SORAYA M.

LANE

A HÁBORÚ JEGYESEI

ALEXANDRA * 2018
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Soraya M. Lane: Wives of War
Lake Union Publishing, 2017
Seattle

Copyright © Soraya Lane, 2017

Hungarian translation © Oroszlán Anikó, 2018

Első rész London, 1944 6

Első fejezet Scarlet 6
Második fejezet Ellie 15
Harmadik fejezet Scarlet 22
Negyedik fejezet Lucy 31
Ötödik fejezet Scarlet 35
Hatodik fejezet Ellie45
Hetedik fejezet Scarlet 54
Nyolcadik fejezet Lucy 68
Második rész Normandia 69
Kilencedik fejezet Scarlet 70
Tizedik fejezet Ellie 81
Tizenegyedik fejezet Scarlet 89
Tizenkettedik fejezet Lucy 103
Tizenharmadik fejezet Ellie 113
Tizennegyedik fejezet Ellie 121
Tizenötödik fejezet Scarlet 125
Tizenhatodik fejezet Lucy 133
Tizenhetedik fejezet Ellie 141
Tizennyolcadik fejezet Scarlet 149
Tizenkilencedik fejezet Lucy 156
Huszadik fejezet Ellie 163
Huszonegyedik fejezet Scarlet 165
Huszonkettedik fejezet Lucy 171
Huszonharmadik fejezet Scarlet 172
Harmadik rész London 1945. április 175
Huszonnegyedik fejezet Ellie 176
Huszonötödik fejezet Lucy 183
Huszonhatodik fejezet Scarlet 189
Huszonhetedik fejezet Lucy 198
Huszonnyolcadik fejezet Scarlet 202
Huszonkilencedik fejezet Ellie 206
Harmincadik fejezet Lucy 209
Harmincegyedik fejezet Scarlet 210
Harminckettedik fejezet Ellie 213
Epilógus Scarlet 214
Köszönetnyilvánítás 219
McKenzie-nek és Hunternek.
Köszönöm az öleléseket, a nevetést és a sok „szeretlek"-et.
 Első rész
London, 1944

Első fejezet
Scarlet

Scarlet Alexander szorosan lehunyta a szemét, és ahogy kezét a magasba

emelte, érezte a metsző szelet a bőrén. Ujjai között egy levelet tartott a megfelelő
pillanatra várva, hogy elengedje, hiszen nem volt hová küldenie: nem tudta, a
vőlegénye kézhez kapná-e, ha postára adná. Fejből tudta már, mi áll a levélben,
annyiszor elolvasta: ha akarta volna, akkor sem feledhette egyetlen sorát sem.

Kedves Thomas!
Nem tudom, hol lehetsz, és kétlem, hogy ezt valaha elolvasod, de azt akarom,
tudd, soha nem adom fel a reményt, hogy egyszer megtalállak. Bárcsak más
időkben élnénk, talán már rég összeházasodtunk és családot alapítottunk volna,
és nem kellene olyan hősiesen a hazánkért harcolnod. Talán majd egyszer.
Folyton azt mondogatom magamnak, hogy egy nap majd úgy tekintünk vissza
erre, mint egy távoli emlékre, miközben a gyerekeink körülöttünk ugrálnak, és
én azokról az időkről mesélek nekik, amikor mindenki azt hajtogatta, készüljek
fel a legrosszabbra; még mielőtt visszatértél volna.
Örökké a tiéd:
Scarlet

A szél most már jegesen fújt, amitől a keze teljesen elgémberedett. Nem kellett
volna elküldenie a sofőrt, és nem kellett volna annyira ragaszkodnia ahhoz, hogy
egyedül megy ki az állomásra. Ám tudta, hogy ha most, amikor csak magára kell
ügyelnie, nem bírja ki a hideget, nem lesz ereje a túléléshez akkor sem, amikor
már éles lesz a helyzet.
  Scarlet megborzongott, vett egy mély levegőt, majd lassan útjára engedte a
levelet, ami búcsúzóul végigsimította az ujjbegyeit. Megfordult, és látta, hogy a
levelet hirtelen felkapja egy fuvallat, majd szép lassan eltűnik a szeme elől. Már
olyan régóta nem érkezett válasz az üzeneteire, hogy attól tartott, Thomas örökre
eltűnt, és sosem fogja többé látni a mosolyát. Egy halk hang a fejében azonban
még mindig azt suttogta, hogy nem szabad elveszítenie a reményt. Habár a férfi
saját anyja is bizonytalan volt, Scarlet nem adta fel olyan könnyen.
   – Csodák mindennap megesnek – suttogta maga elé, miközben lehajolt, hogy
felvegye, és a vállára tegye a táskáját. Mély lélegzetet vett, és elindult. Meg tudja
csinálni. Csak le kell győznie a félelmeit, hogy képes legyen elszántan és
céltudatosan cselekedni. Az ápolói munkát nemrég kezdte, és nem hitte, hogy
olyan feladatot bíznának rá, amire még nincs felkészülve; de ha időközben esetleg
rátalálna Thomasra… Scarlet gyorsított, és leszegte a fejét, mert a hideg szél
metszőn az arcába vágott.
  Bármit megérne, ha időközben rátalálna Thomasra.
  Scarlet ökölbe szorította egyik kezét, és a körmét a tenyerébe vájta, míg másik
kezével a táskáját szorongatta. Így kell lennie. Ez az ő esélye, hogy kivegye a részét
a háborúból. Csak remélni tudta, hogy erősebb, mint amilyennek a családja tartja,
mert még az anyja sem hitt abban, hogy ápolónőként túlélheti a fronton. Még
mindig hallotta, ahogy éles hangon kioktatja uzsonna közben: nem azért nevelték,
hogy másokról gondoskodjon.
  Ám ő mégis így döntött, úgyhogy sem az anyja, sem az apja nem tehetett
semmit, amivel megingathatták volna elhatározásában. Most már csak hinnie kell
saját magában.
  Felnézett az égre, beszívta a hideg, nyirkos levegőt, és egy utolsó pillantást
vetett a szélben hajladozó tölgyfákra, amelyek mintha neki integettek volna.
Szokatlanul hideg volt, az időjárás talán tudatában volt annak, hogy épp háború
van. Scarletnek fogalma sem volt, merre sodorja majd az élet, de nem számított
megszokott körülményekre. Képes lesz vajon aludni a háború zajában? El tudja
majd végezni a feladatát, lesz elég lelki ereje ellátni a sebeket, amiket rábíznak
majd? Nagyot nyelt, ment tovább, és egyre mélyebbre vájta körmét a tenyerébe.
  Sikerülni fog. Thomasért meg tudja tenni. Hiszen a London külvárosában
tartott kiképzést is kibírta, annál pedig semmi nem lehet rosszabb.

A vasútállomás rettentő zajos volt; a kis helyre bezsúfolt tömeg, a vágányra

érkező vonat hangja és a szerelvényre felözönlő emberek mind arra késztették
Scarletet, hogy fogja menekülőre. De nem tette, hiszen épp most jött el otthonról,
és ha visszamenne a szüleihez, azzal beismerné, hogy kudarcot vallott.
  Scarlet szorosan maga köré fonta a karját, hálás volt, hogy vastag kabát van
rajta, és keresett egy padot, ahova leülhet és várakozhat. Arra gondolt, vajon
Thomas meleg helyen van-e, és felsóhajtott. Valószínűbb, hogy fázik, és egy
árokban fekszik. A korábbi leveleiből kiderült, hogy a körülmények nem éppen
rózsásak – még ha tisztként valószínűleg jobb helyzetben is van, mint mások –,
ám Scarlet már hónapok óta nem kapott levelet tőle, így fogalma sem volt, mi
lehet most vele. Amikor a legutóbbi eltávozáskor találkoztak, Thomas már
tizennyolc hónapot kibírt a fronton, Scarlet most mégis nagyon aggódott miatta.
  Most, hogy az állomás már nem volt annyira tele, Scarlet körülnézett, és sok
nőt látott egyedül vagy a családjával. A füle mögé tűrt egy elszabadult hajtincset,
és mélyet sóhajtott. Találnia kell valakit, egy barátot, akivel beszélgethet, hogy ne
aggodalmaskodjon egyfolytában. Az anyja mindig azt mondta, hogy a sok
tétlenkedés rossz hatással van az emberre – bár ő úgy gondolta, hogy társasággal
meg tipikus női unaloműző tevékenységekkel kellene kitöltenie az idejét –, és az
utóbbi néhány órában, sőt napban, valóban túl sok ideje volt mindenfélén
gondolkodni.
  Scarlet már épp fel akart állni, amikor valaki odaült mellé, és kinyújtotta felé
a kezét. Felnézve egy barna szempárt és egy széles mosolyt látott.
  – Ellie vagyok. Te is a vonatra vársz?
  Scarlet felnevetett. Nem bírta megállni.
  – Hát, nem is viccből ülök itt!
  Ellie zavartan nézett rá, úgyhogy Scarlet gyorsan kezet nyújtott.
  – Scarlet vagyok. Bocsánat, viccnek szántam, kicsit ideges vagyok.
  Ellie is nevetett, és jól megrázta Scarlet kezét.
  – A fenébe, én meg azt hittem, simán faragatlan vagy.
  Scarlet a szájához kapta a kezét, hogy elfojtson egy meglepett nevetést. Nem
szokott hozzá, hogy nőket így halljon beszélni, és az, hogy ilyen szavakat hall egy
csinos lány szájából, még mókásabbá tette a helyzetet. Az anyja biztos kikelt volna
magából. Scarletet fura módon elégedettséggel töltötte el, és szórakoztatta az
anyja elképzelt reakciója; talán így próbált megszabadulni nyomasztó
gondolataitól. Ellie-ről a családjában alkalmazott cselédek jutottak eszébe.
Régebben rengeteg időt töltött velük az anyja tudta nélkül, főként a konyhaiakkal.
  – Honnan jössz? – kérdezte Scarlet, és összekulcsolta kezét az ölében.
  Ellie furcsa akcentussal beszélt, Scarlet nem tudta megállapítani, hova valósi;
nehezen beazonosítható, kevert kiejtése volt. Arra gondolt, hogy egy kívülálló
számára bizonyára teljesen egyformának látszanak szürke egyenruhájukban és
köpenyükben, karjukon a Vöröskereszt emblémájával, holott a háború előtt
valószínűleg nem lett volna alkalma megismerkedni egy Ellie típusú lánnyal.
Scarlet élete partikból és piknikek sorából állt, ahol a fiatal lányok
megismerkedhetnek a számukra megfelelő jövendőbeli férjjelöltekkel. Ellie
ellenben sokkal valóságosabbnak tűnt, mint bármelyik korábbi életéből való
barátnője. Scarlet arra gyanakodott, szegény családból való, ennek ellenére
hatalmas és őszinte mosolya volt, egy cseppet sem tűnt tettetettnek vagy
erőltetettnek.
  – Nem jöttél rá? – kérdezte Ellie mosolyogva. – Ír vagyok, de már majdnem
öt éve itt élünk, szóval azt hiszem, egy kicsit bonyolult. Apám beleszeretett egy ír
lányba, amikor odaát dolgozott, de aztán visszaköltöztünk, hogy átvegyük a
családi gazdaságot. Az anyám sosem bocsátotta meg neki, hogy ide kellett jönnie.
  – És azt megbocsátja, hogy most magára hagyod? – kérdezte Scarlet halkan,
és eszébe jutott a saját családja. Értette, miért nem akarták, hogy elmenjen,
hiszen olyan életet képzeltek el számára, ami nem nagyon szólt volna többről,
mint szép ruhákról, házasságról és gyerekekről. Ám ő nem akart otthon ülni és
imádkozni, amikor annyi minden mást is tehet, hogy segítsen.
  – Ezt miért kérded? A te anyád nem boldog, hogy segítesz a katonáinknak,
amikor arra van szükség? Én a levélben, amit írtam, azt kértem, hadd
csatlakozzak, amilyen gyorsan csak lehetséges.
  Scarlet felsóhajtott.
   – A te anyád tényleg azt mondta, szeretné, ha segítenél a katonáinknak? –
kérdezte, és ahogy megismételte Ellie szavait, feltűnt neki saját gőgös, angol
akcentusa.
  Ellie elkomorodott.
– Hát persze!
  – Az enyém nem volt túl boldog – ismerte be Scarlet. – Amikor bevallottam,
mit tervezek, két napig nem állt szóba velem. Azt nem bánta, hogy ápolónőnek
tanulok, de amikor megmondtam neki, hogy segíteni akarok, és oda akarok
menni, ahol a hadseregnek szüksége lehet rám, azt hittem, menten felrobban.
  Ellie megint komoran nézett maga elé.
  – Tőlünk három fiú ment el a háborúba. Néha éjszakánként csak fekszem és
reszketek, arra gondolok, mennyire rémes ez az egész. De még így is segíteni
akarok. Önként jelentkeztem, még mielőtt beosztottak volna valami más
munkára.
  Scarlet szemébe könnyek szöktek.
  – Én is… De nem tudom…
  Elnyelt egy nagy sóhajt, és ahogy Ellie megfogta a kezét, felnézett.
  – Anyám azt mondta, pont elég férfit vesztettünk ebben a háborúban, nem
kellene még a nőket is elvesztenünk. Azt mondta, nem nőknek való hely.
  Az anyja igazából azt mondta, a háború nem neki való hely, de ezt már nem
vallotta be Ellie-nek. Mindenkinek meg kell tennie a kötelességét, teljesen
mindegy, honnan jön.
  – Minden rendben lesz. Megígérem, hogy minden rendben lesz – nyugtatta
Ellie.
  Scarlet nem tudta, mit mondjon erre, nem tudta, hogyan magyarázza el, ami
belülről nyomasztja, hogy nem tudja, hol lehet Thomas. Hiszen ő végül is
szerencsés, nem? A húga otthon van biztonságban, és nincsenek fiútestvérei, akik
a háborúban harcolnának. Azt mondogatta magának, hogy ebben a háborúban
mindenkinek harcol valakije, sőt lehet, hogy nem is csak egyvalakije. Ha nem is
találja meg Thomast, akkor is hasznosnak érezheti magát. Továbbra is hinnie kell
abban, hogy Thomas él, és a csodával határos módon rátalál, vagy legalább
találkozik valakivel, aki tudja, hol van.
  – És milyen volt a kiképzésed? – kérdezte Scarlet, hogy témát váltson.
  – Az enyém? – nevetett fel Ellie. – Tényleg tudni akarod?
  – Mi olyan vicces? – kérdezte Scarlet, de már ő is nevetett.
  – Inkább kisbabákat kellene pátyolgatnom, nem katonák sebeit
összevarrnom! – csóválta a fejét Ellie. – A mama bába, és kiskorom óta segítek
neki, úgyhogy sose gondoltam, hogy egyszer férfiakat fogok ápolni.
Scarletnek felszaladt a szemöldöke.
  – És ez nem okozott gondot? Hiszen még te is csak gyerek voltál. Rémisztő
lehetett.
  – Nem más ez sem, mint amikor a tehén kisborjút ellik, ilyesmit sokat láttunk
otthon a gazdaságban. Az egyetlen különbség, hogy a nők sokkal hangosabban
csinálják!
  Scarlet megint felnevetett. Olyan jó, hogy találkozott Ellie-vel.
  – Annyira mókás vagy!
   – Én? Csak mert kimondom az igazat?
  – Igen, szerintem pont azért.
  Ellie igazán helyes; lehet, hogy nyersen beszél, és szokatlan történetei vannak,
de kedves és bájos. Ezt Scarlet azonnal meg tudta állapítani. Az otthoni
barátnőitől teljesen különbözik, és ez üdítően hatott rá. Scarlet persze imádta a
barátait, még akkor is, ha mind furcsállották a döntését, hogy ápolónő akar lenni,
ám Ellie társasága szórakoztató volt, jó volt ott ülni, beszélgetni, és megosztani
vele a gondolatait. Scarlet egy gyönyörű házban nőtt fel, ahol cselédek lesték
minden kívánságát, és ez sok mindentől megóvta. Talán pont azért töltött olyan
sok időt a személyzettel, mert kíváncsi volt a való életre.
  – Szerinted mennyire lesz borzalmas a hely, ahova megyünk? Olyan lesz,
amilyennek mondják?
  Ellie vágott egy grimaszt.
  – Szerintem még rosszabb.
  Egy darabig mindketten csak ültek, hallgattak, és maguk elé bámultak. Az
állomás újra megtelt, és kezdett egyre zajosabb lenni.
  – Úgy érzem, ez nagyszerű kaland lesz, de ugyanakkor…
  – …rémisztő is – fejezte be a mondatot Ellie. – Rohadtul rémes lesz, nem is
akarok belegondolni. De velünk minden rendben lesz, ha összetartunk. Meg kell
tennünk minden tőlünk telhetőt, aztán épségben haza kell érnünk az
anyukánkhoz.
  Most Scarlet nyúlt Ellie kezéért. Annyira megnyugtató volt tudni, hogy más is
annyira retteg, mint ő.
  – Szóval van valakid, aki odaát harcol? – kérdezte Ellie, és közelebb húzódott
a keskeny padon, hogy a válluk már szinte összeért. Ez a bizalmas gesztus
Scarletet a húgára emlékeztette, aki a közelbe jelentkezett önkéntesnek, hogy ne
kelljen elköltöznie otthonról, ezért most nagyon jólesett neki Ellie közelsége.
Scarlet felsóhajtott, ahogy eszébe jutott Thomas, és igyekezett nem túlságosan
aggódni, amiért már olyan régóta nem hallott felőle. Körülötte mindenki más, aki
sokáig nem kapott levelet odaátról, már elvesztette a reményt, legalábbis úgy
tűnt. Ő viszont soha nem fogja feladni, az utolsó percig kitart.
  – Igen, Thomas – mondta halkan. – Ő a… – nagyot nyelt – …a vőlegényem.
  – Ó… – suttogta Ellie. – És ez a te Thomasod odaát harcol?
  Scarlet bólintott.
  – Igen. De már egy ideje nem hallottam felőle, és az az őrült ötletem támadt,
hogy talán rátalálok, ha közelebb vagyok a katonáinkhoz.
  Ellie megszorította a kezét.
  – Nekem ez nem tűnik őrült ötletnek.
  – Komolyan mondod? – kérdezte Scarlet, és hirtelen elárasztották az
érzelmek. Remélte, hogy Ellie nem csak azért mondta ezt, mert kedves akart
lenni.
  – Komolyan – ismételte Ellie. – Ezer oka lehet annak, hogy régóta nem
hallottál róla. Ki tudja, lehet, hogy tényleg megtalálod, amíg odaát ápoljuk a
sérülteket. Szerintem ez egy nagyon jó terv.
  Scarlet percről percre jobban kedvelte Ellie-t.
  – És te? Neked van valakid? Van kedvesed odaát a háborúban?
   Ellie felnevetett, és ettől Scarletnek is mosolyoghatnékja támadt.
  – Ezt majd kérdezd meg újra, ha már körbevesznek a jóképű orvosok és
katonák. Ha betegápolás közben nem találok magamnak valakit, nem hiszem,
hogy valaha is sikerül!
  Scarlet megint nevetett.
  – Szóval ez az igazság? Azért csatlakozol, hogy férjet fogj magadnak?
  Biztos volt benne, hogy Ellie csak viccel. Gyönyörű lány volt, kontyba font
barna hajával, telt ajkával és csokoládébarna szemével. Amennyire Scarlet meg
tudta ítélni, minden megvolt benne, amire egy férfinak szüksége lehet, ezért nem
hitte el, hogy ápolónőnek kellett ahhoz állnia, hogy találjon valakit.
  – Mit mondhatnék? – tette szívére a kezét Ellie, mire mindketten ismét
felnevettek. – Á, csak viccelek. Bevallom, nem bánnám, ha találnék férjet
magamnak, de főleg segíteni szeretnék. Lehet, hogy valamelyik ápolónő pont az
én egyik bátyámat látta el, vagy mentette meg. Én is szeretnék valaki bátyján
segíteni. Hiszek abban, hogy ez a kötelességem.
  Scarlet egyetértett. Bár eleinte csak az volt a célja, hogy
megtalálja a vőlegényét, a nővérképző megváltoztatta a véleményét. Miért is ne
vállalhatnának a nők több részt a háborúból, ha ezzel több férfi ér haza épségben?
Ő csak egy ápolónő, női munkát készül végezni, de hallott sok olyan fiatal nőről,
akik ennél sokkal többet tettek, olyasmiket is, amiket, ha nem lenne háború, soha
nem engedtek volna nekik.
  – Nem tudod, milyen hosszú az út? – kérdezte Scarlet.
  – Nem – felelte Ellie. – De szeretnék hamar eljutni valami olyan helyre, ahol
megmondják, hogy Európába vezényelnek-e vagy nem.
  – Én mindig is vágytam Franciaországba, bár… – Scarlet maga elé meredt, és
elfintorodott. – Bár nem pont ilyen ruhában, és nem is férfiegyenruhában.
  El kellett ismernie, hogy az egyenruha elegáns volt, és nagyon büszkén lépett
be a Harrods ajtaján aznap, amikor elmentek méretet vetetni, de az egyetlen
dolog, ami igazán tetszett neki, a kabát vörös szegélyű gallérja volt.
  – Szerinted oda fognak küldeni minket? – kérdezte Ellie. – Annyi mindent
beszélnek, de sose lehet tudni.
  – A főápolónő biztos megmondja, amikor megérkezünk. De lehet, hogy itt is
szükség lesz ránk egy ideig.
  Scarlet nem tudta biztosan, Londonban szeretne-e maradni, vagy máris
külföldre menne; az az igazság, hogy mindkettőtől tartott.
  – Szóval… mesélj édesanyádról – kérte Scarlet, mert tényleg érdekelte, milyen
egy bába munkája, és szerette volna elterelni a gondolatait. – Tényleg mindig vele
tartottál, amikor hívták?
  Ellie elvigyorodott.
  – Na, mi az, nem hiszel nekem? Hát persze, hogy vele mentem.
  Scarlet kinyitotta a táskáját, és kivett egy kis ételcsomagot. Szerencsés volt,
mert a családja nem szűkölködött annyira, mint mások, és ahogy kicsomagolta a
hideg csirkehúst, észrevette, hogy Ellie nézi.
  – Kérsz belőle? – kérdezte Scarlet.
  – Meghallottad, hogy korog a gyomrom? – viccelődött Ellie. – Igen, kérek egy
kicsit.
   Scarlet középre tette a csomagot, és örült, hogy megkínálhatja a lányt a hideg
csirkehúsból.
  – Vidéken lakunk, van egy kis gazdaságunk, úgyhogy szerencsénk van az
étellel – mondta Scarlet, és arra gondolt, Ellie-ék bizonyára csak jegyre
vásárolhatnak élelmiszert, hiszen
annyira megörült a csirkének.
  – Nyáron jól teremnek a gyümölcsfák, és tartunk csirkét, hogy legyen tojás és
hús.
  Ellie bólintott, és még egy darab húsért nyúlt.
  – Ez mennyei!
  Scarlet rádöbbent, mennyire szerencsés helyzetben van, és hogy másokhoz
képest valójában milyen keveset tud a szenvedésről és a nélkülözésről.
  – Ha meg kell ennem még egy zöldséges pitét, menten rosszul leszek –
mondta Ellie. – De ez, ez tényleg isteni!
  Scarlet evett még egy keveset, közben gyötörte a bűntudat, és már majdnem
ott tartott, hogy odaadja Ellie-nek az egészet, de aztán arra gondolt, fogalma
sincs, mikor lesz alkalmuk legközelebb enni, és lehet, hogy csak zsíros kenyeret
kapnak, ha épp mozgósítják őket. Úgy döntött hát, hogy eszik még egy kicsit, és a
maradékot Ellie-nek adja.
  – Szóval tényleg akarsz hallani az anyukámról? – kérdezte Ellie.
  Scarlet bólintott.
  – Persze.
  Nézte, ahogy Ellie elővesz egy egyszerű fehér, hímzés nélküli zsebkendőt, és
megtörli vele a szája szélét. Scarlet ugyanígy tett, miközben tudatosult benne,
hogy a saját díszes kendője milyen éles kontrasztban áll Ellie-jével.
  – Anyám azt akarta, tőle tanuljak, mert ő is az anyjától tanulta, hogyan kell
szüléseket levezetni. Mindig azt mondta, hogy ez a nők dolga, és egy nap majd
megértem, de ő általában csak falusi asszonyoknak segített otthon megszülni a
gyereküket.
  – Akkor te csak – Scarlet megköszörülte a torkát – nézted?
  – Hát, legtöbbször adott valami feladatot is, mondjuk forró vizet meg
törölközőket kellett hoznom, és ide-oda rohangálnom. Szóval nem csak ültem ott,
és néztem, hogyan bújik elő a baba feje, ha erre vagy kíváncsi.
  Scarlet újra felnevetett, érezte, ahogy elönti arcát a pír.
  – Nekem elég, ha csak megemlíted a szülést.
  Elméletben tudta, hogyan születik a gyerek, de ennyire nyíltan még senkivel
nem beszélt erről.
  Ellie felkacagott, és oldalba bökte a könyökével.
  – Három bátyám van, úgyhogy amikor anyával mehettem, különlegesnek
éreztem magam. Felnőttnek, és nem egy taknyosnak, aki a fiúk levetett ruháiban
jár. Ez amolyan lányos,
később meg nőies dolog volt nekem.
Scarlet bólogatott.
– Biztos jó érzés volt.
  Ő maga nem akart arról beszélni, hogy bársony báli ruhákat, bronzszínű
cipőket hordott, táncórákra járt, és az anyját csak akkor látta, amikor a dajkája
odavitte hozzá. Mindig is a falusi gyerekek szabadságára vágyott, annak ellenére,
hogy a szülei sokszor egyedül hagyták, amikor a városba mentek. Bármit megtett
volna, hogy gyerekként több figyelmet kapjon az anyjától; már tizenegy éves volt,
amikor egyáltalán közös asztalnál étkezhetett a saját szüleivel. Egy kis
féltékenységet érzett, amiért Ellie olyan sok időt tölthetett az anyjával.
  – Hát, hm, nekem dadám volt, aki vigyázott rám. Mindent megtett értünk, és
bár nagyon szerettem, jó lett volna több időt tölteni anyámmal.
  – Még akkor is, ha szüléseket kellett volna levezetned? – ugratta Ellie.
  – Igen – felelte Scarlet, és komolyan gondolta. – Még akkor is.
  – És mi volt, amikor beteg voltál? Vagy dühös? Kihez futottál?
  – A dadámhoz – felelte Scarlet, és látta, hogy Ellie szeme egyre tágabbra
nyílik a meglepetéstől. – Ha bármikor rosszullétre panaszkodtam volna, anyám
bizonyára azt mondta volna, hogy fárasztó vagyok.
  – Akkor nem is bújtál össze anyukáddal az ágyban? – kérdezte Ellie, és
látszott, hogy ezen még jobban megdöbben, mint a neki kínált hideg csirkesültön.
– Esti mesélés?
  – Sok-sok összebújás és esti mese, de nem vele.
  Scarlet egyszerre kényelmetlennek kezdte érezni, hogy a gyerekkoráról beszél.
Imádta az anyját, és mindig is úgy gondolta, közel állnak egymáshoz. De csakis
olyan családokhoz tudta magát hasonlítani, akiket eddig ismert. Minden szülőt
egyformának látott. Persze sejtette, hogy a cselédek máshogy bánnak a
gyerekeikkel, és az anyjuk mindennél jobban vigyáz rájuk. Bár Scarlet nagyon
élvezte Ellie társaságát, rádöbbent, mennyire más környezetből jönnek ők ketten.
  – Te jó ég, ez borzasztó – suttogta Ellie. – Legalább most tudom, hogyan
élnek a másik oldalon. Mi mind együtt ültünk az étkezőasztalnál, a bátyáim és én,
anya, apa, és este apa felolvasott nekünk a kandalló előtt. Nem volt sok
mindenünk, de általában jóllaktunk, mindig nevettünk, és sokat öleltük egymást.
  Scarlet észrevette, ahogy újdonsült barátnője őt bámulja.
  – Sosem gondolkodtam azon korábban, mennyire másképp élnek egyes
családok.
  Bár szerette volna, ha az anyja többször benéz hozzájuk, a dadától annyi
szeretetet kapott, és annyira jól érezte magát a húga társaságában, hogy
egyáltalán nem volt rossz élete. Távolról sem.
  Az állomásra beálló szerelvény hangos zajára Scarlet felkapta a fejét, és a szíve
kalapálni kezdett. Mindjárt itt az idő. Nagyon lefoglalta őket a beszélgetés, most
pedig mindjárt indulniuk kell Londonba. Eddig társalkodónőkhöz és sofőrökhöz
szokott, most pedig kezdi jól érezni magát önállóan.
  – Ez a miénk? – kérdezte Scarlet.
  Ellie pont olyan nyugtalannak látszott, mint Scarlet.
  – Hm, szerintem igen.
  Scarlet felállt, és kihúzta magát. A tenyere izzadt, ahogy felkapta a táskáját, és
egész testében reszketett.
  – Ne merészeld most meggondolni magad! – figyelmeztette Ellie, és
belekarolt. – Együtt fogjuk végigcsinálni.
  Scarlet nagyot nyelt. Egyik énje szeretett volna elmenekülni, és szomorúan
hazakullogni, hogy beismerje, elbukott, még mielőtt útnak indult volna, de ahogy
belenézett Ellie csokoládébarna szemébe, hirtelen erősnek érezte magát, és
bólintott.
  – Ideje beszállni – mondta Ellie.
  Ahogy ott álltak a táskájukat szorongatva, lehetetlen volt nem észrevenni,
hogy egyre nagyobb a nyüzsgés, ezért ők is elindultak a vonat felé. Hideg idő volt,
de az egy helyre bezsúfolódott tömeg miatt a levegő egyre fülledtebb lett, és
Scarlet kipirult, ahogy átnyújtotta a jegyét, majd végül felszállt a vonatra.
Kényelemre számított, de csalódnia kellett.
  Leültek, az ölükbe vették, és magukhoz szorították a csomagjaikat. A vonaton
sok nő volt párosan és egyedül is, valamint néhány katona és civil. Scarletet
érdekelte volna a történetük, hogy hova tartanak és miért, netán ők is a szerettük
után indultak-e. Ám leginkább az érdekelte, visszatérnek-e valaha.
  – Minden rendben lesz, megígérem – nyugtatta Ellie, és ahogy felhangzott a
vonatfütty, megpaskolta Scarlet karját.
  Scarlet tudta, hogy ezt az ígéretet Ellie valószínűleg nem lesz képes betartani,
de annyira magabiztosan mondta, hogy ebből erőt merített.
  – Annyira megnyugtatóan tudod ezt mondani.
  – Lehet, hogy csak azért vigasztallak, hogy később adj még az ennivalódból.
  Scarlet felnevetett, és Ellie is csatlakozott hozzá. Ellie igazi áldás. Ha nem
ülne itt mellette, miközben ételt kunyerál, teljesen elveszettnek érezné magát.
  – Egy fél alma – mondta Scarlet halkan. – Ennyi van, különben mindenünk
elfogy, mielőtt az állomáshelyünkre érünk.
 Második fejezet
Ellie

Ellie nem tudta eldönteni, most rosszabb-e a gyomra, miután került bele némi
ennivaló, vagy korábban, amikor még üres volt. Olyan régóta koplalt, kis híján
sokkot kapott, hogy végre valami finomat ehet; szinte már hozzászokott az
üresség érzéséhez. Az anyja megtett mindent, de manapság egyáltalán nem volt
egyszerű laktató ételeket készíteni, és Ellie már nagyon unta a zöldséges pitét és a
száraz kenyeret, amit az ápolónők kaptak a képzésen.
  A vonat mozgásától nagyon elálmosodott, de próbálta magát ébren tartani, és
az ablakból nézte a tájat. Lehet, hogy Scarlet előtt megjátszotta a belevaló lányt,
aki boldog, hogy teljesítheti a kötelességét, belül azonban rettegett. A félelem,
hogy vele vagy a bátyjaival bármi történhet, és az anyjuknak mind a négy gyerekét
egyszerre kell majd gyászolnia, mindent átitatott. Elviselhetetlen érzés volt.
  – Szerintem nemsokára odaérünk – Scarlet halk hangja kizökkentette a
gondolataiból.
  – Én a hajó miatt aggódom. Csak annyit tudok, hogy azzal megyünk majd
valahova – vallotta be Ellie. És tényleg, ettől jobban tartott, mint az ápolói
munkától, bár tudta, hogy később másképp fogja gondolni.
  – Minden rendben lesz. A hajón, ha már a cél felé tartunk, biztosan kapunk
valami rendes ennivalót. És alhatunk is egy jót – nyugtatta Scarlet.
  Ellie-nek kétségei voltak efelől. Amióta az eszét tudta, napról napra éltek. Azt
észrevette, hogy Scarletnek nagyon kényelmes élete lehetett, de ezt nem igazán
tartotta fontosnak. Nem aggódott emiatt, hiszen Scarlet kedves volt, úgyhogy nem
igazán számított. Hamarosan úgyis mindannyian, gazdagok és szegények
egyaránt ingujjban fognak turkálni a mocsokban.
  – Mesélj még erről a te kedvesedről – dőlt hátra Ellie az ülésen.
  – Most? – kérdezte Scarlet.
  – Igen, most!
  Ellie felnézett, amint egy katona haladt el mellettük, aki a vonat
zötykölődésétől mintha kicsit elvesztette volna az egyensúlyát. De az is lehet, hogy
valami olyasmit ivott, amit nem kellett volna. A férfi rámosolygott, ő pedig vissza.
Szegény fiú épp a háborúba indul, legalább annyit megtehet érte, hogy kicsit
felvidítja.
  – Hát, nagyon jóképű – kezdett bele Scarlet, és Ellie látta, ahogy halvány
rózsaszínbe borul az arca. – Magas, és nagyon elegáns az egyenruhájában.
  – Akkor ő az a jóképű fajta katona? – Ellie felhúzta a szemöldökét, erre
Scarlet elkapta a tekintetét, majd nevetni kezdett, és megrázta a fejét. – És hogy
ismerkedtetek meg? Mióta jártok jegyben?
  Scarlet sóhajtott, Ellie pedig hátradőlt.
  – Egy kerti partin mutattak be neki. A húgommal ellentétben én nem jártam a
Queen Charlotte-bálokba. – Scarlet tekintete elkalandozott. – A fehér ruhám volt
rajtam. Úgy éreztem magam, mint egy hercegnő, amikor bemutattak neki, aztán…
   – Kézen fogott és megszöktetett? – Ellie tudta, hogy butaságokat beszél, de
szerette megnevettetni Scarletet. Másrészt ez az egész olyan hihetetlennek tűnt
neki. – Nekem ez olyan, mint valami tündérmese. Minden részlet érdekel.
  – Nem! Úgy értem, nem szöktetett meg, nem a részletekre gondoltam. A
szüleim kedvelték a családját. Azonnal elfogadták, és engedték, hogy udvaroljon,
de előtte még persze találkoztunk néhány nyilvános eseményen. Ő volt az
egyetlenegy udvarlóm. Egyszer elszöktünk táncolni. Éjjel kettő előtt hazaértünk,
és fel sem tűnt senkinek, hogy eltűntünk – folytatta Scarlet. – Találkoztunk
néhányszor, persze mindig kísérővel, de a legjobb az az este volt, amikor Thomas
meglátogatott bennünket vidéken. Menedéket kellett keresnünk egy zivatar elől.
Segített az anyámnak és a húgomnak, és oda kellett ülnöm mellé. A takaró alatt
megfogta a kezemet, és anyám észre sem vette.
  Ellie hallgatta, csak úgy csüngött minden egyes szón.
  – És aztán mi történt? Mármint ez után az este után? Mikor kérte meg a
kezed?
  Scarlet kezéért nyúlt, mert látta, hogy a lány a könnyeit törölgeti.
  – Kérlek, ne sírj! Nem akartalak felzaklatni!
  – Nem, minden rendben. Csak… – Scarlet hangja elcsuklott. – Olyan gyakran
eszembe jut az az éjszaka, ahogy megcsókolt a sötétben, amikor senki nem látta.
Nagyon ügyetlenek voltunk, és szúrt a borostája, mégis csodálatos volt. Úgy
értem…
  – Folytasd! – könyörgött suttogva Ellie. – Kérlek!
  – Csak egyetlenegyszer csókolt meg így – válaszolt suttogva Scarlet. – Minden
más alkalommal csak nagyon udvariasan arcon csókolt. De az az éjszaka
varázslatos volt, még akkor is, ha össze voltunk zsúfolva azon a kis helyen, mint a
csirkék a ketrecben. Sosem fogom elfelejteni, mert általában annyira visszafogott
volt.
  – És mikor kért meg? Mielőtt behívták?
  Scarlet bólintott.
  – Igen. Mielőtt elment, megkérte apámtól a kezemet. Otthon kért meg a
kertünkben, egy nappal azelőtt, hogy elment. Megígérte, hogy ír majd, és hogy
feleségül vesz, amint hazatér. – Scarlet megköszörülte a torkát. – Pont
harminckét napot töltöttünk együtt, mielőtt Londonba utazott, és már hónapok
óta távol van.
  Ellie legidősebb bátyja egy feleséget és két kisgyereket hagyott otthon, a
középső pedig pont úgy indult útnak, mint Scarlet vőlegénye – elutazása előtt
megkérte egy lány kezét –, és Ellie nagyon is jól tudta, milyen nehéz most a
menyasszonyának. Borzalmas lehet a várakozás, a kétségek, és bizonyára a
félelem is, hogy a vőlegény nem tér haza, és örökre vénkisasszony marad. Az
anyja mindig azt mondta, hogy mire ez az átkozott háború véget ér, túl sok fiatal
lány lesz, és túl kevés férfi.
  – Mikor kaptad az utolsó levelet? – kérdezte halkan Ellie.
  – Tizenhárom héttel ezelőtt – suttogta Scarlet.
  – Ne hallgass senkire, aki bolondnak tart, amiért elindultál megkeresni, vagy
azt mondja, úgysem találod meg – mondta Ellie szenvedélyesen. – Ha ennyire
szeretnék egy férfit, mint te, én is megkeresném.
   – Lehet, hogy pár hét múlva, amikor már mindenhol cetliket látsz a
feljegyzéseimmel, és mindenkit az őrületbe kergettem a kérdéseimmel, máshogy
fogod gondolni – válaszolta Scarlet keserűen. – Egyrészt tudom, hogy mindez
hiábavaló, de még ha nem is találom meg, akkor is tettem valamit, nem igaz?
Legalább közben másokon is segíthetek, támogathatom a katonáinkat.
  – Hé, lehet, hogy pár hét múlva férjhez mész a jegyesedhez! Ki tudja, mi vár
ránk? – mondta Ellie. – Van esetleg egy bátyja számomra?
  Scarlet elmosolyodott.
  – Van egy öccse. Ha a húgom nem lett volna valaki másba szerelmes, biztos
többet kérdezősködött volna róla.
  – Jóképű?
  – Fogalmam sincs. Sosem láttam.
  Scarlet elhallgatott, és újra eszébe jutott, hogy Thomas miatt van itt.
  – Szerinted tényleg megtalálom? Nem csak azért mondtad, hogy felvidíts?
  – Komolyan gondolom. Ő a te jegyesed, és ha valaki képes megtalálni, az te
vagy.
  A vonat lassított, a mozdony nagy robajjal fékezett, és Ellie-nek meg kellett
kapaszkodnia az ülésben.
  – Szerintem mindjárt ott vagyunk – állapította meg Ellie.
  Scarlet nagy, ijedt szemmel nézett rá. Aztán mindketten idegesen felnevettek.
Ellie tudta, hogy Scarlet is éppen annyira bizonytalan, mint ő, egyikük sem tudta,
mi fog történni, hova küldik őket, és hazatérnek-e valaha.
  Ellie általában vidám volt, szerette, ha mindenki mosolyog és nevet körülötte,
de most hazugság lett volna azt állítani, hogy nem akar hazarohanni. Gyűlölte a
vért – még a szagát is –, és próbálta kiverni fejéből a nyílt sebek és az
elfertőződött bőr gondolatát. A kisbabákkal más volt a helyzet. Nem volt ugyan
felemelő végignézni, min megy keresztül egy éppen szülő nő, de ez olyasmi volt,
amit kiskora óta ismert. Igen, vér ott is volt, de mint az új élet velejárója, nem
pedig – és itt felsóhajtott – a sebeké és a halálé. Ezért viccelődött, és ezért tett
úgy, mintha nem lenne probléma számára, hogy hova megy és mi vár rá.
Valójában reszketett attól, amin nevetgélt, és amiről úgy beszélt, mint életük nagy
kalandjáról az otthonuktól távol.
  Elhessegette magától ezeket a gondolatokat, nem akart többet
aggodalmaskodni. Ahogy a vonat lelassított, még erősebben szorította a táskáját,
és a viseltes bőrt bámulta. A táska még a nagyanyjáé volt, aztán az anyjáé, és most
ő utazott vele. Ellie végigsimított az ujjával a táskán, talán ez volt a legbecsesebb
dolog, amije volt. Azt mondták neki, egy nagy kézitáskát hozzon, és örült, hogy ez
az övé lehet. Az egyenruhának is örült; ha a nagyanyja nem adott volna pénzt a
két szoknyára, az egyenes vonalú zubbonyra, a sapkára, a kesztyűre, a galléra és a
pamutruhára, nem is beszélve a többi kiegészítőről, soha nem tudta volna
mindezt megvenni abból a kis pénzből, amijük volt.
  A fékek olyan hangot adtak ki, hogy Ellie libabőrös lett – felállt
a szőr a karján. A vonat még utoljára zökkent egyet, és Ellie rájött, hogy eddig
visszatartotta a lélegzetét.
  – Azt hiszem, megérkeztünk.
   Ellie kinézett az ablakon. Még sosem látott ennyi embert egyszerre. Nagyot
nyelt, kihúzta magát, és mosolyt erőltetett az arcára. Mosolyogj, és olyannak
fognak látni, amilyennek szeretnéd, nem, ahogy valójában érezed magad. Ezek
az anyja szavai voltak, és most megnyugtatták, mint kiskorától fogva mindig.
  – Neked is görcsbe rándult a gyomrod? – kérdezte Scarlet.
  – Egy egész hadsereg masírozik odabent! – felelte Ellie, és belekarolt
Scarletbe.
  Mindennél többet jelentett neki, hogy találkozott valakivel, akivel együtt
utazhat és beszélgethet, mert így kevésbé érezte magát egyedül. Az egész életét a
családjával töltötte – mindannyian együtt, abban a pici házban. Az idősebb
bátyjának nem telt sok időbe, hogy az ír vonzerejét bevetve találjon magának egy
csinos lányt, aztán a másik két testvére bevonult, így kiürült a ház. Nem akart
belegondolni, hogy érezhetik magukat a szülei ma éjszaka, hogy már mind a négy
gyerekükért aggódniuk kell. Bár támogatták a döntését, hogy ő is bevonuljon,
tudta, hogy összetörte a szívüket.
  Ellie és Scarlet nézte, ahogy az emberek szállnak le a vonatról, nem
lökdösődtek, hogy előbbre jussanak.
  – Hölgyeim!
  Ellie rámosolygott a katonára, aki félreállt, és intett nekik, hogy menjenek
előre.
  – Köszönjük! – kacsintott rá nevetve.
  Scarlet lehajtott fejjel kapaszkodott belé, ahogy mentek az ajtó felé, hogy
leszálljanak. Sokkal nagyobb volt itt a zaj, mint azon az állomáson, ahol vonatra
szálltak, hideg szél fújt, és ettől még jobb érzés volt, hogy Scarlet szorosan
hozzásimult. Bár a kabátja vastag volt, és a lába sem fázott a meleg harisnyában, a
fagyos éjszakai szél az arcába vágott. Azt kívánta, bárcsak ne lenne tavasszal ilyen
hideg; egész hónapban fagyos és szeles idő volt.
  – Azt hittem, könnyen megtaláljuk, hova kell mennünk, és kinél kell
jelentkeznünk – motyogta Scarlet.
  – Én is – felelte Ellie. – Azt hittem, a főápolónő kijön elénk.
  Körülnézett, de nem tudta, merre induljon. Mindenütt katonák ácsorogtak.
Néhány fiatalember csoportba verődött, nevettek, és hangosan beszélgettek,
mintha övék lenne a világ. Mások csendben voltak, talán épp azon tűnődtek, mi
vár rájuk, és Ellie nem hibáztatta őket. Ő is hasonlóan érzett: egyrészt várta az
izgalommal teli történéseket, másrészt csendben rettegett attól, mi következik
ezután.
  Aztán meglátott néhány nőt, akik az Alexandra Királyné Birodalmi
Ápolószolgálathoz tartoztak. Pont úgy voltak öltözve, mint ők, vörös szegélyű
gallért viseltek.
  – Nézd, ott!
  Scarlet lábujjhegyre állt mellette, majd bólintott.
  – Gyerünk!
  Elindultak egyenesen a többi ápolónő felé, és Ellie meglátta a főápolónőt is,
aki egy papírról épp a névsort olvasta.
  Scarlet szinte azonnal meghallotta a nevét.
   – Jelen! – válaszolta, és a hangja idegesen csengett. Megvárták, amíg Ellie-t is
szólítják, és végül némi morajlás után a főápolónő azt mondta:
  – A Broomfield-házba megyünk, ott fognak éjszakázni, mielőtt a végleges
állomáshelyükre indulnak. Kórházi sátrakban fognak dolgozni, és kétszemélyes
sátrakban fognak aludni a fronton, úgyhogy élvezzék ki az utolsó kényelmes
éjszakájukat!
  Halk zúgolódás támadt, de Ellie csendben maradt. Ő még egyetlen kényelmes
éjszakára sem számított, nem volt hát oka panaszra. Scarlettel követték a
többieket, elhagyták az állomást, és a teherautóhoz mentek, ami járó motorral
már odakint várakozott. Ellie vett egy mély levegőt, és felmászott a teherautóra.
Ennyi. Nincs visszaút.
  Leült Scarlet és egy másik lány mellé, aki halványan rájuk mosolygott.
  Ellie az egész fiatalkorát otthon töltötte, és a tanfolyamot leszámítva egy
éjszakánál tovább még nem volt távol a családjától. Könnyek szöktek a szemébe,
de visszafojtotta őket, és ő is elmosolyodott. Minden rendben lesz.

Ellie szándékosan nem nyitotta ki a száját, mert attól félt, leesik az álla.
  – Atyaég – suttogta, ahogy a teherautó mellett állva, a hatalmas házat
bámulta. Az út rövid volt, de zötyögős, és olyan sokan zsúfolódtak össze a szűk
raktérben, hogy nem tudta kinyújtani a lábát. Most már látta, hogy megérte a
kényelmetlenség.
  – Kérem, fáradjanak be a házba. Az önök előtt érkező nővérek is itt voltak
elszállásolva egy darabig. Sajnos önöknek csak egy éjszakájuk lesz, hogy
kiélvezzék ezt a kényelmet – jelentette be a főápolónő.
  Ellie azon gondolkodott, mi történhetett, de nem merte megkérdezni. Scarlet
mellett lépdelt, és mindketten hallgattak. A táskája nehéz volt, ezért szorosabban
fogta, amint elhaladt a ház előtti tó mellett a bejáratig. Még soha nem járt ilyen
helyen. Ahogy belépett, a szeme megakadt a falon lógó festményeken, a hatalmas
lépcsőn, aminek a végét nem is látta. A szőnyeg kopott volt, és maga a ház is
sokkal rendetlenebbnek tűnt, mint amilyen a háború előtt lehetett, de Ellie még
így is gyönyörűnek találta. Mintha egy méltóságteljes idős hölgy valami nagyon
elegáns holmit viselne, aminek kicsit kopottas a szegélye, gondolta.
  – Bárcsak kicsit tovább maradhatnánk itt – suttogta Ellie.
  Scarlet mosolygott.
  – Hát nem csodálatos?
  Egy hónappal korábban, amikor Ellie megkapta az egyenruháját, már
dolgozott együtt más nővérekkel, ahol a képzésük részeként vágásokat és égési
sebeket kellett ellátniuk. Az akkori szállásukhoz képest ez igazi előrelépés volt.
  – Jó napot! – kiáltotta egy alacsony férfi a lépcső alján. Ellie nem látta, mikor
bukkant fel, de le kellett gyűrnie a nevetését; a férfi túl alacsony volt ahhoz, hogy
katona lehessen, habár a fényes fekete csizmája és az egyenruhája kifogástalan
volt. Tisztelgett nekik.
  – Így kell köszönteni az elöljárójukat!
   Ellie kihúzta magát, miközben egyik kezében még mindig a táskáját
szorongatta.
  – Önök szolgálatban vannak, ezért meg kell tanulniuk a megfelelő üdvözlést,
amikor az egyenruhát viselik. Néhányan bizonyára már kaptak kiképzést, de
szeretném, ha gyakorolnák – mondta a termetét meghazudtoló hangon. –
Tisztelegj!
  Ellie utánozta a mozdulatát, és megpróbált a legszabályosabban tisztelegni.
Lehet, hogy ők csak beosztottak, ráadásul nők, de az volt az érzése, hogy ennek az
őrmesternek, és a savanyúképű főápolónőnek is a katonásdi a mániája. Eszébe
jutott az első leckéje, amit még Londonban kapott, amikor ott állt a
pamutruhájában, és igyekezett nevetés nélkül teljesíteni a merev kiképzőőrmester
utasításait, akárcsak most.
  – A Broomfield-házban való tartózkodásuk nem lesz hosszú, de arra elég,
hogy megkapják a gázmaszkjukat, a matracukat, kötszert, két takarót, egy
kispárnát, egy málhazsákot, tisztálkodószereket, valamint a tábori tűzhelyet és
egy lámpát tartalmazó táskát.
  Ellie megmerevedett. Gázmaszk? Utálta a maszkokat, biztosan bepánikol, ha
fel kell vennie.
  – Van kérdés?
  – Kapunk még oltásokat? – kérdezte az egyik ápolónő.
  – Igen! Következő kérdés?
  Ellie felnyögött. A képzés legrosszabb része, hogy oltásokat kaptak arra az
esetre, ha külföldön kell szolgálniuk.
  – Fejadagot kapunk itt is? – kérdezte egy másik ápolónő.
  – Igen, de naponta négyszer kapnak enni, amíg itt és a következő állomáson
tartózkodnak, hogy felkészüljenek a frontra – válaszolta az őrmester. – Most
elvezetik önöket a körleteikbe. Kérem, pontosan érkezzenek vissza, hogy
megkaphassák a szolgálati eszközöket és a táskákat.
  Ellie Scarlet mellett maradt, miközben a főápolónőt követték felfelé a lépcsőn.
  – Ketten egy szobába – adta ki az utasítást a főápolónő, ahogy a két kórházi
ággyal felszerelt szobák mellett haladtak el a folyosón. Ellie rájött, hogy az épület
alkalmi kórházként működik, és átmenetileg szálláshelyeket is biztosít. Fogalma
sem volt, mire számítson.
  – Ezt a fürdőszobát használhatják. Ne feledjék, csak öt egység forró víz jár
mindenkinek! – folytatta a főápolónő anélkül, hogy az arcán bármilyen érzelem
látszott volna. – Valamint, ha úgy adódik, egy szempillantás alatt menetre készen
kell állniuk.
  Megmászták az utolsó lépcsőfokokat, és fent a piszkos szőnyegen mentek
tovább. Ellie a nyitott ajtón keresztül benézett az egyik szobába, ahol két férfi állt
az ágy mellett. Szerette volna tudni, mi történik.
  – Elnézést! – zökkentette ki egy mély hang a gondolataiból. Ellie megfordult,
és érezte, hogy elvörösödik, amikor egy kéz megragadta a könyökét. Döbbenten
felnézett, és egy sűrű, sötét hajú és még sötétebb szemű fehér köpenyes, fiatal
férfit látott, valószínűleg az egyik orvos volt az.
  – Bocsánat – nyögte Ellie –, figyelnem kellett volna.
   Majdnem nekiütközött a szegény doktornak, akinek így pár lépést hátrálnia
kellett, hogy elengedje.
  – Nem történt semmi. Sok itt a látnivaló – mosolygott. – Legközelebb jobban
vigyázzon, nővér.
  Ellie még szorosabban fogta a táskáját, kikerülte az orvost, és a csoport után
sietett. Futás közben hátrapillantott, és ahogy a jóképű, fiatal doktorra nézett,
ismét elvörösödött. Lehet, hogy az ápolói munka mégiscsak jó móka lesz. A férfi
barna szeme melegen csillogott, és ahogy a tekintetük találkozott, a férfi intett,
mielőtt a hall irányába sietett volna.
  – Ki volt ez? – suttogta Scarlet.
  – Doktor Jóképű – válaszolta Ellie halkan. – Véletlenül pont összeütköztünk.
  – Hölgyeim, van valami mondanivalójuk számunkra?
  Ellie megköszörülte a torkát, és lesütötte a szemét.
  – Nincs, asszonyom – mondta olyan hangosan, hogy mindenki hallhassa, de
közben az orvosra gondolt, aki olyan sármosan mosolygott rá az imént.
  Ellie és Scarlet közös szobát kapott, és azonnal lehuppantak az ágyra. Ellie a
plafont bámulta. Hálás volt, hogy nem választották szét őket.
  – Az egyik lány szerint Burmába küldenek minket, egy másik pedig azt
mondta, ő úgy tudja, Gibraltárra megyünk – mondta Scarlet csendesen.
  – Butaság. Ha áthelyeznek minket egyáltalán, biztosan Európába megyünk –
vetette oda Ellie.
  – Akárhol is leszünk, biztos, hogy nem Angliában.
  – Scarlet, kérhetek valamit? – kérdezte Ellie, és ismét az anyjára és az apjára
gondolt. Hasra feküdt, és a barátnője arcát fürkészte.
  – Mi az?
  – Ha bármi történik velem, elmennél a családomhoz, hogy elmondd nekik,
mennyire szeretem őket?
  Scarlet megmerevedett.
  – Persze. Te is megtennéd értem ugyanezt?
  Ellie bólintott.
  – Mi lenne, ha írnánk egy levelet, és belevarrnánk egymás egyenruhájába. Így
soha nem veszítenénk el, neked mindig meglenne az enyém, nekem pedig a tiéd
arra az esetre, ha valami borzalmas dolog történne.
  A folyosóról beszűrődő zajok, ahogy a többi ápoló a lépcsőn robogott lefelé a
hall irányába, figyelmeztette őket, hogy ideje indulni.
  – Mi lenne, ha még ma éjjel megírnánk, és akkor soha többet nem kellene
arról beszélnünk, hogy esetleg nem térünk haza – javasolta Scarlet.
  Ellie egyetértően bólogatott. Felállt, és a kezét nyújtotta Scarletnek, hogy
felsegítse.
  – Lássuk, jut-e még meleg víz lefekvés előtt – mondta, hogy elhessegesse a
szomorú gondolatokat.
  Scarlet belékarolt, és elindultak a hallba, hogy csatlakozzanak a többiekhez.
 Harmadik fejezet
Scarlet

Scarlet mélyet sóhajtott, és befejezte az öltözködést abban a szűk kis kabinban,

ahol szinte még állva maradni is lehetetlen volt, nemhogy öltözködni. Sosem
gondolta volna, hogy öt egység víz ennyire kevés, és ez a mennyiség nem igazán
volt elegendő a tisztálkodáshoz. Ahogy a langyos víz sem. Folyton az otthoniak
jártak a fejében, hogy mi lett volna, ha nem hagyja ott őket, de próbálta kiverni
fejéből a gyakran rátörő szomorúságot. Most ez volt a dolga. Nem különbözött a
többi ápolónőtől, mivel háború volt, senkit nem érdekelt, ki honnan jött, csak az,
hogy elvégezze a feladatát. Ez a gondolat megrémítette, ugyanakkor fel is
villanyozta, és arra gondolt, meg tud-e felelni majd.
  Sietnie kellett, mert nemsokára indulnak, és mielőtt felszállnak a kint
várakozó teherautókra, lesz még egy utolsó eligazítás is. Korábban azt mondták,
csak egy éjszakát töltenek a házban, de túl sok volt a sebesült, szükség volt rájuk,
úgyhogy további három éjszakát maradtak, és csak most indulnak tovább. Scarlet
a melegvíz-megvonás ellenére jól érezte magát a házban, tudta, hogy később –
akárhová is vezényelik őket – a sátorban sokkal nehezebb körülmények lesznek,
még akkor is, ha nem lesz egyedül.
  – Na, induljunk! – kiáltotta Ellie félreismerhetetlen jókedvvel.
  Scarlet összeszedte magát, mosolyt erőltetett az arcára, mielőtt félrehúzta
volna a függönyt. A szobájuk borzalmas volt, sötét és lehangoló, de legalább
sikerült megfürdenie, mielőtt továbbindulnak. Ilyen pillanatokban sokat gondolt
az otthonára és a Thomasszal közös életére a háború után; hogy majd
összeházasodnak, lesz saját házuk, és gyerekeik, akikről gondoskodhatnak. Ez
volt minden, amire vágyott, egy szép otthon és egy férj, akivel mindezt
megoszthatja.
  – Beszéltél már Doktor Jóképűvel?
  – Igen, ha éppen tudni akarod – felelte Ellie, majd Scarletet kikerülve kilépett
a helyiség ajtaján. Scarlet gyorsan a nyomába eredt, még vissza kellett menniük a
holmijukért a szobájukba. – Épp egy beteget kötöztem újra, amikor bejött, és
megnézte a kórlapokat.
  – És? – kérdezte Scarlet, mert szerette ugratni Ellie-t ezzel a doktorral, akiért
úgy tűnik, nagyon odavolt.
  – Biccentett, és köszönt, tette a dolgát, aztán megállt egy pillanatra,
mosolygott, és elköszönt – felelte Ellie. – Azt hiszem, megtaláltam az igazit.
  Kitört belőle a nevetés, mire Scarlet a szemét forgatta.
  – Csak mert annyira jóképű? Vagy, mert orvoshoz akarsz hozzámenni?
  Ellie sóhajtott.
  – Gúnyolódj csak, de ahogy rám nézett, attól megremegett a térdem.
  – Nos, imádkozzunk, hogy bárhova is megyünk, ez a te doktorod hozzánk
legyen beosztva.
   Scarlet ismerős idegességet érzett a gyomrában, de mindent elkövetett, hogy
leküzdje. Bárhova is rendelik őket, együtt maradnak, és ezért igazán hálás volt.
  – Hallottad, hogy Charlotte nem jön velünk? – kérdezte Ellie cinkos
mosollyal, amikor beléptek a szobájukba, hogy felkapják a málhazsákot és a
táskájukat. – Azt hallottam, hogy teherbe ejtette egy őrmester, és gyorsan
összeházasodnak, mielőtt a katonákat kiküldik a frontra. Kíváncsi lennék, mióta
ismeri az őrmestert, és mióta van itt egyáltalán. Egy hónapja?
  – Nem, biztosan nem!
  Scarlet elhallgatott, és titokban örült, hogy nem esett teherbe, mielőtt Thomas
elment. Ismert lányokat, akik annyira féltek a teherbeeséstől, hogy meg sem
merték csókolni a kedvesüket, de nem gondolta, hogy ez itt is megtörténhet,
hiszen emiatt hazaküldik az embert.
  – Lehet, hogy az az alacsony katona volt, akivel az első napon találkoztunk!
Mi is volt a neve? Winters őrmester?
  Ellie kuncogott.
  – Eszembe sem jutott, hogy akár ő is lehet.
  Scarlet még akkor is mosolygott, amikor lefelé mentek a lépcsőn, és
csatlakoztak a többi ápolónőhöz, akiket már jól ismert. Le merte volna fogadni,
hogy a főápolónő máris dühös, amiért elveszített egy szakképzett nővért.
  – Tudod, hogy hova rendelnek minket?
  Scarlet a jobb oldalán álló lány, Rose felé fordult. Az előző éjszaka, amikor egy
fejsérüléses beteget láttak el, együtt töltöttek egy kis időt, ami azt jelentette, hogy
kora hajnalig ültek egymás mellett, és suttogva beszélgettek.
  – Nem. Te mit hallottál? – kérdezte Scarlet.
  Rose közelebb hajolt.
  – Úgy tudom, Franciaországba megyünk.
  Scarlet elhallgatott. Ő is erre gondolt, de annyi szóbeszédet lehetett hallani,
hogy már nem tudta, mit higgyen.
  – Hölgyek, figyelmet kérek!
  Amikor a főápolónő beszélni kezdett, tudták, hogy csöndben kell hallgatniuk,
ezért Scarlet is minden figyelmét az idős matrónának szentelte, és nem szólt
többet.
  – Sussexbe megyünk tovább. Most azonnal indulunk, kétszemélyes sátrakban
fognak lakni azzal, akivel itt is osztoztak a szobán.
  – Igaz, hogy utána Burmába megyünk? – firtatta egy aggódó hang.
  – Indulás előtt tájékoztatást adunk a pontos úti célról, de készüljenek fel az új
helyzetre, a körülményekre, és arra hogy sátrakban fognak lakni és dolgozni.
  Amikor a főápolónő befejezte, Scarlet egy kéz érintését érezte a karján. Ellie
volt az.
  – Itt az idő, igaz? – kérdezte Ellie.
  Scarlet bólintott.
  – Szerintem többet tud, mint amennyit elmond. Biztosan tudják, hova
megyünk. Miért nem mondják meg?
  Ellie megrántotta a vállát.
  – Akárhová is megyünk…
  – Elnézést.
   Scarlet felnézett, Ellie-re pillantott, aki szélesen elmosolyodott, de aztán
igyekezett tartózkodónak mutatkozni.
  – Igen? – felelte Ellie.
  – Doktor Spencer Black vagyok. Nem emlékszem, hogy hivatalosan is
bemutatkoztam volna.
  Scarlet nézte, ahogy Ellie lassan kinyújtja a kezét, a doktor pedig finoman
megrázza.
  – Ellie. Ő pedig a barátnőm, Scarlet.
  A doktor megfordult, és rámosolygott Scarletre is, majd kezet fogtak. A férfi
szeme barna volt, mint Ellie-é, és ahogy beletúrt a hajába, kicsit idegesnek tűnt.
De lehet, hogy Scarlet csak képzelte. Látta, hogy Ellie-nek igaza volt, és a férfi
hihetetlenül jóképű.
– Örvendek!
  – Ellie, nemsokára én is Sussexbe indulok az önök egységével. A fejsérülések
és az égési sérülések a szakterületem, és szükségem lenne egy ápolónőre, aki
velem dolgozik.
  Scarlet a szája elé kapta a kezét, mert nem akarta, hogy a doktor lássa az
elégedett mosolyt az arcán. Ellie mindjárt magánkívül lesz az örömtől!
  – Észrevettem, milyen gondosan bánt a betegekkel tegnap, és szeretném, ha
lenne mellettem egy kedves, mosolygós ápolónő, akiben megbízhatok, és akit ki is
képezhetek, ennek megfelelően.
  – Nos, nagyon lekötelez – válaszolta Ellie olyan csendesen, ahogy Scarlet még
sosem hallotta korábban. – Nagyon sajnálom, hogy múltkor úgy egymásnak
ütköztünk. Én csak…
  – Ne aggódjon, már régen elfelejtettem. Számíthatok magára? – kérdezte
Black doktor.
  – Természetesen. Köszönöm – felelte Ellie szerényen. – Ha szüksége lenne
még egy ápolónőre, Scarlet is nagyon jól érti a dolgát!
  A doktor kedvesen rámosolygott, és Scarlet viszonozta.
  – Nos, ha nekem kell választanom… – kezdte Black doktor.
  – Nem! – Ellie maga is meglepődött, milyen hangosan vágott az orvos
szavába. – Úgy értem, nagyon szívesen dolgoznék magával. Köszönöm, hogy
megkérdezte.
  A doktor láthatóan elbizonytalanodott, majd egy lépést hátrált, és felemelte a
kezét, hogy intsen.
  – Akkor találkozunk Sussexben!
  – Igen – felelte Ellie.
  Scarlet várt egy kicsit, míg a doktor elment, majd izgatottan Ellie-hez fordult,
és megragadta a kezét. Ellie láthatóan annyira ideges lett, hogy a másik kezét a
szája elé kapta.
  – Szerintem Doktor Jóképű kedvel téged – jegyezte meg Scarlet, és jót
mosolygott azon, hogy Ellie mennyire elpirult.
  – Nem hinném. Biztos csak azért választott, mert látta, hogy kedves voltam a
betegekkel.
  – Ellie, mi mind kedvesek vagyunk a betegekkel! Láttad, hogy bármelyik lány
is durván viselkedett volna? Mi mindnyájan jól bánunk velük – nevetett Scarlet. –
És nem is igazán láthatott buzgólkodni. A betegeket már korábban ellátták,
mielőtt idekerültek volna a Broomfield-házba utógondozásra.
  Ellie beharapta az alsó ajkát, és Scarlet azt kívánta, bárcsak most szeretne
bele valakibe, mert akkor reményteli várakozással lenne tele, nem pedig
aggodalommal, amitől úgy érzi, összeroppan. A barátnője boldogságának viszont
örült, miért is ne tette volna?
  – Tényleg így gondolod? Szerinted tetszem neki?
  – Édesem, ez a doktor idejött, és ennyi nővér közül pont téged választott –
felelte Scarlet, és ahogy körülnézett, rengeteg nővért látott egyenruhában, akik
beszélgetéssel ütötték el a várakozási időt. – Lehet, hogy valójában nincs is
szüksége saját ápolónőre.
  Ellie még mindig az ajkát rágta, amikor a főápolónő hívására összeszedték a
csomagjaikat, és utánaindultak. Scarlet hátranézett a válla fölött, és gondolatban
elbúcsúzott a háztól, ami az otthonuk volt néhány éjszakára.
  Kint teherautók várakoztak. Scarlet követte az előtte haladó nővért, és a
holmiját vonszolva felmászott az egyik platójára, miközben arra gondolt, hogy
régen mindig volt valaki, aki a nehéz holmikat cipelte helyette. De az is egyre
gyakrabban eszébe jutott, milyen szerencsés, és biztonságos élete volt eddig. Ha
engedelmeskedett volna a szülei utasításának, és nem ajánlotta volna fel a
segítségét, a háború borzalmait is elkerülhette volna. Valójában Thomas miatt
jelentkezett, de az elhatározás, hogy hasznos szeretne lenni, a képzés minden
napjával egyre erősebb lett benne. Az teljesen más kérdés, vajon Thomas
helyeselte volna-e, hogy ápolónőként bevonuljon, és veszélynek tegye ki magát.
Volt egy olyan érzése, hogy nem tetszett volna neki, de nem volt lehetőségük
beszélni erről. Még nem volt a felesége, és ha nem határozta volna el, hogy
megkeresi a férfit, talán soha nem is lenne az.
  Könnyek szöktek a szemébe, de nem hagyta, hogy kibuggyanjanak.
  – Jól érzed magad? – szakította félbe a gondolatait Ellie, és közelebb
húzódott hozzá.
  – Ó, minden rendben. Csak az otthonomra gondoltam.
  – Nekem is nagyon hiányzik – ismerte be Ellie. – Éjszaka a legrosszabb,
amikor sötét van, és óhatatlanul is a családjára gondol az ember.
  Scarlet estére annyira elfáradt, hogy amint letette a fejét a párnára, álomba
zuhant. Az ilyesfajta gondolatok inkább napközben rohanták meg.
  – Még meg se írtuk a levelet a családunknak.
  – Nem. Semmi időnk nem volt.
  Ellie-nek igaza volt. Amióta megérkeztek, egyfolytában
dolgoztak, vagy a hadsereg működési szabályzatát tanulmányozták, vagy ettek
és aludtak.
  A teherautó elindult, és Scarlet reményei, hogy az úton majd írni tud,
eloszlottak.
  – Te mit fogsz írni? – kérdezte kíváncsian. – Én azon kívül, hogy szeretem
őket, megírom, hogy nagyon boldoggá tesz, hogy segíthetek a katonáinknak, és
valami hasznosat tehetek, és olyan sok emberrel ismerkedhetek meg. Azelőtt nem
értettem semmihez, de most, hogy elvégeztem a képzést, más embernek érzem
magam.
   A teherautó tovább zötyögött, Scarlet pedig nézelődött, csodálta a tájat, és azt
kívánta, bárcsak valami más okból utazna. Jó volna, ha ő és a barátnője, Ellie csak
azért lennének itt, hogy felfedezzék ezt a csodálatos országot, és nem azért, hogy
elmondhatatlan borzalmakkal nézzenek szembe.
  – Szerinted miért nem árulják el, hova megyünk? – kérdezte Scarlet, és
odaintett az út szélén álló nőnek, aki egyik kezét a mellkasán nyugtatta, a másikat
magasba emelte, mintha kiáltana valakinek, úgy integetett a teherautóknak.
  – Nem tudom. Nem értem, miért nem mondják meg, hiszen így csak
aggódunk.
  – Nézd! – Scarlet egy csapatnyi nőt vett észre, akik feléjük szaladtak az úton.
A teherautó lelassított, és Scarlet látta, hogy nemcsak nők, hanem gyerekek is
vannak köztük. – Felénk futnak?
  – Nézzétek, ott is! – mondta egy nővér a plató másik oldalán. – Mind felénk
integetnek, onnan a földekről is!
  Scarlet csodált minden olyan nőt, aki a földeken dolgozott és vigyázott a
termésre, amíg a férfiak háborúztak.
  – Szerinted ők a Women's Land Army?1
  – Biztos, hogy ők azok! Jó napot! – kiáltott oda a másik nővér, és izgatottan
integetni kezdett.
  Ahogy a nyitott platójú teherautók közelebb értek a nők csoportjához, Scarlet
már hallotta, mit kiabálnak.
  – Ezek a mi lányaink! A mi lányaink mennek a konvojjal!
  – A mi lányaink!
  A szíve hevesen kezdett verni. Nem ismerte ezeket az embereket, ők mégis
nagyon izgatottak voltak, hogy láthatják őket. Most már értette, miért szaladtak:
mostanra bizonyára hozzászoktak a katonai konvojok látványához. Látta azt is,
hogy néhány idősebb nő arcán könnyek csorognak; erős nők, akik azelőtt sosem
ejtettek nyilvánosan könnyeket, most pedig az út szélén sírnak.
  – Isten áldjon benneteket! – kiáltotta valaki.
  Isten áldjon bennünket, gondolta Scarlet. Izgalom járta át, de rettegett is.
Tartott az ismeretlentől, izgatott volt, mi vár majd rá, és reménykedett, hogy
megtalálja Thomast, vagy legalább kideríti, merre lehet, de közben attól is félt,
hogy esetleg valami rémes dologgal kell szembesülnie. Az igazsággal.
  – Most, hogy látom ezeket az asszonyokat, annyira hiányzik anya – mormolta
mellette Ellie.
  Scarlet kimerülten hátradőlt, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
  – Nekem minden hiányzik otthonról – suttogta.
  Ellie kezéért nyúlt, és a mellette ülő nővér hirtelen megfogta a másik kezét.
Mindnyájan csendben ültek, míg végül elhaladtak a jókívánságokat kiabáló
asszonyok mellett, majd a teherautó felgyorsított, és Sussex felé vették az irányt.

Scarlet nézte, ahogy a napsugarak átszűrődnek a felhőkön, majd szemügyre

vette az előtte heverő összecsomagolt sátrat. Nem tűnt bonyolultnak felállítani,
amikor más csinálta, de egyedül megoldani a feladatot már egészen más volt.
   – Meg fogunk fagyni – közölte.
  Ellie fintorgott.
  – Tudom. Kénytelen leszek hozzád bújni éjszaka, ha fázom.
  Scarlet felnevetett. Ellie mindig felvidítja, amikor rosszkedvű.
  – Ugyan nem én vagyok Black doktor, de azt megígérhetem, hogy nem
horkolok – viccelődött Scarlet.
  Ellie úgy tett, mint aki elájulni készül.
  – Ó, nos, ha te lennél Doktor Jóképű…
  Kitört belőle a nevetés, de ez csak addig tartott, amíg Scarlet meg nem fogta a
sátor egy alkatrészét, hogy kiderítse, mire való.
  – Gyere, járjunk a végére ennek!
  Egy katona segítségével – akinek az ápolónők felügyelete volt a feladata –
ügyetlenkedve felállították a sátrat, majd bebújtak, és behordták a holmijukat is.
Scarlet leült az egyik sarokba, és elkezdte kioldozni a tábori ágy szíjait.
  – Szerinted kényelmesebbé tehetjük ezt valahogy? – motyogta maga elé.
  – Megpróbálhatjuk – sóhajtotta Ellie.
  – Jó lenne felfedezni a környéket, körülnézni a közeli birtokokon és…
  – Elfelejteni a háborút? – kérdezte Ellie halkan.
  Scarletnek váratlanul sírhatnékja támadt, de visszafojtotta könnyeit.
  – Igen. Pontosan ezt szeretném.
  A kemény munka és a nehéz körülmények ellenére Ellie-vel vidáman telt az
idő, és sokat segített, hogy ilyen reményteli és pozitív a barátnője életfelfogása, de
a gondolatai időről időre visszatértek Thomashoz, és ilyenkor azon tűnődött,
merre járhat. Vajon meghalt? A teste hamuszürkén és élettelenül hever egy
árokban? Vagy még él? Az ellenség fogságába esett, és kimondhatatlan
szenvedéseket él át? Esetleg megsebesült? Vajon ott, ahol van, egy hozzá hasonló
ápolónő fogja a kezét és látja el éppen a sebeit? Életben tartja, hogy egy nap majd
hazatérhessen?
  – Rengeteget gondolsz rá, igaz? – kérdezte Ellie.
  – Ennyire látszik, ha Thomas jár az eszemben? – kérdezte Scarlet.
  Ellie bólintott.
  – Folyton rá gondolok – vallotta be Scarlet. – Mindig az eszemben van, és
borzasztóan aggódom érte, de aztán lefoglalom magam, vagy beszélgetünk, és
attól felvidulok, de ha megállok, kezdődik minden elölről. Annyira gyötör a
bűntudat, ha vidám vagyok, és akár egy percre is elfeledkezem róla.
  – De hát ő azt akarná, hogy boldog légy, nem? Senki nem szeretné, ha a
kedvese szomorkodna otthon. Mert a gyönyörű mosolyára, a haja illatára, és a
kedves, boldog pillanatokra akar gondolni, hogyha még…
  Ellie nem fejezte be a mondatot, barna szeme elkerekedett, Scarletnek pedig
elszorult a torka.
  – Sajnálom – suttogta Ellie.
  – Hogyha még életben van – fejezte be a mondatot Scarlet. – Ezt akartad
mondani, igaz?
   Ellie lehajtotta a fejét, de Scarlet közelebb húzódott hozzá a pici sátorban,
mert nem szerette volna, ha rosszul érinti, hogy kimondták az igazságot.
  – Nem úgy értettem.
  – De hát igazad van, Ellie. Lehet, hogy Thomas már halott.
  Be kellett látnia, hogy talán ez az igazság, még akkor is, ha nem akarta
elfogadni.
  – De nem akarom, hogy erre gondolj. Én csak…
  – Ne beszéljünk erről többet, kérlek. Ha esetleg nem találok rá, akkor is
megtettem minden tőlem telhetőt. Hinnem kell benne, hogy még él, ennyi az
egész.
  Ellie könnyes szemmel felnézett, és ezt látva Scarlet is sírni kezdett.
  – Hiszek benned. Ha valaki, te biztos megtalálod Thomast – felelte Ellie.
  A tábor egyre zajosabbá vált, ahogy a nők elkezdték felállítani a sátraikat.
  – Nem arról volt szó, hogy továbbállunk, amilyen gyorsan csak lehet? –
kérdezte Ellie, és megpaskolta Scarlet karját, majd elindult kifelé a sátorból. –
Lehet, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó alkalom a mulatozásra.
  Scarlet követte, és mindketten kiléptek a sátorból a napfényre. A nap felé
fordította az arcát, behunyta a szemét, mélyet lélegzett, és élvezte, ahogy a
napsugarak átmelegítik a bőrét. Thomas életben van. Muszáj megőriznie a hitét,
máskülönben összeomlik, és többé képtelen lesz talpra állni.
  A körülöttük beszélgető nők hangja észhez térítette:
  „Hozzatok vizet a konyhai nagy tűzhelyről!"
  „Mióta vagyunk itt!"
  „Valaki mondta, hogy a közelben van egy birtok, ahol van meleg víz, és
fürdeni lehet!"
  „Találkoztatok az új orvosokkal!"
  „Haza akarok menni! Nem bírok itt lenni! Ez undorító!"
  „Hallottatok az elfeledett hadseregről! Burmában ragadtak, és abban a
hőségben élve felfalják őket a férgek!"
  Ezek zúgtak Scarlet fejében, pedig próbált mindent kizárni a gondolataiból.
Aztán kinyitotta a szemét, kihúzta magát, nagy levegőt vett, hogy a tüdeje majd'
kiszakadt, majd lassan kifújta. Nem szabad elgyengülnie. Ki kell bírnia, erősnek
kell maradnia.
  – Gyerünk! – nógatta Ellie-t, aki ott állt mögötte. – Induljunk!
  – A főápolónő azt mondta, be kell itt rendezkednünk – mondta Ellie. –
Holnap kezdődik a kiképzés.
  Scarlet bólintott.
  – Nem akarok belegondolni, miket kell majd csinálnunk.
  Scarletet ismét aggodalom töltötte el. Otthon talán hasznosabbá tehette volna
magát a Vöröskeresztnél, hazai fronton, ahelyett, hogy hadiápolónak állt. Tudta,
hogy egyrészt az ismeretlentől fél, másrészt megrendítette, mennyire mások itt a
körülmények, mint eddigi életében. Amikor igent mondott Thomasnak, tisztában
volt vele, hogy ugyanaz az élet vár rá, amit megszokott; a biztonságot és a
kényelmet attól a férfitól fogja megkapni, aki mindig kedves volt hozzá. A jövőről
szőtt álmai egészen másmilyenek voltak, mint a mostani helyzete. Amikor
Thomas megkérte a kezét, Scarlet naivan azt gondolta, a háború pár hónapon
belül véget ér, és minden visszatér a normális kerékvágásba. A naivitását ma már
maga sem értette, és csodálkozott, hogy tudhatott ennyire keveset a való életről.
De hát az apja folyamatosan azt mondogatta, hogy a háború férfidolog, és véget
ér, mielőtt észbe kapnának, hiába húzódott már hónapok, sőt évek óta.
  Lassan átsétáltak a gyepen a nagy kőház felé, ahol a magasabb rangú katonák
és az orvosok voltak elszállásolva. Azt beszélték, hogy még fogorvosok is vannak,
akik velük fognak tartani, bárhova is vezénylik őket.
  – Édes istenem, odanézz!
  Scarlet követte Ellie tekintetét, és látta, hogy több tucat férfi hatalmas
fémládákat cipel, amelyeket az oldalukon a különböző egységek jelével címkéztek
fel.
  – Nem semmi látvány, igaz?
  Ezt már a főápolónő mondta, akit Scarlet az első találkozás alkalmával
meglehetősen merevnek és félelmetesnek látott, de most kifejezetten anyáskodó
hangon szólt hozzájuk.
  – Asszonyom, megtudhatnánk, hova vezényelnek bennünket? – kérdezte
Ellie. – A tengerentúlra megyünk, igaz?
  Scarlet remélte, hogy sikerül megtudnia valamit.
  – Nemsokára kiderül, hova rendelnek bennünket – válaszolt a főápolónő
sürgetően. – De most itt az ideje megjelölni a fekvőhelyüket és a táskájukat, úgy,
mint azokat a ládákat. A tábori egyenruhát reggel kapják meg.
  Scarlet Ellie-re pillantott, és megborzongott az idegességtől.
  – Tehát akkor csak az a kérdés, melyik part menti frontra helyeznek minket,
nem pedig, hogy tényleg odamegyünk-e, igaz? – kérdezte halkan Scarlet.
  – Igen. Most pedig menjenek, és vegyék át az egyensapkájukat, itt találják a
ládát a bejárati ajtó mellett.
  Amikor Scarlet utoljára hallott Thomasról, úgy tudta, Franciaországba
vezényelték. A szíve mélyén érezte, hogy még
mindig ott van valahol.
Könyörgöm, Franciaországba küldjenek. Könyörgöm.
  Némán keresték meg a ládát, ők voltak az elsők, akik odaértek. Scarlet kivett
két egyensapkás Az első túl pici volt neki, ezért Ellie-nek adta, és felpróbálta a
másikat. Ez megfelelőnek tűnt, elvette, és hátrébb lépett.
  – A főápolónő hivatott minket! – kiáltotta lélekszakadva egy éppen odaérő
nővér, akit Hollie-nak hívtak.
  Scarlet odafordult hozzá.
  – Miért? Az imént beszéltünk vele, és nem említett semmit.
  – Épp a szemem láttára beszélt az egyik tiszttel, és most minket hívat! –
magyarázta levegő után kapkodva Holly. – Komolynak tűnt a helyzet, suttogtak,
aztán a főápolónő egészen megriadt. Az irodájába kell mennünk. A házban van, át
kell menni a nagy társalgón.
  – És nem hallottad, miről beszéltek? – kérdezte Ellie.
  Holly megrázta a fejét, és elrohant, hogy szóljon a többieknek. Scarlet
elindult, Ellie pedig követte a házba. Még nem jártak ott korábban, ezért nem
tudták, mire számítsanak, de nemsokára látták, hogy a ház sokkal öregebb, és
sokkal rosszabb állapotban van, mint a korábbi szállásuk.
   Ellie megbotlott, és Scarletnek nem sikerült megragadnia a könyökét.
  – Jól vagy? – fogta meg Ellie kezét Scarlet, és felrántotta a földről.
  – Hasra estem a saját lábamban – morogta Ellie, majd szemügyre vette
lehorzsolt tenyerét.
  Már épp továbbsiettek volna, amikor észrevették Black doktort, aki komor
tekintettel közelített feléjük. Ellie közelebb hajolt Scarlethez, akinek az jutott
eszébe, hogy barátnője biztosan zavarban lesz a köztük lezajlott korábbi
beszélgetés miatt.
  – Nem tudja, mi folyik itt? – szólította meg a férfit Ellie.
  Az orvos elmosolyodott, és odalépett hozzájuk.
  – A főápolónő mindjárt megosztja önökkel az információt.
  Scarlet figyelte, ahogy a férfi beletúrt a hajába. Ideges volt, semmi kétség.
Összefonta a karját a mellkasán, és közelebb lépett Ellie-hez.
  – Mi történt a kezével? – kérdezte, mivel észrevette a horzsolást. Meg akarta
vizsgálni, de aztán gyorsan visszahúzta a kezét. Scarlet, látva, hogy a férfi
mennyire meg szeretné érinteni Ellie-t, elfojtott egy mosolyt.
– Ó, igazán semmiség, csak egy karcolás – hadarta Ellie.
– Megnézem, nehogy elfertőződjön.
  Most, hogy indokolt volt a helyzet, megfogta Ellie kezét, és ujjaival
végigsimította lehorzsolt tenyerét.
  Ellie felnevetett, Scarlet pedig próbálta nem utánozni.
  – Jól vagyok! Most sokkal fontosabb dolgok miatt kell aggódnia, mint a sérült
kezem!
  Mivel Scarlet nem akarta megzavarni a doktor és a barátnője közti meghitt
pillanatot, viszont tudni szerette volna, miért hívták össze őket, óvatosan
megköszörülte a torkát.
  – Spencer, nem tudja véletlenül, mi a helyzet? Miért hívott össze minket a
főápolónő?
  A férfi, bár még mindig Ellie kezét fogta, Scarlet felé fordult, és az előbb még
mosolygós arca ismét komorra változott.
  – Sajnálom, hölgyeim.
  – Mégis mit? – kérdezte tágra nyílt szemmel Ellie.
  – A szövetségesek elérték Normandiát, és partra szálltak Le Havre-nál.
 Negyedik fejezet
Lucy

Normandia, 1944. június 12.

Lucy képtelen volt megmozdulni. A lába belefúródott a puha homokba, és

mintha odanőtt volna. A partszakaszt füst borította, körülötte pedig porfelhők
gomolyogtak. Hunyorgott, hogy kiderítse, mit is lát pontosan, hiszen a por nem
lehet vörös színű. Csakhogy háború van, ő pedig egy háborús zóna kellős közepén
van. Bármilyen rémség megtörténhet.
  Ahogy belélegezte a poros levegőt, köhögni és fuldokolni kezdett.
  – Mozgás!
  Egy harsány férfihang végre észhez térítette, megmozdította a végtagjait,
lendületet vett, s bár a táskája miatt kissé megingott, az egysége után eredt.
Zihált, a torkában savanykás ízt érzett, és legszívesebben elhányta volna magát,
de nem tette. Leszegett fejjel futott tovább, át a homokos parton.
  Ha nem érnek oda időben az egészségügyi részleghez, még több katona fog
meghalni. Nem volt idő elgyengülni. Ha most megadja magát a félelemnek, és
elájul, akkor az apjának lesz igaza, ez pedig szóba sem jöhet. Egyáltalán nem.
  – Mi vagyunk a Királyi Légierő 50. számú mozgó tábori kórháza! – kiáltotta
ugyanaz a mély férfihang. Persze az is lehet, hogy más volt, Lucy nem tudta
megállapítani, mert csengett a füle és zúgott a feje. – Pár órán belül meg kell
kezdenünk a segítségnyújtást, nincs időnk napokat várni! Még napnyugta előtt
sérültek fognak érkezni a frontról, de az is lehet, hogy hamarabb! A katonáink
számítanak önökre, és mi vagyunk az egyetlen reménységük, hogy élve
hazamehessenek erről az istenverte helyről!
  Lucy a tenyerébe vájta a körmét, és erősen ökölbe szorította a kezét.
Hátranézett, ahonnan jöttek: a part mentén hajók cirkálnak, és egyre erősödött a
zaj. Kiáltozás, rohanás, sikoltozás. Katonai egyenruhát viselő nők futottak
minden irányba, a vöröskeresztes karszalagon kívül semmi nem jelezte, hogy
ápolónők lennének. Erre képezték ki őket, a Királyi Légierőnek dolgoztak. Ebben
a helyzetben csakis ők segíthettek, Lucy pedig folyton bizonyítani akart, ezért
jóval elhivatottabbnak érezte magát a többi nővérnél.
  Követte a parancsot, és azonnal arrafelé kezdett el rohanni, ahol a tisztek
gyülekeztek. Mivel sátorban dolgoztak, azonnal tudtak cselekedni, bár eddig még
nem kerültek éles helyzetbe, és nem találkoztak még olyan borzalmas sérüléseket
szenvedett katonákkal, mint amilyenekkel hamarosan szembesülni fognak. Lucy
mindig is erős volt, és tudta, miként tartsa távol magától a borzalmakat, hogy
hatékonyan tudja végezni a munkáját. Egész életében ezt akarta csinálni – orvos
szeretett volna lenni, sebeket és sérüléseket ellátni, de eltökélte, hogy a
bevetésben részt vevő ápolónők között ő lesz a legjobb.
   Egy hatalmas robbanás hallatszott, amitől felállt a szőr Lucy hátán, és
megdermedt. Ezután lövéseket lehetett hallani, majd valami olyasmit, amit nem
tudott beazonosítani. Bomba? Vagy talán…
  – Fedezékbe!
  Lucy rohant, ahogy csak bírt, menekült a veszélyforrás elől, amibe talán
éppen beleszalad anélkül, hogy észrevenné. Ahogy visszanézett, látta, hogy a
füstfelhő egyre sűrűbb, a vörös szín egyre élénkebb, nem csak a szeme káprázott
az imént.
  A munkára koncentrált, félresöpörte félelmét, és a tanultak szerint
cselekedett. Ezt akarta csinálni, és senkit sem fog cserbenhagyni. Az
ápolósegédek már kapkodva igyekeztek felállítani a sátrat, és működésre
alkalmassá tenni a tábori kórházat. Mindenki igyekezett, próbáltak mindennel
időre elkészülni, mindent megtettek, amit csak tudtak. Még csak most érkeztek,
az előbb szálltak partra az Angliából őket ideszállító hajókról, és máris a csata
közepén találták magukat.
  Istenem, ha hallasz, kérlek, óvd meg az ápolónőket. Óvj meg minket a
veszélytől. Nélkülünk a katonák soha nem térnek haza. Ámen. Bár a szája
mozgott, imája néma volt. A szíve azonban olyan hangosan kalapált, hogy Lucy
biztos volt benne, még a bombázás zaját is túlharsogja.
  – Jönnek!
  Lucy majdnem összeesett, aztán valaki a közvetlen közelében elkiáltotta
magát:
  – Itt vannak az első sebesültek! Kezdődik.

Lucy annyira fáradt volt, hogy alig bírta vonszolni magát, de összeszorította a
fogát, és tette tovább a dolgát. Az órájára nézett, és látta, hogy már tizenkét órája
partra szálltak Normandiában, és azóta még egy percet sem pihentek. Nem volt rá
idő; ha leült volna, hogy lélegzethez jusson, vagy egyen valamit, az egy katona
életébe kerülhetett volna. Valakinek a fia, a fivére, a férje életébe… Lucy szemébe
könnyek szöktek, de gyorsan elpislogta őket. Csupán kimerült. Megterhelő és
rémisztő volt ez a nap, és még nem volt ideje felfogni, hol vannak, és milyen
borzalmakkal kell szembenézniük. Elnyomta ezeket a gondolatokat, nem engedett
szabad utat az érzéseinek. Azt mondogatta magának, hogy csak egy megoldás
van: ha rendíthetetlenül teszi a dolgát.
  – Jól vagy?
  Egy pillanatra megrémült, és felnézett: az egyik nővér tette kezét a vállára
nyugtatóan.
  – Igen. Csak elfáradtam – vallotta be, és igyekezett kihúzni magát. – És te?
Hogy vagy? – kérdezte, mert viszonozni szerette volna a kedvességet. –
Segíthetek valamiben?
  Az idősebb ápolónő kedvesen mosolygott, majd együtt indultak tovább.
  – Ma hatszáz sérültet láttunk el. Csak így tovább!
   Lucy bólintott, és elvette a kötszert, amire az orvos várt. A katona, akit
elláttak, kiabálni kezdett, és ahogy Lucy lenézett rá, megfagyott az ereiben a vér.
Az arca csúnyán megégett, a nyers, vörös bőr, mint valami véres húscafat lógott
az egyik oldalon, míg az arca másik fele frissen borotvált volt. Szinte tökéletes, a
koszt leszámítva.
  – Vágja le a nadrágját, és lássa el a lábán a sebet – utasította az orvos.
  Lucy tette, amit mondtak neki, és mivel a fiatal férfinak szüksége volt rá,
igyekezett nem pánikba esni. Hátranyúlt az ollóért, levágta a nadrág
maradványait, és eltávolította az ideiglenes kötést. Kilátszott a csontja, és a lába
legalább olyan borzalmas látványt nyújtott, mint az arca.
  – Doktor úr, lehetne… – és elhallgatott.
  – Kötözze be, amilyen szorosan csak tudja. El kell szállítanunk innen.
  Miután a doktor elment, Lucy magára maradt a feladattal. Még több kötszert
vett magához, és ahogy visszafordult a sérülthöz, a férfi egy pillanatra megragadta
a csuklóját. Csak egy pillanat volt az egész. Lenézett. Az érintés annyira
észrevétlen volt, hogy azt hitte, csak képzelődött. De aztán meglátott valamit a
földön: egy fiatal lány fotóját.
  – Ez az öné? – kérdezte, és lehajolt, hogy felvegye a fényképet, miközben a
katona rémisztő arcába nézett, hiszen meg szerette volna adni a neki járó
tiszteletet. – Gyönyörű lány. Kivisszük innen, és mihamarabb viszontláthatja.
  Leírhatatlan volt a zaj a sátor alatt: kintről beszűrődött a bombázás, a
teherautók és a mentők zaja, amihez hozzáadódott a bent összezsúfolt emberek
lármája. A katonák jajgattak, üvöltöttek a fájdalomtól, az orvosok kiabáltak, az
ápolónők összevissza szaladgáltak. Lucy igyekezett tudomást sem venni a
hangzavarról, és csak az előtte fekvő katonára koncentrált.
  – Katona! – szólította meg, és nem tudta, hogy a morfium miatt ilyen
hallgatag a férfi, vagy mert próbál bátornak mutatkozni.
  Lucy befejezte a kötözést, majd megérintette a férfi mellkasát ott, ahova a
fotót helyezte korábban.
  – Katona!
  – Nővér! Ide!
  Egy pillanatig tétovázott, nem felelt azonnal a hívásra, ehelyett, kezét még
mindig a férfi mellkasán tartva, lehajolt, hogy meghallgassa, lélegzik-e.
  Elment.
  Lucy kiegyenesedett, könnyei végigcsorogtak az arcán. Úgy érezte, lassan
meghasad a szíve, még ha ez nem is lehetséges. Kevesebb, mint egy nap alatt több
embert látott meghalni, mint amennyit valaha is el tudott képzelni. Vajon ezért
értett egyet titokban az anyja az édesapjával, és ezért nem szólt soha közbe
egyszer sem, amikor arról vitatkoztak, hogy a nőknek nem szabadna orvosnak
menni, és ő soha nem lesz lelkileg elég erős ahhoz, hogy ápolónő legyen a
fronton? Lucy mindig is kikérte magának, ha gyengének tartották. Természetes,
hogy egy beteg halála megrázza az embert; Lucy egyszerűen nem volt hajlandó
másként gondolni erre az egészre, akármilyen fájdalmas is volt.
  – Eltalálták a mentőt!
  Lucy még a kiáltás előtt hallotta a becsapódást, azonnal eldobta a kötszert, és
futásnak eredt. Közel állt ahhoz a bejárathoz, ahol a sebesültek érkeztek.
Visszatartotta a lélegzetét, és már előre rettegett a látványtól, amiben mindjárt
része lesz. Kilépve a sátorból, vastag, maró füst fogadta. A szája elé kapta a kezét,
köhögni, majd fuldokolni kezdett, majd ahogy a füst lassan felszállt, mint a köd,
Lucy egyszerűen megdermedt.
  A mentőautót eltalálták; a füstön át látta az oldalára borult járművet, nem
messze onnan, ahol állt. Ám nem ez bénította meg, nem ettől kezdett el belül
sikoltozni hangtalanul, hanem a földön fekvő női test látványától.
  – Ápolónők haltak meg! – kiabálta valaki.
  Lucy azonnal magához tért, és sem az életével, sem a rá leselkedő veszéllyel
nem törődve előrevetette magát. Lehajolt, és a hátára fordította a fiatal,
mozdulatlan ápolónőt, akinek lecsúszott a vékony sapka a fejéről, és látszott, hogy
szőke haja csupa vér.
  – Segítség! – kiáltotta Lucy.
  Egy örökkévalóságnak tűnt az a pár perc, amíg az ápolónő kezét fogva figyelte,
ahogy lassan kinyitja a szemét. Addigra már meg is érkeztek a többiek: orvosok,
beteghordók, akiket nem is ismert. Segített felemelni az ápolónőt, majd ő is
rohant a kórházba, miközben körülöttük lövések záporoztak. Egy robbanás
hangjára összerezzent. Vajon hazajut élve?
 Ötödik fejezet
Scarlet

Sussex

– Ha még egyszer menetelnem kell, vagy át kell másznom egy drótkerítésen,

sikítani fogok!
  Scarlet felnevetett Ellie kifakadásán, de igazság szerint ő is ugyanígy érzett.
Kötelet másztak, órákon keresztül vonultak, önvédelemre oktatták őket, és a
földön aludtak. Tudta, hogy egyszer majd kirendelik őket a frontra, ahol nehéz
körülmények között kell boldogulniuk, de ez az egész felhajtás most feleslegesnek
tűnt számára. Ráadásul már kaptak kiképzést, még mielőtt idejöttek. Soha nem
gondolta volna, hogy egyszer ilyesmiket kell majd csinálnia, mindez nevetségesen
távol állt a korábbi életétől. Az otthoniak el sem hitték volna, mi mindenre képes.
Bár volt néhány ismerőse, aki lemondott a kényelemről, és elment segíteni
valamelyik gyárba vagy a Vöröskereszthez, de ilyesmit, mint ő, egyikük sem
vállalt.
  – Mindenre felkészítenek bennünket – mondta Scarlet, és inkább magában
tartotta az iménti gondolatait.
  – Én azt mondom, szökjünk meg, és keressük meg azt a forró fürdőt.
  Scarlet pontosan értette, mire utal Ellie. Már négy napja Sussexben voltak, és
néhány nővér már körülnézett a környéken. Állítólag egy idős nyugalmazott
ezredes megszánt néhány ápolónőt, és felajánlott nekik egy kis forró vizet, Ellie
pedig meg akart bizonyosodni róla, hogy igaz-e a szóbeszéd.
  – Vacsora előtt? – kérdezte Scarlet.
  Ellie bólintott.
  – Talán ennivalót is kapunk. Ennél a löttynél bármi finomabb lehet.
  Az étel gondolatára, amit mindennap kaptak, Scarlet megborzongott. Szegény
szakácsoknak négyszer kellett rájuk naponta főzni, de az élelmiszeradagokat
tekintve ezt szinte lehetetlen volt megoldani.
  – Tojást szeretnék. És csirkét. Meg gyümölcsöt! – motyogta Scarlet.
  – Igen, és teát friss tejjel és cukorral!
  Scarlet lehunyta a szemét, és szinte érezte az ízeket.
  – Elég, ne szórakozz már velem! Nem is bírok ételre gondolni.
  – A vacsorát pontban hat órakor kapják! – mordult rájuk a főápolónő.
  – Ezzel mind tisztában vagyunk! – morogta Ellie fennhangon.
  Scarlet arra számított, megszidják érte, de úgy tűnt, senki nem hallotta,
úgyhogy a többi nővér után eredtek. Amint a sátrukhoz értek, magukhoz vették a
törölközőiket és a tisztálkodószereiket, és hónuk alatt a kis csomaggal indultak
tovább.
  – Hívjunk magunkkal még valakit? – kérdezte Scarlet.
  – Dehogy. Gyere!
   Scarlet leszegett fejjel követte Ellie-t, és igyekezett elkerülni a többi ápolónő
tekintetét. Szereztek itt néhány barátot, és gyakran beszélgettek más ápolónőkkel,
de ha alkalmuk adódik fürdeni, jobb, ha csak ketten vannak.
  – Cathy azt mondta, az öreg nagyon kedves, és azonnal hozott nekik meleg
vizet.
  – Néha eszembe jut, hogy esetleg csak ugratnak minket. Ha csak a forró vízre
gondolok… – Scarlet felsóhajtott, be se fejezte a mondatot. – Azt hiszem, ez
hiányzik a legjobban. Bár valójában nem is tudom eldönteni, hogy rendes ételre
vágyom inkább, vagy arra, hogy patyolattiszta legyek.
  A környék csodaszép volt. A tölgyfák lágyan hajladoztak a fejük felett, és
amerre csak néztek, zöldellő mezők nyúltak el: elképzelhetetlennek tűnt, hogy
éppen háború dúl. Hihetetlen, hogy a katonáik valahol messze harcolnak,
haldokolnak, és őket is hamarosan valahova máshová helyezik.
  Ellie Scarlet mellett sétált, és amikor Scarlet ránézett, látta, hogy a
barátnőjének is hasonló gondolatok járnak a fejében. Ez egy idilli hely volt a
káosz kellős közepén. Egy erdős területen keresztül sétáltak tovább, és elhaladtak
egy kerítés mellett, ami két birtokot választott el egymástól.
  – Eltévedtek, hölgyeim? – kérdezte hirtelen a semmiből egy mély férfihang.
  Scarlet megugrott, és megragadta Ellie kezét. Egy katonát pillantottak meg,
aki egy fának támaszkodott keresztbe tett lábakkal, és épp cigarettára gyújtott. Az
egyenruhája elárulta, hogy szakaszparancsnok. Őket nézte, és közben hunyorgott
a
szemébe tűző naptól, majd halványan elmosolyodott.
  – Nem, dehogy – felelte Scarlet felszegett fejjel, és igyekezett leplezni,
mennyire megrémült az imént.
  Ellie óvatosan megrántotta a kezét, Scarlet pedig belékarolt, hogy csináljon
valamit.
  – Gondolom, azt a házat keresik, ahol a csinos nővérek forró fürdőt
kaphatnak, igaz?
  Ellie felkacagott, ami a katonát is megnevettette. Scarlet igyekezett komoly
maradni.
  – Ennyire látszik rajtunk? – kérdezte.
  A férfi ismét elmosolyodott, és annyira közvetlennek tűnt, hogy Scarlet is
feloldódott, és visszamosolygott rá. Maga sem értette, miért illetődött meg
ennyire az előbb. A katona jóképű volt és fiatal, nem volt miért aggódnia. Itt
másképp mentek a dolgok, mint odahaza.
  – Biztos nem örülnek majd, de csak másodikak a sorban – mondta, és ellepett
a fától. – Nemrég két ápolónő érkezett, de szerintem már majdnem készen
vannak.
  – Azért áll itt, hogy meglesse őket? – érdeklődött Ellie, miközben
méltatlankodva Scarletre pillantott.
  – Nem, a dezertőröket próbálom elcsípni. Maguk nem azok, ugye?
  – Szökdösnek az emberek? – kérdezte Scarlet. – Tőlünk nem, az biztos!
  – Csak tréfálok. Kimenőt kaptam huszonnégy órára, és valami rendes étel
után próbáltam nézni. Az emberek errefelé nagyon kedvesek a katonákhoz.
Felajánlom, hogy fát vágok, vagy elvégzek valami kisebb munkát, és cserébe enni
adnak.
  – És mit? – kérdezte Ellie, miközben közelebb lépett hozzá. Scarlet is így tett,
nem tágított a barátnője mellől, és meglepően nyugodtnak érezte magát, annak
ellenére, hogy korábban nem sok időt töltött idegen férfiak társaságában.
  – Csak némi gyümölcsöt. Esetleg egy kis kenyeret – felelte. – És az egyik
asszony főzött nekem tojást.
  A férfi elégedett arckifejezését látva Scarlet elmosolyodott. Bármilyen
élelmiszerrel beérte volna most már, de a gyümölcs igazán mennyeinek hangzott.
  – Hogy ízlett? – kérdezte, de amikor a katona ránézett, gyorsan elkapta a
tekintetét.
  – Több hónapos koplalás után? – Úgy csillogott a férfi szeme, hogy Scarlet
legszívesebben kerülte volna a tekintetét, mert annyira zavarba hozta, ám
ugyanakkor vonzotta is. Miért őt bámulta a katona, és nem Ellie-t? – Mennyei
volt.
  – Örülnénk, ha megmutatná, hol van ez a hely – karolt a katonába Ellie,
mintha mindig is ismerte volna, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb
dolga, bár a férfi még mindig Scarletet bámulta mosolyogva. – Nem kísérne el két
holtfáradt nővért abba a házba, ami dugig van étellel?
  A katona felnevetett, és gálásan felajánlotta Scarletnek a másik karját. A
tekintete egy pillanatra a nő szájára tévedt, aztán ismét a szemébe nézett, mire
Scarletnek halvány pír öntötte el az arcát.
  – Jöjjenek! Egy úriembernek kötelessége gondoskodni arról, hogy a szép
hölgyek biztonságban odaérjenek. Ígérem, vigyázok magukra.
  Scarlet, nem olyan magabiztosan ugyan, mint Ellie, de azért belékarolt, és a
hangján hallotta, hogy valóban kötelességének érzi, hogy vigyázzon rájuk.
Remélte, hogy ez nem valami tréfa.
  – Mindent megadnék egy jó fürdőért! – sóhajtotta Ellie.
  A férfi, mintha nem is hallaná Ellie-t, Scarlethez fordult.
  – És maga? Biztosan magának is hiányzik az otthoni kényelem.
  – Inkább a fürdés, mint az étel – ismerte el Scarlet, és biztos volt benne, hogy
a beszédéből a katona rájött, neki sokkal jobban hiányzik a kényelem, mint Ellie-
nek.
  – Amíg a hölgyek fürdenek, esetleg megpróbálhatok szerezni valami élelmet.
Bár jobb lenne, ha csatlakoznának hozzám, hogy hihető legyen, nem nekem lesz,
hanem két ápolónőnek.
  – Ellie vagyok – mutatkozott be Ellie, aki nem reagált a javaslatra, ám
jelentőségteljes pillantást vetett Scarletre, aki nem értette a célzást. Erre
felsóhajtott, mintha arra várna, hogy Scarlet is csináljon valamit.
  Scarlet rájött, hogy Ellie azt szeretné, ha ő is bemutatkozna, ám a katona
zavarba hozta. El kellett ismernie, hogy igen jóképű férfi. Sűrű, sötét haja volt, az
arca pedig frissen borotválva. A bőre aranybarnára sült, és amikor mosolygott, a
szeme körül apró ráncok jelentek meg.
  – Katona, még nem is tudjuk a nevét! – kérte számon Ellie.
  Scarlet elmosolyodott, és szeretett volna ő is olyan rámenős lenni, mint Ellie.
   – De udvariatlan vagyok! Jamesnek hívnak – árulta el a férfi. – Örülök, hogy
találkoztunk.
  Scarlet hiába akarta, képtelen volt levenni a szemét a férfiról. Most, hogy
James már nem őt nézte, rajta volt a sor, hogy
megbámulja a férfit.
  – Nos, James, ő itt a barátnőm, Scarlet. Úgy tűnik, elment a hangja.
  Scarlet vonakodva ugyan, de tovább lépegetett Jamesszel karöltve, annak
ellenére, hogy kezdte kényelmetlennek érezni a közelségét. Nem lett volna szabad
örömét lelnie a férfi mosolyában, pillantásában, vagy megnémulnia a
jelenlétében. Ő Thomas jegyese, és ez azt is jelenti, hogy ellen kell állnia más
férfiak vonzerejének.
  – Hölgyeim, hamarosan odaérünk a házhoz. Esetleg elkísérhetem önöket a
bejáratig?
  James széles mosollyal Scarlet felé fordult, miközben Ellie még mindig a
másik karjába kapaszkodott.
  Scarlet kuncogott. Nem tehetett róla. Olyan volt, mintha valamelyik otthoni
fiúval beszélgettek volna.
  – Köszönjük! Igazán nagyon kedves, hogy ránk szánja az értékes idejét, és
elkísér bennünket a házhoz – felelte.
  A férfi mosolyától ismét elöntötte a melegség.
  – Szóval ki kezdi a fürdést, és melyikük társaságát élvezhetem addig? –
kérdezte James fülig érő szájjal.
  – Én! – közölte Ellie, és már indult is. – Én kezdem, úgyhogy nyugodtan
beszélgethet a gyönyörű barátnőmmel.
  Scarlet meg tudta volna ölni Ellie-t.
  – Ellie! – sziszegte Scarlet, és remélte, hogy nem fogja a katonával ugratni
később.
  – Fürdeni szeretnének, hölgyeim? – kiáltotta az ajtóban álló idősebb férfi.
  Scarletnek feltűnt, hogy a ház régen szebb napokat is látott.
  – Igen, köszönjük! – kiáltott vissza Ellie, majd halkabban így szólt: – Most itt
hagylak benneteket, mulassatok jól! Hamarosan jövök!
  Scarlet nézte, ahogy Ellie elindul a ház felé, de nem mert megfordulni és a
férfi szemébe nézni, mert félt, hogy elárulja magát. Nem értette, miért önti el a
forróság és a hideg egyszerre, és a férfi miért néz rá úgy, mintha pontosan tudná,
milyen hatást vált ki belőle.
  – Tudja, nagyon jó érzés ismerős hangot hallani – mosolygott Scarletre,
amitől a lány egy kicsit jobban érezte magát. – Egész otthon érzem magam,
amióta találkoztunk, pedig erre egyáltalán nem számítottam. Mintha az egyik
végtelen hosszúnak tűnő bálban lennék, amit anyám rám erőltetett, azzal a
különbséggel,
hogy ez most sokkal kellemesebb.
Scarlet mosolygott.
– Értem, mire gondol.
Ez a meghitt hangulat számára is megnyugtató volt.
  – És, hogy tetszik Sussex? – kérdezte James, miközben lehuppant a szalmára,
és biztatta a lányt, hogy kövesse a példáját.
   Scarlet is leült, de szándékosan egy kicsit odébb, hogy tartson egy kis
távolságot. Nagyon ideges volt, de azért elmosolyodott.
  – Azt hiszem, lehetne rosszabb is – vallotta be őszintén, kezét az ölében
nyugtatva.
  – Rosszabb annál, mint amit otthon megszokott? – kérdezte a férfi fűszálakat
tépkedve, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét Scarletről.
  – Mondja meg maga!
  Scarlet felnevetett, és tetszett neki, hogy a férfi is vele nevet. Megpróbált kicsit
lazítani, vett egy mély levegőt, és igyekezett megszabadulni a bűntudattól. James
katona, ő pedig ápolónő, és ha nem képes beszélgetni egy barátságos katonával,
hogyan is ápolhatna száz meg száz egyenruhást?
  – A szüleim egyáltalán nem akarták, hogy dolgozzanak a lányaik, pláne nem
ilyesmit. A húgom, apám kívánsága szerint az otthonunkhoz közel jelentkezett
önkéntesnek. Minél hosszabb ideje tartott a háború, annál inkább úgy éreztem,
muszáj többet tennem.
  – Ó, már értem. Úgy tűnik, hasonló családunk van.
  Most Scarlet nézett mélyen a férfi szemébe.
  – Vannak lánytestvérei?
  – Nincsenek, de ha lennének, és ápolónőnek álltak volna, azzal bizonyára
magukra vonták volna a család haragját. Azt hiszem, hasonló háttérrel
rendelkezünk. – Szétszórta a maroknyi füvet, amit addig összegyűjtött. – Merész
dolog volt magától, hogy jelentkezett. Nagy bátorságra vall, hogy szembe mert
szegülni a családja akaratával.
  – Miből gondolja, hogy önként jelentkeztem, és nem úgy osztottak be az
ápolói feladatokra? – kérdezte, és a szemrevaló katona kezdte egyre inkább
felkelteni az érdeklődését. Most már azt kívánta, bárcsak ne ülne ennyire távol
tőle, hiszen le se tagadhatta, mennyire vonzódik a férfihoz.
  – Ha behívták volna, és a családján múlik, akkor valami egyszerű és kellemes
helyen kötött volna ki, közel az otthonához. Semmiképpen sem itt.
– Úgy tűnik, mindent tud rólam – csóválta a fejét Scarlet.
– Igazán?
  James ismét a szemébe nézett, és nem eresztette el a tekintetét, amitől a lányt
újra elöntötte a melegség. Ez a katona annyira más volt, ám Scarlet tudta, hogy
túl veszélyes, és nem szabadna vele lennie, hanem minden erejét Thomas
keresésére kellene fordítania.
  – Nincs kedve sétálni? – kérdezte James.
  Scarlet felugrott.
  – De igen! – Ha sétálnak, legalább nem kell ránéznie. Távolságot tarthat tőle,
és csak arra kell figyelnie, hogyan rakja egyik lábát a másik után.
  James egy hosszú fűszálat vett a szájába, ami odavonzotta Scarlet tekintetét.
Ezt meg miért csinálja? Amikor felajánlotta a karját, a lány megrázta a fejét: nem
akart ismét túl közel kerülni a férfihoz. James megvonta a vállát, és egymás
mellett kezdtek el sétálni.
  – Mi hiányzik otthonról a legjobban? – kérdezte a férfi.
  Scarlet sóhajtott.
   – Sok minden – vallotta be. – Az ágyam, az ételek, hogy reggel nem kell korán
kelni. Rengeteg dolog, amit eddig magától értetődőnek vettem. Többé nem
fogom, de szégyellem, hogy valaha is így gondolkodtam.
  – Mind ilyenek vagyunk. Nem gondolunk bele, mi mindenünk van, amíg el
nem veszítjük.
  – Van kedvese vagy felesége, akit otthonhagyott?
  James lassan nemet intett, és mosolyra húzódott a szája.
  – Nem gondoltam volna, hogy ennyire rámenős. Hogy én mekkorát tévedtem!
  – Jaj, ne! – Scarlet ijedten a szája elé kapta a kezét. – Én nem… úgy értem…
  – Csak tréfálok! – kacsintott rá James, kivette a fűszálat a szájából, ami ismét
odavonzotta a lány tekintetét.
  – Ez egyáltalán nem vicces! – dohogott. – Csak beszélgetni próbálok, mert
érdekelt, mióta kell távol lennie a…
  – Nincs senki különleges, aki várna rám. Hát magának?
  – Nekem van – felelte gyorsan Scarlet, miközben visszafordultak a
szabálytalan kör alakú kis ösvényen a ház irányába. – A vőlegényem. Bevonult.
  – Ó, értem. – James lelassította a lépteit, és megfejthetetlen pillantással
nézett a lányra. – Nos, igazán szerencsés férfi a
vőlegénye.
  – Scarlet! – törte meg Ellie kiáltása a pillanatot, kiszakítva Scarletet a
mélybarna szem bűvköréből, aminek olyan könnyen megadta magát.
  – Jövök! – kiáltott vissza.
  – Menjen, fürödjön meg maga is, aztán szerzünk valami rendes ételt –
sürgette James.
  – Isteni a víz! – intett Ellie Scarletnek. – Ha nem mész gyorsan, megyek én
még egyszer!
  Scarlet elindult a barátnője felé, de egy pillanatra megállt, és a válla fölött
visszanézett Jamesre. A férfi nem mozdult: felszegte a fejét, még mindig őt nézte,
és elbűvölően mosolygott rá. Volt valami a férfiban, ami elbátortalanította, és
olyan hatással volt rá, amit maga sem hitt.
  – Na, mit gondolsz? Szerintem bámulatosan néz ki – suttogta Ellie, ahogy
belekarolt Scarletbe.
  Scarlet Ellie-nek dőlt, szüksége volt most erre a közelségre.
  – Nagyon kedves. Mármint, ha nem lenne senkim… – Scarlet nem tudta
pontosan, mit is akar mondani. – Nekem ott van Thomas, Ellie. Kérlek, ezt ne
feledd.
  – Ó, az isten szerelmére, csak egy ártatlan kis flört! – nevetett fel Ellie.
  Scarlet szigorúan nézett rá, nem volt ínyére, hogy a barátnője ilyesmivel
ugratja.
  – Gyere, ismerkedj meg Wright ezredessel! – forgatta a szemét Ellie. –
Nagyon segítőkész, azt mondta, akkor jöhetünk forró fürdőt venni, amikor csak
akarunk!
  Ám még a közelgő fürdő sem tudta elterelni Scarlet gondolatait Jamesről.
 A víz tényleg isteni volt, és Scarlet nem akart belegondolni, mennyi idő fog
eltelni, amíg újra alkalma lesz forró fürdőt venni. Már hűlni kezdett a víz, máris
túl sok időt töltött a kádban.
  Gyorsan megtörölközött, felöltözött, majd igyekezett megigazítani a haját,
miközben arra az apró öltözőfülkére gondolt a legutóbbi szállásán, amiben alig
fért el. Thomas. Miért nem Thomasra gondol? Miért csinosítja magát valaki
másnak? Minduntalan a kint várakozó férfira tértek vissza a gondolatai, és habár
semmi illetlent nem csinált, kezdte magát hűtlen menyasszonynak érezni. Ahogy
a férfi ránézett, és ahogy rabul ejtette a tekintete… felkavaró és megindító volt,
teljesen kizökkentette az egyensúlyából. James túlságosan vonzó és karizmatikus
volt, nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni, és Scarlet utálta, ahogy
felgyorsult a szívverése a közelében.
  Körülnézett, és kíváncsi volt, mi lehet az idős ezredes története. A ház valaha
bizonyára gyönyörű volt, de mindent vastag porréteg fedett, ezért Scarlet arra
gondolt, a férfi talán megözvegyült. Kifelé menet megállt a hallban, és a sok kacat
között megakadt a szeme egy bekeretezett régi fényképen: közelebb hajolt, hogy
szemügyre vegye.
  – Milyen gyönyörű nő! – suttogta maga elé.
  – Valóban az volt!
  – Ó! – egyenesedett fel Scarlet, és zavarba jött, hogy leleplezték, miközben
mások fényképeit nézegeti. – Elnézést kérek, megakadt rajta a szemem, és muszáj
volt közelebbről is megnéznem.
  – Az én Ivym igazi szépség volt – simított végig bajuszán az ezredes. – Már
két éve itt hagyott bennünket.
  Könnyek csillantak a férfi szemében, mire Scarlet megérintette az ezredes
karját.
  – Tényleg nagyon szép volt. Annyira sajnálom!
  Nem csoda, hogy ez a szegény ember forró fürdőt kínál az ápolónőknek,
bizonyára borzasztóan magányos, és vágyik a társaságra.
  – Mondtam az előbb az udvarlójának, hogy szedjen egy kis gyümölcsöt
maguknak! A kertben még van egy kevés, bár már lehet, hogy nem olyan szépek,
és a madarak is megcsipkedték.
  – Ó, ő nem az én… nekem vőlegényem van – hebegte Scarlet. – Ön nagyon
kedves, köszönjük! És igazán nagylelkű, hogy vizet melegített nekünk. Nem is
tudja, mennyire vágytam már egy forró fürdőre!
  – Önök hamarosan biztos hazamennek, de amíg itt vannak, jöjjenek, és
látogassanak meg bátran, amikor csak tudnak. Öreg vagyok, igazán semmi
dolgom.
  – Ezen a képen egyenruhában van – mutatott Scarlet egy másik fényképre.
Szeretett volna maradni még, és tovább beszélgetni az ezredessel.
  – Az már nagyon régen volt – felelte az ezredes, és eltűnt
arcáról a mosoly. – Nagyon-nagyon régen.
  Scarlet elbizonytalanodott, nem tudta, mit is kellene mondania, ám az ezredes
átvette az irányítást, és udvariasan a bejárati ajtóhoz terelte.
  – Még egyszer köszönjük! – hálálkodott Scarlet, kezét az ajtófélfára tette és a
férfi felé fordult, hogy rámosolyogjon.
   – Remélem, ez még nem a végső búcsú. Talán hosszabb ideig maradhatnak
itt, biztonságban, távol a veszélytől.
  Scarlet is ezt kívánta. A sussexi tartózkodás nem volt kellemetlen, még a
kiképzéssel együtt sem. Ahhoz képest, ahová készülnek, egész otthonos volt.
  – Akkor, viszlát – köszönt el, és látta, hogy Ellie ott ül a fűben nem messze, és
éppen hátraszegett fejjel kacag valamin, amit James mondott neki.
  Scarlet vett egy mély levegőt, és elindult kifelé. Csak azért sem fog James
sötét hajában, az elegáns egyenruhájában vagy a szeme körüli mosolygós
ráncokban gyönyörködni. Hiszen Thomast szereti. Amit ez iránt a jóképű katona
iránt érez, az talán csak a vőlegénye hiányának következménye, semmi több.
Thomas megbízható, erős és határozott, és ez a férfi… lehet, hogy úgy tűnik,
James hasonlít azokra a férfiakra, akiket eddig megismert, de ez nem elég
ahhoz, hogy megbízzon benne.
  Scarlet megköszörülte a torkát, mire Ellie intett neki.
  – Hé, itt vagyunk!
  Scarlet mosolygott, átvágott a gyepen, de még egyszer visszafordult, hogy
vessen egy búcsúpillantást a forró víz őrzőjére.
  – Most már értem, miért jár ide olyan sok lány – mondta Scarlet Ellie-t
bámulva, hogy ne kelljen Jamesre pillantania. – Annyira kedves az ezredes,
tényleg szívesen lát bennünket.
  – Igazi úriember! – helyeselt Ellie. – Scarlet, vegyél gyümölcsöt! James,
kínálja már meg abból az almából!
  – Nem, köszönöm, nem kérek!
  – Hé, nem harapok ám! – mondta a férfi, és Scarlet kénytelen volt ránézni. –
Kóstolja meg!
  Odakínálta az almát, Scarlet pedig nem szeretett volna udvariatlan lenni.
  – Köszönöm – lépett közelebb, hogy elvegye a férfi kezéből. Óvatosan
beleharapott: annyira finom volt, ráadásul utoljára a vonaton evett gyümölcsöt,
amit otthonról hozott. Most még a barna foltok sem zavarták.
  – Jobb, ha visszakísérem önöket. A főápolónő elég félelmetesnek tűnik.
  Scarlet harapott még egyet, majd vigyázva visszaadta Jamesnek az almát, és
igyekezett nem érni a kezéhez. Még mindig minden idegszála feszült volt.
  – Minden rendben lesz. Köszönjük.
  – Ne butáskodj, Scarlet, nagyon örülnénk, ha velünk jönne! – szólt közbe
Ellie. – Nem mindennap fordul elő, hogy egy ilyen jóképű katona kíséri vissza a
nővéreket a körletükbe.
  James cinkosan mosolygott, Scarlet pedig hallva Ellie kacagását, igyekezett
elhessegetni a féltékeny gondolatokat. Ellienek ott van Spencer, nem? Csak nem
kell neki James is! Ökölbe szorította a kezét, és némán korholta magát. Egy
órával ezelőtt még azért volt dühös, mert Ellie ennek a férfinak a karjába lökte,
most meg már úgy tesz, mintha kizárólag az övé lenne!
  – Hol jár az esze?
  Scarlet kényszeredetten elmosolyodott, és elfogadta James felé kínált karját.
  – Csak… a vőlegényem. Rá gondoltam – mondta, és gyűlölte magát, amiért
hazudik.
  A férfi felnevetett.
   – Igazi mázlista! Ha az én menyasszonyom lenne, halomra ölném az összes
átkozott német katonát, csak hogy mielőbb hazajöhessek magához!
  Scarlet zavarba jött az őszinte szavaktól, és ki akarta húzni a karját.
  – Én, én… nos…
  – Scarlet! – mondta James kedvesen, és a kezét az övére tette. – Ha semmin
sem lehet viccelődni, akár azonnal meg is adhatnánk magunkat a náciknak. Ne
bosszankodjon, nem vagyok ám modortalan! Csak azt akartam mondani, hogy a
vőlegénye nagyon szerencsés.
  Scarlet nem mozdította a karját, kerülte Ellie fürkésző tekintetét, és azt
kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld, és elnyelné.
  – Scarlet, James mondta, hogy holnap este filmvetítés lesz. Bárki mehet. Az
ápolónők ráadásul a hadseregnek járó fejadagokat kapják, úgyhogy lesz sok
ennivaló is!
  – Filmvetítés?
  – Csodás lesz! Elhívom Spencert is!
  Scarlet bólintott.
– Persze! Remek ötlet!
  – Akkor lehetne ez egy dupla randevú is, nem? – kérdezte Ellie.
  Scarlet pont akkor kezdett méltatlankodva tiltakozni, amikor James
megpaskolta a karját. Ellie az „eljegyzés" melyik részét nem értette vajon? Vagy
róla szól ez az egész, mert két férfi közül akar választani?
  – Nagyon örülnék – felelte James. – Bár biztos vagyok benne, hogy el leszünk
különítve.
  – Hát persze – mormolta Scarlet.
  A gyomra liftezett, a gondolatai ide-oda cikáztak. Nemet kellett volna
mondania. Elő kellett volna állnia valamilyen kifogással. De háború volt. Annyira
kevés dolog volt, amit az ember örömmel várt, és annyi a szomorúság mindenütt.
Mi lehet a rossz abban, ha egy estére kikapcsolódik? Ezzel még nem követ el
illetlenséget.
  – Miért rendeznek filmvetítést? – kérdezte Scarlet, mert hirtelen igazán
érdekelni kezdte, mi vitte rá a sereget erre a kedves gesztusra, holott korábban
ilyesmire nem volt példa.
  – Nemsokára kivezényelnek bennünket – felelte James elkomorodva. – Egyik
reggel majd arra ébred, hogy bevetettek bennünket, és nyomunk veszett az
éjszaka közepén.
  – Az egyik nővér mesélte, hogy amikor Skóciában állomásozott, épp egy
táncos estre készültek, amikor a fiúkat hirtelen kivezényelték az éjszaka közepén.
Puff, csak úgy eltűntek – mondta Ellie. – Mintha ott sem lettek volna.
  Scarlet elhallgatott. Itt azért biztos nem így mennek a dolgok.
  – Szívesen elmennék holnap arra a filmvetítésre – mondta, miközben
közelebb hajolt Jameshez, és rámosolygott Ellie-re. Nincs több búslakodás és
bűntudat a pillanatnyi boldogság miatt. Örülnie kell annak, hogy él, és fiatalok
veszik körül. – Remélem, jó film lesz, mert itt az ideje, hogy végre minket is
szórakoztassanak egy kicsit!
  Lehet, hogy a hét végére már messze járnak, és megérdemelnek egy kis
örömöt, még ha csak egyetlen éjszakára is.
 Hatodik fejezet
Ellie

– Tetszik neked!
  A sátrukban ültek, Ellie előrehajolt, és átkarolta Scarletet. Nem kellett volna
annyit ugratnia, de mindez annyira egyértelmű volt, hogy mondania kellett
valamit.
  – Persze, hogy tetszik, hiszen James nagyon rokonszenves, fiatal férfi – felelte
Scarlet ingerülten.
  – Nem, neked tényleg tetszik – nevetett Ellie, és hanyatt dőlt az ágyán.
  Igyekeztek olyan kényelmesen megágyazni, ahogy csak lehetett, bár ez nem
volt egyszerű, hiszen alig volt valamijük. Ellie nem panaszkodott, mivel tudta, a
bátyjainak sokkal rosszabb, és mindennap attól rettegett, arról kap hírt, hogy
valamelyikük odaveszett.
  – Ellie, hagyd már abba! – csattant fel Scarlet. – Tényleg nem értem, miért
csinálsz ebből ekkora ügyet!
  – Mert kezdetnek pont ideális választás – felelte Ellie. – Elbűvölő és
barátságos, és szerintem te is tetszel neki.
  – Lefogadom, hogy minden harminc alatti ápolónő tetszik neki!
  – Nyugodj már meg, szívem, csak ugratlak! – Scarlet felsóhajtott mellette,
Ellie pedig megfogta a kezét. – Az a helyzet, hogy akkor sem kell bűntudatot
érezned, ha esetleg tetszik neked.
  – Pedig érzek – suttogta Scarlet, és folyni kezdtek a könnyei. – Vőlegényem
van. Elígérkeztem Thomasnak. Én nem vagyok az a könnyelmű lány, aki egyik
férfitól a másikhoz rohan, és most annyira bűntudatom van, mert tetszik James.
  Látva, hogy a barátnője mennyire zaklatott, Ellie-nek is könnyek gyűltek a
szemébe. Nem akarta ennyire felkavarni az érzéseit!
  – Sajnálom, tényleg csak ugrattalak! – ölelte meg szorosan. – Nem érdemes
sírni miattam.
  Ellie nem akarta kimondani, amit valójában gondolt: nem valószínű, hogy
Scarlet megtalálja Thomast, vagy hogy életben van egyáltalán, hiszen nagyon
régóta nem hallott felőle. Szeretett volna hinni benne, Scarlet miatt, és nem
akarta megfosztani a reménytől. Scarlet és James között elkezdett kialakulni
valami, ezt még a vak is láthatta, és ha Thomast illetően beigazolódnak a
legrosszabb sejtéseik, lehet, hogy pont egy másik férfi iránt érzett vonzalom
emléke fogja bebizonyítani Scarletnek, hogy újra rátalálhat a szerelem.
  – Azok az ábrándos szemek! – folytatta Ellie, és bosszantás helyett inkább
felvidítani próbálta Scarletet. – Úgy értem, melyik lány tudna ellenállni ennek a
vonzerőnek? Csak azt érzed, amit bármelyikünk, szóval nem kell, hogy emiatt
bánkódj!
  Scarlet méltatlankodva grimaszolt, majd egymásra néztek, és
mindkettőjükből kirobbant a nevetés.
  – Nagyon helyes! – vallotta be Scarlet. – Annyira helyes!
   – Ha nem hajtottam volna már rá Spencerre…
  – Na, nem! Nem vetheted be a vonzerődet Jamesnél! – hurrogta le Scarlet. –
Őt hagyd!
  – Jól van na, nem csinálok semmit a te Jameseddel! Nekem ott van Spencer –
nevetett.
  – Nem az én Jamesem – zsörtölődött Scarlet.
  Ellie felhúzta a szemöldökét.
  – Édesem, a szívednek nem parancsolhatsz. Az pont az a testrészed, ami nem
hallgat a tanácsokra.
  Ellie anyukája mindig azt mondta, a nőket a szívük sodorja bajba, és amíg
odavan a háborúban, nagyon figyeljen oda, ne legyen semmi bonyodalom.
  – És veled mi van? Nagyon hallgatsz Spencerről.
  Ellie hanyatt feküdt.
  – Alig találkozunk – ismerte el. – Ma reggel, amikor a dolgára indult,
beszélgettünk kicsit a hallban, aztán egész nap dolgozott, mert néhány súlyos
égési sérülést kellett ellátnia. Azt mondta, valószínűleg sok ilyet fogunk látni a
fronton. – Felnevetett. – Ha folyton úgy túr bele a hajába, ahogy szokott, még a
végén nem marad egy szál sem!
  – Szerintem csak akkor csinálja, amikor találkoztok – ugratta Scarlet
vigyorogva.
  – Jaj, nagyon vicces! – grimaszolt Ellie.
  – Most komolyan, Ellie, fogalmam sincs, hogy fogom kibírni azt a sok vért –
komorodott el Scarlet.
  Ellie már a gondolatára is rosszul volt.
  – Néha arra gondolok, mennyivel könnyebb lett volna otthon
maradni, és valami olyasmit vállalni, ami kevésbé véres. Lehet, hogy önzés, de
szerintem a gyári munka sokkal kevesebb aggodalommal járna.
  Bár akkor sosem találkozott volna Spencerrel.
  – Egyáltalán nem önzés. A háború előtt eszembe sem jutott volna ilyesmit
csinálni. Soha.
  – Hallottad, hogy néhány lányt már áthelyeztek? – kérdezte Ellie. – Már
készülnek az útra.
  – Igen, tudom. Miért csinálják ezt velünk? Olyan sok a bizonytalanság, és ha
összehívnának minket, és elmagyaráznák, mi történik, minden sokkal
elviselhetőbb lenne.
  – Megírtad már a levelet?
  Ellie Scarletre nézett, aki egy kis összehajtogatott papírdarabot húzott elő a
zsebéből.
  – Igen. Érdekel? – kérdezte Scarlet.
  Ellie elővette a sajátját. Ma reggel írta, amikor egy kis időre egyedül maradt.
Jó lett volna több időt szánni erre, de már így is rengeteget gondolkodott azon,
mit írjon, és ha valami történne vele, a családja legalább tudni fogja, mennyire
szerette őket.
  – Szeretnéd előbb te felolvasni? – kérdezte Ellie halkan. Ha égett a lámpájuk,
vagy éjszakánként sokáig beszélgettek, szidást kaptak, és most arra vágyott a
legkevésbé, hogy a főápolónő bejöjjön, és letorkollja őket.
   – Ha most nem olvassuk fel egymásnak, szerintem mindkettőnket megöl
majd a kíváncsiság, mi van a másik levelében.
  Ellie Scarletre bámult. Annyira szerencsésnek érezte magát, hogy talált
valakit, akivel megoszthatja ezt a kalandot. Egy dologban mindenképpen biztos
volt: ha bármi baj éri, Scarlet minden követ megmozgat majd, hogy eljuttassa
levelét a családjához.

„Kedves Anya és Apa!

Ha ezt a levelet olvassátok, az azt jelenti, hogy valami szörnyűség történt
velem. Tudom, sosem akartátok, hogy eljöjjek otthonról, de remélem, büszkék
vagytok mindarra, amit tettem, és amit elértem. Szeretném, ha tudnátok,
mindennap gondoltam rátok – az hajtott előre, hogy tudtam, egy nap újra
láthatlak benneteket. Ha Thomas épségben hazatér, kérlek, mondjátok meg
neki, mennyire szerettem, és sosem adtam fel a reményt, hogy egyszer
megtalálom, és tényleg hittem abban, hogy megmenthetem, és hazavihetem.
Remélem, mire ezt olvassátok, a háborúnak vége, és békés jövőnek néztek elébe.
Szeretettel üdvözlöm Rosalie-t, legyen mindig boldog, legyen része szeretetben
és gyermekáldásban. Meséljen majd nekik a nagynénjükről, aki imádta volna
őket.
Szeretettel, lányotok:
Scarlet."

  Ellie halványan elmosolyodott, pedig majd' kicsorduló könnyei elnehezítették

a szempilláit. Rémes volt belegondolni, hogy esetleg nem térnek haza épségben,
pedig jól tudta, ez is egy lehetőség, hiszen néhány ápolónő már egészen közel volt
a frontvonalhoz, és igazság szerint ők sem tudták, hova vezénylik őket.
  – Ez gyönyörű – szólt Ellie, és tudta, borzasztóan nehezére eshetett
Scarletnek hangosan felolvasni.
  – Remélem, a háború egyszer véget ér, és miután hazaértünk, elégethetjük
egymás levelét, mert soha senki nem fogja elolvasni – mondta Scarlet.
  – Én is. Anyám szíve megszakadna, ha nem mennék haza hozzá.
  Scarlet riadtnak tűnt, a pislákoló lámpafény fura árnyékokat rajzolt az arcára.
  – Megígértem neki, hogy hazamegyek – suttogta Ellie. – A szemébe néztem,
és azt mondtam neki, haza fogok jönni. Annyira bátor dolog volt, hogy elengedett,
és nem akarom, hogy ez legyen az utolsó emléke rólam.
  – Minek is jelentkeztünk? – suttogta Scarlet. – Ez az egész annyira valóságos,
és most másra sem vágyom, mint hogy hazamenjek.
  – Ez volt a helyes döntés – válaszolta Ellie, és próbálta összeszedni magát.
Egész eddig tartotta magát, nem most fog összetörni.
  – Olvasd fel a tiédet! – kérte Scarlet. – De gyorsan, mielőtt a főápolónő ideér
a körútján, és megszid minket, amiért ég a lámpa és beszélgetünk, ahelyett, hogy
aludnánk.
  Scarletnek igaza volt, bár Ellie tudta, hogy ha kidugná a fejét az apró sátorból,
és körülnézne, pislákoló fényeket látna, hiszen a többi nővér is a lámpa fényénél
beszélget. A főápolónő az utóbbi időben egyre barátságtalanabbul viselkedett,
Scarlet pedig
 egyáltalán nem vágyott rá, hogy összeszidják. Megint.
  Ellie kisimította az apróra összehajtogatott levelét. Óvatosan a világosság felé
tartotta, hogy a lehető legkevesebb fénynél is lássa, amit írt. Annyira sokáig
fogalmazta fejben, mintha valami beszéd lenne, hogy már kívülről kellene fújnia.
Nehéz volt megírni a levelet, mivel nem tudta, hogyan nyugtathatná meg az
anyját, és milyen vigaszt nyújthatna a családjának arra az esetre, ha nem tér haza.
Lehetetlen feladatnak tűnt, de végül örült, hogy megfogalmazta.

„Kedves Anyu és Apu!

Nem tudom, mit írhatnék. Szeretlek titeket. Azt hiszem, kezdhetem is ezzel.
Szeretlek, szeretem Dannyt, Connort és Samet, és szeretem a veletek otthon
töltött idő összes emlékét. Minden éjjel, mielőtt elalszom, rátok gondolok, és azt
szeretném, ha megint otthon lehetnénk együtt, és mondjuk báránysültet ennénk,
amire már régóta nem volt alkalom. Bárcsak véget érne ez az átkozott háború,
és az összes katona hazatérhetne. Bárcsak én is otthon lehetnék, de ha ezt a
levelet Scarlet adja át nektek, akkor kínáljátok meg teával, és meséltessétek el
vele a közös élményeinket. Ne sírjatok miattam, legfeljebb csak a boldogságtól,
mert mindig, amikor rátok gondoltam, mosolyogtam.
Mindennél jobban szeretlek titeket:
Ellie."

  Amikor befejezte, egy darabig még bámulta a papírt, és szeretett volna tovább
mosolyogni, de sírás fojtogatta a torkát. A családja mindennél fontosabb volt
számára, és nem számít mennyit mosolygott és bolondozott, egyfolytában rájuk
gondolt.
  – Ha oda kell nekik adnom a levelet, megígérem, hogy maradok egy teára.
Tudod, jó lesz a legjobb barátnőmről, Ellieről beszélgetni velük.
  Scarlet lágy hangja megnyugtatta, és igazi mosoly ült az arcára.
  – Tényleg én vagyok a legjobb barátnőd? – lepődött meg Ellie.
  – Hát persze. Még jó sokáig fogunk a közös sátrunkban egy fedél alatt aludni,
fogadok, a végére már olyanok leszünk, mint a testvérek.
  – Gondolod? – kérdezte Ellie.
  – Tudom! Most pedig add ide azt a levelet, hadd dugjam el, hogy ne is kelljen
többet gondolnod rá!
  Ellie picire hajtogatta, majd odaadta Scarletnek, és ő is elvette az övét. Mivel
nem akarta elveszíteni, és biztos akart lenni benne, hogy nem esik baja, bárhová
is mennek, vagy bármit is csinálnak, betette a melltartójába. Majd később, ha lesz
rá ideje, belevarrja az egyenruhájába.
  – Lehet, hogy nekem is oda kellene tennem – mondta Scarlet, és ő is
biztonságba helyezte Ellie levelét.
  – Visszatérve Thomasra – hozakodott elő vele Ellie –, nem mondtál el róla
mindent. Hogy néz ki? Milyen érzés volt, amikor megismerkedtetek? Rögtön
tudtad, hogy ő az igazi?
  Scarlet hanyatt feküdt és betakarózott.
  – Hagyhatnánk most Thomast? Csak ma éjjel.
  – Akkor James?
   Scarlet felmordult, egy zoknit hajított Ellie felé, aki a párnája mögé bújt.
  – Hát jó, akkor beszéljünk Spencerről – adta meg magát Ellie. – Nem tudom
kiismerni ezt az embert, az őrületbe kerget!
  – Mi nem világos? Ha azon aggódsz, hogy tetszel-e neki, akkor szerintem
bolond vagy. Láthatóan érdekled.
  – Honnan tudod ilyen biztosan?
  – Téged választott ki, és arra kért, légy az ápolónője. Szerintem ez mindent
elmond, amit tudnod kell – Scarlet kuncogott. – Mellesleg majd meglátod, a többi
ápolónővel sokkal kevésbé barátságos, sőt, inkább rideg!
  Ellie sóhajtott.
  – De én… na mindegy. – Lehunyta a szemét, mivel nehezen találta a szavakat.
– Nem értem, miért tetszenék neki. Úgy értem, miért pont én, a sok nő közül.
  – Jaj, édesem – szorította meg Scarlet Ellie kezét. – Azért, mert te te vagy.
Gyönyörű vagy, aranyos és kedves, és mindig ott az arcodon az a csodálatos
mosolyod. Miért is ne pont téged választana egy férfi?
  Ellie-nek továbbra is csukva volt a szeme, de megszorította Scarlet kezét.
  – Köszönöm.
  – Mit?
  – Hogy olyan vagy, mintha a sosem volt nővérem lennél.
  Ellie csak feküdt, Scarlet pedig leoltotta a lámpát. Komolyan gondolta.
Scarletben minden megvolt, ami szerinte egy lánytestvérhez kell. Lehet, hogy ő
volt a vicces, mosolygós lány, aki mindig mókázik, de Scarlet mindig ott volt neki,
és tudta, hogy mindegy, mi jön ezután, rá mindig számíthat.

El sem hiszem, hogy filmet fogunk nézni!

  Ellie nagyon izgatott volt, hogy végre kikapcsolódhat, és elfeledkezhet a
körülötte lévő borzalmakról. Ha megint égési sérülésekről kellett volna
beszélgetnie Spencerrel, a rosszullét kerülgette volna, nem is beszélve a kötelező
futásról a káprázatos egyenruhájukban, amivel a bevetésre trenírozták őket,
akárhova is kerülnek majd.

  – Bárcsak lenne egy szép ruhám!

  – Nekem is – sóhajtott Scarlet. – Jó lenne egy normális este, csinos ruhában.
Ami pont a mai estére készült.
  A kinti mozgolódást hallva Ellie igyekezni próbált, mert félt, ha nem sietnek,
nem lesz jó helyük, és Spencerrel is találkozni szeretett volna. Spencer olyan
hallgatag volt néha, hogy elbizonytalanította Ellie-t, ám úgy tűnt, a férfi kedveli,
úgyhogy még nem mondott le róla.
  – Szerinted, meg kellene csókolnom? – kérdezte Ellie.
  – Tessék?
  – Nekem. Őt. Megcsókolni. Szerintem nagyon jóképű, és tudni akarom,
hányadán állunk.
  Scarlet annyira nevetett, hogy Ellie nem tudta, bokán rúgja barátnőjét, vagy
csatlakozzon hozzá.
   – Mi olyan vicces?
  – Hát te! Annyira türelmetlen vagy, hogy szegény azt sem tudja, mihez
kezdjen veled.
  – Jól van. Akkor nem csókolom meg.
  Ellie kimászott a sátorból, és kinyújtózkodott, ahogy ilyenkor mindig szokott.
  – Csókold csak meg! – karolta át a vállát Scarlet. – Legalább lesz egy jó napja!
Gyerünk!
  Ellie Scarletre nevetett, miközben a többi ápolónőt követve a vetítés helyszíne
felé indultak. Biztos volt benne, hogy Scarlet Jamest keresi a szemével. Ő így
tenne a helyében, de nem hozta szóba a férfit. Ellie most már tudta, Scarlet
mennyire elkeseredett e miatt az egész miatt, de az az igazság, hogy tényleg volt
köztük valami, amit Scarlet nem volt hajlandó beismerni. Ellie szerette volna
bátorítani, nyugodtan flörtöljön, szórakozzon kicsit, hogy mosolyogva teljenek a
napok. Inkább boldognak szerette volna látni a barátnőjét, mint bánatosnak egy
eltűnt férfi miatt, aki valószínűleg sosem kerül elő; persze megértette, mennyire
össze lehet zavarodva, és milyen nehéz lehet ez a bizonytalanság.
  – Ellie!
  Ellie körbenézett, hogy ki szólítja.
  – Ellie! Itt vagyok!
  Ellie most már látta Spencert, aki a nagy ház mellől integetett neki.
Visszaintett, mire a férfi hívó mozdulatot tett, és a ház felé kezdett mutogatni.
  – Azt hiszem, engem hív. Nem baj, ha kicsit magadra hagylak?
  – Nem, persze. Csak később ne kezdj el mentegetőzni, miért nem csókoltad
meg.
  Ellie nem tudta elrejteni széles mosolyát, ahogy elindult a doktor felé, annak
ellenére, hogy a férfi tekintete igencsak komor volt.
  – Várja a filmet? – kérdezte Ellie. – Én nagyon.
  Ránézett a férfira. Máskor ez elég volt ahhoz, hogy Spencer felengedjen, és ő
is elmosolyodjon, de ma nem.
  – Nem, Ellie, nem. Attól tartok, a vetítés elmarad, hacsak nem utána teszik
meg a bejelentést.
  Ellie nem volt biztos benne, mire céloz a férfi.
  – Tudnunk kellene valamiről? Miféle bejelentésről van szó?
  A férfi megfogta a karját, és elindultak a ház felé.
  – Jöjjön velem!
  A folyosóról nyíló egyik üres szobába kísérte, és Ellie nem ellenkezett. Alig
ismerte a fiatal orvost, csak annyit tudott róla, hogy kedves, gondoskodó és halk
szavú, de bízott benne. Ha nem így lett volna, nem hagyta volna ott a többieket,
hogy egyedül maradjon vele.
  – Mi történt? – suttogta.
  – Ellie, elmegyünk. Attól tartok, vár ránk a sűrűje. Csak még nem tudom a
részleteket.
  Ellie visszatartotta a lélegzetét. Honnan tudja Spencer? Persze egyértelmű,
hogy a nővéreket tájékoztatják utoljára, hova kell menniük.
  – Mondja el, amit tud! – kérte halkan.
   A férfi a zsebébe nyúlt, és kihúzott egy kötegnyi piros-fehér-kék bankjegyet.
Ellie a pénzre, majd ismét a férfi szemébe nézett.
  – Ez francia? – kérdezte, de valójában már tudta a választ. Hát persze. Hova
máshova mehetnének? Ott volt rájuk szükség. – Mikor indulunk?
  Spencer komoly arccal bólintott. Ellie örült volna, ha az orvos elmosolyodik,
vagy ha olyan csillogó szemmel néz rá, mint a közös munka során szokott.
  – Igen, francia – felelte. – Szerintem negyvennyolc órán belül indulunk.
Talán hamarabb. Aztán rögtön ott is leszünk a legnagyobb zűrzavar kellős
közepén.
  Ellie végigsimított a ruháján, és érezte a szövet durvaságát, ami annyira
különbözött az otthoni ruháinak érintésétől. Örült, hogy mindezt Spencertől
tudta meg; ha nem ezt a szempárt látná most, bizonyára sokkal jobban
megrémült volna a hírtől.
  – Ellie, nem akarom, hogy odamenjen. Túl veszélyes.
  – Tessék? – Ezt meg miért mondta vajon? – Miért? Ugyanolyan vagyok, mint
a többiek. Gondolja, hogy nem birkóznék meg a helyzettel? – kérdezte mérgesen.
  – Nem erről van szó, Ellie. Ez nagyon távol áll az igazságtól.
  A férfi zavartnak tűnt, és elkapta a tekintetét. Ellie közelebb húzódott hozzá,
és megérintette a kezét.
  – Miről van szó? – kérdezte, és szerette volna tudni, mit érez a férfi. – Mit
próbál elmondani?
  – Maga nagyon fontos nekem, Ellie. És ha most nem itt lennénk, és más lenne
a helyzet…
  – Akkor valószínűleg nem is találkoztunk volna – felelte Ellie szomorkásan.
  – Ha megtalálnám a módját, hogy itt maradhasson, ha kitalálnék valami
feladatot, amit itt is elvégezhetne, akkor…
  – Nem – rázta meg a fejét Ellie. – Mindenképpen megyek, Spencer, akármit
is gondol. Nem engedem, hogy más munkát ajánljon nekem, amivel kibújhatnék
a kötelességem alól. És nem fogok elbújni, hogy a barátaim nélkülem menjenek.
Felkészültem.
  Spencer megfogta a nővér kezét, és megszorította.
  – Ellie, kérem! Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy valami történhet
magával. Még csak rövid ideje ismerjük egymást, de egy nap majd, ha nem
ilyenek lesznek a körülmények, szeretném elhívni egy igazi randevúra.
  – Mert érez valamit irántam? – Ellie alig bírt megszólalni, úgy préselte ki
magából a szavakat. – Szóval azt szeretné, ha… – Életében először nem igazán
tudta, mit mondjon.
  Spencer elmosolyodott, közelebb lépett hozzá, még mindig fogta a kezét, és
finoman megcsókolta. A férfi ajka lágy volt, a lehelete forró, és ahogy újra
megcsókolta, Ellie érezte, hogy megrogy a térde. A férfi átfogta a derekát, és
amint Ellie visszacsókolt, az orvos még szorosabban ölelte.
  – Igen – suttogta, és a szemébe nézett. – Hát nem egyértelmű? Soha nem
találkoztam magához hasonló lánnyal.
  Ellie meg sem tudott szólalni. Csak nézte szótlanul. Ő sem találkozott még
hasonló férfival, de képtelen volt ezt elmondani neki.
   – Komolyan gondolom, Ellie – simított végig a haján, mire Ellie
elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy azt mondta Scarletnek, még kihullik a
férfi haja.
  A mosolygással az idegessége is eltűnt.
  – Nem hiszek magának, egy percig sem.
  Lépteket hallottak, mire Ellie megriadt, de Spencer nem engedte el rögtön.
  – Fel fogok szállni arra a hajóra – szögezte le Ellie, és arra gondolt, csak azért,
mert a férfi megcsókolta, még nem parancsolhat neki. – Nem tud lebeszélni,
Spencer.
  – Pont ettől tartottam – felelte. – Talán pont ezért tetszik nekem ennyire.
  – Hah! Az apám nagyon csodálkozna, ha ezt most hallaná!
  – Nővér! Részt vesz a filmvetítésen vagy nem?
  Ellie felsóhajtott, és elszakította tekintetét Spencertől. Vajon hogy talált rájuk
a főápolónő?
  – Igen, asszonyom! Spencer, mármint Black doktor az egyik beteg műtét
utáni ellátásával kapcsolatban adott néhány tanácsot. Máris jövök.
  Izgatottság futott át rajta, ahogy kifelé ment, és még utoljára hátranézett a
férfira. Megcsókolta. Spencer tényleg megcsókolta. És egy rendes randevút
emlegetett, amire egyszer majd sort kerítenek. Annyira helyes és kedves volt, és
Ellie szerette volna megmutatni, milyen jó ápolónő, hogy bebizonyítsa, jó döntést
hozott, amikor vele akart dolgozni.
  Ahogy lefelé haladt a lépcsőn, és a kinti vetítővászon felé vette az irányt, még
az sem rontotta el a jó kedvét, hogy hamarosan a franciaországi frontvonal felé
fognak hajózni. Amikor odaért, Scarletet kezdte keresni az egyenruhák
rengetegében, és meglátott egy magányos katonát, aki a nővérek sora mellett
térdelt. A katonákat külön ültették, az ápolónőktől jobbra.
  Ellie elmosolyodott, mert ahogy közelebb ért, felismerte a férfit a sötét
hajáról. Biztos volt benne, hogy Scarlet ott lesz mellette. Lehet, hogy
menthetetlenül romantikus, de remélte, Scarlet nem bosszankodik, és képes
átadni magát a gondtalan flörtnek ezzel az elbűvölő férfival. Ellie nem szerette, ha
a barátnője zaklatott volt, azt is tudta, hogy mély érzésű, de egy kis szerencsével
úgy tér vissza a sátorba, hogy volt egy kellemes estéje.
  – Katona, vissza a helyére! – kiáltott oda egy idősebb tiszt.
  Ellie alig bírta elfojtani nevetését, miközben a sornál várta, hogy a férfi
elmenjen, és a helyére ülhessen. Még hogy a főápolónő szigorú!
  – Igen, uram! – felelte a katona, de ahogy felegyenesedett, még gyorsan
Scarletre kacsintott.
  Ellie megvárta, majd leült a Scarlet melletti üres székre.
  – A jóképű katona újra bevetésen, mi? – kezdte az ugratást.
  Scarlet rácsapott a kezére, de amikor Ellie megragadta, nem húzta el.
  – Mi volt Spencerrel? – kérdezte, ám közben a film elkezdődött, és a vászon
életre kelt.
  – Majd később elmesélem.
  Ellie alig bírta megállni, hogy ne mondjon semmit, de szerette volna, ha
Scarlet élvezi a filmet. Úgyis rengeteget fognak még aggódni azon, hova kerülnek,
és milyen lesz ott, és nem akarta tönkretenni ezt az estét. Végül is szerencsések,
hogy megnézhetik a filmet, hiszen akármelyik pillanatban jöhet a váratlan
bejelentés.
 Hetedik fejezet
Scarlet

Ahogy a film véget ért, Scarlet egy kezet érzett a vállán, és mielőtt bármi
történhetett volna, a férfi ott termett a széksoruknál, és egymás szemébe néztek.
Odahajolt hozzá, és azt mondta:
  – Találkozzunk a táboron kívül, a fáknál.
  Ő riadtan bólintott, de mielőtt egy szót is szólhatott volna, a férfi eltűnt a
vetítővászon előtt felállított sorok között. Remegés futott át a testén, ahogy
belegondolt a lopott pillanat intimitásába. Ma este nagyon igyekezett, hogy ne
nézzen, vagy gondoljon Jamesre, de volt a férfiban valami, ami fogva tartotta. És
ha ez az utolsó este, hogy láthatja? Nagyon nehéz volt parancsolni az érzéseinek.
  – Mesélj, mi volt Spencerrel! – mondta Ellie-nek, miközben remélte, hogy
nem hallotta az iménti párbeszédet, és szerette volna elterelni a figyelmet saját
magáról.
  – Majd a sátorban! – felelte Ellie.
  – Hölgyeim, kérem, jelentkezzenek a felettesüknél, mielőtt nyugovóra térnek!
Felvilágosítást kapnak az új posztjukról! – szólt egy tiszt, mielőtt mindenki
szétszéledt volna.
  Scarlet Ellie-re bámult.
  – A posztunkról?
  Ellie közelebb húzta, és belesuttogott a fülébe.
  – Elkezdődött. Spencer azt mondta, Franciaországba küldenek minket.
  Scarlet a hírre ledermed, csak bámult a barátnőjére, és próbálta
megemészteni a szavait. Elmennek? Franciaországba? Még mindig jól érezte
magát az estétől, végre valami kellemes dolog történt velük, de ez az érzés kezdett
sebesen elhalványulni.
  – Mondott még valamit?
  Ellie megrázta a fejét, majd egymásba karolva elindultak a sátruk felé.
  – Nem. Csak megmutatta a francia pénzt, amit kapott, és azt mondta,
hamarosan indulunk. Aztán megcsókolt.
  Ellie hatalmas szeme és széles mosolya nevetésre késztette
Scarletet.
  – Számítottam rá, hogy ebben a borzalmas pillanatban is meg tudsz
nevettetni!
  – Tudom, és csodálatos volt! Egész éjjel csókolnám! – Ellie aprót sikkantott.
– Annyira csodálatos, Scarlet! De tényleg, ő… – Felsóhajtott. – Annyira helyes.
Nem tudom, mit mondjak még.
  Scarlet kicsit irigyelte barátnője boldogságát. Ő maga nagyon ideges volt a
találkája miatt Jamesszel, eddig azon morfondírozott, szabad-e találkoznia vele
egyáltalán, de most, hogy tudja, hamarosan elmennek… Vajon látja még valaha?
James egysége követi őket vajon? Mi lesz, ha a férfi meghal, vagy eltűnik egy
ütközetben? Ebbe a gondolatba beleborzongott.
   Ellie és Scarlet követték a többi, egymással társalgó ápolónőt a főápolónő
sátra felé. A főápolónő, kezében tollal és papírral, kint várakozott. Felolvasta a
neveket, ellenőrizte, ki van jelen, és egy örökkévalóságnak tűnő idő után, amikor
már mindenki türelmetlenül toporgott, belekezdett. Scarlet ökölbe szorította a
kezét, visszatartotta a lélegzetét, és úgy várta, mi lesz a sorsuk.
  – Hölgyek, holnapután pontban nyolc órakor elhagyjuk a tábort, és hajóra
szállunk – közölte. – Kérem, vegyék fel a pénzüket, a tengeribetegség elleni
gyógyszert és a papírzacskókat az utazáshoz.
  Scarlet bámulta a bemutatott vastag papírzacskót, és reménykedett benne,
hogy elég erős a gyomra, vagy hatnak a tabletták, hogy erre ne legyen szüksége.
  – Ellenőrizzék a poggyászukat, nézzék meg, hogy minden szükséges
felszerelés megvan-e. A teherautók egyenesen a kikötőbe visznek bennünket, ahol
azonnal hajóra szállunk.
  Scarlet lopva Ellie-re pillantott, és azon tűnődött, vajon az ő gyomrát is ez az
üres, émelyítő érzés kínozza?
  – Sürgősségi ellátmányt is kapnak majd, vitaminos csokoládét, teacsomagot,
zabkekszet, négy szál cigarettát, egy kis méretű francia szótárt és négy adag
vécépapírt.
  – Te jó ég! – mormolta Ellie. – Az nem fog sokáig tartani! Négy adag az egész
útra?
  Scarlet nem is akart mindebbe belegondolni. Nem is tudta, mi a rosszabb: a
kis adagnyi élelmiszer, vagy a minimális higiéniai felszerelés, és hogy valószínűleg
nem lesz lehetőségük mosakodni. Megint émelyegni kezdett. Az otthona, a
megszokott élete annyira távoli emléknek tűnt most, mintha sosem létezett volna.
  – A felszerelést holnap pakoljuk össze, hogy a tábori kórház az érkezés után
negyvennyolc órán belül készen álljon. A kiképzésnek ezennel vége; minden
helyzetben példásan és fegyelmezetten kell viselkedniük továbbra is. Éppen ezért
a hajón szigorúan el lesznek különítve a katonáktól, és az ápolónőknek tilos
levetkőzni, vagy mosakodni, amíg a hajón tartózkodnak.
  Scarlet elfojtott egy sóhajt. Tényleg nem mosakodhatnak? Nevetséges,
mennyire aggódnak amiatt, hogy férfiak és nők is lesznek a hajón. Abban azért
biztos volt, hogy a fedélzeten hideg lesz éjjel, ezért örült, hogy nem kell
átöltözniük.
  – Elmehetnek. Szerencsés utat, és készüljenek fel az önök előtt álló fárasztó
utazásra.
  Scarletnek földbe gyökerezett a lába, a többi nő körülötte pedig beszélgetni és
zajongani kezdett, néhányan sírtak. Scarlet megremegett, alig kapott levegőt, és
csak akkor kezdett megnyugodni, amikor Ellie a vállára tette a kezét.
  – Scarlet, jól vagy?
  – Minden rendben lesz! – bólintott. Össze kell szednie magát, nincs más
választása. Sokkolták a hírek, ennyi az egész.
  – Ez azt jelenti, hogy elkezdheted keresni Thomast, nem igaz? Ez jó!
  Scarlet az ajkát kezdte rágni idegességében. Ellie azt gondolta, hogy a
Thomasszal kapcsolatos gondolatai kavarták fel ennyire a barátnőjét:
előfordulhat, hogy a férfi nyomára bukkan, vagy sikerül kiderítenie, mi történt
vele. Ám valójában nem erről volt szó. Scarlet egyrészt rettegett, mi vár rájuk
odaát, másrészt rémisztette a gondolat, hogy el kell válnia Jamestől, a férfitól,
akit ugyan alig ismert, mégis életre kelt mellette. Nyomást érzett a mellkasában:
az érzelmei és a bűntudat mázsás súllyal nehezedtek rá, de leginkább az
ismeretlentől való félelem nyomasztotta, és szomorú volt, hogy nem volt alkalma
jobban megismerni Jamest. Gondolnia sem szabadott volna ilyesmikre; talán ez
volt a büntetés azért, mert megfeledkezett a házassági ígéretéről.
  – Gyere! – karolta át a vállát Ellie, és elindultak.
  Scarlet leszegett fejjel igyekezett tartani a lépést, mert nem akart beszédbe
elegyedni a többi, izgatottan csevegő nővérrel.
  – Megígértem Jamesnek, hogy találkozom vele – vallotta be Ellie-nek.
  – Hol?
  – A táboron kívül, a fáknál.
  Remélte, hogy a férfi ott lesz. Olyan gyorsan váltak el az imént, hogy nem volt
ideje válaszolni, és Scarlet attól félt, James azt hiszi, nem is megy el.
  – Szeretnéd, ha elkísérnélek?
  Scarlet megrázta a fejét.
  – Nem, minden rendben lesz.
  Ellie rámosolygott, Scarlet pedig megpróbálta viszonozni.
  – Érezd jól magad, és ne csinálj olyasmit, amit én se tennék.
  Scarlet szeretett volna valami okosat válaszolni, de nem volt elég gyors, mert
Ellie már el is tűnt a körülöttük tébláboló nővérek tömegében. Úgyhogy ment
tovább a tábor felé, leszegett fejjel. Jöttek-mentek az emberek, ő pedig ideges volt
így egymagában, főleg, amikor átkelt a sátraikat a területhatárt jelölő fáktól
elválasztó füves területen.
  – Itt vagyok!
  Nem volt benne biztos, hogy James hangját hallja, de látott egy alakot maga
előtt, és más biztosan nem szólongatta volna. Mindenesetre ökölbe szorította a
kezét, eltökélten, hogy sikítani fog, ha bárki bármivel is próbálkozna.
  – Nem voltam biztos benne, hogy eljön – indult felé James, és Scarlet most
már felismerte a hangját, és az arcát is látta. A hold halványan megvilágította a
környéket, úgyhogy a korábbi félelme kezdett elpárologni. Biztonságban érezte
magát a férfival, holott még alig ismerte. Volt valami ismerős a férfiban, ami
megdobogtatta a szívét, amitől biztonságban érezte magát vele.
  – Hallotta már a híreket? – kérdezte Scarlet.
  A férfi intett, hogy sétáljanak, ő pedig követte. Így könnyebb volt, mert nem
kellett folyton ránéznie, vagy arra koncentrálnia, hogy kerülje a tekintetét. Nem
kellett azzal az érzéssel foglalkoznia, ami rátört, valahányszor a férfi
rámosolygott, vagy pajkosan rákacsintott. James ma este komolyabb volt, mint
szokott.
  – Nemsokára a háború kellős közepén találjuk magunkat – mondta halkan.
  – Maga is jön? Úgy értem, a maga egységével fogunk utazni?
  – Attól tartok – felelte, és a nőre pillantott. Scarlet érezte a férfi tekintetét, de
nem mert visszanézni, inkább a saját lépteit figyelte.
  – James, nagyon szeretném megtalálni a vőlegényemet. Úgy értem, semmire
sem vágyom jobban, mint hogy kiderüljön, életben van, hogy valaki segített neki,
vagy… – Nem igazán tudta, mit mondjon. – Minél többet tapasztalok, minél több
sérülést látok, annál kevésbé értem, hogy lehettem egész idő alatt ennyire naiv.
Aztán találkoztam magával…
  Látta, hogy James kinyújtja felé a karját. Scarlet belekarolt, szüksége volt a
férfi közelségére nem akarta magányosnak érezni magát. Csak ma éjjel. Csak egy
kézfogás, egyetlen érintés. Reggel úgyis elmennek, és úgy tehet, mintha meg sem
történt volna.
  – A remény néha veszélyes tud lenni – mondta James. – De remény nélkül
lehet, hogy már a hadsereg sem létezne.
  Scarlet mély levegőt vett, belélegezte a férfi illatát, és azt kívánta, bárcsak ne
vonzaná ennyire!
  Amikor James lelassított, ő is megállt, és szemügyre vette, hova hozta a férfi.
Egy kisebb tó partján álltak, ami valaha biztosan gyönyörű volt, de mára
elhagyatottá vált, és benőtte a gaz. A holdfényben azonban még itt-ott megcsillant
a víztükör. A férfi intett, hogy üljenek le: hátukat egy fának támasztották, Scarlet
maga alá húzta a lábát, James pedig kinyújtotta.
  – Tudom, hogy ez talán túl gyors, de háború van. A ma éjszaka után talán már
nem is találkozunk többet – kezdte a férfi –, és el kell mondanom valamit: maga
gyönyörű.
  – James, én…
  Valamit felelnie kellett volna, hogy véget vessen annak, ami elkezdődött
köztük. Ez így nem volt helyes. Nem tehette ezt, hiszen odaígérte magát egy másik
férfinak.
  – Mi a baj? Nem mondhatom egy nőnek, hogy gyönyörű? – nevetett fel, és
Scarlet kezéért nyúlt. Meleg volt a tenyere. – Kedves, minden esély megvan rá,
hogy ennyi volt, és soha többé nem térek haza. Mi baj lehet abból, ha jelen
körülmények között kimondjuk az igazságot? – Röviden elhallgatott, és Scarlet
szemébe nézett. – De nem csak ennyi. Maga tetszik nekem, Scarlet. Szerettem
volna, ha ezt tudja.
  Rémes, milyen könnyen meg tudná adni magát. Ha korábban találkoztak
volna, ha nem ígérkezett volna el Thomasnak, ha… Igyekezett elhessegetni
magától ezeket a képeket, bele sem akart gondolni. Hogy is járhat ilyesmi a
fejében, amikor olyan régóta szereti Thomast? Igaz, már több mint egy éve nem
látták egymást, de a hosszú hónapok alatt eddig egyszer sem kérdőjelezte meg a
saját érzéseit.
  – Mennem kell – mondta, és felállni készült, miközben szörnyen dühös volt
magára. A férfi épp az imént vallotta be, hogy tetszik neki, és rögtön el kellett
volna utasítania ahelyett,
hogy átadja magát az érzelmeinek.
De James megragadta a csuklóját, és nem engedte.
  – Kérem, ne menjen! Még ne! – nézett továbbra is a nő szemébe, egészen
ellágyult tekintettel. – Nem ülhetnénk még itt egy kicsit? Távol minden
borzalomtól, amivel nemsokára szembe kell néznünk, és csak… – Mosolygott. –
Csak üljünk itt.
  A férfi mély hangja szinte simogatta, és ahogy ujjai a bőréhez értek, lehetetlen
érzések árasztották el egész testét. Annyira szeretett volna igent mondani!
   – Már eljegyeztem magam egy másik férfival, megígértem neki, hogy a
felesége leszek. – Scarlet alig bírta kipréselni a száján a szavakat, de muszáj volt
ezt elmondania.
  – Tudom, Scarlet. Tudom, és nem kérek semmi mást, csak néhány nyugodt,
békés percet. Szeretek magával lenni, és lehet, hogy hónapokig, sőt, évekig ez lesz
az utolsó békés éjszakánk.
  – Sajnálom, de nem lehetek itt magával. Ez nem helyes – szorította össze a
száját a nő, és megpróbált felállni. Annyira könnyű lett volna igent mondani, de
nem szabad.
  James hirtelen megmozdult, olyan gyorsan, hogy Scarlet nem is érzékelte
azonnal, mi történik. Az egyik kezével még mindig a nő csuklóját fogta, miközben
a másikkal megérintette Scarlet arcát, felé fordult, és lágyan megcsókolta. Csak
pár másodpercig tartott az egész, ám Scarlet tudta, hogy elveszett.
  – Talán a háború az oka, hogy nem tudom, hazatérek-e valaha – suttogta
James egész közel a nő ajkához. – Vagy inkább az, hogy amióta megláttam, csak
magára tudok gondolni.
  Scarlet várt, zihált, az ajka szétnyílt. Őrületesen szerette volna, ha a férfi újra
megcsókolja, vágyott az érintésére, ugyanakkor árulónak érezte magát, és tudta,
helytelenül cselekszik. El kellene taszítania magától, és azt kiabálni, hogy ne
nyúljon hozzá soha többé.
  – James… – A kezét a férfi mellkasára tette, hogy ellökje magától.
  – Mondja, hogy nem ezt szeretné, és többé nem teszem – suttogta. – Soha
nem tennék olyasmit, amit nem akar.
  Scarlet habozott, nehezére esett hazudni, amikor olyan nyilvánvalóan pont az
ellenkezőjét érezte. Ehelyett a tekintete a férfi szájára tévedt, és ezzel meg is adta
az engedélyt.
  A következő csók szenvedélyesebb és sürgetőbb volt, nem olyan lágy lehelet az
ajkára, mint az előbbi. Scarlet megremegett, bizsergés futott végig a gerincén, és
érezte, hogy elragadja a vágy. Amikor Thomas azon az éjszakán először igazán
megcsókolta, az is izgalmas és bizsergető volt, de a nyomába se ért ennek a
csóknak. Többre vágyott, úgy érezte megérte, megérte olyasmit tenni, amiről azt
hitte, sosem fogja megtenni.
  Thomasra gondolt, elárasztotta a bűntudat, amitől elbizonytalanodott. Ezt
James is megérezte, hátradőlt, és megfogta Scarlet kezét.
  – Nem tehetjük ezt – suttogta a nő, inkább saját magának, mint a férfinak. –
Nem szabad…
  – És ha a vőlegénye soha nem tér haza? Akkor megengedné, hogy újra
megcsókoljam?
  Scarlet elhúzódott a férfitól, és keresztbe fonta a karját.
  – Ne mondjon ilyet. James, ne mondja ezt! – Scarlet nehezen vette a levegőt,
nem bírta elviselni a bűntudatot. – Ne kérje tőlem, hogy azt kívánjam, bárcsak
magával lehetnék, mert ez azt jelentené, hogy Thomas halálát akarom. Szeretem
őt.
  Csendben ültek egy darabig, és Scarletnek fájt, ami történt. Úgy érezte, az
imént meghozott döntése miatt egy láthatatlan tőr fúródik a mellkasába, ami
darabokra tépi a szívét.
   – Thomas? – kérdezte James, és összevonta a szemöldökét. – Azt mondta,
Thomas?
  – A vőlegényem – felelte Scarlet, és a férfi arcán lévő kifejezéstől zavarba jött.
– Thomasnak hívják.
  – Mi a teljes neve? – kérdezte James csendesen.
  Scarlet sóhajtott, nem szeretett volna a vőlegényéről beszélgetni azzal a
férfival, akivel az imént csókolózott.
  – Thomas Sanders.
  James arckifejezése megrémisztette, szinte megfagyott az ereiben a vér.
  – Mi az?
  – És maga… maga Scarlet.
  Bizonyára elment a férfi esze.
  – Tessék…?
  – A bátyám… és maga… – James megrázta a fejét, és talpra ugrott. – Maga az
ő Scarletje. Ez hihetetlen. Tényleg maga az?
  – A bátyja? Maga Thomas öccse? – Scarlet alig kapott levegőt, felugrott, és
szinte pánikba esett. A kezét a szája elé kapta, mintha le akarná törölni az iménti
csókot. Megcsókolta a vőlegénye öccsét? – De hát mindig csak J-nek emlegette,
sosem mondta…
  – Apánkat Jamesnek hívják – magyarázta a férfi –, és hogy ne
legyen félreértés, engem J-nek szólítanak otthon.
  Scarlet megrázta a fejét, és bár úgy érezte, ólomból van a lába, talpra ugrott.
Szorosan összefonta a kezét maga előtt, és próbálta feldolgozni az imént
történteket. Hogy lehet, hogy az egyetlen férfi, aki iránt érez valamit, pont
Thomas öccse? Lehet, hogy éppen ezért vonzódott hozzá? Mert hasonlítanak
egymásra, és még csak észre sem vette?
  – Szóval maga Scarlet – mondta a férfi sokkal lágyabb hangon, mint ahogy az
imént beszélt. – A Scarlet. Hihetetlen, hogy nem jöttem rá eddig. – Megrázta a
fejét, és lassan lehunyta a szemét, mintha fájdalmat érezne. – El sem hiszem,
hogy azt mondtam, a vőlegénye soha nem tér haza. Ha tudtam volna… mármint…
– Kinyitotta a szemét, és leeresztette a karját. – Nagyon sajnálom.
  Scarlet bólintott, és lassan James felé fordult. Mély lélegzetet vett, és ahogy a
férfi szemébe nézett, érezte, ahogy elönti a melegség. Jamesnek is sötétbarna
szeme volt, de más, mint Thomasé, legfeljebb a tekintetükben volt valami
hasonló. Ettől még inkább gyötörte a bűntudat, főleg, hogy kiderült a két férfi
közötti kapcsolat.
  – Én… egyszerűen… – hebegte Scarlet, és összekulcsolta a kezét. – Nem
hiszem el! Hogy történhetett ez?
  – Az, hogy találkoztunk, vagy hogy…
  – Minden! – felelte idegesen, miközben próbált távolabb húzódni a férfitól. –
Hogy összetalálkozunk itt a semmi közepén, amikor Thomas után kutatok. – A
sors kegyetlen játéka, hogy helyette Jamesre bukkant. – Hogy magába… –
gyorsan elhallgatott. – Hogy azt tettük, amit.
  – Nos, Sussex nem éppen a semmi közepe – köszörülte meg a torkát James,
és elmosolyodott a saját ostoba viccén. – De igaz, ami igaz, nekünk nem kellene…
nos…
   – Szóba hozni ezt a dolgot többé? – szakította félbe Scarlet. – Kérem, mondja,
hogy erre célzott.
  – Valami ilyesmi, igen – bólintott a férfi. – Még ha el is távolodtunk
egymástól Thomasszal, attól még a testvérem, és ha tudtam volna, soha nem
teszek ilyet. Lakat lesz a számon, ígérem.
  Scarlet érezte, hogy az ismerős forróság újra elönti az arcát, és ez nagyon
zavarta. Tekintve a munkáját, amire megfelelően kiképezték, nevetséges, hogy így
elpirult, és nem képes uralni az érzéseit.
  – Akkor maga szerint még életben van? – kérdezte a nő, miközben tudomást
sem vett a férfi iménti megjegyzéséről, és igyekezett úgy tenni, mintha semmi
sem történt volna köztük. – Mindig jelen időben beszél róla.
  – A családomról és a régi ismerősökről mindig jelen időben beszélek –
mondta James halkan, sokkal komolyabb hangon. – Azok után, amiket láttam, és
amiken keresztülmentem, csak a remény maradt. – Egy pillanatra elhallgatott. –
Soha nem fogok neki beszélni erről, és tehetünk úgy, mintha semmi nem történt
volna köztünk. Ezt akarja?
  – Igen, ezt akarom.
  Scarlet csupán a szél zúgását hallotta a fák között, csakis ez volt számára az
adott pillanat tapasztalata, és hirtelen mindennél jobban szeretett volna otthon
lenni. Az utóbbi időben nem gondolt erre, hiszen itt szigorú napirendet kellett
követniük, sokat tanultak és gyakorlatoztak, ezért nem igazán volt idő azon
tűnődni, mi volt azelőtt. Ám most James eszébe juttatta, mi mindent hagyott
maga mögött, és mi vár rá ezután. Miért pont az öccsét találta meg Thomas
helyett? Hogy lehet a sors ilyen kegyetlen?
  – Végig tudta, hogy Franciaországba rendelnek minket?
  – Nem állt módomban megosztani ezt az információt. Még olyasvalakivel
sem, aki hamarosan a sógornőm lesz.
  Scarlet újra keresztbe fonta a karját maga előtt, és ahogy a felhők a holdfényt
eltakarva sokasodni kezdtek a feje felett, hirtelen fázni kezdett.
  – Szóval tényleg hiszi, hogy még él?
  – Hinni akarom, hogy még életben van. Ez ugyanaz? – kérdezte James.
  Scarlet a férfi szemébe nézett, és egy pillanatra mintha Thomast látta volna,
bár ezt talán csak képzelte.
  – Valahol mélyen érzem, hogy még életben van, de talán csak azért, mert ezt
akarom érezni. Nem tudom. Talán nem akarom elengedni, amíg meg nem
bizonyosodok róla teljesen.
  Senkinek nem mondta még el ennyire őszintén, mit érez.
  Csak álltak néma csendben, és hallgatták az éjszakai erdő neszeit.
  – Hogyhogy….
  – Maga…
  Scarlet felnevetett, amiért egymás szavába vágtak.
  – Előbb maga – adta át a szót előzékenyen Scarlet.
  James habozott, mintha ő is pont ugyanezt szerette volna mondani.
  – Mi késztetett egy ilyen fiatal lányt, mint maga, hogy önkéntesként
bevonuljon? – tette fel a kérdést James –, amikor otthon is maradhatott volna,
biztonságban, és vállalhatott volna valami kevésbé veszélyes feladatot. Az alapján,
amit Thomas mesélt a jövendőbelijéről, egy gazdag, társaságbeli hölgyet
képzeltem el, nem pedig egy határozott nővért.
  Scarlet nem tudta, mit mondjon erre. A férfira bámult, és szóhoz sem jutott.
  – Elnézést, nem kellett volna. Nem akartam megbántani – rázta meg James a
fejét. – Azt kellett volna mondanom, milyen sokat jelent egy katonának, ha van
kedvese, aki törődik vele. Nagyon tisztelem, azért, amit tesz, annál is inkább, mert
senki nem várja el magától.
  – A családom nagyon dühös volt rám, de képtelen voltam ölbe tett kézzel ülni,
amikor az országunknak és a katonáinknak ilyen nagy szüksége van ránk. Nem
igazán fogtam fel, mire vállalkoztam, amíg Ellie-vel fel nem szálltunk a vonatra.
Talán még most sem érintett meg ennek egész helyzetnek a… valódisága.
  – Nos, a családja büszke lehet magára. Remélem, azok is. Akárcsak Thomas.
– Kedvesen és melegen mosolygott rá a férfi, de Scarlet tudta, talán még nála is
nagyobb bűntudatot érez. – Tudja, ha én…
  James félbehagyott mondatától Scarlet elérzékenyült, de próbálta folytatni a
beszélgetést, mintha mi sem történt volna.
  – A szüleim sokkal büszkébbek lennének rám, ha szót fogadtam volna, és azt
tettem volna, amit ők akartak, de én már régen nem az a lány vagyok, aki voltam.
Elsősorban azért jelentkeztem, mert eltökéltem, hogy megtalálom Thomast. –
Habár az igazat mondta, mégis nehezére esett megformálnia a szavakat.
  – Az az igazság, hogy Thomas nem helyeselné a tettét – mondta erre James,
és felnevetett, Scarlet pedig egy pillanatig úgy érezte, mintha csak barátok
lennének, nem pedig két ember, akik az imént csókolóztak egymással, és minden
bűnös pillanatát élvezték. – Ha jól ismerem Thomast, sokkal jobban örülne, ha
otthon várná, sütögetne egész nap, és bámulna kifelé az ablakon, lesve, mikor jön
már. Esetleg néha segíthetne a Vöröskeresztnek.
  Scarlet a szemét forgatta, pedig tudta, milyen gyerekes dolog.
  – Nem hiszek magának. Tényleg úgy gondolja, hogy ellenezte volna? –
kérdezte. Segít másokon, és közben őt keresi, mi rossz
van ebben?
  – Jaj, ne is hallgasson rám – legyintett James, és elindult. – Honnan is
tudhatnám? Jó ideje nem láttam, szóval lehet, hogy azóta sokkal nyitottabb
gondolkodású. Én viszont… Tetszik, hogy velünk, katonákkal fog harcolni Hitler
ellen. Nagyon hízelgő.
  – Hová megyünk? – kérdezte Scarlet, mert nem tudta, merrefelé tartanak. –
Tényleg azt gondolja, hogy Thomas életben van? Hogy van esélyem megtalálni?
  Szüksége volt a megerősítésre valakitől, aki ismeri a vőlegényét, hogy
helyesen cselekszik; vagy talán pont az ellenkezőjére.
  – Ha valaki, hát maga biztosan megtalálja – válaszolta James kedvesen, és a
nő kezéért nyúlt; az érintéstől Scarletnek megint bizseregni kezdett a bőre. – Én
nem adom fel a reményt, amíg véget nem ér ez az átkozott háború, és magának
sem szabad.
  Egymásra néztek, Scarlet most állta a férfi tekintetét. Legalább James nem
gondolja róla, hogy őrült.
  – Szükségem volt rá, hogy valaki ezt mondja. Még mindig nem engedte el a
férfi kezét, pedig tudta, hogy most már illendő lenne. – Beszélt magának valaha
rólam? – kérdezte Scarlet, csak hogy Thomasról kezdjenek el beszélgetni, és
szűnjön a gyomrában a remegés és szívében a fájdalom, mert folyton csak
Jamesre tudott gondolni.
  – Igen. De tudja, amióta magával találkozott, csak egyszer beszéltem vele, és
amúgy sem jöttünk ki túl jól egymással. Ezt mindenképpen tudnia kell – vonta
meg a vállát James. – Korábban minden rendben volt, de aztán elkezdtünk apánk
figyelméért és elismeréséért versengeni, ami miatt folyton összeakaszkodtunk, így
eltávolodtunk egymástól.
  – Mikor látta utoljára? – kérdezte Scarlet. Thomas mesélt valamit az öccsével
való összezördülésről, de nem sokat.
  – Futólag találkoztunk, nem sokkal azután, hogy feleségül kérte magát.
Kevesebb, mint egy napunk volt, csak néhány óra kimenőt kaptunk, mielőtt
továbbküldtek volna a posztunkra.
  – Magáról kedvesen beszélt, mesélt a gyerekkorukról – mondta Scarlet. – Bár
azt ő is említette, hogy az utóbbi években nem volt túl szoros a kapcsolatuk.
  – A háború mindenkit megváltoztat, gyakran újraértékeljük a múltban
elkövetett hibákat – felelte James. – Amikor gyerekek voltunk, közel álltunk
egymáshoz, sok kalandunk volt együtt, folyton bajba kerültünk, és addig nem
nyugodtunk, míg be nem vertük egymás orrát. Ahogy idősebbek lettünk, Thomas
komolyabb lett, és mint idősebb fiút inkább már az érdekelte, hogy átvegye apánk
helyét a banknál. Azt hiszem, én lázadóbb voltam, nem vettem az életet annyira
komolyan, mint ő. Amíg be nem soroztak, mert akkor az egész életem
megváltozott.
  Scarlet lassan emésztette a férfi szavait, próbálta összerakni a két testvér
életének apró darabkáit. Elképzelte őket helyes, sötét hajú, barna szemű
kisfiúkként, akik az őrületbe kergetik a dadusukat.
  – Akarja tudni, mit mondott Thomas? – kérdezte James, és közelebb
húzódott Scarlethez.
  A nő bólintott, aztán rájött, hogy James talán nem is látta a mozdulatot.
  – Igen. Kérem.
  – Azt mondta, amint véget ér a háború, azonnal megtartják az esküvőt, és én
leszek a vőfély – osztotta meg vele James. – Én csak nevettem, és megkérdeztem,
ugyan ki az a bolond, aki igent mondana neki, ő pedig nyakon vágott, akárcsak
gyerekkorunkban. Azok után, hogy olyan hosszú ideig nem találkoztunk, jó érzés
volt, hogy engem kért fel vőfélynek.
  Scarlet szinte hallotta a két testvér beszélgetését.
  – Thomas azt mondta, maga nagyszerű feleség lesz, jó családból származik,
öröm magának udvarolni, és megkérte a kezét, mielőtt elment. Azt hiszem,
aggódott, ha nem köti magához, még hozzámegy valaki máshoz, mielőtt ő
hazatérne a háborúból. Csak egyvalamit nem említett, hogy maga milyen
gyönyörű. Megkérdezhetem, hogy ha nem jegyezték volna el egymást, akkor is
várt volna rá, vagy most egy egyedülálló nővel beszélgetnék?
  Scarlet már majdnem félbeszakította Jamest, hogy természetesen az
eljegyzéstől függetlenül bármeddig várt volna Thomasra, de a férfi iménti
szavaitól összezavarodott. Forróság öntötte el a testét, a karja libabőrös lett.
Talán ha előbb találkoznak Jamesszel, ha nem lenne hivatalosan is Thomas
jegyese, nem került volna ilyen ellentmondásos helyzetbe.
  – Kérem, erről soha ne beszéljen Thomasnak! Nem szabad megtudnia –
nézett a férfi szemébe. – Ugye komolyan gondolta, amikor azt mondta, hogy nem
szól neki erről?
  James élesen felkacagott.
  – Hogy a kisöccse megpróbálja lecsapni a kezéről a barátnőjét, mielőtt ő
révbe érne? Szerintem sokkal jobban aggódik amiatt, hogy esetleg apánk helyébe
lépek, mint hogy elszeretem magát tőle.
  Scarlet erre keményen pofon vágta Jamest, tenyere nagyot csattant az arcán.
  – Elbűvölő – morogta a férfi, majd hátat fordított, és elindult. Scarlet még
soha életében nem érezte magát annyira magányosnak, mint ott a sötétben,
miközben figyelte, ahogy James távolodik. Mi történt? Mégis miért tette ezt?
Hogy lehet, hogy ennyire… Nem is tudta pontosan megfogalmazni, mit érez, vagy
mit követett el James, amivel ennyire felzaklatta.
  – Tudja, mit? A pokolba Thomasszal! Most én vagyok itt! Mennyi ideje
ismerte, amikor igent mondott neki? Egy hónapja? – fordult vissza James, és
várakozón bámult a nőre. – Amennyire én tudom, még annyi sem volt!
  Scarlet megrázta a fejét.
  – Ne beszéljen így! Szavamat adtam a bátyjának, ígéretet tettem neki.
  Azt már nem vallotta be Jamesnek, hogy jól gondolja, pontosan egy hónapig
tartott az egész.
  – Ebben a háborúban számtalan olyan nővel fog találkozni, akik olyan
katonába szeretnek bele, akit aztán soha többé nem látnak! Mást se csinálunk,
csak búcsúzkodunk.
  Scarlet nem értette, miért mondja ezt neki James, pontosan mit is akar ezzel,
mégis hatottak rá a férfi szavai, és elgondolkodtatták. Igaza volt. A nők olyan
férfiakhoz mentek feleségül, akiket alig ismertek, vagy összetörték a szívüket, és
ezzel az igaz szerelem esélyét örökre elveszítették.
  Egymásra meredtek, de egyikük sem mozdult. Scarlet érzelmei Thomas iránt
valódiak voltak, ebben biztos volt, csakhogy már régóta nem látták egymást, és
lehet, hogy az elméje gonosz tréfát űz vele – talán ezért gondolja, hogy a James
iránti érzelmei valósabbak, és a férfinak igaza van.
  – Kérem, James, kísérjen vissza!
  A férfi morgott valamit, és cigarettára gyújtott. Scarlet azon tűnődött, vajon
ők is csak négy szálat kapnak, mint az ápolónők, vagy rejtett készlete van.
Csendben lépkedtek, csak a lehullott gallyak ropogtak a csizmájuk alatt. Scarlet
gondolatai száguldoztak, de nem adhatta át magát az érzelmeinek, most már
nem. Ő Thomas miatt jött ide, vele jár jegyben. Tartozik neki annyival, hogy vár
rá, amíg visszatér a földi pokolból, ha ugyan visszatér.
  – Viszlát a hajón! – köszönt el Scarlet, és anélkül, hogy a férfira nézett volna,
elindult az ellenkező irányba.
  James gyorsan eldobta a cigarettát, és megpróbálta visszatartani a nőt.
  – Scarlet, várjon!
   Scarlet megállt, de továbbra sem nézett rá, mire a férfi kinyújtotta a kezét, és
megérintette a vállát. Aztán megérintette az állát, maga felé fordította az arcát, és
így már nem kerülhették el egymás tekintetét.
  – Lehet, hogy most azt gondolja rólam, érzéketlen vagyok, pedig nem.
Minden nézeteltérésünk ellenére Thomas a testvérem, és én is azt szeretném, ha
hazatérne.
  – Néha nem tehetünk arról, hogyan érzünk – bólintott Scarlet.
  – Sajnálom, ami történt. Ha tudtam volna, hogy ki maga, amikor
találkoztunk, ha mindketten tudtuk volna, nem viselkedtem volna így – nyújtott
kezet James.
  Scarlet a férfi tenyerébe helyezte a kezét, és közben haragudott magára,
amiért ennyire hat rá az érintése, és hogy valójában azt szeretné, ha magához
húzná, és megölelné.
  – Tudom.
  James bólintott.
  – Akkor, isten vele!
  Scarlet nem szólt, megfordult, és elindult, miközben minden idegszála arra
vágyott, hogy azonnal visszaforduljon, és a karjába vesse magát. Holnap
összepakolnak, az ápolósegédek leellenőrzik, hogy az orvosi műszereket
lekezelték-e rozsda ellen, aztán papírba csomagolják, és az ágytálakkal, a
kacsákkal, a fecskendőkkel, a zászlókkal meg a többi tartozékkal együtt
összepakolják őket.
  Nem tudta, látja-e még Jamest valaha. Könnyek szöktek a szemébe, és
lecsorogtak az arcán. De nem nézett vissza. Egyszer sem.
  Talán az érzései miatt túlságosan félt attól, mi történne, ha visszanézne? Nem
tudta biztosan.

– Várni fogsz rám?

Scarlet Thomas szemébe nézett, miközben erősen szorította a
kezét. Nagyon jól állt neki az egyenruha; az arca frissen volt borotválva,
fekete haja gondosan elválasztva. Scarletet nézte, és ujjaival finoman
végigsimította a lány arcát.
  – Hát persze.
  A háború javában zajlott, és Scarlet másra sem vágyott, mint hogy vége
legyen már, és Thomas hazajöjjön hozzá.
  – Scarlet, hozzám jössz feleségül? Nem tudom, mikor jövök vissza, de
tudnom kell, leszel-e a feleségem, amikor vége a háborúnak.
  A férfi kedvesen mosolygott, a szeme szerelemtől csillogott, Scarlet pedig
semmire sem vágyott jobban, mint hogy hozzámenjen ehhez a férfihoz.
  – Igen, ezerszer is igen – suttogta, mire a férfi odahúzta magához, és
lágyan szájon csókolta.
   Scarlet beszívta a férfi arcszesze és új, frissen keményített zakója illatát.
Thomas igazán fess katona volt, és Scarlet azt kívánta, bárcsak ne kellene
elmennie, bárcsak lenne valami ok, amiért maradhatna?
  Thomas egy ragyogó gyémántokkal díszített zafírgyűrűt vett elő, és a lány
ujjára húzta. Scarlet csak bámulta, és érezte a gyűrű súlyát az ujján. Csodaszép
volt.
  – A nagyanyámé volt, szeretném, ha a tied lenne.
  – Imádom! – lelkendezett Scarlet, és alig várta, hogy megmutassa a
barátnőinek. Eljegyezték!
  – Remekül áll. Vigyázz rá, egy nyakláncon hordd a nyakadban, ha bármi
történne, és nem akarod, hogy szem előtt legyen.
  Bólintott, és titokban gyűlölte, hogy ebbe a felszabadult pillanatba, amikor
nem lenne szabad a világ bajával törődnie, csakis azzal, hogy ő lesz a következő
jövendőbeli Mrs. Sanders, ilyen komoly ünnepélyesség férkőzött.
  – Megígérem. Mindig vigyázni fogok rá.
  – Jelentkezz a Vöröskeresztnél, hogy az otthonodhoz közel osszanak be
munkára. Hogy biztonságban légy – nézett a lány szemébe Thomas, miközben
kibontakozott az ölelésből. – Nem szeretnék miattad aggódni, amíg távol
vagyok.
  Scarlet nyelt egyet, Thomasra bámult, és hallgatott, mert még nem tudta
pontosan, mit szeretne csinálni. Talán többet kellene tennie, nagyobb segítséget
nyújtani, mindenesetre rövid időn belül el kell döntenie, mert később már nem
válogathat, bármilyen munkára beoszthatják.
  – Itt maradok. Ne aggódj értem. Csak ígérd meg, hogy írni fogsz!
  Ahogy Thomas átölelte, és a mellkasához szorította, úgy érezte,
biztonságban van és szeretik.
  – Megígérem – suttogta a hajába. – Hogy tudnék megfeledkezni a nőről,
aki egyszer a feleségem lesz.
  Scarlet hitt neki, és remélte, hogy a férfi igazat mondott.
  – Ha a dolgok rosszra fordulnak, gondolj ránk – suttogta Thomas fülébe,
miközben még mindig hozzá bújt. – Gondolj az esküvőnk napjára és a
jövendőbeli gyönyörű gyerekeinkre.
  Thomas megcsókolta kedvese arcát, majd hátralépett, és lassan elengedte a
kezét.
  – Szeretlek, Scarlet.
  – Én is szeretlek – felelte a nő, és próbált nem zokogni, miközben távozó
kedvesét figyelte.
  Le sem vette róla a szemét, bár érezte, hogy megszakad a szíve, ahogy látja
a férfit elmenni. Miért most! Miért teszi tönkre a háború ezt a csodálatos
pillanatot, az eljegyzését, minden álmát! Miért kell Thomasnak elmennie!
  – Viszlát! – kiáltotta Thomas.
  Scarlet integetett, és miközben legszívesebben a férfi után rohant volna,
próbálta erősnek mutatni magát – elpislogta a könnyeit, és nem mozdult.
  Thomas a vőlegénye, és haza fog jönni épségben.
  Hirtelen lövések visszhangoztak, és a kertet elárasztotta a füst, a madarak
pedig riadtan rebbentek fel a fegyverropogás hangjára. Vagy talán bomba volt!
   – Thomas! – sikoltotta Scarlet.
  A férfi összeesett, a hátán egy élénkvörös folt jelent meg, és ahogy feléje
fordult, Scarlet látta véráztatta arcát.
  – Thomas!
  Scarlet kiabált, csapkodott, próbált kiszabadulni a köré fonódó karok
szorításából, és Thomasért kiáltott, de a férfi elment.
  – Scarlet, nincs semmi baj! Minden rendben, csak álmodtál!
  A haja a tarkóján csurom víz volt, a keze reszketett, körülnézett, próbált
tájékozódni a sötétben. Rájött, hogy Ellie ölelő karját érzi maga körül, és eszébe
jutott, hol van.
  – Thomast hívtad – mondta Ellie lágyan. – Fel kellett, hogy ébresszelek, mert
folyton a nevét sikoltoztad.
  Scarlet lehunyta a szemét, majd lassan újra kinyitotta, és az álmában
megjelenő emlékek úgy peregtek le újra előtte, mintha
filmet nézett volna.
  – Láttam őt. Arról a napról álmodtam, amikor megkérte a kezem, és elment.
Minden pontosan ugyanolyan volt – nyelt egy nagyot, és próbálta összeszedni
magát. – Kivéve, hogy ott halt meg a szemem előtt, lelőtték, minden véres volt,
rengeteg vér mindenütt.
  – Csss – ringatta Ellie, majd visszafektette az ágyra, mintha egy gyereket
nyugtatgatna. – Minden rendben, csak álom volt.
  – Nem csak álom, Ellie! James az öccse! – sóhajtott Scarlet. – James a
jövendőbeli sógorom.
  – Hogy micsoda?
  – Ahogy mondom – vetette oda Scarlet. – Nem akarok róla beszélni. Sem
most, sem később!
  Ellie tétovázott, majd simogatni kezdte Scarlet hátát, hogy megnyugtassa.
  – Minden rendben lesz, Scarlet. Megígérem. Majd reggel megbeszéljük.
  Scarlet szorosan lehunyta a szemét, és próbált boldog pillanatokat felidézni
magában, hogy száműzze ezeket a szörnyű képeket, és véget vessen a belső
kínnak. Ellie, aki mellette feküdt a keskeny ágyon, hogy átmelegedjenek, lassan és
nyugodtan lélegzett, ami segített Scarletnek megnyugodni. Vajon a James iránti
érzelmei miatt álmodta ezt? Ez a büntetés, amiért vonzódik a vőlegénye öccséhez?
Amiért hűtlen volt hozzá, holott a szíve mélyén szereti, és kétségbeesetten várja,
hogy hazajöjjön, és a felesége legyen?
  Holnap hosszú napjuk lesz, de nem hitte, hogy ezek után képes lesz
nyugodtan aludni. Ellie már nem simogatta a hátát, és lassabban lélegzett. Scarlet
nem akarta újra megzavarni barátnője álmát azzal, hogy felkel, így hát feküdt
tovább az ágyban, és igyekezett mélyeket lélegezni.
  Megcsókolta a vőlegénye öccsét. Most megbűnhődött érte. Arról nem is
beszélve, hogy egész további életében együtt kell élnie a hűtlenség gondolatával.
  Thomas. Miatta van itt. Ő után kutat. Arra vágyott, hogy mellette legyen.
James jóképű, vonzó, szórakoztató, de semmi több. Olyan régóta várt már
Thomasra, hogy Jamesnek sikerült elvonnia a figyelmét attól, amit tényleg akart.
   A nyakláncáért nyúlt, hogy gyűrűje érintése megnyugtassa, de a gyűrű nem
volt a nyakláncon. Utolsó hazalátogatása alkalmával otthon hagyta, hogy
biztonságban tudja.
Elszorult a torka. Soha nem szabadott volna levennie.
 Nyolcadik fejezet
Lucy

Lucy lehunyta a szemét, pontosan tudta, mi következik, és nem tehetett ellene

semmit. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Bumm!
  Egy röpke másodpercre minden elnémult, de már hallotta is a rémült
kiáltozást, a sikolyokat és a kín hangjait. Lucy látta, hogy az orvos kezében
megremeg a szike, és véletlenül átvág egy artériát. A vér spriccelni kezd, és ha
nem tesznek gyorsan valamit, a katona biztosan elvérzik; a másik lába olyan
állapotban van, hogy valószínűleg amputálni kell.
  Az orvos a fegyveréért nyúlt, a saját fejéhez tartotta a csövét, és mielőtt
meghúzta volna a ravaszt, kivillant a szeme fehérje. A golyó a fél fejét
szétroncsolta.
  Lucy kezével letörölte az arcát: ragacsos volt, és ahogy a tenyerére nézett,
megállapította, hogy csupa vér. Egész testében remegett, bár igyekezett úrrá lenni
a mozdulatain. Mély levegőt vett, becsukta a szemét, és felidézte az otthonát.
Gondolatban a kertjükben sétált, miközben lágyan fújt a szellő, majd a kerti
székben ücsörögve teázott az anyjával, és a rózsákban gyönyörködtek. Mindig
erre a biztonságos helyre gondolt, amikor szörnyűségekkel kellett szembenéznie.
Képes volt rá, mert így döntött, mert az, hogy feladja, szóba sem jöhetett, és ő
nem akarja úgy végezni, mint ez az orvos itt.
  – Nővér!
  Hallotta, hogy hívják, bizonyára egy másik orvos. Hirtelen mindenkinek
ápolónőre volt szüksége, ő azonban nem mozdult. A kezét rányomta a katona
sebére, és megpróbálta elállítani a vérzést, de nem volt semmi értelme. A vérzés
végül magától elállt.
  – Meghalt – mondta egy mély hang. Lucy megfordult, és látta, hogy az orvos a
fejét rázza, majd őt félretolva megvizsgálja a pácienst. – Meghalt. Menjen, és
segítsen az új sérülteknél!
  Lucy a kötényébe törölte a kezét, majd elindult, és igyekezett nem gondolni az
imént átélt jelenetre. Ápolósegédek rohantak el mellette, valószínűleg azért, hogy
elvigyék a holttesteket, és feltakarítsák a vért. Nem volt idő pánikra vagy
rosszullétre, menni kellett tovább. Átlépett az orvos testén, kikerülte a hatalmas
vértócsát, igyekezett legyűrni a hányingerét, és rohant. Kemény fából faragták.
Szinte hallotta az apja hangját, amint gyerekkorukban azt mondja a bátyjának,
hogy tartson ki, ám ez a tanács most neki szól, neki kell erősnek lennie.
  A levegő kint nehéz volt, és mindent beborított a füst, mintha vastag,
lőporszagú ködfelhőn kellett volna átvergődnie. Persze lehet, hogy ezt csak úgy
képzelte. Már majdnem negyvennyolc órája nem aludt, szinte önkívületi
állapotban volt, mintha felülről nézte volna saját magát, és semmi befolyása nem
lett volna az eseményekre.
  A mentők meg csak jöttek egyfolytában. Folyamatosan látták el a betegeket,
igyekeztek mindent megtenni a sérültekért, és kimenekíteni őket innen.
   Nyelt egyet, érezte, hogy megint a rosszullét kerülgeti. Akiket már elláttak az
evakuáláshoz, volt, hogy egy órán belül visszakerültek ide újabb sérülésekkel, és
sokuk halálos sebet kapott, mielőtt elérte volna a hajót.
  Lucy nem tudta, hogyan fogják mindezt túlélni, hogyan fog mindezzel
megbirkózni. Legbelül eltökélt volt, gyűlölte a háborút, együtt érzett a
szenvedőkkel, és mindez erőt adott, hogy ne adja fel. Összeszedte magát, és
megtett mindent, amit csak bírt, minden katonáért, akiért lehetett. Ez az, amit
mindig is tenni akart. Életeket menteni.
  – Lőnek!
  Lucy gyorsan fedezékbe ugrott, és látta, hogy még egy mentőt találat ér, ami a
kórházi sátor felé tartott. Szükség lett volna valamiféle védelemre, amivel
megóvják az ápolónőket és a mentők sofőrjeit is, hiszen az idáig vezető út nagyon
veszélyes volt. Persze tudta, hogy ez a fedezék egyáltalán nem jelent biztonságot,
hiszen a sátor alatt egy cseppet se volt jobban védve, mint a nyílt terepen.
  Leginkább pihenniük kellett volna – lehetetlen alvás nélkül, éhesen dolgozni.
Ha az orvosok hibáznak, ha remeg a kezükben a szike, akkor már semmi
hasznukat nem veszik.
  Most egy robbanást hallott, úgyhogy kirohant a fedezékből, az eget kémlelte,
és próbálta kideríteni, honnan jött a robaj. Azonnal meglátta a repülőt, ami tüzes
golyóként csapódott a földbe valahol távolabb a parton.
  Lucy halkan elmormolt egy imát, habár amiatt, amit ma végig kellett néznie,
egyre kevésbé hitte, hogy az imák meghallgattatásra találnak. Hogy hagyhatja
Isten, hogy az emberek halomra öljék egymást? Miért nem törődik velünk?
  Elrohant a következő mentőig, hogy segítsen, ha tud. Azért volt itt, hogy a
katonák életét mentse, és az utolsó lélegzetvételéig ki fog tartani. Addig egy
szemhunyásnyit sem pihen, amíg meg nem tett mindent, hogy ezek a katonák
hazajussanak.

Második rész
Normandia
 Kilencedik fejezet
Scarlet

Ahogy a hajó lassan kisiklott a kikötőből, Scarlet érezte, hogy a lába alatt
megmozdult a fedélzet, és majdnem elvesztette az egyensúlyát. Arra eszmélt,
hogy eddig visszatartotta a lélegzetét. A korlátba kapaszkodva az embereket
figyelte a kikötőben, akik feléjük integettek, fütyültek és énekeltek, az ápolónők
közül sokan pedig nevetve visszaintegettek. Scarlet merevnek érezte az egész
testét, és nem volt kedve integetni, vagy részt venni az ünneplésben. Egyrészt a
Jamesszel történtek miatti bűntudat gyötörte, másrészt aggódott, mi vár rájuk
Normandiában.
  – Ugye milyen hihetetlen, hogy végül mégis Franciaországba megyünk? –
kérdezte Ellie kifulladva, miután végre abbahagyta az integetést az őket
búcsúztató embereknek. – Spencer nagyon győzködött, találjak ki valami indokot,
hogy maradhassak, de szó sem lehet róla, hogy kihagyjam ezt a kalandot.
Őszintén szólva, nem is tudom, hogy a féltése hízelgő vagy inkább sértő.
  Scarlet általában szerette, hogy Ellie ilyen pozitívan áll mindenhez, de ma
valahogy idegesítette. Ennyire naiv lenne? Tényleg azt hiszi, hogy ez egy nagy
kaland lesz? Lehet, hogy Ellie tényleg ennyire optimistán állt a hajóúthoz és
ahhoz, ami rájuk vár, de Scarlet nem tudta ezt ennyire könnyedén venni. A
félelem keveredett benne a James iránti aggodalommal és a Thomas miatt érzett
bűntudattal.
  – Amíg az Invicta kórházhajó fedélzetén tartózkodnak, tilos az átöltözés és a
mosakodás. Amelyik ápolónő megszegi ezt a szabályt, megkapja a megfelelő
büntetést. – Ellie jót mulatott azon, ahogy a főápolónőt utánozta. – Az
elkülönítést nagyon komolyan vesszük!
  Scarlet ezen elmosolyodott, mert Ellie mimikáján, ahogy az idős főápolónőt
utánozta, nem lehetett nem nevetni.
  – Még mindig alig hiszem el, hogy Franciaországba megyünk – mondta Ellie
a saját hangján, a korlátba kapaszkodott, és a fejét Scarlet vállára hajtotta.
  – Félsz? – kérdezte tőle Scarlet.
– Persze, hogy félek.
– Pedig annyira… – kereste Scarlet a megfelelő szavakat.
– Boldognak tűnök?
Scarlet felsóhajtott.
– Igen. Mintha az égvilágon semmi gondod nem lenne.
  – Ugyan már! – rántotta meg Scarlet karját. – Nézz csak körül! Akár
élvezhetjük is az elkövetkező néhány napot, mert az életünk soha többé nem lesz
olyan, mint amilyen eddig volt!
  – Szóval csak megjátszod az egészet?
  – Próbáljuk meg jól érezni magunkat, és ne aggódjunk, amíg nem muszáj.
Még mindig jobb, mint előre bánkódni, odaérünk-e egyáltalán! – Felnevetett. –
Különben meg, beszélgethetünk arról is, hogy a sógoroddal csókolóztál!
   Scarlet szúrós szemmel nézett rá.
  – Ne! Ne merészeld…
  Ellie megint nevetett, és úgy csinált, mintha lakatot tenne a szájára.
  – Tudom, tudom, nem akarsz beszélni róla. Meg sem szólalok!
  Scarlet sejtette, hogy ezzel az egész színjátékkal Ellie azt akarja leplezni, hogy
ő is ugyanannyira retteg, mint ő. Eszébe jutott az első nap, amikor a vonatra
várva találkoztak, és mennyire hálás volt, hogy talált valakit, akivel ezt az egészet
átvészelheti. Mintha ezer éve lett volna, pedig még csak néhány hét telt el azóta.
  – Találkoztál azóta Spencerrel? – kérdezte Scarlet, és a cipőjük hangosan
kopogott a deszkán, ahogy átvágtak a fedélzeten.
  – Ma reggelig nem – sóhajtott Ellie. – Bárcsak máshol, más körülmények
között ismertük volna meg egymást! Úgy értem, nem tudom, mit gondoljak. Vagy
hogy mit várjak ettől az egésztől. De ő annyira… annyira más, mint azok a férfiak,
akikkel eddig találkoztam!
  Scarlet felelni akart, de ahogy a hajó belseje felé vették az irányt, a hangját
elnyomta a tenger morajlása. Próbált felkészülni rá, de meg kellett emberelnie
magát, amikor meglátta a zsúfolt fedélközt. Borzalmas volt. A legrémesebb hely,
amit valaha látott. Lehangoló, nyirkos és mocskos.
  – Állítólag nem is tudták, hogy nők is lesznek a fedélzeten – mondta valaki,
ahogy befelé tartottak. – Nagyon mókás, ahogy megbámulnak minket. Mintha
még soha életükben nem láttak volna nőket.
  Scarlet odafordult, és rámosolygott az ápolónőre.
  – Igen, ennyit a háromnapos tengeri luxusutazásról.
  Ez a fanyar humor néhányukat nevetésre késztette, és ettől Scarlet feszültsége
is oldódott kicsit.
  – A vacsora öt órakor lesz! – kiáltotta egy férfihang fentről.
  – Ó, sült hús lesz, ugye?
  – Én sok szafttal kérem!
  Mások is viccelődni kezdtek, mire Scarlet elmosolyodott.
  – Zabkása! – jött a szigorú válasz. – Hidegen.
  Scarlet mosolya leolvadt az arcáról, és ahogy a helyiség elnémult, ő is
elkomorult.
  – Hideg zabkása? Ez a vacsora? – Holly elsírta magát mellette, és az iménti
harsány csevely halk duruzsolássá szelídült.
  – Hát, így maradjunk optimisták – ragadta meg Ellie Scarlet kezét, és
továbbhaladtak.
  Scarletnek fogalma sem volt, Franciaországban pontosan hova kerülnek, és
igazából nem is érdekelte. Szeretett volna végre valami feladatot kapni, amivel
elterelheti a gondolatait. Az érzelmei gyorsan változtak, és furcsa módon az adott
neki biztonságot, amikor Jamesre gondolt, nem pedig Thomasra, és emiatt
gyűlölte magát.
  Fent egyszerre iszonyatos hangzavar támadt; Scarlet megmerevedett
rémületében, azt hitte, rájuk lőttek. Aztán a hajó inogni kezdett, a hullámok
moraja egyre erősödött, és hallotta, ahogy az eső veri a fedélzet deszkáit.
Bizonyára elérte őket egy vihar.
   – Hát ez remek – mormolta. Amióta a fedélzetre léptek, várható volt az
égzengés.
  – Nem érzem túl jól magam – suttogta Ellie.
  Scarlet megszorította a kezét.
  – Minden rendben lesz. Ha kell, vegyél be egy tablettát tengeribetegség ellen,
és beszélgessünk. Esetleg megszeghetnénk az alapszabályt, és megkereshetnénk
Spencert. Majd úgy teszünk, mintha okvetlenül fel kellene tennünk neki egy
fontos orvosi kérdést.
  Ellie is megszorította barátnője kezét, de az arcából ítélve, tényleg nagyon
cudarul érezhette magát.
  – Spencer biztos örülne, ha lehánynám – jegyezte meg ironikusan Ellie.
  – Hé, tényleg imád téged. Mit számít egy kis rosszullét.
  Ellie erre morgott valamit, majd bizonytalan lábakon elindultak a körletük
felé. A hajón ötven nővér utazott, és Scarlet azon gondolkodott, vajon hányan
lesznek még rosszul most, hogy a hajó hánykolódni kezdett. Tudta, hogy amint
kiérnek a nyílt tengerre, ez még rosszabb lesz.
  Míg fent a fedélzeten csak a felhős égboltot látták, a szél most már süvöltött, a
vihar pedig egyre vadabbul tombolt, ezért eszébe jutott, hogy talán túl sem élik az
utat. Elég bizarr gondolat volt, de amint felötlött benne, hogy a szél, a szakadó eső
és az óriási hullámok még tetézhetők egy ellenséges támadással, hirtelen
felkavarodott a gyomra, és a papírzacskó után kapott.
  – Hé, miért nem csinálunk valamit? Próbáljuk meg elterelni a figyelmünket
egy kis szórakozással – javasolta Scarlet, kezében a zacskóval.
  – Szerinted megengedik? – kérdezte Ellie. Egy kicsit már jobban nézett ki,
még egy mosolyt is erőltetett az arcára.
  – Ha csak mi nők veszünk részt benne, miért is ne? Lefogadom, nem igazán
érdekli őket, mit csinálunk.
  Ellie-nek ugyan nem sokszor volt szüksége vigaszra, de Scarlet nem szerette
rosszkedvűnek látni. Ráadásul mindenképpen szerette volna elfoglalni magát
valamivel, ami eltereli a figyelmét az imbolygó hajóról.
  – Van ötleted? – kérdezte Ellie.

  – Az a baj, hogy nincs – nevetett. – Hát neked?

  – Nekem sincs. De ha összedugjuk a fejünket, biztos kitalálunk valamit!
  – Ne feledd, hogy a főápolónő azt mondta, ha rumra van szükségünk,
bekopogtathatunk a kabinjába. Szerinte megfelelő adagban gyógyítja a
tengeribetegséget – mondta Scarlet. – Szerintem legrosszabb esetben teljesen
kiütjük vele magunkat, de mit is mondott az öreglány?
  – Hogy sem ideje, sem türelme az ápolónők nyavalyáihoz – morogta Ellie.
  Scarlet felsóhajtott. Érdekelte volna, a főápolónő vacsorája hogy marad a
helyén, mert ebben a helyzetben a legerősebb gyomor is komoly próbának volt
kitéve.
 Scarlet a hajókorlátba kapaszkodva bámulta az óceánt. Nem tudta eldönteni,
hogy ez most jó ötlet vagy butaság, de pillanatnyilag semmire nem tudott
odafigyelni.

  Úgy tűnt, a hajó már napok óta hánykolódik, pedig a rémes időjárás – a szél
és a szemerkélő eső – csak pár órája tartott. El sem tudta képzelni, hogy ennél
áldatlanabb körülmények között utazzanak.
  – Scarlet! – kapta fel nevét a szél, de talán csak képzelődött. Behunyta a
szemét, és próbálta felvenni a hajó ringásának ritmusát. De még csukott szemmel
is látta a sötétlő vizet és a fehéren habzó fekete hullámokat. Még soha nem látta
ilyen sötétnek a tengert – remélte, hogy nem is fogja –, ami talán a vihar ereje
miatt volt ilyen vészjósló színű.
  – Scarlet!
  Megfordult. Most közelebbről hallotta a hangot, azaz biztosan nem
képzelődött.
  – James?
  Nem gondolta volna, hogy összefutnak, főleg nem a fedélzeten, mikor olyan
szigorú szabályok voltak érvényben. Persze eszébe jutott, hogy James
valószínűleg többet megengedhet magának, mint egy alacsonyabb beosztású
katona, hiszen szakaszparancsnok.
  – Ellie mondta, hogy esetleg itt megtalálom.
  Scarletnek feltűnt, hogy Jamesnek kutya baja, és nagyon jól tartja magát. Az
ápolónők közül néhányan nagyon rosszul lettek, mert nem voltak hozzászokva
sem a körülményekhez, sem az ételhez, de a férfi láthatólag nem szenvedett
semmi ilyesmitől.
  – Hogy bírja?
  Scarlet megrázta a fejét, és tudta, hogy tartania kell az udvarias távolságot.
  – Nem túl jól. Itt fent valamiért jobban érzem magam.
  Arra számított, hogy a férfi megszidja, amiért feljött, vagy amiért a korlát
mellett áll, hiszen akár le is eshet. Ám James nem tette szóvá egyiket sem.
  – Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól van. Aggódtam magáért.
  Scarlet szíve hevesen kezdett verni, és ahogy James szemébe nézett, még a
háborgó gyomráról is elfeledkezett. Miért van rá ilyen hatással, ha csak ránéz,
vagy beszélgetnek? Vajon a férfi is ennyit gondol rá?
  Igyekezett Thomasra koncentrálni, de ezek a gondolatok már nem társultak
heves érzelmekkel és vágyódással, és pillanatok alatt szertefoszlottak, mint a
buborék. Nem tudott másra gondolni, csak Jamesre.
– Jól vagyok – nyugtatta meg a férfit.
  – Maga túlontúl optimista, semhogy ne legyen jól – mosolygott rá James.
  Scarlet igyekezett másfelé nézni, hogy ellenálljon a kísértésnek, és ne érjen a
férfihoz. Teljesen mindegy volt, miről beszélnek, mindig ugyanolyan érzések
öntötték el, és ahogy a tekintete a szájára tévedt, önkéntelenül is csak a csókjukra
bírt gondolni.
  – Már egyáltalán nem vagyok annyira optimista – ismerte el; hangosabban
kellett beszélnie, mert a szél elnyomta a szavait, és ahogy a hajót megdobta egy
hullám, közelebb lépett a férfihoz.
   – És ha mégsem találja meg? – kérdezte James, és egyik kezével elengedte a
korlátot, hogy Scarlet felé forduljon.
  Scarlet viszonozta a pillantását, és próbált erős maradni, még ha olyan
érzelmeket is ébresztett benne a férfi, amiket nem akart érezni. Miért kell már
megint Thomasról beszélniük?
  – Ezen még nem gondolkodtam – felelte őszintén.
  James felé nyújtotta a kezét, és türelmesen megvárta, amíg a lány kezét az
övébe helyezi. Scarlet keze reszketett, de nem volt szüksége bátorításra, ujjait
James ujjaiba fonta. James volt minden gondolata; ő járt az eszében múlt éjjel,
amikor a priccsen feküdt, és hallgatta, ahogy a többiek öklendeznek, és akkor is,
amikor Ellie-vel összebújtak, hogy megmelegedjenek, és kicsit megfeledkezzenek
arról, mi történik körülöttük.
  És most a férfi itt áll mellette, kifürkészhetetlen kifejezéssel az arcán, a kezén
érzi forró érintését, miközben reszket a hidegtől. Egy hullám ismét megdobta a
hajót, és James karjába lökte, mire a férfi szorosan átölelte.
  – Ne – suttogta Scarlet, és próbált kibontakozni az ölelésből, nem akart ilyen
közel lenni Jameshez.
  Ám a férfi szorosan tartotta, nem eresztette.
  – Ha Thomas hazatér, ott leszek az esküvőjükön. Feltéve, ha túlélem a
háborút – lépett hátra James, de továbbra sem engedte el, és mélyen Scarlet
szemébe nézett. – Megcsókolom majd az arcát, elmondom, mennyire örülök
kettőjüknek, és sosem említem, ami köztünk történt. Én leszek a tökéletes testvér,
egy igazi mintasógor! – Egy pillanatra elhallgatott. – És soha többé nem
beszélünk arról, ami kettőnk között történt.
  Scarletnek örülnie kellett volna. Thomas sosem fogja megtudni, hogy
megingott. Ám valami szöget ütött a fejében.
  – És ha Thomas már nem él? – Elhallgatott, és próbálta megtartani az
egyensúlyát a vadul himbálódzó hajón. – És ha
nem jön vissza?
– Akkor én fogom megkeresni magát – mondta James.
  Eddig csak sebesen vert a szíve, de most már vadul kalapált, és a férfi
közelsége lehetetlenné tette, hogy másra is gondoljon, mint hogy mennyire vágyik
rá.
  – James, ezt nem mondhatja komolyan. Én nem…
  A férfi közelebb húzta magához, miközben egy percre sem vette le róla a
szemét.
  – Scarlet, figyeljen rám – hajolt egész közel hozzá, hogy a szája szinte súrolta
a nő ajkát. – Amikor találkoztunk, még egyáltalán nem tudtam, hogy kicsoda, de
megfogott magában valami. Thomas miatt nem fogok semmi olyasmit tenni, ami
helytelen, de…
  Most ő volt az, aki nem tudta befejezni a mondatot.
  – Ha nem Thomasszal találkoztam volna először, ha más lenne a helyzet… –
kezdett bele Scarlet, de aztán elhallgatott. Butaság, amit mondott. Ha nem volna
Thomas menyasszonya, ez az egész meg sem történt volna. Valószínűleg a
Vöröskeresztnél önkénteskedne, közel az otthonához. – Mi csakis Thomas miatt
találkoztunk. Ha ő nem lenne, a mi útjaink talán sosem keresztezték volna
egymást.
  – És, ha mégis találkoztunk volna? – vetette fel James. – Nekem is igent
mondott volna, és várt volna rám, míg véget nem ér a háború? Ha csak engem
ismert volna? Ha nem jegyezte volna el valaki más, mielőtt találkozunk?
  Scarlet tudta, hogy most hazudnia kellene, hogy el kellene rejtenie a valódi
érzelmeit, de képtelen volt rá.
  – Ha magával találkoztam volna először, igent mondtam volna.
  James egy pillanatig csak nézte, és a hajó hánykolódása ellenére próbálta
megtartani az egyensúlyát. Aztán jött egy hirtelen lökés, amitől Scarlet a
korlátnak esett. James utánakapott, és magához ölelte, ha lehet, az előbbinél még
szorosabban. A férfi szíve olyan hevesen vert, hogy Scarlet tisztán hallotta,
amikor a mellkasára hajtotta a fejét.
  Scarlet felemelte az állát, és felnézett a férfira, James pedig a karjánál fogva
kicsit eltolta magától. Scarlet a szabad kezével átölelte a nyakát, és kissé nekidőlt,
ahogy a férfi megcsókolta. El kellett volna húzódnia, de nem tette. Pont, mint az
első alkalommal. Ki tudja, épségben eljutnak-e Franciaországba? Lehet, hogy
egyik férfit sem látja soha többé. Ez volt a búcsúcsók, az utolsó.
  Scarlet mindenről megfeledkezett, és teljesen átadta magát Jamesnek, érezte
a teste közelségét, a szája forróságát. Aztán a hajó újból megdőlt, erősen rázkódni
kezdett, és egy hullám csapott át a korláton.
  – Maga szerint túléljük? – mormogta James. – Harcolni megyünk, és még egy
békés percet sem tölthetek egy gyönyörű lánnyal.
  Újabb óriási hullám találta el a hajót, Scarlet felsikoltott, és rögtön
elfeledkezett az imént együtt töltött bensőséges pillanatról.
  – Vissza a fedélközbe! – ordította valaki, mire James szorosan megragadta
Scarlet kezét, és futni kezdtek a korláttól a hajóhíd felé.
  A hajó elfordult, hirtelen balra dőlt, és ahogy James továbbrohant, Scarlet
keze kicsúszott a kezéből: elesett, és keményen beütötte magát a fedélzet
deszkájába.
  – James! – kiáltotta, mert megrémült a fedélzetre ömlő rengeteg víztől. A
ruhája kezdett átázni, ahogy ott feküdt, és most jeges borogatásként tapadt a
bőrére.
  Megpróbált felállni, de újra elesett, mikor hirtelen erős karok ragadták meg.
Ezúttal még gyorsabban futottak, míg viszonylag biztonságos fedezékbe nem
értek. Scarlet szíve még mindig vadul dobogott, a ruhája pedig teljesen átázott,
ami nem lett volna akkora probléma, ha nem tiltották volna meg nekik, hogy
átöltözzenek.
  – Jól van? – kérdezte James, és még mindig szorosan tartotta a nőt.
  Scarlet bólintott.
  – Minden rendben lesz. Azt hiszem.
  – Mennem kell – suttogta a férfi, és egy gyors csókot lehelt Scarlet arcára,
miközben epekedve nézett rá. – Sajnálom!
  Scarlet bólintott, és erről a barna szempárról eszébe jutott Thomas, aki
ugyanezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle, amikor elindult a háborúba. Csak
abban nem volt biztos, hogy James a csók miatt kért bocsánatot, vagy azért, hogy
ott kell hagynia. Hirtelen az az érzése támadt, hogy nem látja többé a férfit, és a
gyomrából jövő szorongás, hogy mindkettőjüket elveszíti, egyre erősebbé vált. A
bűntudattal talán együtt tudna élni, de ebbe belehasadna a szíve.
  – Ellenséges tengeralattjárókat láttak! – kiáltotta valaki.
  Scarlet egy pillanatra a kiáltás irányába fordult, és amikor
visszanézett, James már nem volt sehol. Próbálta lefejteni a lábára tapadt
nadrágját, és átkozta magát, amiért ennyire ostoba volt, hogy a tiltás ellenére a
fedélzetre ment. A szemével Ellie-t kereste, s közben megérintette az ajkát,
felidézve a röpke csókot, amitől elakadt a lélegzete is.
  – Hát ezért volt az a nagy lökés! Az átkozott ellenség pont itt van alattunk.
Tegnap éjjel is támadtak, amikor aludtunk – suttogta a fülébe Ellie, aki a
semmiből bukkant elő hirtelen. – Spencertől tudom. Azt mondta, ezért cirkálunk
a part mentén.
  Scarlet átölelte a barátnőjét.
  – Találkoztál Spencerrel?
  – Már tudnád, ha nem a fiúddal bujkáltál volna!
  Ellie összevont szemöldökét látva Scarlet elnevette magát. Legalább a
barátnője nem ítéli el, amiért beleszeretett a vőlegénye öccsébe. Örült neki, hogy
Ellie nem ítélkezős típus.
  – Sajnálom. Nem kellene viccelődnöm ezzel most, hogy tudjuk, ő…
  – A vőlegényem öccse… – fejezte be a mondatot Scarlet. – Ezt
megérdemeltem, de többé nem találkozom vele, legalábbis így nem. – Lehunyta a
szemét, majd hirtelen kinyitotta, mivel csukott szemmel is James arcát látta. –
Mit mondott még Spencer?
  – Hogy egy másik hajót már elvesztettünk – súgta a fülébe Ellie, hogy más ne
hallja. – Valami aknáról beszélt, ami aktiválódott, és eltalálta őket, és
valószínűleg mind meghaltak.
  Scarlet megremegett.
  – És gondolja, hogy mi túléljük?
  Soha életében nem félt még ennyire.
  – Azt mondta, maradjunk a fedélközben, és imádkozzunk.
  Scarlet nem akarta hangosan kimondani, főleg, mivel eddig feltétel nélkül
hitt, de egyre jobban kezdett kételkedni abban, hogy Isten létezik, és segítene
rajtuk. Ha létezne, akkor biztos nem hagyná, hogy mindez megtörténjen.
  – Vacsorázol? – kérdezte Scarlet.
  Ellie felmordult.
  – Nem bírok több zabkását enni. Egyszerűen nem megy.
  – Akkor egyél kenyeret. Az legalább a gyomrodban marad – mondta Scarlet
tárgyilagosan, bár az a dohos kenyér, amit kaptak, annyira gusztustalan volt, hogy
öklendezés nélkül lehetetlen volt lenyelni.
  – A csokoládédat megetted már? – érdeklődött reménykedve
Ellie.
Scarlet kifújta az eddig bent tartott levegőt.
– Nem. De úgy tűnik, most van itt az ideje.
  Ha az ellenséges tengeralattjáró jóvoltából ma éjjel meghalnak, akkor
legalább Jamesszel a szívében és csokoládéízzel a szájában fog búcsút mondani az
életnek. És Thomas emlékével, gondolta magában. Muszáj Thomast is
megőriznie a szívében, mert ha már ő sem bízik benne, hogy életben van, akkor
miben reménykedhet még?
  Kart karba ölve ingadozó léptekkel a szálláshelyük felé vették az irányt, és
ledőltek a fekhelyükre. A többi ápolónő körülöttük már ágyban volt, és halkan
szuszogott.
  Scarlet beletúrt a zsákjába, és elővett két kocka csokoládét, miközben azt
kívánta, bárcsak egy egész táblával lenne belőle. Egyiket odaadta Ellie-nek, aki
közelebb húzódott hozzá, és mindketten felemelték az édességet.
  – A biztonságos megérkezésre Franciaországba! – mondta Scarlet, és a
csokoládéját Ellie-éhez érintette.
  – A biztonságos hazatérésre Franciaországból! – tette hozzá Ellie.
  Lassan eszegették a csokoládét, hogy minél tovább tartson. Scarlet kóstolt
már ennél sokkal finomabb csokoládét is, de a disznótakarmánynak is aligha
nevezhető hideg zabkásához és az emészthetetlen, dohos, száraz kenyérhez képest
mennyei volt. Közben remélte, egy nap ehet még sült bárányt sok szafttal és nagy
adag krumplival, utána pedig bármilyen desszert megteszi, jó sok tejszínhabbal.
  Néhány nővér érkezett, és ők is bebújtak a hálóhelyükre.
  – Mesélj valami vicceset – suttogta Scarlet, amikor lefeküdtek, és összebújtak.
A nadrágja még mindig nedves volt, de akkor is fázott volna, ha időközben
megszárad. A körletük lehangoló volt, még állatoknak sem lett volna megfelelő,
nemhogy ötven ápolónőnek; a hideg pedig olyan metsző és nyirkos volt, hogy alig
lehetett elviselni. Mindannyian dühösek voltak, amiért nem lehetett mosakodni
és átöltözni, de Scarlet arra gondolt, ha lehetne, akkor sem venné le a ruháit. Pont
elég volt megmosni az arcát és a nyakát.
  Ellie megköszörülte a torkát, sóhajtott, majd felkönyökölt mellette az ágyon.
Scarlet mindkettőjükön feljebb húzta a takarót.
  – Például mit?
  – Nem tudom. Bármi vicceset, ami a háború kezdete óta történt. – Érezte,
ahogy a hajó himbálózásától kavarog a gyomra. – Ez a csokoládé azért sem fog
visszajönni! Mesélj valamit, hogy ne gondoljak erre!
  Még sosem érezte magát ennyire gyengének, és csak ki kellett volna nyúlnia a
papírzacskóért, hogy kiadjon magából mindent, de mindent. Míg végül semmi
nem marad a gyomrában.
  – Ó, eszembe jutott valami, ami biztosan megnevettet – kuncogott Ellie. –
Bomba sztori.
  – Hát ez remek! – nevetett Scarlet is, és kezdte jobban érezni magát.
  Ellie kinyújtotta a nyelvét.
  – Londonban történt. Éppen a képzésre jártam, és egy kedves fiatalember
meghívott ebédre. Mentünk az étterem felé, beszélgettünk, de nem volt túl
egyszerű, mert a fiú nagyon félénk volt. Aztán egyszer csak egy oltári nagy
csattanást hallottunk, tudod, egy robbanást, és a földre vetettük magunkat.
  Az eső zuhogott odakint, Ellie pedig közelebb húzódott, mert a zajtól még azt
sem lehetett volna hallani, ha a többiek körülöttük oltári zenebonát csapnak, és
hangosan énekelnek.
   Scarlet legjobban a nyikorgást és a recsegést gyűlölte, mert ez olyan érzést
keltett, mintha a hajó képtelen lenne ellenállni az időjárásnak és a hirtelen
irányváltásoknak. Bekapta az utolsó darabka csokoládét, és hagyta, hogy lassan
olvadjon el a szájában.
  – Azon kellene nevetnem, hogy a földön feküdtél, miközben bombáztak? –
kérdezte Scarlet.
  – Jaj, nem, dehogy! A vicces része most jön: szóval, ahogy ott feküdtem,
vártam a következő repülőgép zúgását, miközben iszonyatosan kimerült voltam a
valaha leghosszabb ápolónői műszaktól, amit el tudsz képzelni, vártam a halált
meg hogy a szirénák elhallgassanak végre, egyszer csak ránézek Matthew-ra, az
udvarlómra, és látom, hogy apró fehér pihék szálldogálnak a fejére. Elkezdtem
nevetni, erre ő is, úgyhogy ott feküdtünk arccal a hideg betonon, és néztük, ahogy
fehér tollpihék repkednek az égből, mintha esne a hó.
  – Nem értem – mondta erre Scarlet, mert el tudta ugyan képzelni a jelenetet,
a történetet mégsem értette. – Honnan jöttek a tollpihék?
  – A bomba pont egy közeli párnaüzemet talált el, és az összes párna
szétrobbant. Rémesen ijesztő volt, de ugyanakkor vicces is. Ott feküdtünk, és
annyira nevettünk, hogy a könnyünk is kicsordult!
  Most már Scarlet is Ellie-vel nevetett, mert elképzelte, sőt, újraélte vele a
helyzetet. A repülőgépzúgáshoz és a légvédelmi fegyverek hangjához sosem tudott
hozzászokni, és kételkedett benne, eljön-e még az az idő, amikor nem rezzen
össze egy repülőgép hangjára. De azért megelevenedett előtte a helyzet, milyen
mókás lehetett a tollpihefelhő, amikor éppen a legrosszabbra számít az ember.
  – Most te következel – nógatta Ellie halkan, mivel újabb nővérek jöttek be, és
kétségkívül le akartak feküdni és átaludni a rosszullét és a rettegés óráit. Ha Ellie
nem lett volna itt, Scarlet is ugyanezt tette volna.
  – Tudom, én kértem előbb, és most nekem is kellene valami jópofát
mesélnem, de nem jut eszembe semmi vicces – ismerte be Scarlet.
  A hajó ismét dülöngélni kezdett, ezért Ellie közelebb gurult, és majdnem
Scarleten landolt. Legszívesebben azon viccelődött volna, Spencer mennyire
örülne most, ha ott lenne nála, ő pedig az izgatottsága miatt vigasztalásra
szorulna, de annyira megrémült, hogy egy szót sem bírt kinyögni.
  – Bármit – suttogta Ellie. – Csak mesélj valamit, bármit!
  – Nos… – vette át Scarlet a szót, de amint a hajó újból megrándult, halkan
felkiáltott. Igyekezett nem gondolni az ellenséges tengeralattjáróra, a bombákra
és a felborult hajókra, ehelyett erőlködött, hogy felidézzen valamit az emlékei
közül, amivel elszórakoztathatja magukat.
  – Akkor mesélj Jamesről! – vetette közbe gyorsan Ellie suttogva, nem mintha
attól kellett volna tartani, hogy bárki meghallja őket, mert körülöttük mindenki
fojtott hangon beszélgetett, amitől az egész helyiségben halk alapzaj volt. –
Tudom, hogy Thomas testvére, de nem tehetsz az érzéseidről!
  – Olyan érzés, mintha a szívem kétfelé szakadna – vallotta be Scarlet. –
Amikor vele vagyok, elfeledkezem arról, hogy nem lenne szabad, és elkezdek
kételkedni a Thomas iránti érzéseimben. Amikor még nem tudtam, James
kicsoda valójában, folyton rá gondoltam, de most még rosszabb a helyzet. Folyton
azt kérdezem magamtól, honnan tudom, hogy Thomas az igazi, és nem csak azért
mondtam igent neki, mert tudtam, hogy elmegy.
  – Ez igaz? Tényleg szerelmes voltál Thomasba? – kérdezte
Ellie. – Vagy talán mégsem?
  Scarlet azt kívánta, bárcsak egyszerűbb lenne válaszolni erre a kérdésre,
bárcsak meg tudná magyarázni, mi zajlik a szívében és a fejében.
  – Amikor lehunyom a szemem, és visszagondolok azokra az időkre, tudom,
hogy a Thomas iránti érzelmeim valódiak voltak. Boldoggá tudott volna tenni,
boldoggá is tett, de az az igazság, hogy már nagyon régóta nem láttam. Kételkedni
csak akkor kezdtem, amikor megismertem Jamest. Azt hiszem, szeretem
Thomast, de ugyanakkor Jamest is, ha egyáltalán lehetséges két férfit szeretni
egyszerre.
  Az igazat mondta. Szíve mélyén hűséges maradt Thomashoz, és bízott benne,
hogy a férfi egyszer hazatér, és összeházasodhatnak. Csakhogy megjelent James,
és mindent összezavart. Egyáltalán bele lehet szeretni valakibe ilyen gyorsan?
Zavarba hozták a saját érzései, és hogy ilyen nyíltan beszélt erről Ellie-nek.
  – Annyira más, mint Thomas. Fiatalabb, és sokkal nyíltabban beszél. Olyan
vicces, és amikor rám néz… – Scarlet hangja elcsuklott. – Thomas melegséggel
töltött el, boldog és elégedett voltam mellette. De James… – sóhajtott – Jamestől
felizzik bennem a tűz, és ahogy rám néz vagy megérint, azt érzem, hogy elevenen
felemészt. Tudom, ez olyan bután hangzik, hiszen mindkettőjüket alig ismerem.
  – Tehát az egyikük melegséget és biztonságot jelent neked – gondolkodott
hangosan Ellie –, a másik pedig csupa tűz, izgalom és heves szívdobogás.
  Scarlet bólintott.
  – Igen. Attól tartok, hiába tudom, hogy Thomas lenne a megfelelő választás,
most, hogy megismertem Jamest, a melegség már nem elég. – Tudta, hogy ez
nagyon érzelgősen hangzik, főleg most, amikor olyan sok ember hal meg a
háborúban, vagy veszíti el azt, akit szeret. De kétségbe ejtette ez a belső vívódás. –
Mindig őrült boldogságot szeretnék érezni, valahányszor a jövendőbeli férjem
megcsókol, és Thomasszal mindez már olyan régen történt, hogy félek, nem is
emlékszem, milyen volt vele. Hogy milyen is volt megcsókolni.
  – És ha Thomas előkerül? Hogyha még él? – kérdezte Ellie. – Akkor mi lesz?
  – Akkor a James iránti érzéseimet el kell fojtanom, és azt az életet fogom élni,
amit Thomasszal közösen elterveztünk. Muszáj lesz, mert ígéretet tettem. A
szavamat adtam, hogy hozzámegyek a háború után. – Scarlet reménykedett
benne, hogy Thomas nem sérül meg súlyosan, vagy nem lesz magatehetetlen, de
akárhogy is, azt ígérte, hogy a felesége lesz, hát hozzá is fog menni. A szülei sosem
bocsátanának meg neki, ha megszegné az ígéretét, és az igazat megvallva, ő sem
bocsátana meg saját magának. – Lehet, hogy James pimasz és rámenős, de attól
még úriember, és megígérte, hogy soha többé nem beszélünk arról, ami kettőnk
között történt. És ha tudtuk volna az igazságot, meg sem történt volna mindez.
  – Tehát Thomashoz fogsz feleségül menni, még akkor is, ha ez a rossz
választás? – kérdezte Ellie, és a tekintetéből a nemtetszést lehetett kiolvasni.
  – Thomas a jó választás – felelte Scarlet. – Ha majd találkozunk, ha majd
megint együtt leszünk, minden olyan lesz, mint régen.
  – És ha meghalt? – faggatta tovább Ellie.
   Scarlet összekuporodott az ágyon, mintha el akarná hessegetni ezeket a
gondolatokat.
  – Nem halt meg – mondta határozottan, és ebben most valahogy sokkal
biztosabb volt, mint korábban. – Tudom, hogy visszajön, egyszerűen tudom.
  Hátat fordított Ellie-nek, és csendesen sírva fakadt, mire barátnője elkezdte
simogatni a hátát, hogy megvigasztalja. Scarlet sosem bolondult annyira a fiúkért,
és butaságokat sem csinált, most pedig itt találja magát egy szerelmi háromszög
kellős közepén; ez teljességgel hihetetlen. Nem egyszerűen választás kérdése volt
– ennél bonyolultabb a helyzet. Nem cserélheti le az egyik férfit a másikra. Ez
szóba se jöhet. A szülei sosem bocsátanának meg neki, sőt, a jövendőbeli anyósa
és apósa is borzalmas véleménnyel lenne róla, őt pedig gyötörné a bűntudat.
James megígérte, hogy a háttérbe vonul, és nem üldözi a szerelmével.

A mezőn sétáltak, kezüket egymáséba kulcsolták, Scarlet felnézett az égre, és

érezte, hogy a nap melegíti az arcát. Az ilyen nyugalmas nap igazi ritkaságnak
számított, ezért kiélvezte minden percét.
  – Gondolkodtál már azon, hány gyereket szeretnél?
  Scarlet Thomashoz simult, és elmosolyodott.
  – Kettőt – válaszolta, gondolkodás nélkül. – Egy fiút és egy lányt.
– Mit szólnál négyhez?
  Scarlet észrevette a pajkos mosolyt Thomas arcán, ezért játékosan
belebokszolt.
  – Szerintem egyelőre maradjunk a kettőnél, és később majd meglátjuk.
  A Thomasszal való házasság gondolata boldogsággal töltötte el, hiszen
tudta, hogy ez a rémes háború egy nap véget ér, és akkor végre saját otthonuk
és családjuk lehet. A világon semmire nem vágyott jobban. Mindig is ezt akarta,
találni egy jó családból származó férfit, és otthont teremteni vele.
  – Kell egy kutya is – tette hozzá Thomas. – Ha végleg leszerelek, akarok egy
kutyát.
  Scarlet kedvelte az állatokat, és tetszett neki, ahogy a közös jövőjüket
tervezgetik.
  – Akkor lesz egy kutyánk.
  Thomas felemelte Scarlet kezét, és finoman megcsókolta, mire Scarlet egész
testét jóleső bizsergés járta át. Ez a férfi maga a megtestesült tökéletesség;
muszáj bíznia benne és imádkoznia, hogy hazatérjen hozzá, hiszen a barátnői
egymás után veszítik el a férjüket és jegyesüket.
 Tizedik fejezet
Ellie

Normandia, 1944. június 22.

Ellie émelygett, és még mindig rosszul érezte magát, hiába haladt a hajó
lassabban és érezhetően nyugodtabb vizeken. A hideg zabkása és az állott kenyér
megülte a gyomrát, amitől nehéznek, a hosszú ideje nélkülözött megfelelő étel
miatt pedig gyengének érezte magát. Nem olyan régen szálltak hajóra, de az út
mintha már ezer éve tartott volna. Már olyan régóta éltek ezen a borzalmas
ellátmányon, hogy gyümölcsre vágyott; vagy bármire, ami nem száraz vagy
poshadt. A kórházban, ahol a kiképzést tartották, mindenki kapott havonta egy
narancsot, és most bármit megadott volna, hogy újra érezze azt a savanykásan
édes ízt.
  Hunyorogva a vizet fürkészte, akárcsak a többi ápolónő, és velük együtt alig
várta, hogy újra szilárd talajt érintsen a lába. Nem sok látnivaló volt, de nem
akarta elszalasztani azt a pillanatot, amikor felbukkannak Franciaország partjai.
Zsebre dugta a kezét, és megkereste azt a fél zabkekszet, amit korábban
odarejtett. Szörnyen éhes volt, ezért elhatározta, hogy most fogja megenni, még
mielőtt véletlenül a vízbe ejti. Fogalma sem volt, mennyi ideig tart még az út, és
most, hogy lassabban szelték a habokat, remélte, képes lesz megenni.
  Több száz hajó volt még a tengeren, a legtöbb ugyanabba az irányba tartott,
mint ők, és Ellie kíváncsi volt, kik lehetnek a fedélzeten, és mire gondolhatnak.
Vajon ők is ilyen izgatottak, mint ő, vagy katonák utaznak rajtuk, akik a rájuk
váró ismeretlentől rettegnek? Ellie aggódott a sorsukért.
  A távolból bombázás hallatszott, amitől szaporábban kezdett verni a szíve.
Megfordult, és a tekintete összeakadt egy másik ápolónőével. Az imént hallott
hangot távoli puskaropogás követte, majd egy még nagyobb robbanás. Ahogy a
part felé közeledtek, Ellie a vizet bámulta, és azon gondolkodott, mi történhet a
parton. Észrevette, hogy valamilyen fémes dolog úszik a vízen, távolabb pedig egy
tartályhajó maradványait vélte felfedezni.
  Hirtelen öklendezni kezdett, és a zabpehelykeksz maradékát érezte a
torkában, mert valami sokkal rémesebb dolog közelített. Egy holttest. Egy
felpuffadt, egyenruhás holttest lebegett a vízben, a feje csupa vér volt. Egy az
övéik közül.
  Ellie próbálta egyenletesen venni a levegőt, hogy ne hányja el magát, és ne
ürítse a tengerbe azt, amit az imént megevett. De amikor áthajolt a korláton, hogy
a vízre nézzen, meglátott még egy tetemet. Aztán még egyet.
  Tántorogva hátralépett, egész testében reszketett, és próbálta összeszedni
magát. A többi ápolónő, aki már órák óta ott állt a szárazföldet fürkészve, szintén
hátrálni kezdett a korláttól.
  – Ellie!
   Scarlet hangja visszarángatta a valóságba, és érezte, hogy barátnője
nyugtatóan a vállára teszi a kezét.
  – Láttad…? – rebegte, és mélyen Scarlet szemébe nézett.
  Scarlet bólintott. Ellie tudta, hogy nem kell befejeznie a mondatot.
  Már szinte alkonyodott. Halványult a fény, és Ellie hálás volt, hogy amikor
kikötnek, nem fogják látni a vizet a sötétben.
  A halott katonák látványát, akik olyan fiatalok voltak, hogy a bátyjai is
lehettek volna, nem bírta, nem akarta elviselni.
  Azt a parancsot kapták, hogy a szövetségesek által épített Mulberry B
kikötőbe érkezzenek, építsék fel a tábort, gondoskodjanak a védelmükről, és
állítsák fel a tábori kórházat. A testeket viszont senki nem említette, sem pedig
azt, milyen veszély leselkedhet rájuk az érkezés után.
  – Együtt vagyunk – mondta mellette Scarlet határozott és nyugodt hangon. –
Megegyeztünk, hogy amíg együtt vagyunk, nem érhet baj bennünket, és ez eddig
így is volt. Csakis erre gondolj!
  Ellie látta, ahogy Scarlet felszegett fejjel, elszánt tekintettel néz előre. Ha nem
látta volna, hogy a másik kezét olyan erősen szorítja ökölbe, hogy szinte
elfehérednek az ujjai, azt hihette volna, nem is fél. Viszont igaza volt. Nincsenek
egyedül, együtt vannak, és most csak ez számít.
  Ahogy elérték a kikötőt, a hajó lelassított, majd megállt, Ellie pedig tudatosan
maga elé nézett, hogy ne kelljen a vízre pillantania, majd Scarlettel együtt
elindultak. Ő a hadsereg ápolónője. Erre készítették fel. Rangja is van. Ha nem
lennének ilyen nők, mint ő, még több katona lebegne holtan a vízen, és ő nem
akarta végignézni, hogy ez megtörténik.
  Folyamatos fegyverropogás hallatszott, és bár a lövések távolabb dörrentek,
ijesztően hatottak. Ellie nem a zaj miatt sírta el magát, mástól kezdtek el
patakokban folyni a könnyei: a kikötőben várakozó katonák, amint meglátták a
nőket a fedélzeten, integetni, kiabálni, éljenezni kezdtek. A bombázás hangját
már alig hallotta, a körülöttük zajló háború zaját felváltotta ez a morajlás, amitől
elszorult a torka.
  Megemberelte magát, nem akart összeomlani, hiszen erős, csakhogy ezek a
férfiak a testvéreit juttatták eszébe. Hiányzott neki, ahogy folyton ugratták, a
tréfáik, ahogy a vacsoraasztalnál hahotáztak, a kedveskedésük, amikor látták,
hogy aggasztja valami. Ellie erős volt, három fiútestvér mellett nem is lehetett
volna másmilyen, most mégis azt kívánta, bárcsak mindannyian otthon
lehetnének. Bárcsak véget érne ez a rémes háború, amivel ő még csak most
szembesült, és bárcsak ne kellene azon aggódnia, hol van Spencer, és milyen
szörnyűségek történhetnek a férfival addig, míg a kórházi sátorban nem
találkoznak. A gyomra remegett.
  – Hölgyek, hamarosan partot érünk! Vegyék fel a mentőmellényüket, és
készüljenek a partraszállásra – utasította őket a főápolónő röviden és
tárgyilagosan. – Kövessék az őrmester utasításait, tegyék azt, amit mond, és
amikor megérkezünk, várjanak a parancsomra. Elvárom, hogy fegyelmezetten
várjanak a parton.
  Ellie kihúzta magát, és készült, hogy elhagyja a hajót, ami az utóbbi pár
napban valamelyest menedéket nyújtott számukra. A tengeri vihar, ahogy a part
menti vizeken hánykolódtak, borzalmas élmény volt, de valószínűleg semmi
ahhoz képest, hogy a hajóról leszállva a fronton találják magukat, úgyhogy
kénytelen volt átértékelni korábbi helyzetüket.
  Felvette az ormótlan mentőmellényt, amit mindannyiuknak viselniük kellett.
Már megkapták az eligazítást, tudta, mi a dolga, mégis rémült volt. Amikor rá
került a sor, a csomagját az egyik őrmester kezébe adta, majd mély levegőt vett, és
elindult a hajó korlátja felé. Ahogy meglátta a magasra csapó, óriási hullámokat,
úgy érezte, nem kap levegőt a rémülettől.
  – Ne nézzen le, jöjjön tovább – utasította az őrmester, amitől kicsit
felengedett. Közelebb lépett, és engedte, hogy a hajó peremén lejjebb segítse. –
Ne nézzen le! – hallotta újra, amikor
elkezdett lefelé mászni a csapatszállító hajó irányába.
  A hideg tengervíz az arcára spriccelt, a haja és a ruhája is nedves lett, de ment
tovább, nem nézett le.
  – Amikor azt mondom, ugorjon, akkor rúgja el magát! – kiáltotta egy másik
férfi. – El fogom kapni.
  Ellie újra mély levegőt vett, becsukta a szemét, és visszafojtott egy sikolyt.
  – Ugorjon!
  Ellökte magát, és ugrott, a mellénye nehéz volt és otromba, azt képzelte, ilyen
lehet nyolc hónapos terhesnek lenni.
  – Megvan! – hallotta egy katona hangját a füle mellett, miközben erős karok
tartották szorosan.
  Ellie levegő után kapkodott, aztán az otromba mellényben nagy nehezen lábra
állt, a katona pedig segített neki visszanyerni az egyensúlyát. A szíve kalapált, a
vér a fülében zúgott, de életben volt.
  – Hú! – mondta, amikor a férfi végre elengedte.
  – Jó érzés, nem? – kérdezte a katona félmosollyal, bár a sötétben alig látszott
az arca.
  Ellie mosolygott magában, és hátralépett, hogy a katona a következő nővért is
elkaphassa. Talán azok a dolgok, amiket még rémisztőnek vélt, nem is lesznek
olyan ijesztőek végül.
  A víz sötét volt, majdnem fekete, akárcsak az égbolt, csak a fehér hold vetett
halvány fényt az arcukra. Aztán az eget éles fénysugarak szelték át, amitől a
szorongás, amit Ellie a gyomrában érzett, újra erősebb lett.

Ellie a tábori tűzhelyet bámulta, és próbálta figyelmen kívül hagyni az égen

villódzó fényeket, amelyek pár órával korábban még halálra rémítették. Ahogy itt
a szabad ég alatt ültek, lassan kezdett hozzászokni a folyamatos dörejhez és a
távoli égbolton látható villámláshoz. A tenger felől érkező éjszakai szél hűvös volt,
és a vízen lebegő holttestek képe még olyan élénken élt képzeletében, hogy
majdnem újra rosszul lett. Ugyanakkor olyan gyötrő éhséget érzett, hogy muszáj
volt azonnal ennie valamit. Életében először nehezen talált bármi vicceset vagy
szívderítőt az adott helyzetben. Elveszettnek érezte magát, és még úgy is, hogy ott
volt Scarlet és a többi ápolónő, rettentő magányos volt.

  – Szerinted már ma itt fogunk éjszakázni a parton? – kérdezte Scarlet halkan
suttogva.
  Egymás mellett kuporogva melegítették az ételt, négy másik nővérrel együtt,
ami nemcsak a biztonság érzését, de egy kis meleget is jelentett.
  – Remélem, nem – mondta Ellie lehajtott fejjel. – Úgy érzem, itt túlságosan
szem előtt vagyunk, nem vagyunk biztonságban.
  Holly, aki mellette ült, megköszörülte a torkát.
  – Talán mégis biztonságosabb itt, mint ott, ahova majd ezután megyünk.
  Amióta megérkeztek, Ellie csak egy rövid pillanatra látta Spencert, és azt
kívánta, bárcsak a férfi megkeresné. Amikor vele volt, biztonságban érezte magát,
igazi biztonságban, és most pont erre lett volna szüksége. Olyan más érzés, ha van
egy férfi is a közelében. Már egy ideje csak nők vették körül: itt a nővérek, otthon
pedig, miután a férfiak elmentek a háborúba, a nők tartották rendben a házat, ők
dolgoztak a mezőkön, mindent ők csináltak. Ellie-nek tetszett, hogy Spencerrel
mindenről könnyedén el tud beszélgetni, azonnal megtalálták a közös hangot.
  – Szerintetek milyen lesz a falu? – próbálta elterelni a szót Ellie, mert nem
akart arra gondolni, milyen közel lehetnek a harcokhoz, ahogy arra sem,
mennyivel kevésbé lesz biztonságos, mint itt a parton. – Hogy is hívták? Rice
vagy ilyesmi? – próbálkozott.
  – Rys – javította ki Holly. – Azt mondták, Rys a neve.
  – Biztonságban leszünk, minden rendben lesz, ez biztos – nyugtatta Scarlet. –
Ha nem így lenne, nem állomásoznánk ott.
  Mindenki befejezte a főzést, és enni kezdtek; örültek, hogy a hideg löttyök
helyett végre valami meleg ételhez juthattak. Lejjebb a partról nyüzsgés hangjait
lehetett hallani, Ellie a szemét meresztette, de csak a sötétséget látta.
  – A Vöröskereszt – mondta Scarlet az iméntinél hangosabban, hogy hallják
egymást. – Biztos most rakják hajóra a sebesülteket.
  Ellie tudta, hogy Scarlet szeretne találkozni Jamesszel, de a katonák már
korábban partra szálltak, és senki nem tudta, kiküldték-e már őket a frontra, vagy
még valahol máshol pihennek.
  – Körül akarok nézni, hol vagyunk – suttogta Scarlet Ellie-nek.
  – Mi a terv? – kérdezte Ellie halkan, miközben a körülöttük
zajló eseményeket figyelte.
  A nyüzsgés folytatódott, látták, hogy emberek tartanak a kikötő felé, és
kiabáltak is valamit, de túl nagy volt a távolság ahhoz, hogy hallani lehessen. Ez
legalább elterelte a figyelmüket, így megfeledkeztek arról, mi vár rájuk később,
bár Ellie sejtette, hogy az ő feladatuk is az lesz, hogy felkészítsék az útra a sebesült
katonákat, akiket haza kell küldeni.
  Látta, hogy Scarlet a karóráját nézi a sötétben, és megpróbálja kideríteni,
mennyi lehet az idő.
  – Körülbelül három órája várakozhatunk – jegyezte meg végül.
  A mellettük ülő ápolónők méltatlankodását lehetett hallani, amivel Ellie
tökéletesen egyetértett. A tengeren töltött napok után nem számított rá, hogy itt
hagyják őket, és semmi információt nem kapnak arról, hogy ezután hova mennek,
és mire számíthatnak. Az ismeretlen, és a közelben záporozó lövések zaja ijesztő
volt. Ellie nem félt elsőként beismerni, hogy ő nincs felkészülve erre a
várakozásra, tudni akarta, hova mennek, mi lesz a feladatuk, és mekkora
veszélyben lesznek. Muszáj volt információhoz jutnia, hogy legyen ideje
feldolgozni.
  Egy dologban biztos volt: hosszú éjszakájuk lesz. Ellie lassan elkezdte
összeszedni, és elrakni a főzőfelszerelését. Bárcsak lenne még abból a zabos
kekszből, vagy bármi más ennivaló, de a hajón annyira éhes volt, és legalább
kicsit jobban érezte magát, hogy útközben elmajszolta.
  – Szedjék össze a holmijukat, itt az ideje indulni! – hallották a hátuk mögül a
főápolónő hangját.
  Ellie Scarletre nézett, de egyikük sem szólt semmit. Most megtudják, hol
töltik az örökkévalóságnak tűnő ottlétük hátralévő részét.
  – A 75. számú mozgó tábori kórház ideiglenesen csatlakozik a
nyolcvanegyeshez, amíg véglegessé nem válik a helyünk. Készüljenek fel rá, hogy
a másik egységgel fognak együtt dolgozni, de egyéb feladatokat is kaphatnak.
  Ellie nem értette, miért csatlakoznak egy másik egységhez, és ha volt is
kérdésük, mindnyájan hallgattak, és némán pakoltak. Ellie még soha nem érezte
ennyire komornak a helyzetet.
  – Szerinted ez azért van, mert a katonák még nem foglalták el azt a helyet,
ahova a kórházunkat telepítik majd? – kérdezte halkan Scarlet, ahogy ott álltak
kezükben a táskájukkal. – Hogy éppen most próbálják biztonságossá tenni?
  Ellie eddig nem rakta össze a részleteket, de ahogy Scarletet hallgatta, rájött,
hogy a barátnőjének igaza lehet. Körülöttük a parton kétéltű járművek roncsai,
azonosíthatatlan betonmaradványok, törött rohamsisakok és fegyverek hevertek
szanaszét. Ellie-nek az a halvány sejtése támadt, hogy a pokol legmélyebb
bugyrába érkeztek, és nem szabadulnak innen egyhamar.

A napok éjszakába mosódtak, Ellie már arra sem emlékezett, mikor aludt vagy
evett utoljára, vagy hogy mikor ér véget a műszakja. Ha nem lett volna olyan sok a
munka, ha nem kellett volna valamelyik orvos intésére vagy egy beteg kiáltására
odasietnie, biztosan már összeesett volna, de a körülötte lévő iszonyat nem
hagyta, hogy összeomoljon. Gépiesen végezte egyik feladatát a másik után.
  – Kérlek, állítsd meg – suttogta maga elé. – Miért nem tudod megállítani?
  Égett a szeme a könnytől, de nem hagyta, hogy kibuggyanjon, és odaszaladt az
egyik katonához, aki épp hívta. Ahogy meglátta, felkavarodott a gyomra, hiába
volt üres, de Ellie eltökélte, hogy nem lesz rosszul. Épp elég vér és mocsok
szennyezte a padlót, nem kellett oda még több.
  A katonának az arca roncsolódott, az egyik oldala teljesen rendben volt, de a
másik… Ellie nagyot nyelt, és próbálta csak a férfi kezét nézni. A férfi borzalmas
látványt nyújtott, és akkora fájdalmai voltak, hogy rövid időközönként felváltva
ájult el, és tért magához, és Ellie keze után kapkodott, hogy éber pillanataiban
legyen mibe kapaszkodnia. Egy szót sem szólt, csak hörgött, a nyelvébe varratokat
helyeztek, hogy szükség esetén a ruhája felső gombjához rögzítsék, nehogy
lenyelje.
  Adott még neki morfiumot, fogta a kezét, engedte, hogy megszorítsa, amíg
újra el nem ájult. Egyre több sebesült érkezett, mindegyik szörnyen nézett ki, de ő
volt a legborzalmasabb állapotban mind közül, és mivel még életben volt, ezt a
pár percet igazán nem sajnálta tőle.
  A sebesültellátó, ahol dolgozott, csak átmeneti állomásként működött, az volt
a feladatuk, hogy ellássák, és elsősegélyben részesítsék a sebesülteket, mielőtt a
hadikórházakba küldik őket további orvosi segítségnyújtásra, lábadozásra vagy
evakuálásra, de azok, akiket a legutóbb kijelöltek, még mindig várakoztak. Ellie-
nek fogalma sem volt, mi a késlekedés oka, nem mintha bármit is tudott volna
tenni az ügy érdekében.
  – Nővér!
  Már kezdte megszokni, hogy mindenki egyszerűen csak nővérnek hívja. Nem
nagyon volt rá idő, hogy megtanulják egymás nevét.
  – Máris!
  Elengedte a katona kezét, és futott. Az orvosok soha nem néztek rájuk, csak
odavetették nekik az utasításokat, ő pedig megtett minden tőle telhetőt. De az
örökös felfordulás, a vér és a cafatokban lógó bőr látványa… Most is kavargott a
gyomra, ahogy az elmúlt napokban szinte folyamatosan.
  Ellie előregörnyedt, öklendezni kezdett, majd próbálta magát összeszedni.
  – Jöjjön már, nővér, az isten szerelmére!
  Ellie azt kívánta, bárcsak Spencerrel dolgozhatna, nem pedig itt, de ő a
hadikórházban látta el a súlyosabb sérülteket, úgyhogy nem számított rá, hogy
egyhamar viszontlátja. Nyilván elutasították a kérését, hogy Ellie vele
dolgozhasson, vagy mindenkinek túl sok munkája volt, és nem értek rá egyéni
kéréseket elbírálni. Most, hogy látta, mi történik, nem volt benne biztos, hogy
meg tud birkózni mindezzel. Szerette volna, ha legalább el tudnak búcsúzni
tisztességesen; de csak pár másodpercnyi ölelésre jutott idejük, mielőtt Spencer
felszállt a teherautóra.
  – Elnézést, uram – mondta. – Miben segíthetek?
  – Állítsa el a vérzést a lábán, és amint végeztem, kötözze be a fejét.
  Ellie-nek majd' megszakadt a szíve. Túl sok volt neki ennyi fájdalmat és
megégett, összetört, megnyomorított fiatal, erős testet látni. Mi lesz ezekkel az
emberekkel, ha netán életben maradnak? Már-már remélte, hogy nem érik meg a
hazatérés pillanatát, és nem kell fájdalomban leélniük egy egész életet, hiányzó
végtaggal, szétroncsolódott arccal, vagy akár… Újra sírhatnékja támadt, de
megemberelte magát, pedig ezek igazi könnyek voltak, amiket a háború
borzalmai idéztek elő, nem maga miatt, hanem a katonákért sírt. Erre nem volt
felkészülve, úgy érezte, nem bírja ki, hiába tett meg minden tőle telhetőt.
  – Még el kell végeznem egy amputálást. Ha itt végzett, jöjjön
utánam segíteni!
  Ellie megremegett. Ez nem fog menni. Vagy mégis? Amennyire tudta,
elállította a vérzést, és megkereste a kötszert a fejsérülés ellátásához. A katona
lába nagyon rossz állapotban volt, egy véres bőrcafat, amelyből repeszdarabok
álltak ki. Ezt a hadikórházban kell ellátni, feltéve, hogy nem lőtték szitává a
konvojt, aminek oda kellene szállítani őket.
  – Nővér!
  A hang halk és kedves volt, és ahogy odafordult az ágyhoz, ami mellett állt,
érezte, hogy egy kéz érinti meg az övét. A fájdalom ellenére csillogó világoskék
szempár tekintett rá, ilyen szeme volt a legfiatalabb öccsének is. Engedte, hogy a
férfi megfogja a kezét, ő megszorította, és rámosolygott.
  – Milyen állapotban vagyok? – kérdezte a férfi rekedtes hangon.
  Ellie letette a kötést, és ülő helyzetbe segítette a katonát, hogy inni tudjon.
  – Sokkal jobban, mint itt némelyik – felelte, miközben a lábára nézett. – A
fejsérülése, bár nagyon vérzik, nem vészes, miután összevarrják és lekezelik, már
csak meg kell várnia, hogy visszanőjön a haja.
  Robbanást hallottak, amitől az egész helyiség megremegett. Ellie keze
reszketett, ahogy elvette a vizet a katonától. A lövöldözés eddig is a közvetlen
közelükben zajlott, de eddig még nem volt ennyire hangos és rémisztő.
  – Minden rendben lesz – mondta a katona, és újra megfogta a kezét. Ellie
arra gondolt, ezt most nem a saját megnyugtatása végett mondja, hanem
egyenesen neki.
  – Be kell kötöznöm, hogy készen álljon a transzportra.
  – Közben tudna beszélni hozzám? Meséljen valamit. Én… – Elhallgatott, és
közben Ellie a kezébe vette a kötszert. – Régen beszélgettem már nővel. Kérem,
csak mondja el, mire gondol most, bármit, csak hadd halljam a hangját!
  Ellie nem akarta megosztani a katonával, hogy a háború zajához ennyire közel
most éppen arra gondol, biztosan mind meghalnak. Viszont a férfit
szimpatikusnak találta, kedves volt és barátságos, bár bizonyára nagy fájdalmai
voltak.
  Ellie felnézett, és a zűrzavar közepette a tekintete találkozott Spencerével.
Nem tudta, hogy már visszatért, ezért igazán meglepődött, hogy itt látja.
Dolgozott, és éppen feltartotta a kezét, de amikor meglátta Ellie-t, rámosolygott.
Pont erre a mosolyra volt szüksége, hogy folytatni tudja a munkát.
  – Szeretne hallani egy történetet otthonról? – tért vissza a sérült katonához,
és tudta, elmarasztalják majd, amiért túl sok időt tölt egyetlen sérülttel. Nem
tehetett róla, ő így dolgozott, nem tudta volna máshogy csinálni.
  – Bármit. Kérem… – esedezett a katona, és feljebb könyökölt, mire Ellie
megnézte a fejét, hogy megfelelően bekötözte-e.
  Ellie felsóhajtott, megpaskolta a katona karját, és titkon remélte, a férfi
jobban érzi magát csupán attól, ha beszélgetnek egy kicsit.
  – Az otthonom – kezdte Ellie – Írország. Mielőtt Angliába költöztünk volna,
ott éltünk. Az otthonom járt a fejemben. – Ez nem volt teljesen igaz, de amikor a
katona azt kérte, beszéljen hozzá, az első dolog, ami eszébe jutott, az otthona volt.
Erről bárkivel szívesen beszélgetett, még ha néha el is szomorodott miatta.
  – Azt hallottam, Írország igazi biztonságos fészek – mondta a férfi. – Mintha
nem is érintené a háború; még élelmiszerjegy sincs. Legalábbis ezt mondják.
  Ellie elmosolyodott, ahogy az otthonára gondolt. Bár az otthona ott volt, ahol
a családja, a szülőházat, ahol Írországban felnőtt, mindegy, hány év telt el azóta,
szintén az otthonaként tartotta számon.
   – Néha arról ábrándozom, hogy meglátogatom a nagynénémet. A
szomszédunkban lakott, pont olyan házban, mint a miénk – mesélte Ellie halkan.
– Ha pont most érkeznék oda, valószínűleg éppen hatalmas krumplikat ásna ki a
földből, és egy fazék sós vízbe tenné őket főni. Ezt ennénk reggelire, tojással és
szalonnával. Szinte a számban érzem az ízét.
  A katona felevetett.
  – Ha Írországban ez vár ránk, akkor mindannyian rossz hajóra szálltunk!
  Ellie mosolygott, és arra gondolt, nem csak az étel hiányzik neki. Hiányzott az
otthoniak csevegése, s bár nagyon szegények voltak, mindig volt élelem, mert meg
tudták termeszteni maguknak.
  – Zárva kellett tartani a bejárati ajtót, hogy a csirkék be ne menjenek a házba.
Volt egy szamarunk, folyton bömbölt. Mezítláb szaladgáltunk a fűben, a kutya
meg kergetett minket, és meleg nyári napokon bogyókat szedtünk! – Mit meg
nem adott volna, ha ott lehetett volna.
– Nővér!
  Ellie ismét felsóhajtott, a katona pedig gyorsan megragadta a kezét és
megcsókolta, bár Ellie tudta, hogy ez helytelen. De mit számít ez? És ki fogja ezért
kárhoztatni? Minden segítő kézre, minden ápolónőre szükség volt, de ha nem
vigasztalhat meg egy katonát, aki a szolgálatban sebesült meg, akkor…
összeszorította a fogait. Nincs értelme mérgelődni ezen, gondolta.
  – Nem fogom elfelejteni magát – mondta a férfi. – Mindig Írországot fogom
magam elé képzelni, hogy átvészeljem ezt az egészet.
  Rámosolygott a katonára, megpaskolta a kezét, majd elsietett. Őt is az
Írországról való álmodozás fogja átsegíteni ezeken a hosszú napokon és
éjszakákon.
  Ahogy futott, majdnem összeütközött Scarlettel. A barátnője épp egy kisebb
fémtálcával igyekezett valahova, és nagyon gondterheltnek látszott. De ahogy
összenéztek, Scarlet arca mosolyra derült.
  – Jól vagy? – kérdezte Scarlet, és biztatóan egymásra néztek.
  – Nem – suttogta Ellie őszintén. Az az igazság, hogy legszívesebben összeesett
volna, mint egy rongybaba.
  – Én sem. De tarts ki. Ki fogjuk bírni!
  Csak egy pillanat volt az egész, de Scarlet felbukkanása – a céltudatossága, a
határozott hangja – visszaadta Ellie erejét. Persze lehet, hogy nem ez bátorította,
hanem az alsóneműjébe varrt búcsúlevél, amit semmiképp sem ő szeretne Scarlet
családjához eljuttatni, vagy az a gondolat, hogy van itt egy igazi barátnője, akivel
kölcsönösen számíthatnak egymásra. Spencerbe szerelmes volt, de tudta, a
Scarlet iránt érzett barátsága és szeretete az utolsó lélegzetvételükig kitart majd.
  – Nővér!
  – Öregasszonyok – suttogta. Remélte, hogy amikor az utolsó levegővételükre
sor kerül, mindketten öregasszonyok lesznek már, és ezt az egészet itt soha, de
soha nem kell felemlegetniük és visszaidézniük.
 Tizenegyedik fejezet
Scarlet

A fény áttört a felhőkön, és Scarlet égnek emelt arccal élvezte, ahogy a

napsugarak átmelegítik az arcát. Mintha ezer éve nem látta volna a napot. Ha
sikerülne kizárnia a háború zaját a távolban, és azt képzelni, hogy nem a szétlőtt
utcákon, hanem otthon a kertben sétálgat, szinte boldognak érezhetné magát.
  Kiegyenesedett, körülnézett, és felsóhajtott. Hálás volt, hogy van egy
szabadnapja, és nem kell a betegellátóban dolgoznia, de sajnálta, hogy Ellie nincs
vele. Tudta, hogy Ellie nehezen viseli a helyzetet, mivel éjszakánként reszketett,
de nem a hideg, hanem a sokk miatt, és ez felettébb aggasztotta Scarletet. Ő maga
általában annyira kimerült, hogy amint letette a fejét, azonnal mély álomba
zuhant, és nem létezett sem James, sem Thomas, csakis a mérhetetlenül ólmos
fáradtság. Ő azt viselte a legnehezebben, hogy bár a sérülteknek vizet és ételt is
kellett adniuk, nekik egyáltalán nem volt idejük enni. Ezt nehezen bírta, bár
Scarlet kételkedett abban, hogy a háborúban bármit is könnyedén lehetne venni.
  Átment az úton, és próbálta felidézni az útmutatást, amit kapott, hogy
megtalálja a zárdát, ahol sebesülteket ápolnak. Úgy hallotta, elég sok katonát
visznek oda különböző helyekről, Scarletet pedig azért küldték, hogy segítsen
bármiben, amiben tud.
  Meglátta a nagy kőépületet, amit úgy tűnt, megkímélt a háború, nagy levegőt
vett, és belépett. Az épület békés hangulatot árasztott, a sok borzalom után,
amiket átélt, jóleső érzés volt Isten házába lépni. Persze meg volt győződve róla,
hogy az apácáknak is nagy adag embertelenséggel kellett szembenézniük.
  – Bonjour! – köszönt hangosan, amikor belépett.
  Zajt hallott, bár nem tudta pontosan, honnan jött, elindult abba az irányba,
ahonnan sejtette. Hamarosan megjelent egy apáca, az arcán széles mosollyal.
  – Örülök, hogy eljött – nyújtott kezet. Scarlet meglepődött, mennyire fiatal,
bár nem igazán tudta, mire számítson. – Erre,
már vártuk magát!
  Az angolt akcentussal beszélte, a dallamos franciás kiejtése miatt Scarletnek
nagyon kellett figyelnie, hogy értse, mit mond.
  Bólintott, és a fiatal apáca nyomába eredt.
  – Scarlet vagyok! – mutatkozott be.
  – Florence nővér – felelte az apáca.
  – Be kell vallanom, nagyon jó itt lenni, távol a kórháztól – ismerte el Scarlet.
– A hosszú műszakok nagyon kemények, és borzalmas sérüléseket kell ellátnunk.
  Florence nővér belékarolt.
  – Azok a férfiak szerencsések, hogy ennyi gondoskodásban van részük. Mi itt
a zárdában mindennap imádkozunk az ápolónőkért és a katonákért.
  Ez a kedvesség jólesett Scarletnek, a zárdát pedig csodásan békésnek találta; a
háború előtti időkre emlékeztette.
  – Erre!
   Ahogy kinyitották a nagy, vastag faajtót és beléptek a terembe, Scarlet
visszafojtotta a lélegzetét, mert a vér és a sebesültek ismerős szaga ütötte meg az
orrát, amit ugyan ismert már, de még mindig felkavarónak talált. A tábori
ágyakon férfiak feküdtek, és amennyire Scarlet meg tudta ítélni, megfelelő alap
orvosi műszerekkel körülvéve. A mozdulatlan katonák körül apácák
tevékenykedtek.
  – Nem erre számítottam – vallotta be.
  – Nem ennyi sérültre, vagy nem ennyi felszerelésre? – kérdezte Florence
nővér.
  Scarlet most alaposabban körülnézett, próbálta felfogni, mit lát.
  – Egyikre sem.
  – Mindent elkövetünk, de néhány sérültnek több segítségre van szüksége,
mint amit mi nyújtani tudunk. Azt mondták, az otthoni ápolásra szoruló katonák
elszállítása késlekedik.
  – Igen, ez igaz, de azokat, akik kritikus állapotban vannak, azonnal el kell
vinnünk innen.
  Scarlet újra körbenézett, próbálta kitalálni, milyen szempontok alapján
helyezték el a katonákat, és hogy a nővérek vezetnek-e feljegyzéseket arról, kinek
milyen sérülése van és milyen kezelést kapott.
  – Talán legelőször nézzük meg a legsúlyosabbakat – javasolta Scarlet.
  – Erre, kérem.
  A többi nő a teremben mosolygott, néhányan szóltak hozzá, vagy csak annyit
mondtak, „bonjour". Scarlet mindenkinek a tőle megszokott udvarias módon
válaszolt. Sok idejük persze nem volt, meg kellett tenni a megfelelő lépéseket, és a
leghatékonyabb módon kellett segítenie, amíg itt volt.
  – Megnézem, kinek van szüksége azonnali elszállításra, és a többiekről is
jelentek a feletteseimnek.
  Alaposan megvizsgált mindenkit, és közben elhatározta, hogy holnap ráveszi
Ellie-t, jöjjön ide helyette. Ellie-nek ez megfelelőbb feladat lenne, talán
könnyebben helyrejönne, ha kicsit távol maradhatna a frontról. Scarlet úgy
érezte, ő maga jobban bírja, nem viselik meg annyira a kíméletlen körülmények.
Azt vette észre magán, hogy a vér és a borzalmas sérülések látványa nem rázzák
meg annyira, mint korábban gondolta, sőt, a munkából voltaképpen erőt tudott
meríteni. Egyedül azok látványa kísértette, akik a keze között haltak meg.
  – Szüksége van segítségre?
  Scarlet bólintott.
  – Nagyra értékelném, ha tudna segíteni. Lejegyezhetné, amit mondok, aztán
megtanítom a nővéreknek a kötözést és a sebvarrást, meg minden mást, amire
még szükség van.
  Mindig is tartott attól, hogy egyszer valakinek meg kell tanítania a kötözést,
ami nem ment neki túl jól, de igyekszik mindent megtenni, amit kell.
  – Megkérdezhetem, hogy van-e meleg vizük? Tudnak egyáltalán mosakodni?
– kérdezte Florence, miután továbbmentek.
  – Ó, istenem, csak nem érzi rajtam, hogy… – Scarlet szeme elkerekedett, és
zavarában elpirult.
   – Dehogy! Kedves akartam lenni. Tudunk lehetőséget biztosítani arra, hogy
megmosakodjon, ha gondolja, ez a legkevesebb a segítségéért cserébe.
  Scarlet hálásan mosolygott az ajánlat hallatán.
  – Köszönöm. Mennyei lenne!
  Remélte, hogy ezzel a jelzővel nem sértette meg Florence nővér érzéseit, de
bármilyen tisztálkodási lehetőség, legyen az akár egy kevés meleg víz az arcára és
a nyakára, a legcsodálatosabb ajándék volt, amit csak kaphatott.
  – Vannak más zárdák is a környéken, ahol sebesülteket ápolnak? – kérdezte
Scarlet.
  – Igen. Az összes zárda megnyitotta kapuit a sérült
katonáknak. Megtesszük, ami tőlünk telik.
  Scarlet próbált nem hiú reményeket táplálni saját magában, hiszen az volt a
feladata, hogy az ittlévő férfiakra figyeljen.
  – Ezek szerint előfordulhat, hogy régebb óta sebesült katonákat is ápolnak?
Akik valamelyik korábbi ütközetben sérültek meg?
  Florence nővérnek mélykék szeme volt, és ahogy Scarlet fürkészően ránézett,
bólogatott.
  – Hát persze. Mindenkit addig tartunk itt biztonságban, ameddig szükség van
rá.
  Thomas. A gondolatai mindig visszatértek Thomashoz, még ha James is
folyton ott volt a szívében.
  – Elvesztettem a kapcsolatot a vőlegényemmel – vallotta be, mivel szeretett
volna őszinte lenni, és azt akarta, hogy Florence nővér értse, miért kérdezi
mindezt. – Utoljára Franciaországban látták, és folyamatosan reménykedem, és
azért imádkozom, hogy életben legyen.
  Florence nővér a vállára tette a kezét.
  – Borzalmas dolgokat látunk itt nap mint nap, de mindig van remény. Isten
bármelyik nap csodát tehet, akár a háborúban is.
  Scarlet remélte, hogy Florence nővérnek igaza van, és az egyik csoda az lesz,
hogy rátalál Thomasra.
  – Remélem, egy magához hasonló apáca gondoskodik róla – mondta Scarlet
őszintén.
  – Én is.
  Most, hogy elmondta, miben reménykedik, és mitől tart, sokkal jobban érezte
magát, úgyhogy folytatta a munkát a szobában. A férfiaknak különböző mértékű
sérüléseik voltak, és amikor az egyik takarót felemelve azt látta, hogy a katonának
amputálni kell a lábát, azonnal felírta a sürgős evakuálásra váró betegek
listájának első helyére.
  – Tudja már, meddig maradnak Rysben? – kérdezte Florence nővér.
  – Azt hiszem, már nem sokáig. Amint elfoglalták a területet, elkészül a
hadikórházunk.
  – Isten áldja, Scarlet – érintette meg a vállát a nővér.
  Egy átlagembertől is jóleső lett volna hallani ezeket a szavakat, de egy
apácától még megtisztelőbb volt. Scarlet valamiért úgy érezte, így még többet
jelent neki.
  – Köszönöm – válaszolta csendesen.
   – Ne hagyja, hogy a borzalmak, amikkel szembe kell néznünk,
elvegyék az Istenbe vetett hitét. Én hiszem, hogy Isten itt van velünk, és erre az
olyan nők a bizonyíték, mint maga.
  Mintha Florence nővér olvasott volna a gondolataiban: mintha megérezte
volna a kételyeit. Mindig csak arra a napra koncentrált, amit éppen túl kellett
élnie. Nap nap után az a gondolat tartotta benne a lelket, hogy megtalálja
Thomast, és az, hogy minden reggel és este Jamesért imádkozott. Fogalma sem
volt, hol lehet most James, de biztosan közelebb a frontvonalhoz, mint kellene.

Hosszú volt a nap, és Scarletnek vissza kellett térnie a szállásukra, aminek

egyáltalán nem örült. A zárdában megfürdött, amitől kellemesen tisztának érezte
magát, viszont szörnyű bűntudata volt amiatt, hogy a barátai nem jutnak meleg
vízhez. Mire visszaért, alig bírt menni, halálosan fáradt volt, de volt egy olyan
érzése, hogy nem térhet nyugovóra azonnal a kellemes fürdő emlékével, mert
biztos lesz még valami feladata a sebesültellátó állomáson.
  – Scarlet, van egy perce?
  Arra végképp nem számított, hogy egy férfi a nevén szólítja, és amint
felnézett, meglátta Spencert a kórházi sátor bejáratánál. Odament hozzá. Egy
ideje már Spencer is itt volt velük, és Ellienek nagyon jót tett a közelsége.
  – Segíthetek valamiben?

  A férfi megrázta a fejét.

  – Itt nem – köszörülte meg a torkát jelezve, hogy beszélniük kell. – Ez itt
maga a pokol, nincs rá jobb szó.
  Scarlet felsóhajtott.
  – Valóban.
  – Aggódom Ellie miatt. Úgy tesz, mintha jól bírná, de nagyon féltem. Úgy
veszem észre, bármelyik pillanatban elájulhat. És ez… – elhallgatott. – Úgy
érzem, valami nincs rendben vele. Nem ismerem túl régóta, de az a szikra, ami
volt benne… lassan kihuny.
  Scarlet egyetértett, de nem akart helyeselni, mert nem szerette volna, ha Ellie
bajba kerül.
  – Nos, valóban, mindannyiunknak nehéz. Szerintem egyikünk sem ilyen
munkára készült, nem számítottunk rá, hogy ennyi sebesült lesz.
  Sok nő nem bírta, néhányan pedig olyan súlyosan megbetegedtek, hogy
képtelenek voltak dolgozni. A kisebb létszám pedig még nehezebbé tette
számukra, hogy uralják a helyzetet.
  – Scarlet, nem szeretném, ha Ellie bajba kerülne, pont ellenkezőleg! Ha lehet,
szeretnék valami másfajta munkát találni neki. Ha sikerül.
  Scarlet igyekezett pontosan megválogatni a szavait, mielőtt kimondta.
  – Black doktor, én azt hittem, Ellie az ön személyi asszisztense lesz, aki segít
majd önnek a műtéteknél és a többi esetnél.
  A férfi mosolygott.
   – Ez volt a szándékom, de most már azt gondolom, maga alkalmasabb lenne a
feladatra. Legalábbis most így látom. Több beleszólásom lesz, ha elkészül a
hadikórház, de nem szeretném erőltetni a dolgot.
  – És ez milyen hatással lesz az itteni helyzetére? Nem kerül bajba emiatt?
  Black doktor lesütötte a szemét, és halkan válaszolt.
  – Nekem nagyon fontos Ellie, és csak a legjobbat szeretném neki.
  Scarlet biztos volt benne, hogy a férfi megbízható, és most, hogy kiöntötte a
szívét neki, már nem is aggódott annyira, és mert nyíltan beszélni.
  – Ma egy zárdában segítettem, és az jutott eszembe, el kellene intézni, hogy
Ellie holnap átvegye a helyemet. Régóta nem volt ilyen jó napom.
  – Ha maga beleegyezik, magam írom át a beosztást. Ezt könnyen
elintézhetem.
  – Örülök, hogy ennyire vigyáz Ellie-re – mondta Scarlet.
  – Én pedig annak, hogy ilyen remek barátnőre lelt önben.
  Scarlet nézte, ahogy Spencer távozik, és titokban szurkolt Ellienek, hogy
komolyra forduljon köztük a dolog. Ellie pont egy ilyen férfit érdemel; valakit,
akinek felcsillan a szeme, valahányszor látja, és mindig mosolyt szeretne csalni az
arcára. Spencer remek orvos, ráadásul sokkal kedvesebb, mint a többiek: volt
valami kisfiús udvariasság a modorában, ami különbözött attól a durva és
lekezelő hozzáállástól, amihez a nővérek hozzá voltak szokva. Egyértelmű volt,
hogy nem számít neki, ki honnan jön, és azért lett belőle orvos, mert enyhíteni
szeretett volna mások szenvedésén. Scarletnek mindez nagyon szimpatikus volt.
  – Elnézést…
  Scarlet lassan hátrafordult, és egy kék szemű, szőke, egyenruhás nővért
pillantott meg. Csinos volt, a körülményekhez képest nyugodtnak és
összeszedettnek látszott.
  – Igen?
  – A felettesét keresem. Az egység parancsnokát – mondta a nő. – Jól értem,
hogy ez az az egység, amelyik átmenetileg csatlakozni fog a nyolcvanegyeshez?
  Scarlet bólintott, és azonnal kíváncsivá tette, miért akar az ismeretlen nővér
beszélni a felettesével.
  – Igen, így van. Épp arra várunk, hogy elfoglalják azt a szakaszt, ahol majd
berendezzük a tábori kórházat.
  A másik ápolónő arca elkomorult.
  – Attól tartok, elég gyötrelmes ez a csata, de nemsokára továbbküldenek
benneteket. Lucy vagyok – nyújtott kezet. – Az
50. számú hadikórháznál dolgozom, és azért vagyok itt, hogy segítsek az új
ellátó felépítésénél. Jönnek még néhányan segíteni az egységből. Scarletnek
megdobbant a szíve, és ő is kezet nyújtott Lucynak. – Scarlet vagyok. Örülök,
hogy megismertelek. Megnyugtató volt hallani, hogy hamarosan újabb ápolónők
csatlakoznak hozzájuk.
  Egy pillanatig zavartan és némán álltak, majd Lucy ismét megszólalt.
  – Hogy boldogultok itt? Megfelelőek a körülmények? – Felsóhajtott. – Én itt
vagyok már egy ideje, és erre nem igazán lehet felkészülni.
  – A meleg víz és az alvás eléggé hiányzik – vallotta be Scarlet –, de egyébként
megvagyunk.
   – Ez később sem lesz másképp – felelte fejcsóválva Lucy. – Azt hiszem,
mindannyian ugyanabban a cipőben járunk. Nem hinném, hogy bármi is változik
később.
  Lucy elmosolyodott, Scarlet pedig megpróbálta viszonozni, de kicsit
elbizonytalanodott a magabiztos ápolónő jelenlétében, aki, úgy tűnt, mindent tud.
  – Elkísérlek.
  Ez után a nap után, amikor végre őszintén mosolyoghatott, csakis arra tudott
gondolni, ez nem fog egyhamar megismétlődni.
  – A főápolónőt keresd, arra van az irodája – mutatta Scarlet. –
Ha netán nem találod, keresünk egy rangidős orvost.
– Köszönöm.
  – Lucy! – próbálta Scarlet túlkiabálni az érkező mentők és a segítségért kiáltó
ápolónők zaját, mert a folyamatos nyüzsgés egy pillanatnyi nyugalom után
újrakezdődött.
  – Igen?
  – Ha az egységed nélkül csatlakoznál hozzánk, kérj név szerint engem.
Tudom, mennyivel könnyebb egy barát társaságában, mint egyedül.
  Hónapokkal ezelőtt, mielőtt mindezt átélte volna, és amikor csak a saját
problémái érdekelték, maga sem gondolta, hogy egyszer ilyesmit fog mondani,
vagy hogy bárki más nyavalyája érdekelni fogja. Ám ez akkor volt, most pedig
bármit megtenne, ha azzal könnyíthet mások életén. Emellett Lucy tapasztaltnak
látszott, és úgy gondolta, sokat tanulhat tőle a későbbiekben.
  Lucy bólintott.
  – Köszönöm, de megleszek. Tudom, mi a dolgom, ezért vagyok itt. Scarlet
megdöbbent. Mindnyájan tudják, mi a dolguk, és ő tényleg csak barátságos
szeretett volna lenni.
  – Persze, rendben – felelte közömbösen, mert nem igazán tudta, mit
mondjon.
  – Köszönöm a segítséget.

Az új hadikórházban ez egy nagyon hosszú nap volt. Scarlet feltűrte az ingujját,

mély lélegzetet vett, és megborzongott, ahogy a véres kezére meredt. Az elmúlt
hetekben rémes dolgokat élt át, de mindez semmi volt ahhoz képest, mint ami az
imént történt.
  – Nem bírom ezt csinálni – suttogta Ellie.
  Ahogy Scarlet lassan megfordult, látta, ahogy Ellie ott áll, az arcán csorognak
a könnyek, a keze szörnyen remeg, és az ajkát harapdálja. Már órák óta nem
találkoztak, mindketten más orvosok és sérültek mellé voltak beosztva, de most
már bánta, hogy nem kereste meg korábban. Ellie egy ágyba kapaszkodott, és úgy
szorította, mint aki mindjárt összeesik.
  – Gyere ide – nyújtotta ki a kezét Scarlet. – Minden rendben lesz, megígérem.
   Tudta, hogy ez egy olyan ígéret, amit nem tud betartani, de Ellie-nek ezt
kellett hallania, és mivel muszáj volt valahogy megnyugtatni, most Scarleten volt
a sor, hogy ezt mondja a barátnőjének.
  – Haza akarok menni – motyogta Ellie. – Haza akarok menni! Haza akarok
menni! Haza akarok menni!
  Scarletben megfagyott a vér. Az utolsó mondatokat Ellie már hangosan
sikította. Körülöttük rengeteg ember szaladgált, az egész kórház betegekkel és
orvosokkal volt tele.
  – Csitt, Ellie! – suttogta, miközben szorosan átölelve tartotta a szoborrá
merevedett, kiabáló barátnőjét.
  – Haza akarok menni!
  Hol van ilyenkor Spencer? Segítség kell, de azonnal.
  Ellie összecsuklott, Scarlet pedig azonnal mellé térdelt, és megpróbálta
felemelni barátnője tehetetlen testét. Ellie szeméből eltűnt az élet, mintha
magánkívül lenne.
  – Ellie, túl fogjuk élni. Egy kis alvásra van szükséged.
  Már huszonnégy órája dolgoztak pihenés nélkül, és alig ettek valamit,
úgyhogy ő is meglehetősen gyengének érezte magát.
  – Mi folyik itt? – bukkant fel Lucy, és segített megfogni, és talpra állítani
Ellie-t. – Le kell fektetnünk, ennie kell valamit, ki kell aludnia magát, és minden
rendben lesz. Majd én elintézem.
  – Nővér! – kiáltott valahonnan türelmetlen hangon az egyik orvos, bizonyára
segítségre volt szüksége az egyik betegnél.
  Scarlet visszafojtotta a lélegzetét, és Lucyra nézett. Nem tudta, jó ötlet-e
Lucyra bízni Ellie-t, amikor egy orvosnak kellene segítenie. Amióta megérkezett,
Lucy nem különösebben tűnt barátságosnak, úgy látszott, jobban érdekli a
munka, minthogy a többi ápolónővel összebarátkozzon. Hihetetlenül
hozzáértőnek tűnt: sosem volt fáradt, mindig dolgozott, a betegekre mosolygott,
de egyébként mindig komoly volt, és nagy szakértelemmel vett részt a műtéteken
is.
  – Sokszor láttam már ilyet – nyugtatta meg Lucy, és úgy megrázta Ellie-t,
hogy Scarletnek elállt a lélegzete. – Menj és segíts az orvosnak. Ehhez itt én
jobban értek.
  Scarlet legszívesebben tiltakozott volna, de ha Lucy zökkenőmentesen meg
tudja oldani ezt a helyzetet, akkor ő tovább teheti a dolgát, bár igazság szerint ő is
a végkimerülés határán volt.
  – Kérlek, vigyázz rá! Nagyon igyekszik, de ha ismernéd korábbról… az ilyesmi
nem jellemző rá.
  Scarlet legszívesebben megkereste volna Spencert, hogy megkérje, segítsen,
de tudta, hiábavaló lenne. Annyi mentő jött, hogy a sérültekre is nagyon kevés idő
jutott, órák óta ez ment, és az orvosoknak se volt egy lélegzetvételnyi idejük sem.
Az érkező mentők és a katonákat a kikötőbe szállító teherautók egymást váltották,
a legrosszabb állapotban lévőket pedig légi úton szállították el. Olyan sokan
meghaltak, vagy haldokoltak, hogy Scarlet kezdte menthetetlenül elveszíteni a
hitét abban, hogy Thomas esetleg túlélhette. Legbelül kezdte azt gondolni, ezt a
háborút senki nem ússza meg élve, vagy legalább valamelyik testrésze elvesztése
nélkül. Ez volt a legszomorúbb, legszívszorítóbb dolog, amit valaha látott, vagy el
tudott képzelni.
  Scarlet hátat fordított Lucynak és Ellie-nek, és ment segíteni. Az orvos, aki
kiabált, még mindig nővér nélkül dolgozott. Nem szabadott most Ellie-re
gondolnia, hiszen Lucy vele van. Az új nővér profinak és lelkiismeretesnek tűnt,
úgyhogy Scarlet bízott abban, hogy jó döntést hozott. Az eddigi ismeretségből úgy
tűnt, pont annyira megbízható, mint bármelyikük.
  – Spencer?
  Nem ismerte fel az orvost, amikor kiáltott az előbb: az arca csupa vér és kosz,
a haja tele porral. Scarlet benedvesített egy kendőt, és gondosan letörölgette az
orvos arcát. Hát persze, hogy ő az, korholta magát. Ő az az orvos, aki bármilyen
körülmények között képes megfelelni.
  – Miben segíthetek?
  – Amputálnunk kell. Itt van ez, és vár ránk még egy. Ez az egyetlen esélyük,
hogy hazajussanak, különben nem élik túl a repülést.
  Scarlet gyomra émelyegni kezdett, de próbált erős maradni. Bármire képes
volt, ha egy katona életéről volt szó, a hazafelé tartó hajóra pedig nagyon sokan
vártak.
  – Mondja, mit csináljak – kérte a doktort.
  Nem említette, hogy az imént ki kellett vinni Ellie-t. Úgy tűnt, Spencer is az
összeomlás határán áll, és Scarlet biztos volt benne, hogy hallotta, látta az iménti
felfordulást. Jóképű arca most gondterhelt volt, a csillogó szempár körül a
fáradtság mély ráncai húzódtak. Mindenki a túlélésért küzdött, még a hozzá
hasonló nagyszerű orvosok is.
  Scarlet beadta a morfiumot, és előkészült a műtéthez, habozás nélkül megtett
mindent, amit Spencer kért, de miután amputálták az egyik katona két lábát és
egy másiknak az egyik karját, Scarletnek hirtelen ki kellett rohannia, mintha
üldöznék. Alighogy kiért, és eltűnt a többiek szeme elől, hányni kezdett – és csak
hányt, és hányt, amíg az üres gyomrában a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett.
Arra gondolt, örökre a vér és az égett hús szagát fogja-e érezni az orrában.
  Scarlet vett egy nagy levegőt, kiegyenesedett, és elindult, hogy megkeresse
Ellie-t. Féltette a barátnőjét; az a folyton tréfálkozó és mosolygó lány, aki mindig
felvidította, valahogy elveszítette önmagát: csak az árnyéka volt annak, akit
hetekkel ezelőtt megismert. Még azon a borzalmas hajóúton is tartotta
kettőjükben a lelket, miközben Scarlet halálra aggódta magát. Most pedig azon
idegeskedett, nehogy Ellie valami butaságot csináljon. Nem tudta, pontosan mit,
de…
  – Jól van – jelent meg Lucy, amint Scarlet be akart lépni a sátorba.
  – Alszik? – kérdezte Scarlet.
  – Igen.
  Scarlet kinyújtotta a karját, és szorosan magához ölelte Lucyt. Nem az a fajta
volt, aki gyakran mutatja ki az érzéseit ebben a formában, de mivel rémesen
kimerült és érzékeny volt, ez tűnt a legmegfelelőbb reakciónak.
  – Köszönöm.
  Lucy mereven reagált az ölelésre, de Scarlet nem törődött vele. Eddig nem is
tűnt fel neki, mennyire hiányzik a fizikai kapcsolat, egy másik emberi lény
érintése, hogy valaki átölelje. Régóta volt távol az otthonától, és most már értette,
miért vágynak a katonák az ápolónők gondoskodására, kedvességére vagy egy jó
szóra. Nekik is kellett valaki, aki átöleli őket, és azt mondja, minden rendben lesz.
  – Most végre van egy kis szünetem. Ráérsz egy kicsit? – kérdezte Scarlet.
  Lucy bólintott.
  – Persze. Még vacsorázni is fogok.
  Elindultak, és Scarlet annyira fáradtnak érezte magát, hogy azt hitte, menten
összeesik.
  – Mesélj magadról, Lucy – kérte Scarlet. – Nagyon érted a dolgod.
  – Ó, hát, tudod, már nagyon régóta itt vagyok – felelte Lucy. – Az egységem a
Királyi Légierővel érkezett, szinte közvetlenül a normandiai partraszállás után
jöttünk.
  Scarlet bólintott, le volt nyűgözve.
  – Tudom, hogy már megköszöntem, de tényleg nagyon hálás
vagyok, hogy vigyáztál Ellie-re. – Kis szünetet tartott, át akarta gondolni, hogy
fogalmazzon. – Ellie általában nem ilyen. Úgy értem, nem jellemző rá, hogy
feladja, általában nagyon pozitív. Nagyon megváltozott, amióta itt vagyunk.
  – Ez itt sokakat megváltoztat – mondta Lucy csendesen. – Láttam orvosokat,
akik maguk vetettek véget az életüknek, mert hibáztak, és egy nővért is, aki
felakasztotta magát. Tudom, hogy az ember mennyire könnyen kikészül, amikor
eléri a teljesítőképessége határát, és nem szeretném, ha a barátoddal is ez
történne. Ezért ajánlottam fel, hogy segítek.
  Scarlet nem tudta, mit válaszoljon. Teljesen megdermedt. Szenvedett az
alváshiánytól és a mardosó éhségtől, sok rémes sérülést látott, de Lucy
tekintetében látszott, hogy ő még borzalmasabb dolgoknak volt szemtanúja.
  – Nem tudom, mit mondhatnék – ismerte el.
  – Nem kell mondanod semmit, én pedig nem akarom feleleveníteni – felelte
Lucy. – Sok mindennek voltam a tanúja, és tudom, mikor jön el az a pillanat,
amikor már túl sok. Nem való mindenkinek, ami itt folyik.
  – És te? Te hogy bírod ezt? – nem biztos, hogy fel kellett volna tennie ezt a
kérdést, hiszen látszott, hogy Lucy nagyon érti a dolgát.
  – Hozzá kellett szoknom pár dologhoz, de minden rendben – felelte semleges
hangon. – Megteszem, amit tudok, és ha hazatérünk, orvosnak fogok tanulni.
  – Orvosnak? – torpant meg Scarlet.
  – Igen – mondta Lucy tárgyilagosan. – Nem hinném, hogy az elkövetkező
években ez szokatlannak számít majd, és szeretem ezt a munkát. Ez volt az egyik
oka annak, hogy ide küldtek segíteni az egységednek. Érdekelnek a bonyolultabb
műtétek, és tudják rólam, hogy bármikor bármilyen feladatot elvállalok. Meg
akarok tanulni mindent, amit lehet.
  Scarlet meglepődött. Korábban sosem hallott olyasmiről, hogy egy nő
orvosnak tanuljon.
  – Én olyan helyen nőttem fel, ahol a nők arról álmodoznak, hogy egyszer
majd feleségek és anyák lesznek – felelte. – De minél több időt töltök itt, és minél
többet látok a világból, annál inkább rájövök, milyen korlátolt elképzelés ez.
   – Nincs azzal semmi baj, ha valaki családot akar – mosolyodott el halványan
Lucy. – Én is szeretnék majd valamikor, de úgy érzem, ennél azért több vagyok.
Tudom, ez elég nagyképűen
hangzik, de nem tehetek róla, egyszerűen így érzek.
Scarlet mosolygott.
  – Te vagy a legérdekesebb lány, akivel valaha találkoztam. Komolyan
mondom, Lucy. Tudod, a családom nem repesett az örömtől, amikor megtudták,
hogy önkéntesnek jelentkeztem, de ha azt mondtam volna nekik, hogy orvos
akarok lenni, miután véget ér a háború, az anyám biztos kitért volna a hitéből.
  – Ismerős helyzet – nevetett Lucy.
  – És, van otthon valakid? – kérdezte Scarlet.
  – Nincs. Hát neked?
  – Hosszú történet. Majd egyszer elmesélem. A lényeg, hogy el vagyok
jegyezve, és remélem, hogy megtalálom a vőlegényemet míg itt vagyunk. –
Fájdalmas volt Thomasról beszélnie, miközben egyfolytában Jamesre gondolt.
  – Szavadon foglak! – fenyegette meg Lucy. – Egyik éjjel, amikor nem tudunk
aludni, számon kérem rajtad az összes apró részletet!
  – Hamarosan látjuk egymást – érintette meg Scarlet Lucy vállát. – Még
egyszer köszönöm, amit Ellie-ért tettél.
  – Nincs mit. Vacsoránál találkozunk, hacsak addig el nem alszunk
mindketten!
  Scarlet bólintott Lucynak, és gondolta, gyorsan megnézi, hogy van Ellie, aztán
eszik valamit, majd megpróbál aludni néhány órát. Az elmúlt napokban látott
sérülések rémesek voltak. A csata, amiről azt hitték, legfeljebb egy napig tarthat,
már több mint egy hete húzódott, és nem látták a végét. Scarlet annyira fáradt
volt, hogy a csontjait ólomsúlyúnak érezte, vonszolni is alig bírta magát, és semmi
másra nem vágyott, mint hogy lefeküdjön Ellie mellé, akár csak egy órácskára is.
Annak viszont örült, hogy lehetősége volt beszélni Lucyval. Tudta, hogy az első
benyomás nem mindig helyes, és Lucy sokkal többnek bizonyult annál, mint
ahogy korábban gondolta.
  Nem akart most sem Jamesre, sem Thomasra gondolni, de ahogy lehunyta a
szemét, az történt, mint mindig: mindketten befurakodtak a gondolataiba. Vajon
látja-e még őket valaha, vagy meghaltak, és a testük elhagyatottan hever valahol,
esetleg belepte a sár? Vagy gondoskodik róluk valaki, talán egy gyengéd érintésű,
kedves mosolyú ápolónő vagy apáca?
  Talán jobb is, hogy a történtek után nem találkozott újra Jamesszel. Ő
Thomas miatt jött ide, és azért, hogy – akárcsak a férfi – a hazáját szolgálja. Nem
volt idő feltételezésekbe és spekulációkba bocsátkozni, mert a munkájára kellett
koncentrálnia, és tudta, hogy sokkal keményebb idők következnek. Kevesebb,
mint két hetet töltöttek eddig Franciaországban, de kétségtelenül ez volt eddigi
élete legrémesebb időszaka.
  Az érkezésük éjszakáján, amikor a parton ülve és nézték, ahogy a sebesülteket
a hazafelé tartó hajókhoz szállítják, ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy
odamenjen, és egyenként ellenőrizze, nincs-e köztük Thomas, ám tudta, hogy ez
nem ilyen egyszerű. Ha itt lenne, ha még élne, már biztosan hallott volna róla.
Már biztosan tudná. Ha még mindig ennél az egységnél harcolna, a hadsereg
tudta nélkül nem tűnhetett volna el csak úgy, minden nyom nélkül. Scarlet egész
testét borzongás járta át, szinte a csontjáig reszketett. Kezdett rájönni, milyen
őrült ötlet volt ez az egész, és nem valószínű, hogy valaha is megtalálja Thomast.
Lehajolt, és belépett a sátorba.
  – Tű a szénakazalban – suttogta maga elé.
  – Mit mondasz?
  Scarlet lefeküdt Ellie mellé, és átölelte.
  – Semmi. Csak magamban beszélek. Azt hittem, alszol.
  – Anyám szerint a motyogás az őrület első jele – suttogta Ellie, és megint
sírva fakadt. – De azt hiszem, én előbb fogok megbolondulni. Nem bírok itt
maradni, Scarlet, nem megy.
  – Hé, kettőnk közül én beszélek magamban, úgyhogy én vagyok a dilisebb. –
Scarlet élvezte a melegséget, amit Ellie közelsége nyújtott, ahogy ott feküdtek
egymás mellett. – Nem tudom, mit mondjak, hogyan segítsek – vallotta be
Scarlet, mert nem akart úgy tenni, mintha minden rendben lenne, holott nem így
volt. – Aggódom érted.
  Ellie még szorosabban odabújt Scarlethez, ő pedig még jobban szorította.
  – Annyira fáradt vagyok, és sok mindent, amit láttam, nem tudok kiverni a
fejemből. Én…
  – Mondd csak – bátorította Scarlet. – Hidd el, megértelek, tudom, miről
beszélsz.
  – Azt hittem, jól fogom csinálni, hogy mindig tudok majd mosolyogni, és
megnevettetem a katonákat. Bele sem gondoltam igazából, mi vár itt rám, hogy
mennyire borzalmas lesz, és milyen sokan meghalnak majd.
  Scarlet biztos volt benne, hogy szembesülve a véres valósággal, Ellie a bátyjai
miatt is mélyen aggódik.
  – Erre a munkára senki nincs felkészülve, Ellie, senki – suttogta Scarlet. – Te,
aki olyan vagy, mint az éltető napsugár, nem csoda, hogy elpusztulsz itt. A fenébe
is, én sem tudom, hogy élem túl egyik napot a másik után, főleg, hogy ilyen
keveset alszom, sőt semmit.
  – Nem csalódtál bennem? – kérdezte Ellie. – Nem gondolod, hogy
reménytelen eset vagyok?
  – Szerintem mindez csak azt bizonyítja, hogy egy ilyen melegszívű, kedves
embert, mint te, mennyire meg tud rázni, ha látja, mi mindenen mennek
keresztül ezek a katonák, és milyen borzalmas sérüléseket kell elviselniük.
  Hallotta, hogy Ellie felsóhajt.

  – Annyira fáradt vagyok.

  – Én is. Próbáljunk meg aludni egy kicsit.
  Az alvás most hirtelen sokkal fontosabbnak tűnt, mint az evés.
  Scarlet tisztában volt vele, hogy nem tudja megóvni Ellie-t attól, ami
körülöttük zajlik, de igyekezett minden tőle telhetőt megtenni. Ha ez annyi, hogy
betakarja, és hagyja, hogy aludjon még kicsit, akkor megteszi.
  Miközben szorosan ölelte Ellie-t, lehunyta a szemét, és próbálta kiűzni
gondolataiból a háborút, a sebesülteket és a távoli csatazajt, ami már annyira a
mindennapok része volt, hogy szinte nem is hallotta. Eltökélte, hogy megkeresi
Thomast, és bár érdeklődött pár helyen, halálosan kimerült volt, és a munka, az
evés és az alvás folyamatosan ismétlődő rutinján kívül szinte semmi másra nem
maradt ideje. Még nem vesztette el a reményt, még nem.
  Lassan beborította és elringatta a sötétség, és miközben Thomas gondolata
elhalványult, a szeme elnehezedett, és Scarlet mély álomba zuhant.

– Scarlet!
Scarletnek felpattant a szeme, és felugrott.
– Scarlet, Lucy vagyok. Az egyik katona téged keres.
  Scarlet megdörzsölte a szemét, kikecmergett az ágyból, és kilépett a sátorból.
  Thomas!
  Ez volt az első név, ami eszébe jutott, ahogy elkapta Lucy karját, és
álomittasan szaladni kezdett a tábori kórház irányába. Az idegességtől
összeszorult a gyomra, a gondolatai kavarogtak a tudattól, hogy láthatja őt.
  A szíve majd' kiugrott a helyéről, és annyira sietett, hogy a szája is kiszáradt
az izgalomtól. Ahogy a sátor bejáratához értek, majdnem elcsúszott az
igyekezettől, de lassan elengedte Lucy karját, és csendben hagyta, hogy bevezesse.
A betegellátó zűrzavara elhalványult, kivehetetlen masszává mosódott, ahogy
követte Lucyt, és megálltak egy beteg ágya mellett. Lucy a sérültre mutatott, és
amint Scarlet meglátta a párnáról felemelkedő fekete haj keretezte arcot, és a
rászáradt vért a férfi ajkán, teljesen lemerevedett.
  Scarlet egész testében reszketni kezdett, és földbe gyökerezett a lába.
  James volt az. James.
  Scarlet könnye kicsordult, de gyorsan letörölte, és az ügyeletes orvos kiáltása
visszahozta a valóságba, és félreállt az útból.
  – Nézzenek oda! – mosolygott James, de nem tudta elterelni Scarlet figyelmét
a fájdalmáról, amit az okozott, hogy megfordult az ágyban. – Bíztam benne, hogy
miután elláttak az orvosok, maga is felbukkan!
  Scarlet akaratlanul is felsóhajtott a megkönnyebbüléstől: a férfi már
viccelődött, amit ő jó jelnek vett.
  Scarlet tekintete találkozott Lucyéval, a kezéért nyúlt, megszorította, és
köszönetet akart mondani, de nem bírt megszólalni.
  Könnyekben kellett volna kitörnie, amiért nem Thomas az, de James ott
feküdt az ágyon, életben volt, nem veszett oda ebben a borzalmas háborúban,
úgyhogy muszáj volt mosolyognia.
  Bizonyára ő a világ legrosszabb menyasszonya, de ahogy leült James ágya
mellé, egyáltalán nem érdekelte.
  – Mi történt? – Scarlet körülnézett, és örült, hogy most nincs körülöttük
olyan sok sérült, mint általában, bár tudta, nem sokáig lesz ez így. – Merre járt?
Mennyire súlyos a helyzet?
  James hangosan felsóhajtott, ahogy próbált rendesen felülni, Scarlet pedig
felpattant, és megigazította a párnáját.
  – Sajnálom, nem kellene rögtön így faggatóznom!
   – Minden rendben – felelte James, bár a hangjából inkább az ellenkezőjére
lehetett következtetni. – Én… – sziszegett a fájdalomtól, kétségtelen, hogy az
állapota sokkal súlyosabb, mint
ahogy mutatja.
  – James, ne erőlködjön! Hozok magának ennivalót és fájdalomcsillapítót.
  A férfi gyengéden megérintette Scarlet karját, és visszatartotta.
  – Maradjon!
  Scarlet visszaült a helyére, és megfogta a férfi kezét.
  – Biztos ne hozzak semmit?
  James megrázta a fejét, és Scarlet látta, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy
ülve maradjon és beszéljen.
  – Pihennie kellene, de ezt gondolom, maga is tudja.
  – Ühüm – hümmögte James.
  Nem törődve azzal, látja-e valaki és mit fognak szólni, Scarlet Jameshez hajolt
és megcsókolta a homlokát.
  – Mindenesetre nagyon örülök, hogy látom. Aggódtam, és minden ágyhoz úgy
mentem oda, hogy közben könyörögtem, nehogy maga legyen az. Aztán meg
azért, hogy mégis maga legyen, mert akkor legalább nem holtan fekszik valahol a
semmi közepén.
  – Megtudott valamit? – kérdezte James halkan.
  Scarlet visszakérdezés nélkül is azonnal tudta, mire kíváncsi, és megrázta a
fejét.
  – Nem. Csak annyit hallottam, hogy nem messze van néhány zárda, ahol
sebesült katonákat ápolnak.
  James újra felnyögött, Scarlet pedig megpaskolta a kezét.
  – Volt egy levél – mondta a férfi, majd köhögni kezdett. – Lezuhant a gépe, de
nem jelentették, hogy a testet megtalálták volna.
  Scarletnek libabőrös lett a karja a hír hallatán. Talán mégsem volt annyira
elvetélt ötlet azt gondolni, hogy valamelyik zárdába vitték, feltéve persze, hogy
nem esett fogságba.
  – Meg fogom találni – mondta Jamesnek. – Megtaláljuk őt is, és a többi
katonát is, akiket az apácák ápolnak.
  Jamesre nézett, kisimította a férfi haját a homlokából, és az arcát fürkészte.
Korábban, amikor kettesben voltak, bűntudatot érzett, és megrémisztették az
iránta való érzelmei, de amióta itt van, és ezzel a sok borzalommal kellett
szembesülnie, valami megváltozott. Ki a megmondhatója, látják-e még egymást
valaha, és mi fog történni ezután?
  Ha meg akarja simogatni a férfi arcát, ha rá akar mosolyogni, ha meg akarja
csókolni a homlokát, vagy csak itt szeretne ücsörögni vele, hát megteszi. Hiszen
Ellie-n kívül senki sem tudja, hogy ő valójában James bátyjának a menyasszonya.
  – Találja meg, és vigye haza – kérte James, és mélyen a nő szemébe nézett. –
Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha…
  Elhallgatott, Scarlet pedig odahajolt hozzá, és megfogta a kezét.
  – Hazaviszem Thomast, ha tudom. Megígérem. Most inkább azzal törődjünk,
hogy maga hazajusson.
   James felnyögött, nehézkesen megmozdult és átölelte Scarletet, mire könnyek
gyűltek a nő szemébe. Scarlet erősnek érezte magát, és mindazok ellenére, amit
látott, eddig egy pillanatra sem ingott meg, ám amikor meglátta a férfit, és most,
hogy átölelte, elgyengült, és egy pillanatig csak szorította.
  – Maga lesz az, aki rendesen összevarr, vagy marad ez a fércmunka itt? –
nevetett fel James. A nevetéstől viszont újra köhögnie kellett, ezért Scarlet eltolta
magától, és szemügyre vette.
  – Ne aggódjon – dorgálta meg.
  James megint köhögött.
  – Mondja az a nő, aki az előbb majdnem kiszorította belőlem a szuszt.
  Minden egyéb esetben Scarlet elpirult volna, most azonban csak megrázta a
fejét, és elpislogta a könnyeit. Annyi mindent átélt már, annyira messze került
kényelmes és nyugodt életétől, és oly sokszor érezte már, hogy feladja. Szüksége
volt egy percnyi nyugalomra, hogy Jamesszel lehessen.
  – Hamarosan elszállítják. Visszaviszik Angliába, hogy megkapja a megfelelő
kezelést. Addig is, minden tőlünk telhetőt megteszünk.
  James csak nézte, és a tekintete megigézte Scarletet. Az arca napbarnított volt
és piszkos, de ettől nem volt kevésbé jóképű. Tudta, ha más lenne a helyzet,
örökké ennek a szempárnak a rabja lehetne, és soha nem unna rá erre a simogató
tekintetre és kedves mosolyra. Csakhogy a bátyja felesége lesz, és csak távolról
pillanthat rá. Talán soha többé nem lesznek ilyen közel egymáshoz.
  Scarlet felsóhajtott, amikor a kórház hirtelen felélénkült, megérkeztek a
mentők, emberek kiáltoztak. Tudta, hogy mindjárt szólítani fogják, és különben
sem illő ilyen hosszú időt szánni egyetlen katonára, amikor még olyan sokan
várnak a segítségre.
  – Mindjárt mennem kell – suttogta, és ujjait a férfi ujjaiba fonta.
  – Velem maradna, amíg nem hívják? – kérte.
  Scarlet bólintott. Habár még nem evett, és tudta, hogy a nap további részében
talpon kell lennie, örömmel beleegyezett. Az a kevéske zabkása és a virslikonzerv
azzal a kis vajjal, igazán várhat estig. Még rengeteg dolga lesz addig, de ki tudja,
mikor láthatja újra Jamest.
  Próbált nem tudomást venni a torkában érzett gombócról, és rámosolygott a
férfira.
  Lehet, hogy amikor legközelebb találkoznak, már a bátyja felesége lesz.
  Kérlek, Istenem, suttogta magában, kérlek, vigyázz Jamesre. Óvd meg őt!
Kérlek!
 Tizenkettedik fejezet
Lucy

Lucy végül kezdett hozzászokni ahhoz a csontig ható ólmos fáradtsághoz, ami
miatt szinte a nap bármelyik órájában képes lett volna elaludni. Persze nem a
tábori ágya vonzotta, hanem a gyerekkori hálószobájában lévő puha fekhely a
kényelmes takaróval és a pillekönnyű párnával. Belépett az új kórházba,
felsóhajtott, és megpróbálta felmérni a terepet. Semmi esély nem volt rá, hogy a
vágyai valóra váljanak mostanában. Jó pár hónapja, amióta idehelyezték, hogy
segítsen az ideiglenes kórház felállításánál, lopott percekben tudott csak
valamennyit aludni, egyébként pedig leszegett fejjel tette a dolgát. Ráadásul, ha
az apja tudomást szerez arról, hogy az ő akaratával szembeszegülve Lucy a
londoni Royal Free Kórházban szeretne orvosi gyakorlatot szerezni, ami nők előtt
is nyitva áll, biztos kiteszi a szűrét otthonról. Persze az anyja ezt biztos nem
engedné, a bátyja pedig főleg nem. Utóbbi, bár sok dologban az apjuk pártját
fogta, tudta, mennyire fontos ez Lucynak. Büszke volt Lucyra, hogy
műtősnővérként szolgál, és tudta, hogy nagyon jól csinálja.
  – Itt hamarosan bolondokháza lesz.
  Amikor meghallotta Scarlet halk hangját, Lucy odafordult. Egymásra
mosolyogtak.
  – Igen, tudom – felelte. A többieknek nem nagyon beszélt a Normandiában
átélt első tapasztalatairól, de biztos volt benne, hogy ami előttük áll, legalább
olyan szörnyű lesz. A harcok súlyosbodtak, egyre több egység érkezett a
helyszínre, és a halottak és sebesültek száma is egyre szaporodott. Beleborzongott
a gondolatba, mennyi sebet varrt össze, vagy kötözött be, csak hogy vissza tudják
küldeni a katonákat az egységükhöz, sokszor egyenesen a harcmezőre.
  – Igazság szerint nem tudom, hol volt a rosszabb. Itt, vagy ahol korábban
voltunk.
  Scarlet lesütötte a szemét, és az arcáról nehezen lehetett leolvasni a
gondolatait. Lucy közelebb lépett hozzá.
  – Őszintén? Szerintem mindegyik kórház, mindegyik hadszíntér ugyanannak
a borzalomnak egy másik helyszíne. Csak úgy élhetjük túl, ha megteszünk minden
tőlünk telhetőt. – Lucy összerázkódott. – Sem többet, sem kevesebbet.
Néhányunknak jobban megy, másoknak kevésbé.
  Ez a mozgó hadikórház, ahol most voltak, bár közelebb volt a fronthoz, nem
sokban különbözött a korábbi helyétől.
  – Ellie-re gondolsz? – kérdezte Scarlet.
  Lucy megérintette Scarlet karját.
  – Ellie-nek ott vagy te. Ha odafigyelünk rá, hamarosan jobban lesz.
  Scarlet bólintott, Lucy pedig megköszörülte a torkát, mert épp egy csapatnyi
orvos lépett be az ajtón.
   – A tábori körülmények itt sokkal rosszabbak – mondta Scarlet, ahogy együtt
kimentek. – Ha nem áll el az eső, hamarosan úgy fog kinézni az egész tábor, mint
egy disznóól.
  Ahogy kint álltak, Lucy felnézett az égre, miközben az eső csendesen
szemerkélt. Már az sem érdekelte, hogy megázik. A háború előtt soha nem ment
ki az esőbe, hogy boldogan ácsorogjon benne. Itt az eső arra emlékeztette, hogy
még életben van, és megmosolyogtatta, hogy kinyújthatja a nyelvét és
megízlelheti az esőcseppeket.
  Körülnézett, és arra gondolt, bárcsak ne kellene a szemét erre a sok
borzalomra kinyitnia, ami körülveszi. Egy sátorban huszonöten laktak, így
senkinek nem volt magánélete, a bakancsukat pedig úgy próbálták megóvni a
latyakos, csúszós sártól, hogy a körbe lerakott deszkákon közlekedtek. Scarlethez
hasonlóan ő is más körülményekhez volt szokva.
  – Tudom, hogy a katonáknak sem jut sok, és nekik biztosan még rémesebb
dolgokat kell kiállniuk, de azért néha sajnálom magunkat – vallotta be Scarlet. –
Most, hogy láttam Jamest, a fájdalmat az arcán, és belegondoltam, min mehetett
keresztül… rémes.
  Lucy bólintott. Scarletnek igaza volt.
  – Nincs abban semmi önzés, hogy így érzel – nyugtatta meg Lucy, miközben
arra gondolt, sürgősen el kellene mennie vécére, bár szerette volna megspórolni
ezt a szükséges kitérőt. – Egyszer majd, amikor visszagondolunk erre, biztosan…
– Azt szerette volna mondani, hogy nevetni fognak az egészen, ám hirtelen
kételkedni kezdett ebben. – Nos, büszkék leszünk arra, hogy átvészeltük.
Egyébként, hogy van James? Még itt van?
  Scarlet nemet intett a fejével, Lucy pedig meglátta a szemében
a szomorúságot.
  – Elment. Mire véget ért a műszakom, már evakuálták. Pont azelőtt
búcsúztam el tőle, hogy elvitték, és… – Lucy látta, hogy Scarlet gyorsan letörli a
könnyeit. – Azt hiszem, ennyit még életemben nem imádkoztam.
  Hatalmas robbanás rázta meg a levegőt, és Lucy Scarletre nézett. Aztán még
egy távolabbi dörrenést lehetett hallani, majd sorozatos lövéseket.
  – Mindjárt elszabadul a pokol – motyogta Lucy.
  Scarlet rámosolygott, és mindketten a sátrukhoz vezető széles deszka felé
vették az irányt.
  – Legalább eltereli a figyelmem azokról a dolgokról, amelyekre nincs
befolyásom.
  – Előbb elszaladok a vécére. Ott találkozunk! – mondta Lucy, és elindult a
másik irányba. – Nemsokára újra találkozol vele, Scarlet. Épségben hazatér,
igazán szerencsés fickó!
  Irigyelte Scarletet, amiért szerelmes, hogy ilyen erős érzelmeket táplál valaki
iránt. Ő még soha nem érzett így, még nem találkozott olyan férfival, aki miatt
másodrendűvé vált volna a célja, hogy orvos legyen. Ez nem azt jelenti, hogy nem
szeretett volna családot és férjet, de olyan férfira vágyott, aki… Felsóhajtott.
Nehéz megmondani. Csak annyit tudott, hogy ha már találkozott volna azzal a
férfival, aki miatt leengedné a falait, már észrevette volna.
   Scarlet mosolygott, és intett. Lucy összeszorított fogakkal érkezett a
palánkhoz, ami elválasztotta a latrinát a többi tábori építménytől. A szemét
lesütve belépett, és észrevette, hogy két nő már ül a vécéülőkeként funkcionáló
deszkán. A szagtól Lucynak öklendeznie kellett, ezért apránként, a száján vette a
levegőt, majd leült a deszkára. Az árok fölé helyezett deszkalapba lyukakat vágtak,
pont olyan széleseket, hogy rá tudjanak ülni, és el tudják végezni a dolgukat.
Mindent összevetve, amit eddig Normandiában tapasztalt, Lucy ezt találta a
legrosszabbnak. Sosem fogja elfelejteni az emberi ürülék szagát és azt a megalázó
érzést, hogy két másik nővel együtt – akik nyilvánvalóan pont annyira zavarban
vannak, mint ő – kell ugyanarra a deszkára ülnie.
  – Fedezékbe!
  Lucy elfintorodott, ahogy meghallotta kintről a kiáltást. Csak nem a vécén
ülve fogja bombatalálat érni? Ennél rosszabb már nem is lehetne.
  A hatalmas detonáció elfeledtette vele, hogy nem akart szemkontaktust
teremteni senkivel. Ám ahogy felnézett, talán még az övénél is rémültebb
szempár meredt rá.
  – Minden rendben lesz! – mondta, mert mindig is könnyebb volt másokat
megnyugtatni, mint a saját félelmeit kezelni.
  A másik nővér – Lucy nem ismerte fel – bólintott, de Lucynak úgy tűnt, nem
sikerült megnyugtatnia.
  Félretolta az ajtót, kiment az esőbe, ami időközben hevesebben kezdett el
esni, és úgy döntött, nem megy vissza a saját sátrába, hanem majd a kórházi
sátorban mos kezet. Ehetett volna valamit, ha nem indul vissza azonnal, de úgy
sejtette, hamarosan tele lesznek sérültekkel. Mint az érkezés utáni első éjszaka.
  Az elmúlt hetek után, ami élete legkeményebb időszaka volt, egészen
hozzászokott a puskaropogáshoz, de a robbanások még mindig megrémítették,
mert eszébe jutott róluk, amikor a mentőt kilőtték, és a fiatal ápolónő a karjai
között halt meg. A legkevésbé azzal tudott megbirkózni, hogy még azok sincsenek
biztonságban, akik azért vannak itt, hogy a sebesülteken segítsenek.
  – Jövünk! – kiáltotta egy férfi.
  Lucy nem tudta pontosan, ki szólt és honnan fognak jönni, de próbált
felkészülni. Várt. Készenlétben.
  – Szia, Lucy!
  Hirtelen Ellie jelent meg mellette, a válluk szinte összeért.
  – Ó, szia! – köszönt vissza meglepve. – Már elég jól vagy ehhez?
  Ellie bólintott, és Lucy kicsit közelebb húzódott hozzá. A legmeglepőbb az
volt, hogy megismerkedett Scarlettel és Ellievel, és egy csapásra olyan emberek
között találta magát, akik azonnal elfogadták. Azt hitte, nincs szüksége barátokra,
hogy elég, ha minden idejét a munkájának szenteli, ám kezdett rádöbbenni,
milyen régóta számíthat csak magára. Nincs semmi rossz abban, ha barátokat
szerez, attól hogy élvezi mások társaságát, még nem gyenge.
  Morajlás jelezte, hogy megérkezett az első mentő, Lucy pedig a jól ismert
reszketést kezdte érezni a gyomrában. Az orvosok beszéltek, néhányan
utasításokat adtak, de ő fejben már máshol járt. Semmi mást nem hallott, csakis a
saját belső hangját.
   Meg tudod menteni őket. Mindent meg fogsz tenni, hogy megmentsd a
katonákat, akiket rád bíztak.
  – Valami történt. Mi folyik itt?
  Ellie a karját rángatta, mint egy akaratos kisgyerek, és a
hangjából kihallatszó pánik kirángatta Lucyt a saját gondolataiból. És akkor
észrevette, mi történt, és mi fog újra megtörténni.
  Bumm!
  Sosem gondolta volna, hogy képes ilyen borzalmas sikolyra, és előrevetette
magát. Miért ácsorognak? Miért nem segít senki?
  Átkozott legyen, ha hagyja, hogy az ellenség büntetlenül felrobbanthassa a
mentőautókat és a benne ülő rendes, segítőkész embereket!
  – Csak a holttestemen keresztül! – suttogta, és olyan gyorsan rohant, ahogy
még életében soha.
  Ahogy kétségbeesetten a mentő felé futott, hogy segítsen, csak a menedéknek
használt vásznon csapkodó eső hangját hallotta a feje fölött. A szeme előtt
narancssárga foltok táncoltak körbekörbe, amik lassan pirosba fordultak, de talán
csak a szeme káprázott. Nem tudta, és nem is érdekelte, csak azzal törődött,
nehogy egy újabb ápolónő vagy orvos meghaljon csak azért, mert senki nem volt
elég bátor ahhoz, hogy közbeavatkozzon.
  Észrevett valakit a jobb oldalán, felkészülve arra, hogy bárkit odébb lök, aki
megpróbálja megállítani azzal, hogy túl veszélyes, de aztán felismerte Black
doktort, aki szintén a mentők felé rohan. Vastag volt a füst, és a dörrenések a
közelben emlékeztették rá, hogy ő is bármikor meghalhat, de nem volt ideje ezen
aggódni.
  Spencer megragadta az oldalára dőlt mentőautó összeroncsolt ajtaját, s
közben Lucy is odaért: bakancsa felverte a sarat.
  – Segítsen kinyitni ezt! – kiáltott Spencer.
  Lucy olyan erősen húzta, ahogy csak bírta, nekitámaszkodott a doktornak, és
közösen erőlködtek. Amikor az ajtó végre megadta magát, Lucy hátraesett.
  – Segítsenek! – kiabált Lucy, mert hátranézett, és látta, hogy még több ember
jön, köztük néhány szolgálatban lévő betegszállító.
  Több ápolónő csak nézte, ahogy erőlködnek, de Lucynak nem volt ideje ezen
gondolkodni. A tűz a jármű elejében ütött ki, és tudta, csak idő kérdése, mikor
robban fel az egész.
  – Segítse ki a katonát! – kiáltott rá Spencer. – Megnézem, mi van elöl!
  Lucy nem mondta neki, hogy legyen óvatos, ahogy a doktor sem állította meg
őt. Ehelyett lassan bemászott, és ahogy a füst kaparni kezdte a torkát, köhögni
kezdett. Semmi.
– Segítség…
  Lucy megállt, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg szólt-e valaki. Erőltette a
szemét, de a mentő belsejében sötét volt, csak az ajtó felől jött némi fény. Egy
testet látott, ezért óvatosan közelebb ment, hogy ellenőrizze a pulzusát. Semmi.
  – Segítség…
  A suttogás most halkabb volt, de még mindig hallotta. Elmozdította a testet,
és meglátott egy másik katonát, aki beszorult a sarokba.
   – Segítsenek, kérem! – kiabált ki Lucy a mentőautóból. – Egy katona életben
van, ki kell vinnünk!
  Elérte a katonát, és megérintette a kezét. Hideg volt, de az ujjai apró
szorításából tudta, hogy a katona életben van, és meg kell tennie mindent, hogy
kimentse.
  – Hozzák ki azt a nővért onnan!
  – Fel fog robbanni!
  Lucy visszafojtotta a lélegzetét, és míg korábban csak az adrenalint érezte,
most elöntötte a jeges rémület.
  – Menjen… – hallotta a katona suttogását, és felnézett.
  Megrázta a fejét.
  – Nem hagyom itt! Ki fogjuk vinni, katona!
  Érezte, hogy hátulról megragadják, és elkezdik kihúzni, el a katonától, aki, ha
itt marad, meghal.
  – Ne! – sikította.
  – Vigyék innen ezt az átkozott nővért – kiáltotta egy férfi, amint kihúzták, és a
hang áramütésként érte Lucyt.
  – Még él! Szüksége van ránk!
  Amikor Spencer előretört, Lucy abbahagyta a küszködést, tudta, hogy Spencer
nem hagy senkit meghalni odabent.
  – Mindenki hátra! Most! – üvöltötte. – Ha ki lehet hozni, kihozom! – Lucyra
mutatott. – Hátra, mindenki!
  Lucy engedelmeskedett, nem akart szembeszegülni az orvos utasításával, vagy
az útjában állni, amikor kihúzza a katonát.
  – Spencer!
  Lucy megfordult, és látta, hogy Ellie térdre esik, a szája elé kapja a kezét, és
sírásban tör ki. Lucy gyorsan odarohant a kórház bejáratához, letérdelt Ellie
mellé, és átölelte.
  – Minden rendben lesz – próbálta nyugtatgatni, miközben köhögött a füsttől,
és remélte, igaza lesz. – A doktor nagyon bátor, és van bent egy katona. Még él.
Megfogtam a kezét.
  Lucy a mentőautóra nézett. Még csak körülbelül egy perc
telhetett el, de olyan volt, mintha Spencer már ezer éve bemászott volna abba a
kocsiba.
  Aztán meglátta. A karjában tartotta a sebesült katonát, akit sikerült
kirángatnia a mentőautó hátuljából.
  – Segítsenek neki! – kiáltotta Lucy, és rohant, mert képtelen volt tétlenül
figyelni. Betegszállítók és orvosok rohantak el mellettük, hogy segítsenek, és
átvegyék Spencertől a sebesült katonát. Spencer úgy nézett ki, mint aki mindjárt
összeesik, ezért Lucy megragadta a karját, hogy besegítse a bejáraton. Amint
beértek a sátorba, Spencer a földre ült, a sérült katonát pedig egy ágyra fektették,
kintről pedig fülsiketítő robbanás hallatszott, ahogy a jármű felrobbant. Az
ápolónők közül többen a földre vetették magukat, eltakarták a fejüket és
sikoltoztak, Lucy azonban csak összehúzta magát, nem adta meg magát a
félelemnek, miközben fogta a katona kezét, aki percekkel ezelőtt a fülébe
suttogott.
   – Csss – suttogta, ahogy elült körülöttük a zaj. – Minden rendben lesz.
Kihoztuk magát.
  A katona egyik szeme annyira feldagadt, hogy nem is látszott, a másik szeme
viszont megcsillant, amitől Lucy úgy gondolta, van esélye a felépülésre. Közben az
egyik orvos levágta a katona lábáról a nadrágot, és Lucy látta, hogy csupa vér.
Remélte, hogy nem kell amputálni. Aztán észrevette, hogy a karja is véres.
  – A keze – mondta Lucy –, engedje meg, hogy…
  Nem volt ideje megnézni, mert az orvos közbeszólt, még mielőtt befejezhette
volna a mondatot.
  – Lőtt seb! Vegyük ki a golyót!
  Lucy az imént megmentett katonára nézett, az idegesen repdeső tekintetére,
véres kezére.
  Kérlek, ne halj meg! Lucy visszatartotta a lélegzetét, érezte az előtte fekvő férfi
közelségét, és szeretett volna tenni valamit, bármit, csak hogy megmentse az
életét. Akkor sem fogja elveszíteni, főleg azok után, ami az imént történt.
  – Nővér! Nagyon vérzik!
  Lucy gyorsan a test fölé hajolt, és a sebet kezdte nyomni, hogy elállítsa a
spriccelő vért. Túl sok vért veszít, valami nincs rendben.
  – A műtőbe! Gyorsan!

– Lucy, muszáj aludnod valamennyit!

  Lucy próbálta kivenni, ki áll fölötte. Felemelte a fejét, észre sem vette, hogy az
ágyra bukva alszik. Mióta fekszik így?
  – Scarlet? – dörzsölte meg szemét az öklével.
  – Gyere, most tudsz pihenni egy kicsit. Nem ülhetsz itt vele örökké.
  Lucy megtámaszkodott az ágyon, és felállt. Kész csoda, hogy ilyen sokáig
hagyták itt ülni anélkül, hogy dorgálást kapott volna.
  – Bárcsak tudna!
  Lucy ledermedt a mély, fátyolos férfihang hallatán.
  – Felébredt! – döbbent meg Scarlet.
  Lucy a katonára nézett, aki ép szemét a nővéren nyugtatta.
  – El sem hiszem, hogy túlélte – mondta neki, és meglepődött azon, ahogy a
férfi bámulja, és kezdte magát zavarban érezni, amiért az imént ráborulva aludt.
  – Vizet – nyögte. Amerikai akcentusa volt.
  Lucy a vízért nyúlt, Scarlet pedig segített felülni a katonának, hogy ihasson.
Mohón kortyolt egyet.
  – Nagy szerencse, hogy életben maradt. Nem gondoltam volna, hogy… –
hallgatott el Lucy.
  – Megmentett – felelte rekedten a férfi. – Sosem fogom elfelejteni a gyönyörű
hangját. Soha.
  Lucy ránézett, a fejét rázta, és majdnem elnevette magát. Hogy mondhat
ilyesmiket, mikor az imént majdnem meghalt.
  – Sajnálom, hogy közbe kell lépnem, de a kis pacsirtájának pihenésre van
szüksége, úgyhogy most elrabolom egy kis időre.
   Scarlet megragadta Lucy vállát, és ő tudta, hogy nincs értelme ellenkezni.
Körülnézett, és látta, mennyire tele van a kórház, annak ellenére, hogy valamilyen
oknál fogva az utóbbi időszakban nem érkezett olyan sok sebesült.
  – Hozol neki valamit enni? – kérdezte Scarlettől.

  – Igen. De most menj!

  Lucy a katonára nézett, még utoljára megszorította a kezét, majd megfordult,
és elindult. Ebben a férfiban volt valami, amitől más volt, mint a korábbi sérültek,
akivel dolga volt eddig, akiket szenvedni vagy meghalni látott. Valami reményt
adott neki, és mindenáron meg akarta menteni.
– A neve… – motyogta, és visszafordult.
Megállt, Scarletre nézett, aki a katona fölé hajolt.
– Katona, hogy hívják? – kérdezte Scarlet.
Lucy figyelt. Scarlet megrázta a fejét, és lejjebb hajolt.
  – Katona! Mondja meg a nevét! – Scarlet felegyenesedett. – Csak rázza a
fejét. Majd később újra megkérdezem.
  Lucy továbbindult, túl fáradt volt ahhoz, hogy aggódjon. Az elmúlt két nap
borzalmas volt, a sebesültek százával érkeztek. De az amerikai katona valamiért
még mindig itt volt, nem szállították el, nem küldték haza.
  Végigment a sátrakhoz vezető fadeszkán, és olyan fásult és fáradt volt, hogy
alig bírta emelni a lábát. Melegen ajánlja annak a férfinak, hogy még életben
legyen, amikor visszamegy – az alváson kívül csak erre tudott gondolni.

Lucy kinyújtózott, és elnyomott egy ásítást, majd visszaindult a kórházba. Ez

egy igazán hosszú hét volt, de annak ellenére, hogy végre nem kellett
hajnalhasadtával munkára jelentkeznie, nem aludt tovább. Körülnézett, és
megnyugodva látta, hogy kevesebb sérült érkezett. Ha továbbra is tömegével
kellene fogadniuk őket… Megborzongott, az egész teste beleremegett a
gondolatba. Borzalmas volt.
  Arrafelé ment, amerre a katonát sejtette – ez volt az egyetlen oka annak, hogy
ilyen korán bejött. Már ismerős volt a férfi sziluettje, akárcsak a csillogó tekintete
és hatalmas mosolya, amit neki tartogatott. Lucynak sejtelme sem volt, mi vonzza
benne ennyire, de igyekezett meggyőzni magát, ahhoz lehet köze, hogy segített
megmenteni a férfi életét. Ha nem lett volna olyan kitartó, ez a katona most
halott lenne.
  – Helló, kedves!
  Lucy próbált nem nevetni a flörtbe hajló köszönésen, de nem sikerült neki.
Talán az amerikai akcentusa miatt volt, hogy valahányszor szólt hozzá, mintha
elolvadt volna belülről. Lucy beharapta az ajkát. Eddig mindig érzéketlen volt a
katonák udvarlására, erre most tessék, vihog, mint egy bakfis. Nevetségesnek
tűnt, de a hosszú hónapok után, amikor semmi másra nem koncentrált, csakis a
munkára, ez még tetszett is neki.
   – Látom, ma már sokkal jobb a kedve – jegyezte meg Lucy, majd
megszokásból leellenőrizte a kórlapját, mielőtt ránézett volna.
  A férfi rápillantott, és Lucy látta, hogy a szeme körüli duzzanat kezd lassan
leapadni. Egy gyönyörűen csillogó barna szempár nézett rá.
  – A gyönyörű ápolónő miatt van, aki vigyáz rám. Ha magára is ő vigyázna,
biztos maga is mosolyogna egész álló nap!
  Lucy hátranézett a válla fölött, és úgy tett, mintha keresne valakit.
  – Nem látom! Mégis kiről beszél, katona?
  Lucy abbahagyta a nevetést, amikor a férfi lassan, óvatosan megfogta a kezét.
Maga sem tudta, honnan vette a bátorságot ehhez a vicces riposzthoz, de nem
ismert magára!
  – Ha hiszi, ha nem, itt van – mondta a katona halkan, szinte suttogva.
  Lucy felsóhajtott, és a férfi szemébe nézett. Egyszerre gyűlölte és imádta az
érzést, ami elöntötte. Soha nem érezte magát elveszettnek a férfiak között: a
képzés ideje alatt, és amióta itt van, sikerült ellenállnia, de ez most más volt.
Okosabbnak kellene lennie, mint hogy beleszeret egy jenkibe; sokat hallott a
behízelgő beszédükről, és ez a katona itt sok mindenre nem emlékezett, például
arra sem, hogy ő…
  Lucy mély levegőt vett, megszorította a katona kezét, majd elhúzódott. A férfi
felső zsebébe nyúlt, kivett egy kis fényképet, ami mostanában minden szabad
órájában, sőt az elalvás előtti percekben is folyton eszébe jutott.
  – Gondolkodott már azon, ki lehet ez az elbűvölő fiatal hölgy?
  A képen látható nőnek szőke, hosszú copfba font haja és bájos arca volt.
Szeme barátságosan csillogott, az arcán kedves mosoly ült.
  Az ágyon ülő jóképű férfinak pedig fogalma sem volt róla, ki ez a nő.
  – Hogy gondolkodtam-e? Igen. De még mindig nem emlékszem semmire.
Mármint néha bevillan valami, de…
  Összeráncolta a homlokát, és zavartnak látszott, amitől Lucy elhallgatott.
Nem fogja erőltetni, hiszen megsérült a feje, rémes dolgokon ment keresztül, és a
férfi érdekében Lucy remélte, hogy visszatérnek az emlékei.
  – Akárki is az, biztos izgatottan várja a híreket magáról.
  A férfi mosolygott.
  – Lehet. Én csak… – Elhallgatott. – Furcsának találom, hogy van nálam egy
fénykép egy nőről, miközben semmire sem emlékszem. Talán egy másik katonáé
volt, és én csak vigyázok rá.
  Lucy kételkedett ebben, de inkább nem mondott semmit.
  – Hogy van a karja? – kérdezte a katona.
  Mielőtt válaszolt volna, Lucy az alkarján lévő kötésre bámult.
  – Csak egy kis horzsolás. Jól vagyok.
  Észre sem vette, amikor történt, de így, hogy be volt kötve, egy cseppet sem
zavarta az apró sérülés.
  – A doki szerint már nem kell pépesíteni a kajámat, ehetek szilárdat is –
mondta a katona vidáman.
  Lucy felnevetett.
  – Nagyszerű! Már úgyis untam, hogy mindennap pürésítenem kellett.
  Ezután csendben ültek, és hallgatták a háború nem is olyan távoli zaját.
   – Ma délelőtt van egy kis szabadidőm – szólalt meg Lucy végül. – A
barátnőmmel, Scarlettel a városba megyünk, mert érdeklődni szeretne a
vőlegénye után. Megkérdezzük, van-e valami hír.
  A katona bólintott. Lucy utálta, hogy még a férfi nevét sem tudja, és fejben
egyfolytában férfineveket sorolt, vajon melyik illik hozzá a legjobban. Persze a
fényképen szereplő nő kilétének kérdéséhez képest ez a probléma sokkal kevésbé
aggasztotta.
  – Na, akkor gyorsan lépjen le – mondta a férfi mosolyogva. – Itt mindjárt
megint bolondokháza lesz, és ha marad, még a végén befogják.
  Lucy bólintott, és érezte, hogy elpirul a férfi pillantásától. Igaza volt, de fura
módon nem örült a gondolatnak, hogy itt kell hagynia a betegét, és ez felkavarta,
hiszen nem olyan lány volt, akit folyton álmai lovagjának gondolata
foglalkoztatott volna.
  – Hamarosan látjuk egymást – búcsúzott Lucy, és felállt.
  A férfi Lucy keze után kapott.
  – Hogyan? Semmi búcsúpuszi? Mi van, ha meghalok, mire visszaér, és egész
életében bánni fogja, hogy nem csókolt meg?
  Lucy elhessegette, de titokban örült, hogy ma ilyen jó kedvében találja. Azok
után, amin keresztülment, csoda, hogy él egyáltalán.
  – Szó sem lehet semmiféle csókról. Főleg, hogy ott a zsebében a kedvese
fényképe.
  Megpaskolta a férfi kezét, talán egy kicsivel hosszasabban tartva ott a sajátját,
mint ahogy illendő lett volna, aztán gyorsan elhúzta. Ennek az embernek van
valakije. Bár udvarolt neki, nem szabad elfelejtenie, hogy a férfi már foglalt.
Lucynak eddig még sosem törték össze a szívét, és ezt most sem hagyja
megtörténni. Sóhajtott. Talán a lányokkal kellene megbeszélnie ezt a problémát.
Ők biztos többet tudnak az ilyesfajta dolgokról.
  Tudta, hogy Scarlet már vár rá, ezért anélkül, hogy hátranézett volna, csak
ment tovább, és próbált nem gondolni arra, hogy ez a férfi – akit egész nap nem
fog látni – miért jelent ilyen sokat számára. Segített a műtétjénél, megfürdette,
megetette, vigyázott rá. De amióta itt van, ugyanezt megtette számtalan másik
katonáért is – törődött velük, a szenvedésüket enyhítő szavakat suttogott a
fülükbe, megtett értük mindent, amit csak tudott. Voltak köztük jóképűek,
rokkantak, voltak, akik sírtak, mások mosolyogtak. De ez a férfi… talán oka volt,
hogy megmentette. Muszáj volt, hogy legyen. Mert ő nem az a fajta lány, aki csak
úgy bedől egy férfinak, akivel csak az imént találkozott.
  – Kész vagy? – kérdezte Scarlet, aki épp most érkezett a latrinák felől.
  Lucy mormolt valamit, mert rájött, hogy szüksége van pár percre, hogy ő is
könnyítsen magán, mielőtt elindulnak.
  – Adj pár percet. Ellie is jön?
  Scarlet mosolygott.
  – Igyekszem kirángatni az ágyból. Annyira örülök, hogy sikerült átvállalnunk
tőle néhány műszakot, mert azt hiszem, lassan kezd jobban lenni.
  Lucy visszamosolygott, majd együtt mentek tovább. Az, hogy valaki készen
állt valamire, itt csupán annyit jelentett, hogy fel bírt kelni az ágyból.
Tisztálkodásra a nappali vagy az éjszakai műszak előtt csak nagyon kevés idő
jutott, az ember épp csak megfésülte a haját, és megnézte, rendben van-e.
Naponta egy vödör mindenféle célra felhasználható vizük volt, ebből körülbelül
egy bögrényi jutott mosakodásra a túlzsúfolt sátorban. De most már hetek óta
meleg víz nélkül kellett boldogulniuk, úgyhogy kezdett hozzászokni.
  Visszatartotta a lélegzetét, összeszorította a fogát, majd félrehúzta az ajtót, és
belépett a latrinarészlegbe.
  A víz hiányát még el lehetett valahogy viselni, ám ez… Rémes hányingere
támadt, de igyekezett úrrá lenni rajta.
  Ez volt a poklok pokla, a legvisszataszítóbb dolog, amit valaha átélt.
  Ehhez soha, de soha nem fog hozzászokni.
 Tizenharmadik fejezet
Ellie

Ellie-nek hideg szél vágott az arcába, ennek ellenére most érezte magát a
legboldogabbnak, amióta itt van. Egy időre elhagyhatta a kórházat, a vérszagot és
a halott katonákat, akik a nap minden percében kísértették. Arra ébredt, hogy
Scarlet gyengéden rázogatja, majd átnyújt neki egy csésze rémes teát az
ellátmányból, amit most valamiért hányinger nélkül tudott meginni. Talán
mostanra hozzászokott. Azt hallotta, hogy a városban pénzért lehet forró fürdőt
venni, és rendes kávét inni, és ő napok óta erre vágyott. Bármi jobb, mint ez a
vödörben összekotyvasztott, teaporból, tejporból és cukorból készült utánzat. Ha
csak arra gondolt, ahogy körbeadják a vödröt a sátrukban, felfordult a gyomra.
  Néhány nővér korábban már járt a városban fürödni, és ételt szerezni, és
most, hogy erre végre nekik is lehetőségük nyílt, alig várta, hogy ő is mehessen.
Aztán eszébe jutott Spencer, hogy mennyire vágyhat ő is egy forró fürdőre. Ez a
szegény ember pont olyan keményen dolgozott, mint ő: sorra műtötte a
sebesülteket, amputálta a menthetetlen végtagokat, és ellátta a betegeket, ahogy
tőle telt. De akármilyen sápadt és nyúzott volt az arca, akármilyen kimerült is
volt, mindig jutott idő egy mosolyra, egy puszira, egy röpke vállszorításra, amikor
elhaladt mellette. Bár alig találkoztak, nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem,
hogy a tudomására hozza, milyen fontos neki. Az ő Spencere különleges volt, és
minél régebb óta figyelte, milyen tisztelettel és méltósággal bánik a sérültekkel,
annál jobban szerette.
  – Tudod már a nevét? – kérdezte Scarlet Lucytól.
  – Nem. Semmivel sem tudok róla többet, mint amikor először beszéltünk.
  Ellie próbálta elterelni a figyelmét Spencerről, és igyekezett a beszélgetésre
koncentrálni. A lányok törődtek vele, kedvesek és gondoskodók voltak, és
szeretett volna pár gondtalan órát tölteni velük.
  – Hogyhogy nem szállították még el? – kérdezte Ellie.
Látta, ahogy Lucy megvonja a vállát.
  – Állítólag jönnek majd a jenkik, és megnézik, kik vannak itt nálunk közülük.
Van egy másik amerikai katona is a gyengélkedőn.
  – Még mindig azt hiszed, hogy a felesége van a fényképen? – kérdezte Scarlet.
– Vagy a szerelme?
  Ellie Lucy miatt reménykedett benne, hogy más a helyzet, mert számára
világos volt, hogy Lucy odavan a katonáért. Eddig csakis a munkájára
koncentrált, és úgy tűnt, semmi nem tudja eltéríteni, erre most felbukkant ez a
memóriazavaros katona a szép mosolyával.
  – Ő kell, hogy legyen, nem? Mármint – Lucy felsóhajtott –, nem tudom.
Nagyon megkedveltem, de sokszor azt gondolom, csak azért, mert segítettem
kimenteni. Többet szeretnék tudni róla, és biztos akarok lenni benne, hogy
életben marad. És hogy hazajut a családjához.
   – Nem láttad a múltkor, hogy azt a két katonát, akiknek a kisebb sérüléseit
egy héttel korábban láttuk el, és hazaküldtük őket, máris visszahozták? Most
sokkal rosszabb állapotban vannak, az egyikük lehet, hogy túl sem éli.
  Ellie megborzongott, de nem a hidegtől, hanem a sok sebesülés és halál
emlékképétől, amik azóta kísértették, hogy megérkezett Franciaországba.
  – Hát te, Scarlet? – kérdezte Ellie, mert témát szeretett volna váltani. – Van
valami hír Thomasról? Tudsz valamit Jamesről?
  Scarlet szemén fura árnyék futott át, Ellie nem tudta mire vélni, de aztán
ahogy jött, úgy el is tűnt.
  – Hallottam, hogy sok katonát apácák fogadtak be a közelben. Próbálom
kitalálni, mi módon találkozhatnék velük – Scarlet nagyot sóhajtott. – Jamesről
nem hinném, hogy hallok bármit is, míg haza nem megyünk. Ez… – Ellie nem
akarta félbeszakítani, várta, hogy befejezze a mondatot, mert tudni akarta, mit
akar kibökni. – Ez bonyolult, azt hiszem. Nincs befolyásom az eseményekre,
fogalmam sincs, mi fog történni, de egyszerűen nem tudom kiverni őt a fejemből.
  – A hadsereg biztos mindent megtesz, hogy segítsen, nem? – kérdezte Lucy. –
Mármint megtalálni az eltűnt katonákat.
  Scarlet mélyet sóhajtott.
  – Ha te mondod! De ha apácák fogadták be őket, és így menekültek meg a
további sérülésektől, akkor biztos nem fognak elsőbbséget élvezni, míg véget nem
ér a háború.
  Ellie-nek mindennap ez járt a fejében: hogy a háború egyszer véget ér.
Fogalma sem volt, meddig bírja még a sok fertőzés, a vér, az amputált végtagok és
a halál látványát. Rémes volt ezzel nap mint nap szembesülni, és közben tisztában
lenni vele, milyen rengeteg a tennivaló. Miközben ezekkel a gondolatokkal
birkózott, és próbált megszabadulni tőlük, mélyet lélegzett, és igyekezett arra
koncentrálni, hogy most itt van távol a kórháztól a friss levegőn a barátnőivel.
  – Mire gondolsz? – kérdezte Scarlet megszakítva Ellie gondolatait.
  – Próbálok nem túl sokat agyalni – vallotta be Ellie. – Bármitől képes vagyok
elszomorodni, úgyhogy igyekszem az otthonomra gondolni. Arra, hogy milyen
lesz hazamenni, mit fogok enni, milyen lesz újra megölelni anyát. Ilyen szép
dolgokra, a borzalmak helyett. Ezt Lucy tanácsolta, és tényleg segít.
  Lucy mosolygott, és örült, hogy tudott egy picit segíteni Ellienek.
  – És Spencerre nem szoktál gondolni? Meg arra, milyen jó lenne vele
kettesben tölteni egy kis időt? – ugratta Scarlet.
  – Dehogynem!
  Az biztos, hogy ez elterelné a figyelmét a háborúról. Szeretett volna otthon is
találkozni Spencerrel, ha már véget ér a háború, és hétköznapi dolgokat csinálni.
  – Mindig azt mondja, majd lesz időnk egymásra, de olyan sok a sérült, és
annyi minden történik, hogy erre nem sok esélyt látok. – Tudta, hogy ilyen
körülmények között ezek buta gondolatok, de nem tehetett arról, hogy így érzett.
– Ő annyira… Nem is tudom. Egyrészt az apámra emlékeztet, pedig ők ketten
teljesen más környezetből valók. De ahogy rám néz! Apám szokott így nézni
anyámra. Olyan kedves, megbízható, védelmező, azt hiszem. – Megtorpant a
Scarlet arcán elterülő mosoly láttán, és mert észrevette, hogy Lucy és Scarlet
cinkosan egymásra pillantanak, mintha valami nagy titok birtokában lennének. –
Miért néztek így rám? – fürkészte barátnőit Ellie.
  Scarlet közelebb jött, és belékarolt.
  – Ma délután kimenője van. Megígértük neki, hogy elviszünk hozzá, de azt
akarta, hogy meglepetés legyen.
  – Ha nekünk nem is jut ki a háborús romantikázásból, legalább neked legyen
jó! – tette hozzá Lucy.
  – Hogy micsoda? – Ellie szíve majd' kiugrott a mellkasából, de most végre
nem a lövések hangjától vagy a háború zajától.
Lucy rámosolyogott.
  – Annyira édes volt. Az a szegény ördög örömet akart szerezni neked, de
meglepetésnek szánta, és bár megesküdtünk, hogy nem áruljuk el neked, Scarlet
azt mondta, haragudnál, ha nem tudnál róla előre.
  Scarletnek ebben kétségkívül igaza volt. Utálta a meglepetéseket. Habár
most, hogy tudja, mi következik… Nagyot nyelt, és egyszerre úgy érezte, nem kap
levegőt.
  – Most vicceltek, ugye? Kérlek, mondjátok, hogy ez nem valami rossz tréfa.
  – Ellie, esküszöm, ilyesmivel soha nem tréfálkoznék – bizonygatta Scarlet. –
Mondjuk, eléggé szórakoztat, hogy végre én ugrathatlak téged kicsit, nem pedig
fordítva, mint amikor először találkoztunk. Úgy látszik, jó mesterem volt.
  Ellie rámosolygott Scarletre. Az első találkozás ott az állomáson mintha ezer
éve történt volna. Vagy egy másik életben. Annyi minden változott azóta, hogy
úgy érezte, már nem is ugyanaz az ember; a vicces, mindig boldog, energikus lány
szép lassan eltűnt. Amikor Spencerrel volt, képes volt újra magára találni, de
egyre fárasztóbb volt játszani a bátor ápolónőt. Életében először nehezen
mosolyodott el.
  – Még sosem voltam kettesben vele – vallotta be. – Úgy értem, mindig volt a
közelben valaki, vagy hallott minket valaki… – Elhallgatott.
  – Ideges vagy – állapította meg Lucy közömbösen. – Ez teljesen természetes.
  – Nem vagyok ideges! – kontrázott Ellie. Vagy mégis? Korábban sosem volt
feszült, amikor találkoztak, most azonban úgy remegett a gyomra, és úgy kalapált
a szíve, hogy azt hitte, menten elájul.
  – Figyelj, ez a férfi veled akar tölteni egy kis időt. Ilyen egyszerű – mondta
Scarlet, és olyan kedvesen mosolygott, hogy Ellie idegessége kicsit lecsillapodott.
  – Én pedig vele – mondta, és keresztbe fonta a karját maga előtt. – De
amilyen állapotban mostanában voltam, a trauma, szóval nem is tudom. – Nem
talált szavakat rá, hogyan is érez. – Az jutott eszembe, hogy azok után, ami
történt, lehet, hogy csak megsajnált. És már nem is tetszem neki annyira.
  Scarlet és Lucy mindketten felsóhajtottak, és közelebb húzódtak hozzá,
mintha meg akarnák védeni.
  – Drágám, bárki láthatja, hogy nem sajnálatból tetszel neki.
  – Scarletnek igaza van. Én nem vagyok itt olyan régóta, de ahogy rád néz…
Nem kell zseninek lenni, hogy az ember észrevegye.
  Ellie letörölgette kicsorduló könnyeit. Számára szokatlan volt, hogy így érez,
de a Normandiában töltött idő mélyen érintette attól a pillanattól kezdve, hogy
meglátta a vízben lebegő testeket; abban a vízben, ami az odaveszett katonáik
vérétől volt vörös.
  – Annyira aggódott érted – jegyezte meg Scarlet szomorúan. – Ahogy mi is.
De nem ezért szeretne találkozni veled. Azt mondta, ha Londonban találkoztatok
volna, romantikus vacsorákra és hosszú sétákra vinne. Szerintem így akar
imponálni neked.
  – Akkor ez nem egy részvétrandevú ugye? – nevetett fel erőltetettem Olyan
rég volt már, hogy csak úgy kacagott vagy bolondozott, viccelődött vagy ugratott
volna másokat. – Kérlek mondjátok, hogy ez nem egy részvétrandevú! –
nyafogott.
  A lányok felnevettek, Ellie pedig karon fogta őket, és felsóhajtott. Hideg és
barátságtalan idő volt, de belül kezdett felolvadni.
  – Nem tudom, mi lenne velem nélkületek – vallotta be.
  – Unatkoznál, az az igazság – ugratta Lucy.
  Scarlet egy pillanatra Ellie vállára hajtotta a fejét, és ő tudta, hogy viccelődés
ide vagy oda, a barátnői ugyanúgy éreznek. Akkor is törődtek vele, amikor a
szakadék legmélyén volt – amikor már szinte feladta, és olyan sötét gondolatok
kínozták, amelyektől fogalma sincs, hogyan szabadult volna meg nélkülük.
  – Szerintem ma kiderül, mennyit jelentesz neki – jegyezte meg Scarlet
halkan.
  – Mármint, ha sikerül előtte megfürdenem, nem gondolod?
  Ellie-ből és Scarletből egyszerre tört ki a nevetés.
  – Hé, nem akartam célozgatni, de legyünk őszinték! Ebben az állapotban én
biztos nem engednék közel magamhoz egy férfit sem! – kuncogott Lucy.
  – Még egy jóképű katonát sem? – kérdezte Scarlet még mindig nevetve.
  – Csak egy szippantás belőlem, és máris újra elveszítené az emlékezetét!
  Ellie hangosan kacagott.
  – Lányok! – kuncogta, miközben a fejét rázta. – Szent isten, már el is
felejtettem, milyen jó nevetni!
  Egy teherautó zötyögött az úton velük szemben, és a zaj miatt megálltak, és
felnéztek. Ellie annyira hozzászokott, hogy mindig
résen kell lennie, hogy a veszély első jelére azonnal reagálhasson.
– Ezek a mieink, úgyhogy nincs baj! – mondta gyorsan Scarlet.
  A kocsi lassan elhaladt, a platóról fáradt tekintetű katonák intettek oda nekik.
Ellie nem vágyott különösebb figyelemre, de arra gondolt, mennyire szomorú,
amikor egy csapatnyi fiatal férfi nem kiált oda vagy fütyül rá három ápolónőre,
akik ott sétálnak az úton. Bizonyára ők is csak egy fürdőre vágynak, de a barátnői
tényleg nagyon csinosak, és azok a katonák, akiknek Londonban búcsút intettek,
biztos nem szalasztották volna el az alkalmat, hogy füttyentsenek, vagy
odakacsintsanak egy csinos nővérkének. Ugyanezek a katonák most a legyőzöttek
tekintetével meredtek rá, és ez mélyen elszomorította.
  – Szerintetek merre menjünk? Hol találjuk, amit keresünk? – kérdezte
Scarlet.
  Lucy volt az első, aki továbbindult, Ellie pedig követte.
   – Valamelyik lány mondta, hogy egy nagy, fehér házat keressünk, aminek
zászló van a tornácán. Állítólag az ottaniak együtt éreznek az ápolónőkkel, és
olcsón adják az élelmet, tojást például.
  Ellie eddig Lucyra figyelt, de amikor Scarlet beszélni kezdett, felé fordult.
  – Szerintem menjünk el a zárdába. Abba, amelyik Bayeux-ben van. Ha
választanom kell, inkább a fürdés, mint az étel.
  Ellie nem említette, milyen hosszú sorok kígyóznak, mert tudta, hogy Scarlet
Thomasról akar információt szerezni. Lehet, hogy komoly érzelmeket táplál a
jövendőbeli sógora iránt, de ez nem tántorította el attól, hogy megtalálja a
vőlegényét. A bűntudata talán még eltökéltebbé tette.
  – Akkor az egyik lehetőség, hogy felkéretőzünk egy dzsipre, ami elvisz
bennünket odáig – összegezte Lucy mereven –, és a nap nagy részét utazással
töltjük, a másik pedig az, hogy megkeressük a házat, és kérünk tőlük némi ételt.
  Scarlet fura, kotkodácsoló hangot adott ki, amiről Ellie-nek a csirkék jutottak
eszébe, ezért el kellett fojtania egy kacajt.
  – Tudom, hogy túl hideg, meg ilyesmi, de nem fürödhetnék meg a folyóban?
Én szívesebben kuncsorognék inkább ételért!
  A távolból egy éppen feléjük tartó kocsi zaja hallatszott, Scarlet erre savanyú
képet vágott, és ökölbe szorította a kezét.
  – Azt csináltok, amit akartok, de Ellie! Ha a helyedben lennék, és egy olyan
jóképű férfi várna egy délutáni légyotton kettesben, mint Spencer, én biztos a
forró fürdőt választanám először.
  Ellie a szája elé kapta a kezét. Az a Scarlet, akit hónapokkal korábban
megismert, soha nem mondott volna ilyesmit.
  – Folyton akadékoskodsz! – ugratta.
  – Én? – nevetett Scarlet. – Ha én vagyok az örök akadékoskodó, akkor te még
nem találkoztál a legjobb barátnőmmel, Ellie-vel!
  Ellie kinyújtotta a nyelvét, majd megfordult, és a dzsipet követte a szemével,
ami lassan jött, és úgy tűnt, meg fog állni nekik.
  – Rendben. De aztán ne panaszkodj, ha órákig kell sorban állnunk!
  Nem is beszélve arról, mi lesz, ha olyan sokáig kell várniuk, hogy elszalasztja
Spencert.

Ellie-nek remegett a gyomra az idegességtől. A fürdés után – ami csak néhány

frankba került, de Ellie úgy érezte magát, mintha milliókat érő luxusban lett
volna része – végre visszaértek. Lassan már el is felejtette, milyen érzés, amikor
minden testrészét tisztára dörzsölheti. Már a hosszú haja is megszáradt, és mivel
tükör nem volt, Scarlet és Lucy segítségével kontyba tűzte. Most már csak várnia
kellett, és esetleg innia még egy csésze valódi kávét. Ez volt a nap fénypontja,
hogy igazi kávét ihatott, igazi tejjel. Már attól is mosolyoghatnékja támadt, ha
csak eszébe jutott a különbség a tábori lötty és e között.
  Lucy és Scarlet elmentek, hogy ételt szerezzenek (főleg tojást), amit majd a
táborba visznek, ő pedig arra várt, hogy Spencer megérkezzen. Kissé aggódott,
hogy ez az egész csak egy kegyetlen tréfa, igazából nem is jön, és a barátnői
esetleg csak ugratták, de aztán arra jutott, hogy ennél azért jobban ismeri őket.
Sosem búcsúznának el, és hagynák magára, hogy feleslegesen várakozzon.
  – Ellie!
  A neve hallatára felugrott, és lassan megfordult. A helyiség előtt ácsorgott,
ahol az imént a kávét itta, és jólesett neki a hűs levegő.
  – Sajnálom, hogy így megvárattam.
  Spencer őszinte arccal, kedvesen mosolygott, ahogy
rápillantott.
– Nem régóta várok! Alig egy órája értünk vissza Bayeux-ből!
  A férfi közelebb lépett, és bizonytalanul kinyújtotta a kezét, mintha hirtelen
nem tudná, mit csináljon; ettől Ellie-nek nevethetnékje támadt. A kezéért nyúlt,
és rámosolygott. Hosszú idő óta ma volt az első nap, amikor úgy érezte, ismét a
régi önmaga, és elhatározta, megpróbálja a lehető legjobban érezni magát.
  Spencer is mosolygott, a kezébe fonta a sajátját, és közelebb húzta magához.
  – Remélem, nem baj, ha ülünk itt még egy kicsit és kávézunk! – kérdezte. –
Ölni tudnék egy rendes kávéért, ahelyett a rémes tábori keverék helyett!
  – Azt hittem, az előkelő doktorurak igazi kávét kapnak! – ugratta Ellie,
miközben belépett az ajtón, mert Spencer kinyitotta előtte, hogy előreengedje.
  – Hát nem éppen. Nem gondolja, hogy már loptam volna magának, ha így
lenne?
  – A lányoknak mindig be kell érniük a reménykedéssel!
  Kértek egy kávét, leültek, és Ellie meglepődve tapasztalta, hogy minden olyan
természetesen megy a maga útján. Körülöttük mindenütt csak a rombolás,
szétlőtt utak, összedőlt épületek; de itt, ebben a kis kávézóban a világ szinte
tökéletesnek tűnt. Mintha csak egy átlagos lány lett volna egy átlagos, kávézgatós,
beszélgetős randevún. Közelebb hajolt Spencerhez, és titokban azt kívánta,
bárcsak inkább mellette, és nem vele szemben ülne.
  – Féltem, hogy Scarlet csak ugrat – vallotta be.
  Spencer egyenesen a szemébe nézett.
  – Azóta szeretnék kettesben lenni magával, amióta először beszéltünk.
  – Amikor összeütköztünk, ott a hallban? – kérdezte Ellie, és érezte, hogy a
régi önbizalma kezd helyreállni.
  – Csak második alkalommal beszélgettünk. Az elsőnél csak belefeledkeztem a
gyönyörű, hatalmas szemébe – húzta mosolyra a száját. – Még anyámnak is
beszéltem arról a gyönyörű ápolónőről, aki egyszerűen csak úgy felbukkant a
semmiből.
  Ellie felkuncogott, mint egy kislány. Olyan jólesett!
  – Tényleg?
  – Persze. Nem hagyhattam ki a levelemből, hogy amikor hazamegyek, be
szeretnék mutatni neki valakit.
  – Mondja csak, mit tervezett mára? – kérdezte Ellie szemlesütve, mert azt
már nem akarta tudni, mi mindent mesélt még róla az anyjának. Hihetetlen, hogy
ez volt a legelső dolga, miután találkoztak!
   A férfi felvonta a szemöldökét, amitől megint nevethetnékje támadt. Ez egy
teljesen új Spencer volt számára, akivel a körülményekből adódóan eddig még
nem találkozott.
  – Mit szólna, ha megtudná, azt hazudtam, sürgősen szükség van a segítségére
az esti műszakban a zárdában?
  A széles mosolyától Ellie elpirult.
  – Tényleg?
  – Haragszik rám?
  – Hogy haragudnék, hiszen még mindig nem tudom, milyen meglepetést
tartogat számomra.
  Spencer hátradőlt, és már hozták is a kávéjukat, ami ugyanolyan ínycsiklandó
volt, mint amit Ellie az imént ivott.
  – A közeli farmot átszeli egy kis patak. Gondoltam, elüldögélnénk ott, és
beszélgethetnénk – mondta egyszerűen. – Maga tetszik nekem, Ellie. Mindazok
dacára, amivel szembe kell néznünk, találkoztunk, és ez értelmet ad mindannak,
amit csinálok.
  – Hogy talált rá a patakra? – kérdezte Ellie, s közben arra gondolt, bárcsak
lenne bátorsága elmondani, hogy ő is ugyanígy érez.
  – Emlékszik, amikor múlt héten el kellett mennem? – kérdezte. – A másik
kórházban volt dolgom.
  – Igen, persze.
  – Nos, a majd' kétnapos műszakom után, amikor egy percet sem tudtam
aludni, volt néhány szabad órám – mesélte Spencer, és belekortyolt a kávéjába.
Ahogy megérezte az ízét, elmosolyodott. Ellie is felemelte a csészéjét. – Pont ebbe
a kávézóba jöttem, és volt itt egy asszony. Sírt, és én megkérdeztem, mi a baj.
Kiderült, hogy a fia eltörte a karját, a lánya pedig beteg, és nem volt senki, aki
segítsen.
  – És persze a ragyogó orvos már ugrott is, hogy segítsen, igaz?
  Spencer bólintott.
  – Mivel volt nálam elég pénz, meghívtam egy kávéra, aztán elmentünk a
házába. Nagyon kedves, meleg hangulatú kis otthona van. A fia keze nem volt
ellátva, úgyhogy mindkét gyereket megvizsgáltam. Ma benéztem hozzájuk, hogy
minden rendben van-e, és megemlítettem magát. Ellie meglepődött.
  – Hogyhogy engem? – Vajon mit mondhatott róla ennek az
asszonynak?
  – Igen, hogy lesz magával egy ilyen randevúféleségem. Felajánlotta, hogy
hálából készít valami egyszerű ételt, és megemlítette, hogy a birtokuk végében
van egy kis patak egy kis kunyhóval, amit a férje még a háború előtt épített a
gyerekeknek. Azt mondta, hagy nekünk ételt, és eltölthetünk ott egy kis időt, ha el
szeretnénk bújni a világ elől.
  Ellie meg sem tudott szólalni. Nem tudta, mit válaszolhatna erre, csak annyit
tudott, hogy ő is akarja.
  – És… öö… most nemsokára odamegyünk? – kérdezte, miután Spencer nem
szólt egy szót sem.
  – Igen – felelte a férfi. – Hacsak nem akar visszamenni a táborba.
   – Spencer – suttogta Ellie –, semmit sem szeretnék jobban, mint elfelejteni
ezt a háborút, és elbújni magával valahová.
  A férfi előrehajolt, egy pillanatig habozott, de aztán lágyan megcsókolta, olyan
gyengéden, hogy az ajkuk szinte alig ért egymáshoz.
  – Akkor jó – felelte halkan.
  Ellie pedig ott, mindenki előtt csókolta álmai férfiját, mit sem törődve azzal,
ki figyeli őket.
 Tizennegyedik fejezet
Ellie

– Ez így magának túl gyors? – kérdezte Spencer lágy hangon.

  Ellie meglepetten nézett körül. Hát persze, hogy túl gyors, de ugyanakkor úgy
tökéletes, ahogy van. A patak olyan szép volt, mint valami festmény, a víz
játékosan csillogott, a magasra nőtt fű csiklandozóan simogatott. Ahogy
Spencerre nézett, és megfogták egymás kezét, az arcára mosolyt rajzolt a
boldogság.
  – Tökéletes – felelte.
  – Nem voltam biztos benne, hogy szeretne kettesben lenni itt velem – engedte
el a kezét a férfi, és a hátát kezdte simogatni –, de a kórházhoz képest némileg
jobb ötletnek tűnt idejönni.
  Ellie sóhajtott, nekidőlt a férfinak, és elmondhatatlanul jóleső érzés öntötte el.
Spencer annyira kedves volt. Elbűvölő, de egyben erős is; jól érti a dolgát,
ugyanakkor udvarias és egy cseppet sem tolakodó. Ráadásul remek orvos, ami
miatt Ellie még jobban kedvelte. Látható módon őszintén törődött a betegeivel, és
ez elárulta, hogy igazából milyen ember.
  – Nem éhes? – kérdezte Spencer.
  Ellie felsóhajtott.
  – Éhen halok. De erre a kérdésre a nap bármelyik percében ugyanígy
válaszolnék. Nem hiszem, hogy valaha is megszokom, hogy ilyen kevés az étel.
  Spencer méltatlankodni kezdett.
  – Néha látom, ahogy a sebesülteket etetik. Arra gondolok, milyen nehéz lehet,
miközben tudják, hogy majd csak órák múlva ehetnek.
  Némán álltak egy pillanatig, majd egymás felé fordultak. Tölgyfák zöldelltek
körülöttük, a poros-köves fövenyt magas fűcsomók tarkították. Aztán Ellie
észrevette a házikót: egy apró cölöpkunyhót.
  – Hihetetlen, nem?
  A férfi felnevetett, amikor megpillantotta.
  – Olyan, mint egy gyönyörű ház, ami összezsugorodott.
  – Nem azt mondta, hogy az asszony férje a gyerekeiknek
építette? – kérdezte Ellie.
Spencer bólintott.
– Igen. Szerencsés kölykök.
  – Remélem, egyszer majd be is rendezi nekik – suttogta Ellie, és azt kívánta,
bárcsak ne kellene megint a háborúra gondolnia. Ám ez lehetetlen volt. – Az a sok
szerencsétlen család…
  Elhallgatott, mire Spencer megszorította a kezét.
  – Jöjjön, nézzük meg, milyen ennivalót hagyott itt nekünk az asszony!
  Ellie követte a férfit, és várt, amíg belökte a faházikó ajtaját. Le kellett
hajolniuk, hogy be tudjanak lépni. Az egyik végében egy asztalka állt két
gyerekméretű székkel, középre pedig oda volt készítve egy piknikkosár.
   – A mennyezet alacsony, de ha esik az eső, legalább összehúzhatjuk
magunkat, és rendezhetünk teadélutánt – kuncogott Ellie. – Úgy érzem magam,
mintha újra kislány lennék.
  Amikor viszont a férfi felé fordult, és a tekintetük összekapcsolódott, már
egyáltalán nem érezte magát kislánynak. Visszatartotta a lélegzetét, ahogy
egymást nézték, és a férfi pillantására elöntötte testét a forróság. Csak pár
pillanatig tartott, de mintha órák óta fogva tartotta volna a tekintete.
  Spencer közelebb lépett, és leszegte a fejét: a ház túl alacsony volt az ő
termetéhez. Tekintete a szájára siklott, Ellie ajka szétvált, és a lélegzete is elakadt,
amikor Spencer az arcát is megérintette. Ekkor az orvos odahajolt hozzá, és
lágyan megcsókolta, amitől hirtelen mindenről megfeledkezett.
  Ellie visszacsókolt, és azt kívánta, ez a pillanat sose érjen véget, ez a csók
örökké tartson. Lassan átkarolta, és szája még mindig az övére tapadt, ahogy
kihátráltak a házból. Bár a nap melegen sütött, a hideg szellő jólesően simogatta
bőrét. Spencer szorosabban ölelte, és ahogy a testük összefonódott, egyre
szenvedélyesebben csókolta.
  – Ellie, biztos vagy benne? – kérdezte suttogva.
  Ellie megragadta a férfi ingét, és még közelebb húzta magához, hátával a
kisháznak támaszkodott. Spencer védelmezőn eltakarta előle a külvilágot, úgy
csókolta. A férfi a csípőjét kezdte cirógatni, majd a keze elindult a testén, Ellie
pedig úgy érezte, végre újra él.
  Spencerrel minden annyira helyénvaló volt. Egyetlen porcikája sem akarta,
hogy a férfi abbahagyja.
  Megtalálta a gombokat, és türelmetlenül elkezdte lefejteni az inget
Spencerről. Meg akarta érinteni a bőrét, hozzá akart érni. Spencer még mindig
simogatta, és ahogy az érintésére sóhajtozni kezdett, még hevesebben vágyott rá.
Még soha nem volt ilyen férfival, soha nem vágyott ennyire senkire, de Spencer
teljesen feltüzelte a szenvedélyét.
  – Ellie, kérlek…
  Megrázta a fejét.
  – Ne hagyd abba…
  – Ellie, ne… – tolta el magától, a haja zilált volt, a testük egymásba fonódott,
és egyik kezével a ház falának támaszkodott.
  Ellie nehezen vette a levegőt, és Spencer szemébe nézett.
  – Szeretlek, Ellie – mondta a férfi rekedt hangon, és kisimított egy tincset a
nő homlokából. – Szeretlek.
  Ellie a szemébe nézett, lassan lélegzett, és egészen közelről a férfi arcát
fürkészte. Nem kellett ezt mondania, Ellie-nek nem volt szüksége bátorításra,
Spencer mégis kimondta.
  – Én is szeretlek – suttogta, és maga is meglepődött, hogy könnyek gyűlnek a
szemébe.
  Spencer gyengéden megsimogatta az arcát, még mindig a szemébe nézett, és
egyre szorosabban simult hozzá. Újra megcsókolta, de most nagyon gyengéden.
Most nem volt türelmetlen, lágyan ért hozzá. Ellie a nyaka köré fonta a karját,
beletúrt a hajába, majd végigsimított a hátán.
   – Ne siessünk – suttogta a férfi, és ajka helyett a lány nyakán lévő
gödröcskéket kezdte csókolgatni.
  Ellie elmosolyodott magában, hozzásimult a férfihoz, jólesett neki az érintése.
Spencernek igaza volt, nem kell sietniük. De mi van akkor, ha csak most, egyetlen
alkalommal lehetnek együtt, kettesben?
  – Még mindig éhes vagy? – kérdezte a férfi halkan.
  Ellie újra megcsókolta, Spencer pedig hátrahúzódott, és a nő arcát fürkészte.
  – Az evés várhat – suttogta Ellie a férfi ajkába, majd újra és újra megcsókolta,
és kigombolta a többi gombot is az ingén, amit az imént nem sikerült.
  Spencer a karjába kapta, és átvitte a part füves részére, Ellie pedig felkacagott.
A férfi meleg lehelete az arcát csiklandozta, ahogy lerakta a fűbe. Levette az ingét,
és Ellie háta mögé dobta, letérdelt, és gyengéden a hátára fektette a nőt.
  Ahogy Spencer fölé hajolt, Ellie elnevette magát. Erre a férfi megállt,
fürkészőn ránézett, mire ő megragadta a vállát, és még közelebb húzta.
Mostanában nem egykönnyen nevette el magát, de ma már annyit mosolygott,
hogy szinte fájtak az arcizmai.
  – Ez lesz az első? – kérdezte Spencer, és végigsimította a nő lábát, amitől Ellie
egész teste bizseregni kezdett.
  – Igen – suttogta.
  – Szólj, ha azt szeretnéd, hogy abbahagyjam – mondta, majd megcsókolta, és
Ellie minden másról megfeledkezett.
  Nem akarta, hogy abbahagyja. Ellie teljes szívéből szerette Spencert. Ő volt,
aki mosolyt csalt az arcára akkor is, amikor minden más elkeserítette. Csak
remélni tudta, hogy a férfi akkor is ennyire fog vágyni rá, amikor a háborúnak
már vége.

Spencer olyan sokat sejtetően mosolygott rá, hogy Ellie elpirult. Már
felöltözött, a kis kunyhót pedig, ahol ültek, lágy szellő járta át most, hogy lement a
nap. Kicsit megborzongott, de nem törődött vele, inkább közelebb húzódott
Spencerhez, és jóízűen evett tovább.
  – Bárcsak ne kellene visszamennünk – sóhajtott fel.
  Spencer átkarolta, és csókot lehelt a hajára.
  – Igen, bárcsak.
  Főtt tojást, vajas kenyeret és egy kis tál gyümölcsöt kaptak. Hosszú ideig nem
fognak ilyen nagyszerű ételt enni, és a tojás íze mennyei volt.
  – Spencer, már korábban meg kellett volna kérdeznem, de…
  A férfi várakozóan ránézett.
  – Mit? – kérdezte.
  – Ugye nem vár rád odahaza senki? – Ellie nagyon ostobának érezte magát,
amiért rákérdez erre, hiszen lehet, hogy Spencernek ez csak egy kis háborús
románc, semmi több. Számára azonban sokkal többet jelentett.
  – Ellie, szerelmem, ha lenne valakim, most nem lennék itt veled – mondta,
miközben a nő haját simogatta. A blúza lecsúszott a válláról, de nem igazította
meg, mert jólesett neki, ahogy Spencer a vállát cirógatja. Hozzásimult, és azt
akarta, sose hagyja abba.
  – Anyámnak sem beszéltem volna rólad, ha lenne valaki más.

  – Nem szokatlan, ha egy férfi…

  Spencer abbahagyta a simogatást, és felemelte Ellie állát.
  – Nem vállaltam volna ennyi kockázatot, ha csak ezt akartam volna tőled.
Ugye tudod?
  Ellie bólintott. Tudta, hogy ez igaz, de meg kellett kérdeznie, hogy biztos
legyen a férfi szándékaiban.
  – Mi lesz velünk, amikor hazamegyünk?
  Spencer újra megcsókolta a haját, és tovább simogatta, Ellie pedig a férfi
vállára hajtotta a fejét.
  – Amikor visszamegyünk Londonba, elviszlek vacsorázni anyámmal együtt.
Pont úgy fog imádni, mint én.
  – Nagyon biztos vagy a dolgodban…
  – Mivel szeretlek, ő is szeretni fog. Ez ilyen egyszerű.
  Ellie úgy érezte, sosem fogja megunni ezeket a szavakat. Ő is szerette
Spencert, ám abban egyáltalán nem volt biztos, hogy a férfi anyja azonnal
megkedveli majd az ápolónőt, akibe a fia a szolgálati idő alatt csak úgy
beleszeretett. Persze idővel minden kiderül, de most el kell hinnie, amit a férfi
mond, és remélnie, hogy a háború végeztével, amikor minden visszatér a rendes
kerékvágásba, nem fog kiszeretni belőle.
  – Spencer, miért lettél orvos?
  – Mert ez egy jó hivatás, és szeretek másokon segíteni. Csak ennyi.
  – Jó ember vagy, ugye tudod? – ölelte át Ellie. Kedves és törődő, nyitott és
erős, akárcsak az apja, ezért is szerette. Fogalma sincs, ő mivel érdemelte ki, hogy
Spencer ennyire szeresse, de úgy határozott, ezen nem rágódik többé.
 Tizenötödik fejezet
Scarlet

– James!
  Scarlet olyan gyorsan rohant, hogy majdnem megbotlott és a hordágyra
zuhant.
  – James, mi…? – majd hátrahőkölt, amint meglátta az oldalán és a lábán lévő
tátongó sebet, amelyekből ömlött a vér.
  Odaugrott, és segített beemelni az ágyba. A barátaival töltött nap utáni
hosszú, dolgos éjszaka miatt szaggatott a feje, ráadásul az azt megelőző éjszaka
borzalmas rémálomból ébredt, úszott az izzadtságban, és a férfi nevét kiáltozta.
  – Mi történt veled? – kérdezte, és igyekezett folyamatosan nyomni az oldalán
lévő sebet, amíg az orvos megérkezik, hogy megnézze a lábát.
  Közben csendben imádkozott, nehogy súlyos legyen: bele sem akart gondolni,
hogy esetleg amputálni kell a férfi lábát. Az jutott eszébe, hogy az orvosok talán
azért távolítanak el annyi végtagot, mert nincs más választásuk, holott otthon,
vagy ha sikerülne a sérülteket időben kimenekíteni, sokkal több katona karját és
lábát lehetne megmenteni.
  – Megint eltaláltak – kapkodott levegő után James, Scarlet pedig próbálta
erősebben nyomni a sebet, és közben aggódott, mert a sötétvörös vér nagyon
gyorsan átitta a gézt.
  – Csak nem visszament a frontra? – bosszankodott Scarlet.
  James grimaszából rájött, hogy igaza van, és Scarlet legszívesebben
pofonvágta volna a férfit. Persze tudta, hogy már most is óriási fájdalmai vannak,
ahogy azt is, milyen bolondok tudnak lenni a férfiak, amikor úgy érzik,
mindenáron vissza kell menniük az egységükhöz, hogy segítsék a bajtársaikat.
  – Azt hittem, hazaküldik, és biztonságban lesz.
  – Követnem kellett volna az utasításokat – zihálta. – Amint elkezdtem
rohanni és tüzelni, ez a rohadt seb szétnyílt, és vérezni kezdett.
  Scarletnek hihetetlen erőfeszítésébe került visszafognia a dühét.
  – Még a mai nap elszállítják – felelte neki. – Eszébe se jusson, hogy innen
még visszamegy a frontra. A maga számára most vége a háborúnak, legalábbis
egyelőre.
  – Meg akartam… – kezdte, és nagy levegőt vett. – Többet akartam kideríteni.
Thomasról.
  Scarlet bólintott.
  – Értem.
  Talán érzett iránta valamit a férfi, de Thomas akkor is a testvére.
Természetes, hogy kétségbeesetten meg akarta találni, és hazavinni, ha van rá
lehetőség. Ami köztük történt, az viszont csak az emlékeikben létezhet, és erre
folyton emlékeztetnie kellett magát. Ugyanakkor csalódott volt, hogy James nem
miatta tért vissza, bár tudta, hogy ez butaság. Mindketten megesküdtek, hogy
soha többé nem beszélnek a kettőjük között történtekről. Ez ennyire egyszerű.
   – James, van egy tervem. Bízzon bennem!
  Igazat mondott. Napok óta tervezgetett, még Spencerrel is beszélt ez ügyben,
és biztos volt benne, hogy sikerrel jár. Ha Thomas tényleg ott van, ahol gondolja,
akkor meg fogja találni. És ha őt nem? Akkor is segít valaki más vőlegényének
hazajutni. A gondolat, hogy rátalál Thomasra, remegéssel töltötte el, rettegett,
hogy megváltoztak az iránta való érzelmei, de most, hogy eddig jutott a
tervezgetésben, már nem visszakozhatott.
  – Orvost! – sikította, és elakadt a lélegzete, mikor látta, hogy James szeme
lecsukódik, és lassan elveszíti az eszméletét. – Kérem, segítsenek!
  Jamest ne! Az ő Jamesét ne!

  – Készítsék elő műtétre ezt a férfit! Nővér! Menjen vele! – utasította az egyik
orvos, ahogy ott állt, még mindig halálra váltan, miközben az előtte
magatehetetlenül fekvő Jamesre meredt. Az egyenruhája mocskos volt, a keze
véres, és ahogy Scarlet fogta, olyan volt, mintha az ő keze vérezne.
  – Nővér!!
  A második kiáltás észhez térítette Scarletet. Thomas távoli emlék. De James?
James itt van, és bármit odaadna azért, hogy megmentse.

Scarlet egész nap dolgozott. A keze fájt, és vörös volt, és nem tudta eldönteni,
hogy a rengeteg munkától, vagy a sebesültek vérétől. Lenézett remegő kezére,
majd ahogy körbehordozta tekintetét, egész testében reszketni kezdett.
  Több száz sebesültjük volt, több száz. A mentők folyamatosan érkeztek,
mindenütt vér, és ő aznap még nem evett semmit. Habár tudta, hogy itt
mindegyik katona valakinek a kedvese vagy családtagja, és kizárólag az előtte
fekvő sebesültekkel kellene foglalkoznia, minden gondolata James körül forgott.
Nem Thomasra gondolt. Nem arra a férfira, akinek a kezét ígérte. Hanem
Jamesre.
  – Hol van? – suttogta maga elé, de lehet, hogy más is hallotta. A szoba forogni
kezdett vele, minden összemosódott, a gyomra felkavarodott, és megpróbált
mélyeket lélegezni, de csak zihált.
  Merre lehet?
  – El az útból, nővér!
  A mögötte elhangzó kiáltástól megtántorodott, és majdnem elesett. Annyira
éhes és fáradt volt, annyira… Meg kell találnia Jamest!
  – Lucy! – kiáltott oda a barátnőjének, aki épp egy sebesült fölé hajolt.
Felismerte a szoros kontyba kötött szőke hajáról.
  Odarohant hozzá, és érezte, hogy újra visszatér belé az élet. Még nem vihetik
el Jamest. Szüksége van még egy percre, csak egy lopott pillanatra, mielőtt
elviszik, és tovább kell tettetnie, hogy nem érez iránta semmit.
  – Őt keresed? – kiáltotta Lucy. – Jamest?
  Scarlet bólogatott, és levegő után kapkodott. Ha lett volna rá lehetőség, vele
maradt volna, és ápolta volna, amikor kijött a műtőből. Ehelyett ide-oda
szaladgált, próbált minden tőle telhetőt megtenni, és még azt sem tudta, James itt
van-e még egyáltalán.
  – Láttam, amikor kihozták a műtétről. Elhatároztam, hogy amint lehet,
utánaérdeklődöm, és megkeresem. Azóta senkit sem evakuáltak.
  Scarlet megnyugodott, bólintott, és megérintette Lucy karját, majd lenézett a
sérültre, akivel éppen foglalkozott.
  – Jól vagy? – kérdezte Lucyt, aki az amerikai katona körül tüsténkedett.
  Lucyból előtört egy hosszú, mély sóhaj.
  – A körülményekhez képest? Mondhatni, jól. Bár az orvosokból, akik úgy
gondolják, csak annyit érünk, mint az ápolósegédek, kezd elegem lenni. Szerintük
csak annyi a feladatunk, hogy dolgozzunk végkimerülésig, és minden szavukra ott
teremjünk.
  Scarlet még egy pillanatig fogta barátnője karját, de látta, hogy néz a katona
Lucyra, és kettesben akarta hagyni őket.
  – Egyszer vége lesz. Ezt kell mondogatnunk magunknak.
  Nem folytatta, nem mondta ki, hogy néha attól fél, sosem lesz vége, hogy
örökre Franciaországban ragadnak, eltalálja őket egy bomba, vagy az ellenség
lelövi őket.
  – Menj, keresd meg a katonádat! – utasította Lucy, majd visszafordult az
ágyhoz, és a katona fülébe suttogott valamit, amit Scarlet nem hallott.
  Otthagyta Lucyt, befejezte a munkáját, majd nekiállt átvizsgálni az ágyakat.
Attól rettegett, hogy elvesztette szem elől, és úgy vitték el a műtét után, hogy el
sem búcsúzhattak. Korábban, amikor az elszállításra váró katonákra nézett, azt
gondolta, biztonságban hazaérnek, otthon majd gondoskodnak róluk, és igazán
szerencsések, hogy megmenekültek. Ma már másképp látja.
  Csakhogy ezek a szerencsés katonák gyakran súlyosan megsérültek, vagy
meghaltak, még mielőtt elérték volna a transzportot. Lenyelte a torkában
keletkező gombócot. Miután tisztában volt vele, hogyan mennek itt a dolgok,
miért is volt annyira biztos abban, hogy James biztonságban van?
  Több ágyat is átvizsgált, és egyre jobban kétségbeesett, hova tűnhetett James,
aztán egyszer csak megakadt a szeme egy sötét, majdnem fekete kefefrizurán. A
szíve zakatolása lelassult, ahogy közeledett felé, és megkönnyebbült.
  Azonnal a férfi mellett termett, és látta, hogy bekötözött mellkasa
egyenletesen süllyed és emelkedik. Scarletbe beléhasított a félelem, hogy akár
meg is halhatott volna, és a gondolat, hogy akkor soha többé nem láthatná,
fájdalmasabb volt, mint be merte volna vallani magának.
  – Helló – suttogta, amikor a férfi óvatosan kinyitotta a szemét, mintha
tartana attól, amit mindjárt látni fog.
  Amikor a férfi hangosan nyöszörögni kezdett, Scarlet rájött, hogy ez inkább a
fájdalom miatt van, nem pedig azért, mert nem akarja látni, ki áll ott fölötte.
  – Ne beszéljen! – suttogta Scarlet, megfogta a férfi kezét, és gyengéden
simogatni kezdte. – Meg akartam nézni, hogy van, mielőtt még a tudtom nélkül
elviszik innen. – Scarlet elmosolyodott, amikor James kinyitotta a száját, és a
néma tátogásából kitalálta, a férfi örül neki. – Hosszú volt a napom, csak most ért
véget a műszakom, reméltem, hogy megtalálom, de tartottam tőle, hogy már
elvitték.
   – Én… – préselte ki magából a szavakat James, Scarletnek pedig fájdalmat
okozott, hogy látta a szenvedését.
  – Hadd adjak egy kis vizet – nyúlt a pohárért, és benedvesítette a férfi
cserepes, száraz ajkát. A szájába is csepegtetett egy keveset, majd még egy kicsit,
amikor lenyelte.
  – Köszönöm – nyöszörögte James, és valamivel jobb lett a színe, hogy ivott
egy keveset.
  – Biztosan jól ment a műtét, jól néz ki – mondta Scarlet.
  – Hazudik – nevetett fel James, és ahogy a nevetéstől megmozdult a teste,
összerándult a fájdalomtól. – Úgy nézek ki, mint… – Felnyomta magát félig ülő
helyzetbe, Scarlet pedig segített neki, és közben látta, hogy a vér túlságosan
átitatta a kötését, de nem szólt semmit.
  – A pokolba! – fakadt ki James. – Úgy látszik, a golyók jobban fájnak, mint
gondoltam.
  Nem tudta, hogy a kimerültség vagy az éhség volt az oka, esetleg mindkettő,
de Scarlet zokogásban tört ki. Nem afféle csendes, halk sírdogálás volt ez, mint
általában, amikor lassan folydogálnak a könnyek az arcán, hanem az a fajta
fuldokló sírás, amitől elakadt a lélegzete, és az összes eddig elfojtott érzelme
kirobbant belőle. Próbálta abbahagyni, igyekezett megnyugodni, de minél jobban
sírt, annál nehezebb volt uralkodnia magán.
  – Scarlet!
  Miközben önmagával viaskodott, és elbukni látszott a küzdelemben, hallotta,
hogy James a nevén szólongatja.
  – Drágám, miattam aggódik ennyire? Csak, mert engem kemény fából
faragtak! Egy-két golyó még nem fog ki rajtam!
  Scarlet megpróbált nevetni, de csak fura horkantásokra tellett, amitől még
inkább sírhatnékja támadt.
  – Hacsak nem azt remélte, hogy feldobtam a talpam?!
  James hangja még mindig gyenge volt, és amikor köhögni kezdett, Scarlet a
kezével, majd az ingujjával megtörölte a férfi arcát. Olyan ostobának érezte
magát, hiszen ő sosem volt ennyire végletesen érzelmes típus.
  – Ne mondjon ilyeneket! – dorgálta Scarlet, miközben körülnézett, és azon
csodálkozott, hogy még senki nem szólt rá, vagy hívta el máshova. Sírt, mivel
James bátyját kellett volna megtalálnia, ehelyett minden gondolata az előtte
fekvő férfi körül járt. Ez nem volt helyes, de akárhogy is próbálta, nem tudta
megmásítani az érzéseit.
  – Aggódom magáért – mondta csendesen James, és a nő kezéért nyúlt: ujjaik
összefonódtak.
  – Ne aggódjon! – tiltakozott Scarlet, és megpróbált a légzésére figyelni: lassan
be- és kilélegezni. – Nem sok ételt kaptunk, ennyi az egész. Éhes vagyok, ráadásul
fáradt is.
  James felmordult.
  – Ennyi éppen elég.
  – Hogy is feltételezheti, hogy nem akarom, hogy élve megússza? Attól félek a
legjobban, hogy magát is elveszítem.
   Megborzongott. Bár igyekezett nem gondolni arra, amit James mondott az
imént, a gondolatai visszakanyarodtak Thomashoz. Miért kellett azt mondania,
hogy őt is elveszíti? Talán pont ez a szó emlékeztette arra, hogy egy másik férfiért
kellene aggódnia, egy férfiért, aki nem James.
  – Van valami esély arra, hogy hamarosan hazajut? – kérdezte halkan James,
és már nem volt olyan megviselt a hangja, mint az imént.
  – Nincs – sóhajtott Scarlet, és úgy döntött, ezúttal belenézhet a férfi szemébe.
– Legalábbis nagyon kétlem.
  Néhanapján abban is kételkedett, hogy a háború valaha is véget ér, és
hazamehetnek. Talán már otthona sincs, lehet, hogy lebombáztak, és a földdel
tettek egyenlővé minden ismerős helyet.
  – Olyan jó lenne, ha hazajönne velem – mondta James, és a szája csibészes
mosolyra húzódott. – Jól jönne egy saját ápolónő.
  – Ha ilyesmivel viccelődik, talán nem is olyan súlyos a sérülése! – nevetett
Scarlet, és csípőre tette a kezét. Ám a mozdulattól elveszítette az egyensúlyát, és
megszédült. Meg kellett kapaszkodnia az ágyban, hogy ne essen el.
  – Scarlet!
  James hangjából eltűnt minden évődés, de ahogy igyekezett felküzdeni
magát, Scarlet elhárította a segítő szándékát, mert nem akarta, hogy még
nagyobb baja legyen.
  – Ne! – tiltakozott, és igyekezett lassan venni a levegőt, hogy megállítsa a
körbe-körbe forgó szobát.
  – A pokolba! – káromkodott James, és visszadőlt az ágyra.
  – Hát, ez nem nagyon megy nekünk! – Scarlet megtámaszkodott a kezével az
ágyon, és ránézett. – Nem is
tudom, melyikünk van rosszabb formában.
– Ennie kellene valamit – dorgálta James. – Aztán aludjon.
  – Nem olyan könnyű ennivalót szerezni – válaszolta Scarlet fintorogva.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne! – Egyébként igaza van.
  – A sérülteknek jut elég élelem? – kérdezte a férfi.
  Scarlet bólintott.
  – Persze. Hozhatok magának valamit, erőre kell, hogy kapjon, és
pépesíthetem is egy villával, ha szeretné.
  James felnevetett.
  – Scarlet, eszébe ne jusson szétnyomkodni az ennivalómat!
  Scarlet megvonta a vállát.
  – A katonák fele ilyet eszik. Megcsinálom, nem probléma.
  – Menjen, szerezzen valamit enni, mondja, hogy nekem lesz, én pedig
magának adom. Egy percet sem fogok aludni éjjel, ha magáért kell aggódnom.
  – Nem tehetem. Tilos.
  – És ugyan, mit tesznek majd magával? Kirúgják? Hazaküldik? – rázta meg a
fejét James. – Kétlem.
  – A szabály, az szabály – szögezte le Scarlet, és úgy gondolta, hogy a férfinak
jobban kellene ragaszkodnia hozzájuk, tekintve a pozícióját a hadseregben. Ám
sokan tettek olyasmit, ami korábban meg sem fordult a fejükben.
   – Menjen, szerezzen ételt! Majd fölém hajol, hogy megetessen, és senki nem
fogja látni, hogy maga eszik néhány kanállal, vagy éppen belém próbál diktálni
egy keveset.
  Scarlet felsóhajtott. Jamesnek igaza van. Szüksége van az erejére. Nem az ő
hibája, hogy egész nap, szünet nélkül dolgoznia kellett anélkül, hogy egy falatot is
ehetne. Még maradt néhány tojás tegnapról, amit megfőzhet, de eddig még arra
sem volt ideje, hogy kivegye őket a kabátja zsebéből.
  – Mondja csak, miért ennyire kedves hozzám? – tört ki belőle egy nagy sóhaj.
  – Kedves? – nevetett fel James. – Ez valami rossz dolog? Mert, ha sértegetni
akart, nem sikerült!
  – Akkor törődő – felelte Scarlet. – Nem is tudom. Bárcsak ne lenne ennyire
figyelmes velem! Sokkal könnyebb lenne.
  – Miért?
  Scarlet ránézett, megsimogatta a kezét, és már nem érzett akkora bűntudatot.
Talán mostanra belefáradt, vagy olyan sok mindent élt át, hogy már nem volt
olyan szigorú magával.
  – Mert akkor nem kellene kedvelnem – vallotta be őszintén. –
Annyira próbálkoztam. Nem akarom kedvelni magát, mégis kedvelem.
  – Menjen ételért! – utasította James. Ám Scarlet nem tudta nem észrevenni a
férfi mosolyát, ahogy megnyugodva hátradőlt az ágyon, miközben még mindig őt
nézte.
  James is kedvelte őt. Nem is kellett mondania. Minden tekintet, érintés és
együtt töltött perc elárulta Scarletnek, amit tudnia kellett. Később majd újra
aggódhat emiatt, de amíg keresi Thomast, amíg nem adja fel a reményt, hogy
megtalálja, addig nem kell ostoroznia magát.
  – Akkor megyek, és szerzek valami ételt – mondta Scarlet. Körülnézett, és
érzékelte, hogy a hangos lárma halk duruzsolássá szelídült. Imádkozott, hogy
csendes éjszakájuk legyen, és a katonák tovább kitartsanak, mint ma.
  Ahogy elindult ennivalóért, amit majd megosztanak Jamesszel, meglátta
Lucyt, rámosolygott, és odaintett neki. Korábban mindig betartotta a szabályokat,
hű maradt az ígéreteihez, és most egyre kevésbé ismert magára. Beharapta az
ajkát, elszórakoztatták ezek a gondolatok. Talán az új énje még jobban is tetszik
neki, mint a régi.
  – Nővér!
  Összerezzent, és az arcán épphogy megjelenő mosoly azonnal el is tűnt.
Kérlek, istenem, csak ne most! Inkább maradt volna James ágya mellett, még ha
éhen is hal! Még az is jobb lett volna, mint hogy egy orvos odakiabál neki, és
dolgozni hívja.
  Scarlet leszegett fejjel ment tovább, és nem vett tudomást a kiáltásról.
  – Scarlet!
  Egy határozott kezet érzett a vállán, ami megragadta, és kényszerítette, hogy
megálljon. Scarlet mérgesen megperdült, hogy ráripakodjon arra az átkozott
orvosra, hogy azonnal vegye le róla a kezét.
  – Ne merészeljen… – amikor meglátta Spencer kimerültségtől és
bizonytalanságtól elgyötört arcát, elhallgatott. A csudába is, attól, ahogy a férfi
ránézett, kitörte a frász. – Sajnálom, azt hittem…
   A férfi nem is figyelt rá.
  – Scarlet, hírem van a maga számára. Megerősítették, hogy az egyik zárdában,
amiről érdeklődött, ápolnak néhány brit katonát.
  Scarlet szívverése felgyorsult, a szája kiszáradt, ahogy Spencerre bámult.
– Thomas?
  – Nézze, fogalmam sincs, vannak-e ott a mieink közül. Orvosra volt
szükségük, úgyhogy önként jelentkeztem. – Egy pillanatra elhallgatott. – És
kértem, hogy vihessem a saját ápolónőmet.
  Scarlet nagyot nyelt, hogy eltűnjön a torkából a gombóc. Már szinte nem is
akarta, hogy mindez igaz legyen, kezdte remélni, hogy tévedett, és sosem találják
meg Thomast.
  – Engem?
  – Magát kértem. Megmondtam nekik, hogy gyorsan dolgozik, és bármilyen
munkában tudok számítani magára. – Kezét Scarlet kezére tette, és ezúttal a férfi
érintése megnyugtatta. – Szóval, ha jönni szeretne, elintéztem.
  – Igen – mondta halkan, és tudta, most már semmiképp nem visszakozhat. –
Igen – ismételte határozottabban. – Menni akarok.
  James itt van. Az egyik testvért itt ápolja, és most azt tervezi, hogy a másikat
is megmenti.
  – Nem akarok hiú reményeket kelteni, mert nem lesz egyszerű, de van rá
remény, hogy ott megtaláljuk.
  Scarlet bólintott.
  – Elkészülök.
  Most jobban szüksége volt ennivalóra, mint korábban bármikor: a hírektől,
amiket az imént kapott és korgó gyomrától kitisztult a feje.
  – Ellie-nek még nem szóltam. Nem akartam, hogy aggódjon – magyarázta
Spencer, ahogy Scarlet hátrált pár lépést, mielőtt megfordult volna. – Majd szólok
neki, ha már kész tervünk lesz.
  – Értem – Scarlet sem akarta feleslegesen aggasztani Ellie-t, csak amikor már
tényleg muszáj. – Köszönöm, Spencer. Köszönöm, hogy eszébe jutottam.
  – Ellie sosem bocsátaná meg, ha nem tennék meg mindent magáért, amit
csak tudok – felelte. – Mindent megadnék, hogy őt boldognak lássam.
  – Még egy ilyen eszement feladatot is elvállal, csak hogy megnézzen néhány
katonát?
  Ez még számára is őrültségnek hangzott.
  – Igen.
  Spencer még egyszer rámosolygott, mielőtt visszatért volna a betegeihez,
Scarlet pedig csendesen elsietett. Vissza akart menni Jameshez, és megfeledkezni
mindarról, amit Spencer mondott, hogy szabadon élvezhessék az utolsó közösen
töltött perceket, mielőtt Jamest hazaküldik. Ha megtalálják Thomast, akkor ez az
utolsó alkalom, hogy egymás kezét fogják, és egymás szemébe nézzenek anélkül,
hogy hűtlen lenne, vagy a szíve végérvényesen ezer darabra törne. Már majdnem
elhitette magával, hogy Thomas meghalt, és hogy egyszer rátalál, puszta ábránd.
Az igazat megvallva már alig emlékezett az iránta való érzéseire, a róla való ködös
emlékei, ahogy igyekezett egyre jobban beléjük kapaszkodni, kezdtek elmosódni.
Vagy talán csak annyi történt, hogy a régi érzelmei abban a pillanatban, amikor
meglátta Jamest, szertefoszlottak, mert most elevenebbnek érezte magát, mint
korábban bármikor.
 Tizenhatodik fejezet
Lucy

– Nézd csak ott a jenkiket!

  Ahogy az egyik nővér izgatottan suttogni kezdett, Lucy felpillantott. Épp egy
sebet kötözött ki, hogy ellenőrizze, gyógyule, és majdnem lemaradt a hirtelen
támadt zűrzavarról.
  A kórházi sátor bejáratánál három amerikai katona állt, és az egyik orvossal
beszélgettek. Míg az orvos idegesnek látszott, a katonák nyugodtnak tűntek,
egyikük zsebre tett kézzel tekintgetett körbe-körbe. Lucy, aki erre szintén ideges,
de egyben izgatott is lett, elmosolyodott. Már régóta várta, hogy megérkezzenek,
napok óta tudta, hogy jönni fognak, és ma végre megtudhatja, kicsoda az ő
titokzatos Mr. X-e.
  A köpenyébe törölte a kezét, és a férfira nézett. Éppen próbált felülni az
ágyon, egy másik nővérhez beszélt és felnevetett, ám amikor meglátta, hogy Lucy
is ott áll, rákacsintott. Ettől Lucy szíve akkorát dobbant, hogy majd' kiugrott a
helyéről. Fogalma sem volt, hogy csinálja a férfi, de minden pillantásába,
érintésébe, mosolyába beleborzongott. Lucy magában kuncogott, majd
visszafordult a katonák felé. Uram atyám, az anyja odalenne a gyönyörűségtől, ha
látná, milyen hatással van rá ez az ember, hiszen évek óta próbálta meggyőzni
arról, egy nap jön majd egy férfi, aki tényleg leveszi a lábáról. Nos, tényleg jött
egy, és az anyjának nagyon tetszene, ha látná. Csak hát éppen ez a férfi valaki
máshoz tartozik, és ettől még jobban fájt Lucy szíve.
  Az orvos odaintett neki, mire Lucy odament a társasághoz. A nyugodtan
nézelődő katona, aki az imént már kiszúrta magának, elmosolyodott. Felvonta a
szemöldökét, és halkan füttyentett.
  – Mi járatban, nővérke? – szólította meg, mire a másik két katona is felé
fordult.
  Lucy arcát elöntötte a pír, de próbált rezzenéstelen maradni. Nem volt
hozzászokva az ilyesfajta figyelemhez.
  – Uraim! – igyekezett határozott hangon megszólítani őket, amikor
mindannyian felé fordultak. – Sajnálom, ha megzavartam valamit. Az amerikai
katonák miatt jöttek?
  Bólintottak, és az előbbi katona, aki még mindig mosolyogva őt nézte, azt
válaszolta:
  – Úgy bizony!
  – Ő az ápolónő, aki az egyik amnéziás emberüket gondozza – világosította fel
a katonát az orvos.
  – Így igaz! – erősítette meg Lucy. – Egészen pontosan nem sok mindenre
emlékszik a múltjából, azt hiszem, a hosszú távú memóriája sérült.
  A katona felnevetett.
  – Fogadok, hogy jó szívvel veszi a gondoskodását!
  Lucy erre halványan elmosolyodott, és intett neki, hogy kövesse.
   – Szeretne beszélni vele? – próbálta megrebegtetni a szempilláit anélkül,
hogy elnevetné magát. – Erre tessék!
  A katona vállat vont, és követte. Lucy szeretett volna kettesben maradni a
katonával egy percre, hogy – mielőtt az orvosok megérkeznek, és őt elküldik –
kiderítse, tud-e valamit, és megtudjon pár dolgot a vonzó amerikairól. Tudta,
hogy később már mellőzni fogják a társaságát. A valósággal készült szembesülni,
és a mellkasában növekedő nyomás éreztette vele, hogy az igazság nagyon is
fájdalmas lesz.
  – Mióta van itt a katona?
  – Pár hete – felelte Lucy. – A mentőautót kilőtték, én pedig… nos, a
mentőcsapat tagja voltam, ha úgy tetszik.
  – Segített megmenteni az egyik emberünket? – kérdezte hitetlen kedve.
  Folyton arra a napra gondolt, meg arra, amit tett, és azon tűnődött, máshogy
is alakulhattak volna a dolgok.
  – Nem tehettem mást – válaszolta röviden, mert nem akart sokat
magyarázkodni. – Csak azt sajnálom, hogy nem tudja, kicsoda.
  – Jack!
  A katona félretolta Lucyt, félbeszakítva ezzel, és odasietett a sérülthöz, aki felé
tartottak.
  – Jack! Azt hittük, meghalt!
  A katona kezet rázott a beteggel, majd a vállánál fogva megragadta, és
meglapogatta a hátát. Lucy gyorsan közbeavatkozott, megfogta a karját.
  – Még lábadozik! – mondta, de közben a sebesült arcát nézte, felismeri-e a
társát.
  – Ez, ez… ó, istenem! – hitetlenkedett a katona. – Ez tényleg
Jack! John Colton parancsnok!
  – Jack – ismételte meg Lucy, és a betegre mosolygott. Az arca kába volt,
meglepődöttség és halvány mosoly látszott rajta, ahogy a férfi halkan kimondta a
saját nevét. – Most már legalább a nevét tudjuk.
  – Olyan rég eltűnt, hogy azt hittük meghalt, vagy elfogták. – A katona újból
vállon veregette Jacket, Lucy pedig megborzongott. – Ehelyett egy
luxuslakosztályban találjuk, és egy gyönyörű nővérke vigyáz rá.
  Lucy nem bánta, hogy gyönyörűnek nevezik, de nem akarta, hogy a katona
tovább taszigálja Jacket. Tudta, hogy a férfiak így viselkednek, de akkor is. Úgy
tűnik, az amerikai férfiak többet lapogatják egymást, mint gondolta.
  – Jacknek – kezdte Lucy, és elég furán érezte magát, hogy a valódi nevén
említi azt a férfit, akinél minden lehetséges nevet kipróbált, mennyire illik hozzá
– volt egy fénykép a zsebében, és úgy tűnt, fontos számára. Arra gondoltunk,
esetleg a felesége vagy a kedvese lehet, aki otthon vár rá, ezért megőriztük neki a
képet.
  Lucy elővette a fotót, és bizonytalanul odanyújtotta a katonának. A férfi arca
mosolyra derült, ő pedig visszafojtotta a lélegzetét, várt, és remélte, hogy a
fényképen lévő nő nem a felesége.
  – Ez Susie! – nevetett a katona. – Mindig ugrattuk, hogy a testvére fényképét
hordja magánál, mivel nem volt otthon kedvese, szerette ezt a képet magánál
tudni. Ikrek. – Egy pillanatra elhallgatott. – Na, azért nem mindenki viccelődött
ezzel. A tisztnél alacsonyabb rangban lévőket jól elvertük volna, ha ezzel ugratják.
  Lucy olyan hangosan fújta ki levegőt, hogy a szája elé kellett kapnia a kezét. A
testvére? El sem hitte, hogy eszébe sem jutott, a férfi testvére is lehet a
fényképen! Csak az, hogy a felesége, a menyasszonya, a kedvese, valaki, akit
szeret… de a testvérére sohasem gondolt volna.
  – Biztos benne? – kérdezte a katonát.
  A katona felnevetett.
  – Higgyen nekem, persze, hogy a testvére! Pont olyan biztos, mint hogy ő itt
Jack.
  Lucy Jackre nézett, és olyan felszabadultan mosolygott rá, hogy attól tartott,
mindjárt hangos nevetésben tör ki; egy igazi hisztérikus, vidám kacajban.
  – Nos, most már van neve és testvére is – paskolta meg Jack kezét Lucy.
  – Ki kellene találnunk, hogy visszük el innen – mondta fejcsóválva a katona,
és visszaindult a többiekhez.
  Lucy reménykedett benne, hogy egy kis időt még Jackkel tölthet. Nem örült
neki, hogy most, hogy végre fény derült a férfi kilétére, máris elviszik.
  – Eszébe jutott valami? – kérdezte Lucy halkan, amint magukra maradtak,
majd kinyújtotta a kezét, mert érezni akarta az érintését.
  A férfi Lucy szemébe nézett.
  – A nevemtől mosolyoghatnékom támadt. Még mindig elég zavaros minden,
de azt hiszem, a kusza gondolataim kezdenek összerendeződni. Néha bevillan
néhány emlék, de össze kell raknom a darabkákat, mint valami kirakójátékot.
  Lucyt mindez igazán boldoggá tette. Csak remélhette, hogy Jack nem fogja
elfelejteni őt, ami butaság, hiszen valószínűleg soha többé nem látják egymást.
  – Mi van a testvérével? Tényleg ikrek? – kérdezte, és még mindig izgatott volt
a gondolattól, hogy a férfit, akinek a kezét fogta, akivel késő éjszakákon át
sugdolózott, aki az otthonáról mesélt, és akit megetetett, egy asszony sem várja
haza. Lucynak az volt a legnagyobb félelme, hogy Jack házas, és családja van.
  – Odaadná a képet, kérem? – kérte Jack.
  Lucy az ágy fölé hajolt, és a férfi kabátjának zsebébe nyúlt, ahova a fényképet
tette.
  – Tessék.
  Ahogy a férfi kezébe adta a fényképet, Lucy újra megnézte a rajta lévő nőt, de
most másképpen tekintett rá: többet szeretett volna tudni róla, már nem akart
úgy tenni, mintha nem is létezne. Jack arcán viszont nem látszott semmi, az
arckifejezése ugyanolyan maradt.
  – Jack, pajtás!
  A katonák váratlanul bukkantak fel Lucy háta mögött, ő pedig ijedtében
nagyot ugrott. Jack ágya köré gyűltek, ám a szomszédos ágynál dolgozó idősebb
nővér és orvos lehurrogták őket. Ez a katonákat nem nagyon zavarta, ám Lucy is
– bár Jack még mindig őt nézte, és ebben a tekintetben minden benne volt, amit
tudni akart – bizonytalanul hátrébb lépett.
  Hamarosan elveszíti, és gyűlölte ennek még a gondolatát is. Sok mindent
akart, sok mindenre vágyott, még több dolgot veszített már el ebben a háborúban,
de Jack volt az egyetlen, akitől nem akart elválni. Minden végtelenül hosszúnak
tűnő éjszakai műszakja után izgatott volt, hogy találkozhat, és beszélhet vele, még
akkor is, ha sokszor olyan fáradt és megviselt volt, hogy alig bírta nyitva tartani a
szemét. Csak az, hogy ott ült mellette és beszélt hozzá, valahogy
megmosolyogtatta. Tudta, hogy helyesen cselekedett, amikor segített
megmenteni ezt a kedves és jó kedélyű férfit, aki még a nevére sem emlékezett.
Ahogy ránézett, attól mindig ellágyult, és rá kellett jönnie, hogy a személyes
kapcsolatok legalább annyira fontosak, mint a munkája.
  – Hamarosan elvisszük innen – hallotta Lucy az egyik katonát. – Meg kell
még keresnünk a többi amerikai katonát, de magát visszük ki elsőként, uram!
  Lucy a két jóképű egyenruhás háta mögül figyelte Jacket. Ő némán
visszanézett rá, a tekintetük összekapcsolódott, és láthatóan nem is figyelt arra,
amit a társai mondtak.
  – Hagyjanak magamra egy percre – mondta félbeszakítva a katonát, aki
éppen beszélt.
  A hangja, bár rekedtes volt, tekintélyt parancsolt; Lucy még sosem hallotta
ilyennek. Most a tiszt beszélt, nem az ismeretlen sebesült.
  – Igen, uram!
  Még a korábban viccelődő katona is távozott, Lucy pedig földbe gyökerezett
lábbal állt ott.
  – Lucy – szólt Jack ezúttal lágyabb hangon.
  Lucy bólintott, nem bízott a hangjában, nem állt készen a búcsúra, pedig
amióta Franciaországban van, több száz katonát indított útnak, és tudta, nem
állhat az útjába, mert Jacknek mennie kell.
  – Jöjjön ide!
  Lucy összefonta a karját, és ahogy utoljára leült mellé, egész testében
megborzongott.
  – Fogalmam sincs, hogy búcsúzzak el attól a nőtől, aki kimentett egy égő
mentőautóból, és aki azóta is gondoskodik rólam – fogta meg Lucy kezét. – Nem
lesz könnyű itt hagynom magát.
  – Abban a pillanatban, amint kiteszi innen a lábát, el fog felejteni engem –
mondta Lucy, és igyekezett bátornak mutatkozni, pedig egy könnycsepp kezdett
legördülni az arcán.
  Jack odanyúlt, letörölte, majd a másik kezét is a kezébe vette,
és lágy csókot lehelt rá. Mélyen a szemébe nézett.
– Lucy, egyetlen porcikám sem fog megfeledkezni magáról.
  A férfi szavaitól Lucyt elöntötte a melegség, és alig kapott levegőt. Miért
ennyire kedves? Miért mond ilyeneket, amikor soha többé nem találkoznak?
  – Ne mondja ezt! Még azt sem tudja, hogy…
  – Nem kell többet tudnom annál, mint amit most tudok – felelte. –
Szeretném, ha megadná a címét, szeretnék mindent tudni magáról és a
családjáról, hogy egy nap majd, amikor mindez véget ér, megtalálhassam. –
Gyengéden mosolygott. – Ezt vésse az eszébe, Lucy, meg fogom találni.
  Lucy nem hitt neki, nem akart hinni neki, mert csak még jobban fájt, és a
mellkasában érzett kín már így is elviselhetetlen volt.
  – Ne tegyen olyan ígéretet, amit nem tud betartani!
  Jack még jobban szorította a kezét.
   – Hacsak meg nem halok odakint a csatában, vagy nem kötök ki egy másik
égő mentőautóban, ahonnan nem húz ki egy másik Lucy, megígérem, hogy
megkeresem magát.
  Lucy odahajolt hozzá, és átkarolta. Ezért megfeddhetik, hogy sok ember
szeme láttára teszi ezt a kórházban, de ez most nem érdekelte. Ezeket az utolsó
pillanatokat senki nem veheti el tőle.
  – Viszlát, Lucy – suttogta Jack a hajába.
  Lucy felemelte a fejét, az arcuk szinte összeért, akárcsak az ajkuk. Jack még
egy leheletnyivel közelebb hajolt hozzá, és ahogy a szájuk találkozott, óvatos
csókot lehelt Lucy ajkára; annyira gyengéd csók volt, hogy amíg él nem felejti el.
  – Viszlát – suttogta Lucy.
  A katonák visszajöttek, Lucy pedig az utolsó percig fogni akarta Jack kezét,
majd amikor szétváltak az ujjaik, úgy érezte, megfagy a keze. A mellkasához
szorította, és a hidegtől megborzongott.
  – Emberek, tollat kérek és papírt.
  Tudta, hogy ha most remegő kézzel le is írja a címét, akkor sem lehet biztos
benne, hogy Jack eljön érte. Csak egy ápolónő lesz, akire rámosolygott, akire jó
szívvel gondol majd, de lehetetlen, hogy egy amerikai tiszt Londonba menjen csak
azért, hogy őt megtalálja. A testének minden porcikája azt kívánta, bárcsak mégis
így lenne, de nem volt ostoba, és főleg nem volt naiv.
  Egy olyan férfit szeret, akit soha többé nem fog látni, és ez nagyon fájt.

Lucy az ágyában feküdt, és vacogott, ahogy mindig, amióta az időjárás

hidegebbre fordult. Sosem fog hozzászokni ehhez az élethez, az esőhöz, a deszkák
alatt hömpölygő sárhoz. Nem panaszkodott, nem akart bonyodalmakat, de ma
éjszaka valahogy minden bosszantotta. Azelőtt csak a munkája érdekelte,
mindent megtett és megtanult, amit csak lehetett. Sok rémséget átélt, ahogy itt
mindenki, és minden rábízott feladatot a lehető legjobb tudása szerint ellátott.
Ám ma este semmihez nem volt kedve, főleg nem a többi ápolónővel bolondozni.
  A lányok mind arról beszéltek, hogy a tábort a hétvégén átköltöztetik. Az
utolsó műszak lényegesen nyugodtabb volt, mint általában, ezért nem voltak
annyira kimerültek, mint a korábbi éjszakákon. Lucy azon gondolkodott, mióta
lehetnek itt, hogy áthelyezik őket máshová. Mindnyájan ismerték az eljárást,
először a sérülteket szállítják el, majd a kórház lassan bezár, aztán összepakolják,
és közelebb költöztetik a frontvonalhoz, amitől Lucy már nem tartott annyira,
mint korábban. Ám ezúttal messzebb mennek, és senki nem tudja, ott mi vár
rájuk. Ma este kábultnak érezte magát, mintha elhagyta volna a testét, és úgy
nézné, mi folyik a világban körülötte; hallgatta, ahogy a barátai beszélgetnek, de
nem fogta fel, mit mondanak.
  – Lucy!
  Ahogy meghallotta a nevét, felemelte a fejét. Visszatért a jelentbe. Scarlet és
Ellie őt nézték, várták, hogy mondjon valamit.
   – Bocsánat, nem figyeltem – ismerte el, mert semmi értelmét nem látta a
tettetésnek.
  – Az egyik orvos azt mondta, hogy korábban az egyik zárdakórház
felállításáért voltál felelős, mielőtt hozzánk csatlakoztál.
  Lucy bólintott.
  – Igen, valóban.
  Pont ezért küldték a 75. számú mozgó tábori kórházba, meg azért is, mert
bizonyította, hogy a harctéren a műtéteknél is hasznát tudják venni. Ha kapott
egy feladatot, igyekezett a lehető legjobban megoldani, és soha nem akarta magát
másoknál fontosabbnak feltüntetni, ez nem az ő világa volt.
  – Szóval a tűzvonalból mentettél katonákat, és speciális kórházakat állítottál
fel? – Scarlet összevonta a szemöldökét, és mosolyogni próbált, bár az arca merev
maradt. – Miért nem mondtad ezt korábban? Van még valami, amiről tudnunk
kellene?
  Lucy nem volt olyan hangulatban, hogy magáról beszéljen, azt pedig végképp
nem akarta, hogy a barátnői azt gondolják róla, több egy átlagos ápolónőnél.
Igyekezett bátran és jól végezni a munkáját, ennyi az egész.
  – Nincs mit mondanom. A munkámat végeztem – felelte közönyösen, és
megfogta az ölébe terített takaró szélét. – Nincs szükségem más segítségére, sem
külön elismerésre, csak teszem, amit kell.
  Scarlet mereven bámult rá, Lucy pedig azonnal megbánta, amit mondott.
Nem kellene ilyen keménynek lennie azokkal, akik kedvesek vele. Scarlettel
viselkedett gorombán, holott tulajdonképpen magára haragudott. Jack miatt túl
gyorsan bontotta le a maga köré felhúzott falakat, és gyötrelmes volt őket újra
felépíteni.
  – Nagyon sajnálom – motyogta.
  – Nincs semmi baj – mosolygott rá Ellie kedvesen, és Lucy biztos volt benne,
hogy mindketten értik, milyen nehéz volt búcsút mondania Jacknek.
  – Amit Spencer mesélt, abból úgy gondolom, nem nekem kellene vele
mennem a hegy tetején lévő zárdába, hogy kimentsük onnan a katonákat –
mondta Scarlet. – Sokkal inkább neked.
  – Miről van szó? – kérdezte Ellie.
  Scarlet tágra nyílt szemmel nézett rá, Lucy pedig azonnal megfeledkezett az
önsajnálatról.
  – Úgy érted… öö… el kell menni a zárdába megvizsgálni a betegeket? –
kérdezte Lucy kicsit élesebb hangon, olyan kétségbeesetten próbálta kisegíteni
Scarletet. Lehet, hogy az imént kissé durva volt vele, de nem hagyhatja cserben
Scarletet.
  Ami Ellie-t illeti, sokáig gyengélkedett, de az utóbbi időben, mióta Spencerrel
töltött egy délutánt, mosolygós volt, és sokkal boldogabbnak látszott. Lucy bármit
megtett volna, hogy ez így is maradjon. Korábban sosem barátkozott más
nővérekkel, de őket meg szerette volna tartani.
  – Igen, persze, erről van szó – vonta meg a vállát Scarlet.
  – És Spencer megy erre az útra? És te is? – kérdezte Ellie Scarlettől. – Miért
csak most hallok erről először, ha ti ketten és
Spencer is már tud róla?
   Lucy hallgatott, kivárta, Scarlet mit felel erre. Arra gondolt, feláll, és hoz
magának egy kis teát a közös vödörből, de aztán meggondolta magát. A borzalmas
ízre gondolt, és összerándult a gyomra; inkább a Jacktől való elbúcsúzás feletti
fájdalmas érzést választotta.
  – Ellie, nem akartunk megrémiszteni, de előbb-utóbb úgyis el kell
mondanunk – ismerte be Scarlet. – Spencernek visszaigazolták, hogy el kell
mennünk az egyik zárdába, ami egynapi autóútra van innen. Persze ez a
körülményektől függően több is lehet.
  – Te is vele mész? Ti ketten és Spencer mentek oda? – Ellienek egyre élesebb
volt a hangja.
  – Igen. Én azért megyek, mert hallottuk, hogy rejtegetnek, és ápolnak ott
néhány katonát. Minden zárdában van néhány. Még nem merem elkiabálni, de
van esély rá, hogy Thomas is köztük van.
  Lucynak feltűnt, hogy Scarlet mintha saját magát akarná meggyőzni arról,
hogy látni akarja Thomast, de lehet, hogy ezt csak ő képzelte be magának.
Szegény lány, valószínűleg retteg, milyen állapotban lehet a férfi ilyen hosszú idő
elteltével.
  – Thomas? Lehet, hogy ott van Thomas, és ti ezt eltitkoltátok előlem? –
méltatlankodott Ellie.
  Lucy szeretett volna Scarlet mellé állni, de semmi nem jutott eszébe. Azért
megpróbálta.
  – Sem Spencer, sem Scarlet nem akarta, hogy aggódj. Én is csak onnan tudok
az egészről, hogy Spencer megkérdezte, nem csatlakoznék-e hozzájuk. Persze
nem kapott engedélyt, hogy még egy ápolónőt magával vigyen, úgyhogy maradok,
ahol vagyok.
  – Én pedig így tudtam meg, mi volt a feladata Lucynak, mielőtt találkoztunk –
fejezte be a gondolatot Scarlet.
  – Mindketten itt hagytok? – kérdezte Ellie halkan.
  – Mindent meg kell tennem, hogy megtaláljam Thomast – felelte Scarlet. –
Tudod jól.
  – Rosszul vagyok – panaszkodott Ellie, majd lefeküdt, és magára húzta a
takarót.
  – Ellie, kérlek – nyúlt felé Scarlet.
  – Nem, mármint én tényleg nem érzem jól magam. Egész nap csak émelygek,
és ez egyre rosszabb.
  – Jaj, remélem, nem kaptad el a gyomorinfluenzát vagy valami más vírust –
nyugtalankodott Lucy, majd odahajolt, és Ellie homlokára tette a kezét. –
Mondjuk lázad nincs, ami jó jel.
  – Nem hallottam róla, hogy bármilyen fertőzés lenne a táborban – mondta
Scarlet, majd hirtelen elkerekedett a szeme, és Lucyra pillantott.
  Tessék? Lucy nem igazán értette, mire célozgat Scarlet. Scarlet a saját hasára
tette a kezét, és paskolgatni kezdte, de Lucynak még mindig nem esett le.
  – Ööö… drágám, aznap délután, amikor Spencerrel voltál…
  Lucy azonnal felegyenesedett, mert most már értette, mire akar kilyukadni
Scarlet. Ha nem foglalták volna le ennyire a saját gondolatai, magától is összeállt
volna a kép.
   – Ó, ha csak arra a délutánra gondolok, minden borzalmat elfelejtek –
kuncogott Ellie.
  – Ellie, szerintem Scarlet azt akarja mondani, hogy te esetleg… – nézett
megint Scarletre – terhes vagy.
  Ellie elhallgatott. Teljesen lemerevedett. Aztán felült, és a hasára bámult.
  – Jaj, ne!
  Lucy nem tudta, hogy nevessen vagy sírjon, ezért igyekezett közömbös arcot
vágni. Ez aztán most tényleg elterelte a gondolatait Jackről.
  – Még ne kezdj el aggódni – nyugtatgatta Ellie-t. – Ha így is van, nincs mit
tenni. És ha az vagy – vigyorgott Lucy –, akkor én keresztanya leszek!
  – Nem! – paskolta meg a karját Scarlet. – Nekem van szükségem egy
kisbabára, akit ringathatok és szeretgethetek! Én leszek a keresztanyja, és kész!
  Ellie a fejét rázta, de Lucy látta az apró mosolyt a szája szegletében.
  – Komolyan úgy gondoljátok…?
  Lucy felvonta a szemöldökét, Scarletre mosolygott, és mindketten Ellie-re
néztek.
  – A fél életemet terhes nők és kisbabák között töltöttem – suttogta Ellie. –
Hogyhogy pont ez nem jutott eszembe, amikor ma reggel rosszul lettem? Nem
akarom, hogy engem is hazaküldjenek, mert teherbe estem.
  Lucy nem tudta, mit mondjon, amitől a barátnője jobban érezné magát, ezért
úgy döntött, témát vált.
  – Meséltem, hogy Jack azt ígérte, megkeres a háború után? – kimondani is
fájt, de úgy vélte, Scarlet és Ellie is megtennék érte ugyanezt.
  Ellie arcát azonnal elöntötte a mosoly, és Scarlet is vigyorogni kezdett. Olyan
érzés volt kimondani ezeket a szavakat, mintha tőrt forgatnának a szívében, de ha
ettől Ellie megfeledkezik a várandósságával kapcsolatos aggodalmáról, vagy arról,
hogy akár csak egy órácskára is egyedül marad, akkor nem számított.
  Senkije sincs itt, ezek a lányok pedig a barátnői, és megmutatták neki,
mennyire fontos, hogy saját családja legyen, amire eddig sohasem gondolt, ezért
hát bármit megtett volna értük.
  – Mondj el mindent! – kérte Ellie. – Szóról szóra!
  Lucy nem gondolta, hogy Ellie kevésbé aggódik amiatt, hogy itt hagyják
egyedül, és világra kell hoznia egy gyermeket, de legalább eltereli a figyelmét, és
kicsit tovább mosolyog majd. És lehet, hogy így lesz a legjobb, mert legalább
Jackre gondolhat, akár sírhat is miatta, és nem kell sötétedés után egyedül
bánkódnia, amikor senki sem látja a fájdalmát.
 Tizenhetedik fejezet
Ellie

Ellie nyögött és hányt. Már megint. Mintha órák óta rosszul lenne, pedig tudta,
hogy ez nem igaz. Émelygett, pedig semmi nem volt a gyomrában, de a hányás
még mindig elviselhetőbb volt, mint a folyamatos inger. Ez már két napja így
ment, de legalább telt vele az idő.
  – Annyira sajnálom! – mondta, és lassan felegyenesedett. – Bocsáss meg,
hogy végig kell ezt hallgatnod.
  Scarlet megsimogatta Ellie fejét. Egész végig vele volt, a hátát lapogatta, fogta
a fejét, és nyugtató szavakat sugdosott a fülébe. Kellemetlen volt a helyzet, de
Ellie hálás volt, amiért a barátnője ott van vele. Más nővérek is estek teherbe,
nem ő volt az egyetlen, de ő szégyellte magát, hogy emiatt nem tudja teljesíteni a
kötelességét.
  – El kell mondanom neki – mondta Ellie, a szája elé kapva a kezét, és azt
kívánta, bárcsak ne ebben a visszataszító latrinában lennének. A rosszullét éppen
elég baj volt, de egy ilyen helyen kínlódni még borzasztóbb. – Képtelen vagyok
eltitkolni előle.
  – Biztos vagy benne? – kérdezte Scarlet nyugtalanul.
  – Ez biztosan nem gyomorinfluenza – válaszolta Ellie, miközben óvatos
mozdulatokkal a hasát simogatta. Hihetetlen, hogy ennyire balszerencsés legyen,
miután csakis egyetlenegyszer voltak együtt.
  Scarlet mosolygott.
  – Minden rendben lesz. Megígérem. Spencer el lesz ragadtatva.
  Scarlet nagyon magabiztosnak tűnt, mintha tényleg őszintén hitte volna, hogy
Spencer kiugrik majd a bőréből a boldogságtól, ha megtudja a hírt. Vajon a férfi
komolyan gondolta, amit korábban mondott? Az anyja tényleg úgy véli majd,
hogy Ellie elég jó a fiának? Legkevésbé sem szerette volna, hogy… Nem is tudta,
mit szeretne. Várandós volt, egy gyönyörű, aprócska élet növekedett benne, és
ettől akaratlanul is boldogság öntötte el. Amellett, hogy persze halálra volt
rémülve.
  – Miért nem keressük meg most? – javasolta Scarlet, miközben előreengedte
Ellie-t. – Egy percig sem tudok itt maradni, borzalmas ez a szag.
  Kiléptek a deszkapadlóra, és látták, hogy az idő még mindig ugyanolyan
komor, és jó nagy sár van. Olyan sok borzalmas dolog történik itt, de az, hogy
terhes, biztos nem tartozik ezek közé.
  – Mi lesz velem? Úgy értem, azonnal hazaküldenek? Vagy amíg nem látszik,
addig maradhatok? – suttogta Ellie, és azt kívánta, bárcsak kényelmesen
Scarletbe kapaszkodhatna ahelyett, hogy egymás mögött mennek.
  – Nem tudom, de Spencer biztos tudni fogja – mosolygott rá kedvesen
Scarlet. – Nézd, biztosan nem te vagy az első és egyetlen, és nem is az utolsó. Az
ilyesmi csak úgy megtörténik, és korábban sem volt nagy hűhó abból, amikor
valakinek emiatt haza kellett mennie.
   Ellie megállt, felemelte a fejét, és a homályos, szürke égre nézett. A nap nem
sütött, meleg sem volt, de az égre nézve kicsit el tudott szakadni a valóságtól. A
mai nap olyan békésnek tűnt. Ha sokáig néz felfelé, el tudja hitetni magával, hogy
otthon van Angliában.
  – Ellie!
  Lehajtotta a fejét, sóhajtott, és továbbindult. Nemsokára elkerül innen.
Hamarosan hazafelé tart majd, el erről a helyről, amit mostanra meggyűlölt, és
amit álmaiban már sokszor itt hagyott. Csak az volt a baj, hogy nem akart a
barátnői és Spencer nélkül távozni innen. A fájdalom, amit érzett, indaként
tekeredett a nyaka köré, és majd' megfojtotta… Elhessegette magától ezeket a
gondolatokat. Már jobban érezte magát, és a baba miatt igyekezett derülátó
maradni, és kizárni a fejéből a gyötrelmes gondolatokat és a kétségbeesést, amit
az ittléte alatt olyan gyakran érzett.
  Újra sóhajtott, amit mostanában igencsak gyakran tett. Ugyan a Spencerrel
való közös életről álmodozott, ám arra nem volt felkészülve, hogy teherbe esik,
elküldik, és lehet, hogy a gyermekét egyedül, férj nélkül kell felnevelnie. Tudta,
hogy Spencerrel mindenféle borzalmas dolog történhet, ami miatt talán soha nem
tér vissza.
  Scarlet mögött lépkedett, amíg oda nem értek a kórházhoz, és azt kívánta,
bárcsak visszabújhatna a sátrába, hogy ne kelljen találkoznia Spencerrel.
  – Szeret téged, Ellie! – nyugtatta meg Scarlet, és belékarolt. –
Szeret téged, és imádni fogja a babát is!
  Ellie Scarletre nézett, próbált erőt meríteni belőle, majd elindult Spencer
ismerős alakja felé, míg Scarlet a betegei után nézett. Azonnal észrevette, és most,
hogy a kórházban nem volt olyan sok sebesült, nem volt akkora zűrzavar,
könnyebb volt a közelébe kerülni. Mosolyt erőltetett az arcára, nem akart annyira
idegesnek látszani, mint ahogy érezte magát. Amióta azt a délutánt együtt
töltötték, sok dolguk volt, szabadidőt sem kaptak, ezért csak lopott percek
jutottak nekik két sebesült ellátása között.
  – Spencer! – mondta, és megállt tőle pár lépésre.
  A férfi lassan megfordult, és amikor meglátta, széles mosoly terült el az arcán.
  – Szia, Ellie! – köszönt a férfi, és a tekintete felmelegítette Ellie-t, és elmúlt az
idegessége is.
  – Spencer, ha van egy perced, szeretnék beszélni veled – vágott bele
határozottan.
  – Minden rendben?
  Visszafordult a betegéhez, mondott neki valamit, amit Ellie nem hallott, majd
letette a kezében lévő mappát.
  Ellie várt egy kicsit, nem tudta pontosan, hogy fogalmazzon. Egyáltalán nem
volt minden rendben, de nem akart bonyodalmat, és felizgatni sem szerette volna
feleslegesen.
  – Ellie, erre gyere – fogta meg a nő karját, és kicsit távolabb kísérte, hogy a
páciensek és a többi ápolónő kíváncsi tekintetén kívül kerüljenek. A nagy
kórházsátor legtávolabbi sarkában megálltak, és Spencer fürkészőn nézett Ellie
arcába.
  – Spencer, ne haragudj, nem tudom, hogy mondjam el, de…
   – Mi az, Ellie? Mi a baj? Mondd el!
  Ellie megint émelyegni kezdett, de ezúttal igyekezett úrrá lenni rajta, nem
adta át magát a rosszullétnek.
  – Ellie, megrémítesz. Beteg vagy? – Gyengéden kézen fogta. – Ha beteg vagy,
tudok segíteni, ugye tudod? Nem kell szégyenkezned amiatt, hogy esetleg én
kezellek.
  – Spencer – mondta, és annak ellenére, hogy mindent elkövetett, hogy ne így
legyen, a szemébe könnyek gyűltek –, terhes vagyok.
  A férfi nem mozdult, meg se szólalt, és úgy bámult, mintha Ellie egy szót sem
mondott volna. Ellie már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Spencer
ekkor magához tért.
  – Ellie… – kezdte, és szája valami mosolyfélére húzódott –,
nem is tudom, mit mondjak.
Csak állt ott, mint egy szobor, és még mindig Ellie kezét fogta.
  – Csak mondd, hogy nem ez a legrosszabb hír, amit ma kaptál – suttogta
Ellie, és próbált nem sírni.
  – Ó, Ellie, ne mondj ilyet! Ez… – nagyot fújt, miközben mosolygott – …
csodálatos hír! Ennél már csak az lenne csodálatosabb, ha nem itt lennénk.
  Ellie bólintott, és azon gondolkodott, csak azért mond-e ilyen szépeket, hogy
megnyugtassa.
  – Igen. Haza fognak küldeni, fogalmam sincs, mikor, de azt akartam, hogy
tudj róla, mielőtt valaki más is észreveszi, mielőtt másoknak is beszélnem kell
az… – habozott kimondani – …az állapotomról. Tudom, hogy megvannak erre a
megfelelő szabályok.
  – Össze kell házasodnunk – mondta Spencer komoly arccal, határozottan. –
Keresek egy tábori lelkészt, és azonnal összeházasodunk. Ezt kell tennünk.
  – Nem. Nem! – tiltakozott Ellie. – Ennek nem így kellene történnie. Én nem
ezt akartam!
  – Nem akarsz hozzám jönni? – kérdezte a férfi összevont szemöldökkel. –
Ellie, ez az egyetlen helyes döntés.
  Ellie egyre erősebben szorította a kezét, és gyűlölte, hogy ilyen földhözragadt
a hozzáállása.
  – Persze, hogy hozzád akarok menni, de nem így, és nem azért, mert ez az
egyetlen helyes döntés.
  – Ellie, soha nem hagylak el – hajolt hozzá Spencer, kézfejével megsimogatta
Ellie arcát, és most már nem úgy beszélt, mintha papírról olvasná, mit kell
mondania, végre megint önmaga volt. – Várni akartam, amíg véget ér ez a
borzalom, otthon kértem volna meg a kezed. De mit számít, hogy mikor? Te vagy
a legjobb dolog, ami ebben a háborúban történhetett velem. – Megköszörülte a
torkát. – A csudába, Ellie, a legjobb dolog vagy, ami egész életemben történt
velem.
  Ellie szorosan fogta a férfi kezét, hallgatta a szavait, és tényleg hinni akarta,
hogy akkor is elvenné feleségül, ha nem hordaná a gyermekét a szíve alatt.
  – Igazán? – kérdezte.
   – Igazán – ereszkedett féltérdre Spencer. – Nem így kellett volna megkérnem
a kezed, ahogy az előbb. – Spencer megköszörülte a torkát. – Ellie, megtisztelnél
azzal, hogy a feleségem leszel?
  Ellie zokogásban tört ki, és kétségbeesetten próbálta letörölni a könnyeit.
  – Igen! Igen! Spencer, igen! Hát persze, hogy igen!
  – Holnap, vagy amikorra sikerül megszervezni, összeházasodunk. Aztán
kitaláljuk, hogy küldhetnénk haza téged – csókolt Ellie hajába, aki kimerülten és
még mindig émelyegve hozzásimult. – Írok anyámnak. Várni fog rád Londonban,
amikor megérkezel, vele fogsz lakni, ő majd vigyáz rád, amíg visszatérek.
  Ellie lemerevedett.
  – Az anyád? – motyogta Ellie. Ő úgy képzelte, a saját otthonába, a saját
családjához fog hazamenni.
  – A részleteket majd később megbeszéljük – simított ki egy hajtincset Ellie
homlokából. – Anyám imádni fog téged, biztonságban leszel nála, és vigyáz majd
rád. Mindent megkapsz, amire szükséged lesz, ígérem. – Ahogy mosolygott,
inkább tűnt kisfiúnak, mint érett férfinak. – Már meséltem neki rólad, Ellie. Ne
nézz ilyen meglepetten!
  Ellie megérintette a férfi vállát, és azt kívánta, bárcsak valahol máshol
kettesben lehetnének. Bárhol, csak ne itt.
  – A hétvégén továbbállunk – jegyezte meg Ellie. – Valószínűleg nem tudjuk
addig elintézni.
  Pár napon belül pakolni kezdenek. Úgy hallották, az új helyen majd rendes
épületben fognak dolgozni, nem pedig sátorban, ami mindenképpen üdvös
változás.
  Korábban, amikor a szövetségesek beljebb nyomultak Franciaország
területére, egyszer már áthelyezték a tábort: az átmeneti ellátó hely után itt
állították fel a tábori kórházat, és most megint azért mennek, hogy valahol
nagyobb hasznukat vegyék. A nap végéig fogadnak még sebesülteket, és hosszú
műszak áll előttük, mert fel kell készíteniük a betegeket a más kórházakba való
átszállításra. Nemsokára megérkeznek a hadsereg teherautói, a betegeket
elszállítják, majd mindent összeszednek, és pár órán belül rohanvást felállítják a
kórházat az új helyen, hogy azonnal tudják fogadni a sebesülteket. Nem szívesen
gondolt arra, ami rájuk vár, és remélte, hogy a zűrzavar hamarosan lecsillapodik.
  Amikor a csütörtöki műszak véget ér, lesz egy rövid pihenője, mielőtt elkezdi
összekészíteni az orvosi holmikat, hogy az ápolósegédek a berendezéssel együtt
elvihessék. Az állapota nem igazán lesz segítségére; kirázta a hideg a gondolattól,
hogy mások közelében hányjon, hiszen elvonulni nem lesz lehetősége. Amint
megtudják, hogy hamarosan férjhez megy, a többi ápolónő valószínűleg hamar
rájön majd, mi a helyzet, miért van folyamatosan rosszul.
  – Ellie, szerelmem, minden rendben lesz – nyugtatta Spencer, akárcsak az
idefelé vezető úton Scarlet. – Ez a gyerek áldás, nem teher. Mikor megöregszünk,
és ülünk a hintaszékben, mosolyogva gondolunk majd vissza erre az esetlen
lánykérésre. Megígérem. Ne aggódj amiatt, hogy ki mit gondol, mert ilyesmi
gyakran megtörténik a többi kórházban is.
  Kedves szavak voltak, de Ellie nem igazán nyugodott meg tőlük.
   – Jobb lesz, ha visszamegyek dolgozni, mielőtt a főápolónő keresni kezd, és
összeszid – nézett Ellie Spencerre.
  – Ez most nem hiányzik nekünk, igaz? – nevetett a férfi, majd megcsókolta
Ellie kezét, és ment a dolgára.
  Férjhez fog menni. Kisbabája lesz.
  Nem számított arra, hogy a háború egyhamar véget ér, benne mégis itt
növekszik egy másik élet. A hasára tette a kezét, vett néhány mély levegőt, mielőtt
visszaindult volna dolgozni. Remélte, hogy a műszak végéig a gyomrában marad
az a kevés étel, ami még ott van.
  A többiek később a folyóra mennek fürdeni, legalábbis ez volt a tervük, pedig
a víz szörnyen hideg. Neki is jólesett volna egy kis felfrissülés, bár ebben az
állapotban lehet, hogy jobban tenné, ha inkább az orvlövészeket figyelné.

Érdekes módon most, hogy Spencerre várt, Ellie-t nem taglózta le annyira a
rosszullét, mint általában. Ideges volt, nevetségesen feszültnek érezte magát
amiatt, ami történni fog, és a nap folyamán később még a tábort is át fogják
költöztetni. Előtte azonban még férjhez megy. A keze remegett, és egy
idegroncsnak érezte magát, hiába volt vele Scarlet és Lucy, hogy támogassák.
  – Gyönyörű vagy! – mondta Scarlet, és ő is hihetetlenül izgatottnak tűnt,
pedig az egész esemény nem volt több egy gyors fogadalomnál a tábori lelkész
jelenlétében.
  Ellie lenézett a ruhájára. Érkezése napja óta most először nem egyenruhát
viselt. Egyszerű ruha volt, de – annak ellenére, hogy
majd' megfagyott – gyönyörűnek érezte magát benne.
  – El sem hiszem, hogy rátaláltatok erre! Köszönöm! Ezer köszönet!
  – Szerencsés vagy, az egyik ápolónőnek volt rá szüksége korábban – simított
végig Scarlet az anyagon. – Úgy hiányoznak a szép ruháim!
  A ruha ejtőernyőselyemből készült, és bár nem volt egy remekmű, Ellie mégis
különlegesnek látta. Bízott benne, hogy Spencernek tetszeni fog, és így fog rá
emlékezni, miután ő hazamegy. Legközelebb, amikor találkoznak, már úgyis
akkora lesz, mint egy ház. Ellie megborzongott, mivel egy másik gondolat
fészkelte be magát az agyába: talán nem is így lesz. Lehet, hogy egy babát fog a
karjában tartani, egy gyermeket, akit évekig apa nélkül kell, hogy neveljen. Az
egész olyan bizonytalan volt; el sem tudta képzelni.
  – Még mindig nem tudom, mikor küldenek haza – jegyezte meg Ellie, és
Spencert kereste tekintetével.
  – Nemsokára kiderül, ne aggódj emiatt. – Scarletnek mindig volt néhány
praktikus tanácsa. – Most koncentrálj magadra, Spencerre és arra, milyen
boldogok lesztek, amikor véget ér a háború.
  A vőlegény egyszer csak felbukkant a sátrak mögül, és amint meglátta a
menyasszonyt, mosolyra derült az arca. Ellie ugyan nem pont így képzelte el az
esküvőjüket, nem volt éppen a legideálisabb, de legalább Spencerrel lesz, és csak
erre gondolt.
   – A főápolónő azt mondta, utána el kell látnom majd néhány borzalmasan
elüszkösödött sebet – morgott Lucy. – Biztos, ez a büntetés az egy óra pihenőért.
  Ellie nem is figyelt, miről beszélget Lucy és Scarlet, csak Spencert nézte,
ahogy felé tart.
  – Gyönyörű vagy! – csókolta arcon Ellie-t. – Csodálatosan nézel ki! –
Kartávolságnyira tolta magától, és a szemében elismerés csillogott. – Én vagyok
itt a legszerencsésebb férfi.
  – Azt ugye tudja, hogy csak a házasságkötés után szabad megcsókolnia a
menyasszonyt? – ugratta Lucy.
  – Hé, ez az én esküvőm! – nézett hátra nevetve Ellie. – Akkor csókol meg,
amikor akar!
  A lelkész kint várta őket a sátrak előtt, és Ellie imádkozott, hogy ne essen az
eső. Csak néhány percre van szükségük, hogy fogadalmat tegyenek, miközben
Scarlet és Lucy támogatják őket ebben, na meg a megbízott tisztre. Így már nem
is olyan rémisztő,
hogy terhesen kerül sor minderre.
  Ahogy karonfogva a kijelölt hely felé tartottak Spencerrel, egyszer csak egy
egyenruhás férfi szaladt ki az egyik sátorból. Ellie tudta, hogy ez a tiszt fogja
összeadni őket; kiszáradt a szája az izgalomtól, és a szíve hevesebben kezdett
verni.
  – Doktor Black, erre kérem! – szólt a tiszt. – Sietnünk kell!
  Ellie még utoljára gyorsan Lucyra és Scarletre pillantott, mielőtt előrelépett
volna, hogy elmondja az esküt, ami majd örökké megváltoztatja az életét. Ott
álltak az egyenes tartású, szépen nyírt bajuszú tiszt előtt. Ellie rácsodálkozott,
hogy a borzalmas történések ellenére, hogy lehet ennyire fontos valakinek, hogy a
bajusza és a haja rendben legyen.
  – Az esküt, amit tenni készülnek, Isten színe előtt teszik, aki mindenek bírája,
és szívük összes titkának ismerője; ezért ha bármelyikük tud olyan okról, ami
akadálya lehet törvényes házasságkötésüknek, most nyilatkozzon. – A tiszt
megköszörülte a torkát, Ellie pedig Spencerre nézett. Két nappal ezelőtt azt
mondta, izgul, most pedig itt állnak, és mindjárt férj és feleség lesznek.
  Még jobban szorította Spencer kezét, és nem értette, miért ilyen ideges. A tiszt
felolvasta a szöveget, amit más esküvőkön már sokszor hallhattak, és Ellie mélyen
Spencer szemébe nézett, úgy válaszolt.
  A tiszt elmondott egy rövid imát, miközben ők még mindig egymás kezét
fogták. Lopva arrafelé pillantott, ahol a barátnői álltak egymás mellett lehajtott
fejjel. Spencer elmondta az esküjét, és ahogy Ellie hallgatta a férfit, elszorult a
torka. Ő következett, és alig bírta kipréselni a szavakat a száján, pedig fejben
egész éjszaka gyakorolt.
  – Én, Ellie Sullivan, téged, Spencer Black férjemmé fogadlak most és
mindörökké. – Nagy levegőt vett, mosolygott, és igyekezett lassabban beszélni. –
Jóban, rosszban, gazdagságban, szegénységben, betegségben és egészségben
szeretni és ápolni foglak, veled engedelmes leszek, Isten akarata szerint, míg a
halál el nem választ. Fogadom Isten színe előtt.
  Most a gyűrűcsere következett, és miközben felhúzta a gyűrűt Ellie ujjára,
Spencer azt suttogta:
   – Ha mindez véget ér, és Londonban leszünk, ígérem, kapsz egy csinosabbat
ennél.
  Ellie megrázta a fejét, nem érdekelte a gyűrű, igazából nem is számított rá,
hiszen Spencer lánykérése óta nagyon rövid idő telt
el.
  – Rávettem az egyik mérnököt, hogy csinálja meg nekem. Az aranyórámból
készült.
  Ellie a szája elé kapta a kezét.
  – Beolvasztattad az órádat, hogy nekem gyűrűm legyen? Ugye nem?
  – Magamnak is csináltattam egyet, úgyhogy nem egyedül miattad tettem –
ugratta a lányt.
  Ha eddig nem lett volna teljesen eltökélt, mostanra teljesen biztos volt benne,
hogy hozzá akar menni Spencerhez. Soha nem találkozott nála jobb férfival.
Ahogy a szertartás véget ért, már csak egy mondat volt hátra, amire Ellie a
legjobban várt.
  – Ezennel házastársakká nyilvánítom önöket. Jézus nevében, ámen.
  Ellie izgatottan felsikkantott, amikor Spencer odahajolt hozzá, hogy
megcsókolja. Ellie a férje nyaka köré fonta a karját, és visszahúzta még egy
hosszabb csókra. Hallotta, hogy Lucy és Scarlet tapsolnak, és ahogy szétváltak
Spencerrel, Ellie elpirult, a tiszt pedig hátrébb lépett és megköszörülte a torkát.
Hihetetlen, hogy összeházasodtak!
  – Mindkettejüktől elnézést kérek, amiért most nem keríthetnek sort a
nászútra. Mivel a tábor költözik, és alig van emberünk, nem mehetnek hosszabb
eltávozásra – közölte Grant parancsnok. – De, ha jól hallottam, már intézkedtek,
hogy a következő alkalommal önt is hazaszállítsák.
  Ellie bólintott, és libabőrös lett minden tagja.
  – Igen, így igaz. – A tiszt bizonyára tudta, hogy várandós.
  – Isten áldja mindkettőjüket, és biztonságos átkelést kívánok hazafelé –
mondta, majd sarkon fordult, és a dolgára sietett. – Otthon, Londonban is
szükség lesz képzett, hozzáértő ápolónőkre – tette még hozzá.
  Biztonságos átkelés. Ellie annyira aggódott a baba és Spencer miatt, hogy a
közelgő hajóút eszébe sem jutott. Éppen elég volt eljönni idáig, most meg…
  – Mi van, ha nem sikerül? – suttogta, és remegni kezdett a szája széle.
  – Biztonságban hazaérsz – jelentette ki határozottan Spencer. – Most pedig
gyere velem. Bolond lennék, ha nem vinnélek el a városba egy jó kis kávéra, hogy
ezt megünnepeljük.
  Scarlet és Lucy integettek, majd siettek vissza a kórházba a sérültekhez, hogy
az utolsókat is előkészítsék a transzportra.
  – Gyere, feleségem! – viccelődött Spencer, és amikor a lányok elmentek,
megfogta Ellie állát, maga felé fordította, és lágy csókot lehelt az ajkára.
  Ellie visszacsókolt, a férfi szavai megnyugtatták, és minden rossz gondolatot
elűztek a fejéből.
  – Tetszik, hogy így szólítasz, kedves férjem!
  Felnevettek, majd Ellie felkapta a szoknyája szegélyét, nehogy sáros legyen, és
fuvar után néztek a város felé.
 Tizennyolcadik fejezet
Scarlet

Scarletnek a félelemtől rettenetesen görcsbe rándult a gyomra. Nem volt benne

biztos, hogy azért, mert elhagyja az ismert terepet, vagy mert esetleg rátalálhat
Thomasra. Nem akart mást, mint megtalálni a vőlegényét, ezért is volt itt
elsősorban, most mégis megrémisztette a lehetőség. A szíve mélyén tudta, hogy ez
James miatt van, mert a férfi megváltoztatott benne valamit. Még mindig nagyon
szerette Thomast, és bármit megtett volna, hogy hazavihesse a családjához, de a
szíve Jameshez húzta, képtelen volt őt kiverni a fejéből. Néha úgy tűnt, hogy
éjszaka, amikor nyugalom volt és sötét, semmi máson nem járt az esze.
  – Hihetetlen, hogy tényleg hazaindulok – könnyezett Ellie, miközben
szorosan magához ölelte Scarletet.
  Scarlet visszazökkent a valóságba, és ő is megszorította Ellie-t. A barátnője
épp most indul útnak, reggel pedig ők is felkerekednek Spencerrel. Minden
változik, semmi nem lesz már olyan, mint régen – gondolta. Normandiában lenni
sok szempontból rémisztő volt, de kiváló csapatot alkottak így együtt. Az utóbbi
hónapokban el sem szakadt Ellie-től, együtt aludtak, dolgoztak, mindent
megosztottak egymással, aztán jött Lucy, és az életük része lett, egy barátnő, akit
soha nem fog elfelejteni. Lucy eleinte rideg volt, és úgy viselkedett, mintha
senkire sem lenne szüksége, ám végül Scarlet legalább olyan közel érezte
magához, mint Ellie-t.
  – Pontosan mikor indultok? – kérdezte Scarlet, mert kíváncsi volt minden
apró részletre, és nem akarta elengedni Ellie-t, holott pontosan tudta, hogy ezt
kell tennie. – Pluszellátmányt is vinned kellene.
  Ellie kedvesen elmosolyodott, a szemét könnyek öntötték el.
  – Ne aggódj miattam! Minden rendben lesz. Nekem van inkább okom az
aggodalomra, mert ti itt maradtok.
  Scarlet Ellie karjára tette a kezét; tudta, hogy barátnője Spencerrel szeretne
tölteni még pár percet, de szeretett volna még mondani valamit a barátnőjének,
mielőtt elmegy. Azon tűnődött, talán most látják egymást utoljára. Mi van, ha
Ellie nem ér haza, őt pedig lelövik munka közben, vagy a hazafelé tartó úton.
  – Ígérem, addig őrzöm a leveled, amíg véget nem ér ez a rémes háború –
mondta csendesen Scarlet. Nem érdekelte, ki hallja; nem volt ez titok, inkább a
kettőjük személyes ügye.
  – Köszönöm – rebegte Ellie, majd arcon csókolta, és megölelte. – Örülök,
hogy magadnál hordasz valamit belőlem. Egy kicsit olyan lesz, mintha még itt
lennék veled.
  Scarlet is átölelte még egyszer, nem akarta elengedni.
  – Te is vigyázol az én levelemre? Arra az esetre, ha megtörténne a
legrosszabb? – kérdezte.
  Ellie még egyszer magához szorította barátnőjét, mielőtt végleg elengedte
volna.
   – Hát persze. Vigyázok rá, amíg el nem jössz érte hozzám. Csakis személyesen
neked fogom átadni, úgyhogy ajánlom, gyere!
  – Ígérem! – fogadkozott Scarlet, és az ajkába harapott, mert nem akart sírni.
  – Teával és süteménnyel várlak – mondta Ellie –, vagy a tűzhelyen rotyogó
vacsorával. Akárhogy is, iszunk és eszünk valami finomat. Alig várom!
  Scarlet remélte, hogy így lesz, és az elkövetkező hónapok vagy évek során lesz
mire várnia. Szerette volna, ha mihamarabb eljön a nap, amikor visszaadhatják
egymásnak a levelüket, és ha egyiküknek sem kellene a lehető legrosszabb hírrel
elzarándokolni a másik családjához.
  – Légy erős, és vigyázz a babára! – búcsúzott Scarlet.
  Ellie intett, Scarlet pedig a háttérbe húzódott, hogy az újdonsült férj is
elbúcsúzhasson. Ki gondolta volna, hogy Ellie hozzámegy a doktorhoz, akivel első
nap összeütközött a folyosón, és most a gyermekét hordja a szíve alatt. Ő maga
biztosan nem, és örült barátnője boldogságának. Ha valaki, hát Ellie
megérdemelte, hogy boldog legyen. Ellie sokat változott, amióta először
találkoztak: az életvidám, örök optimista lányból érett nő lett. Még mindig Ellie
volt, de sok mindenen keresztülmentek, és Scarlet bízott benne, erősebb lett,
annak ellenére, hogy kis híján összeomlott.
  Scarlet megvárta, míg Lucy is vált pár szót Ellie-vel, és búcsúzóul megölelik
egymást, majd ott hagyták Ellie-t, és visszaindultak a kórházba. A búcsú mindig
nehéz, ám most még kegyetlenebb volt, hiszen Ellie-vel rémes dolgokat éltek át,
és csak remélni tudták, túlteszi magát azokon a traumákon, amiket látott és átélt.
  – Még mindig nem hiszem el, hogy terhes – mondta Lucy, mikor Scarlet
hátrafordult, hogy egy utolsót intsen Ellie-nek. – Képzelheted, miket műveltek,
amikor aznap délután magukra hagytuk őket a városban! – jegyezte meg
csípősen.
  Scarlet felnevetett – képtelenség lett volna megállni nevetés nélkül –, de nem
igazán akarta elképzelni, mivel töltötte az idejét Ellie és Spencer.
  – Nos, szegény, szerelmes kis gerlicék nem sok teret kaptak a magánélethez
az elején, de ennél jobban nem szeretnék ebbe belegondolni!
  – El kell ismerned, hogy ez elég vicces, nem? Úgy értem…
  – Lá-lá-lá-lá – fakadt dalra Scarlet, és Lucy oldalába könyökölt. Sosem
szokott intim témákról beszélgetni, és nem most akarta elkezdeni, hiába lett
sokkal szókimondóbb, amióta ápolónőként dolgozik.
  Lucy kinyújtotta a nyelvét, és siettek vissza a kórházba. Ez megint egy hosszú
nap lesz, mint mindig, azzal a különbséggel, hogy este felül egy teherautóra, és
nagy útra indul, aminek a végén lehet, hogy Thomas vár rá. A kétségei viszont
egyre csak gyűltek. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ennyi idő után rátaláljon a
férfira.
  Épphogy elkezdte a szokásos kört, ellenőrizte a betegeket, ránézett az üszkös
sebekre, lázat mért, amikor egy kéz nehezedett a vállára. Egy határozott férfikéz
érintése volt, amire megfordult.
  – Scarlet!
  Tekintete Spencer komor arcával találkozott, a férfi szemében szomorúság
tükröződött, szája lefelé görbült. Scarlet arra gondolt, biztosan nehezére esett
elbúcsúznia Ellie-től, főleg, hogy a gyermekét hordja a szíve alatt.
   – Nem akartam ezzel a hírrel nyugtalanítani Ellie-t, de előbb kell indulnunk –
mondta az orvos. – Szedje össze a holmiját, és egy óra múlva legyen menetkész.
  Scarlet hitetlenkedve bámult rá, ez bizonyára valami tévedés lesz.
  – Egy óra múlva? – De hát még sok dolga van itt. Azt hitte, a műszak vége
előtt nem fognak elindulni.
  Spencer bólintott, és ahogy ott állt karba tett kézzel, nagyon nyúzottnak tűnt.
  – De a munkám, a betegeim, szólnom kell a főápolónőnek,
hogy…
  – Már mindent elrendeztem, Scarlet – felelte erre. – Szedje össze a holmiját,
és találkozzunk a szakaszparancsnok sátránál egy óra múlva, ahol indulás előtt
mindketten megkapjuk az eligazítást.
  Scarletnek remegni kezdett a térde, és úgy érezte, mindjárt kiszalad lába alól a
talaj. Beharapta az alsó ajkát. Egyszerre szörnyen ideges lett. Lehet, hogy már
nem is akarja megkeresni Thomast.
  – Igen, doktor úr – majd lassan ellépett a sérült mellől, akinek az ágya körül
éppen szorgoskodott. Lassan, remegve vette a levegőt, körülnézett, és azon
tűnődött, mikor tér ide vissza, és mennyire más lesz itt akkor minden.
  Mire leszáll az éjszaka, talán tudni fogja, hogy Thomas él-e még, vagy már
meghalt.

Alig néhány órája búcsúztak el Ellie-től, de mintha napok teltek volna el azóta.
A katonák, akikkel utazott, udvariasak voltak vele, akárcsak azok, akiket
gyógyított, de egyedüli nőként ennyi férfi között, eléggé feszélyezve érezte magát.
Egyszer már megálltak útközben, és bár a férfiakat nem zavarta, hogy egymás
társaságában könnyítenek magukon, Scarlet elpirult, és rettenetesen zavarba jött.
Nem engedték, hogy nagyon eltávolodjon tőlük, és már a gondolat is, hogy olyan
közel vannak hozzá, rémes volt, de csak vigyáztak rá. Ezt kellett tenniük.
  Spencer pont olyan barátságos volt, mint korábban, Scarletet pedig
megnyugtatta a tudat, hogy vele utazik. Ha nem így lett volna, talán el sem jön,
bármennyire barátságosak a katonák. Spencer szerelmes a legjobb barátnőjébe,
Scarlet pedig úgy bízott benne, mintha a bátyja lett volna; nem kételkedett benne,
hogy megvédi, ha kell, és megköveteli a többiektől a tisztelettudó bánásmódot, ha
úgy adódik.
  – Tudják, mennyi ideig tart az út? – kérdezte Scarlet, miután megköszörülte a
torkát, és úgy döntött, megszakítja a katonák között beállt csendet. Még azt sem
mondták el neki, miért indultak a tervezettnél korábban, csak arra tudott
gondolni, hogy biztonsági okokból. Azt mondták neki, ne tegyen fel kérdéseket.
  – Még elég hosszú – mérte végig az egyik férfi. – Azt javaslom, aludjon egy
keveset.
  Scarlet kimerült volt ugyan, de az út hepehupás volt, a kocsi pedig
kényelmetlen, nem hitte, hogy képes lenne elaludni. Ráadásul folyton az járt a
fejében, mi vár rájuk, megtalálják-e Thomast, és milyen állapotban lesz. Nem volt
már tisztában a saját érzelmeivel, csak abban volt biztos, haza akarja vinni a
vőlegényét, hogy megtegye a kötelességét.
  – Megkérdezhetem, hogyan kerültek ezek a katonák a zárdába? – próbálta
meg túlkiabálni a teherautó zaját. – Azt értem, hogy az apácák bújtatták el őket,
de tudható, mi történt pontosan? Csak annyit mondtak, hogy egy repülőgép
eltűnt azon a területen.
  A katona, aki az autót vezette, félig hátrafelé fordulva válaszolt a kérdésére.
  – Két repülőt lelőttek, és úgy hisszük, mielőtt az ellenség elfoghatta volna a
katonákat, a helyiek közül néhány bátor ember kimentette őket. Elvitték őket a
zárdába, de nem tudjuk, életben vannak-e még.
  Spencer hozzátette:
  – Scarlet, csak annyi információnk van, hogy néhány katonát biztonságba
helyeztek. Nem tudjuk, milyen súlyos a sérülésük, egyáltalán élnek-e még –
magyarázta. – Csak azt tudjuk, amit a helyi hírszerzés megerősített, miszerint
többen is túlélték a zuhanást, ami már önmagában is csoda.
  – Pontosan, hölgyem – vágta rá egy másik katona.
  Scarlet ekkor lehunyta a szemét, mert minden, amiben reménykedett, és
ahogy az egészet elképzelte, nagyon messze volt a valóságtól. Lehet, hogy Thomas
ott van, de az is előfordulhat, hogy nincs. Talán túlélte, de meg is halhatott, vagy
megsérült, de az is lehet, hogy hadifogoly, és oda is veszhetett, amikor lelőtték a
gépet – egy izzó fémgolyóban, a levegőben nem sok esélye van az embernek. Ám
néhány katona mégis túlélte a becsapódást, miért ne lehetne az egyikük Thomas?
  Hallgatta, ahogy Spencer magyaráz, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha a
férfi kezéért nyúlhatna és megszoríthatná, de nem mozdult, szorosan lehunyta a
szemét, és remélte, hogy az álom hamarosan elringatja.
  – Ó, a francba!
  Ahogy a katona elkáromkodta magát, Scarletnek felpattant a szeme, és
majdnem leesett az ülésről. Spencer karja felé kapott. Valami felfelé lökte, és
valami nagyon keménybe ütötte a fejét, valami… Feljajdult, és hirtelen a
szivárvány minden színében pompázó karikák kezdtek táncolni a szeme előtt.
  – Scarlet!
  Felfelé nyúlt, de csak a sötétséget érte a keze.
  – A pokolba! Scarlet!
  A hang hallatán elmosolyodott. Felismerte azt a hangot.
  – James? – suttogta mosolyogva, és érezte, a szája hogy formálja a férfi nevét,
miközben lassan kezdett tisztába jönni a környezetével. – James – lehelte.
  – Scarlet – hangzott újra. – Ki az a James?
  Scarlet pislogott, a közeledő arc felé nyújtotta a kezét.
  – James!
  – Tovább kell mennünk! – kiáltott valaki.
  – Minden rendben, tartom! – mondta megint a férfihang, és ahogy Scarlet
összpontosítani próbált, a feje elviselhetetlenül lüktetni kezdett. – Scarlet,
Spencer vagyok!
  Scarlet felnyögött, és hagyta, hogy a férfi felsegítse.
  – Mi történt?
  – Nekimentünk valaminek – motyogta. – Ki az a James?
   Scarlet nagyot nyelt, és összefonta karját a mellkasán.
  – Ó, tessék?
  – Valami Jamest szólongatott!
  Scarlet morogva a fejét csóválta.
  – Nem tudom, miről beszél – hazudta.
  Gyűlölte, hogy a gondolatai folyton James, és nem Thomas körül forognak.
  – Aludjon egy kicsit! Amikor odaérünk, majd alaposabban megvizsgálom,
annyit most is látok, hogy nem vérzik.
  Scarlet visszaült, és keresztbe fonta a karját, hogy melegítse magát. Thomas,
mondta magában. Thomas. Thomasra kell gondolnia.
  Amikor a kocsi rándulására és Spencer szólongatására fölébredt, az ég fekete
volt, és elgémberedett a nyaka. Fogalma sem volt, mennyit aludt, csak arra
emlékezett, hogy attól tartott, nem tud majd elaludni, aztán mély álomba zuhant.
  – Megérkeztünk? – kérdezte rekedt hangon. Felegyenesedett, és kibámult az
ablakon a sötétbe. Aztán az órájára nézett, és látta, hogy több órányit utaztak.
  – Igen – felelte Spencer, aki nagyon megviseltnek tűnt, ahogy végigsimított
borostás állán és megdörzsölte a szemét. – Amint biztosítják a területet,
odamegyünk, és elvégezzük a feladatot.
  Scarlet bólintott, és erre a mondatra úgy érezte, még jobban kiszárad a torka,
és a feje is zúgott még. Hát itt vannak. Lehet, hogy rátalál Thomasra; a férfira, aki
eljegyezte, akire már majdnem két éve vár, és akit talán már nem is akar annyira
megtalálni.
  – Még mindig az a terv, hogy a sérülések súlyossága alapján osztályozzuk a
betegeket, kinek van szüksége azonnali elszállításra, és csak utána nézzük meg a
kevésbé súlyos eseteket? – kérdezte.
  Spencer elmosolyodott, amitől Scarlet kissé felengedett, és sikerült
lecsillapítania a gyomra remegését.
  – Igen, nagyjából ez. Ha látja, hogy az egyikük Thomas – nézett rá, és közben
bólogatott, mintha tudatosítani szerette volna Scarletben, hogy ő is tegye
ugyanezt –, ne ijedjen meg, dolgozzon tovább, majd ráér akkor összeomlani, ha
végeztünk a munkával.
  A katonák beszélgetni kezdtek, kinyitották az ajtókat, parancsok hangzottak
el, Scarlet pedig ült és várt, míg a vele órákon keresztül egy autóban utazó
katonák eltűntek odakint a koromsötétben. Próbált a légzésére figyelni,
nyugodtan ki- és belélegezni.
  – Ellie jár az eszemben – mondta halkan Spencer, szinte suttogva. – Tudom,
milyen az a nyomasztó érzés az ember mellkasában.
  Scarletet nem izgatta többé, mennyire van közeli ismeretségben Spencerrel,
vagy hogy a férfi magasabb beosztásban van nála; átnyúlt az ülésen, megfogta a
férfi kezét és megszorította, majd mindketten némán előremeredve ültek pár
percig. Spencer is megszorította az ő kezét, majd hirtelen kopogást hallottak az
ablakon, mire felugrottak.
  – Itt az idő! – engedte el Scarlet kezét, és kilökte a mellette lévő ajtót. – Míg el
nem felejtem, megvizsgáltam a fejét, míg aludt. Lett rajta egy dudor, de megússza
némi fejfájással, semmi komoly.
   Scarlet odanyúlt a fejéhez, és megvárta, míg az orvos leszállt, majd követte:
egy katona a karjáért nyúlt a sötétben, segített neki leugrani, és elkapta, mielőtt
földet ért volna.
  – Nagyon borzalmas a helyzet odabent? – kérdezte, mert rettegett, mi vár
rájuk.
  – Nem – mondta a katona, és nyújtotta a karját, hogy belékarolhasson,
nehogy elessen a sötétben. Szerencsés volt, hogy ilyen úriemberekkel volt
körülvéve. – Csak ketten vannak.
  Scarlet szívverése majd' kihagyott, a füle zúgni kezdett, alig hallotta, mi van
körülötte. Már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, bármit, de elakadt a
szava.
  Csak ketten vannak. Nem tartotta valószínűnek, hogy Thomas az egyik,
nagyon kicsi rá az esély.
  A zárdából fény szűrődött ki, az apró épületet, úgy tűnt, elkerülte a háború.
Azok a katonák, akiket itt ápolnak, szerencsések, hogy távol lehetnek a harcoktól
és a többi borzalomtól.
  Spencer és a katona, aki az autót vezette előrementek, fel a lépcsőn, a többiek
pedig a vállukon lazán átvetett fegyverrel kint őrködtek. A higgadt viselkedésük,
ahogy ott álltak, egyikük cigarettával a szájában, azt sugallta, nincs miért aggódni,
így Scarlet is megnyugodott kissé.
  Aztán ólmos léptekkel, lassan követte a többieket; egy apácaruhás nő nyitva
tartotta nekik az ajtót, és beléptek az épületbe. A nő kedvesen mosolygott, Scarlet
felé nyújtotta a kezét, ő pedig megragadta, remélve, hogy erőt meríthet belőle.
  – Nem hittük, hogy a háború vége előtt eljönnek a bajtársaikért – mondta az
apáca kedvesen, ahogy bekísérte őket a bejáraton. Scarlet gyertyák pislákolására
lett figyelmes. Az előtérben éppen olyan hideg volt, mint odakint, látszott a
lehelete, de a szobában, ahová beléptek, lobogott a tűz a kandallóban, és legalább
öt gyertya égett. – Hiányozni fog a társaságuk, ha elmennek.
  Scarletnek Ellie jutott eszébe, mennyit nevetne és viccelődne azon, hogy
apácáknak nem kellene ennyire élvezniük idegen férfiak társaságát, de a tekintete
ekkor már a szobában lévő két karosszékre szegeződött. Látnia kell. Tudnia
akarta, nem Thomas-e az egyikük.
  Spencer, kezében a táskájával, benne pedig mindenfélével, amire ezeknek a
katonáknak szüksége lehet, nagy léptekkel odasietett.
  – Mióta vannak itt? – kérdezte Scarlet, és ő is lassan közelebb ment, tudta,
hogy nem lenne szabad ennyire rettegnie.
  – Már hónapok óta, gyermekem. Több hónapja – felelte a kedves apáca. –
Öten voltak, de hárman elhunytak, még mielőtt bármit is tehettünk volna értük.
Nagyon súlyos sérüléseik voltak, és…
  – Hol vannak? – kérdezte az egyik katona.
  – Eltemettük őket – válaszolta az apáca. – Imádkoztunk értük,
majd eltemettük őket, ahogy a szeretteinkkel is tettük volna. Minden szeretetet
és törődést megkaptak tőlünk, és mellettük voltunk akkor is, amikor eljött az
idejük.
   Scarlet hallgatta az idős apácát, és megnyugtató hangja könnyekig hatotta.
Spencer ránézett; Scarlet tudta, hogy segítenie kell neki, hogy dolga van, de
visszafojtotta a lélegzetét és képtelen volt koncentrálni.
  Az egyik katonának világos, homokszínű haja volt, az arca egyik oldala
megégett, és bár már gyógyulófélben volt, megdöbbentő látványt nyújtott. Az
egyik karja fel volt kötve, és már nem nézett ki olyan rosszul. A súlyosabb sebei
bizonyára már begyógyultak, Scarlet legalábbis erre következtetett abból, amit
látott. A férfi aludt, szája résnyire nyitva.
  – Ez az ember jól van? – kérdezte Scarlet.
  – Nagyon jól – felelte az apáca. – A másik sokkal nehezebb eset.
  Scarlet a másik karosszék felé fordult, amit kicsit távolabb helyeztek a tűztől.
A félhomályban nem igazán látta, ezért közelebb ment. A sűrű, sötét hajat
azonnal felismerte, és ahogy az a barna, szinte fekete szempár ránézett – az a
riadt, zavaros, majdnem halott tekintet…
  A szoba megfordult vele, Scarlet arcát elöntötte a forróság, szóra nyitotta a
száját, de egy hang sem jött ki a torkán…
  Spencerre nézett, ettől még jobban elszédült, és ahogy visszafordult volna a
katona felé, megtántorodott, és igyekezett nem elájulni, és rázuhanni a parázsló
tűz előtt fekvő szőnyegre.
  – Scarlet?
 Tizenkilencedik fejezet
Lucy

Még csak pár nap telt el azóta, hogy Ellie elment, és Scarlet az eltűnt katonák
keresésére indult Spencerrel, de Lucy úgy érezte, mindez ezer éve történt. Hosszú
napokat töltöttek azzal, hogy az itt maradt betegeket előkészítsék a hazaútra, ő
maga pedig vegyes érzésekkel mondott búcsút a tábori kórháznak. Korábban már
vett részt kórházak átköltöztetésében, és tudta, nemsokára kész lesz az új helyük,
és újra a sebesültek ellátásával lesznek elfoglalva. Ha nem dobbanna meg
aggodalmasan a szíve, valahányszor a barátnőire gondol, nem is lenne semmi
problémája. Ennyit arról, hogy nem fog senkihez sem érzelmileg kötődni!
Gyűlölte, hogy Jack miatt összetört a szíve, a barátnői pedig mind elmentek.
  A műtőssegédek már elvitték a kórházi felszerelést, úgyhogy amikor az új
helyükre érnek, órákon belül felállítják az új kórházat. Fantasztikus volt, milyen
gyorsan maguk mögött tudtak hagyni egy állomást, és új, működőképes helyet
felépíteni egy másikon.
  – Hallottad, hogy visszatérünk a vörös egyenruha viseléséhez? – kérdezte
Holly, ahogy táskával a kezében közeledett felé.
  Lucy fogta a saját táskáját, és követte a másik nővért.
  – Igen, tudom. Jó lesz majd egy jobban felszerelt kórházban dolgozni. Nem
mondhatom, hogy hiányozni fog a sátor.
  – Van valami hír Scarletről és Black doktorról? – kérdezte Holly.
  Lucy megrázta a fejét.
  – Még semmi. Remélem, csatlakoznak majd hozzánk Brüsszelben, az új
kórházunkban, és mindenkivel minden rendben lesz.
  Még hosszú út állt előttük, és ahogy a fedett teherautó felé tartottak Hollyval,
azt kívánta, bárcsak Scarlet is vele lenne, hogy végigbeszélgessék az utat. A többi
nővér is kedves volt, de Scarlet nagyon közel állt hozzá. Megnyugtató volt, hogy
messze lesznek a frontvonaltól, és azt is rebesgették, hogy sokkal kedvezőbbek
lesznek a körülmények, de ezt csak akkor hiszi el, ha a saját szemével látja.
  – Gyerünk, hölgyeim, induljunk! – kiáltotta az egyik katona.
  Amikor rá került a sor, Lucy hálásan elfogadta a katona karját, akit azért
állítottak oda, hogy a nővéreknek segítsen, és felmászott a teherautóra.
Elhelyezkedett, és tudta, hogy a hátsója egy órán belül zsibbadni fog, mivel a nap
nagyobb részében úton lesznek, és talán estére megérkeznek.
  – Szerinted karácsony előtt hazaérünk? – kérdezte Holly, és Lucy
meglepődött a kérdésen.
  – Őszintén? Nem tudom – felelte Lucy, miközben egy másik nővér is melléjük
telepedett. – Néha azt gondolom, soha nem térünk haza. Mikor ér már véget ez az
egész?
  – Jaj, ne mondd ezt! Muszáj hinnem abban, hogy hazaérek anyám karácsonyi
vacsorájára – korholta Holly.
   Ahogy a kocsi zötykölődve, rázkódva elindult, Lucy lehunyta a szemét, és az
otthonára gondolt. Az apja furcsa, ám kedves ölelésére; az anyjára, ahogy az
ajtóban állva hallgatja ügyetlen zongorajátékát, és bosszankodik, amin ő mindig
jót nevetett; a szobára, amin a húgával osztozott gyerekkorában, holott saját
szobájuk is lehetett volna. A könyveire, amelyek a könyvespolc minden egyes
négyzetcentiméterét elfoglalták; hozzájuk menekült, amikor senki nem akarta
megérteni.
  Úgy érezte, emlékezetében kell tartania az otthonát. Attól tartott, ha nem
teszi, ezek a képek örökre eltűnnek, pedig nem akart elfeledkezni mindarról, amit
maga mögött hagyott.
  – Hallottad, hogy Brüsszelben nincsenek fejadagok? – kérdezte izgatottan egy
másik ápolónő. – Úgy tudom, friss zöldség és gyümölcs is lesz, sőt, még pezsgőt is
ihatunk!
  – A pezsgő mennyei lenne! – lelkesedett Holly. – El tudjátok képzelni, milyen
lesz az után a rémes tábori tea után, amit kapunk?
  – Egy vállfaüzemben leszünk elszállásolva – mondta az egyik nővér. – Ez
biztos igaz, mert hallottam, amikor a főápolónő megbeszélte a részleteket. Az
épületben fogunk lakni, ketten egy szobában. Csak képzeljétek el!
  Lucy egyelőre nem fűzött hozzá nagy reményeket, mert lehet, hogy
Brüsszelben sokkal rosszabb lesz, mint itt. Lehet, hogy ott nagyobb biztonságban
lesznek, de egyelőre azért is hálás volt, hogy életben vannak.
  Egy kellemes hangú lány énekelni kezdett egy dalt, amit Lucy nem ismert. A
hangja betöltötte a kocsi utasterét, néhányan csatlakoztak is hozzá. Lucy
elégedetten hallgatta éneküket, majd amikor belekezdtek egy másik dalba, amit ő
is ismert, szeretett volna velük énekelni, de nem jött ki hang a torkán. A szemébe
könnyek gyűltek, de nem adta meg magát, nem akarta, hogy egy bugyuta kis dal
miatt teljesen bolondnak vagy érzelgősnek tartsák.
  Az anyja énekelte ezt mindig a konyhában halkan, és ha Lucy lehunyta a
szemét, újra ott találta magát, és egészen közelről hallgatta az anyja énekét. Volt
ugyan otthon segítségük, de az anyja büszke volt arra, ami az asztalukra került,
ezért minden idejét a konyhában töltötte, és főzött. Talán az anyja így tudta a
legjobban kifejezni magát; mindig az érzelmei irányították, erős volt és precíz, de
főzni mindig nagyon szeretett, és Lucy csak ilyenkor hallotta az anyját énekelni.
Képtelen volt csak hallgatni a dalt, a második versszaknál ő is csatlakozott, és a
többiekkel együtt énekelte az April Showerst.
  Annyi minden hiányzott neki, emlékek törtek a felszínre, amiket elnyomott
eddig. Nem tudta pontosan, mitől tartott; talán attól, ha a múltra gondol, nem
lesz képes nap nap után haladni előre. Amikor eljött otthonról, azt gondolta, a
szüleit nem érdekli, hiszen sosem mutatták ki a szeretetüket, amire annyira
vágyott, és sosem támogatták úgy az álmait, ahogy arra szüksége lett volt. Utólag
belegondolva, talán azért kellett eljönnie otthonról, hogy megkapja, amire
szüksége van.
  Ez nem azt jelenti, hogy ne imádkozott volna minden éjjel, hogy érjen véget a
háború. Ő is haza szeretett volna menni. Nevetni akart a barátnőivel, és jó
ételeket enni. Több emléket akart a családjával, meg akarta csókolni az apja forró
arcát, és át akarta ölelni az anyját. Beszélgetni és nevetgélni szeretett volna a
húgával, és arról diskurálni, milyen lesz majd, ha gyerekeik lesznek. A barátnőivel
akart lenni.
  Lucy letörölte az arcáról a csendesen lepergő könnyeket. Mindennél jobban
akart hinni abban, hogy újra látja Jacket, de tudta, hogy ez csak ábránd. Nem
hitte, hogy az amerikai katona valaha is megkeresi. Jack elment, bizonyára szép
emlékei vannak róla, ennyi az egész. Megvan a saját élete, amihez visszatér. Lucy
is el fogja felejteni majd egy napon, de most, a sok rémség közepette csak rá
gondol, és arról ábrándozik, hogyan alakulhatott volna kettőjük élete.

– Segítség!
  Lucy felriadt, felemelte a fejét Holly válláról, és megpróbált rájönni, mi
történik. Valami fennakadás történt, de körülöttük, legalábbis úgy látszott, egyik
nővért sem érdekelte igazán.
  – Mi folyik itt? – kérdezte Lucy.
  Körülnézett, de látta, hogy a többiek is tanácstalanok, és a fejüket rázzák,
sokan pedig még alszanak.
  – Azt mondták, maradjunk a helyünkön – felelte valaki.
  – Valami történik odakint, de a főápolónő azt mondta, maradjunk itt, és
várjuk ki a végét. A tisztek nem akarják kockáztatni a biztonságunkat – suttogta
Holly.
  Lucy ülve maradt, hallgatózott, és megpróbálta kitalálni, mi történik.
  – Biztonságban vagyunk itt? – kérdezte valaki. – Úgy értem, nem veszélyes
egy helyben várakozni az út szélén?
  Lucy, mivel már nem bírt tovább egy helyben ülni anélkül, hogy tudná, mi
folyik odakint, felállt. Mindig is kíváncsi volt, és nem szerette haszontalannak
érezni magát, ha úgy gondolta, tehet valamit egy adott helyzetben.
  – Elnézést! – mondta, és a kocsi oldalához furakodott. A kocsit ponyvatető
fedte, hogy megvédje őket az időjárás viszontagságaitól, de nem volt nehéz
felemelni, és kinézni rajta.
  Látta, hogy néhány katona a kocsiról, és egy másik, az úton állnak és
beszélgetnek. Úgy társalogtak, mintha mi sem történt volna, bár a fegyverükön
tartva a kezüket feszülten figyeltek.
  Lucy lemászott a kocsiról, ami segítség nélkül kissé nehezen ment, de végül
sikerült. Megköszörülte a torkát, nem akarta váratlanul meglepni a katonákat,
nehogy akaratlanul is tüzet nyissanak.

  – Elnézést! – szólt udvariasan.

  Legalább egy tucat egyenruhással találta szemben magát, akik mogorva arccal
néztek rá. Visszatartotta a lélegzetét, mire az egyik tiszt a kocsira mutatott, és
ráüvöltött.
  – Megmondtuk, hogy ne mozduljon! – kiáltott rá. – Azonnal menjen vissza a
kocsiba!
  Lucy összerezzent a kiáltásra és a durva gesztusra, de még így is hallotta a
visszafojtott gyereksírást. Odakapta a fejét, majd teljes testével a hang irányába
fordult. Három gyerek volt, épphogy látta őket. A fűben rejtőztek, eléggé távol
ahhoz, hogy a sírásukat csak halkan lehessen hallani, de a szél odavitte a hangot,
és Lucy felfigyelt rá. Ketten közülük a földön ültek és sírtak, a harmadik pedig
állt, és segítségért könyörgött. Kicsit távolabb tehéntetemek hevertek a fűben, az
út szélén pedig egy elszenesedett katonai jármű elhagyott roncsa árválkodott.
Lucy elkapta tekintetét a roncsról, és próbált nem gondolni arra, nincsenek-e
halott katonák vagy égett holttestek odabent.
  – Uram, azok a gyerekek! Segítenünk kell nekik! – kiáltotta, miközben
visszafordult a tiszthez.
  A katona tekintetének szenvtelensége meglepte, és elszomorította. Csak nem
fognak itt állni, anélkül hogy bármit is tennének?
  – Üljön vissza a kocsiba! – utasította.
  – Tényleg itt akarják hagyni őket? Kisgyerekeket? Mindenféle segítségnyújtás
nélkül? – méltatlankodott, és alig bírta visszafogni magát. – Nem azért vagyunk
itt, hogy a franciáknak segítsünk? A szövetségeseinknek?
  A katonát most már elöntötte a harag. Lucy tudta, hogy amit mondott úgy
hangzott, mintha megkérdőjelezte volna a tiszt döntését a saját emberei előtt.
  – Idefigyeljen, kishölgy! – szólt közbe, talán nyugtató céllal egy másik katona.
– Ezen a helyen nyüzsöghetnek az SS-katonák. Ellenőrizzük a helyzetet, és
amennyiben biztonságos a továbbhaladás, megtesszük, amit kell.
  Lucy értette, hogy első a biztonság, és praktikus döntést kell hozni, de
továbbra sem tudta elfogadni, hogy csak állnak itt, és nem tesznek semmit,
amikor gyerekek sorsa forog kockán. Ő ebben nem vesz részt, még ha úgy
rugdossák vissza a teherautóra, akkor is kiáll mellettük.
  – Engedjenek oda hozzájuk! – mondta.
  – Nem! – ordította a dühös tiszt. – Kövesse a parancsot, és szálljon vissza
arra az istenverte teherautóra!
  – Kérem! – könyörgött, és a másik katonára nézett, hátha megértőbbnek
bizonyul. Egy csoportnyi férfi csak őt nézte most, szinte méregették. – Azok a
gyerekek talán megsérültek, segítségre van szükségük, és nekem kötelességem ezt
biztosítani nekik. Az emberei itt maradhatnak, küldjön oda engem. A
Vöröskereszt karszalagját viselem; egyetlen német sem fog rám hidegvérrel tüzet
nyitni, mivel nem jelentek rájuk fenyegetést.
  – Ezek az SS-esek mocskos disznók! – vicsorgott az egyik katona. – A saját
anyjukat is lelőnék!
  – Most mondom utoljára, szálljon vissza a kocsira!
  Lucy nagy lélegzetet vett, és előkapta a legkedvesebb mosolyát.
  – Kérem, engedjék meg, hogy megnézzem őket! Gyors leszek, és akkor nem
azon fog a nap hátralévő részében járni az eszük, hogy ártatlan kisgyerekeket
hagytak sorsukra a semmi közepén, miközben csak álltak, és nem csináltak
semmit! – Egy pillanatra elhallgatott. – Csak odamegyek egy elsősegélytáskával,
ellátom a sérüléseiket, és rögtön visszajövök!
  Lucy körülnézett. Tudta, hogy a legokosabb döntés az lenne, ha azonnal
visszaszállna a kocsira, de ő nem ilyen volt. Ápolónő volt, és tudta, hogy kell életet
menteni. Ha nekiállt volna könyörögni, mielőtt odarohan az égő mentőautóhoz,
Jack mostanra halott lenne. Inkább az ösztöneire hallgatott, és a megérzései most
riadót fújtak, hogy tegyen valamit a gyerekekért, akik olyan kétségbeesetten kérik
a segítségét.
  – Kérem, uram! – próbálkozott megint.
  – Ha odamegy, és lelövik, az a saját hibája lesz – mondta a tiszt érdes hangon.
Lucy nem volt benne biztos, hogy a halálát kívánta-e, vagy aggódott érte, de nem
akart rákérdezni. – Ha kell, visszahívjuk! Maga pedig figyel, és követi a parancsot.
Nem fogom egy jó katona életét kockáztatni azért, hogy megmentse magát.
  Lucy megértette, és hangosan, határozottan válaszolt.
  – Igen, uram! – Abból, amit a tiszt mondott, úgy tűnt, az ő élete közel sem ér
annyit, mint a katonáké, pedig arra képezték ki, hogy az ő életüket mentse.
  – Mire vár? – kérdezte a tiszt.
  Lucy visszanézett a válla fölött, és látta, hogy néhány nővér a kocsiból
leselkedik. Örömmel töltötte el, hogy egyikük sem próbálta meg lebeszélni arról,
amit tenni készül. Persze az is lehet – és ez tűnt valószínűbbnek –, hogy fogalmuk
sincs, mi folyik itt.
  – Vihetem az elsősegély-felszerelésemet? – kérdezte.
  – Nem.
  A férfi hangja kemény és közönyös volt, Lucy pedig úgy döntött, nem teszi
tovább próbára a türelmét. Szép lassan és nyugodtan odamegy a gyerekekhez. És
amikor látja, mi a helyzet, visszajön, és tovább könyörög azért, amire a
segítségnyújtáshoz szüksége lehet.
  Bólintott, és elindult. Ahogy haladt előre, próbálta lassan,
nyugodtan venni a levegőt.
  – Jövök már! – kiáltott oda nekik, és igyekezett olyan nyugodt és barátságos
hangon szólni, ahogy csak tudott. – Bonjour! – Bár a nyelvtudása korlátozott volt,
átváltott franciára, mivel nem hitte, hogy az itt élő vidéki gyerekek értenék az
angolt.
  – Bonjour! Je m'appelle Lucy! – mondta megint, mivel nem akarta őket
megrémiszteni.
  – S'il vous plaît. Aidez-nous! – hallotta egy kislány hangját.
  Lucy nagyjából értette, mit mond, tudta, hogy segítséget kér, és futni kezdett
feléjük.
  – Jövök már! – kiáltotta. – Oui!
  Mikor végre odaért, hatalmas, könnyáztatta szemek néztek rá. Térdre rogyott,
és gyengéden megérintette a lányt, aki az imént segítségért kiáltozott.
  Majd a tekintete a földön fekvő egyik gyerekre siklott. A kisfiú lábából dőlt a
vér, az arcát eltorzító fájdalom pedig bárkit megindított volna. Amikor ránézett, a
gyerek felzokogott, ő pedig a zaj, a vér fémes szaga, a tátongó seb borzalmas
látványa miatt minden másról elfeledkezett. Csak arra figyelt, hogy segítsen, hogy
felmérje a helyzetet, és felállítsa a diagnózist. Lehet, hogy az orvosok tanultabbak
és képzettebbek, de amióta megérkezett Normandiába azon a borzalmas
éjszakán, képes volt gyakorlatias döntéseket hozni, és sebesüléseket ellátni, és az
elmúlt hat hónapban igyekezett mindent megjegyezni, amit a körülötte dolgozó
orvosoktól hallott. Pont annyira el tudott látni egy sebet, mint bármelyik orvos.
  Lucy a bőrt átszúró csontra nézett, nem volt kérdéses, a kisfiú lába eltört.
Elkapta a lány pillantását, hogy megmondja neki, vissza kell mennie a
felszereléséért, és csak ekkor vette szemügyre a másik lányt, aki szinte
láthatatlanul, csendben ült ott. Kék szemét könnyek áztatták, Lucyt bámulta, és
kezét az oldalához szorította.
  – Mi a baj? – kérdezte Lucy, mert látta, hogy valami nem stimmel, és meg kell
vizsgálnia a lányt, mielőtt visszamegy a teherautóhoz. – Qu'est-ce que le
problème? – próbálkozott franciául.
  A gyerek lassan elvette a kezét az oldaláról. Lucy látta, hogy a lány pólóján egy
bíborvörös folt kezd szétterjedni, akár egy gyorsan mozgó felhő.
  – Ne! – kiáltotta, majd előrelépett, és majdnem elbotlott. Milyen ember az,
aki gyerekekre lövöldöz? Aki ilyen szörnyen megsebesíti őket, pedig nincsenek is
veszélyt jelentő felnőttek a közelükben? Persze lehet, hogy korábban voltak, de
meghaltak.
  – Nyomd! – mondta, mert fogalma sem volt, mi a megfelelő szó franciául.
Mutatta neki, mit csináljon. – Tartsd!
  Hátranézett a másik lányra, aki bólintott, de szegény gyermek iszonyatosan
rémültnek látszott.
  Lucy a kislány oldalára helyezte az egyik kezét, a másikkal pedig megragadta
az idősebb lányt, és odahúzta. A saját keze helyére tette a lányét, így mutatta neki,
mit csináljon.
  – Segítség! – kiáltotta. – Segítség kell! – Miért nem jönnek a katonák? Miért
nem segít neki senki? Miért nem törődik senki ezekkel a szegény gyerekekkel?
  – Itt várjatok! – mondta a gyerekeknek, és bólintott. – Visszajövök.
Megígérem.
  Felállt, és egy pillanatra a vértől mocskos kezére meredt, mielőtt visszafordult
volna a teherautó felé. A kocsi előtt ott álltak a katonák, és őt nézték. Már nyitotta
volna a száját, hogy odakiáltson nekik, több segítő kéz kell, és biztonságba kell
vinniük ezeket a gyerekeket.
  Lépett egyet, és közben arra gondolt, ki tehette ezt: a közelben lévő SS-
katonák, esetleg… Aztán megállt. Látta, hogy az egyik katona felemeli a fegyverét.
Kiáltást hallott, majd az összes katona kibiztosította a fegyverét. Mit művelnek?
Le fogják lőni?
  Ezután már mindent lassítva érzékelt, látta a felemelkedő fegyvereket,
hallotta maga mögött az éles sikoltást, olyan volt, mintha az egész jelenetet
felülről figyelte volna. Elkapta a tekintetét a katonákról, megfordult, és
visszanézett. Elöntötte a rémület; minden megállt, és üres, néma feketeségbe
tömörült körülötte.
  Először a jellegzetes, szürkészöld SS-egyenruhákat vette észre, majd a katona
kíméletlen tekintetét, aki fegyvert szegezett a gyerekekre, akiket az imént meg
akart menteni. Hallotta az övéi kiáltását, sikítani akart, de nem jött ki hang a
torkán.
  Lucy testét égető forróság járta át. Porfelhő szállt fel, ahogy a földre zuhant, a
fülében óriási robaj visszhangzott, a lába kiszaladt alóla, mintha egy tornádó
kapta volna fel.
  – Ne! – sikoltotta, és a saját hangja visszhangzott a fejében, miközben
minden összemosódott. A nyaka és a karja forróságtól izzott. Lenézett, mert arra
számított, tényleg lángokat fog látni, annyira elviselhetetlen volt a meleg.
   Nem látta a karját, csak feketeséget, feketeséget mindenütt; a bőre helyén
lüktető hús. Próbált felülni, megmozdulni, beszélni, de nem sikerült.
  Minden erejét összeszedve megmozdította a lábát, ügyetlenül sikerült is
négykézlábra küzdenie magát, és pár lépésnyit haladnia előre, aztán
összecsuklott, és még ahhoz sem érzett magában elég erőt, hogy felemelje fejét a
porból.
  Fülsiketítő sípolást hallott a fülében. Sikerült arrébb gurulnia, de
ólomsúlyúnak érezte a testét, és annyira égett a bőre, hogy legszívesebben
torkaszakadtából üvöltött volna, de csak egy halk nyöszörgésre telt tőle, ahogy ott
feküdt mozdulatlanul, félig nyitott szemmel, körülötte füst és a törmelék.
  Behunyta a szemét, megpróbált megfeledkezni a fájdalomról, és arra gondolt,
milyen volt Londonban, elképzelte, hogy az anyja magához öleli, és egy dalt
dünnyög a fülébe. Az ágyában feküdt, kisgyerek volt, meleg takaróba
burkolódzott, és érezte az anyja testét mellette.
  Tente, baba, tente, a szemedet hunyd le.
  Lucy az anyjára mosolygott, aztán minden elfeketedett. Otthon van.
Biztonságban. Most már lehunyhatja a szemét.
 Huszadik fejezet
Ellie

Ellie a hasára nézett, és odatette a kezét. Még nem látszott semmi, de annak
tudata, hogy változik belül a teste, kíváncsivá tette, és az érintés megnyugtatta.
Ettől úgy érezte, képes megóvni a kisbabáját, biztonságban hazaér, újra
Londonban lesz, ahol találkozik Spencer anyjával.
  Ellie nem tehetett róla, de a találkozás gondolatától megborzongott. Habár
Spencer mindig nyugtatgatta, ő maga kételkedett abban, hogy a férfi anyja
megfelelőnek találja majd őt, hiszen Spencer egy jóképű, fiatal orvos, aki szépen
beszél és igazán jó családból származik. Mrs. Black biztosan nem egy ír falusi
lányt képzelt el a fia oldalára, akármit is mondott ezzel kapcsolatban Spencer. De
talán megszokta már, hogy Spencer más, mint az átlag. Nem számított neki, kit
kezel, vagy kivel beszél, maga az ember érdekelte, nem foglalkozott vele, ki
honnan való, és pont ez volt az egyik oka annak, hogy Ellie annyira vonzódott
hozzá. Mindig is ilyen férfiról álmodott, pont egy ilyen emberrel akarja leélni az
életét.
  Most viszont csak annyi a dolga, hogy túlélje a hajóutat. Azt mondták, az
átkelés biztonságos lesz, a hajóhoz eljutni és felszállni rá volt a legveszélyesebb,
de már nem tudta pontosan, mi számít biztonságosnak és veszélyesnek. Bárcsak
itt lennének a barátnői, hogy beszélgethessenek, hogy elüssék az időt, és
kitárgyalják, mi vár rájuk odahaza. Aztán megint arra gondolt, mennyire
szerencsés, hogy egyáltalán hazautazhat.
  Ellie megforgatta a gyűrűt az ujján, és elmosolyodott a gondolatra, mennyi
erőfeszítésébe kerülhetett Spencernek, hogy ilyen rövid idő alatt egyáltalán
gyűrűt szerezzen. Sima, egyszerű karikagyűrű volt, de az övé, és valahányszor
ránézett vagy megérezte a kezén, eszébe jutott, hogy férjhez ment. Spencerhez.
Reménykedett benne, hogy Spencer is biztonságban hazatér Franciaországból, és
megismerheti majd a kisbabájukat.
  Ellie kinyújtózott, és a körletükből, ahol más nővérekkel volt elszállásolva –
néhányan szabadságot kaptak, másokat visszarendeltek Angliába –, visszaindult
a kórházi részlegbe. Nem nagyon számított, hogy várandós; nagy szükség volt az
ápolónőkre a fedélzeten, ő pedig örült, hogy kiveheti részét a munkából. Itt
dolgozni sokkal kevésbé volt rémisztő számára; talán mert nagyobb biztonságban
érezte magát, vagy csak távolabb volt a háború valóságától. A haláltól való
folyamatos rettegés elbizonytalanította, és kikezdte a jó kedélyét, de most
hazafelé tartva érezte, hogy visszakapja régi önmagát. A sebesültekre kellett
felügyelniük, gondozni őket, kezelni a sebeiket, és a lehető legkényelmesebbé
tenni számukra az utazást. Ellie örült, hogy nem azért gondozza őket, hogy minél
előbb visszaküldhessék őket a frontra.
  – Nővér, tudna nekem segíteni, kérem?
   Ellie elmosolyodott magában. Talán még az orvosok is jobban érezték
magukat a hajón, hiszen régen nem hallotta már rangban felette állótól azt, hogy
„kérem".
  – Miben segíthetek? – kérdezte.
  Lenézett a mellette lévő ágyon fekvő férfira, és megpróbálta leküzdeni a
rosszullétét. Szegény katonának borzalmas égési sérülései voltak. Ellie azon
gondolkodott, hogyhogy a tengeren szállítják, és nem sürgős légi transzporttal.
  Nagy levegőt vett, és mosolygott, mivel nem akarta még jobban megrémíteni
szegény katonát. Megérintette a kezét: talán ez volt az egyetlen testrésze, ami
csodával határos módon ép maradt.
  – Segítsek kötést cserélni? – fordult Ellie az orvoshoz.
  – Igen. Rendszeresen cserélni kell. Ha itt végzett, szeretném, ha segítene a
többi égési sérültnél is: át kell kötözni őket, majd felügyelni, hogy egyenek
valamit.
  Ellie émelygett, de bólintott. Pont elég volt neki a baba, valamint a hajó
mozgása, de a gondolat, hogy egy súlyosan megégett katona kötését kell
kicserélnie, miközben tudja, amint elkezdi, a beteg üvölteni fog a fájdalomtól,
elviselhetetlen gondolatnak tűnt. Talán még sincs jobb dolga, mint korábban.
  – Sajnálom, de ez fájni fog – mondta a férfinak, miközben még mindig a kezét
fogta.
  A katona bólintott, Ellie pedig nekiállt, hogy összeszedje a kötözéshez
szükséges kellékeket a mellette dolgozó nővérektől. Amikor visszafordult, látta,
hogy a katona arcán könnyek csorognak, nyilván tudta, mi következik, és milyen
elviselhetetlen fájdalmat kell mindjárt átélnie. Ellie-nek is folyni kezdett a
könnye, de nem hagyta abba, amit csinált, tovább készülődött, hogy ne késleltesse
sokáig az elkerülhetetlent. Azt mondogatta magában, hogy teljesen rendben van,
ha együtt sír a katonával, mert ez csak azt mutatja, mennyire törődik vele, milyen
mélyen osztozik a fájdalmában. A részvétben nincs semmi megvetendő.
  Jobban szerette volna, ha már a vacsoráját törhetné pépesre egy villával,
miközben történetekkel szórakoztatja, de ez majd később következik.
  – Akkor kezdem – mondta halkan, majd a csipeszével lassan, gondosan
elkezdte eltávolítani a katona régi kötését, aki felüvöltött fájdalmában.
 Huszonegyedik fejezet
Scarlet

Scarlet tudta, hogy most sírnia kellene. Jajveszékelnie, zokognia, vagy bármit,
csak nem ott állni csendben, egész testében reszketve, és csak bámulni a férfit,
akinek olyan régóta a nyomára akart bukkanni.
  Thomas. Tényleg Thomas volt az.
  – Sosem hittem, hogy újra hallani fogom a hangod. – A hangja mélyebb és
halkabb volt, mint ahogy Scarlet emlékezett rá. – Azt meg végképp nem, hogy itt
találkozunk.
  Scarlet Spencerre pillantott, aki őt nézte, de nem szólt semmit, Scarlet pedig
tudta, hogy mondania kellene valamit. A teste teljesen lemerevedett, a kezét
ólomsúlyúnak érezte, ahogy próbálta felemelni.
  – Thomas? – suttogta. – Thomas, tényleg te vagy az?
  A férfi felnyögött, Scarlet pedig végre megmozdult, térdre borult, fejét a férfi
térdére hajtotta, és átölelte. Szeretett volna örülni, szerette volna megcsókolni és
sikítani a boldogságtól, hogy megtalálta a vőlegényét, akiről mindenki azt hitte,
hogy már halott. Olyan sokáig bizakodott, most pedig megérintheti a férfit, akiről
mindenki lemondott rajta kívül, ám ahelyett, hogy repesne az örömtől, csakis
Jamesre tud gondolni. Thomas testvérét akarja a karjában tartani, Jamest, aki
épp hazafelé tart Londonba. Jamest, aki a fülébe suttogott, aki megcsókolta, és
aki olyan érzéseket váltott ki belőle, amiket nem feledhet.
  – El sem hiszem, hogy megtaláltalak – mondta Scarlet; csakis ezeket a
szavakat tudta őszintén, szívből, hangosan kimondani.
  – Doktor úr, válthatnánk pár szót? – Az apáca Spencerhez beszélt, de Scarlet
odanézett, és remélte, őt is hívják. Nem hívták. Spencer hosszan a szemébe
nézett, amit Scarlet nem tudott mire vélni, majd eltűnt.
  Scarlet ezután lassan visszafordult Thomashoz, felemelkedett, odahúzódott
mellé, és leült a szomszédos székre. Kinyújtotta felé a kezét, és amikor a férfi nem
nyúlt érte, ő kezdte gyengéden simogatni a férfi karját.
  Thomas elhúzódott. Scarlet észrevette, de nem hagyta abba a simogatást. Elég
régóta ápolt már sebesült katonákat ahhoz, hogy tudja, ilyenkor nem szeretnék,
ha különleges bánásmódban részesítenék őket, még akkor sem, ha különleges
helyzetben vannak.
  – Thomas, biztos voltam benne, hogy rád találok – mondta Scarlet csendesen.
– Attól a pillanattól kezdve, hogy idehelyeztek minket Franciaországba, éreztem,
én foglak megtalálni. Mindent, amit tettem, csak ezért tettem.
  Thomas halványan elmosolyodott, és Scarletre nézett. Szörnyű állapotban
volt, de még mindig ugyanaz a férfi, akinek Scarlet elígérkezett, akibe
beleszeretett, akit elbúcsúztatott, és akinek megígérte, hogy várni fog rá.
  – Amikor elmaradoztak a leveleid, attól tartottam, találkoztál valaki mással,
beleszerettél egy gyönyörű francia nőbe, de amikor a családod azt mondta, hogy
hónapok óta nem írtál, és eltűntnek nyilvánítottak… – Scarlet hangja elcsuklott,
és hirtelen elhagyta minden ereje, ami eddig éltette, ami miatt hitt abban, hogy a
férfi életben van, és ami miatt ilyen nehéz körülmények között is dolgozni tudott.
– Annyira örülök, hogy megtaláltalak – mondta, miközben letörölte a könnyeit,
és megköszörülte a torkát. – A családod nagyon boldog lesz, amikor megtudják,
hogy biztonságban vagy, és hazaviszünk.
  – Nem – mondta Thomas távoli hangon, ellenséges tekintettel.
  – Már hogyne lennének boldogok? – folytatta. – Találkoztam az öcséddel,
Jamesszel, ápoltam őt, és ő…
  – James? – figyelt fel a névre Thomas.
  – James életben van! – felelte Scarlet, és megszorította a férfi kezét,
miközben Thomas, mintha Scarlet fájdalmat okozna neki, megpróbált hátrébb
húzódni. – Véletlenül találkoztunk, mindkettőnket idehelyeztek. Megsérült,
igazság szerint kétszer is, és most hazaküldték. Rendbe fog jönni, bár második
alkalommal elég csúnya lőtt sebet szerzett.
  Thomas váratlanul felkacagott, ami meglepte Scarletet; gyűlölet, vagy talán
fájdalom suhant át a férfi arcán, ezért Scarlet elhúzta, és ökölbe szorította a kezét.
  – Ezek szerint ő nem ilyen nyomorék, mint én – gúnyolódott. – Ezt akarod
mondani, igaz?
  Thomas félrehajtotta a takarót, megmutatta a lábát és a térdét, amit Scarlet
alig egy perce ölelt át. A férfi lába nem mozdult. Scarlet nem kérdezte, tudja-e
mozgatni, vagy sem, nadrág fedte, de abból kiindulva, ahogy Thomas beszélt,
biztos volt benne, hogy nem. Scarlet óvatosan a levegőbe szimatolt, de nem érezte
az üszkösödés jellegzetes szagát.
  – Nem tudsz járni? – kérdezte Scarlet gyengéden.
  – Ha tudnék, a pokolba is, felálltam volna, amikor a menyasszonyom besétál
ebbe az átkozott szobába! – üvöltötte.
  Scarlet hátrahőkölt, mintha pofonvágták volna; a férfi szavai jobban fájtak
neki bármilyen ütésnél. Ez nem az a Thomas volt, akiért annyit küzdött, nem
ennek a férfinak ígérte oda a kezét. Hirtelen elöntötték az emlékek, eszébe jutott a
férfi, aki valaha Thomas volt: jóságos, kitartó, illedelmes és kedves.
  – Thomas, a kórházi egységnél remek orvosok vannak, és Black doktor…
  A férfi, aki iránt valaha olthatatlan szerelmet érzett, mérhetetlen
kétségbeesésében sírva fakadt. Egész teste rázkódott, vergődött, kínlódott, mint
egy csecsemőé, akit elszakítottak az anyjától. Scarlet habozás nélkül odaugrott,
bár azon kívül, hogy ott volt vele, nem tehetett semmit. Nem emlékezett rá, hogy
a háború előtt látott volna férfit sírni, de amióta ápolónőként dolgozott, rengeteg
férfit látott zokogni. Gyászolták halott barátaikat, testvérüket, elvesztett
végtagjukat, látásukat, de sírtak pusztán hálából is, amiért megmenekültek, és
hamarosan biztonságban lesznek, ételt kapnak, és egy nővér kezét foghatják,
amikor már teljesen összetörtek.
  Scarlet szorosan átölelte Thomast, és miközben simogatta, és nyugtató
szavakat suttogott neki, mintha egy gyereket dédelgetne, hagyta, hadd sírjon.
Most nem támadtak romantikus gondolatai Jamesről. Az ő vőlegénye Thomas, és
a férfinak szüksége van rá. Most Thomas a legfontosabb, és ő minden tőle telhetőt
megtesz, hogy segítsen rajta és hazavigye; vigyáz rá, és ápolja, amíg meg nem
gyógyul. Ő Thomasnak ígérte a kezét, és ami közte és James között történt, az a
háború számlájára írható botlás volt, semmi több.
  – Mit csinálsz itt? – kérdezte halkan a férfi. – Miért lettél ápolónő?
  Scarlet felsóhajtott.
  – Csak teszem a kötelességemet, mint mindenki más.
  – Scarlet!
  Scarlet elengedte Thomast, felemelte a fejét, és Spencerre nézett, aki a szoba
másik végéből szólította. Találkozott a tekintetük, és tudta, magára kell hagynia
Thomast.
  – Meg kell beszélnünk valamit – mondta halványan mosolyogva Spencer.
  Scarlet felállt, gyengéden megcsókolta Thomas arcát, és követte Spencert az
előtérbe.
  – Nincs jól – fakadt ki, még mielőtt az orvos bármit is mondhatott volna. –
Mintha nem is önmaga lenne!
  – Scarlet, azt tanácsolták, várjunk itt reggelig, és menjünk egyenesen
Brüsszelbe, az új kórházunkba. Addigra felszerelik, és Thomas minden szükséges
orvosi segítséget meg fog kapni ott.
  Scarlet bólintott, úgy érezte, ennél többre most nem is képes.
  – Nem vizsgálja meg most?
  Spencer elkomorodott.
  – De, bár azt mondták, nem akar tudomást venni a sérüléseiről, se arról, ami
történt. Csak annyit tudunk, hogy kihúzták a repülőgépből, mielőtt felrobbant
volna, és valahogy idehozták. Igazság szerint csoda, hogy egyáltalán életben van.
  Scarlet nem tudta, mi a baj Thomasszal, és mennyire súlyosak a sérülései, de
az, hogy a lába nem mozgott, borzasztó volt. Thomasnak is, és neki is. Ám
Thomas az ő felelőssége, és bármi történjék, nem fogja magára hagyni. Ahogy
Thomasra nézett, csupán kötelességet érzett, ám az érzései nem számítanak.
Ígéretet tett, csak ez a fontos.
  – Akkor itt maradunk éjszakára? – kérdezte.
  – Igen – felelte Spencer, és megérintette a nő vállát. Scarlet borzasztóan hálás
volt, amiért ő van itt, és nem egy másik orvos. – Egyedül szeretném megvizsgálni,
teljes diszkrécióban, férfiak egymás közt. A körülményeket tekintve, úgy
gondolom, ennyi jár neki.
  – Köszönöm – felelte Scarlet.
  – Most menjen, és fürödjön meg. Sikerült meleg vizet is szereznem.
  Spencer ezt már mosolyogva mondta, Scarlet pedig alig bírt ellenállni a
kísértésnek, hogy át ne ölelje. Neki is megvolt a maga baja, mégis annyira kedves
volt, hogy mások személyes szükségleteire is gondolt. Rápillantott a férfi kezére,
és ahogy meglátta az ujján a gyűrűt, eszébe jutott, hogy Spencer a legjobb
barátnője férje, és úgy érezte, mintha Ellie is itt lenne velük.
  – Egy jó fürdőre nem is lehet nemet mondani, igaz?
  Spencer elindult vissza a szobába, Scarlet pedig bűntudattal vette tudomásul,
milyen könnyen fordít hátat, és indul megkeresni az apácát, ahelyett hogy még
egy pillantást vetne Thomasra. Elmerülni egy kádnyi meleg vízben, igazi luxusnak
számított.
   – Jöjjön! – bukkant fel az apáca az egyik szobából. – Készítettem fürdőt, és
van egy kis kenyerem és vajam is magának.
  Scarlet követte, és közben azon csodálkozott, milyen jól beszél az apáca
angolul. Ez a nő mentette meg Thomast, ápolta, törődött vele, etette, és minden
bizonnyal fürdette is. Most pedig róla gondoskodik, mint anya a lányáról. Kereste
a szavakat, hogy köszönetet mondjon; szeretett volna megfelelően fogalmazni,
gondolkodott, milyen idevaló francia szavakat ismer, nehogy összevissza
beszéljen. Nem jutott eszébe semmi.
  – Köszönöm – motyogta csendesen, alig hallhatóan.
  Erre az apáca megfordult, kézen fogta, és a szemébe nézett.
  – Nagyon szívesen – válaszolta egyszerűen, de a tekintete ennél sokkal többet
árult el.
  Scarlet elmosolyodott, és a szeme megtelt könnyel. Bárcsak tovább
maradhatnának ennek a zárdának a biztonságos falai között, nem csak egy rövid
éjszakára.

A fürdő több mint mennyei volt. Scarlet megmosta a haját, végigdörzsölte a

testét, majd csak feküdt, és olyan mélyre merült a kádban, hogy a víz egész testét
ellepje. A víz meleg volt, és már annyira vágyott rá, hogy a vajas kenyerét is a
kádban ette meg, nem pedig fürdés előtt. Ha nem lett volna olyan éhes, várt
volna, amíg végez, de az ételre legalább annyira vágyott, mint arra, hogy tiszta
legyen.
  Ahogy lefelé lépkedett a hideg előtérbe, dideregve – hiszen gondosan feltűzött
haja vizes volt még –, csak a lépteire koncentrált. Akármivel is kell szembenéznie,
akármi is várja, bátran áll elébe. Sok mindenért hálás lehetett, és egy percig sem
fog bánkódni egy férfi után, akibe egy kis időre beleszeretett, mert ami James és
közte történt, az soha többet nem fordulhat elő, akármilyen érzések rejtőznek is a
szívében. Megvan a maga kötelessége. Csak ez számít.
  Épp abban a pillanatban nyitott be, amikor egy tányér repült át a szobán.
Scarlet megdermedt. Spencer a szoba közepén ácsorgott, Thomas pedig még
mindig a székében ült, keze a levegőben, ahogy elhajította a tányért. Scarlet vett
egy mély levegőt, és belépett a szobába.
  – Uramatyám, ez aztán szép dobás volt! – tartott egyenesen Thomas felé, és
rámosolygott a férfira. A másik katona, úgy tűnt, még mindig alszik, bár a
csörömpölés bizonyára felzavarta. – Talán tisztáznom kellett volna, hogy Black
doktor jó barátom. Ellie-t vette feleségül, az egyik nővért, akivel együtt
dolgoztam, amióta eljöttem Londonból.
  Thomas üveges szemekkel, sötét tekintettel bámult rá; reménytelennek tűnt,
hogy ez a tekintet valaha ismét csillogó lesz.
  – Másik orvost akarok – mondta Thomas szárazon.
  Scarlet Spencerre nézett, de tekintetében a gyengédségen kívül semmi mást
nem látott, így világos volt számára, hogy rossz hírekkel szolgálhatott Thomas
számára.
   – Ne butáskodj! – folytatta Scarlet. Szerette volna szóval tartani, és
megnyugtatni Thomast, hogy újra önmaga lehessen, hogy a múlthoz való
kapcsolódás révén kibújjon a csigaházából. – Annyira szerencsés vagy, hogy
megmenekültél.
  – Bárcsak halott lennék!
  Scarlet sokszor hallotta már ezeket a szavakat; ez a mondat visszhangzott a
fejében, valahányszor a csontfűrészt sterilizálta a műtéthez, tudva, hogy egy fiatal
katona lábának vagy karjának – esetleg mindkét végtagjának – amputációjánál
kell segédkeznie. Később, miután az orvosok és az altatóorvosok is elmentek, újra
a gondolataiba furakodtak ezek a szavak, miközben a vért takarította fel – a vért,
amiből mindenhová jutott, aminek mintha minden cseppje arra emlékeztette
volna, mit vettek el a katonáktól.
  Sok katonával beszélt már erről korábban, és most Thomasszal is
megpróbálja.
  – Ha halott lennél, nem tudnál feleségül venni – mondta gyengéden. –
Egészen idáig eljöttem, olyan sokáig hittem benne, hogy életben vagy, most pedig
azt mondod, hogy a közös életünk helyett, inkább meghalnál?
  Thomas nem nézett rá, ő mégis folytatta:
  – Azoknak, akik halálra égtek, nem volt esélyük, Thomas. Azok, akik
meghaltak, bármit odaadtak volna, csak hogy a családjukkal lehessenek, te pedig
itt bánkódsz a sérüléseid miatt, amiktől ugyanúgy élhetsz tovább. Hidd el, én még
ugyanúgy
szeretlek.
  Thomas továbbra sem nézett rá, a tüzet bámulta, az izzó fahasábokat. Scarlet
tudta, kockázatos felhoznia az elveszített barátok emlékét, mert ettől még inkább
a bűntudat gyötri majd a férfit, ahelyett, hogy a vele való közös életre gondolna,
de tudta, csak így lendítheti át a férfit ezen a helyzeten.
  – Thomas, nem szabad így elcsüggedned. Erősnek kell lenned, gondolj arra,
hogy nemsokára hazamehetsz. Láthatod a családodat, és együtt ünnepelhetitek,
hogy megmenekültél. Nem sok remény volt, mégis rád találtam! – Elhallgatott, és
lassan leereszkedett a férfi melletti székre. – Szeretném, ha te is látnád, mekkora
csoda ez.
  Thomas végre odafordult hozzá, és rábámult.
  – Hagyj békén – mondta hidegen.
  Scarlet már nyitotta volna a száját, hogy mondjon néhány nyugtató szót, de
Thomas fenyegető tekintetét látva inkább nem szólalt meg.
  – Hagyj békén! – üvöltötte Thomas.
  Scarlet Spencerre nézett, majd felállt; nem sírt, és semmilyen más érzelem
nem volt az arcára írva. A férfi szavai hidegek, sőt kegyetlenek voltak, de a
démonaival neki magának kell megküzdenie. Ha nem akarja, hogy Scarlet vele
legyen, akkor nincs más választása, el kell fogadnia. Egy nap megesküszik majd,
hogy engedelmes felesége lesz, jobb tehát, ha már most hozzászokik.
  Spencer kikísérte a szobából, ő pedig igyekezett tartani magát, nem engedte,
hogy eluralkodjon rajta a lelkét elárasztó boldogtalanság.
  – Scarlet, a vőlegénye szenved, és egyszerűbb neki magára zúdítania a
haragját, mint szembenézni a helyzetével – vigasztalta az orvos. – Azoknak a
férfiaknak, akiket megoperálunk, rendszerint nincs idejük átgondolni, mi történt
velük, nem tudják megemészteni a saját helyzetüket. Később sem nagyon
beszélünk velük az amputációról, hiszen rengeteg a sebesült, és nagyon gyorsan
kell meghozni az életmentő döntéseket.
  Scarlet tudta ezt. Napok, hetek, hónapok óta ebben élt. Ő beszélgetett a
sérültekkel, ápolta őket, letörölte a könnyeiket, pépesre törte az ételüket, hogy
meg tudják enni. Amikor az orvosok nem voltak ott, az ápolónők gondozták a
katonákat, úgyhogy pontosan tudta, Thomas min megy keresztül.
  – Megvizsgálta már? – kérdezte, és ahogy ott állt a hidegben, szorosan
átölelve magát, erőt vett rajta a kimerültség.
  – Amiatt röpült a tányér – dörzsölte meg a halántékát Spencer, mint akinek
fáj a feje.
  – És?
  Az orvos megrázta a fejét.
  – Semmi jó. Az apácák nagyon gondosan ápolták, nem találtam üszkösödést,
de van egy olyan érzésem, hogy komoly fertőzésveszély áll fenn, és a gerince
súlyosan károsodhatott. Valószínűleg az ütközés miatt. Valamennyire tud
mozogni, de nem nagyon, és úgy tűnik, az egyik szemére megvakult. – Spencer
megvonta a vállát. – Nem tudom, felépül-e valaha, és képes lesz-e járni, de a lábát
talán még megmenthetjük. Ha odaérünk a kórházba, alaposabban meg kell
vizsgálnom. A másik sérült jól van, elegendő pihenéssel és megfelelő orvosi
ellátással hamarosan újra alkalmas lesz a szolgálatra.
  Scarlet bólintott. Nehéz volt elfogadni, hogy a bajtársaik, minden segítő
szándék ellenére, meghaltak. Már az is csoda, hogy Thomas túlélte a zuhanást,
hát még az, hogy sikerült biztonságba helyezni, és most rátalált. Igaza volt,
amikor hitte, életben van.
  Scarlet úgy döntött, lefekszik. Be akarta hunyni a szemét, ki akarta kapcsolni
a külvilágot, nem akart gondolni semmire, de bárhogy próbálkozott, volt valami,
amit nem tudott kiverni a fejéből, folyton ott motoszkált az elméjében.
  Thomas végül nélküle is hazakerült volna. A háború egyszer véget ér, előbb-
utóbb rátaláltak volna, vagy az apácák vitték volna a városba. Vagyis a
végeredmény ugyanaz lett volna, akár eljött érte, akár nem. Ugyanúgy a jegyese
lenne, ugyanúgy hozzá menne, ugyanúgy meg kellene próbálnia elfelejteni Jamest
és minden vele kapcsolatos vágyálmát: hogy ők ketten együtt lehetnek.
 Huszonkettedik fejezet
Lucy

Lucy kiabálást hallott. Valaki a lábánál fogva húzta, rángatta, próbálta

megmozdítani. Ő megpróbált odanézni, de nem tudta felemelni a fejét. Az átható
füstszagtól köhögnie kellett, és ahogy megpróbált felülni vagy megmozdulni, újra
elfeketedett előtte minden.
  A gyerekek. Hol vannak a gyerekek? Csak erre tudott gondolni; a
gyerekekre, akiket meg akart menteni, a lány oldalán tátongó sebre, és a
felszerelésre, amit oda akart vinni. Az erősen égető fájdalom elviselhetetlen volt.
Miért érzi olyan forrónak a bőrét? Mi égeti ennyire?
  Arra eszmélt, hogy vonszolják; vagy valaki megpróbálja felemelni? Lucy
kinyújtotta a kezét, és megérintette a nyakát, ahol az izzást érezte. Valami
ragacsosat tapintott, a fájdalom pedig fokozódott, mintha dörzspapír ért volna az
idegvégződéseihez.
  Ez az ő teste. De hova tűnt a bőre? Mi ez az egész?
  Felsikoltott.
  A fájdalom elborította, mintha késheggyel szurkálták volna a bőre minden
egyes négyzetcentiméterét. Úgy érezte, az egész teste megolvadt, mindene lángol,
és amikor újra kinyitotta a száját, képtelen volt kiáltani.
  – Kivisszük innen, kedves!
  A tompa hang hallatán némileg lecsillapodott, megnyugodott, hogy nincs
egyedül. A hang gazdája tovább húzta-vonta, és az üvöltés, ami megint kiszakadt
belőle, inkább állati volt, mintsem emberi.
  Lucy eszelősen levegőért kapkodott, majd minden újra elsötétült a szeme
előtt, és már nem is tűnt olyan fontosnak, hogy levegőt vegyen.
 Huszonharmadik fejezet
Scarlet

Scarletnek mind a zárdában, mind a Brüsszel felé tartó úton voltak nehéz
pillanatai, de mindez semmi volt ahhoz az egész testét, minden porcikáját és
érzékét átható fájdalomhoz képest, amikor majdnem elájult, szinte megsemmisült
annak a hírnek a hallatán, hogy Lucyt hazaküldik.
  Még csak egy napja, hogy nem látták egymást, és senki nem tudta
megmondani, túl fogja-e élni egyáltalán. Sebesültszállító vonattal küldik haza,
azzal, amivel valószínűleg Thomas is menni fog. Ahelyett, hogy annak örülhetne,
végre valódi tető lesz a feje fölött, és rendes épületben alhat, folyton szomorú
dolgokkal kell szembenéznie. Lucy és Ellie nagyon sokat jelentettek neki, és
egyikük sincs vele. Szüksége volt rájuk, ahogy nekik is rá, erre most nincs senkije.
Miután megtalálta Thomast – akinek az új énjével nehéz volt szembesülni –, úgy
érezte, a szíve darabokra törik a mély bánattól, és jó lett volna maga mellett tudni
a barátnőit. Megérintette a mellkasát, és érezte az apró, gyűrött levélkét. Csak ez
bizonyította, hogy Ellie létezik, nem csak képzelte. Remélte, hogy előbb vagy
utóbb a kezébe adhatja a levelet, és nem kell elvinnie a szüleihez. Rémülten nyelt
egyet. Vagy hogy Ellie-nek sem kell meglátogatni az ő szüleit. És Lucy? Miért nem
írattak vele is egy levelet? Hogyan is hihették, hogy csak mert annyira erős, bátor
és magabiztos, nem ugyanolyan halandó, mint ők!
  Scarlet megpróbálta összeszedni magát, és kiegyenesedett. Thomasra kell
fordítania minden energiáját. Hiszen Thomas itt van, a férfi most az ő felelőssége,
és minden erejével segítenie kell, hiszen itt és most ő a legközelebbi
hozzátartozója. Hálásnak kell lennie minden apróságért, hogy nem kell éheznie,
mint korábban. Vagy azért, mert egy arra alkalmas épületben tartózkodhatnak, és
nem kell a sárban csúszni-mászni, alkalmi latrinákat használni, ahol olyan bűz
terjeng, amit örökké érezni fog.
  Megfordult, és határozott léptekkel átvágott a szobán. Még nem volt tele a
kórház, és ennek is örült, ahogy annak is, hogy nem hideg fuvallat lengedez a
bokájánál, mint annak idején a sátorban.
  – Thomas – szólította meg a férfit gyengéden, ahogy közelebb ért hozzá.
  A férfi halványan elmosolyodott, amit Scarlet apró győzelemnek könyvelt el.
  – Az orvosok szerint idővel rendbe jövök – mondta nyugodtan. – És nincs
szükség…
  – Amputációra – fejezte be a mondatot remegő hangon, és megszorította a
férfi kezét. – Hála istennek!
  Bár kételkedett abban, hogy Thomas idővel teljesen felépül, ezt elhallgatta
előle. Tapasztalatból tudta, hogy az orvosok, amikor csak lehet, igyekeznek
táplálni a reményt.
  – És a szemed? – kérdezte, és ahogy ránézett, eszébe jutott a pillanat, amikor
beleszeretett. Kétségtelenül jóképű volt, bár azóta, hogy újra találkoztak, ridegen
és kiszámíthatatlanul viselkedett, Scarlet tudta, ez a fájdalom és a félelem miatt
van. Mindennek ellenére ugyanaz a férfi volt, akinek kétségbeesetten próbált a
nyomára bukkanni, és akihez annyira hozzá akart menni.
  – A jó szememmel még tökéletesen látlak – mondta barátságosan, egy
cseppet sem gorombán, mintha a régi Thomas szólt volna hozzá. – Be kell érnem
ezzel.
  Ahogy Scarlet őt nézte, hirtelen elöntötték a rég elfeledett érzelmei. Sosem
hitte volna, de talán tényleg lehetséges egyszerre két férfit szeretni. Ha ezután
mindig ezt a Thomast látná, ha felidézné, miért szerette, miért lenne belőle jó
férj…
  – Scarlet, megkértem az egyik tábori lelkészt, hogy azonnal adjon össze
minket – szólt Thomas, és ahogy próbált felülni, köhögni kezdett. – Azt mondták,
sosem adtad fel a reményt, hogy megtalálsz, ezért úgy lesz a legjobb, ha azonnal
összeházasodunk.
  Scarlet szíve nagyot dobbant. Hirtelen zúgni kezdett a füle.
  – Tessék? – kérdezte remegő hangon, miután végre meg bírt szólalni.
  – Azt akarom, hogy azonnal házasodjunk össze – ismételte meg a férfi. – Ez a
háború szinte mindent elvett tőlem, de úgy tűnik, te még itt vagy nekem.
Emellett, amikor eljöttem a háborúba, úgy gondoltam, otthon fogsz várni rám, a
családod körében. Nem akarom, hogy férj nélkül járj-kelj itt, ennyi férfi között.
  – Ez tényleg ennyire fontos? Azok után, amin keresztülmentem, igazán
bízhatnál bennem és a döntéseimben! – A szavak csak úgy kibuktak belőle, de
teljesen megütközött azon, amit a férfi az imént mondott.
  – Scarlet, ez a munka nem neked való. Meglepett, hogy itt látlak, hogy a
családod engedte ezt. Nem helyes, hogy hajadonként ilyen szoros fizikai
kapcsolatban vagy ezekkel a katonákkal.
  Scarlet mosolyogni próbált, hogy mutassa, nem bántják az elhangzottak, de a
szeme könnybe lábadt, hiszen mindeddig annyira erősnek, a saját sorsáért
felelősnek érezte magát, és most megalázták ezek a szavak. Csak azért akarja
feleségül venni, hogy megmutassa, az övé? Lehet, hogy ezt valaha romantikusnak
találta, most azonban elszomorította. Már nem az a fajta lány volt, aki csakis a
férfiban látta az élete értelmét. Ápolónő volt, hozzáértő és magabiztos, aki
félretette a társadalmi rangját, és vállvetve dolgozott együtt a többi orvossal és
nővérrel, hogy sérülésétől függetlenül bármelyik katonát ellássa.
  – Mi… – dadogta Scarlet, majd megköszörülte a torkát, és igyekezett kizárni
az előbbi gondolatokat a fejéből, mert tudta, hogy a férfi úgysem értené meg. – …
most azonnal összeházasodunk? – Biztos rosszul hallotta. Egészen biztos, hogy ez
egy félreértés. Épp elég nehéz volt tudatosítania magában, hogy ez a férfi itt a
vőlegénye, de hogy most azonnal hozzámenjen? Még mielőtt foglalkoznának a
sérüléseivel és hazatérnének?
  Még csak suttogva sem mondta ki a gondolatait, pedig azok csak úgy
kavarogtak a fejében, és ki akartak szabadulni.
  Legbelül a szívében összetörtnek érezte magát. Fájdalmas volt Jamesre
gondolnia. De Thomas a vőlegénye. Ő a jövendőbelije. Úgyhogy, ha Thomas már
megkért egy tábori lelkészt, hogy adja össze őket, James hamarosan csak a sógora
lesz, semmi több. Tudta, hogy egyszer elérkezik ez az idő, de Thomas szavai mégis
szíven ütötték. Amikor majd hazamennek, kinek fog számítani, mit vitt itt
véghez? A családja azt várja majd, hogy kötelességtudó feleség legyen. Se több, se
kevesebb. Talán el sem hiszik majd, mennyire jól értette a dolgát.
  – Scarlet!
  Még mielőtt egész testében reszketni kezdett volna, összefonta remegő kezét a
mellkasán.
  – Sajnálom. Annyira megrázott, milyen állapotban találtalak, és most
mondták, hogy a barátnőm borzalmas sérüléseket szenvedett, és hazaküldik
Angliába. – Tudta persze, hogy ez nem mentség, de igazat mondott, a
magyarázata helytállónak tűnt. Ez a férfi, aki ott fekszik az ágyon, e pillanatban
inkább tűnt idegennek számára, mintsem a vőlegényének.
  – Akkor az esküvő majd felvidít – jegyezte meg a férfi nyersen.
  Semmi kedveskedés, semmi gyengéd simogatás. Az a Thomas, akit korábbról
ismert, nagylelkű és vigasztaló lett volna. Persze az is lehet, hogy az a Thomas
csak a képzeletében létezett, mint ahogy sokáig észre sem vette saját rideg
neveltetését, vagy hogy milyen csodálatosan is érezheti magát egy férfival. Akivel
csak pár napot töltöttek együtt – csak néhány boldog napot, pár lopott pillanatot.
Jamest jobban ismerte, hiszen a tetteit és az érzelmeit emberpróbáló
körülmények között ismerte meg. James bizonyára megvigasztalta volna.
  Megpaskolta Thomas karját, majd megfordult, és szándékosan lassan ment
kifelé, pedig legszívesebben rohant volna.
  Mindjárt férjhez megy. Nem lesz itt sem a családja, sem a barátnői, csak az a
férfi, akit kétségbeesetten próbált megtalálni, és akit most sokkal inkább
idegennek érez, mint azokat a katonákat, akiket hónapokon keresztül ápolt.
  A főápolónővel már beszélt, mert volt egy olyan érzése, hogy Thomas
ragaszkodni fog az esküvőhöz, de azt nem gondolta volna, hogy ilyen hamar. Most
pedig feleségeként fogja visszakísérni Angliába. Thomas soha többé nem tér
vissza a frontra, ami mindenképpen jó hír, azt pedig már elintézték, hogy egy
londoni kórházban gondozzák tovább. Már hallották hírét, milyen kevés ápolónő
van odahaza, és hálásak, ha képzett nővérek térnek vissza a frontról. Ám ahelyett,
hogy hazaérkezésük után egy katonai konvojjal a kórházba kísérné Thomast, és
pár napot a családjával töltene, mielőtt elfoglalná új helyét nővérként, már férjnél
lesz, Thomas felesége, és fogalma sincs, mindez mit jelent, milyen változást hoz
az életébe.
  Vagy már nagyon is jól tudta, csak nem akarta elfogadni.
Harmadik rész
London
1945. április
 Huszonnegyedik fejezet
Ellie

Ellie az ablaknál állt, félrehúzta a függönyt, és az éjszaka halvány fényeit

bámulta. Nyugtalanná tette, valahányszor a baba megmozdult, de nem azért,
mert nem örült az apró rúgásoknak és mocorgásnak, hanem mert ilyenkor még
jobban vágyott Spencer közelségére. Hol lehet most? Még mindig a brüsszeli
kórházban? Vagy valami veszélyesebb helyen? Az aggodalomtól éjszakánként
nem tudott aludni, csak forgolódott, és próbált kényelmesen helyezkedni
hatalmas pocakjával. Most már átérezte, milyen érzés lehetett a szüleinek, amikor
elhagyta őket, és egy másik országba küldték.
  – Gyere el az ablaktól, kedvesem!
  Ellie hátrafordult, és elengedte a függönyt. Hála istennek, Lily itt van vele.
Rettegett a pillanattól, amikor majd meg kell ismernie az anyósát, és a gondolat,
hogy vele kell élnie, egyenesen ijesztőnek tűnt. De amikor Ellie megérkezett, ő
azonnal a karjába zárta, és a kezdetektől úgy bánt vele, mintha a saját, sosem volt
lánya lenne, amitől Ellie még jobban imádta Spencert. Attól a pillanattól, attól a
meleg öleléstől kezdve, a szeretett férfit látta benne; Lily figyelmességében,
kedves és megértő lényében. Egyáltalán nem az a felső középosztálybeli
felfuvalkodott nő volt, akire Ellie számított. Pont ellenkezőleg. Spencer nagyon
érzékeny volt a társadalmi igazságtalanságokra, és Ellie most már tudta, honnan
örökölte ezt a tulajdonságát.
  Lily az asztalra helyezett teáscsészékre mutatott.
  – Az édesanyád sosem mondta neked, attól, hogy nézed az órát, nem múlik
gyorsabban az idő?
  Ellie vágott egy grimaszt.
  – Nagyon vicces. Egy nap, amikor így nézek kifelé, egyszer csak megpillantom
a kerti úton, ahogy a ház felé tart.
  Mindketten felnevettek. A kapcsolatuk baráti volt, és mivel Spencer volt Lily
egyetlen fia, úgy tűnt, az asszony örül annak, hogy a fia felesége vele van, és
örülhet a születendő unokájának is.
  – Nagyon hiányzik a családod? – kérdezte Lily, miközben megemelte a
csészéjét, és belekortyolt.
  Ellie őt nézte, mindig figyelte, mert egy nap szeretne majd ő is ilyen
kifinomult lenni, mint ez az elegáns asszony. Próbálta pont olyan
méltóságteljesen felemelni a saját csészéjét, és kortyolni belőle, ahogy Lilytől
látta. Valahányszor igazi teát ittak, és nem annak a borzalmas löttynek az ízét
érezte, amit Franciaországban kaptak, mosolyognia kellett. Mindez valójában
arra emlékeztette, amikor Spencer azon a bizonyos napon a faluban meghívta egy
rendes kávéra.
  – Nagyon várom, hogy újra lássam őket – mondta, és letette a csészéjét. – De
ha arra kíváncsi, jól érzem-e itt magam, a válaszom igen.
   A szüleit lefoglalta a munka a földeken, egyik bátyja pedig otthon lábadozott,
és élvezte, hogy anyja csakis vele foglalkozik. Ha az anyja egyedül élt volna, akkor
Ellie talán nem döntött volna ilyen könnyen úgy, hogy nem hazamegy, hanem
Londonban marad, főleg azok után, hogy a másik bátyja, Connor meghalt. Ahogy
a testvérére gondolt, el kellett fojtania a könnyeit, mert az jutott eszébe, vajon
volt-e mellette egy nővér, aki fogta a kezét az utolsó pillanatban. Örömteli lett
volna újra találkozni a családjával; örömteli és szomorú egyszerre.
  – Nagyon örülök, hogy itt vagy velem, Ellie. Szomorú lennék, ha elmennél, de
a családod is megérdemli, hogy eltölts velük egy kis időt.
  Ellie bólintott.
  – Spencer szerette volna, ha itt lakom. Úgy gondolta, maga jobban tud rám
vigyázni, mint a saját anyám. Pedig hányszor mondtam neki, hogy anya bába! –
Ellie úgy sejtette, Spencer inkább azt nem akarta, hogy az anyja egyedül legyen.
Megnyugtatta a tudat, hogy Ellie itt van vele, ha már egyszer ő nem tud.
  Lily szélesen elmosolyodott a teáscsészéje fölött, és Ellie megint arra gondolt,
milyen fiatalnak látszik. Még a háború előtt özvegyült meg, az egyetlen fia távol
van, biztos nagyon magányos lehetett, miközben folyton csak a hírekre várt.
Ennek ellenére egyáltalán nem tűnt vénkisasszonynak, és Ellie boldog volt, hogy a
fogadott lánya lehet.
  – Hát a kisbaba megmoccant ma?
  – Igen – simította meg a hasát Ellie. Már hat hónapos terhes volt, hatalmas
pocakkal. – Le merném fogadni, egy igazi kis
díjbirkózó van odabent!
  – Úgy legyen! – felelte Lily. – Habár, ha az apja nem ér haza hamarosan
épségben, hogy magához ölelje a kis újszülöttet, biztos hamar elege lesz a
nagyanyjából, aki nem hagyja majd, hogy más is a karjába vegye!
  Ellie hátradőlt a kanapén, és kinyújtóztatta a hátát. Mostanában nem aludt
túl jól, nemcsak Spencer miatt, hanem mert rossz emlékek kísértették. Ezért
mostanában folyton ólmos fáradtságot érzett, bár ez más volt, mint mikor még
ápolónőként dolgozott. Ha nem a múlton rágódott, vagy a baba miatt aggódott,
akkor a bátyjára gondolt. Sokszor töltötte ébren az éjszakát, mert a boldog
gyerekkori emlékek jártak az eszében.
  – Most, hogy itthon van a barátnőd, újra meglátogatod majd?
  Ellie előrehajolt, és a teájáért nyúlt.
  – Nagyon szeretném látni, de azok után, ami legutóbb történt… –
Felsóhajtott. Lucy volt mindannyiuk közül a legfüggetlenebb és a legügyesebb, és
nehéz volt megemészteni, hogy olyan súlyosan megsérült, és még a barátait sem
akarta látni. Lucyék házáig az út órákba telt, és bármennyire is szerette volna
látni, nem ért volna vissza egyhamar, ráadásul nem szerette volna erőltetni, hogy
máris vendégeket fogadjon.
  – Egy ilyen sérülést időbe telik megemészteni – mondta Lily. – Légy
türelmes! Nemsokára örülni fog, hogy láthat, ebben biztos vagyok.
  – Minden héten írtam neki – panaszkodott Ellie. – Legközelebb bejelentés
nélkül megyek, és muszáj lesz fogadnia! – Ha egyszer véget ér a háború, nem
hagy neki választási lehetőséget, de most, amíg ilyen nehézkes az utazás, be kell
érnie a levélírással.
   – Ha szeretnéd, boldogan veled megyek. – Lily felemelte a csészéjét, és ivott
egy korty teát. – Ha valamire szükséged van, csak szólj bátran.
  Ellie elgondolkodott. Talán el kellene fogadnia Lily ajánlatát, és meg kellene
látogatnia Lucyt. Később, amikor már meglesz a baba, vagy a terhessége utolsó
heteiben nehezebb lesz.
  – A fiam pedig hamarabb hazajön, mint gondolnád – tette hozzá Lily. – Hidd
el, tudom, milyen nehéz csak várni, és reménykedni, de biztosan hazatér.
  Ellie remélte, hogy így lesz. Az ilyen pillanatokban szerette volna, ha a
családjával lehet vidéken, távol mindentől. Ott talán nem gondolna Spencerre
minden egyes pillanatban. Megsimogatta a hasát. Nem, ez nem igaz. Ha nem
Spencer fényképei vennék körül, ha nem a férfi felakasztott ruháihoz nyúlna,
valahányszor a sajátját keresi, a baba akkor is mindig rá emlékeztetné.
  – Biztos nagyon furcsa férjezettnek és várandósnak lenni úgy, hogy nincs itt a
férjed.
  – Arra céloz, hogy ez a gyűrű esetleg nem is valódi?
  Lily méltatlankodni kezdett.
  – Talán meg kellene mutatnom neked a fiam leveleit. Akkor talán
megértenéd, miért vártalak tárt karokkal.
  – Tényleg olyan szépeket mondott rólam? – kérdezte Ellie, és eszébe jutott a
nap, amikor Spencer elmesélte, hogy levelet írt az anyjának.
  – Jaj, kedvesem, gyere csak velem! – állt fel Lily, és intett neki, hogy kövesse
a könyvtárszobába. – Itt őrzök minden egyes levelet. Amikor egyedül érzem
magam, ami mostanában nem sokszor fordul elő, mert itt vagy velem, akkor
újraolvasom őket.
  Ellie értékelte a fáradozását, de nem akart udvariatlan lenni.
  – Lily, kérem. Nem kell a személyes leveleit megosztania velem.
  – Itt vannak – vett elő Lily egy kötegnyi levelet egy díszes fémdobozból. – Ha
szeretnéd elolvasni őket, ha úgy érzed, jó lenne, ha valami felvidítana, gyere be
ide, és légy egy kicsit Spencerrel. Segít emlékezni rá, miközben olvasod a szavait.
  Ellie a levelekre bámult. Egyrészt nagyon szerette volna elolvasni őket,
azonnal magába szívni minden egyes szót. Másrészt viszont ódzkodott a
gondolatától is, hogy megtudja, mit írt Spencer az anyjának róla, mert nem akart
olyasmit elolvasni, amit Spencer nem neki szánt.
  – A felesége vagy, kedvesem. Amióta csak meglátott, odavan érted, és az az
Ellie, akiről beszámolt nekem, nagyon is belevaló, egy percig sem gondolkodna
azon, elolvassa-e ezeket a leveleket.
  Ez így volt – amikor először találkoztak, Ellie szókimondó volt és vicces. A
háború megváltoztatta, ahogy sok más nővért és katonát is, de most, hogy itt volt,
kezdett újra rátalálni régi önmagára. Vagy valami hasonlóra. Néha elfelejtette,
hogy Lilynek fogalma sincs, mi mindenen mentek keresztül, vagy mi történt vele,
amikor összeomlott.
  – Néha aggódom, hogy csak azért vett feleségül, mert… – Nagyot nyelt, mert
nem akart erről beszélni azzal a nővel, aki olyan őszinte volt hozzá, aki biztosan
feltette magának ugyanezeket a kérdéseket, mielőtt a menye megérkezett volna.
Biztos volt benne, Lily tudta, hogy még az esküvő előtt teherbe esett, de Ellie még
mindig nem akart erről beszélni vele.
   – Olvasd csak el a leveleket – mutatott rájuk Lily. – Ha elolvastad, nem lesz
többé kétséged afelől, a fiam azért vett feleségül, mert így akarta. Persze talán
jobban örült volna egy londoni esküvőnek, mint egy gyors szertartásnak ott
Franciaországban. Ki tudja? Annyi viszont biztos, hogy a felesége vagy, a
gyönyörű gyermeketekkel vagy várandós, és az a nő, aki így el tudta rabolni a fiam
szívét… – Lily szeme könnybe lábadt, mire Ellie is elérzékenyült, újra elöntötték a
heves érzelmek, hogy mi lesz, ha Spencer sosem tér haza.
  – Köszönöm – mondta röviden. – Akkor leülök ide kicsit, és olvasgatok, ha
tényleg nem bánja.
  Lily bólintott.
  – Érezd jól magad! A másik szobában leszek, ha szükséged lenne rám. –
Elhallgatott egy pillanatra, majd halkan hozzátette: – Ott a dobozban van egy
gyűrű. Spencer engedélyt kért, hogy neked adhassa. A nagyanyjáé volt. Azt
hiszem, jobb szerette volna ő maga átadni neked, de már olyan régóta vársz rá,
azt hiszem, itt az ideje, hogy a tiéd legyen.
  Ellie megvárta, hogy az anyósa kimenjen a szobából, majd lassan odament a
kis asztalkához, és végigsimított az olvasásra váró leveleken. Próbált nem
gondolni a gyűrűre, de a kíváncsisága győzedelmeskedett: kivette a leveleket a
dobozból, hogy megkeresse. Amikor meglátta az aranyfoglalatos gyémántgyűrűt,
elállt a szava, és a szája elé kapta a kezét. Annyira hihetetlenül gyönyörű volt. Egy
olyan ékszer, amiről sosem gondolta, hogy valaha viselni fog.
  Felhúzta az ujjára, majd kinyújtotta a kezét, és a lámpa fényénél
gyönyörködött a gyémánt csillogásában. Furcsa érzés volt így Spencer nélkül,
ezért amilyen gyorsan felhúzta, le is vette, és óvatosan visszatette a dobozkába.
Szerette volna viselni, érezni, ahogy az ujjára simul, de Spencertől akarta
megkapni. Csak akkor fogja viselni, amikor a férfi visszatér. Addig pedig tökéletes
lesz a beolvasztott aranyórából készült karika is, amit soha le nem vett az ujjáról.
  Ahogy ismét a levelekhez fordult, azonnal felismerte Spencer kacskaringós
kézírását, és miután kinyitotta a legfelsőt a kupac tetejéről, leült az egyik székre.
Bár a gyűrű gyönyörű volt, Spencer szavait is jólesett olvasni, és most pont erre az
érzésre volt szüksége. Nagyot sóhajtott, a hasára tette a kezét, és mert szerette
volna, ha a baba hallja az apja által leírt sorokat, hangosan kezdte olvasni a
levelet.

Drága Anyám!
Képzeld, megismerkedtem egy lánnyal. Egy csodálatos ápolónővel, akit Ellie-
nek hívnak. Nem tudom pontosan megmondani, merre járunk éppen, de azt
tudom, hogy a nap mint nap tapasztalt borzalmak ellenére folyton mosolyogni
támad kedvem, ha meglátom őt. Tudom, hogy kedvelnéd. Ő egy nagyon
különleges ír lány, annyira életvidám és derűs, mintha csak azért került volna
az utamba, hogy könnyebben el tudjam viselni a napokat. Remélem,
hamarosan megismered, mert ha mindketten túlleszünk ezen az egészen, akkor
szeretném meghívni hozzánk vacsorára. Nagyon hiányzol, és nagyon sokat
gondolok rád. Légy erős a kedvemért, én is az leszek miattad. Talán az a
gondolat, hogy a háború után lesz egy menyed, mosolyt csal az arcodra.
Sok szeretettel:
 Spencer

  Ellie előrehajolt, a levelet még mindig a kezében szorongatta, és sírni kezdett.

Siratta a nélküle töltött éjszakákat, a kettejük jövőről szőtt álmait, amit olyan
könnyen meghiúsíthat a háború, sírt a hasában rugdalózó kisbabáért és a világért,
amit majd meglát, ha megszületik. Ami talán egy apa nélküli világ lesz számára.

– Ellie, annyira örülök, hogy látlak, de attól tartok, Lucy nem áll készen a
látogatókra.
  Ellie kihúzta magát, mert elhatározta, hogy másodszorra nem fog
megfutamodni. Nem Lucy anyja tehet róla, hiszen ő csak az ajtónálló, de nem
azért jött el idáig, hogy most se lássa Lucyt.
  – Tisztában vagyok vele, hogy Lucy nagyon makacs – mosolygott Ellie. –
Ismerem, hiszen hónapokig dolgoztunk együtt, és folyton úgy viselkedett, mintha
nem is nővér lenne, hanem orvos. Tudom, ha a fejébe vesz valamit, nem könnyű
meggyőzni az ellenkezőjéről.
  Lucy anyja erre felnevetett.
  – Maga aztán tényleg ismeri a lányomat. Az apja majdnem inni kezdett
miatta, amikor a háború előtt folyton arról beszélt, hogy a nők is mindenre
képesek, és ő is orvos akar lenni.
  Ellie kinyújtotta a kezét, és megérintette az idős asszony karját.
  – Lucy nagyon fontos nekem, és látni szeretném. Hadd mondja ő a
szemembe, hogy nem vágyik a társaságomra, és megígérem, akkor azonnal
sarkon fordulok, és nem háborgatom többet!
  Nem vette el a kezét az asszony karjáról, és addig nézte, míg Lucy anyja végül
félreállt az ajtóból.
  – Mintha elvesztette volna önmagát, mintha kihunyt volna az a tűz, ami
táplálta a lelkét. És dühös is, Ellie. Előre is elnézést kérek, ha valami olyasmit
találna mondani, amivel megbántja.
  – Erősebb vagyok, mint amilyennek látszom – felelte Ellie mosolyogva. –
Lucy is ott volt velem, amikor mélyponton voltam, most rajtam a sor, hogy
viszonozzam.
  Hagyta, hogy a nő átkísérje az előszobán, majd megállt, és megvárta, amíg
kinyitja előtte az ajtót. Ellie belépett, és meglepődött a benti sötétségen. Dél felé
járt az idő, de a függönyök még mindig be voltak húzva, csak a szoba sarkában
pislákolt egy lámpa halvány fénye.
  – Lucy! – szólította meg, miközben elindult felé.
  – Már megmondtam, hogy nem akarlak látni, és senki mást sem!
  Ellie átvágott a szobán, és félrehúzta a függönyöket.
  – Nekem aztán hajtogathatod ítéletnapig, meg se hallom!
  – Ne! – sikoltotta Lucy.
   Ellie megfordult, hogy hosszú idő után újra lássa Lucyt. Amint
megpillantotta, bennakadt a lélegzete, de kibírta, és nem kapta el a tekintetét
Lucy bőréről. Most már értette, miért volt olyan sötét a szobában.
  – Egy szörnyeteg vagyok, igaz? – suttogta Lucy.
  Ellie-t sokkolta barátnője fájdalma, és odalépett hozzá.
  – Nem, Lucy. Egyáltalán nem.
  – Menj el! Nem akarok beszélgetni, nem akarom, hogy rám nézz, nem kell a
sajnálat meg az együttérzés.
  Ellie kigombolta a kabátját, majd nagy, kerek pocakjára mutatott.
  – Látod ezt? – kérdezte, miközben Lucyt figyelte.
Lucy az ágyon ült karba tett kézzel, és most felnézett.
  – Nekem van szükségem együttérzésre! Ha azt hiszed, azért jöttem, hogy
sajnálgassalak, akkor nagyon-nagyon tévedsz! Azt hittem, ennél már jobban
ismersz!
  Lucy szája halvány mosolyra húzódott, de ahogy az apró derültség megjelent
az arcán, úgy azonnal el is tűnt.
  – Épp gyereket várok, aki folyton csak mocorog, éjszakánként milliószor ki
kell mennem a mosdóba, és aludni sem bírok! – folytatta Ellie, majd leült a
szobában lévő egyetlen székre az ágy mellett. – Úgyhogy, ha már elvonszoltam
magam idáig, ne gyere nekem itt holmi sajnálattal meg szánakozással! Nekem
aztán ne!
  – Bocsánat – motyogta Lucy. – Én… én… – és hebegni kezdett, ami
Franciaországban sosem fordult elő vele. – Nem akartam senkivel találkozni,
mert nem tudom, hogy viselkedjek, nem tudom, mit kezdjek ezzel az új külsővel.
  – Drágám, te még mindig ugyanaz vagy – fordult hozzá gyengéden Ellie. –
Csak megégett a bőröd. Ettől még nem lettél más ember!
  – De igen – felelte Lucy gyötrődő hangon. – Ez mindent megváltoztat.
  – De hát mitől félsz? – kérdezte Ellie.
  – Az emberek megbámulnak, a többi nő pedig kicsúfol majd – suttogta, és
hatalmas könnycseppek kezdtek legördülni az arcán. – Azelőtt semmitől sem
féltem, most pedig mindentől.
  Ellie felsóhajtott.
  – Hadd nézzelek – kérte. Hármuk közül ő bírta az ilyesmit a legkevésbé, de
Lucy sebei már begyógyultak, nem volt rajtuk semmi különösebb látnivaló.
  – Ne!
  – Lucy, ez csak bőr. A tiéd kicsit másképp néz ki, ennyi az egész. Ha annyira
aggódsz, mit szólnak majd mások, akkor engedd, hogy megnézzelek, és
elmondjam, mit látok.
  Lucy megrázta a fejét, de Ellie-t nem érdekelte, és közelebb hajolt. Nem volt
szép látvány, sőt, szívszorító volt, de lehetett volna sokkal rosszabb is.
  – Elég rémesen néz ki – vallotta be, mivel tudta, Lucy úgyis átlátna rajta, ha
hazudna. – De rengeteg dolog nem változott. A saját belső érzéseid rémisztenek
meg.
  Lucy a takaró sarkával babrált, és nem szólt egy szót sem.
  – Amikor összeomlottam, te mellettem álltál. Segítettél, átvállaltad a
műszakjaimat, vigyáztál rám. Ezt sosem fogom
 elfelejteni neked, és most szeretném viszonozni.
  – Akkor hagyj – suttogta Lucy. – Kérlek, menj el, menj vissza a saját
életedhez, és örülj a kisbabádnak.
  – Nem – mondta Ellie.
  – Húzd vissza a függönyt, amikor kimész. Nem akarom látni magam a
tükörben.
  Ellie nézte, ahogy elfordul, ahogy egész kicsire húzza össze magát. Ellie-nek
fájt, hogy ilyen gyámoltalannak látja, ám ha azt akarja, hogy elmenjen, akkor nem
fog maradni.
  – Rendben – egyezett bele Ellie –, de nem hagyhatom, hogy itt gubbassz a
sötétben, csak azért, mert félsz a saját tükörképedtől. – Ellie levett egy takarót a
szék támlájáról, és a tükörre terítette. – A sötét sokkal rémisztőbb, mint
szembenézni azzal a gyönyörű, bátor nővel, aki vagy.
  Odahajolt, és megcsókolta Lucy vékonyszálú, selymes haját, majd kiment a
szobából. Majd máskor visszajön, de most tiszteletben kell tartania Lucy
kívánságát.
 Huszonötödik fejezet
Lucy

– Lucy, egy férfi téged szeretne látni.

  Lucy felnézett. Legtöbb napját a székében ülve töltötte, olvasott, vagy a
kórházaknak kötögetett mindenfélét, ami melegen tartja a katonákat és az
újszülötteket, és közben teázott. Egyik csészével a másik után, és minden egyes
kortyot kiélvezett, hiszen azt a borzalmas tábori teát mindannyian megszenvedték
odaát. Nem nagyon voltak látogatói, és akik el is jöttek korábban… nos, nem
tértek vissza. Teljesen belemerült az önsajnálatba, ezzel tisztában volt, de ez nem
változtatott az érzésein, ahogy a bűntudatán sem, amiért előző héten még Ellie-t
is eltaszította. Egyszer majd elmondja neki, hogy tényleg segített rajta, hogy
miatta kel fel, és engedi be a napfényt minden egyes nap, és miatta próbálja
legjobb tudása szerint segíteni a háború ügyét itthonról is. De még nem állt
készen erre.
  – Lucy!
  – Hallom, anya! Akárki is az, küldd el!
  Az anyja csak ritkán szólt hozzá, miután a múltkor olyan durván ráripakodott,
amikor azt javasolta Lucynak, hogy menjen ki egy kicsit. Egyszerűen nem veszi
tudomásul, hogy nem akar kilépni azon az ajtón, hogy még nem képes
szembenézni a külvilággal. Minden terve dugába dőlt, ezek után biztosan nem fog
orvosnak tanulni, mert esze ágában sincs kitenni magát mások fürkész
tekintetének és a sugdolózásnak.
  Mozgolódás hallatszott az előtérből, majd az anyja feje jelent meg az ajtóban.
  – Drágám, egy amerikai katona az. Azt mondja, ő Jack Colton parancsnok.
  Lucy ledermedt. Majd lassan becsukta az ölében fekvő könyvet, és a mellette
lévő asztalra tette.
  – Biztos vagy benne? – kérdezte, miközben az anyjára bámult. Az anyja
persze nem tudott volna ilyesmivel viccelődni; Lucy egyszer sem említette neki
Jacket. Hacsak nem kotyogta ki a
nevét öntudatlanul, amikor benyugtatózva feküdt a kórházban.
Az anyja bizonytalanul bólintott.
– Kérlek, mondd meg neki, hogy nem fogadom.
  – Lucy, egy nagyon jóképű katona áll kint az ajtóban. Hadd ne kelljen
megvárakoztatnom! Elegem van már abból, hogy úgy kell tennem, mintha nem is
léteznél.
  Lucy a heves szívdobogása ellenére összeszedte minden bátorságát és
határozottságát. Teljesen kétségbeesett attól a gondolattól, hogy valaha még
emberekkel kelljen találkoznia, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy bárki is
ilyen állapotban lássa. Főleg Jack! Minek kellett idejönnie? Hónapokig győzködte
magát, hogy ez csak egy üres ígéret volt részéről, és most tessék, itt áll az ajtóban.
És őt keresi. Rá vár.
  – Anyám, kérlek. Nem találkozom vele, mondd meg neki, hogy menjen el.
   Lucy el sem tudta képzelni, az anyjának milyen érzés lehet, hogy ilyen
állapotban van, hogy gondoznia kell, és folyton arra várnia, mikor tér már vissza
az ő boldog, erős kislánya. Néhanapján ő is gondolt a régi énjére, ezért is volt
egészen biztos abban, hogy Jack nem láthatja így.
  – Lucy…
  Lucy elfordult, és kinézett az ablakon. A függöny lengedezett a szélben, szép
napos idő volt, a fák zöldelltek, hihetetlennek tűnt, hogy háború dúl.
  Lucy nem mozdult, elviselhetetlen volt, hogy itt van a férfi, és ő nem vethet rá
egy pillantást sem. A kezével az arcához ért, majd lassan végigsimított a nyakán,
és ahogy az égési sebek szélét érintette, egy pillanatra megállt, majd továbbhaladt
a kulcscsontja felé. Tudta, hogy rengeteg oka lehet a hálára; életben van, és az
arca nagy része megmenekült. De a karján, a kezén és a nyakán lévő, álláig érő
égési sérüléseket nem lehetett nem észrevenni, vagy elfelejteni. Más ember lett
miattuk.
  Felállt, halkan keresztülment a szobán, és odaállt az ablakba. Hallotta az
anyja barátságos hangját és azt a mély orgánumot, amit hiába is próbált volna
elfelejteni, nem sikerült neki.
  – Nem tudom, mit mondhatnék. Elnézését kérem, de ő… nos… Lucy sok
mindenen ment keresztül.
  – Kérem, mondja meg neki, hogy itt várok – felelte magabiztosan és
eltökélten a férfi. – Nem akarok kellemetlenséget okozni, asszonyom, de a
lányának köszönhetem az életemet, úgyhogy leülök ide, és megvárom, míg készen
nem
áll arra, hogy fogadjon.
  – Jaj, istenem, dehogy fog itt kint ücsörögni! – méltatlankodott Lucy anyja. –
Fáradjon beljebb, és mesélje el, hogy mentette meg az én kislányom egy ilyen
bátor katona életét, mint maga!
  A férfi felnevetett, Lucy pedig akarata ellenére is elmosolyodott. Jack
láthatóan elbűvölte az anyját, aki egyáltalán nem volt hozzászokva a jóképű,
egyenruhás jenkikhez.
  – Szívesen várok itt, és ezt a történetet majd ő elmeséli magának, hölgyem –
felelte a férfi. – De a lányának igazán helyén van a szíve, a legbátrabb,
legtalpraesettebb nő, akit ismerek, ha engem kérdez.
  Lucy szíve szerint azonnal kikiabált volna neki, de nem bírta volna elviselni az
arckifejezését, ahogy ránéz. Jobb lesz, ha egy tökéletes arcú, csinos nővérként
marad meg az emlékezetében. Korábban sosem gondolt erre, de most már érti,
mennyit ér a bőre szépsége, amit régebben olyan természetesnek tartott. Azt
akarta, hogy Jack arra a nőre emlékezzen, aki valaha volt; az elszánt és bátor
ápolónőre, akire ma már csak halványan emlékeztet.
  – Biztos benne? Itt kint szeretne várakozni?
  – Mondja meg neki, hogy itt várok. Itt várok akár egész éjjel, ha kell.
  Lucy hallotta, ahogy az anyja becsukja az ajtót. Az ajtó tompa puffanással
záródott be, majd pedig léptek zaját lehetett hallani az előszobából, és az anyja
újra megjelent az ajtóban.
  – Lucy, kérlek – könyörgött az asszony elgyötört hangon.
   – Anya, az a férfi ott kint, az a jóképű katona… – Mély lélegzetet vett, majd
reszketve kifújta, mielőtt folytatta volna. – Szerinted, ha meglátná ezt, ugyanúgy
érezne irántam? – Felfedte a nyakát, hogy az anyja is lássa annak a borzalmas
napnak az örök mementóját, amikor szinte elevenen elégett. – Meg ezt – mutatta
a karját is.
  Az anyja megfordult, és szomorúan kiment a szobából. Lucy tudta, hogy
fájdalmat okozott neki, és gyűlölte magát érte. Hátradőlt, kezébe vette a könyvét,
és úgy tett, mintha olvasna. Nem csak a sérülései miatt érezte magát mérföldekre
attól a nőtől, aki valaha volt. Összetört benne valami.

– Lucy! – pusmogta az anyja, a kezét tördelve.

  Lucy próbált higgadtnak látszani, holott felzaklatta, hogy az anyja ennyire
aggódik.
  – Tessék?
  – Még mindig ott ül kint. Kint, abban a hidegben.

  Lucy megvonta a vállát.

  – Talán most már elég hideg van ahhoz, hogy végre elmenjen.
  Az anyja kétségbeesetten égnek emelte a kezét.
  – Hat órája! Hat órája, Lucy! Vittem neki uzsonnát és vacsorát is. Kérlek,
menj ki, és beszélj vele, mert még a végén reggelig itt marad. Ez nevetséges!
  Lucy lehunyta a szemét, nem akart sírni. Sírni legfeljebb a sebei vagy a
fájdalmai miatt lett volna oka, de nem egy férfi miatt.
  – Kérlek, anya, mondd meg neki, hogy nem akarom látni.
  – Lucy, elég ebből! – mondta az anyja könnyes szemmel, és közelebb lépett
hozzá. – Ha azt akarod, hogy elmenjen, eredj ki magad, és mondd meg neki te.
Mondd el neki, mitől változtál meg ennyire. És miért gondolod, hogy nem vagy
elég jó. – Odahajolt, és a mutatóujjával megérintette Lucy fejét. – Itt a baj –
mondta, majd a kezéért nyúlt –, nem pedig itt.
  Lucy az anyjára meredt, és tudta, milyen rémes lehet most vele élni, és ápolni
őt. Felállt, kitárta a karját, és szorosan hozzábújt.
  – Annyira sajnálom – suttogta. – Annyira nagyon sajnálom, anya. Bánok
minden rossz szót, minden durvaságot, nem tudok parancsolni magamnak!
Kérlek, mondd meg neki, hogy menjen innen, kérlek, tedd meg ezt nekem!
  Az anyja még mindig a karjában tartotta, majd megcsókolta a homlokát.
  – Nem. Menj, és beszéld meg vele te! Azt mondta, megmentetted az életét, és
nem hinném, hogy távozna anélkül, hogy elmondaná, amiért eljött egészen idáig.
  Lucy letörölgette a könnyeit, és megpróbálta összeszedni magát. Az anyjának
igaza volt, személyesen kell megmondania Jacknek, hogy menjen el. Nem tudja,
minek jött ide, de meg kell mondania neki, hogy ő már nem ugyanaz az ápolónő,
akire régről emlékszik. Ha látja majd, ha beszélnek, meg fogja érteni.
  Hátralépett, végigsimított a szoknyáján, majd megigazította a
 frizuráját is. Nem fogja elfedni a hegeit, ez lehetetlenség lenne, de odakint
úgyis sötét van. Talán észre sem veszi őket, és úgyis sikerül majd rávennie, hogy
menjen el.
  Lassan, de határozottan elindult kifelé. Megfogta a kilincset, és kinyitotta az
ajtót; a szemének hozzá kellett szoknia a kinti félhomályhoz. Már leszállt az este,
de a hold elég fényt vetett a verandára, hogy lásson. És ott állt ő, a korlátnak
támaszkodva, az utcát kémlelve.
  Bárcsak odarohanhatna hozzá, és a karjába vethetné magát, mintha mi sem
történt volna. Bárcsak vége lenne a háborúnak, és minden másképp alakult volna!
  – Jó napot, Jack – üdvözölte.
  A férfi odafordult, és a széles mosolyától Lucy szíve majd' meghasadt. Ha
néhány lépést tenne felé, tisztába jönne a helyzetével. Látná, mennyire
megváltozott, mi történt vele.
  – Lucy! – Pár lépés, és már ott is volt mellette, kinyújtotta a karját, hogy
átölelje. – Nagyon megváratott!
  Lucy nem mozdult, nem viszonozta a férfi kedvességét, és igyekezett
elhárítani a közeledését.
  – Jack, mennie kell – mondta neki.
  – Hogy mi? De hát miért? – A férfi zavartnak látszott. Nagyon elegáns volt az
egyenruhájában, a kabát csak úgy feszült széles vállán, sötét haja pedig szépen
harmonizált napbarnított bőrével. Bárcsak ne kellene ilyen távolságtartóan
viselkednie, amikor minden vágya volt, hogy átölelje.
  – Nem akarom, hogy maradjon. Kérem, menjen! – mondta megtört hangon,
és csak a vak nem látta, milyen boldogtalan.
  – Nem! Nem megyek, amíg nem kapok valami elfogadható magyarázatot! –
Megragadta Lucy kezét, az ujjait vizsgálta, majd újra ránézett. – Nincs férjnél.
Eljegyezte valaki? Mert ha valaki, ha valaki megelőzött, én…
  – Nincs senki, Jack! Nem erről van szó!
  – Akkor hát miről? – kérdezte a férfi. – Csakis erről a pillanatról álmodozom,
amióta visszamentem a szolgálatba, magam elé képzeltem az arcát, a mosolyát,
mindent. Ezért tudtam tovább csinálni minden egyes nap. Ez tartott életben! –
Elhallgatott. – Lassan minden eszembe jutott, az idő meggyógyított, de magát
nem tudtam elfelejteni.
  Lucy nem bírta tovább tartani magát, elsírta magát. Szívet tépő, keserves
zokogásban tört ki, ami minden energiáját felemésztette, és összegörnyedt.
– Lucy, mi történt? Miért ilyen…
  – Idenézzen! – zokogta Lucy, és kinyújtotta a kezét, hogy megmutassa neki a
sebes, rózsaszín bőrt. – Idenézzen! – suttogta, és úgy állt, hogy ráessen a hold
fénye, odafordította az arcát, hogy megmutassa a torz sebet, ami a nyakán
húzódott végig egészen az állkapcsáig. A hasán is ugyanilyen seb volt. Azon a
napon, amikor a gyerekeken próbált segíteni, és az SS-katonák tüzet nyitottak,
majd pedig felrobbant egy gránát is, ott feküdt a fűben, égett az egész teste, és
miközben repeszek záporoztak körülötte, a bőre gyakorlatilag lefoszlott róla.
  Jack nem szólt egy szót sem. Csak bámulta, és ahogy a szemébe nézett, majd a
karjára és a nyakára, a szeme könnybe lábadt. Hallgatott, Lucy pedig beharapta
az ajkát, hogy ne sírjon, igyekezett elcsitítani a zaklatottságát.
   A férfi a nő kezéért nyúlt, majd hátrált egy lépést, és leeresztette a karját.
  – Nagyon sajnálom – mondta Jack halkan.
  Lucy bólintott.
  – Akkor most már tudja.
  – Ezért nem akart találkozni velem? – kérdezte. – Ezért vártam egy fél napot
és éjszakát?
  Lucy ismét bólintott.
  – Értem.
  Tanácstalanul ácsorogtak még egy darabig. Lucy a padlót nézte, és azon
tűnődött, Jack is így tesz-e éppen.
  – Lucy, nem tudom, mi történt magával odaát, de van egy olyan érzésem,
hogy valaki másért tette. Meg akart menteni valakit. – Jack megköszörülte a
torkát. – Kockáztatta az életét, hogy megmentsen valaki mást. Tudom, mire
képes. Igazam van? Így történt?
  Lucy hátrált pár lépést, nekitámaszkodott a bejárati ajtónak, mert attól
tartott, menten elájul.
  – Igen.
  – Akkor mesélje el! – kérte a férfi határozottan. – Tudni akarom, mi történt.
  Lucy a kezére bámult, és egy nehéz sóhaj szakadt ki belőle, mert gyűlölte,
hogy fel kell idéznie a pillanatot, ami mindent megváltoztatott.
  – A hadikórházat költöztettük Brüsszelbe – kezdte. – Nagyon vártuk, és
örültünk, hogy jobb körülmények között dolgozhatunk, erre engem szállítottak
oda rohanvást olyan súlyos égési sérülésekkel, hogy majdnem az életembe került.
– Elhallgatott, ökölbe szorította a kezét, és a szavakat kereste, hogy folytatni
tudja. – Épp az út szélén próbáltam néhány gyereknek segíteni, amikor az
ellenség robbantott, és megsebesültem. SS-csapatok rejtőzködtek ott.
Valószínűleg korábban ők sebesítették meg a gyerekeket is.
  – El sem tudom képzelni, min mehetett keresztül – felelte Jack.
  Lucy elmosolyodott.
  – Dehogynem, Jack. Hiszen maga is járt ott, a bátorsága miatt sérült meg, és
átélte a poklot. Én is csak azt tettem, amit bármelyik katona megtett volna, csak
hát én nő vagyok, és emiatt másképp néznek rám.
  A férfi felé lépett, Lucy pedig visszakozni akart, de érzékelte, hogy már nincs
hova hátrálni.
  – Maga különb a legtöbb katonánál, akit ismerek, nekem elhiheti. Egyszer azt
mondta, orvos lesz, és senki véleménye nem tántoríthatja el ettől – emlékeztette a
férfi halkan. – Engem egyáltalán nem érdekelnek a sebei. Ez a bizonyíték, hogy
kockáztatta az életét mások miatt. A bátorságára kell, hogy emlékeztessék,
minden egyes nap.
  Lucy szerette volna hinni, hogy a sebei miatt a férfi nem tekint rá másképp,
mint azelőtt. De képtelen volt rá, mert ismerte a valós helyzetét, tudta, milyen
borzalmasan néz ki most.
  – Kérem, Jack. Hagyjon engem!
  Jack odahajolt hozzá, megfogta az állát, és gyengéd, forró csókot lehelt az
ajkára. Ahogy a szája hozzáért, Lucy már-már kezdte úgy érezni, hogy visszakapja
a régi önmagát, pedig tudta, hogy ez egy búcsúcsók.
   – Örülök, hogy találkoztunk, Lucy.
  Jack hátralépett, üdvözléshez emelte a kezét, és Lucy tudta, hogy soha nem
fogja elfelejteni a férfi mosolyát. Hát ennyi. Akkor most elbúcsúztak. Egy utolsó
csók a sötétben, mintha minden a régi lenne, mintha nem tett volna mindent
tönkre a háború, és Jack most elmegy.
  Lucy is felemelte a kezét, hogy integessen, tudta, hogy az anyja valószínűleg
bentről leselkedik, és remélte, nem fog kérdezősködni, és hagyja majd, hogy
összeszedje magát.
  – Viszlát holnap! – kiáltotta.
  Lucy elcsodálkozott, lehet, hogy nem jól hallotta. A jobb füle megsérült a
robbanásban, de mintha azt mondta volna…
– Tessék? – kérdezett vissza.
  – Jól hallotta! – felelte Jack, majd fütyörészve eltűnt az utca végén.
 Huszonhatodik fejezet
Scarlet

Scarlet a kötélen száradó ruhákról megfeledkezve berohant a házba. A szíve

olyan gyorsan vert, hogy alig kapott levegőt, a karjával a levegőben hadonászott.
  – Thomas! – kiabálta, ahogy berontott. – Thomas! Németország kapitulált!
  Nem tudta, hol lehet a férfi, de biztos, hogy bent van valahol a házban. Ahogy
belépett, és megállt az elülső szoba ajtajában, már meg is látta az alakját. Hát
persze, hogy itt van. A kerekesszékével persze átgurulhatott volna egy másik
szobába, vagy bármelyik helyiségbe, hiszen a karjával semmi probléma nem volt,
de Scarlet már hozzászokott, hogy a segítsége nélkül semmit nem kezd magával.
Habár azt mondták, kellő elszántsággal a férje akár járni is megtanulhatna, ő nem
kényszeríthette erre. Úgy látta, teljesen lehetetlen.
  – Thomas, hallottad, amit mondtam? – rohant be lélekszakadva, és az
ajtófélfának támaszkodott. – Thomas, Németország kapitulált, vége a háborúnak!
  A férfi háttal ült neki, és egy szót sem szólt, egyetlen mozdulattal sem jelezte,
hogy hallotta volna, amit mondott. Jobb volt, amikor az anyósa itt volt, de már
hazament, így Scarlet megpróbált úgy tenni, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne. A napok gyötrelmesen teltek, minden egyes perccel egyre nagyobb
szomorúság lett úrrá rajta, és attól tartott, ez már mindig így lesz. Ezt a hírt
viszont meg kell ünnepelni.
  Odament a férjéhez, a vállára tette a kezét, és igyekezett kedvesnek,
segítőkésznek és türelmesnek mutatkozni. Napról napra nehezebb volt úgy tenni,
mintha boldog házasságban élne vele, és még nehezebb volt visszaemlékezni arra,
miért akart valaha is feleségül menni ehhez a mogorva, durva és otromba
férfihoz. Aztán emlékeztette magát, min ment keresztül Thomas, és megpróbált
türelmesebb lenni vele. Ránézett a karján lévő zúzódásra. Egyre inkább nehezére
esett figyelmesnek lenni azzal a férfival, aki bántotta, és néha olyan szorosan
ragadta meg a csuklóját, hogy attól tartott, szétroppantja.
  – A rádióban mondták be a hírt – simogatta meg a férfi tarkóját, és igyekezett
nem gondolni a félelmeire. – Mr. Greytől, a szomszédunktól tudom. Épp
teregettem odakint, amikor…
  – Hagyjál! – morogta Thomas, és ellökte Scarlet kezét.
  – Thomas, tudom, hogy szenvedsz, de ha csak egy kis erőfeszítést tennél…
Kérlek!
  – Hagyj! – ripakodott rá a férfi újra.
  Scarlet egy perccel sem bírt tovább a fülledt szobában maradni. Szellőztetni
nem lehetett, mert Thomas mindig fázott, soha nem ment ki a napfényre, hogy a
kertben üldögéljen vele, sosem teáztak együtt, nem érdeklődött arról, hogy van –
egyáltalán nem szólt hozzá.
  Scarlet annyi napot dolgozott ápolónőként, amennyit csak tudott, tette, amit
kellett, de Thomas semmit nem csinált, őt is ápolnia kellett, ami már magában
egy állást kitett. Az egyetlen vigaszt Ellie levelei jelentették számára. Meglátogatni
nem tudta ugyan, mert Thomast nem lehetett hosszabb időre magára hagyni, és
minden napja ápolással és gondozással telt. Ám most, hogy Németország
megadta magát, feltámadt benne a remény, hogy a háborúval együtt minden
durvaságnak vége szakad. Mr. Greynek, az idős szomszédjuknak könny szökött a
szemébe, amikor elújságolta a jó hírt, annyira boldog volt, hogy Scarletnek
muszáj volt odarohannia hozzá. Igazi megkönnyebbülés azt hallani, hogy a nácik
nem fognak több ártatlan embert meggyilkolni.
  Scarlet hallotta, hogy bedobták a napi postát a levélbedobón. Kiszaladt az
előszobába, felvette a földről a levelet, majd kinyitotta az ajtót, hogy kiszóljon a
postásnak.
  – Hallotta a híreket? – kiáltotta Scarlet.
  A kedves, idős postás felemelte a kezét, hogy integessen.
  – Ez a legjobb hír, amit csak egy öregember kívánhat! – felelte.
  – Scarlet!
  Hátrafordult, és ahogy meglátta Jamest, kiesett a levél a kezéből. A férfi ott
állt az utcán, egyenruhában, és őt nézte. Scarlet akkor sem bírt volna
megmozdulni, ha akart volna. Hogyhogy itt van? Miért van itt?
  – Hallotta a hírt? – kérdezte a férfi, mintha nem is most látták volna egymást
először, amióta hazaküldték őket Franciaországból, hónapokkal ezelőtt.
  – James, én… – Nem bírta levenni szemét a férfiról. Könnyek gyűltek a
szemébe, bárcsak ne jött volna ide, bárcsak ne emlékeztetné arra, mennyire más
lehetne most minden. – Annyira jó, hogy újra látlak.
  – Én is örülök – csókolta meg Scarlet arcát James. – Nagyon hiányzott.
  Scarlet szeretett volna a nyakába borulni, belekapaszkodni a kabátjába, és
magához szorítani. Érintésre, egy kis kedvességre, gyengédségre volt szüksége,
hogy enyhítse az otthoni és a szívében lévő szomorúságot, de tartotta magát, mert
nem akarta, hogy James lássa, mennyire szenved.
  – Hamarabb szerettem volna meglátogatni Thomast, de amikor őt
hazaküldték, engem áthelyeztek máshova – mondta James.
  Scarlet persze tudta mindezt, hiszen a férfi anyja mindent elmesélt, amikor
meglátogatta őket. Tudta, hogy Angliában van, és másfajta feladatokat kapott.
Valahányszor az anyósa Jamesről beszélt, Scarlet titokban minden apró kis
információt elraktározott magában, hogy később kedve szerint ízlelgethesse.
  – Kérem, jöjjön, nézze meg, hogy van! – Scarlet rémesen érezte magát, amiért
ilyen udvariasan és kimérten fogalmaz. – Mindig szívesen látjuk, és biztos vagyok
benne, hogy Thomas nagyon fog örülni magának.
  James felnevetett.
  – Anyánk azt mesélte, hogy Thomas mostanában semminek sem örül.
  Scarlet bólintott, tudta, hogy felesleges hazudnia valakinek, aki úgyis átlát
rajta.
  – És maga hogy van? – kérdezte James halkan, ahogy követte Scarletet befelé
a házba. – Legalább magával jól bánik?
  Scarlet mosoly erőltetett az arcára.
  – Megteszünk minden tőlünk telhetőt – hangzott a kitérő válasz.
  – Kihez beszélsz? – hallotta Thomas ordítását bentről.
   – Az öcséd van itt! – kiáltott vissza Scarlet, és igyekezett boldognak tűnni. –
James jött el, hogy lásson!
  James belépett a szobába, és közben hátrapillantott Scarletre, és olyan lágyan
és kedvesen mosolygott rá, hogy Scarlet úgy érezte, menten elhagyja a maradék
ereje is.
  – Thomas! Hallom, a háború jól elbánt veled, pajtás!
  – Tűnj innen, J! – morogta Thomas, miután odafordult a
székkel, hogy végigmérje az öccsét. – Nem akarom látni sem az egyenruhádat,
sem a lábadat, a tenyérbe mászó képedről már nem is beszélve!
  James ismét Scarletre pillantott, ő pedig mereven visszamosolygott. Csak
ennyire tellett tőle.
  – Thomas, ugyan, gyerünk már! Nem örülsz, hogy eljöttem? – próbálta oldani
a hangulatot James. – Olyan jó látni téged!
  Thomas Jamest nézte.
  – Most megkaptad, amit akartál. Te nyertél.
  – Nem nyertem semmit – felelte James halkan. – Te úgy gondolod? Szerinted
nekem nem fáj, hogy a bátyámat tolószékben látom, és minden barátom
odaveszett? Hogy láttam azt a sok borzalmat odaát? Hogy azt tettem, amit
tettem?
  Thomasnak elkomorult az arca, majd elöntötte a szomorúság, és Scarlet egy
pillanatig azt hitte, James látogatása végre meghozza a mindannyiuk által várt
áttörést.
  – Drágám, hozzak valami frissítőt? – kérdezte Scarlet, és miközben közelebb
ment a férjéhez, hogy átkarolja, igyekezett nem nézni Jamesre. – Teát esetleg?
  Thomas olyan erővel taszította el, hogy hátrahőkölt, és majdnem elesett.
James utánanyúlt, és elkapta.
  – Thomas! – kiáltott fel Scarlet.
  – Felőlem nyugodtan sajnálhatod magad, de ne a feleségeden töltsd ki a
dühödet! – ripakodott rá James, és szúrós szemmel méregette a bátyját.
  – Ő az én feleségem, és úgy bánok vele, ahogy nekem tetszik! – felelte
Thomas. – Szerintem máris visszaéltél a vendégszeretetemmel!
  Scarlet Jamesre pillantott. Gyűlölte, hogy végig kell néznie ezt a jelenetet.
Éppen elég volt elviselnie, hogy egy olyan férfinak a felesége, a gondozónője és élő
céltáblája egy személyben, akinek szeretnie és tisztelnie kellene őt. Ez már túl sok
volt. Úrilányként nem volt egyszerű beletanulnia az ápolói szerepbe, de hazatérve
a saját pokla várta, a házasság csapdájába esett. A családjában mindig úgy tettek,
mintha minden rendben lenne, és bár az anyja együttérző volt, azt mondta, tűrjön
békességgel, akármilyen nehéz is a helyzete.
  – Mi a fene van veled, Thomas? Mitől lettél ilyen? – hallotta Jamest, ahogy
kifelé indult.
  – Nézd meg a lábamat! – üvöltötte Thomas.
  – Arról beszélek, ahogy a feleségeddel bánsz! Miféle szörnyeteg
lett belőled? Hol a bátyám? – kiabált James. – Korábban is kezet emeltél már
rá?
   Scarlet közben a bejárati ajtó felé vette az irányt, és próbált megnyugodni,
mivel egész testében reszketett. Nem akart újra James szemébe nézni, és muszáj
volt kimennie a levegőre.
  – Scarlet, várjon!
  Megállt, és mély levegőt vett, mielőtt megfordult, és Jamesre nézett volna.
Tévedett. Nem szabad újra találkozniuk, James nem lehet itt a közelében, mert
folyton arra vágyna, ami már nem lehet az övé.
  – Sajnálom. Sajnálom, hogy így bánik magával, annyira sajnálom.
  – Ne jöjjön ide többet, James – mondta remegő hangon, és a megfelelő
szavakat kereste. – Csak rosszabb lesz tőle mindkettőnknek.
  A férfi nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de Scarlet úgy érezte,
képtelen lenne végighallgatni. A szeme megtelt könnyel, sarkon fordult, és
rohanni kezdett, hogy minél távolabb kerüljön attól a férfitól, akitől egyáltalán
nem akart elszakadni.

Gyönyörű napfényes idő volt, és Scarlet egy pillanatra a nap felé tartotta az
arcát, hogy átmelegítse a bőrét. Ha éppen nem dolgozott, szeretett kimenni a friss
levegőre, akárcsak pár percre is, a kertben időzni, és élvezni a napsütést. Ilyenkor
mindig eszébe jutott az a nap, amikor meghallotta James hangját a háta mögött,
és hosszú hónapok után újra látta az arcát. Azóta minden egyes napon ennek a
pillanatnak az emlékét dédelgette magában.
  Vett még egy mély lélegzetet, majd vonakodva visszament a házba. Ahogy
becsukta az ajtót, észrevette a postaládából kikandikáló levelet, ami eddig
elkerülte a figyelmét. Elmosolyodott, és azon kezdett tűnődni, ki írhatta. Remélte,
hogy Lucy, és végre nem kell tovább aggódnia miatta, vagy esetleg egy vidám levél
Ellie-től, de nem ismerte fel a kézírást. Ráadásul egyedül neki címezték. A
homlokát ráncolta, és gyorsan feltépte a borítékot. Ahogy a levél végére pillantott,
hogy lássa, ki írta, azt hitte, menten elájul. James. A levelet James küldte.
  Az elmúlt két hétben igyekezett nem gondolni a férfira, és arra, hogy másképp
is alakulhatott volna az élete. Mert ha így tett volna, ha arra gondolt volna, hogy
James mennyire kedves, vicces és izgalmas, akkor a Thomasszal töltött napok
még gyötrelmesebbek lettek volna. Mindemellett még mindig szégyenkezett a
múltkori jelenet miatt, amikor Thomas olyan kétségbeejtően goromba volt vele.

Drága Scarlet!
Tudom, azt ígértem, amint hozzámegy a bátyámhoz, békén hagyom, és bár
örülök, hogy Thomas visszatért, egyáltalán nem tesz boldoggá, hogy be kell
tartanom ezt az ígéretet. Az a feltétlen hit, amivel Thomast kereste, még mindig
lenyűgöz, és még ennyi idő elteltével is hihetetlen, de magának volt igaza. A
szüleim meséltek már arról, milyen emberként tért haza a bátyám, és milyen
nehéz lehet törődni azzal az emberrel, aki már alig emlékeztet a régi Thomasra,
de amíg mindezt nem láttam a saját szememmel, nem akartam elhinni nekik.
Újra meg kellene látogatnom, de kétlem, hogy képes lennék eljátszani a jó
testvért, és tétlenül nézni, hogy megint úgy beszél, és úgy ér magához, mint
múltkor. Anyám vigasztalhatatlan, amiért Thomas ennyire szánni való, ennyire
elhagyta magát, és hogy ilyen rémes férje egy olyan szerető, csodálatos nőnek,
mint amilyen maga.
  Scarlet, el kell mondanom, hogy szeretem. Amióta hazajöttem
Franciaországból, nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna magára, és ha
valaha is belefárad a bátyám rémes viselkedésébe, ha a helyzet rosszabbra
fordul, és nem tűrheti tovább, ahogy magával bánik, azt akarom, hogy tudja, az
én otthonom a maga otthona is. Akármikor sétál is be az ajtómon, tudnia kell,
hogy a maga iránti érzéseim egy cseppet sem halványultak el.
  A háború mindnyájunkat megváltoztatott. Én sem leszek már a régi többé,
hiszen nem tudom elfelejteni, amit átéltem, és azt hiszem, ezzel maga is így van.
De annyi szenvedés után pont mi ne érdemelnénk meg a boldogságot az élettől?
Ezt a levelet itt írom a kertemben, és elképzelem, hogy itt van velem, virágot
szed, mosolyog, ragyog az örömtől, és mindenkit és mindent bearanyoz maga
körül. Ne törődjön azzal, mások mit gondolnak, ne pazarolja el az életét csak
azért, hogy helyesen cselekedjen. Ennél többet
érdemel.
  Ha boldog és elégedett, ha igazán szereti a bátyámat, és vele akar élni,
akkor csak dobja el, vagy égesse el ezt a levelet, és soha többé ne gondoljon rám.
Ha mégsem így van, a címemet a borítékon találja. Senki nem fog ítélkezni
maga felett, ha kilép ebből az elviselhetetlen kapcsolatból.
  A szívem örökké az öné.
James

Scarlet, miután elolvasta a levelet, még hosszasan meredt az aláírásra. James

azt kéri, költözzön hozzá. Vele akar lenni. Két héttel azután, hogy Németország
megadta magát, a férfi arra kéri, adja fel a házasságát. Hogy felejtse el a
Thomasnak tett fogadalmát.
  Gyorsan összehajtogatta a papírlapot, és a zsebébe süllyesztette. A háta mögé
nézett, mert az a rémes érzése támadt, hogy Thomas őt figyeli. A férfi az első
szobában volt, úgyhogy elvileg láthatta, de mivel az utóbbi időben egyáltalán nem
foglalkozott vele, mit csinál, elég valószínűtlen volt.
  James tényleg azt gondolta, hogy csak úgy elmehet? Hogy elhagyhatja
Thomast, és kisétálhat a házasságából? Nem mintha nem jutott volna eszébe;
erről álmodozott minden éjszaka, amikor képtelen volt elaludni. Sőt, ami még
rosszabb, az is eszébe jutott, milyen lenne, ha egy nap arra ébredne, Thomas
meghalt. Scarlet szorosan becsukta a szemét, és gyűlölte magát a saját
gondolataiért. Egyik reggel, amikor már napok óta nem beszéltek egymással, és
Thomas még azt sem értékelte, hogy vacsorát csinált neki, Scarlet azt kívánta,
bárcsak meghalna a férfi. És valahányszor Thomas megütötte, megrángatta, vagy
leköpte, ez a gondolata támadt.
  Csakhogy Thomas a férje, és az élet vele olyan, amilyen. Viszont nem
hagyhatta figyelmen kívül James levelét, nem tudott továbblépni, és úgy tenni,
mintha nem is olvasta volna. Thomasnak szüksége volt rá, és nem azért kereste
ilyen sokáig, hogy most csak úgy feladja. Hinnie kellett abban, hogy ennek az
állapotnak egyszer vége lesz, hogy majd megbékél azzal, ami történt, és újra közel
engedi magához.
  Scarlet igyekezett összeszedni magát, elhessegette a Jamesszel kapcsolatos
gondolatokat, és mosolyt erőltetett az arcára. A konyhába indult, hogy ebédet
készítsen, és arra gondolt, később kiviszi Thomast a levegőre, és felolvas neki
valamit.
  – Thomas, drágám, csinálok valami ebédet – kiáltotta, és igyekezett
vidámnak tűnni.
  Ha meg sem próbál boldog lenni, végül pont olyan nyomorult emberré válik,
mint a férje.

– Mary! Úgy örülök, hogy látlak!

  Scarlet kivette anyósa kezéből a kisbőröndöt, és átölelte. Legszívesebben
könyörögve a lába elé borult volna, hogy a nap hátralévő részében ő viselje
gondját a fiának, de aztán felegyenesedett, elmosolyodott, és bekísérte az
asszonyt a hallba.
  Scarlet szülei és a húga is gyakran ellátogattak hozzájuk, de nagyon nehezen
tudtak szót érteni Thomasszal, akiből sütött az elégedetlenség, így az utóbbi
időben inkább csak leveleztek. Scarlet jóhiszeműen azt hitte, az anyja majd
gyakran időzik itt náluk vidéken, de tévedett. Folyton a szülei kedvenc mondása –
„fel a fejjel" – járt a fejében, és azt kívánta, bárcsak tudnák, milyen nehéz ezt
megvalósítani a férje mellett. Valószínűleg nem értenék, hiszen miközben Scarlet
szörnyű dolgokat élt át odaát, a családja úgy hitte, jó ellátást kap, és csak pár órát
dolgozik naponta.
  – Ő hogy van?
  Scarlet Thomas anyjára nézett, és biztos volt benne, azonnal rájönne, ha nem
az igazat mondaná.
  – Nos… – Nem igazán tudta, mit mondjon erre, még csak egy füllentés sem
jutott eszébe. Nem tudott semmi olyasmivel előrukkolni, ami ne törte volna össze
az anyja szívét.
  – Scarlet, miért nem mész el kicsit sétálni? Gyönyörű napunk van, és biztos
jót tenne egy kis kikapcsolódás a szabad levegőn.
  Mary mindig nagyon kedves volt hozzá, és úgy tűnt, tényleg érti, min megy
keresztül. Scarletnek eszébe jutott, talán James kotyogott ki valamit azzal
kapcsolatban, hogy érzi magát, de sem a fiúk anyja, sem Scarlet nem említette ezt
soha. Nem tudta, mit mondjon erre, ezért csak hálásan elmosolyodott,
megsimította az asszony karját, és a kabátjáért nyúlt. Kinyitotta az ajtót, és
mélyet szippantott a friss levegőből.
  – Az első szobában van, mint mindig – mondta. – Nem maradok sokáig.
  Scarlet becsukta az ajtót, és annyira sietett kifelé, hogy majdnem lebucskázott
a lépcsőn. Rossz feleség. Hiába szépíti, ami az otthonában történik, nem
tagadhatja, hogy rossz feleség. Hónapokig ábrándozott arról, hogy megtalálja
Thomast, folyton arra a napra gondolt, amikor bombáztak, ők pedig az óvóhelyen
ültek, és ez a csodálatos férfi lágyan megcsókolta. Nagy esküvőre vágyott a
családjaik társaságában, gyerekeket akart, akiknek a nevetése betölti a házat, és
arra számított, a háború után csupa öröm lesz az életük. Most pedig már abban is
kételkedett, hogy valaha gyerekeik lesznek, hiszen Thomas hallani sem akart az
orvosokról, és még arra sem vette a fáradságot, hogy megcsinálja az előírt
gyakorlatokat, hogy egy nap újra járhasson. Még csak el sem hálták a
házasságukat.
  Scarlet ökölbe szorította a kezét. A háborúnak mindjárt vége, a házassága
viszont az összeomlás szélére került.
  Képtelen volt tovább csinálni. A felismerés súlya hirtelen szakadt rá, és arra
késztette, hogy megálljon. Egyszerre felgyorsult a légzése, egyre gyorsabban
kapkodta a levegőt. Egy nappal sem bírja tovább ezzel az emberrel.
Olyasvalakinek fogadott szerelmet és engedelmességet, akit nem is ismert, aki
teljesen más volt, mint az a Thomas, akivel annak idején megismerkedett. Lehet,
hogy Jamesnek igaza van? Azok után, amin keresztülmentek, és túlélték a
háborút, tényleg jogukban áll dönteni a saját boldogságukról? De mégis miféle nő
lenne, ha elhagyná a beteg férjét?
  Scarletnek nehezére esett továbbmenni, hiszen nem sok hiányzott ahhoz,
hogy összeomoljon. Nem akarta, hogy mások észrevegyék, mennyire rosszul van,
de nem szeretett volna az út szélén álldogálni, vagy térdre rogyni. Tett még pár
lépést, majd sarkon fordult, és elindult vissza azon az úton, amelyiken jött.
Tovább fog próbálkozni, meg fogja oldani. Nem szabad többet Jamesre
gondolnia, sem pedig a levélre, ami mázsás súlyként húzta a zsebét.
  Ahogy visszaért a házba, becsukta az ajtót, és felakasztotta a kabátját. Épp
csak pár lépést tett az előszobában, amikor hangos üvegcsörömpölés rémisztette
meg. Aggódva rohant az első szobába, hátha Thomasszal történt valami, de csak
az anyósa állt ott, körülötte üvegcserepek, Thomas pedig meredten nézi. Thomas
valószínűleg durván összevitatkozott az anyjával, az egyetlen nővel, aki még
törődött vele, és rendszeresen látogatta.
  – Mary! Minden rendben? – kérdezte Scarlet halkan.
– Takarodj a házamból! – üvöltötte Thomas.
  Scarlet aggódva lépett közelebb Maryhez. Egy halvány mosolyt kapott
viszonzásul.
  – Csak annyit mondtam a fiamnak, igazán hálás lehetne, amiért ilyen
figyelmes, gondoskodó felesége van – mondta Mary. – Ezt mindjárt feltakarítom.
  Thomas Scarletre bámult.
  – Ne csak állj ott! – morogta a férfi.
  – Nem! – felelte Scarlet, és megrázta a fejét. – Nem ülhetsz csak itt, és
parancsolgathatsz nekem, mintha valami cseléd lennék! Én bármit megtennék
érted, Thomas, de te semmit nem vagy hajlandó tenni magadért, és értem sem!
Néhány kedves szó olykor jólesne.
  – Hogy mondhatsz nekem ilyeneket, amikor ebbe a székbe kényszerültem? –
sziszegte gyűlölettel.
  – Ha megengednéd, hogy csináljam veled a gyakorlatokat, megerősödne a
lábad, de te csak ülsz itt, és szóra sem méltatsz – fakadt ki Scarlet, és maga is
meglepődött, milyen könnyen kimondta ezeket a szavakat, amiket már hetek,
hónapok óta visszatartott. – Én még mindig reménykedem, hogy az a Thomas,
akit megismertem, egyszer visszatér, és erre az időszakra úgy gondolunk majd
vissza, mintha csak egy rossz álom lett volna. Nem akarom, hogy így éljünk –
folytatta.
  Thomas hallgatott, és kifelé bámult.
  – Thomas! – kérlelte. – Ne nézz levegőnek! Ezt meg kell beszélnünk, akár
akarod, akár nem.
  Odament hozzá, és megállt előtte.
  – Thomas, kérlek! – ismételte.
  A férfi előrelendült a székében, és olyan hirtelen vágott az öklével Scarlet
arcába, hogy a nőnek ideje sem maradt elhajolni az ütés elől. Hátraesett,
nekizuhant az ablaknak, és a feje olyan erővel koccant, hogy kis híján betört az
üveg.
  – Thomas! – sikoltott az anyja.
  – Takarodj a házamból! – üvöltötte, és előredőlt, majdnem kiesett a székéből.
– Takarodj!
  – Hogy micsoda? – bámult rá Scarlet, miközben anyósa kezéért nyúlt, hogy
segítsen felkelni a szőnyegről. – Hogy mit mondtál? – kérdezte, és iszonyatosan
lüktetett a feje, ahol beütötte.
  – Hallottad! Azt mondtam, kifelé! – ismételte meg Thomas.
  Scarlet csak állt, és a szavai pont annyira megdöbbentették,
mint az ütés. Most azt kellett volna mondania, hogy ez a ház az ő szülei
nászajándéka volt, úgyhogy legalább annyira az ő tulajdona is, de nem szólt.
Majdnem belekezdett ugyan, de végül egy hang se jött ki a torkán.
  Scarlet óvatosan megérintette az arcát. Nem ezt érdemli. Ápolónő volt, aki sok
ember életét megmentette, és még ennél is többet gondozott hosszasan. Szolgálta
a hazáját, és túlélte a háborút. Fáradhatatlanul kereste a vőlegényét, akinek
annyira vágyott a felesége lenni. Többet érdemel, nem fog szenvedni ebben a
házasságban, ahol bármikor azt mondhatják neki, hogy takarodjon a házból.
  – Rendben – mondta, és végtelenül nyugodtnak érezte magát. – Rendben.
  Thomas hátradőlt, és tovább bámult kifelé az ablakon.
  – Ez az utolsó esélyed, Thomas. Kérj bocsánatot, azért, ahogy bánsz velem,
amióta visszatértél, és amiért megütöttél. Minden tőlem telhetőt megtettem,
szerettelek, ápoltalak, mindent elkövettem, hogy működjön ez a házasság. De ez
már túl sok.
  Thomas egy szót sem szólt, csak bámult tovább kifelé az ablakon.
  Scarlet anyósa is hallgatott, ő pedig már bánta, hogy kettesben hagyta a fiával.
De hát az ő fia, ő nevelte férfivá, ha bárki gondjaira rá lehet bízni, hát ő az.
  – Sajnálom, Mary, de nem bírok itt maradni – fogta meg Mary kezét. – Ha
Thomas ennyire azt akarja, hogy elmenjek, akkor jobb, ha elmegyek egy
barátomhoz.
  – Scarlet, kérlek, én… – nézett rá Mary könyörgőn, de nem folytatta a
mondatot. Scarlet biztos volt benne, hogy nem tudta, mit mondjon. Mit is
mondhatna, hogyan is vehetné rá, hogy maradjon? Mindketten tudták, milyen
nehéz Thomasszal, és akárhányszor is kért bocsánatot a fia helyett, mindez mit
sem ér, amíg nem ő teszi személyesen.
   Gyorsan átölelte az anyósát, majd felment az emeletre a szobájába. Nem
nézett a férjére, csak arra koncentrált, hogy minél előbb összepakolja a
legszükségesebb holmiját. Aztán eszébe jutott, hogy talán soha többé nem jön
vissza, ezért mindent el kell vinnie, amire csak szüksége lehet. Úgyhogy elővette a
bőr utazótáskáját, amivel Normandiába ment, és úgy döntött, azt is telepakolja.
Ezután odament az éjjeliszekrényéhez, és kivette Ellie levelét, amit hónapokig
őrizgetett neki. Ezt magával akarta vinni.
  Gyorsan bedobált mindent, nem törődött azzal, hogy összehajtogasson bármit
is. Még csak reggel volt, rengeteg ideje lesz eljutni az állomásra, és útnak indulni.
Akár egész nap és egész éjjel a vonaton ül; bármi jobb annál, mint hogy itt
maradjon. Óvatosan lehúzta az ujjáról az eljegyzési gyűrűjét, ami annyira
hiányzott neki odaát Franciaországban, és letette az asztalra.
  Amikor elkészült, fogta a csomagjait, leszaladt a lépcsőn, és anélkül, hogy
egyszer is hátra pillantott volna, kirohant a házból. Nem búcsúzkodott, nem
gondolkodott, mit hagy maga mögött, hiába hallotta az anyósa kétségbeesett
zokogását, és hiába volt biztos volt benne, hogy ez a sírás örökké kísérteni fogja.
  Nem tér ide vissza soha többé.
 Huszonhetedik fejezet
Lucy

– Lucy, az a fiatalember ismét itt van. Kérlek, ezúttal ne kelljen egész nap
várakoztatnom!
  Lucy kinézett az ablakon, és meglepődve látta, hogy Jack áll ott. Eltűnődött,
vajon a múltkor tényleg rosszul hallotta-e, amit a férfi mondott; el sem tudta
képzelni, miért akarná újra látni. Talán meg akarja köszönni, hogy megmentette
az életét, talán arról a napról szeretne beszélgetni. Tudta, hogy a legtöbb ember
mélyen eltemeti magában, amit a háborúban tapasztalt – ő is így volt azzal a
rémes nappal, amikor a robbanás történt –, de Jack talán fel szeretne tenni
néhány kérdést. A kórházban, mielőtt kiderült volna róla, hogy kicsoda, elég sokat
beszélgettek, de ez egy évvel ezelőtt történt, amikor Jack még az emlékei után
kutatott.
  Ellenőrizte, rendben van-e a frizurája, és mielőtt kiment üdvözölni a férfit,
vetett egy pillantást az arcára is. Korán felkelt, hogy készülődjön, ha Jack tényleg
eljönne, de most, hogy valóban itt volt, úgy érezte egyáltalán nem áll készen a
fogadására. Múltkor a sötétben könnyebb volt összeszednie a bátorságát, de most
fényes nappal fog találkozni Jackkel, ami egészen más.
  Lucy kitárta az ajtót, és biztos volt benne, hogy az anyja valahol a közelben
hallgatózik. Az elmúlt pár hónap nagyon nehéz lehetett az anyjának, és Lucy még
mindig igyekezett kiengesztelni az elmúlt időszak miatt. Nagyon csúnyán bánt az
anyjával, csak azért, mert egyszerűbb volt rajta kitölteni a haragját, és most azt
kívánta, bárcsak visszaszívhatna minden goromba szót.
  – Jó reggelt! – üdvözölte, és Jack sötét szemébe nézett.
  – Jó reggelt! – húzott elő a férfi egy hatalmas csokor virágot a háta mögül.
Elég rendetlen csokor volt, és néhány vékony fűszál is kikandikált belőle.
  – Ó, de gyönyörű – nyúlt érte Lucy a jobb kezével, megfeledkezve a sebeiről.
Gyorsan vissza akarta húzni, mielőtt még Jack meglátja a bíborszínű sebhelyeket
és a csúnya bőrét, de
a férfi megragadta a csuklóját.
– Majdnem olyan gyönyörű, mint maga – kedveskedett Jack.
  – Kérem, Jack. Nem muszáj ilyeneket mondania nekem – tiltakozott Lucy.
  – Szeretem megmondani az igazat – felelte a férfi mosolyogva. – Ezeket a
virágokat például a szomszédból loptam. Tessék, ez is igaz.
  Scarlet felnevetett.
  – Nem hiszem el!
  – Maga pedig gyönyörű. Ez is igaz.
  Lucy megint nevetett, Jack pedig a veranda padlójára tette a virágot, és
megfogta Lucy másik kezét is.
  – Fáj? Fáj, ahogy megérintem a bőrét?
  Lucy kissé elkomorodva ránézett.
  – Nem, nem igazán.
   A férfi mosolygott, a bal kezét az ajkához emelte, és nagyon gyengéden
megcsókolta a csuklóját. Majd a jobb kezét is odavonta – ahogy Scarlet húzódozni
kezdett, egy pillanatra megállt –, és oda is lágy csókot lehelt.
  – Lassan visszatértek az emlékeim – mondta Jack kicsit komolyabban. – A
nővérem sosem bocsátotta volna meg, ha elfelejtem őt. Szerencsére nem így
történt. Szerettem volna mesélni magáról valakinek, úgyhogy írtam neki arról a
gyönyörű ápolónőről, aki egészen addig ápolt, amíg az egységem rám nem talált.
  – Tényleg? – kérdezte Lucy, és azt kívánta, bárcsak még mindig az a
feltétlenül bátor és merész nő lenne, aki akkor volt.
  – És tudja, mit válaszolt a nővérem?
  Lucy megrázta a fejét, megszorította Jack kezét, a szemébe nézett, és arra
gondolt, mennyire szeretne elmerülni ebben a meleg tekintetben.
  – Azt mondta, ha véget ér a háború, menjek, és keressem meg magát. Nincs
vita. Menjek el arra a címre, amit maga megadott, és ha kell, addig táborozzak az
ajtaja előtt, amíg…
  Lucy mosolygott.
  – Akkor ezért várt rám ilyen sokáig tegnap? Mert a nővére ezt tanácsolta? –
Lucy felsóhajtott. – Jack, ő nem tudhatta, mi történt velem, úgyhogy biztos
vagyok benne, hogy felmentené a fogadalma alól.
  Jack meg sem hallotta, amit mondott, és féltérdre ereszkedett előtte.
  – …igent nem mond – fejezte be a mondatot Jack, mintha Lucy egy szót sem
szólt volna. – Úgyhogy itt vagyok, Lucy, és arra kérem, legyen a feleségem!
  – Jack, ne! – Lucy megpróbálta kihúzni a kezét Jack szorításából, de ő nem
engedte. – Álljon fel!
  – Lucy, jöjjön hozzám, kérem! Tiszteljen meg azzal, hogy a feleségem lesz!
  Lucy erre sírva fakadt, könnyek folytak végig az arcán, annyira fátyolos volt a
szeme, hogy alig látott.
  – Nem akarhat feleségül venni! Ilyen állapotban biztosan nem! – zokogta.
  – De igen – suttogta Jack, és ahogy felállt, letörölte a könnyeket az arcáról. –
A nővéremmel kapcsolatban pedig téved. Egyáltalán nem érdekelnék a sebhelyei,
amik arra emlékeztetik, mennyire bátor volt a háború alatt. Elhiszi? – kérdezte. –
Ezek azt bizonyítják, hogy maga milyen csodálatos nő, és ha igent mond, minden
egyes nap végigcsókolom ezeket a sebhelyeket. Mondjon igent!
  Lucy végül felemelte a fejét, és ismét Jackre nézett.
  – Ezek után, még így is… – A hangja elcsuklott. – Még mindig feleségül akar
venni?
  A férfi mosolygott.
  – Igen! Olyan nehéz ezt elhinni?
  – Igen – felelte. – Nem tudom, elhihetem-e egyáltalán. Miért nem hagyott
faképnél, miután tegnap este találkoztunk? Nem kellett volna újra idejönnie!
Feltűnés nélkül eltűnhetett volna!
  Jack a fejét rázta.
  – Nem hagyhatom el, Lucy! Hát nem érti? Már akkor magába szerettem,
amikor még nem is láttam, mert be volt kötve a fejem, és csak a hangja jutott el
hozzám. Még olyan sok minden áll előttünk! Újra kezdünk mindent, elviszem
ebédelni és vacsorázni, moziba megyünk majd, és sétálunk! Ígérem, nem fog
csalódni bennem!
  – Igazat mond? – kérdezte Lucy.
  – Ugye nem viszi el magával Amerikába? Kérlek, Lucy, mondd, hogy nem
mész vele!
  Ahogy Jack átkarolta, Lucy arra eszmélt, hogy az anyja hangját hallja. Egész
végig itt hallgatózott.
  – Jack! – fordult oda a férfihoz, és még arról is megfeledkezett, hogy
megfeddje az anyját a hallgatózásért. Hogyhogy erre eddig nem gondolt? – Ha
magához megyek, Amerikában akar majd
élni?
Jack hosszan és mélyen a szemébe nézett.
  – Magának London az otthona. Talán az én otthonom is lehetne.
  Ideköltözne miatta. Most is, hogy minden kiderült, visszajött hozzá, és Lucy
úgy érezte, mielőtt megismerte, nem is tudta, mi az a szerelem. Korábban mindig
csak nevetett azokon a nővéreken, akik beleszerettek egy katonába vagy egy
orvosba. Ő mindig a munkájára koncentrált, csakis az érdekelte, hogy jól végezze
a dolgát és másokkal törődjön. De azon a napon, amikor Jackkel találkozott,
valami megváltozott.
  – Anya? – mondta Lucy, és hátranézett az anyjára, aki ott állt az ajtóban.
  – Szerintem gyönyörű pár vagytok, de mielőtt elkezdünk az esküvőről
beszélni, illő lenne behívni a fiatalembert a házba.
  Lucynak nem volt ideje válaszolni, mert Jack a karjába kapta.
  – Remek lenne még egy szelet abból az isteni süteményből, Mrs. Anderson! –
vigyorgott Jack.
  Lucy és az anyja egyszerre nevettek fel.
  – Jaj, maguk amerikaiak aztán tudják, hogyan kell bókolni! – mondta, és
Lucy legnagyobb meglepetésére elpirult. – Nem csoda, hogy megakadt a szeme az
én Lucymon! Biztos ő volt az egyetlen, akit nem tudott azonnal levenni a lábáról a
mézesmázos szavaival! Egy kicsit tovább kellett próbálkoznia!
  – De anya! – méltatlankodott Lucy. Persze az anyja nem tévedett, mindent
tudott.
  Jack rákacsintott Lucyra, majd elengedte, és megragadta az asszony karját.
  – Normandiában a maga Lucyja bátrabban viselkedett, mint bármelyik
katona! Remélem, egész nap ráér, mert rengeteg mindent kell mesélnem róla.
Tudja, hogy találkoztunk?
  Lucy megpróbálta lecsendesíteni. Nem elég, hogy a saját verandájukon kéri
meg a kezét, és itt időzik az otthonában, még mindenféle történeteket is mesélni
akar róla az anyjának.
  – Muszáj erről beszélnünk? – Már értette, miért nem szerettek a katonák
arról beszélni, ami a fronton történt velük. Elhallgatott, és elöntötte a forróság,
szinte égette.
  – Lucy! – ugrott oda Jack, és a karjára tette a kezét.
  – Én csak… – kapkodott levegő után Lucy. A sebei fizikailag is emlékeztették
a történtekre, de az emlékei is legalább annyira kínozták, és mindig hirtelen,
teljesen váratlanul törtek rá.
   – Mindannyiunknak vannak rossz emlékei, Lucy – mondta Jack kedvesen,
miközben a lány szemébe nézve a karját simogatta, és úgy tűnt, nem ijesztik meg
a történtek. Az anyja is előzékenyen igyekezett a segítségére lenni, de nem igazán
tudta, mit tegyen, amikor Lucyt elárasztják az emlékek. Jack finoman simogatta a
karját, és kedves, nyugodt hangjától Lucy kezdett ellazulni. – Ismerje el, és
emlékezzen a fájdalomra, de ne hagyja, hogy a hatalmába kerítse. Ne engedje át
magát neki!
  Ahogy a férfi átölelte és nyugtatgatta – az anyja pedig ott állt pár lépésnyire –,
Lucy megremegett.
  – Nem kell, hogy elfelejtsük, ami velünk történt. Ettől vagyunk mindnyájan
azok, akik vagyunk – mondta Jack. – Azok emléke, akiket megöltem, örökre
kísérteni fognak, ahogy magát is az a nap, amikor megégett. De túléltük, Lucy.
Életben maradtunk, és kaptunk egy második esélyt.
  Lucy lassan felocsúdott, eltávolodtak az emlékek és a fájdalom.
  – Igen. – suttogta. – Igen, leszek a felesége, és igen az életre.
  Jack megfogta Lucy kezét, és megcsókolta hegek szabdalta bőrét, amit nem
kell többé szégyellnie előtte.
  – Jó – kacsintott Jack. – Akkor ne rémisztgessük tovább az édesanyját, és
meséljük el neki, hogyan találkoztunk, és hogyan mentette meg az életemet.
  Lucy belékarolt, hogy erőt merítsen, és arra gondolt, hogy lehet ilyen
szerencsés, hogy egy ilyen nagyszerű férfival találkozott, mint Jack. A férfinak
igaza volt, folytatnia kell az életét. Ápolnia kell a hazatért katonákat, hasznát kell
vennie a tudásának; el kell mondania az összes nőnek, min mentek keresztül a
férjeik és a fiaik, hogy jobban megérthessék az érzéseiket, és ami a legfontosabb,
bíznia kell önmagában. Jack azt mondta, szereti, és ahelyett, hogy kételkedne
benne, és tovább gyötörné magát, hinnie kell neki. Soha nem gondolta volna,
hogy Jack, ahelyett hogy elfutott volna, amikor meglátta a sebeit, kitárta a karját
felé.
  – Jack, engedélyt kell kérnie Lucy apjától. Neki nem lesz elég egy ilyen csip-
csup lánykérés itt a verandán! – akadékoskodott Lucy anyja.
  – Ez maradhat a mi kis titkunk. Hívhatom mamának? – mondta megjátszott
angol akcentussal.
  Bementek, Lucy leült egy székre az asztalhoz, az anyja pedig majd' hasra esett,
annyira igyekezett felszolgálni a teát.
  Az után a hat hónap után, amit a családja végigkínlódott vele, pont Jack
vidámságára volt szükségük.
  – Ó, és kedvesem! Én nem vagyok olyan, mint a többi férfi – mosolygott Jack.
– Ha a menyasszonyom orvos akar lenni, hát legyen! – Felnevetett. – Nem
felejtettem ám el mindazt, amit akkor osztott meg velem, amikor én félig
önkívületi állapotban voltam, maga pedig az ágyam mellett virrasztott!
 Huszonnyolcadik fejezet
Scarlet

Képtelen volt megtenni. Már készült volna, de nem bírta rávenni magát, hogy
kopogjon. Minek jött ide? Mit tett?
  Leeresztette a kezét, és ökölbe szorította, hogy ne remegjen. Mi van, ha
mostanra már talált valaki mást? És ha a levél ellenére már nem ugyanolyanok az
érzései? Mi van, ha…?
  – Scarlet!
  Amikor meghallotta a hangot, kiejtette kezéből a táskáját. Megfordult, és
amint meglátta Jamest, azonnal elmúltak a kétségei. Ahogy James odaszaladt
hozzá, felemelte a földről, átkarolta és ringatta, minden félelme elpárolgott.
Biztonságban érezte magát az ölelésében; érezte, hogy akarják, szeretik, és végre
kell valakinek. Tudta, hogy minden, amire vágyott, amiért epekedett, itt volt, csak
épp nem attól a férfitól kapta meg, akinek a felesége volt.
  – Magával hozta a táskáját… – jegyezte meg James, és ahogy odahajolt közel
az arcához, a tekintete a szeméről a szájára siklott, majd vissza. – Ez azt jelenti,
hogy…?
  Scarlet állta a tekintetét, bár nagy volt a kísértés, hogy másfelé nézzen, majd
lassan bólintott. Hosszú hónapokig próbált nem gondolni Jamesre, igyekezett
elhessegetni magától a gondolatot, hogy rosszul választott. Most pedig itt áll, nem
Thomasszal, hanem Jamesszel szemben.
  – Ezt ő tette magával? – kérdezte James, és óvatosan végigsimította a nő
arcát.
  Scarlet bólintott.
  – Nem tudja, hogy elhagytam – mondta Scarlet remegő hangon. – Én… nos,
ott volt az édesanyjuk, és Thomas mindkettőnkkel kiabált. Amikor azt üvöltötte,
hogy tűnjek el, eljöttem, és azt mondtam, egy barátomnál húzom meg magam.
  James megrázta a fejét.
  – Én nem vagyok a barátja.
  Scarlet egy pillanatra megdermedt, és rábámult.
  – Tessék? Mármint… – Amikor eljött, tényleg arra hivatkozott, hogy egy
'barátjánál' húzza meg magát, hiszen úgy gondolta, Jamest a barátjának tarthatja.
  A férfi közelebb lépett, végigsimította a nő karját, a nő szájához hajolt és
megcsókolta. Scarlet átadta magát a csóknak, meg sem fordult a fejében, hogy
elhúzódjon; vágyott a férfi érintésére, hiszen a hajón csókolta utoljára, amikor
még nem tudta, mi vár rá Franciaországban. Thomas nem csókolta így még az
esküvőjük napján sem. De James… James visszahozta őt az életbe. James
közelségétől visszatért belé az élet, nem akart többé elzárkózni a világtól ott
abban az átkozott házban. Bárcsak szabad lenne!
  – Nem akarok a barátja lenni – mondta James, amikor az ajkuk szétvált. –
Nekem nem a barátsága kell.
  A szeme villanásából látta, mire gondol.
   – Férjnél vagyok – suttogta. – Ezen semmi nem változtat.
  James a nő homlokához érintette a homlokát.
  – Nem érdekel. És ha magát érdekelné, nem jött volna ide egyedül,
csomagokkal.
  A férfinak igaza volt. Hát persze, hogy igaza volt. De Scarlet pontosan tudta,
mindkettőjüknek mennyire fontos a családjuk, és egy jó családból származó lány
nem szökik meg csak úgy, és áll össze egy másik férfival. Főleg nem a férje
öccsével!
  – Az édesanyja sosem fog megbocsátani nekem. – És a saját anyja sem.
  – Dehogynem – bizonygatta James. – Nem mintha bármelyikük véleménye is
számítana.
  Még álltak ott kint egy darabig összeölelkezve. Scarletnek még nem is volt
ideje körülnézni, milyen gyönyörű itt minden, szép nagy a kert, távol a
szomszédoktól. Takaros volt és tökéletes – igazi otthon, nemcsak egy ház, pedig
James egyedül él itt.
  – Most mi lesz? – kérdezte, majd a férfira nézett, és remélte, James mindenre
tudja a választ. Ő csalogatta ide, azt írta, csak rá vár, úgyhogy Scarlet remélte, a
férfi mindent előre eltervezett.
  – Fogalmam sincs – felelte James.
  – James!
  A mellkasára ütött a tenyerével, a férfi pedig fura tekintettel nézett rá, elkapta
a csuklójánál fogva. Ettől megdobbant a szíve, hiszen nem tudta, mit jelent ez a
nézés, ráadásul ott voltak kettesben… Nyelt egyet. A ház csinos volt ugyan, de
olyan magasan vette körbe a sövény, hogy a szomszéd házakat nem is lehetett
látni.
  – Nem hittem, hogy eljön – vallotta be a férfi, majd megvonta a vállát, és a nő
csomagjaiért nyúlt.
  – Az első nap levett a lábamról, James. Igazán.
  A férfi mosolygott.
  – Bárcsak tudtuk volna, nem igaz?
  Igaza volt. Akkor talán máshogy döntött volna, de így legalább őszintén
kimondhatja, mindent megtett, hogy elkötelezett és hű maradjon Thomashoz.
Hogy megtartsa a szavát.
  – Jöjjön! – indult befelé James, és a lábával nyitotta ki az ajtót. Scarlet észre
sem vette korábban, hogy nincs is bezárva.
  – Körbevezet? – kérdezte.
  – Nem – felelte James, és ledobta a csomagokat. Azok nagyot huppantak a
szépen kifényesített fapadlón. – Megmutatom a hálószobánkat.
  Scarlet szeme elkerekedett, ahogy a férfi odalépett hozzá, és a karjába kapta.
A férfi újra megcsókolta, ezúttal szenvedélyesebben. Ha eltolta volna magától, ha
egy kicsit ellenáll, James biztos lassít a tempón, de Scarlet nem szerette volna.
Olyan régóta vágyott arra, hogy a férfi a karjában tartsa, hogy nem törődött a
félelmével.
  – James – suttogta, és érezte, milyen forró a férfi lehelete.
  James megállt, de még mindig a karjában tartotta.
   – Mi van, ha sosem házasodhatunk össze? Mi van, ha idejön értem? –
suttogta Scarlet.
  – El tudok bánni a saját bátyámmal – felelte James –, és mellesleg ebben a
pillanatban egy cseppet sem érdekel a házassága. Csak azt tudom, hogy bántotta
magát, és istenemre, nem érdemli meg, hogy az övé legyen.
  Scarlet érezte, hogy ez nem ilyen egyszerű. Hogy nem tudna örökké
házasságtörőként, romlott nőként, szeretőként élni, de most pont elég volt, hogy
James a karjában tartja.

– Scarlet! – kiáltotta James. – Scarlet!

  Scarlet épp a ház felé vezető kerti sövényre belógó rózsákat metszette. Egy
összehajtott törölközőn térdelt, óvatosan letette a metszőollót, majd felállt, mert
hallotta, hogy James hangjában aggodalom csendül. Ez az együtt töltött hét
fantasztikus volt – mint egy nyaralás, távol minden problémától, ami a
Franciaországból való hazaérkezése után rászakadt.
  – Itt vagyok! – kiáltott vissza, miközben a férfi felé tartott.
  – Scarlet, táviratot kaptam – mondta olyan mély fájdalommal az arcán, ahogy
Scarlet még sosem látta. – Apám küldte.
  Scarlet összekulcsolta a kezét, aztán inkább mégis karba fonta a mellkasán. A
férfi szavaira összerázkódott, de nem tudta volna megmagyarázni, miért.
  – Mi történt? Édesanyáddal van valami? Jaj, ne! – kiáltott fel. – Rájöttek,
hogy veled vagyok?
  James megrázta a fejét, és átölelte a nőt.
  – Nem – suttogta. – Thomasról van szó.
  Scarlet hátrahőkölt, eltolta magától a férfit, hogy az arcába nézhessen.
Hirtelen elöntötte a jeges veríték.
  – Mondd el! – kérte, és a hangja sokkal határozottabban csengett, mint ahogy
belül érezte magát.
  – Meghalt, Scarlet. – James szeme könnybe lábadt, és egész testében
reszketett. – Saját kezével vetett véget az életének, megölte magát. A fegyverével.
Vége.
  – Ne! – sikoltotta Scarlet, és térdre rogyott. – Ne!
  Ő ölte meg. Ez a helyzet. Magára hagyta, nem ápolta, nem volt mellette
feleségként, ahogy ígérte, ezért főbe lőtte magát.
  Zokogott, James pedig letérdelt mellé, és a karjába zárta. El akarta lökni
magától a férfit, hogy egyedül maradhasson a gyászával. Nem is kellene itt lennie,
nem szabadott volna ilyen önzőn viselkednie, nem volt helyes engedni James
vonzerejének, és idejönni, ahelyett, hogy Thomasszal lett volna.
  – Az én hibám! – törölgette dühösen a könnyeit, mert abba akarta hagyni a
sírást, pedig egész testét rázta a kétségbeesés. Választott, és most egész életében
bánhatja. Ez a büntetése.
  – Nem, nem a tied – mondta a férfi gyengéden. – Nem te vagy a felelős
Thomas tetteiért, soha nem is voltál az.
   – De miattam halt meg!
  – Nem – felelte James határozottan. – A háború miatt halt meg. Az a férfi,
akit az otthonodban láttam, nem a bátyám volt, és átkozott legyek, ha így fogok
emlékezni rá.
 Huszonkilencedik fejezet
Ellie

– Már nagyon régóta nem hallottunk felőle semmit, aggódom! – mondta Ellie,
miközben kivette a piskótát a sütőből, és egy vasrácsra helyezte hűlni.
Felsóhajtott. Egyedül a sütés és a főzés nyugtatta meg, pedig tudta, hogy mivel
nemsokára érkezik a baba, nem kellene folyton elfoglaltságot keresnie, inkább
pihennie kellene.
  – Ellie, ne izegj-mozogj már folyton! – mondta neki az anyósa. – Gyere, ülj le!
  Ellie a pultba kapaszkodott, majd megfordult, és Lilyre nézett. Kezdett
megbolondulni. Úgy érezte, kezd teljesen elmenni az esze, és hiába próbált nem
gondolni Spencerre, egyre csak a férfi járt a fejében.
  – Nem gondolja, hogy esetleg…
  – Nem! – csapta le Lily a teáscsészéjét. – Meg ne halljam ezt még egyszer,
megértetted? Még csak eszedbe se jusson!
  Ellie bólintott. Ez volt az első alkalom, hogy az anyósa így beszélt vele.
  – Nem akarok hazamenni, és arra gondolni, hogy közben megérkezik.
Mármint mi van, ha pont akkor jön, amikor nem vagyok itt?
  – Drágám, úgy beszélsz, mintha az országot kellene elhagynod – felelte Lily
ezúttal sokkal nyugodtabban és kedvesebben. Ellie úgy érezte, mindig őt próbálja
nyugtatni, mivel tudja, mennyire ideges. – Az édesanyád biztos látni szeretne, és
most, hogy már közeleg az idő, jobb lenne, ha vele lennél. Nincs miért aggódnod.
Ha Spencer időközben megérkezik, azonnal utánad küldöm.
  Ellie nagy levegőt vett, úgy érezte, menten elájul. A lába megdagadt, a hasa
hatalmas volt, és sokkal nehezebben vette a levegőt. Bár nem akart róla tudomást
venni, ez mind azt jelentette, hogy pihennie kellene.
  – Bárcsak Lucy válaszolna a levelemre! Jó lett volna látni, mielőtt elmegyek.
De kilenc hónapos terhesen már nem fogok
utána szaladgálni!
– És mi van a másik barátnőddel, Scarlettel?
Bólintott.
  – Igen, őt is szerettem volna látni. Azt mondta, holnap felhív, ha tud. Nem
tudom, merre járhatott, de a levelében azt írta, most jön vissza valahonnan, és
látni szeretne.
  – Nos, mondd meg a barátnőidnek, hogy itt bármikor szívesen látom őket. El
sem tudok képzelni kellemesebbet annál, mint hogy az otthonom látogatókkal
van tele, és jókat beszélgetünk.
  Ellie ellenőrizte a süteményeket, és úgy döntött, letakarja egy konyharuhával,
hogy ne hűljenek ki uzsonnáig, majd végre leült. Nagyon szeretett volna valami
szépet kötni a kicsinek, de ha ilyesmi feladatra került sor, nem bizonyult valami
tehetségesnek.
  Lily kiment, Ellie pedig csak üldögélt ott, amikor valaki kopogott az ajtón.
Letette a kötőtűt, egy pillanatig azt remélte, Spencer az, és megdobbant a szíve a
gondolattól, hogy a férfi esetleg meg akarta lepni őket. Aztán gyorsan elhessegette
a gondolatot.
  Spencer biztosan nem kopogna, mielőtt belépne az ajtón.
  – Majd én megnézem! – kiáltotta Ellie, mert nem tudta pontosan, hová tűnt
Lily.
  Az ajtóhoz ment, csak csoszogva bírt járni, ami bosszantotta. Újra kopogtak,
és csodálkozott, ki lehet ennyire türelmetlen.
  – Scarlet! – sikoltotta a barátnője nevét, ahogy ajtót nyitott neki, majd
elengedte a kilincset, és kitárta a karját.
  – Nézzenek oda, Ellie! – ölelte meg Scarlet szorosan.
  – Megnőttem, amióta nem láttál – viccelődött Ellie, de aztán észrevette
barátnője elgyötört tekintetét. Sápadt volt, fehér, mint a fal, arca lefogyott, a
szeme beesett. Alig emlékeztetett arra a Scarletre, akivel hónapokat töltött együtt:
még akkor sem nézett ki így, amikor a legszűkebbre fogták a napi fejadagjukat.
  – Scarlet, mi a baj? Rosszul nézel ki.
  Scarlet arca eltorzult, ahogy egy pillanatra elvesztette az önuralmát, de
gyorsan összeszedte magát, és megszorította Ellie kezét.
  – Bejöhetek?
  – Hát persze! – Ellie becsukta az ajtót, és kézen fogva vezette Scarletet a
konyhába.
  – Kérsz egy csésze teát? Sütöttem édes pogácsát, ehetünk belőle, van dzsem is
hozzá. Kicsit fanyar, a saját eprünkből készítettük kevés cukorral, de azért finom!
  Scarlet leült az asztalhoz, Ellie pedig, miközben vizet forralt és előkészítette az
édességet, végig őt nézte, ahogy az asztalon hagyott fonalgombolyagot simogatja.
  – Gyönyörű ház – mondta Scarlet.
  – Igen – felelte Ellie. – Bárcsak többször tudnánk találkozni, de téged annyira
lefoglal Thomas ápolása, nekem meg itt ez a nagy pocak… – Ellie elnevette magát.
– Most, hogy vége a háborúnak, nincs mese, meg kell szerveznünk a rendszeres
találkozókat. Hogy van Thomas?
  Ellie Scarlet elé tette a teát.
  – Thomas halott – mondta csendesen, a teáscsészéjébe bámulva.
  – Halott? – Ellie lehuppant a Scarlet melletti székre. – Halott?
  Scarlet bólintott, a kézfejével letörölte a könnyeit az arcáról, majd megfogta a
csészéjét.
  – Öt napja temettük. Hivatalosan is özvegy vagyok.
  – De hát mi…? – Ellie nem tudta, mit mondjon, illik-e egyáltalán
megkérdezni, mi történt. De Scarlet a barátnője volt, és biztosan azért látogatta
meg, mert beszélni szeretett volna vele. – Mondj el mindent, Scarlet! Mi történt?
  Scarlet ránézett, és az arca még sápadtabb volt, mint az előbb.
  – Thomas elviselhetetlen volt, nem fogok mást mondani csak azért, mert
meghalt. Képtelen volt elfogadni saját magát, hogy nem tud járni, és egy
kerekesszékhez van láncolva, és senki sem tudja megmondani, miért nem mozog
a lába. Folyton bántott, ezért elhagytam, ő pedig… – nyelt egy nagyot – …megölte
magát.
  Ellie a szája elé kapta a kezét!
  – Uramisten!
   – A házunkban, az első szobában, a kerekesszékben ülve főbe lőtte magát.
  – Annyira sajnálom – suttogta Ellie, és ismét Scarlet kezéért nyúlt.
  – Elhagytam – mondta Scarlet. – Elhagytam Jamesért, és még csak nem is
tudta.
  – Nem a te hibád – mondta erre Ellie.
  – Tényleg? James is ezt mondogatja.
  Egy darabig csak némán ültek és teáztak.
  – Akkor szerettél bele Jamesbe, amikor rajtad kívül senki nem hitte, hogy
Thomas még életben lehet, te pedig legyőzted a kísértést, és tartottad magad
ahhoz az ígérethez, amit tettél. Ha nem ismerte fel, mennyire szerencsés, hogy
vele vagy, ha képtelen volt megküzdeni a háború kísértetével, az az ő gyengesége,
nem a tiéd.
  – Tényleg így gondolod? – kérdezte Scarlet, majd elhallgatott, és az ajkát
harapdálta.
  – Igen, igen, így – bizonygatta Ellie. – Sosem találkoztam még ilyen hűséges
és törődő emberrel, mint amilyen te vagy.
  Ellie apró, szúró fájdalmat érzett a hasában, de nem törődött vele. Az utóbbi
napokban már tapasztalt apróbb összehúzódásokat, ám bármenyire kellemetlen
is volt, nem foglalkozott velük, mert szerette volna teljes figyelmét Scarletnek
szentelni.
  – Muszáj volt Jamesen kívül mással is beszélni. Ő azt mondja, ne vádoljam
magam, hogy menjek vissza hozzá, de én nem tehetek többé úgy, mintha egy
barátnál húznám meg magam – Felsóhajtott. – Ő a bátyját gyászolja, a testvérét,
akire fiatalabb korából emlékszik, én pedig a férjet, aki Thomas lehetett volna, de
mindez nem változtat semmit az egymás iránti érzéseinken.
  – Akkor ne engedd el – mondta Ellie, és, mivel ezúttal erősebb fájdalmat
érzett, eltorzult az arca. – Várj egy kicsit, gyászold Thomast egy ideig, aztán
hitesd el a családdal, és mindenki mással, hogy szép lassan beleszerettél Thomas
öccsébe. A teljes igazságot elég, ha James, te, Lucy és én tudjuk. James meg fogja
érteni, hogy most egyedüllétre van szükséged. A fenébe is, ha ennyi ideig tudott
várni, mit számít ez a pár hónap?
  Scarlet felnézett, a szemébe lassan visszatért a csillogás, kihúzta magát, és
Ellie úgy vélte, barátnője tekintete a reménytől fénylik.
  – Szerinted ez tényleg működhet? Pont, ahogy mondtad?
  Ellie mosolygott, de az örömének gyorsan véget vetett egy újabb
összehúzódás.
  – Igen. A családja is valószínűleg boldogan fogadja majd, hogy újra esküvő
lesz, hiszen nem történt semmi szokatlan, az igazságra pedig senki nem fog
rájönni. Előtte azonban időt kell hagynod magatoknak a gyászra.
  Scarlet akart volna még mondani valamit, de Ellie megragadta a kezét, és
próbált nem hangosan felnyögni.
  – Azt hiszem, elkelne egy kis segítség – mondta, mert kezdte úgy érezni, hogy
a jósló fájások inkább valódiak. – Az az érzésem, ez a gyerek úgy döntött, a mai
nap a legalkalmasabb arra, hogy megszülessen… végre valahára!
 Harmincadik fejezet
Lucy

1945. szeptember 10.

Kedves Scarlet és Ellie!

Mindketten ugyanazt a levelet kapjátok, ezért a közös megszólítás.
Igyekszem rövidre fogni, különben begörcsöl a kezem, mire még egyszer
lemásolom az egészet.
  Képzeljétek, Jack egyszer csak megjelent az ajtónk előtt. Szó szerint. Kint ült
a házunk előtt a hidegben, amíg bele nem egyeztem, hogy találkozom vele.
Olyan sok minden változott, és annyi minden történt, de egy dolgot biztosan
tudok: szeretném, ha mindkettőtök eljönne az esküvőnkre. Igen, jól hallottátok.
Megkérte a kezem, már döntöttünk a napról is, és azt akarom, hogy ti legyetek
a koszorúslányaim. Vannak barátnőim, akiket ezer éve ismerek és nagyon
szeretek, de egyikük sem ismer olyan jól, mint ti. Sok mindenen
keresztülmentünk együtt, és szeretném, ha ti is itt lennétek, amikor
hozzámegyek Jackhez. Nagyon sajnálom, Ellie, hogy úgy ellöktelek magamtól,
amikor ráadásul babát vársz, de nagyon megviseltek a történtek; a balesetem
és a sérüléseim. Borzasztóan sajnálom, mindig is sajnálni fogom, hogy a
hazatérésünk utáni hónapokban egyáltalán nem találkoztunk. Miután
meglátogattál, túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy írjak neked, de nem
szeretnék lemaradni a kisbabáddal kapcsolatos hírekről, Ellie! Mostanra már
biztosan megszületett a kicsi, és alig várom, hogy írj róla! Scarlet, remélem,
veled is minden rendben van. Nagyon sokat gondolok rád.
  Remélem, hamarosan megkapjátok ezt a levelet, mert ha nem… nos, akkor
Jack morcos lesz, mert azt mondtam neki, ha nem tudtok eljönni személyesen,
nem lesz semmiféle esküvő. Túléltük a háborút, lányok! Itt az ideje, hogy
egyszerűen csak barátnők legyünk! Mindhármunk előtt ott áll az egész élet, még
akkor is, ha egy életre elegendő rossz emléket szereztünk.
  Tartsátok szabadon az időpontot, lányok: szilveszter estéjét. Szeretném, ha
együtt ünnepelnénk az új esztendőt. Kérlek, írjatok vissza, amint tudtok.
  Sok szeretettel:
Lucy
 Harmincegyedik fejezet
Scarlet

Három hónappal később

– James, de jó újra látni – mondta Scarlet, és hagyta, hogy a férfi arcon

csókolja, ő pedig kurtán megölelte, majd a férfi szüleire is rámosolygott,
megölelte és megcsókolta őket.
  James rákacsintott úgy, hogy csak ő látta, és érezte, hogy az egész nyaka, és
nyilván az arca is forró lángba borul. Az első hat hét volt a legnehezebb; sok
könnyet, haragot, bánatot és magányt hozott, de most már képes volt újra
mosolyogni. Újra képes volt a James iránti érzelmeit a vállára nehezedő bűntudat
súlya nélkül felvállalni.
  – Nagyon jó újra látni, szinte ragyogsz! – dicsérte James anyja, ahogy
körülötte tüsténkedett, majd bekísérte a nappaliba.
  – Hát, úgy érzem, addig gyászoltam, míg végül már nem maradt egy csepp
könnyem sem – mondta Scarlet, és igaz volt minden szava. Az, hogy szerelmes
volt Jamesbe egy cseppet sem tette súlytalanabbá a bánatot, amit Thomas miatt
érzett. Azt a férfit siratta, akit valaha szeretett, dühös volt, amiért a háború így
kifordította önmagából, de már nem süppedt önsajnálatba, és nem hibáztatta
magát a történtekért. Nem tehette, hiszen akkor ő is elveszett volna. A katonák,
akiket ápolt, annyi traumát éltek át – a többségük már nem is fizikai teher volt –,
hogy Scarlet mostanra megértette, milyen hatása lehet az emberre mindannak,
amiket a háború alatt tapasztalt.
  Gyors pillantást váltottak Jamesszel, és biztos volt benne, hogy az anyósa
észrevette. Thomas halála óta eltelt már némi idő, és Ellie-nek valószínűleg igaza
van. Most már kezdte belátni, ha tapintatosan intézik, a Jamesszel való
kapcsolatának mindenki örül, hiszen bár mélyen meggyászolták az elvesztett
fiukat, imádták Jamest, és boldognak akarták látni.
  – James említette, hogy a fronton ápoltad – jegyezte meg az apósa, miközben
a bajszát simogatta, ahogy beszéd közben gyakran tette. – Lehet, hogy már akkor
is szemet vetett a csinos,
jövendőbeli sógornőjére, nem igaz?
  Scarlet fülig pirult, ami nem is csoda. James egyértelművé tette, hogy élvezi a
társaságát, és most már ő sem érezte magát kellemetlenül ebben a helyzetben.
  – Szerintem hagyjuk beszélgetni a fiatalokat – intett James anyja a férjének,
hogy távozzanak. – Ránk fér egy kis friss levegő a kertben, nem igaz, Roger?
  Szegény Roger úgy nézett rá, mint akinek fogalma sincs, mi folyik itt, és ahogy
morogva követte a feleségét, Scarletnek el kellett fojtania a nevetését. Kint
szörnyen hideg volt, emiatt teljesen egyértelmű volt, hogy szándékosan hagyják
őket kettesben. Scarlet csak állt egy darabig, mozdulni sem mert, míg a szobában
csak ő és James maradt. Az ajtó becsapódott, amitől Scarlet összerezzent, de még
mindig nem mert közeledni a férfihoz.
   – Szerintem a szüleim sejtik, mik a szándékaim – suttogta James, és odaosont
Scarlethez. – Anyám az előbb úgy mosolygott rám, mintha mindent tudna.
  – És pontosan mik a szándékaid, James? – kérdezte tőle higgadtan.
  – Hogy veled éljem le a haszontalan életemet – suttogta, miközben beletúrt
Scarlet hajába, átkarolta a derekát, és magához húzta.
  – Nem biztos, hogy édesanyád erre gondolt, amikor kettesben hagyott minket
– nevetett fel Scarlet, és szenvedélyesen megcsókolta a férfit.
  – Akkor ne vesztegessük az időt – felelte James, és kicsit elhúzódott, mielőtt
újra megcsókolta volna, és a férfi forró ajka és hozzásimuló teste, még jobban
felkorbácsolta Scarlet vágyait. A temetés után hosszú hetekig nem látták egymást,
de az elmúlt időszakban a férfi újra meglátogatta, és Scarlet minden együtt töltött
percnek örült, élvezte, hogy újra önmaga lehet.
  – James, hagyd abba – suttogta, és mivel zajt hallott, ellökte magától.
Megérintette a haját, hogy ellenőrizze, rendben van-e. – Terhes vagyok.
  James elnémult, és ahogy meghallotta az anyja krákogását az előszobában,
aki nyilván így akarta jelezni, hogy mindjárt megzavarják a fiatalokat, hátrált egy
lépést.
  – Gyönyörű odakint a kert, kedvesem – jegyezte meg az asszony. – Tavasszal
még szebb lesz!
  James még mindig csak bámult rá, Scarlet pedig nem tudta, nevessen vagy
sajnálkozzon. Sosem látott még férfit ennyire megdöbbenni.
  – Anyám, apám – mondta végül, majd kihúzta magát, és már nem tűnt olyan
ijedtnek, mint az imént, amikor megtudta a hírt.
  A férfi apja, nyomában az anyjával, beljebb léptek a szobába.
  – Scarlet és én szeretnék mondani valamit – szólt James.
  Scarlet a fejét rázta. Csak nem? Ó, nem, ezt nem teheti…
  – James! – figyelmeztette.
  – Tudom, hogy kicsit korai még, hiszen Thomas nemrég halt meg, de úgy
döntöttem, megkérem Scarlet kezét. Nem tudom, miért kellene udvariassági
okokból halogatnom, hiszen az elmúlt hetekben rájöttem arra, amire Thomas
képtelen volt – mosolyodott el. – Ez az asszony olyan férjet érdemel, aki imádja,
és ez a férfi én vagyok.
  Scarletnek kihagyott a lélegzete. Egy pillanatig biztos volt benne, hogy a
terhessége hírét fogja nyilvánosan megosztani.
  – Ez csodálatos hír! – lelkendezett James anyja, majd előrelépett, és átölelte
Scarletet. – Sosem fogom elfelejteni Thomast, de drágám, amin te
keresztülmentél miatta… – Felsóhajtott. – Nem úgy neveltem a fiamat, hogy így
bánjon a nőkkel, és bár tudom, sok rémséges dolgot látott és tapasztalt meg
odaát, ez nem jelenti azt, hogy el is fogadtam, amivé lett.
  – Nem kell erről beszélnünk – ölelte meg Scarlet szorosan, hiszen nem
szerette volna felhánytorgatni a múltat. – Emlékezzünk inkább arra az emberre,
aki a háború előtt volt, és ne arra, akivé utána vált.
  – Jó felesége voltál, Scarlet. Jobb, mint amit érdemelt – emlékeztette az
asszony. – Megérdemled, hogy boldog légy.
  Scarlet Jamesre pillantott, aki az anyja háta mögül elégedetten rákacsintott,
és megölelte az apját.
   Igen, az ő Jamese egy igazi kópé, de egymáséi voltak, amit már nem kell
rejtegetnie. Ez nem jelenti azt, hogy Thomast, illetve azt a férfit, aki Thomas
lehetett volna, valaha is elfelejti. Ám Thomas meghalt, és ő nem fogja az egész
hátralévő életét azzal tölteni, hogy azon tépelődik, mi lehetett volna másképp.
 Harminckettedik fejezet
Ellie

– Van itthon valaki?

  Ellie hallotta a férfihangot, ezért óvatosan a bölcsőbe tette a babát, és azon
gondolkodott, ki lehet az, aki csak így, bejelentés nélkül megjelenik. A hangja
mintha a férjéé lett volna, de… Halkan kiment a babaszobából, az ajtót résnyire
nyitva hagyta. És akkor meglátta.
  – Spencer? – Suttogva mondta ki a nevét; alig hitt a saját szemének. –
Spencer!
  Spencer ledobta a csomagját, és nagy léptekkel átszelte a szobát, ő pedig
odarohant hozzá, és a karjába vetette magát, kezével, lábával belecsimpaszkodott,
és elhalmozta a csókjaival.
  – Szia, feleségem – mondta fátyolos hangon, ahogy végre szóhoz jutott.
  – Ó, istenem! Spencer! – sikította Ellie, még az alvó kisbabájáról is
megfeledkezett. – Hogyhogy már itt vagy? Úgy volt, hogy csak egy nap múlva
érkezel!
  – Nos, hazaértem. – Ellie csak most vette észre, mennyire elgyötört. – És te…
  Ellie végignézett magán, és elborzadva látta, hogy a baba leöklendezte a
vállát, és teljesen összekente vele Spencert is. Biztos a szaga is rémes volt, és a
haja összevissza állt.
  – Nem vagy terhes – jegyezte meg a férfi kurtán, és még mindig őt nézte. –
Úgy értem, tudtam, hogy már nem vagy terhes, csak valahogy mindig kerek
pocakkal képzeltelek magam elé.
  – Nem! De rémesen nézek ki, igaz? – Ellie megrázta a fejét, és dühös volt
magára, amiért Spencer ilyen rendetlenül találta.
  A férfi mosolyogva nyújtotta felé a kezét, de ahogy a halk gőgicsélést
meghallotta, megtorpant. A baba hamarosan bömbölni kezdett, Ellie pedig
kimerülten felsóhajtott.
  – Hát akkor gyere, és ismerkedj meg a kislányoddal.
  – Hihetetlen, hogy van egy lányunk! – kerekedett el a férfi
szeme.
  – Igen, drágám, van egy kislányunk, akinek óriási tüdeje van, amit minden
áldott nap és éjjel edz!
  A férfi mosolyogva, átkarolta feleségét, és csókot lehelt a hajára.
  – Szegény kislány csak az apját várta, hogy végre hazajöjjön, ennyi az egész.
Fogadok, ezentúl olyan csendes lesz, mint egy kisegér!
  Ellie felnevetett, és átölelte a férjét. Spencer végre hazatért, van egy
egészséges kislányuk, és véget ért a háború. Végül minden jóra fordult.
 Epilógus
Scarlet

1945 szilvesztere

A délelőtt szokatlanul meleg volt, a nap ragyogva sütött rájuk, ahogy ott álltak
a templom előtt. Scarlet arcát lágy szellő hűsítette. A szertartás csodaszép volt, a
kevés vendég nagyon bensőségessé tette, mindenkinek a szeme könnybe lábadt,
amikor az ifjú pár elismételte az esküjét, majd összeforrtak egy szenvedélyes
csókban.
  – Akkor jöttök ünnepelni? – kérdezte Lucy, és Scarlet vállára tette a kezét.
  Scarlet rámosolygott, nagyon örült barátnője boldogságának. Sok mindenen
keresztülmentek együtt, és ahogy eszébe jutott, mennyit szenvedett Lucy, és
mennyit kellett küzdenie, hogy megérhesse ezt a napot, újra könnyeket csalt a
szemébe.
  – Gyönyörű vagy – mondta neki Scarlet. – Tudom, már mondtam, de valóban
az vagy.
  Lucy sóhajtott.
  – Szerintem ezt mindenki csak azért mondja, hogy ne érezzem rosszul magam
a sebeim miatt – felelte.
  – Tudom, hogy ezt gondolod, de ez nem igaz – mondta Scarlet, és
odapillantott Lucy kipirult arcára: begöndörített haja le volt engedve, nem tűzte
fel, hogy takarja a nyakát. A keze és a csuklója tényleg csúnya mélyvörös színű
volt, akárcsak a nyaka és az álla vonala, de ez semmit nem rontott azon, mennyire
csinos volt a vajszínű esküvői ruhájában. – Nagyon vidámnak tűnsz, boldognak és
elégedettnek, majd' kicsattansz!
  – És te hogy vagy? – kérdezte Lucy halkan, ne hallja más. – Nem émelyegsz
vagy ilyesmi?
  Scarlet mosolyogva megrázta a fejét. A férjén kívül csak Lucy és Ellie tudták,
hogy várandós. Nagyon szerették volna már másnak is elmondani, de várni
akartak néhány hetet, hiszen csak nemrég volt az esküvőjük. Kis szertartás volt,
csak a szülők voltak jelen, Thomasra való tekintettel Scarlet akarta így. Lucy
esküvője kicsit elszomorította, mert eszébe juttatta, hogy neki nem volt
templomban tartott igazi szertartása és gyönyörű ruhája, de végül is nem
számított. Lucyról Jamesre nézett, aki éppen Spencerrel beszélgetett. Lehet, hogy
nem volt mesebeli menyegzője, de James az övé, és csak ez számít.
  – Gyere, menjünk a fogadásra!
  A templom nem volt messze Lucyék házától, ott tartották az esküvői fogadást.
Scarlet felemelte Lucy ruhájának uszályát, és vitte utána.
  – Várjatok! – kiáltott utánuk Ellie, majd csatlakozott. – Alig várom a pezsgőt!
  Scarlet felnevetett.
  – Nélküled nem is ünnepelnénk!
   – Mintha ezer éve lett volna, hogy utoljára együtt voltunk! Egy percet se
akarok kihagyni! – mondta Ellie.
  Lucy szélesen mosolyogva hátrafordult.
  – Legalább annyira vártam a veletek való találkozást, mint az esküvőt
Jackkel!
  Más ezt bizonyára furcsának találta volna, de Scarlet számára teljesen érthető
volt azok után, amit együtt éltek át, aminek szemtanúi voltak, amit együtt vittek
véghez életük legnehezebb hónapjaiban.
  – Van nálam valami, ami a tiéd – mondta Scarlet séta közben Ellie-nek.
  – Nálam is.
  Ahogy Lucyék háza felé sétáltak, beérte őket a vőlegény is, és karon fogta
Lucyt. Scarlet gyönyörködött barátnője és újdonsült férje látványában, eszébe
jutott, hogy ismerkedtek meg, hogy Lucy hosszú napokon át ápolta a férfit,
anélkül, hogy tudta volna a nevét, vagy azt, van-e jegyese.
  Amikor a házba értek, Lucy családja és a többi barát egyenesen a nagy,
ünnephez megterített asztal felé vették az irányt, Scarlet pedig odaintett Ellie-
nek, és kimentek. A kertben volt egy kis pad, Scarlet leült, és arra gondolt,
bárcsak ne lenne ilyen szűk a ruhája derékban. Minden ruhadarabja kezdett kissé
testhezálló lenni, amiért nem okolhatta csak a babát. Amióta otthon voltak, és
több étel jutott, mint odaát Franciaországban, igyekezett behozni a lemaradást:
minden egyes falatot élvezett, és ez nem tett jót az alakjának. Ellie leült mellé.
  – Ez a tiéd – nyúlt a melltartójába a levélért, amit olyan régóta a teste
közelében őrzött. – Annyira örülök, hogy sosem kellett
meglátogatnom a családodat, és ezt odaadnom nekik!
Ellie is elővette a levelet, amit mindaddig biztonságban őrzött.
  – Eszedbe jut néha, hogy élhettük túl ezt az egészet? Úgy értem, gondoltad
volna, hogy ennyire rémes lesz?
  Scarlet a barátnőjéhez simult, a fejét a vállára hajtotta.
  – Soha. Egy percig sem.
  – Szoktál arra gondolni, milyen sok embert elvesztettünk? – kérdezte Ellie
reszketeg hangon. – Azok közül, akik a gondjainkra voltak bízva?
  Scarlet szorosan átkarolta barátnőjét.
  – Van néhány sérült, akinek kísért az emléke, és ez szerintem mindig is így
lesz, de legtöbbször azokra gondolok, akiket sikerült megmentenünk. Muszáj a
boldog pillanatokra gondolnom, főleg azok után, ami Thomasszal történt.
  – Még mindig magadat hibáztatod? – kérdezte Ellie.
  Scarlet nem egyenesedett fel, és nem nézett Ellie-re, mert tudta, hogy akkor
elárasztanák az érzelmek, úgyhogy inkább továbbra is a vállán nyugtatta a fejét.
  – Nem hiszem, hogy ezen valaha is túlléphetek, de igyekszem nem gondolni
rá. – Ami viszont annál gyakrabban eszébe jutott, az a Thomasnak írt levele, amit
sosem küldött el neki, hanem hagyta, hogy elfújja a szél. Akkoriban azt gondolta,
az ápolónői munka jó időtöltés lesz, sokat fejlődik majd a jelleme közben,
megtalálja Thomast, összeházasodnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Mekkorát tévedett. Viszont ahogy Jamesre nézett, úgy tűnt, minden a helyére
került, mintha beteljesítette volna a sorsát.
   – Tudom, bután hangzik, de amikor elkezdtük ezt az egészet, szerintem még
kislányok voltunk, még ha nem is úgy viselkedtünk, mint a kamaszlányok, de
közben igazi nőkké váltunk.
  – Valóban kislányok voltunk – helyeselt Scarlet, és a szeme megakadt egy
csodaszép vörösbegyen a kerítésen. Ahogy itt ült, és a kertet nézte, szinte elhitte,
hogy ez a háború talán soha meg sem történt. A belvárosban, és arrafelé, ahol
dolgozott, mindenütt látszott a háború nyoma; látszott, min mentek keresztül,
mit kellett Londonnak és az embereknek elviselniük. De itt, ebben a csendes
kertben béke volt.
  – Akkoriban azt hittem, tudom, mit akarok, és milyen jövő áll előttem.
  – És most? – kérdezte Ellie.
  – Minden másképp alakult – felelte Scarlet, és a barátnőjére nézett. –
Elégedett vagyok, de még mindig… – Nem tudta, hogy fejezze be a mondatot.
  – Még mindig kísért, ami történt, igaz? – kérdezte Ellie.
  – Igen, kísért – felelte Scarlet.
  – Azt hiszem, mindannyian így vagyunk ezzel. Nem hiszem, hogy aki látta,
amit mi, ne lennének álmatlan éjszakái az emlékei miatt – mondta Ellie, és
kihajtogatta a levelét. Scarlet nézte, ahogy a sorokat bámulja. – Amikor ezt írtuk,
fogalmunk sem volt, mi vár ránk, csak reméltük, hogy egyszer hazatérhetünk.
  – Lányok! – Lucy kiabált nekik az ajtóból. – Már mindenhol kerestelek
benneteket!
  Scarlet megérintette Ellie vállát, majd a markába szorította a levélkéjét.
  – Csak felidéztük a régi emlékeket.
  – Gyertek, nosztalgiázzatok idebent! Mindjárt kész az étel, de előbb az első
táncunk következik Jackkel.
  Scarlet mosolygott. Végre láthatja Lucyt a férje karjában. Jó volt újra
mosolyogni látni azok után, amin keresztülment, amin mindannyian
keresztülmentek.
  – Gyere! – noszogatta Scarlet Ellie-t. – A férjeink várnak minket egy táncra.
  – Hiányzik Rose – mondta kedvetlenül Ellie. – Most hagytam magára először.
  – A nagyanyja pedig biztos irtó boldog, hogy kettesben lehet vele! – korholta
Scarlet. – Épp ideje, hogy eltölts néhány felhőtlen órát a barátnőiddel! Ki tudja,
mikor találkozunk legközelebb!
  Követték Lucyt a házba, nézték, ahogy Jack karon fogja, hátradönti, és
megcsókolja. Scarlet már figyelte egy ideje, hogy néz Jack Lucyra. Tudta, hogy
sok férfi viszolyogna Lucy sebei láttán; tényleg szörnyen néztek ki, és élete végéig
viselni fogja őket. De Lucy megmentette Jack életét; ő segítette vissza az életbe,
amikor magához tért, és azt sem tudta, kicsoda. Lucynak mindenkinél jobban járt
a boldogság, mert olyan volt, amilyen. Ő volt az, aki tűzbe ment másokért, hogy
mentse az életüket, ők pedig szerencsések, hogy a barátai lehetnek.
  – Szia, szépségem – suttogta Scarlet fülébe James a háta mögül.
  Scarlet Jamesnek támaszkodott, és ott állva gyönyörködtek Lucy első,
férjezett nőként ellejtett táncában.
  A bútorokat odébb tolták, hogy helyet csináljanak az ifjú párnak. Scarlet
odaintett nekik, és amikor nevetve invitálták őket, James kézen fogta, és ők is
becsatlakoztak a táncba.
   – Boldog vagy? – kérdezte James, és összeért az arcuk.
  – Igen – felelte őszintén. – Az vagyok.
  Az igazságot persze nem tagadhatta le maga előtt. Még ha mások fel is
mentették, sosem fogja magát teljesen vétlennek érezni Thomas halálában, de
boldognak érezte magát, le kellett számolnia a bűntudattal, és a jövőbe kellett
tekintenie. Ha James maga mögött tudta hagyni a múltat, akkor ő is képes lesz rá.
  – Akkor jó – felelte kurtán a férfi.
  Scarlet a nyaka köré fonta a karját, és magához húzta a férjét. A válla fölött
látta, ahogy Ellie szorosan összesimulva táncol Spencerrel. Ha valaki most látná
őket először, meg nem mondaná, milyen borzalmakat éltek át együtt, és milyen
messziről kellett visszatérniük. Lehunyta a szemét, és James szívverését hallgatta.
Jó helyen volt, és remélte, soha többé nem lát egyetlen háborút sem.

Scarlet felnézett, mert valaki kanállal kocogtatott meg egy poharat. Evés után
mindenki máshová ült, ő is ott hagyta a férjét, hogy Ellie-vel és Lucyval
beszélgethessen, de most a vőlegény láthatóan beszédet készült mondani.
  – Csodálatos feleségem nevében – kezdte Jack, és Scarletet
megmosolyogtatta Jack amerikai hanghordozása – szeretném megköszönni, hogy
velünk ünnepelnek a mai napon.
  Scarlet felemelte a poharát, ami azzal a pezsgővel volt teletöltve, amit Lucy
apja még jóval a háború előtt rejtett a pincébe. Ivott egy kortyot.
  – A családom New Yorkból nagyon szeretett volna eljönni, szerettek volna
találkozni gyönyörű feleségemmel, de nem várhattam rájuk, gyorsan el kellett
vennem ezt a fantasztikus lányt, mielőtt rádöbben, mekkora hibát követ el. –
Nevetett. – Na, jó, az igazság az, hogy nem tudtak eljönni, mivel a nővéremnek
bármelyik nap megszülethet az első gyermeke, de amint lehet, meglátogatnak
minket.
  Scarlet együtt nevetett a többi, asztalnál ülő vendéggel. Jack mindig
viccelődött, még akkor is, amikor ott feküdt a kórházi ágyán, és semmire nem
emlékezett, de közben Lucynak udvarolt; az egyetlen nővérnek, akit nem hatott
meg a katonák széptevése.
  – Szóval a nővérem írt egy levelet, és arra kért, olvassam fel, így hát
megteszem. Így szól a levél: Kedves jövendőbeli sógornőm, köszönöm, hogy
hozzámész az öcsémhez. Ha olyan vagy, mint amilyennek leírt téged, mind
szerencsések vagyunk, hogy a családunk része leszel, és alig várom, hogy
megismerjelek. Sok boldogságot szeretnék kívánni, és nagyon köszönöm a
bátorságodat. Tudom, nélküled Jack már nem lenne velünk. Nélküled már nem
is élne, és örökre hálás leszek neked azért, amiért megmentetted az életét. Jack
elmondta, hogy megsebesültél, hogy súlyosan megégtél, de azt is mondta,
mindez a bátorságod jele, és mutatja, min mentél keresztül. Még nem ismerlek,
de azt tudom, hogy büszkén fogok tekinteni rád, mint húgomra. Üdvözlettel:
Susie.
   Scarlet megtörölte a szemét, és a könnyeivel küszködve a poharáért nyúlt.
Felállt, és intett Ellie-nek is, hogy ő is tegyen így. Nem szokott mások előtt
beszélni, de ez most egy különleges alkalom. Ez Lucy esküvője a családja és a
barátai körében. És ezt meg kell tennie.
  – Lucy a legbátrabb és legodaadóbb ápolónő, akivel Franciaországban
találkoztunk, és nagyon boldogok vagyunk, hogy rátalált Jackre. Végignéztük,
mennyire aggódik ezért a férfiért, mert biztos volt benne, hogy a zsebében hordott
fényképen a kedvese van, pedig ez a kedves nő a nővére, Susie volt. – Mindenki
nevetett, Scarlet pedig rámosolygott Lucyra. – Egy nap a háború emlékei
elhalványulnak majd, de téged és Elliet sosem felejtelek el. Annyira hálás vagyok,
hogy rátok találtam, és olyan boldog vagyok, hogy itt lehetek, és láthatom, milyen
boldog vagy Jackkel.
  Lucy felemelte a poharát, és csillogó szemmel azt suttogta: „Köszönöm".
  Scarlet hátradőlt a széken, odabújt a férjéhez, és amikor James megcsókolta a
homlokát, felsóhajtott. Pár hónappal ezelőtt még biztos volt benne, hogy a
háborúnak soha nem lesz vége, és soha nem térhet haza. De most már otthonra
lelt, itt van James és a barátai körében. A kezével végigsimított a hasán.
  Ők mindannyian eljegyezték magukat ezzel a háborúval, de csodával határos
módon sikerült túlélniük, és megtalálták a maguk boldogságát. Minden borzalom
dacára, minden rémség ellenére sikerült nekik.
 Köszönetnyilvánítás

Habár ennek a könyvnek az eseményei valós helyszíneken, és az időrendi

sorrendet követve zajlanak, az írás során apróbb változtatásokat eszközöltem,
hogy a történetet megfelelően tudjam ötvözni a valós eseményekkel. A 75. számú
mozgó tábori kórházat, az ápolónők normandiai partraszállását, az
életkörülményeiket és a munkájukat igyekeztem a lehető legpontosabban
bemutatni. Több ápolónő hiteles visszaemlékezését is olvastam, hogy ezek a
jelenetek tényleg életszerűek legyenek a könyvben, és ezúton köszönöm a
kutatásban segédkező asszisztensemnek, Jai Patelnek azt a nagyszerű munkát,
amivel ezeket a háttér-információkat rendelkezésemre bocsátotta. Olykor el
kellett térnem a 75. számú kórházban dolgozó ápolónők valódi történetétől: a
Brüsszelbe tartó teherautó alkalmi megállója, az SS-katonák támadása kizárólag
az én képzeletem szüleménye.
  Igazi élmény volt ezt a könyvet megírni, hiszen a cselekménye egy nagyon
izgalmas történelmi korszakban játszódik. Olyan időszak volt ez, amikor a nők
kiálltak magukért, hogy olyan munkát is vállalhassanak, melyet korábban nem
néztek jó szemmel, és így rátalálhattak arra a belső erőre, amiről korábban nem is
tudták, hogy a birtokában vannak. Csodálok minden egyes nőt, aki – akár a
szükség hozta így, akár a saját döntése volt – a második világháború alatt átlépte
saját határait. Számomra elképzelhetetlen, milyen lehetett elbúcsúzni a háborúba
vonuló férjüktől, magukra maradni a gyerekeikkel, és egyedül boldogulni; de
elképesztő a (könyvben is bemutatott) nővérek bátorsága is, ahogy otthagyva az
otthonuk viszonylagos biztonságát, a külföldön szolgáló katonákat ápolták.
  Rengeteg embernek tartozom köszönettel. A személyes és szakmai
támogatóközegem nélkül nem sikerült volna megírni ezt a könyvet, ezért
egyenként szeretném mindannyiuknak megköszönni a segítséget. Először is
köszönöm a szerkesztőimnek, Sammia Hamernek és Sophie Wilsonnak, akik
remek javaslataikkal, és folyamatos bátorításukkal mindig erőteljesebbé teszik a
könyveimet. Az ügynököm, Laura Bradford szintén nélkülözhetetlen, nemcsak a
szerződéseknél és a megbeszéléseken való közreműködése miatt, hanem a
nagylelkű támogatásáért és a tanácsaiért is! Köszönöm nagyszerű csapatomnak is
az Amazon Publishingnél, köztük Emilie Marneurnek és Bekah Grahamnek,
akárcsak olvasószerkesztőmnek és korrektoromnak, valamint mindenki másnak,
aki a háttérben munkálkodik.
  Külön szeretném megköszönni édesanyámnak, Maureennek, hogy
rábízhattam a gyerekeket. Ha csak fele olyan jó anya lehetnék, mint amilyen ő,
tudnám, hogy jó munkát végzek. Köszönöm nagyszerű fiaimnak, Mackenzie-nek
és Hunternek, amiért élvezet velük tölteni minden egyes percet, bár alig várom,
hogy Hunter abbahagyja a laptopom billentyűinek folyamatos nyomogatását.
Többször is halálra rémültem, hogy törölte az egész dokumentumot. Köszönöm a
férjemnek, Hamishnek, hogy olyan sokszor játszott Star Warst a fiúkkal. Egy
napon majd kiveszem a kezedből a fénykardot, hogy elolvashasd az egyik
könyvemet… És ha már itt tartunk, apa, itt az idő, hogy te is olvass tőlem valamit!
   Natalie Anderson, Nicola Marsh és Yvonne Lindsay – nélkületek sehol sem
lennék. Néha azt gondolom, az e-mailjeitek, az üzeneteitek nélkül nem készült
volna el egyetlen könyvemet sem; nem is beszélve az Yvonne-nal közös alkotói
kihívásokról, amik ritmust adnak a napjaimnak.
  Nagyon szerencsés vagyok azért is, mert a gyerekeimet nagyszerű tanárok
tanítják, ezért nem kell aggódnom értük, amikor az iskolában vannak. Mivel az
írók figyelmét bármi könnyen elvonhatja, biztosnak kell lennem abban, hogy a
gyerekeim boldogok, és vigyáznak rájuk, amikor én nem lehetek velük, ezért
szerencsés vagyok, amiért minden támogatást megkapnak. Ezt a gesztust úgy
hálálom majd meg, hogy mindannyian kaptok egy-egy könyvet ajándékba.
  És végül köszönetet mondok nektek is, kedves olvasóim: nélkületek nem
lenne munkám. Köszönöm, hogy megveszitek a könyveimet. Remélem, a jövőben
is legalább annyira élvezni fogjátok a történeteimet, mint amilyen örömmel én
írtam őket. Valahányszor levelet kapok, vagy elmondjátok, mennyire tetszett
valamelyik történetem, képes vagyok órák hosszat mosolyogni.

A Women's Land Army egy brit, női civilszerveződés, aminek tagjai a

behívott férfiak helyett művelték a földeket. (A ford.)