszolja Victor, mintha az egyik lányával beszélne.
Inara felvont szemöldökkel néz rá.

Akárcsak Lyonette, általában én is elhoztam egy zsámolyt a

gyengélkedőről, hogy azon üldögéljek a legújabb lány ágya
mellett. Valószínűleg az sem lett volna gond, ha magán az ágyon
ülök, de így adhattam a lánynak egy kis teret. Egy kevéske saját
területet. A Kertész nem igazán vette tudomásul a privát
szféránkat. Azon az éjszakán leült az ágy végébe, hogy ölébe
vehesse a lány fejét, és borotvált koponyáját simogathassa. Egész
addig úgy tudtam, hogy nem szokta meglátogatni az új lányokat a
szobájukban, amíg teljesen el nem készült a szárnyuk, amíg
legelőször meg nem erőszakolta őket.
Elvégre ettől lett egy új Pillangó igazán az övé.
Bár tény, hogy nem is az új lányt jött meglátogatni. Azért jött,
hogy velem beszéljen.
És úgy tűnt, esze ágában sincs elkapkodni a dolgot.
Felhúztam a lábamat, törökülésben ücsörögtem a keskeny
zsámolyon, és az ölembe vettem a könyvemet. Olvastam, hogy
kitöltsem a csöndet, amíg a férfi oda nem nyúlt a kötethez, és
finoman be nem csukta. Ezután csakis őrá figyeltem.
– Mióta figyeled a családomat? – kérdezte.
– Majdnem azóta, hogy elkészült a szárnyam.
– De soha nem szóltál róla.
– Se neked, se senki másnak. – Még Lyonette-nek és Blissnek
sem, pedig sokszor elfogott a kísértés. Nem is tudom, miért nem
avattam be őket. Talán mert könnyebb volt a férfira egyszerűen a
fogvatartónkként gondolni. A tudat, miszerint családja van,
valahogy… Hát, valahogy még rosszabbá tette a helyzetet. A
puszta tény, hogy ez az egész egyáltalán lehetett még rosszabb,
már önmagában is épp elég elborzasztó volt.
– És mit hiszel rólunk, miután ennyit figyeltél minket?
– Azt hiszem, hogy a feleséged beteg. – Ritkán hazudtam a
Kertésznek; az igazság volt az egyetlen, amitől senki sem
foszthatott meg. – Azt hiszem, fél Averytől, de nem akarja
kimutatni, és azt hiszem, hogy rajong a fiatalabb fiatokért. Azt
hiszem, nagy becsben tartja a közös sétáitokat, mert csak ilyenkor
élvezheti az osztatlan figyelmed.
– Mindezt a fák tetejéről leselkedve állapítottad meg? – Hála
istennek úgy tűnt, leginkább csak jót derül a dolgon.
Kényelmesen a falnak dőlt, fél karját behajlítva a feje mögé dugta
párna gyanánt.
– Talán tévedtem valamiben?
– Nem. – Lepillantott az ölében alvó lányra, aztán ismét
felnézett rám. – A feleségem évek óta szívbetegséggel küzd. Nem
elég súlyos ahhoz, hogy szívátültetésre legyen jogosult, de az
életminősége jelentősen leromlott.
Ezek szerint a maga módján a felesége is Pillangó volt.
– Ez egy, amit eltaláltam.
– És valóban rajong a fiatalabb fiunkért. Nagyon büszke rá.
Avery öccse kitűnő tanuló, mindig udvarias, és csodásan játszik
zongorán meg hegedűn.
– Ez már kettő.
– Engem lefoglal a Kert meg a munkám, a feleségemet pedig a
jótékonysági rendezvényei szervezése és lebonyolítása, így
gyakran ütköznek egymással a programjaink. A délutáni sétára
mindketten rászánjuk az időt, hacsak valamelyikünknek el nem
kell utaznia a városból. Jót tesz a feleségem szívének.
– Ez három.
Most már csak az a megfigyelésem maradt, amit nehéz lett
volna kimondani, és amit egyetlen szülő sem akarna beismerni a
gyerekéről.
Így hát a Kertész nem mondta ki. Hallgatott róla, de a
némasága elárulta az igazságot.
– Nagyon gondosan megfigyelsz mindent, nem igaz, Maya?
Az embereket, a jellegzetességeket, a helyzeteket. Több jelentést
fedezel fel, mint mások.
– Igyekszem odafigyelni a részletekre – ismertem el. – De nem
hinném, hogy több jelentést találok bennük.
– Megfigyelted a sétánkat az üvegházban, és ilyen sok jelentést
adtál hozzá.
– Nem adtam hozzá semmiféle jelentést. Csak észrevettem a
testbeszédet.
A testbeszéd volt az egyik dolog, amiből rájöttem, hogy a
szomszédunk pedofil, már jóval azelőtt, hogy a pasi elárulta
magát nekem, amikor legelőször megérintett, vagy először próbált
rávenni, hogy megérintsem. Már abból tudtam, ahogy figyelt
engem meg a többi gyereket a környéken. Jól láttam a nála meg a
feleségénél elhelyezett gyerekek fájdalmas tekintetén. Fel voltam
készülve a nyomulására, mert tudtam, hogy előbb-utóbb be fog
következni. A testbeszéd figyelmeztetett arra is, hogy óvakodjak a
pasitól, aki a nagyinál nyírta a gyepet, és hogy kik a messziről
elkerülendő kölykök a suliban, akik bárkit megvernek, csak mert
megtehetik. A testbeszéd jobb volt, mint egy villogó vészjelzés.
És a testbeszéd árulta el nekem azt is, hogy hiába próbált a
Kertész jelen pillanatban tökéletesen nyugodtnak tűnni,
egyáltalán nem volt az.
– Csak hogy tudd, nem áll szándékomban bárkinek is elárulni
mindezt – mondtam.
Ez hatott. Nem minden feszültség hagyta el a férfi testét, de a
nagyja igen. Hacsak el nem uralkodott rajta a kéjvágy, a Kertész
rendkívül higgadt ember volt.
– A Pillangók nem tudnak a családodról… És ők sem tudnak a
Pillangókról, igaz? – kérdeztem.
– Igaz – suttogta. – Vannak dolgok, amiket… – Nem fejezte be
a gondolatot, legalábbis nem mondta ki a folytatást. – Tudatosan
soha nem ártanék Eleanornak.
A Kertész nevét nem tudtam, a feleségéét viszont most már
igen.
– És a másik fiaddal mi van?
– Desmonddal? – Egy pillanatra őszintén meglepettnek tűnt,
aztán megcsóválta a fejét. – Desmond egészen másmilyen, mint
Avery.
Már akkor is csak arra tudtam gondolni: Hála istennek!
A Kertész visszafektette az ágyra a lány fejét, majd fölkelt
mellőle, és a kezét nyújtotta nekem.
– Szeretnék kérdezni valamit, ha nem bánod.
Nem tudtam, miért kellene megmozdulnom ahhoz, hogy
föltegyen nekem egy kérdést, de engedelmesen felálltam, és
megfogtam a kezét, a zsámolyon hagyva a könyvet. Tudtam, hogy
a lány reggelig nem tér magához, így nem feltétlenül volt
szükséges az ágya mellett üldögélnem egész éjjel. A Kertész
végigment velem a folyosókon, szórakozottan megérintve minden
egyes üvegtartályt, ami mellett csak elhaladt. Biztosra vettem,
hogy ha megkérném a férfit, árulja el az összes halott lány nevét,
akkor megtenné. Emlékezett minden egyes névre, minden egyes
Pillangóra, soha senkit nem felejtett el.
Soha nem akartam megtudni a neveket.
Azt hittem, hogy visszakísér a szobámba, ám az utolsó
pillanatban elkanyarodott, és beterelt a vízesés mögötti barlangba.
Koromsötét volt odabent, leszámítva az üvegház tetején
beszűrődő és a vízfüggönyön megtörő holdfényt.
Ja, meg a kamera vörös, pislákoló kis lámpáját.
Némán álltunk a sötétben, hallgattuk, ahogy a víz a patakba
meg a díszítésként szolgáló kövekre zúdult. Pia – aki nálam kábé
egy évvel régebben volt a Kertben – kitalált egy elméletet,
miszerint a tó medrén végigfutó csövek biztosították a megfelelő
vízszintet azzal, hogy elnyelték a vizet, majd egy másik
csővezetéken át feljuttatták a szikla tetején lévő apró tavacskába,
ami a vízesést táplálta. Valószínűleg igaza volt. Mivel én nem
tudtam úszni, soha nem próbáltam meg lebukni a tó aljára, hogy
meggyőződjek az elmélet helyességéről. Pia szeretett elbabrálni
mindenfélével, és rájönni, mi hogyan működik. Miután Johanna
gyantába került, Pia kiment a tóhoz, majd azt mondta, hogy új
érzékelőket szereltek fel, körbe a parton.
– Kíváncsi vagyok, mi vonz téged erre a helyre – szólalt meg a
Kertész egy idő után. – A szikla tetejét nagyjából értem. A
szabadban van, a zöldben, és gondolom, olyan magasban
biztonságban érzed magad. De ez itt… Mégis miért jó neked
ebben a barlangban?
Azért, mert itt szabadon kimondhattam, amit csak akartam,
nem kellett megtorlástól tartanom, mivel a vízesés zubogása elég
hangos volt ahhoz, hogy elnyomja mindazt, amit esetleg
érzékeltek volna a kurva mikrofonok.
Ám a Kertész ennél személyesebb magyarázatra vágyott,
valami olyan jelentésre, amit szerinte mindenhez hozzáadtam.
Beletelt egykét percbe, mire kisütöttem neki egy ilyen választ,
valamit, ami elég közel volt az igazsághoz.
– Itt nincsenek illúziók – mondtam végül. – Ez a hely itt nem
tűnik bujának, zöldnek és élettelinek, miközben csak halál és
bomlás vár rá. Itt nincs más, csak kő meg víz.
Miközben itt szoktam ülni a lányokkal, szemtől szembe, a
térdünket egymáshoz nyomva, könnyű volt úgy tenni, mintha
nem lennénk Pillangók. A benyalósok arcát úgy borította a
második szárny, akár a karneváli maszk, ám a barlang
homályában még erről is könnyű volt elhitetni magunkkal, hogy
csak az árnyékok tréfálják meg a szemünket. Itt kiengedtük a
hajunkat, a sziklafalnak vetettük a hátunkat, és a kibaszott
Pillangók megszűntek létezni. Ha csak néhány pillanatra is.
Szóval, talán mégiscsak volt idebent illúzió, de ez akkor is a
mi illúziónk volt, nem azok egyike, amikkel a Kertész áltatott
minket.
A férfi elengedte a kezemet, aztán elkezdte kiszedegetni a
frizurámból a hajtűket, amikkel koszorúba tűztem fel befont
tincseimet, míg végül a fürtjeim hullámosan, összegabalyodva
omlottak le a csípőmig. Eltakarva a szárnyamat. A Kertész még
soha nem tett ilyet, csakis akkor engedte ki a hajamat, ha ki akarta
fésülni. De most egyszerűen hagyta lelógni, és bedugta a hajtűket
az inge szivarzsebébe.
– Egész más vagy, mint a többiek – szólalt meg végül.
 Ez nem volt teljesen igaz. Ugyanúgy volt bennem indulat, mint
Blissben, csak én nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam.
Ugyanúgy elkapott a türelmetlenség, mint Lyonette-et, de
igyekeztem szépen megszabadulni tőle. Szerettem olvasni, mint
Zara, futni, mint Glenys, táncolni, mint Ravenna, és hajat fonni,
mint Hailee. A tulajdonságaim a legtöbb lány egy-egy
jellemzőjéből álltak össze, csakis Evita édes egyszerűsége
hiányzott belőlem teljesen.
Egyedül az különböztetett meg igazán a többiektől, hogy én
voltam az egyetlen, aki soha, de soha nem sírt.
Aki soha nem bírt sírni.
Kibaszott körhinta!
– Te is szoktál címeket felírni a könyvtári kívánságlistára –
folytatta a férfi –, de még soha semmit nem kértél közvetlenül
tőlem. Támogatod a többi lányt, meghallgatod őket, segítesz
nekik lehiggadni. Megőrzöd a titkaikat, és úgy tűnik, az
enyémeket is, viszont soha senkire nem bízod rá a saját titkaidat.
– A titkaim olyanok, mintha régi barátaim volnának. Rossz
barátnak érezném magam, ha most elárulnám őket.
A férfi mély kuncogását visszaverte a barlang fala, mielőtt
elnyelte a vízesés robaja.
– Nem is kérem, hogy oszd meg velem a titkaidat, Maya. A
régi életed csakis rád tartozik.

A lány sokatmondó pillantást vet Eddisonra, mire Victor nem

bírja megállni a nevetést.
– Nem fogok bocsánatot kérni – közli Inarával a másik ügynök
kereken. – Ez a munkám, és muszáj megtudnunk az igazat ahhoz,
hogy a lehető legfelkészültebben emelhessünk vádat a pasas ellen.
Az orvosok szerint szinte biztosan fel fog épülni annyira, hogy
bíróság elé állíthassuk.
– Kár.
– A bírósági tárgyalás igazságtételt jelent – csattan fel Eddison.
– Ja, persze, bizonyos szempontból.
– Bizonyos szempontból? Na de…
– Az „igazságtétel” változtat majd mindazon, amit a rohadék
tett? Mindazon, amin mi keresztülmentünk? Fel fogja támasztani
a gyantába került lányokat?
– Hát, nem, de ha elítélik a pasast, akkor soha többé nem tehet
ilyesmit.
– Ezt a halála is garantálná, méghozzá médiacirkusz és az
adófizetők pénzének szórása nélkül.
– Térjünk vissza a barlanghoz! – szól Victor, belefojtva a
társába a tiltakozást.
– Hajcsár – motyogja a lány.

– Kérj tőlem valamit, Maya!

A Kertész tekintetéből és hangjából sütött a kihívás. Arra
számított, hogy valami lehetetlent kérek tőle, mondjuk, a
szabadságomat. Vagy talán azt hitte, hogy Lorraine-hez hasonlóan
valami olyat fogok kérni, ami kijuttathat a Kertből, de valójában
egyáltalán nem szabadság.
Csakhogy nekem több eszem volt ennél. Ugyanúgy, mint
amikor kidobtam a jó szándékkal megadott telefonszámot,
tudtam, hogy semmi értelme olyasmire vágynom, amit
nyilvánvalóan nem kaphatok meg.
 – Ki lehetne iktatni az itteni kamerát úgy, hogy ne is kerüljön a
helyére másik? – kérdeztem habozás nélkül, és figyeltem, ahogy a
Kertész árnyékba boruló arcán döbbenet suhant át. –
Megengednéd, hogy ne legyen itt se kamera, se mikrofon?
– Ez minden?
– Nem bánnám, ha volna itt legalább egyetlen olyan hely, ami
igazán privát – magyaráztam vállat vonva. Szinte furcsa érzés
volt, ahogy a hajam a vállamat és a hátamat súrolta a gesztus
közben. – A Kert minden más pontján láthatsz bennünket, akár
vécézés közben is, ha ahhoz lenne kedved. Szerintem
mindenkinek jót tenne, ha volna akár csak egyetlenegy helyünk,
ahol nem figyelnek meg minket a kamerák. Segítene megőrizni a
lelki egyensúlyunkat.
A férfi hosszú ideig fürkészte az arcomat, mielőtt válaszolt.
– Ez az összes lánynak üdvös lenne.
– Igen.
– Azt mondom neked, hogy bármit kérhetsz tőlem, és erre te
olyasmit kérsz, ami mindegyik társadnak hasznos.
– Ez nekem is hasznos lenne.
A Kertész megint nevetett, aztán felém nyúlt és a mellkasához
húzott, hogy megcsókolhasson. Keze a ruhámra vándorolt, és
kioldotta a szalagját. Miközben lefektetett a vízpermettől nyirkos
kőre, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a gondolataim
elkalandozzanak Lee Annácskára meg a sírjára a tengerpart bús
mezején.
Nem hittem, hogy engem is megirigyelnének valaha az égi
angyalok.{2}
Döbbenetes, milyen kimerítő választ képes adni a lány egy
kérdésre anélkül, hogy valójában megválaszolná a kérdés
lényegét. Victor lelke mélyén azt súgja egy halk, rosszindulatú
hangocska, hogy remek móka lenne most rögtön a tanúk padjára
állítani Inarát, és kárörvendőn figyelni, amint a vád meg a
védelem ügyvédei egyaránt a hajukat tépik a bosszúságtól. Még
akkor is, ha a lány nyíltnak tűnik, a válasza előbb-utóbb
félresiklik, és ugyan értelmes feleletet ad, de a legfontosabb
részleteket mégiscsak megtartja magának. A Kertész fiáról
kérdezték, és Inara ott is kezdte, legalábbis úgy tűnt, ám valahogy
mégis teljesen más témánál lyukadtak ki, a fiúról pedig alig esett
szó. Igen, az ügyvédek utálni fogják őt a tárgyaláson. Victor
elfojtja magában a helytelen kis hangot, és kiveszi a fiú képét a
többi fotó közül, majd lerakja Inara elé az asztalra.
A lány először rá sem akar nézni, tekintete előbb a tükörre
siklik, aztán a padlóra, majd megégett és sebes kezére. Végül
olyan nagyot sóhajt, hogy az egész teste beleremeg, és lehajtja a
fejét, a fényképre szegezi a szemét. Óvatosan megfogja a szélét,
és fölemeli, hogy még közelebbről tanulmányozza a felnagyított
jogosítványképet. A fotópapír remeg a kezében, de ezt senki sem
teszi szóvá.
– Annyi mindenhez hozzászoktunk a Kertben – mondja
elmélázva. – Még ahhoz is, hogy újabb és újabb lányok kerültek
oda. Megtanultuk, hogy erre számítsunk, valahányszor meghalt az
egyikünk. Aztán egyszer csak minden megváltozott.
– Mikor?
– Hat hónappal ezelőtt. Néhány nappal Evita halálát követően.
Talán az lehetett az oka, hogy Evita az a fajta ember volt, akit
lehetetlen nem megszeretni. Vagy talán az, hogy a halála baleset
volt, amire nem készülhettünk fel. Esetleg a Kertész reakciója, a
leplezetlen gyásza.
Akárhogy is, az Evita balesetét követő napokban az egész
Kerten eluralkodott a kétségbeesés. A legtöbb lány a szobájában
maradt, így Lorraine kénytelen volt mindenkihez külön odavinni
az ételt tálcán, és egek, ez aztán rohadtul bosszantotta. Persze
maga a nő is ugyanúgy le volt lombozva, mint az összes Pillangó,
habár ő más okból. Mi Evita miatt keseregtünk, Lorraine viszont
azért, mert egy újabb lány került üvegtartályba, ahogy ő sosem
fog.
Perverz állat.
Egy éjszaka elhagytam a szobámat, mert nem bírtam tovább a
négy falat és a csöndet. Nem hétvége előtt álltunk, így nem kellett
attól tartanom, hogy leereszkednek a sötét falak a karbantartók
miatt. A világon semmi oka nem volt, hogy miért ne
barangolhatnék a Kertben egész éjszaka. Néha a szabadság és a
választás illúziója fájdalmasabb volt, mint a fogság.
A Kertész amúgy is megtalálhatott, ha akart, bár éppen valaki
mással volt.
Éjszaka a Kert alapvetően csöndes volt. Persze hallatszott a
vízesés zubogása, a patak bugyogása, a gépek duruzsolása, a
forgatott levegő susogása, meg a lányok sírásának tompa hangja a
különböző szobákból, de a napközbeni zsivajhoz képest ezt
majdnem csendnek éreztem. Fölmásztam a sziklára a
könyvemmel meg a csiptetős olvasólámpámmal, és leültem az
egyik nagy kőre, amin napozni szoktam.
Bliss azt mondta, hogy őt Az oroszlánkirály-ra emlékezteti a
szikla, és el is nevezte Trónszirtnek. Jót kacagott, amikor azt
feleltem, hogy már csak egy kisoroszlán hiányzik, amit a magasba
emelhetünk az oromról.
A csaj erre fogta magát, és készített egy oroszlánkölyköt
égethető gyurmából. Amikor megláttam, olyan röhögőgörcsöt
kaptam, hogy majdnem megfulladtam. Bliss nekem adta a kis
Szimbát, és én kitettem az ágyam fölötti polcra, ahol a számomra
legértékesebb holmikat gyűjtögettem. Gondolom, még most is ott
van a polcon, vagy legalábbis volt, amíg…
Bliss éjfél körül csatlakozott hozzám a sziklán, és a kezembe
nyomott egy új figurát. A lámpához tartottam, és kiderült, hogy
egy összegömbölyödött sárkányt ábrázol. Sötétkék volt, nagy,
fekete szemmel. Behúzta a nyakát, és Bliss valamiért olyan búsra
formálta meg a képét, hogy egy gyurmafigura ennél
szánalmasabban nem is festhetett volna.
– Miért ilyen szomorú szegényke? – kérdeztem.
A barátnőm bosszúsan meredt rám.
Na, ja. Hülye kérdés.
A sárkányfigura Szimba mellett kapott helyet a polcomon, és
bár a kisoroszlán csak egy jópofa poént jelentett, a sárkány idővel
nagyon a szívemhez nőtt.
Ám aznap még csak új volt, és szomorú. Bliss pedig mérges
volt és szomorú. Így hát a sárkányt a térdemen nyugtatva tovább
olvastam az Antigonét, fennhangon, amíg a barátnőm rá nem
szánta magát, hogy kiöntse nekem a szívét.

– Ha a szobám épen maradt, akkor maguk szerint lehetséges

volna, hogy visszakapjam a gyurmafigurákat? Meg az
origamiállatokat? Meg a… Hát, igazából, az összes dolgot
szeretném visszakapni, ha lehet.
 – Utánanézhetünk – ad kitérő választ Victor, mire a lány
felsóhajt.
– Miért pont az Antigonét olvastad? – kérdezi Eddison.
– Mindig is úgy gondoltam, hogy elég király az a csaj. Erős,
bátor, feltalálja magát, nem riad vissza némi érzelmi
manipulálástól, és ugyan meghal, de még abban is az övé a végső
döntés. Elevenen sziklasírba zárják, hogy ott sorvadjon el, mire
azt mondja: „Basszátok meg, inkább felakasztom magam!” Aztán
ott van még a pasija, aki annyira szerelmes belé, hogy totálisan
kiakad a halálától, és majdnem kinyírja a saját apját. Végül persze
ő maga is megmurdál, hiszen ez egy szophoklészi tragédia,
ugyebár, és a jó öreg görögök ugyanúgy imádták kinyiffantam a
szereplőket, mint Shakespeare. Igazából remek tanulság.
Mindenki meghal. – Inara visszarakja a fotót az asztalra, és
letakarja a kezével a fiú arcát. Victor nem biztos benne, hogy a
lány egyáltalán tudatában van-e a gesztusnak. – De talán más
olvasmányt választottam volna aznap éjjel, ha előre tudom, hogy
Bliss oda fog jönni hozzám.
– Hogyhogy?
– Úgy tűnt, bogarat ültetett a fülébe a sztori.

Bliss fel-alá járkált körülöttem, miközben felolvastam a darabot,

letépkedte a növények leveleit, aztán szétcincálta és elszórta őket,
így zöld foszlányokat hagyott a nyomában a sziklán. Néhány
lépésenként felmordult és szentségelt, de nem zavartattam
magam, csak akkor néztem föl, amikor elnémult.
A csaj kitárt karral állt a szikla peremén, lábujjai lelógtak a kő
széléről. Fakó bőre szinte világított a holdfényben, ahol kilátszott
a térdig érő fekete ruhából.
– Leugorhatnék – suttogta.
– De nem fogsz.
– Megtehetném – erősködött Bliss, én viszont a fejemet
csóváltam.
– De nem fogod.
– Igenis le fogok ugrani!
– Nem, dehogyis fogsz.
– És mégis mi a picsáért ne ugorjak?! – fakadt ki a barátnőm.
Megperdült, és csípőre tett kézzel meredt rám.
– Azért, mert nincs rá garancia, hogy belehalsz a zuhanásba, és
talán még ahhoz sem sérülsz meg eléggé, hogy a Kertész
kinyírjon miatta. Annyira azért nem magas ez a szikla.
– Evita még csak nem is ilyen magasról zuhant le.
– Evita kitörte a nyakát egy faágon. Te viszont ugyanolyan
peches vagy, mint én: ha megpróbálnál öngyilkos lenni, tuti
elcsesznéd, és pár horzsoláson kívül kutya bajod se lenne.
– A kurva életbe! – Bliss lehuppant mellém a kőre, a karjába
temette az arcát, és zokogásban tört ki. Három hónappal régebben
volt a Kertben, mint én. Huszonegy hónapot töltött már itt. –
Miért nincs jobb lehetőség?
– Johanna a tóba fojtotta magát. Nem gondolod, hogy az talán
kevésbé fájdalmas, mint egy bizonytalan kimenetelű zuhanás?
– Pia azt mondja, hogy az sem lehetséges. A Kertész
érzékelőket szereltetett körbe a part mentén: ha megemelkedik a
vízszint, azonnal jelez nála a rendszer, hogy megnézhesse a
kamerákon, mi a helyzet. Pia szerint látni lehet, ahogy a
legközelebbi kamerák odafordulnak ahhoz, aki a vízben van, és
ráfókuszálnak.
– Ha megvárnád, amíg a pasas elmegy itthonról, vagy akár
elutazik a városból, akkor valószínűleg lenne elég időd vízbe ölni
magad, ha tényleg ezt akarod.
– Nem akarom vízbe ölni magam – sóhajtotta Bliss, miközben
felült, és a ruhájával törölgette a könnyeit. – Nem akarok
meghalni.
– Mindenki meghal.
– De én nem akarok most meghalni – acsargott.
– Akkor minek fenyegetőztél a leugrással?
– Benned nincs szemernyi együttérzés se.
Ez nem volt egészen igaz, és ezt Bliss is tudta, de tény, hogy
valamennyire stimmelt.
Becsuktam a könyvet, kikapcsoltam az olvasólámpát, és
mindkettőt leraktam a földre, a szomorú kis sárkányt pedig a
kötetre tettem. Aztán hasra feküdtem a kövön, és Bliss elnyúlt
mellettem.
– Annyira gyűlölök itt lenni – suttogta, és habár nem voltunk a
barlangban (az egyetlen helyen, ahol valóban folytathattunk
magánbeszélgetést), úgy gondoltam, elég halkan mondta ahhoz,
hogy egyetlen mikrofon se érzékelje a szavait. Egyikünk sem
tudta, hogy a Kertész utólag is meg szokta-e hallgatni a
felvételeket, így soha nem lehettünk biztosak benne, hogy
beszélhetünk-e nyíltan, még olyankor sem, amikor a pasas éppen
valamelyikünkkel volt, vagyis tuti nem figyelhetett minket
Odakintről.
– Ezzel mind így vagyunk.
– Akkor miért nem tudom olyan jól elviselni, mint te?
– Azelőtt boldog otthonod volt, igaz?
– Ja.
– Ezért nem tudod jobban elviselni.
Igaz, hogy a New York-i lakásban boldog voltam, és egy idő
után az otthonomnak is éreztem, de sok rosszat éltem át, mielőtt
eljutottam oda, úgyhogy nem a Kertben értek először
szörnyűségek. Bliss-szel nem történtek rossz dolgok a Kert előtt,
legalábbis semmi olyan, ami ehhez fogható lett volna. Túl jó volt
a régi élete, amihez a mostanit viszonyította.
– Mesélj nekem valamit azelőttről! – kérte.
– Tudod, hogy úgyse fogok.
– Nem valami személyeset. Csak… valamit.
– Az épületben, ahol a lakásunk volt, az egyik szomszéd
marihuánát termesztett a tetőn – mondtam rövid habozás után. –
Amikor odaköltöztem, még csak egy kis sarkot foglalt el a kertje,
ám ahogy telt-múlt az idő, és senki sem jelentette föl, addig
terjeszkedett, míg végül a fél tetőt elfoglalta. Úgy megnőtt, hogy
az épületben lakó kisgyerekek bújócskázni jártak fel oda. De
végül valaki csak beköpte a zsaruknak a pasast, aki bepánikolt,
miután meglátta, hogy jönnek érte, és felgyújtotta az egész rohadt
dzsumbujt. Egy kicsit be voltunk állva egy egész héten át, és
többször is ki kellett mosnunk minden holminkat, mire
megszabadultunk a szagtól.
Bliss a fejét csóválta.
– El se tudom képzelni, milyen lehetett.
– Az nem is baj.
– Egyre több mindent felejtek el otthonról – vallotta be a
barátnőm. – A házszámomat még tudom: egy-nulla-kilenc-kettő-
kilenc. De az előbb megpróbáltam visszaemlékezni a teljes
címemre, és nem jutott eszembe, hogy utca vagy út vagy sugárút
volt, vagy mi. Még mindig nem bírom felidézni. Északnyugati
Ötvennyolcadik… valami.
Ezek szerint ettől borult ki ennyire. Feléje fordultam, és a
kezére simítottam a kezemet, mert nem tudtam mit mondani.
– Minden reggel, miután felébredek, és minden este, mielőtt
elalszom, elmondom magamban az igazi nevemet, meg a
családtagjaim nevét. Emlékeztetem magam, hogyan néztek ki a
szeretteim.
Már láttam Bliss családját, a gyurmából megformált alakokat.
Olyan sok figurát gyártott, hogy a külső szemlélőnek nem volt
oka érzékelni ennek a néhány alaknak a különleges jelentőségét,
hacsak észre nem vette rajtuk a tükörsima részeket, amiket
elkoptattak Bliss ujjai, vagy az elhelyezésüket az ágya közelében,
hogy mindennap ezeket lássa ébredés után először és elalvás előtt
utoljára.
Talán a Kertésznek mégiscsak igaza volt, és mindenhez
jelentést adok.
– Mi fog történni, ha ez már nem lesz elég? – kesergett Bliss.
– Ne add fel! – mondtam neki. – Egyszerűen csak igyekezz
továbbra is visszaemlékezni, és ennek elégnek kell lennie.
– Neked elég?
Én soha nem jegyeztem meg a New York-i címemet.
Valahányszor le kellett írnom egy nyomtatványra, megkértem
valamelyik csajt, hogy emlékeztessen, és a többiek minden egyes
alkalommal kinevettek, de végül mégsem magoltatták be velem a
címet soha. Meg sem próbáltam új személyit csináltatni, rajta a
rendes címemmel, mert nem tudtam, mennyire gondosan
ellenőriznék az adataimat az okmányirodán, és nem buknék-e le a
hamis igazolványommal.
Viszont jól emlékeztem Sophiára, lassan kigömbölyödő
alakjára, miután sikerült leszoknia, Whitney vörösesszőke hajára,
Hope nevetésére meg Jessica ideges kuncogására. Emlékeztem
Noémie csodálatos vonásaira, amiket feketeláb apjától és cseroki
anyjától örökölt, emlékeztem Kathryn ritkán felvillanó
mosolyára, ami mintha az egész helyiséget beragyogta volna.
Emlékeztem Amber rikító, feltűnő szereléseire, amiknek mintái
mindig ütötték egymást, de valahogy mégis összeillettek, mert
annyira imádta őket. Nem kellett emlékeztetnem magam rájuk,
nem kellett erőlködnöm, hogy el ne felejtsem őket, mert
mindannyian kitörölhetetlenül éltek a memóriámban.
Ugyanakkor szíves örömest elfelejtettem volna anyám meg
apám arcát, a nagyi tapadós kezeslábasait, szinte mindenkit a
New York előtti életemből. De sajnos rájuk is emlékeztem, ahogy
ködösen szintén rémlettek nekem a nénikéim, bácsikáim és
unokatestvéreim, meg a rohangászás a többi gyerekkel, a
bonyolult játékaik, amiknek sosem fogtam fel a szabályait, meg a
pózolás olyan fotókhoz, amiket sosem láttam. Egyszerűen csak
emlékeztem a múltamra, emlékeztem az emberekre.
Még arra is emlékeztem, amit inkább szerettem volna
elfelejteni.
Bliss meg én felültünk, de egyszerre vissza is kucorodtunk a
kőre, amikor kinyílt egy ajtó a Kert túlsó végében, és zseblámpa
fénye pásztázott körbe.
– Mi a fasz? – suttogta Bliss, én pedig ugyanolyan értetlenül
bámultam.
A Kertész éppen Danelle szobájában tartózkodott, vigaszt
keresett nála, és a saját felfogása szerint vigaszt is nyújtott neki,
amiért ő volt a hunyó Evita legutolsó bújócskájánál. Még ha
kifelé is tartott volna már a Kertből, neki sosem volt szüksége
zseblámpára. Ahogy Averynek sem, akit az apja amúgy is eltiltott
tőlünk átmenetileg, miután eltörte Pia karját, így még két hétig be
sem tehette a lábát a Kertbe. Lorraine szintén nem lehetett, mivel
ő ilyenkor már aludt vagy épp álomba sírta magát. Volt egy
csengő a gyengélkedőn, ami jelzett a nő szobájában meg a
konyhában, ha el kellett látnia valamelyikünket.
Az alak talpig feketébe volt öltözve, ami jó ötletnek tűnhetett,
amíg rá nem tévedt az egyik fehér homokkal felszórt ösvényre.
Óvatosan mozgott, minden egyes lépés előtt körbepásztázott a
zseblámpával, és látszott rajta, hogy mindent megbámul.
 Első pillantásra biztos voltam benne, hogy a behatoló férfi,
nem is tudom, miért. Talán a mozgása és tartása alapján. Vagy
azért, mert olyan idióta volt, hogy zseblámpát hozott magával az
éjszakai betöréshez.
– Szerinted mit csináljunk, hogy ne kerüljünk bajba? – suttogta
a fülembe Bliss. – Próbáljuk kideríteni, ki ez, vagy inkább ne is
törődjünk vele?
Rádöbbentem, hogy én nagyon is sejtem, ki lehet ez, de
ígéretet tettem a Kertésznek, miszerint senkinek sem szólok a
családjáról. Nem mintha egy sorozatgyilkosnak tett ígéret sokat
nyomna a latban, de akkor is. Szinte soha nem tettem ígéreteket,
egyszerűen azért, mert mindig is úgy éreztem, hogy ha egyszer a
szavamat adom, akkor muszáj betartanom.
De mi a francért tört be a Kertész kisebbik fia a belső
üvegházba? És mit jelentett – mit jelenthetett – ez ránk nézve?
Az első kérdésre szinte azonnal tudtam a választ, amint
eszembe jutott, hiszen ugyanebből az okból másztam meg én
azokat a fákat szinte minden délután, hogy kileshessek a való
világba, Odakintre, az üvegen túlra. Kíváncsiságból, többek
között, legalábbis az én részemről. A fiút valószínűleg csupán a
kíváncsiság hajtotta.
Ami a második kérdést illeti…
Tudtam, hogy ha rossz döntést hozunk, azzal a lányok életét
veszélyeztetjük. Arra gondoltam, hogy ha a srác csupán a Kertben
nézne körül, abból még nem lenne baj – ez csak egy elkülönített
kis résznek tűnhetett a nagyobb üvegházban, önmagában nem lett
volna gyanús –, de féltem, hogy ha bejut a folyosókra, akkor…
Akkor talán meglátná a halott lányokat, és kihívná a
rendőrséget.
De talán mégsem riasztaná a zsarukat, és akkor aztán Bliss
meg én utólag magyarázkodhatnánk a Kertésznek, miért nem
csináltunk semmit, amikor megláttunk egy behatolót.
Halkan káromkodtam, majd lecsúsztam a kőről, és
leguggoltam mögötte.
– Maradj itt, és tartsd szemmel a csávót! – súgtam Blissnek.
– És mit csináljak, ha csinál valamit?
– Sikolts!
– Te mire készülsz?
– Szólok a Kertésznek, hadd legyen az ő baja!
Bliss a fejét csóválta, de nem próbált megállítani. Láttam a
szemében, hogy ugyanúgy tisztában van a szorult helyzetünkkel,
mint én. Nem kockáztathattuk mindenki életét annak reményében,
hátha ez a fiú jobb, mint az apja meg a bátyja. És amúgy sem
most láttam volna először a Kertészt együtt valakivel. Általában
bent maradt az aktuális lánnyal egy szobában, ám néha… Na,
igen. Mint mondtam, alapvetően rendkívül higgadt ember volt, de
nem mindig bírt magával.
A lehető legóvatosabban másztam le a szikla túlsó felén, ahol
sokkal kevésbé volt meredek az emelkedő, mint a többi, szinte
függőleges oldalon. Amikor leértem a talajszintre, a homok
eltompította a lépteim dobogását, és elég lassan mozogtam ahhoz,
hogy fröcskölés nélkül gázoljak a patakba. Beosontam a
barlangba, és a hátsó folyosóhoz siettem, majd beléptem Danelle
szobájába.
A Kertész már visszavette a nadrágját, az ingét meg a cipőjét
viszont még nem. Az ágy szélén üldögélt, és Danelle göndör,
vörösesbarna fürtjein húzkodta a hajkefét, amivel úgy felborzolta
őket, hogy sörényként keretezték a lány arcát. Danelle
mindannyiunknál jobban gyűlölte a pasas hajmániáját, mert a
fésülgetéstől az övé mindig csak kezelhetetlenné vált.
Mindketten felnéztek, amikor betoppantam a szobába. Danelle
értetlensége tükröződött a Kertész arcán, csak épp haraggal
vegyítve.
– Bocsánat – suttogtam –, de fontos.
Danelle felvont szemöldökkel bámult rám. Amikor négy évvel
ezelőtt a Kertben kötött ki, azt hitte, hogy ha benyal a Kertésznek,
akkor talán hazajuthat, így került az arcára is pillangószárny, piros
és lila maszkként. Ám az évek múltával elfásult, és átváltott a
„hagyni a rohadéknak, hogy csináljon, amit akar, csak nem részt
venni benne” hozzáállásra. Tudtam, mire kíváncsi, ám válaszul
csupán vállat vontam. Meg akartam várni, hogyan alakulnak a
dolgok, mielőtt eldöntöm, eláruljam-e a többieknek, mi történt.
A Kertész belépett a cipőjébe, megragadta a pólóját, és utánam
jött, ahogy visszahátráltam a folyosóra.
– Mi a…
– Van valaki a Kertben – szóltam közbe, amilyen halkan csak
tudtam. – Azt hiszem, a kisebbik fiad az.
Elkerekedett a szeme.
– Hol van?
– A tó közelében volt, amikor bejöttem, hogy szóljak neked.
Felkapta az ingét, és intett, hogy gomboljam be neki,
miközben végigszántott a haján az ujjaival, így kevésbé tűnt
ziláltnak. Az oroszlánszagát illetően viszont megszívta, mert
azzal nem volt mit tenni. Amikor elindult a folyosón, követtem.
Elvégre nem tiltotta meg. Legalábbis addig nem, amíg el nem
értünk az egyik kijárathoz, és meg nem látta a fiát a saját
szemével. A srác még mindig pásztázott a hülye zseblámpával. A
Kertész hosszú ideig figyelte a fiát szó nélkül, és nem bírtam
megfejteni az arckifejezését. Aztán a vállamra tette a kezét, és a
földre mutatott, ami vagy azt jelentette, hogy „Ül!” vagy azt,
hogy „Marad!”
Nem olyan szuka voltam, aki parancsszóra lekushad, ezért úgy
értelmeztem a gesztust, hogy maradjak ott, ahol vagyok. A
Kertész láthatóan megelégedett ezzel, és továbbment.
A folyosóról figyeltem, ahogy kilépett az udvarra, látszólag
nyíltan, habozás nélkül. Hangja lövésként törte meg a szinte teljes
csöndet.
– Desmond!
A srác feléje kapta a fejét, és elejtette a zseblámpát. A
műanyag nagyot reccsent, ahogy a lámpa lepattant egy kőről,
aztán a homokra esett, a fénye pislákolt, majd kihunyt.
– Apa!
A Kertész benyúlt a zsebébe, és pillanatokkal később
leereszkedtek a falak a folyosó másik oldalán, bezárva a lányokat
a szobájukba, valamint elrejtve az üvegtartályokat. Bliss meg én
így idekint rekedtünk, ő a szikla tetején, én meg a folyosón. És
még csak nem is szóltam a Kertésznek, hogy Bliss odafönt van.
Francba!
A falnak dőltem, és vártam.
– Mi a fenét keresel te itt? Megmondtam neked, hogy a belső
üvegházba nem jöhetsz be!
– Én csak… Hallottam, hogy Avery erről a helyről beszél, és
én csak… Én csak meg akartam nézni. Ne haragudj, hogy nem
fogadtam szót, apa!
Nehéz volt megsaccolni a srác korát a hangja alapján. Elég
magasan szólt, emiatt a fiú nagyon fiatalnak tűnt. Tisztán
hallatszott rajta, hogy feszeng és szégyelli magát, de nem az volt
a benyomásom, hogy félne is.
– Egyáltalán hogy jutottál be ide?
És vajon kijuthat ugyanúgy egy Pillangó?
A fiú – vagyis Desmond, ezek szerint – habozott.
– Néhány héttel ezelőtt láttam, ahogy Avery fölemelt egy
fedőlapot a belső üvegházba vezető ajtó mellett – mondta végül. –
Amint észrevett engem a közelben, visszacsukta, de még pont
láttam, hogy egy számzár van alatta.
– Aminek kinyitásához tudni kell a kódot, szóval, hogyan
jutottál be?
– Avery ugyanazt a három jelszót használja mindenhez.
Egyszerűen csak végigpróbálgattam azokat.
Volt egy olyan érzésem, hogy Avery nagyon sürgősen
kénytelen lesz kitalálni egy negyedik jelszót. Nekünk szigorúan
tilos volt a Kert bejáratának közelében ténferegnünk. A zárt ajtót
övező részen volt Lorraine szobája, Avery játszószobája –
legalábbis mielőtt az apja kiürítette –, a gyengélkedő, a konyha
meg az étkező, valamint a tetoválós szoba, ahonnan a Kertész
lakosztálya nyílt, és még pár helyiség, amiknek ugyan nem tudtuk
biztosan a rendeltetését, de azért sejtettük. Bármit is művelt a
Kertész azokban a szobákban, ott haltak meg a Pillangók. Nem
volt szabad túlmennünk a konyhán vagy figyelnünk a bejáratot és
a környékét, ráadásul a Kertész meg Avery mindig ügyeltek rá,
hogy csak akkor menjenek ki, ha nem akadt a közelben egyetlen
Pillangó sem, aki láthatná őket.
– És mégis mit képzeltél, mit fogsz itt találni? – faggatta a
srácot a Kertész.
– Egy… Egy kertet – válaszolta a fia lassan. – Én csak látni
akartam, mitől olyan különleges.
– Attól, hogy privát, legalábbis az volt – sóhajtotta az apja.
Kíváncsi lettem, vajon valójában ezért volt-e hajlandó eltüntetni a
barlangból a kamerát meg a mikrofont: mivel elég nagy becsben
tartotta a saját privát szféráját ahhoz, hogy megengedje, hadd
tegyünk úgy, mintha nekünk is lenne. – Ha valóban a
pszichológusi pályára kívánsz lépni, Desmond, akkor meg kell
tanulnod tiszteletben tartani mások privát ügyeit.
– Igen, de ha egy páciensemnek lelki egyensúlyzavart
okoznának az elhallgatott privát ügyei, akkor szakmai
kötelességem volna azt tanácsolni neki, hogy beszélje ki magából
a titkait.
Érdekes, Whitney sosem említett ilyen etikai ügyeskedést,
amikor a pszichológiaóráiról mesélt.
– Ez esetben viszont szakmai kötelességed lenne megőrizni a
páciensed titkait – emlékeztette a Kertész. – Na, menjünk!
– Te itt szoktál aludni?
– Néha. Menjünk, Desmond!
– Miért?
Az ajkamba haraptam, hogy el ne nevessem magam. Ritka
öröm volt azt hallani, hogy a Kertész totál ledöbben.
– Azért, mert békésnek találom – válaszolta végül. – Fogd a
zseblámpádat! Visszakísérlek a házba.
– De…
– De micsoda? – csattant fel az apja.
– Miért tartod ekkora titokban ezt a helyet? Hiszen csak egy
kert.
A Kertész egy darabig nem válaszolt, és tudtam, hogy a
lehetőségeit mérlegeli. Mondja el az igazat, és reménykedjen
benne, hogy a fia vevő lesz rá, titokban tartja? Vagy hazudjon, és
kockáztassa, hogy az igazság előbb-utóbb mégis napvilágra kerül,
mert ha a fia egyszer szófogadatlan volt, ismét annak
bizonyulhat? Netán valami rosszabbra gondolt? Arra, hogy talán a
saját fia is ugyanolyan eldobható, mint egy Pillangó?
– Ha elárulom neked az igazat, akkor teljes titokban kell
tartanod – mondta végül. – Egyetlen szót sem szólhatsz róla
ezeken a falakon kívül. Még a bátyáddal sem beszélhetsz
minderről. Egyetlen szót se senkinek, megértetted?
– I-igenis. – Még mindig nem félelem érződött a srác
hangjából, de kihallottam belőle valami mást, kissé éleset és
kétségbeesettet.
 A fiú azt akarta, hogy az apja büszke legyen rá.
Egy évvel azelőtt a Kertész arról mesélt nekem, milyen büszke
a felesége a kisebbik fiukra, de azt nem hangsúlyozta külön, hogy
ő maga is így érezne. Szerintem nem hangzott csalódottnak, de
talán a fiú anyjából mindig úgy sugárzott a büszkesége, hogy
ahhoz képest az apjáét nehéz volt érzékelni. Vagy talán az apja
egyszerűen csak nem osztogatta a dicséretet, amíg úgy nem
érezte, hogy a fiú valóban rászolgált. Számos magyarázat jöhetett
szóba, de egy biztos: ez a srác azt akarta, hogy az édesapja büszke
legyen rá, szerette volna, ha az örege bevonja a privát ügyeibe.
Buta, buta fiú.
Ekkor egyre halkuló, távolodó lépteket hallottam. Maradtam
ott, ahol voltam, hiszen nem mehettem sehova, amíg föl nem
emelkedtek a falak. Egy-két perccel később a Kertész megjelent a
folyosó túlsó végén, és odaintett magához, én pedig
engedelmeskedtem, mint mindig. A férfi szórakozottan
megsimogatta a hajamat, amit laza kontyba fogtam. Gondolom,
megnyugtatta a szokásos gesztus.
– Gyere velem, kérlek!
Kivételesen megvárta, amíg bólintok, aztán a derekamra
simította a kezét, és gyengéden elindított a folyosón a tetoválós
szoba felé. Nyitva volt az ajtó, a felszerelés műanyag porfogóval
letakarva várta, hogy sorra kerüljön a következő lány. A
helyiségbe lépve a Kertész elővett a zsebéből egy kis távirányítót,
és megnyomott egy gombot, mire bezárult mögöttünk az ajtó. A
szoba túlsó felében nyitva volt a férfi lakosztályába vezető átjáró.
Bementünk, és a számzár pittyegett, ahogy az ajtó becsukódott
utánunk. A Kertész fia a könyvespolc előtt állt, és megfordult,
amikor meghallotta a zár kattanását.
A döbbenettől eltátott szájjal bámult rám.
Ilyen közelről jól láttam, hogy az apja szemét örökölte, de
alapvetően az édesanyjára ütött. Karcsú termetű volt, az ujjai
hosszúak és elegánsak. Eszembe jutott, mit mondott róla az apja,
és arra gondoltam, hogy ez tényleg zenésznek való kéz. Még
mindig nem voltam biztos benne, hány éves lehet. Talán velem
egykorú, vagy kicsit idősebb. Én nem tudtam olyan ügyesen
megsaccolni mások korát, mint a Kertész.
Az apja az olvasólámpa melletti fotelra mutatott.
– Ülj le, kérlek! – Ő maga a kanapén foglalt helyet, engem
pedig leültetett maga mellé, miközben gondosan ügyelt, hogy a
fia ne pillanthassa meg a hátamat. Felhúztam a lábamat, és a puha
párnáknak dőltem, a kezemet összekulcsoltam az ölemben. A
Kertész fia még mindig velünk szemben állt, és engem bámult. –
Desmond, ülj már le!
A srácnak összecsuklott a lába, és lerogyott a fotelba.
Próbáltam rájönni, hogy ha kitálalnám a szörnyű igazságot
ennek a döbbent fiúnak, vajon elég gyorsan ki tudná-e hívni a
rendőrséget, mielőtt az apja megölne engem. Ám azt sem
tartottam volna lehetetlennek, ha az apja egyszerűen kinyírná őt,
hogy elhallgattassa. Igazából az a gond a pszichopatákkal, hogy
az ember sosem tudhatja, hol húzzák meg a határt.
Sehogy sem tudtam eldönteni, vajon megéri-e kockáztatnom,
és végül azért nem vállaltam a rizikót, mert a többi lányra
gondoltam. Az egész Kert egy központi rendszerből nyerte a
levegőt. Ahhoz, hogy mindannyiunkkal végezzen, a Kertésznek
nem volt más dolga, mint valami rovarirtót vagy ilyesmit juttatni
a levegőnkbe. Elvégre nyilván raktáron tartott mindenféle
vegyszert az üvegházak gondozásához.
– Maya, bemutatom Desmondot. Harmadéves a Washington
Egyetemen – szólt a Kertész. Ez megmagyarázta, miért csak a
hétvégéken sétált a szüleivel a srác. – Desmond, bemutatom
Mayát. Itt él, a belső kertben.
 – Itt… Itt él?
– Itt él – erősítette meg az apja. – Ahogy mások is. – A Kertész
előrehúzódott a kanapé szélére, kezét lazán összekulcsolta a térde
között. – A bátyád és én az utcán tengődő lányokat mentünk meg
azzal, hogy elhozzuk őket ide, ahol jobb életük lehet. Etetjük és
ruházzuk őket, szépen gondoskodunk róluk.
Csak nagyon kevés olyan lány akadt köztünk, aki az utcán élt
volna, mielőtt a Kertész elrabolta, a megmentésünkről pedig a szó
semmilyen értelmében nem lehetett beszélni, a többit viszont egy
bizonyos torz nézőpontból akár igaznak is lehetett tekinteni.
Elvégre úgy tűnt, hogy a Kertész soha nem gondolt saját magára
gonosztevőként.
– Édesanyád semmit nem tud erről, és soha nem is tudhat.
Túlságosan megerőltetné a szívét annak a terhe, hogy ennyi
emberről kell gondoskodnunk. – Hihetetlen, mennyire
komolynak, mennyire őszintének hangzott a pasas. És a saját
szememmel láttam, ahogy a fia beveszi a dumáját.
Megkönnyebbülés ült ki az arcára, elűzte a pillanatnyi
elszörnyedést, miszerint az apja talán egy kis háremet tart fenn
magának a titkos kertjében.
Buta, buta fiú.
Tudtam, hogy előbb-utóbb rá fog jönni az igazságra. Biztos
voltam benne, hogy amint meghallja majd az egyik lány sírását,
amint meglátja egyikünk szárnyát, amint legelőször
fölemelkednek a falak, és előbukkannak a halott Pillangók a
gyantával teli üvegtartályokban, rögtön felfogja, mi folyik itt.
Egyelőre azonban mindent bevett, amit az apja állított. És
tartottam tőle, hogy talán mire rádöbben a szörnyű valóságra, már
nyakig benne lesz ő is, így nem fog helyesen cselekedni.
Majdnem egy órán át ültünk hármasban abban a szobában,
miközben a Kertész elmagyarázta a helyzetet a maga verziójában,
és időnként rám nézett, hogy bólogassak meg mosolyogjak.
Megtettem, mert ugyan felfordult tőle a gyomrom, de akárcsak
Bliss, én sem akartam még meghalni. Nem igazán tudtam úgy
reménykedni, ahogy Johannát tanította az édesanyja, de ha
lehetett még hátra néhány évem, akkor le akartam élni őket, még
így is. Rengeteg lehetőségem volt már, hogy feladjam, hogy
bedobjam a törülközőt, de mindig kitartottam. Ha eddig ellen
tudtam állni az öngyilkosság kísértésének, akkor eszem ágában
sem volt most önként a hurokba dugni a fejem.
Végül a Kertész a karórájára nézett.
– Már majdnem hajnali kettő – sóhajtotta. – Neked pedig
kilencre az egyetemen kell lenned, Desmond. Gyere,
visszakísérlek a házba. És ne feledd: egy szót se senkinek, még
Averynek se, hacsak nem itt vagytok mindketten. Majd kapsz
saját kódot, ha meggyőztél róla, hogy rád bízhatok ekkora
felelősséget.
Én is felálltam volna, ám amint leraktam a lábamat a padlóra, a
Kertész finoman intett, mire visszasüppedtem a kanapéra.
Úgy tűnik, mégiscsak olyan szuka voltam, aki parancsszóra
lekushad.
A Kertész Pillangónak nevezett minket, de valójában jól
idomított kutyák voltunk.
A kanapén maradtam, pontosan úgy, ahogy a férfi otthagyott,
még azért sem keltem fel, hogy körbejárjak a lakosztályban. Nem
volt sem ablak, se másik ajtó, így nem láttam értelmét. Persze
láttam már az egész helyiséget, de ezúttal nem a fájdalom és a
sokk homályán át néztem. Ez a Kertész privát területe volt, még
inkább, mint maga a Kert. Itt még a Pillangóknak sem volt semmi
keresnivalójuk.
Akkor én vajon mi a francot kerestem ott? Pláne így, hogy a
Kertész nem volt jelen?
 Kábé fél órával később tért vissza.
– Fordulj meg! – parancsolt rám érdes hangon, ahogy
lerángatta a ruháit, és hanyagul a szőnyegre dobta őket.
Engedelmeskedtem, mielőtt megláthatta volna az
arckifejezésemet, és a kanapén térdelve hátat fordítottam neki. A
Kertész letérdelt mögém, remegő ujjakkal és az ajkával
végigkövette a tetoválásom minden egyes vonalát, én pedig
ösztönösen tudtam, hogy most bukik ki belőle egyrészt a
feszültség, amiért el kellett mondania a fiának az igazat, másrészt
pedig az izgalom, mivel a kisebbik gyereke talán gyengédebb
érdeklődést mutat majd a Pillangói iránt, mint a nagyobbik. A
ruhám kapcsaihoz nyúlt, és mivel nem sikerült első vagy második
próbálkozásra kikapcsolnia őket, egyszerűen széttépte rajtam az
anyagot, így cafatokban lógott rólam a fekete selyem.
„Eltűnt reményem csillaga, mindegy, nappal vagy éjszaka,
való volt-e, vagy látomány, ma már mi sem maradt nyomán.
Minden, mi van e bús világon, álomba ködlő furcsa álom.”{3}
Ám ekkorra már másfél éve voltam a Kertben, és még Poe
sorainak felidézése is inkább megszokás volt, mint hatásos
figyelemelterelés. Egyáltalán nem sikerült nem tudomást vennem
arról, hogy mit művel a pasas, éreztem a mellkasáról a hátamra
fröccsenő izzadságot, hallottam a nyögését, valahányszor még
közelebb rántott magához. Nagyon is tudatában voltam minden
próbálkozásának, hogy reakciót váltson ki belőlem, és
érzékeltem, amint a testem elárult, valahányszor csak
engedelmeskedett neki, mert én soha nem voltam elég rémült, ő
pedig soha nem volt elég brutális ahhoz, hogy teljesen
ledermesszen.
Még azután is, hogy úgy tűnt, végzett, ott maradt, ahol volt, és
lágyan fújkálta a hátamat a szárnyam körvonala mentén. Miután
körbeért, újrakezdte, ezúttal leheletfinom csókokat hintve a
bőrömre a szárny kerületén. Azután megismételte az egész
rituálét, én meg arra gondoltam, milyen rohadt igazságtalan, hogy
ki tudja miért, pont pillangókat csinált belőlünk.
Hiszen az igazi pillangók el tudnak repülni, jó messzire.
A Kertész Pillangói legfeljebb zuhanni tudtak, és még azt is
csak ritkán.

A lány előhúzza a zsebéből a szájfényt, és remegő kézzel ismét

bekeni az ajkát. Az éberen figyelő Victor látja, hogy a gesztus
segít Inarának felvértezni magát romokban heverő méltósága
maradékával. Az ügynök elkönyveli magában, hogy hálás
köszönettel tartozik a lányának a figyelmességéért. Ez az
egyszerű kis dolog nyilvánvalóan sokkal többet jelent Inarának,
mint azt a férfi valaha is gondolta volna.
– Szóval, így ismerkedtem meg Desmonddal – mondja Inara
egy perc hallgatás után.
Eddison a homlokát ráncolva pillant le a fényképekre és egyéb
papírokra.
– Hogy volt képes az a…
– Azok, akik elég elszántan akarnak hinni valamiben, általában
képesek meggyőzni magukat – feleli a lány vállat vonva. –
Desmond arra vágyott, hogy az apjának legyen valami jó,
észszerű magyarázata, és amikor a Kertész szolgált neki egy
látszólag ilyennel, a fia hinni akart benne, így hát nem
kérdőjelezte meg. Legalábbis egy ideig.
– Azt mondtad, hogy akkor már másfél éve voltál a Kertben –
mormolja Victor. – Hogyan tartottad számon az időt?
 – Eleinte sehogy. Aztán váratlan ajándékot kaptam az első
évfordulómra.
– Blisstől?
– Averytől.

Azt a bizonyos legelső alkalmat követően Avery alaposan

megkapta a magáét az apjától azért, amit velem és Giselle-lel tett.
Ezután Avery mindössze kétszer nyúlt hozzám, csakis az apja
külön engedélyével, és azzal a fenyegetéssel, hogy bármi
durvaságot művel velem, azt ő maga is kénytelen lesz
elszenvedni. Többet nem pofozott vagy fojtogatott, és nem
kötözött meg annál jobban, hogy hátrafogta a kezemet, de azért
értett hozzá, hogyan tegye másképpen fájdalmassá a dolgokat.
Mindkét ilyen alkalom után majdnem egy hétig a kiszáradás
fenyegetett, mert annyira fájt a pisilés, hogy igyekeztem a lehető
legkevesebbszer kitenni magam neki.
Avery azonban továbbra is folyton engem figyelt, valószínűleg
ugyanúgy, ahogy Desmond leste a belső üvegházra vonatkozó
jeleket, míg végül be nem jutott a Kertbe. Az apja megtiltotta
Averynek, hogy hozzám érjen, amivel csak még érdekesebbé és
kívánatosabbá tett a fia szemében.
Amikor negyedszer kellett elviselnem Averyt, ugyanúgy
kezdődött a dolog, mint az előző pár alkalomnál: a Kertész eljött
hozzám, és elmagyarázta, hogy Avery engedélyt kért tőle, hadd
lehessen velem, de ugyanúgy, mint addig, az apja most is
megszabta neki a határokat. A Kertész így próbált megnyugtatni
minket, ha Averyről volt szó. Továbbra se mondhattunk nemet
egyiküknek sem, mert az felbosszantotta volna a fogvatartónkat,
de úgy gondolta, nyugtatólag hat ránk a tudat, hogy a fia nem
bánthat minket büntetlenül.
Azt a tényt, hogy mire Avery büntetést kapna, addigra már
úgyis megnyomorítana vagy megölne minket, nem igazán találtuk
megnyugtatónak, ám a Kertész mintha soha nem érzékelte volna
ezt az ellentmondást. Vagy talán mégis, csak nem volt hajlandó
komolyan venni az aggodalmunkat. Mintha tényleg elhitte volna,
hogy gondoskodik rólunk, hogy jobb életet biztosít számunkra,
mint amilyenben Odakint részünk volt.
Így hát nem kimondottan megnyugtatva, de engedelmesen
követtem Averyt a játszószobájába, és figyeltem, ahogy bezárta az
ajtót. Levettem a ruhámat, amikor erre utasított, és hagytam, hogy
a falhoz bilincseljen, majd bekösse a szememet, a kelleténél jóval
szorosabban. Addigra már áttértem Poe prózájára, mert sokkal
nagyobb kihívás olyan szöveget memorizálni, ami nem rímel, így
hát felidéztem Az áruló szív- ből annyit, amennyit csak tudtam, és
felkészültem, hogy elmondjam magamban.
Az apjával ellentétben Avery nem volt a bemelegítés vagy az
előjáték híve, nem törődött azzal, hogy felkészítsen minket, vagy
ha más nem, legalább síkosítót használjon, mert pontosan azt
élvezte, ha minél több fájdalmat okozhatott nekünk. Nem lepett
meg, hogy azonnal nekem esett.
Az viszont meglepett, hogy amikor a sztorinak úgy a
negyedénél járhattam, Avery elhúzódott tőlem, mielőtt még
végzett volna. Hallottam, ahogy átment a helyiség túlsó felébe,
ahol a játékszerei legtöbbjét tartotta, ám telt-múlt az idő, és nem
jött vissza hozzám. Aztán valami enyhe szag ütötte meg az
orromat, és egyre erősödött. Nem tudtam beazonosítani, mi lehet,
olyasmi volt, mint az állott kávé vagy a tűzön hagyott fazék,
miután elforrt belőle a víz. Végül meghallottam Avery lépteinek
dübörgését a hideg fémpadlón, amint visszatért, megállt előttem,
aztán atyaúrisen, iszonyatos fájdalom öntött el, ahogy a
csípőmhöz nyomott valamit, ami égetett és a húsomba mart. Még
soha életemben nem éreztem ilyen kínt, olyan erővel gyötört,
mintha mindenemet abba az egyetlen pontba húzta volna össze, és
megpróbálta volna szétzúzni.
Felsikoltottam, elszorult a torkom, ahogy kitört belőlem a
fájdalmas hang.
Avery röhögött.
– Boldog évfordulót, te öntelt kurva!
Kivágódott az ajtó, és Avery elfordult tőlem, de hiába vette le
rólam az eszközt, a kín nem enyhült, elakadt tőle a lélegzetem,
így fulladozva abbahagytam a sikoltozást. Hangokat hallottam a
szobában, de nem bírtam értelmezni őket. Felhördültem,
próbáltam levegőhöz jutni, ám úgy éreztem, mintha a tüdőm
bemondta volna az unalmast.
Aztán valaki a csuklómon meg a bokámon lévő béklyóhoz
nyúlt, és összerezzentem.
– Én vagyok, Maya, csak én. – Felismertem a Kertész hangját,
aztán az érintését, amint levette a szememről a takarást, hogy
láthassam. Avery ájultan terült el mögötte a padlón, egy
fecskendő remegett a nyakában. – Borzasztóan, szörnyen
sajnálom, eszembe se jutott, hogy… Avery mostanában nem volt
olyan… Nagyon sajnálom. Avery soha, de soha többé nem
nyúlhat hozzád.
Az eszköz a fia mellett hevert a földön. Amikor megláttam, a
nyelvembe haraptam, hogy ne legyen úrrá rajtam a hányinger. A
Kertész eloldozott, és kis híján megint felsikoltottam, amikor
megpróbáltam tenni egy lépést.
A férfi a karjába vett, és ölben cipelt ki Avery
játszószobájából, majd eltántorgott velem a folyosón a
gyengélkedőig. Szinte ledobott a keskeny fekhelyre a nagy
sietségben, hogy megnyomja a Lorraine-t hívó gombot. Aztán
letérdelt mellém, két kézzel szorongatta a kezemet, és újra meg
újra elismételte, mennyire sajnálja, még azután is, hogy Lorraine
lihegve berohant a szobába, és munkához látott.
Annyi jó legalább származott a dologból, hogy ezután hosszú
ideig nem kellett elviselnem Averyt, az apja pedig teljesen
kiürítette a játszószobáját. Azonban a Kertész nem tilthatta el
végleg a fiát a Pillangóktól – szinte csakis a Kerttel tudta
kordában tartani Averyt –, így a többi lányt továbbra is bánthatta,
a maga egyéb módjain. Ennyit a „minden rosszban van valami jó”
szarságról.

Victor nem akarja tudni. Nagyon, de nagyon nem akarja tudni, és

látja a társa arcán, hogy Eddison is ugyanígy van vele.
Ám muszáj tudniuk.
– A kórházban nem mondtak erről semmit.
– Mert maguk iderángattak, mielőtt még sor kerülhetett volna a
nőgyógyászati vizsgálatra.
Victor mély levegőt vesz, hogy lehiggadjon, és szinte fütyülve
fújja ki.
– Inara!
A lány szó nélkül feláll, és fölhúzza a hasán a kardigánt meg a
spagettipántos felsőket, így láthatóvá válnak a különféle égései
meg egyéb sebei, az oldalán pedig varratok húzódnak. A farmere
eleve nincs is begombolva. Inara lehúzza a cipzárt, aztán baloldalt
bedugja a hüvelykujját a farmere meg a zöld csíkos bugyija alá,
és eléggé lehúzza az anyagot ahhoz, hogy a két ügynök láthassa a
csípőjét.
 Élénk rózsaszín, vastagon redőzött heg éktelenkedik a
csípőcsontja mellett. Csupán a szárny széle halványult és
fehéredett el egy kicsit. A lány rájuk villantja féloldalas
mosolyszerűségét.
– Azt mondják, három az igazság.
Három pillangó egy megtört lánynak: egy a személyisége
miatt, egy a tulajdon jeléül, és még egy puszta aljasságból.
Inara megigazítja a ruháját és visszaül, kivesz egy sajtos kiflit
a dobozból, amiről eddig megfeledkeztek a házi fahéjas csiga
miatt.
– Nem kaphatnék esetleg egy kis vizet?
Valaki válaszul megkocogtatja az üveg másik oldalát.
Victor úgy gondolja, hogy valószínűleg Yvonne lehetett az.
Mert könnyebb, ha az embernek van valami dolga.
Kinyílik az ajtó, ám az egyik férfi technikus lép be, és három
üveg vizet dob oda Eddisonnak, majd kimegy. Eddison átad egyet
a társának, aztán letekeri egy másikról a kupakot, és leteszi Inara
elé. A lány lepillant sérült kezére, majd a csavaros műanyag
kupakra, és hálásan biccent. Nagyot húz az üvegből.
Victor a fiatalember fotójáért nyúl, és lerakja az asztal
közepére.
– Mesélj nekünk Desmondról a Kertben, Inara!
A lány a szemére tapasztja a kezét. A rózsaszín, vörös és lila
zúzódásoktól egy pillanatra úgy tűnik, mintha maszkot viselne.
Egy pillangó maszkját.
Victor megborzong, de aztán átnyúl az asztal fölött, és
gyengéden lejjebb húzza a lány karját. Inara kézfejére simítja a
tenyerét az asztallapon, bár vigyáz, hogy ne nyomja meg az égési
sérüléseket, és kivárja, amíg a lány rálel a megfelelő szavakra.
Néhány percnyi hallgatás után Inara elfordítja a kezét, és
megszorítja az ügynök csuklóját. A férfi viszonozza a gesztust.
 – Desmond egy ideig nem jött rá, mi folyik valójában a
Kertben – szól Inara, az ügynök kezét bámulva. – Viszonylag
hosszú ideig, ha úgy vesszük. Az apja gondoskodott erről.

A Kertész egy darabig nem adta meg a fiának a belépőkódot. Az

első pár hétben Desmond csak az ő kíséretével jöhetett be a
Kertbe, az apja szabta meg, mit láthatott és kivel beszélhetett. A
Kertész Blisst például csak jóval később mutatta be a fiának,
miután a férfinak lehetősége volt többször is hosszasan
elmagyarázni a barátnőmnek, hogy mit szabad és nem szabad
megmutatnunk vagy elárulnunk Desmondnak.
A rinyálós és benyalós lányokat nem is engedte a fia szeme elé
kerülni. Mi pedig, akiknek a Kertész megengedte, hogy
találkozzunk Desmonddal, új ruhát kaptunk, olyat, ami eltakarta a
hátunkat.
Blissre rátört a röhögőgörcs, amikor megpillantotta a szobája
előtt szépen összehajtogatva otthagyott ruhát. Lorraine osztotta ki
az új ruhákat, és egy rövid időre végtelenül elégedettnek tűnt.
Fogalma sem volt arról, hogy Desmond rábukkant a Kertre, így
nem tudhatta, hogy a szerelésünk csupán átmeneti.
Azt hitte, osztozunk a büntetésében, a számkivetettségében.
Az új ruhánk egyszerű, de elegáns volt, mint minden más a
szekrényünkben. A Kertész tudta mindannyiunk méretét, és
valószínűleg Lorraine-t küldte el, hogy megvegye az új holmikat
– annak dacára, hogy a nő pánikrohamot kapott már a Kert
elhagyásának gondolatától is, mert csak itt érezte magát
biztonságban –, mert másképp nem szerezhette volna be ilyen
gyorsan. Persze ezek a ruhák is feketében pompáztak. Az enyém
felső része olyan volt, akár egy ujjatlan és galléros blúz, derékig
gombokkal, amihez a széles, fekete, gumis öv alatt térdig érő,
suhogó szoknyarész párosult. Titokban imádtam.
Az új ruha elrejtette a szárnyunkat, ám a Kertész legnagyobb
örömére rajtam továbbra is díszelgett egy pillangó. A fekete,
törzsi tetoválás, amit a New York-i lakótársaimmal közösen
csináltattunk, még mindig élénken virított a jobb bokámon. Arra
az időre, amíg a szárnyunk egyébként sem látszott, még a
hajunkat is úgy hordhattuk, ahogy csak akartuk. Bliss kiengedte
göndör fürtjei zuhatagát, ami mindenbe belegabalyodott, én pedig
egyszerű fonatba fogtam a tincseimet. Elképesztően pazar érzés
volt.
Az első két hétben Desmond engedelmesen kísérgette az apját,
mindig udvarias és tisztelettudó volt, gondosan ügyelt rá, hogy a
kérdéseivel ne tegye próbára a férfi türelmét. A Kertész
mindannyiunkat alaposan kitanított, hogy mit válaszoljunk a
fiának. Ha a korábbi életünkről kérdezett, lesütött szemmel arról
kellett motyognunk, hogy a fájdalmas dolgokat jobb elfelejteni.
Desmond számára nem tűnt furcsának ez a reakció, amíg már
ötödszörre vagy hatodszorra nem hallotta ugyanazt a választ.
Amiatt, hogy egyáltalán feltűnt neki a furcsaság, módosítottam
az értelmességéről alkotott legelső benyomásomon.
De csak egy kicsit. Elvégre még mindig bevette az apja
meséjét.
Desmond esténként jött el a Kertbe néhány órára. Nem
mindennap, de elég gyakran, ha nem volt sok tanulnivalója,
miután hazaért az egyetemről. Mialatt az öccse a Kerttel
ismerkedett, Averyt teljesen kitiltotta onnan az apjuk, és a Kertész
egyikünkhöz sem nyúlt, amíg Desmond köztünk volt.
Természetesen a fia látogatásai előtt vagy után a férfi továbbra is
kiélvezte a társaságunkat, de csak úgy ért hozzánk, hogy
Desmond ne vehesse észre a nyomát. Az üvegtartályban lévő
lányokat folyamatosan eltakarták a falak, nem csak kívülről nézve
nem lehetett belátni, hanem a szobák között is leereszkedett a
sötét elválasztó. Heteken át nem kellett figyelnünk a halott
Pillangókat, és habár bűntudatunk támadt, amiért igyekeztünk
elfelejteni őket, lehetőleg tudomást sem venni róluk, azért
mégiscsak csodálatos volt, hogy a látványuk nem emlékeztetett
folyton az elkerülhetetlen halandóságunkra és
halhatatlanságunkra.
A Kertész kisebbik fia hasonló bevezetést kapott a Kertbe,
mint ahogy Lyonette segített az új lányoknak beilleszkedni. Az
első lépés az újonnan érkező megnyugtatása volt. Aztán szép
lassan, fokozatosan kellett megismertetni őt a Kerttel. Nem volt
szabad rögtön beszélni a tetoválásról, túl hamar szólni a szexről.
Egyszerre egy részletet kellett bemutatni, aztán, ha az újoncnak
már sikerült hozzászoknia ahhoz, akkor jöhetett a következő.
Nekem többek között ezért nem sikerült olyan finoman
bevezetnem az újoncokat, mint Lyonette-nek.
Alapvetően maradtam a szokásos napirendemnél, akár a
Kertben volt Desmond, akár nem. Délelőttönként a csajokkal
beszélgettem a barlangban, ebéd előtt föl-alá futkostam, délután
pedig olvastam a sziklán, vagy játszottam a többiekkel az
udvaron. Ha Desmond eljött a Kertbe az apjával, általában végül
a sziklán kötöttek ki, és velem beszélgettek egy ideig. Néha Bliss
is velünk volt.
De a barátnőm rendszerint inkább lemászott a szikláról, amint
meglátta közeledni a két férfit, hogy ne kelljen elviselnie a
társaságukat.
Bármennyire is kedvelte Bliss heves és dacos természetét, a
Kertész egyáltalán nem bánta, hogy a lány elkerülte Desmondot.
Így kisebb volt a kockázat, hogy a fia rádöbbenjen az igazságra,
mielőtt még megfelelően felkészíthette volna.
A gondosan felügyelt látogatások utolsó estéjén a Kertész
elindította a beszélgetést velem meg Desmonddal, azután
kettesben hagyott minket, visszasétált az ösvényen, és bement a
folyosóra. Az üvegtartályok ugyebár még mindig el voltak zárva,
és azt hiszem, hiányoztak neki. Ám a beszélgetés megakadt, nem
sokkal azután, hogy a férfi elment, és mivel Desmond nem bírta
kitalálni, hogyan folytassa – mert nyilvánvalóan nem az én
felelősségem volt fenntartani a társalgást –, visszatértem az
olvasáshoz.

– Most is az Antigonét olvastad? – kérdezi Eddison.

– Nem, hanem a Lüszisztratét – feleli Inara mosolyogva. – Egy
kicsit könnyedebb olvasmányra volt szükségem.
– Nem hinném, hogy azt olvastam.
– Nem csodálom; olyan sztori, amit jobban értékelne, ha lenne
egy nő az életében.
– Honnan veszed, hogy…
– Ne már! Ilyen harapós és morgós, ennyire gorombán beszél
mindenkivel, és most el akarj a hitetni velem, hogy van felesége
vagy barátnője?
A férfinak dühödten az arcába szökik a vér, de… Kezdi
megtanulni a leckét. Nem hagyja, hogy a lány felcukkolja.
Inara rávigyorog.
– Ilyen könnyen feladja?
– Egyesek keményen dolgoznak – vág vissza Eddison. –
Próbálnál meg te randizgatni úgy, hogy bármikor behívhatnak
melózni!
 – Hanoveriannek bezzeg van felesége.
– Ő még az egyetemen megnősült.
– Eddison az egyetemen sem ért rá randizgatni – jegyzi meg
Victor. – Lefoglalta, hogy letartóztattassa magát.
A társa tarkóját pír lepi el.
Inara felkapja a fejét.
– Csak nem részegen randalírozott? Vagy talán
paráználkodott?
– Súlyos testi sértést követett el.
– Vic…
A rangidős ügynök azonban belefojtja a szót a társába.
– A helyi zsaruk elszúrták a nyomozást a campuson történt
sorozatos nemi erőszak ügyében. Lehetséges, hogy szándékosan:
a gyanúsított a rendőrfőnök fia volt. Nem emeltek vádat ellene.
Az egyetem nem indított fegyelmi eljárást.
– Úgyhogy Eddison bosszút állt a srácon.
Mindkét férfi bólint.
– Önkéntes igazságosztóként. – A lány hátradől a széken,
eltűnődő képet vág. – Mivel mások nem tettek igazságot, saját
kezébe vette a dolgokat.
– Az már rég a múlté – motyogja Eddison.
– Tényleg?
– Most a törvény nevében járok el. Nem tökéletes, de akkor is
az a törvény, a mi törvényünk. Igazságszolgáltatás nélkül nincs
rend, és nincs remény.
Victor figyeli, ahogy a lány elmélázik ezen, alaposan
megfontolja a hallottakat.
– Tetszik, ahogy az igazságszolgáltatásról gondolkozik –
mondja végül. – Csak épp nem vagyok biztos benne, hogy ez
tényleg így működik.
– Ez itt – kocogtatja meg az asztalt Eddison, a kihallgatásra
célozva –, ez is része az igazságszolgáltatásnak. Itt látunk hozzá,
hogy kiderítsük, mi történt valójában.
A lány halványan elmosolyodik.
Aztán vállat von.

Olyan sokáig ültünk néma csöndben, hogy Desmond feszengeni

kezdett, fészkelődött a nagy kövön, és lerángatta a pulóverét az
üvegtetőről visszasugárzó melegben. Alapvetően tudomást sem
vettem róla, amíg meg nem köszörülte a torkát, hogy jelezze,
végre beszélni óhajt. Becsuktam a könyvet, az ujjammal jelezve,
hol tartottam, és ránéztem. Hátrahúzódott.
– Te, ööö… Te nem igazán szoktál kertelni, ugye?
– Ez talán baj?
– Nem… – felelte lassan, mintha nem egészen volna biztos
ebben. Mély levegőt vett, és lehunyta a szemét. – Mindabból,
amit apám mond nekem, mégis mennyi totál kamu?
Ezért már megérte megkeresnem a könyvjelzőmet.
Becsúsztattam az oldalak közé, aztán óvatosan letettem a kötetet
magam mögé a kőre.
– Miből gondolod, hogy bármennyi is kamu belőle?
– Túl görcsösen igyekszik bemagyarázni nekem. És… Hát, ez
az egész privát területes dolog gyanús. Amikor kicsi voltam,
apám bevitt a dolgozószobájába, megmutatott mindent, és
elmagyarázta, hogy ha ott van, akkor muszáj nagyon keményen a
munkájára koncentrálnia, így sosem szabad bemennem oda, mert
megzavarnám. Megmutatta nekem azt a szobát. Ezt a helyet
eltitkolta előlem, vagyis tudom, hogy ez valami egészen más.
Teljesen feléje fordultam, törökülésben helyezkedtem el a
naptól felmelegített sziklán, úgy rendezve a szoknyámat, hogy
eltakarja, amit kell.
– Milyen értelemben más?
Desmond példát vett rólam, olyan közel ült hozzám, hogy
összeért a térdünk.
– Tényleg megmentett titeket?
– Nem gondolod, hogy ezt a kérdést inkább apádnak kéne
föltenned?
– Inkább olyasvalakinek tenném föl, aki talán elárulja nekem
az igazat.
– És szerinted én vagyok az a valaki?
– Miért is ne? Nem szoktál kertelni.
Önkéntelenül elmosolyodtam.
– Az még nem jelenti, hogy őszinte vagyok. Talán mindössze
annyit jelent, hogy kertelés helyett habozás nélkül, határozottan
mondom a képedbe a hazugságot.
– Ezek szerint szándékodban áll hazudni nekem?
– Szándékomban áll közölni veled, hogy apádat kéne
kérdezned.
– Maya, valójában mit csinál itt az apám?
– Desmond, ha úgy gondolnád, hogy az apád olyasmit csinál
itt, ami helytelen, akkor mit tennél? – Vajon lehetett fogalma róla,
milyen fontos volt nekem a válasza?
– Én… Hát, én… – A srác a fejét csóválta, és kissé már
nyírásra szoruló hajába túrt. – Azt hiszem, az attól függ, hogy
pontosan mi az a helytelen dolog.
– Miért, szerinted mit csinál itt?
– Mármint azon kívül, hogy csalja anyámat?
Ez jogos kérdés volt.
Desmond ismét mély levegőt vett.
– Szerintem apám azért szokott kijárni ide, hogy szexeljen
veletek.
– És ha igen?
– Akkor megcsalja édesanyámat.
– Az édesanyád problémája, nem a tiéd.
– Az apámról van szó.
– Nem a párodról.
– Miért nem vagy hajlandó kertelés nélkül válaszolni nekem?
– Miért engem kérdezel, nem apádat?
– Azért, mert nem biztos, hogy megbízhatok abban, amit
mond. – Desmond elpirult, mintha valamiért szégyenletes lett
volna, hogy megkérdőjelezte az apja szavát.
– És miből gondolod, hogy bennem megbízhatsz?
– A többiek mind bíznak benned. – Körbeintett a Kertben, arra
a néhány lányra, akik elhagyhatták a szobájukat, ha Desmond itt
volt.
Ám a falak elzárták azokat a lányokat, akik az arcukra is
pillangószárnyat kaptak, miután benyaltak a Kertésznek, azt
remélve, hogy így talán kiszabadulhatnak. Elzárták a rinyálósokat
meg a fásultakat meg – Bliss kivételével – az örökösen
morcosakat. Elzárták a gyantába került több tucat lányt, illetve az
elszórtan álló, még üres tartályokat, amikben nem jutott volna
hely az összes még életben lévő Pillangónak, és egyikünk sem
tudta, mihez kezd majd a Kertész, ha már nem lesz hova tennie
minket.
– Nem tartozol közénk – közöltem vele kereken. – Amiatt, aki
vagy, ami vagy, soha nem is fogsz közénk tartozni.
– Azért, mert kiváltságos helyzetben vagyok?
– Több szempontból is, mint amit valaha fel tudnál fogni. A
lányok azért bíznak bennem, mert bebizonyítottam nekik, hogy
méltó vagyok a bizalmukra. Eszem ágában sincs ezt neked is
bizonygatni.
 – Szerinted hogyan reagálna apám, ha kérdőre vonnám?
– Fogalmam sincs, de épp felénk jön az ösvényen, és
megköszönném, ha nem előttem kérnél tőle magyarázatot.
– Nem könnyű bármit is kérni tőle – motyogta.
Azt tudtam, hogy ez miért igaz ránk, Pillangókra. Úgy
gondoltam, a srác gyávaságát bizonyítja, ha ezek szerint őrá is
igaz.
Az apja ekkor odaért hozzánk, mosolyogva állt meg
mellettünk.
– Jól elbeszélgettetek, Desmond?
– Igen. Mayával nagyon kellemes csevegni.
– Ezt örömmel hallom. – A férfi keze megrebbent, mintha meg
akarta volna érinteni a hajamat, ám az utolsó pillanatban erőt vett
magán, és inkább megdörgölte az állát. – Ideje, hogy
visszamenjünk édesanyádhoz, és leüljünk vacsorázni. Majd
később benézek hozzád, Maya, és köszönöm, hogy szóval
tartottad a fiamat.
– Nincs mit.
Desmond felállt, és az ajkához emelte a kézfejemet. Ne már!
– Köszönöm mindazt, amit mondtál.
– Nincs mit – ismételtem. Figyeltem, ahogy kimentek a
Kertből. Tudtam, hogy hamarosan vacsorához fognak ülni
Eleanorral és Averyvel, evés közben tökéletes, normális
családként beszélgetnek majd, ügyet sem vetve a hazugságokra,
amik ködként lepik be őket.
Néhány perccel később hallottam, hogy Bliss odalép mellém.
– Micsoda hülyegyerek! – horkant fel.
– Talán.
– Szerinted szólni fog a rendőrségnek?
– Nem – válaszoltam vonakodva. – Nem hiszem, hogy szól
nekik.
 – Akkor tényleg hülye.
Néha nehéz volt vitatkozni Bliss érvelésével, akármilyen
sajátos volt is a logikája.
Ám néha egy hülyének is megvolt a maga haszna.

– Miért gondoltad, hogy a fiú nem fog szólni a rendőrségnek?

– Ugyanazért, amiért tudtam, hogy nem fogja föltenni az
apjának a fontos kérdéseket – feleli Inara vállat vonva. – Azért,
mert félt. Attól rettegett, mi lesz, ha a rendőrséghez fordul, és
kiderül, hogy az apja magyarázata tényleg igaz. Vagy még
rosszabb: mi van, ha az derül ki, hogy az édesapja hazudik?
Lehet, hogy Desmond tényleg helyesen akart cselekedni, de alig
múlt huszonegy. Hányan tudják ennyi idősen, mi a helyes?
– Te még be se töltötted ezt a kort – hangsúlyozza Eddison,
mire a lány bólint.
– És nem is állítom, hogy tudnám, mi a helyes. Desmond
mindenáron hinni akart az apjának. Nekem soha nem volt senkim,
akiben ennyire hinni akartam volna. Soha nem volt ilyen nagy
szükségem arra, hogy valaki az életemben büszke legyen rám. –
Hirtelen elmosolyodik, lágyan, keserűen és kissé szomorúan. –
Lotte viszont sokat aggódott emiatt.
– Lotte?
– Sophia kisebbik lánya. Emlékszem, egyszer, miután hajnali
háromig dolgoztunk, Sophia aznap reggel fél kilenckor már a
lánya sulijában volt, hogy megnézze az osztálya előadását.
Azután mesélt róla nekünk, hogy végre szundított egy kicsit. – A
mosolya szélesebb, őszintébb lesz, és Victor egy pillanatra úgy
gondolja, hogy az igazi Inara Morrissey-t látja, a lányt, aki
otthonra talált abban a furcsa lakásban. – Jillie rettenthetetlen és
magabiztos volt, olyan gyerek, aki habozás nélkül tudta belevetni
magát bármibe. Lotte viszont egyáltalán nem. Ez talán óhatatlan
azoknál a lányoknál, akiknek olyan nővérük van, mint Jillie. Na,
mindegy. Szóval, aznap délelőtt a padlón ücsörögtünk, a
dohányzóasztal körül, és a Takitól hozott mindenféle kaját
eszegettük, amikor Sophia hazaért. Ledobta a ruháját, de olyan
fáradt volt, hogy át se öltözött, csak odatotyogott hozzánk egy
szál bugyiban, és lerogyott mellénk enni. A haja nagyjából
eltakarta a tetkóját, a cicijét viszont alig. Lotte hetek óta izgult,
nehogy elfelejtse a szövegét, újra meg újra elgyakorolta
mindegyikünkkel, aki épp az édesanyjával tartott, hogy
meglátogassa a kislányokat. Így hát mindannyian tudni akartuk,
sikerült-e megjegyeznie azt a pár sort.
Victor is végigült már jó néhány iskolai színielőadást.
– És sikerült neki?
– Félig-meddig. Jillie bekiabálta neki a maradékot a
közönségből. – Inara mosolya megváltozik, elhalványul. – Soha
nem voltam irigykedős típus, nem igazán láttam értelmét. De ami
azokat a lányokat illeti, a kapcsolatukat egymással meg
Sophiával… Rájuk tényleg volt értelme irigykedni.
– Inara…
– Taki kajáldája a metró meg az épületünk között volt – vált
gyorsan témát a lány, és legyint égett, sérült kezével, mintha el
akarná hessegetni az érzelgősséget. – Őrület, hogy mi mindenfélét
lehetett ott kapni, sőt Taki bármi mást is elkészített az embernek,
az se zavarta, ha a szomszédos ábécéből vittük át a hozzávalókat.
Mivel az étteremben dolgoztunk a csajokkal, egyikünk sem akart
főzni.
Az iménti pillanat, amikor Victor többet is kihúzhatott volna
belőle, már tova is szállt, ám az ügynök megjegyzi a múló
nyíltságot. Persze nem olyan naiv, hogy azt higgye, Inara bízik
bennük. Inkább úgy sejti, hogy a lány nem szándékosan mutatta
ki ennyire az érzelmeit. Bármit is leplez előlük Inara – és Victor
egyetért a társával, biztosan rejteget valamit –, annyira koncentrál
a titkára, hogy más dolgok véletlenül felszínre kerülnek.
Victor kedveli Inarát, és a saját lányait látja, valahányszor csak
ránéz, de el kell végeznie a munkáját.
– És a Kertben mit ettetek? – kérdezi szenvtelen hangon. –
Mintha említetted volna, hogy Lorraine csakis egészséges
fogásokat készíthetett nektek.
Inara grimaszt vág.
– Úgy ettünk, mint az iskolai menzán. Beálltunk a sorba,
megkaptuk a kaját, aztán leültünk az asztalokhoz, a hozzájuk
rögzített padokra, tisztára, mint alsóban. Bár ha akartuk,
bevihettük a tálcánkat a szobánkba, csak vissza kellett hoznunk a
következő étkezéskor.
– És ha nem ízlett, amit Lorraine felszolgált?
– Akkor is fel kellett csipegetnünk a tányérról, amit csak
tudtunk. A Kertész elnézte, ha allergia miatt utasítottunk el
valamit, de ha nem ettünk eleget vagy túl válogatósak voltunk,
annak nem lett jó vége.

Amikor a Kertbe kerültem, volt ott egy ikerpár: Magdalene és

Magdalena. Teljesen ugyanúgy néztek ki, a Kertész még a hátukra
is egyforma pillangószárnyat tetovált, ám teljesen különböző
személyiségek voltak. Maggie, kettőjük közül az idősebbik –
mindössze néhány perccel –, allergiás volt a világon mindenre.
De komolyan, még az udvarra sem mehetett ki a Kertben, mert
nem kapott levegőt odakint. Ha egyikünk nem bírt elaludni, elég
volt megkérnie Maggie-t, hogy sorolja fel az összes dolgot, amit
nem ehet az allergiái miatt. Lena viszont a világon semmire nem
volt allergiás. A Kertész érzéketlensége ritkán nyilvánult meg
annyira, mint abban a döntésében, hogy egy szobában tartotta
őket, és mindig egyszerre kerültek sorra nála.
Lena imádott a szabadban rohangászni, és gyakran vizesen,
sárosan meg növénydarabkákkal beborítva jött be az udvarról. Ez
jókora problémát okozott, valahányszor csak visszament a közös
szobájukba, hogy lezuhanyozzon. Még ha a tesója az étkezőben
volt is éppen, amikor Maggie később belépett a szobába, és talált
akár csupán egyetlenegy árva fűszálat a földön, totálisan kiakadt.
A kiscsaj allergiás volt az első kábé húsz szappanra, amit a
Kertésztől kapott, és hiába sikerült végül találni neki egy
megfelelőt, még azután is egyfolytában csak panaszkodott, hogy
milyen száraz a bőre, meg hogy mennyire nincs tartása a hajának.
Örökké, örökké azon nyavalygott, hogy nem kap rendesen
levegőt, meg hogy csíp a szeme, és bassza meg, egyikünk sem
bírta sajnálni.
Maggie ahhoz volt szokva, hogy a szülei állandóan törték
magukat miatta, lesték minden igényét.
Lénát viszont kedveltem. Ő soha nem panaszkodott – még
akkor sem, amikor Maggie a legidegesítőbb formáját hozta –, és
ugyanúgy érdekelte a Kert felfedezése, mint engem. A Kertész
néha még apró kincseket is elrejtett a számára az udvaron,
egyszerűen azért, mert tudta, hogy meg fogja találni őket. Léna
imádott nevetni, és meg is ragadott rá minden lehetőséget, vagyis
olyan rendíthetetlen jókedvet sugárzott, amit könnyű lett volna
idegesítőnek találni, ha nem tudjuk, hogy igazából pontosan
érzékeli a helyzet súlyosságát. Egyszerűen csak elszánta magát,
hogy megőrzi a vidámságát, mert nem akart szomorú vagy dühös
lenni.
Léna megpróbálta elmagyarázni ezt nekem, és valamennyire
megértettem, de nem igazán, mert lássuk be: én nem vagyok
ilyen. Nem szánom el magam direkt a szomorúságra vagy a
dühre, viszont nem éppen határozom el azt sem, hogy vidám
leszek.
Maggie soha nem evett velünk az étkezőben, mert azt állította,
hogy már attól súlyos allergiás reakciója támadna, ha egy
helyiségben kéne tartózkodnia mindazzal, amit mi megeszünk. A
tesójának szinte mindig be kellett vinnie neki a szobájukba tálcán
a külön számára elkészített ételt, aztán visszahozta a következő
étkezés előtt. Bár igaz, hogy Léna mindig ráért az étkezésekkor
külön kitérőt tenni a nővére miatt, mert amikor asztalhoz ült,
bármilyen kaja került is elé, perceken belül befalta. Akármit
megevett, zokszó nélkül.
Léna egyike volt annak a néhány lánynak a Kertben, akiért
őszintén rettegtem, mert a legtöbben megértettük, hogy ha a
Kertész párban tartja őket mindenben, akkor nyilván majd a
halálban is.
Az ikrek hat hónapja voltak a Kertben, amikor én odakerültem,
és Lyonette önzetlenül szolgált villámhárítóként Maggie és a
többi csaj között. Szerencsére a Kertészt leginkább mintha csak
jól elszórakoztatta volna Maggie állandó igénye, hogy különleges
figyelmet kapjon.
Legalábbis egy ideig így volt.
Már a Kertben voltam, amikor elkezdődött a változás, Lyonette
viszont akkor már nem szolgálhatott villámhárítóként.
A Kertésznek időről időre kedve támadt velünk vacsorázni,
egy asztalhoz ülni az összes Pillangójával, mint egy király az
udvartartásával. Vagy ahogy Bliss mondta, mint egy szultán a
háremével. Ilyenkor utasította Lorraine-t, hogy már a reggelinél
szóljon nekünk, gondolom, azért, mert így gondosan
kicsinosíthattuk magunkat a közös vacsorához.
Az egyik ilyen nap délutánján Danelle szobájában ültem, az
ölemben egy tálka vízzel, hogy gondosan benedvesíthessem a csaj
haját, valahányszor végig kellett húznom rajta a kefét. Danelle
előttem üldögélt az ágyon, szalagokat font Evita szőke fürtjei
közé, aztán jó magasra feltűzte őket. Én két kontyba fogtam
Danelle haját, néhány tincset szabadon hagyva, amiket apró
fonatokban hagytam lelógni a tarkóján és a hátán. A kis fonatok
túl vékonyak voltak ahhoz, hogy eltakarják a tetoválását, ám
Danelle így dacolt a Kertésszel, amennyire lehetett. Hailee
mögöttem ült az ágyon, kefével és hajtűkkel machinált valamit,
Simone pedig őmögötte állt, szalagokkal, gumikkal meg hajolajjal
felszerelkezve.
Soha nem mentem iskolai buliba, de valahogy úgy nézhettünk
ki, mintha valami ilyesmire készülnénk, egy vidám és csodás
estére, amit már alig várunk, és aminek a végére egy csomó szép
emlékkel leszünk gazdagabbak. A Kertben azonban erről szó sem
volt. A tálka víz miatt, ami könnyen kiborulhatott, mind csak
bugyiban voltunk, és egyikünk sem vihogott vagy csacsogott,
ahogy buliba készülő csajok tették volna.
Aztán bevonult Léna, még mindig csöpögött róla a víz a
zuhanyozástól – vagy őt ismerve, talán attól, hogy megmártózott
a tóban –, és lehuppant a földre.
– Maggie azt mondja, nem jön.
– Hogyne jönne – sóhajtotta Danelle. Befejeztem az utolsó
fonatát, és a hátára ejtettem.
– Azt mondja, nem hajlandó.
– Majd elintézzük. – Danelle megpaskolta Evita fejét, és felállt
az ágyról, kezében a hajkefével. Letérdelt Léna mögé. – Előbb
megcsinálom a hajad. – A lány engedelmesen hagyta.
 Tényleg nem kellett volna, hogy nagy ügy legyen a dologból.
Danelle átment Maggie-ék szobájába, hogy észhez térítse, de
miközben felöltöztünk és kisereglettünk a folyosóra a többiekkel,
hallottuk, hogy vitatkoznak. Valami a falhoz vágódott, széttört, és
egy perccel később Danelle vöröslő képpel csörtetett ki a
szobából. A piros és lila szárnytól alig látszott az arcán a rajta
csattant tenyér nyoma.
– Mindjárt felöltözik. Menjünk!
A Kertész még nem volt az étkezőben, amikor beléptünk,
szépen párosával, mint a kisiskolások. Danelle meg én
megálltunk az ajtóban, előreengedtük a többieket, megigazítottuk
a ruhájukat vagy a frizurájukat, ha kellett. Miután mindannyian
leültek, a falnak dőltem.
– Maggie tényleg öltözik?
Danelle grimaszt vágott.
– Egek, nagyon remélem!
– Inkább megyek, meggyőződöm róla.
– Maya… – Elharapta a mondatot, és a fejét csóválta. –
Mindegy, menj csak! Csináld, amit jónak látsz! – Danelle lerázta
magáról a benyalós időszakát követő fásultságot, hogy segítsen
nekem, miután Lyonette gyantába került. Nem sikerült
kitalálnom, hogyan köszönhetném ezt meg neki.
Maggie nem volt felöltözve. Ami azt illeti, épp az foglalta le,
hogy megpróbálta begyömöszölni az összes ruháját – amiken az
ikertestvérével osztozott – a klotyóba. Összerezzent, amikor az
ajtóban állva megköszörültem a torkomat, aztán kimerülten
lihegve, de makacs tekintettel nézett a szemembe. Ugyanolyan
sötétszőke haja volt, mint a Kertésznek és Averynek, ami jelenleg
ziláltan keretezte az arcát. Mogyoróbarna szemével és karakteres
orrával könnyedén beillett volna a Kertész lányának.
Ami ugyebár undorító.
 – Nem megyek.
– De igen, jössz, mert különben a húgodat veszélyeztetnéd.
– És ő nem veszélyeztet engem, valahányszor csak besétál ide,
beborítva mindenféle olyan dologgal, amire halálosan allergiás
vagyok? – fakadt ki Maggie.
– Az allergia nem ugyanaz, mint feldühíteni a Kertészt, és ezt
te is tudod.
– Nem megyek! Nem és nem és nem!
Pofon vágtam.
A csattanás visszhangzott a kis helyiségben, és Maggie bőrén
azonnal kiütközött a pír az ütésem nyomán. Könny szökött a
szemébe, ahogy rám bámult, és az arcára szorította a kezét. Avery
nem nyúlhatott hozzá az allergiái miatt, így kétlem, hogy egészen
addig a pillanatig kapott volna akárcsak egyetlenegy pofont is
életében, bármilyen gyorsan járt el a keze az előbb Danelle-nél.
Ha már úgyis ledermedt a döbbenettől, kiengedett tincseihez
nyúltam, feltornyoztam őket a feje tetejére, majd kontyba
rögzítettem néhány hajtűvel. Megragadtam a felkarját, és
kirángattam a folyosóra.
– Gyere már!
– Nem megyek! – zokogta Maggie, és a kezemet-karomat
karmolászta. – Nem akarok menni!
– Ha képes lennél legalább egy kicsit érettebben viselkedni,
akkor már rég felöltözhettél volna, szép nyugisan, és egy óra alatt
túlestünk volna ezen az egészen. De nem, neked muszáj volt
előadnod az elkényeztetett kishercegnőt, úgyhogy most kénytelen
leszel pucéran és kiakadva megjelenni a vacsorán, aztán
valahogyan meg kell majd magyaráznod a Kertésznek, miért nem
tartottad nagyobb tiszteletben ezt az eseményt.
– Csak mondjátok meg neki, hogy rosszul vagyok!
– Már tudja, hogy nem vagy – mordultam fel. – Lorraine szólt
volna neki, ha bármi bajod lenne. Vagy nem találtad furcsának,
hogy a nőci mindannyiunkhoz benézett ma délután?
– Az már órákkal ezelőtt volt!
– Neked jutott az összes allergia, Lénának meg az összes ész –
motyogtam, és félrefújtam egy kósza hajszálat a szám elől. –
Magdalene, légyszi, ne legyél már ennyire hülye! Egyetlen
vacsoráról van szó. Lorraine külön készítette el a spéci kajádat, és
az asztal legvégén fogsz ülni, jó távol mindenki más tányérjától.
– Miért nem ért meg engem egyikőtök sem? – Maggie belém
rúgott, és mivel ezzel semmit sem ért el, azzal próbálkozott, hogy
a földre vetette magát. Ám egyszerűen csak tovább rángattam őt
magam után, és mivel fájt neki, ahogy az oldalán vonszoltam a
földön, végül ismét talpra kecmergett. – Rohamom lehet! Akár
meg is halhatok!
Betelt a pohár.
Megfordultam, és az egyik üvegtartálynak löktem Maggie-t, a
szárnytetoválás pontosan az orra előtt terült el. A halott lány még
jóval Lyonette előtt került a Kertbe, sőt még Lyonette elődje előtt,
és egyikünk sem tudta a nevét, csak azt, hogy a tetkója Agraulis
vanillae, azaz golgotalepke volt. Amúgy milyen elbaszott már,
hogy egyedül ezt tudtuk róla!
Maggie erre még hevesebben zokogott, görcsösen zihált,
taknya-nyála egybefolyt. Undorodva szorítottam meg ismét a
felkarját, és magammal rángattam, ahogy befordultam a folyosón.
A Kertész az étkező ajtajában állt, karba tett kézzel és a
homlokát ráncolva.
Rácsesztünk.
– Baj van, hölgyeim? – kérdezte.
A pucér, zokogó Maggie-re pillantottam, a kezén vöröslő
kéznyomra, meg a felkarján kirajzolódó véraláfutásra ott, ahol
megszorítottam.
 – Á, nincs.
– Értem.
Sajnos a férfi tényleg mindent értett. Az asztalfőn ülve, egyik
oldalán velem, a másikon Danelle-lel, egész vacsora alatt figyelte
Maggie-t, aki csak ide-oda tologatta a spéci, külön neki készített
kaját a tányérján, és egy falatot sem evett. Figyelte, ahogy a lány
nem volt hajlandó részt venni a társalgásban, vagy akár csak
válaszolni a neki feltett kérdésekre. Figyelte, amint Maggie
fájdalmasan az arcához nyomta hideg vizes poharát – miközben
Danelle szimplán úgy tett, mintha nem is zavartatná magát
feldagadt képe miatt –, figyelte, milyen görnyedten ült az
asztalnál, hogy a lehető legjobban eltakarja a meztelenségét.
Miközben kissé feszengve elfogyasztottuk a desszertet meg a
kávét, a Kertész megköszörülte a torkát, és közelebb hajolt
hozzám.
– Tényleg muszáj volt pofon vágnod?
– Igen, hogy lehiggadjon.
– Most talán higgadt?
Igyekeztem kitalálni a lehető legjobb választ. Nem akartam
kiszúrni Maggie-vel – vagyis igazából Lénával –, de azért
magammal sem.
– Egy kicsit higgadtabb.
A Kertész erre csak bólintott, ám amikor Danelle-re néztem, és
megláttam a szemében a komor beletörődést, elszorult a szívem.

– Meddig hagyta őket életben? – kérdezi Eddison.

– Még két hétig – mormolja Inara. – Tudják, ha az ember
észrevesz valamit, utána már nem veheti semmibe. Azt az estét
követően a Kertész mindig a homlokát ráncolta, valahányszor
csak az ikrek egyikére nézett. Aztán egy este leereszkedtek a
falak. Pár nappal később a két lány az étkező ajtaja mellett kapott
helyet.
Victor átnyújtja neki a folyosókról készült fotók halmát. Inara
úgy egy perc múlva visszaadja, a tetején egy másik képpel.
– Együtt tartotta őket? – kérdezi az ügynök.
– A halálban is, ahogy az életben – bólint komoran Inara.
A Kertész szorosan egymás mellett helyezte el a lányokat az
üvegtartályban, egymás felőli kezüket összekulcsolva.
– Calephelis muticum – teszi hozzá Inara, miközben Victor
végighúzza az ujját a narancssárga és rézvörös pöttyös
szárnyakon. – Mocsári rozsdapettyes.
Az egyik lány arca a testvére vállán nyugszik, összeér a fejük.
Úgy néznek ki, mintha…
– Életükben soha nem bújtak össze így.
Inara fogja a folyosókon készített fotókat, és megfejthetetlen
arckifejezéssel nézi végig őket. Pár pillanattal később nekiáll két
halomba rendezni a képeket maga előtt. Mire végez, a bal oldali
kupac jóval magasabb. Az asztal legszélére csúsztatja, aztán az
alacsonyabb halomra helyezi összekulcsolt kezét.
– Ezeket a lányokat ismerem – mondja halkan. Még mindig
lehetetlen bármit is leolvasni az arcáról. – Egyesekről alig tudok
valamit, mások pedig a lelkem részévé váltak, de megismertem
őket. Eleinte csak azon a néven, amit a Kertésztől kaptak. Aztán
Lyonette bemutatkozott nekünk Cassidy Lawrence-ként.
Megismertette velünk azt a részét, amit megőrizhettünk belőle,
miután maga Lyonette gyantába került. Ezek után a többiek is arra
használták a haláluk előtti utolsó órákat, hogy bemutatkozzanak
nekünk a régi nevükön.
– Tudod a lányok igazi nevét?
 – Nem gondolják, hogy egy idő után a Pillangóként kapott
nevünk vált igazivá?
– Jó, akkor a hivatalos nevüket.
– Néhányukét.
– Mostanra már értesíthettük volna a családjukat! – háborog
Eddison. – Miért nem árultad el ezt már korábban?
– Mert nem bírom magát – közli Inara nyersen, az ügynök
pedig kirántja a keze alól a fotókat.
A lány felvonja a szemöldökét.
– Maga tényleg elhiszi, hogy az igazság megnyugvást hoz,
ugye? – kérdezi. Victor nem tudja eldönteni, hogy hitetlenkedik
vagy gúnyolódik. Vagy talán egészen másról van szó.
– A családoknak joguk van megtudni, mi történt.
– Biztos?
– Igen! – Eddison ellöki magát az asztaltól, és elkezd fel-alá
járkálni a reflexiós üveg előtt. – Vannak, akik évtizedek óta
várnak arra, hogy halljanak valamit a szeretteik felől. Ha végre
megtudhatnák… Ha tudhatnák, hogy végre feladhatják…
A lány tekintete követi őt ide-oda a helyiségben.
– Ezek szerint maga sosem tudta meg az igazat.
– Mi a…?
– Bárkije is tűnt el, soha nem hallott felőle.
A társa lesújtott arcát látva Victor szentségel a bajsza alatt. A
mindenit, ez a lány tényleg nem semmi, ezt kénytelen elismerni.
Nem mintha nehéz volna felbosszantani Eddisont, na de így az
elevenére tapintani?
– Menj, hozass nekünk valami kaját! – utasítja a társát. – Tarts
pár perc szünetet!
Az ajtó becsapódik Eddison mögött.
– Kijének veszett nyoma? – kérdezi Inara.
– Tényleg úgy gondolod, hogy van bármi közöd hozzá?
 – Maguknak mennyi közük van mindahhoz, amiről engem
faggatnak?
Ami persze egyáltalán nem ugyanaz, és ezt mindketten tudják.
– Nem hiszem, hogy segít, ha az ember megtudja az igazat –
szólal meg újra Inara, pillanatnyi hallgatás után. – Akár élnek
még a szüleim, akár meghaltak, semmi sem változtat azon, ami
annak idején történt. Már rég nem fáj, hogy akkor otthagytak.
Elfogadtam, hogy nem jönnek vissza.
– A szüleid saját döntésükből hagytak magadra téged –
emlékezteti Victor. – A Kertész viszont elrabolt titeket. Nem ti
akartátok, hogy ez történjen veletek.
A lány lenéz megégett kezére.
– Azt hiszem, én nem igazán érzékelem a különbséget.
– Ha Sophia egyik kislányát elrabolnák, szerinted az anyja
nyughatna, amíg meg nem tudja, mi lett vele?
Inara pislog.
– De hát mit segít az? Mire jó, ha a szülők megtudják, hogy a
lányuk már évek óta halott? Mégis miért kéne tudniuk, hogy a
gyereküket megerőszakolták, meggyilkolták, és még halálában
sem hagyták békén?
– Azért, mert akkor nem kéne a bizonytalanságban
gyötrődniük. Nem gondolod, hogy a lakótársaid aggódtak érted?
– Az emberek lelépnek – von vállat a lány.
– De te visszamentél volna, ha teheted – tippel az ügynök.
Inara nem válaszol. Talán eszébe sem jutott visszamenni?
Talán nem gondolta, hogy visszavárják?
Victor felsóhajt, és fáradtan dörgöli meg az arcát. Ezt a vitát
egyikük sem nyerheti meg.
Kivágódik az ajtó, és a falnak csapódik, ahogy Eddison
becsörtet. Victor megint káromkodást motyog, és felpattan a
székéről, ám a társa a fejét csóválja.
 – Hagyjál, Vic! Tudom, hol a határ.
Azután került be az FBI-hoz, hogy annak idején átlépte azt a
bizonyos határvonalat az egyetemen, és azóta is bajba került
néhányszor, amikor a munkája során nem tartotta tiszteletben a
határokat. Ám a társa dühtől vöröslő képe mögött Victor látja
rajta a nyugodt elszántságot. Ez elég ahhoz, hogy visszaüljön az
asztalhoz. De biztos ami biztos, a szék legszélére húzódik.
Eddison megkerüli az asztalt, és lehajol a lányhoz.
– Figyelj, a helyzet az, hogy a legtöbb eltűnt ember igenis
hiányzik a szeretteinek. Sajnálom, hogy neked ilyen szar család
jutott. Őszintén mondom. Egyetlen gyereknek sem lenne szabad
így felnőnie. Sajnálom, hogy téged senki sem keresett, de nincs
jogod kijelenteni, hogy a többi lány sem hiányzik senkinek.
Letesz egy bekeretezett fényképet az asztalra; Victornak oda
sem kell néznie, hogy tudja, ki van a fotón.
– Ő a húgom, Faith – mondja Eddison. – Nyolcéves korában
tűnt el, és nem, azóta sem hallottunk felőle. Nem tudjuk, hogy
egyáltalán él-e még. A családom húsz gyötrelmes éve keresi őt,
várjuk, hátha sikerül bármi nyomra bukkanni. Még ha holtan
találnánk is rá, legalább végre tudnánk, mi lett a sorsa. Akkor
nem kéne többé arra gondolnom, valahányszor csak egy húszas
évei végén járó, szőke nőt látok, hogy akár Faith is lehetne; nem
kéne attól félnem, hogy talán elmegyek a testvérem mellett, és
észre sem veszem. Édesanyámnak nem kéne folyton frissítenie
azt a honlapot, amiről reméli, hogy Faith talán rábukkan.
Édesapám foghatná a nyomravezetőnek kínált pénzt, amit hosszú
évek óta őrizget, és végre megjavíttathatná belőle a házat, ami
lassan szétesik körülöttük. Elsirathatnánk a húgomat,
elbúcsúzhatnánk tőle, szépen elengedhetnénk őt. A
bizonytalanság bénító. Sokáig fog tartani, mire az összes lányt
kiszedjük a gyantából, még annál is tovább, mire mindegyiküket
azonosítjuk. Ez túl hosszú várakozást jelentene a szeretteiknek.
Neked lehetőséged van véget vetni a bizonytalanságuknak.
Segíthetsz nekik gyászolni és végre továbblépni. Lehetőséged van
visszaadni ezeket a lányokat a családjuknak.
A fényképen látható kislány rózsaszín, csillogó tiarát visel, és
tini nindzsa teknőcnek van öltözve – jelmezét szemmaszk és
rózsaszín tütü teszi teljessé –, az egyik kezében szorongatott
párnahuzaton pedig Csodanő díszeleg. A szintén nagyon fiatal
Eddison fogja a másik kezét, és mosolyogva néz le rá. A fiú nem
visel jelmezt, ám úgy tűnik, ez csöppet sem zavarja a húgát, aki
foghíjas vigyorral viszonozza a mosolyát.
Inara megérinti a kislány vidám arcát a keret üvegén át.
Ugyanígy érintette meg Lyonette fényképét.
– A Kertész lefotózott minket – szól végül. – Elölről és
hátulról, miután elkészült a tetoválásunk. Ha képeket csinált
rólunk, akkor nyilván meg is tartotta őket. Nem a Kertben voltak:
egyszer körülnéztem a lakosztályában, és nem találtam fotókat.
Lyonette úgy gondolta, hogy a pasas valószínűleg albumba
ragasztotta a képeket, azzal szórakoztatta magát, amikor épp nem
tudott bejönni hozzánk a Kertbe. – Inara még néhány pillanatig
fürkészi a bekeretezett fényképet, aztán visszaadja Eddisonnak. –
Lotte majdnem nyolcéves volt.
– Felhívom a helyszínelőket – mondja a férfi a társának. –
Szólok nekik, hogy kutassák át még egyszer a házat. – Óvatosan a
hóna alá dugja a képet, és kimegy a helyiségből.
A távozását követő csendet Inara halk horkantása töri meg.
– Akkor se bírom a csávót.
– Nem is kötelező – feleli Victor nevetve. – Látta valaha
Desmond ezt az albumot?
A lány vállat von.
– Ha látta is, egy szóval sem említette.
 – De egy bizonyos ponton rádöbbent a Kert valós
természetére.
– Egy bizonyos ponton.

Desmond egy csütörtök éjszakán használta legelőször az új

kódját, hogy egyedül lépjen be a Kertbe. Vagyis, mivel elmúlt
éjfél, tulajdonképpen már péntek volt. Nagyjából egy hét telt el
azóta, hogy a Kertész végre saját kódot programozott be a
kisebbik fiának a biztonsági rendszerbe. Abban az egy hétben
Desmond továbbra is csak az apjával együtt látogatott el hozzánk,
és azután sem tett fel nekünk kérdéseket, hogy a Kertész magára
hagyta őt velünk. Három hete tudott a Kertről, de még nem jött rá,
hogy igazából mit rejt.
Én szinte az egész napot Simone szobájában töltöttem, hideg
borogatást tettem szegény csajszi homlokára és pohárból itattam
vízzel, miközben egyfolytában rosszullét meg hányinger gyötörte.
Már harmadik napja rókázott újra meg újra, és habár egyelőre
sikerült eltitkolnunk a dolgot Lorraine elől, nem voltam biztos
benne, meddig mehet még így. Az állandó rosszullétek és
bizonyos tapintásra érzékeny pontok alapján az a baljós érzésem
támadt, hogy Simone terhes.
Ez megesett néha, mivel nincs garantáltan százszázalékos
fogamzásgátló módszer, de mindig azt jelentette, hogy egy újabb
lány kerül üvegtartályba, és átmenetileg ismét megürül az egyik
szoba. Azt hiszem, maga Simone még nem döbbent rá, hogy mi a
baj. Egyszerűen úgy gondolta, hogy Avery megint behurcolta az
influenzát a Kertbe. Miután végre elaludt, fél kezét a gyomrára
szorítva, Danelle vállalta, hogy felvált engem, és reggelig
Simone-nal marad.
Belengett engem a hányás keserű, áporodott szaga, olyan
áthatóan, hogy nekem is felkavarodott kicsit a gyomrom. Már rég
elnyertem azt a kiváltságot, hogy akkor zuhanyozhattam le,
amikor csak akartam, ám úgy éreztem, tényleg rosszul leszek, ha
bent kell maradnom egy másik kis helyiségben. Így csupán annyi
időre tértem vissza a szobámba, hogy belökjem a ruhámat meg a
bugyimat a szennyesledobóba – Bliss már az elején tájékoztatott
arról, miszerint a nyílás túl szűk ahhoz, hogy átférjen rajta egy
ember –, és kimentem az udvarra.
Éjszaka a Kertet beborította a sötétség és a holdfény, ilyenkor
tisztábban hallhatóvá vált mindaz, ami fenntartotta az egész
helyet meghatározó illúziót. Nappal beszélgetés meg mozgás
töltötte be az udvart, néha még játék és éneklés is, elfedve a
virágágyásokba vizet-tápot pumpáló csövek zaját, a levegőt
keringető rendszer zúgását. Éjszakánként azonban a Kert ledobta
magáról a szép álruhát, hogy megmutassa az alatta rejtőző nyers
valóságot.
Ugyanazért szerettem az éjszakai Kertet, amiért az eredeti
tündérmeséket. Olyan volt, amilyen: se több, se kevesebb. Ha az
embernek nem kellett éjjel a Kertésszel lennie, akkor a
sötétségben érzékelhette leginkább a Kert igaz valóját.
Átvágtam a visszhangzó barlangon, és megálltam a vízesés
alatt. Hagytam, hogy a víz rám zubogjon, és elmossa a hányás
bűzét, a közelgő halál keserűségét. A lezúduló vízsugár elég erős
volt ahhoz, hogy jólesően verje az izmaimat, amik igencsak
begörcsöltek és kimerültek, miután az elmúlt három napban hol
Simone fölé hajoltam, hol a kényelmetlen zsámolyon üldögéltem,
hol pedig aggódtam, mikor toppan be végre Lorraine vagy a
Kertész a csaj gyanús rosszulléte miatt. Hagytam, hogy a víz
kimasszírozza belőlem a görcs nagy részét, aztán felmásztam a
párától nyirkos köveken a szikla tetejére. Amennyire tudtam,
kicsavartam a hajamból a vizet, aztán csukott szemmel hanyatt
dőltem a napozókövemen. Csöppet sem elegánsan terültem ki,
szétdobva kezemet-lábamat, és kiélveztem a kő maradék kis
melegségét abból, amit napközben magába szívott. Éreztem, hogy
az izmaim lassan, lélegzetről lélegzetre szépen ellazulnak.
– Nem kertelsz, de látom, szégyenlős sem vagy.
Olyan gyorsan ültem föl, hogy meghúztam egy izmot a
hátamban, így a következő jó néhány percben hevesen
szitkozódtam az olyan alakok miatt, akik lopva közelítik meg az
embert, és a frászt hozzák rá. Desmond úgy öt-tíz méterre állt
tőlem az ösvényen, zsebre dugott kézzel, és hátrahajtotta a fejét,
hogy az üvegház tetejét bámulja.
– Szép jó estét – mondtam savanyúan, és kényelmesebb pózt
vettem fel a kövön. Minden göncöm a szobámban volt, mosásra
várva, így semmi értelmét nem láttam, hogy visítozzak, vagy
próbáljak találni valamit, amivel elfedhetem magam. –
Bámészkodni jöttél?
– Nem egészen ilyen látnivalóra számítottam.
– Azt hittem, egyedül vagyok.
– Egyedül? – ismételte Desmond, és a szemembe nézett. A
tekintete nagyon gondosan nem vándorolt ennél lejjebb. – Egy
lányokkal teli kertben?
– A többiek mind alszanak, vagy valami mással foglalják el
magukat a szobájukban – vágtam vissza.
– Aha.
Ezután jó időre csend támadt. Baromira nem az én dolgom volt
éltetni a társalgást, így hát megfordultam a kövön, és az udvart
bámultam, figyeltem, ahogy a tó felszíne fodrozódott,
felkavarodott ott, ahol belefolyt a patak. Végül meghallottam
Desmond közeledő lépteit, aztán egy sötét valami jelent meg
előttem a levegőben. Kinyújtottam feléje a kezem, mire az
ölembe hullott.
A fiú pulóvere volt az.
A holdfényben nem tudtam pontosan meghatározni a színét,
talán burgundivörös lehetett, a mellkasára az egyetem címerét
hímezték. Szappan, arcszesz és cédrusolaj illatát éreztem rajta, a
Kertben szinte ismeretlen volt ilyesfajta kellemes, férfias elegy.
Zilált kontyba fogtam a hajamat a fejem búbján, és fölvettem a
pulóvert. Miután kellően eltakartam magam, Desmond leült
mellém a kőre.
– Nem tudtam aludni – mondta halkan.
– Úgyhogy inkább kijöttél ide.
– Egyszerűen nem bírom felfogni ezt a helyet.
– Ez érthető, hiszen felfoghatatlan.
– Vagyis nem volnál itt, ha lenne más választásod.
Felsóhajtottam, és a szememet forgattam.
– Ne faggass, ha aztán eszed ágában se lesz felhasználni a
kapott információt!
– Honnan tudod, hogy nem használnám fel?
– Onnan, hogy szeretnéd, ha apád büszke lenne rád – feleltem
élesen. – És tudod, hogy ha bárkinek is szólsz minderről, akkor
egy életre lesheted apuci büszkeségét. Ezt figyelembe véve, mit
számít, hogy azért vagyunk-e itt, mert van más választásunk,
vagy sem?
– Biztos… Biztos azt gondolod rólam, hogy hitvány
semmirekellő vagyok.
– Azt gondolom, hogy tényleg lehet belőled az. – A fiú
szomorú, őszinte arcára néztem, és alapvetően először azóta, hogy
a Kertbe kerültem, úgy döntöttem, kockázatot vállalok. – És azt is
gondolom, hogy lehetne belőled sokkal jobb ember.
Desmond sokáig hallgatott. A létező legapróbb lépést tettem
meg, leheletfinoman bátorítottam, de már ennyi is túlzásnak tűnt.
Mégis miként lehet egy szülőnek akkora hatalma a gyereke fölött,
hogy az apai büszkeséget elnyerni fontosabbnak tűnik, mint
helyesen cselekedni?
– A döntéseink határoznak meg minket – szólt végül a fiú.
Ezt nem nevezném lényegre törő válasznak.
– Te milyen döntéseket hozol, Desmond?
– Azt hiszem, hogy jelenleg nem hozok semmilyen döntést.
– Akkor automatikusan rosszul döntesz. – A fiú erre kihúzta
magát, és tiltakozásra nyitotta a száját, de feltartottam a kezemet.
– Az is döntés, ha nem döntesz. A semlegesség csupán egy
elmélet, nem tény. Senki sem élheti az életét igazán semlegesen.
– Svájcnak bejött.
– Az egész országot tekintve talán. De szerinted hogy érezték
magukat az egyes állampolgárok, amikor megtudták az igazat
arról, miféle szörnyűségek zajlottak, miközben ők semlegesek
maradtak? Miután tudomást szereztek a koncentrációs táborokról,
a gázkamrákról meg az emberkísérletekről, szerinted továbbra is
elégedettek voltak a semlegességükkel?
– Akkor miért nem léptek le mind? – faggatott Desmond. –
Ahelyett, hogy megítélnéd apámat, amiért kaját, ruhát meg
kényelmes menedéket biztosít nektek, miért nem húzol vissza az
utcára?
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy nekünk is megadta a
kódot?
Desmond elszörnyedt, felháborodása ugyanolyan gyorsan
elillant, ahogy fellángolt.
– Bezárva tart titeket?
– A gyűjtők nem szokták elengedni a pillangókat. Akkor
minek fognák be őket?
– Megkérhetnétek apámat, hogy engedjen ki titeket.
 – Nem könnyű bármit is kérni tőle – válaszoltam, elismételve a
szavait úgy egy héttel azelőttről.
Desmond elsápadt.
Vak volt, de nem hülye. Iszonyúan feldühített, hogy
szándékosan választja a tudatlanságot. Kibújtam a pulóveréből, és
az ölébe ejtettem, ahogy felálltam a kőről.
– Jót dumáltunk – motyogtam, és sietve elindultam az
ösvényen, ami a szikla túlsó végén, az enyhébben lejtő oldalon
vezetett le az udvarra. Hallottam, ahogy Desmond a nyomomba
ered, és meg-megbotlik.
– Maya, várj! Várj meg! – Elkapta a csuklómat, hogy
visszahúzzon, és kis híján elestem. – Ne haragudj!
– Éhes vagyok, és te megakadályozol abban, hogy bemehessek
kajálni. Inkább ezért mentegetőzz, ha akarsz, és eressz el!
A fiú elengedte a csuklómat, de követett, ahogy átvágtam az
udvaron. A kis patakhoz érve elsőnek ugrott át rajta, aztán a kezét
nyújtotta, hogy segítsen átkelni, amit egyszerre találtam bizarrnak
és elbűvölőnek. Az étkezőben – és a hozzá tartozó, nyitott
konyhában – már nem égett a mennyezeti világítás, a tűzhely
fölött viszont Lorraine felkapcsolva hagyott egy halovány fényű
lámpát, arra az esetre, ha egyikünk éjszakai nassolásra vágyna.
Desmond figyelmét egy pillanatra elvonta a nagyobbik, zárt
fridzsider látványa.
Kinyitottam a kisebbik hűtő ajtaját, és megnéztem, mit
ehetnék. Tényleg muszáj lett volna bekapnom valamit, de miután
az egész napot egy rókázó ember mellett töltöttem, nem igazán
maradt étvágyam, semmi sem tűnt az ínyemre valónak.
– Az meg mi a hátadon?
Becsaptam a hűtő ajtaját, és megperdültem, hogy a fény ne a
hátamra essen, de már késő volt. Desmond mögém lépett, aztán
odahúzott a tűzhelyhez, és a lámpa halovány fényében alaposan
szemügyre vette a tetoválásomat a maga teljes, pompás,
borzalmas valójában. Alapvetően szinte meg is tudtam volna
feledkezni arról, hogy néz ki a szárnyam. A Kertész hajlandó volt
tükröt adni annak, aki kérte; én azonban sosem vágytam rá. Bliss
viszont ügyelt rá, hogy időről időre mindegyikünket
odarángasson egy tükörhöz, és szembesítsen minket a saját
szárnyunkkal.
Hogy el ne felejtsük, kik vagyunk.
A pillangók nem élnek sokáig. Bliss erre is emlékeztetni akart
minket.
Desmond ujjhegyei végigsiklottak a sötét erezeten a szárnyam
felső, aranybarna részén. A fiú követte a vonalakat egészen a
szárny peremének közelében lévő, finoman kidolgozott, ék alakú
csíkokig. Szobormereven álltam, pedig a hideg futkosott a
hátamon attól, ahogy Desmond keze óvatosan fölfedezte a
tetoválásomat. A srác nem kért engedélyt, hogy hozzám érhessen,
na de az apja fia volt, ugyebár. Lehunytam a szemem, és ökölbe
szorítottam a kezemet az oldalamnál, miközben Desmond ujjai a
szárny alsó részére vándoroltak, a rózsaszín meg lila
árnyalatokhoz. Onnan nem lefelé követte a vonalakat, hanem a
gerincem irányába, majd végighúzta a hüvelykujját a hátam
közepén függőlegesen futó, fekete vonalon.
– Ez gyönyörű – suttogta. – Miért pont pillangó?
– Apádat kérdezd!
Ujjai egyszeriben megremegtek a bőrömön, apja tulajdonának
jelén. De nem vette el a kezét.
– Ezt apám tette veled?
Nem válaszoltam.
– Nagyon fájt?
Legjobban az fájt, hogy kénytelen voltam mozdulatlanul
feküdni, és hagyni, hadd jelöljön meg a pasas, ám ezt nem
mondtam ki. Nem árultam el Desmondnak, milyen kurvára fájt
látnom, ahogy egy-egy új lány hátán megjelentek a legelső
vonalak; nem mondtam meg neki, hány hétig nem bírtam háton
feküdni a meggyötört bőröm miatt; nem közöltem vele, hogy még
mindig képtelen vagyok hason aludni, mert az jut eszembe róla,
amikor az apja először erőszakolt meg, ahogy belém nyomulva új
nevet adott nekem.
Nem szóltam semmit.
– Ezt… Ezt teszi minden lánnyal? – kérdezte Desmond
remegő hangon.
Bólintottam.
– Úristen!
Fuss! – üvöltöttem volna legszívesebben. Fuss, és értesítsd a
zsarukat, vagy nyisd ki nekünk az ajtót, hogy mi magunk
rohanhassunk a rendőrségre! Könyörgöm, csinálj már valamit,
akármit, ahelyett, hogy csak állsz itt!
Ám Desmond nem mozdult. Továbbra is mögöttem ácsorgott,
kezét a festékkel és hegekkel megrajzolt mintázaton nyugtatva,
míg a kettőnk közötti csend végül eleven, levegő után kapkodó
lénynek nem érződött. Így aztán én húzódtam el, ismét
kinyitottam a hűtőt, és úgy tettem, mintha lett volna bármi
normális ebben a pillanatban. Kivettem egy narancsot, a
csípőmmel belöktem az ajtót, aztán a konyhapult azon részének
dőltem, ami a többire merőlegesen futott. Nem volt szigetpultnak
nevezhető, amolyan derékmagasságú sorompóként választotta el a
konyhát az étkezőtől.
Desmond oda akart lépni hozzám, ám a lába összecsuklott, így
lerogyott mellettem a földre, háttal az alsó szekrénynek. Válla a
térdemhez ért, miközben én a narancs megpucolására
koncentráltam. Örökké próbáltam egyben lehámozni a héjat,
tökéletes spirálban. Bár még sosem sikerült. Menet közben
mindig elszakadt.
– Miért csinálja?
– Szerinted?
– Bassza meg! – Desmond felhúzta a lábát, a térde fölé
görnyedt, és a tarkójára szorította a kezét.
Kiszabadítottam az első gerezdet, és kiszívtam belőle a levet, a
magokat pedig lerakosgattam a héjra.
Elnyúlt a csend.
Miután a gerezd minden levét kiszívtam, egészben bekaptam a
számba, és elrágtam. Hope régen sokat cukkolt a narancsevési
szokásom miatt, mert szerinte a látvánnyal mindig totál zavarba
hoztam a fiúkat. Ilyenkor válaszul nyelvet öltöttem rá, és
közöltem vele, hogy egy fiúnak se kötelező néznie engem
narancsevés közben. Desmond mindenesetre most föl sem
pillantott rám. Elfogyasztottam a második gerezdet, aztán a
harmadikat és a negyediket is.
– Még ébren vagy, Maya? – szólalt meg a Kertész hangja
halkan az ajtóból. – Jól érzed magad?
Desmond erre felnézett, sápadt és lesújtott arccal, de nem állt
fel, nem szólalt meg, nem tudatta az apjával, hogy itt van. Így,
hogy a padlón ült, a szekrénynek háttal, a Kertész csak akkor
vehette volna észre, ha eljön egészen a pultig, és lenéz. Ám a férfi
mindig csak az étkezőig jött, soha nem szokott belépni a
konyhába.
– Minden rendben – feleltem. – Csak harapni akartam valamit,
miután beálltam egy kicsit a vízesés alá.
– És eszedbe se jutott felöltözni? – nevetett a Kertész. Belépett
az étkezőbe és leült a nagy, párnázott székre, ami neki volt
fenntartva. Amennyire tudom, soha nem vette észre az elnagyolt
koronát, amit Bliss a széke hátára karcolt. Igazat kellett adnom a
barátnőmnek abban, hogy a bútor egy kicsit tényleg trónszerű
volt: az ülést vastag, sötétvörös párna borította, a váz szinte
fekete, polírozott fája díszes faragásokkal ékesítve magasodott a
pasas feje fölé. Hátrébb tolta a széket, félkönyékkel az asztalra
támaszkodott, mert a széknek nem volt karfája.
Vállat vontam, és kivettem még egy gerezdet a narancsból.
– Nem sok értelmét láttam ezzel foglalkozni.
A pasas furcsamód lezsernek tűnt, ahogy egy szál selyem
pizsamanadrágban ült a félhomályban. Szolid arany jegygyűrűje
meg-megcsillant a tűzhely lámpájának fényében. Nem tudtam,
hogy a lakosztályában aludt, vagy az egyik lánytól jött éppen, bár
általában nem szokott a szobánkban éjszakázni. Hacsak a felesége
el nem utazott a városból, rendszerint otthon töltötte az éjjelnek
legalább egy részét, a házban, amit soha nem láttam, nem
láthattam, még a Kert legmagasabb fájáról sem.
– Gyere ide, csüccs le hozzám!
A lábamnál kuporgó Desmond elkínzott képpel szorította a
szájára az öklét.
A héjjal meg a magokkal együtt a pulton hagytam a narancs
maradékát, engedelmesen megkerültem a pultot, és átkeltem a
homályos helyiségen, hogy csatlakozzak a Kertészhez az
asztalnál. Le akartam ülni a legközelebbi padra, ám a férfi az
ölébe húzott. Egyik kezével a hátamat és csípőmet cirógatta,
ahogy az önkéntelen szokása volt, a másikkal a combomhoz
nyomta a kézfejemet, összekulcsolva az ujjainkat.
– Hogy fogadják a lányok Desmond jelenlétét?
Nem sejthette, mennyire aktuális kérdés a fia jelenléte,
különben kétlem, hogy épp erről akart volna beszélni.
– A lányok… bizonytalanok – feleltem végül. – Azt hiszem,
mind várják, hogy kiderüljön, Desmond rád hasonlít-e, vagy
inkább Averyre.
– És miben reménykednek? – Olyan tekintettel sandítottam rá,
hogy elnevette magát, majd csókot nyomott a kulcscsontomra. –
Ugyan már, csak nem félnek tőle?! Desmond a légynek sem
ártana.
– Biztos vagyok benne, hogy a lányok hozzá fognak szokni a
jelenlétéhez.
– Na és te, Maya? Te mit gondolsz a kisebbik fiamról?
Kis híján a konyha felé pillantottam, de ha Desmond nem
akarta, hogy az apja tudjon a jelenlétéről, akkor én sem
szándékoztam elárulni.
– Szerintem össze van zavarodva. Nem igazán tudja, mire
vélje ezt az egészet. – Mély levegőt vettem, pár pillanatig
győzködtem magam, hogy a következő kérdést Desmond
kedvéért teszem föl, így próbálok rálátást biztosítani neki a Kert
valódi természetére. – Minek a kiállítás?
– Hogy érted?
– Miért tartasz meg minket azután is, ha már nem vagyunk?
A Kertész egy darabig nem felelt, ujjai értelmetlen jeleket
rajzolgattak a bőrömre.
– Édesapám pillangókat gyűjtött – szólt végül. – Saját maga
járt el befogni őket, és ha nem sikerült jó állapotban elkapnia
egyes példányokat, akkor másoknak fizetett értük. Még elevenen
tűzte bele a pillangókat a dobozukba, amiket aztán kiakasztott a
dolgozószobája falára. Mindegyik dobozban fekete bársony
alapon díszelegtek a példányok, mellettük pedig bronztáblácskán
szerepelt a köznapi és a tudományos nevük. Apám gyűjteménye
olyan volt, akár egy igazi kis múzeum. A falon sorakozó dobozok
közé kitette édesanyám egy-egy hímzését is. Anyám alkotásai
néha csak egyetlen pillangót ábrázoltak, máskor meg egy egész
kis csoportot, gyönyörű színekben pompáztak az anyagon.
Keze elhagyta a combomat, és a hátamra vándorolt, ujjai
követték a szárnyam vonalát. Oda sem kellett néznie, hogy
pontosan leképezze a mintázatot.
– Apám abban a szobában volt a legboldogabb – folytatta. –
Miután nyugdíjba vonult, szinte minden napját ott töltötte. Ám
elektromos hiba miatt kis tűz ütött ki a háznak azon a részén, és a
pillangók mind odavesztek. Minden egyes darab, a teljes
gyűjtemény, amit édesapám évtizedeken át állított össze és tartott
becsben. Apám képtelen volt kiheverni ezt a veszteséget, és nem
sokkal később meg is halt. Azt hiszem, úgy érezte, hogy az egész
élete odalett abban a tűzben.
Ismét hallgatott egy kicsit, mielőtt tovább beszélt:
– Az édesapám temetését követő napon meg kellett jelennünk
anyámmal a függetlenség napja tiszteletére rendezett városi
ünnepségen. A népünnepély keretében díjat akartak átadni
édesanyámnak a jótékonysági tevékenységéért, ő pedig senkinek
sem akart csalódást okozni azzal, hogy nem megy el. A díjátadó
után együttérző barátok társaságában hagytam anyámat, én pedig
az utcabálozók között sétálgattam. És ekkor megláttam őt: egy
lányt, aki madártollakból készült pillangómaszkot viselt.
Tollakból meg selyemsziromból készített kis pillangókat
osztogatott azoknak, akik átmentek a karneváli labirintuson.
Annyira gyönyörű és életteli volt, olyan nagyon eleven, hogy a
láttán szinte lehetetlennek tűnt a pillangók halandósága. Amikor
rámosolyogtam és bementem a labirintusba, követett. Nem volt
nehéz rávennem, hogy jöjjön haza velem. Eleinte az alagsorban
tartottam őt, amíg meg nem tudtam építeni neki a Kertet, rendes
otthonnak. Még egyetemre jártam, és éppen akkor vettem át apám
cégének vezetését, hamarosan pedig megnősültem, úgyhogy azt
hiszem, az én kis Pillangóm nagyon magányos volt. Így hát
miután átköltöztettem őt a Kertbe, szereztem neki társakat,
odahoztam mellé Lorraine-t meg másokat, hogy ne legyen
egyedül.
 A Kertész elmerült az emlékeiben, de számára ez nem volt
fájdalmas. Az ő szemszögéből mindennek így volt értelme, ez az
egész így volt helyes. Ahelyett, hogy egy elkészült édenkertbe
hozta volna az ő Éváját, direkt neki építette meg a Kertet, és maga
a férfi szolgált a lángoló pallosú angyalként is, aki nem engedte ki
onnan a lányt.
Ekkor közelebb húzott magához az ölében, a mellkasához
vont, a vállára fektette a fejemet, a nyaka tövébe, így folytatta az
elbeszélését.
– Az én legelső kis Pillangóm halála szívfájdító volt, és nem
bírtam elviselni a gondolatot, hogy egyedül ez a rövidke létezés
jutott neki. Nem akartam elfelejteni őt. Tudtam, hogy ameddig
emlékszem rá, egy része mindig élni fog. Ezért megépítettem a
tartályokat, és utánajártam, hogyan óvhatnám meg a Pillangóimat
az enyészettől.
– A gyantával – suttogtam, a Kertész pedig bólintott.
– De először a bebalzsamozás jön. A cégem gyártási részlegén
sok formaldehidet és formaldehidalapú műgyantát használnak,
ruhakészítésnél alkalmazzák, akár hiszed, akár nem. Könnyű a
szükségesnél többet rendelnem, és a maradékot idehozatnom. A
vér kivonása és formaldehiddel való helyettesítése meggátolja a
bomlást, legalábbis eléggé ahhoz, hogy a gyanta épen
megőrizhesse a testet. Így akkor sem foglak elfelejteni, Maya,
miután már nem leszel.
Az volt a legperverzebb az egészben, hogy a Kertész ezt
tényleg megnyugtatónak szánta. Tudatosította bennem, hogy
három és fél év múlva – hacsak nem történik előbb valami baleset
vagy nem haragítom magamra – le fogja csapolni a véremet, és
helyette formaldehidet juttat az ereimbe. Épp eleget tudtam már
róla ahhoz, hogy sejtsem, közben végig mellettem fog maradni,
talán a hajamat fésülgeti, aztán végső frizurába tűzi, és miután
eltölti a testemet a formaldehid, a férfi szépen elhelyez engem az
egyik üvegtartályban, majd telenyomja azt gyantával, így
biztosítva nekem örök életet, amit nem olthat ki holmi elektromos
hiba miatti tűz. Pontosan tudtam, hogy valahányszor elmegy majd
a tartályom mellett, meg fogja érinteni az üveget, és a nevemet
suttogja, felidézve az emlékemet.
És az ölében ülve szemernyi kétségem sem lehetett afelől,
hogyan érez a pasas mindezzel kapcsolatban.
A Kertész gyengéden eltolt az öléből, szétterpesztette a lábát,
és letérdeltetett maga elé, fél kézzel a hajamba túrva.
– Mutasd meg nekem, hogy nem fogsz elfelejteni engem,
Maya! – Közelebb húzta a fejemet, másik kezével kioldotta a
pizsamanadrágja madzagját. – Soha, még akkor sem.
Akkor sem, ha már rég halott és bebalzsamozott leszek, a
látványom pedig még így is elég lesz ahhoz, hogy álljon nála a
zászló.
És én engedelmeskedtem, mint mindig, mert még így is
akartam azt a három és fél évet. Még akkor is, ha hallgatnom
kellett, amint ez a férfi azt mondogatja, hogy szeret engem.
Engedelmeskedtem, amikor kis híján megfulladtam a rohadék
miatt, engedelmeskedtem, amikor visszarántott az ölébe, és
engedelmeskedtem, amikor azt akarta, ígérjem meg, hogy soha
nem fogom elfelejteni.
És ezúttal ahelyett, hogy valaki más verseivel és szavaival
írtam volna tele az agyamat, a fiúra gondoltam, aki a konyhapult
túloldalán kuporgott, és mindent hallott.
Nem csupán abból jöttem rá, hogy a szomszédunk pedofil,
amilyen pillantásokat a pasas vetett rám. A nála elhelyezett
gyerekek tekintete árulta el, az, ahogy egymásra néztek, a
fájdalmas, keserves tudás, amin osztoztak. Mindannyian tudták,
mi történik, nemcsak saját magukkal, hanem a többiekkel is.
Egyikük sem szólt a dologról egy szót sem. Láttam elkínzott
tekintetüket, és innen tudtam, hogy csak idő kérdése, mielőtt a
férfi benyúl a szoknyám alá, vagy megfogja a kezem, az ölébe
húzza, és azt suttogja, van számomra egy ajándéka.
Miután végzett, a Kertész megcsókolt, és azzal vett búcsút
tőlem, hogy aludjam szépen ki magam. Még mindig a
pizsamanadrágját igazgatta, amikor elindult kifelé az étkezőből.
Visszamentem a pult túloldalára, fogtam a narancs maradékát,
és leültem a földre Desmond mellé, akinek az arcát könnyek
áztatták. Üveges tekintettel bámult rám.
Elkínzott tekintettel.
Megettem a maradék narancsot, hátha addigra sikerül szóhoz
jutnia, de még azután sem mondott semmit, csak átnyújtotta
nekem a pulcsiját. Felvettem, és amikor Desmond a kezemért
nyúlt, hagytam, hogy megfogja.
Esze ágában sem volt értesíteni a rendőrséget.
Ezt mindketten tudtuk.
Az elmúlt fél órában mindössze annyi változott, hogy
Desmond most már egy kicsit gyűlölte magát emiatt.

– Meg sem kérdezted, kik élték túl.

– Maguk úgysem hagynák, hogy elmenjek hozzájuk, amíg el
nem árultam mindent, amit tudni akarnak.
– Ez igaz.
– Szóval, majd megtudom, ha végeztünk, amikor rendesen
velük lehetek. Most már amúgy sem változtathatok semmin, akár
ott vagyok, akár itt.
– Egyszeriben el tudom hinni, hogy hatéves korod óta nem
sírtál.
A lány arcán halovány mosoly villan.
– Kibaszott körhinta – helyesel könnyed hangon.

Bliss készített egy kis körhintát, említettem már?

Az a csaj szinte bármit el bírt készíteni égethető gyurmából,
egyik tálcányi művet sütötte a másik után a konyhában, miközben
Lorraine bosszús képet vágva felügyelte. Bliss volt köztünk az
egyetlen, aki használhatta a sütőt. Ő volt az egyetlen, aki valaha is
engedélyt kért erre.
Lyonette a halála előtti éjszakán, azokban a hosszú órákban,
mialatt összebújtunk az ágyán, történeteket mesélt nekünk
kislánykorából. Nem adott meg neveket vagy helyszíneket, de
azért elmesélt dolgokat magáról, és az a történet, amelyik
megmosolyogtatta, az, amelyiket jobban imádott az összes
többinél, egy körhintáról szólt.
Az édesapja sok körhintához készített figurákat, és a kicsi
Cassidy Lawrence néha megrajzolt neki alakokat, amiket a férfi
beépített a következő projekt terveibe, hagyta a lányának, hogy
kiválassza a színeket vagy az arckifejezéseket. Egyszer az
apukája magával vitte Cassidyt, amikor kiszállította a lovakat és
szánokat egy utazó vidámparknak. Elhelyezték a figurákat a
korongon, a kislány pedig a korláton üldögélt, és figyelte, amint
áthúzták a vezetékeket az aranyszínű póznákon, hogy a lovak fe-
le mozogjanak. Miután minden elkészült, Cassidy fel-alá
futkosott a figurák között, megsimogatta a pacikat, és a fülükbe
suttogta a nevüket, hogy el ne felejtsék. Egytől egyig ismerte és
imádta mindet.
 A Kertész tulajdonságai nem teljesen egyediek, inkább csak
extrémek.
Ám a lovak nem voltak Cassidy tulajdonai, így amikor eljött
az ideje, hogy hazamenjen, mindegyiket ott kellett hagynia, és
valószínűleg soha többé nem láthatta őket. Nem sírhatott, mert
megígérte az apjának, hogy nem fog: megígérte, hogy nem fog
jelenetet rendezni, amikor indulniuk kell.
Ekkor készítette el a legelső origamilovát.
A taxiban, úton hazafelé, Cassidy két tucat origamilovacskát
hajtogatott, noteszlapokon meg gyorséttermi blokkokon
gyakorolt, amíg elég jól nem sikerültek az állatfigurák, és amikor
hazaért, nyomtatópapírra váltott. Egyik lovat készítette a másik
után, és mindegyiküket kiszínezte, hogy megfeleljenek azoknak,
amiket hátrahagyott, munka közben az adott paci nevét suttogva.
Amikor elkészült a lovakkal, gondosan megfestett hurkapálcákat
szúrt át a közepükön, egy kis ragasztóval rögzítve.
Megrajzolta és kiszínezte a padló mintázatát, akárcsak az íves
mennyezet minden festményét, még a bekeretezett képeket is
megalkotta, amik a tető részletgazdagon kidolgozott,
hullámvonalas peremén díszelegtek. Végül az édesanyja
segítségével összeállította az egészet, az édesapja pedig még egy
kis forgattyút is segített barkácsolni az alapzathoz, hogy a kész
művet szép lassan forgatni lehessen. A szülei végtelenül büszkék
voltak Cassidyre.
Az elrablása napjának reggelén, amikor elindult otthonról az
iskolába, a kis körhinta még mindig a házuk kandallópárkányára
kitéve díszelgett.
Miután Lyonette meghalt, én azzal foglaltam el magam, hogy a
névtelen új lányra koncentráltam.
Bliss meg elmerült a gyurmázásban.
Senkinek sem mutatta meg, min munkálkodik, és egyikünk
sem kérdezte. Hagytuk, hadd dolgozza fel a gyászát a maga
módján. Szokatlan volt, hogy mennyire belefeledkezett a
projektjébe. Őszintén szólva, engem csak az aggasztott volna, ha
egy kis tündöklő rezest gyárt. Néhány halott lány esetében
előfordult már, hogy Bliss elkészítette a hátukra tetovált
pillangójukat, én pedig valahogy még hátborzongatóbbnak és
kísértetiesebbnek találtam azokat az ötcentis kis lepkefigurákat,
mint az üvegtartályban kiállított társainkat.
De aztán az új lány hátán a gyulladás elérte a kritikus pontot: a
tetoválása már semmiképpen sem gyógyulhatott rendesen.
Nyilvánvaló lett, hogy ha maga az allergiás reakció nem is öli
meg, a szárnya reménytelenül csúfan mutat majd, és a Kertész
számára ez elfogadhatatlan volt. Elvégre a szépségünk miatt
választott minket.
A falak a kora hajnali sötétségben ereszkedtek le, mintha a
férfi szokás szerint tetoválni vinné el a lányt, ám amikor ismét
fölnyíltak, legújabb társunk nem volt sem a tetoválós helyiségben,
sem az ágyában. Nem bukkant fel egyik üvegtartályban sem. Nem
búcsúzhattunk el tőle.
Egyszerűen csak… eltűnt.
Szó szerint semmi sem maradt utána, még egy név sem.
Bliss a szobámban volt, amikor visszatértem az új lány
kereséséből, törökülésben ücsörgött az ágyamon, átlapolós
szoknyáját ráhajtotta az ölében lévő tárgyra. Falfehér volt, a
szeme pedig olyan karikás, hogy arra gondoltam, alig aludhatott,
mióta Lyonette búcsút vett tőlünk.
Leültem mellé, magam alá húztam az egyik lábamat, és háttal
a falnak dőltem.
– Halott? – kérdezte.
– Ha még nem is, hamarosan az lesz – sóhajtottam.
– És akkor egy újabb lány érkezését meg tetoválását
asszisztálod végig.
– Valószínűleg.
– Miért?
Az elmúlt kábé egy hétben ezen én magam is sokat agyaltam.
– Mert Lyonette fontosnak tartotta, azért.
Bliss fölemelte az ölébe hajtott anyagot, és előbukkant a kis
körhinta.
A Kertbe kerülése után Lyonette készített egy újabb origami-
körhintát; ez a halála óta a Bliss ágya fölötti polcon állt. Lyonette
pontosan felidézte az eredeti formát, a mintázatot és a színeket,
amiket aztán Bliss gondosan lemásolt a maga eszközeivel. Még
az aranyszínű póznákon körbefutó díszítést is leutánozta.
Kinyújtottam a kezem, és megböktem a tető közepén lévő
zászlócskát, mire a körhinta elfordult egy kicsit.
– Muszáj volt megcsinálnom – suttogta Bliss. – De nem
tarthatom meg.
Heves, szívszaggató zokogásban tört ki az ágyamon. Nem
tudott az én körhintás sztorimról. Nem tudta, hogy épp egy
feketére és pirosra festett lovon ültem, amikor végre megértettem,
hogy a szüleim nem szeretnek engem, vagy legalábbis nem
szeretnek eléggé. Végső soron azon a napon értettem meg – és
fogadtam el –, hogy senki sem akar engem.
Gyengéden kiemeltem a körhintát Bliss öléből, és megböktem
a barátnőm térdét a lábujjammal.
– Eredj, zuhanyozz le!
Csuklott, aztán engedelmesen felállt az ágyról. Miközben
lemosta magáról két hét gyászát és dühét, én szemügyre vettem a
lovakat, hogy találok-e köztük hasonlót ahhoz, amit tíz évvel
azelőtt eláztattam az életemben utoljára hullatott könnyeimmel.
És a válasz az volt, hogy majdnem. Ez a ló ezüsttel volt
díszítve, nem arannyal, és fekete sörényében vörös szalagok
látszottak, de ezt leszámítva szinte teljesen ugyanolyannak tűnt.
Feltérdeltem az ágyra, és a polcra tettem a körhintát, Szimba
mellé, az origamifigurák meg a többi kiégetett gyurma
társaságába, az Evita által festett kavicsok sorába, a Danelle által
írt vers közelébe – mindazon dolgok közé, amiket a Kertben
töltött hat hónap alatt valahogy sikerült összegyűjtenem. Kíváncsi
voltam, vajon Bliss készítene-e nekem egy aprócska kislányt sötét
hajjal és bronzbarna bőrrel, aki felülne arra a piros-fekete lóra, és
csak menne körbe-körbe-körbe a körhintán, figyelve, ahogy
mindenki faképnél hagyja.
De ha ilyet kértem volna Blisstől, valószínűleg faggatni
kezdett volna az okáról, és annak az egykori kislánynak nem
igazán volt szüksége együttérzésre, sokkal inkább arra, hogy
egyszerűen csak elfelejtsék végre.
Bliss a testét lila, a haját rózsaszín törülközőbe csavarva jött ki
a zuhany alól, és végül hozzám bújva aludt el, mint annak idején
Sophia valamelyik kislánya. Az egyik karomat a fejem mögé téve
továbbra is a falnak dőltem, időről időre kinyújtva a másik
kezemet, hogy finoman megbökjem a körhintát, és láthassam,
amint a piros-fekete ló egy kicsit még távolabb gördül tőlem.

Victor szeretné engedni a lánynak, hogy eltérítse a társalgást ebbe

az irányba. Szeretné hagyni neki, hogy elterelje a gondolatait a
szörnyűségekről, amikről még ki kell faggatnia.
Ám az ügynök előrébb húzódik a széken, és megköszörüli a
torkát. Amikor Inara ráemeli gyászos tekintetét, a férfi lassan
bólint.
A lány felsóhajt, és összekulcsolja a kezét az ölében.
A következő héten Desmond be sem tette a lábát a Kertbe. Nem
használta a kódját, nem kísérte el az apját, egyszerűen távol
tartotta magát tőlünk. Bliss volt az, aki szóvá tette a dolgot a
Kertésznek, a maga megszokott, döbbenetesen nyers módján
kérdezett rá, mi van Desmonddal, ám az apja csupán jót nevetett,
és azt felelte, ne aggódjunk miatta, a srác csak a vizsgáira készül.
Nekem ez totál megfelelt.
Akár bujkált Desmond, akár került minket, vagy akár csak át
akarta gondolni a dolgokat, én egyáltalán nem bántam, hogy nem
kell még egy férfit elszórakoztatnunk. Örültem, hogy így jobban
van lehetőségem megfontolni a helyzetet.
Avery ugyanis visszatért a Kertbe, vagyis állandóan résen
kellett lennem, hogy diszkréten közbeavatkozhassak, és
megvédhessem tőle a törékenyebb lányokat. Még jobban
megbonyolította a dolgot, hogy mindezt Simone betegágya mellől
kellett intéznem.
Szegény csaj észrevehetően fogyott az elmúlt másfél hétben,
mivel fél óránál tovább semmit sem bírt magában tartani. Nappal
én maradtam vele, éjszakára pedig Danelle váltott le, így ilyenkor
kimehettem az udvarra. A napozókövemen aludtam, ahol úgy
tehettem, mintha nem zárnának körül falak, és nem futnánk ki az
időből.
Bírtam Simone-t.
Vicces volt, fanyar humorú, soha nem hagyta magát
meghülyíteni, de azért igyekezett a lehető legjobban elviselni azt
a helyet. Miután ismét kidobta a taccsot, visszasegítettem az
ágyba. Megszorította a kezem.
– Meg kell csinálnom a tesztet, mi?
Bliss mondta, hogy Lorraine a reggelinél láthatóan
gyanakodott, és kérdéseket tett föl.
– Igen – feleltem lassan. – Azt hiszem, igen.
– Pozitív lesz, ugye?
– Azt hiszem.
Simone lehunyta a szemét, és a másik kezével félresöpörte
verítéktől nyirkos tincseit a homlokából.
– Hamarabb rá kellett volna jönnöm. Láttam anyámat meg a
nővéremet terhesen, és az első két hónapban állandóan rosszul
voltak mindketten.
– Akarod, hogy rápisiljek helyetted a tesztre?
– Milyen elbaszott már, hogy mi így mutatjuk ki egymás iránt
a szeretetünket és a barátságunkat? – De aztán lassan megcsóválta
a fejét. – Nem akarom, hogy mindketten holtan végezzük, pedig
tudod, hogy egyedül ezt érnénk el.
Egy darabig csöndben üldögéltünk, mert egyes dolgokra
egyszerűen nincs válasz.
– Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezte végül Simone.
– Mit szeretnél?
– Ha megvan a könyvtárban, felolvasnál nekem valamit?
Amikor elárulta, mit szeretne hallani, majdnem elnevettem
magam. De csak majdnem. Nem azért, mert vicces lett volna,
hanem mert megkönnyebbültem, hogy megtehetem érte ezt az
egyetlen dolgot. Elhoztam a kötetet a könyvtárból, és leültem vele
Simone mellé az ágyra. Megfogtam a kezét, kinyitottam a
könyvet a megfelelő oldalon, és olvasni kezdtem.
– „Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az
esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy
szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és
mezítláb.”
– Ez milyen regény?
– Mesegyűjtemény – helyesbít a lány. – Simone A kis
gyufaárus lány meséjét akarta hallani, Hans Christian
Andersentől.
Victornak halványan rémlik a mese, egy balett formájában,
amiben az egyik lánya, Brittany szerepelt, még jó néhány évvel
ezelőtt. Ám a memóriafoszlány belevész A diótörő és A
rendíthetetlen ólomkatona előadásainak emlékképeibe.
– Az a fajta történet, aminek a Kertben még inkább van
értelme, mint a való világban.

Miután befejeztem azt a mesét, másokkal folytattam, de

elhallgattam, amikor belépett Lorraine. Tálcát hozott, rajta két
adag ebéddel, a kettő között pedig egy terhességi teszt dobozával.
– Itt kell lennem, amíg elvégzed – mondta Simone-nak.
– Mintha magamtól nem tudnám.
Simone sóhajtva felült, az ágytámlának támaszkodott, és a
pohár vízért nyúlt, egy hajtásra kiitta. Átnyújtottam neki a másik
poharat a tálcáról, ebben narancslé volt, azt is megitta. Hősiesen
megpróbálta leküzdeni az ebédet, ami csak leves volt pirítóssal,
ám a nagyját érintetlenül hagyta. Amikor végre pisilnie kellett,
felkapta a dobozt a tálcáról, bevonult a kis vécéjébe, és elhúzta a
függönyt, hogy eltakarja magát.
Lorraine úgy ácsorgott az ajtóban, akár egy keselyű. Görnyedt
háttal, szúrós szemmel bámulta a vécé elé vont anyagot.
Simone kihajolt a függöny mögül, elkapta a pillantásomat, és
az ajtóban strázsáló banya felé biccentett. Bólintottam, mély
levegőt vettem, és elkezdtem felolvasni A rendíthetetlen
ólomkatonát.
Teli torokból harsogva.
A szakács- és ápolónőnk dühödten meredt rám, de Simone így
legalább békében pisálhatott. Hallottuk, ahogy lehúzta a klotyót,
és pillanatokkal később kijött a függöny mögül, majd a nőhöz
vágta a csöpögő műanyag rudacskát.
– Parancsolj! Nyomás, köpj be! Csak tűnj már el!
– Nem akarsz…
– Nem. Tűnés! – Simone levetette magát az ágyra, félig az
ölembe feküdt. – Nem olvasnál tovább?
A hátára fektettem a könyvet, eltakarva a Neonympha
mitchellii azaz mocsári szatírlepke halványbarna szárnyát, és
folytattam az olvasást, ahol abbahagytuk. Simone a délután
legnagyobb részét átaludta, bár időről időre felébredt, hogy a vécé
felé vesse magát. Danelle kicsit később csatlakozott hozzánk,
elegáns koszorúfonásba fogta Simone sötétbarna haját. Bliss
vacsorát hozott nekünk, és apró gyurmavirágokat tűzött a
koszorúfonatba. Én megvacsoráztam, Simone pedig ide-oda
tologatta az ételt a tányérján, aztán Bliss visszavitte a tálcákat a
konyhába Lorraine-nek.
Miután beesteledett, és a folyosó homályba borult, a Kertész
megjelent az ajtóban.
A kezében egy új ruhával.
A többrétegű, barna és krémszínű, finom selyemből készült
darab nemcsak illett Simone tetoválásához, hanem bőrének sötét
árnyalatát is kihangsúlyozta. Miután hirtelen mind
elcsendesedtünk, Simone felnézett, meglátta a ruhát, és gyorsan
elfordította a fejét, mielőtt a Kertész észrevehette volna a
könnyeit.
– Hölgyeim? – szólt a férfi.
Danelle sűrűn pislogva odahajolt Simone-hoz, amennyire csak
tudott, és puszit nyomott a fülére, aztán némán elhagyta a szobát.
Simone lassan feltolta magát ülő helyzetbe, aztán a karjába zárt, a
vállamba temette az arcát. Magamhoz szorítottam, amilyen erősen
csak bírtam, és éreztem, hogy egész testében reszket.
– A nevem Rachel – lehelte a bőrömre. – Rachel Young.
Emlékezni fogsz?
– Igen. – Megpusziltam, aztán vonakodva elengedtem.
Kezemben a mesekönyvvel az ajtóhoz léptem, ahol a Kertész
gyengéden megcsókolt.
– Nem lesznek fájdalmai – mormolta.
Mert halott lesz.
Most annak kellett volna következnie, hogy visszatérek a
szobámba, esetleg bemegyek Blisshez vagy Danelle-hez. Most
jött volna az, hogy összegyűlünk kis csoportokban, próbálunk
tudomást sem venni arról, amik vagyunk, és gyászoljuk a még el
sem veszített társunkat. Most kezdődött volna a várakozás, amíg
Simone meg nem hal.
De most először képtelen voltam minderre.
Egyszerűen képtelen voltam rá.
A világítás vibrált, ez figyelmeztetett minket arra, hogy térjünk
vissza a szobánkba, mielőtt a folyosón leereszkednének a falak.
Kiléptem az udvar homokos ösvényére, és láttam, hogy valaki
megmozdul a Kert túlsó végében, az árnyak közt. Nem voltam
biztos benne, hogy Avery az, Desmond vagy valamelyik lány, és
jelen pillanatban nem is érdekelt. Kihunytak a fények, és
hallottam, ahogy susogva leereszkednek mögöttem a falak. Nagy
puffanással mélyedtek bele a sínekbe, aztán megint csend lett.
A patakhoz léptem, és elindultam a mentén, amíg el nem értem
a vízeséshez. A vízpermettől biztos távolságban letettem a
mesekönyvet egy kőre, aztán összekulcsoltam a karomat a hasam
előtt, a könyökömet szorongattam, mázsás súlyt éreztem a
mellkasomban. Hátrahajtottam a fejemet, a sziklának dőltem, és
az üvegtetőt bámultam. A sötétedő égen előbukkantak a csillagok,
volt, amelyik fényesen, ezüstösen ragyogott, mások haloványan,
kéken vagy sárgán derengtek, és megpillantottam egy pirosan
tündöklő pöttyöt is, ami talán egy repülőgép lehetett.
Aprócska villanás úszott át az égen, és habár tudtam, hogy van
rá tudományos magyarázat – csak űrbéli törmelék lehetett, csupán
kő vagy fém, vagy hulladék egy műholdról, ami a légkörbe lépve
elégett –, nem tudtam másra gondolni, egyedül arra a hülye
mesére.
„Valaki meghalt! – mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a
nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt,
egyszer azt mondta: valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll
az Isten színe elé.”{4}
Szóval az a hülye kislány csak állt a téli hidegben, és egyik
gyufát gyújtotta meg a másik után, hogy megpillanthasson olyan
családokat, amilyenből neki nem volt – soha nem lehetett – része,
végül pedig halálra fagyott a valóság kíméletlen pillanataiban,
egy-egy gyufaláng fellobbanása között, mert hiába gyújtotta meg
a gyufákat, azok csak fényt tudtak adni, meleget nem.
Elakadt a lélegzetem a mellkasomban érzett, szétterjedő
súlytól, nem bírtam megszabadulni tőle. Se beszívni, se kifújni
nem bírtam a levegőt, fojtogató gombócot éreztem a torkomban.
Levelek és ágak zörögtek a távolban, mintha valaki közeledett
volna felém. Térdre rogytam, levegő után kapkodtam, de hiába.
Ökölbe szorítottam a kezem, és a mellkasomat döngettem, ám
ettől csak annyi változott, hogy most már lüktető fájdalmat is
éreztem. Fel nem foghattam, miért nem bírok levegőt venni.
Egy kéz ért a vállamhoz, én pedig megperdültem, hogy
ellökjem magamtól, ám eldőltem az esetlen mozdulattól.
 Desmond volt az.
Négykézlábra támaszkodtam, talpra kecmeregtem, és a
vízesésen át beiszkoltam a barlangba, ám a fiú követett. Utol is
ért, amikor megbotlottam egy bemélyedésben, és kis híján orra
buktam. Desmond elkapott, finoman leültetett a földre, és elém
térdelt. Az arcomat fürkészte, miközben levegő után kapkodtam.
– Tudom, hogy nincs okod bízni bennem – mondta –, de azért
tedd meg, csak egy percre!
Az arcom felé nyújtotta a kezét, ám én ismét ellöktem
magamtól. Desmond a fejét csóválta, gyorsan elfordított magától,
és egyik kezével az oldalamhoz szorította mindkét karomat, a
másikkal pedig befogta az orromat meg a számat.
– Próbálj lélegezni! – suttogta a fülembe. – Nem baj, ha nem
tudod teleszívni a tüdőd, akkor is juthatsz egy kis levegőhöz.
Lélegezz!
Megpróbáltam, és Desmondnak talán igaza volt, talán tényleg
sikerült beszívnom egy kis levegőt, de nem éreztem. Nem
éreztem mást, csak hogy a keze elzár attól, amire szükségem van
az életben maradáshoz.
– Nem teszek mást, csak elérem, hogy nagy koncentrátumban
lélegezd be a szén-dioxidot – folytatta higgadtan. – Lélegezz! Így
oxigén helyett szén-dioxid jut a véráramodba, és lelassítja a tested
reakcióit. Lélegezz! Amikor a szervezeted eljut a kritikus pontra,
amikor már az ájulás határán jársz, a tested természetes reagálása
felülírja a pszichológiai tényezőket. Lélegezz!
Valahányszor lélegzésre utasított, megpróbáltam
engedelmeskedni, én tényleg próbáltam, de egyszerűen nem
jutottam levegőhöz. Nem küszködtem tovább, ólomnehéznek
éreztem a tagjaimat, és Desmond mellkasának rogytam. Keze
továbbra is az orromra-számra tapadt. Mivel egész testem
elnehezült, már alig éreztem a súlyt a mellkasomban, és szép
lassan, miközben a srác újra meg újra elismételte az utasítását,
kezdtem megint levegőhöz jutni. Elfogott a szédelgés, de
lélegeztem. Desmond a vállamra tette a kezét, és a karomat
dörgölte, miközben továbbra is a fülembe suttogott:
– Lélegezz!
Végül ismét önkéntelen megszokássá vált a be- és kilégzés,
már nem kellett tudatosan koncentrálnom rá, és lehunytam a
szemem, ahogy elfogott a gyötrelmes szégyenérzet. Életemben
először kaptam pánikrohamot, habár sokszor láttam már
másoknál, és elszörnyedtem attól, hogy képtelen voltam saját
magamtól értelmes megoldást találni. Attól pedig még jobban
szégyelltem magam, hogy valaki a tanúja volt a kiborulásomnak.
Amikor már félig-meddig biztos voltam benne, hogy nem fogok
szó szerint pofára esni, ha felállok, megpróbáltam talpra
kászálódni.
Desmond erre még erősebben szorított. Nem fájdalmasan, ám
elég erővel ahhoz, hogy csak küzdelem árán bontakozhattam
volna ki a fogásából.
– Gyáva vagyok – szólalt meg halkan. – És még ennél is
rosszabb, hogy azt hiszem, talán apámra ütöttem. De ha most
segíthetek neked, akkor kérlek, engedd meg!
Ha lett volna valaki, aki így odabújik a kis gyufaárus lányhoz,
aki meleg, erős testével hozzásimul a hátához, saját testével
átfogva őt, vajon túlélhette volna a hideget az a kislány?
Vagy mindketten megfagytak volna?
Desmond arrébb húzódott, hogy a falnak dönthesse a hátát, és
gyengéden magával vont, amíg tőle félig elfordulva ültem a lába
között, arcomat a mellkasának szorítva, így éppen ki tudtam venni
a szívdobogását. Ehhez igazítottam még mindig kissé
szabálytalan légzésemet, és éreztem, hogy a fiú szívverése
felgyorsult-megugrott, valahányszor csak megmoccantam. Nem
volt olyan nagydarab, mint a bátyja, nem dagadt a fenyegető
izmoktól, és nem is apja szálkásan erős alkatát örökölte. Karcsú
volt, akár egy futó, hosszú, vékony tagokkal, lapos hassal és
mellkassal. Halkan dúdolt valamit, amit nem ismertem fel, és a
mellkasához simulva nem is hallottam rendesen, ám az ujjai úgy
mozogtak a bőrömön, mintha akkordokat játszott volna a
zongorán.
A vízeséstől átázott ruhában ültünk a nyirkos, sötét barlangban,
és úgy kapaszkodtunk egymásba, mint a rémálomtól megijedt
gyerekek, ám én tudtam, hogy a rémálmom elől nincs menekvés,
akár alszom, akár ébren vagyok. A következő három és fél évben
soha, de soha nem szabadulhattam ettől a rémálomtól, és ez ellen
semmi sem nyújthatott vigaszt.
De néhány órára azért úgy tehettem, mintha nem ez volna az
igazság.
Eljátszhattam a kis gyufaárus lányt, és a barlang falára
vetíthettem az illúzióimat, elveszve a melegségben, míg a fény el
nem halványul, én pedig ismét a Kertben nem találom magam.

– Nem csak rabtársak voltatok, igaz? – kérdezi Victor, miután ad

Inarának egy percet, hogy összeszedje magát. – Azok a lányok a
barátaid lettek.
– Néhányan a barátaim. Mindannyian egy családdá váltunk.
Azt hiszem, ez egyszerűen így alakul.

Néha nehéz volt rávenni magunkat, hogy megismerkedjünk a

többiekkel. Úgy csak még jobban fájt elveszíteni egyikünket, még
jobban fájt hátrahagyni a társainkat. Néha nehéz volt elhinni,
hogy ez a fájdalom megéri. Ám a Kertben örökös fenyegetést
jelentett a magány és az összeomlás veszélye, így a kapcsolatok
kialakítása tűnt a biztonságosabb rossznak. Nem a kisebbik
rossznak, csak a biztonságosabbnak.
Így hát tudtam, hogy Nazira még Blissnél is jobban retteg a
felejtéstől. Igazi rajzművész volt, egyik vázlatfüzetet a másik után
töltötte meg a családja és a barátai portréival. Lerajzolta a
kedvenc szereléseit, az otthonát és az iskoláját, a kis hintát a
játszótéren, ahol élete legelső csókját kapta. Újra meg újra
lerajzolta mindezt, és bepánikolt, ha a részletek megváltoztak
vagy homályossá váltak.
Zara, a Picsa alaposan rászolgált erre a titulusra, és akit Bliss
nevezett el így, arról bizonyosan tudható, hogy tényleg
kibírhatatlanul szemét. Bliss általában csípősen szókimondó volt,
és nem tűrte a mellébeszélést; Zara viszont alapból csak
gonoszkodni bírt. Megértettem, hogy nem vette be a Kert
illúzióit, ám pokollá tette azoknak az életét, akiknek muszáj volt
az önámításba kapaszkodniuk. Például Nazira is ilyen volt, hitt
abban, hogy ha semmit sem felejt el a régi életéből, akkor egy
szép napon viszontláthatja a szeretteit. Nem telt el úgy hét, hogy
ne kaptak volna hajba Zarával, és mindig nekem kellett
szétválasztanom őket – általában úgy, hogy elrángattam Zarát a
patakhoz, és belöktem a vízbe, amíg le nem hűtötte magát. Nem
lett a barátnőm, de a higgadtabb pillanataiban kedveltem őt.
Ugyanúgy imádta a könyveket, mint én.
Glenys örökké csak futkosott, állandóan fel-alá rohangált a
folyosókon, míg végül a Kertész utasította Lorraine-t, hogy adjon
neki kétszer annyi kaját, mint mindenki másnak. Ravenna azon
néhány lány közé tartozott, aki kapott MP3-lejátszót meg
hangfalat, és órákon át tudott táncolni, legyen az balett, hiphop,
keringő vagy sztepp, még a megfelelő cipő nélkül is. Nyilván
mindegyikből éveken át vett órákat, és ha valaki elment mellette,
miközben nagyban ropta, akkor Ravenna elkapta a karját, hogy
bevonja a táncba. Hailee imádott frizurát gyártani mindenkinek,
és fantasztikus, hogy mi mindent bírt varázsolni a hajunkból. Pia
mindenről tudni akarta, hogyan működik, Marenka pedig istenien
hímzett. Még egy aprócska ollót is kapott a Kertésztől a
kézimunkázáshoz, amit szalagra kötve a nyakában kellett viselnie,
így senki sem használhatta arra, hogy kárt tegyen magában. Adara
történeteket írt, Eleni pedig festett. Volt, amikor Adara megkérte
Elenit vagy Nazirát, hogy készítsen illusztrációkat valamelyik
sztorijához.
Aztán ott volt még Sirvat. Sirvat is egészen… egyedi volt.
Nehéz volt kiigazodni rajta.
Nem csupán azért, mert távolságtartó volt, nagyon is, és
csöndes, de még mennyire. Hanem leginkább azért, mert az
ember sosem tudhatta, mi a franc fog kiesni a száján. Ő volt az
utolsó, akit még Lyonette szoktatott hozzá a Kerthez. Lyonette
megkért, hogy ennél a csajnál ne segítsek be neki, mert Sirvat
tényleg irtó fura volt, és egyikünk sem tudta, hogyan reagálnék rá.
Így hát amikor először találkoztam vele, már elkészült a szárnya.
A patak partján feküdt, arcát a sárba temetve, Lyonette pedig
totálisan értetlenül meredt rá.
– Mit csinálsz? – kérdeztem az új lánytól.
Még csak rám sem nézett, világosbarna haját félig beborította a
sár.
– A víz nem csak úgy ölhet meg, ha belefulladsz. Túl sok vizet
inni ugyanolyan halálos lehet, mint a kiszáradás.
A döbbent Lyonette-re pillantottam.
– Ez most ki akarja nyírni magát?
 – Nem hiszem.
Sirvat tényleg nem volt öngyilkos hajlamú, legalábbis
általában. Megtapasztaltuk, hogy ő egyszerűen ilyen, és kész.
Megmutatta nekünk, melyik virágokat kéne megennünk, ha meg
akarnánk ölni magunkat, de ő maga soha nem vette a szájába
egyik ilyen növényt sem. Ezernyi módot ismert a halálra, és olyan
érdeklődést mutatott az üvegtartályban lévő lányok iránt, amit
egyikünk sem akart megérteni. Szinte ugyanolyan gyakran
ácsorgott előttük, mint a Kertész.
Szóval, fura szerzet volt. Őszintén szólva, nem sok időt
töltöttem vele, de mintha észre sem vette volna ezt, egyáltalán
nem zavartatta magát miatta.
A többségünk viszont megismerte egymást. Még akkor is, ha
úgy döntöttünk, hogy nem osztjuk meg a sorstársainkkal a Kert
előtti életünket, meghitt viszony alakult ki köztünk. Egyformán
osztoztunk a jón és a rosszon – szinte mindig csak rosszon –,
hiszen mindannyian pillangólányok voltunk. Ez
megrendíthetetlenül összekapcsolt minket.

– És meggyászoltátok egymást. – Victor ezt nem kérdésnek

szánja.
A lány elhúzza a száját. Nem mosolyog, még csak nem is
grimaszol, csak jelzi, hogy valamiféle arckifejezést kéne öltenie.
– Állandóan. Nem kellett megvárnunk, hogy egyikünk
üvegtartályba kerüljön. Mindenki gyászolt mindenki mást,
minden egyes napon, hiszen mindennap haldokoltunk.
– Desmond közel került valamelyik lányhoz?
– Igen is, meg nem is. Idő kellett hozzá. Ez… – Inara habozik,
tekintete fel-alá cikázik Victor és a sérült ujjai között, majd
nagyot sóhajt, összekulcsolja a kezét az ölében, az asztal alá
dugja, hogy ne látszódjon. – Hát, meg kell érteniük, hogy ez
bonyolult.
Victor bólint.
– Az apja mit gondolt a dologról?

Annak másnapján, hogy Simone gyantába került – nem mintha

láthattuk volna, mivel a falak továbbra is eltakarták a tartályokat
–, a Kertész bevitt magával a lakosztályába, és puccos vacsorát
rendezett kettőnknek. Amennyire meg tudtam állapítani anélkül,
hogy külön rákérdeztem volna, én voltam az egyetlen, akit a
pasas beengedett az itteni lakosztályába. Gondolom, ezt
hízelgőnek szánta, de én csupán aggasztónak találtam. A
beszélgetés könnyed mederben haladt. A Kertész egy szóval sem
említette Simone-t, én pedig azért nem hoztam szóba, mert nem
akartam tudni a legszörnyűbb részleteket. Ezen a helyen már csak
az maradt rejtély, hogyan öl meg minket a férfi.
Miután megettük a desszertet is, a Kertész töltött nekem még
egy pohár pezsgőt, majd azt mondta, üljek le és lazítsak, amíg ő
leszedi az asztalt. Inkább a fotelba telepedtem, mint a kanapéra,
felhúztam a térdemet, és úgy rendeztem el a szoknyámat, hogy
teljesen eltakarja a lábamat. Akár egy díjátadón is parádézhattam
volna abban a ruhában, és kíváncsi lettem, vajon milyen sok pénzt
öl a fickó a Kertbe meg az eltartásunkba. Klasszikus zenét tett fel
a régimódi lemezjátszón, én pedig lehunytam a szememet, és
hátradöntöttem a fejem a kényelmesen kipárnázott fotelban.
A lakosztály vastag padlószőnyege tompította a férfi lépteinek
zaját, de azért hallottam, hogy odajön hozzám. Egy ideig csak
álldogált előttem, figyelt és kész. Tudtam, hogy szeret néha nézni
minket álmunkban, de ezt most valahogy még
hátborzongatóbbnak találtam, mivel ébren voltam.
– Desmond felzaklatott téged a minap?
Kipattant a szemem, amit a Kertész mintha jelzésnek vett
volna, és a fotel karfájára telepedett.
– Hogyhogy felzaklatott-e?
– Visszanéztem néhány felvételt, és láttam, amikor ellökted őt
magadtól. Aztán követett téged a barlangba, de ott ugyebár nincs
kamera. A fiam talán felzaklatott vagy bántott téged?
– Ja, nem.
– Maya!
Sikerült halvány mosolyt erőltetnem a képemre, bár hogy a
Kertész kedvéért vagy a saját magam érdekében, azt nem tudtam.
– Igen, zaklatott voltam, de már azelőtt, hogy Desmond
megjelent. Pánikroham tört rám. Életemben először fordul elő,
ezért fogalmam sem volt, mit tegyek, és elsőre félreértettem, hogy
Desmond miért jött. Átsegített a rohamon.
– Pánikrohamod volt?
– Ha másfél év után ez a legdurvább reakcióm, az nem
kifejezetten aggasztó, nem gondolod?
A Kertész viszonozta a mosolyomat, gyengéden és őszintén.
– És Desmond tényleg átsegített rajta?
– Igen, és velem maradt, amíg le nem csillapodtam.
Desmond egész éjjel velem maradt, még akkor is, amikor
meghallottuk, amint kinyílt két ajtó, majd az apja végigment a
folyosón a zokogó Simone-nal.
A Kertésznek néha kedve támadt még egy utolsó dugáshoz
azzal a lánnyal, akit megölni készült; gondolom, erre jobb volt a
szerencsétlen csaj szobája, mint a titkos helyiségek. Des
mellettem volt egészen reggelig, amikor fölnyíltak a falak, és a
lányok kijöttek a szobájukból, egymásba kapaszkodtak a
fájdalmas veszteség ellen, amit a srác nem érthetett, hiszen nem
tudta, hogy Simone halott, vagy hamarosan az lesz. Talán azt
hitte, hogy az apja egyszerűen csak kiteszi a szűrét? Vagy hogy
elviszi abortuszra?
– A kisebbik fiamon nehéz kiigazodni.
– Úgy érted, nem tudod megállapítani, mit gondol rólunk.
A férfi elnevette magát és bólintott, majd beült mellém a
fotelba. Fél karjával átfogta a vállamat, a mellkasára simította a
fejemet, és egy pillanatra akár két teljesen átlagos ember is
lehettünk volna, akik összebújnak, hogy megnézzenek egy filmet.
Kivéve, hogy ha tényleg átlagemberek lettünk volna, akkor
valószínűleg nem futkosott volna a hátamon a hideg az
érintésétől.
Az biztos, hogy Topher érintésétől sosem irtóztam, ahogy
akkor sem berzenkedtem, ha az egész társaságunk együtt
kucorgott a kanapén Jasonnél vagy Rekesznél vagy bármelyik
másik srácnál a melóból. A Kertésszel a meghittség ugyanúgy
illúzió volt, ahogy a szárny, amivel megbélyegzett minket;
semmit sem tett itt valóságossá.
– Nem szívesen beszél velem róla.
– Figyelembe véve, hogy ez tulajdonképpen a háremed, el
tudom képzelni, milyen kevés fiatalember beszélgetne szívesen az
édesapjával ilyesmiről. Az ember esetleg tanácsot kérhet a
szüleitől arról, hogyan próbálja felkelteni valaki érdeklődését,
vagy mit csináljon a legelső randin, de a szex általában tabutéma,
még akkor is, ha a hajlandóság kérdése nem merül fel.
És annak újabb bizonyítékaként, mennyire nem voltunk
átlagemberek, a férfi erre csak nevetett, aztán maga felé fordította
a fejemet, hogy megcsókoljon. Eszembe jutott, hogy egyszerűen
bemehetnék a lakosztályából nyíló privát konyhába, felkaphatnék
egy kést, és szíven szúrhatnám. Ott helyben megölhettem volna,
csak annak a gondolata fékezett meg, hogy akkor Avery örökölné
a Kertet.
– Avery alig bírt magával az izgalomtól, miután legelőször
feltártam előtte a Kertet. Örökké csak erről beszélt, valahányszor
négyszemközt voltunk. Egy apának talán nem is kellene ennyi
részletet tudnia a tulajdon fiáról. De fel nem foghatom, hogy
Desmond miért nem tett eddig semmi egyebet a nézelődésen
kívül.
– Ez csalódást okoz neked? – kérdeztem szenvtelen hangon.
– Sehogy sem értem. – Keze fölfelé vándorolt a karomon,
egészen a nyakamig, és kioldotta a ruhámon a tarkómnál
megkötött pántot. A fekete selyem lecsúszott rólam, és a Kertész
figyelte, ahogy lesiklott a kulcscsontomon, egészen a derekamig,
feltárva a mellemet. Miközben tovább beszélt, finoman cirógatta
az egyik mellbimbómat. – Egészséges fiatalember, akit gyönyörű
nők vesznek körül, és tudom, hogy már nem szűz, de mégsem
használja ki a lehetőségeket.
– Lehet, hogy még mindig próbálja megemészteni ezt az
egészet.
– Lehet. Vagy talán nem a gazdag kínálat van a leginkább
ínyére. – Kissé megemelt a fotelban, hogy alám húzódhasson,
jobban hozzáférhessen a mellemhez, és letolta a ruhát a
csípőmön, a combomhoz. – Csakis téged keres, ha idejön, még ha
nem is talál meg mindig.
– Szerinte nem kertelek – jegyeztem meg szárazon, mire a férfi
kuncogott.
– Igen, sejtem, miért pont neked teszi fel a kérdéseit. Mit
tennél, ha úgy közelítene hozzád, ahogy én szoktam?
– Azt hittem, hogy rá is ugyanaz vonatkozik, mint rád meg
Averyre, és meg kell tennünk, bármit is akar tőlünk. Talán nem
így van?
– Szóval, hagynád, hogy megérintsen? – A mellemhez hajtotta
a fejét, ajka az érzékeny bőrhöz ért. – Hagynád, hogy élvezetét
lelje benned?
Desmond nem az apja volt.
De akkor is az apja fia volt.
– Hacsak nem utasítasz másként, azt teszem, amit akar tőlem.
A férfi erre felnyögött, és teljesen lerángatta rólam a ruhát, a
fotel mellé ejtette a fekete anyagot. Miközben szája és keze
árulóvá tette a testemet, nem hallatszott más, csak ahogy a
nevemet mondogatta, egyfolytában ismételgette, a szavak éles
kiáltásként hatoltak a csendbe.
„Egynémely létező, testetlenül kísértve, kettős életet él… Van
ilyen csend is: tenger s partszegély, test s lélek. Holt vidéket jár az
egyik.”{5}
 A Kertész azon az éjszakán újra és újra a magáévá tett, a
fotelban, a szőnyegen, a franciaágyon, én pedig elmondtam
magamban mindent, amit csak fel tudtam idézni, még
koktélrecepteket is, ám már jóval hajnal előtt kifogytam a
szavakból, és éreztem, ahogy a méreg beszivárog a repedéseken
át a lelkembe. Hozzászoktam már, mennyire iszonytató érzés
elviselnem, ahogy a Kertész megkefél, de sosem bírtam
megszokni annak gyomorforgató fájdalmát, milyen elviselni,
hogy azt hiszi, szeret engem.
Miután végre visszakísért a szobámba, leült keskeny ágyam
szélére, betakargatott, aztán kisimította a hajamat az arcomból, és
hosszan megcsókolt.
– Remélem, Desmond megérti, milyen különleges fiatal nő
vagy – suttogta, ajka még mindig a számhoz ért. – Csodás
lehetnél a számára.
Miután magamra hagyott, fölkeltem, és beálltam a zuhany alá.
Addig dörgöltem a bőrömet, amíg ki nem vörösödött, mert
egyszerűen csak úgy akartam tenni, mintha lemoshatnám
magamról az érintését. Bliss így talált rám, és tőle szokatlan
megértéssel egy szót sem szólt. Segített nekem leöblíteni a
tusfürdőt és a balzsamot, aztán elzárta a vizet. Kicsavarta a
hajamat, miközben én megtörülköztem, és miután kifésülte a
tincseimet, szépen befonta őket, aztán bebújt mellém az ágyba.
Most először megértettem, miért juthatott eszébe leugrani a
szikláról.
Most először úgy éreztem, a még hátralévő évek mégsem érik
meg a menekülés valószínűtlen esélyét.
Másfél év után most először ismét éreztem a tű minden egyes
döfését a bőrömön, ahogy a Kertész a testemre véste a
börtönömet. Soha nem voltam az a nagyon reménykedős típus, és
ugyanígy az igazán kétségbeesős sem, de most éreztem, hogy az
emlékektől fojtogat az elkeseredés. Mély levegőt vettem, a
fülembe csengett Desmond hangja a barlangban, a szavait
felidézve sikerült továbbra is lélegeznem, hogy még Bliss – aki
éles szemével olyan érzéseket is észrevett rajtam, amikről a
többieknek fogalmuk sem lehetett – se jöhessen rá, milyen
rohadtul félek.
„Szólt félve, leszegte a tollát, és szárnya söpörte a port.
Zokogott, leeresztve a tollát, míg szárnya söpörte a port,
bánkódva söpörte a port.”{6}
Ám én nem bírtam megmozdítani a szárnyamat, nem bírtam
elrepülni vele. Én még csak zokogni sem bírtam.
Nekem nem maradt más, csak a félelem meg a bánat.

Victor szó nélkül elhagyja a helyiséget.

Másodpercekkel később Yvonne lép ki a folyosóra a
megfigyelőből, és odaad neki két palack vizet.
– Ramirez most telefonált, hogy áll az aktuális helyzet –
jelenti. – Sikerült stabilizálni a rosszabb állapotban lévő sérülteket
is. A lányok továbbra is beszélni akarnak Mayával, mielőtt
hajlandóak lennének válaszolni minden kérdésre. Kingsley
szenátor kezd rászállni Ramirezre, hogy Maya közelébe
férkőzhessen.
– Francba! – Victor az arcát dörgöli. – Ramirez a kórházban
tudja tartani a szenátort?
– Igen, még egy kis ideig. Igyekszik elsimítani a helyzetet a
szenátor asszony és a lánya között. Reméli, hogy ezzel talán
nyerhet néhány órát, minden mást is figyelembe véve.
– Rendben, köszönöm. Szóljon Eddisonnak is, ha visszajön!
 – Úgy lesz.
Victor arra gondol, hogy a politikusok olyanok, mint a
gyermekvédelmisek. Végeredményben hasznosak, de alapvetően
mégiscsak az ember idegeire mennek.
Visszatér a kihallgatóba, és átnyújtja Inarának az egyik üveget.
A lány biccentve veszi el a vizet, és inkább a fogával csavarja
le róla a kupakot, mint sérült kezével. Egy hajtásra félig kiissza az
üveget, majd csukott szemmel lerakja az asztalra. Egyik ujja
mintákat rajzolgat a fém asztallapra, miközben felkészül a
következő kérdésre.
Az ügynök figyeli a mozdulatait, és görcsbe rándul a gyomra,
mikor rádöbben, hogy amit értelmetlen alakzatnak vélt, az
valójában egy pillangószárny körvonala. A lány úgy húzza meg a
szárny vonalait az asztalon újra meg újra, mintha emlékeztetni
akarná magát arra, miért van itt.
– Kezdek kifutni az időből, hogy megvédjelek – szól a férfi.
Inara némán néz fel rá.
– Befolyásos emberek akarják tudni, hogy mi történt –
folytatja Victor. – Ők nem lesznek olyan türelmesek veled, mint
én. Egész mostanáig a lehető legtürelmesebb voltam hozzád,
Inara.
– Tudom.
– Nem kertelhetsz tovább. Áruld el, amit tudnom kell!

A Kertész egy ideig még kénytelen volt értetlenkedni a kisebbik

fia viselkedése miatt. Desmond gyakran járt a Kertbe, ám egy
ujjal sem nyúlt hozzánk, kivéve, ha udvariasan fölsegítette
valamelyikünket.
 És mindig magával hozta a tankönyveit.
Napközben a legújabb társunkkal, egy japán származású,
gyönyörű szép lánnyal voltam. Esténként Danelle váltott fel az
alvó lány mellett, én pedig kiültem a sziklára, a szabad tér
illúziójába kapaszkodtam. Desmond gyakran feljött oda hozzám,
és az első néhány alkalommal némán üldögéltünk, mindketten
elmerültünk az olvasmányunkban. Hosszú idő óta először fordult
elő, hogy egy férfi jelenlétében nem éreztem magamat
veszélyben. Persze ettől még nem éreztem magam kimondottan
biztonságban, de azért fenyegetve sem. Néha Desmond
tanulmányairól beszélgettünk. A Kertről viszont soha. Ahogy a
Kertészről sem.
Azt hiszem, gyűlöltem Desmondot, amiért nem hajlandó
felfogni, mi folyik itt valójában, de ezt nem mutattam ki. Tudtam,
hogy a Kertész soha nem engedne el minket, Averyt pedig túl
veszélyes lenne megpróbálnom befolyásolni. Nem lehettem biztos
benne, hogy Desmond tényleg reményt jelent-e, de amennyire
láttam, nem akadt más, ami nála közelebb állt volna ehhez.
Életben akartam maradni, és azt akartam, hogy a többi lány is
életben maradhasson, és most először hinni akartam az elszökött
pillangólány meséjében. El akartam hinni, hogy megpróbálhatok
kijutni innen anélkül, hogy üvegtartályban vagy a folyóparton
végezném.
Aztán egyik este Desmond magával hozta a hegedűjét.
A Kertész mesélte nekem, hogy a fia tehetséges zenész, és
sokszor láttam, amint Desmond ujjai néma akkordokat fogtak le
könyveken, köveken, a térdén vagy bármi más elérhető felületen,
miközben épp gondolkozott. Mintha zenébe ültette volna át a
gondolatait ahhoz, hogy értelmezze őket.
Épp hason feküdtem a kövön, előttem a könyvemmel meg egy
almával, és szemmel tartottam a három lányt odalent, az udvaron.
Nyakig elmerültek a kis tavunkban, és egymást fröcskölték.
Tudtam, hogy az érzékelők jeleztek a Kertésznek, miszerint
valaki van a vízben, ám a lányoknak nem volt más dolguk, csak
elég sokáig játszani ahhoz, hogy a férfi megnyugodjon, és hagyja
őket szórakozni. A Kertész aznap este nem volt velünk – amikor
elmentem az új lányért, hogy visszakísérjem a szobájába, miután
első alkalommal került a tetováló helyiségbe, a férfi említett
valami jótékonysági rendezvényt, ahová el kell kísérnie a
feleségét –, de nem kételkedtem abban, hogy bárhonnan szemmel
tud tartani minket, ha akar. Eleni három, Isra pedig négy éve volt
a Kertben, ilyenkorra a legtöbben már nem ragadtatták magukat
ostobaságra, Adara viszont csak pár hónappal előttem került ide.
Alapvetően jól bírta a helyzetet, ám időről időre mély
depresszióba zuhant, amibe szinte beleroppant. Súlyos depresszív
zavarban szenvedett, és meglepett, hogy a gyógyszerei nélkül
nem került még gyakrabban mélypontra, mindenesetre
igyekeztünk odafigyelni rá, lehetőleg nem hagytuk egyedül
ezekben az időszakokban. Mostanra nagyjából túljutott a
legutóbbi depresszív epizódján, ám a kedélyállapota még mindig
ingadozó volt.
Desmond feljött az ösvényen, kezében a hegedűtokkal, és
megállt a kő mellett.
– Helló! – köszönt nekem.
– Szia! – feleltem.
A Kertben változékony volt, hogy mi is a normális.
A hegedűtokra sandítottam. Azon tűnődtem, vajon hízelegne-e
Desmondnak, ha megkérném, hogy játsszon nekem valamit. Ám
aggódtam, hogy esetleg úgy érezné, lekötelez vele, és akarna
tőlem valamit cserébe. A Kertészt és Averyt már remekül
kiismertem, Desmondon viszont nehezebben igazodtam ki. Az
apjával meg a bátyjával ellentétben ő nem tudta, mit akar.
 Ahhoz értettem, hogyan szökjek el az emberek elől, ahhoz
nem, miként manipuláljam őket. Ez idegen terep volt a
számomra.
– Játszol nekem? – kérdeztem meg végül.
– Nem bánnád? Holnap vizsgám lesz, és nem akarom
felébreszteni anyámat. Kijöttem a házból, hogy a szabadban
gyakoroljak, de, izé… – mutatott fölfelé.
Nem néztem föl. Hallottam, hogy az esőcseppek az üveget
verik. Hiányzott az érzés, ahogy rám hullik az eső.
A New York-i lakásban szinte állandóan szólt a zene. Kathryn
a klasszikus muzsikát szerette, Whitney viszont a svéd rapet,
Noémie pedig a bluegrasst, míg Amber a countryt, így végül
mindannyian az elképzelhető legeklektikusabb zenei élményben
részesültünk. A Kertben néhány lánynak volt ugyan rádió vagy
zenelejátszó a szobájában, ám a többségünk számára a muzsika
ritkaságszámba ment ezen a helyen.
Becsuktam a könyvet, és felültem, miközben Desmond a vonót
gyantázta, majd bemelegítette az ujjait. Lenyűgöző volt figyelni a
készülődése sok kis rituáléját, de amikor végre belefogott a
játékba, megértettem, miért mesélt nekem az apja a zenei
tehetségéről.
Nem csupán a technikáján érződött a tehetség. Bár nem
vagyok szakértő, nekem úgy tűnt, hogy nagyon ügyesen,
gyakorlottan játszik, ám ezenkívül képes volt szomorú vagy épp
vidám hangokat kicsalni a húrokból. Minden egyes művet
megtöltött érzelemmel. Odalent a tóban a három csaj abbahagyta
a pancsolást, és csupán lebegtek a felszínen, hogy hallhassák
Desmond játékát. Én lehunytam a szememet, és teljesen
belemerültem a zenébe.
Néha, amikor Kathryn meg én hajnali háromkor-négykor a
tűzlépcsőn üldögéltünk munka után, a szomszéd épületben kijött a
tetőre egy fazon, hogy ott gyakoroljon a hegedűjén. Előfordult,
hogy rosszul fogta le a hangokat és ügyetlenkedett a vonóval, a
ritmust sem mindig sikerült tartania, de miközben a félhomályban
üldögéltünk – aminél a nagyvárosban sosem volt sötétebb az
éjszaka –, úgy tűnt, mintha a pasas a szeretőjeként bánt volna a
hegedűvel. Látszólag soha nem vette észre, hogy van közönsége,
minden idegszálával a hangszerére összpontosított, meg a
muzsikára, amit kicsiholt belőle. Alapvetően ez volt az egyetlen
dolog, amit Kathrynnel rendszeresen együtt csináltunk. Még a
szabad estéinken is ébren maradtunk hajnalig, hogy kiülhessünk a
tűzlépcsőre, és meghallgathassuk a srác játékát.
Desmond sokkal jobban hegedült nála.
Gördülékenyen váltott egyik műről a másikra, és miután végül
leeresztette a vonót, az utolsó néhány hang mintha folytatásban
reménykedve csengett volna a fülembe.
– Nem hiszem, hogy bármi gond lesz a vizsgáddal –
suttogtam.
– Kösz! – Desmond gyengéden tartotta a karjában a hangszert,
alaposan szemügyre vette, és miután meggyőződött róla, hogy
minden rendben van vele, elrakta a bársonnyal bélelt tokba. –
Régen arról álmodoztam, hogy egy nap profi zenész leszek.
– De már nem?
– Apám egyszer elvitt New Yorkba, és elintézte, hogy néhány
napot egy profi hegedűművésszel tölthessek, belekóstolhassak
mellette, milyen is ez az élet. Utáltam. Az egészet olyan… Nos,
lélektelennek éreztem, azt hiszem. Féltem, hogy ha zenészként
próbálnék megélni, akkor előbb-utóbb megutálnám magát a zenét.
Amikor megmondtam apámnak, hogy inkább valami olyasmivel
szeretnék foglalkozni, ami mellett továbbra is imádhatom
hobbiként a zenélést, azt felelte, büszke rám.
– Gyakran úgy tűnik, hogy büszke rád – motyogtam, mire
Desmond furcsa pillantást vetett rám.
– Apám szokott beszélni neked rólam?
– Néha.
– Ööö…
– A fia vagy. Szeret téged.
– Igen, de…
– De?
– De nem találod kissé furcsának, hogy mesél a fiáról a
foglyainak?
Úgy döntöttem, nem árulok el neki mindent, amit az apja
mesélt róla.
– Furcsább, mint hogy egyáltalán vannak foglyai?
– Jogos.
És tessék, végre képes volt fogolynak nevezni minket, de
mégsem bírt megpróbálni bármit is tenni azért, hogy változtasson
a helyzetünkön.
A vízesést a tóval összekötő patak alig volt egy méter mély, ám
Eleninek mégis sikerült elúsznia egészen a szikláig, mielőtt
felállt.
– Maya, most már bemegyünk – szólt föl nekem. – Kell
valami?
– Nem, kösz, menjetek csak!
Desmond a fejét csóválta.
– Néha olyan vagy, mint egy tyúkanyó.
– Azért ez a kis tyúkól eléggé bizarr.
– Gyűlölsz engem?
– Miért, mert apád fia vagy?
– Csak most kezdek rádöbbenni, mennyire őrá ütöttem –
válaszolta halkan. Leült mellém a kőre, és felhúzott térdére
fektette a karját. – A Freuddal és Junggal foglalkozó előadásomon
van egy csaj, a vállán pillangós tetoválással. Amúgy randa egy
tetkó, silány munka, egy pillangóként ábrázolt tündérke, aminek
olyan a képe, akár egy megolvadt játék babának, de a csaj a
minap pánt nélküli ruhában jött órára, úgyhogy megláttam a
tetoválását, és az előadás hátralévő részében csakis a te
szárnyadra tudtam gondolni, meg hogy milyen gyönyörű.
Borzasztó, de gyönyörű is.
– Nagyjából mi is így tekintünk a szárnyunkra a lányokkal –
feleltem óvatosan. Kíváncsi voltam, hova akar kilyukadni.
– Kétlem, hogy ti is felizgultok a szárnyatok láttán.
Vagy úgy.
Igen, Desmond tényleg az apja fia volt.
Ám az apjával ellentétben ő szégyellte magát a sajátos családi
vonásuk miatt.
– Egy másik órámon a kényszeres gyűjtögetőkről volt szó, és
eszembe jutott, mit mesélt apám az ő édesapjának a
lepkegyűjteményéről, de aztán persze apám gyűjteményére
gondoltam, és hirtelen megint te jutottál eszembe, meg hogy egy
szál semmiben, csupán a tetoválásoddal és a hegeiddel borítva is
méltóságteljesebben tudsz kinézni, mint a legtöbb ember teljesen
felöltözve. Már hetek óta álmodom… Álmodom rólad, és
verejtékben úszva, merevedéssel ébredek, és fogalmam sincs,
hogy ezek rémálmok-e vagy sem. – Desmond hátralökte a haját
az arcából, és a tarkójára nyomta a kezét. – Nem akarom elhinni,
hogy olyan ember vagyok, aki képes ilyesmire.
– Talán nem vagy olyan. – Amikor a fiú rám sandított, vállat
vont. – Bonyolult kérdés, hogy miért nem teszel ellene, de az még
nem jelenti, hogy te magad is képes lennél rá.
– De akkor sem teszek ellene semmit.
– A jó és a rossz között nem mindig könnyű választani.
– Miért nem gyűlölsz engem?
Sokat gondolkoztam ezen az elmúlt hetekben, és még mindig
nem voltam biztos benne, hogy rájöttem a válaszra.
– Talán téged is ugyanúgy foglyul ejtett ez a hely, mint minket
– válaszoltam lassan. Pedig igazából mégiscsak gyűlöltem őt,
ugyanannyira, mint az apját meg a bátyját, csak másképpen.
Desmond egy ideig rágódott ezen. Egy villám felragyogó
fényénél megpróbáltam kivenni az arcán átfutó érzelmeket. Az
apja szemét örökölte, de sokkal tisztábban látta a dolgokat, mint a
Kertész valaha is képes lett volna. A Kertész ragaszkodott az
önámításhoz. Desmond előbb-utóbb szembenézett a keserű
igazsággal, vagy legalábbis megkísérelte feltárni azt. Nem tudta,
mit kezdjen a valósággal, de nem próbálkozott azzal, hogy
szépítsen rajta.
– Miért nem menekültök el?
– Mert néhány lány már megpróbálta.
– És, mi lett?
– Mondom, megpróbálták.
Desmond grimaszt vágott.
– Csupán egyetlen ajtó vezet ki innen – magyaráztam –, és az
mindig zárva van, csak kóddal nyílik. Be- és kilépéskor is be kell
ütni a kódot. Amikor idejönnek a karbantartók, a szobáink
hangszigetelten el vannak zárva tőlük. Sikoltozhatnánk és
dörömbölhetnénk, ahogy csak bírnánk, de soha senki nem hallana
meg. Idekint maradhatnánk, amikor leereszkednek a falak a
karbantartók miatt, de egy lány megpróbálta ezt úgy tíz évvel
ezelőtt, és nem lett belőle semmi, csak az, hogy eltűnt. – Aztán
gyantával teli üvegtartályban került elő, ám Desmond még mindig
nem látta azokat a Pillangókat. Mintha megfeledkezett volna
arról, amit kihallgatott a konyhában, hogy az apja azután is
megtart minket, ha már nem vagyunk. – Fogalmam sincs, hogy
apád olyan embereket alkalmaz, akik nem fognak gyanút, vagy
valahogy meg tudja magyarázni ezt az egészet, mindenesetre
eddig még soha senki nem jött megmenteni minket. De
alapvetően az a lényeg, hogy félünk.
– A kiszabadulástól?
– Attól, hogy mi történne, ha csak majdnem sikerülne
kiszabadulnunk innen. – Felnéztem az éjszakai égboltra az
üvegtetőn túl. – Lássuk be, apád elég gyorsan végezhetne
mindannyiunkkal, ha valaha szükségesnek érezné. És ha
valamelyik lány megpróbálna elszökni, de kudarcot vallana,
honnan tudjuk, hogy apád nem büntetné meg érte
mindegyikünket?
Vagy legalábbis azt, aki szökéssel próbálkozott, meg engem,
mert a Kertész úgy gondolta, hogy a lányok mindent elmondanak
nekem. Hogy is ne tudtam volna egy ilyen tervről?
– Sajnálom.
A körülményeket figyelembe véve aligha mondhatott volna
ennél nagyobb ostobaságot.
A fejemet csóváltam.
– Én csak azt sajnálom, hogy valaha is betetted ide a lábad.
Desmond ismét rám sandított, félig megbántottan, félig
derűsen.
– Teljes szívedből sajnálod? – kérdezte percnyi hallgatás után.
A fiú arcát fürkésztem a holdfényben. Már kétszer segített
nekem pánikrohamot átvészelni, habár ő csak az első alkalomról
tudott. Az apjával és a bátyjával ellentétben sebezhető volt, jó
akart lenni, jót akart tenni, csak épp nem tudta, hogyan kell.
– Nem – feleltem végül. – Nem teljes szívemből. – Akkor nem
sajnáltam volna, ha sikerül kitalálnom, miként vehetném rá, hogy
a hasznunkra legyen.
– Nagyon bonyolult személyiség vagy – mondta.
– Te pedig nagyon megbonyolítod az életem.
Desmond elnevette magát, és felém nyújtotta a kezét, tenyérrel
fölfelé, én pedig habozás nélkül megfogtam, és összekulcsoltam
az ujjainkat. A fiúnak dőltem, a vállára hajtottam a fejemet, és
kellemesnek találtam a kettőnkre telepedő csöndet. Desmond egy
kicsit emlékeztetett engem Topherre, még ha nem is volt olyan
egyszerű lélek, és legalább egy rövid időre úgy akartam tenni,
mintha ez a srác nem az apja fia lenne, hanem szimplán egy
barátom.
Így aludtam el, és amikor rám ragyogott a reggeli napfény,
lassan felültem, rádöbbenve, hogy éjszaka egymáshoz bújtunk
Desmonddal. A fiú egyik keze a csípőmre simult, a másik karját
pedig párnaként fektette a fejem alá a kőre. Tudtam, hogy az új
lány még néhány óráig nem ébred fel, Desmondnak viszont órára
kellett mennie, és várta a hegedűvizsgája, ahol még csak meg sem
kellett erőltetnie magát.
Habozva feléje nyújtottam a kezem, és kisimítottam a
homlokából egy sötét hajtincset. A fiú összerezzent, és
önkéntelenül a homlokához kapott, amitől akaratlanul is
elmosolyodtam.
– Ébresztő! – szóltam.
– Nem – motyogta, és megragadta a kezemet, hogy azzal
árnyékolja le a szemét.
– Órára kell menned.
– Kihagyom.
– Hegedűvizsgád lesz.
– Nem érdekel.
– Jövő héten kezdődik a vizsgaidőszak.
Felsóhajtott, ám végül óriási ásítás lett belőle, aztán kelletlenül
felült, és álmosan dörgölte meg a szemét.
– Parancsolgatós vagy, de jó melletted ébredni.
Erre elfordultam tőle, mert nem voltam biztos benne, milyen
kifejezés ülhetett ki az arcomra. A fiú megérintette az államat a
húroktól kissé megkérgesedett ujjhegyeivel, és visszafordította a
fejemet maga felé. Nem látszott más az arcán, csak halovány
mosoly.
Felém közelített, aztán észbe kapott, és elkezdett hátrahúzódni.
Odahajoltam hozzá, szája lágyan simult az enyémre. Ismét
finoman az államhoz ért, aztán az arcomra simította a kezét, és
elmélyítette a csókot, míg bele nem szédültem. Már iszonyú rég
nem fordult elő, hogy magamtól csókoltam meg valakit, nem
pedig csak elviseltem a rám kényszerített csókot. A Kertész úgy
vélte, hogy a fia akár belém is szerethetne, én pedig azt
gondoltam, talán igaza van. És azt is gondoltam, hogy a fiú
esetében a szerelem talán másféle motivációnak bizonyulhat, mint
az apjánál. Ezt reméltem.
Miután Desmond véget vetett a csóknak, puszit nyomott az
arcomra.
– Meglátogathatlak, amikor hazaértem az egyetemről?
Bólintottam, bár némán tudomásul vettem, hogy az életem
elérte az elbaszottság egy egészen új szintjét.

– És a Kertész örült ennek a fejleménynek?

– De még mennyire. Mármint, bizonyos mértékben a saját
érdekét szolgálta a dolog: elvégre tudta, hogy ha Desmond
érzelmileg kötődik egy vagy több lányhoz, akkor valószínűleg
nem fogja kockáztatni, hogy bármi bajunk essen. Nyilván ennek
is része volt az örömében, de szerintem leginkább arról volt szó,
hogy őszintén élvezte, ha boldognak látta a fiát.
Victor felsóhajt.
– Pedig azt hittem, hogy ez a sztori már nem lehet bizarrabb.
 – Mindig lehet még bizarrabb. – Inara mosolyogva válaszol,
ám a férfinak több esze van annál, mint hogy higgyen a
mosolyának. Egyáltalán nem őszinte mosoly, és egy fiatal
lánynak nem lenne szabad ilyen könnyen magára öltenie. – Az
élet már csak ilyen, nem igaz?
– Nem – feleli Victor halkan. – Nem ilyen. Legalábbis nem
ilyennek kéne lennie.
– De hát ez nem ugyanaz. A milyen és a milyennek kéne lennie
két teljesen különböző dolog.
Victor kezdi úgy gondolni, hogy a társa már nem is jön vissza.
Igazán nem tudja megróni ezért Eddisont.
Ha Inara hajlandó bevallani mindezeket, akkor mennyire
hátborzongató lehet az, amit még mindig titkol?
– Hogyan változott meg a helyzet a srác vizsgaidőszaka után?

Desmond nyáron többet volt a Kertben, bár kora délutánonként

mindig elment egy-két órára, hogy a szüleivel sétáljon a külső
üvegházban. Ha délelőtt jött, akkor a sziklán vagy a könyvtárban
maradt, amíg én a lányokkal beszélgettem a barlangban,
tiszteletben tartotta a privát szféránkat. Danelle vette át Lyonette
helyét, hogy ellensúlyozzon engem az érzékenyebb lelkű csajok
esetében, ahogy az éjszakai műszakot is magára vállalta a
legújabb társaink mellett.
Nem mintha az éjszakai műszakban sok tennivaló lett volna,
hiszen az új lányok benyugtatózva aludtak, de akkor is. Örültem,
hogy egy kis időre elszabadulhatok.
És az arcát meg a homlokát beborító pillangószárny ellenére
számíthattam Danelle józan eszére. Hozzászoktam az arcán a
Limenitis arthemis, azaz a vörös pöttyös lilalepke mély, sötét
alapszínének és élénk mintájának kontrasztjához. Nem fogom azt
állítani, hogy illett hozzá, ahogy az én hátamra sem illett a
tetoválás, ám Danelle elfogadta a részeként, és okult a
tapasztalatból. Ő és Marenka voltak az utolsók, akik az arcukra is
tetoválást kaptak; ezután már mindenki mást lebeszéltek arról,
hogy ennyire benyaljanak a Kertésznek. Voltak, akik közel jártak
ehhez, de egyelőre nem lépték át a határt.
Én bevállaltam a legelső beszélgetéseket, és reggelente
felváltottam Danelle-t, amint az új csaj ébredezni kezdett. Danelle
– akárcsak a többi lány, akinek az arcán is szárny volt – addig
nem akart megismerkedni a legújabb sorstársainkkal, amíg azok
nagyjából hozzá nem szoktak a Kerthez.
A legelső tetoválós alkalmat követően az új lánnyal maradtam
akkor is, amikor a Kertész a tetkóján dolgozott. A csaj rühellte a
tűt, de ha felolvastam neki – és ha hagytam, hogy közben teljes
erőből szorongassa a karomat –, akkor képes volt nyugton
feküdni. Ő maga kérte, hogy maradjak vele a tetoválós szobában,
nem a Kertész, de azt hiszem, a férfi is örült neki. Miközben
felolvastam a Monte Cristo grófjá-ból – amit a mi helyzetünkben
kissé ironikusnak találtam –, figyeltem, ahogy a lány hamvas
bőrén kirajzolódott a Celastrina ladon, vagyis tavaszi azúrlepke
élénk égszínkékje, rajta ezüstfehér peremmel és erezettel, a szárny
felső sarkán pedig egy vékony sötétkék csíkkal.
Bliss délben nemcsak az ebédet hozta el nekem tálcán, hanem
jeges borogatást is az újabban állandóan véraláfutásos karomra.
A Kertész nem nyúlt hozzám, ha Desmond a Kertben volt, ám
a fia irántam mutatott érdeklődése őt magát is újult erővel izgatta
föl velem kapcsolatban. A lányok között nem számított titoknak,
hogy én lettem a Kertész kedvence – őszintén szólva szerintem
meg is könnyebbültek ettől –, de a férfi az addigi heti két-három
alkalom helyett már szinte minden rohadt nap eljött hozzám.
Persze változatlanul eljárt a többi lányhoz is, de amikor
valamelyik társnőmmel volt, akkor nem érdekelte, hogy a
kisebbik fia épp a Kertben tartózkodik-e, vagy sem. És továbbra
is el kellett viselnünk Averyt, bár jócskán meghunyászkodott,
egyrészt azért, mert a Kertész felszámolta a játszószobáját,
másrészt mivel az apjukból csak úgy sugárzott a Desmond miatti
büszkeség. Miközben az öccse világosan példát mutatott abból,
ahogy az apjuk szerint bánni illett velünk, Avery nem könnyen
adhatta át magát annak, amit igazán élvezett.
Meggyűlöltem az ebédidőt, mert minden kurva délben, amikor
Desmond elment kajálni meg sétálni az anyjával, a Kertész
beállított hozzám, annyira beindulva, hogy remegett tőle a keze.
Inkább rászoktam a szobámban ebédelésre, csak hogy ne kelljen
többet elszenvednem azt a megaláztatást, valahányszor a pasas
betoppant az étkezőbe, és odarendelt magához, félbeszakítva a
beszélgetésünket a többiekkel. Bár tudta, hogy Desmond egyelőre
nem tett mást, csak megcsókolt, a Kertész már kis híján annak
puszta gondolatától is elsült, hogy a fia talán messzebbre fog
merészkedni velem.
És bassza meg az anyja, valahányszor eszembe ötlött a
lehetőség, hogy a fickó talán végignézi a biztonsági kamerák
felvételeit, hátha kukkolhat engem a fiával, ettől a gondolattól
azonnal rövidzárlatot kapott az agyam.
Ezeket a viziteket legalább szigorú időkorlát kötötte, mivel
neki háromnegyed kettőkor már a házban kellett lennie, hogy
sétálni menjen a feleségével és Desmonddal. Miközben a család a
külső üvegházban sétálgatott, én ezt az időt az új lánnyal
töltöttem, akit a Kertész Terezának keresztelt át. Már majdnem
betöltötte a tizenhetet, a szülei ügyvédek voltak, és szinte soha
nem szólalt meg suttogásnál hangosabban. Ha mégis, akkor
fontos volt a mondanivalója, például amikor megkért, hogy
olvassak fel neki, miközben a Kertész a hátát tetoválta. És mindig
be lehetett vonni a társalgásba, ha zenéről volt szó. Megtudtuk,
hogy zongorázik, és profi zenész szeretne lenni. Ravennával
képesek voltak órákon át balettzenéről dumálni. Tereza mindenre
odafigyelt, érzékelte a helyzetek kimondatlan részleteit is, így
mintha már azelőtt megértette volna létünk bizonytalanságát,
mielőtt megmutattam neki az üvegtartályokat annak az első
hétnek a végén.
A lány érdekében, hogy legyen mibe kapaszkodnia,
megkérdeztem a Kertészt, nem szerezne-e be Terezának valamit,
amin gyakorolhatja a zongorázást.
A férfi erre beállított egy pianínót az egyik üres szobába,
lecserélve az ágyat a gyönyörű hangszerrel, a fal mentén pedig
irattartó szekrények sorakoztak, telis-tele kottákkal. Leszámítva
az evést, az alvást, meg a Kertész látogatásait – amit Terezának
sűrűn kellett elviselnie, hiszen új volt –, a lány minden percét az
újsütetű zeneszobában töltötte, addig játszott a pianínón, amíg be
nem görcsölt a keze.
Desmond egyik délután a folyosón várt rám, az udvarra néző
falnak dőlve. Oldalra döntött fejjel hallgatta Tereza
zongorajátékát.
– Mi történik, ha egyikőtök összeroppan? – kérdezte tőlem
halkan.
– Hogy érted?
A zeneszóba ajtaja felé biccentett.
– Hallani a lány játékán, hogy kezd szétesni. Egyre
pontatlanabb, váltogatja a tempót, püföli a billentyűket… Az egy
dolog, hogy nem beszél, így nem is panaszkodik, de attól még
nem biztos, hogy sikerül hozzászoknia ehhez a helyzethez.
Desmondból folyton előbújt a pszichológia szakos.
 – Vagy megtörik, vagy sem – feleltem. – Megvan a határa
annak, amit az összeroppanása ellen tehetek.
– De mi lesz, ha tényleg összeomlik?
– Tudod, hogy mi lesz. Csak nem akarod beismerni. –
Desmond soha nem kérdezett rá, hogy Simone miért nem tért
vissza közénk. Tereza érkezését elsőre megdöbbenéssel fogadta,
azután pedig nyilvánvaló, eltökélt erőfeszítést tett, hogy ne
gondolkozzon rajta túl sokat.
A fiú elsápadt, de bólintással jelezte, hogy érti. Aztán gyorsan
témát váltott. Ha az ember direkt nem veszi észre a rosszat, akkor
a rossz sem veheti észre őt, igaz?
– Bliss dolgozik valamin a sziklán, a gyurmája beborítja
odafönt az egész követ. Azt mondta, hogy ha ráülök akárcsak
egyetlen darabkára is, feldugja az orromba.
– Mit készít?
– Fogalmam sincs; még csak a gyurmát puhította.
A nyári délutánokon szinte elviselhetetlen volt a hőség a
Kertben, a meleg áthatolt az üveg minden rétegén. A legtöbb lány
a vízben vagy az árnyékban töltötte a délutánokat, hogy
elmeneküljön a forróság elől, néhányan pedig a szobájukban
maradtak, ahol érezték a szellőzőn beáramló, hűvösebb levegőt.
Nem akartam megzavarni Blisst, ha épp dolgozott valamin, pláne,
mivel a Kert legmelegebb részét választotta hozzá, így inkább
kézen fogtam Desmondot, és magam után húztam a folyosón. A
hátsó részlegben hűvösebb volt, mivel a szikla épp az itteni
folyosószakasz üvegfala előtt magasodott, kitakarva a napot.
Befordultam a szobámba, Desmond pedig azonnal
tanulmányozni kezdte az ágyam fölötti polcot. Megbökte a
körhintát, hogy forogjon.
– Valamiért nem igazán tudom elhinni, hogy körhintás típus
vagy – szólt, ahogy felém fordult.
 – Nem is vagyok.
– Akkor miért…
– Valaki más volt az.
Visszanézett a körhintára, de nem mondott semmit. Nem
tehetett fel több kérdést anélkül, hogy szóba ne kerültek volna
azok a dolgok, amikre elszántan gondolni sem akart.
– Az ajándékok, amiket másoknak adunk, ugyanannyit
elárulnak rólunk, mint azok az ajándékok, amiket másoktól
kapunk, és megtartunk – mormolta végül. Megérintette a
búskomor képű kis sárkányt, aminek most már egy aprócska,
pizsamás játék mackója is volt, hogy ne érezze magát egyedül. –
Maguk a dolgok fontosak, vagy az emberek, akikhez kötődnek?
– Azt hittem, nyári szünet van az egyetemen.
Félénken mosolygott rám.
– Bocs, megszokás.
– Aha.
Kicsit megváltozott a szobám, mióta legelőször felébredtem
itt. Az ágyat sötét rózsaszín lepedő borította, rajta élénk mélylila
takaróval, a halomban álló párnáim pedig halvány sárgásbarnák
voltak. A vécét meg a zuhanyzót egyforma barna függöny takarta
el, amihez rózsaszín és lila szalagok lógtak a falról, ha valamiért
el akartam volna húzni bármelyiket. Az egyik fal mentén két
alacsony könyvespolc állt, rajtuk a különféle kötetekkel, amiket a
Kertész külön nekem adott, nem pedig a könyvtárban helyezett el.
A mütyürjeimből ide is jutott, bár a legfontosabb – vagy
legalábbis a legszemélyesebb – tárgyak az ágyam fölötti polcon
maradtak.
A mütyüröket leszámítva nehéz lett volna azt mondani, hogy a
szoba bármit is elárult velem kapcsolatban, hiszen semmit sem én
választottam benne. És még a kis csecsebecséim sem igazán
rólam szóltak. Evita egyszer festett nekem egy gyönyörű
krizantémot egy kis kőre, ám ez az ő derűs személyiségét
jelképezte, nem az enyémet. A tény, hogy megtartottam az
alkotását, csupán azt jelezte, mennyire fontos volt nekem a lány,
vagyis igazából ez is valaki másról szólt.
És volt még egy dolog, ami állandóan emlékeztetett, hogy ez a
hely igazából egyáltalán nem az enyém: az ajtó fölötti kamera
vörösen villogó lámpácskája.
Leültem az ágyra, a falnak vetettem a hátam, és figyeltem,
ahogy Desmond oldalra hajolva olvasgatta a címeket a könyvek
gerincén.
– Ezekből mennyit választott apám?
– Úgy a felét.
– Látom, például A Karamazov testvéreket.
– Nem, azt én kértem.
– Tényleg? – vigyorgott rám a válla fölött. – Nem könnyű
olvasmány, igaz?
– Látszólag. De érdekes eldiskurálni róla.
Sokat beszélgettem Zarával könyvekről, ám a klasszikusokról
soha. Azt annak idején Noémie-vel szoktuk csinálni, boncolgattuk
az ilyen műveket, képesek voltunk napokon vagy akár heteken át
vitatkozni róluk, és végül soha nem jutottunk teljesen közös
nevezőre. Dosztojevszkijt újraolvasva meg tudtam őrizni Noémie
emlékét, méghozzá úgy, hogy ne legyen annyira fájdalmas,
mintha direkt felidéztem volna magamban őt és a többieket New
Yorkból. Az összes volt lakótársnőmet jelképezte egy-egy könyv
a gyűjteményemben. Ez diszkrétebb volt, mint Nazira rajzai vagy
Bliss figurái, de ugyanarról szólt.
– Miért is nem lep meg, hogy az összetett könyveket szereted?
– Desmond befejezte a kötetek tanulmányozását, és zsebre tett
kézzel megállt az ágy mellett.
– Csak hogy tudd, nyugodtan leülhetsz az ágyra.
 – Hát, izé… Ez a te tered – mondta félszegen. – Nem akartam
tolakodni.
– Csak hogy tudd, nyugodtan leülhetsz az ágyra.
A fiú erre elmosolyodott, kilépett a cipőjéből, és letelepedett
mellém a takaróra. Azóta a legelső alkalom óta elcsattant köztünk
még néhány csók, és én mindegyiket puhatolódzónak,
ugyanakkor kissé lehengerlőnek találtam. Valahányszor úgy tűnt,
hogy egy kicsivel messzebbre merészkedhetnénk, mintha kettőnk
közé állt volna Desmond apja, illetve valamennyire a bátyja is, és
én nem tudtam biztosan, mit gondolok erről.
Hogy őszinte legyek, Desmonddal kapcsolatban szinte semmit
sem tudtam biztosan.
Beszélgettünk egy keveset a barátairól meg a tanulmányairól,
bár nekem néha még ez is nehezen ment. Már elég régóta voltam
a Kertben ahhoz, hogy a külvilág mostanra kissé szürreálisnak
tűnjön, akár egy alig hihető legenda. Végül eljött a vacsora ideje,
így Desmondnak vissza kellett mennie a házba, hogy az
édesanyja ne fogjon gyanút, hol volt ilyen sokáig. Kéz a kézben
sétáltunk végig a folyosón, és én azon tűnődtem, hogy ha egészen
a kijáratig elmennék Desmonddal, akkor elküldene-e, mielőtt
beüti a kódot a számzárba. Nem tudtam, hogy az apja vajon a
lelkére kötötte-e ezt az óvintézkedést. Nem tudtam, hogy ha
kirohannék az ajtón, akkor Desmond vajon megsajnálna-e,
hajlandó volna-e elengedni.
Fogalmam sem volt, hogy időben visszaérhetnék-e ide a
zsarukkal a többiekért, mielőtt a lányokkal történik valami.
Ha nem a kijárat problémáján töprengtem volna, akkor talán
gyorsabban kapcsolok, talán előbb észreveszem, milyen furcsa a
csend; így azonban beletelt egy percbe, hogy rádöbbenjek, ezen a
folyosószakaszon zongoramuzsikának kellene szólnia.
Elengedtem Desmond kezét, és mit sem törődve azzal, hogy a
srác követ-e, berohantam a zeneszobába. Rettegtem, vajon mi
fogad majd ott.
Tereza életben volt, nem sérült meg.
De összeroppant.
A zongoraszéken ült, a tartása minden ízében kifogástalan és
tökéletes volt, még rá is tette a kezét a billentyűkre, mintha épp
leütni készült volna őket. Úgy festett, mint aki bármelyik
pillanatban muzsikát csalhat elő a pianínóból.
Azonban amint ránéztem az arcára, némán patakzó könnyeire
és teljesen kifejezéstelen tekintetére, megértettem, hogy Tereza
lénye, igazi valója elillant. Ez néha egy szempillantás alatt történt,
elég volt hozzá egyetlen szívdobbanásnyi idő, egy látszólag
normális, röpke pillanat.
Lovaglóülésben melléje telepedtem a padra, és egyik kezemet
a hátára tettem. A lány továbbra is maga elé meredt, a semmibe,
és megborzongott.
– Ha vissza tudsz jönni, kérlek, próbáld meg! – suttogtam. –
Tudom, milyen rossz, de ami ezután következik, az még rosszabb.
Annál már nincs tovább.
– Szerinted talán csak rontanánk a helyzeten, ha
megpróbálnánk valamit? – kérdezte Desmond óvatosan.
– Mit?
– Engedj oda mellé, és tartsd meg őt a szék szélén! – Desmond
leült a zongoraszék túlsó végén, majd lassan középre csúszott,
hogy elérje az összes billentyűt. Tereza nem tiltakozott vagy
küszködött, amikor elhúztam a kezét a klaviatúrától. A srác mély
levegőt vett, majd játszani kezdett: egy halk, lágy és fájdalmas
dallamot.
Terezának elakadt a lélegzete, egyedül ez jelezte, hogy
egyáltalán érzékeli a zenét.
Lehunyt szemmel hallgattam a muzsikát, elszorult a szívem,
fojtogattak a könnyek, amiket képtelen voltam elsírni, Desmond
nem egyszerűen csak eljátszotta a darabot, hanem megtöltötte
érzelemmel, és ahogy szólt a zene, Tereza egyre jobban remegett
a karomban, míg végül heves zokogásban tört ki, majd a
mellkasomba temette az arcát. Desmond folytatta a játékot,
viszont átváltott valami élénkebb, könnyed dallamra, ami nem is
annyira vidám volt, mint inkább vigasztaló. Tereza zokogott, ám
ismét jelen volt, még mindig egy kicsit megtörten, továbbra is
megfosztva lényének néhány kulcsfontosságú elemétől, de
legalább reagált ránk. Szorosan magamhoz öleltem, és egy
gyötrelmes pillanatig arra gondoltam, hogy talán rendesebb lett
volna tőlünk, ha meghagyjuk őt összetörten. Talán hagynunk
kellett volna, hogy meghaljon.
Mivel nem mentünk vacsorázni, és nem is hozattunk
magunknak tálcán kaját, Lorraine beárult minket a Kertésznek.
Még mindig a zeneszobában voltunk Desmonddal, és próbáltuk
rávenni Terezát, hogy játsszon nekünk valamit, amikor a férfi
megjelent az ajtóban. Észrevettem őt, de nem igazán
foglalkoztam vele, ahhoz túlságosan lefoglalt a lány, aki még
mindig reszketett, mint a nyárfalevél. Desmond gondosan ügyelt,
hogy halkan szóljon hozzá, és ne tegyen hirtelen mozdulatot.
Tereza végül visszatette a kezét a klaviatúrára, és lenyomott
egyetlenegy billentyűt.
Desmond válaszul megszólaltatott egy kicsit mélyebb hangot.
Tereza leütött még egy billentyűt, a fiú erre is reagált, és
fokozatosan haladva akkordokat, majd skálákat szólaltattak meg,
hamarosan pedig már egy duót játszottak, ami ismerős volt
nekem. Miután a dallam véget ért, Tereza lassan mély levegőt
vett, kifújta, majd ismét belélegzett.
– Hozzá lehet szokni – suttogta alig hallhatóan.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy az ajtóban álló férfira
pillantsak.
– Igen, hozzá.
Tereza bólintott, megtörölgette az arcát és a nyakát a
szoknyájával, aztán belekezdett egy új dalba.
– Köszönöm – mormolta.
Hallgattuk, amíg eljátszott még néhány művet, aztán a Kertész
belépett a helyiségbe, hogy felhívja magára a figyelmemet. Intett
nekem, hogy menjek oda hozzá, én pedig magamba fojtottam a
sóhajt, felálltam a zongoraszékről, és követtem őt a folyosóra.
Desmond utánam jött.
A srác megmentette Terezát, de nem volt hajlandó beismerni
magának, mitől.
– Lorraine mondta, hogy kihagytátok a vacsorát – szólt a
Kertész halkan.
– Tereza rossz passzba került – feleltem. – Ez kicsit fontosabb
volt, mint a vacsora.
– Most már rendben lesz?
Mindketten tudtuk, hogy ha a csaj nem szedi össze magát,
akkor gyantában végzi. Desmondra pillantottam, aki megfogta a
kezem, és finoman megszorította.
– Nem hinném, hogy most került utoljára rossz passzba, de
szerintem többet nem lesz ilyen vészes a dolog. Azt hiszem, most
ütközött ki rajta a sokk. Viszont Desmond segített rávenni őt,
hogy folytassa a zongorázást, szóval már biztos jobban van.
– Desmond segített? – A Kertész elmosolyodott, aggodalmát
büszkeség váltotta fel, és megszorította a fia vállát. – Ezt
örömmel hallom. Tehetek bármit Terezáért? – Az ajkamba
haraptam, mire a fickó rám szegezte a mutatóujját. – Maya,
halljam az igazat!
– Lehet, hogy az volna a legjobb, ha egy darabig nem feküdnél
le vele – sóhajtottam. – Attól még nem kellene kerülnöd őt, de
szerintem a szex most többet követelne tőle, mint amit képes
megadni.
A Kertész kissé meghökkenve pislogott rám, Desmond viszont
bólintott.
– És tartsd távol tőle Averyt! – tette hozzá a fiú. – Mindig is
élvezte, ha kárt okozhat.
– Mennyi ideig?
– Mondjuk, pár hétig? Alapvetően csak rajta kéne tartanunk a
szemünket, hogy lássuk, mi a helyzet.
A fia jelenlétében a Kertész nem adhatta át magát a szeméből
sütő impulzusnak, így beérte azzal, hogy csókot nyomott a
homlokomra.
– Köszönöm, hogy ilyen remekül gondoskodsz a lányokról,
Maya.
Bólintottam, mert ez biztonságosabbnak tűnt, mint
megszólalni.
A férfi ellépett mellettünk, hogy bemenjen a szobába, és
Tereza játéka megakadt. De miután a Kertész nem tett mást, csak
leült egy székre a sarokban, hogy hallgassa a zenét, a lány újult
erővel folytatta a zongorázást.
Desmonddal a folyosón álldogáltunk még egy kis ideig,
vártuk, nem tér-e vissza a pontatlanság a lány zenéjébe, ám
Tereza úgy játszott, mintha koncerten adna elő: lágy kecsességgel,
minden hangra tökéletesen emlékezve. Miután úgy tűnt, hogy
nem fenyegeti újabb összeroppanás veszélye, Desmond finoman
meghúzta a kezemet, hogy elinduljak vele a folyosón.
– Éhes vagy?
– Nem igazán.
Az apja erősködött volna, hogy akkor is egyek valamit, hiszen
nem egészséges kihagyni egy étkezést. A bátyja pedig
kényszerített volna, hogy csak azért is kajáljak, mert feldobta
volna, ha láthatja, amint a hányingerrel küszködve magamba
erőltetem az ételt. Desmond viszont egyszerűen annyit felelt:
– Oké. – Azzal elvitt a barlangba.
Üresen találtuk, a többiek még mind az étkezőben voltak.
Amikor a nyirkos helyiség közepére értünk, Desmond megállt,
felém fordult, átkarolt és magához szorított.
– Apámnak egy dologban igaza van – suttogta a hajamba. –
Tényleg remekül gondoskodsz a lányokról.
Egyedül azért tudtam, hogyan kell ezt csinálni, mert annak
idején abban a lakásban éltem, ahol Sophia mindannyiunk fölött
anyáskodott a maga kissé fura módján. Itt pedig Lyonette mutatott
példát nekem. Sophia vigyázott ránk, de Lyonette tanított meg
arra, hogyan viseljem gondját a Pillangóknak.
– Nyilván nehéz hozzászoknotok ehhez a helyhez, ha azelőtt
az utcán éltetek – mondta Desmond. – Hiszen végre biztonságban
vagytok, viszont nem mehettek el innen.
Egyikünk sem az utcán élt azelőtt, és egyikünk sem volt
biztonságban; csak épp nem tudtam, hogyan értethetném meg ezt
Desmonddal, mivel az üvegtartályba zárt lányok még mindig
rejtve voltak.
Végül bementünk a konyhába, miután a pánikom eléggé
enyhült ahhoz, hogy elfogjon az éhség. Miközben banánt meg
vaníliás kekszet eszegettünk, Adara bedugta a fejét az ajtón, és
megígérte, hogy éjszakára Terezával marad. A depressziója miatt
Adara sokkal jobban megértette az ilyesmit, mint mi, és ő már
többször is kénytelen volt felküzdeni magát a mélypontról.
Puszit adtam neki, mert nem bírtam szavakba önteni a hálámat.
Danelle is áldozatot hozott az ügy érdekében, behívta a
szobájába a Kertészt, mint régebben, azokban az időkben, amikor
kiérdemelte az arcára tetovált szárnyat. Nem hinném, hogy a
Kertész ne lett volna tisztában azzal, miért kínálta fel neki magát
a lány, de szerintem attól még ugyanúgy meghatotta a gesztus.
Mert ugyan valójában nem őneki szólt, akkor is, legalább
Terezának. Ha egyikünk jót tett egy másik Pillangó érdekében, a
férfi azt is úgy értelmezte, mintha őmiatta történt volna.
Desmond kitöltött egy pohár tejet, majd felült mellém a pultra,
és letette közénk a poharat.
– Ha valami nagyon szánalmasat kérnék tőled, hajlandó lennél
úgy tenni, mintha tetszene neked a dolog, csak hogy hízelegj az
önérzetemnek?
Gyanakodva néztem rá.
– Szívesen mondanék igent, hogy támogassalak, de nem
ígérhetek ilyet, amíg nem tudom, miről van szó.
Desmond egy hajtásra kiitta a poharat.
– Gyere! Megmutatom.
– Az eléggé támogatásnak számít, ha bevallom, hogy félek, de
attól még veled megyek?
– Ez is megteszi. – A srác leemelt a pultról, majd megfogta a
kezem, és elhagytuk a konyhát, majd kisétáltunk az udvarra. Egy
kicsit még világos volt odakint, az alkonyat átfestette az eget, és
én figyeltem, ahogy megváltoztak az árnyalatok. Desmond
behúzott a vízesés mögötti barlangba, aztán elengedte a kezem. –
Itt várj meg! – Alig egy perc múlva visszatért. – Hunyd le a
szemed!
Valahányszor Desmond megkért valamire – és ami a lényeg,
valahányszor meg is tettem, amit kért –, nem úgy éreztem, mintha
szimplán engedelmeskednék. A Kertész utasításainak
engedelmeskedtem. Ahogy Avery parancsainak is.
Desmond jobban ügyelt rá, hogy mit kért tőlem.
A vízesés hangja elnyomta a mozdulatai neszét, ám pár
pillanattal később zene szólalt meg. Olyan zene, amit fel is
ismertem. A Sway volt Sophia kedvenc száma, minden egyes
látogatása végén erre táncolt a kislányaival, és az utolsó néhány
hangnál mindig elsírta magát. Desmond megfogta mindkét
kezemet, az egyiket a csípőjére tette, majd közel húzódott
hozzám.
– Nyisd ki a szemed!
Egy iPod meg egy hangszóró állt a földön, egy biztonságosan
száraz részen, a folyosó közelében. A fiú rám mosolygott, kissé
idegesnek tűnt, és féloldalasan vállat vont.
– Táncolsz velem?
– Én még soha… Én nem… – Mély levegőt vettem, és
valahogy az én arcomra is kiült ugyanaz az ideges mosoly. – Én
nem tudok táncolni.
– Semmi gond. Én se tudok mást, csak keringőzni.
– Te tudsz keringőzni?
– Anyám jótékonysági estjei miatt.
– Aha.
Desmond még közelebb húzott magához, míg az arcom a
vállán nem nyugodott, és lassan ringott velem. A mellkasához
emelte összekulcsolt kezünket, másik kezét a derekamra
csúsztatta. Halkan, eleinte alig hallhatóan elkezdett együtt
énekelni a dallal. Hagytam, hogy vezessen. A vállába temettem az
arcomat, hogy ne láthassa, bármilyen képet is vágok.
Vannak pillanatok, amikor rádöbbenünk, hogy egyszeriben
minden megváltozott. A legtöbb ember életében sokszor akad
ilyen pillanat.
Ilyen pillanatot éltem át, amikor háromévesen rádöbbentem,
hogy apám nem olyan, mint a családja többi tagja.
Ilyen pillanatot éltem át, amikor hatévesen azon a kibaszott
körhintán ültem, és a szüleim otthagytak.
Ilyen pillanatot éltem át, amikor taxival kellett elmennem a
nagymuteromhoz, aztán amikor a nagyi meghalt, és akkor is,
amikor Noémie kitöltötte nekem azt az első kupica piát a New
York-i lakásban.
Ilyen pillanatot éltem át, amikor felébredtem a Kertben, és
amikor új nevet kaptam, amivel a Kertész el akarta törölni
mindazt, aki addig voltam.
És most, ennek a furcsa, megmagyarázhatatlan fiúnak a
karjában tudtam, hogy habár még semmi nem változott, akkor is
más lett minden.
Lehetségesnek tűnt, hogy talán meg tudom változtatni őt. Úgy
gondoltam, talán sikerülhet meggyőznöm vagy rászednem vagy
manipulálnom, hogy segítsen kijutni innen nekem meg a
többieknek – de tudtam, hogy ezért nagy árat kell fizetnem.
– Des…
Éreztem, hogy a szája vigyorra húzódik a halántékomnál.
– Igen?
– Most képes volnék gyűlölni téged egy kicsit.
A fiú nem hagyta abba a táncot, ám a mosolya lelohadt.
– Miért?
– Mert ez az egész úgy elcseszett, ahogy van. – Lassan mély
levegőt vettem, amíg kigondoltam, hogyan folytassam. – És mert
össze fogod törni a szívemet.
– Ezt úgy értsem, hogy viszonzod, amit irántad érzek?
– Anyám arra tanított, hogy szerelmi vallomásnál mindig
várjam ki, amíg a pasi kezdeményez.
Desmond kicsit hátrahajolt, épp csak annyira, hogy láthassa az
arcomat.
– Komolyan mondod?
– Igen.
Nem hinném, hogy meg tudta állapítani, igazat beszélek-e,
vagy sem.
A dal véget ért, elindult egy másik szám, amit talán szintén fel
kellett volna ismernem, és Desmond még egy kicsit jobban
elhúzódott tőlem.
– Kinek vallanék szerelmet? Mert az egy dolog, hogy most
Mayának hívnak, de akkor sem ez vagy te igazából.
A fejemet csóváltam.
– Én nem gondolkozhatok így. Hiszen esélyem sincs újra a
régi önmagammá válni.
A fiú arca elkomorult. De most őszintén, mégis mire
számított? Aztán féltérdre ereszkedett előttem, megfogta mindkét
kezemet, és felmosolygott rám.
– Szeretlek, Maya, és esküszöm, hogy soha nem foglak
bántani.
Ennek egy részét elhittem.
És nem akartam bűntudatot érezni miatta.
Mégis bűntudatom volt, így lekuporodtam mellé, és
megcsókoltam Desmondot, ő pedig olyan szenvedélyesen
viszonozta a csókot, hogy feldőlt, s mindketten elterültünk a
nyirkos kövön. A srác elnevette magát, egyre csak csókolt és
csókolt engem, én pedig tudtam, hogy soha nem fogom tudni
teljes egészében elhinni mindazt, amit az előbb mondott.
Desmond nem volt jó ember, bármennyire akart is az lenni, és az
nem volt elég, hogy jobb volt az apjánál meg a bátyjánál. Minden
egyes napon, amíg segített nekik a Kertben tartani minket, bántott
engem.

– Ez alkalommal nem mondtam fel magamban Poe-t, ha esetleg

erre kíváncsi.
– Nem, biztos vagyok benne, hogy ezúttal rendesen
odafigyeltél – feleli Viktor szárazon. – Szóval, tényleg komolyan
gondoltad?
– Mit, amit Desnek mondtam?
– Hát, igen, de konkrétabban, azt a részét, amit anyádról
mondtál, meg hogy mire tanított.
– Ami azt illeti, igen.
Victor fontolgatja ezt egy kicsit, próbálja megérteni.
Nem sikerül.
– Még mindig tudni akarja, ki vagyok és honnan jöttem?
– Igen.
– Miért?
A férfi felsóhajt, és a fejét csóválja.
– Mert egy hamis személyt nem állíthatok a tanúk padjára.
– Kikérem magamnak, hogy hamisítvány lennék; nagy
gonddal készült, egyedi darab vagyok.
Az ügynöknek nem kéne nevetnie. Igazán nem lenne szabad
elnevetnie magát, de nem bírja megállni, aztán nem bírja
abbahagyni, és az asztalra hajtja a fejét, hogy legalább
megpróbálja elnyomni a nevetése hangját. Amikor végre fölnéz,
Inara rámosolyog, ezúttal őszintén, amit a férfi hálásan viszonoz.
– A való világ mindent megbonyolít, ugye? – kérdezi a lány
finoman, mire Victornak elmúlik a nevethetnékje.
– Őszinte legyek?
– Tudom, hogy fáj feltennie a kérdéseket, és fáj hallania a
válaszaimat, pedig olyan sok mindent hallott már. Kedvelem
magát, Victor Hanoverian különleges ügynök. A lányai
szerencsések, hogy ilyen apjuk van. A történetnek meg már
amúgy is majdnem vége. Utána egy darabig nem kell fájnia.
A nyár vége változást hozott a Kertben. Desmond olyan sok időt
töltött velünk, hogy teljesen hozzászoktunk a jelenlétéhez, és
habár én voltam az egyetlen a lányok közül, akihez hozzányúlt,
nem én voltam köztük az egyetlen, aki megismerte őt. Tereza
többet dumált vele, mint velem, mert a zene áthatolt a börtönünk
falain, és elfeledtette vele a Kertet, ha csak egy kis időre is. Úgy
tűnt, még Bliss is megkedvelte Desmondot, habár nem mernék
fogadást kötni arra, hogy ez mekkora mértékben volt a
barátságunknak köszönhető.
A lányok előbb-utóbb úgy el tudtak lazulni Desmond
társaságában, ahogy az apja vagy a bátyja közelében sosem, mivel
a fiú soha nem követelt tőlük semmit. A legtöbb csaj már teljesen
feladta a menekülés reményét, így alapvetően még azért sem
nehezteltek rá, amiért nem értesítette a rendőrséget.
A Kertésszel pedig madarat lehetett volna fogatni.
Amikor a férfi legelőször beszélt nekem Desmondról, azt
mondta, hogy az anyja „nagyon büszke rá”. Ezt eredetileg úgy
értelmeztem, hogy maga a Kertész nem igazán büszke rá, most
viszont már tudtam, nem erről volt szó. Mindig is büszke volt
Desmondra, de amikor egy olyan Pillangóval beszélt, aki csak
Averyt ismerte, nem tagadhatta le azt a fiát, amelyik nyíltan
osztozott a lelkesedésében a bebörtönzött lányokból álló háreme
iránt. Most, hogy Desmond is a Kert részesévé vált, az apja
boldogsága felhőtlen volt. Azon a nyáron Tereza összeroppanása
volt az egyetlen incidens. Egyikünk sem töltötte be a
huszonegyet, és semmi sem emlékeztetett minket arra, hogy nem
szórakozhatunk egy kicsit.
Mármint, azt kivéve, hogy a Kertész és Avery továbbra is
megerőszakolhattak minket, amikor csak akartak. Ez lelohasztotta
a jókedvünket.
Ám a Kertész újabban másként bánt velem. Miután Desmond
és én lefeküdtünk egymással, a Kertész többet nem ért hozzám.
Úgy bánt velem, mint… hát, mint egy tyúkanyóval, azt hiszem.
Vagy mint a lányával. Nem kerültem olyan státuszba, mint
Lorraine, a férfi nem veszítette el irántam az érdeklődését, csak
éppen úgy határozott, hogy most már Desmondé vagyok.
Averyvel megosztozott a lányokon, Desmondnak viszont odaadott
engem.
Jó elcseszett, mi?
Ám egy kis ideig hajlandó voltam megkérdőjelezés nélkül
elfogadni ezt. Ha tényleg hatni akartam Desmondra, akkor azzal
semmire sem mentem, ha csupán belém volt habarodva. Őszintén
kellett szeretnie engem, hogy hajlandó legyen harcolni értem, és
ez nem történhetett meg, amíg osztoznia kellett rajtam az apjával
meg a bátyjával.
A Kertész még a kamerát is kiiktatta a szobámban, miután Des
megkérte erre, mondván, hogy feszélyezi a gondolat, miszerint az
apja láthatja őt szex közben, és egyébként is, miért kéne apucinak
attól tartania, hogy a fiacskája bármi kárt tesz bennem, mikor
teljes szívéből szeret engem?
Na jó, biztos vagyok benne, hogy a beszélgetés ennél
méltóságteljesebben és férfiasabban zajlott, de Bliss könnyesre
röhögtette a csajokat a saját verziójával.
Ám Desmond akkor is az apja fia volt. Valahányszor
megpróbáltam a kijárathoz kísérni, udvariasan, de határozottan
elküldött, hogy ne láthassam, amint beüti a kódját.
– Anyám belehalna – mondta, amikor végre megemlítettem a
dolgot. Megértettem, hogy bonyolult lenne nyíltan
szembeszegülnie az apjával, de arra gondoltam, attól még igazán
esélyt adhatna nekünk a menekülésre. – Odalenne a családunk, a
jó hírünk, a cégünk… Nem tehetem meg, hogy mindenünket
lerombolom.
 Többet ért neki a családja jó híre, mint egy élet. Mint
mindannyiunk élete.
Az őszi félév kezdete előtti hétvégén bulit rendeztünk a
Kertben. Desmond behozott nekünk néhány jobb hangfalat,
amiket felállított a sziklán, ráadásul csupán erre az egyetlen
alkalomra a Kertész adott nekünk színes ruhákat meg
egészségtelen csemegéket, és bassza meg, szánalmas, hogy
mennyire boldogok voltunk azon az estén. Továbbra is foglyok
voltunk, továbbra is ránk borult a halál árnya, visszaszámolva a
huszonegyedik születésnapunkig, ám ez az este mindennek dacára
varázslatos volt. Mindenki nevetett, táncolt és énekelt, nem
számított, milyen bénán, és a Kertész meg Desmond velünk
ropták.
Avery az udvar szélén ücsörgött, és duzzogott, mivel ez az
egész Desmond ötlete volt.
Miután mindent elpakoltunk, és a lányok mind elmentek
lefeküdni, Des behozta a szobámba a legkisebb hangszórót.
Táncoltunk, és a zenére ringatózva csókolóztunk. Az intimitás
Desszel ugyanúgy nem volt valódi, mint az apjával, ám a fiú ezt
nem fogta fel. Ugyan soha nem mondtam ki, ő mégis azt hitte,
hogy viszonzom a szerelmét. Azt hitte, hogy ez a boldogság, hogy
ez lehet egészséges és stabil kapcsolat, olyasmi, amire az ember
felépítheti az életét. Vagy nem értette meg, vagy elengedte a füle
mellett a gyakori célozgatásaimat arra, hogy bebörtönözve
rövidebb az élet.
Des borzasztóan szeretett volna jó lenni, jót tenni, ám a
körülmények nem változtak, és nem is tűnt úgy, mintha változni
készülnének.
Amikor végül ledőltünk az ágyra, szinte már szédelegtem
Desmond csókjaitól, ő pedig nem bírta abbahagyni a nevetést. A
keze bejárta a testemet, nyomában az ajkával, nevetése
csiklandozta a bőrömet. Desszel ugyan nem volt valódi intimitás
a szex, de azért élveztem. Őrjítően felingerelt. Végül
átfordítottam kettőnket, és lenyomtam a srácot az ágyra, majd az
ajkamba haraptam, ahogy lassan leereszkedtem rá. Des
felnyögött, és a csípőjét mozgatta, aztán elnevette magát, amikor
elindult egy nagyon csúnya szám. A hasára csaptam, erre felült,
hogy ismét szédelgésig csókoljon, majd hanyatt döntött az ágyon,
hogy újra ő legyen felül.
Ekkor pillantottam meg Averyt, aki a szobám ajtajában állt, és
komor képet vágva maszturbált.
Felvisítottam – erre nem vagyok büszke –, Desmond pedig
felnézett, hogy lássa, mitől ijedtem meg.
– Avery! Húzz innen!
– Ugyanúgy jogom van a csajhoz, mint neked – mordult a
bátyja.
– Tűnés!
A szívem mélyén úgy éreztem, menten halálra röhögöm
magam. Szerencsére ez a késztetés olyan mélyen volt, hogy szinte
teljesen elnyomta a düh és a megaláztatás sokkal erősebb érzete.
Arra gondoltam, hogy magunkra ránthatnám a takarót, Avery
azonban már úgyis látta mindenemet, ami pedig Desmondot
illeti… Hát, belőle jelenleg úgysem látszott minden. Lehunytam a
szemem, miközben a fejem fölött vitatkoztak, mert nem akartam
tudni, hogy Avery még mindig markolássza-e magát, miközben
az öccsével veszekszik.
És mert kezdett úrrá lenni rajtam a nevetés.
Belépett a Kertész. Ezen már meg sem lepődtem.
– Mégis mi a jó élet folyik itt? Avery, ne mutogasd már
magad!
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az idősebb fiú felhúzza
a sliccét, a Kertész pedig az ingét gombolja. Na, szép, itt volt az
egész família, már csak Eleanor hiányzott. Desmond halkan
káromkodva elhúzódott tőlem, majd a kezembe nyomta a
ruhámat, mielőtt a nadrágjáért nyúlt.
Néha egy ilyen apróság is rengeteget számít.
– Volnátok szívesek elmagyarázni, miért zeng az egész Kert a
vitátoktól? – vonta őket kérdőre az apjuk, mély és fenyegető
hangon.
A testvérek egyszerre kezdtek beszélni, ám a Kertész egy
heves intéssel beléjük fojtotta a szót.
– Maya? – fordult felém.
– Des meg én épp szexeltünk, Avery pedig úgy döntött, hogy
hívatlanul beszáll a buliba. Az ajtóból lesett minket, és nekiállt
kiverni magának.
Nyers fogalmazásom hallatán a Kertész grimaszolt, majd
elsőszülöttjére meredt, dühéhez lassan elszörnyedt döbbenet
csatlakozott.
– Mégis mit képzeltél?
– Miért sajátíthatja ki ezt Desmond? Ő soha nem segített neked
újakat hozni ide, nem ment veled friss húst keresni, de te mégis
odaadtad neki ezt a ribancot, mintha a kibaszott csaja lenne, én
meg hozzá se érhetek?!
Beletelt egy percbe, mire a Kertész ismét szóhoz jutott.
– Maya, megbocsátanál nekünk?
– Természetesen – válaszoltam illedelmesen. Mert az
udvariassággal ugyanúgy lehet szemétkedni, mint megvetéssel. –
Szeretnéd, hogy magatokra hagyjalak titeket?
– Nem, dehogy, elvégre ez a te szobád. Desmond, kérlek,
gyere velünk! Avery, nyomás!
Az ágyon maradtam, amíg már nem is hallatszott a lépteik
hangja, majd felhúztam a ruhámat, és végigrohantam a folyosón,
be Bliss szobájába. A padlón ült, mellette egy rakás gyurmával,
előtte pedig a sütőpapírral kibélelt tálcán mintha egy játékmackó-
mészárlás áldozatai hevertek volna.
– Mi volt ez a nagy cirkusz?
Elterültem az ágyán, és elmeséltem neki a történteket, mire
szinte hisztérikus vihogásban tört ki.
– Szerinted a Kertész előbb-utóbb végleg kitiltja innen Averyt?
– Nem hinném, hogy azt valaha is meg merné tenni – feleltem
komoran. – Averyt még idebent is alig bírja megfékezni az apja;
akkor milyen nehéz lehet kordában tartania őt odakint?
– Mi sosem fogjuk megtudni, milyen lehet ez a família
odakint.
– Igaz.
Bliss odaadott nekem egy gombóc gyurmát, hogy puhítsam
meg.
– Feltehetek egy személyes kérdést? – pillantott rám.
– Mennyire személyeset?
– Szerelmes vagy belé?
Majdnem visszakérdeztem, hogy kiről beszél – főleg, mivel az
imént még Averyről volt szó ám még épp időben felfogtam, mire
gondol, mielőtt hülyét csináltam volna magamból. Felpillantottam
a kamera villogó vörös lámpácskájára, és lecsúsztam az ágyról,
hogy Bliss mellé kucorodjak.
– Nem.
– Akkor miért csinálod mindezt?
– El hiszed, hogy volt egy Pillangó, aki megszökött?
– Nem. Talán. Mondjuk? Várjunk… Na, baszki! Így már
mindent értek. Szerinted be fog válni?
– Nem tudom – sóhajtottam, és a kis gombóc gyurmát
nyomogattam. – Desmond ki van akadva, amiért az apjára ütött,
de ugyanakkor… büszkeséget is érez, asszem. Életében először
világosan láthatja, hogy az apja büszke rá. Ez még mindig többet
jelent neki, mint én, és túlságosan be van tojva ahhoz, hogy azzal
foglalkozzon, mi volna a helyes.
– Ha a Kert nem is létezne, úgyhogy nem itt ismerkedtél volna
meg Desmonddal, hanem a könyvtárban vagy ilyesmi, szerinted
akkor képes volnál beleszeretni?
– Őszintén? Nem hinném, hogy egyáltalán tudom, mi is a
szerelem. Láttam már néhányszor más pároknál, de ami saját
magamat illeti… Talán egyszerűen nem vagyok képes ilyet
érezni.
– Nem bírom eldönteni, hogy ez szomorú vagy biztonságos.
– Nem tudom elképzelni, miért ne lehetne mindkettő.
Annak idején a családommal szemközt lakó házaspár szinte
eszeveszetten szerette egymást, és a kisbabájuk születése
valahogy csak még teljesebbé tette a kapcsolatukat, nem pedig
elvont az erejéből. Rebekah, az Esthajnalcsillag rangidős ültető
hostesse teljes szívéből szerette a férjét – aki amúgy Guilian
unokaöccse volt –, és néha olyan édesek voltak együtt, hogy mind
elolvadtunk tőlük egy kicsit.
Persze ettől még agyoncikiztük őket.
Taki és Karen is így szerették egymást, a lányuk és annak párja
szintén.
De valahányszor én ilyen párokat láttam, tudtam, hogy valami
rendkívülin osztoznak, amire nem mindenki lel rá, amit nem
mindenki képes felismerni vagy fenntartani.
És tegyük hozzá, készségesen elismerem, hogy én aztán
totálisan el vagyok cseszve.
– Ez igaz. És őszinte. – Bliss elvette tőlem a gyurmát, és a
kezembe nyomott egy újabb gombócot, aminek rikító
fuksziaszíne csíkokat hagyott a tenyeremen. – Nem is szoktuk
rendesen megköszönni neked.
– Mit?
 – Hogy gondoskodsz rólunk – felelte halkan, élénkkék szemét
a kezében formázott kismackóra szegezte. – Nem mintha
ösztönösen anyáskodó lennél, vagy ilyesmi, mert most komolyan,
a francba azzal, de szigorú szeretettel bánsz velünk, meghallgatsz
minket, és közbenjársz az érdekünkben a Kertésznél,
valahányszor berendel a lakosztályába.
– Nem akarok erről beszélni.
– Jól van. Add ide a gyurmát, és mosd meg a kezed!
A gondolataimba merülve úgy tettem, ahogy mondta, és
ledörgöltem a bőrömről a fuksziacsíkokat. Bliss ezután egy
türkizkék gyurmagombócot adott nekem. Amikor visszaültem
mellé, végre rendesen szemügyre vettem a darabokat, amiket már
elkészített. A szétszórt kismackótestrészek – fejek, mancsok,
farkak – egyik fele fekete volt, a másik fehér. Bliss néhányat már
össze is rakott, ezek egyenruhát viseltek, a fekete mackók pirosat,
a fehérek kéket. Az egyenruhás mackók egyik fele kissé nagyobb
volt, mint a másik, az egyenruhájuk pedig díszesebb. A kész
darabok egy része mintha fekete-fehér, piroskék párokat alkotott
volna.
– Csak nem sakkfigurákat gyártasz?
– Nazirának pár hét múlva lesz a huszadik szülinapja.
Én pedig néhány héttel azután készültem betölteni a
tizennyolcat, ám a Kertben nem igazán szoktuk megünnepelni a
születésnapokat. Túlságosan morbid lett volna, mintha azt
ünnepelnénk, hogy még egy kicsivel közelebb kerültünk a
halálhoz. Más emberek megtehetik, hogy úgy reagálnak a
születésnapokra: „Juhé! Még egy évvel több!” Mi úgy
viszonyultunk a szülinapokhoz: „Bassza meg, még egy évvel
kevesebb.”
– Nem születésnapi ajándéknak szánom-folytatta Bliss
keserűen. – Hanem inkább „Sajnálom, hogy ilyen kibaszottul
szívás az életed” ajándéknak.
– Az is jó ajándék.
– Ja, a jó szar alkalomra – helyeselt. Fogott egy aprócska
gombóc aranyszínű gyurmát, csíkká formálta, kettévette, majd a
két felet összesodorta, és díszítést készített belőle a piros király
vállára. – Azért egy kicsit gyűlölöd is a srácot?
– Nem csak egy kicsit.
– Ha segítene nekünk, szembemenne a családjával.
– Most viszont az alapvető tisztességgel és a törvénnyel megy
szembe – sóhajtottam. Bliss felé nyújtottam a megpuhított
gombócot, mire a kezembe nyomott egy adag királykék gyurmát.
Több eszem volt annál, mint hogy megkérjem, hadd formázzam
meg az egyik mackót: az én gyurmafiguráim mindig bénán
sikerültek. – Bliss, hidd el nekem, nincs olyan oldala ennek az
egésznek, amit ne gondoltam volna át. De már rég nincs semmi
értelme az egésznek, már ha volt valaha egyáltalán.
– Szóval, csak sodródsz az árral, és meglátod, mi lesz?
– Ja, nagyjából.
– Jön a pasid.
Léptek közeledtek a folyosón, egyre hangosabban dobbantak,
és pillanatokkal később besétált Desmond. Lehuppant mellém a
földre, és mindkettőnknek adott egy-egy narancsot.
– Sakkbábukat csinálsz?
Bliss a szemét forgatta, és nem válaszolt. Miközben tovább
gyártotta a kismackós gyalogokat, én a gyurmát puhítottam,
Desmond pedig az iPodjával meg a kis hangszóróval bütykölt,
hogy zenéljen nekünk.
Ami a narancsot illeti… Életemben először és utoljára sikerült
egyetlen tökéletes spirálban lehámoznom a héját.
Eddison végre visszatér, a kezében két zacskóval. Az egyikben
több üveg üdítő és víz van, a másikban pedig fasírtos szendvics.
Miután odaad egy szendvicset Inarának, előhúz a zsebéből egy
kis műanyag tasakot, és azt is leteszi a lány elé az asztalra.
Inara fölkapja a tasakot, és ámulva mered arra, ami benne van.
– A sárkánykám!
– Beszéltem a helyszínelőkkel; azt mondták, hogy a szobádat
megóvta a szikla. – Leül a lánnyal szemben, és nekiáll
kicsomagolni a szendvicsét. Victor udvariasan úgy tesz, mintha
nem venné észre, hogy a társa elpirult. – Mindent bedobozolnak
neked, amint kiadhatják a holmidat, de ezt soron kívül ideadták,
hogy juttassam vissza hozzád.
Inara kinyitja a tasakot, és két kezében dédelgeti az aprócska
gyurmafigurát, egyik hüvelykujjával megsimogatja a behajlított
mancsába dugott pirinyó, pizsamás játék mackót.
– Köszönöm – suttogja.
– Most már nyíltabban beszélsz. Legalábbis egy kicsit.
A lány elmosolyodik.
– Victor, a helyszínelők átfésülik a házat – fordul a társához
Eddison. – Szólnak, ha megtalálják a képeket.
Egy időre leáll a beszélgetés, miközben esznek, bár Inarának
annyira érzékeny a keze, hogy kénytelen szalvétával megfogni a
még meleg szendvicset. Miután elfogyott az étel, a szemetet pedig
kidobták, a lány ismét megfogja a szomorú kis sárkányt, és a
markába zárja.
Victor elszánja magát: most rajta a sor, hogy bátor legyen.
– Mi történt Averyvel?
– Hogy érti?
– Megbüntette az apja?
– Nem, csak alaposan megmosta a fejét, hogy tartsa
tiszteletben az öccse magánéletét, a Pillangók pedig nem tárgyak,
amiket a fiai passzolgathatnak egymás között, hanem személyek,
akikkel gondosan kell bánniuk. Des elmondása szerint az apjuk
igencsak éles hangon emlékeztette Averyt arra, hogy neki amúgy
sem szabad hozzám érnie, a billogos eset miatt, ugyebár. Vagyis,
hát, a Kertész nem nevezte meg a dolgot, hanem csak a „múltkori
incidens”-ként említette, Des pedig soha nem kérdezett rá a
csípőmön éktelenkedő hegre. Ha az ember nem tesz fel
kérdéseket, akkor továbbra is a homokba dughatja a fejét.
– Szóval, minden visszatért a normál kerékvágásba.
– Már amennyire ezt normálisnak lehetett nevezni.
– De valami miatt mégiscsak megváltozott a helyzet.
– Igen. A változás okát úgy hívták, Keely.

Illetve, hogy pontos legyek, a változás oka Avery volt, és az

áldozatát hívták Keelynek.
Sokkal ritkábban láttam Desmondot, miután elkezdődött a
félév. Ez volt az utolsó éve az egyetemen, így ez nagyon
leterhelte, de esténként bejött a Kertbe, és magával hozta a
tankönyveit, hogy magoljon. És akárcsak annak idején Whitney-
nek, Ambernek meg Noémie-nek a New York-i lakásban, most
Desmondnak is segítettem tanulni a Kertben. Csak épp pia nélkül.
Bliss is besegített, azzal, hogy kigúnyolta Desmondot,
valahányszor rosszul válaszolt egy kérdésre.
Vagy csak nem tökéletesen jól.
Igazság szerint Bliss kapva kapott minden lehetőségen, hogy
gúnyt űzhessen a srácból.
Avery egyre jobban kiakadt, miközben figyelte, ahogy az
öccse ennyire a Kert részévé vált. Mint mondtam, a Pillangók
többsége kedvelte Desmondot. A srác nem követelt meg tőlük
semmit. Legfeljebb kérdéseket tett föl nekik, de rájuk hagyta,
hogy van-e kedvük válaszolni, vagy nincs.
Néha a lányok nevére is rákérdezett, ám addigra már a
szokásunkká vált a Kertben, hogy csak búcsúzóul árultuk el a régi
nevünket a többieknek. De elmondtuk Desmondnak, hogy
Simone valaha Rachel Young volt, Lyonette pedig Cassidy
Lawrence. Meséltünk neki mindazokról, akiknek már nem
fájhatott, hogy a régi életükre emlékezünk.
Desmond nem jelentett fenyegetést a lányokra.
Avery viszont nagyon is. Olyan brutálisan elbánt Zarával szex
közben, hogy az apja egy teljes hónapra kitiltotta a Kertből, sőt
kénytelen volt még be is nyugtatózni, miután Avery kivágta a
hisztit. Zara ezek után alig bírt járni, és az egész teste merő
zúzódás volt. Valakinek mindig mellette kellett lennie, csak hogy
segítsen neki ellátni a legalapvetőbb szükségleteket, mint a
mosakodás, a vécézés meg az evés.
Lorraine tűrhetően értette a dolgát – még ha nem is volt valami
együttérző ápolónő –, de csodát nem tehetett.
Zara törött csípője elfertőződött, és a Kertésznek nem maradt
más választása, mint kórházba vinni vagy gyantába tenni őt.
Gondolom, maguktól is ki tudják találni, melyik megoldást
választotta.
Most először fordult elő, hogy már reggel szólt nekünk, így
egy egész napunk lehetett elbúcsúzni a társunktól.
Amikor a Kertész közölte ezt velem, meglepetten sandítottam
rá. Féloldalas mosollyal reagált, és puszit nyomott a
halántékomra.
– Tudom, hogy meg szoktatok osztani egymással valamit
azokban az utolsó pillanatokban, még ha csak egy gyors ölelést
vagy néhány elsuttogott szót is. Ha a búcsú vigaszt nyújthat
Zarának… és mindegyikőtöknek… akkor szeretnék gondoskodni
róla, hogy legyen rá időtök.
Köszönetet mondtam neki, mert úgy láttam, hogy ezt várja
tőlem, ám a szívem mélyén azon tűnődtem, nem lett volna-e jobb,
ha a lehető leggyorsabban zajlik le az elválás, nem pedig
elhúzódik az egész napon át.
Mielőtt elment volna az egyetemre, Desmond behozott a
Kertbe egy talicskát, hogy abban tologathassuk Zarát az udvaron.
Mosolyogva tolta oda hozzánk, és mosolyogva adott nekem
búcsúpuszit, majd elindult órára. Miután a srác eltűnt, Blissből
olyan heves káromkodás szakadt ki, hogy Tereza elpirult a
hallatán.
– A csávód még mindig nem fogja fel, igaz? – zihálta Bliss,
miután végre képes volt mást is kiejteni a száján, nem csupán
trágárságokat. – Tényleg fogalma sincs semmiről.
– Csak annyi tud, hogy Zara megsérült. Azt hiszi, hogy a
talicska egy kedves gesztus volt a részéről.
– Az a… Az a…
Bizonyos dolgokat nem szükséges tolmácsolnom.
Aznap délután, miközben a Kertész a feleségével sétálgatott
abban a külső üvegházban, sokkal közelebb hozzánk, mint ahogy
tűnt, Zara nagy nehezen felült az ágyán, tűzvörös haja verejtékben
úszott.
– Maya? Bliss? Tologatnátok egy kicsit?
Behajtogattunk egy takarót a talicskába, és párnákat raktunk
Zara alá-köré, hogy kitámasszuk a csípőjét, amennyire csak
lehetett. Nem az volt az egyetlen törött csontja, de egyértelműen
az gyötörte a legjobban.
– Csak tologassatok körbe a folyosókon, légyszi! – kérte.
– Helyet keresel magadnak? – kérdezte Bliss, Zara pedig
bólintott.
 Egyikünk sem bírta megállni, hogy időről időre el ne
gondolkozzon azon: vajon melyik tartályba fog kerülni, amikor
meghal? Én mérget mertem volna venni rá, hogy jól sejtem,
melyik üres helyet szánja nekem a Kertész: az üvegtartály
közvetlenül Lyonette-é mellett volt, és pont rá lehetett látni a
barlangból. Bliss azt gyanította, ő a másik oldalamra fog kerülni,
így mi hárman örökre együtt maradhatunk, egymás mellett
díszeleghetünk a kibaszott tartályokban, ahol majd
megbámulhatnak minket a Pillangók jövendő generációi,
értetlenül és rettegve.
Lassan sétáltunk végig a folyosókon, én toltam a talicskát,
Bliss pedig megtett minden tőle telhetőt, hogy stabilan tartsa elöl.
Zara a Kert bejáratának közelében megállított minket egy üres
tartálynál. Errefelé loncillat töltötte be a levegőt, elkeveredve
valamiféle vegyszerszaggal, ami az egyik olyan szobából jött,
amelyiket soha, de soha nem láttuk nyitva. Akárcsak a tetoválós
szobának, Lorraine szobájának és Avery egykori
játszószobájának, ennek is sötét és vastag volt a fala, az igazi,
rendes ajtó pedig számzárral működött. Nem lett volna szabad itt
lennünk.
És én még mindig nem láttam egyszer sem, ahogy Des
beütötte a kijáratot nyitó kódját.
– Szerintetek, ha megkérném a Kertészt, hogy ide rakjon,
megtenné?
– A lonc miatt?
– Nem, hanem azért, mert ezt a részt mind el szoktuk kerülni,
így nem látnátok olyan gyakran.
– Kérdezd csak meg! Ezen a ponton az a legrosszabb, ami
történhet, hogy nemet mond.
– Ha most arra kérnélek, hogy nyírjatok ki, megtennétek?
Az üres üvegtartályra bámultam, mert nem akartam látni, hogy
a csaj komoly képet vág-e, vagy sem. Zara kíméletlen tudott
lenni, és addig gúnyolta a többi lányt, amíg el nem sírták
magukat, de nem igazán volt humorérzéke.
– Azt hiszem, én nem vagyok ennyire jó barát – mondtam
végül.
Bliss nem szólt semmit.
– Szerintetek fáj?
– A Kertész azt mondta, hogy nem.
– És te hiszel neki?
– Nem – sóhajtottam, és az udvarra vezető ajtónyílásnak
dőltem. – Azt hiszem, a Kertésznek fogalma sincs, hogy fáj-e,
vagy sem. Szerintem azt akarja hinni, hogy nem okoz fájdalmat.
– Mit gondoltok, milyen lesz a csaj?
– Milyen csaj?
– A következő Pillangó. – Zara fölemelte a fejét, rám meredt,
barna szeme lázasan csillogott. – A Kertész már jó ideje nem
ment vadászni. Azóta nem, hogy idehozta Terezát. Annyira
boldoggá teszi Desmond jelenléte, hogy nem is keresett új csajt.
– Talán nem is fog.
Zara felhorkant.
Pedig a Kertész tényleg nem mindig keresett utánpótlást. Néha
nem ment rögtön vadászni egy lány halála után. Csak akkor, ha
még egy Pillangó meghalt. Általában csak egy lányt hozott,
időnként egyszerre kettőt is, bár ez nem fordult elő, amíg én a
Kertben voltam. Ám alapvetően értelmetlen lett volna próbálnom
megérteni, hogy ez az ember mit miért csinált.
Még mindig ott szobroztunk, amikor Lorraine kijött a
szobájából, hogy nekilásson a vacsoránk elkészítésének. Minket
látva megtorpant, és kissé ijedten kapott a fejéhez. Sötétbarna
haja kissé már kifakult, ráadásul bőven vegyültek bele ősz
tincsek, ám a nő még mindig meghagyta hosszan, befonva és
feltűzve viselte, ahogy a Kertész a Pillangóknál szerette. A férfi
soha nem nézett Lorraine hajára, soha nem foglalkozott vele, de ő
akkor is ugyanúgy hordta, mint régen. Az ápolónőnk ránézett a
kötéssel borított Zarára, aki lázrózsás orcáját leszámítva
holtsápadt volt, aztán az üres tartályra pillantott.
Zara gúnyosan sandított rá.
– Azt kívánod, bárcsak odabent lehetnél, Lorraine?
– Nem kell eltűrnöm, hogy így beszélj velem – vágott vissza a
nő.
– Tudom, hogyan kerülhetnél be oda.
Az eltompuló kék szempárban a gyanú viaskodott a
reménnyel.
– Tényleg?
– Ja. Nincs más dolgod, csak varázslatosan visszafiatalodni
harminc évet. Lefogadom, hogy a Kertész akkor boldogan
kinyírna és kiállítana téged.
Lorraine szipogott, és elment mellettünk, közben rácsapott
Zara bokájára. A mozdulattól megrándult a lány törött,
elfertőződött csípője, és Zara alig bírta magába fojtani a sikoltást.
Bliss a távolodó ápoló- és szakácsnőnkre szegezte a szemét.
– Ideküldöm Danelle-t, hogy segítsen neked visszavinni Zarát
– szólalt meg.
– Miért, te mit… – Jobban megnéztem magamnak az
arckifejezését. – Oké. Vettem. Majd Danelle segít.
A ziháló Zarával együtt figyeltem, ahogy Bliss elkocogott.
– Szerinted mire készül? – kérdezte a csaj egy perc múlva.
– Direkt nem faggattam róla, mert nem akarom előre tudni –
válaszoltam hevesen. – Attól függően, hogy mit művel, talán még
utólag se akarok majd tudni róla.
Néhány perccel később nemcsak Danelle jött oda hozzánk a
folyosón, hanem a nagyon értetlen Marenka is.
 – Akarom tudni, miben sántikál Bliss? – kérdezte Danelle.
– Nem – vágtuk rá kórusban Zarával.
– Szóval, én se akarjam tudni, miért kérte kölcsön az ollómat?
– motyogta Marenka, és a nyakához kapta a kezét, ahol általában
szalagon lógott az aprócska ollója.
– De ne ám.
Danelle végiggondolta ezt, tudomásul vette, majd finoman
megérintette a talicska szélét.
– Kimenjünk az udvarra? Vagy inkább visszamennél a
szobádba?
– Vissza – nyögte Zara. – Asszem, jöhet az újabb
fájdalomcsillapító. Bevittük a szobájába, és hárman együtt az
ágyára emeltük, aztán kapott egy pohár vizet meg egy bogyót.
Majd besétált Bliss, a háta mögé tett kézzel és rendkívül elégedett
képpel.
Egek, tényleg nem akartam tudni, mit művelt.
– Ajándékot hoztam neked, Zara – jelentette be vidáman.
– Avery fejét tálcán?
– Majdnem. – Bliss a takaróra dobott valamit.
Zara fölemelte, rábámult, majd nevetésben tört ki. Lelógott az
ujjai közül, a vége lassan kibomlott.
– Lorraine hajfonata?
– Most már a tiéd!
– Szerinted magammal vihetem?
Danelle megdörgölte a fonat végét.
– Talán csinálhatnánk belőle harisnyakötőt neked.
– Vagy befonhatnánk a hajadba.
– Csinálhatnánk belőle koszorút.
Mindenki, aki aznap délután és este eljött Zarához, előállt egy
újabb javaslattal. Mi sem jelezhette volna jobban, mennyire
megvetettük Lorraine-t mindannyian, mint hogy egyikünk sem
fejezte ki sajnálkozását vagy együttérzését iránta. Amikor eljött a
vacsoraidő, mindegyikünk kihozta az étkezőből a tálcáját, és
mind a huszonvalahányan bezsúfolódtunk Zara szobájába, a
padlón szorongtunk, volt, akinek csak a zuhanyzóban jutott hely.
Adara felállt, és pohárköszöntőre emelte az almalevét.
– Zarára, aki messzebbre tudja köpni a magokat, mint bárki
más. Erre mind nevettünk, még Zara is, aki fölemelte a
vizespoharát, hogy viszonozza a gesztust.
Ezután Nazira állt fel, és azt hiszem, ettől mind nyugtalanok
lettünk egy kicsit; Nazira és Zara nagyjából annyira jöttek ki
egymással, mint Avery meg Desmond.
– Zarára, aki igazi picsa ugyan, de akkor is a mi picsánk.
Zara csókot dobott neki.
Beteges volt az egész. Nem hinném, hogy ebben egyetlen
jelenlévő is kételkedett volna. Beteges volt, abnormális és
totálisan bizarr, de valahogy mégis mindannyian sokkal jobban
éreztük magunkat tőle. Egyesével felálltunk, és mindannyian
pohárköszöntőt mondtunk Zara tiszteletére, néhányan gúnyosan,
mások komolyan. Persze könnyekből is jutott bőven, még ha nem
is én hullattam őket, ám a Kertésznek talán igaza volt, talán
tényleg vigaszt nyújtott, hogy jutott időnk rendesen elbúcsúzni.
Amikor rám került a sor, fölálltam, és megemeltem a pohár
vizemet.
– Zarára, aki túl hamar hagy el minket, de akire a magunk nem
perverz módján emlékezni fogunk egész életünkben.
– Bármilyen rövid ideig tartson is az – tette hozzá Bliss.
Milyen elbaszott már, hogy ezen mind röhögtünk?
Miután mindenkire sor került, Zara még egyszer fölemelte a
poharát.
– Zarára – szólt halkan. – Mert amikor ő meghal, Felicity
Farrington végre békében nyugodhat.
 – Zarára – mormoltuk mindannyian, és kiittuk a poharunkat.
Amikor a Kertész eljött Zaráért, nem új ruhát hozott magával,
hanem Desmondot, és elmosolyodott, ahogy együtt látott
mindannyiunkat.
– Itt az idő, hölgyeim.
A lányok búcsúzóul sorra megpuszilták Zarát, majd fogták a
tálcájukat, és egyesével elhagyták a szobát. A Kertész
mindegyiküknek csókot nyomott az arcára, ahogy elmentek
mellette. Én maradtam utolsónak, Zara ágya szélén ücsörögtem,
és fogtam a lány verítéktől nyirkos kezét. Lorraine ősz szálakkal
teli hajfonata koszorúként díszelgett feltűzött frizuráján.
– Tehetek bármit? – súgtam neki.
Zara benyúlt a párnája alá, és a kezembe nyomott egy
viharvert, szamárfüles kis kötetet. A Szentivánéji álom volt az, a
szöveget elborította a rengeteg kiemelés és jegyzet.
– A suliban drámaszakkörös voltam – mondta halkan. –
Amikor a Kertész elrabolt a parkból, éppen próbára mentem,
vártak a barátaim. Három éven át készítettem jegyzeteket egy
előadáshoz, amiben soha nem fogok részt venni. Gondolod, hogy
te meg Bliss meg tudnátok rendezni egy felolvasást a lányokkal?
Csak… az emlékemre?
A szívemhez szorítottam a kötetet.
– Úgy lesz, ígérem.
– Viseld gondját a következő lánynak, és ígérd meg, hogy nem
látogatsz el hozzám túl gyakran, oké?
– Oké.
Zara erősen magához ölelt, ujjai a vállamba vájtak. Bármilyen
nyugodtnak is tűnt, láttam, hogy reszket. Hagytam, hogy belém
kapaszkodjon, ameddig csak akart, s miután végül mély levegőt
vett, majd elhúzódott, puszit nyomtam az arcára.
– Csak most ismertelek meg, Felicity Farrington, de szeretlek,
és emlékezni fogok rád.
– Hát, asszem, ennél nem kívánhatok többet – mondta félig
nevetve. – Köszönöm szépen, de tényleg, őszintén hálás vagyok
neked mindenért. A lehetőségekhez képest sokat segítettél, hogy
elviselhetőbbé tedd ezt az egészet.
– Bárcsak többet tehettem volna!
– Te csak annyit tehetsz, ami rajtad múlik. A többit ők
határozzák meg – biccentett az ajtónyílásban álló férfiak felé. –
Ha minden igaz, pár nap múlva viszontláthatsz.
– A lonc mellett, ahol szinte soha nem fogunk látni –
helyeseltem, alig hallhatóan. Még egyszer megpusziltam Zarát,
aztán az ajtóhoz mentem, miközben olyan erősen szorítottam a
kötetet, hogy begörcsöltek az ujjaim.
A Kertész a hajfonatkoszorúra pillantott, ami nyilvánvalóan
nem Zara tincseiből készült, majd ismét rám nézett.
– Lorraine egyfolytában sír – mormolta. – Azt állítja, hogy
Bliss rátámadt.
– Csak levágta a haját. – A férfi szemébe néztem. – Lorraine
nem olyan, mint te vagy a fiaid. Nem kell eltűrnünk, hogy
bántson minket.
– Beszélni fogok a fejével. – A Kertész csókot nyomott az
arcomra, majd bement Zarához, Desmond azonban értetlen, kissé
aggódó képet vágva hátramaradt.
– Lemaradtam valamiről? – kérdezte tőlem halkan.
– Túl sok mindenről.
– Tudom, hogy Zara hiányozni fog nektek, de kezelésre szorul,
így lesz neki a legjobb.
– Ne!
– Maya…
– Nem. Fogalmad sincs semmiről. Pedig értened kéne, már
bőven eleget láttál. Én viszont… Én tudom az igazat. Nincs jogod
azt mondani nekem, hogy Zarának így lesz a legjobb. Jelen
pillanatban nincs jogod bármit is mondani nekem.
Ugyan Avery volt a Kertész elsőszülöttje, ám minden lényeges
szempontból Desmond számított az örökösének.
És tudtam, hogy nemsokára ki fog derülni, pontosan mennyire
ütött az apjára.
Visszanéztem Zarára, ám a Kertész eltakarta őt előlem. Ügyet
sem vetettem Desmond megbántott tekintetére, és otthagytam.
Visszavittem a tálcámat a konyhába – és kárörvendve
figyeltem a szipogó Lorraine-t, akinek lenyirbált haja alig négy
centi maradhatott –, de hiába hívott több lány is, hogy maradjak
velük, inkább visszamentem egyedül a szobámba. Kábé fél óra
múlva leereszkedtek a falak. Elvégre Zara túlságosan sérült volt
még egy utolsó menethez, ráadásul Desmond is velük maradt.
Összegömbölyödtem az ágyamon a színdarabbal, elolvastam az
összes jegyzetet a lapok szélén, és egy kicsit jobban megismertem
Felicity Farringtont.
Hajnali három körül fölemelkedett a fal, ami elzárta a
szobámat a folyosótól. Csakis az nyílt föl, a többi, ami a
mellettem lévő tartályoktól, és azokon túl Marenka meg Isra
szobájától zárt el, mind a helyén maradt. Már hetek óta le voltak
eresztve, és a maga bizarr módján üdítőnek találtam, hogy
reggelente nem kellett holttesteket látnom, amint kinyitottam a
szememet. Felnéztem a könyvből, felkészültem rá, hogy a
Kertészt fogom az ajtóban látni, amint kicsatolja az övét, és a
tekintetében izgalom lángol.
Ám ehelyett Desmondot pillantottam meg. Világoszöld szeme
olyan kétségbeesett és elkínzott volt, amilyennek már hónapok
óta nem láttam. Az üvegfalba kapaszkodott, hogy ne rogyjon
össze, mert valahányszor megpróbált magától megállni a lábán,
megbicsaklott a térde, és vészesen megingott.
 Becsuktam a könyvet, és félreraktam a polcra, majd felültem
az ágyon.
Desmond néhány ingatag lépéssel bejött a szobába, majd
térdre rogyott. A tenyerébe temette az arcát, majd hevesen
összerezzent, és úgy bámulta a kezét, mintha nem is őhozzá
tartozott volna. Gyomorforgató, keserű vegyszerbűz lengte körbe,
ugyanaz a szag, amit a bejáratnál lévő lonc közelében szoktam
érezni. A fiú egész testében remegett, miközben előredőlt, és a
hűvös fémpadlóhoz nyomta a homlokát.
Majdnem tíz perc telt el, mire megszólalt, és a hangja még
ekkor is rekedt, megtört volt.
– Apám azt ígérte, hogy gondoskodni fog Zaráról.
– Gondoskodott is.
– De hát… De apa…
– Véget vetett Zara fájdalmának, és megóvta az enyészettől –
mondtam szenvtelen hangon.
– Meggyilkolta őt.
Ezek szerint mégsem ütött teljesen az apjára.
Levettem a ruhámat, és letérdeltem Desmond elé. Nekiláttam
kigombolni az ingét. Elszörnyedt pillantást vetett rám, és ellökte a
kezemet.
– Beduglak a zuhany alá – mondtam. – Bűzlesz.
– A formaldehidtől – motyogta a fiú. Ezután már hagyta, hogy
levetkőztessem, és botladozva követett, amint áthúztam a szobán,
aztán beültettem a kis zuhanyzóba. Megnyitottam a csapot, és
rázúdítottam a meleg vizet.
Ami ezután következett, abban nem volt semmi érzéki. Inkább
olyan volt, mint amikor annak idején segítettünk Sophiának
megfürdetni a félig már alvó kislányait. Valahányszor utasítottam
Desmondot, hogy dőljön előre, vagy emelje fel a karját, vagy
csukja be a szemét, engedelmeskedett, de fásultan, mintha nem
igazán értette volna, mi történik. A samponom és a tusfürdőm is
baromira gyümölcsös volt, de tetőtől talpig lecsutakoltam
Desmondot, míg végül már csak a ruhájából áradt vegyszerszag.
Törülközőbe bugyoláltam a srácot, a cipőjét használva
kitoltam a ruháit a folyosóra, aztán visszamentem a szobába, hogy
mindkettőnket szárazra dörgöljem. Újra meg újra le kellett
törölnöm az arcát: a vízsugár alatt nem látszott, hogy patakzik a
könnye.
– Apám beinjekciózta valamivel Zarát, hogy elaltassa –
suttogta. – Azt hittem, ki fogjuk vinni a kocsihoz, de apa egy
olyan szobába ment vele, amiben még sosem jártam. – Egész
testében megborzongott. – Amikor Zara már mélyen aludt, apám
ráadott egy narancsszínű-citromsárga ruhát, és lefektette egy
balzsamozó asztalra, aztán… aztán nekilátott…
– Kérlek, ne mondd el – szóltam halkan.
– De muszáj, mert egy napon veled is ezt fogja majd tenni,
nem igaz? Így csinálja, így őriz meg titeket, hogy bebalzsamoz,
amíg még életben vagytok. – Ismét megborzongott, és elcsuklott a
hangja a sírástól, de folytatta. – Csak állt ott, és sorra
elmagyarázta nekem a lépéseket. Azt mondta, azért, hogy egy
napon majd egyedül is végig tudjam csinálni. Azt mondta, hogy a
szerelem nem csak az élvezetről szól; azt mondta, hogy
hajlandónak kell lennünk megtenni a nehéz dolgokat is. Azt
mondta… Azt mondta…
– Gyere, még mindig reszketsz.
Hagyta, hogy az ágyhoz vezessem, lefektessem és betakarjam.
Leültem mellé, a takaróra, az ölembe tett kézzel.
– Azt mondta, ha tényleg szeretlek téged, akkor nem szabad
hagynom, hogy bárki más keze gondoskodjon rólad, nekem
magamnak kell megtennem.
– Des…
 – Megmutatott nekem párat a többiek közül. Én azt hittem…
Azt hittem, hogy apa egyszerűen visszavitte őket az utcára!
Fogalmam sem volt róla, hogy… – Elakadt a szava, olyan heves
zokogásban tört ki, hogy szinte rázkódott tőle az ágy. A hátát
simogattam, miközben alig kapott levegőt a sírástól, de ennél
jobban nem bírtam vigasztalni, mert még mindig nem tudta a
teljes igazságot. Zarának elfertőződött a törött csípője, és
Desmond azt hitte, hogy a lelkileg összeroppant lányok megölték
magukat, vagy olyan mély depresszióba süllyedtek, amibe végül
belehaltak. Fogalma sem volt, hogy a problémás viselkedés vagy
egy bizonyos életkor is halálos ítélet a számunkra.
És ebben a pillanatban, amikor ő is ilyen közel járt az
összeroppanáshoz, nem bírtam rávenni magam, hogy eláruljam
neki a szörnyű igazságot. Megtörten nem vehettem hasznát
Desmondnak. Arra lett volna szükségem, hogy össze tudja szedni
a bátorságát.
Nem néztem ki belőle, hogy valaha is képes legyen erre.
– Zara magának választotta ki a tartályát – sikerült kinyögnie
néhány perccel később. – Apám velem vitette oda a holttestét,
megmutatta, hogyan helyezzem el, hogyan zárjam le az
üvegtartályt, és hogyan töltsem bele a gyantát. Mielőtt lezártuk a
tartályt, apa… apa…
– Búcsúcsókot adott Zarának?
Desmond reszketegen bólintott, és csuklott a zokogástól.
– Azt mondta neki, hogy szereti!
– A saját felfogása szerint így is van.
– Hogyan bírsz egyáltalán a közelemben lenni?
– Néha nem bírok – ismertem el. – Győzködöm magam, hogy
nem tudod a teljes igazságot, hogy még mindig fogalmad sincs
egy csomó mindenről, amit az apád meg a bátyád művel, és egyes
napokon csak így bírok egyáltalán rád nézni. De valójában…
 – Kérlek, légy őszinte!
– De valójában gyáva vagy – sóhajtottam. – Tudod, hogy
helytelen fogva tartani itt bennünket. Tudod, hogy apád megszegi
a törvényt, tudod, hogy megerőszakol minket, és most már azt is
tudod, hogy a gyilkosságtól sem riad vissza. Néhány itteni lányt
talán igenis keresi a családja. Tudod, hogy ez az egész bűnös
dolog, mégsem értesíted a rendőrséget. Egyszer azt mondtad,
bátrabb akarsz lenni a kedvemért, de nem váltál azzá. És őszintén
nem tudom, hogy egyáltalán képes vagy-e rá.
– Ha mindez kiderülne… Ha anyám megtudná… Abba
belehalna.
Vállat vontam.
– Csak idő kérdése, és én is bele fogok halni. Lehet, hogy a
gyávaság az alapállapotod, de akkor is a saját döntésed, ha nem
teszel ellene semmit. Mióta csak tudomást szereztél a Kertről,
minden egyes napon, amikor nem értesíted a rendőrséget vagy
nem engedsz el minket, újra meg újra meghozod ezt a döntést. Ez
a helyzet, Desmond. És most már nem tehetsz úgy, mintha nem
lennél tisztában ezzel.
Desmond ismét zokogni kezdett, vagy talán csak folytatta a
sírást, a sokk úgy elhatalmasodott rajta, hogy egyszerűen képtelen
volt feldolgozni.
Azon a sötét hajnalon, némán hevert az ágyamban, és miután
feljött a nap a Kertben, a fiú összeszedte formaldehidtől bűzlő
ruháját, majd elment.
Hetekig nem beszélt velem, és csak egyszer jött be a Kertbe:
hogy megnézze Zarát, miután megszilárdult a gyanta, és
fölemelkedett a fal az üvegtartály elől. Ekkor az összes fal fölnyílt
a Kertben, és a valóság, ami a nyár folyamán elhalványult, most
iszonyatos erővel zuhant ránk. Pillangók voltunk, és rövid életünk
gyantában fog véget érni.
– Várjunk, nem azt mondtad, hogy Keely miatt változott meg
minden? – kérdezte Eddison.
– De igen, úgy van. Épp arra akarok rátérni.
– Aha.
A lány megcirógatja hüvelykujjával a kis kék sárkány nyakát,
és mély levegőt vesz.
– Keely négy nappal ezelőtt került a Kertbe.

Időbe telt, amíg meg tudtam valósítani a Zarának tett ígéretemet.

A Kertész ugyan készségesen hajlandó volt mindegyikünknek
beszerezni egy-egy példányt a Szentivánéji álomból, miután
elmondtam neki, mire kellene, de azt akarta, hogy ha már
felolvasást rendezünk a darabból, akkor „csináljuk rendesen”.
Mindenféle jelmezt rendelt nekünk, Blisst pedig bőkezűen
elhalmozta gyurmával, hogy virágkoszorút készíthessen az összes
lánynak. Kiosztottuk a szerepeket, és együtt gyakoroltunk,
elmagyarázva a szöveget. Néhányan tanultak pár színdarabról a
suliban, de a többségnek nem igazán volt tapasztalata a
színjátszás terén.
Én viszont majdnem két évig éltem együtt Noémie-vel, akinek
szokása volt fehérneműben mászkálni a lakásban, monológokat
felolvasva, miközben a fogát mosta.
Igen, miközben fogat mosott, ami ebből kifolyólag mindig egy
kibaszott örökkévalóságig tartott.
Amikor eljött a felolvasás estéje, a Kertész utasítására Lorraine
az udvaron tálalta fel a lakomába illő vacsoránkat, a kis patak két
oldalán megterítve. A férfi furcsa ülőalkalmatosságokat készített
ki nekünk, valahol félúton egy zsámoly meg egy babzsákfotel
között, és mindegyik élénk színben pompázott. Jelmezként
mindannyian kissé áttetsző selyemruhát kaptunk, gyönyörű
árnyalatokban, amiket most az egyszer nem a hátunkra tetovált
szárny határozott meg. Én Heléna szerepét olvastam, amihez a
Kertész lomb- és mohazöld alapú ruhát adott nekem, rajta
átlátszó, sötét rózsaszín réteggel. Bliss ehhez illően rózsakoszorút
készített nekem a gyurmából.
A legtöbben kiengedtük a hajunkat a koszorú alatt, egyszerűen
azért, mert erre az egy estére megtehettük.
A nevetésünknek készülődés közben éles felhangja volt. Zara
emlékére csináltuk ezt az egészet, ám a Kertész puccos partivá
változtatta az eseményt. Habár ismerte a felolvasás okát, biztos
vagyok benne, hogy meggyőzte magát, valójában az ő
szórakoztatására rendezzük a műsort, így kifejezve, mennyire
boldogan élünk itt, az ő szerető gondoskodásának köszönhetően.
Az a pasas elképesztően értett hozzá, hogy csakis azt lássa, amit
látni akar.
Azt viszont észre sem vette, hogy Lorraine parókát szerzett be
magának, pedig az elmebeteg banya ezzel akart úgy tenni, mintha
még mindig szép hosszú haja lenne, amivel a férfi eljátszadozhat,
ha kedve tartja.
A Kertész még Desmondot is rávette, hogy jöjjön el a
felolvasásra.
Azt hiszem, a férfit meglepte, ahogy a fia Zara halálára reagált.
Des valamennyire az apjára ütött, de akkor sem az ő szemével
látta a dolgokat. Desmond nem bírt másként tekinteni a
történtekre, mint gyilkosságra, ám ez mégsem volt elég ahhoz,
hogy cselekvésre ösztönözze.
Amikor a fia már egy hete kerülte a Kertet és burkolózott mély
hallgatásba, a Kertész reggeli előtt fölkeresett a szobámban.
– Desmond szörnyen rosszkedvűnek látszik – közölte, amint
nagyjából ébren voltam. – Talán összevesztetek?
Ásítottam.
– Nehezen emészti meg, ami Zarával történt.
– De hát Zarával minden rendben. Már nincsenek fájdalmai. –
A pasas őszintén értetlennek tűnt.
– Amikor azt mondtad, gondoskodni fogsz Zaráról, Desmond
azt hitte, úgy érted, hogy kórházba viszed.
– Miért tettem volna ilyen ostobaságot? Hiszen a kórházban
kérdések merültek volna fel.
– Én csak azt tolmácsolom, amit Desmond mondott nekem.
– Persze, igaz. Köszönöm, Maya.
Biztos vagyok benne, hogy az elkövetkező hetekben számos
beszélgetés lezajlott apa és fia között, amiről nem tudhattam a
részleteket, mindenesetre Desmond megjelent a felolvasáson, bár
úgy nézett ki, mint aki szart se aludt. Nyilván prezentációt kellett
tartania aznap az egyetemen, mert inget és nyakkendőt viselt a
khakinadrágjához. Igaz, a gallérját kigombolta, a nyakkendőjét
pedig meglazította, de akkor is elegánsabb volt a szokottnál, és
egy kicsit haragudtam magamra azért a futó gondolatért, hogy a
tengerzöld ing remekül illik a szeméhez.
Desmond még most is alig bírt ránk nézni, pláne énrám. Egyik
este elmeséltem Blissnek a legutóbbi beszélgetésünket a fiúval,
miközben a gyurmából csokis keksznek tűnő korongokat
formáztunk a barátnőmmel, hogy átverjük Lorraine-t a kamu
édességgel. Bliss a történtek hallatán vállat vont, és azt mondta,
hogy az én helyemben ő tuti nem lett volna ilyen kedves a
sráchoz.
Figyelembe véve, hogy a gyurmakeksz az ő ötlete volt, nem
szálltam vitába vele.
 A felolvasás igazán jól kezdődött. Amíg el nem merültem Zara
jegyzeteiben, soha nem figyeltem oda különösebben a darab
szavaira – elég egyszer hallani a „lenni vagy nem lenni”
fogmosós verzióját, hogy az embernek egy életre elmenjen tőle a
kedve –, ám ez a mű nagyon vicces volt, és ezt ki is emeltük, ahol
csak tudtuk. Bliss alakította Hermiát, és az egyik jelenetben, ahol
össze kellett vesznünk, egyszer csak rám vetette magát a patak
túlsó partjáról, mire a Kertész meglepetten kacagott fel.
Marenka éppen Puck egyik beszédének a közepén járt, amikor
kivágódott a Kertbe vezető ajtó, és Avery toppant be, a vállán egy
apró batyuval. Marenka elhallgatott, és rám nézett, az Anartia
jatrophae, azaz fehér pávalepke maszkjával övezett szeme tágra
nyílt. Felálltam, és odaléptem mellé, figyeltük, ahogy Avery
berobogott a Kertbe. Egy pillanattal később a Kertész és
Desmond is odajöttek hozzánk.
– Hoztam egy újat! – jelentette be Avery, fülig érő vigyorral.
Lerántotta a válláról a batyut, és a homokra ejtette. – Én találtam,
én szereztem. Nézd, apa! Nézd, mit találtam nekünk!
A Kertész nem mozdult, egyre csak bámulta az idősebbik fiát,
így hát letérdeltem, és remegő kézzel félrehúztam az
összegöngyölt pokrócot. Néhány lány felsikított. Csak arra bírtam
gondolni: Bassza meg, bassza meg, a jó kurva életbe, bassza
meg…
A pokrócba csavart kislány még a serdülőkort sem érte el. A
halántékából vér szivárgott, alvadt vörösbe vonva a fél arcát, ahol
máris kiütköztek a zúzódások fakó bőrén. Ahogy teljesen
félrehajtottam róla a pokrócot, szakadt ruháján át egyéb
véraláfutásokat, karmolásokat és horzsolásokat láttam meg. Vér
borította a combját, és körülötte a ruháját. Bassza meg, a bugyiján
lila és rózsaszín betűkkel a SZOMBAT szó ismétlődött: az ilyen
fehérneműről első pillantásra tudja az ember, hogy nem gyártják
nagylányoknak való méretben. Az agyam egy irtóra elcseszett
zugában felvillant a gondolat, hogy még csak csütörtök van.
Kis termetű volt, bár nyakigláb, mint aki most már bármelyik
pillanatban rohamos növekedésnek indulhat. Szépnek találtam, a
maga kiskamaszos módján, szétzilált lófarka szinte rézvörösnek
tűnt, ám nagyon, de nagyon fiatal volt. Ismét köréje csavartam a
pokrócot, hogy eltakarjam a vért, és magamhoz szorítottam.
Egyszerűen nem jutottam szóhoz.
– Avery – suttogta a döbbent Kertész. – Mi a francot műveltél?
Ennek a szóváltásnak semmi szín alatt nem akartam fültanúja
lenni. Danelle segített nekem felállni a kislánnyal a karomban,
megtámasztva a gyerek fejét.
– Bliss, ideadnád azt a ruhádat, amelyiknek van háta?
A barátnőm bólintott, és elrohant.
Danelle meg én besiettünk a szobámba a kislánnyal.
Levetkőztettük, tönkretett ruháját bevágtuk a szennyesledobóba,
aztán megmosdattuk. Nekem kellett lemosnom a vért a
combjáról, és óvatosan vizet spriccelnem bele, hogy kiöblítsem a
nedveket meg a kiszakadt szövetet, Danelle ugyanis a vécéhez
ugrott, és kidobta a taccsot. Amikor visszajött hozzám, remegő
kézzel törölgette a száját.
– Még szőre sincs odalent – suttogta.
Se az ágyékán, se a hónalján nem nőtt szőr, nem gömbölyödött
se a melle, se a csípője. Egyértelműen gyerek volt még.
Danelle megtartotta nekem, hogy megmoshassam a haját.
Addigra megjött Bliss a ruhával – egyedül ez a holmi jutott
eszembe, ami talán jó lehet a kislányra, és teljesen betakarhatja őt,
még ha kicsit bő is rá –, úgyhogy megszárítgattuk, felöltöztettük,
majd az ágyamba fektettük szegénykét.
– Most, hogy itt van, szerintetek… – Még Bliss sem bírta
befejezni ezt a kérdést.
 A fejemet ráztam, és szemügyre vettem a lány kezét. Több
körme is beszakadt. Nyilván küzdött.
– Nem érhetnek hozzá.
– Maya.
– Nem érhetnek hozzá.
Fájdalmas üvöltés hasított a Kertbe, és összerezzentünk.
De nem női hang volt, így nem mozdultunk el a gyerek mellől.
A többiek közül sokan az én szobámba menekültek a hang
hallatán, míg végül már annyian zsúfolódtunk össze, hogy muszáj
volt szinte mindenkit kiküldenem. Fogalmunk sem volt, mikor
fog fölébredni ez a gyerek, de tudtuk, hogy rettegni fog, és
fájdalmai lesznek, így a szerencsétlennek végképp nem hiányzott,
hogy huszonvalahány ember bámuljon rá. Csak Danelle és Bliss
maradt velünk. Danelle a kislány mögé húzódott, hogy a gyerek
ne láthassa meg egyből az arcát.
Viszont a jobb oldali falnál lévő könyvespolcom nem rejtette
el teljesen Lyonette-et.
Bliss elhúzta a vécém függönyét, amennyire lehetett, majd
felemelte a szegélyét, és bedugta pár könyv közé, hogy megtartsa.
Mi, akik tudtuk, hogy Lyonette ott van, még mindig ki bírtuk
venni a haját és a háta ívét, a kicsinek viszont biztosan nem
tűnhetett fel első pillantásra.
És aztán vártunk.
Bliss gyorsan elment, és hozott néhány üveg vizet, valamint
kikövetelt pár szem aszpirint a megszeppent Lorraine-től. Az
aszpirin nagyon sokat nem segíthetett a kislányon – kapóra jött
ugyan az elkábításunkra használt szerek okozta fejfájás ellen, ám
a gyereknek nem ez okozott gondot –, de legalább több volt a
semminél.
Aztán a Kertész jelent meg az ajtóban. A falra pillantott, az
elhúzott függönyre, aztán az ágyon fekvő kislányra, majd
bólintott, és a zsebébe nyúlt. Előhúzott egy kis távirányítót, és
miután kábé egy percet vacakolt vele, mindkét oldalon
leereszkedtek a falak, szabadon hagyva a bejáratot.
– Hogy van? – kérdezte.
– Eszméletlen – feleltem szűkszavúan. – Avery
megerőszakolta, nagyon durván fejbe verte, és még ki tudja,
milyen kárt tett benne.
– Találtatok nála bármit, ami elárulná a nevét? Vagy hogy hova
valósi?
– Nem. – Átadtam a kislány kezét Blissnek, hogy átvághassak
a szobán, és megálltam a sápadt, egyszeriben elcsigázottnak tűnő
férfi előtt. – Senki sem érhet hozzá.
– Maya…
– Nem, senki sem érhet hozzá. Se szárny, se szex, semmi. Ez
egy gyerek.
Legnagyobb döbbenetemre a Kertész bólintott, és azt felelte:
– A te gondjaidra bízom őt.
Danelle megköszörülte a torkát.
– Uram, a kislány még fel sem ébredt; nem lehetne, hogy
elvidd valahova? Otthagyhatnád egy kórháznál, vagy ilyesmi.
Semmit sem tudna erről a helyről.
– Nem vehetem biztosra, hogy nem látta Averyt – válaszolta a
férfi komoran. – Itt kell maradnia.
Danelle az ajkába harapott, és elfordította a fejét, a kislány
haját simogatta.
– Szerintem az volna a legjobb, ha most elmennél – közöltem a
Kertésszel higgadtan. – Nem tudhatjuk, mikor fog felébredni a
kicsi, és jobb lenne, ha akkor nem volna jelen férfi.
– Persze, természetesen. Szóljatok, ha… Ha szüksége van
valamire.
– Az anyjára van szüksége, meg a szüzességére – csattant fel
Bliss. – Arra van szüksége, hogy otthon legyen, biztonságban.
– Bliss!
A barátnőm felhorkant, de a férfi figyelmeztető hangnemét
hallva elnémult.
– Szóljatok, ha kell valami! – ismételte a Kertész, és én
bólintottam, azzal elfordultam tőle. Nem figyeltem, ahogy elment.
Nem sokkal azután, hogy az apja otthagyott minket,
felbukkant Desmond, tekintete minden eddiginél elkínzottabb
volt.
– Rendbe jön a kislány?
– Nem – feleltem hűvösen. – De azt hiszem, életben marad.
– Hallottátok azt az ordítást? Apánk pálcával verte el Averyt.
– Na ja, ettől sokkal jobban fogja érezni magát a kiscsaj –
acsargott Bliss. – Menj a picsába!
– Mit tett vele Avery?
– Szerinted mégis mit tett volna? Kezet fogott vele?
– Desmond. – Addig nem folytattam, amíg a fiú végre felém
nem fordult, hogy a szemembe nézzen. – Ilyen ember a bátyád, de
mindhárman részt vesztek ebben, úgyhogy jelen pillanatban nem
akarom, hogy itt legyél. Tudom, hogy apádat és téged is eltölt
most az önsajnálat meg az iszonyat, de nem engedek férfiakat
ennek a gyereknek a közelébe. El kell menned.
– Nem én bántottam őt!
– De igen – vágtam vissza. – Megakadályozhattad volna, hogy
ez történjen! Ha egyszerűen értesítetted volna a rendőrséget, vagy
elengedted volna akár csak egyikünket is, hogy mi magunk
riaszthassuk a zsarukat, akkor Avery nem garázdálkodhatott volna
szabadon, nem tehette volna meg, hogy csak úgy elrabol, megver
és megerőszakol egy kislányt, aztán idehozza, ahol újra meg újra
ez fog történni vele, amíg meg nem hal, túlságosan fiatalon.
Hagytad, hogy ez megtörténjen, Desmond, semmit sem tettél
ellene, úgyhogy de, igenis te magad bántottad ezt a gyereket. Ha
most sem teszel semmit azért, hogy segíts rajta, akkor el kell
húznod a közeléből, de sürgősen.
A fiú sápadtan, döbbenten meredt rám. Aztán sarkon fordult,
és elvonult.
Hogy érhetett kevesebbet neki egy gyerek, mint a családja
becsülete? Hogy érhetett kevesebbet mindannyiunk élete, mint az
ő jó hírük?
Bliss a srác után nézett, aztán felém nyúlt, és megérintette a
kezem.
– Szerinted visszajön?
– Nem érdekel.
Ez nagyjából igaz is volt. Testileg-lelkileg teljesen kimerültem.
Egyszerűen nem volt már erőm arra gondolni, milyen
hasznavehetetlennek bizonyult Desmond.
A kislány végül hajnali kettő körül tért magához, felnyögött,
ahogy megérezte fájó-sajgó porcikáit. Leültem mellé az ágyra, és
finoman megszorítottam a kezét.
– Tartsd csukva a szemed! – mondtam halkan. Lágy és
megnyugtató hangon szóltam hozzá, ahogy Lyonette tanította.
Még szinte soha nem sikerült ezt megvalósítanom, ám ennek a
kislánynak szüksége volt rá, hogy gyengédebb legyek a kedvéért,
hogy erősebb legyek a kedvéért. Arra gondoltam, hogy Sophia
pontosan értette volna, miért kell mind a kettő.
Danelle kicsavarta a kis törülközőt, és a kezembe nyomta.
– Hol… mi… – nyögte a kislány.
– Hamarosan mindent elmagyarázok, ígérem. Le tudsz nyelni
pár pirulát?
A gyerek elsírta magát.
– Kérlek, ne kábíts el! Jó leszek, esküszöm, többet nem
küzdök!
 – Ez csak aszpirin, ennyi. Komolyan mondom. Csak azért kéne
bevenned, hogy enyhítse kicsit a fájdalmadat.
A kislány hagyta, hogy fölemeljem a fejét, így be tudta venni a
bogyókat, aztán ivott rájuk egy kis vizet.
– Te ki vagy? – kérdezte, miután visszafektettem.
– A nevem Maya. Engem is ugyanazok raboltak el, akik miatt
idekerültél, de nem fogom hagyni, hogy többet bárki is bántson
téged. Mostantól egy ujjal sem nyúlhatnak hozzád.
– Haza akarok menni.
– Tudom – suttogtam, és megigazítottam a szemén a
törülközőt. – Tudom, kicsim. Nagyon sajnálom.
– Látni akarok, légyszi, vedd le ezt az arcomról!
A kezemmel árnyékoltam le a szemét, majd fölemeltem a
törülközőt, és figyeltem, ahogy a kislány a halvány fényben is
sűrűn pislogott. Más-más színű volt a két szeme, az egyik kék, a
másik szürke, és a kék íriszében két aprócska pettyet vettem
észre. Úgy helyeztem a kezemet, hogy láthassa az arcomat, de ne
kelljen a mennyezeti lámpa fényébe bámulnia.
– Így már jobb?
– Mindenem fáj – nyöszörgött. Kicsordult a könnye, a cseppek
legördültek a hajába.
– Tudom, édesem. Tudom.
A kislány felém fordult, az ölembe temette az arcát, vékony
karja átfogta a csípőmet.
– Az anyukámat akarom!
– Tudom, édesem. – Föléje hajoltam, a hajam védőhálóként
omlott köré, és olyan szorosan öleltem, amennyire csak anélkül
bírtam, hogy fájdalmat okoztam volna neki. – Nagyon sajnálom.
– Sophia nagyobbik lánya, Jillie mostanra már elmúlhatott
tizenegy, ez a gyerek nagyjából vele egykorú lehetett, vagy talán
egy évvel idősebb. Ám jelen pillanatban fájt Jillie-re gondolnom.
Ez a lányka leginkább csak borzasztóan fiatalnak, borzasztóan
megtörtnek tűnt. Nem akartam így gondolni a bátor kis Jillie-re.
A kislány álomba sírta magát, és amikor néhány órával később
újra felébredt, Bliss mindannyiunknak hozott gyümölcsöt.
– Lorraine nem csinált reggelit – suttogta nekem és Danelle-
nek. – Zulema meg Willa szerint egész éjjel a konyhában ült, és a
falat bámulta.
Bólintottam, és elvettem egy banánt, aztán visszaültem a
gyerek mellé.
– Tessék, biztosan éhes vagy.
– Nem igazán – felelte nyomorúságosan.
– Ez részben a sokk miatt van, de azért próbálj meg enni egy
kicsit! A kálcium jót tesz, segít, hogy az izmaid ne görcsöljenek
ilyen fájdalmasan.
A lány reszketegen felsóhajtott, ám elvette a meghámozott
banánt, és beleharapott.
– Ő itt Bliss – mutattam pöttöm barátnőmre. – Ő pedig
Danelle. Meg tudnád mondani nekünk, hogy hívnak?
– Keely Rudolph – válaszolta. – A marylandi Sharpsburgben
lakom.
Egy örökkévalósággal ezelőtt Guilian megemlítette valamiért
Marylandet.
– Keely, mit gondolsz, tudnál bátor lenni a kedvemért?
Ismét könny szökött a szemébe, de egyem a szívét, bólintott.
– Keely, ezt a helyet úgy hívják, hogy a Kert. Van egy férfi
meg a két fia, akik elraboltak és fogva tartanak itt minket.
Ellátnak bennünket étellel és ruhával, gondoskodnak róla, hogy
meglegyen, amire szükségünk van, viszont nem engednek el
innen. Borzasztóan sajnálom, hogy téged is elraboltak és
idehoztak, de nem változtathatok rajta. Nem ígérhetem, hogy
valaha is viszontláthatod még az otthonodat vagy a családodat.
 A kislány szipogott, úgyhogy átkaroltam a vállát, és az
oldalamhoz szorítottam őt.
– Tudom, hogy nehéz. És ezt nem csak úgy mondom, tényleg
pontosan tudom. De ígérem, hogy vigyázni fogok rád. Nem
fogom hagyni, hogy bántsanak. Mi itt a lányokkal a magunk
módján egy kis családot alkotunk. Néha vitatkozunk, és nem
mindig bírjuk egymást, de egy család vagyunk, és a családtagok
vigyáznak egymásra.
Bliss fanyar mosolyt villantott rám; habár ő sem tudott rólam
sokat, azzal tisztában volt, hogy én nem ilyen családban
nevelkedtem.
De a New York-i lakásban igenis belekóstoltam, hogy milyen
lehet egy igazi család, a többit pedig itt tanultam meg. Elbaszott
egy család voltunk, de akkor is család.
Keely ekkor Danelle-re nézett, és riadtan bújt hozzám.
– Miért van tetoválás az arcán? – kérdezte suttogva.
Danelle letérdelt az ágy elé, és két kezébe vette Keely kezét.
– Ez is olyan dolog, amihez bátornak kell lenned – szólt
gyengéden. – Most szeretnéd hallani, vagy inkább várnál vele egy
kicsit?
A kislány az ajkába harapott, és elbizonytalanodva pillantott
rám.
– A te döntésed – mondtam neki. – Rajtad múlik, hogy most
rögtön meg akarod tudni, vagy majd később. De azt
megígérhetem, hogy veled nem fog ilyesmi történni. Így talán
könnyebb döntened.
A gyerek mély, reszketeg levegőt vett, majd bólintott.
– Akkor inkább most.
– A férfit, aki fogva tart minket, úgy hívjuk, hogy a Kertész –
mondta Danelle egyszerűen. – Szeret úgy gondolni ránk, mint
Pillangókra a Kertjében, és lepkeszárnyat tetovál a hátunkra, mert
ez segít neki fenntartani az illúziót. Amikor idekerültem, eleinte
azt hittem, hogy ha mindenki másnál jobban a kedvére teszek,
akkor talán elenged, és hazamehetek. Rosszul hittem, ám erre
nem jöttem rá elég hamar, és a Kertész az arcomat is kitetoválta,
mert így akarta megmutatni a többieknek, hogy szerinte milyen
boldog vagyok itt.
Keely ismét felnézett rám.
– Neked is van szárnyad?
– A hátamon, igen.
A kislány tekintete Blissre siklott, aki bólintott.
– De nem fogod hagyni, hogy velem is ezt csinálja?
– Nem hagyom, hogy egy ujjal is hozzád érjen.
Kora délután kivittük Keelyt az udvarra, Bliss előrement, hogy
figyelmeztesse a többieket. A legtöbben általában távol tartották
magukat a legújabb lánytól, amíg az be nem illeszkedett.
Keelyvel azonban más volt a helyzet. Sorra odajöttek köszönni
neki, egyesével vagy párosával, a lehető legkevésbé fenyegetően
közelítették meg. Sirvat kivételével minden csaj bemutatkozott
Keelynek, és ami talán még fontosabb, egytől egyig megígérték,
hogy segíteni fognak megóvni őt. Nem bántam, hogy Sirvat
inkább távol tartotta magát a kislánytól.
Marenka letérdelt, és hagyta Keelynek, hogy végighúzza az
ujjait az arcára tetovált szárny fehér, barna és fekete vonalain,
hátha így már nem fog félni tőle.
– Átköltözöm egy másik szobába, hogy te lakhass Maya
mellett – mondta a kislánynak. – Így ha félsz vagy nem akarsz
egyedül lenni, Maya mindig ott lesz a közeledben. Bármikor
átmehetsz hozzá.
– Kö… köszönöm – nyögte ki Keely.
Lorraine-nek sikerült összeszednie magát annyira, hogy hideg
ebédet készítsen nekünk, bár közben végig sírdogált. Szerettem
volna azt hinni, hogy talán végre rádöbbent, miféle alak valójában
a Kertész, elszörnyedt, miután egy ilyen fiatal gyerek került ide,
és elszégyellte magát, amiért halott lányokra irigykedett és
féltékenykedett. Tényleg szerettem volna elhinni róla ezt a kis jót.
De nem hittem. Nem tudtam, miért döbbent meg és akadt ki
ennyire, de nem hittem, hogy bárki mással foglalkozott volna
saját magán kívül. Talán a paróka megvásárlása – vagy sokkal
inkább az a tény, miszerint Bliss büntetés nélkül megúszta a haja
levágását – végre ráébresztette, hogy a Kertész soha nem fogja
már szeretni őt.
Felvittük az ebédünket a sziklára, ahol fürdőzhettünk a nap
melegében, és nyílt tér vett körül minket. Keelynek továbbra sem
igazán volt étvágya, de a kedvünkért evett egy kicsit. Aztán
meglátta az ösvényen felénk közeledő Desmondot, és hozzám
bújt. Bliss és Danelle mellénk léptek, minden oldalról
védelmezték a kislányt.
Valójában nem Desmond jelentette a fenyegetést, de akkor is
férfi volt. Megértettem, miért riadt meg tőle Keely.
A fiú biztonságos távolban megállt, letérdelt egy kőre, és
széttárta a karját.
– Nem foglak bántani – mondta halkan a gyereknek. – Hozzád
se fogok érni, még csak nem is megyek ennél közelebb.
A fejemet ráztam.
– Miért jöttél?
– Meg akarom tudni a kislány nevét, meg hogy hova valósi,
mert csak akkor tehetem meg, ami helyes.
Fel akartam állni, hogy odalépjek hozzá, ám Keely még
erősebben kapaszkodott a derekamba.
– Semmi baj – suttogtam, és magamhoz öleltem. – Csak
beszélni akarok vele. Te itt maradhatsz szépen Bliss-szel meg
Danelle-lel.
 – Mi lesz, ha bánt téged? – nyöszörögte Keely.
– Nem fog bántani. Ő nem bánt minket. Mindjárt visszajövök.
Itt maradok a közelben.
Keely lassan eleresztett, aztán helyettem Danelle-be
kapaszkodott. Bliss ugyan gömbölyded és húsos volt, de látszott
rajta, hogy nem ölelkezős típus. Elmentem Desmond mellett, és
kiálltam a szikla legszélére, a fiú pedig pillanatnyi habozás után
követett. Egy lépésre tőlem megtorpant, és zsebre dugta a kezét.
– Mire készülsz? – kérdeztem.
– Azt teszem, ami helyes – válaszolta. – Kihívom a
rendőrséget, de tudnom kell a kislány nevét. Nyilván jelentették
az eltűnését.
– Miért pont most szántad rá magad erre? Már hat hónapja
tudsz a Kertről.
– Mennyi idős a kislány?
Hátrapillantottam Keelyre.
– Épp a tizenkettedik születésnapját ünnepelte a plázában a
barátnőivel.
Desmond elkáromkodta magát, és a földre szegezte a szemét,
lábfeje kicsit lelógott a szikla széléről.
– Minden erőmmel próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy
apám igazat mond, hogy még ha nem is saját döntésetekből
vagytok itt, akkor legalább volt valami, amitől igenis megmentett
titeket. Talán az utcán éléstől vagy a rossz családotoktól.
És még most is, ezzel a tizenkét éves lánnyal szembenézve,
ugyanúgy áltatta magát.
– Bármit elhittem volna, csak hogy egy kicsit jobbnak tűnjön
ez az egész – folytatta. – De ez nem mehet így tovább… Tudom,
hogy Avery rabolta el a kislányt, nem apánk, de ennek véget kell
vetni. Igazad van: tényleg gyáva vagyok. És önző is vagyok, mert
nem akarok ártani a családomnak, és nem akarok börtönbe
kerülni, de ez a kislány… – Elhallgatott, zihált a szavai erejétől és
a mögöttük rejlő, kusza érzelmektől. – Egyre csak azt hajtogattam
magamnak, hogy meg kell tanulnom bátrabbnak lenni, de
jesszusom, micsoda hülyeség ilyet gondolni! Nem tanulhatunk
meg bátornak lenni. Egyszerűen csak meg kell tennünk azt, ami
helyes, még akkor is, ha félünk tőle. Úgyhogy felhívom a
rendőrséget, szólok nekik a Kertről, és megadok annyi nevet,
amennyit csak tudok.
– Tényleg megteszed? – kérdeztem.
Dühösen meredt rám.
– Igen, komolyan kérdezem – erősködtem –, mert nem
ígérhetem meg annak a kislánynak, hogy úton a segítség, ha te
végül meggondolod magad, és inkább megint a homokba dugod a
fejed. Szóval, tényleg képes vagy megtenni?
Desmond mély levegőt vett.
– Igen. Tényleg megteszem.
Kinyújtottam a kezem, és finoman megérintettem az arcát,
hogy a szemembe nézzen.
– A neve Keely Rudolph, és Sharpsburgben lakik.
– Köszönöm. – Desmond elfordult, és elindult az ösvény felé.
Ám egyszer csak megtorpant, odasietett hozzám, és magához
húzott egy perzselő csókra.
Aztán szó nélkül otthagyott, én pedig visszatértem a
lányokhoz.
– A nap hátralévő részében az én szobámban kell maradnunk –
mondtam nekik. – Nyomás, menjetek előre, mindjárt jövök én is,
csak szólok a többieknek!
– Szerinted tényleg meg fogja tenni? – kérdezte Bliss.
– Azt hiszem, hogy végre meg fogja próbálni, és az ég
kegyelmezzen neki, ha kudarcot vall. Na, siess!
Olyan volt, mint a világ legbizarrabb bújócskája, ahogy
egyesével megkerestem a lányokat, és szóltam nekik, maradjanak
odabent. Nem érdekelt, hogy ki-ki a saját szobájában van-e, vagy
sem, egyedül az számított, hogy ne legyenek az udvaron, mert
tudtam, hogy amint a Kertész értesül a fia hívásáról, le fognak
ereszkedni a falak, és bele sem mertem gondolni, mit tenne
azokkal a lányokkal, akiket odakint találna. Még szólni is csak
suttogva mertem, mert fogalmam sem volt, mennyit érzékelnek a
mikrofonok, és nem tudtam, hogy a Kertész nem hallotta-e meg
máris, hogy mire készül a fia.
Elenit és Isrát a barlangban találtam meg, Terezát a
zeneszobában, Marenkát pedig abban a szobában, amiről épp az
imént mondott le, Ravenna és Nazira segítettek neki összepakolni
a kézimunkás holmiját. Willa meg Zulema a konyhában voltak, és
Lorraine-t figyelték, aki olyan hevesen zokogott, hogy
félrecsúszott tőle a parókája. Pia éppen a kis tónál tanulmányozta
az érzékelőket a part mentén. Sorra megtaláltam mindenkit, és
figyelmeztettem őket, mire gyorsan bementek.
Sirvatot találtam meg utoljára, méghozzá Zara tartályánál: a
csaj arccal előre simult az üveghez. A hátát egy Phyciodes tharos,
azaz gyöngyös sarlólepke tarka – fekete, fehér, narancs- és
citromsárga – mintázata borította. Lehunyt szemmel,
mozdulatlanul állt.
– Sirvat, te meg mi a szart művelsz?
Kinyitotta a szemét, és rám nézett.
– Próbálom elképzelni, milyen lehet ott bent lenni.
– Mivel Zara ugyebár halott, nem hinném, hogy tudna segíteni
neked ebben a kérdésben. Ő maga már semmit sem tud.
– Te nem érzed ezt a szagot?
– A loncot?
A csaj a fejét csóválta, és elhátrált az üvegtől.
– A formaldehidet. A biosztanárom arra használta, hogy
tartósítsa vele a boncolandó egyedeket. Egy csomó kell, hogy
legyen belőle abban a szobában, annyira erős itt a szag.
– Abban a szobában készít minket elő a Kertész, mielőtt
tartályba tesz – sóhajtottam. – Sirvat, bent kell maradnunk a
szobákban. Beütött a szar.
– Keely miatt?
– Meg Desmond miatt.
Megérintette a csukott ajtót, amit a számzár őrzött.
– A tanárunk folyton a lelkünkre kötötte, hogy a
formaldehiddel nagyon óvatosan kell bánni. Még alkohollal
hígítva sem mindig stabil.
Sosem éreztem bűntudatot, amiért nem sikerült közelebb
kerülnöm Sirvathoz. Nagyon fura szerzet volt.
De hagyta, hogy elrángassam onnan, és belökjem a szobájába.
Visszarohantam a sziklára, és felmásztam az egyik fára, hátha
meg tudom lesni, mi folyik odakint, de még a házat sem láttam,
nemhogy a birtok elülső részét. A Kertésznek rengeteg pénze és
rengeteg tere volt, ami egy pszichopata esetében igencsak
veszélyes párosítás.
Vadul villogni kezdtek a lámpák, mire átvetettem magam a
szikla peremén, a durva kövekhez súrlódva-ütődve másztam le a
meredek falon, majd átiszkoltam a vízesésen, hogy visszaérjek a
szobámba, még mielőtt leereszkednek a falak.
Amikor csuromvizesen megjelentem odabent, Bliss a kezembe
nyomott egy törülközőt.
– Csak most jut eszembe – mondta –, a kelleténél fél órával
később, hogy talán jobb lett volna, ha mind összegyűlünk egy
helyen, odakint, az udvaron. Ha Desmond megmondja a
zsaruknak, hogy a belső üvegházban vagyunk, akkor biztosan
meg akarják majd nézni, nem? És ha odakint lennénk, akkor
azonnal meglátnának minket.
 – Akár hiszed, akár nem, én erre is gondoltam. – Levetettem
átázott ruhámat, és fölvettem helyette azt, amit Desmond
felbukkanásakor kaptam, amelyiknek volt háta. A Kertész nem
igazán volt oda érte, mivel eltakarta a szárnyamat, de ez jelen
pillanatban nem érdekelt. Futni akartam, küzdeni, csinálni
valamit, szinte akármit, nem pedig csak üldögélni ebben az
aprócska szobában, és tehetetlenül várakozni. – Ha a Kertész
képes kidumálni magát, és ráveszi a zsarukat, hogy ne
nyomozzanak, vagy sikerül meggyőznie Desmondot, hogy ne is
szóljon nekik, akkor szerinted mit tenne bármelyikünkkel, aki a
jelzéssel dacolva nem jött vissza a szobájába?
– Bassza meg!
– Bliss… Félek – suttogtam. Lerogytam az ágyra, és Keely
kezéért nyúltam. A kislány megszorította a kezemet, és vigaszt
keresve hozzám bújt. – Utálom, hogy nem hallhatunk semmit.
Marenka meg én egyszer megpróbálkoztunk azzal, hogy a
karbantartás alatt teli torokból üvöltöztünk a szobánkban. Hiába
voltunk közvetlen szomszédok, még egymást sem hallottuk a
falon át. Ilyenkor még a szellőzőnyílások is bezárultak.
Órák teltek el, mire fölemelkedtek a falak. Egy ideig még a
szobánkban maradtunk, mert hiába gyűlöltük a tétlen ücsörögést,
mégsem mertünk megmozdulni. Azután már nem bírtuk tovább,
és kimentünk az udvarra, hogy meglássuk, mennyire változott
meg a világunk.
Reméltük, hogy végre talán jobbra fordul a sorsunk.

– És úgy lett? – kérdezi Eddison, miután nyilvánvalóvá válik,

hogy Inara nem akarja folytatni.
– Nem.
III.
INARA A SZOMORÚ KIS SÁRKÁNYT CIRÓGATJA a
hüvelykujjával, egy kis var a bőrén megakad a kemény gyurmán,
és leválik.
Victor összenéz a társával.
– Hozd a kabátod! – mondja Eddisonnak, és feláll az asztaltól.
– Mi van?
– Autókázunk egy kicsit.
– Hogy mit csinálunk? – motyogja a másik férfi.
A lány nem tesz fel kérdéseket, egyszerűen csak fogja a
Victortól kapott dzsekit, és belebújik. A kis kék sárkányt továbbra
is a markában szorongatja.
Victorral az élen lemennek a parkolóba, a férfi kocsijához. Az
ügynök kinyitja az anyósülés ajtaját Inara előtt. A lány egy
pillanatig az autóra mered, olyan grimaszra húzza a száját, amit
Victor nem igazán tudna mosolynak nevezni.
– Gond van? – kérdezi a lányt.
– Azt kivéve, amikor kórházba vittek, aztán idehoztak, illetve,
gondolom, amikor New Yorkból a Kertbe kerültem, nem ültem
autóban, mióta eltaxiztam a nagymuteromhoz.
– Akkor nyilván megérted, hogy miért nem hagylak vezetni.
A lány ajka megrándul. A könnyed nevetés és a kellemes
hangulat, amit végre sikerült elérniük a kihallgatóban, mostanra
elillant, elűzte az, ami felé kezdettől fogva tartottak.
– Van valami oka, hogy miért nekem kell hátul ülnöm? –
elégedetlenkedik Eddison.
– Szeretnéd, hogy kisüssek egyet?
 – Jól van, na, de akkor én választok zenét.
– Szó se lehet róla!
Inara felvonja a szemöldökét, mire Victor grimaszt vág.
– Eddison countryrajongó.
– Kérem, ne hagyja, hogy ő válasszon zenét! – szól a lány
udvariasan, miközben beül a kocsiba.
Victor kuncogva megvárja, hogy Inara behúzza a lábát, majd
becsukja az ajtót.
– És hova lesz a kis kirándulás? – kérdezi Eddison, ahogy a két
férfi átmegy a kocsi túloldalára.
– Először kávéért megyünk, aztán pedig a kórházba.
– Azért, hogy a csaj láthassa a barátnőit?
– Azért is.
Eddison a szemét forgatja, majd beszáll a hátsó ülésre.

Amikor megérkeznek a kórházba, kávéval a kezükben – Inara

kezében teával –, az egész épületet híradós furgonok és
bámészkodók veszik körül. Victor túl régóta végzi már ezt a
munkát, mert az első gondolata az, hogy talán idecsődült minden
szülő, akinek nyomtalanul eltűnt valaha a tizenhat-tizennyolc
éves lánya, és most gyertyát meg egy felnagyított fotót
szorongatva várakoznak, remélik a legjobbakat, vagy talán akár a
legrosszabbat is, csak érjen már véget a gyötrő bizonytalanság
rémálma. Néhányan a mobiltelefonjukat bámulják, és várják a
hívást, ami sokuk számára soha nem fog befutni.
– Elkülönítettek szobákat a lányoknak? – kérdezi Inara, majd
elfordítja az arcát az ablaktól, és hagyja, hogy a haja előrehulljon,
leplezve őt.
 – Igen, és őrök állnak az ajtóknál. – Victor hunyorogva nézi a
mentős bejáratot, hátha sikerülne ott becsempészni a lányt az
épületbe, de négy mentőautó is áll ott éppen, és nagy körülöttük a
sürgés-forgás.
– El tudok menni a riporterek mellett, ha muszáj. Úgysem
várhatják el tőlem komolyan, hogy beszéljek a történtekről.
– Nézted valaha a híradót a nagyvárosban?
– Néha láttuk Takinál, amikor kajáért mentünk – feleli a lány
vállat vonva. – A lakásban nem volt tévénk, és a legtöbb ember,
akivel együtt lógtunk, leginkább videojátékozásra vagy DVD-
nézésre használta az övét. Miért?
– Azért, mert ha többet nézted volna a híradót, akkor tudnád,
hogy a riporterek nagyon is elvárják tőled a nyilatkozatot
mindarról, ami történt; még akkor is, ha tudják, hogy egyelőre
nem szabad beszélned róla. A képedbe fogják tolni a
mikrofonjaikat, és személyes jellegű kérdésekkel bombáznak
majd, minden tapintat nélkül, a válaszaidat pedig kedvük szerint
használják fel.
– Szóval… Olyanok, mint az FBI?
– Először Hitlerhez hasonlítasz minket, most meg
riporterekhez – csóválja a fejét Eddison. – Örülök, hogy ilyen
remek véleménnyel vagy rólunk.
– Nyilvánvalóan nem tudok eleget a riporterekről ahhoz, hogy
ellenszenvesnek találjam őket, így nem tudom, miért olyan sértő
ez az összehasonlítás.
– Ha nem bánod, hogy át kell vágnunk rajtuk, akkor
bemehetünk – mondja Victor, mielőtt akár a társa, akár a lány
mondhatna még valamit. Leparkol, kiszáll, és megkerüli a kocsi
orrát, hogy kinyissa az ajtót Inarának. – Mindenki kiabálni fog –
figyelmezteti a lányt. – Az emberek harsányak lesznek, a képedbe
másznak, és egyfolytában villogtatni fogják a vakut. Szülők
fognak faggatni az eltűnt gyerekeikről, hogy nem tudsz-e róluk
valamit. És olyanok is lesznek, akik inzultálnak majd.
– Inzultálnak?
– Mindig akad néhány ember, aki azt hiszi, hogy az áldozat
biztosan megérdemelte, ami vele történt – magyarázza Victor. –
Idióták, de gyakran jó nagy a hangjuk. Természetesen nem
érdemelted meg ezt, senki sem érdemel olyat, hogy elrabolják,
megerőszakolják vagy meggyilkolják. De ezek az alakok akkor is
ezt fogják állítani, vagy azért, mert tényleg így hiszik, vagy mert
így érik el, hogy néhány pillanatra rájuk figyeljenek. És mivel
szólásszabadság van, semmit sem tehetünk ez ellen.
– Azt hiszem, annyira hozzászoktam a Kert szörnyűségeihez,
hogy elfelejtettem, milyen borzalmas lehet a kinti világ.
Victor bármit megadna azért, hogy vitába szállhasson ezzel.
De nem tagadhatja le, így inkább hallgat.
Elindulnak a kórház főbejáratához, az ügynökök oltalmazón
övezik a lányt, és a közeledtükre a vakuvillogás meg a kiabálás
lázas tetőpontra hág. Inara komor méltósággal ügyet sem vet a
tömegre, maga elé mered, és mintha meg sem hallaná a
kérdéseket, nemhogy válaszolni akarna rájuk. Kordonok zárják el
a tömeget a kórház bejáratától, helyi rendőrök őrzik a kapuhoz
vezető utat. Már majdnem az épülethez érnek, amikor egy merész
riporternő átmászik a kordon alatt, aztán egy rendőr lába között,
és mikrofonjának zsinórját maga után rángatva előttük terem.
– Hogy hívnak? Te vagy az egyik áldozat? – faggatja a lányt,
az orra előtt lengetve a mikrofont.
Inara nem válaszol, még csak a nőre sem néz, Victor pedig int
a rendőrnek, hogy távolítsa el a riportert.
– Egy ilyen tragédia után tartozol a nyilvánosságnak a teljes
igazsággal!
Inara még mindig elmélyülten dörgöli hüvelykujjával a kis kék
sárkányt, ám ekkor a riporternőre néz, aki próbálja lerázni a karját
fogó rendőrt.
– Szerintem ha valóban tisztában lenne az üggyel, amiről
állítólag tudósít – szól halkan –, akkor eszébe sem jutna olyasmit
felvetni, hogy én bárkinek is tartoznék bármivel. – Biccent a
rendőrnek, és továbbmegy a fotocellás ajtó felé. Kiáltások követik
őket, a bejárathoz legközelebb állók eltűnt lányokról kérdezgetik
Inarát, de miután a kapu bezárul mögöttük, mindez tompa morajjá
halkul.
Eddison a társát meglepve a lányra vigyorog.
– Arra számítottam, hogy elküldöd azt a riportert a picsába.
– Az volt a legelső gondolatom – ismeri el Inara. – De aztán
eszembe jutott, hogy a tudósításban maguk ketten valószínűleg
benne lesznek a képben, és Hanoverian anyukája a végén még
kimosta volna a fiacskája fülét, amiért ilyen csúnya beszédet
hallott.
– Na, jól van, gyerekek, nyomás!
Kórházhoz képest jó sok itt a hatósági közeg, még az
előcsarnokban is. FBI-ügynökök, a helyi rendőrség, különféle
ügyosztályok képviselői, gyermekvédelmisek: szinte
mindannyian telefonálnak, vagy laptopon meg tableten
pötyögnek. Azok, akik nem a kütyüikre vannak rátapadva, sokkal
nehezebb feladattal birkóznak: a családtagokkal foglalkoznak.
Eddison bedobja üres poharaikat az ajtó melletti kukába,
Victor pedig integet a csapatuk harmadik tagjának. A nő egy
házaspár mellett foglal helyet, a szülők a harmincas éveik derekán
járhatnak. Ramirez biccent a társainak, de nem veszi le a karját a
mellette ülő, kimerült asszony válláról.
– Inara – fordul a lányhoz Victor –, ő itt…
– Ramirez ügynök – fejezi be helyette a mondatot Inara. – Már
találkoztunk, mielőtt elvittek kihallgatni. Az ügynöknő megígérte,
hogy nem hagyja a dokikat cseszekedni a csajokkal.
Victor grimaszt vág.
Ramirez elmosolyodik.
– Basáskodni – helyesbít. – Azt ígértem, megpróbálom nem
hagyni, hogy az orvosok basáskodjanak a lányokkal. Bár azt
hiszem, hogy te akkor még Maya voltál.
– Az voltam. Az vagyok. – A lány a fejét csóválja. – Ez
bonyolult.
– Ők Keely szülei – mondja Ramirez, a pár felé intve.
– Keely folyton rólad kérdezősködik – szól a kislány apja. Az
arca falfehér, a szeme pedig kivörösödött, de kezet nyújt
Inarának. A lány néma szabadkozással emeli föl sérült, bekötözött
kezét. – Ha jól értem, te vetted a védelmedbe, miután arra a
helyre került.
– Hát, próbáltam segíteni – tér ki az egyenes válasz elől Inara.
– Iszonyú balszerencse, hogy egyáltalán odakerült, de legalább
nem volt ott sokáig.
– Saját szobát akartunk neki – szólal meg az anyuka szipogva.
Egy Hello Kitty-s hátizsákot meg egy marék zsebkendőt
szorongat. – Olyan fiatal még, és az orvosok rémesen személyes
kérdésekkel faggatják… – Úrrá lesz rajta a zokogás, így a férje
folytatja:
– Keely bepánikolt, amikor át akartuk vinni egy külön
szobába, és azt mondta, hogy ha nem lehet veled, akkor együtt
akar maradni… ööö…
– Danelle-lel és Bliss-szel?
– Igen, velük. Én nem… Nem értem, miért nem akar…
– A lányuknak most borzasztó sok mindent kell feldolgoznia –
mondja nekik Inara gyengéden. – Ez nagyon félelmetes. Keely
nem sokáig volt fogságban, de abban a pár napban nem hagytuk
magára. Mi hárman végig vele maradtunk, és gyakran más lányok
is mellette voltak. Most megnyugtatja, ha olyanok között lehet,
akik pontosan tudják, hogy min ment keresztül. Majd minden
jobb lesz. – Lenéz a kis sárkányra a markában. – Nem arról van
szó, hogy Keely ne lenne végtelenül boldog, amiért
viszontláthatja magukat; higgyék el, az. Szörnyen hiányoztak
neki. De ha most egyedül kéne lennie egy szobában, attól… Attól
nem csoda, ha bepánikol. Csak legyenek vele türelmesek!
– Mit műveltek azok a szörnyetegek a kislányunkkal?
– Keely majd elmondja maguknak, ahogy tudja. Csak
legyenek vele türelmesek – ismétli Inara. – És sajnálom, tudom,
hogy millió kérdésük meg aggodalmuk van, de most már tényleg
muszáj megnéznem, mi van a többiekkel, beleértve Keelyt is.
– Hogyne, hogyne, persze. – Keely édesapja többször
megköszörüli a torkát. – Köszönjük, amit érte tettél.
A felesége ekkor feláll, és megöleli a lányt, aki láthatóan nem
számított erre. Inara bosszús pillantást vet a vigyorgó Victorra, és
mivel a férfi nem mozdul, hogy segítsen rajta, a lány grimaszolva,
finoman kibontakozik az asszony ölelő karjából.
– Hány szülő van még itt? – motyogja, ahogy továbbmennek.
– Nagyjából a túlélők felének a családja, és még néhányan
úton vannak – feleli Ramirez, aki kocogva éri be őket a liftnél. –
A halott lányok szülei közül még senkit sem értesítettünk; előbb
teljesen biztosak akarunk lenni abban, hogy helyesen
azonosítottuk őket.
– Igen, az tényleg fontos.
– Ramirez ügynök! – harsan egy éles hang, amit magas sarok
sietős kopogása követ a csempén.
Victor felnyög. Pedig már olyan közel jártak ahhoz, hogy
észrevétlenül feljussanak!
Ám az ügynök erőt vesz magán, és megfordul, ahogy a társai
is, szembenéznek a közeledő nővel. Inara azonban továbbra is
csak a liftajtó fölötti kijelzőt bámulja, figyeli a számok
csökkenését.
Kingsley szenátor elegáns ötvenes asszony, fekete haját úgy
fésülték, hogy lágyságot kölcsönözzön az arcának, habár ez
ellentétes a róla sugárzó zordsággal. Ébernek tűnik, pedig már
tegnap este óta itt van a kórházban. Makulátlan kosztümjének
piros színe kiemeli sötét bőrét, a hajtókájára kitűzött kis amerikai
zászlót szinte elnyeli az élénk árnyalat.
– Szóval, ez az a lány? – faggatja az ügynököket, amint megáll
előttük. – Őt rejtegették előlem?
– Nem rejtegettük, szenátor asszony, csak kihallgattuk – feleli
Victor szelíden. Megfogja Inara vállát, és finoman, de
határozottan maguk felé fordítja a lányt.
Inara szeme a nőre villan. Olyan nyilvánvalóan hamis mosolyt
erőltet a képére, hogy Victor grimaszt vág.
– Maga bizonyára Ravenna édesanyja.
– A lányom neve – válaszolja az asszony feszülten – Patrice.
– Az volt – helyesel Inara. – És majd megint az lesz. De
egyelőre még Ravennának hívják. A kinti világ még nem
valóságos.
– És ez mégis mi a fenét akar jelenteni?
Inara mosolya lelohad. Hüvelykujjával dörgöli a búskomor kis
sárkányt. Pár pillanattal később kihúzza magát, és a nő szemébe
néz.
– Azt jelenti, hogy maga túl valódi, és a lánya még nem tud
megbirkózni ezzel. Túl sok volt neki az elmúlt pár nap. Olyan
sokáig éltünk valaki más borzalmas illúziójában, hogy már azt
sem tudjuk, milyen igazinak lenni. Idővel megint belerázódunk
majd a valóságba, de a maga élete nagyon… – A titkárokra és
egyéb személyzetre pillant, akik tiszteletteljes távolságot tartva
álldogálnak, a főnökük utasítására várva. – Nagyon nyilvános –
mondja végül Inara. – Ha meg tudna szabadulni a kíséretétől, az
talán megkönnyítené Ravenna helyzetét.
– Mi csak a végére akarunk járni ennek az egésznek.
– Az nem az FBI dolga?
A szenátor haragosan mered rá.
– A lányomról van szó. Nem fogok itt üldögélni tétlenül…
– Mint az összes többi szülő?
Victor ismét grimaszol.
– Maga a törvényt képviseli, szenátor asszony – folytatja Inara.
– Ami néha azt jelenti, hogy félre kell állnia az útból, hadd
szerezzenek neki érvényt.
Eddison megperdül, és ismét megnyomja a lift hívógombját.
Victor látja, hogy reszket a válla.
Inara azonban még nem végzett.
– Nem mindig lehet anya és szenátor egyszerre. Szerintem
Ravenna szeretné viszontlátni az édesanyját, ám mindazok után,
amin keresztülment, mindazzal együtt, amihez hozzá kell szoknia,
nem hiszem, hogy a szenátorral meg tud birkózni. Most pedig,
kérem, bocsásson meg, de meg kell néznünk, hogy van Ravenna
és mindenki más. – A lift megérkezik, és a lány belép, amint
kinyílik az ajtó. Ramirez és Eddison követik.
Victor int, hogy menjenek föl nélküle. A szenátornak
átmenetileg talán elállt a szava, ám a férfi sejti, hogy ez nem fog
sokáig tartani.
És a sejtelme be is igazolódik.
– Értesültem róla, hogy az a nő, Lorraine, bűnrészes volt
abban, ami a lányommal történt – néz farkasszemet vele Kingsley
szenátor. – Esküszöm magának, Hanoverian ügynök, hogy ha
csak a leghalványabb gyanú is felmerül, miszerint talán ez a
leányzó sem teljesen ártatlan, én a törvény teljes szigorával…
– Szenátor asszony, kérem, hagyjon minket dolgozni! Ha ki
akarja deríteni, mi történt a lányával, ha meg akarja tudni az
igazat, akkor hagynia kell, hogy végezzük a munkánkat. –
Megérinti a nő karját. – Az egyik lányom alig fiatalabb Patrice-
nél. Esküszöm magának, hogy a lehető legkomolyabban veszem
ezt az ügyet. Hihetetlenül erős fiatal nőkről van szó, akik
megjárták a poklok poklát, és megtisztelem őket azzal, hogy
mindent beleadok a munkámba, de önnek most muszáj félreállnia.
– Maga képes volna félreállni a helyemben? – kérdezi a nő
élesen.
– Remélem, hogy soha nem kell megtudnom.
– Az ég irgalmazzon magának, Hanoverian ügynök, ha
elszúrja ezt a nyomozást!
Victor figyeli, ahogy az asszony elvonul, aztán megnyomja a
hívógombot. Miközben a liftre vár, látja, hogy a nő visszatér az
embereihez, utasításokat osztogat és kérdéseket tesz fel. A
személyzete fiatalabb tagjai fejvesztve sietnek, hogy teljesítsék
minden óhaját. Az idősebbek határozottabbak, higgadtabban
végzik a dolgukat.
Felmegy a harmadik emeletre, és kilép a feltűnően csöndes
folyosóra, ami egész más világnak érződik a zsúfolt, felbolydult
előcsarnokhoz képest. Látja, hogy a többiek megvárták. A
nővérpultnál egy csapat orvos és ápolónő diskurál, ám az ajtóknál
ácsorgó fegyveres őrök jelenléte miatt mindenki fojtott hangon
beszél.
Az egyik nővér int Ramireznek.
– Megint beszélni akar a lányokkal?
– Most valaki más szeretné látni őket. – Az ügynöknő Inarára
mutat, a nővér pedig kedvesen elmosolyodik.
– Á, igen, emlékszem rád. Hogy van a kezed?
A lány feltartja az ujjait, hogy a nővér megvizsgálhassa őket.
– A varratok rendben vannak, és nincs duzzanat – mormolja a
nő. – Ez jó. Viszont ejnye, tépkeded a vart a kisebb sebekről?
– Csak párról…
– Hát, tessék abbahagyni! Hagynod kell őket gyógyulni. Jobb
lesz, ha ezeket is bekötözzük, biztos, ami biztos.
Inara kezét perceken belül ismét beborítja a géz, de az ápolónő
gondosan úgy köti be az ujjait, hogy valamennyire azért tudja
mozgatni őket. Ha már úgyis sikerült rávennie a lányt, hogy
megálljon előtte, a nővér gyorsan vet egy pillantást az oldalán és
a karján lévő kisebb sérülésekre is.
– Szépen gyógyulsz, édesem – állapítja meg, és fél kezét a
lány vállára teszi. – Ügynökök, most már bevihetik.
Inara tiszteleg, mire az ápolónő mosolyogva hessegeti el.
Ahogy az első ajtó felé közelednek, a lány mély levegőt vesz,
és ismét a markába szorítja a kis kék sárkányt, hogy erőt merítsen
belőle.
– El sem tudom képzelni, milyen lesz köztünk a viszony –
vallja be.
Victor vállon veregeti.
– Menj be, és kiderül!
Az ajtót őrző helyi zsaru feszélyezetten áll egyik lábáról a
másikra.
– Kettővel arrébb vannak mind.
– Mind? – kérdi Eddison élesen.
– Erősködtek, hogy egy szobában akarnak lenni.
– Mármint, a traumatizált fiatal nők erősködtek?
– Igen, uram. – A rendőr leveszi a kalapját, és megvakarja
szőke üstökét. – Az egyiküktől hallottam néhány olyan cifra
kifejezést, amihez foghatót még drograzziákon sem pipáltam.
– Az valószínűleg Bliss lehetett – motyogja Inara. Ahelyett,
hogy vitába szállna a pasassal, egyszerűen odamegy a kettővel
arrébb lévő kórteremhez. A három ügynök némi fáziskéséssel
követi. A lány biccent az ajtóban álló őrnek. – Bemehetek?
A zsaru az FBI-ügynökökre pillant, akik egy emberként
bólintanak.
– Csak tessék, hölgyem.
Habár az egyes hangokat és szavakat nem lehet kivenni,
hallani odabentről a beszélgetés duruzsolását. Amint az ajtó
kinyílik, néma csönd támad, majd hangzavar tör ki, amikor a
bentiek megpillantják a társukat.
– Maya! – Egy fekete-fehér homály rohan át a helyiségen, és a
lány karjába veti magát, azzal se törődik, hogy kilóg a feneke a
kórházi hálóingből. – Hol a picsában voltál?
– Szia, Bliss! – A lány megpaskolja barátnője borzas, fekete
fürtjeit, és körülnéz a kórteremben. Az elméletileg kétágyas
szobába valahogy bekerült még kettő. A járóképes sérültek a
súlyosabb állapotban lévők ágya körül ácsorognak kézen fogva,
vagy egymás vállát és derekát átkarolva üldögélnek a matrac
peremén. Néhány bátrabb szülő az ágyak melletti kemény
székeken ücsörög, a többség viszont a szemközti falnál gyűlt
össze, csöndesen beszélgetnek, miközben szemmel tartják a
gyerekeiket.
Victor mosolyogva dől a falnak, és figyeli, ahogy egy aprócska
árny oson végig két ágy között, majd bebújik a két idősebb lány
közé. Öröm látni, milyen gyengéden mosolyog Inara, milyen
szorosan öleli magához a gyereket.
– Szia, Keely! Találkoztam a szüleiddel.
– Azt hiszem, megbántottam őket – suttogja Keely, ám Inara a
fejét csóválja.
– Csak meg vannak ijedve. Légy türelmes velük és saját
magaddal is!
Victor meg a társai majdnem egy órán át álldogálnak az ajtó
közelében, figyelik, ahogy a fiatal nők nevetgélnek, viccelődnek
és gúnyolódnak egymással, miközben folyamatosan vigasztalják
azokat, akik időről időre elkámpicsorodnak vagy sírásban törnek
ki. Bár nyilvánvaló, mennyire nem fűlik hozzá a foga, Inara
hagyja, hogy bemutassák a szülőknek. Türelmesen végighallgatja,
ahogy arról mesélnek, milyen rendíthetetlenül keresték a
lányaikat, és soha nem adták fel a reményt. Cinizmusának
egyetlen jele az, amikor gúnyosan felvonja a szemöldökét, mire
Danelle olyan heves röhögőgörcsöt kap, hogy bejelez a
szívmonitorja.
Az ügynök felismeri Ravennát – kiköpött az anyja, fiatalabb
kiadásban –, és árgus szemmel figyeli, ahogy vált pár szót
Inarával, azt kívánva, bárcsak hallhatná őket. A szenátor lányának
egyik lábát szinte teljesen beborítja a kötés. A férfinak eszébe jut,
hogy Ravenna a táncos. Miközben Inara óvatosan megérinti
barátnője sérült lábát, Victor arra gondol, hogy a lány talán soha
többé nem táncolhat úgy, mint azelőtt.
Inara történetei alapján be tud azonosítani még néhány
Pillangót. A többiek nevét jobb híján a társalgásukra fülelve
igyekszik elcsípni. Leszámítva Keelyt, akit a Kertész nem
nevezett át, egyikük sem használja az eredeti nevét. Még mindig a
Kertben kapott nevek jönnek a nyelvükre, még mindig csak
ekként tudnak gondolni magukra és egymásra, a férfi pedig látja,
hogy a szülők összerezzennek, valahányszor ezeket hallják. Inara
azt mondta, hogy néha könnyebb felejteni; most először
Victorban felötlik a lehetőség, hogy néhány lány talán tényleg
elfelejtette, ki volt azelőtt. Vagy talán Inarának abban volt igaza,
hogy ezek a fiatal nők még nem tudnak megbirkózni a valósággal.
Nagy a kísértés, hogy itt maradjanak még egy kicsit,
sütkérezzenek ebben a látványban, és egy rövid időre
megpróbálják elfelejteni az elmúlt néhány nap szörnyűségeit, ám
Victor még nem tud teljesen megnyugodni. A lány még nem látott
mindent, és még nem mondott el nekik mindent.
Még nem tudnak mindent.
A karórájára pillant, és Inara tekintete azonnal rászegeződik,
szavak nélkül teszi fel a kérdést. Az ügynök bólint. A lány
felsóhajt, egy pillanatra lehunyja a szemét, erőt gyűjt, majd
nekilát megnyugtatni mindenkit, hogy nemsokára visszajön. Már
majdnem visszaér az ajtóhoz, amikor Bliss elkapja a kezét.
– Mennyit mondtál el nekik? – szegezi neki a kérdést.
– Majdnem mindent, ami fontos.
– És ők mit mondtak neked?
– Avery halott. A Kertész valószínűleg életben marad, hogy
bíróság elé állíthassák.
– Szóval, nekünk is el kell majd mondanunk mindent.
– Itt az ideje, hogy beszéljünk róla, és gondolj bele: az FBI-
nak talán könnyebb lesz elmesélned a történteket, mint a
szüleidnek.
Bliss grimaszt vág.
– Az ő szülei még úton vannak ide – suttogja Ramirez
Victornak. – Európából kell hazarepülniük, mert az apja
Párizsban vállalt tanári állást. Nehéz megmondani, hogy feladták
a keresést, vagy egyszerűen csak azt kellett tenniük, ami a legjobb
volt a többi gyereküknek.
Bliss arckifejezéséből nyilvánvaló, hogy úgy érzi, a szülei
lemondtak róla.
Inara még egyszer megöleli Keelyt, majd elhagyja a helyiséget
Victorral és Eddisonnal; Ramirez ott marad, hogy beszéljen a
szülőkkel. Elmennek jó pár üres kórterem mellett, amik előtt
továbbra is strázsálnak a zsaruk: a lányoknak ezekben a
szobákban kéne lenniük, ha nem ragaszkodtak volna egymáshoz.
Aztán néhány eleve is üresen hagyott helyiség következik, amik
elválasztják a lányokat a folyosó végén lévő kórtermektől, amik
előtt szintén őrök állnak.
Amikor megállnak az egyiknél, Eddison bepillant a kórterem
ajtaján lévő kis ablakon, majd kíváncsian sandít a társára. Victor
egyszerűen csak bólint.
– Én idekint várok – mondja a fiatalabb férfi.
Victor kinyitja a szoba ajtaját, betereli a lányt, majd gondosan
becsukja maguk mögött az ajtót.
Az ágyon fekvő férfi elképesztően sok masinára van rákötve,
mindegyik halkan pittyeg a maga hangján és ritmusában.
Orrkanülön át jut oxigén a szervezetébe, de egy intubációs szett is
készen áll a közelben, mintha nagy volna az esély, hogy szükség
lesz rá. Szinte minden porcikáját, ami kilóg a takaró alól, elborítja
a kötszer vagy a fénylő kenőcs meg egyéb szintetikus anyag,
amivel megpróbálják enyhíteni az égési sérüléseket, és
megakadályozni a fertőzés kialakulását. Az égési sebek a fél
fejére is kiterjednek, a koponyáját felhólyagosodott,
elszíneződött, eltorzult bőr borítja.
A lány tágra nyílt szemmel bámulja, dermedten áll alig egy
méterre az ajtótól.
– A neve Geoffrey Macintosh – mondja neki Victor szelíden. –
Többé már nem a Kertész. Nemcsak neve van, hanem temérdek
megnyomorító sérülése is, és már nem a Kert ura. Soha többé
nem lesz az. A neve Geoffrey Macintosh, és bíróság elé fogjuk
állítani mindazért, amit tett. Ez a férfi többé már nem bánthat
téged.
– Mi van Eleanorral? A feleségével? – suttogja a lány.
– A szomszéd kórteremben fekszik, hogy megfigyelés alatt
tarthassák a szíve miatt; elájult a házban. Minden jel arra mutat,
hogy semmiről sem tudott.
– Na és Lorraine?
– Ő néhány szobával arrébb van. Kikérdezik, hogy
megállapítsák, mennyire vonható felelősségre a történtekben
játszott szerepéért. Még számos pszichológiai kiértékelésen kell
átesnie, mielőtt erről döntés születne.
Látja, hogy Inarának a nyelve hegyén van a következő kérdés,
de mégsem mondja ki. A lány lerogy az egyik kemény székre a
fal mellett, a térdére támaszkodva előredől, és a betegágyon
fekvő, eszméletlen férfit bámulja.
– Még egyikünk sem látta őt ilyen dühösnek – mondja alig
hallható hangon. – Még azok után sem, amilyen károkat Avery
okozott. Eszeveszetten mérges volt.
Az ügynök a kezét nyújtja neki, és próbálja leplezni a
meglepődését, amikor a lány hajlandó megfogni, gézkötése a férfi
bőrét dörzsöli.
– Még egyikünk sem látta őt ilyennek.

Mindhárman az udvar túlsó végében álltak, a bejárat közelében,

és a Kertész láthatóan totál ki volt akadva. Üvöltözött
Desmonddal, Avery pedig iszonyú önelégültnek tűnt. Gondolom,
sejtette, hogy az apja most már nem Keely miatt a legdühösebb.
Ahelyett, hogy közelebb mentem volna hozzájuk, szemügyre
vettem az udvart. Világosan látszott, hogy idegenek jártak itt.
Lábnyomokat vettem észre a homokban, és néhány növény le lett
taposva. Még egy rágógumis papír is hevert a patakparton. A
rendőrök talán nem voltak eléggé kíváncsiak? Vagy a Kertésznek
sikerült valahogyan kimagyaráznia magát?
– Az arányok csalókák – suttogta Bliss. – Ha a Kertész
leeresztette az összes védőfalat, talán úgy elzárt minket, hogy a
zsaruk nem is vehették észre a folyosókat. Elvégre a bejárati
ajtónyílás mindkét oldalán vannak vájatok.
Szóval, a rendőrök talán tényleg kerestek minket, csak nem
találhattak meg.
Ezek szerint Desmond valóban kihívta őket.
Fájt a szívem, mert büszke akartam lenni rá, de igazából csak
arra tudtam gondolni, hogy bassza meg, legfőbb ideje volt már
tennie valamit. Az a tudat, miszerint az apja elrabol,
megerőszakol, meggyilkol és kiállít minket, mind nem volt elég a
fiúnak, hogy cselekvésre ösztönözze, de legalább végre betelt
nála a pohár, miután a bátyja megbecstelenített és brutálisan
bántalmazott egy tizenkét éves kislányt.
– Ez bűn! – kiáltott fel Desmond, amikor az apja végre tartott
egy lélegzetvételnyi szünetet az üvöltözésben. – Bűn elrabolni
őket, bűn fogva tartani őket, és bűn megölni őket!
– Ebbe te nem szólhatsz bele!
– De igen! Mert megszeged a törvényt!
Az apja olyan erővel vágta pofon, hogy a fiú hátratántorodott
és elesett.
– Ez az én otthonom és az én Kertem. Itt én vagyok a törvény,
és te megszegted ezt.
Avery úgy kacagott, mint egy kisfiú karácsonykor, és elszaladt,
majd pillanatokkal később egy bambuszpálcával tért vissza,
valószínűleg ugyanazzal, amivel az apjuk néhány napja őt magát
verte el. Most komolyan, egy pálcával. Ki a fasz veri el pálcával a
felnőtt gyerekeit? Ha már itt tartunk, micsoda fasz veri pálcával a
gyerekeit, akárhány évesek? Avery azonban átadta a pálcát az
apjának, aztán az öccsére vetette magát, és a ruháját tépte, míg
fedetlenül nem maradt a háta meg a feneke egy része.
– Ezt a saját érdekedben teszem, Desmond – mondta a Kertész,
miközben feltűrte az inge ujját. A srác vergődött, ám Avery a
nyakát szorítva lefogta.
 A hasamhoz szorítottam Keely arcát, hogy ne láthassa, mi
történik, miközben a többiekkel dermedten álltunk, és figyeltük,
amint a Kertész elverte pálcával a fiát. A csapások élénkpiros
nyomokat hagytak a bőrén, és hamar csúnya hurkákká duzzadtak,
Avery pedig, az a perverz állat, minden egyes ütésnél éljenzett.
Desmond továbbra is küszködött, de nem jajdult fel, bármennyire
is fájhatott neki a verés. A Kertész folyamatosan számolta az
ütéseket, és a huszadik után félrehajította a pálcát.
Avery abbahagyta az éljenzést.
– Ennyivel megússza? – háborgott. – Én már azért is ennyit
kaptam, hogy megégettem a ribancot!
A csípőmre szorítottam a tenyeremet, és megéreztem a durva
heget, amit a billogja hagyott rajtam. A Kertész szerint húsz ütés a
pálcával méltó büntetést volt ezért?
– Avery, maradj ki ebből!
– Nem! Ez a kis pöcs mindkettőnket börtönbe juttathatott
volna, vagy akár a siralomházba, és te hagyod, hogy húsz ütéssel
megússza? – Ledobta az öccsét a homokos ösvényre, és kihúzta
magát. – Kis híján tönkretett mindent, amiért harminc éven át
dolgoztál. Szembefordult azzal, hogy mit jelent a fiadnak lenni.
Szembefordult veled!
– Avery, megmondtam neked…
Avery hátranyúlt a derekához, kirántott valamit az övéből, és
egyszeriben már nem számított, hogy mit mondott neki az apja.
Egyszeriben Averyé lett a szó.
Ilyen hatást tesz egy pisztoly.
– Mindent megadtál neki! – kiabálta Avery, és az öccsére
szegezte a fegyvert. – A te drágalátos Desmondod soha a kisujját
se mozdította, hogy segítsen neked friss húst szerezni a Kertbe, te
mégis baromira büszke voltál rá. „A Pillangók kedvelik
Desmondot. Sosem bántja a lányokat. Sokkal jobban megérti
őket, mint te.” Kit érdekel ez a szarság? Én is a fiad vagyok, az
elsőszülötted. Rám kellene büszkének lenned.
Az apja feltartotta a kezét, a pisztolyra meredt.
– Avery, én mindig is büszke voltam rád…
– Nem, te félsz tőlem. Még én is tudom a különbséget a kettő
között, apa.
– Avery, kérlek, rakd le a fegyvert! Itt nincs helye ilyesminek.
– „Itt nincs helye ilyesminek” – ismételte a férfi gúnyosan. –
Mindig mindenre ezt mondtad, amit csak akartam!
Desmond mély, fájdalmas nyögéssel a hátára fordult, és az
alkarjára támaszkodva felült.
A pisztoly elsült.
Desmond felkiáltott, és visszazuhant az ösvényre, vér terjedt
szét a mellkasán, átáztatva tépett ingét. A Kertész felhördült, és a
fia felé vetette magát, mire a pisztoly ismét eldördült, a férfi pedig
térdre rogyott, az oldalához kapva a kezét.
Danelle karjába löktem Keelyt, és mindkettőjüket lenyomtam
egy nagy kő mögé.
– Maradjatok itt! – sziszegtem.
Bliss megragadta a kezemet.
– Megér ennyit a srác? – kérdezte.
– Valószínűleg nem – ismertem el. – De tényleg kihívta a
zsarukat.
A barátnőm szomorúan csóválta a fejét, de elengedett, én pedig
elrohantam a lányok összebújó csapatától. Már majdnem elértem
Desmondhoz, amikor Avery megragadott a hajamnál fogva, és
magához rántott.
– Na, tessék, itt az emlegetett ribanc, a Kert kis királynője. –
Olyan erősen vágott pofon a pisztolyt tartó kezével, hogy csengett
a fülem, a fegyver pedig felsértette az arcomat. Avery eldobta a
pisztolyt, majd belém rúgott, hogy térdre essek, és az övéhez
nyúlt. – Hát, most már én vagyok a Kert királya, szóval, legfőbb
ideje megtanulnod kellőképpen tisztelni engem.
– Ha a szám közelébe mered dugni a töködet, esküszöm,
leharapom – acsarogtam, mire Bliss ujjongásban tört ki a kő
mögött.
Avery ismét megütött, aztán még egyszer, és épp egy újabb
csapásra emelte a kezét, amikor Nazira hangja megdermesztette:
– Szirénázást hallok!
Én semmit sem hallottam, csak a fülem csöngését, de néhány
másik lány is erősködött, hogy szirénák szólnak a közelben. Nem
voltam biztos benne, hogy csak Avery figyelmét próbálják
elterelni, vagy a szirénázás tényleg valódi.
Avery elengedett, átvágott az udvaron, és felrohant a sziklára,
hogy kilásson a Kertből. Én odakúsztam Desmondhoz, aki fél
kézzel próbálta elszorítani a mellkasán lévő sebet. Félrehúztam a
kezét, és saját magam tenyereltem a sebre, a fiú vére melegen és
ragadósan csörgedezett a bőrömre.
– Kérlek, ne halj meg! – suttogtam.
Erre gyengén megfogta a kezemet, de nem próbált
megszólalni.
A Kertész felnyögött, és a fia másik oldalához vonszolta
magát.
– Desmond? Desmond, válaszolj!
A világoszöld szempár – az apjától örökölt szempár – kinyílt.
– Egyedül úgy védheted meg a lányokat Averytől, ha
elengeded őket – zihálta. Veríték gyöngyözött az arcán. –
Mindannyiukat meg fogja ölni, és az utolsó pillanatig szenvedni
fognak.
– Te csak maradj magadnál, Desmond! – könyörgött az apja. –
Kórházba viszünk, és a többit majd kitaláljuk. Maya, szorítsd el a
sebét!
 Egyfolytában azt csináltam.
De most már én is hallottam a szirénázást.
Avery a szikla tetején ugrált és káromkodott, a lányok pedig
odarohantak hozzánk, hogy körülvegyenek minket. Valószínűleg
arra jutottak, hogy a Kertész meg Desmond mellett még mindig
biztonságosabb, mint a kiakadt Avery közelében. Még Lorraine is
odacsapódott hozzánk, és senki sem próbálta kilökni közülünk.
Bliss remegő kézzel felkapta a pisztolyt, de a szemét Averyre
szegezte.
A szirénázás egyre hangosabb lett.

– Nem bírok rájönni, miért jöttek vissza a zsaruk – suttogja a

lány, és úgy kapaszkodik Victor kezébe, mintha az élete múlna
rajta. – Elsőre nem találtak semmit, igaz? Hiszen a Kertész
különben nem nyitotta volna föl a falakat.
– Az egyik rendőr, aki az őrsön maradt, összevetette a
Desmond által a telefonon megadott neveket az eltűnt személyek
adatbázisával. Keely nevét első hallásra felismerték, hiszem
nemrég tűnt el, viszont amikor ez a rendőr rákeresett a többi
névre, kiderült, hogy az FBI évek óta nyomoz az ügyükben
országszerte. A felettese kapcsolatba lépett velünk, így mi is
kivonultunk a birtokra a helyi rendőrökkel együtt. Ilyen név volt
például Cassidy Lawrence-é. Majdnem hét évvel ezelőtt tűnt el,
Connecticutból. Desmondnak nem lehetett oka rá, hogy Keelyvel
együtt említse a nevét, hacsak a két lány eltűnése között nincs
tényleg kapcsolat.
– Szóval, részben Lyonette-nek köszönhetjük, hogy végre ránk
találtak? – kérdezi Inara halovány mosollyal.
 – Igen, pontosan.
Néhány percig néma csöndben ülnek, figyelik, ahogy az ágyon
heverő férfi be- és kilélegzik.
– Inara…
– Hallani akarja a történet végét.
– Remélhetőleg ez az utolsó nehéz dolog, amit kérnem kell
tőled.
– Amíg meg nem kér, hogy álljak ki a tanúk padjára – sóhajt a
lány.
– Őszintén sajnálom, komolyan, de tudnom kell. Mi történt
ezután?

Az a kibaszott Sirvat…
A Kertész kivette a zsebéből a kis távirányítóját, és benyomott
egy kódot a rajta lévő aprócska számlapon.
– Sirvat, légy szíves, menj be a bejárat melletti szobába, és
hozz néhány törülközőt meg gumiszalagot!
– Abba a szobába, ami Zara mellett van? – kérdezte a lány.
– Igen, oda.
Sirvat arcán lassan mosoly terjedt szét, és kacagva fordult
sarkon. Már másfél éve volt a Kertben, és mióta csak ismertem,
mindig is magának való volt, kimondottan… furcsa.
A Kertész megigazította az övét, hogy elszorítsa a sebet az
oldalán, és a fia haját simogatta. Hajtogatta Desmondnak, hogy
maradjon magánál, egyre csak kérdezgette, és könyörgött neki,
hogy válaszoljon. Des néhányszor megszorította a kezemet
válaszul, és még mindig lélegzett, de nem próbált beszélni. Én
személy szerint úgy gondoltam, valószínűleg jobb is így.
 – Miután rákötözzük a törülközőket, hagyod, hogy segítsünk
kivinni őt a házból? – kérdeztem az apjától.
A Kertész némán bámult rám, sőt mintha igazából nem is látott
volna. Úgy tűnt, még mindig próbálja eldönteni, melyik ér neki
többet: a Pillangók vagy a fia. Végül bólintott.
Ekkor megéreztem a szagot, és megdermedtem.
Danelle orrát is megcsapta a bűz, és elfintorodott.
– Ez meg mi?
– Formaldehid – nyögtem fel. – El kell tűnnünk attól a
szobától!
– Milyen szobától?
A Kertész még jobban elsápadt.
– Most már ne kérdezősködjetek, lányok, csak gyertek!
A homokban vonszoltuk magunkkal Desmondot, a Kertész
botladozva-dülöngélve követett minket. Átgázoltunk a vízesésen
– azokat, akik megpróbálták kikerülni, mert szárazon akartak
maradni, Bliss egyszerűen átlökte a vízfüggönyön –, és
bezsúfolódtunk a barlangba.
Sirvat kacagása a víz csobogását is túlharsogta, és aztán…

Inara a fejét csóválja.

– Nem tudom, hogyan írhatnám le a robbanást – mondja a
férfinak. – Iszonyatos erejű volt, elborított minket a zaj és a
forróság. Néhány kő levált a szikla tetejéről, viszont a barlang
nem omlott be, pedig félig-meddig ettől tartottam. Körös-körül
felcsaptak a lángok, üvegszilánkok záporoztak, és bekapcsoltak a
béna kis permetezők, de ami víz jött belőlük, az rögtön
elpárolgott, gőzzé vált a melegben. A betört tetőn át levegő
áramlott be, még jobban felszítva a lángokat. Füst gomolygott ki
a Kertből az üvegtetőn tátongó hézagon, ahol a valódi pillangók
kirepültek. A barlangban azonban még így is olyan sűrű volt a
füst, hogy alig kaptunk levegőt. Ki kellett jutnunk onnan.
– Átgázoltatok a patakon?
– Amíg el nem értünk a kis tóig. Az üvegszilánkok csúnyán
összevagdosták a lábunkat, ám a lángok egyre csak terjedtek, és a
víz jobb opciónak tűnt. Az udvar elülső része óriási máglyává
változott. Megkérdeztem a Kertésztől… – Inara nagyot nyel, és az
ágyon fekvő férfira néz. – Megkérdeztem Mr. MacIntoshtól,
nincs-e vészkijárat, vagy bármi más mód, hogy kijussunk, de azt
mondta… Azt mondta, eszébe sem jutott, hogy valaha ilyesmi
történhet.
Úgy fordítja a kezét Victor markában, hogy a másikkal
benyúlhasson a kötése alá, és elérhesse a vart. A férfi finoman
eltolja az ujjait.

A lángok borzasztó gyorsan terjedtek. Egyre jobban betört

fölöttünk az üveg, cserepek és szilánkok potyogtak ránk. Willa
kitért egy óriási darab elől, de azonnal egy másik alá lépett, ami
szinte kettéhasította a fejét. Láttuk a lángokat a falon túl, ahogy a
külső üvegházban is tomboltak.
A Kertész a fejét rázta, miközben Haileere támaszkodott.
– Ha a tűz elér ahhoz a szobához, ahol a műtrágya van, újabb
robbanás lesz – mondta köhögve.
Mostanra a legtöbb lány zokogott.
Próbáltam kitalálni valami megoldást, hogy lehetőleg ne itt, a
lángok csapdájába esve dögöljünk meg.
 – A szikla! – mondtam. – Megpróbálhatnánk leugrani onnan a
folyosók tetejére, és talán kitörhetnénk valamennyire a falat, hogy
átjussunk a külső üvegházba.
– És azt mégis hogy képzelted? Levetjük magunkat a kitörött,
szilánkos üvegre? – morogta Bliss. – Arról nem is beszélve, hogy
landoláskor tuti ripityára törnénk a bokánkat, az egész lábunkat
vagy a gerincünket!
– Jól van, na. Akkor találd ki te, mi legyen!
– Kurvára fingom sincs.
Desmond kuncogott, aztán felnyögött.
Pia felsikoltott, mire megpördültünk, és megláttuk mögötte
Averyt. Égett és felhólyagosodott karjával átfogta a lány nyakát.
Egy nagy üvegdarab állt ki a vállából, az arcát korom és vér
borította. Felröhögött, és megharapta Pia nyakát, aki tehetetlenül
vergődött a szorításában.
– Avery, engedd el! – nyögte a Kertész.
A lángok ropogásának dacára is hallottuk a reccsenést, ahogy a
férfi kitörte Pia nyakát.
Félrehajította a holttestet, ám ekkor éles dördülés hallatszott,
és Avery hátratántorodott. Megfordultam, és láttam, hogy Bliss
rászegezi a pisztolyt, szétvetett lábbal. Ismét meglőtte. Avery
felordított fájdalmában, és előrevetette magát, Bliss pedig még
kétszer eltalálta, mire végre pofára esett a virágok között.
Az egyik legmagasabb fa, aminek minden ága lángokban állt,
szinte tőből kidőlt, és fülsiketítő robajjal rázuhant az üvegfalra.
Az megrepedt tőle, a fémváz is megroggyant a súlyától, a folyosó
fekete üvegteteje pedig beszakadt alatta. Ahogy a fatörzs a
folyosót letarolva a földre zuhant, a táncoló lángokon keresztül ki
tudtuk venni a külső üvegházat a falban keletkezett hézagokon át.
– Nekem még mindig nincs ötletem – nyögte Bliss, a füsttől
köhögve. – Komolyan, most már tényleg ki kéne találnod valamit.
 – Cseszd meg! – motyogtam, mire erőtlenül rám vigyorgott.
Jeleztem Ravennának, hogy vegye át a helyemet Desmond
mellett, és szorítsa el a fiú sebét. Sejtettem, hogy nem tesz jót a
srácnak a sok ide-oda ráncigálás, de nem bírtam volna elviselni,
ha meg sem próbálunk segíteni rajta. Ő is megpróbált segíteni
nekünk, akár sikerrel járt végül, akár nem. Mi is tehettünk érte
egy próbát.
És nem akartam, hogy meghaljon. Hiszen végre esélyt adott
nekünk, hogy életben maradhassunk.
A kidőlt fához rohantam, félrerángattam az útból a legnagyobb
üvegcserepeket meg a leginkább kiálló ágakat. Fájdalom hasított
a kezembe, de ha a leghalványabb esély is volt arra, hogy ez lehet
a kifelé vezető út, akkor meg kellett próbálnom szabaddá tenni.
Aztán Glenys meg Marenka is ott termettek segíteni, majd Isra is
csatlakozott hozzánk, és megpróbáltunk utat vágni a fatörzs
mellett. Sikerült szabaddá tennünk egy kis ösvényt a fa mentén,
aztán addig toltuk-rángattuk a törzset, míg eléggé átütöttük vele a
falat, hogy a résen kijuthassunk a külső üvegházba.
Marenka kihúzott a karomból egy üvegszilánkot, és elhajította.
– Azt hiszem, tudom, hogyan cipelhetjük ki a srácot.
– Akkor próbáljuk meg!
Marenka a fiú hóna alá nyúlt, és fölemelte a felsőtestét. Én a
lába közé álltam, és a térdénél fogva emeltem meg. Nem volt
valami kecses módszer, könnyű meg aztán pláne nem, de többé-
kevésbé libasorban tudtunk haladni.
Bliss ment az élen, Danelle meg Keely szorosan követték. Isra
utánam meg Marenka után jött, félrelökve az útból a
folyamatosan lehulló törmeléket. A Kertész mellette maradt. Na,
nem azért, hogy segítsen megtisztítani az ösvényt, mert ahhoz
igazából már nem volt ereje, hanem mert nógatta a rémült vagy
ledermedt lányokat, hogy kövessenek minket szépen. A füst egyre
sűrűbb lett, elborított bennünket, alig kaptunk levegőt. Ahogy
átvágtunk a külső üvegházon, alakokat pillantottunk meg a fal
túloldalán. Egyszeriben óriási repedés futott végig az egyik alsó,
majdnem két méter magas üveglapon. Valaki szekercével esett
neki. Megtorpantunk, vártuk, hogy sikerül-e átjutnia az illetőnek.
Még néhány csapás, és az üveglap közepe kitört. Egy tűzoltó
kiütögette az üveg maradékát a szekerce fokával, majd egy
vastag, többször összehajtott vásznat dobott le a cserepekre.
– Gyerünk, kifelé! – kiabálta. Abban sem voltam biztos, hogy
férfi-e vagy nő.
További tűzoltók bukkantak elő, ketten átvették tőlünk
Desmondot. A levegőt ugyan odakint szintén betöltötte a füstszag,
de akkor is, egy örökkévalóság óta először lehettünk megint a
szabad ég alatt. Még az a néhány lány is, aki eddig nem sírta el
magát, zokogni kezdett, amint kiléptünk a szúrós, őszi fűre, és
megéreztük a csípős szellő cirógatását. Páran térdre estek a
sokktól, és úgy kellett elráncigálni őket.
Megpróbáltam gyorsan összeszámolni a lányokat, miután a
tűzoltók elvitték Desmondot, és láttam, hogy a hátramaradt Isra
ugyanígy tesz a külső üvegházban. Mindketten igyekeztünk
felmérni, hány társunkat veszítettük el, mire eljutottunk idáig.
Aztán meghallottam egy ilyen… ilyen… dörejt, és egy újabb
robbanás szakadt ki az egyik szobából. Ekkor láttam Isrát
utoljára, egy tűzgolyó oldalra repítette, három lány még mindig
kapaszkodott belé. A Kertész a földön hevert, elborították a
lángok. Oda akartam rohanni a lányokhoz, ám az egyik tűzoltó
megragadta a csuklómat, és magával rángatott.
– Aztán a mentőautóba kerültem, majd a kórházba, végül pedig a
kihallgatóba, ahol megismerkedtem magukkal – sóhajtja a lány. –
És kész, ennyi. Most már mindent tud.
– Egyvalamit még nem.
A lány lehunyja a szemét, és az arcához emeli a kis kék
sárkányt.
– A nevemet.
– Most már a Kertésznek is van neve. A tiéd tényleg ilyen
szörnyű?
Inara nem válaszol.
Victor feláll, és talpra húzza a lányt.
– Gyere, mutatni akarok még valamit!
Inara követi őt, ki a helyiségből. Elhaladnak Eddison mellett,
aki homlokráncolva beszélget egy széldzsekis helyszínelővel,
majd bemennek a szemközti kórterembe. Ezúttal az ügynök
egészen a betegágyig kíséri a lányt, mielőtt Inara meglátja, ki
fekszik ott. Amikor rádöbben, kihez jöttek, elakad a lélegzete.
Desmond lassan nyitja ki a szemét, tekintete homályos a
gyógyszerektől, de miután felismeri a lányt, apró mosolyra
húzódik a szája.
– Szia! – suttogja.
Inara ajka többször is megformálja a szót, mire sikerül hangot
kiadnia hozzá.
– Szia!
– Sajnálom.
– Nem… nem, te… Te helyesen cselekedtél.
– De már sokkal hamarabb meg kellett volna tennem. –
Kihúzza a kezét a takaró alól, vele együtt a műanyag csöveket is,
amik a karjába rögzített tűhöz csatlakoznak.
Inara ujjai megrebbennek, mintha meg akarná fogni a fiú
kezét. Ám végül ahelyett, hogy hozzáérne, a keze ökölbe szorul.
Kissé eltátott szájjal mered Desmondra, alsó ajka remeg a
döbbenettől.
A fiú szeme lassan ismét lecsukódik. Fogalmuk sincs, hogy
álomba zuhant vagy elájult.
– Még nagyon gyenge – szól Victor halkan. – Hosszú
lábadozás vár rá, de az orvosok szerint valószínűleg túl van a
nehezén.
– Túl fogja élni? – suttogja a lány. Könny csillog a szemében,
de nem csordul ki. Fél kezében szorongatva a kis kék sárkányt, a
hasára szorítja az alkarját, mint aki védtelennek érzi magát, pedig
már nem kellene. – Bűnrészességgel fogják vádolni – mondja
végül.
– Az nem rajtunk múlik. Lehetséges, hogy tud valamiféle alkut
kötni, de…
– De hat hónappal ezelőtt kellett volna értesítenie a
rendőrséget, és ezt hamarosan mindenki tudni fogja.
Victor a fejét vakarja.
– Be kell vallanom, azt hittem, megkönnyebbülten fogod látni,
hogy életben van.
– Meg is könnyebbültem. Csak, hát, ez…
– Bonyolult?
Inara bólint.
– Lehet, hogy jobb lett volna neki, ha nem kell szembenéznie a
gyávasága következményeivel. Igaz, hogy sokkal többet kellett
volna tennie, és már sokkal korábban, de legalább végül helyesen
cselekedett; most viszont meg fogják büntetni azért, mert ilyen
sokáig halogatta a dolgot. Talán bátran halhatott volna meg, így
viszont élni fog, de gyávaként.
– Szóval, ami köztetek volt, az soha nem vált valóságossá?
– Csak annyira, hogy sebeket hagyjon. Ez nem jelenti, hogy
tényleg valóságos lett volna. Mégis hogyan lehetett volna az?
 – Minden eshetőség szerint tényleg bíróság elé fogják állítani,
akármivel vádolják is meg végül. És akkor valószínűleg
tanúskodnod kell majd ellene.
A lány még mindig az ágyon heverő fiatalemberre mered, és
nem válaszol.
Victor nem biztos benne, hogy van még mit mondania.
– Inara…
– Inara! – kiáltja egy női hang a folyosón. – Ina… Igen, látom
a jelvényét, maga arrogáns rohadék, de egy családtagom van
odabent! Inara! – Dulakodás hallatszik, majd kivágódik az ajtó, és
egy átlagos magasságú, nagyjából harmincéves nő toppan be a
kórterembe. Fénytelen, gesztenyebarna haját láthatóan alig tartja
össze a hevenyészett konty.
Inara a belépő felé fordul, és megdermed. Lehetetlenül tágra
nyílik a szeme. Amikor megszólal, hangja alig több egy sóhajnál:
– Sophia?
A nő berohan a szobába, ám Inara elébe megy, és félúton
összeölelkeznek. Teljes erőből kapaszkodnak egymásba, ide-oda
billegnek.
Az a Sophia? A New York-i lakás tyúkanyója? Honnan
tudhatta egyáltalán, hogy Inara itt van?
Eddison felhős arccal vonul be a szobába, és a nőre mered,
ahogy elhalad mellette. Egy vastag, fekete, beragasztós albumot
nyom Victor kezébe.
– A helyszínelők egy rejtett, elzárt fiókban találták a pasas
íróasztalában. Amikor az elemzők összevetették a neveket a
rendszerrel, találtak valami érdekeset.
Victor szinte nem is akarja tudni, mire bukkantak, ám elvégre
ez a munkája. Leveszi a szemét a két nőről, és meglátja, hogy egy
zöld öntapadós jegyzetlap kandikál ki az egyik oldalról, nagyjából
az album kétharmadánál. Néhány oldallal előbb lapozza fel.
 Egy fiatal nő bámul rá a fényképről, rettegő, könnyes
szemmel, görnyedt háttal, kezét félig fölemelve, mintha a fotós
épp abban a pillanatban kapta volna le, amikor el akarta takarni
fedetlen mellét. Mellette egy hátulról készült kép látható
ugyanarról a lányról, rajta a frissen elkészült szárnytetoválással.
Alattuk, a harmadik fotón ugyanez a pillangószárny látszik egy
tartályban, az üveg és a színtelen gyanta kissé elhomályosítja az
élénk árnyalatokat. Az oldalon a képeken kívül szerepel még
határozott, férfias kézírással két név – „Lydia Anderson”, alatta
pedig „Siobhan” –, majd az „Agraulis vanillae (golgotalepke)”
megjelölés, és két dátum, négy év eltéréssel.
A következő oldalon egy másik lányról látszanak ugyanilyen
képek és adatok, viszont az ezt követő lapon, amit a kollégáik
megjelöltek az öntapadós cetlivel, csak két kép van. És csupán
egyetlen dátum. A gesztenyebarna hajú, őzszemű, riadt tekintetű
szépség alatt az a név áll, hogy…
– Sophia Madsen – olvassa fel Victor döbbenten.
A nő ránéz Inara válla fölött. A következő nevet ő mondja ki.
– Lara.
– Ez meg hogy…
– A Pillangók nem rebesgették volna, hogy valaha megszökött
egy lány, ha nem lett volna igaz – motyogja Inara a barátnője
hajába. – Túlságosan fájdalmas lett volna.
– Szóval, a szökés igaz volt. Maga… maga megszökött onnan?
Mindkét nő bólint.
Eddison a homlokát ráncolja.
– Az elemzők rákerestek a névre, és szerepelt az
Esthajnalcsillag alkalmazottainak listáján. Kiküldtek valakit az
étterembe, illetve mindkét lakcímre, ami szerepelt a
nyilvántartásban, de sehol sem találták magát.
– Még szép, hogy nem – vágja rá Sophia. – Hogy lehettem
volna otthon, amikor már rég útban voltam ide? – Kicsit
elhúzódik Inarától. Nem engedi el a lányt, csak hátralép, hogy
szemügyre vehesse. Sophia felsője kifakult és túl bő, olyan széles
a nyaka, hogy lecsúszik az egyik vállán, felfedve a melltartója
pántját, valamint egy elhalványult, a súlygyarapodástól megnyúlt
pillangószárnyas tetoválás csúcsát. – Taki látott téged a
híradóban, amikor behoztak a kórházba, és felrohant a lakásba,
hogy szóljon a csajoknak. Ők meg rögtön felhívtak engem, és, jaj,
Inara!
A lány láthatóan alig kap levegőt, miközben Sophia újult
erővel szorítja magához, de nem kéri meg a barátnőjét, hogy
eressze el.
– Rendben vagy? – kérdezi a nő.
– Rendben leszek – feleli Inara halkan, szinte szégyenlősen. –
A kezem sérült meg a legcsúnyábban, de ha vigyázok rá, szépen
meg fog gyógyulni.
– Nem csak ezt firtatom, mert bizony ám, igenis firtatom, hogy
mi történt veled. Most már saját otthonom van, úgyhogy többé
nem vonatkoznak rám a lakás szabályai.
Inara arca felderül, eltűnik róla minden bizonytalanság és
döbbenet.
– Visszakaptad a kislányaidat?
– Vissza, és nagyon boldogok lesznek, hogy viszontláthatnak
téged. Nekik is ugyanúgy hiányoztál, mint mindenkinek az
étteremből. Azt mondják, senki sem tud úgy esti mesét olvasni
nekik, mint te.
Eddisonnak nem egészen sikerül köhögésnek álcáznia a
röhögését.
Inara keserű pillantást vet rá.
Victor a maga részéről szinte megkönnyebbülten látja, hogy a
lány nem válaszol a súlyosabb kérdésre. Ezek szerint legalább
nemcsak neki nem hajlandó megnyílni, hanem senkinek sem.
Megköszörüli a torkát, hogy felhívja magára a két nő figyelmét.
– Sajnálom, hogy közbe kell szólnom, de muszáj hallanom a
magyarázatot.
– Folyton magyarázatról faggat – motyogja Inara.
Sophia erre csak elmosolyodik.
– Alapvetően ez a munkája. De talán… – Az ágyon fekvő fiúra
pillant. Victor követi a tekintetét. Desmond eddig még csak meg
sem rezzent a hangjuk hallatán. – Ne folytassuk inkább máshol?
Victor bólint, és kivezeti őket a kórteremből. A folyosón
meglátja Kingsley szenátort, aki egyedül álldogál a
pillangólányok szobájának ajtaja előtt, és mélyeket lélegzik.
Levetette a blézerét, talán szelídebbnek akart tűnni csupán
blúzban és szoknyában, ehelyett azonban csak ijedt benyomást
kelt. Victor arra gondol, hogy az asszonynak talán olyan a
kosztümje, mint Inarának a szájfény: ezzel vértezi fel magát a
világgal szemben.
– Maga szerint be fog menni a lányához? – kérdi Inara.
– Előbb-utóbb igen – válaszolja az ügynök. – Amint rádöbben,
hogy erre úgysem készülhet föl.
Victor bekíséri a két nőt a Pillangók és a Macintosh család
között üresen hagyott kórtermek egyikébe. Itt legalább magukban
lehetnek, és az egyik őr az ajtó elé áll, hogy ne zavarhassa meg
őket senki. Inara és Sophia leülnek egymás mellé az egyik
csupasz ágyra, az ajtóval szemben, hogy láthassák, ha bárki be
akarna jönni. Victor a szemközti ágyra telepszik le. Csöppet sem
lepi meg, hogy Eddison nem foglal helyet, inkább fel-alá járkál.
– Ms. Madsen? – nógatja a nőt Victor. – Volna szíves?
– Rögtön bele akar vágni, mi? – Sophia a fejét csóválja. –
Sajnálom, de nem, még nem. Én sokkal régebb óta várok, mint
maga.
 Victor meghökkenve pislog, de bólint.
Sophia a lány kezéért nyúl, két keze közé fogja, erősen
szorongatja.
– Azt hittük, hogy utolért a múltad – mondja Inarának. – Azt
hittük, egyszerűen leléptél.
– Ez logikus következtetés volt – feleli a lány gyengéden.
– De hát a ruháid…
– Csak ruhák.
A nő ismét a fejét rázza.
– Ha csak úgy leléptél volna, nyilván magaddal viszed a
lóvédat. Jut eszembe, Whitney meg én betettük a pénzedet a
bankba. Nem akartunk csak úgy dugdosni ennyi készpénzt.
– Sophia, hiába is próbálod valahogy magadra vállalni a
felelősséget, én aztán tuti nem foglak téged hibáztatni.
Mindannyian menekültünk valami elől. Ezzel mind tisztában
voltunk. Mind tudtuk, hogy nem szabad megkérdőjeleznünk, ha
egyikünk eltűnik.
– Pedig meg kellett volna. És az időzítés…
– Nem tudhattad.
– Az időzítés? – kérdezi Victor.
– A rendezvény, ahol a Kertész… Mr. Macintosh…
Sophia riadtan hördül fel.
– Van neve! Mármint, persze hogy van neve, de… Ez akkor is
nagyon bizarr.
– A rendezvény az Esthajnalcsillagban, ahol Sophia nem volt
ott – folytatja Inara. – Nem meséltem neki arról, hogy milyen
hátborzongató volt Mr. Macintosh, csak az incidensről Averyvel.
De ugyebár mindannyian azokban a pillangószárnyas
jelmezekben jöttünk haza…
– Aznap éjjel majdnem ájultra piáltam magam – mondja
Sophia komoran. – Olyan volt, mintha visszakerültem volna abba
a pokolba.
– Kivittem Sophiát a tűzlépcsőre, hogy szívjunk egy kis friss
levegőt, és végül mindent elmesélt nekem a Kertről.
– Akkor beszéltem róla először.
– Miért csak akkor? – kérdezi Victor. A szeme sarkából látja,
hogy Eddison megtorpan.
– Eleinte azért nem beszéltem róla, mert úgy éreztem, nincs
mit mondanom. Nem tudtam a fickó nevét, és amikor elszöktem,
annyira pánikoltam, hogy oda sem figyeltem a környékre.
Fogalmam sem volt, hol van a birtok. Nem volt másom, csak egy
tetkóm, egy növekvő magzatom meg egy őrült sztorim. Attól
tartottam, hogy ha a rendőrséghez fordulok, akkor ők is ugyanúgy
reagálnak majd, mint a szüleim: azt hiszik, hogy szimplán a pia
vagy a drog beszél belőlem, vagy hogy összevissza kúrogattam,
és miután teherbe estem, ezzel a hazugsággal próbálom elhárítani
a felelősséget.
– Hazament a szüleihez?
Sophia grimaszt vág.
– Kitették a szűrömet. Azt mondták, hogy szégyent hoztam
rájuk. Nem volt hova mennem. Tizenkilenc éves voltam, terhes,
és senkihez sem fordulhattam segítségért.
Eddison letelepszik Victor ágyának végére.
– Ezek szerint Jillie a Kertészé?
– Jillie az enyém – vág vissza a nő, kimutatva a foga fehérjét.
Eddison békéltetően tartja fel mindkét kezét.
– De ő a kislány apja.
Sophia lehiggad egy kicsit, Inara pedig nekidől, hogy még
jobban megnyugtassa.
– Ez volt a másik ok, amiért nem szóltam senkinek. Ha a férfi
tudomást szerzett volna a lányomról, elveszíthettem volna őt.
Nincs az a bíróság a világon, amelyik hagyta volna, hogy a
gyerek a heroinfüggő, prosti anyjánál maradjon, ha egy gazdag,
köztiszteletben álló családdal is élhet. Így legalább, amikor a
gyermekvédelmisek elvették tőlem a kislányaimat, tudtam, hogy
visszakaphatom őket, csak meg kell dolgoznom érte. De ha az a
férfi vette volna el tőlem Jillie-t, akkor soha nem látom viszont a
kicsikémet, és nem hiszem, hogy Lotte valaha is fel tudta volna
dolgozni ezt. A gyerekeimről van szó. Meg kellett védenem őket.
Victor ekkor Inarára néz.
– Nem ugyanezt tette Desmond is? A családját védelmezte,
nem? Őt nagyon is elítélted ezért.
– Az nem ugyanaz.
– Tényleg nem?
– Tudja, hogy nem – erősködik a lány. – Sophia a gyermekeit
védte. Ártatlan kisgyerekeket, akik nem érdemelték meg, hogy
szenvedjenek a történtekért. Desmond viszont bűnözőket védett.
Gyilkosokat.
– Hogy szökött meg? – kérdezi Eddison Sophiától.
– Éppen terhességi tesztet kellett volna csinálnom – meséli a
nő. – Hízni kezdtem, és néha rosszul voltam ebéd után. Lor… az
ápolónőnk behozta nekem a tesztet, de mielőtt még végignézhette
volna, amint elvégzem, elhívták, hogy kezeljen egy sérülést. Én
meg egyszerűen bepánikoltam. Fel-alá rohangásztam a Kertben,
valami kiutat kerestem, amit az elmúlt két és fél évben nem
vettem észre. Aztán megláttam Averyt.
– Averynek már akkor bejárása volt a Kertbe?
– Csak néhány héttel azelőtt fedezte fel. Az apja megadott neki
egy saját kódot, de alig bírta megjegyezni. Mindig nagyon lassan
ütötte be. Azon a napon elbújtam a lonc között, és figyeltem,
ahogy bénázva bepötyögte a számokat. Közben még el is
motyogta őket magának. Miután elment, vártam egy kicsit, aztán
én is beütöttem a kódot. Szinte el is felejtettem, hogy milyen
érzés kinyitni egy ajtót.
Victor az arcát dörgöli.
– Szólt a többieknek?
Sophia láthatóan felháborodik a kérdésen, de aztán
meggörnyed a tartása.
– Azt hiszem, jogos, hogy ezt kérdezi – ismeri el. – Elvégre
azzal, hogy nem fordultam a rendőrséghez, hagytam őket
meghalni, nem igaz? De igenis megpróbáltam magammal vinni
őket. – Határozottan a férfi szemébe néz. – Esküszöm magának,
hogy megpróbáltam. De túlságosan féltek eljönni. Én pedig
túlságosan féltem maradni.
– Hogyhogy túlságosan féltek?
– Mi történt azokkal, akiknek nem sikerült a szökés? – szólal
meg Inara, bár inkább emlékeztetőnek hangzik, mint kérdésnek.
– Kevesebb, mint egy hónappal azelőtt egy Emiline nevű lány
odakint maradt az udvaron a karbantartás idején – mondja Sophia.
– Megpróbálta elmondani a kartbantartóknak, mi folyik ott, de a
Kertész nyilván elsimította valahogy a dolgot. Emiline-t
üvegtartályban láttuk viszont. Nehéz szökéssel próbálkozni, ha az
ember látja, hogy ez érte a büntetés. De maga hibáztat engem,
amiért hátrahagytam a többieket.
– Nem – csóválja a fejét Victor. – Esélyt adott nekik. Senkit
sem lehet megmenteni, aki nem hagyja magát.
– Erről jut eszembe – szólal meg Inara –, Lorraine is itt van.
Sophia elszörnyedve fordul a lányhoz.
– Jaj, ne! Még mindig a Kertben volt?
Inara bólint.
– Az a szegény nő – mormolja Sophia. Inara rásandít, de nem
mond semmit. – Tovább voltam a többi prosti között az utcán,
mint a Kertben, ám soha nem láttam még egy nőt, aki olyan
iszonyatosan meg lett volna törve, mint Lorraine. A Kertész
szerette őt, aztán egyszer csak már nem, pedig a szerencsétlen
semmi rosszat nem tett. Gyűlöld őt, ha úgy érzed, muszáj, Inara,
de én csak sajnálni tudom. Azt hiszem, mindannyiunk közül ő az,
akinek végképp nem volt soha esélye elmenekülni.
– Most már soha nem kerülhet gyantába.
– Már amikor én ismertem, akkor sem volt esélye, hogy valaha
is gyantába kerüljön. Változtat ez valamin?
– Inara? – Mindhárman Eddison felé fordulnak. Victornak nem
rémlik, hogy eddig hallotta volna a társát így szólni a lányhoz. –
Szándékosan raboltattad el magad? Ezt titkoltad előlünk?
– Szándékosan?! – hördül fel Sophia, és fölpattan az ágyról.
– Nem, én…
– Szándékosan sodortad magad ilyen veszélybe?
– Nem! Én…
Victor elengedi a füle mellett Sophia igencsak lenyűgöző
fejmosását, és inkább a társához fordul.
– Hogy jutottál el a bűnrészesség gyanújától odáig, hogy talán
direkt raboltatta el magát a csaj? – kérdezi, és zakatol az agya. Ha
Eddisonnak igaza van, az mindent megváltoztathat. Ha tényleg
így történt, akkor semmiképpen nem védhetik meg Inarát sem a
szenátortól, sem a bíróságtól. Ha a lány ilyen kockázatot vállalt,
ahelyett, hogy értesítette volna a rendőrséget… Elszántan
próbálkozni a túléléssel ilyen veszélyek közepette, az egy dolog,
de hogy valaki szándékosan hozza magát ilyen helyzetbe… Vajon
Inara tényleg tudatosan sodorta veszélybe magát? És akkor talán
felróható neki, hogy a többi lányt is veszélyeztette?
– Ha nem azt titkolta végig, hogy része volt a dologban, akkor
mégis mit rejtegetett?
– Sophiát rejtegettem! – csattan fel Inara, majd megragadja a
barátnője karját, és erősen megrántja. A nő meglepett nyögéssel
huppan vissza az ágyra. – Még hogy szándékosan kerültem oda!
Most komolyan, ilyen hülyének nézek ki?
– Akarod, hogy erre őszintén válaszoljak? – kérdezi Eddison
vigyorogva.
A lány szúrós szemmel néz rá.
– Sophiát rejtegettem – ismétli halkabban. Victorra pillant. –
Megértem, hogy a szavam talán nem sokat ér maguknak, de
esküszöm, hogy ez az igazság. Tudtam, hogy ha Sophia neve
felmerül, akkor kiderülne az igazság Jillie-ről is, és én egyszerűen
nem… Sophia olyan keményen megdolgozott azért, hogy sínre
tegye az életét. Nem akartam én lenni az oka, hogy minden
hiábavalónak bizonyuljon. Nem lehettem én az oka, hogy
elveszítse a kislányait. Időre volt szükségem, hogy
gondolkozhassak.
– Min? – kérdezi Victor.
A lány vállat von.
– Meg kellett tudnom, nincs-e rá valami mód, hogy ne hozzák
kapcsolatba őt a Kerttel. Az lett volna a legkönnyebb, ha nem
szólok az albumról, de hát… Na, igen. Szóval, azután azt
gondoltam, hogy ha elég sokáig húzom a dolgokat, akkor talán
sikerül felhívnom Sophiát, hogy figyelmeztessem, de erre ő…
– Nem számítottál arra, hogy idejön.
Inara a fejét csóválja.
– De akkor is tudtál a Kertről, már mielőtt odakerültél – köti az
ebet a karóhoz Eddison.
– Azt nem tudhattam, hogy köze van az étteremben látott
férfiakhoz. – Inara két kezében szorongatja a bús képű
sárkánykát. – Sophiából a pillangószárnyas jelmezek láttán törtek
elő a Kert emlékei, ennyi. Egyikünk sem mesélt neki arról,
hogyan néztek ki a kuncsaftok; miért is tárgyaltuk volna ki őket?
És a Pillangókisasszony kapcsán tartották a rendezvényt, úgyhogy
nem volt gyanús a jelmez. Fogalmam sem volt, hogy mi a
kapcsolat.
Victor lassan bólint.
– A Kertről viszont tudtál, így amikor ott tértél magadhoz, nem
pánikoltál.
– Pontosan. Megpróbáltam kifigyelni Avery kódját, de már
sokkal óvatosabban ütötte be. Hát, elvégre is tíz év telt el.
Mindenfelé keresgéltem a Kertben, de nem találtam más kiutat.
Még az üvegtetőt is megpróbáltam betörni a fák csúcsáról. Még
csak meg sem bírtam repeszteni.
– Aztán felbukkant Desmond.
– Desmond? – kérdezi Sophia.
– A Kertész kisebbik fia. Megpróbáltam… – Inara a fejét
csóválja, és félresöpri a haját az arca elől. – Hát, tudod, Hope rá
tudja venni a srácokat, akikkel dug, hogy bármit megtegyenek
érte, nem? Mondjuk, képesek volnának berohanni a kedvéért egy
égő házba, ha a csaj megemlítené, hogy odabent van a kedvenc
nyaklánca, igaz?
– Aha…
– Na, én is ezzel próbálkoztam.
– Ó, jaj! – Sophia megböki a vállával Inarát, mosolya felderíti
fáradt arcát. – Téged ismerve, nem hinném, hogy ez jól sült el.
– Tényleg nem.
– Desmond végül mégiscsak értesítette a rendőrséget –
emlékezteti Victor.
– Nem hinném, hogy annak bármi köze volt hozzám – vallja
be a lány. – Azt hiszem, az leginkább Avery miatt volt.
– Várjunk, micsoda?
– Azok ketten nem bírtak megosztozni a Kerten. Talán eleve
sem jöttek ki egymással, de ott végképp elmérgesedett köztük a
helyzet, pláne így, hogy az apjuk büszkesége volt a tét. A Kertész
szeretetéért versengtek. Avery drasztikus lépésre szánta el magát,
úgyhogy válaszul Desmond is. Mindketten veszítettek.
– Te viszont nyertél.
– Nem hinném, hogy bárki is nyert – mondja a lány. – Két
nappal ezelőtt még huszonhárman voltunk, Keelyt is beleértve.
Mostanra csak tizenhárman maradtunk. Maga szerint ebből
hányan fognak tudni igazán visszarázódni a való világba?
– Úgy gondolod, hogy többen öngyilkosok lesznek?
– Úgy gondolom, hogy a traumánk nem ér véget csak azért,
mert megmentettek minket.
Eddison feláll, és elveszi az albumot Victortól.
– Vissza kell vinnem ezt a helyszínelőknek – mondja a
társának. – Elintézzek még valamit?
– Nézz utána, kapcsolatba lépett-e már valaki a Macintosh
család ügyvédjével! Geoffrey és Desmond még nincsenek olyan
állapotban, hogy ügyvédre legyen szükségük, Eleanornak viszont
kellhet a jogi képviselő. És kérdezz rá, mi a helyzet Lorraine-nel!
A pszichológusok talán már végeztek az előzetes felméréssel.
– Vettem. – Eddison biccent Inarának, és elhagyja a helyiséget.
A lány felvont szemöldökkel néz Victorra.
– Tudja, ha még néhány napig összezárva kéne lennem a
társával egy apró helyiségben, a végén akár barátként is
gondolhatnék rá. – A férfira mosolyog, édesen és kissé
erőltetetten, de őszintén. A mosolya hamar lelohad. – Szóval,
most mi lesz?
– Újabb kihallgatások várnak rád. Jó sok kihallgatás. Ahogy
magára is, Ms. Madsen.
– Sejtettem. Mindkettőnknek hoztam egy-egy bőröndöt.
– Bőröndöt? – ismétli Inara.
– A csomagtartóban hagytam; kölcsönkértem Guilian kocsiját.
– Elmosolyodik, és finoman megrázza Inarát. – Csak nem azt
hitted, hogy le fogok mondani rólad? Megtartottuk minden
holmidat, és az ágyad üresen áll. Már mondtam neked, hogy
Whitney-vel betettük a bankba azt a nevetségesen sok pénzt, amit
dugdostál. Mostanra egész szép kamatot hozhatott. És Guilian azt
üzeni, hogy visszavár dolgozni az étterembe.
– Te… te megtartottad a holmimat? – kérdezi a lány alig
hallhatóan.
Sophia gyengéden megböki Inara orrát.
– Elvégre te is az egyik lánykám vagy.
Inara sűrűn pislog, csillog a szeme, de aztán kicsordulnak a
könnyei, és legördülnek az arcán. Döbbenten érinti meg a nedves
bőrt.
Victor megköszörüli a torkát.
– Most már leszállhatsz a körhintáról – mondja neki halkan. –
Ezúttal vár a családod.
A lány mély, reszketeg levegőt vesz, próbálja összeszedni
magát, ám Sophia a karjába zárja, és óvatosan az ölébe fekteti.
Inarán eluralkodik a néma zokogás. Nem ad hangot, sírását csak
az egész testét rázó remegés és egyenetlen lélegzése árulja el.
Sophia nem simogatja a lány sötét, fényes haját. Victor sejti, hogy
az túlságosan a Kertészre emlékeztetné mindkettőjüket. Sophia
ehelyett Inara fülének ívét cirógatja egy ujjával, újra meg újra,
míg a lány végül könnyei dacára elneveti magát, és felül.
Victor odanyújtja neki a zsebkendőjét. A lány elveszi, és
megtörli az arcát.
– Mégiscsak van olyan, hogy valaki visszatér – szól a férfi
lágyan.
A lány ámulattól fojtott hangon válaszol:
– És vannak, akik visszavárják.
– Tudod, hogy van még valami.
Inara hüvelykujja a szomorú kis kék sárkányt dörgöli.
– Meg kell értenie, hogy az a lány nem valódi. Soha nem is
volt az. Nem voltam valós személy, amíg Inara nem lett belőlem.
– És Inara továbbra is lehet valós személy. Most már
tizennyolc éves vagy, legalábbis, ha igazat mondtál.
A lány savanyú képpel néz rá.
Az ügynök elmosolyodik, és folytatja:
– Akár hivatalosan is Inara Morrissey-re változtathatod a
nevedet, de csak akkor, ha megadod a jelenlegi hivatalos neved.
– Túlélted a Kertészt és a fiait – hangsúlyozza Sophia. – Még
ha a szüleid fel is bukkannak, akkor sem tartozol nekik semmivel.
A családod egyrészt itt van a kórházban, másrészt New Yorkban
vár rád. A szüleid nem számítanak.
A lány lassan mély levegőt vesz, és még annál is lassabban
fújja ki. Aztán még egyszer, beszív-kifúj.
– Samira – mondja végül, remegő hangon. – A születési
anyakönyvi kivonatomon a Samira Grantaire név szerepelt.
A férfi kezet nyújt neki. A lány egy pillanatig csak nézi, aztán
leteszi a combjára a sárkányfigurát, hogy a szemközti ágy felé
hajolva kezet tudjon fogni az ügynökkel. A másik kezét Sophia
szorongatja.
– Köszönöm, Samira Grantaire – szól Viktor. – Köszönöm,
hogy elmondtad nekünk az igazat. Köszönöm, hogy vigyáztál
ezekre a lányokra. Köszönöm, hogy ilyen hihetetlenül bátor vagy.
– És ilyen hihetetlenül makacs – teszi hozzá Sophia.
A lány elneveti magát, arca derűs és nyílt és könnyáztatta,
Victor pedig úgy dönt, hogy ez egy jó nap. Nem mintha olyan
naiv lenne, hogy azt higgye, minden a legnagyobb rendben van. A
lányokra még rengeteg fájdalom és trauma vár, a nyomozás meg a
tárgyalás ezernyi sebe. Rengeteg halottat gyászolnak, a túlélők
pedig még évekig fognak küszködni azzal, hogy hozzászokjanak
a Kerten kívüli élethez, már ha ez egyáltalán sikerül nekik valaha
is.
Victor akkor is arra jut, hogy ez egy jó nap.
 Megjegyzések

{1} Edgar Allan Poe Nyugtalanság völgye című versét fordította:

Kardos László.
{2} Edgar Allan Poe Lee Annácska című versét fordította: Babits
Mihály.
{3} Edgar Allan Poe Álom az álomban című versét fordította:
Kosztolányi Dezső.
{4} Hans Christian Andersen A kis gyufaárus lány című meséjét
fordította: Rab Zsuzsa.
{5} Edgar Allan Poe A csend szonettje című versét fordította:
Tandori Dezső.
{6} Allan Poe