ÖRDÖGSZEKEREK

Leila Meacham
 A SZERZŐTŐL
A KIADÓ GONDOZÁSÁBAN
MÁR MEGJELENT:

RÓZSÁK
ÖRDÖGSZEKEREK
Leila Meacham



IPC
KÖNYVEK
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Tumbleweeds by Leila Meacham
Copyright © 2012 by Leila Meacham
All rights reserved.

Fordította: Sinka Erika

Borítóterv: Popovics Ferenc

Borítófotó © Aleshyn_Andrei / Shutterstock.com
Borítógrafika © alicedaniel / Shutterstock.com

Hungárián edition
© by I.P.C. Könyvek Kft., 2013
Hungárián translation
© by Sinka Erika, 2013
Hálából neked, Ann Ferguson Zeigler,
amiért társamul szegődtél és
örömtelivé tetted az utam
Bűneink, mint tündöklő napvilágnál elillanó fakó árnyékaink,
Sötét szörnyekként suhannak velünk az éjszakában.
Sir John Suckling
 PROLÓGUS



2008. június

Huszonkét éve várt hívás éjfélkor futott be. Még dolgozott az íróasztalánál.
Megriadt, mint az elején minden hajnali hívásnál, noha később, a munkája
révén, hozzászokott a kései telefonokhoz.
Amikor meglátta a hívó nevét a kijelzőn, nagyot dobbant a szíve. Nem várta
meg a második csörrenést, felkapta a telefont, nehogy a ház népe felriadjon.
- Halló?
- John Caldwell?
- Trey?
Száraz, gunyoros hang felelt.
- Én hát. Fenn vagy még?
- Most már igen. Honnan hívsz?
- Egy perc, és megmondom. Hogy vagy, Tigris?
- Megleptél. Rég nem találkoztunk.
- Mégsem olyan rég, hogy ne ismernéd fel a hangomat. Ez megnyugtató.
Hazajövök, John.
John kihúzta magát ültében.
- Hazajössz? Ennyi idő után? Miért?
- Elvarrni az elvarratlan szálakat.
- Nincs ehhez egy kicsit késő?
Száraz, örömtelen nevetés a vonal másik végén.
- A jó öreg John, az élő lelkiismeretem.
- Ezzel a szereppel mintha felsültem volna
- Uhm, ezt azért nem mondanám.
John hallgatott, nem reagált a kihívó hangra.
A türelmet próbáló szünet után Trey szólalt meg.
- Tysonék érdeklődnek a nagynéném háza iránt. Mondtam Deke-nek, hogy
hazautazom Kersey-be, és beszélhetünk róla. Végtére is kezdenem kell valamit
Mabel néni holmijaival, szabadulnom kell tőlük.
- Tysonék? Úgy tudtam, Amarillóba költöztek, és Deke saját vállalkozásba
kezdett. Biztonsági rendszereket épít ki.
- Így van, de Deke vissza akar vonulni, ide, Kersey-be. A felesége már régen
kinézte a nagynéném házát. Meglep?
- Ennél meglepőbb fordulatokat is megéltem már. Hol vagy most?
- Dallasban. Nem volt kedvem a késő éjszakai amarillói járattal menni. A
reggeli géppel megyek csak, a reptéren bérelek egy autót, és tizenegykor
találkozom Tysonsékkal Mabel néni házánál.
- Hosszabb ideig maradsz?
- Ameddig muszáj. Gondolom, pár napig. John némi hallgatás után azt
kérdezte:
- Hol fogsz megszállni?
- Még kérded? Arra számítottam, hogy nálad. John döbbenten azt kérdezte:
- Nálam? Itt, a Harbison-házban? Megint az a száraz nevetés.
- Miért is ne? Néhány taknyos kölyök nem probléma. Harbisonék még
mindig ott vannak, ugye?
Johnt elképesztette a gondolat, hogy Trey Don Hall egy fedél alatt akar aludni
Harbisonékkal, ezért bátortalanul csak annyit mondott:
- Igen... Lou és Betty itt vannak. Segítenek nekem...
- Ó, az klassz - mondta Trey. - Egyenesen oda megyek, ha végeztem
Tysonékkal. Gondolom, olyan ebédidő tájt. Megszegjük a kenyeret, és talán az
én öreg haverom lesz olyan kegyes, és meghallgatja a gyónásomat.
- Nem gondoltam, hogy olyan sokáig akarsz itt időzni.
Újabb száraz nevetés, de ez már ismerősebben csengett.
- Végre egy őszinte ember. Örülök, hogy újra találkozunk, John.
- Én is - mondta John, s magában riadtan állapította meg, hogy komolyan így
is érzi.
- Csak aztán nehogy megbánd, Tigris!
A vonal megszakadt. Trey utolsó szavainak hallatán megbizsergett John tarkója.
Lassan a helyére tette a kagylót, felállt, miközben érezte, hogy elönti a verejték.
Odalépett egy, a falon függő, bekeretezett képhez. A Kersey Gimnázium
mezébe öltözött futballcsapatról 1985-ben készített hivatalos fotók egyike volt.
Alatta a felirat: helyi bajnokság. John a csapat wide receivere, szélső elfogója
volt, s eljutottak az országos bajnokságig. A képen egy magas, vigyorgó
irányító, valamikori legjobb barátja, Trey Don Hall mellett áll. Treyt akkoriban
mindenki csak TD Hall néven emlegette; egy sportközvetítő ragasztotta rá a
nevet, ami aztán végigkísérte fényes iskolai sportkarrierjén, majd később a
nemzeti futball-ligában, az NFL-ben is. Még három fénykép lógott a falon,
valamennyi a Kersey Bobcats, azaz a Kersey-i Hiúzok további győzelmeit
örökítette meg, ám John számára mindezek közül a legemlékezetesebb mérkőzés
az volt, amikor a helyi fordulókban megverték a Deltoni Gimnázium csapatát. A
tekintete legtöbbször erre a képre vándorolt a szobában.
Vajon mi lehet az oka, hogy Trey huszonkét év után visszatér? John egy szót
sem hitt abból a meséből, hogy a nagynénje házát akarná eladni. A romlandó
ételek és az arapapagáj kivételével minden érintetlen benne, a ház már két éve
áll bezárva, azóta, hogy Mabel Church elhunyt, és az unokaöccsére hagyta, aki
maga is ott nőtt fel. Treyt nem kötötték mély érzelmek sem a nagy- nénjéhez,
sem a csinos téglaépülethez, amelyben ők hárman, John, Trey és Cathy oly sokat
időztek gyerekkorukban. Bárhol is legyen, bármikor találhat embereket, akik
eladják és kiürítik neki azt a házat. De akkor miért jön? Talán békét,
megbocsátást keres? Feloldozást? Bűnhődni akar? John komolyan számba vette
volna ezeket a lehetőségeket, ha Trey hangja nem az ellenkezőjéről, valami
furcsa, gunyoros titokzatosságról árulkodik. Túlságosan is jól ismerte a
barátját, valamikori sporttársát. TD-t más szándékok vezérlik, olyanok, amelyek
semmi jóval nem kecsegtetnek. Figyelmeztetnie kell Cathyt.
ELSŐ RÉSZ
1979-1986


 Első fejezet


1979. január elsején, az újév hajnalának második órájában Emma Bensőn

keresztet látott felragyogni a holdon. Valami furcsa nyugtalanságra ébredt.
Magára kapva kopott flanel pongyoláját, kilépett az öreg ház tornácára. Itt, ezen
a texasi földnyúlványon, a Panhandle régióban, ebben a házban élte le az egész
életét, s most feltekintett a valószerűtlen tüneményre, amelyben baljós,
személyes előjelet sejtett.
Másnap arról értesült, hogy egyetlen, még élő fia és annak felesége szilveszteri
vendégségből hazatérőben, autóbalesetben életüket vesztették. A dr. Rhinelander
néven bemutatkozó telefonáló, Sonny és a menye szomszédja és jó barátja azt
mondta, hogy magukhoz veszik a házaspár tizenegy éves Cathy lányát addig,
míg a hatóság másképp nem rendelkezik.
- Miféle... hatóság? - tudakolta Emma.
Fájdalmas sóhajt hallott.
- A gyámhatóságról beszélek, Mrs. Bensőn.
Gyámhatóság. Az unokája, vér a véréből. Idegeneknek akarják adni?
De ki van, aki magához vehetné? Kihez mehetne? Sehol egy rokon. A másik
fiát, Buddyt megölték a vietnami háborúban. Ő a gyerek egyetlen vérrokona, de
a kislánnyal csak egyetlenegyszer találkozott, s a lányka feltehetően már nem is
emlékszik rá. Emma feltételezte, hogy róla és az otthonáról alig-alig eshetett szó
a fia házában.
Magát is meglepte, amikor azt mondta a telefonba:
- Dr. Rhinelander, maguknál tartanák Catherine Anne-t addig, amíg érte
megyek és hazahozom?
Emma, aki még életében soha nem repült, s vonaton is csak kétszer utazott
fiatalabb korában, jegyet váltott Amarillóból a kaliforniai Santa Cruzba, s ebben
a pillanatban immáron hatodik órája az egyik széksor középső ülésébe szögezve,
dugókkal a fülében - hogy ne hallja a mögötte ülő neveletlen négyéves kölyök
visítozását és nyavalygását - azon tűnődött, vajon másodszülött fia génjei
mennyire dominánsak a lányában. Tapasztalatai szerint az elsőszülött lányok
mindig az apjukra ütnek, nemcsak fizikumuk és vérmérsékletük tekintetében, de
a főbb jellemvonásaikat is tőlük öröklik, míg az elsőszülött fiúk inkább az
anyjukra hasonlítanak. Buddy, az elsőszülött fia esetében sem volt ez másképp.
Sonny, a másodszülött fiú volt az az alma, amely igencsak messze esett a fájától.
Hiú volt, anyagias, öntelt, egy gyűszűnyi empátia sem szorult belé, s hite szerint
többre volt hivatott, semhogy abban a porfészekben tengesse az életét, ahol
meglátta a napvilágot. „Én nem erre születtem." Emma még mindig élénken
emlékezett ezekre a fájó szavakra, s Sonny az első adandó alkalommal kapva
kapott az alkalmon, hogy kiköszörülje a természet csorbáját. Ritkán látogatott
haza, s miután házasságot kötött egy nővel, akivel egy követ fújt, csak egyszer
látogattak el hozzá. A fia azt mondta, azért jött haza, hogy bemutassa a feleségét
és a lányát Emmának, de az igazi ok az volt, hogy kölcsönkérje azt a biztosítási
összeget, amit a bátyja halála után fizettek ki Emmának. Emma nem adta oda.
Sonny elégedetlenségét csak tovább szította a flancos felesége, aki leplezetlenül
fintorgott, látván, hogy a fér je milyen környezetben nőtt fel. Megvető
tekintetéből Emmának nem volt nehéz kiolvasnia, hogy előbb hamvadna el a
pokol tüzén, semhogy még egyszer a közelébe engedje a lányát az apja
szülőhelyének, még inkább annak a lelketlen, semmirekellő öregasszonynak, aki
a férjét felnevelte. És Emma nem tévedett. Soha többet nem jöttek el hozzá, és
ót sem hívták meg látogatóba soha kaliforniai otthonukba. De Emma jól
emlékezett a törékeny, meglepően szép, csinos kis apróságra, aki Emma
üdvözlését hallva rémülten menekült apja biztonságot kínáló karjába, s rá sem
hederített a nagyanyjára.
Emma úgy látta, menthetetlenül elkényeztették a kicsit. Erről árulkodtak a drága
ruhák, a játékai, a szülők gügyögése, a kislány beszéde. Abból, ahogy az apja és
az anyja ugrottak, hogy minden óhaját-sóhaját első szóra teljesítsék, tudni és
sejteni lehetett, mivé lesz felnőttkorára. Mégis, elbűvölő apróság volt, a haja
szőke, fürtös, mint az apjáé, hatalmas, kék szemei - talán félénken, talán riadtan
szemlélték a világot a hosszú, sűrű szempillák alól, amelyek álmában mint puha
pihék rebbentek az arcában. Emma éjjeliszekrényén ma is ott állt a kicsi
akkoriban készült fényképe.
Catherine Anne ma már tizenegy éves, a szüleitől örökölt génállomány kémiai
lerakata, a jellemét már kialakította neveltetése és szülőföldje életfelfogása,
stílusa. Hogyan lehet egy pálmafák és óceán, megengedő szülők dédelgette
gyerekpalántát a préri bozótjai közé átültetni, s rábízni egy olyan nagyanyára,
aki azt vallja, hogy a gyerek drága kincs, de mégsem a világ közepe? Jó példája
a modern gyermeknevelésnek ez a kisfiú itt, a mögötte lévő ülésben. Isten ellen
való vétek volna elvárni tőle, hogy a korlátozott mozgástér ellenére némi
tisztelettel viseltessen a körülötte lévők iránt?
Egyértelmű volt, hogy amit most felvállal, számtalan konfliktussal jár, még az is
lehet, hogy a végén kudarcot is vall. Emma tisztában volt a kötelességével, és
hatvankét évesen készen állt arra, hogy szívét-lelkét áldozza másodszülött
gyermeke elvesztése okán.
 Második fejezet


Megérkeztünk, Catherine Anne - mondta Emma Bensőn könnyed hangon,

ahogy beállt a ház garázsába a texasi Kersey-ben. - Egy-kettőre bemelegszik a
ház, s egy forró csokoládéval felgyorsítjuk a várakozást. Szereted?
Ahogy azóta, hogy Santa Cruzban találkoztak, Emma unokája ezúttal is csak
nézett maga elé megfejthetetlen tekintettel, de nem volt nehéz kitalálni, mire
gondolhat most, hogy megpillantotta az új otthonát.
- Ezt igennek veszem - jelentette ki Emma, és sietett minél hamarabb kinyitni
a konyhaajtót, mert nem szerette volna, ha a kislány túl sokáig fagyoskodik
vékonyka kabátjában a zord télidőben. - A fenébe! - kiáltott fel aztán. - Nem
fordult a kulcs a zárban: ennyit az első jó benyomásról, mehetnek előre a szélbe
és a havas esőbe, mert így csak a bejáratot tudja kinyitni.
Az unokája némán, sztoikus nyugalommal, kifejezéstelen tekintettel vacogott
mellette. A vacogást leszámítva ilyen volt már egy hete. Szelektív némaság. Dr.
Rhinelander ezt a szakkifejezést használta, bár nem győzte hangsúlyozni, hogy ő
csupán gyermekorvos, és nem gyermekpszichológus, mégis úgy látja, hogy
Catherine Anne a pszichózis valamennyi tünetét produkálja.
- Általában csak átmeneti jellegű, túlzott aggodalom, súlyos traumák váltják ki,
ilyenkor a gyermek bizonyos körülmények közepette képtelen megszólalni -
magyarázta. - Cathy most csak azokkal beszél, akiket ismer, és akikben
megbízik, mindenki más sál szemben néma. - Végignézett Emma jó
száznyolcvan centi magas, szikár alakján, jellegtelen ruházatán, és azt mondta: -
Nem szeretném megbántani, Mrs. Bensőn, de szigorú asszonynak látszik, és
Cathy azért némult meg, mert nem érzi biztonságban magát ön mellett. Ön még
idegen a számára. Azért választotta a némaságot, mert a történtek után ez jelenti
számára a biztonságot. De beszélni fog, ha már megbízik magában.
Emma újra próbálkozott a zárral.
- Ezzel semmire sem jutok. Nem is emlékszem, mikor zártam be utoljára ezt az
ajtót. Talán sok-sok évvel ezelőtt. Mi itt, ebben a városban soha nem zárjuk az
ajtókat. - Végül feladta, és Cathyhez fordult. - Megmondom, mit csinálunk. Te
visszaülsz melegedni az autóba, én meg elölről bemegyek, és kinyitom neked a
hátsó ajtót, jó?
A kislány határozottan odalépett a garázsban lévő polc elé, lábujjhegyre
emelkedett, és leemelt egy motorolajos dobozt. Odavitte Emmának. „Próbáld
meg ezzel” - mondta a szemével. Hét napja csak így kommunikált a
nagyanyjával. Emma elvette tőle a dobozt, és már boldoggá tette ez az apró kis
gesztus is.
- Hogy neked mennyi eszed van! - mondta. - S hogy nekem ez miért nem
jutott eszembe?
Egy csepp olaj, és máris odabent voltak a konyhában. Emma a tűzhely és a
konvektor bekapcsolásával bajlódott, míg a kislány átfagyva, némán álldogált,
ökölbe szorított kezeit a kabátja zsebében melengette. Bizonyára úgy érzi magát,
mint Alice, aki belepottyant a nyúlüregébe - gondolta Emma, sejtvén, hogy
Cathy közben csodálkozva jártatja végig a tekintetét a régimódi konyhán. Az a
konyha ott, Santa Cruzban, meg az egész ház hatalmas, modern és napsütötte
volt, mintha a Szép lakások és kertek magazinból vágták volna ki.
- Talán bemehetnél a szobába, és leülhetnél, míg elkészítem a csokoládénkat -
mondta Emma. - Odabent kényelmesebb, mihelyt kicsit felmelegszik a ház.
A gyerek biccentett, mire Emma átkísérte egy kényelmes, de kopott bútorzatú
szobába. Itt szokott tévézni, olvasni és kötögetni. A gyerek összerezzent, amikor
a rács mögött váratlanul felszisszent és fellobbant a tűz a konvektorban. Cathyék
kaliforniai otthonában természetesen központi fűtés volt.
- Bekapcsoljam a tévét? - kérdezte Emma.
Egy alig látható fejrázás volt a válasz. A kislány leült az egyik székre, közel a
fűtőelemhez, majd körbefordulva szemügyre vette Emma könyveit, amelyek
teljesen elfoglalták az egyik falat. Emma, aki könyvtáros volt, a könyveket
inkább az érdeklődése, semmint szerzők szerint csoportosította. Catherine Anne
az ifjú sági könyvek közül kiemelte A kis herceget. Kérdő tekintettel, némán azt
kérdezte Emmától: „Szabad?"
- Hát persze. Nem olvastad még?
Az unokája felemelte két ujját.
- Ó, szóval már kétszer is elolvastad? Bizony érdemes A kis herceget többször
is elolvasni. És mindig jó visszatérni az ismerős dolgokhoz. Visszahozzák a régi
idők emlékét.
Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna. Emma látta, ahogy a kék szemek
megvillannak. Talán felszínre úszott egy emlék, amitől a kislány szép arca
elborult. Nyomban visszatette a könyvet a helyére.
- Akkor hát - mondta Emma, miközben nyelt egy nagyot - megyek és
elkészítem azt a csokoládét.
A konyhában nekidőlt a pultnak, és úrrá lett rajta a tehetetlenség. Úgy gondolta,
alkalmas az előtte álló feladatra, de belegondolva, hogy mi mindent vesztett a
gyerek, s hogy ő milyen keveset tud neki adni, hogyan is tudná áthidalni a
kislány életében tátongó szakadékot?
Hogyan is pótolhatná a szüleit? S ráadásul a Kersey-beli iskolák, amelyekben a
hangsúly a focin és a sportokon van, hogyan is nyújthatnának számára olyan
minőségi ismereteket és tudást, amelyekkel eddig rendelkezett? Hogyan lesz
képes ez a kifinomult lányka megtalálni a helyét provinciálisabb társai között?
És hogy a fenébe lehetne boldog Emma szerény hajlékában, amikor idáig
kényelemben és luxusban nevelkedett, volt saját televíziója és hifiberendezése,
no meg a nappali sarkában egy pompázatos
kis versenyzongora! Odakint tágas udvar várta, medencével, játékházzal, s
minden képzeletet felülmúló alkalmatosságokkal, amelyeken csúszkálni, ugrálni
és mászni lehetett.
Hogyan is tudná Emma átmenteni mindazt, ami a gyerekkorából megmaradt?
- Adjon időt neki - tanácsolta dr. Rhinelander. - A gyerekek rugalmasak,
Cathy különösen az. Túl fog jutni rajta. - Őrült ez az ember? Catherine Anne
egy hét leforgása alatt elveszítette a szüleit, s eladták a házukat. Elválasztották a
legjobb barátnőjétől, a zongorájától, az előkelő magániskolától, ahová óvoda
után járatták, a csinos kis városkától, ahol eddig élt - mindentől és mindenkitől,
aki és ami számára kedves és ismerős volt - azért, hogy most Texas
legmostohább részén éljen a nagyanyjával, akit még csak nem is ismert.
Zordabb képét nem is mutathatta volna a vidék, mint ma. Amikor Emma az
amarillói útról ráfordult a 40-esre, a gyerek csak bámult kitágult szemekkel, s ez
a tekintet többet elárult minden szónál. Rémülettel töltötte el, hogy hirtelen itt
találta magát a világ végén. És Emma semmivel sem tudta tompítani az első
benyomások okozta riadalmat. A tél a prérin nem sok jóval kecsegtetett. Halott,
néma táj terült el a végtelen semmiben, itt-ott a távolban egy-egy tanyaház vagy
marhacsorda feszült ellen a szél kavarta havas esőnek. A kisvárosok, amelyeken
áthaladtak, lehangolóak voltak kihalt főutcáikkal, elsötétített, elárvult
kirakataikkal, szél tépázta karácsonyi dekorációikkal ezen az ólmos vasárnap
délután.
Emma, hogy elűzze a gyerek reményvesztettségét, a tavaszi, gyönyörűséges,
végtelen vadvirágtengerről mesélt, a lélegzetelállító tavaszi ébredésről, amikor a
kislány a mutatóujját felemelve megakasztotta színlelt lelkesedését.
- Édes istenem! - sóhajtotta Emma.
Mint megvadult kísértethorda, elszabadult ördögszekér-görgetegek, gyökerükről
leszakadt kórók örvénylettek a szelek szárnyán egyenesen az autó felé. S még
mielőtt Emma félreállhatott volna, tüskéikkel belekapaszkodtak a
Fordba azon az oldalon, ahol Catherine Anne ült. Emma unokája sikított. A
könyökét szorosan az oldalához szorította, a tenyerét az arcára tapasztotta.
- Nincs semmi baj, Catherine Anne - mondta Emma, miután megállította a
kocsit, és a karjába szorította a megfeszült kis testet. Az ördögszekereket,
amelyeket nem zúzott össze az ütközés, továbbsodorta a szél.
- Ezek csak megszáradt növények, gyomok - magyarázta megnyugtatóan. -
Tele van velük a vidék. Telente, miután kiszáradtak, a föld feletti részüket
leszaggatja a szél és továbbgörgeti. Ezt hívják ördögszekérnek. Van úgy, hogy
egy egész telep egyszerre szabadul el és iramodik neki, ennek voltunk az előbb a
tanúi. A látvány valóban félelmetes, de a növények teljesen ártalmatlanok.
Emma a kabáton át is érezte a rémült kislány szívének heves dobbanásait. A
legtöbb gyerek egy ilyen élmény hatására a legközelebb lévő felnőtt karjaiba
menekült volna biztonságért, de nem így Catherine Anne. Ó saját magához
menekült védelemért. Ez az elutasítás sokáig fájó emléke maradt Emmának.
- Cathy nagyon öntörvényű, annak ellenére, hogy imádta a szüleit -
mondta Emmának dr. Rhinelander felesége.
Öntörvényű. Emma egy Nestlé Quik doboz tartalmát méricskélte a
szemével. Vajon az is, hogy a gyerek apjáról lepergett úgy a szülői szeretet, mint
az irányítás, ezzel a szóval lenne körülírható?
Amikor másodjára mutatkozott be Catherine Anne-nek, a kislány fagyos
tekintete Emmát olyannyira Sonnyéra emlékeztette, hogy elszorult a torka, s
ugyanúgy, mint régen, a szeretet és az irtózat harcolt egymással a lelkében. Az
elmúlt hét hektikus eseményei közepette - a temetés intézése, a házeladás,
csomagolás a gépre és a Kersey-be küldendő dobozokba -, miközben a kislány
száját egyetlenegy szó sem hagyta el, Emma egyre csak azt figyelte, mikor fedez
fel valamit Catherine Anne-ben, ami genetikailag utalna arra, hogy az apja
lánya. Ám a némaság függönye mögött nem volt könnyű efféle jelre lelni.
Mindent, amit csak megtudott Catherine Anne-ről, azt Bettitől tudta meg.
- Eszes kislány, kíváncsi, de mert apró és törékeny, gyakran nem a korának
megfelelően kezelték. De az ember hamar rájön, kivel áll szemben. Laurának, a
lányunknak nagyon jót tett a társasága. Sokkal magabiztosabb lett, s ez Cathy
érdeme.
Amikor Emma elment a Winchester Akadémiába, a kizárólag tehetséges
gyerekek számára létrehozott oktatási intézménybe, hogy elhozza Cathy
bizonyítványait, az igazgató által elmondottak alátámasztották Beth állításait az
unokája intelligenciájáról.
- Tudja, asszonyom, hogy Cathy mi szeretne lenni, ha felnő? -
kérdezte.
Emma kénytelen volt megvallani, hogy fogalma sincs róla.
- Orvos. A legtöbb gyerek szívesen dédelgeti ezt a gondolatot, de a vágy úgy
olvad el bennük, mint krepp-papír az esőben. Cathy esetében azonban egész más
a helyzet.
Emma bekukucskált a szobába. Catherine Anne ugyanott ült a fotelban, ahol
korábban, ujjai összefonva pihentek az ölében, a lábait keresztbe rakta, arcán
csüggedés, ám a tartása minden ízében az apja tartózkodására emlékeztetett.
Emmán erőt vett a kétségbeesés. Életében nagyon sok szomorúság érte már, a
férje életét vesztette egy közlekedési balesetben még a házasságuk elején, s ő itt
maradt özvegyen, a fiai meg apa nélkül. Az idősebbik fiát Vietnamban veszítette
el, a fiatalabbik teljesen eltávolodott tőle, s a halálával ez visszavonhatatlanná
vált. De vajon hogy fog megbirkózni azzal, hogy Catherine Anne visszautasítja
a feléje nyújtott szeretetet? Hogyan lesz képes elviselni a közömbösséget, amely
most a fiú után annak másából, az unokájából árad?
Emma bevitte az elkészült csokoládékat.
- Hát tessék - mondta, de nem folytatta, a hangja elcsuklott. A fájdalom
elszorította a torkát, a fájdalom, amiért már soha többé nem láthatja a fiait, a
fiút, akit elvitt a háború, s a másikat, aki már születésekor sem volt az övé, s akit
mégis mindenkinél jobban szeretett. Könnyek csorogtak végig az arcán, mire
legnagyobb meglepetésére a kislány felállt a székéből, szorosan odaállt elé, s
felvont szemöldökkel kérdezte: „Mi a baj?”, s együtt érző tekintete egy „Ne
szomorkodj!”-ot súgott.
Valahol mélyen Emmában fellobbant a remény szikrája, amelyet Beth
Rhinelander szeretett volna a búcsúzáskor beléje plántálni.
- Cathy határozott egyéniség - súgta a fülébe. Emma, még mindig a kezében
tartva a csokoládésbögréket, előrébb hajolt, hogy a kislány előrenyújtott karjai
átölelhessék a nyakát, s a kis kezek megsimogathassák a hátát.
 Harmadik fejezet


Mabel Church a hátsó udvarra néző konyha ablakából figyelte tizenegy éves
unokaöccsét, Trey Don Hallt és legjobb barátját, John Caldwellt, akik a téli nap
utolsó sugarainál labdát dobáltak egymásnak. Trey még mindig dühös volt, John
azonban vidáman azt mondta:
- O, ugyan már, TD! Csak egy-két hétről van szó, aztán már nem kell
pesztonkát játszanunk.
Pesztonka. Furcsán hat egy hatodikos fiú szókészletében. Trey gyakran
folyamodott a vulgaritáshoz, csak hogy minél férfiasabbnak látsszon, de
mindketten lelkesen színezték beszélgetéseiket új és újabb szavakkal, és Mabel
remélte, hogy ezzel sikerült jó benyomást kelteniük Catherine Anne Bensonban.
Emma unokája sajnálatos módon okosabb volt a kelleténél, sokkal okosabb,
mint a többi gyerek a kersey-i általános iskolában. Ezért kérte Emma Mabelt
arra, hogy kérje meg a fiúkat, pár hétig segítsenek Cathynek a beilleszkedésben.
A másik gond, ami még jobban megnehezíti ezt a kezdeti időszakot, az, hogy
Emma unokája „szelektív némaság”-ban szenved, magyarázta Emma a
barátnőjének, kihangsúlyozva, hogy ez csak átmeneti jellegű, addig tart, „míg
hozzá nem szokik az új környezetéhez”.
Emma úgy gondolta, sokat segíthetne Catherine Anne-nek, ha Trey és John, akik
vitathatatlanul hangadónak számítottak a hatodikosok között, járnának elöl jó
példával, és megmutatnák, hogyan kell Cathyvel bánni.
- Udvariasan és tisztelettel. A férfiúi hiúságukat is legyezgethetnék ezzel -
mondta Emma. - Mondd nekik azt, hogy mivel ők a vezérek az osztályban, a
többiek mind azt fogják tenni, amit ők.
- Emma biztos volt abban, hogy senki sem fogja csúfolni Catherine Anne-t, ha
Trey és John a védőszárnyaik alá veszik.
Mabel délután állt elő az ötlettel, amikor a fiúk a házi feladataikat írták a
konyhaasztalnál. Az unokaöccse képe, ahogy várta, elfancsalodott, mintha csak
vackorba harapott volna, miközben Mabel elmagyarázta, hogyan is tudnának
segíteni Catherine Anne-nek.
- Szó sem lehet róla, Mabel néni. Eszünkben sincs egy kukát dajkálni,
nem fogunk vele egy asztalnál üldögélni a menzán, vagy homokozni a
játszótéren. Hogy venné ez ki magát? Mi, menők külön asztalnál ülünk, a
szünetben meg focizunk.
- Nem néma - győzködte Mabel. - Csupán egy rövid ideig még nincs ereje
megszólalni. A sokk az oka, amiért váratlanul elveszítette a szüleit, és a világ
számára kifordult a sarkából néhány nap leforgása alatt. Mindent és mindenkit
elveszített, akit és amit ismert, és most idegenek veszik körül. Árva lett. Nem
csoda, hogy elment a hangja. Ennyit csak képes vagy felfogni, Trey Don, vagy
mégsem?
John szólalt meg.
- Hát persze, hogy érti. Mindketten értjük. - Treyre pillantott.
- Gondold végig, TD. A lány szülei nemrég haltak meg. Árva. Mindketten
tudjuk, hogy ez mit jelent. Mabel néninek igaza van. A többiek kinevetnék, ha
mi nem védjük meg. Te is tudod, hogy Cissie Jane és a
„barátnői” milyen kegyetlenek tudnak lenni.
Mabelnek felderült a szíve. Örült, hogy a fiú is néninek szólítja. John Caldwell
ugyan nem volt az unokaöccse, de ugyanannyira szerette, mint a húga fiát.
Mabel most is, mint oly gyakran, a családi öröklődésen gondolkodott. Gyakran
vitatták meg ezt a témát Emmával, és sok kérdésben egyetértettek. John ereiben
jámbor anyjának - isten nyugosztalja - vére folyik, míg Trey Don Mabel
húgának az önzését örökölte. De most Mabel úgy látta, John azzal, hogy árvát
mondott, Trey érzékeny pontjára tapintott. Trey szülei éltek. Csak senki sem
tudta, hol. Trey apja már azelőtt kereket oldott, hogy a fiú megszületett volna, az
anyja meg továbbállt valami szemét alakkal azután, hogy a négyéves fiát Mabel
és a férje gondjaira bízta „néhány napra”.
Soha senki nem látta többé. Trey kelletlenül azt kérdezte:
- Na és hogy néz ki? - Abban reménykedett, hogy Catherine Anne nem
hasonlít Miss Emmára.
- Nos, örülök, hogy megkérdezted - mondta Mabel kissé fellélegezve. - Emma
szerint nagyon csinos. Kék szemű, szőke, aprócska termetű, de nagyon önálló és
határozott, nem az a nyafka, csimpaszkodó fajta.
- Mindegy, hogy néz ki - mondta John. - Megtesszük, Mabel néni.
Számíthat ránk. Mikor találkozhatunk vele?
- Majd csak jövő hétfőn. Én szerettem volna, ha korábban találkoztok, de
Emma szerint nem jó ötlet, mivel Cathy nem beszél.
Trey még dohogott és vitatkozott egy keveset, ám John megjegyzése kifogta a
szelet a vitorlájából. De az utolsó szó mégiscsak az övé kellett legyen:
- De ne várd, hogy még a könyveit is mi cipeljük.
Túl hideg volt ahhoz, hogy sokáig odakint játsszanak, de Mabel még egy
darabig elnézte Treyt és Johnt, mielőtt behívta volna őket. Nem csoda, hogy ők
ketten a királyok az osztályban. Még csak tizenegy évesek, de máris
atlétatermetűek, nyúlánkak, az alakjuk formás; és jóképűek, igazi szívtiprók. Es
intelligensek is mindketten, szeretnek tanulni, és jók az eredményeik. Egyikük
sem ostoba, de vajon Emma kifinomult unokája mit fog szólni hozzájuk, vagy
ők ketten a lányhoz? A kislány beszél franciául, hatéves kora óta tanul rajzolni
és táncolni, nagyszerűen zongorázik. „De nekem nincs zongorám, amin
játszhatna” - panaszolta Emma.
Mabel Sonny Bensonra gondolt. Összetörte Emma szívét. Isten irgalmazzon
legrégebbi és legdrágább barátnőjének, ha az unokája olyan, mint az apja volt,
és isten irgalmazzon Catherine Anne- nek, ha mint az apja, sznobként akar
viselkedni az iskolában.



Hat nappal később, vasárnap estefelé Trey eljött Johnéktól, és elindult az utcán.
Ilyenkor általában hazafelé vette az irányt, most azonban úgy döntött, hogy -
bár ki nem állhatja a hideget, a szelet és a havat - még tesz egy kis kitérőt a
másik utcába, és benéz Miss Emmához.
Rettegett attól, hogy másnap reggeltől változtatnia kell az életük ritmusán, hogy
holnaptól neki és Johnnak Catherine Anne Bensőn testőreinek kell szegődniük.
Johnnal megígértette, hogy csak egy hétre vállalják ezt a mizériát. Napi
telefonjelentéseket kaptak Miss Emmától arról, hogyan halad a lány a
„kultúrsokk” (a nagynénje fogalmazott így) leküzdésében, ám Treynek halvány
fogalma sem volt arról, hogy mire is vállalkoztak Johnnal.
A kislány időközben valamennyit elkezdett beszélni, és Miss Emma elvitte
Amarillóba, a Penney-be, hogy melegebb kabátot, cipőt, farmert és flanelingeket
vásároljanak neki, csupa olyan holmit, amilyeneket itt hordanak a korabeli
lányok Kersey-ben. Trey örült a hírnek. Kínos lett volna, ha Cathy abban az
öltözékben jelenik meg, amelyekben korábban Kaliforniában a magániskolába
járt, egyenruhában és térdzokniban, ahogy Mabel néni mondta. Térdzokniban?!
Miss Emma igyekezett elfoglaltságot találni Catherine Anne számára.
Süteményt sütöttek, amit elvittek az óvodába; az apja gyerekkori képeit
mutogatta neki; vagy kiküldte a virágágyásokhoz, hogy nézze meg, repedezik-e
már a föld valahol, mert ha igen, az azt jelenti, hogy nemsokára kibújnak a
nárciszok. Trey el sem tudta képzelni, hogy lehet ilyen haszontalanságokra
pazarolni az időt, de a végén úgy gondolta, hogy a lányok másképp lehetnek
ezzel. O meg John azon tanakodtak, vajon hogy reagál majd Miss Emma
unokája Samsonra, az öreg teknősre, aki ott élt a kert végében, s úgy festett,
mint egy őskori szörny. Bármibe lefogadták volna, hogy a lány menten elájul, ha
meglátja, ahogy Sampson azokkal az erős hüllőlábaival előmászik az odújából, s
a Miss Emma zsebében lapuló jutalomfalatok reményében, mint egy tank,
megindul az idős hölgy felé. Trey legnagyobb meglepetésére ők ketten első
látásra megkedvelték egymást, s most már Cathy etette. Előző nap Miss Emma a
nagy havazás után megtanította Cathyt hóembert, azaz inkább hókirálynőt
építeni. Miss Emma nem győzött áradozni Mabel néninek arról, hogy Catherine
Anne milyen kreatív. Egy régi gyümölcsöstálat tett a hókirálynő fejére
koronának, egy grillnyárs lett a jogara, s egy vörös viaszosvászon a palástja.
Ahhoz képest, hogy az új lány még soha életében nem látott havat, szép
teljesítmény volt.
Egy nagy furgon várakozott az utcán, szemben Miss Emma házával. Trey
megtorpant a teherautó mellett, a lábujjai a hidegtől kezdtek már elgémberedni a
csizmájában. A hókirálynő az elő- kertben állt. Fekete kupakból készült a
szeme, az orra tölcsérből, a mosolygó száj piros gombokból. Ami azt illeti, üde
látványt nyújtott.
Nyílt a bejárati ajtó, és Catherine Anne Bensőn szaladt ki rajta. Sapka és kesztyű
nélkül, be nem gombolt kabátban egyenesen a hókirálynőhöz futott. Az arca egy
szempillantás alatt kipirult, a haja hullámzott a szélben. Apró ujjai mint fürge
pillangók röpködtek, s igazítottak a tölcséren, a gombokon. Majd felszaladt a
lépcsőn, és becsukta maga mögött az ajtót.
Treynek földbe gyökerezett a lába. A lány nem láthatta őt a teherautó
takarásában. Treyt soha nem tapasztalt érzés kerítette hatalmába. Moccanni sem
tudott, mintha egy űrhajó fénynyalábja bénította volna meg. Nem érezte már
sem a hideget, sem a szelet. Nem érezte sem a kezét, sem a lábát. Csak azt, hogy
káprázat, amit lát: egy angyal szállt le a földre és tűnt el egy szempillantás alatt.
Ilyen tüneményes teremtést ő még sohasem látott életében. Amikor sikerült
engedelmességre bírni a lábait, hazaindult, s a hó varázslatosan roppant a lábai
alatt. Úgy döntött, megőrzi magának ezt a látomást, nem osztja meg a titkát még
Johnnal sem, az övé marad egészen másnap reggelig, amikor majd
bemutatkozhat neki, és őrzőjéül szegődhet. Egy egész életre.
 Negyedik fejezet


A jeges szél az arcába csapott, megannyi fájó tűszúrásként csipkedte a bőrét,

amikor Cathy Bensőn a nagyanyjával a Ford-tól az iskola kapujához futott. A
kislány gyomra összeszorult az idegességtől. Cathy egyre rémültebb lett, a
legszívesebben felkiáltott volna: Ne hagyj itt! Hadd menjek vissza veled!
Biztos volt benne, hogy abban a pillanatban sarkon fordulnának, s rohannának
vissza az autóhoz. A baj csak az volt, hogy képtelen volt kimondani ezeket a
szavakat. Majd egy egész hetébe telt, hogy a nyelvét szólásra bírja, hogy szóljon
egy-két szót ahhoz az asszonyhoz, aki a nagyanyjának mondja magát, ám most
újra megbénult a nyelve, visszazuhant abba a némaságba, ahol a szülei élnek, s
ahol minden meleg, biztonságos és ismerős.
- Catherine Anne, tudod a számom, hívj, ha haza akarsz jönni - mondta a
nagyanyja már vagy tizedszer, amióta beléptek az iskola kapuján. - Nincs
abban semmi szégyen, ha telefonálsz, hogy jöjjek érted.
De, az volna, szégyen. Ez az asszony nem akarja, hogy ő szenvedjen, Cathy
azonban érezte, mégis azt szeretné, ha kibírná, ha úgy viselkedne, mint egy
nagylány. Ebben a pillanatban az apja szavai jutottak az eszébe: „Az az átkozott
asszony azzal a vasakaratával.”
Az az átkozott asszony. Cathy most jött csak rá, hogy az apja az anyjáról
beszélt, erről a magas asszonyról, aki az ő nagyanyja. Cathy azt akarta, hogy
neki is ilyen vasakarata legyen.
Megszorította Emma kezét. Nem lesz semmi baj - jelezte, amitől a nagyanyja
szeme büszkén megcsillant.
Egy nagydarab, öltönyös-nyakkendős férfi sietett oda hozzájuk, a túl szűk gallér
fölött kitüremkedett a tokája. A folyosó padlója hidegen, barátságtalanul
csillogott mögötte, s Cathy a csukott ajtók mögül kihallotta a gyerekek lármáját.
Mint megtudta, az első óra már elkezdődött. Már mindenki a helyén ült, amikor
beléptek. Cathy minden erejével bátor akart lenni, de a füle mégis bedugult,
mint a repülőgépen leszálláskor.
- Weldon, ő itt az unokám, akiről beszéltem - hallotta messziről a nagyanyja
hangját.
- Catherine Anne, ő itt Mr. Favor, az igazgató.
Nem, nem, az én nevem Cathy! - szeretett volna tiltakozni a kislány. Ha
kettesben vannak, a nagyanyja hívhatja Catherine Anne- ek, de azt szerette
volna, ha itt, az iskolában Cathynek szólítják.
- Üdvözöllek, Catherine Anne! - mondta az igazgató, és kezet rázott vele. A
férfi szívélyessége azokra a férfiakéra emlékeztette Cathyt, akik az apjának
dolgoztak a Jaguar- szalonban. - Isten hozott a Kersey-ben. Szent ég, hogy te
milyen szép vagy! És úgy hallom, okos is. - Az igazgató most széles mosollyal
a kislány nagyanyjához fordult. - Miss Emma, aggodalomra semmi ok.
Vigyázni fogok a kislányra.
- Remélem is - mondta erre a nagyanyja olyan éles hangon, ahogy az az
iskolaszék elnökétől elvárható, gondolta Cathy. Az idős asszony most hozzá
fordult: - A táskádban van az ebéded, Catherine Anne. Legyen szép napod, én
pedig idekint várlak, mihelyt hazajöhetsz. Rendben?
Cathy nagyot nyelt. Rendben. Az asszony az arcába nézett.
- Megint megnémultál, drágám? Cathy hevesen megrázta a fejét. Nem!
- O, istenem! - A nagyanyja kérdőn nézett fel az elöljáróra. Mr. Favor széttárta
hatalmas tenyereit.
- Ahogy már korábban is mondtam, Miss Emma, aggodalomra semmi ok. A
fiúk a gondjaikba veszik a kislányt. És vigyáznak, nehogy bárki is piszkálhassa.
Cathy rémülten megrángatta az asszony ruhaujját. Milyen fiúk?
A nagyanyja felsóhajtott, és magyarázni kezdett:
- Mabel Churchnek, a legjobb barátnőmnek van egy unokaöccse, aki vele él
ugyanúgy, ahogy te énvelem. Trey Don Halinak hívják, s gondoltam, megkérem
őt meg a legjobb barátját, John Caldwellt, hogy segítsenek neked az első
napokban. Mr. Favor is jó ötletnek tartotta. Úgy gondoltuk, örülsz, ha segítenek
neked. Ok a hangadók az osztályban, ugye, Mr. Favor?
Az igazgató a szemét forgatva azt felelte:
- Attól tartok.
Cathy nem lelkesedett az ötletért, hogy fiúk fogják patronálni. A fiúk, akikkel
Winchesterben egy iskolába járt, mind szemüveget viseltek, macskakaparással
írtak, kövérek voltak, és bandákban rohangáltak. O és a barátnői csak Balfék
Hordának titulálták őket. Miért is nem lányokat választott a nagymamája?
- Hát akkor, ifjú hölgy, most megmutatom a szekrényedet - mondta az
igazgató a kezét nyújtva, Cathy azonban mindkét kezével szorosan a táskája
fülébe kapaszkodott. Vajon miért bánik vele mindenki úgy, mintha még mindig
ovis volna? Megindult az igazgató mellett, nem nézett hátra, de a szíve nagyot
dobbant, amikor meghallotta, hogy a nagyanyja kinyitja a kaput, amit aztán nagy
csattanással bevágott a szél.
- A könyveid már ott vannak a szekrényedben - mondta Mr. Favor. - A
nagymamád behozta, hogy ne kelljen őket magaddal cipelned az első napon.
Cathy az elmúlt két napban megtanulta az órarendjét, és beleolvasgatott a
tankönyvekbe. A tananyagot túlságosan leegyszerűsítettnek találta. Különösen
elkeserítette, hogy hatodikban a természettudományok közül csak földrajzot
tanulnak, s a biológiára még éveket kell várnia. A Winchesterben ők már
anatómiát is tanultak, megismerték az emésztőrendszert. Hetedikben a többiek
már békát fognak boncolni. A nagyanyja, tudván, hogy Cathy orvos szeretne
lenni, azzal vigasztalta az elkeseredett kislányt, hogy hozat olyan tankönyveket,
amelyekből maga tanulhat otthon.
Az igazgató elmagyarázta, hogy ma az első óra szabadfoglalkozás, amikor a
diákok tájékoztatást kapnak az aktuális feladatokról, vagy elkészítik a házi
feladataikat. Cathy ez utóbbit igencsak furcsállotta. Winchesterben a diákok
otthon készítették el a házi feladataikat. Mr. Favor megállt egy fém
szekrénysornál, amit össze sem lehetett hasonlítani Cathy előző iskolájának
polírozott fából készült szekrényeivel.
- Miss Emma ragaszkodott ahhoz, hogy Trey Don Hall és John
Caldwell szekrényei között legyen a tiéd - mondta az igazgató széles mosoly
kíséretében. - Az osztálytársnőid ölni is képesek volnának ezért a kiváltságért.
Már megint ez a két név. Ugyan miért mennének ölre a lányok ilyen
ostobaságért? Cathy figyelte, milyen kóddal nyitja az igazgató a szekrényt,
nyomban meg is tanulta, ám Mr. Favor többször is elismételte, leíratta Cathyvel
a számokat, és többször kinyittatta vele a szekrényt, mielőtt odavezette egy
becsukott ajtóhoz, amely mögül hangos nevetés és beszélgetés hallatszott.
Mr. Favornek vér szökött az arcába.
- Miss Whitbynek nem mindig sikerül kordában tartania az osztályt - mondta
végül, mintha magyarázattal tartozna Cathy- nek. - Már annyiszor szóltam
pedig - mondta egy erőtlen mosoly kíséretében. - Nos, ifjú hölgy, bemehetünk?
Cathy némán bólintott, mire az igazgató kinyitotta az ajtót.
Abban a szempillantásban mindenki elhallgatott, valamennyien az ajtó felé
kapták a fejüket. Mindenki visszaült a padjába, s kíváncsian meredtek a
belépőkre. Miss Whitby keze megállt a levegőben a táblánál, riadt arcára
rémület ült ki.
Cathynek a torkában dobogott a szíve, levegőt is alig kapott. A rászegeződő
szempárok úgy pislákoltak, mint felhők takarta csillagok. Egyetlenegy szempár
ragyogott csak olyan fényesen, mint a hold. Tulajdonosa, egy jóképű fiú,
mindenki másnál magasabb és vállasabb, a leghátsó padsorban ült, kettővel
mellette egy elmosódottabb alak.
Miss Whitby összeszedte magát, s erőltetett mosollyal előrébb lépett.
Nagyon csinos nő volt, és talán túl fiatal a tanításhoz.
- Bizonyára te vagy Catherine Anne Bensőn. Csak holnapra vártalak.
Köszönöm, Mr. Favor. Innentől már rám bízhatja őt.
Mr. Favor a kezét a szája elé tartva helytelenítő hangon azt suttogta:
- Gondolom, ugyanúgy, ahogy a többieket, Miss Whitby. És mondtam önnek,
hogy a kislány ma érkezik. - Majd elvette a kezét a szája elől, s az osztálynak
azt mondta: - Gyerekek, ő itt Catherine Anne Bensőn, Miss Emma unokája.
Kaliforniából jött. Nem szeretném azt hallani, hogy udvariatlanok vagytok vele,
megértettétek? - mondta, s szigorúan körbejáratta a tekintetét az osztályon. -
Ha mégis, tudjátok, milyen következményekkel fog járni. - Cathynek azt
mondta: - Catherine Anne, hozzám bármikor fordulhatsz, ha gond van.
Cathy! Cathy a nevem! - szerette volna kiáltani a kislány, és majd’ szétvetette a
méreg, amiért ilyenre sikeredett a bemutatása. Az igazgató a füle hallatára
megfenyegette az osztálytársait; már ez is elég ahhoz, hogy utálják, de ő
ráadásul még más is.
Hogy elkerülje a többiek tekintetét, lesütötte a szemét. Ekkor egy hang az utolsó
pádból azt mondta:
- Hadd üljön ide, Miss Whitby.
Cathy kikukucskált a szempillái mögül. A kérés az utolsó pad- ban ülő, jóképű
fiútól érkezett. Épp rámutatott a közte és a másik, magas fiú közötti, üres székre.
Néhányan kuncogtak, a lányok a kezüket a szájuk elé kapva leplezték a
nevetgélést, ám az a fiú, aki megszólalt, nem nevetett. O komoly arccal felkapta
a táskáját az üres székről, hogy helyet csináljon a lánynak.
- Jól van, Trey Don - mondta Miss Whitby némi habozás után. -
Kipróbálhatjuk egy rövid időre. Catherine Anne, menj és ülj oda.
Cathy a beállt néma csöndben elindult, majd leült a helyére, miközben tudta,
hogy minden szem meghökkenéssel és izgalommal vegyes kíváncsisággal
figyeli minden mozdulatát. A kislány közben a táskája egyik cipzárjával volt
elfoglalva, szétnyitotta, papírt és tollat vett elő, hogy leírja a táblán látható
információkat. Mindenki árgus szemmel figyelte, mintha azt várnák, hogy
valami trükkel áll elő.
A Trey Don Hall nevű fiú, Cathy nagymamája legjobb barátnőjének az
unokaöccse odahajolt a kislányhoz.
- Szia! Trey Hall vagyok. Nekem kell rád vigyáznom. Nekem meg Johnnak. O
ott John Caldwell.
Cathy a másik fiú felé fordulva erőtlenül biccentett.
- Szia! - köszöntötte a fiú mosolyogva.
Hozzájuk hasonló fiúkkal Cathy még nem találkozott. Semmi balfékes nem volt
bennük. Úgy gondolta, év vesztesek lehetnek, mert sokkal magasabbak voltak,
mint a többi hatodikos. Nehéz lett volna megmondani, melyikük a csinosabb.
Mindkettőnek barna szeme és haja volt, Johné göndörebb. Testileg fejlettebbek
és erősebbek voltak nála, s ettől Cathy most, hogy közöttük ült, még apróbbnak
érezte magát.
A John nevű fiú azt mondta:
- Nyugodtan elteheted a tollat és a papírt. Semmit sem kell leírnod. Ez csak egy
lötyögős óra. - Látva, hogy a többiek őket figyelik, bosszúsan, mintha csak
csirkéket hessegetne el, megrázogatta feléjük a két kézfejét. Abban a pillanatban
minden arc előre fordult.
Kétségtelen, hogy ők ketten a vezérek. Trey Hall ismét közelebb hajolt.
- Szólíts csak TD-nek. Mindenki így hív.
Cathy ránézett, és nagyon szeretett volna megszólalni, de erőtlen nyelve nem
engedelmeskedett.
Erre a másik fiú Cathy feje fölött azt súgta:
- Néma. Nem emlékszel?
Cathy döbbenten hallgatta a szavait. Néma? Már hogy volnék néma?
- Ne haragudj, de teljesen elfelejtettem - mondta Trey mosolyogva. - A TD a
touchdown rövidítése.
Cathy nagyon szerette volna megértetni velük, hogy nem néma, hogy tud
beszélni. A másik fiú felé fordult, de ő félreértette a tekintetét.
- Focikifejezés. Trey az irányítónk.
- Szereted a focit? - tudakolta Trey.
Cathy most Treyre pillantott. Foci? Az apja szerint a foci majmoknak való.
Trey elvigyorodott.
- Sebaj. És az se baj, hogy olyan vagy, amilyen. Megértünk, igaz, John? – Trey
megérintette Cathy karját. - Se Johnnak, se nekem nincsenek szüléink, igaz,
John? Az öregem lelépett, még mielőtt megszülettem, az anyám meg négyéves
koromban itt hagyott a nagynénémnél. Azóta se láttam. John mamája meghalt,
amikor John hétéves volt. Az apja meg - már ha annak lehet nevezni - itt él a
közelben, de nem sűrűn látjuk. Szóval... - Trey szélesen elmosolyodott -
valamilyen értelemben mind árvák vagyunk.
Árvák? A szó úgy fúródott bele Cathy szívének titkos zugába, mint egy
mérgezett nyílvessző. Fájdalom járta át a lelkét ott, ahol a szülei még mindig
éltek, s ez a fájdalom szinte elvakította, ugyanakkor felnyitotta a szemét.
- Catherine Anne, rosszul vagy? - kérdezte John.
Könnyek szöktek a lány szemébe. Megremegett a szája.
- Cathy! Cathynek hívnak - mondta kásás hangon.
 Ötödik fejezet


Mit mondtam, amivel megríkattam, John?

- Azt hiszem, az „árvával”, TD. Talán nem fogta még fel, amíg ki nem
mondtad, hogy a szülei meghaltak. Sokáig úgy gondoltam anyámra, hogy csak
elment valahová, és majd visszajön, de aztán egy reggel úgy ébredtem fel, hogy
tudatában voltam: meghalt, és már soha többé nem fogom látni.
- Emlékszem arra a napra - mondta Trey. - Csak rohangáltál fejvesztetten,
mintha lódarazsak üldöznének.
- Nincs ennél rettenetesebb érzés.
- Hát igen, John. De én nem akartam neki fájdalmat okozni.
- Persze, hogy nem. S ezt ő is tudja.
- Szeretném valami kedvességgel jóvátenni.
- Mivel? Virágot szedsz neki?
- Az ég szerelmére, John, télvíz idején hol szedhetnék virágot?
- Venni vehetsz.
- Miből? Már minden zsebpénzemet elköltöttem.
- John! Trey! Fejezzétek be a beszélgetést, és figyeljetek! - A kilencedikesek
edzője, egyben a vezetőedző, Mayer utasította rendre a fiúkat. A táblánál állt,
pálcájával egy sematikus ábrán mutogatott. John és Trey órarendjét úgy
állították össze, hogy részt tudjanak venni hatodiktól kilencedikig valamennyi
ifi-edző- mérkőzésen. Most voltak soron a taktikai megbeszélések, s így az
edzőknek elegendő idejük maradt a felkészítésre. Az iskola hosszú ideje
sikeresen szerepelt a
sportprogramokon. John és Trey volt a csapat két legfiatalabb játékosa;
hatodikosok korábban sohasem játszottak a csapatokban. ígéretes tehetségeknek
tartották mindkettejüket, azt remélték, sokra viszik majd, ha idősebbek lesznek,
s felsőbb osztályba kerülnek: Trey mint irányító, John mint szélső elfogó.
A fiúk elhallgattak, s a táblán lévő ábrára koncentráltak, Trey azonban hosszú és
erős ujjaival közben gyorsan dobolt a padján, amiből John tudta, hogy
erőteljesen gondolkodik. Ez jelenthetett jót is, rosszat is. Egyvalami biztos:
Catherine Anne - Cathy - Bensőn teljesen megbabonázta Treyt. De hát kit
nem? Olyan volt, mint egy angyal a szőke, göndör hajával, a kék szemével; s ha
mosolygott, két kis gödröcske rajzolódott ki a szája szélénél. No, ezt nem fogják
gyakran látni mostanában. Attól a naptól fogva, hogy John ráébredt, az anyja
örökre „elment”, számára hosszú időre sötétbe borult a világ. Tudta, hogy neki
és Treynek sokat kell még várniuk arra, hogy újra láthassák azokat a
gödröcskéket Cathy arcán.
Trey csettintett az ujjával.
- Tudom már! Szerezhetnénk neki egy kiskutyát - súgta Johnnak. – Gil Baker
mondta, hogy a Farkasember collie-ja egy hete fialt.
John, látva, hogy Mayer edző felvonja a szemöldökét, egy darab papírra
odafirkantotta Treynek: Gondolod, hogy ad egyet?
- Miért ne adna? - tátogta hangtalanul Trey a szavakat.
Legnagyobb csalódásukra az edzők csak jóval kicsöngetés után engedték ki
őket, így Cathyt már nem kísérhették el a szekrényéhez. A fiúk az edzéseket
leszámítva minden más órára együtt jártak Cathyvel, egy időben ebédeltek, s a
nap túlnyomó részében láthatták. A kislány magányos és elveszett volt, nem
kereste mások társaságát, senkivel sem kommunikált, kettejükkel is csak
keveset. De az iskolában már mindenki tudott róla, hogy megérkezett, ahogy
arról is, hogy ők ketten gyámolítják. Amikor végre kiengedték őket,
nekiiramodtak a folyosón, hogy utolérjék, de már csak azt láthatták, hogy a
szőke fürtös kislány Miss Emma társaságában kisétál a kapun.
- Catherine Anne! - kiáltott utána Trey csalódottan, de a hangját elnyelte a
lárma.
John megsajnálta. Treyt még sosem látta udvarolni, de délben, az ebédlőben ő
jött zavarba attól, ahogy Trey ott sürgölődött Cathy körül. „Jó lesz ez a szék,
Catherine Anne?" „Mit innál? Majd én idehozom neked.” „Megeheted az én
zselédesszertemet, ha gondolod. Meg a süteményemet is."
Később Trey megjegyezte:
- Láttad, milyen kulturáltan evett, John? És megfigyelted, milyen tiszták a
körmei? Olyanok, mint a félholdak.
Cathy igazából csak nagyon keveset evett meg abból a hatalmas szendvicsből,
amit Miss Emma csomagolt neki, s másból is csak csipegetett, John mégis azt
válaszolta a barátjának, hogy igen, jó étvággyal evett és a kezei finomak és
törékenyek, sehogy sem illenek a flanelingjéhez. A nyaka is elveszik abban az
ingben. Emma néni egy számmal nagyobbat vehetett a kelleténél, talán mert félt,
hogy a mosásban összemegy, vagy talán csak arra számított, hogy Cathy idővel
belenő. Miss Emmának nem volt annyi pénze, mint Mabel néninek, s talán nem
engedhette meg magának, hogy Cathy kinőtt ruhái helyett újakat vegyen.
Cathy úgy meredt Treyre, mintha egy másik bolygóról csöppent volna ide, s
többnyire tudomást sem vett róla. Nem a menők asztalánál ültek, hanem
valamivel távolabb, Cissie Jane asztala közelében, amelynek ő volt a királynője.
A buta lányok élénken viháncoltak, s John biztos volt benne, hogy Cathyn
mulatnak.
Lehet, hogy Trey érdeklődése csak fellobbanás, de pillanatnyilag Cathy
ragyogja be az életét. Mellesleg Johnét is.
- Nyugi, TD. Majd holnap megint találkozhatsz vele - mondta John, s
vigasztalóan megérintette Trey vállát.
Trey lerázta magáról a kezét, nem akarta, hogy vigasztalják.
-A francba! Miss Emma hazavihetett volna bennünket Cathy- vel együtt, ha az
edző nem húzza ilyen sokáig. Sebaj, de akkor menjünk el a Farkasemberhez, és
beszéljünk vele a kiskutyáról.
- TD, várj egy kicsit. Mi van, ha ő cicát szeretne? - kérdezte John, miközben
a szekrényeik felé indultak. - Kevesebb gond van velük, és bármibe lefogadom,
hogy Cissie Jane szívesen ad egyet az övéiből. A mamacicának három hete
születtek kicsinyei, és most gazdikat keres nekik.
Trey felhorkant.
- Még hogy macska! Szó sem lehet róla. A macskáknak nincs szívük, ember.
De a kutyáknak van, és ha majd felnő, megvédi Catherine Anne-t.
- Cathyt - javította ki John. - Azt szeretné, ha Cathynek hívnánk, TD.
- Nekem jobban tetszik a Catherine Anne.
- Neki meg a Cathy.
Trey átsiklott ezen.
- Ide figyelj, Tigris. Cissie Jane egyetlen cicát sem fog adni Catherine
Anne-nek.
- Honnan veszed?
- Hát nem láttad, hogy nézett ránk ebédnél? Csak úgy villogtak a zöld
szemei...akarom mondani, a zöld szemei.
- Folyton javítgatod magad. Nagyon bosszantó - jegyezte meg John.
- Most már vigyáznom kell, mit hogy mondok. Nem jópofa, ha gyilkolom az
angol nyelvet, a nagynéném is mindig ezt mondja. - Trey visszatért korábbi
kijelentéséhez. - Cissie Jane féltékeny Cathrine Annre, John.
- Már nem ő a legszebb lány az osztályban.
- Ez tény, ráadásul Catherine Anne százszorta okosabb és kedvesebb is. Ez
biztos. És tudom, hogy a kutyákat szereti jobban. És a collie-k annyira jólelkűek
és szeretni valók. Bármibe lefogadom, hogy boldogan dédelgetné.
Ezzel John is egyetértett. Jobb egy kutyust ölelgetni, mint egy párnát. De mi van
akkor, ha Miss Emma nem szeretne kutyát tartani?
- Nem gondolod, hogy előbb meg kellene beszélnünk a nagyanyjával?
A collie-k pásztorkutyák.
- Te jó ég, John, miért kell neked mindig így gondolkodnod? Ha megkérdezzük
Miss Emmát, majdnem tuti, hogy kapásból nemet fog mondani. De ha
meglepjük vele, és Catherine Anne megkedveli, akkor kénytelen lesz
rábólintani.
Kétségtelenül jó érv volt, mégis sántított egy kicsit.
- Figyelj, Trey - próbálkozott John. - Avassuk be a nagynénédet. O mindenki
másnál jobban ismeri Miss Emmát. Ha ő is jó ötletnek tartja, akkor elmehetünk
Odell Wolfe-hoz kérni egy kölyköt.
Treynek felderült a képe. Felemelte a kezét, John pedig belecsapott.
- Induljunk, Tigris!
Trey általában akkor szólította Tigrisnek a barátját, amikor egyetértett vele.
Akkor adta neki ezt a becenevet, amikor még a kölyökcsapatban játszottak, és
John ügyesen élt Trey beadásával a gólvonalon. Trey ilyenkor azt kiabálta:
„Ezazzzz, Tigris!" John pontosan tudta, hogy Trey nem annyira a nagynénje
tanácsát fogja kérni, hanem megpróbálja eladni neki az ötletet. Nagyon értett
ahhoz, hogyan kell Mabel nénit megpuhítani, de ezúttal talán nem is baj. Mabel
néni azt mondta, hogy Miss Emma már így is bolondja az unokájának: olyan a
szíve, mint egy rozsdás csomagtartó, amit mégis sikerült felpattintani. Bármibe
beleegyezne, csak hogy boldognak lássa Cathyt.
 Hatodik fejezet


-Nem, fiúk! Szó sem lehet róla! – rázta a fejét! Mabel Church nagyon
határozottan, hogy még nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. Csak nagyon
ritkán esett meg, hogy latba vetette a tekintélyét az unokaöccsével szemben. -
Nem engedhetem, hogy Odell Wolfe-hoz forduljatok. Semmit sem tudunk arról
az emberről, s ki tudja, mi történne, ha belépnétek a házába.
- De nem lépnék be - erősködött Trey. - Biztos, hogy nem odabent tartja a
kutyáját, Mabel néni.
Biztos, hogy ott vannak az egyik rozoga pajtában valahol.
- Birtok. Birtokot akartam mondani - igazította ki magát Mabel. - Találjatok ki
valami mást Catherine Anne-nek. - Megborzongott a gondolatra, hogy a két
tizenegy éves fiú a remetéhez forduljon, aki a környék legelvadultabb,
legelhagyatottabb útjának végében lakott. Mindenki csak Farkasembernek hívta.
Nagyon is ráillett ez a nem túl hízelgő, de kézenfekvő ragadványnév.1 Piszkos
volt, ápolatlan, vörös haja és szakálla bozontos. Senki sem tudta, honnan
csöppent ide már vagy tíz évvel ezelőtt, s ütött tanyát abban a rozoga házban,
amiből korábbi bérlője az ötvenes években eltávozott. Csak nagyon ritkán
lehetett látni a férfit. Senki semmit nem tudott róla, nem tudták a korát, se azt,
hogy miből él. Azt beszélték, hogy éjszakánként korbáccsal a kezében kóborol,
és harci kakasokat nevel a romos hátsó udvarban. Mabel életfelfogásába nem
fért bele, hogy olyan emberekkel tartson fenn kapcsolatot, akiket nem ismer.
- De én nem akarok másvalamit kitalálni - morogta Trey. - Catherine Anne-
nek
szüksége van egy kiskutyára, nem igaz, John?
- Igen, egy kiskutya talán tényleg megvigasztalná, Mabel néni - mondta John. -
Nem hiszem, hogy Miss Emma nemet mondana. O is azt szeretné, hogy Cathy
boldog legyen.
Mabel kezdett megenyhülni. John éleslátása mindig megolvasztotta a szívét.
- Nem a kutyus ellen van kifogásom, John - magyarázta. - Hanem hogy Odell
Wolfe-fal akartok üzletelni. Különben is: miből gondoljátok, hogy ingyen odaad
nektek egy kiskutyát?
- Miért ne adná? - mondta Trey. - Különben úgyis elveszíti őket. Talán még
örülne is neki, ha megszabadítanánk egytől.
- Kössünk kompromisszumot - ajánlotta Mabel. - A hétvégén elviszlek
benneteket Amarillóba, s ott szerezhettek egyet a kislánynak. Akár őt is
magunkkal vihetjük, hogy kiválaszthassa a kedvencét. Addig is beszélhetnénk
róla Miss Emmával.
- Na de nénikém, a hétvége már túl késő lesz. Még ma szereznünk kell egyet,
ha meg akarjuk lepni vele.
- Azzal, hogy a Farkasembertől kérjük el, meg is mentünk egyet az alomból -
tette hozzá John.
Mabel néni, mint mindig, ha vitáztak, érezte, hogy határozottsága alábbhagy.
Már maga is úgy gondolta, hogy talán egy házi kedvenc lehetne a legjobb
gyógymód arra, hogy Cathy feldolgozza magában a traumát. Amikor telefonált a
barátnőjének, hogy megérdeklődje, milyen volt Catherine Anne első napja az
iskolában, Emma azt felelte:
- Nem túl jó. Most csak fekszik az ágyában összegömbölyödve, és nem beszél
velem. Valami nagyon balul sülhetett el.
Igen, gondolta Mabel, egy meleg, szőrös kiskutya lehet az, ami Catherine Anne-t
jobb kedvre derítheti, de nem a fiúk élete vagy törött bordája árán.
- Sajnálom - mondta végül a fiúknak de kénytelenek lesztek szombatig várni,
amíg kijöttök az iskolából. És meg kell ígérnetek, hogy nem mentek el Mr.
Wolfe-hoz azért a kiskutyáért. Megtiltom, hogy bármiféle kapcsolatba lépjetek
azzal az emberrel, megértettétek?
Mabel mostanra már megtanulta, hogy az unokaöccse szava kétes értékű.
Szorult bele az anyjából valami furcsa becstelenség, ám ha John is a szavát adja,
akkor Trey is kénytelen lesz engedelmeskedni. John mindig a becsületes úton
tartotta. Különös volt az ő barátságuk. Olyanok voltak őt ketten, mint egy
tandem kerékpár: együtt, de külön- külön ülésben, az egyik kormányzott, a
másik pedálozott, az egyik elöl, a másik hátul, de gyakran helyet cseréltek. Hogy
mégis mi tartotta őket együtt, Mabel elképzelni sem tudta, de amikor ő és John
anyja bemutatták őket egymásnak négyéves korukban, elválaszthatatlanok
lettek, ha nem is lélekben (csak a jóisten tudja, Treyé hol fog kikötni, míg Johné
bizonyosan a mennyekben), de a szívükben összetartottak, hisz a szív hívása
kiszámíthatatlan. Persze gyakran összekaptak, de ez sohasem tartott sokáig. Trey
egy napig sem volt képes haragot tartani. A jelek szerint John volt az életében az
egyetlen ember, aki nélkül képtelen lett volna élni, az egyetlen kötődés,
amelyhez őszintén ragaszkodott.
- A szavamat adom - mondta John.
- Trey?
- Én is. - Csalódottnak látszott, de az is lehet, hogy már nem is érdekelte
annyira a dolog; gyakran megesett vele ilyesmi. Az egyik percben nagyon akar
valamit, aztán, mint a nyári zápor, a lelkesedése hirtelen elillant.
Mabel elégedetten azt mondta:
- Akkor jól van. Na és vacsora előtt mit akartok csinálni? És mi lesz a házi
feladattal?
Trey nyomban rávágta:
- Átmegyek Johnhoz. Ott felejtettem a kesztyűmet náluk.
- Jól van, menj csak - mondta Mabel. - De hatra legyél itthon. És téged is
várlak, John. Marhapörkölt lesz vacsorára.
- Nagyszerűen hangzik, Mabel néni - mondta John.
A fiúk elrobogtak, és Mabel csak jóval később, amikor bement Trey szobájába a
friss fehérneművel és pizsamával, vette észre, hogy az unokaöccse
baseballkesztyűje ott van az ágyon.



Cathy felhúzott térdekkel, összegömbölyödve feküdt az ágyában, a takarót a

fejére húzta, fejét a párnába fúrta. A csontja velejéig átjárta a felismerés, hogy a
szülei örökre eltávoztak ebből a világból, és ő már soha többé nem fogja látni
őket. Soha többé nem fogja hallani a hangjukat, az anyja már soha többé nem
szólítja Madárkámnak, az apja sem kelti reggelente „Ébresztő, Napsugaram!” -
mal. Többé már nem mennek érte az iskolába, hogy hazavigyék a szép kis
szobájába, amelynek kiugró ablaka Lauráé mellett volt - ez lett az ő titkos
kommunikációs csatornájuk. Már soha többé nem teszi be a lábát winchesteri
iskolájába, nem ül együtt az osztálytársaival, és nem tanítják tovább azok a
nagyszerű tanárok. Minden és mindenki, amit és akit eddig szeretett, eltűnt
abban a pillanatban, amikor elhangzott az a rettenetes szó, hogy „árva”, és neki
most már mind- örökre ezzel a magát a nagyanyjának nevező öregasszonnyal
kell együtt élnie ebben az ütött-kopott házban egy szürke és hideg vidéken, ahol
sohasem süt a nap, és barátnak két fiú jutott, akiket nem is ismer, akik
cowboycsizmában járnak, és akik közül az egyik nyelvtanilag sokszor
helytelenül beszél.
A szívében most már csak dermesztő ürességet érzett ott, ahol korábban a szülei
éltek.
Odakintről neszezést hallott, s tudta jól, a nagyanyja hallgatózik, hogy megtudja,
ébren van-e még. Cathy meg sem moccant, míg azt nem hallotta, hogy a
nagyanyja visszamegy a ház melegebb helyiségébe. Ekkor még szorosabbra
húzta maga köré a takaróját, s a fejét még mélyebbre fúrta a párnájába.
 Hetedik fejezet


Na jó, arra az esetre, ha Mabel néni utánunk nézne, induljunk felétek, John -
mondta Trey.
John értetlenkedve nézett a barátjára.
- De hisz hozzánk megyünk.
- Dehogy. A Farkasember tanyájára megyünk.
John megtorpant.
- Tessék? De hisz a szavadat adtad, hogy nem megyünk oda!
- Tigris, idehallgass! - mondta Trey. - Nem emlékszel, hogy mit mondott
Mabel néni, és mire mondtunk mi igent? Azt ígér- tette meg velünk, hogy nem
lépünk kapcsolatba Mr. Wolfe-fal. Szó szerint ezt mondta, John, nagyon
figyeltem.
- És? - kérdezte John.
- Nem lépünk kapcsolatba vele. Egyszerűen elemelünk tőle egy kiskutyát, őrá
meg rá se nézünk.
John szorosan összezárta a száját, mert már a fogai is fáztak. Rettenetes hideg
tudott lenni délutánonként, amikor lenyugvóban volt a nap, és északról fújt a
szél. Alig várta, hogy végre otthon legyen, még akkor is, ha a házban folyton
áporodott volt a levegő. Elindult.
- Te megőrültél, TD! Hogy tudnánk elemelni egy kiskutyát anélkül, hogy a
Farkasember rajta ne kapna minket?
Trey megszaporázta a lépteit.
- Már hogy kapna rajta bennünket? Hátulról, a mellékút felől közelítünk. Az a
szegény anyakutya biztosan ott fagyoskodik valamelyik kalyibában a
kölykökkel. Biztos meghalljuk a nyöszörgésüket. Egyet felkapunk, aztán uzsgyi.
- Trey megragadta John karját, és megállásra kényszerítette. - John, ha nem
csináljuk meg ma, akkor holnap már késő lesz. Holnapra már biztos szétveri a
fejüket egy baltával, ez tuti.
- Még elválasztva sincsenek - ellenkezett John. - Ha egy kölyköt idő előtt
választanak el az anyjától, abba bele is pusztulhat.
- Miért kell neked mindig kukacoskodnod? Ha nem menekítjük ki, akkor
amúgy sem élné meg az elválasztás idejét. Majd mi pótoljuk az anyját, üvegből
cumiztatjuk. Catherine Anne bizonyára szívesen dajkálná, táplálná a kicsit.
Lenne valaki, akit szeretgethet, és akkor nem lenne ilyen szomorú.
- Ez igaz - mondta John. Trey mindig tudott bánni a szavakkal, s John ugyan
az esetek többségében rá se hederített, barátja szavai most érzékeny húrokat
pendítettek meg a lelkében. Amikor az édesanyja meghalt, neki is jó lett volna
valakit dédelgetnie, szeretgetnie, de nem merte megkockáztatni, mivel az apja ki
nem állhatta az állatokat a házban. Treynek ezúttal igaza van. Trey valahogy
mindig a helyes és a majdnem helyes között lavírozott. Most minden vágya az
volt, hogy Cathynek legyen egy kiskutyája. Ugyanakkor a szavukat adták Mabel
néninek, hogy nem alkudoznak Odell Wolfe-fal. És akárhogy csűri-csavarja is a
dolgot Trey, mégiscsak arra készülnek, hogy megszegjék.
- De te is tudod, hogy sosem lehet Gil Baker szavára adni, mindig túloz -
próbálkozott. - Honnan veszi, hogy a Farkasember collie-jának kölykei
születtek?
- Hát onnan, hogy Gil örökösen a háza körül sündörög, mert nagyon szeretné
valamiért ráküldeni a törvényt. A mamája szeretné eltávolíttatni a Farkasembert
a környékről. Tyson seriff, noha tudja, hogy csupán földfoglaló, semmit sem
tesz, hacsak nincs ellene valami bizonyíték.
- De miért nem várhatunk, amíg a nagynénéd bevisz minket a városba?
- kérdezte John fogvacogva.
- Azért, mert még ma jóvá akarom tenni, amiért úgy elszomorítottam
Catherine Anne-t. Látni akarom, hogy felderül az arca, amikor odaadom neki a
kiskutyát. - Ez is jellemző volt Treyre. Ha egyszer valamit a fejébe vett, akkor
képtelen volt várni, azonnal cselekedni akart. Mindig mindent azonnal akart.
- De be is kellene takarnunk valamibe - mondta John.
Trey a barátja vállára csapott.
- Ez a beszéd, John! Majd bedugom a kabátom alá. Odell Wolfe
drótkerítéséhez közeledve elfintorodtak.
- A fenébe! - nyögte Trey. - Érzed ezt a bűzt?
- A kapu le van lakatolva, TD - mondta John. A belépést tiltó tábla is fel volt
függesztve a kerítésre.
- Átmászunk.
- Csak egyikünk tud bemászni. A másiknak idekint bakot kell tartania.
A két fiú összenézett. Hallották az éjszakai nyugovóra készülődő csirkék
neszezését. Alkonyodott, hideg, ólmos szürkeség uralta a tájat. A szél elült,
mintha csak a közelgő éj űzte volna messze. A ketrecben egyetlen csupasz körte
égett, a rozoga házban sehol nem látszott világosság, de a kéményből füst szállt
fel.
- Akkor én mászok be - mondta Trey. - Kiadom, és te majd elkapod a
kiskutyát.
John alaposan szemügyre vette a kerítésen túli terepet, ami nem sok búvóhellyel
kecsegtetett. Igazi senki földje volt, szeméthalmokkal, meghatározhatatlan
eredetű vasdarabokkal teli. Trey vaktában tapogatózva a melléképületek felé
észre sem fogja venni, mikor lép üvegcserépre vagy valamilyen fém alkatrészre.
Nem is számol az efféle veszélyekkel, csak megy a feje után. És mi van, ha az
anyakutya nem akar megválni a kölykétől?
- Támadt egy ötletem - mondta. - Döntsünk kő, papír, ollóval. Aki nyer, az
mászik be. - Ebben a játékban mindig ő nyert.
- Miért nem az marad kint, aki nyer? - vetette ellen Trey.
- Én mászok be, TD. Én csöndesebben mozgok, és a kutyák is szeretnek.
- Ne is álmodj róla, Tigris. Én hozom ki a kiskutyát, hogy elmondhassam
Catherine Anne-ek, hogy én szereztem neki. A te segítségeddel persze, de én
szereztem.
- Biztos, hogy elbaltázod. És ha a Farkasember a nyomodba ered, neked annyi.
- Te csak ne aggódj miattam, John - mondta Trey csöndesen. - Te mindig
mindenért aggódsz.
- Mert mindig okot adsz az aggodalomra - mondta John, s bakot tartott. - De
az isten szerelmére, vigyázz, hová lépsz!
- Ez a beszéd, John.



Trey egy szempillantás alatt átlendült a kerítésen, majd halk puffanással földet
ért. Felmutatta a hüvelyujját, majd mélyen a földre kushadva elindult. John a
kerítésbe kapaszkodva, visszafojtott lélegzettel csak remélni tudta, hogy Trey a
megfelelő melléképület felé indult el találomra a sötétben. A csirkék
felneszeltek. John megrémült, amikor meghallotta a szárnyasok lármáját. Egy
másodperccel később fény gyulladt az elmocskolódott konyhaablak mögött.
John szíve nagyot dobbant. Édes istenem!
Halkan azt súgta:
- Trey!
De elkésett vele. Egy bozontos férfi jelent meg a hátsó ajtónál, s halkan betette
maga után. A Farkasember! És volt valami a kezében. Fegyver van nála? Már
elég sötét volt, a férfi azonban mégis észrevette Johnt, és rákiáltott.
- Maradj, ahol vagy! Ne moccanj! - és felemelte azt a valamit a kezében.
Vakító fénysugár csapott John szemébe. Semmit nem látott.
- Ne moccanj! - kiáltotta a férfi még egyszer.
- Uram, én csak... - kezdte volna John.
Óvatos, közeledő léptek zaját hallotta.
- Te meg mit keresel itt, fiú?
John a szeme elé kapta a kezét a vakító fény ellen.
- Én... én...
- Tedd le a kezed, hadd lássam az arcod!
- De nem látok.
- Mit érdekel az engem? Én látlak, és ez a fő. Mit kémkedsz itt?
- Én nem kémkedek, uram. - John a tenyerével próbálta árnyékolni a szemét, s
magában imádkozott, hogy Trey, látva, mi történik, a mellékút felé vegye az
irányt. John kulcscsörgést hallott, de úgy gondolta, sikerül kereket oldania,
mielőtt a férfi kinyitná a kaput.
- Mivel riogattad a baromfikat?
- Semmivel - felelte John.
- Márpedig valami megriasztotta őket. - Ezzel a férfi a lámpával
végigpásztázott az udvaron. John továbbra sem látott semmit, de a férfinak
olyan volt a hallása, mint egy igazi farkasnak.
- Lám, lám, ni csak, ki van ott? - mondta, és John azonnal rájött, hogy Trey is
lebukott. John a szemét dörzsölgetve, rémülten vette észre, hogy Trey ott áll a
lámpa fényében, a kabátja kidudorodik, s látott még valami mást is. A férfinak
egy feltekert ostor lógott az oldalán.
- Mit keresel a portámon, fiú? - kérdezte Odell Wolfe Treytől.
- Mi rosszban sántikálsz?
John a legszívesebben odakiáltotta volna Treynek, hogy fusson, de félt, hogy a
Farkasember villámgyorsan Trey nyaka közé csördítene az ostorával még
azelőtt, hogy kettőt léphetne.
- Nem sántikálok én semmiben - felelte Trey.
- Akkor meg mi dolgod itt?
- Egy kiskutyáért jöttünk - mondta most John a kerítésen kívülről. - Úgy
hallottuk, hogy a collie megellett, s arra gondoltunk... talán megválna egytől.
A fénynyaláb most megint Johnra vándorolt, aki gyorsan a szeme elé kapta a
kezét.
- Aztán miből gondoltátok így? - kérdezte a Farkasember.
- Mit számít, miért? - mondta Trey, majd odakiáltott Johnnak, hogy fusson.
- Hát... éppenséggel egyikőtök grabanca is elég nekem mára
- tagolta lassan a szavakat a férfi, mire John - ujjaival még mindig görcsösen a
kerítésbe kapaszkodva - érezte, hogy görcsbe ugrik a gyomra.
- Aztán minek nektek a kölyök? - kérdezte a Farkasember, újra Trey arcába
fordítva a lámpát.
- Miss Emma... Mrs. Bensőn unokájának. Mert a szülei meghaltak, és ő most
árva. Arra gondoltunk, egy kiskutya felvidítaná.
Treynek alig mozgott a szája. Láthatóan reszketett a hidegtől, ami John csontjait
is átjárta. A Farkasemberen csak egy vékony dzseki volt, kilógott alóla az inge,
meztelen lábára mokaszint húzott, de semmi jelét nem adta annak, hogy fázna.
- Elmehettünk volna egyért Amarillóba - magyarázta John a kerítés másik
oldaláról -, de ahhoz szombatig várnunk kellett volna, és Cathynek még ma
kellene.
- Emma Bensőn - mondta a Farkasember tűnődve, és lejjebb eresztette a
fénynyalábot. - Emma Bensőn unokájának kellene a kölyök.
- Igen - mondta Trey.
- Akkor meg miért nem kértetek egyet ahelyett, hogy ellopjátok? Nem hinném,
hogy ez a Miss Bensőn ilyesmire biztatott volna benneteket.
- Hát mert a nagynéném nem akarta, hogy szóba álljunk magával, azért -
mondta Trey.
- Merthogy nem akarta, mi? Aztán ki a te nagynénéd?
- Nem a maga dolga.
John szíve megint hevesebben kezdett verni, amikor azt látta, hogy a
Farkasember a vakító fénynyalábot Trey arcára irányítja. Közben az ostora
nyelével megvakargatta a homlokát.
- Hé, tudom már, ki vagy - mondta hirtelen a férfi. - Te vagy az az
irányítóreménység itt Kersey-ben - a fénynyaláb most John arcán állapodott
meg -, te
pedig John Caldwell vagy, a szélső elfogó. Lám, lám...
- Ezt meg honnan tudja? - kérdezte Trey.
- Láttalak benneteket játszani - kuncogott a férfi. - Mabel Church... ő a te
nagynénéd. - A Farkasember kulcscsomót vett elő a zsebéből, és a kerítés fölött
John felé hajította, aki automatikusan elkapta. - Ügyes! - mondta a
Farkasember. - Na, nyissad azt a kaput.
- Úgy érti, kiengedi Treyt? - kérdezte John.
- Megsínylené az állat, ha át kéne másznia vele. - A férfi nevetve megrázta a
fejét. - Hát, fiúk, sokat jelenthet nektek az a lány, ha idemerészkedtetek miatta.
Na és legalább csinos?
- Eeegen. Nagyon csinos - felelte Trey.
- És kedves?
- Igen! - vágták rá mindketten egyszerre.
- Nem lep meg, ha Miss Emma unokájáról van szó - mondta a Farkasember, és
ravaszkásan elmosolyodott. - Két fiú és egy lány. Ebből a felállásból nem sülhet
ki semmi jó. Aztán dobd majd vissza azokat a kulcsokat, John Caldwell, és
igyekezzetek haza vacsorára. De mielőtt leültök falatozni, etessétek meg a
kölyköt. Áztassátok be egy törülköző sarkát langyos tejbe, hadd nyalogassa. És
ha máskor akartok valamit, inkább kérjétek el, jó?
Johnnak elgémberedett ujjaival végül sikerült kinyitnia a kaput.
- Így lesz, uram - ígérte, s visszahajította a kulcsokat. Még mindig rémült volt,
félt, hogy a Farkasember mégiscsak meggondolja magát, és Treyre támad a
korbáccsal.
De a Farkasember engedte elmenni Treyt, és amikor már kívül volt, a két fiú
futásnak eredt. Trey szorosan magához ölelte a kabátján át a kiskutyát. Egy idő
múlva kifulladva megálltak, hogy levegőhöz jussanak, és hogy végre kiélvezzék
a diadalukat. John zihálva azt mondta.
- Nem is olyan rémes ez a Farkasember. Gondold csak el, látott bennünket
játszani, és úgy beszélt, mintha ismerné Miss Emmát.
- Ja - mondta Trey. - És volt odabent egy elektromos melegítő a kutyáknak,
meg egy csomó takaró. De vajon mit akart mondani azzal a felállással?
- Fogalmam sincs - felelte John.
 Nyolcadik fejezet


Mabel Church rosszalló tekintettel nézte, ahogy beviharzottak a hátsó ajtón. A

konyha melege páncélként ölelte körül őket.
- Mabel néni, ne szólj egy szót se - mondta Trey, miközben lehúzta a dzsekije
cipzárját. - Tudom, hogy rosszat csináltam, de előbb gondoskodnunk kell erről
a kis kölyökről. Éhes és fázik.
John bűntudatosan tette hozzá:
- Be kellene áztatnunk egy törülköző csücskét egy kis meleg tejbe, hogy azt
szopogathassa, Mabel néni.
- Igazán? - kérdezte Mabel Church meglepő melegséggel a hangjában, és
elvette a reszkető, lehunyt szemű szőrgombolyagot Treytől, és bebugyolálta egy
éppen kéznél levő fürdőlepedőbe. Majd a mikróból kivett egy bögre meleg tejet,
beleöntötte egy cumisüvegbe, és bedugta az apró szájba. A fiúk összenéztek, és
meglepetten, némán azt kérdezték egymástól: „Honnan tudta?”
- Vagyis mégiscsak szóba álltatok Odell Wolfe-fal annak ellenére,
hogy szigorúan megtiltottam nektek? John, érted nem felelek, de te, Trey Don,
te büntetést fogsz kapni érte.
- Igen, néni - mondta Trey olyan hangsúllyal, mintha desszertmegvonással
fenyegetné a nagynénje, amiért nem issza meg a tejét, majd kurtán elmagyarázta
Johnnak: - Mabel néni megtalálta a baseballkesztyűmet, és abból már kitalálta,
mit csinálunk.
- Így te itt maradsz, amíg John és én elvisszük ezt a kiskutyát
- mondta Mabel. - És még azt is tudnod kell, hogy Miss Emma nagy örömmel
fogadta a hírt, hogy Cathy kiskutyát kap ajándékba. Trey leesett állal bámult rá,
a szeme elkerekedett: nem akart hinni a fülének.
- Tessék? - kiáltotta. - Mabel néni, ezt nem teheted velem! Az életemet
kockáztattam ezért a kiskutyáért.
- Pontosan. Örülök, hogy te magad mondtad ki. És most mehetsz lefeküdni
vacsora nélkül, és nem jöhetsz ki a szobádból, csak akkor, amikor reggel
felkeltelek.
- Mabel néni, kérlek... Találj ki valami más büntetést. - Trey tekintete
mélységes fájdalomról árulkodott, a hangja remegett.
- Mabel néni, kérlek. Ezt nem teheted velem.
Miután kiürült a cumisüveg, Mabel egy melegen bélelt dobozba tette a kölyköt.
- Sajnos kénytelen vagyok, Trey. Meg kell tanulnod, hogy a szószegés
következményekkel jár. Most kapsz egy második esélyt arra, hogy álld a szavad.
Meg kell ígérned, hogy az orrodat sem dugod ki a szobádból reggelig, amíg fel
nem ébresztelek.
- Mabel néni... - Trey könyörgése zokogásba fulladt.
- Meg kell ígérned, most azonnal.
- Jól van, megígérem.
- Esküdj meg még egyszer Isten, John és énelőttem. Trey felszegett állal azt
mondta:
- Esküszöm, hogy nem nyitom ki a szobám ajtaját, nem lépek ki rajta, csak
reggel.
John csak állt merev arccal, némán, mint egy totemoszlop, ránézni sem mert
Treyre. Ha megteszi, azzal elárulta volna, amit mindketten tudtak. Trey
kimászik az ablakon, és már úton lesz Miss Emmához, mielőtt még a nagynénje
elfordítaná az indítókulcsot a Cadillacben. S ráadásul még az adott szavát sem
szegi meg. Mabel néni a legszerethetőbb asszony az egész városban, de hogy tud
ilyen... ilyen naiv lenni?
Mabel néni belebújt a kabátjába, és a vállára akasztotta a táskáját.
- John - mondta -, gondolom, te ma este Miss Emmával és az unokájával
vacsorázol. Náluk is pörkölt van. - John még mindig nem mert Treyre nézni.
Mabel pedig a kezébe nyomta a dobozt, majd az unokaöccséhez fordult. - Trey,
menj be a szobádba, és láss hozzá a házi feladataidhoz.
- Igen, néni.
- És ki ne merd nyitni az ajtót.
- Nem, néni. John közbeszúrta:
- Megmondom Cathynek, hogy te szerezted a kiskutyát, Trey.
- És azt is mondd meg, hogy remélem, örül neki - mondta Trey, és elindult.
Mindketten hallották, hogy halkan becsukódik mögötte a szobája ajtaja.
John rezzenéstelen arccal megjegyezte:
- Egészen jól fogadta.
- Ugye? - mondta Mabel.
John az ölében tartotta a dobozt, míg Mabel odahajtott a pár házra lakó Emma
Bensőn házához. Csak idő kérdése, hogy Trey is megjelenjen és bemenjen, de
természetesen csak azután, hogy a nagynénje már távozott. Viszont ő, John lesz
az, aki először láthatja, milyen arcot vág Cathy, amikor megpillantja a kiskutyát.
Ennél aranyosabb teremtést - persze csak Cathy után - John még nem látott. A
kutyus most aludt és álmodott a dobozában, és John elképzelte, milyen lesz,
amikor apró, rózsaszín orrocskáját odadörgöli Cathy puha arcához, mire a
kislány szeme a bársonyos, puha érintéstől lecsukódik örömében. John némi
bűntudatot érzett, amiért nem Trey lehet a tanúja Cathy első örömének, és
fájdalmat érzett arra a gondolatra, hogy Mabel néni mekkorát fog csalódni, ha
hazaérve azt látja, hogy Trey nincs a szobájában. De talán mégsem fog csalódni.
Talán a hite, hogy bízhat az unokaöccsében, megvédi a csalódástól.
Emma, a kopogtatást meg sem várva, sietve nyitott ajtót.
- Elmondtam Cathynek a kiskutyát - mondta, és hátrébb lépett, hogy utat
engedjen az érkezőknek. - A hírtől mindjárt talpra ugrott. Nem is tudom, hogy
köszönjem meg, John.
- Trey ötlete volt a kiskutya, Miss Emma.
- Majd neki is megköszönöm, ha itt lesz az ideje. Hogy fogadta a büntetést,
Mabel?
- Ami azt illeti, elég jól. Rájött, hogy ezúttal túlment minden határon. Úgy
büntettem, ahogy tanácsoltad, nem engedtem, hogy személyesen adja át a
kiskutyát. Most otthon van a szobájában, és ott is marad reggelig.
- Ajaj - mondta Emma, és megveregette a barátnője vállát. – Büszke vagyok
rád, amiért a sarkadra álltái, Mabel. És most gyertek, Cathy alig várja már, hogy
láthassa az új kis barátját. A konyhában kavargatja a pörköltet. John, te
természetesen velünk vacsorázol. - Emma ezzel lekapta a fiú fejéről a
sísapkáját, az előszobában felakasztotta egy fogasra. Egyikük sem vette észre,
hogy közben Mabel halványan elmosolyodik.
John érezte, hogy az elektromosságtól minden haja szála égnek mered, de mert a
kezében volt a doboz, nem tudta helyére fésülni a tincseit az ujjaival. Csak a
csodában bízott, abban, hogy Cathy nem fogja észrevenni. Nem is vette észre.
Ügyet sem vetett Johnra, amikor elfordult a tűzhelytől. Az arca kipirult a
melegtől és a várakozás izgalmától. Egyenesen a dobozhoz lépett, és
belekukucskált. John kihasználta az alkalmat, hogy lopva megnézze a
tükörképét az ablakban, de mindjárt el is akadt a lélegzete, látva, hogy Trey
odakint leskelődik. De a következő másodpercben már le is bukott, nehogy a
konyhába belépő nagynénje észrevegye.
- Valami baj van, John?
- Oh... - nyögte Cathy kiemelve a szőrgombócot a dobozából, majd cirógatni
kezdte az álla alatt, pontosan úgy, ahogy azt John elképzelte.
Emma elismerően pillantott fiúra.
- Jó ötlet volt, fiatalúr. Megmondhatod a cimborádnak.
- Olyan puha és meleg - olvadozott Cathy, és adott egy puszit a kutyus
csöppnyi fejére. - Tényleg az enyém, nagymama? Megtarthatom?
- Megtarthatod - mondta Emma.
- Még soha nem volt háziállatom. Olyan... olyan édes!
- Nem baj, hogy fiú? - kérdezte John, és közben feszülten figyelte Cathy arcát.
- Nem tudhattuk...
- Egyáltalán nem baj. - Cathy most ráemelte a tekintetét, és John szíve nagyot
dobbant, hogy a lány figyelme most először kizárólag őfelé fordult. - És hol
van a haverod?
- A házi feladatát írja - felelt John helyett Mabel. - De boldog lesz, ha
megtudja,
hogy tetszik neked a kiskutya. Igaz is, és én Mabel Church vagyok. Trey
nagynénje.
- Már nagyon sok jót hallottam önről - mondta Cathy apró kezét nyújtva. Míg
kezet rázott Mabel nénivel, John azt gondolta, milyen illemtudó és felnőttes ez a
kislány. - Örülök, hogy végre találkoztunk. És kérem, mondja meg Treynek,
hogy nagyon szépen köszönöm. És John - mondta Cathy ezúttal egyenesen a
fiúnak, akinek most, hogy a kislány a szemébe nézett, megint akadozni kezdett a
lélegzete. - Neked is nagyon köszönöm. Imádom a kutyust!
- Tökéletesebb végszót nem is kívánhatnék. Mennem kell - jelentette ki Mabel.
Amíg Emma kikísérte, John esetlenül toporgott, a tekintete a kiskutyát ölelgető
Cathy szőke hajáról a konyhaablakra vándorolt. Még mindig a kezében tartotta a
dobozt, nem tudta, hová tehetné le. Az asztalon három teríték volt, és egy plusz
tányéralátét, szemben azzal a székkel, ahol valószínűleg ő fog majd ülni.
Nyomban kiderült, ki fog a negyedik helyen ülni, amikor Emma a konyhába
visszatérve azt mondta:
- John, hívd be Trey Dont. Nem szeretnénk, ha halálra fagyna odakint.
 Kilencedik fejezet


Cathy meg volt győződve arról, hogy az újdonság varázsa múltán a fiúk már
nem fognak figyelmet szentelni neki. Végtére is ő lány, és a fiúk nem a
lányokkal akarnak játszani.
- Trey és John mennyi ideig fognak segíteni nekem? - kérdezte a nagyanyjától.
Már február vége volt. Kibújtak a földből nárciszok. Aranyszín bimbóikat
bontogatták, és Rufust meg kellett tanítani arra, hogy ne tegyen kárt bennük.
Délutánonként a fiúk is segítettek ebben.
„Nem, Rufus, nem szabad!” - kiáltottak rá, amikor az ágyások felé iramodott, s
halkan, hogy azért ne ijesszék meg, összecsapták hozzá a tenyerüket. „Kerüld
meg, kutyus! Erre gyere!” - s megveregették egy-egy fa kérgét, vagy másképp
csalogatták a helyes irányba.
- Miért kérded? Rájuk untál? - tudakolta a nagyanyja.
- Nem, dehogy. Csak tudni akartam, mikor nem kell már rám vigyázniuk.
- Ha volt is meghatározott idő, drágám, az már régen lejárt. A fiúk szeretnek
veled lenni. Örülnek a barátságodnak.
Cathy furcsállta, hogy két nagyfiú barátja van, ugyanakkor tetszett is neki. Ha
nem volna itt neki Trey és John, sokkal jobban hiányozna Laura és az otthona.
Az osztálytársaival itt, Kersey- ben elég jól kijött, de valahogy bátortalanok
voltak a társaságában. Elég hamar rájöttek, hogy Cathy sokkal okosabb náluk.
Mindig ő írta meg leghamarabb a dolgozatokat; ha ideje engedte, könyvtári
könyveket olvasott; a tanárok őt szólították, ha senki sem tudta a választ; mindig
neki kellett felolvasnia az ismeretlen szövegeket. A tanárok dicsérték, amiért
rendben tartotta a füzeteit, s amiért olyan szépen tudott írni - Cathy közben
kínban érezte magát a többiek előtt, de annyira nem, hogy slamposabb munkát
végezzen.
De Trey és John remekül érezte magát a társaságában, nem bánták, hogy
„tehetséges”, hogy orvos akar lenni, és hogy beszél franciául. Azt sem bánták,
hogy kihúzott derékkal ül a padban, és bokánál teszi keresztbe teszi a lábát.
Cathy úgy tanulta, ez a helyes testtartás; és magasabbnak tűnik tőle.
A fociban még nem kezdődött el a felkészülési időszak, a fiúknak délutánonként
nem kellett edzésekre járniuk, ezért sok időt tudtak vele tölteni. Minduntalan
felbukkantak a közelében, idétlenül vigyorogtak, igyekezvén elhitetni a lánnyal,
hogy épp csak arra jártak. Volt, hogy besétáltak a városi könyvtárba, ahol Cathy
nagymamája dolgozott, ha az iskolabusz ott tette le Cathyt, vagy megjelentek a
parkban, ahol a kislány Rufust sétáltatta, vagy felbukkantak a baptista
gyülekezetben, ahol Cathy a zongorán gyakorolt. Minden okot és alkalmat
megragadtak, hogy a társaságában lehessenek.
- Segítened kellene a matekban, Cathy. Átjöhetünk hozzátok suli után?
- Hát persze, John.
- A nagynéném padlása tele van vadásztrófeákkal. Van kedved megnézni,
Catherine Anne?
- Persze, hogy van, Trey.
- Frizbizhetnénk suli után Rufusszal. Mit gondolsz, Cathy?
- Remek ötlet, fiúk.
- Mabel néninek van egy csomó fonnyadt salátája. Megetethetnénk
Sampsonnal, nem?
- Igen, biztos örülne neki.
Cathy úgy számította, mire kinyílnak a nárciszok, magára hagyják. De nem így
történt.
Egy nap rossz hangulatban találták a kislányt.
- Mi a baj? - kérdezte John, és leült mellé a verandán álló hintára. Trey a
másik oldalára ült, Rufus mellé.
- Az apám semmit nem hagyott rám, csak teher vagyok a nagyanyámnak.
- Honnan veszed? - tudakolta Trey.
Cathy elmondta, hogy véletlenül kihallgatta Miss Mabel és a nagyanyja
beszélgetését.
- Ahogy sejtettem, Sonnynak egy vasa sem volt, amikor meghalt - mondta
Emma a barátnőjének, amikor úgy gondolta, Cathy nincs a házban. -
Lehetőségeiken felül költekeztek, mindent hitelekből fedeztek. Az
életbiztosítása lejárt, nem újította meg, és mindenüket jelzálog terhelte. A ház és
az ingóságok eladásából befolyt pénz mind a hitelezőkhöz vándorol. Egy fitying
sem maradt utána.
Aztán még azt is mondta, hogy nagyon oda kell figyelnie minden centre, hogy
gondoskodni tudjon Cathyről, de azért menni fog. Még maradt Buddy biztosítási
pénzéből, félretette, abból fizetni tudja Cathy taníttatását. Majd engedélyt kér az
elöljáróságtól, hogy tovább dolgozhasson, s mi van akkor, ha le kell mondania
az angliai utazásról...
Cathy már eddig is tudta, hogy a nagyanyjának nincs sok pénze. Mindig
mindennek megnézte az árát vásárláskor, a maradékokat is félretette, és a lámpát
is mindig lekapcsolta ott, ahol nem volt rá szükség; ilyesmivel Cathy szülei
sohasem bajlódtak. Cathynek fájt a gondolat, hogy a nagyanyjának le kell
mondania bizonyos dolgokról az ő kedvéért.
- Szeret téged, Catherine Anne - mondta John. - így könnyebb áldozatokat
hozni.
- Eeegen - mondta Trey. - Es sokkal jobb rád áldozni a pénzt, mint egy hülye
angliai útra.
Cathyt melegség járta át, enyhült a fájdalma. Néha úgy érezte, mintha völgy
lenne a két fiú között: ők ketten, mint jóságos hegyek, felfogták a szelet és a
viharokat.
- Úgy gondoljátok?
- Hát persze - vágta rá a két fiú egyszerre.
Trey és John semmiben sem hasonlított egymásra, mégis passzolt egyik a
másikhoz. John csöndes és nyugodt volt, türelmes és állhatatos. O belesimult a
környezetébe, Trey viszont jelen volt. Mindig és mindenhol, az osztályban, a
folyosón, a menzán, az Iskolabuszon. Nem lehetett nem észrevenni. „Olyan,
mint a tenger, háborgó" - mondta egyszer róla a nagynénje, és Cathy egyetértett
vele. A nagyanyja elmagyarázta, hogy Trey heves természete a pajzs, amivel
védi magát a fájdalommal és a megaláztatással szemben, amiért a szüleinek nem
kellett. Ha a nagybátyja élne, akkor Trey bizonyára másmilyen lenne. Harvey
Church igazi férfi volt, szenvedélyes vadász és horgász, aki a kezébe vette volna
Trey nevelését, és Trey bizonyára imádta volna érte. De négy hónappal azután,
hogy Trey hozzájuk került, azt az egészséges embert váratlanul elvitte egy
szívroham, és Trey egyedül maradt nyugdíjba vonuló nagynénjével, aki nem
igazán tudta, hogyan bánjon koraérett, önfejű unokaöccsével.
Szegény John meg csak hétéves volt, amikor meghalt az édes anyja, és ő az
alkoholista apjára maradt.
Trey rátapintott az igazságra azon az első napon. így vagy úgy, de valamennyien
árvák voltak, és ez szoros kapocs lett közöttük. Trey és John nélkül Cathy
nehezen viselte volna az életet a Pan- handle-ben.
A tél átadta a helyét a tavasznak, és a trió tagjai márciusban betöltötték a
tizenkettőt. Trey két héttel idősebb volt Johnnál, s ezt a korkülönbséget nagyon
vidáman élte meg, úgy érezte, ezzel némi fölényre tett szert.
A fiúk nagyot nőttek, Cathy viszont babás megjelenéséből veszített; s a kisfiús
vonások is kezdtek eltűnni a két barátról. Az ártatlanság utolsó évét Mabel
születésnapi zsúrral készült megünnepelni. Cathy ekkor találkozott először John
apjával, Bért Caldwell-lel. Csak annyit tudott róla, hogy az olajmezőkön
dolgozik, és sokat van távol. John sohasem beszélt az apjáról, és ha itthon volt, ő
átköltözött Miss Mabelhez. Caldwell mindig leitta magát, ha szabadságon volt.
A partira józanul és frissen borotválva érkezett, farmerben és ropogós, hosszú
ujjú, fehér ingben.
„Helybéli férfidíszben” - ahogy Cathy nagyanyja fogalmazott. Alacsonyabb és
zömökebb volt, mint John, a vonásai elnagyoltak. John feszengett a
társaságában, és Mr. Caldwell sem oldódott fel a fiáéban. Cathy mindkettejüket
sajnálta. Mr. Caldwellt azért, mert nem tudta, milyen nagyszerű fia van, és Johnt
azért, mert nem érti, micsoda szerencse, hogy van édesapja.
Emma, hogy megünnepeljék Cathy születésnapját, meghívta Laurát, hogy
töltsön náluk néhány napot a tavaszi szünetben, amikor - ahogy Cathynek ígérte
- vadvirágtengerré változik az egész préri.
- Te meg hogy nézel ki? - Ezek voltak a divatos ruhában parádézó barátnő
első szavai, amikor meglátta Cathyt a repülőtér várójában.
Cathy elhárította az ölelést, és szorosabbra húzta magán a farmerdzsekit.
- Errefelé mindenki így öltözik.
Egyedül Trey és John társasága enyhítette Laura lesújtó véleményét Cathy
otthonáról és környezetéről.
- Fantasztikusak! - áradozott. - A kedvükért még kaktuszok és bogáncsok
között is ellennék.
Lauránál kedvesebb lányt Cathy nem ismert. Tudta jól, hogy Laura nem akarja
szánni őt a szerényebb körülményekért, megbántani sem akarta, mint ahogy
vágyódást sem akart ébreszteni benne a szülei, Winchester, a régi osztálytársak,
a szép gyerekkori ház és szomszédság után.
John nyomban megérezte Cathy hangulatváltását, miután Laura elment.
- Nagyon hiányzik, ugye? - kérdezte.
Ez volt az első alkalom, hogy John és Trey majdnem hajba kaptak.
- Igen - felelte Cathy. - És minden, ami volt.
- Ide hallgass, Catherine Anne - mondta Trey Cathy elé magasodva, mintha
ezzel elállhatná a múlt kísértő gondolatainak útját. - Most már mi vagyunk a
barátaid. És te szeretsz itt élni. És most mondd ki, hogy nem akarsz visszamenni
oda, ahonnan jöttél.
- Hagyd békén, TD - mondta John, és megfogta Trey kabátujját, hogy elhúzza.
Trey lerázta magáról John karját, és féltékenyen, rémülten megismételte: - Nem
akarsz visszamenni ugye, Catherine Anne?
- Én... - könnyek csorogtak végig Cathy arcán. A torkát elszorították a
hevesen feltörő emlékek, a séták a tengerparton a szüleivel, a zongoraórák, a
múzeumlátogatások, a ragyogó napfény és a langyos fuvallatok. Képtelen volt
kimondani, amit a fiú hallani akart.
- Látod, mit csináltál? - mondta John szemrehányóan Treynek. - Megint
elveszítette a hangját. Nincs semmi baj, Cathy. Nem baj, ha hiányzik Laura és a
régi életed.
- Fogd be a szád, John! - förmedt rá Trey a barátjára. - De bizony, hogy baj.
A végén még rábeszéled, hogy hagyjon itt bennünket.
John farkasszemet nézett Treyjel, csak úgy villogtak sötét szemei, mire Cathy
ijedten közéjük ugrott, nehogy elcsattanjanak a pofonok. Még sohasem látta
Johnt ennyire dühösnek.
- Fiúk! Fiúk! Sehová sem megyek - mondta magához térve a kábultságából. -
Hogy is hagyhatnám itt a nagymamámat, benneteket és Rufust?
Trey elfordította haragtól izzó tekintetét Johnról, s azt mondta Cathynek:
- Megígéred? - Cathy látta, hogy kihunynak a lángok a szemében.
- Megígérem.
- Attól még nyugodtan lehetsz szomorú, Cathy - mondta John. Látszott, hogy
még mindig haragszik Treyre.
Ez a majdnem verekedés ráébresztette Cathyt arra, hogy milyen fontos szerepet
játszik a két fiú életében, és úgy döntött, nem árulja el, hogy Laura és ő azt
tervezik, hogy újra együtt lesznek majd a dél-kaliforniai egyetemen, ahol
megvalósítják az álmaikat, és orvosnak tanulnak.
 Tizedik fejezet


A gyerekek a kamaszkorba léptek. Emma és Mabel gyakran beszélgettek erről,

és figyelték, hogyan befolyásolja ez a kapcsolatukat. A fiúk nemsokára
felfedezik
majd, hogy Cathy mellei duzzadni kezdenek, és Cathy is észre kell vegye a
lassan domborodó bicepszeket. Most még csak barátságot éreztek egymás iránt.
Amikor Trey és John nem edzésen volt, Cathyvel tartottak iskola után, és
Rufusszal együtt virgonckodtak. Esténként többnyire együtt írták meg a házi
feladataikat, és a fiúk olykor még Cathy háztartástan óráira is bekukkantottak.
Gyakran maradtak náluk vacsorára, szerették ezeket a közös étkezéseket.
Johnnak otthon nem volt, aki főzzön, Trey pedig sokkal jobban szerette Emma
ízletes ételeit, mint a nagynénje unalmas főztjét. És még mindig eljártak a
baptista gyülekezetbe, hogy hallhassák Cathy zongorajátékát.
Soha nem unták a társaságát, és büszkék voltak arra, hogy Cathy annyi
mindenhez ért, sínbe tud tenni eltört csontokat, és beszél franciául. Mindkét
asszony megmosolyogta egy-egy vacsora alkalmával, ahogy a fiúk francia
kifejezéseket gyakorolnak, amivel aztán másnap kérkedhettek a menzán.
„Passe-moi le sel, s’il te piait, Trey.” (Légy szíves, add ide a sót, Trey.) „Avec
plaisir, mon ami. Et le poivre aussi?” (Örömmel, barátom. Borsot is kérsz?)
„Oui, s’il te piait." (Igen, kérek.)
„II me piait.” (Parancsolj.)
Vajon megbomlik-e ez a hármas egység, amikor a fiúk válaszolnak a természet
szavára? Hisz a lányok máris ostromolgatják őket, tűnődött Emma. S mi lesz
akkor Cathyvel? Az unokája eddig még nem került szorosabb barátságba az
iskolában egyik lánnyal sem. A vasárnapi iskolában és az iskola zenekarában
barátkozgatott más lányokkal, de kebelbarátnője nem akadt, akivel összejártak
volna iskola után.
Vagy a megjósolható módon bomlik majd fel ez a háromszög, és John húzza a
rövidebbet? Hisz Cathy kivételével mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy
Trey odavan a kislányért. És természetesen Trey kivételével azt is látta
mindenki, hogy John is bolondul Cathyért. Vajon ez a háromszög a végén
valakinek fájdalmat, bánatot hoz majd?
A két asszony csak figyelt és várt, ahogy a születésnapok jöttek-mentek, de ők
hárman továbbra is elválaszthatatlanok voltak egymástól.
- Mi lehet Cathyben, ami ennyire elbűvöli Treyt, különösen annak ellenére,
ahogy Cathy viszonyul a focihoz? - kérdezte egyszer Emma Mabeltől. - John
rajongását értem. Cathyt is vándornak látja, mint saját magát... Ugyanúgy
gondolkodnak, ugyanolyan nagy szívük van, na de Trey Don? Gondolod, hogy
az árvaság az igazi kapocs köztük?
- Kétségtelenül, de szerintem Trey Cathyben és Johnban is igazából azt szereti,
ami belőle hiányzik. Persze túl fiatal még ahhoz, hogy tudja, de olyan, mint a
facsemete az erdőben, amely ösztönösen a nap felé törekszik a túlélés
érdekében.
- Te meg miről beszélsz, Mabel Church?
- A becsületről - felelte Mabel. - Erről az egyszerű, divatjamúlt dologról, ami
jelen van mind Cathyben, mind Johnban, de hiányzik Treyből. Neki példa kell.
Sok időbe telt, míg rájöttem, de büszke vagyok a fiúra, amiért napfényre vágyik,
miközben az ő természetes eleme a sötétség.
Emma sokáig rágódott azon, amit Mabel mondott, de úgy érezte, a barátnője
furcsán fogalmazott ugyan, mégis a fején találta a szöget. Johnban és Treyben
sok olyan közös vonás volt, amitől akár ikrek is lehettek volna - mert melyik
egészséges lelkületű amerikai fiú tudna ellenállni Cathynek? de Emma
egyetértett Mabellel abban, hogy ezek önmagukban nem magyaráznák, miért
ragaszkodik Trey ennyire mindkettőjükhöz. Amit Trey igazán csodált Cathyben
és Johnban, az a megbízhatóságuk volt - bár Cathy esetében ezen még
Emmának volt min gondolkodnia. Trey rájött, hogy sokkal jobban és nagyobb
biztonságban élhet, ha hagyja, hogy ők ketten hassanak rá. Emma úgy gondolta,
Mabel joggal lehet büszke az unokaöccsére, hiszen - mivel egyre jóképűbb,
tehetségesebb, intelligensebb, s hozzá sármos is - mindenki mindig mindent
elnéz neki. Emma csupán amiatt aggódott, hogy ha Trey ilyen vakon megbízik
Cathyben és Johnban, azzal könnyen sebezhetővé teszi magát, csalódhat, s
ennek következményeit az unokája és John fogják elszenvedni. Mert az emberi
természet olyan, hogy csalódunk, ha mások nem felelnek meg az elvárásainknak
- és Trey különösen hajlamos volt arra, hogy ha elárulják, örökre széttépje a
valamikori törődés kötelékeit. Mégis, hármójuk egysége az ébredező hormonok
és átalakuló testük ellenére egyelőre töretlen maradt.
Aztán beköszöntött tizenhatodik évük tavasza.
 Tizenegyedik fejezet


Beteg volt. Egész biztosan érezte. Lázas volt, sajgott az állkapcsa. Trey el sem
tudta képzelni, mi lehet a baj, de tudta, hogy Turner edzőnek nem mondhatja
meg, mert azonnal hazaküldené. Most kezdődtek el a tavaszi edzéssorozatok, és
Trey nem akart lemaradni a pénteki csetepatéról, mert meg akarta mutatni a
mesterének, hogy mire számíthat a nyári szezonban. El akarta kápráztatni egy
ragyogó irányítóval és egy ragyogó szélső elfogóval, hogy bekerülhessenek az
országos rangadóra. Kell valami az edzőnek, ami felvillanyozza: a felesége
otthon fekszik betegen, a lánya pedig halálra idegesíti. Ráadásul jön egy
toborzóember a Miami Egyetemről pénteken. Azért jön, hogy megnézze őt és
Johnt, s ha kimarad az edzésekről, akkor könnyen eljátszhatja azt a lehetőséget,
hogy ösztöndíjjal bekerüljön a Miami Hurrikánok játékosai közé.
Képes lesz legyőzni ezt a betegséget, egészen biztos. Csak sokat, nagyon sokat
kell innia meg pihennie. Valami vírus vagy ilyesmi lehet, ami megtámadta a
fogait. Az ínye csúnyán begyulladt. De az is lehet, hogy csak a bölcsességfoga
jön, mint tavaly Cathyé. Majd bevesz egy aszpirint, öblöget szájápolóval, hogy
elmúljon a gyulladás, és a hétvégén elmegy a fogorvoshoz.
Azt a napot sohasem fogja elfelejteni. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, hogy
beteg lett. A legtöbb gyerekbetegség elkerülte, nem volt hajlamos a megfázásra,
influenzára, a gyomra is rendben volt, s azon a pénteken, a tavaszi szünetet
megelőző utolsó tanítási napon arra kérte Catherine Anne-t, hogy legyen a
barátnője. A barátságnál mindig is többet érzett iránta attól a perctől fogva, hogy
először pillantotta meg azon a fagyos januári délelőttön, amikor a lány kiszaladt
a házból, hogy igazítson a hókirálynőjén. Abban a pillanatban korábban nem
ismert érzés tört rá, azt akarta, hogy a lány több legyen, mint a legjobb barátja.
Kora tavasszal történt, Cathy angolórára ment. Új pulóver - mint később Trey
megtudta: azúrkék - volt rajta, ami nagyszerűen illett a haja és a szeme
színéhez, a bőréhez. Treyt elöntötte a forróság. Cathynek lefagyott az arcáról a
mosoly, s amikor leült mellé, azt kérdezte tőle: „Mi a baj?", Treynek nem jött ki
hang a torkán. És már képtelen volt úgy gondolni Cathy- re, ahogy azelőtt. Egy
szempillantás alatt illant el a korábbi érzés, valahogy úgy, ahogy a kisfiú engedi
el képzelt játszótársát egy szép napon a Paff, a bűvös sárkányban. De ez itt már
nem az „egyszer volt, hol nem volt” világa. Az a Cathy, akit idáig ismert, hipp-
hopp, nem volt sehol. Örökké él a sárkány, de nem úgy a kisfiú... sem a kislány.
Treynek fogalma sem volt róla, mihez kezdjen ezzel az új keletű érzéssel.
Először elszomorította. Úgy gondolta, ha bármit tenne, azzal feladna valamit,
ami soha többé nem térne vissza. Akkor az a világ, amit hárman építettek fel
hármójuknak, soha nem lenne már a régi.
Sokat gondolkodott ezen, latolgatott, mit nyerhet és mit veszíthet, ám Cathy
közben egyre szebb lett, és a nagyobb fiúk, akik fölött Treynek nem volt
hatalma, már ott rajzottak körülötte. Trey tudta, hogy cselekednie kell.
- Meg akarom kérni Catherine Anne-t, hogy járjon velem - mondta
Johnnak.
- De hisz járunk vele, TD.
- Nem, nem úgy. Nem úgy értem.
- De. Magadnak akarod Cathyt, hogy én ne legyek benne. „Két fiú és egy lány.
Ebből a felállásból nem sülhet ki semmi jó.” - John halk, komoly szavai
hallatán Trey előtt felvillant a Farkasember alakja. Már rég megfeledkezett róla,
de John most az
eszébe juttatta. És most már azt is tudta, mire gondolt az az ember. De... hogy
John ne legyen benne? A fenébe, dehogyis, ő nem így gondolta. John a legjobb
barátja. Olyan volt neki, mint a karók, amelyekhez a nagynénje a
paradicsompalántáit kötözte. Na nem mintha neki karóra volna szüksége, hogy
megálljon a lábán, de John mégis a támasza volt, még akkor is, ha sok
mindenben nem értettek egyet.
- Csak rosszul fogalmaztam - jelentette ki Trey. - Úgy értem, azt szeretném,
hogy
velem járjon, de másképp. De ugyanúgy lógunk együtt, mint eddig. Te meg én,
meg
Catherine Anne... csak nekem a csajom lesz, neked meg a barátod. Ez neked is
jó, nem?
Úgy szereted, mintha a testvéred volna, de én... én úgy szeretem, mint egy lányt.
Neked olyan, mintha a húgod lenne, nem?
- Olyan - mondta John. - Cathy... ő a napfény az életemben. - Barátságosan
megöklözte Trey vállát. - Te meg a sötét felhő az égen.
Trey elvigyorodott.
- Tudtam én, hogy rendben lesz minden, csak biztosra akartam menni.
Catherine
Anne téged is szeret, te is tudod... csak másképp.
- Tudom, TD.
Trey szombat este hozakodott elő a dologgal Miss Emma háza előtt, azután,
hogy Johnt kitették otthon. Trey vadonatúj Mustangjában ültek, amit Mabel
nénitől kapott a születésnapjára.
- Catherine Anne, szeretnék valamit kérdezni tőled - mondta.
Cathy ránézett hatalmas, kék szemével.
- Mondjad.
- Uhm... - Trey nagyot nyelt, és remélte, hogy a lány nem vette észre. – Nem
tudom, hogy mondhatnám el.
- Micsodát?
- Azt, hogy hogyan érzek irántad.
- Tudom, hogyan érzel irántam.
- Nem, nem. Nem úgy, ahogy... ahogy gondolod. - Zavarba jött attól, ahogy a
lány tekintete rászegeződött, és már bánta, hogy előhozakodott a dologgal;
várnia kellett volna, míg Cathy is hasonlóképpen érez. Soha még csak egymás
kezét sem fogták meg, nemhogy csókolóztak volna. Abban biztos volt, hogy a
lány szereti, de vajon a lánynak is úgy van szüksége rá, ahogy neki őrá? Cathy
annyira... annyira független.
- Szóval - mondta. - Szeretném, ha... ha együtt járnánk... csak mi ketten... de
persze csak akkor, ha te is akarod, Catherine Anne. Mert én nem akarom
elrontani... azt, ami köztünk van.
Cathy elmosolyodott, és halálra rémítette Treyt azzal, hogy odalépett hozzá és
átölelte a nyakát. A karjai puhák voltak és illatosak, mint a virágszirmok, az arca
meg mint egy angyalé, s olyan szőke és illatos hajtömeg koronázta, amiben Trey
a legszívesebben felolvadt volna. Cathy egyenesen a szemébe nézett, és azt
mondta:
- De hisz én már veled járok - mondta lágyan. - Nem vetted észre? –
Ugyanúgy nézett, ahogy akkor szokott, amikor rájött egy-egy matekfeladat
megoldására, és közölte a fiúkkal.
Hang nem jött ki Trey torkán, de magához ölelte a lányt. Az apró test úgy simult
a karjába, mintha csak erre született volna.
- Nem... sajnos nem - mondta végül olyan hangon, mintha berekedt volna.
- De most, hogy már tudod, nem kellene megcsókolnod?
- Én... én nagyon szeretném - mondta Trey, és amikor a lány ajka a szájához
ért, az olyan édes volt, mint a legfinomabb csokoládétorta.
Csak ennyi történt. Olyan könnyedén, ahogy a szél belekap a vitorlákba, és a
hajó már siklik is a vízen. Az ő hajójuk is elindult, és Trey közben semmi
lelkifurdalást nem érzett.
Az öltözőben, a játékostársai mögött állva Trey a fejére húzta a sisakját.
Általában ő meg John az első sorban ülve szokták hallgatni az edző utolsó
utasításait, mielőtt kimentek a pályára, és a védőmaszkot csak olyankor tette a
fejére, ha odakint voltak. Ezúttal azonban nem merte kockáztatni, hogy az edző
észrevegye feldagadt arcát. Egyedül csak Cathy tudta, hogy nincs jól, de Trey
megeskette, hogy egy szót sem szól róla se a nagynénjének, se Johnnak. Majd ő
kikúrálja magát a tavaszi szezon végére.



A lelátó legfelső sorából, ahol Rufusszal üldögélt, Cathy aggódva figyelte,

ahogy Trey és John az átadásokat gyakorolják. „Edzéseken soha nem dobjuk a
labdát közvetlenül az irányítónak - magyarázták el neki a fiúk korábbi
alkalmakkor, hogy bevezessék a futball rejtelmeibe. - Még megsérülhetnének az
ujjai. Az ember odadobja valakinek, aki ott van a közelben, s ő majd a kezébe
adja."
- Aha. - így már mindjárt érthető, miért nem dobálták egymásnak soha a
labdát a baptista gyülekezet udvarán, míg ő odabent zongorázott. De ma nem
Trey ujjai miatt aggódott. Nem szabadna ott lennie a pályán. A fogorvosnál
kellene lennie. Rettenetes fájdalmai lehetnek abban a szűk, meleg sisakban, de a
világ minden kincséért sem akarna csalódást okozni az edzőjének, aki abba
vetette minden reményét, hogy Trey lesz a kezdő irányítója a nyári
mérkőzéseken. Ha szombaton Treyjel lett volna, akkor, amikor begyulladtak a
fogai, mindenképpen orvoshoz küldi, de a pénteki vízválasztó események
másnapján Cathy a baptista gyülekezettel és néhány lánnyal Amarillóba utazott
a hétvégére.
- De el ne felejts, amíg távol vagy! - mondta Trey, és csalódottságot érzett,
amiért másnap nem találkozhatnak.
- Mintha az olyan könnyű volna - mosolygott Cathy.
Vasárnap este, ahogy ígérte, miután hazatért, felhívta telefonon Treyt, de a fiú
hangja nyugtalanította. Lehet, hogy megbánta a kérését, hogy járjanak együtt?
Am a fiú azt mondta, hogy nagyon fáj a foga, és nem lenne szórakoztató
társaság, ha Cathy átmenne. Ismét arra kérte Cathyt, hogy egy szóval se említse
senkinek a problémáját, még a nagyanyjának se, hiszen ő biztos szólna Mabel
néninek.
- ígérd meg, Catherine Anne.
- Megígérem, ha te is megígéred, hogy ha rosszabb lesz, elmész a fogorvoshoz.
De persze nem ment orvoshoz, s abból, amilyen pontosan és összeszedetten
dolgozott a pályán, senki sem sejtette, hogy valami nincs rendben vele. A
kalapos és simlis sapkás fejek elismerően bólogattak az oldalvonalak kerítése
mentén, a lelátókon elismerő mormogás fogadta a játékát. A kerítések mentén a
játékosok apjai, helyi üzletemberek és farmerek kísérték figyelemmel a játékot,
hátrahagyták a munkájukat, hogy a tavaszi edzőmérkőzésekből láthassák, mit
várhatnak a Hiúzok csapatától az őszön. A többiek diákok, tanárok és helybéliek
voltak. Ott ült közöttük a lelátón Richard atya, a Szent Máté katolikus templom
plébánosa, aki Deltonból utazott ide. Delton egy másik megyei város, és Kersey
csapatának riválisa. Richard atya azért jött, hogy lássa egykori ministránsát,
Johnt játszani. A fiú biztos örül majd neki, ha Cathy elmondja, hogy látta itt.
John azután, hogy az anyja meghalt, már nem járt rendszeresen templomba, de
számára Richard atya ugyanazt jelentette, mint Turner edző Treynek.
A pálya szélén, flitteres egyenruháikban ott rázták pontonjaikat a lányok, élükön
Cissie Jane Fieldinggel, aki bűbájos volt Cathyhez, ha szemtől szembe
beszélgettek, de a háta mögött kígyót-békát kiabált rá. Mögöttük, meghatározott
rendben a bobette-ek csapatának tagjai lengették fehér-szürke zászlaikat.
Közöttük volt Bebe Baldwin, Cissie Jane legjobb barátnője és Melissa Tyson, a
seriff lánya. Cathy, amikor meglátta őket, visszaintegetett nekik.
Bebe és Melissa rá akarta beszélni Cathyt, hogy legyen ő a pomponlányok
vezére, vagy legalább lépjen be a bobette-ek csapatába, Cathy azonban inkább
fuvolázni tanult. Nem vágyott rá, hogy a sporteseményeken ő legyen a
szurkolók hangadója, s arra még kevésbé, hogy egy olyan szervezetbe lépjen be,
amely a játékosokat szolgálja ki. Némelyikük annyira ostoba volt, hogy Cathy
azon csodálkozott, hogy egyáltalán képesek befűzni a cipőjüket. Minden
sportoló mellé odaállítottak egy személyes bo- bette-et, akinek a
sportszezonban arról kellett gondoskodnia, hogy a játékos semmiben ne
szenvedjen hiányt. Süteményt sütött a játékosnak, kicsinosította a szekrényét,
posztereken örökítette meg az eredményeit, segített neki a házi feladatok
megírásában, vagyis gondoskodott arról, hogy az illető nagyszerűen érezze
magát. Cathy undorítónak találta ezt a szervilizmust.
- Te milyen kékharisnya vagy! - mondogatták a barátnői. - Mi bajod ezzel?
Téged biztosan Trey mellé osztanának be.
- Engem senki mellé nem fognak beosztani! - tiltakozott Cathy felháborodva.
Trey mellé Turner edző lányát, Tarát osztották be. Jól fejlett lány volt, és az a hír
járta róla, hogy könnyű préda. Treyt nagyon zavarta a lány buja figyelme, és
mindent elkövetett, hogy lehűtse lelkesedését. Bebe Johnról gondoskodott.
Cathy, amióta csak Texasban élt, soha nem értette, hogy az emberek miért
kerítenek ekkora feneket a futballnak minden más iskolai tevékenységgel és
eredménnyel szemben. Ezt ugyan soha nem mondta meg nyíltan Treynek és
Johnnak, de mindketten tudták, hogy a lány nem rajong a fociért.
- Nem baj - mondta John egyik este, amikor Cathy megvallotta, hogy nem
különösebben lelkesedik egy olyan erőszakos sportért, aminek az a célja, hogy
minden áron átjuttassanak egy labdát a gólvonalon.
- Tényleg nem probléma - mondta Trey vigyorogva, és tréfásan
megcsippentette Cathy arcát. - Mert ez azt jelenti, hogy magunkért és nem a
fociért szeretsz bennünket.
Cathy a lelátóról büszkén és birtoklón nézte őket. Rufus a legszívesebben maga
is beszállt volna a játékba, izgatott tekintettel követte a fiúk minden mozdulatát.
Laurának igaza volt, amikor a levélben küldött fényképekre reagálva azt írta,
hogy „királynál is királyabbak". Mindkét fiú száznyolcvan centi magasra nőtt a
télen, s tiniizmaik csak úgy dagadoztak. Arcukon nem éktelenkedtek pattanások,
nem viseltek fogszabályzót, nem hordtak szemüveget. Okosak voltak,
szellemesek és viccesek. Nagyszerűen tanultak, és majdnem elorozták Cathy
elől a kitüntető feladatot, hogy mint évfolyamelső, ő búcsúztassa
a kilencedikeseket.
De mégis, a futballtehetségüknek köszönhették, hogy az iskola kedvenceivé és a
város hőseivé váltak. A megelőző szezonban, bár még csak tizenöt évesek
voltak akkor, toborzók nézték meg a játékukat. A toborzók fiatal tehetségeket
kutattak fel országszerte. Trey és John biztosak lehettek abban, hogy
sportösztöndíjjal bekerülhetnek bármelyik egyetemre. Mindkét fiú szeretett
volna olyan egyetemre kerülni, ahol soha nem ér véget a nyár, és azt remélték,
hogy a Miami Egyetemen tanulhatnak, amelynek a csapata megnyerte az
országos bajnokságot 1983-ban.
Trey nyolcadik óta ezt tervezgette, azután, hogy megtudta, Cathy orvosnak akar
tanulni, és egy dél-kaliforniai egyetemre készül Laurával.
- Felejtsd el Kaliforniát - mondta a lánynak. - Miamiba jössz velem és Johnnal.
Miamiban is nagyszerű az orvosi egyetem, s nem mindegy, hol szörfözünk vagy
hol napozunk, Kaliforniában vagy Floridában? - Trey megszállottan
ragaszkodott az ő hármas egységükhöz, s ahogy telt-múlt az idő, Cathy
nagyanyja is támogatni kezdte az ötletet.
- Mitől jobb a dél-kaliforniai, mint a Miller Orvosegyetem Miamiban? -
kérdezte. - A nyári szüneteket is ott fogjátok tölteni, és nyugodtabb lennék, ha
tudnám, hogy a fiúk ott vannak veled, és vigyáznak rád.
Cathy számított rá, hogy a pénteken történtek bekövetkeznek, és sokat
gondolkodott azon, hogyan is alakul majd a triójuk sorsa, ha mindhárman együtt
vannak. Azt is tudta, hogy az iskolában a többiek már a szexet próbálgatják. Azt
pletykálták, hogy Cissie Jane a tavalyi fociszezon kapitányával veszítette el a
szüzességét. Cathy és Trey egészen múlt péntekig még csak nem is csókolóztak.
Mégis, Cathy már az első iskolai napjától kezdve tudta, hogy Treyhez tartozik.
Nem hozzá van kötve, egyszerűen csak egymáshoz tartoznak. Mindegy, kivel
volt, mit csinált, elválaszthatatlan volt Treytől, ahogy a part az óceántól;
apálynál kissé távolabb kerültek egymástól, de mindig látótávolságon belül
maradtak. O volt a part, és Trey a tenger. S hogy miért Trey, és miért nem John?
Erre Cathy nem tudta a választ. John maga volt MZ álom, s ha Cathynek muszáj
lett volna az előbbi kérdésre válaszolnia, akkor azt mondta volna, hogy Johnt
jobban csodálja, jobban tiszteli, mint Treyt. John is szerette őt, ugyanúgy, ahogy
Trey. Szavakkal vagy gesztusokkal a fiú sohasem jelezte, és soha nem is fogja,
Cathy mégis tudta, hogy így van. Cathynek fájt a szive Johnért, de közte és Trey
között mindig ott volt az a megmagyarázhatatlan vonzás. Eleinte némán és
megfoghatatlanul, de később, amikor a lány észrevette, hogy Trey lopva
méregeti, megbizsergett a bőre, s bennrekedt a levegő a tüdejében. Ezekben a
pillanatokban úgy érezte, hogy az óceán felduzzad, közelebb lódul a parthoz, és
ettől elöntötte a forróság. S egy nap majd elborítja az ár. Idő kérdése volt
csupán.
Rufus a fülét hegyezte. Valami történt a pályán. Valaki a földre került. A
játékosok körbeálltak valakit, edzők és diákok szaladtak be a pályára, a
könyökükkel törve utat maguknak a kavarodásban. Aggódó hangok hallatszottak
a lelátón és körben a kerítésnél. Cathy a tekintetével Treyt és Johnt kereste, de
egyiküket sem látta. Rufus nyüszített és le akart rohanni, de Cathy szorosan
tartotta a nyakörvénél fogva. Ekkor elkapta John pillantását, a fiú állt, és mintha
őt kereste volna a tekintetével. Cathy intett neki, mire a fiú a parkoló felé
mutatott, ahol a kocsit hagyták. Levette a sisakját, és komoran nézett maga elé.
Édes istenem! Trey sérült meg. Próbálták lábra állítani. Levették a sisakját, és
Cathy még ilyen messziről is látta vörös, eltorzult arcát.
Bebe és Melissa rémülten pillantottak felé, ő pedig sietve rá- kattintotta a pórázt
Rufus nyakörvére. Fogfájás csupán, nyugtatgatta magát a lány. Antibiotikumok
meg egy erős gyulladáscsökkentő, s hamar rendbe jön, ha már kihúzták a rossz
fogat. Cathy mégis az öklét harapdálva álldogált a nagyanyja autója mellett a
parkolóban, míg arra várt, hogy a fiúk megjelenjenek. John mezben, Trey rendes
ruhában; a vezetőedző támogatta. A jelek szerint neki kell hazavinnie Treyt,
John marad az edzésen. Az összeverődött felnőttek és diákok tapsoltak, és
aggódva várták, hogy első kézből tudják meg, mi történt az irányítójukkal.
- Minden rendben, emberek! - kiáltott oda nekik Turner edző. - Treynek csak
begyulladt egy foga. Pár nap múlva már újból játszhat. Cathy hazaviszi, és Trey
elmegy a fogorvoshoz.
Neki csak annyira telt az erejéből, hogy erőtlenül Cathyre mosolyogjon. A lány
szorosan tartotta Rufus pórázát, nem akarta, hogy ráugorjon a fiúra.
- Sajnálom, hogy cserbenhagytam - mondta Trey az edzőjének.
A mester együttérzően megveregette a vállát.
- Nem hagytál cserben, fiam. És ne aggódj. A posztod is megmarad. Visszatérsz
közénk, de csak azután, hogy rendbe jöttél, világos?
- Világos - mondta Trey, s Johnhoz fordult. - Ha hétfőig nem jövök vissza,
akkor egyedül kell megmutatnod a miami toborzó- embernek, hogy mit tudsz.
- Addigra felépülsz, TD.
Cathy sietve beterelte Rufust a Ford hátsó ülésére, John közben Treyt segítette
be az autóba. A lánynak a torkában dobogott a szíve, amikor beindította a
motort.
-Jobb már? - kérdezte.
Trey hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.
-Jobb. Vigyél haza, Catherine Anne.
Az egyik edző közben telefonált Mabelnek, aki már kiállt a Cadillackel a
garázsból, és a verandán állva várta, hogy megérkezzenek.
- Dr. Wilson azonnal fogad bennünket - mondta. - O majd elbánik azzal a
foggal. Szent ég, Trey, hogy nézel ki?! Hogy nem vettem észre semmit?
- Mert nem akartam, hogy észrevedd, Mabel néni. Azt hittem, elmúlik. - Trey
fájdalomtól elgyötört tekintettel nézett a lányra, de közben játékosan
megérintette az orra hegyét. - Este találkozunk, Catherine Anne - ígérte.
Cathy bólintott, és Mabel azt mondta:
- Igyekezzünk, drágám.
- De előbb szeretnék egy pohár vizet, Mabel néni.
Odabent a házban Mabel azt mondta:
- Ülj le, Trey, mindjárt hozom a vizet.
- Nem kell a víz, Mabel néni.
- Nem? De hisz...
- És fogorvos sem kell. Rendes orvos kell.
- Tessék?
- Nem a fogammal van gond. A baj... - Trey az ágyékára nézett - odalent van.
- Mumpsz? - ismételte meg Mabel, amit dr. Thomas mondott.
- Igen. Szegény gyerek először azt hitte, hogy a fogától dagadt fel az arca.
Mabel a kezét tördelte.
- A húgom bizonyára nem oltatta be ellene. Szent ég! Rémesen érzem magam,
amiért semmit sem vettem észre. De Trey mostanában mindig elvonult, még
csak nem is vacsorázott velem. Én meg azt hittem, kamaszkori hóbort. Ha csak
egy szóval is említette volna...
- Ne vádolja magát, Mabel. A tavaszi futballszezon nyitányán melyik gyerek
ismerte volna be, hogy nem érzi jól magát? Na ugye. Miért épp a csapat
irányítója tette volna meg? Most elkülönítjük a többiektől, az iskolát pedig
tájékoztatni kell. Szerencsére a mumpsz a legkevésbé fertőző gyerekbetegség, s
a Trey korabeli fiúk csak ritkán kapják el. - Az orvos felírta a receptet.
- Ezek az orvosságok enyhítik a fájdalmát, és leviszik a lázát. Egy darab papírra
felírom, mivel tudja megkönnyíteni a lábadozását. Aztán, majd egy év múlva,
vissza kell jönniük kontrollra.
- Kontrollra? Miféle kontrollra?
Az orvos a szemét forgatta.
- Azt hittem, tudja, Mabel.
Mabelnek vér szökött az arcába.
- O, doktor úr, csak nem hiszi, hogy...
- Jobb félni, mint megijedni, nem?
 Tizenkettedik fejezet


Engedd, fiam, hogy segítsek - mondta Bert Caldwell Johnnak.

John kelletlenül elfordult a tükörtől, és engedte, hogy az apja megkösse a
csokornyakkendőjét, s közben igyekezett nem levegőt venni, hogy ne érezze
Bert whiskyszagú leheletét. Legnagyobb meglepetésére azonban most nem
érezte az ismerős illatot. Előfordult, hogy az apja két munka között néhány
napig józan maradt. A ma este ilyen ritka kivételnek számított. Valamilyen ok-
nál fogva úgy gondolta, hogy a fia szalagavató bálja megéri az áldozatot, hogy
nem nyúl az üveg után legalább addig, míg John elmegy otthonról.
Bert hátrébb lépett, hogy megcsodálja a munkáját.
- Egész jó - mondta. - Segítsek a derékövvel?
- Kösz, nem, boldogulok vele - felelte John, s a derekára erősítette a vöröses
selyemövet. Kényelmetlenül érezte magát, hogy az apja nézi, azt kívánta, bár
elmenne otthonról. Ezért sietve lekapta a szaténhajtókás zakót a fogasról,
belebújt, és a tükör felé fordulva megigazította a mandzsettagombokat.
- Nem is rossz ahhoz képest, hogy kölcsönzött - jegyezte meg Bert. -
Szerettem volna venni neked egyet. Szükséged lesz rá Miamiban.
- Addig még van egy év - mondta John, és erőtlenül az apjára mosolygott. -
Addig még biztos nőni is fogok.
Bert bólintott, és zsebre dugta a kezét.
- Gondolom, igen. Káprázatosán nézel ki, fiam. Bárcsak itt lehetne anyád, hogy
lássa.
- Én is örülnék neki.
Kínos csend lett.
- Biztos, hogy nem akarod elvinni a kocsimat? Nem furgonhoz vagy öltözve.
- Nem, köszönöm. Lemostam, és most ragyog. Az üléseket is kiporszívóztam.
Jó lesz.
- Akkor hát... - Bert kivett néhány papírpénzt a tárcájából. - Fogd, fiam. Egy
ilyen estén szükséged lesz rá. Ilyen csak egyszer adódik az életben.
John a szmokingja zsebébe csúsztatta a saját tárcáját.
- Elég lesz ennyi. Minden előre ki van fizetve.
- Azért csak tedd el! - Bert a kezébe nyomta a pénzt. - Jobban fogom érezni
magam, ha tudom, hogy van elég pénz nálad.
John elvette a pénzt.
- Köszönöm - mondta.
A másodperc egy töredékéig összetalálkozott a tekintetük. Bertnek ehhez felfelé
kellett néznie.
- Az a lány, akit magaddal viszel... hogy is hívják? - kérdezte.
John már mondta, de most megismételte:
- Bebe Baldwin.
- Az ő apjáé az a benzinkút Mainben?
- Úgy van.
- És ő az egyik bobette?
- Igen.
- Most már emlékszem. Hát, szerencsés lány. Gondolom, az olyan sztárok, mint
te meg Trey a legjobbak közül válogathattok.
- Én vagyok a szerencsés. Bebe nagyon helyes lány.
Bert egyetértően bólogatott.
- Ebben biztos vagyok - mondta. - Hát, érezzétek jól magatokat. És vezess
óvatosan. - Azzal szalutált a két ujjával, és kiment a szobából.
John a csoszogó lábak és megereszkedett vállak láttán hirtelen szánalmat érzett.
Vannak dolgok, amiket nem lehet jóvátenni, hiába szeretné olykor az ember
újrakezdeni. John talán meg tudta volna bocsátani azt a kilenc évvel ezelőtti
napot, amikor az apja - alkoholmámorban, egy cafkával az ágyában - majdnem
halálra verte őt, a nyolcéves fiát, ha Bert Caldwell idővel képes lett volna
megváltozni, s ha a józanul tett ígéreteit betartotta volna.
John az asztalra dobta a pénzt, megfésülte a haját. Rosszkedvűvé tette annak a
kilenc évvel korábbi napnak az emléke. Az anyja akkor már egy éve halott volt,
és amikor hazaért az iskolából, egy idegen asszonyt talált az apja ágyában.
- Nem tudsz kopogni, te átkozott kölyök?! - üvöltette Bert. Kiugrott az ágyból,
és Johnnak már nem maradt ideje arra, hogy elfusson, mert Bert kitépte az övét a
székre hajított nadrágjából, és nekiesett.
Trey mindent hallott. Ő meg John mindig együtt mentek hozzájuk. Istennek
hála, Trey még csak a kapuig jutott, s azonnal rájött, mi történhet odabent.
Rohant át a szomszédba, hogy hívják Tyson seriffet, ő pedig kiabálva
visszarohant a házba.
- Hagyja abba! Hagyja abba! - A saját testével védve Johnt, ő is kapott, amikor
a szőke cafka figyelmeztette Caldwellt, hogy rendőrautó állt meg a ház előtt.
John a következő pillanatban azt látta, hogy a seriff és a helyettese berontanak a
házba, és Deke Tyson seriff felszólítja az apját, hogy tegye le a szíjat.
- Van eszembe’! Ez itt az én házam, azt csinálok itthon, amit akarok.
- De nem a fiával.
- A fiammal? A francba is! Ez nem az én fiam. Valamelyik mocsoknak a kölke,
aki megdugta a feleségemet, amíg odavoltam.
Döbbent csend lett. Tyson seriff és a helyettese tekintete Bert- ről Johnra
vándorolt, s most már John is látta, amit ők. Egy csöppet sem hasonlított az
apjára, akinek fekete haja és kék szeme volt. Trey, elkerekedett szemmel,
örvendezve felkiáltott.
- Hé, ez jó, John! Nem ő az öreged. Neked sincsenek szüleid!
John bizonytalanul feltápászkodott. Megállt az apja előtt, aki az ajkába harapva
félrefordította a tekintetét.
- Nem te vagy az apám?
Bert Caldwell ledobta a szíjat a földre.
- Felejtsd el, amit mondtam. Az én nevemet viseled, nem?
- Nem te vagy az apám?
Bert köpött egyet a padlóra.
- Nem kellett volna ezt mondanom.
- Mégis ezt mondtad.
- Ne szájalj velem! Nem ezt mondtam. Azt mondtam, néha elég nehéz elhinni,
hogy az én fiam vagy. Ezt mondtam.
- Hazudik! - kiáltotta Trey, és Bert térde felé rúgott.
Tyson seriff lépett közbe, megfogta Trey vállát, és odapenderítette a fiút a
helyettese elé. Deke Tyson magas, erős testalkatú férfi volt, korábban
zöldsapkás, és John rájött, hogy Bert még alkoholgőzösen sem mer
szembeszállni vele.
- Éjszakára magunkkal visszük a gyereket, Bert - mondta Deke. - Józanodjon
ki, aztán majd holnap beszélünk.
John sejtette, mit jelent ez a „beszélgetés”. Texas legtávolabbi csücskében a
megyei seriff szabad kezet kapott, hogy megvédje a körzetébe tartozó
állampolgárokat, és Deke Tyson nem habozott élni ezzel a felhatalmazással egy
kisgyerek védelmében. Bert Caldwell soha többé nem emelt kezet a fiára.
De a hegek megmaradtak... mind a hátán, mind a szívében, és már soha többé
nem érzett úgy az iránt az ember iránt, aki felnevelte, mint korábban.
John zsebre tette a fésűt, fogta a kulcsait és a virágosdobozt. Egy ilyen estén
nincs helyük a fájó emlékeknek. Mégis, más, kellemetlen gondolatok is
foglalkoztatták. Trey ma estére tervezte, hogy előbbre jut Cathyvel.
- Mit gondolsz, John? Szerinted nincs már itt az ideje? - kérdezte a hét elején,
miután elárulta, hogy szobát bérelt egy motelben Deltonban. John lehajolt, hogy
megkösse a cipőfűzőjét. Az öltözőben voltak, lezuhanyoztak és átöltöztek,
miután lefutották köreiket a pályán.
John szája sarkában megfeszültek az izmok, amikor kipréselte magából a
választ:
- Csak egy módon tudhatod meg, TD, és minél előbb, annál jobb, tekintve, hogy
jövőre valamennyien Miamiba készülünk. De miért épp a bálon? Cathy szépen
fel lesz öltözve, szép lesz a frizurája. És ha ti ketten nem lesztek ott a reggelinél,
akkor mindenki tudni fogja, hol vagytok, és mit csináltok. Szájára vesz ben-
neteket a város. Cathy jó hírére is gondolnod kéne.
- Már miért kéne? Mindenki tudja, hogy Cathy az enyém, és az is marad örökre.
Mihelyt vége a sulinak, feleségül veszem.
- Addig még sok idő van hátra, Trey. Addig még nagyon sok minden történhet.
- Velünk semmi nem fog történni. Nem történhet semmi. Nem engedem. -
Csalódottság árnyékolta be Trey arcát. - Már nem tudom magam
megtartóztatni, John. Az enyém kell legyen, vagy szakítanom kell vele, és
inkább meghalok, de nem tudok lemondani róla.
- Cathyvel megbeszélted?
- Melyik részét?
- Mindet, TD, az isten szerelmére! Tudja Cathy, hogy mibe akarod belevinni, és
hogy milyen következményekkel jár számára, ha nem engedelmeskedik?
- Úgy beszélsz, mintha kényszeríteném.
- Nem arra készülsz?
- A fenébe is, persze, hogy nem! Jézusom, John, azt hittem, megérted. Ha te is
annyira szerelmes volnál valakibe, mint én Catherine Anne-be, akkor tudnád,
milyen poklot járok meg.
John néhány percig semmit sem szólt. Kinyitotta az öltözőszekrényét, kivette
belőle a pulóverét, amelyre a sportesemények címkéi voltak felvarrva,
amelyeken jeleskedett. Treynek is volt ilyen, de az Cathy szekrényében lógott,
noha túl nagy volt a lányra, Trey pedig az előző évit viselte. John csak remélni
tudta, hogy nem vörösödött el nagyon az arca. Pontosan tudta, hogy Trey milyen
poklot jár meg.
- És Miss Emmára nem gondoltál? - kérdezte. - Ébren fogja várni Cathyt, és
abban a pillanatban, hogy meglát benneteket, tudni fogja, hogy mi történt.
- Ezért megyünk egy motelbe. Ott rendbe szedheti magát, és a nagyanyja nem
fog megtudni semmit.
Erre azért nem vennék mérget, gondolta John.
- Miért nem mondtad el Cathynek, mire készülsz? - kérdezte hangosan.
- Mert nem akartam megijeszteni.
- Cathy nem ijedős lány.
- Tudom, és én épp ettől vagyok megijedve - ezért is vártam ennyi ideig.
Nagyon közel állunk egymáshoz, de vajon akar-e... még közelebb kerülni? Mi
van, ha mégsem akar engem úgy... hogy én őt?
- Csak mert esetleg még nem akar szexet, nem jelenti azt, hogy nem szeret
téged, vagy hogy majd később sem akarja. Még csak tizenhét évesek vagyunk.
Talán fél attól, hogy teherbe eshet.
Trey a kombinációs zárral bekattintotta a szekrényét. Megrándult az egyik
arcizma, amikor válaszolt.
- Arra vigyázni fogok.
- Mégis hogyan? A kondomok sem teljesen megbízhatóak, főleg amilyen
strapának nálad vannak kitéve. - Treyt az akrobatikus szex rejtelmeibe a tavalyi
pomponlányok vezetője avatta be, aki a titkot szerencsére magával vitte a texasi
katolikus egyetemre még ősszel. John még két másik lányról is tudott, akikkel
Trey együtt volt már, de ők Deltonba jártak. De ezek a hírek sohasem jutottak el
Cathyhez. John eltűnődött, vajon mi lenne, ha mégis tudomást szerezne róluk.
Féltékeny lenne, megbántódna, dühöngene? Elfordulna Treytől, és őt
választaná? Vagy Trey kicsapongásait nem hűtlenségnek, bizalomvesztésnek
tekintené, hanem úgy gondolná, csak védeni akarja őt addig, amíg nem áll rá
maga is készen? Nehéz lett volna megmondani. Noha Cathy bizonyos
dolgokban olyan volt, mint egy nyitott könyv - a viselkedése, az elvei, az
önképe más tekintetben viszont kiszámíthatatlan. Hármójuk közül ő volt a
legérettebb. Hiába apró és látszik védtelennek, nem a fizikai erő számít, hanem
az egészséges önbecsülés ereje, és Trey ezt eddig még nem tette próbára.
- Azok a lányok semmit sem jelentettek, John - magyarázta most. - Számomra
csak egyetlen lány létezik és fog is létezni örökké, és ez Catherine Anne. O az
életem, a mindenem, lélegezni sem tudok nélküle. Megpróbáltam. Eljátszottam a
gondolattal, milyen lenne... ha egy időre eltávolodnék tőle, körülnéznék, de csak
arra tudtam gondolni, milyen lenne, ha nem volna az enyém... - A mondat vége
a semmibe veszett, és Trey egy sebesült veterán tekintetével nézett maga elé.
John pontosan tudta, milyen érzés elveszíteni Cathyt, rosszabb, mint távolról
szeretni, de mert a lány kezdettől fogva Treyhez vonzódott, John soha, a
szemöldökének egyetlen rezdülésével sem árulta el, hogyan érez iránta.
Felhozott még egy utolsó érvet.
- Nem kellene mégiscsak elmondanod Cathynek, hogy mit tervezel, esélyt adni
arra, hogy azt mondhassa, „talán majd máskor”?
Trey beleöklözött a szekrénybe.
- Ez annyira rád vall, John, esélyt adni a másiknak, hogy kihátrálhasson, mikor
pedig pontosan tudod, hogy amit akarsz neki, annál jobb nem történhetne vele.
Nem volt értelme tovább győzködni Treyt arról, hogy amiről úgy gondolja, a
másiknak a legjobb, az valójában neki a legjobb, csak nem hajlandó belátni.
Éppen ezért John teljes szívéből azt kívánta, hogy bármi történjék is Trey és
Cathy között ezen az éjszakán, azt mindketten akarják.
 Tizenharmadik fejezet


Trey utoljára megnézte magát Mabel néni hálószobájának tükrében. Túl magas
volt ahhoz, hogy lássa egész alakos képét, ezért le kellett hajoljon, hogy
meggyőződhessen róla, a fekete csokornyakkendője és a deréköve is rendesen
áll-e. Nem rajongott különösebben ezért a majomjelmezért - túl bonyolult
levetni de meg kell hagyni, pazarul festett benne, a lányok bolondulnak majd
utána. Remélte, hogy Cathy lesz az egyik.
Kivett egy zsebkendőt a fiókból, persze nem a ropogós újak közül valót, amihez
a nagynénje ragaszkodott, mondván, „ehhez a szmokinghoz nem illenek a
régiek, Trey drágám", hanem csak azért is a régiek közül. Gyöngyözött a
homloka, egyértelműen jelezve, mennyire ideges. Bosszantotta a feszültség, hisz
semmi kétség, ahogy kinéz, ma egyetlen lány sem lesz képes ellenállni neki.
De lehet, hogy Cathyre mégsem lesz hatással. Őrá soha nem azok a dolgok
hatottak, amik a többi lányra. Ő egész egyszerűen más volt, mint a többiek.
Pont. A többiek csinosak. Szerettek tréfálkozni, osztogatták a kegyeiket,
illegették-billegették magukat, flörtöltek, dobálták a hajukat, festették a
szempillájukat, visszamosolyogtak rá, de egyikük sem ejtette rabul a szívét úgy,
mint Cathy. Amikor legelőször hallotta Frank Sinatrától a My Funny Valentine
című dalt Mabel néni lemezgyűjteményéből, a szövegéről nyomban Cathy jutott
az eszébe. A zenekarban játszott, fuvolázott, az egyenruhájában elveszett, a
kalap karimája alól ki sem látott, ezért hátra kellett döntenie a fejét, amikor
lépkednie is kellett. Mégis, mint minden mást, ezt is tökéletesen csinálta, tartotta
a lépést a többiekkel, egyetlen ütemet sem vétett el. Cathy gyűlölte, amiért nem
nőtt magasabbra, „mélynövését’’ testi tökéletlenségnek élte meg, Trey azonban
tökéletesnek látta. Az ő Funny Valentine-jának gondolta, és el sem tudta volna
képzelni másmilyennek.
Most azonban mégis úgy érezte, kicsit puhatolóznia kellett volna, hogy
megtudja, hajlandó-e Cathy arra, amit ma estére remél. Nem mintha nem lettek
volna felhőtlenek az eddigi együtt- léteik, de azok... azok inkább amolyan
érzelmi együttlétek voltak, közös lelki utazások, persze nagyon boldogítóak.
Treyt örömmel töltötte el, amikor együtt tanultak, tévét néztek, vagy Rufusszal
bohóckodtak, és néha összeért a csípőjük, vagy átkarolhatta Cathyt, olykor
csókolóztak is, de soha semmi több nem történt. Semmihez sem voltak foghatók
azok a libabőrös pillanatok, amikor összetalálkozott a tekintetük a tömegben,
vagy amikor Cathy mellette elhaladva futólag megérintette a vállát, vagy amikor
megigazgatta Trey gallérját, és közben végigsimított a nyakszirtjén. Trey sokkal
intimebbnek találta ezeket a pillanatokat, mint amikor a Mustangja hátsó ülésén
kufircolt valakivel.
Volt valami izgató a várakozásban, mint amikor az ember a legszívesebben
belevágna a tortába, de sajnálja tönkretenni a cukormázat.
Így Trey nem akart semmit sem sürgetni. Tudta, annak is eljön majd az ideje. És
most eljött. Szerette Cathyt. Annyira szerette, hogy az már fájt, és eljutott addig
a pontig, amikor ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy kimutassa ezt a
szeretetet, és érezze, Cathy is ugyanígy szereti őt. Hát nem ez a szex lényege?
De mi van, ha Cathy nem így érez... Annyira félt ettől, hogy szinte
belebetegedett. Tudni akarta a választ, és eltökélte, hogy aznap este meg is tudja.
Megtörölte a homlokát, majd a zsebkendőt beletűrte az egyik zsebébe. Ezt fogja
ő használni, a másikat, a vásznat majd Cathynek ajánlja fel, ha szüksége lenne
rá.
- Trey Don? Elkészültél? - kérdezte a nagynénje a szobába lépve. - Itt a
fényképezőgép.
- Készebb már nem is lehetnék - felelte Trey, és biztos volt benne, hogy a
nagynénje nem hallja ki az iróniát a szavaiból. Elfordult a tükörtől. - Milyen
vagyok?
- Káprázatos - felelte Mabel. - Mikor lett az én kis unokaöcsémből ilyen
sármos, magas és elképesztően jóképű férfi?
Mabel ezzel a „kis unokaöcsém’’-mel akaratlanul is még idegesebbé tette Treyt.
Jobb lett volna, ha „kisfiam"-ot mond. Trey mostanában sokat gondolt a
szüleire, tűnődött, merre járhatnak, hogy látja-e még valaha őket, hogy büszkék
lennének-e, ha ludnák, hogy a suliban és az országban a menő irányítók közé
sorolják, s hogy négyes az átlaga? A nagynénje soha nem beszélt a szüleiről, de
Trey úgy sejtette, hogy az apja anélkül ejtette teherbe az anyját, hogy előzőleg
feleségül vette volna, aztán hallani sem akart róla vagy a gyerekről. Úgy
gondolta, hogy az anyja is csapodár lehetett, akibe szemernyi anyai ösztön sem
szorult, ezért aztán Mabel néninek és nagybátyjának „ajándékozta" őt, hiszen
nekik nem lehetett gyerekük. Ez a változat megnyugtatóbb volt a lelkének, mint
az, hogy az anyja egyáltalán nem akarta.
Némi bűntudatot érzett, amiért a szülei után sóvárog, amikor Mabel néni annyira
jó volt hozzá. Neki sokkal „jobb” árvaság jutott, mint Johnnak vagy épp
Cathynek, bár Miss Emma nagyon szerette az unokáját. John apja, vagy akárki
is ő, apaként egy lyukas garast sem ért, Miss Emma pedig anyagilag nagy ál-
dozatot hoz azért, hogy Cathyről gondoskodhasson. Mabel nénire sok pénzt
hagyott Trey nagybátyja, aki mezőgazdasági gépekkel üzletelt, ezért tudott a
nagynénje szmokingot vásárolni neki, miközben Johnnak a kölcsönzésre is csak
úgy futotta, hogy a téli szünidőben a Affiliated Foodsnál, a csomagolóban
dolgozott. A bál többi költségét Bert Caldwell állta.
Az ösztöndíj igazi istenáldása lesz valamennyiük számára, az egyetlen esély,
hogy Cathy orvosi tanulmányokba kezdhessen, John üzleti képzésre
jelentkezhessen, és ő ne szoruljon továbbra is a nagynénje anyagi segítségére.
Ráadásul ók hárman együtt maradhatnak. Mindannyian diplomát szereznek,
Cathy és ő összeházasodnak, ő megpróbál bekerülni a Nemzeti Futball Ligába,
vagy ha ez nem sikerül, akkor ott lesz az üzleti diplomája, és valamennyien
boldogan élnek, míg meg nem halnak.
De előbb még itt van a mai nap.
Na, én elmentem, Mabel néni - búcsúzott Trey. - Erre az estére örökké
emlékezni akarok.



- Miért nem együtt mentek mind a négyen? - kérdezte Emma Cathy tői.
A lány a törülköző alól, amivel az arcát takarta el, hogy védje magát nagyanyja
hajklakkpermete ellen, azt felelte:
- Gondolom, mert John kettesben akar maradni Bebe-bel.
- Mióta van ez így? - kérdezte Emma. - Eddig mindig négyesben
randizgattatok.
- Hát, gondolom, azóta, amióta... szorosabb a kapcsolatuk - felelte Cathy. - De
a bálon együtt leszünk, és egy asztalnál ülünk majd a reggelinél.
- Utána, gondolom, jössz egyenesen haza, igaz?
Cathy elvette az arca elől a törülközőt, és Emmának elakadt a lélegzete.
Káprázatosán festett az unokája. Most először smink volt rajta, dús fürtjeit az
arcából strasszokkal kirakott hajpánt szorította hátra, ami nagyszerűen illett a
földig érő, kék sifon- ruhához. Lillie Rubis estélyiruha-boltjában vásárolták,
Amaril- lóban. A hajpántot az eladónő ajánlotta, s önmagában egy vagyonba
került, de látva, milyen tökéletes kiegészítője a ruhának és Cathy szőke hajának,
Emma már nem bánta a borsos számlát.
- Hát persze, hogy hazajövök - mondta Cathy. - Hová máshová mennék?
- Te és Trey... ti nem? - Emma csak tanácstalanul legyintett.
- Ti tudjátok.
- Igen, tudom - mondta Cathy jót mosolyogva. - És neeeeem, nagymama, Trey
és én még nem. Van egy hallgatólagos megegyezés köztünk, hogy várunk, míg
idősebbek és érettebbek leszünk az ilyesmire.
Érettebbek? Emma letette a hajlakkot. Trey már régóta „érett”, és biztos, hogy
kezdett is valamit vele, de Emma abban is biztos volt, hogy nem Cathyvel. A
fiúkon mindig észrevenni, ha már elveszítették az ártatlanságukat. Emma két fiút
nevelt fel, tudta jól. Meglepte, hogy Cathy nem vette észre, de az is lehet, hogy
igen, csak nem akart tudomást venni róla. Olyan sok minden volt ennek a
lánynak a fejében, amiről Emma nem tudhatott, de az is igaz, hogy az unokája
olyan megszállottan készült az orvosi egyetemre - a kémiatanára egyszerűen
már csak dr. Bensonnak szólította -, hogy a jelek szerint észre sem vette, ami a
korabeli lányok számára olyannyira nyilvánvaló volt.
- Drágám - mondta Emma a torkát köszörülve -, ha te és Trey egyszer mégis
úgy döntőtök, hogy elég... érettek vagyok, akkor ugye tudod, mit kell tenned?
- Már hogy ne essek teherbe?
- Pontosan így értem.
- Persze, hogy tudom. Beveszem a tablettákat.
- Ó, akkor jó - mondta Emma döbbenten. - Felnőtt gondolkodásra vall.
Cathy elmosolyodott.
- Ne aggódj, nagymama! Már régóta tudom, mit csinálnak a madarak és a
méhek.
Csöngettek.
- Megjött Trey! - jelentette Cathy, és szélesen elmosolyodott, amitől még
szebbnek látszott. - Alig várom, hogy lássam a szmokingjában.
- Majd én beengedem - mondta Emma sietve. - Te csak végezz a toaletteddel.
Ajtót nyitott. Szentséges ég! Ez a fiú lélegzetállítóan fest, bizony, neki magának
sem kellene sok, hogy elcsábuljon. Emma szótlanul arrébb lépett, hogy utat
engedjen neki a kis nappaliba.
-Jó estét, Trey! Jól... nézel ki.
Trey elvigyorodott.
- Csak jól? Ennél több dicséretre nem futja, Miss Emma?
- Már így is eléggé elbíztad magad - felelte az asszony, amikor maga mögül
ruhasuhogást hallott. Trey szeme elkerekedett, a szája elnyílt.
Uram, segíts!, gondolta Emma.
- Catherine Anne... - nyögte Trey elbűvölten. - Olyan gyönyörű vagy...
- Igen, gyönyörű. És így is akarom visszakapni. Remélem, érted, mire célzok,
Trey Don Hall - mondta Emma nyomatékkal.
- De nagymama... - Cathy elnevette magát. Tréfálkozó-szenvedő
arckifejezéssel a plafonra emelte a tekintetét.
- Értettem, Miss Emma - mondta Trey, le sem véve a szemét Cathyről. - És
bízhat bennem. Még szebben hozom haza, mint ahogy elvittem.
 Tizennegyedik fejezet


Biztos, Catherine Anne? Várhatunk vele - mondta Trey felhúzott szemöldökkel,

aggodalmas tekintettel. - Talán izgulnom kellett volna.
- Örülök, hogy nem tetted - mondta Cathy. A szíve hangosan zakatolt.
- Nemet mondtál volna? - kérdezte Trey, és egyszerre csendült remény és
kétely a hangjából.
Ott álltak a bérelt szoba ajtaja előtt, Cathy feje búbja alig ért fel a fiú
csokornyakkendőjéig. Trey a kezében tartotta a kulcsot: útlevél volt ez életük
egy olyan pillanatához, ahonnan nincs visszatérés. Cathy nagyot nyelt, és
zavarát azzal próbálta leplezni, hogy Trey arcát simogatta.
- Hagyod, hogy bárki is nemet mondjon neked? - suttogta kedvesen
mosolyogva. - De nem, nem mondtam volna nemet. Csak hoztam volna
magammal ezt-azt...
A fiú feszengve kibökte:
- Vettem fogkefét és fogkrémet.
- Másra nem is lesz szükségem.
Trey már mindent előre elrendezett a szobában, a kulcsot is felvette, hogy
Cathynek ne kelljen a kocsiban várnia a motel előtt az éles neonfényben, míg
elkéri az éjszakai portástól. Az éjjeliszekrényeken virágok, az ágyon az otthoni
párnák, amiket Cathy mindig maga alá gyúrt, amikor együtt tanultak, és Trey az
ölébe hajtotta a fejét.
- A nagynénédnek nem fognak hiányozni? - kérdezte a lány.
- Majd kitalálok valamit. Csak arra gondoltam, így majd otthonosabban érzed
magad.
- Ez kedves tőled, Trey.
- Catherine Anne, én...
Trey közelebb lépett, és Cathy látta, hogy megfeszülnek az arcizmai, ahogy
formálja a szavakat.
- Igen, Trey?
- Szeretlek. Teljes szívemből szeretlek. Abban a másodpercben megszerettelek,
amikor kiszaladtál a nagymamád házából, hogy megigazítsd a hókirálynődet. És
szeretném megmutatni, hogy mennyire szeretlek.
- Hát, akkor - mondta Cathy a fiú nyakát átkarolva - hozzá is kezdhetnél.


- Nem akarlak elereszteni - mondta Trey Cathy arcát a két kezébe fogva Emma
házának bejárata előtt. Az elmúlt órák szenvedélye még ott tündökölt az arcán, a
tekintetében.
- Tudom - mondta Cathy gyengéden -, de mégis be kell mennem. Biztos, hogy
a nagymama még le sem feküdt.
- Szerinted megöl, ha meglát? Azt ígértem neki, hogy szebben hozlak haza,
mint ahogy elvittelek, de én úgy értettem...
- Pontosan tudom, hogy értetted, és sokkal szebbnek is érzem magam.
- Szebb is vagy, már ha ez lehetséges. Nem bántad meg?
- Nem, Trey. Nem bántam meg.
- És nem is fogod soha?
- Nem. Jó éjt, szerelmem.
Cathy megfogta Trey kezét, a fiú pedig megcsókolta. Az elválás fájdalmáról
árulkodó tekintettel búcsúztak, amikor Cathy belépett a házba, még mielőtt Trey
újra megcsókolhatta volna a verandán, a lámpafényben, ahol bárki, aki ébren
volt, láthatta őket hajnali háromkor. A bejárati ajtón volt egy dekorüveg. Cathy,
miután bezárta maga mögött az ajtót, az üvegre szorította a kezét, s Trey
ugyanezt tette kívülről. Egy idő után mindketten elengedték, de Cathy még égve
hagyta a világítást egészen addig, míg meg nem hallotta a fiú Mustangjának
motorzaját.
Rufus előjött, hogy üdvözölje Cathyt, csóválta a farkát, a tekintete azt kérdezte:
Minden... jól ment?
Cathy halkan elnevette magát, s leguggolt, hogy megsimogassa a nyakát.
- Igen, igen, minden nagyszerűen ment - súgta a boldogságtól elcsukló hangon.
A ház csöndes volt. A konyhában égett a villany, s amikor belépett, a
mosogatóban teáscsészét és egy kiskanalat talált, jelezve, hogy a nagyanyja
hajnalig virrasztott. Cathy boldog volt. A frizurája odalett, a sminknek már
nyoma sem volt. Reggel majd válaszol a kérdésekre, de az éjszaka hátralévő
óráiban újra akarta élni az emlékeket.
A szobájában lassan vetkőzött, megérintette azokat a helyeket, ahol Trey ujjai
kalandoztak, s még mindig érezte a fiú melegét és elevenségét magában. Mindig
is tudta, hogy előbb-utóbb eljön ez a pillanat, de arra nem számított, hogy a
szalagavató éjszakáján, s arra sem, hogy egy motelszobában. Erre a fordulatra
nem számított. Még akkor sem, amikor Trey forrón a fülébe súgta:
- Hagyjuk a csudába azt a reggelit. Elmegyünk valahová, ahol csak ketten
leszünk.
Cathy naivan arra gondolt, Trey Deltonba akarja vinni Denny- hez,
palacsintázni.
Minden úgy történt, ahogy a méh rátalál a maga virágára. Egy pillanatig sem
volt kínos levetkőzni a másik szeme láttára, olyan természetesen ment, mintha
egész életükben ezt tették volna. Tekintetüket egymáséba fúrva bújtak ki minden
ruhadarabjukból, aztán Trey az ágyra fektette, le sem vették a szemüket egy-
másról, miközben Trey áhítattal és szeretettel, mint egy imát, mondogatta a
nevét:
- Catherine Anne...
Közben cirógatta, simogatta. A teste tökéletesen, forrón simult az övéhez, szinte
alig vette észre azt a fájdalmas pillanatot, amikor a tenger elborította a partot, s
homok és víz eggyé váltak. Minden olyan csodálatos volt, s Cathy nagyon
meglepődött, amikor hirtelen nedvességet érzett az arcán, majd közelebb hajolva
Treyhez azt látta, hogy könnyek csorognak a szeméből.
- Trey! - kiáltotta rémülten. - Mi a baj?
- Semmi - mondta Trey, s még szorosabban ölelte magához. - Semmi a
világon. Csak... már nem érzem árvának magam.



Emma hallotta, amikor megjött Cathy, s óvatosan, lábujjhegyen a szobájához

osont, de Rufus követte; a körmei hangosan koppantak a keményfa padlón, így
lehetetlen volt hallgatózni. Emma egész éjjel nem aludt. Az egyik ablakon nem
húzta le redőnyt, hogy láthassa a csillagokat. A csillagos éjszakák mindig
megnyugtatták. Ha nyugtalan volt, mindig a csillagokat nézte, ahogy most is. De
talán a szomorúság a szó, ami pontosabban írja le az érzelmeit. Megtörtént hát.
Biztos volt benne. Az unokája elvesztette a szüzességét. Egy nagyanya megérzi
az ilyesmit. Cathy és Trey nem mentek el a bál után reggelizni a Kiwanis
Clubba. Az egyik szponzor idetelefonált, és megkérdezte, hogy a bálkirály és
királynője mikor teszi végre tiszteletét náluk. Megtörtént hát, amitől Emma
annyira félt.
Hétfő reggel első dolga lesz időpontot kérni dr. Thomastól Catherine Anne-nek,
hogy elmenjenek tablettát íratni.



Mabel megnézte az ébresztőóráját. Hajnali negyed négy. Trey itthon volt. Mabel
hálószobája a garázs mellett volt, s hallotta, amikor a fiú beállt. Mabel rossz
hangulatban volt. Amikor a fiú nem volt itthon, gyakran átkutatta a szobáját,
drogokat, csajos magazinokat, alkoholt, árulkodó naplókat keresett, s mindezt
azért, hogy tudja, mi történik Trey életében. A kondomokat már régen
megtalálta egy fiók mélyén, s láttukra megkönnyebbülten sóhajtott fel. Trey
hallani sem akart arról, hogy visszamenjen kontrollra dr. Thomashoz, s Mabelt
aggasztotta, amiért képtelen hatni rá.
- Majd elmegyek hozzá - hárította el az unokaöccse, ha Mabel felhozta, de
legalább védekezik, bízva a kedvező prognózisban. A kondomok aztán rendre
eltűntek, de soha nem olyankor, amikor Cathyvel randevúzott. Ma este sok
hiányzott belőlük.
Mabel azt remélte, hogy gyengéden bánt Cathyvel, s hogy ugyanúgy fogja
szeretni, mint eddig, de Trey természete annyira változékony volt.
Mindazonáltal Cathy olyan hatással volt rá, mint soha senki más. Különleges
lány volt: Cathy tartotta egyben Treyt.



John bement a házba, s mindjárt megcsapta a zsíros ételszag. Mindig ez fogadta,

ha itthon volt az apja. A lámpát égve hagyta neki a tűzhely felett, a fénye egy
serpenyőre és a szétfröccsent szalonnazsírra esett. A mosogatóban piszkos
edények tornyosultak, a tűzhely szélén koszos konyharuha lógott, apja lyukas
zoknijai és csizmái az asztal alatt, ahová lerúgta őket. Johnt a rosszullét
környékezte. Kioldotta a nyakkendőjét, s még annyit sem időzött tovább a
konyhában, hogy kiszáradt torkát felfrissítse egy pohár vízzel. A szobájában
ruhástól lefeküdt az ágyra, kezét a feje alá tette és a plafont bámulta.
Úgy döntött, reggel elmegy a misére. Már rég nem volt templomban. Amíg még
élt az anyja, soha egyetlen vasárnapot sem hagytak ki, elmentek a Szent Mátéba,
de mostanában már csak olyankor tért be, ha hiányzott az anyja, vagy ha lelki
békére vágyott. Reggel elmegy, mert nagy szüksége van a békére.
 Tizenötödik fejezet


A tavaszt felváltotta a nyár. Korábban, a három hónapos szünidő alatt Cathy,

Trey és John minden alkalmat megragadtak, hogy együtt lehessenek a napon.
Napolajtól csillogó testtel kifeküdtek Mabel hátsó udvarába, a medence mellé,
túráztak és piknikeztek a Palo Duro-kanyonban, a Meridian-tavon hajóztak Trey
nagy becsben tartott vitorlásával, lovat béreltek, és bejárták a Caprock-kanyon
nemzeti parkját. Trey és John barnára sültek, Cathy bőre mézarannyá pirult. A
fiúk sötétbarna haja világosabb lett egy árnyalattal, Cathyé aranysárgán fénylett.
De az utolsó előtti nyár már másmilyen volt. Mindhárman munkát kerestek
maguknak. Trey és John az Affiliated Foods áruházlánchoz álltak be, a
csomagolóba. Könnyűszerrel megelőzték a többi jelentkezőt, mivel az
üzemeltető úgy gondolta, a két fiú hírneve és népszerűsége jól jöhet a cégnek.
Egyikükben sem kellett csalódnia, mindketten szorgalmasan dolgoztak, és meg-
bízhatóak voltak; John ezt már bizonyította a karácsonyi szünet idején. Sok
rajongójuk képes volt órákat is álldogálni a kijáratnál, hogy szót válthassanak a
helyi szupersztárokkal, akiktől azt várták, hogy a következő őszön, immár
ifiként, a Kersey-i Hiúzok színeiben visszaszerezzék a tíz éve elvesztett bajnoki
címet.
Cathy dr. Graves, a helyi állatorvos segédje lett. Dr. Thomas, a körzeti orvos is
szívesen maga mellé vette volna, de Trey lebeszélte róla.
Ha elfogadod dr. Thomas ajánlatát, akkor csak papírokat fogsz töltögetni, míg
dr. Graves mellett nagyon sokat tanulhatsz, még akkor is, ha csak állatokat
gyógyít - mondta Cathynek, és Igaza lett. Cathy még csak pár hete volt dr.
Graves mellett, s az orvos máris felismerte, milyen gyors az észjárása, és
becsülte azért, ahogy a páciensekkel bánik, ezért a kisebb beavatkozásoknál már
Cathy is segíthetett.
John és Cathy számára elengedhetetlen volt a szünidős munka ahhoz, hogy az
elnyerni remélt ösztöndíjon túl fedezni tudják továbbtanulásuk költségeit.
Treynek azért kellett a munka, hogy ne hiányozzanak a barátai azok alatt a
hosszú órák alatt, amiket különben egymagában töltene. A nyáresték is
megváltoztak. A megelőző időkben valamennyien Emmánál vagy Mabelnél
gyűltek össze. Most, hacsak meg nem hívták Johnt, Trey egyedül ment át
Cathyékhez a nap végén.
- Lelkiismeret-furdalásom van - mondta. - Korábban mindig mindent együtt
csináltunk, de most, Cathy, nem tudom úgy befejezni a napot, hogy ne akarjalak
kizárólag a magaménak.
Ez a „hogy ne akarjalak kizárólag a magaménak” az esetek többségében
egyszerűen azt jelentette, hogy elautóztak valahová, és közben az álmaikról
beszélgettek, vagy csak megosztották egymással az aznapi élményeiket,
miközben szólt a rádió, és Cathy Trey vállán nyugtatta a fejét. Máskor úgy
kapcsolódtak ki, hogy Mabelnél vagy Emmánál tévéztek, s nem bánták, hogy
valamelyik gardedám ott van velük. Egyiküket sem vonzotta, hogy másokkal
együtt kocsiba pattanjanak, és elhajtsanak Main- be vagy Amarillóba egy-egy
mozielőadásra, se az, hogy lármás partikra járjanak.
- Az ember azt hihetné, hogy többéves házasok - mondta Emma Mabelnek,
látva, hogy a védenceik már attól is boldogok, ha egymás társaságában lehetnek.
De mindkét asszony tudta, hogy mit csinálnak, amikor csak jóval a szokott
időnél később érnek haza. A kondomok a bált követően rendszeresen eltűntek
Trey fiókjából, és Cathy dobozaiban is rendre megfogyatkoztak a sárga pirulák,
amiket a nagyanyja írattatott fel vele. Mindkét asszony örült annak, hogy a
fiatalok az eszüket is használják, nem csak a hormonjaik késztetésének
engednek.
Trey, John és Cathy voltak a városka sztárjai. Cathy lett az iskolában minden
idők legeredményesebb hallgatója, és ez utat nyitott neki az állami ösztöndíjhoz,
és a fiúk szavazataikkal neki adományozták „A legszebb lány” címet (a lányok
többsége Cissie Jane-re szavazott). Trey és John lettek az „osztály kedvencei”, a
„legnépszerűbbek", s a trióról úgy tartották, hogy eljövendő életükben ők
lesznek a legsikeresebbek, hisz valamennyien Miamiba készültek egyetemre, s
onnantól fogva már csak a hírnév és dicsőség várja őket: Cathyből orvos lesz, a
fiúk pedig bekerülnek az NFL-be.
- Catherine Anne, tudod, miért te vagy az egyetlen lány az életemben? -
kérdezte Trey egy este. A Mustangban feküdtek egymás mellett egy pléden,
amit Trey mindig magánál tartott. „Bújós takarónak” hívták, és John is tartott
ilyet a kocsijában. Johnét az anyja készítette, amikor a fiú még csak tipegő volt,
s Trey egyszer meglátta összehajtogatva a barátja öltözőszekrényének felső
polcán.
- Az meg micsoda? - kérdezte.
- Mi micsoda?
- Hát az a kék takaró.
- Azt még anyám kötötte nekem, amikor kicsi voltam.
- És... gyűrögeted?
- Hát... igen, néha igen.
- Mikor?
- Ha félek valamitől.
- S mindenhová magaddal viszed?
- Igen, TD. De miért kérded? Miért kerítesz ekkora feneket ennek?
- Azért, mert nekem nincs ilyenem.
De most már neki is lett. Soha senkinek nem vallotta meg, de ez volt az ő bújós
takarója, s a világ urának érezte magát, valahányszor Cathy meg ő rajta
feküdtek. Szent volt a számára. Őrizte a lány illatát, és őrizte a titkaikat. Soha
más lány ezen nem feküdt. Mabel néni sohasem látta, Trey maga mosta időről
időre a helyi mosodában, de az emlékek a mosás ellenére is benne maradtak.
- Miért én vagyok az egyetlen lány az életedben? - kérdezte Cathy. Tudta, hogy
a lányok a suliban majd’ megbolondulnak Tre- yért, s hogy folyton ott
lebzselnek körülötte a kurtánál is kurtább sortjaikban és feszülő pólóikban az
áruház környékén, csak azért, hogy flörtöljenek vele és Johnnal. Cathy,
meglepődve, amiért semmiféle féltékenységet nem érez, azon tűnődött, vajon
Trey elfogadta-e valaha is valamelyikük felajánlkozását.
Trey végigcirógatta Cathy testét, s az ujja a mellbimbóján állapodott meg egy
pillanatra. Majd szorosan magához ölelte a lányt, és a lelke tele volt a zenével és
az örvényléssel, amit a lány keltett benne.
- Azért, mert csak te tudsz úgy szeretni, ahogy nekem az jó.
Ezen a nyáron valahogy minden más volt, vagy csak másmilyennek tűnt.
Mindenki azt várta, hogy a száraz, perzselő hőség végre átadja a helyét az
enyhébb napoknak és hűvösebb éjszakáknak, amikor mindenki lassan
ráhangolódik a közelgő bajnokságsorozatra, amely egészen decemberig egész
Kersey-t lázban tartja majd. Senkinek sem volt kétsége afelől, hogy az országos
bajnokság trófeáját az idén a Kersey-i Hiúzok nyeri el. Hiszen itt játszik a régió,
sőt az egész ország legjobb irányítójátékosa és szélső elfogója, TD Hall és John
Caldwell, állították a pártoló klub tagjai.
De azért ott lógott a fenyegetés is a levegőben, a térség fő riválisa, a Delton
Rams, Deltoni Kosok még okozhatott meglepetést. A bajnoki cím elnyerésére
áhítozó Hiúzoknak előbb még le kell győznie a Kosok csapatát, s az előzetes
felmérések azt jelezték, hogy évek óta most először a Delton csapata erős
ellenfélnek bizonyulhat, s meghiúsíthatja a Kersey bejutását. Az efféle latol-
gatások csak növelték az aggodalmakat mindenütt, ahol az emberek a városban
összejöttek, a postán, a biliárdszalonokban, a gyógyszertárakban, a
templomokban, a szabadkőműves páholyokban, a büfékben és a kertekben,
ahová az emberek vacsora után kitelepedtek, hogy élvezzék a hűvösebb estéket.
Senki nem látta a nyugtalanság legcsekélyebb jelét sem Treyen és Johnon, de
Cathy, akit feszültté tett a rájuk nehezedő nyomás, egy nap észrevette, hogy
Trey valahogy megváltozott. Augusztus vége volt, és már csak egy hét
választotta el őket a bajnokság megkezdésétől.
- Mi a baj? - kérdezte szombat délután Treytől, s remélte, hogy megkapja a
választ. - Nagyon hallgatag vagy ma.
Aznap estére tervezték a pártoló klub nyitó barbecue-partiját a rodeópályán.
Fontos esemény volt, amin a csapat tagjai egyen- sapkában, az iskola fehér-
szürke, számozott mezében vonultak végig a vörös szőnyegen, ahová egyenként
szólították őket. A kezdőjátékosok, köztük a sztárok, Trey és John, sorakoznak
fel utoljára. Az elvárások nehéz súllyal telepedtek a vállukra.
- Aggódom - mondta Trey.
- Miért?
- A Miamiból jött levél miatt.
Cathy felvonta a szemöldökét. A lány már olvasta a levelet, amelyben a Miami
Egyetem ösztöndíjat ajánl Treynek, ha játszik a Hurrikánok csapatában. Két
fontos feltételt szabtak. Trey tanulmányi és felvételi eredményeinek el kell
érniük a szükséges pontszámokat, és a futballjátéka meg kell feleljen az edző
elvárásainak.
- Pontosabban?
- Mi van, ha mégsem nyerjük meg a helyi bajnokságot? Mueller edző
meggondolhatja magát, és mégsem szerződtet bennünket.
Cathynek ismerősen csengett Sammy Mueller neve, hiszen Trey gyakran
emlegette. Mueller volt a Miami Hurrikánok teljhatalmú edzője. S Cathy azt is
tudta, milyen fontossággal bír az a nap, amikor az edző aláírja az új játékosokkal
a szerződéseket. A média is nyomon követi az eseményt, amelyet minden év
februárjának első szerdáján tartanak, a végzősök ilyenkor látják el kézjegyükkel
a kötelezettségvállaló levelet választott egyetemük vagy főiskolájuk csapatával.
Ez a dátum mindig ott volt Trey fejében, és Mabel is pirossal karikázta be a
naptárában. Mueller edző leveléből egyértelműen kiderült, hogy egy-egy posztra
csak bizonyos számú játékost szerződtet, és ha a helyek beteltek, akkor az
ösztöndíjra tett javaslatokat visszavonják. Ez a klauzúra kétségtelen kiutat
jelentett Mueller edzőnek és a többieknek arra az esetre, ha valakivel szemben
meggondolnák magukat. Trey esetében ő volt az egyetlen irányító, akinek a
szerződtetésében gondolkodtak.
Cathy megsimogatta Trey napbarnított karját. Ujjatlan trikó volt rajta, mivel
segített Cathynek kitakarítani az állatok ketreceit az állatkórházban. A rendelő
szombat délben már bezárt, ezért csak ketten voltak.
- Csak azt tudom mondani, amit John is mondana: egyszerre csak egy dologra
koncentrálj, s abba adj bele mindent. Ennél többet nem tehetsz.
- Johnnál ez biztosan beválik - fortyant fel Trey. - De én nem tudok ilyen
laissez-faire lenni. Nekem kötelezettségeim vannak.
Trey szeretett francia kifejezésekkel dobálózni. Cathy titokban jól mulatott ezen,
de most nem mosolygott. A fiú nagyon zaklatottnak látszott, és Cathy nem tudta,
ezúttal hogyan nyugtathatná meg.
- Kötelezettségeid? - ismételte meg.
- Igen, Catherine Anne. - Ez úgy hangzott, mint valami szemrehányás, amiért a
lány nem érti. - John meg te miattam akartok Miamiba utazni. Ha én nem
beszéllek rá benneteket, akkor te első helyen a dél-kalifornai egyetemet jelölted
volna meg, és John a Texasban játszana. Nagyon félek, hogy ha elveszítjük a
mérkőzéseket, Muellernek se John, se én nem kellünk majd, és akkor mi lesz
velünk? Addigra már minden csapatnál betelik a létszám, és a jobb egyetemi
ösztöndíjakat is mind kiosztják. John nem tudja finanszírozni a tanulását, be kell
majd érnie azzal, ami jut neki. A Miami tandíját még Mabel néni sem engedheti
meg magának. Ok az ország egyik legdrágább egyeteme. Ha ez bekövetkezik,
akkor szét kell válnunk, és egyedül csak te mész Miamiba.
Kézzelfogható volt Trey kétségbeesése, szinte a betege lett. És most, hogy
kimondta, Cathy is úgy gondolta, Trey nem képzelődik, ez is előfordulhat.
Cathy eddig még nem számolt azzal, mi történne, ha Treynek fel kellene adnia
az álmait. Hogy fájna neki, abban nem kételkedett. Treyt egy pillanatra jeges
rémület fogta el. Egy törülközővel megdörzsölte az arcát, mintha csak így
akarná elűzni ezt a rémképet.
- Nem tudnám elviselni, Catherine Anne. Nem tudnám elviselni, hogy
nélkületek éljek.
Cathy magához húzta a fiú fejét.
- Idehallgass, Trey Don Hall - mondta. - Tudod, hogy az emberek legalább
kilencven százaléka bevonzza az aggodalmait? Használd a mentális energiáidat
arra, hogy az történjék, amit szeretnél. Úgy gondolj a jövőre, mint egy hegyre,
amit meg akarsz mászni, és ne arról fantáziálgass, hogy mi minden akar majd
ettől eltéríteni. Ha egyszer-kétszer el is térítenének, a hegy akkor is ott marad, és
megmásszuk, mi hárman, együtt.
Treynek megenyhült a hangja.
- Olyan jó, hogy vagy nekem, Catherine Anne. Mihez is kezdenék nélküled?
Cathy megveregette a fiú arcát.
- Ezt akkor kihúzhatjuk az aggodalomlistádról, Trey. Szabadulj meg ezektől a
negatív gondolatoktól. Menj fürödj le, öltözz fel szépen, készülj a nagy estédre.
A partin találkozunk.
- Jó, megyek, de előbb... - Trey a lány dereka köré kerítette a törülközőt, és
magához húzta. - Gyere csak! - Miután hosszan és szenvedélyesen
megcsókolta, vágytól izzó szemmel, mint már annyiszor, azt kérdezte: - Ugye
nem felejtesz el, amíg nem vagyok veled?
Cathy nevetve eltolta magától, és mint mindig, most is azt felelte:
- Mintha el tudnálak felejteni.
- A majomparádé ötkor kezdődik. El ne késs. Ott akarom látni a barátnőmet, és
azt akarom, hogy büszke legyen rám. - Trey újból megcsókolta Cathyt. - Nem
baj, hogy magadra hagylak?
- Nem, menj csak. Egy lélek sincs a közelben. Mindenki a rodeópályára készül.
Trey az ajtóból még visszakiáltott a kennelbe, ahol a lány épp egy kiskutyát
emelt ki a ketrecből, hogy azt is kitakaríthassa.
- El ne feledd becsukni az ajtót, Catherine Anne!
- Nem felejtem el! - kiáltott vissza Cathy, az ölében tartva a kis beagle kant,
míg kihúzta a ketrecből a papír alátétet. A lány még akkor is a kezében tartotta a
ficánkoló kiskutyát, amikor tiszta papírlapot fektetett le, és vizet meg ennivalót
öntött a tálakba. Élvezte, hogy a kis állat nyalogatja a karját, de a végén
kénytelen volt visszatenni a ketrecébe. - Sajnálom, kicsim, de mennem kell,
hogy átöltözzek a partira.
Cathy bezárta a ketrecet, és visszament a váróba. Amikor benyitott,
visszahőkölt, látva, ki van odabent. A Farkasember! Cathy még sohasem
találkozott vele, de a borzas, vörös hajból és szakadt ruházatából mindjárt
kitalálta, hogy nem lehet más, csak az a félelmetes remete, aki Miss Mabel
utcájának legeslegvégén lakik. Egy vérző, fekete-fehér collie-t tartott a karjában,
a szájkosarat a kezében fogta. Rufus mamája? Trey már vagy milliószor
elmesélte, hogy John és ő hogyan hozták el neki a Farkasember udvarából egy
zimankós januári estén a meglepetésnek szánt kiskutyát.
Egy szempillantás alatt döntött. Dr. Graves biztos azt mondta volna, hogy csukja
vissza az ajtót, és várja meg, míg a Farkasember elmegy, de annak a szegény kis
állatnak segítségre volt szüksége, méghozzá sürgős segítségre. Kötelessége
megmenteni az állatot, még ha dr. Graves ki is dobja miatta. A férfi épp akkor
jelzett az asztali csengővel, amikor a lány kinyitotta az ajtót.
- Segíthetek? - kérdezte Cathy, és kihúzta magát, hogy komolyabbnak látsszon.
A férfi megfordult. A szemöldöke ugyanolyan bozontos és vörös volt, mint a
haja és a szakálla.
- Igen, kisasszony - mondta. - A szukám megsérült. Egy prérifarkassal
verekedett.
A férfi őszintén aggódott a kutyájáért, és nem úgy nézett ki, mint akit az aznapi
bevétel érdekel a pénztárban, amit egy csinos, sortot és pólót viselő fruska őriz
csak.
- Sajnos dr. Graves nincs itt - mondta Cathy. - Én csak most nyáron vagyok
mellette, de szívesen segítek, ha úgy gondolja.
- Mikor jön vissza?
- Hétfő reggel. De meghagyta a telefonját sürgős esetre. Felhívhatom, ha
gondolja. - Cathy jól tudta, hogy dr. Graves akkor sem jönne, ha magához a
polgármesterhez hívnák. O a Hiúzokat patronáló klub elnöke, ő fogja ma este
bemutatni a csapat tagjait. Olyan kötelessége ez, amire egész héten izgatottan és
büszkén készült. Már biztos ott van a rodeópályán.
- Nyomban letagadtatná magát, ha megmondaná a nevemet - felelte erre a férfi.
- De a kutyámnak sürgős segítség kell.
- Pedig biztos megkérdezné a nevét - mondta Cathy. - Akarja, hogy
megnézzem a kutyust?
A kutya fájdalmasan nyöszörgött. S amikor levegőt vett, friss vér szivárgott az
oldalán tátongó sebből.
- Hálás lennék érte, kisasszony.
- Jöjjön a műtőbe - mondta Cathy.
Baja lehet abból, amit most csinál.
- Fektesse a kutyust az asztalra, és maradjon mellette, amíg hozok
fájdalomcsillapítót - mondta Cathy.
- Köszönöm, kisasszony. - A férfi odahajolt a kutya füléhez. Cathy érezte a
férfin a tanyaszagot. - Nyugalom, Molly. Ez a kedves hölgy meg fog
gyógyítani.
Cathy is ezt remélte, de mi lesz, ha mégsem sikerül meggyógyítania Mollyt? Mi
legyen? Félelmetesen néz ki ez az ember, és odakint néma csend honol, hisz
mindenki a rodeópályán van. Ettől egy pitbullt is a frász kerülgetne, de Cathy
nem félt. Elemében volt. A műtőben mindig nyugodtan és távolságtartóan visel-
kedett, nem számított, milyen súlyos volt egy-egy állat sérülése, vagy hogy
milyen vérmérsékletű volt az állat gazdája. Cathy gyorsan teleszívta altatóval az
injekciós tűt, és ügyesen beszúrta a reszkető testbe.
- Így ni. Ettől átmenetileg megszűnik a fájdalma, amíg én kitisztítom és
összevarrom a sebét.
- Mennyire súlyos, kisasszony?
- Mély a sebe, de túl fogja élni. De már nem lesz olyan fürge, mint korábban. -
Cathy kesztyűt húzott, az arcára maszkot kötött, és hozzálátott a munkához. Az
altató nyomban hatott, a férfi sztoikus nyugalommal végig ott maradt a kutya
mellett, és simogatta a fejét. Cathy eltekintett a klinika szabályzatától, miszerint
az állatok gazdáinak odakint kell várakozniuk. Azzal kísértené a szerencséjét, és
különben is, látszott, hogy a férfi mennyire szereti a kutyáját. - Mennyi idős
Molly? - kérdezte. Felfigyelt rá, hogy a collie-t ivartalanították.
- Tíz körül van. Maga Cathy Bensőn, ugye?
Cathy meglepetten kapta fel a fejét.
- Igen, én vagyok.
- Emma Bensőn unokája, akiért a fiúk a nyakukat kockáztatták. Mindenáron
egy kiskutyát akartak vinni magának.
Cathy a seb körül leborotválta a szőrt.
- Így szól a fáma.
- Tőlem szerezték - mondta a Farkasember büszkén, s közelebb hajolt. Cathy
úgy gondolta, azért, hogy lássa, megijeszti-e a hír.
- Én is így tudom - felelte a lány.
- Szóval tudja, ki vagyok?
Cathy nekiállt kitisztogatni a harapás nyomát.
- Igen, tudom.
- Gondolom, abból, amilyennek leírtak.
Cathy habozott, hogy udvarias legyen-e, vagy igazat mondjon. Némi szünet
után, miközben sietve dolgozott, nehogy elmúljon az altató hatása, azt felelte:
- Igen, uram. Abból.
A Farkasember elismerően felnevetett.
- Ez aztán az egyenes beszéd! Maga tényleg Miss Emma unokája, az bizony. -
A férfi megsimogatta a kutya füle tövét. - O a maga kiskutyájának a mamája.
Abból az egyetlen alomból, amit megengedtem a jó öreg Mollynak, hiszen senki
sem akart volna kutyát a Farkasembertől. Nem vagyok én olyan felelőtlen, mint
amilyennek beállítanak.
- Észrevettem.
A Farkasember nem szólt többet, és Cathy dolgozott tovább, tisztított, varrt,
kötözött. Amikor befejezte, levette a maszkot és a kesztyűket.
- Készen vagyunk, Mr. Wolfe. Adok antibiotikumot és fájdalomcsillapítót, meg
tablettákat, ha Molly rosszul érezné magát ébredés után. Csak akkor és annyi
gyógyszert szabad adnia neki, amennyi elő van írva. Legalább három hétig
pihennie kell, hogy a sebe begyógyuljon.
- Nagyszerű orvos lesz magából egy szép napon, kisasszony.
Cathy meglepődve azt kérdezte:
- Honnan tudja, hogy orvos akarok lenni?
A férfi elnevette magát. A sűrű, téglavörös bozont alól kivillantak a fogai.
- Kevés olyan dolog történik ebben a városban, amiről én ne tudnék,
kisasszony. És mennyivel tartozom? - Nem úgy nézett ki ez az ember, mint aki
fizetni tud, még ha azt is állította, ám Cathy nem merte megkockáztatni, hogy
pénzt kérjen. Kisebb műtétet végzett el, injekciót és gyógyszereket adott
anélkül, hogy képesítése lett volna hozzá.
- Semmivel - mondta. - Maradjon ez a kettőnk titka, ha nem bánja. Ha
Mollynak további segítségre lenne szüksége, elér a nagymamámnál, és
meglátom, mint tehetek érte.
A férfi megsimogatta a szakállát, a szeme cinkosan megvillant.
- Hát, ez nagyon kedves magától. Tartozom magának, kisasszony, és ne higgye,
hogy elfelejtem. Ugyanúgy nem felejtem a kedvességet, ahogy a bántást sem.
Hálásan köszönöm Molly nevében is.
A férfi a karjába vette a kutyáját, és Cathy ajtót nyitott neki. Kifelé menet a férfi
megállt.
- És még valami, kisasszony, ha nem veszi túlzott merészségnek.
- Mi lenne az, Mr. Wolfe?
- A választottja... Sajnáltam, hogy ő lett az. Vigyázzon a szívére.
Cathy csak ámult a nyitott ajtóban, a szeme elkerekedett. Ám ekkor megcsörrent
a telefon. A lány az órára nézett. 0, édes istenim! Már fél hat is elmúlt.
 Tizenhatodik fejezet


John - abban a pillanatban, hogy telefonált, és azt mondta, hogy átmegy hozzá -
tudta, hogy Trey rosszban sántikál. Mit akarhatna nála Cathy nélkül egy hideg,
szürke vasárnap délután, amikor ott üldögélhetne a melegben és kényelemben
Mabel vagy Emma néninél Cathyvel, akár ővele együtt is. Már az idejére sem
emlékezett, mikor Trey nem így töltötte a délutánját, várva a kiadós vacsorát.
Még sohasem látta ennyire izgatottnak egy játék miatt, mint a mostani deltoni
mérkőzés előtt. Trey meg volt győződve arról, hogy a jövője, valamennyiük
jövője attól függ, hogyan játszanak pénteken a Kosok ellen, sikerül-e
megverniük őket, hogy elháruljon az egyetlen akadály a továbbjutásuk elől.
Hogy tud valaki a pályán halálos nyugalommal játszani, a pályán kívül meg
ijedezni, mint riadt nyúl a réten? Minden rendben lesz. Október elején Sammy
Mueller edző személyesen látogatott el hozzájuk. Amarillóba repült, autót bérelt,
egy órát autózott Kersey-ig, egy motelben szállt meg pusztán azért, hogy
bemutatkozzon John apjának és Mabel néninek, s hogy biztosítsa
mindkettejüket, hogy ő és a Hurrikánok mennyire várják, hogy John és Trey ma-
gukra öltsék a narancs, zöld és fehér színeket. A Hiúzok 9-0-ra vezetnek idáig,
minden ellenfelüket könnyedén megverték. Trey egyedül a Kosok miatt
aggódott, eddig ők is veretlenek, de John úgy gondolta, túlbecsülik őket. A
védelmük jó, de csapnivaló az irányítójuk, mint vezér, keveset ér. A nyomába
sem ér Treynek az ellenfél védelmének felmérésében, és nem tud pillanatok alatt
váltani, ha olyasmit lát, ami nem a kedve szerint való. Trey mindig jó döntéseket
hozott, így mindketten a legjobb úton haladtak felé, hogy beválogassák őket
előbb a regionális, majd, ha szerencséjük kitart, az országos profi ligába.
Trey egetverő ostobasággal állt elő, ami szerinte minden problémájukat
megoldaná.
-Jézusom, TD, mi ütött beléd?! Elment az eszed?
- Épp ellenkezőleg. Ide figyelj, Tigris, ezzel a pengével egy bébi popsiját is
simára tudod borotválni anélkül, hogy felébredne - mondta Trey, és a szavai
igazolásául egy elemes masinát végighúzott a karján. - Látod? - Trey felmutatta
a borotvát, hogy megmutassa Johnnak a rajta maradt szőrszálakat, majd a simára
borotvált csíkot. - És semmit sem éreztem közben.
- Honnan van ez neked? Dr. Graves rendelőjéből loptad?
- Nem loptam, csak kölcsönvettem. Majd visszaviszem, ha mar megcsináltuk.
- Megcsináltuk? - kérdezte John döbbenten. - Ezúttal nem, TD. Ebben én nem
akarok részt venni. Egyedül csinálod, vagy sehogy. Az irányítónk vagy, az isten
szerelmére. És az irányítók nem trükköznek úgy, ahogy te kitervelted.
- Ezért nem fog senki rájönni, hogy mi tettük. Ugyan már, John! Képzeld csak
el, milyen képet vágnak azok a gyökerek, ha meglátják a kabalájukat.
- Én Turner edző képét látom, amit akkor vág, ha rajtakapnak minket.
Trey azzal az eszement ötlettel állt elő, hogy borotváljanak csíkokat a Delton
kabalakosának szőrébe, mintha egy hiúz karmai tépték volna meg. Amikor
Mabel néni egyszer tojásért és zöldségekért átküldte hozzájuk, Trey akkor tudta
meg, hogy Donny Harbison, egy velük egykorú fiú viseli gondját a kosnak.
Harbisonék Delton szélén éltek egy nagy farmon. John látásból ismerte a
családot, katolikusok voltak, a Szent Máté-templomba jártak. És Trey szentül
hitt abban, hogy a borotvált kos látványa demoralizálná a Kosok csapatát.
Másnapra tervezte az akciót.
- Nem fognak rajtakapni - erősködött. - Épp ezt magyarázom. Mrs. Harbison
azt mondta Mabel néninek, hogy szerdáig távol lesznek. Az a hülye fiuk pedig
hétfő délután zenekari próbán lesz a suliban. Majd ellógjuk az angolt, és bőven
visszaérünk az edzésre.
- Semmi kedvem ellógni az angolt.
- Azt mondjuk majd, hogy teleettük magunkat Bennie-nél, rosszul lettünk, ezért
nem tudtunk bemenni angolra. Átmegyünk egy üres terembe, hogy lefeküdjünk
kicsit. A fenébe, John, mi vagyunk a menők a csapatban. Szerinted ki nem fog
hinni nekünk?
- Látszani fog, hogy azt az állatot nem megtámadta valami, hanem megnyírták.
Ettől a Kosok egyáltalán nem fognak beijedni, csak még elszántabban küzdenek.
Trey dühösen felugrott az ágyról. Sok hely nem volt ahhoz John szobájában,
hogy fel s alá járkáljon. Dupla ágy, íróasztal, szekrény és egy szék volt
belezsúfolva az apró helyiségbe, s ehhez jött még a két kamasz fiú.
- Menjünk ki! - javasolta John. - A levegőn majd lehiggadsz.
- Segítened kell, Tigris. Nélküled nem megy. - Trey elővette a behízelgő,
rábeszélő hangját. - Hát nem érted, hogy mi forog kockán? Higgy nekem,
Mueller edző magasról tesz ránk, ha nincs a tarsolyunkban még néhány
győzelem. Vagy azt akarod, hogy elessünk azoktól az ösztöndíjaktól, és
mindegyikünk járja a maga útját? Azt akarod, hogy Cathy egyedül menjen,
nélkülem? Ezt akarod? - kérdezte kétségbeesetten.
- A jegyeid alapján is bejutsz, nincs miért aggódnod, TD. Ne dramatizáld a
helyzetet. Még az ösztöndíjra sincs szükséged.
- És? Nélküled menjek?
Trey ad absurdum dobta be ezt a lehetőséget, de John hirtelen úgy érezte, mintha
gyomorszájon vágták volna. Néha úgy gondolta, már-már egészségtelen, hogy
ők hárman ennyire ragaszkodnak egymáshoz, de ha őszinte akart lenni, be
kellett ismernie, hogy ő maga is képtelen elképzelni az életét Trey és Cathy
nélkül. Ők voltak a családja. Ők voltak az egyedüliek, akik szerették, s ők voltak
azok, akiket ő is szeretett. Egy mindenkiért, mindenki egyért! - és olyan régóta
tervezgették, hogy együtt mennek Miamiba, hogy minden más eshetőséget
figyelmen kívül hagytak.
- Ráadásul - folytatta Trey - ösztöndíj nélkül nem várhatom el Mabel nénitől,
hogy fizesse az ottani, magas tandíjat, amikor Itt, Texasban is nagyon jó
egyetemek vannak. Mi a futball presztízse miatt akarunk Miamiba menni, hogy
megalapozzuk a jövőnket az NFL-ben.
John továbbra is hajthatatlannak mutatkozott, de Trey pontosan tudta, mikor
inog meg a barátja. Visszaült mellé az ágyra.
- Minden elképzelhető segítségre szükségünk van, Tigris, hogy jól szerepeljünk
pénteken. És ezért számba kell vennünk minden eshetőséget, ami a javunkat
szolgálja. El tudod képzelni, mi történik, ha a Delton csapata az oldalvonalon
megpillantja a kabalaállatát péntek este? A szar is beléjük sül a rémülettől.
- Jaj, Trey...
- Ha te nem segítesz, akkor kénytelen leszek Gil Bakert magammal vinni.
Egyedül nem tudom megcsinálni.
Gil Baker! Gil Baker, az egyik védőjük, akkor sem tudná tartani a száját, ha
összevarrnák. Kikotyogná a titkot, büszkélkedne a kalandjával, és az egész
iskola tele lenne vele már kedd reggelre. Turner, az edzőjük pillanatnyi habozás
nélkül kidobná mindkettejüket a csapatból. O már csak ilyen. S mit gondolna
akkor Treyről Sammy Mueller? Még az is lehet, hogy törvénybe ütköző, amit
tesznek, és Treynek a seriff elé kellene állnia.
De John jól ismerte a barátját. Tudta, ha egyszer valamit a fejébe vesz, nincs az
az érv, amivel le lehetne beszélni róla.
- Tigris, megígérem, ha most az egyszer segítesz, soha többet nem kérek tőled
olyasmit, ami ellenedre van.
- Ezt majd meglátjuk. Jól van, de a fenébe is, ez az utolsó svindli, amibe
hagyom magam belerángatni, TD, és az egyetlen ok, amiért veled tartok az az,
hogy ne engedjem bántani azt az állatot.
Trey felemelte a tenyerét.
- Ez a beszéd, John!
Trey hétfőn nyomban hozzáfogott a terv végrehajtásához, miután Cathyvel,
Johnnal és Bebe-bel Bennie „hizlaldájában", ahogy ők nevezték, elfogyasztották
az ebédjüket, és visszamentek az iskolába a délutáni órákra.
- Nem érzem magam valami jól - panaszkodott.
- Mi a baj? - kérdezte Cathy.
Trey ráborult a kormányra, és a gyomrát fogta.
- Lehet, hogy valami nem volt friss.
- Jézusom, remélem, nem szalmonella.
- Még az is lehet.
John a szemét forgatva kibámult az ablakon.
Mire a szekrényeikhez értek, Trey meggyőzte az aggódó Cathyt, hogy rosszul
lett valamitől, amit Bennie-nél evett.
- Te hogy érzed magad, Tigris?
- Rosszul, de nem attól, amit Bennie-nél ettem.
A továbbiakban minden úgy ment, ahogy Trey eltervezte, és ők ketten
megérkeztek a Harbison-farmra, körülbelül akkor, amikor a többiek az
osztályban az Üvöltő szelek harmadik fejezetét tárgyalták.
Gyerekjáték lesz - jelentette ki Trey, s valóban, a farm teljesen elhagyatottnak
látszott. Békés, kék-arany őszi délután volt, csak egy kis szellő mozgott. Csupán
a levelek zörögtek a lábuk alatt, ahogy elindultak a ház vége felé.
Mindjárt meglátták az akolt, ahol a kis kos békésen eszegetett a vályúból.
Bizakodó tekintettel nézett fel, s bégetett hozzá. Aranyos kis jószág, gondolta
John.
- Nagyon vigyázz rá, TD - mondta.
- Vigyázni fogok. - Trey kinyitotta a kaput, s kezében a borotvával, belépett. -
Fogd szorosan, John.
Ekkor két dolog történt egyszerre, amitől John teljesen összezavarodott. Trey
ledobta a borotvát, és a dzsekije zsebéből elővett egy nagymacskakarmot, majd
a következő pillanatban John hallotta, hogy kivágódik a ház hátsó ajtaja.
Megfordulva azt látták, hogy Donny Harbison, ez a vézna, náluk sokkal kisebb
fiú rohan feléjük egy sodrófával.
- Tünés onnan, Trey Hall! - kiabálta.
John döbbenten nézett Treyre. Most már látta, mit tart a kezében. Egy kitömött
hiúz egyik mellső lába volt Mabel néni padlásáról.
- Mintha azt mondtad volna, hogy senki sem lesz itthon.
- Hát, tévedtem.
Pillanatok alatt történt minden. A dühös Donny Harbison odasózott Trey vállára,
mire Trey leejtette a hiúzkarmot. John felkapta és elhajította, nehogy Trey
használja Donny ellen. Erre Trey feldühödött, miközben igyekezett kitérni a
sodrófa útjából.
- Vedd el tőle a sodrófát, mielőtt eltöri a karomat, John! - kiabálta, amikor
végre sikerült megragadnia Donny nyakát. A fiú szabadulni próbált, és így
összekapaszkodva, őrült módon forogtak körbe-körbe.
- Trey, engedd el! - kiáltotta John a barátja karját rángatva, mert halálra
rémítette, hogy milyen hangok jönnek ki Donny torkából. Végül lehajolt, és a
vállával meglökte Trey térdét hátulról. Trey felhorkant, megroggyant, engedett a
szorítása, s mind a hárman a földre kerültek. Valakinek a feje közben nagyot
koppant.
John ugrott talpra elsőnek, majd Trey. John megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a
látása. Trey a vállát masszírozta.
- A francba, könnyen elbánhatott volna velem, John.
- Meg is érdemelted volna, TD. - Aztán a kezét nyújtotta Donny felé. - Gyere,
állj fel! - mondta, majd a következő pillanatban elakadt a lélegzete. -
Jézusom...
- Mi a baj, John?
- Meg se moccan.
Mindketten a mozdulatlan Donny Harbison fölé hajoltak.
- Hé, fiú! - mondta Trey, és megveregette a fiú arcát. - Ne bolondozz.
Sajnáljuk, de most már mondj valamit.
Ám Donny üveges szemekkel nézett felfelé.
John halálra váltan kitapogatta a fiú nyaki verőerét, majd a fülével a szája fölé
hajolt. Semmi. John elszörnyedve felállt, és csak bámult a fiú halott szemeibe.
Jeges rémület szorította össze a szívét.
- Nem... nem lélegzik, TD.
Trey falfehér lett.
- Az nem lehet. Csak elájult. Kérlek, ébredj, kérlek - könyörgött, és a
gallérjánál fogva felültette Donnyt.
John megragadta Trey karját, miközben a testét elöntötte a verejték.
- Ezt ne csináld, TD. Már nem segít rajta. Azt hiszem... azt hiszem, meghalt.
- Csak elájult. Nem látok vért. És semmije sem tört el.
- De igen, belül. Ahol nem látjuk.
- Nem lehet halott. Csak... csak elájult. - Trey sírva fakadt, és a fiú ingét
simogatta, mintha ettől életre kelhetne. - Hogy lehetne halott?
- Beverte a fejét a piknikasztalba.
Trey vádló tekintettel nézte a betonépítményt.
- O, istenem, John. Nem ezt akartam. Úgy volt, hogy nem lesz itthon. Most mit
csináljunk?
- Nem tudom. Gondolom, hívni kellene a mentőket - motyogta John, és egész
testében reszketett.
Trey a kezébe temette az arcát.
-Jaj, ne. Jaj, ne...
- Vagy Tyson seriffet.
- A seriff letartóztat. Nem, börtönbe zár.
- Nem, nem. Baleset volt.
- Hogyan magyarázzuk meg, miért vagyunk itt?
John erre nem tudott mit mondani.
Trey bénultan nézett le a halott fiúra.
- Nézd, John. Ott maradtak az ujjaim nyomai a nyakán. Ezt hogy magyarázzuk
meg? S nézd az ingét. Hiányzik egy gombja, és fel van túrva a föld. Tyson seriff
mindjárt tudni fogja, hogy verekedtünk. Gyilkossággal fognak megvádolni.
- Ha elmondod az igazat, Trey, akkor nem. Önvédelem volt. Tanúsítani fogom.
- És ha nem hisznek nekünk? Ó, istenem, John...
Gyilkossággal vádolnák Treyt? John megdörzsölte a homlokát.
Képtelen volt gondolkodni. Úgy érezte, mintha megbénult volna
Az agya, de valami mégis azt súgta, hogy Treynek igaza lehet. Lehet, hogy a
rendőrség nem hinne nekik, de Donny Harbisont sem hagyhatják itt így. Valaki
mást kell feltüntetni bűnösnek.
- Nem lehetne valami másnak álcázni? - kérdezte Trey. - Talán... hogy
felakasztotta magát?
Johnnak egy szempillantás alatt kitisztult az elméje.
- Nem, TD. Eszedbe ne jusson! Szó sem lehet róla! Donny katolikus. A
katolikusok azt vallják, hogy a pokolra jutnak, ha megölik magukat. Nem
szabad, hogy a szülei azt higgyék, hogy Donny a pokolban senyved örökkön
örökké.
- De akkor mit tehetnénk, John? - Treynek alig jött ki hang a torkán. - Talán
nem gyilkosságnak veszik, de akkor meg „halált okozó testi sértés”, emlékszel,
így tanultuk. Birtokháborítók vagyunk. Rosszban sántikáltunk. így fogják
megítélni, különösen Mrs. Harbison. Nem kedvel engem, és minden követ
megmozgat majd, hogy elítéljenek. Téged nem. Te nem vagy veszélyben. Az én
ötletem volt, az egészet én terveltem ki. De börtönbe zárnak érte.
- Nem tudhatod.
- Bizton állíthatod, hogy nem így lesz?
John nem állíthatta biztosan. Trey joggal pánikolt. Biztos, hogy eljárást
indítanak ellene. Még csak tizenhét éves, de a texasi törvények értelmében egy
tizenhét éves ember már felelős a tetteiért. John képtelen volt elképzelni, hogy a
legjobb barátja, szinte már testvére, rácsok mögött éli az életét. És nincs jövője,
az élete kettétörött. A gondolat végtelen keserűséggel töltötte el. Cathyt is
megölné. Ráadásul, ha ő nem avatkozik közbe, akkor talán Donny nem esik el,
és nem üti be a fejét. Trey erre még csak nem is utalt. És nem is fog. John
szorosan lehunyta a szemét, eszébe jutott egy nyári eset azokból az időkből,
amikor még csak kilencévesek voltak. Egy bika eredt utána, amikor egy legelőn
mentek át. Trey kiabált, üvöltött és köveket dobált a bika felé, hogy eltérítse,
majd magára vonva az állat figyelmét, nekiiramodott a másik irányba. Épphogy
át tudott lendülni a kerítésen, mielőtt a megdühödött állat elérte volna az ülepét a
szarvaival.
Trey ilyen volt. Egy barlangi medvével is megverekedett volna Johnért. A kis
kos gyászosan bégetett. Előmerészkedett a csetepaté után, hogy megnézze, mi
történt, és csak nézte a földön fekvő gondozóját. Johnnak görcsbe rándult a
gyomra. Donny már halott... Őt már nem lehet visszahozni, de Trey él. Isten
bocsásson meg nekem azért, amit mondani fogok.
- Emlékszel... emlékszel, arra az aberrált maszturbációra, amit Gil Baker
mutatott nekünk az egyik képeslapban, amikor az illető a végén megfojtotta
önmagát?
- Az autoerotikus asphyxiára? - hebegte Trey. John egy magazinra célzott, amit
Gil hozott be az öltözőbe, hogy bemutassa a technikát. Olyan emberek képei
voltak rajta, akik fellógatták magukat, hogy az oxigén útját elzárva erőteljesebb
orgazmust éljenek át. John és Trey mind a képeket, mind a „mutatványt”
obszcénnak, visszataszítónak találta. John hozzá sem nyúlt a laphoz, de mert
szekrényellenőrzést tartottak az iskolában, Gil ezt a lapot és még néhányat
Treyre bízta, hogy dugja el a kocsijában, amíg Gil másik rejtekhelyei nem talál
nekik. Otthon nem tarthatta, félt, hogy az anyja megtalálja.
- Igen - mondta John, és elborzadt a gondolatra, hogy a szülők hazatérve ilyen
helyzetben találják a fiukat. - Ebből majd tudni fogják, hogy Donny nem akarta
megölni magát. Csak egy nagyot akart élvezni.
Trey könnyes szemeit törölgetve felállt.
- Ez majd megmagyarázza a nyaki zúzódásokat... Ó, John, te egy zseni vagy.
Némán, de sietve, a rosszullét ellen küzdve bevitték az élettelen testet a pajtába.
Trey magával vitte a fiú ingét, amikor kirohant a kocsihoz, hogy behozza a
tiltott magazinokat, és az instrukciókat követve megcsomóztak egy kötelet,
levetkőztették Donnyt, és a testét olyan pozícióba rendezték, amely erotikus
fulladásos halálra utalt. Trey ledobta az újságokat a fellógatott test lábai elé,
egyet kinyitott a módszer leírásánál, közben John a fiú csizmáját, alsóneműjét,
farmerét és övét egy székre dobálta.
Amikor készen lettek, John azt mondta:
- Trey, még egy perc - s odamutatott a szarufára erősített felületre.
Trey bólintott, mire mindketten összekulcsolták a kezüket, és fejet hajtottak.
John keresztet vetett.
- Az atya, fiú és a szentlélek nevében. Uram, neked ajánljuk Donny Harbison
lelkét, és kérünk, bocsáss meg nekünk azért, amit elkövettünk.
- Ámen.
John ezzel megfordult, és sietve kifelé indult. Trey, még mindig összekulcsolt
kézzel, azt mondta:
- Még valami, John. - Megállította a kifelé igyekvőt. A derengő fényben a
szemei mint törött üvegcserepek csillantak. - Soha egyetlen szóval sem
árulhatjuk el senkinek, amit itt történt, még Cathynek sem. ígéred? Ez a kettőnk
titka kell, hogy maradjon, örökre, különben mindketten nagy bajban leszünk.
John elbizonytalanodott. Örökre... ez azt jelenti, hogy tényleg örökre. És Donny
szülei most már örökre úgy élik majd le az életüket, hogy soha nem fogják
megtudni, hogyan halt meg a fiuk. De neki Trey mellett kell kiállnia. Nem, soha
nem mondja el senkinek.
- Ígérem - mondta.
Trey megszorította a kezét.
- Köszönöm, John.
Esteledett, és mindketten tudták, hogy az edzés már elkezdődött. Utoljára még
összegereblyéztek, az ajtópántot hagyták, ahová leesett, hogy a kis kos kedvére
kijöhessen és legelésszen, ha akar. Felszedték a földről a borotvát, a leszakadt
gombot, és - jobb ötlet híján - magukkal vitték a sodrófát is. Már félúton voltak
hazafelé, amikor eszükbe jutott, hogy a hiúzkarmot a farmon felejtették.
 Tizenhetedik fejezet


Négy nappal később Deke Tyson seriff épp leült vacsorázni, amikor
megcsörrent a telefon. A felesége vette fel, intett neki, hogy folytassa az evést,
de kiderült, hogy a férjét keresik. Kedvesen azt mondta a telefonálónak, hogy a
férje már nincs szolgálatban, hívják az irodáját. Deke néhány falat után kihallot-
ta a felesége hangjából, hogy bárki van is a vonal másik végén, nem tágít, ezért a
kezét nyújtotta a kagyló után.
Paula bosszúsan a kezébe nyomta.
- Ismerős a hangja, de nem mutatkozott be. Micsoda arcátlanság, hogy ilyen
hosszú nap után még itthon is zavarnak! - Elég hangosan mondta, hogy a
telefonban is meghallják. - Még annyi időd sem volt, hogy levesd az
egyenruhádat.
Deke csillapítóan megveregette az asszony arcát, és beleszólt a telefonba.
-Tyson seriff. Miben segíthetek?
A férje arcát látva Paula, miután Deke a helyére tette a telefont, csípőre tett
kézzel azt mondta:
- Ne mondd, hogy megint el kell menned!
- Tennél nekem egy szelet húst két kenyér közé, drágám? Hosszú éjszakának
nézek elébe.
- Deke...
- Paula, kérlek, tedd meg.
Lou Harbison volt a telefonáló. Arra kérte a seriffet, hogy menjen el hozzájuk,
de senkit ne vigyen magával, még a helyettesét sem, és senkinek egy szót se
szóljon arról, amiről beszéltek. Lou és a felesége, Betty most jöttek haza néhány
napos távollét után Amarillóból, és a tizenhét éves fiukat holtan találták a
pajtában. Felakasztotta magát. Lou nem telefonált a hivatalba, mert azt akarta,
hogy Deke egyedül menjen megnézni a holttestet. Volt valami, amit Lou és
Betty el akart titkolni a nyilvánosság és a családtagok elől. Majd kiderül, mi az,
ha odaér.
Az autópályán még mindig a seriff fülébe csengett Lou szenvedő hangja, és
Deke a saját gyerekeire gondolt. A tizenkilenc éves fiára, aki Texasi
Műegyetemen tanul, és a lányára, aki idén végez, és most egy zenekari próbán
van, a pénteki nagy meccsre készülnek. Meg arra, hogy ez a tragédia hogyan fog
hatni rá és a feleségére. Paula szerette a lányát, de mégis a fia volt a szeme
fénye. Paula soha nem élne túl egy ilyen veszteséget, mint amilyen Bettyt érte.
Deke attól félt, hogy Betty sem fogja.
A szendvicsébe harapva eszébe jutott, hogy milyen keveset tud a családról, hisz
korábban a megye egy másik városában laktak. Azt tudta, hogy most a város
határában, egy tanyaházban élnek, amelyhez jó nagy farm is tartozik. Betty
apjától örökölték. Lou Harbison mérnökként dolgozott a városi
közműszolgáltatónál, Betty háztartásbeli volt, tojást és zöldséget árult a
helybelieknek. De egész életükben itt éltek a megyében. Két gyerekük volt, a
lányuk, Cindy beköltözött Amarillóba az oklahomai származású férjével. A fiuk,
Donny kissé váratlanul érkezett, hat vagy hét évvel Cindy után. Deke lánya,
Melissa említette, hogy találkozott vele egy nyári táborban. Melissának tetszett a
fiú, de kizártnak tartotta, hogy összejönnének, hisz abba a suliba járt, amelyik a
Kersey ellenfele.
A megyei seriff csak egy alkalommal járt hivatalosan a Harbison-farmon jó pár
téllel ezelőtt, amikor azért hívták, mert a kutyájuk megveszett. Lou képtelen volt
agyonlőni. Deke odament, a családot beküldte a házba, és azzal nyugtatta meg
őket, hogy Dot semmit sem fog érezni. Betty csak később küldött egy kö-
szönőlevelet neki, és csomagolt hozzá néhány üveg házi lekvárt is.
Deke azonban azt is tudta, hogy Harbisonék hithű katolikusok. Donny is az volt.
A katolikus egyház szigorúan tiltotta az öngyilkosságot, mert az illetőre
kárhozat várt. Deke el sem tudta képzelni, mi vihette rá Donnyt arra, hogy
kioltsa a saját életét, és kitegye a szüleit annak a megpróbáltatásnak, hogy a
fiukat egy örök életre a pokolban tudják.
Mire Deke megállt a ház előtt, a nap már lenyugodott, csak halványan derengett
a végtelen égbolton, mint a sebből szivárgó vér. Lou feltehetően jobban szerette
volna, ha Deke nem szolgálati autóval érkezik, de hát a seriff hivatalos
minőségében jött ide, és Lounak majd ki kell találnia valami magyarázatot arra,
hogy miért parkol a háza előtt a seriff autója. Nem mintha attól kellene tartania,
hogy mit gondolnak erről a szomszédok, hisz a legközelebbi is vagy egy
mérföldnyire lakik innen.
Lou, még mielőtt Deke kicsatolta volna a biztonsági övét, gyászos arccal
megjelent a verandán. Becsukta maga mögött az ajtót, és elébe jött Deke-nek.
- Jöjjön a pajtába, seriff! Hálás vagyok, amiért egyedül jött.
- Sajnálom, hogy emiatt kellett idejönnöm, Lou. Fogadja részvétemet. - Lou
egyetlen szó nélkül a kert végében lévő pajtához vezette a seriffet. Részben úgy
alakították ki, hogy Betty télen oda zárhassa be a csirkéit, és ez a szag érezhető
volt odabent. A bejáratnál Lou megtorpant, és csak intett a seriffnek, hogy
lépjen be.
Deke úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Az egyik alacsony
gerendáról, amin máskor virágokat és füveket szárítottak, most egy, a lányával
egyidős fiú lógott alá. Egy kék takaró fedte a testét a nyakától a fehér zoknis
lábáig. Deke-nek feltűnt, hogy a lábai úgy egy hüvelyknyire voltak a földtől. Ha
akarta volna, akkor a lábujjaival megtámaszthatta volna magát. Körülötte
szexlapok szétdobálva, az egyik nyitva, egy olyan oldalnál, amin az ittenihez
hasonló kép volt látható. Egy széken a közelben egy pár gondosan elhelyezett
csizma, mellette összehajtogatva a farmere és a fehér bokszeralsója.
- Szent ég, Lou! - nyögte Deke. Csavarta az orrát az oszlásnak induló test
szaga. - Mi történt itt?
- Azt reméltük, majd maga megmondja - felelte a férfi. - Mert Betty és én
elképzelni sem tudjuk. Leveheti a takarót, seriff, ha gondolja.
Sejtve, milyen látvány fogadja, Deke közelebb lépett, vigyázva az esetleges
nyomokra, és csupán ujjai hegyével érintve, lehúzta a takarót.
- Ó, Jézusom, Lou...
A fiún nem volt más, csak a zoknija, a hasa felfúvódott, zöldes színe a bomlásra
utalt. Egy vastag kötél volt a nyaka köré csavarva.
- Az anyja talált rá - mondta Lou. - Hogy nevezik ezt... szexuális perverziónak,
seriff?
- Autoerotikus asphyxiának - felelte Deke, és visszaterítette a fiú testére a
takarót. - Sokat nem tudok róla, csak azt, hogy mostanában nagy divat. - A
nyitott magazinra mutatott. - Itt épp ezt magyarázzák el. Alapvetően arról van
szó, hogy az illető fellógatja magát, hogy átmenetileg elzárja az oxigén és a vér
útját az agyba, mialatt maszturbál. A jelek szerint az oxigén és a vér hiánya
fokozza a szexuális élvezetet.
Lout az ájulás környékezte. Deke megfogta a karját, és kivezette az udvarra. A
konyhaablakban egy pillanatra Betty Harbison hamuszürke arca jelent meg,
olyan volt, mint egy kísértet.
- A felesége hogy viseli? - kérdezte Deke, és máris szemrehányást tett magának
gondolatban az ostoba kérdésért.
- Gondolhatja. Vigasztalhatatlan. Erre nincs magyarázat. S annyi minden van,
ami nem vall Donnyra.
- Például?
- Betty nagyon sokat foglalkozott vele. A fiú sok mindenben hasonlított az
anyjára. Mindig mindent rendben tartott. Mégis, a konyhában rendetlenség
fogadott bennünket...
Én semmit nem tudok erről az... autoerotikus - akármiről. Gondolom, akkor tört
rá a késztetés, míg uzsonnázott. Erre felpattant, és ott hagyta a megmaradt
szendvicsét meg a kakaóvajas süteményeit az asztalon. Minden csupa morzsa,
semmire sem csavarta vissza a tetejét, se a kakaóvajas üvegre, se a mustárosra.
Ilyet korábban sohasem csinált. Mindig mindent elrakott maga után.
- Megmutatná, hogy miről beszél?
- Persze.
A hátsó ajtón léptek be a tágas konyhába. Betty egy nagy, kerek asztalnál ült
némán és falfehéren. Deke-nek komoly erőfeszítésébe telt, hogy viszonozza a
pillantását, amikor az asszony felnézett.
- Drágám - mondta Lou kedvesen, és a kezébe fogta a felesége ernyedt kezét. -
A seriff van itt, hogy vizsgálódjon.
- Mit kell itt vizsgálni? - kérdezte Betty üres tekintettel.
- Említettem neki, hogy Donny sohasem hagyta volna itt így maga után az
asztalt.
Most már Deke is látta, hogy miről beszélt Lou. Az asztalon narancshéj, félig
elfogyasztott szendvics, félbe vágott sütemények, a kakaóvajas kés ledobva az
asztalra. Ugyanakkor a fiú szülei napokig távol voltak. Rengeteg ideje volt arra,
hogy rendet rakjon, mielőtt hazaérnek.
- Lou, mikor mentek el Amarillóba?
- Hétfőn, mindjárt reggeli után. Cindy délutánra várta a babáját. És ma jöttünk
vissza, hogy láthassuk a holnapi mérkőzést.
- Hétfő reggel - ismételte meg Deke lassan. Ma csütörtök van. A fiú vagy
hétfőn vagy kedden halhatott meg.
- Feltűnt még valami szokatlan?
- Hát, igen. Ramsey. Félig éhen halt, mire megjöttünk.
- Ramsey?
- Ramsey a focicsapatunk kabalaállata, Donny gondozta. Amikor hazajöttünk, a
retesz nem volt rátolva. A pöcköt a szénában találtuk meg, Donny azt sosem
dobta volna félre. Az a kis jószág akolhoz szokott, a kapuval nem próbálkozott.
Könnyűszerrel kijöhetett volna, hogy lelegelje a füvet az udvaron, de odabent
maradt, és majdnem éhen halt. Csak arra tudok gondolni... - Lou arrébb lépett,
hogy a felesége ne hallja -, hogy Donny arra gondolt. .. ha történne vele valami,
és ha kiveszi a pecket, akkor Ramsey kijön, ha már nincs mit ennie.
- Maradjon itt Bettyvel, amíg körülnézek - mondta Deke. - És tudna valami
világosságot csinálni odakintre?
- Persze - mondta Lou, és felkattintott egy kapcsolót.
Világos lett odakint. Deke mégis kiment a kocsijához, hogy magához vegyen
egy elemlámpát. Végigpásztázta a földet. Mit is keresett? Talán dulakodás
nyomát? Semmi ilyesmit nem talált, de a karám körül a száraz levelek borította,
ledöngölt föld frissen volt gereblyézve. Deke végigpásztázott a kerítés mentén.
Elkapta a kos riadt tekintetét; az állat félénken szuszogott, de nem jött elő a
vackáról. A pöcök most a helyén volt. Az akolban friss élelem.
Deke benézett a beton piknikasztal alá, és valamit észrevett a sötétben.
Négykézlábra ereszkedet, egy zsebkendővel megfogta és kihalászta. Egy szürke
macskaféle kitömött mellső végtagja volt; erre a csontok és a porcok hiányából
jött rá. Ahhoz túl nagy volt, hogy házimacska legyen. A karmai görbék és
borotvaélesek voltak, és Deke arra gyanakodott, hogy pumához vagy hiúzhoz
tartozhatott.
- Lou! - kiáltotta.
Harbison, aki a nyitott konyhaablaknál állt, nyomban megjelent. Deke
megmutatta neki a karmot.
- Látta már ezt?
Lou nyúlt, hogy elvegye, de Deke nem adta oda.
- Jobb, ha nem ér hozzá. Lehet, hogy bizonyíték.
- Bizonyíték? - ismételte meg a férfi erőtlenül.
- Ha esetleg mégsem baleset volt. Szóval a maguké?
Lou szomorú arccal vizsgálgatta.
- Nem. Még sohasem láttam.
- A piknikasztal alatt találtam. Hogy kerülhetett oda?
- Nem tudom. Volt itt egy csavargó a múlt héten, a pajtában aludt, ott találtunk
rá a nyomaira. Lezártuk a pajtát. De másnap visszajött, és az akolban húzta meg
magát. Talán az övé volt. Az ilyenfélék kabalából vagy fegyverként őriznek
ilyesmit.
- Itt frissen gereblyéztek. Miért? - kérdezte Deke.
Lou odanézett, majd megvonta a vállát.
- Donny csinálhatta, míg nem voltunk itthon. Szeretett mindent rendben tartani.
- Igen, ezt már mondta - jegyezte meg Deke. - Beteszem ezt a kocsiba, de
mindjárt visszajövök.
- Seriff... - Lou zsebre dugta a kezét, és szembefordult Tysonnal. - Nem
akarunk nyomozást. Ezért is kértem, hogy egyedül jöjjön. Baleset volt,
egyértelmű, egyszerű baleset. Illetve... - megrándult a szája széle - egyáltalán
nem egyértelmű vagy egyszerű. Donny tette magával. Hogy miért, csak az isten
tudja. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy a gyereket érdekli a pornográfia, a
szexuális fantáziálás... - Lou megrándult, erőt vett rajta a felindulás.
Deke a vállára tette a kezét.
- Beszéljünk azokról a képeslapokról - mondta halkan. - Látta már azokat
korábban? Hová dughatta őket?
- Valószínűleg a szobájába, én még sosem láttam nála ilyesmit.
- Betty sem találhatott rájuk, amikor összeszedte a piszkos ruhákat? - Az
anyáknak általában jó érzékük van ahhoz, hogy kiszagolják a nem odaillő
holmikat. Deke-nek Paula jutott eszébe, aki egyszer a fia kempinghátizsákjába
dugva talált hasonló magazint, amikor ki akarta tenni a zsákot szellőzni.
- A fiúk értenek hozzá, hogyan dugják el a dolgaikat az anyjuk elől - mondta
Lou.
Deke ezzel magában nem értett egyet, de csak annyit mondott.
- Na és maga elől? Nem is sejtette, hogy ilyesmik érdeklik?
Lou megrázta a fejét.
- Nem, és ez a legmegdöbbentőbb. Donnyt érdekelték a lányok, de az
érdeklődése egészséges volt a lányok és a szex iránt. Úgy értem, soha nem
hallottam vagy láttam, hogy buja dolgokon járna az esze.
- Hát ezért kell nyomoznunk, Lou, ezért kell, hogy az igazságügyi orvos
szakértő kiderítse, mi volt a halál igazi oka. Más is lehetett itt, mint amit látunk.
- Nem! - Lou hevesen megrázta Deke karját. - Nem nyomozhat, nem hozhatja
ide a helyettesét. Nem kell boncolás, és az sem, hogy az egész bekerüljön a
lapokba. Nem bírnám elviselni. És Betty belehalna a szégyenbe. Soha többet
nem tudnánk emelt fővel az emberek szemébe nézni. Bár felöltöztettem volna a
fiamat, de azt akartam, hogy lássa... nem követett el öngyilkosságot. Mert annak
látszott volna, ha inget és nadrágot húzok rá, és elveszem azokat a lapokat.
- Az inge? Hol van az inge? Gondolom, az is volt rajta, amikor kiment a
pajtába. November van, Lou.
- Nem... Nem tudom - mondta Lou a homlokát ráncolva. - Ez nekünk
eszünkbe sem jutott. Mindent úgy hagytunk, ahogy volt. A konyhában sem
hagyta.
- Lou, amíg én ezt kiviszem a kocsiba, tegye meg, hogy megnézi, hol lehet az
ing, amit feltehetően viselt. Bettynek nem kell szólnia róla. Nem hiszem, hogy
Donny, amikor erőt vett rajta a vágy, bevitte volna a szobájába, hogy felakassza,
miközben a konyhaasztalt úgy hagyta, ahogy van.
Lou kelletlenül bement a házba, mialatt Deke a rendőrautóban bezacskózta a
hiúzkarmot. Apró sejtelmek cikáztak a fejében. A megyében ő volt a törvény
képviselője. Bármennyire szerette volna tiszteletben tartani a Harbison család
érzelmeit és magánszféráját, nem volt meggyőződve arról, hogy Donny halála
baleset volt. Ellentmondás volt a rendetlenség, amit a konyhaasztalon hagyott,
meg a szépen összehajtogatott, levetett ruhák között. De akkor mi a magyarázat?
Öngyilkosság? Nem, Deke úgy gondolta, ez teljességgel kizárható. A fiú nem
engedte volna, hogy ilyen állapotban találjanak rá, és bizonyára búcsúlevelet
hagyott volna. S még egy apróság. Kihagyná egy deltoni iskolás a szezon
legnagyobb meccsét, a péntekit? A Delton és a Kersey fej-fej mellett álltak az
idei mérkőzéseken. Nem marad más, csak a gyilkosság, de ki akarta volna
megölni Donny Harbisont, és miért?
Deke magában sorba rendezte a vizsgálandókat, majd kesztyűt húzott, és
bezacskózta a magazinokat és a kötelet. Többet kell tudnia, ki kell derítenie,
volt-e Donnynak életbiztosítása, át kell kutatnia Donny kocsiját, hogy talál-e
benne még több pornóújságot, megkérdezni a szomszédokat, hogy látták-e azt a
csavargót, ki kell kérdeznie Donny barátait és tanárait a Deltonban. Az
újságokat meg a kötelet be kell küldeni Amarillóba, hogy keressenek rajtuk
ujjlenyomatokat.
Lou már a hátsó udvarban várta.
- Az inge sehol sincs, seriff.
- Nem találja ezt egy kicsit furcsának, Lou?
- De, talán igen, de ez sem számít. Betty és én már megbeszéltünk mindent.
Nem akarjuk, hogy az emberek Donny halálán csámcsogjanak. Kérem, seriff,
könyörgök. Gondoljon bele, mi lenne, ha a maga fiával történt volna. Maga és a
felesége hogyan éreznék magukat?
Deke nem válaszolt. Paula könyörögne, hogy tussolják el, de ő tudni akarná,
hogy mi történt a fiával.
- Erre nem tudok mit mondani, Lou.
Betty Harbison lépett ki az ajtón, a szeméből könnyek csorogtak.
- Kérem, seriff... - Letérdelt Deke előtt, és kétségbeesetten a férfi karjába
kapaszkodott. - Könyörgök. Ne engedje, hogy mindez napvilágra kerüljön. A
papunk nem fog érte gyászmisét mondani, ha megtudja. Nem fogja engedni,
hogy megszentelt földbe temessük el. Donny halálát öngyilkosságnak fogja
tekinteni, mert szándékos és kockázatos volt. Nem akarjuk, hogy a lányunk
megtudja, hogyan halt meg az öccse. Kérem, seriff... - Betty elengedte Tyson
karját, és a kezébe temette az arcát.
- Betty... Betty... - csillapította Lou. Letérdelt a felesége mellé, és átölelte a
vállát.
Deke zavarba jött leplezetlen fájdalmuk láttán, apai szíve elfacsarodott, és végül
azt mondta:
- Jól van, Betty, jól van. Megkérem az orvost, hogy jöjjön ide egyedül. Alá kell
írnia a halotti bizonyítványt, de benne megbízhatunk. Senkinek sem fog szólni
róla. A bizonyítványban halálos kimenetelű balesetet tüntetünk fel a halál
okaként, és ezzel vége. Négyünkön kívül senki sem fogja tudni, hogy mi történt.
Maguk Louval menjenek be a házba, és hívják a halottszállítókat. Én majd a
pajtában várom meg Waltert. Levágjuk Donnyt, és rendbe tesszük, mire
ideérnek a halottszállítók.
Betty szipogva a férje nyakába borult, Deke pedig a kocsijához Indult, hogy
hívja az orvost. Képtelen volt nézni, ahogy Lou könnyei a felesége hajára
potyognak.
 Tizennyolcadik fejezet


A Kersey-i Hiúzok csapata 41:6-ra verte meg a Deltoni Kosok csapatát, olyan
fölényben játszottak, hogy Turner edző az utolsó negyedre a kispadra ültette
Treyt és Johnt. Az újságok országszerte arról cikkeztek, hogy a Kersey játékosai
úgy hatoltak át a Delton védelmén, mint kés a papírmasén. A csapat tagjai a
mérkőzés után a vállukra emelték két oszlopos tagjukat, ám se a rajongók, se a
média kamerái nem tudtak elcsípni diadalmas mosolyt a két fiú arcán.
A történelmi meccs délutánjáig Trey és John attól reszkettek, hogy Tyson seriff
autója megáll a házuk előtt, és a férfi hivatalos minőségében bekopogtat az
ajtajukon. De semmi ilyesmi nem történt. Az újságok egy szót sem írtak Donny
haláláról, csak egy nekrológ jelent meg, amelyből az emberek megtudták, hogy
a fiú szülei néhány nap távoliét után hazatérve a fiukat holtan találták a pajtában.
Baleset érte. Mindkét iskola zászlaját félárbocra engedték. A temetésen csak a
szűkebb család tagjai vehettek részt.
- Ti meg miért lógatjátok az orrotokat? - kérdezte a két sztárjától Ron Turner
egyszerre vidáman és nyugtalanul a mérkőzés után. Trey és John maradt
utolsónak az öltözőben. A többiek már a pártoló klubban ünnepelték a
győzelmüket. Az edző azért maradt hátra, hogy csillapítsa nyugtalanságát. -
Dagadoznia kellene a melleteknek, fiúk, ti pedig olyan gyászos arcot vágtok,
mintha elveszítettétek volna a bajnokságot.
- Semmi bajunk - mondta Trey. - Igaz, John?
John azzal bajlódott, hogy begombolja a pólóját.
- Persze.
Turner a fiúk vállára tette a kezét.
- Mi a baj? Nem nagyon kerestétek egymás társaságát a múlt héten.
Összekaptatok, igaz?
Nem, uram - felelte Trey. Az edző volt az egyetlen ember, akit Trey uramnak
szólított. - Csak nagy volt a feszültség bennünk, igaz, John? - A tekintetével
szinte könyörgött.
John bólintott.
- Így van - mondta.
Ron Turner a homlokát ráncolta.
- Csak nem még mindig az a vírus, amit Bennie-nél nyaltatok be?
- Az is lehet - mondta Trey, és sietve Johnra pillantott.
Turner edző kétkedő tekintettel figyelte őket.
- Miért nem hiszek nektek? Valami nincs rendben veletek, fiúk, de nem akarok
faggatózni ma este. Azt akarom, hogy beszéljétek meg, tisztázzátok egymás
között, itt és most. Az ünnepség megvár benneteket. Megmondom Cathynek és
Bebe-nek, hogy itt vagytok. A jövő héten lesz egy helyi mérkőzés, és azt
akarom, hogy addigra minden rendben legyen. Ami még fontosabb: szeretném,
ha rendbe hoznátok a barátságotokat. A ti barátságotok, fiúk, nagyon ritka és
nagyon értékes, ilyesmi csak egyszer adódik az életben, és sokan soha meg sem
tapasztalják. Ne hagyjátok veszni, a szívetekre hallgassatok, és beszéljétek meg,
jó?
Turner edző látta, hogy a szavai nem voltak különösebb hatással a fiúkra, de
mindketten bólintottak, és Trey azt mondta:
- Rendben, uram.
Miután az edző elment, a két jó barát továbbra is kerülte a másik tekintetét;
feszengtek egymás társaságában. Mindkettőjük fején ott volt a sapka, amit a
pártoló klub készíttetett a bálra, rajta a felirat: 1985. HELYI BAJNOKSÁG. A
meccs után osztották ki a játékosoknak. Trey és John hétfő óta - az iskolai órák
és az edzések kivételével - önkéntelenül kerülte a másik társaságát, hogy ne
kelljen beszélniük arról, ami történt. Az edzések után John a Szent Mátéba ment,
Trey pedig minden szabad percét Cathyvel töltötte.
Trey, szégyenkezve és kínlódva, Johnra pillantott. Megköszörülte a torkát:
- Sajnálom, Tigris. Istenre esküszöm, hogy sajnálom.
- Még szép, TD.
- Azt hittem, hogy sokkal erősebb.
- Tévedtél. És miért hoztad magaddal azt a hiúzmancsot?
Trey elvörösödött. Lerogyott az egyik padra, és levette a fejéről a sapkát.
Lehunyta a szemét, és az ujjaival megdörzsölte a homlokát, mintha a fejfájását
akarná csillapítani.
- Mert az egész szezonban attól rettegtem... hogy mindent elveszítek, mindent,
amiért dolgoztunk. Majd beleőrültem. Arra gondoltam... néhány igazi
hiúzkarom nyom hatásosabb lesz, nagyobb biztonságot ad nekünk.
Bűnbánó arccal nézett fel, magas arccsontján ottmaradtak az ujjainak a nyomai.
- Esküszöm, hogy csak vasárnap találtam ki. Már az ágyban feküdtem, amikor
eszembe jutott Harvey nagybátyám kitömött hiúza ott fenn a padláson.
Megkérdezheted Mabel nénitől is. Hallotta, hogy ott matatok éjféltájban, ezért
feljött megkérdezni, hogy mit csinálok... S nekem... hirtelen eszembe jutott,
hogy magammal viszem, hátha használhatom.
- Használtad volna?
- Nem. Amikor megláttam a kost, inamba szállt a bátorságom. Eszembe jutott,
hogy mit gondolnál rólam. Mielőtt Donny kirontott, meg akartam kérdezni,
hogyan üzenhetnénk a karmokkal...
John fáradtan csak annyit kérdezett:
- Miért kell neked mindig letérned az egyenes útról, TD?
- Nem tehetek róla, Tigris. Ezért van szükségem rád. Ezért vagy te az én
emberem. Mert te rajta tartasz azon a bizonyos egyenes úton.
John a dzsekije zsebébe dugta a kezét, a fejét lemondóan lehajtotta. Elhitte a
karmos történetet. Trey agya néha így működik. Dzsókerekkel dobálódzik,
amikor ásza van.
- Ezen én soha nem fogok túljutni, TD, soha.
- Tudom, John. Ez a különbség közted és köztem. Idehallgass, ugye nem... ugye
nem hagysz cserben? - Trey hangja arról árulkodott, hogy fontolóra vette ezt a
lehetőséget is, és elvi- lelhetetlennek találta. - John... nekem Cathy és te
vagytok a családom, rajtatok kívül nincs senkim, csak Mabel néni, de ő már
öreg. - Könnyek szöktek a szemébe. - Szükségem van rád, ember. Rettenetesen
éreztem magam egész héten. Mintha egy háromlábú széken egyensúlyoztam
volna, amelyiknek kitört az egyik lába. Mondd, hogy nem tettem tönkre
mindent, hogy ugyanolyan szorosan összetartozunk, mint régen. Elhiszem, bár-
mit mondasz.
John a kezébe nyomott egy törülközőt, és mellé ült a padra.
- Nem hagylak cserben, TD. Sosem tennék ilyet. Szörnyű, hogy a szülei úgy
találtak rá... és hogy mindez a semmiért történt.
- Tudom, tudom. - Trey átölelte John vállát, és gyengéden megrázta. - Ne
gondolj rá. Mindketten túljutunk rajta. Egy nap majd elfelejtjük, és már csak
ködös emlék lesz. Meglátod. Ha majd profi NFL-játékosként egy csomó pénzt
keresek, ösztöndíjat alapítok Donny Harbison emlékére. Majd meglátod. Ezt
fogom tenni.
- Azzal semmit sem teszel jóvá, nem segítesz Harbisonékon. Az életük
hátralévő részében ugyanúgy fognak érezni, mint mi, amiért nincsenek szüléink.
Csak nekik fiuk nincs többé. - John lerázta magáról Trey kezét. - Jézusom, TD,
ha valaki belép, még azt hiszi, hogy homokosok vagyunk. Cathy nem sejt
semmit?
- Azt tudja, hogy nagyon... ideges voltam. Nem éltem volna túl az elmúlt
napokat, ha ő nincs mellettem. Te a Szent Mátéba jártál, igaz? Mit csináltál ott?
Imádkoztál?
- Néha igen, máskor meg csak ültem a padban. Sokat segített. - John nem ment
el gyónni. Richard atya biztosan rábeszélte volna, hogy ha könnyíteni akar a
lelkén, akkor tegye meg az egyetlen dolgot, ami helyes, menjen el Tyson
seriffhez, és mondja el neki, mi történt, de John ezt képtelen lett volna megtenni
Trey- jel szemben. Egész egyszerűen képtelen volt rá. Most már feloldozás
nélkül kell leélnie az életét.
Trey játékosan beleöklözött a vállába.
- Akkor hát együtt megyünk a Miamira, igaz? És még mindig jó barátok
vagyunk, össze vagyunk nőve, igaz?
- Sajnos igen.
- Megbocsátottál.
- Ne feszítsd túl a húrokat, TD.
Trey a fejébe csapta a sapkáját.
- Te vagy az én emberem, John.
Az országos bajnokságig a duó telt házak előtt győzelemről győzelemre vitte a
Kersey-i Hiúzok csapatát. John sikeres szereplésének köszönhetően Bert
Caldwellt is sokan ünnepelték, mert felhagyott az ivással, ahogy ő fogalmazott,
azért, hogy „formában legyen” nézőként. Az ünneplésből kijutott Mabel
Churchnek is, aki nagyon büszke volt az unokaöccsére, noha titokban azt re-
mélte, hogy a Hiúzok veszíteni fog, és akkor neki nem kell örökösen amiatt
aggódnia, hogy Trey megsérülhet.
Jöttek sorra a telefonok, táviratok, különböző felsőoktatási intézmények edzői
jelentkeztek személyesen. Számtalan ajánlatot és meghívást kaptak kiváló
egyetemektől, amelyek mind szerették volna oda csábítani kettejüket, és
mindent fizettek volna. Johnért és Treyért versengett mindenki. Decemberben
Mabel és Emma már félretette a telefonkagylót, hogy a trió zavartalanul
készíthesse a házi feladatait a konyhaasztalnál. A befutott levelek és táviratok a
fiókok mélyén hevertek, bontatlanul. Trey Don Hallt és John Caldwellt nem
érdekelték a csábító ajánlatok, fennhangon hirdették, hogy ragaszkodnak az
elhatározásukhoz: a floridai Coral Gablesbe mennek, a Miami Egyetemre. Ha
eljön a szerződéskötés napja 1986 februárjában, mindketten Mueller edző
papírját írják alá a kipontozott helyen, és a Miami Hurrikánok csapatában
fognak játszani.
Trey csak olyankor tudott ellazulni a versenyekkel járó, feszült pillanatok után,
ha kettesben lehetett Cathyvel, amikor John a Szent Mátéba ment. John és
Richard atya spirituális barátokká lettek, az atya gyakran elhívta vacsorázni,
amikor épp nem Miss Emmánál vagy Mabel néninél időzött. Ilyenkor többnyire
a katolikus egyház történetét taglalták. John érdekfeszítőnek találta, különösen a
Jézus Társasága megalakulását, amelyből a jezsuita rend nőtt ki. Richard atya -
jóravaló, kellemes ember - jezsuita volt.
Az egyik ilyen alkalommal történt, hogy John szemtől szembe találkozott Lou és
Betty Harbisonnal a Richard atya irodájához vezető járdán. John korábban
számtalan alkalommal járt Donny sírjánál, néha virágot is vitt Miss Emma vagy
Mabel néni kertjéből.
- Te vagy John Caldwell, igaz? - kérdezte Betty. O és a férje a fiuk sírjától
jöttek, a templomkertből.
- Igen, asszonyom.
- Nyomon követjük a Hiúzok csapatát azóta, hogy megvertetek bennünket -
mondta Lou halvány mosoly kíséretében, amit beárnyékolt az emlék, hogy a fia
azon a héten halt meg.
- És reméljük, hogy megnyeritek az országos bajnokságot, és dicsőséget hoztok
a megyénknek - mondta Betty.
- Köszönöm - mondta John. Aztán elhallgatott, és kamaszos zavarral a cipője
orrát nézegette, majd zsebre dugta a kezét. - Mindent el fogunk követni.
- És te vagy az a fiú, aki olykor virágot visz a fiunk sírjára, igaz? - kérdezte
Betty, és közelebb hajolt, hogy láthassa John arcát.
Johnnak elszorult a torka.
- Igen, asszonyom... néha.
- Miért? Ismerted Donnyt?
- Csak futólag... innen a Szent Mátéból. Sajnálom... hogy meghalt.
- Igen - mondta Betty elgondolkodva. - Látom. És köszönöm.
- Nincs mit - mondta John, és arrébb lépett, hogy utat engedjen nekik.
Nem sokkal ezután felvételi tájékoztató érkezett Caldwellék postaládájába a
híres New Orleans-i Loyola Egyetemről.
 Tizenkilencedik fejezet


Végül elérkezett a rájátszás utolsó mérkőzése. Hosszú és fáradságos út vezetett

az országos bajnokságig, az Irvingben lévő Texas Stadionba, de mindazoknak a
csapatoknak, amelyeket a Kersey legyőzött, kétségük sem volt afelől, hogy ki
nyeri meg a címet. Ám a Houstoni Fehér Tigrisek csapata ellen a Hiúzok
hátránnyal indult.
A houstoni csapat arról híresült el, hogy utcai vagányokból, orgyilkosokból -
ahogy egyesek nevezték őket - állt össze. Né- hányuknak már meggyűlt a baja
a rendőrséggel, s hírhedtek voltak brutális támadásaikról és blokkolásaikról. A
védősorban álló embereik legalább öt-hat kilóval többet nyomtak, mint a Kersey
játékosai, és előszeretettel darálták be az irányítókat kedvenc szélső elfogójukkal
együtt. Mindenki tudta, hogy a Tigrisek csapata Treyre és Johnra pályázik.
Trey az egész szezont szinte karcolások nélkül úszta meg, hála Turner edző
határozott utasításának, miszerint a védelem elsődleges és legfontosabb feladata
az irányító védelme. S a védők ezt meg is tették. Treynek rendkívüli érzéke volt
ahhoz, hogy nagyszerű irányító és stratéga legyen, ezért a védelem mindent el-
követett, hogy senki egy ujjal se érhessen hozzá. Trey könnyen dicsért, és nem
szívesen szidott, s ez többet nyomott a latban, mintha Johntól jött volna.
Johnhoz jobban illett az adakozás, nem így Treyhez. S mivel a csapat tagjai
bíztak abban, hogy az irányítójuk biztonsággal átvezeti őket a viharokon, bármit
megtettek volna érte. Azt sem bánták, hogy a médiafigyelem java része rá és a
szélső elfogóra irányul.
De vajon elég lesz ez most is?
Cathy a hét minden napján szorongva ment aludni. Mi lesz, ha Trey vagy John
megsérül? Akkor még a meccset is elveszíthetik. Miért is nem teniszt vagy
golfot játszanak ezek a fiúk? Ahogy közeledett a döntő mérkőzés napja, Cathy
egyre kevésbé szerette a futballt, még kevésbé a várost, amelyik ekkora terhet ró
rájuk, állandó feszültségben tartva őket. Mégis, bármennyire nehezére esett is
bevallani, ennek a sportnak köszönhette, hogy a kapcsolata Treyjel még
szorosabbá vált. A rájátszások ideje alatt Trey képtelen volt meglenni Cathy
nélkül, és az edzések után egyenesen hozzá rohant.
- Szükségem van rád - mondta. - Ha veled vagyok, minden rossz elmúlik.
Milyen rossz? Az iskola és a város a lábai előtt hevertek, mindenki imádta,
amiért nem szállt a fejébe a dicsőség, nem pózolt, mint más játékosok, a
figyelmet és a hírnevet Johnhoz hasonlóan rezignáltan, kellő távolságtartással
fogadta azóta, hogy legyőzték a Deltoni Kosok csapatát. „Minden edzők álmai,
igazi vezető egyéniségek”, nyilatkozta róluk Turner edző. Bennie ingyen
burgereket, a Monica Café ingyen italokat, egy sportfelszerelés bolt ingyen
dzsekiket ajánlott fel nekik, de ők egyik felajánlással sem éltek.
- Istenem - imádkozott Cathy -, kérlek, hallgass meg. Nem azt kérem, hogy a
Kersey legyen a bajnok, csak azt, hogy ne engedd, hogy Treynek és Johnnak
baja essék. Add, hogy mindhárman együtt mehessünk Miamiba az egyetemre.
Újságírók szállták meg a texasi kisvárost, ott lógtak a Bennie’s Burgersben és a
Monica Caféban, a bírósággal szemben, s tudósították az olvasókat az itt élők
lázas izgalmáról, amivel a közelgő döntő mérkőzést várták, amihez fogható még
nem volt az iskola történetében. Az egyik újságíró azt írta, hogy szinte ta-
pintható a feszültség, olyannyira, hogy ha „elhajítanának egy égő gyufát, a
robbanás az egész települést eltüntetné Texas térképéről” Felkutattak és
rivaldafénybe állítottak mindenkit, aki kapcsolatban állt a Hiúzok tagjaival, és
hajlandó volt olyan történettel szolgálni, ami érdekelheti az olvasókat. A
megszólalók között volt a főedző. Amit mondott, azt valamennyi fontosabb
megyei lap lehozta, és ez volt az a pillanat, amikor Trey egy életre
megundorodott a médiától.
„Az embernek Kersey-ben kell élnie ahhoz, hogy megértse, mekkora hatással
van ez az ember az ott élőkre" - kezdte a cikkét az újságíró, majd kijelentette,
hogy a településen mindenki aláveti magát Ron Turner edző kívánságainak.
Szigorú szabályokat vezetett be, amit edzőtársai, a játékosok és segítőik vala-
mennyien, akik a Kersey csapatát támogatják, egy emberként fogadnak el. A
mérkőzéseket megelőző két napban senki, még a pártoló tagok sem állhattak
szóba a médiával vagy a helybéliekkel. Az edzések után a csapat tagjainak nem
volt szabad az utcákon mutatkozniuk, siettek haza, hogy békében és
nyugalomban tudjanak koncentrálni a közelgő feladatra. Korlátozottan nézhették
csak a televíziót, nem volt javallott a telefonálás, kerülniük kellett mindent, ami
elvonhatta volna a figyelmüket. Az anyák feladata volt gondoskodni arról, hogy
a fiaik időben ágyba kerüljenek, hogy megkíméljék őket az izgalmaktól.
A kétnapos „kijárási tilalmat” a városkában mindenki szigorúan betartotta -
folytatta az újságíró -, és szentül hittek az eredményességében. Mind szerda,
mind csütörtök este, miután leszállt az alkony, egy falevél hullását is meg
lehetett volna hallani az utcákon. Hogy ne zavarják kedvenceiket a pihenésben,
a kereskedők és vásárlóik csak suttogtak egymással, s még Bennie- nél is
visszafogottan társalogtak az emberek. Még az autós büfékbe betérők is csak
rövid csengőszóval hívták a pincérnőket, a tinédzserek is feltették a hangfogót.
Ron Turnerrel a jelek szerint senki sem mert ujjat húzni. Vaskézzel irányított, de
elévülhetetlen érdemeket szerzett magának azzal, hogy mint a kersey-i
gimnázium főedzője hat sikeres szezonon vezette át csapatát (jóllehet egyikben
sem sikerült eljutniuk az országos bajnokságig). Nem hallgatott az apák
szövegelésére, a „fotelszakemberek” intelmeire, de figyelmen kívül hagyta a
befolyásos klubtagok, iskolaszéktagok okos tanácsait is. Ő diktálta a feltételeket,
és mindenkit eltiltott a dohányzástól, alkoholtól és mindennemű szabadosságtól.
„A mocskosszájúság a tudatlanok és bizonytalanok fegyvertára. S csak a
gyöngék nyúlnak cigarettához és alkoholhoz” - intette a fiait.
Ő volt az, aki ráncba szedte a hetyke, ámde fölöttébb intelligens, apátlan-
anyátlan irányítóját, Trey Don Hallt is.
Trey a megaláztatástól és megbántottságtól égő arccal olvashatta magáról, hogy
dacos, hogy a szülei kiskorában elhagyták, s hogy Ron Turner pótolta számára
az apát. Ron Turner, tudván, hogy a fiú érzékeny pontja épp az árvasága, nem
győzött mentegetőzni a riporter csúsztatásáért. O csak dicsérte Treyt, men-
tegetőzött, és csak annyit mondott, kár, hogy Trey nem az ő fia. Trey elhitte,
amit az edzője mondott, s egészen felvillanyozta, hogy a férfi ezt gondolja róla,
de az nagyon fájt neki, hogy most már az egész világ tud róla, hogy a szülei nem
akarták őt. Ezen az éjszakán még szorosabban ölelte magához Cathyt.
Az öregek otthonának lakói és egy-két, a rövidebbet húzó seriff helyettes maradt
csak a helyén az egész város kiürült a mérkőzés napján. Kora hajnalban indult a
kocsikaraván a szurkolókkal Dallasba. Az ablakokból szürke-fehér zászlókat és
buzdító feliratokat lengettek. Ezen a december közepi szombat reggelen
egyetlenegy ember ballagott csupán a kutyájával az elcsöndesedett, ünnepi
díszben pompázó utcákon. Tranzisztoros rádiót tartott a füléhez, az oldalára
erősítve egy összetekert ostor lógott. Miközben az adást hallgatta, eszébe jutott,
hogy a mai felhajtás hőse egyszer nagyon régen kisfiúként ott didergett,
reszketett az ő udvarán. Vajon igaz lesz a felnövekvő férfira a megérzése, ami a
kisfiú láttán merült fel akkor benne? Idővel kiderül. Ma erre a srácra büszke az
egész város azért, amit csinált és csinál. A holnap még messze van.



A csapatkapitányok, Trey, John és Gil Baker felálltak a középpályán a bíróval és

a Tigrisek kapitányával az érmefeldobáshoz. Később legendává lett, ahogy
felsorakoztak és viselkedtek ezekben a pillanatokban. A többi csapat játékosai a
pálya végén idétlenkedtek szedett-vedett cipőikben, a kiválasztásuknál nem volt
más szempont, csak az, hogy megfeleljenek a szabályzatnak. Mivel semmiféle
előírás nem vonatkozott a középiskolások zokni viseletére, a játékosok
hordhattak bokáig vagy térdig érő zoknit, vagy semmit. Nem így Turner edző
csapata. Utasításainak meg- lelelően az ő játékosai valamennyien egyenruhát
viseltek. Hosszú ujjú trikót, térdig érő zoknit, amit betűrtek az elasztikus nad-
rágjuk szára alá, és valamennyien ugyanazt a márkájú és fazonú cipőt viselték, a
hajukat rövidre vágatták.
így a három kapitány egységes frontot alkotva állt egymás mellett, nyugodt,
rezzenéstelen arccal, ahogy tanulták, s várták, hogy a játékvezető megadja a jelet
a csapatkapitányoknak felvonulni az érme feldobására. Nem akármilyen látvány
volt, amikor Trey és John a maguk száznyolcvanhat centis magasságával
közrefogták az alacsonyabb, zömökebb, de nem kevésbé jó kiállású Gil Bakert,
és lassú, méltóságteljes lépésekkel elindultak. Bal kezükben a sisakjukat vitték,
a jobbot meg leengedték szorosan a testük mellett.
Egy sportújságíró azt írta erről: „A Hiúzok csapatkapitányai lovagi méltósággal
sorakoztak fel ellenfeleik hordája mellett.”
Ron Turner örömmel fogadta az ilyen méltatásokat.
- Kesztyűben nem fogtok kezet senkivel - adta utasításba a kapitányainak -, és
nem üdvözöltök senkit, ha a sisak a fejeteken van. Udvariasságból
megmutatjátok nekik az arcotokat. De az érmefeldobás után nyomban a
fejetekre teszitek a sisakot, hogy lássák, mindenre elszántak vagytok.
Cathy a tömegben, a nagyanyja és Mabel Church között ülve figyelte az
eseményeket, s közben le nem vette a szemét Treyről. Emma mellett Bert
Caldwell állt színjózanon, és egy szemére tapasztott távcsövön keresztül nézte a
pályát. Cathy és Mabel egymás kezét fogták, mindketten ugyanattól rettegtek
minden futballszezonban. A zenekar vezetője, bár szokatlannak találta kérést.
mégis megengedte Cathynek, hogy ezen az utolsó mérkőzésen a nézőtéren
ülhessen, és ne kelljen fellépnie a csapattal, nem kapott volna felmentést, Cathy
életében először képes volna ellenszegülni, s egy életre kiszállt volna a
zenekarból, ami amúgy sem volt a számára fontos. Úgy okoskodott, hogy az ő
fuvolajátéka és vonulása a félidő szünetében nem olyan lényeges hogy a zenekar
ne tudná nélkülözni. Ellenben, ha Mabellel és a nagyanyjával a lelátón
maradhat, akkor egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől Treyt játék közben.
Pontosan ilyen lesz minden Miamiban is, gondolta magában, miközben olyan
feszülten figyelt, hogy szinte levegőt venni is elfelejtett. Összeházasodnak, Trey
focizik, előbb az egyetemi csapatban, később már az NFL-ben. Ő pedig folyton
aggódni fog a biztonságáért, és a szorongás majd csak a szezon végén szűnik
meg. Cathy gyűlölte ezt a sportot, de Treynek, édes istenem, neki Volt a
mindene, és apait-anyait beleadott azóta, hogy már ' o nagy volt ahhoz, hogy a
kezébe vegye a labdát. Az emberek mindig nagyon megváltoznak, ha le kell
mondaniuk arról, amit §jobban szeretnek. Cathynek így nem nagyon maradt más
választása, mint támogatni Treyt, s ha kell, bekötözni a sebeit, ápolni és tartani
benne a lelket a következő mérkőzésig, és imád- hogy túlélje a következő
játékot is.
A lelátó ujjongott. A pénzfeldobás a Kersey csapatának kedvezett. Trey és John,
immár sisakban, megindultak Gillel együtt az oldalvonalhoz. Trey futtában
vetett egy röpke pillantást arra, amerre Cathynek kellett volna ülnie a
zenészekkel. Cathynek el- szorult a szíve. Nem tudja, hogy hol keressen,
gondolta tehetetlenül és megfordult a fejében az az ostobaság, hogy, talán mert a
sehol sem látja, nem fog tudni megfelelően koncentrálni a Jatékra. Ne légy
ostoba. A játékról soha semmi sem tudná elterelni a gondolatait. A kivilágított
öltözőben, még a játék megkezdése előtt, a Kersey- i hiúzok játékosai
összegyűltek egy utolsó eligazításra az edzőjük köré. Néhányuk fél térdre
ereszkedett. Az edző nyugodt hangon mondta el instrukcióit pályafutása
legeredményesebb csapatának.
 Ezek a fiúk termetre nagyobbak, mint ti vagytok, de ezt idáig is tudtuk -
mondta. - Ti azonban okosabbak, gyorsabbak, fegyelmezettebbek és
edzettebbek vagytok. Bennetek van becsület és bátorság, és ti szívvel-lélekkel
játszotok. Pontosan tudjátok, mire számíthattok. Hát számítsatok rá. A győzelem
érdekében mindent be fognak vetni, ti csak arra vigyázzatok, hogy ők kapják a
büntetőket, és ne ti. És fiúk - az edző hangja elcsuklott ha önmagatok maradtok,
ha a tudásotokra támaszkodtok, akkor ti hozhatjátok haza ma este a trófeát.
John, vezetnéd az imát?
Turner edző próféciája a mérkőzés utolsó perceiben valóra vált, a Hiúzok
csapata 24:21-re vezetett. A kimerült, sebektől vérző védelem az utolsó
percekben is távol tartotta a Tigrisek játékosait Treytől, így maradt ideje
pontosan John Caldwell markába röpíteni a labdát, aki csodálatos érzékkel
ezúttal is elkapta, és utolsó erejével, cikcakkban haladva átverekedte magát az
ellenfél védelmi vonalán, és lefutotta az utolsó öt métert a touch- downig.
Már csak alig egy perc volt hátra a mérkőzésből, amikor a jól Irányított labda
pontosan célba talált, megnyervén az utolsó pontokat. A mérkőzést lefújó síp
hangját már nem lehetett hallani a Texasi Stadion lelátóján felharsanó
üdvrivalgástól. Cathy és Mabel csak ültek némán, a kezük még mindig
egymáséba kulcsolódott, és szemükből kicsordultak a megkönnyebbülés
könnyei. Az ismerősök hátba lapogatták egymást örömükben.
- Vége, Miss Mabel, vége! - Cathy egyre csak ezt ismételgette.
Ekkor még nem tudhatta, hogy nem csak a mérkőzés fejeződött be.
 Huszadik fejezet


Cathy 1986. február elején vette kézhez levélben az értesítést, hogy bekerült a
kiemelkedő teljesítményért járó ösztöndíjprogramba, így felvételt nyert a Miami
Orvosi Egyetem alapképzésére. Az évzáró ünnepélyen oklevéllel jutalmazták
kimagasló tanulmányi eredményeit, a különböző versenyeken nyújtott kiváló
teljesítményeit, és teljes ösztöndíjat kapott a texasi Első Baptista Egyház által
kezelt jótékonysági alaptól. A feltétel az volt, hogy akkreditált egyetemre
jelentkezik a tanulmányai végeztével még ugyanazon év őszén, és a négyéves
képzést megszakítás nélkül elvégzi. Cathy megírta Laura Rhinelandernek, akivel
továbbra is tartották a kapcsolatot. Laurát nem lepte meg a hír, hogy Cathy nem
tart vele Dél-Kaliforniába szeptemberben.
És február első szerdáján, a szerződéskötések napján, riporterek, tv-stábok,
szurkolók és osztálytársaik ünneplése közepette Trey és John
szándéknyilatkozatot írt alá a floridai, Coral Gablesben lévő Miami
Egyetemmel. Megtörtént a hivatalos bejelentés. Trey a Miami Hurrikánok
irányítója, John pedig a szélső elfogója lesz. Sammy Mueller, aki már korábban
is gratulált telefonon a győzelmük után, ezúttal is jelentkezett, és örömmel üd-
vözölte mindkettőjüket a csapatban.
- Ez meg mi? - tudakolta Bert Caldwell a fiától néhány nappal a szerződés
aláírását követően, s feltartotta a Loyola Egyetem felvételi tájékoztatóját. - Ez
mit keres a mi házunkban?
John elvette apjától a könyvet.
Nem tudom, ki küldte. A postaládában találtam.
Beleolvastál. Néhány lapon szamárfülek vannak.
- Érdekelt. Richard atya is a Loyolán végzett.
Bert Caldwell csak ráncolta a homlokát. Nem nyúlt alkoholhoz azóta, hogy
elkezdődtek a mérkőzések. A munkája még mindig időről időre elszólította, de
sosem ledér szőkékkel vagy indulatosan tért haza, és ital sem érződött a
leheletén. A házat * laposan kitakarította, Mabel tanácsára új ágytakarót és
drapériákat, bútorhuzatokat vásárolt, és a szőnyegeket is felterítette.
- Most már ide is átjárhattok esténként, és eltölthettek egy kis Időt az öregeddel
- mondta Johnnak vidáman, de a tekintete esdeklő volt, mint egy kutyáé, aki
alig várja, hogy beengedjék a hidegről.
John, Trey és Cathy, erőt véve magukon, eltöltöttek itt néhány estét, tévéztek,
vagy gondolatban újrajátszották a mérkőzéseket. Cathy dicsérte a Berttől kapott
ételeket, John pedig azon kapta magát, hogy jobban szerette a régi Bert
Caldwellt, aki akkor volt, amikor még a fia sztársága nem kényszerített rá új
társadalmi szerepet.
- Az a pap csak foglalkozzon a saját dolgával - morogta Bert. - Nem fogsz te
holmi himi-humi katolikus egyetemre menni. A Miami Egyetemre mész, s te
meg Trey Don lesztek a legjobbak, ha a mostani irányítóik lediplomáztak.
Belőled valaki lesz.
S így belőled is, gondolta John, de nem mondta ki. Hálásnak kell lennie azért,
hogy ez az ember, aki a „fiának” nevezi, ennyire megváltozott. Nem számít,
hogy közben abban a hamis illúzióban ringatja magát, hogy bármilyen módon
beleszólhat a döntéseibe a jövőjét illetően.
- Richard atya azt mondta, hogy nem ő küldte - mondta John.
Másnapra a füzet eltűnt.
Májusban, mindjárt másnap, hogy befejezték az iskolát, Trey és John elfogadták
Mueller edző meghívását, hogy látogassanak el az egyetemre. December óta
halogatták az utazást a mérkőzések miatt. Nem kellett látniuk ahhoz, hogy
tudják, ott akarnak játszani. Cathy nem tarthatott velük. Trey és John költségeit
fizették, de Cathyét nem. Emma nem fogadta el Mabel anyagi segítségét.
- Csak zavarnám a köreiteket - mondta Cathy Treynek. - Ez egy fiús
kirándulás, én halálra unnám magam a rengeteg sport pályától. Szépen kivárom
az őszt.
Két héttel az utazásuk előtt Trey végre rászánta magát, hogy felkeresse dr.
Thomast, és elvégezzék az egy éve halogatott vizsgálatot. Rettegett megtudni,
milyen következményekkel járhat egy fiúra nézve, ha tizenhat éves korában
mumpszos lesz.
- Most már készen állok - mondta az orvosnak már nem akarom nem tudni.
- Az eljárás nagyon egyszerű - magyarázta dr. Thomas, és Trey kezébe
nyomott egy műanyag tégelyt.
Egy nappal azelőtt mondta meg az eredményt, hogy a fiúk elutaztak volna.
Mabel nem volt jelen. Dr. Thomas szerette volna, ha ő is ott van, de Trey már
betöltötte a tizennyolcadik évét, nagykorú lett, és kifejezett kérése volt, hogy
egyedül mehessen. Később, de csak az ő engedélyével, az orvos majd
tájékoztathatja a nagynénjét is.
- Félig jó, félig rossz hírem van, Trey - kezdte dr. Thomas, s egy, a férfi
genitáliákat ábrázoló rajzot tolt elé. - Kezdjük a rosszal. - A tollával mutatta a
heréken azokat a területeket, amelyek belobbantak és súlyosan károsodtak
Treynél amiatt, hogy csak későn kezelték nála a mumpszot. - Orchitis, vagyis
heregyulladás alakult ki nálad. Biológiaórán biztos tanultátok, hogy a
spermiumok olyanok, mint az ebihalak, a farkukkal haladnak előre. A te
esetedben spermiummotilitás áll fenn, a flagella hiányában a sejtek képtelenek
úszni.
- Mit akar ezzel mondani, doktor úr?
- Azt, hogy az ondóvizsgálat eredménye szerint a spermáid abnormálisán
fejlődtek, képtelenek a mozgásra.
- És ez mit jelent?
- Ez azt jelenti, hogy pillanatnyilag steril vagy. Másképpen fogalmazva, a
spermáid képtelenek a vaginából eljutni az anya- méhbe az ejakulációt
követően. De nem biztos, hogy ez az állapot egy életre szól. A kamaszok
harminchat százalékánál a mumpsz okozta károsodást követő steril állapot csak
három évig űrt. - Dr. Thomas félretette a rajzot, összekulcsolta az ujjait, és
nagyon együtt érző arcot vágott. - Ha már az elején eljöttél volna hozzám...
Trey úgy jött ide, hogy a legrosszabbtól tartott. De elütötte azzal, hogy ő az
elbűvölő Trey Don Hall, és eddig is mindig mindent megúszott.
- Jól értem, hogy engem a maradék hatvannégy százalék köré sorol? - kérdezte
végül.
- Nem akarok hazudni neked, Trey. A szöveteid súlyosan károsodtak. Ez az
állapot már két éve tart... nagyon valószínűtlen a változás.
- És mi a jó hír?
- Heresorvadás nem alakult ki, de... - az orvos mentegetőzve széttárta a kezét
de sajnos közel állsz hozzá.
- S mekkora az esélye, hogy bekövetkezik?
- Azoknak a fiúknak az egyharmadánál, akik pubertáskori mumpszban
szenvedtek, egy idő után elkezdenek a heréi sorvadni, egyik a másik után. De te
fiatal vagy és erős. Egészségeién élsz. Jó esélyed van rá, hogy legalább ettől
megmenekülj.
Egy a háromból. Ezentúl már élete végéig az lesz az első dolga reggelente, hogy
aggodalmasan vizsgálgatja a herezacskóit. A rideg valóság megbénította,
megnémította. Sosem lesz fia... vagy lánya. Sosem lesz apa. Catherine Anne
pedig nem lesz anya - tőle nem. Pedig Cathy olyan lány, és ráadásul árva, aki
biztosan akar majd gyerekeket. És családot.
- Kinek kell erről tudnia? - kérdezte Trey.
- Senkinek, ha csak te nem akarod tudatni valakivel. Ez bizalmi kérdés, kötelez
az orvosi titoktartás.
- Jó. Azt akarom, hogy senki se tudjon róla. - Trey remegő lábakkal felállt, és
közben dr. Thomas sajnálkozó tekintetéből látta, hogy az orvos arra gondol,
vajon ez a tilalom Cathyre is vonatkozik-e.
Új ruhákat vásároltak az utazásra. Mabel ragaszkodott hozzá, hogy vegyenek
Treynek egy vászon sportzakót, és hozzá nadrágot. Bert egy drága Hickey
Freeman tengerészkék blézerrel és nadrággal lepte meg Johnt, „nehogy már
azok ott Floridában bugrisnak nézzék a fiamat”. Cathy a repülőtéren nem
győzött csodálkozni, hogy milyen nagyszerűen festenek a fiúk új ruháikban. A
természet nem fukarkodott a kegyeivel, amikor róluk volt szó, ellátta őket
mindenféle jóval. Mégis, az izgatottságon túl valahol mélyen a szívében Cathy
valami furcsa nyugtalanságot is érzett velük kapcsolatban. Az elmúlt
huszonnégy órában történt valami Treyjel, de ez nem a szokásos levertsége volt.
A csomagolás ürügyén nem akart találkozni Cathyvel, pedig általában Mabel
néni pakolta be Trey bőröndjeit. Cathy észrevette, hogy az utasok milyen
elismerő pillantásokat vetnek a két fiúra, és az agyába mint a puskagolyó
hasított bele a kétségbeesett kiáltás: Trey, gyere vissza hozzám!
Mielőtt a két fiú beszállt volna, Trey és Cathy félrevonultak, hogy
elbúcsúzhassanak egymástól. Cathy várta, hogy elhangozzanak Trey szokásos
búcsúmondatai, ezúttal azonban elmaradtak. Helyette csak annyit mondott,
„Hiányozni fogsz", és megcsókolta. Most váltak el először hosszabb időre.
Végül Cathy mondta ki:
- Aztán nehogy elfelejts, amíg nem vagyok veled.
- Mintha tudnálak - mondta Trey, majd hozzátette. - Itt hagyom neked a
szívemet.
A kérészéletű tavasz rekordgyorsasággal érkező perzselő nyárnak adta át a
helyét. A vadvirágok még szirmot sem bontottak, máris elemésztette őket a nap
tüze. Az üdezöld prérik füvét a szárazság és a forró szelek kitikkasztották. A
hőség, mint a téli fagyok, bekergette az idősebbeket a házaikba. Ezeknek a
napoknak csak a fiatalabbak tudtak örülni.
- Te nem érzed úgy, hogy ez a tavasz valahogy más, mint a többi, Emma? -
kérdezte Mabel a barátnőjétől.
- De igen, Mabel. Háromszor olyan forró.
- Nem, nem ebben más. Van benne valami furcsa.
- A szomorúság. A gyerekek elhagynak bennünket.
- Igen, ez igaz... de nem ez az, amit érzek...
Mabel elvarázsolt, felfokozott pillanatainak egyike volt ez, de Emma is érezte,
hogy valami, ami még nem öltött testet, belépett az univerzumukba. Talán csak
a magány közelgő árnya, amely mint nagy, fekete madár várja, hogy beterítse
őket a szárnyaival, ha már Cathy, Trey és John elmentek. Még Rufus is érezte.
Ok nélkül vinnyogott, és nem tágított Cathy mellől, mindenhová követte. Most
először Trey térdéhez támasztotta a fejét, majd Johnéhoz, és amikor a fiúk
elmentek, elszomorodott a tekintete, mintha valami arra intette volna, hogy
végleges az elválás.
Trey és John öt napra utaztak el. Mabel pénzzel lepte meg őket, amiből kocsit
bérelhettek, hogy lássanak is valamit Miamiból a kétnapos egyetemi ismerkedést
követően. Úgy tervezték, hogy kivesznek egy motelszobát, és turistáskodnak.
De végül semmit sem láttak a városból. Túl sok látni- és tennivaló akadt az
egyetemi kampuszon.



Már hazafelé, a repülőtéren, a felszállásra várva Trey előredőlve ült a széken,

fejét a két keze közé fogta, mintha élete legrosszabb hírét kapta volna. John csak
mérsékelt együttérzéssel osztozott a fájdalmában. Trey a tenyere mögül azt
suttogta:
- Tudom, mit gondolsz, Tigris.
- Hogy tehetted, TD?
- Úgy, hogy egy rakás szar vagyok.
John hallgatása beleegyezést jelentett.
- Sok mindent nem tudsz - mondta Trey.
John az ujjaival beleszántott a hajába.
- Akkor avass be, Trey. Mi a fene ütött beléd? Kiszabadultál a rezervátumból,
és megvadultál? Cathy egy pillanatra sem jutott eszedbe?
Trey elvette a kezét az arca elől, és fájdalmas tekintettel John felé fordult.
- Persze, hogy gondoltam rá. Különben nem érezném magam ilyen
nyomorultul... Szégyellem magam, de... de nem tudtam, mi mást tehetnék.
- Hogy érted azt, hogy mi mást tehettél volna?
- John, ebben a néhány napban úgy gondoltam...
- Még hogy gondolkodtál! Nem túlzás ez?
- Arra... arra gondoltam, hogy talán Cathyvel szét kellene válnunk egy időre,
hogy tisztába jöjjek önmagammal, és tudjam, hogy hű tudok-e maradni hozzá. A
távolság csak erősíti az érzelmeket, nem így mondják? Időt és teret kell
engednem magamnak, hogy rájöjjek, hogyan tudtam így „megvadulni” a
rezervátumból kiszabadulva, ahogy te fogalmaztál, öt nap alatt, míg nem voltam
vele.
Johnt a rosszullét környékezte. Pedig nem kellene meglepődnie azon, amit
hallott. Attól a pillanattól fogva, hogy beléptek az egyetem területére, a
káprázatos honey-k vették őket a gondjaikba. Ok lettek a hivatalos kísérőik, ők
kalauzolták az újoncokat végig az egyetemen és a sportlétesítményeken.
Nagyjából ugyanaz volt a szerepük itt a csapat mellett, mint otthon a bobette-
eknek, csak toronymagasan jobb kiadású lányok voltak. John jól látta, milyen
szemeket meresztget Trey, áradozott, hogy micsoda lábaik vannak, és hogy a
változatosság kedvéért jó olyan lányok között lenni, akiket érdekel a futball. De
voltak itt mások is, akik szinte felajánlkoztak nemcsak Treynek, hanem Johnnak
is. Szexik voltak, stílusos, kifinomult szépségek, tucatjával, mint a leszedésre
váró rózsák. Egy világ választotta el őket az otthoni csinos, ámde mégiscsak
parasztlányoktól. Cathy persze kivétel volt. Ennyi szépség és csábítás láttán
Treyben ágaskodott a férfiasság.
- Meg kell bizonyosodnom róla, hogy tényleg akkora balfék vagyok-e, mint
hiszem, már csak Catherine Anne kedvéért is. O a legjobbat érdemli, és mi van,
ha az nem én vagyok. De másképp nem tudok erről megbizonyosodni, csak úgy,
ha szabadon azt tehetem, amit akarok. És annyira nem vagyok rohadék, hogy a
zavarosban halásznék, míg Cathyvel járok.
John elképedve azt mondta:
- Hogy változhattak meg az érzéseid öt nap alatt, míg nem voltál vele, az iránt a
lány iránt, akit tizenegy éves korod óta imádsz, akiről azt állítottad, hogy ő a
mindened, ő az életed értelme?
Trey zavartan babrált egy papírfecnivel.
- Ez engem is meglepett, Tigris, hidd el nekem. De nem változtak meg az
érzéseim, még mindig szeretem Cathyt. Pont erről van szó. Feleségül akarom
venni, de nem mindegy, hogy mikor... És, John, engem más fából faragtak, mint
téged. Én nem tudok ellenállni a kísértésnek. - A mosoly ráfagyott az arcára,
elkomorult. - Megmondom neki, hogy hűtlen voltam hozzá.
John úgy érezte, mintha egy óriási betontömb zuhant volna a mellkasára. Ez a
vallomás megöli Cathyt.
- Megmondom... megmondom neki, mi a helyzet velem, mi lesz a helyzet
velem, míg biztos nem lehetek abban, hogy olyan vagyok, akit megérdemel -
folytatta Trey. - És nagyon remélem, hogy megérti, és ad egy kis időt nekem.
Mindketten itt leszünk Miamiban, ugyan külön-külön, de látótávolságon belül,
mégis elég távol ahhoz, hogy az igazság kiderülhessen.
Johnnak megremegett az ajka.
- Vagyis úgy képzeled, ha épp őrá támad kedved, akkor kéznél lesz?
- Nem, dehogy! Ha azt hiszed, hogy Cathy mindjárt lehúzza a bugyiját, csak
mert arra járok, akkor tévedsz. Úgy értettem, hogy ha már tudom, hogy bízhatok
magamban, akkor itt lesz a közelben. Az ég szerelmére, John! Még csak
tizennyolc évesek vagyunk. De az az elkötelezettség, amit Cathy szeretne, egy
életre szól. Gondolj csak azokra a párokra, akiket ismerünk, és akik
elhamarkodottan összeházasodtak. Mostanra már mind elváltak. Túl korán
kötelezték el magukat, idejük sem volt körülnézni, csemegézni.
- Cathynél csodálatosabb itt sem akad, TD, és ezt te is nagyon jól tudod. És
mikor akarod megmondani neki?
- Mihelyt hazaérünk. Nem lenne tisztességes, ha halogatnám. Te meg én
augusztus elején elkezdjük az edzéseket. Cathynek így marad ideje hozzászokni
a gondolathoz, hogy nem leszünk egy pár... míg készen nem állunk rá.
Helyesebben mondva, míg te készen nem állsz rá, gondolta John magában
mérgesen. Képtelen volt elhinni, hogy tényleg Treyjel beszélget.
- De nem azért akarod késedelem nélkül megmondani Cathynek, mert ott
lapulnak azok a telefonszámok a zsebedben, igaz? - kérdezte.
- Az is lehet - mondta Trey elvörösödve.
- S mi van akkor, ha, mondjuk, Cathy a szünet idején beleszeret valakibe? Mi
lesz, ha rájön, hogy nélküled is tud élni?
Egy futó pillanatra kétségbeesés villant Trey szemében.
- Ennyi kockázatot vállalnom kell.
Nem vállalsz te semmiféle kockázatot, mivel biztos vagy benne, hogy Cathy
várni fog rád, te szarházi, gondolta John.
- Összetöröd a szívét - mondta.
Trey szomorú arccal bólintott:
- Igen, tudom. Isten bocsássa meg nekem.
- Remélem, hogy megbocsát. Mert Cathy biztosan nem fog. Miattad nem ment
a dél-kaliforniai egyetemre, ugye tudod?
- Igen, tudom.
A hazafele úton többet már alig beszélgettek egymással.
 

Cathy egy pillanatra azt hitte, hogy csak álmodik. Az nem létezik, hogy Trey
szájából hallja ezeket a szavakat. Trey nem kérheti arra, hogy „szüneteltessék a
kapcsolatukat” Miamiban. Nem Trey az, aki még logikai érveket is felsorakoztat
a „parkolópálya” mellett.
- Nem adtunk alkalmat egymásnak arra, hogy másokat is megismerhessünk,
Cathy. Azt hiszem, meg kell tennünk, hogy biztosan tudjuk, egymáshoz
tartozunk... Én... én sokat gondolkodtam ezen. Mi van, ha az, hogy nem szereted
a focit, beárnyékolja a boldogságunkat? Mi van, ha a te választott hivatásod
majd nem lesz összeegyeztethető az enyémmel? El kell ezeken gondolkodnunk,
Cathy. Bárcsak már korábban is gondoltam volna rá, de megőrültem érted... így
is látni fogjuk egymást. Ugyanabba a kollégiumba fogunk járni... ott leszünk egy
kéznyújtásnyira egymástól. Igazából nem válunk el...
Sok minden feltűnt Cathynek. Trey egyetlenegyszer sem szólította Catherine
Anne-nek, és végig múlt időben beszélt. A lány képtelen volt megszólalni.
Megbénult a nyelve, és kapart a torka, mintha méheket nyelt volna le.
- Mondj valamit... kérlek - nyögte Trey. - Vagy... vagy megint megnémultál?
Cathy felállt. A nagyanyja házának tornácán ültek, a hintaágyban. Rufus a
lábuknál hevert. Kelletlenül feltápászkodott, Cathyre nézett, és bizonytalanul
megcsóválta a farkát. Trey fürkészve figyelte.
- Gyere, Rufus! - mondta Cathy a kutyának, és kinyitotta az ajtót. Megvárta,
míg a kutya bemegy. Cathy utána ment, majd halkan becsukta maga mögött az
ajtót.
 Huszonegyedik fejezet


Cathy eltette a tablettákat. Az előző huszonegyet beszedte, de úgy döntött, hogy

a többire már nincs szüksége. Miért is volna? Letörten, szomorúan ment
dolgozni dr. Graves rendelőjébe. Ezen a nyáron csak félállásban segített, mert a
forgalom visszaesett. Délutánonként azokat a ruhákat rendezgette, amiket
magával akart vinni a kollégiumba. Nem nagyon volt pénze új darabokat
vásárolni. Azon a pénzen, amit a ruhatára felújítására félretett, most a
repülőjegyét kell kifizetnie, hiszen nem kocsival megy a fiúkkal Miamiba.
Ideális lett volna, ahogy korábban tervezték. A szobatársa Miamiban lakik, és
meghívta Cathyt, hogy legyen a vendége egy héttel az egyetem megkezdése
előtt, vagyis ugyanakkor, amikorra a fiúknak is oda kell érkezniük. Cathy is
velük mehetett volna, de mert Trey és John lakókocsival mentek, furcsa lett
volna, hogy velük utazik és eszik, aztán éjszakára megszáll valahol egy
motelben.
Azon a kis pénzen, amit erre szánhatott, vásárolt néhány holmit Amarillóban,
egy alkalmi boltban, és élvezte a vezetést az üres úton a megperzselt, elhagyatott
prérin. Trey egy hete vonult ki az életéből, és Cathy egy délután munka után
beült a nagyanyja kocsijába, és áthajtott Johnhoz.



John a szobájában, az ágyán fekve nyugtalanul lapozgatta a Loyola Egyetem

felvételi katalógusát, amit a szemétből mentett viasza, miután az apja kidobta.
Ha elolvasta, nem csoda, hogy Ideges lett tőle. Az egyetemen 1972-ben
beszüntették a futballt, helyette egyetemközi sportágakban jeleskedtek. John
sejtette, ki Juttathatta el hozzá a katalógust, és valahányszor csak megpillantotta,
rég eltemetett fájdalmat érzett.
A telefon minden félórában megcsörrent, John azonban nem vette fel, megvárta
az illető türelmetlen üzenetét.
- John, ne hülyéskedj már! - könyörgött Trey. - Tudom, hogy ott vagy. A
fenébe is, vedd már fel!
John szobája a ház utcai frontján volt, és még mielőtt meglátta volna, hallotta,
hogy Miss Emma Fordja megáll a ház előtt. A kocsi valami furcsa hangot
hallatott, ám se ő, se Trey nem tudták kideríteni az okát; talán csak a kor
nyikorogtatta. Mihez kezd Cathy kocsi nélkül Miamiban? Azt tervezte, hogy
majd Trey Mustangját kéri el, amikor szüksége lesz rá. Persze John bármikor
szívesen kölcsönadja neki a sajátját.
A fiú azóta nem látta Treyt, hogy hazajöttek Miamiból, és csak egyszer beszélt
vele azt követően, hogy Trey kiadta Cathy útját. A hűtlenségét nem vallotta be.
- Képtelen voltam rá - magyarázta. - Már azzal is nagyon nehéz volt
előállnom, hogy egy darabig szüneteltessük a kapcsolatunkat, hogy másokkal is
megismerkedhessünk. Tudom, megbízhatok benned, nem fogod neki elmesélni a
csajokat.
- De csak azért nem, mert nem akarok még több fájdalmat okozni neki, TD.
- Igen, ez is igaz, de ismerlek, te soha nem árulnál el engem, Tigris. Talán
megvernél, de el soha nem árulnál.
A városkában már mindenki tudta, hogy szakítottak, és elég volt egy pillantást
vetni Cathy rezzenetlen arcára, és máris tudni lehetett, ki árult el kit. Gonosz
pletykák kaptak szárnyra, amelyeket elsősorban Cissie Jane és az üresfejű
barátnői terjesztettek. John azért is döntött úgy, hogy nem mutatkozik Treyjel,
mivel az azt jelentette volna, hogy megbocsátott neki.
- Hogy fogadta Cathy? - kérdezte.
- Cathy módra. Egy szó nélkül végighallgatott, aztán amikor befejeztem, hívta
Rufust, és bement a házba. Még csak vissza sem fordult. Becsukta maga mögött
az ajtót, és kész.
- Mit vártál, mit fog mondani?
- Hát legalább annyit, hogy mit érez.
- Mert neked fogalmad sem volt róla, mi?
- O, istenem, dehogyisnem, de azt vártam, hogy majd elmondja. Hogy sírva
fakad, hogy megpróbál lebeszélni róla. De még csak egy könnycseppet sem
ejtett.
Trey néha olyan ostoba tudott lenni. Majd pont Cathy fogja lebeszélni arról,
hogy elhagyja, ha menni akar.
- Egy pillanatig azt hittem, hogy újra megnémult miattam, mint régen - mondta
Trey. John őszinte aggodalmat és megbánást hallott ki a hangjából. - De aztán
rájöttem, hogy csak nem akar semmit sem mondani, mint olyankor, amikor...
- Amikor nincs mit mondani - fejezte be John a mondatot.
- O, istenem, John.
- Ja - mondta John, és letette a telefont.
Cathy és ő minden este beszéltek egymással. Mindig igyekezett otthon lenni,
amikor a lány hívta.
- Te vagy az én lefekvés előtti kakaóm, John - mondta egyszer Cathy. - Nem
tudok elaludni, ha nem beszélek veled.
Nem mintha így tudott volna aludni vagy enni - gondolta a fiú. Kétszer is
beugrott hozzá a rendelőbe, és látta, hogy sokat fogyott.
John most ledobta a könyvet az ágyra, és kiment, hogy ajtót nyisson.
- Helló! - mondta. Megdöbbentette, milyen sápadt a lány.
- Remélem, nem zavarlak - mondta Cathy.
- Te soha nem zavarsz, Cathy. Örülök, hogy látlak. Gyere beljebb!
Abban a pillanatban, hogy becsukódott mögöttük az ajtó, Cathy az arca elé kapta
a kezét, és hangos zokogásban tört ki. John némiképp megkönnyebbült. Végre
átszakadtak a gátak. Egyetlen szó nélkül magához ölelte a lányt, akiből most
először tört elő megállíthatatlanul a fájdalom.
- Hogy tehette ezt velem? - zokogta. - Mi olyat talált Miamiban, amit itt nem
találhatott meg?
Az ostobák aranyát, Cathy, azt találta meg. Elvakította, elhomályosította a
látását. De nem kell hozzá sok idő, hogy rájöjjön, mekkora ostobaságot csinált.
Cathy kibontakozott John karjából, és a fiú hirtelen ürességet érzett, mintha
elloptak volna tőle valamit. Elmosolyodott, hogy leplezze mélységes zavarát, és
azt kérdezte:
- Hozhatok neked valamit? Azt hiszem, van kóla a hűtőben.
Cathy kifújta az orrát; finoman ívelt orrcimpái kicsit rózsaszínesre színeződtek.
- Maradt a papádnak valami keményebb itala?
- Ühm, igen, azt hiszem, maradt. Van egy kis whisky...
- Inkább azt szeretnék.
Összefonódott a tekintetük. Cathyé mérhetetlen fájdalomról árulkodott.
- Biztos vagy benne, Cathy? Sosem szoktál inni.
- De most szükségem volna rá, John. Nagyon.
John ezt az egyet becsülte abban a férfiban, akivel egy fedél alatt élt: hogy Bert
képes volt úgy megtartóztatni magát az italtól, hogy közben volt whisky a
háznál. Alig hiányzott valami az üvegből, ami pedig kísértést vagy épp
üdvözülést jelenthetett volna a számára. John töltött maguknak. Délután egy óra
volt.
Johnnak eszébe jutott, hogy talán átmehetnének a ház egy másik helyiségébe, de
a szobájában érezte magát a legotthonosabban. Bekapcsolta a rádiót, zenét
keresett rajta, hogy megtörje a némaságot. Leültek az ágy egy-egy sarkára, és
John látta, hogy a whisky egykettőre hat a lányra, akit azóta szeretett, hogy elő-
ször megpillantotta az osztályban. Cathynek egyetlen olyan vonása, tulajdonsága
nem volt, amit ne imádott volna. Az alkohol hamar a fejükbe szállt, és John arra
gondolt, milyen meghitt így együtt lenni Cathyvel a saját szobájában, amikor
egy felcsendülő dal hirtelen minden ábrándot messzire űzött. Sarah Bright- mán
és Cliff Richard dala, az All I Ask of You volt az, a soha cl nem múló szerelem
ígéretéről. Cathy és Trey nem olyan rég még azt hitték, a dal róluk szól.
John felpattant az ágyról.
- Keresek másik csatornát - mondta.
- Nem, ne! - motyogta Cathy, és a fiú keze után nyúlt. - Hagyd csak. Meg kell
tanulnom... együtt élni... az emlékekkel.
John a helyén maradt, Cathy pedig, olykor hamisan és szívei tépően, együtt
énekelte az előadókkal az érzelmes duettet. Kezében a whiskyspohárral
ringatózott a dal ütemére. John odament hozzá, és kivette a kezéből. Cathy
felállt.
- Táncolj velem! - kérte, és már át is karolta a fiú nyakát. A testük összeért, és a
lány közelsége minden italnál mámorítóbban hatott Johnra. Cathy fehér pólóban
és sortban volt, és bőrének illata John alkoholgőzös fejébe kergette a vért olyan
elementáris erővel és olyan feltartóztathatatlanul, hogy esélye sem volt
megállítani azt, ami ezután következett. Ugyanúgy nem állíthatta meg, ahogy az
anyját sem támaszthatta fel.
Cathy lehunyt szemmel, bizonytalanul dudorászta a zenekari kíséret mellett
felcsendülő kristálytiszta, érzelmes dallamot. A testük összefonódva, lassan
ringott a zene ütemére, Cathy szorosan Johnhoz simult, és fejét a fiú mellkasán
nyugtatta.
- Cathy... nem lenne jobb, ha leülnél?
Cathy felvette a whiskys poharát, felhajtotta az italt, és ringatózott tovább.
- Úgy volt, hogy egy életre együtt maradunk, John, úgy, ahogy itt a dalban
éneklik. Úgy volt, hogy megosztunk egymással minden napot és minden
éjszakát...
John kivette a lány kezéből a poharat.
- Még így lehet - mondta, remélve, hogy téved.
Cathy John arcához érintette az arcát.
- Olyan reggelre szeretnék ébredni, ami után nincsenek éjszakák. -
Megtántorodott, John elkapta, még mielőtt elesett volna, és magához szorította.
O, istenem! Cathy lehunyta a szemét. Johnnak izzott a vére. Lefektette Cathyt az
ágyra, s ott akarta hagyni, de a lány megfogta John karját, és megpróbálta
kinyitni a szemét. - Maradj!
- Biztos, hogy ezt akarod, Cathy? Sokat ittunk, nagyon sokat. Mondd, hogy
szeretsz - súgta Cathy.
Cathy szavai voltak ezek, vagy csak a dalból idézett?
John a saját szavaival felelt, a szívből jövő szavaival, miközben a torkát
szorongatta a vágy.
- Te is tudod, hogy igen - felelte. Cathy dúdolt tovább, fejét ide-oda ingatta a
párnán, miközben John levette a farmerét és az alsónadrágját, s Cathyról is
lehúzta a sortját és a bugyiját. Zakatolt a vér John ereiben, a zene elandalította.
Már nem látott mást, csak a lány gyönyörű testét, nem érzékelt mást, csak a
sürgető vágyat, hogy Cathy az övé lehessen. - Cathy... Cathy, nyisd ki a nemed,
és mondd, hogy biztosan ezt akarod - kérte, ahogy fölébe hajolt meredező
férfiasságával.
Cathy széttárta a lábait. John pénisze épp csak megérintette a lágy hüvelynyílást
a combjai között, amikor a lány álmodozón azt suttogta:
-Trey...
John olyan gyorsan pattant fel az ágyról, mintha egy csörgőkígyó pottyant volna
a plafonról a párnára. Cathy egy szempillantás alatt mély, alkoholos álomba
zuhant, és még arra sem ébredt fel, hogy a fiú ráadta a bugyiját és a nadrágját, és
betakarta a kék takarójával. John kikapcsolta a rádiót, és kiment a fürdőszobába,
hogy lezuhanyozzon hideg vízzel. Kifelé menet észrevette, hogy a whiskysüveg
majdnem teljesen kiürült. Öt órával később felébresztette Cathyt. A lány még
mindig kótyagos volt.
- Szent ég, John! - nyögte Cathy a fejét fogva. - Mi történt?
- Berúgtál egy kicsit... illetve nagyon - mondta John erőltetett mosollyal.
- Hány óra van?
- Hat.
- Édes istenem! A nagymama még mindig a könyvtárban van. - Cathy hirtelen
a szája elé kapta a kezét. - John, mindjárt rosszul leszek.
- Erre. Bocs a rendetlenségért.
- Ha te is megbocsátasz nekem.
Bár kitakarította volna a wc-t. Bár ez a nap sohase történi volna meg. Bárcsak,
bárcsak...
Cathy hamuszürke arccal visszatért.
- Rémesen érzem magam - nyögte.
- Én is.
John állt, Cathy sóhajtott, és barátian átölelte a fiú derekát, a mellkasára hajtotta
a fejét. John nem húzta ki a kezét a zsebéből.
- Teljesen kiüthettem magam - mondta a lány. - Ez a pár óra kiesett a
fejemből. Mondtam vagy csináltam valami hülyeséget?
- Csak énekelni próbáltál.
- Jaj. És még?
- És kicsit horkoltál álmodban.
- Igen, ezt tudom magamról. És még?
- Semmi más.
- Ez biztos?
- Biztos. Elhiheted.
Cathy felemelte a fejét, hogy hálásan belenézzen John szemébe.
- Hiszek neked, John, teljes szívemből. Épp ezt szeretem benned. Hogy hihetek
neked.
- Majd én hazaviszlek, és elugrom a nagymamádért. Nem vagy olyan
állapotban, hogy vezess.
- O, köszönöm. Te olyan jó vagy - mondta Cathy, és keresgélni kezdett a
táskájában. John meg arra gondolt, hogy tényleg: ő olyan, mint egy öreg
bútordarab, kipróbált, megbízható, mindig kéznél van, és nem kell törődni vele.
Cathy elővette a slusszkulcsot, és a fiú kezébe nyomta egy halvány mosoly
kíséretében. - Túljutok rajta, John. Ha a szívem megérti, az eszem is elfogadja
majd. De most még semmit sem értek. Holnap munka utánra lovat béreltem.
Nincs kedvetek velem tartani Bebe-bel?
- Dehogynem - mondta John, miközben fájdalom égette a torkát. - Remekül
hangzik. Felhívom Bebe-et.
Ám másnap délután John és Bebe egyedül lovagoltak ki bérelt lovaikon a
prérire. Trey visszatért Cathy életébe.
 Huszonkettedik fejezet


Trey életében most először átlépte a nagynénjénél a tűréshatárt, Mabel nem

tudott neki megbocsátani. Miss Emmától tudta meg, mi történt, és másnap már
rá sem nézett az unoka- öccsére, jóllehet, csak a vak nem látta, hogy milyen
nyomorult állapotban van a fiú. Trey és Mabel soha nem beszélgettek a sze-
mélyes dolgaikról egymással, Trey igazából soha nem nyílt meg a
nagynénjének. Mabelt a gondozójának, saját magát pedig gondozottnak
tekintette. A beszélgetéseik olyasmikben merültek ki, hogy „Trey, megcsináltad
a leckédet?" meg hogy „Mabel néni, nem tudod, hol van a barna övem?”, de
semmi több ennél.
De a fiú most nagyon sajnálta, hogy nem állnak közelebb egymáshoz, mert
akkor elmondhatta volna, miért mondott le Cathyról.
Nem azért tettem, mert már nem szeretem Catherine Anne-t, Mabel néni. Épp
azért csináltam, mert szeretem. Nem akarom, hogy még jobban kötődjön
hozzám, és velem akarja összekötni az életét, mikor lehet, hogy steril vagyok.
Hiszen tudom, hogy Cathy egy nap majd gyerekeket akar. Persze, ha
megmondanám neki az igazat, akkor is velem maradna. Mindenképpen velem
maradna. Cathy már csak ilyen. Épp ezért szeretem.
Szerette volna elmondani Mabel néninek, milyen élénken emlékszik Cathy
sugárzó arcára tavaly novemberről, amikor az élelmiszer áruházban egy
kisgyereket tartott a karjában, míg a kicsi anyja kipakolta a kosarát. De ha
rajtam múlik, Mabel néni, nem biztos, hogy valaha is látom ilyen sugárzónak az
arcát. És igen, persze, örökbe is fogadhatnánk egy gyereket, de csak a jóisten
tudja, hogy az milyen lenne. Catherine Anne megérdemli, hogy saját gyerekei
legyenek, szőkék és kék szeműek, és ugyanolyan nagyszerűek, mint ő. Hát akkor
nem jobb, ha most okozok neki fájdalmat - és vele együtt magamnak is - azzal,
hogy elhitetem vele, hűtlen lettem hozzá (valóban az volt, de lélekben nem). Nem
jobb ez, mint megmondani az igazat?
Trey nagyon szerette volna mindezt elmagyarázni a nagynénjének, már csak
azért is, hogy egy nő véleményét hallja. Nagy megnyugvást jelentett volna
számára, ha a nagynénje megérti, miért döntött így. Mabel néni bizonyára
egyetértett volna vele, és azt mondta volna, hogy végtére is ők ketten még csak
tizennyolc évesek, nagyon fiatalok ahhoz, hogy egy életre elkötelezzék magukat,
hogy gyerekekről, házasságról meg örökkévalóságról beszélgessenek. Még itt áll
előttük az egész élet, a jövő, az életpályájuk. De a nagynénje ehelyett falat
épített kettejük közé, és szinte áthidalhatatlan volt köztük a távolság, amely Ma-
bel néni ítéletéből táplálkozott. A nagynénje imádta Cathyt, és az unokaöccsét a
föld legnagyobb gazemberének tartotta. Trey maga ágyazott, hogy a nagynénje
ne lássa a könnyes párnáját, ám Mabel ezt úgy értékelte, hogy csak újra a
kegyeibe akar férkőzni.
Még John is magára hagyta, és a barátja legalább annyira hiányzott neki, mint
Cathy. A legjobb barátai megvetése rettenetesen kínozta Treyt, és úgy gondolta,
ez nem mehet úgy tovább, hogy ne beszélnének egymással. Nagyon szerette
volna elmondani Johnnak, mitől „vadult meg”, de nem tudta rávenni magát,
hogy fájdalmas titkát megvallja. Az ember intim testrészei szigorúan
magántermészetű dolgok. Az ilyesmiről nem lehet egy másik férfival beszélni,
még akkor sem, ha az illető az ember legjobb barátja. Ezzel beismerné, hogy
nem annyira férfi, mint a másik, és máris nem ugyanazon a pályán játszanának,
nem beszélve arról, hogy egy ilyen információ mekkora zavart okozna a
viszonyukban.
Csak ne kellene Catherine Anne-t látnia még a következő két hónapban, míg
Johnnal el nem utaznak, akkor valahogy túljutna ii egészen. Ráadásul a szakítás
fizikai fájdalmat is okozott, legalább annyira, mint a mumpsz, és a fájdalom nem
enyhült. Nem vágyott rá, hogy találkozzon azokkal a lányokkal, akik folyton
hívogatták azóta, hogy Cathyvel szakított. Turner edző lánya, Tara is közéjük
tartozott .Jézusom, micsoda egy trampli! Hogy lehet egy ilyen nagyszerű
embernek, mint Turner, ilyen semmirekellő lánya, mint Tara? Trey eltűnődött,
vajon mennyit tudhat az edző a lánya vitelt dolgairól. A mesterük iránti
tiszteletből a csapat tagjai nem kezdtek ki a lánnyal. De Tarának még ahhoz is
volt képe, hogy eljöjjön a nagynénje házába azzal az ürüggyel, hogy az évköny-
vét akarja aláírattatni Treyjel, és közben düllesztette a nagy melleit,
hozzádörgölőzött. Trey aláírta a könyvet, és nyomban ki is kísérte Tarát az
ajtón.
Azokat a lányokat sem kereste, akiknek a nevét beírta a telefonkönyvébe. Nem
látott mást, csak Cathyt meg a szomorúságát. És nem érzett mást, csak
bűntudatot, fájdalmat és szégyent. A lelke mélyén pontosan tudta, hogy
olyasvalamiről mondott le, amit «oha többé nem kaphat vissza. Soha ilyen
hűséges és állhatatos lánnyal, mint Catherine Anne, nem fog találkozni. És ő
soha senki mellett nem fogja ekkora biztonságban érezni magát.
Azóta, hogy az anyja elhagyta, Trey még sosem érezte magát ennyire
magányosnak.
A nagynénje neheztelése bírta rá arra, hogy elautózzon a Harbison-tanyára
tojásért és zöldségért. Tavaly november óta sosem vállalkozott rá, de az
ellenállása nem volt különösebben feltűnő, hisz mindig morgott, milyen unalmas
az út, és milyen nehéz boldogulni Mrs. Harbisonnal. Szavakkal ugyan sosem
mondta ki, de éreztette, hogy mit gondol Mabel Church utálatos unoka-
öccséről, aki mindig annyira fennhordta az orrát, és mélyen lenézte az ő
büszkeségét, a fiát. Trey azonban ez alkalommal nem mert ellenkezni. Bármit
megadott volna azért, ha John is vele megy, de még csak gondolni sem mert
arra, hogy magával hívja élete leglidércesebb emlékének színhelyére.
Perzselt a forróság, nem úgy, mint azon a hideg novemberi napon. Különben a
tanyán minden ugyanolyan volt, mint akkor.
Trey rettentő kínban a nagy veranda felől közelített, már nyoma nem volt benne
hetykeségnek. Hallotta, hogy Mrs. Harbison elindult, és amikor megpillantotta
az asszonyt az ajtóban, meglepetten pislogott. Mrs. Harbison jócskán meghízott
azóta, hogy utoljára látta. Trey megköszörülte a torkát.
-Jó napot, Mrs. Harbison! A nagynéném rendelése miatt jöttem.
Az asszony odamutatta begipszelt, felkötött karját.
-Nos, amint látod, kissé akadályoztatva vagyok. Elestem valamelyik nap.
Segítened kell összeszedni a tojásokat.
- A tojásokat? Honnan?
- A pajtából. Velem kell jönnöd, hogy tartsd a kosarat.
Treynek minden vér kiszaladt az arcából.
- Akkor talán majd visszajövök máskor, ha már jobban lesz.
- Jól vagyok, csak a kezemmel van baj. Menj hátra, mindjárt jövök én is.
- Igen, asszonyom - mondta Trey.
A hátsó udvarban semmi sem változott. Ott volt a beton piknikasztal, és
elhagyatottan ugyan, de ott volt a kos akolja is, meg a kapu. Az ajtócsapódás
hangja is ugyanolyan volt, mint azon a végzetes napon. De most Betty Harbison
lépett ki rajta, és Trey kezébe nyomta a tojásos kosarat. Egy kés is volt nála.
- Gyere! Onnan nyílnak a ketrecek - mondta, és a kés hegyével a pajtára
mutatott.
Treynek komoly erőfeszítésébe telt belépni.
- A csirkeólakat a pajta mellé építettük, de az ajtó csak belülről nyitható, hogy a
ragadozók ne férhessenek hozzá a tojásokhoz vagy a jószágokhoz kívülről -
magyarázta Betty, és feltűnt neki, hogy Treyt a rosszullét környékezi. - Ebben a
hőségben elég átható a szag, hozzá kell szokni. - Ezzel a fiú kezébe nyomta a
kést. - Segítened kell levágni a paradicsomokat is, és szeretnék küldeni a
nagynénédnek egy kis rozmaringot is. Ott szárítom a gerendán. - Mrs. Harbison
arra a gerendára mutatott, amire John és Trey felakasztotta a fiát. A távolabbi
falon még mindig ott lógott a feszület.
- Igen, asszonyom - mondta Trey, és visszanyelte az émelygősét.
Amikor mindent összeszedtek, az asszony azt mondta:
- Be kell jönnöd a konyhába segíteni becsomagolni ezeket.
Trey megrémült. Arra számított, hogy odaadja a nagynénje csekkjét, és odakint
megvárja, amíg Mrs. Harbison összecsomagolja a tojásokat és a zöldségeket. Az
asszony tekintete szinte megbénította. Ettől a tekintettől nem lehetett szabadulni,
ahogy parancsoló hangjának sem lehetett nem engedelmeskedni. Valószínűleg
keményen bánt Donnyval is, akár egy anyamedve a bocsával, gondolkodás
nélkül ráncba szedte, de mindig ott volt mellette, hogy ha kell, bárki ellen
megvédje. De valami most mégis hiányzott Mrs. Harbisonból, ami az előtt a
novemberi nap előtt még a sajátja volt.
- Igen, asszonyom - mondta Trey.
A kosárral a kezében ment be az asszony mögött, és olyan óvatosan húzta be
maga után az ajtót, mintha csak attól félne, hogy felébreszti vele Donny
szellemét. A konyha tágas, levegős helyiség volt, kellemes illatot árasztott, de
olyan hangulata volt, mint egy kiürült előadóteremnek, amelyből éppen távoztak
a hallgatók. A nagy, kerek asztalon két, szalvétába tekert evőeszközkészlet
feküdt. Donny egyik iskolai, mosolygós képe nézett le az egyik polcról, a
szakácskönyvek és a virágok közül. Trey bénultan álldogált, míg csak Mrs.
Harbison ki nem vette a kezéből a kosarat.
- Mosd meg a kezedet, piszkos lett - mondta. - Ott a mosogató. Én meg hozok
egy szatyrot ezeknek. - Papírtörülközőt szakított, és Trey kezébe nyomta. - És -
tette még hozzá bátortalanul, nem nézve a fiúra - gondolom, megérdemelsz egy
kis mogyorós kalácsot a fáradozásodért. Ülj csak le az asztalhoz, mindjárt vágok
neked egy szeletet.
Enni az asztalánál? Enni ott, ahol Donny evett?
- O, köszönöm, de nem, asszonyom - mondta szinte pánikban Trey. Sietve
előkotorta a csekket a zsebéből. - Csak fizetek, és már itt sem vagyok.
Mrs. Harbison kihúzta magát, és összeszorította a száját. Trey legszívesebben
főbe lőtte volna magát. Ez a szegény asszony nem akart mást, csak újra ételt
tenni egy fiú elé, de azzal, hogy visszautasította, csak feltépte az amúgy sem
gyógyuló sebet. Trey pontosan tudta ezt, bár az asszony a világért sem árulta
volna el.
- Megyek, és hozom a szatyrot - mondta, és kiment a kamrába.
Mondja neki, hogy mennyire sajnálja, ami a fiával történt? Ha megteszi, azzal
elárulhatja magát. Mostanában minden apróságért a sírás környékezte. Amikor
az asszony visszatért és csomagolni kezdett, Trey megszólalt:
- Mrs. Harbison, én...
- Itt van - mondta az asszony, és Trey kezébe nyomta a szatyrot, a csekket meg
kihúzta az ujjai közül. - Mondd meg a nagy- nénédnek, hogy köszönöm.
Gondolom, kitalálsz.
- Igen, asszonyom.
Ugyanott parkolt a Mustanggal most is, mint azon a végzetes napon. A kavics
megcsikordult a kerekek alatt. Ugyanaz a hang, amit sohasem lesz képes
elfelejteni. Mélységes szomorúság szorította el a szívét, a torkát, a tüdejét, és
bénította meg az agyát. Már messze a háztól megállt, és feltépte a kocsi ajtaját,
hogy levegőhöz jusson. A nyári bogarak zsongása mint vádló kórus zúgott a
fülében. A préri megbillent, elhomályosult a szeme előtt.
- Catherine Anne... - zokogta. - Catherine Anne... Catherine Anne...
Amikor Cathy ajtót nyitott, Trey állt előtte vörösre sírt, feldagadt szemmel, és
alig tudta kinyögni a szavakat, amiket mondani akart annak az embernek, akit a
világon mindenkinél jobban szeretett.
- Catherine Anne, én... én annyira sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém. Én
vagyok a világ legnagyobb hülyéje. Annyira szeretlek. Kérlek, bocsáss meg
nekem.
Cathy aznapra már végzett a munkával. Emma a könyvtárban volt. A lány
megfogta Trey kezét, és behúzta a légkondicionált házba. Telefonált az istállóba,
és lemondta a lovat, amit délutánra bérelt, majd Rufust a helyére parancsolva
bevezette Treyt a hálószobába.
 Huszonharmadik fejezet


Trey már megkezdte a nyári felkészülést a Miami Egyetem sporttáborában,

amikor a patikában vásárolt terhességi teszt igazolta Cathy gyanúját. Mintha
bomba robbant volna a fejében. O, ne! O, istenem, ne! De aztán a robbanás
füstje felszállt, és a pusztítás nem is volt megsemmisítő, mint gondolta. Még
némi örömet is érzett. A terhesség nem a világvége. Csupán korábban kell
összeházasodniuk Treyjel, mint tervezték. Persze nem lesz könnyű, de ami
értékes, annak ára van. Az ösztöndíjról le kell mondania. Azt csak egyedülállók
vehetik igénybe. A tanulmányait bizonyosan meg kell majd szakítania. De
vannak más ösztöndíjak is, amikre pályázhat, és egy év múlva is lesznek. Addig
majd kijönnek valahogy Trey ösztöndíjából, és Mabel néni is biztosan segíteni
fog. Trey persze eleinte nem fog örülni a dolognak. Nem tervezték ilyen koraira
a házasságot és a gyereket, de lassan majd hozzászokik a gondolathoz, sőt még
lelkesítheti is. Trey soha nem beszélt gyerekekről, de Cathy tudta, hogy meny-
nyire fontos számára a család eszméje. Nagy becsben tartotta, ha tartozhat
valakihez, aki szereti, és kitől tudna több szeretetet kapni, mint a saját fiától
vagy lányától? A nagyanyja és Mabel néni biztos nagyon boldogok lesznek. És
John is örömmel vállalná a „nagybácsiságot”. Mindegyikük támogatná őket, és
akkor meg tudják csinálni Treyjel.
Trey a rákövetkező héten tért vissza Coral Gablesből, és Cathy hagyta, hogy
Mabel néni nappalijában töviről hegyire beszámoljon mindenről. Arról, hogy a
veterán irányító a szárnyai alá vette, hogy mennyire megkedvelte Mueller edzőt
meg a többieket és a csapattársakat, hogy milyen jól teljesítettek ők ketten.
Cathy csak ezután szólalt meg:
- Trey, mondanom kell valamit...
- Előtte még nekem kell mondanom valamit neked - mondta Trey, és elhúzta a
kezét. - Valamit eltitkoltam előled, Catherine Anne, valamit, amit talán nem
fogsz nekem megbocsátani.
Cathy az ujját Trey szájára tette, hogy elhallgattassa.
- Már késő a gyónáshoz - mondta mosolyogva. - Már semmin sem változtatna.
- Hát nem érti Trey, hogy pontosan tudja, miért állt elő a szakítással, amikor
visszajött Miamiból? De most legalább minden este hívta telefonon, hogy
elmondja, mennyire szereti, hogy mennyire hiányzik neki, és hogy milyen
boldog, amiért együtt lesznek az egyetemen, és nem kell attól szenvednie, hogy
nem lehet vele nap nap után.
- De nagyon fontos, amit mondani akarok, Catherine Anne - mondta Trey
aggódva.
- Az is, amit én akarok mondani.
- Oké. Akkor mondd te először.
Trey izmos mellkasának dőlve a lány azt súgta:
- Terhes vagyok. - És nyomban hozzátette, azon a délutánon történhetett,
amikor váratlanul beállított hozzá a szakítás után, és ő nem volt felkészülve a
történtekre. Úgy gondolta, nem lesz semmi baj, tart még a védettsége.
Cathy érezte, hogy Trey mellizmai megfeszülnek, megkeményednek. A fiú
eltolta magától.
- Hogy mi vagy? - kérdezte.
Cathy elhátrált, hogy láthassa Trey arcát. A fiú szeme hidegen villant, a hangja
tompán kondult, az ajka, miközben kimondta a szavakat, alig mozgott.
- Terhes... Terhes vagyok, Trey - ismételte meg Cathy. Egész testében remegni
kezdett, és megsajdult a válla, mint mindig, ha félt valamitől, vagy ha nagyon
aggódott valami miatt. - Gyerekünk lesz.
- Ez biztos?
Cathy halványan elmosolyodott.
- Igen. Hát nem... csodálatos? Tudom, hogy váratlanul ért...
- Nem lehetsz terhes. Tévedsz.
- Nem tévedek, Trey. Elmentem Amarillóba egy nőgyógyászhoz.
Trey messzire húzódott Cathytől, mintha hirtelen kiderült volna róla, hogy
fertőző betegségben szenved.
- Nem hiszem el.
Cathynek kiszáradt a szája. Nyelvével megnedvesítette ajkait.
- Mit nem hiszel el? Azt, hogy terhes vagyok? Hogy ez megtörténhetett velünk?
- Erőltetetten felnevetett. - Tudod, ha arra a délutánra gondolsz, amikor
visszajöttél hozzám, akkor nem lehetsz nagyon meglepve...
- Én bíztam benned, Cathy. Mindenkinél jobban. Teljes szívvel megbíztam
benned. - Trey hangja megtört, és olyan tekintettel meredt a lányra, mintha
hűtlenséggel akarná megvádolni. Felpattant a kanapéról.
- Bíztál abban, hogy beveszem a tablettákat? - kérdezte Cathy döbbenten. - De
Trey, drágám, minek szedtem volna tovább őket? Elhagytál.
- Takarodj innen! - mondta Trey olyan halkan, de határozottan, hogy a lány
rémületében fel sem fogta a szavak értelmét. - Menj el! Most azonnal!
- Tessék?
- Hallottad? Takarodj! - Trey vadul körülnézett, és Cathy rájött, hogy az ő
táskáját keresi. Amikor megtalálta, odadobta a lánynak. Cathy csak némán
figyelte. - Végeztünk! Kifelé! - Trey megragadta a karját, és felrángatta a
kanapéról.
- Trey... Ez meg mit jelentsen?
- Hogyhogy mit? - Trey már csak suttogott. - Hogy tudtad ezt tenni velünk?
- Ami azt illeti, te is kellettél hozzá - mondta Cathy, aki kezdett kijönni a
béketűrésből. - Egyedül aligha tudtam volna megcsinálni. Előfordul az ilyesmi.
Egy gyerek azért nem a világ vége.
- Számomra igen. Kifelé!
- Ezt nem gondolhatod komolyan.
- De mennyire, hogy komolyan gondolom!
Trey a karjánál fogva az ajtóig vonszolta Cathyt, majd durván kilökte a
verandára. A lány képtelen volt moccanni, annyira elképesztette, ami történt;
csak állt tágra nyílt szemmel, Trey pedig becsukta az orra előtt az ajtót, és még a
láncot is beakasztotta.
Mabel másnap a fiúnak csak a hűlt helyét találta. Az ágynemű összehajtogatva, a
párnán egy cédula: „Imádlak, Mabel néni. Visszamentem Miamiba. Köszönök
mindent: Trey”
Cathy átment Johnhoz. Trey még a barátjától sem köszönt el.
- Magyarázd ezt meg nekem, John - könyörgött Cathy. - Miért irtózik ennyire
a gyerek gondolatától?
John ugyanannyira tanácstalan volt, mint Cathy. Trey ezúttal még csak rá sem
nézett egyetlen lányra sem Miamiban. Cathy szerelme éltette, és másról sem
beszélt, csak arról, hogy képtelen volna Cathy nélkül élni. John komolyan
elhitte, hogy most már semmi sem választhatja el őket egymástól. Trey csupa
meglepetés volt, soha nem lehetett tudni, mivel áll elő a következő pillanatban,
de azért megdöbbenteni sohasem tudta Johnt. Voltak dühkitörései, ha
megharagudott valamelyik szerettére, Johnra, a nagynénjére, az edzőjére, ám ha
lecsillapodott, visszatért a normális kerékvágásba, lefegyverzően elbűvölő és
bűnbánó lett, mint akkor is, amikor visszament Cathyhez az első és egyetlen
szakításuk után.
Johnnak azonban most az egyszer az a baljós érzete támadt, hogy ami történt, az
végleges.
- És most mit fogsz csinálni? - kérdezte Cathytől.
- Várok. Meg fogja gondolni magát. Biztos, hogy meg.
- És ha... mégsem?
- De, John. Ismerem.
John Cathy vállára tette a kezét.
- De ha mégsem, akkor feleségül jössz hozzám, Cathy? Azt hiszem, tudod,
hogy érzek irántad. Szeretlek. Mindig is szerettelek. Úgy fogom szeretni a kicsit,
mintha a sajátom lenne. Jó életünk lehetne.
Cathy felnézett John szép arcába. Annyira hasonlít Treyre, akár testvérek is
lehetnének. Valójában azok is, csak nem vér szerint.
- Igen, tudom. És én jobban szeretlek annál, semhogy feleségül menjek hozzád,
amikor mindketten tudjuk, hogy a szívem Treyé, és a gyerek az övé. Trey szeret
engem, John. Talán beletelik némi időbe, de visszajön hozzám. Ebben egészen
biztos vagyok. És én itt leszek, amikor visszajön.
Trey egy szót sem hallatott magáról az elkövetkező két hét során, amikor már
Cathynek is indulnia kellett volna Miamiba. Mivel senki sem tudta, hol lakik
Trey, senki sem tudta felvenni vele a kapcsolatot. John azt tanácsolta Mabel
néninek, hogy hívja fel Sammy Muellert, aki biztosította Mabelt, hogy Trey
rendben megérkezett az egyetemre, jól van, és a sportkollégiumban lakik. John
és Cathy levelet írtak, Mabel táviratozott és telefonüzenetet hagyott, de válasz
semmire sem érkezett. Cathy világa elsötétedett. Trey meg ő a mellkasuknál
összenőtt sziámi ikrekhez hasonlítottak, egy szív éltette őket. Most úgy érezte,
hogy elszakították a fiú testében lévő szívétől, így nincs, ami életben tartsa.
A nagyanyjával, aki ugyanolyan lesújtott és csalódott volt, mint Cathy maga,
szomorúan taglalták a lehetőségeket. Az abortusz szóba sem jöhetett, és Cathy
közben azon tűnődött, ha Trey ennyire ellene van a gyereknek, akkor miért nem
próbálta rábeszélni, hogy vetessék el. Ez rá vallott volna, de persze azt is tudnia
kellett, hogy Cathy erre sohasem vállalkozott volna. A másik lehetőség az volt,
hogy örökbe adják a kicsit, és Cathy folytatja az életét, de a lány ezt a
lehetőséget is elvetette. Hogyan is tudna lemondani arról a gyerekről, aki a
szerelmükből született?
John megismételte a házassági ajánlatát, de ő ezúttal is nemet mondott.
- Cathy, van fogalmad róla, hogy minek nézel elébe? Tudom, nem a
tizennyolcadik században élünk, és az emberek másképp viszonyulnak az
egyedülálló anyákhoz, mint korábban, de akkor is furcsán fognak rád nézni.
Mégiscsak stigma lesz ez rajtad. Gondolj a kicsire...
- Ezt teszem, John.
- És egész biztos, hogy nem akarsz hozzám jönni feleségül? - kérdezte John.
- Egészen biztos - mondta Cathy. - Jobbat érdemelsz, John.
Nálad jobb nincs, Cathy.
John, egy nappal azelőtt, hogy Floridába kellett volna indulnia, felhívta Sammy
Muellert.
- Szóval nem mondtad el a döntésedet a barátodnak? - kérdezte az edző.
- Ezt magára bízom, Mr. Mueller.
- Számítottunk rád, mindkettőtökre.
- Trey egyedül is boldogulni fog.
- Majd meglátjuk. Mindenesetre hiányozni fogsz a csapatnak, John.
John meghagyta Cathynek az új címét.
- Itt megtalálsz, ha szükséged lesz rám - mondta. - ígérd meg, hogy szólsz, ha
így lesz.
A lány elképedt, amikor meglátta a címet.
- Te nem... te nem...
- Nem, Cathy. Meggondoltam magam.
John jelentkezett, és felvették a New Orleans-i Loyola Egyetemre. A Miami
Egyetemmel aláírt kötelezvényét semmisnek tekintették, mert más színekben
nem fog játszani. John arra készült, hogy beáll a jezsuita rendbe, és felszentelt
pap lesz.
MÁSODIK RÉSZ

1986-1999


 Huszonnegyedik fejezet


Frank Medford, a Miami Hurrikánok támadó egységének koordinátora és az

irányítók edzője vadul rágógumizott a Hecht Atlétikai Központban lévő
íróasztalánál. A csalódás az egész testét átjárta. Csak nemrég tudta meg, hogy
John Caldwell lemondott az ösztöndíjáról, és nem fog a csapattal játszani. A
Loyolára jelentkezett, New Orleansba, azzal a céllal, hogy pappá szenteljék.
Frank közel állt a szívinfarktushoz.
- Hogy mit csinált? - üvöltötte a hírhozónak Frank, a katolikus. - Az a kis
rohadék! Ugye csak viccelsz?
Miután Sammy Mueller, aki legalább annyira döbbenten és elkeseredve fogadta
a hírt, mint Frank, biztosította edzőtársát arról, hogy nem ugratás, amit mondott,
Frank a haját tépve átkozódott, és rohangált a főedzői irodában, mint a mérgezett
egér. Dühöngött, amiért nem jártak utána alaposabban John Caldwell vallásos
elkötelezettségének.
- Nem kérdeztük, ő meg nem mondta - szögezte le Frank főnöke olyan, borús
hangon, ami sehogy sem illett pirospozsgás arcához. - És, be kell lássuk,
semmit sem tehetünk: joga van így dönteni - tette hozzá gyászosan. - Az
oklahomai szélső elfogót kellett volna szerződtetnünk.
Frank kifáradt a mászkálásban, és lerogyott egy székre. Csalódások már
korábban is érték, de egyik sem rázta meg olyan mélyen, mint ez a mostani.
- Ez megmagyarázza, miért érkezett Trey Hall korábban mondta. - Láttam én
rajta, hogy valami bántja. Nem ugyanaz az ember volt, mint aki a nyári alapozó
tábor után hazautazott. Csak azt nem értem, miért nem szólt arról, hogy Johnnak
más tervei vannak?
- A jelek szerint ő maga sem tudja. Neked kell elmondanod neki.
- De csak sejtette, hogy mire készül a haverja? Mi más lehet a magyarázat arra,
hogy teljesen maga alatt van? - Frank érezte, hogy az idegességtől bizseregni
kezd a tarkója. Hogy a feszültséget levezesse, lógázni kezdte Nike edzőcipőbe
bújtatott lábait. John Caldwell olyan volt Trey Don Hall számára, mint az üzem-
anyag egy rakéta működéséhez. Kisgyerekkoruk óta barátok voltak. Tud majd
Trey szárnyalni John nélkül?
- Tizennyolc éves korban rengeteg oka lehet - mondta Mueller. - Beszélj a
fiúval, tudd meg, mi bántja, derítsd ki, hogy ez a hír milyen hatással lehet a
játékára. Lehet, hogy John nélkül nem megyünk vele semmire.
Főnöke szavakba öntötte a félelmetes gondolatot, ami felötlött Frankben.
Amióta látta a Kersey meccseiről készült felvételeken, majd utána is a felkészítő
táborban, hogy Trey Don Hall és John Caldwell milyen dinamikus párost
alkotnak, vérmes reményeket táplált a jövőt illetően. És most az álom romba
dőlni látszott. Frank már hosszú ideje volt a szakmában, s megtanulta, hogy csak
akkor mondjon végleges minősítést az irányítókról, ha már a megfelelő időben
és helyen bizonyítottak. Ám a Texas Stadionban látott játék után Frank ritka
kivételnek tekintette Trey Don Hallt, ezért sújtották le a hallottak.
Amikor először találkozott vele Miamiban, Frank nyomban tudta, első dolga kell
legyen ezt a magas, jóképű, ám beképzelt Trey Dont lerántani a piedesztálról,
ahová az iskolatársai emelték.
- Szeretném, ha TD-nek szólítanának - közölte a fiú a bemutatkozáskor, széles
vigyorral ejtve ki a mássalhangzókat.
Frank azt válaszolta:
- Errefelé az embereknek ki kell érdemelniük a becenevüket, ügyelőre csak
Trey Don Hall maradsz.
Ám TD Hall esetében nem volt semmi csak. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy
pontosan olyan káprázatos, mint amilyennek a videofelvételek mutatták, arany
volt a karja, a lába, a csípője, az igya. A támadó egység edzőit teljesen elbűvölte
azzal, ahogy koncentrált, ahogy vezette a játékot a nyári felkészülésen, holott
mindenki arra fogadott volna, hogy a Coconut Grove klubban fogja tölteni
minden éjszakáját, hogy levezesse az edzések fáradalmait. S hogy John majd
vele tart, nehogy bajba keveredjen. Azok után, hogy az első ittléte alkalmával
milyen elszántan vetette bele magát az élet habzsolásába, most mindenkit
meglepett a fegyelmezett önmegtartóztatása csakúgy, mint az, hogy a vártnál
sokkal korábban tért vissza. Frank nyomban rájött, hogy valami balul
sikerülhetett otthon, amikor a fiú azzal állt elé, hogy szeretné a kollégiumi
költségeit kifizetni arra az időre, míg meg nem kapja az ösztöndíját. A
megérkezése óta Trey, mint egy szerzetes, kivonult a világból: se lányok, se
éjszakai élet. Szöges ellentéte volt annak a nyitott, társaságkedvelő fiúnak,
akinek elsőként megismerték. Egyedül volt a szobájában, az ételét különvonulva
fogyasztotta el, és korán lefeküdt. Napközben régebbi meccsek videóit
nézegette, formában tartotta magát, mozgó tárgyakra célzott, majdnem
százszázalékos sikerrel. Ilyenkor mindig odavonzott nézőket a pályára, de soha
nem edzőket, mert számukra a sportszövetség szigorúan megtiltotta, hogy
közelebbi kapcsolatba lépjenek a játékosaikkal, nehogy ezt mások szezon előtti
„előzetes instruálásnak” tekinthessék. Ám távcsővel, az irodáik ablakából, vagy
a lelátók legmagasabb üléseiről megcsodálták Trey tökéletes íveléseit, és a
pontosan irányított átadásokhoz mindig odaképzelték mellé a szélső elfogóját,
Johnt. Minden edző vágya egy ilyen páros volt.
És most az álom egyik szereplője elillant, és oda lehet a másik is, ha Trey Don
Hall kivételes tehetsége és káprázatos magabiztossága John Caldwelltől függ. A
videofelvételeken az látszott, hogy a két fiú tökéletesen megbízik egymásban, és
hogy szinte valamiféle telepatikus kapcsolat van közöttük. Ennek köszönhették,
hogy megnyerték az országos középiskolai bajnokságot. Vajon képes lesz Trey
John nélkül is sikeresen játszani?
- Hívatott, Mr. Medford? - kérdezte Trey a nyitott ajtóban megállva.
- Igen. Gyere és ülj le. - A fiú egyenesen az edzésről jött, rövidnadrágban és
pólóban. Az is kellemes meglepetés volt az edzők számára, hogy Trey Hall
kitartóan súlyzózott. A legtöbb irányító nem szeretett súlyzózni. Azt
meghagyták a támadó és védő sorfalban álló csapattársaiknak, ám az újonc meg
volt győződve arról, hogy egy irányítónak erősnek és gyorsnak kell lennie. Trey
a maga közel százkilencven centis magasságával és jó százkilónyi, edzett izmos
testével az is volt.
- Sajnos rossz hírt kell közölnöm, Trey.
Trey nyugtalanul leült a felajánlott székre.
- Ugye nem a nagynénémmel van baj?
- Nem, nem a nagynénéddel. John Caldwellről van szó. Nem jön Miamiba.
Frank szándékosan vágott bele egyenesen a közepébe. Trey reakciójából akarta
látni, tudott-e John döntéséről, és már hozzászokott-e a gondolathoz.
Frank mintha csak kézigránátot hajított volna Trey ölébe. A fiú arca hamuszürke
lett.
- Micsoda? - mondta. - Hogy érti azt, hogy nem jön Miamiba?
- Úgy, hogy meggondolta magát, és nem játszik a csapatban. Visszamondta az
ösztöndíját.
- De ezt nem teheti meg, igaz? Már úgy értem, jogilag.
- De, megteheti, ha nem játszik más egyetemi vagy főiskolai csapatban egy
évig.
- Ha nem focizik? - Trey őszintén megdöbbent.
- Van valami elképzelésed arról, hogy miért hagyott cserben bennünket?
- Semmi... Azt... azt hittem, hogy talán megnősül, és majd nem a kampuszon
lakik, de hogy lemondjon arról, hogy Miamiban játszhasson? A lány is... ide
készült ösztöndíjjal.
- Nos, az bizonyos, hogy nem kötelezi el magát - mondta Frank
legalábbis nem egy asszonynak. A Loyola Egyetemre megy,
New Orleansba. Papnak készül.
Trey csak bámult mereven Frankre, mintha mellkason lőtték volna. Beletelt
néhány másodpercbe, mire reagálni tudott a hallottakra. Hátratolta a székét, és
bizonytalanul lábra állt.
- Nem, ez képtelenség, ezt nem tehette! Istenem, John! - Trey elfordult Frank
íróasztalától, és a kezébe temette az arcát, mintha ütéstől akarná védeni. Pár
pillanatig így maradt, majd visszafordult, és dühösen letörölte a könnyeit.
- Őszinte leszek hozzád - mondta Frank. - A legszívesebben én magam is sírva
fakadnék. John Caldwell lehetett volna a legnagyszerűbb szélső elfogó.
Elképzelésed sem volt arról, hogy erre készül? - Frank elővett a fiókból egy
papír zsebkendős dobozt
mindig tartott magánál az allergiás szezonra -, és Trey felé nyújtotta. Trey kivett
egyet, és megtörölte a szemét.
- Nem... ezt nem. Ahogy már mondtam... arra számítottam, hogy megnősül.
Aha, gondolta Frank, ez lehet a magyarázat. John Caldwell és a lány szakítottak.
De édes istenem, hogy lehet tizennyolc évesen odadobni mindent egy lány miatt,
és a cölibátust választani?
- Idehallgass! - mondta Frank, és közelebb hajolt Treyhez. - Talán még nincs
veszve minden. Utánamegyünk, beszélsz a fejével, és jobb belátásra bírod.
- Nem!
Frank megdöbbent ezen a nem várt reakción.
- Miért nem?
- Mert nem fogom tudni rábeszélni, hogy jöjjön vissza.
Frank ismerte a kamasz fiúkat. Tudta, hogy Trey elhallgat valamit, amit nem
akar megosztani vele, egy fájdalmas titkot, ami túl személyes ahhoz, hogy
elmondja. De nincs olyan személyes titok, amilyet Frank ne hallott volna már.
Igyekezett atyai hangnemet megütni.
- TD, mi történt otthon, amikor hazamentéi innen? Tudom, hogy történt valami,
mert teljesen más ember lett belőled. Most meg John fogja magát, és papnak áll.
Megértem, ha olyasvalami, amiről nem szívesen beszélsz, de bármi is az, talán
segíthetek. Azt mondtad, hogy gyerekkorotok óta arról álmodoztatok, hogy ide
jöttök játszani Miamiba. Más főiskola vagy egyetem eszetekbe sem jutott. Mi
történt, ami mindent megváltoztatott? És ha csupán egy lányról van szó,
bármilyen szent dolog is a szerelem, le kell beszélnünk róla Johnt. Még túl fiatal
ahhoz, hogy ilyen döntést hozzon. Az esküjét később is leteheti. Nagyon sokan
így csinálják.
Trey már nem sírt, de mély fájdalom ült a tekintetében. Felállt.
- Mennem kell - mondta.
Frank meglepődött. Eddig mindig ő döntötte el, hogy mikor van vége egy
beszélgetésnek. Most azt mondta:
-Jól van, de talán még nincs minden veszve. John talán egy év múlva mégiscsak
csatlakozik hozzánk, ha már felmérte, mivel jár egy ilyen eskü. Volt idő, amikor
magam is fontolgattam, hogy pap leszek, egészen addig, míg bele nem
kóstoltam a fogadalmak gyakorlatába. Nem tartott sokáig. Szegénység, tisztaság,
engedelmesség, ezek a jezsuita fogadalmak. Jól tudom, John kettőt könnyen
meg tud tartani, na de a szüzesség?
Trey arcának rándulása elárulta, hogy Frank gyenge pontra tapintott.
- Fogadalmi gyakorlat?
- A jelölteknek meg kell tapasztalniuk, mielőtt be akarnak lépni bármilyen
rendbe, hogy kiderüljön, papi életre termettek-e.
- John arra termett - mondta Trey, és megindult az ajtó felé.
- Mielőtt elmész, Hall, légy őszinte hozzám. - Frank, nem akarván, hogy Treyé
legyen az utolsó szó, határozott hangon azt kérdezte: - Az, hogy John
cserbenhagyott, befolyásolhatja a jövőbeni játékodat?
Trey összegyűrte a papír zsebkendőt, és belehajította a Frank asztala mellett álló
szemetesbe. Pár perccel ezelőtt még olyan volt, mint minden más, sebezhető
fiatalember. Erre a kérdésre azonban már mint egy érett, megkeseredett ember
válaszolt.
- Nem, uram. Nekem már csak a foci maradt.



A szobájába visszatérve Trey lehuppant az ágyra, és az ujjaival beletúrt a hajába.

John papnak áll? Szentséges ég! Sejthette volna, hogy valami ilyesmi történik.
Tavaly november óta érezhető volt, hogy John mindinkább az egyház felé
fordul, az azonban álmában sem jutott volna eszébe, hogy ilyen messzire megy
azért, hogy megválthassa magát. S különösen most nem. Mi lesz így Cathyvel?
Nem nagyon maradt más választása, mint feleségül menni Johnhoz, ha már így
esett. Hogy hagyhatta John ilyen helyzetben magára a lányt, hacsak nem...
Trey felállt, és kihúzta az íróasztala fiókját, amelyben bontatlanul ott sorakoztak
a levelek. Ötöt Cathy írt, egyet pedig John, egy héttel ezelőtt. Trey felbontotta
azt, amit John írt, és az egyoldalas, szép kézírással írt levél beigazolta a
gyanúját.

Kedves TD!

Kérve kérlek, gyere haza, és teljesítsd a kötelességed Cathy és a születendő

gyermeked felé. Cathy megtartja a kicsit, mert azt mondja, képtelen volna
megválni a gyerektől, aki az irántad érzett szerelméből fogant. Ugyanezen ok
miatt nem jön hozzám feleségül. Pedig könyörögtem neki, TD, mert én is
szeretem őt. Mindig is szerettem, és ez sosem testvéri szeretet volt. De nem akar
hozzám jönni, azt mondja, senki máshoz nem mehet feleségül, amíg a szíve a
tiéd. Szentül hiszi, hogy te ugyanígy érzel, hazajössz és összeházasodtok, mielőtt
elkezdődik az egyetem. Sok érthetetlen dolgot csináltál már eddig is, TD, de erre
aztán végképp nem számítottam. Miért rémiszt ennyire az apaság, ha egy olyan
lányt vehetsz feleségül, mint Cathy? Az ember azt hihetné, hogy a családalapítás
egy ilyen lánnyal a legjobb dolog a világon. Gyere haza, kérlek, vedd feleségül,
és akkor mehetünk mindannyian Miamiba, ahogy terveztük.
Hiányzol nekünk, haver:
John

Trey könnyezve összegyűrte a levelet. John nem tudja... nem is sejti... és Cathy
sem. Ha sejtené, akkor feleségül ment volna Johnhoz, és nem várna rá.
Trey csak ült, kezébe hajtott fejjel, és újból átélte azt a pillanatot, amikor Cathy
bejelentette a terhességét, és újra feltámadt benne a döbbenet, a harag és a
hitetlenkedés keserűsége... az elhagyatottság fájdalma. A másodperc töredéke
alatt, mint a villám, hasított bele a felismerés, hogy már soha többé nem képes,
nem tud úgy érezni Cathy iránt, mint régen. Cathy eltépte a szálat, ami hozzá
kötötte.
Trey még mindig érezte, milyen volt a bőre tapintása, amikor kitessékelte Cathyt
a verandára, ki az életéből. Miután megtette, háttal nekidőlt a bezárt ajtónak,
sajgott a szíve, és közben hallotta, hogy Cathy apró ökleivel dörömböl az ajtón,
és a nevét zokogja: „Trey... Trey...” Az ő bukott angyala döngette az ajtót, hogy
nyíljon meg újra a menny kapuja, de Trey alig hallotta, fülében ott csengtek dr.
Thomas májusban mondott szavai.
- Mit akar ezzel mondani, doktor úr?
- Azt, hogy az ondóvizsgálat eredménye szerint a spermáid abnormálisán
fejlődtek, képtelenek a mozgásra..
- És ez mit jelent?
- Ez azt jelenti, hogy pillanatnyilag steril vagy.
Minden egyes dörömbölés fájdalmas sebet ütött rajta, Cathy elkövette azt az
egyetlen bűnt, amin képtelen volt túltenni magát. Megcsalta őt a legjobb
barátjával. Trey majd’ belehalt, amint elképzelte, hogy Cathy John karjaiba
simul, hogy ők ketten szeretkeznek, és mindezt a szakítás egyetlen hetében.
Joggal vagy jog nélkül, Trey arra számított, hogy még a viharban is hű marad
hozzá a lány. Tudnia kellett volna, hogy a vihar majd kitombolja magát. Hisz
Cathy jobban ismerte, mint ő saját magát. Tudnia kellett volna, hogy valami
rettenetes dolognak kellett történnie ahhoz, hogy szakítson vele. Bíznia kellett
volna a szerelmében, és kitalálnia, hogy ami történik, az az ő érdekében történik.
Végül a könyörgés abbamaradt. Trey hallotta, hogy Cathy ellép az ajtótól, és
elindul lassan, bizonytalanul. Távolodó léptei, mint szél kergette, lehullt levelek
surrantak. Treynek könnyek szöktek a szemébe. John biztosan feleségül veszi -
gondolta keserű Iróniával. Hatodik óta volt szerelmes belé, ugyanúgy, mint ő.
! Ám végig azzal áltatta magát, hogy ez csak testvéri szeretet. És most ő fogja
feleségül venni, és felnevelni azt a gyereket, akiről I Cathy úgy gondolja, hogy
Trey Don Halitól van.
Trey arra készült, hogy elmondja Johnnak és Cathynek az igazat magáról,
miután hazaérkeztek a táborból. Cathynek épp akii kor akarta elmondani, amikor
a lány befogta a száját, és bedobta a bombát. „Már késő a gyónáshoz", mondta,
és Trey azt hitte, a kicsapongásairól beszél, amit nyilván megsejtett. Később,
rúgó fejjel, kábán azon tűnődött, vajon a kalandjai miatt csalta-e meg Cathy. A
legtöbb lány merő bosszúvágyból biztosan így tett volna, de ez sehogysem
vallott Cathyre. Csak az történhetett, hogy Johnhoz ment vigasztalásért, aztán
egyik dolog követte a másikat, és végül az ágyban kötöttek ki.
Nagyon szomorú. És nagy kár. De Cathynek magán kellett volna tartania a
bugyiját. Várnia kellett volna.
Így végül nem vallotta meg a titkát, mielőtt elhagyta Kersey-t. Nagyon
szenvedett. Cathy és John megint árvává tették. Szétbomlasztották a családot,
amit közösen építettek. Megérdemlik, hogy ők is megtapasztalják az
elhagyatottságot és a veszteséget. Trey arra számított, hogy összeházasodnak,
úgy érkeznek meg az egyetemre, vagy ha nem, akkor nem sokkal azután megte-
szik, hogy beszélt velük: „Találjátok ki, mit akarok mondani. Nem én vagyok a
gyereked apja, Cathy, hanem te, John. így hát legyetek boldogok, de nélkülem.”
De most John olyan pályát választott magának, ami lehetetlenné teszi, hogy
valaha is elvehesse Cathyt. Jézusom! Hogy tudott minden így félresiklani? Hogy
tudtak az álmaik, a reményeik, a terveik ilyen pillanatok alatt elillanni, mint egy
rosszul irányzott, célt tévesztett labda?
A fiókban még mindig ott hevertek Cathy bontatlan levelei, szinte könyörögtek,
hogy olvassa el őket. A lány kézírása felidézte csinos, törékeny alakját, de az
emlékképpel visszatért a csalódás fájdalma, amit az árulásával okozott. Hogy is
lehetett olyan ostoba, hogy azt hitte, Cathy más, mint a többi lány. Nők! Egyik-
ben sem lehet megbízni. Még John anyja is félrelépett, és micsoda károkat
okozott a hűtlensége.
Sosem fogja Cathy leveleit elolvasni. Nem engedheti, hogy a lány együttérzést
vagy bűntudatot keltve benne, visszaédesgesse, mert ez a kapcsolat már sohasem
működne. Trey azon töprengett, mit tegyen. Tudassa Cathyvel és Johnnal a
megalázó igazságot saját magáról, mielőtt még túl késő volna... vagy várjon még
vele? Mire volna jó, ha megtudnák az igazat? A focira nézve persze tragédia,
hogy John nem játszik többé, de saját akaratából döntött úgy, hogy papnak áll.
O, Trey Don Hall milyen jogon keresztezné a terveit, ha már vezekelni akar
azért, ami múlt év novemberében történt? Ami pedig Cathyt illeti, még csak
tizennyolc éves. Majd túljut rajta. Szép, okos és elszánt. És ugyan ott a gyerek,
mégis ígéretes jövő áll előtte. És ugyan szereti Johnt, de nem szerelmes belé.
Helyes volna arra kényszeríteni, hogy mégis hozzámenjen a gyerek kedvéért,
amikor esetleg később még szerelmes lehet valakibe?
Trey tisztában volt vele, hogy a hallgatása mivel fog járni átmenetileg. Mabel
néni és Miss Emma szégyenkezni fognak. Ők ahhoz a generációhoz tartoznak,
akik képtelenek megbékélni a házasságon kívül született gyerek gondolatával,
ám a fiatalabbak majd csak megvonják a vállukat. Na és aztán? Az ilyesmi
bárkivel megeshet. De nem egy olyan okos lánnyal, mint Cathy. Trey némi
bűntudatot érzett, ha arra gondolt, hogy megbélyegzik a gyereket. A nagynénje
barátai soha nem fogják megbocsátani, hogy szerelemgyereknek születik, őt
pedig bizonyára gazembernek fogják tartani, amiért cserbenhagyta Cathyt, de
idővel majd megbocsátanak neki. A sztárfocistáknak mindig mindent elnéznek.
John valószínűleg soha nem fog neki megbocsátani. A pap valószínűleg
megbocsát, amiért magára hagyta a szerelmét ilyen helyzetben, de a fiú, aki
maga is szerelmes a lányba, soha nem fog tudni megbocsátani. John tudhatta
volna, hogy a legjobb barátja előbb-utóbb magába száll, és visszatér Cathyhez.
Miért nem volt képes hát uralkodni az ösztönein, amikor Cathy ott volt nála
kétségbeesetten?
Trey felállt, és becsukta a fiókot. Úgy döntött, vár egy évet. Ha John rájön, hogy
a Loyola mégsem neki való, és Cathy még mindig ót várja, akkor elmondja
nekik az igazat. Aztán a többi már u kettőjük dolga. Ha nem így lesz, akkor a
titkot megtartja magának, és hagyja, hogy a dolgok maguktól alakuljanak.
Ettől a gondolattól nyomban megkönnyebbült. Felszáradtak a könnyei. Még
mindig ürességet érzett, fájdalmas ürességet, amitől visszavágyott Mabel
nénihez, de majd jönnek más barátok, más lányok, akik be fogják tölteni ezt az
ürességet. Csak idő kell hozzá, ideje pedig van bőven.
Addig is - Trey kivett a szekrényből egy focilabdát, a disznóbőr érintése
egyszerre volt ismerős és megnyugtató - ott van neki a játék.
 Huszonötödik fejezet


John a szobájából hallotta, hogy az apja, mihelyt megérkezett, elsőként

bekapcsolta a televíziót, majd nagy puffanással lerúgta a csizmáit a kanapé
mellé. A következő jele annak, hogy itthon volt, hogy zokniban kicsoszogott a
konyhába egy sörért - úgy gondolta, ennyit megérdemel a futballszezon alatti
absztinenciájáért majd visszament a nappaliba, lehuppant a karosszékbe, és
elégedetten sóhajtott egyet.
-John? Itthon vagy? - kérdezte jó hangosan.
- Igen! - kiabált vissza John.
- Pakolsz?
- Igen.
- Gyere ki, ha kész vagy. Van egy meglepetésem a számodra. - Mindig így
kommunikáltak egymással, átkiabáltak egymásnak a lakás különböző
helyiségeiből. John előtt állt még, hogy tudassa apjával, holnap reggel nem a
Coral Gables-beli Miami Egyetemre, hanem a Loyola Egyetemre utazik New
Orleansba.
Mindenki mástól már elköszönt. Az első útja Bebe Baldwinhoz vezetett, az apja
benzinkútjához, ahol a nyári szünetben a lány pénztároskodott, mielőtt Cissie
Jane Fieldinggel elindulnak a Texasi Egyetemre. Bebe a pénztárban ült, és a
váratlan látogató láttán felderült az arca. Johnnak most is lelkifurdalása támadt,
hogy képtelen viszonozni a lány érzéseit. De most majd megérti az okát. Bebe
elsápadt, amikor John elmondta az újságot.
- Ezt nem mondhatod komolyan - mondta döbbenten.
- De igen, Bebe.
- De te túl... eleven, túl szexi, túl klassz pasi vagy ahhoz, hogy papnak állj.
John elmosolyodott.
- Egyik sem kizáró ok, Bebe.
- De így elpazarolni magad! Le sem tudod vakarni magadról a lányokat.
- Majd csak megoldom valahogy.
Bebe sóhajtott.
- Hát, köszönöm a szép emlékeket, John. De ha mégis meggondolnád magad,
csak szólj.
John innen Mabel nénihez ment. A ház üres és csöndes volt Trey nélkül. Utána
Miss Emmát kereste fel a könyvtárban, utoljára hagyta Cathyt. Cathy könnyes
szemmel nézett utána az ajtóból. Rufus egészen a kocsiig kísérte, felugrott rá,
vinnyogott, hogy maradásra bírja. Johnnak elszorult a torka, letérdelt, és arcát a
collie szőrébe temette. Vigyázz rájuk helyettem is, Rufus.
- Tudsz valamit Treyről? - kérdezte Mabel néni.
- Nem, semmit - felelte John. Az idős hölgy szeme alatt az aggodalomtól és a
szégyentől elmélyültek a karikák. - Gondolom, nincs ideje válaszolni a
levelemre.
- Kegyes hazugság - mondta Mabel, és megveregette John arcát.
John ugyanezt felelte Miss Emma hasonló kérdésére. Az ő arcán is elmélyültek
a barázdák.
- Én ezt az egészet nem értem - mondta az asszony.
Cathy szóba sem hozta Trey nevét a búcsúzáskor, és franciául csak annyit
mondott neki:
- Dieu étre avec vous, mon ami. (Isten óvjon, barátom.)
Mire John szintén franciául felelt:
- Et avec vous aussi, mon cher amié. (És téged is, drága barátném.)
John csak telefonon tájékoztatta a korábbi edzőjét, Mr. Turnert, a hirtelen
elhatározás nem hagyott időt a személyes találkozásra. Az edzőt meg nem
döbbentette, csak meglepte és elszomorította a hír. Ő az elmúlt évben érzékelte,
hogy John egyre közelebb került az egyházhoz, és azt is, hogy az utolsó csepp az
lehetett a pohárban, hogy Trey cserbenhagyta Cathyt. Csak ez lehetett az oka,
hogy minden idők legnagyszerűbb szélső elfő gója, a „csapat lelkiismerete”,
ahogy Turner jellemezte a Dallas Morning Newsban, úgy döntött, a szívére
hallgat, és nem azt te kinti legfőbb feladatának, hogy mindentől próbálja
megóvni Treyt.
John azonban nem számított az edző heves kirohanására.
- Szép kis firma az a fiú - mondta, és Johnt meglepte a férfi hangjából kihallott
keserűség. - Jobb lesz neked a nélkül a Júdás nélkül.
Már csak egy embertől kellett elbúcsúznia, attól a férfitól, aki joggal vagy
anélkül a fiának hívta. John gyakran elgondolkodott, képes lesz-e valaha is igazi
jezsuitává válni, magához ölelni Isten gyermekeiként valamennyi embert, és
nem felróni a bűneiket. Meg akarta próbálni.
Bebe azt kérdezte tőle:
- Mikor távolodtál el ennyire tőlünk, John, ráadásul úgy, hogy senki sem vette
észre?
John erre csak azt felelhette volna, hogy azon a novemberi estén, amikor elment
a templomba, hogy Isten bocsánatát kérje a délután történtekért.
Gyertyát gyújtott, letérdelt az oltárnál, és imádkozott. És az edzések után még
nagyon sokszor tette ugyanezt anélkül, hogy egy szóval is említette volna
Treynek. Ekkoriban Trey már Cathyvel járt, és ők hárman nem voltak sülve-
főve együtt, mint korábban. Trey azonban megsejtett valamit.
- Mondj el helyettem is egy imát, ha a Szent Mátéba mész, Tigris.
Richard atya is látta, hogy gyakran betér a templomba. Egy nap beült mellé a
padba.
- Azért imádkozol, hogy megnyerjétek a mérkőzést?
Ez a gondolat meg sem fordult John fejében, ám mert más magyarázatot nem
adhatott, inkább csöndben maradt.
Richard atya megértően elmosolyodott.
- Nincs abban semmi rossz, ha az ember tanácsot kér Istentől, ha nehézségei
támadnak.
Richard atya iránymutatásról beszélt, és John ezt tágabban értelmezte. Elkezdett
valóban iránymutatásért imádkozni, hogy megtudja, hogyan nyerhetne
bocsánatot azért, amit tett, hogyan nyerhetné vissza a lelki békéjét. Egyre jobban
vonzódott a papi hivatáshoz, a Jézus Társaságához, de mindenekelőtt a jezsuita
rendhez, ám elég sokat olvasott a felszentelésig vezető útról, és úgy gondolta,
nem biztos, hogy erre termett. Azt tervezte, hogy az egyetemen először üzleti
ismereteket tanul, majd belép a pap- növendékprogramba, amelynek ideje alatt
a jelöltek eldönthették, be akarnak-e állni a jezsuita rendbe. A programban való
részvétel semmiféle kötelezettséggel nem járt, bármikor ki lehetett lépni belőle.
John, miután végzett a csomagolással, odament a nappali ajtajához, és megállt.
Az apja a karosszékében üldögélt, a fején zöld- narancssárga-fehér
baseballsapka, s rajta a felirat: Miami Hurrikánok. Amikor meglátta a fiát,
szélesen elmosolyodott.
- Neked is van egy - mondta. - Ott, abban a dobozban az asztalon. Kettőt
rendeltem. Arra gondoltam, viselhetjük ma este, amikor elmegyünk vacsorázni,
hogy megünnepeljük az elutazásodat.
- Apa... - John nyolcéves kora óta nem szólította így a férfit. - Mondanom kell
valamit. Talán jobb lenne, ha kikapcsolnád a tévét.
- Hogyne, fiam. - Bert sietve a távkapcsoló után nyúlt, és John elszégyellte
magát, látva, hogy az apja mennyire vágyik a vele való beszélgetésre. Levette a
lábát a puffról, és készségesen John felé tolta. - Tessék, ülj le, és meséld el öreg
apádnak, hogy mi jár a fejedben. De előbb hadd halljam, rendesen megtankoltál
a reggeli utazáshoz? Nagyon hosszú az út innen Coral Gablesig.
- Megtankoltam, de nem Coral Gablesbe megyek, apa, hanem New Orleansba.
Bert nagyot pislogott.
- New Orleansba? Nem Miamiban kellene lenned két nap múlva, mert
megkezdődnek az őszi edzések?
- De igen. Mégsem Miamiba megyek. A Loyolára iratkoztam be, New
Orleansba.
- Micsoda? - Bertnek elkerekedett a szeme. Kiegyenesedett ültében. - Egy
francokat! Miamiba mész, oda kaptál ösztöndíjat, hogy focizzál.
- Visszaadtam az ösztöndíjat. A Loyolára megyek, azt fontolgatom, hogy pap
leszek.
Bert csak tátogott, mint a partra vetett hal. Dühösen felpattant a fotelból, és
villogó szemmel nézett le Johnra.
- Ez annak az átkozott Richard atyának a műve, igaz?
- Richard atyának ehhez semmi köze.
Bert beleöklözött a levegőbe.
- De bizony, hogy van. Idehallgass, Johnny. - Bert visszaült a fotelba, és
közelebb hajolt a fiúhoz. - Tudod, miről mondasz le? Eldobod magadtól a
lehetőséget, hogy te lehess a legsikeresebb elfogó játékos az egyetemen, hogy
bekerülhess az NFL-be, hogy annyi pénzt keress, amiről eddig mi csak
álmodhattunk!
- Igen, apa, tudom - mondta John, és felállt a puffról. - De már nem ezt
akarom. Másra van szükségem. A Loyolára megyek.
Bert lefittyedő szájjal, megvetően azt kérdezte:
- Szex nélkül akarod leélni az életedet? Mi baj van veled?
- Sok minden. Ezért akarok pap lenni. Az első lépés, ami a jezsuitákhoz visz,
az, hogy az ember rádöbben, bűnös.
- Oh, Johnny, ez badarság. - Bert nagyon igyekezett közel férkőzni a fiához. -
Te nagyszerű gyerek vagy, a legjobb, akit ismerek. Neked nincs szükséged
„mosakodásra”. Neked nem kell áldozatokat hoznod azért, hogy jobb embert
faragj magadból.
- Nem ezért teszem. Másokat akarok jobbá tenni.
Bert megvető, csalódott arckifejezéssel nézett vissza rá, és John sejtette, hogy ez
már ezután mindig így lesz.
- Gondolom, ezek után nem megyünk ünnepelni - mondta végül.
- Hát nem is! - Bert a szoba másik végébe hajította a baseball- sapkáját. -
Megyek, és leiszom magam.
John az este hátralévő részét Richard atya társaságában töltötte, az
egyetemkezdéssel kapcsolatos részleteket beszélték meg.
 Huszonhatodik fejezet


Eladom a házat - jelentette ki Cathy nagyanyja. - A Buddy életbiztosításából

megmaradt pénz kitart addig, míg megszületik a baba. Addigra a házat is
eladjuk, és te kapsz másik ösztöndíjat. Én Miamiba költözöm, és majd vigyázok
a kicsire, amíg tanulsz. Az év végén amúgy is nyugdíjba mennék... - A
konyhaasztalnál ültek, pár nappal azelőtt, hogy Cathynek Miamiba kellett
utaznia, beiratkozni. A nyugtalanság mint a szmog lengte körül őket. - Cathy,
drágám, nincs más választásunk.
A lány tiltakozásul felemelte a kezét.
- Szó sem lehet róla - mondta határozottan. - Nem engedem, hogy eladd a
házad, és itt hagyd a barátaidat és a várost, ahol leélted az életedet, csak azért,
mert én elkövettem egy ostoba hibát. Pontosabban kettőt.
Az első hiba az volt, hogy teherbe esett. A második, hogy az év elején elfogadta
az Első Baptista Egyházon keresztül felajánlott négyéves ösztöndíjat. Ez azt
jelentette, hogy a kiemelkedő teljesítményért járó ösztöndíj kivételével minden
más ösztöndíj-felajánlást el kellett utasítania. Ennek ugyan nagyobb volt a
presztízse, de csak töredékét fedezte a kollégiumi költségeinek. Viszont ennek
fejében el kellett utasítania számos más felajánlást, amelyek jobb anyagi
körülményeket biztosítottak volna számára, mint a mostani. Ugyanis morális
megfontolások miatt az egyház, amelyhez Cathy tizenegy éves kora óta
tartozott, a felajánlott ösztöndíjat visszavonta.
Cathy életének legnehezebb döntése volt bejelenteni a lelkipásztorának az
állapotát. Fontolóra vette az érveket és ellenérveket. Várhatott volna a
bejelentéssel addig, míg már látszik rajta a terhesség, és addig is esély lett volna
arra, hogy Trey meggondolja magát, ha már együtt vannak az egyetemen, de ha
mégsem, akkor komoly anyagi gondokkal kellett volna szembenéznie, és
kénytelen lett volna megszakítani a tanulmányait, és hazajönni az első év
közepén, miután addigra az egyház visszavonta volna az ösztöndíját.
A pap, mikor megkérdezte, sokan tudnak-e róla, és Cathy nemmel felelt,
figyelmeztette:
- Attól tartok, mihelyt tájékoztatom a diakónusokat az... állapotodról, hm... a
hír, hogy mi történt veled, hamar nyilvánosságra kerül, lányom. Az emberek
már csak ilyenek, hiába fogadtak hallgatást. A bizottság szeptember közepén ül
össze. Addig van időd dönteni.
Ebben a krízishelyzetben Cathy nagyanyja is egyre csak a megoldáson
töprengett. A házeladás Cathynek is eszébe jutott, de rájött, még ha önzőn el is
fogadná, akkor sem jelentene kiutat. Csak úgy lehetett volna piacra dobni, ha
előtte drágán felújítják, és mert nem volt tetszetős, és mert csak ritkán akart
bárki is házat venni magának Kersey-ben, egy évet vagy még többet is várhattak
volna, mire túladnak rajta. Már ha egyáltalán akadt volna rá vevő. A nagyanyja
öreg Fordja már a végét járta, másikat kellett volna venni helyette. Aztán ott
vannak az orvosi költségek. Ezek miatt az anyagi megfontolások miatt Cathynek
nem maradt más választása, minthogy Kersey-ben maradjon, és munkába álljon,
hogy aztán más ösztöndíjakat megpályázva jövőre beiratkozzon egy helyi
egyetemre, ha Trey közben nem jelentkezik.
A remény, hogy Trey megmenti attól, hogy mindenki számára kiderüljön a
terhessége, egyre halványabb lett. De még mindig jobb későn, mint soha. Minél
többet gondolkodott az egészen, annál biztatóbbnak találta, hogy Trey nem
követelt abortuszt, és azt sem, hogy adják örökbe a gyereket. Cathy ezt úgy
értelmezte, hogy csak időt és teret akar adni magának, hogy hozzászokjon a
házasság és az apaság gondolatához.
- Elmegyek dr. Graveshez, és megkérem, hogy vegyen fel teljes állásba, míg a
kicsi meg nem születik - mondta. - Közben lesz időm kitalálni, hogy mi legyen
a továbbiakban. És közben alkalmam lesz tanulni is. - Megsimogatta a
nagyanyja kezét. Bűntudatot érzett, amiért a fölösleges izgalmakkal tovább
barázdálta az öreg arcot. - Annyira sajnálom, hogy ilyen megpróbáltatásnak
teszlek ki. Jól tudom, mindig is tartottál ettől...
- Igen, valóban, de úgy gondoltam, ha meg is történik, mi baj lehet belőle? Trey
meg te majd összeházasodtok, gyereket neveltek. És az élet megy tovább... igaz,
nem úgy, ahogy tervezted, de talán még annál is jobban. - Emma megrázta a
fejét. - De akkor sem értem. Trey majd’ megőrült érted. Almomban sem
gondoltam volna, hogy így fog viselkedni. Ha eszembe jut az az este, ahogy rád
nézett az érettségi bál délutánján, meg akkor is, amikor még kicsik voltatok... -
Elcsuklott a hangja.
- Azt hitted, örökre együtt maradunk - fejezte be helyette Cathy a mondatot. -
Magam is azt hittem. - Összeszorult a torka. Az érettségi bál éjszakája... Az volt
a legszebb. Még csak egy éve volt, májusban, hogy Trey azt ígérte, szebben
hozza haza, mint ahogy elvitte, és így is lett. Most úgy tetszett, mintha nagyon
hosszú idő telt volna el azóta, hogy az a szmokingos fiú megnyugtatni
igyekezett a kék selyemruhás lány nagymamáját.
- Jó helye lesz itt a kislánynak addig, míg a saját lábamra nem tudok állni -
mondta Cathy. - Akkor majd elköltözünk, mert nem akarom, hogy...
szégyenkeznie kelljen.
- Kislány?
Cathy halványan elmosolyodott.
- Valami azt súgja, hogy kislány lesz.
Biztos, hogy az egyetemen megindulnak a pletykák és a találgatások, ha nem
jelenik meg.
- Cathy, te mi a csudát keresel itt még mindig? - kérdezte dr. Graves, amikor
Cathy megjelent a rendelőjében a tervezett indulás napján. - Azt hittem, már
úton vagy az egyetemre.
- Az idén még nem megyek egyetemre, doktor úr. Ezért vagyok itt, hogy újra
munkába álljak, de ezúttal teljes munkaidőben, ha lehetséges.
- Nem mész egyetemre? Miért nem?
- Mert... Személyes okokból - mondta Cathy, kerülve a pillantását. Úgy látta,
mintha a férfi mindentudóan bólintana, pedig a diakónusok még nem ültek
össze.
- Gyere, menjünk be az irodába! - mondta az orvos halkan. Magukra csukta az
ajtót, mielőtt folytatta: - Hallom, te meg Trey komolyan összekaptatok. Van
ennek köze ahhoz, hogy nem kezded meg a tanulmányaidat, és nem élsz az
ösztöndíjaddal?
- Dr. Graves, ne haragudjon, de ez az én dolgom.
- Azért kérdem, Cathy... mert ha egy ilyen lány, mint te, akinek minden
lehetősége adott, és semmi oka arra, hogy ne éljen ezekkel a lehetőségekkel,
váratlanul úgy dönt... hogy lemond róluk, akkor az csak egyetlen dolgot
jelenthet, hacsak nem arról van szó, hogy a nagymamád beteg, és ápolnod kell.
- Nem beteg.
- Értem. - Csönd lett. - Cathy, nagyon kínos helyzetbe hoztál. - Dr. Graves
egy szék felé intett, és Cathy leült, míg hallgatta. Ha rajta múlna, magyarázta az
orvos, gondolkodás nélkül felvenné, és a hangja őszintének hatott. Nála jobb
asszisztenst keresve sem találhatna, de számolnia kell a feleségével... Nem
venné jó néven, ha egy hajadon, állapotos fiatal lány dolgozna együtt a férjével.
Attól félne, hogy Cathy rossz példát mutatna a többi lánynak, és... a mostani
nehéz gazdasági helyzetben gondolnia kell az üzletére, mindenki más is
hasonlóképpen gondolkodna. Remélte, hogy Cathy megérti. Bár ne ez lenne a
helyzet, tette még hozzá sajnálkozva, és tehetetlenül megvonta a vállát.
Cathy megértette. Megköszönte az orvosnak, hogy fogadta, és elköszönt. Csak
amikor már beült Emma kocsijába a sarkon, akkor borult zokogva a volánra.
Legnagyobb meglepetésére dr. Thomas volt az első ember, aki nyíltan kimutatta
nemtetszését. Eddig nyájas embernek ismerte, tőle aztán végképp nem számított
előítéletes gondolkodásra, az orvos mégis ridegen viselkedett.
- Két hónapos terhes lehetsz, úgy gondolom. A vizsgálat majd pontosan
megmondja. Beküldőm a nővért, hogy elvégezze, és terhes gondozásra utallak. -
Ezzel lehúzta a kesztyűjét, és helytelenítő fejcsóválás közepette bedobta a
szemetesbe. - Az ember nem lehet elég öreg ahhoz, hogy ne érjék meglepetések
- mondta, és távozott.
Cathy levélben megírta a kiemelkedő teljesítményért járó ösztöndíjat odaítélő
bizottságának, hogy nem fogja megkezdeni tervezett tanulmányait ősszel, mire
kapott egy udvarias sajnálkozó levelet az ösztöndíj visszavonásáról.
Mabel, akit nagyon megdöbbentett és elkeserített az unokaöccse viselkedése, azt
mondta egy nap a barátnőjének:
- Ide figyelj, Emma, engedned kell, hogy segítsek. Cathy az én unokaöcsém
gyerekét hordja a szíve alatt, így minden jogom megvan arra, hogy részt
vállaljak a költségekből. Legalább azt engedd meg, hogy én álljam az orvosi
költségeket, te pedig vehetsz Buddy megmaradt pénzéből egy új kocsit. Kell az
új autó. Mi lesz, ha Cathynek eljön az ideje, és az a roncs be sem indul?
Emma nem fogadta el a felajánlást. Tudta jól, hogy a texasi olajipar részvényei a
mélyponton vannak, és Mabel sokat veszítene azzal, ha értékén alul pénzzé
tenné a részvényeit. Elveszítené az osztalékát, amiből a társadalombiztosítását
fedezi. Majd csak megoldják valahogy, bizonygatta. Cathy több állást is meg-
pályázott a városban, az egyiket biztosan megkapja.
Nem kapta meg. Másokat vettek fel bankpénztárosnak, biztosítási ügynöknek és
recepciósnak, feltehetően azon megfontolásból, hogy ők semmiféle
kényelmetlenséget nem okoznak munkaadóiknak. Hetek teltek el, és a pangó
gazdasági helyzet okán egyre kevesebb állást hirdettek meg.
Cathy apró, törékeny alakján hamar megmutatkozott a terhesség, és ez csak még
tovább rontotta az esélyeit, hogy szellemi munkát találjon.
Cathy a terhessége negyedik hónapjának elején megállt a Bennie’s Burgersnél,
ahol már több hete kint lógott a tábla, hogy pincért keresnek. A lány lehunyta a
szemét, és nagyot nyelt a gondolatra, hogy esetleg Bennie-nél fog elhelyezkedni.
Kedvelte az alacsony, testes, joviális, ötvenes férfit, aki szakállat viselt, a
pocakja elé kötött, ételfoltos kötényt. Bennie az apjától, Benjámintól örökölte az
üzletet, ő alapította még az ötvenes években, és nagyon büszke volt arra, hogy
ez az egyetlen „családi hamburgersütő” a városban. Bennie agglegény volt, és a
már nyugdíjas anyjával és a macskáival lakott együtt az étterem mögött, ám az
éttermét tekintette az otthonának és a vendégkörét a családjának.
Cathy nagyanyja csak lebujnak nevezte a helyet, sötét volt, füstös, lármás a
zenegépektől, a ragadós étlapon nem nagyon szerepelt más, mint zsíros reggelik,
hamburger és sült krumpli.
- Svábbogár-paradicsom - fintorgott Emma, és rossz néven vette, hogy a
nyolcadikosoknak megengedték, hogy az iskolán kívül étkezzenek, és a
Bennie’s Burgersbe járjanak, hiába volt a közelben a sokkal modernebb és
tisztább Whataburger. Cathyt nagyon sok kellemes emlék kötötte ide, gyakran
üldögéltek a repedezett fenyőbokszokban Treyjel, Johnnal és Bebe-bel. De más
diákként, és megint más alkalmazottként itt lenni.
- Nálam akarsz dolgozni, Cathy? Pincérként? - Bennie Parker úgy állt ott, mint
akibe mennykő csapott.
- Tudom, hogy nincs gyakorlatom, de gyorsan tanulok, és...
- Jaj! - Bennie a magasba lendítette kérges kezeit. - Nem kell
ezt nekem mondanod. Tudom én, hogy gyorsan tanulsz. Te vagy a legokosabb
lány a környéken. Éppen ezért mondok nemet. Ez a munka nem neked való.
- Bennie... - Alig lehetett hallani Cathy hangját a vendégek lármájától. - Ez
az... egyetlen lehetőségem.
Bennie a lány derekára nézett, a farmer fiúing, amit a nagyanyja megtartott
Buddytól, még egy darabig eltakarta növekvő hasát. Emma az ing ujjait
könyökmagasságban levágta, s fehér cikcakköltéssel körbeszegte az ujjakat, a
gallért meg az alját, hogy nőiesebb legyen. Remekül illett Cathy fehér
vászonnadrágjához.
- Igazán? - kérdezte Bennie némi megütközéssel a hangjában. - Akkor ne is
mondjam el, hogy próbálkozhatnál az Első Metodista Egyháznál? Úgy tudom,
az atya titkárnője Ohióba költözik.
Cathy tovább könyörgött.
- Azt az állást már betöltötték.
Bennie vágott egy grimaszt.
- Az ő bajuk. Jól van, megkapod az állást. Bár kínálhatnék olyasmit, ami jobban
megfelel a tempódnak, de majd vigyázunk rád. Mikor tudsz kezdeni?
Szeptember volt. A miami, a Loyola és a dél-kaliforniai egyetemeken is
megkezdődött már a tanítás. Laura az utóbbira jelentkezett, orvosira. Ha minden
a tervek szerint alakult volna, akkor Trey, John és ő már megvették volna a
könyveiket, találkoztak volna a professzoraikkal, és most fognának neki a jövő-
jük alakításának. Cathy azonban másnap mint pincérnő kezdi meg a saját jövőjét
a Bennie’s Burgersben.
 Huszonhetedik fejezet


Megkezdődtek az őszi alapozó edzések. A Miami Egyetem sportkollégiumának

focistái töltötték meg az egyik, a többi sportág résztvevői a másik szárnyat. A
felsőbb évfolyambeliek a felsőbb évfolyambeliekkel, az újoncok az újoncokkal
osztoztak a szobákon, sportág szerint. Miután valamennyien beköltöztek, Trey
meglepődve látta, hogy John ágyát nem foglalta el senki. Csöndben maradt,
nehogy a felügyelő jelentse a feljebbvalóknak. A mostani hangulatában semmi
kedve nem volt egy idegen szobatárs rigolyáihoz, szokásaihoz alkalmazkodni.
Lehet őrült rap- rajongó is. A gondolat elborzasztotta. Trey magányra,
nyugalomra és békére vágyott, hogy zavartalanul kisírhassa, kiszomorkodhassa
magát.
Treyt az első pillanattól fogva tisztelet övezte, amit újonc ritkán kapott meg. A
Miami Hurrikánok névsora csupán egyetlen irányítóval bővült, és Trey tisztában
volt vele, ha nem bizonyít, ez a tisztelet elillan. Furcsa érzés volt John nélkül
kivonulni a pályára. A szezonkezdő edzések első hetében nagyon erőteljes volt
benne a fájdalom, ám nem befolyásolta rossz irányba a játékát, és ezzel sikerült
eloszlatnia az edzőik aggodalmait. Az egyik edzés alkalmával Trey csapata, a
veterán centert leszámítva, újonc támadó és blokkoló játékosokkal sorakozott fel
a középső és szélső védőkkel és a söprögetőkkel szemben. A nyári szünetet
követően ez a gyakorlat a veteránoknak segített a magabiztosság és az időzítés
fejlesztésében az újoncok kárára.
- Jól van, Trey, mutasd meg nekik, mit tudsz - mondta Frank, miközben a vállát
megérintve beküldte a pályára.
Trey egyik titokzatos képessége volt, hogy a pályára lépve kissé hátradöntötte a
fejét, felmérte, mi történik, majd egy laza csuklómozdulattal pontosan oda
küldte a labdát, ahová kellett. Az újonc szélső elfogok néha elejtették a labdáit,
de ez soha nem Trey hibájából történt. Pontos átadásai leglátványosabb
bizonyítéka volt, amikor az egyik középső védő támadását elhárítva lábujjhegyre
állt, és íves spirállal hatvanméternyire hátraküldte a labdát, ami a végzónában
lévő szélső elfogó tenyerébe simult.
Treyt semmilyen trükkel nem tudták megzavarni. Amikor játszott, még pislogni
is elfelejtett. A veterán védők próbálkozásai is rendre meghiúsultak, nem tudták
megtéveszteni, és elérni, hogy rossz helyre dobja a labdát. A legnagyobb
kavarodás idején is biztos volt abban, hogy képes úgy irányítani a játékot, ahogy
kell, csalhatatlanul fel tudta mérni, melyik embere fedett, s melyik az, aki
szabadon fogadni tudja a dobását. Az izgalom a tetőfokára hágott, amikor a bíró
előnyt jelzett Trey csapatának, és az egyik védő a sisakja mögül többször is
meglepetten összenézett egy másik veteránnal. A center gúnyosan azt kérdezte:
- Na, ehhez mit szóltok?
Az oldalvonalon Frank megkönnyebbült örömmel szorongatta Trey kezét. A
szezon kezdetére a támadójátékosok koordinátorának minden aggodalma elszállt
a Texas Panhandle-ből kiválasztott irányítót illetően, már nem tartott attól, hogy
John Caldwell nélkül befuccsol. Magánemberként azonban - és némi
szomorúsággal - Frank érezte, hogy Trey Don Hall ebben a helyzetben
kénytelen volt a „hiányzó jobb karja” nélkül újratanulni a játékot. A fiú még
mindig nem heverte ki mindazt, bármi volt is az, ami odahaza, Kersey-ben
történt.



Trey júniusra az addigi benyomásai alapján úgy gondolta, az egyetem és

környéke várhatóan nem fogja beteljesíteni azokat az elvárásokat, amiket remélt.
A magánkutatásokra épülő intézmény az ország egyik legszebb és
legizgalmasabb városának trópusi édenkertjében helyezkedett el, ám a zsúfolt
felhőkarcolók eltakarták az eget, és a lármás forgalom egyre jobban zavarta
Treyt. Az időjáráshoz fűzött reményei valóra váltak, ám az egyetem
környékének tágassága és az Atlanti-óceán keltette légmozgások ellenére a nyári
hónapokban magas páratartalom enyhe, de állandósult klausztrofóbiával töltötte
el. Akkor kezdődött ez az érzés, amikor a 40-es autópályán dél felé haladva
maga mögött hagyta a fátlan síkságokat. Ahogy sorra áthaladt Louisiana,
Alabama és Mississippi államokon, a horizontot, amit idáig ismert, az út mentén
növő sűrű fenyők és gránátalmafák takarták el, majd az utat végül alagutak
nyelték el, és Treynek hosszan és mélyeket kellett lélegeznie, mert úgy érezte,
mintha mocsárban fuldokolna. Miami partja csodálatos volt, a lányok pazarul
festettek a bikinijükben, Trey mégis végtelenül magányosnak és elkeseredettnek
érezte magát, ahogy ott sétált a végtelen víz partján. Rájött, hogy ki nem állhatja
a bőrére tapadó sót. A Miami Egyetem drága, itt kérték az országban a
legmagasabb tandíjat, így a legtöbb diák gazdag családok csemetéje volt. Trey,
amikor először járt itt Johnnal, azt hitte, izgalmas és érdekes lesz új barátokat
megismerni, akik majd bevezetik őket a pénz világának eddig nem ismert
rejtelmeibe. Most azonban - megmagyarázhatatlan oknál fogva - érdektelenné
vált számára a „gazdagság megtapasztalása", talán mert még mindig azok után
az egyszerű örömök után vágyakozott, amit együtt éltek meg Cathyvel és
Johnnal, viszonylagos szegénységükben.
Már a klíma is meglepte Treyt. Texasban ilyenkor már érezhető az ősz fuvallata
a levegőben, azonban itt, Floridában, a pálmafák és hibiszkuszok földjén az
időjárás még mindig nyárias, a naplementék gyapotrózsaszín és vörösbegy tojás
kék színekben pompáznak. A szülővárosában, Kersey-ben ilyenkor már „a szél
lovasai” szántják az alkonyi eget, a felhők vágtató lovasok alakját magukra öltve
hömpölyögnek végig a préri fölött a határtalan, aranyban, lilában és magentában
pompázó égbolton.
Legalábbis ők hárman ezeket a képeket képzelték a felhőkbe.
- Itt soha nincs olyan idő, ami kedvezne a focizásnak? - kérdezte Trey az egyik
csapattársától, miközben verejtékes arcát törülgette.
A fiú mindig itt élt Miamiban.
- Ezt most viccnek szántad? - kérdezte.
Trey a szünidős munkával megkeresett és félretett pénzét a nyári felkészítő tábor
költségeire fordította, és most, életében először, azon kellett gondolkodnia,
miből futja majd a következő tankolásra vagy egy éjféli pizzára. Vállalhatott
volna részmunkaidőt, ha a sportszövetség szabályzata nem tiltja az ösztöndíja-
soknak, hogy ősszel és tavasszal munkát vállaljanak. Az ösztöndíja ugyan
fedezte a költségeit, de csak kevés költőpénze maradt. A pénzhiány azonban
nem zavarta különösebben. A jó megjelenése, a tehetsége, az esze meg az esélye
arra, hogy futballklasszis lehet belőle, minden kaput megnyitott előtte, nem volt
szüksége ehhez pénzre. A pénztelenség csupán annyiban zavarta, hogy nem
akart a nagynénje folyamatos támogatására szorulni. Pontosan tudta, hogy a
nagynénje forrásai kiapadóban vannak, ezért a legtöbbször visszaküldte a
csekkjeit. Visszaküldte, mert bűntudata volt, szégyenkezett, és úgy érezte, nem
érdemli meg ezt a nagyvonalúságot, és így inkább lemondott a plusz dollárok
kínálta kényelemről.
De előnye is volt ennek a pénztelenségnek, jó ürügy volt, hogy ne fogadja el az
új barátai, újonctársai meghívását a vasárnapi, keddi és csütörtöki
kicsapongásokra. A fiúk különösen csütörtökönként rúgtak ki a hámból,
ilyenkor a lovak közé dobták a gyeplőt, és csak nagy nehezen szedték össze
magukat a szombati játékokra. Neki nem futotta ezekre az ereszd el a hajam
bulikra, és a hangulatán amúgy sem javítottak volna.
Trey, bár nem nagyon tudta az okát (már most második Jim Kellyként gondolt
magára, és egy csöppet sem érdekelte, hogy mi van Johnnal vagy Cathyvel), rá
nem jellemző módon magányra vágyott. Napról napra egyedül tanult, egyedül
járt az órákra, süketnek és vaknak tettette magát a lányokkal szemben, és úgy
tekintett a mostani életére, mint egy alagútra, amelynek a végén ott a ragyog a
napfény. A letörtségét csak tovább fokozta, hogy október közepétől már nem
kapott leveleket Cathytől. Egészen addig hetente érkeztek a kék borítékok.
Cathy kedvenc színe volt a kék. E levelek láttán valamiféle kaján örömet érzett.
Soha egyetlen sort el nem olvasott belőlük, de amíg Cathy írt, úgy érezhette, a
lány még mindig szereti. És Trey pontosan ezt akarta, azt, hogy Cathy szeresse
és szenvedjen, mert ezt gondolta igazságos büntetésnek a hűtlenségéért. Mégis,
mérhetetlen csalódással töltötte el, hogy ezután már egyetlen Cathytől jött levél
sem volt a postájában. Keserű ürességet érzett. De amikor egy nap mégis kék
borítékja érkezett, ám kiderült, hogy csupán hirdetés van benne, dühödten a
szemétbe hajította, és azon nyomban megfogadta, hogy sosem fog előfizetni a
Korunk fiatal sportolói újságra.
Trey időrendi sorrendbe rakva őrizgette Cathy leveleit, képtelen volt rá, hogy
kidobja őket. Időről időre elővette az átgumizott köteget, az ujjait végighúzta a
kék felületen, mire minden egyes alkalommal összeszorult a szíve, és grimaszba
rándult a szája. Cathy már történelem. Az egyetem telis-tele nyúlánk, szerelemre
éhes szépségekkel, akiknek csak csettintenie kellene. A baj csak az, hogy nem
volt kedve csettinteni. De majd annak is eljön az ideje. „Az idő minden sebet
begyógyít”, a nagynénje kedvenc mondása volt ez, és Trey gyakran ismételgette
magának. Úgy gondolta, rengeteg idő áll rendelkezésére, életének
legizgalmasabb évei következnek, és közben elfelejti Catherine Anne Bensont.
Trey megdöbbent, amikor Mabel néni levélben megírta, hogy a lány elveszítette
a baptista egyház ösztöndíját, és nem utazik Miamiba. Megrettent, nem tudta
eldönteni, hogy megkönnyebbülést érez-e, amiért Cathy nem ide jár majd
egyetemre, vagy kétségbeessen, amiért a lánynak fel kell adnia az álmát. Aznap
annyi kört futott le a pályán, hogy Medford edző kiment hozzá, és letiltotta a
folytatásról.
A nagynénje eleinte mindent megírt Cathyról, és könyörgött Treynek, hogy
utazzon haza és teljesítse a kötelességét. Mindig ez a frázis. De mert a fiú ezekre
sosem válaszolt, a nagynénje stratégiát váltott, és úgy fogalmazta a leveleit,
hogy lelkiismeret- furdalást ébresszen Treyben.

Cathy pincérnőként dolgozik a Bennie’s Burgersben. Nem talált semmi más

munkát. Milton Graves nem vette vissza a klinikára, mert az az álszent felesége
rosszallotta volna. Máshová is kerestek embert, „magasabb" állásokba,
tisztviselői munkakörbe Douglas Freemannél, a bankban, vagy Anthony
Whitmore biztosító cégénél, ám mindenütt úgy gondolták, leányanyát nem áll
módjukban alkalmazni. Gondolom, nem nehéz elképzelned, milyen kétségbeesett
Cathy, ha elfogadta azt az állást Bennie-nél. De bármire hajlandó, hogy képes
legyen gondoskodni magáról és a babáról.
Emmától tudom, hogy Cathynek mennyi piszkálódást, lenéző megjegyzést kell
elszenvednie az előkelőbb társaságtól, miközben akadnak férfiak, akik
tolakodóan nyomulnak. Mr. Miller, a biológiatanárotok, aki eddig csak dr.
Bensonnak hívta, most Cathynek szólítja.
Talán érdekel, Rufus is öregszik. Januárban lesz nyolcéves. Emlékszem, hogyan
loptátok el Johnnal Odell Wolfe-tól, hogy Cathynek adhassátok. Mintha csak
tegnap lett volna. Sosem mondtam meg, de azért küldtelek be a szobádba, mert
pontosan tudtam, hogy ki fogsz mászni az ablakon, hogy le ne maradj arról a
pillanatról, amikor John odaadja a kiskutyát Cathynek. Emma azt mesélte, még
sosem látott any- nyira izgatottnak vagy elszántnak. Nagy segítség volt az a
kiskutya Cathynek.

Trey összegyűrte a levelet. Majd’ szétvetette a méreg. De erre a levélre sem

válaszolt, és a nagynénje végül belátta, ha levelezni akar az unokaöccsével,
akkor fel kell hagynia a bűntudat- és szánalomébresztő politikával. Telefonon is
csak ritkán beszéltek, és Mabel néni kínosan ügyelt arra, hogy elkerülje azokat
az aknákat, amelyek véget vethetnek azon ritka alkalmaknak, amikor
beszélgethet egyetlen élő rokonával. Ilyenkor Trey mindig rosszul érezte magát,
amiért képtelen szerető unokaöccsé válni, amit pedig a nagynénje olyannyira
megérdemelne, ám a Mabel néni hangjában ki nem mondottan is megbújó
csalódás áthatolhatatlan falat épített közéjük.
Közeledett a hálaadás napja. Mabel néni arra számított, hogy a fiú hazautazik az
ünnepekre: „Csak te meg én, csöndes ünneplés lesz.” Treynek azonban meg sem
fordult a fejében, hogy hazautazzon Kersey-be, hiába szerette volna viszontlátni
a nagy- nénjét, és hiába bántotta, hogy fájdalmat fog okozni neki. Mivel nem
akarta hamis illúziókba ringatni az asszonyt, idejekorán megírta neki, hogy már
elígérkezett az egyik barátja családjához Alabamába, Mobile-ba. Miközben a
levelet fogalmazta, elszorult a torka, tudván, hogy ez még csak az első alkalom,
hogy nem tölti az ünnepeket otthon, abban a házban, ahol nevelkedett. Soha,
egyetlen ünnepre sem fog hazautazni többé.
 Huszonnyolcadik fejezet


-Kisfiút vagy kislányt szeretne? – kérdezte az asszisztens,miközben gélt kent

Cathy gömbölyödő hasára. Cathy a vizsgálóasztalon feküdt Amarillóban, a
nőgyógyásza rendelőjében. A bugyiját lejjebb tolta, hogy elvégezhessék a
háromdimenziós ultrahangvizsgálatot, ami megmutatja a gyermek nemét, és
amivel ki lehet szűrni a születési rendellenességet. Az után az első vizsgálat után
ott, dr. Thomas rendelőjében úgy érezte, jobb, ha Kersey-n kívül keres orvost
magának. November volt már, és Cathy a terhessége huszadik hetében járt.
Összerezzent. Hideg volt a gél.
- Mindegy. De a jelek szerint, azt hiszem, kislány.
Jelek?
Cathy minden idegessége és kényelmetlensége ellenére - a nőgyógyásza azt
tanácsolta, hogy teli hólyaggal végeztesse el a vizsgálatot, mert így tisztább
felvételt lehet készíteni - elmosolyodott.
- A népi megfigyelések alapján - mondta. - Az első heteket végigémelyegtem.
Azt tartják, ez biztos jele annak, hogy lány lesz a baba. Aztán kitelt és piros az
arcom, ez egy másik jel. - Azt már nem mesélte el az orvostársadalom jelen
lévő tagjának, hogy a nagyanyja unszolására elvégeztek egy kísérletet. Egy
madzagra kötött gyűrűt kellett a hasa fölé lógatni: ha ilyenkor a gyűrű előre-
hátra kileng, fiú születik, ha pedig körbeforog, akkor lány. A gyűrű eszeveszett
forgásba kezdett.
Az asszisztens jót mulatott a hallottakon.
- És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ha gömbölyű a has, akkor kislány,
ha hegyes, akkor pedig kisfiú születik. Vagy fordítva. Soha senki nem tud rá
pontosan visszaemlékezni. Ezért én is azt mondom, ha hihetünk anyáink
meséinek, akkor ez a baba itt egy szépen fejlett kislány, aki ráadásul nagyon
szép is lesz, ha a mamájára fog hasonlítani. - Ezzel bekapcsolta a transz-
duktort, ami letapogatva a magzatról érkező jeleket, képpé fogja alakítani. -
Kezdhetem? - kérdezte.
- Igen - felelte Cathy, és le nem vette a szemét a számítógép képernyőjéről,
hogy láthassa a még meg nem született gyermekét.
Az asszisztens lassan csúsztatta az eszközt Cathy hasán, mire egy elmosódott
kép rajzolódott ki, és közben mutatta a szívkamrákat, a vérereket, a nemi
szerveket.
- Ó, istenem... - súgta Cathy meglepett csodálkozással.
- Hát igen. Úgy látszik, nem lehet hinni a jeleknek - mondta az asszisztens. -
Gratulálok. Kisfia fog születni.
Cathy öltözködés közben is egyre a kapott ultrahangképeket nézegette,
amelyeken a világ legparányibb emberi lénye látható a méhén belül. Cathy
kislányt várt, kislányt remélt, aki Kersey- ben nevelkedik majd élete első
éveiben, de mert lány, első pillantásra senki sem fogja Trey Don Hall gyerekét
látni benne. Utána már mindegy, mert ő és a kicsi elköltöznek egy másik texasi
városba, ahol van orvosi egyetem. Na de egy fiú... Lehet, hogy ez itt Trey orra,
szemöldöke? O, édes istenem. Mi lesz, ha a fia az apja tökéletes mása lesz?
Most már bizonyosan tudta, hogy Trey nem jön vissza érte. Nem csábítja a
lehetőség, hogy gyerekük, fiuk fog születni. Novemberben, az Affiliated Foods
magazinjának babaápolás oldalait lapozgatva Cathy egy cikkre lett figyelmes. A
mindennapok pszichológiája rovatban közölték, Miért utasítja el néhány férfi a
gyerekvállalást? címmel. Cathy nyomban odalapozott. Egy pszichiáter fejtegette
a gondolatait a témában. Egy tanulmány arra a megállapításra jutott, hogy azok a
férfiak, akik gyerekkoruk- bán árvaságra jutottak, képtelenek osztozni a párjuk
szeretetén. Ha gyerek születik egy ilyen kapcsolatban, amelyben addig a férfi
kizárólagos figyelmet és odaadást élvezett, akkor az illető nagy valószínűséggel
el fogja utasítani azt a valakit, aki érzései szerint erőszakosan betolakodott, és
megbontotta ezt az egységet. A cikkíró azzal folytatta, hogy azok a férfiak,
akiknél fennáll ez az érzelmi torzulás annak köszönhetően, hogy a szüleik a
korai személyiségfejlődési szakaszban lemondtak róluk, felnőttkorukban olyan
párt keresnek maguknak, akik képesek úgy szeretni őket, ahogy az számukra a
legjobb, és ezt a szeretetet meg is akarják tartani, a gyerek érkezésével égető
szükségét érzik a kapcsolat felszámolásának. Az érzés, hogy az a valaki, aki
mellett addig tökéletes biztonságban érezték magukat, most visszavonhatatlanul
elfordul tőlük, ugyanaz, mint amikor ráeszméltek, hogy a szüleik eldobták őket.
Cathyben felrémlett az egyetlen olyan alkalom, amikor Treyt csecsemő
közelében látta. Akkor történt, amikor bement az üzletbe, ahol a fiú dolgozott.
Egy fiatal anya, karján egy csecsemővel tolta oda a bevásárlókocsiját a
pénztárhoz, ahol Trey éppen zacskóba rakta a zöldségeket. Cathy felajánlotta,
hogy megfogja a babát, amíg az anyja felrakja a gumiszalagra, amit vásárolt.
Cathy olyan természetességgel ringatta a karjában az újszülött apróságot, mintha
erre született volna, és mosolyogva azt mondta Treynek:
- Nézd, milyen aranyos baba!
Trey nem reagált, Cathy csak annyit látott, hogy a fiúnak megfeszülnek az
arcizmai, és minden figyelmét a munkájának szenteli. Ez a látvány zavarba
hozta ugyan a lányt, de arra gondolt, az lehet a baj, hogy Trey attól tart, Cathy a
babázással feltartja a sort.
Már benne jártak a novemberben, az üzletek zsúfolásig teltek a hálaadásnapi
vásárlókkal. Cathy most döbbent rá, hogy az a megfeszült arc volt az első jele
annak, hogyan gondolkodik Trey egy saját gyerekről.
Fogta az újságot, és átment vele Mabelhez.
- Tudta Trey, hogy a szülei elhagyták, amikor ide hozták? - kérdezte.
- Ó, drágám, hát persze hogy tudta - felelte Mabel. - Ugyan még csak
négyéves volt, de már elég idős ahhoz, hogy tudja, neki nincs apja, és hogy az
anyja nem fog visszajönni érte. Csont és bőr volt, amikor hozzánk került, és még
annyi ruha sem volt rajta, ami melegen tartotta volna, nem volt télikabátja sem.
Játékai sem voltak. A nagybátyja és én feltápláltuk, csinos ruhatárat és játékokat
vásároltunk neki. Korábban nem törődtek vele, valószínűleg bántalmazták is, ő
mégis nap nap után ott állt az ablaknál, és várta, hogy az anyja érte jöjjön. Én
igyekeztem nem gondolni arra, hogy hány éjszakán át hallottam zokogni
álmában az anyja után. Hosszú éveken át hiába várta, hogy az anyja eljön
karácsonyra vagy a születésnapjára, de sosem jött. Am istennek hála,
összemelegedtek Johnnal. Ebben az időszakban mélyült el a kettejük barátsága.
Cathy a cikk elolvasása után tovább kutatott, és azt találta, hogy a gyerektől való
irtózás a narcizmus egyik formája is lehet. Ebben arra is magyarázatot talált,
hogy Trey miért tagadta meg Johnt. A barátságuk kölcsönös
kompromisszumokra épült. Noha különböző természetűek és vérmérsékletűek, a
kapcsolatban egyenlőek voltak, kiegészítették egymást, de amit Trey legutoljára
tett, az kibillentette a mérleget, legalábbis Trey szemében. Nem vállalhatott
tovább egy olyan barátságot, amelyben kevesebbnek, kevésbé férfiasnak látszik,
mint John.
Cathyt mérhetetlenül elkeserítette, amit kiderített, de legalább meglelte a
válaszokat, amiket keresett. Maga előtt látta Treyt magányosan, elveszetten
Miamiban: két karra vágyik, ami egyedül csak őt öleli, ahogy ő tette. És csak
csapódik egyik lánytól a másikig, keresi a fényt a sötétben, ami egyes-egyedül
csak őrá árad. Már nem Cathy ez a fény az életében.
A nőgyógyászati rendelő várójában az ultrahangképek láttán Emmának
valósággal leesett az álla.
- Nézzenek oda! - mondta a magzat genitáliájára meredve, és nem is palástolta
afölötti örömét, hogy titkos reménye – amit Cathy már régóta sejtett -
beteljesedik: Fiú dédunokája születik. Hogy a lány egy szót sem szólt, Emma
felnézett. - Drágám, csak nem... csalódtál?
- Nem, persze hogy nem. Csak... meglepődtem, ennyi az egész. Annyira
kislányt vártam, és most át kell állítanom az agyamat. De semmi mást nem
kívánok, csak hogy egészséges legyen a kicsi - mondta, de azt már nem tette
hozzá, hogy „és semmiben se hasonlítson az apjára”.
Cathy nyomban megírta a hírt Johnnak, aki postafordultával válaszolt. Fiú!!!! -
kezdte sok felkiáltójellel, amivel az örömét fejezte ki. Választottál már nevet
neki? És akkor én John bácsi leszek neki, mert én úgy fogom szeretni, mintha a
rokonom lenne... és még mindig ugyanígy érzek az apja iránt, ahogy te is,
Cathy, a lelked mélyén. Meg kell tudnunk bocsátani Treynek. O saját maga
legádázabb ellensége. Majd csak akkor fogja megérteni, mit szalasztott el,
amikor már minden mása meglesz, de addigra már késő lesz.
Cathy ezt a levelet is becsúsztatta a családi biblia lapjai közé. Megbocsátani
Treynek? Ezt elképzelhetetlennek tartotta. Épp elég, hogy nem gyűlölte meg,
hogy is tudná gyűlölni, amikor az iránta érzett szerelem még mindig itt ég a
szívében, amikor minden emlék, kivéve azt az utolsót ott, Mabel néni
nappalijában, még mindig elevenen lobog benne. Az idő minden sebet begyó-
gyít, szokták mondani, Cathy azonban úgy gondolta, az ő fájdalma ugyanúgy
nem múlik el, ahogy egy sas szárnycsapásai sem omlasztják le a hegyeket.
Aznap a helyi újság közölt egy, a Miami Héráidtól átvett képet Treyről, az
újoncról, aki épp labdát passzol a szélső elfogónak a játék negyedik negyedében.
HELYI CSILLAG RAGYOG MIAMI EGÉN, harsogta a kép fölött a főcím.
Trey hibátlan pozícióból passzol, a vonásai még a sisak alatt is kivehetőek.
Cathy ételkuponokra vadászva lapozott bele az újságba, akkor vette észre a
fotót; egészen beleszédült, és meglepődött, milyen forróság önti el a kép láttán.
Bennie felvonta a szemöldökét, amikor Cathy beszámolt neki az ultrahang
eredményéről. Kimondatlanul is ugyanaz aggasztotta, ami a lányt. Már korábban
is elhangzott egy Hiúzokat pártoló tag szájából a meggondolatlan, tapintatlan
kijelentés, miszerint Kersey-ben talán újabb irányító van megszületőben.
Hát, nagyon remélem - tódította a kávéját kortyolgató cimborája. -
Nyílegyenes útja volna a csúcsig, ha másképp állnának a dolgok.
Bennie reménykedve mondta:
- Talán a csinos anyukájának a szőke haját és kék szemét örökli.
- Talán igen - mondta Cathy, de már nem érdekelte, hogy a fia hasonlítani fog-
e Treyre, vagy sem. Trey már nem fog számítani, mert ha John hazajön a
hálaadásra, akkor megkéri, hogy vegye feleségül, és legyen a gyermeke apja.
 Huszonkilencedik fejezet


Hébe-hóba egy levél a nagynénjétől, meg az elmaradhatatlan hirdetések, ez volt

Trey minden postája. Voltak napok, mikor azzal sem bajlódott, hogy megnézze.
Gil Baker a texasi főiskoláról és Cissie Jane Fielding az egyetemről bizonyára
szívesen leveleztek volna vele (Bebe Baldwin, Cissie szobatársa persze még
véletlenül sem!), de csak Cathyn köszörülték volna a nyelvüket. Trey azonban
nem volt kíváncsi se Gil fellengzősségére, se Cissie üres fecsegésére. Bármibe
lefogadta volna, hogy John nagyon sok levelet kap Cathytől, Bebe-től, Giltől,
Miss Emmától, Mabel nénitől, Richard atyától, a régi csapattársaktól és volt
osztálytársnőktől. Valamennyien rajongtak Johnért, sokkal inkább, mint érte,
mert John csak szelíden ugratott másokat, míg az ő élcelődéseinek mindig
kíméletlenebb éle volt. John társaságában mindenki biztonságban érezte magát.
A jelek szerint a szülővárosából senki sem tudakozódott az ő címe után. Treynek
fájt ez az elutasítás. O, ha tudnák! Magányában vágyott arra, hogy híreket
kapjon valakitől, akinek a véleményére, legalábbis sportolóként, sokat adott,
ezért írt Turnernek, a volt edzőjének.
Miami harmadosztályú csapata az 1986-os szezon kezdetén a második helyre
küzdötte fel magát azáltal, hogy megnyerte az első három meccsét. Trey
lelkendezve írta meg Turnernek, mi mindenre tanította meg a kezdőcsapat
irányítója, csupa olyasmikre, amit csak egy nagyszerű játékostól lehet
megtanulni és elsajátítani.

Mindent megoszt velem, amit úgy lesett el, hogy figyelte az olyanok játékát a
kispadról, mint Jim Kelly, Mark Rich vagy Bernie Kosár. Megtanulom kivárni,
míg rám kerül a sor, és figyelni, hogy másvalaki játszik, aki talán nem is olyan
jó, mint én, de mégis őt kell néznem. Megalázó tapasztalás, de fegyelemre és
türelemre tanít, és egy irányítónak épp ezek a legfontosabb erényei. Tanulok, és
mindent beleadva készülök, hogy amikor eljön az én időm, készen álljak. És
készen is fogok állni. Biztosítottak róla, hogy el fog jönni az én időm. Itt
meghatározott szisztéma szerint dolgoznak, ahogy azt tanította nekem, mester.
Éppen ezért, ha a jövőben sikeres leszek, mindig tudni fogom, hogy maga indí-
tott el engem ezen az úton, és ezért örökre hálás leszek. Itt is nagyon jó edzők
kezében vagyok, de egyik sem jobb magánál, és én hálás szívvel köszönöm
mindazt a türelmet, amivel velem foglalkozott.
Üdvözlöm a fiúkat, és örülnék, ha megírná a legfrissebb híreket magáról és a
csapatról.
Tisztelettel:
Trey

Újra elolvasta a levelet, és mert elégedett volt a tartalmával, postára adta. Négy
napig türelemmel várta a választ. Elképzelte, mennyire megörül majd Turner
mester, ha a hírnév felé tartó játékosának sorait olvassa. Aztán adott magának
még négy nap türelmi időt, majd az elkövetkező napokban már aggodalommal
várta a levelet. De válasz nem érkezett. Csalódottan, összezavarodva írt még egy
levelet, hátha az előző elkavarodott. De választ erre sem kapott. Elfogta az
aggodalom, hátha valami baja esett a mesternek, ezért hazatelefonált Mabel
néninek.
- Ó, Trey. Nagyon sajnálom, hogy nem írtam meg - mentegetőzött Mabel. -
Hogy lehettem ilyen figyelmetlen?
- Mit nem írtál meg?
- Hogy Tara egy hónappal ezelőtt meghalt.
- Micsoda?
- Perforált a vakbele. A család teljesen le van sújtva. Ezért nem kaptál
válaszlevelet Rontól.
- Akkor majd részvétet nyilvánítok. S ha látod, kérlek, mondd meg neki, hogy
sokat gondolok rá.
- Biztosan örülni fog neki, Trey, meg a részvétnyilvánításodnak is.
Válasz sem a részvétnyilvánításra, sem az újabb levélre nem érkezett. Trey
megpróbálta csillapítani magában a keserűséget, amit amiatt érzett, hogy kiesett
a mestere szívéből. Egy gyerek elvesztését nehéz feldolgozni, ám ők ketten
olyan közel álltak egymáshoz, hogy arra nem magyarázat a gyász. Teljességgel
érthetetlen, hogy a mester egyetlen sort sem írt, pedig Trey nagyon remélte.
Sehogy sem tudta a történteket mással magyarázni, mint hogy az edzője
megharagudott rá amiatt, ahogy Cathyvel bánt. Turner igazán szerette Cathyt. A
legjobb tanítványa volt történelemből, és nem volt nehéz kitalálni, mennyire
szerette volna, ha a lánya is olyan, mint ő. És most az apai gyász feledtette vele
szépreményű irányítóját, akire már nem tud fiaként tekinteni.
Bár tudná az igazat.
November elsején Trey legnagyobb meglepetésére a Loyola Egyetem címével
ellátott levelet talált a postafiókjában. Ez volt a második levél, amit Johntól
kapott. Trey nyugtalanul, bár eltökélten, hogy válasz nélkül hagyja, bontotta fel.
Mohón olvasta a sorokat, és szinte olyan volt, mintha hallaná is John hangját,
hiszen a fiú pontosan úgy írt, ahogy beszélni szokott. Trey arra számított, hogy
John a maga száraz stílusában tovább ostromolja azzal, hogy szabadítsa ki
Cathyt kétségbeejtő helyzetéből, de nem ezt tette. A levele másféle riadalmat
keltett benne.

Kedves Trey!
A Buddig Hallban lévő szobámban írom ezt a levelet. Ez az épület a
legmagasabb az egyetem területén. Két hálószobás apartmanban vagyok, amit
három másik egyetemistával illene megosztanom, de jelenleg csak ketten
vagyunk. A társam is papnövendék, mint én, és így mindkettőnknek külön
szobája van. Szeretem ezt a helyet. A koszt nagyszerű. Különböző, jó minőségű,
tápláló menükből lehet válogatni, és nem kell bevásárlással, főzéssel,
mosogatással bajlódni. Egy-egy chilis bab vagy gulyás után kínszenvedés lenne
a mosogatás. Minden egy rövid sétányira van ide, a diákközpont, az étkező, a
könyvtár, ezért pénzzé tettem a furgont, hogy kihúzzam valahogy, amíg
megkapom az ösztöndíjamat. Fájdalmas volt megválnom az Öreg Piroskától, az
emlékek miatt, meg azért, mert olyasvalakié lett, egy louisianaié, aki egy hor-
gásztábort vezet, és aki várhatóan nem fog olyan tisztelettel bánni vele, ahogy
én, de szükségem volt a pénzre.
Átiratkoztam a humán és társadalomtudományok szakra, és azt tervezem, hogy a
két fő tárgyam a filozófia és a spanyol lesz. A jezsuitáknál folyékonyan kell írni
és beszélni spanyolul, ezért úgy gondoltam, miért is ne? Nehéz volt feladnom az
eredetileg választott szakot és pályát, de nem hiszem, hogy megálltam volna a
helyemet az üzleti világban. Hogy úgy élhessek, ahogy szeretnék, ahhoz úgy kell
élnem, ahogy Szent Ignác, a jezsuita rend megalapítója élt, ám ez Amerikában
éppoly lehetetlen, mint bárányból oroszlánt neveim.
Úgy gondoltam, meg kell írnom neked, hogy bár továbbra sem értem, miért
hagytad cserben Cathyt, ahhoz, hogy Miami helyett a Loyolát választottam, a
döntésednek semmi köze. Azóta a novemberi nap óta, TD, hogy elmentem a
templomba, késztetést éreztem arra, hogy valami másról szóljon az életem, ne az
NFL-ről vagy arról, hogy rengeteg pénzt keressek az üzleti világban. A lelkem
mélyén tudtam, hogy még ha mindkettőben sikeres lennék is, nem hozzák meg
számomra azt a békét, amit keresek. Itt, a Loyolán, a növendékprogramban úgy
érzem, egyre közelebb kerülök ehhez a békéhez. Hacsak el nem tanácsolnak, ez
az a hely, ahová tartozom.
Követem a Hurrikánok győzelmeit, és minden televíziós közvetítést megnézek. A
kamera elég gyakran kap el az oldalvonalon, és jó érzés a cimborámat narancs,
zöld és fehér színekben látni. Az arcodon látom, mennyire szeretnél a pályán
lenni, és csak annyit mondhatok: Csak figyelj, Miami! Jövőre!
írj, ha tudsz, írd meg, mi van veled. Hiányzol, haver, s remélem, hálaadáskor
találkozunk.
Minden jót:
John

A félelem mint egy hideg marok szorította el Trey torkát. A levél olvastán
feléledt benne, mennyire hiányzik neki a régi cimborája. Kimondhatatlanul
vágyott John társaságára, barátságára, és ez az érzés, mint egy árnyék,
mindenhová elkísérte, lerázhatatlanul. De a megnyugvás, amit keres... Vajon
azzal, hogy „úgy él, mint Szent Ignác", megszabadítja a lelkét attól, ami azon a
novemberi napon történt, ártatlanná válik Tyson seriff szemében, és végül
elhozza a megnyugvást Harbisonéknak?
S vajon neki, TD Halinak úgy kell majd elvégeznie az egyetemet, bekerülnie az
NFL-be, hogy közben arra vár, mikor esik le a másik saru is a lábáról?
 Harmincadik fejezet


John a vállával nekiveselkedett a ház ajtajának, próbálta benyomni. A kulcs

fordult a zárban, ám az ajtó beragadt, nem mozdult. Az apja a jelek szerint nem
sokat nyitogatta mostanában. Az ajtó végre nyikorogva megadta magát, és John
orrát nyomban megcsapta a sokáig szellőzetlen ház áporodott bűze. John nyitva
hagyta az ajtót, hogy beáradjon a hideg, novemberi levegő, majd elkiáltotta
magát.
- Apa!
Semmi válasz. John letette a táskáját, és a nappaliból átment az ebédlőbe, amit
azóta nem használtak, hogy az anyja meghalt, és belépett a konyhába. Meglepő
rendben találta. Az edények elmosva a tálcán, az asztalon sehol egy újság vagy
bevásárló zacskó, a tűzhely letakarítva. A törlőruha a fogasra akasztva. A sze-
metes üres, sehol egy üres alkoholos üveg.
De mert a ház áporodott levegője most mégsem a megszokott szagokat
árasztotta, John Bert szobája felé vette az irányt. Azóta nem lépett be ide, hogy
egy reggel idegen nőt talált az anyja helyén az ágyban. Kinyitotta a szekrényt, és
furcsamód meg sem lepte, hogy üresen találja. Csak néhány akasztó lógott
benne. Az íróasztal fiókjai is ki voltak ürítve. Az ágy letakarva, de amikor a
takarót felhajtotta, alatta nem volt lepedő. John üzenet után kutatott, de semmit
sem talált.
A szobájában, a párnáján talált egy cédulát, amire az volt rá- firkantva:

Elmentem. Semmi értelme itt lebzselnem. Döntsd el, mihez kezdesz a cuccokkal.
Nézd meg a helyet, ahová anyád szokta dugdosni a pénzét.
B. C.

Bert Caldwell. Semmi Apa vagy Apád. Most már biztos, hogy nem ő volt az
apja.
John kiment a kertbe, és odakint, anyja kedvenc helyén, ahol olvasgatni szokott,
elmozdított néhány követ az ott álló kis szaletli alapzatából. Ez a kis pavilon volt
az eldudvásodott hátsó kert egyetlen ékessége. A rejtekhelyen, egy
fémdobozban talált tíz darab százdollárost, meg egy tulajdon átruházási okiratot.
Bert Caldwell vette magának a fáradságot, hogy a házat John nevére írassa. ''
John egy pillanatig semmit sem érzett, csak állt az ég alatt, a haját cibálta a szél
ezen a csípős, mégis napsütéses hálaadás délutánon. A férfi, aki az apjának
nevezte magát, kisétált az életéből, talán örökre. És most itt tartotta a kezében
Bert Caldwell minden vagyonát. Különös szomorúság áradt szét a testében. Az
az ember valamikor szerette az anyját. Volt valami ködös emlékképe a
valamikori olajmezők edzette apjának gyengéd mozdulatairól, ahogy magához
öleli a feleségét, és arról is, hogy a maga módján szerette őt. Volt idő, amikor
elég boldogok voltak. De mindez megváltozott, amikor John négyéves lett. Az
anyja azzal, hogy megvallotta hűtlenségét, megfosztotta Bert Caldwellt a férj-
és apaszerepétől, amelyben addig élt.
Milyen más lehetett volna valamennyiük élete, ha az anyja ezt a vallomást csak
a gyóntatójának tartogatja.
Béke legyen veled, Apa.
John visszatette a téglákat, és bevitte a házba a pénzt és az okiratot. A pénzt
majd a kiadásaira fordítja, az iratot pedig magával viszi a Loyolára, ott őrzi, míg
el nem jön az idő, hogy megváljon földi javaitól. Kénytelen lesz a szünet egy
részét itthon tölteni, hogy bedeszkázza a házat, és szüneteltesse a közműveket,
ezúttal jó okkal, gondolta némi keserűséggel.
John a konyhában ráeszmélt, milyen fáradt és álmos, s hogy szaga is van. Több
mint egy napba telt a hazautazás. Az utolsó óra után az egyik növendéktársa
elhozta Louisianába, Shreve- portig. Ott a maradék pénzén buszjegyet váltott,
és négyórás várakozás után felszállt az Amarillóba tartó Greyhound buszra;
reggel hét órakor érkezett meg a városba. Hiába telefonált az apjának, nem vette
fel, mint ahogy választ sem küldött Johnnak arra a levelére, amiben megírta,
hogy hazajön hálaadásra. Elvetette a gondolatot, hogy megkéri Mabel Churchöt,
menjen érte. Mabel néninek már Kersey-ben is nehezére esik a közlekedés.
Képtelen lenne megtalálni a buszpályaudvart Amarillo szívében a reggeli
csúcsforgalomban. Cathy bizonyára dolgozik, a nagyanyja pedig az ünnepekre
biztos bezárja a könyvtárat, és különben sem kérheti arra, hogy az öreg
Fordjával ötven mérföldet tegyen meg érte. így hát nem maradt más választása,
mint felkapni a sporttáskáját, és gyalog nekiindulni, remélve, hogy nem esik
baja az úton, és hogy tán akad valaki, aki időben hazasegíti Mabel néni
hálaadásnapi vacsorájára.
John nem bánta a gyaloglást. Csípős volt a kora reggeli levegő, de aztán lassan
felmelegedett. A friss levegő és a préri csöndje megkönnyebbüléssel töltötte el
az elgémberítő, álomtalan buszozás után, amikor hosszú órákon át hallgatta a
tömeg horkolását, köhécselését és a gyerekek sivalkodását a túlfűtött járművön.
Most örült, hogy háborítatlanul gyönyörködhet Isten munkájában, ebben a
végtelen, csöndes némaságban. Itt, ezen a földnyúlványon az ősz volt John
kedvenc évszaka. A sárguló fűszálakon megcsillanó napfény aranyló tengerré
változtatta a prérit. Cathy, aki mindig mindent tudni akart, mind megtanulta az
őszi virágok nevét, és megtaníttatta vele és Treyjel is. Amorfa, más néven
kinincs, ezüstös üröm, frangepáni, kékszakáll... Vajon Trey is emlékszik a
nevükre? Cathy olyan sok mindenre megtanította őket, ami másképp kimaradt
volna az életükből. Valamelyik nap elsétált a koncertterem előtt, és egy nyitott
ablakon át Debussy Hold- fényszonátájának dallamai áradtak ki. Megállt, hogy
végighallgassa. Hirtelen megszűnt a világ körülötte, és azon a délutánon látta
magukat, amikor Cathy zongorázta kettejüknek a baptista gyülekezet
templomában, miközben Trey meg ő egy focilabdát dobáltak egymásnak a
főhajóban. Néha épp akkor ért crescen- dóhoz a dallam, amikor Trey elengedte
a labdát, ami a dallamot követve magasba ívelt és egyenesen John kezeibe
simult.
Vajon ha Treynek váratlanul eszébe jut valami közös emlék Ca- thyről, nem
szorul el a szíve? Soha nem jut eszébe ez a varázslat?
Johnnak nagyon hiányzott az öreg, piros furgonja, de ma nem bánta a
gyaloglást. Az őszi táj derűje, és hogy ott érezheti benne Isten jelenlétét,
mérhetetlen békével töltötte el, és csak megerősítette elhatározásában, hogy az
év végén növendéknek jelentkezik. Amikor beiratkozott a Loyolára, még azt
tervezte, hogy előbb befejezi az egyetemet, talán még vállal is valami világi fog-
lalkozást egy időre, mielőtt papi esküt tenne, de egyre erősebben élt benne a
vágy, hogy megtegye az első lépéseket a vallásos elköteleződés felé még a
tanulmányai alatt. Alaposan megbeszélte a kérdést lelki vezetőjével, aki végül
sóhajtva azt mondta neki:
- John, más esetben mindenkit lebeszélnék arról, hogy felégessen maga mögött
minden hidat, ami megakadályozná, hogy visszatérhessen korábbi vágyaihoz,
ám a te esetedben úgy látom, életed elhibázott döntése volna más utat járnod.
Így John jelentkezett, és felvették a noviciátusprogramba. Ez az első lépcsőfok a
férfiaknál, akik papi pályára kívánnak lépni. A befogadás még semmiféle
kötelezettséggel nem jár. Az első két év célja segíteni az újoncot, a novíciust az
elmélyült gondolkodásban, felfedezésben, ismerkedésben, megerősíteni vágyá-
ban, hogy a Jézus Társasága tagja legyen. A novíciusnak majd csak a második
év végén kell szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tennie, és
akkor léphet a pappá szentelés következő fokozatára. A teljes folyamat tizenkét-
tizennégy évet vesz igénybe.
„Jézusom, John - írta neki a tanulmányok időtartamára reagálva Cathy -, ennyi
idő alatt orvosi végzettséget is szerezhetnél magadnak.”
Januárban indul az első szemeszter, és John már nagyon várta.
Régóta gyalogolt már, kezdett kifáradni, amikor az imája meghallgatásra talált,
fuvarra lelt. Egy járőr kocsi húzódott le az útról mellé, és a vezető letekerte az
ablakot.
- Elvigyelek, John? - szólt ki Tyson seriff.
Johnnak nagyot dobbant a szíve, de azt felelte:
- Hálás volnék érte - és bemászott az ülésre.
- Hazajöttél a hálaadásra? - tudakolta a seriff.
- Igen, uram. És hogy időben hazaérek, azt magának köszönhetem. Már
kezdtem azt hinni, hogy lemaradok Mabel néni vacsorájáról. Eladtam az öreg
furgont.
- Egy kis pénzre volt szükséged, igaz?
- Igen, uram.
- Az apád erre az egyetemre nem sokat áldoz, mi?
John elvörösödött. Tyson seriff nem sokra tartotta az apját. A hozzá hasonlók
mind így voltak ezzel.
- És beilleszkedtél a Loyolán?
- Igen, uram. Olyan, amilyennek képzeltem.
Deke Tyson Johnra nézett.
- Hát, ez látszik rajtad. Tudod, mindenkit sokkolt, amikor hirtelen egy katolikus
egyetemet választottál. Mindenki csak sajnálkozott, de én arra gondoltam, biztos
jó okod volt rá.
John kényelmetlenül érezte magát. Tudta, hogy a seriff azért látja ilyen
pozitívan, mert valójában nem ismeri. Az ablakon kinézve azt mondta:
Értékelem, hogy bízott bennem.
- De meg kell kérdeznem a nyilvánvalót is. Nem hiányzik a foci?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem.
Deke Tyson szárazon elmosolyodott.
- Esély sincs rá, hogy folytasd, igaz?
- Nincs, uram.
- Gondolom, TD Hallnak nagyon hiányzol.
- A jelek szerint nélkülem is nagyon jól boldogul.
- Tudsz róla valamit?
- Sajnos semmit.
- Itt sem tud róla senki semmit. Akit nem látunk, azt elfelejtjük, valahogy így
vagyunk Treyjel is. És azt hiszem, nem csak én gondolom ezt. Csalódtam a
fiatalemberben. A nagynénje meg Miss Emma is talajt vesztettek az utóbbi
hónapokban. Cathy Benson persze emelt fővel jár-kel, talpraesett lány az, de
azért piszok nehéz lehet neki. Örülni fognak, hogy újra látnak, John. Azzal,
hogy hazajöttél, legalább van miért várniuk az ünnepet.
- Hozzájuk jó hazajönni - mondta fiú.
Eltűnődött a helyzet iróniáján. Tizenegy múlt már. A gyomra korgott, nagyon
vágyott egy forró zuhanyra és egy kis alvásra, de nyugtalanította, amit Cathyről
hallott. Tudatnia kell Mabel nénivel, hogy várhatja vacsorára, aztán felhívja
Miss Emmát, hogy tőle tudja meg, mi a helyzet Cathyvel. A lány a leveleiben
sohasem panaszkodott. Csupa szórakoztató dolgot írt a helyi történésekről. A
legutóbbi levelében például ezt: „Két héttel ezelőtt valaki lefeszítette a lakatot
Hubert Manson kapujáról, és ellopta azt a kerge ír szetterét az udvarból. El sem
tudtuk képzelni, kinek kellhetett, hiszen Sprinkle-nél rakoncátlanabb eb kevés
van. Hát, tudod, tegnap aztán Hubert arra ért haza, hogy a kutyája megint ott van
az udvaron, a kapun pedig egy lakat ékeskedik.”
Panaszkodni csupán a jelenlegi gazdasági helyzetre panaszkodott, és szomorúan
számolt be arról, hogy a Hiúzoknak az idén semmi esélyük a győzelemre, és
hogy Rufust reuma gyötri.
- Nem, Trey nem jön haza hálaadásra - felelte Mabel. John következő
kérdésére az volt a válasz: - Egy új csapattársa hívta meg magukhoz az
ünnepekre. Nagyon mérges vagyok rá, de gondolom, várható volt, hogy így lesz.
Viszont örülünk, hogy te velünk leszel.
John csalódottságot érzett. Különösen az „egy új csapattársa" hallatán.
- Akkor jövök este, Mabel néni - mondta. - De apa nem. Majd később
elmagyarázom, miért nem.
- Nos, akkor csak szűk körben leszünk Emmával meg Calhy- vel. De Emma
unszolására lesz egy meglepetésvendégünk is.
- Kicsoda?
Mabel néni hangját hallva John szinte látta is, hogy az asszony grimaszol hozzá,
amikor kimondja:
- Odell Wolfe.
John vigyorogva tette le a telefont, és leendő novíciusszíve egészen
átmelegedett. Szép munka, Miss Emma. „Bizony mondom nektek, amit e
legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.”2 A jezsuiták is ezt
vallják. John tárcsázta Emma számát.
- A kérdésedre csak azt tudom válaszolni, John, hogy Bennie nagyszerűen
viselkedik, mindent megtett, hogy Cathy igénybe vehesse a terhességi ellátást.
Cathy ezt áldozatos munkával igyekszik meghálálni, egyáltalán nem él vissza az
állapotával. Bennie imádja, és ezt mindenki tudja róla, így aztán a vendégek is
vigyáznak a nyelvükre. Persze vannak mások, akik elég arcátlanul viselkednek,
mindenekelőtt az osztálytársnőitek anyjai. A szánalom legalább olyan fájdalmas,
mint a kiközösítés, és természetesen a Cathyt övező tisztelet is megtépázódott,
de ő mégis emelt fővel jár-kel.
John beharapta az ajkát, és látta maga előtt a sznobokat, akikről Emma beszélt.
Cissie Jane anyja, aki mindig is fájlalta, hogy Cathy szebb és okosabb, mint az ő
lánya, meg a hozzájuk hasonlók, akiknek a lányai mind egyetemre, főiskolára
mentek, és most mind Cathyn köszörülik a nyelvüket.
- Úgy hallom, Odell Wolfe is ott lesz a vacsorán. Hogyhogy?
- Hát, részben én vagyok az oka. Odell kimosakodva már hosszabb ideje jár
hétfőnként a könyvtárba, hogy az egyik kisebb terem sarokasztalánál
olvasgasson. Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy reggel ott téblábol a hátsó
ajtónál. Látszott rajta, arra számít, hogy elkergetem, de én csak azt kérdeztem,
hogy volna-e kedve bejönni. Ezt követően minden hétfő reggel ott találtam,
ezért mindig nyitva hagytam neki a hátsó ajtót, de persze csak reggelente, meg
készítettem oda neki némi ennivalót is az asztalára. O meg belemerült az
újságokba, magazinokba vagy könyvekbe. A hátsó ajtón jár ki-be, és mindig
elmegy, mielőtt bárki más jönne. Sokat nem beszél, és továbbra sem tudok
semmit róla, de mindig ott hagy egy köszönőcédulát az asztalon, mielőtt távozik.
- Emma néni azzal kezdte, hogy „részben” - emlékeztette John. - Kinek
köszönhető még?
- Nos, Cathynek. Észrevette, hogy Bennie a hátsó ajtón át ételt ad ki Odellnek.
Ettől kezdve magára vállalta a feladatot, teleszedte a tányérját, és mindig
csomagolt valamit a kutyájának is. Odell rajong Cathyért, és nekem az az
érzésem, ha bárki bántani merészelné, akkor az ostorával látná el a baját.
- És Cathy hogy érzi magát?
- Kövérnek, ezt mondogatja, de különben nagyszerűen. Annyira örül, hogy újra
láthat, John. És szeretne veled valamit megbeszélni, amit szerinte te is örömmel
fogsz hallani.
John némi leplezett izgalmat érzett ki Emma hangjából.
- Nem lehetne megsúgni, mi az?
- Nem, máris többet mondtam a kelleténél, de biztos, hogy nagyon fogsz örülni
neki.
- Alig várom, hogy megtudjam.
Amikor John letette a telefonkagylót, addigi levertsége, mint a pára, elillant.
Vajon mi az, amit Cathy meg akar osztani vele, és aminek ő majd nagyon fog
örülni? Talán valami tehetős ember, mondjuk, Turner mester felesége vállalta,
hogy finanszírozza a tanulmányait? Vagy talán valami új fordulat állt be az
életében? Arra ugyan nem számított, hogy ilyen rövid idő alatt beleszeret
valakibe, de hát bármi elképzelhető. Vagy - bárcsak úgy lenne - valami, ami
Treyjel kapcsolatos? Lehet, hogy Trey mégiscsak vissza akar jönni hozzá?
 Harmincegyedik fejezet


Cathy megfordította a táblát a Bennie’s Burgers ajtaján, majd ráfordította a

kulcsot. A szemét lehunyva háttal nekidőlt az ajtónak, és karjait összefonta
domborodó pocakján. Valamelyest enyhült a fájdalom a lábaiban. Azt hitte,
sosem ürül ki a vendéglő, és még mindig volt mosogatnivaló, meg asztal is, amit
le kellett törölgetnie. Csak utána telefonálhat a nagyanyjának, hogy jöjjön érte.
- Hallottam ám ezt a nagy sóhajt, lánykám.
Cathy kinyitotta a szemét. Bennie tolatott ki a konyhából, köténnyel a hasán.
- Csak levegőt vettem - mondta Cathy.
- Hát csak vegyél még jó sokat. Mára vége. Eredj haza, és polcold fel a lábadat.
A többit majd én elvégzem.
A drága Bennie. A konyha még szaladt. A férfi pár napja felmondott a
mosogatójának, mert ellopott egyheti hamburgeradagot, Romero pedig, a másik
pincér, ma reggel nem jött munkába. A „Kisegítőt felveszünk” tábla visszakerült
a kirakatba, és ugyan anyagi szempontból az üresedés nem is jött rosszul
Bennie-nek, ám Cathynek minden tagja fájt attól, hogy a nyolctól kilencig tartó
rohamot egyedül kellett állnia.
Nem nyomogatta meg sajgó vállait, de teljesen kimerültnek érezte magát,
hasogatott a lába, ráadásul a fia is vadul rugdalt egész nap.
- Ha nem segítek, lemarad az esti Texas-Aggie mérkőzésről - ellenkezett
erőtlenül.
- Nem fontos, hogy lássam. Itt a rádió, majd hallgatom, nem igaz? Eredj, és
hívd a nagyanyádat.
- Amíg ideér, letörölgetem az asztalokat - mondta Cathy hálásan, hogy
nemsokára otthon lehet, és nem erőltette tovább a dolgot.
Hiányozni fog neki Bennie, és el sem tudta képzelni, hogy boldogul majd
nélküle. Már most is csak lavírozgat, és annyira felemészti a napi taposómalom,
hogy se ideje, se energiája, se pénze nincs arra, hogy fejlessze a boltját, amivel a
jövedelmét is növelhetné.
De mégsem helyezheti Bennie érdekeit a gyereke érdekei elé. Cathy most ezt
tartotta szem előtt. Ennek érdekében a saját ambícióit is félre kell tennie.
Fejlődésük kezdeti szakaszában a gyerekeknek mindkét szülőjükre szükségük
van. Trey a legjobb példa erre. A fiúknak apára is szükségük van, akik szeretik,
táplálják és tanítják őket úgy, ahogy csak egy férfi tudja, és ki lehetne erre
megfelelőbb ember, mint John Caldwell? John szereti őt, és Cathy biztos volt
abban, hogy némi idő múltán ő maga is képes lesz úgy szeretni, ahogy
megérdemli. Lehetetlen, hogy másképp legyen. Csupán az aggasztotta, hogyan
fog beválni egyházi ember feleségként. Mert ha John megnősül, nem fogják
pappá szentelni, de az bizonyos, hogy akkor is az egyház berkein belül akarja
majd folytatni az életét. Amikor a nagyanyjával ezt az eshetőséget taglalták,
Emma azt kérdezte tőle:
- És mi van, ha John mégsem akar lemondani arról, hogy pappá szenteljék?
Cathy a beavatottak fensőbbségével nézett az asszonyra.
- Nagymama, John akkor döntött úgy, hogy papnak megy, miután nemet
mondtam a házassági ajánlatára.
Nem számolt be Johnnak arról a cikkről, amit olvasott, és ami magyarázatot
adott Trey viselkedésére; nem is szándékozott elmondani neki.
- Ezt én nem értem - csóválta a fejét Emma, amikor Cathy azt mondta, hogy ezt
az információt inkább megtartja magának. - Mi az oka, hogy nem akarod
megmutatni a cikket Johnnak most, hogy elhatároztad, feleségül mész hozzá? -
kérdezte fürkésző tekintettel.
- Mert nem akarom, hogy John azt higgye, emiatt megyek hozzá - felelte
Cathy.
- S nem így van?
- Nem tudom. Csak azt tudom, hogy John jó ember, és jó apja lesz a fiamnak. -
Természetesen az igazat majd nem hallgathatják el örökre a gyerek elől, ha már
nagyobb lesz, el fogják mondani neki. Meg fogja tudni, hogy az apja elhagyta
őt, amikor Cathy még csak várandós volt vele. De John majd a maga
bölcsességével és ügyességével el fogja tudni magyarázni neki. Azt csak ta-
lálgatni lehetett, mit fog mindehhez Trey szólni, ha a lapokból értesül a
dologról.
Cathy úgy döntött, ma este, vacsora után lesz a legjobb előhozakodni a dologgal.
A vacsora előtt már nem lesz ideje találkozni Johnnal. Másnap meg dolgozik,
John pedig este misére megy. Vár, míg kettesben maradnak a nagyanyja
verandáján, a hintán, és akkor megmondja.
A nagy kirakatüvegen át látta a nagyanyja Fordját leparkolni. Még sietve
összehajtogatta az utolsó abroszt, elrendezte a só- és borstartókat, kivette a
menüből a „Hálaadásnapi ajánlatok” kiegészítést. Örülnie kellett volna a
kilátásnak, hogy John nemsokára magával viszi, és itt hagyhat mindent, mégsem
ujjongott a szíve. Mennyire más fordulatot vett az élete, mint tervezte. Laura
Rhinelander már megkezdte a tanulmányait, és csak óvatosan fogalmazott a
tapasztalatairól, mégis kiérződött a hangjából, milyen boldog, hogy azt
csinálhatja, amire vágyott. Talán később mégis alkalma adódik rá, hogy ott
folytassa, ahol eltervezte, bár már nem nagyon hitt ebben. John munkája az
elsődleges, bármerre vezessen is, és ez nem kecsegtet elég pénzzel és lehető-
séggel arra, hogy Cathy közben orvosi tanulmányokba kezdjen.


Emma felvágta a sütőtökpitét, miközben Mabel kitöltötte a kávét. Soha nem élt
még meg ennyire kényszeredett hangulatú hálaadást, és a csontjaiban érezte,
hogy a kellemetlenségeknek még nincs vége.
- Gondolod, hogy mindenki tejszínhabbal szereti a süteményt? - kérdezte
Mabel színtelen hangon.
- Számít?
- Nem, végül is nem. Fújd rá.
Olyan régóta voltak már barátnők, hogy Mabel konyhájába kivonulva egymás
előtt nem kellett megjátszaniuk magukat. A kimerültség sem kedvez az
álarcviselésnek, és a hetvenhárom éves Mabel egy hosszú és feszültséggel teli
nap végén szívélyessége határára jutott. Az idén minden pennyjét be kellett
osztania, ezért kénytelen volt nélkülözni a szokásos segítséget, amit ünnepi
előkészületek alkalmával eddig mindig igénybe vett, és most még a lelke is
sajgott. Emma jól tudta, mennyire megviselte a csalódás, hogy Trey nem jött
haza az ünnepekre. Hogy lehet az a fiú ennyire kegyetlen azzal az asszonnyal,
aki annyi mindent tett érte? Persze valamennyien tudták a választ, hogy miért
nincs itt. Trey Don Hallnak nincs vér a pucájában ahhoz, hogy odaálljon Cathy,
John és Emma Benson elé, így hát inkább a nagynénjének is hátat fordít.
- Ha már mindenki elment, segítek elmosogatni, és elpakolni a maradékot,
Muffin - mondta Emma, a gyerekkori becenevén szólítva a barátnőjét. -
Rengeteget fáradtál ezzel a pazar vacsorával.
- Úgy hazudsz, mint a vízfolyás, Emma Benson. Te is tudod, hogy
katasztrofális volt az egész este.
Emma erre nem tudott mit mondani. Az ételen kívül - Mabel rémes szakácsnő -
minden más az ő hibája volt, mindenekelőtt a vendéglista összeállítása. Jobban
jártak volna, ha összekészítenek és elvisznek egy adag ételt Odell Wolfe-nak.
Hiába fáradoztak, hogy otthonosan érezze magát, a szerencsétlen egész idő alatt
csak feszengett nyakkendőben, és viseltes, rá nem illő öltönyében. Amióta
megérkezett, rettegett, nehogy összetörjön valami kényes holmit, vagy - ahogy
Mabel fogalmazott csípősen - szellentsen egyet valamelyik óvatlan mozdulata
közben.
Ugyancsak hiba volt meghívni Richard atyát is. A két asszony megdöbbent,
amikor megtudták, hogy Bert Caldwell úgy ment el Kersey-ből, hogy még
annyit se mondott senkinek, hogy fapapucs, se a fiának, se az ismerőseinek.
Mert Bert helye üresen maradt, ezért javasolta Emma, hogy hívják meg Richard
atyát, és, legnagyobb meglepetésükre, az atya készségesen el is fogadta a
meghívást. Emma gyanította, más tervei lehettek, de lemondta, amikor
meghallotta, hogy a neofitája is ott vacsorázik Mabel asztalánál. A gyülekezet
asszonyai ugyanis sohasem hagyták, hogy a lelkipásztoruk egyedül vacsorázzon
hálaadáskor.
Emma abban a pillanatban megbánta az ötletét, amikor Richard atya besétált az
ajtón. Ő érkezett utoljára. Addigra már mindenki üdvözölt mindenkit, John a
maga kedves módján mindent elkövetett, hogy oldja Odell szorongását. És
annyira magas és sugárzóan jóképű lett, hogy Mabel azt mondta neki:
-John, én már most kijelentem, ha pap leszel, én csak Micsodaveszteség atyának
foglak szólítani.
És amikor John és Cathy összeölelkezett, Emmának elfacsarodott a szíve.
- Szia, Cathy! - mondta elérzékenyülve John, mintha rég nem látott szerelmét
köszöntené, de úgy, hogy időközben a szíve már másé lett. Emma azt hitte, hogy
csak képzelődik, de nem, John már nem úgy nézett az unokájára, mint amikor
négy hónappal ezelőtt elment. Már megfürdött a bárány vérében. Erezhető val-
lásos áhítat lengte körül, ami még hangsúlyosabbá vált, mihelyt Richard atya
megérkezett papi öltözékében, és szinte teljesen kisajátította magának Johnt
egészen a vörös áfonyaszószig és az articsókamártogatósig. Ők ketten kezet
ráztak, megölelték egymást, mint két konspirátor, akik sikeres puccsot hajtottak
végre.
Emma figyelmét nem kerülte el, hogy Cathy is észrevette a változást. És amikor
John lelkesen bejelentette, hogy januártól no- vícius lesz, Emma látta, hogy a
jövőről szőtt remény sugara úgy hunyt ki Cathy szemében, mint a gyertyaláng,
ha elfújja a szél.
A lány az este folyamán már csak ritkán szólalt meg. Időnként egy-egy bágyadt
mosollyal nyugtázta, ha John olykor bocsánatkérőén felé pillantott, amiért
annyira belemerültek a társalgásba Richard atyával. A nyájas pap és John
udvariasan igyekeztek a többieket is bevonni a beszélgetésbe, de úgy, ahogy a
klubtagok viseltetnek elnézően a kívülállók iránt.
Emma meghallotta, hogy John megkérdezi Cathytől:
- Találkozunk még később?
- Hát persze. Vár a helyed a tornácon, a hintán. Rufus nagyon boldog lesz, hogy
újra láthat.
- És végre megtudom, mi az, amit mondani akarsz, és aminek nagyon fogok
örülni.
Cathy vádló tekintettel nézett Emmára.
- Nagymama, mit mondtál Johnnak?
- Pontosan azt, amit most mondott neked - felelte az asszony, és farkasszemet
nézett Cathyvel, így emlékeztetve a lányt a szándékára, ám amikor odatette elé a
süteményt, már tudta, hogy John soha nem fogja hallani azokat a szavakat,
amiket az unokája a hintán ülve el akart mondani neki.
Már késő este volt, amikor Emma végül beindította öreg Ford- ját. Miután
elmosogatták, eltörölgették és visszatették a pohárszékbe valamennyi Baccarat
poharat és Lenox tányért, Mabel és Emma leültek egy üveg borral. Richard atya
elvitte Cathyt és Johnt Emma házához, a Ford pedig itt maradt Emmának, aki
nem sietett haza.
- De legalább egy jó dolog történt ma este - mondta Mabel.
- S mi lenne az?
- Richard atya felajánlotta, hogy eladja neked a szolgálati autóját, Odell pedig
segít eladni a Fordot alkatrészként. Vehetsz négy új kereket, és még marad is
egy kis pénzed.
- Használt kerekeket, Mabel.
- Ajándék lónak...
- Jól van. Végtelenül nagylelkű dolog volt Turner edző feleségétől, hogy a
parókiának adta a mostani Lexusát. Úgy tudom, minden évben új kocsit vesz.
- Nem tudom, Flóra kihúz-e még egy évet. A lánya halála teljesen összetörte.
Nem szeretek rosszat mondani halottakról, de úgy látszik, Tara a halálból
könnyedén eléri azt, ami életében nem sikerült neki, és idő előtt sírba viszi az
anyját. Felfoghatatlan, hogy ennyire jó és kedves embereknek, mint Turnerék,
ilyen lányuk tudjon születni - jegyezte meg Mabel. - O az egyetlen, aki
ellentmond a génteóriánknak.
- Talán mégsem - mondta Emma. - Könnyen lehet, hogy Tara valamelyik
kikapós természetű nagyszülőre ütött. - Cathyre is csak ez lehet a magyarázat.
Emma végül rájött, hogy az unokája honnan örökölte meglepő erejét,
elszántságát és becsületességét. Semmiképp sem férfi-, csakis női ágon. Istennek
hála, a csípős nyelvét szerencsére nem örökölte meg tőle az unokája, ám a belső
erőt annál inkább. Emmát ez semmiféle büszkeséggel nem töltötte el, csupán
puszta tényként állapította meg. És ez volt az oka, hogy tudta, Cathy egy árva
szót sem fog szólni John Caldwellnek ma este.



- Szóval, mi az, aminek nagyon fogok örülni, Cathy? Már alig várom, hogy
halljam.
A hintán ültek a tornácon, köztük a takaróján Rufus. Mérhetetlen örömében,
hogy újra láthatja Johnt, még a reumás csípőjéről is megfeledkezett. Hálásan,
lehunyt szemmel élvezte, hogy John vakargatja a füle tövét.
- Azt kérdezted, hogyan fogom hívni a babát - mondta Cathy.
- Ühüm.
- A John nevet szeretném adni neki, ha nem bánod.
Johnnak meglepetésében tátva maradt a szája.
- Nahát, Cathy, nem is tudom, mit mondjak. Kimondhatatlanul... hálás vagyok.
Biztos, hogy ezt akarod?
- Egészen biztos. Senki jobb embert nem tudnék találni, aki után
elnevezhetném, de...
- De?
- De arra nem gondoltam, mi a te véleményed arról, hogy... Trey fia a te
nevedet viselje.
John egy kézlegyintéssel igyekezett megnyugtatni Cathyt.
- Erre ne is gondolj. Teljesen el vagyok bűvölve. Úgy érzem, mintha hozzám is
tartozna.
- És vállalod a keresztapaságot?
- Még nagyobb megtiszteltetés. Ennél közelebb nem is juthatok az apasághoz.
John átnyúlt Rufus feje fölött, és a keze megállt a levegőben Cathy hasa fölött.
- Szabad?
- Hát persze.
Szétnyitott ujjait Cathy hasára tette, majd közelebb hajolt.
- Hallod ezt, kisember? Én leszek a keresztapád.
Cathy lenézett a göndör, barna hajfürtökre, és annyira vágyott rá, hogy a fiú
felemelje a fejét, és ő azt mondhassa neki: Ne menj el, John. Maradj velem,
vegyél feleségül, és neveljük fel együtt a fiamat. Ehelyett azonban csak azt
kérdezte:
-John... teljesen biztos vagy abban, hogy le tudsz mondani a családról,
gyerekekről... hogy azt teszed, amit tenni akarsz?
A fiú kiegyenesedett ültében.
- Az elkövetkező évek döntik el, Cathy. A noviciátusnak épp az a célja, hogy
kiderüljön, milyen életet kínál a Jézus Társasága, és hogy milyen áldozatokat
kell meghoznom. Most csak annyit tudok, hogy ennél biztosabb még sohasem
voltam abban, hogy a megfelelő döntést hoztam meg. Ennél boldogabb még
sosem voltam. És akár eljutok a pappá szentelésig, akár nem... - Megvonta a
vállát. - Majd az idő eldönti.
- Ó, biztos, hogy felszentelnek - mondta Cathy.
Volt valami a hangjában, amitől John hirtelen átkarolta a vállát. Rufus
kíváncsian kapta fel a fejét, nem tudta mire vélni, hogy a fülvakargatás
abbamaradt.
- Mi a baj, Cathy? Úgy érzem, valami nincs rendben. Nem örülsz, hogy így
döntöttem?
A lány alig tudta visszatartani a könnyeit.
- Dehogyisnem örülök, John. Csak... szomorú is vagyok. Mikor fogunk újra
látni, most hogy se apád, se otthonod, ahová hazajöhetnél? Azt mondod, a
nyáron missziós munkát akarsz végezni... és utána is, míg csak fel nem
szentelnek.
- Amikor csak tehetem, hazajövök, Cathy. Itt van az otthonom, és itt van a
családom is: te, a nagymamád, Mabel néni és a kicsi. Soha nem fogom ezt
elfelejteni, bármi legyen is a munkám, és bármily sokáig maradjak olykor
óhatatlanul távol.
Cathy John felé fordult. A sötétben akár Trey is lehetett volna.
- A baba februárban fog megszületni, Valentin-nap környékén mondta. -
Kérlek, imádkozz értünk akkor.
John átkarolta a vállát.
- Mindig imádkozom értetek.
Lassan ideje volt, hogy elköszönjön. Már későre járt, és Cathynek korán kellett
kelnie, hogy reggelit adhassanak a vendégeknek. És zárásig bent lesz. John is el
lesz foglalva azzal, hogy lezárja a házat. Péntek este elmegy a misére a
templomba, és utána kényszeredetten - elfogadta Lou és Betty Harbison
vacsorameghívását Deltonba. Ok, és nem Richard atya hozatták meg neki a
jezsuita egyetem felvételi tájékoztatóját, mesélte Cathynek. De szombaton benéz
hozzá a vendéglőbe, mielőtt Richard atya elviszi Amarillóba, a
buszpályaudvarra, ahonnan továbbutazik New Orleansba. Rufusszal az oldalán
Cathy ott állt a tornácon, és integetett, míg John be nem fordult a sarkon. A
kutya most nem futott John után. Mintha csak ő is tudta volna, hogy oda, ahová
John tart, senki sem követheti.
 Harminckettedik fejezet


- Bennie, beszélnünk kell - mondta Cathy, majd odatolatott elnehezült testével

az egyik rozoga székhez, és megveregette a másikat maga mellett. A hálaadás
utáni hétfőn, este nyolckor már egyetlen vendég sem volt a vendéglőben.
Romero pénteken megjelent, és közölte, hogy az olajmezőkön felfogadják
rakodónak, ezért szombaton jön be utoljára. De Juan, az unokaöccse szívesen
beállna a helyére, ha Bennie is úgy gondolja. A vendéglő tulajdonosának nem
volt más választása, mint felvenni Jüant. A fiú hétfőn áll munkába.
- Oh, óh - mondta Bennie. - Ez nem hangzik valami jól.
Cathy nyomban a lényegre tért.
- Bennie, nélkülem is tudod, hogy a vendéglő helyzete nagyon ingatag. Tenni
kell valamit, hogy idevonzzuk a pénzesebb vendégeket, és ne csak tinik és
reggelizők tévedjenek be.
- Na és pénz meg emberek hiányában hogyan fogjunk hozzá, kisasszonykám?
- Pontosan erről akarok beszélni. - Cathynek sikerült felingerelnie a férfit, aki
úgy volt a vendéglőjével, mint anyák a gyerekeikkel. Másoktól nehezen viselte a
kritikát.
- Sajnálom, Bennie, de ha nem teszünk semmit, amivel fellendíthetjük az
üzletet, akkor egy-kettőre csődöt jelenthet.
- Valahogy majd csak megleszünk. Eddig is megvoltunk, de várjunk csak...
Gondolom, nem hoztad volna fel a témát, ha nem járna valami a fejedben.
Cathy halványan elmosolyodott. Lám, Bennie már kezdi kiismerni.
- Van néhány ötletem.
Tegnap ötlött fel benne az elképzelés, miközben figyelte, ahogy a nagyanyja a
főtt sonka mellé kukoricapuffancsot szaggat, amit később megszórt
petrezselyemmel. Vasárnap étkeztek csupán együtt. Cathyt mindig is
lenyűgözte, hogy a nagyanyja ilyen egyszerű hozzávalókból mennyire fenséges
ételeket tud készíteni. A sós kukoricadarát összekeverte forró vízzel, míg csak
massza állapotú nem lett. Ekkor egy kanállal forró zsírba szaggatta, és
egyenként megsütötte. Az eredmény aranybarnára sült kérgű lepény, de belül
omlós és mennyei volt.
- A nagyapád szokta mondogatni, hogy mérföldeket is megtenne az én
kukoricapuffancsaimért - mesélte Emma már vagy századszor. - A helyzet az,
hogy nem is szerelemből, hanem a főzéstudományomért vett feleségül.
- Nyílt titok, hogy nálad jobban senki sem főz a környéken - dicsérte Cathy
illendően, és eszébe jutott, Trey azt remélte, hogy ő is elsajátítja ezt a
főzéstudományt a nagyanyja szárnyai alatt.
Emma már kifelé szedegette a lepényeket, amikor Cathy fejében megszületett a
Bennie’s Burgers új arca.
- Nagymama, támadt egy ötletem. Szeretném, ha elmondanád, mit gondolsz
róla.
Emma figyelmesen meghallgatta. Amikor Cathy befejezte, Emma lelkesen azt
mondta:
- Lehet, hogy Isten meghallgatta az imáinkat. Vesztenivalónk nincsen.
Csináljuk meg. Van bent negyven nap szabadságom, akár azonnal is
kezdhetünk.
- Előbb még meg kell beszélnem Bennie-vel.
De előtte még egy másik ötletét is végig akarta gondolni. Miután elfogyasztották
az ételüket, Cathy azt mondta:
- Azt hiszem, sétálok egyet. Olyan szép napsütéses délután van, jól fog esni egy
kis mozgás.
- Mintha nem mozognál eleget hétközben - jegyezte meg a nagyanyja.
- Nem megyek messzire.
Cathy végcélja két utcával és két üres telekkel arrébb volt. Ha Mabel a
konyhaablakon át meglátta, bizonyára elcsodálkozott, hogy hová mehet az a
lány, hiszen a zsákutca végén már csak egy ház állt, de abban nem nagyon
fordultak meg látogatók.
Amikor Odell Wolfe ajtót nyitott a kopogtatásra, a szemöldöke felszaladt
vágatlan hajbozontja alá.
- Cathy kisasszony! Maga hogy kerül ide?
- Beszélni szeretnék magával, Mr. Wolfe. Bejöhetek?
- Hozzám? Az én házamba?
- Igen. Van egy ajánlatom a maga számára.
Odell Wolfe hátrált egy lépést, láthatóan nyugtalanította az „ajánlat” szó.
- Nem olyan ajánlat, mint amire gondol.
- O, nem, dehogy, nem gondoltam én semmire.
- Állásajánlatról volna szó.
- Állásajánlatról? Ki akarna nekem munkát adni?
- Hát, épp ezt szeretném elmondani.



Most majd kiderül, hogyan fogadja Bennie a tervét. A lány rögtön belevágott a
közepébe.
- Mi lenne, ha bővítenénk a menüt, és házias ebédeket és vacsorákat kínálnánk,
olyanokat például, mint a fasírozott, sült csirke, marhasült, meg ilyesmiket?
Bennie csalódott arcot vágott.
- És miért nem szolgálunk fel hozzá mindjárt francia borokat meg importsört? -
Kövérkés kezével körbemutatott a kopott belsőn. - És hozzá desszertet?
- Komolyan beszélek, Bennie. Nem unt még bele a kevés bevételbe és a
megbízhatatlan alkalmazottakba?
- Ahhoz el kellene adni ezt a kócerájt.
- És ki venné meg?
Bennie megvonta a vállát. Cathy tovább győzködte.
- Mi lenne, ha találnánk egy szakácsot, aki megfőzi ezeket az ételeket, és nem
kellene tovább reggelit meg hamburgereket árulnunk?
- Na és ki lenne az?
- A nagyanyám.
Bennie meglepetésében hátrébb lökte a székét.
- Emma Benson? Beállna főzni ide?
- Igen, boldogan. December végén amúgy is nyugdíjba küldik, és aggódott,
mihez kezd majd, míg megszületik a baba. Mindent alaposan végiggondoltunk.
Ha majd meglesz a baba, őt is ide hozzuk. A maga irodájában jó helye lesz. Ja,
és még egy. Szeretném, ha Odell Wolfe lenne a mosogató és a takarító.
Bennie-nek leesett az álla, a szeme tágra nyílt. Végül nagy nehezen kinyögte.
- És... miből fogom fizetni őket?
- Nem fog fizetni, legalábbis eleinte nem. A nagyanyám vállalja, hogy néhány
hónapig ingyen dolgozik. Aztán, ha beindul az üzlet, akkor megállapodunk egy
méltányos összegben, ami arányban áll a növekvő bevételekkel. Ugyanez a
helyzet Odell Wolfe-fal. Addig napi háromszori étkezésért meg a kutyának jutó
ételért dolgozik.
- Vele is beszéltél? - ámuldozott Bennie.
- Igen. Benne van, sőt ami azt illeti, nagyon is izgatott lett. És ne aggódjon, nem
úgy fog bejárni, mint egy csavargó. Majd szépen felöltözik. Látta volna
csütörtökön Miss Mabelnél!
Bennie a szakállát simogatta.
- Mindez nagyon szépen hangzik, Cathy, de hogy versenyezhetnénk a Monica
Caféval? Házias ételekkel csábítják ők is a vendégeket. Ez a városka nem elég
nagy ahhoz, hogy két, hasonló kínálatot ajánló helyet is eltartson.
Bennie a tér túloldalán lévő kávézóra célzott, amit úgy hirdettek, mint a városka
egyetlen házias ízeket kínáló kávéházát. Cathy szerint azonban ez nem volt igaz
a helyre. Az ember ízlelőbimbói nyomban elárulják, hogy a kávéházban kínált
sütemények, krémek és öntetek mind porból készülnek, a panírozott hal és
csirke valamennyi félkész termék, a grillhúsok is elősütött termékek, amelyek a
mikrobán készülnek el.
- A házias az ő ételeikre csupán annyiban igaz - mondta Cathy -, hogy a
zacskókat ott helyben bontják ki. De mi valódi alapanyagokból fogunk dolgozni.
Friss zöldségekből, húsokból. Higgyen nekem, az emberek érezni fogják a
különbséget. És nálunk más lesz a nyitva tartás. Monica csak reggeliztesse a
népeket. Mi ebédet és vacsorát kínálunk.
 Egy pillanat, drágám - mondta Bennie feltartott kézzel, mint az utcán
szabálytalanul átvágó gyalogos, aki fel akarja tartóztatni a közeledő járműveket.
- És mi lesz a reggeliző vendégeimmel?
Cathy felsóhajtott, tudta, hogy ingoványos talajra lépett. A reggeli rohamok után
náluk csak férfiak maradtak, többnyire mind nyugdíjas, akik fél nap
támasztották a pultot, és eszmecserét folytattak a haverjaikkal, de nem nagyon
költöttek, csak kávéra és fánkra. Hosszú évek óta ez volt az itteni törzsközönség
rituáléja, és Bennie valamennyiüket a barátjának tekintette.
Ha azt akarjuk, hogy az étterem beinduljon, akkor délelőtt zárva kell tartanunk,
hogy a nagyanyám elkészíthesse az ételeket. És magának is lesz ideje a
számlákkal foglalkozni, kicsinosítgatni a helyet, törődni az üzlettel. Egy csomó
olyan dologgal tud majd foglalkozni, ami eddig nem fért bele egy napba.
- Na és mi lesz az iskolásokkal, ha ez a hely megváltozik? Márpedig
megváltozik.
- Igen. - Cathy jól tudta, hogy szembemegy a tradíciókkal. A hosszú-hosszú
évek során olyannyira hagyománnyá lett, hogy a nyolcadikosok ebédidőben
beugrottak Bennie-hez hamburgerre és sült krumplira, hogy már a szülőknek
sem volt igazán ellenvetése az egészségtelen étel fogyasztásával szemben. - De
nyaranta nem számolhat velük, igaz?
Bennie továbbra is a szakállát simogatta, de Cathy jól látta, hogy ez az érve
hatott.
A férfi némi tűnődés után azt mondta.
- S mi lesz ebből, drágám, a te hasznod, a minimálbéren felüli borravalókon
kívül, persze?
- Ha már beindult az üzlet, akkor természetesen magasabb jövedelem, és az,
hogy beleszólhatok az üzletmenetbe. Ez pedig azt jelenti, hogy garanciát kapok
arra, hogy figyelmesen végighallgatja a további javaslataimat is.
Bennie óvatosan azt kérdezte:
- Miféle javaslatokat?
Cathy tisztában volt vele, hogy addig kell ütnie a vasat, amíg még meleg.
- Ezt a helyet alaposan ki kell takarítani. A javaslatom az, hogy zárjunk be egy
hétre. Ez idő alatt a plafontól a padlóig kitakarítunk mindent, a falakat, a
konyhát, a mosdókat, lemossuk az ablakokat, ajtókat. Ha Romero unokatestvére
is besegít, akkor már öten vagyunk. Még Mabel Church is beszállna, Bennie... -
Cathy kedvesen a férfi karjára tette a kezét. - Azt akarjuk, hogy olyan hely
legyen, ahová az emberek szívesen elhozzák a családjukat... vagy ahova a
fiatalok is betérnek randizni. - Hagyott időt Bennie-nek, hogy magától kitalálja,
miért jártak ide egyre kevesebben fagyasztott hamburgert enni a ragadós aszta-
lokról, elkoszolódott ablakok mögött.
- Ez az egy hét arra is elég lesz, hogy megállapodjunk a beszállítókkal, a
zöldségesekkel, és hogy nagymama összeállíthassa a menüt - folytatta Cathy. -
Tudom, hogy néhány nap leállás komoly érvágás, de egészen biztos vagyok
benne, hogy ha befektetésnek tekinti, maga is meglátja, hogy a végén komoly
profitot fog eredményezni. Kell ebben a városban egy olyan hely, mint
amilyenről beszélek.
Bennie elgondolkodva hátradőlt a székében, a kezét összekulcsolta ételfoltos
kötényén.
- Hát, talán tényleg megengedhetem magamnak, hogy néhány napra bezárjak,
de... - Esdeklőn nézett a lányra. - Ha újranyitunk, akkor ki leszek tiltva a
konyhából, igaz?
- Tulajdonos lesz - mondta Cathy. - Körbejár, üdvözli az embereket,
gondoskodik a kényelmükről.
- De nyakkendőt nem kell kötnöm, ugye?
Cathy elnevette magát.
- Nem, de a kötényétől elbúcsúzhat. Es még egy dolog. - Szünetet tartott.
Amivel most akar előhozakodni, az a legkényesebb. - És mi lenne, ha ezután
nem burgerezőnek hívnánk a helyet?
Ellenkezésre számított, de legnagyobb meglepetésére a férfi azt mondta:
- Ezzel sincs semmi gondom, azt hiszem.
A lányt felvillanyozta a győzelme.
- Úgy érti, mindenbe beleegyezik?
Bennie megvonta a vállát.
- Mi mást tehetnék? Nemigen maradt más választásom. De csak hogy tudd,
okoskám, az egészet az döntötte el, hogy ide akarod hozni az irodába a picit.
 Harmincadik fejezet


Másnap, hogy Cathy elmondta a javaslatát, tábla került a Bennie’s Burgers

kirakatába: „Átalakítás miatt zárva. Nyitás december 1-jén.” Megkezdődtek a
munkálatok. A kocsik el- haladtukban lassítottak, hogy szemügyre vegyék a
Kersey egyetlen családi vállalkozásának épületéből kihordott, mozdítható
bútorokat, míg odabent a hatalmas üvegtáblák mögött a takarítók lázas
munkához láttak. Új étlapok készültek, amelyeket hófehér műanyag borítókba
csúsztattak. A bokszokat, asztalokat és székeket alaposan lesúrolták. Hirdetés
jelent meg az étlapbővítésről, a lapszerkesztő interjút is készített Bennie-vel, és
idézte: „Ideje volt váltani.”
A férfi egy új táblával lepte meg Cathyt: Nemdohányzó helyiség.
- A baba kedvéért - magyarázta.
Akadtak persze ellendrukkerek is, köztük Mabel Church.
- Emma Benson, neked teljesen elment az eszed? Tudod jól, nem nagyon adok
arra, amit mások beszélnek, de most mindenki azt fogja mondani, hogy ennél
mélyebbre már nem is süllyedhetnétek azzal, hogy mindketten vendéglátóztok.
- Nem, Mabel - mondta Emma. - Van ennél mélyebb szint is. A koldulás.
- És könyörgök, áruld már el nekem - fújta a magáét Mabel -, ki akar majd
olyan helyen étkezni, ahol Odell Wolfe van a konyhában?
- Bárki, aki az én kukoricapuffancsomat akarja megkóstolni.
Amikor újra megnyitották a vendéglőt, a kíváncsiskodókat a tisztaság illata és az
évszaknak megfelelő díszítés - mikulásvirág - fogadta az asztalokon. A
„mannalepény” ott gőzölgött kis kosarakban minden asztalon, minden ételhez
járt, és ez már önmagában is idecsalogatott olyanokat is, akik korábban be sem
tették a lábukat Bennie-hez. Január végére a könyvelés adatai azt mutatták, hogy
a korábban Bennie’s Burgersnek hívott vendéglő hosszú idő óta most először
rekordbevételt hozott.
Mabel aggodalma, hogy majd lenézik őket, nem bizonyult megalapozottnak,
hiszen Panhandle lakóinak volt egy másik arca is. Mérhetetlenül becsülték
azokat, akik a két kezük munkájával is képesek keményen megdolgozni a
boldogulásukért. Emma és Cathy így fokozatosan újraépítették a
megbecsülésüket a környéken. Mabel, akinek az unokaöccse elhagyta
születendő gyermekének anyját, kényes helyzetben volt, nem szervezhetett
újszülött köszöntőt Cathynek, de a seriff feleségének, Paula Tysonnak semmi
sem kötötte a kezét. O rendezett ünnepséget egy vasárnap délután, amelyre
meghívta Cathy valamennyi, a környéken maradt volt osztálytársnőjét, a helyi
elit jeles képviselőit. Sokan jöttek el, köztük Turner edző és a felesége, még
Bebe és Melissa is hazautazott a kollégiumból.
Trey a karácsonyi ünnepeken sem jött haza a nagynénjéhez. A helybéliek
megütköztek a viselkedésén, rossz néven vették, hogy így hálálja meg a
gondoskodást. A véleményükön az sem változtatott, hogy Trey szerette volna
magával vinni Mabelt Coral Gablesbe ahhoz a családhoz, akinek a meghívását
elfogadta az ünnepekre. Mindenki úgy gondolta, hogy Treynek karácsonykor
szerető és magányos nagynénje mellett lett volna a helye. A közvélemény
szimpátiája egyre inkább Cathy felé fordult, és elítélték Treyt, aki, a jelek
szerint, nem elég férfi ahhoz, hogy szembenézzen tettei következményeivel.
Ahogy közelgett a február, a Valentin-nap, Cathy az egyik levelében azt írta
Johnnak: „Az emberek annyi figyelmet szentelnek a fiam születésének, mint
annak idején, amikor Mária gyermekének eljövetelét várták. Persze eszemben
sincs magamat Máriához hasonlítani.” Tisztában volt vele, hogy ezt a figyelmet
kíváncsiság is táplálja, tudni akarták, mennyire fog hasonlítani a baba Trey Don
Hallra.
Cathy elhitte, amit olvasott, miszerint a nők teste képes a magzatok táplálására,
kihordására és megszülésére, mégis nehéz szülésre számított. A medencéje elég
szűk, és az ultrahang tanúsága szerint a kicsi majd’ négy kilót nyom. Cathy a
nőgyógyásza tanácsa ellenére a természetes szülést választotta, nem akart prog-
ramozott szülést vagy császármetszést. Mindennek gondosan utána olvasott,
elsősorban a komplikációknak, és úgy gondolta, a fájdalom ellenére a hüvelyi
szülés kevesebb kockázattal jár, mint bármi más.
- Tudnia kell, hogy a kicsi megsérülhet a szülés során - figyelmeztette az orvos.
- A nagy babákkal előfordulhat, hogy eltörik a kulcscsontjuk. Kevés rá az esély,
de megtörténhet.
- Az ultrahang százszázalékos biztonsággal meg tudja megállapítani a babák
súlyát?
- Nem.
- És nem lehetne MRI-felvételt készíttetnünk a medencém méretéről?
- Látom, mindenre felkészült.
Az orvos számításai szerint Cathynek már csak egy hete volt hátra a szülésig. A
bőröndje már becsomagolva oda volt készítve a Toyota Camrybe, amit a
nagyanyja Richard atyától vásárolt jutányos áron. Feltankolva, jó állapotú
kerekekkel várta, hogy bár-melyik percben indulhassanak Amarillóba, a
kórházba. Ha minden jól alakul, akkor Cathy csupán két napot lesz kórházban,
már csak anyagi megfontolásból is. Legjobban az időjárás miatt aggódott. A
környéken februárban gyakori volt a fagyos szél és a jegesedés az utakon. A
legrosszabb eshetőségre is felkészülve takarókat, élelmet és mentőládát is
bekészítettek az autóba.
Cathy most már megszenvedte a baba súlyát, különösen, amikor megfordult az
ágyban. A játékos napoknak már rég vége volt.
Érezte, hogy a fiának most már egyre szűkebb a hely odabent, nagyon ki akar
jönni. Abban a pillanatban, hogy a fia rúgott egyet (Helló, mami!), Cathy
nyomban odatette az ujját (Itt vagyok, kicsim.), és amikor nagyobb lett, a baba
ilyenkor visszatolta az ujját a lábával. Cathy meg cirógatni kezdte a talpát, mire
a pici megmozdult, és Cathy ilyenkor úgy gondolta, hogy kacarászik, mert
csiklandós. Johnnak szólította, énekelt neki, beszélt hozzá, és szentül meg volt
győződve arról, hogy a baba figyelt rá.
Cathy nem is várt kevesebb mozgást Trey fiától, de ebbe a vidámságba és
örömbe olykor üröm is vegyült, amikor arra gondolt, hogy Trey képes volt hátat
fordítani annak a kisgyereknek, akit ők ketten hoztak létre. Néha, amikor lazult
az önfegyelme, Cathy arról fantáziálgatott, hogy Trey a szülés után besiet a kór-
házba, és amikor meglátja a kicsit az anyja karjában, sírva fakad, és megismétli
azokat a szavakat, amiket azon a júniusi délutánon mondott: „Catherine Anne,
én... én annyira sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém. Én vagyok a világ
legnagyobb hülyéje. Annyira szeretlek. Kérlek, bocsáss meg nekem.”
Cathy úgy tervezte, pár héttel azután, hogy kijön a kórházból, újra munkába áll,
hisz a kicsit magával tudja vinni. Bennie szerette volna, ha tovább otthon marad.
- Megleszünk addig - győzködte. - Majd csak akkor gyere dolgozni, ha már
mindketten jól vagytok.
- Egyikünk sem beteg, csak kisbabám lesz. Az asszonyok valamikor magukkal
vitték az újszülötteket a földekre, az emlőjükre kötötték őket, és vígan
dolgoztak.
Az agglegény Bennie elvörösödött.
- A vendéglő nem gyapotföld, én pedig nem rabszolgatartó vagyok. Mondom,
hogy megleszünk nélküled.
De hogyan? Ok öten megállás nélkül dolgoztak. Juan jobban bevált, mint
gondolták volna, de egy héten háromszor esténként a Canyon College-ba járt.
Emma hol a konyhában dolgozott, hol neki segített, de ha Cathy kiesik, akkor
Bennie kénytelen lesz megvárakoztatni a vendégeket. Odell is szakadatlanul
mosta a tányérokat a konyhában. Hamar híre ment a környéken az átalakulásnak
és az új ételeknek, már Amarillóból és Deltonból, sőt még a közeli megyékből is
jöttek vendégek. Cathy nem szerette volna kockáztatni, hogy elmaradjanak a
vendégek, mert nem azt kapják, amire számítanak, és Bennie, isten ments,
kénytelen legyen visszatérni a hamburger és sült krumpli árusításához.
Pár nappal azelőtt, hogy Cathy babája befordult volna a szülőcsatornába,
váratlan megoldás kínálkozott. Ebéd és vacsora közti időszak volt, Bennie a
pénztárban üldögélt, és az egyik vendéggel beszélgetett.
- Bebe Baldwin, te meg hogy kerülsz ide a szemeszter közepén? - kérdezte
Cathy meglepetten, amikor meglátta, hogy a középiskolai osztálytársnője odaül
a pulthoz. Találkoztak karácsonykor, majd Cathy babaköszöntőjén, és akkor
Cathy sokáig hallgatta Bebe kifakadását. Panaszkodott a tanáraira, az órákra, és
általában az egész felsőoktatásra.
- Kiszálltam - mondta Bebe. - Megpróbáltam, de az egyetem nem nekem való.
Semmi értelme feleslegesen költeni apám pénzét. Cissie Jane bezzeg falja az
életet. Mindenféle egyletekben tündököl.
Cathy elnevette magát.
- Rá vall. - Odatolt egy kávét a barátnőjének. - És most mihez fogsz kezdeni?
Bebe megvonta a vállát.
- Keresek valami munkát. Jó lenne itt a környéken, de hát, ahogy a
munkaerőpiac most kinéz...
- Volna kedved Bennie-nél dolgozni? - szaladt ki a kérdés Cathy száján,
mielőtt még végiggondolta volna. - Mint láthatod, kicsinosodtunk, és én
bármelyik percben... - Ebben a pillanatban meleg nedvességet érzett
végigcsorogni a lábán. A hasához kapott, pézsmaillatot érzett. - Én... most
fogok szülni.
Bebe hátralökte a székét.
- Jézusom! Mit csináljak?
- Szólj a nagymamának. A konyhában van. - Bennie a pénztárban felkapta a
fejét, és rosszat sejtve felhorkant. - Bennie, itt az új pincérnőnk – mondta neki
Cathy, amikor odaért. – Így van, Bebe?
- Igen – felelte Bebe.
Az időjárás, vár fenyegetőnek tetszett, nem akadályozta, hogy Emma Camryvel
elhagyja Kersey-t. Délutánra az alacsony felhőtakaró újra maga fölé parancsolta
az átszökdöső napsugarakat. Éjfélre vihar ígérkezett.
- Hogy vagy, drágám? – kérdezte Emma. Szorosan markolta a volánt, és
előredőlt, mintha ezzel a feszült, görnyedt pózzal könnyebb volna az úttartás.
Cathy szeme a stopperórára tapadt, számolta a görcsök közt eltelt szünetek
hosszát.
- Eddig egész jól – felel te. Az összehúzódások meghatározott időközönként
jelentkeztek, egyenlőre hosszabb kihagyásokkal, de Cathy-nek kétsége sem volt
afelől, hogy a szülés már megindult. Fogta a pocakját és igyekezett nyugodt és
laza maradni. Minden rendben John. Anya mindent megtesz, hogy nemsokára
előbújhass.
Már vagy egy mérföldre távolodtak Kersey-től, amikor egy ..A francba!’’
szakadt ki Emmából. Cathy meglepetten kapta fel a fejét, majd hátranézve maga
is úgy gondolta, hogy a nagyanyjától szokatlan kifakadás indokolt volt. Egy
villogó, szirénázó járőrkocsi hajtott szorosan mögöttük.
- Mi a fenét akarnak? – dohogott Emma mérgesen. – Nem léptem át a
sebességhatárt.
Cathy a nedves hátsó ablakon át csupán egy széles, bőrdzsekis váll és a
westernkalap körvonalait tudta kivenni. A bent ülő kidugta a kezét az ablakon,
és intett, hogy kövessék. Cathy nagyon megkönnyebbült.
- Nincs semmi baj nagymama – mondta, miközben újra jelentkezett a görcs. –
Tyson seriff az. Azért jött, hogy segítsen eljutni a kórházba.
 Harmincnegyedik fejezet


Trey homlokráncolva leült a lány mellé az egyetem büféjében. December óta

jártak együtt, Trey náluk töltötte a szünidőt Coral Gablesben, ahol a lány
apjának jól menő hirdetési ügynöksége volt.
A lány arca felragyogott, amikor észrevette Treyt, de mindjárt el is komorult a
gondterhelt arcát látva. Süteményestányérja mellett egy piros-fehér szalaggal
átkötözött ajándékdoboz volt.
- Mi a baj? – kérdezte. – Miért vagy ilyen letört?
- Letört? – mondta Trey még kedvetlenebbül. – Aggódom. Képtelen vagy
különbséget tenni?
- Miért aggódsz?
- Nem érdekes. Az egyik… barátom ma kórházba került.
- Ki az? Azt hittem ismerem a barátaidat.
- Hát tévedtél. Nem itteni. Még otthonról.
A lány tekintete elborult.
- Fiú vagy lány?
Trey habozott majd azt majd azt mondta.
- Lány. De remélem majd valakitől megtudom majd, hogy van.
- Mi baja van?
- Szülni fog.
A lánynak feltűnt, hogy Trey nem vette le a dzsekijét, és nem indult a pulthoz,
hogy rendeljen valamit.
- A te gyerekedet?
Trey tekintete elsötétült.
- Ezt meg miért mondod?
A lány megvonta a vállát, hogy enyhítse valamivel a szerencsétlen elszólást. Mi
ütött ma Treybe?
- Nem tudom, miért mondtam. Talán mert itt a szerelem a levegőben.
- Feltételezed rólam, hogy magára hagynék bárkit, aki a gyerekemmel terhes?
A lány hátrahőkölt Trey metsző pillantásától, hangja élétől.
- Dehogy. Nem erre gondoltam.
- Hanem mire?
- Trey... - A lány közelebb hajolt, és Trey ujjait a pulóverén díszelgő piros
szívre húzta. - Valentin-nap van. Nem veszekedést terveztem.
- Ma nincs kedvem táncolni menni - mondta Trey. Elhúzta a kezét a jól ismert
idomokról, és hátrébb tolta a székét. - Sajnálom, Cynthia, de egy darabig
szeretnék magam lenni.
Cynthia különösebb bánkódás nélkül nézett utána. Mostanában nemigen bírt
lépést tartani Trey hangulatváltásaival, kezdett elege lenni belőlük. Sokan Trey
után néztek. Nagymenőnek számított az egyetemen, mert őt választották a
következő szezon kezdő irányítójának. Pontos lehet az információ, amit az apja
nyomozója derített ki Trey Don Hallról. Az apja minden fiúját lenyomoztatta,
végtére is huszonegy éves korára nagy vagyon örökösnője lesz. A
magánnyomozó megtudta, hogy Trey Don Hall, mielőtt az egyetemre jött,
magára hagyta állapotos barátnőjét, és azóta sem tartja vele a kapcsolatot. A
gyereknek mostanában kell megszületnie. Cynthia csak egy vállvonással fogadta
a hírt. Mi köze mindennek a kettejük kapcsolatához? Mégis, jobb lett volna, ha
nem szeret bele TD Hallba. Amikor épp nem szexeitek, volt a fiúban valami
rideg közömbösség, távolságtartás. És valószínűleg neki is csak fájdalmat
okozna ugyanúgy, mint annak a szerencsétlen lánynak. „Nem érdekes”, ezt
mondta az imént. Nem hát. Cynthia beletette az ajándékot a táskájába. Trey
észre sem vette. Kettejük bekeretezett képe volt, a karácsonyfa előtt pózoltak.
Sebaj, majd bekerül a többi egyetemi emlék közé, és legközelebb kétszer is
meggondolja, mielőtt hazaviszi bemutatni a fiúját. Persze Trey népszerűségén a
történtek semmit sem változtatnak.



Trey megnézte a postafiókját. Nem érkezett levél Mabel nénitől. November óta
csak kétszer írt. Trey úgy gondolta, büntetésből, amiért nem ment haza a
karácsonyi ünnepekre, és egyik levelében sem írt egy sort sem Cathyről vagy
Johnról. Johntól sem kapott hírt már hosszú ideje. így is jó - gondolta. Minél
nagyobb a távolság közte és a régi barátai között, annál könnyebb beilleszkednie
az új életébe, messze attól a poros kisvárostól, amit maga mögött hagyott.
A kollégiumban is érdeklődött, nem hagytak-e neki üzenetet. Az ügyeletes két
borítékot nyújtott át neki, de egyiket sem a nagynénje küldte.
Tudta, hogy Cathy mára van kiírva, és Trey a legszívesebben hazatelefonált
volna, de nem merte megkockáztatni, nehogy Mabel néni félreértse a dolgot.
Jelnek venné, és el is mondaná Cathynek, hogy még mindig érdekli őt, pedig ez
nem így van. Csupán azt szerette volna tudni, hogy a gyerek és a... valamikori
kedvese jól vannak-e.
Elolvasta a küldeményeket, majd mindkettőt kidobta a szemétkosárba. Az
egyiket egy diákriporter írta, aki interjút akart készíteni vele, a másik egy
férfiruhaüzletből érkezett, az iránt érdeklődtek, volna-e kedve jelesebb
alkalmakkor az ő ruháikat viselni. Hat hónappal ezelőtt még kapva kapott volna
egy ilyen alkalmon, de most már csak időpazarlásnak tartotta. Felszabadító
érzésnek találta, hogy semmi mással nem kell törődnie, mint a tanulással és a
focival. Az azért nyugtalanította, hogy Cynthia rájött, elhagyta az állapotos
barátnőjét, és félő, hogy ha ez a pletyka szárnyra kap, az megtépázza a róla
kialakult képet. De aztán meggyőzte magát, hogy egy sikeres irányító imázsát
semmi sem rombolhatja le.



- Kint van, és mindene ép.

Az orvos hangja zene volt Cathy füleinek. A lány kimerültén rogyott vissza az
ágyra, halványan elmosolyodott, és a mutatóujját elismerően emelte a csoda
felé, akit az orvos a kezében tartott. Megcsináltad, fiam. Megcsináltad! A
vajúdás tizenegyedik órájában, amikor már úgy érezte, képtelen tovább elviselni
az összehúzódásokkal járó, éktelen fájdalmat, Cathy egyszer csak megérezte,
hogy a fia most akar megszületni. Nem akarta, hogy az anyja meggondolja
magát, és császármetszést kérjen. Az elviselhetetlen fájdalom és ájulás határán,
a vakító fények és zümmögő gépek, hangos nevetgélés és terefere hangjai
közepette, kitéve annak, hogy az erre járók lássák nyomorúságát, Cathy már-már
segítségért kiáltott, de a kicsi nem engedte. Mintha azt üzente volna:
„Megcsináljuk, mami!”
- Will - súgta Cathy váratlanul a nagyanyjának, aki a verejtéket törölgette a
homlokáról. - Azt akarom, hogy Will legyen a... középső neve... John Will
Benson. Majd... Willnek... szólítjuk.
- Gondoskodom róla, hogy a neve odakerüljön a születési anyakönyvi
kivonatára, drágám.
Miután az orvos sebtében megnézte az újszülöttet, odafektette az anyja karjába.
Még síkos volt a magzatmáztól.
- Kereken négy kiló, és tökéletesen egészséges. Gratulálok!
Emma, aki egy percre sem mozdult el Cathy ágya mellől, most elsírta magát.
- Szeretet szülte.
Cathy az ajkával megérintette a baba lágy koponyarészét a dús, sötétbarna haj
alatt.
- És minden fájdalmat megért. Gyönyörű, nem?
- Már hogyne volna az? - kérdezte Emma.
Igen, hogyne volna az - ismételte meg Cathy magában, ráismerve Trey
homlokára, orrára, ajkára a baba arcán.
- Jobb, ha megyek és hívom Mabelt, mielőtt lerágja az összes körmét - mondta
Emma. - O majd értesíti a többieket.
Cathy tudta, hogy a többieken Bennie-t, Johnt és talán Tyson seriffet érti.
Hálával tartozik a seriffnek, amiért villogó lámpákkal könnyedén átvezette őket
Amarillo forgalmas utcáin egészen a kórház kapujáig. Úgy gondoskodott róla,
mintha csak a lánya volna, ő maga emelte ki Cathyt a kocsiból, és ültette át egy
kerekes székbe, és egészen addig mellette maradt, míg a kórháziak nem
gondoskodtak róla. De vajon Mabel néni telefonál Treynek is? Fagyossá vált a
viszonyuk. Az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy a fiú nem jött haza az
ünnepekre. Trey tudta, hogy Cathy mikorra várja a babát. Vajon nyugtalan-e, és
tudni szeretné, hogy anya és fia jól vannak-e? Vajon kíváncsi rá, hogy a
gyermek hasonlít-e az apjára? És ha megtudja, hogy fia született, akkor is képes
lesz távol maradni?
Emma elment telefonálni, és Cathy hirtelen ürességet érzett, amikor a fiát
elvették tőle, hogy megfürdessék. Amikor Emma visszatért, egy nővér lépett be
a karján a frissen mosdatott, tisztába öltöztetett fiúval. Cathy türelmetlenül
nyújtotta érte a kezét.
- Hogy lehet, hogy szinte már nem is emlékszem azokra az időkre, amikor
nélküle éltem? - kérdezte, amikor a kicsi nyomban megtalálta a mellbimbóját,
és ő megérezte a mohó, szívó mozdulatokat.
- Nem hiszem, hogy erre a kérdésre bárki válaszolni tudna - mondta a nővér. -
És készen áll arra, hogy kismamaként fogadja az első látogatóját? Egy
fiatalember várakozik odakint.
Cathynek a torkában dobogott a szíve.
- Kicsoda?
- A nevét nem tudom, de magas, sötét hajú és jóképű, ha ez segít.
Cathy felhúzódzkodott az ágyban, közben a baba fejét simogatta. Ó, istenem!
Trey!
- Küldje be! - mondta végtelen örömmel és megkönnyebbüléssel. Lenézett a fia
alvó arcába. - John Will, mindjárt találkozni fogsz az édesapáddal.
Ám amikor nyílt az ajtó, John Caldwell lépett a kórterembe.
 Harmincötödik fejezet


Cathy a második hét végén újra munkába állt. Csendes visszatérésre vágyott, ám
valaki jókívánsága jeléül egy nagy, fehér és kék, luftballonos virágkompozíciót
küldött, amely napokon át ott díszelgett a bejáratnál, tudatva a fiúgyermek szüle-
tését. Sokan kértek engedélyt arra, hogy megnézhessék a babát Bennie
irodájában. A vendégek apróbb ajándékokkal és üdvözlőkártyákkal érkeztek, és
ezzel feljogosítva érezték magukat arra, hogy megnézhessék, hasonlít-e Treyre a
mózeskosárban alvó gyermek. Hallgatólagosan valamennyien egyetértettek
abban, hogy igen. Minden kétséget kizáróan, igen. Ugyanaz a sötét, göndör haj,
ugyanaz az arcforma, ezt csak Trey Don Halltól örökölhette.
Cathy a rákövetkező héten szélnek eresztette a héliummal felfújt luftballonokat,
majd elhajtott a temetőbe, és az élénk kékre festett szegfűket egy csecsemő
sírjára fektette, aki csak néhány percet élt születése után. A Panhandle csípős
februári időjárása lassan tavasziassá melegedett, és az év napjai peregtek tovább.
A csecsemő szépen fejlődött. Csöndes, kíváncsi baba volt, és okosabbnak
látszott a korabeli bébikhez képest. Neki volt köszönhető, hogy Odell Wolfe-ot
nevetni lehetett látni és hallani, és a járókájában gőgicsélő fiúcska annyi örömet
hozott mindenkinek, hogy Bennie, aki szinte megrészegült attól, hogy a tisztes
profitból mindenkinek emelni tudta a bérét, nevetve mondogatta, hogy a
csöppséget is fel kellene vennie a bérlistára.
Bennie úgy gondolta, Cathy Benson a legjobb dolog, ami történhetett vele.
Megmentette az üzletét, örömtelivé és büszkévé tette az életét, nem beszélve
arról, hogy nagyon megszerette a nála dolgozó embereket. Azt sem bánta, hogy
egyre inkább Cathy volt az, aki döntéseket hozott. Ezeknek a döntéseknek kö-
szönhetően virágzott az üzlet. Sokkal színvonalasabb lett. A pincérek fekete
nadrágban és fehér ingben szolgáltak fel. A grillezett bordákhoz kézöblítő
csészéket szervíroztak, papírszalvéták helyett vászonnal terítettek.
Egyetlen nyugtalanító gondolat árnyékolta be a szerencséjét, az elkerülhetetlen
realitás, amivel szembe kellett néznie. Egyszer eljön az a nap, amikor Emma
már túl öreg lesz ahhoz, hogy dolgozzon. Csodálatosan energikus asszony, de
Bennie nyomon követte a drámai változást a saját anyján, amikor az annyi idős
volt, mint most Emma. Egyik nap még eleven, fürge, ám a másikra már lelassult,
meggyengült, és végül elment.
Micsoda szomorú nap lesz az! De amíg Emma ott van a konyhában, addig
minden rendben van a világban. Mellette Odell is megtalálta a helyét. Aztán egy
nap majd Bebe is továbbáll, miért is ne? Csinos, fiatal és életteli. Az csak az első
lépcsőfok az életében, hogy beállt Bennie-hez, de majd eljön az idő, amikor
nyugtalanul elindul. És Bennie rettegve gondolt arra, hogy egy szép nap majd
beállít egy csinos idegen, meghódítja Cathy szívét, és magával viszi őt is meg a
fiát is. Márpedig elkerülhetetlen, hogy ez bekövetkezzen. Csak abban bízott,
hogy addigra már ő is elég öreg lesz ahhoz, hogy ne dolgozzon. Akkor majd
gyorsan túlad az üzleten, mielőtt a vásárló rájönne, hogy a siker titka - és
Bennie öröme - már sehol sincs.
1988. újév napján Trey, másodéves egyetemistaként a veretlen Miami
Hurrikánokkal a nemzeti bajnokságig jutott. A szezonban minden szempár a
képernyőkre tapadt, úgy követték nyomon az emberek Kersey-ben
rivaldafényben fürdő szülöttüket; a helyi lapok rendre közölték az egyetemi
laptól átvett részleteket. Minden, a sztárral kapcsolatos apróságról beszámoltak.
Egy ilyen hírmorzsára figyelt fel Cathy, és amikor elolvasta az egyik
bulvárlapban, majd’ megszakadt a szíve. Volt az egyetemen egy hagyomány -
ami hasonlított más iskolák máglyaünnepéhez amikor az Osceola-tó (e köré
épült az egyetem) közepén meggyújtottak egy facsónakot. A legenda úgy
tartotta, hogy ha az árboc, míg csak a hajó el nem süllyed, állva marad, akkor a
Hurrikánok nyeri a játékokat. A ceremónia részeként a játékosoknak valamely
személyes holmijukat kellett feláldozniuk a tűzben. A hírek szerint TD Hall a
plédjét vetette a lángok közé.
Az Orange Bowl kupa utolsó mérkőzésén, amikor Miami csapata megverte az
ország első számú esélyesét az „évszázad mérkőzésén”, a nemzeti média rátalált
Cathyre.
Napokkal a győzelem után egy idegen lépett be a vendéglőbe ebéd és vacsora
között, kávét rendelt. Fiatal volt, Bennie szerint kora harmincas, kellemes, jó
megjelenésű és jól öltözött. Komoly, profi fényképezőgép lógott a nyakában,
amit az asztalra tett, míg a kávéját kortyolgatta. Bennie-nek ráncokba szaladt a
homloka, amikor észrevette, hogy a férfi a csésze pereme fölött Cathyt figyeli.
Nem ragadozó, inkább fürkésző tekintettel. Cathy a változatosság kedvéért
behozta a kisfiát az éttermi részbe, hiszen a kávéját kortyolgató idegenen kívül
más vendég nem volt a napnak ebben a szakában.
A férfi némi idő után a nyakába akasztotta a fényképezőgépét, bekapcsolta,
majd hangosan azt mondta:
- Kisasszony?
Cathy, akit teljesen lefoglalt a fia, felnézett, mire a fényképezőgép elkattant.
- Hé, mit képzel? - kiáltott rá Bennie, és előjött a pénztárból. - Nem kapott
engedélyt a fotózásra!
- Ön Catherine Benson? - kérdezte a fotós, tudomást sem véve Bennie-ről.
- Mi köze hozzá? - kérdezte Bennie.
Cathy, a térdén lovagoltatva a kisfiát, azt mondta:
- Na és ha igen?
- Ő Trey Don Hall fia, és maga az anyja?
Cathy elsápadt. A férfi újra a szeme elé vette a fényképezőgépet.
Bennie bekiáltott a konyhába:
- Odell! Gyere gyorsan, és hozd az ostorodat!
Cathy döbbenten, a fia arcát takarva azt kérdezte:
- Kicsoda maga?
- Szabadúszó fotós. Megbíztak, hogy készítsek néhány képet magáról és a
kicsiről. Megéri a fáradságot. Én...
Odell ostora nagyot csattant a férfi mellett a földön. A fotós felugrott, ám vagy
reflexből, vagy arcátlanságból, a fényképezőgép lencséjét gyorsan Odellre
fordította, és lekapta a pillanatot, amikor a férfi visszarántotta az ostor nyelét.
Odell másodszor is lecsapott, ezúttal a férfi fejére. A fotós, vadul kattogtatva a
gépét, kihátrált. Cathy csak ekkor tért magához a megdöbbenésből.
Napokkal később az egyik bulvárlap címoldalán „A szupersztár
szerelemgyereke’’ szalagcímmel közölte a fotókat: Cathy halottsápadt arccal, az
ölében egy göndör hajú kisfiúval, Odell, ahogy dühödt ábrázattal lecsap az
ostorral, a diadalmas Trey Don Hall az Orange Bowl-győzelem után.
A lapok érdeklődése végül hamar kihunyt a tizenkilenc éves futballsztár és
kamaszkori barátnője iránt, ám a baj már megtörtént. Mabel Church a
szégyentől majdnem ágynak esett, és Coral Gablesben a botrány valahogy
kikezdte azt a büszkeséget, amit a Hurrikánok játékosai éreztek eddig az
irányítójuk iránt. Frank Medford behívatta az irodájába Treyt.
- Láttad ezt? - kérdezte, és az asztalon a fiú elé tolta a kérdéses bulvárlapot.
Trey zavartan felvette az újságot, és hajszál híján megállt a szíve, amikor másfél
év után, azóta, hogy kidobta a nagynénje házából, a fényképeken újra
megpillantotta Cathyt.
- Ez marhaság! - mondta a cikket elolvasva. További képek is voltak benne róla
és Cathyről, még iskoláskorukból. Az iskola évkönyvéből másolták ki őket.
- Mi az igazság? - kérdezte Frank.
- Cathy Benson a barátnőm volt, de a gyerek nem az enyém.
Frank úgy nézett Treyre, mint bíró a lopáson ért vádlottra, aki egyre csak azt
hajtogatja, hogy „nem én voltam”.
- Nem azért hívattalak ide, hogy a magánéletedben vájkáljak, vagy hogy
moralizáljak, Trey. Azért hívattalak, hogy azt tanácsoljam, tartsd a szádat. Egy
árva szót se mondj a riportereknek, ha nyaggatnak. Annyit mondj csak, hogy
„no comment". Csak a saját magad dolgával törődj, és kész. Megértettél?
- Igen, mester.
Frank megütögette az újságot az ujjaival.
- Az efféle dolgok sötét árnyékot vetnek rád, Trey, és követhetik az embert egy
egész életen át. Ilyesmin szívesen kérődznek az újságírók, és kedvük szerint
hozakodnak elő vele, különösen, ha gyerek is érintett az ügyben. Készülj fel
arra, hogy újra meg újra előtérbe kerülhet, és a lány is komoly gondot okozhat,
ha már gazdag és híres leszel.
- Cathy nem fog gondot okozni.
- Nem fog apasági pert indítani ellened a gyerektartásért?
- Nem.
- Miért vagy ebben ennyire biztos?
- Mert jól ismerem.
Frank felvonta a szemöldökét. Két éve próbálta kitalálni, mi történhetett
azokban a napokban, amikor Trey a nyári alapozó edzések után hazament, és
mire visszatért, már nyoma sem volt élénk, kissé gunyoros természetének. A
legjobb barátja pedig a papi hivatás felé fordult. Franknek rémlett, hogy
akkoriban Trey valami lányt is emlegetett, és most megesküdött volna az anyósa
schnauzerének az életére, hogy csakis valamiféle szerelmi háromszög állhatott a
háttérben.
- És ha majd megengedheted magadnak... szándékodban áll anyagilag
támogatni a kicsit? - kérdezte.
Trey, mint mindig, ha az edzője a magánélete határait feszegette, csak hallgatott
némán. Rezzenéstelen arca és tekintete azt üzente, hogy az edzőjének semmi
köze az ilyen természetű terveihez.
Frank felsóhajtott.
- Az újságírók lelketlen gazembernek fognak beállítani.
- Tegyék. Ha fizetek, azzal elismerem, hogy én vagyok az apa, márpedig nem
én vagyok.
Frank az íróasztala melletti szemétkosárba hajította a magazint.
- Hát, akkor nem tanácsolhatok mást, mint hogy hallgass a lelkiismeretedre. És
ne feledd, mit mondtam a sötét árnyékokról.
Trey távozott, de még ott csengtek fülében az edző szavai. Hallgass a
lelkiismeretedre. Medford edző nem hitte el neki, hogy a gyerek nem az ő fia.
Senki sem hisz neki, de kit érdekel? Tisztában volt vele, hogy a történet előbb-
utóbb napvilágra kerül, és magában már számtalanszor oda-vissza
végiggondolta a dolgot, és úgy döntött, inkább bélyegezzék lelketlen
gazembernek, amiért nem vállalt egy törvénytelen gyereket, mint hogy
kiderüljön az igazság. Tavaly ősszel meg akarta mondani Cathynek és Johnnak,
hogy steril. De ennek az volt a feltétele, hogy John meggondolja magát a papi
hivatással kapcsolatban, és Cathy még mindig várja. Az első feltétel nem
következett be, John már második éve novícius, és Mabel néni szerint ettől
olyan boldog, mint egy sárban dagonyázó disznó, Cathy pedig... továbblépett. A
Bennie’s Burgerst kulináris csodává varázsolta, és Trey nagy valószínűséggel
már nem létezett a számára. John lett a kicsi keresztapja, így a fiúcska nem
marad apamodell nélkül. Különös iróniája a sorsnak. Mindenki boldog. Mi
lenne, ha Trey most állna elő az igazsággal? Azzal mindent felborítana. Johnnak
ott kellene hagynia a papneveldét, hogy feleségül vegye Cathyt, és ameny-
nyire ismeri, a lány egy életen át bűntudatot érezne, amiért elválasztotta Johnt a
hivatásától.
Ha a média ekkora figyelmet képes szentelni egy közönséges ballépésnek, akkor
micsoda felhajtást csinálnának abból, hogy megtévesztette a legjobb barátját és a
lányt, akit szeretett? A közvélemény elnézi majd neki, hogy nem vállalja a
felelősséget a gyerekért, pláne úgy, hogy azt állítja, nem az övé. De sosem
bocsátanák meg, ha megtudnák, hogy szándékosan visszatartott egy fontos
információt, és nem számolt a következményekkel. Hagyta, hogy a legjobb
barátja, mit sem tudván arról, hogy ő a gyerek apja, papnak álljon, és
megakadályozta, hogy a gyerek anyja, aki ugyanúgy nem sejti az igazi apa
kilétét, feleségül mehessen a gyereke apjához.
S ami még ennél is rosszabb, sokkal rosszabb, hagyja, hogy a kicsi abban a
hiszemben nőjön fel, hogy Trey Don Hall az apja.
Ha ezt a média megorrontja, márpedig erre is megvan az esély, akkor nagyon
nagy bajba kerül. A karrierjének vége, talán továbbra is játszhat, de elveszíti,
amit a legjobban szeret benne, az edzői és a szurkolók tiszteletét, a csapattársak
megbecsülését és hűségét. Sötét árnyék! És végig fogja kísérni az életét.
Cathy és az aranyos kisfiú képét látva Treynek egy pillanatra lelkiismeret-
furdalása támadt. Igyekezett elfelejteni Cathy arcát és alakját, de a fénykép
felidézett minden kedves részletet. Se- hogysem illett a vendéglőbe, ahol egy
zenegép állt a háttérben. Fehér köpenyben egy laborban volna a helye, hogy
orvos lehessen. Trey sosem ment az orvosi kar vagy a Jackson Memóriái
Klinika felé, de ettől még pontosan tudta, mennyire várta Cathy, hogy ott
tanulhasson. Trey néha dührohamot kapott a gondolatra, hogy Cathy a szabados
viselkedésével - a szó szoros értelmében - elkúrta ezt a lehetőséget, és se John,
se ő nem voltak képesek rájönni, hogy a gyerek nem az övé, hanem Johné.
Végül is lefeküdtek egymással, nem?
Még mindig ez a keserű gondolat altatta el Trey lelkiismeretét a mélyben. Cathy
és John pusztították el mindazt, amit szeretett. Csak a foci volt az egyetlen
állandóság, az egyetlen valóság az életében. Neki már csak ez maradt, és esze
ágában sem volt feladni bárkiért vagy bármiért. Hisz már így is van az életében
egy másik sötét árnyék, de az elől van menekvés, feltéve, hogy John Caldwell
papnövendék lelkiismerete nem lázad fel ellene.
 Harminchatodik fejezet


A meghívó májusban érkezett, amikor a tél végre megadta magát a kései

tavasznak. Emma a postáról egyenesen Cathy- hez ment vele, hogy
elolvashassa. Mikor az unokája felnyitotta a vastag borítékot, Emma azt
kérdezte:
- Hogy tudott így elrepülni az idő?
Hát igen, hogyan? Cathy elnézegette a gazdagon cizellált jezsuita emblémát a
meghívón, de számára nem az volt a kérdés, hogy hová repült el az idő, hanem
hogy mit hagyott, mit hozott. John számára álmai beteljesülését.
A NEW ORLEANS-I EGYHÁZMEGYE JEZSUITA RENDJE
ISTEN KEGYELMÉBŐL ÖRÖMMEL HÍVJA KÖZÖS IMÁDSÁGRA
ÉS ÜNNEPLÉSRE AZON ALKALOMBÓL, HOGY A KATOLIKUS
EGYHÁZ PAPJÁVÁ SZENTELI JOHN RÓBERT CALDWELLT.

JÉZUS LEGSZENTEBB NEVE KATOLIKUS TEMPLOM

6363 ST. CHARLES AVENUE
NEW ORLEANS, LOUISIANA
1999. JÚNIUS 5., SZOMBAT, 10:00 ÓRA

Cathy számára az elmúlt tizenhárom tavasz azóta, hogy ők hárman befejezték

középiskolai tanulmányaikat, áldást hozott, igaz, nem olyat, amit eltervezett
magának kilencévnyire a negyventől.
De ez a meghívó most nem az ő életének vargabetűjéről szól, hanem arról a
férfiról, aki kitartott a maga álmai mellett. Cathy ott állt az irodája ablaka előtt,
és nagyon büszke volt Johnra. A kora tavaszi napfény felé fordította az arcát, és
a gondolatait mint postagalambokat eresztette útnak a férfi felé: Annyira büszke
vagyok rád, John.
- Na, én megyek - mondta Emma, és botjára támaszkodva felállt a székből. -
Csak gondoltam, szeretnéd mihamarabb olvasni a meghívót. Azt hiszem, Mabel
Ron Turnert és természetesen Richard atyát is meghívta. Mit szólnál ahhoz, ha
együtt ünnepelnénk meg az eseményt, és megbeszélnénk, hogy összeállunk és
beautózunk Amarillóba, onnan meg repülővel tovább New Orleansba? Két kocsi
kell, hogy a csomagok is beférjenek.
- Nagyszerű ötlet.
- Megszállhatnánk a St. Charlesban. A nagyapád meg én ott töltöttük a
nászutunkat.
- Jól hangzik.
- Ha hazaértem, felhívok mindenkit, és megtudakolom, mit szólnak hozzá.
- Nagyszerű.
- Catherine Anne Benson! Úgy olvasok a fejedben, mint a nyitott könyvben.
Azon tűnődsz, vajon Trey Don Hall is kapott-e meghívót.
Cathy hamiskás mosolya igazolta a nagyanyja gyanúját.
- Na és Bert Caldwell.
- Johnnak fogalma sincs az apja hollétéről, de azt tudom, hogy Mabeltől elkérte
Trey címét. Mit fogsz csinálni, ha Trey is ott lesz az avatáson?
Cathy kérdőn nézett a nagyanyjára.
- Tartasz valamitől?
- Ó, hát igen, nem szeretném, ha a tizenkét éves dédunokám anyját
letartóztatnák, mert nekitámadt valakinek.
- Szerintem ne aggódj. Trey biztosan nem jön el.
Cathy teljesen biztos volt ebben. Miután Emma elment, ő ott maradt az ablaknál,
és figyelte, ahogy a nagyanyja a személyzeti parkolóban beszáll az autójába.
Cathy a nagyanyja miatt, aki most már betöltötte a nyolcvanharmadik életévét,
mondott le örökre az álmáról. Hat évvel ezelőtt kinyílt egy ajtó Cathy előtt,
amikor Bennie a délutáni kávéját kortyolgatva és a napi bevételt számolgatva
hirtelen kiejtette a kezéből a csészéjét, és a szívéhez kapott. Cathy, Odell és
Bebe hiába próbálták újraéleszteni, Bennie-nek megállt a szíve. Cathy
megdöbbent, amikor megtudta, hogy Bennie a ház kivételével minden ingatlana
és ingósága egyetlen örökösének őt tette meg. A házát Odellre hagyta.
Emma ekkorra már visszavonult a munkától, a helyét egy helyi, vendéglátóipari
főiskolát végzett fiatal vette át. Cathy fia abba a korba lépett, amikor Cathy úgy
tervezte, a legjobb lesz, ha új helyre költöznek, ahol az apja hírneve nem fogja
beárnyékolni az iskolás éveit. El akarta adni a vendéglőt, és Dallasba akart köl-
tözni, hogy a metodista egyetemen megkezdje orvosi előtanulmányait. így
lehetősége nyílt volna arra, hogy még negyvenéves kora előtt orvosi diplomát
szerezzen. Ám Emmánál is szívelégtelenséget diagnosztizáltak a Bennie halálát
követő hónapban. Cathy elkeseredve látta, hogy az ajtó bezárul az orra előtt.
Nem hagyhatta magára a nagyanyját, arra számítva, hogy a helybéliek majd
gondját viselik, de nem is vihette magával idegen környezetbe, és nem bízhatta
rá a hatéves fiát, miközben ő minden erejével a tanulmányaira koncentrál. Ez
még jobban megviselte volna Emma egészségét.
Cathy szomorúan kivetette a hirdetést a helyi lapokból, és azzal vigasztalta
magát, hogy amúgy sem akadt érdeklődő a vendéglőre.
Emma, aki tudta, hogy Cathy mindig megvárja az ablaknál, amíg elindul,
integetett az unokájának. Cathy mostanában egyetlen alkalmat sem szalasztott
el, hogy ne köszönjön el a nagyanyjától. Visszament az íróasztalához, és nagyon
zavarta, hogy a szíve hevesebben vert, mint mindig, ha eszébe jutott Trey. Több-
nyire nem volt jelen a gondolataiban. Megtanult nem kölcsönözni arcot, hangot,
alakot, mozdulatokat az emlékképnek, még olyankor sem, amikor a fiára nézett.
A kisfiú születése pillanatától fogva nem vett tudomást a nyilvánvalóról, annak a
férfinak a vonásairól, testi jellemzőiről, akitől Will, a fia fogant, és amelyek
annyira a kicsi sajátjai voltak. Bőven akadt ilyen vonás. Ám Cathyt szüntelen
csodálkozásra késztette, hogy a fia belsőleg szemernyit sem hasonlít az apjára.
Ám néha, amikor felbukkant Trey neve, vagy látta a fotóját valamelyik
újságban, esetleg elkapta egy pillanatra a tévé képernyőjén, vagy valami pletyka
kapott szárnyra róla, Cathy gyorsabban vette a levegőt, és eluralkodott rajta egy
érzés, ilyenkor azt érezte, mintha Trey sohasem hagyta volna el: „My Funny Va-
lentiné...”
Cathy újra elolvasta a meghívó szövegét. Mit fog csinálni, ha Trey mégis
elmegy John pappá szentelésére? Treyt tizenhárom éve nem látta. A fiukat pedig
Trey nem látta sohasem, még fényképen sem. Mabel Church a szavát adta, hogy
nem küld neki fotót.
- Megszakad a szívem, Cathy, hogy nem küldhetek neki egy képet, de biztos,
hogy nem fogok. Félek, ha megtenném, Trey soha többé nem állna szóba velem.
Hallani sem akar a kicsiről.
Nem hát, a narcizmusa megakadályozza benne. De a kérdés most az, a fiú mit
szólna vagy tenne, hogyan reagálna arra, ha szemtől szembe találkozna Treyjel.
Will négyéves volt, amikor megtudta, ki az apja, és azt is, hogy híres. Cathy
ironikusnak, és nagyon szomorúnak találta, hogy Will pontosan annyi idősen
élte meg, hogy az apja elhagyta, mint annak idején Trey. Egészen addig, noha
csak szórványosan, de John töltötte be Will életében az apa szerepét, amelyet
aztán a köztes időkben Bennie és Odell Wolfe pótolt.
- És hol él az én papám? - kérdezte egyszer Will.
Cathy sosem felejtette el azt a novemberi vasárnap délutánt. Javában tartott a
futballszezon. Will nagyobb fiúkkal volt játszani, és a kérdése után nem volt
nehéz kitalálni, hogy miről beszélgethettek. Cathy számára elérkezett a pillanat,
amitől annyira félt. A kisfiú sötét haja kócos volt, az arca kipirult. Farmerben és
dzsekiben, kibomlott cipőfűzőkkel olyan volt, mint minden szülő álma, egy
tökéletes kisfiú. Will túl nagy volt ahhoz, hogy Cathy felkapja, így csak
megveregette a combját, mire Will az ölébe mászott, boldogan simult anyjához,
aki szorosan magához ölelte, és elmondta a fájó igazságot.
- Kaliforniában - mondta Cathy. - A San Diegó-i Paripák csapatában
futballozik.
Will csillogó, nagy, kerek szemeivel kérdőn nézett az anyjára dús, hosszú
szempillái alól.
- Miért nem lakik velünk?
- Mert azt választotta, hogy ott él.
- Nem szeret bennünket?
- Azt hiszem, szeretne, ha tudna, de hiányzik belőle valami, s így nem képes rá.
- Cathy játékosan rákoppintott Will orrára, miközben nagyot nyelt. - Emlékszel
még, hogy különleges elemeket kellett vásárolnunk a dömperedbe, hogy
működni tudjon? Nos, a papádból is hiányzik valami különleges elem.
- És nem vehetnénk ilyen elemet?
- Nem, drágám. Ilyen elemet nem árulnak a boltban.
A kisfiú elgondolkodott. Beharapta a száját.
- És eljön majd egyszer hozzám?
Cathy köhintett, fojtogatóan elszorult a torka.
- Talán majd egyszer, ha már felnőtt.
Ez a nap sosem jött el. Trey csillaga ragyogott az NFL-ben, és Will, aki született
sportoló volt, az apja árnyékában cseperedett. Mindenki kíváncsian figyelte, és
remélte, hogy egy nap majd irányítóként az apja nyomdokaiba lép, hisz kiköpött
mása volt Trey Don Hallnak. Cathy egy életre hálás lesz Ron Turnernek, amiért
Willt a baseball felé terelte. Amióta csak ütőt tudott fogni a kezébe, a
baseballhoz vonzódott, és hagyta, hogy a társai húzzanak sisakot a fejükre a
focihoz. Tizenkét éves korára már nevet szerzett magának, mint ütő és
jobbszélső.
- Miért nem kérsz apasági vizsgálatot, és indítasz pert a gyerektartásért? -
kérdezte Bebe, és ezt a kérdést már Bennie, de még a nagyanyja is sokszor
feltette. Cathy hallani sem akart róla. Erőszakkal semmit sem akart Treytől, és
lassan a fiában is felfedezte ugyanezt a büszkeséget. Egyszer Odell fogalmazta
meg a legpontosabban:
- Jobb neki így, semhogy egyszer hálálkodnia kelljen az apjának.
Néha újságírók ólálkodtak körülötte, az egyik neki is szegezte a kérdést az
iskolaudvaron, hogy milyen érzés tudni, hogy a híres apja hallani sem akar róla.
Egy szemfüles tanár nyomban riasztotta Tyson seriffet, aki még a helyszínen
érte a riportert, és előállította rendzavarásért.
Cathy ilyenkor gyűlölte Trey Hallt, és azt kívánta, bár sohase akadt volna meg
rajta a szeme, mert akkor a szerettei nem kötődnének hozzá.
 Harminchetedik fejezet


Trey letette a meghívót az íróasztalára; a szemébe fájdalom szúrt. A fenébe,

Tigris, hát megcsináltad! Mennyi időbe is telt - tizenkét évbe? . hogy
felkerülhessen a neve a meghívóra. Általában Mabel nénitől hallott Johnról,
miután ő maga már nem írt. A legutolsó levelét Guatemalából küldte 1990
nyarán, és arról számolt be benne, micsoda mocsokban élnek arrafelé tízezrével
gyerekek és családok a főváros nyomornegyedeiben. „El sem tudod képzelni ezt
a fajta szegénységet”, írta. „Én azért vagyok itt, hogy felmérjem, az egyház
hogyan tudna a leghatékonyabban gondoskodni róluk, ellátni őket élelemmel,
orvossággal, friss vízzel, és törődni a lelkűkkel." Ebben az időben a San Diego
Union Tribüné híradásai alapján tudni lehetett, hogy az uralmon lévő, lelkiisme-
retlen kormány milyen kegyetlenül terrorizálja a guatemalaia- kat, az ott
tevékenykedő papokat és apácákat. Csak abban az évben kétszázezer embert
mészároltak le, és John ott volt, amikor a Santiago Atitlan téren tömegével
végezték ki az embereket. John egy olyan papnak a házában lakott átmenetileg,
akit szintén megöltek, mert tiltakozott a halálbrigádok tevékenysége ellen.
Igyekszem minél alázatosabban meghajtani a fejemet, és minél magasabbra
emelni a lelkemet. Hidd el, nem könnyű ezt tennem, és tele vagyok szorongással.
Olyan érzés, mint amikor az ember elkap egypontosán célzott labdát, és tudja,
hogy a következő pillanatban egy százhúsz kilós védő ráveti magát - írta a
levelében.
Trey sürgető vágyat érzett, hogy megírja Johnnak, emelje fel a hátsóját, és
húzzon el onnan, de gyorsan, de természetesen nem írt. Helyette kitöltött egy
csekket, és névtelenül elküldte a guatemalai katolikus alapítványnak. Izgatottan
várta a további beszámolókat, de mert több levél már nem érkezett Johntól,
majd’ megőrült az aggodalomtól. Mabel néni biztos megírta volna, ha valami
baj van. Trey végül felhívta a nagynénjét, aki elmondta, hogy Johnnak sikerült
megszöknie Guatemalából, és hogy a következő nyáron Indiába megy, ahol
reményei szerint találkozni fog Teréz anyával. Addig egy New Orleans-i
katolikus középiskolában tanít, és futballedzéseket tart.
Trey elveszettnek érezte magát, amiért John többé nem írt neki, bár tudta jól,
hogy erre a barátjának számtalan oka volt. Először is John feladta, hogy
visszacsalogassa magukhoz, elsősorban Cathyhez. Cathy nem ment férjhez, és a
fia akkor már majdnem négyéves volt. John valószínűleg rájött, hogy a barátja,
akinek a lelki üdvéért annyit fáradozott, mégsem éri meg az időt és a fáradságot.
Ez a gondolat fölöttébb nyugtalanította Treyt. Ha John tényleg ezért mondott le
róla, akkor mi lehet az oka, hogy mégsem fordul a hatóságokhoz, vagy
Harbisonékhoz, hogy elmondja az igazat, mi történt azon a novemberi
délutánon? De az is lehet, hogy John egyszerűen csak belefáradt abba, hogy
soha egyetlen levelére sem kapott választ. Vagy talán csak túl elfoglalt ahhoz,
hogy írjon, esetleg úgy gondolja, Treyt nem is érdekli a mondanivalója. Ám
egyik feltételezés sem vallott arra az emberre, akit a barátjának tudott. Akit John
egyszer megszeretett, azt mindig szeretni fogja. Állhatatos volt az érzéseiben.
Trey időközben leszerződött a San Diegó-i Paripákhoz, és arra készült, hogy a
gazdag és híres emberek, illetve egész pontosan a túlfizetett és hírhedt emberek
életét éli majd. Az otthonával már minden kapcsolatot elveszített, csak
információmorzsák érkeztek hozzá Mabel nénitől a helyi eseményekről és
emberekről, köztük Cathy gyerekkori kaliforniai barátnőjéről, Laura Rhine-
landerről. Orvosi tanulmányokba kezdett. Treynek nem volt nehéz elképzelnie,
mit érezhetett Cathy, amikor megtudta. Nagyon is átérezte Cathy helyzetét, és a
rosszkedve az egész napra rányomta a bélyegét, mint egy nyomasztó álom
hangulata, amitől nem lehet szabadulni.
Rufus elpusztult. A hír áttörte a gátakat. Az érzései, mint az ár, szabadultak el, a
régóta elfojtott szomorúság könnyei csípték a szemét a gyászban. Rufust mindig
is a sajátjának tekintette, és Mabel néni gyakran megírta, hogy Rufus még most
is szobáról szobára rohangált, keresve őt, amikor meghallotta a hangját a
tévében. A legjobban az fájt Treynek, hogy nem tudott elköszönni Rufustól.
Laura Rhinelander időközben elvégezte az orvosi egyetemet, Cissie Jane férjhez
ment és el is vált, Bebe Baldwin Bennie-nél maradt, de kinevezték
üzletvezetőnek. Gil Baker hazament, hogy segítsen az apjának a családi hizlalda
üzemeltetésében. Ron Turnert, aki 1985 óta nem nyert bajnokságot, kény-
szernyugdíjazták, a harminchét éves, még mindig hajadon és szétszórt Miss
Whitby meghalt egy autóbalesetben.
Trey fejében a hír hallatán csak úgy örvénylettek az emlékek.
- Hall, mi a fene van ma veled? - kiáltott rá az edzője játék közben. - Mi a baj,
fiam?
Trey gondolatban visszament 1979 januárjáig, addig a napig, amikor Cathy
besétált Miss Whitby órájára... ekkor szakította meg az edzője az emlékképeket
a kérdésével.
- Meghalt valaki a családban - felelte.
1995-öt írtak, és Trey betöltötte a huszonhetet. Cathy óta egyetlen komoly
kapcsolata sem volt. Feleségül vett ugyan egy modellt, de a házasság rövid ideig
tartott: a lány belefáradt az áthatolhatatlan falak bontogatásába. Aztán jött egyik
nő a másik után, de Trey hamar ráunt mindegyikre. Hamarosan olyan, nagy-
menő agglegény hírében állt, akit kezdtek elkerülni a lányok, hacsak nem
akarták úgy végezni, mint akit használtak és eldobtak. A híres sportolók
életében vájkálók nem bajlódtak azzal, hogy megfejtsék Trey
népszerűtlenségének okát. Mások a pénzükkel és a hírnevükkel úgy vonzották a
lányokat, mint méz a legyeket. Trey is tudta ezt, ahogy azt is, hogy őt egyedül
csak Cathy szerette saját magáért.
Mabel néni elsőéves egyetemista kora óta egy szóval sem említette soha sem
Cathyt, sem a fiát. És amikor meglátogatta Kaliforniában, Bensonékról nem
beszéltek, ám ez a magukra kényszerített hallgatás pontosan olyan beszédes és
egyértelmű volt, mint egy könyvből kitépett lap. Trey már rég nem emlékezett
az életén átvonuló lányok arcára, Cathyé azonban kitörölhetetlenül ott élt az
emlékeiben, mint a verssorok, amelyeket az iskolában megtanult.
Cathy fia már tizenkét éves lehet. Cathyvel biztosan elmennek John
felszentelésére.
- Bejöhetek?
Trey megtörölte a szemét. A legszívesebben nemet mondott volna, de ez a lány
kedvesebb volt, mint a többi, és még kávét is főzött.
- Levelet olvasol? - kérdezte, és letette Trey elé a kávét. Bő fürdőköpeny volt
rajta, és a férfi őszintén remélte, hogy nem fog az ölébe kuporodni, és a hajával
játszadozni.
- Uhm, tegnap nem volt időm rá.
A lány elvigyorodott.
- Más dolgok jártak a fejedben.
Trey nem reagált a provokációra, és bosszúsan látta, hogy a lány felveszi az
asztalról a meghívót.
- Milyen szép boríték! De mit jelent az A. M. D. G. meg a kereszt?
- Latin rövidítés, Ad Majorem Dei Glóriám, és azt jelenti, hogy Mindent Isten
Nagyobb Dicsőségére. A jezsuiták jelmondata.
A lány meglepetten nézett Treyre.
- Te honnan tudsz ilyeneket? - Jogos kérdés volt. Trey hedonista természete
sehogysem volt összeegyeztethető a vallási érdeklődéssel. Amikor megjelent az
internet, Treynek első dolga volt utánanézni a Jézus Társaságának. Nagyon sok
bizonyságtételt olvasott el papnövendékektől, akik arról vallottak, hogy mi
vonzotta őket a papi hivatáshoz. De itt volt mindjárt a cölibátus. Trey
sehogysem értette, egy férfi hogyan képes lemondani isten adta vágyairól. John
libidója ugyanúgy működött, mint az övé, még ha a barátja visszafogottabb volt
is. Bebe nem gondolhatott másra, mint hogy Johnnak elment az esze, hogy
papnak akar állni. Vagy talán... úgy gondolta, hogy Cathy után nem jöhet más?
A további kutatások elvezettek a válaszhoz is. A katolikus papokról azt tartják,
hogy ők Istennel, az egyházzal lépnek „frigyre", olvasta Trey, és „ily módon
kizárólagosan Isten tágabb értelemben vett családjának a szükségleteivel,
gondjaival törődnek, és erről nem vonja el figyelmüket a saját házasságuk
gondja-ba- ja.” Ez a spirituális koncepció magyarázza, hogy a renden belül az
„atya, testvér és nővér” megszólítások használatosak, ez is az el-
kötelezettségüket jelzi. Egy pap azt írta: „Az ember nem azért választja a
cölibátust, mert nem akar megnősülni. Épp ellenkezőleg. Azért választják a
cölibátust, hogy a szívüket osztatlanul ajánlhassák fel Istennek és az
emberiségnek.” Trey emlékezett, mit írt Mabel néni, amikor John letette az első
esküjét, Johnt idézte, aki azt mondta, tisztában van vele, hogy saját feleséget és
gyerekeket áldoz fel azért, hogy Isten nagyobb családját szolgálhassa. De vajon
John akkor is a bűnhődésnek ezt az útját választotta volna, ha tudja, hogy a már
megszületett fiát és a szeretett lányt áldozza fel?
A kérdés évek óta általában késő éjjel jelentkezett, amikor Trey nem tudott
aludni. Volt idő, hogy a hajnal első sugarai ott találták a számítógépe előtt, mert
arról a rendről tájékozódott, amely magához hívta Johnt.
A lány kivette a borítékból a meghívót.
- Szent ég! - mondta őszinte csodálattal, amikor elolvasta. - Ki ez a John
Róbert Caldwell?
Trey kivette a meghívót a kezéből.
- Egy régi barát.
- Soha nem beszéltél róla.
- Talán nem.
- Nem talán, Trey. Soha nem beszéltél róla.
Trey arrébb húzta a székét, és felállt. Ez volt mindig az a pont, amikor a lányok
úgy érezték, hogy kizárja őket az életükből. Bármibe lefogadta volna, mi lesz a
lány következő kérdése.
- Miért nem beszélsz nekem sohasem a múltadról?
Trey megnyerte a fogadást.
- Idehallgass, Tangi, most öltözz fel szépen. Semmi értelme itt maradnod. Én
futni megyek, aztán meg mindenféle elintéznivalóim vannak. Az estéig még
nem látok el. Majd felhívlak, jó?
A lány arcán ugyanaz az arckifejezés jelent meg, mint a többi- én, amikor
rájöttek, hogy vége.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte halkan, megbántottan, mint egy
kisgyerek.
- Nem - mondta Trey kedvesen. Magához ölelte, és adott egy puszit a
homlokára. Kedvelte a lányt, és jól érezték magukat együtt. - Semmi rosszat
nem mondtál, nem tettél. Csak én... ilyen vagyok.
- Üres - mondta a lány elhúzódva, és szorosabbra húzta a köntösét. - Nagyon
sajnállak, Trey.
- Én is magamat - mondta a férfi.
 Harmincnyolcadik fejezet


Cathy némi nehézség árán hátrafordult, és rámosolygott Willre. A repülőgép

már kiengedte a kerekeit, leszálláshoz készülődtek a New Orleans-i nemzetközi
repülőtéren. A fiú most először ült repülőgépen, tizenkét éves volt, egy évvel
idősebb, mint amikor Cathy 1979-ben legutóbb ült repülőgépen. A fia
visszamosolygott rá, és előbbre hajolt. Will magas volt, a mögötte ülő Mabel a
fejétől semmit sem látott.
- Hogy van a nyakad?
Cathy megnyomogatta baloldalt a verőér környékét. Fájdalommal a nyakában
ébredt.
- Fáj, a fene eszi. De reméljük, hogy az ünnepségig elmúlik.
Cathy egy pillanatot sem akart elmulasztani John pappá szenteléséből. John a
hátsó ajtón fog belépni, és Cathy remélte, hogy minden lépését nyomon
követheti. Az ő és Will helye az első padsorban volt, és ahhoz, hogy mindent
lásson, bizony, tekergetnie kell majd a nyakát.
A Cathy mellett ülő Emma megjegyezte:
- John nagyon meg fog lepődni, ha látja, mekkorát nőtt a keresztfia azóta, hogy
utoljára látta.
Ennek egy éve volt már, és ez alatt az idő alatt Will vonásai és testalkata
finomodni kezdtek. Trey kromoszómái erőteljesen megjelentek a fia sötét
hajszínében, mélybarna szemében és atletikus testalkatában, de nyoma sem volt
benne apja kaméleontermészetének és túlzott önbizalmának, ami annyira
jellemző volt Treyre ebben a korban. A lányok már megfordultak utána. Will
rendkívül jó tanuló volt, hangadó és nagyszerű baseballjátékos, mégsem volt
hetvenkedő. Benne a magabiztosság alázattal keveredett, Trey ennek mindig
híján volt.
Előző év júniusában John, azután, hogy befejezte teológiai tanulmányait, és
nyáron lelkészi gyakorlatra utazott Chicagóba, hazalátogatott néhány hétre. Will
majdnem minden idejét vele töltötte. A szünidőben Will és John nagyon sok időt
töltöttek az iskola tornatermében, kosárra dobtak, vagy kimentek a
baseballpályára, ahol Will az elütéseket gyakorolta. John felkereste Richard
atyát is, de a legtöbb időt mégis Willre szánta, míg Cathy a vendéglőt vezette.
Délben beugrottak hozzá falatozni, majd mentek is tovább. Kilovagoltak,
kirándultak a Palo Duro-kanyonban, horgásztak és vitorláztak a Mediridan-
tavon, csupa olyasmit csináltak, amit Trey-jel nagyon szerettek gyerekkorukban.
Barnára sültek és teljesen kifáradtak vacsoraidőre, amikor is, mint egy család,
együtt ülték körül Emma asztalát, majd közösen tévéztek, míg John el nem
köszönt, hogy átmenjen Richard atyához.
Willt nagyon megviselte, amikor John elment, és Cathy felfedezte benne azt a
magányosságérzést, amit csak elhagyott, elárvult gyerekek képesek érezni. Ők
hárman „napnyugta-búnak” nevezték ezt a hangulatot, mert az elhagyatottság
érzete náluk mindig szürkületkor jelentkezett. Ezek is olyan pillanatok voltak,
amikor a legszívesebben megfojtotta volna Treyt. Sokáig a nevét sem ejtették ki
egymás közt, még Mabel sem, és Cathy gyakran eltűnődött azon, vajon
elábrándozik-e a fia arról, milyen lett volna TD Hall elismert fiaként nevelkedni.
- Will tudja, hogy te meg Trey együtt nőttetek fel - mondta egy alkalommal
Johnnak. - Kérdezett valaha az apjáról?
- Soha. Egyetlenegyszer sem.
- És te beszéltél róla neki?
- Nem.
Mások emlegették Willnek az apjának a San Diegó-i Paripákkal elért sikereit az
NFL-bajnokságok alatt, néhányan azért, hogy provokálják, Will azonban soha
egyetlen megjegyzést nem fűzött hozzá, és miután betöltötte a kilencedik évét,
többé ki sem ejtette az apja nevét.
- Will magában elrendezte és elfogadta a dolgot - jegyezte meg Emma.
- Bár tudnám, mi jár a fejében. Mélyen érző gyerek, de csak keveset beszél róla.
Nem akarom, hogy meggyűlölje az apját, vagy hogy keserű legyen miatta, de
mivel tudnám magyarázni, hogy Trey megtagadta?
- Nem kell mást tenned, csak amit most csinálsz, nem kell olajat önteni a tűzre.
Meg kell értetni vele, hogy az ember saját magától válik azzá, ami, nem pedig a
szülei által.
- Remélem, hogy ez beválik.
- Be fog válni.
Voltak idők, amikor Cathy kételkedett ebben. Amikor Will tízéves lett, Cathy
talált egy illusztrált sportmagazint a matraca alá dugva. A címlapján Trey Don
Hall klasszikus irányítópózban, hátrahúzott karral, dobásra készen, a másik
fotón már kinyújtott karral. Tépett mezén látszott, hogy nehéz meccset vívtak. A
négyoldalas cikk háromnegyede Trey rendkívüli állóképességét dicsérte, és a
szerencséjét, hogy az elmúlt hét év során minden NFL-mérkőzést megúszott
komolyabb sérülés nélkül. Trey elhíresült a verbális kirohanásairól a sajtó ellen,
és nagyon sok fénykép készült olyan pillanatokról, amikor gunyoros pillantá-
sokkal nyugtázta, ha női riporter dugott a szája elé mikrofont félidőben vagy a
mérkőzések után. Szent meggyőződése volt, hogy a nőknek semmi
keresnivalójuk a focipályán, hacsak nem a seggüket és a pomponjaikat rázzák.
- TD, elmondaná, hogy érzi magát?
- Mivel kapcsolatban?
- O, hát a mérkőzés állásával kapcsolatban.
- Nem mondanám el. Na és maga?
- És az utolsó akciónál, TD, mi járt a fejében?
- A frász jött rám. Na és a magáéban mi járt?
Cathy akarata ellenére elnevette magát.
A cikk a továbbiakban a szabados életviteléről szólt, arról, hogy szeret
vitorlázni, és hogy a gyengéi a barna hajú modellek. Szó esett az ötmillió dollárt
érő carlsbadi házáról, harmincöt mér- földnyire San Diegótól. Amerika
leggazdagabb emberei vásároltak maguknak errefelé ingatlanokat. A fia olvasott
az apja három vitorlásáról, az autóiról, és látta fényképeken, válogatott szépsé-
gek gyűrűjében. Will akkor talált rá a magazinra, amikor a vendéglő már hozott
annyi bevételt, hogy kényelmesebben élhettek, de nyilván összehasonlította az
apja luxuskörülményeit az anyja korábbi anyagi gondjaival. Will gyakran ébredt
arra éjszakánként, hogy az anyja a konyhaasztalnál üldögél a háztartási kiadások
könyvével. Igyekezett kigazdálkodni, hogy mindenre fussa, a dédanyja
gyógyszereire, az autó javítására, tetőcserére, a vendéglő tatarozására,
disneylandi utazásokra.
Cathy biztos volt benne, hogy Will figyelmét nem kerülte el apja utalása arra,
hogy a magas nőket kedveli. Állkapcsa megfeszült a gondolatra. Hogyne
neheztelne Will egy olyan apára, aki az anyjára semmiben nem hasonlító
cicababákat kedveli, és aki milliókat keres, miközben az anyja rengeteget
dolgozik azért, hogy megéljenek?
Cathy azon gondolkodott, vajon mit kezdhetett Will a cikk további részével,
amelyben Treyt „kétarcú pasas”-ként emlegették, olyan embernek írták le, aki a
pályán hideg fejjel gondolkodik, önuralma határtalan, rendkívül összeszedett.
Pályán kívül azonban - írta a riporter - úgy viselkedik, mint egy kiállhatatlan,
agyonkényeztetett házi kedvenc. Ha az ember régóta figyeli Trey Don Hallt -
folytatta az újságíró akkor olyan érzése támad, hogy a San Diego irányítója
belefáradt a hírnévbe, a gazdagságba, a nőkbe, csupán a játék élteti. A pályán
önmagát adja, pályán kívül szerepet játszik. Mint amikor az ember egy csillogó,
divatos magazin címlapjához pózol, „hát tessék, ha ilyennek akartok látni”,
közben ez a kép pontosan annyira igaz, mint egy sminkkel elfedett női arc. Az
ember eltűnődik, vajon az Armani öltöny, a Berluti cipő és a gyémántberakásos
Rolex képes-e önmagában sugározni a teljes és boldog életet élő férfi képét.
Cathynek John szavai jutottak az eszébe: „Majd. csak akkor fogja megérteni, mit
szalasztott el, amikor már minden mása meglesz."
Visszatette az újságot a helyére, és soha egyetlen szóval sem említette. Később
megbánta, hogy elszalasztotta a lehetőséget, amikor Will talán nyíltan beszélt
volna arról, hogy mit gondol az apjáról. Később már nem nyílt alkalom megtörni
a fia csökönyös hallgatását Trey Don Hallról.
Az utaskísérő még egyszer végigment a gépen, hogy összeszedje a szemetet.
Fiatal volt és csinos, kedvesen Willre mosolygott. Cathy kínlódva hátrafordult,
hogy megnézze, a fia bekapcsolta-e a biztonsági övét. Ron Turner vigyorgott rá
jókedvűen a másik ülésről. Örvendetes változás. Turner edzőnek nem sok oka
volt a mosolyogni azóta, hogy utoljára győzött a csapata bajnokságon. A
rákövetkező őszön a lányát gyászolta, és néhány évvel később a felesége szíve is
feladta a harcot. Már nem ment úgy az edzősködés, mint régen, és mert éveken
át eredménytelenül szerepeltek, kényszernyugdíjazták. A kevesebb jövedelem
még nem bántotta volna, ám mert mindezt személyes kudarcnak élte meg, a
csalódás megkeseredett, életunt emberré tette. Talán ezzel az utazással, hogy
jelen lehet egyik kedvenc játékosa pappá szentelésén, az életkedve is visszatér.
Az érkezési csarnokban John várta őket. Magas alakját nem volt nehéz
észrevenni a tömegben, és Cathy szíve elfacsarodott, amikor most először fekete
reverendában és papi gallérban látta.
- O, édes istenem! - sóhajtott fel Mabel ámulatában. Csomagokkal a kezükben
valamennyien megálltak kissé távolabb tőle, hogy megcsodálhassák teljes papi
szépségében.
Cathy tréfásán azt mondta:
- Nem tudjuk, hogy most letérdeljünk, vagy a nyakadba ugorjunk.
John szélesen elmosolyodott, barna szemei ragyogtak.
- Jöjjön az ölelés! Üdv N’Orlinsban mindenkinek. - Cathy és John
összeölelkeztek, és szótlanul így is maradtak egy darabig, majd John sorra
magához ölelte Emmát és Mabel nénit, kezet fogott Ronnal és Richard atyával,
akit arra is megkért, hogy öltöztesse fel majd a felszentelésre. Will csöndesen
álldogálva várt a sorára a többiek mögött, bátortalanul, elbizonytalanodva mé-
regette Johnt, mintha váratlanul egy idegen embert látna.
- Szia, Will! - köszöntötte John csöndesebben.
A fiú úgy tett, mintha nem látná a feléje nyújtott kezet.
- És hogy szólítsalak? - kérdezte zavartan az anyjára pillantva.
- Hát, ahogy eddig, Johnnak.
- Ne atyámnak?
- Csak ha úgy akarnád. Akkor is csak a felszentelés után.
- Atyám. Atyámnak akarlak szólítani - jelentette ki Will határozottan, és a
következő pillanatban John nyakába ugrott.



A Jézus Legszentebb Neve Katolikus Templom impozáns neogótikus épület

volt, 1918-ban készült el az angliai Kentben álló canterburyi katedrális
mintájára. Cathy ennél szebb oltárt még életében nem látott, ami persze nem
jelentett sokat, hiszen tizenegy éves kora óta szinte sosem mozdult ki Kersey-
ből. Azonban még a legelszántabb világutazó is méltán megcsodálhatta volna a
díszes, hófehér márványoltárt. John elmondta, hogy a követ a templom legfőbb
támogatója választotta a cukor iránti tiszteletből, mivel a családjának
cukornádültetvényei voltak. A gazdag, vörös-arany díszítések láttán Cathy úgy
gondolta, Richard atya szemében ez a templom, összehasonlítva az ő szerény kis
Istenhajlékával pompázatos katedrálisnak tűnhet. Most jól látható helyen, az
oltárról omlott alá az a fehér stóla, amit majd később ő fog John vállára teríteni.
Cathy erősödő mormolást hallott maga mögül, ahogy gyülekeztek a
meghívottak: John szemináriumtársai a Loyoláról, professzorok, tudósok,
novíciusok, a klérus és az egyházközség tagjai, tanítványok és azok szülei jöttek
el. De ültek hajléktalanok is a hajlékkal rendelkezők közt, egy padban a
mosdatlanok a frissen tisztálkodottakkal. Mindenki ott lesz, magyarázta a lelki
vezetője előző este a John tiszteletére rendezett vacsorán. John sokakat
megérintett. Nagyon sokan szerették.
- Született tanító - mondta róla a vezetője , de az emberek nem a tudásáért
szeretik, hanem azért, mert képes közösséget vállalni másokkal, kapcsolatot
teremteni velük, legyenek akár diákok, tanárok, tartozzanak a klérushoz vagy a
világiakhoz, legyenek alázatosak vagy büszkék. Igazi elhivatott ember.
Richard atya kivételével, aki maga is résztvevője lesz a ceremóniának, a Kersey-
ből jöttek a templomhajó jobb oldalán, az első sorban foglaltak helyet. Cathy
szeretett volna hátralesni, hogy lássa, itt van-e egy bizonyos valaki, de a nyaka
túlságosan fájt ahhoz, hogy ezt megtegye.
Nyílt az ajtó, és díszes, a tisztével járó öltözékben a New Orleans-i tartományi
rendfőnök lépett be rajta, és elfoglalta a helyét az oltár előtt. Felsorakozott a
kórus az oltár jobb oldalán, hófehér, arany kereszttel díszített palástban. Amikor
a karvezető eléjük lépett, az énekesek széthajtották barna kottatartóikat, majd az
orgonán felhangzó akkordokkal kísérve felszárnyalt a Soli Deo Glória (Dicsőség
az egyetlen istennek) ősi himnusza. Elkezdődött a szertartás.
Cathy az órájára pillantott. Két óra múlva örökre elveszíti Johnt,
visszavonhatatlanul Istennel lép frigyre. Az évek során évről évre sokszor
elgondolkodott, vajon hogyan alakult volna az élete, ha igent mond John
házassági ajánlatára egy nappal azelőtt, hogy elutazott a Loyolára.
Természetesen akkor nem érzett úgy, ahogy most, és a mai ünnepségnek nincs
olyan pillanata, amikor elhangzik a mondat: „Ha van soraitokban valaki, aki tud
olyan okról, amiért ez az ember nem veheti fel a házasság szentségét, az most
szóljon, vagy hallgasson örökre.”
Cathy úgy döntött, hallgatni fog örökre.
A gyülekezet tagjai felálltak. Cathy látta, hogy Will szemei tágra nyílnak. A fiú
életében most először látott ilyen templomi pompát és csillogást. John ott vonult
másodikként a sorban a kísérők között, hosszú, fehér miseingben, mint az új
keresztény, aki „felveszi Isten szentségét". Milyen jóképű! Cathy észrevette a
repülőtéren, hányán figyeltek fel rá, amikor odament hozzájuk, kíváncsi
pillantásuk elárulta, arra gondolnak, vajon egy ilyen férfit mi visz rá arra, hogy
önként lemondjon a testi örömökről, amelyekből bőven részesülhetett volna.
Cathyék padsorához érve John kilépett a sorból, a padban ülőkre pillantott,
Cathy mellett állva várta, hogy az oltárszolga a püspök elé vezesse a
felszentelésre. Cathy a kezében tartotta a szertartásrendet, és míg hosszan
olvastak a Szentírásból, az Apostolok cselekedeteiből, imádkoztak, ő minden
erejével azon volt, hogy elfojtsa magában a vágyat, hogy megragadja John fehér
ruhás karját, és odakiáltsa, amit 1986 hálaadás napján, a nagyanyja tornácán is
csak magában mondott ki: „Ne menj el, John. Maradj velem, vegyél feleségül...”
Keze megfeszült a programfüzeten, amikor az oltárszolga, egy fiatalember fehér
miseruhában és karingben odalépett Johnhoz, és felvezette a tartományi
rendfőnökhöz, aki a püspök színe elé kíséri majd. Ne fordulj meg, John, és ne
nézz a szemembe. Ne lásd, hogy megszakad a szívem. John nem fordult hátra.
Lépkedett az oltárszolga mögött, nem nézett Cathyre, nem simogatta meg a
karját. Olyan volt, mintha új fények hívták volna, és ami eddig volt, az mind ott
maradt a padban. A püspök elé érve a tartományi rendfőnök John jobb vállara
téve a kezét, azt kántálta:
- Az ige és a szentség szolgálatára felszentelendő vezetem elő John Róbert
Caldwellt, aki erre a szolgálatra felkészültnek, alkalmasnak és befogadhatónak
találtatott, és akihez a hívás a Jézus Társaságán keresztül érkezett.



Nem sokon múlt, hogy Trey fel nem zokogott. Az egész szertartás alatt minden
erejével azon küzdött, hogy elfojtsa a könnyeit. Ez korábban többnyire sikerült
neki, de hirtelen úgy érezte, az elérzékenyülés szabad akarattal bír. Az újságírók,
ha néha látták megindultnak, furcsa anomáliának találták, hiszen szöges
ellentétben állt amúgy cinikus természetével. A templom bal oldali padsora
közepének belső szélén ült, ahonnan odalátott az első sorokra, és erről az
előnyről még úgy sem volt hajlandó lemondani, hogy felállva engedje be a
később érkezőket. Kénytelenek voltak sötét pillantások kíséretében átlépni a
lábain. Senki sem ismert rá. A szezon zárultával megnövesztette a haját, az arcát
hónapos borosta fedte, ehhez még teknőckeretes olvasószemüveget vett fel.
Ebben az álcában váltott repülőjegyet New Orleansba, ahol kocsit bérelt,
szállodát foglalt, és így óvakodott be a Jézus Legszentebb Neve Katolikus
Templomba.
Először akkor eredtek el a könnyei, amikor az első sorban megpillantotta
szülővárosa képviselőit, John fogadott családjának tagjait. Elfacsarodott a szíve,
látva, hogy kikezdett az idő mindenkit, a rettenthetetlen Emmát, aki most
összeaszottan, botra támaszkodva közlekedett. Turner edző, valamikori hőse és
apapótléka szinte a felismerhetetlenségig megöregedett. Még a nagynénje is,
akivel pedig tavaly karácsonykor találkozott, törékenyebb lett, ám a
legmegrázóbb érzelmi felindulást akkor élte át, amikor Cathy Benson szőke
haján állapodott meg a tekintete. A fia mellett ült, a másik oldalán nem ült senki,
talán Johnnak tartogatta a helyet. Az eltelt évek csak érettebbé tették a szép-
ségét, és Trey jólesőn állapította meg, hogy a büszke tartása, ami már azelőtt
jellemzője volt, hogy megismerkedtek volna, semmit sem változott. Azok a
finom vállak még most is nagyon fegyelmezettek, meg sem rándulnak.
Trey a szemüvegén át figyelte, megkockáztatva, hogy Cathy megérzi könnyes
tekintetét, és felé fordul. Tudta, a nőt nem tévesztené meg az álca. Volt idő,
mikor Cathy mindig megérezte a pillantását. Vajon most is sejti, hogy itt ül a
gyülekezetben, és őt figyeli?
Ahogy a szertartásrend szerint a gyülekezet többször is felállt, Trey meglepetten
és csalódva vette tudomásul, hogy Cathy egyetlenegyszer sem fordítja hátra a
fejét ismerős arcot keresve. Csak a show sztárjára figyelt, ahogy Trey is, amikor
a tekintete épp nem Cathyn állapodott meg. Nem volt nehéz a most fehér
miseingben álldogáló férfit összeegyeztetni a valamikori póló- inges fiúval.
Szinte semmit sem változott, persze idősebb lett, férfiasabb, de John volt az, a
megtestesült csöndes erő, céltudatosság és magabiztosság, harmóniában
önmagával és a világegyetemmel. Tökéletes ellentéte annak a férfinak, aki épp
őt nézte.
És most jött el az a megindító pillanat, amelyről Trey sokat olvasott, és próbált
felkészülni rá. A kórus a gyönyörű, évszázados Szentek litániájába kezdett. Trey
szemei elhomályosultak, amikor a fehér inges alak hasra feküdt az oltár előtt,
kezeit, mint a feszület keresztfáját széttárta, jelezve teljes behódolását Isten
előtt.
Trey tudta egyedül, mi vezette Johnt idáig. És remélte, hogy a barátja elnyeri a
békét, amire annyira vágyott.
Igyekezett megacélozni a lelkét, ám megint csak a szemét törölgette, amikor a
püspök és a többi pap a kezüket John fejére téve rituálisan jelezték, hogy most
már közéjük tartozik, belé költözött a Szentlélek, és ezentúl szent tiszte magának
is az ige hirdetése, és hogy most már mindörökké maga mögött hagyja korábbi
életét. Trey úgy érezte, a ceremónia soha nem ér véget, és még hátravolt a
felkavaró beöltöztetés, amikor egykori ministránsa letérdelt Richard atya elé,
hogy az ráadja és áthúzza a fején a miseruhát, ahogy valamikor a lovagok vették
át a vértet, lovaggá avatásuk szimbólumát. A gyülekezet néma csöndben figyelt.
Treyt ez a pillanat nem hatotta meg. Haragudott Richard atyára, amiért elterelte
Johnt a játéktól, kihasználta az érzékenységét, amely mint egy nyílt seb tátongott
rajta azóta a novemberi nap óta. Vajon megvallotta John Richard atyának, mi
része volt a történésekben? - tűnődött Trey.
Észrevette, hogy Cathy, az eseményeket követve, kissé oldalra fordította a fejét.
A fájdalmas veszteség érzete hasított belé egy pillanatra, miközben a szemeit
törölgette. A nő szemöldöke, az orra, határozott kis álla, felfelé ívelő szempillái
pontosan olyanok, mint ahogy emlékezett rájuk. A fia, jóképű srác, máris egy
fejjel magasabb nála. Cathy egyenes derékkal, a fejét magasra tartva állt. A
tekintetét egy pillanatra sem vette le Johnról. Treynek görcsbe rándult a gyomra.
Vajon mi történt volna, mi lenne vele ma, ha gyerekkorának utolsó pillanatait
másképp éli? Képes lett volna a sajátjaként szeretni ezt a kisfiút, vagy ugyanúgy
megtagadta volna, ahogy Bert Caldwell Johnt? Ezt már sohasem tudhatja meg.
Hiba volt eljönnie a felszentelésre, de képtelen volt távol maradni. Meg akart
bizonyosodni róla, hogy kettejük titka titok maradt. John most már
felhatalmazást kapott arra, hogy in persona Christus Isten nevében cselekedjék.
Trey teljesen biztos volt benne, hogy John Caldwell, a Jézus Társasága jezsuita
rend felszentelt papja, a hit védelmezője még a legkétségbeejtőbb lelkiismereti
válság idején sem fogja megvallani egyetlen bűnét.
Még egyszer végignézett azokon, akiket valószínűleg már sosem fog látni ebben
az életben, és amikor a gyülekezet tagjai felálltak, hogy üdvözöljék Johnt, akit a
ceremónia utolsó mozzanataként felszentelt papként mutattak be a
jelenlévőknek, Trey kisietett a templomból.
Carlsbadbe visszatérve úgy döntött, hogy vesz magának egy kutyát.
 Harminckilencedik fejezet


Elkezdődött John papi szolgálata.

- Hol akarsz szolgálni, fiam? - tudakolta a tartományi rendfőnök Johntól. A
legszívesebben azt felelte volna, hogy a Szent Mátéban, ahol közel lehet
Cathyhez és a keresztfiához. Will kamaszodik, szüksége van pótapára, Emma és
Mabel egyre idősebbek, gyengébbek, életük vége felé járnak, nemsokára magára
hagyják Cathyt, aztán még néhány év, és a fia is elmegy valahová egyetemre.
De mert egy életre elkötelezte magát Isten tágabb értelemben vett családja és
Loyolai Szent Ignác eszmeisége, a szükséget szenvedő szegények megsegítése
mellett, csak annyit mondott:
- Oda megyek, ahol szükség van rám.
A Pelican-öbölben található Állami Börtön, közismertebb nevén az „Életfogyt”
volt az első hely, az észak-kaliforniai Del Norte térség Crescent City nevű
városában, ahol szükség volt rá. Ide zárták be Kalifornia legmegátalkodottabb
bűnelkövetőit, egy erdős térségben, közel a Kalifornia-Oregon határhoz, messze
a főbb városoktól. Az átlaghőmérséklet itt nyáron 15-20 Celsius- fok körül
mozgott; örvendetes változás New Orleans fojtogató, párás hősége után. A
Crescent City-beli szállása a gyönyörűséges észak-kaliforniai partvidéken
kényelmes volt, a Csendes-óceán közelsége, a nagy parkok számtalan
szabadidős elfoglaltságra csábítottak. Egy hét után azonban, hogy elfoglalta
szolgálati helyét, kiderült John számára, hogy a pokolba érkezett.
Az őr, akit mellé adtak, hogy végigkalauzolja a börtönben, azt kérdezte:
- Atyám, járt már valaha MBE-ben? - Mint kiderült, ez megerősített biztonságú
egységet jelentett; ez a magánzárka legújabb kori elnevezése. Egy két és félszer
három és fél méteres, ablaktalan, üres betoncellában álltak. Fény, szürkén, mint
maguk a falak, egyedül a magasan elhelyezett, rácsos kis ablakon át szűrődött
be. Egy, a padlóhoz rögzített priccs, szék, polcszerű asztallap, rozsdamentes acél
kézmosó és deszka nélküli wc volt benne. Az elszigetelt zárka mély csöndjét
csak fojtott hangok és a vécéöblítés csobogása törte meg olykor. A szigorított
magánzárkák lakói csupán a tömör, hatalmas acélajtóba fúrt, ötcentes nagyságú
lyukakon át kukucskálhattak ki a folyosóra. A térdmagasságban lévő, szűk
vágaton keresztül tolták be számukra műanyag tálcán az ennivalót kétszer egy
nap, tudta meg John.
Megborzongott. O Texasban, a prérin nevelkedett. És bármilyen porfészek volt
is, ahol felnőtt, a lelkébe örökre a határtalan ég és a mezők képe ivódott be. Ezt
a képet idézte fel mindig magában, ha a tömeges nyomor, mocsok látványa
szorongatta. Elképzelni sem tudott rettenetesebb büntetést, mint ezek mögött a
sivár, steril falak mögött raboskodni hosszú-hosszú éveken át, ahol az acélajtók
elektromosan, lomhán mozdultak, és ahol a mozgástér csupán nyolc
négyzetméternyire zsugorodott, megfosztva az elítéltet a mezők, a fák és a kék
égbolt látványától.
John, az őr önelégült mosolyából előre sejtve, milyen választ fog kapni, mégis
döbbenten azt kérdezte:
- Ha jól tudom, ez a... cella az a hely, ahol az elítélt alvással, étkezéssel és
létezéssel tölti a nap huszonkét és fél óráját. De hol tölti azt a másfél órát, ami
szórakozásra adatik neki?
- Odakint - felelte az őr, akinek a szeme sem rebbent a szarkasztikus kérdés
hallatán. John úgy vélte, hozzászokott már a hozzá hasonló jótét lelkek
döbbenetéhez, amikor azzal szembesülnek, hogy nincs az az ima, ami ebből a
pokolból kimenekíthetné azt, akit e falak körbezártak. John követte az
egyenruhás őrt egy távirányítású ajtón túli, betonnal körülkerített, zárt udvarra,
ami alig volt nagyobb egy kutyakennelnél. Az eget sávokra szaggató vasrácsok
feszültek a hat méter magas, csupasz falak fölött. Ennél egy elhagyatott
bányajárat is hívogatóbb.
- A felfrissülés helye - magyarázta az őr.
- Sehol semmi sporteszköz, és úgy tudom, senkivel sem állhatnak szóba még itt
sem - mondta fel John az olvasottakat.
- Úgy van. Szigorú elzártság. A legtöbbjük csak leül, vagy sétál faltól falig. Itt
kinyújtóztathatják a lábukat, és szívhatnak egy kis friss levegőt. - John
viszolygását látva az őr hozzátette: - Atyám, ezek az emberek itt nem
egyszerűen csak bűnelkövetők. Tudja, az, aki nemsokára annak a cellának a
vendége lesz, amit láttunk, kiirtott egy öttagú családot, köztük egy két hónapos
csecsemőt.
- De hogyan nyújthatok majd lelki támaszt ezeknek az embereknek, hogyan
hallgathatom meg a gyónásukat, hogyan adhatok feloldozást, ha nem léphetek
közvetlen kapcsolatba velük?
Az őr elmosolyodott, gúnyos volt a pillantása.
- Hát, ha akad kuncsaftja rá, akkor az ételbeadó résen keresztül.
Akadtak „kuncsaftjai”. John tisztában volt vele, hogy nem lelki indíttatásból
jelentkeztek, csupán ez volt az egyetlen lehetőség számukra, hogy emberi
kapcsolatba lépjenek valakivel, hogy az ujjaik hegyét kidugva az apró lyukakon,
megérinthessenek valakit. Attól a pillanattól kezdve, hogy John lelki támogatást
nyújtott a magánzárkásoknak, meghallgatta a rabok és az itt élők gyónásait,
többet tudott meg a pokol bugyrairól és az emberi romlottságról, arról, hogy
milyen mélyre is süllyedhet valaki, mint amit valaha is a
pszichológiajegyzetekből kiolvashatott. Hogy papként gyilkosok, erőszaktevők
és gyerekmolesztálók között teljesített szolgálatot, próbára tette azt a keresztény
hittételt, hogy Isten ott lakozik minden élőben.
- Komolyan azt hiszi, atyám, hogy Isten a saját képére teremtett minket?
John a bilincsbe vert sorozatgyilkos szavait hallgatta, aki kislányokat ölt meg, és
miután feltette a kérdést, ajka lefelé biggyedt, a szemében gúny villant. John a
bűnbánat szikráját sem látta a tekintetében. Igazi szörnyeteg volt. S Johnnak
valamiért - és teljesen igaztalanul - Trey jutott eszébe, az az ember, aki a saját
természetének a rabja.
- Minden ember így indul - felelte a kérdésre John.
Ha az elvetemültség, amellyel nap mint nap találkozott, meg is rázkódtatta a
hitét abban, hogy a jóság legyőzi a gonoszt, a meggyőződés, hogy ez is Isten
akarata, szilárd maradt. A világban, kétségtelen, nincs minden rendben, de Isten
ott van a mennyben. John feladata volt megértetni az emberekkel, hogy Isten
segítségével, és ha maguk is úgy akarják, képesek megváltoztatni a rosszat
magukban, még a zord börtönkörülmények közepette is, ahol jót tenni majdnem
olyan lehetetlen, mint egy napraforgónak fertőzött talajban kivirulnia.
John már egy éve teljesített szolgálatot a börtönben, amikor egy nap a
háziasszonya váratlanul vendéget jelentett.
- Egy doktornő - mondta. - A nappaliban várja. Beteg talán, atyám?
John megnézte a névjegyet. LAURA RHINELANDER, NEU-
ROONKOLÓGUS. A név ismerősen csengett. Ja, igen. Cathy gyerekkori
barátnője Santa Cruzból. John tudta, hogy ők ketten még mindig leveleznek, és
John nagyon büszke volt Cathyre, amiért tartotta a kapcsolatot a barátnőjével,
aki megvalósította azt az álmot, amiről ő kénytelen volt lemondani. Laura
agydaganat- specialista lett, és meglehetősen ismert a szakmában, legalábbis
Cathy ezt írta. O javasolta azt is Johnnak, hogy keresse fel Laurát, de mert a nő
San Diegóban praktizált, ott, ahol Trey játszott a Paripák csapatában, Johnnak
elment a kedve a látogatástól. Biztos Cathy adta meg a címét a barátnőjénk, és
örülni fog majd, ha megtudja, hogy Laura magára vállalta a kezdeményezést.
John először arra gondolt, hogy leveszi a papi reverendát, és másik inget ölt, de
már alig várta, hogy találkozzon Cathy egy ismerősével, akinek ráadásul semmi
köze a börtönhöz.
- Nem, nem vagyok beteg - felelte John a háziasszonya kérdésére. - A hölgy
egy barátom barátja.
Várakozással telve lépett a nappaliba.
- Laura? - mondta. A nő visszafordult az ablaktól, és John könnyen ráismert az
asszonyban arra a barna hajú, tizenkét éves, divatosan öltözött kislányra, akivel
akkor régen találkozott. A nő kedvesen elmosolyodott.
- Remélem, nem bánja, hogy ilyen váratlanul idetolakodtam. De egészen tegnap
reggelig nem lehettem biztos abban, hogy el tudok szabadulni.
John mintha valamiféle kiégettséget fedezett volna fel Laurában. Arra gondolt,
talán hirtelen szükségét érezte, hogy pár napra maga mögött hagyja a betegeket,
és ezért jutott az eszébe.
- Örülök, hogy újra látom - mondta John, széles mosoly kíséretében. - Nagyon,
nagyon örülök - tette hozzá a nyomaték kedvéért. - Laurán strapabíró cipő volt,
jóllehet a divatos öltözéke kényelmetlenebb lábbeliért kiáltott. - Jöjjön,
sétáljunk egyet - ajánlotta John -, és közben beszámol nekem az elmúlt tizenki-
lenc évéről.
Laura elmesélte, hogy San Diegóban praktizál négy éve, egy rákkutató
központban.
- Igen, Cathy megírta - felelte John. - És látta Trey Hallt arrafelé?
- Csak a televízióban, amikor a csapat játszik, és egyszer összefutottam vele egy
étteremben. Barátokkal érkezett. Nem ismert meg, én pedig nem mutatkoztam
be. Attól féltem, úgy érezné magát, mintha kést döfnék bele. És ön? Próbálta
felvenni vele a kapcsolatot, amióta itt él Kaliforniában? - Laura mentegetőzve
elmosolyodott. - Cathy elmondta, hogy eltávolodtak egymástól.
John megrázta a fejét.
- Gondoltam rá, de csak a gondolatig jutottam.
Amikor áthelyezték, John egyedül csak azt sajnálta, hogy itt kell hagynia Laurát.
Barátok lettek. San Diegóból Crescent City- be két napig tartott az út, de
Laurának okot adott arra, hogy legalább egy rövid időre maga mögött hagyja a
munkájával járó kétségbeesést. John még nem találkozott Lauránál érzékenyebb
és emberségesebb valakivel. Egy februári délutánon épp akkor érkezett Crescent
Citybe, amikor a börtönben előző nap kitört egy faji jellegű lázadás, ami
bekerült az újságokba. Az őrök kénytelenek voltak a fegyvereiket használni,
hogy elfojtsák a félórás zűrzavart, amelynek során egy rabot agyonlőttek,
harmincan komolyan megsebesültek, és legalább ötvenen szereztek szúrt se-
beket, köztük John „gyülekezetének" néhány tagja is. John tehetetlenül, döbbent
rezignációval, a kerítésen kívülről figyelte az eseményeket.
- Gondoltam, jól jön ilyenkor egy barát - mondta Laura, kezében egy
piknikkosárral, amikor belépett John háziasszonyának nappalijába.
Kagylófelfújtat, kovászos kenyeret és kaliforniai borokat hozott. Johnban
figyelmes hallgatóságra lelt, és széles vállain kisírhatta magát, amikor a
házasságáról és arról mesélt, hogy elvált a férjétől, egy zongoraművésztől, akit
még mindig szeretett.
- Egész egyszerűen nem működött a kapcsolatunk - panaszolta. - A különböző
életpályák nem engedték.
Ezután egy viszonylag békés időszak következett Jamaicában, ahol John több
mint egy évig jezsuita paptársaival együtt iskolákat és templomokat hozott létre
a szigeten a kormányzat támogatásával, hogy segítsék a szegények oktatását és
lakáshoz jutását. 2002-ben visszaküldték Guatemalába, ahol részt vállalt a
társadalmi igazságosság helyreállításában. Itt tevékenykedett a pappá szentelése
előtti időben, amikor is segített tető alá hozni a békeszerződést, amely véget
vetett a harminchat évig tartó polgárháborúnak. Visszatérve a fennálló rendet
ugyanolyan erőszakosnak találta, mint korábban, és a katonai vezetők közül még
sokan emlékeztek az arcára és korábbi, elhivatott emberjogi harcára.
Mindennaposak voltak az emberrablások, a lopások, virágzott a
drogkereskedelem, s rendre börtönlázadások törtek ki. „Csak decemberben 426-
an vesztették életüket, ez napi átlagban tizenhárom emberélet” - írta a levelében
Richard atyának, de a lelkére kötötte, hogy egy szóval se említse a veszélyes
körülményeket Cathynek és a többieknek. Cathynek csak az elképzelhetetlen
nyomorról számolt be: „Egy ilyen gyönyörű ország, ám a világ elfeledkezett
róla!”
John nagyon szerette volna, ha az Államokon belül valahova északabbra
irányítják, ehelyett a Szent Péter-templomba helyezték, egy kikötővároskába, a
közép-amerikai Belizben, hogy az ottani jezsuita közösséggel humanitárius
segítséget nyújtsanak a Missouri tartományban élő maja lakosságnak, akiknek
körében súlyos károkat okozott az írisz hurrikán. Az ő feladata volt ezeknek a
szerencsétleneknek az élelemhez juttatása, a lakhatás és az oktatás
megszervezése, szociális és gazdasági helyzetük javításának megteremtése. A
képeslapokon trópusi édenként megjelenő országban John egészségügyi
szervezeteknél talpalt és könyörgött, hogy segítsenek legyőzni a pusztító vírusok
okozta járványt, amelyet a tiszta ivóvíz hiánya és a minden alapvető higiéniát
nélkülöző életkörülmények okoztak. John kalapácsolt és fűrészelt, ültetett és
szántott, tanított és prédikált, és az elnyomott sokaság érdekében szembeszállt a
kevés kiválasztott zsarnoki elnyomásával. 2004 nyarára folyékonyan beszélte a
kreol nyelvet, lándzsával fogta a halat, mint a maják, megtanult kenut építeni, és
észrevenni a fák ágai közt megbújó, gyanútlan áldozatára lesújtani kész mérges
viperákat. A bőre sötétre égett, tíz kilóval volt alatta a normál súlyának. Már öt
éve nem járt otthon. Betöltötte a harmincötödik évét.
De aztán egy nap levelet kapott a New Orleans-i tartományi rendfőnöktől. Arról
tájékoztatta Johnt, hogy Richard atya nyugalomba vonul, és megkérdezte, volna-
e kedve átvenni a gyülekezetei a Szent Mátéban, Kersey-ben.
 Negyvenedik fejezet


1999 szilveszter éjszakáján Mabel teleengedte vízzel a kádat, a zseblámpákba

elemeket tett az egész házban, kétszer ráfordította a zárakat az ajtókon, szorosan
bezárta az ablakokat, és néhai férje egyik vadászpuskáját odakészítette az ágya
mellé. A kamrát feltöltötte nem romlandó konzervekkel, desztillált vizes
palackokkal, faszén brikettel teli zsákokkal és gyújtófolyadékkal. A széf tele
volt készpénzzel és ékszerekkel, a Cadillac tankját csurig töltötte, és húszliteres
kannákban még további üzemanyag sorakozott a garázsban.
- Te és a gyerekek ma nálam maradtok - közölte Emmával a harminckét éves
unokájára és a mindjárt tinikorba lépő dédunokájára utalva. - Az én házam
biztonságosabb.
- A te házad egy tűzfészek - mondta Emma és a végén még rám lősz, ha
kimegyek a fürdőszobába.
- Abból soha nincs baj, ha előrelátó az ember - mondta Mabel némi
nehezteléssel a hangjában. - És meg fogod bánni, ha nem jöttök át, és
bekövetkezik az, amit ma éjszakára jósoltak.
Ennél csöndesebb szilvesztert még nem jegyeztek fel Kersey történetében. A
világnak ugyan nem lett vége, és a Y2K vírus sem aktiválódott, ám 2000 legelső
hajnalán Emma Benson örökre elaludt álmában. A vendéglő bezárt az
ünnepekre, Cathy otthon volt. Korán kelt, hogy reggelit készítsen, mielőtt
Emmával és Mabellel leülnének a tv elé, hogy megnézzék a Rose Ball virág-
parádét a tévében. Will a barátaival egy mérkőzésre készült.
Cathy, miután Emma, aki mindig korán kelő volt, nem jött elő a friss kávé
illatára, bekopogott az ajtaján.
- Nagymama, kész a kávé - szólt be.
Hogy választ nem kapott, visszatartotta a lélegzetét. A vécétartály csobogását
sem hallotta. Cathy lassan benyitott, és az a látvány fogadta, amelytől már
hosszú ideje rettegett. Emma csukott szemmel, az ujjait összefonva a takaró
felett, feküdt az ágyban, már örökre eltávolodva attól a világtól, ahol
meghallhatná Cathy hangját.
Nagy, fekete koszorú került a Bennie’s „Zárva" táblája alá. A városházán
félárbocra eresztették a zászlót. Cathy fojtogató gyászában tartotta magát a
teljesen lesújtott fia és Mabel kedvéért, akit ez az esemény mintha egy éjszaka
leforgása alatt megfosztott volna a hátralévő éveitől. Cathy azt javasolta, hogy
hívja haza Treyt, de Mabel csak a fejét rázta.
- Szentségtörés lenne Emmával szemben, ha most ezért hazajönne - mondta.
A temetés reggelén Cathy egy gyönyörű, fehér gladiólusz koszorút - Emma
kedvenc virága volt - fedezett fel koporsónál, rajta Trey neve, és a felirat:
„Nyugodjon békében, Miss Emma.” John iderepült Kaliforniából, de csak
néhány napig maradhatott velük. A szavát adta az egyik elítéltnek, akit a
Pelican-öbölből a San Quentin-i halálsorra szállítottak, hogy vele marad a
kivégzéséig.
Cathy, Emma bölcsességével és talpraesettségével megáldva, a jövőre
koncentrált.



- El kell ismernem, csodákat műveltél ezzel az étteremmel - mondta Dániel

Spruill, a Kersey Állami Bank elnöke dicsérőleg. Cathy a banknál igényelt
kölcsönt a Bennie's felújítására fordította. - Glóriának már nem kellene a
megnyálazott zsebkendőjével letörölnie az asztalt, mielőtt leülne mellé, mint
régen, amikor ide jártunk.
Az elhunyt feleségéről beszélt. Dániel Kersey-ben nőtt fel, és itt járt iskolába,
hét osztállyal Cathy fölött. Glória és ő az egyetem után hazajöttek,
összeházasodtak. Dániel elnökhelyettes lett az apja bankjánál, Glória pedig a
prominens társasági élet fontos szereplőjévé vált - már ha lehet társasági életről
beszélni Kersey-ben. Amikor az idősebb Spruill elhunyt, Dániel megörökölte az
apja elnöki posztját. Három évvel ezelőtt özvegyült meg, miután Glóriát elvitte a
rák. Cathy és Dániel azóta találkozgattak, hogy Cathy felkereste, és vázolta neki
a vendéglőbővítési terveit.
Ez hat hónappal korábban történt, 2000 decemberében. Cathy attól félt, hogy az
akkori gazdasági recesszió, amit a technológiai részvénypiac buborékjának
szétpattanása váltott ki, hatással lesz majd a kölcsönkérelmére, ám a bank
elnöke biztosította róla, hogy ezer örömmel áll a rendelkezésére.
- Nem sikerült volna, ha nem bízol bennem - felelte most Dániel bókjára.
- De, anélkül is sikerült volna. Azért, mert bíztál magadban, én pedig örülök,
hogy segíteni tudtam. - A férfi körbemutatott a kibővített éttermen, az új
büférészen, a meghosszabbított pulton, majd rögtön utána átölelte Cathy derekát.
Egyedül voltak az étteremben. A vendéglő a renoválás után még nem működött,
másnapra tervezték a megnyitást. - Van fogalmad róla, hogy mit jelentesz
nekem? - kérdezte a férfi halkan Cathy fülébe súgva.
Igen, Cathynek volt fogalma róla. És ugyan a tempót egy kicsit gyorsnak találta,
de a férfi félreérthetetlenül fogalmazott, amikor először beszélt az érzelmeiről:
„Kinek van ideje játszadozni?”
Cathy nem szerette annyira, mint ahogy remélte, hogy még szeretni tud, de a
férfi kedves volt, jóságos, és nagyon jól kijött Willel. Neki is volt két nagy fia,
már egyetemre jártak, és Dániel már látta is magukat együtt nyaralni, kirándulni,
mint egy igazi családot. Jóképű, jó megjelenésű férfi volt a maga üzletemberes
külsejével (a szemüvege bevésődött nyomot hagyott az orrnyergén), ráadásul
figyelmes és ügyes szerető. Azokat a tulajdonságokat szerette Cathyben, amik a
feleségéből hiányoztak. Glória érzelmileg instabil volt, szórta a pénzt, hogy
kárpótolja magát, amiért neki csak egy ezermester apa jutott, féltékeny volt és
parancsolgató, az a fajta asszony, aki úgy érezte, olyan tárgyakkal kell
körülvennie magát, amelyeket mások megirigyelnek, mert csak így volt képes
szalonképesnek érezni magát a férje barátainak társaságában. Utazásra nem
vágyott, nem érdekelte a Kersey-n kívüli világ. Mániákusan imádta a fiait,
Dániel csak másodlagos volt az életükben.
- Én csak az a pasas voltam, aki állta a számlákat - mondta Cathynek.
Udvarias köhintés hallatszott a konyha felől. Cathy Dániel válla fölött odanézett.
- Igen, Odell?
- Megérkeztek a szállítók, Miss Cathy.
- Rögtön jövök.
Cathy kibontakozott Dániel öleléséből, és a gondolatai visszatértek az üzlethez.
- Csak remélni tudom, hogy most, hogy átépítettük, vendégek is lesznek.
Jöttek a vendégek. A Wall Street-i pánik nem tartotta vissza az egyre nagyobb
számban megjelenő helyi lakosokat, az utazókat, akik az újságokban olvashattak
a vendéglőről. És jöttek a távolabbi falvakból, városokból, asztalt foglaltak az
elegáns kersey-i étteremben. A falakat hamarosan bekeretezett kritikák, hí-
rességek autogramjával ellátott étlapok borították. Cathy viszonylagos
biztonságos jómódot teremtett, és már csak az a kérdés foglalkoztatta, képes
lesz-e lemondani virágzó üzletéről, ha férjhez megy. Dániel azt szerette volna,
ha eladja az éttermet. Az ő jövőképébe nem fért bele a mindennapi
elfoglaltságot igénylő vendéglő üzemeltetése. Ez volt az első és egyetlen vita
kettejük között.
- New York, Cathy! New Yorkról beszélünk. Utazásokról, éttermekről, Central
Park-i sétákról, múzeumokról, a Waldorf- Astoriáról. Gondold csak el, ősz New
Yorkban! - Dániel a Fodor's Guide-ot a Nagy Almánál kinyitva dugta Cathy
orra elé.
A nő felsóhajtott.
- Igen, tudom.
- Nem, nem tudod. - Dániel lecsapta a könyvet az íróasztalra.
- Honnan is tudhatnád? Szinte ki sem mozdultál Kersey-ből tizenegy éves korod
óta.
Dániel irodájában ültek a bankban, itt vitatkoztak, sőt inkább veszekedtek
Dániel ötletéről, hogy Cathy kísérje el New York Citybe egy bankos
konferenciára. Az utazás időpontja azonban ütközött a vendéglő különtermében
lebonyolítandó rendezvényekkel. Bebe egymaga képtelen lett volna megbirkózni
a feladatokkal, és a vendéglő épp az ilyen előre lefoglalt rendezvényeknek
köszönhette a prosperitását. Cathy egyszerűen nem tehette meg, hogy épp ebben
az időpontban hátat fordít mindennek.
Nem volt nehéz elképzelnie, micsoda csalódásokat élhetett meg Dániel már
eddig is, amikor a felesége a gyerekekre való hivatkozással soha nem tartott vele
az üzleti útjaira.
- De igen - próbálta megmagyarázni Cathy -, pontosan tudom, milyen
csodálatos dolog New Yorkba utazni. És van egy ötletem. Miért ne mehetnénk
oda a nászutunkra?
- Tessék? - mondta a férfi, akinek, mint mikor a napsütés elűzi a felhőket, erre
a mondatra kisimultak a redők a homlokán.
- Mit mondtál?
Cathy elmosolyodott.
- Igent mondok a lánykérésedre. Szeretnék feleségül menni hozzád. - Most már
biztos volt benne. Szerette Dánielt, nem teljes szívéből, mert az még mindig
Treyé volt, de legalább annyira, hogy tudja, ez a legjobb megoldás mindkettőjük
számára. Cathy már harminchárom éves volt. A nagyanyja meghalt, és Will há-
rom év múlva egyetemre megy. John Jamaicában volt, Trey pedig sohasem jön
haza. Hosszú és üres évek várják, ha csak a vendéglő fogja kitölteni a napjait.
Ha hozzámegy Dánielhez, akkor beköltöznek a nagy házba a dombon, lehet
másik gyereke is, és nem kell magának előteremtenie a megélhetést a maga és a
fia számára. De ami még ennél is fontosabb, olyan emberrel oszthatja meg az
életét, olyan férfi mellett öregedhet meg, akit tisztel és csodál.
Dániel az asztalt megkerülve odalépett hozzá, az arca ragyogott a boldogságtól.
- És nem fogod meggondolni magad, amíg távol leszek?
- Nem fogom meggondolni magam.
- Halleluja! - Dániel a karjába kapta, megpördítette - Cathy lábai kalimpáltak a
levegőben -, aztán megcsókolta leendő feleségét.
- És most - mondta a nő nevetve, miután Dániel letette - megkérnéd a
titkárnődet, hogy másolja le nekem a programodat, hogy legalább gondolatban
ott lehessek, ahol te?
Miután Dániel elutazott, Cathy megnézte a férfi aznapi programját. A
konferencia helyszíne a Világkereskedelmi Központ kilencvenkettedik emelete
volt az északi toronyban. A dátum pedig 2001. szeptember 11.
 Negyvenegyedik fejezet


A ború beköltözött a lelkébe, és nem tágított. Trey azon gondolkodott, hogy

Emma 2000 újév hajnalán meghalt. Nyolcvanhárom éves volt, és a szíve már
évek óta rendetlenkedett, így a halálhíre nem érte váratlanul, de valahogy a
tudat, hogy ez a kemény idős hölgy már nincs többé, szomorúsággal töltötte el.
Nem volt nehéz elképzelnie, micsoda veszteség ez Cathynek és Mabelnek. Miss
Emma halála eszébe juttatta, hogy a nagynénje napjai is meg vannak számlálva,
és ettől csak még szomorúbb lett.
- Miért nem hozod ide a nagynénédet, hogy lakjon velünk? - kérdezte a
második felesége, és a javaslat igencsak meglepte Treyt. Mona általában csak
saját magával volt elfoglalva.
- Képes lennél elviselni?
- Bármit képes lennék elviselni, hogy megint örülni lássalak, és ne ezzel a
fancsali képpel.
Vagyis Monán nem múlt semmi, ám a nagynénje elkeserítette.
- Nem, drágám, nekem itt van az otthonom - felelte. Mabel már sosem kérte
Treyt, hogy látogassa meg, és amikor Trey hívta látogatóba, arra azt felelte,
hogy már túl öreg ahhoz, hogy egyedül repüljön, így utoljára a John pappá
szentelése előtti karácsonyon találkoztak. Voltak pillanatok, amikor Trey
ellenállhatatlan vágyat érzett, mintha valami tűz égetné belül, és bármit meg-
adott volna azért, hogy újból otthon lehessen, megölelhesse a nagynénjét és
Miss Emmát, hogy a keblére vonhassa Cathyt és
Johnt, és valami mágikus port szórva kiradírozhassa a múltat, és együtt mindent
újrakezdjenek. De Emma meghalt, a nagynénje pedig már lemondott róla. John
Közép-Amerikában teljesítette papi szolgálatát, Cathy pedig beleszeretett egy
bank elnökébe. Minden ajtó, amely valaha nyitva állt, most sorra becsukódott
előtte.
Miért van az, hogy csak akkor kezdett el tisztán látni, amikor már túl késő?
- Trey, hallod, amit mondok? Épp azt mondtam, hogy majdnem a csőd szélén
állsz.
- Hallottam - felelte Trey. A pénzügyi tanácsadója, Merrill Lynch irodájában
ült Carlsbadben, 2007 szeptemberében. Nem kellett ahhoz belenéznie az
előkészített papírokba, hogy tudja, hogyan áll anyagilag, és hogy hogyan jutott
idáig. Az első öt évben, míg a ligában játszott, ő is besétált a csapdába, mint
minden kezdő, aki egyik napról a másikra kéthetente ötszázezer dollárt keres.
Képtelen volt visszafogottan költekezni, noha tudta, hogy egy profi
futballjátékosnak nagy átlagban három éve van, és hogy a fizetését csak rövid
ideig garantálják azokra az időkre, amikor már nem tud játszani.
Az első négy szezon alatt, miután levonták az adókat és az ügynöke 6%-os
jutalékát, Trey ész nélkül költekezett, flancos autókat vett, vitorlásokat, házat
Carlsbadben, egy másikat Santa Fében, aztán ott voltak a méretre szabatott,
méregdrága ruhák, a pazar partik, az elegáns éttermek, ékszerek; az első válása
is sokba került.
Később azonban már befektette a jövedelmét. Úgy tervezte, hogy összegyűjt
annyi pénzt, hogy ha visszavonul, körbehajózza a földet, és már soha többé nem
kell dolgoznia. Tanulmányozta a részvény- és ingatlanpiacot, kielemezte az
összes befektetési ajánlatot az étteremláncoktól kezdve a ruha- és olajiparig. A
házi feladatait jól végezte el, a végén mégis elpuskázta. A vele szemben ülő férfi
tanácsa ellenére a millióit, amit a futballal keresett, az utolsó centig
számítógépes szoftverfejlesztésbe, telekommunikációs vállalatokba és az
internetbe fektette. 1996-ban a Yahoo!-részvényei 255 százalékon zártak a
kereskedés első napján. Az a harmincháromezer dollárja, amit ebbe az egyetlen
társaságba fektetett, egy éven belül egymillióra nőtt. Hogy lehetne itt
melléfogni? A technológia és az internet a jövő, ez a kettő lesz a gazdagság
motorja a vasútfejlesztés, az elektromosság és az autóipar mellett. Nem ismerte
fel a veszélyt, hogy voltak olyan cégek, amelyek csupán a jövőbeli profit
reményében ajánlották ki részvényeiket. Mielőtt a buborék kipukkant volna,
mielőtt egyes részvények értéke 244-ről 7 dollárra esett volna vissza, Mona is
beadta a válókeresetet, és vitte a befektetési portfoliója felét, amikor a
részvények a még csúcson voltak.
2001-ben már tizenegy éve volt a Paripák játékosa, és nem újították meg a
szerződését. Ez a csapás még szeptember 11-e előtt történt, azelőtt, hogy Cathy
vőlegényét maga alá temette a Világkereskedelmi Központ északi tornya. A San
Franciscó-i 49-esek bevették a csapatba, a másodvonalba, ám Trey az első játék
alkalmával képtelen volt kellőképp koncentrálni, túl sokáig szorongatta a labdát,
és olyan hatalmas ütést kapott a fejére, hogy elájult. Aztán megsérült a térde, a
szezon hátralévő részét már csak végigbicegte, mire a San Francisco az év végén
búcsút intett neki. Harmincnégy éves volt.
Véget ért számára a játék. Nem akart másodhegedűsként profi maradni,
üldögélni a kispadon, versengeni azért, hogy játékidőt kapjon, mint valami
újonc. Leporolta hát az üzleti diplomáját. Már a neve elég volt ahhoz, hogy
komoly cégek vezetői szóba álljanak vele San Diegóban, noha a legtöbbjük
kénytelen volt meghúzni a nadrágszíjat azután, hogy bedőlt a Szilícium-völgy,
és a terrortámadás is megrengette a részvénypiacot. De nem vált be egyik
felajánlott pozícióban sem, így végül egy nonprofit szervezetnél kapott munkát,
pénzt kellett gyűjtenie. Megkedvelte a jótékonysági munkát és az embereket,
főleg az elhivatott önkénteseket, és életében most először használta élvezettel a
hírnevét és a sármját arra, hogy pénzt préseljen ki a tehetősekből a szerencsétlen
nélkülözők számára. Volt idő, amikor egy-egy sikeres kampány után azt kívánta,
bárcsak látná John, hogy micsoda összegeket tud kiénekelni a zsebekből a
személyes vonzerejével. Na, ehhez mit szólsz, Tigris?
- Legalább hiteled nincsen - mondta a bróker és ha eladod a házadat...
- Nem adom el a házat - vágott közbe Trey. - Arról szó sem lehet.
- Nos, ha továbbra is dolgozol, akkor, ugyan szerényebb körülmények közt,
mint korábban, de... elfogadhatóan tudsz élni.
Ha továbbra is dolgozom. Trey mindjárt a találkozó után felkeresett egy San
Diegó-i orvost. Egy ideje állandóan fájt a feje, elhomályosodott a látása, és a
dolog egyre rosszabb lett. Azt remélte, nem annak az ájulásnak a
következménye. Mert ha igen, akkor kénytelen lesz megbarátkozni vele. A
fejfájás, a memória kihagyások és a szédülés az ára annak, hogy vasárnaponként
olyan játékokban játszott, amelyek hajtóereje az erőszak.
Eső verte a szélvédőt, miközben beállt a parkolóba, ahol az a belgyógyász
rendelt, akit az interneten talált. Idegen orvost választott, mert nem akart
elmenni a régi sportorvosához, hisz a sajtó folyton ott ődöngött a közelben,
lesve, hogy melyik híres sportoló milyen nyavalyával megy hozzá. Nem akarta,
hogy az ő problémája bekerüljön a lapokba.
Miután leállította a motort, egy darabig még ülve maradt, nézte az esőt a BMW-
je ablakán keresztül, keze szorosan markolta a volánt. Majd vett egy mély
levegőt, és kinyitotta az ajtót. A francnak se kell az ernyő. Az legyen a
legnagyobb baja, hogy bőrig ázik.
Egy asszisztens leírta a tüneteket, elküldte neurológiai vizsgálatra, ahol
megnézték a látását, egyensúlyérzékét, koordinációját és elmeállapotát. Ezután
CT és agyi MRI-vizsgálat következett. Amikor elmagyarázták neki, ahhoz, hogy
pontos képet kapjanak, mozdulatlanul kell feküdnie, ezért leszíjazzák egy gör-
díthető ágyra, amit betolnak egy zárt hengerbe, Trey klausztro- fóbiája
nyomban jelentkezett. Már majdnem sarkon fordult, hogy hagyja a francba az
egészet, ha a technikus nem mondja azt neki, látható tisztelettel és lelkesedéssel:
„Maga az én hősöm, Mr. Hall!”
Gondoljon élete legszebb pillanataira, akkor észre sem veszi, és már túl is van
rajta - nyugtatta Treyt, miközben egy különleges festékanyagot fecskendezett a
vénájába.
Trey arra az éjszakára gondolt, amit Cathyvel töltött a szalagavató bál után.
Miután végzett, egy órát üldögélt a váróban, míg megjelent a technikus.
- A radiológusunk tüzetesen megvizsgálja a képeket, és aláírva megküldi az
orvosának, Mr. Hall - mondta. - Három nap múlva már tudunk valamit.
Huszonnégy óra sem telt el, és hívatták a belgyógyászhoz. Az orvos
megvizsgálta a leleteket, majd azt mondta:
- Megadom magának néhány olyan orvos nevét, Mr. Hall, akik a legjobbak
abban a szakmában, amellyel a betegségét gyógyítani lehet. - Az orvos ezzel
egy ábécérendbe állított névlistát tolt Trey elé. - Tíz nevet lát, valamennyien a
San Diegó-i rákkutató központ orvosai. Ha a személyes véleményemre kíváncsi,
én a maga helyében alulról a másodikat választanám. - Trey odanézett, ahová az
orvos mutatott a tolla hegyével: Dr. Laura Rhinelander, neuroonkológus.
HARMADIK RÉSZ

2008


 Negyvenkettedik fejezet


John Caldwell atya hirtelen felriadt nyugtalan álmából. Képtelen volt aludni
azután a rövid, rejtélyes éjféli telefonbeszélgetés után, amelyet valamikori
legjobb barátjával, Trey Don Hall- lal folytatott. Azzal a megrázó élménnyel
ment ágyba, hogy a telefonban egyszerre csak annak a férfinak a hangját
hallotta, akivel már személyesen huszonkét éve nem találkozott. Ráadásul Trey
ma Kersey-be érkezik. John csak hánykolódott az ágyában, arra gondolva, vajon
mi hozta vissza Treyt ennyi év távoliét után a szülővárosába. Nem vette be azt a
mesét, hogy el akarja adni Mabel Church házát. Hajnal felé aztán végre elaludt,
de csak azért, hogy rémálmot lásson, amiből zakatoló szívvel, kiszáradt szájjal
riadt fel. Hirtelen ráeszmélt, hogy a dübörgés részben annak köszönhető, hogy
Betty Harbison, a házvezetőnője kopogtat ütemesen a hálószoba ajtaján a reggeli
kávéjával.
- Jöjjön be, Betty! - szólt ki John, mert túl kába volt ahhoz, hogy felkeljen.
- Atyám? - mondta Betty kíváncsian bedugva a fejét. - Még nem kelt fel?
John megdörzsölte a szemét.
- Nem. Nagyon rossz éjszakám volt.
- Úgy érti, azután, hogy egyáltalán nyugovóra tért? - mondta Betty nyilvánvaló
rosszallással a hangjában, majd letette a tálcát az asztalra, és kitöltött egy nagy
adag frissen főzött kávét a csészébe. - Még éjfélkor is csöngött a telefonja.
Olyan lehetetlen
megérteni az embereknek, hogy magának is szüksége van pihenésre?
- Fenn voltam még - felelte John. - Sajnálom, hogy a csöngés felriasztotta.
- Nem azért mondtam, mert magam miatt aggódnék, atyám.
- Tudom - felelte John, és felült az ágyban. - Túl sokat aggódik miattam,
Betty.
- Hát ki aggódjon magáért, ha nem én? - Betty erőtlenül elmosolyodott,
miközben elhúzta a sötétítőket. Ennél többre sosem futotta. John szinte sohasem
hallotta nevetni. Csak ő meg a férje, és azok, akik hosszú évek óta ismerik,
tudják, hogy mi ennek az oka.
- Vendégünk lesz néhány napra, egy régi iskolatársam - mondta John. - Ma
érkezik, és azt mondta, ebédre ideér. Remélem, nem okozok gondot azzal, hogy
csak most szólok. Csak tegnap késő este tudtam meg.
- Az éjféli telefonáló - mondta Betty. - Nem, semmi baj. Eunice Wellborn és
Bella Gordon majd átjönnek segíteni. Régi barátot mondott?
- Régi osztálytársat - javította ki John. - Nem találkoztunk azóta, hogy
befejeztük az iskolát. De legalább nem kell a reggelimmel bajlódnia. Kora
reggel találkozom valakivel Kersey-ben. - Betty szeretett volna többet is tudni,
legalább a nevét a látogatónak, de érezte, hogy az atya alig várja, hogy
kimenjen, és ő kikelhessen az ágyból a bokszeralsójában és a trikójában.
- Nem lesz semmi gond - motyogta, majd fogta a tálcát, és becsukta maga
mögött az ajtót. Akárki legyen is az, az atya nem különösebben örül a
látogatásának. Biztos valami potyázó. Az atya túl sokat vállal magára.
John ledobta magáról a takarót, belebújt a papucsába, és kiment az erkélyre. A
kávé nem esett jól éhgyomorra, de a kinti látvány megnyugtatta. Egy nagy
zöldségeskert, mögötte aklok és karámok: a Harbison-ház gyerekei nevelik ott
az állataikat az AJF (Amerika Jövendőbeli Farmerei) versenyre. Félix, az árva-
ház kedvenc kutyája jóízűen falatozott a veranda lépcsőin, és távolabb a préri
virágmezője tarkállott, ameddig a szem ellátott. Idilli kép, de John érezte, hogy
mint gyülekező viharfelhők a horizonton, valami ismeretlen, előre nem látott
fenyegetés készülődik a levegőben arra, hogy ezt a nyugalmat elsöpörje.
Johnnak eszébe jutott, mikor próbált utoljára kapcsolatba lépni TD Hall-lal.
1990 nyarán, Guatemalából. A Jezsuita Menekült Szolgálatnál volt akkor,
nagyon veszélyes időkben: a brutális kormány biztonsági erői egyre vadabbul
mészárolták a politikai disszidenseket és azok vélt segítőit, köztük a jezsuitákat.
Ezrével hagyták el az emberek az otthonaikat és az országukat, és John feladata
az volt, hogy segítsen a menekülőknek politikai menedékjogot kérni, beszámolni
az emberjogi jogtiprásokról. Már napok óta hallgatta a rémtörténeteket arról, az
emberek hogyan próbáltak elszökni a halálbrigádok elől, hogyan bujkáltak a
dzsungel fojtogató sűrűjében, vagy a mocsárban, kígyók és moszkitók között, és
úgy érezte, megváltás, ha írhat a régi barátjának az Államokba. John ekkor még
nem adta fel a reményt, hogy Trey, Cathy és ő újra egyek lesznek. Richard atya
megírta neki, hogy évek óta rendszeresen nagyobb összeg érkezik a Donny
Harbison emlékére létrehozott ösztöndíj-alapítványba, és ez is azt mutatta, hogy
öreg barátja nem veszett el örökre. Trey nem feledkezett meg az ígéretéről, amit
Johnnak tett a mérkőzés estéjén. Am egy nap John verejtékezve ébredt álmából,
és attól a pillanattól fogva soha többé nem írt Treynek.
Ez is egyike volt azoknak a megmagyarázhatatlan pillanatoknak, amikor a
tudatalatti feltárta a mélybe elásott igazságokat. Trey soha többé nem fog
hazatérni. Cathy és az ő számára ugyanúgy örökre elveszett, mint a maja
civilizáció kialakulásának kezdete. Talán a tudatalattija egy más alkalommal az
okot is felszínre hozza, miért hagyta el őket és a gyerekét Trey. De bármi legyen
is ez az ok, valós vagy csak képzelt abban a szeszélyes, konok fejében, elég volt
ahhoz, hogy soha többé senki se lássa. John valahogy annyira biztos volt a
megérzésében, ahogy egy iker ösztönösen megérzi, ha valami baj történt a
testvérével, akivel egy anyaméhben növekedtek. Rájött, hogy leveleket írni,
imádkozni érte, azért, hogy visszatérjen hozzájuk, teljesen felesleges. Cathynek
is megírta, mire jutott. Cathy azt írta vissza: „Nincs semmi baj, John. Én már rég
elengedtem Treyt.”
De akkor most miért jön vissza?
Csak aztán nehogy megbánd, Tigris! Ez volt a válasza arra, amikor John azt
mondta neki, örül, hogy újra látja. Mit akart ezzel? Miféle fenyegetést
hordoznak ezek a rejtélyes szavak?
„Elvarrni az elvarratlan szálakat", ezt is mondta még. Mikor izgatták Treyt az
elvarratlan szálak? Mabel Church is egy elvarratlan szál volt, a nagynénje, aki
felnevelte, aki mindent megtett érte, de Trey még csak a temetésére sem utazott
haza. Akkor sem gondolt az elvarratlan szálakra, amikor elhagyta állapotos ba-
rátnőjét 1986-ban, meg a fiát, akit sosem ismert el a magáénak. Amikor Trey a
sikeres pályájának közepén járt, egy újságíró talált róla egy gyerekkori képet,
ami nyolcéves kora körül készült az iskolában, és mellé tette a hasonlókorú,
„állítólagos” fiának a fotóját, és a hasonlóság szembeötlő volt. Trey erre
állítólag azt nyilatkozta:
- Ott, Texasban rengeteg az ilyen magas, egy tőről metszettnek látszó, nyurga
srác. Annyian vagyunk, mint az ördögszekerek.
Bár Cathy büszkén feltartott fejjel járt-kelt ezután is, John pontosan tudta, hogy
ez a kijelentés megsemmisítette a lányt, arról nem is beszélve, hogy milyen
károkat okozhatott Willnek; és a várost még inkább Trey ellen hangolta. Egy
dolog, ha valaki nem gondoskodik a törvénytelen fiáról, és megint más
megtagadni, amikor pedig a hasonlóságból és a születése időpontjából mindenki
pontosan tudta, hogy a gyerek csakis TD Hall fia lehet. Nem csoda, hogy Trey
már vagy huszonkét éve nem tolta ide a képét Kersey-be.
De akkor most miért? Azért jön, hogy a végén mégis elismerje Willt? Hogy újra
meghódítsa Cathyt? A lehetőségre Johnnak összerándult a gyomra. A lány
egykori „tapintatlanságát”, ahogy Cathy nevezte, már rég megbocsátotta
mindenki. Johnnak tetszett ez a fanyar megfogalmazás, amit Cathy azután
kezdett használni, hogy a városlakók visszafogadták a kegyeikbe.
- Ha elég magasra emeled a fejed, akkor egyszer csak levonul az ár, és
kisétálhatsz a szárazföldre.
És ő, ahogy azt majd Trey is tapasztalhatja, pontosan ezt tette. Cathy lett az
egyik motorja a város közéletének, az iskolaszék elnöke, az önkormányzat tagja
és bizottsági tisztviselő is volt. Imádják. Szeretnivalóbb, mint valaha, és egy
virágzó, a délnyugat egyik legismertebb és legelegánsabb kisvárosi
vendéglőjének a tulajdonosa.
És a helybeliek ugyanolyan büszkék a fiára, mint amilyen büszkék Johnra és
Treyre voltak. John Will Benson a csapatával eljutott az országos bajnokságig,
csak az utolsó összecsapásoknál hullottak ki.
- Nagyon sikeres lehetett volna a focipályán - mondta egyszer Turner edző
egyszerre sajnálkozva és megkönnyebbülve, hogy Will nem az apja
nyomdokaiba lépett. Will a sportteljesítménye alapján bárhová kapott volna
baseballösztöndíjat, de mert kiváló tanuló volt, gond nélkül felvették a Rice
Egyetemre. Nemrég szerzett olajmérnöki diplomát, és rögtön területi képviselői
állást kapott Deltonban, annál a cégnél, ahol gyakornokoskodott. Miközben John
és Cathy nagyon örült annak, hogy Will itt marad a közelben, Cathy jobb
szerette volna, ha a fia a cég valamelyik távolabbi, országon belüli vagy kívüli
irodáját választotta volna.
- Szüksége volna arra, hogy kitágítsa a horizontját, hogy megismerkedjen a
Kersey-n kívüli élettel - mondta, de a fiú szerette Texast, és úgy tervezte, vesz
majd magának egy farmot a környéken, ahol lovakat fog tartani.
És most Trey, negyvenévesen, kétszeresen elvált férfiként, a dicsőséges napok
múltán hazajön, hogy Cathy tűzhelyénél melegedjen?
Mintha áram rázta volna meg, John rosszat sejtve lépett be a szobába az
erkélyről, de közben megakadt a tekintete a tükörképén az ajtó üvegében. Kicsit
hátrébb lépett, beletúrt a hajába, és évek óta most először alaposan szemügyre
vette magát. Visszajöttek rá azok a kilók, amelyeket Közép-Amerikában leadott.
Úgy tért onnan haza, mintha szél szaggatta és csipkézte volna a bőrét a
csontokon, ám az izmaiban erő feszült. Az idő persze átrajzolta a vonásait, a
haja is őszülni kezdett kétoldalt, de azért még mindig majdnem olyan jóképű
volt, mint Trey Don Hall. Végül is az idő kegyes volt hozzá, ám a hivatásával
járó szigorúság rajta hagyta a nyomát az arcán.
Míg zuhanyozni készült, az járt a fejében, vajon Treyben milyen nyomot
hagytak az elrontott házasságok, a botrányos válások, a pereskedések, az anyagi
gondok és az a komoly agyrázkódás, ami véget vetett játékosi pályájának. Trey a
két végén égette a gyertyát. John bármibe lefogadta volna, hogy mindez semmi-
lyen nyomot nem hagyott rajta. Trey Hall soha életében nem törődött a
következményekkel, és valószínűleg se a teste, se az arca nem sínylette meg a
tetteit.
John, mint mindig, ha elment otthonról, a konyhában elköszönt Bettytől, és
meghagyta, hol lehet utolérni. Tudta jól, hogy Betty elvárta és értékelte az
udvariasságnak ezt a formáját. John az asszony egyfajta anyai szükségletét
elégítette ki azzal, hogy elmondta, mit fog aznap csinálni, és hogy mikorra
várható vissza.
- Elmegyek a templomba gyóntatni, majd beugróm Kersey- be, de itt leszek,
mire a vendégünk megérkezik - mondta most Bettynek.
- És Kersey-ben hová megy, atyám?
- A Bennie's-be, beszélnem kell Cathy Bensonnal.
Betty halványan elmosolyodott.
- Szóval ezért nem reggelizik itthon?
- Most rajtakapott - mondta John, és közben hallotta a féktelen lármát az
ebédlőből, ahol a Harbison-ház állandó lakói, tíz gyerek, hat és tizenkét év
köztiek, valamennyien árvák - a reggelijüket fogyasztották. Már nagyon
szeretett volna Cathyvel beszélni, ezért most nem ment be a gyerekekhez. Akkor
nem engednék útjára, könyörögnének, hogy focizzanak, vagy nézze meg a
zöldségeiket, az állataikat, be akarnák mutatni a festő- vagy
zongoratudományukat, vagy hogy mennyit fejlődtek a nyilazás- bán. Félix, a
sztrádáról befogadott kutyus a házba is bejárhatott. John szokás szerint
megsimogatta a fejét, majd elindult.
Elindult a furgonjával a kocsifelhajtón, amit ilyenkor, júniusban a kapunál álló
két, hatalmas, öreg olasz jázminfáról lehullott, fehér szirmok borítottak. A
szirmok mint hópelyhek lepték el a kocsitetőt, ahogy áthaladt alattuk.
Szállingózásuk mindig jókedvre derítette, de ma ez is elmaradt. Trey
valószínűleg jót nevetett, amikor Mabel néni elmondta neki, hogy Harbisonék az
egyháznak adták a tanyájukat, hogy árvaházzá alakítsák elhagyott gyerekek
számára, azzal a feltétellel, hogy John Caldwell atya lesz az igazgató. John
tegnap kihallotta a gúnyos felhangot Trey mondatából, amivel arra reagált, hogy
Harbisonék a segítői: „O, az klassz.”
Még egy éve sem volt, hogy a Szent Máté papja lett, amikor Lou és Betty
Harbison találkozót kért tőle. Novemberben történt, majdnem ugyanazon a
napon, amikor tizenkilenc évvel ezelőtt holtan találták a fiukat a pajtában. John
minden évben rettegett ettől a hónaptól, így amikor bekísérte a házaspárt ezen a
ragyogó, őszi délutánon, a fiuk halálának évfordulóján az irodájába, erőt vett
rajta a lehangoltság. El nem tudta képzelni, mit akarhatnak tőle. Istenfélő
emberek voltak.
- Miben lehetek a szolgálatukra? - kérdezte.
Előadták a javaslatukat, csupán annyit kértek, hogy házvezetőnőként és
birtokfelügyelőként a házban maradhassanak.
Johnnak a lélegzete is elakadt arra az istenkáromló gondolatra, hogy az Úr
odafent az égben bizonyára jót mulat ezen a jele- neten.
- Na de miért? - kérdezte. - Miért akarnának lemondani a házuk
tulajdonjogáról, és alkalmazottként ott maradni?
- Donny miatt - felelték egyszerre.
- Donny miatt?
- Ő volt a fiunk - monda Betty. - Már nem emlékszik rá, atyám? Még virágot
is vitt a sírjára. Donny... meghalt, tizenhét évesen. A halála... baleset volt. Annyi
idős... lenne most, mint ön, atyám.
Betty akadozva, látható fájdalommal és zavarban beszélt.
- De jó fiú volt - vette át a szót Lou, mert nagyon szerette volna meggyőzni az
igazáról Johnt. - Szerető gyermek.
- Ebben nem kételkedem - mondta John elszoruló torokkal. Félretolt néhány
papírlapot, és közelebb hajolt. Egy pillanat leforgása alatt úgy döntött, mindent
kockára tesz, a hírnevét, a hivatását, a maga és Trey szabadságát, hogy
megadhassa Harbisonéknak a békét, amire annyira vágytak.
- A fiuk semmi olyat nem követett el ezen a földön, amiért feloldozást kellene
kapnia - mondta a szülőknek. - Megnyugodhat a szívük. Donny Isten
kegyelmében halt meg. Nem kell feláldozniuk a házukat azért, hogy miatta
vezekeljenek.
A két ember csodálkozva meredt Johnra, sehogy sem értették, honnan lát a
fájdalmuk gyökeréig, és hogy miért állít ilyet a fiukról, akit pedig alig ismert.
John lélegzet-visszafojtva várta a kérdést, ami után nem következhetett más,
csak a vallomása: „Honnan tudja ezt ilyen biztosan?”
Ám ők ketten úgy vették a hallottakat, hogy minden más pap is ugyanezt mondta
volna. Betty szólalt meg elsőnek:
- Köszönjük, atyám, hogy ezt mondja, de mi már döntöttünk. Ha a püspök úr is
beleegyezik, az egyházmegyének szeretnénk ajándékozni az ingatlanunkat a
fiunk emlékére.
A püspök beleegyezett, és John beköltözött a tágas tanyaház felső emeletére.
Harbisonék csak a régi szobájukat tartották meg, a ház többi részét „John atya
gyerekei” rendelkezésére bocsátották, akik ki-be jártak ezután az életükben.
Már négy éve, hogy lelkipásztori teendői kibővültek, és John boldog volt a
munkájával, békében élt a világgal. A régi bűn árnyéka azért még kísértette, de
már nem volt olyan fájdalmas, mint régen. Voltak napok, amikor úgy gondolta,
túlságosan is boldog és békés az élete. Azért jött vajon TD Hall, hogy mindezt
tönkretegye?
 Negyvenharmadik fejezet


Betty korábbi otthona nappalijának ablakából nézte, ahogy John atya Silveradója
elhajt. A majdnem új gépkocsit egy mostanra már elhunyt gyülekezi tag hagyta
az otthonra. Az egyház korábbi autója egy Lexus volt, amit Flóra Turner
adományozott a templomnak, de ez még jóval azelőtt volt, hogy John atya
idejött volna. Betty megvárta, míg az autó elhalad az olasz jázminfák alatt, és
kifordul az útra, és örült, hogy John atyának már nem az öreg kombival kell
közlekednie. Legalább ezt az egy imáját meghallgatta Isten, és gondoskodott az
atya biztonságáról. A jólétéért mondott imái azonban egyelőre süket fülekre
találtak. Betty a sebhelyekre gondolt, amiket John atya Közép- Amerikában
szerzett.
Betty a múlt emlékein merengve még sokáig ott időzött az ablaknál, és az egyre
távolodó autó után nézett. Hány júniussal ezelőtt is volt, amikor ugyanennél az
ablaknál állva azt figyelte, hogy tinédzser fia az apja furgonjával beleveszik a
semmibe, míg ő közben azért imádkozott, hogy biztonságban térjen haza? Egy
évvel azelőtt szerzett jogosítványt, hogy meghalt. Bettynek csak egy éve volt
arra, hogy szorongó szívvel a távolodó autó után nézzen.
- John atya elment valahová ma reggel? - szólalt meg a háta mögött a férje.
- Kersey-be - felelte az asszony nagyokat pislogva, hogy eltüntesse a
könnyeket a szeméből, és hogy visszanyerje közöm- bős arckifejezését. -
Vendégünk lesz néhány napra. Nem mondta, ki az. Megyek, és kiszellőztetem a
vendégszobát.
Lou gyöngéden megfogta a felesége karját.
- Megint erőt vett rajtad a szomorúság, Betty?
Lou elől semmit sem lehetett eltitkolni. Mindig megérezte, ha rátört ez a gyászos
hangulat, és az érzés, amely még mindig elevenen sajgott benne.
- Az ember azt hinné, hogy ennyi év után... - mondta Betty.
- Drágaságom, egy ilyen bánatból, mint a miénk, még az idő sem tud
kigyógyítani. De legalább itt van nekünk John atya, annyi idős, mint Donny
lenne. Isten kegyes volt hozzánk, hogy őt kaptuk helyette.
Betty is egyetértett a férjével, de a torkát szorító gombóctól képtelen volt
szavakkal kimondani. Igen, legalább itt van John atya, és ha nem is vér szerinti
fiuk, de minden más tekintetben annak érzik. Tizenkilenc évvel azután jött
vissza az egyházközségbe, hogy Donny meghalt. Betty és Lou hamar
észrevették, mennyire a szívén viseli az elhagyott, bántalmazott gyerekek sorsát,
de nem tudott menedéket kínálni nekik. Egy nap, amikor hazajöttek a miséről az
ürességtől kongó házba, ahol egymagukban éltek - Cindy, a lányuk
Kaliforniába költözött a férjével és a gyerekeivel -, Betty azt mondta Lounak:
- Mi lenne, ha odaajándékoznánk a házunkat a templomnak, hogy gondját
viselhessék az árváknak, és John atya vezetné a házat?
Lou arca felderült, ilyennek Betty már régen nem látta.
- Miért is ne? - mondta.
Eldöntötték. John atya ideköltözött, és a gyerekek meg ők egy családként éltek
együtt. Lassan csillapodott a fájdalom, az űr kitöltődött. Am nem múlt el nap,
hogy ne gondoltak volna Donnyra, de úgy sem, hogy ne adtak volna hálát
Istennek, amiért ideküldte nekik John atyát.



John előre odatelefonált a vendéglőbe, hogy biztosan tudjon Cathyvel

négyszemközt beszélni. Ilyenkor reggel ő meg Bebe ki se látszottak a munkából,
a napi teendőket beszélték meg, mielőtt elárasztották volna őket az
ebédvendégek.
- Persze, John. De mi az oka? Olyan rejtélyes vagy.
- Megmondom, ha odaérek, Cathy. Akkor az irodádban kilenckor?
Cathy igent mondott, és azt is, hogy szóljon Bettynek, ne készítsen számára
reggelit. Friss fahéjas zsemle és kávé fogja várni.
John pár perccel kilenc előtt befordult a parkolóba, és beállt Cathy fehér Lexusa
mellé. Amikor elhajtott a vendéglő előtt, Trey szemével vizsgálgatta, és nagyon
szerette volna látni TD arcát, mit szól majd, ha meglátja, hogy mekkorát
változott a Bennie’s Burgers. Még az a félig beépített hátsó bejárat is egészen
más volt, mint amikor még Odell Wolfe kuncsorgott ott pár falat ételért.
Azokban az időkben a személyzeti parkoló szeméttárolóként is szolgált, mindent
elborított a hulladék, a kiürült konzervdobozok között régi, kidobott kávégépek
rozsdásodtak, az utcai szemetet is mind oda sodorta a szél.
- A mocsok és a szag pont arra jó, hogy mások ne akarjanak oda beállni - védte
Bennie a személyes parkolóját, Cathy azonban mindent eltakarított, a kukáknak
csinos tárolót építtetett, és kitett egy udvarias táblát: A SZEMÉLYZET ÉS A
SZÁLLÍTÓK RÉSZÉRE FENNTARTOTT HELY, és az emberek tiszteletben
tartották, senki sem parkolt oda.
John kivételével.
Most felment a néhány lépcsőfokon, és megnyomta a csengőt. Hatalmas kő
virágládákban színpompás tátikák rezegtek a júniusi szellőben az ajtó két
oldalán. John a mutatóujja hegyével megérintett egy bársonyos oroszlánszájat,
de most Isten ezen egyszerű teremtménye sem tudta elűzni egyre növekvő
nyugtalanságát. Biztosan tudta, hogy gyülekeznek az árnyak, azok a hosszú, a
múlt bűneit idéző árnyak, amelyek elől nem lehet elmenekülni.
Cathy ajtót nyitott. John, mint mindig, ha látta, valami különös gyengédséget
érzett. Valaha ez vágy volt, viszonzatlan, be nem vallott vágy, lelkének és
ágyékának titka, de John ezt a vágyát már sok-sok évvel ezelőtt elfojtotta. Mára
már csak mély, sosem múló barátság maradt belőle. A nő egyenruhában volt,
búzavirágkék köpeny sárga százszorszépekkel kihímezve, ezek voltak az
étterem színei.
- Fáradjon be, John atya - utánozta Cathy a nagyanyja csipkelődő köszöntését,
mert sosem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ne ugrassa Johnt ezzel a
titulussal. - Égek a vágytól, hogy megtudjam, mitől lettem fontosabb, mint a
szentbeszéd, amit péntek délelőttönként szokott írogatni.
John képtelen volt a könnyed hangnemnél maradni.
- Bebe? - kérdezte a vidám, napsárgára festett falú, növényekkel díszített, fehér
rolettás szobába lépve.
- Elküldtem a bankba. Mondtam neki, hogy nem kell sietnie. - Cathy zavartan
tanulmányozta Johnt. - Meddig akarsz még bizonytalanságban hagyni?
A férfi még nem tudta rászánni magát, hogy elmondja, miért jött. Leült az
íróasztal másik oldalára, amelyen szép rendben sorakoztak a papírok, de most
félre voltak tolva, hogy elférjen mellettük a kávéscsésze és a kiöntő, meg a híres
fahéjas, élesztős zsömle.
- Látom a rengeteg autóból, hogy a kávézó is virágzik - mondta. Cathy a
nyugdíjasoknak, üzletembereknek, farmereknek egy külön kávézórészt
alakíttatott ki, ahova délelőttönként betérhettek. Azt mondta, azért csinálta, hogy
kárpótolja Bennie pártfogoltjait, akiket az elején kénytelen volt kidobni, és utána
a Monica Caféba meg a kinti padokra szorultak. Bebe csak léhűtőknek hívta
őket. Kiszolgálták magukat, leszedték maguk után az asztalt, majd fizettek az
elfogyasztott kávéért és fahéjas zsömlékért. Javukra szólt, hogy tizenegyre, mire
az étterem kinyitott, hogy fogadja az ebédvendégeket, valamennyien elmentek.
- Ennél bölcsebb üzleti döntést nem is hozhattam volna - mondta Cathy, és
leült az íróasztala mögé. - Fogalmam sem volt róla, hogy ekkora szükség van
találkozóhelyre. December óta minden nap tömve van, egy év alatt behozza a
belefektetett pénzt.
- Elrendezte a csészéiket a kistányérokon. - Azért még mielőtt elmész, köszönj
be a vendégeknek. Értékelni fogják.
- Ha marad rá időm - felelte John. - Elég zsúfolt a mai napom.
Cathy lecsavarta a kávéstermosz tetejét, hogy kiengedje a gőzt.
- Mi jót csinálsz?
- Tízkor gyóntatok, tizenkettőkor pedig ebédvendégem lesz a Harbison-házban.
- Tényleg? Kicsoda?
John kivette Cathy kezéből a termoszt, nehogy kiöntés közben megégesse
magát.
- Trey Don Hall.
Cathy ajkai elnyíltak, az arca megmerevedett. John azon tűnődött, vajon a sokk
múltán milyen gondolatok járnak a fejében. Vajon még mindig szereti Treyt?
John nem tudta, és nem is akarta tudni. Vajon mennyire fájt Cathynek, amikor
két évvel ezelőtt Trey a nagynénje temetésére sem jött haza?
- Tegnap telefonált, későn, különben rögtön felhívtalak volna - folytatta John. -
Azt mondta, azért jön haza, hogy megszabaduljon Mabel néni ingóságaitól, és
hogy tárgyaljon Tysonékkal a ház eladásáról. Deke nyugdíjba készül, vissza
akar jönni Kersey-be, és érdeklődik a ház iránt.
Cathy visszavette a termoszt, és töltött mind a két csészébe.
- És muszáj emiatt személyesen ideutaznia? - kérdezte. A termosz alig remegett
a kezében. - Nem küldhette volna valamelyik emberét maga helyett?
John megvonta a vállát.
- Én is ezt kérdeztem magamtól.
- Mondott valami mást is?
John elismételte az éjféli telefonbeszélgetést.
Cathy odanyújtotta neki a csészéjét. Látszólag nyugodt, de mi lehet odalent a
mélyben, milyen sebek? - tűnődött John.
- Elvarratlan szálak... Szerinted mire gondol? - kérdezte Cathy. - Mert nekem
elképzelésem sincs róla.
Cathy felállt. Negyvenéves, de még mindig nagyon csinos és kívánatos nő volt,
a farmerköpenyben magasabbnak tűnt. Trey meg ő mindig fölébe tornyosultak
két oldalról, mint valami könyvborítók, amelyek egy vékony verseskötetet
rejtenek. Cathy odalépett az árnyékolóhoz. Több fényt engedett be, de erre
valószínűleg csak azért volt szüksége, hogy összeszedje magát, gondolta John.
- Milyen egy rohadék! - mondta Cathy csöndesen, kibámulva az ablakon. -
Soha egy telefon, soha egy válasz a leveleimre, soha egy születésnapi vagy
karácsonyi üdvözlet, soha egy fillér, amivel támogatta volna a gyerek nevelését,
soha meg nem kérdezte, hogyan boldogulunk. Úgy viselkedett, mintha Will és
én soha nem is léteztünk volna. Ha az elvarratlan szálakon kettőnket érti, akkor
huszonkét évvel elkésett.
- Biztos vagy benne, Cathy?
A nő megfordult, a napfény megcsillant a haján. John még most is beleszédült
abba, hogy milyen szép, és Trey szemével nézve is ellenállhatatlannak találta.
- Azt hiszed, hogy még mindig szeretem, hogy elég, ha csak csettint, és én
máris kiugróm a bugyimból?
- Ez is megfordult a fejemben.
Cathynek megvillant a szeme a nyugalom álarca mögött.
- Fájdalmat okozott a fiamnak. Ezt soha nem fogom tudni megbocsátani neki,
John.
- Még akkor sem... ha a vágy még mindig benned él?
Cathy visszafordult az ablakhoz.
- Jogos a kérdés. De akkor én most megismétlem, amit te mondtál akkor,
amikor Bebe, meghallva a hírt, hogy a Loyolára mész, és papnak készülsz,
figyelmeztetett, hogy nehéz lesz megtartóztatnod magad a lányoktól.
John felvonta a szemöldökét, és próbált visszaemlékezni az akkori szavaira.
- Na és mit mondtam én erre?
- Azt, hogy lehet, de ezt majd a tapasztalat fogja eldönteni.
John nem erre a válaszra számított.
- Bebe mindig mindent kifecseg, te meg mindig mindenre emlékszel - húzta el
a száját.
Cathy visszaült az asztalhoz.
- Pontosan. És ezért nem kell aggódnod. Soha nem fogom engedni, hogy Trey
Don Hall még egyszer fájdalmat okozzon nekem vagy Willnek.
- Gondolom, te meg Will nem akarnátok elutazni néhány napra... - A nő úgy
nézett rá, hogy John nyomban megbánta, amit mondott. - Nem, persze, hogy
nem - mondta gyorsan, és sóhajtott. - Rossz ötlet volt. Egyáltalán nem vallana
rád. - Bebe visszaért a bankból. A kávézókkal csevegett, akik már
szedelőzködtek. John felállt, és csak most vette észre, hogy egy falatot sem evett
a habkönnyű fahéjas zsemlékből, amelyeket máskor csak úgy habzsolt. - Majd
hívlak, ha már tudok valamit Trey terveiről.
Biztos, hogy se Will, se én nem szereplünk benne.
John fájdalmas lemondást érzett ki a szavakból. Elszorult a szíve. Cathy hiába
tagadja, a lelke mélyén még mindig szereti Treyt.
- Maradj telefonközeiben.
 Negyvennegyedik fejezet


Miután John elment, Cathy egyenletesen, mélyeket lélegzett, megelőzve, hogy

jelentkezzenek a némaságot megelőző tünetek. Utána olvasott annak idején, és
pontosan tudta, mik ezek a jelek. Felgyorsult szívverés, feszülő izmok, remegő
gyomor - a szervezet ezzel reagál a megemelkedett adrenalinszintre és az egyéb
kémiai változásokra, és az inger végigszáguld az egész idegrendszeren, hogy
felkészítse a szervezetet a menekülésre. A pániknak úgy lehet elejét venni, hogy
az ember időt ad a józan gondolkodásnak, hogy felismerje, a veszély valós-e,
vagy csak képzelt, és ha valós, akkor hogyan lehet kezelni. Kognitív és testi
gyakorlatok segítségével is el lehet érni ezt az állapotot, de Cathynek most nem
volt szüksége egyikre sem.
Trey Don Hall nem jelent veszélyt. Hinnie kell ebben. Soha többé nem bánthatja
sem őt, sem a fiát. Trey mosolya kevés ahhoz, hogy levegye őket a lábukról.
Akkor tapasztalta utoljára ezeket a tüneteket, amikor gyerekkorában az első
napon belépett a kersey-i általános iskolába, és most nem fogja hagyni, hogy
újra jelentkezzenek. Amit érez, csak azért érzi, mert magában számtalanszor
elképzelte, hogy Trey Don Hall egy nap besétál abba a vendéglőbe, amit annak
idején csak „Zsírosbödönnek” hívtak, ám a helyén most egy makulátlan
tisztaságú éttermet talál, és benne őt, a köztiszteletben álló tulajdonosnőt. A
fantáziaképben Cathy látta Trey döbbent arcát, ahogy megpróbálja a sikeres
üzletasszonyban felismerni azt a valamikori megtört, egy fillér nélkül magára
hagyott állapotos lányt. De már régóta nem fantáziáit erről. Amikor Trey még
Mabel néni temetésére sem jött haza, csupán virágot küldött, Cathy örökre
kizárta ezt a képet a fejéből. A temetésen elnézte a mellette álló, akkor tizen-
kilenc éves fiát, és hálás volt a sorsnak, amiért Willből teljesen hiányzik az apja
érzéketlensége. Az utolsó, Treyjel kapcsolatos gondolata az volt, hogy azt
kívánta, a pokol tüzére jusson az a rohadék.
Ám most hirtelen, Trey nevének hallatán felgyorsult a szívverése, a gyomra
görcsbe ugrott, s azon gondolkodott, mit vegyen magára, mielőtt Trey belép az
ajtón. Ostobaság, lányom, ostobaság bizony. Bármi vette is rá a férfit, hogy
visszatérjen San Diegóból, már késő, hogy visszakapja őt és a fiát. Egyiküknek
sincs szüksége Trey elhasználódott életére. Köszöni, nem kér abból, ami a pohár
alján maradt.
És mégis, nagyon szerette volna újra látni. És nagyon szerette volna, hogy Trey
lássa Willt. De nem azért, hogy bepótolják az elvesztegetett éveket, hanem hogy
Trey lássa, mit veszített, lássa, mi lehetett volna az övé azután, hogy a
győzelmeknek már vége, hogy a gazdagság elúszott, hogy a térde felmondta a
szolgálatot.
Cathy addig a napig is hitte, hogy Trey nárcisztikus természete ellenére együtt
tudtak volna maradni, ha ő nem esik teherbe. Trey szerette őt, talán önző módon,
de teljes szívvel, és Cathy úgy gondolta, hogy idővel mégiscsak beletörődött
volna, hogy gyerekeik legyenek.
De lehet, hogy mégsem. Mabel néni egyszer azt mondta:
- Úgy látszik, nekem már csak Will marad. - Nyilvánvaló volt, hogy mire
gondolt. Trey egyik házasságából sem született gyerek.
Cathy ennek ellenére szentül hitte, hogy ha ők ketten együtt maradnak, minden
másképp alakult volna. Az övék nem csupán diákszerelem volt. Még azok is,
akik rosszallották azt a kamaszkori közelséget kettejük között, a kapcsolatukat
különlegesnek látták, érzékelhető volt a lelki egység abban, ahogy egymásra
találtak attól a pillanattól fogva, hogy Cathy belépett az osztályba Miss Whitby
órájára, és feszülten, némán várta, hogy bemutassák. Hadd üljön ide, Miss
Whitby! - Cathy sosem felejtette el azt a gyerekesen parancsoló hangot, ami
megtörte a csöndet, Trey átható pillantását, ahogy flanelinges karját kinyújtva
mutatja az üres helyet maga mellett.
Vajon Trey elég öntelt ahhoz, hogy azt képzelje, azért nem ment soha férjhez,
mert a szíve még mindig az övé? Mabel néni bizonyára megmondta neki, hogy
eljegyezte magát Dániellel, de Trey gondolhatta azt, hogy csupán józan
megfontolásból. Cathy ironikusan elmosolyodott. Ebben persze volt némi
igazság. De az már bizonyára sokkolná Trey Don Hallt, ha tudná, hogy az egyet-
len férfi, akit igazán szeret, papi reverendát visel.
Halkan kopogtattak az ajtón.
- Bejöhetek?
- Hogyne, Bebe, gyere csak. - Az üzletvezetője belépett, a kezében üres
pénzeszacskók. Cathy azt mondta neki: - Egy órára magadra hagylak. El kell
mennem a Morgan Olajtársasághoz, hogy beszéljek a fiammal.



Will Benson a főnöke szobájának ablakán kipillantva elhallgatott a beszámolója

kellős közepén. A sziklás talajból vett próbaminták eredményeit sorolta éppen,
amikor meglátta, hogy az anyja fehér Lexusa beáll a Morgan Olajtársaság
parkolójába. A főnöke is odakapta a fejét, hogy lássa, mi akasztotta el Will
szavát.
- Nahát, itt az édesanyád! - mondta. - Mit gondolsz, miért jöhetett? Remélem,
nincs semmi baj.
- Én is remélem - felelte Will, miközben nagyot dobbant a szíve. Az anyja a
munkaköpenyében volt. - Megyek, és beszélek vele.
- Persze, menj csak. Majd később folytatjuk.
Will kisietett a recepcióhoz Cathy elé. Attól tartott, azért jött, mert találtak
valamit nála az éves orvosi vizsgálaton. Will minden évben szorongva várta
ilyenkor, hogy megszólaljon a telefon, és az anyja elmondja, hogy minden a
legnagyobb rendben. Idén nem telefonált. Will semmi más okát nem tudta
elképzelni annak, hogy Cathy ebédidőben kocsiba ül, és ideautózik hozzá
harminc mérföldet.
Cathy az egyik geológussal beszélgetett az ajtóban. Will az anyja arcát
fürkészte, hátha észrevesz valamit, ami beigazolná a félelmét. De semmi
ilyesmit nem látott. Az anyja a férfi felesége és újszülött kisbabájuk hogyléte
felől érdeklődött. Az arca és a hangja semmi rosszról nem árulkodott, de ez
megtévesztő. Mindig kitűnően leplezte az érzelmeit mások előtt.
Ám még mielőtt a kollégája elővehette volna a fényképeket a tárcájából, Will
keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt, és úgy nézett a férfira, hogy az
nyomban elértette a célzást, és elköszönt.
- Mama, te hogy kerülsz ide? - kérdezte Will, miután a férfi hallótávolságon
kívül ért.
Cathy elmosolyodott, és lábujjhegyre állt, hogy adjon egy puszit a fiának.
-John Will, hát így kell bánni egy újdonsült apukával, és ilyen hangot kell
használni a saját anyáddal szemben?
Will aggódva nézett imádott anyja szemébe.
- Mi a baj?
- Bemehetnénk az irodádba?
- Persze - felelte Will, és tudta, hogy baj van. Ha rák, akkor legalább időben
észrevették. Az anyja határozottan jó állapotban van, és manapság az
orvostudomány már csodákra képes. Bármi legyen is az ára, elő fogja teremteni.
Will, hallható nyugtalansággal hangjában, azt mondta a recepciós nőnek: -
Linda, legyen szíves, hívja fel a hatos kutat, és mondja meg nekik, hogy késni
fogok.
- Rendben, John Will - mondta a nő, és tréfásan megnyomta a hangsúlyt a
„John”-on. - Magának bármit.
- Csinos lány - jegyezte meg Cathy, miközben elindultak a keskeny folyosón az
épület hátsó részébe, ahol Will, ahogy ő nevezte, „kamrája” volt. Mivel még új
volt a vállalatnál, nem érdemelt ki nagyobb, ablakos irodahelyiséget. Cathy
megint jólesően állapította meg, milyen szép járása van a fiának, és hogy a
khaki- és farmeringek, amikben munkába járt, mindig makulátlanul ropogósak
és szépen vasaltak. - Férjnél van?
- Igen, anya, férjnél van - felelte Will feszülten, majd kinyitotta az ajtót. - És
most halljam, mi a baj?
Látva a fia nyugtalanságát, Cathy hirtelen rájött, hogy mire gondolhat, és
nyomban Will szájára tette a kezét.
- O, kisfiam, semmi olyasmi, amire gondolsz. Ha a mostaninál egészségesebb
volnék, formaldehidben mutogatnának. Más miatt jöttem.
Will megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Jól van, de akkor miről van szó?
- Jobb volna, ha leülnél, drágám. Lehet, hogy sokkolni fog, amit hallasz.
0, istenem! Az anyja férjhez megy... ahhoz a kétszer elvált dallasi olajbáróhoz,
aki tavaly tavasszal jelent meg először a vendéglőben, és nyomban
belebolondult az anyjába. Will kedvelte azt az embert, de úgy gondolta, senki
sem elég jó az ő anyjához, kivéve persze John atyát.
- Az apád idejön a városba - mondta Cathy. - Johnt hívta fel tegnap este, és azt
mondta, délre már itt lesz. Azért jön, hogy kiürítse a nagynénje házát, mert Deke
és Paula Tyson, Melissa szülei meg akarják venni.
Will szeme előtt egy pillanatra minden elsötétült, mintha kiégett volna minden
égő. Amikor hatéves volt, és már tudta, hogy kicsoda az apja, arról álmodozott,
hogy TD Hall egy nap előbukkan a semmiből, eljön érte és az anyjáért, és
magukkal viszi őket San Diegóba. Es persze a dédnagyanyját is. Ezzel a titkos
vággyal aludt el minden este, ő ezt vitte magával az ágyba, míg mások a
baseballkesztyűjüket vagy a plüssjátékaikat. Tízéves korára mindent tudott apja
nagystílű kalandjairól, a szexuális kicsapongásairól, a csillagászati fizetéséről,
miközben az anyja éjt nappallá téve dolgozott, hogy előteremtse a dédanyja
gyógyszereire és a megélhetésükre a pénzt. Addigra természetesen már azt is
tudta, hogy az apja még az ő születése előtt elhagyta az anyját, Floridába ment,
és soha többet nem jött haza. Tizenhárom évesen esküvel fogadta, hogy ha az a
mocsok valaha megjelenik az életükben, szétlövi a tökeit azzal a puskával, amit
az anyja az ágy alatt tart.
Will az anyja természetét örökölte, ő sem mutatta ki soha az érzelmeit. Egyet-
kettőt pislogott, majd azt kérdezte:
- Ez minden, amiért idejön?
- Amennyire tudom, igen.
- És meddig marad?
- John azt mondta, pár napig.
- Nem úgy hangzik, mintha hosszasan itt akarna táborozni.
- Nem. A Harbison-házban fog lakni, míg nem végez, csak ennyit mondott
Johnnak. Többet nem tudunk.
- És kérdezett rólunk?
- Nem, de biztos puhatolózni fog. Ezért is jöttem ide hozzád. Meg akarlak kérni,
hogy ha akarja, találkozz vele, mert ha jól ismerlek, akkor te a legszívesebben
elmennél a hétvégére valahová a kutyáddal, és megvárnád, míg az apád
visszamegy oda, ahonnan jött. De szeretném, ha nem így tennél, Will. És ha nem
tetszik, amit mondani akar, dobd ki, köpd szemen, csapd rá az ajtót. Rád bízom,
de hidd el, ha most nem találkozol vele, akkor egy életre bánni fogod.
- De mi van, ha nincs semmi mondanivalója a számomra, mama? Mi van, ha
tényleg csak azért jött, hogy eladja a nagynénje házát? Mi van, ha mi nem
szerepelünk a programjában?
Cathy megrázta a fejét.
- Ahhoz, hogy eladja a nagynénje házát, nem kellett volna személyesen
ideutaznia. Ezt San Diegóból is lebonyolíthatta volna. John és én is így
gondoljuk.
Ezt Will is elfogadta. Ám megijedt attól, hogy az anyját most másmilyennek
látja. Úgy érezte, az anyja mintha örülne ennek a látogatásnak, mintha már évek
óta várta volna. Cathy még mindig fiatalos és gyönyörű, és Will azon
gondolkodott, vajon mit fog tenni, ha TD Hall kimosakodva, elváltan és a hírek
szerint anyagilag lerobbanva újra beállít hozzá, a bocsánatáért esedezik, és egy
második esélyt kér? Az anyja a város egyik oszlopa. Mi lesz a népszerűségével,
ha visszaveszi azt a disznót, aki cserbenhagyta őt is és a fiát is?
- Áruld el nekem - kérlelte Will -, mit csinálnál, ha ez a pasas odaállna eléd, és
azt mondaná, hogy megbánt mindent, és még mindig szeret, és szeretne
kárpótolni minket? Mit tennél akkor, anya?
Cathy megértette a fia dühét.
- A keresztapád is ugyanezt kérdezte tőlem, és most neked is ugyanazt
válaszolom, amit neki. A szép szavaknál és önkorbácsolásnál több kell ahhoz,
hogy újra meghódítson, fiam. Huszonkét évig tudomást sem vett rólad. Se
rólam. Ahogy velem bánt, az még csak hagyján, de amit veled tett, az nagyon
fáj. Soha nem tudnám megbocsátani neki azt, hogy beárnyékolta a gye-
rekkorodat, de nem is gyűlölöm érte. És azért nem, mert valami csodálatos
módon olyan emberré lettél ettől, amilyen sosem lettél volna, ha apád is velünk
marad.
- Jól megvoltam, mama - mondta Will. Büszkeség csengett a hangjából. - Itt
voltál nekem te.
- De más anyát kaptál volna, ha TD Hall akkor feleségül vesz. Ma nem az az
asszony volnék, akit te ismersz.
Will úgy gondolta, az anyjának ebben igaza lehet. Ez a csodálatos, sok vihart
megért asszony teljesen más lett volna egy öntelt, nőcsábász férfi mellett, mint
amilyen az apja. Egy tigrist nem lehet megszelídíteni.
- Csupán annyit kérek tőled, adj neki esélyt, hogy elmondhassa, amiért idejött -
mondta Cathy. - Magam is ezt fogom tenni. De a sejtésem azt súgja, annyi fog
kiderülni belőle, hogy szerencsésnek tudhatjuk magunkat, amiért apád elhagyott
minket.
- Rendben - bólintott Will. - A kedvedért megteszem. De aztán ne lepődj meg,
ha mégis csupán azért jött, hogy túladjon a nagynénje házán.
Cathy felállt, és elővette a kocsikulcsát a táskájából, nyugodtan, határozottan.
- Nem hiszem, hogy Trey Don Hall engem még bármivel meg tudna lepni.
Bár igazad lenne - gondolta Will, miközben kikísérte a parkolóba. Annyira
megfeszültek az arcizmai, hogy szinte meg sem érezte az anyja búcsúcsókját. És
mint mindig, Cathy most is olvasott a gondolataiban.
- Megpróbálja majd kiédesgetni belőled a gyűlöletet, Will, és az jó lesz -
mondta. - Ne félj attól, hogy elengeded a gyűlöletet. Ez nem azt jelenti, hogy
felejtened is kell, amire emlékezni akarsz. Ez nem kibékülést jelent.
Will nézte, ahogy távolodik a kocsijával, és megrendítette, hogy az anyja végig
tisztában volt a rejtett félelmével, amit most már értelmezni is tudott. Bárhogy
gyűlölte is az apját, Will mindig attól félt, hogy ha egyszer találkozik vele,
mégiscsak a bűvöletébe kerül. Mert sebezhető, mert nélkülöznie kellett a
szeretetét, jóllehet születése pillanatától fogva itt volt neki az a másik férfi, aki
őszintén szerette, aki törődött vele, aki pótolta az apja hiányát: John Caldwell, a
jezsuita pap.
Mi más, ha nem az apja hiánya volt az oka, hogy mindent elolvasott TD Hallról?
Egyetlen szót sem mulasztott el, egyetlen mérkőzését nem mulasztotta el így
vagy úgy megnézni. Közben azzal győzködte magát, azért teszi, mert tudni
akarja, mennyire hasonlít rá, mit ismer fel magában az apjából. Már kora
gyerekkorában elhatározta, hogy nem akar olyan lenni, mint Trey Don Hall, és
amennyire meg tudta ítélni, nem is hasonlított rá semmiben. Az anyja vele
született barátságos, nyugodt és kötelességtudó természetét örökölte. Nem volt
szoknyavadász, nem gyűjtötte a kóbor numerákat.
De mégis, mindent tudni akart az apjáról, „együtt” akart lenni vele, ha csak a
róla megjelent írások szövegében, vagy amikor a tévé képernyőjén tűnt fel. Will
soha nem vallotta meg az anyjának, hogy egészen az iskola befejezéséig
állandóan várta, hogy csomagot vagy legalább karácsonyi vagy születésnapi
képeslapot kapjon, amivel az apja jelezte volna, tudja, hogy ő is ezen a bolygón
él.
De az akkor volt, most meg most van. A vágyódása már a m Megvetette Trey
Don Hallt. És ha most azért jön, hogy beédesgesse magát az életükbe, miután
csúnyán elárulta őket, akkor a fia majd gondoskodik róla, hogy keservesen
csalódjon.
 Negyvenötödik fejezet


John harmadjára nyitotta meg az ablakot közte és a bűnbánatot gyakorlók

között.
- Oldozz fel, atyám, mert vétkeztem.
- Mit követtél el, fiam?
- Az apámról van szó. Se nem tisztelem, se nem becsülöm őt. Az apám hazudik,
szerencsejátékokra költi a pénzét, csalja az anyámat, és soha nem tartja meg a
szavát. Akkor sem lehet hinni neki, ha alszik. Kövér, füstöl, mint egy
gyárkémény, és iszik. Egy fikarcnyit se törődik velem.
- Szereted őt?
- Igen, épp ez a baj. Szeretem, pedig nem akarom szeretni. Tudom, bűn gyűlölni
valakit, különösen, ha az ember apja az, de sokkal könnyebb lenne az életem, és
nem fájna annyira az egész, ha gyűlölném őt, és dühös is vagyok magamra,
amiért nem tudom gyűlölni.
- Nem szabad haragudnod magadra. Nincs annál nagyobb szeretet, mint amit te
érzel. Szeretsz valakit, aki érdemtelen rá. Ez a kereszt, amit most viselsz,
megpróbáltatás, de ha az ember híven viseli, akkor szárnyakká válik, és a
mennybe röpíti.
- Atyám, az emberek változhatnak?
- Miben?
- A génjeinkben, amelyekkel születünk?
- A génjeinkben nem, de a viselkedésünket meg tudjuk változtatni.
Hatalmunkban áll eldönteni, hogyan cselekszünk, mert minden ember szabad
akarattal születik. Isten segedelmével mi, emberek eldönthetjük, hogy nem
engedelmeskedünk a rosszabbik énünknek. Az önfejűség bennünk él, mint az
alkoholistában az ivásra való hajlam. A saját természetünk elleni küzdelem vég
nélkül való, de megnyerhető.

- Oldozz fel, atyám, vétkeztem.

- Ahogy mi valamennyien, barátom.
 Negyvenhatodik fejezet


Trey lefékezte a bérelt BMW-t, amikor ráfordult a Kersey-be vezető, 41-es útra.
A gépe a tervezettnél korábban landolt Amarillóban. Csomagja nem volt, sorba
sem kellett állnia az autókölcsönzőnél, így bőven maradt ideje a tizenegy órás
találkozóig Tysonékkal. A mamut energiatermelő szélturbinákat leszámítva,
amelyek mint gigantikus albatroszszárnyak feszültek az égnek, a tavaszi préri
ugyanolyan volt, amilyennek emlékezett rá. Egy időre lehúzta az ablakot, hogy
beleszagoljon a friss levegőbe, de mert még csípős volt az idő, hamar fel is
húzta. Nem volt szabad megfáznia.
Egy mérföldnyiről meglátta a kersey-i víztornyot, és eszébe jutott, hányszor
mászták meg a toldott-foldott tákolmányt. Túlságosan is tisztelték a helyet,
amelyen csúfos, ámde büszke felirat hirdette, hogy ez itt Kersey városa, meg
féltek is Tyson serifftől, ezért nem mertek semmi kézzelfogható nyomát hagyni
annak, hogy ott jártak. Ám mégis megmászták a lépcsőket fel egészen a
körbefutó párkányig, majd tovább a hetedik emeletig, ahol végül elvégezték a
rítust, amiért jöttek: felkötözték Cathy egyik sálját a rácsra. Ott lengedezett a
szélben sokáig, majd egy nap eltűnt.
Ahogy sok minden más is, ami elillant a szelek szárnyán, gondolta magában
Trey.
A városba érve új üzleteket is látott - fodrászat, régiségbolt, számítógépes
játékok boltja -, de a régi autószerelő műhely, az élelmiszeráruház és a
drótkerítéssel elzárt, rozsdás roncstemető is megvolt még. Szülővárosát első
pillantásra semmi nem különböztette meg a préri más kisvárosaitól, kivéve az
ütött-kopott, megfakult üdvözlőtáblát: „Isten hozta Kersey-ben, a Hiúzok csa-
patának városában, akik 1985-ben megnyerték az országos bajnokságot.” A
tábla rég letűnt időket idézett, mint egy bedeszkázott szálloda egy
kísértetvárosban.
A Peaceful Haven temető kapujához érve Trey besétált Harvey nagybátyja
sírjához. Ahogy sejtette, a nagynénjét, Mabelt mellé temették. Két egyforma
sírkő, márványba vésett, egymás felé nyúló kezek. Mabel néni sosem jutott túl
Harvey bácsi halálán, de Trey erre csak nagyon későn jött rá, túl későn ahhoz,
hogy a vigasza lehetett volna. Trey csak pár hónapig lehetett a nagybátyjával,
mégis jól emlékezett rá, és arra is, hogy milyen nehéz volt kettejüket
házaspárnak látni. Mabel néni apró, törékeny nő volt, Harvey bácsi viszont
robosztus, energikus, szenvedélyes vadász - mókás volt együtt látni őket. De hát
mit is tudott ő akkoriban?
Még a repülőtéren vett egy vidám, tavaszi csokrot - szegfűk, szarkalábak,
százszorszépek és letette a nagynénje sírjára. A torkát a sírás fojtogatta; gyűlölte
ezt az érzést.
- Sajnálom, Mabel néni - suttogta. - Már korábban is el akartam jönni, de nem
volt hozzá bátorságom. Most, hogy már odafent vagy az égben, és mindent tudsz
rólam, azt remélem, hogy megbocsátasz.
Végignézve a közeli sírokon, ismerős neveket látott, olyanokét, akik azóta
haltak meg, hogy nem járt itthon. Az iskolabusz sofőrje, akinek sok borsot tört
az orra alá, bár nem érdemelte meg, egy asszony, aki a menzán dolgozott, és
mindig dupla adag tört krumplit rakott a tányérjára. Trey arra gondolt, bár
figyelmesebb lett volna hozzá. Cathy baptista lelkésze, ez az ájtatos szentfazék,
aki elvette Cathy továbbtanulási lehetőségét, amikor megtudta, hogy terhes,
szintén alulról szagolja már az ibolyát. Trey Miss Whitby és Emma Benson
sírját kereste a szemével, de egyiket sem látta, és már ideje volt menni. Mielőtt
elindult, még belerúgott a baptista lelkész sírján lévő tövisbokorba.
Az iskola futballpályája a városnak ebben a felében volt. Trey odahajtott a
megjavított úton az építmény bejárathoz, ahol élete legboldogabb éveit töltötte.
Már digitális tábla állt a régi fa eredményjelző helyén. Most kellemes vakációt
kívántak rajta a diákoknak és tanároknak, míg a kevésbé szerencséseket arról
tájékoztatták, hogy a korrepetálás egy hét múlva kezdődik. Csak néhány autó
állt a megnagyobbított parkolóban, könnyűszerrel talált helyet magának.
Kiszállt. A drága BMW ajtajának csapódása megzavarta a csöndet. Az iskolát
valamelyest modernizálták, mégis, az érzés ugyanaz maradt. A szemét lehunyva
újra kisfiú volt, aki busszal érkezett, majd később, már tini korukban a
Mustanggal vagy John öreg furgonjával, benne Cathyvel. Az elválaszthatatlan
trió, ahogy akkor nevezték őket.
Trey odament a kerítéshez, ami a futó- és futballpályát övezte. Azt gondolta,
hogy a kapu zárva lesz, de odabentről hangokat hallott, és feltételezte, hogy
néhányan ott lehetnek a pályán. Nem tévedett, és a kapu is nyitva volt. Belépett.
A pálya távolabbi végében három srác rövidnadrágban és pólóban bemelegítő
gyakorlatokat és karkörzést végzett. Trey ajtónyitódást hallott, és nem sokkal
utána egy, az iskola színeit viselő, baseballsapkás férfi jelent meg, síppal a
nyakában. Nyilván az egyik edző.
- Segíthetek? - kérdezte.
- Nem, köszönöm - mondta Trey. - Ide jártam iskolába, és gondoltam,
megnézem, mi változott. Nem bánja, ha körülnézek? - Középkorú férfi volt,
mégis jóval fiatalabb, semhogy edző lehetett volna itt Trey idejében.
- Csak menjen nyugodtan. Örülök, hogy benézett. - A férfi alaposabban
megnézte magának a látogatót, és hirtelen felismerés gyúlt a szemében. -
Maga... TD Hall, igaz?
- Igen.
- Szentséges ég! - A férfi a kezét nyújtotta. - Tony Willis. Futóedző.
Megtiszteltetés, hogy megismerhetem. Magáról kellett volna elnevezni ezt az
iskolát azok után, hogy annyi dicsőséget szerzett neki. Először jár itt azóta, hogy
elment?
Trey bólogatva azt mondta:
- Sajnos igen. Van itt még valaki a régiek közül?
- Bobby Tucker. Most ő a fociedző és igazgató.
- Nem nagyon emlékszem rá. Turner mester helyét vette át?
- Előtte többen is voltak. Turner már csak öt évig edzősködött azután, hogy a
maguk évfolyama végzett. Amikor a lánya váratlanul meghalt, már a foci sem
érdekelte, és semmi más sem. - A férfi zavartan pillantott Treyre. - Lehet...
hogy újat mondok?
Trey megrázta a fejét.
- A nagynéném megírta. Valami fertőzés vitte el Tarát, ugye?
- Egén. Szomorú történet. Nem sokra rá a felesége is meghalt. Ron meg
italozásra adta a fejét, úgy él, mint egy remete, de lefogadom, nagyon megörül
majd, ha újra láthatja a legtehetségesebb tanítványát.
- John Caldwellt nem számítva.
- Hát, igen, John atyát. O is nagyszerű játékos volt, kiderül a régi filmekből.
Igazi tehetséget vesztett a foci, amikor papnak állt, legalábbis ezt beszélik
errefelé.
- Igazat beszélnek. - Trey elővette a zsebéből a slusszkulcsot.
Willis edző zavartan nézett rá.
- Hát nem néz körül?
- Sajnos most már nem maradt rá idő. Örülök, hogy találkoztunk.
- Egy pillanat! - A férfi látható izgalommal közelebb lépett. - Hol szállt meg?
Nem találkozhatnánk valahol egy sörre...?
- A Harbison-házban, Johnnál, de csak ma éjszakára maradok. Legközelebb
bepótoljuk.
Trey magára hagyta a döbbent férfit; már elmúlt a nosztalgiázhatnékja.
Felkavarta, amit Turnerről hallott. Indokolatlan düh fogta el, amiért Tara felnőtt
nővé érett, majd váratlanul meghalt. Laura - Rhinelander doktornő -
figyelmeztette, hogy ezek a dührohamok veszélyesek lehetnek. „Fő a
nyugalom!” - intette. De mi a fenének kellett annak a ringyónak még azzal is
keserítenie a szülei életét, hogy meghal, amikor már az életével is rengeteg bajt
hozott a fejükre? Trey mindent megadott volna érte, ha tisztázhatná magát az
edzője előtt, ha elmondhatná neki, miért hagyta el Cathyt. Turner bizonyára egy
rakás szarnak tartja, pedig ha tudná az igazat, másképp vélekedne róla.
A következő találkozás még nyomasztóbb lesz, de legalább a helyükre kerülnek
a dolgok. De még nem ment be, csak elhajtott a Bennie’s mellett, hátha a
kirakaton át megpillanthatja Cathy szőke haját. John bizonyára elmondta már
neki, hogy a városba jön. Vajon arra számít, hogy bármelyik pillanatban
besétálhat? Trey szíve hevesebben vert, a szája kiszáradt a gondolatra. Amikor
Laura megmondta neki, hogy haldoklik, az első, kétségbeesett gondolata az volt,
hogy hazamenekül Cathy karjaiba az utolsó hónapokra, beköltözik a régi
szobájába, Mabel néni házába, és lelki támogatást kap élete egyetlen igaz
barátjától.
Ám a prognózis okozta első sokk után kinevette magát ezért az arcátlan
arroganciáért. Azok után, amit elkövetett ellenük, hogy is remélhette, hogy
Cathy és John tárt karokkal fogadják?
Úgy döntött, más módot kell találnia arra, hogy megkönnyebbült szívvel
távozzon abba a másik világba, tisztára kell mosnia a lelkiismeretét, fel kell
fednie az igazságot, aminek elhallgatásával megkeserítette két ember életét, és
megfosztotta a két legjobb barátját attól, hogy szerető szülők lehessenek. Sértett
hiúságból, mert megcsalatva érezte magát, az egója és a büszkesége nem
engedte, hogy szóljon; szabadon engedte hát a démonait, akik aztán
elpusztították a lelkét. A halál közelségében olyan színben látott mindent, ahogy
korábban sosem. Most azért jött, hogy elmondja az igazat, és hogy talán
jóvátegyen valamit abból a pusztításból, ami az ő lelkén szárad. Úgy fog távozni
az élők sorából, hogy gyűlölni fogja az a két ember, akiket szeretett, és akik
szerették őt, de nem akart ennek az árulásnak a terhével meghalni.
Befordult a főutcába, és kíváncsi volt, felismerik-e. Elég, ha Willis edző
egyetlen embernek elmondta, hogy BMW-vel érkezett - itt, a városban mindig
futótűzként terjedtek a hírek.
Egy hatalmas Lincoln állta el az utat, arra várt, hogy egy furgon kitolasson a
Bennie’s parkolójából. Treynek így alkalma nyílt alaposan megnézni magának
az átalakított portálokat, a kék kockás napellenzőket, a viruló virágládákat, a
sárgára festett be járatot. Feszülten várta a pillanatot, hogy megpillantja Cathyt ;i
patyolattiszta üvegtáblák mögött, de csak Bebe Baldwin sötéi haját látta a
placcon. Újból megrohanták az emlékek, amikor Cathy, John és Bebe meg ő
vidáman ették itt a zsíros hamburgerei két sült krumplival, és a torkukat kólával
öblítették le. Végül a Lincoln elindult, szabaddá vált az út, és Trey abban a
pillanatban meglátta Cathyt. Egy fehér Lexusban, a kereszteződésnél állt.
Trey pislogni sem mert, nehogy egy pillanatot is elszalasszon a látványból, ami
úgy jelent meg előtte, mint fénykép az előhívó folyadékban. Cathy nem vette
észre őt. Trey tisztán látta a finom ráncokat a homlokán, ami azt jelezte, hogy
nagyon gondolkodik valamin, miközben arra vár, hogy váltson a lámpa. Treynek
fogalma sem volt róla, mit tenne, ha Cathy hirtelen felnézne, és egyenesen
ráemelné kék szemét. Trey mögött a sofőr sürgetően dudált egyet, mire Trey
rálépett a gázra, de aztán látta, hogy a lámpa még nem váltott zöldre, így
leblokkolt a kereszteződésben, pár méterre attól a helytől, ahol a Lexus
várakozott.
Pillanatokkal később Cathy, még mindig a gondolataiba merülve, elhajtott
előtte. A napfény megcsillant rövid, szőke haján, a jól ismert vonásokon. Trey a
kocsi ülésébe szegezve csak nézte, ahogy nemsokára befordult a vendéglő
hátuljához, ahol valaha kóbor kutyák szimatoltak ételmaradék után kutatva.
Mielőtt még a mögötte lévő autós újra rádudált volna, Trey kísértést érzett arra,
hogy a nő után menjen. Arra gondolt, talán mégis van esély, hogy a hátralévő
kevés időre Cathy visszafogadja, és akkor a titok sírba száll vele, de most úgy
érezte, nem teheti ezt meg Cathyvel, nem engedheti, hogy újra szeresse,
miközben ő újra el fogja hagyni. Gázt adott, és lemondott az utolsó esélyről,
hogy szemtől szembe találkozzon az egyetlen asszonnyal, akit valaha is
szeretett.
 Negyvenhetedik fejezet


Deke Tyson óvatosan ereszkedett le Mabel Church verandáján a hintára, mielőtt

teljes súlyával ránehezedett volna. Elég erősnek bizonyult, így hátradőlve várta,
hogy megérkezzen Trey Don Hall. A felesége, Paula közben még egyszer
körbejárta a házat, mielőtt végleg döntenének. Paula ragaszkodott hozzá, hogy
korábban érkezzenek, és még egyszer körbenézzenek, mielőtt megjön a
tulajdonos, és figyeli minden lépésüket. Deke egy percig sem gondolta, hogy a
tulajdonos ezt fogja tenni. Trey Don Hall ügyvédjével tárgyalva az a benyomása
támadt, hogy Treyt egyáltalán nem érdekli, megveszik-e a házat, vagy sem. Az
ügyvéd mondott egy árat, és Paula meg Deke vele tárgyalták meg a részleteket
is, a megtekintést, a szükséges felújításokat, a papírmunkát.
Igy aztán Deke-et nagyon meglepte és furcsamód meg is hatotta azok után, hogy
Trey azóta nem járt itthon, hogy befejezte az iskolát, hogy egyszer csak írt neki,
és tudatta, hogy iderepül, hogy véglegesen megállapodjanak.
Deke a nagy pocakján nyugtatta a kezét, TD Hall így még nem láthatta. 1986-
ban, amikor Trey és Melissa elballagtak, Deke hasa még feszes és lapos volt, és
nem festett rosszul az uniformisban, amit Paula mindig élére vasalt. De
mostanra az izmai megereszkedtek, megnyúltak, zsír rakódott köréjük, és Paula
kerek hátsója is egybegömbölyödött a hasával. Az öregkor nem más, mint
megaláztatás. Deke azon morfondírozott, vajon mennyit változott TD Hall azóta,
hogy utoljára látta a tévében. Mikor is, tizenegynéhány évvel ezelőtt? Melissa és
a barátnői csak Szív tiprónak hívták, de csak azért, mert megcsalatva érezték
magukat, amiért Trey Cathy Bensont választotta. Ki gondolta volna akkor, hogy
úgy fogja magára hagyni, ahogy? A jelek szerint egyetlen kapcsolata sem
működött, és gyereke sincs. Vajon megbánta, amit Cathyvel meg azzal a
nagyszerű fiúval tett, akit közösen nevelhettek volna?
Deke kinyújtóztatta a lábait, és a szemére húzta a kalapját, hogy szundikáljon
egyet a tavaszi napsütésben, ám ekkor meghallotta, hogy egy autó közeledik.
Azt a mindenségit! A kölyök pontosan érkezik. Deke valamiért arra számított,
hogy késni fog. Nyomban ráismert a híres, ámde idősebb és soványabb arcra, és
elébe ment, miközben most is ugyanazt az izgatottságot érezte, amit akkor,
amikor gyerekként, majd egyetemistaként, végül profi játékosként a pályán látta.
Lehet, hogy Trey mint ember lószart sem ér, de piszok jó irányító volt.
- Helló, TD! - köszöntötte Deke. - Üdv a szülővárosodban.
- Ezt én is mondhatnám, seriff - felelte Trey, és kezet rázott Tysonnal. -
Amarillóban már nem is jó?
- A békés aranykorra már nem. Túl nagy és zajos lett. És Melissa itt lakik a
férjével és az unokánkkal.
- Melissa?
- A lányunk. Osztálytársak voltatok. Egyszerre végeztetek.
- Hát persze. - Trey a homlokához kapott. - Egy pillanatra nem emlékeztem.
- És már nem vagyok seriff - mondta az idősebb férfi -, csupán Deke Tyson.
- Hát akkor, csupán Deke Tyson, talán menjünk be, és egyezzünk meg.
Még mindig olyan okostojás, mint volt - gondolta Deke, és felvillant előtte egy
foghíjas, önelégült vigyor, ám valami különös oknál fogva Trey gunyorossága
kedvesebbé tette a kisfiú emlékét.
- Csak utánad - mondta, és maga elé engedte.
Kíváncsi volt, hogyan reagál Trey, ha belép a házba, ahová már huszonkét éve
nem tette be a lábát. A bekeretezett fényképek, a nagynénje kézzel hímzett
párnái, a kincsei, amiket annyira szeretett, csak jelentenek valamit a fiú számára,
aki itt nevelkedett. Deke megállt a küszöbön, hogy időt hagyjon neki az
emlékezésre, hogy a kísértetek megrohanják a rég elvesztett fiút, és egy
pillanatra úgy látta, hogy ezek a kísértetek elő is jöttek. Trey megtorpant a
nappaliban, a teste megfeszült, mintha múltbéli hangokat hallana.
- Kisebb, mint emlékeztem - mondta.
- Mint minden, amit gyerekkorunk óta nem láttunk - jegyezte Deke csöndesen,
majd hallva, hogy Paula hívja a ház távolabbi végéből, azt mondta: - Elnézést,
de megyek, és megkeresem a feleségemet. O is itt van valahol.
- Ha gondolják, bármit megtarthatnak innen - mondta Trey váratlanul, és
körbemutatott a szobán. - Én semminek sem fogom hasznát venni.
- O? - lepődött meg Deke udvariasan, és a volt rendőr figyelmét nem kerülte el
a jövő idő használata a jelen helyett. - Ez azt jelenti, hogy más helyre költözöl
San Diegóban?
- Úgy van. Oda nem vihetek sok mindent magammal.
- Ez úgy hangzik, mintha kisebbe készülnél.
- Hát, így is lehet fogalmazni.
- Nos, mindenesetre nagyon kedves tőled, hogy felajánlottad - mondta Deke.
Körülnézett, és szomorúan gondolt arra, hogy a fiatalabb férfi számára semmi
sem érték, ami a korábbi életéhez tartozott. - Sok finom darab van itt, és még
végig sem jártuk a házat. Talán mégiscsak akad valami, amit szívesen megtarta-
nál.
- Nem, semmit - rázta meg a fejét Trey és csak szívességet tesznek vele, ha
megtartják, és nem kell foglalkoznom vele. És ami nem kell, azt nyugodtan
adják vagy ajándékozzák el.
Paula jelent meg az ajtóban, olyan kifejezéssel az arcán, amit Deke nagyon jól
ismert. Ki nem állhatta a durva focit, semmire sem tartotta a rossz modorú,
erkölcstelen profi játékosokat, akik csillagászati összegeket keresnek, miközben
a lánya, aki tanár nő, csak szerény fizetést kap. Paula nagyon haragudott Treyre,
amiért olyan csúnyán elbánt Cathyvel. Az asszony olyan undorral nézett rá,
mintha légy került volna a levesébe.
- Na és a padlás? - kérdezte fagyosan. - A fiúk holmijai általában oda
kerülnek, ha elmennek otthonról. Gondolom, Mabel a te holmijaidat is oda vitte
fel. Talán ott akad valami, amit mégiscsak szívesen magaddal vinnél.
Trey felöltötte ördögi mosolyát. Láthatóan remekül szórakozott a rideg
fogadtatáson.
- Szép napot, Mrs. Tyson! Örülök, hogy újra találkozunk. Nem, nincs ott semmi
olyasmi, ami eszembe jutna. Emlékeim szerint odafent a padláson nincs más,
mint a nagybátyám kitömött trófeái. Gondolom, mostanra már megértek a
szemétre dobásra.
- Ahogy gondolod. - Paula egy elbocsátó kézlegyintéssel véget vetett a
beszélgetésnek. - De épp az előbb azt mondtad, hogy ami nem kell, azt
kidobhatjuk vagy eladhatjuk. Aztán nehogy meggondold magad, és egy év
múltán olyasmit keress rajtunk, ami már nincs meg.
- Biztosíthatom, hogy erre nem fog sor kerülni - mondta Trey.
- Tyson seriff, talán kimehetnénk a verandára, és véglegesíthetnénk az üzletet.
Hamarabb végeztek, mintha megittak volna egy csésze kávét. Deke átadta a
csekket, Trey pedig átadta a papírokat. Az izmok megfeszültek Trey arcán, és
Deke örült, hogy legalább ennyi jelét adta annak, hogy sajnálja, amiért túladott a
házon.
- Visszamégy San Diegóba, vagy maradsz még egy darabig?- kérdezte, amikor
Trey becsúsztatta a csekket a zsebébe.
- Úgy tervezem, hogy holnap reggel már visszautazom, miután néhány dolgot
itt elrendeztem. John Caldwell vendége leszek a Harbison-házban.
- Az jó - mondta Deke azon tűnődve, vajon Cathy Benson és a fia is
beletartozik-e az elrendezendő dolgokba. - A srácok nagyon fognak örülni. Még
soha életükben nem találkoztak igazi, hús-vér szupersztárral.
Trey tréfásan beleöklözött a levegőbe.
- Téved, seriff. Azok a gyerekek túl fiatalok ahhoz, hogy tudják, ki vagyok. -
Kezet nyújtott. - Remélem, maga és Mrs. Tyson jól fogják érezni magukat a
házban. Örülök, hogy maguk költöznek ide. A nagynéném is örülne.
- Remélem, meggondolod magad, és visszajössz még körülnézni, fiam.
Gondolom, az iskolai trófeáid is még mind ott vannak a szobádban...
- Az már történelem - mondta Trey. - Oda, ahová megyek, amúgy sem
vihetem őket magammal. Viszlát, seriff! Örülök, hogy jó embert ismerhettem
magában.
Deke zsebre dugott kézzel, a kalapját előretolva nézte, ahogy Trey, valami
furcsa szomorúsággal, lemegy a lépcsőn. Trey Don Hall egy nagyon
megkeseredett ember benyomását keltette. Nem volt irigylésre méltó helyzetben.
A karrierjének vége, a pénze elúszott, otthon nem várja szerető feleség, se
gyerek, aki unokákkal ajándékozhatná meg. Unokát még a fiútól sem remélhet,
akit Cathyre hagyott, hogy felnevelje. Will Benson a pletykák szerint nem akarta
Trey Don Hallt továbbörökíteni, és Deke ezt különösen tragikusnak találta,
hiszen Will nagyszerű fiatalember.
De úgy látszik, Trey ugyanúgy, ahogy a nagynénje kincseit, más értéket sem
akar magának megtartani. Deke sóhajtva bement a házba, hogy felkísérje Paulát
a padlásra. Ez volt a háznak az a része, aminek a feltérképezését korábban a
vejükre bízták, hiszen ő építési vállalkozó volt. Paula ragaszkodott hozzá, hogy
a férje felmenjen vele, arra az esetre, ha pókok vagy egyéb betolakodók vették
volna át az uralmat Mabel távozása után. Szerencsére egy körte világított
odafent, így nem kellett Deke zseblámpájának fényére hagyatkozniuk.
Nem sok kellett hozzá, hogy ne vegye észre. Úgy volt, ahogy Trey Hall mondta,
idefent tárolta a nagynénje a néhai férje kitömött vadásztrófeáit, ott árválkodtak
egy kupacban, elfeledetten, porlepetten. Deke odavilágított az üvegszemű
egykori teremtményekre, és már ment volna tovább, de a következő pillanatban
visszafordult.
- Mi az? - kérdezte a felesége, amikor a férje felhorkant, és hátralépett.
Deke anélkül, hogy válaszolt volna, odament a kitömött állatokhoz, és kihúzott a
halomból egy hatalmas hiúzt, ami épp ugrani készült. A szemei vadul villogtak,
a fogát vicsorította. Az egyetlen gond az volt ezzel a fenyegető pózzal, hogy az
egyik mellső lába hiányzott.
 Negyvennyolcadik fejezet


John a dolgozószobája ablakából figyelte, ahogy a szürke BMW lassan

megfordul a kapunál, majd felhajt a házig. Flancosabb autóra, mondjuk, egy
vörös Corvette-re számított, amint a kavicsokat felverve beviharzik, és
nyomában a kövek mellett ott repkednek az olasz jázminfáról lehulló
virágszirmok, meg arra, hogy Trey késve érkezik majd az ebédre, amit Betty
készített. A gyerekkori emlékek alapján ez a kép jelent meg benne valamikori
legjobb barátjáról.
Összerándult a gyomra. Vajon Jézus is valami hasonlót érezhetett, amikor Júdás
azon a reggelen megjelent a kertben, hogy elárulja őt?
Figyelte, ahogy a kocsi leparkol a vendégeknek fenntartott helyen, kinyílik az
ajtó, és kiszáll az a férfi, akit valaha a testvérének gondolt. De ugyanaz a TD
Hall volt, egy kicsit idősebb, a haja kissé megritkult a feje tetején, és az öltözéke
klasszisokkal finomabb, mint amikben Mabel néni járatta. De még mindig
ugyanúgy igazgatta meg a nadrágját, és ugyanazzal a rátarti fejmozdulattal
nézett körül. És bár Johnnak az volt az első gondolata, hogy most kúszott be a
kígyó az édenbe, mégsem tudta elfojtani az örömét, hogy viszontlátja. A
történtek ellenére jó volt újra látni Treyt.
Kilépett a verandára, még mielőtt Trey fellépett volna a lépcsőre. Mindketten
megálltak, egymásra bámultak, elnevették magukat, majd egymás nyakába
borultak, mint amikor valamelyik nehezen kivívott győzelmüket ünnepelték.
- Helló, Tigris! - mondta Trey érzelmektől fűtött hangon. - Hogy vagy,
öregfiú?
- Nem panaszkodhatok - felelte John rekedt hangon. Mindketten hátrébb
léptek, hogy szemügyre vegyék a másikat, a szemük könnyes volt, de egyikük
sem bánta.
- Soha nem is volt rá okod - mondta Trey, és a tekintetét végigfuttatta John
kockás szövetingén és farmerén. - Lám, lám! Se reverenda, se kereszt a
hazatérő bűnösnek?
- Mi haszna volna?
Trey elnevette magát.
- Remekül nézel ki, Tigris. Talán kicsit alultáplált vagy, de tán az igaz
lelkipásztorok mind így festenek. Gondolom, ezzel jeleztek, hogy
meggyőződésből csináljátok.
- Tőled pedig még mindig elájulnak a lányok. Mit szólnál egy sörhöz ebéd
előtt?
- Jólesne. Behozzam a cuccom?
- Ráér később. Én odafönt lakom. Felmegyünk. Ideiem nagy élet folyik. Most
nincs iskola. Biztos a tévét üvöltetik a srácok. Menj fel, én hozom a söröket a
konyhából.
Trey felment, és John, amikor belépett a szobába, egy 1985- ben a csapatról
készült fénykép előtt álldogálva találta.
- Jó kis csapat voltunk, mi? - jegyezte meg Trey mosolyogva.
- Hát, jó irányítónk volt.
- És nagyszerű szélső elfogónk. Te voltál a legjobb, John.
- Te nemkülönben.
Trey megvonta a vállát.
- Én csak focizni tudtam, semmi mást.
John szó nélkül odanyújtotta a sört.
- Poharakat is akartam hozni, de aztán eszembe jutott, hogy dobozból szereted
inni, vagy már nem így van?
- De, ez most is így van.
Leültek. John az íróasztalához, így hátulról érte a fény, Trey pedig egy
kényelmes karosszékbe. Hogy elakadt a beszélgetés, a hirtelen beállt csöndben
hallani lehetett a számítógép halk zúgását. John észrevette, hogy Trey iróniával
vegyes érdeklődéssel járatja körbe a tekintetét a szobán, a könyvespolcon
sorakozó könyveken, a kandallón, a távolabbi hálószobán, az erkélyen.
- Fura, hogy itt élsz - mondta Trey.
John belekortyolt a sörbe.
- Amikor hazajöttem, a papiakba költöztem, de aztán, amikor Harbisonék
felajánlották a házukat az egyházmegyének az árvák számára, és én lettem a
vezetője, akkor ideköltöztem. Tíz gyerek van itt nálunk, akik különben
árvaházban élnének. A plusz munka miatt, amivel jár, úgy gondoltam,
egyszerűbb, ha itt lakom.
- Nem egészen erre gondoltam.
- Tudom - mondta John halkan. - Csak gondoltam, jobb, ha tudod, miért
vagyunk itt. Miért jöttél vissza, Trey?
Trey az ajkához emelte a sört. Nagyot kortyolt belőle, némi hab ott maradt a
száján, letörölte, majd azt felelte:
- Már mondtam. Hogy kiürítsem Mabel néni házát.
- Ez minden?
- Ez a fürkésző, papi pillantás azt jelenti, hogy kételkedsz a szavaimban?
- Ne játszadozz, TD. John vagyok, emlékszel?
- Emlékszem. - Trey egy pillanatra lehunyta a szemét. Fáradtnak tűnt a hangja,
amikor újra megszólalt. - Emlékszem, hogy mindig is úgy olvastál a
gondolataimban, mint egy könyvben, még mielőtt kimondtam volna, már tudtad,
mire gondolok. Téged soha nem tudtalak átrázni, és ez nagy vigasz volt
számomra gyerekkoromban, tudni, hogy a legjobb barátom tökéletesen ismer
engem, szeret engem. És azt is mindig pontosan tudtad, hogy mikor akarok
hamis kártyákkal játszani, igaz, John? - Erőtlenül elvigyorodott, mielőtt a
szomorúság visszaült volna az arcára. -Jól van, hát halljad. Haldoklom, John. Es
nem mástól tudom, mint Cathy legjobb barátnőjétől, aki közben a te barátod is
lett, mint megtudtam. Dr. Laura Rhinelandertől. Agydaganatom van, negyedik
stádium. Laura körülbelül tizenegy hónapot jósolt nekem, amikor beszéltünk. A
felét már leéltem.
Sokáig kattogott a másodpercmutató John asztali óráján, míg a megdöbbentő hír
eljutott a tudatáig. Még hogy Trey haldoklik?
Az lehetetlen. Ez itt TD Hall, a szupersztár, a legyőzhetetlen, az
elpusztíthatatlan. És az isten szerelmére, még csak negyvenéves! Nem
haldokolhat. De mégis. A sötét karikák Trey szeme alati erről árulkodtak. John
arcizmai fájdalmasan megfeszültek, a szája kiszáradt.
- És azért jöttél haza, hogy ezt elmondd nekem?
- Gyónni jöttem haza.
- Nekem, a papnak?
- Nem, atyám. Neked, mint a barátomnak. És másoknak is. Meg kell
szabadulnom attól, ami a lelkemet nyomja, hogy békében halhassak meg.
Gondolom, tudod, miről beszélek.
John tudta. Az, amire Trey gondolt, most mint egy baljós kísértet, fenyegetően
kelt ki a sírjából. Megszólaltak a vészcsengők, és a percekkel előbb érzett gyászt
szánalom söpörte el. Nem volt alaptalan a rossz előérzete. Trey azért jött haza,
hogy az ő békéje árán nyerjen magának megnyugvást.
- Vicces, de mindig azt hittem, hogy te leszel az, aki elárul engem - mondta
Trey. - A pályám kezdetén féltem, hogy egyszer majd rád tör a bűntudat, és
kitálalsz, de aztán, amikor magadra öltötted a papi ruhát, már nem aggódtam.
John ridegen azt kérdezte:
- Miért nem?
Trey meglepődött, hogy John nem érti, mikor pedig annyira nyilvánvaló.
- Hát ezért itt. - Körbemutatott. - Mert most már neked is pont annyi
veszítenivalód van, mint nekem, ha nem hallgatsz.
- Igen, így van. De az még soha nem jutott eszedbe, hogy azért hallgattam, mert
megígértem neked?
Trey elvörösödött.
- Természetesen ez is eszembe jutott, de talán meg tudod bocsátani nekem azt,
ha nagyobb biztonságban éreztem magam azután, hogy esküt tettél. - Némi
zavart csönd után folytatta csak. - Áruld el nekem, John. Működik?
- Micsoda?
- A papság. Elhozta neked a békét, amire vágytál?
John elbizonytalanodott. Trey tekintetében nyoma sem volt gúnynak, sebzett
remény játszott benne. Kénytelen volt csalódást okozni neki.
- Voltak pillanatok, amikor igen - felelte.
- Ó, szóval csak néha. - Trey a sör után nyúlt. - Hát, hadd tüntessem el ezt a
kifejezést az arcodról, Tigris. Nem azért jöttem, hogy tönkretegyem a munkádat.
A Harbisonéknak teendő vallomásomba nem akarlak téged is belevenni. John
atya és amit csinál, biztonságban van. Most csak rólam, egyedül csak rólam van
szó. A bűntudatom a sajátom, és nem a tiéd. Harbisonék annyit fognak tudni,
hogy egyedül voltam itt azon a napon. Te ott maradtál Kersey-ben, mert rosszul
lettél. - Trey belekortyolt az italába, mintha kiszáradt volna a szája. A
kézfejével megtörölte nedves száját. - Attól nem kell tartanod, hogy Lou vagy
Betty Harbison a hatóságokhoz fordulnak. Miért akarnák a világ tudomására
hozni, milyen állapotban találták meg a fiukat? Megnyugvás lesz számukra, ha
tudják, hogy a fiuk nem a pokol tüzében ég. Azt hiszem, levágták a kötélről,
felöltöztették, és balesetnek rendezték el az egészet. Különben Tyson seriff nyo-
mozott volna.
Johnnak megkönnyebbülést kellett volna éreznie, hisz Harbisonék végre
megtudják az igazat a fiuk haláláról. Megszabadulhatnak a gyászuktól, békében
élhetik hátralévő éveiket anélkül, hogy tudnák, ő is érintett volt a történtekben,
anélkül, hogy elveszítenék a fogadott fiukat, de John már eleget élt ahhoz, hogy
tudja, ha egyszer valaminek a fele napvilágra került, akkor előbb- utóbb a másik
felével is ez történik.
- Mi a baj, John? Azt hittem, örülni fogsz, hogy a lelked megszabadul ettől a
tehertől.
- Ez csak fél teher, Trey. A másik fele az én lelkemen szárad.
- Te már bőséges kárpótlást fizettél érte.
- Nem szeretnék zavarni, atyám, de kész az ebéd. Felhozzam?
Trey meglepetten felpattant.
- Jó napot, Mrs. Harbison! Hogy vannak, ön és a férje?
Betty úgy nézett rá, mint aki erősen gondolkodik, kit is lát.
- Trey Hall vagyok, nem emlékszik?
- De, emlékszem. Maga szokott eljönni a tojásért és a zöldségért, amit a
nagynénje kért.
Az asszony hangja sokkal hűvösebb volt Treyénél.
- Igen, én - bólintott Trey. - Másra nem emlékszik?
- Nem, csak erre - mondta Betty, majd Johnhoz fordult. Atyám, hozhatom az
ebédet?
- Igen, köszönjük, Betty.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, John megmagyarázta.
- Cathy és Mrs. Harbison barátnők, és Betty imádja Willt. Min den évben a
születésnapjára megsüti a kedvenc süteményét.
- Engem pedig gyűlöl, amiért úgy gondolja, hogy cserben hagytam Cathyt.
- Miért, nem ezt tetted? - kérdezte John.
Trey visszament a karosszékhez, és leült, ezúttal azonban lassabban, és a
selyeminge alatt felsejlettek a bordái, emlékeztetve Johnt a barátja betegségére.
Trey, miután elhelyezkedett a székben, azt mondta:
- Láttam Cathyt nemrég, de csak pár percre. O nem vett észre engem. Egy
lámpánál várakozott az étterem közelében. A francba, John, remekül néz ki.
Szebb, mint valaha.
- Nagyszerűen átvészelt mindent. És a fia is.
- Will Benson? O a másik ok, amiért hazajöttem.
- O? A másik rossz, amit jóvá kell tenni így a vége felé?
- Én úgy mondanám inkább, hogy eloszlatni egy félreértést.
- Ezt meg hogy érted?
- Úgy, hogy az elmúlt huszon-egynéhány évben valamennyien, köztük Cathy és
te is abban a hitben éltetek, hogy Will az én fiam. De nem az.
- O, az isten szerelmére, Trey! - John megpördült a forgószékével, hogy ne is
lássa ezt az öntelt alakot. Fél lábbal a sírban még mindig képes konokul azt
állítani, hogy az a nagyszerű fiú, akire minden más apa büszke lenne, nem az
övé. - Ki másé lehetne?
- A tiéd - felelte Trey.
 Negyvenkilencedik fejezet


John visszapördült. Fájdalom hasított belé.

- Tessék?
- Jól hallottad. - Trey elővett egy orvosságosüveget, és kihalászott belőle két
pirulát. A szájába vette, majd leöblítette a sörrel. Sovány, csinos arcán fájdalom
látszott.
- Ez a tumor elvette az eszedet, Trey. Remélem, hogy ez az őrültség, ez a
hazugság, amit most mondtál, kettőnk között marad, és nem terjed el a városban.
- Nem hazugság, Tigris, nekem elhiheted.
- Hogy mondhatsz ilyen ostobaságot? A fiú pontosan úgy néz ki, mint te.
- Még mindig?
- Ugyanaz a testalkat, ugyanaz a haj és szemek.
- Nem, atyám, az a fiú terád hasonlít. Mindenki olyannak akarta látni, mint én,
mert mindenki tudta, hogy dugtam Cathyt. Azt látták, amit látni akartak, de
tévedtek. Csak nézz meg alaposabban engem és magadat, illetve az akkori
magunkat. - Trey állával a falra akasztott képre bökött, ahol ő meg John
középen ültek az első sorban. - Úgy nézünk ki rajta, mint két testvér. Ha
legközelebb együtt vagytok Willel, akkor majd nézd meg közelebbről a vonásait
anélkül, hogy engem akarnál látni bennük, és akkor majd meglátod saját
magadat. - A szájához emelte a sört.
- És természetesen egy DNS-vizsgálat is könnyedén igazolhatja, hogy igazat
mondok.
John merev léptekkel odament a fényképhez, és alaposan meg nézte magának.
Tény, hogy kiskorukban majd' mindenki azt mondta rájuk, hogy olyanok, mint a
testvérek, de mégiscsak az agytumor lehet az oka, hogy Trey képes azt állítani,
Willnek nem ő az apja. Senki másé nem lehet. Vagy már elfelejtette, hogy
visszasírta magát Cathyhez, esedezett, hogy a lány bocsásson meg neki? A
rákövetkező héten még sétálni sem jöttek elő.
- Miből gondolod, hogy a gyerek nem a tiéd? - kérdezte John.
- Abból, hogy steril vagyok - felelte Trey halkan. - Tizenhat éves korom óta.
Ha így képes lennék gyereket nemzeni, akkor azzal lepipálnám a te Szűz
Máriádat.
Johnnak leesett az álla. Hirtelen eszébe jutott, hogy Trey összeesett egy tavaszi
edzésen. Addigra egészen feldagadt az arca. Mabel néni elszörnyedt, amikor
megmérték a lázát. És már nyoma sem volt benne a hencegésnek, amikor két hét
„karantén” után visszament az iskolába.
- Úgy van - mondta Trey. - Látom, most már emlékszel. A mumpsz
megtámadta mind a két herémet. Akkorára duzzadtak, mint a citrom. Mabel néni
elvitt dr. Thomashoz. Jegelnem kellett az ágyékomat. Tizennyolc éves
koromban elvégeztettem az ondóvizsgálatot. Életképtelenek lettek a spermáim,
örökre, így hát beláthatod, hogy nem lehetek Will Benson apja.
- Na de... Kondomot használtál, és Cathy gyógyszert is szedett...
- A biztonság kedvéért kellettek, míg rászántam magam, hogy elvégeztessem a
vizsgálatokat. Aznap akartam megmondani Cathynek, amikor visszajöttünk a
nyári felkészítőről, de még mielőtt megtehettem volna, ő dobta be a bombát,
hogy terhes. Úgy gondoltam, csak tőled eshetett teherbe.
John egy csalóka pillanatig olyan távolságtartással hallgatta Trey gyónását,
ahogy a gyóntatófülkében szokta. A köztük lévő rács nem engedte, hogy
azonosuljon a hallottakkal, és így bölcs tanácsokat adhatott. Most is úgy
hallgatta Treyt, mintha ez a reveláció mást érintene, nem őt. Lehetetlen, hogy ő
ejtette teherbe Cathyt. Hisz alig ért hozzá...
O, irgalmas Szűzanyám...
- El tudom képzelni, mit érzel most, John, bizonyára valami hasonlót, mint amit
én éreztem, amikor megtudtam, hogy az a srác, akit testvéremként, saját
magamnál is jobban szerettem, megdugta a barátnőmet a hátam mögött. Egész
idő alatt csodálkoztam, hogy te és Cathy miért nem gyanakodtatok, hogy a tiétek
is lehet. Gondolom, akkor történhetett, amikor szakítottam Cathyvel, amikor
először jöttünk vissza Miamiból. Tagadod?
Johnnak minden vére a fejébe szaladt, szinte megvakult belé. Alig kapott
levegőt.
- Cathy és én... egy délután közel kerültünk ahhoz, amivel most vádolsz engem
- mondta, mire Trey tekintete elfelhősödött. - Teljesen maga alatt volt, amiért
elhagytad, azt sem tudta, mit csinál. Eljött hozzám, hogy megvigasztaljam.
Ittunk, nagyon sokat ittunk, de semmi sem történt. Cathy nyomban utána elaludt.
Nem is emlékezhet rá.
- Nem emlékezhet? Mire?
- Hogy hajszál híján visszaéltem a helyzetével. De nem tettem meg, TD... Én...
nem hatoltam belé.
- Kondom volt rajtad?
- Nem, én... olyan gyorsan történt az egész...
- Volt rajta bugyi?
- Nem.
- Akkor meg miért nem csináltad végig?
- Mert... - John soha nem tudta elfelejteni Cathy álomittas, elégedett
nyögdécselését. - Azért, mert a nevedet mondta, TD. Azt hitte, te vagy az. Én
pedig azonnal abbahagytam, amit elkezdtem... Ezért nem tudom elképzelni,
hogy teherbe eshetett tőlem.
Trey megragadta a szék karfáját, kihúzta magát, és úgy nézett Johnra, mintha
egy pillanatra meglátta volna a menny vagy a pokol kapuját.
- Micsoda? Cathy az én nevemet mondta? Azt hitte, velem van?
- Igen. A tiédet. Teljesen ki volt ütve, nem tudott magáról. És szeretett téged,
TD, csak téged. Cathy tudatosan sosem lett volna képes bárki mással lefeküdni.
Hogy hihetted, hogy igen?
Trey hátrahanyatlott a székben, az arca hamuszürke volt a rettenetes
felismeréstől és a fájdalomtól.
- Catherine Anne... Catherine Anne - nyögte csukott szemmel. - Édes istenem,
John, ha tudtam volna...
- Tudhattad volna, ha nem rohansz el.
- Képtelen voltam... itt maradni, Tigris. Akkor képtelen voltam. - Trey
felemelte a fejét, a szemei elgyötörtén, lázasan csillogtak. - Soha nem
gondolkodtál el azon, hogy miért vadultam úgy meg, amikor először voltunk
Miamiban? Hogy miért csináltam ezt Cathyvel?
- Te is tudod, hogy sokat gondolkodtam rajta.
- Egy nappal azelőtt tudtam meg, hogy steril vagyok, hogy elutaztunk. Képtelen
voltam elmondani Cathynek, egész egyszerűen képtelen voltam rá. Mert tudtam,
hogy hajlandó lenne ennek ellenére velem maradni, ezért úgy gondoltam, itt a
legjobb alkalom, hogy véget vessek a kapcsolatunknak. Úgy gondoltam, jobb,
ha azt hiszi, hűtlen voltam hozzá, mintha megtudja, hogy nem vagyok képes
gyerekkel megajándékozni... Azt hittem, így könnyebben túljut rajtam.
John megrázta a fejét.
- Te jó ég, TD... - Trey szavai, mint valami üvegburán keresztül jutottak csak el
hozzá. Még hogy ő... ő Will apja? Bár igaz lenne, de nem, ez lehetetlen...
Képtelenség.
- Tudod jól, hogy én sosem voltam az az ember, aki a szabályok szerint játszik,
Tigris. Pontosan tudod, hogy én sohasem az egyenes úton jártam.
- De ezúttal tévedsz, TD. Nem lehetek Will apja. Alig értem Cathyhez.
- Mégis megtermékenyítetted, Tigris. Te meg Bebe védekeztetek, de te akkor
mégiscsak egy ereje teljében lévő tizennyolc éves srác voltál. És nem tudtad,
hogy nem kell ahhoz feltétlenül behatolnod, hogy teherbe ejtsd Cathyt. Akkor
nem szedte a gyógyszert, elég volt, ha a spermád a bőréhez ért...
- De nem ejakuláltam!
Trey felemelte a hangját.
- Nem is kellett. Elég volt a nedvedzés. A legtöbb férfi nem képes kontrollálni,
még csak észre sem veszi, amikor elindul. Ezért nem biztonságos a megszakított
közösülés, amit ti, katolikusok olyan előszeretettel ajánlgattok a
születésszabályozásra. Hát ezért gondoltam, hogy előbb-utóbb magadtól is
rájössz, hogy csak te lehetsz a gyerek apja.
Honnan tudsz ennyi mindent erről a témáról? - kérdezte John.
Trey szája kesernyés mosolyra görbült.
Elhiheted, mindent áttanulmányoztam, amit a spermákról valaha írtak. - Aztán
csak nézte John döbbent arcát. - Te vagy Will apja, John.
John hirtelen maga előtt látta Will Bensont, és most először hangsúlyozottan
megjelentek azok a halvány vonások, amiket se Cathy, se ő soha nem vettek
észre. A ferde jobb szemöldök, a kissé csapottabb bal váll, valami a járásában,
valami különös rezonancia a nevetésében... ezek mind megvoltak John Cald-
wellben is. Hogyan is nem vették észre, se Cathy, se ő? Mert csak Trey vonásait
keresték.
Meghallotta Trey bűnbánó hangját.
- Sajnálom, John, tudom, ezen már nem lehet segíteni, és hogy mindketten
gyűlölni fogtok, amiért nem mondtam meg mindjárt az elején az igazat. Nem is
várom el, de Isten a tanúm, arra számítottam, hogy Cathy meg te
összeházasodtok, és együtt jöttök az egyetemre, ahogy terveztük. Fogalmam
sem volt arról, hogy papnak készülsz.
John letaglózva igyekezett felfogni a lehetetlen csodáját.
- De miért nem szóltál később, miért nem mondtad el az igazat nekünk, Trey?
Miért hagytad, hogy a fiú abban a hitben nőjön fel, hogy az apja elhagyta? Te
pontosan tudod, milyen érzés ez. Cathy és Will... Van fogalmad arról, micsoda
szégyennel kellett szembenézniük, hogy mennyi nehézséget és méltánytalan-
ságot kellett elszenvedniük?
Treyt úgy érte a kérdés, mintha gyomorszájon vágták volna. Önkéntelenül a
hasa elé kapta a kezét, úgy érezte magát, mint akire rádőlt a ház.
- Mert úgy éltem meg, hogy elárultatok! - mondta, és a szemében egyszerre
villant fel a féktelen düh és a betegség láza. - Ti voltatok a családom, ti voltatok
nekem a minden. Mindennél és mindenkinél jobban szerettelek benneteket. El
tudod képzelni, milyen érzés volt abban a hitben élnem, hogy a barátom, akién
meghalni is képes lettem volna, megdugta életem szerelmét, gyereket csinált
neki, fiút, akit én nem tudok megadni neki! Tőlem akkor akár el is
pusztulhattatok volna, az sem érdekelt. Fájdalmat akartam okozni nektek, ahogy
ti is fájdalmat okoztatok nekem, de aztán, ahogy múltak az évek... - Trey hangja
elerőtlenedett, a tekintete elhomályosult. - Aztán már túl késő volt. A gyereknek
ott volt az anyja meg a dédnagyanyja... és te. Te és Will olyan közel álltok
egymáshoz, mint apa és fia. Te elindultál a jámborság útján, Cathy pedig...
megállapodott. Nagy botrány lett volna belőle, ha mindez kiderül. Nem volt jobb
a fiúnak azt hinni, hogy az apja egy rohadék, mint azt tudni, hogy az anyja a vélt
apját annak legjobb barátjával csalta meg?
Trey ehhez még mindig nagyon ért - gondolta John. Képes egy-egy csillogó
kavicsdarabot aranyrögnek eladni, és még én is vevő vagyok rá.
Trey még mindig a hasa előtt tartva a kezét, elgyötört tekintettel nézett rá.
- Azt tettem, amit a legjobbnak gondoltam azok után, amikor már késő volt
változtatni a dolgokon - mondta. - Szemétség volt tőlem, de., nem tudtam, mi
mást tehetnék.
- Megjöttem - mondta Betty, és kinyitotta az ajtót. John hálás volt neki, amiért
megzavarta őket. Felállt és elvette az asszonytól a tálcát, letette a már megterített
asztalra. Amikor megcsapta az étel illata, bukfencet vetett a gyomra. Betty
meglepett, aggódó tekintetéből arra következtetett, hogy az arca olyan fehér le-
het, mint az abrosz. Az asszony Treyre pillantott, aki még mindig
előregörnyedve ült a székben, majd komor ábrázattal átrakta az ételt a tálcáról az
asztalra.
- Köszönöm, Betty. Nagyszerűen néz ki - mondta John. - Majd kiszolgáljuk
magunkat, és leviszem az edényeket, ha végeztünk.
- Értem, atyám - mondta Betty, és mielőtt távozott, figyelmeztető pillantást
küldött Trey felé, aki azonban ezt nem vette észre.
Amikor becsukódott az ajtó, John megkérdezte:
- Mikor akarod elmondani Bettynek és Lounak?
Trey felegyenesedett ültében.
- Te mondd meg, mikor a legalkalmasabb. Holnap délben van egy gép
Amarillóból, ezért kora reggel indulni szeretnék. Nem akarom, hogy te is ott
légy, amikor elmondom. Feszengenél, minden az arcodra lenne írva, elég volna
egyetlen pillantás, és ez az eszes Mrs. Harbison azonnal rájönne, hogy te is
benne voltál.
Johnnak minden erő kiszaladt a lábából. Lerogyott az egyik székre.
- Ma este, amikor Lou megjön a miséről a gyerekekkel - felelte. - Betty
ilyenkor itthon marad, hogy vigyázzon azokra, akik nem mennek el a
templomba. O meg Lou nyolc körül szoktak visszavonulni a szobájukba tévézni.
A szobájuk a folyosó másik végén van. Én csak későn jövök haza. És most
gyere, próbálj valamit enni. Az ételtől erőre kapsz.
Trey komoly erőfeszítés árán felállt, és az asztalhoz ült.
- A pokolra jutok, John?
A hivatása legnehezebb pillanatai voltak azok, amikor arról kellett biztosítani a
bűnösöket a halál árnyékában, hogy a bűneik megbocsáttatnak. Ilyenkor mindig
emlékeztetnie kellett magát, hogy Isten nevében beszél, és nem John Caldwell
szavait mondja.
- Senki nem jut pokolra, ha őszintén megbánja bűneit, és bocsánatot kér
mindazoktól, akiket bántott, Trey. A szíved mélyén te tudod, mi az igazság, ott
kell keresned a válaszokat.
Ennél több vigaszt nem tudott nyújtani. Egyedül csak Trey tudhatja, itt volna-e
ma, ha nem tudná, hogy hamarosan meg fog halni.
John felvette a kanalát, hogy egyen a zamatos zöldség krémlevesből, amivel
Betty fáradozott. Utána frissen szedett zöldségsaláta következett, Betty
savanykás eperöntetével.
- Cathynek mikor akarod elmondani? - kérdezte Trey.
John felkapta a fejét.
- Hogy én mikor akarom elmondani Cathynek?
- Én nem tudnék a szemébe nézni, Tigris. Nem akarok úgy meghalni, hogy
lássam magam előtt a döbbent arcát. Az egyedüli vigasza csak az lehet, ha
megtudja, hogy Will a te fiad.
Will az ő fia! Ő Will apja! Szinte lehetetlen volt elhinni, de őriz ni akarta ezt a
kiolthatatlan fényt.
- Még nem tudom - sóhajtotta.
Nem kellene világgá kürtölni, hogy a fiú a tiéd. Maradjon ez a te, Cathy és Will
titka. Gondold el, mi történne a hírneveddel, ha kiderülne. - Trey megpróbált
elmosolyodni. - Hadd haljak meg úgy, hogy mindenki a legrosszabbakat
gondolja rólam. Meg érdemiem, és szeretném, ha rólatok viszont mindenki csak
jól gondolna.
- Ez Willtől függ. És Isten akaratától - mondta erre John.
 Ötvenedik fejezet


Deke Tyson fészkelődött, alig tudott lenyelni néhány falatot az ebédjéből, amit
Melissa abból az alkalomból készített, hogy megünnepeljék a házvásárlást. A
gondolatai mérföldekkel, évekkel arrébb kalandoztak, képtelen volt odafigyelni
arra, amit Paula, a lánya, a veje és az unokája beszéltek az asztalnál.
- Mi a baj, apa? - kérdezte Melissa. - Alig ettél valamit. Nem ízlik az étel?
- De, dehogynem, nagyon finom - szabadkozott Deke. - Csak valami máson jár
az eszem.
- Ugye nem bántad meg máris, hogy megvettük azt a házat? - kérdezte Paula.
- Nem, nem, tetszik a ház. Remekül megleszünk benne. - Deke megjátszott
lelkesedéssel felszúrt egy falat csirkét a villájára, és azon töprengett, hogyan
adja elő, hogy lerövidíti a hétvégét. El akart menni Amarillóba, hogy a bűnügyi
laborban ellenőrizzen egy tárgyi bizonyítékot, amit a Harbison fiú halálakor fog-
laltak le.
- Ha nem tudnám, hogy már visszavonultál - szólalt meg a lánya -, akkor azt
mondanám, pont olyan az arcod, mint amikor valamilyen ügyön agyaltál.
- Van ennek valami köze ahhoz a kitömött hiúzhoz, amit betettél a
csomagtartóba? - kérdezte a felesége.
- Paula, kérlek! - csattant fel Deke. - Miért nem vagy képes tartani a szádat?
Az asztalnál ülőket megdöbbentette ez a tőle szokatlan felfortyanás. Paula, aki
rájött, hogy a férje furcsa viselkedése kapcsolatban áll azzal a kitömött állattal,
amit a foszladozó vadásztrófeák közül ráncigáit elő, tért először magához:
- Igazad van - mondta minden megbántottság nélkül. - Néha tényleg ok nélkül
jártatom a számat. Nagyon finom ebédet főz tél, Melissa. Van anyádnak esélye
arra, hogy megkaphassa a receptet?
Deke váratlanul azt kérdezte:
- Melissa, emlékszel még Donny Harbisonra?
Melissa megélénkült a kérdésre.
- Donny Harbisonra? Nem ő az a fiú Deltonból, aki valami balesetben halt meg,
amikor még suliba jártam?
- De igen, ő az. Már felsősök voltatok. Nem tudod, Trey Hall ismerte őt?
Melissát meglepte a kérdés, és azt felelte:
- Kétlem. Rivális iskolákba jártak, és Trey élsportoló volt. Hasonszőrűekkel
barátkozott, olyanokkal, mint John Caldwell. Donny csak a zenekarban játszott.
Még ha járt is Kersey-ben, Trey meg se látta volna.
Paula Deke karjára tette a kezét.
- Miért kérdezed? - tudakolta kíváncsian, de aztán eszébe jutott, hogy a férjét
akkoriban is nagyon izgatta a Harbison fiú halála.
- O, csak úgy - mondta Deke. A válasz nem elégítette ki Paulát, de ennyiben
hagyta a dolgot. Nyilvánvaló, hogy Deke nem akarja elárulni, mi jár a fejében,
különösen a feleségének és a lányának nem. Egy ilyen kisvárosban, mint
Kersey, ahol a pletykák éltetik a beszélgetést, az asszonyok könnyen
kifecsegnek mindent.
- Sőt, egészen biztos, hogy nem ismerték egymást - szúrta közbe hirtelen
Melissa. - A Hiúzok és a Kosok játékosai akkoriban nem barátkoztak
egymással.
Deke felhördült, és lekapta a szalvétát a nyakából. Hiúzok... és Kosok... Atyaég,
hát ez a kapcsolat. Felpattant a székéből.
- Elnézést kérek mindenkitől, de sürgősen vissza kell mennünk Amarillóba.
A veje tiltakozni próbált, az unokájának elfancsalodott a képe. Úgy volt, hogy
délután horgászni mennek a nagypapával.
- Na de apa, miért? - tiltakozott Melissa is. - Csak most jöttetek.
- Azért, mert apád azt mondta, drágám. - Paula felállt, és olyan pillantást vetett
a lányára, hogy több ellenvetés nem volt. Paula megpaskolta az unokája arcát. -
Még a héten visszajövünk, kicsim. Adj egy puszit a nagymamának, és már itt
sem vagyunk.
Már a kocsiban ülve azért megkérdezte:
- Elárulnád, hogy miért kell hanyatt-homlok visszamennünk Amarillóba,
mintha lincselők kergetnének?
- Mert oda kell érnem a bűnügyi laborba, mielőtt hazamennek - felelte Deke.
Míg Melissa becsomagolt nekik egy kis csokitortát, amit desszertnek szánt,
Deke lebonyolított néhány telefonhívást. Elsőnek Charles Martint, a bűnügyi
laboratórium vezetőjét hívta az amarillói Közbiztonsági Hivatalnál. A férfi
igennel felelt, még emlékezett arra a régi esetre, amikor Deke megkérte, hogy
vegyen ujjlenyomatot néhány pornóújságról és egy kötélről, aztán hasonlítsa
össze őket egy tinédzser öngyilkos áldozat ujjlenyomataival. Charles még ma is
emlékezett Deke döbbent arcára, amikor megtudta tőle, hogy az áldozat
ujjlenyomatait egyik tárgyon sem találták meg.
Deke most már sejtette, miért nem.
Másodjára Randy Wallace-t, Kersey seriffjét hívta.
- Hogy mit csináljak?
- Nem kérném rá, ha nem volna fontos, Randy.
- Tudom, tudom. Jól van. Mondja csak még egyszer, milyen név van a bűnjeles
dobozon? Megyek, és megkeresem.
- Maga jó ember - mondta Deke.
- Örülök, hogy így gondolja. Az ilyen véleményeknek köszönhetem, hogy
engem választottak.
Deke minden idegszála vibrált, mint a kutyáé, amelyik újra vadászhat. Már
annak idején az első pillanattól fogva meg volt
győződve arról, hogy Donny Harbison nem volt egyedül, amikor meghalt, még
ha így is találtak rá. A későbbi hajmeresztő felfedezés, hogy Donny
ujjlenyomatát egyetlen, a helyszínen talált bizonyítékon sem találták meg, csak
megerősítette a gyanúját. Valaki más kezében voltak. Ez pedig azt jelentette,
hogy az a valaki, aki az újságokat hozta, az kötötte a csomót is, és így vagy ő
ölte meg Donnyt, vagy maga is résztvevője volt a játéknak.
Deke a diszkrét nyomozás során, amit Deltonban folytatott, egyetlen olyan
gyanúsítottat sem talált, aki beleillett volna bármelyik teóriába. Donnynak nem
voltak ismert ellenségei, és sem ő, sem a barátai nem érdeklődtek a bizarr szex
iránt. A fiú pontosan olyan volt, amilyennek a szülei leírták: népszerű, sze-
xuálisan meglehetősen naiv. Kizárólag hasonszőrűekkel barátkozott, a zenekari
tagokkal, akiknek egyetlen szenvedélye a zenélés volt, és imádták a
mogyoróvajat.
Az osztálynapló tanúsága szerint Donny hétfőn, amikor a szülei elutaztak
Amarillóba, ott volt az iskolában, ám a rákövetkező három nap már hiányzott. A
harmadik nap, csütörtök délutánján találtak rá a szülők. Az oszlásnak indult
tetem állapotából és abból következtetve, hogy Donny ki nem hagyta volna
iskola után a zenekari próbát, mert le akarták pipálni a kersey-i bandát péntek
este, Deke úgy gondolta, hogy a fiú hétfő estefelé halhatott meg.
Deke utánajárt, merre voltak a deltoni iskolatársak, akik aznap hiányoztak, de
mindenkinek volt alibije, és Donny barátai valamennyien tagadták, hogy aznap a
próba után elmentek volna hozzá.
Az eltűnt ing rejtélye sem oldódott meg. Soha nem került elő. Amikor Betty már
képes volt arra, hogy alaposan átnézze a fia holmiját, Lou azt mondta Deke-nek,
hogy sehol sem találják azt a kék farmeringet, amit nemrég vettek neki a
születésnapjára.
Deke utánaolvasott a fulladásos maszturbációnak, és abból, amit megtudott,
kiderült, hogy ami történt, semmiképp sem lehetett baleset. Ugyanis akik ezzel
élnek, olyan csomót kötnek, amiből könnyedén ki tudnak szabadulni. Donny
halálát csak ennek álcázták. Ráadásul a módszer gyakorlói, már csak a kényelem
okán is, párnázást viselnek. No meg azért is, hogy ne maradjanak árulkodó
nyomok a nyakon. Senki sem köti a csupasz bőrére a kötelet.
Persze lehet, hogy a fiú életében először próbálkozott vele, győzködte magát
Deke, és a magazinban leírt információk ellenére fogalma sem volt az efféle
gyakorlat árnyaltabb módszereiről.
Deke kihallgatási jegyzőkönyveinek példányai, feljegyzések tömkelege, a
hiúzláb, a szexlapok, a kötél és a boncolási jegyzőkönyv mind egy dobozban
volt a megyei seriff irodájában. Randy Wallace elvállalta, hogy a dobozt
sértetlenül átviszi a bűnügyi laborba, hogy szükség esetén a törvényszék
rendelkezésére lehessen bocsátani. Mivel Deke szinte belebetegedett a gondolat-
ba, hogy esetleg súlyos hivatali mulasztást követett el, amikor nem indított
alaposabb vizsgálatot egy lehetséges gyilkossági ügyben, tökéletes biztonságba
helyeztette a dobozt, amikor úgy döntött, hogy már nem jelölteti újra magát.
Nagy, fekete, nyomtatott betűkkel ráírta: NEM MOZDÍTHATÓ! Mivel végül az
ügyet halálos balesetnek minősítették, az ügyosztály lezárta. Deke azonban nem.
Se akkor frissen, se hivatala hosszú évei során egy percig sem bánta meg, hogy
boncolást kért, amiből pontosan megállapítható volt a halál beálltának ideje és
oka. Mi másra jó egy boncolás, ha nem erre? Azt nem lehetett persze megállapí-
tani belőle, hogy ki fojtotta meg Donnyt, és ki rendezte úgy, hogy rosszul
végződő szexuális perverziónak látsszék a dolog, ahogy az önkezűséget sem
lehetett kizárni. Nem voltak gyanúsítottak, és nem volt motiváció sem.
Deltonban mindenkitől ujjlenyomatot kellett volna venni ahhoz, hogy meg
lehessen állapítani, kié van rajta a lefoglalt bizonyítékokon. Ugyanakkor
napvilágra kerültek volna a kényes részletek, a katolikus egyház megtiltotta
volna az egyházi temetést, és Harbisonéknak szégyenben kellett volna leélniük
hátralévő életüket. Deke ezért egyezett bele, hogy hallgatni fog.
így aztán nem tett semmit, nem beszélt a történtekről, csupán a csodában
reménykedett, hogy egy nap majd valamilyen úton-módon felbukkan valami,
ami segít kideríteni, hogy pontosan mi is történt azon a napon a Harbison-
tanyán, amikor Donny meghalt.
És lám, istennek hála, Deke rábukkant erre a valamire. Hinni is alig merte, hogy
megtörtént a csoda. Szinte reszketett az izgatottságtól, és meg is döbbent, hiszen
a nyomok a rengeteg ember közül épp Trey Don Hallhoz, Kersey kétes hírű
büszkeségéhez vezettek, aki ráadásul annyira különbözött Donny Harbisontól,
mint a hamuban sült pogácsa a beafsteaktől. Deke egészen mostanáig semmi
összefüggést nem látott a helyszínen talált hiúz- karom és a többi bizonyíték
között. Még akkor sem, amikor Mabel padlásán megtalálta a kitömött állatot, és
teljesen biztos volt benne, hogy az a karom erről az állatról hiányzik. A dolog
továbbra is rejtély volt a számára. Ám amikor Melissa megemlítette, hogy a
Hiúzok és a Kosok soha nem keveredtek, fény gyúlt az elméjében. Eszébe jutott
még valami, aminek annak idején nem tulajdonított különösebb jelentőséget:
Donny gondozta a deltoni focicsapat kabalaállatát, a Ramsey névre hallgató kis
kost. így már nem volt nehéz kitalálni, hogy mi történhetett a Harbison-tanyán a
Kersey- Delton végső bajnoki összecsapást megelőző, lázas napokban.
- Itt most miért álltunk meg? - kérdezte Paula, amikor Deke leparkolt Mabel
Church házánál.
- Csak egy perc az egész - mondta a férfi. - Még a motort sem állítom le.
Felszaladt a verandán, bedugta a kulcsot a zárba, és pillanatokkal később már
meg is találta, amit keresett. A zsebkendőjével felemelte, beletette egy
papírzacskóba, amit talált, és már futott is vissza a kocsijához.
- Mi a csuda ez az egész, Deke?
A férfi odahajolt a feleségéhez, és megcsókolta az arcát.
- Megmondom, ha már biztos leszek benne, drágaságom.
Bár már most is biztos volt a dolgában. Az ötlet Trey Don Hall,
a Hiúzok sztárirányítójának élénk fantáziájában született meg. Lefűrészelte a
nagybátyja kitömött hiúzának az egyik mellső lábát, hogy azzal megtépázza a
kis kost, így üzenve az ellenfélnek. Trey valahogy megtudta, hogy Harbisonék
nem lesznek a városban, talán Mabeltől, aki tojást és zöldséget szokott vásárolni
Bettytől. Az még kiderítésre várt, hogy Trey azon a hétfőn pontosan hány órakor
akarta végrehajtani a tettét, de csak azután lehetett, hogy Donny hazament a
zenekari próbáról. A fiú épp a konyhában falatozott, amikor meglátta, hogy Trey
az akol kapuját nyitja, a kampót már kiakasztotta. Donny kirohant, dulakodni
kezdtek. Treynek nem lehetett komoly ellenfél a kisebb termetű, gyengébb
kondíciójú fiú, és féktelen indulatában, amiről híres volt, véletlenül vagy
készakarva megfojtotta.
Aztán, hogy magyarázattal szolgáljon az ujjnyomok okozta zúzódásokra Donny
nyakán, úgy rendezett mindent, hogy autoerotikus asphyxiának tűnjön, ami nem
lehetett ismeretlen a szexben olyan járatos srác részére, mint Trey. Szétszórta a
magazinokat, megszabadult az ingtől, felgereblyézett az akol körül, hogy
eltüntesse a dulakodás nyomait. Ám a nagy sietségben, hogy mielőbb
elmenekülhessen a helyszínről, megfeledkezett arról, hogy visszaakassza a
kampót, és hogy megkeresse a hiúz- lábat. De az is lehet, hogy nem találta a
szürkületben az asztal alatt.
Deke nem tudta elképzelni másképp a történteket. Mi másért lehetett ott az a
hiúzláb Donny Harbisonék hátsó udvarában? Természetesen minden attól függ
majd, hogy a helyszínen talált tárgyakon lévő ujjlenyomatok megegyeznek-e a
kupán találhatókkal, amit Trey régi szobájából hozott el. Ha igen, úgy Dekenek
alapos oka lesz arra kérni Randyt, hogy új nyomozást rendeljen el.
Természetesen tisztában volt vele, hogy ez olyan lesz, mintha férgekkel teli
konzervdobozt nyitna ki. Mint az akkor hivatalban lévő felelős személynek, neki
magának is sok mindenre magyarázatot kell majd adnia. Az exhumálás, már ha
elrendelik, régi sebeket fog feltépni Harbisonékban. Nem mintha ezek a sebek
valaha is begyógyultak volna. A házaspár még több fájdalmat fog elszenvedni,
amiért eltitkolták a fiuk halálának valós körülményeit nemcsak a hatóságok, de a
katolikus egyház elől is. Hogy a házukat átadták az egyháznak árvaház céljaira,
nem kegyes cselekedet, csupán vezeklés lesz mások szemében. S a végén egy
ravasz védőügyvéd felmenteti Treyt.
De most mindez nem számított. Deke eltökélte, hogy utánajár az igazságnak,
mindent kiderít, amit csak lehet, és majd utána eldönti, szól-e róla Randy
Wallace-nak, vagy sem.
Belelépett a gázba, és az arcizmai megfeszültek arra gondolva, hogyan találták
meg Donnyt, és hogy a fiú halála micsoda fájdalmat okozott a szüleinek. 1985
óta a katolikus egyház álláspontja kevésbé elutasító lett az öngyilkosokkal
szemben, Harbisonék azonban nyugalmat sohasem leltek abban a hitbeli
meggyőződésükben, hogy a fiuk örök időkre a pokol tüzében ég, amiért
önkezével vetett véget az életének egy bizarr szexuális tevékenység során. Deke
őszintén remélte, hogy egyszer és mindenkorra be fogja tudni bizonyítani nekik,
hogy a fiú ártatlan volt, és azért kellett meghalnia, mert meg akart védelmezni
egy ártatlan állatot egy durva diákcsínytől.
Micsoda ostoba, lelketlen cselekedet ez egy olyan, tehetséges és intelligens
fiútól, mint Trey Don Hall, ráadásul egy olyan mérkőzés miatt, amit a Hiúzok
csapata harmincöt ponttal nyert meg. Édes istenem, ha TD a felelős Donny
Harbison haláláért, akkor ő, Deke Tyson mindent el fog követni azért, hogy
bíróság elé állítsa, még akkor is, ha ez lesz élete utolsó intézkedése. Az em-
berölési, gyilkossági ügyek nem évülnek el, és Texasban a tizenhét éves
bűnelkövetőket a törvény büntethetőség szempontjából felnőttként kezeli. Ne
fűzz sok reményt a költözéshez, TD. Lehet, hogy börtöncella lesz a következő
otthonod.
 Ötvenegyedik fejezet


Trey Don Hall lepihent. John ragaszkodott hozzá, miután Trey kihányta az
ebédjét. Amikor John bement hozzá, mély álomban találta, a szemhéjai
elkékültek, vékony, sárgás kezeit összefonta a mellkasán, mintha főpróbát
tartana a közelgő fináléhoz. John lehúzta az árnyékolót, hogy kirekessze a
napsugarakat. Kisietett a szobából, de a Treytől hallottak okozta döbbenettől
még mindig szaporábban vette a levegőt.
Visszament a dolgozószobájába, leült az íróasztalához. Öröm és félelem
viaskodott benne. Öröm, hogy a fiú, akit a sajátjaként szeretett, valóban az ő
húsa és vére, és félelem, hogy holnapra mindaz, aminek az életét szentelte,
örökre véget érhet. Trey egészen biztos volt benne, hogy Harbisonék meg
fognak könnyebbülni, ha végre megtudják az igazat a fiuk haláláról, eltemetik
gyászukat, és új tudásuk birtokában békében élik hátralévő napjaikat.
John azonban nem volt olyan biztos ebben. Igen, Harbisonék talán
belenyugvással fogadják majd újonnan megtalált békéjüket, és nem akarják
felébreszteni az alvó oroszlánt, és igen, talán nem akarják majd vállalni egy
esetleges büntetőeljárás megindításának kellemetlenségét. Talán valóban jobban
szeretnének mindent továbbra is eltitkolni az egyház elől, hogy Donny továbbra
is megszentelt földben nyugodhasson.
John azonban jól ismerte Bettyt. Az asszony nem az a típus, aki
megkönnyebbülésében egyik pillanatról a másikra el tudná temetni
huszonhárom éve tartó gyászát anélkül, hogy ne akarná a bűnös megbüntetését.
Lou beletörődne a megváltoztathatatlanba, de Betty talán nem volna ennyire
megbocsátó. John, ami kor idekerült a Harbison-házba, azért imádkozott
Istenhez, hogy módja legyen úgy megszabadulni a terhétől, hogy a házaspárt ne
bántsa vele, és hogy Treyt se kelljen feladnia. Ám ahogy teltek múltak az évek,
rájött, hogy Isten őt Harbisonéknak ajándékozta. Fájdalmas volt számára
elfogadni a szeretetüket és oda adásukat, de idővel megértette, hogy ennek a két
embernek nagy szüksége van arra, hogy elveszett fiuk helyett őt szerethessék. A
szeretet soha nem vész kárba, még akkor sem, ha érdemtelen rá az, aki kapja.
Ám Donny fotója - és egyben szentélye - mind a mai napig a konyha egyik
hátsó polcán, virágok mögé rejtve állt, és John sokszor rajtakapta Bettyt, ahogy
előtte álldogálva, fejét lehajtva imádkozik Istenhez, hogy könyörüljön fia
halhatatlan lelkén. És sok-sok délutánon ment el a templomba, hogy gyertyát
gyújtson érte. Ilyenkor John mindig kísértést érzett arra, hogy a bocsánatáért
esedezzen, és megvalljon mindent, de sosem tette meg.
A Trey iránti ellenszenve könnyen átcsaphat gyűlöletbe, és lehet, hogy le akarja
leplezni, meg akarja büntetni azért, amit elkövetett, bosszút akar állni azokért a
kínokért, amiket oly sok éven át el kellett szenvedniük, és fel akarja majd adni a
hatóságoknál.
S ha ez megtörténik, a nyomozás arra is fényt derít, hogy John Caldwell atya is
érintett volt a bűnben.
John háborgó gyomorral felállt, és kiment az erkélyre. Az is eszébe jutott, hogy
figyelmezteti Treyt a vallomása esetleges veszélyeire, de mint pap, ezt nem
tehette meg. Nem tagadhatja meg Treytől az utolsó lehetőséget, hogy könnyítsen
a lelkén. Amikor nemrég odabent volt nála és betakargatta, Trey megragadta a
kezét. Eleredtek a könnyei, végiggördültek őszülő halántékán, és kitöltötték a
szeme alatti mélyedéseket.
- Kérlek, bocsáss meg nekem azért, amit Catherine Anne, a fia és ellened
elkövettem. Már megkaptam érte a büntetésemet. Miután elmentem Miamiba,
soha többet nem tudtam semmi olyat átélni, mint veled és Cathyvel, semmit, ami
jó, kedves és biztos. Senki nem akadt, aki megvédhetett volna saját magamtól.
John tudta, hogy Trey igazat beszél.
- Megértelek - mondta.
- A szívem itt maradt. Ezért nem találta soha senki, én magam sem.
- Tudom, TD.
- És Cathynek is elmondod?
- Igen.
- És azt is megmondod neki, hogy azért nem jöttem haza Mabel néni
temetésére, mert nem akartam neki és Willnek kényelmetlenséget okozni? Nem
vagyok annyira lelketlen.
- Megmondom, TD.
- Most elmész hozzá, igaz?
- Igen.
Trey elengedte John karját, aztán összekulcsolta a kezét a mellkasán, és lehunyta
a szemét. Halk sóhaj hagyta el vértelen ajkait.
- Tigris?
- Igen, Trey?
Szeretlek benneteket, ember... téged és Catherine Anne-t. Mindig is szerettelek
benneteket, még ha nem is így látszott.
- Tudom - mondta John, és megveregette Trey kezét. - Aludj most. Pihenj egy
kicsit.
- És megbocsátasz nekem?
- Igen.
- Te vagy az én emberem, Tigris.
John nézte a tájat, amelyből gyakran merített bölcsességet és békét. Vajon John
atyaként ezek az utolsó órái, hogy teljesíti kötelességét azok iránt, akik szerették
és hittek benne? Az nem izgatta, hogyan reagálnak majd az emberek a meglepő
hírre, hogy kicsoda valójában Will apja, és az sem, hogy Will hogyan fogadja
majd a hírt. A fia szereti őt, és boldog lesz, hogy végre megszabadulhat TD Hall
árnyékától. John az ezzel járó kellemetlenségeket egy vállrándítással fogadta
volna, ha Isten nem figyelmezteti, hogy egy nagyobb botrány szele is közeledik
annál, mint hogy ő Will Benson apja. És ez elől, a Szent Máté papjaként és a
Harbison-ház igazgatójaként, nem menekülhet.
Hát, történjen, aminek történnie kell. Mindig is tudta, hogy egyszer számot kell
adnia mindenről, de úgy gondolta, hogy majd csak Isten színe előtt, majd csak a
halála után. Hogy is lehetett olyan naiv, hogy azt hitte, Isten megengedi, hogy
kilépjen a földi létből anélkül, hogy a bűne ki ne tudódna, és hogy amit elvég-
zett, az teljes lenne a hibája nélkül. Az árnyak végül felsorakoztak - érezte a
jelenlétüket -, mint farkasok köröztek a préda körül. John keresztet vetett. Az
Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, legyen meg a te akaratod. Még egyszer
végignézett a prérin, majd bement telefonálni. Elsőnek Cathyt hívta.
- Találkoznunk kell - mondta a telefonba.
- O, John, nem tetszik, ahogy ezt mondod.
- A legjobb lenne nálad.
- Kapsz félóra előnyt, és mire ott leszel, én is hazaérek.
Másodjára a Szent Mátéba telefonált, a helyettesítő papot riasztotta, hogy neki
kell a hétvégi miséket celebrálnia.
- Nem leszel a városban? - kérdezte Philip atya meglepetten.
- Valami közbejött, Philip. Lehet, hogy egy darabig neked kell a helyemre
állnod.
- De hisz az lehetetlen - mondta Philip atya.
Ezek után az Amarillóban székelő tartományi rendfőnököt hívta.
- Rendben - mondta a püspök. - Délután háromra várom. Miről van szó, John?
- Elmondom, ha ott leszek, kegyelmes uram.
John még egyszer benézett Treyhez - békésen aludt majd levitte a tálcát a
konyhába, és szégyellte, hogy szinte semmi sem fogyott az ételből. A finom
illatból tudta, hogy estére csirkével töltött pite lesz. Betty a húst aprította, Félix a
lábánál várta izgatottan, hogy neki is lehulljon valami. Odakintről behallatszott a
gyerekek lármája, egymást fröcskölték a medencében.
John szemébe váratlanul könnyek szöktek, a tányérok összekoccantak a tálcán.
Betty meglepetten ugrott, és kikapta a kezéből.
- Atyám, mi a baj?
- Sajnos van néhány dolog, amit már régen meg kellett volna tenni.
- Miatta van, igaz? - Az asszony felfelé intett a fejével. - Miatta van így
elkeseredve. Láttam én, amikor felmentem.
- Ne vádolja őt, Betty. Beteg, és már régóta esedékes volt a látogatása. Fent
hagytam, alszik. Ha felébred, vinne fel neki egy kis húslevest, aminek érzem az
illatát? Nem maradt meg benne az ebéd, hiába volt olyan finom.
Betty kiöblítette a tányérokból a maradék levest.
- Látom, atyám sem evett valami sokat ebből a finom levesből. Elmegy? -
Bettynek feltűnt, hogy a papi inge van rajta, jóllehet sehová sem hívták.
- Igen - felelte John -, és sokáig távol leszek.
Az asszony aggódva nézett a szemébe:
- Mi a baj, atyám?
- Betty... - kezdte John, de nem mondta tovább, amit mondani akart. Később
már úgysem jelentenének semmit ezek a szavak az asszonynak, ha bekövetkezik
az, amitől tart. Feljebb tolta a szemüveget Betty orrán, és letörölte a gőzt a
homlokáról, ami a fövő ételekből telepedett meg rajta.
- Igen, atyám?
- Csak azt akarom mondani, hogy Trey holnap reggel elmegy. El akarja érni a
déli gépet.



Betty még sokáig álldogált a konyhapultnál azután, hogy John elment. Most már
biztos volt benne, hogy nem csalta meg az előérzete. Van valami a levegőben, és
ezt Trey Don Hall hozta ide a házba. És Betty bármibe lefogadta volna, hogy
nem jó dolog. Lehet, hogy a betegsége az oka, de akkor még semmi sem látszott
rajta, amikor felvitte az ebédet. Nem sokat változott azóta, hogy jóképű
kamaszként átjött hozzájuk, nyeglén-sértetten, amiért a nagynénje átküldte a
zöldségért és tojásért. Mintha nem Mabelnek köszönhetett volna mindent, hisz ő
nevelte fel, és lám, amikor már gazdag és híres lett, Trey elhajította, mint a
fonnyadt salátalevelet szokás.
Bettyt ugyanakkor meglepte, hogy Trey a férje és az ő hogyléte iránt
érdeklődött. Mintha őszintén tudni akarta volna, hogyan vannak Donny halála
óta, ám az együttérzésétől még nem fogja jobban szeretni. Mindig olyan
lekezelően bánt Donnyval, ha náluk járt, és találkoztak.
Bettyt soha nem csalták meg az érzései, márpedig most azt súgták, hogy valami
nagyon komoly dolog lehet az, ami John atyát bántja. Lou is érezte.
- Olyan töprengő és szétszórt - mondta reggel, miután kihozta az atya kocsiját a
garázsból. Betty inkább nyugtalannak és zavartnak látta; egy farmer ilyen, ha az
a veszély fenyeget, hogy elveszítheti a földjét.
Betty, miközben a csontokat tördelte a zselatinhoz, az emelet felé nézett. Akár
beteg, akár nem ez a Trey Don Hall, jobban teszi, ha nem okoz bajt John
atyának. Ezt se Lou, se ő nem hagyná.



Cathy a ház ablakából figyelte, látja-e már John kocsiját. Ellazította idegesen
ökölbe szorított kezét, és tenyerét a köpenyébe törölte. Mi az, amit a férfi nem
akart a telefonban elmondani? Miért nem mondott semmit Trey terveiről? Nem
vallott Johnra, hogy bizonytalanságban hagyja, mint ahogy őrá sem, hogy kér-
désekkel bombázza, miután azt mondta, hogy személyesen akar beszélni vele.
Bár most már úgy gondolta, legalább annyit megkérdezhetett volna, hogy Trey
is vele jön-e. Minden eshetőségre számítva, bár utálta magát érte,
megfésülködött és újrarúzsozta a száját.
A furgon végre bekanyarodott a kocsibejáróra, de Cathy csak Johnt látta benne
ülni. A futó csalódás nyomban elmúlt, mihelyt megpillantotta Johnt, aki még
mindig könnyed eleganciával szállt ki az autóból. Fekete, rövid ujjú papi inge és
gallérja csak fokozta vonzerejét. Az elérhetetlen csábítása - gondolta Cathy.
Hogy érezhet még egy fikarcnyi szeretetet is Trey Don Hall iránt, amikor az
évek során egyre szerelmesebb lett John Caldwellbe?
Amikor ajtót nyitott, hirtelen déjá vu érzése támadt. Mintha már átélte volna
pontosan ugyanezt. Azon a délutánon, amikor egy megtört Trey Don Hall állt az
ajtóban, ugyanazzal a tekintettel, mint most John. Könyörögtek a szemei, hogy
bocsásson meg neki, és hogy zárja a karjába. Azon a délutánon foganhatott Will.
Heves vágy fogta el, hatalmas erővel öntötte el a testét, Cathy minden erejével
küzdött ellene, nehogy elkövesse ugyanazt a hibát, amit akkor régen.
- Helló, John atya! - mondta a régi, tréfálkozó hangon. - Tudom, még korán
van hozzá, de úgy látom, jól jönne most egy pohár whisky.
- És is úgy gondolom.
Cathy, miután kitöltötte az italokat, a férfi mellé telepedett a kanapéra.
Természetesnek tűnt, hogy oda ül. John a poharába meredt.
- Az jutott eszembe, amikor egyszer régen együtt whiskyz- tünk a napnak
ugyanebben a szakában - mondta.
- Igazán?
- Uhm. Egyszer régen, amikor még fiatalok és szomorúak voltunk.
- Ó, igen - mondta Cathy. - Amikor Trey szakított velem. Halványan dereng,
hogy merev részegre ittam magam, és el is aludtam az ágyadban.
- Egész pontosan ebben a hónapban lesz huszonkét éve.
Cathynek is volt oka emlékezni a huszonkét évvel ezelőtti júniusra.
- Hogy mikre nem emlékszünk ilyen hosszú idő után is - mondta.
John belekortyolt az italába.
- Trey azt állítja, hogy Will nem az ő fia, Cathy. Ez az egyik vallomás, ami
miatt hazajött.
Cathy olyan méregbe gurult, hogy szinte beleszédült.
- A lelkiismeretlen gazember! Azt akarod mondani, hogy még mindig tagadja,
hogy ő Will apja?
- Emlékszel, amikor Trey mumpszos lett tizenhat éves korában? - kérdezte
John.
Vészterhes, zavarba ejtő gondolat kezdett körvonalazódni Cathy fejében.
- Igen... - mondta. - Emlékszem. Nagyon... beteg volt.
- A mumpsztól steril lett. Képtelen a gyereknemzésre.
Cathy lecsapta a poharát, nem bánta, hogy foltot hagy a finom, politúrozott
asztalon.
- Az lehetetlen, John. Hazudik. Will csak az ő fia lehet. Soha senki mással nem
voltam.
John nyugodtan felállt, felvett két poháralátétet az asztal széléről, a poharak alá
csúsztatta, majd megfogta Cathy kezét.
- De igen, Cathy. Velem voltál.
 Ötvenkettedik fejezet


Az amarillói Közbiztonsági Hivatal bűnügyi laboratóriumában Deke Tyson és

Charles Martin szeme láttára Randy Wal- lace seriff feltörte a pecsétet a
bizonyítékokat tartalmazó dobozon, és a tartalmát az asztalra borította.
- Gondolom, nem fogja az orrunkra kötni, hogy mi jár a fejében, igaz, Deke? -
kérdezte.
- Még nem, Randy. - Deke felvette az asztalról a lefűrészelt hiúzlábat, és a
magával hozott kitömött állathoz illesztette. Pasz- szoltak egymáshoz. - Aha -
mondta minden meglepetés nélkül. Ezután kipecázta a halomból a két kis
nejlonzacskót, amelyekben az azonosítatlan ujjlenyomatokat tárolták,
elkülönítve Donnyétól - amit azelőtt vettek le, hogy elhozták volna a holttestét -
, Lou Harbisonétól és a többiekétől. X-szel volt jelölve az azonosítatlan
ujjlenyomat, amelyiket a magazinokon és a kötélen találtak meg, Y-nal az,
amelyik a csomón rajta volt, de a többi bizonyítékon nem.
Deke odaadta a zacskókat Charlesnak.
- Vizsgálja meg, hogy ezek közül az ujjlenyomatok közül valamelyik
megegyezik-e a trófeán lévőkkel. - Kesztyűbe bújtatott ujjaival kiemelte a réz
focilabdát a papírzacskóból. Charles és Randy elolvasták a gravírozást: a texasi
sportújságírók díja volt Trey Don (TD) Hallnak, az 1985-ös futballszezon
legeredményesebb ifijátékosának. Randy elfüttyentette magát.
- Ejha! Ez valami tréfa?
- Sajnos nem - felelte Deke. Egy üvegbura alól emelte ki a trófeát, remélve,
hogy Mabel Church toliseprűje soha nem ért hozzá.
- Hát akkor lássuk - mondta Charles, és elindult egy másik helyiségbe, ahol
számítógépek, röntgengépek és egyéb beren dezések sorakoztak. A többiek
követték. A férfi levette az ujjlenyomatokat a kis labdáról, majd lefuttatta a
keresést a számítógépben tárolt többi mintára. A rendszer másodperceken belül
egyezést jelzett.
- Úgy tűnik, beigazolódott a gyanúja, már ami az X jelzésű ujjlenyomatokat
illeti - mondta Charles. - Nem kétséges, hogy az az ember, akinek az
ujjlenyomatai ott vannak az újságokon és a kötélen, ezt a trófeát is megérintette.
- Telitalálat! - örvendezett Deke.
- Csakhogy - mondta Charles - az Y jelzésű valaki ujjlenyomatai is rajta
vannak a trófeán.
- Micsoda? - képedt el Deke.
- Nézzék meg maguk is! - Charles arrébb lépett, hogy Deke és Randy is
láthassák a számítógép monitorját. Jól látszott, hogy Y ujjlenyomatai
megegyeznek a trófeán találtakkal.
- Szent ég! - kiáltott fel Deke. Vagyis Treynek segítője volt, feltehetően
valamelyik osztálytársa! Nem egyedül ment a Harbison-tanyára.
- Ugyan már, Deke, mi ez az egész? - firtatta Wallace.
- Sajnálom, Randy, de semmit sem mondhatok addig, míg utána nem járok
néhány dolognak.
Charles is kíváncsi lett volna a válaszra.
- Huszonkét év nagyon hosszú idő - mondta. - Ha TD Hall belekeveredett
volna valamibe... Hány éves is lehetett akkoriban... tizenhét?
- Ahogy mondja - felelte Tyson.
- Az isten szerelmére, Deke! - mondta Randy. - Azt akarja elhitetni velünk,
hogy Hall tizenhét évesen gyilkosságot követett el? Ezért kellett Amarillóba
jönnöm péntek délután, amikor pedig sörözni készültem a fiúkkal?
Deke arcáról, miközben mindent visszatett szépen a dobozba, lerítt, hogy nem
fog válaszolni a kérdésre. A másik két férfi zavartan összenézett.
- Te jó ég! - szörnyülködött Randy.
A kocsiba visszaülve Deke az akciótervén gondolkodott, most már számításba
véve azt is, hogy Trey nem egyedül felelős Donny Harbison haláláért.
Elcsodálkozott, miért is nem jutott már korábban eszébe, hogy két fiúnak kellett
lennie, az egyik, hogy lefogja az állatot, a másik meg, hogy megtépázza. A
diákcsínyhez mindig legalább két ember kell. Egy jó cimbora, akivel osztozni
lehet a kockázaton és a veszélyen, és aki tanúsítja a másik bátorságát, amikor
majd büszkélkedni lehet vele.
Mielőbb rá kell jönnie, ki lehetett az a másik fiú, hogy tőle is ujjlenyomatot
szerezhessen. Randy szabad kezet adott neki a hétvégére, mielőtt hivatalosan is
bekapcsolódna az ügybe. A tettestárs bárki lehetett az 1985-ös csapatból,
bármelyik játékos, kivéve John Caldwellt. Trey sohasem tudta volna
belerángatni Johnt abba, hogy egy ártatlan kis állatot bántsanak. Deke beszélni
akart Ron Turnerrel, hogy megtudja tőle az akkori csapat tagjainak a nevét,
akikről köztudott volt, hogy bármire hajlandóak voltak az irányítójukért. Persze
a ’85-ös csapat tagjai szétszéledtek, legtöbbjük már nem Kersey-ben él, de
Melissától könnyen megszerezheti a címüket; a lánya a huszadik évfordulós
érettségi találkozóra összegyűjtötte mindenkiét.
Deke a műszerfali órára pillantott. Mindjárt három. Ha siet, akkor egy óra múlva
megint Kersey-ben lehet, és beszélhet Ron- nal, feltéve, hogy még nem részeg.



Rekordidő alatt ért Turnerék vörös téglás, korinthoszi oszlopokkal díszített

tornácos háza elé, és szomorúan konstatálta a változást. A nagy, kétemeletes
épület a szépen gondozott gyepével valamikor ékköve volt Kersey-nek,
mindenki a csodájára járt. Ron felesége csinos vagyont hozott a házasságba, és
később is örökölt, ennek köszönhették, hogy Ron olyan házban élhetett, ami-
lyenre az edzői fizetéséből soha nem futotta volna. Most azonban a gondozatlan
kert, a nyíratlan bokrok, a kopott autófelhajtó arról árulkodott, hogy a ház
elindult az enyészet útján.
Milyen szomorú is ez - gondolta Deke. Ron Turner az egyik legjobb edző volt,
ám az élete vakvágányra futott, amikor a lánya röviddel a tizenkilencedik
születésnapja előtt meghalt egy perforálódott vakbél miatt. Ron még vagy öt
évig tovább dolgozott, és megtett mindent a középszerű játékosaival, ám amikor
nem sokra rá a felesége is meghalt, feladta. Deke most csak annyit tudott róla,
hogy ivásra adta a fejét, és mint egy remete él abban a házban, amelynek
korábban a királya volt.
Deke megtalálta Ron számát a megyei telefonkönyvben, amit mindig a kocsiban
tartott, és odaszólt neki, hogy biztosan otthon találja.
- Persze, jöjjön csak, de inasra ne számítson - tréfálkozott Ron.
Most szinte abban a pillanatban ajtót nyitott, hogy Deke becsöngetett. A férfi
már csak romokban emlékeztetett a hajdani, diadalmas edzőre, akit a fiai a
vállukon hordoztak.
- Lám, lám, Tyson seriff. El nem tudom képzelni, mi szél hozta erre, de öröm
látni magát.
- Szintúgy - felelte Deke.
- Ugyan már - mondta Ron a kezét nyújtva. - Úgy festek, mint egy defektes
autógumi, és ezt maga is tudja. Menjünk a konyhába. Behűtöttem néhány üveg
sört.
Deke a csoszogó férfi után lépkedett a sötét, elfüggönyözött szobák mellett ki a
rendetlen konyhába, amelyhez egy reggelizősarok és egy tágas ebédlőrész
tartozott, impozáns kandallóval. Sajátos bűz terjengett benne, a ki nem vitt
szemét árasztotta.
- Üljön le, üljön le! - unszolta Ron, és lekapkodta az újságokat a
konyhaszékről. - Mi járatban, seriff?
- Trey Don Hall miatt jöttem - felelte Deke.
Ron lassan megmerevedett. Vizenyős, véreres szemei egy pillanatra
jegeshidegen csillantak.
- Trey miatt?
- Lenne néhány kérdésem a '85-ös bajnokság hetéről, mester.
- Ó! Az már történelem, seriff.
- Én mégis úgy gondolom, hogy emlékszik annak a hétnek minden percére.
- Hát, ebben igaza van. - Ron odacsoszogott a hűtőhöz, és kivett két üveg sört.
- De el nem tudom képzelni, miért érdekelheti ennyi idő után.
- Sajnos nem mondhatom meg, és szeretném, ha ez a látogatás és beszélgetés
kettőnk között maradna.
- Emiatt nem kell aggódnia - mondta Ron. - Én már rég nem beszélgetek
senkivel. Akkoriban maga volt a seriff. TD elkövetett valamit?
Deke elvette az egyik sört.
- Talán igen. Azt remélem, hogy maga segít nekem eldönteni. A maga
információi segíthetnek kideríteni az igazságot, és akkor néhány jó ember
megszabadulhat sokévnyi szenvedéstől.
- Biztos szülőkről van szó - jegyezte meg Ron, és belekortyolt az italába. - A
jó emberek, akik szenvednek, azok általában a szülők. Mit akar tudni?
Deke letette a sörösüvegét, és kinyitott egy jegyzetfüzetet.
- Emlékezzen vissza 1985. november 4-re. Hétfői napra esett. És a bajnokságot,
csütörtököt megelőző napok is érdekelnének. Vissza tud emlékezni valami
szokatlanra Trey Donnal kapcsolatban?
- Hát persze - felelte Ron. - Ő meg John Caldwell betegek voltak hétfőn.
Kivoltak, mint a lakodalmas kutya azon a délutánon.
- Micsoda? - Deke elképedt. - Azt mondja, hogy John Caldwell is?
- Mind a ketten. Képzelheti, mennyire megrémültem, amikor megláttam őket.
- És mi bajuk volt?
- Elcsapták valamivel a gyomrukat. Tudja, a végzősök kijárhattak ebédelni, de
én csak hétfőnként engedtem meg a fiaimnak, hogy a többiekkel menjenek. A
hét többi napján csak azt ehették, amit magukkal hoztak, és míg ettek, a
tornateremben tanácskoztunk. Trey meg John benyelt valami vírust abban ham
burgerezőben, amit később Cathy Benson megörökölt.
- Biztos, hogy vírus volt?
Ron megvonta a vállát.
- Ők azt hitték.
Deke sebesen jegyzetelt.
- Az edzések mindjárt tanítás után kezdődtek?
- Egy perccel sem később.
- És Trey meg John időben ott voltak?
- Nem, és épp ez volt a baj. Késtek. Senki nem tudta, hol vannak. Az egyik fiú
azt mondta, az utolsó órán sem voltak ott. Mint kiderült, lefeküdtek a
háztartástan teremben. Mert ott volt egy ágy a lányoknak, hogy gyakorolhassák
az ágyneműhúzást. Ma már ilyesmit nem tanítanak.
Deke úgy érezte, mintha valaki jeges vizet locsolt volna végig a hátán. John
Caldwell? John Caldwell atya, a Szent Máté papja, a Harbison-ház igazgatója?
- Más is beteg volt a csapatban? - kérdezte.
Ron megrázta a fejét.
- Hál’ istennek, senki.
- Evett a csapatból másvalaki is aznap Bennie-nél?
- Deke, hogy a fenébe tudnék erre visszaemlékezni huszonhárom év után?
Ugyan már. És különben is, mi ez az egész?
- Emlékszik a háztartástan-tanárnő nevére?
- Valami Thelma nemtomki. Egy aggszűz. Floridába költözött, miután
nyugdíjba ment.
Deke leírta a keresztnevet. Melissa majd emlékszik a többire. Talán az ő címe is
benne lesz a listájában. Majd megkérdezi tőle, hogy a fiúk tényleg ott feküdtek-e
a termében azon a délutánon.
- És arra emlékszik, hogy a fiúk mennyit késtek az edzésről?
- Egy jó órát, azt hiszem. Már javában edzettünk, amikor megjelentek,
falfehéren. Azonnal hazaküldtem őket.
Deke vett egy mély lélegzetet. Bármibe lefogadta volna, hogy Trey Hall és John
Caldwell a közelében sem volt a háztartástan teremnek. Az utolsó előtti óra
végén elmentek az iskolából, és azt tervezték, hogy az edzésre visszaérnek. Arra
nem számítottak, hogy gyilkosság vagy baleset okán lekésik az edzést. De volt
itt egy kis probléma. Az időpont sehogy sem stimmel. Trey és John egy óra alatt
megjárhatták az utat az iskola és a Harbison- tanya között. Ha még fél órát
rászámolunk a verekedésre, a helyszín elrendezésére, a gereblyézésre, és még
néhány percet arra, hogy kihányják magukat, akkor sem lehettek a tanyán abban
az időpontban, amikor Donny a zenekari próba után hazatért és készített
magának némi harapnivalót. És a két fiúnak még arra is kellett idő, hogy
beöltözzenek az edzésre.
- Nem szeretném, ha azt hinné, hogy kételkedem a memóriája pontosságában,
Ron - mondta Deke -, de tudna mondani valakit, aki igazolhatná, amit az előbb
mondott?
- Bobby Tucker, ő most a főedző - felelte Ron. - Akkor még csak partjelző
volt, újonc. Kérdezze meg őt, ha nem hisz nekem.
- Sajnálom, de ezt fogom tenni.
Ron felállt.
- Nagyon gyönge ez a sör. Megkínálom magam valami erősebbel. Maga is kér?
- Nekem jó a sör - mondta Deke, és hallotta, hogy Ron kiürült sörösüvege
hozzákoccan a többihez egy papírzsákban a földön. - Ellenőrizte a sztorijukat a
háztartástan-tanárnőnél?
Ron töltött magának egy pohár Jack Daniel’s-t a pulton sorakozó, márkás italok
közül, majd azt mondta:
- Semmi szükség nem volt rá. Azok a fiúk nem szokták ellógni az órákat.
Komolyan vették a tanulást, különösen John. Es csak rájuk kellett nézni,
szörnyen néztek ki.
Ezen nem csodálkozom, gondolta Deke, de nem attól, hogy elcsapták a
gyomrukat. Valahogy utána kell járnia ennek az időeltolódásnak, hogy
bizonyítani tudja az elgondolását. Felállt, és közben a pillantása a
kandallópárkányon álló fényképre esett. Ron felesége és a lánya volt rajta.
- Köszönöm a segítségét, Ron.
- Bár elmondta volna, mi ez az egész - mondta az edző. Treyről bármit el tudok
képzelni.
- Szerette őt?
- Igen, szerettem. Szinte apjaként szerettem. Láttam benne valami nemeset, túl
azon, hogy tehetséges focista volt, de az a fiú sajnos bárkit képes volt elárulni.
Maga is tudja, hogy viselkedett a nagynénjével, Cathy Bensonnal és John
Caldwell-lel.
Deke bólintott.
- Eegen - mondta, és nem kerülte el a figyelmét, hogy Ronnak keserűen
összepréselődik a szája, és régóta felgyülemlett düh villan a szemében. Jobb, ha
nem említi neki, hogy Trey most ott van a Harbison-házban. Még odamegy
alkoholgőzösen, előveszi, és Deke nem szerette volna, ha kiugratja a nyulat a
bokorból azzal, hogy közli vele, Tyson seriff érdeklődött utána. Elköszönt
Rontól, és otthagyta a férfit, hadd igya le teljesen magát a kihűlt családi tűzhely
mellett a felesége és a lánya fényképének társágában.
 Ötvenharmadik fejezet


Cathy egyetlen hang nélkül hallgatta végig John beszámolóját Will Benson
fogantatásáról. John közben végig fogta a kezét.
- Cathy, maradj itt! - mondta, és a nő tudta, mire gondol: a régi némaságára
utaló vészjeleket látott a szemében. - Tudom, micsoda megrázkódtatás lehet
számodra. - John elengedte Cathy egyik kezét, amitől a nő úgy érezte, hogy
elsodródik, ám John csupán azért tette szabaddá a kezét, hogy felvegye Cathy
poharát, és nem azért, hogy a sorsára hagyja. Cathyt szinte megbénították a
hallottak, még fel sem fogta. - Idd meg ezt! - mondta John, Cathy szájához
tartva a poharat, és a nő egy hajtásra kiitta, az alkohol kaparta a torkát. Aztán
letette a poharat, és nyomban John kezébe kapaszkodott, amely úgy simult az
övére, melegen és szárazon, mint egy kesztyű, az ujjai erősek, ismerősek - mint
a fiáé.
- Te... meg én... De én semmire sem emlékszem... - motyogta. - Hogy lehet,
hogy nem emlékszem egy ilyen dologra?
- Azért, mert csont részeg voltál, és nyomban utána el is aludtál - felelte John
halvány mosollyal. - Szóval... teljesen kiütötted magad.
- De akkor is, hogy lehet, hogy soha nem sejtettem...
- Honnan sejthetted volna? Másnap már Treyjel voltál. És ha én akkoriban
többet tudtam volna, akkor kitalálhattam volna, mi lehet az oka Trey
viselkedésének. Eszembe juthatott volna a mumpsz, és az is, hogy milyen
veszélyekkel jár. Az erre utaló jelek végig ott villogtak, mint a neonreklámok,
tudatták, hogy Trey megmásíthatatlanul és örökre elveszítette élete értelmét.
Cathy azt várta, hogy elöntik a régi érzések Trey iránt, elképzelte, micsoda
megrázkódtatás lehetett azt hallania, hogy Cathy terhes. De semmit sem érzett.
Nem látott mást, csak Johnt, a szívét az iránta érzett gyengédség és az a
csodálatos gondolat töltötte el, hogy John a fia igazi apja. Most már soha többé
nem kell attól rettegnie, hogy egyszer majd Trey génjei berobbannak, és elsöprik
mindazt a különbséget, ami Will születése óta annyira nyilvánvaló volt kettejük
természetét illetően.
-John... - Cathy alaposan megnézte magának a férfi arcvonásait, a fülei
formáját, és az is eszébe jutott, hogy Will haja is ugyanúgy begöndörödik esős
időben, mint Johné. Hogy nem vette észre, mennyire hasonlít a fia Johnra?
Csodálkozva azt mondta: - Tényleg te vagy Will apja?
- Minden kétséget kizáróan, Cathy.
- Tudnom kellett volna... Sejtenem kellett volna...
John megszorította a kezét.
- Ahogy Trey mondta, azt láttuk benne, amit látni akartunk.
- Elképzelni sem tudom, hogyan fogadja majd Will az igazságot.
- Úgy fog érezni, ahogy én.
Hosszan egymás szemébe néztek, és a „Mi lett volna, ha...?” kérdést olvasták ki
a másik szeméből.
- Édes istenem, John... - Cathy összezavarodott elméjében Trey hazugságai,
megátalkodott megtévesztései óriásokká nőttek, mint hatalmas sziklák, amelyek
eltakarják a napot. - Hogy tehette ezt velünk... és Willel...?
- Abban a hitben élt, hogy elárultuk őt - mondta John. - Tönkretettük, amit
igaznak és szépnek gondolt, ezért meg akart büntetni bennünket.
Cathyben feltámadt az anyai düh. Olyan hevesen, annyira nem keresztényien,
hogy önkéntelenül felállt, hogy távolabb lépjen John papi gallérjától. Ökölbe
szorította a kezét, és azt mondta:
- Hogy engedhette, hogy az a kisfiú ugyanazt a megsemmisítő érzést élje át,
amit ő gyerekkorában? Hát nem volt benne egy csöppnyi emberség sem, hogy
legalább idővel elénk álljon, és elmondja az igazat?
- Úgy gondolta, hogy késő - mondta John. - Én már papnak készültem, Trey
pedig tudta, soha nem akarnád, hogy otthagyjam a papi hivatásomat azért, hogy
feleségül vegyelek.
- Megvetem - jelentette ki Cathy egyszerűen.
- Jó okod van rá.
- Neked is ezt kéne tenned.
- Ezt is tenném, ha nem éreznék mérhetetlen szánalmat iránta. Trey nem tudott
nem szeretni bennünket, Cathy, és így a kínok kínját állta ki. Tudom. Ha látnád,
megértenéd, hogy ő sokkal jobban szenvedett a tette következményeitől, mint
mi. Megfosztott bennünket sok mindentől, de nekünk megmaradt a barátságunk,
és nekünk itt van Will.
- Ha meglátom, megölöm, isten engem úgy segéljen! Esküszöm, megtenném,
ha most belépne. Felkapnám a nagyanyám régi puskáját, és nyomban a pokolra
küldeném.
- Magától is meg fog halni nemsokára - mondta John.
- Tessék?
- Haldoklik, Cathy. Nem lehet operálni az agytumorát. Aszt- rocitómája van.
Ezért jött haza.
A múlt ködéből hirtelen egy kép villant be, Trey a teniszpályán, még
középiskolás korukban, magas, erős, napbarnított. Cathy végig megőrizte
magában ezt a képet róla, mint valami titkos felvételt, amelyet az ember a
tárcájában hord és alkalmanként elővesz, hogy megnézze. Hogy ez az ember
haldoklik? A kicsattanó egészség mintaképe, a férfi, akit majd’ egész életében
szeretett? A gondolat egy pillanatra megbénította, ám se szánalmat, se szo-
morúságot, se megértést nem érzett, semmi sem tudta megszelídíteni az iránta
érzett gyűlöletét.
- Értem - mondta, és hangjából megvetés csendült. - Szóval csak azért jött
haza, hogy a végén alkut kössön Istennel, igaz? Hogy bűnbocsánatért esedezzen.
Nagyon is jellemző Treyre.
- Ülj vissza, Cathy! - mondta John, és maga mellé mutatón Van még valami,
amit el akarok mondani neked.
A szájához emelte a poharát, és felhajtotta az italát. A nő szíve összeszorult.
John nem akarja, hogy kiderüljön, ő a fia apja. Mert gondolni kell a munkájára,
a hírnevére, sőt az övére, Cathyéra és Willére is. És vajon mi a rosszabb,
elkerülni egy botrányt, és megmaradni a tévhiteknél, vagy az igazságra alapozva
új életet kezdeni? De most nincs idő ezen gondolkodni. Cathy leült.
- Mi az, John? Úgy érzed, nem hozhatjuk mások tudomására, hogy te vagy Will
apja?
- Egyáltalán nem erről van szó, Cathy. Büszkén hozom a világ tudomására,
hogy Will az én fiam, ha te meg Will így akarjátok Will még azelőtt született,
hogy letettem volna a papi eskümet, és az egyház azt várja majd el tőlem, hogy
azt tegyem, ami a gyerekemnek a legjobb. Ám ha meghallod, amit mondani
akarok, Will talán nem akarja vállalni, hogy én vagyok az apja. És talán te sem
akarod majd, hogy tudassuk az emberekkel.
Cathy libabőrös lett.
- Miért nem?
- Trey azért jött haza, hogy két vallomást tegyen.
Cathy befogta a fülét.
-Azt hiszem, ezt nem akarom hallani.
- Emlékszel, milyen betegek voltunk Treyjel a Delton elleni mérkőzést
megelőzően?
- Tökéletesen. - A nő leengedte a kezét. - Hétfő volt. Olyan zöldek voltatok
mind a ketten, mint a teknőspáncélok attól a hamburgertől, amit Bennie-nél
ettetek.
- Nem a hamburger volt az oka. Abba betegedtünk bele, hogy felelősek voltunk
Donny Harbison haláláért.
Cathy egész testében megmerevedett, elnyílt a szája.
- Igen, jól hallottad - monda John. - Baleset volt, de Trey és én okoztuk. Ez a
másik bűne, amit meg akar vallani... Harbisonéknak.
Cathyhez csak messziről jutottak el a hangok, mintha vattával lett volna
betömve a füle. És minden más nesz is megszűnt számára. Donny fotóját látta
maga előtt a Harbison-ház konyhájában. Előtte vázában mindig friss virág
illatozik. Cathy csak a fényképről ismerte a fiút, akit a szülei elveszítettek.
Egyetlenegyszer sem hangzott el a neve, amikor zöldséget vásárolt a Harbison-
tanyán.
John az ablak felé fordította a tekintetét, és Cathy látta, hogy mint az ár borítják
el a rég eltemetett emlékeket partra sodró hullámok.
- Trey rögeszméje az volt, hogy ha nem nyerjük meg a bajnokságot, akkor nem
kapunk ösztöndíjat Miamiba, ezért a fejébe vette, hogy tennünk kell valamit.
Néhány percbe telt csupán elmondani annak a végzetes novemberi délutánnak a
történéseit. Cathynek, miközben pisszenés nélkül, rémülten hallgatta Johnt,
eszébe jutott, hogy aznap eltűnt egy borotva dr. Graves klinikájáról. Arra is
emlékezett, hogy Trey vállán zúzódások voltak, meg arra, hogy Trey úgy ka-
paszkodott belé azon a délutánon, mintha mentőcsónak volna a viharos tengeren.
Akkor úgy gondolta, hogy egy életre összetartoznak, és soha semmi nem
választhatja el őket egymástól.
- Trey ma akarja elmondani Harbisonéknak az igazat, míg én a misén vagyok -
mondta John. - Azt mondta, nem említi a nevemet, hogy egyedül vállalja a
felelősséget Donny haláláért.
Cathy bénultságában még mindig képtelen volt megszólalni. Elképzelte, hogy a
saját fiát találja felakasztva a pajtában. Mélyen át tudta érezni Harbisonék
iszonyatos fájdalmát és véget nem érő gyászát. Úgy hagyni ott azt a gyereket,
ahogy a szülei rátaláltak... Annyira lelkiismeretlen tett, hogy szinte felfogha-
tatlan. Ráadásul John ötlete volt. De hisz még csak tizenhét éves volt, és nem
akart mást, csak megmenteni a börtöntől a barátját. Védeni akarta a jövőjét,
hogy a mellett a lány mellett maradhasson, akit mind a ketten szerettek. Johnt
keresztény hite vezette arra, hogy a két rettenetes választás közül a kevésbé
rosszat válassza.
És a bűntudat vitte rá arra, hogy papnak álljon.
- Hiszel neki? - kérdezte Cathy.
John az ablak felé fordult, egy magasan szálló sólyom röptét követte a
tekintetével. Olyan, vágyakozó tekintettel figyelte, hogy Cathy úgy érezte,
irigyli, amiért az a madár képes szétterjesztett szárnnyal, kedve szerint bárhová
elrepülni.
- Hiszek neki - felelte John.
- És mi a szándéka?
- Trey egy haldokló, aki könnyíteni akar a lelkén. Kétségbeesetten vágyik a
feloldozásra, gyógyulásra. De elég egy pici nyelvbotlás, és Harbisonék kérdezni
fognak, elgondolkodnak...
Cathynek lüktetni kezdett a halántéka.
- Mit akarsz ezzel mondani? Arra gondolsz, rájönnek, hogy te is érintett vagy?
- Harbisonék intelligens emberek. Elgondolkodnak majd azon, hogy Trey nem
tehette egyedül. Ketten kellettek ahhoz, hogy Donny testét felakasszák. Trey
szándékosan soha nem említené a nevemet, de Harbisonék, és különösen Betty
úgy dönthet, hogy hivatalos nyomozást kér. Nem az a megbocsátó természet,
Trey azonban a mostani állapotában nem állná ki a rendőrségi meg-
hallgatásokkal járó megpróbáltatásokat. A végén az én nevem is elhangozna. Én
voltam Trey legjobb barátja. Elválaszthatatlanok voltunk...
Cathyt jeges rémület fogta el.
- O, édes istenem, John! Figyelmeztetted, hogy ezzel téged is bajba sodor?
- Nem. Engednem kell, hogy Trey azt tegye, amit az érzései diktálnak.
- O, John! - Cathy a legszívesebben kitépte volna a papi gallért John nyakából.
- Nem lehetsz ilyen átkozottul kenetteljes! Meg kell állítanod! Trey mindent
tönkretehet, az életedet, a munkádat, a hírnevedet. És gondold csak el, mi
történik Harbisonék- kal, ha megtudják, hogy te is benne voltál.
Belepusztulnak.
- Hidd el, gondoltam erre is, de nincs más választásom, mint hagyni, hogy a
dolgok megtörténjenek. - John felállt, zsebre dugta a kezét, és kibámult az
ablakon. - De még az is lehet, hogy ok nélkül aggódom...
- Ezt te sem hiszed.
- Nem. Úgy gondolom, Isten elég egyértelműen figyelmeztetett. - Cathy felé
fordult, a hátulról ráeső fény körberajzolta széles vállait, sötét ruhás alakját. -
Cathy, drágám, nagyon... nehéz volt ezzel a tudattal élnem, és hagynom, hogy
Harbisonék egy megtévesztés miatt végigszenvedjék az egész életüket. Soha
nem tudtam megbocsátani magamnak, és Isten sem.
Cathynek nagyon nem tetszett ez a papos beszéd. Felugrott.
- A francba az isteneddel! - kiáltott fel. - Már vagy ezerszer levezekelted a
bűnödet, ha mindenáron így akarod hívni. Millió jót cselekedtél. Betty soha nem
fog megbocsátani, ezt nekem mint anyának elhiheted. Meg kell állítanod Treyt!
- Csss... - mondta John halkan, és megfogta Cathy vállát. - Istenre kell bíznom,
és meg kell nyugodnom az akaratában. Ha bekövetkezik az elkerülhetetlen, el
kell tudnom fogadni. És legalább megszabadulok az árnyékoktól, amelyek azóta
kísértik az életemet. Belefáradtam a menekülésbe...
- De hát ez annyira igazságtalan! - sírta Cathy. - Trey műve, ami azon a
délutánon történt. Neki kell vállalnia a felelősséget érte Isten és Harbisonék
előtt. Ennyivel tartozik neked. Még csak tizenhét éves voltál, gyerek.
John magához ölelte, és Cathy a mellkasához szorította a fejét, ugyanúgy, mint
akkor régen, amire szinte már nem is emlékezett, amikor rosszul lett Johnék
fürdőszobájában.
- De már férfiként helyrehozhattam volna - mondta John nyugodtan Cathy feje
fölött. - Nem vagyok biztos abban, hogy csupán a Trey iránti hűségem miatt
nem vallottam meg a történteket Harbisonéknak és a rendőrségnek. És papként
meggyőztem magam, hogy csak úgy lehet érvényesíteni Isten akaratát, ha az
emberek hisznek a papjaikban, a tanítóikban, és hogy nekem nincs jogom
könnyíteni a lelkiismeretemen azzal, hogy tönkreteszem, amit elértem a
nevében. De tévedtem. Isten munkája a papjai vétkei ellenére sem lerombolható.
És bárhogy vezekeltem is azért, amit tettem, békére sohasem leltem.
Valahányszor csak megpillantom Harbisonékat, bűntudatot érzek.
Cathy felemelte a fejét, hogy a férfi szemébe nézzen.
- Soha nem szabad megtudniuk, hogy te is felelős voltál.
- Magam is ezért imádkozom Istenhez.
- Ha Trey nem jön haza, akkor tovább éltél volna ezzel a bűntudattal, nem?
Nem éreztél volna kísértést arra, hogy megtörd a hallgatást azért, hogy könnyíts
magadon.
- Isten bocsássa meg nekem, de így van. - John elengedte Cathyt, és az órájára
nézett. - Háromkor találkozom a püspökkel. O majd tanácsot ad, hogy mit
tegyek. - A nőre mosolygott. - De beszéljünk még arról, hogyan mondjuk el
Willnek a nagyszerű hírt. Szeretném, ha igazi családként lennénk együtt,
mielőtt... bármi történik. Visszajöhetek mise után?
Cathy némán bólintott.
- Itt leszünk.
- Minden rendben lesz, Cathy. így vagy úgy, de a dolgok rendeződnek.
- De fel is függeszthetnek - mondta Cathy halkan, míg John elővette a
slusszkulcsot a zsebéből. - És bíróság elé állíthatnak. Mindent elveszíthetsz...
John az ujjával végigsimított Cathy arcán.
- Mindent nem - felelte. - Megmarad a barátságunk, és itt a fiam. De most
mennem kell. - Adott egy puszit Cathy homlokára. Az asszony csak némán
nézett utána.
 Ötvennegyedik fejezet


Deke elindult aTurner-háztól, és úgy érezte, mintha egy nagy, fekete felleg
borult volna rá. Szentséges ég! John Caldwell tettestárs volt Donny Harbison
meggyilkolásában! Deke kétségbeesetten remélte, hogy Trey másvalakit beszélt
rá azon a délutánon, hogy vele tartson, ám balsejtelme azt súgta, hogy a másik
ujjlenyomat, amit a hurkon találtak, Johné. Am biztos csak akkor lehet benne, ha
megszerzi John ujjlenyomatát, de előbb még ki kell derítenie, hogy a fiúk
pontosan mikor jelentek meg az edzésen.
Az is elképzelhető, hogy Donnyt késő este ölték meg, és az étel az asztalon a
vacsorája volt, nem az uzsonnája, ahogy eddig hitte. Trey és John megvárhatták,
amíg besötétedik, aztán megtörtént, ami megtörtént, majd elmentek. De volt
ezzel az elképzeléssel némi probléma. Először is, elképzelhető, hogy egy fiú a
konyhában fogyasztja el a vacsoráját, és nem a tévé előtt, mint minden más srác
a városban? Ha meg Trey és John tényleg olyan állapotban volt, ahogy Turner
mondta, volt-e kedvük bármiféle diákcsínyre? Aligha jutott volna eszükbe.
Különben is, tudniuk kellett volna, hogy Donny és a családja esténként otthon
van, hacsak nem volt olyan értesülésük, hogy Harbisonék nincsenek a városban.
Ez a másik dolog, aminek utána kell járnia. Honnan tudták a fiúk, hogy senki
sem lesz a tanyán, és ők azt tehetnek az állattal, amit akarnak?
Bobby Tuckernél kezdi a kérdezősködést. Talán ő másképp emlékszik arra,
hogy a fiúk mikor jelentek meg a pályán.
Amikor odaért, Tucker épp a kertben dolgozott, és örült, hogy kifújhatja magát.
A tornácon telepedtek le. Deke egyenesen .1 lényegre tért, de nem mondta el,
miért kérdezősködik, és hogy korábban már beszélt Turnerrel. Bobby nem várt
sokáig a válasz szál.
- Igen, úgy emlékszem az esetre, mintha tegnap történt volna - mondta. -
Turner kis híján agyvérzést kapott, amiért egy óra késéssel jelentek meg a fiúk a
pályán. És az ütő is megállt bennünk, amikor láttuk, hogy az irányítónk és a
szélső elfogónk milyen állapotban van.
- Biztos, hogy egy, és nem két óra késéssel érkeztek? - kérdezte Deke.
Bobby elvigyorodott.
- Egy órát adtunk nekik, hogy ha addig nem kerülnek elő, akkor magát hívjuk,
hogy keresse meg őket. Időben érkeztek.
- Értem - mondta Deke, de valójában semmit sem értett. Donny a zenekari
próbáról ment haza, amikor Trey és John odaért. - Még valami, mielőtt
visszaengedem füvet nyírni. Furcsának találhatja a kérdést, de kérem, gondolja
meg a választ. Az eset után nem vett észre valami érzelmi változást a két fiún?
Olyasmit, hogy szétszórtak lettek, vagy nyugtalanok...?
Bobby felvonta a szemöldökét.
- Ezt nem tőlem kellene megkérdeznie. Én még csak első éve dolgoztam az
iskolában, nem sok közöm volt Treyhez és Johnhoz. Ok ketten Turner edző
védencei voltak. Vele kell beszélnie, már ha hajlandó lesz felvenni a telefonját. -
Szomorúan megrázta a fejét. - Gondolom, tud... az alkoholizmusáról?
- Melissa elmondta.
- Tragédia, hogy Turner edző most pontosan azt teszi, amitől mindig óva intette
a fiúkat. Mindene megvan, pénz, gyönyörű ház, autók...
- Kivéve az, ami igazán számít az életében - jegyezte meg Deke, majd az
órájára pillantott. Háromnegyed öt. Elmegy az étterembe, hogy beszéljen Cathy
Bensonnal. Ha valaki meg tudja mondani, milyen állapotban volt Trey és John a
bajnokság hetében, az Cathy. Utána visszamegy Melissához, hogy megnézze,
megvan-e a címe a háztartástan-tanárnőnek.
- Igaz, hogy megvette Mabel Church házát? - tudakolta Bobby, amikor Deke
felállt.
- Trey meg én csak ma délben ütöttük nyélbe az üzletet. Gyors szárnyakon
járnak a hírek errefelé.
- Melissa a hírforrás, seriff. Nem csinált titkot belőle, mindenkinek elújságolta,
hogy meg akarják venni a házat, és hogy találkoznak Treyjel. És mintha láttam
volna TD-t dél körül a városban. O nem vett észre engem. Mondott valamit, ami
miatt ilyen régi dolgok után kezdett érdeklődni?
Deke kapva kapott az alkalmon, hogy ezzel elégítse ki az edző kíváncsiságát.
- Valami ilyesmi - hazudta. - Melissa naplót vezetett az iskolás éveikről, hogy
megörökítse az utókornak.
Bobby megértően mosolygott.
- Szóval kapszulába zárja az időt - mondta, miközben az autójáig kísérte a
seriffet. - TD Hall és John Caldwell. Fantasztikus páros voltak. John is profi
sztár lehetett volna, erről meg vagyok győződve. Gondolta volna, hogy papnak
áll?
- Nem, amikor még iskolások voltak, akkor még nem - válaszolta Deke, akinek
már volt elképzelése arról, hogy miért gondolta meg magát John olyan hirtelen. -
Később talán igen, de nem tizennyolc éves korában. - Megbökte a kalapját. -
Hálásan köszönöm, Bobby.
Nehéz szívvel hajtott tovább a városba. Ha rászáll Trey Don Hallra, akkor
tönkreteszi John Caldwellt is, azt az embert, aki egész életében vezekelt azért a
hibáért, amit kamaszkorában elkövetett. Trey a gazdagságot és a hírnevet
választotta, és valószínűleg soha eszébe sem jutott, amit elkövetett, ám John
vállalta a terhét és a szegénységet, a cölibátust. Isten szolgája lett. Deke egy
pillanatig sem kételkedett abban, hogy John azért tartott Treyjel azon a végzetes
novemberi napon, mert meg akarta akadályozni Treyt az ártatlan állat
bántalmazásában, féken akarta tartani, bármit tervezett is a haverja. És azt is
bármibe lefogadta volna, hogy Trey ötlete volt erotikus fulladásos halálnak
álcázni a balesetet. John, vallásos meggyőződésénél fogva, ellene kellett legyen
a megrendezett öngyilkosságnak.
Megéri-e tisztára mosni Donnyt a szülei előtt, ha ez azzal jár, hogy meg kell
semmisítenie John Caldwellt? A környéken szinte szentként tiszteli mindenki.
Ha John atyát leleplezi és letartóztatja az igazságszolgáltatás megtévesztéséért,
annak beláthatatlan következményei lesznek, alapjaiban rázza meg az egyházat,
nem is beszélve Harbisonékról. Bele sem mert gondolni, mit éreznének, ha
kiderülne, hogy az az ember, akit fiukként szeretnek, felelős a vér szerinti fiuk
haláláért és az igazság eltussolásáért. Ha kitör a botrány, akkor arról az
emberről, akit Deke messze a legtisztességesebbnek tartott a környéken,
mindenki azt fogja gondolni, hogy csupán szemfényvesztés volt, ahogy élt, és
minden, amit tett.
Van-e joga ahhoz, hogy ennyi évvel később, amikor már mindenki új életet
kezdett, és a múltat már rég maga mögött hagyta, előálljon az igazsággal,
tudván, hogy micsoda végzetes következményekkel fog járni?
Nem volt jellemző Deke-re, hogy ilyen kérdéseken gondolkodjon. Egész
életében azt vallotta, hogy az igazság mindig jobb, mint a hazugság,
bármennyire fájjon is, bármilyen keserves következményekkel járjon. Az
igazság nem pusztít, hanem épít. És ő mindenekelőtt kopó volt. Az igazság
védelme a vérében volt, ez táplálta a szívét, még ha már nem is viselte a
jelvényt. És apa is volt. És mint apa, maga is azt szerette volna, ha a fia a
szégyen bélyege nélkül, békében nyugodhatna. Donny becsülete megéri az
igazság kiderítését, bármibe kerüljön is. John atyának el kell fogadnia a sorsát.
De még mielőtt a gyanújával odaállna a jelenlegi seriff elé, nagyon biztosnak
kell lennie a dolgában. Elapasztani a folyót, hogy csapdát lehessen állítani
néhány borznak, értelmetlen dolog volna. A Bennie’shez érve megtudta, hogy
Cathy ma korábban távozott, és valószínűleg már nem is megy vissza. Abból,
ahogy Bebe mindezt mondta, Deke-nek az a benyomása támadt, hogy baj lehet
otthon. Sejtette, mi lehet ez a probléma. Csalódottan ment vissza a kocsijához,
majd hazatelefonált Paulának, aki szerencsére nem volt otthon, és így Deke csak
üzenetet hagyott neki, hogy vissza kellett jönnie Kersey-be, és hogy az éjszakát
Melissáéknál fogja tölteni. Úgy tervezte, hogy elmegy a hatórás misére a Szent
Mátéba. Eszébe jutott, hogyan szerezhet ujjlenyomatot a legkönnyebben John
atyától.
 Ötvenötödik fejezet


Trey kinyitotta a szemét, és sűrűn pislogott, hogy tájékozódjon. Percekkel

ezelőtt ébredt, egy idegen szobában, ráadásul most először egy olyanban, ahol
első pillantása egy feszületre esett a falon. John szobája. Elöntötte a
kétségbeesés. Eszébe jutott, hogy John elment Cathyhez, és Cathy most már
szívének minden valamikori szerelmével ádázul gyűlöli. Letette a lábát a földre,
megkockáztatva a szédülést, émelygést, amelyet a betegsége vált ki minden
hirtelen mozdulatnál. Öt óra volt. Jó három órát aludt. Te jó ég! Már csak annyi
ideje maradt, mielőtt találkozik Harbisonékkal, hogy kiszédelegjen a
fürdőszobába, megpróbáljon könnyíteni magán, megmossa az arcát, és kiöblítse
az áporodott ízt a szájából. Óvakodott a tükörbe nézni, hisz tudta, mit fog látni
benne. „Jól vigyázz, mert minden bűnöd rávésődik az arcodra!” - intette a
nagynénje számtalan alkalommal, és valóban, ott éktelenkedett valamennyi,
mély nyomot hagyva az arcán, a tükörképén.
Elindult, hogy felhozza kocsijából a táskáját, ám a konyhából felszálló illatok
nyomban háborgásra ingerelték gyógyszerek marta gyomrát. Egy kislány
ugrándozott el mellette, nyilván vacsorázni sietett. Trey útközben belesett az
ebédlő nyitott ajtaján, pár gyerek már a hosszú asztalnál ült. Egy tinilányka,
nyilvánvalóan bentlakó, töltött tésztát adagolt.
A BMW-t a bejáratnál, a még mindig meglévő pányvázócölöppel szemben
állította le. A kapunál álló fáról egy fehér virágszirom hullott a szélvédőre, és
beakadt az ablaktörlőbe. Trey kiszabadította, és alaposan szemügyre vette. A
teremtés egy apró csodáját tartja a kezében, gondolta, légies, az illata édes, a
formája tökéletes. Olyan, mint Cathy. Váratlanul béke áradt szét a testében.
Miért is nem vette észre korábban a hasonló, apró csodákat? Miért nem vette
észre akkor, amikor még minden lehetséges lett volna?
A virágszirmot a zsebébe csúsztatta Deke csekkje mellé, majd hirtelen
kísértésnek engedve elindult a hátsó udvarhoz vezető, téglából kirakott
ösvényen. Ezt azóta építették, hogy utoljára itt járt. Aki lerakta, nagy gondot
fordított a mintázatra is, talán kertépítő lehetett, aki szívességből csinálta. John
mindig mindenre rá tudta venni az embereket. A pajta, amelyben felakasztották
a ház fiát, ugyanolyan volt, mint régen, és a béke, amit percekkel korábban
érzett, elillant, mint a napsütés, ha hirtelen megdörren az ég. A bőröndjét a
háznál hagyta, és most elment a pajta mellett, majd továbbsétált a napfényben
fürdő, szépen gondozott kis gyümölcsösig és a jókora veteményeskertig. A
zsákutca végén ólak és más melléképületek sorakoztak. Az egyik épületből fű-
részelés hangja hallatszott.
Lou Harbison felnézett a fűrészbak mellől, amikor meglátta Treyt az ajtóban.
Kikapcsolta ásatag rézvágó Black & Deckerét.
- Üdv! - mondta, majd feltolta a homlokára a védőszemüvegét, és
felegyenesedett. - Segíthetek valamiben?
- Nem, köszönöm, épp csak körülnéztem egy kicsit az udvarban. Csirkéket is
tartanak még?
- Van ott egy ketrec a pajta másik oldalán. Emlékszik még rá?
- Lou halványan elvörösödött meglepetésében, hogy Trey ilyen hosszú és
sikeres évek után még mindig emlékszik a felesége csirkéire. Lou Harbison nem
olyan pokróc, mint a felesége, kevésbé érdes, bár belőle is hiányzik az a csuda
tudja, mi, ami Betty Harbisonból - gondolta Trey.
- Igen, emlékszem - mondta. - Itt lehetett kapni a legjobb tojásokat. A
nagynéném mindig palacsintát sütött belőlük. Olyan sárgák voltak, mint a
kukorica.
- Azért, mert a csirkék kukoricát kaptak, nem táplálék kiegészítőket meg
hormonokat.
- Meg is látszott a különbség, azokban a tojásokban nem voltak mesterséges
anyagok.
- De nem ám.
Lou, még mindig a kezében szorongatva a Black & Deckerét, udvariasan várta,
akar-e még Trey mondani valamit. Trey úgy gondolta, ideje továbbállni.
- Hát - biccentett elismerően nagyszerű dolgot csináltak itt, Mr. Harbison.
- John atyának köszönhetünk mindent.
- Igazán?
- Nem ilyen lenne ez a hely nélküle. Betty meg én... mi nem tudnánk csinálni.
Lou minden él nélkül mondta, amit mondott, mégis ki lehetett hallani belőle
egyfajta fenyegetéssel vegyes kérést: Hagyja békén Johnt! Trey egy
fejbólintással nyugtázta a hallottakat, és továbbment.
Betty Harbison jelent meg a hátsó ajtóban, ahogy Trey közeledett a házhoz.
Szigorú, gyanakvó tekintettel figyelte a vendéget. A konyhaablakból vette észre,
ugyanonnan, ahonnan Donny látta meg őket azon a végzetes délutánon.
- Látom, már fent van.
Már nem sokáig, de kösz, hogy észrevette - szerette volna mondani Trey, ám az
asszony láthatóan nem volt tréfás kedvében.
- Gondoltam, sétálok egyet. Csodálatos délutánunk van. - Az utolsó, amit itt
élek meg a Panhandle-ben. Mint mindig, ha efféle gondolatok jutottak az eszébe,
a közelgő halálba való belenyugvást jeges rémület szaggatta szét.
Az asszony arcán valamelyest enyhült a szigorú kifejezés.
- Igen, azt hiszem. John atya mondta, hogy kihányta az ebédjét, és hogy töltsék
magába egy kis csirkehúslevest. Jöjjön be, mindjárt megmelegítem. - Azzal már
nyitotta is a szúnyoghálós ajtót. Összeszorított ajkai és határozott arckifejezése
láttán Trey nem mert ellenkezni.
Kelletlenül követte, és mihelyt belépett, Donny fényképére esett a pillantása.
Mellette kis vázában a bejáratnál álló olasz jázminfáról szedett virágok
pompáztak.
- Gondolja, hogy a gyomra meg tudna birkózni egy kis csirkével töltött pitével?
- kérdezte Betty. - Úgy látom, ráférne magára valami tartalmasabb, mint egy
kis leves. Es van gyümölcskocsonya is, körte, a saját kertünkből.
- Csábító - mondta Trey.
Erre már kapott egy erőtlen mosolyt.
- De egy kicsit várnia kell, amíg elindítom a gyerekeket a misére.
- Ezer örömmel - felelte Trey.
Miután magára maradt, odament a szúnyoghálós ajtóhoz. Donny ezen át rontott
rájuk, mint egy felbőszült kakas. Tökös kis fickó volt. Trey ennyi év alatt sem
felejtette el.
Látta, hogy Lou elmegy a ház mellett, és beül egy öreg kisbusz volánja mögé.
Nem sokkal utána sietős léptek zaja hallatszott mindenfelől. Amikor Betty
visszajött a konyhába, Trey azt kérdezte tőle:
- Lett másik nyújtófája?
Az asszonynak felszaladt a szemöldöke.
- Hát persze. Már régen. Nem sokkal azután, hogy nyoma veszett. De honnan
tud maga erről?
- Gondolom, a nagynéném említhette. - Trey rávillantotta lefegyverző
mosolyát. - A pite hallatán jutott eszembe.
Egy olyan széket választott, ahonnan nem látta Donny fényképét, és annyit
evett, amennyit összeszűkült gyomra csak engedett, és közben néhány falatot
adott a kutyának is, aki reménykedve a széke mellé telepedett. Odakintről még
mindig behallatszott a neszezés. Betty addig tudomást sem vett Treyről, míg el
nem végezte a vacsora utáni teendőit, a konyhából irányítva a többieket.
Elemében volt, anyaként instruálta a gyerekeket, és Trey jól érzékelte, mekkora
hatással van John a gyerekek viselkedésére. „Mit szólna ehhez John atya, ha
látná?” - mondogatta Betty nemegyszer, ha egy-egy edény kicsúszott
valamelyik gyerek kezé- bői, vagy ha összekaptak azon, hogy mit nézzenek
meg a tévében.
Trey összehajtogatta a szalvétáját, a tányérját meg odavitte a mosogatóhoz.
Kényelmes és meleg volt a konyhában. A vallomásig még jó sok idő van hátra,
és inkább már most befeküdt volna intenzív osztályra, semhogy John szobájában
pergesse le ezeket az órákat.
- Fenséges volt a pite és a gyümölcskocsonya, Mrs. Harbison. Ennél finomabbat
soha nem ettem. Nem bánja, ha kicsit körülnézek a házban?
- Menjen csak.
A konyha egy hosszú folyosóra nyílt, a falakon mindenütt fényképek Johnról és
a gyerekekről a Harbison-házban, jókedvűen mókáztak, játszottak, versenyeztek.
Betty, a kötényébe törölgetve a kezét, Trey után ment.
- Ez csak néhány kép az elmúlt évekből - magyarázta. - Az a sok elismerő
oklevél, mint amilyennel például a Rotary Club ismerte el John atya áldozatos
közösségi munkáját, vagy azok a képek, ahol a nagykutyákkal látható, nincsenek
ide kitéve. Tucatjával készültek ilyenek is, de azok mind odafent vannak a
padláson.
- Ez jellemző Johnra - mondta Trey nevetve. Az ő dolgozószobája
Kaliforniában valóságos egoparadicsom, ott minden a sikereit hirdeti.
- Nagyszerű ember az atya. Nem is tudom, mit csinálnának itt az emberek
nélküle. - Betty tekintetéből, sokkal élesebben, mint a férjéből, kiolvasható volt
a fenyegetés. - A gyerekek imádják, a férjemnek meg nekem pedig olyan,
mintha a fiunk volna. Talán emlékszik, hogy mi elveszítettük fiunkat...
- Emlékszem - bólintott Trey.
Az asszony szúrós szemmel nézte. A francba! Mit képzelnek Harbisonék, miért
jött? Hogy kitaszíttassa a papi rendből Johnt? Betty gyilkos pillantása szinte a
falhoz szögezte, olyannyira, hogy a lélegzete is elakadt. O, édes istenem! Ebben
a pillanatban rettenetes eshetőség jutott eszébe. Hirtelen újra hallotta John
szavait: „Ez csak fél teher, Trey. A másik fele az én lelkemen szárad.”
Valószínűleg elsápadt, talán meg is tántorodott, mert Betty elkapta a karját:
- Mi történt? Megint rosszul lesz?
- Le kell ülnöm valahová - mondta. - Oda. Az elcsendesült nappalira mutatott.
- Hozzak egy kis vizet?
Trey megérintette a homlokát.
- Nem, köszönöm. Csak gondolkodni szeretnék.
Betty odakísérte egy karosszékhez a kandalló elé, és Trey hallotta, hogy megkéri
a konyhában sürgölődő gyerekeket, hogy ne lármázzanak nagyon. Trey úgy
érezte, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakába. Vajon arra
gondolt John, hogy miután öreg barátja könnyít a lelkén, és elmond mindent
Harbisonéknak, neki is ugyanezt kell tennie? Ha már úgy érzi, hogy nem kell
tovább hallgatnia, arra az átkozott lelkiismeretére fog hallgatni, és feladja magát,
hogy dűlőre jusson Istennel?
Édes istenem! Ez képes rá. John már csak ilyen.
És mi van, ha akaratlanul is gyanúba keveri Johnt a vallomásával? Az esze már
nem vág olyan gyorsan, mint a betegsége előtt. Mi van, ha elszólja magát? Ha
„mi”-t mond „én" helyett? És mi van, ha ez az éles eszű Mrs. Harbison
kérdezősködni kezd, és ő belezavarodik? Vagy egy másik lehetőség, amire eddig
nem gondolt: mi van, ha Harbisonék úgy döntenek, hogy feladják a rend-
őrségen? Eddig abból indult ki, hogy Harbisonék nem akarják megszellőztetni a
kínos részleteket a fiuk halálával kapcsolatban, hisz huszonhárom évvel ezelőtt
sem tették meg. De mi van, ha téved? Mi van, ha most azt akarják, hogy
bűnhődjön azért, amit tett? Azt nem akarta tudatni velük, hogy haldoklik. A
saját állapotáról nem akart beszámolni, amikor eldöntötte, hogy előáll az
igazsággal. De... hogy lehet biztos abban, hogy ha meg is mondja nekik, hogy
gyógyíthatatlan betegségben szenved, Betty és Lou Harbison ennek ellenére
nem akarnak majd igazságot szolgáltatni Donnynak? Mi van, ha emberöléssel
vádolják? Akkor nyomozás indul... és akkor John is belekeveredik...
Atyaúristen! Mégis hogy képzelte ezt?
Trey felállt és kisietett. Magához vette a bőröndjét, és felment az emeletre.
Betty meghallotta, előjött a konyhából, és megállt a lépcső alján.
- Jobban van már? - kérdezte.
- Soha jobban, Mrs. Harbison! - kiáltott le Trey.
 Ötvenhatodik fejezet


Mellisáéknál Deke nem kért vacsorát, bevette magát veje dolgozószobájába,

hogy telefonálhasson. Tizenöt perce volt még a mise előtt, és úgy tervezte, majd
utána hívja fel azokat, akikre most nem jutott ideje. Szerencséjére a háztartástan-
tanárnő, Thelma Goodson elérhetősége rajta volt a lánya listáján. Megcsörgette a
floridai számot, de senki nem vette fel. Deke úgy döntött, nem hagy üzenetet,
hanem majd később újra próbálkozik. Ezután a Harbison-házba telefonált,
remélve, hogy Lou már elindult a gyerekekkel. Egy anya inkább tudja a választ
azokra a kérdésekre, amiket fel akart tenni, és azt is tudta, hogy Bettyben
megbízhat, senkinek, még Lounak sem fog szólni egy szót sem a beszélgetésről.
Megkönnyebbült, amikor Betty hangját hallotta a telefonban, azonban úgy
érezte, hogy az asszony elbizonytalanodik, amikor bemutatkozott neki. Betty
azóta tartózkodó volt vele, hogy a fia holttestét megtalálták. Deke, bár tudta,
hogy rejtélyes, amit mond, megkérdezte az asszonytól, hogy tud-e zavartalanul
beszélni.
- Az egyik kislány itt van velem a konyhában - válaszolta Betty. - Akarja,
hogy kiküldjem?
- Nem, hagyja csak - felelte Deke. - De szeretném, ha ez a beszélgetés kettőnk
között maradna, rendben?
- Ennyivel tartozom magának - mondta Betty feszülten. - Egy szót sem fogok
szólni Lounak. Miről van szó?
Az első kérdés, ahogy Deke előre sejtette, zavarba hozta az asszonyt.
- Hogy ismerte-e Trey Hall Donnyt? - ismételte meg a kérdést. - Hát, ismerte,
valamelyest. De miért kérdi?
- Bár megmondhatnám, Betty. Mit ért azon, hogy „valamelyest”?
- Barátoknak nem lehetett mondani őket. De olykor találkoztak, amikor Trey
idejött, hogy elvigye, amit a nagynénje rendelt.
Deke pontosan így gondolta. Trey tehát innen tudhatta, hogy Donny gondozza a
csapat kabalaállatát.
- Na és John? John ismerte Donnyt?
- A Szent Mátéban válthattak egy-két szót. De most már igazán kíváncsivá tett,
seriff.
- El tudom képzelni. És most jól figyeljen, Betty. Tudhatta Trey, hogy maga és
Lou nem lesznek a városban azon a héten, amikor Donny meghalt?
A néma csend a telefon másik végén Betty döbbenetéről árulkodott. Némi idő
után végül azt mondta:
- Gondolom, igen, Mabel megemlíthette. Mint állandó vevőmnek, elmondtam
neki.
Deke elégedetten sóhajtott. A kirakós egy újabb darabkája csusz- szant a
helyére.
- Furcsa... hogy épp Trey Hallról kérdez - mondta Betty. - Talán tudja, hogy itt
tölti az éjszakát. Épp az előbb azzal döbbentett meg, hogy megkérdezte, van-e
már másik nyújtófám. A régi akkor veszett el, amikor hazajöttünk, és sehol sem
találtam.
Deke hirtelen kiegyenesedett a székben.
- És nem is lett meg?
- Nem. Pedig emlékszem, hogy hétfő délelőtt használtam, azzal nyújtottam ki a
süteményeket. Donnynak is hagytam belőle. De amikor legközelebb kerestem,
nem találtam a fiókban.
Egy fegyver! Donny kaphatta fel, amikor megpillantotta az ellenséges csapat két
megtermett játékosát a hátsó udvarban. Nem volt nehéz kitalálnia, miért jöttek.
- Azt mondta, a nagynénje mesélte neki - mondta Betty de el nem tudom
képzelni, hogy mesélhetett róla, mert én bizony nem említettem neki.
A hideg futkározott Deke hátán, és a seriff sejtette, hogy Betty- vel is hasonló
lehet a helyzet.
- Trey reggel utazik el?
- John atyától úgy tudom, hogy ezt tervezi.
Reggel. Nem sok ideje maradt.
- Még egyszer kérem, hogy senkinek se említse ezt a beszélgetést, amíg nem
jelentkezem újra - mondta Deke. - Megígéri?
- Meg - felelte az asszony -, de nagyon megijesztett, seriff.
- Tudom, Betty, de nem tehetek róla. Méltányolom az együttműködését.
Deke letette a telefont. Szorul a hurok. Már csak az időeltolódás a probléma.
Újra meg újra átolvasta a kézzel, emlékezetből írt feljegyzéseit (az eredeti
feljegyzések még mindig Randynél voltak a bizonyítékokat tartalmazó
dobozban), hogy találjon valamit, ami megmagyarázná, de semmit sem talált,
ami igazolhatná, hogy Trey és John azután jártak a tanyán, hogy Donny hazatért
a zenekari próbáról. De ennek is utána fog járni. Deke becsukta a jegyzetfüzetét.
Ideje elindulni a misére.
Már az ajtóban volt, amikor hirtelen eszébe jutott valami, amitől remegni
kezdett a lába. Szentséges ég! Elszégyellte magát, amiért ilyen ostoba rendőri
hibát követett el. Az első és legfontosabb szabály egy nyomozásnál, hogy az
ember soha ne feltételezzen semmit. Visszament az íróasztalhoz, kihúzogatta a
fiókokat, míg meg nem találta a megyei telefonkönyvet. A név, amit elfelejtett,
de rá fog ismerni, P-vel kezdődik, annak az embernek a neve, akit már a korábbi
nyomozásból ismert. Talán még mindig Deltonban lakik. O, igen, itt is van.
Martin Peebles, ő volt a deltoni középiskola zenei igazgatója. Deke fontoskodó
fiatalembernek tartotta, nagyon el volt telve magától, és láthatóan feszengett,
sajnálta arra fecsérelni az időt, hogy a seriff kérdéseire válaszol. Deke mellett
kitartott a szerencse. Martin Peebles a végtelennek tűnő hatodik csöngetés után
végre felvette, és értékes perceket rabolt el
Deke rövid idejéből azzal, hogy a seriff kérdésére hosszasan gondolkodott,
mielőtt emlékezetébe idézte volna azt a délutánt.
- Uhm, november negyedike... Igen, jól emlékszem arra a délutánra.
- És arra is emlékszik, hogy Donny Harbison ott volt-e a próbán aznap iskola
után? Tudom, hogy az utolsó óráján ott volt, mert nem jelölte be hiányzónak, de
ott volt-e a próbán is?
- Ki kell javítanom, Mr. Tyson - mondta a férfi. - Donny nem volt ott az utolsó
órámon.
Deke szorosabban fogta a telefont.
- Tessék? A naplóba nem volt a hiányzás bejegyezve. Biztos benne?
- Már hogy ne lennék biztos benne. Az ember nemigen felejti el a fia születése
napját. A feleségemnél aznap délután indult meg a szülés, ezért nem tartottam
meg az utolsó órám, egy diák asszisztensemre bíztam, de a zenekari próbát
lemondtam.
- És ezt miért nem mondta akkor, amikor erről kérdeztem? - dörögte Deke.
- Bizonyára azért nem, seriff, mert nem kérdezte. Emlékszem, azt kérdezte,
szokott-e Donny lógni a próbákról, mire én azt válaszoltam, hogy a világ
minden kincséért sem maradt volna távol.
Deke visszahuppant a székbe, és nagyot fújt. Hát itt a magyarázat. A hiányzó
darabka. Most még begyűjti az utolsó bizonyítékot, majd kénytelen lesz
megzavarni Charles és Randy kellemes péntek estéjét azzal, hogy találkozót kér
tőlük az amarillói bűnügyi laborban. Addig nem nyughat, míg a ma este szerzett
ujjlenyomatokat nem azonosítják a bizonyítékként őrzött Y-éval. Szomorú volt,
ha erre gondolt, de bizonyos volt benne, hogy ezzel a rejtvény utolsó kis
darabkája is a helyére kerül.



Cathy még egyszer utoljára megnézte magát a tükörben, és belebújt a kék

kardigánjába, ami illett a nyári ruhája mintájának színéhez. Trey szerette, ha
azúrkéket visel. Megint az órájára pillantott. Fél hat. Végre! Ideje indulni. Úgy
érezte, sose jön el ez a pillanat, de biztos akart lenni, hogy John már úton van a
misére, és nem lesz ott, amikor megérkezik a Harbison-házba, hogy beszéljen
Treyjel. Arra számított, hogy nem sokan lesznek otthon, hisz már Lou is elment
a gyerekekkel a templomba. A bejárati ajtót sosem zárták takarodó előtt. Ha
Betty a konyhában szorgoskodik, a gyerekek meg nézik a tévét, akkor
észrevétlenül besurranhat, felmehet az emeletre a vendégszobába anélkül, hogy
bárki is észrevenné vagy meghallaná. így aztán, ha Trey már elutazott, senki
sem fogja tudni elmondani Johnnak, hogy ott járt, hacsak valaki észre nem veszi
az autóját a ház előtt.
A múlt árnyai... Mindig csak a jókat üldözik - gondolta Cathy. A gonoszaknak
mindig sikerül elmenekülniük előle. De ezúttal nem. Úgy vélte, meg tudja
győzni Trey Don Hallt, hogy a megvallandó bűnnel a lelkén haljon meg.



Odafent John szobájában Trey az íróasztalhoz ült, és elővette a zsebéből Deke

csekkjét, és vele együtt a jázminfa virágának szirmát. Elővette a tollát, a csekk
hátuljára ráírta a nevét, és egy cédulát tűzött hozzá: „A gyerekekre hagyom,
Tigris. Mindent újra végiggondoltam, és úgy döntöttem, nem teszem meg. Es
bízom abban, hogy te sem töröd meg a hallgatást, ahogy eddig sem tetted, nem
mocskoltad be a nevemet. Kérlek, imádkozz értem. Örök barátsággal: Trey”
A tetejére tette a virágszirmot. Már elhervadt, csak az illata őrizte a
tökéletességét. Őt mi őrzi majd, ha már halott lesz?
Anélkül, hogy bárkitől is elköszönt volna, elhajtott. A nap már lenyugodott, és a
táj, amerre a szem ellát, vörösben, lilában, narancssárgában és sárgában
pompázott. Trey már el is felejtette, milyen gyönyörűek errefelé a júniusi
napnyugták, milyen békés a préri a nap vége felé. John és Cathy nélkül ezek az
időszakok mindig melankolikus fájdalommal töltötték volna el.
A lassan halványuló fények azokra a napokra emlékeztették, amelyeket maga
mögött hagyott, ám a halál gondolata ezúttal már nem fojtogató pánikkal
szorongatta. A lelke békés volt és elégedett. Ugyanaz az elégedettség volt ez,
amit korábban csak a pályán érzett azokban a pillanatokban, amikor a
megbeszélt taktika ellenére azt a játékot választotta, amelyet az adott pillanatban
helyesnek talált. Zavaros elméje, mint mostanában oly gyakran, hirtelen egy
emlékképet villantott elé. Miami, másodéves korában. A negyedik negyedben
járnak, Miami csapata a hatodik yardnál áll, és már csak hét másodperc van
hátra a játékból. A Hurrikánok csapata időt kér, hogy taktikai megbeszélést tart-
sanak. O meg az edzők összedugják a fejüket az oldalvonalon, a szezon, a
bajnokság megnyerése vagy elvesztése múlik a döntésükön. A támadók
koordinátora a 76-osra, a Double Seamre szavaz, a főedző a 62-eset, a Topper Z
Sailt tartja jobbnak. Végül a 76-osban állapodnak meg. Trey visszamegy a
pályára, de minden meggyőződés nélkül. Valamennyi játékos szeme rajta, vala-
mennyien bíznak benne. Trey az ösztöneire hallgat, másik taktikát választ, és
ezzel megnyerik a mérkőzést.
Most is ezt tette. A játék utolsó pillanataiban döntött, és ez a döntés se nem volt
bölcs, se nem szolgálta a saját érdekeit, de képtelen volt tönkretenni a legjobb
barátja életét. Nem akart a vallomásával ártani Johnnak. A megváltás reménye
nélkül kell meghalnia, amit azzal nyerhetett volna el, ha elmondja
Harbisonéknak, hogy mit tett. Trey sajnálta őket a fájdalmukért, azért, hogy
megtörtek a csapás alatt, de nem vehette el tőlük a fogadott fiukat. Égjen inkább
a pokolban, semhogy romba döntse Johnt és azt a csodálatos munkát, amivel
védeni igyekezett bűnös lelkét. Ha visszaér Carlsbadbe, visszakéri az
ügyvédjétől azt a levelet, amit azzal hagyott nála, hogy a halála után kézbesítse.
Még azelőtt írta, hogy úgy döntött volna, személyesen utazik haza, hogy
szembenézzen mindennel, és megbocsátást nyerjen, de most már nem
kockáztathatja, hogy John lelepleződjön.
Egy fehér autó jött vele szembe. Már majdnem egymás mellé értek, amikor Trey
felismerte a vezetőt. Nem hitt a szemének.
Boldogan intett, és hosszan, erősen megnyomta a dudát, amikor a Lexus
elhajtott mellette. Meglepődött és hálát érzett. Trey hátranézett, és látta, hogy a
Lexus lassít, megfordul az üres országúton, majd megáll a BMW mögött. Nyílt
az ajtó, Trey pedig kiszállt és elmosolyodott. Szélesre tárta a karját.
- A pokolba is...
- Pontosan azt remélem, hogy odajutsz.
- Tessék?
- Jól hallottad, azt mondtam, remélem, odajutsz.
Amikor Trey meglátta a rászegezett fegyvert, a karjai lehanyatlottak.
- Catherine Anne! - kiáltotta, de abban a pillanatban dörrenés hallatszott, és a
golyó a szívébe fúródott.
 Ötvenhetedik fejezet


A Morgan Olajtársaság újonnan beállt dolgozóitól és a titkárságiaktól elvárták,

hogy még péntekenként is este hatig bent maradjanak, amikor már mindenki
más befejezte a munkát, ezért szokatlan volt, hogy Will Benson már fél hatkor
kijelentkezett. Linda, akit nagyon érdekelt a csinos fiatalember magánélete,
amikor Will elköszönt tőle és egy szintén kifelé tartó kollégától, megkérdezte:
- Randira igyekszünk, Will?
- Az is lehet.
- Lehet? Hát nem tudod biztosan? - kérdezte a kolléga, és rákacsintott Lindára.
- Lehet, hogy hűvös fogadtatásban lesz részem - válaszolta Will, majd
aláfirkantotta a jelenléti ívet.
Az irodától a Harbison-házig majdnem egy óra az út, és sajnos még tankolnia is
kell. így csak fél hétre ér oda, vagyis fél órával később, hogy az anyja
odamenne, hogy kérdőre vonja azt a gazember apját. Sehova máshová nem
mehetett ilyenkor péntek este, magára hagyva Bebe-et, hogy egyedül állja a
vendégek rohamát. Az anyja nemrég hívta azzal, hogy találkozzanak otthon,
John atya is ott lesz a mise után. Azt nem mondta meg, hogy miért, de a hangja
feszült és izgatott volt.
- Csak tedd, amit mondtam, drágám! - parancsolta a fiának, holott tudta, hogy
Willnek akkor le kell mondania a randevúját a barátnőjével, Mistyvel.
- Beszéltél vele? - kérdezte Will.
- Nem, fiam, és most már nem is várom. És hidd el, neked sem kéne.
Ez a „már” arra utalt, hogy megtudott valami újat az apjáról, de Cathy letette a
telefont, mielőtt Will rákérdezhetett volna. Amikor Will nyomban utána
odatelefonált a vendéglőbe, hogy magyarázatot kérjen, Bebe-től megtudta, hogy
az anyja már délután egykor távozott, és azóta se ment vissza, és nem is
telefonált. Will hívta a mobilján, de csak az üzenetrögzítője válaszolt. Ekkor állt
fel az íróasztalától, és hagyta a munkát a fenébe. Nem engedheti, hogy az anyja
egyedül találkozzon Trey Don Hall- lal.
Will nem hibáztatta az anyját, amiért találkozni akart Treyjel, még ha csak azért
is, hogy a szemébe vágja, micsoda gazember. Egész délután, amikor
megcsörrent a telefon, vagy egy kocsi elhajtott, Will is azt gondolta, talán Trey
Don Hall próbál kapcsolatba lépni vele. Már csak azért is, mert talán kíváncsi
arra a fiúra, akit sohasem látott. Bármi lesz is a magyarázat, neki már semmit
sem jelent, mondogatta Will magának, pedig mégiscsak számított volna.
Lehetősége nyílt volna arra, hogy elmondja annak a szemétládának, hogy mit
gondol róla. így Trey legalább maga is megtapasztalhatta volna, milyen az, ha az
embert elutasítják, ahogy ő tette vele és az anyjával.
Will addigra, mire az anyja hívta, már rájött, hogy az apja nem fog telefonálni,
és nem is jön el hozzá. Úgy fog elutazni, hogy egy pillantást sem vet rá, és ez a
lehetőség váratlan csalódást okozott. Mielőtt még az anyja telefonált volna, már-
már úgy döntött, nem hagyja, hogy az apja ilyen könnyen megússza. Trey Don
Hall mégiscsak látni fogja a fiát, láthatja, hogy néz ki, és megtudhatja, hogy
Will mennyire gyűlöli. Ezért döntött úgy, hogy maga is odamegy a Harbison-
házba.
Már majdnem negyed hét volt, amikor meglátta az anyja Lexusát az árvaházhoz
vezető út kereszteződésénél. Épp a benzinkútnál tankolt, és már hajtotta össze a
számlát, amikor észrevette, hogy az autó megáll a lámpánál. Látta, hogy az
anyja elnéz mind a két irányba, mielőtt ráfordulna a Kersey-be vezető útra, de
valahogy lopva kémlelődött, mintha nem akarná, hogy valaki észrevegye. Willt
megdöbbentette az anyja hamuszürke, zavart arca. Mintha sokkos állapotban lett
volna.
Will nem intett neki, hagyta, hogy továbbmenjen. Valami élénk kéket viselt, a
haja ragyogott, és kacéran fel volt tűzve az alkalomra, hogy újra találkozik azzal
a férfival, aki állítólag már semmit sem jelent a számára. Will nyakát melegség
öntötte el. Miért öltözött ki ennyire? Azért ment volna az anyja a Harbison-
házba, hogy kibéküljön az apjával? Hogy elcsábítsa? Csak valami balul
sikerülhetett. Trey Hall elküldte, és újra fájdalmat okozott neki. Willnek
megfeszültek az arcizmai. Gázt adott. Hát őt nem fogja elküldeni az a gazember.
Öt perccel később látta meg a holttestet. Először csak a félrehúzódott BMW-t
vette észre a padkán, majd a hátsó keréknél egy, a földön arccal felfelé fekvő
testet. Will kiáltásánál csak a szívdobogása volt hangosabb. Az út túloldalán
leállította a kocsiját, kiugrott, és odament a földön fekvő emberhez.
Elszörnyedve bámult bele a legendás játékos élettelen arcába. Trey Don Hall, az
apja. Ó, édes istenem, ne...!
Will leguggolt a homokos padkára, a kezébe fogta az apja kezét. Már merev
volt, de még nem hűlt ki, volt még benne annyi élet, hogy Will érezhesse az apja
érintését anélkül, hogy az apja is érezné az övét. Will sírva fakadt, a könnyei
ráhullottak a szürke selyemingre, nedves pettyeket hagyva a golyó ütötte seb
vérvöröse mellett. Megsemmisítő veszteséget érzett. Most már soha nem fogja
megismerni azt az embert, aki az apja volt, és akit az anyja agyonlőtt a 30-as
kaliberű puskával, amit mindig az ágya alatt tartott.



Cathy, már otthon, sietve kinyitotta a gyógyszeres szekrénykét, és kivett egy

fiola, már rég lejárt szavatosságú nyugtatót, amiből soha egy szemet sem vett be
eddig. Remegő ujjakkal nagy nehezen sikerült feltépnie a gyerekzárat, mire
néhány szem kiborult a földre. Cathy levegő után kapkodott, a szíve olyan
hevesen zakatolt, hogy azt hitte, ki fog ugrani a helyéből. Kivett két tablettát, és
langyos vízzel nyelte le, hogy ellazítsa a torkában összehúzódott izmokat. A
tükörképe megrémítette. Az arca olyan fehér volt, mint a hó, a tekintete halálra
vált. Miután elzárta a vizet, rémülten vett észre egy sötét foltot a kardigánja
ujján. Megnézte, és látta, hogy vércsepp. Akkor kerülhetett rá, amikor kita-
pintotta Trey ütőerét. Vadul letépte magáról, egy darabig csak tanácstalanul
álldogált, majd bedobta a többi közé a szennyes tartóba.
Lassan, fegyelmezetten az orrán át teleszívta a tüdejét, bement a hálószobába,
leült az olvasófoteljába, és lassan kiengedte a levegőt. Folytatta. Most a hasába
szívta a levegőt. „Minél többet és minél mélyebbre” - hallotta a nagyanyja
hangját, aki annak idején egy kézikönyvből felolvasva végeztette vele a sze-
lektív némaság tüneteit oldó gyakorlatokat. Cathy tíz-tíz másodpercig tartotta
bent a levegőt egészen addig, míg azt nem érezte, hogy a teste felmelegszik, és
már nem olyan merevek az izmai. Ezután a hangját próbálta ki.
- Édes istenem, Trey - mondta hangosan. - Ki tehette ezt veled?
Bármit megadott volna azért, hogy semmissé tegye a történteket, ám a sokk,
hogy Treyt agyonlőve találta, megbénította a hangszálait, és átvette az uralmat a
tettei és a gondolatai fölött attól a pillanattól fogva, hogy meglátta a holttestét a
kocsi mellett fekve. Cathy a nevét kiáltva rohant oda hozzá, de egy hang sem
jött ki a torkán. Abban a pillanatban minden régi érzés a felszínre tört, látva,
ahogy ott fekszik mozdulatlanul, és a szellő lágyan fújdogálja a gallérja nyakát,
a haját, és a homokot, amin hevert. Cathy dermedten nézte a barna, nyitott,
meglepetésről árulkodó szemeket, és nagyon szerette volna, ha életet tud lehelni
beléjük. Én vagyok az, Trey! Hallod? Térdre ereszkedett, hogy kitapogassa Trey
nyakán a verőeret, de bénult ujjai semmit sem éreztek. Trey, a fiú, aki maga volt
az elevenség, és aki annyira szerette, örökre elhagyta ezt a világot.
Cathy a telefonján hívni akarta a 911-et, de hirtelen és tehetetlenül rádöbbent,
hogy képtelen megszólalni. Csak zokogott némán, keservesen, a könnyei
teljesen eláztatták a kezében tartott, hasznavehetetlen telefont. Nem akarta
magára hagyni Treyt le- takaratlanul, kiszolgáltatva az elemeknek, de segítséget
kellett szereznie. Távolabbról hallotta egy traktor hangját, de nem tudta,
pontosan merről. El kell mennie a Harbison-házba, leírni Betty- nek, hogy mi
történt, és ő majd hívja a seriffet. Ki tehette ezt vele? Kinek volt oka rajta kívül
ezt tenni?
O, istenem.
Ettől a gondolattól Cathy pánikba esett, erőt vett rajta a menekülési ösztön, és
alig hitte, hogy mit csinál. Egy robot precizitásával megfordult a kocsijával,
félreállt, és azzal a kissöprűvel, amivel a lehullott leveleket szokta lesöpörni a
nagyanyja és Mabel sírjáról, eltüntette a Lexus nyomait. Ezután elhajtott, ott
hagyva Trey holttestét a beálló szürkületben; a lába mereven nyomta a pedált,
levegőt nem nagyon kapott.
A nyugtatok lassan hatottak, Cathy felállt a fotelból. Ami történt, megtörtént. De
nagyon bánta, amit tett. Ilyet csak egy bűnös csinál. Jelentenie kellett volna Trey
halálát, és bíznia kellett volna az ártatlanságában, de azzal, hogy nem találták a
bűntett helyszínén, egy csomó felesleges kellemetlenségtől szabadult meg. Ha
marad, Will anyjaként megint csak ő lett volna a téma, szájára venné mindenki a
városban, különösen, ha az is kiderül, hogy John a fia igazi apja.
A gyanú előbb-utóbb így is őrá terelődik. Randy Wallace nem tehet mást, mint
hogy kihallgatja, de tisztelettudóan, hisz semmi sem köti a tetthelyhez, csak
feltételezni tudja, hogy lehettek olyan pillantok, amikor Cathy kívánhatta Trey
halálát. Ám ha a rendőrség kideríti, hogy Trey azért jött haza, hogy elmondja
Johnnak az igazat Willel kapcsolatban, akkor az is kiderül, hogy így már semmi
oka sem volt megölni őt. Felmentik a gyanú alól, és hálás lehet a sorsnak, hogy
Trey ezt még azelőtt elmondta, hogy megölték volna. Ha szükséges, egy DNS-
vizsgálat is igazolhatja, amit Trey mondott. Johntól azt is tudta, hogy Trey gyó-
gyíthatatlan beteg. Miért akart volna megölni egy olyan embert, akiről tudja,
hogy a napjai meg vannak számlálva? És a ballisztikai szakértő könnyen
igazolhatja, hogy nem az ő fegyveréből származik a golyó, amelyik megölte
Treyt. Már csak az alibi hiányzik, de Cathy úgy gondolta, ki fog tudni találni
valami elfogadhatót a gyilkosság idejére.
Randynek nem szabad megtudnia, hogy ott volt azon az úton, és főleg hogy
azért akart elmenni Treyhez, hogy rávegye, ne fedje fel a titkot, amely
tönkreteheti a gyereke apját, a férfit, akit szeret - és Trey most már soha többet
nem beszélhet. És Johnnak sem szabad megtudnia, hogy merre járt. John soha
nem tételezné fel róla, hogy képes ölni, de tudta, milyen gyilkos gondolatok
jártak a fejében, mielőtt elváltak. Semmi szükség rá, hogy arra gondoljon, a
rendőrség okkal gyanakszik rá.
John és Will nemsokára itt lesznek, és neki el kell játszania, hogy semmit sem
tud Trey haláláról. Örömteli és emlékezetes este kell legyen a mai, hisz Will
most tudja meg, hogy ki is az apja. Nem engedheti, hogy Trey holtában is,
ahogy életében oly sokszor tette, elrontsa ezeket a drága pillanatokat. Ha majd
Randy kérdezi, azt fogja mondani, azért jött el korán a vendéglőből, hogy
vacsorát készítsen a fiának és John atyának, hogy megünnepeljék ezt a fontos
eseményt. Honnan tudná meg, hogy a híres lasagne és sajttorta, aminek az
elkészítése hosszú órákba telik, egy téli délutánon készült, amikor kedve volt
főzni, és azóta ott didereg a mélyhűtőben?



Deke meglepődött, hogy milyen sokan vannak a péntek esti misén. Ő maga
presbiteriánus volt, és el sem tudta volna képzelni, hogy a vasárnapon kívül más
napokon is templomba menjen, különösen nem a hét utolsó estéjén. A péntek
esték a lazítás, az otthoni pihenés órái, hacsak nincs épp fociszezon.
Valószínűleg a júniusi hold az oka, hogy ennyien vannak itt, gondolta, és más
választása nem lévén, kelletlenül beült az egyik padsorba.
Későn érkezett, a szertartás már javában folyt. John Caldwell az oltár bal
oldalánál ült, fehér miseruhában, és Deke jól látta rajta, meglepődött, hogy itt
látja. Egy hosszú pillanatra farkasszemet néztek egymással. Deke úgy találta,
John alig változott azóta, hogy utoljára találkoztak.
Aztán John atya elkezdte a hitszónoklatot, Deke úgy emlékezett, így nevezik.
És ebben a pillanatban megértette, hogy a teliholdnak semmi köze a gyülekezet
létszámához. A szószék mögött álló pap és egyszerű, ám ékesszóló beszéde
vonzotta ide a híveket. Amarillóban, Deke gyülekezetében a hívek mocorogtak,
csak fél szívvel voltak jelen, és gyakran még zajongtak is, nem úgy, mint az
emberek a Szent Mátéban. Itt csak fojtott köhintés zavarta meg olykor a csöndet,
mindenki áhítattal hallgatta John atya szívből jövő, őszinte szavait.
A seriffet felkavarta mindez. Ki fog tudni John atya helyébe lépni? Hogy
tudnának majd ezek az emberek a történtek után újra bízni egy papban, ha
elveszítik hitüket spirituális vezetőjükben, John Caldwellben? Hitpróbáló idők
ezek. A katolikus egyházat amúgy is alapjaiban rázták meg az olyan
híresztelések, amelyek papok szexuális eltévelyedéseiről szóltak, nem is be-
szélve azokról a korrupciós botrányokról és féktelenségekről, amelyek aláásták
oly sok tekintélyes kormánytisztviselő és pénzügyi tekintély jó hírét.
De ez nem lehet az ő gondja, emlékeztette magát Deke, és igyekezett elnyomni
sajnálkozását. John Caldwell, akármilyen fiatal volt is, és bármilyen mentsége
volt rá, mégiscsak segédkezett egy gyilkosság vagy egy baleset körülményeinek
eltitkolásában, és ezzel két szerető szülőt földi pokolra kárhoztatott.
Eljött a pillanat, amire várt. Figyelte, hogy John atya elvesz egy poharat az oltár
széléről, és iszik belőle egy kortyot. A poharat visszatette a helyére, mielőtt
felemelte volna a karját a gyülekezettel szembefordulva.
- Isten békéje legyen veletek - kántálta.
- És önnel is, atyánk - felelte a gyülekezet, majd kézfogással, öleléssel
továbbadták egymásnak a békét. Deke legnagyobb meglepetésére John atya
ellépett az oltártól, és odament egyenesen hozzá.
- Isten békéje kísérje, seriff.
- És önt is, atyám - mondta Deke megilletődve. John szemébe nézve Júdásnak
érezte magát az utolsó vacsorán.
- „Én vagyok az, uram?"
- „Te mondád."
A szertartás véget ért, John atya a szentély közepén állva megáldotta a
gyülekezetet, majd a ministránsfiúk nyomában előrement, hogy a kapuban
elbúcsúzzon a hívektől. Míg az emberek kifelé indultak, Deke arra várt, hogy
egyedül maradjon. Senki sem látta, hogy Kersey megye korábbi seriffje két
gyors lépéssel odaszökken az oltárhoz, elemeli John atya poharát, majd ugyan-
ilyen gyorsan távozik az egyik mellékajtón.
Az Oltár Társaság Asszonyai csak másnap, amikor takarítani jöttek, vették
észre, hogy John atya monogramos pohara eltűnt.
 Ötvennyolcadik fejezet


Will érkezett elsőként. Mivel a fia ragaszkodott hozzá, Cathy zárta az ajtókat,
még akkor is, ha otthon volt. Will gyerekkorától fogva rettegett attól, hogy
valami baj éri az anyját. Cathy ezt természetesnek találta egy olyan fiú esetében,
aki apa nélkül nőtt fel. A jövendőbeli felesége feltehetően bosszantónak fogja
találni túlzott ragaszkodását az anyjához, ám Cathy úgy gondolta, kezelhető lesz
a probléma, ha eljön az ideje. Épp töltött magának egy pohár bort, és próbált
kicsit ellazulni, amikor Will olyan veszettül kezdte nyomni a csengőt, hogy a
csilingelés fülsértő harsogásnak tűnt.
- Jövök már, jövök! - kiáltotta, és elindult az ajtó felé. A lábai még mindig
remegtek a délután átélt traumától. A szíve már nem kalapált annyira, de most, a
fia arcát látva, újra rákezdte. Will arca kipirult, a szemei vörösek voltak, mintha
sírt volna.
- Szent ég, fiam, mi a baj?
- Mami...
Óvodáskora óta nem szólította maminak.
- Mi történt, kisfiam? Mondd már!
Will aggodalmas tekintettel nézett rá.
- Hol voltál ma délután? Bebe azt mondta, már egy körül eljöttél a vendéglőből.
- Hol lettem volna? Itthon, vacsorát készítettem. - Cathy a legszebb
porcelánjaival megterített ebédlőasztalra mutatott. Középütt egy nagy csokor
frissen szedett virág pompázott. A házat a sülő lasagne pompás illata töltötte
meg. - A kedvenced - mondta. - Lasagne és sajttorta.
- És nem voltál sehol?
Cathy megdermedt. Ez úgy hangzott, mintha a fia sejtene valamit.
- Miért kérded?
- Mert hívtalak, de nem vetted fel.
- Hát, gondolom, épp odakint voltam a kertben, és virágot szedtem.
Will bebandzsított.
- És nem hallottad a telefont?
- Hogy hallhattam volna? Hátul voltam.
- Üzenetet is hagytam.
Kimondatlanul is arra célzott, hogy ha otthon volt, akkor észre kellett volna
vennie. Mi folyik itt?
- Nem vártam telefonhívást, ezért nem is figyeltem.
- Mindig megnézed, van-e üzeneted, ha megjössz.
Cathynek elfogyott a türelme. Igaz, ha hazaért, valóban mindig az volt az első,
hogy megnézte, nem keresték-e, de ma nem ez volt a legfontosabb gondolata.
- Will, mi ez a kérdőre vonás? Mi borított ki ennyire?
Will beletúrt a hajába, és feltehetően nem először; kócos üstöké legalábbis erre
utalt.
- Attól féltem... hogy elmész a Harbison-házba... hogy beszélj apámmal -
mondta. - Azt hittem, ó, mama, ugye nem jártál ott?
Will tárva-nyitva hagyta az ajtót. Míg Cathy becsukta, maradt némi ideje arra,
hogy megfontolja a válaszát. Eddig még soha nem hazudott a fiának. Persze
apróbb füllentések, elhallgatások voltak, hogy ne kelljen rázúdítani a nyers
igazságot, amikor még kicsi volt, de szándékosan soha nem hazudott.
- Hát, fiam, erre ráhibáztál - felelte Will felé fordulva. - Igen, elindultam, de
még mielőtt odaértem volna, inamba szállt a bátorságom, megfordultam és
hazajöttem. Nem akartam megmondani, mert... nem akartam, hogy bolondnak
tarts.
Cathy látta, hogy a fia láthatóan megkönnyebbült. Will magához ölelte az
anyját.
- Soha nem tartanálak bolondnak - mondta. - Csak attól féltem...
- Tudom, mitől féltél - mondta Cathy, fejét a fia vállára hajtva. - Én is féltem
tőle. Ezért is fordultam vissza. Mert nem bízhatok az érzéseimben. Nem
tudhattam, nem próbál-e Trey rajtaütésszerűen levenni a lábamról a régi
sármjával. - Hátrébb lépett. - Na, és most igyunk egy kis bort.
- Én nem kérek - mondta Will. - Felkavart, hogy az apám., úgy hagyott itt
minket, hogy még csak el sem búcsúzott. Bár nehezemre esik bevallani, jobban
fáj, mint gondoltam.
Cathy kisimította a fia haját a homlokából.
- Hát, azt hiszem, John atya és én jobb kedvre tudunk deríteni.
Megkönnyebbülve látta, hogy Will nem akar tévézni, míg Johnra várnak. A
helyi adók gondolkodás nélkül megszakítanak bármilyen programot, ha fontos
közlendőjük támad. Mégis, mindketten nyughatatlanok voltak, mint valami
kerge macskák, egyikük sem volt képes nyugton üldögélni. Cathy teljesen
szükségtelenül tett-vett a konyhában, Will zsebre dugott kézzel fel-alá járkált, és
folyton kikémlelt a sötétbe. Cathy szorongó szívvel azt találgatta, vajon még
mindig az apját várja-e. A beszélgetésük akadozott, Cathy minduntalan az óráját
nézte. Miért nem jön már John? Hogy megnyugtassa magát, elképzelte, micsoda
varázslatos pillanat lesz, amikor John elmondja Willnek, hogy ő az apja.
Cathy végre meghallotta a Silverado hangját, és sietett ajtót nyitni. Azt nem
remélhette, hogy ágyba bújnak Johnnal, de legalább a nyakába borulhatott, hogy
erőt gyűjtsön a holnap megpróbáltatásaihoz. Nem tudott ellenállni a kísértésnek,
hogy úgy bújjon hozzá, ahogy sohasem tette. És Will is szokatlanul boldog volt,
hogy újra látja, nem csupán kezet ráztak, hanem összeölelkeztek az előszobában,
úgy ölelkeztek, mint egy tragikus elválás után újra egymásra talált család tagjai.
 Hát, ez aztán a fogadtatás - mondta John, miután szétváltak, és bementek a
nappaliba egy pohár borra.
Cathy belekarolt a fiába. Már tűkön ült. Valamennyiüknek szüksége volt valami
derűre, hogy pattanásig feszült idegeik ellazulhassanak. John a ma estét félte,
Cathy a holnapi rendőrségi kihallgatástól rettegett, Will szívét a dühvel vegyes
keserűség nyomta, amiért az apja ismét elhagyta.
- Will szomorú ma este, amiért Trey anélkül utazik el, hogy kereste volna, John
atya - mondta Cathy. - Nem tudnánk valamivel megvigasztalni még vacsora
előtt?
- Jó ötlet - mondta John, és Willre nevetett.
Will egyikről a másikra nézett.
- Ti meg miről beszéltek?
- Talán jobb volna, ha leülnél, fiam, és akkor elmondjuk - felelte John.



- Rossz hírem van, Deke - mondta Charles, amikor Kersey korábbi seriffje
belépett az amarillói bűnügyi laboratórium ajtaján.
- Mi lenne az?
- Randy Wallace úton volt ide a bizonyítékokkal, amikor váratlanul egy
bűntény helyszínére hívták. Értesíteni akarta magát, de nem tudja a mobilja
számát.
Deke fáradtan felsóhajtott.
- A fenébe. Akkor várhatok hétfőig, amíg összehasonlítják nekem a poháron
található ujjlenyomatokat a másikkal.
- Sajnos ez igaz, de nem csak erről van szó. Randy most a gyilkosság
kinyomozásával lesz elfoglalva egy darabig.
- Gyilkosság?
- Igen. Valaki megölette magát. De azt nem árulta el, hogy ki.
- Biztos valami kocsmai verekedés.
Nemsokára kilenc. Deke, míg a kocsijához ballagott, úgy érezte, mintha egy
örökkévalóság telt volna el azóta, hogy délelőtt tizenegykor Trey Don Hall-lal
találkozott. Halálos fáradtságot érzett, a szíve is nehéz volt. Nem számított, hogy
nem tudták összehasonlítani a poháron lévő ujjlenyomatokat a kötélhurkon
lévőkkel. Tudta, hogy egyezni fognak, és így marad neki a hétvége, hogy
döntésre jusson saját magával. Deke csak azt sajnálta, hogy mire szembesíti
Johnt a bizonyítékokkal, és talán még le is tartóztatja, TD Hall már visszautazik
San Diegóba, és Johnnak egyedül kell szembenéznie a helyzettel.
Paulának nem mondta meg, hogy visszajön Amarillóba, mert úgy tervezte, hogy
visszamegy Deltonba Randyvel, amikor ma felkeresi Johnt és Treyt. Nem
számított rá, hogy Paula vacsorával várja, de vágyott az asszony vigasztaló
jelenlétére, és arra, hogy egy jót aludjon Paulával az oldalán.
Deke csöngetett, mert nem akarta megijeszteni az asszonyt azzal, hogy csak úgy
váratlanul besétál, és igencsak meglepte, hogy Paula a nyakába borult, látva,
mennyire elcsigázott a férje.
- A lányod telefonált, és elmondta, hogy nagyon fáradt lehetsz.
- S te mit mondtál erre? - kérdezte Deke mosolyogva, és újból eszébe jutott,
miért is szereti Paulát.
Az asszony elnevette magát.
- Hát azt, hogy kösz a figyelmeztetést.
Paula omlettet és pirítóst készített, míg Deke felhajtott egy üveg sört. Egy szóval
sem kérdezte, mit csinált Deke azóta, hogy délután kitette itthon. Tisztában volt
vele, mivel jár a rendőri munka, még emlékezett rá a régi időkből. Ahogy azt is
tudta, ha itt lesz az ideje, a férje majd elmondja neki, ha meg nem, hát úgy is jó.
Paula soha nem faggatózott, soha nem volt kíváncsi Deke munkájának az
árnyoldalaira, de nem azért, mert nem érdekelte a férje munkája, hanem mert
attól félt, ha tudja, milyen veszélyekkel és ördögi dolgokkal kell szembenéznie,
akkor soha egyetlen percre sem eresztené ki a házból. Az ő dolga az volt, hogy
otthon mennyország fogadja, és ezt Paula biztosította anélkül, hogy pontosan
tudta volna, mi ellen kell oltalmat nyújtania számára.
így aztán vacsora után Paula elküldte zuhanyozni a férjét, míg ő maga rendet
rakott a konyhában, és meghallgatta a tízórás híreket. Deke még épp csak
szappanozta magát, amikor Paula, életében most először, amióta házasok voltak,
berontott a fürdőszobába, és rámeredt a zuhany alatt álló férje meztelen testére.
- De Paula, az ég szerelmére! - kiáltotta Deke döbbenten.
- Sajnálom - mondta Paula. - De Trey Don Hallról van szó. Holtan találták.
 Ötvenkilencedik fejezet


Cathy töltött magának egy csésze kávét, és várta, hogy hívja Will vagy John
atya. Tíz óra volt, most már bármelyik percben jelentkezhettek. Cathy addig
nem kapcsolta be a tévét, míg John pár perccel korábban el nem ment, még
azelőtt, hogy Betty Harbison telefonon kereste volna. Will John előtt köszönt el,
hogy még találkozzon a barátnőjével.
- Trey Hallt megölték - mondta Betty. - Kapcsold be a tévét, a hírekben
bemondják.
Cathy a távkapcsolóval váltogatta a csatornákat, a fontosabbak mind Trey
haláláról számoltak be. Felvételeket mutattak a helyszínről, amik mindjárt Lou
Harbison telefonhívása után, még azelőtt készültek, hogy a hírügynökségek és a
seriff helyettes odaértek volna. Lou fedezte fel a holttestet, a miséről tartott
hazafelé a gyerekekkel. A hírekben elmondták, hogy az NFL irányítójának
holttestét beszállították Lubbockba boncolásra. A későbbi felvételeken látható
volt, ahogy a törvényszéki helyszínelők a nyomokat rögzítik az útpadkán, ahol
Trey BMW-je állt. Bölcs gondolat volt eltakarítani a Lexus nyomait. Will
Mistyék- nél hallhatta a hírekben, hacsak a rádiója nincs bekapcsolva az
autóban. John addig nem fog tudni róla, míg oda nem ér a kordonnal elkerített
helyszínre, úton a Harbison-ház felé. Cathynek nem volt nehéz elképzelnie,
micsoda megrázkódtatás lesz ez mindkettőjük számára. De legalább Will nem
fog szenvedni. John le lesz sújtva, de azok után, amilyen kitörő örömmel és
meghatottsággal Will fogadta a hírt ma este, végül ő is megkönnyebbül, hogy a
titka örökre titok marad. Inkább viaskodik továbbra is a lelkiismeretével,
semhogy besározza azt az apaképet, ami most már Willben él.
Ám azért az este nem volt teljesen felhőtlen. Az örömhírt, hogy John Will apja,
valahogy beárnyékolta valami. Valami belső nyugtalanság érződött rajta egész
vacsora és pezsgőzés alatt, de még akkor is, amikor apa és fia ugratták egymást.
- Na és mit szeretnél, hogy hívjalak?
- Bárhogy, csak ne apucinak.
- Papi?
- Nem.
- És a papa hogy tetszik?
- Nem nagyon.
- Apus?
- Nem.
- Apa?
- Ez már jobban hangzik.
A kínosabb pillanatok azok voltak, amikor arról beszéltek, mikor, hogyan és hol
kellene nyilvánosságra hozni, hogy ki Will apja, már ha egyáltalán ezt akarják.
Cathy tisztában volt vele, hogy John még nagyon nyugtalan a lelepleződés
veszélye miatt, és amiatt, hogy a botrány hogyan érintené a fiút. Willnek is vol-
tak fenntartásai.
- Nem szeretném, ha az emberek azt gondolnák, hogy anyám az egyik barátja
ágyából a másikéba ugrott - mondta. - Inkább várjunk még vele.
Valamennyien egyetértettek ebben.
- Én így is nagyon boldog vagyok - monda Will, leplezetlen szeretettel nézve
Johnra -, hogy tudom, John Caldwell az apám.
A sajttortánál tartottak, amikor Will azt kérdezte:
- Mama, hány órakor tudtad meg, hogy Trey Hall gyógyíthatatlan beteg?
Cathy meglepetten azt mondta:
- Apád mondta meg kora délután. Miért?
- Még azelőtt, hogy elindultál, hogy találkozz Treyjel?
John döbbenten nézett Cathyre.
- Te találkoztál délután Treyjel?
- Nem. Elindultam, de meggondoltam magam és visszafordultam.
- Látott valaki az úton? - kérdezte Will.
Minden villa megállt a levegőben. A két férfi Cathyt nézte. Cathynek
összerándult a gyomra. Ismét az az érzése támadt, hogy a fia tud valamit a
gyilkosságról. De hogyan tudhatna bármit? És most már John is tudja, hogy ma
délután elindult a Harbison- házhoz.
- Furcsa egy kérdés - mondta. - Nem emlékszem, hogy látott-e valaki. De
miért kérded?
Will bekapott egy falat sajttortát.
- Mert... nem szeretném, ha valaki, aki tudta, hogy Trey ott van a Harbison-
házban, látott volna arra.
Ügyetlen magyarázat volt, de Cathy hitt neki. Will mindig nagyon érzékenyen
ügyelt az anyja jó hírére.
- Amennyire én tudom, fiam, a seriffen és rajtam kívül senki más nem tudta,
hogy Trey ott lakik nálam - mondta John.
A válasz szemmel láthatóan nem elégítette ki Willt, és amikor értesülnek Trey
haláláról, nyugtalanítani fogja mindkettőjüket, hogy ő is ott járt a közelben.
Felmerülhet bennük a gyanú, hogy esetleg ő tette.
Amikor megcsörrent mellette a telefon, Cathy összerezzent, és nyomban
felkapta a kagylót.
- John?
- Hallottad?
- Épp most nézem a híreket.
- Randy odalent vár rám. Itt van, hogy kikérdezzen. Csak pár percem maradt
arra, hogy felhívjalak. Trey hagyott itt egy cédulát, oda fogom adni Randynek.
Meggondolta magát, Cathy. Felhagyott a tervével.
Cathynek leesett az álla.
- Komolyan?
- Igen. Érvényesítette a csekket, amit Deke-től kapott délelőtt Mabel házáért, és
az árvaházra hagyta, majd távozott. Betty azt mondja, nem látta, mikor ment el.
Azt hiszem, a reptér felé tartott, amikor... valaki lelőtte.
Történjék bármi, John legalább védve van.
- Megírta, miért gondolta meg magát?
- Nem.
Mindketten tudták, miért. Cathy megköszörülte összeszorult torkát.
- És Randynek van valami elképzelése arról, ki lehet a gyilkos?
- Treyt a kocsija mellett lőtték agyon. Randy ebből arra következtet, hogy Trey
kiszállt valakit üdvözölni, aki kocsival arra járt, egy barátot, vagy valaki mást,
aki miatt hajlandó volt megállni a kocsival.
Mondjuk, olyasvalaki, mint én.
- Annyira sajnálom, ami történt, John, de a hírekben azt mondták, hogy azonnal
beállt a halál. Különben csak hosszú szenvedés várt volna rá. Talán még
megváltás is, hogy így történt.
- De annak nem, aki megölte, Cathy... Van egy olyan érzésem, hogy Randy
téged is ki akar hallgatni.
- Miért, én vagyok az első számú gyanúsítottja? Mi okom lett volna rá? A
hírekben azt mondták, hogy Treyt feltehetően hat és hét között ölték meg. Te
pedig mindent elmondtál nekem már órákkal korábban. Miért akartam volna
megölni?
Cathy várt, arra számított, John emlékezteti, hogy volt egy másik ok is, amiről a
rendőrség nem tud.
- Will mikor ért oda hozzád, Cathy?
Cathy megmerevedett a székben.
- Miért kérded?
- Hallottam, amikor Randy azt mondta a helyettesének, hogy a helyszínelők
sikeresen azonosították egy dzsip nyomait az út túloldalán, szemben Trey
kocsijával.
Cathy rémülten gondolta végig magában, hogy a városban ki vezet dzsipet.
Egyiküknek sem lehetett oka megölni Trey Hallt.
Még csak nem is ismerték. A rémülete csak tovább fokozódod, amikor a
csontjaiban érezte, hogy csakis Will dzsipje lehetett. Látta maga előtt a fia
feldúlt arcát, ahogy megérkezett. Egész este zavart volt, fürkészve figyelte őt,
furcsa kérdéseket tett fel. „Hol voltál ma délután? Mama, hány órakor tudtad
meg, hogy Trey Hall gyógyíthatatlan beteg?”
Tejó ég! Teljesen félreértette Will nyugtalanságát. Nem azért kérdezte, hogy
látta-e valaki úton a Harbison-ház felé délután, mert a jó hírét féltette, hanem
mert tudta, hogy nincs alibije a gyilkosság időpontjára. De miből gondolta, hogy
szüksége lesz rá...? ' "
- Cathy? Itt vagy? Már csak egy-két percem maradt, mielőtt Randyvel
találkozom.
- O, nem... - súgta Cathy halálra váltan.
- Cathy...!
A nő letette a telefont.
A lábai cserbenhagyták, le kellett ülnie. Will parkolt a Lexus helyén, ezért
tudtak a helyszínelők mintát venni. Bizonyára korábban eljött a munkahelyéről,
hogy elmenjen a Harbison-házba, és szembenézzen az apjával. Később járhatott
arra, mint ő, és látta a holttestet. Cathy a szájába tömte az öklét. A fia arra
gyanakodna, hogy ő ölte meg Trey Don Hallt?
De így viszont a rendőrség hiheti azt, hogy Will követte el a gyilkosságot. Ha
tényleg korábban jött el, akkor nyoma van a jelenléti íven, és a dzsippel együtt
ez már elég Randynek ahhoz, hogy gyanúsítottként kezelje, pedig Cathy
biztosan tudta, hogy a fia ártatlan.
Ha megvádolják Willt, akkor ő magára vállalja a bűntettet. Ott a vér a
kardigánja ujján, ez már elég bizonyíték, az indítéka meg pontosan ugyanannyi,
mint Willnek. A fia csak Trey meggyilkolása után értesült arról, hogy nem ő az
apja, de ő tudta, és Treyt féktelen indulatában ölte meg. John atya megerősítheti,
hogy nagyon dühös volt. A hatóságok kénytelenek lesznek hinni neki, ám előtte
még meg kell szabadulnia a fegyvertől. Ha eltűnik, az is újabb bizonyíték a
bűnösségére. Azért fog megszabadulni tőle, hogy ha megvádolják Trey
meggyilkolásával, akkor jobb, ha hiányzik a gyilkos fegyver.
Újra megszólalt a telefon. Cathy a kijelzőn megnézte, ki az. Will. Képtelen
beszélni vele. Most az a legfontosabb, hogy valahol megszabaduljon a puskától.
 Hatvanadik fejezet


Az országosan ismert sztár, Trey Don Hall meggyilkolása minden mással

szemben elsőbbséget élvezett a lubbocki bonc- tani intézetben, és törölte az ott
dolgozók egyéb szombati terveit. Ugyanez volt a helyzet Charles Martin, az
amarillói bűnügyi labor munkatársa esetében. Közös erőfeszítéssel elvégezték a
boncolást, és elemezték a gyilkosság helyszínén talált nyomokat, így Randy
Wallace délutánra már kézhez kapta mindkét részleg jelentését. Trey Don Hallt
egy 30-as kaliberű vadászpuskával lőtték le. Az áldozatén kívül ujjlenyomatokat
találtak Trey karórájának bőrszíján, amit a gyilkosa, férfi vagy nő, akkor
hagyhatott ott, amikor keresztbe fonta Trey Don Hall kezeit a mellén. DNS-
mintát vettek a seb nyílása közelében talált könnycseppfoltokból. Továbbá
megvoltak az út túloldalán megálló dzsip keréknyomai. A sajtóval egyetlen
információt sem közöltek.
A média azonban megjelent, mint rágcsálók lepték el a megye kevés szállodáját,
és ott szaglásztak a Bennie’snél, a sajtóirodánál és a seriff hivatalánál, hogy
szóra bírják Will Bensont, Randyt és a helyettesét. Két utóbbi, az egyenruha
részét képező Stetson kalap helyett baseballsapkában, Randy magánautóján
hajtott ki a rendőrség parkolójából, hogy ne ismerjék fel őket, és nehogy a
nyomukba eredjenek a paparazzik.
Randy roppant egyszerű oknál fogva akarta kikérdezni Willt. Ugyanis Will
Benson volt az egyetlen ember a városban, akinek dzsipje is volt, meg oka is
megölni Trey Don Hallt, még ha elég gyönge indíték volt is ez. Az anyjának is
volt indítéka, ám neki nincs dzsipje. Randy egyikükről sem tudta elképzelni,
hogy bárkit is képesek lennének megölni. Cathy Benson a város egyik
legmegbecsültebb asszonya volt, Will pedig azon kevesek közé tartozott a
megyében, aki sosem vadászott, és feltehetően még csak fegyvere sem volt. Úgy
álltak bosszút, hogy sikeresek voltak, és ezt még annak a férfinak is el kellett
ismernie anyáról és fiáról, aki elhagyta őket. Az eredményeiket talán Trey orra
alá akarták dörgölni, de megölni miért akarták volna?
De hát valahol el kellett kezdenie a nyomozást, így elég oka volt arra, hogy
elmenjen Willhez ma délelőtt. Mielőtt elindult, még felébresztette szombati
álmából Linda Hadley-t, a Morgan Olajtársaság recepciósát, hogy megkérdezze
tőle, Will Benson mikor távozott a munkahelyéről előző nap. De mindjárt meg is
bánta, mert Linda volt az egyik legszószátyárabb teremtés a városban, és biztos,
hogy hamarosan mindenki arról fog majd suttogni, hogy a seriff Will után
kérdezősködik. Pedig a fiú már eleget szenvedett a rosszindulatú pletykáktól.
Randy ezzel a telefonhívással csak Deke Tyson módszerét követte. Ha Will
szokás szerint most is csak hatkor végzett, akkor Randy megspórolhat magának
egy fölösleges utat, és kihúzhatja a gyanúsítottak listájáról.
Na de, te jó ég!, Linda azt mondta, hogy Will már fél hatkor kijelentkezett, ami
elég szokatlan tőle, hisz az utolsó betűig betart minden rendelkezést. így bőven
volt ideje arra, hogy ott legyen azon az úton, ahol TD-t megölték. Linda azt is
elmondta, hogy Cathy Benson előző nap délben váratlanul meglátogatta a fiát a
cégnél. Ez aztán tényleg szokatlan. Randy is Cathy vendéglőjébe járt ebédelni,
és a tegnap kivételével egyetlen napra sem emlékezett, hogy Cathy ne lett volna
ott a napnak ebben a szakában. Amikor tegnap este megkérdezte John atyától,
kik tudtak arról, hogy Trey a Harbison-házban szállt meg, azt felelte, hogy nem
tudja biztosan megmondani.
- Jó, akkor mondja meg azoknak a nevét, akikről biztosan tudja - kérte Randy.
- Deke Tyson és... Cathy Benson - bökte ki a második nevei vonakodva John. -
Betty egészen addig nem tudott róla, míg délben meg nem érkezett.
- És Cathy mikor tudta meg?
- Ma reggel.
Ésszerű feltételezés volt azt gondolni, hogy Cathy személyesen közölte a
meglepő hírt a fiával, hogy az a gazember apja itt van a városban. És az is
ésszerű feltételezés, hogy Will találkozni akart vele. És - Randy azon kapta
magát, hogy már-már úgy gondolkodik, mint Deke Tyson - itt van még az is,
hogy Trey Hall kezei össze voltak fonva a mellén, és ott voltak még a könny-
cseppek is az ingén. Összefont kezek és könnyek... hát nem arra utalnak, hogy
ilyet csak egy fiú tehet azután, hogy megölte az apját, de még mindig érez
valamit iránta?
- Fura, hogy egy ilyen jóképű agglegény, mint Will Benson egy ennyire
félreeső helyen lakjon, és ne a városban béreljen lakást, ahol bulizhatna -
jegyezte meg Randy helyettese, amikor megálltak a kocsival a farmépületnél,
amelyik úgy festett, mintha még az indián háborúk idején építették volna, az
ember még a bivalycsordákat is köré képzelte.
- Mindig is olyan helyen akart élni, ahol lovakat tarthat, és a kutyája kedvére
kifutkoshatja magát - magyarázta Randy. Ez a hely pontosan megfelelt azoknak
az elképzeléseknek, amelyekről Randy a fia révén szerzett tudomást, aki a
középiskolai csapatban együtt baseballozott Willel. A fiú már akkor is magának
való volt, a nyugalmat és a magányt választotta ahelyett, hogy a bulikban
féktelenül tomboló cimborákkal tartott volna. Randy apaként úgy gondolta, Will
a születése okán kerülte a zajos társaságot.
Mike szó nélkül a házhoz épített, most garázsként funkcionáló, nyitott fészerben
álló dzsipre mutatott. Randy bólintott, és a kopott lépcsőkön felment a viharvert
verandára. Még kopogtatni sem maradt ideje, máris nyílt az ajtó.
- Fáradjon be, seriff! - köszöntötte Will. - Hallottam a kocsiját. És...
tulajdonképpen vártam is.
A fiú úgy festett, mint aki egy szemernyit sem aludt az éjszaka. Ami azt illeti,
Randy sem.
- Sajnálom, hogy szombaton kell zavarnom, Will, de szeretnék feltenni néhány
kérdést.
- Gondoltam.
- Sajnálom a veszteséget, már ha az volt.
- Nem igazán - felelte Will zsebre dugott kézzel. - Kérnek kávét?
- Én örömmel elfogadom - mondta a seriffhelyettes.
Randy is bólintott.
- Én is.
A két férfi helyet foglalt, mire egy kék szemű szibériai husky futott oda
hozzájuk a farkát csóválva. Futólag megszimatolta a csizmájukat, majd követte
Willt a konyhába. Amikor Will visszajött három, gőzölgő bögrével a kezében,
Randy nagyon lassan vette el a sajátját, arra gondolva, hogy hivatalos parancs
nélkül nem viheti magával a bögrét. Valami más megoldáson kezdte törni a
fejét, hogy megszerezhesse a fiatalember ujjlenyomatát.
- Will - kezdte, miközben előhúzta a zsebkendőjét a hátsó zsebéből a helyzet
az, hogy számításba kell vennünk, hogy maga és az édesanyja az egyetlen a
városban, akiknek okuk lett volna megölni az apját.
- Megértem, de az anyám egy csörgőkígyót se lenne képes megölni, én pedig
örülnék, ha nem neveznék Trey Hallt az apámnak. - Will leült, és erős, szép
formájú kezeivel a bögrét szorongatta.
- Megértem. És ismerve magát, nem nagyon tudom elhinni, hogy köze lenne a
dologhoz, de végeznem kell a munkámat, és ezért meg kell kérdeznem, hol volt
tegnap hal és hét óra között. Elnézést egy pillanatra. - Randy letette a poharát,
és tüsszentett egy nagyot a zsebkendőjébe.
- Anyámnál voltam - felelte Will, mikor a seriff már az orrát törölgette. -
Vacsorát főzött nekem és John atyának.
Randy mélyen felköhögött, a kezével eltakarta a száját.
- Egész idő alatt?
- Nagyjából.
- O. És hánykor jött el munkahelyéről?
Randy, aki már a következő tüsszentésre készült, és tudomást sem vett
helyettese furcsálló tekintetéről, észrevette, hogy a fiatalember egy pillanatra
elbizonytalanodik.
- A szokottnál valamivel korábban - felelte végül. - Olyan fél hat tájt.
- Miért?
- Nyugtalan voltam. Anya eljött hozzám, és elmondta, hogy Trey Hall a
városban van, én pedig azt reméltem, hogy felkeres, vagy telefonál, de egyiket
sem tette.
- Innen egyenesen az anyjához ment?
- Nem. Először hazajöttem, megetettem az állatokat. Azt hiszem, hét körül
értem oda anyámhoz.
Randy meglazította fekete nyakkendőjét.
- Meg tudja itt erősíteni valaki az állítását?
Will megrázta a fejét, majd a lábainál heverő kutyára pillantott.
- Senki, csak Silva. Jól van, seriff?
- Jól - felelte Randy, bár ez nem látszott rajta. Nagyokat pislogott, mintha égne
a szeme. - Na és az édesanyja? O már otthon volt?
- Hát persze. Egész délután főzött.
Randy a zsebkendőt az orrán tartva barátságosan elmosolyodott.
- Nem a vendéglőből vitt haza valamit?
Will viszonozta a mosolyt.
- Lasagnét és sajttortát készített, otthon, a konyhában.
- Akkor hát ez minden - mondta Randy, és fel akart állni, de a következő
pillanatban a szívéhez kapott, mire a kávésbögre legurult a földre. A kutya és
Will felugrott.
- Ne, ne! - zihálta Randy a kezét maga elé emelve, nehogy a kutya ráugorjon. -
Menj innen!
- Randy! - kiáltotta a helyettese. - Csak nem szívroham?
- Nem! Nem! Csak... allergiás vagyok a kutyaszőrre.
- Miért nem mondta? - kérdezte Will. - Mit tehetnék magáért?
Randy hevesen köhögött.
- Vizet. Ha hozna egy kis vizet. Nagyon ég a torkom.
- Vigye ki Silvát, addig én hozom a vizet - mondta Will Mike- nak, és
kiviharzott a konyhába. Behallatszott, hogy folyik a víz a csapból, majd Will
visszasietett, kezében egy műanyag pohárral.
Randy már állva és csak a pohár alját megfogva elvette, és mohón beleivott.
Aztán, nehezen szedve a levegőt, azt mondta:
- Elnézést kérek, Will. Azt hittem, már túl vagyok rajta. - Azzal sietve elindult
az ajtó felé, mintha sürgősen friss levegőre volna szüksége.
- Hívjak orvost? - kérdezte Mike, amikor már odakint voltak.
- Nem, csak távol kell tartanom magam a kutyától. - Randy Mike kezébe
nyomta a slusszkulcsot. - Maga vezet. Will, köszönöm, hogy időt szakított ránk.
Biztos vagyok benne, hogy többször nem kell háborgatnunk.
Miután elindultak, a helyettese azt mondta Randynek:
- Nem is tudtam, hogy allergiás a kutyákra, főnök.
- És még sok minden mást sem tud rólam, fiam - mondta Randy immáron
teljesen egészségesen, a zsebkendőjével óvatosan a karimájánál fogva a poharat.
 Hatvanegyedik fejezet


Will nézte, ahogy a járőrautó eltűnik egy porfelhőben. Lehet, hogy rászedték?
Lehetséges, hogy Randy allergiás rohama csupán színjáték volt ahhoz, hogy
megszerezzék az ujjlenyomatát? Kényszer nélkül adta át neki a műanyag
poharat. Ezt a helyettese is igazolni fogja. Nem történt illegális házkutatás, nem
így került hozzá a pohár. Will, amióta csak ismerte Wallace seriffet és a
családját, egyetlenegyszer sem hallott olyasmit, hogy Randy allergiás lenne a
kutyákra.
Silva odaült a lábához, és úgy nézett rá, mintha csak azt kérdezte volna, bajban
van-e a gazdája.
- Még nem, öregfiú - mondta neki Will, és lehajolt, hogy meg- vakargassa a
füle tövét -, de bajba kerülhetek.
Ostoba volt, hogy otthagyta az ujjlenyomatait Trey karórája szíján, meg a
könnyeinek nyomát az ingén. El kellett volna távolítania. És alibije sincs a
gyilkosság idejére. Wallace seriff tudta, hogy hazugság, amit mondott a
hollétéről. Egyértelműen ki lehetett olvasni a szeméből, hogy szánalmat érez a
fia barátja iránt, és szomorúságot.
De még mindig jobb, ha ő, mint az anyja, gondolta Will, majd megveregette a
lábát, jelezve Silvának, hogy menjenek vissza a házba, mert telefonálni akar az
apjának.
A Szent Mátéban találkoztak, John irodájában.
- Miről van szó, fiam? - kérdezte John reménykedve. Egész éjszaka azért
imádkozott, hogy ne azt hallja, amire gondol. A dzsip keréknyomai, és az, hogy
a környéken mindenki tudta, hogy Will milyen ellenszenvvel viseltetett az apja
iránt, elég ahhoz, hogy a fiúra terelődjön a gyanú. John egész álló éjjel azon
törte a fejét, ki lehet az az ember, aki elég elszánt volt ahhoz, hogy ennyi év
múltán hidegvérrel egyszerűen agyonlője Treyt. Cathyn, Willen és Deke-en
kívül ki tudhatta még, hol szállt meg Trey a városban? Ki lehetett az az ismerős,
akinek a kedvéért Trey megállt a kocsijával?
- Azt hiszem, meg fognak vádolni Trey Don Hall meggyilkolásával - közölte
Will.
John épp kávét akart tölteni. Óvatosan visszatette a kannát a melegítőlapra, a két
üres bögre mellé. Lelki szemei előtt a Pelican-öbölbeli börtön képe jelent meg.
- A gyónási titok szentségét a bíróság sem törheti meg, ugye, apa, még akkor
sem, ha a gyanúsított, aki nem katolikus, az apjának vall?
Édes istenem, irgalmazz! - gondolta John, és összeszorult a szíve, de közben
megütötte a fülét, hogy Will milyen természetes egyszerűséggel szólította
apjának. A fia most meg akarja gyónni neki Trey Don Hall meggyilkolását?
- Nem, fiam - mondta.
- Akkor menjünk a gyóntatófülkébe.
A gyóntatószék vörös bársonyfüggönye mögött, a rácsokon át Willből kibukott a
vallomás.
- Nem én öltem meg, apa. Hinned kell nekem.
- Hiszek neked, fiam - mondta John, és egészen beleszédült a
megkönnyebbülésbe de miért érezted úgy, hogy ezt a gyóntatófülkében kell
elmondanod nekem?
- Mert azt hiszem, tudom, ki tette.
- Igazán? Kicsoda?
- Anya.
- Micsoda? Hogy jut ilyesmi az eszedbe?
Will tekintete elsötétült.
- Nem akarok erre gondolni, nem tudom elviselni a gondolatot, és még kevésbé
azt, hogy hangosan kimondjam.
- Jól van, Will, most lélegezz mélyeket, és aztán mondd el, miért anyádra
gyanakszol?
Will elmondta, hogyan fedezte fel a holttestet, és John így már értette, hogy
kerültek oda azok a keréknyomok. Erről az újságok még nem tudtak. El tudta
képzelni, micsoda sokk, micsoda megrázkódtatás lehetett, mekkora fájdalmat
érezhetett Will, amikor lehajolt a mozdulatlan férfi mellé, akit akkor még az
apjának gondolt. Egy ilyen pillanatban az ember nem gondol ujjlenyomatokra,
keréknyomokra, DNS-vizsgálatra.
- De miért nem hívtad a 911-et? - kérdezte.
Will kerülte John tekintetét.
- Anya... miatt.
- Mert járt tegnap azon az úton, ahol Treyt megölték?
- Mert azt gondoltam, hogy köze van hozzá.
John minden erejével igyekezett leküzdeni a rátörő pánikot.
- Miért gondoltad így?
Will hangja elerőtlenedett.
- Mert... láttam tegnap este körülbelül negyed hétkor a Harbison-házhoz vezető
út kereszteződésénél. Arról jött, és megállt a lámpánál. Én a benzinkútnál
voltam. Anya nem vett észre.
- De hisz nekünk is bevallotta, hogy elindult Treyhez, de aztán meggondolta
magát.
- Igen, de ha csak ennyi lett volna, akkor nem lett volna rémült. Olyan volt az
arckifejezése, mintha... gyilkosság tanúja lett volna. Először arra gondoltam,
azért ment el hozzá, hogy újrakezdjék, ki volt öltözve, ám az arckifejezését látva
arra gondoltam, hogy Trey megint elküldte. Ekkor döntöttem el, hogy elmegyek
hozzá és kérdőre vonom, és... akkor találtam meg a holttestet. A sebből ítélve
puskával lőtték le, olyan régi típusú 30 -as kaliberűvel, amilyen a
dédnagymamának is volt.
A gyóntatószék hirtelen fojtogató és szűk lett.
- De honnan tudhatnád, hogy nem fordult vissza még azelőtt, hogy találkoztak
volna?
- Mert ismerem az anyámat. A felszínen fegyelmezett. Komoly dolognak kell
történnie ahhoz, hogy kimutassa az érzelmeit. Márpedig tegnap láttam rajta,
hogy sírt, és olyan fehér volt az arca, mint a liliom.
John felidézte magában az előző estét. Se Cathy, se Will nem volt olyan, mint
máskor. A zaklatottságukat az aznapi felfokozott hangulatnak, az izgalmaknak
tudta be, de most kiderült, hogy a mélyben az övénél is felkavaróbb érzelmek
dúltak.
- Beszéltél anyáddal tegnap este óta?
- Nem. Mindjárt hívtam, mihelyt meghallottam a hírekben, de nem vette fel, a
mobilja meg ki volt kapcsolva. Kénytelen voltam üzenetet hagyni neki. Azóta is
nyugtalan vagyok emiatt. Lehet, hogy csak nem akart rögtön utána beszélni
velem. El sem tudom képzelni, hogy elment volna otthonról... hacsak azért nem,
hogy megszabaduljon a nagymama puskájától.
Will okkal aggódott. Miután Randy elment, John is hívta Cathyt, de csak az
üzenetrögzítő válaszolt. Mivel aggódott miatta, gyorsan beült a plébánia
furgonjába, és elhajtott a házhoz, de minden sötét volt. A csöngetésre senki sem
jött ajtót nyitni, és kívülről nem látszott, hogy a Lexus bent áll-e a garázsban.
John távozott, és azt remélte, Cathy csak bezárkózott, mert a maga módján
akarja feldolgozni Trey halálát. Ugyan nem vallott Cathyre, hogy így
elzárkózzon, különösen most nem, de John bízott benne, hogy csak erről volt
szó.
- Ma reggel nem hívtad? - kérdezte.
- Nem, mert... ez még nem minden - mondta Will, és beszámolt a seriff
látogatásáról. - Ha Randy összehasonlítja a holttesten található ujjlenyomatokat
a poháron lévőkkel, akkor elég bizonyíték lesz a kezében ahhoz, hogy
letartóztasson. Nem én öltem meg Trey Hallt. A gyónás szentsége alatt vallom
ezt neked, de ha vádat emelnek ellenem, azt fogom vallani, hogy én tettem.
- Will, hallgass rám! - John félrehúzta a rácsot. - Semmi rosszat nem tettél, és
az anyád sem. Egy percig sem hiheted, hogy képes lenne bárkit is megölni.
- Én nem hiszem, de a rendőrség azt fogja hinni.
- De azt be is kell tudni bizonyítaniuk. Es a gyilkosság helyszínén semmi, anyád
ellen szóló terhelő bizonyítékot sem találtak. Elképzelhető, hogy ő is úgy talált
rá a holttestre, ahogy te, és ezért volt annyira kétségbeesve. Semmi okod arra,
hogy bevallj valamit, amit nem követtél el. Ha Randy érted megy, ne szólj egy
szót sem addig, míg nem küldök ügyvédet. Amit tettél, az teljesen érthető, mint
ahogy az is, hogy miért nem értesítetted a rendőrséget. A helyedben minden fiú
ezt tette volna, ha az út szélén fekve halva találja az apját, és arra gondol, hogy
esetleg az anyja tette. Anyádnak semmi oka nem volt megölni Treyt. Hisz ne fe-
ledd, tudta, hogy haldoklik.
- De én ezt csak azután tudtam meg, hogy megtaláltam a holttestet -
emlékeztette Will. - És amikor ezt Randy megtudja - reménytelenül megrázta a
fejét -, az egy újabb szeg lesz a koporsómba.
John elgondolkodva nyomkodta a homlokát. Willnek igaza van. A boncolásnál
kiderül, hogy Treynek rákja volt. És akkor Randy tudni akarja majd, hogy Will
mikor tudta meg, hogy Trey gyógyíthatatlan beteg. És Cathynek ugyan kedvez
az időpont, Willnek azonban sajnos nem.
Egy apa persze mindig hazudhat a fia érdekében, de ez rossz választás. Képes
lenne a lelkét is eladni azért, hogy megvédje a fiát, ám John tudta jól, hogy a
hazugság csak hazugságot szül, csapda, és végül az ember belezavarodik, míg az
igazság felszabadít.
- Ráadásul - mondta Will - azt is csak Trey halála után tudtam meg, hogy nem
ő az apám. Alaposan végiggondoltam én már ezt. Ha bíróság elé állítanak, ez is
csak ellenem szól majd, ha napvilágra kerül. Azt fogják hinni, hogy bosszúból
megöltem Treyt, amiért egész életében megtagadott... erre kiderül, hogy nem is
ő az apám.
- H... h... hát - hebegte John, aki nem nagyon tudott mit mondani Will józan,
logikus érvelésére. Ha Cathy és ő nyilvánosságra hozzák, hogy ő Will apja,
akkor ez súlyosbító körülménynek fog számítani. John nem merte
megkockáztatni, hogy a nyilvánosság előtt is vállalja az apaságát, legalábbis
egyelőre még nem.
- Randynek nem kell tudnia erről - mondta végül. - Ezt az információt
megtartjuk magunknak. Valaki megölte Treyt. De nem te voltál, és nem is az
anyád. És hinnünk kell abban, hogy a gyilkost megtalálják. - John a gallérjára
mutatott, és halványan elmosolyodott. - Nem hiába viselem ezt a gallért.
- Hát, remélem, az a valaki odafent számításba veszi - mondta Will, de a
tekintete kételyről árulkodott.
Miután Will elköszönt, John visszament az irodájába, és felhívta egyik volt
jezsuita évfolyamtársát, aki büntetőjogászként dolgozott Lubbockban. Miután
John ismertette vele a részleteket, az ügyvéd azt mondta, valószínű, hogy Willt
rövidesen letartóztatják, és kérte Johnt, hogy rögtön szóljon, ha a fiút őrizetbe
veszik. Azonnal idejön Kersey-be.
John ezután bement a templomba, és leült ugyanabba a pad- ba, ahová az után a
végzetes nap után, ami örökre megváltoztatta az életét, sok-sok alkalommal.
Régen volt már, hogy utoljára itt ült. Ma öntudatlanul ment ugyanoda, ahol
valamikor kiöntötte a szívét, megvallotta kínjait és félelmeit. Akkor ebben a
szűk padban békét talált. Akkor megkapta a választ, amit keresett. Most
ugyanazzal a kétségbeesett reménnyel, hogy szavai meghallgatásra találnak,
leereszkedett a térdeplőre, és homlokát összekulcsolt kezére hajtotta, ám
képtelen volt imádkozni, mert minduntalan maga előtt látta a Pelican-öbölbeli
börtönt, és egy ilyen pokoli helyen látta a fiát.
Ha Willt perbe fogják, Cathy magára fogja vállalni, Johnnak semmi kétsége nem
volt efelől. Inkább feláldozza magát, semhogy hagyja, hogy a fiát, aki ártatlan,
bűnösnek találják a gyilkosság vádjában. A magyarázata egyszerű lesz. Gyűlölte
TD Hallt. Az igazi okot, hogy John Caldwell atyát akarta megvédeni a le-
leplezéstől, soha nem fogja bevallani, és ahogy Will is mondta, nem
használhatja fel a védelmében azt az információt, hogy a fiának nem Trey az
apja. Ám kétséges, hogy a rendőrség elfogadja-e a vallomását a Willt terhelő
bizonyítékokkal szemben, mindenesetre lesznek a városban, akik feltételezni
fogják, hogy ő volt a gyilkos.
John, a papi pályája alatt most először, azon kapta magát, hogy képtelen
imádkozni. Legyen meg a te akaratod. John azonban ezúttal azt akarta, hogy az
ő akarata legyen meg, hogy fogják el az igazi gyilkost, és a fiát és Cathyt
mentsék fel minden gyanú alól. Isten akarata mindig jogos, de nem mindig
igazságos.
Betty azzal fogadta Johnt, amikor hazaért, hogy Trey ügyvédje, Lawrence
Statton holnap iderepül Kaliforniából, és azt kérte, hogy találkozhasson vele és
Louval délután.
- Ez meg mit jelentsen? - kérdezte az asszony tanácstalanul.
Bűntudatot - felelte volna a legszívesebben John. Trey biztos
rájuk hagyott valamit a végrendeletében.
- Majd holnap megtudjuk - válaszolta.
- Atyámat arra kéri, hogy segítsen a temetés elrendezésében. Trey azt akarta,
hogy a nagynénje mellé temessék - mondta Betty. - És még azt is meghagyta a
végrendeletében, hogy atyám búcsúztassa el. - Betty egy cédulát nyomott John
kezébe. - Azt mondta, hogy a Holiday Innben száll meg az I 40-es mentén. Le-
foglalta az utolsó szobát. Ezen a számon érheti el.
John elvette a cédulát, és meredten nézte. Mit mondhat egy olyan ember
búcsúztatóján, aki még a halálában is a családja tönkretételén fáradozik?
 Hatvankettedik fejezet


Az amarillói egyházmegye püspöke korábban azt tanácsolta Johnnak, hogy

egyelőre senkinek se szóljon egy szót sem, hagyjon magának időt fontolóra
venni a kilépését a rendből. Úgy gondolta, mivel John még azelőtt tette, amit
tett, hogy letette volna papi esküjét, így nem az egyház hatásköre előírni, hogy
ebben a helyzetben miként cselekedjék.
Ennek ismeretében John szombaton, azok után, hogy Randy Wallace seriff
hivatalos feljelentést tett a rendőrbírónál, Trey Don Hall meggyilkolásával
vádolva John Will Bensont, lemondta a mise celebrálását a Szent Mátéban.
Randy a feljelentését azzal indokolta, hogy a gyanúsított által önként, a saját
házában átadott műanyag poháron lévő ujjlenyomatok megegyeznek a bűntény
helyszínén rögzített ujjlenyomatokkal. A rendőrbíró elrendelte Will
letartóztatását, házkutatási parancsot adott ki, és lefoglaltatta a dzsipjét további,
a bűnügyhöz köthető bizonyítékok felkutatása céljából.
Amikor a seriff és a két helyettese odaértek, Will épp a lovakat etette
napnyugtakor, Silva ott téblábolt a sarkában. Miután felolvasták neki a jogait,
Randy megengedte, hogy felhívja az anyját és John atyát, hogy végezzen a lovak
etetésével, miközben az egyik helyettese őrt állt mellette, ő meg Mike pedig
átkutatták a házat és a dzsipet. A házban csupán egy 22-es kaliberű puskát
találtak, ám a kocsi kesztyűtartójából előkerült egy számla, amit a benzinkútnál
állítottak ki annak a helynek a közelében, ahol Trey Don Hall holttestét
megtalálták. A nap és az időpont egyezett a gyilkosság feltételezett időpontjával.
- Le kell foglalnunk az autóját - közölte a fiatalemberrel Randy. - Össze kell
hasonlítanunk a keréknyomokat a helyszínen találtakkal.
- A kulcsok benne vannak - mondta Will.
- A kutyát magunkkal vihetjük, ha akarja. És vagy John atya, vagy az édesanyja
érte jöhetnek és hazavihetik.
- És mi a helyzet az allergiájával? - tudakolta Will.
- Ó, az csak átmeneti volt.
 Hatvanharmadik fejezet


Hétfőn vádat emeltek Will Benson ellen, a vádat nyilvánosan felolvasták, majd
Willt óvadék ellenében szabadon engedték. Randy Wallace kedden jutott hozzá,
hogy visszahívja Deke-et. Deke protezsáltja joggal feltételezte, hogy a
mentorának van valami a tarsolyában, valami bűn, amit Trey Don Hall
követhetett el tizenhét éves korában. De hát mit számít most már mindez? A
férfi halott.
Deke belátta, hogy Randy minden idejét leköti a nyomozás. A média, miután az
amarillói Közbiztonsági Hivatal nyilvánosságra hozta a boncolás eredményét,
mással sem foglalkozott, mint azzal a megdöbbentő és ironikus értesüléssel,
hogy Trey Don Hall halálos kórban, inoperábilis agytumorban szenvedett,
amikor megölték. A szenzációs hírt követte egy másik, nevezetesen, hogy Cathy
Benson, a vádlott édesanyja szintén beismerte, hogy megölte az NFL egykori
híres sztárját. A vallomása alátámasztására bemutatott egy kardigánt, amelynek
az ujján ott volt Trey vére, és azt állította, hogy az autója keréknyomait eltüntet-
te a helyszínen egy kissöprűvel, amelyet mindig a kocsiban tartott, mert ezzel
gondozta a szerettei sírját. Azt állította, hogy a fia utána érkezett a helyszínre, és
pontosan ugyanott állt meg a dzsipjével az út túloldalán, szemben TD BMW-
jével, és akkor hagyta ott az árulkodó nyomokat. Mi mással lehetne magyarázni,
hogy a rendőrség helyszínelői sehol másutt nem tudtak tisztán kivehető
keréknyomokat rögzíteni, mint a frissen felsöpört helyen? Ezt a változatot
erősítette meg egy traktoros farmer állítása, aki elmondta, hogy a távolból látta
egy fehér kocsi tetejét, ahogy „elrobog” az úton napnyugtatájt. A fegyvert
eldobta valahol, és azt állította, hogy semmit sem tudott az áldozat gyógyít-
hatatlan agytumoráról a gyilkosság előtt. Ám a kerületi ügyész a Will Benson
ellen szóló, egyértelmű bizonyítékok fényében nem fogadta el Cathy vallomását,
azt egy anya kétségbeesett próbálkozásának tekintette, aki a fiát próbálta
megvédeni.
Deke lemondóan fogadta Randy hívását. Az ügy okafogyottá vált, és amit tudott,
azt nem akarta megosztani a seriffel. Randy visszaviheti az 1985. november 4-i
dátumozású bizonyítékok dobozát a helyére, és a jezsuita emblémás vizespohár
Deke-nél marad, míg el nem dönti, hogy mi legyen vele. John Caldwell atya
ellen nem indul nyomozás Donny Harbison meggyilkolásában való
bűnrészességért.
Előző nap váratlanul Lou Harbison jelent meg nála, és az arca mintha
megfiatalodott volna. Azt mondta, hozott valamit, amiről ő és Betty úgy
gondolják, hogy látnia kell. Deke bevezette a dolgozószobájába.
- S mi lenne az, Lou?
- Olvassa el, akkor mindent megért - mondta Lou, és Deke kezébe nyomott egy
levelet. - Trey Hall ügyvédje hozta. Trey akkor írta, amikor megtudta, hogy
menthetetlen. Meghagyta Mr. Stat- tonnak, így hívják az ügyvédet, aki egy rém
rendes fickó, hogy adja át Bettynek és nekem a halála után.
Deke már olvasta a levelet, miközben Lou beszélt, és a tarkóján felálltak a
szőrszálak. A levélben, amely hónapokkal korábban íródott, Trey Don Hall
megvallja Lou és Betty Harbisonnak, hogy ő a felelős a fiuk haláláért. Leírja,
hogy miért volt a tanyán, hogy összeverekedtek, és hogy felakasztotta Donnyt a
pajtában, azt a látszatot keltve, mintha autoerotikus asphyxia közben halt volna
meg. Elmagyarázta, azért írta ezt a levelet, hogy elmondja, a fiuk bátran halt
meg, és nem követte el azt, aminek ő álcázta a balesetet, hogy ne kerüljön
rendőrkézre. Végül kérte, hogy bocsássanak meg neki.
Trey a levelében egy szóval sem említette sehol John Cald- wellt.
Mintha minden levegő kiszakadna a tüdejéből, Deke köhögni kezdett, majd
visszaadta a levelet Lounak.
- Hát akkor így történt. Most már, hogy megtudták az igazat, maga is és Betty is
megnyugodhatnak.
- Maga mindig is úgy gondolta, hogy Donny nem úgy halt meg, ahogy látszott,
igaz, seriff? Betty és én mindig is hálásak voltunk ezért, és most már
bizonyítékunk is van rá.
- Maguk miatt szerettem volna, ha mindez már sokkal korábban is kiderül.
Lou szégyenlősen lesütötte a szemét.
- Ó, valamennyien tudjuk, hogy ezt miért nem lehetett megtenni, seriff, és
szeretnénk, ha ez a levél is hármunk titka maradna. A nyilvánvaló okoknál fogva
nem szeretnénk, ha John atya megtudná... hogy félrevezettük az egyházat a
fiunk halálának körülményeivel kapcsolatban... és azt hiszem, magának is csak
ártana a dolog.
- Ne aggódjon, Lou, köztünk marad. Trey nem mondott semmit maguknak a
levéllel kapcsolatban, míg a Harbison-házban volt?
- Nem, semmit, kivéve a nyújtófát. Betty azt mondta, Trey megkérdezte tőle,
van-e már másik. El nem tudta képzelni, hogy emlékezhet erre ennyi év
távolából. Betty említette, hogy magának is elmondta.
- Igen, valóban.
- Betty azt is mondta, maga megkérdezte tőle, hogy Trey tudhatott-e arról, hogy
nem leszünk a városban. Ebből arra következtettünk, hogy maga tudta valahogy,
hogy Trey felelős lehet Donny haláláért. Miből tudta? És miért csak most?
- Nem számít, Lou. Már tudják az igazat, és csak ez a fontos.
- Ez igaz, hál’ istennek. Szomorú, hogy valaki meg csak úgy megölte. Egy
percig sem hisszük, hogy Cathy vagy Will tette volna. Annak, aki megölte, még
várnia kellett volna egy kicsit, hisz amúgy is meghalt volna.
Deke azon tűnődött, mihez kezdjen a további gyanújával. A végén úgy döntött,
hogy semmit. Harbisonék nyugalomra leltek. Trey végül elnyerte büntetését.
John atya meg folytassa áldásos tevékenységét, és a többit majd elrendezi
Istennel, így Lou és Betty sem veszíti el fogadott fiát. John atya már eddig is
szenvedett és még sokáig szenvedni fog, ismeri ennyire azt az embert. Deke nem
könnyebbült meg a gondolattól, de úgy érezte, képes lesz együtt élni vele.
Mindazonáltal a tudomására kell hoznia Randynek néhány dolgot.
- Nem Will tette, és az anyja sem - mondta köszönés helyett a telefonba.
- Magának is jó reggelt, Deke, és istenemre, remélem, hogy így is van - mondta
Randy. - De mire alapozza mindezt, a csalhatatlan megérzésén túl?
Deke felvett egy képet az asztalán sorakozó újságkivágások közül, amelyeket a
sajtófotósok készítettek a helyszínen.
- A dzsip keréknyomai. Pont párhuzamosak a BMW-vel az út másik oldalán.
Trey holttestét a kocsija hátuljánál találták meg, mintha, ahogy maga is
gondolta, elébe ment volna valakinek, aki kissé távolabb állt meg. Ha Will vagy
Cathy lőtték volna le, akkor Trey a kocsi közepe táján zuhan a földre. Apróság,
de nagyon fontos.
Zavart csönd fogadta Deke megállapítását.
- És még egy apróság - folytatta Deke. - Logikus feltételezés, hogy Trey és a
másik vezető csak akkor ismerhették fel egymást, amikor az első lökhárítóik egy
vonalba kerültek. Ez esetben azonban hogy parkolhattak párhuzamosan? Az
egyiknek vagy tolatnia, vagy előbbre kellett volna mennie.
Randy fáradtan felsóhajtott.
- Jézusom, Deke.
- Ez még nem bizonyíték Bensonék ártatlanságára, de nem lehet figyelmen
kívül hagyni a dzsip keréknyomait. Én azt hiszem, Cathy ért oda hamarabb,
megtalálta a holttestet, megállt a kocsival a túloldalon, kiszállt, kitapogatta Trey
verőerét. így kerülhetett a vér a kardigánja ujjára. Will később járt arra, és a leg-
rosszabbra gondolt. De pár percre még kiszállt, hogy elsirassa az apját, akkor
hagyta ott az árulkodó nyomokat.
- Ezért az anyja eltüntette a puskáját, hogy ne lehessen bizonyítani, hogy nem
az volt a gyilkos fegyver, amikor magára vállalja a bűnt a fia helyett - fejezte be
Randy helyette a mondatot. - Szent Habakuk, Deke! De ha nem ők tették, akkor
kicsoda?
- Bár meg tudnám mondani. Tovább kell kutakodnia. Trey ügyvédje még itt van
a városban. Harbisonék meg tudják mondani, hol érheti el. Talán neki van
valami elképzelése. Ja, és visszaviheti a helyére azokat a bizonyítékokat, amiket,
gondolom, még mindig a kocsija csomagtartójában tart. Már nem kellenek.
- Sejtettem, hogy erre a következtetésre fog jutni.
Deke épphogy letette a telefont, amikor az megcsörrent. Hagyta, hogy Paula
vegye fel, ő meg hátradőlve a székében azon morfondírozott, vajon kinek
lehetett még oka arra, hogy huszonkét év után megölje Treyt. De ehhez azt is ki
kell deríteni, ki tudhatott még arról, hogy Trey a Harbison-ház vendége.
Paula jelent meg az ajtóban, kezében a hordozható konyhai telefonnal.
- Ez a hét a váratlan látogatók hete számodra. Sosem találod ki, ki akar idejönni,
hogy beszéljen veled.
Deke bosszúsan azt kérdezte magában, hogy a felesége negyven év házasság
után miért akarja rávenni, hogy találgasson, amikor biztos lehet abban, hogy
úgysem találja el, ki lehet a hívó.
- Maude nagynénéd Észak-Dakotából - felelte szárazon.
- Maude nagynéni három évvel ezelőtt húsvétkor meghalt, és Dél-Dakotában élt
- felelte Paula. - John atya az.
- Micsoda?
- Mindjárt gondoltam, hogy erre ugrani fogsz - mondta az asz- szony.
Deke felkapta az íróasztalán lévő telefont.
- John?
- Jó reggelt, Deke. Gondolom, meglepi, hogy telefonálok.
Deke hallotta, hogy Paula a konyhában a helyére teszi a kagylót.
- Valahogy úgy - mondta Deke, és lélegzet-visszafojtva várta a folytatást. Arra
számított, hogy az a péntek esti találkozás a templomban lesz a téma, amikor
elemelte John poharát. Az ösztöne azt súgta, hogy John kitalálta, miért volt ott a
misén.
- Átmehetnék magához valamikor? - kérdezte John. - Ha most indulok, egy
órán belül ott lehetek. Bizonyos vagyok abban, hogy Cathy és Will ártatlanok,
és azt remélem, hogy maga és én sorra vehetnénk a részleteket, amelyeket a
rendőrség talán figyelmen kívül hagyott. Nekünk talán sikerülne minden
lehetőséget számba vennünk. Wallace seriff a jelek szerint befejezettnek tekinti
az ügyet.
- Magam is ezt hiszem, és vannak kételyeim. Mi lenne, ha Kersey-ben
beszélnénk? Trey ügyvédjével találkozom ott délután, alá kell írnom bizonyos
papírokat a házeladásról.
- Jobb volna, ha magánál találkozhatnánk, seriff, nem szeretném, ha a média
megorrontana valamit. Néhányan itt tanyáznak a Harbison-ház körül, nekem
pedig fontos lenne, hogy minél hamarabb találkozzunk.
- Jó, akkor várom.
Lám, lám - gondolta Deke, amikor letette a telefont. „Szívesen látlak a
hajlékomban”, mondta a pók a légynek.
 Hatvannegyedik fejezet


- Nagyon... elcsigázottnak tűnik - mondta Deke meglepetten, amikor ajtót

nyitott.
- Ennyire látszik? - kérdezte John. Jó néhány kilótól megszabadult az elmúlt
napokban. Utoljára péntek este evett Cathynél, amikor jó étvággyal
elfogyasztotta a lasagnét és a sajttortát, de azóta már aludni sem tudott. O is
tudta magáról, hogy rémesen néz ki fekete öltönyében: egy pap, aki elveszítette
a hitét.
- Úgy fest, mint aki hosszú ideje se nem aludt, se nem evett.
- Jó megfigyelő, Deke Tyson. Üdvözlöm, Paula!
Paula jelent meg a férje mögött, és bizony az ő szeme is elkerekedett. Johnnak
eszébe jutott, hogy májusban látta az asszonyt utoljára egy keresztelőn a Szent
Mátéban. Akkor még sütött a nap, ragyogott minden, senki nem sejtette,
mekkorát fordul a világ rövid idő alatt. Paula meglegyintette a férjét a
konyharuhával.
- Most ne a buta férjemmel foglalkozzon! Úgy látom, ráférne magára egy finom
ebéd. Mindjárt kész.
- Paula, drágám, nem hiszem, hogy John ebédre jött volna.
- Hát jó, de akkor mit szólnátok a híres teámhoz? - mondta Paula, abban a
pillanatban megértve a látogatás komolyságát.
- Szíves örömest elfogadom - mondta John.
Bementek, és leültek Deke zsúfolt dolgozószobájában.
- Köszönöm, hogy megengedte, hogy idejöjjek - mondta John, és éberen figyelt
minden jelre, ami megmagyarázná, hogy Deke miért jelent meg váratlanul a
pénteki misén.
- Nehéz most az élet Kersey-ben, igaz, atyám?
- Nagyon. Cathy átmenetileg bezárta a vendéglőt, Willnek pedig előzetes
meghallgatásra kell mennie holnap. Hemzsegnek az újságírók a városban. Odell
Wolfe odasózott az egyiküknek az ostorával, mire az újságíró feljelentette. Odell
hatvanöt éves, az isten szerelmére!
- Az hittem, Odell, az a vén róka visszavonult már.
- Igen, de most használta az ostorát, míg Randy el nem kobozta tőle. De a
legelkeserítőbb és legfélelmetesebb a közhangulat a városban - mondta John,
nem is leplezve az undorát. - Az emberek ugyan rokonszenveznek Cathyvel és
Willel, de meg sem fordul a fejükben, hogy nem ők tették.
- Nem lep meg. Az emberek engem már nem tudnak meglepni, persze néha
azért akadnak kivételek - monda Deke.
John úgy érezte, hogy volt valami él ebben a kijelentésben, ami neki szól, ám
mielőtt rájött volna, hogy mi az, Paula lépett be jeges teával és poharakkal. A
tálcát letette Deke asztalára.
- Egészségükre! - mondta, és biztatóan megveregette John vállát, mielőtt
távozott.
- Magának aztán jó dolga van, Deke - jegyezte meg John, amint elvette az
egyik poharat.
- Kinek mi jut.
Már megint, gondolta John, ez az érdes, már-már barátságtalan tónus, amit már a
telefonban is érzékelt. Eltéveszteni sem lehet. De a miértjének a kiderítésével
ráér később is foglalkozni. Az újságkivágásokra pillantva azt mondta:
- Jó látni, hogy követi az eseményeket.
- Igyekszem.
- De szerintem a nyomozás nem volt mindenre kiterjedő, beérték azzal, hogy a
bizonyítékok Will ellen szólnak.
- Nem sokkal ezelőtt magam is ezt mondtam Randynek, amikor beszéltünk. A
bizonyítékok kétségkívül terhelőek, de nem egyértelműek.
John némileg megkönnyebbült, keresztbe tette a lábát, és kortyolt egyet a teából.
Jó ötlet volt eljönni Deke-hez. Ő mindig mindennek a végére jár. Arra akarta
rávenni, hogy külön nyomozást folytasson.
- Willnek már gondoskodtam ügyvédről. Van valami elképzelése arról, ki
tehette?
- Semmi. A legfontosabb kérdés az, ki tudhatta, hogy Trey a Harbison-házban
szállt meg?
- Randy is ezzel kezdte. Viszont úgy gondolja, hogy akárki is tudott róla,
beleértve Cathyt és Willt, csak nekik volt indítékuk is. De mi van, ha valaki
pénteken meglátta Treyt a városban, követte, majd később megleste és lelőtte?
Deke egyetértően hümmögött.
- Elképzelhető. Bobby Tucker említette, hogy látta Treyt a városban, és azt is
elmondta, hogy az én kislányom nem csinált titkot abból, hogy megveszem
Mabel Church házát, és hogy emiatt találkozom Treyjel. Amikor rákérdeztem
Melissánál, azt mondta, már nem emlékszik, kiknek mondta el, és természetesen
a férje is tudott a vásárlásról és a találkozóról, de én egyiküknek sem szóltam
róla, hogy Trey magánál fog megszállni.
- Nos, ha többen is tudtak a városban a kettejük találkozójáról, akkor Randy és
az emberei miért nem jártak utána, hogy kik lehettek ezek? Hátha eljutottak
volna valahová.
- Én ezt tettem volna.
John letette a másik lábát is a földre, és előrehajolt.
- Deke, mindannyian tudjuk, hogy Trey könnyen szerzett magának
ellenségeket. Miért ne lehetett volna olyasvalaki, aki nem ebben a megyében
lakik? Bárki, aki tudta, hogy ide készül, követhette San Diegóból vagy Santa
Féből vagy bárhonnan máshonnan, és megölte. Nem kellett volna a seriffnek
végigjárni a környéket, hátha láttak valahol idegent, felkutatni a szállodákat,
moteleket, nem szállt-e meg valahol valaki rövidebb időre, épp csak annyira,
ami elég a gyilkossághoz?
- Megérte volna a fáradságot - biccentett Deke.
- És... tudom, ez olyan, mintha egy szalmaszálba kapaszkodnék, seriff - mondta
John, akit nagyon elkeserített a másik rezignáltsága -, de... mi van, ha felbéreltek
valakit?
Gunyoros mosoly derengett fel Deke arcán.
- El tud maga képzelni egy bérgyilkost 30-as kaliberű vadászpuskával, atyám?
- Nem megszokott, elismerem. De azt hiszem, nagyon agyafúrt dolog lett volna
ilyen... bugris fegyvert használni. Azonnal egy helybélire terelődött volna a
gyanú.
Deke a pohár pereme felett nézett Johnra.
- Nos, az én tapasztalatom, persze nem személyes, az, hogy a bérgyilkosokat
fikarcnyit sem érdekli a látszat, ha tudják, hogy megúszhatják a dolgot.
Nyert - mondta John magában, és nagyon ostobának érezte magát. Felemelte a
kezét, hogy tompítsa a mondottak abszurditását.
- Jó, lehet, hogy ez tényleg kényszeredett gondolat, de mégis, lehetnek olyan
kövek, amelyek alá Randy és az emberei nem néztek be. - John csalódott,
amiért Deke ennyire kimért volt. De hol, kit és miért kellene felkutatni? Egyre
csak ezek a kérdések zakatoltak a fejében, de választ sehogysem talált rájuk.
Deke-től szerette volna hallani, de most azt gyanította, hogy még a ravasz és
találékony Deke Tysonnak sem sikerült közelebb jutnia a rejtélyhez, mint
Randynek és az embereinek. Úgy látszik, a gyilkos büntetlenül megússza. A fiát
fogják elítélni egy olyan gyilkosságért, amit nem ő követett el, és a gyanú
árnyéka egész életében ott fog lebegni Cathy felett.
John hátradőlt a székben, hirtelen minden energia, hit és remény elszállt belőle.
Elöntötte a kétségbeesés. Tehetetlenül Deke Tysonra nézett.
- Van valami elképzelése, seriff?
- Körbeszimatolok, kérdezősködöm. Ahogy már említettem, délután találkozom
Trey ügyvédjével. Majd kifaggatom Trey ismerőseiről, akik tudhatták, merre jár.
- Az ügyvédje tudta, hol szállt meg Trey?
Deke újra reményt hallott ki John hangjából, és szinte olvasott a gondolataiban.
- Azt tudta, hogy Trey halálos beteg.
John szégyenkezve lehajtotta a fejét.
- Jó. Akkor az ügyvédet kihúzhatjuk a listáról. Én, aki reverendát viselek,
gyűlölöm, hogy ilyesmiket gondolok, de nagyon szeretnék megmenteni egy
ártatlan fiút a börtöntől, és az anyját a szégyentől.
- Megértem - mondta Deke, és belekortyolt a teájába.
Megint ez a furcsa, elutasító tónus, egyáltalán nem vall Dekere, aki eddig
mindig kedvesen és tisztelettel beszélt vele. John azért jött hozzá, mert segítő
jobbot várt, erre Deke hátat fordít neki. Valami itt nagyon nincs rendben.
- Miért jött el a pénteki misére, seriff? - bukott ki a kérdés meggondolatlanul
Johnból, és az a hátborzongató érzése támadt - talán egy angyal, ha nem épp
maga az ördög sugallta -, annak, hogy Tyson megjelent a templomban, köze van
Trey halálához.
Deke rendezgetni kezdte az újságkivágásokat az asztalán.
- Már nem érdekes.
- Minden érdekes - mondta John. - Mi zavarja? Mert valami zavarja, azt látom.
- Nincs köze a mostani ügyhöz.
- Hadd döntsem el én.
Deke egy darabig hallgatott, majd komor tekintettel annyit mondott:
- Higgye el, jobb, ha ezt nem maga dönti el.
John felállt. Régóta ismerte Tyson seriffet, és mindenki másnál jobban tisztelte,
de úgy döntött, nem megy el innen anélkül, hogy meg ne tudná, mi az oka ennek
a komor tekintetnek. Kezével az asztalra támaszkodva egészen közel hajolt
Deke-hez.
- Tudnom kell, ha a dolog Treyt, Willt, Cathyt vagy engem érint, seriff.
- Bánni fogja, hogy megkérdezte, atyám, és én még jobban, ha válaszolok. Es
nem is tenném meg, ha nem volnék egészen biztos abban, hogy amit mondani
akarok, nem kerül e falakon kívülre.
John visszarogyott a székbe.
- Hallani akarom - mondta.
Deke hátrébb tolta a székét, kinyújtotta a lábát, és a kezét ösz- szekulcsolta a
hasán.
- Jól van. Talán ez az egyetlen lehetőségem, hogy bizonyosságot nyerjek, ami
megnyugtathatja rendőri lelkiismeretemet.
Bizonyosságot? Mire?
- Az ártatlanságára, John. És most maradjon csöndben, és hallgassa végig, mit
tudok, és milyen sejtésekre jutottam azután, hogy Mabel padlásán péntek
délután, azt követően, hogy Trey távozott, találtam egy kitömött hiúzt. A hiúz
egyik mellső mancsa hiányzott, az a mancs, amit 1985. november 4-én találtam
Harbisonék hátsó udvarában a piknikasztal alatt. Én mentem ki a helyszínre az
akasztott fiúhoz.
John ajka elnyílt rémületében. A szemei szinte elvesztek a gödrükben. Úgy
érezte magát, mint egy fájdalmában megbénult ember. Valahol a házban egy óra
érces hangon tizenegyet ütött. A fülében ez most úgy hangzott, mint dobpergés,
amely az akasztófához kíséri.
Deke folytatta.
- Ezt, meg a többi bizonyítékot, a hurkot és néhány, a helyszínen, Donny
Harbison lábainál talált pornóújságot a Kersey megyei seriff hivatalában őrzik.
Minden, amit akkor találtam, köztük a feljegyzéseim és a kihallgatások
jegyzőkönyvei ott várták, hogy egy nap felmerül valami bizonyíték arra, hogy
Donny nem autoerotikus asphyxiában halt meg.
Deke könyörtelen tekintete John torkára forrasztotta a szót, nem mintha képes
lett volna megszólalni. Vagyis semmi sem zárult le örökre, az árnyékok Trey
halála után is itt kísértenek.
- Szóval, miután megtaláltam azt a kitömött hiúzt, és Melissa önkéntelenül
segített egy ártatlan megjegyzéssel - folytatta Deke -, kezdett a kép összeállni.
Elvittem Trey egyik futballtrófeáját a bűnügyi laborba, Amarillóba, hogy
összehasonlíthassák a kötélen és a képeslapokon találtakkal. Egyeztek. De
maradtak még azonosítatlan ujjlenyomatok, én tovább nyomoztam, és rájöttem,
kié lehetnek.
- Az enyémek - mondta John.
- Az oltárról hiányzó vizespohár az én bűnöm. Elemeltem pénteken, mise után,
hogy elvigyem a laborba.
- És... az ujjlenyomatok megegyeznek a hurkon találtakkal?
Deke megvonta a vállát.
- Nem tudom. Addig nem jutottam el, mert közben Treyt megölték. A pohár
még mindig itt van. El akarja mondani nekem, mi történt azon a novemberi
délutánon? Amit mond, kettőnk között marad, megígérem.
John már nem is figyelt Deke szavaira. Kigyúlt a fény, ami képes elűzni a sötét
kétségbeesést. Most, hogy felfogta, micsoda ajándékot kapott Deke-től,
elárasztotta a ragyogás, szinte megvakította, olyan boldogság töltötte el, hogy a
legszívesebben megcsókolta volna a seriff lábát. Isten nem feledkezett meg róla.
Most megint, hogy a hite megingott, Isten felemelte. Megmutatta, hogyan tudja
megmenteni a fiát.
Deke már-már sürgetően azt mondta:
- Nekem elmondhatja, John. Úgy gondolom, hogy annak a csirkefogó Treynek
az őrült ötlete volt az egész, és maga csak azért tartott vele, hogy megvédje a
bajtól. Abban is biztos vagyok, hogy az erotikus fulladásos halál is az ő ötlete
volt. Engem csak az zavart az egészben, hogy katolikus létére hagyta, hogy
Harbisonék egész életüket abban a hitben éljék, hogy a fiuk ilyen szégyenletes
módon halt meg.
John örömteli hangot hallatva felállt. Kihúzta magát, és begombolta a zakóját.
Már semmi sem nyomta a vállát. Deke-et meglepte ez a hirtelen hangulatváltás.
- Mindez orvosolható, seriff, és az autoerotikus asphyxia az én ötletem volt,
nem Treyé, és pontosan ezért, mert katolikus vagyok. Most pedig elmegyek
Bettyhez és Louhoz, és elmondok nekik mindent arról a délutánról, mihelyt
visszaérek Kersey-be.
Deke hirtelen felpattant, majdnem felborította a teáspoharát.
- Nem, erre semmi szükség. Harbisonék már tudják az igazat, vagy legalábbis
egy részét. Azt nem mondhatom el, hogy honnan tudom, de tudom. Hinnie kell
nekem.
- Ó, én hiszek magának, seriff, teljes szívemből. Ezért azt is tudom, hogy
teljesíti a kötelességét, és letartóztat Trey meggyilkolásáért.
- Tessék?
- Én öltem meg Treyt, azért, hogy megakadályozzam, hogy mindent elmondjon
Harbisonéknak Donny haláláról, és ezzel ellehetetlenítsen engem. - John
határozottan, magabiztosan beszélt. Minden ereje visszatért. - Trey haldoklott,
és nem akart ezzel a bűnnel a lelkén meghalni. Mindent el akart mondani
Harbisonéknak azután, hogy Lou visszajött a gyerekekkel a miséről. Nem
engedhettem, hogy megtegye. Ezzel megrendült volna az emberek hite bennem,
az egyházban. Mindent elveszítettem volna, Harbisonék szeretetét, a híveimet, a
munkámat...
Deke megkerülte az asztalt.
- Gondolja meg, mit beszél, John! Ne feledje, hogy a törvény nyugalmazott
emberével beszél. Miért mondja el nekem mindezt?
- Mert nem engedhetem, hogy Will Bensont bebörtönözzék. Nem engedhetem,
hogy a fiamat büntessék azért, amit én követtem el.
Deke-nek leesett az álla.
- A fiát?
- Will Benson Cathy Benson és az én fiam.
Deke-nek megroggyant a térde.
- Tessék?
- Ez volt a másik ok, amiért Trey hazajött, hogy elmondja. Trey steril volt
tizenhat éves kora óta, egy súlyos mumpsz következtében. Cathynek és nekem
sem árulta el, és huszonkét évig abban a hitben hagyott minket, hogy Will az
övé. Cathy és én... egy pillanatra közel kerültünk egymáshoz, amikor Trey
szakított Cathyvel. Vagyis ebből is láthatja, hogy rengeteg okom volt megölni
TD Hallt.
Deke levegő után kapkodott.
- Nem hiszek magának.
- Nem kell, hogy higgyen nekem. Csak az számít, hogy a bíróság kinek fog
hinni. És most, ha Paula nem bánja, szeretném megkérni, hogy kísérjen el
Randyhez, hogy feladjam magam. A vizespoharat nem kell magával hoznia.
Boldogan hagyom, hogy ujjlenyomatot vegyenek tőlem. És Deke, magát senki
sem marasztalhatja el. 1985-ben semmilyen bizonyítéka nem volt arra, hogy
Trey és én felelősek voltunk Donny Harbison haláláért.
Deke az ajtóhoz sietett, hogy útját állja Johnnak. Felemelte a kezét.
- Nem engedhetem, hogy ezt tegye. Maga ott volt a misén, amikor Treyt
meggyilkolták. Alibije van.
- Tizenöt percre nincs. Philip atya tanúsíthatja, hogy késtem a miséről.
- De nem maga ölte meg - nyögte Deke.
- A vallomásom és azok a régi bizonyítékok nem erre fognak vallani.
 Hatvanötödik fejezet


A média munkatársai még mindig ott lődörögtek a megyei seriff irodája körül,
amikor John és Deke odaért. Megorrontva, hogy valami fontos dolognak a tanúi,
látva, hogy a környék népszerű papja és korábbi seriffje a bejárat felé
igyekeznek, még azt sem hagyták, hogy elérjenek az ajtóig, máris mikrofonokat
nyomtak az orruk alá. John és Deke félrelökték valamennyit, „Nem
nyilatkozom!” mondták, és az üvegajtón át beléptek az épületbe.
Randy tátott szájjal, döbbenten hallgatta John vallomását. Az 1985-ös
bizonyítékokat tartalmazó doboz még ott volt az íróasztalán, nem vitték vissza a
raktárba. Csak ők hárman voltak az irodában, a többiek ebédelni mentek.
- Minden itt van ebben, igaz, Deke? - kérdezte John a jelzett dobozra mutatva.
Deke elfintorodott, és bólintott.
Randy lassan magához tért a kezdeti sokkból. Lehunyt szemeit dörzsölgette,
majd, mint aki magasba emelt kézzel megadja magát, félve, hogy lelövik, azt
mondta:
- Akkor lássuk, jól értettem-e. Az előbb itt bevallotta nekem Trey Hall
meggyilkolását?
- Pontosan ezt tettem. Minden bizonyíték a kezében van ahhoz, hogy
letartóztasson. Volt indítékom és lehetőségem is. Will Benson ártatlan.
- A maga fia.
- Igen, az én fiam.
Randy elhúzta a száját.
- És hol a fegyver?
Deke a pap minden rezdülésére figyelt. Már nagyon várta ezt a kérdést.
- Tessék?
- A puska. A gyilkos fegyver. Hol van?
- El... eldobtam.
- Hol?
- Valahol a prérin.
- Volt egy harmincas kaliberű puskája, atyám? Miért?
John zavarba jött. Deke és Randy összenézett.
Idehallgasson, atyám - mondta Randy, és felállt, mintha több térre lett volna
szüksége. Megigazította a derékszíját. - Most el kell mennem Amarillóba, hogy
a bűnügyi laborban elvégezzék az ujjlenyomat-azonosítást, aztán visszajövök
ide. - Felvette a monogramos vizespoharat tartalmazó papírzacskót az asztalról,
amit Deke magával hozott, mert nem akarta annak kitenni Johnt, hogy a seriff
hivatalában vegyenek tőle ujjlenyomatot. - Ha az ujjlenyomatok azt igazolják,
hogy vétkes a Harbison fiú meggyilkolásában, holnap délutánnál korábban
akkor sem készülök el a papírmunkával, a letartóztatási paranccsal. Ma- vis
Barton szerda reggel fodrászhoz és manikűröshöz van bejelentkezve, és Isten a
tanúm, hogy nincs az a pénz, amiért én ebben zavarni merészelném az
elöljárónkat. Úgyhogy most menjen szépen haza, atyám, amíg én mindent
elintézek a kerületi ügyésszel. Gondolom, ezalatt lesz alkalmuk sok mindent
megbeszélni Harbisonékkal.
Deke félrehúzta Randyt, amikor John kilépett a folyosóra.
- Ami a kerületi ügyésszel történő beszélgetést illeti, seriff - súgta -, remélem,
hogy John vallomásának ezt a részét titokban tartja addig, amíg csak lehet.
- Gondolhatja, hogy igen. Egészen a betege vagyok ennek. Lehet, hogy Johnnak
millió rohadt oka volt rá, de férgek rágják a seggemet, ha ő ölte meg TD Hallt.
Ezt a mesét egy gyerek se venné be. Viszont szeretném, ha megnézne valamit.
Trey írta, mielőtt meghalt, és ott hagyta John asztalán. - Randy kinyitott egy
fiókot, és kivett belőle egy műanyag zacskót, amiben egy cédula volt. Deke
elolvasta a rövid üzenetet. „A gyerekekre hagyom, Tigris. Mindent újra
végiggondoltam, és úgy döntöttem, nem teszem meg. És bízom abban, hogy te
sem töröd meg a hallgatást, ahogy eddig sem tetted, nem mocskoltad be a neve-
met. Kérlek, imádkozz értem. Örök barátsággal: Trey”
- Atyaúristen! - nyögte Deke.
- Ez a cédula igazolja John állítását. És azokkal a bizonyítékokkal, amiket maga
szedett össze, és ha még az ujjlenyomatok is egyeznek... - Randy fájdalmas
arccal nézett Tysonra. - Még ha van két másik gyanúsított is, akik bevallották a
bűnelkövetést...
- John lesz az, akit felakasztanak - mondta Deke.
- Imádkozom, hogy jó ügyvédje legyen.
Mielőtt elhagyták volna az épületet, Deke, hogy elkerüljék a kamerák és
mikrofonok kereszttüzét, arra kérte Johnt, hogy álljanak meg valahol útközben,
mielőtt a pap rákanyarodna a Harbison-házhoz vezető útra, ő pedig felkeresné
Lawrence Stattont.
Amikor a fekete ruhás alak kiszállt a Silveradóból, Deke akaratlanul is felidézte
magában azt a kamasz fiút, aki pólóban szállt ki rozzant, öreg kocsijából még
azokban az időkben, amikor az egész élet mint vörös bársonyszőnyeg terült el
előtte. És ha nincs az a novemberi délután és Trey Don Hall, akkor vajon most is
itt állna fehér galléros, fekete öltönyében, vagy futball- sztár volna? Mit számít?
Bármelyik útra lépett is John Caldwell, az vörös szőnyeggel volt borítva.
- Mondanom kell magának valamit - közölte Deke, amikor odaértek
egymáshoz. John arcára kiült a rémület és a fájdalom, most, hogy arra készült,
mindent elmond Harbisonéknak. - Esküszöm, nem tenném, de nincs más
választásom, mint Lou és Betty Harbison kedvéért elmondani, amit tudok.
Amikor Trey megtudta, hogy haldoklik, írt egy levelet, és meghagyta az ügy-
védjének, hogy halála után adja át a címzetteknek. Ebben a levélben megvallotta
a balesetet, és minden felelősséget magára vállalt Donny halálával kapcsolatban.
A maga nevét egy szóval sem említette. Lawrence Statton hozta el nekik
személyesen a levelet, és Lou tegnap eljött hozzám, és megmutatta mint bizo-
nyítékot arra, hogy igazam volt, amikor kételkedtem abban, hogy Donny úgy
halt meg, ahogy.
John láthatóan meglepődött.
- Trey levelet írt? Akkor hát ez a magyarázata, hogy Bettyt és Lout
boldogabbnak látom az utóbbi napokban. Mi több, Donny képe eddig félig
elrejtve állt egy polcon, de most ott áll a mosogató fölött, hogy Betty mindig
láthassa.
Deke közelebb lépett, és azt remélte, sikerül ezt a konok embert jobb belátásra
bírnia.
- Nem fogják magának megmutatni azt a levelet, mert félnek, hogy csalódik
bennük, amiért eltitkolták az egyház elől Donny halálának a körülményeit.
Hagyja meg őket a végre megtalált örömükben, amíg csak lehet. Még az is
megtörténhet, hogy soha nem kell megtudniuk, hogy maga is részes volt benne.
Még ha eszükbe is jut, hogy Treynek lehetett segítőtársa, magára soha nem
gyanakodnának.
- Nem tudom, hogyan kerülhetném el a vallomástételt.
- Maga pap, John. Bizakodjék.
- Bűnös vagyok, seriff.
- Azért csak fontolja meg a tanácsomat, és ne szóljon nekik, amíg nem muszáj.
Egy órával később Lawrence Statton visszatette a kupakot a töltőtollára, amivel
Trey Don Hall nevében aláírta a hivatalos papírokat, amelyek feljogosítják Deke
Tysont Mabel Church házának tulajdonlására. Alacsony férfi volt, tengerészkék,
halszálkás öltönyben, selyem nyakkendővel, amely szépen megkötve feszült
hófehér inge gallérja alá. Szokatlanul meleg nap volt, az út mentén ültek egy
pihenőben, és a legyeket hessegették, miközben azt a kávét kortyolgatták, amit
Deke vett az egyik What a burgernél, ám az ügyvéd olyan friss és fitt volt,
mintha az elmúlt órát egy légkondicionált virágüzletben töltötte volna.
- Hát, ez volt minden, Mr. Tyson - mondta. - Remélem, ön és a felesége
boldogok lesznek a házban.
- Sokkal boldogabbak lennénk, ha Treynek nem így kellett volna meghalnia.
- Ezt természetesen megértem - bólintott az ügyvéd. - Én magam is jobban
örültem volna, ha Treyt más körülmények között kellene eltemetni, de hálás
vagyok, amiért a legjobb barátja, John Caldwell vállalta a búcsúztatását. Trey
nagyon szerette és becsülte őt. Nagyszerű embernek látszik.
- Igen, jó ember. Mikor temetik Treyt?
- Ma délután.
Deke meglepetten kapta fel a fejét.
- Ma délután?
- Igen. Hatkor. Titokban. Nem akartam, hogy a média tudomást szerezzen róla.
A törvényszékiek Lubbockban készségesen elhallgatták a sajtó elől, hogy már
kiadták a holttestét. Tegnap este szállították át a Jamison Temetkezési
Vállalkozáshoz. A lehető legkevesebb felhajtással szeretném nyugalomra
helyeztetni... - Statton egy makulátlan fehér zsebkendővel megtörölte a
szemüvegét, és rövidlátóan hunyorgott Deke-re. - El tudna jönni a temetésre?
Trey tisztelte önt. Nem sok embert tisztelt. És nagyon örült, hogy maga vette
meg a nagynénje házát.
- Hat órát mondott? - Deke az órájára pillantott. Most négy.
- Még rengeteg ideje van virágot venni, és elmenni a temetésre.
- Feltétlen ott leszek.
Kezet ráztak, és elváltak egymástól, Deke pedig elment Martha virágboltjába,
Kersey-be.
- Vörös szegfű legyen - mondta a tulajdonosnak, mert úgy emlékezett, hogy
Trey szerette a pirosat. - Szép nagy koszorú.
- Elfogyott - mondta Marta.
- Mind elfogyott? Azt hittem, vörös szegfűt mindig lehet kapni egy
virágboltban.
- Igen, de most jött valaki, és mindet megvette.
- O, értem. Akkor hát legyen fehér.
Deke korán ért oda a sírhoz. Lawrence Statton még nem volt ott. Megszokott
júniusi szürkület, a hőséggel együtt a szél is lassan elült. Nagyon szép
naplementének ígérkezett. Ez jó. Deke odavitte a szegfűkoszorút egy nyitott
sírhoz, Mabel Church sírja mellé. Trey Don Hall, olvasta a durva bevésést a
fakereszten, ez jelzi majd a sírt, míg követ nem emelnek föléje.
Deke leült egy kőpadra. A temetőben a csillapodó szél megzizegtette az
ittmaradottak vázákban álló virágait a sírokon. A legtöbbjük művirág volt. Csak
néhány élő hervadozott, aszalódott a napon. Valamivel távolabb két sír állt
egymás mellett, friss virágokkal borítva. Hát ott vannak a vörös szegfűim.
Deke egy darabig tűnődve nézte a sírhantokat, majd felállt, és lassan odament.
Ebben a pillanatban valami bevillant az agyába. Még mielőtt odaért volna,
kitalálta, kiknek a neveit fogja olvasni, és ki hozott friss vörös szegfűket, és
miért. A virágok közé rejtett kártya aztán végképp meggyőzte. „Drágáim, most
már békében pihenhettek."
Deke megeresztett egy kiadós káromkodást. Seggfej! Seggfej! Ostoba seggfej!
Hogy lehetett olyan vak, hogy nem vette észre a nyilvánvalót, amikor pedig
végig ott volt az orra előtt?
Mint egy őrült, kirohant a kocsijához, előkotorta a telefonját, és beütötte a lánya
számát. Vedd fel! Vedd fel!
Felvette.
- Apa? - Melissát újabban állandó csodálkozásra késztette az apja.
- Melissa, valami nagyon fontosat akarok kérdezni tőled, nagyon sok minden
függ a válaszodtól. Szeretném, ha visszaemlékeznél az érettségid utáni nyárra,
és megmondanád, helyes-e a feltételezésem.
Hosszú hallgatás után Melissa azt mondta:
- Apa, anya meg én nagyon aggódunk miattad.
- Melissa!
Deke elmondta, miről van szó.
- Igen, pletykáltak róla - felelte a lánya -, de a szülei iránti tiszteletből ezeket a
pletykákat megtartottuk magunknak. Már így is annyi bajuk volt, de mindenki
más tudott róla.
- Treynek volt valami köze hozzá?
- Az égvilágon semmi. Megvetette a lányt.
Jaj, nekem. Deke-nek hirtelen eszébe jutott az egyetlen vei n, amire emlékezett
az irodalomórákról. „O, mily szövevényes liA lót szövünk, midőn hazudni
először készülünk.”
 Hatvanhatodik fejezet


Megérkezett a halottaskocsi, mögötte Lawrence Statton kocsija, és Deke látta,

hogy John Silveradója is befordul a temető kapuján. Deke egész testében
remegett, amikor odament az ügyvédhez.
- Mr. Statton, végtelenül sajnálom, de valami váratlan dolog történt, ezért
muszáj intézkednem. Nem maradhatok itt a temetésre.
Lawrence megpillantotta a fehér szegfűket.
- Köszönöm a koszorút. Nagyon kedves magától.
- Megvan a telefonszáma. Később még hívom a hírrel, ami bizonyára érdekelni
fogja.
- Nem szeretném a kíváncsiskodásommal feltartani, ezért megvárom, míg
jelentkezik. Valamennyiünkre ráférne már valami jó hír.
John még meg sem állt, amikor Deke már feltépte a Silverado ajtaját.
- Elmondta nekik?
- Ma este fogom - mondta John döbbenten. - Úgy döntöttem, várok estig.
- Hál’ istennek - szakadt ki Deke-ből a megkönnyebbülés. - Ne szóljon addig
egy szót sem, amíg nem beszél velem, atyám. Komolyan mondom. Kérem,
bízzon bennem. Hol találom meg?
- Cathynél, együtt vacsorázunk Willel. Szeretnénk úgy együtt lenni, mint egy
igazi család, mielőtt...
- Ott várjanak. Mindegyikükkel beszélni akarok.
- Deke, mi ez az egész?
- Most még nem mondhatom el, de nemsokára igen. A kisujját se mozdítsa
addig, amíg nem beszéltünk.
Tíz perccel később Deke megállt az előtt a ház előtt, amelyben Trey Don Hall
gyilkosa lakott. A háromajtós garázs egyik ajtaja mögött egészen biztosan ott
találja a férfi feleségének fehér Lexusát, azt a kocsit, amit egy farmer látott
elrobogni a tetthelyről. A gyilkos azt tervezte, hogy a Harbison-házban öli meg
Treyt, és utána talán végez saját magával is, de bosszúja tárgyával az úton
találkozott. Miután felismerte a Lexusban ülőt, Trey gondolkodás nélkül
félrehúzódott.
Deke nagyon megsajnálta Treyt élete utolsó perceiért, átérezte a fájdalmát és
döbbenetét, amikor azt látta, hogy ifjúkori bálványa fegyvert emel rá. Deke a
kocsi csomagtartójából kivette a Colt Pythonját, és becsúsztatta a derékszíján
lógó fegyvertokba.
Nem sokkal azután, hogy becsöngetett, kinyílt az ajtó. Meglepődött, hogy
mennyire megváltozott az ajtóban álló ember. Frissen borotválkozott, tiszta
otthoni viselet volt rajta. Nemrég fü- rödhetett, drága kölnitől illatozott.
- Jó napot, mester! - köszöntötte Deke.
- Deke? - üdvözölte Ron Turner örömmel. - De jó, hogy újra látom. Épp
időben érkezett. Jöjjön, jöjjön!
- Időben? Mihez? - kérdezte Deke belépve a házba.
- Épp most fejeztem be egy levelet, és maga a legmegfelelőbb ember rá, hogy
kézbesítse. Jöjjön bátran. Kér egy kávét?
- Nekem jólesne, mester, de magának nem szokatlan?
- Olykor változik az ember - mosolygott Ron.
Sok minden más is megváltozott a péntekhez képest, lepődött meg Deke, amikor
körbenézett a konyhában és az ebédlőben. Frissen takarítva minden, semmi
rendetlenség, a sörös- és szeszes üvegek ott sorakoztak a hátsó ajtónál.
- Azok holnap mennek a szemétbe - magyarázta Ron elkapva Deke tekintetét. -
Szolgálja ki magát, seriff! Csak még lezárom a levelet, mindjárt itt vagyok.
Ron, ahogy ígérte, hamar visszajött, megnyalta a borítékot, és leragasztotta.
- Kézbesítené ezt nekem?
Deke a férfi arcát fürkészte. Ron mereven, rezzenéstelenül állta a pillantását,
csak a szája sarkában játszott egy apró mosoly.
- Kinek szól a levél?
- Randy Wallace-nak.
- Aha - mondta Deke, és elvette a borítékot. - A lányáról van szó benne, igaz?
- Trey árulásáról van szó benne.
Ron arca egy pillanat alatt eltorzult, Deke azt hitte, menten agyvérzést kap. Ez
az ember megőrült - gondolta. Az alkohol, a gyász és a tévhite, amiben idáig
élt, megbomlasztották az elméjét.
- Ezt meg hogy érti?
- Úgy értem, hogy én bíztam Treyben. Bíztam benne, hogy nem fogja
kihasználni a lányomat... a gyengeségét, ha másért nem, hát azért, mert tisztel
engem, ha már Tarát nem is. De az a rohadék teherbe ejtette.
- Teherbe ejtette? O, Ron...
- Én csak akkor tudtam meg, amikor már négyhetes terhes volt. O meg Trey
titokban találkozgattak azután, hogy Trey szakított Cathyvel - magyarázta Ron.
- És Tara azt mondta magának, hogy Trey a gyerek apja?
- Igen - mondta Ron villogó szemekkel.
- És Tara az abortuszba halt bele, nem a vakbele perforált.
- Kontármunka volt. Még egy hónapig volt velünk, mielőtt a vérfertőzés elvitte.
Azért mondtuk, hogy vakbélgyulladás volt, mert meg akartam kímélni a
feleségemet attól, hogy a város a szájára vegye. Nem mintha ez sokat számított
volna. - Ron ajka megremegett. - A lányunk elvesztése már sok volt számára.
Flóra szívgyengeségben halt meg, de valójában megszakadt a szíve bánatában.
Trey ölte meg mind a kettőjüket.
- És semmit nem érzett a fiú iránt, amikor ráemelte a fegyvert, Ron?
- Semmit. Puff! Felcsinálta a lányomat, és őt is sorsára hagyta, mint Cathy
Bensont.
Deke mérhetetlen szomorúságot érzett, hogy egy jó, egy nagyszerű ember idáig
jutott. Pár másodpercre szüksége volt, hogy összeszedje a bátorságát. Magasabb
volt Ronnál, és a feje fölött átnézve észrevette, hogy a szemben lévő, valamikori
makulátlan konyhafalon penészfolt ütötte fel a fejét. Vett egy mély levegőt, és
Ron szemébe nézve kimondta:
- Trey steril volt, mester, a mumpsztól, amit tizenhat éves korában kapott el. Ő
nem ejthette teherbe Tarát.
Ron Turner, mintha egy ütés elől akarna kitérni, hátrakapta a fejét.
- Hülyeségeket beszél. O volt az apja Cathy gyerekének.
- Nem, Ron. Az egyik ok, amiért Trey hazajött, az volt, hogy mielőtt még
meghal, bevallja Cathynek, hogy nem ő Will apja.
Ron eltátotta a száját, kidülledt szemekkel, elhűlve meredt a seriffre. Deke el
tudta képzelni, mi járhat a fejében. Bizonyára eszébe jutott, milyen beteg volt
Trey azon a tavaszon az edzések idején. Az egész város lélegzet-visszafojtva
várta, hogy kiderüljön, mi a baja az ígéretes irányítónak. Amikor megtudták,
hogy mumpsz, mindenki egyszerre lélegzett fel. Az újságok is megírták, hogy az
edzője bement hozzá a kórházba a betegágyához, és csodálattal adózott a fiúnak,
amiért inkább elviselte a rettenetes fájdalmakat, csak hogy ne kelljen csalódást
okoznia az edzőjének és a csapatának. Deke Ron tekintetéből kiolvasta a
rettenetet, amikor rájött, hogy mekkora hibát követett el, de ez még semmi
lehetett ahhoz a döbbenethez képest, amit Trey érezhetett, amikor öreg edzője
meghúzta a ravaszt.
- De hát akkor ki...? - nyögte Ron.
- Azt én nem tudhatom.
Ron mint egy rongybaba dőlt neki a pultnak. Vörös arca most hamuszürke lett.
- John Caldwell - nyögte elködösülő tekintettel. - Will Benson csakis John fia
lehet. Édes istenem... Mit tettem?
- Honnan tudta, hol keresse Treyt? - kérdezte Deke.
Ron összeszedte magát, mereven odasétált a nappaliban álló kandallóhoz, és
levette róla a felesége és a lánya fotóját. A fényképet bámulva azt mondta:
- Tony Willistől. Összefutott Treyjel az iskolában. Ő pedig a régi idők kedvéért
ideszaladt hozzám. Úgy gondolta, jó hatással lehet rám, ha újra találkozhatok
egyetlen országos sztárommal. - Ron visszatette a képet a helyére. - Hogy jött
rá, seriff?
- Láttam a vörös szegfűket a temetőben a felesége és a lánya sírján, és
elolvastam a kártyát. És akkor kezdtem megérteni. A többiben Melissa segített. -
A tragédia értelmetlensége fölött érzett dühében Deke hangja élesen csengett. -
Megölt egy haldokló, ártatlan embert, mester. Melissa azt mondta, Trey soha
egy ujjal sem nyúlt Tarához, mert imádta és tisztelte magát.
Ron szorosan lehunyta a szemét, és megtántorodott.
- Tara tudta, mennyire szeretem Treyt... Ó, Istenem! Ó, Trey... Trey, kérlek,
bocsáss meg nekem...
Egy perc múlva kinyitotta a szemét.
- Tudja, Deke, maga aztán vérbeli kopó. Kár, hogy már nincs a rendőrségnél.
Idehallgasson. Adjon nekem egy percet, aztán átadhat Randy Wallace-nak.
Randy nem érdemli meg, hogy övé legyen az érdem. Képes lett volna
felakasztatni Willt, mikor pedig mindenki tudja, hogy az a fiú még a légynek
sem tudna ártani. Teljes szívemből bánom, hogy ilyen pokoli helyzetbe hoztam
őt is meg az anyját is. Szinte olyanok nekem, mint a családom. Ugye elmondja
nekik, hogy mennyire sajnálom, és hogy nem hagytam, hogy Will bűnhődjön
helyettem? Csak egy kis időre volt szükségem, hogy kijózanodjak.
- Maga is elmondhatja nekik.
- Igaz - mondta Ron. - Hát, akkor megyek, és könnyítek magamon, meg
felveszek egy zakót. Szeretném, ha jól néznék ki. Kikapcsolná a kávéfőzőt?
Turner egy perce sem volt távol, amikor Deke meghallotta a lövést, és aznap
már másodjára érezte seggfejnek magát. A kezében tartott levélre meredt. Hogy
lehetett olyan idióta, hogy nem jött rá, mire készül Ron?



Cathy, Silvával, aki mellette feküdt, a fia bérelt tanyájának a verandáján, a

hintaágyon üldögélt, és eszébe jutott, hogy most másodszor éli meg ezt a
pillanatot. Huszonkét évvel ezelőtt a nagyanyja verandáján ülve John Caldwellre
várt, hogy találkozzanak, mielőtt elindulna az egyetemre. Akkor három hónapos
terhes volt. Trey már két héttel korábban elutazott, és a kilátás, hogy utoljára
látja John rozoga kocsiját, Cathynek úgy fájt, mintha kést döftek volna a
szívébe. Aztán, mint most, abban reménykedett, hogy John majd feleségül veszi,
és az apja lesz a fiának. Ám az álom, mint akkor először, ezúttal sem vált valóra.
Isten másodjára is elvette tőle Johnt.
Azt hitte, visszakapták az életüket azon az estén, amikor Deke Tyson beállított a
hírrel, hogy Ron Turner levelet hagyott hátra, amelyben bevallotta, hogy ő lőtte
le Trey Don Hallt, majd magával is végzett. Ok még utoljára együtt akartak
lenni, mielőtt másnap hivatalosan is vádat emelnek Will ellen. Ám John azzal a
hírrel jött, hogy elmondja, őt fogják letartóztatni. Randynek sokkal nyomosabb
indítékkal szolgált, mint Will, és bizonyítékok is szóltak ellene. Will némán
hallgatta, milyen bizonyítékok ezek.
- De apa, akkor még gyerek voltál, és nem te ölted meg Treyt.
- De te sem.
- Nem mehetsz börtönbe helyettem. Nem engedem. Öreg vagy hozzá.
- Te meg fiatal. És a fiam vagy.
- Te pedig az apám.
Egymásba kapaszkodva sírtak, amikor egyszer csak csöngetett Deke, és
nyomában megjelent Lawrence Statton is az aktatáskájával.
Másnap még jobb hírt kaptak. Deke megkérdezte Randytől, hogy mik a tervei
azzal a dobozzal, amiben a John Caldwell elleni bizonyíték van.
Randynek ráncba szaladt a homloka.
- Milyen bizonyíték? Ja, erre gondol? - Azzal Deke kezébe nyomta a jelzett
dobozt. - Dobja a szemétbe, ha majd hazaér Amarillóba, John atyának meg adja
vissza a poharát.
És ugyan a viharfelhők elvonultak, valamennyien tudták, hogy az életük már
sohasem lesz olyan, mint régen. A közvélemény ismét másik arcát mutatta, más
szemmel nézték Cathyt és Willt. A Morgan Olajtársaság készséggel elfogadta
Will áthelyezési kérelmét. A vendéglő még mindig zárva volt. Bebe és Odell
fizetett szabadságon voltak. John pedig...
Cathy felsóhajtott. Úgy gondolta, hogy John, mert az ő hírneve nem szenvedett
csorbát, és az érdemeit továbbra is méltatták, a fiát hivatalosan is elismerték,
tovább dolgozik az egyházközségért, amit annyira szeretett. Több esze is lehetett
volna. A férfi továbbra is a vezeklést választotta.
- Képtelen vagyok itt maradni, Cathy - mondta. - Már nem tudom elviselni
Harbisonék szeretetét és odaadását, amit nem érdemiek meg. Képtelen vagyok
velük maradni ezzel a hazugsággal. Most már meglesznek nélkülem. Itt marad
nekik Philip atya. Ő majd átveszi a helyem a Harbison-házban, és biztos vagyok
benne, hogy idővel Lou és Betty ugyanúgy fogják szeretni, mint engem.
Míg arra vártak, hogy az egyház milyen döntésre jut John ügyében, Cathy
titokban és némileg szégyenkezve azt remélte, hogy mert az élete
fordulóponthoz érkezett, és mert szereti őt és a fiukat, John kilép az egyház
kötelékéből, és feleségül veszi. Trey Cathyre hagyta kaliforniai házát. Ha
eladják, annak az árából új életet kezdhetnek valahol másutt.
Az egyházmegye püspöke végül hivatalosan közölte Johnnal, hogy mire
jutottak. Az egyház nem indít eljárást John ellen azért, amit még azelőtt követett
el, hogy beállt volna a jezsuita rendbe, de az volt a határozott kérésük, hogy
John köszönjön le a Szent Mátéban betöltött tisztéről és a Harbison-házban
viselt tisztségéről.
- Kocsikázzunk egyet, Cathy - mondta John, amikor meghallotta a verdiktet. -
Érted megyek.
Ez egy héttel ezelőtt volt. Az emlékek útját követték. Elmentek Emma házához,
amiben most egy házaspár lakott két gyerekkel. A hinta még mindig ott állt a
verandán, egy kutya heverészett a kis udvarban, és le nem vette a szemét egy
tricikliző totyogóról. Cathynek könnybe lábadt a szeme.
Innen Caldwellék régi házához mentek. Az új tulajdonos tessék-lássék
felújította, de még így is elhanyagoltnak látszott. Ám John anyjának kedvenc
helyén sárga futórózsák pompáztak. Az iskola és mellette a játszótér szinte
semmit sem változott azóta, hogy ő meg a fiúk beléptek a nehéz, viharvert
kapun. Most is öröm- telennek tetszett, a fű körülötte szúrós, fiatal könyökök és
térdek gyilkosa.
Végül odakanyarodtak a gimnázium elé. Egyikük sem szólt egy szót sem, de a
vezetőfülke megtelt a gondolataikkal, az érzelmeikkel, a búcsúval. John
ugyanott állt meg a kocsival, ahol az öreg vörössel szokott parkolni Trey
Mustangja mellett. Már javában tartott a nyári iskola. A focipályáról hangokat
sodort feléjük a lenge szellő, amikor kiszálltak. Mint régen, most is nekidőltek a
kocsi naptól meleg oldalának, a kezüket összefonták a mellkasukon.
- Szép időket éltünk meg együtt, Cathy.
- Igen, kétségtelen.
- Trey szeretett bennünket, te is tudod.
- Tudom.
- Megbocsátasz neki?
- Idővel.
Nem néztek egymásra, miközben beszéltek, és John akkor sem fordult felé,
amikor azt kérdezte:
- Mikor szerettél belém, Cathy?
Cathy meg is döbbenhetett volna azon, hogy John tudja, de őt már semmi sem
döbbentette meg. Ő sem fordult John felé, egy papírdarabkát figyelt, amit a szél
táncoltatott valami ismerős dallamra. Jack szerelmes valakibe, aki a bátyámat,
Jimet szereti, őazonban olyasvalakit szeret, aki meg nem őt szereti.
Ilyen az élet.
- Nem tudnám pontosan megmondani - felelte. - Egy nap, sok-sok évvel
ezelőtt, egyszer csak jött az érzés. Mióta tudod?
- Elég régóta. Egy nap egyszer csak tudtam.
- Nem szándékosan történt. Szeretném, ha tudnád.
- Mindig is tudtam.
A kocsi jólesően melengette a hátukat. Kristálytiszta nap volt. Egy idő után John
azt mondta.
- Elmegyek, Cathy. Kérvényeztem, hogy taníthassak a Loyolán.
Cathy csak nézett maga elé a távolba, ahol a préri kezdődik. A vadvirágok már
haldokoltak. Mint mindig. De tavasszal mindig új életre kelnek.
- Mikor? - kérdezte.
- Egy hét múlva.
- Miért ilyen korán? Az oktatás csak ősszel kezdődik, nem?
- Szeretnék, ha már nyáron tanítanék.
- Óh.
John megfogta Cathy kezét.
- Mit fogsz csinálni?
Cathy abban a pillanatban döntötte el.
- Eladom a vendéglőt Bebe-nek, és a Trey házáért kapott pénzből beiratkozom
az orvosi egyetemre.
Cathy érezte, hogy John valahol meglepődik, ugyanakkor természetesnek is
veszi a dolgot.
- Trey örülne neki.
- Valószínűleg az ötven évemmel én leszek a legöregebb orvos, aki végez.
John megszorította Cathy kezét.
- És egyben a legjobb is.
Majd ünnepnapokon találkoznak, meg a szünetekben, kicsit utazgatnak együtt,
vasárnaponként meg telefonálnak egymásnak. A távolság nem fogja elválasztani
őket. Végül is ők egy család. Ez a tudat fogja éltetni.
Egy autó közeledett az úton. Silva nekiiramodott, amikor a kapun befordult Will
dzsipje. Apa és fia ült benne. Will segített az apjának csomagolni. John a
Silveradót visszaadta a templomnak, és nemsokára Will viszi majd el New
Orleansba. De előtte még egyszer együtt ebédelnek hármasban. Cathy felállt,
hogy üdvözölje őket, a kezével takarta el a szemét a nap elől.
 Emma forró vizes kukorica puffancsa



Öntsünk 2 csésze sárga kukoricadarát egy nagyobb tálba. Sózzuk meg.

Öntsünk rá forró vizet, és egy fakanállal addig kevergessük, míg sűrű massza
nem lesz belőle.
Kanállal szaggassunk kis halmokat forró olajba, és addig süssük, míg ropogós,
barna kérge nem lesz.
Fordítsuk meg, és süssük barnára és ropogósra a másik oldalát is. Papírszalvétán
itassuk le róla a felesleges zsiradékot. Sziruppal vagy mézzel tálaljuk.
Jó étvágyat!
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS



Azzal, hogy a regényem témájául azt választottam, amit, olyan területre

tévedtem, ahol soha, még gondolatban sem jártam. Protestáns lévén semmit sem
tudtam a katolikus jezsuita rendről. Én olvasgattam a nappaliban, miközben a
férjem a futballmeccseket kísérte élénk figyelemmel vasárnap délutánonként.
Magam az utóbbiról is csak annyit tudtam, hogy a különböző csapatok
különböző színű mezekben játszanak. Mégis, egy nap hirtelen késztetést
éreztem, hogy regényt írjak egy papról, egy irányítóról és egy lányról, aki
hamburgeket szolgál fel, és ezzel máris az ismeretlenben találtam magam. Egy
életen át hálás leszek mindazoknak, akik lámpással világítottak az utamon, se-
gítettek megismerni és tisztelni azokat a világokat, amelyeket korábban nem
ismertem. Az ő segítségük nélkül sose tudtam volna papírra vetni a mesémet. Ha
mégis maradt pontatlanság a részletekben, az egyedül csak az én hibám. Hálás
szívvel köszönök mindent a következőknek:
Michael S. Bourgnek, New Orleans tartományi rendfőnökének. Mike, csodálatos
idők voltak azok ott New Orleansban, San Antonióban, a Guadalupe-i
Miasszonyunk-templomban és másutt.
Martin (Marty) Elsner atyának, aki már réges-rég tudója, mi a különbség a
hollywoodi végkifejlet és a valós élet között.
Richard A. Houlahannek, a Börtönlelkész Szolgálat (Igazságügyminisztérium,
USA) nyugalmazott tiszteletesének. Richard atya, ez lett a jutalma a
kedvességének.
Paul Jette Jr.-nak, aki 1985-ben a Miami Hurrikánok védekező egységének
koordinátora és másodedzője volt. Amikor hálálkodtam neki, ő csak annyit
mondott: „Semmi mást nem csináltam, csak feleltem a pontosan
megfogalmazott kérdésekre.” Mire én azt gondoltam magamban: Egy frászt!
Magyarázat helyett beöltöztettél, és kiküldtél a pályára.
Christopher Palmernek, a Tennessee-i Titánok támadó koordinátorának, aki
olyan irányítók edzője volt, mint Drew Bledsoe, Tony Romo, Eli Manning és
Mark Brunell, és aki 2007-ben a New York-i Óriások edzőjeként elnyerte a
Super Bowl-gyűrűt. Chris, szavakkal nem tudom kifejezni, mennyire hálás
vagyok azért a rengeteg segítségért, amit kaptam.
Aztán itt vannak még azok, akiknek a szaktudása és segítsége felbecsülhetetlen
számomra. Köszönöm, Mary Jo Sarkis és Regina M. Morales. És hálás köszönet
a férjemnek, III. Arthur Richardnak, akiben két királyra leltem, és Janice
Thomsonnak, aki barátként mindvégig mellettem állt.
És természetesen, mint mindig, ezúton is köszönetét mondok az én
„triumvirátusomnak”, akik olyanok számomra írás közben, mintha Isten arcul
csókolna. Ok hárman, nem fontossági sorrendben: az én nagyrabecsült
ügynököm, Dávid McCormick, az én rettenthetetlen szerkesztőm, Deb Futter
(Grand Central Publishing) és az ő tündéri asszisztense, Dianne Choie.
És végül hálával tartozom néhai bátyámnak, amiért visszaemlékezhettem általa
azokra az időkre, amikor irányítóként játszott az iskolában. Az ő lámpásának
fénye is világított az utamon. Semper Fi, Leiland.