Margaret

Atwood
Pénelopeia

Palatinus
2007
 Impresszum

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Margaret Atwood
The Penelopiad
Canongate, Edinburgh, 2005
Copyright © O. W. Toad Ltd, 2005
Fordította Géher István
A versfordításokat az eredetivel egybevetette
Ferencz Győző

Hungarian translation © Géher István, 2007

Hungarian edition © Új Palatínus Könyvesház Kft., 2007

A Palatínus Kiadó az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja

ISSN 1788-1978
ISBN 978 963 9651 59 3

Kiadta az Új Palatínus Könyvesház Kft. 2007-ben

A kiadásért az ügyvezető igazgató felel

Felelős szerkesztő: Polyák Béla
Tipográfia és borítóterv: Neyer Éva
Szedés, tördelés: Manadvice
Nyomás: Séd Nyomda Kft., Szekszárd
Felelős vezető: Katona Szilvia
A mítoszok egyetemes és időtlen történetek, melyek tükrözik, egyszersmind
formálják is életünket – betekintést engednek vágyainkba, félelmeinkbe,
törekvéseinkbe, és narratív tartalmukkal emlékezetünkbe idézik, mit is
jelent embernek lenni. A Mítosz-sorozat korunk legkiválóbb szerzőinek
írásait gyűjti csokorba, akik modern és maradandó irodalmi formában
alkotnak újjá egy-egy mítoszt. A szerzők sorát Karen Armstrong
tanulmánykötete után az orosz Viktor Pelevin és a kanadai Margaret
Atwood nyitja, majd az angol Jeanette Winterson, az izraeli David
Grossman, a skót Alexander McCall Smith és a kínai Szu Tong egy-egy
kötete jelenik meg.
Családomnak
„Láertész boldog fia, nagyleleményü Odüsszeusz,
mily nagyerényű asszonyt vettél is feleségül.
Mennyire jólelkű a hibátlan Pénelopeia,
Ikariosz lánysarja: urát, Odüszeuszt, az eszében
jól őrizte: ezért soha el nem enyészik a híre
ékes erényének, s a szilárdszivü Pénelopéból
bájos dalt készít a halandó népnek az isten"…

Odüsszeia, Huszonnegyedik ének, 192-198.

„…kékorru hajó tartókötelét odakötve

egy magas oszlophoz, jól meghurkolta a kamrán,
jó magasan kifeszítve: a lábuk földre ne érjen.
Mint ha a szélesszárnyu rigók vagy a gyenge galambok
hullnak a tőrbe, amely bokrok közt van kifeszítve,
mert fészkük keresik, de gonosz nyoszolyára találnak,
így, egymás mellett a fejükkel, függtek a lányok,
hurkokkal nyakukon, hogy vesszenek el nyomorultul.
Lábukkal még rángtak, nem sokat, egy kicsikét csak."

Odüsszeia, Huszonkettedik ének, 465-473.

(Devecseri Gábor fordítása)

 Bevezetés

Annak történetét, hogy Odüsszeusz húszévnyi távollét után végül hazatér

Ithaka szigetére és elfoglalja királyi trónját, leginkább a homéroszi
Odüsszeiá-ból ismerjük. Eszerint a hosszú időszak felét Odüsszeusz a trójai
háború harcosaként töltötte, a másik felében pedig keresztül kasul
bolyongott az Égei-tengeren, igyekezett hazajutni, tűrte a
megpróbáltatásokat, legyőzött vagy kicselezett többféle szörnyet, és olykor
istennőkkel feküdt össze itt-ott. A „tarkaeszű" Odüsszeusz jelleméről
számos írás született: megjegyezték róla, hogy ellenállhatatlan hazudozó, az
álcázás mestere – olyan ember, aki a találékonyságából él, stratégiákat és
trükköket talál ki, s alkalmanként talán okosabb is a kelleténél. Égi segítője
Pallasz Athéné, az olümposzi istennő, aki mindvégig csodálja Odüsszeuszt
rögtönzésre kész leleményességéért.
Az Odüsszeia Pénelopét – a spártai Ikariosz lányát, a világszép trójai
Helené unokatestvérét – úgy ábrázolja, mint a hű feleség mintaképét, olyan
asszonyt, akit az intelligencia és az állhatatosság jellemez. Persze sír és
imádkozik is Odüsszeusz hazatértéért, de emellett okosan félrevezeti a
kérőket, akik csapatostul elözönlik palotáját, így kényszerítve, hogy
válasszon férjet közülük. Pénelopé hamis ígéretekkel hitegeti őket, majd
apósa számára halotti leplet kezd szőni, de ezt éjszakánként felfejti, hogy
addig halogathassa a döntést, amíg a munkát be nem végzi. Az Odüsszeia
ugyancsak beszámol Pénelopé gondjairól kamasz fiával, Télemakhosszal,
aki igyekszik határozottan fellépni nemcsak az alkalmatlan és veszedelmes
kérők ellenében, hanem anyjával szemben is. Az eposz végén Odüsszeusz
és Télemakhosz végez a kérőkkel, felakasztja az ágyasukká tett
szolgálólányokat, majd férj és feleség egymásra ismer.

A homéroszi Odüsszeia azonban nem tekinthető a történet egyetlen

változatának. A mitikus elbeszélésanyag eredetileg élőszóban és helyhez
kötötten alakult – a mítoszt itt így mondták el, amott egészen máshogy.
Könyvemhez felhasználtam tehát az Odüsszeiá-n kívüli forrásokat is, ezek
alapján adtam elő Pénelopé családi hátterét, lánykorát, házasságát és a róla
keringő botrányos híreszteléseket.
 Történetem elbeszélője maga Pénelopé lett és a tizenkét felakasztott
szolgálólány. A Lányok kántáló vagy daloló kórust alkotnak, és ezekben a
kórusbetétekben az a két kérdés fogalmazódik meg, amely mindenkiben
felmerülhet, ha figyelmesen végigolvasta az Odüsszeiá-t egyfelől, hogy
miért kellett a Lányokat elpusztítani; másfelől, hogy milyen játékot játszott
Pénelopé. Az Odüsszeiá-ban elmondott történet nem megbízható: túl sok
benne a következetlenség. Sose hagytak nyugodni a felakasztott
szolgálólányok; mint ahogy a Pénelopeiá-ban Pénelopét sem.
 I.
Alantas művészet

Most, hogy meghaltam, már mindent tudhatok. Arra vágytam, hogy így
legyen, de hát, mint annyi vágyam, ez se vált valóra. Tudok egy pár
tényfoszlányt, amit azelőtt nem tudtam. Túl nagy árat fizettem, és túl
kevéssé elégült ki a kíváncsiságom. Kell még magyarázni?
Mióta halott vagyok – abban az állapotban, ahol a valaha élőnek nincs
már csontja, ajka, melle –, megtudtam bizonyos dolgokat, amelyekről
inkább nem tudnék, mint amikor valaki az ablakrésen behallgatózik, vagy
felbontja a mások leveleit. Azt gondoljátok, hogy jó lenne a gondolatokban
olvasni? Gondoljátok meg!
Ide az Alvilágba mindenki zsákkal érkezik, olyannal, mint amibe a
szeleket zárták, de ezek a zsákok szavakkal vannak teli: mit mondtál, mit
hallottál, mit mondtak rólad. Van nagyon kicsi zsák, van nagy; az enyém
közepes méretű, s a benne lévő szavak java része kitűnő férjemre
vonatkozik. Mekkora bolondot csinált belőlem, mondják egyesek. Ez volt
az erőssége: bolondot csinálni a többiekből. És mindent mindig megúszott.
Ez volt a másik erőssége: mindenhonnan elúszni.
Meggyőző volt. Sokan elhitték, hogy az előadott események az igazságot
rögzítik, még ha előfordult is bennük néhány gyilkosság, néhány csábító
szépség, néhány egyszemű szörnyeteg. Még én is hittem neki, időnként.
Tudtam, hogy cseles és hazudós, de mégis azt gondoltam, hogy nem engem
fog kicselezni, és nem rajtam próbálja ki a hazugságait. Hát nem voltam
hűséges? Nem vártam és vártam és vártam rá, dacolva a kísértéssel – mi
több: a kényszerrel –, hogy ne várjak? És ezzel mire mentem, amikor a
hivatalos változat összeállt? Mi lett belőlem? Tanulságos legenda. Bot,
amivel ütni lehet más asszonyokon. Miért nem tudtak a helyzetbe jobban
belegondolni, jobban átélni az igazságot, a szenvedést, az enyémet? Nem
jól vették a figurát, az énekesek, a mesemondók. Ne kövessétek a példámat,
ezt akarnám belesivítani a fületekbe – igen, a tiétekbe! De ha sivítanék, az
úgy hangzana, mint a bagoly hangja.
Persze gyanítottam a csúsztatásait, a köntörfalazását, a ravaszkodását, a –
hogy is mondjam? – gátlástalanságát, de szemet hunytam. Befogtam a
számat, és ha kinyitottam, a dicséretét zengtem. Nem mondtam neki ellent,
nem állítottam kellemetlen kérdések elé, nem ástam mélyre. Hepiendekre
vágytam, és a hepiendeket leginkább az szolgálja, ha becsukjuk a megfelelő
ajtókat, és aludni térünk az őrjöngések idején.
De amikor a döntő események megtörténtek, és a történet nem volt
legendás, rájöttem, hogy milyen sokan nevetnek a hátam mögött – milyen
gúnyosan viccelődnek az esetemen, hol tisztán, hol mocskosan; hogy
miként vonnak be engem egy történetbe, s nem is egy történetbe, csupa
olyanba, amit nem akartam magamról hallani. Mit tehet egy asszony,
amikor botrányos pletykák keringenek róla a világban? Ha védekezik, ezzel
csak a bűnösségét bizonyítja. Így hát vártam még egy darabig.
Most, hogy a többiek kifogytak a szóból, eljött az idő, hogy én is
meséljek. Tartozom ezzel magamnak. Erőt kellett vennem magamon, hogy
belevágjak: alantas művészet ez a történetmondás. Művelői
vándorkoldusok, vak énekesek, szolgalányok, gyerekek – a népből azok,
akiknek van rá idejük. Valamikor kinevettek volna, hogy az énekmondó
szerepében lépek fel – visszás, komikus vállalkozás, ha az arisztokrata
beleártja magát a művészkedésbe –, de most már ki törődik a
közvéleménnyel? Hogy mi a véleménye az alvilágiaknak, az árnyaknak, a
visszhangoknak, így hát mesémben megfonom a magam fonalát.
A baj az, hogy nincs szájam, amivel beszélhetnék. Nem tudom
megértetni magamat a ti világotokban, a testek, a nyelvek, az ujjak
világában, és nemigen számíthatok hallgatásra köztetek, a folyó túlpartján.
Aki véletlenül meghallaná a furcsa suttogást-nyöszörgést, egykönnyen azt
hihetné, hogy szavaimban csak a szél zörgeti a száraz nádat, denevérek
csaponganak a szürkületben, vagy rossz álmok morajlanak.
De hát mindig is természetem volt az eltökéltség. Türelmes természetű,
ezt mondták rám. Szeretem áttekinteni a dolgot, elejétől végig.
 II.
Kórusbetét:
Az ugrókötél verse

mi vagyunk a lányok
akiket leöltél
akiket átejtettél

lógunk, lengedezünk
levegőben ráng a lábunk
csúnyán bántál velünk
istennőt, szajhát rengeteget
tettél magadévá
hogy vakarjad, ami viszketett

kisebb a mi bűnünk
mint amit elkövettél
rólunk rosszul ítéltél
nálad a lándzsa
nálad a szó
amit rendelsz, az a jó

sikáltuk a vért
halott szeretőink
nyomait padlóról, székről
mostuk az ajtót, lépcsőt
térdünk lucskos a vízben
te meg csak nézted a falnál
ahogy mezítláb görnyedezünk
csúnyán bántál velünk
nyalogattad rémületünk
élvezted, amit csináltál
kezedet felemelted
bukásunkat figyelted

lógunk, lengedezünk
akiket átejtettél
akiket leöltél
 III.
Gyermekkorom

Hol kezdjem? Választhatok: kezdhetem a kezdeténél, vagy később. Az igazi

kezdet a világ kezdete, innentől aztán egyik dolog következik a másikból;
de erről annyian annyiféleképpen vélekednek, hogy inkább a születésemmel
kezdem.
Az apám Ikariosz volt, Spárta királya. Az anyám najád. Najádok lányai
akkoriban tucatjával születtek, tele volt velük a görög világ. Mindamellett
nem árt, ha valaki félistentől születik. Vagy nem rögtön árt.
Amikor még kicsi voltam, apám megparancsolta, hogy dobjanak a
tengerbe. Életem során sose tudtam meg, hogy pontosan miért tette, de most
már gyanítom, hogy egy jósnő sugallatára. Azt mondta neki, hogy én
szövöm meg a halotti leplét. Talán úgy gondolta, hogy ha ennek előtte
megöl, örökké élhet. Próbálom követni a gondolatmenetét. Aminek
értelmében az, hogy vízbe fullaszt, csupán az önvédelem érthető indítékából
következett.
De félrehallotta a jósigét, vagy a jósnő hallotta félre az isteni szózatot –
az isten gyakran érthetetlenül motyog –, mert nem az ő halotti lepléről volt
szó, hanem az apósoméról. Ha ez volt a jóslat, igaz is lett, későbbi
életemben jól jött ez nekem.
Azelőtt a lányokat megtanították kézművességre, ma már nem divat,
megértem, de szerencsémnek tartom, hogy még szokásban volt az én
időmben. Mindig örülhetsz neki, hogy dolgot ad a kezed. Akkor, ha valaki
illetlen megjegyzéssel zaklat, úgy tehetsz, mintha meg se hallanád. Akkor
nem is kell rá válaszolnod.
De ez a lepel-szövési jóslat talán el sem hangzott soha. Talán csak én
találtam ki, hogy ne érezzem magam olyan rosszul. Olyan sokan
sutyorognak a barlangok mélyén és a tág mezőkön, hogy néha nem is
tudhatni, honnan jön a sutyorgás: kívülről, másoktól, vagy belülről az
ember fejéből. A fejet képletesen értem. Idelent nekünk már nincsen fejünk.

Akárhogy is – beledobtak a tengerbe. Emlékszem-e rá, ahogy a hullámok

összecsaptak fölöttem, ahogy a levegő kiszállt a tüdőmből, ahogy
megkondult a harang, amit állítólag halála előtt hall a fuldokló? Semmire
sem emlékszem. De a történetet meghallgattam: mindig akad egy szolga,
egy szolgáló, egy öreg dajka, egy sürgölődő, aki azzal szórakoztatja a
gyereket, hogy milyen szörnyűséget követtek el a szülei, amikor még túl
kicsi volt, hogy emlékezzen rá. A rémisztő anekdota nemigen segített
hozzá, hogy jó viszonyba kerüljek apámmal. Ennek a históriának – vagy
inkább ismeretének – tudom be a tartózkodásomat, hogy sose bíztam a
mások szándékaiban.
Mindenesetre nagy butaság volt, hogy Ikariosz vízbe akarta fojtani egy
najád leányát. A víz a mi életelemünk, születési előjogunk van hozzá. Ha
nem is úszunk olyan jól, mint anyáink, azért a felszínen tudunk maradni, és
jó a kapcsolatunk a halakkal, a vízimadarakkal. Egy csapat bíborcsíkos
kacsa kisegített a partra. Egy ilyen jósjel után apám mit tehetett?
Visszafogadott, és Arneiáról Pénelopéra változtatta nevem – így lettem
kiskacsa. Bizonyára bűnösnek érezte magát azért, amit majdnem megtett:
ettől aztán túltengő érzelemmel ajnározott körül.
Érzelmét nehéz volt viszonoznom. El lehet képzelni. Ott sétáltam
látszólag szívből szerető apámmal kézen fogva a szikla szélen, a
folyóparton vagy a fal peremén, és arra gondoltam, hogy hirtelenjében akár
le is lökhetne, vagy agyonüthetne egy nagy kővel. Ilyen körülmények
között kemény próba volt megőriznem a nyugalom külszínét. A
kiruccanások után visszabújtam a szobámba, és könnyárba merültem. (A
mértéktelen sírás, most már megmondhatom, a najád-gyermekek
sorscsapása. Földi életem negyede azzal telt, hogy kisírtam a szemem.
Akkoriban szerencsére még fátylat viseltünk. A vörösre sírt, bedagadt
szemet ez jótékonyan eltakarta.)
Anyám, mint általában a najádok, gyönyörű volt, de hideg szívű. A haja
hullámos, az arca gödröcskés, a nevetése gyöngyöző. Nem lehetett
megfogni. Kiskoromban sokszor akartam volna megölelni, de mindig
kicsúszott a karomból. Szeretném azt hinni, hogy ő hívta elő
megmentésemre a kacsákat, de valószínűleg nem ez az igazság.
Szívesebben úszkált a folyóban, mint hogy a kisgyerekkel bajlódjon,
legtöbbnyire inkább megfeledkezett rólam. Ha az apám meg nem
parancsolja, hogy a tengerbe dobjanak, talán ő maga ejt bele, pillanatnyi
szórakozottságból vagy bosszúságból. Nem tudott semmire hosszan
odafigyelni, és gyorsan változtak az érzelmei.
Abból, amit elmondtam, már láthatjátok, hogy olyan gyerek voltam, aki
hamar megtanulta, mekkora érték – ha érték – az önállóság. Felfogtam,
hogy támogatást a családomtól nem várhatok.
 IV.
Kórusbetét: Gyerekgyász – a Lányok panasza

Mi is voltunk gyerekek. Mi is rossz helyen születtünk. Szegény szülőktől,

rabszolgaszülőktől, jobbágy szülőktől, paraszt szülőktől, olyan szülőktől,
akik eladtak, akiktől ellophattak. Szüleink nem voltak istenek, félistenek,
nimfák, najádok. Már gyerekkorunkban dolgoznunk kellett a palotában;
hajnaltól késő estig robotoltunk, már gyerekkorunkban. Ha sírtunk, senki se
szárította fel a könnyeinket. Ha elaludtunk, rúgással ébresztettek. Azt
mondták, hogy nincs anyánk. Azt mondták, hogy nincs apánk. Azt
mondták, hogy lusták vagyunk. Azt mondták, hogy piszkosak vagyunk.
Piszkosak voltunk. A piszokban éltünk, a piszok volt a dolgunk, a
foglalkozásunk, a hibánk. Mi voltunk a piszkos lányok. Ha a gazdánk, a
gazdánk fia, a háznál vendégeskedő nemesember vagy a vendég
nemesember fia össze akart feküdni velünk, nem utasíthattuk vissza. Hiába
sírtunk, hiába mondtuk volna, hogy szenvedünk. Így telt a gyerekkorunk.
Ha szép kisgyerekek voltunk, életünk csak még rosszabb lett. Őröltük a
lisztet a pompás esküvői lakomákra, aztán megehettük a maradékot; nekünk
sose volt pompás esküvőnk, senki se halmozott el dús ajándékkal, a testünk
keveset ért. De mi is szerettünk volna énekelni és táncolni, szerettünk volna
boldogok lenni. Ahogy nőttünk, furfangosabbak lettünk, hamisabbak,
megtanultuk a gúnymosoly titkát. Ringattuk a csípőnket, rejtőzködtünk,
kacsingattunk, sejtelmesen felvontuk a szemöldökünket. A disznóólak
mögött fiúkkal jöttünk össze, hol nemes ifjakkal, hol közrendűekkel.
Henteregtünk a szalmában, a sárban, a trágyában vagy a gyapjú-puha
ágyban, amit a gazdánknak vetettünk. Kiittuk a bort a boroskupák aljából.
Beleköptünk az asztalra felhordott tálba. A fényes lakomacsarnok és a sötét
tálalófülke között lopott hússal tömtük tele a szánkat. Padlásszobánkban
éjjel együtt nevetgéltünk. Elcsentük, amit csak tudtunk.
 V
Aszphodélosz

Sötét van idelent, ahogy már sokan megemlítették. „Sötét Halál",

mondogatták, „Hádész homályos csarnokai", meg más ilyesmit. Hát igen,
sötét van, de ennek is vannak előnyei – például, ha valakivel nem akarsz
beszélni, mindig úgy tehetsz, mintha nem ismernéd meg.
Itt vannak persze az aszphodélosz mezők. Sétálgathat, aki akar. Több a
fény, valami kornyadt táncikálás is folyik, bár a térségnek úgy általában
jobb a hangzása, mint amilyen – az aszphodélosz mezők, ez költőiesen
cseng. De tessék belegondolni! Aszphodélosz, aszphodélosz, aszphodélosz:
elég szép kis fehér virág, csak egy idő után unalmas. Jobb lenne némi
változatosság, más szín is, kanyargó kerti út, kilátás, kőpad, szökőkút.
Örültem volna pár tő jácintnak – és egy-egy elszórt krókusz, az túl merész
kívánság? Igaz, itt lent nincs tavasz, nincsenek évszakok. Nem tudom, ki
tervezte meg ezt a helyet.
Mondtam már, hogy itt nem lehet semmit se enni, csak aszphodéloszt?
De inkább nem panaszkodom.
A sötétebb barlangüregek érdekesebbek – jobban lehet beszélgetni, ha
talál az ember magának valami kisstílű simlist: zsebtolvajt, tőzsdealkuszt,
alkalmi stricit. Mint a jó kislányok legtöbbje, én is vonzódtam titokban az
ilyen alakokhoz.
A mélyebb színtereket azonban nem kultiváltam. Ott büntetik az igazi
gazembereket, akik nem bűnhődtek meg életükben. Nehezen lehet kibírni a
sikoltozásukat. A kínzás persze szellemi természetű, mert itt már nincs
testünk. Az istenek leginkább azzal szórakoznak el, hogy lakomát
varázsolnak elő, nagy tál húst, halom kenyeret, szőlőfürtöt – aztán elkapják
az áldozat orra elől. Vagy súlyos kősziklát görgettetnek fel meredek
hegyoldalon, ez is a kedvenc passziójuk. Néha magam is kívánkoztam
alászállni: hogy emlékeztessen rá, milyen érzés volt a valódi éhség, a valódi
fáradtság.
Nagy ritkán eloszlik a köd, és kitekinthetünk az élők világára. Mintha
egy ablak piszkos üvegén tisztára dörgölnének egy foltnyit, amin át lehet
látni. Ilyenkor izgalomba jövünk, és általános a visítozás.
A kirándulások sokféleképpen történhetnek. Valamikor réges-rég, aki
szólni akart velünk, elvágta egy birka, egy tehén vagy egy disznó nyakát, és
a fekete vért belecsorgatta a megásott árokba. Beleszagoltunk, és sorban
tolongtunk a helyszínre, mint legyek a dögre. Ott zümmögtünk, zizegtünk,
akárha egy óriási papírkosár tartalmát szórta volna szét a szélvész, míg egy
önjelölt hős kivont karddal tartotta távol a tömeget, és várta, hogy feltűnjön
az, akivel szólni kíván. Aztán elhangzott néhány homályos prófécia;
megtanultuk, hogy homályosan nyilatkozzunk. Miért kellene mindent
elmondani? Az kellett nekünk, hogy visszajöjjenek, újabb birkákkal,
tehenekkel, disznókkal.
Amint megfelelő számban elhangzottak a szavak, a hős odaengedett az
árokhoz, hogy ihassunk a vérből. Az ilyen alkalmak asztali modoráról nem
sok jót mondhatok. Asztal se volt, csak hörpölés, fröcskölés, rengeteg
vörösre kent-fent pofa. De fantasztikus volt érezni, ahogy a vér végigjárja
nem létező ereinket, ha csak egy pillanatra is.
Néha megjelenhettünk az emberek álmában, de ebben nem volt sok
örömünk. És voltak, akik ott ragadtak a folyó túloldalán, mert nem temették
el őket rendesen. Boldogtalanul bolyongtak – se itt, se ott –, csinálták a bajt.
Később, évszázadok vagy ezredévek múltán – nehezen tudjuk nyomon
követni az időt, mert ilyen nekünk nincsen – megváltoztak a szokások. Élő
ember nemigen jött le többé az Alvilágba, minket pedig előléptettek
látványosabb lakhelyre az út mentén: tüzes kemence, jajveszékelés és
fogaknak csikorgatása, őrlő féreg, vasvillás démon – sok-sok különleges
attrakció.
De azért még felhívtak alkalomadtán a mágusok, a szellemidézők – azok,
akik lepaktáltak a pokollal – meg még a kisebb kaliberű svindlerek, az
asztaltáncoltatók, a médiumok, a halottlátók, ilyesfajták. Megalázó volt ez
az egész: materializálódni a krétakörben, a bársonykárpitozású szobában
csak azért, mert valaki meg akar bámulni.
De legalább láthattuk, hogy mi megy a még élők között. Érdekeltek a
huszadik század találmányai, a villanykörte, az energiává alakítható anyag
teóriája. Mostanában néhányunk be tudott férkőzni a Földet körülhálózó
hullámrendszerbe, utazgat rajta keresztül-kasul, és beleleselkedik a világba
azon a világító, lapos felületen keresztül, ami mostanában házi szentélyként
használatos. Talán így közlekedtek az istenek is annak idején
villámsebesen, valami ilyesminek tudhatták a titkát.
Engem ritkán idéztek meg a mágusok. Híres voltam persze – utána lehet
nézni –, de valamiért nem nagyon akartak látni; unokanénémet Helenét
viszont folyton hívogatták. Ezt méltánytalannak tartottam, hiszen nekem
nem volt botrányos hírem, különösen szexuális vonatkozásban, ő meg
világszerte hírhedtté tette magát. Számított persze a tündöklő szépsége. Azt
mondják, tojásból kelt ki, mert az apja, Zeusz, hattyú képében erőszakolta
meg az anyját. Ezzel nagyra volt Helené, világéletében. Kíváncsi volnék,
hogy igazában mennyien hittük el a hattyú-erőszak meséjét. Akkoriban
keringtek ilyen históriák: hogy az istenek képtelenek megtartóztatni
magukat, ha kezüket-lábukat halandó nőre tehetik, és akárkit
megerőszakolnak.
Már akárhogy, a mágusok nem győzték Helenét maguk elé citálni, ő
pedig készségesen megjelent. Olyan volt ez neki, mintha visszatalálna a
régi időbe, amikor a férfiemberek csapatostul folyatták érte a nyálukat.
Szívesen öltött trójai mezt, ami az én ízlésemnek túl díszes, de hát chacun à
son goût1. Lassan ringatta a csípőjét, ahogy szokta, lehajtotta a fejét,
felnézett a szellemidéző arcába azzal a bizalmas mosollyal, amiről híres
volt, és a férfit már csavarhatta is az ujja köré. Vagy azt az alakot vette föl,
ahogy a feldühödött Meneláosz előtt megmutatkozott, amikor Trója már
égett, és a férj beledöfni készült bosszuló kardját. Mást sem kellett tennie,
mint kivillantani világszép keblét, és a férfi máris térdre rogyott, úgy
könyörgött örömittasan, hogy visszafogadhassa.
Ami engem illet… hát igen, mondták, hogy gyönyörű vagyok; de hát mit
is mondhattak volna egy királykisasszonynak, akiből hamarosan királyné
lett? Az az igazság, hogy nem voltam ugyan torz vagy csúnya, de szemre
semmi különös. Viszont okos szívű voltam, az időkhöz képest nagyon okos.
Leginkább erről ismertek: hogy okos vagyok. Meg arról, hogy ügyesen
szövök, híven kitartok a férjem mellett, és óvatos előrelátással irányítom
sorsomat.
Mondjuk, ha mágus volnál, és sötét mágiába ártanád magad lelkedet
kockáztatva, vajon kit akarnál felidézni: egy hétköznapian okos, szövésben
jártas feleséget, aki sose járt tilosban, vagy egy olyan nőt, aki kéjvágyó
férfiak százait őrjítette meg, és tűzbe borított egy nagyvárost? Nem a
hűségest választanád. Én sem.

Helenét sose büntették, egy cseppet sem. Kérdem: miért nem? Másokat
tengeri kígyók fojtottak meg, viharok fullasztottak vízbe, pókká változtatták
vagy lenyilazták őket csekélyebb bűnökért. Mert megették a tilalmas
teheneket. Mert kérkedtek. Ilyen apró-cseprő vétkeik voltak. Azt lehetne
gondolni, hogy Helenét legalábbis jól el kellett volna verni, amiért annyi
vészt és szenvedést hozott számtalan emberre. De egy ujjal se nyúltak
hozzá.
Nem mintha érdekelne.
Nem mintha valaha is érdekelt volna.
Más dolgom is volt az életemben, az kötötte le a figyelmemet.
Amiről eszembe jut a házasságom.
 VI.
Házasságom

A házasságomat előre elrendezték. Akkoriban így volt ez: ahány menyegző,

annyi elrendezés. Nem a menyasszonyi ruhára gondolok, a virágokra, a
bankettre, bár ez is mind megvolt. Mindenkinek megvan, még most is. Az
elrendezés, amiről beszélek, ennél bonyolultabb dolog.
A házasságot csak a fontos embereknek rendezték el, mert csak ők
hoztak örökséget a partiba. Egyébként a párzás ment, így vagy úgy:
erőszak, csábítás, viszony vagy egyéjszakás együtthálás olyan istenekkel,
akik azt mondták magukról, hogy pásztorok, vagy olyan pásztorokkal, akik
azt mondták magukról, hogy istenek. Alkalmanként istennők is beszálltak,
beöltöztek a romlandó húsba, mint amikor a királynő fejőlányt játszik és az
illető férfi jutalma rövid élet lett, gyakran erőszakos halál. Nem keveredik
jól a halhatatlanság és a halandóság: mint a tűz és a sár, és mindig a tűz lesz
a győztes.
Az istenek nem bánták a kalamajkát. Inkább élvezték. Ha azt látták, hogy
egy halandó férfi vagy nő szeme golyózik a túladagolt isten-szextől, csak
nevettek. Az istenekben volt valami gyerekesség, vásott kártékonyság. Most
már elmondhatom, mert nincs többé testem, túl vagyok ezen a szenvedésen,
és az istenek különben sem hallgatnak a szóra. Szerintem alszanak. Mostani
világotokban már nem kell tartani az istenek látogatásától, mint a
régieknek, hacsak nem kábítóztok.
Hol is tartottam? Igen, igen. A házasságnál. A házasság arra szolgált,
hogy gyerekek szülessenek, és a gyerek nem játékszer volt vagy kedvenc
kis háziállat. A gyerekkel tovább lehetett adni valamit. Királyságot, dús
nászajándékot, történeteket, sérelmeket, vérbosszút. Akinek gyereke volt,
szövetségeket köthetett, bántalmakat torolhatott meg. A gyerek egy erőt
szabadított el a világban.
Ha ellenséged volt, igyekezned kellett megölni a fiait, akár még
csecsemőkorban. Mielőtt felnőnek, és levadásznak. Ha nem vitt rá a lélek a
gyilkolásra, álcázva száműzhetted őket messzire, vagy eladhattad
rabszolgának, de amíg életben maradtak, életveszéllyel számolhattál.
Ha nem fiaid születtek, hanem lányaid, gyorsan felnevelted őket, hogy
unokáidul fiakat szüljenek. Minél több kardforgató és lándzsavető volt a
háznál, annál jobb, mert a szomszédos potentátok csak az alkalmat lestek,
hogy akármi ürüggyel rátörjenek a legközelebbi királyra vagy nemesre, és
elragadják, amit tudnak, a vagyont, az embereket. Az egyik hatalmas ember
gyöngesége esélyt adott a másiknak, azaz minden király és nemes rászorult
minden igénybe vehető segítségre.
Magától értetődött tehát, hogy a házasságomat előre el kellett rendezni,
amikor elérkezett az ideje.

Apám, Ikariosz király udvarában még dívott az ősi szokás, hogy versenyt
tartsanak, és a győztes nyerje meg a hölgyet, aki – mondhatni – a placcra
volt kitéve. A bajnoké lett a nő és a menyegző, s elvárták tőle, hogy az
apósa házában telepedjen meg, ahol fiúsarjakkal gyarapítja a háztartást. A
házassággal vagyont is kapott – aranykupákat, ezüsttálakat, lovakat,
köntösöket, fegyvereket és más egyéb szemetet, amit nagyra becsültek
abban az időben, amikor még éltem. A családja is tartozott beszolgáltatni
egy csomó hasonló szemetet.
Azért mondom, hogy szemét, mert tudom, hová lett az egész. Elenyészett
a földben, lemerült a tenger fenekére, összetört vagy beolvasztották. A
kincs egy része hatalmas palotákba került, ahol – furcsa módon – nem lakik
se király, se királyné. Végeláthatatlan sorokban tódulnak be az otrombán
öltözött emberek ezekbe a palotákba, hogy megbámulják a sok aranykupát
és ezüsttálat, amit már nem használ senki. Azután bemennek a palotán belül
egy piac-féle csarnokba, ahol megvásárolhatják a kiállított tárgyak képét
vagy kicsinyített másolatát, ha nem is valódi ezüstből-aranyból. Ezért
mondom, hogy szemét.
Az ősi szokás szerint a csillogó nász-zsákmány nagy halomban ott
maradt a menyasszony szüleinél a szülői palotában. Talán azért fogadott
szívébe az apám, miután hiába próbáit a tengerbe fojtani: ahol én voltam,
ott volt a helye a kincsnek.
(De miért vetett a tengerbe, egyáltalán? Ez a kérdés azóta is üldöz. Nem
tud megnyugtatni a lepel-szövő magyarázat, és sohase találtam rá a
kielégítő válaszra, még idelent sem. Ahányszor csak látom az apámat
messziről, ahogy gázol az aszphodéloszban, mindig megpróbálom utolérni,
de elsuhan előlem, mintha nem akarna velem találkozni.
Néha azt gondoltam, hogy talán áldozatul vetettek oda a tenger istenének,
akiről köztudott, hogy mohón fogyasztja az emberéletet. Csakhogy
kimentettek a kacsák, amihez apámnak nem volt semmi köze. Apám
bizonyára úgy volt vele, hogy a maga részéről teljesítette az alku feltételeit,
már amennyiben volt ilyen alku, s ha a tengeristen nem tudott a mélybe
rántani és felfalni, az az ő baja.
Ahogy újra meg újra végiggondolom ezt a változatot, egyre jobban
tetszik. Ennek legalább van értelme.
El lehet képzelni, amilyen akkor voltam: okos, de nem világszép lányka,
férjhezmenetelre alkalmas életkorban, mondjuk tizenöt évesen. A szobám
ablakából – a palota második emeletéről – lenézek az udvarba, ahol a
versenyzők gyülekeznek: a reményteljes ifjak, akik a kezemért
versenyeznek.
Persze nem állok ki az ablakba. Nem könyökölök az ablakpárkányra,
mint egy nagydarab, lomha szolgálólány, nem meresztem a szememet
szégyentelenül. Dehogyis. Csak kilesek a fátylam alól, a függöny mögül.
Nem illene, hogy azok a félmeztelen fiatalemberek megláthassák
fátyolozatlan arcomat. A palotabeli nők kiöltöztettek, ahogy csak tudtak,
énekesek zengték dicsőítésemet – „sugárzó, mint Aphrodité”, meg egyéb
ilyen szokványos blabla –, de én szégyellem és rosszul érzem magam. Az
ifjak nevetgélnek és viccelődnek; láthatólag jól megvannak egymással,
eszükben sincs felnézni az ablakra.
Tudom, hogy a céljuk nem én vagyok, Pénelopé, a kacsa. Csak az kell
nekik, ami velem jár – a királyi nexus, a halom csillogó szemét. Hol akadna
olyan férfi, aki megölné magát az én szerelmemért?

Nem akadt egy se. Nem mintha effajta öngyilkosságra akartam volna
ösztönözni bárkit is. Nem voltam férfifaló, nem voltam szirén, nem olyan
voltam, mint unokanéném, Helené, aki imádott hódítani, csak hogy
megmutassa: képes rá. Amint a férfi a földön fetrengett – és ehhez sose
kellett sok idő –, ellejtett a színről, még csak hátra se nézett, egy kis
kacagással, ahogy szokása volt, mintha valami nevetséges törpét látott
volna fejen állni.
Én kedves kislány voltam – kedvesebb, mint Helené, legalábbis
szerintem. Tudtam, hogy a szépség helyett valami mást kéli adnom. Okos
volt a szívem, mindenki ezt mondta: igazában annyiszor mondták, hogy ez
már elbizonytalanított. Az okos szív olyan adomány, amiért a férfi akkor
szereti a feleségét, ha biztonságos távolságban érzi magától. A kedvesség az
más, azt akármikor elfogadja, jobb csáberő híján.
Milyen férfianyagra tarthattam igényt? Egy király gazdag örökségű
kisebbik fiára – talán az egyik Nesztorfiúra. Ez jó nexus is lehetett volna
Ikariosz királynak. A fátylam mögül szemrevételeztem az odalent tülekedő
fiatalembereket, próbáltam kitalálni, hogy melyik melyik – egyébként
mindegy volt, mert úgysem választhattam meg én a férjemet –, és hogy
melyiket szeretném.
Egy pár szolgalány is volt velem – sose hagytak kíséretlenül, nem
vállalták a kockázatot, mert ki tudja, mikor terem elő egy sehonnai
szerencsevadász, hogy elcsábítson vagy elhurcoljon magával. A lányoktól
értesülhettem a tudnivalókról. Áradt belőlük a pletyka.
Szabadon járhattak-kelhettek a palotában, minden oldalról szemügyre
vehették a férfiakat, belehallgathattak a beszélgetésükbe, kedvükre
nevetgélhettek, viccelődhettek velük: senkit se érdekelt, hogy olykor kinek
sikerülhet a lábuk közé mesterkednie magát.
– Ki az a hordómellű alak? – kérdeztem.
– Az? Az csak Odüsszeusz – mondta az egyik lány. Nem számított,
legalábbis a lányok szemében, komoly esélyesnek a kezemre pályázók
között. Az apjának Ithakában volt a palotája, egy kecskejárta sziklaszigeten;
ruhája vidékies, modora afféle kisvárosi előkelőségre vallott, és ahogy
kifejtette bonyolult elgondolásait, a többiek furcsállták. Mindenesetre okos
volt, ezt mondták. Ami azt illeti, okosabb is volt a kelleténél. A
fiatalemberek elviccelődtek rajta. – Nehogy eszedbe jusson
szerencsejátékot játszani Odüsszeusszal – mondogatták. – Hermész barátja
ellen sose nyerhetsz. – Ami azt jelentette, hogy csalónak, tolvajnak tartják.
Már a nagyapja, Autolükosz is erről volt hírhedt: hogy olyan ember, aki
egész életében semmit se szerzett tisztességesen.
– Kíváncsi vagyok, milyen gyorsan tud futni – mondtam. Volt, ahol a
menyasszonyért birkózni kellett, máshol kocsiversenyt tartottak, nálunk
csak futásban mérkőztek.
– Hát nem túl gyorsan azzal a rövid lábával – mondta az egyik lány
gonoszul. És csakugyan, Odüsszeusznak a testéhez mérve rövid volt a lába.
Míg ült, semmi baj, észre se lehetett venni, de ha felállt, nyomban kitűnt,
hogy a termete aránytalan.
– Nem elég gyorsan ahhoz, hogy téged utolérjen – mondta egy másik
lány. – De nem is akarnál arra ébredni, hogy az ágyadban a férjed mellett ott
van Apollón tehéncsordája. – Az élcelődés arra utalt, hogy Hermész már
születése reggelén merész marhalopással kezdte a tolvajlást. – Hacsak nincs
közöttük egy bika is mondta valamelyik. – Vagy akár egy kecskebak –
toldotta a harmadik. – Vagy legalább egy erős, nagy kos! Lefogadom, hogy
kiskacsánk szívesen venné! Nemsokára már maga is bégetne! – A negyedik
meg rákontrázott: – Miért? Én se bánnám. Százszor inkább egy kos, mint itt
ezek a próbababák. – És együtt kuncogtak, szájuk elé tett kézzel,
jókedvükben fel-felhorkantva.
Én csak gyötrődtem. Nem értettem a durvább vicceket, akkor még nem,
úgyhogy azt sem tudhattam, mi olyan nevetnivaló, bár azt felfogtam, hogy a
rovásomra vihognak. De sehogyse tudtam elhallgattatni őket.

És ekkor behullámzott a színre unokanéném, Helené, mint egy hosszú

nyakú hattyú, aminek képzelte magát. Jellegzetesen ringó járása volt, s még
el is túlozta. Az én házasságom volt a tét, de ő most is magának követelt
minden figyelmet. Szépséges volt, mint mindig, talán még inkább:
tűrhetetlenül szép. Az öltözete maga a tökéletesség: Meneláosz
gondoskodott erről; büdös gazdagságából tellett rá, hogy a feleségét
öltöztesse. Hozzám fordította az arcát, huncutul rám nézett, mintha flörtölni
akarna. Gondolom, flörtölt a kutyájával is, a tükrével, az ágytámlájával.
Csak hogy gyakorolja magát.
– Azt hiszem, Odüsszeusz megfelelő férje lehetne a mi kis kacsánknak.
Pénelope a nyugodt életet szereti és ebben része is lenne, ha elvinnék
Ithakába, ahogy a vőlegény kihívóan hangoztatja. Segíthetne a férjének
kecskét pásztorolni. Ő meg Odüsszeusz egy pár. Mind a kettőnek rövid a
lába. – Ezt könnyedén jegyezte meg, de minél könnyedebb volt a
megjegyzése, rendszerint annál kegyetlenebb is. Miért képzelik úgy a
nagyon szépek, hogy a világban mindenki más csak az ő szórakozásukat
szolgálja?
A lányok vigyorogtak. De én összeomlottam. Sose gondoltam, hogy
tényleg olyan rövid a lábam, és nem hittem, hogy Helené észreveszi. Ám
nemigen kerülte el a figyelmét semmi, ami a mások testi kiválóságát vagy
fogyatékosságát illeti. Ezért juttatta aztán később bajba Parisz, lévén
szemrevalóbb férfi, mint Meneláosz, aki idomtalan volt és vörös hajú.
Amikor történetét versbe szedték, a költők nem tudtak más dicséretet találni
rá, mint hogy erős hangú.
A lányok nézték, hogy mit szólok. Helenének szokása volt, hogy
belefojtsa másokba a szót; mint ahogy most belém is.
– Semmi baj, kis rokon – mondta, és megveregette a karomat. – Úgy
hírlik róla, hogy okos ember. És te is okos vagy, azt hallottam. Úgyhogy
talán majd meg tudod érteni, amit mond. Én magam sose tudtam.
Mindkettőnk szerencséje, hogy nem nyert el engem.
Fölényesen rám mosolygott, mint akinek felkínáltak egy finom falatot,
amit finnyásán elutasított. Odüsszeusz csakugyan egyike volt a kezéért
versengőknek, és mint a többi férfi, ő is mohón vágyott rá, hogy elnyerje.
Most tehát legjobb esetben is a második díjért versenyez.
Helené elsétált, a fullánkot bennem hagyta. A lányok megbeszélték, hogy
milyen csodálatos: a pompás nyakláncával, a sziporkázó fülönfüggőjével, a
tökéletes orrával, az elegáns frizurájával, a ragyogó szemével, az ízléses
mintájú köntösszegélyével. Mintha én ott se lettem volna. És épp az
esküvőm napján!
Ez az egész ugyancsak megviselte az idegeimet, sírva fakadtam, mint
később is sokszor; annyira, hogy ágyba kellett fektetni.

Így aztán a versenyt nem is láttam. Odüsszeusz nyerte meg. Csalással,

ahogy értesültem. Apai nagybátyám, Tündareosz bácsi, Helené apja – bár,
mint már említettem, igazi nemzője talán Zeusz volt – segített neki. A többi
versenyző borába olyan szert kevert, amitől lelassultak, ő viszont gyorsító
italt kapott. Úgy tudom, ez a csalafintaság hagyománnyá lett, az élők
világában még ma is alkalmazzák atlétikai versenyeken.
Miért segítette meg Tündareosz bácsi a leendő férjemet? Nem voltak
barátok vagy szövetségesek. Milyen haszonra számíthatott Tündareosz? A
nagybátyám — elhihetitek, ha mondom – soha senkinek sem nyújtott
segítséget merő szívjóságból, mert ilyennel nemigen rendelkezett.
Egyesek szerint engem használt fizetőeszközül egy jószolgálatért.
Amikor mind ott tolongtak Helené kezéért, és a versengés mindinkább
elmérgesedett, Odüsszeusz megeskette a kérőket, hogy akárki lesz is a
szerencsés, a többiek megvédelmezik bárki ellenében, aki az asszonyt el
akarná ragadni a nyertestől. Ezzel lecsillapította a kedélyeket, és Meneláosz
házassága akadálytalanul lebonyolódhatott. Odüsszeusz nyilván tudta, hogy
neki nem lehet semmi reménye. Ekkor történt – így szól a fáma –, hogy
alkut kötött Tündareosszal: a ragyogó Helené békességes és gyümölcsöző
esküvőjéért cserébe ő kapja meg a szürke kis Pénelopét.
Nekem azonban van egy másik magyarázatom is. Tündareosz bácsi és az
én apám, Ikariosz mindketten a spártai király címét viselték. A
megállapodás értelmében felváltva uralkodtak, egyik az egyik évben, másik
a másikban, mindig egymás után. De Tündareosz szerette volna magának
megkaparintani a trónt, ahogy később meg is tette. Értelemszerűen
kikérdezte tehát a kérőket, hogy mik a terveik. Odüsszeusz megosztotta
vele újfajta elgondolását, hogy az asszony ne maradjon az apja házánál,
hanem költözzön át a férje családjához. Ennek megörült Tündareosz. Jól
jött neki, hogy messzire visznek engem és születendő fiaimat, s így
kevesebb férfi sorakozhat fel Ikariosz mögött, ha nyílt összecsapásra kerül a
sor.
Már akármi volt is a dolog hátterében, Odüsszeusz csalással megnyerte a
versenyt. Láttam, ahogy Helené gonosz mosollyal figyeli az esküvői
szertartást. Az lehetett a véleménye, hogy engem zálogtárgyként juttattak
egy otromba bugrisnak, aki majd elcipel az isten háta mögé, és ez a kilátás
nem volt ellenére. Tudta, amit tudott: hogy ez a házasság régen le van
vajazva.
Ami engem illet, alig bírtam ki a ceremóniát. Állatokat öltek, hekatombát
ajánlottak fel az isteneknek, engesztelésül valamit széthintettek, itallal
áldoztak, imádkoztak, és végeérhetetlenül énekelték az ilyenkor szokásos
énekeket. Csak szédelegtem. Lesütöttem a szememet. Így csak deréktól
lefelé láthattam Odüsszeuszt. Rövid a lába – csak erre tudtam gondolni,
még a legünnepélyesebb pillanatokban is. Nem helyénvaló gondolat,
triviális és buta, nevetnem kellett tőle. De mentségemre szolgáljon, hogy
alig tizenöt éves voltam.
 VII.
A sebhely

Átadtak Odüsszeusznak, mint a becsomagolt húst. Vigyázat: a húst aranyba

csomagolták. Aranyozott véres hurkát kapott.
S ha talán a hasonlatot túl durvának ítélitek, hadd tegyem hozzá, hogy a
hús nagy becsben állt nálunk – az arisztokrácia garmadával falta a húst, a
húst, a húst, és beérte azzal, ha mindig ugyanúgy sütötték: a mi korunkban
primitív volt a konyha. Jaj, majdnem elfelejtettem, hogy kenyér is kellett,
házikenyér, kenyér, kenyér, kenyér. És hozzá a bor, a bor, a bor.
Fogyasztottunk olykor gyümölcsöt és zöldséget is, de erről nem sokat
hallhattatok, mert ez ritkán került be a hősénekekbe.
Az istenek éppúgy kívánták a húst, mint mi, de amit kaptak tőlünk, az
csak a csont volt és a háj, Prométheusz régi trükkjének köszönhetően.
Hülyének kellett lennie, aki elhitte, hogy a rossz tehénmaradék az a hús
java. Zeusz mégis engedte, hogy becsapjuk vele, amiből az következik,
hogy az istenek mégsem voltak mindig olyan intelligensek, mint ahogy
elhitetni akarták velünk.
Azért merem ezt most kimondani, mert már halott vagyok. Amíg éltem,
nem mertem volna. Sohase lehetett tudni, hogy mikor hallgatózik egy isten,
koldusnak, régi barátnak vagy idegennek álcázva. Igazság szerint olykor
kételkedtem, hogy egyáltalán léteznek-e ezek az istenek. De életemben az
óvatossághoz tartottam magam, kerültem a kockázatot.

Az esküvői lakomán minden volt: púpozott tálakon a fényesre sütött hús,

nagy halom illatos kenyér, korsókban a lágy ízű bor. Kész csoda, hogy a
vendégek nem pukkadtak ki az asztal mellett, ahogy teletömték magukat. A
falánkságnak legfőbb ösztönzője, ha nem kell fizetni az ellátásért. Ezt
későbbi tapasztalatból tudom.
Akkoriban a kezünk közül ettünk. Téptük, haraptuk a rágós ételt, talán
szerencsénkre, mert nem volt kéznél éles evőeszköz, amit belevághattunk
volna vendégtársainkba, ha felbosszantottak. A versenyre következő
esküvőn mindig akadtak elégedetlen vesztesek; de az én bankettemen egyik
kérő sem veszítette el a fejét. Inkább úgy voltak vele, mint aki nem nyerte
el a lovat a ló-árverésen.
 A bort túl erősre keverték, ettől tompultak a fejek. Apám, Ikariosz király
is lerészegedett. Gyanította, hogy Tündareosz és Odüsszeusz csellel élt,
szinte biztos volt benne, hogy becsapták, de nem tudta kitalálni, hogyan.
Ettől megmérgesedett, még többet ivott, és sértő megjegyzésekkel illette a
mások nagyszüleit. De hát király volt, s így nem lehetett párbajra hívni.
Odüsszeusz nem rúgott be. Értette a módját, hogy úgy tegyen, mintha
sokat inna, amikor nem is ivott. Azt mondta nekem később, hogy aki az
eszéből él, mint ő, annak észnél kell lennie, élesen kell tartama az eszét,
mint a fejszét vagy a kardot. Csak a bolond dicsekszik azzal, mondta, hogy
mennyit bír inni. Ebből vedelő-verseny következik, aztán figyelemkiesés,
elerőtlenedés, és akkor csap le az ellenség.
Én egy falatot sem tudtam lenyelni. Szorongatott az idegesség. Ültem a
menyasszonyi fátylamba tekerve, és alig mertem egy pillantást vetni
Odüsszeuszra. Biztos voltam benne, hogy csalódni fog, ha majd felhajtja a
fátylamat, lecsatolja az övemet, és kifejt a köpenyből, a pompás ruhából,
amibe beöltöztettek. De nem nézett rám, ahogy más sem. Mindenki Helenét
bámulta, aki tündökletes mosolyokat vetett jobbra-balra, nem hagyott ki
egyetlen férfit sem. Úgy tudott rámosolyogni akárkire, mintha titokban
egyedül őbelé lenne szerelmes. Az meg el is hitte.
Gondolom, jó is volt, hogy Helené magára vonta mindenki figyelmét,
mert így nem vették észre, hogy reszketek és kínban vagyok. Ideges voltam,
persze, de tényleg féltem is. A lányok telebeszélték a fülemet azzal, hogy –
ha bent leszek a nászszobában – belém hasít majd az uram, mint az eke a
földbe, s ez fájdalmas lesz és megalázó.
Anyám most egy időre felhagyott azzal, hogy úszkáljon, mint a delfin.
Az esküvőm idejére. Nem voltam érte annyira hálás, amennyire illett volna.
Ott ült apám mellett a trónon, hűvös-kék ruhájában, és egy kis tócsa terült
szét a lába alatt. Rövid beszedet intézett hozzam, amíg a lányok megint
átöltöztettek, bár ennek akkor kevés hasznát láttam. Homályosan szólt, de
hát a najádok mindig is homályosak.
Ezt mondta:
A víz nem áll ellen. A víz folyik. Ha belemártod a kezedet, csak a
simogatását érzed. A víz nem kemény fal, nem állít meg, ha szembemész
vele. De a víz mindig arra megy, amerre akar, és végül semmi sem állhatja
útját. A vízcsepp kivájja a követ. Emlékezz erre gyermekem. Emlékezz rá,
hogy felerészben vízből vagy. Ha nem tudsz áttörni egy akadályon, kerüld
meg! így tesz a víz.
 A szertartás és a lakoma után a szokásos díszmenet kísért a nászszobába
a szokásos fáklyákkal, mocskos viccekkel, részeg kajabálással. Az ágyat
felkoszorúzták, a küszöböt meghintették, italáldozatot mutattak be. Az ajtó
elé őrt állítottak, hogy feltartóztassa a menyasszonyt, ha a borzadálytól
kirohanna, vagy visszatartsa a barátnőit, akik betörni akarnák az ajtót, hogy
a sikoltozót kimenekítsék. Ez mind színjáték volt: arra a fikcióra épült,
hogy a menyasszonyt elrabolják, s hogy a nász szentesített erőszaktétel. Az
volt az elképzelés, hogy a hódító férfi lerohanja a nőt, mintha ellenséget
készülne megölni. Az elképzelés szerint vérnek kellett folynia.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttünk, Odüsszeusz kézen fogott, és
leültetett az ágyra. – Felejts el mindent, amit hallottál – suttogta. – Nem
fogok fájdalmat okozni, legalábbis nem nagyot. De mindkettőnknek jó
lenne, ha úgy tennél, mintha bántanálak. Azt hallottam, hogy okos lány
vagy. Mit gondolsz, meg tudnál ereszteni egy-két sikolyt? Ennyi kell nekik,
mert kint hallgatóznak az ajtón túl, aztán békén hagynak, és lesz rá időnk,
hogy összebarátkozzunk.
Ez volt az egyik nagy titka, a rábeszélő-művészet: mindig meg tudta
győzni a másik embert, hogy ők ketten közös akadállyal néznek szembe, és
csak akkor kerekedhetnek felül, ha összefognak. Minden hallgatóját bele
tudta vonni abba a kis összeesküvésbe, amit ő maga talált ki. És ráadásul
csodálatos hangja is volt, mély és zengzetes. Hát persze hogy megtettem,
amit kért.
Nemsokára megtapasztalhattam, hogy Odüsszeusz nem az a fajta férfi,
aki az aktus után falnak fordul és hortyogni kezd. Erről a férfiszokásról nem
volt személyes tapasztalatom, de ahogy mondottam, sok mindent hallottam
a lányoktól. Odüsszeusz beszélgetni akart, nagyon tudott mesélni, és én
boldogan hallgattam. Gondolom, ezt szerette bennem a legjobban: hogy
szerettem a történeteit. Olyan női tehetség ez, amit rendszerint
alábecsülnek.
Alkalmam volt megtapintani a combján a hosszú sebhelyet, és el is
mondta, hogyan szerezte. Mint említettem, nagyapja Autolükosz volt, aki
azzal dicsekedett, hogy Hermésztől származik. Ami olyasmit jelentett, hogy
ravasz vén tolvaj, csaló és hazudozó, de csalafintaságaiban szerencse kíséri.
Autolükosz nemzette Odüsszeusz anyját, Antikleiát, aki Laertész ithakai
királyhoz ment feleségül, és így az anyósom lett. Járta egy rágalmazó
hírverés Antikleiáról – hogy Sziszüphosz elcsábította, és ő tekinthető
Odüsszeusz igazi apjának –, de én ezt nem nagyon tudtam elhinni. Mert ki
akarná elcsábítani Antikleiát? Mintha egy kampós orrú boszorkányt akarna
elcsábítani. Mindegy, most hagyjuk ennyiben a mesét.
Sziszüphosz olyan furfangos ember volt, hogy a legenda szerint kétszer is
kicselezte a Halált: egyszer Hádész királyt beszélte rá, hogy a kezét tegye
bilincsbe, amit aztán csak ellenszolgáltatásért volt hajlandó kikulcsolni
neki, egyszer meg Perszephonét, hogy engedje fel az Alvilágból, mert nem
kapott rendes temetést, s így nincs helye a Sztüx folyó túlpartján. Ha hitelt
adunk az Antikleia hűtlenkedéséről szóló híresztelésnek, arra a
következtetésre kell jutnunk, hogy Odüsszeusz családfájának mindkét
főágán agyafúrt és gátlástalan ősapák találhatók.
Igaz-e vagy sem, Autolükosz mindenesetre elhívta Odüsszeuszt a
Parnasszosz hegyére, hogy ott vegye el az ajándékot, amit születésekor
ígértek neki. El is ment, de ráadásul vadkanvadászatra vitték Autolükosz
fiai. Egy különösen vérszomjas vadkan támadt rá, agyarával felhasította a
combját, onnan van a sebhely.
Ahogy Odüsszeusz elmondta a történetet, gyanút fogtam, hogy emögött
van még más valami is. Miért csak Odüsszeuszra támadt rá a bestia? Tudták
a többiek, hogy hol bújik meg, azaz csapdába csalták Odüsszeuszt? Halálra
szánták, mert Autolükosznak érdekében állt, hogy ne kelljen odaadnia az
ajándékot, amivel tartozik? Talán, talán.
Legszívesebben így gondolnám. Szívesen gondolnám, hogy hasonlít a
múltunk: fiatal korunkban mindkettőnket el akart pusztítani a család.
Eggyel több ok, hogy összetartsunk, s hogy egyhamar ne bízzunk
másokban.
A sebhely történetéért cserébe elmondtam neki a magamét, hogy vízbe
akartak fullasztani, de kimentettek a kacsák. Érdekelte, kérdezgetett és
jelezte, hogy együtt érez velem: ennél többet nem is lehet a hallgatótól
várni. – Szegény kiskacsám – mondta, és megsimogatott. – Ne félj, én sose
dobnék a tengerbe egy ilyen drága kislányt. – Erre megint sírtam egy sort, ő
pedig megvigasztalt, ahogy a nászéjszakán illik.
Mire ránk pirkadt, összebarátkoztunk, ahogy Odüsszeusz ígérte.
Pontosabban mondva: én őszinte barátsággal fogadtam el – sőt ennél is
többel, szerelmes szenvedéllyel –, ő pedig úgy viselkedett, mint aki
viszonozza. Ami azért nem egészen ugyanaz.
Pár nappal később Odüsszeusz bejelentette szándékát, hogy
hozományostul hazavisz Ithakába. Apám fel volt háborodva. Tisztelni kell
az ősi hagyományt, mondta, amin azt értette, hogy szerzett kincseinkkel
mindketten maradjunk meg az ő keze alatt. De segítségünkre jött
Tündareosz bácsi és vele a veje, a hatalmas Meneláosz, úgyhogy Ikariosz
kénytelen volt meghátrálni.
Bizonyára hallottátok a legendát: apám utána szaladt távozó kocsinknak,
és könyörögve kérte, hogy maradjak nála. Odüsszeusz megkérdezte, hogy
szabad elhatározásomból vele megyek-e Ithakába, vagy inkább itt maradok
az apám házában. Tudható, hogy válaszként az arcom elé húztam a
fátylamat, mert szerényen és szemérmesen hallgattam, azaz nem óhajtottam
szóban kinyilvánítani, hogy a férjemmel kívánok élni. Később szobrot is
emeltek nekem, mellyel a Szemérem erényét példázom.
Van a mesében némi igazság. Tényleg lehúztam a fátylat, de azért, hogy
leplezzem a nevetést. Meg kell adni, volt abban valami nevetséges, hogy
egy apa, aki hajdan a tengerbe hajította a gyermekét, most ott ugrabugrál az
úton a gyermek után, s torkaszakadtából kiabálja: „Maradj velem!”
Nem akartam maradni. Alig vártam, hogy hátat fordíthassak a spártai
udvarnak. Sose voltam ott boldog, arra vágytam, hogy új életet kezdhessek.
 VIII.
Kórusbetét: Ha királylány lennék – népies dallamra

Előadják a Lányok, hegedű-, harmonika- és furulyakísérettel

Első lány:
Ha királylány lennék aranyban-ezüstben,
És sose kellene megöregednem,
Ha eljön az ifjú hős, aki elvesz,
Szabad életem boldog, gyönyörű lesz.

Kórus:
Hajózz hát, hölgyem, hullámokon át,
Odalent a sötét vizeket sose lásd,
Bár elsüllyedhet a kék kicsi bárka,
A remény kormányoz, az vihet át odaátra.
Második lány:
Hozok és viszek mindig parancsra,
Igenis, uram, úrnőm, napról napra;
Könnyes mosolyom gazdámnak tetszik,
Vetem az ágyat, ahol más fekszik.

Harmadik lány:
Istenek, jósok, jobbítsátok meg végül
A sorsom: kérjen az ifjú hős feleségül!
De nem jön a hős, rám sose talál,
A napom robot, a holnapom halál.

Kórus:
Hajózz hát, hölgyem, hullámokon át,
Odalent a sötét vizeket sose lásd,
Bár elsüllyedhet a kék kicsi bárka,
A remény kormányoz, az vihet át odaátra.
A lányok pukedliznek.
Széparcú Melanthó körbekalapozik:
Köszönöm uram. Köszönöm. Köszönöm.
Köszönöm. Köszönöm.
 IX.
A bizalmi káráló

Az Ithakába vivő tengeri út hosszú volt, riasztó és émelyítő, legalábbis

nekem. Leginkább csak feküdtem vagy hánytam, olykor egyszerre. Talán
gyermekkori élményem miatt utáltam a tengert, de az is lehet, hogy
Poszeidón tengeristen még most is neheztelt rám, amiért akkor nem tudott
felfalni.
Így hát nemigen láttam az ég és a felhők szépségét, amiről Odüsszeusz
beszámolt, mikor nagy ritkán odajött megnézni, hogy vagyok. Egyébként a
hajóorrban állt (így képzeltem), és sólyomtekintettel fürkészte, hol
rejtőznek sziklák, tengeri kígyók és egyéb veszélyek, vagy hátul a
kormánynál, hogy másfelé irányítsa utunk. Nem tudom, mit csinált, mert
azelőtt sohasem utaztam hajón.
Az esküvőnk óta egyfolytában rajongtam Odüsszeuszért, fenntartás
nélkül csodáltam, szentül hittem, hogy mindenre képes – ahogy már
mondtam: mindössze tizenöt éves voltam –, és vakon bíztam benne mint
mindentudó tengeri kapitányban.
Végül is megérkeztünk Ithakába, behajóztunk a kikötőbe, amit meredek
sziklás hegyoldalak vettek körül. Nyilván őrszemeket állítottak a csúcsokra,
ahol tüzeket is gyújtottak, hogy jelezzék jöttünket, mert a kikötőben
sokaság gyűlt össze. Volt persze éljenzés, és mindenki odatolakodott, hogy
megnézzen magának, amikor partra tettek: a bizonyítékot akarták látni,
hogy Odüsszeusz előkelő arát hozott haza és sok drága ajándékot, ami vele
jár.
Este lakomát adtunk a város főembereinek. Én is megjelentem csillogó
fátyolban. A legdíszesebb ruhát viseltem, amit magammal hoztam, és egy
szolgáló kísért, aki otthonról jött velem. Őt is apám adta nászajándékul.
Aktorisznak hívták, és nem örült annak, hogy ott kellett hagynia a fényes
spártai udvart, ahol barátnői voltak a szolgálólányok. Megértettem. Már
nem volt fiatal. Még apámtól is kitelt annyi előrelátás, hogy ne adjon
mellém egy virágzó hajadont, aki riválisomként versenyezhetne Odüsszeusz
kegyeiért, különösképp, mivel neki kellett őriznie a hálószobaajtót. Nem
bírta sokáig. Halála után magamra maradtam, idegen az idegenek között.
Eleinte sokat sírtam titokban. Megpróbáltam elrejteni a
boldogtalanságomat Odüsszeusz elől, nehogy azt higgye, hálátlan vagyok.
Mert éppolyan figyelmes és gondos volt, mint mindig, bár általában úgy
viselkedett velem, ahogy egy idősebb férfi bánik egy gyerekkel. Sokszor
rajtakaptam, hogy tűnődve nézeget, félrehajtott fejjel, állát simogatva,
mintha valami rejtély lennék, de hát így fürkészett mindenki mást is, ezt
hamarosan alkalmam lett megtapasztalni.
Egyszer azt mondta, hogy minden emberben van egy rejtekajtó, ami a
szívbe nyílik, és ő nem nyughatik, amíg meg nem találja ennek az ajtónak a
kilincsét. Mert a szív kulcsos zárra jár, és aki hozzáfér az emberek szívéhez,
hogy kitudja titkaikat, az hozzáfér a Moirákhoz is, és kezébe kaparinthatja
sorsának fonalát. Csakhogy, tette hozzá gyorsan, erre igazában sohasem
lehet képes az ember. Azt mondta, még az istenek sem erősebbek a három
Sors-nővérnél. Nem mondta ki a nevüket, csak hátraköpött, hogy a
balszerencsét eltávoztassa, én pedig beleborzongtam a gondolatba, hogy ott
ülnek a sötét barlangjukban, fonják az életfonalat, kimérik és elvágják.
– Nekem is van a szívemben rejtekajtó? – kérdeztem, remélve, hogy
hangom kacéran kedveskedő. – És meg is találtad?
Odüsszeusz csak mosolygott. – Ezt te tudod nekem megmondani.
– És neked is van rejtekajtó a szívedben? És megtaláltam a kulcsát? –
Belepirulok, ahogy visszaemlékszem erre a törleszkedésre: ez inkább
Helenéhez illett volna. Odüsszeusz elfordult és kinézett az ablakon. – Egy
hajó futott be a kikötőbe – mondta. – Nem tudom, honnan. – És összevonta
a szemöldökét.
– Híreket vársz? – kérdeztem.
– Mindig híreket várok – felelte.

Ithaka nem volt édenkert. Gyakran fújt a szél, esett a hideg eső. A helyi
nemesség parlagiasabbnak tűnt, mint amihez otthon hozzászoktam, a palota
pedig, bár éppen megfelelt az igényeknek, semmiképpen nem volt tágasnak
nevezhető.
A szigetet valóban beborították a kecskejárta sziklák, ahogy ezt már
otthon hallhattam. De a birtokról behoztak teheneket is, juhokat, disznókat,
kenyérre való gabonát, a szezonjukban körtét, almát, fügét, úgyhogy az
asztalunk nem szűkölködött, és lassacskán hozzászoktam új otthonomhoz.
És ha valakinek Odüsszeusz a férje, az nem utolsó dolog. A környéken
mindenütt felnéztek rá, kérelmezők sokasága várta a tanácsát. Némelyek
messziről jöttek hajóval, hogy tanácskozhassanak vele, mert olyan ember
hírében állt, aki képes kibogozni az élet gubancos csomóit, bár az is
megesett, hogy ezzel még gubancosabb csomót kötött.
Az apja, Laertész és az anyja, Antikleia akkor még a palotában lakott.
Antikleia csak később halálozott el, amikor sírba vitte a hiábavaló, fürkész
várakozás, hogy Odüsszeusz majd csak hazatér, meg – gondolom – az
epebajos emésztési zavar. Laertész is csak később költözött ki a palotából,
hogy fia távollététől megkeseredve az egyik tanyáján kisgazdálkodással
büntesse magát. Ez mind azután következett be, hogy Odüsszeusz évekre
elvonult; egyelőre a jövendőnek árnyéka sem látszott.
Az anyósom, ez a vékony szájú asszony, mindenben körültekintően járt
el. Illendően üdvözölt, de éreztem, hogy nem ilyen menyet kívánt volna.
Folyton mondogatta, hogy nagyon is fiatal vagyok. Amire Odüsszeusz
szárazon megjegyezte, hogy ezt a hibát majd helyrehozza az idő.
A legfőbb bajom nem is az anyósommal volt, hanem Eurükleiával, az
öregasszonnyal, aki hajdanán Odüsszeuszt dajkálta. Köztisztelet övezte –
így hallottam tőle – mint a megbízhatóság élő szobrát. Ősidők óta itt élt a
háztartásban; Laertész vásárolta valamikor, és olyan nagyra becsülte, hogy
eszébe sem jutott az ágyába vinni. – Gondold el, egy rabszolganőt! – kárálta
büszkén. – És akkoriban még szemrevaló is voltam! – Aztán az egyik lány
elmondta, hogy a gazda nem azért tartóztatta meg magát, mert annyira
tisztelte Eurükleiát, hanem azért, mert félt a feleségétől, aki patáliát csapott
volna, ha ágyassal áll össze. – Ez az Antikleia lekornyasztaná még a
Héliosz tökét is – kuncogott a másik. Tudtam, hogy össze kellene szidnom a
szemtelenségéért, de nekem is muszáj volt nevetni.
Eurükleia látványosan a szárnya alá vett: körülvitt a palotában,
megmutatta, mi hol van, és folyvást hajtogatta, hogy „ezt mi így szoktuk
csinálni.” Meg kellett volna köszönnöm, szívből is, nem csak szóval, mert
nincs annál kínosabb, mint amikor valaki rosszul nyúl a dolgokhoz, és ezzel
elárulja tudatlanságát, hogy nem ismeri a helyi szokásokat. Hogy nevetésnél
el kell-e takarni a szájat, mikor kell fátylat viselni, mennyit lehet kimutatni
az arcból, milyen gyakran kell fürdőt rendelni – Eurükleia mindezt kívülről
tudta. Szerencséje volt vele az anyósomnak, hogy nem őrá maradt a
betanításom feladata: Antikleia csendben megülhetett, szótlan, vékony szájú
mosollyal, és elnézhette, ha bolondot csinálok magamból. Örült neki, hogy
imádott fia, Odüsszeusz ilyen trófeával büszkélkedhetett – egy spártai
királylány mégiscsak főnyeremény –, de gondolom, még jobban örült
volna, ha belehalok a tengeri betegségbe, és Odüsszeusz úgy ér partot
Ithakában, menyasszonyi kincsekkel, ám menyasszony nélkül.
Legtöbbnyire csak annyit mondott nekem: „Nem vagy valami jó színben.”
Így hát kerültem, amennyire lehetett, és inkább Eurükleiához szegődtem,
aki legalább barátságos volt. Mindent tudott a környék nemesi családjairól,
s így én is megtudtam róluk a szégyenletes titkokat, ami később hasznomra
vált.
Szünet nélkül járt a szája, és nem volt a világon még egy személy, aki
úgy ismerte volna Odüsszeuszt, mint ő. Tudta, mit szeret, és hogyan kell
vele bánni: nem hiába szoptatta mint csecsemőt és nevelte ifjúkorában.
Senki más nem készíthette a fürdőjét, olajozhatta a vállát, tálalhatta a
reggelijét, zárhatta el a kincseit, rakhatta elé a ruháját, és a többi és a többi.
Nem hagyta, hogy én is ott legyek a férjem körül, ha bármi kis feleségi
szolgálattal próbálkoztam, mindjárt ott termett, és máris mondta, hogy
Odüsszeusz ezt nem így szereti. Még a ruhát is félredobta, amit adtam volna
rá, mert túl könnyű, túl nehéz, túl vastag, túl vékony. – A kasznárnak épp
megfelelne – mondta –, de nem Odüsszeusznak.
Azért a maga módján mégis igyekezett, hogy kedveskedjen. – Ne félj,
majd feltáplálunk – mondogatta –, hogy szép nagy fiút szüljél
Odüsszeusznak. Ez a te dolgod most, a többit nyugodtan rám hagyhatod. –
Mivel még leginkább ő volt az, akivel itt szót lehetett váltanom (mármint
Odüsszeuszon kívül), lassacskán hozzászelídültem.
Hogy Télemakhosz születésekor mivé lettem volna nélküle, el se tudom
képzelni. Becsület dolga, hogy ezt így kimondjam. Imákat mormolt
Artemiszhez, míg én szólni se bírtam a fájdalomtól, fogta a kezem,
szivaccsal szárogatta a homlokomat, aztán felkapta a babát, megmosdatta és
jó melegen bebugyolálta. Mert ha volt valami, amihez igazán értett (és ezt
nem győzte hangoztatni), hát a kisbabákhoz. Külön nyelve volt hozzájuk,
afféle halandzsanyelv – Libi-libikó – turbékolta Télemakhosznak, ahogy
fürdés után törülgette –, libi-lábi gin-galló! Egy kicsit megzavart a
gondolat, hogy az én hordómellű, mélyhangú Odüsszeuszom, a rábeszélés
mestere, aki olyan szabatosan, olyan méltósággal beszél, valaha
csecsemőként feküdt Eurükleia karjában, és úgy hallgatta a gurgulázását.
De nem nehezteltem érte, hogy folyton ott tüsténkedik Télemakhosz
körül. Kimondhatatlanul élvezte. Szinte azt lehetett volna hinni, hogy ő
adott neki életet.
Odüsszeusz meg volt velem elégedve. Hát persze. – Helenének még
nincsen fia – mondta, és ennek örülnöm illett. Örültem is. De szöget ütött a
fejembe: vajon miért gondol még most is, azóta is mindig Helenére?
 X.
Kórusbetét: Télemakhosz születése – idill

Kilenc havon át hajózott anyja bőrszínű vérén,

Az alvó-barlangból, félelmetes éjből
Kihajózott, rémálmok közül
Törékeny barna hajón, maga volt a hajó,
Szelte a vészes óceánt, hatalmas anyját,
A messzi barlangból, hol a férfiélet
Fonalát sodorja, kiméri, vágja rövidre
A három Sors-nővér rémes keze-műve,
A kötött nő-életet is belefonva kötélbe.

És mi tizenketten, akik kezétől haltunk

Később, ahogy apja kegyetlenül kimondta,
Mi is ott hajóztunk barna, törékeny
Hajón, a hajók mi voltunk,
Háborgó vízen, fájós lábú, dagadt anyánkén,
Aki nem koronás, csak tarka, szedett-vedett akárki,
Veszik-adják, elrabolják szolgától, idegentől.
Kilenc havon át utaztunk, míg partra vetődtünk,
Mikor ő is épp kivetődött a gonosz levegőre,
Síró kisbabák, ahogy ő is sírva jött világra,
Tehetetlenek, mint ő, de ő így is tízszer tehetősebb,
Mert születése rég várt ünnep lett, a miénk meg semmi.

Anyja herceget termett. A mi összevissza anyáink

Csak lefialtak, ellették, szaporították a
Kismacskát, kutyakölyköt, a fészekalja madárfiókát.
Kis állatok voltunk, lehetett elemészteni,
Eladni, vízbe fojtani, elhasználni, kidobni,
ha elhervadtunk.
Neki apja volt, mi csak kibújtunk,
Akár a krókusz, a rózsa, a sárban megfogant veréb.
Az életünk az életébe fonódott, mert gyerekek
Voltunk mi is, mikor gyerek volt,
Kis kedvencek, játékok, lelt húgai, játszótársak,
Vele nőttünk itt, vele futva, nevetve,
Bár minket homok maszatolt, nap szeplőzött,
hússal sose tömtek,
Az övé voltunk, joga volt a magáét megkövetelni,
Hogy dajkáljuk, etessük, mosdassuk, neki játsszunk,
Elringassuk a vész-hajóban,
mert mi magunk voltunk a hajó is.
Nem tudhattuk játék közben, a homokos parton,
A kecske-lakta, sziklás szigeten, kikötőnk közelében,
Hogy sorsa ellenünkre növeszti a hűlt szemű tinédzser gyilkost.
Ha tudtuk volna, mit teszünk vele? Vízbe fojtjuk?
A gyerek kegyetlen, önző: élni akar mindenki.

Egy a tizenkettő ellen, nemigen lett volna esélye.

Megtettük volna?
Egy perc alatt, amikor nem látja senki?
Lenyomni a víz alá a még-ártatlan kisgyerek-fejet
Még gyerek-ártatlanka pesztra-kezünkkel,
És a halált a hullámokra fogni.
Bírtuk volna? Kérdezzétek a Három Nővért, övék a vérvörös gubanc,
Ők kötik össze a férfiak és nők életét bogba,
Csak ők tudják, hogy máshogy mint lehettek volna a dolgok.
Csak ők tudják, mit rejt a szívünk.
Tőlünk nem kaptok választ.
 XI.
Helene tönkreteszi az életemet

Ahogy múlt az idő, kezdtem hozzászokni az új otthonomhoz, még ha nem

is én voltam benne a háziasszony. Hogy lehettem volna, amikor a háztartást
anyósom és Eurükleia vezette, s így mindenről ők rendelkeztek. Odüsszeusz
a maga dolgát tette: uralkodott a királyságán. Olykor-olykor az apja,
Laertész is beleavatkozott az államügyekbe, hogy vitassa vagy
helybenhagyja a fia döntéseit. Vagyis hát ment a szokásos családi
kötélhúzás, hogy kinek a szava a legnyomósabb. Abban mind egyetértettek,
hogy nem az enyém.
A vacsoránál érződött leginkább a feszültség. Túl sok sérelem húzódott
meg a felszín alatt, túl sokat duzzogtak, morgolódtak a férfiak, és túl sok
vészterhes csönd gyűrűzött az anyósom körül. Ha szólni próbáltam hozzá,
véletlenül se nézett rám, úgy válaszolt, mintha egy zsámolyhoz vagy
kisasztalhoz intézné a megjegyzéseit. S ahogy az ilyen bútor-társalgáshoz
illik, fa-merevek voltak ezek a megjegyzések.
Hamar rájöttem, hogy a békesség kedvéért legjobb, ha kimaradok a
dolgokból, és inkább Télemakhosszal foglalkozom, már amennyiben
Eurükleia megengedi. – Hisz magad is még jóformán gyerek vagy – és
kiragadta a babát a karomból. – Majd én gondját viselem a kis aranyosnak
még egy darabig. Te meg csak szórakozz kedvedre.
Hiszen ha lett volna mivel. Hogy a sziklák közt vagy a parton kószáljak,
egyedül, mint egy parasztfruska vagy rabszolgalány, az szóba se jöhetett; ha
kimozdultam a palotából, két szolgáló jött velem: vigyázni kellett a jó
híremre, mert a királynéi hírnevet állandó közfigyelem kísérte. A lányok
pár lépésnyire lemaradtak mögöttem, ahogy illett, és ettől úgy éreztem
magam, mint a parádéra felvezetett tenyészló, ahogy ott vonultam
pompázatos ruhában, míg a hajósok megbámultak, a városi nők meg
összesúgtak a hátam mögött. Nem volt barátnőm, aki korban és rangban
hozzám illett, úgyhogy nem sok örömöm telt a kiruccanásokban. Meg is
ritkultak hamarosan.
Néha elüldögéltem az udvarban, és fontam a gyapjút, hallgattam a
szolgálólányokat, akik a melléképületekben nevetgéltek, daloltak,
vihorásztak munka közben. Ha esett, az asszonyházban szövögettem, ott
legalább volt társaságom, mivel a szövőszékeknél mindig találhattam egy
csapat szolgálót. Szerettem a szövést, lassú, ritmikus, megnyugtató munka,
és amíg elfoglaltam magam, senki se mondhatta rám, hogy tétlenkedem,
még az anyósom sem. Nem mintha valamikor is bármi ilyesmit mondott
volna, csakhogy a néma szemrehányásnál nincs rosszabb.
Sokat voltam a szobánkban – abban, ahol együtt laktunk Odüsszeusszal.
Tengerre néző, szép szoba volt, ha nem is olyan szép, mint a spártai
szobám. Odüsszeusz külön csinált bele ágyat, és nem is akárhogy: az egyik
ágylábat élő olajfából faragta ki, a gyökereket meg benne hagyta a földben.
Így aztán, mondta, senki sem tudja majd megmozdítani, máshova tenni az
ágyat, és ez szerencsét hoz a gyermekre, aki benne fogan. Ez az ágyláb
nagy titok volt, senki sem tudott róla, csak ő, rajta kívül pedig még
Aktorisz, a Spártából hozott szolgálóm, aki már nem élt, és én magam. Ha
híre kél ennek az ágylábnak, mondta félig tréfásan, félig fenyegetően
Odüsszeusz, rögtön tudni fogja, hogy más férfit is fogadtam az ágyba, és ő,
mondta szörnyűségesen, de mintha még most is tréfálna, akkor nagyon
megharagszik, és kénytelen lesz engem apró darabokra kaszabolni a
kardjával vagy felakasztani a tetőgerendára.
Úgy tettem, mintha megijednék, és bizonygattam, hogy soha, soha, soha
sem fogom elárulni az ágyláb titkát.
Tényleg meg is ijedtem.
Azzal együtt jó hely volt az ágy, itt töltöttük legszebb óráinkat. Amikor
befejezte a szerelmeskedést, Odüsszeusz mindig mesélt nekem. Elmondott
mindenféle történetet, főleg önmagáról persze, a vadászkalandjairól, a
zsákmányszerző portyáiról, a különleges íjáról, amit rajta kívül senki sem
tud felajzani, és Athéné istennőről, aki kegyében tartja, amiért olyan
leleményes, olyan nagymestere az álcázásnak és a cselszövésnek, és a többi
és a többi. Aztán mesélt más dolgokról is; arról, hogy miért sújtja átok
Atreusz házát; arról, hogy Perszeusz láthatatlanná tevő Fekete Sisakot
szerzett Hádesztol, mielőtt a rémes Gorgo fejét levágta; és arról, hogy mit
tett egyszer a híres Thészeusz meg a cimborája, Peirithoosz. Elrabolták
Helené unokanénémet, amikor még tizenkét éves se volt, és egy athéni
rejtekhelyen tartották, amíg a sorsvetés eldönti, hogy melyikük veszi majd
feleségül, ha megnő. Szokásától eltérően Thészeusz nem erőszakolta meg
Helenét, azért, mert még kisgyerek volt, legalábbis így szól a fáma. A két
bátyja mentette ki a fogságból a lányt, de előbb háborúban le kellett
győzniük Athént, hogy hazavihessék a húgukat.
 Ezt a történetet már ismertem, magától Helenétől hallottam. Ő máshogy
mesélte. Előadása szerint Thészeuszt és Peirithooszt mélyen megrendítette
isteni szépsége, ájuldoztak, ha csak ránéztek, alig mertek elébe járulni, hogy
a térdét átkarolva kérjenek bocsánatot vakmerőségükért. A legnagyobb
élvezettel azt részletezte, hogy hány férfi veszett oda az athéni háborúban:
halálukat úgy tekintette, mint neki járó adót. Az a szomorú igazság, hogy
emberek sokasága magasztalta éjjelnappal, halmozta el ajándékokkal,
aggatott rá dicsőítő jelzőket, és ettől megkótyagosodott. Azt hitte, bármit
megtehet, amit csak akar, mint az istenek, akiktől – lelkes meggyőződéssel
– származtatta magát.
Gyakran elgondoltam, hogy ha Helenét nem pöffeszti a hiúság,
mindnyájan megmenekülhettünk volna a sok szenvedéstől és bánattól, amit
ránk hozott az önzésével, az esztelen bujaságával. Miért is nem tudott
normális életet élni? Azt már nem – a normális élet unalmas, őt pedig
csiklandozta a becsvágy. Nevet akart szerezni magának. Arra vágyott, hogy
kitűnjön a nyájból.

Télemakhosz egyéves volt, amikor ránk szakadt a szerencsétlenség. Helené

volt az oka, ezt jól tudja ma már az egész világ,
Egy spártai kapitánytól hallottuk először a közelgő katasztrófa hírét,
amikor hajója horgonyt vetett a kikötőben. A környező szigeteket járta, ahol
rabszolgákat árult és vásárolt. Ahogy a jobbfajta vendégeknek dukál,
vacsorát adtunk a kapitánynak, és elszállásoltuk éjszakára. Az ilyen
látogatót mindig szívesen fogadtuk mint hírek hozóját – hogy ki halt meg,
ki született, ki kötött házasságot mostanában, vagy ki áldozta fel gyermekeit
valami istenségnek –, ez az ember azonban hajmeresztő hírt hozott.
Helené, mondta, megszökött egy trójai herceggel. A fickó – Parisznak
hívták – Priamosz király kisebb fiai közül való volt, és persze rendkívül
jóképű. Szerelem első látásra. Kilenc napig lakomáztak – Meneláosz kitett
magáért, hogy megtisztelje a magas herceget –, és közben Parisz meg
Helené majd felfalták egymást a szemükkel a férj háta mögött, aki semmit
se vett észre. Ez nem lepett meg, mert világéletében érzéketlen volt,
valóságos tuskó. Nyilván nem simogatta eléggé Helené hiúságát, és az
asszony repesve várta az avatottabb kezet. Aztán Meneláosznak el kellett
mennie egy temetésre, a szerelmeseknek pedig több se kellett, hamar
telepakolták Parisz hajóját annyi arannyal-ezüsttel, amennyit mozdítani
bírtak, és uccu neki.
 Meneláosz tüzet fújt mérgében, csakúgy, mint Agamemnón, aki nem
tűrhette, hogy lábbal tiporják a család becsületét. Követség ment Trójába,
hogy adják ki Helenét és a zsákmányt, de a követek üres kézzel tértek
vissza. Parisz és a gonosz Helené meg csak nevetett rajtuk Trója magas
falainak védelmében. Jó kis kalamajka, mondta vendégünk nagy gusztussal:
örömére szolgált, mint általában az embereknek, ha orra buknak a
hatalmasok. Erről beszél a fél világ, mondta.
Odüsszeusz figyelt, elfehéredett, és mélyen hallgatott. Aztán éjjel
elárulta, hogy mi baja. – Mindnyájan megesküdtünk – mondta. – Szent
esküt tettünk egy felvagdalt áldozati ló véres darabjai fölött állva. Minden
férfi, aki ott esküt tett, kötelezettséget vállalt, hogy megvédi Meneláosz
jogát, vagyis most Trójába kell hajóznia, megvívni a háborút, amíg Helené
haza nem kerül. – Azt mondta, nem lesz könnyű dolog: Trója nagyhatalom,
sokkal nehezebb dió, mint Athén volt annak idején, mikor Helené két bátyja
összeroppantotta ugyanilyen okból.
Visszatartottam, ami kikívánkozott belőlem: hogy Helenét ketrecbe
kellett volna zárni valami sötét pincében, mert ez a nő egy két lábon járó
mérgesgóc. Ehelyett azt mondtam: – Mindenképp menned kell? – Belém
hasított a gondolat, hogy én meg itt maradok Ithakában Odüsszeusz nélkül.
Mi jót remélhetek a palotában, egyedül? Az egyedüllétet úgy értettem, hogy
nem lesznek barátaim vagy segítőtársaim. Nem lesz több éjféli szórakozás,
ami kárpótol Eurükleia hatalmaskodásáért és melegével elfeledteti az
anyósom fagyos némaságát.
– Megesküdtem – mondta Odüsszeusz. – Igazában az én ötletem volt az
eskü. Nehéz lenne most már kivonni magam belőle.
Mégis megpróbálta. Amikor Agamemnón és Meneláosz betoppant, amint
arra számítani lehetett – s velük a végzetes harmadik ember, Palamédész,
akinek megvolt a magához való esze, nem úgy, mint a másik kettőnek –,
Odüsszeusz felkészülten várta őket. Elhíresztelte, hogy megőrült, és
bizonyságként furcsa, tojáshéjforma parasztkalapot nyomott a fejébe, egy
ökröt és egy szamarat fogott az eke elé, úgy szántogatott, a háta mögé meg
sót vetett a barázdába. Azt hittem,okosan teszem, hogy kísérem a három
látogatót a mezőre, ahol elébük tárul a szomorú látvány. – Látjátok –
mondtam sírva –, nem ismer meg már senkit, még engem és a kisfiát sem. –
Szemléltetésre magammal vittem a karon ülő gyereket.
De Palamédész átlátott Odüsszeuszon. Kiragadta a karomból
Télemakhoszt, és letette a földre a fogat elé. Odüsszeusz választhatott: vagy
félrerántja a gyeplőt, vagy áthajt a fián.
Így hát mennie kellett.
Azok hárman nem győzték körülhízelegni. A jóslatot emlegették, ami
kimondta, hogy nem eshet el Trója az ő segítsége nélkül. Ez persze
megkönnyítette valamennyire az úti készülődés terhét. Mert melyikünk
tudna ellenállni a kísértő gondolatnak, hogy nélkülözhetetlen?
 XII.
Várakozás

Mit mondhatnék a következő tíz esztendőről? Odüsszeusz elhajózott

Trójába. Én Ithakában maradtam. A nap felkelt, végigvonult az égen,
lenyugodott. Csak nagy néha láttam benne Héliosz tüzes szekerét. A hold
ugyanúgy, változott negyedről negyedre. Csak nagy néha láttam benne
Artemisz ezüsthajóját. Tavasz, nyár, ősz és tél követték egymást szabott
rendjük szerint. Gyakran fújt a szél. Télemakhosz nőtt-növekedett évről
évre, sok húst evett, mindenki kényeztette.
Hírekből hallottuk, hogy s mint halad a trójai háború. Hol jól, hol rosszul.
Énekmondók zengték a nevezetes hősöket: Akhilleuszt, Aiászt,
Agamemnónt, Meneláoszt, Hektort, Aineiászt és a többit. Nem érdekeltek,
én Odüsszeuszról akartam hallani. Hogy mikor jön már haza és űzi el
életem unalmát. Őróla is szóltak az énekek, ilyenkor volt pár percnyi
örömöm. Mintha magam előtt látnám: most buzdító szónoklatot tart, most
összebékíti a viszálykodó törzseket, most kitalál valami meglepő
csalafintaságot, most bölcs tanácsot ad, most szökött rabszolgának álcázza
magát, besurran Trójába és beszél Helenével, aki fürdőt készít neki, és fehér
kezével keni meg a testét.
Ez a rész nem nagyon tetszett.
És hallottam a nagy hadicselről, hogy hatalmas falovat építtetett, és
üreges belsejébe katonákat bújtatott. És aztán jött a hír – hegycsúcsról
hegycsúcsra adták tovább az őrtüzek –, hogy Trója elesett. Hallhattunk
szörnyű vérengzésről, rablásról. Az utcákon patakokban folyt a vér, az ég
tűzbe borult, ártatlan fiúgyerekeket dobáltak le a szikláról,
hadizsákmányként osztották szét a trójai nőket, köztük Priamosz lányait. És
aztán végre-végre megkaptuk a hírt, amit régóta reméltünk, hogy a görögök
vitorlát bontottak, és hajóik elindultak hazafelé.
És aztán: semmi.
Nap nap után felkapaszkodtam a palota legfelső szintjére, onnan
fürkésztem a kikötőt. Nap telt nap után, de sehol semmi jel. Olykor befutott
egy-egy hajó, de az, amelyiket látni vágytam, nem volt sehol.
Kósza híreket hordtak az idegen hajók. Odüsszeusz és társai tökrészegre
itták magukat az első kikötőben, aztán kitört a matrózlázadás, mondta
valaki; dehogyis, mondta másvalaki, bűvös gyümölcsöt ettek, amitől
elfelejtettek mindent, és Odüsszeusz csak úgy tudta kimenteni tengerészeit
a kábulatból, hogy megbilincselve vitette őket a hajóikra. Odüsszeusz,
mondta valaki, összecsapott egy óriással, az egyszemű küklopsszal;
dehogyis, csak egy félszemű kocsmáros csapott patáliát, mondta másvalaki,
mert az utazó nem akarta kifizetni a számlát. Egy csomó emberét felfalták a
kannibálok, mondta valaki; dehogyis, csak verekedés közben leharapták
egymás fülét, betörték egymás orrát, késeltek, gyomroztak, ahogy ilyenkor
szokás, mondta másvalaki. Odüsszeuszt, mondta valaki, elvarázsolt szigetén
egy istennő látta vendégül, aki előbb disznóvá változtatta az embereit
(szerintem ez nem eshetett nehezére), aztán visszaváltoztatta emberré, mert
beleszeretett a vendégbe, etette-itatta, sose hallott finomságokat sütött-
főzött neki a halhatatlan kezével, aztán hosszú éjszakákon át bódultan
szerelmeskedtek; dehogyis, mondta másvalaki, csak egy luxusbordélyban
tanyázott, ahol a madámon élősködött.
Magától értetődik, hogy az énekmondók is felkapták és jól
kicirkalmazták ezeket a témákat. Jelenlétemben a legfennköltebb
változatokat adták elő; hősénekeiben Odüsszeusz okos volt, bátor,
találékony… démoni szörnyekkel csatázott, és istennők kegyét élvezte. Az
egyetlen ok, amiért még mindig nem jutott haza, az lehetett csupán, hogy
üldözte egy isten, egyesek szerint a tengeristen, mivel a küklopsz, akit
Odüsszeusz megvakított, Poszeidón fia volt. Mert semmi kétség – így
engedte sejteni a sok dicshimnusz, amit az énekmondók elzengtek –, csakis
hatalmas isteni erő tarthatta vissza a férjemet attól, hogy a lehető
legsürgősebben megtérjen szerető – és szeretni való – hitvesi karomba.
Minél jobban cifrázták, annál drágább ajándékokat vártak tőlem. Mindig
megkapták. Még a nyilvánvaló koholmány is vigasz, ha nincs más.

Az anyósom meghalt. Összeráncosodott, mint a kiszáradt sár, belerokkant a

kétségbeesett várakozásba, és végül letett róla, hogy Odüsszeuszt valaha is
viszontlássa. A fejébe vette, hogy én vagyok a hibás, nem Helené: hiszen ha
nem hurcolom ki a gyereket a szántóföldre! Az öreg Eurükleia még öregebb
lett. Akárcsak az apósom, Laertész, aki ráunt a palotaéletre, és kiköltözött
vidékre, ott piszmogott az egyik tanyáján, ahol néha előcsoszogott a
mocskos gönceiben és körtefákról dünnyögött valamit. Nagyon úgy nézett
ki, hogy meglágyult az agya.
Most már én irányítottam Odüsszeusz kiterjedt birtokait, egyes-egyedül.
Ilyen feladatra a legkevésbé sem készítettek fel lánykoromban. Végtére is
spártai királykisasszony voltam, és a munka másokra tartozott. Anyám,
királyné létére, nem mutatott épp jó példát. Nem törődött azzal, hogy
milyen fejedelmi étkeket szolgálnak fel az ebédlőcsarnokban, hiszen amúgy
is nagy darab húsokból állt leginkább a menü. Ő maga legfeljebb egykét kis
halat fogyasztott el tengeri moszatból készült körítéssel. Rendszerint
nyersen kapta be a halat a fejénél kezdve, amit hátborzongó ámulattal
figyeltem. Nem tudom, említettem-e, hogy apró, hegyes fogai voltak.
Nem szerette dirigálni a rabszolgákat, vagy büntetni, ha megérdemelték,
bár előfordult, hogy hirtelenjében megölette egyiket-másikat, ha
idegesítették (fogalma sem volt a piaci értékükről); a szövés-fonást pedig ki
nem állhatta. – Mennyi csomó! Pókmunka. Hagyjuk csak Arakhnéra –
mondta megvetően. Az ő dolga lett volna, hogy felügyeljen az
éléskamrákra, a borospincékre, de ezen csak nevetett, a kincstár őrzését
meg egyenesen kifigurázta. Hidegen hagyták „a halandók arany
játékszerei.” – A najádok csak háromig tudnak számolni – mondta. – A
halak rajban úsznak, nem lajstromban. Egy hal, két hal, három hal, még egy
hal, még egy hal, még egy hal! Mi úgy számoljuk. – És megint felcsendült
gyöngyöző nevetése. – Mi halhatatlanok nem zsugoriskodunk, nem
hordunk össze semmit. Értelmetlen dolog az ilyesmi. – Aztán kisurrant az
ajtón, és megmártózott az udvari szökőkútban, vagy akár napokra eltűnt,
hogy a delfinekkel mókázzon, és megtréfálja a lomha kagylókat.
Így hát az ithakai palotában teljesen elölről kellett kezdenem a tanulást.
Eurükleia eleinte megpróbált akadályozni benne, mert mindent maga akart
igazgatni, de aztán belátta, hogy túl sok a tennivaló még a magafajta
buzgómócsingnak is. Alig múlt pár év, s magam is meglepődtem, hogy már
én állítom össze a leltári kimutatásokat – mert ahol rabszolgák vannak, ott
van lopás is, ha nem nézünk a körmükre. És azt is én terveztem meg, hogy
mit egyen, mivel ruházkodjon a palota népe. A szolgák ruhája durvább
anyagú, de idővel csak lefoszlik róluk, ha nem pótoljuk újjal; szólnom
kellett tehát a fonóknak és szövőknek, hogy mikor mire van szükség. A
gabonaőrlők a rabszolgák között is a legaljának számítottak, bezárva
dolgoztattuk őket egy külső épületben. Többnyire büntetésből kerültek ide,
és mivel gyakran egymásnak estek, nem ártott tudnom, hogy melyik kit
gyűlöl, vagy ki ellen forral bosszút.
A férfi szolgák nem fekhettek össze a szolganőkkel, legalábbis engedély
nélkül nem. Ez kényes ügy volt. Olykor fellángolt közöttük a szerelem és
féltékenykedés, csakúgy, mint uraiknál, s az ilyesmiből sok baj
származhatott. Akit nem lehetett megfékezni, az eladásra került. De ha
aranyos kisbaba született a párzásból, én magam nevelgettem, tanítgattam a
gyereket, hogy kikupált, kellemes szolga legyen. Egyiket-másikat kicsit el
is kényeztettem, Eurüklei megmondta.
Ilyen gyerek volt Széparcú Melanthó.
Az intéző szerezte be a szükséges árucikkeket, de valójában én
üzleteltem, és hamarosan híre ment, hogy engem nem lehet becsapni. A
kasznárom járt elöl a mezei munkában, de valójában én felügyeltem a
tanyákat, a jószágot, és nem restelltem megtanulni, hogy mit jelent az
elletés, a fialtatás, és mit kell tenni, hogy a koca ne falja föl az almot.
Ahogy belejöttem a gyakorlatba, hovatovább már szívesen tárgyaltam ilyen
pórias dolgokról, és büszke voltam, ha a kondás hozzám fordult tanácsért.
Az volt a célom, hogy fölfejlesszem Odüsszeusz birtokát, s ha megjön,
dúsabb vagyont találjon, mint amit itt hagyott: több juhot, több tehenet,
több disznót, több gabonaföldet, több rabszolgát. Képzeletemben világosan
kirajzolódott a jelenet: Odüsszeusz megérkezik, és én (illendő nőies
szerénységgel) megmutatom neki, hogy milyen eredményesen végeztem az
úgynevezett férfimunkát. Őérte persze. Mindig csak őérte. Hogy felragyog
majd az arca! Hogy meg lesz velem elégedve! – Többet érsz, mint ezer
Helené – mondja majd. Nem igaz? Aztán gyöngéden a karjába vesz.
De hiába minden elfoglaltság és felelősség, magányosabbnak éreztem
magam, mint valaha. Hol volt nekem bölcs tanácsadóm? Kire-mire
támaszkodhattam volna, ha nem a saját erőmre? Éjszakánként álomba
sírtam magam, vagy fohászkodtam az istenekhez, hogy adják vissza
szeretett férjemet, s ha nem, hát adják meg nekem a gyors halált. Eurükleia
nyugtató fürdőket készített és idegcsillapító italokat hozott, de ezért nagy
árat kellett fizetnem. Megvolt az a bosszantó szokása, hogy folyton népi
mondásokat idézgetett, ezzel akarta erősíteni a tartásomat és szítani bennem
az áldozatos buzgalmat. Ilyeneket hallhattam:

Aki sír, míg fenn a nap,

Tálja üresen marad.
Vagy:
Aki mindig búsul csak,
Marhasültet sose kap.
Vagy:
Lusta úrnő – renyhe szolgák,
 Egy se végzi rendben a dolgát,
Vessző nélkül rest a szolga…

– és még sok hasonlót. Ha fiatalabb lett volna, pofon ütöm.

De a buzdításnak mégiscsak foganatja lett, mert napközben a vidámság
látszatával sikerült úgy-ahogy tartanom a lelket, ha nem is magamban,
legalább Télemakhosz-ban. Meséltem neki Odüsszeuszról: hogy milyen
kiváló harcos, milyen okos, milyen daliás, és hogy milyen nagyszerű lesz
minden, ha egyszer hazatér.
Tapasztaltam, hogy sűrűsödik körülöttem a kíváncsiság, ami nem is
csoda egy ekkora hírű ember felesége – vagy özvegye? – esetében.
Kikötőnkben mind gyakrabban vetettek horgonyt idegen hajók, jöttek
megint a hírek. És jött alkalmanként a puhatolózás is: hogy ha
bebizonyosodna Odüsszeusz halála, amitől az istenek óvjanak, vajon
megnyerhetne-e újabb ajánlat. Engem, a kincseimmel. Elengedtem a fülem
mellett ezeket a célzásokat, mert a hírek – bizonytalan hírek, de azért hírek
– életben tartották a férjemet.
Odüsszeusz, mondta valaki, leszállt az Alvilágba, és tanácskozott a
holtak szellemével. Dehogyis, csak egy sötét barlangban éjszakázott
denevérek között, mondta másvalaki. Viaszt tömött a tengerészei fülébe,
mondta valaki, amikor elhajóztak a szirének szigete mellett, ezek a félig
madár, félig asszony démonok ugyanis partjukhoz csalogatják és felfalják a
férfiakat; Odüsszeusz azonban az árbochoz köttette magát, hogy hallhassa
az ellenállhatatlan sziréndalt, és mégse ugorjon a vízbe.
Dehogyis, mondta másvalaki, csak egy első osztályú szicíliai kuplerájba
tért be, ahol a hölgyek híresek voltak a muzikalitásukról és a tolldíszes
ruhakölteményeikről.
Magam sem tudtam, mit higgyek. Néha úgy éreztem, hogy az emberek
csak azért találnak ki mindenfélét, mert jólesik nekik, ha felzaklatnak, és
figyelhetik, ahogy a szemem megtelik könnyel. Mindig élvezet megkínozni
azt, aki sebezhető.
Na persze, bármi kósza hír is jobb, mint a semmi, úgyhogy mohón
hallgattam mindet. De újabb évek múltán végleg elapadtak a hírek: mintha
Odüsszeusz eltűnt volna a föld színéről.
 XIII.
Kórusbetét: A tarkaeszű kapitány – tengerésznóta

Előadja a tizenkét Lány matrózruhában

Tarkaeszű Odüsszeusz,
Trója alól talán hazajutsz
Zsákmánnyal, mert ha lopsz, ha hazudsz,
Te maradsz Athéné kis szeme fénye!

A lótuszevők partján kikötött, mi meg elborult

Elmével elfeledni akartuk a háborút,
De a barna hajókba betett, nem nyílt nekünk kiút,
Bárhogy sírtunk is érte.

Aztán a szél az egyszemű küklopsz szörny-szigetén

hagyott,
Fel akart falni, de szemébe döftük a tüzes botot;
„A nevem Senkise", mondta a hős, majd büszkén:
„Én vagyok
Odüsszeusz, cselek csalafinta vezére!"
Ezért a dühös Poszeidón átka szakadt a fejére,
Hiába hajózott volna előle, úgy utolérte,
Hogy zsákba pakolt széllel se lelt nyugtot hazaérve
Odüsszeuszunk, a fránya tengerész.
Éljen hát kapitányunk, szelleme nyílt, szabad,
Akár a szirten kuksol, akár elalszik a fák alatt,
Vagy sósvízi nimfák karjai közt marad,
Hol akárki szívesen elheverész!

Utunkba kerültek a barbár laisztrigónok,

Akik embereinket ebédelték meg, a húst meg a csontot,
Bánta már, hogy ennivalóért rájuk rontott
Odüsszeusz, a macsó, a harcra kész.
Kirké szigetén disznókká lettünk ólba zárva,
Míg Odüsszeusz bele nem települt az istennői ágyba,
Ette a főztjét, itta borát, hitte, hogy őt
meg nem babonázza, Egy éven át – a vidám szobaúr!
Éljen hát kapitányunk, bármennyi időnek múltán,
Bárhova hányja-veti sorsát a tengeri hullám,
Mert nem sürgeti gond, hogy célt érjen hazaútján
Odüsszeuszt, a ravaszdi vén ficsúrt!
Útja innen a Holtak Szigetére elvezetett,
Vérrel töltött gödörtől hessegette a szellemeket,
Míg Teiresziásztól meg nem tudta, mit tehet,
Odüsszeuszunk, az ügyeskedő öregúr.

És voltak még a szirének, éneküket már várta,

Csábították volna a tollpuha, mély halálba,
De árbocnál cövekek, kötelet hurkolt a vágyra;
Csak ő értette, miről kinek dalolnak.

Kharübdisz örvényt fújt daliánkra, de habjaiból

kikerült,
Elkapni akarta a kígyófejű Szkülla, de nem sikerült,
Kormányozta hajóját, szikláktól menekült,
Arra vigyázott, hogy mi bajt hoz a holnap.
Parancsát megszegtük, mert végül aludni kidőlt:
Jót lakomáztunk a Nap tilalmas teheneiből,
Vihar sújtott le ránk, mindnyájunkat megölt,
Csak ő vetődött a partra Kalüpszónál egyedül.

Hét évet töltött ott csókos szerelemben,

Míg végre kiszállt tutaján a tengeri bosszú ellen,
S hol Nauszika a kelengyét mosatta önfeledten,
Kiúszott lányok elébe, meztelenül!
Elmondta, mit élt, meghallgatták a phaiákok
A kalandot, sorscsapást, az özön viszontagságot:
Mert senki se látja előre, hol rejtőzik az átok
Odüsszeuszunk se, a mindig-álruhás!
Éljen hát kapitányunk, ott, ahol lehet,
Ha földön jár, ha hajózza a tengereket,
Mert nem jött még meg az Alvilágba, hová minket letett
-
Nem tudható dalunkból semmi más!
 XIV
A kérők tömik a fejüket

A mezőkön kószáltam egy nap, ha léteznek itt napok, és épp aszphodéloszt

csipegettem, amikor szembejött velem Antinoosz. Általában a legjobb
köpenyében parádézott, ünneplő köntösén aranylánc, aranykapocs, minden,
úgy taszította félre a többi árnyat harciasan és kevélyen; ám ha engem
meglátott, mindjárt felöltötte a holtteste alakját, a mellén vér patakzott,
nyílvessző fúrta keresztül a torkát.
Ő volt az első kérő, akit Odüsszeusz leterített. Ezt a nyílvert mutatványt
alighanem szemrehányásnak szánta, de engem nem hatott meg vele. Egy
istenátka volt ez az ember teljes életében, és holtában is az maradt.
– Üdvözöllek, Antinoosz – mondtam. – Örülnék, ha kiszednéd a
torkodból azt a nyilat.
– Ez a szerelmem nyila, isteni Pénelopé, te leggyönyörűbb és
legeszesebb minden asszony között – felelte gálánsán. – Bár Odüsszeusz
híres íja lőtte ki, a kegyetlen nyíllövő igazában Cupido volt maga. –
Akármeddig bírta lökni a link szöveget, hiszen eleget gyakorolta, amíg még
élt.
– Ugyan, Antinoosz – mondtam. – Már rég meghaltunk. Idelenn nincs rá
szükség, hogy összevissza lefetyelj, úgysincs belőle semmi hasznod. Itt
hiába teszed magad, ahogy megszoktad. Akár jó fiú is lehetsz most az
egyszer, és eldobhatod azt a vacakot. Ne hidd, hogy javít a megjelenéseden.
Panaszosan nézett rám, fátyolos szemmel, mint a megvert kiskutya. –
Könyörtelen az életben, könyörtelen a halálban – sóhajtotta. De a
nyílvessző eltűnt, a vérfolyás elállt, és az arca visszanyerte szokott
zöldesfehér színét.
– Köszönöm – mondtam. – így már jobb. Így barátok is lehetünk. Mint
barát a barátnak, elmondhatod az igazat. Miért kockáztattátok az életeteket,
ti kérők, azzal a gyalázatossággal, amit ellenem és Odüsszeusz ellen
elkövettetek, nem is egyszer, hanem szüntelenül, hosszú éveken át. Nem
mondhatod, hogy senki sem figyelmeztetett. Jósok jövendölték meg
sorsotokat, maga Zeusz is küldött intő jeleket madarakkal és
mennydörgéssel.
Antinoosz felsóhajtott. – Az istenek el akartak pusztítani minket.
 – Ezzel áll elő mindenki, ha a rossz magaviseletét próbálja mentegetni –
mondtam. – Az igazat akarom hallani. Hagyjuk most az én isteni
szépségemet. Harmincöt múltam, mire az egésznek vége lett, elnyűtt a gond
meg a sírás, és egyikünk előtt sem titok, hogy csípőtájon eléggé
megvastagodtam. Ti kérők meg se születtetek, amikor Odüsszeusz elindult
Trójába, vagy totyogó babák voltatok, mint a fiam, Télemakhosz, vagy
legfeljebb kisgyerekek, úgyhogy szigorúan nézve az anyátok lehettem
volna. Arról locsogtatok, hogy látásomra elernyed a térdetek, s hogy
leghőbb vágyatok az ágyamba bújni és gyereket csinálni nekem, pedig
tudhattátok, hogy innen-onnan kiöregszem a gyerekszülésből.
– Azért még kinyomhattál volna egy-két porontyot
– felelte undokul Antinoosz, és alig tudta visszatartani a gúnyos vigyort.
– Kezded megtalálni a hangot, Antinoosz – mondtam. – Szeretem az
egyenes beszédet. Akkor hát ki vele! Mit akartatok tőlem?
– A kincseskamra kulcsát, mi mást? — felelte. És most már volt elég
pimasz, hogy a szemembe nevessen.
– Miért akarja a fiatal ember feleségül venni a híres, gazdag özvegyet?
Az özvegyekről köztudomású, hogy veszkődnek a férfiért, különösen ha a
férj olyan sokáig marad távol, vagy olyan régóta halott, mint a tiéd. Nem
voltál épp egy Helené, de ez nem lett volna gond. Sötétben minden tehén
fekete. És az is csak jól jött, hogy húsz évvel idősebb voltál nálunk: ha te
halsz meg előbb, pláne ha kicsit hozzásegítünk, a vagyonoddal a hátunk
mögött kedvünkre válogathatunk a harmatos hercegkisasszonyok közt. De
hisz te se gondoltad komolyan, hogy szerelemből hajkurászunk, nem igaz?
Ha szemre nem is mutattál sokat, a józan eszed az mindig megvolt.
Azt mondtam, hogy szeretem az egyenes beszédet, de persze igazán
senki se szereti, különösen ha ilyen kevéssé hízelgő. – Köszönöm az
őszinteségedet – mondtam hűvösen. – Bizonyára megkönnyebbültél, hogy
végre kimutathattad a valódi érzelmeidet. Most már visszateheted a nyilat.
És tudd meg az igazat: repesek az örömtől, ha látom, ahogy kiáll abból a
hazug, falánk gigádból.

A kérők kezdetben még nem tűntek fel a színen. Odüsszeusz távollétének

első kilenc-tíz évében tudtuk, hogy merre jár – Trójánál csatázik –, és
tudhattuk, hogy él. Csak akkor kezdték megrohamozni a palotát, amikor
már elhalványult és alig pislákolt a remény. Először öten jöttek, aztán tízen,
ötvenen – és minél többen voltak, annál több jött utánuk, mert mind attól
félt, hogy kimarad az örök lakomából és a házasság-lutriból. Olyanok
voltak, mint a dögkeselyűk, ha elhullott tehénre lelnek: lecsap rá az egyik,
követi a másik, míg végül mérföldes körzetből odasereglik minden keselyű,
hogy tépje a koncot.
Egyszerűen csak beállítottak a palotába, akár naponta, és kijelentették,
hogy a vendégeim, amivel engem háziasszonyszerepbe kényszerítettek.
Ezután már – kihasználva a gyengeségemet, s hogy nem volt felnőtt férfi a
háznál – szabadon gazdálkodtak az állatállományunkkal, maguk ölték le,
amit megkívántak, szolgáikkal süttették a húst, parancsolgattak a
szolgálólányaimnak, csipkedték a feneküket, mintha odahaza lennének.
Hihetetlen, hogy mennyit bírtak magukba tömni – faltak, mint a fenevadak.
Mindegyik azon volt, hogy túlzabálja a többit – mert erre ment ki a játék:
hogy még mielőtt kiennének a vagyonomból, ijedtemben beadjam a
derekamat. Egész húshegyek, kenyérdombok, borfolyók csúsztak le a
torkukon, mintha a föld nyelte volna el a rengeteg enni-innivalót. És ez
mindaddig így fog menni, mondták, amíg nem választok közülük új férjet.
Nem győztek körüludvarolni: meg-megszakították a részeg vigadozást,
hogy idióta szónoklatokkal magasztalják a bennem testet öltő szépséget,
tökéletességet, bölcsességet.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem találtam ebben egy kis élvezetet
is. Mindenki élvezi az ilyet; szívesen hallgatjuk a dicséretet, még ha nem is
hiszünk el belőle egy szót sem. De megpróbáltam úgy tekinteni a
handabandázásukra, mintha látványosságot néznék, afféle bohóctréfát.
Vajon milyen hasonlatot fognak legközelebb kitalálni? Melyikük színleli a
legmeggyőzőbben, hogy egyetlen pillantásomtól is elragadja a révület?
Néha megjelentem közöttük a lakomacsarnokban – két szolgálólánnyal a
hátam mögött –, és figyeltem, ahogy egymásra licitáltak. Amphinomosz
nyerő volt az udvariasságban, de lehetett volna rámenősebb. Be kell
vallanom, még az is megesett, hogy elábrándoztam: vajon melyikükkel
bújnék ágyba legszívesebben, ha mindenképp muszáj?
Később a lányok számoltak be róla, hogy mivel élcelődtek a kérők a
hátam mögött. Minden szavukat kihallgathatták, mert nekik kellett
felszolgálni a húst és az italt.
Miket mondtak hát rólam egymás közt a kérők? Tessék, egypár példa.
Első díj: egy hét Pénelopé ágyában, második díj: két hét Pénelopé
ágyában. Hunyd be a szemed, akkor mind egyforma – képzeld magad elé
Helenét, az majd megbronzozza a lándzsádat, hahaha! Mikor fogja már
elszánni magát ez a vén szajha? Öljük meg a fiát, takarítsuk el az útból,
amíg még fiatal – a kis kurafi kezd az idegeimre menni. Ki akadályozhatja
meg, hogy valamelyikünk megfogja és elhajtsa az öreg jószágot? Nem,
pajtások, ez csalás lenne. Emlékezzetek a megállapodásra: aki elnyeri a
díjat, dús ajándékokkal tiszteli meg a többieket – ebben egyeztünk meg, nem
igaz? Együtt vagyunk a kalandban, életre-halálra. Életre mi, halálra ő, mert
aki szerencsés lesz, annak majd halálra kell kefélnie, hahaha!

El-eltűnődtem rajta, hogy nem a lányok találják-e ki a csúfságok felét,

akár tréfából, akár gonoszkodásból. Láthatóan élvezték a mószerolást,
különösen, ha könnyekben törtem ki, és imádkoztam a bagolyszemű
Athénéhez, hogy hozza vissza Odüsszeuszt, vagy vessen véget
szenvedéseimnek. Erre ők is könnyekben törtek ki, sírtak, jajgattak, és
csillapító italt hoztak. Jólesett az idegeimnek.
Eurükleia különös buzgalommal hordta a ronda pletykákat, igazat,
hamisat vegyesen: valószínűleg így akarta felvértezni a szívem a kérők és a
kérelmük ellen, hogy utolsó leheletemig hűséges maradjak. Mindig is ő volt
Odüsszeusz első számú rajongója.

Mit tehettem volna, hogy megfékezzem a sok fiatal arisztokrata brigantit?

Abban a korban voltak, amikor a suttyó nem fér a bőrébe, úgyhogy
hivatkozhattam én úri modorra, észérvekre, fenyegető büntetésre, mind csak
falra hányt borsó volt. Egyik se mert volna visszakozni, nehogy a többi
kiröhögje és gyávának tartsa. A szüleiknél is hiába protestáltam: a családok
hasznot reméltek az erőszakoskodástól. Télemakhosz még túl fiatal volt
ahhoz, hogy fellépjen ellenük, de különben is, ő csak egymaga volt, azok
meg száztízen vagy száznyolcan vagy százhúszan – annyian voltak, hogy
meg se lehetett számolni őket. A férfiak, akik Odüsszeuszhoz húztak, vele
mentek Trójába, az itthon maradtakat pedig, akik mellém állhattak volna,
megfélemlítette a nyers tömegerő, és inkább meg se nyikkantak.
Tudtam, hogy az se visz jóra, ha kidobom a hívatlan kérőket és becsukom
az orruk előtt a kaput, mert attól csak begorombulnak, és erővel ragadják el
azt, amit eddig unszolással próbáltak elnyerni. De nemhiába voltam najád
leánya, jól emlékeztem az anyai tanácsra. Tégy úgy, mint a víz – biztattam
magamat. Ne próbálj ellenállni nekik. Ha megpróbálnak elkapni, csússz ki
az ujjaik közül. Folyd körül őket.
 Ezért aztán úgy tettem, mintha kegyesen fogadnám az udvarlásukat,
mármint elméletben. Még odáig is elmentem, hogy titkos üzenetekkel
bátorítgattam egyiket-másikat. De azt kimondtam, hogy addig nem
választok közülük, amíg nyugvásomra meg nem győződöm róla, hogy
Odüsszeusz már soha többé nem tér vissza.
 XV
A lepel

Kényszerhelyzetben éltem, hónapról hónapra nagyobb lett rajtam a nyomás.

Egész napokat töltöttem a szobámban – nem abban, ahol Odüsszeusszal
laktunk, ott nem bírtam volna megmaradni –, hanem az asszonyházban,
ahol külön szobám volt. Lefeküdtem az ágyra, sírtam s azon tépelődtem,
hogy most mit csináljak. Eszemben sem volt, hogy férjhez menjek
akármelyik modortalan tacskóhoz. De a fiam, Télemakhosz közben
lassacskán felnőtt – hiszen majdnem annyi idős volt, mint a kérők –, és
elkezdett furcsán nézni rám, mintha engem tenne felelőssé azért, hogy az
örökségét szó szerint felzabálják.
Hogy megkönnyítette volna a dolgát, ha szépen összepakolok és
visszamegyek Spártába apámhoz, Ikariosz királyhoz! A saját jószántamból
sose tettem volna ilyet: nem kívántam, hogy másodszor is a tengerbe
dobjanak. Télemakhosz eleinte úgy képzelte, hogy jól jár vele, ha én
hazatakarodom, de aztán utánagondolt – némi számolgatással –, és rájött,
hogy a palota kincsének jó része is velem jönne, mármint a sok arany-ezüst,
amit hozományul kaptam. Ha viszont Ithakában maradok és hozzámegyek
az egyik nemes kölyökhöz, ez a kölyök lesz a király, s mint ilyen, az ő
mostohaapja, aki gyámkodik felette. Márpedig azt, hogy egy magakorú
suttyó parancsolgasson neki, semmiképp sem óhajtotta.
Mi lehetett volna számára a legjobb megoldás? Csakis az, ha elegánsan
meghalok, olyan halállal, amiért őt nem terheli bűn. Mert ha megteszi, amit
Oresztész tett – anélkül, hogy meglenne rá az oresztészi oka –, vagyis
megöli az anyját, ezzel magára szabadítja az Erinnüszeket – a kígyóhajú,
kutyafejű, denevérszárnyú, rémséges fúriákat –, akik addig járnak a
nyomában ugatva és sziszegve, ostorral és korbáccsal, amíg őrületbe nem
kergetik. S mivel az anyagyilkosságot hidegvérrel hajtotta végre, a lehető
legaljasabb indokból – anyagi haszonszerzésért –, nem nyerhet többé
megtisztulást semmilyen szentélyben: viselnie kell a vérem szennyét, amíg
meg nem hal borzasztó halállal, dühöngő őrületben.
Az anya élete szent. Még a rossz magaviseletű anya élete is – példa rá
ocsmány unokanéném, Klütaimnészt-ra, a házasságtörő, a férjgyilkos, a
gyermekkeserítő –, és énrám aztán igazán nem mondhatta senki, hogy rossz
magaviseletű anya vagyok. De nem voltam tőle elragadtatva, hogy kurta
mordulásokkal és sértett pillantások özönével áraszt el a tulajdon fiam.

Amikor a kérők megkezdték a hadjáratot, emlékeztettem őket a jósigére,

mely megjövendölte, hogy Odüsszeusz előbb-utóbb hazatér, de ahogy
múltak az évek, és ő még mindig nem került elő, a jósige hitele
megfogyatkozott. Talán félreértette az igét a jós, állították a kérők: a
jóslatok arról hírhedtek, hogy értelmük homályos. Hovatovább engem is
elfogott a kétely, és végül be kellett ismernem – legalábbis a nyilvánosság
előtt –, hogy Odüsszeusz valószínűleg halott. Csakhogy a szelleme sosem
jelent meg álmomban, amint illett volna. Nem olyannak ismertem, aki
elmulasztja, hogy üzenjen nekem a Hadászból, ha csakugyan odajut az
árnyak birodalmába.
Törtem a fejem, hogyan halaszthatnám a döntés napját, és kerülhetném el
közben a halogatás vádját. Végtére eszembe jutott valami. Később, amikor
el-elmeséltem a történetet, azt mondtam, hogy Pallasz Athéné, a szövés
istennője adta az ötletet, s talán így is volt, mit tudom én; az biztos, hogy
mindig célszerű a hirtelen elhatározást isteni sugallatnak tulajdonítani, ezzel
ugyanis el lehet kerülni, hogy büszkélkedést vessenek szemünkre, ha a terv
sikerül, vagy hibáztassanak, ha nem.
Hogy mit tettem? Hozzáfogtam szőni egy jókora vásznat, és azt
mondtam, hogy szemfedő lesz belőle apósomnak, Laertésznek, mert
kegyeletsértés lenne, ha nem készítenék neki drága leplet halála esetére.
Amíg a szent munkát be nem végzem, gondolni sem tudok rá, hogy új férj
után nézzek, ám ha elkészültem, sürgősen kiválasztom a szerencsés férfit.
(Laertész nem volt meghatva az ötletemtől: miután neszét vette, végképp
elkerülte a palotát. Mert mi van, ha egy türelmetlen kérő jónak látja
megrövidíteni az életét, hogy egy-kettő el kelljen temetnem a lepelben, ha
elkészült, ha nem, és így elháruljon az akadály az esküvőm elől?)
Jámbor feladatomra senki nem mondhatott semmi rosszat. Naphosszat
ültem a szövőszékemnél, szorgalmasan szövögettem, és szomorúan fel-
felsóhajtottam, így például: „Jaj bizony, ez a lepel inkább az enyém lehetne,
mint a Laertészé, amilyen nyomorult vagyok, mióta élő halálra kárhoztattak
az istenek.” Éjjel azonban szétfejtettem, amit napközben megcsináltam,
hogy a lepel ne nőjön nagyobbra.
Fáradságos munkámban elkelt a segítség, ezért magam mellé vettem
tizenkét szolgálót, a legfiatalabbakat, akik velem töltötték egész életüket.
Némelyik ott született nálam, másokat még gyerekkorukban vettem,
játszótársat neveltem belőlük Télemakhosznak, és gondosan megtanítottam
őket mindenre, amit a ház körül tudniuk kellett. Kedves lányok voltak,
virgoncak, elevenek; olykor persze hangoskodtak és viháncoltak, mint
általában a bakfisok, de engem felvidított a csatarászásuk, és szerettem
hallgatni, ahogy énekelnek. Gyönyörű hangja volt mindnek, én pedig tettem
róla, hogy iskolázzák is.
Bíztam bennük, szemmel-füllel ők figyelték a palotát; és ők segítettek
nekem szétfejteni a szövést, zárt ajtók mögött, éjnek évadján, fáklyafénynél,
jó három éven át. Munkánk elővigyázatot parancsolt ránk, csak suttogni
mertünk, de ezekben az éjszakákban mégis volt valami ünnepélyesség –
hogy is mondjam –, valami derültség. Széparcú Melanthó finom falatokat
csempészett be, hogy majszolgassunk: fügét, amikor érett, lépes mézbe
mártott kenyeret, télen forralt bort. Meséket mondtunk, amíg a rontás művét
végeztük; találós kérdéseket csereberéltünk, tréfálkoztunk. A fáklyák
imbolygó fényében nappali arcunk meglágyult, más lett, csakúgy, mint
nappali modorunk. Majdnem olyanok voltunk, mint a testvérek.
Reggelenként a kialvatlanságtól karikás szemmel cinkos mosolyokat
váltottunk, és lopva meg-megszorítottuk egymás kezét. Abban, ahogy azt
mondogatták, „Igen, úrnőm" és „Nem, úrnőm", nevetés bujkált, mintha
egyik felől sem vettük volna komolyan a szolgálati viszonyt.
Sajnos valamelyikük elárulta a végeérhetetlen szövés titkát. Biztos
vagyok benne, hogy véletlenül történt: a fiatalság gondatlan, és a lánynak
egyszerűen csak kicsúszhatott a száján az óvatlan szó vagy célzás. Máig
sem tudom, hogy melyikük lehetett: idelenn az árnyak között egy csapatban
járnak, és ha a közelükbe érek, elszaladnak. Elkerülnek, mint ellenségüket,
mintha szörnyű igazságtalanságot műveltem volna velük. De hát én sose
bántottam volna őket, magamtól soha.
Abban, hogy a tervemet elárulták, szigorúan véve, én voltam a hibás.
Felbiztattam a lányokat – a legcsinosabbakat, a legigézőbbeket –, hogy
forgolódjanak a kérők körül, kémleljék ki őket, és ennek érdekében
vessenek be minden csábfogást, amit csak ki tudnak találni. Utasításomról
rajtunk kívül senki sem tudhatott; úgy döntöttem, hogy Eurükleiát nem
vonom be a titkos egyezségbe – utólag már látom, hogy nagyon rosszul
tettem.
 A terv balul ütött ki. Jó pár lányt, sajnos, megerőszakoltak, másokat
elcsábítottak, vagy addig zaklattak, míg jobbnak látták engedni, mint
ellenállni.
Mármost a nagyobb házakban vagy palotákban nem volt ismeretlen
szokás, hogy a vendégek összefeküdjenek a szolgálókkal. A jó házigazda
vendégszeretetét mutatta, ha gondoskodott a pezsdítő éjszakai
szórakozásról, s az ilyen házigazdától kitelt, hogy vendégeinek nagylelkűen
válogatásra kínálja fel a lányokat. Az viszont ellenkezett a bevett
gyakorlattal, hogy valaki a ház urának engedélye nélkül használja a
személyzetet – ez tolvaj-lásnak számított volna.
A mi házunknak azonban nem volt ura. Így hát a kérők gátlástalanul
fogyasztották a lányokat, ahogy a juhokat, a disznókat, a kecskéket és a
teheneket is. Nem tudta őket érdekelni.
Vigasztaltam a lányaimat, ahogy tudtam. Bűnösnek érezték magukat, és
ápolásra, gondozásra szorultak, különösen az erőszak áldozatai. Ezt a
feladatot a vén Eurükleiára bíztam. Átkozta a gálád kérőket, míg fürdette a
kárvallottakat, és bedörzsölte a testüket az én ritka alkalomra tartogatott,
illatos olajommal. Egy kicsit morgott, hogy rá maradt ez is. Gondolom, nem
tetszett neki, hogy annyira szeretem a lányokat. Elkényeztetem őket,
mondta, aztán majd a fejükbe száll a dicsőség.
– Semmi baj, gyerekek – magyaráztam. – Muszáj úgy tennetek, mintha
beleszerettetek volna ezekbe a vendégekbe. Majd azt hiszik, hogy átálltatok
az ő oldalukra, és bizalmukba fogadnak, mi meg kitudhatjuk a terveiket.
Házimunka ez is, a gazdátokat szolgáljátok vele, és mondhatom, meg fog
dicsérni érte, mikor hazajön. – Ettől megnyugodtak.
Még arra is utasítottam őket, hogy játsszák a tiszteletlent, mondjanak
gorombaságokat rólam, Télemakhosz-ról meg Odüsszeuszról – a teljesebb
illúzió érdekében. Készséggel belevetették magukat a vállalkozásba:
Széparcú Melanthó kifogyhatatlan volt az ötletekben; sokat nevettünk, amíg
összegyűjtöttük a válogatott pimaszságokat. Boldogan tettek a kedvemre,
mert különös élvezet, ha valaki engedetlenséggel lehet engedelmes.
Nem mintha az egész színjáték merő illúzió lett volna. Jó páran tényleg
beleszerettek abba, aki használta a testüket. Gondolom, ilyenkor ez
elkerülhetetlen.
Biztosra vették, hogy úgyse látom, mi minden történik, pedig pontosan
tudtam. De megbocsátottam nekik. Fiatalok voltak, tapasztalatlanok, és
különben is, nem minden ithakai rabszolgalány dicsekedhet el azzal, hogy
nemes ifjú szeretője.
Akármi volt is, szerelem vagy sem, éjféli kiruccanás vagy szende
nyugovóra térés, továbbra is szállították a begyűjtött hasznos híreket. Így
hát bolond fejjel azt hittem, okos vagyok. Utólag már látom, hogy
helytelenül jártam el, kárt okoztam vele.
De hát fogytán volt az időm, kezdtem kétségbeesni, be kellett vetnem
minden kieszelhető cselfogást és fortélyt.
Amikor kiderült, hogy becsapom őket a lepellel, a kérők egy éjszaka rám
törték az ajtót, és munka közben tetten értek. Dühöngtek persze, leginkább
talán amiatt, hogy egy nő tette bolonddá őket, szörnyű botrányt csináltak,
én pedig védekező állásba szorultam. Meg kellett ígérnem, hogy a lehető
leghamarabb elkészítem a leplet, és utána mindjárt férjet választok.
A lepelből aztán legenda lett, gyorsan felkapta a szóbeszéd. „Pénelopé
hálója" – ezt mondták arra a munkára, aminek titokzatos módon sosincs
vége. Nem kedveltem ezt a szót, hogy háló. Ha a lepel az egy háló, akkor
én vagyok a pók. De hát én nem akartam vele megfogni a férfiakat, mint a
legyeket: épp ellenkezőleg, a gubancból inkább magam próbáltam volna
kibonyolódni.
 XVI.
Rossz álmok

Most kezdődött megpróbáltatásaim legnehezebb korszaka. Annyit sírtam,

hogy már azt hittem, átváltozom folyóvá vagy forrássá, mint a régi mesék
asszonyai. Hiába imádkoztam, hiába mutattam be áldozatokat, hiába lestem
a jósjeleket, a férjem csak nem tért vissza. És minden bajom tetejébe
Télemakhosz ekkor került abba a korba, amikor a fiú parancsolgatni kezd
az anyjának. Én intéztem a palota ügyeit, majdhogynem egymagam, húsz
éven keresztül, és most egyszerre azzal állt elő, hogy ragaszkodik a
jogaihoz mint Odüsszeusz fia, és itt az idő, hogy kezébe vegye a gyeplőt.
Elkezdett jeleneteket rendezni a csarnokban, folyton belekötött a kérőkbe,
de olyan hebehurgyán, hogy csak néztem, mikor fogják legyilkolni.
Alighanem valami esztelen kalandot forgatott a fejében, olyasmit,
amilyenre a fiatal legények hajlamosak.
Végül is fogta magát, és titokban nekivágott a tengernek, hogy addig
hajózzon összevissza, amíg hírt nem hall az apjáról – és még csak ki sem
kérte a tanácsomat. Csúnya sértésnek tekinthettem volna, de nem értem rá
ezzel törődni, mert kedvenc szolgálólányaim riasztó hírt hoztak: a kérők
neszét vették a fiam vakmerőségének, és ők is hajót készülnek kiküldeni,
hogy lesből lecsapjanak rá, s így emésszék el, még mielőtt hazaérne.
Igaz, amit a hősdalok megénekelnek: hogy a tervet Medón, a hírnök is
felfedte előttem. Persze tudtam már róla a lányoktól. Mégis úgy kellett
tennem, mintha meglepődnék, mert máskülönben Medón – aki nem
kötelezte el magát egyik oldal mellett sem – észrevette volna, hogy külön
hírforrásaim is vannak.
Eljátszottam hát, amit illett, megtántorodtam, leroskadtam a küszöbre,
sírtam és jajongtam, a szolgálólányok pedig – a tizenkét kedvenc és a
többiek – együtt óbégattak velem. Összeszidtam őket, hogy miért nem
értesítettek a fiam előkészületeiről, és miért nem próbálták visszatartani;
végül aztán a fontoskodó vén tyúk, Eurükleia bevallotta, hogy nem tudott
róla senki más, csak ő egyedül, ő segítette és bátorította a fiút. Ők ketten
pedig, mondta, csak azért nem szóltak nekem, mert nem akartak ezzel is
felzaklatni. De ne féljek, tette hozzá, végül majd minden jóra fordul, mert
igazságosak az istenek. Visszatartottam magam, és nem mondtam, hogy
ennek eddig kevés tanújelét adták.
 Amikor végképp rosszra fordulnak a dolgok, és én már annyit sírtam,
hogy éppen csak nem olvadtam magam is könnytóvá, megvan az a jó
szokásom, hogy bánatomban – szerencsére – el tudok aludni. És ha alszom,
álmodom. Azon az éjszakán is egymás után jöttek az álmok, de ezeknek
nem maradt fenn megőrzött nyoma, mert egyetlen élő léleknek sem
beszéltem róluk. Volt olyan, amelyikben a küklopsz szétcsapta Odüsszeusz
koponyáját, és kiszürcsölte az agyvelejét; volt másik, ebben hajójáról vízbe
vetette magát a drága, és úszott a szirének felé, akik elbűvölően édes
dalokat énekeltek, éppúgy, mint az én kis szolgalányaim, de közben már
meresztették a madárkarmukat, hogy darabokra tépjék; és volt megint
másik, amelyik csak azt mutatta, hogy gyönyörű istennőkkel
szerelmeskedik és nagyon is élvezi. Aztán az istennő átváltozott Helenévé,
aki gonosz kis gúnymosollyal nézett rám a férjem meztelen válla fölött. Ez
az utolsó olyan lidérces súllyal nehezedett rám, hogy felriadtam, és
imádkoztam, hogy csalfa álom legyen, amit az elefántcsont kapun át küld
barlangjából Morpheusz, nem pedig a szarukapun át érkező igazság.
Visszaaludtam, és végre valahára eljött a vigasztaló álom. Erről
beszámoltam, talán hallottatok is róla. Nővérem látogatott meg, Iphthaimé,
akit alig ismertem, mert sokkal idősebb volt, mint én, meg férjhez is ment
és messzire költözött. Most itt állt a szobámban, az ágyam mellett, és azt
mondta, hogy Athéné küldte, mivel az istenek nem akarják tovább nyújtani
szenvedéseimet. Hírt is hozott: hogy Télemakhosz épségben hazatér.
De amikor Odüsszeuszról kérdeztem – hogy él-e, hal-e –, megtagadta a
választ és elsuhant.
Hát ennyit az istenekről meg a szenvedéseimről. Mindig csak
ingerkednek. Mintha kóbor kutya lennék, amit kővel dobálnak, vagy
meggyújtják a farkát, merő szórakozásból. Nem ám az állatok csontját és
haját, hanem a szenvedésünket, azt szeretik csemegézni.
 XVII.
Kórusbetét: Alomhajók – ballada

Csak az álom jut nekünk

Ott van nyugovás szemernyi:
Nem kell sikálni a padlót,
Zsírfoltokat letörölni.

Nem hajkurásznak végig a termen,

Nem döntenek le a porba,
Nem hághat meg minden hülye úr,
Akinek épp kell a szoknya.
Alszunk és boldogan álmodunk;
Lebegünk hullámokon,
Aranyhaj ókkal járjuk a tengert,
Megint tisztán, szabadon.
Álmában minden lány gyönyörű,
Ruhája piros selyem;
Akit szeret, csak azt öleli
A csók-zápor szerelem.
Nappal a férfi ellakomáztat,
Éjjel neki eldalolunk,
Hogy hajókázzon aranyhajónkon:
Év hosszan így mulatunk.
Vidám és kedves az életünk,
Nincs könny, és semmi se fáj,
Kegyelem rajzolja a sors horizontját,
Míg ránk aranylik a táj.

De aztán megint csak felriadunk:

Szolgálatot hoz a reggel.
Parancsra húzgáljuk fel szoknyánk,
Ha füttyent egy kanos gazember.
 XVIII.
Hírek Helenéről

Télemakhosz elkerülte a gyilkos csapdát – inkább a jó szerencsének, mint a

jó tervezésnek köszönhetően –, és épségben hazaért. Örömkönnyekkel
fogadtam, és velem könnyeztek a lányaim is. De aztán sajnos parázs
veszekedés tört ki köztem és egyetlen fiam közt.
– Annyi eszed sincs, mint egy tyúknak! – förmedtem rá. – Hogy
merészeltél csak úgy elkötni egy hajót az engedélyem nélkül? Hiszen még
jóformán gyerek vagy! Hol tanultál te kapitánykodni? Hajszálon múlt, hogy
le nem gyilkoltak, és akkor mit mond az apád, ha megjön? Persze hogy
engem hibáztat, amiért nem tartottam rajtad a szememet! – és így tovább.
Nem volt szerencsés hangütés. Télemakhoszt elöntötte a méreg, és még
neki állt feljebb. Bizonygatta, hogy nem gyerek, hanem igenis férfi – hiszen
talán nem érkezett haza, talán nem adta ezzel bizonyítékát, hogy nagyon jól
tudja, mit tesz? És köszöni, nem igényli a szülői ellenőrzést, nem kéri senki
engedélyét, hogy használatba vegyen egy hajót, ami, ha úgy tetszik,
örökségként az övé – nem mintha nekem köszönhetné, hogy egyáltalán van
még öröksége, mert nem őriztem meg számára, és a javát már fel is zabálták
a kérők. Azt mondta, pontosan úgy döntött, ahogy döntenie kellett: elindult,
hogy megkeresse az apját, ha már ennek érdekében eddig a kisujját se
mozdította senki. Meg volt győződve, hogy az apja büszke lenne rá, amiért
a sarkára állt, és nem hagyta, hogy gyámkodjanak felette a nők, akik szokás
szerint mindent túlérzelegnek, és képtelenek az értelmes meggondolásra.
Azzal, hogy „a nők", persze énrám utalt. Hát nem jelent neki többet az
édesanyja, mint csak úgy „a nők"? Mi mást tehettem volna, mint hogy sírva
fakadok? Akkor aztán előadtam egyik szokásos sirámomat: – Hát ez a
köszönet a fáradságomért?! Nem is tudod, mi mindenen mentem keresztül
csakis teérted! Nincs még egy asszony, aki ennyi szenvedést elviselne, jobb
is lenne, ha megölném magam. – De tartok tőle, hogy nem mondtam vele
újat, és azzal, ahogy összefonta a karját és felfelé fordította a szemét,
világosan jelezte, hogy idegesíti a lamentálásom, és alig várja a végét.
Mire túlestünk rajta, egy kicsit meg is nyugodtunk. A lányok egy jó
fürdőt készítettek Télemakhosznak, lecsutakolták, tiszta ruhát adtak rá, és
finom ebédet tálaltak fel neki meg a két barátjának, akiket meghívott:
Peiraiosz és Theoklümenosz volt a nevük. Peiraiosz itt lakott Ithakában, és
együtt főzte ki a fiammal a titkos utazást. Gondoltam, később majd
előveszem, és beszélek a szüleivel is, hogy ne hagyják szabadjára.
Theoklümenoszt nem ismertem. Elég rendesnek látszott, de megjegyeztem
magamnak, hogy alkalmilag utánanézek a származásának, mert az ilyen
Télemakhosz korú fiúk könnyen keverednek rossz társaságba.
Télemakhosz belapátolta az ételt és ledöntötte a bort, én meg
szégyenkeztem, hogy nem tanítottam asztali jó modorra. Senki se
mondhatja, hogy nem próbáltam. De valahányszor korholni kezdtem, az a
vén tyúkanyó, Eurükleia mindig közbeavatkozott. – Hagyd el, gyermekem,
hadd élvezze a fiú az ebédjét, lesz még épp elég ideje a jó modorra, ha
felnő. – És mondta, mondta a végtelenségig.
– Ahogy az ág hajlik, úgy nő majd a fa – jegyeztem meg ilyenkor.
– Hát épp ez az – kárálta. – Éppen hogy nem akarjuk hajlítani az
ágacskát. Bizi-nizi, nem bizony! Azt akarjuk, hogy szép egyenesen nőjön
minél magasabbra, és gyűjtsön hozzá erőt a szép nagy húsokból, anélkül
hogy a zsémbes mamukánk folyton búsítaná.
A lányok vihogtak, jól megrakták Télemakhosz tányérját, és a fülébe
duruzsolták, hogy milyen derék fiú.
Be kell vallanom, hogy sajnos nagyon is el volt kényeztetve.

Amikor a három fiatal végzett az evéssel, az utazásról kezdtem

kérdezősködni. Sikerült-e Télemakhosznak megtudni, hogy merre lehet
Odüsszeusz, hiszen állítólag ezért kelt útra? Es ha egyáltalán kiderített
valamit, volna-e szíves velem is közölni a hírt?
Amint hallhatjátok, kissé még fagyos volt a hangulatom. Nehéz dolog, ha
valaki alulmarad a vitában a kamasz fiával szemben. Ha egyszer a nyakára
nőtt a kölök, az anyának nem marad más, csak az erkölcsi tekintély: ez
pedig legjobb esetben is gyöngécske fegyver.
Télemakhosz erre belefogott az elbeszélésbe, és amit hallottam, az
ugyancsak meglepett. Először Nesztor királyhoz állítottak be, aki nem
tudott nekik semmit se mondani, aztán felkerekedtek, és meglátogatták
Meneláoszt. Magát Meneláoszt. A gazdag Meneláoszt, a tuskó Meneláoszt,
az erős hangú Meneláoszt, a felszarvazott Meneláoszt. Fogadta őket
Meneláosz és neje, Helené – unokanéném Helené, a szép Helené, Helené, a
tisztátalan nőstény, minden szerencsétlenségem okozója.
– És találkoztál Helenével is? – kérdeztem némileg elszorult hangon.
 – Ó, hogyne – mondta. – Nagyon jó vacsorát kaptunk tőle. – Aztán
összezagyvált valamit a Vizek Igaz-szavú Vénéről és Meneláoszról, aki úgy
értesült ettől a gyanús illetőségű öregúrtól, hogy Odüsszeuszt foglyul ejtette
szigetén egy gyönyörű istennő, és most ott kell vele szerelmeskednie
éjjelente, igen, minden éjjel.
Akkorra már kezdett elegem lenni a gyönyörű istennőkről szóló
mesékből. – És mi van Helenével? – kérdeztem.
– Úgy tűnt, jól van – mondta Télemakhosz. – Mindenki a trójai háborúról
regélt… pompás történeteket meséltek… harccal, verekedéssel,
belezessél… az apám is szerepelt bennük… aztán mikor az öreg veteránok
már csak pityeregtek, Helené erősebb italokat hozatott, ezektől aztán még
sokat nevettünk.
– Nem úgy értettem – mondtam. – Hogy nézett ki?
– Ragyogóan, mint maga az arany Aphrodité – mondta. – Csuda izgalmas
volt csak nézni is. Hogy világhírű, meg hát egy darab élő történelem, meg
minden. Pont olyan, amilyennek feldicsérik, meg még olyanabb! – És
szégyenlősen vigyorgott hozzá.
– Most már egy kicsikét öregebb lehet – mondtam olyan higgadtan,
ahogy csak tudtam. Az lehetetlen, hogy Helené még most is úgy ragyogjon,
mint az arany Aphrodité! Ez ellenkezne a természettel.
– Na persze – mondta a fiam. És ekkor az az erős kapocs, ami állítólag
összeköti az anyát és az apátlan fiút, egyszerre megérződött. Télemakhosz
az arcomba nézett, és olvasott belőle. – Igazában látszik rajta, hogy öreg –
mondta. – Sokkal öregebb, mint te. Csupa ránc – tette hozzá. – Mint a
száradó gomba. A fogai meg sárgák. Egy pár ki is hullott belőlük. Csak
amikor már beittunk, akkor láttuk gyönyörűnek.
Tudtam, hogy hazudik, de meghatott, hogy értem vállalja a hazugságot.
Nem hiába volt a dédapja Autolükosz, a fő-fő-csaló Hermész kedveltje, az
apja pedig a ravasz Odüsszeusz, a simogató hangú, a hamisságok ki-
fundálója, aki bármire rábeszéli a férfiakat, és bármikor elámítja a nőket.
Lehet, hogy mégis van egy kis magához való esze. – Köszönöm, hogy ezt
mind elmondtad, fiam – zártam le a beszélgetést. – Hálás vagyok érte. Most
pedig megyek, hogy áldozatul felajánljak egy kosár búzát, és imádkozom,
hogy apád épségben hazatérjen.
És így is tettem.
 XIX.
Örömsikkantás

Kijelentheti-e bárki, hogy az imáknak van foganatja? Másrészt viszont

kijelenthetjük-e, hogy nincs? Elképzelem az isteneket, ahogy ott
hancúroznak az Olümposzon, dúskálnak a nektárban, az ambrosziában, az
égett csont és háj illatában, a vásott bandájukat, mint amikor a kamaszok
egy beteg macskával passzióznak, mert telik az idejükből. – Melyik imát
hallgassuk meg ma? – kérdezgetik egymástól. – Ide reményt küldünk, oda
kétségbeesést, és ha már benne vagyunk, tegyük tönkre azt a nőt,
szexeljünk vele languszta képében! – Azt hiszem, azért vetemednek annyi
csínytevésre, mert unják magukat.
Húsz év telt el azzal, hogy imáim nem találtak meghallgatásra. De ez
most – legvégül – mégis. Alighogy befejeztem a szokásos szertartást és
elhullattam szokásos könnyeimet, maga Odüsszeusz sántikált be az
udvarba.
A sántikálás persze az álcájához tartozott. Enélkül nem is ő lett volna.
Nyilván felmérte, hogy mi a helyzet a palotában – felmérte a kérőket: hogy
prédálják a javait, hogy gyilkos merényt készítenek Télemakhosz ellen,
hogy buja testi szolgálatra sajátítják ki a lányokat, és hogy évek óta
készülnek a feleség-rablásra –, majd levonta a bölcs következtetést. Nem
masírozhat be azzal, hogy ő Odüsszeusz, és nem parancsolhat rájuk, hogy
azonnal hagyják el a magánterületét. Ha ezzel megpróbálkozna, perceken
belül vége lenne az életének.
Így hát beöltözött mocskos vén koldusnak. Számíthatott rá, hogy a kérők
amúgy sem ismernék meg, hiszen legtöbbjük még kicsi volt, vagy meg sem
született, amikor ő elhajózott. Az álcázást elég jól megcsinálta – reméltem,
hogy a ráncos arc és a kopasz fej sminkelve van, és nem valódi –, de amint
megláttam a hordómellét meg a rövid lábát, mindjárt gyanút fogtam. A
gyanú aztán bizonyossággá vált, mikor meghallottam, hogy kitörte egy
harcias koldus-rivális nyakát. Ilyen volt a stílusa: lopakodó, na igen, ha ez
kellett, de nem riadt vissza az egyenes letámadástól sem, ha biztosra
vehette, hogy ő fog győzni.
Nem adtam jelét, hogy tudom, amit tudok. Ezzel veszélybe sodortam
volna. Meg aztán, ha egy férfi büszke az ügyes álöltözetére, csak a bolond
feleség kiabálja ki, hogy felismerte: mindig rosszra visz a férfit megfosztani
a meggyőződésétől, hogy milyen okos.
Télemakhosz is benne volt a turpisságban: rögtön láttam. Természettől
hajlott a hamiskodásra, mint az apja, de kivitelezni még nem tudta elég
ügyesen. Amikor nekikészült, hogy bemutassa az állítólagos koldust, egyik
lábáról a másikra állt, dadogott, kerülte a tekintetemet, és ezzel elárulta
magát.
A bemutatásra később került sor. Odüsszeusz pár óráig csak
körülszimatolt a palotában, ahol a kérők szidalmazták, kinevették,
megdobálták. Sajnos, nem tudtam értesíteni a tizenkét lányt, hogy ki az, aki
megérkezett, így tovább gorombáskodtak Télemakhosszal, és kontráztak a
kérőknek a sértegetésben. Széparcú Melanthó különösen durva volt, ahogy
a többiektől hallottam. Úgy határoztam, hogy majd közbeavatkozom, ha itt
lesz az ideje, és akkor mondom meg Odüsszeusznak, hogy a lányok az én
utasításaimnak engedelmeskedve viselkedtek így.
Amikor beesteledett, magam elé rendeltem az állítólagos koldust a
kiürült csarnokban. Azzal kezdte, hogy híreket hoz Odüsszeuszról, és elő is
adott egy jól hangzó mesét azzal az ígérettel, hogy Odüsszeusz nemsokára
itthon lesz; én meg könnyeket hullattam, és azt mondtam, félek, hogy ismét
csalódnom kell, hiszen évek óta ugyanígy beszélnek az utasemberek.
Hosszasan előadtam neki szenvedéseimet, s hogy mennyire vágyakozom a
férjem után – hadd hallja tőlem még csavargó-álruhában, akkor talán jobban
elhiszi.
Aztán hízelgőleg a bizalmamba vontam, és kikértem a tanácsát. Arra az
elhatározásra jutottam – de ez maradjon közöttünk –, hogy előhozatom
Odüsszeusz hatalmas íját, amelyikkel hajdan keresztüllőtte a nyílvesszőt
tizenkét fejsze kerek fokán – istenem, micsoda bravúr! –, és felszólítom a
kérőket, hogy ismételjék meg a mutatványt, mert akinek sikerül, ezzel
elnyerhet engem. Ennyiben véget vetek – így vagy úgy – a tűrhetetlen
helyzetnek, amiben most sínylődöm. Mit gondol a tervemről?
Azt mondta, kitűnő ötlet.
Az énekmondók szerint Odüsszeusz megérkezése és az én döntésem,
hogy próbára bocsátom az íjat és a fejszéket, véletlenül esett egybe – vagy
isteni terv szerint, ahogy akkoriban mondtuk. Hallhattátok a tiszta
igazságot. Tudtam, hogy csakis Odüsszeusz képes végrehajtani ezt az íjász-
trükköt. Tudtam, hogy a koldus maga Odüsszeusz. Nem volt itt semmi
véletlen egybeesés. Én rendeztem így az egészet, szánt szándékkal.
 Most, hogy már összemelegedtünk az ágrólszakadt csavargóval, akinek a
vendég kiadta magát, elmeséltem neki egy álmomat. Húsz gyönyörű, fehér
lúd szerepelt benne, és én nagyon szerettem ezeket a ludakat. Boldogan
csipegették udvaromban a búzát, ám ekkor egy hatalmas, horgas csőrű sas
jött a hegyekből, lecsapott rájuk és mindet megölte, én meg csak sírtam,
sírtam.
A koldus-Odüsszeusz megfejtette nekem az álmot: a sas a férjem, a ludak
a kérők, és a nagy madár rövidesen végezni fog a többivel. Nem szólt a
horgas csőrről, sem arról, hogy mennyire kedveltem a ludakat, és milyen
kínt szenvedtem, amikor elpusztultak.
Nos, ez alkalommal Odüsszeusz rosszul értelmezte az álmot. Valóban ő
volt a sas, de a ludak nem a kérőket jelentették. A fehér lúdcsapat az én
tizenkét szolgálólányom volt, ahogy hamarosan megtudtam, végtelen nagy
bánatomra.

A történetnek van egy részlete, melyet előszeretettel emlegetnek az énekek.

Megparancsoltam a lányoknak, hogy mossák meg Odüsszeusz lábát, de ő
elhárította, mondván, hogy ezt csak annak engedi, aki nem fogja kicsúfolni,
amiért göcsörtös lábú és nyomorult. Erre Eurükleiát bíztam meg a
feladattal, lévén az ő lába éppoly kevéssé tetszetős, mint a vendégé.
Morgolódott, de munkához látott, nem sejtve, hogy milyen csellel készülök
megtréfálni. Rájött aztán hamar, mihelyt kitapintotta a hosszú sebhelyet,
amit álmában is megismert volna, hiszen hajdanában sok-sok alkalommal
tette meg ugyanezt a szolgálatot Odüsszeusznak. Leejtette az ismerős lábat,
kiborította az edényt, végigöntötte a vizet a padlón, és már hangos
örömsikkantást hallatott volna, ha Odüsszeusz kis híján meg nem fojtja,
nehogy ráhozza a bajt.
Az énekmondók azt állítják, hogy én semmit se vettem észre, mert
Athéné elfordította az eszemet. Ha ezt elhiszitek, elhihettek minden
ostobaságot. Valójában csak hátat fordítottam kettőjüknek, hogy elrejtsem a
hangtalan nevetést; nevettem bizony, hogy kis meglepetésem ilyen jól
sikerült.
 XX.
Rágalmazó pletykák

Úgy érzem, itt az ideje, hogy válaszoljak a rágalmazó pletykákra, melyek

ismételten fel-felmerültek az elmúlt két-háromezer évben. Ezek a históriák
teljességgel alaptalanok. Sokan mondogatták, hogy nem zörög a haraszt, ha
nem fújja a szél, de érvelésük ostoba. Ki ne hallott volna olyan híresztelést,
amelyről később bebizonyosodott, hogy minden alapot nélkülöz? Hát ez a
helyzet a rólam terjesztett hírekkel is.
A vádaskodás nemi életemet érinti. Egyesek például azt állítják, hogy
összefeküdtem Amphinomosszal, a legudvariasabb kérővel. Énekek
hirdetik, hogy megszerettem józan beszédéért, vagy legalábbis jobban
szerettem, mint a többieket, és ez így igaz; de ettől még nagy ugrásnyira lett
volna az ágy. Az is igaz, hogy titkos ígéretekkel hitegettem a kérőket, de
csakis diplomatikus meggondolásból. A feltételezett biztatást többek közt
arra használtam, hogy drága ajándékokat csikarjak ki tőlük – szegényes
viszonzásként azért a sok mindenért, amit felzabáltak és elprédáltak -; s
ahogy már hangsúlyoztam, Odüsszeusz a saját szemével látta és jóváhagyta,
amit tettem.
Van egy gyalázatosabb verzió is, eszerint összefeküdtem egymás után
valamennyi kérővel – több mint százukkal –, és tőlük fogantam s hoztam
világra a nagy Pán istent. Ki lenne képes elhinni egy ilyen rémmesét?
Bizonyos énekek annyit sem érnek, mint a lélegzet, amit beléjük fújnak.
Különböző szerzők idézik példaként anyósomat, Antikleiát, aki egy
szóval sem említette a kérőket, mikor Odüsszeusz beszélt a szellemével a
Holtak Szigetén. Hallgatását bizonyítéknak tekintik: ha szól a kérőkről,
szólnia kellett volna hűtlenségemről is. Az éppen meglehet, hogy mérges
magot akart Odüsszeusz elméjébe ültetni, de hát tudhatjátok ti is, hogyan
viselkedett velem világéletében. Ez lett volna az utolsó alattomos húzása.
Mások arra hivatkoznak, hogy nem kergettem el, nem büntettem meg a
tizenkét pimasz szolgalányt, nem zártam őket a külső melléképületbe
gabonát őrölni – amiből egyenesen következik, hogy osztoztam velük a
feslettségben. Elmagyaráztam persze ezt is.
Komolyabb vád tárgyát képezte, hogy Odüsszeusz nem fedte fel magát
előttem rögtön, amint hazaérkezett. Nyilván nem bízott bennem, mondták
az okosok, és előbb meg akart bizonyosodni, nem rendezek-e orgiákat a
palotában. Megvan azonban ennek is az oka: félt, hogy örömkönnyekben
török ki, és zokogásommal elárulom a titkát. Ugyanezért zárt be a többi
nővel együtt az asszonyházba, amíg a kérőket öldöste, és igényelte csupán
Eurükleia segítségét, az enyémet pedig nem. Ismerte ugyanis a
természetemet – a gyöngéd szívemet és azt a szokásomat, hogy folyton
könnyeket ontok, és leroskadok a küszöbre. Egyszerűen meg akart kímélni
a veszélytől s a visszatetsző látványtól. Nem kétséges, hogy csakis ez lehet
viselkedésének nyilvánvaló magyarázata.
Ha a férjem értesül a rágalmakról még életünk során, bizonyára tövestül
kitép egynéhány nyelvet. De hát nem érdemes utólag borongani az
elmulasztott lehetőségeken.
 XXI.
Kórusbetét: Pénelopé veszedelme – dráma

Prológus: Széparcú Melanthó mondja:

Jön a végjátékunk, már amilyen, véres, goromba.
Csak annyit róla: van még egy történet talonban,
Vagy több, amiről a Hírek Istennője tudhat,
Aki édesen-keserűen fülbe súgja a rosszat.
Úgy hírlik, hogy Pénelopé, a szemérmes
A szexben nem volt szűzies, inkább vérmes!
Azt mondják, Amphinomosszal ágyba bújt,
És kéjvágyára takarta a gyászos özvegyi bút;
Mások szerint a versengő nővadászok
Mindegyike egymás után rámászott,
És a paráznaságból Pán, a kecske-isten
Fogamzott meg talán – a legenda ismert,
De hogy mi igaz, mi nem, sose tudható –
Mégis fülelj be a függönyrésen, hallgató!

Eurükleia, egy Lány alakításában:

Gyermekem, bajban vagy!
Nyakig a pácban! A Gazda visszajött! Itt leskel a házban.

Penelopé, egy Lány alakításában:

Leleplezte már, ahogy szóltam vele,
Rövid lába –
Eurükleia:
Meg a hosszú sebhelye!

Pénelopé:
És most, Dada, lesz nemulass, ha rajtakap –
Miszlikbe vág, mert nem fékeztem vágyaimat
Amíg ő nimfákkal mulatott heverészve,
Az asszonynak kötelesség volt csak a része?
Azt hitte, míg ő távoli nőkkel játszadozott,
Én itthon majd mazsolává száradok?
Eurükleia:
Szövőszéked titkát ki nem ismeri?
S közben az ágyad kanokkal volt teli –
Ezért a férjed most fejedet veszi!

Pénelopé:
Amphinomosz, nyomás! A titkos lépcsőn tűnj el!
Én meg ülök az özvegyi széken, mint aki búba merült el.
Gombold be ruhám, Dada, kontyozd fel hajamat!
A lányok közül ki tudja a dolgaimat?
Eurükleia:
Csak tizenketten, úrnőm, a szerelmi segítők,
Akiket vezetőként használtak fel a kérők.
Behoztak és kivittek férfit az éjben,
A függönyözők, a kandi gyertyafényben.
Ismerték bűneidet kezdettől végig –
El kell némítani őket, mert kibeszélik!

Pénelopé:
Jaj, drága Dadánk, jusson eszedbe valami
Úrnőd és urad botránytól menteni!
Mert csecsemőként szopta ma már fonnyadt csecsed
Egyedül csak benned bízik még, te megteheted.
Mondd a lányokra, hogy mindegyik hűtelen,
Mert a kérőkkel paktált, hempergett szüntelen,
Szennyes, szégyentelen ócska kéjnő,
Méltatlan olyan urat szolgálni, mint ő!
Eurükleia:
Befogjuk szájukat, leküldjük őket örök sötétbe –
Felköti mindet bosszúból hajókötélre!
Pénelopé:
Így alakítom majd a legendás hű feleséget
Őt meg jószerencséjéért irigylik a férjek!
De siessünk – jönnek udvarolni a kérők mámorosan,
S én eljátszom szerepem, ahogy illik, bánatosan!
A Kórus, sztepptánccipőben:
Büntessük a lányokat!
A rongyos kis hitványakat!
Kössük fel mind: hogy miért, az mindegy –
Büntessük a lányokat!
Büntessük a szolgálókat! Velük a gazok jól elvoltak!
Hát lógjanak, fulladjanak –
Büntessük a szolgálókat!
Büntessük a vacak kis nőket!
A más helyett megbűnhődőket!
Mert bárki bármi rossza a pendelyüket sározza –
Büntessük a vacak kis nőket!
Mind pukedliznek.
 XXII.
Helené fürdőt vesz

Az aszphodéloszmezőn kószáltam múlt időkön merengve, mikor megláttam

a felém hullámzó Helenét, nyomában az ügyeletes hordával, a mohó
férfiszellemekkel, akik most is várakozóan zizeregtek. Pillantásra se
méltatta őket, pedig tudhatta, hogy ott vannak. Mindig megvolt neki az a
két láthatatlan érzékelőcsápja, hogy rögtön felfogja a férfi-közelség
legkisebb rezdülését is.
– Üdv néked, kiskacsa-rokon – köszönt rám a szokásos leereszkedő
szívélyességgel. – Megyek, megfürdöm. Nincs kedved velem tartani?
– Szellemek vagyunk már, Helené – mondtam, s igyekeztem mosolyogni.
– A szellemeknek nincsen teste. Nem lesznek piszkosak. Nincs szükségünk
fürdőre.
– Ugyan, ugyan. Én mindig is szellemi szükségből fürödtem – mondta
Helené, tágra nyitva gyönyörű szemét. – Megnyugtató volt a nagy
zűrzavarban. El nem tudod képzelni, mennyire kimerítő, hogy férfiak
sokasága vetélkedik érted évről évre. Nagy tehertétel az isteni szépség.
Téged szerencsére megkímélt ettől a sors! Figyelmen kívül hagytam a
gúnyolódást.
– És leveszed hozzá a szellemruhádat? – kérdeztem.
– Ohó, ohó! Ismerjük a legendás szemérmetességedet, Pénelopé – felelte.
– Lefogadom, ha valaha megfürödnek csakis ruhástól. Ahogy, gondolom, az
életben is. Sajnos – és itt elmosolyodott –, a szemérmesség nem tartozik a
számos adomány közé, amivel elhalmozott a nevetést kedvelő Aphrodité.
Én jobban szeretek ruhátlanul fürdeni, még szellemileg is.
– Ez magyarázza a szokatlanul nagyszámú nézősereget – mondtam elég
szárazon.
– Tényleg olyan nagyszámú? – kérdezte, és ártatlanul felvonta a
szemöldökét. – Mindig tömegestől tolongnak körülöttem a férfiak. Sose
számolom őket. Tudod, annyian haltak meg értem… na jó, miattam… hogy
úgy érzem, tartozom nekik valami viszonzással.
– Ha csak annyival is, hogy megleshetik, amihez a fenti világban nem
jutottak hozzá – mondtam.
– A vágy nem hal meg a testtel – mondta Helené. – Ami elmúlik, csak a
képesség, hogy kielégüljön. De ha a szemüket legeltethetik, már az is
fölpezsdíti a szegény kis báránykákat.
– Megkapják azt, amiért érdemes élni – mondtam.
– Ni csak, szellemes lettél – mondta Helené. – Jobb későn, mint soha.
– Ezt a szellemességemre érted, vagy a halottaknak mutogatott
pucérfürdős műsorodra? – kérdeztem.
– Jaj, milyen cinikus vagy! – kiáltotta Helené. – Csak azért, mert… hogy
is mondjam… nem létezünk, nem muszáj ilyen negatívan hozzáállni a
dolgokhoz. És ilyen… ilyen közönségesen. Vagyunk egypáran, akiknek
adakozó a természete. Akik szívesen juttatnak valamit a kevésbé
szerencséseknek.
– Szóval így mosod le a vérüket a kezedről – mondtam. – Képletesen,
persze. Ez a jóvátétel a felkoncolt testekért. Sose hittem volna, hogy képes
vagy a bűntudatra.
Ezen elgondolkodott. Egy pillanatra elborult az arca. – Mondd csak,
kiskacsa… hány férfit mészárolt le miattad Odüsszeusz?
– Elég sokat – mondtam. Helené pontosan tudta a számukat, és mindig is
megelégedésére szolgált, hogy a végösszeg semmiség ahhoz a hullaözönhöz
képest, amivel ő dicsekedhetett.
– Attól függ, mit tartasz elég soknak – mondta. – De azért megjárja.
Gondolom, fontosabbnak érezted magad tőle. Talán még szebbnek is. –
Mosolygott, de csak a szájával. – Na jó, már itt se vagyok, kiskacsa.
Gondolom, majd még találkozunk. Jó étvágyat az aszphodéloszhoz. – Azzal
ellebegett, izgatott kísérete élén.
 XXIII.
Odüsszeusz és Télemakhosz kicsinálja a Lányokat

Átaludtam a ribilliót. Hogy is tehettem ilyet? Alighanem Eurükleia kevert

valamit a nyugtató italomba, hogy távol tartson az eseményektől, és ne
tudjak közbeavatkozni. Nem mintha egyáltalán tudtam volna: Odüsszeusz
gondoskodott róla, hogy a nők zárt ajtók mögött maradjanak az
asszonyházban.
Eurükleia az egészet elmesélte nekem meg mindenki másnak, aki
meghallgatta. Eszerint Odüsszeusz – még mindig koldusgöncben – először
végignézte, ahogy Télemakhosz sorba rakja a tizenkét fejszét, s ahogy a
kérők hiába próbálják felajzani a híres íjat. Amit aztán a maga kezébe
kaparintott, könnyedén kifeszítette, s már szállt is a vessző át a tizenkét
fejsze fokán. Így hát másodszor is elnyerte a kezemet. Most már elhajította
rongyait, keresztüllőtte Antinoosz torkát, aztán mind egy szálig leterítette a
kérőket, előbb nyíllal, utóbb lándzsával és karddal. Télemakhosz meg két
hű cselédje, a kondás és a csordás segített neki a harcban; de ezzel együtt
félelmetes volt, amit véghezvitt. A kérők is vételeztek pár lándzsát és kardot
Melantheusztól, az áruló kecskepásztortól, csakhogy a hiányos
fegyverzetnek végeredményében nem sok hasznát vették.
Eurükleia elmondta, hogy a többi nővel együtt ott lapultak a bezárt ajtó
közelében, úgy hallgatták a kiáltozást, az összetört bútor recsegését-
ropogását és a haldoklók hörgését. És még beszámolt a szörnyűségről, ami
ezután következett.
Odüsszeusz maga elé rendelte, hogy sorolja fel azokat a lányokat, akik –
így mondta – „hűtelenül” viselkedtek. Ráparancsolt a lányokra, hogy
hordják ki az udvarra a hullákat – köztük néhai szeretőik tetemét –, mossák
fel a padlóról vért meg az agyvelőt, és tisztogassák meg az épen maradt
székeket-asztalokat.
Aztán – folytatta Eurükleiea – utasította Télemakhoszt, hogy a lányokat
kaszabolja össze a kardjával. A fiam azonban meg akarta mutatni az
apjának, hogy maga is valaki – lévén abban a korban, amikor a fiú mindent
jobban tud –, és inkább felakasztotta őket sorban egy hajó kifeszített
tartókötelére.
Mikor ez megvolt, mondta Eurükleia – alig palástolva a kárörömét –,
Odüsszeusz és Télemakhosz előrángatták Melantheuszt, a gonosz
kecskepásztort, szétzúzták kezét-lábát, lemetélték orrát-fülét, kitépték a
szemérmét, és a cafatokat odavetették az ebeknek ebédül, ügyet sem vetve
rá, hogyan sikoltozik halálkínjában a szerencsétlen ember. – Szükségük volt
az elrettentő példára – mondta Eurükleia –, hogy elejét vegyék minden
további elpártolásnak.
– De miféle lányokat? – kiáltottam, s már hullottak is a könnyeim. –
Magasságos istenek… miféle lányokat kellett felakasztani?
– Úrnőm, kislányom – mondta Eurükleia, aki megérezte a
felháborodásomat –, tudd meg, a gazda mindegyiket le akarta öletni!
Muszáj volt felsorolnom néhányat… különben mind odavész!
– És kiket soroltál fel? Miféle lányokat? – kérdeztem, az érzelmeimmel
küszködve.
– Csak… csak tizenkettőt – dadogta a vénasszony. – A szemteleneket. A
gorombáskodókat. Akik kicsúfoltak engem is. Széparcú Melanthót meg a
társait… azt a bandát. Azokat a vacak szajhákat.
– Azokat, akiket megerőszakoltak. A legfiatalabbakat. A legszebbeket. –
Nem tettem hozzá, hogy ők figyelték nekem szemmel-füllel a kérőket. Ők
segítettek szétfejteni a leplet a hosszú éjszakákon. Az én hófehér ludaim. A
rigóim, a galambjaim.
Az én hibám volt! Hogy nem mondtam el neki a tervemet.
– Fejükbe szállt a dicsőség – mondta védekezően Eurükleia. – Nem lett
volna méltó Odüsszeusz királyhoz, ha eltűri, hogy az ilyen pimasz lányok
továbbra is a palotában szolgáljanak. Sose bízhatott volna meg bennük. És
most jöjj le a csarnokba, drága gyermekem! Ott vár a férjed, látni akar.
Mit tehettem? Nincs az a gyászsirám, ami visszahozná az életbe kedves
lánykáimat. Ajkamba haraptam. Csoda, hogy még volt ajkam, annyiszor
kellett beleharapnom az évek során.
A halott az halott, mondtam magamnak. Majd imádkozom és áldozatot
mutatok be a lelkükért. De csak titokban, mert máskülönben Odüsszeusz
még énrám is gyanakszik.

Felvethető egy sötétebb magyarázat is. Eurükleia talán pontosan tudta, hogy
mire szövetkeztem a lányokkal – hogy nekem kémlelték ki a kérőket, és az
én meghagyásom szerint viselkedtek kihívóan. Mi van, ha épp azért
szemelte ki és adta őket halálra, mert neheztelt, amiért őt kihagytuk a
szövetségből; vagy csak azért, mert mindenáron meg akarta tartani a vezető
szerepét Odüsszeusz mellett?
 Ezt idelent sem tudtam vele tisztázni. Rábíztak itt egy tucat halott
kisbabát, és folyton ezeket dajkálja.
Boldog lehet velük, hiszen sose fognak felnőni. Valahányszor odamegyek
hozzá és megpróbálok beszélgetni, mindig azt mondja: – Majd később,
gyermekem. Jaj, hogy mennyi a dolgom! Nézd ezt a pirinyó libilábi-kót…
libi-lábi gingalló!
Így aztán sohasem fogom megtudni az igazat.
 XXIV
Kórusbetét: Kultúrantropológiai előadás

Előadják: A Lányok
Nos tehát: mivel társul a szám, a lányok száma – a tizenkettes szám – a
kiművelt elmében? Tizenketten vannak az apostolok, tizenkét napból áll a
karácsonyi ünnepkör, és persze ott a tizenkét hónap… mellesleg pedig mit
társít a hónap szóhoz a kiművelt elme? Igen? Ön uram, ott hátul? Helyes a
válasz. A hónap a hold szóból ered, amint ez köztudott. És az sem csak
véletlen egybeesésből adódik, azaz egyáltalán nem véletlen, hogy épp
tizenketten voltunk, nem tizenhármán, nem tizenegyen és nem is kilencen,
mint a nótabeli asszony lányai, akiket nem győzött számlálni.
Mert nem csak úgy egyszerűen lányok voltunk. Nem csak rabszolgák,
robotosok. Nem bizony! Bizonyára betöltöttünk valami magasabb funkciót
is! Lehetséges, hogy tizenkét szolgalány létünkre mi voltunk a tizenkét
kisasszonyok? A tizenkét hold-kisasszony, akik a szűzies, ám halálos
holdistennőt, Artemiszt kísérik? Lehetséges, hogy rituális áldozatként,
megannyi felszentelt papnőként játszottuk odaadó szerepünket? Először oly
módon, hogy a kérőkkel végigcelebráltuk az orgiasztikus termékenységi
rítust, majd úgy, hogy megtisztultunk, lemostuk magunkról a bűnt a megölt
férfiáldozatok vérével – mennyi áldozat egy halomban, az istennő nagyobb
dicsőségére! –, és ettől visszanyertük megújult szüzességünket, ahogy
Artemisz is megújította szüzességét, mikor megfürdött a forrás vizében,
amit Aktaión vére festett pirosra. Egyszóval önként vállaltuk az áldozatot,
mert ennek így kellett lennie, újra játszottuk a hold-sötétség sorsunkban
megjelenített fázisát, hogy megújulhasson a teljes ciklus, és az ezüstös
újhold-istennő ismét feltámadjon az égre. Miért övezné Iphigeneia önzetlen
odaadását nagyobb tisztelet, mint a miénket?
A vonatkozó események ilyen olvasatában összekötődünk – bocsánat a
szójátékért – a hajó tartókötelével, amire felfüggesztettek, hiszen az újhold
maga is hajó. És hadd hívjuk fel rá a figyelmet, hogy a történetben fontos
rekvizítumként jelenik meg az íj, Artemisz görbe fogyóholdja, amivel
átlövik a vesszőt a tizenkét fejszefokon – épp tizenkettőn! A nyílvessző
átrepült a fejszefok karikáján, a tizenkét kerek, holdforma karikán! Na és az
akasztás – vegyék fontolóra, kedves kiművelt elmék az akasztott léthelyzet
komplex jelentéstartalmát! A föld fölött, a levegőben, összekötve a hold-
kormányozta tengerrel a hajókötél köldökzsinórja által – ugyan kérem, az
értelmezés ennyi kínálkozó kulcsát lehetetlenség észre nem vennünk!
Mit mond, uram? Ön, ott hátul? Igen, az észrevétel helyes, hogy a
holdhónapok száma valójában tizenhárom, de mi nem voltunk tizenhármán.
Azt állítja tehát – némi öntudatos pedantériával, ha szabad megjegyeznünk
–, hogy mitotípiánk elmélete megalapozatlan, mivel csak tizenketten
voltunk. Ámde ne siessük el az ítéletet – ha jobban utánaszámolunk, kijön a
tizenhárom. A tizenharmadik maga a főpapnőnk, Artemisz inkarnációja.
Éspedig nem más – úgy bizony! –, mint Pénelopé királyné.
Mármost, ha ebből indulunk ki, nyilvánvalóvá lesz, hogy
megerőszakoltatásunkban és felköttetésünkben annak az emléknyoma
rögződik, ahogy a matrilineáris holdkultusz hatalmát egy történelmi
időpontban megdöntötte a bitorló, patriarchális, atyaisten-imádó barbárok
benyomuló csapata. Vezérük, mármint Odüsszeusz, ekkor úgy legitimálta
királyságát, hogy feleségül vette kultuszunk főpapnőjét, nevezetesen
Pénelopét.
Nem uram, határozottan visszautasítjuk, hogy elméletünk légből kapott
feminista zagyvaság lenne. Megértjük ellenérzését, amikor ilyen dolgok a
nyilvánosság elé kerülnek – a nemi erőszak és a gyilkosság nem kellemes
témák –, de hát ehhez hasonló hatalomátvételek kétségkívül sűrűn
előfordultak a Földközi-tenger mentén, amint azt a prehistorikus
helyszíneken folytatott ásatások ismételten bizonyítják.
Bizonyítékként hivatkozhatunk a jelen történetben felvonultatott
fejszékre, amelyeket feltűnő módon elmulasztottak fegyverként használni
az íjversenyt követő öldöklés során, s amelyeknek mibenlétére feltűnő
módon elmulasztottak magyarázatot adni három évezred kommentárjai.
Miféle eszköz lehetett ez a fejsze? Nem lehetett más, mint amit labrys
néven ismer a régészet mint rituális tárgyat, mely fontos szerepet töltött be a
minószi korszak Nagy Anya-kultuszában, ugyanis ezzel csapták le az
Évkirály fejét, amikor véget ért tizenhárom holdhónapig tartó uralkodása.
És mit tett esetünkben a hagyomány ellen lázadó Évkirály? A Királynő saját
íjával lőtte át a nyilat a Királynő saját élet-halálfejszéin, hogy ezzel
demonstrálja hatalmát az Úrnő fölött – micsoda provokatív
megszentségtelenítés! Mint amikor a patriarchális pénisz arra vetemedik,
hogy egyoldalúan belelőjön… De maradjunk az archeológiánál!
A pre-patriarchális világban bizonyára tartottak íj-versenyeket, megfelelő
szisztéma szerint. Aki megnyerte a viadalt, az lett az év királya, majd ideje
lejártával felakasztották – ne felejtsük az Akasztott Ember motívumot, mely
napjainkra már csak egy közönséges tarokkfigurában maradt fenn. Az
illetőnek még a nemi szervét is letépték, amint ez dukál a Méhkirálynővel
egybekelt herének. Mindkét aktus – az akasztás csakúgy, mint a genitália
letépése – a termékenységet, azaz a bő termést szolgálta. A bitorló erős-
ember, Odüsszeusz azonban nem fogadta el a halált, amikor kitelt a
törvényes ideje. Mohón vágyott rá, hogy életben és hatalomban maradjon, s
ezért helyettesítőkhöz folyamodott. Történetében is kitépik a nemi szervet –
a „szemérmet" – de nem az övét, hanem a kecskepásztor Melantheuszét. És
megtörténik az akasztás is, csak épp bennünket, tizenkét hold-
kisasszonyokat kötnek fel őhelyette.
És folytathatnánk. Kívánnak talán megtekinteni néhány vázaképet vagy
domborművet, melyek az Istenanya kultuszát ábrázolják? Nem? Úgy is jó.
A lényeg ugyanis az, hogy nem kell miattunk felizgatni magukat, kedves
kiművelt elmék. Nem kell úgy gondolniuk ránk, mint valóságos lányokra,
valódi húsra és vérre, valódi fájdalomra, valódi igazságtalanságra. Ez
túlságosan nyugtalanító lenne. Nyugodtan eltekinthetnek a szennyes
részletektől. Tekintsenek ránk úgy, mint megannyi tiszta szimbólumra. Nem
vagyunk valóságosabbak, mint a pénz.
 XXV.
Kőszív

Amíg mentem lefelé a lépcsőn, átgondoltam a lehetőségeimet. Valahogy

viselkednem kellett. Amikor Eurükleia elmondta, hogy a kérők legyilkolója
maga Odüsszeusz volt, úgy tettem, mintha nem hinném. Az az ember csaló
is lehet, mondtam – és honnan tudhatnám húsz év után, hogy milyen most
Odüsszeusz külseje? És azon is eltűnődtem, hogy ő vajon milyennek láthat
engem. Nagyon fiatal voltam, mikor hajóra szállt; azóta idősödő asszony
lettem. Elképzelhető, hogy ezt csalódás nélkül tudomásul veszi?
Úgy határoztam, hogy megvárakoztatom: én is elég sokáig várakoztam.
Meg ahhoz is idő kellett, hogy elleplezzem valódi érzelmeimet, mert
nagyon fájt, hogy a tizenkét fiatal szolgalányomat szerencsétlen módon
felakasztották.
Így hát, amikor beléptem a csarnokba, és láttam, hogy ott ül, nem
szóltam egy szót sem. Télemakhosz már ugrott is: nyomban nekem támadt,
hogy hol marad az apját megillető szívélyes üdvözlet. Kőszívű asszony,
mondta megvetően. Sejtettem, hogy elméjében kiszínezett már egy képet
kettejükről, ahogy összefognak velem szemben: együtt a két felnőtt férfi, a
két kakas, a baromfiól urai. Hát persze, hogy a legjobbakat kívántam neki,
hiszen a fiam volt – reméltem, hogy sikerei lesznek a politikában vagy a
katonaságnál, már amelyik pályát választja –, de abban a pillanatban nem
bántam volna, ha kitör egy második trójai háború, hogy odaküldjem, és így
lerázzam a nyakamról. A fiúk, ha kiserkedt a szakálluk, elég sok bajjal
járnak.
A kőszív vádja egyébként jól is jött nekem: ebből Odüsszeusz biztosra
tudhatta, hogy sose dobtam magam az első jöttment karjaiba csak azért,
mert azzal állított be, hogy ő a férjem. Most is csak annyit mondtam, hogy
sok nekem ez a megrázkódtatás, nehezen bírom elfogadni, hogy egy
piszkos, vérmaszatos csavargó lenne az én daliás uram, aki húsz évvel
ezelőtt gyönyörű ruhában szállt hajóra.
Odüsszeusz somolygott: készült a nagy felismerési jelenetre, ahogy majd
felsikoltok – Nahát! Szóval te voltál egész idő alatt! Micsoda fantasztikus
álcázás! –, és azonmód a nyakába borulok. Előbb mindenesetre elment
fürödni, amire ugyancsak rászolgált. Mikor visszajött tiszta ruhában,
mondhatom, sokkal jobb szaga volt. Nem bírtam megállni, hogy még
egyszer meg ne fricskázzam. Ráparancsoltam Eurükleiára, hogy vigye ki az
ágyat Odüsszeusz szobájából, és ott kinn vesse meg az idegennek.
Emlékezhettek rá, hogy az ágy lábát annak idején maga faragta ki az élő
fából, aminek a gyökerei benne maradtak a földben. Erről senki sem tudott,
csak mi ketten meg Aktorisz, a Spártából hozott szolgálóm, aki már rég
meghalt.
Odüsszeusz most azt hitte, hogy valaki közben elfűrészelte a szent
ágylábat, és egészen kijött a sodrából. Erre megadtam magam, és nem
halogattam tovább a rá-ismerést. Kellő számmal hullattam könnyeimet,
átkaroltam, és bejelentettem, hogy az ágyláb-próba sikerült, s ezzel minden
kételyemet eloszlatta.

Így aztán befeküdtünk abba az ágyba, ahol annyi boldog órát töltöttünk ifjú
házas korunkban, mielőtt Helené bolondmód elszökött Parisszal, hogy
felszítsa a háború tüzét és kietlenné tarolja a házamat. Örültem, hogy
besötétedett, mert a homályban jótékonyan megfogyatkoztak a ráncaink.
– Nem vagyunk már mai csirkék – mondtam.
– Dehogyisnem, dehogyisnem – mondta Odüsszeusz.
Eltelt egy kis idő, nem csalódtunk egymásban, aztán régi szokásunk
szerint történeteket kezdtünk mesélni. Odüsszeusz elmondta, hol-merre járt,
milyen viszontagságokat állt ki – a szebbik változatot adta elő, a
szörnyetegekkel és az istennőkkel, s nem a csúnyábbikat, a kocsmárosokkal
és a szajhákkal. Elsorolta, hogy mennyi hazugságot fundált ki, milyen
álneveket aggatott magára – a legravaszabb fogása az volt, amikor a
küklopsszal elhitette, hogy a neve Senkise, de a dicsekvéssel aztán ezt is
elrontotta –, és nagy kedvvel részletezte a sokféle költött életrajzot, amiket
azért talált ki, hogy mögéjük rejtse kilétét és szándékait. Viszonzásul én is
beszámoltam a kérőkről, a halotti leples cselemről, s hogy ígérgetéssel
milyen ügyesen hitegettem hol egyiket, hol másikat, mért így zavarhattam
össze, csalhattam hamis nyomra és játszhattam ki őket egymás ellen.
Azután elmondta, hogy mennyire hiányoztam neki, mennyire
vágyakozott utánam, még akkor is, amikor istennők ölelték fehér karjaikba;
én meg elmondtam, menynyi könnyem hullott húsz éven át, amíg csak
vártam-vártam a hazatértét, s hogy milyen eseménytelenül hűséges voltam,
higgye el, eszembe se jutott elárulni a csodás lábú nagyágyat azzal, hogy
más férfit engedek oda magam mellé.
 Mind a ketten – saját bevallásunk szerint – hétpróbás, szégyentelen
hazudozók voltunk ősidőktől fogva.
Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is.
Pedig elhittük.
Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak.

Alighogy visszatért, Odüsszeusz már el is távozott megint. Mondta, hogy

szíve hasad, amiért el kell hagynia, de kénytelen új kalandra indulni. A jós
Teiresziász szellemétől tudja, hogy megtisztulása érdekében evezőlapátot
kell vinnie a vállán, messzire, be a szárazföld belsejébe, amíg az
odavalósiak magszóró lapátnak nem nézik az evezőjét. Csak akkor
moshatja le magáról a kérők vérét, csak úgy menekülhet bosszúálló
árnyaiktól és bosszúszomjas rokonaiktól, s békítheti meg Poszeidón
tengeristent, aki még mindig haragszik rá, mert megvakította fiát, a
küklopszot.
Elfogadható történet volt. De hát elfogadható volt mindig minden
története.
 XXVI.
Kórusbetét: Odüsszeusz tárgyalása –
a Lányok videofelvétele alapján

A védelem képviselője: Tisztelt Bíróság! Engedtessék meg

kérelmeznem ügyfelem, Odüsszeusz, a köztisztelettel övezett legendás
hős felmentését a sorozatgyilkosság vádja alól, lévén a vád tárgyát
képező bűntettben ártatlan. Megállapításra szorul ugyanis, hogy alapos
indokkal vagy ok nélkül oltotta-e ki életét nyíllal és lándzsával – az
életek kioltását nem vonjuk kétségbe, sem pedig az ehhez használt
fegyverek mibenlétét – annak a mintegy százhúsz előkelő származású
fiatalembernek (ám vegyünk el a számösszegből vagy adjunk hozzá
egy tucatot), akik huzamos idő óta dézsmálták éléstárát az ő engedélye
nélkül, zaklatták feleségét, és szövetkeztek titokban fiának
legyilkolására valamint trónjának elbitorlására. Tanult kollégám azt
állítja, hogy Odüsszeusz alapos indok nélkül járt el, mivel a mondott
fiatalemberek legyilkolása mint reakció nem állt arányban azzal, hogy
a nevezettek kissé túlzásba vitték palotájában az ínyenckedést.
Az idézett állítás arra is kiterjed, hogy Odüsszeusznak és/vagy
örököseinek vagy jogutódainak anyagi természetű kárpótlást ajánlottak
fel az elfogyasztott élelmiszerek ellenében, s ezt a kárpótlást neki
békességgel el kellett volna fogadnia. Ámde ezt a kárpótlást
ugyanazok az ifjú emberek ajánlották fel, akik korábban, az ismételt
kérlelést figyelmen kívül hagyva, mit sem tettek azért, hogy
mérsékeljék rendkívüli étvágyukat, vagy bármi más módon
védelmezzék Odüsszeusz érdekeit, vagy oltalmazzák a családját.
Távollétében nem mutattak iránta semminő lojalitást; épp
ellenkezőleg. Milyen értéket tulajdoníthatunk tehát a
szavahihetőségüknek? Vajon várhatta volna épeszű ember, hogy
ígéretük értelmében hozzájut akár egyetlen ökörhöz?
Most pedig vegyük számításba az esélyeket. Százhúszan (plusz-
mínusz egy tucat) egy ellen, illetve – ha megengedően számoljuk –
négy ellen, mert Odüsszeusznak, ahogy kollégám meghatározta,
bűntársai is voltak: egy alig felnőtt vérrokon és két szolga, akik nem
tanultak fegyverforgatást. Mármost, mi akadálya lett volna, hogy a
túlnyomó többségben lévő fiatalemberek csak színleg lépjenek
egyezségre
Odüsszeusszal, majd később, egy sötét éjjel rávessék magukat és
óvatlanságát kihasználva végezzenek vele? Határozott véleményünk,
hogy abban a helyzetben, amikor megragadta a Sorstól várható
egyetlen lehetőséget, nagyra becsült kliensünk, Odüsszeusz jogos
önvédelemből cselekedett. Kérjük tehát a tisztelt Bíróságot, hogy
szüntesse meg az eljárást.
Bíró: Hajlok arra, hogy egyetértsek.

A védelem képviselője: Köszönöm, bíró úr.

Bíró: Mi az a zavargás ott hátul? Rendre! Hölgyeim, ne csináljanak
magukból spektákulumot! Igazítsák meg a ruházatukat! Vegyék le a
nyakukról azt a kötelet! Üljenek le!

A Lányok: Rólunk megfeledkeztek?! Nem hagyhatják futni!

Hidegvérrel felakasztott bennünket! Mind a tizenkettőnket! Tizenkét
fiatal lányt! Ok nélkül!

Bíró (a védelem képviselőjéhez): Ez egy újabb vádindítvány. Szigorúan

véve külön tárgyalásra kellene bocsátani; de mivel a két dolog
szorosan összetartozik, kész vagyok ehelyütt meghallgatni a jogesetre
vonatkozó érvelést. Mit tud felhozni ügyfele védelmére?
A védelem képviselője: Csak azt tette, amihez joga volt. A tulajdonát
képező rabszolgákkal szemben.
Bíró: Mindamellett, valami okának is lennie kellett. Rabszolgákat sem
szokás merő szeszélyből megölni. Mit tettek ezek a lányok, amiért
akasztást érdemeltek?
A védelem képviselője: Engedély nélküli szexuális kihágást követtek
el.
Bíró: Hm. Értem. És kivel követték el a szexuális kihágást?

A védelem képviselője: Ügyfelem ellenségeivel, bíró úr. Tudhatjuk,

hogy ezek mit akartak. A feleség-rablást bevégezni, a megrabolt férjet
kivégezni. (Kuncog a saját szellemességén.)
Bíró: Feltételezem, hogy ezek voltak a legfiatalabb lányok.

A védelem képviselője: Nos igen, természetesen, a leg-csinosabbak. A

leghasználhatóbbak. Bizonyos összefüggésben.

A Lányok keserűen nevetnek.

Bíró (könyvet lapoz, az Odüsszeiá-t): Meg van írva ebben a könyvben
– mely könyvet alaposan tanulmányoznunk kell mint a tényállás
legfőbb dokumentumát bár fellelhetők benne kifejezetten etikátlan
tendenciák is, és véleményem szerint túlságosan sok nemiséget és
erőszakot tartalmaz – szóval itt az áll — lássuk csak — igen, a
Huszonkettedik énekben, hogy a lányokat megerőszakolták. Hogy a
nőkkel „rosszat műveltek" a kérők, és ebben senki sem akadályozta
meg őket. A kérőkről az is olvasható itt, hogy „senkit se becsültek"…
„körükbe akárki vetődött”. Vagyis kényük-kedvük szerint
becstelenítették meg a lányokat, akiket rákényszerítettek, hogy velük
„csúfosat" cselekedjenek. Az ön ügyfele nyilván tudott erről, hiszen a
szöveg az ő saját szavait idézi. Megállapítható tehát, hogy a védtelenül
kiszolgáltatott lányok az erőszak áldozatai voltak, amikor „a kérőkkel
titkon közösültek". Egyetért ezzel az olvasattal?
A védelem képviselője: Nem voltam ott, bíró úr. Ezek az események
három-négyezer évvel azelőtt történtek, hogy én világra jöttem.
Bíró: Tisztában vagyok a problémával. Szólítsák be Pénelopé tanút!
Pénelopé: Én akkor aludtam, bíró úr. Akkoriban sok mindent
átaludtam. Csak azt tanúsíthatom, amit utána mondtak.
Bíró: Kik? És mit mondtak?

Pénelopé: A lányok, bíró úr.

Bíró: Azt mondták, hogy megerőszakolták őket?
Pénelopé: Nos igen, bíró úr. Lényegében.
Bíró: És ön, asszonyom, ezt elhitte?

Pénelopé: Igen, bíró úr. Jobban mondva, hajlamos voltam elhinni.

Bíró: Tudomásom szerint gyakran szemtelenek voltak.
Pénelopé: Igen, bíró úr, de…
Bíró: De ön nem büntette meg őket. Sőt megengedte, hogy továbbra is
szolgálólányaiként dolgozzanak.

Pénelopé: Jól ismertem mindegyiket, bíró úr. Szerettem ezeket a

lányokat. Néhányat közülük én magam neveltem fel, mondhatni.
Olyanok voltak nekem, mint az édeslányaim, mintha lett volna
lánygyermekem. (Sírva fakad.) Úgy sajnáltam őket! De hát a legtöbb
lányt megerőszakolják előbb-utóbb; általános, bár nem helyes
gyakorlat ez a palota-életben. Nem is az a tény hangolta ellenük
Odüsszeuszt, hogy megerőszakolták őket. Hanem hogy ez engedély
nélkül történt.
Bíró (kuncog): Már bocsánat, asszonyom, de hát nem ettől erőszak az
erőszak? Hogyhogy engedély nélkül?
A védelem képviselője: A gazdájuk engedélye nélkül, bíró úr.
Bíró: Vagy úgy. Értem. Na de a gazdájuk idegenben tartózkodott.
Kimondható-e tehát, hogy ezek a lányok azért közösültek a kérőkkel,
mert ha ellenálltak volna, akkor is megerőszakolják őket, csak sokkal
kellemetlenebb körülmények között?
A védelem képviselője: Nem látom át, hogy ez mennyiben tartozik a
tárgyhoz.
Bíró: Úgy tűnik, az ügyfele sem látta át. (Kuncog.) Azonban az ön
ügyfelének ideje nem azonosítható a mi időnkkel. Akkor mások voltak
a viselkedési normák. Erre való tekintettel nem tartanám
szerencsésnek, ha engednénk, hogy ez a sajnálatos, ámde jelentéktelen
incidens foltot ejtsen egy karrieren, mely egyébként kiemelkedően
példaértékű. Általában véve: nem kívánok az anakronizmus hibájába
esni. Az eljárást megszüntetem.
A Lányok: Igazságot követelünk! Megtorlást követelünk! Tetemre
hívjuk a vérbűnt! Megidézzük a Mérgeseket!
Fekete csapatban megjelenik tizenkét Erinnüsz. Kígyóbajuk, kutyafejük
és denevérszárnyuk van. Beleszimatolnak a levegőbe.
A Lányok: Ó, ti Mérgesek! O, Fúriák! Belétek vetjük utolsó
reményünket! Könyörgünk nektek, hogy mérjétek ki értünk a
büntetést, álljatok bosszút! Legyetek védelmezőink, mert az életben
senki sem kelt védelmünkre! Szagoljátok ki Odüsszeuszt, bármerre jár!
Cserkeljétek, üldözzétek egyik helyről a másikra, egyik életből a
másikba, bármilyen álruhát visel, bármilyen alakot ölt! Kövessétek
lépteit a földön és a Hádészban, akárhol keresne menedéket, dalban és
drámában, kötetben és értekezésben, lábjegyzetben és függelékben!
Jelenjetek meg előtte a mi képünkben, eltorzult képünkben, szegény
kis holttestünk képében! Ne lehessen sohase nyugtai
Az Erinnüszek Odüsszeusz felé fordulnak. Vörös szemük felparázslik.

A védelem képviselője: Megidézem a bagolyszemű Pallasz Athénét,

Zeusz halhatatlan leányát, hogy vegye védelmébe a magántulajdon
jogalapját, a férfi jogát, hogy úr legyen a saját házában, és
védőfelhőjébe burkolva menekítse el kliensemet!
Bíró: Mi történik itt?! Rendre! Rendre! Ez egy huszonegyedik századi
bíróság! Hé, maguk ott, jöjjenek le a plafonról! Hagyják abba a
sziszegést és az ugatást! És ön, asszonyom, takarja be a keblét, tegye le
a lándzsáját! Hogy került ide ez a felhő? Hol vannak a rendőrök? Hová
tűnt mindenki?
 XXVII.
Házibéke a Hádészban

Valamelyik este benéztem a ti világotokba egy transzba esett médium

szemén keresztül. A megbízója a halott fiújától akarta megkérdezni, hogy
eladja-e a társasházi lakásukat, de az nem jelentkezett, így engem
kapcsoltak. Ha kihagyás van, gyakran beugrom helyettesítésre. Olykor
tovább kell maradnom, mint ahogy szeretném.
Nem akarnám leszólni a – hogy is mondjam? – vendéglátóimat, de
tényleg bámulatos, hogy az élők menynyit szekírozzák a halottakat. A
szokás koronként szinte semmit sem változik, csak a módszerek
cserélődnek. Nem állíthatom, hogy visszasírnám a Szibüllákat meg az
aranyágukat – ahogy lekalauzoltak mindenféle parvenüt, hogy idelent
lábatlankodjanak, tudakolják a jövendőt, és ezzel az Árnyakat háborgassák
–, de a Szibülláknak legalább volt modora. A mágusokkal és
szellemidézőkkel, akik később jöttek, sokat romlott a helyzet, bár meg kell
adni, hogy a dolgukat azért komolyan vették.
Ami azonban a mai társulatot illeti, olyan közönségesek, hogy
legokosabb elfordulni tőlük. Csupa ostobasággal jönnek, tőzsdei
árfolyamokkal, világpolitikával, egészségügyi problémákkal; és ráadásul
egy csomó nímandot kurgásznak idelent, olyanokat, akiket a mi köreinkben
nem szokás ismerni. Ki ez a Marilyn, hogy mindenki úgy odavan érte? Ki
ez az Adolf? Effélékkel foglalkozni kárba veszett fáradság és merő
bosszúság.
De muszáj átleselkednem egy-egy szűk kulcslukon, hogy ráleljek
Odüsszeuszra, amikor épp nem tartózkodik idelent, az ismerős alakjában.

Gondolom, ismeritek a szabályokat. Ha óhajtjuk, újjászülethetünk és

elkezdhetünk egy új életet, de előbb innunk kell a Felejtés Vizéből, hogy
emlékezetünkből kimossa minden korábbi életünket. Ennyiben áll az
elmélet, de mint minden elmélet, ez is csak elmélet. A Felejtés Vize nem
hat mindig úgy, ahogy kellene. Vannak, akik mindenre emlékeznek.
Egyesek azt állítják, hogy van többféle víz is – ott az Emlékezet Vize,
akinek az kell, kortyolhatja. Nem tudom, nem próbáltam.
 Bezzeg Helené, ő aztán kapható nem is egy kiruccanásra. Ezt mondja
rájuk: „az én kis kiruccanásaim.” – Hát ez nagyon klassz volt – így kezdi
hazajövet. Aztán elregéli legújabb hódításait, és felvilágosít engem az
éppen aktuális divatról. Ő ismertette meg velem a szépségflastromot, a
napernyőt és a turnűrt, a tűsarkú cipőt, a harisnyakötőt, a bikinit, az
aerobicot, a testékszert és a zsírleszívást. Aztán kiselőadást tart arról, hogy
menynyit rosszalkodott, mekkora botrányt csinált, hány férfit tett tönkre.
Birodalmak dőltek össze miatta, mondogatja előszeretettel.
– Úgy hallom, hogy a trójai háborút ma már másként értelmezik – vetem
közbe, hogy egy kicsit lehűtsem. – Veled nem is foglalkoznak, csak mint
mítoszmesével. Valójában kereskedelmi útvonalakért folyt a csatározás. Ezt
állítják a tudós történészek.
– Jaj, Pénelopé, hogy lehetsz még mindig féltékeny? – mondja. – Most
már igazán lehetnénk barátnők is! Eljöhetnél velem a fenti világba, mikor
legközelebb kiruccanok. Mit szólnál egy jó kis lánybulihoz Las Vegasban?
Persze, persze, elfelejtettem, hogy ez nem a te stílusod. Te inkább a hűséges
kis asszonykát alakítod, szövéssel meg minden. Amilyen rosszcsont
vagyok, én nem bírnám, meghalnék az unalomtól. De hát te mindig olyan
voltál, mint aki most lépett le a házi áldásról.
Igaza van. Sohase fogok inni a Felejtés Vizéből. Nem látom értelmét.
Pontosabban: látom az értelmét, de nem kívánom a kockázatot. Elmúlt
életem tele volt gonddal-bajjal – de ki tudja, hogy a következő nem
lesz-e még rosszabb? Szűkös betekintésem alapján is azt kell látnom,
hogy a világ éppolyan veszedelmes, mint amilyen az én időmben volt, azzal
a különbséggel, hogy a nyomorúság és a szenvedés most sokkal
kiterjedtebb. Ami pedig az emberi természetet illeti, az bizony örök áron is
csak cifra bóvli.
Mindez nem tartja vissza Odüsszeuszt. Hol elmegy, hol visszajön.
Beállít, elidőzik egy kicsit idelent, mutatja, hogy örül nekem, mondogatja,
hogy mindig is az én házi békémre vágyott világéletében, akármilyen
gyönyörűséges karok és szédületes kalandok közé vetette is a sors. Szép
nyugodtan elsétálgatunk, bekapunk egy kis aszphodéloszt, mesélgetjük a
régi történeteket; meghallgatom, mi hírt hoz Télemakhoszról – hogy most
parlamenti képviselő, és igazán büszke lehetek rá –, de aztán hirtelen, épp
amikor kezdenék megnyugodni, amikor úgy érzem, hogy meg tudok neki
bocsájtani mindent, amin miatta keresztülmentem, hogy el tudom fogadni a
hibáival együtt, amikor hinni kezdem, hogy most az egyszer komolyan
gondolja, már szedelőzködik is, már veszi az irányt nyílegyenesen a Léthé
folyóhoz, hogy újjászülessen.
Pedig komolyan gondolja. Tényleg. Velem akarna maradni. Sírva
mondja. De valamilyen erő mégis elszakít bennünket egymástól.
A lányok ereje. Már messziről látja őket, ahogy felénk tartanak. Ideges
lesz tőlük. Nyughatatlan. Fájdalmat okoznak neki. A frászt hozzák rá, hogy
ki akarna bújni a bőréből. Máshol akarna lenni, és másvalaki – bárki.
Volt már francia tábornok, volt mongol hódító, volt amerikai iparmágnás,
volt borneói fejvadász. És volt filmsztár, feltaláló, reklámszakember.
Mindig rosszul végezte – öngyilkossággal vagy balesettel, hősi halállal
vagy merénylettel –, és mindig visszajött megint.
– Miért nem hagyjátok már békén? – kiáltok rá a lányokra. Kiabálnom
kell, mert nem engednek közel magukhoz. – Elég lesz már! Vezekelt,
imádkozott, megtisztult!
– Nekünk még nem elég – kiáltanak vissza.
– Mit akartok még tőle? – kérdezem. Most már sírok. – Tessék,
mondjátok meg!
De csak elszaladnak.
Vagy nem is szaladnak. A lábuk nem mozog. Rángó lábukkal nem érintik
a földet.
 XXVIII.
Kórusbetét: Itt jövünk mögötted – szerelmes ének

Halihó! Miszter Senkise! Miszter Nevenincs! Miszter Trükkmester! Mister

Bűvész-művész, tolvajok és hazudozók unokája!
Mi is itt vagyunk, a névtelenek. Akik szintén névtelenek. Az éktelenek,
akiken rajta ragadt a mások szégyene. Akiket kiszúrtak, akikre ujjal
mutogattak.
A mindenes lányok, a fényes arcú lányok, a belevaló kis rotyogok, a
pimasz kis lötyögök, a kis vérsikálók.
Mind a tizenketten. A tizenkét hold-kerek popó, a tizenkét cuki száj, a
huszonnégy pihe-párna cici, és ami a legjobb, a huszonnégy rángó lábacska.
Emlékszel ránk? Persze hogy! Mi hoztuk a vizet, hogy kezet moss, mi
fürösztöttük a lábadat, mi öblítettük a szennyesedet, mi kenegettük a
válladat, mi őröltük a gabonádat, mi vetettünk neked puha ágyat.
Kihajtottál minket, fellógattál minket, lógva hagytál, mint ruhát a
szárítókötélen. Micsoda szuperbuli!
Micsoda hepaj! Királyi móka: hogy milyen erényes vagy, milyen
tisztességes, milyen megtisztult – leráztad a piszkos kis piszok-lányokat,
kiráztad a dundi rosszaságot a kandi fejedből.
Úgy illett volna, hogy eltemess minket! Hogy borral áldozz. Hogy
imádkozz a bocsánatunkért.
Most már le nem rázhatsz, akármerre jársz, veled leszünk világéletedben,
másvilági életedben és ahány másik lesz, valahány életedben.
Átlátunk minden álruhádon; látjuk az utadat, a nappalit, az éjszakait,
mindet, amin csak elindulsz. Itt vagyunk mögötted, kígyózunk utánad, mint
a füst-csóva, mint a hosszú lányhaj-csóva, nyakadba csomózva – megülünk,
mint az emlék, belengünk, mint a füst. Mi vagyunk a tizenkét bűnvád:
tanúnk a földsúroló lábujj, a hátrakötött kéz, a kioltott nyelv, a kiguvadt
szem, a torkunkba fulladt ének.
Miért gyilkoltál meg minket? Mit tettünk ellened, amiért halál jár? Erre
még sohasem feleltél.
Utálatból öltél. Csak, bosszúból. Csak, becsületből. Halihó, Miszter
Nagyokos, Miszter Jóságos, Miszter Istenmása, Miszter Bíró! Nézz csak
hátra! Itt jövünk mögötted, közvetlen közeledben – közelségünk betapaszt,
mint a csók; beborít, mint a bőröd.
 Mi vagyunk a szolgálólányok, azért vagyunk, hogy kiszolgáljunk, hogy
szívességedet megszolgáljuk. Most már soha többé el nem válunk tőled;
ragaszkodunk hozzád, mint az árnyékod; hozzád kötődünk, lágyan és
hajlíthatatlanul, mint az enyv. Tizenkét széplány, sorban egymás mellett.
 XXIX.
Ajánlás

hangunk se volt
nevünk se volt
nem választhattunk sorsot
arcunk se volt
az arcunk egybemosódott
miránk kenték a bűnt
csúnyán bántak velünk
s most itt lakunk
veled vagyunk mint
szívedben a bú
bújnál, de megtalálunk szólítunk,
rád kiáltunk a szavunk szomorú
halálos indulatú huhu huhuhú
huhu huhuhú huhu
A Lányok tollat növesztenek és bagoly alakban elrepülnek.
 Jegyzetek

A Pénelopéid legfőbb forrásául Homérosz Odüsszeiá-ja. szolgált: E.V. Rieu

fordításának D.C.H. Rieu javításaival ellátott kiadása (Penguin Classics,
1991).2
Munkámhoz nélkülözhetetlen segítséget nyújtott Robert Graves műve:
The Greek Myths (Penguin)3. Ebből merítettem a hősnőm származására és
családi kapcsolataira vonatkozó információt – hogy Szép Helené Pénelopé
unokatestvére volt –, valamint sok más anyagot, beleértve az asszony
esetleges hűtlenségét feszegető történeteket. (Lásd leginkább a 160. és 171.
részt.) Ugyancsak Gravestől vettem át azt az elméletet, mely szerint
Pénelopé az istennőkultusz egyik feltételezhető vezéralakja volt, bár
különösnek találtam, hogy a szerző nem tulajdonított jelentőséget a
tizenkettes és a tizenhármas számnak a szerencsétlen szolgálólányokkal
kapcsolatban. Graves felsorol számos antik szerzőt, akiknek forrásértékű
írásaiban tanulmányozhatta a történetek különféle változatait. Az említett
auktorok közé tartozik többek között Hérodotosz, Pauszaniász,
Apollodórosz és Hyginus.
A Homéroszi himnuszok-hun – főként a Hermész istent dicsőítő
költeményben – szintén találtam hasznos útmutatást, Lewis Hyde műve
pedig, a Trickster Makes This World (Csalónak áll a világ) Odüsszeusz
jellemének megértéséhez járult hozzá.
A Lányok kórusbetéteivel a görög drámai kórusok emlékének adóztam.
Az a konvenció, hogy a főcselekményt burleszk stílusú paródia kíséri,
visszavezethető a tragédiákkal együtt előadott szatírdrámákig.
 Köszönetnyilvánítás

Hálás köszönetemre tarthatnak számot könyvem első olvasói, Graeme

Gibson, Jess Gibson, Ramsay és Eleanor Cook, Phyllida Lloyd, Jennifer
Osti-Fonseca, Surya Bhattacharya és John Cullen; továbbá brit ügynökeim,
Vivienné Schuster és Diana McKay, csakúgy, mint észak-amerikai
ügynököm, Phoebe Larmore; hasonlóképpen Louise Dennys, a Knopf
Canada szerkesztője, akinek kéziratgondozói munkájából nem hiányzott az
esprit; Heather Sangster, a pontosvesszők királynője, és Arnulf Conradi, aki
gondolatsugarakat küldött a távolból; ezenkívül Sarah Cooper és Michael
Bradley, akik támogattak és ebédeltettek; Coleen Quinn, aki formában tart;
Gene Goldberg, a telefonos hadarás bajnoka, valamint Eileen Allen és
Melinda Dabaay, nemkülönben az Arthur Gelgoot Associates cég. Végül
pedig a Canon-gate kiadótól Jamie Byng, aki Skóciában előpattant egy
tüskebokor mögül, és rábeszélt a vállalkozásra.
Megjegyzések

[←1]
… izlések és pofonok
[←2]
Magyarul: Iliász- Odüsszeia. Homéroszi költemények (Devecseri Gábor fordítása - Magyar
Helikon, 1967)
[←3]
Magyarul: A görög mítoszok (Szíjgyártó László fordítása - Európa Könyvkiadó, 1970)
 Table of Contents
Impresszum
A kiadó bevetője
Odüsszeia (részlet)
Bevezetés
I.
II.
III.
IV.
V
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
XII.
XIII.
XIV
XV
XVI.
XVII.
XVIII.
XIX.
XX.
XXI.
XXII.
XXIII.
XXIV
XXV.
XXVI.
XXVII.
XXVIII.
XXIX.
Jegyzetek
Köszönetnyilvánítás