A SOROZATOT SZERKESZTI BENKŐ SAMU DEÁK TAMÁS

SZABÓ ATTILA
Montaigne
Esszék
VÁLOGATTA, BEVEZETŐVEL ÉS JEGYZETEKKEL
ELLÁTTA OLÁH TIBOR

KRITERION KÖNYVKIADÓ · BUKAREST 1983

FORDÍTOTTA BAJCSA ANDRÁS
KÜRTI PÁL
OLÁH TIBOR
RÉZ ÁDÁM
AZ ÉLŐ MONTAIGNE
„A halál gondolata Montaigne esszéiben”. Néhányan
talán emlékeznek még: 1940-ben ezt adta
vizsgadolgozatnak a kolozsvári egyetemen Yves Auger. Egy
álló esztendeig beszélt nekünk a nagy moralistáról: olvasta
és kommentálta, ízlelgette-ízleltette vég nélkül, jókora
kitérőkkel minden elképzelhető irányban, tárgyához
igazítva előadását. Az ilyen kollégiumot ma speciális
kurzusnak becéznénk. Akkor? – Egyszerűen örültünk, hogy
pénteken 4-től 6-ig részt vehetünk a szellemi lakomán. A
piarista gimnáziummal szemező Parvan-terem dugig telt
egyetemi és… belvárosi hallgatókkal, az illatfelhőben
érkező hölgyeket sem kizárva. Ó, azok a péntek délutáni
előadások! Auger vérbeli causeur volt: legalább annyira
épített a pillanatnyi ihletre, mint a részletekbe menő
készülésre. Gyakran és kiadósán idézett, kötettel a kezében
művészi hanglejtéssel és igénnyel. Mielőtt valami merészet
vagy pikánsát mondott volna, úgy tett, mint aki megtorpan;
tekintetét bocsánatkérően hordozta végig a bal oldali első
padsorokon, ahol fehér főkötős novíciák és nővérkék
szorongtak: „Je ne peux pas continuer” – motyogta. De a
teremben támadt mozgolódás láttán csak nekivágott a.
nyomdafestéket alig tűrő, inkriminálható passzusnak. S a
hatás persze megkétszereződött … Mai eszemmel jobban
átlátok a szitán. Szépek s érdekesek voltak azok az
előadások, de némi exhibicionizmus sem hiányzott belőlük;
és tetszett nekünk a
franciák 16. százada, de tetszelegtünk abban is, hogy
értjük Auger szellemes, bár nem mindig magvas
csevegését. Az eredmény azonban mindenképpen megérte
a fáradságot: akarva, nem akarva közelebb férkőztünk az
íróhoz.
Némi jártasságot az Esszék dzsungelében, mégis, a
sorvezetőt s egyetemi jegyzetet mellőző, közvetlen
érintkezés útján szereztünk: az olvasásnak hála. Hetekig-
hónapo-kig együtt kelni-feküdni a „francia Thalésszal”
(Justus Lipsius); szótározni, kínlódni a vízözön előtti
helyesírással, egész bekezdéseket kimásolni; egyéni
reflexiókat irka-firkálni egy füzetbe; fel-felállni, hogy
Plutarkhosz segítségével tisztázzunk egy homályos utalást;
visszaülni, mert szenzációs önvallomásra bukkantunk –
mindez hasonlíthatatlanul több volt számunkra, mint a
szakirodalom buzgó böngészése.
Szóval: „L'idée de la mórt dans les es-sais de Montaigne.”
Mintha a balladákat adnák Aranyból, a Don Quijotét
Cervantesből, a nagy tragédiákat Shakespeare-ből.
Tekintettel választott szakmánkra és életkorunkra (tanári
pályára készültünk szinte valamennyien), mi bizony
szívesebben írtunk volna Montaigne pedagógiai
elgondolásairól. Mert az Esszék szerzőjét élénken-szívósan
foglalkoztatja ugyan a halál mint az élet pandanja és
velejárója – ebben Epikurosz vagy még inkább Lucretius
leszármazottja; de nem valami beteges kajánság vagy
barokk érzület csúsztatja mindegyre a tollára: ugyanaz a
Montaigne szívén viseli a jövő nemzedékek sorsának
alakulását, ami derűs, bizakodó beállítottságra vall.
Érdeklődését a pedagógia iránt jócskán magyarázza
saját neveltetése, melynek felidézése engem például
minden új ráolvasáskor megindít és gondolkodóba ejt.
Az apja meg akarta kímélni kisfiát a sok magolástól s
egyáltalán minden megrázkódtatástól: ezért egyfelől
„német származású, franciául nem tudó, de „perfekt latin”
tanítómestert fogadott melléje, kinek társaságában a
gyermek játszva (ma azt mondanók: direkt módszerrel)
sajátította el Ciceróék nyelvét, másfelől pedig… zeneszóval
ébresztette reggelenként. Mindegy most már, hogy Pierre
Eyquemet – aki I. Ferenc seregével bejárta volt Észak-
Olaszországot – úgynevezett italianista felvilágosultság
vezérelte-e vagy pusztán szülői szeretet: a lényeg az, hogy
emberarcúvá szelídítette Michel-je neveltetését s egy életre
elültette benne a viszolygást-irtózást mindennemű
kancsukás módszertől, kényszertől, veréstől. Csoda-e, hogy
Bordeaux-ban börtönnek érzi majd a de Guyenne
kollégiumot, ahol pedig olyan híres humanisták tanítják,
mint Marc-Antoine Muret1 s a skót Buchanan?2 Mikor érett
fejjel az iskolai oktatásról-nevelésről ír, egyszer csak
kifakad: „Hagyjunk fel végre a kegyetlenkedéssel és az
erőszakkal: nincs semmi, amitől jobban elkorcsosulna s
eltompulna a születésileg jő és nemes természeti Ha azt
akarjuk, hogy a gyermek féljen a fenyítéstől,
megszégyenítéstől, ne szoktassuk hozzá!” Igaz, hogy ez
még csak a korabeli, többé-kevésbé általa-
nos gyakorlat ostorozása, mint ahogy a gépies magolás
kárhoztatása sem pozitív előjelű, megoldásokat kínáló
program. De a maga módján Montaigne ezzel sem marad
adósunk: körültekintő és aggályoskodó, ókori példákkal
aládúcolt tanácsaiban mind a test, mind a lélek edzését-
ápolását és a szellem művelését szorgalmazza, egészében
pedig az ítélőképesség, a feltétlen igazságszeretet, az
együttérző emberiesség kifejlesztését tekinti a nevelés
céljának. Ami az ide vezető utat illeti, a felnőttek oldaláról,
de korát megelőző, maximális megértéssel közeledik a
gyermekhez: olyan nevelőt ajánl, „akinek inkább helyén van
az esze, mint tele a feje”, s nyomós érveket sorakoztat fel a
tapasztalati megismerés, az emberekkel való közvetlen
érintkezés, az idegen tájakra tett utazások mellett.
(„Dörzsöljük az agyunkat mások agyához, hadd élesedjék az
elménk.”) S még valami: aki ott és akkor a tekintélyelvet
támadja, az egyház vezető szerepét sorvasztja – Montaigne
pedig ezt teszi: laikus alapokra szeretné fektetni a
gyermeknevelést, észjárásának megfelelően tág teret
engedve a régiek roppant kiterjedésű tapasztalatának.
Idevágó fejtegetései természetesen túlcsordulnak az I.
könyv 26. fejezetén, amely egészében (s Montaigne-nél
szinte párját ritkító egyöntetűséggel) az „institution des
enfants” kérdéseit taglalja; de ennek lapjain, mindenesetre,
„nem fordul elő az Isten szó”3, s az író erkölcsgyarapító
nézőpontja független vallástól, hittételektől. Montaigne
utólagos bírálóinak tálán igazuk
van abban, hogy szabadelvű módszere alkalmatlan egy
modern szakember kiképzésére; hiszen előkelő „Émile”-je
még mesterséget sem tanul, csak kedvtelésből ismerkedik
ezzel-azzal, s tetszése szerint, ötletszerűen csapong a tudás
és tapasztalás óriási virágoskertjében. De épp mivel a
humánum a mindene s az emberiesség a legnemesebb
erények fokmérője értékskáláján, nem kell attól tartani,
hogy e kötetlen és laza emberformálás végeredménye ,,egy
elbűvölő egoista”4 lesz, kinek a köz vajmi kevés hasznát
veheti. Ha ez a veszély fennállna, két évszázaddal utóbb
Jean-Jacques Rousseau nem venné fel pedagógiai
rendszerébe a mon-taigne-i elmélkedés java részét.
Kézikönyvekben bevett szokás Montaigne és Rebelais
egybevetése a pedagógiai gondolkodás mérlegén (mint
ahogy La Bruyére óta a Corneille-Racine párhuzamot sem
ússza meg senki, ha történetesen az un. tragédie classique
tanulmányozásába fogott). Próbálkozzék meg vele a
szerény előszóíró is? – Talán azt kellene mélyrehatóbban
fontolóra venni, hogy a két humanistát egy viharos
emberöltő választja el egymástól: 30-40 esztendő, mely
alatt hatalmasat fordult a kor- és életérzés
Franciaországban (sőt egész Nyugat-Európában). Rabelais
még a diadal-Λ masán kibontakozó humana studia lelkes
propagátora, Erasmus levelezőtársa és a lelkiismereti
szabadság bajnoka: töretlen optimizmusával legfeljebb
enciklopédikus törekvései vetekedhetnek. Ugyanis mit
követel a
fiától – híres levelében – Gargantua? „Ne legyen se
tenger, se patak, se forrás, melynek ne ismernéd halait; a
levegő minden madarát, az erdők minden jaját, bokrát
vagy cserjéjét, a föld minden füvét, a mélységek gyomrába
rejtett ércet, egész Kelet és Dél drágagyöngyeit.”5 A
kastélyában visszavonultan éldegélő Montaigne-t eleve
puhább és hajlékonyabb fából faragták, mint a hányatott
életű meudoni plébánost. Ezenfelül azonban az esszéíró
megérte Étienne Dolet – a kiváló Platón-fordító és
tipográfus – akasztását, megégettetését (1546), később a
Szent Bertalan-éji tömegmészárlást (1572); s noha
Londonban történt, Thomas Morus le-fejeztetése (1535) is
tápot nyújthatott elmélkedésének. Szemében jó néhány
század eleji uralkodó eszme érvényét vesztette,
devalválódott, s helyébe fásult-rezignált, a változtat-
hatatlanba belenyugvó életbölcsesség lépett: az a
meggyőződés, hogy az eszmei ellentétek kiélezése csak
gyilkos összetűzésekhez, pusztításhoz vezethet, míg azok
elsimítása megalkuvásoktól nem mentes életet, de életet,
jólétet, békességet terem. Ε kétféle gondolkodás
természetszerűleg tükröződik a kétféle pedagógiában. Ami
Rabelais-nak öncél volt – Montaigne-nek csak eszköz, s míg
az megterheli az emlékezetet, ez kézzel-lábbal kapálódzik
a memoriterek ellen; a Gargantua és Pantagruel írója
univerzális tudóst szeretett volna nevelni. a gyermekből –
az Esszék. szerzője beéri azzal, hogy neveltje tud élni:
jó modorú, eszes, alkalmazkodó, széles látókörű, kissé
talán felületes (pontosabban: kevéssé elmélyülő), de
feltétlenül megnyerő, rokonszenves ember, társas lény.
Montaigne kora – a vallásháborúk háromnégy évtizede –
a legszomorúbb emlékezetű fél évszázad Franciaország
történelmében: zavargásokkal és villongásokkal, véres
akciókkal és irtózatos megtorlásokkal teletűzdelt,
bonyolultságában szinte áttekinthetetlen időszak; alapos
ismerete éppoly nélkülözhetetlen az Esszék kellő
befogadásához, megértéséhez, mint Goethe életének
ismerete a goethei műben való elmélyüléshez.
I. Ferenc uralkodása (1515–1547) még kívül esik a
viharos korszakon. Ő az első ,,roi absolu”, modern francia
egyeduralkodó, akinek eszébe sem jut, hogy a rendi
országgyűlést összehívja. Királysága Európa legsűrűbb
népességű, 17–20 millió lakost számláló országa, amely
bort, búzát, textilneműeket exportál és terjeszkedő politikát
folytat – a szétdaraboltsága miatt védtelen Olaszország
ellen visel zsákmányszerző hadjáratokat. Őfelsége
(krónikák tanúsítják) sosem tölt egy helyen három hónapnál
többet, s mikor útra kerekedik, „tizenkétezer ló, háromezer
testőr és lakáj, népes udvar, lóháton vagy hintóban utazó
hölgyek koszorúja kíséri”6. Ez a lovagi erényeire büszke,
daliás uralkodó ad koronája tényleges ragyogására:
művészeket foglalkoztat udvarában (Leonardo da Vinci egy
a sok közül), Guillaume Bude7 ösztönzésére létrehozza a
Collége de France-ot, ahol a „királyi lektorok” viszonylag
szabadon adhatnak elő (ellentétben a Sorbonne tanszékein
terpeszkedő dogmatizmussal), nővére, Navarrai Margit
novellas gyűjteményt (Heptameron) ír Boccaccio mintájára
(de újplatonista szellemben), virágzik országszerte az
irodalom és a művészet. Hit dolgában I. Ferenc ösztönösen
alkalmazza a „religio instrumentum regni” (a vallás a
kormányzás eszköze) machiavellista vezérelvet: 1534-ig,
amikor hálószobája ajtaján jelenik meg egy protestáns
kiáltvány, nem veszi rossz néven a reformáció terjedését,
hiszen a lutheránus német fejedelmek – akárcsak a távoli
török szultán – virtuális szövetségesei az V. Károly elleni
küzdelemben. De akkoriban a hugenották még nem is
veszélyeztetik a központi hatalmat: számuk ugyan gyorsan
növekszik azóta, hogy a bibliafordító Lefévre d'Étaples
1512-ben (vagyis Luther előtt öt évvel) meghirdette a
„kegyelemből hit által” elérhető üdvözülés tanát és a
visszatérést a Szentírás hamisítatlan szövegéhez, Kálvin
azonban már Genfben fejti ki reformátori tevékenységét,
melynek alapja – a predestináció hittétele mellett – minden
közvetítő kiiktatása a hivő lélek és Isten kapcsolatából.
II. Henrik alatt (1547–1559) számos francia főúr
csatlakozik – „háznépével” együtt – a reformált hitűekhez,
úgyhogy hamarosan kikristályosodik és szembekerül
egymással a két vezető párt: a Guise-hercegek vezette
katolikusok – és az Antoine de Bourbon, Louis de Condé és
Montmorency vezette hugenották tábora. A három utolsó
Valois – II. Ferenc, IX. Károly, III. Henrik – nevében
tulajdonképpen Medici Katalin, II. Henrik özvegye
uralkodik; sosem teszi le a gyászruhát, kultuszt üz I.
Ferenc, „a nagy király” emlékéből, és féltékenyen őrködik
fiai érdekei felett. A központi hatalom azonban nem elég
szilárd ahhoz, hogy elejét vehesse az országra nehezedő
súlyos válságnak. 1560-ban Michel de L'Hospital
államminiszter még dicséretes programmal lát munkához
az Orléans-ban összehívott rendi országgyűlésen: pápisták
és hugenották helyett keresztények hazáját-királyát akarja
szolgálni, s a protestánsok rövid ideig fellélegezhetnek.
Csakhogy 1562. január 17-én Guise emberei Wassyban
felnyársalnak 25 hugenottát és megsebesítenek további
százat egy csűrben, ahol istentiszteletet tartott a
gyülekezet; ettől kezdve a református szó hovatovább
azonos a zendülővel – nyílt polgárháborúvá mérgesedik a
hitfelekezetek közötti éles ellentét.
Egy mai történész, Michel François szerint ,,a
historikusok által rég megalapozott hagyomány nyolc
vallásháborút tart számon 1562 és 1589 között; ez a
(tankönyvszerkesztők dolgát megkönnyítő) egyszerűsítés
megtöri az események folytonosságát, amelynek
hullámzásában a politikai manőver, a külföldi beavatkozás
és a két párt közti villongás éppoly vitathatatlan
permanencia, mint két sereg futó összecsapása vagy a
szerződések számtalan (nagy vonalakban ismétlődő)
rendelkezése”8. 1563-ban az anyakirálynő országos körútra
indul a nagykorúvá serdült IX. Károllyal, a dinasztia
tekintélyét s hatalmát megszilárdítandó. De Alba herceg
kíméletlen flandriai hadjárata nyomán újraéled a fegyveres
konfliktus, amelynek átmenetileg a saint-germain-i ediktum
vet véget: a protestánsok négy városban (La Rochelle,
Cognac, Montauban, La Charité) tarthatnak fenn
helyőrséget, egyedül Párizsban ismeretlen fogalom a
tolerancia. A közben mindkét oldalon felkorbácsolt
szenvedélyek légkörében provokáció miatt kerül sor 1572.
augusztus 24-én a Szent Bertalan-éji vérengzésre: Medici
Katalin (IX. Károly által halálos ágyán bevallott) sugallatára
kb. kétezer hugenottát mészárolnak le – harangzúgás
közepette – a vérszemet kapott (vagy csak halálra rémült?)
martalócok, a rá következő napokban pedig vidéken is
egymást érik az újhitűek sorait tizedelő kivégzések.
1576-ban Henri de Guise vezetésével megalakul a Katolikus
Liga, és harcot indít a királyság egységének
helyreállítására; ám 1580-tól újabb háborús
fejlemények színtere az ország: protestánsok veszik be
Cahors városát, katolikusok kényszerítik megadásra La
Fére-t. 1588. május 12-dike „barikádok napja” Párizsban,
még annak az évnek decemberében merénylet áldozata lesz
Guise, 1589 augusztusában pedig a szerzetesi csuhába
bújt Jacques Clement megöli III. Henriket. Utódja, a
hugenotta IV. (Navarrai) Henrik – akinek Heinrich Mann
szentel majd monumentális regényt a 20. században – előbb
kiéheztetéssel reméli térdre kényszeríthetni a fővárost, de
aztán úgy dönt (bár ezt hitelesen igazolhatóan sose
mondta), hogy „Párizs megér egy misét”. Hitének
ünnepélyes megtagadása (abjuration) 1593-ban szimbolikus
tett: jelzi a király „egybekelését” országával, és fontos
előzménye a nantes-i ediktumnak, amely 1598. április 13-án
végre kimondja: a protestánsok egyenlő jogokat élveznek a
katolikusokkal, iskolákat nyithatnak és zsinatokat
tarthatnak, az igazságszolgáltatás pedig nem tesz
különbséget a király alattvalói között. A szavatolt
lelkiismereti szabadság e dokumentumát természetszerűleg
követi rövidesen a vervins-i békeszerződés, pontot téve a
majdnem fél évszázada dúló vallás- és polgárháború után.
Aki Montaigne jellegzetes arcvonásait kizárólag az
Esszék tükrében fürkészi, hajlamos arra, hogy vidéki
magányában elmélkedő s írdogáló filozófusnak képzelje.
Nem egészen így van. Ε 16. századi remekíró műve tényleg
olvasás, termékeny magány és gondolkodás gyümölcse, de
Montaigne nem az elvont gondolkodás embere, neki igenis
van min elmélkednie kastélya toronyszobájában: tül azon,
amit ezernyi kötetet számláló könyvtára kínál
„megemésztésre”, intenzíven foglalkoztatja szellemét
országa és népe sanyarú sorsa, mivel az emberélet
általános érvényű ismérveit igyekszik kiszűrni a körülötte
zajló eseményekből. Visszavonultsága éppen ezért
áldozatok árán vásárolt kiváltság – olyan, mint ott és akkor
a közhivatalok; s mikor a helyzet úgy hozza és a közérdek
megköveteli, fel-feladja kivívott függetlenségét, hogy
diplomáciai érzékkel közvetítsen a szembenálló felek közt
vagy tettekkel bizonyítsa hitét, hűségét. Közéleti pályája,
igaz, nem eseménydús – az ő érdeklődése és tekintete
előszeretettel fordul befelé; ahhoz azonban elég gazdag,
hogy Mon-taigne-t se ún. könyvmolynak, se szobatudósnak
ne tekinthessük.
Miután hatesztendei „rabság” után a de Guy enne
kollégiumot elhagyhatja, Toulouse-ban folytat (valószínűleg)
jogi tanulmányokat; 21 éves fejjel, mindenesetre, már a
périgueux-i törvényszék tanácsosa: örökli édesapja címét,
tisztségét, akit ugyanakkor (1554) Bordeaux polgármesteri
székébe ültet a városatyák bizalma. A périgueux-i
törvényszék aztán hamarosan beolvad a bordeaux-iba, s a
fiatal jogász arra ébred, hogy a virágzó nagyváros
magasrangú hivatalnoka. Itteni ténykedéséről nem sokat
tudunk; de bízvást feltételezhetjük, hogy az ügyintézés
taposómalmában gyarapodott az- élettapasztalata, s a
literátor tanácsos feszült figyelemmel kísérte a helyi
eseményeket: példának okáért azt, amikor az esküdtszék
máglyahalálra ítélt egy Pierre Fougére nevű gazdag
kereskedőt, ezzel akarván megfélemlíteni a városban élő
hétezernyi reformátust. Montaigne ekkoriban köt
ismeretséget élete egyetlen meghitt barátjával, Étienne de
la Boétie-vel, akit rövid négy esztendő után, 1563-ban
elveszít. De időközben ismételten fogadják az udvarban, sőt
1561–62-ben tizenhét hónapot tölt IX. Károly
környezetében, majd együtt tart a hadsereggel, amely
Rouen-t hivatott visszavenni a normand városban (brit
támogatással) hatalomra került protestánsoktól.
Leszámítva két közbeeső párizsi utat – amikor Raimond
Sebond Theologia naturalis (Természeti teológia) című
művének saját kezű fordítását adatja ki, illetve halott
barátja írásait rendezi sajtó alá –, Montaigne 1571-ben
fordul meg újfent az udvarban: a Szent Mihály lovagrend
nyakláncát és ,,a király kamarása” címet veszi át
ünnepélyes keretek közt uralkodójától.
Kerek évtizedet, 71-től 80-ig tart a közismert
visszavonultság, amelyben az Esszék első és második
könyve elkészül. A 38 esztendős földesúr, aki már 66 óta
házasember és több újszülött gyermekét eltemette,
magasba ívelő pályának fordított váratlanul hátat: eltökélt
szándéka, hogy hátralevő éveit a „tudós szüzeknek”
(Múzsáknak) szenteli. Döntésének indítékát csakis rég
mocorgó hajlamaiban és a közállapotok józan
mérlegelésében kereshetjük: talán valami hasonlóság sejlik
fel benne saját kora és… Néró rémuralma között, amikor
ijesztő méreteket öltött a létbizonytalanság (lásd Se-neca
császári parancsra elkövetett öngyilkosságát). Egy dolog
nem kétséges: a vallás- és polgárháború borzalmairól, a
Szent Bertalan-éjről, felperzselt falvak és ostromolt városok
kálváriájáról többnyire csak hallomásból értesül –
mindennapi életében inkább a pusztítás gazdasági
következményei éreztetik hatásukat.
Montaigne visszavonultsága nyújt ugyan némi
védelmet, biztonságot, de esszéiből tudjuk, hogy azért
távolról sem splendid isolation. 1574 körül táborában
keresi fel Montpensier herceget, a három királyi hadsereg
egyikének vezérét – utóbb ennek utasításait követve
gondoskodik Bordeaux védelmi készültségéről. Pár év
múlva ott találjuk La Fére ostrománál. Következik a közel
másfél évig tartó külföldi utazás, amely külön kitérőt
érdemelne. 1-581-től 1585-ig pedig Michel de Montaigne
(még egyszer apja örökébe lépve) Bordeaux polgármestere.
Mikor 85 tavaszán pestis üti fel a fejét, ő nem tartózkodik a
városban: levélben értesíti az esküdteket, hogy Cenon
dombvidékén, Feuillas-ban áll rendelkezésükre. Közben
lejár (második) polgármesteri megbízatása, ő meg
családjával együtt bolyong a járvány elől menekülve,
mielőtt a tél beálltával hazatérhetne.
Élete alkonyán, 1588-ban következik be az alábbi futó, de
sokat mondó epizód. Müve második párizsi kiadásának
egyengeti az útját – első ízben lát napvilágot a III. könyv –,
majd a „barikádok napján” elűzött, népszerűtlen III.
Henriket kíséri Chartres-ba, Rouen-ba. Párizsban teljes a
zűrzavar, a katolikus tábor fanatikusai Guise-t akarják
trónra emelni. Normandiából visszajövet a fáradt és
elcsigázott Montaigne-t kifosztják s a Bastille-ba vetik az
úgynevezett ligások. A kor Szkhüllái és Kharübdiszei közt
okosan evezgető filozófus ezúttal majdnem ráfizet
királyhűségére. Szerencsére Medici Katalin és Guise
közbelép, s a foglyot még aznap este szabadon
bocsátják. Montaigne utolsó közéleti szereplése 1588.
október havára esik: részt vesz a Blois-ban összehívott
rendi országgyűlésein.
Tisztázzuk: az írót egyéni kiválóság – nem származási
előny meg címer érdemesítette arra, hogy kényes ügyekben
közvetítsen III. Henrik és a Navarrai (későbbi IV. Henrik)
között, hogy kétszer lássa vendégül otthonában ez utóbbit –
fényes kíséretével együtt, hogy ,,az udvarban töltse
életének egy részét” (III. 3.) s némi szerepet játsszék az
események alakulásában. Montaigne nemessége új keletű
és jelentéktelen azokéhoz képest, akikkel ország-világ
dolgairól, háború és béke vagy-vagyáról folytat
tárgyalásokat; családfáját alig három-négy nemzedékre
tudná visszavezetni (ha netalán kedve lenne ilyesmire).
„Igazából édesapja az első Eyquem, aki a montaigne-i
kúriában született, maga Montaigne pedig az első, aki
felveszi a birtok nevét.”9 Dédnagyapja, Ramon Eyquem
még borral és sós heringgel kereskedett Bordeaux-ban:
miután meggazdagodott, 1477-ben 900 frankért megvette a
meglehetősen rossz-termő montaigne-i földet és az
udvarházat, halálakor pedig két fiára, Grimon-ra és Pierre-
re testálta a birtokot s a jól menő üzletet. Pierre fiatalon
meghalt, Grimon azonban tovább gyarapította a családi
vagyont, úgyhogy elöljáró lett Bordeaux-ban. Két leánya és
négy fia közül Pierre, az író apja szép hozománnyal
feleségül vette Antoinette de Louppes-ot, egy Toulouse-ban
letelepedett portugál zsidó család (Lopez) leánygyermekét;
a nagyravágyó fiatal férfi mellett nem jutott eszébe az
Esszék szerzője.
… Ott sétál fel-alá toronyszobájában, ahova sem asszony,
sem gyermek, sem senki idegen nem teheti be a lábát.
(Örök titok, hogy vajon Marie de Gournay kisasszony,
Montaigne 33 évvel fiatalabb „fogadott leánya” és az
Esszék első posztumusz kiadásának fáradhatatlan
gondozója idegennek számított-e.) Megáll, tekintetét
végighordozza a körös-körül sorakozó könyveken, s pár
percnyi latolgatás után a Dekameronra esik a választása.
Találomra felüti a könyvet, leül, elszórakozik az apácákról-
szerzetesekről szóló pajzán történettel; közben meg-megáll,
révedező tekintetét a (latin mondásokkal televésett)
gerendákra emeli, ifjúkori gáláns kaland emlékénél időzik;
aztán eszébe ötlik valami, és lúdtollával apróbetűs
észrevételt jegyez a lap szélére. Utána feláll, helyére teszi a
kötetet, tovább sétál, megnézi, milyen az idő odakint.
Kézenfekvő eszmetársítás révén most Catullusnál állapodik
meg: máris nyúl a zömök kis kötetért, le sem ülve lapozgat
benne, félhangosan mormol. (Hiába, Lesbia szerelmese
mindig jobban lekötötte, mint Laura imádója; mintha ez
lenne régi – és az modern.) Egy telibe találó verssor
különösen megkapja, rögtön ki is másolja; de még mielőtt a
könyvet becsukná, az életből vett megfigyelést fűz az
idézethez, minden műgond nélkül, ahogy jön…
Ez a Montaigne, a vészterhes események közepette
magányában olvasgató-írogató humanista elevenebben él
bennem, mint akár a lóháton, többedmagával utazó, német–
olasz–svájci fürdőkön gyógyvizeket kortyolgató nemesúr,
akár a királyi udvarban ezzel-azzal beszélgető kamarás,
esetleg a céhmesterekkel vesződő, folyó ügyeket intéző
polgármester alakja. De miért? Mert az olvasó Montaigne-t
maga Montaigne ajánlja percenként figyelmembe: esszéiből
előbb csak úgy odavetett tollrajz, idővel megnyerő
jellemkép, végül elmélkedések nyomán kiteljesedő,
bonyolultságában érdekes önarckép bontakozik ki
apránként. Az író körülbástyázza „próbálkozásait” ókori
szerzők tekintélyével: annyit idéz, hogy mai kritériumok
szerint kimeríti a citatománia fogalmát. De közben
mindegyre kitör fedezékéből, hogy a legemberibben
közvetlen énjéről– a klasszicisták szemében oly gyűlöletes
moi-ról – valljon pogány módra, bűntudat és vezeklő
szándék nélkül. (Ugye természetes, hogy a görög és római
auktorokat alig ismerő, velejéig janzenista Pascal –
akárcsak a mélyen istenhivő Rousseau – vallástalansága
miatt fogja ócsárolni, illetve hogy Voltaire védelmére kel
majd az ócsároltnak.) Nem regény az Esszék három könyve,
de· a lapjain megelevenedő főszereplő jobban
megkapaszkodik emlékezetünkben, mint a Julien Sorelek és
Pierre Bezuhovok: mert az irodalmi alak itt azonos
alkotójával, mégpedig nem mint ún. hús-vér ember, aki
érdekes sztorikat táplál viselt dolgaival, hanem mint ember
és világ talányain szüntelenül elmélkedő olvasó. Jól
kamatozó, bensőséges viszony ez könyv és ember, 16.
századi ember és évezredes kultúra között: meghitt
személyes kapcsolat, amely termékenységével igazolja a
szakadatlan könyváradat létjogosultságát – a sumér-
babilóni agyagtábláktól a mai olcsó sorozatokig; lévén a
homo sapiens az egyetlen általunk ismert „olvasó állat”
(Claude Roy) kerek e világon.
Bámulatos Montaigne ókorismerete. Különösen műve
elején, de csökkenő tendenciával véges-végig rengeteget
idéz, magyaráz, kommentál. Pedig jól tudja, hogy ezzel az
esszék immanens értékét, eredetiségét kérdőjelezi meg,
hiszen látszólag szinte mindig régi szerző mankóira
támaszkodva jár; a III. könyv 13. fejezetében ezt írja:
„Nagyobb gondunk az értelmezések értelmezése, mint a
dolgok értelmezése, és több könyv szól más könyvekről,
mint bármi egyébről; egyebet sem csinálunk, csak egymást
magyarázgatjuk.” Önellentmondásról lenne szó? – Nem.
Montaigne latin (ritkán görög vagy olasz) idézetei érdekes
módon nem távolságot, hanem közelséget jeleznek: ő
ugyanis mindig LucretiusíóZ és sosem Lucretiusrol
olvasottakat iktat esszéibe (általában szó szerint, de olykor
pontatlanul, emlékezetből).. Dolgos exegéták mára már az
összes idézetét leltározták, azonosították – alig .maradt
fehér folt forrásműveinek térképén. De az ő kapcsolata
ókori kedvenceivel olyannyira mély, szerves, gyümölcsöző,
hogy összetéveszthetetlen egyénisége győztesen kerül ki a
nyílt (és néha egyenlőtlen) vetélkedésből: ugyanis nem
hivalkodó idézetet nyaldos körül a magyarázó szöveg –
egyenrangú írói szöveget díszít-erősít a gondosan kiemelt
idézet. Ha nem tévedek, a reneszánsz kori humanisták
ókorképét ez különbözteti meg a miénktől. Ők azon
frissiben, nóvumként habzsolták az újonnan felfedezett
auktorokat (hiszen Catullus 116 verse például másfél
évezredig lappangott, Lucretius és Quintilianus nagy
hatású műveit a 15. század elején találta meg Poggio
Bracciolini): tartalmukat igyekeztek mielőbb
megemészteni, műveltségükbe beépíteni, integrálni, míg
formájuk arra volt jó, hogy mintájára hasonló (= épp oly
művészien kimunkált) köntösöket szabjanak
mondandójuknak. Mi viszont? Emberi számítás szerint
lezárt ókori örökséget veszünk birtokunkba – kiváló
műfordítók közreműködésével, miután egyetemi
vegykonyháink omlósra preparálták minden porcikáját.
Lehet-e a találkozásunk olyan reveláció, melytől látásunk és
gondolkodásunk tényleg megittasul? – Aligha. Maurois
meséli Shelley-életrajzában12, hogy az angol parlament
vezérszónoka egy alkalommal belesült egy megkezdett
Vergilius-idézetbe, mire a „ház” egy emberként felugrott és
befejezte a latin nyelvű passzust. Századvégünk embere
fényév távolságra esett (vagy lendült) ettől, pedig a 16.
században művelt körökben még szorosabb volt a kapcsolat
ó- és újkor között, mint a 19. század elején. Montaigne
intenzíven élte mindazt, ami nekünk egy végképp letűnt
világ hagyatéka: ez az Esszék varázsának egyik
legszembeötlőbb komponense. A másik: Montaigne
meleg embersége.
Esszégyűjteménye könyvek margóján sarjadt,
könyvtárban íródott, könyvek birodalmában eligazító könyv,
de lapjairól mégis egy ember mosolyog ránk meghitt-
kedvesen, közvetlenül, mint aki eleve beszélgetni,
kommunikálni akar embertársaival. „Ha olvastad
Montaigne-t, olvastad Plutarkhoszt és Senecát; de
haolvastad Plutarkhoszt és Senecát, még nem olvastad
Montaigne-t.” Tizenhetedik századi szállóige üt így a szeg
fejére. Plutarkhosz, akinek művei az 1560-as és 70-es
években élik reneszánszukat Franciaországban (hála
Jacques Amyot fordításainak), Jules Michelet szerint emberi
méreteikre redukálja a történelem rémítő kolosszusait:
Montaigne továbbmerészkedik az ókori moralista által
vágott csapáson, és … önmagát állítja műve középpontjába.
Szokatlan gesztusa nem holmi preromantikus én-kultuszból
fakad, s ellenkezik mind a középkori keresztény
önmegtagadással, mind az illendőség klasszicista
előírásaival; forrásvidéke valószínűleg a Szapphók és
Ovidiusok bűn-telen őszintesége, kitárulkozása, ha ugyan
nem inkább egy Természet-anyánk sugallta, mélyen
reneszánsz kori felismerés: hogy tudniillik „minden ember
magában hordja az emberi létforma teljességét” (III. 2.).
Montaigne látszólag önkéntelenül kibuggyanó
vallomásaiból hamisítatlan, pörsenéses mivoltában
rajzolódik ki a profilja, amin nem testi, hanem lelki-
szellemi-erkölcsi vonásokat kell értenünk. „Nem hiszek a
magát fiziognómiának nevező tudományban – kiált fel
rövidke medalionja lapjain Serban Cioculescu –, Montaigne
arckifejezése még a leghitelesebb képein is semmitmondó,
részvétlen, közönyös.”13 Jean Paulhan pedig azzal
mulattatja olvasóit, hogy „ragadozó patkány maszkjához
hasonlítja az író portréját”14. Könyvéből ítélve, akárhogy is,
másnak képzeljük: szívjóság, segítőkészség, altruizmus
ülhetett ki az arcára. Tulajdonképpen mindegy, mert belső
habitusa akkor sem téveszt meg, ha külsejét nekünk kell
rekonstruálnunk. Születés, első gyermekkor, neveltetés;
nősülés és (enyhén szólva) nonkonformista vélekedés a
házasságról; barátkozás La Boétie-vel – „az egyetlen
alkalom, mikor a nagy kétkedő biztos, hogy szeretett”
(Antoine Thibaudet); a polgármesteri tisztség betöltése,
kénytelen-kelletlen, de lelkiismeretesen; zavargások, pestis,
háború; öregedés, betegség … : az Esszékben minden
terítékre kerül, ami Montaigne-re, az emberre, így vagy úgy
fényt derít. Megtudjuk róla, hogy alacsony termetű és
bántja a dolog: folyton kompenzál; hogy 44 éves koráig,
mikor a vesebaj megrohanta, makkegészséges, nagy alvó és
strapabíró férfi volt; hogy „asztalnál nem kívánja
túlságosan sem a salátákat, sem a gyümölcsöt, kivéve a
görögdinnyét” (III. 13.); hogy csapnivaló a memóriája, nincs
humora és környezetében a könyvét senki nem veszi
komolyan (I. 31.). Nem szeret alkudozni, vásárolni, pedig
örömöt akar – nem földeket. Inkább hagyja, hogy
becsapják, csak a körmére ne kelljen néznie intézőnek,
béresnek. Politikai téren meggyőződéses középutas, a
tolerancia, el nem kötelezettség és józan ész diktálta
kompromisszumok embere, a fennálló rend és
hagyományos vallás feltétlen híve, tisztelője. Amint egy mai
méltatója kifejti: „Ellensége mind az »újítások« eltörlésére
törekvő katolikus reakciónak, mind a protestánsoknak, akik
politikában és vallásban egyaránt gyökeres változásokért
küzdenek.”15 Ezért „készségesen gyújtaná az egyik
gyertyát Szent Mihálynak, a másikat a kígyónak” (III. 1.) és
nem veszi zokon a pártoskodó fanatikusok osztatlan
rosszallását, azt, hogy „a ghibelllnek szemében guelf, a
guelfekében ghibellin” (III. 2.).
A III. könyv 5. fejezete – e megtévesztő-en ártatlan cím
alatt: Vergiliusi verssorokról – amolyan szexológiai
kompendium, kézikönyv: test és lélek kölcsönhatása,
impotencia és rekord nemi teljesítmény, egészséges
ösztönélet és beteges elferdülés… – fantasztikus, mi
minden helyet kap ebben az esszében. Mintha versenyre
kelne a szabadszájú Rabelais-val, Montaigne fittyet hány az
álszemérem szülte tabuknak, és fesztelenül beszél
mindenről, ami (nemcsak terentiusi értelemben) emberi; s
„miután a természetben nem kap magyarázatot
tilalmainkra, valamennyit a gyakorlatra vezeti vissza, meg a
törvényekre, melyeknek egyetlen alapja a megszokás és a
társadalom adta nevelés”16.
Irodalomtörténészek és tankönyvszerkesztők
egybehangzóan ismételgetik, hogy Montaigne filozófiai
gondolkodása három fejlődési szakaszt ismer. Mikor az
1570-es évek elején írni kezd, sztoikusnak vallja és hiszi
magát: friss élménye Seneca, készülő művébe tucatjával
vándorolnak át a Levelek Luciliushoz aforizmái, csodálja
uticai Cato elszántságát és a jellemszilárdság római
példaképeit, szókratészi lelkesültségében még az
öngyilkosságot is helyesli. Igazi énjétől azonban távol áll ez
a (különben divatos) szobor-szerű nagyság, és már
ekkoriban olvashatja egy német alkimista, Cornelius
Agrippa művét A tudomány bizonytalanságáról és
hiábavalóságaiból (De incertitudine et vanitate scientiarum,
1527); főleg pedig: hat rá Sextus Empiricus, a tagadás
bölcselője, aki „halomra dönti a különböző filozófiai
»szekták« összes dogmáit, hogy Pürrhónnal együtt az
egyetemes kételkedés végkövetkeztetésére jusson” (Pierre
Villey). Más szóval szkeptikus irányba terelődik Montaigne
gondolkodása, úgyhogy 1576-ban érmet véset, amelyen két
serpenyő tökéletes (– se ide, se oda nem billenő)
egyensúlya példázza a kör-befutó feliratot: Que sais-je? –
Mit tudom én? De eszmei alakulásában még ez sem a
végállomás: immár betegen-fásultan belenyugszik a
gyakorlati tapasztalás erejébe és a természet
megmásíthatatlan törvényeibe; ami hivő katolikushoz
kevéssé illő életfilozófia, de az epikuroszi ataraxiára áhítozó
bölcshöz annál inkább: kitapossa számára a megnyugvás
ösvényeit, miközben maradék élvezetek szürcsölgetését
sem tagadja meg emberétől.
Mindez így igaz, de azért bűn lenne a didaxis kedvéért e
képlet Prokrusztész-ágyába gyömöszölni Montaigne eleven
gondolkodását, vagyis azt képzelni, hogy írónk ettől eddig a
sztoá bölcseinek híve, ekkor meg ekkor átvészel egy súlyos
szkeptikus válságot, hogy befejezésül kikösse ladikját az
epikureus „örömmel élni” hívogató partjain. Ugyanis
Montaigne filozófiája nem spekulatív úton létrejött, elvont
konstrukció – az ilyen-olyan iskolák tanai mellett ő
szorgalmasan tanulmányozza az ezerarcú valóság nyitott
könyvét; a korabeli események – melyeket végletes
álláspontok összeütközése fröcsköl tele vérrel –
rádöbbentik, hogy az emberirtó bizonyosságnál jobb az
emberien nagylelkű és engedékeny, önként vállalt
bizonytalanság, a járható utakat kínáló kétely. S egy
megszorítástól még így sem tekinthetünk el. Montaigne-nek
megrendül a rációba vetett hite, de sohasem keseredik
olyan feneketlen tagadássá, amilyent Hegel szemrevételez
Pürrhónékban: „Ha valaki teljesen szkeptikus akar lenni,
akkor nem lehet legyőzni, vagyis nem lehet a pozitív
filozófiára kapatni: mint ahogy azt, aki minden tagjában
paralitikus, nem lehet felállítani.”17 Montaigne-en nem
hatalmasodik el ilyenfajta bénulás – ő messzemenően
fogékony az erkölcsi értékeket kamatozó, pozitív
életbölcsesség iránt. Legterjedelmesebb, kötetnyi
esszéjében – az Apologie de Raimond Sebond (Raimond
Sebond dicsérete) lapjain – alaposan megtépázza az
észérvekre támaszkodó istenhitet; de szkepszise nem
radikális mindentagadás, hanem az emberi jogok, a
tolerancia útjait egyengető életfilozófia egy adott
történelmi helyzetben, mikor a dogmatikus merevség
százezreket taszít a vallási türelmetlenség – illetve a
polgárháború – karjaiba. Ezért lábalhat ki Montaigne
sértetlenül, helyrebillent önbizalommal a válságból: rájön,
hogy ha elméje képtelen is az igazság megragadására,
megragadhat csip-csup igazságokat, melyeknek uszályában
elvergődhet – talán – a viszonylagos elégedettség (nem a
boldogság) állapotába. Innen az önmagára összpontosított
figyelem, az 1580-ban papírra vetett előszó: ezután
kizárólag saját belső fórumára szándékozik hallgatni, nem
enged a hiúság és becsvágy ösztökéjének, kíméli az
akaratát (III. 10.), határt szab a lelkét önmagától
elidegenítő gondoknak-bajoknak. S bizony körülcövekelt
örömkeresés Montaigne epikureizmusa is: mivel az
anarchiába torkolló individualizmus éppoly szélsőség, mint
a hitetlenség, a békesség kedvéért királyhű katolikus
marad, és konzervatív szellemben munkálkodik egy jobb
világért.
Sztoicizmus, szkepticizmus, epikureizmus? – Az író
Montaigne tollat nem a bölcselő Montaigne vezeti: az
úgynevezett szekták igazsága jóformán csak annyiban
érinti, amennyiben hozzásegíti az érzékletes-szemléletes
önkifejezéshez; ám az élet mindig fontosabb számára, mint
a holt betű vagy elvont gondolat. írás közben – ő~árulja el –
gyakran hozzátesz, de sosem javít, helyesbít. Koncentrikus
körökben kergetőznek a gondolatai : nekigyürkőzik egy
kérdésnek – megtorpan; lehorgonyoz – továbbnéz.
Szeszélyes csapongása magával sodor, de félre is
31
vezet nemegyszer: változékony és hullámzó – ondoyant –,
akár a mérhetetlen tenger. Ez egy okkal több, hogy a
picassói kék, rózsaszín stb. korszak mintájára ne akarjunk
vegytiszta izmusokat elkeríteni „filozófiájában”; az ő világa
egy és oszthatatlan: legfeljebb árnyalatok s
hangsúlyeltolódások jelzik térképén a beérési folyamat
fordulópontjait.
Káprázatos sokoldalúsága – hasonlóképpen – a
szétbonthatatlan egység talaján termett. Egy személyben
pedagógus és bölcselő, moralista, literátor, kastélyában
éldegélő földesúr és aktív közéleti férfi, politikus,
diplomata, önarcképfestő és remek elbeszélő, a
tömeglélektan úttörője, etnográfus; majdnem olyan
univerzális érdeklődésű, mozgékony szellem, amilyen
Goethe lesz kétszáz év múlva. De elsősorban mégiscsak író.
Könyvében lépten-nyomon korát megelőző eszmékre és
reflexiókra bukkanunk: kárhoztatja a párbajt meg a
kínvallatást, iskolában és gyermeknevelésben a verést,
hiányolja az újságot, az apróhirdetést (I. 35.), sokallja az
uralkodók korlátlan hatalmát, megjósolja … a tank
feltalálását (II. 35.). Ügy állítja oda a polgárháborúkban
egymást öldöső franciákat a türelmesnek, önzetlennek,
szorgalmasnak és .igazságszeretőnek látott-Iáttatott
újvilági „vadember” mellé, hogy az egybevetésben bizony
ez utóbbi húzza le a mérleg serpenyőjét; s ha véletlenül
mégis papírjára cseppen a barbár jelző – inkább tartogatja
európai civilizátorok, tűzzel-vassal hittérítők, kincskeresők
jellemzésére, semmint az ősi
32
földjükhöz-rendjükhöz, vallásukhoz és szokásaikhoz
ragaszkodó bennszülötteket illesse vele. Egészében
gyakran ismerünk önmagunkra észjárásában, és sokszor
csipegetünk örökségéből; a szétszórt csipegetni valókat
pedig egységbe foglalja lebilincselő egyénisége, melynek
titkát lehetetlen monográfiák és tanulmányok segítségével
megfejteni – kell hozzá az olvasásban megvalósuló,
közvetlen kontaktus.
Ha igaz a buffoni axióma (ma már közhely), hogy a stílus
maga az ember, a fordítva felállított egyenlet sem lehet
elhibázott: az ember maga a stílus. Nincs az a homályba
burkolódzó, búvópatakként rejtőző vagy flaubert-esen
begombolkozott író, akinek egyénisége ki ne lógna-
kandikálna köz-lésmódjából. És ha ez valakire érvényes –
Montaigne-re többszörösen az. Teste-lelke, nézetei,
szokásai, képalkotó (mindent kiszínező) fantáziája,
személyiségének legpará-nyibb részecskéje is átszüremlett
szó- és mondatfűzésébe, a tompító-erősítő, finoman árnyaló
vagy okkal ismétlődő jelzők halmozásába. Félig kibökött, de
félig máris elha-rapott-visszaszívott igaz szó. Eszmét
hirtelen megvilágító, konkrét kifejezés. (Rossz e-
pigramrnaköltőkről: „minél soványabb a szellemük, annál
kövérebb a testük”.) Képekkel alátámasztott, néhol költőien
szárnyaló érvelés. Tekervényes hímíezés-hámozás: jó ideig
mintha csak kerülgetné a forró kását – kényes, de fontos
témát –, holott éppenséggel meghökkentő, egyeseknek
fülsértő igazsággal hozakodik elő. Szüntelenül bővü-
3 – Esszék
33
lő-mélyülő gondolatsorok hullámzó játéka, szinte öncélú
erre-arra hajladozása, melynek meandereiből – holmi
álbozontosság ellenére – határozott vélemény süvölt felénk.
És az a fajta réteges szerkesztésmód, amelyre mostanság
Michel Bútor hívta fel a figyelmet (a legkimunkáltabb, III.
könyv kapcsán): „A címadó eszmefuttatáson belül sokszor
igen terjedelmes másodlagos, harmadla-gos stb.
18
eszmefuttatásokat fedezünk fel” , mint például a Hintók
barokkos felépítésében. Montaigne Plutarkhoszban élvezte
az ilyen „vidám csatangolást” – mi Montaigne-ben élvezzük
ugyanazt. S ha a laza szerkezet s a szabad eszmetársítás
meghatározó tartalmi vonása az esszének, ez a (műfajnak
nem mondható) közlésforma többet köszönhet Montaigne-
nek, mint az ókori történetírónak vagy a levélíró
Senecának.
Az esszé – esszé. Megfoghatatlan, lebegő és képlékeny,
csak éppen magvas-élvezetes írás: kisiklik a kezünkből, ha
műfaj elméleti fogókkal közeledünk szentélyéhez, de
megadja magát és felfedi titkait, mihelyt letettünk arról,
hogy pontos meghatározásba foglaljuk. Essai franciául
annyi mint próbálkozás, kísérlet: jelzi mintegy, hogy aki
ráadta a fejét, nem tartja magát csalhatatlannak, sem az
állításait cáfolhatatlanoknak. Mint kiváló latinista azonban
Montaigne valószínűleg az eredeti exagium értelmét
kedvelte meg, ami mérlegelést, fontolgatást jelent: embert,
eszmét s művet, eseményt vagy jelenséget latolgat abból a
szempontból, hogy helytálló-e a róla alkotott véleménye
(illetve a közfelfogás). De az sem alaptalan feltevés, hogy az
Esszék szerzőjét – aki nyugodtan folyamodik a gascon
nyelvjáráshoz, mikor a franciával nem boldogul – egyszerre
nyűgözte le a szó ó- és újlatin értelmezhetősége, amint
találó címet keresett írásaihoz. Az 1972-es Petit Larousse
világítja meg így az esszé fogalmát: „Olyan művek neve,
melyek különféle reflexiókat tartalmaznak vagy valamilyen
tárgyat ecsetelnek, amit nincs szándékunkban kimeríteni.”
Ez már kecsegtetőbb fogódzó, mivel utal e mű-fajtalan
műfaj nyitottságára: sem szabott terjedelem, sem tematikai
költemény, sem úgynevezett egység-szabály, sem kifejezés-
beli kötöttség nem szegi szárnyát az íráskedvnek, ihletnek.
Az esszé nem ad biztos vagy biztosnak vélt választ a
felvetett kérdésre, kérdésekre, vagyis nem szigorúan vett
tanulmányodé nem is egyöntetűen képzelet alkotta mű,
azaz fikció, amit hiába faggatna az adott kérdés(ek)
mibenlétére kíváncsi olvasó. Ilyenképpen az esszé a
filológia s a széppróza metszéspontján kifeslő,
értékesérdekes irodalmi termék: „értekezés, amely
mondanivalóját szépírói eszközökkel fejezi ki”19; vagy
megfordítva a tételt: írásmű, melyben a szubjektív
hangvétel nem ejt csorbát a tudományos megbízhatóságon.
Az alkotáslélektan oldaláról közeledve azt mondanám, hogy
a tanulmányt vagy értekezést írják – az esszé inkább íródik:
lényegesen több benne a spontán elem, mint a tudományos
dolgozatban, akkor is, ha állításai szavahihető adatokra –
kutatói eredményekre – támaszkodnak. Hatásfokát nézve
pedig?
– Egyszerre tájékoztat a felvetett kérdésről – és a
tájékoztató személyről, aminek egyenes következménye,
hogy párbeszédet folytat olvasójával. Tekintettel aztán a
közismert információrobbanásra, napjainkban az esszé
ki-kiforgatja ősi jussából az értekezést: mikor a mennyiségi
felhalmozódás miatt már lehetetlen átfogni valamennyi
adatot és részeredményt, a jó tollú irodalmár (vagy más
területen ténykedő szakember) úgy segít magán, hogy
esszében, illetve esszétanulmányban rögzíti pillanatnyi
felfogását, meglátásait; a jó toll pedig jelenti azt, hogy a
valódi esszéíró – íróművész: hat és alkot, újat teremt –
nemcsak tanul, kutat, gyűjtöget; és élményt nyújt,
miközben lényegbevágó dolgokban eligazít.
Montaigne esszéit – érdekes módon – rengetegen
olvasgatják, tanulmányozzák, de az író legjobb barátai –
akiknek neve puszta említésére felcsillan a szemük – inkább
ír&k, diákok, értő irodalmárok, mint szenvedélyes
regényfogyasztók, „könyvfalók”. Mert az esszé több is,
kevesebb is a művészien megkomponált történetnél:
lényegéhez tartozik az elmélkedés, az „elmebeli csavargás”
(Dan Bädäräu), melyhez – akárcsak az esszéíráshoz –
bizonyos fokú előképzettség szükséges.
Kötődés a könyvek világához – és kötődés a mindenkori
való élethez: ez Montaigne talán legszembetűnőbb esszéírói
erénye. Egyaránt lel megszívlelni valót Hérodotoszban és
az Amerikáról szóló korabeli útleírásban, de nem vész el a
betűrengetegben; elmélkedve olvasgat, és írogatva
elmélkedik, különbséget téve tényleges tudás és meddő
erudíció lényeglátás és szőrszálhasogató pedantéria
(tudálékoskodás) között. Humanizmusa – mely számos ókori
(s kevesebb újkori) szerzőt-művet felölel – modern és
emberközpontú. Könyvesháza ablakából észreveszi a
szegény zsellért, aki nyugodtan ássa a kertet, noha aznap
reggel apját vagy fiát veszítette el: sztoikus megadása
Szókratész élni-halní tudását idézi emlékezetünkbe. Európa
ablakából viszont megpillantja a jóságos vadembert, aki
„nem ismer szolgaságot, szegénységet, gazdagságot” és
„még szava sincs a hazugságra, árulásra, színlelésre …” (I.
31.). Jonathan Swift, Voltaire, Jean-Jacques Rousseau
korára és tollára kell vár-ű, hogy a felvilágosult antislavery
(rabszolgatartás-ellenes) meggyőződés ilyen ékes
dokumentumaira bukkanjunk.
Gide jegyezte meg az Esszékről, hogy az idézetek
sokaságától némely fejezetük olyan, „mintha görög és latin
írókat főztek volna egybe sűrű péppé”. Montaigne fogékony
olvasóit nem ejti zavarba ez a jelenség: hamar rájönnek,
hogy írójuk vitathatatlan érdeme épp abban van, hogy
játszva uralkodik a ballasztnak látszó, roppant örökségen, s
nem engedi, hogy kedvenc írói – az egy Plutarkhoszt talán
kivéve – gyámkodjanak fölötte. Az Esszék szerzője „világos
francia mézzé sűríti az ókori szellem virágát”, s ugyanakkor
„még egyszer összefoglalja százada legjobb eredményeit, a
középkori szemléletnek végleges megtagadását, az életnek
még könyvekből tanult, de már a könyvekénél is
gyökeresebb kedvelését.. .”20 És teszi ezt sui generis
művészi prózában, új műformában, melynek alig akad két-
három őse, de magát tőle származtató modern művelője
annál több.
OLÁH TIBOR
 ESSZÉK
AZ OLVASÓHOZ
Ez itt egy jóhiszemű könyv, olvasó. Jó előre figyelmeztet,
hogy nem tűztem magam elé semmilyen magasztos célt –
hanem csak házit, családit. Nem törődtem én sem a te
hasznoddal, sem az én dicsőségemmel: ekkora tervek
véghezviteléhez nincs erőm. Hozzátartozóimnak és
barátaimnak szántam könyvemet: hogy ha elvesztenek
(amire hamarosan sor kerül), idézze fel szokásaim s
természetem némely vonását, s ezáltal teljesebben s
elevenebben éljek emlékezetükben. Ha a világ kegyeit
hajszolnám, jobban felékesítettem volna magam s
feszesebben mozognék. Azt akarom, hogy egyszerű,
természetes, hétköznapi ábrázatomat lássák – minden
erőltetettség és mesterkéltség nélkül. Ha ama nációk
egyikéhez tartoznék, melyek, mint mondják, a természeti
törvények édes szabadságát élvezik, nyugodt lehetsz,
életnagyságban és anyaszülten állnék itt. így hát én vagyok
könyvem tárgya, olvasó: semmi értelme, hogy ilyen
jelentéktelen és hívságos irkafirkára pazarold a drága
idődet.1 Ég áldjon!
DE MONTAIGNE
Ezerötszáznyolcvan március havának elsején.
 
A SZOMORÚSÁGRÓL
Mindenki vele vesződik, én hírét sem ismerem; nem
szívelem és nem becsülöm sokra; bár a világ túlzott
tiszteletében töri magát s a bölcsességet, a virtust meg a
lelkiismeretet is szomorúsággal kendőzi. Alig tudok butább
és nemtelenebb díszt ennél! Az olaszoknak van rá
megfelelő szavuk, mert ők gonoszságot is értenek rajta;2
valóban veszedelmes tulajdonság, sőt esztelenség
mindenkor. És mert mindenkor gyávává és aljassá teszi az
embert, a sztoikus bölcsek szigorúan meghagyták
követőiknek, nehogy törődjenek vele … (I. 2.)
 IGAZ CÉL HÍJÁN A LÉLEK HAMIS CÉLRA PAZAROLJA
SZENVEDÉLYEIT
Egyik nemesünket a köszvény kínozta irgalmatlanul. Az
orvosok megtiltották neki, hogy sós húsokat egyen. Erre
csak azzal felelt, hogy neki mindig haragudnia kell
valamire, ha előveszik a kínok: azonnal megkönnyebbül, ha
átkozhatja a bajt okozó fűszeres kolbászt, marhanyelvet
vagy a sódart.
Ha szántszándékkal csapkodunk a levegőbe, karunk
belefájdul. Ha szép kilátást akarunk, nem az üres levegőt
bámuljuk, hanem megfelelő távlatot keresünk szemünknek
a látásra…
Ventus ut amittit vires, nisi robore densae | Occurant
silvae spatio diffusus inani | (Lucanus) | [Mert ha a
szélzúgást nem akasztja a végtelen erdő,
Szétszórván a dühét elveszti az égi mezőkön.]
A dúlt lélek elmerül saját fájdalmában, ha nem
foglalkoztatjuk másfelé. Ezért mindig akadályt kell
útjába tennünk, hogy győzhessen rajta, vesződhessen
vele… A lélek, természetéhez híven, még önmagát is
szívesen becsapja, hamis és hitetlen álmait a valóság
rangjára emeli, csakhogy munkátlanul ne maradjon. Az
állatok is dühödten rágják, harapják a követ meg a vasat is,
ha megsebezte őket, és ép fogaik tördelésével magukon
állnak bosszút az elszenvedett kínokért… Hányféle okot
találunk ki, ha balszerencse ér! Hogy kapkodunk fűhöz-
fához, csak bosszút állhassunk valahogyan! Pedig sem
tépdelt szőke fürtjeid, sem kegyetlenül öklözött hófehér
melled nem tehet arról, hogy egy buta golyó kioltotta
szeretett testvéred életét. Mást okolj miatta, másra
haragudj .. . Ifjúkoromban hallottam a nép közt, hogy egyik
szomszéd király3 Isten haragjától sújtva bosszút esküdött
az ég ellen. Tíz esztendőre eltiltott minden imádságot, és
ha hatalma lett volna, még a hitet magát is elűzte volna a
birodalmából. De ebben a mesében éppen nem az
ostobaságot hangsúlyozták, hanem a szomszéd nép
természetes kevélységét. Az ostobaság és a kevélység
mindenütt egymásra találnak …
Sohasem átkozhatjuk elég őszintén elménk
féktelenségeit… (I. 4.)
 
A TÉTLENSÉGRŐL
Gyakran látunk a kövér és termékeny ugarföldön ezerféle
haszontalan gyomot és bozótot. De szántsuk föl és vessünk
jó magot bele, bő hasznunkra terem. Látjuk azt is, hogy
asszonyaink egy kialakulatlan húscsomót szülnek a világra,
amibe számtalan új magvat kell vetnünk még, hogy igaz
természetét és emberségét felépíthessük. A szellemmel is
így vagyunk. Ha nem zabolázzuk állandóan, nem állítunk
célt tevékenységének útjába, nem leli helyét s csak
tántorogni fog a képzelődés parttalan vizein … Minden
esztelenség vagy bolondság utat talál hozzá, mert
megszabott irány nélkül jár-kel. Erről mondják, hogy akinek
mindenütt otthon van, az valójában sehol sincs otthon.
Quisquis ubique habitat, Maxime, nusquam habitat. |
(Martialis) | [Ó Maximus! Mindenhol lenni s= sehol se
lenni.]
Nemrégen azzal a szándékkal vonultam vissza, hogy
többé nem törődöm senki bajával, s ha sikerül, életem
maradék idejét nyugalomban töltöm.4 Lelkemnek nagy
szabadságot adok, s hagyom, hogy önmagába nézzen, saját
határát keresse. Azt reméltem, könnyű lesz vele a dolgom,
mert megérett s megtelt már az idő során. De csalódtam
benne.
Variam semper dánt otia mentem. | (Lucanus) | [Maga
láttán mindig nyűgös a lélek.]
Akár az elszabadult csikó, amely több bajt okoz
zabolátlan rohanásában, mint ha hámba fogva gazdájára
hallgat: lelkem egyre-másra hozta létre agyrémeit és
szörnyszülötteit, rend és gátlás nélkül. Szeretném
leleplezni sok rémségét és hóbortját, s ezért úgy
határoztam, hogy rendet teremtek köztük. Remélem, hogy
lelkem szégyenkezni fog még egyszer miattuk. (I. 8.)
 
A HAZUGOKRÓL
Senki sem dicsérhetné nálamnál kevesebb joggal az
emlékezőtehetséget. Még nyoma is alig van bennem. Kevés
ember élhet az ég alatt, akinek ennyiszer kihagyna az
emlékezete. Minden másik, alacsonyabb rendű-rangú
tulajdonságom a helyén van. De ezzel az eggyel igen
rosszul áll a dolog: olyan egyedülállóan használhatatlan,
hogy azt hiszem, sokáig ritka példaként fogják emlegetni.
Hiánya néha nagyon kellemetlen. Platón5 nemhiába
nevezte nagyhatalmú istennőnek. Ha mifelénk valakiről azt
terjesztik, hogy hiányzik az ötödik kereke, így fejezik ki:
nincs memóriája. Ha néha a magaméra panaszkodom,
hitetlenül csúfolkodnak velem, és azt gondolhatják, hogy
ostobának tettetem magam. Nem fogják fel a különbséget
emlékezet és felfogás között. Ez aztán még kényesebbé
teszi a dolgom. Mert igaztalanok hozzám. Régi tapasztalat
szerint a jó emlékezetű emberek értelmileg majdnem
mindig gyengék.
Jóságom rovására írják, ami rossz emlékezetem hibája, s
így természetes gyengeségemet jellembelinek nézik.
Mondják: „Elfelejtette, hogy ezt vagy amazt kértem. Nem
tartotta be az ígéretét. Már a barátaira sem gondol. Nem
emlékszik arra sem, hogy ezt s emezt mondta, tette,
elodázta miattam.” Szent igaz, hogy gyorsan felejtek, de
arra nem emlékszem, hogy barátaim rám bízott dolgát
elfelejtettem volna valaha is.
Többfelől is nyugtatgatom magamat. Elsősorban azzal,
hogy ez a hibám megmentett egy jóval nagyobbtól, a
kevélység bűnétől, amibe a leghamarabb esik belé az
ember. Ha szereped van a nagyvilágban, mindenre
emlékezned kell.
Életem sok-sok példája mutatja, hogy egyik képességem
híja a másiknak sokszor erősítője lett. Ha emlékezetem
jobban működnék, minduntalan mások véleménye jutna
eszembe a magamé helyett a felmerült kérdésekről. Talán
szófukarságomnak is a rövid emlékezet az oka.
Emlékezetünk tárháza, tudom, jobban roskadozik a sok
tehertől, mint a gondolkodó eszünké. Ha mindenre
emlékezni tudnék, nagyobb fecsegő lennék bármelyik
barátomnál. Néha még így is folyik belőlem a szó; csak
annyi kell, hogy felpiszkálják a bennem szunnyadó
képességet. Szánalmasan tapasztaltam nem egy
barátomnál, amint jó emlékezetük egyszerre nyelvük
hegyére tolja a beszédtárgy minden apró részletét. Ilyenkor
Ádámig-Éváig ugranak vissza a mesében, és annyi
haszontalan körülményre emlékeznek állandóan, hogy
elvesz köztük a mondandónak íze is. S ha a mondanivalójuk
is vékony, annál jobban átkozzák majd az elbeszélő izmos
memóriáját vagy satnya ítéletét. Mert nagy tudomány kell
ahhoz, hogy véget vessünk egy litániának, vagy akár
félbeszakítsuk azt. Az erős lovat arról ismered meg, hogy a
legvadabb vágtában is fékezni tudod…
Vigasztaló bennem,, hogy a sértésekre alig-alig
emlékszem. Mint Dariusnak, nekem is külön naplókat
kellene vezetnem. A perzsa király, valahányszor asztalhoz
ült, háromszor duruzsolták a fülébe: „Uram, meg ne
feledkezz az athéniakról.” így tartotta állandóan észben a
rajta elkövetett sérelmet. ..
Nem ok nélkül mondják, ne keveredjék hazugságba az,
aki nem bízik a memóriájában … Mindig mulattam az olyan
emberek rovására, akik beszédüket a velük szemben állók
szája ízéhez igazították, akik így akartak tetszeni a
hatalmasoknak, érdekük szerint. Az ilyenek még hitüket és
lelkiismeretüket is más körülményeihez, más véleményéhez
szabják, és minden köpönyegfordításkor megváltozik a
beszédük is. Ugyanazt a tárgyat majd feketére, majd meg
fehérre festik. De ha akad mégis valaki, aki ellentmondó
véleményük között összhangot akar teremteni, érdemes
dolgot művel-e? Hányszor estek saját kelepcéjükbe
pálfordulásaik következtében, mert nem akadt ember, aki
emlékezőtehetségével számon tudta volna tartani az
egyazon tárgyról való sokszínű véleményt. Kortársaink
közül mégis igen sokan irigylik a furfangos észnek ilyen
megnyilatkozását, de arra már nem gondolnak, hogy az
ilyen módon szerzett hírnév nem jár sok dicsőséggel.
Utálatos bűn a hazugság. Beszéde árulja el az embert,
téged is, engem is, ez jelzi emberségünket. Ha valóban
ismernénk ennek a bűnnek minden utálatosságát, tűzzel-
vassal és nagyobb igyekezettel iparkodnánk a kiirtásán,
mint bármelyik bűnünkén. Láttam, amint a szülők apró
csínytevésekért fenyítették meg a gyermeküket,
pajkosságukért verték őket, pedig az ilyen
gyermekségeknek a lélekben az égvilágon semmi nyoma
nem marad. A hazugság és alacsonyabb fokon a makacsság
azok a hibák, amiket legelőször kell elfojtanunk, mielőtt
szokássá válnának a gyermekben. Ha nem így teszünk,
együtt növekednek és fejlődnek vele. Nehéz leszoktatnunk
róla, ha nyelve hazugságra áll. Hány becsületes felnőttet
láttam ennek a bűnnek a jármában! Egyik szabólegényemet
lépten-nyomon füllentésen kapom. Még akkor se mondana
igazat, ha éppen érdeke úgy kívánná. Ha az igaznak és a
hamisnak egyetlen arca volna csupán, könnyebben
eligazodnánk rajta, mert mindig az ellenkezőjét hinnénk
annak, amit a hazug ember mond. De százfelé hajlik az
igazság visszája, és határa nincs sehol.
A pythagoreusok6 szerint jó minden, ami meghatározható
és véges, ellenben TOSSZ, ami bizonytalan és elmosódó. A
céltól ezerfelé ágazik az út, de hozzá egyetlen visz csupán.
Nem hinném, hogy bármilyen, akár az életveszedelem
szorításából is csökönyös és ostoba hazugság árán
szeretnék menekülni. A régi bölcs7 szerint jobb társ egy
házhoz szokott kutya, mint az olyan ember, akinek nyelvét
nem ismered. (I. 9.)
 HOGY BÖLCSELKEDNI ANNYI, MINT KÉSZÜLŐDNI A
HALÁLRA
Cicero tanítja, hogy a bölcselkedés nem más, mint a
halál előkészítő iskolája.8 Ez azt jelenti, hogy a tanulás s
az elmélkedés önmagunkon kívül ragadja s a testtől
függetlenül dolgoztatja lelkünket, ami hasonló a halál
előgyakorlatához; vagy pedig azt, hogy a világ minden
bölcsessége és tanítása végül is ide torkollik: megtanít
arra, hogy ne féljünk a haláltól. Tényleg. A józan ész vagy
csúfot űz belőlünk, vagy kizárólag megelégedésünkre
kell törnie és minden igyekezetével azon lennie,
hogy kedvünk szerint és jól éljünk, amint azt a
Szentírásban is olvashatjuk. A világ összes idevágó
véleménye megegyezik abban, hogy életünk célja a
gyönyör, bármilyen úton-módon jutunk el hozzá; ha nem így
volna, eleve elvetnénk valamennyit, mert ugyan
melyikünk hallgatná meg -azt, aki szenvedésünket és
szorongásunkat vallja az élet céljának?
Merő okoskodás meg szószaporítás a bölcseleti iskolák
viszálykodása ilyen téren. „Trascurramus solertissimas
nugas.” (Seneca) Hagyjuk az ügyeskedő
szőrszálhasogatást: több benne a konokság és szurkálódás,
mint ami e szent foglalatossághoz illik. De játszhatik az
ember bármilyen szerepet, sohasem bújik ki a bőréből.
Mondjon ki amit akar, végső célunk még az erény
gyakorlásában is saját elképzeléseink valóra váltása,
a gyönyör. Szeretem sértegetni a bölcselők fülét e szóval,
mely annyira nincs ínyükre. Mert ha a gyönyör végtelen
élvezetet, mérhetetlen kielégülést jelent, úgy inkább
tulajdonítható az erény közreműködésének, mint
bármi másnak. Az erény gyakorlásával együtt járó öröm
annál gyönyörűségesebb, minél vidámabb és erőteljesebb,
minél férfiasabb, izmosabb. Igazából élvezetnek kellene
nevezni, ami enyhébb kifejezés, szerényebb és
természetesebb, mint a latin vigor. A másik, alantasabb
gyönyör, ha ugyan szabad így neveznünk, nem az
elsőbbség, hanem a versenyképesség jogán az. Részemről
terhesebbnek s bajosabbnak vélem, mint az erényt:
azonkívül, hogy az íze illanóbb és múlékonyabb,
veszendőbb, virrasztás meg böjt, vér és verejték tapad
hozzá; aztán meg a vele járó szenvedély oly elevenbe vágó,
a nyomába lépő jóllakottság oly nyomasztó, hogy felér
egy penitenciával. Mélységes tévedés azt hinni, hogy a
terhek-akadályok csak fokozzák és fűszerezik az ilyen
élvezet édességét, az erénnyel kapcsolatban viszont azt
állítani, hogy ugyanazok az akadályok s következmények
elfojtják, fanyarrá és ízet-lenné teszik; holott a terhek s
akadályok az erényt sokkal inkább nemesítik, mint a
gyönyört: fokozzák és élénkebbé teszik a gyakorlásából
fakadó mennyei élvezetet. Aki az erénynek nem a
gyümölcsét, hanem az árát latolgatja, az nem méltó a
jótéteményeire és nem ismeri sem áldásait, sem
falhasználását. Hát aki azt hirdeti, hogy az erény útja
milyen göröngyös és fáradságos, élvezése viszont milyen
kellemes, vajon nem azt mondja-é, hogy tulajdonképpen
mindig kellemetlen? Mert ugyan milyen emberi erőfeszítés
vezethet el valaha is az erény maradéktalan élvezéséhez? A
legjobbak is csak törekedtek rá és megközelítették, de
anélkül ám, hogy teljesen magukévá .tették volna. Pedig
tévedtek, mivel az általunk ismert összes élvezetek közül az
élvezet keresése a legizgalmasabb. Mindenben, amit
megkezdünk, ott feszül a végső eredmény: az indítás máris
meghatározza cselekvésünk irányát. Az erényből fényként
sugárzó derű és jóérzés betölti minden tartozékát – az első
ösztönzéstől az utolsó akadályig. Márpedig a halál
megvetése az erény egyik legfőbb jótéteménye: csöndes
nyugalommal, biztonsággal tölti el életünket, s megadja
tiszta, kellemes ízét, amely nélkül minden más gyönyör
elillan.
Ezért találkozik s csendül egybe eme pontban az összes
bölcselő véleménye. És noha egyértelműen a fájdalom, a
szegénység, az emberi életre nehezedő valamennyi csapás
megvetését hirdeti mindegyik, semmit nem hangsúlyoznak
annyira, mint a halál megvetését, egyfelől mivel e bajok
egyikét-másikát elkerülhetjük (sokan egész életükben nem
kóstoltak bele a szegénységbe, mások hírből sem ismerték
a betegséget, fájdalmat, így Xenophilus, a zenész, százhat
évig élt makkegészségesen), másfelől mivel legrosszabb
esetben a halál véget vethet vagy elejét veheti minden
sorscsapásnak. Am a halál elkerülhetetlen,
Omnes eodem cogimur, omnium | Versatur urna, serius
ocius | Sors exitura et nos in aeter- | Num exitium
impositura cymbae. | (Horatius)
| [Mindnyájan oda kényszerülünk. Forog | az urna, rendre
dobja a száműzés | végső parancsát – és megindul | az
örök útra velünk a sajka. |
– Szabó Lőrinc fordítása]
Következésképpen, ha félünk tőle, állandószenvedés meg
gyötrelem forrása, amin képtelenek vagyunk könnyíteni.
Nincs olyan hely, ahol ne leskelődnék reánk; mind
csavarhatjuk a fejünket erre-arra, mintha veszélyes vidéken
haladnánk át: „quae quasi saxum Tantalo semper
impendet” (Cicero) [ott csüng mindig, mint a szikla
Tantalus fölött]. Igazságosztó székeink némelykor a tett
színhelyén végeztetik ki a főbenjáró bűnözőket; odamenet
hiába sétáltatják szép házsorok közt és vendégelik meg
őket gazdagon.
Non Siculae dapes | Dulcem elaborabunt sapo-rem, | Non
avium cytharaeque cantus | Somnum reducent. | (Horatius)
| [Szicíliának főztjeiben sem íz, | ha oly bűnös nyúl érte,
kinek nyaka | fölött kivont kard függ; de álmot | sem hoz
olyanra – akármiképp zeng – | húr vagy madárszó. | – Illyés
Gyula fordítása]
Gondolod, hogy örülnek neki, s útjuk végcélja, mely
állandóan szemük előtt lebeg, nem rontja meg s nem
keseríti élvezhetetlenné mind e kedvezéseket?
 Audit iter numeratque dies, spatioque viarurn | Metitur
vitam, torquetur peste futura. | (Claudianus) | [Gyötri az út,
az idő vele fut, számlálja a percet | S kínba csavarja szívét a
végbizonyosság.]
Pályánkat a halál zárja le – életutunk eme utolsó
határköve. Ha rémülettel tölt el, hogyan léphetnénk előre
borzalom nélkül csak egyet is? A köznép úgy segít magán,
hogy rá sem hederít. De vajon miféle baromi korlátoltság
vakítja el ennyire az embert? Farkánál szerszámozza fel a
szamarát, mint qui capite ipse suo instituit vestigio retro
(Lucretius) [aki hátra tekintve akar előre haladni – Kiss
Géza fordítása]. Nem csoda, hogy olyan gyakran csapdába
esik. Embereink a halál nevének puszta említésére
elborzadnak, s vetik a sok keresztet, mintha a sátán
környékezné őket. S bár a végrendeletükben utalnak rá, ne
higgyük, hogy papírra merik vetni, mielőtt a gyóntató
feladta nekik az utolsó kenetet; Isten a megmondhatója,
hogy fájdalom és rettegés közt hánykolódva milyen
ítélőképességgel hagyatkoznak.
Mivel ez a szótag9 erősen sértette a fülüket, a kiejtett
szóról meg azt tartották, hogy szerencsétlenséget hoz, a
rómaiak nem szerették a nevén nevezni: enyhítettek rajta,
vagy körülírták valahogy. Ahelyett, hogy ez vagy az
meghalt, azt mondták, hogy megszűnt élni, vagy még
egyszerűbben: élt. Csak élet legyen, akár múlt időben is,
megvigasztalódtak. Tőlük kölcsönöztük a mi hajdani
megboldogult szavunkat…
Jómagam tizenegy óra és délebéd közt születtem,
ezerötszázharminchárom februárjának utolsó napján10,
minthogy mostani időszámításunk szerint januárral kezdjük
az évet11, ilyenképpen ma pont tizenöt nappal múltam
harminckilenc esztendős. Legalább még egyszer ennyire
számítok, így hát bolondság volna, ha ilyen távoli jövőre
még gondolni sem mernék. Miért ne? Fiatalok és öregek
egyenlő feltételek mellett hagyják itt az életet: mindenki
úgy távozik belőle, mintha csak most érkezett volna. Nincs
az az aggastyán, ha túl is haladta Matuzsálem korát, aki ne
erezne a testében legalább még vagy húsz évre való erőt.
Istenem, be oktalan vagy! Ugyan ki tudhatná, milyen
hosszú lesz az életed? Az orvosok meséire építesz? Nézz
inkább szembe a tényekkel, a tapasztalással! A dolgok
természetes rendje szerint már jó ideje ritka szerencse,
hogy egyáltalán az élők sorában vagy, mert bizony átlépted
már az átlagos korhatárt. Nem hiszed? Számold csak össze,
hány ismerősöd halt meg fiatalabban, mint te vagy, arról
nem is beszélve, hogy milyen kevesen érték meg a jelenlegi
életkorodat! …
De őrültség azt hinni, hogy ez célra vezet. Mindenki jön-
megy, futkos, táncol, szót sem ejtve a halálról. De mikor ez
eléje toppan, hogy hirtelen és készületlenül elragadja őt
magát, asszonyát, gyermekét, barátját, bezzeg tépi a haját s
jajveszékel, dühöngő fájdalom és kétségbeesés lesz úrrá a
lelkén! Ki látott már ekkora összeomlást, zűrzavart és
felfordulást? Korábban kell a halállal számolni: mert ha
egyszer fészket ver az értelmes ember agyában a baromi
közöny–amit egyébként lehetetlennek tartök –, fölötte
drága mulatságnak bizonyul. Ha a halál olyan ellenfél
volna, akinek ki lehet térni az útjából, azt tanácsolnám,
hogy kérjük kölcsön a meg-hunyászkodás fegyvereit.12 De
nem lehet, mert futtában is utoléri, nyakon csípi? az
embert, akár anyámasszony katonája, akár derék férfi,
Nempe et fugacem pcrsequitur virum, | Nec partit
imbellis juventae | Poplitibus timidoque tergo.13 | (Horatius)
[Elér, akárhogy futsz is, a gyors halál; | a gyáva ifjúság inát
sem | tiszteli, nem iszony-ülte hátát. | – Illyés Gyula
fordítása]
Hiába óv érckemény páncél,
lile licet ferro cautus se condat et aere | Mors tarnen
inclusum protrahet inde caput. | (Propertius)
 [Hiába óvod a tested vassal, érccel, | A halál úgyis fejedet
veszi.]
Ezért jobb, ha megtanuljuk, hogyan kell terpeszállásban
fogadni, bátran a szemébe nézni.
Minthogy bizonyos fölényre tett szert – ettől fosszuk meg
legelőbb: a járt utat hagyjuk el a járatlanért. Küzdjük le
zord idegenségét, barátkozzunk vele, édesgessük
magunkhoz: semmire ne gondoljunk oly sokszor, mint őreá;
lebegjen a képe szüntelenül s minden elképzelhető' alakban
lelki szemeink előtt. Megbotlik a lovunk, cserép esik a
lábunk elé, tűvel szúrjuk meg az ujjúnkat? Jusson eszünkbe
újra meg újra: hátha ütött az órája?! így dacoljunk vele, így
ke-

53
rekedjünk föléje! Áll a bál és javában vigadunk?
Hajtogassuk ugyanazt, ne feledkezzünk meg halandó
mivoltunkról, ne szédüljünk olyannyira a mámorba, hogy
időnként eszünkbe ne jusson: mennyire ki van téve a halál
fullánkjának, hányfelől leskelődik reánk? így tettek a régi
egyiptomiak: a lakoma kellős közepén behoztak egy
csontvázat: hadd emlékeztesse a vendégsereget a halálra.14
Omnem crede diem tibi diluxisse supremum: | Grata
superveniet, quae non sperabitur hora. | (Horatius) | [Végy
minden napot úgy, ami rád virradt, hogy utolsó: | kedves az
óra, minek nem vártál már jövetelére. | – Novak József
fordítása]
Sose tudhatjuk, hol vár ránk a halál, ezért várjuk inkább
mi őt – mindenütt. A szabadságára készül fel, aki felkészül
a halálra. Tanuld meg, hogyan kell meghalni, s vége a
rabságodnak. Ha szembe mersz nézni a halállal, leráztál
minden kényszert, szolgaságot. Semmi rossz az életben
nem érhet, ha jól megértetted, hogy az élet elvesztése nem
rossz …
 Való igaz, hogy a magunk erejével s igyekezetével nem
sokra megyünk, ha nem jön segítségünkre a természet; így
van ez mindenben. Én természetemnél fogva ábrándozó
vagyok – nem mélabús. Mióta az eszemet tudom, semmiről
nem elmélkedtem többet, mint a halálról; az ám, még
gondtalan ifjúságomban is, amikor
Jucundum quum aetas florida ver ageret | (Catullus) | […
éltem viruló korban a játszi tavaszt | – Devecseri Gábor
fordítása]
Hölgyek közt és vidám társaságban bárki azt hihette
volna, hogy féltékenység vagy ingadozó remény gyötör,
holott csak olyan valakin járt az eszem, akit napokkal
azelőtt ragadott el váratlanul a halál; forró láz teperte le
épp egy mulatságból ki] övet, mikor szórakozáson,
szerelmen és szép időn járt az esze, akárcsak nekem abban
a pillanatban; rám is ez vár – mondogattam magamban:
Jam fuerit, nec post unquam revocare licebit. |
(Lucretius) [Múlik az élvezetünk és vissza se jön soha
többet. | – Kiss Géza fordítása]
Ettől a gondolattól nem ráncoltam össze jobban a
homlokomat, mint bármi mástól. Eleinte akarva, nem
akarva érzékenyebben érinti az embert az effajta
elmélkedés. De a gyakori tűnődés-morfondírozás lassan
hozzáedz mindenkit. Másként nekem szüntelen rémüldözés
meg izgalom lenne a sorsom, mert soha ember nem
kételkedett úgy az életben, soha ember nem taksálta
kevesebbre, mint én. Sem a kitűnő egészség – mely eleddig
ritkán hagyott cserben – nem fejelte meg reményeimet,
sem a betegség nem szegte szárnyaikat. Szinte minden
pillanatban az az érzésem, hogy végem van. És folyton ezt
hajtogatom magamban: Aminek egy napon meg kell esnie,
megeshetik ma is.
Legyen lábunkon a csizma, álljunk mindig menetkészen;
és ügyeljünk, hogy ha ütött az óra, csak önmagunkkal
bajlódjunk:
 Quid brevi fortes jaculamur aevo multa? | (Horatius) |
[Mondd, miért törnénk rövid életünkben sokra? | – Bedé
Anna fordítása]
Egyik ember panaszkodik, hogy fényes pályáját töri
derékba a halál. Sír a másik, hogy meg kell halnia, .mielőtt
a lányát férjhez adta, gyermekeit felnevelte volna. Ez a
feleségét sajnálja itthagyni, az meg a fiát, életének örömét,
támaszát. Én hál' istennek ebben a minutumban költözöm,
ha kell, s nem sajnálok itthagyni semmit – hacsak nem az
életet, melynek elvesztése mindazonáltal nehezemre esik.
Mindgn köteléket feloldok, s félig-meddig már búcsút
vettem mindenkitől, magamat kivéve. Soha ember
egyértelműbben és teljesebben nem készült még itthagyni
a világot s nem vált meg tőle maradéktalanabbul, mint
ahogy én készülők megtenni.
… Ha könyvcsináló volnék15, magyarázatokkal ellátott
lajstromot állítanék össze különböző halálnemekről. Aki
megtanítaná az embereket meghalni – élni tanítaná meg
őket.
Erre egyesek azt mondják, hogy a valóság minden
képzeletet felülmúl, úgyhogy minden igyekezetünk
hiábavaló, ha ütött az óra. Csak hadd mondják: az
előrelátás mindenképpen nagy előny; s az vajon semmi,
hogy legalább addig félelem és szorongás nélkül éltünk?
Meg aztán a természet is a kezünkre játszik, bátorít.
Hirtelen és erőszakos halál ragad el? Nincs mikor félnem.
Másfajta, lassú kimúlás? Minél jobban elmerülök a
betegségben, annál jobban kezdem utálni az életet.
Egészségesen sokkal nehezebben szokom hozzá a halál
gondolatához, mint ha magas lázam van. Többé nem
ragaszkodom úgy az élet kellemességeihez, mert kezdek
letenni az élvezésükről, viszont egyre kevésbé félelmetes
előttem a halál képe. Ez feljogosít egy reményre: minél
jobban távolodom az élettől és közeledem a halálhoz, annál
könnyebben belenyugszom a cserébe. Nemegyszer
tapasztaltam Caesar szavainak igazát, miszerint messziről a
dolgok sokkal ijesztőbben hatnak, mint közelről;
makkegészségesen jobban rettegek a betegségtől, mint ha
ágyban fekszem: jó közérzetem, az erő és az életöröm
aránytalanul felnagyítja a különbséget e két állapot között;
képzelőerőm megkétszerezi a betegséggel járó
szenvedéseket, amelyek nyomasztóbbak jó előre, mint ha
már a vállaimra nehezültek. Remélem, hogy így járok majd
a halállal is.
Vegyük szemügyre a minket sújtó elváltozásokat meg
hanyatlást: látni fogjuk, hogyan kímél meg a természet
saját romlásunk és enyészetünk előérzetétől. Vajon mije
maradt egy aggastyánnak ifjúkora erejéből, eltelt
életéből?… Egyszer a testőrség egyik elaggott katonája
megállította az utcán Caesart, s kérte, hogy bocsássa el
szolgálatából, mert illő módon fel akar készülni a halálra.
Látva a katona rozoga állapotát, a hadvezér tréfásan így
felelt: „Ugyan! Te azt hiszed, hogy még élsz?”16
Ha hirtelen és egyszerre zúdulna nyakunkba a romlás,
alig hiszem, hogy el tudnánk viselni. De a természet kézen
fogva vezet az enyhe, szinte észrevehetetlen lejtőn,
apránként, fokról fokra toszogat egyre lejjebb,
hozzászoktat-szelídít nyomorult állapotunkhoz; ezért nem
ér rázkódás, amikor kihal belőlünk az ifjúság – ami
lényegében s igazából kegyetlenebb halál, mint a
hervadozó élet megszűnése vagy a végelgyengülésből
eredő halál. Az ugrás nem oly szédítő a rosszullétből a
nemlétbe, mint a viruló és kellemes létből a fájdalmas és
gyötrelmes létbe.
A hajlott és görnyedt test nem bírja a terheket; így
vagyunk a lélekkel is: edzeni kell és ajzani, hogy helytálljon
a nagy erőpróbán. Mert amíg retteg tőle, nincs
nyugodalma; de ha belenyugszik a változhatatlanba,
dicséretére válik: ami már-már felülmúlja az emberi
állapotot, mert többé nem kerítheti hatalmába sem
nyugtalanság, sem szenvedés vagy félelem, de még a
legcsekélyebb bosszúság sem:
Non vultus instantis tyranni | Mente quatit so-lida, neque
Auster | Dux inquieti turbidus Adriae, | Nec fulminantis
magna Jovis manus. |. (Horatius) [Sem rémítő tyrannus
arca | meg nem ijeszthet, a déli szél sem, | vagy Adriának
háborodott ura; | nagy Jupiternek mennyköves ökle sem. | –
Bedé Anna fordítása]
A megnyugodott lélek úrrá lett szenvedélyen és buja
gerjedelmen, szégyenen és szegénységen, ínségen, a sors-
mindennemű csapásán. Aki tud, éljen ezzel az előnnyel,
mert itt van elásva az igazi, felséges szabadság: az, amely
lehetővé teszi, hogy fügét mutassunk erőszaknak,
jogtiprásnak, és kinevessük azt, aki bilinccsel vagy
börtönnel ijesztget.
Halálunk éppúgy mindennek a végét jelzi számunkra,
mint ahogy születésünk mindennek a kezdetét jelenti. Miért
is egyaránt esztelenség sírni azért, mert száz év múlva nem
fogunk élni, vagy ríni azért, mert száz évvel előbb nem
éltünk. A halál egy másik élet forrása.
Nincs mit sopánkodni olyasmin, ami csak egyszer esik
meg. Érdemes-e oly hosszú ideig félni valamitől, ami oly
rövid ideig tart? Hosszú élet? Rövid élet? Egybemossa őket
a halál. Mert hosszúság-rövidség nem mértéke annak, ami
már nincs többé. Aristoteles meséli, hogy a Hypanis
folyóban vannak apró rovarok, melyek csak egy napig
élnek. Amenyik reggel nyolc órakor hal meg, fiatalon halt
meg; amelyik délután ötkor hal meg, végelgyengülésben
halt meg. Nem lenne nevetséges, ha valaki szerencsének
vagy szerencsétlenségnek tekintené ezt a pillanatnyi létet?
Ugyanilyen nevetséges a több vagy kevesebb a mi
életünkben, ha az örökkévalósághoz mérjük, vagy akár csak
a hegyek, folyók, csillagok, a fák és némely állat
élettartamához.
De a természet nem ismer tréfát. „Úgy távozzatok ebből a
világból -– mondja –, ahogy idejöttetek. Ugyanazt az utat,
amit· megtettetek a nemlétből a létbe, szenvedély és
rémüldözés nélkül, most tegyétek meg a létből a nemlétbe.
Halálotok a világmindenség rendjének, a világ életének
tartozéka: inter se mortales mutua vivunt | […] | Et quasi
cursores, vitae lampada tradunt. | (Lucretius) [(Egyik
nemzetség gyarapul s lehanyatlik a másik;) | Igy folyik ez
szakadatlanul: így veszik át az utódok, | – Mint staféta-futók
– az élet fáklyatüzét is. | – Kiss Géza fordítása]
Hogy bonthatnám meg kedvetekért a dolgok e szép
rendjét? Teremtéseteknek ez a feltétele, alkotórészetek a
halál: önmagatoktól irtóztok, ha tőle irtóztok. Lényetek,
amelynek úgy tudtok örülni, egyaránt része halálnak,
életnek; születésetek napja elindítója mind az életnek, mind
a halálnak. Amit megéltek – a haláltól- orozzátok el.
Életetek egész műve nem egyéb, mint a halál építése. A
halálban vagytok, miközben életben vagytok. Mert halál
után vagytok, mikor már nem vagytok életben.'
Önmagában az élet sem nem jó, sem nem rossz; hanem a
jó és a rossz színhelye, aszerint, hogy melyiknek adtok
szállást.
Ha csak egy napot is éltetek, mindent láttatok. Mert egy
nap fölér az összes napokkal. Nincs más napfény, sem más
éjszaka: ez a Nap, ez a Hold, ezek a csillagok, ez az egész
elrendezés ugyanaz, aminek őseitek örültek, s aminek
ükunokáitok örülnek majd …
Engedjétek át a helyeteket másoknak, mint ahogy mások
is átengedték a helyüket nektek.
Sem az embert, sem az életet nem singgel mérik.
A víz, a föld, a levegő, a tűz és építményem minden egyéb
alkotóeleme éppúgy szolgálja halálodat, mint életedet.
Miért rettegsz életed utolsó napjától? Nem tesz ő nagyobb
szolgálatot a halálnak, mint az összes többi napod. Az
utolsó lépés a halálos fáradtságnak nem oka, hanem
bizonyítéka. Minden nap közelebb visz a halálhoz: az utolsó
célhoz ér.”17
 Íme, ezek természet-anyánk intő szavai.
Sokszor tűnődtem azon, hogy a halál képe – akár
magunkban, akár másban fedezzük fel – vajon miért
összehasonlíthatatlanul kevésbé irtóztató háborúban, mint
odahaza; hiszen ha nem így lenne, csupa felcserből meg
siratóasszonyból állna a hadsereg. Azt is megfigyeltem,
hogy noha a halál mindig egy és ugyanaz, a falusiak meg az
alsóbb néprétegek mégis sokkal bátrabban járulnak eléje,
mint mások. Hitem szerint ijesztőbb a sok rémült ábrázat
és komor pompa, mellyel körülvesszük, mint a halál maga:
merőben új életrend, anyák, hitvesek és gyermekek
jajveszékelése, megdöbbent és kővé dermedt emberek
látogatása, sápadt arcú és kisírt szemű szolgák jövés-
menése, lefüggönyözött szoba, pislákoló gyertyák, a
betegágyunkat ostromló orvosok és papok, egyszóval
minden irtózat-rémület körülöttünk. Mintha máris
szemfedőbe göngyöltek és eltemettek volna. A kisgyermek
még a játszótársától is megijed, ha álarcban látja; mi
felnőttek úgyszintén. Le kell szedni az álarcot mind a
dolgokról, mind a személyekről: ha már nincs rajtuk,
mögötte csak ama halál jelenlétét konstatáljuk, amit
nemrég egy lakáj vagy cseléd félelem nélkül elviselt.
Boldog az a halál, amely nem jár ekkora felfordulással. (I.
20.)
 
A KÉPZELET EREJÉRŐL
Fortis imaginatio general casum [Erős képzelet eseményt
teremt], mondják az írástudók. Bennem is magasan lángol a
képzelet. Mindenkit meglök valahogyan, sokan orra esnek
tőle. Állandó nyomását érzem, s hacsak szerét ejtem,
megszököm előle, mert vele küzdeni nincs erőm.
Legszívesebben csupa erős és vidám ember között élnék.
Mások nyavalyáját látva fizikai fájdalmat érzek, és szinte
egy harmadik ember bajait hordozom. Egy állandóan
köhécselő ember az én tüdőmet és torkomat fájdítja meg.
Nem megyek olyan beteghez, - akinek sorsát a szívemen
hordom, csak a nekem közömbösek látását bírom el.
Megkapom a bajt, ha foglalkozom vele, s máris szenvedek
tőle. Hogy sokan lázat kapnak és belehalnak a
képzelődésükbe, nem csodálom.
Simon Thomas híres orvos volt valamikor. Emlékszem,
egyszer találkoztam vele Toulouse-ban, ahol egy öreg
tüdőbeteg páciensével tanácskozott a gyógyítás módjáról.
Azt mondta neki, hogy biztosan meggyógyulna az én
társaságomban, ha minden érzékét az én virágzó
életemnek, ifjúságom bájának állandó látása töltené be.
Csak arról hallgatott, hogy az én egészségem menne rá
erre a gyógymódra. Gallus Vibius lelke minden erejét
összeszedte, hogy az őrület mibenlétét, változásait
megértse. Végül egészen eszét vesztette, és soha nem tért
többé magához: elmondhatta, hogy saját bölcsessége tette
bolonddá. Sok elítélt halálfélelme megelőzi a hóhér kezét.
Egyszer egy halálraítélt kezét feloldották bilincseitől, s
közölték vele, hogy kegyelmet kapott: holtan esett össze a
vérpadon, mert a képzelete más valóságot festett számára
…
Vitry-le-François-ban járva alkalmam volt látni egy
embert, akit Soissons püspöke Germanus névre bérmált.
Addig mindenki Máriának hívta, az egész város lakossága
lánynak tudta huszonkét éves koráig. Amikor én láttam,
már öreg volt és szakállas. Sohasem nősült meg. Nekem
mesélte, hogy egyszer ugrás közben erőlködött és férfiúi
szervei nőttek. Még ma is szájról szájra jár a környék lányai
közt a dal, óva őket, nehogy nagyot ugorjanak, mert fiúvá
lesznek, mint Maria Germanus18…
Sokan a képzelet erejének tulajdonítják Dagobert király
és Szent Ferenc sebeinek felfakadását.19 Mondják azt is,
hogy a testeket a képzelődés néha fölröpíti a földről. Celsus
mesél egy papról, aki lelke elragadtatott állapotával hosszú
időre merevvé és érzéketlenné bírta tenni a testét. Szent
Ágoston egy másikról emlékezik meg20, aki csupán egy-egy
fájdalmasan panaszos kiáltást hallatott, s nyomban
önkívületi állapotba ájult. Hiába ordítoztak a fülébe, hiába
lökdösték, ütögették … meg sem érezte, amíg magához
nem tért. Ekkor pedig arról beszélt, hogy nagy távolból
hangokat hallott. Aztán látta égési sebeit is: lehet, hogy
csökönyösségből hallgatott fájdalmairól, de tény, hogy
ájulása alatt sem a szíve, sem a tüdeje nem működött.
A csodának, látomásnak, elragadtatásnak és az ilyen
természetfölötti jelenségeknek hitalapja valószínűleg a
lelkeken eluralkodó képzelet. Kivált a köznép viaszlágyságú
lelke hajlamos hittel erősíteni a valójában soha nem látott
látomásait…
Csak az erős, elszánt lélek áll elébe a képzelet
kísértéseinek. Vajon táplálnák-e jó előre a beteg
hiszékenységét a gyógyulást ígérő csalóka orvosi jóslatok,
ha nem támogatná azokat a páciens hite, amely hatásossá
teszi az orvosok főzetét? Egyik nagy gyógyító mester
írásban hagyta rájuk a receptet: a legtöbb embert puszta
ránézéssel meg lehet gyógyítani.
Hasonló esetet magam is hallottam első kézből, egy
patikussegédtől, aki boldogult atyám házában szolgált.
Egyszerű svájci ember volt, nem hencegő, hazudozó fajta.
Régóta ismert egy toulouse-i kereskedőt, aki húgykövekkel
bajlódott. Gyakori beöntéseit az orvosok különböző előírása
szerint, baja változásaihoz igazítva készíttette el. Mikor
elébe vitték a folyadékot, szokása szerint még a hőfokát is
ki-kipróbálta. Aztán lefeküdt, oldalára fordult, nekikészült;
minden a legnagyobb rendben folyt le, csak beöntést nem
kapott soha. A szertartás után a gyógyszerész elvonult, a
beteg megkönnyebbült, és úgy érezte magát, mint beöntés
után illik. Ha az orvos nem látta a kívánt hatást, még két-
három hasonló műveletet rendelt el. Az én svájcim
bizonygatja, hogy a beteg felesége csupa takarékosságból
langyos vizet tett a tálba az előírt keverék helyett. A beteg
rájött a csalásra, a hatás tüstént elmaradt, és újra a régi
keveréket kellett elővenni.
 Egy asszony azt képzelte, hogy tűt nyelt a kenyerével.
Keservesen jajgatott és fájdította gégéjét, ahol a tű állítólag
fennakadt. Külsőleg nyoma sem volt semminek. Egy ügyes
ember, képzelődésnek vélvén a dolgot s valami elakadt
kenyérdarabra gyanakodva, hánytatót adott neki, és a
kiadott kenyérbe ügyesen egy görbe tűt mesterkedett.
Mikor az asszony a tűt meglátta, tüstént megszabadult
minden fájdalmától.
Ismertem egy nemest, aki nagy ebédet adott, és három-
négy nap múlva – csupán a játék kedvéért – azzal kérkedett,
hogy egy macskát süttetett a vendégek tésztájába. Az egyik
részt vevő hölgy vendég az undortól olyan lázas hasmenést
kapott, hogy ráment. Az állatokon éppúgy erőt vesz a
képzelet, mint mirajtunk: a kutyák elpusztulnak halott
gazdájuk láttán. Sokszor farkukat csóválják és ugatnak
álmukban. A lovak pedig felnyerítenek és kapálnak a
lábukkal éjszaka.
Végső fokon minden ilyen példa a test és lélek szoros
kapcsolatáról és egymásrautaltságáról beszél. Más dolog,
amikor képzelődésünk nem csupán saját testünket tölti be,
hanem az idegenbe is átsugárzik. Megesik, hogy a beteg a
szomszédra is átviszi nyavalyáját, mint a pestis, a vérbaj, a
szembajok esetében látjuk.
Dum spectant oculi laesos, laeduntur et ipsi; | Multaque
corporibus transitione nocent. | (Ovidius) | [Nézd a beteg
szemeket s szemed is elveszti a fényét, | Tested más
testnek adja a sok nyavalyát.]
Ugyanez a meglódult képzelet nyújtja ki csápjait és
ragadja meg az idegent. Régi írók megemlékeznek a. szkíta
nőkről, akik egyetlen, gyűlöletet sugárzó pillantással ölték
meg ellenfelüket. A struccok meg a teknőcök ránézéssel
költik ki tojásaikat. Nyilvánvaló, hogy delejes erő van a
tekintetükben. Mondják, hogy a boszorkányok is szemmel
vernek:
Nescio quis teneros oculus fascinat agnos. | (Vergilius) |
[Mily keserű rontás hullatta szelíd bárányom e réten.]
 A minap egy macskát láttak nálam, amint egy faágon
gubbasztó madárra lesett. Jó ideig néztek farkasszemet, s
egyszerre a madár, talán mert az állat szemének különleges
vonzása részegítette meg, holtan esett a macska elé. A
solymászás hívei ismerik a vadász történetét, aki addig
tartotta szemmel a lebegő kányát, míg nézése erejével
földre nem kényszerítette. így mondják legalábbis.21
Ε történetek hitele azoknak a lelkiismeretét nyomja,
akiktől kölcsönöztem. Én csupán tovább mesélem, az ész
bizonyító ereje, nem pedig a feltétlen hitel és nem a
tapasztalás adja tollamra . .. Ha rosszak a példák, ám jöjjön
más az övével… Ha szokásainkat, számtalan tettünk rugóit
vizsgálom, a mese tanulságait mint valóságot használom
fel, hiszen megtörténhettek valamikor, valahol. Így volt,
vagy sem, Rómában történt vagy Párizsban, Jancsival vagy
Péterrel, akármint volt, de része az emberi lehetőségeknek,
haszonnal szőhetem elbeszélésem keretébe. Osztályozom,
fontossága szerint veszem, a sokféle történeti példából
mindig a legritkábbat és jellemzőbbet választom. Sok
írónak egyetlen célja az események egymás mellé sorolása.
Az enyém – bár valaha is elérhetném! – a lehetségesét
megragadni. Iskoláinkban megengedik olyan dolgok
egybevetését, amik közt semmi hasonlóság nincsen. Én
sohasem tenném ezt, és szinte vallásos gyanakvással
ellenőrzők mindenfajta történeti hitelt. Vigyázok nagyon,
hogy az olvasott, hallott, átélt vagy elmondott példákban az
aprócska, feleslegesnek tűnő körülményeket ne másítsam
meg. Készakarva egy betűt sem hamisítok. Akaratlanul? Mit
tudom én? (I. 21.)
A MEGSZOKÁSRÓL ÉS ARRÓL, HOGY NE
NAGYON VÁLTOZTASSUK BEVETT
TÖRVÉNYEINKET
Az tudta igazán a megszokás erejét, aki az alábbi mesét
kitalálta:
 Egy parasztasszonynak megellett a tehene. Mindennap
karjára vette a kicsi borjút, és ezzel a gyakorlattal végül
elbírta az igavonó fejlődött állatot is.22 A valóságban a
megszokás is ilyen. Észre sem veszed, és már beléd
telepedett. Szelíden és óvakodva jön, az idő segítségével
mindig beljebb és beljebb furakszik, majd felfedi kényúri
ábrázatát, és időt sem hagy, hogy kinyisd a szemed.
Hogy tompítja a megszokás érzékeinket is! … Soha nem
állnak ki a lakatosok, molnárok vagy a fegyverkovácsok
mesterségük zaját, ha úgy bántaná a fülüket, mint a
mienket. Ingfodrom szagát az én orrom érzi. De három
napig viseljem magamon, már csak a környezetem veszi
tudomásul. S ami még különösebb, a megszokás időtől és
távolságtól függetlenül köti érzékeinkhez benyomásait. Aki
közel lakik a harangszóhoz, tudja ezt. Én egy toronyban
lakom23, melynek tetején hajnalban és alkonyattájt naponta
egy nagy harang kongat Ave Mariára. Zúgásától reszket a
torony is. Eleinte alig tudtam elviselni; ma már úgy
hozzászoktam, hogy ügyet sem vetek rá, s már fel sem
ébreszt.
Platón megdorgált egy dióval dobálózó, gyereket.
,,Ilyen semmiségért lármázol velem?” – szólt a gyermek.
„A megszokás nem semmiség” – mondta Platón.
Rájöttem, hogy legnagyobb bűneinknek, akár megrögzött
szokásainknak gyökere visszanyúlik boldog gyermekségünk
idejébe. Igazi nevelőnk: dajkánk ölelése. Az anyának büszke
látvány, ha gyermeke kicsavarja egy tyúk nyakát vagy
bottal veti magát a kutyák, macskák után. Az apák elég
ostobán a vitézi ösztönök előjelét látják gyermekeikben, ha
azok a védtelen, alázatos paraszttal vagy cseléddel
gorombáskodnak. Vagy úrias magatartás előjelét
szimatolják, ha fiaik a pajtásaikat csalárdsággal és
kárörvendő pimaszsággal szedik rá. Pedig kegyetlenség nő
az ilyenből – zsarnokoskodás és árulás ereszt itt gyökeret.
Ezek növekednek aztán gáttalanul, a megszokás karóira
tekeredve. Veszedelmes mentegetőzés, ha az ilyen utálatos
hajlamokat „hiszen még gyermek”-kel és „semmiség az
egész”-szel intézik el. Először is a természet addig
alakítható, amíg friss és tavaszias. Másodszor pedig, mivel
a lopás ocsmánysága nem attól függ, hogy tallért vettél-e el
vagy gombostűt: akármit lopsz, lopás az. így kellene
okoskodni: „Ellophatja a tallért, ha elvette a gombostűt.” Es
nem így: „Hiszen csak gombostűt csent el, tallérra gondolni
se merne.” Úgy neveljük a gyermeket, hogy minden
formájában, ocsmány mivoltában gyűlölje a bűnt. Ne csak
elkövetni utálja, hanem szíve mélyén irtózzék tőle – még a
gondolatától, legszelídebb formájától is.
Gyermekkoromban az egyenes útra szoktattak. Óvtak
attól, hogy csalárdsággal, és civakodással vezessem apró
játékaimat. Az igazsághoz híven meg kell jegyeznem, hogy
a gyermek szemében a játék nem játék, hanem felnőttesen
komoly foglalkozás. Még mostanában is, akármilyen apró
játékkal mulatom az időt, természetem alapvető hajlamai
szerint undorodom a csalás minden fortélyától. Krajcárba
kártyázom, de éppen így tallérba is tehetném. Ha nyerek,
vagy veszítek, akár feleségemmel vagy lányommal
szemben, teljesen mindegy: a játék izgalma ugyanaz…
Sokkal hamarább felfedezzük a megszokás hatalmát
azokban a különös benyomásokban, melyek az ellenállásra
képtelen lelkeket szántják fel. Mivé torzíthatja ítéletünket,
hitünket az ilyen! Nem is beszélek most a vallások otromba
csalásairól, melyektől annyi nagy nemzet és annyi öntelt
elme itta részegre magát… Hány vélemény van – akad
köztük pár csodálatos is –, amelyik törvénnyé vált, sőt
erénnyé, ha így jobban tetszik! A régi tudós24 így kiált fel:
„Non pudet physicum, id est speculatorem venatoremque
naturae ab animis consuetudine im-butis quaerere
testimonium veritatis!” [Micsoda szégyene a
természettudósnak, akit kötelessége a természet titkainak
szakadatlan kutatására állított, ha az igazság szabályait
bevett szokásokból alkotja meg!]
Vannak országok25, ahol hátat fordítva üdvözlik az
embert és soha szembe nem néznek. Van nemzet, ahol a
legfőbb udvari dáma tartja kezét a király köpése alá. Vagy
egy másik, ahol a főudvarmester földig görnyedve szedegeti
keszkenőbe a királyi emésztés eredményét.26· Ahány nép,
annyi szokás
Vajon nem a megszokás csodája-e, amit Chios szigetéről
beszélnek, ahol hétszáz esztendő óta egyetlen lány vagy
asszony becsületén nem esett még folt?27
A szabadság dajkaságában felnőtt, önkormányzatú népek
természetellenesnek tartanak minden idegen államrendet.
Ugyanígy vélekednek azok is, akik egyeduralom alatt élnek.
És ha a jószerencse változtat sorsukon és nagy harcok
árán megszabadultak zsarnokuktól, ugyanilyen
körülményesen sietnek majd nyakukba venni egy uj
zsarnokot, ahelyett, hogy magát a zsarnokságot gyűlölnék
meg végleg. Hasonló megszokás az is, hogy mindenki
megelégszik azzal a hellyel, ahova a természet állította.
Skócia szilaj embereinek idegen maradna a francia föld,
akárcsak Thesszália a szkítáknak.
Darius faggatta a görögöket, vajon mekkora kincsért
szoknának rá az indusok közt dívó emberevésre. (Ott
ugyanis az volt a szokás, hogy a gyermekek megették
apjukat, és így biztosították önmagukban a szülőnek
legméltóbb sírhelyet.) A görögök a világ minden kincséért
sem voltak kaphatók erre. Amikor pedig az indusokat
akarta rávenni, hogy szokásukat elhagyva, a görögök
módjára égessék el szülőiket, igen nagy rémületet keltett
köztük. így van ez mindenfelé: a szokás eltakarja előttünk a
dolgok igazi természetét!
Van-e kiáltóbb ostobaság annál a bevett szokásnál,
amikor egy nemzet pénzért árusítja a bírói hivatalt?28 és
készpénzzel fizetteti meg az ítéletet? és ahol nem szolgálja
a törvény a szegényt, mert ez nem tud fizetni érte? és ahol
olyan jó keletje van ennek a portékának, hogy külön
negyedik rend alakult a törvények üzéreiből, a három
régebbi rend: az egyház, a nemesség meg a köznép rendje
mellé? És énnek a rendnek feltétlen hatalma lehet életen,
halálon, s birtokokat kobozhat el? Lehet tehát kétféle
törvény, a becsületé és az igazságé? S ezen vígan
nevethetnek egymás szemébe? Az egyik bünteti azt,
akit hazugsággal mertek vádolni, a másik meg azt, aki
bosszút áll ezért? Itt a fegyverek törvénye megfosztja
becsületétől és nemességétől a megsértettet, ott a polgári
törvény ugyanazt az embert főbenjáró bűnben marasztalja
el, ha bosszút áll mégis? Akit megsértettek becsületében, a
törvényhez fordul, hogy elégtételt szolgáltasson magának,
és ezzel lesz becstelenné. De ha nem fordul hozzá, és maga
szerez elégtételt, a törvény ítél felette. Két regula egyazon
király alatt: egyik a békességet, a másik a háborúságot
szolgálja. Ez a becsületre figyel, amaz a nyereségre. Ez a
tudásra, amaz az erényre. Ez az észre, amaz az erőszakra.
Ez hosszú talárt hord osztályrésze gyanánt, amaz pedig
rövidet.
Ilyen meggondolások azonban soha embert. még el nem
térítettek a közösség elfogadott és szentesített szokásaitól.
Ellenkezőleg. Ügy látom, hogy minden különcködés inkább
f eltűnési viszketegség kérdése: inkább rögeszme, mint
meggyőződés. Bölcs ember csak nagy önuralommal bírja
lelkét kiragadni a tömegből, ítéletét függetlenné tenni és
szabaddá. Külsőségekben azonban legjobb, ha követjük a
bevett formákat és szabályokat.
A nagyközönségnek semmi köze a mi gondolatainkhoz.
De mindazt, ami ezen kívül esik: tetteinket, munkánkat,
javainkat, de még életünket is” a társadalom szolgálatára
kell kölcsönöznünk. Ezt tette Socrates is30, aki a felsőbbség
elleni engedetlenség árán nem kívánta megmenteni az
életét. Mert a szabályok szabálya és a törvények legfőbb
törvénye az, hogy mindenki alkalmazkodjék hazája
törvényeihez. (I. 23.)
 
A GYERMEKNEVELÉSRŐL
Valaki a minap elolvasta az előbbi fejezetet, s
megjegyezte, hogy behatóbban kellett volna foglalkoznom a
gyermekneveléssel…
Voltaképpen, én ehhez alig konyítok; legfeljebb talán
annyit, hogy a gyermekek nevelése és oktatása valószínűleg
az emberi tudomány legfontosabb és legbogosabb ágá.
Mint ahogy a földművelésben az ültetést előkészítő
munka – de még az ültetés maga is – könnyű és köztudott;
de miután az elültetett mag kicsírázott, a növény fejlődése
és beérése csak sok-sok gondozással-vesződséggel
biztosítható: ugyanúgy vagyunk az emberfiókával is:
elültetése nem nagy fáradságunkba kerül; de mikor már a
világra jött, neveltetése és emberré cseperedése rengeteg
törődést meg féltő gondoskodást követel.
Kicsi korában zsengék, homályosak még a gyermek
hajlamai; egyelőre az ígéret oly tétova és megtévesztő,
hogy nehéz róla megbízható véleményt alkotni. Lásd
Cimont, lásd Themistoclest és ezernyi más híres férfiút:
mennyire kifordultak önmagukból! A kölyökkutya és a
medvebocs idejekorán elárulja természetes hajlamait; de az
ember-fióka – akit rögtön különböző szokások nézetek és
törvények jármába fognak – könnyűszerrel változik, ha
ugyan nem színlel.
Nehéz ám erőt venni a természetes hajlamon! Amiből
viszont következik, hogy ha nem jól ástuk meg a medrét,
hiábavaló minden fáradozásunk; néha hosszú éveket
fecsérelünk olyan dolgok megtanítására, melyeknek
befogadására gyermekeink egyszerűen alkalmatlanok. Ilyen
esetben figyelmünket szerintem mégis az üdvös és hasznos
foglalatosságokra kéne irányítanunk: ne üljünk fel
egykönnyen a gyermekes megnyilvánulásokból leszűrhető
kényelmes prognózisnak, jóslatnak! Ezek, úgy érzem, még
Platón Köztársaságában is túl nagy becsben állnak.
Szeretném sokoldalúan megvilágítani a nevelő
kötelezettségeit, akinek helyes megválasztásán áll vagy
bukik egész nevelésünk sikere; de mivel semmi újat és
érdemlegeset nem tudok mondani, inkább nem érintem a
tárgyat; a nevelő majd eldönti, mi elfogadható és mi nem
mindabból, amit szerény vélemény gyanánt itt kifejtek.
Ha rajtam múlna, egy előkelő származású gyermek mellé
– aki nem megélni akar a tudományából (mert ilyen
nemtelen cél nem méltó a Múzsák kegyére és pártfogására,
meg aztán elérése jórészt másoktól függ), s nem is külső
előnyt, kellemetességet, hanem lelki épülést és
gyarapodást keres, egyszóval inkább talpraesett emberré,
mint tudós emberré szeretne válni – olyan irányítót
rendelnék, akinek inkább helyén van az esze, mint tele a
feje; ugyanis mind a kettő fontos, de fektessünk nagyobb
súlyt az erkölcsre meg a józan gondolkozásra, mint a
tudományra; és követeljük meg a nevelőtől, hogy újszerűén
töltse be hivatalát.
Nálunk az iskolamesterek folyton a fülünkbe ordibálnak,
mintha tölcsérrel öntenek belénk a tudományt; a mi
dolgunk csupán annyi, hogy felmondjuk, amit ők
elmondtak. Szeretném, ha a mi nevelőnk gyökeresen
változtatna ezen; s aszerint, hogy milyen lelket adtak a
kezére, eleinte csak kipróbálná, ahogy a csikót futtatják,
azaz megízleltetné vele ezt is, azt is, de a választást
rábízná: néha ő mutatná az utat, de máskor hagyná, hogy a
gyermek bukkanjon rá. Nem akarom, hogy a mester
mindentudó legyen és csak ő beszéljen; hallgassa meg a
tanítványát, ha rajta a sor. Socrates és utána Archesilas
először mindig a tanulót engedte beszélni, s csak utána
vette át ő a szót. „Obest plerumque us qui discere volunt
auctoritas eorum qui docent.” (Cicero). [Az oktatni akarók
tekintélye sokszor árt a tanulni vágyóknak.]
 Jó az, ha elöl üget a gyermek: vezetője így könnyebben
meg tudja ítélni a járását, tartását, s ki tudja számítani,
mennyire engedje a kantárszíjat, hogy erejéhez igazodjék.
Ε távlat hiányában mindent elrontunk; helyes felmérése-
betartása viszont egyike a legnehezebb dolgoknak, amiket
ismerek: csak valóban emelkedett, szilárd lélek képes
leguggolni a gyermek mellé, hogy ingatag lépteit irányítsa.
Így van ez: dombra fel könnyebben és kitartóbban
lépegetek, mint lejtőn le.
Aki mai gyakorlatunkhoz híven megpróbálja ugyanazt a
leckét hasonló úton-módon belesulykolni oly eltérő alkatú
és képességű szellemekbe, ne csodálkozzék, ha a
gyermekek népes seregéből alig kettőben-háromban terem
némi gyümölcsöt a fáradozása.
Nevelőnk ne csak a lecke szavait, hanem velejét-értelmét
is kérje számon; saját munkája eredményeit pedig ne a
gyermek emlékezetén, hanem életén és ítélkezésein
igyekezzék felmérni. Világítsa meg valamennyi vetületét,
használati módját annak, amit a tanuló épp elsajátított;
csakis így állapíthatja meg, hogy vérévé vált-e a tudás.
Platón pedagógiai módszerével győződjön meg az
előrehaladásról.
Rossz emésztés vagy gyomorrontás jele ha a húst
azonmód adjuk vissza, ahogy lenyeltük; nem látta el
hivatalát a gyomor, ha nem gyúrta át szőröstül-bőröstül a
reábízott eledelt.
Lelkünk a tekintély súlya alatt roskadozik; önként enged
mások szeszélyének, ösztönzésének, mert rabként vonszolja
tanításuk bilincsét; úgy hozzáidomultunk a reánk
kényszerített járomhoz, hogy már nem is tudjuk, milyen a
fesztelen mozgás: életerőnk, szabadságunk odavan.
„Nunquam tutelae suae fiunt” (Seneca), [örök gyámság a
sorsuk.] Pisa városában meglátogattam egy jóra való
úriembert, Aristoteles feltétlen és vakbuzgó hívét, akinek
legátfogóbb dogmája így hangzott: minden szavahihető
feltételezésnek és igazságnak az a próbaköve, hogy
megegyezik-e Aristoteles tanításával; ami ettől eltér, az
puszta agyrém, hiábavalóság, hiszen a görög filozófus
mindent tudott s mindent kimondott. Ez a rögeszme – amit
túl széles körben s kissé rosszindulatúan magyarázgattak –
végül gyanússá tette a jámbor Aristoteles-rajongót:
úgyhogy megidézték a római inkvizíció elé, és sokáig
zaklatták.31
Rostáljon meg a gyermek mindent, és ne fogadjon el
semmit tekintély és kijelentés alapján: ne tekintse egyedül
idvezítőknek sem Aristoteles, sem a sztoikusok vagy az
epikureusok tanait. Tárjuk eléje a sokféle vélekedést: ha
tud, válasszon közülük olyant, amellyel egyetért; ha nem,
érje be a kételyeivel. Örült, aki mindig biztos a dolgában és
megingathatatlan:
Che non men ehe saper dubbiar m'aggrada. | (Dante) |
[Tudásnál nekem édesebb a kétely. | – Babits Mihály
fordítása]
Mert ha saját judíciumán átszűrve teszi magáévá Platón
vagy Xenophon véleményét, az többé nem Platón és nem
Xenophon tudása, hanem az övé. Aki másnak a sarkában
lépeget, nem jut sehova; nem talál semmit, hisz nem is
keres semmit. „Non sumus sub rege: sibi quisque se
vindicet.” (Seneca) [Nem királyi jogar alatt élünk: ki-ki ura
saját magának.] Tanulónk legalább azt tudja, hogy tud.
Lényeget szürcsöljön – ne szabályt magoljon! Ha úgy
tetszik, bátran felejtse el, honnan szedte a tudományát; de
tegye valóban magáévá. Közkincs az igazság s a bölcsesség:
nem azé, aki elsőnek mondta ki vagy aki utána mondta;
éppúgy az enyém is, mint Platoné, lévén hogy ő meg én
egyformán látjuk s gondoljuk a dolgot. A méhek erre-arra
röpködnek, dézsmálgatják a virágokat; de a nektárból
mézet fabrikálnak, ami teljesen az övék: többé nem
majoránna, nem kakukkfű …
Nagyszerű iskola az emberekkel való érintkezés meg az
idegen országokban tett látogatás. De ne csak azzal jöjjünk
ám vissza, francia nemeseink módjára, hogy hány láb a
Santa Rotonda32 széle-hossza, milyen fodros Livia
nagyasszony bugyogója, esetleg hogy Néró arca
keskenyebb vagy kerekebb, mint valamelyik érmen; hanem
ismerkedjünk a külországi nemzetek természetével és
szokásaival, életmódjukkal, dörzsöljük az agyunkat mások
agyához, hadd élesedjék az elménk. Kezdjük el a gyermeket
idejekorán sétáltatni, ennek ugyanis kettős haszna van:
megismeri a szomszédos országokat, ahol a miénktől
sokban különböző nyelvet beszélnek a népek; és elsajátítja
– míg ez igazán gyerekjáték – más nemzetek nyelvét.
Mindenki egyetért egy dologban: nem jó, ha szülők
védőszárnyai alatt nevelkedik a gyermek, mert az ösztönös
ragaszkodás meg szeretet óhatatlanul puhány, élhetetlen
emberré kényezteti még a legderekabbat is. A szülő nem
képes sem a hibáiért megfenyíteni, sem azt elviselni, hogy
kemény kézben tartják vagy az élet viszontagságaihoz
szoktatják a csemetéjét; ha porosán és megizzadva jön
haza, ha forrót iszik vagy hideget iszik, ha szilaj
paripára ül, ha tőrrel vív vagy tapasztalt muskétással áll
ki versenyre – mindjárt kész a baj, és jön a szemrehányás.
Pedig nem. kétséges: aki embert akar faragni a
fiúgyermekből, ne kímélje serdülő korában; még az orvosi
előírásokat is nyugodtan áthághatja.
Vitamque sub dio, et trepidis agat | In rebus. | (Horatius)
| [Nőjjön veszélyek közt, szabad | ég alatt. | – Illyés Gyula
fordítása]
De nem elég ám a lelkét edzeni – edzeni kell a testét is.
Gyötrődik a lélek, ha lazsál mellette a test: sok neki a két
hivatal. Bizony tudom, hogyan liheg az enyém érzékeny és
gyenge testem oldalán, amely oly erősen támaszkodik reá.
S olvasás közben gyakran veszem észre, hogy írásaikban a
mesterek olyan példáit idézik a bátorságnak,
nemeslelkűségnek, melyekben, ugyancsak döntő szerepet
játszhatott a vastag bőr s a kemény csontozat. Ismerek
férfiakat, nőket s gyermekeket, akiknek kevesebb egy
botozás, mint nekem egy fricska: meg sem mukkannak és a
szemük sem rebben a botütések alatt. Mikor az atléta olyan
türelmes, mint egy filozófus, inkább beszélhetünk erős
idegzetről, mint lelki erőről és szilárdságról. Namármost:
aki hozzászokik a nehéz munkához, a fájdalomhoz szokik
hozzá: „labor callum obducit dolori” (Cicero). [A munka
felvértez a fájdalom ellen.] A gyermek szokjék hozzá a
kimerítő gyakorlatok elviseléséhez, hogy alkalmasint tudjon
elviselni lábtörést, kólikát, égési sebet, börtönt vagy
akár kínvallatást. Olyan időket élünk, hogy ez utóbbi
egyaránt leselkedik jókra és gonoszokra, amint nap nap
után tapasztaljuk. Aki ujjat húz a törvénnyel, minden
becsületes embert kitesz a korbács vagy a kötél
veszélyének.
Az emberekkel való érintkezés iskolájában gyakran
feltűnt nekem egy hiba: ahelyett, hogy másra
figyelmeznénk, folyton önmagunkat kelletjük; fontosabb
nekünk, hogy portékánkat mielőbb elsüssük, mint az, hogy
a másét megvegyük. A hallgatás s a szerénység főbenjáró
dísze a társalgásnak. A gyermek szokja meg, hogy csak
szépszerével és csínján fitogtassa kiválóságát, ha van ilyen;
sose bosszankodjék a jelenlétében elhangzó ostobaságok és
mesék hallatán, mert udvariatlanság megbotránkozni vagy
megütközni mindenen, ami nincs ínyünkre. Érje be azzal,
hogy önmagát csiszolgatja, s ne kifogásoljon másokban
mindent, amit ő nem hajlandó megtenni; és ne mondjon
ellent a közerkölcsnek: „Licet sapere sine pompa,, sine
invidia” (Seneca). [Lehetsz te okos hivalkodás meg irigység
nélkül is.] Kerülje a pökhendi és durva hangnemet,
valamint azt a gyerekes becsvágyat, hogy eszesebbnek
véljék, amiért másmilyen, s hogy gáncs és meg-hökkentés
útján szerezzen hírnevet. Mint ahogy csak nagy költő élhet
poetica licentiá-val33, csak nagy és kiváltságos lelkeknek
engedhető meg, hogy semmibe vegyék a szokásokat. „Si
quid Socrates et Aristippus contra morém et consuetudine
jecerint, idem sibi ne arbitretur licere: magnis enim illi et
divinis bonts hanc licentiam assquebantur” (Cicero). [Senki
se essék abba a tévedésbe, hogy azt gondolja, ha Socrates
vagy Aristippus a mindennapi erkölcs és szokás ellen tett
vagy mondott valamit, akkor neki is .szabad. – Havas László
fordítása].
Tanulja meg, hogy csak hozzá méltó bajnokkal
bocsátkozzék párviadalba, vitába; s akkor se rukkoljon elő
minden ütőkártyával, hanem csak a legjobbakat vágja ki,
igényesen válogassa meg az érveit, ragaszkodjék a helyes
fogalmazáshoz és így a rövidséghez is. Különösen arra
oktassuk ki, hogy az igazság előtt adja meg magát, és tegye
le a fegyvert, mihelyt felismerte: mégpedig akár az ellenfél
szavaiból pattant ki, akár ő maga ébredt, rá, jobban
átgondolva a dolgot. Mert nem szószékről kell kötött
szöveget felolvasnia; nincs elkötelezve semmilyen ügynek; s
azok kenyerét sem akarja elvenni, akik készpénzért
árusítják a szabad bűnbánat és beismerés jogát,
lehetőségét. „Neque, ut omnia praescripta et imperata sint
dejendat, necessitate ulla cogitur” (Cicero). [Senki nem
kényszeríti, hogy védelmére keljen minden parancsnak és
rendelkezésnek.]
Öntudat és erény sugározzék minden szavából, s a ráció
legyen egyedüli útmutatója. Értessük meg vele, hogy a
saját érvelésében felfedezett hiba bevallása – akkor is, ha
csak ő vette észre – komoly ítélőképesség és őszinteség
jele, amire neki elsősorban kell törekednie; hogy a
megátalkodottság és makacs tagadás alantas leiekre valló,
közönséges jellemvonás; és hogy ritka szép filozófiai
erények bizonysága, ha valaki a vita hevében meggondolja
és kijavítja magát, felhagyva téves álláspontja védelmével.
Társaságban semmi ne kerülje el a figyelmét, ugyanis az
első ülőhelyeket rendszerint kevésbé rátermett emberek
bitorolják s a nagy vagyon vajmi ritkán párosul csillogó
szellemmel. Volt alkalmam látni, hogy míg az asztalfőn
valami szép szőnyegről vagy a malváziai bor ízéről folyt a
beszélgetés, az asztalvégen sok elmés gondolat ment
veszendőbe. Puhatolja ki minden ember képességeit: az
ökörhajcsár, a kőműves, az egyszerű járókelő is kínálhat
értékes portékát; mindent vegyen számba, mert a jó
háztartásban mindennek hasznát veszik; még mások
ostobaságából és gyengeségéből is tanulhat.
Lelkesítse nemes kíváncsiság és kérdezősködjék
mindenről; nézzen meg tüzetesen mindent, ami körülötte
egyedülálló, akár épület, vízforrás, régi csata színhelye,
akár ember, Caesar és Nagy Károly hadi útja az;
Quae tellus sit lenta gelu, quae pitim ab aestu; | Ventus in
Haliam quis bene vela ferat. | (Pro-pertius) | [ Melyik föld
jéghideg, melyik poros a tűző naptól; | Milyen szél sodorja
Itália felé a hajót.]
Az emberekkel való érintkezést azokra is értem –
mégpedig főképpen –, kik már csak könyvek emlékezetében
élnek. Beszélgessen az ifjú – históriák által – múltbeli nagy
századok kiváló embereivel; ez, ha úgy tetszik, erőst
haszontalan foglalatosság; de ugyanakkor mérhetetlen
haszonnal járó stúdium, ha úgy vesszük: az egyetlen,
amit Platón szerint a lacaedemoniak műveltek. Ki tudná
megmondani, milyen épületes időtöltés Plutarchos
életeinek olvasása? Csak nevelőnknek legyen helyén az
esze, s ne tévessze szem elől hivatala rendeltetését: ne
annyira Karthágó bukásának évszámát vésse tanítványa
emlékezetébe, mint inkább Hannibál és Scipio jellemét; ne
érdekelje annyira Marcellus halálának színhelye, mint e
halál szégyenletes oka; ne a históriákat kérje számon,
hanem ezek tanulságait.
Valamennyi tárgy közül ehhez viszonyul a
legtöbbféleképpen a szellemünk. Én száz olyan dolgot
olvastam Titus Liviusnál, amit más nem olvasott. Plutarchos
további százat talált az általam találtakon felül, esetleg
azon felül is, amit a szerző megírt. Egyeseknek Plutarchos
tisztára grammatikai stúdium; másoknak a filozófia
bonctana, melynek segítségével behatolnak természetünk
legrejtettebb kamráiba. Plutarchosban sok a szerfölött
tanulságos, mélyenszántó fejtegetés: szerintem ő vezet
ilyen téren; de akad benne ezernyi olyan dolog is, amit
felületesen érint: csak odabök az ujjával, hogy merre
menjünk (ha kedvünk tartja), vagy egyetlen, messze villogó
szóval igazít útba. Az ilyent ki kell onnan emelni és
forgalmasabb helyre tenni, hadd lássa mindenki. Így az a
mondása, hogy Ázsia lakosai csak egy úrnak hódoltak,
mivel nem tudtak kiejteni egy szótagot: azt, hogy Nem –
talán az önkéntes szolgaság megírására serkentette La
Boétie-t. Már csak az is, ahogy valakinek az életéből
kiragad egy jelentéktelen eseményt, vagy egy szót, mely
látszólag másra vonatkozik: kész értekezés. Kár, hogy az
értelmes emberek úgy szeretik a tömörséget: ez hírnevüket
kétségtelenül növeli, de mi nem sokat érünk vele.
Plutarchos jobban szereti, ha ítéletét dicsérjük, mint ha
tudását csodáljuk; és szívesebben veszi, hogyha
szomjúhozzuk a társaságát, mint ha elteltünk vele. Ő tudja-,
hogy jóból is megárt a sok; hogy Alexandridas joggal
vetette szemére valakinek, aki helyes, de hosszú beszédet
intézett az ephoroszokhoz34: ,,Ö, idegen, te azt mondod,
amit kell, de nem úgy, ahogy kell!” Vékonydongájú ember
kitöméssel teszi testesebbé magát: akinek sovány a
mondandója, szavakkal fújja fel.
Ez a nagy világ – amit egyesek (mint fajokra oszló nemet)
még meg is sokszoroznak – óriás tükör: jól nézzünk bele, ha
ismerni akarjunk önmagunkat. Végeredményben azt
szeretném, ha ez lenne discipulusom tankönyve. Annyi
széthúzás, hitfelekezet, vélemény és felfogás, törvény és
szokás arra tanít, hogy józanul ítéljük meg a mienket;
elménket pediglen arra inti, hogy vegye tudomásul
tökéletlenségünket és saját eredendő gyarlóságát. Annyi
országos változás meg sorsfordulat figyelmeztet, nehogy
azt higgyük, velünk valami nagy csoda történik. Annyi híres
név meg feledésbe merült győzelem és hódítás tükrében
nevetséges dolog azt remélni, hogy nevünket megörökítheti
tíz könnyű lovas foglyul ejtése és egy tyúkól bevétele
(melyet csak eleste emelt ki a névtelenségből). Annyi
idegen ünnepi felvonulás hivalkodó pompája, annyi udvar
és nagyság pazar csillogása megerősíti látásunkat:
hunyorítás nélkül tudunk szembenézni a miénkkel. Annyi
milliárd ember, akit előttünk már földbe dugtak,
megnyugtat afelől, hogy a túlvilágon kitűnő társaságra
számíthatunk.
Olyan az életünk – mondta Pythagoras –, mint az olimpiai
játékok népes gyülekezete. Ott egyesek testgyakorlatokat
végeznek, hogy babérokat szerezzenek. Mások portékával
kereskednek, a nyereség reményében. És vannak – s ezek
nem is olyan rosszak –, akik csak látni akarják, hogyan s
mivégett csinálják ezt vagy azt; mások életének nézőiként
ítélkeznek saját életük felett, hogy rendet teremtsenek
benne.
Miután megértette, mitől lesz bölcsebb s jobb ember,
magyarázzuk meg neki sorjában, mi a logika, a fizika, a
geometria, a retorika; utóbb – mivel fejlett már a judíciuma
– könnyen végére járhat a tetszése szerint kiválasztott
tudománynak. Oktatása hol élőszóval történjék, hol
könyvek által; nevelője egyszer a (céljainak megfelelő)
szerzőt magát adja kezébe, másszor a kérdés jól megrágott
vele lét-lényegét ismertesse. Amennyiben járatlan a
könyvek világában s nem találja meg rögtön a
legmagvasabb történeteket, rendeljünk melléje valami
tájékozott, .művelt férfiút: ez aztán mindig olyan szellemi
eledellel szolgálhat, amilyent a gyermek szüksége vagy
gusztusa megkíván. Lehet-e kétséges, hogy az oktatás e
módja könnyebb s természetesebb annál, amivel Gaza35
kecsegtet? Ott csak tüskés-unalmas szabályok tömkelege,
hústalan üres szavak sivatagja, ahol nincs mibe
kapaszkodni, semmi nem köti le a figyelmet. Itt viszont? –
Van mibe harapni, van mivel jóllakni. És az itt termett
gyümölcs összehasonlíthatatlanul nagyobb és hamarább
beérik.
A valóban erényes ember tud gazdag is lenni, meg
jellemes is, művelt is, miközben pézsmaillatú matracon
alszik. Szereti az életet s a szépséget, az egészséget,
hírnevet. De legfőbb, sajátságos tudománya az, hogy annak
rendje-módja szerint él javaival, vagy könnyű lélekkel
lemond róluk, ha úgy hozza a sors… Ám ha tanulónk
olyannyira elfajzott, hogy szívesebben hallgat dajkamesét,
mint szép útleírást vagy bölcs elmélkedést; ha ahelyett,
hogy a társait harcra buzdító dobpergésre figyelne – vásári
komédiások csörgőire fülel; ha inkább labdázik, semhogy
csatából térjen vissza porosán és győztesen: akkor nem
látok más orvoslást, mint hogy nevelője idejekorán – amikor
nincs rá tanú – megfojtja, vagy beadják cukrászinasnak az
első városban; Platón is azt tanácsolja, hogy a gyermeket
ne az apja rangja, hanem saját képességei alapján adjuk
ilyen vagy olyan pályára.
Különben ezt a nevelést szeretetteljes szigor kell hogy
irányítsa – nem úgy, ahogy most csinálják. Ahelyett, hogy a
gyermeket hozzáédesgetnék a tudományokhoz, igazából
csak irtózást és utálatot ébresztenek irántuk. Hagyjunk fel
végre a kegyetlenkedéssel és az erőszakkal: nincs semmi,
amitől jobban elkorcsosulna s eltompulna a születésileg jó
és nemes természet. Ha azt akarjuk, hogy a gyermek féljen
a fenyítéstől, megszégyenítéstől, ne szoktassuk hozzá!
Szoktassuk inkább fagyhoz, hőséghez, szélhez, esőhöz, a
viszontagságokhoz, melyeket zokszó nélkül el kell viselnie.
Ne hagyjuk elpuhulni öltözködés, alvás és pihenés, evés-
ivás tekintetében! Egyáltalán: szoktassuk hozzá mindenhez,
aminek hasznát láthatja az életben! Keménykötésű legényt
faragjunk belőle – ne nyápic úrfit, szép fiút!
Mint gyermek, férfi, öregember – mindig így
gondolkoztam a gyermeknevelésről. Sosem volt ínyemre
(sok egyéb mellett) a kollégiumaink többségében uralkodó
regula; talán kevesebbet hibáznának, ha több türelemmel s
nagyobb megértéssel látnának munkához. A kollégium
nálunk ifjú rabok börtöne: lakóit züllötté teszik, mivel a
züllöttségüket büntetik, még mielőtt züllöttek lennének.
Kerüljünk csak arra, mikor épp folyik az oktatás: mást nem
hallani, mint megkínzott gyermekek sikoltozását és dühödt
mesterek ordítozását. Ki látott már olyant, hogy valaki
pulykavörös ábrázattal és korbáccsal felfegyverkezve
akarja megkedveltetni a tudományt ezekkel a zsenge,
halálra félemlített lelkekkel?! Méltatlan és veszedelmes
eljárás. Azonkívül, amit helyesen jegyez meg Quintilianus,
hogy az erőszakra épülő parancsuralomnak veszélyes
hátulütői vannak, az osztályteremnek mennyivel különb
díszei volnának a zöldellő gallyak, mint a véres
fűzfavesszők! …
Szép és dicséretes dolog a latin és a görög nyelv
ismerete; csak az a baj, hogy nagyon is drágán jutunk
hozzá. Elmondom, hogyan tanítottak engem – a szokásosnál
kisebb erőfeszítéssel – e két nyelvre; rajtam próbálták ki a
módszert. Az vegye hasznát, aki akarja.
Boldogult apám sokat érdeklődött hozzáértő, tudós
embereinknél valami célravezető módszer iránt.
Megmagyarázták neki: annak, hogy képtelenek vagyunk a
rómaiak és a görögök lelki nagyságához emelkedni,
egyetlen oka az e nyelvek tanulására fordított hosszú idő.
(Mellesleg kötve hiszem, hogy ez lenne az egyetlen ok.)
Mire apám a következő megoldást találta: még dajkaságom
idején, mielőtt a nyelvem megoldódott volna, rábízott egy
német emberre, aki utóbb híres orvosként halt meg
Franciaországban, de akkoriban még egy szót sem tudott a
nyelvünkön, viszont annál járatosabb volt a latinban. Apám
ezt fogadta fel és fizette meg busásan, hogy folyton a
karjaiban tartson, azaz velem foglalkozzék. Két másik,
szerényebb tudású mester is volt mellette: ők kísérték
figyelemmel a haladásomat, és segítettek az elsőnek. Ezek
hárman nem szóltak hozzám másként, csak latinul. Ami a
ház népét illeti, szigorúan meghagyták, hogy
társaságomban se anyám, se inas, se szobalány ne
használjon mást, mint azt a néhány, mestereimtől ellesett
latin szót, hogy éppen értekezni tudjon velem. Hihetetlen,
milyen szépen haladtak! Apám s anyám megtanult annyira
latinul, hogy mindent értett, s hozzá annyi nyelvtant is
felszedtek, hogy szükség esetén boldogultak vele; a
szolgálatomra kirendelt cselédek ugyanúgy. Egy szó
mint száz: rövidesen olyannyira ellatinosodtunk, hogy a
környékbeli falvak is rákaptak; némely szerszám és művelet
latin neve olyan mély gyökeret eresztett, hogy mai napig él
a falusiak ajkán. Ami pedig engem illet: már hatéves
múltam és a francia vagy périgordi beszédből alig
értettem többet, mint az arabusból. Ügy bizony.
Erőlködés nélkül, könyv nélkül, ostor és könnyhullatás
nélkül sajátítottam el ugyanazt a tiszta latin nyelvet,, amit a
mesterem használt: nem tudtam elrontani, mivelhogy
mással nem kevertem. Görögül szinte semmit nem tudok.
Erre a nyelvre apám mesterséges úton szándékozott
megtanítani, de újszerű módon, játék és gyakorlat által.
Olyanformán tekertük fel-le a deklinációkat, ahogy
némelyek a számtant és a mértant tanulják tábla játék
segítségével. Apámnak ugyanis azt tanácsolták, hogy
kedvemre bízva, kíméletesen ízleltessék velem a
tudományt s a kötelességet; édes szabadságban, szigor és
kényszer nélkül formálgassák lelkemet. Ε tekintetben olyan
aggályoskodó volt, hogy szentül hitte: a hirtelen-váratlan
ébresztés, a gyermek erőszakos kiragadása az álom
karjaiból, amely köztudomásúlag mélyebb, mint a miénk,
megbolygatja a fejletlen agyberendezést; ezért engem
zeneszóval ébresztettek, s apám mindig gondoskodott
emberről, aki ezt a feladatot valamilyen hangszerrel
ellássa. Ebből az egy példából könnyen megítélhetjük a
többit, e jóságos apa végtelen szülői szeretetét,
előrelátását; nem az ő hibája, hogy messzemenő
gondoskodása nem érlelt különb gyümölcsöt a fiában …
 Visszakanyarodva tárgyamhoz: csalétekkel élesztgessük a
tudásvágyat, mert különben könyvekkel felmálházott
szamár lesz a gyermekből. Ostorcsapások közepette
helyezik el rajta a tudománnyal degeszre tömött átalvetőt;
csakhogy nem elég ám a tudománynak szállást adni
magunkban: frigyre is kell lépni vele. (I. 26.)
 
BARÁTSÁGA ÉTIENNE DE LA BOÉTIE-VEL
Más a barátság és más a nők iránt érzett vonzódásunk,
bár mindkettő szabad választásból jő. A szerelem tüze,
megvallom, hevesebb, égetőbb és maróbb; ámde kalandos
és röpke tűz ez, hullámzó és csapodár; a láz tüze, mely
emelkedik és esik s csak a subánk csücskénél tart. A
barátság melege omló, mérsékelt és egyenletesen meleg;
állandó, édes és olvatag hőmérséklet, nem forróság és nem
fojtogat. A szerelem csak vad vágyakozás valami illanó
után:
Come seque la lepre il cacciatore | Al freddo, ál caldo,
álla montagna, al lito; | Né piú Vestima poi ehe presa vedé |
Ε sol dietro a chi fugge affretta il piede. | (Ariosto)
[Hőségben, fagyban, hegyen-völgyön át | A jó vadász lesi a
nyúl nyomát; | Nem a vad fontos, de a hajsza láza, | Aminek
– ha ölt – megszűnik varázsa.]
Amit barátnak és barátságnak nevezünk: lelkek
tapogatózása és összehangolódása; alkalom és
jóhiszeműség szövi. A barátság, amire gondolok, olyan
egymásba illeszkedés, hogy elmosódnak még a varratok is,
amivel összeöltötték. Ha ösztökélnek, vallanám meg, miért
is szerettem olyan nagyon barátomat, érzem, csak így
tudnám kifejezni: „Mert ő – ő volt, mert én – én voltam.”
Ezt a frigyet valami rejtelmes, fatális erő munkálta.
Kerestük, mielőtt láttuk egymást; hallottunk egymásról
egyet-mást; e szállongó vallomás jobban vonzott
bennünket, mint valami közös érdek; azt hiszem: égi
rendelés volt. Távolról ölelkeztek a neveink. Először egy
nagy városi ünnepségen és társas összejövetelen
találkoztunk, véletlenül; érintkezésünk rögtön meghitt,
bizalmas és lekötelező volt: e pillanattól teljes közösségbe
olvadtunk…
… Mióta elveszítettem, sorvadva imbolygók a világban; a
felkínálkozó élvezetek nem vigasztalnak, csak szítják a
veszteség fájdalmát. Azelőtt mindent megfeleztünk; most
úgy érzem, megfosztom a részétől. Annyira megszoktam
kettesben, hogy már-már úgy érzem: csak félig vagyok.. . (I.
28.)
 A KANNIBÁLOKRÓL
Sokáig vendégem volt egy ember, aki tíz vagy tizenkét
esztendőt töltött abban az új világban, melyet a mi
századunkban fedeztek” föl, ott valahol, ahol Villegaignon
partraszállt, s amit Délszaki Franciaországnak nevezett. Ε
végtelen kiterjedésű föld felfedezése, úgy látszik, igen nagy
jelentőségű. Kétlem, nem fogunk-e a jövőben még nagyobb
fölfedezéseket tenni: e tekintetben már sok nagy ember
jóslata bukott meg…
Az én vendégem egyszerű és faragatlan ember volt; az
ilyen ember tanúsága a legmegbízhatóbb; mert, a finom
emberek többet látnak' ugyan s kíváncsiságuk élénkebb, de
kommentárokba fullasztják a. tényeket; s hogy elbeszélésük
hatásosan érvényesüljön s meg is győzzön bennünket, kissé
elferdítik históriájukat. Sohasem a tiszta tényt közlik,
hanem hajlítgatják és álarcozzák aszerint, amit beléje
láttak; s hogy megfigyeléseiket hitelesítsék, tárgyukat
vonzóbbá tegyék, itt-ott megtoldják, elnyújtják és kisirítik.
Vagy legyen valaki nagyon, szavahihető, vagy pedig olyan
együgyű, hogy nem is tud mesét költeni, színezni és
valószínűsíteni s ezért teljesen elfogulatlan. Az én emberem
ilyen volt… Amondó vagyok, hogy ki-ki írjon, amit tud, s
éppen annyit, amennyit tud valamiről; ez minden
tárgykörre áll: mert ennek vagy amannak lehet, ugyan
különös ismerete egy folyam vagy egy forrás
minéműségéről, de másról ő sem tud többet, mint bárki.
Hogy azután portékáját kelendőbbé tegye, mégis teljes
kásahegyet hord össze magvacskája köré. Ε bűnből sok
visszásság ered.
Egyébként – hogy mondanivalómra visszatérjek –
értesülésem szerint nincs abban a nációban semmi
barbár és vad; csak, mi nevezünk barbárnak mindent, ami
nem hazai. Úgy látszik, az igazságot és az értelmet csak
szülőhazánk szokásaihoz és ítéleteihez tudjuk mérni:
mindig nálunk van az üdvözítő vallás, a tökéletes
államrend, a teljes és hibátlan erkölcs …
… Az a náció nem ért sem az adásvételhez, sem a
betűvetéshez, sem a számvetéshez; nincs se magisztrátusa,
se politikai f elsőbbsége; nem ismer szolgaságot,
szegénységet és gazdagságot, továbbá szerződést,
öröklődést, osztozást, se foglalkozást a szórakozáson kívül,
rokoni köteléket a közösségin kívül; mint ahogy ruházatot,
földmívelést, fémeket, bor és búza használatát sem ismeri.
Még szava sincs a hazugságra, az árulásra, a színlelésre, a
fösvénységre és az irigységre, a rágalomra és a
megbocsátásra… … No lám, milyen derék náció! De azért
mégiscsak barbár; hiszen nem visel nadrágot… (I. 31.)
 
AMI HIÁNYZIK INTÉZMÉNYEINKBŐL
Megboldogult apámat minden dolgában a tapasztalás és a
józan ész irányította. ítélete tiszta volt. Egyszer említette
nekem, hogy minden városban meg kellene jelölni egy
helyet, ahol egy hivatalnoknak bárki bejelenthetné
kívánságát, mint például: „gyöngyöt keresek megvételre;
eladó gyöngyeim vannak; kísérőt keresek párizsi utamra;
szakácsnőt .keresek; tanulni szeretnék ilyen meg ilyen
mesterséget; munkást keresünk …” Ki ezt, ki azt igényelné
– szükséglete szerint. Azt hiszem, hogy egymás
értesítésének ez a módja nagyon megkönnyítené a
kölcsönös érintkezést, mert mindenütt a világon vannak
egymást kereső kívánságok: közhírré tett kereslet és
kínálat nélkül azonban mindez rejtve marad, és az emberek
néha a legfontosabb dolgokat nélkülözik.
Századunk legnagyobb szégyene, hogy szinte a szemünk
láttára halt meg két igen kiváló személyiség: Lilius
Gregorius Giraldus Olaszországban, Sebastianus, Castellio
Németországban. Nem volt betevő falatjuk. Azt hiszem,
ezren is magukhoz vették volna őket a legcsábítóbb
feltételekkel, vagy bármilyen módon segítségükre lettek
volna, ha tudnak róluk. Nem olyan feneketlenül romlott a
világ, mindig akad benne jó szándékú ember. Olyan is, aki
nagy vagyonával megsegítette volna e ritka és figyelemre
méltó embereket, mielőtt halálos nyomorúságba jutottak
volna.
A mi otthoni ügyeinkben kínos rend uralkodott. Áldom
érte apámat, de sajnos, követni nem tudtam. A sok
háztartási feljegyzés, a számlák és számadások mellett,
melyek mind-mind átszaladtak jegyzőnk kezén, az
eseményekről is naponta feljegyzés készült. Házának
történetét örökítette meg így apám. Ma, amikor az idő
ködbe süllyeszti már az emlékeket, nagyon tanulságos és
unaloműző e feljegyzések olvasgatása. Utazásaink,
távollétünk, tanulmányaink. A házasságkötések, a boldog
vagy ijesztő hírek vétele, elhalálozások, főbb szolgáink
változása és a többi, minden szép sorrendben. Régi jó
szokás volt ez – bárcsak minden otthonban élne még ma is!
Ostoba voltam, hogy hagytam kiveszni. (I. 35.)
 
AZ ÖLTÖZKÖDÉS SZOKÁSA
Bármerre fordulok, a szokás valamely sorompóját kell
ledöntenem – oly konokul keresztezik útjainkat. Azon
morfondíroztam e hűvös évszakban hogy vajon a teljes
meztelenség divatját, melynek a nemrég fölfedezett nációk
hódolnak, a levegő hőmérséklete követeli-e meg, ahogy az
indusokról és a mórokról tartjuk, vagy inkább ez az ember
ősi viselete. Az eszes emberek – mivelhogy minden, ami az
ég alatt létezik, egyazon hatalomnak van alávetve, amint
azt a Szentírásban olvashatjuk – ilyen téren különbséget
szoktak tenni természetes és kitalált törvények között;
hivatkoznak a világmindenség rendjére, ahol nincs helye
semminek, ami nem valódi. Márpedig, miután töviről
hegyire minden pont úgy van megszerkesztve, hogy a létét
fenntartsa, tulajdonképpen elképzelhetetlen, hogy csak mi
teremtődtünk volna fogyatékos és nyomorúságos
állapotban, úgyhogy külső segítség nélkül talán fenn sem
tudnánk maradni. Ezért én úgy vélem, hogy amint á
természet mindent, ami él – növényt, fát, állatot –,
kellőképpen ellátott takaróval, hogy védekezni tudjon a
zord idő ellen, Proptereaque fere res omnes aut corio sunt,
| Aut seta, aut conchis, aut callo, aut cortice tectae, |
(Lucretius) | [Éppen ezért van majdnem minden lénynek a
teste | Bőrrel, hajjal, avagy pikkellyel jól betakarva, | – Kiss
Géza fordítása] úgy járt el velünk is; de hasonlóan ahhoz,
aki mesterséges fénnyel oltja el a napvilágot, kölcsönvett
eszközökkel elfojtottuk saját eszközeinket. Nyilvánvaló,
hogy a szokás hatalma lehetetlennek tünteti fel azt, ami
távolról sem az; mert ama nációk közül, amelyek egyáltalán
nem ismernek öltözéket, egyik-másik a miénkkel nagyjából
azonos égöv alatt él; aztán meg, testünk legkényesebb
részei: a szem, a száj, az orr, a fül – mindig fedetlenek;
parasztjainknál, akárcsak őseinknél, a mellkas meg a has.
Ha úgy születtünk volna, hogy szoknyát s nadrágot kelljen
hordanunk, a természet – nem kétséges – nem vértezte
volna fel vastagabb bőrrel az időjárás viszontagságainak
jobban kitett testrészeinket, amint azt talpunkkal és
ujjbegyünkkel tette.
Mi ebben a hihetetlen? Az én öltözékem és egy falumbeli
paraszté között nagyobb a különbség, mint az övé és egy
ruhátlan ember puszta bőre között.
Hányan járnak meztelenül csak jámborságból – különösen
Törökországban?36
Nem tudom ki megkérdezte egy csavargótól – akit
ingujjban látott télvíz idején, mégpedig olyan vidáman,
mintha feje búbjáig prémekbe lenne bugyolálva –, hogyan
bírja azt a nagy hideget. „Maga, ugye, csupasz arccal jár –
hangzott a válasz. – Nos én tetőtől talpig arc vagyok.”
Olaszok mesélik a flórenci nagyherceg udvari bolondjáról,
ha nem tévedek, hogy gazdája egy alkalommal
megkérdezte tőle, hogy tud olyan lenge öltözékben járni
abban a nagy hidegben, melytől ő maga annyit szenved.
„Méltóztassék követni a példámat – így a bohóc – és
felvenni egyszerre minden ruháját; nem fog jobban
dideregni, mint én.” Massinissa királyt37 végső aggkorában
sem lehetett rávenni, hogy fedett fővel járjon, akár esett,
akár havazott vagy vihar volt. Ezt egyébként Severus
császárról is mesélik.
Egyiptomiak és perzsák háborújáról szólva Herodotos
meséli, hogy az elesett egyiptomiak koponyája
összehasonlíthatatlanul keményebb volt, mint a perzsáké;
ugyanis ez utóbbiak mindig fejkötőt, illetve turbánt
viseltek, míg amazok gyermekkoruktól fogva borotválták a
fejüket és hajadonfővel jártak.
Agesilaus király aggkorában is télen-nyáron ugyanazt a
ruhát hordta. Caesar pedig – Suetonius mondja – mindig
csapata élén haladt, mégpedig a legtöbbször gyalog, akár
eső esett, akár nap sütött. Ugyanezt mesélik Hannibálról.
turn vertice nudo | Excipere insanos imbres coelique
ruinam. | (Silius Italicus) | [mikor fedetlen fővel |
fogadott őrült záport, égzengést.]
Pegu királyságról meséli egy velencei38, aki sokáig élt ott
és csak a minap jött haza, hogy a férfiak és nők minden
egyéb testrészét ruha fedi, de télen-nyáron mezítláb járnak;
még a lovat is úgy ülik meg.
Megszívlelendő tanács a Platoné: egész testünk
egészsége érdekében a lábnak s fejnek ne adjunk egyéb
takarót, mint amivel természet-anyánk felruházta.
Egy király – kit a lengyelek a miénk után emeltek
trónjukra39 s igazából századunk egyik legjelesebb
uralkodója – sosem húz kesztyűt, és otthon télen-nyáron
ugyanazt a házisapkát viseli.
Ahogy én nem szeretek kigombolkozva és öv nélkül
mutatkozni, úgy feszélyezné a környékbeli földművelőket ez
a viselet. Varró írja: akik elrendelték, hogy istenek és bírák
színe előtt fedetlen fővel jelenjünk meg, inkább gondoltak
az egészségünkre, mint a tiszteletadásra: edzeni akartak a
kor packázásai ellen.
 S ha már a hidegnél tartunk és mi franciák
hozzászoktunk a tarkabarka öltözékhez (én ugyan nem,
mert csak fehérben-feketében járok, apám példáját
követve), hadd tegyem hozzá másfelől azt, amit Martin du
Bellay kapitány40 mesél: luxemburgi útján olyan
farkasordító hideget ért meg, hogy fejszével-baltával
darabolták fel és súlyra mérték ki a katonák boradagját,
akik aztán kosarakban vitték el járandóságukat. Kis híján
ugyanezt olvassuk Ovidiusnál:
Nudamque consistunt formám serantia testae | Vina, nec
hausta meri, sed data frusta bibunt. | (Ovidius) | [Korsó
nélkül is őrzi a bor korsója alakját, | Errefelé az ital néha –
harapni való. | – Kardos László fordítása]
Visszatérve az Öltözködésre: Mexikó királya naponta
négyszer öltözött át, s az egyszer levetett ruhát többé soha
fel nem vette, hanem elajándékozta vagy jutalomként
adományozta, alattvalóinak. Hasonlóképpen tett a
tányérokkal, tálakkal, minden asztalneművel: egyiket sem
tették eléje két ízben. (I. 36.)
 
A MAGÁNYRÓL
Mellőzzük a terjedelmes összehasonlítást magányos
és tevékeny élet között; ami pedig a szép frázist illeti,
mellyel a becsvágy és a mohóság takarózik: Nem
magunknak születtünk, hanem a köznek, bízzuk csak
azokra, akik ropják a táncot: a lelkiismeretükkel intézzék
el, hogy vajon nem fordítva áll-e a bál? nem azért
hajszolnak-e állást, megbízatást, világi hercehurcát,
hogy egyéni hasznot húzzanak a közjóból? A kárhozatos
eszközök, melyekkel manapság ezek elérésére törnek,
világosan mutatják, hogy nem érik meg a fáradságot.
A becsvágynak mondjuk szemébe, hogy ő maga kívántatja
meg velünk a magányt. Mert mitől irtózik ez jobban, mint
a társaságtól? Mit keres szívósabban, mint azt, hogy
szabadon mozoghasson? Jót cselekedni és ártani
mindenütt lehet: ám ha Biasnak igaza találna lenni – mégis
– abban, hogy a hitványak többen vannak, avagy ahogy
a Szentírás mondja, ezer közül egy sincs jó, Rari quippe
honi: numero vix sunt totidem, quot | Thebarum portae, vei
divitis ostia Nili, | (Juvenalis) | [Ritkák ugyanis a jók: alig
akad belőlük annyi, | Ahány kapuja Thébának vagy
torkolata a Nílusnak,] a tülekedésben igen nagy a
fertőződés veszélye. A rosszfajta embereket vagy utánozni
kell, vagy gyűlölni; s mind a kettő kockázatos dolog: velük
egy követ fújni – mert sokan vannak, gyűlölni őket pedig –
mivel különböznek egymástól.
S igaza van a hajóra szálló kalmárnak, mikor ügyel, hogy
útitársai ne legyenek feslett erkölcsű, istenkáromló,
elvetemült emberek: úgy véli, hogy az ilyen társaság
szerencsétlenséget hoz.
Miért is Bias így szólt tréfásan azokhoz, akik vele együtt
szörnyű viharba kerültek és az istenekhez fohászkodtak
segedelemért: Hallgassatok, nehogy megneszeljék, hogy
velem vagytok!
És egy ennél is tanulságosabb példa: Emanuel portugál
király indiai helytartója, Albuquerque, egy tengeri vihar
kellős közepén a vállára kapott egy kisfiút csupán azért,
hogy szorult helyzetükben ennek ártatlansága legyen
jótállás meg ajánlás a gondviselés szemében és
szabaduljanak a végveszedelemből.
Nem mintha a bölcs nem élhetne elégedetten a világon
bárhol, csakugyan egyedül – akár egy palota sokadalmában
is; de ha teheti, a látását is kerüli. Ha kell, elviseli azt is; de
ha tőle függ, ezt választja. Mert úgy véli, nem vetkőzte le
eléggé saját bűneit, ha mások bűneivel is számolnia kell.
Charondas elvetemültnek bélyegezte azt, aki tudva tudja,
hogy rossz társaságba jár.
Semmi nem olyan társtalan és társas lény, miként az
ember; hol a természete, hol a bűnei sodorják erre vagy
arra.
S nem hinném, hogy Antisthenes helyesen felelt meg
annak, aki szemére vetette, hogy rosszfajta emberekkel
érintkezik. Az orvos is betegek közt él! – hangzott a hety-ke
válasz; ami bizony sánta igazság: mert az orvos szolgálja
ugyan a betegek egészségét, de aláássa a sajátját fertőzés,
a betegségek szüntelen látása és gyógyítása által.
Egy a célja a magánynak – vélem én: hogy nyugodtan és
tetszésünk szerint éljünk. Csakhogy nem mindig választjuk
meg helyesen a célhoz vezető utat. Sokszor azt hisszük,
hogy visszavonultunk a közügyektől, holott csak másokkal
cseréltük fel őket. Egy család kormányzása nem jár kisebb
ve-sződséggel, mint egy egész államé: bármiben
akadályozzák a lelket – mindenestül seny-ved; s attól, hogy
kevésbé fontosak, a magánügyek nem kevésbé
gyötrelmesek. Sőt mi több: ha meg is szabadultunk az
udvartól, az ügyektől, nem szabadultunk meg az élet
legfőbb bajaitól,
ratio et prudentia curas, | Non locus effusi late maris
arbiter, aufert. | (Horatius) 1 [a gondot az ész, az okosság |
űzi el és nem a táj, hol a tenger messzire tárul. | – Urbán
Eszter fordítása].
A becsvágy és a fösvénység, az ingadozás, a félelem s a
kéjsóvárság nem hagy el azáltal, hogy más vidékre
költöztünk.
Et post equitem atra cura. | (Persius) | [Lovas háta
mögött ül az éjsötét gond. | – Illyés Gyula fordítása].
Néha még a kolostorba s a bölcseleti iskolába is elkísér.
Sem sivatag, sem sziklába vájt barlang, sem vezeklés, sem
böjt nem szabadít meg tőle.
haeret lateri letalis arundo. | (Vergilius) | [függ véknyán a
halált okozó nád. |. – Urbán Eszter fordítása]
Socratesnek mondták valakiről, hogy nem változott meg,
pedig messze földre utazott. Meghiszem azt – így a bölcs –:
önmagát vitte magával.
Quid terras alio calentes | Sole mutamus? patria quis exul
[Se quoque fugit? | (Horatius) [Nap-lángos mezeinket újért
| mért cserélnénk el? ki hazát cserélt, tán | új szivet is vett?
| – Bedé Anna fordítása]
 Ha előbb nem szabadítjuk meg magunkat és lelkünket a
tehertől, mely nyomja, a hurcolkodás csak még jobban
megnyomorítja; mint ahogy hajón is kevésbé zavar a
rakomány, mikor már elrázódott. A betegnek” többet
ártunk, mint használunk a költöztetéssel; a cövek is
mélyebbre fúródik, ha erre-arra lóbálva verik földbe. Miért
is nem elég, ha eltávolodunk a sokaságtól, nem elég a
helycsere: a bennünk feszülő és sokaság okozta
nyugtalanságtól kell eltávolodni; ejtsük rabul s ne engedjük
át többé a gondnak magunkat:
Rupi jam vincula dicas: | Nam luctata canis no-dum
arripit; attamen üli, | Cum fugit, a collo trahitur pars longa
catenae. | (Persius) [összetörtem bilincseimet – mondod. |
Igen, akár a kutya, mely kioldotta a bogot; | De amint
szalad, jókora lánc csüng a nyakán.]
Magunkkal vonszoljuk bilincseinket: szabadságunk nem
teljes, mert vissza-visszapillantunk és folyton azon jár az
eszünk, amit hátrahagytunk.
Nisi purgatum est pectus, quae praelia nobis | Atque
pericula tunc ingratis insinuandum? | Quantae conscindunt
hominem cuppedinis acres | Sollicitum curae? quantique
perinde timores? | Quidve superbia spurcitia, ac petulantia,
quantas | Efficiunt clades? quid luxus, desidiesque? |
(Lucretius) | [Ha szennytől nem tisztul meg a keblünk, |
Kénytelenül küzdünk sok bajjal, ezernyi veszéllyel, |
Nyugtalan elménket hiú vágyak s gondok emésztik, |
Félelem, aggodalom kínozza s gyötri szívünket. | Mennyi
veszélyt hoz a gőg, hatalomvágy, rút kicsapongás, |
Élvezeteknek a túl-hajtása s a durva pazarlás! | – Kiss Géza
fordítása]
Lelkünkből ered a baj; a lélek pedig nem menekülhet
önmagától:
In culpa est animus qui se non effugit unquam. |
(Horatius) | [Vétkes az ember csak, ki magától nem
menekülhet. | – Novak József fordítása].
 Márpedig miután egyedül szándékozunk élni és le
akarunk mondani a társaságról, rendezzük úgy a
dolgainkat, hogy elégedettségünk csakis tőlünk függjön;
tépjünk szét minden köteléket, mely másokhoz láncol, s
bírjuk rá magunkat, hogy önszántunkból éljünk egyedül és
tetszésünk szerint éljünk… Értelmes ember nyilván semmit
nem veszít el, ha önmagát megtarthatja. Mikor Nola
városát feldúlták a barbárok, Paulinus, az ottani püspök,
akinek mindene odaveszett s ráadásul fogságba is esett, így
fohászkodott az Istenhez: Őrizz meg attól, Uram, hogy
búsuljak e kár miatt; hisz Te tudod, hogy még nem nyúltak
semmihez, ami valóban enyém. A gazdagság, mely
gazdaggá tette – hasonlóan a javakhoz, melyek jó emberré
tették – hiánytalanul megmaradt. Ezért tanácsos olyan
kincseket gyűjteni, melyekben nem tehet kárt a gonosz, s
valamennyit olyan helyre rejteni, ahol senki nem bukkanhat
rá, s amit csak mi magunk árulhatunk el. Jó az, ha van
asszonyunk, gyermekünk, vagyonunk, főleg pedig
egészségünk; de ne ragaszkodjunk hozzájuk annyira, hogy
tőlük függjön a boldogságunk. Tartsunk fenn a lelkünkben
egy zugot vagy hátsó kamrát, amely teljesen a miénk s
minden köteléktől mentes, ahol magányban élvezhetjük
lényünket, igazi szabadságunkat, a nyugalmat. Itt
értekezzünk nap nap után önmagunkkal, olyan meghitten
és bensőségesen, hogy semmilyen· bizalmaskodás ne
zavarja együttlétünket; csevegjünk és nevetgéljünk asszony,
gyermek, javak nélkül, slepp és szolgák nélkül; hogy ha
netalán sor kerül az elvesztésükre, ne legyen
elviselhetetlen a róluk való lemondás. Van lelkünk, amely
képes befelé fordulni és mulattatni önmagát; van mivel
támadjon vagy védekezzék; van amit kapjon, és van amit
adjon: ne féljünk attól, hogy ez a tökéletes magány unalmas
semmittevés, tespedés.
In solis sis tibi turbo, locis. | (Tibullus) | [Légy-magadnak
társ a magányban. | – Radnóti Miklós fordítása.]
 Az erény – mondja Antisthenes – megelégszik önmagával:
semmi szüksége kényszerre, nagy szavakra, feltűnésre.
Szokásos elfoglaltságainkat tekintve, ezer közül egy
sincs, amely tényleg ránk tartozna. Mit gondolsz, hogy akit
felfelé látsz kapaszkodni ama ostromolt várfal omladé-kain,
dühödten és magánkívül, kitéve any-nyi muskéta
találatának; vagy az a másik, akinek az arca csupa sebhely,
ő maga meg halálosan kimerült és viaszsárga az éhségtől,
de eltökélte, hogy inkább megdöglik, semhogy a kapukat
kinyissa…: nos, mit gondolsz, ezek önmagukért hullatják a
vérüket? Ugyan! Olyan valakiért viszik vásárra a bőrüket,
akit talán sohasem láttak, s aki eközben elmerül a
tétlenségben, élvezetekben, s nem is törődik a szegény
ördögök áldozatával. Hát ez a csupa nyál és takony, csipás
szemű szurtos alak, akit éjfél után látsz kitámolyogni a
könyvesházból? Azt hiszed, azt kutatja salabakterek lapjain,
hogyan válhatna igazán derék emberré, bölcs és elégedett
halandóvá? Szó sincs róla! Ügy fog meghalni, hogy átadott
az utókornak egy plautusi verslábat, vagy tisztázta egy latin
szó helyesírását. Ki ne adná oda szívesen az egészségét,
nyugalmát, sőt életét – cserébe némi hírnévért, dicsőségért,
ezért a leghitványabb, leghiábavalóbb és leghamisabb
váltópénzünkért? Nem elég a félelem saját halálunktól:
magunkra vállaljuk asszony, gyermekek, háznép halálának
terhét is. Nem vesződtünk eleget saját ügyes-bajos
dolgainkkal·: törjük a fejünket szomszédaink s barátaink
baján is …
A magány elsősorban azokat illeti meg – gondolom én –,
akik Thales példáját követve a világnak ajándékozták
legszebb, legtevékenyebb éveiket.
Eleget éltünk másokért – legyen a miénk legalább a
hátralevő életmaradék: fordítsuk saját lényünkre minden
szándékunkat, gondolatunkat! Mert nehéz dolog ám a
biztonságos visszavonulás: épp elég vesződséggel jár
ahhoz, hogy egyébre ne fussa erőnkből. Ha már Isten
megengedte, hogy költözésünket előkészítsük, éljünk az
adott lehetőséggel: csomagoljunk be idejekorán; vegyünk
búcsút a kedves kompániától; tépjünk el minden szálat,
mely ránk fonódva fojtogat és máshova láncol, miközben
önmagunktól távol tart; lazítsunk az erős kötelékeken,
azazhogy szeressük ezt is, azt is, de csak önmagunkkal
lépjünk frigyre! Más szóval, legyen tényleg a miénk az a
bizonyos maradék, mégpedig nem annyira összeforrva
minden egyébbel, hogy csak úgy lehessen leválasztani, ha
magunkból is kitépünk egy darabot. Legyen az ember ura
önmagának: íme, a legnehezebb tudomány ezen a világon!
Ha már semmit nem nyújthatunk, legfőbb ideje, hogy
kiváljunk a társulásból: ne merjen kölcsönkérni, aki nem
tud kölcsönadni! Fogytán az erőnk? Fogjuk marokra, és
fordítsuk önmagunkra! Aki képes megfordítani s lelke
mélyén egybemosni barátság és hitvesi társulás sorrendjét,
tegye meg. Hanyatlása miatt másoknak már terhes,
haszontalan, tolakodó: vigyázzon, nehogy önmaga számára
is tolakodóvá, terhessé és haszontalanná váljék. Hízelegjen
s kedveskedjék magának, főleg pedig kormányozza
önmagát: tartsa tiszteletben saját eszét, lelkiismeretét s
féljen tőlük – pirulás nélkül meg se merjen mukkanni a
jelenlétükben! „Rarura est enim ut satis se quisque
vereatur” (Quintilianus) [Mert ritka dolog, hogy valaki
önmagát tisztelje].
Socrates azt ajánlja, hogy a fiatalok tanuljanak, a
javakorabeliek gyakorolják a helyes cselekvést, az öregek
pedig mondjanak le minden polgári és katonai tisztségről, s
éljenek tetszésük szerint, minden határozott kötelezettség
nélkül.
Egyesek természetüknél fogva jobban bírják a
visszavonulás e reguláját, mint mások. Az ingatag és félénk
természetűek, akikben gyenge lábon áll az elszántság és
akarat, s nehezen hajlanak, engedelmeskednek, inkább
megszívlelik majd e tanácsot, mint az erős, állhatatos
lelkek, melyek mindent felkarolnak és mindenért tűzbe
jönnek, lelkesednek, személyüket és szolgálataikat minden
adandó alkalommal felajánlják. Persze élni kell a tőlünk
független, alkalomszerű előnnyel és kellemetességgel, de
anélkül ám, hogy életünk legfőbb értelmét látnók benne;
mivelhogy nem az: sem az eszünk, sem a természetünk
nem akarja, hogy az legyen. Márpedig akaratuk ellenére
ugyan miért vetnénk alá nyugalmunkat mások kényének-
kedvének? Kivédeni a sorscsapásokat, lemondani
kézzelfogható örömökről (ahogy egyik ember jámborságból,
némely filozófus meggondolásból teszi), kiszolgálni
önmagunkat, gyertyával keresni a fájdalmat (akár azért,
hogy földi életünket megkeserítve boldogabbat nyerjünk a
túlvilágon, akár meg azért, hogy miután az utolsó grádicsra
züllöttünk, elejét vegyük újabb bukásnak)? – Mindez
túlhajtott erényesség gyümölcse és következménye. Szívós,
keménykötésű ember még kérkedhet is búvóhelyével:
tuta et parvula laudo. | Cum res deficiunt, satis inter vilia
fortis: | Verum ubi quid melius con-tiquit et unctius idem |
Hos sapere, et solos aio bene vivere, quorum | Conscipitur
nitidis fundata pecunia villis. | (Horatius) [ha rosszul megy
sorom, | a középszert dicsérem s kevéssel beérem. | Rám
mosolyog a szerencse? – Nyomban úgy vélem, | hogy csak
az lehet bölcs és boldog, akinek | termékeny föld biztosítja
jövedelmét.]
Épp elég bajom van így is – minek tetézzem? Elég nekem,
hogy mikor kegyes hozzám a sors, készüljek fel a
kegyvesztett-őségre, vagy ha jól megy dolgom, képzeljem el
a rosszat – már amennyire képzelőerőnk képes ilyesmire:
mint ahogy rúddal-dárdával edzzük magunkat harc játékra,
lovagi tornára, és háborúsdit játszunk – békeidőben.
Én Archesilast nem tartom kevésbé tiszteletre méltónak,
amiért tudott bánni arany és ezüst eszközeivel, anyagi
helyzetének megfelelően; ellenkezőleg: inkább becsülöm
ezért, mintha lemondott volna olyasmiről, amivel egyébként
mértékletesen és szabad emberhez méltó módon élt.
Tudom, hol a természetes szükség határa; s mert a
kapumban kéregető koldust sokszor vélem derűsebb és
bölcsebb embernek, mint jómagámat, elképzelem, hogy az
ő bőrében járok-kelek, s próbálom lelkemet a kaptafájára
felhúzni. S egyéb példák után kutatva gyakran jut eszembe,
hogy sarkamban a halál, a szegénység, a megaláztatás, a
betegség, de könnyűszerrel elhatározom: nem fogok
kétségbeesni olyasmiért, amit nálam nyomorultabbak
példás türelemmel viselnek. Meg aztán nem hiszem, hogy
az alacsony értelmi képesség többre lenne hivatva, mint a
lelkiére', vagy hogy a józan ész feltétlenül csütörtököt mond
ott, ahol győz a megszokás. S mivel tudom, mennyit ér az
ilyen mellékes kellemetesség, javaim teljes birtokában
szüntelenül kérem Istent, hogy teljesítse legfőbb
kívánságomat s tegyen elégedetté önmagámmal és a
lényemből fakadó javakkal. Néha fiatal, életerős férfiakat
látok, amint mindig egy csomó pirulát hordoznak
ládikójukban, hogy bevegyék, mihelyt lábukba beállt a csúz,
melytől annál kevésbé rettegnek, minél bizonyosabbak
abban, hogy kéznél van az ellenszer, így kell csinálni, sőt mi
több: ha érezzük, hogy valami súlyosabb betegség
hatalmasodott el rajtunk, lássuk el magunkat orvossággal,
mely elzsibbasztja s érzésteleníti az illető testrészt.
A visszavonultságban űzött foglalkozásunk ne legyen se
kínos-keserves, se unalmas: különben hasztalanul
választanok az egyedüllétet. Hogy mi is legyen az –
mindenkinek a gusztusától függ: az enyém például
hadilábon áll a gazdálkodással. De aki szereti, csak
módjával szentelje neki magát:
Conentur sibi res, non se submittere rebus! | (Horatius) |
[Uralkodjék javain, ne a javak uralkodjanak rajta!]
Különben rabszolgának való munka a gazdálkodás – igaza
van Sallustiusnak. Vannak tűrhető ágai, mint a
kertészkedés, amit Cyrusnak tulajdonít Xenophon; s persze
létezik középút a nemtelen robot között, mely azokra
nehezedik, akik testestül-lelkestül belevetik magukat – és a
határtalan nemtörődömség között, amit másoknál
tapasztalunk, akik mindent elhanyagolnak.
 Democriti pecus edit agellos | Cultaque, dura pe-regre est
animus sine corpore velox. | (Horatius) | [Nyáj legeli
Democritus holdját, gabonáját, | Míg lelke – test nélkül –
sebesen messze szárnyal.]
De hallgassuk meg, mit ajánl az ifjú Pli-nius barátjának,
Cornelius Rufusnak: „Azt tanácsolom, hogy jómódú
visszavonultságodban, melybe teljesen elmerültél, bízd
embereidre a gazdálkodás alantas és lélekölő gondjait, és
szenteld magad a könyvek tanulmányozásának, hogy
lapjaikból olyasmit sajtolhass ki, ami mindenestül a tiéd.”
Plinius itt a hírnévre gondol; akárcsak Cicero, aki elmondja:
a közügyektől való visszavonulását és magányát arra akarja
használni, hogy halhatatlanságot szerezzen írásaival:
usque adeo ne | Scire tuum nihil est, nisi te scire hoc
sciat alter | Persius) | [Hogyhogy | Tudásod semmi, ha
más nem tudja, hogy tudsz?]
Ésszerű dolog, úgy tetszik, hogy aki vissza akar vonulni a
világtól, tekintsen is túl azon; az ilyen ember, mégis, csak
félig teszi meg az utat. Gondosan elrendezi ügyét akkorra,
mikor már nem lesz a világon; ám dicséretes szándéka
gyümölcsét – nevetséges ellentmondás folytán – épp attól a
világtól igyekszik kicsikarni, melynek már nem lesz részese.
Akik jámborságból keresik a magányt s a síron túli élet
isteni ígéretével kecsegtetik magukat, sokkal ésszerűbb
elképzelés hívei: Isten végtelen jóságára-ha-talmára bízzák
magukat, s van mivel csillapítani lelkűk sóvárgását.
Egyenesen jól jön nekik a fájdalom, a megpróbáltatás,
hiszen általuk remélik elnyerhetni az örök egészséget,
életörömöt: haláluk alkalmasint csak átmenet a boldog
állapotba. Fogadalmaik szigorát elviselhetővé enyhíti a
megszokás, a test gerjedelmeit pedig tompítja-lohasztja az
önmegtartóztatás, mert semmi nem hizlalja őket jobban,
mint a használat és gyakorlás. Boldog halhatatlanság: íme
az egyedüli cél, mely igazán megéri, hogy lemondjunk földi
életünk édes-kellemetes örömeiről; aki képes őszintén és
állandóan hevíteni lelkét az eleven hit és remény e
lángjánál, a magányban minden más életformánál
nemesebb és teljesebb életet teremt magának.
Ezért a fenti tanácsban sem a kitűzött cél, sem a hozzá
vezető út nincsen ínyemre: cseberből vederbe pottyanunk41
mindegyre. A könyveket bújni? – Ez éppoly gyötrelmes,
mint annyi más, alantas foglalatosság, s ugyanúgy árt az
egészségnek, ami legfőképpen meggondolkoztató. S ne
tévesszen meg a könyvek tanulmányozásával járó élvezet:
szakasztott ilyen élvezet veszejti el a gazdálkodót, a
zsugorít, a kéjencet, a nagyravágyó embert is. A bölcsek
eleget ismételgetik, hogy őrizkedjünk áruló- és bűnös
gerjedelmeinktől s tegyünk különbséget az igazi,
maradéktalan örömök – és a fájdalommal elegy örömök
között. Mert a legtöbb élvezet cirógat, csókolgat – mondják
a bölcsek –, hogy aztán megfojtson, ahogy Egyiptomban a
philistas nevezetű tolvajok csinálták. Ha a fejfájás a
részegség előtt elővenne, bezzeg őrizkednénk a túl sok
ivástól. De az élvezet, hogy minket becsapjon, mindig elöl
nyargal, s eltakarja – következéseit. Meghitt jó barát a
könyv; de ha legfőbb kincsünk: egészségünk s életkedvünk
sínyli meg a társaságát, inkább mondjunk le róla; az olvasás
haszna, úgy vélem, nem kárpótolhat ekkora veszteségért.
Mint ahogy az, kit régóta emészt valami, végül behódol
az orvostudománynak, életszabályokat írat elő magának, s
azokat soha meg nem szegi: ugyanúgy, aki visszavonul,
mert unja már a közügyeket, sőt torkig van velük, igazodjék
a józan észhez, s rendezze be gondos előrelátással az
életét. Hagyjon fel minden néven nevezendő gyötrelmes
munkával, s kerülje a testi-lelki nyugalmát feldúló
szenvedélyeket; mendegéljen csak a természetének
leginkább megfelelő úton:
Unusquisque sua noverit ira via. | (Propertius) |
[Mindenki maga választja meg az útját.]
Akár gazdálkodással, akár vadászattal, könyvolvasással
vagy egyéb foglalatossággal töltjük az időnket, sajtoljunk ki
belőle minden csepp örömöt, de egy lépést se tegyünk
tovább, ha üröm kezdi keseríteni a szájunk ízét. Csak annyit
tegyünk-vegyünk, hogy lendületben maradjunk, és
biztosítsuk magunkat a másik végletben reánk leselkedő
tétlenség és restség kellemetlenségei ellen. Vannak meddő
és tüskés, többnyire a forgatag szükségleteire szabott
tudományok: hadd művelje őket a közéleti férfiú. Én csak a
megnyugtató, kellemes és szórakoztató könyvet szeretem;
esetleg azt, mely tanácsokkal lát el élet s halál dolgaiban:
tacitum sylvas inter reptare salubres, | Cu-rantem
quidquid dignum sapiente bonoque, est. | (Horatius) |
[balzsamos erdőkben sétálsz tán, gondolatokba |
mélyedten, hogy a bölcs, jó emberhez mi méltó. | – Novak
József fordítása].
Bölcsebb ember, mint én vagyok, tisztára szellemi
táplálékkal is jól mulatna, lévén a lelke szilárd, ellenálló. Az
enyém, bevallom, gyarló és középszerű, úgyhogy kénytelen
vagyok engedményeket tenni a testi örömöknek; s miután a
tovasuhanó évek megfosztottak a leginkább kedvemre
valóktól, már csak azokra pályázom, amelyek megmaradtak
s illenek koromhoz. Védelmeznünk kell foggal és körömmel
az élet örömeit, amiket egymás után csavarnak ki
kezünkből az esztendők:
carpamus dulcia; nostrum est | Quod vivis: cinis et manes
et fabula fies. | (Persius) [ragadjuk meg – ami édes; az
miénk, | mi élőké: hamu, árnyalak és mese leszel.]
Ami pedig Plinius és Cicero célját, a dicsőség hajszolását
illeti, véleményük távol áll az enyémtől. A magány első
számú ellensége a nagyra vágyás: dicsőség és békesség –
két dudás egy csárdában; aki próbálja kibékítehi ezt a
kettőt, csak kezét s lábát rántotta ki a tülekedésből: lelke
és szándéka leigázottabb, mint valaha.
Tun| vetule, auriculis alienis colligis escas? | (Persius) |
[Vén fecsegő, hízelgő szavakat duruzsolsz mások fülébe?]
Az ilyen ember csak azért lépett hátra egyet-kettőt, hogy
nagyobb lendületet véve, egyenesen a nyáj közepébe vesse
magát; elhatározásában szemernyi komolyság sincsen.
Kérdezzünk csak meg két filozófust. Egymástól nagyon
elütő iskolákhoz tartoznak, s barátjának ír mind a kettő: az
egyik42 Ido-meneust, a másik43 Luciliust igyekszik rábírni,
hogy hagyjon fel a közéleti ténykedéssel és vonuljon
magányába. Nagyjából, mégis, ugyanazt mondják:
„Eddig a tenger vizén hányódva éltél – most jer, s halj
meg a kikötőben. Életed java részét a fénynek szentelted: a
maradékot szenteld a homálynak. Nem mondtál le
foglalkozásodról, ha nem mondasz le gyümölcséről: válj
meg a hírnév és dicsőség minden sallangjától, mert
különben félős, hogy múltbeli tetteid visszhangja elkísér az
odúdba is. Mikor a többiről lemondasz, fordíts hátat a
mások helyeslése által nyújtott élvezetnek is; ami pedig
tudásodat s tehetségedet illeti, légy nyugodt: ha jóvoltukból
ma többet érsz, mint régen, nem mentek veszendőbe.
Emlékezz az egyszeri emberre, akitől megkérdezték, minek
gürcöl olyan mesterség jármában, amit kevesen becsülnek,
és ezt felelte: »Nekem elég az a kevés is, elég egy is, elég
egy sem!« Okosan beszélt. Te és valamelyik társad
elegendő színház vagytok egymásnak, sőt: önmagáddal is
beérheted. Hogy a nép egy ember legyen, s egy ember – az
egész nép. Hitvány becsvágy azt kívánni, hogy magányunk
és tétlen szemlélődésünk babérokat teremjen. A vadállattól
végy példát: barlangod nyílása előtt tüntesd el az árulkodó
nyomokat. Ne arra törekedj, hogy beszéljenek rólad, hanem
azon gondolkozz, hogyan érthetnél szót önmagáddal.
Húzódj vissza csigaházadba, de előbb készülj fel illő
fogadtatásodra: őrültség lenne bízni magadban, mikor még
kormányozni sem tudod magadat. Míg igazán bölcs
emberré nem váltál, míg nem mersz önmagád előtt
sántítani, míg nem irulsz-pirulsz és nem viseltetsz kellő
tisztelettel saját személyed iránt – »observentur species
honestae anrmo« (Cicero) [nemes példaképek
lebegjenek előtted]. Jusson mindig eszedbe Cato, Phocion
és Aristides, kiknek jelenlétében a futóbolond is palástolná
hibáit, s velük ellenőriztesd szándékaidat: ha ez
utóbbiakkal szégyent vallasz, az ellenőrök iránti tisztelet
helyrebillenti valamennyit, ök pedig rávesznek, hogy
elégedj meg önmagáddal, ne kölcsönözz semmit mástól,
csak magadtól, rögzítsed és erősítsd a lelked józan és
egészséges gondolatokkal – hadd lelje örömét bennük. És
megismervén az igazi javakat – melyek annál
élvezetesebbek, minél inkább tudatában vagyunk
értéküknek – elégedj meg velük, s ne akard
meghosszabbítani sem hírneved, sem életed fonalát.” 44

íme az igazi, egyszerű életfilozófia, melynek intelmeit

nem hivalkodó és fecsegő bölcselkedés diktálja, mint a két
előző1 filozófus45 tanácsait. (I. 39.)
 
A KÖZTÜNK LEVŐ EGYENLŐTLENSÉGRŐL
Plutarchosnál olvassuk valahol, mikor az önelégültségről
és legbelsőbb tulajdonságainkról értekezik, hogy sosem
talált olyan kiáltó különbséget állat és ember, mint ember
és ember között. Én a valóságban olyan óriási eltérést látok
például a képzeletemben élő Epaminondas és egy
közönséges gondolkodású ember között, hogy
legszívesebben rádupláznék a plutarchosi meghatározásra,
és úgy mondanám, hogy az ember messzebb van az
embertől, mint bármelyik állattól; az ember sokféle szellemi
minőségét pedig éppoly lehetetlen megszámlálnunk,
mint az öleket innen a mennyboltig.
Ha az embert tesszük a mérleg serpenyőjére, nem furcsa-
e, hogy ő az egyetlen, akit nem saját mértékével becsülünk
fel? A lovat erejéért és kitartásáért, de sohasem hámja
szépségéért dicsérik. Az agarat gyorsaságáért és nem
nyakörvéért vagy szíjáért, a madarat szárnyáért és nem
csengőiért. Vajon miért nem becsüljük az embert egyedüli
tulajdonáért? Miért csak a kocsijáért, fényes palotájáért,
hiteléért, jövedelme nagyságáért, amikor mindez csupán
olyan dolog, amely körülveszi és nem lelke tartalmát
mutatja? Ki vásárol közülünk szívesen zsákbamacskát? Ha
lovat mustrálsz”, elkötöd a saroglyától, és zabla nélkül is
megnézed … Ha az embert vizslatod, miért teszed
számtalan burkában? … Egy régi találó mondásban is ez
áll: „Tudod-e, hogy mitől ilyen magas? – Mert
hozzámérheted cipője sarkát is.” Más a talapzat és más a
szobor. Mérd csak meg gólyalábai nélkül, mellőzd sok
kincsét és tisztségét: egy ingben áll előtted az ember.
Egészséges, szép növésű-e a test? Lelke vidám-e, fogékony-
e a boldogságra? ,,Bölcs-e és tud-e uralkodni magán?
Meghajlik-e a méltatlanság csapásai alatt? Le tudja-e
győzni a rossz szenvedélyeket, a könnyű dicsőség varázsát?
Elcsügged-e majd, ha egyes-egyedül marad?” Azt hiszem,
nincs is több kívánni való. Hasonlítsd az egyénhez az
ostoba, alacsonyrendű, szolgai és állhatatlan
embertömeget: az ég messzebb van a földtől; de vakok
vagyunk, és semmi különbséget nem látunk köztük. Az első
pillantásra szemünkbe ugrik a különbség, ha pórt a
királlyal, nemest a kurtanemessel, főméltóságot a
polgárral, gazdagot a szegénnyel állítjuk szembe. Ám ha
jobban megnézzük, ez a különbség a cipősarok
magasságában létezik csupán.
Igen mulatságos és különös módon különböztették meg
Thráciában a királyt a népétől: külön vallást írtak elő
számára, külön istennel, aki Mercur névre hallgatott.46 Ő
csak ezt imádhatta: a nép isteneit: Marsot, Bacchust és
Dianát pedig nem volt szabad tisztelnie sem.
Minden csak dísz és sallang. Valóságos különbség
nincsen miköztünk. Ahogy a komédiások egyik percben
császári vagy hercegi maszkot öltenek, a másikban pedig
már szolgák vagy szánandó teherhordók, az előírt szerep
szerint, a császárral is éppen így áll a dolog. Nyilvános
pompája elkápráztat, de a függöny hasadékán át figyelve,
igen közönséges ember őkelme is; néha még
közönségesebb, mint legutolsó alattvalója. Ő is
meghunyászkodik, bosszús, irigy, mint akárki más, gondok
és félelem szorongatják a torkát, ha seregei közepén halad.
Vagy azt hiszed, hogy őt kevésbé kerülgeti a guta, mint
téged? Lázas fájdalmai különbek és királyibbak, mint a
tiéd? És ha öregség hajlítja meg a hátát, megszabadítják-e
testőr íjászai ettől a tehertől? Ha borzong a halálfélelemtől,
megnyugtatja-e majd az udvari emberek jelenléte? Ha
féltékeny, ha dühöng, megszelídíti-e a mi hízelgésünk?
Még az égbolt minden csillagával és gyöngyös díszével
kivarrt mennyezetes ágy sem segít rajta, ha elfog ja a
hascsikarás.
Nagy Sándorral el akarták hitetni, hogy ő Jupiter fia.
Egyszer megsebesült, s ahogy szivárgó vérét nézte,
felsóhajtott: „Nos, mit szóltok hozzá? Hát ez a vér talán
nem valódi, piros, emberi vér? Nem hinném, hogy a
homéroszi istenek sebéből is ugyanilyen folyt volna!”47
A költő Hermodorus verset írt Antigonus tiszteletére, és
benne a Nap fiának szólította az uralkodót. Amaz
fanyalogva vette tudomásul: „Az, aki éjjeliedényemet üríti,
jól tudja, hogy nem így van.” Ilyen ám az őszinte ember! Ha
véletlen folytán más bölcsőben ringatják, a világ minden
hatalma nem fogja királlyá kenni…
Lehet akármennyi kincsed, nem ér semmit, ha használni
nem tudod. Nem a birtoklás, hanem birtokunk élvezete
boldogít bennünket. Ostoba fajankó, ínyetlen hebegő?
Éppúgy nem érzi a görög bor zamatát, mint az, aki náthás,
s ahogy a ló sem érzékeli, hogy díszes szerszámot raktak
rá.
Platón azt mondja, hogy az egészség, a szép test, a
gazdagság, egyszóval mindaz, ami javunknak mondható: a
méltatlan kárára, a méltónak javára lesz. Káros
tulajdonságainkkal pedig fordítva áll a dolog. Ha testünk-
lelkűnk sorvad és beteg, mit érünk minden külső
csillogásunkkal? Hiszen egyetlen apró tűszúrás, felületi
horzsolás egyszeriből megfoszt a legkirályibb örömtől.
Ha először legyint meg a gutaütés szele, lehetsz főrend
vagy akármilyen kiváló méltóság, elfelejted palotáidat és
összes kitüntetéseidet. Ha felingerelnek, sápadt, majd
vörös lesz az arcod, fogadat csikorgatod. Akinek viszont
helyén az esze, és elégedett származásával, annak
boldogságát egy királyság sem tudná tetézni, mivel látja,
hogy amit az nyújt, hamis látszat és csalás csupán.
Bizony, csöppet sem könnyű tudomány az uralkodás
másokon, amikor az önuralom is annyi gondot s bajt okoz.
Ne hidd, hogy a parancsolás olyan egyszerű dolog, ha jól
ismered az emberi ítélet tétovaságát s az új és kétséges
ügyekben való döntés nehézségét. Részemről jobban hajlok
az olyanok véleményéhez, akik azt tartják, hogy könnyebb
valakinek a nyomdokain haladni, mint útmutatónak lenni,
mert a lélek akkor nyugodt, ha önmaga útját járja és csak
magáért kell felelnie. Cyrus mondása kívánkozik ide: „Csak
az parancsoljon, aki fölötte áll azoknak, akiknek parancsot
ád.” Hieron pedig Xenophon szerint ezt is megfejeli; ,,A
királyok még kéjelgéseikben is alattvalóik mögött
kullognak, mert a mindent szabad tudata megfosztja őket a
kesernyés örömtől, amit más a tiltott gyümölcs élvezésekor
érez.”
Azt hiszitek talán, hogy a karénekes gyermekek élvezik a
muzsikát? Hiszen régen csömört kaphattak az állandó
ismétléstől. Vidámságra hangol minden ünnep,
táncmulatság, álarcosbál, lovagi torna – szívesen részt is
veszel bennük: de csak akkor örülsz igazán, ha módjával
teszed. Az állandó vigalom elveszi a dolgok ízét, megfoszt
az igazi örömtől. Ha minden szomjad egyszeribe kioltanád,
nem örülnél többé az italnak· Te nevetsz a bűvészek tréfáin:
nekik az robot csupán. A hercegek valójában azért rendezik
a pazar ünnepeket meg maskarákat, hogy néhanapján ők is
szabadon mulathassanak, mint a nép fiai. Nincs terhesebb
és unalmasabb dolog a mérhetetlen jólétnél. Nagyon
kíváncsi vagyok a nagyvezír étvágyára: hogyan élvezheti a
háremében egyidejűleg nyüzsgő háromszáz nőcselédet?
…
Gorgiasában Platón helyesen jellemzi a zsarnokot: ő az,
aki államában minden neki tetszőt megtehet. Hencegése és
a bűn nyilvánossága sok esetben inkább kelt visszatetszést
bennünk, mint a bűn maga. Világosságra hozva, vagy
megfelelő helyre állítva, megnőnek a dolgok: egy szemölcs
jobban feltűnik a homlokon, mint másutt egy csúnya
sebhely .. .
De térjünk csak vissza Hieronhoz. Azt mondja, hogy
állandó kényszer feszélyezi: szabadon nem gondolkodhat,
mert útjában állnak uralmának határai, s úgy érzi, hogy
kellemetlen tömeg veszi körül. Sok igazság van ebben.
Mert ha elnézem hercegeinket, amint gőgösen és
egymagukban ülnek asztalhoz az idegen pillantások
kereszttüzében, inkább szánalom, mint irigység fog el.48
Soha nem jöttem rá, hogy miért kényelmesebb egy
értelmes embernek, ha húsz szolgát szalajtat árnyékszéke
körül, mint ha egyetlen megbízhatóra hagyatkozik. Minden
hercegi előny képzelt előny csupán; a forgandó szerencse
változásainak legtöbbször van ilyen hercegi velejárója.
Caesar azért hívta kiskirályoknak Gallia pallosjoggal
felruházott nemesurait: mert csak a „felség” megszólítás
hiányzott hozzá, hogy végképp királyok legyenek…
Nem szívesen hívom tiszteletnek az alattvaló kötelező
érzeményét. Hiszen nem énnekem, hanem rangomnak
adózik vele. Vagy talán nem veszem észre, hogy a jó úr, a
kegyetlen úr, a gyűlölt vagy szeretett úr ugyanegy fogalmat
jelöl? Királyi ősöm előtt ugyanez a szorongó tisztelet
hajbókolt – ugyanez övezi majd utódomat is. Hogy
alattvalóim nem lázadoznak? Ez sohasem bizalmuk és
barátságuk jele. Hogy is képzelhetsz bizalmat és barátságot
ott, ahol ilyen semmitmondóan kevés a közös érdek s
kötelék? Rangom az emberi közösség fölé emelt. Ök, az
alattvalók, állhatatosán a sarkomban vannak, de nem
utánam jöttek ám, hanem királyi szerencsém nyomába
szegődtek, mert az én jó sorom növeli majd az övéket is.
Mindaz, amit nekem mondanak, érettem tesznek, nem
egyéb tettetésnél: szabadságuk egyetlen árnyoldala a
felettük való hatalmam. Körülöttem csak álarcok és hamis
mosolyok meredeznek – semmi más.
Egy alkalommal az udvaroncok magasztalták Julianust
igazságosságáért. ,,Ezek a dicséretek gőgössé tennének –
mondta a császár –, ha olyan emberektől jönnének, akik
mernének hibáztatni vagy igazságtalanságomért
megdorgálni – amennyiben olyasmit követnék el.”
Anacharsis szerint az lenne a legboldogabb államrend, ha
mindenben az egyenlőség uralkodna s a méltóságot az
erénnyel mérnék, a söpredéket a bűnnel.
Mikor Pyrrhus király készült Itália bekebelezésére, bölcs
tanácsadója, Cyneas szerette volna meggyőzni, hogy
próbálkozása hiábavaló. „Ugyan mire való ez a
nagyszabású vállalkozás, felség?” „Arra, hogy Itália ura
legyek.” „S ha már az lettél?” „Átkelek Galliába, Ibériába.”
„És azután?” „Leigázom Afrikát; s ha majd lábaimnál hever
az egész világ, megpihenek s nyugodtan fogok élni.” „Az
Isten szerelmére, felség – felelte Cyneas –, mi akadálya van,
hogy már most nyugodtan élj? Mért nem pihensz kedvedre,
s mért nem kíméled meg magadat annyi vesződségtől és
kockázattól, mely a két időpont között leselkedik rád?”
Nimirum quia non bene norat, quae esset ha-bendi | Finis
et omnino quoad erescat vera voluptas. | (Lucretius) |
[emészti | Lelkét esztelenül s rabul ejti a kapzsi falánkság, |
S hogy miben áll a való érték, nem tudja belátni. | – Kiss
Géza fordítása.]
És most végére jutván tárgyamnak, egy régi, fölötte találó
verssorral zárom mondókámat: „Mores quique sui fingunt
fortunam” (Cornelius Nepos) [Jellemünk szabja meg
mindannyiunk végzetét]. (I. 42.)
 
AZ ÉLETKORRÓL
 Nem szívesen fogadom el az élet tartamáról szóló mai
felfogást, mert úgy érzem, hogy bölcseink – a közfelfogással
szembehelyezkedve – igen kurtára szabták életkorunkat.
Mikor a fiatal Catót az öngyilkosságtól akarták
visszatartani, így válaszolt: „Miért ez a szemrehányás?
Azért talán, mert ilyen fiatalon nem sajnálom eldobni az
életemet?”49 Aki így beszélt, negyvennyolc esztendős volt
akkor. Érezte, hogy eleget élt már, s életpályája máris olyan
hosszúra nyúlott, mint csak kévéseké. Vajon milyen jogon
tekintik igen sokan természetesnek a pár évvel hosszabb
életkort? Még hagyján, ha külön menlevelünk volna a
számtalan (és előre nem látható) baleset elhárítására, a
mindnyájunkat sújtó betegségek vagy halál ellen, amely
bármikor elmetszheti életünk hosszúnak ígérkező fonalát.
Hiú ábránd arra várni, hogy majdan erőink fokozatos
kimúlása ringat az örök álom ölébe, mikor jól tudjuk, hogy
a sok halálnem közül ez a legritkább. Mi ezt szoktuk
természetes halálnak mondani: mintha bizony
természetellenes volna, ha valahonnan lezuhanva kitörjük a
nyakunkat, hajótöréskor a tengerbe fulladunk, vagy utolér
a pestis, a tüdőgyulladás vagy az állapotunkkal együtt járó
bajok bármelyike. Ne áltassuk magunkat a sok tetszetős
találgatással, és merjük végre természetesnek elismerni
mindazt, ami általános és megszokott.
Ha rám hallgatsz, mindig arra gondolsz majd, hogy
keveseknek sikerült túlélni a te életkorodat; s hogy eddig
élhettél, azt jelenti, hogy előnyt szereztél fölöttük. Rég
átlépted már a szokványos korhatárt, becsüld hát meg
további életedet, s ne fűtsön a remény, hogy a következő
éveken is átlábolsz. A halálnak annyi lehetősége nyílik meg
nap nap után: körülöttük csetlik-botlik a világ. Sorsod
meglepő kegye tartott életben eddig is: nem tarthat sokáig
…
Véleményem szerint a húszéves fiatalember felkészült
már az életre; sorra kicsíráztak benne a természettől
beleoltott ígéretek. Ha eddig nem adott még előleget
szunnyadó képességeiből, ezután sem fogja megtenni. A
képességek és a természetadta erények ekkortájt bontják ki
bennünk fiatalos erejüket és szépségüket.
Si Vespine non picque quand nai, | A pene que pique
jamai. | [Ha meg nem szúr az apró tüske, | később se szúr
az, bármily büszke.] – mondják Dauphinéban.
Az elmúlt századok nagy embereinek tetteit sorra
felidézve tapasztalom, hogy majdnem mindegyik
harmincévesnél fiatalabb ember műve volt. .. Az én testem-
lelkem is visszaesett, mikor átlépte ezt a kort, úgy érzem.
Ha jól sáfárkodtunk az idővel, sokasodó éveinkkel a
tudásunk és tapasztalásunk csak nőni fog. Ez legalábbis
valószínű. Ámde az életnedv, a gyorsaság, a keménység és
annyi más életfenntartó erőnk hanyatlik és pislákol, ha
túlléptük ezt a kort. Néha a test öregszik meg előbb – néha
a lélek. Hány embert láttam már tunya aggyal járni-kelni,
bár gyomra és lába még virgonc volt! S minél később
veszed észre az alattomosan előrenyomuló bajt, annál
veszedelmesebb! … (I. 57.)
 
CSELEKVÉSEINK KÖVETKEZETLENSÉGÉRŐL
… Legnehezebb következetesnek lennünk, legkönnyebb
következetlennek …
Köznapi magatartásunkat vágyaink szimatja irányítja,
jobbra, balra, föl, alá, aszerint, hogy az alkalom szele
honnan fú; csak a megkívánás pillanatában tudjuk, hogy
mit akarunk, s oly változékonyak vagyunk, mint az a
bizonyos állat, amely környezetének színéhez
alkalmazkodik. Hol elhatározunk valamit, hol elejtjük;”
máskor meg visszapártolunk hozzá: csupa ingadozás,
következetlenség. Nem megyünk, hanem sodródunk, mint
amit visz a víz: olykor szelíden, olykor vadul, aszerint, hogy
az ár haragos-e vagy csöndes. Nap nap után új ábrándokat
kergetünk s hangulatunkat az idő szélmalma hajtja…
 … S ha gondosan megvizsgáljuk magunkat, rájövünk,
hogy bensőnk is csupa ellentmondás és hajlékonyság.
Magamat sem tudnám egyértelműen, megbízhatóan, zavar
és félhomály nélkül jellemezni. Distinguo50: ez
leguniverzálisabb kapcsa logikámnak …
… Szegődjünk makacsul és kíváncsian egy ember
nyomába, csak azután mondjunk róla ítéletet…
… A higgadt értelem sohasem ítél cselekvéseink
külsőségéből; hatoljunk mélyebb rétegekbe, s vizsgáljuk
meg, milyen rugókra jár a szerkezet; de ez kockázatos és
magasrendű vállalkozás: jó volna hát, ha minél kevesebb
ember ártaná magát bele .. . (II. 1.)
 
A RÉSZEGESKEDÉSRŐL
Csupa változatosság és sokféleség a világ. A bűnök mind
hasonlítnak egymáshoz abban, hogy bűnök – így látják ezt a
sztoikusok is. De akkor is, ha egyformán bűnök, nem
egyforma bűnök. Mert az mégsem elfogadható, hogy aki
száz lépést tett a tilosban,
Quos ultra citraque nequit consistere rectum, | (Horatius)
| [Melyeken innen s túl helyesen cselekedni sosem bírsz, | –
Horváth István Károly fordítása] ne essék súlyosabb
elbírálás alá, mint az, aki csak tíz lépésre merészkedett; s
hogy az istenkáromlás meg szentségtörés ne számítson
nagyobb bűnnek, mint egy fej káposzta el-csenése a
kertemből:
Nee vincet ratio, tantumdem ut peccet idemque | Qui
teneros caules alieni fregerit horti, | Et qui nocturnus
divum sacra legerit. | (Horatius) | [Nem bizonyítja be ész,
hogy egyenlő annak a bűne, | fel más kertjében leszakít egy
gyönge salátát, | vagy ki a szent helyről rabol éjjel. | – Bedé
Anna fordítása]
Mint minden másban, ebben is nagyon különböznek a
vélemények.
Veszedelmes dolog összekeverni a bűnök súlyát-mértékét,
nagyságrendjét; a gyilkosok, árulók és zsarnokok látják
igen nagy hasznát. Nem igazság, hogy azzal
könnyíthessenek a lelkükön, hogy más viszont lusta,
kéjvágyó vagy kevésbé istenfélő. Mindenki felnagyítja
felebarátja bűnét s kicsinyíti a. sajátját. Még lelkiatyáink
sem mindig méltányosan osztályozzák őket – úgy vélem.
Socrates szerint a bölcsesség fő ismérve, hogy
különbséget tesz jó és rossz között: ugyanez érvényes a
bűnök megkülönböztetésének tudományára, miután a
legjobb ember sem bűntelen; ha ez a tudomány nem jól
fungál, az erényes ember egy kalap alá kerül a gonosszal.
Márpedig én a részegeskedést – hogy másról ne beszéljek
– állatian durva, ocsmány bűnnek tekintem. Másutt inkább
jelen van a szellem; sőt vannak bűnök, melyekben (hogy
úgy mondjam) néminemű lelki nagyság rejlik: elmééi,
szorgalom, bátorság, óvatosság, ügyesség és finesz kell az
elkövetésükhöz. Az iszákosság tisztára testi és alantas
jellegű. Ezért a mai nációk közül a legfaragatlanabb51 tartja
nagy becsben. A többi bűn elferdíti ítéletünket: ez viszont
tönkreteszi s ráadásul a testet is megbénítja:
cum vini vis penetravit, | Consequitor gra-vitas
membrorum, praepediuntur | Crura vacillanti, tardescit
lingua, madet mens, | Nant oculi; clamor, síngultus, jurgia
gliscunt. | (Lucretius) [ha a pompás bor felcsap |
Bensőnkben, forralja avert s átjár ereinkben, |
Elnehezednek a lábak, nem forog a nyelv, szemeinkben |
Könny fakad és kábult az eszünk és remeg az arcunk. | –
Kiss Géza fordítása}
Ember számára nince rosszabb állapot, mint ha elveszti
eszméletét s nem ura önmagának.
Erre mondják egyebek közt: mint ahogy az erjedő
mustban felbugyog minden salak, úgy kotyogja ki
legféltettebb titkát is, aki mértéktelenül sokat ivott:
tu sapientium | Curas et arcanum jocoso | Con-silium
retegis Lyaeo. | (Vergilius) j [tréfás tüzedtől pattan a rejtőző
| mély gondolat bölcs agy zugában, | s napra világlik az
elme kincse. | – Kardos László fordítása]
Josephus meséli, hogy egy idegen követből – akit
ellenségei küldtek hozzá – mindent kiszedett azáltal, hogy
leitatta. Más példák ellentmondanak ennek. Augustus
Thrácia hódítójára, Lucius Pisóra hagyatkozott a
legkényesebb ügyekben, és sose bánta meg; Tiberius sem
panaszkodott Cos-susra, akivel minden gondolatát
megosztotta: pedig mindkét titoknok annyirat rabja volt a
bornak, hogy néha egyiket is, másikat is holtrészegen
kellett hazatámogatni a szenátusból,
Externo inflatum venas, de more, Lyaeo. | (Vergilius) |
[Bacchus nedűjétől puffadtan, mint mindig.]
És Caesar gálád megöletését egyaránt bízták a vízivó
Cassiusra és Cimberre, aki viszont gyakran berúgott, miért
is tréfásan ezt mondta: Hogy én, aki nem bírom a bort,
bírjak el egy zsarnokot? S vegyük csak a mi németjeinket:
fulladnak bele a borba, de nem felejtik el, melyik táborhoz
tartoznak, mi a rangjuk, mi a jelszó;
nec facilis victoria de madidis, et | Blaesis, atque merő
titubantíbus | (Juvenalis) | [S hozzá mily könnyű leteperni a
bortól | Elázott, tántorgó, dadogó embert! ) – Muraközy
Gyula fordítása]
Én sose hittem volna, hogy létezik ilyen fojtogató,
iszonyú, oltári részegség, ha nem olvastam volna
krónikákban a következő, esetről: Attalus lakomára
invitálta Pausaniast – fölötte becstelen szándékkal. (Hogy
szavamat ne feledjem, ez a Pausanias később megölte
Fülöpöt, a makedónok királyát, aki Epaminondas mellett
részesült volt kitűnő neveltetésben.) Vendégét készakarva
úgy leitatta, hogy ez magánkívül engedte át a szépségét –
mint útszéli ringyó a testét – öszvérhajcsároknak és a ház
koszos szolganépének.
Az alábbi esetet egy hölgytől52 hallottam, akit őszintén
tisztelek, becsülök. Történt Bordeaux közelében, Castres
környékén, ahol ennek a hölgynek háza van, hogy egy falusi
asszony – jóhírű, tisztességes fehérnép és özvegy – egyszer
csak várandósság kezdeti tüneteit érezte magán. Ha lenne
férjem – mondogatta a szomszédasszonyoknak –, azt
hinném, hogy állapotos vagyok. De minekutána nőttön nőtt
a gyanúja, s a végén nyilvánvalóvá lett a dolog, ez az
özvegyasszony gondolt egy nagyot, és szószékről tétette
közhírré: ha valaki netalán beismerné ilyeténvaló
cselekedetét, ő szívből megbocsát neki, sőt: ha jónak látja,
hozzá is megy feleségül. Felbátorodván e kikiáltáson, az
özvegyasszony egyik bérese, legényember, bevallotta, hogy
egy sátoros ünnepen a tűzhely mellett talált úrnőjére, aki
jócskán felhajtott a garatra s olyan mélyen – és
szemérmetlenül kitárulkozva – aludt, hogy ő bizony kedvét
töltötte vele, fel sem ébresztvén.
Mai napig férj-feleség gyanánt élnek.
Tény és való, hogy a régiek nem nagyon korholták ezt a
bűnt. Számos filozófus beszél róla meglehetősen
szőrmentén, s még sztoikus bölcselő is akad, aki javallja,
hogy néhanapján rúgjunk be, mert ezáltal kap szárnyaira a
lélek.
Hoc quoque virtutum quondam certamine, mag-num |
Socratem palmam promeruisse ferunt. | (Pseudo-Gallus) |
[Még azt is rebesgetik, hogy e versengésben ] A nagy
Socrates elvitte nemegyszer a pálmát.]
Cato – mások szigorú bírája és javítója – elég gyakran
nézett a kancsó fenekére:
Narratur et prisci Catonis | Saepe mer>}i caluisse virtus.
| (Horatius) | [Catóban is – mondjákák – gyakorta | Bor
hevítette a bátor érzést. | – Kardos László fordítása]
Cyrus, az oly híres király, elébe akarván vágni a
trónutódlásban fivérének, Artaxerxesnek, egyebek közt
azzal is kérkedett, hogy sokkal jobban bírja a bort, mint
amaz.
És az ivászati verseny művelt és bölcsen kormányzott
nációknál is bevett szokás. Azt pedig Silviustól, a híres
párizsi orvostól hallottam, hogy havonta egyszer ajánlatos
mértéktelen ivással felkorbácsolni a gyomrunkat, hogy el
ne lustuljon, és megsarkantyúzni, hogy össze ne
zsugorodjék.
S valahol53 olvastam, hogy a régi perzsák borivás után
tanácskoztak főbenjáró dolgaikról.
Jó ízlésem és természetem inkább viszolyog a
részegeskedéstől, mint az eszem. Mert túl azon, hogy
előszeretettel támasztom alá véleményemet a régiek
tekintélyével, ostoba és alantas szenvedélynek tartom
ugyan, de kevésbé károsnak, mint a többit, melyek szinte
kivétel nélkül közvetlenebbül ártanak az emberiségnek. S
ha már nem létezhet élvezet – fizetség nélkül, ahogy a
régiek mondják, lelkiismeretünk könnyebben megbékél a
szóban forgó bűnnel, mint egyebekkel; no meg ez
könnyebben is elérhető és űzhető, ami nem megvetendő
szempont.
Egy idős és tekintélyes uraság nekem elmondta, hogy
három öröme maradt az életben: s az egyik éppen ez54;
csak az a baj, hogy nemigen bírja. Ami tényleg baj. Aki
borban keresi a kielégülést, a mámort, az ne legyen se
finnyás, se válogatós; ha élvezed, amikor ízlik, innod kell
akkor is, ha olykor nem csúszik. Megalkuvó, szabadelvű
gusztus való ide! Mihez kezdhetne érzékeny szájpadlással –
egy nagyivó?! Lám, a németek örömest felhajtanak
bármilyen lőrét – csak bor legyen: inkább nyakalják, mint
kóstolgatják. Úgy szeretik, ha bőven van belőle és mindig a
kezük ügyében. Aki franciásan iszik, két étkezésnél s
módjával, az egészségét féltve, túlságosan körülcövekeli
Bacchus ajándékát. Több idő és állhatatosság kell ide! Azok
a régiek egész éjszakákat szántak rá, s gyakran a
nappalokat is hozzácsapták, amihez pedig hosszas
előgyakorlat és kitartás kelletik. Hajdanában ismertem egy
nagy-urat – vállalkozó kedvű, közkedvelt személyiség –,
aki egy-egy étkezésnél játszva megivott legalább öt akó
bort55: s utána fölötte higgadt, elmés beszélgetőtársnak
bizonyult. Szánjunk több időt az olyan élvezetre, melynek
kupájából egy életen át hörpintgetni akarunk! Az kéne,
hogy mint a boltossegéd vagy a nehéz testi munkás –
egyetlen alkalmat se szalasszunk el, amikor
borozgathatunk, s legyen hozzá kedvünk a nap és éj
bármelyik órájában. Nekem az az érzésem, hogy ilyen
tekintetben napról napra szorosabbra fogjuk a gyeplőt; s
hogy mikor még gyermek voltam, házainkban sokkal
gyakoribb és kiadósabb volt a „vendégeskedés – ebéd,
uzsonna, estebéd –, mint mostanság. A javulás útjára
tértünk volna? – Egyáltalán nem. Csak sokkal jobban
rákaptunk a bujálkodásra, mint apáink. Ez a két élvezet tűz-
víz ellentéte egymásnak. A sok eszem-iszom megviselte a
gyomrunkat, a mértékletesség viszont figyelmesebb,
gavallérosabb, nőiesebb társakat faragott belőlünk a
szerelmi párviadalokra.
Apám csuda jó dolgokat mesélt kora erkölcseiről –
márpedig ő joggal beszélhetett, mert természeténél és
modoránál fogva egyaránt igen kellemes férfiú volt, s a
hölgyekkel módfelett előzékeny. Keveset beszélt, de
jól. Előadását vulgáris nyelvű könyvekből56 vett példákkal
fűszerezte – különösen spanyol művekből inspirálódott; s
e spanyol szerzők közül legjobban kedvelt egyet, akit
Marcus Aurelius néven emlegetett … Viselkedése
illedelmes volt és rendkívül tartózkodó, szerény. Nagy
gondot fordított arra, hogy személye és öltözéke mindig
komoly legyen és ápolt, akár gyalogszerrel ment valahova,
akár lóháton. Fölötte kényes volt az adott szavára.
Lelkiismeretessége és aggályoskodó természete inkább
hajlott a babonás hiszékenységre, mint a másik
végletre. Alacsony termetű ember volt, de csupa
életerő; tartása délceg, egyenes, mindenben kifogástalan.
Kellemes, barnás arcú férfi volt: gyakorlott és járatos
minden nemesemberhez illő játékban. Én láttam még az
ólommal bélelt nádpálcákat, melyekkel, mint mondják,
gerelyvetésre, súlydobásra meg vívásra edzette karjait; s
emlékszem az ólombetétes lábbelire, melyben az ugrást
meg a futást gyakorolta. Magasugrás terén bámulatos
dolgokat – kisebb csodákat – művelt. Túl a hatvanon
fürgébben mozgott, mint mi, fiatalok: kabátostul pattant
nyeregbe, hüvelykujjára támaszkodva perdült meg az asztal
körül, hármasával-négyesével vette a lépcsőket – mikor
hálószobájába vonult. Ami százada makulátlan erkölcseit
illeti, váltig erősítette, hogy az egész környéken alig akadt
rossz hírű dáma, ugyanakkor viszont fura csintalanságokról
mesélt, amiket feddhetetlen férjes asszonyokkal engedett
meg magának, kikhez pedig még a gyanú árnyéka sem fért
közel. Ő maga? – Megesküdött, hogy szűzen járult oltár elé.
Sokáig verekedett túl a hegyeken57: saját kezűleg írt
útinaplót58 is hagyott hátra, melyben lépésről lépésre
beszámol mindenről, ami országos viszonylatban vagy
magánéletében történt.
Különben elég későn nősült, 1528-ban, harmincharmadik
életévében; miután Itáliából hazavetődött. De kanyarodjunk
csak vissza butykosainkhoz.59
Az öregség bajai, melyek némi támaszra és serkentésre
szorulnak, joggal kívánatossá tehetnék számomra az
iddogálást: elvégre ez úgyszólván az utolsó kedvtelés,
melytől a múló évek megfosztanak. A természetes melegség
– mondják a mókás régiek – először a lábainkban ver
fészket, vagyis a gyermekkort érinti. Onnan feljebb kúszik
az ágyék tájára, s kitermeli az élet (szerintem) legigazibb
élvezeteit: a többi mind elbújhat mellettük. A végén pedig –
hasonlatosan a .kiszálló és elpárolgó gőzhöz – a torkunkban
telepedik meg: utolsó stációja ez.
Mindazonáltal nem tudom megérteni, hogy lehet az ivást
a szomjúság határain túl is folytatni s a természet ellenére
mesterséges étvágyat gerjeszteni hozzá: Ilyent az én
gyomromtól ne kívánjanak: nehezen birkózik meg azzal is,
amit szükségből kap. Úgy van a szervezetem megalkotva,
hogy míg be nem fejezem az evést, rá sem hederítek az
italra; ezért az utolsó hörpintés nálam mindig a
legkiadósabb. Anacharsis csodálkozott, hogy a görögök
étkezés vége felé nagyobb poharakból iszogatnak, mint az
elején; valószínűleg ugyanazon okból cselekszik, mint a mai
németek, akik nagyot isznak csatározás előtt. Platón tiltja a
gyermekeket a bor-ivástól tizennyolc éves korukig, a
férfiakat pedig a részegségtől – negyvenéves korukig; de
már azoknak, akik elrúgták a negyvenet, valósággal előírja,
hogy kedvüket leljék benne: lakomáikon csak hadd érződjék
minél jobban Dionysos, a jóságos isten jelenléte, aki
visszaadja férfiembernek a vi-, dámságot, öregnek az
ifjúságot, megzabolázza és hajlékonnyá puhítja a
szenvedélyeket, mint tűz a vasat. Törvényeiben is kifejti,
hogy az ilyen iddogálás üdvös időtöltés – feltéve, hogy van,
aki fékezze az indulatokat és rendet teremtsen szükség
esetén –, lévén a részegség az emberi természet
csalhatatlan próbaköve; meg aztán nem árt, ha időnként az
öregek is bátorságra kapnak és kirúgnak a hámból, táncra
perdülnek vagy danolásznak, amire józan fejjel nem
vetemednének, pedig jó dolog. Mert a bor a léleknek
megnyugvást – a testnek egészséget ad. Ennek ellenére
Platón ragaszkodik néhány, részben a karthagóiaktól
kölcsönvett tilalomhoz: ilyen például az, hogy vessünk gátat
az ivásnak hadjáratok alatt; bíró és főember tartózkodjék
tőle hivatalba indulás előtt, gyűlésben és a közügyek
intézése közben; és ne éljünk vele nappal, mikor egyéb
tennivalóink vannak, sem olyan éjszakán, amit
gyermekcsinálásra szántunk …
Mennyi hiú ábránd forrása az önmagunkról alkotott jó
vélemény! A világ legszilárdabb jelleme sem képes úgy
megállni a lábán, hogy saját gyengesége földre ne teperje.
Ezer közül egy sincs, mely legalább egy pillanatig nyugton
s egyenesen ülne; s kérdés, hogy természeténél fogva
egyáltalán képes-e ilyesmire. De hogy ráadásul még
állhatatos is legyen, az a tökéletesség netovábbja; úgy
értem, ha egyensúlyát semmi meg nem ingatja, ami ezer
meg ezer vak esetnek módjában áll. Lám, Lucretius is, a
nagy költő: hiába filozofált és fékezte magát hősi
elszántsággal – szerelmi báj ital vette el az ép eszét.60 S a
gutaütés nem érheti utol éppúgy Socratest, mint a
legutolsó teherhordót? Van, aki még a nevét is elfelejtette
valami betegség következtében; mások könnyű
sebesülésből kifolyólag hibbantak meg. Lehet valaki
bármilyen bölcs, végső fokon mégiscsak ember: s van-e az
embernél gyarlóbb, nyomorultabb és semmirekellőbb
lény ezen a világon? Nincs az a bölcsesség, mely felül tudna
kerekedni természetünkön: Sudores itaque et pallorem
existere totó | Corpore, et infringi linguam, vocemque
aboriri, | Cali-gare oculos, sonere aures, succidere artus, |
Deni-que concidere ex animi terroré videmus. | (Lucretius)
| {Megriadunk, sápadt lesz az arcunk, izzad a homlok, |
Zúg a fülünk, dadogunk, majd teljesen elhal a szó és |
Reszket a térdünk, már nem látunk, sőt az ijedtség | Végül
földhöz vág. | – Kiss Géza fordítása]
Akaratlanul hunyorítunk, ha ütést várunk; akaratlanul
remegünk, mint a kisgyermek, ha szakadék szélén ülünk:
Természetanyánk megtartotta hatalma e külső jegyeit,
melyekkel, szemben tehetetlen az ész s a sztoikus erény:
hadd emlékeztessenek szüntelenül oktalan és halandó
mivoltunkra. Félelmünkben elsápadunk, szégyenünkben
irulunk-pirulunk; panaszkodunk a derekunkba hasító
nyilallásra (ha nem hangosan jajveszékelve, hát fojtott
nyöszörgéssel):
Humani a se nihil alienum putet. | (Terentius) | [Semmit
nem tart magától idegennek, ami emberi. | – Kovács Endre
fordítása]
Ugye, a költők kényük-kedvük szerint másíthatnak meg
bárkit, bármit: de a hősüket ők sem merik megfosztani
könnyeitől·.
 Sic fatur lacrymas, classique immittit habenas |
(Vergilius) [így beszélt könnyezve és hajóhada elindult.]
Örüljünk, ha indulatainkat féken tudjuk tartani s
valamelyest csillapítani: legyőzni őket nem áll módunkban.
Lám, még az én Plutarchosom is – az emberi cselekvések e
csalhatatlan bírája – Brutusról és Torquatusról beszélve,
akik megölték saját gyermekeiket, kételkedik benne, hogy
lehet-e a virtus nevében ilyesmire vetemedni, s vajon nem
valami egyéb indulatnak engedett-e a két férfiú. Minden
olyan cselekvés, mely átlépi a természet határait, feljogosít
minden feltevésre, akár a legvészesebbre is; annál inkább,
mert józan eszünkkel sem az emberi természet fölé
emelkedni, sem e küszöb alá süllyedni nem tudunk.
Hagyjuk most a másik iskolát61, mely a jellemszilárdság
büszke igéit hangoztatja. De gondoljuk csak meg: mikor
a leghajlékonyabbnak vélt szekta62 egyik híve,
Metrodorus ezzel kérkedik: „Occupavi te, Fortuna, atque
cepi; omnesque aditus tuos interclusi, ut ad me aspirare
non posses” (Cicero) [Leigáztalak, Fortuna, és fogva
tartalak; lezártam minden utat, hogy hozzám férkőzni ne
tudjál]; mikor Anaxarchus, akit Ciprus kényura, Nicocreon
parancsára kőedénybe tettek s vasdoronggal ütlegeltek,
megállás nélkül ezt üvöltözte: „Üssetek, vágjatok, úgysem
Anaxarchust töritek mozsárba, hanem csak a
porhüvelyét!”; mikor halljuk, hogy vértanúink mint
kiáltozták a lángnyelvek közül kínzóiknak: „Eleget
sütögetted ezt a felemet, darabold fel és edd meg, mert
már ropogósra sült, s aztán láss hozzá a másik
felemhez!”; mikor Josephusnál egy kisfiúról olvasunk,
akinek harapófogóval tépdesték a húsát, miközben testét
átdöfték Antiochus tőrei, de ő még mindig dacolt vele,
orcátlan és kihívó hangon kiáltozva: „Hiába vesztegeted
az idődet, te undok zsarnok, mert még mindig jól érzem
magam. Hol az a szörnyű fájdalom, amellyel rémít-gettél?
Csak ennyit tudsz? Jobban gyötör téged az én
helytállásom, mint engem a te kegyetlenséged! Ó, te gyáva
kukac, te inogsz, én meg erőre kapok. Tedd, hogy
sírjak, tedd, hogy megtörjek, tedd, hogy megadjam magam,
ha képes vagy rá! Önts lelket csatlósaidba, hóhéraidba,
mert már alig bírják szusszal! Fegyverezd fel és uszítsd
őket!”.. : nos, ha ilyenekről hallunk, olvasunk, be kell
vallanunk, hogy e hősi lelkekben valami el-ferdülés, valami
őrület munkálkodik – akármilyen szent is az. Ha fontolóra
vesszük a sztoikus bölcs ilyeténvaló elmélkedését: „Inkább
legyek futóbolond, mint undorító kéjenc!”, ahogy
Antisthenes mondta, vagy Sextius ama mondását, hogy
könnyebben elviseli a fájdalom, mint a kéjsóvárság
béklyóit; ha elgondoljuk, hogy Epicuros derűs szívvel
fogadja a köszvényt, sohasem pihen, nem törődik az
egészségével s önként vállalja a szenvedést, semmibe veszi
a kisebb gyötrelmeket (mert nem méltók arra, hogy
szembeszálljon és harcoljon velük), de hívogatja a
keservesebb, őhozzá méltó kínszenvedéseket,
Spumantemque dari pecora inter inertia votis | Optat
oprum, aut fulvum descendere monte leonem, | (Vergilius) |
[hogy ne ilyen hitvány, apró állatok serege jöjjön, | hanem
vaddisznó, vagy sörényes oroszlán az erdőből,]
– ugyan ki ne látná, hogy itt a természetes medréből
kiöntött bátorság sodorja el a gátat? Önerejéből a lelkünk
nem tudna ilyen magasra hágni; ehhez az kell, hogy törjön
ki hüvelyéből és olyan csúcsokra röpítse emberét,
hogy a végén ő ámuldozzék legjobban saját tettein.
Háborúban megesik, hogy egy szorongatott katona a
harc hevében olyan hőstetteket visz véghez,
melyeken – magához térve – ő hüledezik a legjobban; mint
ahogy a költőt is gyakran csodálat tölti el saját műve iránt,
mivel σ sem tudná megmondani, milyen úton-módon
sikerült olyan magasra szállnia. (Ezt nevezzük benne isteni
szikrának vagy megszállottságnak.) S mint ahogy Platón
mondja, hogy testileg-lelkileg egészséges ember hiába
zörget a költészet kapuján, Aristoteles is azt tartja, hogy a
lángelme sosem mentes némi őrülettől, s okkal illet e
névvel minden ne-kiveselkedést, mely túlcsordul a józan ész
határain – lett légyen mégoly dicséretes is. Mert nem más a
bölcsesség, mint lelkünk tisztánlátó irányítása, mely
felelősségteljesen kormányozza életünket.
Platón azt fejtegeti, hogy a jövendölés képessége
meghaladja természet adta erőnket; hogy önkívületi
állapotban kell lennünk, ha mindazonáltal gyakorolni
tudjuk; hogy vagy álom, vagy kórság zavarja meg elménket;
vagy mennyei révület. (II. 2.)
 
BALESETÉRŐL
A tanulás és a töprengés, ha mégoly elmélyedve űzzük is,
nem elég cselekvéseink érlelésére; lelkünket csak a
tapasztalat kalauzolhatja a helyes úton …
A halál életünk legnehezebb feladata; itt azonban a
tapasztalat nem siet a segítségünkre. Gyakorlattal és
tapasztalattal védekezhetünk fájdalom, gyalázat, nyomor és
más balesetek ellen; de a halált csak egyszer gyakoroljuk, s
mindnyájan tanoncok vagyunk színe előtt…
Gondolom, mégis van egy mód a halál begyakorlására és
megkóstolására. Némi gyér tapasztalatunk azért lehet róla,
persze nem teljes-tökéletes, de mégsem haszontalan; ettől
aztán önérzetesebbek s nyugodtabbak leszünk. A halállal
nem parolázhatunk ugyan, de a közelébe lopakodhatunk és
kikémlelhetjük; s ha fellegvárába nem is hatolunk, a
várkapuig elportyázhatunk, s kipróbálhatjuk, hogyan forog
a kulcs a závárzatban. Van abban valami, hogy az alvás
édestestvére a halálnak. Mily könnyen hanyatlunk
ébrenlétből álomba! Mily könnyelműen búcsúzunk fénytől
és öntudattól! De még közelebbről látták igazi arcát azok,
akiket valami baleset ért és elájultak, önkívületbe estek.
Ezek tudják, hogy az átmenet pillanata nem fájdalmas. A
fájdalomnak idő kell, a halál pedig lerohan bennünket;
minden jel arra vall, hogy semmit sem érzünk. Csak a
közelgése félelmetes. Viszont e ponton már
bekapcsolhatjuk a tapasztalatot.
Képzeletünk szereti a felnagyítást. Jómagam életem java
részében makkegészséges voltam; szinte kicsattantam az
életérőtől s ficánkoltam, mint a csikó. Ebben a virágos,
ünnepi állapotban szörnyen viszolyogtam minden
betegségtől; mikor aztán megbetegedtem, tüskéjét nem is
éreztem oly nagyon szúrósnak, s félelmem szinte
rémlátásnak tűnt. Nap mint nap tapasztaltam: ha
szobámban pattog a kandalló tüze s odakint viharos
éjszaka zúg, szánakozva gondolok azokra, akik a
szabadban küszködnek; de ha magam is kívül rekedtem,
szinte nem is kívánkozom tető alá …
Harmadik vagy talán második zavargásaink64 alatt
(bizony, nem emlékszem pontosan) tán egy mérföldre
ellovagoltam otthonról. Házam a zűrzavar és a
polgárháború kellős közepén állt; de a távolság oly
csekély volt, hogy mégis biztonságban éreztem magam; így
hát jámbor és jóindulatú lovat nyergeltettem. Hazafelé
lovacskámat váratlan megpróbáltatás érte: az egyik
legényem, derék, nagydarab fickó, aki egy zabolátlan
telivért lovagolt, virtuskodásból meg akarta előzni társait,
s úgy belevágtatott az én gebémbe, hogy az nyomban
elvágódott, s ló és lovasa égnek kapálódzó lábakkal
hempergett a földön; én valami tíz vagy tizenkét lépésre
gurultam a lótól; összesebzett arccal, rongyokba szakadt
övvel, mozdulatlanul és érzéketlenül feküdtem ott, mint a
fatuskó. Ez volt életem első ájulása. A kíséretem
keltegetett, élesztgetett, de mindhiába: persze azt
hitték, meghaltam; karjukba emeltek, s így cipeltek
üggyel-bajjal hazafelé. De otthonról még elég messze
voltunk, talán fél francia mérföldnyire. Elmúlhatott két óra
is, s még mindig olyan voltam, mint a hulla, de azután
moccanni és lélegezni kezdtem; a gyomromba sok vér
gyűlt, és a természetem összeszedte minden erejét, hogy
megszabaduljon ettől az alvadéktól. Embereim lábra
állítottak, erre nyomban egy vödörnyi vért okádtam;
ez aztán még párszor megismétlődött. Ezután kissé
visszaszállt belém az élet; ámde oly apránként és lassadán,
hogy első érzéseim közelebb voltak a halálhoz, mint az
élethez.
A lélek funkciói a test eszméletével tértek vissza. Sok vért
láttam, a zubbonyom csupa vérfolt. Első gondolatom az
volt, hogy fej lövést kaptam; valóban hallottam valami
lövöldözést a közelünkben. Az volt az érzésem, hogy az élet
már csak az ajkamon lebeg: behunytam a szemem – hadd
szálljon el belőlem; kéjesen hanyatlottam az ájulásba, a
semmibe. De ez az érzés csak az eszméletem felületén
úszott, gyöngéden és olvatagon; csöppet sem kellemetlen,
inkább édes érzés volt: mint mikor az ember álomba
zsongul.
Azt hiszem, hasonlót éreznek a haldoklók; s azt hiszem,
kár őket sajnálni. S nem hiszem, hogy fájdalmak gyötrik
testüket s hagymázas látomások zaklatják lelküket…
Házamba már eljutott balesetem híre; a családom elénk
sietett, s mint ahogy az ilyenkor szokás, sápítoztak és
sipítoztak az ijedtségtől; pedig én már felelni is tudtam a
kérdezősködésükre, sőt – később elmesélték – intézkedtem,
adnának a feleségemnek lovat, mert láttam, hogy rosszul
bírja a meredek, rossz utat. Hinnéd, hogy az éber
eszméletem jele volt; pedig dehogy; csak árnyképek voltak,
szemem és fülem káprázatai, s szinte független életet éltek.
Azt sem tudtam, honnan jövök, hová megyek; a kérdések
értelmét nem fogtam fel: az érzékek buborékai ezek, szinte
maguktól s mintegy megszokásból képződnek; a lélek csak
félálomban segédkezik, mintha az érzékek lágy érintését
viszonozná s valami nagyon messziről nyaldosná és
permetezné. A közérzetem kellemes és békés volt, nem
éreztem én sem a magam, sem a mások baját; alélt s
nagyon gyönge voltam, és semmi sem fájt. Láttam a
házamat, de nem ismertem meg. Mikor lefektettek,
végtelenül édesnek éreztem a pihenést, mert az én derék
embereim alaposan összeráztak, s a hepehupás úton
egypárszor váltották egymást. Mindenféle medicinával
kínáltak; de mind visszautasítottam, mert azt hittem, úgyis
halálos a fejlövésem. Nem hazudok, ha állítom: kellemes
halál lett volna, mert az eszméletem oly halványan
pislákolt, hogy nem bírtam gondolkodni, s a testem oly
gyönge volt, hogy semmit sem éreztem. Lágyan és
csöndesen lebegtem: ennél fájdalomnélkülibb állapotot nem
tudok elképzelni. Mikor aztán két-három óra múlva
magamhoz tértem és erőre kaptam,
Ut tandem sensus convaluere, mei, | (Ovidius) | [s végül
feltámadt lassan a lelkierőm, | – Szabó Lőrinc fordítása]
egyszerre visszaestem a fájdalomba; zúzott tagjaim
sajogtak, és két vagy három éjszakán át oly rosszul voltam,
hogy azt hittem, új halált halok, de sokkal kínosabbat; és
szinte újraéltem a zuhanás nagy megrázkódtatását. Az
utolsó, amit eszméltem, a balesetem emléke volt; többször
elmondtam magamnak, hová mentem, honnan jöttem, hány
órakor történt, csak azután fogtam fel az összefüggést. A
baleset igazi okát elhallgatták, hogy kíméljék hibás
emberemet, és más okokat költöttek. De hosszabb idő
múlva, sőt már másnap, mikor emlékezőtehetségemet
visszanyertem, fel tudtam idézni a pillanatot a felém
vágtató ló képével (láttam, amint sarkamba rúgtat; azt
hittem, halál fia vagyok, de a gondolat oly gyorsan villant,
hogy nem volt időm félni); és ekkor mintha villám csapott
volna' eszméletembe: úgy rémlett, a másvilágról jöttem
vissza. (II. 6.)
 
AZ ATYÁK SZERETETÉRŐL GYERMEKEIK IRÁNT
Művemet a gáttalan képzelődés szülte. Olyan távol áll a
szokványostól, hogy talán ezért fog tetszeni. Néhány éve
már, hogy magányomba temetkeztem és egyedüllétem
szomorúsága búskomorrá tett, lényem természetével
ellentétes hangulatra kényszerített. Az ilyen állapot
ábrándképeket idézett elém: az írásra is ekkor adtam
magam. Se égen, se földön jobb anyagot nem lelve,
önmagamat tettem írásom tárgyává, egyetlen értelmévé. Ez
a könyv merész tartalmával és furcsa elrendezésével
páratlan a világon. S éppen ezzel a furcsaságával kelt
figyelmet, mert a léha és hitvány anyagot a világ
legbuzgóbb munkása is csak igen nehezen tudná értelmes,
szabott formába kényszeríteni …
Ha valóban fennáll olyan természeti törvény, olyan
ösztön, amely mindenütt egyenlően jellemzi az állatot meg
az embert (bár e fölött vitatkozni lehetne)65, a faj- és
önfenntartás állati ösztöne után mindjárt a szülőknek
gyermekeikhez való viszonya volna az. Természeti parancs
ez, mert gépezetének egymásba kapaszkodó kerekeit csak
ezáltal tudja simán, törés nélkül járatni. Abban sincs semmi
különös, hogy a fordított viszony mást mutat: a gyermek
sohasem szeretheti szülőit úgy, mint azok őt. Aristoteles
megállapítása illik ehhez a viszonyhoz. Aki jót tesz veled,
jobban szeret, mint te, aki a jót csak elfogadod. A munkás
jobban becsüli a munkáját, mint az becsülné őt, ha érezni
tudna. Szeretjük a munkát, mert életünk értelme az, az élet
pedig örök mozgás. Mindenki benne van saját művében
valamiképpen.
Jót tettél? Szép és nemes dolog. Más tett jót veled?
Hasznos dolog. A hasznos pedig nem olyan szeretetre
méltó, mint a szép és nemes. Szemünkben az nemes, ami
örökösnek látszik és jutalmat érdemel. A hasznost
elveszítheted, emléke többé nem melegít. Mindig azt
szeretjük jobban, amiért áldozunk is. Ha adunk, többe kerül
nekünk, mint ha elfogadunk …
Ne tűrjük magunkban természetünk zsarnoki hatalmát,
próbáljuk hajlamainkat észszerűséggel párosítani. Nekem
valóban édeskevés hajlamom van olyan vonzalmakhoz,
amelyek józan eszem ellenére támadnak bennem. Nem
értem például, hogy miért dédelgetik úgy az újszülöttet.
Egy lélek, ami még nem mozdul, egy testecske, amelynek
alakja sincs; mit szeretnek mégis rajta?
Ismerek egy szülőt, aki játékszerekbe öli a pénzét, de
felszisszen, ha felnőtt gyermekére kell egy fillért is
költenie. Úgy látszik, valami féltékenység táplálja
zsugoriságunkat: nem szeretjük, ha felnőtt gyermekünk
nélkülünk is áll a lábán, érvényesül, élvezi az életet akkor,
mikor mi már kifelé készülünk belőle; bosszant, hogy a
nyomunkba lép, mintha csak azt mondaná: „Félre az
utamból.” Pedig ez a dolog természetes rendje: a mi
életünk rovására kell tovább élniök, a mi létünk
nyomdokain haladnak. Ha féltünk ettől, egyáltalán miért
lettünk apává? . ..
Ismerek még süldőkorából – egy vénembert. Most, hogy
megöregedett, bár elkerülte a sokféle betegség, mégis
házsártos, morog és harap, átkozódik folyvást: ő talán az
ország legzsémbesebb embere. Csupa gond az élete, csupa
gyanakvás. Körülötte vidám komédia folyik – egész családja
szerepel benne. Nála vannak a kulcsok, féltve őrzi azokat,
akár a szeme fényét, s mégis mások élvezik pincéje,
konyhája és pénztárcája temérdek kincsét. Ő megvonja
szájától a falatot, de a portáján éjjel-nappal folyik a dáridó,
a játék, a vagyona lassan elapad, rajta pedig – a zsémbes
vagy átkozódó öregen – mindenki mulat. Lesik, hogy mikor
bukkan fel valahol. Még a bárgyú, ragaszkodó szolgára is
gyanakszik. Különben általános öregkori hiba a
bizalmatlanság. Nekem ugyan dicsekszik egyre, hogy
mennyire tartanak tőle, szót fogadnak neki és tisztelettel
bánnak vele. Őt ugyan nem teszik lóvá! „lile solus nescit
omnia” (Terentius) [ő az egyetlen, aki nem tud semmiről].
Álig ismertem embert, aki jobban értette nála a
parancsolást. Most pedig tehetetlen, akár a gyermek. Ha
jelen van, mindent ráhagynak. Ellene mondani nem
akarnak, így legalább a tekintély látszatát meghagyják
neki. Ha elküld egy szolgálót, az összeszedi motyóját, és
már kívül is van a kapun; de csak színleg, mert egy másik
kapun visszaoldalog…
Az asszonyoknak eleme a férjükkel való ellenkezés. Ha
csak egy lehetőségük van erre, két kézzel kapnak rajta.
Egyszer is. megkövetjük őket? Máris kiderítik, hogy
mindenben nekik van igazuk … A férj gazdálkodása soha
nem tetszik nekik, ravaszkodnak macska módra, vagy
makacsabbul, csak minden hatalom és megbocsátás joga is
a kezükben legyen …
Öregségünknek óriási előnye a közöny. Semmi sem érint
már túlságosan, és csak legyintünk, ha becsaptak minket. ..
Ha engem vezetnek félre, alig hederítek rá, mert régen
tudom, hogy könnyen becsaphatnak. Nem győzöm eléggé
dicsérni a barátságot, amikor a másfajta, családi kötelékre
gondolok. Még az állatok barátságában is több tiszteletre
méltó van – szinte vallásos hódolattal gondolok erre. Ha
mások be is csapnak, én nem szedem rá önmagamat, mert
ringatom lelkemet abban a hitben, hogy megcsalatásom
elkerülhetetlen, eszem sohasem gondol olyan lehetőségre,
hogy csalhatatlan volnék. Inkább kényelemből, mint elvből
vigyázok arra, hogy saját házamban rá ne szedjenek. Ha
más gondjairól hallok, nem érint különösebben. Inkább
magamba nézve kérdem, vajon nincs-e hasonló gondom
nekem is? Más baja figyelmeztetés énnekem. Mással esett
meg? – Engem késztet rá, hogy jobban ügyeljek.
Minden nap minden órájában beszélünk olyant, amit több
joggal mondhatnánk el magunkról, ha figyelmünket befelé
fordítanánk. Sok ember így lesz önmagának ellensége,
mivel vakmerőén s olyan fegyverekkel támadja ellenfelét,
amiket az könnyűszerrel visszafordít.. .
Gyermekeinket igen egyszerű okból szeretjük: mi
nemzettük őket, második énünket látjuk bennük. Bár
vannak sokkal nemesebb és figyelemreméltóbb szülötteink
is: lelkünk gyermekei, szellemi mivoltunk, tudásunk, énünk
nemesebb felének teremtményei. Ezek a mieink igazán:
apjuk és szülőanyjuk vagyunk egy személyben. Drágábban
fizettünk érettük, de több örömöt is hoznak majd, ha
valóban érdemes ivadékaink. A testünkből fakadt
gyermekek érdeméhez kevéske közünk van; alig több, mint
az életre hozásukhoz. De amazoknak minden baja és
jutalma a miénk. Azok tükröznek valójában -– nem emezek.
Nem tudom, miért, de jobban szeretem a múzsák
ölelgetéséből világra jött gyermekeimet, mint a feleségem
öléből valókat. Minden vagyonom testi gyermekeimé: el
nem
idegeníthető örökségük. Amit nekik hagyok – többé nem
az enyém. Amit ők tapasztalnak – már nem én tanulom.
Amit ők szeretnek – én esetleg messze lökném magamtól.
Én talán bölcsebb vagyok – meglehet. De ők gazdagabbak…
(II. 8.)
A KÖNYVEKRŐL
Nem kétlem, hogy gyakran beszélek olyas-íiről, amit
helyesebben (és az igazságnak megfelelőbben) tárgyalnak a
tudomány felkent papjai. Ez itt természetes képességeim
próbaköve – nem a szerzett ismereteké; ha tudatlanságon
érnek, nekem ugyan nem árthatnak: mert állításaimért
vajmi nehezen vállalhatnék felelősséget mások előtt, mikor
önmagam előtt sem vállalok; sőt: nem is vagyok elégedett
velük. Aki tudásra akar szert tenni, ott halasszon, ahol az
megbúvikr nekem a legkisebb gondom is nagyobb. Ezek itt
a tűnődéseim: nem a dolgok, hanem önmagam ismeretét
szeretném elmélyíteni általuk; egyszer még talán a
dolgokat is megismerem, vagy már ismertem őket, aszerint,
hogy véletlenül vetődtem-e olyan partokra, ahonnan tisztán
kivehetők. Nem emlékszem.
Viszonylag olvasott ember vagyok, de az emlékezetem
csapnivaló: úgyszólván semmit nem tudok észben tartani.
Kölcsönvett portékámban azt kell nézni, hogy sikerült-e
olyasmit beszereznem, amitől megpendül az ember
kezében a toll. Másokkal mondatom el azt, amit én nem
tudok olyan jól elmondani – akár akadozó nyelvem, akár
gyenge felfogásom tehet róla. Tartozásaimat nem
számolgatom: a súlyukat mérlegelem: ha mennyiségüket
akarnám gyümölcsöztetni, bizony kétszer ekkorát
markoltam volna. Kölcsönzőim mind (vagy majdnem mind)
messze híres, patinás nevek, úgyhogy önmagukért állnak
jót. Néha szántszándékkal nem tüntetem fel az eszmék és
képzetek szerzőjét, melyeket átültetek saját ugaromba s
elkeverek az enyéimmel; így akarom elejét venni az
elhamarkodott szentenciáknak, melyek nyomban lecsapnak
mindenféle írásműre – élő emberek vulgáris nyelven66
fogant alkotásaira; ezekről ugyanis bárki nyugodtan
mondhat véleményt, s holmi közmegegyezés nevében a
koncepciót is alantasnak minősítheti. Azt akarom, hogy
fricskázzák meg Plutarchost – az én orromra koppintva, és
ócsárolják Senecát – az én személyemben. Véznaságommal
kénytelen vagyok e nagy tekintélyek árnyékában
meghúzódni. Szeretném, ha valaki jól megtépázna, de
persze érdemleges érvekkel, a szavak erejét-szépségét
latolgatva. Mert gyatra memóriám miatt nem tudok mindig
helyesen disztingválni, de a tárgy ismeretében jól
megérzem s pontosan felmérem, meddig terjednek a
képességeim, valamint azt is, hogy földem nem terem meg
bizonyos ritka szép virágokat, melyek pedig ott pompáznak,
s melyekhez kertem legízesebb gyümölcsét sem merném
hasonlítani.67
Engem csak azért lehet hibáztatni, mert zavarosan
fogalmazok, mert hívság vagy rosszra való hajlam
csúszik a beszédembe: olyasmi, amit egyáltalán nem érzek
át, vagy amit képtelen vagyok felfogni. Mert tekintetünk
gyakran elsiklik a hiba fölött, ám az ítélet betegsége az, ha
akkor sem vesszük észre, mikor más felfedi. A tudás és
igazság lakozhat bennünk ítélőképesség nélkül, mint ahogy
ítélőképességünk is meglehet nélkülük: miért is a
tudatlanság beismerése az emberi judícium egyik legszebb,
legmegbízhatóbb tanú jele. Nincs más számvevő, aki rendet
tarthatna dolgaimban, mint a véletlen szerencse.
Tűnődéseimet úgy gereblyézem össze, ahogy utamba
esnek: néha tömegestül jönnek, máskor egyenként
szotyognak. Azt akarom, hogy természetes járásomat lásd,
ha mégoly csámpás – akkor is. Olyannak mutatkozom,
amilyen vagyok; ezért nincs e tűnődéseimben olyasmi, amit
ne lenne szabad semmibe venni, vagy amiről ne lehetne
könnyedén és közvetlenül beszélni.
Fenemód szeretnék mélyebben belelátni a dolgokba, de
nem vagyok hajlandó megadni a drága árat. Szándékom:
csendesen – nem fáradságosán eltölteni életem hátralevő
részét. Különösebben nem töröm magam semmiért, még a
tudományért sem, bármilyen értékes. Könyveimtől csupán
azt várom, hogy tisztességes szórakozás mellett élvezetet
nyújtsanak: böngészéseimben egyedül az önismeret
tudománya érdekel, valamint az, mely megtanít bölcsen
meghalni és helyesen élni.
Hac meus ad metas sudet oportet equus. | (Propertius) |
[íme a célpont, mely felé paripám nyargal.]
Ha olvasás közben nehézségbe ütközöm, nem rágom le a
körmöm: egyszer-kétszer nekiveselkedem, s ha látom: nem
megy, egyszerűen otthagyom.
Ha erőlködnék, csak eltévelyednék, s feleslegesen
pocsékolnám az időmet. Mert nyughatatlan szellem az
enyém: amit nem látok meg első intrádára – még kevésbé
veszem észre, ha makacskodom. Semmit vígság nélkül nem
csinálok: a kitartás meg túlzott erőfeszítés kábulttá tesz,
kiszikkasztja és homályba borítja agyamat; ilyenkor pedig a
figyelmem szétszóródik, ellankad. Legjobb, ha apránként
hárítom el az akadályokat: aminthogy a skarlát68
fényességét is csak úgy tudjuk megítélni, ha távolabb
tartjuk a szemünktől és különböző szemszögekből
ismételten megvizsgáljuk.
Untat az egyik könyv? – Már veszem is elő a másikat! És
csak olyankor engedem át magam eme élvezetnek, mikor a
tétlenség miatt unalom környékez. Újat nemigen olvasok: a
régiek – úgy vélem – magvasabbak, testesebbek. Görög
könyvre is ritkán fanyalodom: ugyanis ítéletem nem éri be a
gyermeteg, iskolás megértéssel.
A csak szórakoztató könyveket tekintve, az újkoriak közül
mulatságosnak tartom Boccaccio Dekameronját, Rabelais-t
és Jean Second Csókok című alkotását. Ami az Amadis-t és
hasonszőrű társait illeti, süldőkoromban sem lelkesedtem
értük. Hadd tegyem hozzá nyomban – akár vitatható,
akár merész a kijelentésem –, hogy nehézkes vén lelkem
nemcsak Ariosto, de még a jó öreg Ovidius csiklandósságát
sem tűrheti: könnyedségük s leleményük valamikor elbűvölt
– ma alig tud lekötni.
Az ezópuszi fabulák java részének több értelme és
kicsengése van; a magyarázók kipécéznek egyet, mely
legjobban simul a meséhez; de ez többnyire csak első, futó
benyomás eredménye; igazából lapulnak ott mélyebb s
elevenebb rétegek is, melyekig nem ásnak le a
szövegmagyarázók: mint ahogy íme – én sem teszem …
Folytatom ott, ahol abbahagytam. Mindig úgy tűnt
nekem, hogy költészetben Vergilius, Lucretius, Catullus és
Horatius messze a legkiválóbbak; különösen Vergilius a
Geor-gícában69, mely szerintem a legtökéletesebb költői
mű; hozzá viszonyítva az Aeneisben játszva rátapinthatunk
néhány részre, melyet a szerző bizonyára átfésült volna, ha
marad rá ideje.70 Lucanust is szeretem és örömest
forgatom: nem annyira stílusa, mint inkább belső értéke,
helyes vélekedése és ítélete ragad meg. Ami a jó Terentiust
– vagyis a latin nyelv édes-kedves árnyalatait illeti,
csodálatosnak találom, ahogy életszerűen ábrázol
különböző lelkiállapotokat és erkölcsöket; cselekvéseink
mindegyre eszembe juttatják, s nem tudom olyan gyakran
elővenni, hogy vígjátékaiban ne fedezzek fel valami új
szépséget, gráciát. Vergilius kortársai panaszkodtak, hogy
egyesek hozzá merik mérni Lucretiust. Az összehasonlítás
– magam is amondó vagyok – eléggé sántít; de nehezen
tartok ki e meggyőződésem mellett, mikor egy-egy
gyönyörű passzusra bukkanok Lucretiusban. Ám ha ama
régieket bántotta a fenti összehasonlítás, vajon mit
szólnának ahhoz a butasághoz és barbár bárgyúsághoz,
mely napjainkban Ariostót hasonlítja Vergiliushoz? És mit
szólna hozzá Ariosto maga?71
Ο saeclum insipiens et infacetum! | (Catullus) | [Ö,
szellemtelen és bolond e század! | – Devecseri Gábor
fordítása]
Szerintem a régiek több joggal panaszkodhattak volna
azokra, akik Plautusszal párosították Terentiust (lévén ez
utóbbi sokkal finomabb), mint a Lucretius-Vergilius
egybevetésre. Terentius értéke és elsőbbsége mellett
nyomós érv az, hogy a római ékesszólás atyja mindegyre
tollára veszi a nevét mint páratlant a maga nemében,
valamint az a méltatás, melyet a római poéták legfőbb
bírája72 írt költőtársáról. Sokszor ötlik eszembe, hogy
századunk vígjátékírói (így például az olaszok, akik elég
sokra vitték e téren) Terentius vagy Plautus három-négy
darabjából eszkábálnak össze egy saját komédiát, vagy öt-
hat Boccaccio-novellát gyömöszölnek egy vígjátékba.73
Ezek csak azért markolnak akkorát, mert nem bíznak saját
erejükben: kell nekik a szilárd alap, hogy jól meg tudják
vetni a lábukat; s mivel a szellemükkel képtelenek lekötni,
a mesével akarnak mulattatni. Ennek pont az ellenkezője áll
az én Terentiusomra: stílusának szépsége és
tökéletessége feledteti a mesét, finomsága és természetes
varázsa pedig elbűvöl, liquidus puroque simillimus amni,
| (Horatius) | [folyékony és tiszta, akár a patak,] és úgy
eltölti a lelkünket szelleme bájával, hogy a cselszövés
bájáról meg is feledkezünk.
Tovább sodorgatom ezt a szálat. Én úgy látom, hogy a
régi jó költők kerülték a szenvelgést és keresettséget;
gondolok itt nemcsak az elképesztő spanyol és petrarkis-
ta74 fellengősségre, hanem enyhébb túlzásokra is,
melyekkel későbbi költők ékesítik műveiket. Nem ismerek
komoly bírálót, aki hiányukat erezné ama régieknél, s kinek
a szemében ne érne többet Catullus epigrammáinak
keresetlen kedvessége, virágos szépsége, mint a fullánk,
amire Martialis hegyzi ki gúnyversei farkát. Ezzel
egyébként Martialis maga is tisztában van: „mimus uti
ingenio laborandum fuit, in cujus locum matéria
successerat” (Martialis) [Szellemének nem sokat kellett
erőlködnie: tárgyában volt a szellem…]. Amazok
művészetükkel hatnak: bármin jót nevetnek, nem szorulnak
csiklandozásra; emezeknek viszont szükségük van az
idegen tollakra: minél soványabb a szellemük, annál
kövérebb a testük. Lóra ülnek, mivel nem állnak elég
szilárdan a lábukon. Mint bugris fajankó a
táncmulatságainkon: űzi az eszét, s miután képtelen
utánozni a főrendek viseletét, nemes tartását, összevissza
ugrabugrál, idétlenkedik, riasztó akrobatamutatványokkal
igyekszik feltűnést kelteni. És mint kacér dáma, kinek
inkább van ínyére a különböző hajlongásokkal és
kivágásokkal járó tánc, mint a másik fajta, udvari tánc, ahol
csak lépkedni kell és viselni a dísztelen öltözéket,
természetes bájt. Láttam én már tarkabarka ruhás bohócot,
aki igen-igen jól mulattatott istenadta tehetségével, míg
tanonc vagy kevésbé kiváló társa kénytelen volt belisztezni
az ábrázatát, maskarába bújt és éktelenül grimaszkodott,
hogy nagy nehezen nevetésre bírjon. Hogy közelebbről
mire gondolok – világosan kitetszik az Aeneis s az Őrjöngő
Roland15 egybevetéséből: az első kifeszíti hatalmas
szárnyait, repülése kitartó, s egyre magasabbra tör; a
másik ágról ágra szökdécsel, s pillangózik erre-arra, mert
csak rövid távon bízhat szárnyaiban, s mindegyre leszáll,
nehogy végképp kifulladjon:
Excursusque breves tentat. | (Vergilius) | [rövidke útra
merészkedik, j – Csorba Győző fordítása]
Ezek hát – ilyen tekintetben – az én legkedveltebb íróim.
 Ami egyéb olvasmányaimat illeti, melyekben valamivel
több haszon keveredik a szórakozással76, s melyek arra
oktatnak, hogyan teremtsek rendet indulataim és
hajlamaim között, két legbecsesebb szerzőm: Plu-tarchos,
mióta francia lett77, és Seneca. Szememben mindkettőnek
jelentős előnye, hogy a számomra oly fontos tudnivalókat
kötetlenül, mintegy csevegve taglalják és nem köteleznek
huzamos erőfeszítésre, amire sajnos képtelen lennék. Ilyen
művek tehát Plutarchos Erkölcsi értekezései és a Levelek,
Seneca e legszebb, legmagvasabb alkotása.78 Olvasásuk
csöppet sem fáradságos, s akkor hagyom abba, mikor
jólesik, mert közléseik nem sorjában következnek
egymásból. Kettejük véleménye a legtöbb igazi és fontos
kérdésben megegyezik; mint ahogy történetesen nagyjából
egyazon század szülöttei s mindkettő nevelője volt egy-egy
római császárnak, mindkettő idegen földről származott,
mindkettő dúsgazdag és hatalmas.79 Tanításuk a bölcsesség
színe-java, krémje, és egyszerű, közérthető tálalásban kerül
elibénk. Plutarchos egyenletesebb és állhatatosabb; Seneca
hullámzóbb és színesebb. Ez kesereg, kínlódik-gyötrődik, s
minden ere-ját összeszedi, hogy az erényt felvértezze a
gyengeség, a félelem s a bűnös gerjedelmek ellen. Az nem
tulajdonít nekik akkora jelentőséget, nem menekül, nem
védekezik ellenük. Plutarchos a társas élettel
egybehangolható, jámbor platoni elveket vall; sztoikus és
epikureus elképzelései kissé távol állnak a közhasználattól,
noha szerintem elfogadhatóbbak s főleg szilárdabbak.
Seneca, úgy tetszik, némileg kedvez a korabeli zsarnok
császároknak, ugyanis meggyőződésem, hogy Caesar
nemeslelkű megölőinek80 ügyét például csak kénytelen-
kelletlen marasztalja el. Plutarchos ezzel szemben elejétől
végig saját fejével gondolkozik, önálló és független. Seneca
csupa ötlet, sziporka – Plutarchos csupa lényeg, csontvelő.
Amaz inkább lelkesít, megindít: emez megnyugtat és
jobban kielégít. Az kalauzol, vezet – ez sarkall.
 Ami Cicerót illeti, művei közül főleg bölcseleti – s
különösen erkölcstani értekezéseinek veszem nagy hasznát.
De az igazat őszintén megvallva (mert ha már áthágtuk a
szemtelenség határát, nincs megállás), írásmódját
unalmasnak találom, mint ahogy a hasonló stílus
óhatatlanul az. Műveinek tetemes hányadát bevezetők,
körülírások, definíciók és felosztások, no meg etimológiai
fejtegetések teszik ki: ami bennük eleven és lényegbevágó –
terjengős nekifohászkodás súlya alatt fulladozik. Ha egy óra
hosszat olvasom81 – ami nagy szó énnálam –, s próbálom
összegezni, milyen nedűt s táplálékot szívtam magamba,
legtöbbször csak üres levegőt kapok; kiderül, hogy a
filozófus még el sem jutott odáig, hogy az állítását
alátámasztó érveket felsorakoztassa vagy az engem izgató
csomót kibogozza. De mivel én csak nagyobb bölcsességre
– nem több tudásra, ékesszólásra pályázom, semmi
szükségem az arisztotelészi logika levezetéseire: én azt
szeretném, hogy térjünk mindjárt a dolog velejére. Nagy
vonalakban tudni vélem, mi az élet, az öröm, az élvezet: ne
töltsük az időt boncolgatásukkal, hanem inkább arról
győzzenek meg (nyomós érvekkel), hogyan viszonyuljak
mindezekhez. Itt nincs helye sem nyelvtani szőrszál-
hasogatásnak, sem szavak és érvek tudálékos
kombinálásának; nekem olyan beszéd kell, mely a szeg
fejére üt: oda, ahol leggyötrőbbek a kételyeim; az ő beszéde
meg csak kerülgeti a forró kását. Eljárása megfelel az
iskola, az ügyvédi gyakorlat, a szónoki emelvény
követelményeinek, ahol nyugodtan szundíthatunk egyet,
mert negyedóra elteltével még mindig bőven jut időnk
arra, hogy az elveszített fonalat megragadjuk, így bírákhoz
kell beszélni, akiket meg akarunk nyerni igaz vagy
igaztalan ügyünknek, meg faragatlan emberekhez,
gyermekekhez, kiknek mindent a szájukba kell rágni, hogy
nyomban lemérhessük az elért hatást. Semmi szükség,
hogy mindegyre felhívják a figyelmem erre vagy arra, és
mint a kikiáltók – ötvenszer a fülembe trombitálják:
„Közhírré tétetik!” Vallásuk előírásai szerint a rómaiak
„Hoc age!”-t kiáltottak ott, ahol mi azt mondjuk: „Sursum
cor-da!”82 Nekem ez mind csak felesleges szószaporítás.
Lelkileg felhangoltan érkezem a lakomára, s nyersen is
megeszem a húst; aki ajánlásokkal meg
étvágygerjesztőkkel traktál, csak agyonpotyolja és
ízetlenné teszi a finom falatot.
Én az olyan könyvet szeretem, amely fiadztatja s
gyümölcsözteti – nem pedig kiagyalja – a tudnivalókat.
A két elsőnél, valamint Pliniusnál és a velük
egyívásúaknak nincs semmiféle „Hoc age!”, hiszen olyan
olvasóval akarnak szót érteni, aki felkészült mondandójuk
befogadására; vagy ha netalán mégis kimondják: „Hoc
age!”, annak lényegbevágó, különleges oka van.
Ami Cicerót illeti, osztom az általános véleményt: nagy
tudását leszámítva, nem sok kiválóság honolt a lelkében; jó
honpolgár volt, joviális természetű, mint a legtöbb kövér s
víg kedélyű ember, amilyennek őt mondják; de túlzás nélkül
jókora adag puhányság és becsvágyó hiúság szorult beléje.
Nem tudom neki megbocsátani, hogy kiadásra
érdemesítette költeményeit; rossz verset írni nem nagy
bűn, még kevésbé szerencsétlenség; de nála józan
megítélés hiányára vall, hogy nem érezte, mennyire nem
méltóak e zöngemények – a nevéhez. Az ékesszólás terén
viszont nincsen párja: azt hiszem, soha senki nem fogja
utolérni. Ha már erről van szó, egy történetet akarok az
elmondottakhoz hozzátenni. Az ifjú Cicero – aki csak névleg
ütött szülőatyjára s épp Kisázsiában volt légióparancsnok –
egy napon hazatérve jó pár ismeretlen embert talált
asztalánál; az alsó végen ott szerénykedett Caestius, ahogy
hívatlan vendég szokta odadugni képét a hatalmasok
lakomáira. Cicero megkérdezte, ki az, s egyik embere
közölte Caestius nevét. Ámde Cicero – mint kinek máson jár
az esze – még vagy kétszer-háromszor feltette ugyanazt a
kérdést. Hogy ne kelljen annyiszor elismételgetnie s
valamilyen körülményhez is kösse a felvilágosítást, a
megkérdezett végül ezt mondta: „Az a Caestius, akiről
mesélik, hogy a sajátjához mérten nem sokra becsülte
kegyed édesapjának az ékesszólását.” Cicero éktelen dühre
gerjedt, s parancsot adott, hogy markolják meg, s ott
helyben meg-korbácsoltatta a szerencsétlen Caestiust.
Udvarias egy házigazda – mondhatom! …
A történetírók az én legkedveltebb csemegém:
mulattatnak s könnyen érthetők, és az általában vett ember
– kinek megismerése nekem fő igyekezetem – náluk
elevenebben és teljesebben van jelen, mint bárhol másutt;
hasonlóképpen az ember lelki élete kicsiben és nagyban,
természetének sokfélesége, a reá leselkedő veszélyek.
Különösen az életírókat szeretem, amennyiben többet
időznek a bölcs tanácsoknál, mint a történéseknél, s jobban
érdekli őket, ami belülről fakad, mint a külső cicoma vagy
sallang. Lám, ezért az én emberem minden tekintetben
Plutarchos. Szívből fájlalom, hogy nincs legalább egy tucat
Laertiusunk83, és hogy nem írt bővebben vagy nem
értékelik többen. Mert nem studírozom a világ e
tanítómestereinek életét kisebb érdeklődéssel, mint
elmélkedésük és vélekedésük sokféleségét…
Történetíróban azt szeretem, aki vagy nagyon egyszerű,
vagy egészen kiváló. Az egyszerűt azért, mert a sajátjából
nem lévén mit hozzáadnia, csak szorgalmának
gyümölcsével kínál: összegereblyéz mindent, amiről
tudomása van; jóhiszeműen feljegyzi (szűrés-válogatás
nélkül) ezt is, azt is, de ítélkezésünket nem feszélyezi az
igazság megközelítésében. Ilyen történetíró többek közt a
mi jó öreg Froissart-unk84: olyan becsületes nyíltsággal jár
el vállalkozásában, hogy ha valamiben tévedett, nem
restelli bevallani s korrigálni, mihelyt figyelmeztetik; s még
az ilyen-olyan kósza híreszteléséket meg ellenőrizhetetlen
értesüléseket is beleszövi mondókájába. Könyve a
történelem dísztelen-alaktalan anyagraktára: ki-ki annyit
hasznosíthat belőle, amennyit jónak lát… Az egészen kiváló
történetíró meg tudja különböztetni a valóban fontos
eseményt a jelentéktelentől, s két értesülés közül mindig a
valószerűbbet fogadja el; a fejedelmek helyzetéből s
természetéből következtet szándékaikra, s
megfelelőképpen beszélteti valamennyit. Az ilyen historikus
joggal oktrojálja ránk a meggyőződését – tekintélye
súlyával; csakhogy ez vajmi kevésnek adatott meg. Akik e
két véglet között imbolyognak (s ők teszik ki a krónikások
zömét), mindent elrontanak: meg akarják rágni nekünk a
falatot, kötelességüknek tartják, hogy folyvást ítélkezzenek,
vagyis saját felfogásukhoz igazítják-hajlítják a históriát;
mert mihelyt félrecsúszott az ítélkezés, akarva, nem akarva
ugyanabba az irányba csűrjük-csavarjuk az elbeszélést is.
Ez a fajta történetíró kiválogatja s megjelöli számunkra a
figyelemre méltó eseményeket, de sokszor elhallgat egy
szót, egy magántermészetű dolgot vagy cselekvést, amely
pedig jobban útbaigazítana; s azon a címen, hogy
hihetetlen, egyszerűen kihagyja mindazt, amit nem ért vagy
amit képtelen jó latinsággal-franciasággal elősorolni.
Bánom is én, fitogtassa ékesszólását meg stílusát, és
ítélkezzék, ahogy jólesik; de engedje meg, hogy utána
ítélkezzünk mi is, legjobb belátásunk szerint; és ne
hamisítsa meg önkényes kihagyásokkal a tényeket meg
történéseket, hanem közölje mindegyiket pontosan,
hiánytalanul.. . (II. 10.)
 
NÉZETEINKRŐL
… Mily sokféleképpen ítéljük meg a dolgokat! hányszor
változik az elképzelésünk! Amit ma hiszek, azt minden
képzelőerőmmel hiszem; minden csápommal és karommal
megragadom . .. Nyakig benne vagyok, testestül-lelkestül;
de nem egyszer, hanem százszor, ezerszer s naponta megint
más után kapok, s megint csak eleresztem. A maga kárán
okuljon az ember. Ha oly sokszor csalódtam, ha oly gyakran
fogtam mellé, ha a mérlegem pontatlan: ugyan miért
hiszem, hogy legközelebb nem lesz az? Balgaság, hogy újra
meg újra csalárd vezetőre bízom magam. Hiába vetett ki a
forgandóság ötszázszor is a nyeregből, hiába bánik velünk
úgy, mint egy lyukas kancsóval, amelybe ki- és becsorgatja
a nézeteket – mégiscsak lépre csal, s mindig a jelenlegi, a
legfrissebb nézetünk tűnik bizonyosnak és csalhatatlannak.
Az ő csábító szavára dobjuk oda javainkat, becsületünket,
életünket, mindenünket …
Jómagam, aki szüntelen befelé kémlelek s a szememet
éberen magamon tartom (mint az olyan ember, akinek jobb
dolga úgysincs): alig merem bevallani, mennyi hívságot és
gyengeséget látok odabenn. A lábam bizonytalanul
botorkál, a látásom pontatlan. Más ember vagyok
éhgyomorra, más jóllakottan. Ha jó az egészségem és
verőfényes napra ébredek, nyájas vagyok; ha meg fáj a
tyúkszemem – házsártos és zárkózott. A lovam járását hol
zötyögősnek, hol simának érzem, ugyanazt az utat hol
rövidnek, hol hosszúnak, ugyanazt a külsőt hol
kellemesnek, hol kellemetlennek. Hol mindenre kapható
vagyok, hol semmire; ami az egyik órában élvezet, a másik
órában nyűg. Ezer bizonytalanság és esetlegesség van
bennem, hol melankolikus, hol kolerikus vagyok, hol, a
borongás ködei ereszkednek reám, hol a jókedv sugarai
táncolnak rajtam. A könyvvel is így vagyok: egyszer
bájosnak és lélekemelőnek érzem egy sorát, másszor meg
hiába forgatom, babrálom, kóstolgatom, csak alaktalan és
süket anyag… A magam írásaiban sem lelem eredeti
elképzeléseimet: alig tudom, mit akartam kifejezni: ilyenkor
új értelmet szeretnék belepréselni, többnyire hitványabbat,
mint az elveszett régi. Csak botorkálok: az ítéletem
tekervényes úton jár, hullámzik és lebeg. Gyakori
szórakozásom, hogy az enyémmel merőben ellenkező
vélemény igazát fogadom el: ilyenkor a képzeletem úgy
ráfonódik, mint az inda, s eredeti nézetem értelmét többé
nem lelem …
 Aki őszintén magába néz, mást nem vall-hat, mint én…
… Végeredményben semmi állandó nincsen, sem
bennünk, sem a dolgokban; s mi és ítéleteink és minden
halandó dolog folyik és hullámzik szakadatlanul; így azután
semmi bizonyosat nem tudunk, nem tudhatunk, lévén hogy
ítélő és megítélt állandó változásban és forgandóságban
van.
A létezéssel semmi „kapcsolatunk nincs, hiszen minden
ember születés és halál között lebeg s csak homályos
látszat és árnykép; bizonytalan s ingatag jelbeszédét,
melyet a homályból küld, s alig lehet felfogni. Ha meg
akarnád markolni a lényegét, úgy jársz, mint a vízzel:
szétcsorog, minél szorosabban préseled. Mindenen a
változékonyság törvénye az úr. Az értelem hiába keres
állandóságot, mindig csak csalódik, mert nincs állandó,
nincs maradandó: minden csak keletkezik, de semmi sem
létezik, s minden már haldoklik, még mielőtt megszületett
volna .. . (II. 12.)
 
HOGY VÁGYAINKAT NÖVELIK A NEHÉZSÉGEK
„Furem signata sollicitant. Aperta effractarius praeterit.”
(Seneca) [A lakat vonzza a tolvajt. Aki betörést akar
elkövetni, nem keresi a nyílt házakat…]. Házamat talán az
is óvja a polgárháború borzalmaitól, hogy könnyű behatolni.
A védekezés vonzza a vállalkozást, a bizalmatlanság a
támadást. A katonák étvágyát azzal csillapítottam, hogy
kiküszöböltem minden kalandos varázst és minden
lehetőségét a katonai dicsőségnek, mely jogcímül és
mentségül szolgálhatna. Olyan időben, mikor az igazság
halott, minden bátor cselekedetre ráfogják, hogy
becsületes. Házamat bevenni gyávaság és aljasság volna:
hiszen nyitva áll mindenkinek, aki kopogtat ajtaján; minden
óvintézkedésem egy régi vágású, ceremóniákhoz szokott
kapus, aki nem is annyira őr, mint inkább arra való, hogy a
kapum udvariasabban és vendégszeretőbben nyíljék meg;
sem alabárdosom, sem őrszemem nincsen, csak a
csillagok őrködnek felettem. Egy nemes ne színleljen
védekezést, ha úgysem tud védekezni. Aki az egyik oldal
felől védtelen, az minden oldalról az. Őseink nem gondoltak
határerődítmények építésére. Házaink se ágyúval, se
más fegyverrel nincsenek felszerelve; viszont az
orvtámadások sokasodnak, a védekezés lehetősége
csökken. A támadás ösztöne terjed és ravaszkodik: a
rombolás mindenki ügye, a védekezés csak a
gazdagoké. Az én házam annak idején megfelelt a
követelményeknek; de semmit sem tettem, hogy
korszerűsítsem, mert attól tartottam, hogy az ereje ellenem
fordul: aztán meg, békésebb idők beköszöntével
csökkenteni kellene harcias jellegét. Veszedelmes az ilyen
óvó intézkedésekre reábízni magunkat: hiszen belső
háborúk idején még a komornyikod is a rettegett
ellenpárthoz tartozhat; s ha a vallás ürüggyé válik, még a
tulajdon vérrokonaid is veszedelmesek az osztó igazság
mezében. A kincstár nem hajlandó házi őrségeinknek
zsoldot fizetni, ez teljességgel kimerítené. Ha meg mi
tartjuk fenn, koldusbotra jutunk, s velünk együtt a nép
is… Rengeteg jól őrzött ház pusztult el mostanában;
ez azt a gyanút ébreszti bennem, hogy az őrizetüknek
köszönhetik pusztulásukat. A támadónak ez kelti
étvágyát, ez szolgál ürügyül: minden őrizetnek háborús,
színezete van. Ha Isten úgy akarja, ám támadjanak, de
én bizony nem ingerlem a támadót; visszavonult
magányomban pihenem ki a háborút. Elkövetek mindent,
hogy ezt a talpalatnyi teret kivonjam a köz viharaiból,
éppígy Őrzöm féltve a lelkemnek egy zugát. Bánom is én,
hány formát ölt „a mi háborúnk, mennyit terebélyesedik,
hány új pártra bomlik: én nem mozdulok. Annyi sok állig
felfegyverzett ház között az enyém az egyetlen, amely
egyedül a Jóisten védelme alatt áll: nem hordtam én el
belőle se ezüstneműt, se értékpapirost, se kárpitot. Nem
kell se felemás védelem, se a felemás mentség. Ha teljes
bizalommal elnyerem az isteni kegyet, ki is tart az
mellettem a végsőkig; ha meg nem, hát eleget éltem, hogy
létemnek némi nyoma és jele maradjon. Miért ne? Harminc
év nagy idő. (II. 15.)
 
A DICSŐSÉGRŐL
… Minek köszönhette vajon Caesar és Nagy Sándor
nagysága halhatatlan hírét? A szerencsének. Mennyi
halandó hullott el pályájának kezdetén, a névtelenség
ködébe veszve, akinek bátorsága fölért az övékével, de
mostoha sorsuk már csírájukban elpusztította
lehetőségeiket. Nem emlékszem, hogy Caesar
sebesüléséről 86 olvastam volna, pedig igen sokszor
kerülgette a veszély. Mások ezerszám haltak meg sokkal
kisebb veszedelemben, mint amiből ő élve került ki.
Végtelen számú nemes cselekedet említetlenül hull a
semmibe, nincs szemtanúja, ezért egyetlenegy sem kerül
napfényre. Nem állhat mindenki a várfal ormára, a
sereg élére, tábornoka szeme elé, mint egy állvány
tetejére… Az ellenség legtöbbször egy bozótban vagy az
árok mélyén lepi meg. Néha egy viskóban dől el a
szerencséd, vagy a csűrben, ahonnan négy lesipuskást kell
kiűznöd. Vagy el kell szakadnod csapatodtól, és a szükség
parancsára egyedül kell helytállnod magadért. Véleményem
szerint – a gyakorlat is ezt mutatja – mindig a legkevésbé
fényes alkalmak a legveszélyesebbek. Jelen korunk
háborúiban sokkal több vitéz pusztult el jelentéktelen
csetepaték során, valamely földhányás védelmében, mint
méltóbb és feltűnőbb helyen.
Aki nem a halálban keresi a dicsőséget, inkább
meghúzódik a homályban, és elszalaszt ja a legjobb
alkalmakat, melyek azonban kockázattal járnak… „Gloria
nostra est testimonium conscientiae nostrae” (Pál apostol)
'[Dicsőségünk a lelkiismeretünk tanúja. – Békés Gellért és
Dalos Patrik fordítása].
Aki csak azért tesz jót, mert mások megtudják, s ha
megtudták, neki nagyobb becsülete lesz; akinek egyetlen
gondja s feltétele, hogy jótét-erénye a köz szájára kerüljön:
az ilyen embertől soha szolgálatot ne várjunk.
Credo che'l resto di quel verno cose | Facesse degne di
tenerne conto; | Ma fur sin' a quel tempo si nascose, | Che
non e colpa mia s^hor' non le conto: | Perché Orlando a far
opre virtuose, | Piú eh'a, narrarle poi, sempre era pronto, I
Né mai fu alcun' de Η suoi fatti espresso, | Se non qüando
hebbe i testimonii apresso. | (Ariosto) | [Ama tél
bővelkedett még eseményben, | Említendő hőstettben,
leleményben; | Ám fedi azokat mindmáig mély titok, | Nem
önhibám, ha róluk ím hallgatok. | Roland inkább kész a
tettet véghez vinni, | Mint elbeszélve. – azzal dicsekedni. |
Hőstette olykor kerül csak napvilágra, I Ha akad, aki látja:
szemtanúja. | – Oláh Tibor fordítása]
… Ne azzal kérkedjünk, hogy miképpen játszana el
szerepét mások előtt a lélek! Csak saját szemünkkel
nézhetünk magunkba. Belátásunk csendesíti bennünk a
halálfélelmet, és szégyenünk félelmét is ugyanakkor.
Gyermekeink, barátaink, vagyonunk elvesztésekor ez ad
egyedül erőt. Ha pedig úgy adódik, a harc hevében is ez fog
vezetni, „non emolumento áliquo, sed ipsius honestatis
decore” (Cicero) [nem a várható jutalomért, hanem a
becsületért magáért]. Az ilyen jutalom nagyobb, óhajtása és
reménye méltóbb, mint a megtiszteltetés és a dicsőség, ami
nem más, mint mások rólunk alkotott kedvező véleménye …
(II. 16.)
 
A SZÉPSÉGRŐL ÉS HAMISSÁGRÓL87
A szépség ősi kapocs az emberi érintkezésben; mindenkit
összebékít, s aligha van oly barbár s mogorva ember, akit
kelleme meg ne ejtene. A test fontos tényezője életünknek s
méltósága nagy; alkata és milyensége joggal érdemel
figyelmet. Test és lélek összhangját nem szabad
megbontani; ellenkezőleg, fűzzük szorosabbra
kapcsolatukat; lelkünket szoktassuk le a magába
fordulásról, az elkülönülésről és arról, hogy megvesse
és magára hagyja a testet (ezt csak hamis majomkodással
teheti); ellenkezőleg: barátkozzék vele, ölelje és becézze,
istápolja, ellenőrizze, gyámolítsa, állítsa talpra, és
kalauzolja vissza, ha elbitangol, egyszóval lépjen vele
frigyre, legyen derék férje, felesége, és a házastársak céljai
között teljes legyen az összhang. A kereszténység nagyon is
elismeri ezt a viszonyt: a keresztény ember jól tudja, hogy
az isteni igazságszolgáltatás törvényesíti test és lélek társas
viszonyát, annyira, hogy a test is részese a mennyei
jutalomnak; Isten az egész ember magatartását bírálja, s
azt akarja, hogy eredete szerint, teljességében bűnhődjék
vagy jutalmaztassák.
A peripatetikus iskola88 – mind között a legtársasabb – a
bölcsesség lényegének e két egybefonódó rész együttes
istápolását és szolgálatát tekinti; a többi iskolát
pártoskodással vádolja, mert az egyik a testnek, a másik a
léleknek kedvez, s így árulást követ el tárgyán, az emberen,
és az ember kalauzán, a természeten.
A szépség a legősibb megkülönböztetés: embernek ad
hatalmat emberen. Felfedezése korszakalkotó volt.
agros divisere atque dedere | Pro facie cujus-que et
viribus ingenioque: | Nam fades multum valuit viresque
vigebant. | (Lucretius) | [Szétosztják a vagyont meg a
földeket; és csak azok, | Kik az összességből szépségre vagy
észre kiváltak, | Kaptak részesedést, mert ez volt akkor a
döntő. | – Kiss Géza fordítása]
… A képmutatásnak és bújócskázásnak újmódi divatját
feneketlenül gyűlölöm; nincs ennél gyávább és aljasabb
bűn.
Kicsinyes és szolgai hajlandóság álarc mögé bújni és
elrejteni igaz arcunkat. Ez az alattomosság iskolája: az
ember hamisan ígér, de ígéretét könnyen meg is szegi. A
nemes jellem nem tagadja meg gondolatait, sőt szívesen
felfedi legrejtettebb bensejét. S ilyenkor kiderül, hogy
odabenn minden jó, vagy legalábbis– emberi.
 Aristoteles a nagylelkűség jelének tartja, ha nyíltan
gyűlölünk és szeretünk, ítélünk és nyilatkozunk, s az
igazság védelmében nem befolyásol taps vagy gáncs.
Apollonius szerint csak a rabszolga hazudik : szabad
emberhez igaz szó illik.
Minden erény talpköve: szeressük az igazságot
önmagáért. Álnok ember, aki csak akkor mond igazat, ha
reákényszerítik, vagy ha az igazmondásnak hasznát látja:
de nyomban hazudik, ha kicsi a kockázat s nem csíphetik
rajta. Az én lelkem ösztönösen utasítja el a hazugságot s
még a gondolatától is irtózik. Szégyen és lelkifurdalás éget,
ha néha hazugságon kapom rajta magam; például mikor az
alkalom alattomosan csapdát állít. Az ember ne mindig
mondjon meg mindent, mert az ostobaság; ele amit mond,
azt mondja, ahogy gondolja. Nem tudom, mi jót várnak az
emberek a; színleléstől és a hamisságtól; talán azt, Hogy
majd akkor sem hisznek nekik, ha igazat mondanak … (II.
17.)
 
A LELKIISMERETI SZABADSÁGRÓL
Mindennapos jelenség, hogy a jó szándék, ha nyakló
nélkül érvényesül, fölötte gyászos következményekkel jár.
Abban a viszálykodásban, mely miatt jelenleg polgárháború
dúl Franciaországban, a legjózanabb párt kétségtelenül az,
mely ragaszkodik az ősi valláshoz, az állam régi rendjéhez.
Mégis a becsületes emberek közül (ugyanis nem beszélek
azokról, kik a belviszályt csak ürügynek tekintik arra, hogy
személyes sérelmeiket megbosszulják, kapzsiságukat
kielégítsék vagy fejedelmek kegyeit elnyerjék; hanem
azokról, akik buzgó vallásosságból cselekszenek és szent
elhatározásuk a béke és a rend megőrzése hazájukban),
ezek közül, mondom, a féktelen szenvedély sokakat lódít túl
a józan ész határain, néha igazságtalan, erőszakos, sőt
vakmerő tanácsokat duruzsolva fülükbe.
Nem kétlem, hogy ama, első időkben, mikor vallásunk a
törvények jóvoltából kezdett tekintélyre szert tenni, a
vakbuzgóság sok embert felfegyverzett mindenféle pogány
könyv ellen: aminek ma szörnyű nagy kárát látják az
íróemberek. Ez az elvakultság, azt hiszem, nagyobb
veszteséget okozott az irodalomnak, mint a barbárok összes
pusztításai együttvéve. Legjobb példa erre Cornelius
Tacitus. Mert annak ellenére, hogy rokona, Tacitus császár
rendeleti úton a világ összes könyvesházait elárasztotta
műveivel, mindezekből egyetlen sértetlen és teljes példány
sem menekült meg e fura hibavadászok üldözésétől,, akik a
mi hitünkkel ellenkező négy-öt; kitétele miatt el akarták
pusztítani. Hamis dicséretekkel halmoztak el minden
császárt, aki nekünk ked~ vezett, míg az ellenünk
támadóknak válogatás nélkül minden cselekedetét
korholták; amint ezt világosan példázza Julianus Apostata
esete.
Ez a császár voltaképpen ritka képességekkel megáldott,
igen-igen nagy ember volt: szellemét élénken foglalkoztatta
a filozófia, melynek tanításaihoz minden cselekvésében
igazodott; s csakugyan, nincs egyetlen erény sem, melynek
gyakorlásában ki ne tűnt volna. Erkölcsösségéről (melynek
eleven tanúsága életének vitele) Nagy Sándorhoz és
Scipióhoz méltó dolgot olvasunk: hogy seregnyi szebbnél
szebb rabnő közül még csak rá sem nézett egyre sem,
pedig virágkorában volt – ugyanis1 párthusok ölték meg
harmincegy évesen. Ami az igazságosságát illeti, igyekezett
személyesen kihallgatni a pereskedőket; s noha puszta
kíváncsiságból meg-megkérdezte, ki milyen vallású, a
miénk iránt táplált ellenséges érzülete nem nyomta le a
serpenyőt. Ő maga több jó törvényt is hozott, és
megszüntette az elődei által bevezetett rendkívüli adók' és
egyéb terhek nagy részét.
Két jeles történetírónk volt szemtanúja tetteinek. Az
egyik, Marcellinus, több helyen kifakad rendelete ellen,
mellyel minden keresztény rétort és nyelvtudóst eltiltott az
iskolákban való tanítástól; kívánatos lenne – jegyzi meg a
historikus –, hogy ez a cselekedete merüljön feledésbe. Ám
ha súlyosabban vétett volna ellenünk, Marcellinus
valószínűleg nem hallgatná el, lévén szívvel-lélekkel a mi
pártunkon. Az igazság az, hogy Julianus kemény ellenfelünk
volt, de nem kegyetlen; az alábbi történetet a mieink
terjesztik róla: Egy napon Kaledónia városa körül
sétálgatván, Maris, az ottani püspök nem átallotta őt
Krisztus gaz árulójának nevezni, mire ő csak ennyit
mondott: Menj el, te nyomorult, és sirasd inkább látásod
elvesztését. Mire a püspök visszavágott, mondván: Hálát
adok az Űr jézusnak, hogy elvette a szemem világát, mert
így legalább nem kell látnom azt a szemérmetlen képedet.
Ellensége volt a keresztényeknek (mondja Eutropius, a
másik tanúm), de nem ontotta vérüket.
Visszatérve igazságosságára: semmi vád nem érheti azon
az egyen kívül, hogy uralkodása elején keményen bánt
elődje, Constantius párthíveivel. Ami pedig a
mértékletességét illeti, mindig katona módra élt, és
békeidő kellős közepén is úgy táplálkozott, mint aki
háborús viszontagságokra készül és szoktatgatja magát. Az
éberség és virrasztási vágy oly igen erősen feszült benne,
hogy éjszakáját három vagy négy részre osztotta, s közülük
a legkisebbet fordította alvásra; a többit arra használta,
hogy személyesen győződjék meg serege és őrsége
állapotáról, vagy tanulással töltötte; mert egyéb rendkívüli
tulajdonságai mellett otthonosan mozgott mindenfajta
irodalomban. Mondják, hogy Nagy Sándor abbeli
félelmében, hogy az álom el találja tántorítani szellemét a
tanulmányoktól, mikor elmélkedés végett ledőlt, előbb tálat
tétetett az ágya mellé, s egyik kezében rézgolyócskát
tartott föléje, hogy ha netalán elnyomná a buzgóság s az
ujjai engednének szorításukból, a tálba eső golyócska
koppanása ébressze fel. Julianus lelkiereje olyannyira csak
arra összpontosult, amire ő irányította, s önmegtartóztatása
révén oly kevéssé igázta le alantas szenvedély, hogy e
fortély nélkül is boldogult. Ami katonai rátermettségét
illeti, megvolt benne a kiváló hadvezér összes erénye;
gyakorolta is majdnem egész életében a hadviselést,
legtöbbször Franciaországban a mi oldalunkon, az
alemánok és a frankok ellen. Kevés embert ismerünk, aki
több veszedelemmel nézett szembe vagy gyakrabban adta
tanújelét személyes bátorságának. Halála emlékeztet
némileg az Epaminondaséra: nyílvessző végzett vele, amit
megpróbált kitépni (s meg is tette volna), de mivel a hegye
nagyon éles volt, elvágta magát, s a kezéből elszállt minden
erő. Kérlelte a körülállókat: súlyos állapota ellenére vigyék
vissza a csatába, hadd buzdítsa-bátorítsa katonáit (akik
egyébként nélküle is vitézül harcoltak, míg az éj szét nem
választotta a két sereget). Bölcsességének köszönhette,
hogy semmibe vette saját életét s a világi dolgokat.
Szilárdan hitt a lélek halhatatlanságában.
Vallás dolgában megátalkodott volt; azért kapta az
Apostata toldaléknevet, mert hűtlen lett hitünkhöz; de én
valószínűbbnek tartom, hogy sose fogadta igazán szívébe,
csak tekintettel a törvényekre, színlelt mindaddig, míg meg
nem kaparintotta a főhatalmat. Saját hitéhez viszont oly
babonásán ragaszkodott, hogy kortársai gúnyt űztek belőle
s gyakran mondogatták: ha diadalt aratott volna a
párthusok felett, a világ minden ökrét kiirtotta volna, hogy
legyen amit isteneinek áldozni. A jövendölés tudománya is
rabul ejtette – készpénznek vett minden jóslatot. Mikor már
a halálán volt, egyebek közt ezt mondta: Hálás köszönettel
tartozom isteneimnek, amiért nem rajtaütésszerűén
akartak megölni, hanem jó előre tudatták halálom helyét,
óráját; s nem lagymatag és méltatlan halállal sújtottak, ami
semmittevő satnya lelkeknek való, nem is sokáig húzódó,
fájdalmas és ernyesztő halállal, hanem méltónak ítéltek e
nemes halálnemre, győzelmeim s dicsőségem teljében.
Látomása hasonló volt a Marcus Brutuséhoz, aki előbb
Galliában állta útját, majd halála küszöbén bukkant fel újra,
ezúttal Perzsiában.
 Mondogatják, hogy mikor találat érte, így szólt: Győztél,
názáreti – vagy: örülj neki, názáreti. Én úgy gondolom, hogy
fent említett koronatanúim, kik a kíséretéhez tartoztak s
minden szavát, halála legapróbb mozzanatát is feljegyezték,
ilyesmit nem felejtettek volna ki beszámolójukból – ha
elhangzott. S ez lehet a helyzet bizonyos csodatettekkel is,
melyeket halálával kapcsolatban emlegetnek.
Visszakanyarodva témánkhoz: Julianus régóta melengette
keblében a pogányságot; de mivel a hadserege tisztára
keresztényekből állt, nem merte kinyilvánítani. Ám mikor a
végén elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy merje a titkát
felfedni, kinyittatta az istenek szentélyeit, s minden
eszközzel újra akarta éleszteni a bálványimádást. Hogy
célját elérje, mikor Konstantinápolyban a népet főpapjai
miatt pártokra szakadva találta, palotájába rendelte és
felszólította őket: hagyják abba a viszálykodást, s
gyakorolja mindenki félelem és akadályoztatás nélkül saját
vallását. De ezt csak abbeli reményében szorgalmazta,
hogy a vallásszabadság növelni fogja a széthúzást és
pártoskodást, megakadályozván ezáltal, hogy a nép
összefogjon és (hála az összhangnak és általános
egyetértésnek) erőre kapjon az ellene vívott küzdelemben;
ugyanakkor keresztények kegyetlenségével próbálta
bizonygatni, hogy az ember számára nincs a világon
félelmetesebb vadállat, mint az ember. Ezek majdnem szó
szerint az ő szavai: ami azért figyelemre méltó, mert
zavargást és széthúzást akarván szítani, Julianus császár a
lelkiismereti szabadságnak ugyanazt a receptjét
alkalmazta, mellyel nemrég a mi királyaink éltek, hogy
véget vessenek a belső viszálynak.90 Egyfelől azt lehet
mondani, hogy aki szabad utat enged a pártoskodóknak
véleményük hangoztatására – a széthúzás magvait hintegeti
el; saját kezével fokozza a rendbontást, mert nincs törvény
szabta kényszer vagy sorompó, mely meg tudná fékezni
vagy akadályozni folyását. De másfelől azt is lehet mondani,
hogy aki szabad utat enged a pártoskodóknak véleményük
hangoztatására, megpuhítja s elernyeszti őket; mert a
kiváltság és kényelmesség eltompítja, míg a ritkaság,
újdonság és nehézség élesíti az osztókét. Én azonban
királyaink tisztessége s becsülete érdekében inkább hiszem
azt, hogy mivel nem tehették azt, amit akartak., azt
akarták, amit tehettek. (II. 19.)
 
MINDENT A MAGA IDEJÉBEN
Mikor Eudemonias észrevette, hogy az agg Xenocrates
buzgón látogatja az iskolát, így szólt: „Mikor fog ez tudni,
ha még most is csak tanul?” És Philopoemen mikor
Ptolomaeus királyt magasztalták előtte, mint aki naponta
gyakorolja magát a fegyverforgatásban, így felelt: „Nem
dicsérhető, ha ebben a korban egy király még gyakorolja
magát. Inkább használni tudná azt a fegyvert.” A bölcsek
ezt tartják: ,,A fiatal készüljön az életre; az öreg tudjon
élni.” Mondják azt is, hogy legnagyobb hibánk mindig
megújuló vágyunk, a mindig újrakezdett élet. Ha tanulunk
vagy kívánságaink vannak, gondoljunk hajlott korunkra is
néha. Fél lábbal a sírban» álldogálunk, étvágyunk és
nagyratörésünk pedig még mindig gyermekkorát éli?!
Tu secanda marmora | Locas sub ipsurn funus, et
sepulchri | Immemor, struis domos. | (Horatius) | [te
márványtömböket | rendelsz, a sír szélén, s feledve azt, |
hogy meghalsz, házakat rakatsz. | – Bedé Anna
fordítása]
Sohasem tervezek egy évnél előbbre. Ma már csak arra
gondolok, hogy befejezzem a megkezdetteket; feladok
minden új reményt és vállalkozást, lassan búcsút veszek
megszokott dolgaimtól és naponta megválók valamitől, ami
az enyém. „Olim jam nee perit quicquam mihi nee
acquiritur. Plus superest viatici quam viae (Seneca) [Régóta
nem veszítek s nem nyerek. Több az útra-valóm, mint a
maradék utam].
 „Vixi et quem dederat cursum fortuna peregi.” I
(Vergilius) | [Éltem, a sors-ki jelölte utam befutottam. | –
Bedé Anna fordítása] öregségemnek nagy vigasztalása,
hogy enyhíti bennem életem sok nyugtalanító vágyát és
gondját: a világgal való törődést, a gazdagság, a tudás, az
egészség, a magam gondjait. Hány embernek akkor jön
meg a hangja, amikor már örökre el kellene hallgatnia!
Mindig tanulhatunk, de csak egyszer járunk iskolába. Nincs
szomorítóbb látvány, mint az elemista aggastyán.91
„Diversos diversa juvant, non omnibus annis | Omnia
conveniunt.” | Pseudo-Gallus) | [Ahány ember, annyi ízlés;
nem minden kornak | felel meg minden.]
Ha már tanulni akarunk, válasszunk hajlott korunkhoz
méltó tudományt. De választásunk nem lehet más, mint
azé, akit megkérdeztek: miért gyötri magát öregkorában a
tanulással? „Azért, hogy könnyebben és szívesebben
hagyjam itt a világot.” Ezért tanult az ifjú Cato is,
mikor közeledni érezte a véget; Platonnak a lélek
halhatatlanságáról írt könyvét olvasta. Nem mintha
készületlenül találta volna a végső út: lelkét rég ellátta
útravalóval, s erősebb és biztosabb volt önmagában, mint
valaha, többet tudott, mint amennyit Platón egész
bölcsessége adhatott neki. Az ilyen bátorság és tudás
felülmúlja a filozófusét. Cato nem azért olvasott, hogy a
halált szolgálja: csak nem akarta megszakítani
tanulmányait, és folytatta élete szokott tevékenységét.
Senki sem szakítja meg szívesen az álmát, ha szépet
álmodik.
Mikor meg kellett válnia a prétorságtól, játékkal töltötte
az éjszakát. Ε mostanit pedig, hogy meg kellett halnia,
olvasással mulatta. Egyre ment neki, hogy mit veszít el: az
életét – vagy a tisztségét. (II. 28.)
 
A MEGBÁNÁSRÓL
Mások alakítják az embert, én elbeszélem. Méghozzá elég
tökéletlen példányt mutatok be. Ha újraszabhatnám, más
mintához igazítanám, és bizonyára jobban sikerülne. Sajnos
elkéstem vele. Arcképem vonásait azért hamar felismered,
bár állandóan változnak és szétszaladnak rajta a ráncok.
Akár a világmindenségben, örökös hintajáték folyik
bennem is. Minden hintázik ott is szünet nélkül: a Föld, a
Kaukázus bércei, Egyiptom gúlái; saját hintájukon meg a
közös hintán. Az állandóság pedig nem más, mint lelassított
játék. Nem tudom megállítani tárgyamat, az embert: inog
és botorkál, mint aki örökké részeg. Ott kapom el, ahol
érem, játék közben, s látása mulattat.
Nem a létezést festem, hanem az átmenetet; nem a
korból korba való átlépést vagy a változások hét-hét
esztendejét92, de a napból napba, percből percbe átfolyó
emberidőt. Történetemet az adott órához igazítom. Ha kell,
változtatok rajta, hol szeszélyem, hol meggyőződésem
szerint. Ez a história különböző és váltakozó
eseményeknek, oktalan, esetenként tán ellentmondó
képzelet-szülötteimnek lejegyzése. Amíg készült, magam is
változtam, s a tárgyam is más és más környezetbe, más
látószögbe került. Elég az hozzá, hogy hemzseg benne a
sok ellentmondás. De az igazságnak sohasem mond ellent –
dicsérne Demades93 érte. Csak egyszer erezné a lelkem a
szilárd talajt: nem kísérleteznék tovább, mestere lenne az
anyagnak; de így továbbra is csak inaskodik benne.
Jelentéktelen és homályba vesző életről vallók itt. De nem
ez a fontos. Az erkölcsi szabályok éppúgy kötelezik a
közönséges halandót, mint díszes palástjában az uralkodót.
Minden ember magában hordja az emberi létforma
teljességét.
Az írók rendszerint egyéni, különös jellegükkel
mutatkoznak meg a nép előtt. Én elsőként akarok saját
egyetemes emberségemmel kitűnni. Michel de Montaigne
beszél itt, nem a nyelvművelő vagy író, nem is a
jogtanácsos. Ha a világnak nem tetszik, hogy annyit
beszélek magamról, nekem meg az nem tetszik, hogy a
világ még csak nem is gondol magára …
A zenei hangokat képzeletünk önti harmóniába: az én
képeimet az esetlegesség. Ahhoz, hogy művem végére
járjak, csak a hűség lángját- kell ébren tartanom. Az igazat
írom, ha nem mondok is el mindent, csak amennyit merek;
és egyre többet merek, mert úgy veszem észre, szokásaink
eltűrik, hogy az idős ember szabadabban és
gátlástalanabban beszéljen magáról.
A bűn felsebzi a lelket, mint kelés a testet; és éppúgy
véres lesz, ha meghorzsolják, Mert az értelem lefegyverzi
ugyan a szomorúságot, a bánatot, de a megbánás
máshonnan fakad, s minél mélyebbről tör fel, annál
szétáradóbb; ahogy a lázas hidegrázástól is jobban
vacogunk, mint a téli hidegtől. Bűnnek tartom (persze saját
mércéje szerint) nemcsak azt, amit értelmünk és
természetünk ismer el bűnnek, de mindent, amit az
emberek véleménye, a törvény meg a szokás ilyenként
honosít meg minálunk.
Ugyanilyen elgondolásból mondom, hogy nincs olyan
jóság, ami ne tenné önelégültté a lelket. Bizonyos, hogy
jótetteink után meg veregetjük a vállunkat, és kéjes érzés
árad szét bennünk. Nemes büszkeségünk a nyugodt
lelkiismeret csendes társa. Egy vakmerő bűnöző érezheti
magát biztonságban. De sohasem érezheti a
megelégedettség és a kielégülés felhőtlen örömét.
Nem mindennapi öröm, hogy sikerült megmenekülnünk
romlott századunk fertőjétől és elmondhatjuk
magunkról: „Nézz csak a lelkem mélyére, s nem tudsz
elmarasztalni sem mások megrontása, sem irigység, sem
bosszúvágy, sem a köztörvények megszegése, sem
felforgatás, sem szószegés vétkében. Bár korunk
szabadossága engedi és megkönnyíti, én más javához nem
nyúltam, egyetlen honfitársam erszényét ki nem ürítettem,
csak a magaméból éltem békében és háborúinkban
egyaránt, és senkit nem dolgoztattam tisztességes fizetség
nélkül… ”
Mondják, hogy a bűnhődés nyomon követi a bűnt. De nem
számolnak olyan bűnökkel, melyek úgy élnek bennünk,
mint valami öröklakásban. Mindig menthetjük az olyan
bűnöket, amik váratlanul törnek ránk, vagy szenvedélyeink
mélyéről bújnak elő. De vannak bűnök, melyek hosszú
megszokás során eresztettek gyökeret az erős lélekben.
Ezeket nehéz megtagadnunk. A megbánásunkkal
akaratunkat tagadjuk meg, és mindent betöltő
képzeletünkkel kerülünk szembe.
A nevelés segíti és fejleszti természetes hajlamainkat, de
meg nem változtatja s meg nem semmisíti soha.
Ismerőseim ezrei tértek a bűn útjára – nevelésük ellenére.
A nevelés elrejtheti, leplezheti, de nem tépheti ki
gyökerestül eredendő hajlamainkat… (III. 2.)
 
HÁROMFÉLE TÁRSASÁG
Nem kell körömszakadtáig ragaszkodni hajlamainkhoz és
természetünkhöz. Legfőbb képességünk, hogy könnyen
alkalmazkodunk különböző feltételekhez. Létezik, de nem
él az olyan ember, aki sose zökken ki a kerékvágásból. A
leghajlékonyabb, legszínesebb egyéniség mindig a
legszebb.
Íme az öreg Cato idevágó tanúsága: „Huic versatile
ingenium sic pariter ad omnia fuit, ut natum ad id unum
diceres quodcumque ageret” (Titus Livius) [Hajlékony
szelleme oly egyformán alkalmazkodott mindenhez, hogy
bármivel foglalkozott pillanatnyilag, úgy tűnt, mintha
egyenesen arra született volna].
Ha kedvem szerint alakíthatnám magam, nincs az a
példás viselkedés, amit engednék úgy elhatalmasodni
rajtam, hogy ne tudjak szabadulni tőle. Az élet egyetlen,
szabálytalan, sokoldalú mozgás. Önmagának nem jó
barátja, még kevésbé ura, hanem rabszolgája – aki mindig
következetes s oly makacsul ragaszkodik kiszabott útjához,
hogy nem lehet eltéríteni, nem lehet ama bizonyos
kerékvágásból kizökkenteni. Ezt most mondom, mikor
nehezen tudok kibontakozni lelkem szorításából, melyet
csak az mulattatja, amiben teljesen elmerülhet, s mindig
vakon s nyakló nélkül veti bele magát mindenbe. Bármily
könnyed tárgyról legyen szó, szívesen felnagyítja, s addig
nyújtja-siríti, míg minden erejét ki nem szívja. Tétlensége
ezért kínos-keserves állapot, mely aláássa egészségemet. A
legtöbb elme idegen eledelt követel, hogy felengedjen es
mozgásba lendüljön; az enyémnek ez inkább azért kell,
hogy nyughasson és pihenjen: „vita otii negotio discutienda
sunt” (Seneca) [munkával kell a tétlenség bűneit távol
tartani]; mert legfőbb s legnehezebb tennivalója önmaga
tanulmányozása. A könyvek megzavarják s elvonják
figyelmét e tárgyról. Mihelyt ötletei s gondolatai támadnak,
nyugtalan lesz és csapongó; hol az erő, hol a rend és kellem
felé nyújtja ki csápjait, izeg-mozog, egyidejűleg biztatja és
fékezi önmagát. Képességeit van mivel serkentenie: a
természet elegendő matériával ellátta, hadd legyen min
rágódjon és elmélkedjék.
Az elmélkedés jó és gyümölcsöző időtöltés annak, aki
erőteljesen vallatja és puhatolja önmagát: részemről a
lelkemet inkább alakítgatni, mint bebútorozni szeretném.
Nincs annál sem nehezebb, sem könnyebb foglalatosság,
mint mikor az ember kedve szerint eljátszadozhat
gondolataival. A legnemesebb lelkek – „quibus vivere est
co-gitare” (Cicero) [kiknek élni annyi, mint gondolkozni] –
ezt művelik a legszívesebben. Természet-anyánk ruházott
fel e kiváltsággal: nincs semmi, amit olyan odaadó-an
tudnánk csinálni, és nincs más cselekvés, aminek
könnyebben szentelnénk magunkat. Istenek szórakozása ez
– mondja Aristoteles: mind az ő üdvük, mind a miénk ebből
sarjad. Az olvasás arra való, hogy munkára fogja és
serkentse az agyamat: az elmémnek ad dolgot – nem az
emlékezetemnek.
 Így hát kevés társalgás köt le szellem és gondolat híján;
noha igaz, hogy a kedvesség és szépség éppúgy megragad,
elbűvöl (ha ugyan nem jobban), mint a mélység,
magvasság. Minden egyéb beszélgetés közben
elbóbiskolok, s alig figyelek oda; megesik, hogy a
semmitmondó s udvariaskodó kérdésre kisgyermekhez sem
méltó sületlenséggel felelek, vagy konok hallgatásba
süppedek, ami csak még faragatlanabb és sértőbb
viselkedés. Álmodozó természetemmel gyakran begubózom
s egy sereg közhasznú dologban gyermekien tudatlan
vagyok. Ε két tulajdonságommal elértem, hogy a környéken
öt-hat humoros történet kering rólam: egyikben
nevetségesebb és bárgyúbb vagyok, mint a másikban.
De folytassam, ahol abbahagytam. Nehéz természetemnél
fogva fölötte körültekintő és finnyás vagyok az emberekkel
való érintkezésben (akiket nagy gonddal rostálok meg) és
alkalmatlan közügyek intézésére. Hiszen egész nap a
néppel kell élnünk, szót értenünk; ha terhűnkre van a
beszédjük, ha nem vagyunk hajlandók közeledni az
egyszerű és közönséges lelkekhez (melyek sokszor éppoly
rendezettek, mint a kifinomultak, s bizony balga minden
bölcsesség, ha nem számol az általános balgasággal), ne
avatkozzunk sem a magunk, sem a mások dolgaiba; mert
mind a magán-, mind a közügyek intézése ilyen embereken
fordul meg. Lelkünk legkevésbé feszes és
legtermészetesebb magatartása a legszebb; mint ahogy a
legkevésbé erőltetett foglalatosság a legjobb. Istenem, be
nagy áldás a bölesesség annak, aki képességeihez tudja
igazítani kívánságait: nincs ennél hasznosabb tudomány!
„Hacsak tehetem!”: ez volt Socrates szava járása94; s ugye,
milyen velős mondás?! Kívánságainkat hajlítsuk és
korlátozzuk a legközelebbi, elérhető célpontokra. Nem
butaság részemről, ha nem örülök ezernyi dolognak,
amihez a sorsom köt (s ami nélkül nem tudnék meglenni),
és konokul ragaszkodom egyhez vagy kettőhöz, amit
semmiképp nem tudok elérni? Lagymatag természetem,
minden mordságtól és nyerseségtől mentes modorom talán
megkímélt attól, hogy irigyeim s ellenségeim legyenek; de
az bizonyos, hogy ember soha nem szolgált rá jobban arra
(nem mondom, hogy szeressék, de), hogy ne gyűlöljék.
Szófukar beszédem azonban joggal fosztott meg sokak
jóindulatától, akik egyéb, reám nézve kedvezőtlenebb
okokkal magyarázták tartózkodásomat; amit igazán nem
vehetek tőlük rossznéven.
Nagyon alkalmas vagyok ritka szép barátságok ápolására,
ezért vérmes reményekkel kapaszkodom minden ínyemre
való új ismeretségbe; ilyenkor megteszek minden tőlem
telhetőt, és olyan módon vetem magam a barátkozásba,
hogy ritkán szalasztók el kedvező alkalmat (vagy nem
találok viszonzásra). A közönséges bratyizásban
meglehetősen hideg és kimért vagyok, ugyanis
tengerjárásom nem természetes, ha nem feszíthetem ki
minden vitorlámat; meg aztán a jó szerencse egész fiatalon
megajándékozott s elkényeztetett egy páratlan, tökéletes
barátsággal95; ez elvette a kedvemet másoktól, s elültette
bennem a meggyőződést, hogy lelkem nemes társulásra
termett – nem arra, hogy csordába verődjön, ahogy az ókori
bölcs mondaná.96 De éppúgy nehezemre esik, hogy csak
félig engedjem át magam, s nem bírom a megalázó
bizalmatlanságot, óvatoskodást, amire nem egy tökéletlen
barátság kényszerít – különösen manapság, mikor csak
kockázattal vagy hamisan lehet a világ dolgairól
büntetlenül szót ejteni.
Jól tudom, hogy annak, aki hozzám hasonlóan csak az
életén (vagyis a lényegen) akar könnyíteni, kerülnie kell,
mint a pestist – az érzékenykedést s a kiszámíthatatlan
kedélyhullámzást. Jó volna egy többrétű lélek, amely tudjon
tapadni, de elszakadni is, érezze jól magát ott, ahová a sors
vetette, csevegjen meghitten a szomszédjával házról,
vadászatról, peres ügyről, és szíves-örömest ereszkedjék
szóba ácsmesterrel, kertésszel; irigylem azokat, akik utolsó
cselédjük szája ízét is eltalálják, úgyhogy mindenki ért a
szavukból. S persze nem értek egyet Platón tanácsával,
hogy a szolganéppel mindig lóhátról beszéljünk, mellőzve a
tréfás vagy bizalmas hangot, akár férfi, akár nő az illető.
Azonkívül, amit az imént mondottam, embertelen s
igazságtalan dolog oly nagy súlyt fektetni a sors bármely
kedvezésére; s azt a rendet tartom a legméltányosabbnak,
ahol legkisebb a különbség úr és szolga között.
Mások arra törekednek, hogy magasan szárnyaljon a
lelkűk; én meg azon fáradozom, hogy ágyat vessek az
enyémnek és pihentessem. Csak akkor torzul el, ha nem fér
a bőrében.
Narras, et genus Aeaci, | Et pugnata sacro bel-la sub Ilio:
| Quo Chium pretio cadum j Mer-cemur, quis aquam
temperet ignibus, | Quo prae-bente domum, et quota, |
Pelignis car earn irigoribus, taces. | (Horatius) | [Aeaeus
nemzetségéről beszélsz, | Ilion alatti dicső harcokról, |
Ámde arról mélyen hallgatsz, | Mennyi a chiosi bor hordája,
| Ki melegít vizet a fürdőmhöz, | Mikor és hol találok
oltalmat | A Pelignus hidege ellen.] Miként a lakedemóni
vitézségnek mérsékletre és fuvola1 édes-bús hangjaira volt
szüksége, hogy csillapítani tudja lelkét a csatában, nehogy
dühöngés vagy vakmerőség karjaiba vesse magát (míg
minden más náció fülrepesztő éles hangokat használ, hogy
a végletekig feltüzeljék a katonákat), nekem a
közhiedelemmel ellentétben úgy tűnik, hogy szellemünk
működtetéséhez inkább van szükség ólomra, mint
szárnyakra, inkább csiga vérre, nyugalomra, mint heves
vérre, izgalomra. Különösen buta dolog, ha valaki adja a
nagyokost a kevésbé okosak előtt s mindig foghegyről
beszél, ahogy az olasz mondja: „favellar in punta di
forchetta”.91 Igazodjunk azokhoz, akikkel vagyunk, s
játsszuk meg néha a tudatlant. Tegyük félre a vélt fölényt s
a finomkodást: a hétköznapi életben elég, ha rendet tartunk
mondókánkban. Különben legyünk földhözragadtak, ha a
körülmények úgy hozzák.
Tudós emberek gyakran esnek a fennhéjázás hibájába.
Folyvást kérkednek a tudományukkal, és úton-útfélen
terjesztik-ajánlgatják a könyveiket. Mostanában a hölgyek
fülét is úgy teleduruzsolják, hogy szegénykék, ha nem is
jegyezték meg a lényeget, úgy tesznek, mintha tökéletesen
értenék; és minden témáról, ha mégoly alantas és
közönséges is, élőszóban s írásban· egyaránt újfajta,
tudálékos módon beszélnek:
Hoc sermone pavent, hoc iram, gaudia, curas, | Hoc
cuncta effundunt animi secreta; quid ultra? | Concumbunt
docte; | (Juvenalis) | [így fejeznek ki félelmet, haragot,
örömöt, gondot, | így vallják be lelkük titkait; mi több? |
Tudós módra szeretkeznek;] és Platonra meg Szent
Tamásra hivatkoznak olyan dolgokban, melyekben bárkinek
a tanúsága megtenné. Nem hatolt lelkűkbe a tudomány,
hanem ott rekedt a nyelvükön. Higgyék el – mondom a
nemesebbjének: jobb, ha beérik természet adta díszeikkel!
Kölcsönvett szépség alá rejtik saját szépségüket.
Nevetséges: elhomályosítják csillogásukat csak azért, hogy
talmi fényben csilloghassanak; látszatok mélyére temetik el
lényük legjavát. „De capsula totae” (Seneca) [dobozból
került elő mindahány]. A baj az, hogy nem ismerik eléggé
önmagukat: semmi nem szebb ezen a világon, mint ők,
nekik kell felékesíteni a művészetet s leplezni a leplezést.
Tiszteljük és szeretjük őket: kell egyéb? Női mi voltuk
érvényesítéséhez épp eleget tudnak: csak fel kell rázni és
gyümölcsöztetni szunnyadó képességeiket. Mikor látom,
mint gyürkőznek neki retorikának, jognak, logikának,
valamint egyéb, számukra hasznavehetetlen
tudományoknak, nagy a gyanúm, hogy bizonyos
férfimentorok így akarják őket hatalmukba keríteni. Mi
mást hozhatnék fel mentségükre? Pedig bőven elég, ha
Önmaguktól vidámra, szigorúra vagy szelídre
hangolják bájos tekintetüket, csipetnyi keménységgel,
habozással, titkos ígérettel fűszerezve a kimondott „nem”-
et, és nem keresnek tolmácsot az udvarlásukra elhangzott
beszédhez. Ezzel az ősi tudományukkal orránál fogva
vezethetnek mestert és tanoncot egyaránt. S ha netalán
mégis zavarná őket, hogy egyben s másban mögöttük
maradnak, és kíváncsiságból a tudomány fellegvárába is be
akarnak hatolni, a költészet nekik termett mulatság:
bolondos és elmés művészet, titkolózó, csacsogó, csupa
élvezet és csupa kellem, mint ők maguk. Némi hasznát a
történelemnek is vehetik. A filozófiából – már ami az
életbölcsességet illeti – megtanulhatják, hogyan kell
megítélni természetünket és változó kedélyállapotunkat,
védekezni árulásaink ellen s mérsékelni heves
kívánságainkat, óvni szabadságukat és tartósítani az élet
örömeit, emberien tűrni udvarló hűtlenségét vagy férj
durvaságát, múló évek és szarkalábak csapását; valamint
egyéb hasonló dolgokat. Ennyiben részesíteném nőinket a
tudomány áldásaiban.
Vannak különös, visszahúzódó, félénk és befelé forduló
természetek. Én lényegemnél fogva közlékeny és
barátságos vagyok: nincsenek titkaim és kifelé élek,
társulásra születtem. A magány, amit szeretek és
prédikálok, főleg abból áll, hogy önmagámra irányítom
érzéseimet és gondolataimat, szűk korlátok közé szorítva
– no nem a lépteimet, hanem a sok gondot, kívánságot;
lemondok minden külső segítségről, s kézzel-lábbal
menekülök minden rabságtól, kötelezettségtől – nem is
annyira az emberi sokaságtól, mint a teendők
sokaságától. A térbeli magány őszintén szólva kifelé tárja
egész lényemet: szívesebben szentelem magam a
közügyeknek és a nagyvilágnak, mikor egyedül lehetek.
Különben akár a Louvre-ban98 vagyok, akár
sokadalomban, rögtön tartózkodó leszek, és
csigaházamba húzódom, A sokaság visszaad önmagámnak:
sehol nem csevegek oly szabadon és játékosan
énemmel, mint olyan helyen, ahol kötelező a merev,
szertartásos, nyársat nyelt viselkedés. Őrültségeinken
nemigen nevetek: ezek bölcsességünk fokmérői.
Természetemnél fogva nem viszolygok a mozgalmas udvari
élettől: volt részem benne, és örülök a zajos társaságnak,
ha kedvemre való és csak időnként van hozzá szerencsém.
De az álmatag észjárás, melyről már beszéltem, inkább
magányra ítél s otthonomban maraszt, népes családom
körében, vendégszerető házamban. Elég sok emberrel
érintkezem, de csak ritkán olyanokkal, akikkel szívesen
vagyok együtt; ilyenkor mind magamnak, mind a
többieknek szokatlan szabadságot engedélyezek: vége
ceremóniának, bóknak, hajlongásnak, udvarias
viselkedésünk egyéb kínos rendezésének (ó,
alkalmatlan, szolgai szokás!), mindenki azt csinál, amit
akar; ha úgy van kedve, önmagával diskurál: én
többnyire hallgatok álmodozón és magamba süppedve, de
anélkül ám, hogy ez vendégeimet sértené.
Azok társaságát s meghitt barátságát keresem, akiket
rendes és talpraesett embereknek szoktunk nevezni:
látásuk elveszi a kedvem másoktól. Ha jól meggondoljuk, ez
a fajta a legritkább; szerencsés alkat mindenesetre, s
főképp a természet ajándéka. Eme érintkezés célja
egyszerűen az együttlét, eleven kapcsolat, bizalmas
beszélgetés: lelkeink ölelkezése, minden egyéb haszon
nélkül. Mindegy, miről diskurálunk; nem érdekel, hogy van-
e a beszélgetésnek súlya, mélysége; szívélyesség s józan
gondolkodás mindig van benne: érett ítéletet színez
szívjóság, nyíltság, szeretetreméltóság. Szellemünk
nemcsak napi események, örökösödési históriák terén
mutatja ki erejét, szépségét, hanem királyi ügyekben is; és
éppúgy kimutatja, ha magánügyeinket hányjuk-vetjük meg.
Hallgatásáról és mosolyáról megmondom, ki az én
emberem; s alkalmasint inkább fehér asztalnál, mint
tanácsban bukkanok rá. Jól mondta Hyppomachus, hogy a
jó harcost arról is felismerhetjük, ahogyan végigmegy az
utcán. Ha meghitt beszélgetésünkbe némi tudomány
vegyül, nem hárítjuk el: csak ne legyen (szokása szerint)
tolakodó és szőrszálhasogató, hanem szerény és tanulni
vágyó maga is. Nekünk csak időtöltésnek kell: ha majd
okulni akarunk vagy prédikációt hallgatni, felkeressük ott,
ahol trónol; jelenleg engedjen csak utánunk: mert bármily
hasznos és kívánatos, szükség esetén – gondolom – meg
tudnánk lenni nélküle, s éppoly jól éreznénk magunkat.
Az emberek közt járatos, nemes lélek önmagában is kedves,
megnyerő. S mi más a művészet, mint az ilyen lelkek
termésének summája és lényege?
Hasonlóan kedves nekem a szép és tiszteletre méltó nők
társasága: „Nam nos quoque oculos eruditos hab emus”
(Cicero) [mert nekünk is hozzáértő szemünk van]. Ha
lelkűnknek nem is telik benne annyi öröme, mint a
barátságban, a nagyobb szerephez jutó érzékek arányában
közel sodródik ahhoz; ámbátor szerintem nem ér fel vele.
Csakhogy ez olyan társulás, ahol résen kell lenni, különösen
ha valakinek a teste rakoncátlan, miként az enyém.
Ifjúkoromban áldoztam is neki vígan s meggondolatlanul; s
rám rontott nemegyszer az őrült szenvedély, mely a költők
szerint azokat sújtja, akik ész és nyakló nélkül engedik át
neki magukat. Igaz, hogy az elszenvedettt ostorcsapás jó
leckének bizonyult:
Quicumque Argolica de classe Capharea fugit, | Semper
ab Euboicis vela retorquet aquis. | (Ovidius) | [Ki a görög
hajókon megmenekült Capha-reától, | Vitorláival messze
elkerüli Eubea vizeit.] Bolondság testestül-lelkestül
átengedni magunkat e dühöngő és erőszakos
szenvedélynek. Másfelől viszont szerelem és kötelezettség
nélkül, komédiások módjára kivetni a hálónkat és eljátszani
egy kor meg szokás diktálta szerepet, sajátunkból csak a
szavakat adva – annyi, mint gondoskodni ugyan
biztonságunkról, de fölötte gyáva módon; hasonlóan ahhoz,
aki eleve lemond becsületről, haszonról, élvezetről, mert fél
a kockázattól. Aki ilyen méltatlan fortélyhoz folyamodik, az
ne is reméljen nemes lelket kielégítő, ízes gyümölcsöt.
Akarjuk szívvel-lélekkel azt, aminek szívvel-lélekkel
szeretnénk örülni! – mondom ezt akkor is, ha a szerencse
netalán sikerrel koronázza a színlelést, ami elég gyakran
megesik. Mert nem született még a világra nő, ha mégoly
rusnya is, aki ne tartaná magát szemrevalónak s ne
kínálkozna fel életkora, nevetése, testmozgása fogásaival;
ugyanis nincs teljességgel csúnya nő, mint ahogy
teljességgel szép sem létezik. Mondják, hogy a brachman
leányok, ha nincs semmi egyebük, felvonulnak a piactérre,
s a kikiáltó segítségével összeterelt népnek megmutatják
ama házaséletre termett testrészüket: hátha legalább így
sikerül férjet fogniuk.
Következésképpen egy nő sincs, aki ne venné
készpénznek az első jöttment esküdözését, hogy szolgálni
fogja. Ami pedig a mai férfiak hűtlenkedését illeti,
bizonyára az történik, amit a tapasztalat máris mutat: a nők
vagy visszahúzódnak és magukra maradnak, így menekülve
előlünk, vagy követik dicstelen példánkat, azaz szenvedély
nélkül, odaadás nélkül, szerelem nélkül játsszák el
szerepüket ama komédiában. „Necque affectui suo aut
alieno obnoxiae” (Tacitus) [Érzéketlen mind saját, mind
másnak lángolása iránt]. Azt hiszik – mondja Platón
Lysiasa” –, hogy minél kevésbé szeretjük őket, annál
könnyebben és nagyobb haszonnal ráállhatnak a vásárra.
Akárcsak az igazi komédiában: az egybegyűltek
ugyanannyit (ha ugyan nem többet) élveznek, mint a
komédiások.
Részemről Venust éppúgy nem tudom elképzelni Cupido
nélkül, mint az anyaságot i vad ék nélkül: a kettő
lényegénél fogva együvé tartozik. Önmagát csapja hát be,
aki mást becsap: nem kerül semmijébe, de nem is nyer
semmi érdemlegest. Akik Venusból istennőt csináltak,
gondoskodtak róla, hogy mennyei szépsége anyagtalan
legyen és szellemi; míg az a szépség, melyre emezek
pályáznak, még csak nem is emberi, hanem durva és
otromba, állati. De még az állatok sem akarják ilyen
szegényesnek s földhözragadtnak! Látjuk nemegyszer,
amint a képzelet s a vágy még a test előtt felkorbácsolja
vérüket. Látjuk hágatáskor mindkét nemnél, hogy
válogatnak vonzalmaik között s bizalmas viszonyba
kerülnek egymással; még a vénségében tehetetlen gebe is
megborzong, nyerít és összerezzen vágyakozásában.
Látjuk, hogy a dolog előtt tele vannak tűzzel, reménnyel;
miután pedig a test eljátszotta játékát, enyelegnek még egy
darabig: ízlelgetik az édes emlék gyönyörét. De olyant is
látni, hogy a hím büszkén áll odébb, és diadalittasan nyerít
– részegen a boldogságtól. Annak, ki csak testét akarja
megszabadítani egy természetes szükséglet terhétől, nincs
mit kezdenie az efféle elő- és utójátékkal; hiába, nem
farkasétvágyra termett hús az igaz szerelem.
Mivel egyáltalán nem igénylem, hogy jobbnak tartsanak,
mint amilyen vagyok, ifjúkorom tévelygéseiről elmondom
az alábbiakat. Sose fanyalodtam vásárolható és nyilvános
örömökre; nemcsak az egészségemre leselkedő veszély
miatt, hanem inkább undorból, megvetésből (s olyan jól
ügyeskedtem, hogy két enyhe lefolyású, kezdeti fertőzéssel
megúsztam). Igyekeztem fokozni az élvezetet akadályok,
heves vágyakozás, némi érdem által; s elismeréssel
adóztam Tiberius császár gusztusának, akit a szerénység
és tartózkodás éppúgy feltüzelt, mint más női erény, s
ugyanakkor értékeltem egy római kurtizán, Flóra ízlését:
diktátornál, konzulnál vagy cenzornál alább nem adta –
szeretőinek méltóságával mérte az ölelkezés hőfokát. A
gyöngy és brokát, a rang és titulus – nem kétséges! –
hozzáad valamit az élvezethez. Különben nagy súlyt
fektettem a szellemre, feltéve, hogy a test kifogástalan
volt; mert őszintén szólva, ha e két szépség közül
valamelyiknek mindenképpen hibáznia kellett, inkább a
szelleméről mondtam le; ez utóbbi jól fog egyebütt: ám
a szerelemben, ahol oly nagy szerepe van a látásnak,
tapintásnak, a szellem bájai nélkül még csak megyünk
valamire, de a testi bájak nélkül bizony semmire. A szépség
a nők igazi kiváltsága. Olyannyira sajátjuk, hogy a miénk,
noha kissé másfajta vonásokat kíván, csak úgy ér valamit,
ha az övékéhez hasonlóan pajkos, gyerekes. Mondják, hogy
a szultán udvarában a szépségükkel szolgáló fiúkat – kiknek
száma légió – legkésőbb huszonkét éves korukban útra
teszik.
A beszélgetés, akárcsak a józan ítélet s a barátság,
jobb helyen van a férfiaknál: elvégre ők kormányozzák a
világot.
Ε két társaság véletlenszerű és sokban függ másoktól. Az
egyik ritkasága miatt kényelmetlen, a másikat a kor
hervasztja el: ezért nem feleltek meg minden
szükségletemnek. A harmadik társaság, vagyis a könyveké,
jóval megbízhatóbb és sokkal inkább a miénk. Átenged az
előbbieknek egyéb kiváltságokat, de mellette szól a kitartás
és az, hogy bármikor elérhető. Ez utóbbi egész életemen
végigkísér és mindenben rendelkezésemre áll. Vigasztal
magányomban, öregségemben. Leveszi időben a tétlenség
és unalom terhét, s minden órában megszabadít a
kellemetlen társaságtól. Tompítja az éles fájdalmat100,
hacsak nem uralkodott el rajtam teljesen. El akarok
hessegetni egy nyugtalanító gondolatot? – Elég, ha
könyveimhez fordulok. És nem duzzognak, amiért csak a
többi, valóságosabb, elevenebb és természetesebb
kedvtelések híján keresem fel őket; s mindig ugyanolyan
arccal fogadnak.101
Könnyű annak gyalogolni, aki kantárszáron vezeti a lovát
– mondják mifelénk; s a mi Jakabunk102, Nápoly és Szicília
ura bizony gyenge lábon álló, ingatag vezekléssel
hivalkodott, mikor fiatalkorában egészséges dalia létére
hordágyon vitette magát, durva tollas párnára dőlve, szürke
darócköntösben és ugyanolyan föveggel, ám mögötte királyi
díszmenet vonult, csupa gyaloghintó, kötőféken vezetett
szebbnél szebb hátaslovak, továbbá hadvezérek, főurak:
mert könnyű elviselni a betegséget, ha kéznél az
orvosság.103 Ebben az igazmondó szentenciában benne van
minden, amit én a könyveknek köszönhetek.
Tulajdonképpen alig veszem nagyobb hasznukat, mint aki
sosem olvas. Ügy örülök nekik, mint fösvény a kincseinek;
jólesik tudni, hogy akkor élvezhetem őket, amikor akarom:
puszta birtoklásuk megnyugtatja lelkemet. Se békében, se
háborúban nem kelek útra könyvek nélkül. Napok, hónapok
telnek el mégis, hogy hozzájuk sem nyúlok: mindjárt, majd
holnap, vagy amikor kedvem szottyan – mondogatom
magamban. Aztán telik-múlik az idő, és nem olvasok. De
nem fáj, nem zavar, mert kimondhatatlanul boldoggá tesz
az a tudat, hogy ott vannak a kezem ügyében, bármikor
örömöt szerezhetnek, segítségemre jöhetnek. Ez a legjobb
elemózsia az ember életútján, s végtelenül sajnálom azt az
értelmes embert, aki nem él vele. Könnyebben belemegyek
bármilyen mulatságba, ha mégoly bárgyú is, mert tudom,
hogy ez nem csap be soha.
Idehaza kissé gyakrabban vonulok el könyvesszobámba,
ahonnan fél kézzel irányíthatom az egész gazdaságot. Pont
a bejárat fölött vagyok, s lábaimnál terül el a kert, a
baromfiudvar és az udvar, házam különböző részei. Itt
lapozgatok egyszer az egyik könyvben, másszor a
másikban, szabott rend és szándék nélkül, ahogy jön: néha
révedezek, néha meg írogatok, vagy fel-alá sétálva tollba
mondom, íme, elmélkedéseim e gyümölcseit.
Könyvesszobám egy torony harmadik szintjén van. Az
első a kápolnám, a második egy tágas szoba kis
benyílóval, ahol gyakran ledőlök, hogy egyedül lehessek.
Fent: jókora benyíló – a szobaárnyékszék. Régebben ez volt
a ház legkihasználatlanabb sarka. Életem legtöbb napját,
napjaim legtöbb óráját itt töltöm. Az éjszakát soha,
Mellette meglehetősen díszes szoba kellő számú ablakkal:
ide télen be lehet fűteni. És ha nem irtóznék a vesződségtől
éppúgy, mint a költségtől (a vesződség ugyanis mindentől
elriaszt), könnyűszerrel hozzátoldhatnék minden oldalról
egy száz láb hosszú s tizenkét láb széles erkélyt; mégpedig
szilárd alapokra, mivel a falakat (valami egyéb
rendeltetéssel) még annak idején a kellő magasságig
felrakták. Minden rejtekhelyhez jár egy sétahely.
Gondolataim szundítanak, hogyha ülve látnak, s nem forog
az agyam, ha mozgásba nem hozza a lábam: így van
ezzel mindenki, aki könyv nélkül studíroz. Alakja kerek, s
csak a közepén lapos egy akkora négyszög, ahol elfér az
asztal meg a karosszék; körbe-körbe öt polcon
sorakoznak a könyveim: ha megfordulok a tengelyem
körül, egyetlen pillantással számba vehetem
valamennyit. Három oldalán pompás kilátás nyílik;
átmérője tizenkét láb. Télen nem tartózkodom itt állandóan,
mert a házam egy dombtetőn ücsörög, mint a neve is
mutatja,104 és egyik helyisége sincs annyira kitéve a
szélnek, viharnak, mint éppen ez. Szeretem benne, hogy
erősen félreeső és nehezen megközelíthető; így alkalmas a
tűnődésre, és távol tartja a nyüzsgést. Ez itt a székhelyem.
Igyekszem osztatlanul uralkodni tenyérnyi birodalmam
felett, s ezt az egy zugot féltékenyen óvom mind a hitvesi-
gyermeki, mind a polgári közösségtől. Másutt mindenütt
névleges a hatalmam: lényegében alig létező.
Szerencsétlen, kinek nincs a saját házában egy csöndes
kuckója, ahol önmagával lehet és udvarolhat
magamagának. A becsvágy azzal jutalmazza híveit, hogy
éjjel-nappal közszemlén tartja őket, mint szobrot a
piactéren. „Magna servitus magna fortuna” (Seneca) [nagy
szolgaság a nagy szerencse]. Még az árnyékszéken
sincsenek árnyékban. Szerzeteseink önsanyargatásában
semmi sem olyan elviselhetetlen – gondolom én –, mint az
egyes rendek által előírt szigorú regula, hogy sülve-főve
együtt kell lenni a többiekkel és népes asszisztencia kíséri
figyelemmel az egyén minden cselekvését. Inkább el
tudnám viselni, hogy mindig egyedül legyek, semhogy soha
ne lehessek egyedül.
Aki azt állítja, hogy lealacsonyítom a múzsákat, mivel
csak játékból és szórakozás végett foglalkozom velük, az
nem tudja – amit én: hogy milyen drága kincs az élvezet, a
játék, a szórakozás, és hogy minden más életcél merőben
nevetséges. Egyik napról a másikra élek és (tisztesség ne
essék szólván): kizárólag magamnak. Eddig futja
vágyálmaimból. Fiatalkoromban azért tanultam, hogy
kérkedjem a tudásommal; később – hogy bölcsebb emberré
váljak; jelenleg puszta kedvtelésből; és sose valami
haszonért. Rég felhagytam hiú és költekező szokássommal,
hogy halmozzam házamban az efféle bútorzatot105,
nemcsak szükségleteim fedezésére, hanem vagy három
lépéssel azon túl is.
A könyv számos kellemes meglepetést tartogat annak, aki
tud válogatni. Csakhogy nincsen öröm – üröm nélkül. Mint
a többi élvezetnek, ennek is megvannak a (nagyon is bántó)
hátulütői: a lélek erőre kap általa; ám ezalatt a test –
melynek istápolása nekem éppúgy gondom, mint a leieké –
tétlen marad, senyved, szomorkodik. Bizony nem ismerek
magamra nézve károsabb szenvedélyt, sem olyant, melytől
hanyatló éveimben jobban kéne őrizkednem.106 (III. 3.)
 
VERGILIUSI VERSSOROKRÓL
… Szeretem a derűs és urbánus okosságot, s kerülöm a
szigorú erkölcsöt és zord bíráskodást. Minden mogorva
ábrázat gyanús …
Az erény kedves és vidám tulajdonság. Tudom, hogy azok
az emberek, akik felháborodnak írásaim szabadszójúságán,
sok piszkot hömpölyögtetnek elméjükben:
Non pudeat dicere quod non pudeat sentire. |
(Plutarchos). | [Ne restelljük kimondani, amit nem
restellünk érezni.]
Gyűlölöm a morcos és kókadt kedélyű embereket, akik
elsiklanak az élet örömei fölött, s belegubancolódnak
minden bajba, szinte legelnek rajta, mint a legyek; kik sima
felületen nem bírnak megkapaszkodni, tehát a bütykös és
gyalulatlan pontokra szállnak; vagy mint a pióca, mely csak
rossz vért szív.
Szabályként állítom magam elé, hogy mindent ki merek
mondani, amit meg merek tenni, s nem tagadom meg
közölhetetlen gondolataimat sem. Legrosszabb
cselekedeteim és tulajdonságaim sem lehetnek oly rondák,
mint aminő ronda és gyáva dolog, ha nem merem bevallani
őket…
… Valósággal beteg vágy az bennem, hogy leleplezzem
magam; mit bánom, hány ember előtt, csak minél
nyíltabban; s halálosan fázom tőle, ha eszembe jut, hogy
azok, akik éppen csak a nevemet ismerik, ki tudja, miket
gondolnak rólam …
Mit vétett a nemzés oly természetes, oly szükséges, oly
igaz művelete, hogy pironkodás nélkül nem merünk róla
beszélni s komoly és rendes beszélgetéseinkből kizárjuk?
Nosza, vígan kiejtjük e szavakat: ölni, lopni, árulni; erről
még csak a fogunk közt merünk sziszegni. Úgy látszik,
minél ritkábban ejtjük ki a szót, annál több jogunk van
gondolatainkat hizlalni vele. Nagyon igaz, hogy a
használatból kilökött, félve leírt s szemérmesen elhallgatott
szavak a legnépszerűbbek s legközvetlenebbek. Nincs kor,
nincs társadalom, melynek ne volnának mindennapos
kenyere. Mindenkibe belevésődnek kimondatlanul,
hangtalanul és hallgatagon. S az a nem, amely a
legszívesebben míveli, még a legszigorúbban köteles
hallgatni róla . .. Olyan aktus ez, melyet a hallgatás
csöndjébe száműztünk, s bűn onnan kiragadni; még akkor
is, ha vádolni és ítélkezni akarnak fölötte. Hiszen ostorozni
is csak körülírással és képletesen merjük…
A szerelmi házasságok gyorsan romlanak. A házasságot
megbízhatóbb és teherbíróbb alapra kell építeni, mint a
szerelem; az üteme is óvatosabb. A szerelem sistergő
hőfokát nem bírja el…
 A jó házasság kilöki magából a szerelem anyagát, s a
barátság életformáját keresi. Gyöngéd társulás ez egy
életre; kitartás és bizalom, érdekközösség, hasznos
teendők, kölcsönös kötelességek bonyolult szövedéke; ha
egy nő rájött az ízére . ..
optato quam junxit lumine taeda, | (Catullus) | [mígnem
egész testébe fogadta be mélyen a lángot, | – Devecseri
Gábor fordítása] többé nem akar a férjének szeretője lenni.
A hitvesi megbecsülés tisztességes és biztonságos
fészkében jobban érzi magát.
… Ama régiek nyelve teli van természetes és lüktető
lendülettel; mindenök epigramma, nemcsak a nyúlvány, de
a fej, a törzs, a láb is, tetőtől talpig. Semmi sem mesterkélt
és vontatott; lejtésük egyenletes. Beszédkészségük nem
langyos és szende: hanem csupa ideg és izom; nem hízeleg,
hanem meggyőz és elragad, s az erős szellemeket
leginkább. Ha e nemes formák kibomlását, elevenjét s
mélységét szemlélem, nem azt mondom: ez jó beszéd,
hanem: ez helyes gondolat…
A szép szellemek kezelésében és forgatásában a nyelv
értéke gazdagszik, nem annyira az újítástól, mint inkább a
fordulatok élénkítésétől és sokasításától, a kifejezés tág és
hajlékony vonalaitól; nem hordanak össze új szavakat, de
nemesítik az öröklött kincset, jelentését, használatát
nyomatékosabbá, sokatmondóbbá fokozzák, új árnyalatokat
csalnak ki belőle, bár óvatosan és leleményesen. Mennyire
ritka képesség ez, bizonyítja századunk oly sok francia
szerzője. Elég merészek és hetykék ahhoz, hogy a
megszokott útról letérjenek; ám a lelemény és tapintat
hiánya vesztüket okozza. Csak szánalmas modorosságokat
lelünk bennük, hideg és merev jelmezeik inkább lehúzzák,
mint felruházzák anyagukat. Inkább feláldozzák az
értelmet, csak újszerűségekben tetszeleghessenek: egy új
szó játékáért eldobják a régi erősebbet és ízesebbet.
 Nyelvünkben sok a jó nyersanyag, de kevés a kristály: mi
mindent lehetne például a vadászat és a háború
nyelvhasználatából meríteni, mily kiaknázatlan területek
ezek; a szólásforma olyan, mint a növény; ha más földbe
ültetjük, megnemesedik és kivirul. .,
Ha írok, lemondok a könyvek társaságáról és emlékéről,
mert attól tartok, hogy szétfeszítik egyéni formámat; az
igazat szólva, attól való félelmemben is, hogy a jó írók reám
nehezednek s merszemet veszik. Szívesen idézem ama festő
példáját, aki elpackázván egy képét, mely kakasokat
ábrázolt, megtiltotta a szolgáinak, hogy ezentúl eleven
kakast hozzanak a műtermébe …
Célomnak kitűnően megfelel, hogy elhagyott vidéken élek
és írok, hol senki sem segíthet, senki sem buzdíthat, hol
csupa olyan ember él, aki egy bötűt sem ért a
miatyánkjának latinjából, s a franciából még egy fokkal
kevesebbet. Másutt talán jobbat alkotok, de kevésbé a
magamét; márpedig fő törekvésem, hogy művem pontosan
engem fejezzen ki. Szívesen kijavítanám véletlen hibáimat,
aminőkkel teli vagyok, hiszen a tollam irányítás híján
szalad; de legbensőbb, megrögzött tökéletlenségeimet
kiirtani árulás volna …
Abban van ráció, ha azt mondják, hogy a test ne kövesse
vágyait a lélek kárára; ám miért volna kevésbé ráció, hogy
a lélek ne kövesse vágyait a test kárára?, .. Nem is maradt
más éltető szenvedélyem. Ami más, hivatás nélküli férfinak
a fösvénység, a becsvágy, perpatvar, a pörösködés, az
nékem a szerelem: serkenti éberségemet, józanságomat,
hajlékonyságomat, testi ápoltságomat; kicsinosítja egész
magatartásomat, s elsimítja az öregkor torzulásait, ez
alaktalan és szánalmas torzulások rontását; egészséges és
okos tevékenységre serkent, hogy becsesebbé és
kedveltebbé tegyem magam, lehántja szellememről a
kétségbeesés burkát, s visszaadja önmagam használatának
örömét; elűzi a szomorú gondolatok, a mélabús hangulatok
csapatait, amelyek a tétlenség és az öregedés pókhálós
sarkából rajzanak elő, felforralja, legalábbis
képzeletemben, a vérünket, mit a természet mostohán
elhagyott; kissé felszegi a fejét, megbizsergeti az idegeit az
olyan szánalmas férfinak, aki mérföldes léptekkel halad
életének összeomlása felé… (III. 5.)
 
HINTÓKRÓL
A mi világunk a minap új világot fedezett fel.107 …
Gyermeteg világ volt az; ám nem értékünk s természetes
erőnk fölényével hajlítottuk a mi szemléletünk rendszerébe,
nem igazságosságunk és jóságunk fegyelmezte, s nem
nagylelkűségünk hajtotta járomba. A nép válaszai s az
alkudozások azt bizonyítják, hogy szellemük világossága s
észjárásuk helyessége nem marad el a mienk mögött… Ami
pedig a jámborságot, törvénytiszteletet, jóságot,
nagylelkűséget, hűséget, nyíltszívűséget illeti, nagyon is
javunkra vált, hogy a miénk gyöngébb lábon áll: ez az előny
okozta vesztüket, így adták el s árulták el magukat.
Merszük és bátorságuk, szilárdságuk, kitartásuk, dacuk a
fájdalmak, éhség és halál előtt megállja a helyét legszebb
ókori példáink mellett.108 Vegyük csak leigázóik cseleit s
szemfényvesztését, mikkel tőrbe csalták őket, s a jóságos
ámulatot, mely e nációkat elfogta, midőn váratlanul
szakállas, idegen nyelvet beszélő, más vallású, más formájú
és magatartású emberek szálltak partra egy távoli világból,
melyet ők lakatlannak hittek; ismeretlen, óriás szörnyeken
lovagolva feléjük, kik soha lovat nem láttak, sem semminő
embert s terhet hordó állatot; fénylő és kérges bőrüket,
villogó és éles fegyverüket szemben a gyermekekkel, akik
egy tükör csillogó csudájáért vagy egy bicskáért odaadták
aranyuk s igazgyöngyük mérhetetlen kincsét, kiknek sem
felkészültségük, sem anyaguk nem volt a mi acélunkkal
szemben; vegyük ehhez· tarackjaink és mordályaink
villámlását, menny dörgését, mely magát Caesart is kihozta
volna sodrából, ha. meglepetésszerűen csap le reá; s
mindez pucér népek ellen, kik éppen csak a lágyékuk körül
hordtak némi vászondarabokat, s kiknek minden fegyverük
az íj, a kő, a husáng és a fapajzs, volt; kiket a barátság és
jóindulat álnok színlelésével leptek meg, kihasználván
kíváncsiságukat, mit az idegen és ismeretlen holmik
gerjesztettek bennük; vegyük, mondom, mind eme
egyenlőtlenségeket, s a hódítók győzelmei kellő
megvilágításban állnak előttünk.
Miért nem Sándornak vagy ama régi görögöknek s
rómaiaknak jutott ily nemes hódítás osztályrészül? Az ő
kezük lágy érintése a megrendült, forrongó birodalmakból
és nemzetekből kicsiszolt s kigyomlált volna mindent, ami
vad, s a természet elhintett jó magvait kalászba
szökkentette volna; földjüket a hazai földművelés
művészetével, városaikat az óvilág formakincsével öregbíti,
s az ősi erényeket a görög és római erények ojtásával
nemesíti! Minő haladás és világszerkezetünknek minő
felfrissítése lett volna, ha első példaadásunk és
magatartásunk az újvilágban e népeket csodálásra s
utánzásra serkenti s köztük és köztünk testvéri
szövetséget és eszményi társadalmat épít! Mily könnyű lett
volna e szűzi, okulásra éhes, oly szép természetes
hajlandóságokkal megáldott lelkeket jóra felhasználni! De
mi ehelyett tudatlanságukat és tapasztalatlanságukat
használtuk ki, hogy árulásaink, fajtalanságunk,
fösvénységünk s mindenféle embertelenségünk felé tereljük
őket, erkölcseink mintája és cégére szerint. Ily áron
teremtett az óvilág kereskedelmet és adásvételt az
újvilággal. Városokat romboltak földig, népeket irtottak ki,
millió embert fűztek rabláncra, a világ leggazdagabb és
legszebb földrészét forgatták föl csak azért, hogy
gyönggyel és borssal kufárkodhassanak: ó, lelketlen
hódítás! Soha becsvágy, soha még politikai elfogultság nem
kergette az embereket ily borzalmas ellenségeskedésbe és
döntötte ily sötét nyomorba.
A partok mentén vitorlázva s bányákat kutatva,
egynéhány spanyol termékeny, kies és sűrűn lakott vidéken
szállott ki, s a néphez begyakorolt szólamait intézte:, Hogy
ők békés emberek, kik hosszú útról jönnek, uruk és
királyuk, Kasztília uralkodója küldte őket, a lakott földnek e
legnagyobb fejedelme, kire a pápa, Istennek földi
helytartója, az Indiák császárságát ruházta; ha sarcot
fizetnének, igen kegyesen bánnának velük: mindössze
élelmiszert kívánnak tőlük életüknek fenntartására s
aranyat bizonyos medicinák elkészítésére; ezenfelül az egy
Isten hitére s vallásunk igazára intették őket, tanácsolták,
fogadnák el e hitvallást, s ezt nyomban egynéhány
fenyegetéssel is megtoldották. A válasz a következőképpen
hangzott: Lehet, hogy békés emberek vagytok, de az
ábrázatotok nem valami békés; ami meg uratokat és
királyotokat illeti, hát nyilván javakban szűkölködő és nem
nagyon tehetős, ha kérésre adja magát; az pedig, aki
reá ruházta, ami nem az övé, úgy látszik, veszekedést
kedvelő ember, mert háborúságba akarja kergetni a
királyt az ősi birtokossal. Élelmiszereket kaphatnak; az
aranyuk bizony kevés, s ami van, azt se sokra becsülik,
mert nem életszükséglet, hiszen semmi más vágyuk
nincsen, mint a derűs és gondtalan élet; ám azért
csak vigyék, amit találnak, kivéve, ami az isteneik
szolgálatára szolgái. Ami az egy Istent illeti, szívüknek
tetsző beszéd volt az, de nem óhajtják vallásukat
változtatni, mert az övék időtlen idők óta jól megfelel
nekik, s ezenfelül tanácsot csak jó baráttól és ösmerőstől
szokásuk elfogadni. Az meg oktalan dolog fenyegetéssel
támadni olyanokra, kiknek természete és eszközei
ismeretlenek. Ezekből következik, hogy szedjék a
sátorfájukat, és ürítsék ki ezt a földet, mert nem
természetük fegyveres és idegen emberektől
udvariaskodást meg intést elfogadni; ellenkező esetben
úgy járnak, mint ezek itt ni – s ezzel reámutattak egypár
kivégzett latornak levágott fejére városuk kapujában. Íme,
gyermeteg dadogásuknak példája…
 … Peru uralkodóját109 elfogván a csatában … hamis vád
alá helyezték: hogy kiszabadulása érdekében lázadást szít
tartományában. Majd ugyanazok, akik az áruló csapdába
csalták, ítélkeztek fölötte, s a következő szép ítéletet
hozták: bitófán fojtandó meg a nyilvánosság előtt; az
elevenen való elégettetés kínszenvedését megváltotta a
keresztség felvételével, ott a vesztőhelyen; borzalmas,
hallatlan sorsharag, amit mukkanás nélkül,
rendíthetetlenül, igazán királyi bátorsággal viselt el. Ezek
után pedig, hogy a döbbent és dermedt népet elaltassák, a
király halálán nagy gyászt színleltek és fényes temetési
szertartást rendeltek el… (III. 6.)
 
A NAGYSÁG ÁRNYOLDALA
Ha már képtelenek vagyunk elérni, álljunk bosszút azzal,
hogy szapuljuk. Csakhogy hibát lelni valamiben – nem
feltétlenül szapulás: hiba minden dologban akad, ha
mégoly szép és kívánatos – akkor is. Általában van a
nagyságnak egy nyilvánvaló előnye: akkor alázkodik meg,
amikor éppen jólesik, s úgyszólván tetszése szerint
választhat e két állapot között; mert nem minden
nagyságnak bukás a vége: van hegy, amelyről simán le
lehet ereszkedni. Nagyon úgy fest a dolog, hogy túl sokra
becsüljük a nagyságot, mint ahogy túl sokra taksáljuk azok
elszántságát is, akikről tudjuk vagy hallottuk, hogy
megvetik vagy önként mondtak le róla; ugyanis lényegét
tekintve a nagyság nem olyan egyértelműen kényelmes
állapot, hogy ha valaki elutasítja, csodájára járjunk…
Bátorságomat élesztgetem a béketűrés – tompítgatom a
kívánság irányában. Van mit kívánnom, akárcsak másnak, s
nem vetek gátat kívánságaimnak, mint bárki más; mégse
kívántam magamnak soha császárságot, királyságot, se
parancsolásra feljogosító magas állást; nem török ilyen
célokra – jobban szeretem én önmagamat. Növekedésemet
legfeljebb szerény méretekben, kelletlenül és félénken
tudom elképzelni; önmagamért szeretnék növekedni
kitartás, elővigyázatosság, egészség és szépség
tekintetében, sőt gazdagságban is. De a nagysággal együtt
járó mérhetetlen hatalom és tekintély szárnyát szegi
képzeletemnek. Ellentétben ama becsvágyó római
110
férfiúval , szívesebben lennék (teszem azt) harmadik
ember Périgord-ban, mint legelső Párizsban;' illetve, hogy
ne hazudjak, szívesebben lennék Párizsban is harmadik,
mint első a közterhek viselésében. Bizony nem akarok én
sem nyomorult ismeretlenként veszekedni egy ajtónállóval,
sem pedig azt, hogy ahol csak megfordulok – hódolva
nyisson utat a tömeg. Hozzászoktam a középszerhez – sors
és gesztus dolgában egyaránt. Életem és ügyeim irányítása
tanúsítja, hogy inkább kikerültem, semhogy magasabbra
hágjak a vak véletlen ama grádicsánál, melyre
születésemnél fogva Isten helyezett.
Lelkem oly habozó és félénk, hogy a sorsot nem
magassággal mérem; hanem azzal, hogy milyen könnyű.
De ha nem is vagyok elég bátor, nyíltságommal nincs
különösebb baj: férfiasan bevallom gyengeségemet. Ha
elém tennék egyfelől L. Thorius Balbus életét – aki nagy
tudású, szép és egészséges, talpraesett nemesember volt,
dúskált minden jóban, örömben, élete nyugodt és kedvére
való, lelke felvértezve halál, babona, fájdalom és egyéb
emberi nyomorúság ellen, s végül a harcmezőn esett el,
fegyverrel a kezében, hazája védelmében –, másfelől pedig
M. Regulus életét, amely olyan dicsőséges és veszélyekkel
teli, amilyennek ismerjük, befejezése meg egyenesen
csodálatra méltó: nagyjából bizonyára azt mondanám, amit
Cicero (feltéve, hogy olyan jól is tudnám mondani): hogy az
első éppoly rám szabott és kedvemre való, amilyen messze
áll tőlem a második; s hogy míg emezt mélységesen
tisztelem, a másikat szíves-örömest vállalnám.111
Térjünk vissza a világi nagysághoz, ahonnan kiindultunk.
Utálom az uralmat, akár gyakorolnom, akár
elszenvednem kell. Otanez, a perzsa trón hét
várományosának egyike, igazán kedvem szerint döntött:
minekutána nem szeretett sem parancsolni, sem
parancsnak engedelmeskedni, átengedte társainak abbeli
jogát, hogy választás vagy sorshúzás által trónra léphessen,
mindössze azt kötötte ki, hogy övéivel együtt minden
uralmon és alávetettségen kívül élhessen – kivéve az ősi
törvények tiszteletét –, s élvezzen minden szabadságot,
mely nem ütközik ama törvényekbe.
A világ legnehezebb s legkockázatosabb mestersége
véleményem szerint: méltóképpen királykodni. Én a
koronás főknek több hibáját elnézem, mint általában
szokás, tekintettel közterhük irtóztató súlyára, mely
engem megrémít. Nehéz dolog mértéket tartani oly
mérhetetlen hátalom gyakorlásában. Még kevésbé kiváló
embernek is páratlan ösztönzés lehet az erények
gyakorlására az a tudat, hogy a magas polcon, ahol
van, minden jótettét krónikába foglalják s a legcsekélyebb
helyes cselekedete is rengeteg ember életére kihat;
rátermettsége pedig, akárcsak az igehirdetőé,
elsősorban a nép megítélésére tartozik, melyről jól
tudjuk, milyen szeszélyes, könnyen kifizethető és
becsapható ítélőbíró. Ugyanis kevés dologban
ítélkezhetünk jóhiszeműen és tárgyilagosan, mert
legtöbbhöz valamilyen érdekünk fűződik. A
felsőbbrendűség s az alsóbbren-dűség, uralkodás és
alávetettség természetes irigység meg szemrehányás
mindenkori céltáblája: szükségszerűen zavarják egymás
vizeit. Részemről nem esküszöm sem az egyik, sem a másik
jogos voltára: hallgassunk talán a hideg-rideg rációra –
hátha ennek is a végére jár. Nincs egy hónapja, hogy két,
egymásnak szögesen ellentmondó könyvet11 ? olvastam e
tárgyban: a néppárti visszatetszőbb képet festett a
királyról, mint egy fuvarosról; a monarchista ezzel szemben
néhány öllel Isten fölé helyezte hatalom és felsőbbség
tekintetében.
 A nagyság árnyoldala, melyre nemrég szerzett
tapasztalatok alapján utalok, a következő dologban rejlik.
Úgyszólván semmi nem olyan kellemes az emberekkel való
érintkezésben, mint a becsület és helytállás erőpróbája,
akár testi, akár szellemi képességek párviadaláról van szó:
ebben pedig a királyi fenségnek igazából sosincs része.
Sokszor az az érzésem, hogy az efféle vetélkedőkben az
emberek merő hódolatból sértő megvetést tanúsítanak
fejedelmeik iránt. Naponta megesik velük, ami engem
gyermekkoromban kihozott a sodromból, amikor
játszótársaim nem erőltették meg magukat, hogy látszólag
méltatlanoknak ítéltessenek ahhoz, akivel kiálltak; így
járnak a fejedelmek is: mindenki méltatlannak véli magát
arra, hogy versenyre keljen velük. Ha látja, hogy csak egy
kicsit is súlyt fektetnek a győzelemre, mindenki azon
fáradozik, hogy őket ajándékozza meg vele: inkább lemond
saját dicsőségéről, mintsem a koronás főkét csorbítani
találja; csak annyit erőlködik, amennyi az ellenfél
becsületéhez elengedhetetlenül szükséges. De a nagyok
hogyan vegyék ki részüket a küzdelemből, ha mindenki
velük tart? Nekem a hajdani vándorlovagot juttatják
eszembe, aki elvarázsolt testtel s fegyverzettel nevezett be
a harcjátékba, lovagi tornába. Brison versenyt futott Nagy
Sándorral, de csak úgy tett, mintha szaladna: Sándor
ezért megdorgálta, de jobban tette volna, ha
megkorbácsoltatja. Carneades helyesen jegyzi meg, hogy a
fejedelmek gyermekei tulajdonképpen semmit sem
tanulnak az egy lovagláson kívül, mert az összes többi
testgyakorlatban mindenki hajbókol és előnyt biztosít
nekik; ám a ló, mivel se nem hízelgő, se nem udvaronc,
éppúgy földhöz vágja a királyfit, mint a teherhordó
csemetéjét. Homérosz kénytelen volt belenyugodni, hogy
Venus113 megsebesül a trójai háborúban: csak így
vértezhette fel bátorsággal, merészséggel, erős szívvel,
vagyis csupa olyan erénnyel, amit hiába keresnénk a
veszélyektől távol élőkben. Regékben az istenek azért
gerjednek haragra, meg félnek, menekülnek,
féltékenykednek-szenvednek-heveskednek, hogy
megajándékozhassuk őket az e hibák ellentéteként
magunkban kitermelt erényekkel. Aki nem kóstolt bele a
kockázatba, nehézségekbe, az nem tarthat igényt arra az
örömre és megbecsülésre, mely a kockázatos vállalkozás
jutalma. Szánalmas dolog olyan hatalmasnak lenned, hogy
mindenki és minden utánad engedjen. Sorsod messze vet
minden társulástól, valósággal félreállít, kiközösít. Ez a
dicstelen kiváltság, hogy tudniillik mindent lábbal
tiporhatsz, ellensége mindenfajta örömnek, élvezetnek: aki
így él, az csúszik-mászik – nem jár, és alszik-szendereg –
nem él. Fogadjuk el az embert mindenhatónak, és máris
lealacsonyítottuk: kénytelen lesz ellenállást,
akadályoztatást koldulni; mert lénye és boldogsága
sínylődik.
Jó tulajdonságai elsorvadtak, kihaltak, mert ezek csak
máshoz viszonyítva tűnnek ki, ők pedig kívül rekedtek
mindezen; jóformán azt sem tudják, mi fán terem az igazi
dicséret, hiszen szüntelen helyeslés meg tömjénezés a
sorsuk. A legostobább alattvalójukon sem képesek
felülkerekedni; ha kivágja: Azért, mert királyom! – azt hiszi,
épp eleget mondott ahhoz, hogy segédkezhessék saját
megveretésében. A külső és látszat szerinti kiválóság
elfojtja és felfalja az összes többi, valódi és lényeges
kiválóságot: azok elmerülnek a királyságban, melynek
szemében csak az őt közvetlenül érintő és szolgáló
cselekvések meg hivatali terhek jelentenek értéket. Az
illető olyannyira király, hogy csak külső velejárók által az. A
személyét körüllengő idegen fény elrejti előlünk és elorozza
őt magát: látásunk megtörik – elnyeli a vakító fény. A
szenátus elrendelte, hogy Tiberiusnak ítéljék oda az
ékesszólás babérkoszorúját; a császár pedig
visszautasította, gondolván, hogy oly kevéssé önhatalmú
döntésnek még akkor sem örülhetne, ha őszinte lenne és
megalapozott. Ahogy átengedünk nekik minden tiszteletre
méltó elsőbbséget, úgy szentesítjük s erősítjük minden
bűnüket és hibájukat – nemcsak helyeslés, de még
majmolás által is. Nagy Sándor kíséretében mindenki
oldalra hajtotta fejét, miként ő maga; Dionysios hízelkedő
hívei folyton egymásba ütköztek jelenlétében, felborítva és
kiöntve mindent, ami útjukba került: olyan rövidlátók
akartak lenni, mint az uruk. Láttam én már olyant is, aki
(hasonló okokból) süketséget színlelt; Plutarchos pedig
beszél udvaroncokról, akik elűzték hites feleségüket, akit
egyébként szerettek, csupáncsak azért, mert uruk és
parancsolójuk gyűlölte a sajátját. Sőt mi több: látott már a
világ udvart, ahol nagy becsben állt a bujálkodás s
mindennemű kicsapongás; valamint az eretnekség, babonás
hiszékenység, vallástalanság meg a renyheség; vagy ami
ennél is rosszabb (ha rosszabb egyáltalán létezhet), mivel
Mithridates igényt tartott arra, hogy jó orvosnak tekintsék,
hízelkedő udvaroncai felajánlották, hogy vágja le
végtagjaikat vagy égesse ki nem létező sebeiket; ugyanis
amazok a lelkűket égetik ki tüzes vassal, ami kényesebb és
nemesebb alkotórészünk ugyebár.
No de hadd végezzem azzal, amivel kezdtem: mikor
Hadrianus császár Favorinus filozófussal vitatkozott néhány
szó értelmén, Favorinus egykettőre beadta a derekát.
Barátai korholták emiatt. – Ne vicceljetek! – mondta ő. – Azt
akarnátok, hogy aki harminc légiónak parancsol, ne legyen
okosabb, mint én? – Augustus verseket költött Asinius Pollio
ellen. – Én pedig hallgatok– mondta Pollio –: nem bölcs
dolog írásban versenyre kelni azzal, aki száműzetésbe
küldhet. – És igaza volt. Mert Dio-nysius, mivel nem tudta
utolérni Philoxenust versköltésben, Platont meg a
prózaírásban, az elsőt kényszermunkára ítélte, míg a
másikat Aegina szigetére küldte, hogy adnák el
rabszolgának. (III. 7.)
 
A HIÚSÁGRÓL
 … Vajon mikor érek nyugtalanságom és
változékonyságom ábrázolásának a végére? Az én
tárgyköröm végtelen – és Diomedes egyedül a nyelvtanával
hatezer kötetet töltött meg! Micsoda áradata a
fecsegésnek! Hiszen csak az emberi nyelv dadogása és
a nyelv összetákolása a könyvek zuhatagát ontotta a
világra! Mennyi szó magáról a szóról! Ó, Pythagoras, mért
nem csendesítetted le ezt a háborgó tengert?! …
… Nem tréfából mondom: ez az, írásdüh egy romlott
század tünete. Franciaországban a polgárháború idején
irkáltak a legtöbbet. A rómaiak bukásuk előestéjén voltak a
legszószátyárabbak…
… Másokkal ellentétben, jámborabb vagyok a jó sorsban,
mint a balsorsban…; inkább akkor kacsingatok az Égre, ha
valamit megköszönök, s nem akkor, ha kérek. Inkább akkor
edzem az egészségem, ha az virul, s nem akkor, ha már
foldozgatásra szorul, mert megromlott…
Nincs az államnak nagyobb veszedelme, mint az újítás:
minden változás csak igazságtalansághoz és zsarnoksághoz
vezet. Ha egy gerenda meglazul, meg lehet támasztani;
csak arra ügyeljünk, hogy a romlást és torzulást, ami
minden dolgok természetében van, kiküszöböljük, s idővel
ne távolodjunk el túlságosan az eredeti forrástól; ám az ily
roppant anyagot, mint az emberi társadalom, újraolvasztani
és alapjaiban megváltoztatni annyi, mint ha tisztogatás
helyett eltörölsz mindent, helyi fogyatékot általános
felfordulással orvosolsz, a betegséget halállal gyógyítod,
„non tam commutandarum quam avertendarum rerum
cupidi” (Cicero) [nem annyira változásra, mint inkább
rombolásra vágyva]. A világ ostoba hozzá, hogy
meggyógyítsa magát: oly türelmetlenül sziszeg, ha szorítja
a csizma, hogy csak egy gondja van – minél előbb lerúgni;
már azzal nem törődik, milyen áron …
Hányszor mentem aludni azzal a tudattal: ma éjszaka
bekopogtat hozzám az árulás és a gyilkosság. S csak azt
kértem a sorstól, hogy gyorsan és kínzás nélkül végezzenek
velem; s így kiáltottam a miatyánk elmondása után:
Impius haec tarn culta novalia miles habebit! | (Vergilius)
| [Hát amit úgy gondoztam, a föld, ádáz katonáké? | –
Lakatos István fordítása] Hogy vészeljem át ezt az időt?
Szülőhelyem ez, s legtöbb ősömé; szeretetük s nevük tapad
e földhöz.114 Minden iránt elfásulunk, amit megszoktunk;
nyomorúságos helyzetünkben még szerencsés ajándéka a
természetnek a megszokás: eltompulunk a fájdalom iránt. A
polgárháború azért rosszabb, mint az a másik háború, mert
strázsává tesz tulajdon házunkban.
Quam miserum porta vitam muroque tueri, | Vixque suae
tutum viribus esse domus. | (Ovidius) | [Be szomorú kapuval
s fallal védekezni, | S biztos házban férfinak alig hinni!]
Néha nemtörődömséggel és gyávasággal vértezem
magam e gondolatok ellen: néha ők edzik elhatározásomat.
Néha a halálos veszedelmek elképzelésével játszom, s
szinte várom őket: leszegett fejjel, bambán merülök a
halálba, oda sem nézek, fel sem ismerem; hangtalan és
homályos mélység nyel el, beleájulok valami tompa alvásba,
melyet ízetlen és érzéketlen álmok népesítenek…
… Sohasem lázonghatok annyira Franciaország ellen,
hogy szemem azért ne becézze Párizst. Szívem
gyerekkorom óta az övé; s úgy vagyok vele, mint minden
remek dologgal: minél több szép várost láttam azóta,
szerelmem annál hevesebben tér vissza hozzá. Önmagáért
szeretem, s inkább eredeti lényét, mint zsúfolt idegen
pompáját; gyöngéden szeretem szeplőivel s májfoltjaival
együtt. Franciának csak e nagy város közvetítésével érzem
magam; nagy város ez népében és szerencsés fekvésében,
de mindenekelőtt gazdag és sokrétű intézményeiben;
Franciaországnak dicsősége ő, s a világnak egyik
legnemesebb ékessége. Isten tartsa tőle távol
széthúzásunkat!115 Egysége és teljessége védi meg
legjobban az idegen erőszaktól. Óva intem: az a párt lesz
vészthozója, amely belső egységét bomlasztja. Csak
önmagától féltem; legalább úgy féltem, mint ennek az
országnak többi táját. Amíg áll, van hová visszavonulnom
hanyatló napjaimban, s boldogan mondok le minden más
menedékről…
Minden egyébtől eltekintve: az utazás kitűnő tapasztalás.
Elménk szakadatlanul gyakorolja az ismeretlen és új dolgok
fölfogását; és nincs jobb iskolája a csiszolt életnek, mint ha
sok más létforma, hangulat és szokás képét idézzük s a
természet ábráinak sokféleségét kóstolgatjuk. Testünk
ilyenkor se nem rest, se nem túlhajszolt; s e mérsékelt
foglalatoskodás alatt tüdőnk szabadon lélegzik. Én például
jó nyolc-tíz óra hosszat ülök fáradtság nélkül nyeregben,
akármilyen kólikás vagyok is,
Vires ultra sortemque senectae. | (Vergilius) |
[Jobban, mint az öregkorhoz illik.] Csak a tűző nap fullasztó
forróságát nem á1lom. Inkább bírom el az esőt meg a sarat.
Az éghajlat változása nem érint; közömbös számomra, hogy
milyen égbolt feszül felettem; csak a testi fájdalmak
gyötörnek, de utazás közben azok is ritkábban törnek
reám. Nehezen moccanok; de ha egyszer elindultam,.
annyit járok, amennyi jólesik. Inkább a kis utaktól riadok
vissza, mint a nagyoktól; keservesebben cihelődöm egy
szomszédi látogatásra, mint egy valóságos utazásra.
Megtanultam spanyol módra utazni, egyhuzamban,, jó
nagy napi járatokban; csak kánikulában utazom éjszaka,
napnyugtától hajnalig . .. Lusta kelő vagyok; amíg kibújok
ágyamból, a kíséretem kényelmesen megebédelhet.
Jómagam késői evő vagyok, és az étvágyam evés
közben jő meg, másképp nem; csak a terített asztalnál
vagyok éhes. „De hiszen az ön korában megeshetik, hogy
vissza sem tér ilyen hosszú utazásról!” Mit bánom én! Nem
azért kerekedem fel, hogy hazajöjjek, se azért, hogy
valamit befejezzek: hanem a mozgást a mozgásért, a
kószálást a kószálásért szeretem… Útitervem
rugalmas –nem sok csalódás érhet; akármikor elérhetem
végcélomat, s így vagyok életem utazásaival is. Sok távoli
tájat láttam, hol szívesen megmaradtam volna .. .
Vándorlásaim legfőbb bosszúsága, hogy nem merek végleg
letelepedni ott, ahol éppen tetszik.. .
… Aztán meg engem nem üzleti ügyek kergetnek a
zordon hegyekbe. Én magam örömére utazom116: ha jobb
felől nem tetszik, elkanyarodom balra; ha beteltem a
lovaglással, leszállók a nyeregből. így aztán mindig
otthonosan érzem magam… Ha valami látnivalót
elmulasztottam, visszafordulok: engem nem köt semmi;
nincs határozott útirányom, se egyenes, se görbe. Ha
valahol nem lelem, amit mások ígértek, nem létezik …
Testileg-lelkileg szabadnak érzem magam, s nincsenek
előítéleteim: a nemzeti szokások különbözősége csak a
változatosság örömével hat reám. Minden szokásnak
megvan az oka. Megeszem én az ételt főtten vagy sülten,
vajjal, dióolajjal, bogyóval, hidegen vagy melegen; és
mindegy nékem, fémből, fából vagy agyagból van-e a
tányér; s öregedő fejjel már-már azt kívánom, bár valami
finnyásság vetne gátat falánkságomnak s tehermentesítené
a gyomromat. Ha távol Franciaországtól azt kérdezték
tőlem, merő udvariasságból, hogy francia módin
szolgáljanak-e ki, csak nevettem, s azért is az idegen
asztalhoz ültem. Szégyenkezem az olyan honfitársaimon,
akiket elvakít a hazai szokás s dühbe jönnek mindentől, ami
idegen: ezek azt hiszik, hogy a falujok határában van a
világ vége; ahova mennek, a maguk módján élnek, és
gyűlölik az idegent. Ha Magyarországon összetalálkoznak
egy nációbelijük-kel, örömtüzeket gyújtanak;
összeakaszkodnak, összedugják a fejüket, s szidják a barbár
szokásokat. Persze minden barbár, ami nem francia .. . Én
meg éppen azért utazom, mert beteltem a szokásainkkal:
nem keresek Szicíliában gaszkonokat, örülök, hogy otthon
hagytam őket: inkább görögöket meg perzsákat keresek…
S amondó vagyok, hogy bármely idegen erkölcs fölér a
miénkkel…
„Nem tud különb szórakozást? Mi hiányzik idehaza?
Hiszen a háza szép és egészséges vidéken fekszik s minden
kényelme megvan; falai közt királyi fenség kapott szállást
(nem is egyszer) fényes kíséretével.117 Ugyan hol lehet
gond és baj nélkül élni? Lássa be: csak Önmagától
menekül! Pedig önmagától senki sem szabadulhat. Bárhová
megy, sehol sincs jól; mert idelenn csak az állati vagy az
isteni lények elégedettek…”
… Tudom, hogy az utazási vágy a nyugtalanság és az
állhatatlanság tünete; de hiszen ezek a legemberibb
tulajdonságok. Igen, megvallom, hogy az álmokon és a
vágyakon kívül nincs számomra kielégülés: csak a
változatosság és a szabad költözködés ér valamit, ha ugyan
egyáltalán ér valami valamit …
Az ember visszasírhatja a régi jó időket, de a jelenből
nem menekülhet; kívánhat jobb elöljárót, de
engedelmeskednie mégis annak kell, aki hatalmon van; s
néha nagyobb érdem a rossznak engedelmeskedni, mint a
jónak. Amíg ennek a monarchiának örökölt és ősi törvényei
világítanak valahol, én ott gyökeret eresztek. S ha
bekövetkezik az a szerencsétlenség, hogy törvényeink
ellentmondásba keverednek, összekuszálódnak, egymást
keresztezik, két párt támad az országban s nehéz és kétes
lesz köztük a választás, én inkább kibújok a választás alól, s
otthagyom a vihart; ebben a természet vagy a háború
váltakozó szerencséje is segíthet. Caesar és Pompeius
között nyíltan választottam volna; de utódaik: a három
rabló elől118 inkább meglapulok, vagy a jó szélre bízom
magam; amit akkor tartok megengedhetőnek, ha már
úgysem az ésszerűség áll a kormányrúdnál…
… Kötelességünk tisztelni a halottakat. Nos, én
gyermekkorom óta társaságukban nőttem fel; előbb
ismertem Róma történetét, mint a családomét. Előbb
tudtam a Capitolium tájékáról, mint a Louvre-ról, s előbb a
Tiberisről, mint a Szajnáról. Több volt a fejemben Lucullus,
Metellus és Scipio viszontagságairól, mint hazánk
nagyjairól. Mindnyájan halottak ők; éppígy halott édesapám
is: tizennyolc év múltán úgy eltávolodott tőlem és az élettől,
mint ezek tizenhat évszázad múltán. De az emlékezés
közegén át mégis tökéletes összhangban és barátságban
élek vele. Hajlandóságom mindig a holtak felé vonzott; ők
már tehetetlenek, s a segítségemre szorulnak. A hála
erénye őértük fényesen ragyoghat… Barátságom és hálám
nem csökken a távolsággal; messzi barátaimat bőkezűbben
dicsérem: akkor beszélek róluk remegő elfogultsággal, ha
nem ^tudnak róla. Százszor szálltam síkra Pompeius
védelmében s Brutus ügyéért. Barátságunk széttéphetetlen;
hiszen még a jelen tüneményeit is képzeletünk őrzi
leghűbben. A mi századunkban nem lelem helyemet,
visszaképzelem magam egy másikba, s úgy elbámészkodom
benne, hogy ama régi Rómának szabadsága, igazsága és
virágzása (mert sem kezdeteit, sem hanyatlását nem
szeretem) tüzes lelkesedést fakaszt bennem. Nem győzöm
elégszer viszontlátni utcáit, házait és süppedő romjait.
Vajon fantáziánk játéka-e, hogy jobban meghat bennünket a
helyek látványa, hol kedves hőseink sürögtek-forogtak,
mint tetteik elbeszélése vagy műveik olvasása? Jólesik
arcukat, járásukat, ruhájukat felidézni; ilyenkor nagy
nevüket morzsolom ajkamon, és a fülem megittasul
csengésüktől. A nagyszerű dolgokat még hétköznapjukban
is csodálom: szívesen látnám őket vitázni, sétálni,
vacsorázni. Hálátlanság volna lenézni e bátor és erényes
férfiak kegytárgyait és istenképeit, hiszen láttam őket élni
és meghalni, példájuk legbecsesebb tanulságunk – csak
követni tudnók őket. És ezt a mai Rómát is szeretnünk kell;
koronánk régi szövetségese ő, s az egyetlen közös és
egyetemes város: szabad magisztrátusát119 világszerte
elismerik. Róma a keresztény népek metropolisa; otthona
ez spanyolnak, franciának egyaránt; hogy az ember ennek a
városnak fejedelmévé válhasson, elég, ha keresztény,
bármely tájáról jött a világnak. Nincs a földön még egy hely,
melyet az ég oly állhatatos keggyel tüntetett ki: még
romjaiban is dicső és pompás, még sírboltjaiból is császári
varázs sugároz … (III. 9.)
 
CSAK KÖNNYEDÉN
Az emberek által sokra becsült dolgok közül kevés izgatja
fantáziámat, jobban mondva kevésnek nem tudok ellenállni;
mert az helyénvaló, hogy ez vagy az érzékenyen é-rint: csak
hatalmába ne kerítsen. Tanulással s igyekvéssel különös
gondot fordítok e közömbösség fokozására, melyre
egyébként születésileg is hajlamos vagyok. Nem sok
dologért rajongok – kevéssel lépek frigyre. Látásom tiszta,
de alig néhány tárgyra szegeződik; érzékenységem is
finom, ám lagymatag. Rábeszélésre és külső befolyásra
azonban süket vagyok: nehezen állok kötélnek … Tartsunk
egyensúlyt a fájdalom megvetése és az élvezet szeretete
között; keressük e kettő közt a középutat: íme Platón
tanácsa.
Viszont kézzel-lábbal kapálózom az olyan teendők ellen,
melyek önmagámtól vonnak, el és másegyébhez láncolnak.
Kölcsönözzük oda magunkat, ha kell: de csak önmagunknak
adjuk magunkat. Ha könnyű lenne az akaratomat erre-arra
hajlítani, belepusztulnék: természetem és szokásaim
egyformán törékeny embert faragtak belőlem:
fugax rerum, securqque in otia natus. | (Ovidius) |
[menekülök a gondtól, nyugodt életre születtem].
Ha néha mégis engedtem a rábeszélésnek s közügyek
intézésére adtam a fejemet, előre megfogadtam, hogy
kézbe veszem, de nem szívom mellre azokat; vállalom, de
nem azonosulok velük, kiállók védelmükre, de nem
rajongok értük; őrködöm felettük, de nem gubbasztok
rajtuk, mint kotló a tojásán. Épp elég gond nekem, hogy
rendet kell teremtenem a bensőmben uralkodó
összevisszaságban – nem tetézem terheimet egyébbel; s
épp eléggé izgatnak saját, önmaguktól adódó fontos
dolgaim: mások gond ját-baját nem veszem a vállamra. Aki
tisztában van az önmagával szembeni kötelezettségeivel,
előbb-utóbb rájön, hogy a természet jól feltarisznyázta
távolról sem elhanyagolható tennivalókkal. Bőven van
dolgod odahaza, ne menj sehova.
Az emberek bérbe adják magukat. Képességeik nem őket
szolgálják, hanem a feljebbvalót, akinek
engedelmeskednek. Ez a regula nekem nem tetszik: kímélni
kell és csak megfelelő alkalmakkor elzálogosítani lelkünk
nyugalmát; s ilyen alkalom (ha jól meggondoljuk) elég
ritkán adódik. Nézzük meg közelebbről azt, aki könnyen
járomba dugja a fejét: szüntelenül sürög-forog, ügyködik,
kis és nagy dolgokban egyaránt, akár reá tartoznak, akár
nem; minden lében kanál, ahol kötelezettség és tennivaló
akad; nem is érzi, hogy él, ha nem valami viharos esemény
résztvevője. „In negotiis sunt negotiis causa” (Seneca)
[ügyekben van az ügyek oka]. Elfoglaltságot keres az
elfoglaltság kedvéért. Nem menni akar, hanem egy helyben
ülni képtelen. Mint a lejtőn guruló kő: meg nem áll, míg le
nem ért. Szemében a sok tennivaló rang és kiválóság
megkülönböztető jele. Szelleme a mozgásban keres
megnyugvást, mint kisded a bölcsőben. Barátaival éppoly
szívélyes és szolgálatkész, amilyen zord és mord
önmagával szemben. Senki nem osztogatja ingyen a pénzét
– mindenki vígan osztogatja idejét, életét; semmit nem
pocsékolunk úgy, mint ezeket, holott ilyesmiben lenne
hasznos-dicséretes dolog a fukarság.
Ennek szöges ellentéte az én természetem. Két kézzel
fogom s fékezgetem magam: módjával kívánom, amit
kívánok, és csak nagy ritkán kívánok valamit;
hasonlóképpen vagyok az ügyek intézésével: keveset és
lagymatagon ténykedek. Hiába, sok a hibaforrás, könnyen
félre lehet lépni, ezért okos ember csak szőrmentén halad
előre ebben a világban: inkább fölötte siklik, hogy el ne
merüljön hullámaiban. Hiszen ha mélyre hatol, még a
gyönyör is fájdalomba csap át:
incedis per ignes | Suppositos cineri doloso. | (Horatius) |
[tűz felett | taposol megtévesztő hamut.]
Bordeaux uraságai megválasztottak városuk
polgármesterévé, mikor épp távol voltam Franciaországtól
s még távolabb az ilyen gondolattól. Nem fogadtam el, de
közölték, hogy nincs igazam, mert a királynak is ez
kifejezett óhaja. Ami azt illeti, csábító hivatali méltóság,
amennyiben – a rendkívüli megtiszteltetést leszámítva –
nem jár semmilyen javadalmazással. Két évre szól a
megbízatás, de további kettőre meg lehet hosszabbítani,
ami ritkán esik meg. Velem megesett…
Mikor hazaérkeztem, híven s lelkiismeretesen lefestettem
magam olyannak, amilyen vagyok: elmondtam, hogy nincs
se emlékezőtehetségem, se éber figyelmem, se
tapasztalatom, se erélyes fellépésem; mint ahogy
gyűlölködés, becsvágy, fösvénység és erőszakosság sem
lakozik bennem. Felsoroltam gondosan mindent, hadd
tudják, mire számíthatnak. S miután választásukkal egyedül
megboldogult jó apám emlékének akartak hódolni,
félreérthetetlenül leszögeztem: fölötte elkeserítene, ha
bármely hivatali dolog annyira elhatalmasodnék rajtam,
amennyire őt lekötötték a város gondjai, mikor épp innen
kormányozta. Emlékszem szegényre, amint ősz fejét
kegyetlenül gyötörte a sok hercehurca: megfeledkezett a
házáról, ahova idejekorán láncolta rozoga egészsége;
megfeledkezett gazdaságáról, de még az életerői is, mert a
város érdekében hosszú s kockázatos utakra vállalkozott.
Ilyen volt ő: határtalan odaadása áldott jó természetéből
fakadt – a legjámborabb s legszeretetreméltóbb ember, akit
valaha ismertem. Ezt a viselkedést dicsérem másban, én
azonban nem szívesen követem a példát, amit igazán meg
lehet bocsátani…
A világ legtöbb regulája megköveteli, hogy mondjunk le
önmagunkról s álljunk ki a placcra, szolgáljuk a közt. Az
emberek érdemüknek tartják, hogy eltérítnek önmagunktól,
hiszen természetes hajlamból állítólag amúgy is túlságosan
ragaszkodunk becses személyünkhöz; és ügyük védelmére
minden érvet felvonultatnak. De hát ez vajon az első eset,
hogy a bölcsek nem olyanoknak tüntetik fel a dolgokat,
amilyenek, hanem a hasznukat mérlegelik? Bizony sokszor
kell mást becsapnunk, hogy be ne csapjuk magunkat, mint
ahogy látásunkat s ítéletünket szoktuk hunyorítással
elhomályosítani, hogy kijavíthassuk. „Imperiti enim
indicant, et qui frequenter in hoc ipsum fal-lendi sunt, ne
errent” (Quintilianus) [Tudatlanok felett ítélkeznek, akiket
gyakran félre kell vezetni, hogy hibájukat leküzdhessék].
Mikor arra buzdítnak, hogy három-, négy-, sőt ötvenféle
dolgot helyezzünk saját érdekeink elé, úgy tesznek, mint az
íjász, aki – hogy célba találjon – némileg a célpont fölé
röpíti a nyilat. Ha görbe ágat akarunk kiegyenesíteni,
behajlítjuk ellenkező irányban .. .
Egyébként a lélek fogékonyságát csorbítjuk, ha annyi
mindennel zaklatjuk. Egyes dolgokat csak mutassunk meg
neki, mások iránt tegyük kíváncsivá, megint másokhoz
bilincseljük oda. A lélek sok mindent láthat, hallhat, de csak
önmagával telhet el; ki kell oktatni, mi tartozik rá igazán,
mi valóban tulajdona, lényege. A bölcsek nemegyszer
elmondták: természet szerint senki nem szegény, de lehet
valaki szegény saját felfogása szerint; tegyünk különbséget
a természettől eredő kívánságok és a féktelen képzelet
szülte kívánságok között: aminek látjuk értelmét,
rendeltetését, az a természet akarása; ami fut előlünk s
nem látni a végét – a miénk. A javakban való szegénységet
könnyű orvosolni: a lélek szegénységét lehetetlen…
Socrates látta, hogy nagy pompával rengeteg drága
kincset, bútorzatot és ékszert vittek végig a városon.
Mennyi minden van, amit nem kívánok! – mondotta.
Metrodorus napi tizenkét uncia121 táplálékot vett magához.
Epicuros ennél is kevesebbet. Metrocles nyáron juhakolban
aludt, télen klastromok folyosóján. „Sufficit ad id natura,
quod poscit” (Seneca) [Előteremti a természet, amire
szüksége van]. Cleanthes keze munkájából élt, mégis azzal
kérkedett, hogy Cleanthes, ha akarná, még egy Cleanthest
el tudna tartani…
Nem való már nekem gyökeres változás, nem ugróm új és
szokatlan életvitelbe. Még növekedés reményében sem.
Nincs időm arra, hogy más emberré váljak. És őszintén
fájlalnám, ha most pottyanna valami nagy szerencse az
ölembe: mért nem jött előbb, mikor még élvezhettem
volna?
Quo míhi fortuna, se non conceditur uti? | Horatius) |
[Minek nekem a gazdagság, ha nem vehetem hasznát?]
Még holmi belső gyarapodásnak se tudnék örülni. Az
ember talán inkább ne legyen soha becsületes, semhogy
későre váljék azzá; s hogyan élhetne, ha már kifogyott az
életből? Mivel elmenőben vagyok, egy újonnan érkező
javára szívesen lemondok mindarról, amit óvatos előrelátás
terén a világ dolgairól apránként megtudtam. Vacsora után
– hozzák a mustárt. Mihez kezdjek a jóval, mellyel nincs mit
kezdenem?
Legtöbb hivatali ténykedésünk merő bohóckodás:
„Mundus universus exercet his-trioniam” (Petronius) [Az
egész világ komédiázik]. Játsszuk el annak rendje és módja
szerint a szerepünket, de ne tévesszük össze az alakítandó
figurát önmagunkkal: ne csináljunk az álarcból arcot s a
látszatból lényeget, sem tőlünk idegen dologból – szívügyet.
Néha nem tudjuk megkülönböztetni az inget a bőrünktől.
Elég, ha beliszteztük az arcunkat: a lelkünket ne lisztezzük
be. Láttam én már olyant, aki mindegyre kibújt a bőréből, s
annyiszor lényegült át, ahányszor új hivatalba lépett;
májáig és gyomráig, velejéig más emberré vált, s még az
árnyékszéken sem vetette le – a tisztségét. Nem győzöm
ismételni (de hasztalan): különböztessük meg a nekünk
szóló süvegelést attól, ami hivatalunknak, kíséretünknek
vagy netalán szamárkancánknak szól. „Tantum se fortunae
permittunt, etiam ut naturam dediscant” (Quintus Curtius)
[Úgy beleélik magukat szerencséjükbe, hogy megtagadják
természetüket]. Öblös hangon beszélnek és felfuvalkodnak,
mert azt hiszik, ez illik a magas polchoz, melyre
felkapaszkodtak. Montaigne és a Polgármester mindig két
ember – két nagyon is különböző ember – volt. Amiért
ügyvéd vagy kincstárnok valaki, tudhat a mesterségében
oly gyakori alá-való csalásról. Tisztességes ember nem
tehet céhe bűneiről, balgaságáról; űzze csak nyugodtan a
mesterségét: elvégre országában ez a közszokás, és haszon
származik belőle. A világban élünk, s élnünk kell a
lehetőségeivel, bármilyennek ítéljük különben. Ám a
császár ítélete álljon mindig császársága fölött, amely
tisztára véletlen; önmagával pedig értekezzék úgy, mint
János vagy Pista.
A közhivatal viselése mindig ki van téve a legkülönbözőbb
bírálatoknak, mert túl sok fej ítélkezik fölötte. Erről az én
városi hivatalomról (és szívesen ejtek róla egy-két szót,
nem mintha megérné a fáradságot, hanem hogy eláruljam,
miként gondolkodom erről) egyesek mondják, hogy
viselésében lagymatag embernek bizonyultam, aki nem
nagyon lelkesedik a dolgokért, s nem egykönnyen mozdul ki
ültő helyéből. Véleményük közel áll az enyémhez. Hacsak
lehet, nem háborgatom a lelkemet, elmémet. „Cum semper
natura, tum etiam aetate jam quietus” (Cicero)
[világéletében nyugodt volt természeténél fogva, s most
még inkább az – koránál fogva].
A jelentős hivatal nem mindig nehéz. Én egy kicsit jobban
is befoghattam volna magamat, ha égetően szükséges. Mert
valamivel többre vagyok képes, mintamennyit teszek, s
mint amennyit önszántomból teszek. Tudtommal nem
hanyagoltam el egyetlen fontos teendőmet sem, ami
kötelességeim közé tartozott. Annál könnyebben
megfeledkeztem olyasmiről, amit becsvágyunk szokott
összetéveszteni a kötelességgel, ennek címkéjével ékesítve.
Ezek legtöbbször szembeszökő cselekvések, mert ezeknek
tapsikálnak az emberek. Nem a magánvaló dolog, hanem
annak látszata bűvöli el őket. Ha nem hallatszik lárma, azt
hiszik, hogy mindenki aluszik. Én nem szeretek lármát
csapni. Mi szükségem arra, hogy dühbe guruljak vagy tüzet
okádjak? Jó nekem ennek látszata, ál-orcája is.
Ha nem meggyőződésből, legalább becsvágyból
mondjunk le a becsvágyról… (III 10.)
 
AZ EMBEREK ÁBRÁZATÁRÓL
Megismerésünk alapja általában a tekintély s a hit. Jó,
hogy így van ez. Gyarló századunkban a magunk példája
volna a legsilányabb. A socratesi tanítást, a tisztelőitől ránk
hagyott bölcsességet szentesítette a világ ítélete. Mi
mégsem tanultunk belőle. Hasznát nem látjuk. Ha most
születne egy hozzá hasonló bölcs, kevés sikere lenne.
Korunk csak a dagályosokat, a görögtüzes szépséget
hajszolja. Ferde látásunk könnyen átsiklik az egyszerű és
természetes dolgokon. Az ilyenek szépsége kényes és
rejtett, fátylas fényüket csak a tiszta, tágranyílt szem veszi
észre. Lenézzük az egyszerűséget és ostobaságunk
édestestvérét látjuk benne.
Socrates szellemének útja természetes, mesterkéletlen.
Mindenki megérti… Közönséges és ismert tettekből veszi
példáit. Kocsisok, asztalosok, vargák, kőművesek beszélnek
itt. Hogyan is szerethetné korunk az ilyen alantas szájakba
adott eszméket?
Szépségeszményünk a pompa és a feltűnés. Korunk csak
hencegni tud, az emberek lelkét üres szél dagasztja. Ügy
ugrálunk, mint valami felfújt hólyagok. Ö sohasem kerget
hiú ábrándokat. Minden tanítása életre szabott és valóban
az életet szolgálja.
Servare modum, finemque teuere | Naturamque sequi. |
(Lucanus) | [Tetteidet megszabja az észszerű törvény, ]
Hajlamodat vizsgáld …] Socrates mindig egyforma és hű
önmagához, sohasem vet bukfencet, kedélye egyenletes,
állandó hőfokra hevített… : győzi a nehézségeket. Catónál
mindig érezzük lépteinek ünnepélyes súlyát, mintha nem is
a földön járna, vagy mintha lóháton ülne, akár a
cselekedeteit, akár halála pillanatát nézzük. Socrates pedig
itt jár-kél közöttünk, lépése puha és köznapi, .szava mindig
józan és észszerű, magatartása a halálban és emberéletünk
leggöröngyösebb útjain egyaránt példaadó.
A szerencse kedvezett nekünk. Socratest, legfőbb
példaadónkat, töretlen hűséggel őrizték meg és hagyták
örökségül tanítványai. Egy gyermek tiszta képzeletével
ragyogtatja elénk tanításait, soha néni érzünk benne
nyújtózkodást, erőlködést. Nem bizalmaskodó vagy
fennkölt, de egészséges és vidám szellemet képvisel.
Tanítványait az életből vett, mindennapos példákkal
vezéreli a legmagasabb gondolatokhoz. Az emberi
bölcsességet, amely oly régóta hiába vesztegelt az égben,
visszahozta újra a földre, és az emberek gondjaira bízta,
mivel tudta, hogy itt még sok a tennivalója. Nézzük őt,
amint bírái előtt védekezik. Vagy hallgassuk, amint
érvekkel edzi lelkét a háború borzalmaihoz. Esetleg
figyeljük, milyen bölcs türelemmel vesz erőt a rágalmakon,
a zsarnokságon, a halálon vagy felesége vádaskodásain.
Tudománya nem tűzijáték, még csak művészi gond sincs
benne. A mindennapi ember is saját gondolatait és
közönséges szellemi erejét érezheti ebben a dísztelen
egyszerűségben. Nincs nála égibb – és nincs, aki mélyebbre
szállna. Nagy szolgálatot tett az emberi természetnek,
amikor megmutatta neki, hogy helyt tud állni önmagáért is
…
Korlátoznunk kellene heves kívánságainkat. Ne legyünk
fölöslegesen kíváncsiak, ne eresszük szabadjára a
szellemünket birizgáló mindentudás vágyát. Vallom, hogy a
lélekben vállalt szegénységi fogadalom az ész alázatosságát
is jelenti. A kényelmes életmódhoz nem kell külön
tudomány. Socrates szerint a tudás bennünk van, csak rá
kell találnunk és élnünk kell vele. Ám teljesen hiú és bizony
haszontalan az olyan tudás, ami nem illeszkedik
természetünk határai közé; használni nem tudjuk, csak
teherként cipeljük, és örüljünk, ha nem okoz elménkben
zűrzavart. „Paucis opus est litteris ad mentem bonam”
(Seneca) [Egészséges lélek kevés tudománnyal beéri]. Csak
a szellem, ez a forrongó és nyughatatlan akarnok szeretne
mindent tudni. Nézzünk végre beljebb, önmagunkba. Ott
találjuk az igazi és józan természeti érveket a halál ellen is:
bármikor felhasználhatjuk, ha szükségünk van rájuk. Ilyen
érvek tanítják meghalni filozófus módjára nemcsak a
parasztot, hanem a népek millióit is. Lehet, hogy szomorú
lesz a halálom, mert olvastam Cicero tusculanumi
beszélgetéseit.122 De nem biztos. Lelkembe nézek,
erősödött-e tőle? Ügy látom, csak a stílusom lett színesebb.
Bátorságom a régi maradt. A természet kovácsolta a
szellemet olyanná, amilyen: a semmivé válás pillanatában
majd a maga közönséges módján fog saját pajzsával
védekezni. ,
 Könyvekből én sohasem tanultam, legfeljebb elmém élét
csiszolgattam velük. Miért akar a tudomány külön
fegyvereket adni az ember kezébe, saját természetének
kivédésére? Ha a sok rémséget és ijesztgetést is ő nyomta
bele, miért akarja ugyanakkor másfajta érvekkel eltakarni
azokat? Ezek finomkodások csupán, maguk is erőtlenek,
nemhogy erőt adhatnának. A fontolgató bölcsek érzik, hogy
mennyi gyatra bizonyíték tapad egy-egy jó elvhez.
Bárhonnan nézzük, csalóka konkolyhintés, éretlen és
testtelen minden érv. De ebben van a hasznuk is. Ezért
állok el a bírálgatásuktól. Művem más részében úgyis
eleget vesződöm velük, akár máshonnan kölcsönözve, akár
más szavaihoz fűzve bizonyításomat…
Mindig óvakodjunk a túlzástól. Ne mondjuk rá egykettőre
az ügyesre, hogy erős, a tartósra, hogy örök életű, a szépre,
hogy jó is. „Quae magis gustata, quam potata dilectant”
(Cicero) [Ami jobb ízlelve, mint lenyelve].
A tudnivágyás legbensőbb igényünk. Minden út jó, ami
hozzá vezet. Ha értelmünk gyarló, tapasztalatainkkal
közelítjük meg, bár ez az eszköz nem sókat ér. Ám az
igazság megismerése olyan nagy dolog, hogy nem
hanyagolhatsz el egyetlen utat, sőt ösvényt sem, ami
közelebb visz hozzá. Az értelemnek annyi arca van, hogy
nehéz választanod, melyikhez csatlakozz. így vagy a
tapasztalattal is. A tényekből sohasem szűrhetsz elég
bizonyosságot, mert a tények sohasem egyformák. A dolgok
tarka szőttesének legfőbb törvénye: a különbözés meg a
sokféleség…
Nem oszthatom azt a nézetet, amely szerint a sok törvény
agabogával megköti a bíró kezét. Hiszen a törvény
értelmezésének szabadsága szabadabb és sokfélébb
magánál a törvénynél… ; akárcsak saját szellemünk, amikor
más érzéseit a maga érzéseinek széles sokaságában bírja
ellenőrizni csupán.
Franciaországnak több törvénye van, mint a világ többi
országának együttvéve…, és bíráink olyan szabadon
mérlegelhetnek, értelmezhetnek, mint sehol másutt. Mit
nyertek törvényhozóink azzal, hogy százezer különleges,
egyéni esetet kiválogattak és százezer törvényt építettek
föléjük? Hiszen még ez a szám sincs arányban az emberi
cselekedetek végtelen sokaságával. Vegyétek e
végeredmény százszorosát, s talán megesik, hogy az
eljövendő esetek milliárdnyi sorában akad majd egy,
amelyre egyetlen törvényetek sem illik rá pontosan,
amelyik ne kívánná valamilyen okból az egyéni elbírálás
megfontolását. Állandóan változó, mozgékony
cselekvéseinknek kevés köze van a merev és mozdulatlan
törvényhez. Jobb volna talán, ha egy törvényünk sem volna,
mint ez a mostani törvényözön.
A természet törvényei mindig sikerültebbek az ember
törvényeinél. Olvassuk csak el az aranykor költőjét123, s
tűnődjünk el azon, amit a törvények nélküli világról mond
… (III. 12.)
 
A TAPASZTALÁSRÓL
… Ha volnának fiúgyermekeim, szívből kívánnám nekik a
magam sorsát. Jó apám, akivel megáldott az Isten (és aki a
jóságáért egyebet sem kapott tőlem, mint a hálámat, bár ez
nagyon is eleven), mindjárt a bölcsőből kiadott nevelésre az
egyik szegény falujába, és ott is hagyott, míg dajkaságban
voltam, és még azon is túl, hogy hozzászoktasson a
legalantasabb és közönségesebb életmódhoz: „Magna pars
libertatis est bene moratus venter” (Seneca) [Jól szoktatott
gyomor: fél szabadság]. Sose vegyétek magatokra, és még
kevésbé bízzátok a feleségetekre a gyermekek nevelését;
hadd nevelje őket a szerencse, a nép és a természet
törvényei szerint, hadd formálódjanak a megszokás által
egyszerűségre és igénytelenségre; jobb, ha azután inkább
leereszkednek a szigorúságból, semhogy felfelé kelljen
kapaszkodniuk hozzá. Apám elhatározásának még egy
másik célja is volt: hogy összekapcsoljon a néppel és az
embereknek azzal a rendjével, amely a segítségünkre
szorul; és úgy gondolta, inkább erezzem kötelességemnek
arra tekinteni, aki a kezét nyújtja felém, mint aki a hátát
fordítja. Ez oknál fogva rendelte azt is, hogy a
legalantasabb sorból való embert tartsanak keresztvíz alá,
hogy kötődjem és ragaszkodjam hozzájuk.
A terve nem is ütött ki rosszul: csakugyan hajlok a
kisemberek felé, akár azért, mert így többet kap a
hiúságom, akár természetes együttérzésből, aminek
végtelen hatalma van rajtam …
A hosszú elüldögélések az asztal mellett terhemre és
ártalmamra vannak: talán mert gyermekkori megszokásból,
amikor jobbat nemigen tudtam kezdeni magammal, sose
hagyom abba az evést, amíg ott vagyok. Ezért aztán itthon,
bár az étkezések elég rövidek, inkább valamivel a többiek
után szoktam asztalhoz ülni, Augustus módjára; de abban
már nem utánozom, hogy a többiek előtt kelt fel. Éppen
fordítva, szeretek utána sokáig pihenni és hallgatni a
társalgást, csak ne kelljen magamnak is részt venni benne,
mert fáraszt és betegít, ha teli gyomorral beszélek, mint
ahogy az étkezés előtti kiabálást és vitatkozást igen üdvös
és jóleső gyakorlatnak találom. A régi görögök és rómaiak
okosabbak voltak nálunk, mikor az evésre, amely az élet
egyik legfőbb foglalatossága, több órát szántak, és az
éjszaka jobbik részét, hacsak valami rendkívüli tennivaló
közbe nem jött: nem olyan sietősen ettek és ittak, mint mi,
akik minden dolgunkat lóhalálában végezzük; ráérősebben
és alkalmatosabban nyújtották ezt a természetes élvezetet,
megtűzdelve különböző hasznos és kellemes társasági
teendőkkel.
Akiknek gondot kell viselniük rám, könnyűszerrel
megfoszthatnának attól, amiről úgy vélik, hogy
ártalmamra van; mert ilyenekben sohasem kívánom és nem
is hiányolok semmit,, amit nem látok; de ha azt prédikálják,
hogy olyasmitől tartóztassam meg magam, ami a szemem
előtt van, csak az idejüket vesztegetik. Olyannyira, hogy ha
böjtölni akarok, nekem külön kell teríteni, és éppen csak
annyit szabad elébem adni, amennyi elő van írva: mert ha
az asztalhoz ülök, megfeledkezem az elhatározásomról. Ha
úgy rendelem, hogy valamilyen ételt másképpen
készítsenek, mint szoktak, a házam népe már tudja, hogy
elbágyadt az étvágyam és hozzá se fogok nyúlni. Minden
olyan húst, amelyik bírja, úgy szeretem, ha csak félig van
sütve és jól megporhanyósodott, sőt egyik-másiknak szinte
már szaga is lehet. Általában csak a keménység van
ellenemre (minden egyéb tulajdonságot olyan közömbösen
fogadok és tűrök, mint senki más), olyannyira, hogy
ellentétben az általános ízléssel, néha még a halat is túl
frissnek és szívósnak találom. Nem a fogaim hibájából,
mert mindig jók, sőt kitűnőek voltak, és csak mostanában
kezdik érezni a kor fenyegetését. Gyermekkoromtól fogva
megszoktam, hogy asztalkendővel dörzsöljem őket,
reggelente ugyanúgy, mint az étkezések előtt és után.
Isten kegy elmés azokhoz, akiktől apránként vonja el az
életet; ebben van az öregség egyetlen jótéteménye. Annál
kevésbé lesz teljes és kínos az utolsó halál; már csak egy fél
vagy negyed embert fog megölni. íme, kihullt egy fogam,
fájdalom nélkül, erőlködés nélkül; eddig kellett tartania, a
természet szerint. Lényemnek ez a része is meg több másik
is, immár halott, azután vannak félholtak, ámbár a
legserényebbek közül valók, amelyek erőm teljében az első
helyen álltak. így olvadok és illanok magam elől. Vajon nem
lenne ostobaság az eszemtől, ha ebben az esésben, amely
máris idáig jutott, a puffanást összetévesztené az
egészszel? Remélem, hogy okosabb annál.
Valóban, a halálomon gondolkodva fő vigaszt kapok
abban, hogy helyénvaló lesz és természetes, és hogy erre
nézve már csak jogtalan kegyeket kérhetnék vagy
remélhetnék a sorstól. Az emberek elhitetik magukkal,
hogy hajdanában nemcsak a termetük volt nagyobb, de az
életük is hosszabb. Pedig Solon, aki azokból a régi időkből
való, hetven évben szabta meg a végső határát. Én, aki úgy
imádtam, és olyan általánosan, a régmúlt idők ariszton
metrón ját, az arany középszert, és azt tartottam a
legtökéletesebb mértéknek, talán mértéktelen és képtelen
vénséget kívánjak? Minden bántó lehet, ami a természet
folyásával szemben érkezik, de ami együtt jön vele, annak
mindig kellemesnek kell lennie. „Omnia quae secundum
naturam fiunt, sunt habenda in bonis” (Cicero) [Ami a
természet szerint történik, a javak közé kell sorolni]. Platón
is azt mondja, hogy az olyan halált, amit sebesülés vagy
betegség hoz, nevezhetjük erőszakosnak, de amelyik úgy
lep meg, hogy az öregség elvezet hozzá, mind közül a
legkönnyebb, és valamelyest már élvezetes is.
„Vitam adolescentibus vis aufert, senibus maturitas”
(Cicero) [Ifjak életét erő szakítja le, a véneké beérik és
lehull].
A halál mindenütt beleártja magát az életünkbe, és
elvegyül vele: még mielőtt ütne az órája, elkezdődik a
hanyatlás, és már a növekedésünkbe is befészkelődik.
Vannak rólam képmások huszonöt és harmincöt éves
koromból; összehasonlítom őket a mostanival: mennyire
nem én vagyok már az! Menynyire messzebb van a mostani
képem tőlük, mint a halálométól! Nagyon is rosszul bánunk
a természettel, ha addig nyaggatjuk, míg végül kénytelen
faképnél hagyni, és az irányításunkat, a szemünket,
fogunkat, lábunkat meg a többit kényre-kedvre átadni
valamiféle idegen segítségnek, amelyért koldus módra
rimánkodtunk, és a művészet kezébe teszi le a sorsunkat,
mert ráunt a kísérgetésünkre …
Már fiatalkoromban is kihagytam egy-egy étkezést: néha
azért, hogy másnapra élesebb legyen az étvágyam, mert
miként Epicurus azért böjtölt és evett sovány ételeket, hogy
a kívánkozása megszokja a bőségről való lemondást, én
éppen fordítva, hogy a kívánkozásom megtanuljon minél
több hasznot húzni a bőségből és élénkebben élni vele;
vagy pedig azért koplaltam, hogy megőrizzem a
fürgeségemet, valamilyen testi vagy szellemi munkára,
mert nálam a jóllakottság kegyetlenül ellustítja mind a
kettőt, és főként azt utálom, ha a legegészségesebb és
legvidámabb istennő124 ostobán összepárosodik azzal a
rossz emésztésű és böfögő törpe istennel125, aki egészen
felpüffed az ital gőzeitől; vagy azért, hogy kigyógyítsam
beteg gyomromat; vagy pedig megfelelő társaság híján,
mert én is azt mondom, mint ugyancsak Epicurus, hogy
nem annyira azt kell néznünk, mit eszünk, mint inkább,
hogy kivel esszük, és dicsérem Chilont, amiért nem akarta
megígérni, hogy elmegy Periander lakomájára, amíg meg
nem tudakolta, hogy ki lesz a többi vendég. Számomra
nincsen olyan ízletes körítés, sem olyan étvágygerjesztő
mártás, mint az, ami a társaságból ered.
Gondolom, egészségesebb, ha lassabban és kevesebbet
eszünk. és gyakrabban eszünk. De ki akarom használni az
étvágyat és az éhséget: semmi örömöm nem volna benne,
ha elpiszmognék napi három-négy satnya étkezéssel, mint
holmi orvossággal, éppen olyan kényszeredetten. Ki
kezeskedik érte, hogy vacsorára is meglesz még az a
hatalmas étvágyam, amit reggel éreztem? Ragadjuk meg,
kivált mi öregek, ragadjuk meg az első adódó alkalmat.
Hagyjuk a kalendáriumcsinálóknak az előírt étrendeket,
meg az orvosoknak. Nálam az egészség legfőbb gyümölcse
a gyönyör: maradjunk csak a legelsőnél, ami előadódik, és
amelyet ismerünk. Kerülöm a következetességet az efféle
böjtölési törvényekben. Aki azt akarja, hogy valamiféle mód
a javára váljék, a világért se rögződjön meg benne;
lassanként hozzáedződünk, erőink elalszanak; hat hónap
alatt úgy elkapatjuk a gyomrunkat, hogy nem lesz más
hasznunk, csak ez: soha többé nem bánhatunk vele
másképpen, mert a kárát látja.
A lábamat meg combomat télen se fedem jobban, mint
nyáron: egy selyemharisnya, és semmi más. A nátháim
miatt rákaptam, hogy melegebben tartsam a fejemet, és
kólikám miatt a hasamat; nyavalyáim néhány nap alatt
megszokták, és azontúl fütyültek a szokásos
elővigyázatosságra. A sapkától felvittem a fejfedőig és a
süvegtől a bélelt kalapig. Ujjasom bélése már csak dísznek
való: semmit sem ér, ha nem teszek hozzá nyúlbőrt vagy
keselyűbőrt, a fejemre meg kerek sapkát. Haladjunk csak
így lépésről lépésre: megy az gyorsan. Én makacskodom, és
ha merném, az első lépéseket is visszacsinálnám. Valami új
bajba estünk? – A legutóbbi újítás már nem segít:
hozzászoktunk, valami egyebet kell keresni. Így teszi tönkre
magát, aki hagyja, hogy belegabalyítsák szigorú diétákba,
és babonásán ragaszkodik hozzájuk: mindig új
ellenszereket kell kitalálni, aztán még újabbakat; sohasem
érünk a végére.
Foglalatosságaink s az élvezet miatt sokkal hasznosabb,
ha a régiek módjára lemondunk a délebédről s inkább a
pihenés órájára hagyjuk a falatozást, anélkül, hogy a napot
félbeszakítanék; azelőtt én is ezt tettem. De az egészség
végett, amint azóta saját tapasztalatomból megtanultam,
épp fordítva, az a jó, ha ebédelünk, mert ébren jobban
megy az emésztés.
A szomjúság nemigen szokott erőt venni rajtam, akár
egészséges vagyok, akár beteg: igaz, ha valami bajom van,
sokszor kiszárad a szájam, de szomjúságot nem érzek;
többnyire csak olyankor iszom, ha evés közben
megkívánom, s mikor már jó ideje az asztalnál ülök.
Alkatomhoz képest, amely átlagos, elég derekasan iszom:
nyáron, és ha ízlik az étel, nemcsak Augustus határain
lépek túl, aki mindig csak háromszor emelte ajkához a
serleget; hanem mivel nem akarok véteni Democritus
regulája126 ellen, aki tiltotta, hogy négynél megálljunk
(lévén ez szerencsétlen szám), néha ötször is töltök
magamnak, ha szükséges, körülbelül másfél pintet; mert
leginkább a kis poharakat kedvelem, s úgy esik jól, ha
fenékig ürítem, amit mások nem tesznek, lévén illetlenség.
A boromat vízzel keverem^ legtöbbször felerészben, olykor
harmadában. Odahaza pedig egy régi szokást követve, amit
az orvos rendelt apámnak és saját magának, már a
pincében felhígítják a porciómat, két-három órával, mielőtt
beadnák. Azt mondják, hogy Cranaus athéni király találta
ki127 a bornak vízzel való keverését: okosan-e vagy balgán,
erről már sokat hallottam vitatkozni. Illendőbbnek és
egészségesebbnek vélem, ha a gyerekek csak tizenhat-
tizennyolc éves koruk után élnek vele. A legáltalánosabb és
közönségesebb életmód a legszebb: kerülnivalónak tartok
mindenféle különcséget, és éppúgy ellenemre volna az a
német, aki vízzel keverné a bort, mint az olyan francia, aki
tisztán inná. Ilyen dolgokban a közszokás a törvény.
Félek a nehéz levegőtől, és kerülöm a füstöt, mint a
pestist (amikor nekiláttam a házam kijavíttatásának,
mindjárt a kéményekkel és az árnyékszékekkel kezdtem,
ami általános baja a régi épületeknek és elviselhetetlen), és
a hadi viszontagságok közé számítom a sűrű port is, amibe
hőség idején naphosszat bele vagyunk temetve. A
lélegzésem szabad és könnyű, és a nátháim a legtöbbször
tüdőnyavalyák és köhögések nélkül múlnak el tőlem.
A nyár ereje nagyobb ellenségem, mint a télé; mert
azonkívül, hogy terhes a hőség, amin nehezebb segíteni,
mint a hidegen, és a napsugarak erősen verik a fejet, a
szememet is bántja mindenféle vakító világosság: most már
ebédelni se bírnék szemközt ülve a lobogó és fényes tűzzel.
Annak idején, amikor még többet olvastam, a papiros
fehérségének tompítása végett egy darab üveget tettem a
könyvre, ami nagyon jólesett. Pápaszemmel mindmostanáig
nem éltem, és éppen olyan messzire látok, mint régen, vagy
mint akárki más. Igaz, hogy a látásom napszálltakor már
kezd elhomályosulni és gyöngülni az olvasásban, ami
mindig is fárasztotta a szememet, de kivált éjszaka. Ez
bizony egy lépés lefelé, alig észrevehető. Majd jön utána a
második, a másodikra a harmadik, a harmadikra a
negyedik, olyan szép szelíden, hogy ameddig egészen vak
nem leszek, tán meg sem érzem a látásom hanyatlását és
vénségét. Ilyen ügyesen fejtik fel életünket a Párkák.
Ugyanígy nem akaródzik hinnem a hallásom
romlásában, és meglátjátok, ha majd félig süket leszek,
akkor is azokat fogom hibáztatni, akik szólnak hozzám.
Nagyon meg kell feszíteni a lelket, hogy maga is érezze,
miként folyik el tőlünk.
A járásom gyors és határozott; és nem tudom, mi esett
inkább nehezemre, a testet vagy az elmét tartani egy
helyben. Nagy barátom a prédikátor, aki egy egész szent-,
beszéd idejére le tudja kötni a figyelmemet. Ünnepélyes
helyeken, ahol mindenkinek olyan feszes az ábrázata, ahol
dámákat is láttam, hogy még a szemük se rebbent,
énnekem sohasem sikerült kibírnom anélkül, hogy
valamelyik részem szüntelenül el ne kalandozzon; hiába
ülök, mégis menekülök. Amiként a filozófus Chrysippus
cselédje azt mondta a gazdájáról, hogy csak a lábában
részeg (mert mindig mozgatni szokta, akármilyen
helyzetben volt is, és ezt arra mondta a cseléd, hogy amikor
a többiek felindultak a bortól, neki meg se kottyant),
ugyanúgy rólam is el lehetett mondani, gyerekkoromtól
fogva, hogy bolondság van a lábaimban vagy higany, annyit
izegnek-mozognak, akárhova teszem is őket.
Illetlenség, azonkívül, hogy árt az egészségnek, sőt az
élvezetnek is, ha olyan falánkul eszünk, mint én:
siettemben sokszor beleharapok a nyelvembe”, néha az
ujjaimba. Diogenes, mikor látta, hogy egy gyerek így eszik,
pofont adott érte a nevelőjének. Rómában a rágásnak
éppúgy voltak illemtanárai, mint a járásnak. Így nem marad
időm a beszédre, ami pedig nagyon finom asztali fűszer,
feltéve, hogy odaülő, kellemes és rövid.
Féltékenység és irigység van az élvezeteink között:
ütköznek egymással és gáncsolják egymást. Alcibiades, aki
nagy értője volt az eszem-iszomnak, még a zenét is
száműzte az asztaltól, hogy ne zavarja a beszélgetés
gyönyörét, Platón szerint abból az okból, hogy csak
faragatlan emberek fogadnak fel muzsikusokat és
énekeseket a lakomáikra, okos beszéd és kellemes
társalkodás híján, amivel az értelmesek jól tudják tartani
egymást. Varró ezeket kívánja a lakomához: szép külsejű és
kellemes személyek összejövetelét, akik se nem némák, se
nem fecsegők, az ennivaló és a hely tisztaságát, finomságát,
és derült időt. A jól megrendezett vendégséghez nem kevés
művészet kelletik, és nem kevés gyönyör fakad belőle: sem
a nagy hadvezérek, sem a nagy filozófusok nem vetették
meg az úzusát és a tudományát. Elmém átadott megőrzésre
és emlékezetemnek három ilyet, amely a jó szerencse
folytán különleges gyönyörűségemre szolgált virulóbb
koromnak egy-egy napján, mert a legfőbb csemegét a
vendégek hozzák magukkal, ki-ki a jó testi és lelki kedélye
szerint, amiben éppen van. A mostani állapotban kirekeszt
ebből.
Én, aki mindenben a földhöz ragadok, gyűlölöm azt az
embertelen bölcsességet, amely úgy kívánja, hogy vessük
meg a test művelését, és legyünk az ellenségei. Azt tartom,
hogy éppen olyan igazságtalanság a természetes
gyönyöröktől vonakodni, mint túlságosan vonzódni
hozzájuk. Xerxes ostoba volt, amiért minden emberi
gyönyörűségben tobzódva még jutalmat ígért annak, aki
újabbakat szerez neki. De nem sokkal kevésbé ostoba, aki
azokat is elmetszi, amelyeket a természet szerez. Se
utánuk, se előlük nem kell futni, el kell fogadni őket. Én
valamivel buzgóbban és barátságosabban fogadom őket, és
készségesebben követem a természetes hajlandóságot.
Nem szükséges eltúloznunk hiábavalóságunkat;· úgyis
eléggé megérződik és eléggé jelenti magát. Hála beteges,
örömrontó szellemünknek, amely az élvezetektől éppúgy
elveszi a kedvünket, mint önmagától: telhetetlen, kósza és
ingatag természete szerint bánik magával és mindazzal,
ami befogad, akár a jövőből, akár a múltból.
Sincerum est nisi vas, quodcumque infundis acescit. |
(Horatius) | [Mocskos edényben a legfinomabb ital is
savanyú lesz.]
 Én, aki nagyra vagyok azzal, hogy olyan állhatatos és
különleges gondot fordítok az élet örömeire, közelről nézve
nemigen találok bennük mást, mint szelet. Hát aztán?
Úgyis csak szélből vagyunk. És a szél még bölcsebb is
nálunk: szeret zúgni, csapongani, és megelégszik a maga
dolgával, nem kívánja az állandóságot és a szilárdságot,
tőle idegen tulajdonságokat.
Legnagyobbak azok az örömök, és azok a fájdalmak is,
mondják némelyek, amelyeket tisztán a képzelet nyújt,
amiként Critolaus128 mérlege példázza. Nem csoda:
tetszése szerint szerzi, és teljes posztóból szabja ki őket.
Ennek naponta látom nevezetes és talán kívánatos példáit.
De én, a vegyes természetemmel, a magam vaskos módján,
nem tudok erre az egyetlen tárgyra olyan egészen
ráharapni, és olyan egyszerűen, hogy esetlenül utána ne
menjek a kézzelfogható örömöknek, amelyek az általános
emberi törvény szerint valók: szellemien érzékiek és
érzékien szellemiek. A kirenaikus filozófusok129 a testi
élvezeteket és fájdalmakat hatalmasabbnak tartják, mert
kettősek is, jogosabbak is.
Vannak, akik vad ostobaságból, mint Aristoteles mondja,
undorodnak tőlük. Ismerek olyanokat, akiket a becsvágy
indít erre: hát akkor miért nem mondanak le a lélegzésről
is? Miért nem érik be a maguk levegőjével, miért nem
utasítják vissza a fényt, hiszen ingyen van, és sem a
leleményüknek, sem az erejüknek nem kell fáradnia érte?
Venus, Ceres és Bacchus helyett hadd táplálja őket Mars,
Pallas vagy Mercurius, aztán meglátjuk, mi lesz: tán az
asszonyaikra mászva is a kör négyszögesítésén törik majd a
fejüket! Gyűlölöm, ha előírják, hogy szellemünk a
fellegekben járjon, miközben testünk az asztalnál időzik. Én
azt mondom, hogy a szellem is az asztalhoz legyen
szögezve, vagy ott fetrengjen, de törődjön vele; hogy
odaüljön, nem azt, hogy elfeküdjön rajta. Aristippus csak a
testet védelmezte, mintha lelkünk nem is volna; Zeno csak
a lelket magasztalta, mintha nem volna testünk. Mind a
ketten rosszul tették. Pythagoras, azt mondják, olyan
filozófiát művelt, amely csupa elmélkedés, Socrates
olyat, amely csupa erkölcs és cselekvés; Platón megtalálta í
az egyensúlyt a kettő között. De ezt csak jr a történet
kedvéért mondják, mert az igazi; egyensúly Socratesnél
látható, és Platón sokkal inkább szokratikus, mint
pythagoreus. ami jobban is illik hozzá.
Amikor táncolok, táncolok; amikor alszom, alszom; de
még amikor magányosan sétálgatok egy szép
gyümölcsösben, és gondolataimat az idő egy részében
külső történések foglalkoztatják, más részében akkor is
visszafordítom őket a sétára, a gyümölcsösre, a magány
édességére, és önmagámra. A természet anyai módon úgy
intézte, hogy minden cselekvés, amit a szükségünk miatt
ránk [ parancsolt, egyúttal gyönyörűséges is legyen: és
nemcsak az értelmet adta hozzá ösztönzőül, hanem a
vágyat is: igazságtalanság elferdíteni a törvényeit.
Amikor látom Caesart is, Sándort is, hogy | nagy
munkáik sűrűjében olyan odaadóan élvezték a
természetes, következésképpen szükséges és jogos
örömöket, nem azt mondom, hogy ez a lelkük elengedése
volt, hanem inkább az edzése, mert nagy belső erő kellett
hozzá, hogy a heves foglalatosságokat és nehéz
gondolatokat alárendeljék a mindennapi élet
dolgainak. Bölcsek lettek volna, ha belátták volna, hogy
ez volt a rendes foglalkozásuk, és a másik a rendkívüli.
Nagy bolondok vagyunk. – Tétlenségben töltötte az életét –
mondjuk –; ma nem tett semmit. – Micsoda, hát nem
éltél? Nemcsak hogy alapvető foglalatosságod ez,
hanem a legkiválóbb is. – Ha olyan helyre tettek volna, ahol
nagy dolgokat lehet művelni, megmutattam volna, hogy mit
tudok. – Hát az életedet meggondolni és művelni tudtad-e?
Akkor véghezvitted a legnagyobb munkát.
Nem kell a természetnek jószerencse, hogy megmutassa
és érvényesítse magát: minden emeleten egyformán meg
tud mutatkozni, és függöny mögött ugyanúgy, mint anélkül.
Jó szokások szerzése a mi hivatásunk, nem pedig könyvek
szerzése, és nem csatákat meg tartományokat nyerni,
hanem rendet és nyugalmat a viselkedésünkben.
Legnagyobb és dicsőbb remekművünk a helyes élet.
Minden egyéb dolog, uralkodás, kincshalmozás, építkezés,
legfeljebb csak függelékecske és kellékecske …
Tréfából van-e, vagy sem, hogy a sorbonne-iak teológiai
borát már a közmondás is emlegeti; meg a lakomáikat: én
úgy gondolom, annál inkább kijár nekik a kellemes és
vidám ebéd, minél hasznosabban és komolyabban töltötték
a délelőttöt az iskolai munkában. Az a tudat, hogy a többi
órát jól használtuk fel, jogos és ízletes asztali fűszer, így
éltek a bölcsek; és amit mind a két Catóban bámultunk,
utánozhatatlan erőfeszítésük, amellyel az erényre
törekedtek, már-már bántóan szigorú kedélyük: az is meg-
adóan és szívesen engedett az udvari állapot meg Venus és
Bacchus törvényeinek, követve szektájuk előírásait,
amelyek úgy kívánják a tökéletes bölcstől, hogy a
természetes gyönyörök élvezetében éppoly bennfentes és
járatos legyen, mint az élet összes többi kötelességében.
„Cut cor sapiat, ei et sapiat palatus” (Cicero) [Aki azt
akarja, hogy bölcs legyen a szíve, annak legyen bölcs az
ínye is].
Az elengedettség és a közvetlenség szerintem nagyon is
tiszteletére válik az erős és nemes léleknek, és jobban illik
hozzá. Epaminondas úgy vélte, hogy ha részt vesz a
városbeli fiúk táncában, és énekel, muzsikál, rászánja teljes
figyelmét, attól egy csöppet sem csorbul a tisztessége, amit
dicső győzelmeinek és feddhetetlen jellemének
köszönhetett. És az első Spiciót, akit méltán mondtak isteni
származásúnak, annyi sok csodálatra méltó tette közül
egyik sem teszi olyan kedvessé, mint az a szokása, hogy
fesztelenül és gyerekesen bolondozva kagylókat
szedegetett és válogatott, és felkapkodóst játszott
Laeliusszal a tenger partján, ha pedig rossz idő volt, olyan
komédiák írásával mulatta és csiklandozta magát, amelyek
a legközönségesebb és alantasabb emberi cselekedeteket
ábrázolták, és miközben főtt a feje a Hannibál és Afrika
elleni bámulatos hadjárattól, ellátogatott a szicíliai
iskolákba és filozófiai előadásokat hallgatott, amivel ki is
fente római ellenségeiben a vak irigység fogát. Socratesről
se tudok figyelemreméltóbbat, mint ahogy aggkorában is
időt talált rá, hogy táncolni és muzsikálni tanuljon, és ezt
nem tartja időfecsérlésnek.
Ugyanőt látták egyszer önkívületben, amint egy teljes
napon és éjszakán át ott állt az egész görög sereg előtt,
valami mély gondolat rabságában és révületében. Látták,.
amint a sereg annyi sok vitéze közül elsőnek fut az
ellenségtől szorongatott Alcibiades segítségére; testével
fedezi, és a fegyverek puszta erejével ragadja ki a
tömegből, és amikor Theramenest a harminc zsarnok a
halálba kísértette poroszlóival, és az egész athéni nép
ugyanúgy felzúdult a szégyenletes látványon, akárcsak ő,
mindannyiuk közül elsőnek lépett fel a kiszabadítására, és
merész vállalkozásától csak maga Thera-menes tudta
eltéríteni, habár mindössze ketten álltak melléje. Látták,
amikor futott utána egy szépség, akibe szerelmes volt,
szigorúan megtartóztatta magát, ha kellett. Látták, amint a
deliumi csatában felemeli és megmenti a lováról lebukott
Xenophont. Látták, amint kitartóan menetel a haddal,
mezítláb tapossa a jeget, télen-nyáron ugyanazt a köpenyt
viseli, minden társát felülmúlja a fáradalmak tűrésében, és
a lakomákon is csak ugyanúgy eszik, mint közönségesen.
Látták, hogy huszonhét éven át egyforma arccal tűri az
éhséget, a szegénységet, gyerekeinek konokságát,
feleségének karmait; végül pedig a rágalmat, a
zsarnokságot, a börtönt, a vasakat és a méregpoharat.130
De ha ezt az embert felszólították, hogy versenyt igyon a
többiekkel az udvariasság parancsa szerint, abban is ő lett
az első az egész hadseregből; azt sem tagadta meg, hogy
mogyoróst játsszon a gyerekekkel vagy vesszőparipán
futkosson velük, és szépen csinálta; mert úgy mondja a
filozófia, hogy mindenféle cselekedet egyformán illik
a bölcshöz, és egyformán díszére válik. Jó okunk van rá és
soha nem szabad belefáradnunk, hogy az ő képét mutassuk
fel minden tökéletességek mintájául és formájául. Az
életnek teljes és tiszta példái igen ritkák, és csak árt a
nevelés, ha mindennap gyengéket és fogyatékosokat állít
elébünk, amelyek egyvalamire is alig jók, és inkább
hátrafelé húznak: inkább csorbítanak, semmint jobbítanak.
Téved a közvélekedés: könnyebb ugyan kétoldalt haladni,
ahol a szélek korlátul és vezetőül szolgálnak, mint a nyílt és
tágas középső úton, és könnyebb a művészet, mint a
természet szerint, de ugyanakkor sokkal kevésbé nemes és
kevésbé dicséretes. A lélek nagysága nem annyira a felfelé
kapaszkodásban és az előnyomulásban van, mint abban,
hogy ért a maga rendezéséhez és körülírásához. Minden
nagy lesz őelőtte, ami elegendő, és azzal mutatja meg az
emelkedettségét, hogy jobban szereti a közepes dolgokat,
mint a kiemelkedőket. Semmi sincs olyan szép és-jogos,
mint jól és helyesen játszani az ember szerepét, az a
legnagyobb tudomány, ha valaki jól és természetesen tudja
élni az életet, és betegségeink közül az a legvadabb, ha
megvetjük létezésünket.
Aki el akarja különözni a lelkét, tegye meg bátran, ha
bírja, mikor a teste rosszul van, hogy ne érhesse utol a
fertőzés; máskor meg éppen fordítva, segítse és pártolja a
testet a lélek, és ne vonakodjék részt venni természetes
gyönyöreiben és hitvesi módra osztozni bennük,
mérsékletet adva hozzájuk, ha ő a bölcsebbik, nehogy a
túlság miatt fájdalommá fajuljanak. A mértéktelenség a
gyönyörnek pestise, a mérséklet pedig nem átka, hanem
fűszere. Eudoxus, aki a gyönyört tartotta a legfőbb
jónak, és társai, akik igen magasra értékelték, a
legnagyobb édességében ízlelték a mérséklet által, amely
rendkívüli és példás volt bennük. Én úgy parancsolom a
lelkemnek, hogy a gyönyörre és a fájdalomra egyformán
higgadt szemmel – „eodem envm vitio est effusio animi in
laetitia, quo in dolore contraction (Cicero) [éppoly
helytelen a lélek kiáradása az örömben, mint
összehúzódása a fájdalomban! – és egyformán
rendületlenül tekintsen, de az egyikre vidáman, a másikra
szigorúan, és hogy a tehetségéhez képest igyekezzék
temetni az egyiket, etetni a másikat. Aki józanul látja a jót,
józanul tudja látni a rosszat is. És a fájdalom legzsengébb
kezdetében van valami elkerülhetetlen, a gyönyör túlságos
végében pedig valami elkerülhető. Platón összepárosítja a
kettőt, és úgy mondja, hogy a vitézségnek egyaránt
kötelessége harcolni a fájdalom ellen meg a gyönyör
mértéktelen és csábító vonzása ellen. Olyan ez, mint két
kút: aki tudja, hogy melyikből, mikor és mennyit merítsen –
akár város, akár ember, akár állat –, nagyon is boldog.
Az elsővel orvosságként kell élni, szükségből és fukarul; a
másikkal szomjúságból, de nem a részegségig. A fájdalom,
a gyönyör, a szeretet, a gyűlölet legelső érzései a
gyereknek; ha azután megjön az értelem, és igazodni
tudnak hozzá, az már erény.
Nekem megvan a magam külön szótára: akkor múlatom
az időt, ha rossz és kellemetlen; ha jó, nem akarom
elmúlatni: ízlelem, belekapaszkodom. A rosszon át kell
futni, a jóban meg kell pihenni. Ezek a szokásos
kifejezések: „időt múlatni”, „időnek elmúlása”, rávallanak
ama bölcs emberekre, akik úgy érzik, jobbat nem tudnak
kezdeni az életükkel, mint hogy elfolyatják és megkerülik,
múlatják, kitérnek az útjából, és amennyire csak lehet, nem
vesznek róla tudomást és menekülnek tőle, mint valami
kínos és megvetendő dologtól. De én másmilyennek
ismerem: dicséretre méltónak és kellemesnek találom, még
végső hanyatlásában is, ahogy most a birtokomban van; és
a természet olyan körülményekkel felruházva és olyan
kedvezésekkel adta a kezünkbe, hogy csak magunkat
hibáztathatjuk, ha ránk nehezedik és haszontalanul szökik
meg tőlünk. „Stulti vita ingrata est, trepida est, tota in
juturum jertur” (Seneca) [A balgának élete kedvetlen,
bátortalan, csak a jövőben honos]. Mégis szoktatom
magam, hogy belenyugodjam az elvesztésébe, és ne
sajnáljam, de csak mert szükségképpen veszendő, és nem
mintha terhes vagy kínos volna. És csakis az olyanhoz illik,
hogy ne legyen keserű neki a halál, akinek édes az élet. Jó
gazdálkodás kell az élvezéséhez; én kétszer annyira
élvezem, mint mások, mert az élvezet mértéke attól függ,
hogy több gondot fordítunk-e rá vagy kevesebbet.
Főképpen most, amikor látom hogy az enyémnek olyan
kurtára van mérve az ideje, legalább a súlyát igyekszem
növelni, azon vagyok, hogy ha gyorsan szökik, én is gyorsan
markoljak utána, és derekas kihasználásával
ellensúlyozzam sietős elfolyását; minél rövidebb birtokom
az élet, annál mélyebbé és teljesebbé akarom tenni.
Sokan érzik a megelégedés meg a jólét édességét; én is
érzem annyira, mint ők, de nemcsak úgy mentében és
futtában. Tanulmányozni és ízlelni kell, meg kell forgatni a
szájunkban, hogy méltóképpen adhassunk hálát annak,
akitől adományul kaptuk. Amazok a többi örömöt is úgy
élvezik, mint az alvásét: öntudatlanul. Én meg, hogy még az
alvás se szökhessen meg tőlem olyan ostobán, egy időben
jónak láttam, ha megszakítják, hogy lássak belőle valamit.
Ha jót érzek, meghányom-vetem magamban, és nemcsak a
fölét szedem le; a gyökeréig ások, és bármennyire savanyú
és fásult is az értelmem, rászorítom, hogy befogadja.
Valami nyugodt állapotba kerülök? érzem valamiféle
gyönyör csiklandozását? Nem hagyom, hogy az érzékeim
elsinkófálják, odahajlítom a lelkemet is, nem azért, hogy
hozzátapadjon, de élvezze, nem azért, hogy belevesszen, de
hogy megtalálja benne magát; ráveszem, hogy ő is
tetszelegjen a szerencsés állapotban, latolgassa és becsülje
az abból fakadó boldogságot, és növelje. Így mérlegeli,
hogy mennyivel tartozik Istennek, amiért nyugton van a
lelkiismeretétől és más belső szenvedélyektől, amiért a
teste megmaradt természetes állapotában, és higgadtan,
illő módon tudja élvezni ama kellemes és jóleső
működéseit, amelyekkel Istennek az ő kegyelme által
kárpótolni tetszik bennünket az igazságosságából olykor
reánk zúduló csapásokért; hogy mennyit ér ez a mostani
helyzete, ahonnan bárhova néz is, mindenütt derűsnek látja
az eget maga körül; semmi vágy, semmi félelem vagy
kétség, ami a levegőt rontaná, semmiféle múltbeli jelen
való, eljövendő nehézség, amelyen a képzelete bántalom
nélkül át ne siklana. Ez a meggondolás kiváltképpen akkor
kapja meg a fényét, ha összehasonlítom a másféle
állapotokkal. Fel is idézem magam előtt ezernyi ábrázatban
azokat, akik a sors akaratából vagy a magok hibájából
hányattatnak és rázkódtatnak, meg azokat is, hozzám
közelebb állókat, akik lanyhán és közönyösen fogadják a jó
szerencsét. Ök csakugyan múlatják az időt; átlépik a jelent
meg a birtokukat, hogy a reménység szolgái legyenek,
árnyékok és hiú képek fejében, amelyeket a képzelet állít
elébük.
Morte obita quales fama est volitare figuras, | aut quae
sopitos deludunt somnia sensus .– | (Vergilius) [így
szállonganak, azt mondják, holtukban a lelkek, | s mély
álmában ilyen tüneményeket észlel az érzék | – Lakatos
István fordítása] –- amelyek annál sebesebben és
kitartóbban futnak előlünk, minél jobban űzzük őket. Ennek
a hajszának gyümölcse és célja maga a hajsza, amiként
Sándor is azt mondta, hogy munkájának a munka a célja:
Nil actum credens cum quis superesset agendum. I
(Lucanus) | [Ha még – úgy gondolta – van, mit meg kell
tenni, | bármit tett is addig, nincs megtéve semmi.]
Én tehát szeretem az életet, és művelem is, úgy, ahogyan
Istennek adományul tetszett adnia. Nem jut eszembe
olyasmit kívánni, hogy mentes legyen az ivás meg az evés
szükségétől, és úgy vélem, nem kevésbé menthető azoknak
a kívánsága sem, akik ezt a szükséget inkább megkettőznék
– „Sapiens divitiarum maturalium quaesitor accerrimus”
(Seneca) [bölcs ember a természetes kincsek legmohóbb
kutatója] –, sem azt, hogy elég legyen a fenntartásunkhoz,
ha csak a szájunkba teszünk egy keveset abból a szerből,
amellyel Epimenides elverte az éhét és életben tartotta
magát, sem azt, hogy a gyerekeinket érzékiség nélkül
nemzzük az ujjunkkal vagy a sarkunkkal, hanem, tisztesség
ne essék szólván, hogy inkább az ujjunkkal és a sarkunkkal
is gyönyörűségben tudjuk nemzeni őket, sem azt, hogy a
testben ne legyen vágyakozás és bizsergés. Ezek háládatlan
és méltatlan panaszok. Én jó szívvel és köszönettel
fogadom, amit a természet értem művelt, és ezt nem
szégyellem, és büszke vagyok rá. Sérelmet szerzünk a nagy
és mindenható adakozónak, ha elutasítjuk az adományát,
semmivé tesszük és eltorzítjuk. Mivelhogy ő mindenben jó,
mindent jónak is szerzett. „Omnia quae se-cundum naturam
sünt, aestimatione digna sünt” (Cicero) [Mi a természet
szerint való, méltó a becsülésre] …
Kedves vezető a természet, de nemcsak kedves,
hanem bölcs is és igazságos. „Intrandum est in rerum
naturam, et penitus quid ea postulet, pervidendum”
(Cicero) [Be kell hatolni a természetbe, és tisztán kell látni,
hogy mit követel]. Én mindenütt kutatom a lábnyomát:
összekuszáltuk mesterséges ösvényeinkkel; és a legfőbb jót,
vagyis az akadémikusokét és a peripatetikusokét, hogy
éljünk a természet szerint, ezért olyan nehéz meghatározni
és kifejezni; akárcsak a sztoikusokét, amely
szomszédságban van amazzal, és úgy szól, hogy engedjünk
a természetnek.
Nem tévedés-e, ha valamely cselekvést kevésbé
tartunk tiszteletreméltónak, amiért szükséges? Nekem
ugyan senki nem veri ki a fejemből, hogy az élvezetet igenis
előnyös házasság köti a szükséghez, amellyel az istenek,
miként egy régi író mondja, mindig egy követ fújnak.
Minek bontsuk fel ezt a frigyet, mikor a tagjait ilyen
szoros és testvéri illeszkedés tartja össze? Éppen
fordítva, fűzzük szorosabbra kölcsönös szolgálatokkal.
Hadd ébressze és élénkítse a szellem a test lomhaságát,
a test pedig fékezze a szellem könnyedségét, és
rögzítse. „Qui velut summum bonum laudat animae
naturam, et tanquam malum naturam carnis accusat,
projecto et animam carnaliter appetit et carnem carnaliter
jugit, quoniam id vanitate sentit humana, non veritate
divina” (Szent Ágoston) [Aki a lelket dicséri a legfőbb jó
nak, és a testet mint rosszat elítéli, valójában a lelket is
testileg kívánja és a testet is testileg kerüli, mert ítélete az
emberi hiúságból fakad, nem pedig az isteni igazságból].
Ennek az ajándéknak, amelyet Istentől kaptunk, egyetlen
része sem méltatlan a gondunkra; számot kell adnunk róla
az utolsó hajszálig. És azt sem csupa formaságból kapta az
ember, hogy a természete szerint vezesse az embert:
határozott, egyszerű és igen fontos utasítás; komolyan és
szigorúan hagyta meg a Teremtő. A közönséges elméknek
csak a tekintély számít, és idegen nyelven nagyobb a súlya.
Mondjuk ki itt még egyszer: „Stultitiae proprium quis non
dixerit, ignave et cpntumaciter jacere quae facienda sunt,
et alio corpus ifnpelle-re, alio animum, distrahique inter
diversis-simos motus” (Seneca) [Ki tagadná, hogy
balgaságnak a veleje, ha restül és kelletlenül tesszük, amit
meg kell tenni, egyféle kényszerítjük a testet, másfelé a
lelket, és szétszakadunk a legellentétesebb mozgások
között?]
Nohát, csak úgy kíváncsiságból hallgasd meg egyszer,
miféle érdekességeket és elképzeléseket hánytorgat a
fejében, aki átallja, hogy ezek helyett valami jó lakomára
gondoljon, és sajnálja a táplálkozásra fordított időt:
meglátod, hogy az asztalodra tálalt ételek közül egyik sem
olyan ízetlen, mint az ő szép lelkének a mulatsága (a
legtöbbször jobb volna egészen elaludni, mint éberen
figyelni arra, amiért ébren vagyunk), és meglátod, hogy az
eszméi meg a törekvései nem érnek fel a tokányoddal. Még
ha Archimedes elragadtatása szólna is belőle, mit
számít? Itt most nem érintem, és nem akarom összekeverni
ezzel a fattyúsereggel, ami vagyunk, meg a figyelmünket
elkalandoztató vágyak és okoskodások hiúságával ama
tiszteletreméltó lelkeket, akiket a forró jámborság és vallás
emel az isteni dolgokon való szüntelen és lelkiismeretes
elmélkedéshez, és akik buzgó és heves reménykedés által
előre ízlelve az örök táplálékot, mint a keresztényi vágyak
legvégső' célját és határát, mint egyedüli állandó és
romolhatatlan élvezetet, nem méltatják figyelemre a mi
nyomorúságos, illanó és kétes örömeinket, és
könnyűszerrel átengedik a testnek az érzéki és világi abrak
gondját és fogyasztását. Kiváltságos tanulmány az övék.
Köztünk legyen mondva: két dolog van, amit mindig
bámulatos egyetértésben láttam: az ég fölötti gondolatokat
és a föld alatti erkölcsöket.
Ezópus, aki nagy ember volt, látta egyszer a mesterét,
amint jártában vizei. – Ej-ha – kiáltotta –, maholnap már
szarni is csak futva lehet. – Gazdálkodunk az idővel; pedig
jó részét úgyis tétlenül töltjük és rosszra fordítjuk.
Szellemünk talán azt hiszi, hogy nincs is érkezése a maga
dolgára, csak ha elválik a testtől abban a kevés időben,
amit emennek a szüksége kíván.
Vannak, akik szeretnének kibújni magukból és szabadulni
az embertől. Ez bolondság: nemhogy angyalokká lennének,
de állatokká lesznek, nemhogy felemelkednének, de
alásüllyednek. Engem ijesztenek az efféle felsőbbrendű
kedélyek, akár a magas és hozzáférhetetlen csúcsok, és
semmit se találok Socrates életében, amit nehezen
tudnék megemészteni, csak a révületeit és démoni
megszállottságait, semmit olyan emberinek Platonban, mint
amiért az isteni elnevezést kapta. És tudományaink közül
azokat látom a legföldibbnek és alacsonyabbnak, amelyek a
legmagasabbra hágnak. Sándor életében sem találok
semmit, ami olyan alantas és halandó volna, mint a
halhatatlanságáról való elképzelései. Philotas tréfásan bele
is csípett válaszával; levélben üdvözölte Jupiter Ammon
jóslatáért, amely az istenek közé helyezte: – Nagyon örülök
neki, ha téged nézlek, de az emberiség szánnivaló, amiért
arra kényszerül, hogy olyan emberrel éljen és olyannak
engedelmeskedjék, aki túllép az emberi mértéken és nem
éri be vele. „Diis te minorem quod geris, imperas”
(Horatius) [Tudd, hogy kisebb vagy, mint az istenek, s nagy
léssz. – Lator László fordítása].
Az a szép felirat, amellyel az athéniak tisztelték meg a
városukba érkező Pompeiust, jól egybevág a
gondolataimmal:
Attól leszel magas, akár az istenek, | hogyha embervoltod
önként elismered.
Hibátlan tökéletesség, és már-már isteni, ha becsülettel
élvezni tudjuk létezésünket. Azért kutatunk másféle
állapotok után, mert nem értjük a sajátunkat, és kibújunk
magunkból, mert nem tudjuk, mi van bennünk. De hiába
kapaszkodunk gólyalábakra, akkor is csak a magunk lábán
kell járnunk. És a világ legmagasabb trónusán is csak a
fenekünkön ülünk.
Nekem azok a legszebb életek, amelyek igazodnak az
általános és emberi mintához, rendet tartva, de csoda és
különcség nélkül. Az öregséggel már egy kicsit
gyöngédebben kell bánni. Fohászkodjunk hát érte ahhoz az
istenhez, aki az egészség és a bölcsesség pártfogója, de a
vidám és barátkozó bölcsességé:
Frui paratis et valido mihi, | Latoe, dones, et – precor –
Integra | Cum mente, nec turpem senectam | Degere, nec
cythara carentem. | (Horatius) | [Élvezni, mim van, hadd
legyek ép, erős: | ezt add, Apolló, s lelki derűt vele, | s adj,
kérlek, vénséget, ne rútat, | és ne olyat, mely a dalt felejti. |
– Szabó Lőrinc fordításai
 

JEGYZETEK
A KIADÁSRÓL
 Montaigne születésének 450. évfordulója táján lát
napvilágot ez a válogatás esszéiből, de a „magyar
Montaigne” persze jóval régebbi keletű. Első fecskének
Nagy Tóth József tolmácsolását tekinthetjük a múlt század
hajnalán: Montaigne Mihály külömbb-külömbbféle tárgyak
felől való gondolatjai és vélekedései magyar köntösben
(1803). Utána közel másfél évszázadig szünetel Montaigne
átültetése anyanyelvünkre, s a magyar olvasó – így többek
között a fiatal Széchenyi – német közvetítéssel vagy
eredetiben ismerkedik a francia író gondolatvilágával. Majd
1941-ben – az Officina Könyvtár 5. kötetecskéjeként –
megjelenik Kürti Pál fordítása: Montaigne legszebb lapjai
André Gide válogatásában és bevezetőjével szép számmal
szereznek olvasókat s lelkes híveket a műfaj
klasszikusának. Az Esszék soron következő, terjedelmesebb
magyar válogatása 1957-ben jelent meg a Bibliotheca
gondozásában; Bajcsa András fordításához Gyergyai Albert
írt magvas esszétanulmányt.
A jelen kötet összeállításakor nem nyúltam vissza Nagy
Tóth Józsefig, de mind Kürti Pál, mind Bajcsa András
munkáját felhasználtam, s felvettem a kötetbe Réz
Ádámnak a Nagyvilágban (1979/ 11) megjelent Montaigne-
fordítását. És tíz további (saját kezű) fordítással
egészítettem ki a gyűjteményt.
A válogatás mindenképpen csak válogatás: elárul egyet-
mást a válogatóról s eligazít a Műben, több-kevesebb
ízelítőt ad belőle; de a kép teljességével (minden igyekezete
ellenére) adósunk marad.
Reméljük, hogy a „teljes magyar Montaigne” sem várat
sokáig magára.
 
JEGYZETEK AZ ELŐSZÓHOZ
1 Marc-Antoine Muret (1526–1585) – francia
humanista, latin versek (Juvenalia – Ifjúkori költemények)
szerzője.
 2 George Buchanan (1506–1582) – skót humanista, I.
Jakab angol király nevelője és pecsétőre
(igazságügyminisztere).
3 Gérard Milhaud: De Vhomme à l'enfant (Az
embertől a gyermekhez). Europe (Paris), 1972. 1–2. 183.
4 Raphael Pangaud: Montaigne: Essais. I–II.
Szemelvények. Paris, 1964. II. 8.
5 Francois Rabelais: Gargantua és Pantagruel.
Fordította Lakits Pál. In: Világirodalmi Antológia. Bp, 1955.
III. 648.
6 Manuel de Diéguez: Rabelais par lui-méme. Paris,

1960. 6.
7 Guillaume Bude (1467–1540) – Párizsban
született francia humanista, a görög nyelv és irodalom
terjesztője. /
8 Michel Francois: La formation de L’État modern (A

modern állam kialakulása). Marcel Reinhard–Norbert

Dufourcq: Histoire de France (Franciaország története).
Paris, 1954, I. 385.
9 Francis Jeanson: Montaigne par lui-même.
Paris, 1951. 9.
10 Dan Bädäräu bevezető tanulmánya a
Montaigne: Eseuri c. kiadáshoz. Bucuresti, 1966,
I. XV.
11 Claude Roy: Defense de la littérature (Az
irodalom védelmében). Paris, 1968. 14.
12 Andres Maurois: Költő a máglyán (Ariel ou la vie

de Shelley – Ariel vagy Shelley élete). Pesti Napló

Könyvek, é. és h. n., 12.
13 Serban Cioculescu: Medalioane franceze. Bucureşti,

1971. 13.
14 Étiemble: Littérature de la Renaissance (A
reneszánsz irodalma). In: Histoire des littératures
(Irodalmak története). Tours, 1963. III. 255.
 15 Jean Morand: Montaigne tous les jours (Montaigne
mindennap). Europe (Paris), 1972. 1–2. 52.
16 Henri Weber: Montaigne et nous (Montaigne és mi).

Europe (Paris), 1972, 1–2. 8.

17 Hegel: Előadások a filozófia történetéről. Fordította

Szemere Samu. Budapest, 1977. II. 346.

18 Pierre Brunei et Yvonne Bellenger, Daniel
Couty, Philippe Sellier, Michel Truffet: Histoire de la
littérature frangaise (A francia irodalom története).
Nancy, 1977. I. 167.
19 Világirodalmi Lexikon. Budapest, 1972. II. 1234.
20 Gyergyai Albert: Klasszikusok. Esszék. Budapest,
1962. 46.
JEGYZETEK AZ ESSZÉKHEZ
1 Montaigne-nek ez a véleménye saját müvéről 1580-ban.

Előbb nem egészen ez volt, utóbb még színeződik,

változik. De az önkifejtés gondolata végig megmarad.
2 Olaszul szomorúság a. m. tristezza, de a régies tristizia

gonoszságot, aljasságot, elvetemültséget is jelent.

3 Feltehetőleg XI. Alfonz kasztíliai király.
4 Montaigne köztudomásúlag kastélyában töltötte
élete utolsó hányadát.
5 Utalás az ún. reminiszcencia-elméletre, amelyet
Kritiasz című dialógusában fejt ki a filozófus.
6 Püthagorasz (latinosán Pythagoras) görög
matematikusnak és iskolájának irányzata, amely a
természet minden jelenségét mennyiségi, számszerű
viszonyokra vezeti vissza.
7 Szent Ágoston: De civitate Dei (Isten városáról). XIX.

7.
8 Cicero: Tusculanae disputationes (Tusculanumi
beszélgetések). I. 3.
9 Latinul halál a. m. mors.
 10 1563-ig, amikor IX. Károly királyi rendelettel
szabályozta az új időszámítást, Franciaországban az új év
húsvét első napján kezdődött.
11 Az új esztendő 1564-ben köszöntött be első
ízben január 1-én.
12 Pontosabban a gyávaság fegyvereit (les armes de la

couardise), azaz viselkedjünk úgy, mint aki meg akar

futamodni.
13 Ódájában Horatius nemcsak a halálmegvetést,
hanem a vitézséget és a harci erényeket is dicséri.
14 Montaigne forrása Plutarkhosz: A hét bölcs
lakomája. III.
15 Szerénységében Montaigne nem tekinti magát
hivatalos írónak, görög és római mintaképeihez méltó
auctornak. De nincs kizárva, hogy a faisseur de livres
kifejezést a 16. században szép számmal tevékenykedő
kompilátorok és szentenciagyűjtők jelölésére használja.
16 A történetet Seneca közli (Levelek Lucilius-hoz.

77.)·
17 Az eszmefuttatást Lucretiustól kölcsönözte
Montaigne.
18 Ezt a méltán szenzációs történetet Montaigne
megismétli a Journal de voyage (Útinapló) lapjain.
19 A legenda szerint Assisi Szent Ferenc testén a
megfeszített Krisz-tus sebhelyei – stigmák – jelentek
meg. Montaigne kételkedéssel fogadja a mondát.
20 Szent Ágoston: De civitate Dei (Isten városáról).

XIV. 24.
21 Montaigne leplezetlen kétkedéssel fogadja (és adja
tovább) az ilyen mondákat, és szembeszáll a babonás
hiszékenységgel.
22 Az ókoriak közül Stobeus, Quintilianus és
Petronius számol be hasonló esetről.
23 Lásd a III. könyv 12. esszéjét.
 24 Cicero: De natúr a deorum (Az istenek természetéről).
I. 30.
25 Montaigne idejében népszerű tudományterjesztő
munka volt Lopez de Gomora Histoire générale
des Indes occidentales (Nyugat-India általános története)
című könyve, amelyben számos ún. aktuális furcsaság
szerepelt távoli népek szokásairól.
26 Montaigne szarkazmusa nyilván az udvari etikett
minden képzeletet felülmúló aberrációinak szól.
27 Lásd Plutarkhosz Moralia (Erkölcsi értekezések)
című művét.
28 Bordeaux volt polgármestere tudja, mit beszél:

Franciaországban a bírák 1789-ig pénzen vásárolják

hivatalukat.
29 Franciaországban noblesse d'épée a katonai
szolgálattal szerzett nemesség és noblesse de robe a
hivatali szolgálattal szerzett nemesség. A 16.
században a magasrangú hivatalnokok igyekeznek
nemesi címet s címert szerezni.
30 Lásd Platón Szókratész védőbeszéde és Kritón című

dialógusait, valamint Xenophanész tankölteményeit.

31 Az inkvizíciót Rómában V. Sixtus szervezte újjá

Szent Hivatal néven. A 16. századi Franciaországban

már elavult intézmény.
32 Az ókori Róma panteonja; építtette Augustus császár

idejében Agrippa.
33 Költői szabadság; eltérés általánosan elfogadott
nyelvtani, stilisztikai és verstani szabályoktól vagy a
valóság tényeitől bizonyos művészi cél elérése érdekében.
34 egyházi vagy iskolai vezető személy, felügyelő
35 Gaza görög nyelvtana 1495-ben jelent meg
Velencében; Montaigne korában ez a legelterjedtebb
kézikönyv, amelyet e nyelv elsajátítására használnak.
 30 Így írja le Guillaume Posten a mohamedán derviseket
Histoire des Turkes (A törökök története) című könyvében,
amelyet Montaigne feltehetőleg olvasott; abban az időben
Törökország egzotikus furcsaságok birodalma a keresztény
Nyugat szemében.
37 Lásd Cicero közlését: „Azt hiszem, hallottad, Scipio,

hogy nagyatyádról rád maradt vendégbarátod, Massinissa,

mit csinál ma is, kilencvenéves korában: ha gyalog indul
útnak, lóra sehol sem ül, ha meg lovon, a lóról nem száll le;
nincs olyan eső, nincs oly hideg, amely arra bírhatná, hogy
fejét elfödje; teste a lehető legedzettebb, s így a király
minden kötelességét és teendőjét el tudja végezni.” (De
senectute – Az öregségről. X. Maróti Egon fordítása.)
38 Balbi: Viaggio delle Indie Orientált (Utazás Kelet-

Indiában). 1590.
39 III. Henrik francia király Lengyelország trónját is
elfoglalta; utána Báthori Istvánra szállt a lengyel
korona.
40 Mémoires (Emlékiratok). X. 317.
41 Franciául tomber de fievre en chaud vial – lázból

forrongásba esik.
42 Cicero.
43 Seneca.
44 Az eszmefuttatásban Montaigne szorosan követi
Seneca gondolatmenetét.
45 Plinius és Cicero.
46 Hérodotosz, V. 7.
47 Vö. Plutarkhosz: Régi királyok jeles mondásai.
48 A francia király magában étkezett, de udvari
emberek és szolgák vették körül, sőt: egyszerű
nézőket is beengedtek a díszes terembe.
49 Montaigne 1572-ben, 39 éves korában kezdte írni

az Esszéket: kissé korán tekinti magát öregnek Másfelől jó

tudni, hogy az átlagos életkor a 16. században 30 év körül
mozgott.
50 Latinul a. m. megkülönböztetek; vitáik során a
skolasztikusok éltek ezzel a fordulattal.
51 Montaigne a németekre céloz, akikkel
szemlátomást nem nagyon rokonszenvez.
32 Szavahihető feltevések szerint Madame d'Aimar,

Montaigne unokafivérének felesége lehetett.

53 Guillaume Bouchet: Sérées. Poitiers, 1584.
54 Az Esszék 1595-ös kiadásában a következő
betoldás olvasható: „et oú veut-on les trouver jus-tement
qu'entre les naturelles?” (és ugyan hol találhatnók meg
őket, ha nem a természet ajándékai között?).
55 Ez csaknem húsz liter.
56 Des livres vulgaires. Montaigne apja a jelek szerint

nem volt olyan jó latinista, amilyent a fiából

faragott.
57 Utalás I. Ferenc olaszországi hadjárataira,
amelyek szerepet játszottak az „italianista” szellem
kialakulásában Franciaországban.
58 Mikor útra kel, Montaigne egy titkárral vezetteti

a naplót.
59 Revenons ä nos bouteilles: emlékeztet a
Pathelin mester című, középkori bohózatban váltig
ismétlődő mondásra: Revenons a nos moutons (Térjünk
vissza a juráinkhoz).
60 Hieronymus szerint a költő „szerelmi varázsitalok

következtében megőrült és önkezével ölte meg

magát”. De a mendemondát Critinus Lucretius élete
című művében is olvashatta Montaigne.
6t Montaigne a sztoikusokra céloz.
62 Epikurosz hívei, az epikureusok, akik mindenek fölé

helyezték a szenvedély nélküli, de örömökben gazdag

életet vagy ataraxiát.
 63 Az esszé eredeti címe: De L’exercitation (A
gyakorlásról); a halál ún. kipróbálásának ötletét
valószínűleg Senecának köszönheti Montaigne.
64 1567 és 1571 között kisebb felkelések zajlanak le
Franciaországban.
65 Montaigne, a nagy kétkedő, nem foglal állást
határozottan.
66 Azaz nem latinul, hanem a nép nyelvén (olaszul,
franciául stb.).
67 Érdemes eltűnődni az ihletett és sokatmondó
metaforán.
68 Itt: kelme (nem szín).
69 Vergilius tankölteménye, amelyben békevágy és
igazságszeretet, a boldog életet biztosító földművelés
dicsérete jut kifejezésre.
70 Vergilius hirtelen halt meg görögországi útjáról

hazatérőben, ezért Aeneis című hőskölteményén –

amelynek a „római Homérosz” elnevezést köszönheti
– nem tudta elvégezni az utolsó simításokat.
71 Az Esszék írója nem sokra becsüli az Orlando furioso

(Őrjöngő Roland) szerzőjét, aki pedig elbűvölte

gyermekkorában.
72 Horatius, aki Ars poeticája 270. és következő
verssoraiban elmarasztalja Plautust: „Ám a ti őseitek
Plautusnál nagyra becsültek tréfát s versezetet.
mindkettőt nagy türelemmel s mondhatnám, dőrén
bámulták, hogyha ti és én tudjuk: tréfák közt mi a
szellemes és mi a durva, és ujjal-füllel mérjük, hogy
jó-e a versláb.” (Novak József fordítása).
73 Ez a fajta (ún. kontamináció útján
létrehozott) komédia valóban virágzik a 16. század
elején Olaszországban; maga Ariosto így írta La
Lena (A kerítőnő) és Il Negromante (A varázsló) című
vígjátékait,
 74 Petrarca-utánzó. A petrarkisták száma légió a
reneszánsz kori olasz, francia és spanyol költészetben.
Montaigne ilyen tekintetben is a természetességet
részesíti előnyben a mesterkéltséggel szemben; ez
kifejezetten preklasszikus vonás látásmódjában.
73 Francia kommentátorok megjegyzik, hogy Montaigne

véleménye megegyezik a 17. századi Boilleau-éval. Az olasz

Francesco de Sanctis viszont így értékeli az Orlando
furiosót: „A rendetlenség itt rend, és egység – a
változatosság.”
76 Ne higgyük, hogy a továbbiakban kifejezetten
irodalmi művekről lesz szó: Montaigne elsősorban
erkölcsi és bölcseleti művek olvasásában leli örömét.
77 Utalás Jacquet Amyot Plutarkhosz-fordításá-ra: a
Párhuzamos életrajzok 1558-ban, az Erkölcsi értekezések
1572-ben jelent meg franciául; az ízig-vérig moralista
Montaigne mindkettőt nagy-nagy élvezettel forgatja.
78 Montaigne meggyőződését az is alátámasztja, hogy

Seneca művei közül az Epistulae ad Lucilium-ból (Levelek

Luciliushoz) idéz a legtöbbet. .
79 Plutarkhosz és Seneca nagyjából tényleg egy időben

élt; Seneca hispániai származású és Nero

tanítómestere, Plutarkhosz görögországi és Hadrianus
nevelője volt.
80 Brutus és Cassius. Vö. Cicero: De beneficüs (A
javadalmakról). II. 20.
81 Ezen a ponton érdemes előrelapozni a III.
könyv 8. esszéjére.
82 Sursum corda! – Fel a szívekkel!; Hoc age! – Ide
figyeljetek! Szakrális mondások áldozati szertartás
közben a rómaiaknál.
83 Diogenész Laertiosz, a Filozófus-életrajzok
szerzője.
84 Aki „csak tudni és regélni akart” – Gustave Lanson

szerint.
 85 Az eredeti cim L'Apologie de Raimond Sebond
(Raimond Sebond dicsérete) és Montaigne
legterjedelmesebb, kötetnyi esszéjét jelöli. Ramon
Sa-bunde (latinosán Raimondus Sebondus) barcelonai
teológus volt, aki Toulouse-ban halt meg 1436-ban.
Theologia naturalis című könyvét Montaigne 1569-. ben
lefordította édesapja kérésére, aki sokra becsülte a
spanyol teológus e művét. „Apológiája” lapjain
Montaigne tulajdonképpen saját szkepticizmusát
juttatja kifejezésre.
86 Az előző kiadásokban Montaigne Hannibál és
„Scanderberc” példáját is idézi.
87 Az esszé eredeti címe De la praesumpüon (Az
önteltségről).
88 Arisztotelész tanítványai, akiket séta közben
beszélgetve tanított a mesterük.
89 Mivel eme esszéjében Montaigne igazságot
szolgáltat a kereszténység lojális ellenségének, a
római pápa kis híján nem engedélyezte az Esszék
közlését. Voltaire Montaigne szövegéből kiindulva veszi
védelmébe – vagy kétszáz esztendővel később – ugyanazt
a Julianus császárt.
90 Utalás a franciaországi polgárháború alatt,
1576-ban és 1577-ben történt átmeneti rendezésre,
fegyverszünetre, amely után a harcok újult erővel
lángoltak fel.
91 Seneca 77. leveléből átvett és franciára fordított

mondat: „Turpis et ridicula res elementarius senex.

92 Lásd az ótestamentumi József példabeszédét a
hét kövér és hét sovány tehénről, amelyeken hét
gazdag s ugyanannyi szűk esztendőt kellett érteni.
93 Aki sokszor mondogatta, hogy δ néha ellentmond
önmagának, de mindig csak a közérdeket tartja szem
előtt.
 94 Xenophón szerint. Igazából egyik kedvenc
mondása, amelyet az olasz Mentre si pu-ból (ha lehet)
alakított ki és a tulajdonában levő jó pár könyv első
lapjára beírt. Egyébként az Essais cím is hasonló
gondolatban gyökerezik: essai a. m. próba,
próbálkozás, kísérlet.
95 Montaigne minden adandó alkalommal
megemlékezik Etienne de la Boétie-hez fűződő
barátságáról.
96 Az ókori bölcs: Szókratész.
97 Foghegyről (szó szerint: villa hegyéről) beszél.
98 A királyi palotában.
99 A Phaidón című dialógus egyik szereplője.
100 Fizikai fájdalomról, Montaigne „kólikájáról” van
szó.
101 Ebben a bekezdésben Montaigne végig a két másik

„társasággal”, a barátsággal és a szerelemmel veti egybe

a könyvolvasást; az utolsó mondatok szinte
érthetetlenek e (gondolatban végbemenő)
összehasonlítás nélkül.
102 Bourbon Jakab voltaképpen nem volt nápolyi
király; 1415-ben feleségül vette II. Johanna nápolyi
királynőt, de hiába küzdött a koronáért, kénytelen volt
visszakullogni Franciaországba, ahol 1438-ban meghalt.
103 Eredetiben qui a la guérison en sa manche, „ha
valakinek kabátujjában a gyógyulás”: a hajtókát zsebként
használták abban az időben.
104 a Montaigne név nem más, mint az akkori
helyesírással írt montagne (hegy, havas, hegység).
105 A könyveket.
106 Montaigne rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít a

testmozgásnak.
107 Utalás Amerika felfedezésére.
 108 Ez a lehető legnagyobb elismerés Montaigne
részéről.
109 Atahualpa király; vö. Robertson: Amerika
története. VI. könyv.
110 Caesarral, aki inkább szeretett volna legelső lenni
egy faluban, mint második ember Rómában.
111 Utalás Cicero párhuzamára Balbus és Regulus között

(De finibus. II. 20.).

112 Buchanan De Jure regni (Az uralkodás jogáról) című

dialógusa és Blackwood válasza e műre.

111 Montaigne véges-végig latin nevükön emlegeti a

görög isteneket: Zeus nála Juppiter, Aphrodité – Venus,

Erósz – Cupido és így tovább.
114 Montaigne egy kicsit szépít: az Eyquem nemzetség

sarjai közül ő vette fel elsőként a birtok nevét, s

édesapja az első, aki itt is született.
115 Párizsban az író felismeri a nemzet szívét,
„védőpajzsát”, s ugyanakkor kárhoztatja az
ellenségeskedést katolikusok és hugenották között
Franciaországban.
116 Montaigne nem győzi hangsúlyozni, hogy jóformán

mindent csak kedvtelésből csinál; de ha

meggondoljuk, mennyit csiszolt-javított az esszéin,
idevágó vallomásaiba némi kacérság is szorult.
117 Navarrai Henrik 1584-ben és 1587-ben
látogatta meg kastélyában Montaigne-t.
118 Montaigne a triumvirátus tagjait, Octavianust,
Antoniust és Lepidust illeti e névvel; s típusától valóban
idegen bármiféle finomkodás.
119 Az eredetiben magistrat souverain, vagyis
legfőbb, felség jogú bíróság.
120 Az esszé eredeti címe De ménager sa volonté
(Kíméljük az akaratunkat). Alapeszméjét egy mai angol
mondás fejezi ki leghívebben: Take it easy – ne törd
magad.
121 A régi font tizenhatod része, kb. 30. gramm.
122 Cicerót a Tullia halálán érzett fájdalom
késztette az egyéni élet és boldogság kérdéseinek
vizsgálatára e művében.
123 Vergiliust.
124 Venus.
125 Bacchusszal.
126 Talán inkább a Demetriusé; vö. idősebb Plinius:
Naturalis historiae libri (Természettörténet). XXVIII. 6.
127 Athénaiosz szerint nem Kranaus, hanem ennek
utódja, Ampfhiktion találmánya a bor vízzel való
keverése (Lakomázó szofisták. II. 2.).
128 Cicero szerint Critolaus többre becsülte a
szellemi javakat, mint az anyagiakat (Tusculanumi
beszélgetések. V. 7.).
129 Kirénei Arisztipposz és társai: Szókratész-
utódok és Epikurosz-elődök, akik azt tanítják, hogy az öröm
a legfőbb jó az életben.
130 Mindezeket Xenophón és Platón nyomán közli
Montaigne.
 
NÉVJEGYZÉK
 
Agesilaus – Agészilaosz (i.e. 397–360) – spártai király,
alacsony termete és rossz lába ellenére kiváló hadvezér;
többször hadakozott a perzsákkal.
Ágoston, Szent – Augustinus Aurelianus (354– 430) –
ókeresztény teológus, bölcselő, hippói (Észak-Afrika)
püspök, a patrisztika (az ókeresztény kor filozófiája)
legkiemelkedőbb képviselője, a Confessiones (Vallomások)
és a De civttate Dei (Isten városáról) szerzője.
Agricola, Gnaeus Julius (37–93) – római hadvezér, részt
vett Britannia meghódításában. Életrajzát veje, Tacitus írta
meg.
Albuquerque (1453–1515) – portugáliai hajós, a portugál
gyarmatbirodalom megalapítója.
Alcibiades – Alkibiadész (i.e. 450–404) – tetszetős külsejű
athéni politikus és hadvezér; kitűnt esze, bátorsága s
határtalan becsvágya révén, de többször elárulta hazáját.
Alexandrides – Alexandridész – görög drámaíró az i.e. IV.
században.
Amadis – Garcia Rodriguez de Montalvo 1508-ban
megjelent lovagregényének címe és címszereplője. A
középkori hősszerelmes mintaképe – karikatúráját
Cervantes alkotja meg a Don Quijote de la Mancha lapjain.
Anacharsis – Anakharszisz – szkíta származású görög
filozófus i.e. 600 körül.
Anaxarchus – Anaxarkhosz – görög filozófus, Pürrhon
követője i.e. 340 körül.
Antigonus – Antigonosz (megh. i.e. 301) – kiváló görög
hadvezér, Nagy Sándor halála után kisázsiai uralkodó.
Antiochus – Antiokhosz – szíriai király, uralkodott i.e. 223
és 187 között.
Antisthenés – Antiszthenész (i.e. kb. 440–366) –
Szókratész és Gorgiasz tanítványa, a cinikus
bölcseleti iskola megteremtője; a világtól való elzárkózás
és az igénytelenség filozófiáját hircfette.
Apollonius – Apollóniosz (megh. i. sz. 97) – Püthagoreus
gondolkodó.
Arcesilaus – Arkeszilaosz (kb. i.e. 316–240) – görög
filozófus, az Új Akadémia megalapítója, Zénón ellenfele.
Archesilas – Arkhészilaosz (i.e. 3. sz.) – a szkeptikusok
iskolájához tartozó görög filozófus; tanításának vezérelve:
semmit nem tudunk, még azt sem, hogy tudatlanok
vagyunk.
Ariosto, Lodovico (1474–1533) – a legnagyobb olasz
epikus költő, az Orlando furioso (örjöngő Roland) szerzője;
komédiákat is írt.
 Aristides – Ariszteidész (2. sz. közepe) – görög filozófus,
keresztény apologéta; műve, az Apológia (Védőbeszéd), a
keresztény istenfogalmat magyarázza, szembeállítva a
barbárok természeti vallásával és a zsidók angyaltanával.
Aristippus – Arisztipposz (i.e. kb. 435–355) – kürénéi
filozófus, a viszonylagos boldogsághoz vezérlő önuralom
hirdetője.
Artaxerxes – Artaxerxész (i.e. 465–424) – perzsa király;
vereséget szenvedett Kimóntól és menedéket nyújtott
Themisztoklésznek.
Asinius Pollio, Caius (i.e. 1. sz.) – római történetíró,
Vergilius barátja és pártfogója.
Attalus – Attalosz – pergamoszi király, uralkodott i.e. 241–
197 között.
Augustus, Caius Julius Octavíus (i.e. 63–i. sz. 14) – az első
római császár, trónra lépésekor vette fel az „Augustus”
nevet
Baibus, Lucius Thorius – római filozófus, Cicero kortársa,
meghalt i.e. 79-ben.
Bias – Biasz (i.e. 6. sz.) – priénéi filozófus, a „hét görög
bölcs” egyike.
Boccaccio, Giovanni (1313–1375) – olasz novellaíró, költő,
humanista, a Dekameron szerzője.
Borro, Girolamo (16. sz.) – pisai orvos, akiről Montaigne
hosszasan beszél az útinaplójában.
Brison – Briszón – Nagy Sándor kortársa, hadvezér.
Brutus, Marcus Iunius (i.e. 85–42) – római republikánus,
részt vett Caesar megöletésében; önként vetett véget
életének, miután Philippinél vereséget szenvedett
Octavianus Augustustól.
Caesar, Caius Iulius (i.e. 100–44) – római hadvezér,
államférfi, történetíró, a De bello gallico (A gall háború) és
a De bello civili (A polgárháború) szerzője; Montaigne
szemében „a természet egyik legnagyobb csodája;
tekintettel sokoldalúságára.
Carneades – Karneadész (i.e. kb. 214–150 k.)
 – sztoikus filozófus. Miután az athéniak túszként Rómába
küldték, nagy hatással volt az itteni filozófia fejlődésére.
Cassius Longinus, Caius – Caesar gyilkosainak egyike.
Philippiben halt meg i.e. 42-ben.
Castellio, Sebastianus – Sébastien Chateillion (1515–
1563) – francia bibliafordító, egy ideig Genfben tanított, de
szabadelvű gondolkodása miatt a puritán kálvinisták
elűzték; a legnagyobb nyomorban halt meg Bázelben.
Cato, Marcus Porcius, az „Öreg” (i.e. 234–149)
– római államférfi, hadvezér és neves prózaíró. Két
jelentős munkája: az Origines (Eredetek), amely
Itália régi történetével foglalkozik, és a De agricultura (A
földművelésről).
Cato, Marcus Porcius, az „Ifjabb” (i.e. 95–46)
– az idősebb Cato dédunokája; Caesar ellen küzdve
védelmezte a köztársasági rendet és a szenátusi
arisztokrácia érdekeit; Caesar afrikai győzelme után
öngyilkos lett, ezért „uticainak” is nevezik.
Catullus, Caius Valerius (i.e. 87?–54?) – római költő;
Lesbiához fűződő szerelme és szerelmi lírája tette híressé.
Celsus, Cornelius – Kelszosz (2. sz.) – római
enciklopédista, a De medicina (Az orvostudományról) c.
értekezés szerzője.
Charondas – Kharondasz (i.e. 4. sz.) – görög filozófus,
Arisztipposz követője az ún. kürénéi iskola képviselője.
Chilon – Kheilon (i.e. 500 k.) – filozófus, a ,,hét görög
bölcs” egyike.
Chrysippus – Khrüszipposz (i.e. 281?–208) – görög
filozófus, a sztoikus bölcseleti iskola egyik képviselője.
Cicero, Marcus Tullius (i.e. 106–43) – római államférfi,
szónok, író, a retorika rendszerezője, a latin próza
kiemelkedő mestere.
Cicero, Quintus Tullius (i.e. 102–43) – a nagy író öccse,
Iulius Caesar alvezére.
Cimber, Lucius Tillius – Caesar egyik gyilkosa, meghalt
i.e. 42-ben.
 Cinion – Kimón (i.e. 510?–449) – Milthiadész fia, görög
hadvezér; hősiesen küzdött a perzsák ellen.
Cleanthes – Kleanthész (i.e. 3. sz. közepe) – a sztoikusok
első nemzedékéhez tartozó görög filozófus.
Constantius – II. Constantius, Flavius Valerius Iulius –
római császár 337 és 361 között.
Cornelius Nepos (i.e. kb. 100.–25) – római történetíró,
Cicero és Catullus barátja, a De viris illustribus (Híres
férfiakról) c. portrésorozat szerzője.
Cornelius Ruf us – római író, akihez ifj. Plinius több
levelet írt.
Cossus, Cornelius Lentulus – római konzul i. sz. 25-ben.
Curtius. Rufus, Quintus (i. sz. 2. sz.) – római író, egy
töredékesen fennmaradt Nagy Sándoréletrajz szerzője.
Cyneas – Kineasz (i.e. 3. sz.) – görög szónok és filozófus,
Epikurosz híve. Pürrhosz Rómába küldte béketárgyalásokat
folytatni.
Cyrus – Kürosz (i.e. 558?–528) – perzsa király, az ókori
perzsa birodalom megalapítója.
Dagobert – három frank király neve; I. Dagobert 629–639
között uralkodott.
Darius – Dareiosz – három perzsa király neve; I. Dareiosz
i.e. 522 és 486 között uralkodott s vereséget szenvedett a
görögöktől; III. Dareiosz (uralkodott i.e. 335–330) hatalmát
Nagy Sándor törte le.
Demades – Démadész (i.e. 380–318?) – görög szónok;
egyszerű hajósember létére tehetsége és nézeteinek
gátlástalan áruba bocsátása révén lett befolyásos politikus.
Demetrius – Demetriosz Phalereasz (i.e. kb. 354–283) –
görög bölcselő és politikus, összegyűjtötte az Aiszóposznak
tulajdonított meséket.
Demetrius Poliorcetes – I. Démétriosz, ,,a városhódító”
makedón király i.e. 294 és 287 között.
Democritus – Démokritosz (i.e. kb. 440–370) – görög
materialista filozófus, az atomelmélet kidolgozója.
Diocletianus, Caius Aurelius Valerius (245–313)
 – római császár; reformok által és a kereszténység
eltiprása útján próbálta talpra állítani a hanyatló
birodalmat.
Diogenes – Diogenész, szinópéi (i.e. 404–323) – görög
bölcselő, a cinikus iskola legtekintélyesebb képviselője;
hóbortos életmódja ellenére lelki nagyság, önérzet és
büszkeség jellemezte.
Diogenész Laertiosz (i. sz. 3. sz.) – görög kultúrtörténész;
Filozófus-életrajzok, c. tízkönyves munkája alapvető forrás
az ókori görög bölcselet tanulmányozásához.
Diomedes – Diomedész – görög nyelvész, grammatikus;
Seneca nem 6000, hanem 4000 oldalas nyelvtant tulajdonít
neki.
Dionysios – Dionüsziosz Halikarnasszeusz (i.e. 1. sz. – 8?)
– görög szónok, történetíró, esztéta; i.e. 30 és 8 között
retorikát tanított Rómában.
Emanuel – portugál király 1495–1521 között.
Epaminondas – Epameinóndasz (i.e. 418?–362)
– thébai államférfi és hadvezér, Püthagorasz filozófus és
matematikus követője.
Epicuros – Epikurosz (i.e. 341–270) – görög filozófus, a
„démokritoszi vonal” folytatója; hirdeti a világmindenség
anyagiságát és kétségbe vonja, hogy az isteneknek bármi
közük lenne a világ és az emberi sors dolgaihoz; etikájában
a halál- és istenfélelemtől szeretné megszabadítani az
embert – a boldogság forrását a lélek zavartalanságában
(ataraxia) és az örömök iránti fogékonyság kiművelésében
látja.
Epimenides – Epimenidész – görög filozófus i. e. 600
körül.
Eudemonias – Eudaimoniasz (i.e. 4. sz. második fele) – a
bölcselő Xenokratész fiatalabb kortársa.
Eudoxus – Eudoxosz (kb. i.e. 409–356) – knidoszi
születésű görög filozófus.
Eutropius, Flavins – római történetíró a 4. században.
 Ezópus – Aiszóposz (i.e. 6. sz.) – a görög irodalom
talányos alakja, phrügiai rabszolga, allegorikus prózai
mesék szerzője.
Favorinus – Phavorinosz (kb. i.e. 2. sz.) – görög filozófus,
az új szofisták egyike.
Ferenc – Assisi Szent Ferenc (1182–1226) – olasz vallási
reformátor, rendalapító, költő, a Can-ticum creaturarum (A
teremtmények éneke) szerzője.
Flaminius Nepos – római konzul; i.e. 217-ben vereséget
szenvedett Hannibáltól.
Froissart, Jean (1337–1404) – francia történetíró; 16
kötetes krónikája szinte emberfeletti szorgalomra valló
adathalmaz, amely úgyszólván az egész 14. sz politika- és
társadalomtörténetét felöleli, középpontjában a százéves
háborúval.
Fülöp – Philipposz – több makedón király neve; a
leghíresebb közülük II. Fülöp (i.e. 382– 336), Nagy Sándor
apja.
Gallus Vibius – római szónok Augustus korában; oly
remekül utánozta az őrülteket, hogy később maga is
megtébolyodott.
Gaza (15. sz.) – Bizáncból Olaszországba menekült
filozófus; 1495-ben görög nyelvtant jelentetett meg
Velencében.
Giraldus, Lilius Gregorius – Giglio Gregorio Giraldi
(1479–1552) – nagy tudású ferrarai humanista, költő és
régész; sötét nyomorban tengődött, pedig Olaszország-
szerte ismerték; főműve: De poetis nostrorum (Korunk
költőiről).
Hadrianus, Publius Aelius (76–138) – római császár,
uralkodott 117-től haláláig.
Hannibál (i.e. 247–183) – karthágói hadvezér és
államférfi, a második pun háború elindítója; több híres
csatában győzte le a rómaiakat.
Hermodorus – Hermodorosz – szürakuszai görög filozófus
i.e. a 4. században.
 Herodotos – Hérodotosz (i.e. kb. 484–420) – görög
történetíró és utazó; Cicero szemében „a történetírás
atyja”.
Hieron – Hierón – Szürakuszai türannosza, irodalombarát
(uralkodott i.e. 478–476 között).
Hieronymus – Sophronius Eusebius Hieronymus (340–
420) – misztikus keresztény író, bibliafordító és -
magyarázó; De viris íllustribus (A híres férfiakról) c.
művében a korai kereszténység történetét dolgozta fel
életrajzok formájában.
Horatius, Flaccus, Quintus (i.e. 65–8) – kiváló római költő,
a klasszikus görög lírát tekintette példaképének.
Hyppocrates – Hippokratész (i.e. 460?–375) – kiváló
görög orvos, az orvostudomány megalapítója,
természettudományi író.
Hyppomachus – Hipponax (i.e. 575/570–6. sz. vége) –
görög költő, félelmetes szatíraíró, kedvenc témája
honfitársainak tunyasága és a nők hűtlensége; antik
hagyomány szerint Bupalosz szobrász karikatúrát készített
az izmos, de vézna alkatú költőről, mire ez halálba kergette
kíméletlen gúnyverseivel.
Italiens, Silius (26r–101) – római költő, a második pun
háború eseményeit megörökítő, Punica című hősköltemény
szerzője.
Josephus, Flavius – családi nevén Jószéf ben Matithjáhu
(kb. 37–100) – arám és görög nyelven alkotó zsidó
történetíró, teológus; műve a római–zsidó háború (66–73)
legmegbízhatóbb egykorú forrása.
Julianus Apostata – Flavius Claudius Julianus (331–363) –
görög nyelven író római császár, Nagy Constantinus
unokaöccse; tollával és hatalmával küzd az antik istenek
kultuszának visszaállításáért és próbál gátat vetni a
kereszténység terjedésének – ezért kapta az Apostatta
(hitehagyott) melléknevet.
Károly, Nagy (742–814) – a frankok királya (768–814) és
Nyugat-Európa császára (800–814); hadat viselt a
spanyolországi mórok ellen, megreformálta az
igazságszolgáltatást, iskolákat alapított.
La Boétie, Etienne de (1530–1563) – francia író,
humanista, bordeaux-i tanácsos, latin és francia versek
szerzője és görög szövegek fordítója, a Discours sur la
servitude volontaire (Értekezés az önkéntes szolgaságról)
szerzője; Montaigne meghitt barátja.
Laelius, Caius (i.e. 2. sz.) – római politikus, szónok, az ifjú
Scipio Africanus legjobb barátja; filozófiai képzettsége
miatt kapta a Sapiens (a bölcs) melléknevet.
Leonidas – Leónidasz – több spártai király neve; L.
Leónidasz, akiről itt szó van, 300 emberével védte a
Thermopülai-szorost a sokszoros túlerővel szemben;
uralkodott i.e. 490 és 480 között.
Livius, Titus (i.e. 59?–i.sz. 17) – római történetíró;
főműve: Ab urbe condita (A város alapításáról).
Lucanus, Marcus Annaeus (39–65) – római költő és
sztoikus elveket valló filozófus, a Pharsalia (A
polgárháborúról) című, befejezetlen történeti eposz
szerzője.
Lucius Piso, Calpurnius – Thrácia meghódítója, meghalt
32-ben.
Lucretius, Titus, Carus (i.e. 98?–55) – római költő és
materialista filozófus; hat könyvből álló műve – De reruni
natura (A dolgok természetéről) – az epikuroszi bölcseletet
foglalja versbe.
Lucullus, Lucius Licinius (i.e. kb. 106–57) – római
államférfi, hadvezér, Kisázsia meghódítója i.e. 71-ben;
Rómában dőzsölő-fényűző életmódot folvtatott, főleg
lakomái voltak híresek.
Lukács (i.sz. 1. sz.) – evangélista, Jézus élettörténetének
dús fantáziájú megörökítője.
Marcellinus, Amianus (megh. i. sz. 395 k.) – római
történetíró; História c. krónikájában Tacitus Évkönyveit
folytatja s a 96 és 378 közötti eseményeket foglalja össze.
 Μarcellus, Claudius (i.e. 268?–208) – római hadvezér, öt
ízben konzul. A második pun háborúban ő vette be
Siracusát. A, Hannibál elleni ütközetben esett el.
Martialis, Marcus Valerius (kb. 42–102) – a császárkori
római epigramma első és legnagyobb mestere.
Metellus – a Cecilia család mellékneve, amelyet több
hadvezér és államférfi viselt Rómában.
Metrocles – Metroklész – görög filozófus i. e. 350 körül.
Metrodorus – Metrodórosz (i.e. 330–?) – görög filozófus,
Epikurosz tanítványa.
Mithridates – Mithridatész – hét pontuszi satrapa vagy
király neve; Nagy Mithridatész i. e. 111-től 65-ig uralkodott
s 88 és 63 között küzdött a rómaiak ellen.
Nicocreon – Nikokreón – szalamiszi kényúr i. e. a 4.
században.
Ovidius – Publius Ovidius Naso (i.e. 43–i. sz. 18) – a római
elégiaköltészet legnagyobb képviselője és a
Metamorphoses (Átváltozások) szerzője; számlázottként
halt meg hazánk területén, Tomisz-ban.
Pál (i. sz. 1. sz.) – apostol, az Újtestamentum-ban szereplő
tizennégy, görög nyelven írt levél feltételezett szerzője.
Paulinus (353–431) – Nola püspöke. Bordeaux-ban
született, halála után szentté avatták. A Levelek és Latin
költemények szerzője.
Pausanias – Pauszaniasz – spártai király i. e. 408 és 394
között; híres győzelmet aratott a perzsák fölött.
Periander – Periandrosz (i.e. 668–584) – Korinthosz
törvényhozó kényura i. e. 627 és 587 között.
Persius – Aulus Persius Flaccus (kb. 34–62) – római költő,
a horatiusi szatíraforma felújítója.
Petronius – Titus Petronius Arbiter (megh. i. sz. 66) –
római író, a Satyricon c. társadalmi erkölcsrajz szerzője;
választékos finomságával érdemelte ki az arbiter elegantiae
(az ízlés mestere) nevet.
Phüetas – Philétasz – görög elégiaköltő az i. e. 3.
században. Kosz szigetén született, Kallimakhosz és
Theokritosz tanítója, a szerelmi epe-kedés mesteri lírikusa.
Philoxenus – Philoxenosz – görög zeneszerző; a legenda
szerint összetörte holmi téglavetők tégláit, amiért hamisan
énekelték egyik dalát.
Phocion – Phokion (i.e. 402?–318) – athéni hadvezér és
szónok; híres volt becsületességéről – igazságtalanul
halálra ítélték.
Platon – Platón (i.e. 428/27–348/47) – görög filozófus,
Szókratész tanítványa, Arisztotelész mestere, az idealizmus
klasszikusa, minden későbbi idealista bölcseleti rendszer
ihletője.
Plautus, Titus Maccius (i.e. kb. 250–184) – római
vígjátékíró, Terentius elődje.
Plinius, Gaius Caecilius Sécundus, az idősebb (23–79) –
az ókor egyik legnagyobb természettudósa, a História
naturális szerzője
Plinius, Gaius Caecilius Secundus, az ifjabb (61–114) –
római ügyvéd és szenátusi szónok, jeles levélíró.
Plutarchos – Plutarkhosz, khaironeiai (i. sz. 50– 120 k.) –
latinul alkotó görög történetíró és moralista, a Moralia
(Erkölcsi értekezések), a Párhuzamos életrajzok stb.
szerzője.
Pompeius, Cnaeus Magnus (i.e. 106–48) – római hadvezér
és államférfi, az első triumvirátus tagja; részt vett a
Spartacus-féle felkelés leverésében.
Propertius, Sextus Aurelius (i.e. kb. 49–15) – római
elégiaköltő.
Pseudo-Gallus (i. sz. 1. sz.) – egy Nagy Sándorról szóló
életrajzi regény szerzője.
Ptolemaeus1 – Ptolemaiosz – görög-makedón eredetű
egyiptomi dinasztia, amelynek 14 tagja i.e. 305 és 30 között
uralkodott; II. Ptolemaiosz (308?– 246) tette Egyiptomot
nagy tekintélyű központosított állammá.
Ptolemaeus2 – Ptolemaiosz, Klaudiosz (kb. 100– 170) – az
alkalmazott matematika és csillagászat klasszikusa;
geocentrikus elméletét csak Kopernikusz fogja majd
megcáfolni.
Pyrrhus – Pürrhosz (i.e. 318–272) – Epeirosz királya i.e.
295 és 272 között; több hadjáratot vezetett a rómaiak ellen.
Pythagoras – Püthagorasz (i.e. 6. sz.) – görög filozófus és
matematikus, a püthagoreus bölcseleti iskola alapítója;
hirdeti a lélekvándorlás tanát.
Quintilianus, Marcus Fabius (kb. 30–96) – római rétor, az
Institutio oratoria (Szónoki nevelés) szerzője.
Quintus – Quintus Smyrnaeus (i.sz. 4. sz.) – római
író, a Homérosz folytatása c. terjedelmes eposz
szerzője.
Rabelais, Frangois (kb. 1494–1533) – francia író és
humanista, a Gargantua és Pantagruel c. regény szerzője.
Regulus, Marcus Attüius fmegh. i. e. 250 k.) – római
hadvezér, a honpolgári bátorság mintaképe; a hagyomány
szerint szörnyű kínzások között végezték ki a karthágóiak.
Sallustius – Caius Sallustius Crispus (i.e. kb. 86–35) –
római történetíró, a De coniuratione Catilinae (Catilina
összeesküvése) és a De hello Jugurthino (A Jugurtha elleni
háború) szerzője.
Sándor, Nagy (i.e. 356–323) – II. Fülöp makedón király
fia, 336-tól Makedónia királya; mintegy tíz év alatt az akkor
ismert világ jelentős részét meghódította – birodalma az
Adriától az Indiai-óceánig terjedt.
Scipio – Scipio Africanus (i.e. 235–183) – római hadvezér;
legyőzte Karthágó urát, Hannibált.
Second, Jean – igazi nevén Jean Éveraerts (1511–1536) –
V. Károly udvari költője; Csókok c. gyűjteménye 19
(Catullus modorában írt) poé-mát tartalmaz; de elégiákat,
epigrammákat, ódákat és verses leveleket is írt.
Seneca, Lucius Annaeus (i.e. 4–i.sz. 65) – római sztoikus
filozófus és tragédiaköltő; főműve az Epistolae ad Lucilium
(Levelek Luciliushoz).
Severus – Septimius Severus (205–235) – római császár
222 és 235 között.
 Sextius Niger (i. sz. 1. sz.) – római bölcselő, a
püthagoreus színezetű sztoicizmus hirdetője.
Silvius – francia nevén Jacques Dubois (1478– 1555) –
híres orvos és matematikus.
Socrates – Szókratész (i.e. 469–399) – athéni görög
filozófus, Platón tanítómestere, az erény és az önismeret
hirdetője.
Solon – Szólón (i.e. kb. 640–558) – athéni törvényhozó és
költő, a görögországi „hét bölcs” egyike.
Stilpo – Sztilpón (i.e. 320 k.) – görög filozófus, a megarai
iskola képviselője.
Suetonius – Caius Suetonius Tranquillus (i.e. kb. 68–14)
– római történetíró, Hadrianus császár titkára, a De
viris illustribus (A híres férfiakról) és a De vita Caesarum
(Caesarok élete) szerzője.
Tacitus, Publius Cornelius (kb. 55–120) – kiváló római
történetíró, az Agricola, Annales, His-toriae szerzője.
Tamás – Aquinói Szent Tamás (1223–1274) – középkori
teológus, filozófus, esztéta, a skolasztika ún. fejedelme; a
katolikus hitelveket Arisztotelész tanításaival igyekezett
alátámasztani, s bölcseleti érveket keresett a feudális
rend alátámasztására.
Tasso, Torquato (1544–1595) – olasz költő, a
Gerusalenime liberata (megszabadított Jeruzsálem) című
eposz szerzője.
Terentius – Publius Terentius Afer (i.e. kb. 186–160) –
Plautus mellett a legnagyobb római vígjátékíró; moralizáló
szándéka közel áll Montaigne-nek az irodalomról vallott
felfogásához.
Thales – Thalész (i.e. kb. 624–547) – görög csillagász,
geometer, természettudós: a vizet tartotta minden dolog
szülőjének.
Themistocles – Themisztoklész (i.e. kb. 525– 460) – görög
hadvezér és államférfi, az athéni tengeri hatalom
megteremtője.
 Theramenes – Theramenész (megír. i.e. 404) – az athéni
„harmincak tanácsá”-nak tagja.
Tiberius, Claudius Nero (i.e. kb. 42–i.sz. 37) – római
császár 14 és 37 között.
Tibullus, Albius (i.e. 54–19) római elégiaköltő. A szerelem
örömeit és fájdalmait, a falusi élet békéjét énekelte meg.
Torquatus, Titus Manlius – római diktátor i.e. 353-ban és
349-ben.
Torquatus, Lucius Manlius – római konzul i.e. 235-ben.
Varró, Marcus Terentius (i.e. 116–27) – római költő és író,
polihisztor.
Vergilius – Publius Vergilius Maró (i.e. 70– 19) – a
rómaiak „nemzeti költője”, az Aeneis, Georgica, Bucolica
stb. szerzője.
Villegaignon – francia utazó és felfedező; embereivel
1557-ben szállt partra Brazíliában.
Xenocrates – Xenokratész (i.e. 386–314) – görög bölcselő,
Platón Unokaöccse és tanítványa, a régi akadémia tagja és
25 éven át vezetője.
Xenophon – Xenophón (i.e. kb. 430–355) – athéni
történetíró, filozófus, hadvezér, a Hellénika (Görög
történet) szerzője. …..
Xerxes – Dareiosz fia, a perzsák királya i.e. 486 és 465
között. Hadjáratot indított Athén ellen, de vereséget
szenvedett Szalamisz szigeténél, s kénytelen volt
visszavonulni Ázsiába. Egyik udvaronca ölte meg.
Zeno – Zénón (i.e. 335–264) – ciprusi születésű görög
filozófus, a sztoikus iskola megalapítója.