Tandori Dezső

Sohamár. De minek?
A holló megváltása
(Esszék, regénybe foglalva)
Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011
Sohamár. De minek?
A holló megváltása
(Esszék, regénybe foglalva)

A szerző rajzaival

56
Az élet sokkal komolyabb annál,
hogy élni lehessen.
De nem annyira, hogy meg kelljen halni
helyette.

(Tandori Dezső: Habozni muszáj)

Ottlik Géza emlékének

10
Mi a könyv? És nincs „majdnem”

Ez a könyv, hát ez majdnem nincs. Kis híján nem lett meg. Rég nem gatyáztam, vacakoltam,
tehetetlenkedtem annyit, mint épp ezzel a micsodával. Könyv ugyanis, és egyáltalán nem végső soron,
amit megírnak, az. Amit nem írnak meg, de még csak rosszul se – „ez nincs megírva” –, az végképp nem
lehet könyv.

Jó, ismétlem itt a szót, jó, hogy mintha már a végénél tartanánk, el-elszólom hát magam, mintha
meglenne (ez a könyv), holott ez akkor így azért túlzás, csalás. De hiába mondtam: jó, legyen az, hogy ez
az utolsó „ilyen” könyvem – mert nem nagy újdonság, hogy engem állítólag kifejező (miért kellene
engem kifejezni?), kész írások közé beiktatok emezt-azt, kiemelem:

olyan dolgokat, amelyeket későbbi korok jól felhasználhatnak,

meg egyáltalán, jobban meg lehet tudni rólam, mi a más káposzta, meg két pénz hány pénz,

és így tovább,

nem lenne ez nagy újdonság, akármilyen tarkaságosnak hatna is, esetleg apróra tördelt részletekkel,
mindenféle izékkel, így, mint fentebb, meg rájátszva arra, hogy Ottlik Géza Próza című könyve, ez a
rendhagyó remekmű se éppen a vérlázító népszórakoztatás sorozatgyilkolászó géppuskasortüze, mégis
őrült izgalmas (és talán nemcsak nekem s a barátaimnak) (kik az én barátaim, persze, hol húzódik e „kör”
határa?), rájátszva, hogy vannak könyvek, melyeket mintha iskolát szülői felhatalmazással („Igazolom,
hogy fiam…”) kerülve, már a szétdíbolt ágy bánatos délutánján szívfelforrósodva olvashatunk, kipirult
arccal, esetleg pizsamás lábunkat lógázva, még arról is elfeledkezve, hogy valaki nem telefonál ránk,
valaki késve jön haza, baleset érhette, elfeledkezhetett rólunk, és a többi. Ilyen lángra kellett volna
odatenni ezt a könyvet, anyagát, mely tiszta víz csupán,

odatenni, mint egy nagy kondért,

hogy mikor a konyhai gázbojler nem működik,

meríteni lehessen belőle a kamillafőző edénnyel (alumínium, vagy mi, fekete-nyeles),

kávéhoz, kiskanálmosáshoz, kézöblítéshez akár csak.

11

De a végén – máris! – mi lesz csupán az egészből? Mondatokat hagyok abba, és mintha semmi lényeges
közlendőm nem volna. Rábízom olvasómat arra a kétes élményre (a magam kétes reményére), hogy
kedve lesz esetleg a fedő fölé (!) hajolva ringatózni a levegő hullámain, mozdulatlan, alig félrebiccentett
fejjel, és ezek az én mondataim (brr!), ez az én szövegelésem, ez a szerencsétlen bevezető. Mert
mondhattam volna:

soha többé nem írok már ilyet, böfögéses könyvet, vallomást, emlékezést, mert nem írok olyat, amit én
magam is rögvest unok,

másrészt mondhattam volna:

na és, ez még hadd zárja a sort, legyen rend, „elmegy” szépen, annyi más mellett, és utána kezdődik az új
életem, amikor csak fikciót – értsd: novellákat – fogok írni, kitalált ezt-meg-azt, legföljebb én leszek az,
akinek mesélik a mindenfélét, és fáradtságomat, világunásomat, tanácstalankodásomat adom hozzá, meg
a szövegelést, melynek bizonyos helyein a félrehajtott fő a konyhai fazék felett satöbbi-satöbbi tűnődve
helyben ring és úszik.

Na, Ottlik is így csinálta ezt a Próza „lapjain”, miért ne lophatnám le, a világirodalmat szabad, a kilopás
ott nem bűn. Ottlik is a „Sohamár” világának irodalma, és mit tudom én, örökké együtt ücsörögnénk-e, ha
élne, nem ücsörögnénk együtt, nem ilyesmi az, hát nincs klop-klop visszavágyó szívdobogás. Kétszáz év
múlva ez, amit írok, reménytelen „Sohamár” lesz, esetleg kis betűs „sohamár”, senkit se fog érdekelni,
milyen érdekes volt (így!/úgy?), hogy én pontosan ezzel a napilappal, hetilappal, folyóirattal keveredtem
nehezményes viszonyba, hát nem, azt olyan ténylegességgel kéne megírni, ahogy Ottlik lopja be a
nyomda, a szerkesztőség világát, onnét indítja a novellisztikus történetet, mégse halt meg, és a bánatos jó
büdös élet megy tovább, ha jóra, ha rosszra.

Olyasmi sosem lesz, hogy rólam mondja valaki majd, amit én mondok most idehaza a könyvben itt majd
Tandori Ágnes szerzői néven szereplő illetőnek: de nagyszerű dolog is, ha az ember egy nagyszerű írótól
ennyit tanulhat, ekkora bátorítást kaphat, mint Ottliktól én; s ahogy ráadásul rá is rímel dolgomra végül
(tessék! a „vég” megint), mert „Minden megszakad”, írja befejezésül, „félbemarad, tépné ki magát
belőlünk”. (Miket tudott! Mármint Ottlik, Ő.) „Hát fordítsd el fejedet. Forduljunk el. Amikor a valóság
széttépi folytonosságodat, iszonyattal és elborzadva fordítsd el tekintetedet”, én nem tudom, kire
hivatkozik, hát annak a bátorságával. De a „Gianicolo fölött csak a valószínűtlen augusztusi hold nézett
vissza rád… nézett bennünket, nézte tovább a világot, iszonyat, unalom és vá12rakozás nélkül.” És akkor
így most már talán mégis el tudom kezdeni ezt a könyvet, vagyis lesz könyv. De minek? Ez a kérdés –
mert ez a dolga – megmarad. Ez az egy marad meg mindig, erről van szó.

Sohamár van!

Tehát feladtam a következő lehetőségeket:

szólni itt mindenféléről, amit mégis én tudok magamról jobban;

hasznos dolgokat elmondani (jóllehet szóba kerül így ez-az); rájátszani, hogy minden elhagy, tépi ki
magát, múlik, vagy épp csak hogy unatkozni se unatkozik, lásd elemista hülye-viccünket: „Valaki a
Lollobrigidát is unja.”

Nyilvánvaló, egyszer Poe is szóhoz jutott, ne csak a holló dumáljon mindig, emberelje meg magát Edgar,
a fenébe már, mondjon valamit. Még hogy sohamár, aztán slussz? Az is minek! A „Sohamár” is mit van,
mi a francnak van, mire jó? De ezt már kifejtettem az imént.

És hogy kétszáz év múlva a Lét és Literatúra, a Félálom, a Pannon Körte, a Döcögő Univerzum stb.
lapcímek semmit se mondanak az olvasónak? Kétszáz év múlva, te jó ég, miért pont kétszáz év múlva, és
kit érdekel az ma? (Meglebegtetem a fazék födelét, élvezze az arcápoló hőt az érdeklődő; meg nyilván rá
is ér, ha ott álldogál.) Dőljön hátra az érdeklődő, gondolja azt, hogy kisiskolás még, lóghat enyhe
torokfájással, nincs szó influenzajárványokról, ózonlyuk-hozta fölhasadásokról, stronciumprofidból
szétpergáló kramogrubinokról, közönségesen piros a torka, de ezt az én könyvemet bódult plusz-kis-
forrósodással olvasgatja, s épp azokon a helyein, amelyeket a „kész” dolgozatok közé olyan keserves
elhatározásokkal nyaszatoltam oda, „miközben” persze nevezett kész dolgozatokkal volt nyert és kész
ügyem, csak talán azok nem kellenek a kutya micsodájának se.

Tisztelettel a kivételnek (nagyobb konszernek, bankházak, világfejlesztési elvek), ha valami már van,
sohamár van. Tehát mit izgatom magam annyit, lássak hozzá.

És hát a bankházak, világfejlesztési elvek… se olyan biztos.

13
Tényleg a hold a táj felett? Meg az ég lkonyi lilasága?

„Lkonyi”-t írtam „alkonyi” helyett, és ez mintha szándékos jaj-de-jó vicc lett volna, vagy betűrím, holott
csak az írógép. Na, ahogy mondani szokás, tehát na: Ottlik ilyesmit állít. Erre jött rá. („Végül.”) Hogy a
hatalmasok ködbe vesző parancsszavaira mit sem kell adni, vannak tapasztalataink; hogy ha
megszentülünk, akkor se lesz rendben isten, állam, család, házasság, szakma; és marad, hogy egy nap
átmentél a Naphegyen.

Egy nap átmentél a Naphegyen (Elébb egy „vers”)

„Forrón és csöndesen
Mind jobban készülődöm
Mind rosszabbul? – arra, amit
Talán abba is hagytam időn-túl-időmön,
Vagy hol, azt sem lelem,
Valaki veszi lépteit.
Valaki vette léptét, átment a Naphegyen,
Pedig tegnap még mást mondott, nem is
Sejtve, rácáfol erre; hogy igaza legyen?
Nem! Talán egybevágjon ami igaz, hamis.”

Át a Naphegyen…

Nem lehet otthon – vagy hol – tölteni az egész napot. A napkezdetektől a napvégekig. Mondjuk. Ki kell
menni az utcára, máshova, régen sok mindent el is intéztem ilyenkor. Ma alig. Igaz, már csak Totyi él.
Mind meghaltak. Ma a Naphegy felé vettem utam, furcsa, két nappal azelőtt, írom most, azt mondtam:
egy barátommal átjöttem a Gellért Szálló felől a Gellérthegyen. Holott a 19-essel (nekem mindig csak a
9-es marad) villamosoztunk el a Gellért tértől (jó, ma újra Szent Gellért tér, de olyan soká nem volt az,
olyan soká nem tudott azért senki semmit se tenni, hogy az legyen, én megszoktam, nem lehet tenni,
egyáltalán, ha már) a Döbrentei térig. És ott leültünk.

Leültünk a nagy napfényben, amire aztán tegnap még havazni kezdett – írom ezt megint egy másik
napon; hozzáláttam bár ehhez a könyvhöz, mégis ilyen lassan megy. Ilyen széthullva.
14

Valami szét van velem hullva, holott megvan, együtt van, valami össze is tartja, de azért csak szét van
hullva.

Jó, hát mindig minden szét volt hullva, erre annyi minden idézhető – könyvek, maradjunk csak Ottliknál
most, meg amit beleválogattam ebbe, ki tudja, a kötőanyag-e a széthullt anyag, vagy a könyv is széthullás
lesz, mert ilyen különfélék a matériái. Nem, a könyv nem lesz széthullás, én se széthullva mentem, el a
madársírok mellett, barátomnak a nagy napfénytől nem mutattam, tessék, arra vannak a madársírok a
Tabán oldalán.

Arra vannak, valamikor kövek is jelölték, hol vannak, a kertészet eltakarította a köveket, csaknem húsz év
után ez a változás történt. De azért a madaraim sírjai csak ott vannak. Ez olyan dolog, hogy lehet róla írni.
Sok mindenről nem lehet. De mikor lehetett! Jó, csak akkor meg: ez újra csak egy „kompozíció”, könyv,
rendben van, attól még örülhet neki valaki. Mint mondtuk.

Olyan ez, mint…

De várjunk.

Mentem szépen a Naphegyen, nézelődtem, az utak nem is voltak olyan meredekek egy ponttól, egyáltalán
nem voltak meredekek, és március legeleje volt, körülbelül. Néztem a házat, melyet egykor olyan jól
ismertem. Sok-sok szoba. Első jó barátomék lakása volt ebben a házban, nagy-nagy lakás, egészen
másféle, mint a mienk. Mint a mienk egy szétbombázott házban, egy leválasztott, ügyetlen lakás. Ahol
ma is lakom. Ahogy ez van: némelyekkel ez van: akaratlanul is, netán nagyon is akarva, ott maradnak,
élnek tovább „az ősi fészekben”. Na ja, egy kényszer-magántulajdonosított bérház, mint régi fészek. De
mindegy.

Ezek a barátomék a háború után nem éltek azért annyira könnyen, barátom papájának – kényszerűen? –
hálátlanabb volt a foglalkozása (és pénzkeresési lehetősége), mint másik barátom, „harmadikunk”
papájának. Ők inkább a miénkhez hasonlító lakásban éltek, rendben, hát sokkal nagyobb volt azért az is,
meg a jólét – akkoriban, az ötvenes évek! – előmutatható nyomai jobban látszottak. Miért mondom el
mindezt?

Ez utóbbi barátom már rég meghalt, balesete révén kicsit úgy élő halott is volt egy darabig, aztán
meghalt, ahogy ezt érteni szokás, akképpen. Nagyházas barátomékról nem sokat tudok, külföldön élt a
maga családjával, meg is látogattak minket, de valahogy nem lett semmi, ez nyilván „rajtam múlt”,
rajtunk. Ki az a „rajtunk”?

Azért mondtam el mindezt, mert mentem át a Naphegyen, és ilyeneken is gondolkoztam. Így

összehasonlítgattam.

15

Tiszta volt az ég, volt velem még a Döbrentei utcából – a kisboltból – egy féldecis körtepálinka, de a
végét eldobtam, nagyon nem volt jó. És tavaszra elmegy az, hogy az ember pálinkát igyon, nekem
tavaszra elmegy.

Aztán leértem a Naphegy egyik oldalán valahova sík vidékre, a vasúthoz, nem érdekes. Hova is
igyekeztem, mindegy.

Javítgatások

Nem fikciós – nem is fickós; ezt állapítottuk meg barátommal a non fiction irodalomról („ma”, ahogy
botorul mondani szokás; például A Dráma Ma). Meglepő, nem is meglepő, ki kell menni a nagy ég alá. A
tiszta, nagy, kicsit felhőrohanós tavaszi ég alá. Múlt vasárnap, vagyis hát ennek két hete épp, hogy így
kimentem, vásároltam egy szokatlan újságot. Ritkán megyek ki így az ég alá vasárnap („ma”), és így ritka
nekem ez az újság.

De olyan dolgok voltak benne, hogy a valóságot… na, hol is van az a micsoda, kigépeltem… gyűjtöm
hónapok, szinte évek óta az „anyagot”… itt ez a filmes cikk, kint a hajnali (vasárnapi) égen, Jékely
szavával, szépiás-rőt felhők úsznak, vagy ilyen „terei”, nála „térei” vannak az égnek, de nem lehet ezt
mindig Szép Ernő vagy Jékely szavaival mondani.

A filmes cikkben áll ez a fikció-ügy.

„…mert a valóság ellentmondásait” (aha! szóval ellentmondásait) „a fikcióban könnyebb megragadni és

érthetővé tenni a közönség számára.” Nekem ez teljesen világos.

Ültünk barátommal és fikcióztunk két sör mellett, első napunk volt ebben az évben, hogy egyáltalán
találkoztunk, hát még hogy a Kis Olympia (a Volt-Kis-Olympia, a Volt-Camel, a Most-Nem-Tudom-Mi)
teraszára (egyik „páholyába”, sötétzöld, karosan „ölelő” ülőkék a fal (most a napsütötte fal) mellett, előtt;
érdekes, Ottlik is a Gellértheggyel kezdi a Próza-könyvet, és az újságtudósítás szövegezésénél a mellett-
mögött, a „nál” lehetőségek jönnek elő. Hol halt meg barátja, az öngyilkos Czakó, aki aztán nem is halt
meg, mint kiderült.

Ahogy én se mentem át, nem tudom én, kedden a Gellérthegyen, ez csak fikció volt, de máris kifejezte a
valóság ellentmondásait: mert pár napra rá átmentem a Naphegyen. Ahogy erről itt már szó is esett.

16

A nagy, tiszta kék égbe szombatra beköltöztek a hófelhők, jég és szitálás volt, egy zagyva szombat, este
nagy bánat. De hát ezek azok a dolgok, amiket csak fikciósan lehet elmondani.

Schlöndorff, a rendező, igazán Oscar-díjas hozzá már eléggé, hogy kaphatna támogatást, csak úgy eleve.
De mit beszélek! De ki mondja ezt?! Hány boldog napom van nekem? Egész napom ilyen egy sincs már,
nagyon úgy látom, holott miért ne lehetne.

És nincs.

Azt mondja Schlöndorff(ról az újságíró; ellőtt, mögött, „nál”): „Filmalapítványok, tévék, producerek
részéről” (nagyfokú ellenállás nyilvánult meg: a fikció, a vad történet ellen! na tessék), „mondván, hogy
semmi értelme” (Schlöndorff: „az én őrült történetemnek”).

Az újságban olvastam: valakit élve ástak el a törvénytelenkedő, brutális ingatlanszerzők, kiforgattak

embereket a lakásukból, aztán ezt a szerencsétlen asszonyt még be is forgatták (a földbe; élve).

Kíméletlenül.

Totyi madaram jön, veri a karomat, míg én a gépet verem, kíméletlenül. Nyilván a szívem vérével írok,
közben Totyi csőre alól a karom vére serken. Csupa seb már a karom, nem tűrhetem a madárka efféle
garázdálkodását. Üljön a vállamon! Ül, most ott ül, harsog.

Tiszta az ég. Volt egy ilyen holland film.

Nem a „Berlin… ég”, hagyjuk ezt, könyökömön; hanem egy film, ahol egy perverz pofa élve temetett el
embereket. Előbb egy nőt, aztán a szerelmesét, aki azért jött, hogy kiderítse, hogyan halt meg a nő. Hát
megtudta. Amikor már a koporsóban feküdt, őrjöngve, a föld alatt. Poe-nál állítólag kimászik egy ilyen
halott (Az Ushe-ház vége: jó kis fikció; mégis, a fikcióval lehet kifejezni valamit; holott Poe boldog
házasságban élt, s felesége halála után is csak úgy válogatott a nála alig idősebb özvegyekben; francokat
válogatott, akkorra már elhatalmasodott rajta – némi drogos fordulók után – az alkoholizmus, negyvenegy
évesen, vagy hogy, meghalt, de elvitte volna az örökletes baj, az elmebéli, ha az alkohol nem).
Néztük a Gellérthegyet, én kicsit azt a fikcióját is, melyet – „realista kép”, na ja, csudás kép – Keserü
Ilona festett róla még vagy huszonkét éve. Ottlikéknál ismertem meg Keserüt, de rég is volt, 1958 körül!
De rég is volt, tényleg.

Elteszem a fikciós idézetet, ideírom: a javítgatást (vers) kicsit később majd.

17

Ellenben hogy egy primula. Egy tő (vagy cserép) ilyen növény. Nem az, hogy ez akkor egy hasonlat, bár
az is lehetne. Hogyan ír az író. (Kornis Mitya barátom jól mondta, nagyon megtisztelt vele, hogy én akkor
hát úgy írnék, hogy megvagyok. „Tandori megvan.” Ennél nagyobb kitüntetés nem érhet, tényleg úgy,
legföljebb csak ugyanakkora.

De…

Egy tő (egy cserép) primula

Ez az. Erről akartam.

Sose hittem volna, hogy ilyen sok virágot gondozok majd egyszer az ablakban. (A nagy kaktuszkorszak
régmúltja után; a kaktuszkorszakra jöttek a madarak, Szpéróék; de ez nem ilyen egyszerű.)

Vettem karácsonyra, kapásból, mert szorongatva voltam időben, szinte találomra vásároltam hát egy tő
apró virágú primulát. Fehéres-rózsaszín. Dúsan virul ma is. Aránylag vízigényes. Most a többi virágról,
illetve növényről hadd ne, csak ennyit: snidlingek! Csudás növény a snidling, hálás, kitartó. Meg valami
keményebb, húsosabb levelű izé, piros virágai vannak.

De a primula nagyon vízigényes. A feleségem (az a valaki, mint írtam, aki Tandori Ágnes néven ideiktat
alkalmasint egy írást még) szintén vásárolt egy primulát, a klasszikus, nagy virágú változatról van szó,
lila, közepe sárga (a virágnak). Olyan az ablak, kicsit, mintha szemközt lennék rögtön a Lánchíd
túloldalán az Eötvös-szobor kis parkjában, oda ingáztam volna máris át.

(És közben látom is ebből az ablakból a karját céltudatosan magasba lendítő Eötvöst. Fején a galambokat
nem, a Duna jó széles, túl széles ahhoz.)

Egy nap a primula szétdobta magát, mindene lekonyult. Akkor jöttem rá, nagyon vízigényes. Jókora
öntözéssel meg lehetett menteni.

Most ez történt megint.

Figyeltük, négy-öt óra múlva hogy felállt megint a primula. De még a hervatag virágai, a fonnyadt-
lilaságok is, fel.

Na, ez lenne a prózaírás hasonlata. Ezé itt. Ahogy beiktatok ezt-azt, ahova kell, ami összeillik azzal…

…ami még meg sincs.

Kiegyenesedtek a fonnyadt virágok szárai – vagy micsodái – is.

18
Totyi a vállamon

Áll, Eötvös felé néz (végső soron), harsog.

Oda is szart, a vállamra már, a trikó nyaka mellé, egy huszonhárom éve ismeretes fejlemény. (Szpéró
kezdte.)
De jó, hogy nem kell, például már, megírni „Budapestemet”, „a madarainkat”, „a költőket”.

Totyitól nehéz kimenni a szobából. Például ajtót nyitni, ahogy a feleségem jön haza. (Kinti
madáretetésből épp. Vagy másképp.)

Jönne ki a Totyi az ajtó résén is, újságot kell lengetni, papírt, így is nehéz.

Zsarnokok.

Itt van megint a karomon. Csudálatos kis meleg tollazat, „naiv” (mit sem tudó?) arc, közben maga a
gépszerű zsarnokság. Prométheusz, máj, Kaukázus, lánc. Vágja, veri. Ha teheti.

Fogalma sincs róla. Madár. Csőr. Üt-ver vele.

A lakásban amúgy is kényelmetlen. Nem a Totyi. Így, ahogy mondom. A lakás mérete, „beosztása”,
mindene: olyan, hogy két embernek már eléggé kényelmetlen, örökké egymásba ütközik két ember; talán
azért is dolgoztam olyan sokat még 1979-től is, mert ebben a lakásban (főleg, hogy a madarak, olykor
tizenegy, néha tizenöt, sokszor hét-kilenc) elfoglalták az egyik szobát, igen, itt csak úgy lehet meglenni
két embernek, ha épp ebédelnek mindketten (vacsoráznak, mindegy), vagy az egyik olyan állati
szorgalommal csinálja a maga dolgát, hogy hátát mutatja csupán a világnak; dolgozik.

Eszembe jut erről naphegyi nagyházas barátomék alaphelyzete. Ott óriási szobák voltak, és négy-öt
szoba, hall, és két vécé, két fürdőszoba, két előszoba, terasz, nagy konyha, minden, és barátom papája így
is eléggé kényes körülmények között végezte tudományos munkáját: a zongora mellett, háttal nekünk, mi
az asztal felett gumilabdákat hajigáltunk egymáshoz, vagy irtózatos stílusban játszottunk „törökindulót”,
Scarlattit. Ő meg csak dolgozott. Ez volt az egyetlen alkalmas hely (négy-öt szobából!), ahol
dolgozhatott.

Most akkor milyen az élet!

Mentem a Naphegyen, néztem ezt a kajlának látszó, kopottas, bent annál nagyszerűbb, tornyos házat.

Aztán a Távirati Irodát. Itt dolgozik lovas barátom. Aztán lementem a Párduc utcán, az Ág utcán. A Róka
utcában van az orvos, akihez 1970 táján csontritkulással (lábszár, traumatikus eredmény) kellett mennem.
19Merész húzás. Visszaemlékezhettem, gondolom, tizenöt éves koromra, amikor a dudor volt a
bordámon, „tudtam”, hogy rák, és nem mertem orvoshoz menni, az élet vége lett volna, és a többi. Nem
írtam én ezt valahol? (Már hogy mostanában.)

„Nem rák”, mondta az orvos, dr. H. H. (Mármint nem csontrák.) Azóta harminc év telt el, élek. Nem lett
volna jó, ha csontrák. Egyáltalán nem.

Mennyire nem! A Róka utcát azért inkább kihagytam. Eleve olyan „kirakják-a-fát” környékre fut le, meg
benzinkúthoz.

Totyi tyúkhúrt eszik a vállamon, feleségem eteti. Közben írom ezt. „Eszi itt a nyakadban.”

„A bíróság oldalán, ahol a villamos fordul… ahol Szpérókát találtad… úgy nagyjából… ott van, ott
szokott lenni tyúkhúr”, mondja a feleségem. Pillanatnyilag így mintha rendben is volna a világ.

Kint egyszerre csupa ború az ég, a szépiás-rőt terek feketék. De…

Most akkor milyen legyen? Mondta volna Karinthy Frigyes. Sosem a legjobb változatot tartotta a várható,
elvárható változatnak.

A bíróság déli oldalát ugyanúgy szokta sütni a nap, mint a Döbrentei teret, a „páholyokat”, melyeknek
egyikében ültünk a még kopáras Gellérthegyet nézve.
Néha ült, kuporgott, felhúzott térdére fektetve karját, karjára fejét, szokott ülni ott egy valaki.
„Csavargó”? Mindenesetre a bíróság déli oldala olcsóbb hely, mint a Gellérthegyre néző vendéglátóipari
egységek.

„Vért akar látni”, mondom a feleségemnek. A Totyi. Megunta a tyúkhúrt, jön az alkaromra. Elkergetem.
Nem fogsz vért látni, Totyikám, ilyesmit mondok neki.

A pár napja írt verset pedig így javítottam (bővítettem):

(Vagyis: ez ilyen munka. Bár a legritkább esetben szoktam így elkacatolni. Most ez történt.)

Tessék.

Munkavégzés; egy vers megkacatolása (mondjuk)

Ja, még előtte. Legyünk túl a rosszán. Ezekkel a versekkel az úgy van: elküldöd a verset ide vagy oda.
Kérnek egy verset. Várakozol. A végén már egy kicsit túl sokat, úgy érzed. Telefonálsz. A
legudvariasabban, kölcsönösen szerencsétlenkedve intézitek a dolgot, szerkesztőd és te. 20Vagy nincs
gond, csak más bajod van az újsággal (makacsul). Erről írtam, fikciós nevű lapokat sorolva, nem is olyan
rég itt. Mindegy, ezt a verset a rövidsége miatt is szívesen küldöd. Nem akarsz te sok terjedelmet.

Csak valahogy épp semmi kedvem átmásolni ide a pár sorral – és néhány elemmel – bővített kis
költeményt (melynek ürügye a Naphegy volt). Totyi a hajamat „stuccolja” hátul. Miért csinálják mind ezt
a madarak? De még a „Sohamár!” is belefér a képbe. Miért?

Hol van az beléjük programozódva különben, hogy a tenyeredbe hasaljanak, ott fészkelődjenek? A
tenyered fészek is, társ is nekik, fura illetők. A másik kezed az ellenség. Megtámadják.

De jó, hogy róluk se kellett írni itt. Egy sor mindenféléről nem lehetne írni. Mintha súlyos titkokat
cipelnék. Árad belőlük, ami árad – a nem fikciós írás így nem sokat ér. De hogy fikciózhassak, túl kell
lennem pár nem fikciós munkán és egyebeken.

Akkor majd meglátjuk.

Elemista és középiskolás korom barátai is ezért jutottak az eszembe. Nem mintha nem fikciósan őket
akarnám megírni. Ott tartanék, ahol a part szakad. Sehol. Hanem, hogy ilyen korú illetőkbe (elé, mögé,
köré) jól oda lehet kanyarítani más dolgokat. Még külön feszültsége is van: hogy Salingernél Teddy
például olyan fiatal, tényleg gyerek. És nagy dolgokkal jár-kél. Belehal valamibe. Az egészbe.
Kilencévesen, vagy mit tudom én. Írok én is kilenc történetet, mesélem máris mindenhol. Egy már kész
is.

A vers, akkor

Na, akkor a vers. Ottlikról és a Waugh-könyvről így előre nem mondok semmit, csak ideiktatom a „kész
írást”. Aztán vagy kell mondani bármit is, vagy sem, vagy talán csak később.

Persze, Ottlikról és a Waugh-könyvről így előre is muszáj lesz. Mi mindent kell itt elmondanom?
Egyszerre annyit.

A Poe-életrajz erősen foglalkoztatott. – Nem a művek a hibásak abban, ahogy a kontraszemantikák

önazonosságaként elemzik a definitív jelentésszerkezetük hermeneutikáját. Mondjuk. Detonatív
delirizmusok bagamérját, furó-furkóista bazálljaikat. Vagy felőlem. – Egy másik hazatérés. (Hogy
visszatérjek az Ottlik-féle, de Waugh-nál is meglevő, aztán L. P. által például átvett, így megszentített
fejezettartalom-jelöléseken, slágvortokon.) – Érhet egy slág, ilyenkor megüthet gyakorlatilag 21a guta,
hallom, és szelíd a szó. (A „gyakorlatilag”-ot én szúrtam be. Aki beszélt, sosem beszél ilyen hülyén, ha
jóindulatúan beszél. Tanácstalanul, kicsit kétségbeesetten.) – Egy delíriumba-hazajövés. Elzuhanás,
filmszakadás. Iszonyú húzódás (jobb hátizmok, vagy mik, bal oldalt megint a bordáknál…). Lélegzetre
szinte, arra is fáj. Felordítok másnap a Károlyi-kertben, ahogy rám jön a csuklás. Nemlegesség: „nem
veszed észre, már nem akarnék élni, mert túléltem (magam)”, ez a könyv is ez. Poe meghalt, én életben
maradtam. Ha az alkohol nem „viszi el”. Poe-n elhatalmasodhatott volna az örökletes elmebaj (olvasom).
Egyszerű (sokadik századik-ezredik) kocsmázással kezdődött. „Csak lementem” vasárnap délelőtt. Nem
bírtam ki a könyvvel (tovább). Nem tudom, hogyan jöttem haza, úgy hoztak fel a kukák mellől. Minden
történhetett volna. Autó alá. Kifosztanak. Legurulok a Gellérthegy oldalán. (Még a legjobb lett volna?
Kérdem.) – Mesélem (kérdem) ma délelőtt: hát nem?! Utazások előtt. Nem megy már az utazás! Mindig
utazás előtt. („És mindig utazás előtt!” – hallatszik az értő válasz. Ráfigyelnek.) Kificamítom a bokám
(italosan) Bécsben, utolsó estémen. (Egy váratlanul létesített bicikliút két szintperemén. Ott volt hirtelen.)
Józan állapotban („karfák lehajtott állapotban vannak” c. repülősszöveg; nem repülök többé, még egy
meghívás, kész; lásd majd Schwitters, Hannover) kificamítottam ugyanezt a bokámat egy felesleges
tárlat- és szerkesztőséglátogatás előtt. (Nincs több tárlat, megnyitó, lehetőleg szerkesztőség sincs.) Négy
és fél hónapnyi lábadozás (a lábbal). Orvoshoz, persze, nem megyek. „Orvoshoz azért el kellene menni!”
(A legújabb húzódással.) Négy hete a másik húzódás. Ordító fájdalom (vagy: „ordító fájdalom”) egy ilyen
húzódás. Feküdni, aludni, mozdulni, helyzetet változtatni sem lehet kínok nélkül. Most, hogy elmúltak a
tünetek, jött ez az újabb dupla húzódás. – Utazás előtt: „lélektanilag lehetetlen” (nem utazom, ürügy:
influenza). Utazás előtt: sztrájkol a MÁV. Nem kell utazni, nem megy többé az utazás. – „Utazás” mint
külön fogalom: nevetséges rögtön. – De nem megy a lemenés sem. Nincs megjövés. (Nincs elmenés.) A
könyv ment rosszul, lassan, akadozva, kedvem ellenére? Ezért hagytam, itassa magát a szesz tovább és
tovább, borra végzetes „rövideket”. – Tényleg, hogyan értem haza? Itthon egy emberpáros sem boldogult
el velem. (Feleségem és barátnője. Egy fémvázas, vászon tolószékre –!! – akartak volna felnyomkodni,
nem ment. Végül egy erőteljes testalkatú lakó, hajdani taxisofőröm oldotta meg a helyzetet. Semmire nem
emlékszem. Kiestem a székből, akkor húzhattam vagy üthettem meg magam?) – A könyv „váratlan
fordulatot vett”, drámaian gyors fordulatot. 22Szemantikájának hermeneutikája mégis öndefiniálás lett,
vagy mi a csuda. Waugh: mikor először ivott „drámaibban” – másképp mondja Waugh, persze. A
könyvet talán még előveszem.

Volt tehát (cselekmény: nem fikció, de nem is irodalomelmélet, nem szociológia, eszmetan) három hegy-
környékezés, az egyik fiktív (nem jöttünk át a Gellérthegyen, de amikor nem tudom, hogyan jöttem el a
Gellérthegy alatt, rövidezéskor a Gellérthegy – tövének – témája, egy bizonyos „kert”, vendéglátóipari
egység – előjött. Poe meghalt, írtam fel, én egyelőre élek. Poe vagy két és fél napi delírium után
haldoklott akkor, s még pár napja volt. Minden azonnal megártott neki. Ahogy feleségemnek. De az én
dolgaim vetekszenek az ilyesmivel. Mert hirtelen jön a „lórúgás”. Akkor kidőlök, tudatvesztés, „bármi
megtörténhet”. Már nem vagyok – rémes szó, brr, mégis – motiválva. Már nincs miért. Ezt érzékelem, ezt
fogalmazom meg, ez dolgozódik ki bennem. „Miközben” a dolgokat (azért csak) meg kell csinálni.

Ezt jól megcsináltam, mondom a feleségemnek, ahogy az iménti részeket felolvastam neki, mindenesetre.
Tény, ami tény, ezt is hozzáteszem. Tehát nem csak idegenben (külhon) vagyok önveszélyes
(veszélyeztetett). Ez így nehéz lesz.

Minden köhöghetnék, krákoghatnék, enyhe csuklás: ordítással jár. Felüvöltök a különben tűrt, de túl
hirtelen rám törő fájdalomtól. Holnap el kell utaznom. Már nem mondhattam le se a vonatjegyet, se a
(remek, olcsó) szállást. De a legutóbb az ágy: pokol volt. (Az elülső bordaközi húzódás, ha jól mondom).
– Megjegyzem, mindkét barátom orvos (lett/ volt). – Apróra szétmorzsolt időm: életmódozatom más
nincs is. Feleségemnek meg jól elrontottam három filmje (sorozata) nézését is tegnap. Nem kellett volna
lemennem „csak a vasárnapi lapért”, „csak járni egyet”. Jó, hát nem bírtad ki (otthon), mondja feleségem.
Lent se bírtam ki. Egyelőre élek.

„Eszmék és tánclemezek”

Azért ez most már úgy egy egész „regény”, mégis, ki hitte; lehet rendszeren belül visszautalni: mindig
rendszeren belül vagyunk ilyenkor, persze: „a székből? miféle székből estem ki? hol?” És a magunk
foteljaira gondolok. Egy csővázas, kerekes vászonszékből?
23

Totyi jön és jön a kezemre. („Szpéró jön és jön a kezemre”, írhattam huszonkét éve…) Véresre csípné.
Elkergetem újra meg újra. Feleségem végre meg tudja nézni ma délután a sorozatát, én is magamét.
Szombatom-vasárnapom a német fociközvetítések ellenére üresnek ígérkezett: nincsenek a sorozataim.
Kibírom-e ilyen fájásokkal a három bécsi napot? Szerettem volna elköszönni félig-meddig „a lovaktól”, a
cheltenhami fesztiváltól. Épp a harmadik napot ne lássam, jöjjek haza csütörtökön? De hogy fogom
kibírni?

Mi lett volna a különbség, ha egy régi ilyen esetről számolok be csupán (itt), ha nem adódik újabb? Így
mintha az életem írná regényemet.

Totyinak „zene” szól (slágerek, melyeket az elmúlt idők legjobb zenéinek neveznek). A legtöbbjük eléggé
borzasztó a számomra; ostoba, ízléstelenül alacsony színvonalú, gépies. Vas Istvánék hajdani lakása előtt
jöttem el. (A mai lemenés végén. Valahogy végigvánszorogtam két kényszerű célomat, elintéztem, amit
kellett.) (Totyi jön, tépné véresre a karomat. Nem érti? Nem is akarja? Nem tud semmit? Ilyen távol
járunk egymástól, madárral-kutyával? Nagyjából.) A könnyűzenéről Vas verse jut az eszembe. (A
politikai eszmékről és a tánclemezekről. És mindkét tárgykör oly messze van már tőlem, akár a
hermeneutikai-szemantikai-identitásos művészeti elemzések. Holott folyton újságot olvasok, efféle
zenéket kell hallgatnom. Totyi élvezi a dolgot. (Most a lila seb legközepébe vág bele. Pfuj. Fel is ordítok.

Undorító, gusztustalan az egész. A friss vér a lilaságon, a szőrben. És a madár jön és jön. „Nem érti, nem
is akarja.” Elhessentem. Szpéróékkal is ez volt? Ez volt. Jobban bírtam még? Jobban, de akkor se nagyon.

Mire jó az egész?

Jó a Totyival?

Valami – más lett?

De ha meghal, ha majd nem lesz?

Nem is könnyű visszazárni őt a kalitkába, ha nem akarja. Csak akkor: hallgathatom a tánclemezeket a
rádióból.

Még egyszer és tényleg utoljára az „Átkelés”

Aztán élvezettel olvasgatom az irodalmi lap nem annyira elméleties részeit, Totyi a fotel karfáján üldögél,
egy „széken” (karszékemen, melybe ezt gépelendő visszaültem), kezembe is odatelepszik, kis tollgombóc
a tenyeremben, vékonyka láb-elemei érintgetik bőröm, ennyi kedves 24mindenfélét hogyan ne kéne
szeretni, és „szeretem” is; vagy ahogy nyakamban fél lábon áll. Meg mindenféleképpen. Szuszi kutyánk
nagy beteg, talán „halálos”, mindenesetre: a szív. Szívszorongás, nekünk. Arcom jócskán kililult-
pirosodott egy kicsit a szesztől, de a rossz alvástól, „az idegek”, és így tovább), és általában azt a
borzadályt kell majdnem mindig hallanom, hogy milyen jó (bár fakó) színben vagyok, fiatalosnak
látszom, jó isten, nem igaz, és borzadályos, hogyan fogom kibírni életem végéig, ha még sok a hátralévő.

Totyi a nyakamban szaladozik, a hajam tövénél, az ujjas trikó kivágásánál. Mint Szpéró, mint oly sokan
valamikor. Odatelepszik. Levezetőül csészéből iszogatok bort. Őrültség volt a tegnapi dél és délután. Ezt
művelni. Mikor egy üveg bort még vettem is, haza, és azt kortyolgatom ma reggel óta. Holnap viszik
kardiológiai kivizsgálásra Szuszit. Milyen gyógyszer segíthet netán?

Felordítok, visszafogottan – a derekam. Látszani, mondja a feleségem, nem látszik semmi. Húzódás tehát.

A Bécs-dolognak ráadásul semmi értelme történetesen. És akkor még ez is. Bécs: mondtam: fölösleges
ivás, cigarettázás, totyorgás, lófogadás (vagy még az se), értelmetlen. És ilyen állapotban most. Tovább
fárasztom magam. Nem „kapcsol ki”.
Viszont mit beszélek erről, jelentéktelenség a tegnap történtekhez képest. (Hogy alkalmasint úgy
zuhantam be a kapun. Még szerencse, hogy felcsöngettem. Eltelt öt perc, nem érkeztem, a feleségem
riadtan leszaladt. Csak előbb be kellett kalitkáznia az épp öt perce szabad – repkedő – Totyit. Nem
lehetett könnyű dolog. Hanem ami aztán várta őt „képemben”… Előző este mintha fordított lett volna a
szereposztás, nem csekély módon, de korántsem ily végveszélyesség fenyegetéseivel. Avagy ki tudja!)

Nincs jól, semmi nincs jól, és még csak azt se lehet mondani, amit régebben (világilag, világbéli
helyzetünkre): hogy „pedig minden jól lehetne”. Most valahogy már a világbéli helyzetekkel sincs jól,
nem lehet jól „minden”. Szinte semmi.

Soká élni? Ne. De meghalni eléggé rémes. És nem biztos, hogy halál a vége, mondja feleségem, ha ilyen
állapotban autó elé zuhansz, villamos alá, más egyéb történik. (Slág és a többi.) Totyi matat a vállamon,
tollai nyakamat érintgetik. Eddig ez rendben is volna, csak…

Nézzük az átjavítgatott, bővítgetett verset. (Tegnapelőttről.)

25
Vers-regényrészlet
(Átkelés a Naphegyen)
„…Forrón és csöndesen
Mind jobban készülődöm
Mind rosszabbul? – arra, amit
Talán abba is hagytam időn-túli-időmön,
Vagy hol, azt sem lelem,
Valaki veszi lépteit.
Veszi a lépteit, akár más a kalapját,
Aláteszegeti a léptei alapját.
Valaki vette léptét, átment a Naphegyen,
Pedig ő tegnap este még mást mondott, nem is
Sejtve, rácáfol erre; hogy igaza legyen?
Nem! Talán egybevágjon, ami igaz, hamis.
Valaki veszi a lépteit: a kalapját,
S ennek, amerre megy, az képezi alapját.
Valaki képzeli forrón és csöndesen…”

Satöbbi, semmi sem.

Fejezet
(meg egy írás)

Ellentmondás ez, nem? Hogy a könyv nem akart elkezdődni, megvolt, mi lesz ez a könyv, minek kéne
lennie. Könyvnek arról, hogy mi minden volt, ami aztán most nincs többé, de az elmúlása, elmúltsága is
mit ér.

Aztán, hogy a könyv mégis elkezdődött – ezekkel a járkálásokkal, meg ami öt-hat nap alatt lett belőlük
megint, ahogy öntudatlanságig „csináltam” magam, holott nem akartam volna, és ezután se akarom, és
tudom, hogy nem jó, de hát holnap Bécsbe elutazni, az se lesz jó, és mégis, majd elkezdődik, hat óra
nulla-nullakor a vonat megindul –, jószerén elfelejtődne, miről szólt volna. Majd szól arról is. De hát nem
lehet mindig újra meg újra leszögezni, hogy ami volt, az elmúlt, és még ez 26se valami nagy dolog, ez se
maga „a” dolog, ez se lett a dolognak az „értelme”… Nehéz ez. Roppant nehéz, és roppant egyszerű.
Ahogy írótársam mondja, írótársam, akinek ezennel én is boldog születésnapot kívánok, egy vállvonás,
egy torpanás, vagy egy torpanás, aztán egy vállvonás.

Ha megtörténik „az ilyesmi” – ami tegnap, tudatkieséssel, enyhe vagy erősebb mérgeződéssel –, utána
mindened reszket. Ez önmagában nem érdekes közlés, nem nagyon, bármennyire nagyon reszkessen is
mindened, másoknak mástól nyilván még jobban. Érdekes csupán a védekezésmód, a próbálkozás. Hogy
az irodalmi lapot olvasgatom, így kötöm le magam valami egészen mással – vagy hát legalább valamivel,
nem tudom, mihez képest lenne más.

Nézem a tévésorozatomat, reklám van épp, valaki tántorog az utcán. Én is így tántorogtam tegnap? Vagy
egészen másképp történt? Mi történt? Addig is, ahonnét aztán már legalább mások – a házbeliek,
feleségemmel – tudják, ez valamivel több nekem, mint ha senki se tudná, bár én magam így sem tudom,
nem is fog felderengeni.

Most jut csak eszembe: ehhez a folyóirathoz küldtem el az Ottlik–Waugh-írást. Milyen érdekes. És hogy
csak most jut eszembe. Nem lenne szabad ennyi mindenről megfeledkeznem. „Megfeledkezel magadról.”
Most, hogy kimentem, enni a még ebédről maradt hideg rántott húsból – sosem hittem, hogy kedvelni
fogom a hideg rántott húst, ezért is tettem el egy szeletet, egyenest –, meg egy korty bort tölteni a
csészémbe (a poharaim mindig olyan kórosan hamar foltosak lesznek, elkedvetlenítő, ám a csésze jó
megoldásnak látszik), Totyi utánam harsogott. Ma délután is gondoltam megint ezt: ez a kis madár,
jóllehet a feleségemnek engedelmeskedik inkább, engem „társául” választott, ahogy ez madarak szokása
gyakran. És most pár napra itt kell hagynom őt, holott nem is kellene.

És alig tudom mozdítani a… mit is? Derekamat, hátamat. Ordító fájások. Mi lesz ez a két nap? Le kellett
volna mondanom, amikor lehetett még.

A regény – vagy inkább csak a könyv – most nem tudna folytatódni. Így kerül ide egy kész írás. És így
fogom csinálni a továbbiakban is. Ami „Sohamár” – nem idézhető föl annak szemléltetésére sem, hogy
nincs többé. Nem lehet azt írni, valami „hogyan nincs már”. Persze, „aztán” soha semmi sincs már, nem
lesz többé. Az írások, amik ide kerülnek, mintha inkább megörökítenének, előmutatnának valamit. Miért
akkor mégis? Lehetetlen, hogy amit így összehoztunk jól-rosszul, ne lenne szintén „Sohamár” és
„minek”.

27
Egy „utolsó látogatás”

Nem az, hogy ez a bécsi. De amit látni fogok. Az idő: 1991…

A helyszín: London, még inkább Cheltenham, a nagy tavaszi, évről évre megrendezett gátfesztivál.
Hurdle, chase. Életemben először jártam lópályán. Minden új volt. Azt se tudtam, vajon hogyan kell
fogadni. Másnap jártam először fogadóirodában. Jártam, jártam, mindenfélét bejártam. És mostanra – ez
mind kijáródott.

De még egy olyan búcsúlátogatást akkor, így gondoltam. Mire lesz jó? Három nap, fájós derékkal – de
nagyon –, hazavágyódva Totyihoz, meg egyáltalán – ugyanilyen nagyon. Szuszit holnap vizsgálják. És én
egy értelmetlenség miatt így elmegyek. A lovaktól már rég elbúcsúztam. Alig tíz év volt az egész?
Milyen hosszú tíz év.

A feleségemmel sokszor beszélünk erről: kicsit még túl fiatalok, de már jóvátehetetlenül túl idősek
(„megidőződöttek”) is voltunk a világ nagy változásához 1988–89–90-ben. Vagy hát milyen volt az,
ahogy én éltem akkor? Nehezen tudom felidézni. Akkor se volt rendben semmi. Vagy hát sok minden
megvolt. És az egész, most nem az, hogy kivel vagy mivel, de az egész – nem volt rendben nekem soha.
Erre se lehet örökké csak Szép Ernőt idézni.

Hanem ugye: mit segít, ami rendben van, sőt, ami csodálatosnak ígérkezik? Vasárnapi séta a jó hidegben.
Mi lett belőle? Rémálom lett belőle már késő délre, kora délutánra, estére, éjszakára. Az is olyan
„kísérteties”, ahogy ma elintéztem, amit kellett. Valahogy levonszolódtam velük. Az intézendőkkel.
Legtöbbjüket olyasmiért intéztem, ami nem is kell nekem. Utolsó látogatás Bécsben – Londont nézni,
Cheltenhamet. Végig se fogom nézni már. Egyáltalán, nem csúszom-e még mélyebbre e két-három nap
során?

Totyi a vállamon. Stuccolja a hajam. Együtt van velem. Ez neki békésen, felforrósodva fontos. És nekem
is.

Utazások úgysem lesznek.

Nemrég kereken tagadtam, hogy velem ez így lenne – a költőtársam mondta magáról: az ember ki akarja
kapcsolni, el akarja bódítani a tudatot. (Szesz.) Hát én nem. És akkor most?

Volt az a két és háromnegyed év. Nem ittam. Rátettem fél év múltán négy hónapot. Könnyedén. Olykor-
olykor pár hetet. (Ilyesmit külön megemlíteni – már szinte nevetséges, persze.)

Hogyan éljek? Ahogy ezt a könyvet írom? Se könyvnek nem jó, se életnek. Kétféle „Sohamár” és egy
nagy „De Minek?” –

28

Egész egyszerűen iszonyodom tőle, hogy holnap a vonat. Ilyen ronda ügy lesz nekem, mint ez, ahogy azt
írom, „egész egyszerűen”. Persze, volt olyan terve is ennek a könyvnek, hogy alig lesznek benne
választékos szavak. Tények lesznek. Miféle tények? Amikre történetesen emlékszem. Amelyek
elmondhatóak. (Mások bőséggel nem!) Valahogy értelmezni fogom a dolgaimat. Megpróbálom
„kijelölni” mások számára, mit tartsanak nálam „fontosnak”. De miért is tartsák? És mi célból?

Ha egyszer „Sohamár”, ráadásul „minek”.

Másokat használjak fel – ráadásul „eszi, nem eszi” –, hogy „mégis”-t mondjanak, azt, hogy „dehogy
sohamár”?

Legalább ezek az írások, amelyeket idézek itt („ideiktatok”), valami egyébről szólnak. Nem erről.
Mulatságos ügyek ezek. Ottlik a Próza első nagyobb ciklusát egy félbeszakasztott interjúval kezdi. Az
egészről meg az jut eszembe: igen! Jó lesz egy sor támpont, fogózó. Ottlikot olvasni a könyvhöz. Talán.
Mert akkor miért ne Szép Ernőt is? Visszajutok oda, ahonnan elindultam. Megjövök Bécsből – ki kell
bírnom –, és a könyv Ottlik–Waugh-val folytatódik!

Bordázat

Bordasérülésem? „Sérülékeny lett!” (Valaki egy vásárcsarnokban.)

Feljegyzésem: „Nem lehet úgyse mindent eladni” (bepaszírozni), hogy „valakivel beszélgetek róla”. (És
akkor vagy igaz, vagy sem. Meg úgy mit is ér?)

De szó van-e arról, hogy mi „mit is ér”? Feljegyzés: „Bécsre jól tönkre tettem magam!” (Feljegyzések a
kis papírtömbön, melyet valaki „csak úgy” adott, „legyen mindig mire”; „van még?” Értsd: nem telt be
még? „Mert van!” (Papír, még, így.)

Bécsi feljegyzések: az Ottlik–Waugh után.

Előrevetítve: így (ilyenre) nem érdemes hazajönni. Senkivel nem lehet „úgy” megbeszélni semmit
(kivétel: például a lovakat, már akivel), viszont megannyi (rossz!) elágazás, „bonyolódás”. Na, erre
hazajönni! Mintha mindenki a magától jövőt mondaná (!); mondaná „a magáét”, ehhez mit kellek én,
viszont az se ment, hogy senkivel semmiről se beszélni.

Mindenki az érdekei vagy a mániái szerint beszél ma. Közben rá-rátör az udvariasság, a társasviszonyság
(így!), aztán megint visszazuhan majd, és így tovább; és olyan az egész, ha ezt írom, mintha azt hinném,
engem üldöznek.

29
Feljegyzés, szerencsére még Bécs előttről (Bécs maga a szenvedés! de közhelyzet ez is, közhelyszerű: az
össztörténés – összetörés, összetörtség, nem egyszerű…vagy egyszerű? köszönöm, szép kis „egyszerű…
derékrándulás, húzódás, bordaközi idegzsába vagy bármi – miatt: hiába mondom „a magamét”, mások is
mondják a magukét, az ő ügyeikről van szó, nekem még nem is „ügyeim”, amiket így máris
összekuszálnak, ízetlenné, kellemetlenné tesznek, rosszra visznek), igen, szerencsére: „Az Ottlik–Waugh
is sohamár…!” Na, még szép, hogy rájöttem. Ordít pedig, ahogy én ordítottam éjszaka minden
lefekvésre, felülésre, feltápászkodásra, lekászálódásra, visszamászásra, ez lett volna az alvás, de erre is itt
a közhely, hallhatom, ahogy csak elmondani kezdem valakinek a dolgot, idősebb úrnak: az ő jó barátja
mondta ezt – milyen igaz! –, jöjjön a reggel, pihenhessük ki az éjszaka fáradalmait. Ezzel a
deréksérüléssel nem lehet lefeküdni, aludni. Azaz végső soron lehet.

Minden végső soron van, végső soron tehát – Ottlik – „semmi sincs sehogyan”.

Jó, akkor megint nekilendültünk.

Bécs: „Láttad a Cézanne-kiállítást?” Nem, kész volt a válaszom, nem erre, ettől függetlenül, de nem
mondtam, leírtam még elmenet: „Nem akarok új dolgokat látni.”

A régi dolgokat, illetőket stb. sem akarom ügyeikben/kel hallani és látni.

Totyival óriási a visszatalálás, ül a vállamon vad elszántsággal, ez akkor legalább jó. (Mennyi baj volt
már ebből is, magamban is, magammal – mennyi bajom volt ebből. Minek kéne akkor lennie?)

A bécsi jegyzeteket elteszem az Ottlik–Waugh utánra.

(Egy gondolat: milyen lehet, ha valaki tényleg „végtébe” olvassa ezt, elejétől végig, nem olvasta eddig –
netán – az Ottlik–Waugh-t, és most jön neki, milyen lehet? Ezt én már nem tudhatom. Aki ezt így
olvassa, többet tud róla, mint én. Tehát nem az van, hogy „amit nem tudni róla, azt írom” – mondta ma
valaki –, és milyen jó volt ez, sok AKAROM-hoz képest!!!

30 31
Ottlik–Waugh
1. (Az élmény nagy, formátlan nyersanyaga, a művész poggyásza)

– idézzük, a dolog tartalma szerint, Evelyn Waugh A megboldogult című nevezetesen tündökletes kis
regényéből (fordította Ottlik Géza). Igen, az Újvilág partjairól, ahol „a fövenyt csontok és hajóroncsok
borították”, olvashattam még 1957–58-ban (de furcsa, hogy ezt az egyetlen könyvemet nem dedikálta
Ottlik, könyvemet, melynek köze van munkásságához íróilag-fordítóilag; már ha az általa kontrollált
Chandler-művet nem számítjuk), és az író, Waugh hőse „a maga részével most ő is hozzájárult ehhez; ő is
itthagy valamit, ami már régóta a terhére volt, feszélyezte: fiatal szívét”. Hogy hazavigye helyette „az ősi
és kényelmetlen honi partokra” a fentebb már említett „poggyászt”. Dolgozni rajta:„sokáig,
verejtékesen… Isten tudja, meddig…” Mert hogy (idézem az Ottlik esztétikájának, emberi felfogásának –
mivoltának! – olyannyira megfelelő zárórészletet) „a látomásnak olyan pillanata volt ez, amihez sokszor
egy egész élet is rövidnek látszik”. A színleg mondén témájú könyvecske, melyben derekas angol
honfitársai kimentik méltatlan szerepéből a szegény poétát (mégse kelljen Los Angeles-ben egy
állatkrematórium segédmunkásaként keresnie a betevőt; beteszi azonban a kemencébe előbb még
megboldogult, boldogtalanul elhunyt, öngyilkos szerelmesének földi maradványait), Ottlik tollából nem
az első Waugh-fordítás. De tartsunk sort.

Így ide még annyit biggyesszünk hát, önismétlésként, ám nyomatékul: a Hajnali háztetők mestere (a
könyv valamivel az állatkrematóriumos kisregény után jelent meg, ha jól mondom, 1958 februárjában a
magyar boltokban, már ugyan hol is, hát persze, s a második kiadása tizenegy évet váratott magára;
megelőzte a „Háztetők” jó egy évvel az Iskola a határon szenzációs előbukkanását), igen, Both Benedek
és Halász Petár költője, irodalmunk egyik abszolút prózaírója (így értettem! és „a touch of a poet”, igazi
gentleman) könnyen ráhangolódhatott a kalandos históriára, minden vadromantikájával egyetemben.
Amint hogy Ottlik eleve az életnek ezeket a mozzanatait tekintette igazán „érvényesnek”, és a „Hajnali”,
aztán a Próza, közben az „Iskola” nagy erővel, tiszta zengéssel, fájdalmas és keserű örömmel tesz hitet e
magánmeggyőződés mellett, illetve a kettő egymásból táplálkozik.

1958-tól Ottlik jó évtizeden át a mesterem volt, atyai barátom, együtt mászkáltunk atlétikai versenyekre,
tőle tanultam meg, mit olvassak még 32(mert azért nagyjából sejtettem, meg Nemes Nagy Ágnes,
Mészöly Miklós is kalauzolgatott ebben, de Salingert, Faulknert, Chandlert, nem utolsósorban a most itt
félig-meddig szakszerű szempontból, egy Ottlik-rejtély bogozgatása ügyében tárgyalt Waugh-t is általa
sikerült megismernem, s akkor Fitzgeraldot és számos amerikai novellistát nem is említettem; a
Dekameron-sorozatban, ha jól mondom, Ottlik amerikai válogatása legendás volt, máig éltető erejű
„mű”). Waugh Brideshead Revisited című, 1945-ös regényével Ottlik mindjárt a háború után foglalkozni
kezdett, és teóriám arra épül – s remélem, formai szempontból nem billen meg itt mindjárt az elején –,
hogy eme kései negyvenes években a fordításához is hozzákezdett, sőt… Ellenben, mivel egyszer már, a
Hajnali háztetők elemzése kapcsán igencsak úgy jártam, mint Salingernél Buddy Glas, aki a világ
leggyorsabb futójának képzelte magát, mígnem egy szép napon valaki felloholt mögéje, aztán lehagyta –
a bátyja, Seymour –, nos, legföljebb hőn remélhetem, hogy állításaim, legyek szerényebb, sejtéseim
helytállónak bizonyulnak, és a szubjektív jegyű Ottlik-kutatás és -firtatás valami újabb szemponttal
„gazdagodhatik”.

Lássunk hozzá.

2. (Ottlik-szövegezésrejtélyek)

Ahol „leégtem” (jó, hát eltúlzom/túl-beismerem), annyi volt csak és az volt, hogy az általam éltető-
műként imádott „Hajnali…” (miért kellene bármit is csinálni, ha egyszer láttuk a háztetőket, életünk
ostoba kockázatával megszereztük a művész nyersanyagát, ősi partokra hazacipelhető poggyászát, lásd
Waugh) nem egészen úgy alakult (szövegszerűségét tekintve, például, és így sugallásainak alapjai szerint
se), ahogy én egy alkalommal beállítottam; nem volt tragikus a szempont, melynek alapján megróttak
ekképp, de megfogadtam, inkább vigyázok. Nekem Ottlik könyvei jó ideig, tisztes sorukon át (a
„Valenciá”-t és a bridzskönyvet leszámítva, egyiket se ismerem) (!!) a művész poggyászát jelentették,
élhető matériát, nem puszta irodalmat. Tehát ne kontárkodjam a bölcselők, az irodalom elhivatottan filosz
kutatóinak dolgába, gondoltam, s ezért éltem itt önmagamat illetően fenntartással: hangsúlyozván, úgy
tudom, legjobb ismereteim szerint stb. Ottlik alaposan foglalkozott a „Brideshead…”-könyvvel; 1973-ban
aztán a Magvető Kiadónál, az ő fordításában, Utolsó látogatás címmel jelent meg, s tévesztően
33hangsúlyozódik mindjárt valahol az élén, hogy egy 1960-as felülvizsgált kiadás van, nyilván
figyelembe vették a végső szövegalakításnál, de az 1945-ös első megjelenést ténynek kezelem.
(Gondolom, joggal.) A magyar kiadásból egyébként fájdalmasan hiányoznak a fejezetcímek, illetve –
közeledünk! – az ottliki nagyregény fejezettartalom-mutatóival, takarékosan bár, korrespondálló
útmutatások-tárgymutatások. És most a stílusról. (Mielőtt alapvetőnek szánt bejelentésünket, „Ottlik–
Waugh-szerkezet” címmel megtennénk.)

Az „Iskola”-könyv – durván szólva – eredeti változata (úgy átalakult aztán, hogy… s erre rátérünk)
megjelent nemrégiben, nem foglalkoztam vele, pár pillantás elég volt (összehasonlító vizsgálatokat
végezzenek ám mások, az erre elszegődők/öttek), láttam, a stílus is más, sok minden más. Nagyon más. A
korai változat jószerén alig „hasonmás” (alig megfelelője az Iskola a határon címmel örökérvényűvé vált
magyar klasszikus regénynek). A stílus mássága, változása feltétlenül összefüggésbe hozható Ottlik Géza
„világirodalom-élményével”. Az Utolsó látogatás az a könyv (már ahogy egy ideje én látom; egy ideje –
tehát amióta ez a szempont „bejött”), amely vadromantikus visszafogottságával, szerkezetéből adódó
stíluselemeivel (fejezetek, részek zárása; „felütések” stb.) – ne kerteljünk – módosította az ottliki stílus
pályáját. De hát a Próza „Háború alatt”-i és „Háború után”-i újságcikkei, apró esszéi, reflexiói stilárisan
is a legérettebb Ottlikot mutatják már; véleményem szerint így a szerkezet hatott vissza a szépprózai (a
szűkebben szépprózainak nevezhető – regénybeli, novellabeli –, nem napi alkalmakat „megemelő”)
stílusra; ráadásul a világirodalomból tanulni mindenképpen ildomos; és egy „Félre vele!” mozdulattal
intézzük el az Örley–Ottlik-kérdést: a bevallott átvételeken (stilizáltak?), a Medve-passzusokon túl Ottlik
nem szorult halott barátjának szószerintiségeire.
A regénypróza alakulását pedig a regényszerkezet alakulása hozta meg. (Ismétlem a nyomaték kedvéért.)
A Buda állítólagos rejtélyére a végén – találgatás erejéig – még kitérek.

3. (Ottlik-szerkezetrejtelmek)

Tehát.

Ordít a dolog. Mihelyt egyszer a nézet, mondom, „beugrott”.

Feltételezem, aki dolgozatom főbb szempontjait, de leginkább a szerkezeti jellegűt ellenőrizni és

megítélni akarja, előkanyarítja hozzá 34(most, netán később) mind a Nagy Ottlik Trilógiát (Hajnali;
Iskola; Próza), mind a „Brideshead”-et (magyarul, az Utolsó látogatást).

Az Utolsó látogatás szerkezete roppantul egyszerű.

A bevezető a háború alatt játszódik. A mában, ott.

A befejező rész szintén. Ez adja a korábbi idők történetének keretét. A korábbi idők története három
részre tagozódik.

Az Iskola a határon bevezető része is a „mában” játszódik.

Befejező része a könyvnek keret-jelleggel nincs ugyan, de a Waugh-féle időjátéknál sokkal bonyolultabb,
bár szórtan jelentkező szerkezeti elemet használ Ottlik, állandóan… nem is, olykor előrelendülve, hirtelen
kitekintve, tehát gazdagítva azt a sémát, melyet a „Brideshead”-ben láthatott.

Erről még bőven ejtek szót.

A Hajnali háztetők tökéletesen „leköveti” az Utolsó látogatás szerkezeti felépítését. Mindegy, miért,
mely irodalomkritikai okokból (is; történelmi korszakok, elnyomás stb.), de leköveti. Míg ellenben (hogy
ezzel a nemszeretem kifejezéssel éljek) Waugh „Brideshead”-jében a bevezetés-befejezés formai
kereteleme jószerén formaság, felfuttató és levezető, lévén, hogy a tényleges, kronologikusan zajló
történet rémséges szomorú végén minden elhangzik, ami visszafogott vadromantika csak férhetett a
históriába, Ottliknál a „Hajnali”-ban a bevezetés a befejezéssel „plusz-regényt” ad, hozzátoldja a kor
kesernyésebb tanulságait (nem részletezem tartalmilag) az alap-kisregényhez, sőt, így kerekíti ki a dolgot,
értelmezi Halász Petárt stb. a kor fényében, jut messzebbre előre, vagy kanyarul éppenséggel vissza, mert
a francia mediterráneum és alpesi hegyvidék már a novellákban (számos kimagasló, irodalmunknak
létfontos mozzanatuk-részletük ellenére se soroljuk őket, rendben van, Ottlik igazi „magasvonulatába”!)
szerepet játszik, és a felfogás is rokon: a „semmi sincs sehogyan” kemény kimondása (a festő Keserü
Ilonára tett direkt, egy Tót Endrére tett indirekt hatását említsük csak!), az egykori „iskola” szellemének
gyötrelmes idézése…

És a Próza harmadszor is a keret-szerkezettel csap le! Még betűtípusa szerint is összefüggés van a Czakó-
história és az Epilógus, az Augusztus Rómában (1947-ben) között, de mekkora. Alapvető, szerves; ez egy
miniatűr-kisregény; a Czakó-sztori, meg a maga története, amit Ottlik ebben elmond. És nyaktörő
bravúrral forrasztja hozzá a bevezetőhöz pár hajdani cikkét stb.

35
4. (Részletezés, I.)

Az Utolsó látogatás első részének címe is: döbbenetes hatású. Et in Arcadia ego, ha jól írom (kis és nagy
betűit). S Ottliknál: Non est volentis… Majd a végén: Sem azé aki fut. És Waugh-nál: A láthatatlan
lasszó. Magam bevallottan tanultam Ottliktól: a Sár és vér és játék könyvem címéhez így jutottam.
(Egyebekben a Celsiuséhoz Szép Ernőtől, a példáknak se vége, se hossza.) Az 1973-as Magvető-kiadás
288. oldaláról idézek (végig kijegyzeteltem a Waugh-könyvet, pár dolgot előszámlálok a tételek közül,
természetesen csak a szellemhasonlóság evidens bizonyítékául): „Nem tudom, emlékszik-e még arra a
mesére, amit Mami olvasott föl nekünk azon az estén, amikor Sebastian először volt részeg” – Sebastian,
merőben véletlenül, vagy egy mélyebb áram szerint, Halász Petárnak némiképp (légiesebben, mondjuk)
megfelelő alak –, „úgy értem, azon a rossz estén. Valami ilyesmit mond benne Pater Brown: »Megfogtam
őt (a tolvajt) egy láthatatlan horoggal és egy láthatatlan lasszóval, amely olyan hosszú, hogy
elcsatangolhat vele akár a világ végére, mégis egyetlen rántással vissza tudom hozni.«”

Nos? Ugye? Persze, elsőül ezt (még): Ottlik legjobb stiláris önmagát adja a „Brideshead” fordításakor.

Aztán: a Waugh-regény „fiúkollégiumos” világa. Véletlen: ahogy a főhős – Charles Ryder – festő; és
amennyire hasonló stílusban beszél, mint Bébé (Both Benedek, festő) a „Hajnali” későbbi, 1956-os
(akkor játszódó) részének elején. Ottlik stílusának is katalizátora lehetett a Waugh-irály.

S efféle részletek: az „Iskola” 1968-as (második) kiadásából (történetesen onnét) a 392. oldalról (a
világért sem akarom, főleg Ottliktól nem, túlidézni dolgozatomat): „Tejsav vagy gyanta, valami
kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű,
ami nélkül most már nehéz lett volna meglenni. Pedig nem erről volt szó eredetileg. Nem csak kenyérről.”
Hanem? És itt jön megint az az Ottlik-elem, melynek lényegét nagyon könnyű összefoglalni, melytől el
lehet tántorulni, de amelyhez józan (bódult?) szívvel (és ésszel) megint vissza kell (nagyon vissza lehet!)
térni, túl azon, hogy erősebb kapcsolat alakult ki így a csodák és gyalázatok szereplői közt, mint a
szeretők közt; talán a hegymászók kapcsolata ilyen, vélekedik Ottlik, de úgy érzem, a Buda lapjain (az
össze nem komponált, vagy általunk még tisztán látni nem bírt regényben) megpróbál ezen is túllépni.

36 37

„A Haris köz esős járdájáról volt szó, gondolta Medve…” És az ég alkonyati lilaságáról, egy lányról, „a
hosszú, unalmas délutánokról” (Rilkéig megy vissza, ó, a gyerekkor unalmáig!). „A tavasz tavalyról már
ismerős vad lágyságáról…” És a többi. Nem elemzem a regény végmondatának nyesettségét; Waugh
olyan hirtelen vágásokkal tud részeket, fejezeteket kezdeni, hogy több se kell, ám ez nála sem fölfedezés,
ez valami regényhagyomány, részben a pikareszk hagyománya, meg dickensi (nem a hosszadalmas
Dickensé!), és egyáltalán. Nem elemzem a Próza egyik részét, az Ottlik-féle regényelméletet, mely
szerint nem a mondat volt kezdetben, hanem a bekezdés, a fejezet, a rész, a regény, a regény-előtti…
Csak gondoljuk meg: az Utolsó látogatás tagolása (részek és egész), Ottlik három művének is efféle
tagolása… A Buda tagolása nem született meg, és ezért látszik eklektikusnak az anyaga is! Talán.

5. (Részletezés, II.)

Mondom, Ottlikot most ne (ne idézzük, ne részletezzük). A Waugh-helyek némelyikére utalok már csak
(befejezésül, mert mivel is tudnám vagy kellene ezt a dolgozatot befejezni; úgy külön semmivel).
Ilyesmiket jegyzeteltem ki: „a 293. old. idővágása, vissza a múltba, Ottlikhoz képest Waughnál lapos,
síkban marad”. „A 447. oldalon” – már az Utószó ez, az Utolsó látogatásban – „csodálatos (és csudás
egyezés!): »Valami megmaradt« (a Brideshead-kastély fizikai állagában), »ami az építők szándékain
kívül esett.« (És Ottlik ilyesmiből nagyon sokat tanulhatott, ha már itt tartunk. Ez az ő mélyhegedű-
szavainak egyike is; de csak az egyik, több közül. Mégis nagy rokonság.) »…és kivilágolt a kegyetlen kis
emberi színjátékból, melynek szereplője voltam; valami, amire egyikünk se gondolt akkor: egy rőt
lángocska – a tabernákulum kovácsoltréz ajtaja előtt újra meggyújtott, ízléstelen rajzú kovácsoltréz
lámpa; a láng, amelyet a régi lovagok néztek a sírboltjukból, amelyet láthattak kioltani; megint égett ez a
láng, új keresztes lovagokért, akik messze voltak otthonuktól, a szívükben még messzebb, mint Haifa
vagy Jeruzsálem. Ha meggyújtották, csak az építőkért és a színjáték hőseiért gyújthatták meg, s én ezen a
reggelen égni láttam az öreg kövek között.” (Waugh a maga „Megboldogult”-jára is nagyon hasonlít, na
persze, itt.) Tejsav és gyanta.

Ottlik is, Waugh is, más-más (és sokszor rokon) módon mutatja azt a szép erényt, hogy igazi
prózatörténetet ír, ám közben (csúcspontokon!), 38a tömörség érdekében, nagyon is távol minden „művi
poétáskodástól”, költőiséget zendít, így facsarint egyet a szívünkön.
6. (Mégis: „Befejezés”)

Nem tudok semmiféle időjátékkal szolgálni. Maradnak még a jegyzeteim (idézem a részecskéket, míg
meg nem elégelem), és megjegyzem: van úgy, hogy az ember azt kérdezi, csakugyan minek?

Halász Petár kérdezte, no igen, de Bébé is (Ottlik), és most heteken át kérdeztem én magam is: miféle
fényűzés ez, hogy fontoskodva belekavarom magam e tárgyba. De talán sikerült mondanom valamit. Kis
láng gyulladott, lásd fentebb, és Ottlikért, világos.

Az „Iskola” végén (közel hozzá) ott az ifjú szív otthagyása, s ez a „Brideshead”-ben is előjön, még hozzá
a 222. oldalon. Az Ottlik-gordonkahang. Persze, Ottlik a fordító. De… több is ez. Íme: „De ahogy a kocsi
elhajtott velem, s még visszanéztem a ház felé, hogy egy utolsónak ígérkező pillantást vessek rája, úgy
éreztem, magamból hagytam itt egy részt, s örökké hiányozni fog, bármerre járjak ezután…” Sebastian
arról beszél, hogy szívesen elásna itt-ott valami kincset, igazi értéket (a Haris köz… az ég alkonyati…), s
ha szerencsétlen lesz, szegény, nyomorult, majd odamegy, kiássa. Erre itt az vág, az csap le, hogy talán ő
maga (Ryder, a főhős, a festő) hiába ás utána, keresgeti a kincset (Kosztolányi is ír ilyet a Kenyér és bor
végén. Ezek közkincsek. Waugh úgy folytatja, hogy „a felszínre vetődtem”, vissza „a köznapok
világosságába és a friss tengeri levegőre, a tengerfenéki, naptalan korallpaloták és hullámzó erdők hosszú
rabsága után”. Így hagyja el akkor Bridesheadet. Aztán a végbúcsú (Ottliknál szintén van véletlenül egy
csodálatos-szerelmetes Julia, Bébé számára, van): Ryder elválik, Julia elválik, de házasságkötésük nem
valósul meg. Mert Julia (Waugh-é) felajánlja földi boldogságát „a katolikus istennek” (számunkra kicsit
áttételes ügy, az akkori angol viszonyok közt ebben még lázadás is volt), s Ryder így vezeti be ezt a részt:
„Elérkeztem hát a szakadozott mondatokhoz, utolsó szavainkhoz, melyeket egymással váltottunk, Julia
meg én, az utolsó emlékeimhez.” Ezen én, megjegyzem, mindig bőgök. És sok minden az eszembe jut,
főleg madarak, sőt. De Ottlik talán ezt a véghangulatot sosem csinálta meg egészen. Bár a Buda lapjain
(Bébé és felesége, „Márta” dolgában) igencsak kerülgeti-közelítgeti. Ő megmaradt a nagy barátságok
világában, melyből Charles Ryder valamelyest azért (szinte) kilépett.

39

Jóllehet a Buda is sorjáztat szép szerelmeket, fájdalmakat ekképp. De vissza Waugh-hoz.

„Olyan hosszú időhöz ilyen kevés szó”, mondja epénél keserűbben, meg fájón is, Ryder. Arra, hogy csak
pár percük van, Julia szerint, a búcsúzásra. Figyeljük az Ottlik-hangulatokat: „Nem bírom kizárni magam
az Ő (Isten; TD) kegyelméből. Mert ezt jelentené ez; elkezdeni az életet veled… Talán… mert Mami,
dadus, Cordelia, Sebastian… bevették a nevemet az imádságukba” (bevették; a fordításnak akad végül pár
pici szeplője, például a 31. és a 298. oldalon, de ez nem tartozik ide), „vagy lehet, hogy külön alkum van
az Istennel, hogy ha feladom ezt a dolgot (kettejük szerelmét; TD), ami olyan nagyon kell nekem, akkor
akármilyen rossz is vagyok, Ő nem mond le rólam a legvégén”. Áttételes fogalmazás. És: „Most hát mind
a ketten magunkra maradunk, és én nem fogom tudni veled megértetni sohasem. – Nem akarom
megkönnyíteni a dolgodat”, feleli Juliának Ryder, „én azt remélem, hogy megszakad a szíved;
mindazonáltal értem.”

Ottlik pazar fordítása: ahogy aztán legördül a lavina, lezúdul a hógörgeteg; „az új dombocska
mozdulatlanul csillogott a néma völgy fenekén)”…

Chandlernél (Ottlik kontrollszerkesztése), a The Big Sleep magyar változatának végén, ugyanilyen telt a
zengés. (Lengyel Péter fordítása.)

És most azt hiszem, mint Jean Genet mondja egy regényének nagyon szomorú végén: megtettem utolsó
elképzelhető dolgomat a régi papirosoknak e tárában, és megyek, „elindulok mezítláb”.

Ó, és még annyit: az „Iskola” csodásan minimalista időjátékarányai: egy ízig Ottlik találmánya mind. Az
Evelyn Waugh-féle nagy, fájó zengést ő a prózatagolás eszközeivel éri el, világirodalmian példamutató
„gyakorlatokat” hajtva végre.
Fejezet
– megint –

„Milyen nagy a hitünk az írásban”

Vagy az olvasóban. Hogy ezt: hazaérve megint csak zűrzavarok szakadtak rám (a gyakorlati vagy közeli
ügyeimben), igen, ezt elintézni vélem, el, hogy leírom. Mit intézek el vele? És utána mégsem nyugtalanít
úgy.

De – sőt! Totyi is!

40

Mert: riadtan megyek át a másik szobába. (Hogy ezt legépeltem. Mert: a Totyi furcsa hangjai. Eddig
sosem hallott hangok. „Eddig így sosem hallott furcsa hangok.” Csak nincs valami baj?) Nincs baj,
kalitkáján áll, és beszél vissza nekem, a gépelésre válaszol, esti dalainak kezdete, tavaszi ügy. Tehát – na,
nyilván! – nem olvasta, nem is fogja olvasni „ezt”, ő csak a gépelést olvassa, fülével, és válaszol rá. Hát
persze, akkor, hogy nem olyan nagy ügy, ha azt hiszem: igenis elintézem, ami azonnal rám dőlt, rám
zúdult, mihelyt Bécsből hazaértem – ahol meg a magányt nem lehetett jól bírni, a versenyek olykori
izgalmát leszámítva, jó, de idegen országból, messziről, Angliából, képernyőn, idegen emberek közt,
feszélyezve, miféle ellenjáték az a magányhoz/nak, vagy mi.

Jövök vissza ide. Hamarosan ő is követ (Totyi), ül a nyakamban. Vigyáztam, ne legyen Ibu-Top zselés a
nyakam, a derekamat, a hátamat, az összetörtségeimet kentem be vele; kevés sikerrel.

De az nem úgy lesz, hogy „mi lesz, ha egyszerre Magára zúdul majd az a sok emlék”? (Henri Colpi-M.
Duras: Ilyen hosszú távollét. „A” film.)

Nem így zúdul és zuhan rám semmi. Gyakorlati dolgok zuhannak és zúdulnak, a legfinomabb formában is
(vagy durván, legföljebb hazugságba falazva, vagy köntör hevességgel, így) AKAROM dolgok; hogy
valakik valamit akarnak. Nem valék itthon, de valakik egyre valának, és akkor most. Viszont Totyi itt
van, nem másutt, és miért lennék én egyébként is másutt. Nem fog egyszerre rám zuhanni a sok
„sohamár” (v. „Sohamár”), megvan minden a fejemben, jegyzetelve is megvan, csak ez a könyv most
nem az. Hogy ez lenne. Ottlik: a regény önmagát írja meg. Miről „szól” egy regény: az mondja meg csak,
ha elolvastuk. Akkor az – az. (Próza. Kb.)

A tévében Keller felügyelő mankóval jön ki a kórházból. Valami összetörte őt is kicsit. Sajnos, mankóval
nem lehet aludni.

Totyi a hajamat stuccolja.

Mindezt a sok „Sohamár” miatt, a sohamár-emlékek, a sohamár-mi-is-volt helyett. Így mondom. Most
megint foglaljam össze?

Már kifelé a vonaton: muszáj volt aprókat kortyolni. Így valahogy még mulatságosnak és izgalmasnak is
érződött (egy talány!), mi lüktet a bordázatomnál? (Derekamnál, derekam felett.) Mi az, amitől nem bírok
egyetlenegyet tüsszenteni, krákogni, böfögni, de még szellenteni se, félrenyelni se úgy, hogy ne kéne
felordítanom. Vagy egyszerűen csak keresztbe-nyilall, akár egy vasúti sorompó lapos iksz-jele. Az ám, de
ettől a nyilalló jeltől én összeeshetem az úttest közepén, színjózanon, egy jármű előtt.

41

Ismét: minden mozdulatra vigyázni. És ki vigyáz rám (ha AKAROM van, megkörnyékezés, ha az van,
vagy valakik tojnak az érdekeimre)? Ki?
 42
Bécsi jegyzetek

Alig hogy hazaértem, máris – jó, nem az, hogy „visszavágyom”, de – látok utcákat, Ungargasse,
kapualjakat, macskaköves udvarokat, vadul romantikusnak érzem az unalmas idő emlékét. Annyi mindent
„csinálok” gondolatban (emlékben), amit ott vagy csináltam, vagy inkább nem; ott mentem, tanácstalan
voltam, kínlódtam, vonszolódtam, fájt a távollét, fájt az oldalam, sajgott szinte, hogy annyiszor, de
annyiszor nem tudtam „elhatározásra jutni” (hová menjek), és most itt? Totyi harsog a vállamon. A veréb,
egy kis madár élete sokkal szervesebb, mint az Ungargasse, a Sechskrügelgasse, az Argentinierstrasse
alkonya. És nem jönnek össze ezek – amazzal. Az utcák a Totyival. Ülünk, nézünk valami filmet; a
mankós nyomozó felépült; kispolgárias (mit jelent e szó?) főszereplőarcok, a kikötőt (San Francisco)
összetévesztem a másik adón látott kisvasút gyártási helyével, Kiellel. Tegnap, búcsúzóul, volt egy San
Francisco nevű ló. Mozivászon (házi mozi) méretű képernyőn, romantikus-vad félhomályban néztem a
futamot, alkonyatba hajlott odakint is a havas ég, de most nem erről akarok beszélni. Majd megírom még
azt a lókönyvet, akkor ez itt a Párizs-könyvvel, ez a három, elmond mindenfélét, meg nem mond el, meg
ide „bordázatok” kerülnek, valami műhelyből, mindegy, San Francisco, Kiel kikötőjében áll-e ez a
szerelőcsarnok, vagy csak a fejemben, s akkor nem is „áll”, eleve nincs ilyen építmény. „Jó javulást”,
köszön el a néni, aki elém rakja már, lakásom közelében, az 1/4 bort. De unom ezeket a borokat. Mégis:
van ez a „szerelőcsarnok” életbéli műhelytér, ahol elébed rakják, mit tudom én, beljebb tessékelnek, van
egy kis előtér a piaci bódénál, „ott nem fúj úgy a szél”. Na!

És a kis blokk. (Míg a kikötőben rohannak – mankóval ez nem menne! – lefelé a lejtőn, a szerpentinen, a
csigavonalú építmény járdáján.) Építkeznek ott is, egészen közel, ahol lakom. A derekam (bordarepedés?
talán nem), a törékeny „emberi test” ilyen gondolatokra juttat: mekkora betontömbök! Micsoda daruk!
Egy ilyen húsz-(tíz-)emeletes állódaru („Lengő Teher Alá Ne Állj!”) csak összeszerelendőnek is –
micsoda! És akkor ez még csak előkészület valamihez. Az előkészületek része. Mi minden kell még, ami
messze előkészület még csak (úgyszintén), hogy legyen, meglegyen valami ilyen dolog. Egy hatemeletes
épület. Laktam ebben a hotelben egykor. Amit most átépítenek. De hova lett belőle az, hogy én itt
laktam? Mi értelme volt? Sohamár, de minek volt az, ami sohamár? Mert így is lehet kérdezni.

43

Szinte bordáimhoz lendülnek (szépen állnék) a meglengetett nagy tömbök, a himbálózó törmeléktartók,
csak a vasanyaguk sok tucatnyi elefánt súlya. (Nyilván.) Ez az emberi élet. Hát ez az emberi élet.
Tornyokat építenek, melyeknek betonja (lásd Bécs háborús emlékeit) rombolhatatlan, a fél környék a
levegőbe repülne, ha robbantani kezdenék. A fél emberiség, nem, majdnem az egész emberiség ilyen
dolgokkal foglalkozik. Micsoda gépek, járgányok érkeznek, fúrók, emelők, szállítók. Tömérdek tengely.
És a legegyszerűbb bádogosműhely! Az is milyen. A csempés. Hogyan égetik a csempéket! Hogyan jön
át – elektronika! – a foci és a lóverseny megannyi képe, a közvetítés! Én meg csak tanácstalankodom,
lófrálok, nem is tudom, mit írok majd, még mindig írni akarnék a leginkább – „jegyzetelek” –, magam elé
rakatom az 1/4-et. Holott unom. De az Ibu-gel, az azért jó, ugye, a derekamra (talán jó lesz, egyelőre csak
hiteget, hitegetem magam vele; valamit viszont csak kell próbálnom), az is kutatás, technika, sok-sok
gépezet eredménye. A patikában villany ég.

Mi ez? „Bútorok tologatása; emberi erő!” Jegyzeteim. San Francisco jópofa város. Ha valaki azt mondja:
„Már hogyne jutnál el oda!” – azzal az emberrel nincs mit társalognom. Persze, hogy sosem akarok
eljutni oda. De az utcái tetszenek. A házai.

Bútorok tologatása. Persze, egyszer (talán) így kaptam sérvet. Micsoda emberi erő kell nehéz bútorok
emelgetéséhez, tologatásához. Mekkora „épületgépészeti elemeket” cipelnek ki emberek, csak úgy,
ketten-ketten, az átalakuló épületből! (Ahol laktam. Pénzemet jegyzeteléssel, fordítással kerestem, jó, hát
iszonyú rosszul voltam megfizetve – ezekhez az emberekhez, a bécsi jegyzetelőkhöz, írókhoz,
fordítókhoz stb. képest –, laktam mégis itt.) Még itt: „Felragasztott fogakból és összevarrt sebekből”
(áthúzva; „varratokból állok”, de akkor az „és” nem jó, vessző kell), „felragasztott fogakból, varratokból
állok”; ficamos bokák fájdalmából, nehézkességéből, újabban derék- és hátrándulásokból, mellkasi
rándulásokból. „Nagyon sérülékeny lett”, lehet, így hangzott el ez. Pesten. Pogi legyen? Sajtos rúd?
Bármi, a felragasztott fogakra vigyázni kell. Bárkivel találkoznom kéne? Miért? Amikor tizennégy
hónapja „nem volt időm” elmenni, hogy betömessem a másik oldalon az ordas foglukamat. San
Franciscót helyezésre kellett volna játszani (a vadul romantikus, félhomályos, műmárványos, igen szép
irodán, búcsúdélutánomon), sebaj, többet akartam, utána pótoltam is a mulasztottakat. Bódultan – így!
vagy: bódult örömmel – vánszorogtam, nem, inkább kódorogtam üres utcákon. Céltalanul.

44

A másik szobából megint Totyi. Bement a kalitkába, azt hiszem, rá kell csuknom az ajtót. (Az ő
érdekében.) Mindjárt. Csak ezzel meglegyek.

Ezzel; de mivel?

Jegyzet megint: „A SOHAMÁR-ba:

Mi az, hogy valaki ivott?”

Mert hogy ez viszonylagos.

(Közben megint itt van Totyi.)

„Ha ilyet hallok – ha csak én is ilyet hallok –, hogyan képzeljem?” (Totyi biztosan örül nekem. Hogy újra
itt vagyok. Rajtam lóg. Kezemben hasal. Vállamon ül. Háttal a távoli idegen város utcáinak. Kicsit el is
kanászodik, elszemtelenedik. Nem akar bemenni. Rendezem fészkét, fürtös kölesekből van ez a lakótelep,
aztán almát, krumplit gyűrök kezembe, több kis gyurmára zárom rá ujjaimat, csuklómon átfutva besétál a
kalitkába, épp ideje. Azt hitte, kenyérmorzsát kap? Azt már nem! Azt csak úgy képzelte.)

Lassan vége a napnak. Feleségemmel még kártyázunk (Dömiék bajnoksága). A kártyafüzetet, a kártyát
odakészítettem az asztalra. Hogyan képzeljem az „ivást”?

Én vasárnap, mikor összetörtem magam aztán, miért döntöttem le, látszólag ok nélkül, már nem egészen
tiszta fejjel, idegen helyen ráadásul, két abszurd koktélt? Nem lehet az okokat a világra fogni. Valami
külső ok mégis van. „Az egész.” „A részletek” (valamelyike). Hogy magányos legyen, azért megy le
valaki vasárnap délelőtt? Mert magányos? Mert nem nyughat? Kicsit mindegyik jó ok. Mert ír, de… Jó,
de mit várna. Mert fordít, de… Röhej, mennyire kevés pénzért. Mennyire nincsenek reakciók.

Hagyjuk. Ne keressünk okokat. Múljon a derékfájás. Jó lenne itthon egy megfelelőbb (alvásra
megfelelőbb) éjszaka. Jegyzeteimben: „Egy sivár Bécs leírása.” Nyilván egy sivár kóborlásé. Érdekes, a
jegyzetekből is „Sohamár” lesz. De miért? Hirtelen nem vágyom vissza oda. Attól viszont még nem írok
le sivár mászkálásokat. Eliot verse jut az eszembe: „Elmondjam azt, hogy alkonyatkor mennyit
kóboroltam / Szűk utcákban? Ingujjas emberek könyököltek az ablakokban. / Elnéztem, mily
magányosak, míg pipájukból szürke füst kerengett…” És ennek a versnek a végén van az (Kálnoky
László micsoda fordítása!), hogy „álmunkban láttuk a tenger alatti termet, / A sellőket, akik rőt
koszorukat adtak, / S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak”. Hagyjuk a sellőket, nem ez a lényeg.
Hanem a tenger alatti terem.

45

Furcsa, Kálnoky. Bécsben egyre ezt hajtogattam (persze, a sok rossz, a sok szörnyű alvás után): „Milyen
lehangolók a fáradt ébredések! / A hó esik, vagy épp elállt. / Lassan felöltöm a szokásos öltözéket: /
mackóruhát, nyakamba sált…” Jó ez, igaz? „Ha hőmérsékletem nem száll magasra, holnap / felöltözöm,
három pokrócba csomagolnak, / és úgy gyakorlom a halált.”

Nem az, hogy rettegtem a lefekvéstől. De nem bízhattam semmi jóban. Volt már némi fogalmam az
ilyesmiről. Hanem – csak némi. Ez most szörnyűségesebb volt (jó, hát „cudarabb”) minden eddiginél. Ez
a húzódás. A bútortologatás (vagy egyéb) után, mikor a sérv első tünetei jelentkeztek, tényleg többszöri
elájulással reggeltől késő délutánig… semmi nem segített… az ágy alá másztam volna, fetrengtem a
padlón… egy beázott fal miatt kellett bútorokat tologatni… ez volt az eddigi legrosszabb. Minden fekvés:
milliméterek kérdése. Ha más testtartást „veszek föl”, már ordító fájdalom jön. Elnyomom a karom
(magam alatt), vagy vizelni kell – a mosdókagylóig tudok elvánszorogni –, máris a felkelés, a
tápászkodás nem kevésbé iszonyatos művelete jön. Ez is csak milliméterpontossággal megy, egyetlen
változata van (ami nem jár ordítással). Így fanyalodtam rá az Ibu-kenőcs vételére, szedtem altatót,
egyebet – és csak a harmadik, az utolsó éjszaka volt elfogadható. Eleinte. De ez is hét fölkeléssel járt. A
rohadt kemény matrac. A másik ágyé, a lágyabb, még rosszabbnak bizonyult. És a tudat, hogy nincs
megoldás. Végül elnyom az álom irgalma.

Kálnoky is arról ír: „Az álom elkerült. Mennyire irigyeltem, / ki öntudatlanul pihen: / az alvók ágyukon,
az almafák a kertben, / a gőzhajók sötét vizen.” Én nem is tudom, miket gondoltam a sötétben. Ahogy
nemcsak, hogy nem jött az álom, de lassan újra testhelyzetet kellett változtatni. És ehhez le kellett mászni
az ágyról. Rá kellett jönni, mi az egyetlen lehetőség, ahogy. El kellett viselni egy ordító fájdalmat,
amellyel még csak visszafogható ordítás jár, elviselni, hogy a másik fájdalom nem jöjjön, amikor muszáj
ordítani. Bele kellett törődni, hogy egy bizonyos – elviselhető – fájdalom állandósága még a legjobb
megoldás.

Lenne. Ha nem zsibbadna el valamim, ha nem kéne vizelni. Kálnokynál „mint kemény ököl egy súlyos
tölgyfaajtón”, a szív dörömbölt. Nálam nem. Hanem a sérülések egyik helye. Dobogott. Gyulladás jele?
Más? Most is dobog, ha bármihez odadöntöm.

Milyen lesz a mai éjszakám? Ez is nagy kérdés.

46

„Vagy futhatnék magam s lehetnék messze innen… /… és meg se kérdeném, teherként kell-e vinnem / e
táj sötét emlékeit.” De hát nem mehetek el sehova. Már Bécsbe se akarnék többet menni.

„…hol minden gondolat vergődés, visszahullás / és cél nélküli harc…” Gyönyörű, szerintem. Csak nálam
visszahullásról szó sem lehetett, mert derékból nem bírtam (most se fogok bírni) fölemelkedni. „Nem
várja szabadulás / azt, akiből kihalt a hit.” Holott én abban bíztam, azt hittem: jobb lesz. Most, hogy
itthon ülhetek (bár zűrzavarok zúdultak rám, de elcsitult a nap), s gépelek bár, lehet, ez a jobb, nem
cipelem vállamon Bécsen át a mégis súlyos táskát, és a többi, és jobb lesz az éjszakám. Vagy valamelyik
következő. Visszanyerem viszonylagos függetlenségemet. Legalább ott fogok tartani megint, hogy csak a
szokásos rosszak vannak, csak álmatlanságtól kell félnem… ott.

A bánatos ténfergések (hülye kifejezés)

Könnyű azt mondani, hogy „egy sivár Bécs leírása”. Ott a Strudlhof-lépcső, ahol lakom, ezerszer
elmondtam, én fordítottam a könyvet. Régen mennyire szerettem Doderer-életrajzot venni, Poe-életrajzot,
Artaud- és Dubuffet-könyveket, sok mást, fordítani valókat. (Ha lett a dologból bármi is, ha nem.) Mi
mindent nézegettem! A madarakat. A templomokat. A kirakatokat. Igyekeztem térkép nélkül eltalálni
„megint” valahova. A Josefstadt! Kis vendéglői. Teraszok. Falak. Emelkedők. A hidak. Az Ungargasse
vidéke. (Na megint akkor.) Most ezt írhatom:

Van valami bánata annak, ahogy valaki ilyen tehetetlenül kódorog itt-ott. Merre menjen? Szívfakító ügy.
Csak a tudata is rögtön. Mi mindent csinálhatna az ilyen ember! Nem teszi. De ha nem teszi, akkor is:
valami csak történik. Annak örülhetne. Nem örül. Ám legalább nem csapja be magát, nincs semmi
önáltatás utólag sem: ez a bánat, a téblábolásé, a vánszorgásé, még ez az, ami valahogy csak meg van
neki az egészből. És ehhez a gyötrő vonatút, ehhez, hogy fölöslegesen cigarettázik, borozik (már abba is
hagyja ezt), eszik (abbahagyja), mindent ötször megfontol, hatszor, mégse csinálja, visszabóklászik a régi
irányba, arra, amerről jött, és nem volt semmi oka rá, hogy eljöjjön ide, ahonnét most visszaslattyog.
Mennyi kirakatot nézhetne meg. Jó, megnézi. Hány és hány kapualjat, falat, ablakot, nézhetné az eget (azt
ne annyira, mert megint kibicsaklik majd a bokája). Örülhetne szobájának, szép szoba, 47szép kilátás,
cinkék villognak a fák közt. Most bevillan a derekába, a hátába a fájdalom, váratlanul felnyög, majdnem
ordít egyet. Kis madara már alszik az ennivalókból font fészkén.

A jó alvásnak, jegyeztem fel, még csak reménye sincs. „Hová lesz az egészség?” Nem merném sokat
hajtogatni ma már, amit nemrég: mennyit őrizgettem, most is őrizgetem (az egészséget), és akkor mire?
Hogy hirtelen ne legyen. Hogy mégis az legyen, hogy nincs. Nem ez történik most?

Ráadásul: ez a gépelés. A hátamnak olyan helyei is fájnak, amelyek Bécsben nem fájtak még. Sajognak.
Nyilván a gépeléstől. Abba kell hagyni a szörnyeteg gépelést, a szörnyeteg feladatteljesítést. A múltkor, a
Párizs-könyvnél volt ez. Három nap hajtás, utána derékszögben álltam fel az asztaltól. Vasárnap este.
Három nap itthon.

Pedig akkor sokkal kisebb volt a (mellkasi) rándulás. Húzódás. Most olyan furcsa akkor, hogy szombat is,
vasárnap is lementem. Úgy is végeztem. Nem mintha túl gyakran „végezném” így. De most igen.
Marhaság, mondanám, ha Ottlikkal beszélgetnék, marhaság, hogy ehhez a könyvhöz össze kellett törnöm
magam. Ezt nekem senki ne mondja. Mert annyit törtem magam rajta. Akkor tessék. Nincs az, hogy csak
úgy beszélek a levegőbe.

Na de…! Ugye?

Viszont akkor mi van? Az semmiképp se, hogy össze kell fájdítanom magam az írással. Elfelejtettem
papírt áthozni. Öltözhetem vissza sortba, trikóba, holott már köpenyben, pizsamában vagyok. (Mint
Ottlik, neki volt ez nappali szokása.) Csak Totyi miatt nekem ez esti szokásom lehet csupán. És ezért kell
visszaöltöznöm. A másik szobában van géppapír. Totyi már alszik, de talán felpillant. Nagyon
megriadhatna. Visszaöltözöm, hozom a papírt. Megint pizsama, köpeny. Totyi nem riadt meg. De az írást
abbahagyom. Tényleg alig bírtam felállni, már ennyi gépeléstől is. Most jobban összetörtem magam,
nem?

„Jó, persze… de az írás íratja magát”

Jó, persze, abbahagyhatnám, de az írás íratja magát. Állok a Berggasséban, szemközt a Freud-házzal
(laktam ott a nagy lakásban, ösztöndíjjal, a felső emeleten; akkor épp nem élt már Alíz, nem volt még
Totyi, meg tudtam tenni ilyet), ott egy Schmidt nevű mérnök két boltja, az egyikben nagy medence,
gumicsónakok ringanak a kirakat üvege mö48gött. Képzeletben ott állok. És félek az éjszakától. És a
valóságban véletlenül nagy lélegzetet vettem, s erre mintha vonalzók vágódtak volna a hátamba, a
gerincemmel párhuzamosan. Szép kis kilátások – a valóságban is – az éjszakára. Bevettem az Ibuprofent.
Kenni itthon nem akarom magam. Összemaszatolhatok valamit, Totyi miatt azt ne! Még így is félek:
áthúzom a trikót a fejemen, a hajam kencés lesz. (Túlzás!) És Totyi stuccolja a hajamat, tehát…

Na mindegy. Az előbb lehajoltam, alig bírtam kiegyenesedni. Mondtam valakinek: ami külön idegesítő,
hogy hiába magyarázom ezt, nem érti, aki nem érzi; aki érzett ilyet, azt mondja, „hát persze”… sehogyan
sem lehet beszélni róla. Nem is kéne, csak hogy helyette annyi fölösleges dologról legyen szó… az is
ostoba dolog.

Mindenesetre meglátjuk. Most abbahagyom, inkább tévézek – soha sincs mit! –, még kártyázunk, aztán
jön az alvás próbája. Bécs megvolt. Így. Most egy „bordázat” jön hamarosan megint: Hannover,
Schwitters. És hogy nem.

Hogy szó sem lehet. Ha bizonyossággal ki tudtad mondani: nem, már az sincs, hogy „róla”.

Az írás íratná magát – „ha… csonkán is… írjad”, vagy mi, Arany János; hányszor elmegyek emléktáblája
mellett, az Arany János utca és az Akadémia sarkáról nézem Budát; most akkor nézem Budát, szép,
nagyon szép, Bécs nekem sehol nem ilyen szép a felényit se; írhatná magát az írás, de félek.

Sosem hittem, hogy ilyesmitől fogok félni. Nem az, hogy mit írok, de – nem mondtam ezt még? – hogy a
gépelés, az írás a vesztemet okozza. Mert úgy fog fájni a vállam, a bal oldalam, a bal mellizmom, ahogy
tegnap estétől fájt, egész éjszaka. Már a bal oldalam is tönkrement, megy tönkre tovább a könyv
érdekében, ami mégsem a könyv érdeke, és a többi.

Összetörtem magam – nem mondhatom: „a könyvhöz, kellőképpen”, nem mondhatom azt se, hogy „a
körülmények miatt”, igaz, nekem is csak riadtan mondják, vigyáznék talán, ezt így tovább ne, és ez
teljesen igaz –, és a filmszakadással megint megízleltem a halált. Persze, hogy akik összeszedtek a
kapualjunkban, legjobban tették volna, ha orvost hívnak. De a legeslegjobban tették, hogy nem hívtak.
Mert micsoda cécó, meg a többi. Jobb akkor a szakszerűtlenség! Amiről már volt szó. Sokszor láttam – jó
párszor –, ahogy bukás után a zsokéhoz kijön a légpárnás mentő. És olvastam: ennek köszönhette az
életét. Leheletfinoman aláviszik a légpárnát, alatta fújják fel, így emelik a kocsiba. A sé49rült zsokét.
Vannak lovak, akiket azonnal elpusztítanak a súlyos sérülés után. Most Bécsben nem láttam, hogy egy
Gloria Victis nevű odaveszett. Nem akarták elpusztítani, de kiderült, olyan súlyos volt a törés. Ezt már
csak egy barátomtól hallottam idehaza. Mármost ahogy a légpárnát a sérült alá tolják, így kell nekem, így
kellett az éjjel is milliméterről milliméterre moccanva helyet változtatnom ágyamon, vagy felülni, hogy
kimehessek a fürdőszobába. Vagy mert elzsibbadt és sajgott a karom, ahogy magam alá szorítottam.
(Magam alá kellett szorítanom, hogy ne húzza külön a sajgó helyet. Megjegyzem, a sajgás állandó, a fájás
szinte állandó, csak az ordító fájdalom az, ami elkerülendő. Néha el kell határoznom magam, és ez az
itthoni ágyamon sincs másképp: vállalok egy bizonyos fájdalomküszöböt, -fokot. Akkor meghúzom az
izmokat, ahogy bírom, még mindig úgy jobb a fájdalom, a kontrollált kín. Nem a rám zúduló, bevillanó.)

Émelyedem közben irodalmi dolgoktól. „A betegük vagyok.” Kiadók harcába nem avatkozom, mondtam
valakinek tegnap. Mert telefonált. Rám hárult volna az erkölcsi döntés. Egyetlen dolgot, mondtam,
egyetlen dolgot hadd mondjak. Botrányosan, rabszolgamód vagyok megfizetve. Erkölcsi felelősséget nem
vállalok egymást keresztező kiadói tervek ügyében, a dolog bőven kútba eshet (a számomra), de olyan
őrült nem vagyok, hogy magam utasítsam el, ahová elígérkeztem (már ha marad az ígéret a túlfélen is),
meg ahol messze jobban fizetnek (végre; végre valahol; talán). Nekem tényleg se ingem, se gatyám
(belém vág a hátfájás, mert a gépelést egy lélegzetnyire abbahagytam, s túl nagy volt a lélegzet),
mondom, ez a kiadó, amelyik kétségkívül kifizetett végül mindig (nagyobb elúsztatások után, bár), de
rongy összegeket tud/óhajt csak adni. Eleve röhej, hogy a mai írói helyzetben, magyarázom itthon (nem
kell sokat magyarázni, ez végképp értve van), az egyetlen jobb esélyről nekem kéne lemondani. És ez
tizenegyedik éve megy így, a magánkiadói tombolás ideje óta. Miért kapom az ausztriai fordítói
honoráriumok 1/5-ét, amikor a könyvek ára itt az ottaniaknak már az 55–60%-a??

Na, ilyen dolgokkal

Na, ilyen dolgokkal telnek a napok, ilyenekkel töröm magam tovább. De hát a sok törés sem ér semmit
egy fokon túl, mert gépbe kell törni, a gépeléssel viszont „túltöröm” magam, olyannyira, hogy végképp
nem 50merek majd gépelni, mert minden előjön, minden titkos rándulás, enyhe gyulladás-képződmény,
és egyszerűen lefeküdni sem tudok éjszakára, alhatom ülve. (Ha az hosszabb távon megy.)

Egy dolgot biztos megvalósítok ezzel a könyvvel. Elhatároztam ugyanis, „sok mindent megírok”. Jó, de
mi az a sok minden? Menet közben nevetségessé válik az effélék fontossága. Ám megvalósítom,
ismétlem, azt, hogy stílusom nem lesz túlságosan választékos; és hát érzem, nem is az.

Megyek, melegítek magamnak májgombóclevest, azzal is telik, széttördelődik a nap. Széttördelni a

játékot. Széttördelni az „ellenfél” (az Ellenfél) játékát (velem) egy sor ilyen dologgal. (Nem túl hosszú a
sor. Sorsoltam már a következő kártyabajnoksághoz. Például. Sok egyébről nem számolhatok be.)

Marad mégis a „Sohamár”. Nézem, mi volt a múltban. Jó vicc, így mondom ezt. Mikor erről lett volna
szó. Csak széttöredezem magam is a napi történéseken. Ami volt, volt, le van. De ezt nem szabad így
néznem, már könyvem szándékát tekintve.

Ezt sikerült szépen megmondanom, igaz? Nem is akartam másképp, ne is akarjam.

Megyek. (A konyhába.) Álmosságot is érzek. Vacak alvás volt ez ma éjjel. (Is.) Csak most itthon. És így.
Folytatom még jegyzeteim feldolgozását, mielőtt…

Mindjárt megmondom, persze, hogyan értem ezt, hogy „mi előtt”. De előbb egy másik füzetecskéből
(feljegyzések; tartalmukra még visszatérünk):

„Addig lesz minden (írás, igyekezet, csalódás stb.), amíg bárkivel egyáltalán szóba állok. Amíg nem
veszek ki egy kis skót tanyaházat, nem viszek oda hatvan doboz altatót, nem vásárolok hozzá (ott) egy
üveg skót whiskyt.”

Amíg bárkivel egyáltalán szóba állok…!

Sokszor gondolkodom e följegyzésem értelmén. Hiszen hányszor gondolom ugyanezt. (Gondolok

ugyanilyesmit.) Mi az, hogy „bárkivel szóba állok”? A kalauzzal, a repülőszemélyzettel akkor is muszáj,
ha a kiadónak azt mondom, éhbérért nem, ha az újságokat már nemcsak, hogy nem olvasom, de
„művekkel” se jelentkezem, és a többi. Mi az, hogy „ha nem állok szóba már senkivel”? De ha ennek
nincs pontos értelme, miért vehetőek komolyan további állításaim, miért lennének?

51

Mondom, ezt csak úgy közbevágtam (-iktattam), iktatva van, visszavonva nincs, kétfelé fog ágazni innen
a dolog, vagy kétféle irányból fog a dolog ide elérkezni. (A „dolog”, ez is mi, a dolog.)

Ellenben addig még a jegyzeteket.

És az, hogy Andersen meghalt, mese nincs, ugyanúgy nincs, mint hogy Salinger meghalt, most én jövök,
ez sincs, mert Zoe (Zooey) Oliver például egy tök favorit lóval nyert, viszont a favorit See More Business
(egy Seymour Ezmegaz volt a papája) nem nyert, tehát ezek a „dolgok” így nincsenek. Nem hogy
„ugyanoda”. Lószart.

„Kemény meló, ki…”

De hogy gyakorlatibb, építőlegesebb, gyakorlatilag konstruktívabb… hogy egy hasznosabb megjegyzést,

adalékot (közöljek): Kemény meló, kikényszeríteni egy ilyet. Akár csak, mint ez a könyv. Kemény meló
kikényszeríteni. Ez így megy, törésről törésre, elő-törődik. Most is sok mindent olvastam hozzá, és majd
elmondom. Például az Ottlik–Waugh. Egy adat van. Ami igazolhatja. Mondom, majd elmondom.

És most tovább.

Feljegyzések (el ne maradjanak)

„Pech: 9 óra 15-kor egy 11 óra 30-kor nyitó vendéglő ablakpárkányán jegyzeteltem az iméntieket” (nem
érdekesek), „mire épp jön egy alkalmazott, megáll az ajtóban. Mondom angolul, valamit föl kellett
jegyeznem. Totál oké, így ő, megy be. Na, akkor is.” (Ennek a java részét már most írtam hozzá, de a
dolog így volt.)

A legtöbb kis jegyzetoldalt vagy feldolgoztam már, vagy novellákhoz kell. De: „Vágyom (hirtelen)
átkelni a Szabadság téren” (Pesten lenni megint). Holott ez nekem sivár dolog mindig. (Habár mindig
átkelek, értsd, elmegyek oda. Ha vágyom, hát vágyom.)

Közben: gondolkodom mindenféle irodalmon. És amit összeszedtem, adat, annál, hogy „adat”, annál is
többet mond azzal, hogy Ottlik Géza micsoda író volt. Ha a mai magyar írók: Humbuldo, Cragigno II.,
Separino, Frith stb. nevű lovak, Ottlik a Nagy Seabird, egy legenda, és nem keverhető osztályukba. Ez
ennyi csak.

A majdnem legmocskabb fizikai fájdalmak tisztasága = az állatoké.

52

Azzal együtt (micsoda kifejezés!) most Schwittersszel kell foglalkoznunk, azaz velem így, és Ottlikra
majd csak visszatérünk. Majd csak, de mindig.

Ellentéte (például vélt szerelmekben): Soha, de majd csak. (Vagyis egy szart. Nem mondhatom, hogy
„vagyis egy faszt”. Bár ez sem szavatol semmit, önmagában.)

Hogy egy faszt, az még se így, se úgy nem szavatol semmit önmagában. Ez ajándék a kisebb nevű
lovaknak. Seabird (pontosabban: Seabird II.) minden idők legnagyobb lova volt a turfon. De nem kell itt
hasonlat. Őrület, micsoda levelek az Ottlik Géza levelei. És egy levelezés-összeállítást olvasok, és
kiderül, az Utolsó látogatás 1947-ben megjelent a Franklinnál! Most az mindegy, mennyire lassan lett
meg a hatása Ottlik számára (Ottliknál), most akkor ez szinte biztos. Bár hát Gloria Victis halála se volt
biztos, meg aki nyert – e haláltól függetlenül kb. –, majdnem bukhatott volna egy akadályon (seprűn).

Még a jegyzetek, fejezzük be, a szarba, unom:

Még mindig Ottlik Géza az, akinek a legjobban tudnék telefonálni. Akinek egyedül, csak neki. (Totyi,
ahogy ezt írom, bár mit szidom mi mindenért Totyit, a kezemre száll.)

Most innen folytasd! Mondhatja bárki. (Mondhatom magamnak.)

Folytatni „a magyar irodalmat” onnét, hogy Ottlikot (és kik!) áthúzták a kakaón, berángatták a szarba
(magyarul, bocs, Cipi! Ottlik neve; légy elnéző velük, néha egymással is igazságtalanok az emberek, hát
még akkor, hogy másoktól mi várható).

Ha Bécs ez volt, nem mégis Dublin vagy London kéne?

Dublin–London-cikkeket innen nem kihagyni!

De ki figyelmeztet erre? Feleségem talán, ha elolvassa, „betűhibára”. (Később beiktatható még bármi.
Nem lesz hosszú könyv.)

„Van, hogy csak egyedül lehetne lenni”

Van, hogy csak egyedül lehetne lenni: más ez, mint hogy „van, hogy csak egyedül lehet lenni”.

„Furcsa, hogy egy ilyen éjszaka után – Bécs, március ezmegaz, kétszer ágycsere a fájdalmak miatt stb. –
jó állapotban utazol haza, szép kis jó állapot.” Mit jelent ez, hogyan érthettem: „A szenvedés ezek szerint
magánügy?”

53

„Bármennyire jogos leszólói vagyunk – ellenfelei – a túlzásba vitt idézésnek, klasszikusok stb.
kíméljenek minket, mint frissebb, lusta mai szerzők szavai, bármennyire, azért az csak igaznak érződik,
hogy mások, klasszikusok szavainak egyáltalán az elemzése is több sokszor, többnyire több, mint saját
magunk legjobb közlendői.”

Unom feljegyzéseimet. De ez egyebet se tudó színész-író közleménye is lehetne.

„Madarak” – ez is kinél-kinél más. Egy szent állatorvosnál, értsd: dr. O. M.”, egy kisembernél, egy nagy
tudósnál, nálam.

Nem Weöres „Újság”-ja ez? Naplója? Hogy ha jön egy másik sirály, az nem igazi sirály? Nem. A
némaság extatikus torlaszai; Pilinszky, az igazabb akkor már. A madárkák nekem a némaság extatikus
torlaszai, még ha a kurva francba kívántam is Szpérót olykor, kívánom néha Totyit etc.
Van, ahol autóbalesetet mondok (összetörtségem), van, ahol létrát. Nem említettem ezt már? Létrás autó a
közeli építkezésnél. (Nem szabad így: „Bazmeg rohadt kurva Totyi, menj a…” Nem!)

Borzasztó irodalom, ahol ilyenek vannak: „Túlképpen igen, innenképpen nem.” Majdnem minden
irodalom egész borzasztó, eléggé az. A személyekkel (legföljebb szarok) nincs sok baj. (Nem én szarok,
Bécsben pl. 3 nap rekedésem volt.) Személyek…!

És mások

A természettudós Huxley versét sokszor idéztem. A madarakról. Kosztolányi fordításában. És, érdekes,
egyszer Rotterdamban, egy hollandiai költészeti fesztiválon megkaptam a természettudós (Julian) Huxley
összes költeményét angolul. A madarakról kevés azt tudni, hogy tollas ének a lényük, hogy valamennyien
külön egyének (személyek), hogy irigykedve nézhetünk bennük egy másik világot. Bár ezt mind fontos
tudni és érezni, a madarak annak, aki „a mélyükbe néz le”, a hatalmas élet csonka részei, ez lassú fénnyel
egyre árad, s bár nincs bennük ábránd, gondolat, se bánat, az égbolt „szárnyas érzelmei” ők, „örök jelbe
örök repülők”, kb. pontosan idéztem.

Hogyan is mondhatja az ember madár-dologban, hogy ezek a rohadt hülye madarak? Hogyan
mondhatom, ez a rohadt, hülye irodalom (irodalmi élet inkább), elegem van. Nem akarok érintkezni
senkivel! Miért nem mondom Dömi főmedvémékre, hogy rohadt hülyék, a kártyabajnokságra, hogy
rohadt hülye, kurva kártya, miért nem mondom rád, mon54dom feleségemnek, hogy te rohadt hülye,
miért vagyok képes a madarakra, az irodalomra ilyet mondani? Még csak az se logikus, hogy mert
ezekben a tárgykörökben „nagyon szerettem”; szerettem egykor, vagy szeretek máig, másutt is. Miért
akkor?

Totyit most kiengedtem, nem jött ki, a fészke fürtös köles szárait akartam volna eligazítani, nehezítette
csak a dolgom, aztán kijött, de míg írtam a fentebbieket – semmi sugallatos összefüggés! –, visszament.
Miért mondunk oly sokszor kétfélét? A következő, már kész írás nem tartalmaz kétféleséget!

MERZ-MERSZ ÉS NÉMI ZAFT

(In mem. és cca. Kurt Schwitters, Hannover)

Századunknak, mondhattuk volna még nem is olyan régen, egyik legjelentősebb „absztrakt” művésze volt
a német Kurt Schwitters (1887–1948), egyszersmind a mi égaljunkon itt a legkevésbé ismert nagyok
egyike. Művei viszonylag ritkaságként szemlélhetők némely múzeumokban, s akkor hirtelen elfogja a
nézőt a kétkedés: ezek a kissé kopottasnak, megbocsáttassék, porosnak látszó művek az újabb kor
kiemelkedő, úttörő alkotásai volnának?

Igen, azok. Kollázsokat képzeljünk, melyeknek megalkuvás nélküli szigora, képi rendje, dadaista
emlékeket is sugalló bizarr címe, visszafogottsága: különös keverék. Schwitters az a Karinthy-kisgyerek
volt, akit összevissza „bübükéznek”, „cucukáznak”, mire ő ridegen megszólal: „Nevem Réz Jeromos”.
Ám a Dada törzsalakjai közül sokan tehetséges vagy zseniális kispolgárnak tartották, gyanús volt
számukra, hogy professzionalista tájképfestő és arcképfestő is (megélhetését biztosítandó afféle
„vasárnapi”, ám angliai emigrációja során, amikor a német hadak elől már választott hazájából,
Norvégiából is menekülnie kellett, ezekben az utolsó, betegségekkel sújtott éveiben, 1940 és 1948 között
e hagyományosabb képességei révén tartotta el magát jól-rosszul). De ne rohanjunk az időben és a térben:
Schwitters hannoveri kereskedő-házaspár gyermeke, szolid neveltetésben részesül, ám hamarosan a
modernekhez csatlakozik, kiállít, lapalapításban vesz részt – „Der Sturm” –, majd 1919-ben megalkotja
(első) korszakalkotó művét, a véletlenül (?) a „Kommerzbank” szó töredékét, a MERZ-tagot tartalmazó-
előmutató kompozíciót; e kollázs a század ugyanoly jelentős képző55művészeti súlypontja, mint egy-egy
Klee- vagy Picasso-kép, mint egy-egy Apollinaire- vagy Eliot-vers. Schwitters élete ennek ellenére
jeltelenül zajlik, jóllehet angliai, amerikai kiállításokon vesz részt, egyéni tárlatlehetőség is adatik neki,
aztán a MERZ fogalma térbelivé válik, házában, később az emeleteket is összekötve (mennyezet-átütő
sikerrel) elkezdi építeni két MERZ-művét; végül, a háború alatt, egyik emígy, a másik amúgy
(légitámadás, tűzvész során) megsemmisül; ő maga fiával ekkor már Angliában él, Ambleside-ban,
százhetvenöt kilométerre Newcastle-tól a szigetország belsejében, s itt egy farmon megalkotja a harmadik
MERZ-építményt, e végső soron a hatvanas-hetvenes évekig, máig előremutató komplex művet, melynek
felületi és térbeli komponáltsága egyképp mély művészi szándékokat valósít meg az absztrakció, de az
érzékletesség eszközeivel. Aki Londonban akar zarándokolgatni ekképpen, Schwitters első lakását a St.
Stephens Crescenten, 3. sz., a másikat a Wortmoreland Road 39. sz. alatt lelheti meg, ha ugyan ezek a
házak még állnak. Agyvérzés, más vérömlések, szélütések stb. után éri a halál Hannover szülöttét, akkor
már London és a Tóvidék lakóját. Két helyen van „eltemetve”, a későbbi hely újra Hannover, s mint
olvasom, ez neki nyilván nagyon tetszene, de mosolyogni is alig mosolyogna láttán-hallatán.

Mivel ez a pár sor épp az a mennyiség, amit egy sokaknak szinte ismeretlenről mondani kell, ám felszínes
dolgokat az évszázados nagyságról idehajigálni nem illene, elmondom a magam Schwitters-történetét,
majd leöntöm némi zafttal.

A klasszikus irodalom itt Werner Schmalenbach alkotása (Kurt Schwitters, Köln 1967), megvásárlását,
sajnos, elmulasztottam, ám elég sok Schwitters-képet láttam eredetiben; ugyanígy fájlalom, hogy mikor
1988-ban, nem sajnálva ezer kilométeres oda-vissza vasúti utazás fáradságát, Newcastle-ba mentem, ahol
az angliai MERZ-mű áttelepítve áll az egyetemi múzeumban (és néha alkalmi kiállítások paravánjai fedik
el; bár lehet, mára avanzsált szegény); ám igen hamar, már a hetvenes évek legelején módom volt az
akkoriban „szépen viruló” könyvkiadás révén, a modernizmus megtűrése jegyében sok dadaistát,
konstruktivista-elméletírót, aztán Klee-t, Gropiust, Moholy-Nagyot, felsorolni se tudom, ekképp
Schwitterst is fordítanom. Mert a festő (túl azon, hogy zeneszerzésre is adta fejét! remek zenét
komponált) költőnek is kiváló volt, és Anna Blume című verse, mellékelem fordításomban, olyasféleképp
jeles modernista költemény, ahogy múlt századokból a Vándor éji56 dala, későbbről a Hal éji éneke,
netán Baudelaire, Heine, Hugo egy-egy műve, kinek-kinek ízlése szerint. Az Anna Blumét jó pár magyar
fordításban ismerjük, nehéz ma már újat alkotni „vele”, ám egy képzőművészeti könyvben, sok
expresszionista vers mellett (történetesen fordításomban) ott szerepel, s itt áll polcomon így, a panelpolc
lyukain spárga átfűzve, a spárga magasra nyúlt növényt segít továbbfutni. Egy nap a növény lekonyult, át
kellett kötözni, a könyv véletlenül lehullt, és az én Anna Blumémnál nyílt ki. Másnap érkezett a hannoveri
levél.

Tudni kell mármost, hogy 1987-ben egy kitűnő magyar művészettörténész, B. L. jóvoltából bekerültem
egy ünnepi kiadványba: Schwitters születésének 100. évfordulójára jelent meg Hannoverben, s oly jeles

társaságba csöppentem (Kelet-Közép-Európából harmadmagammal), 57 mint John Cage,

Daniel Spoerri, Friederike Mayröcker, Timm Ulrichs, Gerhard Rühm, Anna Oppermann, Marcel
Duchamp… akinek e nevek mondanak valamit… vagy harmincan ünnepeltük Kurt Schwitters emlékét
így. Magam három rajzzal, olyasfélékkel, amilyeneket ezek szerint már abban az időben, sőt, a hetvenes
és a nyolcvanas évek fordulóján is készítettem, s amelyekből elég sok ismeretes (például a Liget
kiadásában megjelent könyveim révén; madárvers, buborékos vers, pont-az-in-vers stb.) Német címmel és
német szöveggel komponáltam persze a rajzokat, lefordíthatatlan is kettő, mert ilyesmi: – Doppelgänger:
„Alakmás” lenne, de hiányzik belőle a „Sänger”, „énekes” elem, a madár jegye. Kedvenc hullámaim is
láthatóak, a hérakleitosziak, és Goethét idézi, az ő halászos verseit, a dolog; amiképpen a másik képvers
is „goethés”: a Vándor éji dala tartalmazza a „kaum einen Hauch” (alig egy leheletet) sort, s én
rajzomnak az „All-Goethe-Comics”, pontosabban The Goethe-All-Comics címet adtam, s a
képregénybuborékban kicsit „áttagoltam” az eredeti német sort: értsd: „rágd a lélegzetemet”, és a
buborék… a végső soron idegen lélegzet, ami a képregény buborékos szövege… nos. Ilyen képverseket
adtam a Schwitters-almanachba.

Egyik legbecsesebb könyvpéldányom mindmáig; és úgy festett, nem lesz folytatása. Hírértéke sem volt a
mi égaljunkon; és senki sem „fedezett fel”, nem pártfogolt ezért, nem lettem „pátyolandó tehetség”,
„európai szellem” stb.

Ellenben jött a növénykötözés másnapján a hannoveri levél, és az EXPO 2000 kulturális bizottsága
küldte, vagyis a városi tanács bizonyos ügyosztálya stb. Felkértek (s velem együtt az idei EXPO-n részt
vevő közel kétszáz ország mindegyikéből még egy-egy költőt, írót, fordítóművészt stb.), ültessem át
(ültessük át) az Anna Blume-verset a magunk nyelvére (szamoaira, grönlandira, nepálira, lengyelre,
ausztráliaira stb.), küldjük be, lesz egy CD és egy könyvecske (?), ezt prominenseknek ajándékozzák
majd az idei hannoveri EXPO-n. Semmi gond, elküldtem a fordításomat (kéznél volt), és nem reagáltam a
levél pályázati felhívására. De nem hagyták annyiban. Újra írtak, érdeklődtek. Akkor, talán úgy egy
augusztus végi napon, nekiestem, és negyvenöt perc alatt megírtam németül a magam Anna Blume-
paródiáját (mert ez volt a feladat; azt hiszem, kínaiul, eszperantóul, spanyolul v. angolul, franciául is
írhattam volna, ha…), és hét-nyolc óra keserves munkájával visszafordítottam magyarra a verset, mert ezt
is kérték. Nagynak nevezhető formában voltam, a sorok pezsegtek és sziporkáztak, ezt magam is éreztem,
58mit álszerénykednék. (Elég marhának fogok látszani úgyis e dolgozat végén, s azt sem tagadom.)

Mellékelem:

1. az Anna Blume-fordítást;

2. a paródiát németül;

3. magyar fordítását.

Anna Blume lány volt és virág volt, én lovat csináltam belőle, kancát, akinek Alte Bulte a neve,
rájátszottam a hannoveriek lokálpatriotizmusára (jártam ui. Hannoverben, s így a Neue Bult nevű
lópályán is, meg Hannover egy negyedének Bult a neve stb.). A német paródiához pár magyarázó
megjegyzést mellékelek majd. A magyar változat (a paródiáé) igyekezett hű lenni a német paródia
szelleméhez, ám ez csak szabadosságok árán ment. Ennek ellenére úgy éreztem, jó munkát végeztem.
(Senki se centire méri ilyesmiben a hűséget; a lényeg a lényeg. Elememben voltam, jól összejöttem a
feladattal: Schwitters iránti tiszteletem és a vicc-hajigálásban szerzett gyakorlatom, a verskomponálás

59 szeretete révén is. Irreálisan előnyös képet mutattam magamról, mint „német költő”; ami
persze nem vagyok.)

Már-már lemondtam róla, hogy választ kapjak, mígnem pár napja posta érkezett, Hannover közölte, hogy
bekerültem a 15 (vagy hány) kiválasztott közé; meghívnak az EXPO-ra. A mennyezeten és a padlón
voltam a boldogságtól. Aztán…

…felocsúdtam. Nem való nekem sem az EXPO forgataga; sem az, hogy én, aki jószerén nem „lépek fel”
már sehol, időm nagy részét magányosan töltöm, ott forgolódjak Hannoverben, magánháznál, alkalmasint
egy család kellős közepén lakjak stb. Ráadásul meglehetősen feszesnek bizonyult az utazás pár feltétele
is: igen hamar (szombaton, az olcsóbb, bár így is méregdrága repülőjegy okán) meg kellett volna
érkeznem, szerdáig viszont képtelen lettem volna jól érezni magam, épnek maradni (honvágy!).
Udvariasan elhárítottam a meghívást, nagy örömömet, persze, kifejezvén.

Ennyi a zaft. Frankfurtba is azért nem mentem, nem vitás, mert tőlem aztán a kutya se fordított új
könyvet, bár egynéhány szép vers- és novellafordításnak örvendhettem azért. De így volt a jó: nem is
akartam volna Frankfurtba menni, és az osztrák sajtóban igen elégedett örömmel láttam, ahogy
kommentáltak valami alkalomból: „Tandori, aki sikeresen kerülte ki a frankfurti könyvrumlit.” Zaft még,
s válaszolni szeretnék (mint ahogy bármit tőlem jobb megkérdezni, mielőtt felfogások terjednének): egy
Frankfurt utáni brüsszeli irodalmi programra sem azért nem mentem, mert Ikszipszilont nem hívták meg
(borzadva hallom e variációt), hanem etikusnak tartottam lemondani Brüsszelt, ha Frankfurtba se megyek,
meg ha nincs is kedvem már ilyen helyekre menni.

Így Schwitters szellemében jártam el most Hannover ügyét tekintve mindvégig: szerencsére más
korszakot élünk, az embert (talán) nem sodorják vak erők így-úgy, ha szegényesen is, járhatom a magam
pályáját, és ha bizonyos műfajok (megjelenések, részvételek) műfajuknál fogva (eleve) nem felelnek meg
nekem, maradok az absztrakt és nem „kommerz” sikernél. Teszem a dolgom. És nincs egyéb.

1. merz-költemény
Ó te te, kedvese mindhuszonhét érzékemnek,
szeretellek! – Te ni engem, én ni téged;
én tégemni, te engedni. – Mi?
60
Ennek (mellesleg) nem ez a helye.
Ki vagy te, számlálatlan fehérlőszemély? Te
vagy – – vagy te? – Azt mondják:
állítólag; de csak hadd mondják, mit
tudják, két pénz hány pénz.
Lábfejeden viseled a kalapodat, kezeden jársz,
igen, rájársz a kezedre.
Halló, piros ruhád, fehér redőkké fűrészelve.
Pirosan szeretellek, Virág Anna, pirosan
szeretellek! – Te ni engem, én ni téged,
én tégemni, te engedni. – Mi?
Ennek (mellesleg) a hideg parázs a helye.
Piros virág, piros Virág Anna, az emberek
mit mondanak?
Megfejtésre: 1. Virág Annának van egy
madara.
2. Virág Anna piros.
3. Milyen színű a madár?
Sárga hajad színe kék.
Piros a te zöld madarad csirregése.
Te egyszerű köznapi ruhás lányzó, te kedves
zöld állat, szeretállak! – Te ni engem, én
ni téged; én tégedni, te engedni. – Mi?
Ennek (mellesleg) a parázstok a helye.
Virág Anna! A na, a-n-n-a, nevedet
csöpögtetem. Neved csöpög, mint
a zsenge marhafaggyú.
Tudod-e, Anna, tudod-e már?
Hátulról is olvasható vagy, s te, te mindenek
legpompásabbika, te hátulról ugyanaz
vagy, mint elölről: „a-n-n-a”.
Marhafaggyú csöpög: hátam simogassa.
Virág Anna, kicsi állat cseppre csepped,
szeretellek.

(Tandori Dezső fordítása)

61
2. Alte Bulte
Oh Du Unausgleichbares aller Ausgleiche
Kategorie Eins Zwei Drei Mirnixe Dirnixe Ausgleich Derby Du
Derbystute alte Füchsin Fürstin Junger
Junkers Jünger Rolls Royce Bentley
Christkindli! Enkidu!
Verliere Dir mit Naselänge
Nasenhagen Unbehagen Langenhagen
Unberufen Stute Du: Mixerin Equinoxerin!
Halloh Alles Du in Startboxen Fixinoxer Nixerin Fuchsschimmel
Startboxingday Du Furzcastle Himmel New
Geritten von Merz Dir oh Deiner Länge Hals
Wendelhals? Preisfrage: in der Zielgerade:
1. Zweirerwette?
2. Dreierwette?
3. Rettettette alte Bulte Merznorwegen!
Nur von wegwen, grosser Trainer, Anrainer!
Grüne Farbe deines Jockeys Jockey tot,
Gelbe-rot, hol Dir der Gerber, Spielverderber, sei gesegnet.
Die Bahn sümpfig, wenn es regnet.
Net?
Alte Bult, dir Gedicht, Du, sei so nett, sieg Du Dir und nix Sonett.
A-L-T-EEEE! B-U-L-T-EEEE!
Ah so Quali-Quali-Quali-Disqua-Liffey-Disqualifizieren Dir!!!

Megjegyzések:

Alte Bulte: 1. a dolgozatban. – Ausgleich: hendikep, lovak „kisúlyozása” az esélyegyenlőség miatt. –

Mirnix… stb.: a „Nixie”, sellő etc. szóra játszik rá. – Langenhagen: reptér Hannoverben. – Equinox –
híres ló neve. – Furzcastle… New: 1. Newcastle; Furz = szellentés. – Zielgerade: célegyenes. –
Zweierwette stb.: fogadási formák. – Hol Dir der Gerber: a „Dir” Switters nyelvgroteszkjeit követi, rossz
vonzat; vigyen el a cserzővarga, a szűcs (a sintér stb.). – A végén egyértelmű, hogy Alte Bultét
diszkvalifikálják, ami „kín” nekem, lásd Qual (= kín, gyötrelem).

62 63

A „Dir” ismét „Dich” helyett áll. A magyar változat kicsit dúsabb; szerencsére itt ilyesmit sem
kifogásolhat senki.

3. Állj te, Bulte!

Ó, Te Hendiképtelenje minden Hendi-Képnek!
Egyes-Kétes-Hamarhármas! Ó, te semmi Hendi Derby! Dandy-Pertu?
Derbykance Manci Menza Smonca Kolonca! Panza.
Hanza, Donna Lonca rí. Banca! Ki esélyes? Kétes. Bentli. Kintli.
Jó Sors, Rossz Rojt s Rokolya.
Te Sora? Orrhossz, elöl, hátul? Elül.
Krisztkindli, Dirndli, Nagy Mezőny Tenek, Te Nékend
Kanca Panca Szancsó Mancsa Donbald Karc Kacorkirálynő!
Halló, hilihalló, Csálé! A startgépbe: zizi-izibe-izébe! Ne izélj be.
Fixer Equinoctium! Bumm! Jó ég az Égben,
Ki nyer és nem. Én nyerít. Én-nyer-itt? Rutty, mi, ritty.
Fittyfiritty? Díjkérdés: Nem Kérdés:
1. Befutó?
2. Kifutó?
3. Tutuló Ló! Merz, Merészkedj. Nerc. Ne. Mennydörgette.
Percperec: csak úgy tettre: tétre. Helyre, kis Helyre, tyutyutyúú!
Zsokéd zöld színe sokírt rőt, min azelőtt, hozza az esőt?
Ázott talaj neked mint Csészealj, Kifutó UFO!
Phuphuphú! Teve vigyen, Hétpupú, sőt, ott száradj rajta, te Fajta!
Fajzat, hogy elfajoztad a Versenyt.
Derbeny? Nem nekem, nyem, el ne kenjem, nyekken.
Áljj, megállj, te, teringetten, el ne hámolj, hímesem! ÁLLJ-TE-BULL!
Ííí! Kvalitás, Dísz, Dísz Kvalitás, diszkva-diszkva-diszkva-lici-
táltak, diszkfalifikáltak, te állat, ÁLLJ-TE-BULT! Te ááááállat!!!
Utánállak! a Bultanyádat!

Fordítás Tandori Dezső „Alte Bulte” című Merz-verse alapján, T. D.

64
Fejezet
(De a francnak sincs kedve most – arról írni –: hogyan is voltak „az utazások”)
Holott ez van a jegyzetpapíron, amelyikbe az iménti írást „befogtam”. A stószban. Az egyik stószban;
mert két nagy stószban állnak az ablak alatt, asztalom túlján a „kész” írások, melyek közül azonban csak
nagyon kevés kerül bele ebbe a könyvbe. Amelyeknek okvetlenül kell.

Nem mintha a francot is olyan nagy kedvem volna újdonat – vagy variációként – frissen beleírni!

Na mindegy.

Nézem, hol van Totyi. Most bezzeg szeretném, ha aktívkodna. Amikor – még korábban, délelőtt, délben –
kirobbanó volt, én is szétrobbantam tőle. Most jó lenne, ha jönne. Nem jön.

Neki is megvan a maga napja.

Napra nap.

Ül bent a kalitkájában.

Tavaly hamar összetörte szegény a tollazatát, a szárnyait, a farkát, nem tudott repülni, vagyis zuhanó- és
siklórepülésben ért földet pár méter után, futott lábamig. Többször is majdnem ráléptem. Iszonyú lett
volna. Több annál. Sok feljegyzésem van erről. Gondosságom, szerencsém, a veréb- és az embersors
(szeszélye) mindig megóvott ettől, megóvta őt. Idénre gyönyörű tollazata lett. Farktollait most kezdi
összetörni.

De hogy kijöhetne, jó lenne, ha velem van – bent ül egyre csak a kalitkájában. Nem akarom tévével
kicsalni. Vakíthatja, igen, súlyos szembajt hozhat a tévé. Így is eleget nézett.

De hát ezek mind csak változatok, hagyjuk is. Kinyitom a tévét. Azonnal átjön. (Ez automatizmusa.)
Szpéró 1977 nyarától 1988 nyaráig (haláláig), kis közök leszámításával, állandóan „rajtam lógott”. De
most nincs kedvem ismertetni „madaraink történetét”. Szpéró a földön is járt, a szőnyegen.
Életveszélyesebb volt. Totyi viszonylag kis birodalmat repül be – jó, az egész lakást, azaz a két szobát –,
nincsenek könyvespolc-odui, nem él Szpéró vagy Samu külön készített, feleségem által eszkábált fali
„házainak” lehetőségével. Egy-két fotel, a vállam, az asztal, egy fiókos szekrény – semmi több. Ezek
célpontjai. Furcsa volt 1984-től 1996-ig, haláláig, Alízzal. Ő sántasága miatt kalitkában élt.
Széncinegénk, Icsi az utolsó éveit (vakon, nyomorékul, ám hősiesen) kalitkában töltötte. Samu halála
(1991 ősze) és Totyi jötte (1997 nyara) 65közt nem volt madárrepülés a lakásban. És az akkor egészen
más műfaj. (Többen, akik nálunk éltek, így az évszámrekorder Rudi is, aki Totyi távoli, öreg „társa” volt,
kalitkamadarak maradtak. Ki tudja, miért; vagy eleve-vakságuk, eleve-sérültségük okán.) Totyi felharsan,
ha kimegyek a két szoba teréből, vagyis ha azt érzi, hallja, hogy „metszem” a nagyobbik szoba (nem az ő
lakószobája) ajtósíkját.

Azért csak jó lenne, kevésbé volna balesetveszélyes, ha most visszamenne – bár én erőltettem ki őt az
imént, ült a hasamon, mellkasomon, így ültem a fotelben, el-elaludtam. Ez sem veszélytelen. Bármi
történhet. Állam alá hasal, hirtelen leszegem a fejem… Vagy más rémséges balesetek. Most kezemben
ülne, ó, hányszor gépeltem Szpéróval így fél kézzel. De most félek. (Akkor is mindig féltem ilyenkor.)
Végre vállamon ül, csipog a gépzajra, vagy nem tudom, mire. Aztán mászni kezd előre, le a trikóm
szélén. Szpérónál mindig rettegni kellett, a billentyűk közé ugrik. Miért van az, hogy aminek „különben”
a legjobban örülnék – hogy Totyi a tenyerembe hasal –, a legjobban, ha történetesen nem hasalna már itt,
miért van, hogy így ennek csak a kényelmetlenségeit, veszélyeit érzem? (Most, ismétlem, hogy itt hasal
ténylegesen.)

Fogalma sincs a veszélyekről?

Szeret a kezemben lenni, na ja, ez nekem csak jó. Akkor mit akarnék?

Nagyon kialvatlan vagyok? Unalmas piszmogás sok hibalehetőséggel, ha fél kézzel gépelek? Pedig most
ez még jobb is, nem veszi úgy igénybe a sajgó izmokat, helyeket.
Hát nem tudom.

Valaki, valami, aki, ami „a legtöbbet jelenti nekünk”, mégsem egészen jelenti a legtöbbet, ha nem „pont
úgy jelenti”, ahogy nekünk kellene, ahogy nekünk „jó”?

Miközben egy telefoncsörgés most nagyon zavarna, az megzavarna – de nem a munkámban, hanem az
együttlétben Totyival. Ez mind hogy van? Holott pár órája még majdnem telefonáltam, beszélni szerettem
volna valakivel. És Totyi csak idegesített. Az ugrálásával. Szemrehányó hangjaival.

Persze, aki tudja, milyen az, ha egy madár hatalmasat csíp hirtelen a nyakába – mennyire fáj, milyen
veszélyes (a madárra nézve) –, érti körülbelül, miről beszélek.

Most a vállamra megy, „fürtyögni” kezd (telten harsogni), ám inkább a trikómon indul el megint.
Hagyjuk is, ez sehova se vezet.

Most a nyakamba csíp… Abbahagyom az írást.

66

Hirtelen visszarepül. Be, egyből a kalitkába. Tudja ő, hogyan kell azt. Ha akarja. Külön egyén.

Megyek át, utána. Nem megyek. Máris itt van megint. Ő az, aki jön. Az apró lábak, hűvösségük, hirtelen
felforrósodásuk – ez már mind az életem része. Hogyan mondhatok mégis olyan rémes dolgokat akkor?
(Róla, erről.)

Nem tudom. Ki tud ilyeneket?

Madárilag hát nincs „sohamár” itt

Nincs, és ha kialszom magam valamelyest, megint minden „csak jó lesz”, már ami az, úgy mindenestül.
(Jó is, rossz is. Mármint Totyival. A madárral.)

Most is: ücsörgött a tenyeremben, hasalt, nézett nagyokat, úgy néz, ahogy egy kutya is. A dolog ugyanaz.
Körülbelül.

Sétálgattunk. A nagy, szombat délutáni csöndben.

El-elröppent, kalitkájára, onnét vissza a vállamra. Ezt játsszuk hosszasan. Iménti ingerültségemnek
nyoma sincs. Mi volt? Ahogy fél lábon áll egyik ujjamon, igazi mint-mindegyik-kismadár. Gömböc,
szeme sötét okosság (ez megtévesztő), nyitottság (kifürkészhetetlen, de talán túl egyszerű zártság)…

„Túl egyszerű vagy te, hülye”, kiáltja Dömi főmedvém.

Vagy kiálthatná.

Egy tökéletes délután Totyival.

Hogy miből lett? De ez lett. Aztán a napnak sosincs azért vége. Mindig félni kell. Mellékes, hogy karomat
(míg gépelek), véresre veri. Aggódom, milyen éjszaka vár rám.

Hátradőltem a fotelben, alig bírok fölegyenesedni. Totyinak erről semmi fogalma. Kint délutáni tavasz-
ég, négy óra múlt.

Két pont közt?

Kétféle valóság közt, inkább? Ahogy a „vad dolgok”, aztán a betelni nem tudó… mi is? Ahogy féltem
ezt, ami van. Totyival. Ahogy egy ponton túl nincsen érintkezés, de hát neki ez teljes. A maga módján. És
Szpéró, meg még sokan: tojtak. Fészket építettek. Alíz soha. (Fészket mi építettünk neki.) Samu végig
irigyelte miattam Szpérót. Igaz, Samu67nak a feleségem volt a barátja. Az ő tenyerében hasalt. De Szpéró
halála után Samu hamarosan elfoglalta az én kezemet. Ott aludt.

Samu fali odujában, mely akár egy minimalista szobrászati alkotás (arte povera kivitelben, ragtapasszal),
még ott az 1991-es naptárlapocska. Samuval se volt ez könnyű játék. Visszatenni őt a kalitkájába
napszálltakor. Külön harc megannyiszor.

De hát ezekről a dolgokról annyit írtam.

Még egy „bordázat” következik, ha úgy tetszik…

A kilencvenes évek elején, s aztán még vagy négy-öt éven át, fellépésekre vállalkoztam. Most… de erről
szólt „a Schwitters”. Ezt csak azért jegyeztem meg, mert hátha nem derül ki világosan, mi a bordázat
mottója. Következzék akkor.

Utána régi időkről fogok beszélni. Már amire emlékszem akkorról. Meg amit érdemes egyáltalán
elmondani.

EGY PONT KÖZT

„Most mit jegyzeteltek olyan szorgalmasan az előadásából ottan: hogy a legrövidebb út egy pont
közt…?”

Kolumbusz madara? vagy tojása?

Ez így se rossz, három ponttal a végén, de itt mindjárt komolyabbra venném. Festő barátom azt
mondogatta valamikor: a művészetben már semmi újat nem lehet csinálni, mindent feltaláltak.
Kézenfekvő, hogy számos kézikönyvben ezt olvassuk. Nekem erről ma ez jutott eszembe: igen, de már
ezt a mondást is feltalálták, barátom. Halljunk legalább valami újat a lehetőség vagy a képtelenség
témájáról.

Ahogy a tömérdek időjárás-jelentés hangzik, ahogy állítólagos kedvenceiket nézhetik a képerődökben

(szerencsés félreütés! a képernyőkön) a tévénézők, ahogy közérdeklődésre vagyunk ítélve (közérzetre
stb.), ha mi szerepelünk, ha minket bámulnak, igen, a közügyektől „való” eltiltásnak lassan ez az
ellenkező véglete érvényes: közügyekre ítélve… kicsit kafkai, nem?… igen, ahogy beszélnénk

egymással, he68 69lyette szerencsétlenkedünk a legtöbbször – és be sem fejezem az „ahogy”

hasonlatot. Nem tudom, minek a hasonlata.

Hogy bármit is mondjunk, hogy valami ilyesmit, mint ez az én boldogtalan „legrövidebb utam”, nem az
az igazi késztetés, hogy ha már tehetetlenek vagyunk, legalább ezt eredetien fejezzük ki. (Beszéljünk,
írjunk vagy olvassunk újságot például a tettek kiiktatódó lehetősége helyett. Lásd Koszovó-konfliktus,
finom szóval élve.) Nem, én azért más végkövetkeztetésre jutottam, és ha ez nem tágít tőlem, én sem
tágítok.

Így nem tudtam belenyugodni, hogy kedves íróbarátném ezt a mókás megjegyzést tette, s az „egy pont
közt”, mint a legrövidebb út, mókának tűnt „maga is”.

Évekbe telt, másutt megírtam már így-úgy, de itt, elmondom majd, miért, fontosnak, sőt az egyetlen
lehetőségnek érződött számomra, hogy dolgozatom címe legyen (ha ebből egyáltalán dolgozat lesz; hogy
lehessen).

Annál jobban megörültem, mert ahogy a mondás adódott (én nem kértem!), a nyelv segített meg
ugyanígy. A „pont” szó ugyanis többértelmű/jelentésű. Jelenti azt is, hogy „épp, éppen”. S akkor: a
legrövidebb távolság egy pont KÖZT. Annyi, amennyi épp valamik között van. (Jó, hogy ahogy ezt
meséltem, lelőtték viccemet – komolyságomat – egy igazi tréfával: a klasszikus „légvonalban öt
kilométer, de az erdőn át tudok egy rövidebb utat”. S ha már falusi környezetbe helyezkedtünk, Kafkát ne
feledjük: most értem meg nagy paraboláját, ahol nagybátyja állítólag azt mondja: nem merne útnak
indulni a szomszéd faluba, mert talán egy élet ideje sem elég, hogy odaérjen az ember. Persze, s ezt azért
értem, mert az utazással vagyok így. Képtelenné váltam. A járművek és a tér, az idő és a cél – mind
kihullott a számomra; természetesnek egyedül az itthoni, sokszor eléggé bírhatatlan közelű és távolú,
távlatú, apró szemcséjű életemet tartanám, s ennek folyamatossága, ha valóban értelmes életem akar lenni
még, hamarosan be is kell, hogy álljon.)

Nos, persze, máris itt a válasz, miért választottam az „egy pont KÖZT” címet. Valamiképpen a szűknél is
szűkebb kör vonalát húztam meg magammal, magamban, magam köré.

70
„Kész csapás”

Ami nem jelenti azt, hogy bármit is feladnék. (Csak az elutazást; amennyire lehet azt, hogy bárhová
„menjek”, hogy magam-megszabta időhatárokon túl és kívül, itthontól távol tartózkodjam.) Így, persze,
minden elég nehéz, ahogy a múltkor idézett B. Laci barátom nagy megértéssel, a kifogásolás
leghalványabb árnyalatát sem suhintva, nemrég mondta erre. A pont-dolog bővítése, kicsit felhígított
változata, de mert szintén a nyelv őkegyelméből van, ideírom, ez: „A legrövidebb út két pont közt kész
csapás.”

Értsd: csapás, 1. út(vonal); 2. balsors, tragédia.

Kész csapás két pont közt a legrövidebb út, mint: a keresendő, megtalált stb. helyesség, igazság,
tisztánlátás (lehet-e? s nem a közérzetre ítéltség, közügyekre ítéltség változata-e az eredmény?);

kész csapás az ilyen út, mert túl egyenes, fantáziátlan…

De itt, ahogy mondani szokás, álljunk meg.

Ahogy jobb bulvárcejtungoknak van az IN és OUT ajánlórovata, szerintem nálunk ma OUT (vészesen
savanyú) az a rákérdezés, hogy Ottlik írta-e az Iskola a határon című regényt. Nem is akarok
ottlikológiába bonyolódni itt. Az elbeszélés nehézségei, a bevezető fejezet, akkor se bolondság, ha abban
a regényben történetesen könnyeden gördül az elbeszélés. A dolgozatírás is két pont közti legrövidebb út
(kész csapás), a célratörő. Ám ha nem? Mentsége van mindenre, esetlegességbe fúl.

S ez, íme, máris az igazi nehézsége.

Ottliknak írták régi katonaiskolás társai, hogy ők az Iskolá…-ból azt olvassák ki, ezt is megírtam már: a
legkülönb nevelés a cőgerájbéli volt. (Katonai nevelőintézet, reál, főreál.) Ottlik jót mulatott ezen.
Múltkori dolgozatom, melyből nem hiányzott az esetleges erények mellett a sivár, tárgyfeldolgozó stb.
célratörés, senkitől sem hozta be nekem azt a reakciót, hogy hé, öregem, tényleg madárrá váltál akkor
hát?

Jó, erre nehezen tudtam volna mit mondani, Kafka nagybátyjának és falujának esete. Meg hogy egy pont
KÖZT. De a mulatságos az volt, hogy a dolgozat egyik fő megszólítottja nem csekély örömét fejezte ki,
mert akkor hát én is a pia-nempia, cigizzek vagy se halhatatlan kérdéseivel „foglalkozom”, vagy ugyan
mit, arisztokratikusabb az egész: ezek a kérdések foglalkoznak kitüntetőleg VELEM. (És vele.)

A célratörés, a „kész csapás” állag nem csupán ott tesz boldogtalanná, ahol aztán tényleg – mit szóljunk a
közelben zajló háború, ennek tévésítése stb. erkölcsi kérdéseihez, hol válik a műfajok esztétikatiprása
71etikátlanná is tulajdonképpen, viszont hová vész netán ily felfogásból az alap-botrány kő-jellegű
kiváltó-szerepe? (Értsd bombázások, Brüsszel-Show, de: gyilkolászás, népirtás, alkalmasint a terepen.)
Kafka nagybátyjának szomszéd faluja minden ilyen erkölcsi-gyakorlati „probléma” (itt jó a triviális szó),
sosem érünk oda, s akkor mit tépjük magunkat, egymást… Na, de ez az etikátlanság (finom szó) diadala
akkor!

Tehát ez nagyon bonyolult.

Nyilvánvaló, hogy nem ezekkel a kérdésekkel akarok foglalkozni. Az ellenkezőjét akarnám! Wittgenstein
és az absztrakt expresszionisták (50-es évek, 60-asok eleje) épp azzal bajlódtak, szabad-e bárminek
(filozófiának, festészetnek stb.) többre törnie, más terheket hordoznia, mint a magáét? Erre (maradván a
festészetnél) hamarosan rátérek.

Tehát ennek értelmében: ahogy azzal bajlódtam, hogy a múltkori cikkhez hogyan írhatnék valami
hasonlót, mert Rothko, Barnett Newman sem nagyon állhatott volna neki „azután már” (azután vagyok-e
én??) merőben másképp festeni, mint ahogy a nagy sugallat befogadását kívánó, illetve a művészetet
merőben hit kérdésévé (gyakorlatilag céltalanná) tevő műveik sorozatát alakították? Két kötelmem
kínzott: folytatni „azt” (ahol a madár-dolog helyett „aranyosan” a pia-dolog lett centrális az én drága
haveromnak), valamint „úgy” folytatni, netán alakítani ügyemet, hogy az írás önmagáról szóljon éppen.

Belejátszik ebbe az az érzés, ami sokunkban ott lehet most: a tehetetlenségé. (S hogy nagyobb baj is ne
legyen még!) A leginkább „gondolati” lélek is inkább azon tépi magát, hogy általában mit tegyen; ne,
hagyják őt ezzel; ilyeneken tépődik. S kevésbé azon, hogy „hová legyen”, „mit gondoljon” stb. Eléggé
borzasztó igazság Graham Greene regényének (A csendes amerikai; az ötvenes évek vége felé olvastam)
két mottója; az egyik a skót költőtől, aki nem szereti, ha beindítják, akarata és erkölcsi kötelmeinek
görcsössége csak valami még nagyobb bajt okozhat, a szív sérelméért, valami erőltetett dologért reszket, s
ha csak reszketne…! S mellette Byron Don Juanjából a kor mennyi-megannyi nagyszerű találmányáról, a
testet ölni, lelket menteni, „mind csupa tiszta szándék, semmi ármány”. Tudta a dolgokat az öreg
bestselleríró.

Elég baj (nekünk).

Ha a logikát egyből és visszakézből félresöpörhetőnek hittem volna egyetlen pillanatra is életemben (még
az is logikus cselekedet volt részemről, amikor 1978-ban a DAAD-ösztöndíj lehetséges megpályázása
helyett madaraim – Szpéró és Samu, majd a többiek – mellett döntöttem, s hogy ma végképp nem akarok,
sőt nem is fogok utazni) (csakha72mar kiviláglik ez, a kivételek a szabályt erősítik majd), ha tehát a
logika mint alapmód nem gyötörne, azt mondanám: a legnagyobb gyötrelem a logika. De ez nem volna
tisztességes. Nem szabad „kész csapásnak” neveznem a megismerést, az ítéletalkotást (bocsánat! elavult
dolgok, de nem tehetek róla), nem dühöngenék magamon is, hogy olyasmikkel foglalkozom, amiktől
másokat a legszívesebben eltanácsolnék, „belemászom” stb. Nem tudom megőrizni eleganciámat (mint
magánzó) etc. Az „ergo” kényszere! Erről van szó. Tennék én szélesen az „egóra”. Tehát óriási tévedés,
hogy az ilyen ember egoista lenne. Mármint én magam nem vagyok az. (Legföljebb mások társaságában,
de „magam” – soha.) Még a 70-es évek végén alakult egy ilyen képvers (l. az eléggé eltemetett, talán
jobbra is érdemes A feltételes megálló című kötetet):

A SZABADALMAZOTT VÉGKÖVETKEZTETÉS

e ® go

Igen, ez húsz éve alakult. Az ergóizmus az, amit Salinger „Teddy”-alakja fedd, de hát ez is csak olyan
tedd ide, tedd oda morfondírozás, mert ha hibánk az ergóizmus, Henri Michaux egyik aforizmájával kell
tartanom: „Hibáiddal – csak csínján. Eszedbe ne jusson felszámolni őket. – Mit helyeznél helyükbe?”

Absztrakt expresszionizmus és körei

A nagyjából minimalista művésznek mondható Donald Judd, aki elsősorban szerkezeteket, idomokat
mutat oda nekünk, ahol is fontos, hány darabot, a fallal, a terem sarkával mely szöget bezárólag etc.,
ugyanakkor a krómacél anyag, a fa stb. szempontjából mindez megint nem fontos, írja, Judd hűvösen
tiltakozik, hogy ő művészként (az alkotáshoz) figyelembe venné a világ (a dolgok) nagyobb rendjét, az
okságot, a vélhető sugallatokat, értelmeket-értelmezéseket, netalán az Egyesült Államok társadalmi
felépítését. Ő ezeket a „dobozokat” egymás fölé helyezi a falra, vagy egy asztal „atomvázát” adja,
ilyesmi. Igen invenciózusan. Létjoggal. A festészet, az absztrakt expresszionisták különféle módon
variálták ezt a „tételt”, csak önmagát adja! Tessék neki ezt csinálnia. Rothko szerette volna minél jobban
kiiktatni az ő „szándéka” (mitikus elgondolás, érzet, ismétlem, sugallat) és a néző érzékelése közül a
tárgyi, ábrázoló stb. elemeket. Barnett Newman, változtatom a változta73tandót, a képpel azt akarta elérni
csupán, hogy a néző azt lássa: „itt egy kép.” A festészetnek (nagyon leegyszerűsítem!) a mai
civilizációban semmi szerepe. A festészet hit kérdése. Hiszek benne, csinálom. Csinálom, tehát hiszek
valamiben. Ha valamiben hiszek ekképpen… talán vissza is érkeztünk. A legrövidebb út? Vagy csak egy
pontban vagyunk? Netán, ahogy mondani próbáltam, megnyilvánulásaink ezek, ennyik: egy pont KÖZT-
ek?

Bár amatőr vagyok e műfajban, megírom én mindezt majd festészeti Reinhardt-„szakkcikknek” is,
mégsem állhattam meg, hogy a jéghegy kis részét itt is oda ne titanicoljam. Ad Reinhardt, aki az absztrakt
expresszionizmushoz sorolódik, szíve mélyén eléggé irtózott az absztrakt expresszionizmustól. Az
absztraktsággal még nem lett volna baj, bár ő ezt is „másképp” látta. Szerinte az egyetlen valódi festői
aktus az volt (1965-ben, s most erre az időszakra se térek rá, magam például mivel foglalkoztam ebben az
időben stb., végső soron minimalista versek írásával és más abszurdumokkal), hogy valaki (ő) festette,
festette az ugyanazt egyre. A feketére a feketét. Ugyanolyan méretben. Sokszor egymás után. Sok azonos
méretű fekete képet. Nem az, hogy nem lehet elégszer ezt. Hanem gyakorlatilag így alakul ki a
legeszményibb (nem folttalanságra értette) monokróm. Elaine de Kooning azt panaszolta fel, hogy az
amerikai (európai! naná, de az európai festészet a New York-i iskola virágzása idején eléggé hátul
kullogott, és a jó ízlés, a csinosság, a megkomponálás kisebb lavórjaiba fojtotta, lavírozta át mindenesetre
az elementárisabb erőt), igen, az amerikai szellemi közeg (szűkítsük) nem bírná elviselni a monokrómiát,
az unalmat, egyformaságot etc.

Ad Reinhardt valamiféle – elnagyoltan szólván – buddhisztikus felfogást vallott magáénak (s számunkra,

ha festők volnánk; helyesnek), idézem Anthony Everitt zsebkönyvét, gyorsan, de találóan ismerteti a
dolgot: „idegen volt számára minden, ami közvetlen (azonnali) és nem determinált”, „így a keleti formák
hieratikus mivolta többet jelentett az ő gondolkodásának, mint (az absztraktság, az expresszivitás)… amit
Ázsia a legvilágosabban megmutatott: bármi irracionális, spontán, öntudatlan, primitív, expresszionista,
véletlenszerű vagy informális… csak rossz művészetet hozhat létre”. Hm. Ezzel szemben a Buddha-kép
hasonlatosságára ő azt kívánná a műalkotástól, legyen „lélegzettelen, időtlen, távol bármi stílustól, legyen
élet-halál-vég nélküli”.

Most akkor, ahogy mondani szokás, nem lehet elintézni ezt azzal, hogy 1965-ben (és korábban) követelte
volna Reinhardt a „végső” festményt (festést), de ezt már többen követelték, ezt az utat olyanok kö-74

75vették, mint Duchamp, Malevics stb., filozófusként jól „kirészletezte” azért Wittgenstein
(ahhoz képest…!), és az egész egy kicsit olyan, mint nálam a „madárrá vált”. Jóllehet én a leszívesebben
a szuper-szubjektív-idealista Berkley (jól írom?) püspök műveit olvasgatnám a legszívesebben a múltak
mélyéről.

Nem, ezt nem lehet elviccelni, ez lelkünk alapvető hajlandóságainak, vágyainak egyike; más kérdés, hogy
egy háromdekányi veréb létkörülményeit sem lehet „ultimátusan” megteremteni, hanem vizet és
minimális tápot kell adni neki etc.

De hogy mit tegyünk, meg hogy mit teszünk, mit tesz Isten…!

Semmiképp sem célja egy ilyen dolgozatnak, hogy önmagáról szóljon (bár ezt is megkíséreljük néha, én
is most itt; nem lesz akkora szerencsém, nem vagyok annyira „olyan”, meg más ilyenek). Nem
remélhetjük azt sem – meg se célozhatjuk –, hogy egy kis „egyéb” legyen annyi más egyéb közepette.
Egy ilyen dolgozat is, persze, hogy az ultimátus dolgot célozza meg. Szándékkal ismétlem az idegesítő
szót. Nap mint nap megcéloznák tudatomat célkeresztekkel, ha hagynám; nem hagyom? Egyszer
meghallgattam ma egy ilyen adást. És hogy mi történik „ott élő emberi lényekkel”. Ez elől hogyan
zárkózzam el? Nem zárkózom. Messze járok az ultimátus műalkotástól, bármi öncéltól.
De az ultimátus helyett a tumultus se jó, nekem ne mondja már senki.

Mit együnk? Mire való az eget is annyit nézni, írja e kifúló század elején még Szép Ernő, figyelni felhők
álomarcú népét? (Az ég mint felhők álomarcú népe. Ahogy Baudelaire mondta: a felhőket… a felhőket…
mint az élet célját, nézzük. Na igen.) De mire való azokat a teniszezőket is annyit nézni a sportadásban?
Ismerni két és fél óra alatt egy hapsinak minden arcrezzenését, látni a… nem is folyatom. Hogy jövök
hozzá, hogy mindez rám erőltetődjék?

A hírek irtózatosan konkrétak – tárgyukban. Absztraktak a csomagolásukban. S mit tesznek velünk?

Irtózatos konkrét tudásunkkal (fél-tudásainkkal) teljes passzivitásra vagyunk kényszerítve. És ez,

mondom, még csak a jobbik változat. A végkifejlet mi lehet? Ha nem ez teng és – mondjuk az undok szót
– pang tovább? Az álvilág pangásából egy valódibbnak a pangásába kerültünk. Mi több, bizonyos fokig
ennek tehetetlenkedését, téveszmerendszerét látjuk. Felbőszülünk a Graham Greene-figurákon.

76

Ijesztő az a szakértő, aki elmondja: Boszniában most egy kávéház-társadalom jött létre. Mintha mindenki
a kávéházban dolgozna. „Ugyanakkor” az újjáépítés remekül halad stb. Elhányom magam. Egy életidegen
embert hallgattam. A hírcsatorna szereplőinek bájolgásai: kötelező „körök”. A bemondószakmával
járnak. Jó. (Nem jó.) De hol nem jó? Hogyan lehetne jó? Még csak az se igaz, hogy „nem jó, de jobb
híján a legjobb”… Valamit nagy technikai szinten látok, de a legprimitívebb elképzelést sem sugallja
nekem mindez, hogyan lesz… netán hogy ne így legyen…

Annak örüljek, hogy leírhatom: ebből eredő állapotom pontosan az „egy pont KÖZT”-é?

Mi „eredendő”, elemi? és mi elemibb?

Ha lehetséges (volna is) egyáltalán, hogy a világból valóban „madárrá váljunk” (ki), ha szánalmasnak és
sajnálatosnak érezzük is, hogy valaki ezek után „az emberiséget” ajánlgatja nekünk (ezt az emberiséget,
mert ember vagy, ne vesd meg; idézet a költészetből, jó, nem vetjük meg… de csak mint Musilnál Ulrich,
aki „egy év szabadságot” akart kivenni az életéből, így mindenféle bonyodalomba keveredett, jó, de még
a világháború is kitört), ha sajnálatos is, hogy valakivel, egy másik emberrel kapcsolatban véleményt kell
mondanunk – „pechünk van vele, pont vele” –, és megkérdezzük azonnal: ízléses-e, van-e hozzá
jogunk… ha mindez így lenne is, vagy félretolható lenne… akkor is: hogyan döntsünk életünk legelemibb
kérdéseiben? Mi ellen? Mi mellett? „Mehetünk-e” teljességre? Totálra? Kétféle evidencia rángat minket:
maradni – elmenni. Jó, elmenni – csak „időlegesen”. Három-négy napra. Nem lehet „véget vetni”, és
folytatni. Pedig lehetne. Madárnak lenni. Ha madárrá vált az a figura, akik vagyunk.

Két evidencia akarja saját jogát. Két elemiség járja ki egymást.

Hát ez: írni? mégsem írni? Ez nem kérdés?

Ezt „Rimbaud” megoldotta? Vagy Reinhardt? Malevics? Kafka? Witti?

Valami jön, és nagyon részletes. Végjátékká sem egyszerűsödik az életünk, mint egy sakkjátszma, nem
élhetünk úgy, mint egy visszavonult versenyló. (Ez utóbbi elég baj.) A múltakra visszanézve: „Sokat
kínlódhattam…” Mulatságos mondás. De ha ami jön, ami van, ami volt: szenvedéstörténet? Szenvedő
igeragozás, ilyesmi nincs már. A rengeteg „aktivitás”. Mint elszenvedés:

77

Volt-e bármi „összefüggésétől független”.

Volt-e, ami nem „ergo” volt?

Nem, „hajlunk erre, a mi görcsös kötelesség-fogalmainkkal”? Nem részvétel volt-e abban a világban, ahol
a testet ölni, lelket menteni sok csudálatos találmány… működik… semmi ármány?

Mondhatom-e: nem olvasok, kiolvastam magam. (Az újságokat.) Nem beszélek ezzel és ezzel. Meddig?
Mondhatom-e: még Szpéró halála (1988) után is tizenkét madár élt itt? Most kettő. Leépülés?

Hány macska farka kell, hogy az égig érjen? Egy is elég, ha jó hosszú, olvasható az Alpári történet
Esmének, szeretettel című alapnovellában. A Totyi élete is elég, ha jó hosszú. Könnyebb elviselni, ha
várakozunk, majd „jön” megint valaki, mint ha az életéért rettegünk.

De akivel már így élünk, ahogy egy madárral ekképp én, az a valaki már – ő. És csak ő. Egyedüli példány
(költészeti idézet). A „sehol se vagy”, mily üres a világ (Pilinszky), az egyetlen élő leszek, az utolsó élő –
ha ő nincs… ez a madárrá-válás.

Még mindig társas létforma. Nem az emberiség-kínálta formák valamelyike.

És közben még mindig ez hajt: milyen kötelességem van. Megírni ezt. Szóljon önmagáról. Szóljon mégis
valakinek. Szóljon valamiről.

„Már csak azt a jövő időt…”

Mik ezek az abszolutizálás-igények; igényként is reálisak-e? Van-e olyan „közegünk”, ahol legalább
annyira ismerjük egymást, hogy e dolgainkból bármi is valós felületre, legalább felületre, vetülhessen?

Van-e közös ismeretanyagunk elégséges, hogy a „paramétereket” örökké elmagyaráznunk ne kelljen? Az

ilyesmi végzetes lassulás. És a lassítódásnak nem eszköz-e, nem eszköze-e a túlságosan is közkeletű,
ismert „anyagok”, lekötődések tömege?

Csak ugyanabban a körben, ugyanabban a pontban, ugyanabban a KÖZTesben is: elegendőképp

hasonlóak-e „tételeink” ahhoz, hogy szót válthassunk egymással? Nem sivár-e a leleplezősdi, a bírálósdi,
az ordítozósdi, amiből az ököljog is jön, nem sivár-e a fokról fokra fejlődés precíziója, a vélt tökély, mely
mindig az előző „rekordhoz” viszonyít, rég messze jár az alapoktól (mik azok?), arányt téveszt (igen, a
tökéletesedés elérhető, eszményinek tekintett módja), már „önmaga”, már csak „ergo”?

78

Kérdések, melyekhez semmi jópofaság nem fér. Szerencse, hogy dolgozatom elején még megírtam
(„1914… siessünk” jeligére? ha nem is szó szerint), amit ott megírhattam. Itt az eliot-i kérdés jön, egy
halál utáni: „Nevetni lesz-e még jogom?”

És pontosan megértem az 1960-as években írt „töredék-hamletnek” versemet. Már csak azt a jövő időt
kívánom, ami elmúlt. Ne legyen több pillanatom, ami előtte nem volt. Feledhessen, ami leszek. Az
legyen, aki nélkül. S én, mint aki félrehajol egy teljes térnyi szélből.

A „teljes térnyi szélből” félrehajolni: madárrá vált. Van tehát reális jelentése ennek is? Két képtelenség –
mindenesetre „egy képesség”. Mire jó és kinek, semmi tudásom nincs róla. Épp a fentebbiek jegyében.

(„Jegyletek”)

Véletlenül félreütöttem, de nem is olyan rossz a „Jegyzetek” helyett. Azt akartam írni ide elsőül: „Jó, de
ezzel az írás-üggyel azért csak ez van.” Elsősorban ez lenne: kontrát mondani annak a Rilke-
megállapításnak (Duinói elégiák), hogy nem vagyunk egyek (nem értünk egyet). És hogy legalább a
jegyzetek révén jöjjön létre valami egyetértés (például dolgozatíró és olvasója közt; nem abban az
értelemben, ahogy Pilinszky akarta a kölcsönös fölemésztésről és lényegértésről; nem ebben a jegyben –
nos, ez is bejött). Tegnap este ismét korán tértem aludni, ez mindig így van (így próbál lenni). Kora
reggeli rövid beszélgetések után (egy kiadóban) a napot egymagamban töltöttem. (Ez az írás adalék lenne
olyasmikhez, hogy például valaki halála utánra azt hagyná meg: írásait égessék el. Nálam ez nehezen
menne; nekem ilyen „adreinhardt”-i monokrómság-esélyem csak az életem konkrét leélésével lehet.)

Talán itt válik izgalmassá a kérdés. (Az én kedves barátom számára is, akinek a „madárrá vált”-cikk, a
múltkori, főleg a piával és a cigarettával vívott külzdelmek szempontjából volt érdekes. Érdekes ez a
„külzdelmek” félreütés is. Mintha a félreütés műfaja kezdene – megannyi külsődlegesség után – beérni
nálam. Mert itt „kül”-ről van szó. A küzdelem külső küzdelem, kül-zdelem tehát (mintegy). Pillanatnyilag
a napokat teljesen ital-szabadon tudom tölteni, motivációm a lefogyás (elfogyás). Az adreinhardti
„ugyanazok a négyzet alakú” (körülbelül ilyen) vásznak, ugyanazzal (na ja) a fekete festékkel – nálam ez
meg tud valósulni, így nem iszom, nem nagyon beszélgetek (de persze azért beszélgetek); csak ezzel is mi
van? Egy: ha ezt már így kivetítettük (merevítettük), kissé meghal. Másrészt: a monokrómot, a
minimálisat stb. nem lehet „ezerszer” megbeszélni. Hamarosan elérkezünk oly pontokig, ahol már mások

érintődnek, holott hogyan jönnek ők ahhoz. Az én révemen. 79 80 (Kafka: „Mindig az író a

hibás.” Persze. Én vagyok a hibás, hogy ezek az emberek velem kapcsolatban vannak, s nem értenék meg
– vagy nem céljuk megérteni –, miért nem bírok elutazni többé. Ne gyanítsunk mély összefüggéseket: az,
embernek ilyenkor mindössze is a családjáról van szó – „most az egyszer még menj el, megvetted a
jegyet… aztán úgyse utazol többet…” – így a család –, mire az író: „igen, de ha veszni hagyjuk a jegyet,
megnyerem vele, hogy nem kell öt napot teljesen értelmetlenül szenvednem, ráadásul még pénzt
vesztenem a szenvedésért, mert semmi módon nem nyerhetem vissza…” – „de visszanyered, mert írsz a
dologról, fotózol, te akartad olyan lelkesen fotózni Dublint, elígérted a kiadónak…” – na, ez az, lelkesen
fotózni akartam Dublint, de már nem akarom, beállt egy változás, ezt meg végső soron én tudom, mi fán
terem, én írtam a Töredék Hamletnek címűt, és a többi, és ha az itthonmaradás mellett döntök
gyakorlatilag, ha nem szenvedem végig az oda-visszát, az ottant stb., akkor… zűrzavarok sorozata, még
én is betegesnek érzem végül; s a másik tényező, nem vitás, kiadóm, akinek a fotókat ígértem. Hogyan
jön bárki most akkor ahhoz, hogy mintegy kényszerítőmként tündököljék?)

De nem is egyszerűen ez van. A madárrá-válás nem azt jelenti, hogy nekem öt napot ne lehetne „a faj”
kezes egyede, barátom, Totyi nélkül töltenem, a család itthon jól ellátja őt. (A faj = a veréb, ahogy a
Bundesligában az FC Nürnberg „a Klub”, ez csak egy olyan ilyesmi.) Még kevesebb baleset is érheti a
Totyit akkor öt napig, nem strabancol annyit velem a lakásban, nem kaphat tévé-besugárzást stb. Meg öt
napot ki kell bírnia, mindegyikük kibírt többet is. Nem erről van szó.

De hagyjuk.

Ami még a madárrá-válást illeti (bár nyilván sokkal izgatóbb lenne az absztrakt expresszionisták egymás
közti zűrzavarairól, személyes viszonyaikról hallania az én barátomnak itt), van még ez: ahogy megint
elkezdtem felszedni a fölösleges kilók sokaságát (lásd, barátom: a nadrág! ahogy sok nadrágot pihentetni
kell, szigorú ítészeinket), kiderült, itt a szinte csak úgy második lélegzésként fogyasztott (rossz) (de ha jó
is) bormennyiség a hibás. Enni alig eszem. Illetve: vigyázat a nassolással. (Salingeri dimenziók a próza
közvetlenségében.) A szesz épp ezért megint elhagyott. Fogyok. De a Totyi madaram hízik. Ez a főtt
burgonyától lehet, melyre túlságosan rákapott. Repülésén mintha – nagyon is! – érződne az
akadályozottság. Egy és háromnegyed évesen hízzon el? Mikor valóban az életem szerves monokrómja
ő? Evidencia stb. Mit tegyek? Madárrá-váltam, fogyasszam le a Totyit is? Elfogadja-e az almát a
81krumpli helyén? Az almát végső soron szereti. Másrészt kérdik sokan: mik az életkilátásai így háznál a
verébnek? Hát Rudi, aki nem volt kezes, nem krumplizott stb., a tizennegyedik betöltött év felé közeledik.
Nota bene, sokan megérték nálunk a tízet, tizenkettőt, tizenhármat. Ráadásul azt harsogtam mindenütt,
hogy 1994-ben én Írországban a Leopold Bloomhoz (neki volt egy Rudi nevű fiacskája) és Szent
Patrickhoz (egyebek közt a madarak védője is) fohászkodtam a Rudi életéért. Csak úgy, azzal, hogy sokat
mászkáltam. Lásd Weöres, a legszebb alkotás a séta; fohász is a csatangolás. És hogy az idén ezt
megköszönni megyek ki. Jó, de ebből nekem mára az lett, hogy csak duma. Én ezt megköszönni akarnék
többé nem menni sehova. Hamar elintézem, ami elintézendő; meg ami vele jár. Ne feledjük, itt komoly
ügyről van szó: az az ember, aki ezt írja, hatvanadik évét épp betöltve négy olyan munkahónapot vágott ki
[meg se merem mondani, hány rövidebb könyv – és hányféle – lefordításával, hány könyvének
befejezésével – mindegyiknél kellett még minimum száz oldal –, hány cikk megírásával, hány
„mennyiségi csúcs” (talán minőségileg sem utolsó) megdöntésével – hétvégi prózacsúcs, egykönyv-
fordításának-ideje, ötnapos oldalszámcsúcs… csak az egyórás és az egynapos csúcsot nem tudja
megdönteni magánál, ahhoz tényleg öreg…], nos, itt munka folyt, itt valamik történtek, ez nem
helyezkedés volt, nem reláció stb., ez valóban valami volt, úgy parasztosan is. És közben a csillagtánc –
illetve az egyetlen reálisnak felismert – monokrómia, monotónia stb. Ezek az összeadandók, nem a kis
rajzos evidencia-történetek, jó, azok is nagyon hercig dolgok.

(Befejezve: 1999. április 21-én)

PS. És ráadásul nem merek azzal feltolakodni, képűsködni itt, hogy ember beszélne, kinek a sors, az élet,
évek és napok szívének gyökeréig fájnak. Durvább lettem: ha ez és ez békén tudja hagyni azt, ami mégis
„történik”, miért nem tudja az és az, miattuk miért kell, hogy a frász töltsön??

Jó, de ennek se vége, se hossza. Az én monokrómiám ellenzőinek vagy megnemértőinek egy módon
tökéletleg igaza (is) van. Másrészt derék emberek; gondoljuk csak meg, huszonkét év alatt a madárkákkal
mennyi bajlódás volt. (Húszféle betegség, harmincféle táp stb. Valamint hogy én, ha visszagondolok, nem
sokallom-e, mennyit utaztam, mit foglalkoztam festészettel, vacakolással, zenehallgatással,
antikváriumjárással… nem kellett mindig annyit dolgozni „történetesen” a kb. ugyanazért, mint ma. A
harmadát dolgozni is elég volt. És ezt épp én mondom.)

82

Ám ne is menjünk tovább. Mindezt csak azért mondom el ennyire is, mert hátha valaki rászorul. Ne csak
az én mélyebb értelmű fejleményeimmel bajlódjon, hanem legyen az egészben valami kis „na látod,
öreg… így megy ez velem is, nálam is”… és akkor még semmit el se mondtam.

És ne feledjük: a Gertrude Stein-féle szintén szép és mély „a rose is a rose is a…”-nek van egy olyan
változata is, hogy a pincér még egyszer összefoglalja, ki milyen italt rendelt az asztalnál, és: „A’ rozé a’
rozé a’ rozé a’ rozé a’ rozé…” az eredmény, ahogy kiszámolja az ott ülőket.

Vagy ha Beckett Krappjét vesszük, az utolsó tekercseset, csak annyi nálam a különbség, hogy én azt
mondom: „a nagy büdös francokat szép emlék, hogy alkonyatkor, izgalmas lófogadó-csata után remek
rozét vettem Londonban a Sheperd’s Marketen, a Mayfairben… dehogy remek emlék, ott rohadtam volna
meg én magam is a rozémmal és a sok KÖZT-dolgommal együtt, ami aztán mindebből lesz.”

De sose írj keltezést, hogy mit mikor fejeztél be, azt azért ne.

És most akkor valaki azt mondja: mindez nem nagy eset… minden – hasonlat… és hogy a többi festő
nyilván azt mondta széles ívben, hogy elmehet az Ad Reinhardt, ahova akar, és festették a magukét… és
mit ér ma, ha csettintünk, a hatvanas években még milyen „maximált lehetőségű hitek léteztek”…
léteznek azok ma is, csak pont KÖZT. És ha a híradóban, mert isa pur es chomuu vogmuc, elneezem a
hadi utu reaat, és csak egy mellékfejlemény, hogy a macedóniai gyárak bezárnak, mert nincs
kereskedelem ott pillanatnyilag, holott nyolc év alatt olyan szépen fejlődtek a dolgok, most megint ott
tartanak, ahol a szentkúti búcsú… igen, az élet ilyen vulgáris, ennyifelé tépi magát, bennünk magunkban
is.

Csoda, hogy megvagyunk. Úgy látszik, nagyon jó anyagból vagyunk meg.

És azért oldódik meg nekem az italkérdés, mert egyetlen gyönyörűségem, hogy általam ebből a nagyszerű
anyagból legalább minél kevesebb legyen a földön, és – visszaérkeztünk, elég a dolgozatnak a végét
elolvasni csak, semmi „KÖZT”! – a szesz bizonyos alkatoknál köztudomásúlag hizlal.

Bizonyos alkatoknál még ez az utolsó remény. Hogy mégsem vagyunk teljesen egyformák. Csak
meglehetősen.

Legutóbbi irat: Írországban járva még sosem ittam. Hát most muszáj elmennem, nem? Mitya!!!!
83
Anyagtalanodás és epifánia; Bécs

Ha az Otto Wagner-hidak alattit nézzük, s nem a Burgasséban (Freud-ház) a tudatalattit, nos, a víz alig
kőmederszint-feletti, a Wien folyócska csatornának, de utcainak, kiöntött mosóteknők vízhozadékának
látszik, főleg, ha vonatunkkal a Westbahnhof felé kanyarodunk felüljáróján. Epifánia, áradás-öntés
nehezen társul ily képzethez és emlékhez. Igaz, a Duna-csatornánál, ahol megtorlódik, sőt, visszafelé is
kavarul a víz, tehát a nagy építőművész egyik vasszerkezeténél lenn már tisztes az áramlás-forgás. Másfél
éve lassan, hogy a téma előjött Linzben, de tartsunk sort.

84

A linzi Blattwerk (Levélmű, a szónak mindkét értelmében), elsődleg Christian Steinbacher nonprofit
„vállalkozása” (és vele társaié, és támogatóiké, hála) meghívott 1998 tavaszán, és a „szokásos” kis
előadósdi zajlott: vetítéssel (A/4-es lapok, koporsórajzok és mondások, tojások és madarak, Wittgenstein
és Einstein mint téma, Hérakleitosz –!! – és Sziszüphosz), rögtönzéssel. Nekem, szívemnek-elmémnek is
kedves volt az ötlet, hogy legyen most (Steinbacher kollégám bécsi sorozatának szelleméhez is illően:
Poetologie, azaz Költészet-Elmélet-Gyakorlat) kötöttebb a téma, bár azon belül aztán szabad. Hiszen van-
e nagyobb szabadság, mint az elanyagtalanodás (címemből az „el” elmaradt, magyarul randa) és az
epifánia? Minden és semmi, de – irodalomról, fogalmi művészetről lévén szó – értelmezve.

Ez keretet, szerkezetet is adott (ígért), megnyugodtam, készítettem most már vagy háromnegyed éve a
jegyzeteimet.

Elsősorban ideges lettem tőlük. Hogyan állnak össze ezek a túlzott bőségben halmozódó, irodalmas és
„életes” ötletek, utalások, kapcsolódások – fizikailag: maguk a papírok – valami kevésbé epifánikussá,
áradóvá? Végül összegépeltem a címszavakat egy oldalra; a fontosabb tételeket lila filccel aláhúztam
(szinte minden fontos lett!), s még ehhez jött, hogy konceptgrafikára hasonlítson tényleg az egész, egy sor
halványkék golyóstoll-kiegészítés.

Ha sorrendben haladok (nem egészen ez történt, ám ezt hagyjuk, magnófelvétel tudtommal nem készült
az Alte Schmiede-ben, mellesleg Bécs leginkább számon tartott irodalmi és konceptuális helyén, Kurt
Neumann barátomnál, aki hetven-nyolcvan országból szervezi íróit, előadóit, zenészeit, színészeit,
tudósait), ez alakult volna:

Kezdődik, persze, Wittgensteinnel (egyik Tractatus-kiadásom, téglapiros könyvecske), velem is volt az a

példány, melynek révén 1993-ban a Mester munkáival az ismerkedést kezdtem; ha késve rajtolok is
olykor, s csak annyi lényeg volt meg, amennyit a Töredék Hamletnek-ről elmondhattam: 1960–1967
között teljesítette valamelyest az én Wittimnek azt a kívánságát, hogy filozófiát lehetőleg csak
költészettel csináljunk, mára ugyanúgy megvan majdnem a Wittgenstein Összes (Bécsből), mint a szintén
csak az utolsó fél évtizedben alapismeretemmé lett Artaud (nyolc-tíz kötet, szintén a császárvárosból);
Artaud véletlenül nem illett ebbe a koncepcióba. S akkor a kezdet: gyors mentegetőzéssel megismétlem,
ami már többször előjött nálam élőszóban-nyomtatásban, hogy tudniillik a Tractatus 5.632 szerint az
emberi szubjektum nem része a világnak (nem tartozik bele), hanem mindig csak határa. Vagyis ameddig
85előrenyomulunk, mintegy vizet kinyomó testként, „addig vagyunk” (Arany: Hamlet), addig vagyunk
meg, onnét jön a világ… mintha a falunk tábláját tolnánk előbbre és előbbre, ahogy ez épp két osztrák
helység határán ötlött fel nekem. S lerajzoltam, még füvet is (ismeretes) a kő tövébe.

Ez anyagtalanodás – másrészt epifánia is.

A Töredék Hamletnek kötetből számtalan ilyen példát hozhattam volna, ha vannak már jó fordítások.
Például a „háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok”, vagy a koanok legtöbbje, és még
számtalan más hely.

Azóta elfogyott-e (belőlem, velem) valami, vagy az elvont anyag (a vers szelleme) áradt ki, tovább, idáig.
Megpróbálhattam volna Karinthy híres mondásának házi értelmezését – szerény elképzelésem –
ismertetni: ha Karinthy eleve adott fogalom német nyelven; nem az. Baj! Tehát:

Sokból a semmi is kevés.

Ez abszurditásnak tűnik fel, holott – ismétlem – a magam pár éve lelt megoldása szerint: az, ami „sok”,
annyira rossz dolog (például zenszempontúlag; s nem feledve, mit mondott Wittgenstein, ti. hogy csak a
boldog élet a filozofikusan is kiteljesedettnek tekinthető élet; hát nem furcsa?), hogy abból (a sokból) még
a semmi (tehát: maga a jó) is kevés. Minden kevés, ha a sokból vétetik!

Hm.

Anyagtalanodás: lehet ez elvi, elméleti történés is. Így mondtam el két (németre magam által lefordított,
illetve eleve németül, Bécsben írt) haikumat:

„Széthulltam arra
az egy darabra, ami
mindig is voltam.”
(Zerfallen bin ich
in jenes einzige Teil,
das ich immer war.)

És:

„Kontiunität:
was du warst, war immer »zu«:
viel, wenig, früh, spät.”
86

Itt a német „zu” szócska kettős értelme a tengely: „bezárva”, „túl” (pl. csukva az ajtó; túl kevés etc.).

(Kontinuitás:
bármit adtál, mind „túl” volt:
kevés, sok, khm, más.)

A khm azért van, mert a „más”-nak jó egyszótagos ellentétpárja kéne, nincs meg nekem. (Szűk, bő, mi
egy – s más.) (?)

Amikor a „Széthulltam…”-ot írtam (fejben), termékeny reggelem volt. Egy kiállításom összeállítására

igyekeztem (a Városliget felé), és a 87 Király utcán egy vécécsészét láttam valami grundon.
Duchamp jutott eszembe, „üzent a Mester”, így én, nagyralátóan. Nem néztem azonban az orrom elé, s a
következő pillanatban elcsúsztam – egy nagy adag kutyakakán. Sima ügy: a Mester valójában így,
komplexebbül üzent… és hogy csak ne képzeljek olyan sokat magamról.

Anyagtalanodás volt a kezdet a lovaknál, Bécsben (Krieau, ügetőpálya). Azt se tudtam, eszik-e, isszák,
kimentem (mert a kulturális ajánlófüzetben – Bécs! – benne van mindig a ló). S mert Szpérónak volt egy
kis madár-távbarátnéja, a Jacinthe, pardon, a Jácint kanári, és indult egy Jacinthe nevű ló… és mert
halálakor Szpérónak már hófehér volt az egyik szárnya, eltűnt belőle a barna anyag, és a rajtoltató autó
két szárnya, mely mögött a fogatok felsorakoznak, fehér volt úgyszintén, üzenetet éreztem, s Jacinthe-val
is. Később sok ló és verseny lett ebből az egy esetből, egészen idén kora őszig, most vége csak kb., hát ez
epifánia volt végeredményben, holott egy kézzelfogható – és fogalmi – elanyagtalanodás képezte alapját.

Az utazások szintén epifánikusnak nevezhetők. Ha csak Angliát, Írországot veszem… De mostanra

elanyagtalanodom így: képzeletben bárhol lehetek, csak le kell hunynom a szemem s választanom az
ismert helyek közül. De utazni nem bírok. Vonat, repülőgép, semmi nem megy. És nem bírom el az
elanyagtalanodott környezetet: hogy nem a lakásunk, nem a szobáim, a könyveim, nincs ott a madaram,
nem tudom beosztani a napomat úgy, ahogy akarom és bírom, ahogy kell, s akkor ez ellen lehet véteni
kicsit, hogy kibírható legyen egyáltalán, de elmenni nem! Pesten-Budán is minden irányt meguntam,
lehunyom a szemem – és még elméletben sem vágyom sehol másutt lenni. Hetekig, ha itthon lehetek,
csak az a jó. Ital és cigaretta nélkül, mászkálás nélkül, mozgás nélkül… bízva benne, hogy szesztelen a
máj jól működik, jobban fogyaszt (kilók, le!), mint ha unalmamban „a városban” felhajtok pár pohárral,
mérgemben vagy idegességemben hazahozok üvegnyi mennyiségeket.

A fogyás is anyagtalanodás volt, hát persze. Ám epifániája valaminek, ami nekem fontos: anti-epifánia,
kifordított bőség, mert – még kevésbé vagyok jelen a világon, a közvetlenen túli közegben.

Kafka éhezőművésze is eszembe jutott erről. Bár nem egészen jó példa.

Kafka jó példa viszont a szomszéd falu kis történetével; felolvasandó idézeteim közé soroltam:
„Nagyapám mondogatta: »Hihetetlen, milyen rövid az élet. Most, emlékezetemben úgy összetömörül
ideje, hogy például alig érthetem, miképp határozhatja el egy fiatalember, hogy át88lovagol a szomszéd
faluba, s nem fél, hogy – váratlan közjátékoktól teljesen eltekintve – már a szokványos, szerencsésen
lezajló élet tartama is messze kevés lesz egy ilyen vállalkozáshoz.«”

Majd egy kevésbé ismert történetem következhetett itt: hogy Londonban meg akartam nézni egy filmet,
mely Graham Greene regényéből (Egy viszony vége) készült, s egy délután játszotta az ottani
filmmúzeum. A közel negyvenéves film önmagában nem érdekelt volna, ha nincs ez a kedves
elanyagtalanodás-részletem a végén: hogy „istenem, eleget elvettél… barátságot, szerelmet… hagyj,
kérlek, örökre békén”. Szép káromlás? Ki tudja. Egész nap készültem a mozira. Még nagy lóversenyes
időmben volt ez, de különféle okoknál fogva aznap nem akartam (aznap sem akartam) játszani.
Londonban annyi az iroda, mint városunkban itt a presszó és a kocsma. Korán indultam el szállásomról,
még veszélyes időhatáron belül: a fogadóirodákban nem ment le az utolsó futam, sőt. Bebotlottam hát egy
könyvesboltba, megvettem hosszas habozás után egy Hamlet-drámakiadást. Akkor irány a mozi. De az
irodák egyikébe így is belátogattam. És az utolsó futam késve kezdődött. Láttam, egy ló neve olyan furcsa
nekem. Son of Sharp Shot. Sagittarius-név, ami én vagyok, Sagittarius. Éleslövész Fiú, ilyesmi volt a ló
neve. Nem játszottam. Hónom alatt szorongattam az így gyakorlatilag mire se jó Hamletet. És Son of
Sharp Shot nyert! (Évek múlva, mikor lókönyveimet írtam, régi újságokból előkerült: 1993 nyarán szép
nyerősorozatomat szakította meg az akkor debütáló Son of Sharp Shot.) Nem anyagtalanodott el teljesen,
bár valaminek epifániájaként jelentkezett (negatív értelemben).

A moziban – a filmben – minden benne volt a regényből, csak a nekem fontos befejező mondatokat
hagyták (anyagtalanították) el.

S persze, kihagyhatatlan: a régi angol filozófus-mondás (No matter; never mind), és a püspök-filozófus
(Berkeley) szintén ide vág.

Furcsa kis eset volt az az írországi, amikor Bloomsday-környékén (Ulysses és vidéke, Leopold urunk
június 16-ája) stílszerűen Dublin folyójába, a Liffexbe akartam hajítani egy szál virágot. Ez nálam ilyen
történet mindig: mikor élőben mentem versenyre (tehát pályára), de néha irodás napon is, lestem a járdát,
nem látok-e letört, elhullajtott virágot, szép levelet, fenyőágacskát. Mert ha magamhoz veszek ilyesmit,
szerencsét hoz. (Magam ezt mondom azért: Petőfire gondolva, főleg egy Elhagyott Szerető nevű lóhoz
lenne jó az ilyen virág… Jusson majd eszedbe. S hogyan „jutott eszembe” Son of Sharp Shot?)
Roscommonban mentem ki a városközeli pályára (Roscommon megyeszékhely Íror89szág közepén –
3500 lélek, a nézőtéren 4500-an voltak). Birkák legelésztek kőfalak túlján, elbeszélgettem velük a vidám
napsütésben, s a töredezett úton vajvirágot pillantottam meg – letörtet. És felvidultam. Nyerni a
Finnegan’s Wake nevű lóval egy ír font feltétele révén 20 ír pennyt nyertem, kész. A virág gyönyörű volt,
hajnalra kinyíltak kis bimbói is. Ezt dobjam a folyóba, mikor Dublinba hazatérek? A reggeli megoldotta a
kérdést. Margaréta margarint kaptam, virág a fedelén – ezt vittem magammal, dobtam a Liffeybe, s
Budapestre hazahoztam vizes zsebkendőben a vajvirágot.

A sok jegyzet készítésekor már próbáltam megvalósítani valami rendezőelvet (reménykedtem, nem
adódik még több ötletem, felírandóm), s így firkantottam fel: VÉG (mármint hogy a kis előadás végén
álljon ez): Készen kell rá lenni. Felháborító, hogy meg kell halni, holott utána már talán (I. Hamlet?),
talán jó lesz. Viszont, ha nem vagyunk rá mindig készen, ha nem akarjuk folyton (jószerén), akkor
felháborító atrocitás a halál, kiszúrás. Le van tojva, aki túlél engem, én meg akarok halni. Az ám, de itt
melyik tényező az epifánia (a meghalásra-készség!), melyik az anyagtalanodás (az élet), ily nézetben!…

Elanyagtalanodás minden elmúlt érzelem. S olyan kegyetlen ügy ez, hogy még a szibériai száműzetésre
„váró” Mityának is megmondja Kátya a börtönben: A szerelem elmúlt, Mitya… Bár egy pillanatra
igazsággá vált a hazugság. (Játszandó lett volna egy Kate Pace paci!)

S a Karamazovok könyvében van más ilyen szép anyagtalanodás-epifánia még: Aljosa búcsúzik kis
barátaitól, és megemlékeznek halott társukról, Iljusecskáról. Ekképp szó szót követ, és az egyik kisfiú azt
mondja: Aljosa tudja-e, hogy ők Iljusecska sírjára morzsákat szórtak, menjenek oda a verebek, ne legyen
Iljusecska a sírban lent olyan egyedül. Aljosa erre: sok, nagyon sok morzsát kell kiszórni a sírra, sok,
nagyon sok veréb menjen oda. S az én kiegészítésem: a Tabán oldalában verebek vannak eltemetve s más
madarak, ott a mi madaraink sok-sok sírja, és ha én morzsákat szórok oda (ritkán), madarak mennek a
madarakhoz…

A tabáni környékről egy majdnem klasszikus (bár bonyolult) epifániás-anyagtalanodós történetem van.
Örök lelkifurdalásom volt hosszú éveken, szűk két évtizeden át egy Némó nevű fiókaveréb miatt, akit
„elárultam”. Nem az, hogy meghalt… bár az is lehet… túl hamar. Mármost egy nap a sírokhoz baktattam
a Tabánon át, és hirtelen furcsa érzésem támadt. Milyen nap van ma? S nem jöttem rá, holott betéve
tudom, melyik madarunk milyen napon jött, mikor halt meg (lassan már nem 90tudom betéve). Fa
tövében valami barnás tárgyat pillantottam meg. Egy könyv. Pontosabban: egy könyv második fele. Mi
ez? A Némó kapitány (Verne Gyula)! S rádöbbentem: nyolcadika van; Némó 1977. augusztus 8-án került
hozzánk. Éreztem, Némó jelez: megbocsát. (Jó, hát nem „haragudott” ő, gondoltam rögtön, de… Én,
magamra.)

Ám nem elég ennyi: fél évre rá egy németül megjelent könyvemről szép kritika állt a bécsi Die Presse
hasábjain. Szó esett a sírkő-rajzokról, madarainkról is. És mit látok az oldal alján, apró hír formájában:
egy nevezetes mesekönyvet ismertetnek: A kicsi Némó a címe, vagy ilyesmi. Egymás mellett vagyunk ott.

Szavak, képek… az elmúlt hónapokban Musil esszéit fordítottam (talán a könyvhétre megjelenik egy
nagyobb Musil-kiadás), és a következő elanyagtalanodós-epifániás részletre leltem; ezzel fejezhetem be
esetemet. Tessék:

A színészetről van szó, arról, hogy néha kifogásoljuk, miért sikkad el (?) a szó, a történés, miért veszi át
helyüket a testileg színészies elem („bukfenc és satöbbi”), na ja. Musil: „Van egy pont – a történések és
szenvedélyek során –, amikor csak egy vállvonással, mosollyal, odébállással, cselekvéssel, testi
kifejeződés által szabadulhatunk. Befogva ötezer éves, soha végig nem gondolt fontolásokba, kitéve
bármi eseményhez kapcsolható álláspontok közeli-távoli hatásának, amilyenek köztünk épp a nem
együgyű, a gazdag állagú szellemek, íme, olykor semmi más nem lehet megváltónk, csak az, ha
elnémítjuk szellemünket, s arra eszmélünk, hogy testként, dologként ugyanolyan felelősség nélküliek
vagyunk, akár egy tovavándorló felhő, vagy egy kör, melyet a héja a légbe ír. Amikor gondolkodás
helyett csak megvonjuk a vállunk, úgy érezzük, legbensőbb fellegvárunkba záródunk vissza. A bolygók
keringenek, az elemek egyesülnek – oly törvények szerint, melyek további törvényekkel függnek össze;
de minden törvényben, melyet ismerünk, előjön valami, ami bennünk is megvan, valami állandó,
tényszerű, irracionális, egyszeri, önlétű rész, és a mimika irracionalitása a világnak ezzel a pantomim-
elemével érintkezik; kalandorok és mit sem tudók egyesülnek egy sikerült mozdulat pillanatában.”

Doderer regényének Strudlhof-lépcsőjén, melynek közelében lakni szoktam újabban Bécsben, a regény
lépcsőjén tehát, ahol a könyvbeli főalak, Melzer tanácsos, naiv és tisztességre törekvő ember baktat fel
egy este, mintegy tanácsot kérve – a múltaktól, melyeknek színpada ez a különösen szépséges építészeti
mű –, s úgy érzi, mintha a hitetlen pogányok példáját követné, akik görög földön a jósdába igyekeztek,
meg91tudni, mi vár rájuk, mi a teendő. De Melzer ezen az estén nem kapott választ: a kis driász (driád?
zavarban vagyok) aludt, szárnya alá vetve fejecskéjét, így Doderer, egy fa odvában vagy egyebütt.
Szpéróékra gondoltam, akiket az elanyagtalanodott csillagok epifániájában vélek jobb napokon
viszontlátni. Valahogy így is zártam mondókámat.

92
Fejezet
(Egészen régi időkről)

Itt máskülönben is nagy szünet következett; mindazonáltal egy dolog változatlan: Totyi kalitkájába
beszagolni jó. Magától ment vissza épp, megint egy délután; az illat verébszag, nyaranta fűillattal.
Feljegyzéseim múlt vasárnapról: „Ahogy kezemben ült, jellegzetes apró-mozdulattal emelintett egyet
mindkét szárnyán; utána felborzolta magát, tömérdek szürkeség került elő, szürke pihetollak a barnás-
feketés-fakó-rőtes fedőtollak alól”. (A szakszavak helyes, pontos használatára nem törekedhetem.
Szárnytollak és más nagyobb tollak.)

Visszaemlékszem régi lakásunkra. Az a szoba, mely most „a Totyié” (hogy Rudi eltávozott körünkből
tizennégy év, hét hónap és tizennyolc nap után), a háború idején, az ostromban leszakadt. Hirtelen
lényegtelennek tűnnek fel az ostrom utáni idők. Meg hát nem is akarom olyan remeklésszerűen megírni a
„dolgokat” (az efféléket), mint Ottlik a Próza lapjain, ez más vállalkozás. Ami a vállalkozásokat illeti,
apáméknak volt néhány ismerőse (házaspárok, egyikük sokat segített is álláskeresések dolgában 1948–50
táján), akik szüleimmel sürrtek-forrtak: valami kis boltot kellene nyitni. Emlékszem heves
ellenszenvemre. Nem mertem szólni, meg tíz éves alig múltam. De: boltot nyitni? Minek! Mélységesen
ellene voltam. Nem volt az én világom.

Most érzem, mennyire nem változtam. Amikor csak dolgozni kellett, központból-irányítottan (hülyén,
nem bánom) megvoltak a keretek, hajtottam. Amikor a keretek változtak, külön ráhajtottam, érezhetvén:
munkanélküliség fenyegethet. Nem hagytam. Ezt az akciózást (sok szerencsével körítve) még egyszer
végre kellett hajtanom. De akkor már nem ötven-, hanem hatvanévesen. Majd a könyv végén lesz erről
néhány szavam. (Válaszoltam egy körkérdésre.)

Nem mondom, szépen beszélek itt „a múltakról”. De mit mondjak el? Emlékszem-e lakásunk fényeire?
Szemközt még állt egy ház. A légiakna légnyomására betört egy ablakunk. Ezt is hányszor meséltem.
Nagyanyám… nem is mondom nevét… Víg Lóverseny játékunk az ablak alatt… és megúsztuk. A
temetés. A gödörben lelt láda. Az életre szóló koporsószeg-készlet. (Nagyanyámat temettük ostrom után a
Vár oldalába.) Mire jók, mennyire kimódoltak ezek a hasonlatok? Mit kellene elmondani? Egyszerre úgy
érzem, a múlt – már nincs is. Annyira „sohamár”. Minek elmondani? Lásd Halász Petár. Nem elég, hogy
látta ő a 93hajnali háztetőket? Soroljam a „szakirodalmat”? Ahol minden jobban meglelhető. És megint
messze szállnak… Utolsó posta Budapest… És sok egyéb. Dömi főmedvém könyve, a Medvék és más
verebek. Sohamár, és minek az egész. Csak a jelen az, ami örökké sohamár, és még ott a nagy kérdés. De
hát tudjuk. Hogy ez is minek, ez, hogy elmúlik, mit ér, mit érünk vele, mi értelme van.

Vegyem elő jegyzeteimet? Lásd Eliot verse. Meséljem el, mit kóboroltam…? Előveszem jegyzeteimet.
Mint ingujjas, idegen emberek, könyökölve az ablakokban, olyanok ezek a feljegyzések az A/4-es
papírlapokon. Igen, meg lehetne húzni nekik az ablakkeresztet. Bécsben hallottam, ahogy meghúzzák
négyszer az egyik harang kötelét, egyszer a másikét az ottani Szervita-templomban. Felnéztem a
házfalakra. Ilyen ablakok. Ahogy írtam itt. A feljegyzéseim ott könyökölhetnének. Fakó malter, pucc.
Csak belül jobb épületgépészet, na, nem vitás. (Sógorom megállapítása.) De most Bécs is végleg elment.
Attól függetlenül, hogy még egyszer (talán, de muszáj?) elmegyek Bécsbe. Nem biztos. Erőltetés.

Így lett volna erőltetés, ha a múlt időkről próbálok beszélni. Féltem a kitelepítéstől. (A tejfölös néni
története.) Féltem a csontráktól. Ezt meséljem?

Nyolc-tíz éves koromtól író akartam lenni. Erre vágytam. Most még mindig a hátam, az oldalam hasogat.
Gyógyuló nyereséggel? A múltról szól ez az írás, amit akkor már inkább ide préselek be, mindenféléről,
ahogy – ha nem is írói – elsőkönyves „pályám” elindult. Megjegyzem, Kellér Andortól a Déli posta című
elegyes könyv volt velem Bécsben. Vigasz lett, fájások ellen. A fájások nem lelkiek voltak. (Hanem az
összetörés; az első pár nap. Amiről már írtam.)

Pár dolgot a könyvbe jegyeztem be ceruzával. Össze van nyomtatásozva, lila bélyegzőkkel; könyvtári
kötet volt. Pakli cigarettám hevert mellette, egy doboz gyufa a kopott asztalon. Kint széncinegék, kék
cinegék repkedtek. Ha kihajoltam, esélylesőkként jöttek. A feleségemnek van egy „hátsóablakbéli
vörösbegye”. Mindig beszámol dolgairól. Erre mondtam: Totyi is olyan igazi gömböc-kismadár. Sok
mindent elmondhatnék így, ha épp a kompozícióba illik – de nincs kompozíció! –: „Visszaemlékszem a
mafla hollómra Auteuil-ből…” – „Meghatottan (otthonosan stb.) nézegettem a tyúkhúrokat a Szerviták
temploma mellett Bécsben…” (A tyúkhúr: nagy verébeledel.) De minek.

Jussunk előbbre nagy törések árán (útján) is. Egy nagy törés az egész könyv. De nem kenyér-, nem
cserép-. Így, akkor.

94
SZÁRNYAS GYALOGSZER
Illés Endre krétarajzairól
Elfogulatlanság és kora?

Ha évek és szerzők szerinti időrendet nem aprózunk is össze, Weöres, Nemes Nagy, Mándy, Mészöly
Miklós, Kálnoky, Jékely, Ottlik könyvei révén az én számomra – és sokunk számára – „akkor”, különös
vagy nem is különös módon, 1956 és 1960 között megnyílt az irodalmi ég. Ma már, persze,
véletlenségnek tekinthető, hogy Vas Istvánnal jó évtized múlva kezdhettem ismerkedni, vagy hát Szabó
Magda regényirodalmát is említenem kellene; és akkor végképp nem bocsátkozom a világirodalmi
szerzők külhoni eredetű kavargásába – Camus, Woolf, Greene, Green (ez utóbbi: Julien), majd Fitzgerald,
de még Hemingway is, az amerikai elbeszélők antológiája, Konrád György dolgozata a francia új
regényről, a korai Nagyvilág, hagyjuk.

Ami engem illet, mert itt pár pillanatig rólam magamról lesz (bevezetőül) szó, keskenyre szabott utam
széles kilátásokkal indult, nem ami a magam produkcióját illeti (érdemben a hatvanas évek derekán az
újvidéki Híd tett sokat, hogy szóhagyományból nyomtatott szó legyen, itt Mészöly Miklósnak voltak jó
baráti és támogató biztatásai, szervezései, majd Kormos István s a hozzá vezető úton a mindenben
megkerülhetetlen Ottlikék, „Cipi” és felesége, Gyöngyi, akik a műfordításra is rányaggattak végül, mai
egyetlen menedékemre, igen, mert az önkifejezés bizonyos megunása okán, s mivel a madarak inkább
kockázatot jelentenek, a házi kártyabajnokságok pedig lelkem legjobbik felét, ma, hogy huszonhét-
huszonnyolc év után végre felfogom, mik is ezek; máskülönben szórványos kívánok maradni), tehát én
még csak meglettem volna, szerzői ösvényemen, hiszen a hagyományos iskolákat jártam ki (badarság, de
az se volt baj, hogy bocsánat – Picasso és Matisse rajzolni tudott), fokról fokra, Ady, Tóth Árpád,
Kosztolányi, mindent átfogva József Attila etc., és a csudálatos robbanással jelentkező (a hatalom ilyen-
olyan számítgatásai és a dolgok tehetetlenségi rendnyomatéka folytán, meg rejtelmesebb okokból is
megjelenő), már felemlített mai magyar írók (többségükben: ma már halottak) szabályos vagy
szabálytalan (tanári stb.) jó barátsága és pártfogása, műhelyei révén azt is megkaptam, ami különben
megszerezhetetlen… de hagyjuk a mondatot, az irodalom nem mondatokkal és struktúrákkal alakítja
végső soron önmagát. 95Az, hogy az írással és vidékével mindig foglalkozni kell, nem azonos azzal, hogy
mindig ilyesmi lenne foglalkozásunk tárgya, s az sem igaz, hogy minden hasonlat lenne, de sugallat se, az
„evidenciatörténet” (a misztikum mint realitás) nem természetes, inkább anyagünnepi állapota a
skriptúrának. Mindig foglalkoztam az írás dolgaival, kilencéves korom óta akartam író lenni, tizennégy
évesen kezdtem „volumenesebben” verseket írni (addig csak prózát, közel öt éven át, jellemző módon
első kudarcaimat is a saroktól sarokig teleírt papírlapok bizonyos – novellának nevezett – rendezésével
értem el első gimnazista koromban, mígnem ma, ha nem tévedek, látom, hogy valamirevaló író úgy
életében hét-nyolc igazi elbeszélést megírhat, nem baj, ha nem többet, nem mindenki Mándy Iván), s mert
így afféle egyoldalú és elszánt alak maradtam (titkon, lévén hogy irodalmi társaságokba 1966 óta nem
nagyon járok), elgondolható, micsoda örömem volt – csöndes földrengés! –, ahogy 1957–1958 táján (jól
mondom, remélhető!) kezembe akadt egy kötet. A Szabó Ervin Könyvtárban. Az anyámtól kapott
ebédpénzeken hamarosan könyveket vásároltam már csak (bulizási költségek szerény fedezésén túl), de
Illés Endre Krétarajzok című munkáját túl hamar elkapkodták, nem voltam vele olyan szerencsés, mint
Ottliktól a Hajnali háztetőkkel, melyet jószerén megjelenése napján vásároltam épp az „ottliki” Apponyi
tér közelében (akkor „Felszab”), egy napfényes, meleg februári délelőttön az egyetem egyik tanterméből
a másik okítványi épületbe csapatostul átcsődülvén (később, más könyveket: két lógás közt; mert… de ez
más dolgozat tárgya); tehát színe, szaga, íze, fénye volt akkoriban egy könyvvásárlásnak, többször
megírtam már, hogy 1958-nak ugyanezen a telén a lellei állomáson (a téli jeges Balatont először
megnézni utaztam oda egy napra) Mándy, Ottlik és Mészöly Miklós könyve volt velem, sőt ez utóbbit, a
bűvöletesen rejtélyes Sötét jelek címűt Lellén is vettem! hadd vigasztaljam magam, Mándy nekem akkor
nehezen érthető olvasmány volt; mit akarjon az ember? Mondom, Illés Endre úgynevezett krétarajzait,
tanulmányféle esszék sorozatát a magyar költészet és próza újabb tárgyköreiből, csak fájó rövidséggel
birtokolhattam (nem loptam könyvet soha köz-helyről, nem szerettem közhelyekkel még ilyen
érintkezésben sem lenni, annyit bíztam rájuk maximum, mimet adják ki és mennyit fizetnek, de köz-
helyekre sem jártam, remélem, ez a jövőben ismét megadatik), és nagy csoda volt, mikor az újabb kiadást,
Magvető, 1970 (Illés Endre művei, szerk. Sík Csaba), antikváriumban, lila pecsétesen, az eredeti 31,- Ft-
os ár helyett (őrület) 30,- (sic!) Ft-ért megvásárolhattam.

96

Illés Endre hatalmas mezőnybe került, s a nekem legfontosabbak közé. Nem ismerhettem még
alaposabban Kosztolányi cikkeit, Ottliktól a Próza-gyűjteményt, Kellér Andortól a „tarkaság”-ot. De ha
ismerem is valamelyiküket; a különös az, hogy Illés Endre így harmadik nekifutásra és épp ma érződik
számomra (krétarajzaival) különösen fontosnak. Ahogy valami más fojtogatás közepette a szabad
lélegzést jelentette esszévilága, ma a teoretizálódott irodalmi (irodalomtudományi) közboldogtalanítás
újabb utánzókorában arra gondolhatunk: bár lennének, akik rossz stilizálás, aktualizálás és szépelgés
veszélyeit kikerülgetve, ekkora hitellel és elevenséggel tudnának szólni irodalomról, mint a Krétarajzok
Illése.

Hogy „krétarajzok”: ő maga a rá jellemző plasztikus (ma már nem túlzónak ható, hanem bájos-bánatos,
szerepjátszós stilizációnak tetsző) stílusban ezzel magyarázza, hogy nem törekedett teljességre, nem
tusakodott tudósi feladatokkal. Bár „telhetetlenül”, teszi hozzá, „a rézkarcok pontosságára is” törekedett.
Olcsó irodalmi fordulat efféle szubjektív szellemességeket minősíteni, ezekre rájátszani. Összefoglaló
mondatok helyett hadd vegyem sorra a harmincnál több krétarajz némelyikét. Azt próbálom elmondani
ezennel, melyek Illés Endre kifejezésmódjának, igazságkeresési módszerének, kompozíciós eljárásának,
írókon át megnyilvánuló világlátásának erényei, kisebb-nagyobb fogyatékai. De még előbb a magam
alfejezetének címéről.

Elfogulatlanság… Ma már talán több él ebből mindannyiunkban. S hajdani mestereim sem voltak éppen
(egymás iránt sem, irányomban sem aztán, hogy egyáltalán kezdtem kilátszani a földből) oly nagyon
elfogulatlanok.

Magam abban az időben az voltam. Ez nem érdem. Adottság inkább.

Elfogulatlan voltam a törődéseimmel, nemtörődéseimmel. Lásd Eliot. Taníts törődni, nem törődni,
megülni csöndben.

Illés Endre könyvével bódító nagy csöndekben ülhettem meg. Hiteles képet hihettem magaménak arról,
ami nekem a legfontosabbak egyike volt, ha akkoriban nem „a” legfontosabb.

1968 és 1970 között személyes kapcsolatunk alakult. Illés Endre egyetlen alkalom erejéig a könyvkiadóm
lett.

Ez az együttműködés nem ért jó véget. Balszerencsés körülmények játszottak közre, maga a kor, túlzó
ráadásként az eltérő lelkialkatok. Igyekezetek, melyek csalódást hoztak kölcsönösen.

Megint más kérdés: miben volt „hibás” e sorok írójával kapcsolatosan Illés Endre. Mennyiben hihette ő,
hogy e sorok írója hajdan „csalódásá97ra” lett (neki). Verseim kiadása öt év után azért csak folytatódott
(a „sárga könyvvel”, melyre, milyen összetett az irodalmi megítélés világa, Kormos István mondta:
„számos olvasódat el fogod veszíteni vele…”) – és így a rossz rendben is volt rendben lévő világom. Illés
Endrét – például egy prózaíró (atyai) barátomnál – sokan emlegették, enyhén szólva is, elegyesen. („Illés
Bandi lelki finomságai…”) Évtizedekig nem vettem kezembe az esszékötetét, a novelláit (melyek közül
szintén van egy-két kedvencünk, jó néhányunknak, de ez sem tartozik ide; tényleg akad legalább két
remeklése e műfajban), aztán hirtelen… s talán a Kellér-könyv csodája után…

Ráadásul: amiképpen a hetvenes évek elején oly dús műfordítói pálya kínálkozhatott a magam-jegyű
irodalmárnak, hogy a puszta (és tisztes) megélhetéshez saját művek kiadására oly nagyon nem is
szorultam volna például (jó, hát ehhez kellett az a veszett munkabírás, mely tréningben tart, s amelynek
okán – holtbizonyos! – 1999-et mint legjobb prózaműfordítói évemet zárhatom, csak éppen pénzt nem
lehet keresni ma ilyesmivel), mondom, ráadásul még valami adódott itt. Az, hogy az eltelt évtizedek (a
fentebbiek első felének révén is) kiégettek belőlem bármiféle neheztelést bárki iránt, aki – nyilván engem
sem gondolván az elképzelhető magyarhoni kedvencek semmilyen irányú mintapéldányának – bármi
módon összehorzsolódott a dolgaim irodalmi felületével vagy mélyebbjével, netán akire neheztelhetnék.
Dehogy neheztelek! Ismétlem, a Krétarajzok ismételt csodájú ráadásként maradtak meg, sőt elevenedtek
föl a számomra, és ezt az élményt sietek megosztani olvasómmal.

A „sietek” nálam (az önkifejezés talán Salingertől most átvett váltóbotú futamodásaképpen) azt jelenti,
hogy öt-hat hónapja készültem a könyv alapos elolvasására, majd ennek két hónapját követően újabb egy
hónap alatt összehoztam az alábbiakat.

Stiláris jellegzetességei

Most mindenki mást („a harmincas évek hagyományából”, hogy elnagyoltan szóljak) félrehagyva, bár
úgy nem téve, mintha mindezek az eszközök Illés Endre személyes sajátjai volnának, csak a Krétarajzok
néhány stiláris eszközéről szólok.

Az Írók írója (Ambrus Zoltán; ismerjük-e ma egyáltalán?) így kerül homlokterébe az esszé első mondata
szerint: „Amikor a húszas években 98Pestre kerültem, úgy zarándokoltam el Ambrus Zoltánhoz, mint egy
dómhoz. Mint Sienában…” S a többi. De a következő rövid bekezdés is így indult: „Több volt, mint egy
dóm.” Ezt azért mondtam múlt időben (indult), mert az akkori élményemre gondolok vissza. Húszéves
voltam.

Aztán a megfigyeléseinek adagolása. Ahogy egy bekezdés vége felé belöki a kurzivált poénszót: „elővette
látcsövét” – a színházi próbán! –, „s intett a rendezőnek – kezdhetik…”

Majd a következő bekezdés: „Látcsővel nézte az olvasópróbát.” Az olvasópróbát!

Nehéz megmaradni a stiláris eszközöknél. Illés Endrére, az esszéistára (legnagyobb dicséretünk ez lesz)
áll József Attila szava (holott őt nem értette igazán mélyen ez a krétás rajzoló): mit érdekelné őt a
költészet maga… hiszen költő ő.

Illés Endre a szidott és (mostanság) újra magasztalt félpozitivizmustól távol áll. De vajon tényleg? A
rengeteg apró adat… benyomások adatszerűsítése… Miért mondjuk mindezt a stílus alfejezetében? Mert
stilárisan tette „valami több”-bé az adatait. A koholtakat (nemes keverékek!), a csak a maga „látcsövével”
kiolvashatókat, a szépírói lendület önkényességéből (és profán szentségéből) adódóakat, meg mind a
többit. Ő aztán benne élt a matériájában. (Kosztolányinak felrója: nem tanulmányozta elég alaposan, el
sem olvasta rendesen talán mind azt a sok könyvet, szerzőt, akiről írt. Hát nem voltam ott Illés Endre
irodalmi magánéletének-közéletének színterein. De ami lenyűgözött az írásaiban már az ötvenes évek
végén: hogy ad nekem, olvasójának valami nagyon fontosat. Azt adja, hogy az irodalom papiroséletét
eleven valónak érezhetem, hihetem, tereket ad, belakható könyvtárakat, kávéházi sarkokat, lelki zugokat,
lépcsőzetes színpadokat… nem is folytatom.)

Szomory Dezsőről szólva ezt a címet adja írásának: A mennyei küldönc. (Tessék elolvasni, miért.) Holott
a mennyei „különc” is jellemzője lehetne a toronybéli írónak (Kellér). Hogy az íróval megismertessen
minket, utal rá, meg kell ismernünk a századforduló Budapestjét is. Merészei ilyeneket leírni: „Ez a
békebeli, századeleji város lomha és szenvedélytelen. Hiába dicsérik a pesti humort és szellemet – hazug
önhittség!” Miért a stílus jegyében veszem elő ezt is? Mert a stílus az ember. És manapság ember legyen
a talpán, aki ilyen túlzó összefoglalásokra ragadtatja magát. Lássuk a folytatást: „Pestnek nincsenek jó
bordázatú gondolatai, nemesebb indulatai. Ötletei vannak. Pest legfeljebb a pletykának és a hírlapi
szenzációnak jó talaja. Ez a kamaszváros malterszagú, szegény, és mindenestül belefér egy déli riportlap
rendőri rovatába.” 99Khmm. Ha túlzás is, magam inkább azon döbbenek meg: miért, hogy ilyen elemi
élvezettel olvasom ezeket a lexikoni címszavak alá illő összefoglalókat? (Van belőlük tömérdek a
könyvben.) Miért? Mert lenyűgöznek költői igazságtartalmukkal. Musil mondja: a húszas évek hírlapi
prózastílusa lesz talán a jövő költészeti kifejezésmódja. Nem tudom. Illés Endre („és társai”) ezzel az
összefoglalósdival az istenkísértés határmezsgyéjére merészkedtek. Kötéltáncot jártak háló nélkül.
Írásaikkal mindenesetre. Egyetlen hamis gesztus, tényleges figyelmetlenség, hazugság: a mű
menthetetlenül alábukik. Gyengébb helyein történget is vele ilyen a rajzok során itt. De a stíluseszköz
egészében, összesében: csudás módon életben marad. Ma is jó. Már akinek a kezén.

Nem aprózom el ezt sem. A továbbiakban szabadon kívánok csapongani inkább, tallózni a könyvben, pár
alapkategóriám keretei között úgyis megmaradok, ahogyan ígértem.

„Igazságkeresés”

Részleteket, részleteket! Emlékszem még a korábbi ötvenes évekből a Vörös és fekete mottóira (Illés
Endre fordítása volt a könyv). S a Krétarajzok is megpendíti ezt a kiemelt követelést. Az igénynek eleget
is tesz.

Igazságkeresés-e ez valóban? Az esszéista belső víziójának válaszképe, amit anyagában (a tárgyalt

íróban) lel, lelni vél? Kosztolányinál kicsit gonoszkodva emleget föl egy könyvtári jelenetet. Illés volt a
könyvtáros, Dide úr mindenféle különleges folyóiratot vitt haza, köztük „öt Poetry-füzetet, a legfrissebb
számokat”. Illés Endrének adható (méltó?) válaszom, na ja: e folyóiratnak (kiadási helye Chicago) több
mint két évfolyamát őrzöm a hetvenes évekből. Volt szívem megrendelni, akkoriban meg is tudtam tenni
ilyesmit (ahogy ma Budapesten egy bécsi szeletet nehéz kiguberálni a brifkó tartalmából), és gyönyörű,
meneteles színei, a szivárványon végig, példát adtak más lapoknak is. Fél antológiára valót fordítottam
össze az amerikai versekből; s hogy így történt, Kosztolányi Illés Endre által közvetített ízlésének
köszönhetem.

De nem erről volt szó.

„Miért mondtam el…?”, kérdi Illés a maga (nem mondom el!) kis Kosztolányi-és-könyvtár történetére.
„Az emlék jelentéktelen. Egy módszert akartam jellemezni: az ő módszerét.” Nyilvánvaló: más írók
megidézhetésének mikéntjéről van szó, arról, hogy ha valaki azt a feladatot kapja: írjon ikszről,
ipszilonról, hogyan teszi. Kosztolányival kapcsolatos parányi kifogásait (Illését) már ismerjük.

100

Ha Illés Endre krétarajzmódszerét vizsgálnám, nagyon csínján kellene bánnom a „paraméterekkel”. A

szempontokkal. Nehogy a spanyolviaszt fedezzem fel, vagy ami még rosszabb, a spanyolviasz
felfedezését ünnepeljem.

Hogyan értem ezt?

Ha egyszer már „igazságkeresés”, semmiképp sem szabad féligazságig jutni. Ha és ha és ha? Ez egy
esszéstílus, egy eléggé adott jelleg; Illés épp csak („épp csak”?) mesterien él vele. Az igazságkeresés: a
részletek plasztikussága. Ezt célozza a bekezdések alakítása. Szó szerint (olvassuk hangosan!) az írás
lélegzetvétele. Tartalma? Igazságokat mond-e Kosztolányiról és József Attiláról? Ez utóbbinak a kései
verseit említi-e egyáltalán? Valóban helytálló-e, hogy Kosztolányira – igaz, sok egyéb mellett – elemi
erővel rámondható, hogy mintegy szigetek látogatója volt (amikor másokkal, világirodalmiakkal vagy
régiekkel foglalkozott), aztán mindig viszonylag gyorsan tovább is állt? Jó, az Illyés által
kezdeményezett, majd R. P. által – mondhatni – tökélyre vitt cikkösszegyűjtést (Kosztolányi tárcái stb.)
Illés Endre említi, de talán még túl közeli volt ez időben mind, nem láthatta a sok-sok kötet nagy
jelentőségét. Azt, hogy a „tartam” (az ötlet helyett talán mégis a folyamatosság, a kontinuitás
Kosztolányinál elemi, rangot jelentő adottság volt, és – paradox! – épp a forma volt másodlagos.
Mindegy, mennyire tetszetős (az), a sok-sok tökéletes forma végül alázatos töredékké szelídül, úgy találja
meg helyét, hogy egy szinte musili logikájú és humorú emberiségkép áll össze (bocsánat!) a Kosztolányi-
írások ezernyi lapján.

Érdekes, minél nagyobb íróról szól Illés, annál kevésbé maradandó, amit mond.

Remeklései – a hiánypótlások.

Most Szomory-dolgozatával azért nem akarok foglalkozni, mert Kellér ezt a feladatot nála különbül
elvégezte; és József Attila dolgában a kezdeményeknek is máshonnét kell már kiindulniuk, mint a
Krétarajzokban történt. Igaz, egy dolog biztos (és ezt a Nadányi-esszé is bizonyítja): Illés Endre igenis
tudott érteni a versekhez (bár állítólag a hatvanas évek végén könyvkiadóként nem értett; vagy csak a
jobb és még jobb szakértőkre akart támaszkodni, amikor – gondolom – Vas Istvánt, Kormos Istvánt kérte
fel véleményezésre; így kerültem kiadójához az eredetileg Egyetlen címet viselő, végül hamletesre
átnevezett, Illés kiadásában valóban „egyetlenként” megjelent verskötetemmel), igen, értett a vershez.
Ám annak az embernek a szent és tisztelhető tanácstalanságával állt meg egy fokon mégis – lásd utoljára:
József Attila –, aki csak egy 101bizonyos fajta kézzel varrott cipőt és csakis ilyen vagy olyan fazonú és
szövetű öltönyt képes hordani, e téren szinte öngyilkossága lenne, ha szakadtabban járna. Értett a vershez,
de korlátokkal.

Értett a prózához. Csinálta, hogyan is ne értett volna hozzá. A Krétarajzok hatásbűvöletének ez volt
legalapvetőbb eleme. Nem az, hogy sosem unta meg magát, szüntelenül ismételve ugyanazokat a
fogásokat. Illés Endrét olvasni azért volt – s lett manapság újra – otthonos élmény, „kis angol házam-
váram”-ügy, mert a krétarajzoknak (rézkarcoknak) megvolt végig a belső írói hitelük. Illés nem erőltette
dolgát. Ahol kétszázhatvanhetedszer ad elő valamit (bekezdéstagolást stb.), ott is arra apellál: hogy mi,
cirkuszi nézők, jó, színháziak, hinni akarunk a trükkben, rászorulunk. Kell nekünk az igazságnak ez a
fajtája. (Melyet, fájdalom, a nyelvfilozófiai irodalomvizsgálat nem tud feledtetni, félretolni.)

A musili esszéstílus sem „mérvadó”. (Mi lenne az. Maga Musil tiltakozna elsőül.) De csak úgy olvasom
(fordítom) azért, mit mondat Alfred Polgarral egy képzelt interjúban. Hogy színházba ő (Polgar) azért
járt, mert nem hitt a maga munkásságában. S ennek legjobb ellenszere a színház. Aki sok színházat néz,
lassan azért kezd kicsit mégis hinni magában.

Amikor Illés Endre krétarajzai először kerülhettek az ember (nyilván: sokunk) kezébe, nagyon rá voltunk
szorulva, hogy a magunk dolgában valaki – bocsánat – hitet adjon. Maradjunk csak ennyiben:
föllelkesítsen. „Miért, fiacskám, mi nem lelkesítettük föl magát?”, kérdezheti tanárom, más idősebb
barátaim nevében is ama korról. Jó, persze, Illés ki is adhatta (de meg is írta!) esszéit. Ismétlem,
akkoriban erre nagyon rászorultunk. De ha „igazságkeresés”, akkor: a Krétarajzok nagyon kevés vonala-
felülete porlott el. Azért nagyszerű mű ez a könyv, mert ma, változott körülmények között, sőt épp ma
újra, a mi könyvünk. Talán azoké, hogy ez egyértelmű legyen, akik az irodalmat elevenségként, emberi
mozzanatként akarják élni most is, nem kizárólag (nem főleg) a struktúrái „felől”.

Példák

Különös, hogy Illés munkája ott a legjelesebb (s nem csak példás), ahol nem példás szerzőket elemez.
Hunyady Sándorról, Örley Istvánról, Lovikról (ismerjük?), Csáth Gézáról (szélső pálya azért ő is),
Tersánszkyról készített portréi a magyar esszéirodalom örök antológiadarabjai maradnak. Megjegyzem,
eléggé különös, hogy Hunyady Sándorról leg102alább három kiváló elemzésünk van: Kellér Andor, Illés
Endre és az általa érezhető módon nem túl „lelkifinomságosan” kezelt Ottlik Géza tollából. S mindhárom
írás ugyanoda fut ki. De majd erre mindjárt visszatérünk.

Illés módszerének keménységét a legjobban – s kezdjük ezzel – A puszpángsíp mestere című írás
szemlélteti. (Kiről másról szólna, mint Tersánszky J. Jenőről!)
Két dolgot szedjünk itt külön, szálazzunk szét.

A stílus.

„Hadd mondjam el az első leckét, amit Tersánszkytól kaptam.” Így zárja kis bevezetőjét. A mágus
szétlebbenti a függönyt.

S nyilvánvaló, a 2. rész ekképpen folytatódik: „Fiatal medikus voltam. És fiatal író…”

Menjünk tovább. A magunk dolga, ha éhesek vagyunk ma ezekre a stíluseszközökre. Hozzáteszem: Illés
Endre ebben a legjobbnak bizonyult, jóllehet nem ebben bizonyult önmaga legjobbjának.

(Megjegyzem: írás és erkölcs. A Szigorlat című novellában a vizsgázó medikust a professzor szakmai
szempontból kiválónak minősíti, de a morálisból – ennek okán – megbuktatja, mert a kórteremben a beteg
öregember füle hallatára válaszolt jelesül, jelesül, hogy a két lábat amputálni kell. Illés Endre ilyképp
mindvégig erkölcsös író maradt a Krétarajzok lapjain.)

A puszpángsípos esszében önmaga életéről is beszámol, így „vezeti föl” ismerkedését Tersánszkyval.
Lehet, hogy mikor magam így s nem másképp kanyarítom emez írást itt, Illéstől vett leckéimet is
felmondom. Az életet nem lehet kihagyni az irodalomból. S az esszé már reflektálás. Az esszéíró élete jól
belefér, ha a tárgy életéről is szó van. Az élet oszthatatlan.

Remek meglátás Tersánszkyról: „…a leggyakoribb vád, a visszatérő, igazi megbélyegzés, hogy írásaiban
állandóan valamiféle bakszagú immoralitást szimatoltak. Csak a szatírsíp rikoltását hallották; mást alig.”
Ez is egy kis egység vége. De a következő részt azzal kezdi, hogy ha ő tanulmányt (rézkarc) írna
Tersánszkyról, azt mondaná el, hogy a Kakuk Marci e varázslatnak csak a kisebbik fele. És most jön a
nagyon érdekes.

Tessék: „Kakuk Marci s a többiek, társai és társnői, az elnyomorodás elől menekülve valami fontosat
megmentettek: az élet szeretetét, önmaguk szeretetét” (mint Illés írja: a „fojtó, levegőtlen… ürülékkel
bélelt…” világban). „De nagy árat fizettek érte. Minden tagjuk és minden szervük annyira csak a
menekülés és az élvezet törvényeit ismeri már, hogy végleg kiestek minden igazibb rendből.”

103

Nincs itt ellentmondás? Nem az van! Illés Endre magasabb szintre srófolja az irodalomlátást, nem
szatírság vagy sem a kérdés, hanem hogy ennek holdudvara mit jelent; mire válasz (kényszerűen).
Tovább: „Szabadok lettek, de ez a szabadság nem kívánja többé az emberi kapcsolatok szépségét és
állandóságát. Testüket megmentették az elnyomorodástól” – bocsánat, egy teljes bekezdését ismertetnem
kell, hogy méltóképpen mutathassam meg Illés Endrét önmaga (jószerén) nagyságában – „…de örökre
elvágták magukat minden emberi erőfeszítés élményétől. Csodálatos, könnyű futású világ ez… Soha meg
sem karcolhatják egymást. Éppen csak a halált ismerik. De a lélek megrendülését, a létezés értelmét többé
nem.”

Kis irodalomszakmai kitekintés

Most megkérdezheti valaki a következőket:

1. Feltártunk-e bármit is „egy irodalom” (egy zsáner, jelleg, jellem, urambocsá’: lélek stb.) lényegéből, ha
tetszetős kis történeteket mondunk el, agyalunk ki netán, összekapcsolunk mutatós szálvégeket?

2. Miféle anyagkezelés az (Illésnél akár, netán e sorok írójánál), hogy takarosan arányít, nem mond
többet, mint ami szépíróilag helyénvaló (magam is becsuktam most a könyvet pár negyedórára,
Tersánszkyból „elég”), fontosnak kell éreznie, hogy bekezdések legyenek a dolgozatában, rövidek is
netán etc.? Hol jár ez az érdemi résztől?
3. Bármi más módon lehet idegenkedni, titkon ellenségeskedni.

Nézzük.

Amit az irodalom mond, nem asszociációs alap. Az irodalom véglegeset mond. Musilt érdemes elolvasni
hozzá, vagy csak A tulajdonságok nélküli ember alapötleteinek egyikére figyelni: milyen sokan ülnek,
abszolút szellemek, az abszolút szellem relatív kerekasztalánál, vagy netán nagyon is szögletes, összetolt
asztalok (négylábúak) mellett, s mind a magukét mondják, a magukét hallgatják. Mellesleg, csak úgy
eszembe jut valami, és ideidézem még egyszer Illést: „Egyre több a könyvem, egyre kevesebb az időm.”
(Persze, a Hunyady-esszéből vesszük ezt. Legjobb helyein enged meg magának a krétarajzoló egy-egy –
bőséges – önvallomást. De a lényegre!) „Már legalább húsz éve, hogy nem olvastam Dickenst, legalább
tizenöt éve, hogy nem lapoztam bele Andersenbe… Hogy szerettem valamikor… Dosztojevszkij nagy
regényét, A félkegyelműt.… de miért áruljam el a teljes névsort…” S megkérdi, erre 104majd
visszatérünk, „A fogyó időben, a szűkülő pillanatban” miért olvassa „mégis újra és újra… Hunyady
Sándort?”

Tehát nem valami nagy és mai fölfedezés, hogy az irodalom (valaki irodalma, jellege, műveinek sora etc.)
hosszú, az élet rövid. A mai posztstrukturalista túlzások legfőbb hibája – és értéktelenítője,
érdektelenítője – talán az, hogy azokban a pillanataikban, melyekben a király is gyalogos, szerzőik-
művelőik messze elhajlanak a kánontól, és hangulatoskodni kezdenek.

Illés Endre – és „az az esszéiskola” – megmarad a kaptafánál. Ott, ahol Kosztolányi, Babits, Kellér
Andor, Schöpflin Aladár és társaik voltak a „suszterek”.

Ennek az esszének, nem vitás, szépirodalmi szabályai vannak. Ám ezek gazdagabb mozgásteret kínálnak
(érdemes lesz csupán a hamarosan megjelenendő Musil-esszék hivatkozásanyagára figyelni: Blei, Kerr,
Polgar, mennyi változat „ugyanarra”), mint amilyennek az eszköztáruk látszik. Hogy mást ne mondjak,
egy olyan (félig) elfelejtett esszéista-építész, mint Granasztói Pál (igen, Pál!) Ottlik Gézáról a maga
ifjúkori-belvárosi élménykönyveinek egyikében olyan irodalomtörténetien fontosat tud mondani, mint
kevesen ma. A fordítottja is igaz tehát: valaki „önéletet ír”, közben – irgalom atyja, ne hagyj el –
figyelembe veszi saját mérőszempontját, befolyását, létezésének elemeit, melyek feltétlen bevallandó
szubjektivitást indokolnak (és indukálnak).

Az ilyen esszé, nem vitatható, sok szépírói kategóriát „sodor”, görget, formáz. Talán a folyó a konstans,
és a vándorkövek, az iszap, a part változásai: elengedhetetlenségek. Vágyunk irodalmilag kirándulni, de
nem a nagy emlékhelyekre, idegenvezetővel. Szeretjük, ha jól hagynak magunkra minket azzal, amihez
megkaptuk az asszociációs alapot (Mészöly Miklós kedves kifejezése a hatvanas évekből). Kevéssé
számít exkurziónak, ha a vízcsap kurzusa mellé ültetnének minket – színtelen, szagtalan korrektséghez, és
még ha megvan legalább ez utóbbi!

A Krétarajzok, ki tudhatja, talán megint aláhanyatlik „érdekesség-szempontúan”. De most, el kell

ismételni, itt az egyik legjobb korszaka.

Hunyady Sándor

Majd még Örleyt emeljük ki alcímbe ekképp, fontosság érződhet belőle. Természetes, hogy hiábavaló
(meddő) minden vita „más táborokkal”. A vonzalom (az irodalomról írás típusaihoz is) benső
meghatáro105zottság. Csak annyi a kötelességed, hogy ha valami anomáliának látszik, „senki se várná
épp, hogy…”, mint Illés általam érzett esszéista reneszánsza, arról szólni kell, aztán fusson a víz a maga
medrében s útján.

Ottlik Próza-dolgáról később akarok majd még írni egyszer, nem idézem őt Hunyady Sándor tárgyában.
Kellér véleményét (nagy, érdemleges!) elmondtam már másutt.

Illés Endre, ki tagadhatná, talán Hunyady Sándortól tanulhatta a legtöbbet. (Lásd benső indíttatás.) Nem
is tudom, nem is nézek utána (nem érdekes!), vall-e erről a dolgozatban.
Az írás a szokásosnál is személyesebb hangvételű.

Mi a kezdete, mi a lényege, mi a tártsága?

Persze, fondorlatos idézet a cím: A Bódeni-tó jegén. Persze, a rálátás azonnal: hogyan élt „Sándorka”
(Bródy Sándor egyik fia, aki anyjának vezetéknevét viselte). Szállodákban, legendásan. Kulcs-e bármi
életrajzi adat a zárhoz? Illés Endre, szokott modorában; leszögezi: „Az embereket is különböző
kulcsokkal próbálják felnyitni.” Ha ezt a szemléletet vesszük alapul – kicsit ijedten, ezért is részemről a
merev fogalmazás –, végig bámulattal kell adóznunk Illés esszéművészetének: mennyire nem hű
önmagához, mennyire ember marad, nem válik mackódöngetővé (kasszafúróvá etc.) soha. Az örök
vendég, emeli ki Hunyady életéről, lényének jellegéről. Sorolja sokféle megítélését. Mit mondott Halász
Gábor, Cs. Szabó László etc. Mennyire ellentétes vélemények csaptak össze Hunyady Sándor körül.
Ezzel még nem tenné érdekessé személyét, ez túl egyszerű sperhakni.

Hamar megismerjük novellaírói módszerét. Hunyady ezerszer elmesélte a készülő elbeszélést, a végén
olyan terjedelemben már, hogy az regénnyel ért volna fel. De Illés Endre ízig-vérig írói író marad, nem
színpadi, urambocsá’, haknis, tévés… Ő azt mondja (mintegy a leginkább az én szájam íze szerint
korlátozva az író valódi hivatását): bizonyos „mondatok csak papíron születhetnek meg”. A legigazabbak.
Rendben van, ebben már előbukkan a nekem nem rokonszenves érzület ellentétpárja: mondatok… Bár
Illés Endre másképp értette ezt, mint a ma ledivatló felfogás vallani bírta. Hagyjuk a mondatot. Író lakhat
szállodában, vándorolhat postakocsival stb., író az írás végső kisugárzásával érvényes, annak révén,
annak mérvén etc.

Szórakoztatóan ismerjük meg a korabeli novellista- és tárcaíróéletet. A lapok zsarnokságát, vagyis az

üzletét. Lásd Kosztolányinál a körömköltészet fogalmát. Ha csak körömnyit lehetne írni… hát az lenne a
mű, ott kellene igazit alkotni. Illés mintha mindig ellenőrizné alanyait: több106nyire csak azt írja meg,
amit maga élt meg velük. (Még ha Kazinczyról van szó, akkor is: Kosztolányit idézi a leghitelesebben a
nyelvújító bizarr élet- és irodalomfelfogásának tárgyában: erre is visszatérek.) Van ebben a személyességi
módszerben jó is, rossz is. Fokozza az esszé anyagának hitelét, de novellisztikusságát ugyanígy.
Mondom, el tudom képzelni, ötévenkénti szakaszokkal lesz mindennapi kenyér (?) ez az esszétípus vagy
henye impresszióhajhászás.

Hunyady élete művének aranyfedezete a mindig mögötte leselkedő halál volt, írja Illés. Nem mintha
betegségek „úgy külön” gyötörték volna írónkat. De a korai öngyilkosság bennmaradt golyója…
Összefüggő tulajdonságok-e az ilyenek: tegyünk pontot… alkudjunk meg… lássunk tisztán… semmi
sincs sehogy… Kérdések kérdései. Hunyadyra mindegyik jellemző volt, mind a „négy” véglet. Csodás
azonban, milyen kórisméket ad Illés Endre: „[Hunyady] úgy írja le az árulást és hazugságot, a megcsúfolt
és feladott reményt, hogy a sokféle gyengeség és aljasság mindig a halál egyik álarca.”

S jelenetezi is: „– Hát nem erről van szó mindenhol? – kérdezi minden írása végén.”

A kritikus vallomása című alfejezetben (kritikusok, érdemes elolvasni!, kritikusok kritizálói, úgyszintén)
megint a saját szerepét elemzi Illés. Miért is ne tenné? Hogyan reagált ő Hunyady Sándor
novellaművészetére. Miért nem nyugodt a lelke így utólag.

Pedig az lehetne. Írónknak tíz-tizenegy (ha nem több) remeklését ismeri el. Az író kiszolgáltatottsága
bántja. De ez az odavetettségünk akkor is megvan, ha nem kritikussal állunk szemközt, hanem csak
átmegyünk a Lánchídon, aztán szembejön egy ismerős, és rákérdez valami irodalmi dolgunkra, amihez
végleg nem lenne joga, amelyhez semmi módon nem érthet, és mi a válaszunk? Közönyös tudott-e lenni
Kosztolányi? Holott azt írta végül egyre.

Hunyady mintegy önnön témáinak (témafelfogásának) élő ellentéte volt. Nyilván (így veszem ki Illés
szavaiból) a csupasz idegvégződések csokornyi érzékenysége. Szomorú az ő halála is. (Ahogy Krúdy
vége – az elerőtlenedés –, ahogy Kafkáé… s megkérdezzük, mit ér a lélek ilyen fényűzése mind, tessék, a
nagy prágai író alakjai nem voltak képesek érdeklődést tanúsítani a táplálék iránt, azt gyanították szentül,
hogy egy élet hossza is kevés egy ponton túl már ahhoz, hogy a szomszéd faluba átérjünk… ám ez nem
véd meg a tüdőbaj iszonyatosságaitól, a szanatóriumba akkor be kell menni, csöveket is „le kell nyelni”,
és így tovább. Mellékesen jegyzem meg, hogy manapság nálunk az írót ke107vés kivétellel úgy kezelik,
mint anno a szerkesztőségekben a már fogatlan oroszlánnak számító Krúdy Gyulát. Ma a normális állapot
már maga a siralom.)

Megkérdi Illés Endrét Hunyady, aki mint sorsába, úgy törődött bele nyilván kritikusba-kritikába, meg ez
valami gentlemanség is volt nála, persze, megkérdi: hát halála után mit ír majd róla? Illést bántja utólag,
hogy nem sorolta el neki kellő nyomatékkal – zavarban vagyok! – a nagy novellákat szépen rendre.
Helyette azt mondta, hogy évekig nem tud majd írni róla. S hogy ezt úgy írja le: „rólad… Sándor” , belop
valami pátoszos érzelmességet, valami „aszongya-elemet” a gangról, ami csak ritkán veszedelme az Illés-
esszének, de ha előjön, igencsak karzatnak játszva ront az értéken, amalgám.

Örley István

Kicsit kijátsszák őt Ottlik ellenében néha (Örleyt), Illés Endre hiteles írói lénye nem engedélyez effélét.
Jó, az iméntiekkel ellentétes érték, kemény éle valaminek, hogy Örley, aki – mondjuk – Medve Gábor az
Iskola a határon egyetemessé tágítani vágyott kisvilágában, rémségnek tartotta, és a „normális” életbe
visszatérve (bár hosszabb tényleges szolgálat után, mint az első adandó alkalommal ki- és lelépő Ottlik)
egyszerűen félresöpri. Volt, ami volt. Ellentétek. „Goethe és Schiller”, „Babits és Kosztolányi” stb.,
semmire se jutunk a polarizációkkal. De szempontnak (kivételesen: tényleg hasonlat minden, holott nem
az) jó. Ismételjük el: Ottlik – a később érő típus, aki nem volt olyan érces kritikus azonnal, mint Örley
István, a továbbiakban viszont élvezte a túlélő előnyét, kibontakozott, elemibb erejű hatástényezője lett
(brr?) a csúfocska magyar évtizedeknek –, igen, Ottlik annyiban játszott rá a kőszegi alreál világára, hogy
sorsunk példázatának tekintette. A sors bosszúja (ne sorsozzunk!) Musil Törless-ének reá mindig is
árnyékot vető példája, holott az összehasonlításnak semmi alapja, a hasonlóság merőben körülmény
szerinti. Hagyjuk ezt is.

Örley maga „a karát keménység” (bocsánat) Illésnél. Legenda, megint számos – gonoszkás
tárgyilagossággal feltárt – kis hiba jegyében. Örökérvényűséget nem a szörnyszervezet hatásában (iskola)
keres. De életében mindenre képes, csak hosszabb érvények fenntartására nem. Lásd házassága,
életberendezkedése. Jószerén még a bombatámadás lefújását sem tudta megvárni, vagyis jószerén ezért
halt meg. Mert túl hamar jött elő az óvóhelyről. Elszívni egy cigarettát.

108

Ha lefejtjük esszéiről a sok-sok szépséget, ügyességet, írói trükköt és novellistaigazságot, ez marad Illés
krétaportréiból? Ugyan.

Ha alaposabban boncolná alanyait, megtörténhetne ilyesmi? Meg.

E kísérteties határon mozog, mint minden kockázatos irodalmi mű, Illés Endre esszéisztikája. Épp a
legjobb darabokra áll ez, gyanítjuk.

Örleyről bizonyára jobban, másképp etc. ismerik a Nagy Legendát sokan, akik időben közelebb éltek a
dologhoz. Magam lassan negyvenvalahány éve élek az – ismétlem – elemi legendával. Ahogy Örley
István, a színikritikus hirtelen ott hagy csapot-papot a szigeti Szentivánéj-előadás szünetében, elvágtat.
Illésnek ezzel magyarázza döntését: nem én írtam a darabot, nem én vagyok a Sziget és ez a nyári
éjszaka, nem én vagyok a Puckot játszó színésznő. (Ő lett később a felesége, hamarosan elváltak. Miután
megteremtődött a veretesen polgári-művészi környezet, szép íróasztallal stb. Lásd Örley és az örök
érvény.)

De ahogy Kazinczyról ezt idézi Kosztolányi szavaival: életét összevétette az irodalommal, irodalmát az
élettel… s erre bizonyíték, ahogy leányait elkereszteltette, csuda görög nevekre vagy mikre… nem is
folytatom.

S még mennyi ily ámulat hemzseg a Krétarajzok lapjain. És milyen szerves, bonthatatlan egész ez a
könyv: Mindenütt ugyanazt mondja és ugyanúgy. A jelleg számít, a zsáner. Ahogy Krúdynál szinte
semmi „történés” nincs, ahogy Hunyadynál, épp ellenkezőleg, a végén – sajnálatosan – „minden: a poén”,
Illés Endre mintha magáévá tette volna a kornak ezt a félmúltas szellemét, és nagy frissességgel
tolmácsolta volna nekünk… nekem 1957–58 táján.

A csoda az, hogy e mű, Illés esszéműve örök feltámadásra van ítélve. Mert hiába születnek szakszerű
dolgozatok, pompásan eleven íróéletírások, valami igény nem avul. Az, amit szépirodalomról szólva a
szépíró „szolgálhat ki” csupán. Kellér Andor, Kosztolányi, Illés Endre… hogy különféle értékeket
tegyünk össze. De a Krétarajzok is messze fölötte jár annak a szintnek, mely alatt még helye van a henye
és méltatlan méltatlankodásnak.

Félek, henyeség volna azt mondani: bár tudnánk egymásról, hitelesebbfélék, így írni, ahogy ő. De az is
lehet, hogy méltatlan méltatlankodás ez csak. Kár számon kérni olyasmit, aminek a kora – menthetetlenül
lejárt. S könnyen lehet, hogy valaki rólam gondol ilyet e sorok olvastán; s még jó, ha ennyiért csak.

Talán ezért jó összevéteni életemet az irodalommal, irodalmamat az élettel; utolsó menedéknek a

műfordítást tartani… mert ugyanaz szo109kott kétféleképp hatni, ha valami „egy tömb” módjára hiteles.
Már ha. Föllelkesedésünk taszít kedvetlenségbe, s ez utóbbi inkább a maga szervességét termeli
közelterepein, nem az egyszer félretolt kalandot. Ám e kalandról olvasni, krétanyomokat látni jó.

„Szárnyas gyalogszer”

Szárnyas gyalogszer.

Fejezet
(Végre megint egy „bordázat” után)
Milyen jó! De nem írtam ezt már?

De, írtam. Hogy Ottlik… 1947… Elgondolkoztam: akkor hát? Megvolt esszéstílusa, cikkeinek stílusa
messze a háború előtt. A csodálatos és szörnyeteg irodalom, a szépirodalom alakulásához – ha valaki
stílusból ír végső soron – további évek kellenek. De: Ottlik nem „úgy” a stílus. Nem „a” stílus. Az ide
szorított dolgozat előtt a folyóiratban Ottlik-levelek vannak. Csupa igazi Ottlik-mű. Mivel épp Kellérrel
kapcsolatban intett meg valaki, ne játsszam azt, hogy az elfoglaltabb olvasó számára másutt is meglelhető
műveket kivonatolok, mintegy kollázsként, utalok csak rá: Holmi, 2000, februári szám. Ez csak nem
számít akkor megengedhetetlen reklámnak; vicc.

(És annyi hasznom feltétlenül van, hogy miután idemásoltattam az írást, nekieshetek a leveleknek.
Megmarad az élmény. Mint ráérős olvasónak.) (Mert ráérek.) A munkanélküliség hullámai újra meg újra
jönnek. Bukók, gurulók. Tajtékosak, mint Viannál a napok. Valami uszadék azért csak partra vetődik
mindig. Gyűlik itt egy sporttáskányi lóújság is. Két táskányi. Várom, hajíthassam ki valamennyit. Ha
meglesz a „Zen-lófogadás” című rövid könyv. Azért az furcsa lesz, kihajítani ezt a sok emléket. De mire
tartogassam? Nem őrzik különösebb sikereim nyomait már. A lovak is – elmentek. „Sohamárba.” Itt
jogos a kérdés, minek. Meg azért nem teljesen. Csak már olyan guruló, bukdosó hullámok. Uszadékokat
hoznak a versenyek. A forróság oda. Kihűlt az egész. Egy könyv erejéig még melengetjük. Azt? Kit?

110
Akkor is – írni?

Ha túlgépeltem is magam, írtam ezt egy nap, írom ezt, még írok egy oldalt.

Olyan üvölttető ízületi fájdalom (bal vállam, mellkasom, oldalam), ahogy este megpróbálok kikászálódni
a fotelból, felordítok.

Mégis leülök, gépelem ezt az egy oldalt, mert el kell mondanom:

Totyival csodálatos volt a délután, a Furcsa Páros együtt volt megint (ő s én) eszményien,
Totyi már alszik (az eligazgatott fürtösköles-fészkén),

összeállt a könyv (tudom, milyen írások kerülnek bele – lábazatok, bordázatok a „fejezetek” mellé),

rettegek, mi lesz éjjel,

de bizakodom is;

felírtam: ez a hetedik ilyen éjszaka, de igazából csak a hatodik, mert az első még félig önkívületben telt,

a fájások lassan jönnek elő,

rejtett fájáslehetőségek vannak, ordíttatóak, továbbra is, azaz hogy pár nap túlgépeltem magam, előjönnek
ezek,

Totyi alszik,

rettegtünk Szuszi életéért, szívbetegség állítólag nincs, így is ijesztő köhögések, lihegések adódnak,

holnap hivatalos papirosmunkával fogok gatyázni, túl ne gépeljem magam,

Totyira nagyon fogok vigyázni, feleségem is azt mondja: Totyi csodás valaki, Totyit nagyon kell szeretni,
vele Totyi példásan, szépségesen megvan, bár hát persze, én vagyok a „madártárs”. A Totyinak én
vagyok a Madár Társa.

Az előbbiek folytatása (A hibbant hegymászó; akadályzsoké; gépelő)

Éjszaka a bal csípőtől a bal vállig fel, be a mellkasba, a bordákon – hogyan is mondjam? Itt volt a nagy
fájás.

Jobb oldalamon elmúlni látszott.

Átmenetileg, mint kiderült.

A mozgásküzdelmek. Egy-egy átfordulás, felkelés, vécére ki. Hajnalra a bal oldali fájás múlt el. Fekvő
helyzetben. Furcsa, hogy fekvő hely111zetben. Alig, hogy meg kellett próbálnom „így” felülni, minden
visszajött. A gépelés miatt lett? Az időjárás hozta?

Mindent csak röviden. Hátha a gépelés hozta.

Nem bírom fölemelni a karom a felső kulcsig (ajtó), a villanykapcsolóig (fürdőszoba), nem bírok
lehajolni az alsó kulcsig.

A „Beszakad a hátam!” fájás. Ahogy ezt mondjuk.

Életemben először nyelem félre így a fogkrémet, kapar, tíz kényszerköhögés, a fájdalmak ennek
megfelelően. (Már el is megy a dolog.)

„Jaj, Szuszi! Milyen keservesen nyomja ki a fürdőszoba ajtaját, de megértem!” (Az időjárás neki is?
Sántít.)

Hajnalban ülök a klotyón, elkezdek nyüszítve sírni. Csak így lehet, különben újabb fájdalmak.
Egyenletes, egyenes vonalú sírás. Válasz erre, szinte (szinte?) hallom: mindenkinek megvan a baja,
mindenkinek egy keserv lett az élete. És a többi. Részletek. Másrészt: a világi ügyek bolygórendszere.
Ahogy áll. Alig is bolyong. „Mi nem tudunk többet adni. Mi igazán mindent megteszünk. Nekünk ez egy
nagy projektünk.” Maradj ebben a nagy projektben. (Igaz, semmit se ajánlanak benne, jószerén, neked,
hát jó, most, hogy szóltál… és még te nyiszáld el a jobb lehetőségeidet, már ha jobbak… add fel – kafkai!
– azokat a helyeket, ahol hellyel-közzel legalább meg lehet beszélni valamit. Feljegyzés: „És vannak, akik
tényleg azzal törődnek, ami… akiknek valóban van úgynevezett feleslegük, lelki, ráfordíthatóságuk…
még ha furán viselkedik is némelyikük… akik valóban a te dolgoddal törődnek. S miért, te nem
viselkedsz furcsán? Vannak azért ilyenek.”) Na, a fájdalom mellett a sírás ilyesmikből „tevődik”.

Ottlik: az ég alkonyati… a karbid… egy átszűrődő, szinkópált zongoraszó, táncdal… a vad romantika
(laza szóhasználat, idegen szavakat lehetőleg ne). Röviden, gondolj a fájásokra. Még jobban fel fognak
lobbanni.

Egy festőről akarsz itt majd valamit, egy bordázatot. Beiktatni. Kész dolgozat. Képek is illeszkednek
hozzá. Föl kell vezetni. Mennyi eszköz kell az íráshoz.

De hogy ennyi rémség kelljen egy könyvhöz?

Felírtam: „Egy ilyen kis madárral (mint például Totyi) nagyon gondosan kell harmonizálni.” Értsd: jól
figyelni, okosabbnak lenni, türelmesnek. Próbálom. De hát 23. éve! Megy is így-úgy.

Nincs „hülye szar”! A hülye szar szakmai világ – még ez sincs. Holott azok közül, akikről az imént
beszéltem, sokan mégis azt mondják: de van, de csak mondd, persze, hogy az. Most mit mondjak. Máris
fáj a csuklóm. Szerencsére megjelent valami, a könyv végére kerülhet, sok 112mindent összefoglal,
feleslegessé teszi az aprólékoskodást, addig, az igyekezetet.

Védőszentem a festő de Staël. Aznap lett öngyilkos Antibes-ban (hányszor leírtam), amikortól rólam
tudni lehetett: író akarnék lenni. Wols, a német földről elmenekült festő, egészen másféle, mint de Staël,
inkább Klee utáni, teljesen önálló, meghatározó, húsmérgezésben halt meg fiatalon. Kutyái! Imádta a
kutyáit. Az ember nem lehet különb egy kutyánál, az ő érzékeléseivel. Nem tudhat „több igazat”. Wols
kiesett egyszer az ablakból, részeg volt (mint annyiszor), csak a térde csontját törte össze. (Felvezetésül
ezt: hogy egy festő témája jön.)

Örök igyekezet is az írás, a könyv. Ahogy most hajnalban neki kellett látnom. Nem lehetett mást
csinálnom helyette. Kockáztatva a fájdalmak újbóli, nagy fellobbanását.

Micsoda kiélezett helyzet. Harsogó ízületi, ideg-, izomfájdalmak (közepette), ah, a hős író! Írja csak, írja.

Szíve vérével, mint egy ál-Petőfi. (Hol bukott el a ló?)

Írja. (Vagy a Kárpátokban sziklamászik.)

Stiláris eszközökkel él. (Szerették volna megmenteni.)

Ő felvezeti a témát. (Akadályokat vesz.)

Mintha valaki gúnyolódna rajtam, mintha sírnék, mondjuk, aztán valaki mondani kezdené, hogy igen,
igen, ő… miközben ő… akkor itt sír. És a többi. (Gépel, mint a záporeső.)

Mit próbálnék ezzel a könyvvel? Hogy ilyen fontos! Mit? De mit próbáltam azzal a két fölösleges
koktéllal, mit volt olyan fontos, mi volt vele olyan fontos, mit reméltem? Esetleg annyit szerettem volna,
hogy csinálhassak valami szélsőségeset „csak úgy”? (Gloria Victist féltették kicsit.)

Hogy elmegy ennyi? (A pálya nem eléggé olyan, mint…)

Nem ment el. Mi volt velem pár óra hosszat? Míg össze nem szedtek. (Még jó, hogy a kapualjban.) Hol
voltam? Mit csináltam? Milyen volt, mikor összeestem? (Lásd: „Elfelejtett kiáltani…” Mikor földre
roskadt. Pilinszky azért olyan fontos és páratlan, mert ezekről a dolgokról ír. Elemi dolgokról. A
pusztulásról. Ahogy elvégzed magad. Pusztításodat. Ezen sírsz, is.)
Szuszinak is valami hasonló hatástól lobbanhatott fel a lábfájása, mint (amitől/amiért) az én fájásaim.
Látszik rajta, ahogy fekszik. (Gloria Victis hogyan hevert, végül? Mit tudott?)

Pilinszkyt idézni, elemezni: most ne. Lásd Költészetregény. De nincs „lásd”. Akinek kedve van hozzá,
könnyen megkeresheti a „menetrendemet”. Mik az elágazások, a csatlakozások. Egyetlen vonat sem
robog 113lobogókkal, melyeken a csatlakozások feltüntetve állnak. (Maga van ő csak az örökös
magányban. Extatikus torlaszok.)

Ezen az éjszakán is túlvagyok. Közben a más-más érdekek is.

Kavarog a gyomrom a gyógyszerektől. Ébredeznek, vikkendeznek.

A gépelés, úgy hittem. Arra lobbant fel, a gépelésre. Most megint gépelek. (A más-más érdekek
hétköznapjai jönnek. Szarnak rád.)

Ki is mondta: „Ez nem írás, ez gépelés.” Nem rám, magára. Valahogy így. A „köröskörül-extatikus-
torlaszok” alpinistája.

A városok aztán már csak önmaguk leegyszerűsítései voltak. Rotterdam egy vonalhálózat. Berlin egy
háromszor egy kilométeres háromszög. Frankfurt egy kertvárosi téglalap. Dublin mindenféle messze
kilógó szál. (Épp csak szívét lehetett hallani.)

Sehol sem mentem be lóirodába. Nagyon jól (vagy keservesen, de) megvoltam nélküle. (Mit
magyarázzak, ha már mások az érdekek?)

Looks Like Trouble kidolgozása gondos munka volt. Vicc, milyen kis pénzzel mertem csak fogadni.
Akkor? Ebben a futamban fejezte be életét Gloria Victis. Már több ilyen halált láttam. De a zsokék közül
is, ötből legalább kettő-három összetöri magát az évad közepére. Mentem megnézni (emlék-túra) a
cheltenhami fesztivált (jó, már zsugorodva, csak Bécsbe), és előtte összetörtem magam. Utána is sajog.
(Enyhe kifejezés. De néha enyhül.) Most ezt abbahagyni!

ELLSWORTH KELLY
A párizsi évek & Papíron

Pontosabban: francia évek, 1948–1954. Túlzás nélkül, az elmúlt öt év Nagy Meglepetése ez volt nekem,
ez az Ellsworth Kelly. Addig csak – kezet oda, többnyire kinek nem? – csak a field utáni „hard edge”-
művész volt számomra ismeretes. De hogy a körkörös Noland, a felbontottabb, szemcséző Olitski mellett
nem egészen csak rutinból kezdtem elemien érdeklődni műve iránt, alkalmasint épp a Kelly-féle kemény
él véglegessé tette. A meglepetés pedig: egy önálló, mégis csaknem (?) klee-ien gazdag világot
ismerhettem meg említett korai éveiből, századunk második felének nem tipikus jelenségét – az abszolút
és mégsem abszolút amerikai iskolás művészt, akinek első öt-hat éve európai volt ugyanis, ám a párizsi
lecke merőben szuverénnek hagyta meg – közben (végül) úgy tért haza, hogy már csak Amerikában
reménykedhetett, ráadásul egy véletlen, vele Ad Reinhardt példája nyomán… elsőül ezt próbálom

vázolni. Köszönetet mondok Bródy Sándor barátomnak, aki 114 115 művészi csereberék
során két alapvető tanulmánykötetet (és albumot) bocsátott rendelkezésemre Ellsworth Kellyről. És most
lássuk.

A washingtoni National Gallery of Art 1993-ban (Párizsban indult, Münsterben ismételt vándorkiállítás
állomásaként) bemutatta a művész 1948–1954 között Franciaországban készült munkáit, és Yves-Alain
Bois, Jack Cowart s Alfred Pacquement tanulmányával e tárgyú katalóguskötetet adott ki. Ellsworth Kelly
1923-ban született az Egyesült Államokban (Mewburgh, New York), 1941–1942-ben a brooklyni Pratt
Institute-ban tanul, képzőművészeti iskolázását félbeszakítja, majd alapvetően elő is segíti a II.
világháború: Franciaországba kerül, később, visszatérve Amerikába, a szép támogatással járó „közlegényi
ösztöndíj”-ban részesül, így hallgathat képzős előadásokat Bostonban (Max Beckmann, Philip Guston,
Herbert Read a tanára), végül győz a visszavágyódás, meg a Kellyt jellemző „elemi ösztönösség”, így tér
vissza 1948-ban Párizsba, még mindig a „G. I. Bill” (törvényparagrafus) szellemében támogatva, igaz,
jószerén mosogatásból tarthatja fenn magát csupán, de a pénz elegendő alap, hogy világi-naturális
„iskoláit” régi kontinensen folytathassa. És kialakulhasson egy ritka „képlet”. Kelly 1948 októberében
érkezik Párizsba, s itt, valamint Franciaország más tájain él (eszünkbe jut „egy Wols nevű művész úr”,
aki internálótáborokat megjárva keveredik ugyancsak francia földre – legyen elég ennyi utalás), és már az
új kor művésze. Első festményei Picassót, Matisse-t idézik, rajzaiban Klee tanulságainak megannyi
nyoma bukkan elő; de a tettenérhetetlen átmenet (vonalasság és „lakkos-lazúrosság” velejárásával)
kialakítja azt a félreérthetetlenül egyéni első-és-átmeneti korszakot, mely a későbbi hard edge-ével (ha
nem tévedek) egyenértékű, és a kettő együtt páratlanul érdekes. Egy amerikaian abszolút művész, aki a
háború utáni években jószerén akarata ellenére lett már konceptuális, „miközben” ehhez a régi földrész
hagyományait és saját hányattatásából adódó kényszerű vázlatosságait használta fel, ám – ismételjük el –
egyetlen pillanatra sem vált a Párizsi Iskola követőjévé, sőt, éppen ellenkezőleg.

Van egy becsesen begyűjtött kötetem (jó ráérzéssel vettem – vagy hát mit beszélek! Wols-reprókra
vadászva – a kilencvenes évek legeslegelején valahol Németországban): Párizs. Az 50-es évek művészete,
katalóguskönyv a saarbrückeni Saarland Museum 1989-es kiállításáról, melynek bevezetőjében olyasmi
áll, hogy azért választották a kiállítandók sorába 116Artaud-t, Chaissac-ot, Dubuffet-t, Fautrier-t,
Michaux-t, Requichot-t és Wolst, mert mintha visszaesett volna a „reputációja” olyan, egykor nagy
„párizsi iskolás” festőknek, mint Manessier, Bissiére, Soulages, Viera da Silva és de Staël. Az ilyesmi
hullámzik ugyan, s nyilván vitatkozni lehet rajta, Franz Kline vagy de Kooning „ecsetkezelése” nem
rokona-e a Soulages-énak stb., ám az is kétségtelen, hogy bizonyos törvényszerűség szerint, jó okkal
tevődött át a művészet „primer színtere” Párizs helyett New Yorkba az ötvenes évek során. (Ha ilyen
durva periodizálásokat és helyszíneléseket egyáltalán figyelembe veszünk. Ám objektív tények utalnak rá
történetesen.)

Mielőtt odáig eljutunk, hogy Ellsworth Kelly – ha kényszer hatására is, ha véletlenszerűségek
közrejátszásával csakígy – jó érzékkel tér vissza aztán 1954-ben Amerikába, és megérkezésének egy
mulatságos (Rothko kapcsán már említett) epizódját is felidézzük (némileg több körítéssel, jobban
Kellyre vonatkoztatva), nézzük, hogyan telt a jó öt franciaországi év 1948-tól, mik azok az előkészületek,
melyek a későbbi hard edge-festőt alakították, mik azok a konceptuálisnak nevezhető (bár nem ilyennek
szánt) munkák, melyek leírhatóan jellemzik a művészt.

Idézett könyvünk (függelékben) megismertet Kelly korai, hagyományos (iskolás) műveivel is pár
reprodukció révén, illetve „bevezetésül” közli a jól ismert önarcképet 1944-ből, erős fekete kontúrok,
festhette volna a húszas évek végén akár a mi Korniss Dezsőnk is (Piros fejű fiú etc.); ám ez nem
jellemző. Karakterisztikusabb a fotózás, bár Ellsworth Kelly mindig is csak előtanulmánynak tekintette a
maga készítette fényképet; érdekes párhuzamokat találunk (direkt módon) párizsi háztetők, kémények,
vasbeton vázak, palánkok, ruhaszárító kötelek s vásznaik, illetve Kelly absztraktba hajló (és konceptuális)
művei között; első helyen kell említenünk akkor már a csatornarácsokat, melyekről fénykép és számos
vázlatrajz készült (teljes értékűnek konceptuális együttesükben tekinthetők kockás füzetek lapjain, esetleg
színvázlatokkal-színkollekciókkal párban, vagy csak kivehetetlen ábrázolatokként – lehetnek
manzárdablakok is, kastélytornyok akár, ha vízszintesükből „kiképzeljük” őket), fontos kellékük,
kiindulópontjuk, festészeti értékűvé is válva a négyzetrács, a sávozott felület stb. A ceruza- vagy
tollrajzok tisztasága Ben Nicholsont idézi; Kelly a későbbi, amerikai korszakban is kitartott a korai
jellegek mellett, növényi ábrázolásai a maguk módján egyenértékűek a festett munkákkal
(absztrakciókkal).

12. századi kéziratokból másol ki „mintázatokat” (de angyalokat s más szárnyas figurákat úgyszintén),
indián jelvényeket absztrahál (jól 117felismerhetően), nem szakad el az emberábrázolástól sem (később,
már hard edge-es évei során, illetve után rendeznek kiállítást korai és érett kori portréiból). Főleg
nyomorúságosabb időszakában (amikor már haza készül e körülmények hatására is), műterem híján, szűk
térbe szorítva fordul intenzívebben a kollázshoz (bár Szakállas fej című újságkivágása még 1949-ből
kelteződik, nevezetes darab).
Picasso és Klee „vonalas képeinek” hatása tagadhatatlan; s nem is vitatjuk el, Kellynek ezek az érdekes
évei főként készülődést jelentenek. Külön nem említendő, hogy mikor már jócskán kiállító művész
Párizsban, munkái nem kelnek el, s hazatéréséről is az az – igazolt – anekdota járja, hogy 1953
decemberében egy ArtNews-t megpillantva, Ad Reinhardt kiállításáról beszámolót olvasva, reprókat látva
„így kiált”: neki is Amerikában a helye (illetve minden reménye), ott az ő képei is megállhatják akkor a
sarat.

(A Rothko-történetre is itt utalnánk: ahogy a retrospektívet megtekintve Kelly beszélni szeretne a

Mesterrel, Rothko azonban elsősorban arra vágyik, hogy ne zavarják. Még ismeretlenek is faggatni
merészelik?! Körülbelül ennyi a két festő kapcsolata. A már akkor réges-rég érett, rögzült Ellswort Kelly
így nyilatkozik az 1990-es évek végén rendezett Rothko-emlékkiállítás riporterének: Barnett Newman és
Mark Rothko műveit rendkívül „lágy élűnek” látta kezdettől fogva – szemközt a hard edge-dzsel –, s őt
magát inkább a saját törekvéseiben erősítette meg az a fajta absztrakt expresszionizmus, szemernyit sem
csábította követésre, mint sokakat. Rothko metafizikája egyáltalán nem volt „jelenlévő” Kelly számára,
sőt, a kérdezők meglepetésére azt tartotta a legnagyobb értéknek műveiben, hogy semmiféle eszme
nyomait nem vélte fölfedezni bennük stb. Innen érdemes visszakanyarodnunk a Kelly-féle franciaországi
kezdetekhez.)

Ami az absztrakt expresszionizmust illeti: Kelly jószerén egy-két véletlennek köszönhette, hogy ennyire
távol maradt a dologtól. A Galerie de France 1952-es „Amerikai festők” kiállítását és ugyanebben az
évben a Studio Facchetti-beli Pollockot azért nem látta, mert vidéken járt! Saját bevallása szerint bő öt
párizsi éve során egyetlen amerikai művészeti folyóirat sem került a kezébe. (Leszámítva végül a
Reinhardt-hírt…)

Merő véletlennek is feltűnhet, mégis: amikor 1949 júniusában John Cage Párizsba érkezik, hogy
Boulezzel találkozzék, összefut Kellyvel, aki ugyanabban a szállóban lakik, s festőnk megmutat neki
mindent, amit csak csinált addig. Cage-nek különösen egy egészen új mű nyeri el 118tetszését, a Vécé
(Toilette, 1949), ám ugyanígy választhatta volna a Tennis Court-ot is (szintén 1949, már ha az akkor kész
volt), netán a hasonló vonal-alapozású („gyökű”) Yellow Face-t. Hanem hogy Duchamp áldása ennyire
rajta legyen valamin! Cage-nek a Kelly-féle klozett-ábrázolás tetszett.

Igaz ugyan, hogy többen is – elkerülhetetlenül – megjegyzik: mondriani rácsosság és mezőtagolás nélkül
aligha jutott volna ilyen tisztaságig Kelly kifejezésmódja, mégis, az univerzalitás csábításának az ő
vonalszálkássága, klee-i ál-esetlegessége mindig nagy ellensúlya volt. Absztrakt kompozícióiban is ott a
növényiség megannyi eleme (főleg a szár és a mag, itt nem annyira a levél és a termés), színei a később
megsárguló papíréval rokonabbak, mint a – gyakorlásul, mechanikus ihletődésből – felfestett
szivárványsorokéival, netán a régebbi mesterektől jól ismert „színkészlet-rácsokéival”. De valami
monomániás késztetést érzett kezdettől Kelly, hogy négyzetrácsokat rajzoljon! Az 1948-as tintarajza
(tusműve?), a Drawings from Four Chinese Seals is kör-négyzet-rácsként tagolja a papírt, az alapfogalmú
ábrákban látjuk viszont a „lemásolt” kínai pecsétmintákat. Beéri azonban olykor annyival is, hogy
Fürdőszobai csempék (1951, kollázs) címmel mintegy kicsempézi a papírt, netán valóban csempéket rak
egymás mellé, legföljebb az egyik végükön lemetszi a szabályos alakzatokat.

„Firka-művei” között cementfal-tanulmányok (a valóságban látott falak lemásolásai) és önmaga által

elképzelt falak, netán emlékezetből idézett házfelületek is lelhetők. A falcsíkok ábrázolásai vezetik el
olyan kimondottan konceptuális művekhez, mint a kicsit felpörgetett könyv lapszéleinek lefényképezése,
illetve „leképezése” (foltokkal, berajzolásokkal, mintegy a mai xerox-divat előzeteseiként, ahol is pusztán
a szürkeségek különfélesége, illetve vélt-belátott mintázata, asszociációs alapja a mű-eszköz).

Erős kontúrú növény-ábrázolásai is a negyvenes évek végéről „indulnak” – filodendronféle levelek,

melyek azonban primitív, törzsi ábráknak is látszhatnak, netán áldozati alakzatoknak. A field painting
kezdeteit bárhonnét datálhatjuk, nem hagyható ki azonban az éles szemű és éberen sokoldalú Kelly 1950-
es kollázsa sem: Fields on a Map, ahol mintha vízben úsznának az alakzatok (akár ha légi felvételből
emelnénk ki önkényesen némely vonalakat: görbéket, szögletes egységeket, sávokat stb.). Jellemző, hogy
a lapszél-rajz (fotó) mását hosszúkás kollázs formájában is megcsinálja (Automatic Drawing: Glues
Spots, 1950), és a földeket igencsak felidézik csónakjai (Boats, Quai d’ Anjous, ahol a Szajna
kiköve119zett, lépcsős partjánál vízi járművek „ringanak”, ceruzarajz papíron, ám miközben a legtöbb
részlet nagyon reális, a bójákig, akad pár függőleges, „rögbikapuszerű” alakzat, mely nyilván vízi
kikötőoszlop, de kicsit elszakad efféle alapjaitól, és inkább a kelly-i osztó-kedv bizonysága). Ha már a
felsorolás teljességénél tartunk (csonka marad így is), meg kell említenünk halvány tus-tinta
növénysorait, melyek mintha Monet fasorát idéznék együttesükkel, netán mákok lennének lefejezve,
mindenképpen rendszert alkotnak elsődlegesen, és szellemi tartalmukban a leginkább a konceptuális
munkák lényege felől határozhatók meg. (Nem is említettük ezt a szempontot a falrajzolatoknál,
egyáltalán: a gyűjtőrajzoknál; ahogy Kelly csak külsődleg tematikus összefüggéseik alapján „hoz egymás
mellé”, pszeudólagosan „művé” bizonyos elemeket, mint például a pecsétek, a rácsok stb.; s az eltelt pár
évtized „művészetszelleme” teszi, hogy ezek nem maradnak pedagógiai célzatú ábrák – mint Klee két
nagy könyvében –, hanem mindenféle értékszempontot mellőzve jellegszempontúan hatnak elemi erővel
önálló, „bevégzett”, netán éppenséggel nyitott munkákként).

Persze, elkezdi színes műveinek sorát is még a franciaországi években. Hosszadalmas és céltalan lenne
felsorolni, kik által ihletődött (Max Bill, vagy éppen Josef Albers, akinek térszerűségét azonban nem
követte), kiket késztetett tovább (Blinky Palermót például, akinek hasonlóságai meghökkentőek a jóval
későbbi évekből, s éppenséggel Korniss Dezsőt is), ellenben a hard edge igen nagy tisztasággal van jelen
már olyan munkáin, mint az 1952-es Painting for a White Wall (fekete, rózsaszínes, narancs, fehér-opálos
és mélybe hajló kék téglalapok szorosan egymás mellett a hosszúkás kompozíción), azután a Train
Landscape (kb. Táj a vonatból, 1952–1953), ahol sárga, felette zöld – mélyzöld –, majd okkeres zöld sáv
alkot közel négyzetalakot, és a field-nek szép példája. De említhető a Fête à Tory (kb. Torcy-i ünnep),
ahol a sárga és a kék variálódik, fekete csíkkal elválasztva (a sárgák szélesek, a kékek keskenyebbek,
egymásra konzekvensen rétegződnek kétszer, ezt az egymás felettiséget osztja vibrálóvá a vékony fekete
csík). Vagy ugyanezt szürke alsó-sávval, rajta opálos-fehérrel, fentről indulva világos, majd okkeres-sötét
sárgával is „megjátssza”, és a vékony fekete a választóvonal ebben az asszimetriában is (Dominican,
1952).

A rács- és négyzetosztás festői példáira mindjárt visszatérünk; ellenben hadd említődjenek az 1949-es
rajzok közül még a képespengéknek látszó szeletek (tus papíron), melyek fák tükörképei a Szajna
vizében, valamint az Egymásra rakott asztalok (Összehajtogatott asztalok?), ahol 120virágleveleknek,
növényi alakzatoknak nézhetnénk a szilárd tárgyi körvonalakat. Kelly osztó-kedve kollázs-alakokban is
megnyilvánul. A szakállas fejjel és a vécével egyképp rokonságot tart (sőt, magam fel- vagy lehajtott
vécéfedélnek is nézném!) tanulmány-alakzata, a White Plaque: Bridge Arch and Reflection (értjük: fehér
címeralak, híd íve és tükröződése… holott két enyhén behajló több-mint-félkörről van szó, melyek közel
azonos alakjait megint a vékony fekete csík választja el). Háromszínű paneltanulmányokat kollázs-
formában is készít.

Tanulmányírói, persze, megjegyzik: az „igazi” Kelly korántsem alakult ki a korai párizsi évek során.
Amikor már beérkezett hard edge-festői múlttal a háta mögött 1965-ben ismét Európába jön, körútja főleg
meditatív: áttekinti a hajdani színhelyet s benyomásait, és ekkor szakít végképp az „illúziót megtagadó
festészet” eszméjével. Való igaz, hogy későbbi papírmunkái is azt tanúsítják: mintegy átmenetet képez
munkássága a formázó-minimalizmus és a nolandian szigorú hard edge között. Korai ablakai már ígérik
ezt a megszilárduló tárgyfölfogást; valójában elvont kompozíciók (elveinek felelnek meg) e munkák, ám
a sugallat nem csak tagadhatatlan (hogy ablakról van szó, például), de szándékos is. És a növények
nagyon egyszerűsített formái, vagy a még klee-s vonalvezetésű (és alapozású) kompozíciók szintén ide
mutatnak. Az ablakok egyikének (Ablak-tanulmány I., 1949) világosabb szürke kerete szinte illúziókeltést
szolgál, benne azonban – az opálos, zománcos fehér alapon – a fekete alakzat, mely nem kereszt, inkább
keresztrudas fejesvonalzó, lehetne növény is… nem az, hanem nagyon „filozofikus” tartalmat kereső
ablak, tényleges nyílástáró szerkezet.

Szajna-tanulmánya (1951), grafit és tinta, eléggé összevissza négyzetrácson (téglalapráccsá vonalazza át

itt-ott Kelly), különböző színű szürkékkel, különböző sűrűségű, Veszelszkyig ható átfestéssel –
gondoljunk a mi mesterünknek ezekre a kevéssé ismert rácsmunkáira papíron! – valóban a folyópart
illúzióját akarja felkelteni, sőt, esetleg egy keskeny szigetét a Szajnában.

A Chance Drawing on a Grid (1952!) messze távolodik a mintázat szerint pedig azért felidéződő Klee-
től. Az apró négyzetrácson belül ott egy már-már arcot idéző, kilövős-hajó-játékot is sejtető ábra, betöltött
rácsfoltokkal, főleg szélei felé sűrűbben, beljebb – mint mondtuk – illúziókeltés titkos szándékával. És
kimondottan konceptes az a mű (Numbered Counting Sheet), mely Cy Twomblynál bátortalanabbul (vagy
nem ily eltökéltséggel) jelenít meg számokat és vonalakat ugyanazon a rácspapíron; és ott van a kellyi ív
(erre is visszatérünk), ott a kevésbé jellem121ző kör, s ott az ívet derékszögbe vonó erős vonalegyüttes (a
hard edge-művek – és az ezeken túliak! – fontos eleme később, visszakonceptualizálódva is, mikor már a
festett művek véglegesítenék az elvet… Ellsworth Kelly visszatér a „születésbeni állapothoz”, a kettőből
együtt alkot mintegy „születőben lévő művet”, műfolyamatot… de ne éljünk vissza a megkoptatott
kifejezéssel).

II

Nem is ígértünk olyat, hogy életrajzilag, fejlődésregényként, „sztorisan” – netán filozofikus erőltetésekkel
– ismertetnénk itt Kelly általunk ismert életművét; áttérünk tehát Works on Paper együttesére, mely a
rajzokat, fotókat is tartalmazza, a kollázsokat (a vízfestmények mellett). A Forth Worth Art Museum nagy
kiállítási katalógusa (Abrams Book, New York) az egyik legjobb Kelly-összefoglaló.

Fedéllapja is nagyon jellegzetes, mondhatni, telitalálatos választás. Talán lesz, aki ráismer leírásunkból;
az 1964-es Study for „Red Green Blue”-ról van szó, ahol szintén jelen az illúziókeltés szándéka: se nem
hard edge, se nem field az eszme, ellenben egy világoskék „felső ablaksarok” (mondjuk) foglal magában
kisebb zöld ugyanilyet (de a kettő közt látszólag henye fehéres-sárgás is van, foltként, valamint a zöld
belecsíkozódik a kékbe – tehát semmi lehatároltság, aprólékosan semmi –, a zöldben ott egy kék pötty,
meg mindenféle tisztátalanság, és balra lent ott van végül a „kirojtozódó” aljú piros, s zöld alsó része
„ülepszerű”, behajlik, mint középen a híd két íve, a kék teljesen szabálytalan szögletességekkel végződik.
Az egész kompozíció (tanulmány) alapsugárzása a – bocsánat – friss, eleven „közelítés”, nem magába
záruló mű-tökéletességről van itt szó (Kelly másutt ezt is megadja), itt a kép szinte természeti;
amennyiben nem illúziókeltő (valamely tárgyról, mert persze, hogy nem, annyiban, ismétlem, natúra; és
itt nem bocsátkozunk olyan filozófiákba, hogy a-szín-mint-tárgy…).

És mindeközben: a legkurtább, lexikoncímszavas összefoglalások (Edward Lucie-Smith, John A. Walker

etc., de idézzük is, „intézzük is” el őket, jócskán alapvetőek) azt mondják Kellyről, hogy a „kemény”
művészet fellegvára egymaga; nagy vásznaival, szobraival a megalkuvás nélküliséget képviseli. Egészen
különleges jelenségnek azért érzem Ellsworth Kellyt, mert valóban megalkuvások nélkül tud többféle
lenni – az egységben.

Walker (az inkább tájékoztató jegyű Art Since Pop-ban) szintén a ceruzarajzok szigorú absztrakciójából
indul ki, hangsúlyozván a termé122szethűséget (illúziót) is. Ám 1960-tól (valójában már korábban)
kialakul a köztudatban élő Kelly-alapképlet, melynek igen sok megközelíthető múzeumban leljük példáját
(nem csak kék-zöld-pirosban, de sárgában és feketében is stb., és Nolandtől ordító-jól
megkülönböztethetően; érdekes áldása a képzőművészsorsnak, hogy ezzel az elemi „kisajátítással”, azzal
a formavilággal tehát, amit Kelly a hard edge-lehetőségekből vállalt, mennyire nincs hasonlója
(leszámítva a kicsit festői konceptualizmus felé hajló, de rövid életművű, már említett, német Palermót).
Geometrizmusa őt is elviszi a vászon-tárgy felé (formázott vásznak), egészen a több paneles
kompozíciókig. Hangsúlyozza Walker: hogy ezek a művei kifejezetten a színekről „szólnak”, a telt
megfestésről; megjegyzendő, hogy a párizsi években már akadnak Olitskit idéző felületei, ám erre mintha
nem haladt volna tovább Kelly.

Még egyszer: megdöbbentő, hogy a nagy kék-zöld-piros „tanulmány”, közepe táján a kék ponttal a
zöldben, jobb felől az ablakszöglet (vagy fejfedő?) illúzióval mennyire megidézi Klee arab sejkjét (vagy
hasonló királyfejeit), és mennyire ezerszázalékos önállósággal „teszi” ezt, egyszerűen csak a művészet
nagyobb áramainak folytatódása szerint.

Ezek, szintén említendő, szigorúságukban is vidám képek, ahogy az ablakok is csak félig zordak (a híd-
kollázs valóban az), a növények ugyanakkor komolyak, néha komorak. Nem tudom, lehet-e kezdeni
valamit ezzel a benyomásommal, megismétlem: a természeti formák olyan „felső homokóra-ürüléssel”
ridegek, megalkuvást nem ismerők, ahogy az absztrakt és „éles” munkák (a homokóra alsó részében,
hogy hasonlatunkat befejezzük) derűsek. Ugyanaz a szellemi matéria áramlik (ide-oda).

Nemcsak a vécéülőke „van mozgásban”, de a kimerevített (és gyönyörűségesre rajzolt) növényi részletek
is, és a kék-zöld-piros is „lüktet”. S ez nem filozófiai belemagyarázás, hanem egyértelmű érzet. Az
anyagáramláshoz pedig egyelőre ennyit: a nagy vásznakon alakzattá záruló ívek (egy ívet bezár egy
derékszög, és az egészet kitölti „a” zöld, „a” piros stb.), mint tárgyak, árnyjelzésként jelennek meg olyan
munkákon (itt végig papírra készült művekről lehet csak szó), melyeken Kelly mindössze egy vonalat
(ívet) „vállal” (ad), természetesen az alap színével korrelációban, de összefüggésében elsődleg a festett,
megfestett „szín-tárgyakra” vonatkoz(tat)va. Tehát ugyanazt látjuk kb. fekete ívként kb. fehéren, mint
amit „vad” zöldben, kékben látunk kék vagy zöld etc. alapon, ahol az alap is tárgy, de az alakzat rajta (az
alakzatok) feltétlenül. Mintha benyomulnának például, igen érzékletesen, e nagy 123kék, piros, zöld
tömbök a megfelelően ellentétes alap-terekbe (kénytelen vagyok a nagyon ismert vásznakra utalni ezzel, s
itt térek ki egészen röviden a szintén népszerűsítő jellegű, de kitűnő Lucie-Smith könyv, Art Today, kis
Kelly-részletére).

Lucie-Smith természetesen Noland mellé kanonizálja Kellyt, s Josef Albers műveinek szomszédságába
helyezi a nagy 1962-es (213x396 centis) Red, Blue, Green vászon reprodukcióját. Mondanivalója a
festőről nagyjából így foglalódik össze: elszigetelődés a new york-i iskolától (közhelyszerűen a párizsi
évek okán), a szín centrális helyzete… a szín „térereje” és lehatároltsága mint domináns. Láttuk azonban,
hogy az árnyaltabban ismertető tanulmányok itt már sok mellékszálat sodornak ehhez, s a kép csak
együttesben, összképként hiteles. Feltétlenül ejteni kell egy szót Morris Louis munkásságáról is itt (róla
hamarosan önálló dolgozatot kísérelünk meg Összes Munkáinak reprodukciói alapján): Louis semmiképp
sem hard edge (ránézésre se!), és a festészet utáni (post painterly) absztrakciótól a „mai amerikai
művészet” (az akkori posztmodern etc.) felé vezető ritka sikeres áttörés festőjének neveződik Lucie-Smith
által; ezt egyelőre hagyjuk ennyiben.

Ha eddig nem lenne tiszta kép: Ellsworth Kelly mindvégig kivételes fényű és tisztaságú életművet
alkotott, és itt a kontrasztok (konceptualizmusok) csak fokozók-kiegészítők. Minden tanulmányírója
megállapítja kísérletező kedvének kétségtelen tényét (a formák lehetőségei!), magunk ezeket a
közhelyeket lehetőleg elhagyjuk – mégis kerüljön ide belőlük ennyi.

A Works on Paper kötet a kitűnő Diana Upright tanulmányával – kettős élű. Egyrészt elengedhetetlenül
értelmező jellegű, másfelől azzal indít, ami Kellynél (véleményem: üdvre! esszéírásnál is) alapvetés, tehát
(mint Rothkóval kapcsolatos kijelentéséből már számunkra is kiviláglott) hogy „művészetet csinálni –
annyi, mint becsülettel tenni… és első leckém az volt, hogy objektíven lássak, hogy kiiktassak a látott
tárgyból bármiféle »értelmet«. Mert akkor válik lehetővé, hogy érvényesüljön az az egyetlen értelme,
amit valóban hordoz.” Ismétlem, égaljunkon ritkán elfogadott tanulmányírói szemlélet. Csak a tágabban
vett hely szellemének tett megalkuvásból álltam el attól a lehetőségemtől, hogy Kellyt kizárólag
felmérően – összegzően és szétbontogatva – ismertessem. Remélem, így is sikerült hűnek maradnom
valamelyest „tárgyamhoz”.

Upright kiemeli: Ellsworth Kelly művének tisztasága objektív tény – egy olyan művészeti világban, mely

az újdonságot irányzatszerűen haj-124 125hászta. Íme, a magunk égaljának ellenpólusán ez a

nagy korlátoltság: a tágasság túlzásaié. Mindaddig semmi baj, míg nem irányzatosodnak (értékük felett),
nem intézményesülnek (bármily rövid időre is kizárólagos ízlésmeghatározó-szerepet óhajtván). Maga
Kelly, mint Upright idézi, párizsi éveit így foglalja össze: „1948-ban Párizsba érkezve láttam, hogy sem a
figurális, sem az absztrakt festészet (bár ez utóbbit meglehetős fogyatékosan ismerhettem csak) nem
érdekelhet, mint a magam kérdéseire kínálkozó megoldás… A reneszánsz óta a művészet eleve
túlságosan ember-irányulású volt. Magam a tárgyminőség híve voltam inkább…”

Ma már például a párizsi „Modern Múzeum”-ban egymás mellett őrződik Kelly 1949-es olaj-fa műve, az
Ablak, meg az 1967-es (emlékszünk? európai visszatérések), ugyanolyan struktúrájú Ablak-fotója. Hosszú
„szögletes kémcső” kompozíciói, ha fekete-fehérek, ha színes osztásúak kinyomozhatóan falak
leképezései, emlékei. A művész amatőr fotói (ha festőről, ha íróról van szó) legalábbis
dokumentumértékűek. Kiindulásai más műfajbéli kompozícióknak, arányértékek felfedezéslehetőségei.
Ajtók feketéllései más méretű, más alakú ablakok mellett, különféle magasságok… csorgások
kéményfalak tégláin…

Külső jellemzéseket ad csak, félő, mégis: egy-egy párizsi híd vaslépcsőin a korlát árnya… és a
„vasarelys-klee-s” fekete-fehér zebracsíkozású olaj-papír… Vagy a fésűfogak töredezettsége (mint rács);
említettük a fotón kiálló vaselemeket a betonban; görbületeik, mint növényi szárak, mint absztrakt
vonalak. Az 1959-es szobor, a lágy vonalú X-et idéző Kapu… s mellette a fára olajjal festett 1949-es
nevezetes kilométerkő… mely utóbbi eredendően rajz-elemű… És némely rombusz-romboid alakú színes
mű, ahol a fenti világos alatt mintha piros lenne a test (íves tetejű romboid-alsó), mely a felső részt
árnyként „veti” – természeti, városi, építészeti tárgyak képemlékei, késztetődései, vagy éppen a nagyon
tiszta fémfelületű lapszobrok árnyvetéseinek leképezései.

A Kelly-féle papírművek közül a növényi rajzok a legismertebbek. Találomra kiszemelhetünk fotókat,

melyeken maga Kelly emel magasba egy kukoricaszárat, és a mozdulat (akció) nyomán a valós növény
objektté válik. Ám egy olyan egyszerű rajz is, mely 1984-ben például Maya Picassót „örökíti meg”, elemi
formákból építkezik, amilyeneket az asztaloknál, a Szajna-vízbéli fa-árnyaknál használt Kelly.

Korai önarcképei (1949 pl.) picassós, lèger-s vonásokat mutatnak (fej és kéz kialakítása), de a máris
kellys vonalvezetést, vonalduplázást, ferdeségeket. Városrajzai (View of Roxbury, 1948) ugyanolyan
kivételesen 126légiesek, ahogy festett vagy csak grafikus almái testesek, mégis jelzések. Szinte
csábítanak, hogy számszerűségükre legyünk kíváncsiak. A jellegzetesen megtörő, mégis örökké íves
Kelly-vonal a domináns bennük. De nem értelmezésként. (Ismét: emlékszünk?) Hátha az almacsoport
számszerűsége a lényeg!

Cipői, már-már palackszárító forma, emberként előlépő növényképződményei: leegyszerűsítés és további

bonyolítások példái, közös vonásuk a belemagyarázás teljes mellőzése. Háztetői posztkubista
figurációkká válnak, lassan jövünk rá, miről „szól” az ábra – tehát igenis lényeget bont ki. Vonalrajzaiba,
az egyhangúság látszólagos televényeibe váratlan trapézok kerülnek: háztetők… és várost kezdünk látni.
Természetes, hogy nem a vonalakat „értelmezi” így. A négyzetrács, a kanálisrács ábrája is: valami eleve
túl nem értelmezhetőnek a meglelése.

Természetes, hogy ez izgat bennünket a legjobban: hogyan megy át mindez (a jelen esetben papíron)
színbe. Elsőül ez szembetűnő: ahogy a kellyi rajz primeren „szép”, úgy különlegesek a kék-zöld, barnás-
fekete és bézs-fehér színrácsok is, a monokrómnak induló színfelületek „mondrianos tökéletlenségei”. (A
címlapképnél már szóltunk erről.) Ahogy később a formázott vászonig és több-paneles kompozíciókig jut:
ilyképp alakulnak már 1954-es színes papírmunkáin címerféleségek (a kilométerkőé is az!), ahol egy-egy
sáv az alapé marad, ettől még kifejezőbben üt el (önérvényesítően) egy-egy téglalap szürkében, barnában,
pirossal és sárgával. A konceptuálisnak ható, sokelemes Kelly-vázlatlap mellett könyvünk különlegesen
szép telitalálatai a hasonló színben kiemelt, kinagyított tanulmány-művek, ahol az ív és a szeglet
változatainak nagy bőségét kapjuk: a lemetszett oldalú kör a keret színe révén is fokozottabban hat (ahogy
„mögötte” fényes-fehér az alap, a „levegő-üresség”, körben viszont, ablakkeretként, sötétülő szegélybe
átmenő, ezzel domború hatást is elérő keret áll világos-testszínben; a kétfelől lemetszett kör feketés-
barna). Twombly módjára minimalista egy-egy visszafogott alapszínű képén az alig látható ív, mellette
„összefogdosásosak”, „kiszálazódások”; vagy amiképpen Rothkónál a hatalmas „párnák” töltik ki a képet,
nála alig ívelő, súlyosuló sötét forma feszíti szét a minimális felülettel megmaradt keretet. (Ennek belső
ívelése értelmezés nélkül utal mintegy saját anyagának létezésére a „fő forma” által éppen.) A
begyömöszölt formák szegletesekké is válnak, vagy mint Motherwelltől ismerjük (de teljesen kellysen)
két ívelt fél-forma néz szembe, érintkezik egymással középen.

S még mindig csak 1955-öt írunk.

127

A vászonformázódások 1959–60 körül elkezdődnek: egyelőre a vásznon belül (egy alapon, netán egy
„osztaton” látunk sokszögeket, melyeknek festése azonban egyáltalán nem monokróm, hanem – igen! –
posztmodern; elegyes, reliefszerű, gyűrt stb.). Kezdenek önállósulni, növénylétüktől elszakadni a növényi
formák: rügyek, csírák kékben, belső „felhőzettel”, domborzattal… száron. Kékben, de fehéresben, alig-
rózsaszínben is. Azután ugyanez: megfestett alapon vonallal. A ceruza határozottan, de vastagon vezeti a
kívánt formát. Az elgondolások olykor hiperegyszerűek: a felszín vonalsíkja hirtelen, szűken bemélyül, s
bent egy mag-alakú gödör, üreg tárul. A kékek-pirosak nagy bősége kerül kontrasztba egymással és
alakzatokkal. Vagy végtelen sokaságban variálódik a derékszög s benne az ív – légiesen a szintén nem
nehézkes háttér előtt, világos színekben tartva.

Eltorzított, perspektivikus, megdöntött alapformák osztódnak színnégyszögekre. Repülőgépfar-

felületeket, falakat idéznek. A formázott vásznak előképei (párhuzamai) formázott papíron is
megjelennek. Az alakzat (három oldala szabályos, a negyedik háromszorosan tört; vagy netán mintha
kihajtódna egy ellapított papírtölcsér más színű belseje) magát a festményt egészíti ki. Vagy épp fordítva:
a festmény tárgy is, alakos.

A felület fal-, fémszerű. Szemcsés, egyenetlen. Egyáltalán nem „az” a Kelly, akit kizárólagosan ismerni
vélünk.

Az 1973-as Black Curve (kollázs és ceruza) az egyik leghíresebb darab (a könyv hátsó borítója is ez). Ám
elkövetkeznek a megszaggatódások (kitépett alakok kerülnek tájas képeslapokra: aktok, szájak,
piramisok; mintegy a szobrok elő- és melléktanulmányaiként).

Festmények papíron (paradoxul) a későbbi formázott vásznak előtanulmányai. Itt mintegy az alap
(felfestve) jelenti a világ terét. De semmi ilyen filozófiai fejtegetésbe nem akarunk merülni,
ellentmondana a tárgynak is.

Fém szobrok vonal-megfelelői, festett szemcsés-lapjai zárják a forma szerinti „rajzok” (arcképek) előtt a
kötetet. S természetesen a növényi rajzok, illetve a színes ecsetrajzok, melyeknek zöldjei ugyanazt a
domborítást hivatottak elvégezni (vagy kifejezni), mint egyebütt Kellynél a körvonal.

És ezzel mintha valami lényeges tulajdonságát meg is láttuk volna tárgyunknak: a festett felszín ugyanazt
fejezi ki optimálisan, mint a megrajzolt körvonal. Ez elegendő tartalom, a tárgy legvalódibb természete
(vagy ezek egyike, ki-ki szemének és koncepciójának természete szerint más- és másképp).

128

A fotók nem maradhattak el e kötet végéről sem. Sugalmazásuk kettős: valódi objektumok (tetők és falak,
nyílások stb.) felelnek meg a Kelly-formáknak. Másfelől a természetbe-állított Kelly-vásznak a
természetbe illeszkednek: azzal, hogy elütnek, hogy további formákat kínálnak, de a nagyobb egész
részeiként. Ha megkettőzhetjük vélt (szerény) fölfedezésünket, hadd mondjuk Ellsworth Kelly
művészetéről (ily rövid ismertetésben messzebb nem merészkedhetvén) még épp ezt.

Lábazat
(Mintegy „fejezet” s „bordázat”)

Aminek ú-ú-úgy megörülsz, bénítani is kezdhet aztán. Ha úgy örülsz meg (neki), hogy akkor hát ez (más
helyett) megvan. Hogy különben (ehhez fogvást) csak rosszabbul tudnád (megtenni) a dolgodat. Vagy:
megtenni, amit nem is tudtál igazán (mi legyen). De ki tudja (azt)! Lásd Ottlik: a regény abból lesz
regény, hogy… (Ebből.) Vagy hogy a regény miről szól, ahhoz magát a regényt kell elolvasnod.

Mivel pedig amit kész írásként beemelsz, – iktatsz, – feszítgetsz ide, már elolvashatóként ad „téged”, úgy
érzed, mintha te máris tudnád, mi a te regényed, ehhez képest csak henyeségeket hordhatsz össze,
kötőanyagnál sokkal többet nem ér az… és talán igazad is van.

Igazad van, ha azt nézed, mi mindenfélét csinálhatnál még. (Ha ez az, amit mindig elfelejtünk. Itt egy
fantasztikus Jaguár; egy Colpi-film; egy kaktusz. Elfelejted, hogy emitt egy csudálatos Chrysler – ha jól
írom, s nekem például a Le Baron a kedvencem, és remélem, „Le”, nem csak Baron –, és ott az Egy zsaru
bőréért, meg emitt egy pohár snidling; itt egy gesztenyefa, egy Bentley, ott az Hulot úr.) Mi mindenféle
van még a látszólagos abszolútság mellett. Felett. Alatt; körötte. Például öntörvényű – itt jó a szó –,
szuverén, beiktatásokra nem szoruló azonnal-az-ami művet lehetne írni a Nagy és a Kis Koala
Kártyabajnokság évtizedeiről. (Ki olvasná el??) És begyömöszölt kész-anyagok magasabb szintje nem
kell majd Zen-lófogadás könyvedhez, anyaga az, ami.

„És még hány kérdés van!”

Ismételjük ide a kis alcímet. Folytassuk: nem kérdés. Kérdezem például én: a Totyi apró, üveghangú,
szemrehányó vijjogása (a kalitkában) 129nem elviselhetetlen tulajdonképp? Feleségem: de, csak régen
nem törődtél ezzel, mit törődsz vele most; jelez, fiatal madár még, hívna valakit, például téged; s csak
úgy. Jó, mondom, bár persze régen is a plafonon voltam Szpéró efféle dolgaitól, jó, nem törődöm vele,
csak hallgatnom kell. A fájdalom is ilyen. Van egy foka, ameddig legyőzhető valami cselekvéssel.
Például mégis felkelsz, előrehajolva, a fotelból. De van egy foka, amikor nincs mese. Csak hajolnál, csak
kelnél. De visszazuhansz. Egyszerűen visszazuhansz.

Rettentő volna, ha ilyesmi lenne minden. S ha minden ilyesmi, akkor minden igenis rettentő. Vagy
legalább elrettentő.

Totyi most hatalmas lendülettel, harsogva stuccolja hátul a hajam. Ezt nem találom rossznak. Második
természetem már, hogy madárlábakat érzek magamon. Félreértés ne: közben én azért nem kenem magam
(mint kentem Bécsben) Voltaren-gellel, Ibu-gellel, mert félek, ártalmas lehet anyaguk a Totyi
szervezetére. Tehát ez nem az (akkor), hogy a Totyival „szemben” én önző mód igényes vagyok. Az se,
hogy „pózamárkis” (de szívből!) kiegyenlítősdis hajlamaim lanyhulnának. Nem lanyhulnak, mert
nincsenek. Nem képzelem, hogy „az állatot” (a madarat) én emberformájúvá teszem. Annyi van csak,
hogy pech. Mint ha Looks Like Trouble azt az egyetlen (kicsit) kétes ugrását nem bírta volna „kiállni”,
megállni, „túlélni”, ha elbukott volna (pénzemmel együtt). Pech. Máskülönben ez a rámenősség a madár
túlélési fajspecfikuma, na.

Merőben más ügy, hogy magam, bár sejthetem (jól? rosszul?), a gépelés nem gyógyír a (milyen)
gyulladásaimra, a fájdalmakra, sőt. És mégis gépelek. Nem a túlélés kényszeréből. (Bár mi lenne, ha
mindent abbahagynék? Az hova vezetne sok szempontból.) Nem szent hit vezérel. Fene tudja. Azért.

Van hát ez: pech, azért.

Fene tudja, azért.

Ennyi az, hogy mi a „lényege” (anyaga) valami érzetnek, ítéletnek. Fátum. Pech. Kurva hülyeség. Kurva
hülye. Rohadt mindenit.

És van, hogy miért cselekszünk (írunk, törjük magunkat): csak. Fene tudja, miért. Ez van bennünk.
(Programokat hagyjunk!) (Hagyjuk, hogy „mert erről szól”; de nagyon hagyjuk.)

Mindenesetre a Totyi vissza méltóztathatna menni a kalitkába. Én meg egy kicsit méltóztathatnék jobban
örülni neki, hogy ehelyett itt áll a vállamon, innen harsog fantasztikus „dalokat” az írógépzajra.

130

De az írógépelés vagy – egy – olyan szar rabmunka, hogy a dallal ne hozzuk össze; vagy olyan csodás
belső szükséglet, hogy a dal már csak járuléka, nem lényeges.

Kér ember közt is ilyenre, sőt, ezerszer olyanabbra megy a kapcsolat, mondjuk idehaza. A madárral se
„ugyanaz”. Más kérdés, hogy élnie kell. Más kérdés, hogy – lásd Kosztolányi –: éjjel az alvó mellett. Ezt
a nyomorult kis „kelepet” szeretem olyan rajongással, hogy Dunába ugrok és megőrülök, ha megáll; de
hazárdabb vagyok, mint a kártyás, a kincseit a tengerre bízó hajós. Persze. Csak valamivel jobban
összecsiszolódva…! Úgy kéne. Mondja az ember itthon, idegenben, a madárnak. A baj az, hogy itthont és
idegent egyképp nem tud a francba hagyni, mert van a madár, van a mindennél lényegesebb. A madár
akkor a harmadik valami izé. Az irodalom mellett. Stb.

És most hogyan tovább? (Ahol – csak tömören! – szó esik végül a Teddy-Johanna-féle hangok iránti
süketülésemről is)

Az „univ tandoori” álnévvel – egy orvosi irodalmi lap hasábjain – szereplő dolgozataim nyilván a
„lábazat”, „fejezet”, „bordázat” hármason túl mindenféle más szervre is vonatkoztathatóak, nem
dönthetem el. Örülök, hogy eszembe jutott, ez ide illik. (A paprikafüzéres.) Nyomban utána egy bécsi
dolog. A paprikafüzéresben lesz szó alkoholról – khm! –, a bécsies, vagyis a bécsi, hát az maga „a bécsi”,
külön magyarázat nem kell.

Ezt most úgy mondtam el, mint egy olcsó ismeretterjesztő-kereskedelmiző. Nem is akartam másképp. A
két kész írást símán egymás mellé illesztettem. Ahogy megkértem hű Ligetemet (ahogy Ligetemet mint
hű munkatárs megkértem), jön a bécsi anyagtalanság stb. másolata. Az érdekes az, hogy ennek az
anyagtalanság-ügynek folytatása lesz még az idén Linzben. De ahogy Hannoverbe nem, ide sem akarnék
(bírnék) elmenni már. Mégis muszáj lesz. Elígérkeztem, képtelenség lemondani. Kinyitni sem merem
Christian barátom levelét – tegnap jött –; annyit kértem tőle, hogy legalább csak egy napot kelljen ott
lennem, nem „bírok” hosszabb programokat. (Ennyit se.) Odafelé egy éjszakára meg kell szállnom
Bécsben, vissza úgyszintén, kis pakkom egy részét addig szobámban hagyom. (Bécsben.) Mesélem,
ahogy röstellkedve kérem bécsi anyagtalanság-dolgozatom levonatát (mielőtt Ligetemben jönne), mi volt
és mi van velem, a rákérdezés nyomban az elesést találja el. Per131sze, de nem mesélek többet.
„Elbüszkélkedem” viszont, hogy sikerült egy olyan Bécset csinálnom, melynek egyetlen jó pillanata sem
volt. (Levéve a Looks Like Trouble futamot.) De hogy mennyire süketülök már a hangokra: egy, A
trubedli című írásom is csak tudat alatt segített a Trouble-hoz.

UNIV TANDOORI
PAPRIKAPOHÁR. „NE FŰZZ!”

Somerset Maugham írja: ha inasodnál valaki már harmadszor hagyja meg, sorozatban rád csörögve így,
okvetlenül hívd vissza, nyugodtan várd a negyedik hívását, biztos neki olyan fontos.

Hát nincs inasom, nem tudom.

És különben is: gyatra kis tematikus kezdés.

Ez, itt.

Nem hinném, hogy olyan bizonyos lennék a témámban, meg a jeligémben. Hogy „ha nagyon félsz:
valami írásoddal csak alulmúlhatod múltkoridat, légy tematikus”. Egyetlen mentségem: mire leírtam a
telefonos-inasos mondatot, elfelejtettem, mit akartam vele. Gyakran olvasom önvallomásos könyvek
amatőr íróiról (színészek, festők, politikusok, már úgy a jobbik fajtából): kár, hogy csak magukat nem
kímélték, másokkal fáintos ánglius modorban bántak. Jaj, már nehogy, csak el, csak másoktól el, inkább
magunkat meszeljük el.

Persze, tudok én erre egy kisegítő megoldást: mesélj magadról olyasmiket, hogy attól a másik, vagy más,
egyáltalán, elájul; akkor azért, azt hiszem, nagyon ráfáznál.

Én itt a fentebb említett bajok egyikébe keveredtem, ám ezt az élet színességének fogom fel. Meg az
atlétáknál, kerékpárosoknál, a lovaknál is eléggé így van ez: ha nem valami ritka zsenije a
folyamatosságnak a kétlábú, kétkerekező vagy négy-plusz-kétlábú, egyszer fenn, egyszer lenn a kerék.
Mindez nagyon is jó, míg nem a talp.

A Maughammal talán azt akartam mondani: „Ne fűzz!” Te jó Úristen, hát ne. Kösz, hogy rám csörögtél
az ötlettel, a társalgást hagyjuk most legközelebbre. Hogy én a Te lábad fogjam, nem ma. Az alkohol
mindig jó tematika.
Írni nem annyit jelent, hogy bármivel bármi el volna intézve. Írj jót, légy boldog, hogy nagyon szépet
hallasz vissza róla, ám esetleg épp 132akiknek a leginkább szántad a dolgot, azt mondják: „Kevés vagyok
én ehhez”; netán: „Nem is tudtam, hogy a művész úr iszik.”

Hát nem iszom. Vagyis igen, csak…

Na ez az. Majd megmondja a téma, mit akar.

Neki fontos. Én nem töröm magam. Azzal, hogy döntsek. Elmondom, de nem mondom meg.

Szerkesztő barátom azt mondja: érdekes, az írók „ide nekünk” szinte valamennyien a betegségről írnának.

Ezt nem látom olyan meglepőnek.

Nem szeretném azt a dermesztően izgalmas kérdést sem előhozni, betegség-e az alkohol (csak így,
röviden). Annyi viszont az ivás és az írás (még szerencse, hogy nem az ívás) kapcsolatát tekintve
kétségtelen, hogy…

Egy példával szemléltetem.

(„Tetem: egy példával szemléltetem.” Értsd: a régi mondás, hogy egyetlen életregényt bárki polgár meg
tud írni.)

Írótársam felhív (engem ér el, nem inasomat), mondja: „Te, kösz, nagyon jó voltál hozzám” (tényleg az
voltam, mondom most szerényen), „a cikk még jobb” (nem tudom, de annyira mégis, hogy bajban
vagyok, a következő csak gyengébb lehet, s ez így hullámzik), „de ami tényleg izgatott, hogy te is így
vagy az ivással…” Azt se akarom idézni: a dohányzás védelmezői szerint a cigarettázás még nem okozott
családi verekedéseket, szivarozás hatására alig rántott még bárki is kést, satöbbi. Döntsék el ezt a vitát ők.

Wittgenstein, a filozófus viszont kijelenti: nincs olyan, hogy „énünk”, „lényünk”, „lényegünk” (na, ezt
biztos jól eltúlzom, és még örömem sincs benne!), hanem aki-ami vagyunk, az épp a létező világunk
(leheletnyi?) határa.

Eleve az élet a leheletnyi határ (rémes lehet ez a mondás egy orvos fülének, sejtem, na mindegy), de a
dolog úgy áll, hogy nekem ez a Bécs melletti badeni ügetőről hazamenet jutott az eszembe, és már a kis
állomás sínkanyarjára gondoltam, Ottlik Gézáék gödöllői HÉV-állomására, meg hogy egy szál cigim még
van, és megint nem engedelmeskedtem a Lófogadási Isten három sugallatának; negyedszerre nem hívott
fel.

Amikor megláttam egy határjelző táblát: mondjuk „Brundmelbruck”. S mellette áthúzva: „Baden.” Egy
másik táblán. A túloldalon: „Brundmelbruck” áthúzva, mellette büszkén: „Baden.” Szegény badeniek és
szegény brundmelbruckiak vagyunk tehát, örökké kisebbségi érzésünk van, ha otthon vagyunk, saját
pátriánk nevét csak áthúzva 133láthatjuk, s hogy a másoké büszkén feszít. Egy ok, hogy az alkoholba
meneküljünk.

Kevesek vagyunk magunknak, nyilván a világnak is; ezt felejteni kell, meg kell kettőznünk magunkat,
még akkor is, sőt akkor, ha önmagunk legjobb társasága vagyunk.

Nekem tizenhárom évesen, mikor első korty boromat ittam, „ottlikos-romantikus” hangulatom lehetett a
közelgő karácsonytól, hát még jobban esett, hogy úgy támolyoghattam le a Naphegyről, ahol egy távoli
rokont látogattam, s odahaza máris rejtegetnem kellett „a hatást”.

A későbbiekből ilyesmikre emlékszem: a már említett dr. E. M. barátoméknál (a papájáéknál, persze) a

bárszekrény (nálunk itthon nem volt) mindig tele volt italokkal. Mi aztán itthon, ha barátaimmal, ha más
kapcsolattal, mindig apróra megittuk, ami itthon volt, főleg amit azért vettünk, mert hétfőtől felmegy az
ára.
Az alkoholnak olyan hatalmas a háttértörténete, kontinentális talapzata, hogy csak a legszebb históriái
mesélhetők el, ezért nehéz küzdeni a szesz ellen. Ihaj, csuhaj, súlyosan árt az egészségnek: a cigaretta-
ellenes kampány (minimum NATO-harcközvetítések steril gusztustalanságával felérő, szintén nyugatias
eredetű/mórickaképzetű) harsánysága nem illene a virágos jókedvet öldösni vágyókhoz sem.

Nekem három legszebb alkoholtörténetem van. A negyedik e cikk poénja.

Az első: szombat-vasárnap rengeteget dolgoztam, hétfőre altatóval aludtam (na tessék, kampányt ellene?),
nekivágtam Budának. (Sok baj van újabban Budával.) Kedvelt kocsmámban nem volt szilva, rumot ittam.
Ezt szilvák és további rumok követték, legvégül, késő délben, a Városmajorban. Azaz „legvégül” valami
neonfényes hodályban (szűk folyosón?) álltam, és egy rendőr tornyosult velem szemközt. Lefogtak (meg
akartam verni a közeget?), tényleg nagy teremben (a Róbert!) töltöttem ágyhoz kötve az éjszakát,
sorstársak sűrű társaságában. Rángatóztam? Ott kaptam sérvet? Vagy amikor beázott a fal itthon, és épp
két éve nem ittam, de megtoltam a ruhásszekrényt? Lásd hashártyaszakadási elégia című versemet A
járóbeteg című verseskötetemben, egységesen ott kellene lennie minden orvosi polcon, meg a magyar
nyelv szépségeinek gyűjtőinél. Mert amikor „érvényesült” a has-nem-tudom-mi-szakadás, nyolc és fél
órát másztam ágy alá, ájultam el, nem használt semmi. Akkor kihordtam szépen a sérvet, míg busz alá
zuhantam végül a hátsó peronról, úgy nem tudtam mozdulni se. Műtét előtt nagyot konyakoztunk még
orvosommal és író barátommal, így (meg mert eleve konyakoz134gattam sokat akkoriban megint) nem
hatott virtuózul semmi csillapító, negyedórát érzéstelenítetlen élveztem végig, így varrtak. De ahogy a
Róbertből jövünk, kérdem a taxist (megittunk az ágyszomszéd haverral egy felest rögtön, feleségem
ájultan és komor részvéttel várt otthon), kérdem, mondom, mi újság a világban. Á, semmi, új orosz elnök
van. Hogy hívják? Gorbacsov.

Alpoén csak, hogy mikor egyszer a karácsony előtti, franciakrémes-fényes Neussban (Düsseldorf mellett)
megint egyszer visszatértem a szeszre, Gorbacsov vodkával kezdtem.

Legkomolyabb abbahagyódásom volt (sosem én hagyom abba, nem te, a szesz hagy abba minket), mikor
1993-ban Párizsban a Canal St. Martin mellett ültem, s mert magamat nem dobhattam a vízbe (második
napja voltam a fények városában, és első délután, fél üveg Finnlandiámat meghazudtolva, Saint-Claud
galoppján megnyertem kalandosan az egész hotelszámlámat, kajámat, italomat. Tíz frank hiányzott,
ennek megnyerésére áttaxiztam – ilyen úrfi voltam még akkor! – Vincennes-be, ahol az ügetőn mindezt
elvesztettem; sajnos, a Bőségszérű nevű ló, akin, két héttel későbbre volt, már meglepetéspaciként,
győzelemre programozva), s bedobtam a vízbe jó burgundi vörösömet. Aztán vettem egy újat, de nem
ment a dolog. Kiöntöttem a mosogatóba, s leszaladtam egy éji kisboltba, vettem tonikot. Másnap hiába
igyekeztem sörözni, legkedvesebb bárjaimban (ahol pedig vártak, mint francia nejű, Tasmániában
született kanadai gazdálkodót, meséltem sokat angolul a teheneinkről, Vancouver környékéről, a seattle-i
esőerdőkről) – nem ment. Csavargóknak tologattam két poharamat is, oda. Oda volt valami.

Majdnem három évig tartott (a legendás 7000 nap; kiderült, madaraim voltak 7000 napja a háznál, annyi
baj legyen). De hogyan ért véget a szesztelenség? Feleségem sokszor biztatott: legalább egy korty
pezsgőt, szilveszterit.

Nem. Ha én egyszer… akkor addig nem.

Amíg én egy elvem meg nem csalom, addig nem és nem csalom meg.

Ellenben meghívtak (szerves folytatás) a nevezetes mühlheimi galopp-pályára, ismerősöm technikai

igazgató volt ott, és új tribünt avattak. Csupa Krupp, Mannesmann, Tynness vagy ki nyüzsgött köröttem,
én voltam csak pimf. De nekem volt a legszebb kockás kabátom. (Kanadai favágó kabát a bulmisről.) S a
pincérek narancsot és pezsgőt szolgáltak fel. Kértem narancsot. Ej, de furán pezseg. Aha, kétféle narancs
volt, én a pezsgős narancsba választottam bele. Ettől fogva vehettem volna a – vili! – sötétebb narancsot,
a pezsgőtlent. De én – sötét lélek! – mindig a pultos kisasszonyoktól kértem, s ők – világos! – a
világosakat adogatták.

135
Még negyedévet kibírtam itthon, de feleségemmel már év-végén diszkréten pezsgőztem, és egy szép
havas januári napon visszaestem – a Vár egyik elit pincéjében, jó műborral. Ez sem rettentett el.

S hogy miért Paprikapohár a cím? Jó, hát Olvasóm univerzálisan érdeklődik nyilván, mi volt azóta. Ez is,
az is. Camus emlékére (az ő főhőse, kivégzik) Meursault-t nyakaltam, más alkalommal Camus-t. De a
lényeg? A tematika. Ha nem tudsz mit írni, légy tematikus.

Vezet a téma füzére, zsinege.

Ha nem tudsz hogyan élni, poharazz. Úgy látszik, ez a tanulság. Nyomorúságos. Úgy, hogy közben azért
tudj élni (termelni: hasat metszeni, diagnosztizálni, műfordítani, aforizmát kitalálni, gyerekre-madárra
vigyázni: Gorbacsov nem kerül kétszer hatalomra, tribünt ott többet Mühlheimben nem avatnak, kétszer
nem nyersz Saint-Claudban, hogy elveszítsd).

Hogyan mondta Örkény István? A paprika csak paprika. A zsineg csak zsineg. Mi teszi akkor a
csudálatos paprikafüzért? Paprika és felfűzőspárga. És mégis.

Na ez az. Nekem a jó Úristen a negyedik telefonjával ma ezt mondta meg: a pohár nem a jó
büdöskeserves életnek szól, nem is ellene. Minket fűz fel! Mégis van valami zsineg, és paprikás is a
dolog. Erre mondtam: „Na, Isten” (neki), „ne fűzz!” Vagy hát fűzz?

Ízület (ínszalag? ideg?)

Éjszaka fellobbant megint. Mindenem fájt (derék és nyak közt). Ibuprofent! De: most ezt az időjárás
hozta. A fellobbanást. Feleségem „neuralgikus” foga is tombolni kezdett. Ő is: Ibuprofent rá! Mint egy
Thomas Bernhard-regényben. Hanem akkor, lehet, napokon át azért volt „olyan jó” (tünetmentes, szinte,
azért volt olyan „szinte”) minden összetört (sérült) helyem, mert vadul „ráibuztam”. Vadul ráibuzni
azonban árthat a gyomornak, a májnak. Az egyik baj hozhatja a másikat. Aztán: munkához jutottam
megint, viszont ha a gépelésre is fellobban a fájás (egy darabig), akkor egy darabig mi lesz a munkával?
Szerencsére rájövök aztán: gépelésre talán semmi. Csak a táskacipelés. Fájdalom, hogy hű táskám is
nagyot röpült. Legdrágább barátom – Főmedvém után. De hát mit lehet megtárgyalni egy ilyen táskával?
Szegénynek eleve ez volt a végbúcsúja. Húzózárja rég lerobbant – és mintha vigaszul 136történne,
kaptam egy új táskát. Isten veled! Táskaária. De szomorú volt ez az utolsó találkozás: együtt
vonszolódtunk a liftbe (nem akarok gondolni se rá, hogyan ültem ott kedvenc fekete nagykabátomban, jó
puha, az védhetett meg a törésektől, e kabáttulajdonság; a kabátot a párizsi bulvárok egyikén vettem, ez
köti össze – feltétlenül – e könyvemet a párizsi könyvemmel), nem más kerül nyilvánosság előtt ilyen
taxin hazaküldendő állapotba (így kerültem haza kb.!), nem más, hanem én. Más nem nyilvánosan „ég le”
ezzel az olyansággal, hanem max. az én társaságomban. És nem számít, hogy „ember nem dolgozott az
utóbbi években annyit, mint én”. A nagy ugrást (nagy ugrás!) meg is kell állni a sízőnek a végén.
(Telemark, meg mit tudom én, miféle más élvezmények.) Fura, tegnap milyen sűrű napom volt. Egy
találkozást említek csak (leszámítva, hogy vissza kellett térnem összetöréses folyamatom
kiindulópontjára, így tudtam meg részleteket, továbbiak nem érdekelnek). Igen, most, hogy írásban és
testi valómban is annyit foglalkoztam zuhanásokkal (és micsoda evidenciatörténet: táskámban volt,
másoltatni vittem, táskámban volt az itt olvasható „hangjáték”, a kirakós – már ez is: darabokra törés! –,
az Erkel Zoli kizuhanásának az ügye. És Wols is kizuhant, ugye, az ablakon, de Staël (vagy De…)
öngyilkos lett, önlábával vetett véget életének, bár önkeze is benne lehetett, ahogy az antibes-i műterem
teraszáról a mélybe vetette magát. Mellesleg: Ottliktól a Halász Petár végül Antibes-ban telepszik meg
szeretett Lilijével, ott ebben a leosztásban kártyázgatnak; de az fix, hogy a Petárnak, mondja Főmedvém,
nem volt olyan bajnoksága, két ligája, mint nekünk. Fix. Az illető tehát, kicsit torzítom a tényeket, még
iskolás korában zuhant egy óriásit, harminc méter körülit. Mesélem neki az Erkel Zoli dolgát („bosszút
állt”, jól érti), mesélem a Vér és virághabot („sztorinak jó, hogy ráesik valakire a hapsi, csak attól
függetlenül, mire leér, a gyorsulása akkora, hogy” stb., azzal együtt életben lehet maradni) (ő is életben
maradt, sok tucat műtéten van túl – egy koponyaműtét az semmi, egy-egy agyműtét, az már valami,
mondja, épp egy koponyaműtét előtt áll). Sok közös ismerősünk is van, reméljük, találkozgatni fogunk
véletlenül itt, a D. vendéglőben. (Jó kis hely a H.-prímás utcában.) Meg azt az R. kutyát is vitte sokat
sétálni, irodalmi nagymesterünkét, R. kutyát, akinek névrokona volt a mi életkori rekorder R. verebünk,
tudja pl., hogyan halt meg az R. kutya!

137
Idegzet (Wols-, De Staël-, Litrillo-efekt!)

Mindamellett (ahogy ezt madár-atyamesterünk, dr. O. Miska is megannyiszor mondta már) tudnak
hisztizni, erőszakoskodni (a madarak), hajaj. Makacsok. (Ahogy Totyi megint a karomat vagdosná.) Az
emberfia és emberlánya is tud (hisztizni, például). Az egyiknek ilyenkor, bármi az arány, józannak kell
maradnia. Ez idegzetileg nehéz. Idegzetileg nehéz (írom, akár egy társadalomfeltáró Jelinek-regény),
hogy egy idő után a fia és a lánya nyugodtan vegye, mi jön, semmi se jön netán, hol lett elrontva, ki mikor
miből akart volna „rég szabadulni”, tudott volna-e, akarta-e igazán. Nekem például, mert senki másról
nem beszélhetek (se a feleségemről, se a kollégáimról, se az ötven körüli férfiról, aki nagyot zuhant
elemista korában és a sokadik műtétet – koponya „csupán” – épp ma hajtják végre rajta, ha úgy
döntenek), nekem például idegzetileg nyilván nehéz (tudhatom én?), hogy hatvankét éves vagyok,
nyolcéves korom óta akartam ezt az írói hétszentmicsodát, és tessék, meglett egy csomó minden, és mi
van? Ez az „és mi van” a nagy kérdés. Mert minek kéne lennie? Hogyan kéne lennie (a dolognak, a
dolgozónak). Na, milyen jó filozófiai fogalompáros. A dolog és a dolgozó. Aki mintegy a dolgot… nem
egyszerűen „csinálja”, de a dolog őáltala van stb. Főfoglalkozásban veszi a lapot, a dologi lapot, lelke
mélyéig, teste minden ízéig „dolgozik”. Benne vetül elő (általa valósul meg), egyáltaláni milétében (jó kis
kifejezések) „a dolog”. Az izé. Az izé és az izélő. Szépen állunk, megy ez. Tehát hogy mi a franc legyen
velem most. Halálomig melóznom kell, de ezt már írtam. Még inkább: dolgozni (így) nem mentes egy-két
megrázkódtatástól. A hamlethuncutját neki! Nem és nem. S akkor… Litrillo-efekt.

138

HÁT VALAHOGY NAGYON ÍGY…

Miért ne fakadnánk ábrázolásra itt?!

Dologi hóesés (hava-sic), dolgozókkal (sic)

És ha télen olvasod, hullass ide egy kis havat.

139

Vagy (nem vicc) egy tipikus „Sohamár-de-minek”:

Ebből a nagy havazásból mindenkinek eltünt aztán a hó!

(Balról: Dömi Szpéró, Szüszifosz, Hérakleitosz, tédé)

140
Érzéklet

A túlfizetett, felelőtlen gajdolások, maximum véletlenül „jól” sikerülő szöveg(elés)ek, lallalák, dobok,
gitárok korát éljük, Scipio, mely irritációjával még túl is értékelteti magát – így, ahogy emlegetjük, hogy
egyáltalán. Azt mondtad, azt mondtátok, Te bármikor tudnál tetszetős, „nyugatias” tévéjátékokat,
rádiójátékokat, novellákat írni – dehogy tudtál volna, nem tudtál, mert nem tetted. Mindegy, mit kire
hagytál ezzel. S hagyjuk ezt is. Vettem Panadolt, ne az Ibuprofennel kelljen. (Tovább rontani magam
netán.) Jártam Pesten, nem úgy sikerült – túl sok összetalálkozás –, ahogy kellett volna. Még ennyi, hogy
másoltatni viszem ezt, ennyi sem sikerülhet. Postákat feladni elfelejtettem. Totyi csodálatos érintésű,
kicsiny madár, Valaki, karom-toll-csőr, végig Rá gondoltam, míg távol voltam itthonról. És ahogy jöttem
a park szélén itt velünk szemközt, hamarosan feleségemmel találkoztam össze, jöttek Szuszival, aki kicsit
késve rajtolt rám, igen, csak amikor rossz, hályogos szemével meglátott. De azt az ügetést! Tankként, de
jött, jött. Mint rég. Totyi még csak két és fél éves. Ilyen csekély lény az, akin minden múlik. De hogyan?
Nem halunk meg automatikusan a bánattól, ha. És közben senki sem tudja, milyen öregek vagyunk már,
minden látszatunk csalóka. Totyi a vállamon ül, írógépelésemre különleges hangokon kornyikál. Egy
veréb. Tökéletes mozgás, tömérdek nyersesség, ugyanennyi – annak látszó – nyavalygás, hogyan is
mondjam, nem megjátszás, de érzékenykedés, kinek mondom ezt. Az örökvalóságnak? Mi az?
Abbahagyom hát, mert nem tudom, a végtelenség és az örökvaló mi lenne, mi az, ami értés.

LAPOS FILOZOFÁLGATÁSOK (ÉRZÜLETEK?)

(Érznél maradandóbb?)

Lapos, ugyanakkor, egy kicsiny medve (volt). Szivacs anyag. A nagy bajnok Lapos Club főnöke. Egyszer
az édesanyámtól kaptam. Sok évtizedre rá szétomolva leltem dobozában (a kis szaloncukorpapír-ágyon).
Azóta is ott van, így van.

Ahogy éjente nem bírok mozdulni, anyám jut eszembe: elfekvőkórház, nem bírt mozdulni; felfekvés –
randa szó –, tüdőgyulladás. Ne így.

141

Hogyan tehát? Csak még élve is, hogyan? Ma délelőtt, a tavaszt jósolták e napra, hűs lég. Át és vissza a
Lánchídon. A Panadoltól rossz gyomor. Csak lassan fogadható el – pár deci – bor. A Lánchídon, már
haza, hűs lég: jó. Ez lenne jó. Így egy nap, megszólítatlan, postátlan, telefontalan, senkiről sem hallani,
csak egy ilyen nap. Hogy ne kéne idegenbe menni érte.

Ahol aztán épp ezek a napok nincsenek meg. Nincs a Bajnokság, nincs a közelemben sok – jó, épp
olvasatlan – könyvem, a Lapos, Főmedvém. Steril világ van idegenben.

Itthon az újságtól, a mások dolgaitól, a véletlen találkozásoktól kezdve végig mindenig: szétszednek,
összetörnek az események, a dolgok. Bármi csekélységek legyenek is. Totyi most a karomon. Még Totyi
„elmegy”. Régi bajnokságok statisztikáit készítgetni. Dolgozni. (Kicsit, nagyon.) De senki. Semmi. Ne
legyen.

Aztán hosszasabban megint nem menne így. Reménytelen, erre (is) írom később, reménytelen.
Csengetnek.

Csengettek.

Nem is egyértelműen. Nem hinném, hogy feleségem ért volna máris haza. Nem megyek ajtót nyitni.
Nem, ez nem ő. De már vége valaminek.

(Elő)érzület

Salinger: a banánhal teleeszi magát, aztán nem fér ki az üregből. Ez az élet, éveivel, mindenével, élet a
halálhoz.

De közben a holtfáradt embert az alvás visszajuttathatja… ismertebb idézet. Képességeinek há-há-

háborítatlan birtokába-ha-ha.

Megannyiszor (nagyképű szó) előjött nálam: nem lesz kijárat, nincs hogyan, van hogyan, de stb. – jó,
közhelyek, itt alapmotívum volt. Konkrétabban: természetes, hogy meghalni volna jó csak, nemlétezni…
de hogyan. Lesz ez a fura találkozásom a sokat műtött fejű emberrel. Elmesélem neki az angliai Beachy
Head dolgát (nem a lóét, hanem az öngyilkosok sziklájáét). Ahogy az utolsó métereken léleküdvmentő-
alakulatok tagjaival huzakodnak még az öngyilkosjelöltek a fűben, van büfé, búcsútelefon-fülke, minden.
És évente több tucat önjelöltnek sikerül a zuhanás. Nem, ezt ne.

Tehát a „hashártyaszakadás”, most a borda-izom-ín-ideg (az Identitás = Ide, tintás! alapján), némi
elképzelést adott, milyeneket lehet huzamban szenvedni, megy. Elborzaszt Kosztolányi sorsa. Meg hogy
ők sorra 142ötven körül mentek el. Hatvankét éves vagyok. Nevetségesen vonszolom magam már
gondolataim Londonában is – nem, azt többé ne, hogy ott konkrétan vánszorogjak. Mert „újra, de minek”.
Bécsbe gördül be a vonat (szép kép), gépiesen föllelkesedem. De már a kóválygás jön. Egy-egy
utcasarkon teljes meggyőződéshiánnyal, előérzettelenül: merre? miért pont arra? Hiába, hogy „nézd meg
akkor ezt a könyvet”. Másrészt meg már annyi könyvet „néztem meg”. Olvasni se nagyon bírok többé.
(Sokak tünete.) Tehát hogy nincs kijárat… Totyi egyetlen cérnaszál maradt, mely köt… kutyánk beteg,
öreg…

Fenntartások
(„És ma is ideológiát kívánnának. Sőt, hogy a múltban ez lett volna!”)

Létfenntartás.

Fenntartásokkal élni.

Fenntartani egy állítást.

A másodikról lesz szó.

Még ma is, a logika annyi évezrede után (?) ott tartunk, hogy embertársainkat egy-egy váratlan,
kényszerlépés-jellegű következtetéssel, rámutatással, feltárással csakugyan meglephetjük.

Mert nem annyi az, hogy „könnyelműen”, túlhabzó kedvvel, elbizakodottan, hülyén, fölöslegesen,
handabandázva stb. felhajtottam tíz perc alatt a két őrült hatású (összetörés!) italt (jó pár italra már),
hanem hogy miért kockáztattam? Nem lehet a világra, rendben. (Ráfogni.) Szeretteidre, netán arra, hogy
ki „milyen” veled, mi hogyan alakult. Nem lehet. Mégis? Valami mégis van? Hamisítok?

Mert (rámutatás, logika) miért teszed azt is, hogy Totyi madaradat néha nyitott szemmel (a szemhéj
védhet csőre hirtelen, nem rossz szándékú, csak balga stb. odavágásától) megérinted – nem szemeddel,
persze, hanem ajkaddal. (Megpuszilod.) Kivághatja a szemed! Egy pillanat tört része – és olyan leszel,
mint a katona, akit a filmen mutogatnak: „Ez lett a hitleri háborúból!” (Véres, kilőtt fél szem. A hitleri
háborúnak ehhez itt semmi köze, persze. Mondhattam volna bármit.)

Tehát valamiért az csak van, hogy ilyeneket teszel. Te vagy ilyen? Mi hiányzik? Mi az, ami még így is
„túl sok”, hogy ennyire túltengsz? Érdekes, tengernyi – nyomorúság. Túltengeni – az meg ez. Alultengeni
– olyan nincs. Az kéne pedig.

143
(Talp)betét(Dal)

Mottó: „És nem csoda, ha nincsenek csodák”

pereg pereg tabánra-nézvést

szétvárt idő nem várva féltést
pangva álltak boltok szerettem
diszkoszdarab-mézeskalácsuk
borx jav. birsalma-színű szürkületben
displaybe tett bukdocsolások
és a zöld-rozsda szétcsorogva
tűnt alkonyat fényébe szintén
a kőorom felett a dísz-pléhn
a pléhen mintha volna céhem
madarakból egy-egy-lehulltuk (verebekből! ld. egy verébfi se)
sírásó-szerepemre néztem
és ahogy megcélozni tudtuk
háború-végi ószeres
fejét meggymaggal taligánál
s koppant a szép fejköveken
vagy verkli nyordult hirtelen
ó te szegény sorsod betelve
mintha lennél gloria victis
elmúlt időket szétcipelve
remélve nem okozol itt is
ott se miattad volt – a lelke
veszedelmét akárkinek
ott is a teste bánta meg
s megannyi lélekmentelemmel
így csekik rá aztán az ember
megszer megsértve senki másra
nem is gondolhatván az árva
estelente megfutja öt
napból háromszor azt a pályát
est és hajnal közt árapályát
és minden változtathatatlan
változik édes-java csappan
édes-méze keményedik
pangás modernre változik
144
acélfényű üvegszemekről
látvány visszaperegve csak dől
újmenedzser selyemzakója
a sötét gellérthegy fakója
egykedvűen veszi a bordót
csak nézi el se lát odáig
bánja is a kakast a hordót
olyan öreg csak belevásik
ha lombtalanba zöldbe ha
türelemmel gyűri a fa
mag alá valódi kék ég
minden állhatatlan vetését
és ez csak annyi: más ami
örök legyen mit váltani
s ezt tudod
ezt jajongva
(vagy
közönnyel) hajtod
mire vagy
megállsz megannyi részleten
és ezzel együtt nincs sehol
hogy meglennél csak bukdosol
elsüllyedni se kénytelen
és szólsz: „Ha mégse, mért velem?”
– Egyszerre de értelmesen!
(S elölről most! Dalold velem,
ha van olyan, kedves felem.)
145
 146
Lábazat
(Mert ezúttal – gyér – „London”)

Nincs az (nem az), hogy elő ne kerülnének most dolgok tömegével, igen, tömegével a dolgok. De már
nem férnek (ide). Nem készül olyan fejezet, hogy „Egy londoni filmforgatás”. Legföljebb annyit mesélek
el – Totyi motívuma miatt; az írás „szervessége”; ne legyen szénakazal a könyv, utaljanak vissza
bizonyos tételek a korábbiakra –, hogy igen, 1997 szeptemberében már nagyon nehéz szívvel vágtam
neki. Muszáj volt. Ki lett találva ez, hogy rólam valami film kell Londonban. Teljesen bénult voltam a
forgatás első napján.

Ez, persze, észrevevődött. Kínosabb hatást váltana ki, persze, ha azt mondanám: nem kaptam rendezői
instrukciót: önéletrajzot mondjak, anekdotákat-evidenciatörténeteket, londoni sztorikat, filozofáljak
(egzisztenciál-), vagy mi legyen. Készségesen magamra veszem: bénultabb voltam, mint az átlag.

Ahogy a napok múlnak, és erre nem szabad előre rájátszani, arra, hogy „úgyis” (úgysincs baj; úgyis ki
lehet bírni Totyi hiányát, a lakásomét, az elaprózott, de magam-meghatározta időét, a keservesen
„lenassolt” napok helyett a tágabb, nagyszabásúbb, de nekem üres időszakokat); ahogy a napok múlnak,
nyilvánvaló, hogy a – hülye kifejezés, kurva kifejezés – „természetes egészség” idomul
(kezdeményezőleg is) a kényszerű állapothoz. Na ja. Előbb kell meggondolni. Hogy ne legyen
idomuláskényszer.

Az idomulásnak te csak egy idoma vagy. A tényleges létezésnek érezd bármi tökéletlennek,
megvalósulatlannak is – te vagy a központi (árny)alakja. Egy idő után, ha már erre állítódott rá mindened,
Kafka is azt mondja, ügyelned kell, ne maradjon ki fölöslegesen „a védvonalakon kívül” semmid. Ne légy
semmi részedben esetleges. Ne légy esetleges úgy, hogy magad hívod a lapot; hogy tudva tudott velejáróit
is vállalod. (Az esetlegességnek.)

London így vált egyre esetlegesebbé; a lókönyveid megírásához – durva felfogás – „beszerzett”
élménykör, matéria még egy darabig átsegített. Aztán viszont még keserves csalódások, kényszerű
beletörődések is erezték, színezték a tényt: ne. Az, hogy „ne” – mint tény.

És mégis.

Persze, ha úgy kell írnod valahol, hogy „tessék, akkor London”, nem írhatsz e tény megannyi
konzekvenciájával. Ám amit a London-dolgo147zatban elmulasztottam, kicsit mellé-beszéltem,
„kitomboltam” már a dubliniban. Nem a két város ellentétéről van szó, végképp nincs arról, hogy persze,
Londont élhettem át többször, igenis van hát különbség.

A különbség csak bennem volt itt.

Nem toldom-foldom, egymás mellé rakom a kettőt. Egy nagyon töredékes, kicsit (nekem) túlcifrázott
Londont; egy túlságosan is következetesen, „drákóian” megírt Dublint.

Lábazat mindkettő, ezeken áll – és talán nem agyaglábon – valami, amit máskülönben csak levezetésként
lehet ábrázolni, járulékosabban, ha nem is esetlegesebben, de ki tudja, kinek hogy s mint érthetően. Főleg
a Dublin-dolgozatomban viszont: no excuse. Mentségnek, mentegetőzésnek semmi helye; nem is lett.

T(ire)D? of London?

Dr. Samuel Johnson:

„When a man is tired of London, he is tired of life…”

Nehéz lefordítani magyarra az iméntieket. Tired: fáradt, unott, azaz un valamit; „tired of London” akkor:
unja Londont stb.

EGY MÁSIK LONDONI SZÍN – lehetett volna címem, Madách után szabadon, ez is. De legyünk
szigorúak: mihelyt valami nem „egyetlen”, már se szeri, se száma a mennyiségeknek, változatoknak.

Lehet, hogy volt egy abszolút Londonod, azt „megismerted”, nem azt unod, a másik Londont, amit
megismertél, amit bizonyos módon agyonnyűttél magadnak, és akkor ez most, amit érzel, a harmadik
London. S így tovább.

Gyerekkoromban elalvás előtt behajóztattam képzeletben a játék állataimat a szigetre. Angliába,

alkalmasint.

A szigetek különös képződmények. Izlandon nem volt veréb. Jó pár évtizede egy gabonaszállító hajóval
kerültek oda az első egyedek. De Izlandon a seregélyt is úgy tisztelik, mint én nem tudom, mely népek
egykor a szent madarukat, az ókorban. Etetik őket a tereken etc.

Talán egyenes utam vezetett volna Londonba, ha nem vagyok én is sziget. Valahogyan bevitorlázott, mint
egy középkorias költeményben (lásd Nemes Nagy Ágnes: Trisztán), az én életembe is egy veréb, aztán
kettő, aztán se szeri, se száma.

Na ugye.

148

Londonban később, közismert a történet első része, hogy Szpéróm (első verebünk) haláláig Vecsésre se
mentem (nekem az ilyesmi nem esik nehezemre, ma már délelőtt kilenc után nem is szeretek kimozdulni
itthonról, legföljebb ha madarainknak szaladok le valamiért), 1977–1988, ez volt Szpéró és még
tizenvalahány madár (poszáta, széncinege, zöldike stb.) időszaka úgy, hogy én végig itthon voltam velük.

1986-ban már minden együtt állt, hogy – irány London. Valami szívroham, vagy szív-roham visszafogott
az utolsó pillanatban.

Mit ér egy ilyen abszolútum? Hogy végigéltem Szpéró utolsó éveit még, vele? Első verseskötetem címe
ez lett volna, tudjuk: „Egyetlen.” Ilyesmi hát.

Persze, 1988-ban azonnal Londonba siettem.

Közösen, mi a feleségemmel az állataink miatt 1977 óta utazni nem tudunk, így az akkor még kilences
madárcsapat mellől (ma ketten vannak, az „IRE” illetőségű Rudy…, akiért Szt. Patrickhoz és Leopold
Bloomhoz egyképp fohászkodtam 1994-es írországi utaim során, fohászkodtam pedig egyszerűen a sziget
bebarangolásával, meg hogy Leopold úrnak volt egy Rudy nevű fiacskája, Patrick urunk respektíve a
madarak istápolója… és Totyi, aki Mándy Iván egyik alakjáról kapta nevét, Rudy életkori rekorder, Totyi
kétéves, épp most veszítette el röpképességét, de miért… ezt hagyjuk) rettenetes hosszú, három és fél
hetes londoni útra indultam.

Most három és fél hete készülök e csekély dolgozat írására. Pontosan ezek a nehézségek. Meg se
számolhatom, hányszor voltam Londonban azóta, és az utolsó alkalmakkor már úgy, hogy igazából (lásd
Johnson doktor) nem is akartam volna odamenni. Jószerén, persze, semmi körülmény nem is
kényszerített. Valamivel belesodródtam: életrajzi film… fotózás tókönyvemhez… netán egy London-
könyv…

Belefáradtam? Életunt vagyok már? Johnson úrnak: Jó, aki Londont unja, az életet unja; de mi van, ha
már eleve életuntan érkezik Londonba? Ennyit a helyekről, egyáltalán. London, ezt azért írjuk ide sietve,
a világon a legméltóbb hely, hogy példázza: milyen is egy „hely”, milyenek vagyunk „mi” egy helyen,
bárhol, aztán. (Végül.)
Gyerünk akkor, angyalom, ahogy Eliot mondja a Prufrockban.

Valahányszor mostanság el kell utaznom, inkább élném tovább ezt a teljesen egyhangú nem-tudom-mit
Totyival, s nem csupán vele, élném tovább az életemet a majdnem teljesen egyhangú életemmel, mint
társasággal. Legyötörni a napokat, néha nekilódulni, hatvanévesen meg149dönteni mindenféle „fordítói”
rekordomat (az egyórás és az egynapos csúcs kivételével)… micsoda ostobaságok.

Kinézek a gépkocsi ablakán a Gellérthegy alatt, nézem az aszfaltrésekbe tapadó füveket, így tapadnék én
is ehhez a városhoz (nem „szeretem”, nem is „nemszeretem”), nem mennék. Sikerülni fog-e ez.

1958-tól utaztam sokat a mai Németország akkori „NDK”-terepére, mint idegenvezető; 1967–1977 között
a feleségemmel számtalan őszt töltöttünk Hvar szigetén, más tengerparti városokban, Belgrádban, egyszer
egy nyugat-európai átlót is „leírtunk”, magam Európán kívül (Tunéziát leszámítva, egy irodalmi utazás)
sosem jártam, nem is fogok. (Nem akarok már.)

1974–1988 között minden „államilag felajánlott” utazást elhárítottam. 1978-ban döntöttem az életem
felől: Nyugat-Berlin akadémiája felajánlotta a DAAD megpályázási lehetőségét. Akkor ez még nagyon
„elit” lehetőség volt. De élt Szpéró és Samu, s természetes volt, evidens, hogy mellettük döntöttem.

Íróilag lendületben is voltam, elefántcsonttornyosan közömbös figurának ítélt az a világ, nem jártam
rosszul az itthonmaradással. (Hozzáteszem: 1989 nekem, minden azóta támadt országbonyodalom
ellenére, az abszolút felszabadulást hozta, és nagyon úgy látom, ettől fogva, tíz év alatt, talán senkinek itt
nem jelent meg annyi könyve, katalógusa, füzete stb. mint nekem.)

Londonba azonban 1988 őszén, ezt el kellett mondanom, így érkeztem. Hogy több tucatszor visszajárjak,
legalább huszonkét angol-skót stb. várost lássak, Írországot is megcélozhassam.

Az utazás hanyatlástünetei már 1993-ban mutatkozni kezdtek. Tervbe vettem Skóciát, de nagyon-
magasokig, aztán maradt a két nagyváros.

Londonban az utolsó időt általában vánszorgással töltöttem. Mint egy Beckett-figura. Sivár szobáimat
egyre üresebbnek kezdtem érezni, nem volt lelkierőm, hogy írógépemet, mint rég, magammal cipeljem,
lehetetlen pózokban a földön ülve, gép az ágyon, vagy kitekert derékkal és nyakkal, fordítsak, írjak.
Itthon, ha csak a tekintetemmel futok is végig könyveinken, már szellemibb, élhetőbb az idő. Szervesebb,
mint London, Párizs, Köln, akármi.

Tapadás az aszfalt réseibe.

Szegény jó Londonom, imádott helyem, ettől féltettelek. Hogy sirámaim mondom el, bár ez sem kevés.
Hogy Rólad épp, Veled kapcsolatban. Hogy életem újabb változásának is etalonja, viszonyítási pontja
vagy! 150Két szállodát is bezártak, lebontottak már, ahol meglaktalak, London. Az egyiknek klasszikusan
csak „Royal” volt a neve. Mint Evelyn Waugh-nál az „iskola”, az a legalja minősítés. (Kiváló iskola,
fakultatív iskola, habtejszín iskola, mit tudom én, után.) A kopott korlát, a ragasztószalaggal foldott bordó
szőnyeg, a csőszobák a csőfűtéssel. Hajnali négykor ébredek, már unom a zenés kereskedelmi rádiókat –
van tűzföldi zene, pingvin zene, pidgin zene, rumba-, salsa-, raga-adó, minden adó – rágyújtok, hogy
hatalmas programomon gondolkozzam. Emlékszel, London, mikor telente is hatkor-fél hétkor nekivágtam
utcáidnak? A Russel Square-ról indultam, le az Aldwych felé, mindig Ottlik jutott eszembe, ki tudja,
miért, ő emlegette ezt a félkör-teret, csavargók aludtak még ilyenkor mellékutcák faltövein, mentem. Át a
Temzén (Waterloo Bridge). Volt, hogy 42 kilométert akartam gyalogolni, 37 lett belőle. De az első tíz-
tizenkét londoni utam sosem telt úgy, hogy négy-öt nap ne lettek volna 30-32 kilométeres „sétáim”. Fel
az Aldgate felé (Hasfelmetsző Jakab környéke), múzeumlátogatás, alternatív galériák, építkezések, a
Tower Bridge, kicsit át a csúnyább túloldalra („déli”), vissza valamelyik hídon, na ja, és a Cannon Street,
a Fleet Street, megint az Aldwych, a Covent Garden, már késő délelőtt, nagy nyüzsgéssel, de hányszor
jártam a színházi negyedet, emlékszel, London, szintén hajnalok hajnalán… És a Piccadilly, vagy fel
onnét a Regent’s parkhoz, át a Marylebone utcáin, vissza a Hyde Parkhoz, át rajta, vagy onnét északnak, a
Little Venice partján elüldögélve (Robert Browning, a költő nevezte el így a Csatornának ezt a részét,
talán százszor is üldögéltem, mászkáltam, sültkrumpliztam, „lóirodáztam” ott), a kis paddingtoni temető
fal melletti sírköveit bámulgatva, aztán le Kensingtonba, mindezt egyetlen nap során, hajnali héttől este
hétig, akkor be Chelsea-be, aztán Belgraviával kezdve, Fulhammal és Hammersmith-szel végezve a
dolgot, onnét már tényleg csak egy ugrás volt a Paddington pályaudvarhoz haza. Megkérdeztem a kis
gyorsétterem új gazdáját, hol a muskátli a régi faasztalról, a hátsó udvarban volt a muskátli. Most
ugorjunk, vissza a szállodákhoz. Semmit ki nem hagytam, ami „London” lehetett. Az iraki válság idején
az Oxford Streeten laktam, szinte ingyen, a repülőjegy is ilyen volt (félt a nemzetközi turista-ipar a
merényletektől), ágyba hozták a reggelit, és én füzetes regényt fordítottam egy irdatlan lakosztályban.
Első utamon két nap után abbahagytam mindenfajta ivást. Londont nem erre találták ki! Színjózanon,
akkor még cigaretta nélkül is, gyúrtam napi városnéző, vidékjáró penzumaimat. Átszökkenni
Liverpoolba… felmenni egy Schwitters-mű megnézésére Newcastle-ba. Mi151csoda „gótikus horror”
hidak vannak ott. És zuhogott az eső. De hazaúton kiszálltam Yorkban, kisütött a nap.

London, minden múzeumod legalább ötször, ha nem tizenötször láttam, egyszer csalódtam csak, a
helyszín a Royal Academy volt, a nagy amerikai kiállítás, s bár megtekinthettem „élőben” Rauschenberg
madarát, az én vak madaramat (a feleségem kedvencét), Morris Graves-ét, nem hozták át amonnét. Nem
elég fontos nekik? Nekünk is volt vak madarunk, nem is egy…

Hasaltam és seregélyt etettem a Round Pond környékén, ahol Beckett Murphyje kutyát őrzött megélhetési
célokból. Különbséget tudtam tenni krumplisütő és krumplisütő közt, néha elpimaszodtam, kis spanyol
pincekocsmában is ettem, vagy perui specialitást.

Boldog voltam, hogy (a Piccadilly „felett”) fölfedeztem a Cork Streetet, tömérdek galériájával. Hogy
féléves visszajárásokkal is „bejött”: Waddingtonéknál (a fél utcát felvásárolják e galeristák) megint ott a
húszas évekből való Picabia-kép, a Kikötő. Egy jótékonysági árverésen nagyon tetszett a Gauguin széke
című festmény, Van Gogh stílusában készült Hockney-mű. Egy hétre rá a Kikötő mellett látom. Ó,
kérdem a pultost Waddingtonéknál, lecsaptak rá tehát. Nem, de hát ez csak természetes, Hockney „a mi
festőnk”, megvettük ezt is.

A Charing Cross könyvesboltjai! S a Whitechapel Gallery könyves szentélye. A Waterloo pályaudvar

újjáépített csarnoka… a közelben a randa, de annyira élő kulturális központ (az Aldwychtól a Waterloo
Bridge-en közelítsd meg). A British Museumban volt egy kis kakasom, hátsó bejárat, felső emelet.
Belépés ingyen. Addig jártam nézni őt, míg a végén lehunytam csak a szemem, már láttam.

Lehunyom csak a szemem, ott vagyok Londonban, ahol akarok. Volt olyan hetem, hogy az életrajzi filmet
csináltuk, mellette szabad időmben magyar népmeséket fordítottam németre (azóta se jelentek meg),
„plusz pénzben” végeztem a lóversennyel, sőt, ezt még megtriplázhattam volna, de… az se sokat
segítene. London nem arra jó, hogy „megsegítsen”. London azért kell, hogy igazságot tégy világodban.
Arányok alakuljanak ki a roppant helyi bőségből (s ellenére), megtaláld mindig-változó-mindig-
ugyanazodat.

Meg minden egyébre is jó London, amire csak kell. Lásd Dr. Johnson.

Magamba fáradtam bele, ez a „tired” én vagyok. Nem London, nem „of”. Végül mindig ugyanoda jártam,
ugyanúgy. Átszállás a Gloucester Roadnál. Paddington pályaudvar. Van egy kis Paddington-medvém,
152hoztam, de a Mayfair-ben vettem, nem a pályaudvaron. Adott esetben mindig nyomok egy puszit az
orrára, a konyhában álldogál.

A futószőnyegek barna ragasztószalag toldozása végigkísért. Néztem szépséges fákra, néztem kórházra
sokszor, netán építkezők napjaira, romhalmazokra, erkélyén hiphopozó feketebőrűre. Láttam, hogyan
tévéznek. Londonban én hat éve ki nem nyitottam a tévét háromnál többször.

Belefáradtam a saját londoni szokásaimba. Elmúlt az a bűvölet, hogy én-én-én-én. Még ha én + London-
nak nevezem, az is kevés. Elrontunk mindent.

Képtelen volnék még egy maratont végigjárni. Az utóbbi időkben alig, hogy a Little Venice-ig
elvánszorogtam. Akkor is nyomban cigiznem kellett, krumpliznom, vártam, hogy megvehessem a
legolcsóbb (iszonyu drága) bort. Leültem, csavargó, csatorna-parti padomra, bevertem tompa
rostirónommal a dugót, papírral tömtem be az üveg száját. Lovakra fogadtam jól-rosszul. Este hétkor
bevágtam egy Eunoctint, nekem 48 óra alvásra ad jogosítványt, annyi (megint lelki-) erőm nem volt, hogy
késemmel elvágjam a tablettát. Másnap igyekeztem 10-ig ágyban maradni. Bódultan bolyongtam, leültem
kedves templomjaim előtt, enni nem volt kedvem. Nem vettem meg a Timest, a Racing Postot
(sportújság), kezdtem elfogyni.

Akinek London elfogy – ő fogyott el. Én lettem Londonhoz „kevés”. Hiányzott, elmaradt a megújulásom.
Kiégetődtem.

London, semmit nem erőltetsz, mégis csodát teszel: íme, például ezzel a gyarló írással. Alig mondtam el
valamit. Milyen volt kábultan ülni buszodon, azt hinni, csupa magasúton megyünk, holott csak én ittam
két feles vodkával többet a kelleténél. Milyen volt estétől hajnalokig nyolc-tizenkét sor Omar Khajjamot
fordítani a Norfolk Square platánjaira nézvést, piros gyertya mellett: Szpéróm halála évfordulóján.
Hogyan voltam „zseniális” lófogadó 1993 nyarán, hogy aztán mégis mindent elveszítsek. Hogyan
aludtam az ajtónak dőlve, állva egy „ekképp” bizonytalan légkörű szállodában. Milyen a Mayfair
szépséges-lombos, dombos világa, aztán mégis milyen „sohós” sikátorai is vannak e gazdag negyednek.
Milyen érzés visszatelepedni két év után a Russel Square-en ugyanarra a nagy kőre. A Safeway-áruházak,
olcsó mindenféléjükkel. A feleségem emlékeit hallgatni más mindenféléidről, ugyanezekről a dolgaidról,
London.

Hazaérkezni váratlanul a Marylebone pályaudvarra. Platánok ott is, sárgás fényű szálloda-üvegtetők
kapuk előtt. Aztán az Edgware Road 153zsibvására, arabos. Aztán hirtelen a Hamilton Terrace hiperluxus
eleganciája, fanyar, Andrássy-út-széles, néptelen, csöndes. Ó, ha ott lenne egy szobám. Csak két hétre
évente. Fel a Little Venice-től… az Aberdeenen, ott egy pad. Körötte lonc. Vagy a templomon egy éven
át lengett a felirat: épült… százötven éve. A Beatles-út. Hirtelen: Kilburn, megint perzsavásár. Aztán a
dombvidék. Lehetne akárhol. Nézed a hatméteres ablakokat, íveiket. Sötétlő lombokkal tükrükben.
Enyhén hajlik az út. De ez már az Abingdon, Kensington hirtelen.

A kék ház Chelsea-ben! A mediterrán-szerű teraszok, Putyi néni kifőzdéje. A buszok emeletéről
beintegetnek a kosztolók tányérjába, ők vissza.

A yorki ezred laktanyája. Mellette lóiroda. A gyorsmosodában panoptikumi figurák várakoznak. Ez az

igazi, nem Madame Tussaud.

Vagy a Hammersmith Bridge. Olyan, mint a Lánchíd. Meg nem is. A gyönyörű vörös-arany-fekete-fehér
festések a címerein. Gyászba borulsz, hogy egy szép nap sötétzöldre mázolták.

Mellette: a filmstúdió. Vettél egyszer egy Beckett-albumot. Kilép egy képen Beckett ezeknek a
stúdióknak az egyik kapuján. Szinte őt látod, ezt látod most is.

Lehunyod a szemed, és majdnem mindenütt ott vagy Londonban, ahol ott lehetsz.

Mi is egy Beckett-kép aláírása? „Én sose igyekeztem sehova, nem is igyekeztem. Csak volt, hogy van
valahova. Vagy az se.”

Ilyesmi.
Fáradt vagyok? Kiégtem? Ugyan. Mi az. Hol vagyok? Hova nem megyek?

Hogyan mennék oda, ahol – ott vagyok?

Nem az, hogy „külön” már minek.

De nincs is rá mód.

(Az árak irtózatos drágulása, a honoráriumok iszonyata miatt lassan végképp nincs. Feleségem mondja:
de jó, hogy kihasználtad… végső soron… amikor tehetted.)

Köszönöm London mindenkinek, akinek köszönhettem. Például Neked, London.

(És most Totyi a vállamra ugrik, hajam stuccolja. Gyerünk át Rudyhoz, oké? Megyünk.)

1999. május–június
154
HADDELDOBDEL (DUBLINBÓL)

1999 októberének vége táján Dublinban jártam – öt év után végre még egyszer, és talán utoljára. Nem
Dublinból írom tehát ezt a szó közvetlenebb értelmében, de nem is Dublinról. Amit írok, az még mindig
„Dublinból” van, ahogy ez az én Dublinom is most: belőlem volt.

1994-ben jószerén nyakra-főre jártam ki Írországba. Voltam ott Szent Patrick napján (az ír föld és a
madarak védőszentje), de a 90. Bloomsdayn is (június 16.), láttam a „Curragh” gyepén az ottani
klasszikus-versenyek egyikét (ír 1000 Guineas), s nekem ez utóbbi különös élmény volt: még sosem
nyerte ugyanaz a ló az angol 1000 Guineas-t és az ír változatot; most megnyerte (volna, mert csak
óvással; egyik ellenfele akadályozta, az akadályozót hátra kellett volna tenni, nem tették, ne legyen az,
hogy az első így duplázó ló a zöld asztal mellett, nem pedig a zöld gyepen éri el az eredményt), tehát nem
nyerte meg… erről nekem irodalmi dolgok is eszembe jutottak nyilván, és mostanra már csak a történet
halcsontváza maradt meg.

Úgy festett, megvan a régi szállásom, bejelentkeztem még innen, fogadták szobarendelésemet mind a
négy éjszakára, ez akkor, gondoltam, rendben. Nem volt. A magyar légitársaság közvetlen járatot indított
Dublinba, így beszéltek rá környezetemben, menjek el, négy nap nem a világ; felejtsem, hogy az utazást
már nem nagyon tudom elviselni, gondolnom is rossz rá, igen, ebben nem Dublin a hibás; meg persze
semmi „hiba” nincs az egészben), járjak az emlékeim nyomában (emlékeim? Emlékszem anyám levelére
gyerekkoromból: „Élvezd az arany szabadságot, örülj a Balatonnak…”), de az effélék elmúlnak. Azt se
nagyon tudom, mifélék.

Sajnos, este indul a gép, ilyenkor az ember jószerén a semmiért fizeti az éjszakát aztán, jó, hát akinek
még oly élénken vannak dolgai itthon, ahogy nekem is voltak egykor, annak más… az én egykori
szállásadóim ráadásul meg is öregedtek, sütyükék lettek, nem vártak, még szerencsém volt, hogy éjszaka
fél tizenegykor, esőben ázva nem kellett fedelet keresnem – hol találtam volna az elővárosias-kispolgáros
negyedben? –, kaptam egy szobát, de másnap költöznöm kellett. Rossz éjszakát töltöttem így,
kicsomagolatlan félig, bánva, mit hallgattam a biztató szavakra; otthon kellett volna maradnom.
Cigarettázgatva sétáltam a környéken reggeli után, vártam, az öregúr szólítson, vigyen át kocsijukkal egy
villaházba – oda szokták „átpasszolni” fölös vendégeiket.

155

Ismertem ezt a közeli környéket még öt évvel ezelőttről, maga a szoba kellemesebb volt, mint amilyenre
számítottam, igaz, a fűtést nagyjából a még budapesti vámmentes boltban vásárolt, jól beosztott orosz
vodka „pótolta”; de hát én lettem fázósabb is az évtizedek múltán. Neheztelt rám a ház ura, hogy szólni
merészeltem a hideg miatt, sőt, kis „villanykutyámat”, melyet dugiban bedugtam (de ostobán elárultam),
elcipelték ágyam mellől, mondván, eszi az áramot. Szerencsére a négy napot nagyjából eső nélkül úsztam
meg; sokszor szemerkélt valami ködféle, össze is fáztam, mert épp nem voltam sapkaviselő kedvemben;
négy nap több mint kilencven kilométert gyalogoltam, főleg értelmetlenül, olykor vánszorogtam is;
mindjárt elmondom, ami így egyáltalán elmondható, hol is kezdjem. Valahol a közepén, Joyce tornyánál
a déli tengerparton, mármint Dublintól délre; saccolgattam, tovább kéne mennem, esetleg DART-ra
szállva (dublini helyiérdekű, gyorsvasút), Foxrocknál leszállva megcélozni Leopardstown (sic!) pályáját a
dombok közt, de hát kétszer jártam már ott annak idején, s hiába volt most is két nap verseny, nem vitt rá
a lélek. Holott a napi huszonvalahány kilométerbe (több is volt az!) belefért volna akárhogy. Nem voltam
annyira kíváncsi. Nem érdekelt.

Ami a tornyot (Martello Tower, Sandymount v. Sandycove) illeti, hamar előjött aztán, s akkor úgy
határoztam, innen indulok e végül kínlódva kezdett dolgozatban. Előjött a torony Sylvia Beach
életrajzában, Bécsben vásároltam; mint tudjuk, 1920 táján Sylvia – barátnőjével – könyvesboltot nyitott
Párizsban a Latin negyed táján (jószerén ott), és ők adták ki először Joyce Ulyssesét, meg ilyesmi. És
öregkorában Sylvia Beach ellátogatott a toronyhoz, ünnepségen vett részt, a batár, mely fuvarozta, 1904-
ből, a regény cselekményének évéből való volt; hazafelé baktatva a toronytól elhaladtam a Landstown úti
rögbipálya mellett, épp a világbajnokság egyik mérkőzésére készülődtek, lelkes argentin szurkolók jöttek
csézákon, bérkocsikon, batárokon a belvároson át mindenfelől (ők játszottak a későbbi döntős
franciákkal), engem nem érdekelt a dolog, de élveztem a fontos esemény közelségét. Ráadásul egy
ünnepnap is nyitvatartó szakboltban meg tudtam vásárolni aznapi második és harmadik (egyben utolsó)
kis csavaros kupakú boromat (1,875 dl és 2,125 dl), ennyit ittam naponta, kb. 6 decit, apróra beosztva.
Nem kívántam többet. Mivel 1994-ben majdnem hároméves masszív absztinenciát éltem, a mai napig
nem voltam ír pubban. Nem is hiányzik; ahogy semmi ilyesmi nem hiányzik már; nekem aztán mindegy.
Na, erre mondom, hogy „Dublinból” beszereztem egy teljesen korrekt „üres156ségkészletet”, ennek a
négy napnak megannyi eseményét (eseménytelenség-darabját), és most, két hónapra rá, azzal a
nosztalgiával gondolok vissza, melynek hála az alapja – istenem, köszönöm ezt is –, de semmi
visszavágyódás.

Elég keserves beosztással gyúrtam le a négy nap idejét; cigarettáztam, de ha jól emlékszem, ott nem
vásároltam egyetlen paklival sem. Régebben, főleg az absztinens időkben, napi két és fél paklit is
elpusztítottam, főleg rémes londoni hotelszobáim ridegségében, esőkben; de itthon semennyire se
hiányzik a cigaretta sem. A francia kaszinó „eszközével” bonyolított (házi, feleségemmel huszonhét éve
játszott) két kártyabajnoki madár-koala-medve-lény-liga és madaraim-medvéim kivételével csak az alvás
hiányzik. Jó, hogy teljesítményember voltam nem is oly rég – s még látszhatom is annak, átmenetileg,
olykor, ha muszáj lesz –, de azt jegyeztem fel szerencsétlenül megsokasodott jegyzőpapírjaim egyikére (e
papírok is gátjai voltak a dolgozat elkezdésének; vagy csak ürügy volt ez a halogatásra?), hogy „a
világnak – a munkámmal – megadtam már, ami a világé; magamat többre és jobbra tartom, ezért
magamnak már csak alvásomat szeretném adni”. Ismétlem, ez az, hogy „Dublinból”. Történetesen
Dublinban gyűlt meg mindez.

Joyce „Virág ura” (Leopold Bloom szombathelyi atyja) miatt tulajdonképpen mindőnknek rohanvást,
hanyatt-homlok kellene száguldoznia (remélem, jól írom a ragot) Írországba. Nekem a madarak miatt
különösen szép tényszerűség az az öt évvel ezelőtti időszak: Leopold Bloom fiacskáját (élt egy évet,
Rudynak hívták, nekünk is van egy ilyen verebünk, a Rudi, 1999-ben, most, hogy újra Dublinban jártam,
már tizennégy éves múlt (!), és erősen fohászkodunk – mint fohászkodtam egykor Bloom úrhoz és
Patrickhoz is –, élné meg Rudi az új évezredet; akkor, ráadásul tizennégy és fél évesen, olyan veréb lenne
(két és fél deka súly!), aki, igen, aki három évtizedben és két évezredben is élt. Még öt nap van addig,
remélem, ezzel a dolgozattal semmit nem kiabálok el. (Ezért is halogattam megírását?) Joyce-nál volt ez,
egyebek között, hogy Bloom az ascoti Gold Cup-ra is figyelt, nagy lófutam, és megjátszott egy… de nem
találom a Joyce-könyveimben sehol… a Hajítsd El nevű lovat, ilyesmit, Haddeldobdel, „Nekem-Nem-
Kell”, mondjuk. 1994-ben, Roscommonban (Belső-Írhon) lakván, kimentem az ottani pályára, és
kabalafelfogásomnak hódolva, tört (eldobott) virágot kerestem a földön. Közben a kőkerítésen túl a
legelésző birkákkal társalogtam. Leltem egy letört vajvirágot. Nedves papírzsebkendőbe csa157vartam,
hazavittem szállásomra. Mellesleg végre életnagyságban láthattam a Finnegans Wake nevű gátlovat.
Szerencsére nem játszottam győzelmét, nem is nyert kivételesen; 1 fontra 20 penny nyereményt
söpörhettem be. A vajvirágot pohárba tettem mosdómon, ismétlem, ez 1994-ben volt, két nappal Bloom-
nap előtt. S hogy majd akkor Dublinba visszatérve a Diffey folyóba hajítom. Ez az a régi történet (és e
történetek helyett kell látszólagos kelletlenségemről mesélnem inkább, mint e mostaniról, de hát nem
kelletlenség ez, ez az, ami én vagyok, ingyenbe kaptam kitűnő írótársamtól a „Hogyan írnak az írók”
(kb.) című művében: „Tandori megvan.” Ennél pontosabbat, hízelgőbbet, felmagasztalóbbat nem
olvastam még magamról. Ismétlem: „Ki hogyan ír.” És Tandori úgy, hogy megvan. Azzal ír, hogy
megvan, azt írja. És kész.

Szóval, 1994. július 15-én, kicsinyes, amilyen vagyok, gyönyörű letört (eldobott) vajvirágomat
hazahozáshoz csomagoltam (vizes kendőbe), s úgy döntöttem, helyette másik virágot dobok a folyóba: a
szintén Roscommonból (reggelizőasztalomról) elhozott virágot, egy kis doboz margaréta margarint (két
és negyed deka), fóliáján szép virág volt, igen. Így is történt.

Most, persze, az ottani Szt. István-park mellett (s a Baggott Streeten; ahogy a torony felé igyekeztem)
nem láthattam a Joyce tiszteletére versenyző (?) Messenger-boyokat, különben nagyjából minden a régi
volt, csak hát tudjuk, Írország legendásan nagyot fejlődött (nyilván), az ír föld a példa (biztos), ezt kell
csinálni (hogyan?). Nem tudom, a foghíjtelkek beépültek: házakkal, melyek pontosan azt a mintát
követik, mely nekem öt éve se volt kedvencem, de az egész – nagyon gusztusos. (Ronda szó.) Másrészt
nehéz erről beszélni nekem. A hajdan tényleg koszvad lófogadó-irodák ma csillognak-villognak. Félre a
tréfát, Írország (már csak ezen is látszik) sokat változott, (még) szebb lett. Csak az én lófogadó kedvem
ment el teljesen. Majd elmondom a jellemző esetet; sokszor elmeséltem, mély elnézést kérek, ha egyik-
másik olvasómnak ismerős lesz. Majd hozzáírom még alaposabban annak a (vasárnap) délutánnak a
hangulatát, s akkor bocsánatot nyerhetek.

Na, mondom, nehéz dolog lehetett nekem Dublinban mászkálnom (azt nem is említem külön, hogy
kapásból feladtam terveimet: vidékre utazom netán; egy frászt futja nekem a lelkemből már ilyesmire;
kevesebbre se akarja futni, és én nem tehetek róla, nekem magammal kapcsolatban így semmi
véleményem; ez se nem jó, se nem rossz; megvan). Nehéz lehetett, mert itthon is hogy vagyok? Ma
jegyeztem fel.

158

Tényleg senki meg ne haragudjék, de ha öt nap egymás után el kell mennem valahová (s még ha a nekem
viszonylag a sok elviselhetetlen időpont közül a legmegfelelőbb időpontban is, időszakában a napnak), a
frász tör. Várom, mikor mehetek le végre „csak úgy, magamnak”. De akkor: tériszonyom támad. Mert
miért is megyek én „be a városba”? Jó, hát a belváros egyik feléből át a másikba. Miért? Ha nem kell
semmiért? Mi olyan jó? Rendbe van, meg kell vásárolni valamit. Ismerős helyeken (nem is oly szívesen)
iszom pár pohár bort. Nem szívesen, mert nem iszom szívesen „csak úgy”. S itthon: sok a kávé,
harmincöt év során sok lett nekem a kávé. De a vérnyomásom alacsony, ha valami ilyen link élénkítővel
nem serkentem magam. A bor, kis konyak: itthon nagyon jó rá. Nem is vétem el a mértéket, ha itthon
kezdem pár korttyal. Délutánig abbahagyom. De „a városban”, a tériszonyban, abban, hogy valaki-valami
kedvéért megyek valakihez-valahova, vagy csak a magam szabadságának kedvéért (de ez már értelmetlen
szabadság; „már késő”), ebben a helyzetben elszalad velem… a pohár, a nem-tudom-mi. Elkalandozok,
hosszasan elmaradok, holott nem akarom én ezt. A harmadik változat: ha túl sok nap vagyok itthon. „Hát
én már ki sem mozdulhatok?!” (Jószerén senki se tart vissza. Csak…) Nos, Dublinban ugyanez volt a
képlet. Leszámítva, hogy senkivel semmi dolgom nem volt, nem találkoztam, és napjaimat szobában
tölteni teljes értelmetlenség lett volna. A kis csavaros üvegekkel pontosra berovátkáztam a „mennyi-az-
annyit”, ez egybevágott járásom unott lassúságával, a napi huszonöt-harminc kilométer (vagy több) mégis
adott valami élményt: teljesítményes elszántságét (mi végre?), de ez meg… Hát persze, én is ugyanolyan
ember vagyok, mint bárki más „európai”, ez egy nagy marhaság. Viszont, összesítve: és Dublin
Drumcondra nevű villanegyedében (sorra-sorra-sorra szinte egyforma kis-előkertes, vöröstégla házak),
reggel, délután, alkonyatkor stb. elgondolva: itthon is fárasztó, unalmas, de idegenben? Még pénzbe is
kerül, nincsenek ott madaraim, nincs a minden nap öt meccs kártya(bajnokság), nem tudok végignézni a
könyveimen (stb., még ha nem olvasok is, de az egész környezet… itthon… még mindig a legjobb,
rémes, ám még mindig a legjobb, rémes, hogy ennyire csak ez a jó, ez a legjobb, és ez a jó, holott sok
jobb lenne, nyilván), fárasztó az utazás, van az egésznek egy olyan látszata, mintha én az utazással
„valamihez jutnék”, „valamiben részesülnék” – ez nem igaz. Az igaz, hogy most, mikor kétszer is
kicsuklott a bokám, és hatodik hete sánta vagyok (javul, bár teljesen elhanyagoltam, leszámítva, hogy
fáslizzuk nappalra és borogatjuk éjszakára), na, ez is fura a közel 100 km járás 159után, ilyen linkség, az
igaz tehát, hogy most érzem: fontos az ép láb. A járás szabadsága. De – nekem – London, Dublin etc. Már
nem fontos. A német városokat „falvakká” tettem, mikor elkerülhetetlen kénytelen voltam kimenni;
ugyanazokat a négyszögeket, háromszögeket jártam „le”. Ott is hiába voltak mozik, lóversenyirodák,
engem nem érdekeltek. Beckett büszke lett volna rám valamely efféle minimalizáló írásában (már ha
törődik velem, nem valószínű) (és logikus!).

Erről jön be, hogy itt van ehhez a cikkhez egy egész halom szakirodalom (térképekkel) az asztalomon,
kisebb asztalokon. Eltehetem végre a Joyce-életrajzokat, el a Sylvia Beach-et (régen azt se tudtam, eszik-
e, isszák, de volt egy ló, Sylvia Beach –!! –, ültem a Hyde Parkban egy tónál, töprengtem, és hogy
„nem”!, ezt a lovat nem szabad játszani, pedig „beach” volt a tó, na ja, és poszátánk neve, a Poszié,
fajtaneve: Sylvia atricapilla… de nem! Nem is nyert; de rég volt), itt van még a Beckett. Hát ez vicces.
Mikor Leopardstown (ejtsd kb.: Lepotn) pályáján jártam (de szép volt! a dombok közt! messziről
hallatszott már a megafon hangja, mondták be az indulókat; régi felhúzós-leeresztős eredménytáblák is
voltak a legmodernebb kompjuteres berendezések „mellett”), csupa irtó érdekes nevű villa mellett
haladtam el (fel Foxrockból). Jó, hát persze, Dublinban más szép elővárosi negyedekben is lehetnek ilyen
villanevek. Mégis, ahogy Beckett kis életrajzában megláttam az ő házuk nevét – ahol Samuel urunk
gyermekeskedett –, tudtam, ez Foxrock környéke! Az volt, az is volt. „Cooldrinagh” a villa neve. És a
papa a gyerekekkel lejárt a tengerhez, persze, és ki a lópályára is, a közeli Leopardstownba. Most mit
írjam, hogy Beckett a Trinity College diákja is volt. Mit írjam le a sétálóutcás belvárost, a mindig kaffkai
tömeggel zsúfolt, „áramló” hidat a centrumban; mit meséljem a bohémnegyedfélét, a szépen kialakuló
folyópartot (Dublinban a paloták legtöbbje olyan, mint nálunk egy szövőgyár volt; csak belül paloták
ezek is! de nem ennyire).

Dr. Samuel Johnsonnak nem volt nagy véleménye az olyan pofákról, amilyenné magam is lettem. Hogy
„aki Londont únja, az életet únja”. Mert Londonban minden megvan, amit az élet nyújthat, így igaz. Csak
ha valaki már „életúntan” érkezik? Nem is életuntan. Ez is Dublinból van nekem most, egy egész etalon,
egy mérőkészlet dolgozódott ki (miközben próbáltam legyötörni az időt: délután két és fél órára kiültem
napozni az óriási Phoenix Parkba, végigjártam a plakátos-avaros út mindkét oldalát, megállapítottam:
emitt már nagyobbak a házak, van alagsor és magasföldszint is, plusz két emelet! amott szerényebbek), s
nemcsak 160azért akartam így kezdeni dolgozatomat, hogy „Okvetlenül személyesen kell kezdenem,
mert személyesen is utaztam”, na hahaha. De mondom, dr. Johnson Dublint leszólja (szavai a mai városra
nem illenek, sőt!), azt mondja: hát igen, Izlandnál Dublin kétségkívül kedélyesebb, gazdagabb. Inkább azt
idézem Johnsontól, s igaz-e? –: a fafejeken kívül mindenki mindig is csak a pénzért írt. Gyalázat, ha így
van, én nem tudom, a honi honoráriumokat nehezen tudom pénznek nevezni, igazi pénznek… de az is
biztos, hogy egyik mértékegységem így „szól” (képzavar): „Nem-praktikus dolgot csak irodalmon kívül
műveltem.” Értsd, részben: az írásban mindig volt eleve valami sivár testi-lelki praktikum. Ahogy a
gyerek felnőtt lenne… ahogy céljai alakulnak ki… brr, mondom ma, jer alvás. Mert magamat többre
taksálom a praktikumok gyakorlásánál és – bármi élvezetleges – elszenvedésénél.

Nem az, hogy belefáradtam (az utazásba, Dublinba). Nem is az, hogy lehunyom a szemem, s ott vagyok.
Az se, hogy néha „egészségesen vágynék” oda (közemberi fogalmak szerint, efféle meghatározhatásra),
csak – eljutni…! Kimenni a reptérre… azt a kész-kaját elviselni egész létezésemmel, ami a regula: a
várakozás, a beosztás, az ülés, a megérkezés, a busz, az elhelyezkedés… az elszántság, hogy nekem pedig
most élményeim lesznek. Ám ha nem? Akkor minek az Ilona Villas közt, az Ilona Roadon, Crescenten
stb. róni az utat, róni, hogy múljon az idő, este hétkor már lehessen „törvényesebb tudattal” ágyba bújni,
előtte talán elszívni még a ház előtt, egy fának vagy utcatáblának dőlve, a szép villát lefotózva,
nézgelődve egy cigarettát, vagy csak bámulni ki az ablakon, meghúzni a Sztolicsnaját – amit ugyanúgy
nem kívánsz épp, ahogy ottani krémitalt sem innál, helyi whiskyt se, csak úgy pont nem, bevenni netán
egy enyhe altatót, egy felet, aludni, éjszaka megnézni az órát, vizet inni, ódzkodni a reggelizéstől…
nekivágni… teljesen reménytelenül.

Ja, az a vasárnap délután. Nem akartam fogadóirodába menni. Fogadni végképp nem. Szaklapot,
napilapot se vettem. (Bécs már nem járatja a szaklapot. Így, ahogy mondom. Bécsben nincs Racing Post,
egy ideje nincsen. Bécsben hogy örülnék, futnék érte. Dublinban volt, nem vásároltam.) Aztán, én nem is
tudom, megvoltam fotókkal, minden, ott volt a jó öreg Botanic Road (Phitsborough, ez a negyed neve, a
Road meg a Botanikus Kerthez vezet, jó vegyesboltos, kocsmás, áruházas, én-nem-tudom út), mit
csináljak? Nézzem a kamionokat? A hét méter széles csatornát? Még a zsilipje se működik. Pad nincs. A
Parkban ültem eleget. Öt óra múlt. Be az irodába! Az utolsó futamhoz készülődtek. Jó lassan.

161

Sütött kint a nap, aznap kettős szivárványt láttam. Eleredt néha az eső, de úgy, hogy a felhő a gyors égen
el is húzott, a következő plató alatt száraz volt a föld… aztán a levelekről csepegett még kis víz. Vasárnap
is volt verseny, angliai futamok is voltak, de itt csak az írországiakat közvetítették. Amatőrök futama volt
az utolsó, H-osztályú (az A-osztály a legjobb). A lovakban nem nagyon lehetett bízni. Haddeldobdel volt
a jeligém. Így írtam meg pár fogadócetlit. Sorra mindet eldobtam.

Iszonyú csekély költésekkel éltem. Annak az összegnek, amibe az öt éjszakám került (nem drága
magánszoba), alig a felét adtam ki ételre, italra, kis ajándékokra, közlekedésre. Egy éjszakám árát kellett
volna feltennem… arra a lóra, akire végül gyanakodni kezdtem. Debütáns volt, ő volt a Thyne Will Tell.
Vicc, „Time” helyett „Thyne”. És nekem: Tell Vilmos. És Sagittarius vagyok… És, és, és. Ez volt a
megérzésem. Ezt az egy szál huszast kellett volna feltenni. A ló hatszoros pénzt ígért. „Leromlott
hétszeresre.” Voltak favoritok, Thyne Will Tell a középesélyesek közt tanyázott. Eldobtam az ő cetlijét is.
Magabiztosan győzött.

Kifordultam az irodából. Mentem a Botanic Roadon, még mindig iszonyú sok idő volt hátra a napból.
Hazamentem a Yashicáért, gyerünk fotózni, ne kelljen holnap (utolsó napomon aztán) végigcipelni a
városon. „A városon” – ez akkor hétfőn már roncs járás volt. Nem voltak szép zöld magánrögbipályák,
melyeken át ismertem a járást: kis kapuk, a helybeliek tudják, hatalmas gyepszőnyeg mellett baktatsz. Fúj
a tenger felől, a torony felől a szél. Már a toronyhoz se mentem el, búcsúzni se. A zárt villákhoz, sorra.
Nem is tudom, hogy ütöttem el utolsó napom idejét. Jött az éjszaka, baromság, hogy ez a legrosszabb éj,
pedig már azt ígéri: hazaérsz. De fel kell ébredni… aztán túl korán ébredsz… a háziak közül valaki
előbukkan, elnézést kér a fűtés dolgáért, névjegyet ad. A taxissal jól elbeszélgetsz (busz ilyenkor még
nem jár, messze is volna), a dublini reptér a régi, már nem nagyon emlékszel a visszaútra, a gép zsúfolt,
sokan éltek a „nagy lehetőséggel”, na ja. Hónapok telnek, időd mint szalma közt kidöntött pléhedény, de
aztán előcsorog belőle rozsdásan ez, ismét feloldódsz, dolgozol tovább.

162 163
Oldal-bordázat

Egy nap, hogy különösen ordíttatóak voltak a fájdalmaim, jegyzeteimet nézegettem. Mennyi készült!
Arról, hogy minden elmúlik…

Szegény jegyzetek? Nem! Afféle kotrógödröt (Fundgrube) csinálok belőlük, lásd, „ablakok voltak ők”, A/
4 alakjukkal, és kereszt rájuk, fura, circum… Ömlesztve egy csomó jegyzet a könyv végén, akkor nem
lesz olyan végszavas a végszó (talán már említettem ezt a dolgozatot, pár napja futott be a
folyóiratpéldány, így jutott eszembe – a legjobb befejezés; mégse befejezés, lesz egy Nagy Kotróda,
Kotrógödör, a Kotróda mint Kotródás stb.).

Ehhez az írás-pároshoz nem kell kommentár. Természetesen nem én írtam, hanem a feleségem (itt:
Tandori Ágnes). Amiképpen valami iszonynak tartom – de erről már volt szó–, hogy „én” egy egész
„csapat” lennék. Erre már válaszoltam. „Franny, erről már volt Zooey!” Volt egy Zoe Oliver nevű zsoké,
nekem új név, egy nappal a Looks Like Trouble nagy Aranyserleg Futama előtt. Ha – ismétlem –
elfogadjuk a „Trouble” súgást a „trubedli” novellakifejezésem okán (lásd majd: Holmi, valamint egy
novelláskötet 2001-ben), és latolgatjuk az esélyek statisztikáját… See More Business, a tavalyi győztes
(nem volt klasszis-teljesítmény), az ír Florida Pearl (egy Pearl Opticians nevű bolt a fogadóiroda előtt
pedig súgta volna) állítólag (ah, rosszmájú sajtó!) akkor nyerne, ha 4800, és nem 5000 méteren futnák a
versenyt, és nem az angliai Cheltenhamben, hanem a dublini Leopardstownban… de hagyjuk. A negyedik
esélyes, Gloria Victis összetörte magát. Hanem hogy a félbehagyott mondatot befejezzem: See More
Business tiszta kontraindikációja volt (à la Seymour) Zoe „tegnapról”. (Túl sok lett vón, Chandlerrel
szólva, „az amigo”; Zoey. Bár ez is…??)

164
A másik hétköznap
I. „…Amit szeretnék, nincs a hangokban…” (Lie-ce)

„Tanítani kellene… hogyan lehetünk boldogok, amikor a körülmények elviselhetők, és az élet keserűsége
csak kis bosszúságokból és kis gyötrelmekből áll.”

Alain: Elmélkedések

Semmi kétség, végre szerencsésen kiérkeztek, hogy a Szent István-nap körüli időszakot a fővárosi
rendezvényektől távolabb, nyugodtan tudják eltölteni. Városi lakhelyük az ünnepségek egyik központja, s
ilyen alkalmakkor bárminek nevezhető, csak nyugodtnak nem. Napokkal korábban megtelnek a parkolók;
még nyűtt kocsik elegyes lakóikkal is befészkelik magukat egy-egy nyugodtabb zugba, kezdődhet a
vadkempingezés többnapos zavartalansága. Ilyenkor persze rendfenntartó erőknek se híre, se hamva e
környéken. Egész napos rajcsúrozások következnek, amit aztán a parádéra, a tűzijátékra összegyűlt
bámészkodók piszka, hordaléka tetőz be évente.

Szó, ami szó, e gyönyörök elől is a menekülés a dunakanyari „lehetőségbe”. Ámde hogyan?

Esetünkben adott egy kutya és a gazdája. Azonos céllal igyekeznek a lehetőségekkel élve eljutni a
nyugalmat ígérő helységbe. Heltai Jenő egyik regényének színhelye vasúti szerelvény, sötét színtereken
robog át hosszasan, utasai kétes figurák, a helyzetek képlékenyek, kuszák, tisztázatlanok. Legalábbis régi
olvasmányélménye minduntalan valahogy így jut hősünk eszébe, mialatt átélik a kiutazás nem várt
kellemetlenségeit. Előre szinte nem mer és bír a kijutás körülményeire gondolni, álmatlan éjszaka előzi
meg az indulás reggelét. Aggodalma nem is alaptalan. Rajta kívül álló okokból kényszerül e tortúrákra,
amelyek felidézését mások kellő borzalommal és együttérzéssel hallgatják végig.

Fővárosi kiindulásuk első stációja eredetileg hárommegállónyi villamosutazás, folytatása HÉV-vel –

lenne végállomástól végállomásig –, ami kellő tapasztalatokkal kulturáltan még megoldható is. Általában
ezután következik a távolsági buszozás mintegy hatmegálllónyira. Lehet, hogy ez már maga a rémség,
egyeseknek, és nemigen szeretnék az utazás e formáját hetente ismételni. Ám amit mostanság – pár héten
keresz165tül – a HÉV-vonal pályafelújítása miatt az illetékes „közegek”, a busás útiköltségeket
valamennyien jól ismerjük – még rátettek, senki rémálmaiban ne forduljon elő. A túristaszezon közepén,
a legnagyobb nyárban, három héten át, az augusztus 20. körüli időszakot is beleértve, a HÉV vonalán a
legváratlanabb lehetetlen helyzetek várják az utazókat. Nyaralni vágyók csomagokkal, gyerekekkel,
kutyával kifelé, telektulajdonosok a kertek hozadékaival, batyukkal, bevásárlókocsival befelé igyekeznek,
vonatpótló autóbuszokra fel-, majd átszállás előtt lezúgni kényszerülnek a magas lépcsőkről. A buszok
lépcsői, ki tudja milyen megfontolásból, meredekek és magasak. Nem emberléptékűek. A vezetőik
gondatlansága révén nem közvetlenül a járdaszegély mellé kormányzottak, így bizony ember legyen a
talpán, aki a lépcsőfokokat könnyedén tudja venni. Az eredeti útvonalat nyilván racionális okokból busz-
és HÉV-közlekedési lehetőségre osztották, átszálláskor az előbbiekben felsorolt nehézségeket tetőzik az
aluljárók meredek lépcsőle- és feljárói. Ha kellő rutin hiányában valaki az állomáson veszteglő vonatok
üresebbikébe ügyeskedi be magát motyóival, netán kutyájával, s boldogan várja végre utazása
nyugodtabb folytatását, esetleg újabb kellemetlen meglepetés várja. A szerelvény csak a hátralevő
távolság feléig, harmadáig közlekedik, s itt mint végállomáson ismét át kell szállnia. Mit érez a becsapott,
még csak hagyján! De a kutya nem mozdul, se lemenni nem lehet, csak segédletekkel, felszálláskor a
megemelt, mintegy negyedmázsás eb mellső két lábát oldalvást feszíti. Jelez, elég ebből!

Felszállnak, utaznak, leszállnak, átszállnak, utaznak, s végre megérkeznek. Minden épen és sértetlenül
megvan.

Igen sok évvel ezelőtti kedves emléke jut eszébe. Ezekben az időkben Soros Alapítványok, vagy hasonlók
adta „jutányos” lehetőségekről, ösztöndíjakról, utazásokról senki magafajta nem álmodhatott. Legalábbis
az átlagpolgár nem. Akár „baráti országokba” is, nyelvtanulás céljából önerőből kellett a költségeket
viselni, nagyobb család esetében nehezen összeszedni a hozzávalókat. Újabb kor új elitjeinek feltehetően
elképzelése sincs és nem is lehet más rétegek, korábbi generációk nehézségeiről. A második világháború
szétfoszlatta az álmokat, romba döntötte a biztonságot, jólét helyett küzdelem lett éveken, évtizedeken át
sok család sorsa. Népmesei fogalmak voltak a nyugati tanulmányutak, a tanulmányok folytatása egy
neves külhoni egyetemen.

Visszatérve NDK-beli, első, és egyúttal legelső külföldi nyaralására, eszébe jut, hogy húszévesen, egy évi
intenzív német nyelvtanulás után Gothába utazott újdonsült német barátnője meghívására, hogy majd öt
166hetet töltsön a német családnál nyelvtanulás céljából. De nagyon irigyelték kollégái is e lehetőségért!
Ugyanis a nyár első heteit egy külkereskedelmi vállalatnál kötelező nyári gyakorlatként kellett eltöltenie,
beosztva idős és gyakorlott idegennyelvű levelező mellé gyakornokként. Kedves emlékekkel teli régmúlt
idő! Korábban, tizenöt éves korában már egyszer belekósolt a dolgozók világába, a Népliget melletti,
Ganz-Mávag-ban végeztek helyszíni munkálatokat mérnökök, közöttük édesapja is, s így sikeredett
mérnöki segédmunkásként, úgynevezett figuránsként kis zsebpénzhez hozzájutnia.

Visszatérve erre az öthetes vakációra, bizony minden oka meg lehetett az izgalomra. Ilyen hosszú időt
német anyanyelvűek között bedobva a mélyvízbe! Hosszú, fárasztó vonatozás után Jénában várták
barátai, barátnője és annak legfiatalabb bátyja, hogy segítségére lehessenek az átszállásnál. Kellett is ez a
nemes gesztus, hiszen az otthoniak, ismerve a keletnémet viszonyokat 1962-ben, óriási kofferjét kerek
egész sajtokkal, őszibaracktömeggel, kisüstivel és még ki tudja miféle őrültségekkel tömték tele, s ezáltal
az majd megemelhetetlenné vált. Vidám, kedves emberek világába csöppent. Az öt gyerekből a két
legidősebb, barátnőjénél jóval idősebbek, már régóta Nyugat-Németországban éltek és dolgoztak. Sokat
segítették már idős, nyugdíjas szüleiket és a hátramaradt három testvért. A légkör családias volt.
Bevásárlásnál, házimunkákban besegítettek az idős, mosolygós, kövér mamának; együtt kutyagoltak egy
felejthetetlen kirándulás alkalmával Eisenachban, Wartburg várába. Mennyi fotót készített húgától
kölcsönkapott gépével a hegyi úton a barátnő szüleiről, a szamarakról, a várról.

Három hetet töltöttek a barátnő barátaival együtt ötösben a Keleti-tenger partján egy kempingben,
sátrakban. Boltenhagent – Wismar és Rostock, mint ismertebb helységek említendők, a nyaralóhely ezek
közelében fekszik – szintén többszöri vonatátszállással, majd autóbuszcsatlakoztatással sikerült elérniük.
Átszálláskor félhomályos pályaudvari várótermek padjain aludtak; nyűtten, fáradtan érkeztek fel a
tengerhez. A vasúton feladott csomagjaik nagy része nem érkezett meg időben, három darab kétszemélyes
sátor helyett csupán egy. S mint ahogy ilyenkor lenni szokott, két napig megállás nélkül szakadt az eső.
Napközben felváltva tartózkodtak a sátorban, vagy naponta többször rohantak a helyi postahivatalba,
hogy csomagjaikat sürgessék. Majd két és fél hetet azonban strandolással, napozással tölthettek.
Esténként a parti halásztanyákat, zenés, táncos helyeket keresték fel. Ő igyekezett megérteni a társaságot,
és megértetni magát, hiszen elsősorban ezért került közéjük. Együtt dalol167ta velük szamár dalocskáikat,
már egyre sem emlékszik ezekből; csupán az egyik kezdete – „Ein Stock, ein Hut, ein Regenschirm,
und…” –, a majdnem teljesen kivilágítatlan parti sétányon esténként hazafelé ügetve torkuk szakadtából
harsogtak, általában hozzájuk csatlakozott pár új ismerős társaságában. A vidám napokat egy ugyancsak
átszállásokkal, stoppokkal tarkított visszautazás követte, pár napos kelet-berlini megszakítással. A
csodálatos Pergamon Múzeum megtekintésén kívül láthatták messziről az Unter den Linden-ről a
Brandenburgi Kaput, és testközelből az óriási épületek rombolását, az éppen folyó munkálatokat, hogy fel
lehessen húzni a várost kettéválasztó falat.

Ez a kis kitérő nem lehet a véletlen műve, hiszen az elmúlt héten ünnepelték a kettészakadt Németország
egyesítésének tízéves évfordulóját. A barátság még évekig fennmaradt, de a távolság, az anyagi és
különféle emberi vonatkozások a kapcsolatot szétlazították, a mindkét fél részéről megkísérelt újrakezdési
próbálkozás már nem járt eredménnyel. A kapcsolatot a felek hasonlósága hozta össze, és a bennük lévő
különbözőségek nem tartották végül is egyben. Sajnálatos!

Ám visszatérve az eredeti történethez, ebben a tiltakozó eb viselkedésére éppen; Csányi Vilmos etológus
szintén igencsak szeretett keverék kutyusa volt egykoron a történetünkben szereplő kutyahölgy – kinek
hovatartozása valamely kutyafajtához szintén kérdéses – odaadó lovagja, hűséges udvarlója. Csányi
professzor könyveiből ugyancsak kiderül, hogy az emberi világot körülvevő lények oly csodálatosan
őszinték, és viselkedésük minden mozzanatával egyértelműen közlékenyek, csupán rájuk kell, kellene
figyelni. Bonyolult, vagy nagyon is egyszerű reakcióikat ösztönnek hívják; őszinteségnek, egyértelműnek
is lehetne nevezni. Bonyolult egyszerűségüket az ember, a haszonelvű, a rohanó, a tudatos tudja-e, bírja-
e, akarja-e megfelelően áttekinteni?

„…Nem az a baj, hogy a húrokat nem tudom pengetni, nem is az, hogy nem tudok zenét komponálni,
hanem az, hogy ami bennem van, nincs a húrokban, hogy amit szeretnék, nincs a hangokban…” – olvasta
és jegyzetelte ki valamikor a régi kínai esztétikai írásokat tartalmazó, A szépség szíve című kötetből ezt a
Lie-ce idézetet. A szerzőről egyébként a kötet jegyzeteiben meglepő az útmutatás. „Lie-ce a muzsikáról –
A talán sohasem élt régi filozófusról elnevezett könyvet, mely később a taoizmus egyik kánonja lett,
valószínűleg a Han-kor elején írták…”. Élt, vagy nem élt a sorok írója, nem a mi dolgunk eldönteni, a
gondolatsorban rejlő finom bonyolultság a lényeg, a megkapó.

168 169

Miként az alábbi véletlenszerűen ellesett esetnél is.

Folyóparti sétájuk alkalmával szokatlan megjelenésű munkásemberekkel találkoznak. Már távolról látszik
rendkívüliségük, négyen-öten lehetnek. Zöldes munkaruhát viselnek, egy adott távon oda- s vissza járnak.
Közelebbre érve látható, hogy már lenyesett nagyobb gazok, faágak összehordása folyik egy helyre.
Valószínűleg kertészeti munkások ezek az emberek. Mozgásukban valami rendkívüli van, földöntúlian,
nem valósághűen reagálnak a környezetükre, az ott sétálókra, a kerékpározókra. Automatizmusuk nem
megszokott, mindennapi jelenség. Másságukra az egyik munkásnő „magyarázatot adott”. Jártában,
keltében üres kézzel, majd gallyakat vonszolva maga után, félhangon motyogott maga elé: „nem szabad
cigarettázni, nem szabad inni, nem szabad cigarettázni, nem szabad inni…” Imamalom.

Tehát kertészeti segédmunkásoknak kiképzett szellemi fogyatékosok ők.

A nagy nyaralótömbházat mintegy húszéves, cédrusszerű fák övezik, védik főként az utca zaja, pora
ellen. E sudár, hat-nyolc méternyi magas fák egyike-másika tavaszonként erősen elhajlik, valószínűleg a
telente ráhullott és súlyosan ráfagyott hó okozza fizikai fogyatékukat. Ám jönnek a tavaszi esők, a szép
napos hetek egymás után, és lám, ismét szálegyenesen sorakoznak a ház oldalán az örökzöld fák.
Legalábbis így történt évek óta.

A ház legmagasabb, negyedik szintjének függőfolyosójáról három fa csúcsára, alig négy-öt

kartávolságnyira lehet rálátni. Nyár közepén e közeliek egyikén zöldikepár fészkelt. A csúcstól alig
félméternyire, az ágak sűrűjéből hallatszottak az üveghangszerű fiókacirpelések. „Barokkosan” teli,
egymásba fonódó, felerősödő hangháló jelezte az etető szülőmadarak érkeztét. Az ezt követő csendet a
környező fákról kicsinyeiknek vissza-visszajelezgető tojó és hím zöldike halk, ám átható hangjai
szakították meg, szüntelenül biztosítva az apró fészeklakókat közelségükről, állandó rájukfigyelésükről.

Ismerős kis lények, tollazatuk zöldillatú – ha ugyan a zöldnek, mint színnek van egyáltalán szaga, jellege.
Apró tollaik alakja finom aszparágusz-szerű, leheletszerű „vastagsággal”. A zöldikehas érintése – e sűrű,
apró, bársonyszerűé – nem mindennapi élmény. Vidéken ződinek, harangocskának is nevezik e kis
énekesmadár-fajtát. Lábuk szára, hosszú és vékony ujjacskáik világos-rózsaszínűek. Méretük, súlyuk
majdnem azonos a házi verebekével, formájuk gömbölydedebb, mármint a testüké és a fejüké. Csőrük
erős, kúpos, pintyszerű csőr. Magevő madarak, 170telente az állandó etetőhelyen folyamatosan
megjelennek, és nagyon bizalmassá válnak. Hasonlóan a széncinegékhez, verebekhez és más kis magevő
énekesmadarakhoz, mohón vetik magukat az etetőkbe kirakott aprószemű napraforgómagokra. Téli
hidegekben ők is etethetők zsíros, olajos főtt ételmaradékokkal, burgonyával, almával, párolt
árpagyöngyével, apróra vágott szalonnadarabkákkal például. Manapság a kinti madarak állandó téli
etetése – ami számukra létszükséglet lenne – nem kevés törődést, odafigyelést, de főként anyagi
ráfordítást igényel.

Egy német nyelvű ornitológiai szakkönyvben a zöldikéről a „futterneidisch”, azaz „élelemirigy” jelző
olvasható. Ez nagyon is így lehet, hozzátéve még: gazdag tapasztalatanyag bizonyította, hogy háznál,
lakásban velük együtt élő más kis madártárstól ádázul oroznak el kedvenc zugot, vázában fagally-
ülőalkalmatosságot, közös emberbarát feje búbját, vagy akár annak papucsát. Felborzolt fejtollak, széttárt
szárnyak, fújó, lihegő, nyitott csőr: ez jelzi mindenre kész támadó szándékukat. Mosolyognivalóan
kedves, bátor elszántság. Csípni, tollakat tépázni, mint például a házi veréb, nem képes, csupán
fenyegetésével fejezi ki egyértelműen akaratát. Sokan még szakmai körökben sem tudják róluk, hogy
kicsinyeiket begytejjel etetik, a begyben felpuhított, félérett magokat, apró rügyeket, fűmagokat, főként
zöldfélét kicsinyeik csőrébe öklendezik. Sőt, magát a tojásait éppen lerakó és azokon kotló anyamadarat
is így táplálja a hím. Tán az utóbbi néhány leírt tapasztalat segítőkész szíveket, akaratokat és pár bajba
került madárkát megmenthet, az apró életek folytatódhatnak, és a bánatok elmaradnak. Példamutató
érzékenységgel, jó cimboraként viselkednek, oldanak meg nem általános helyzeteket. Az idősebb, a tojni
készülő, szenvedő házi veréb mellé húzódott, a kalitkájában a legközelebbi sarokrúdra a
belészerelmesedett hím zöldike. Korábban kalitkarácson kívülről is megátalkodottan zaklatta élete „vélt
párját” udvarlásával, rácson keresztül is magáévá óhajtotta volna tenni. Anomália. De most a tojó –
fizikailag sohasem párzott még fajtársával sem – szenvedett. Nyitott csőrrel lihegett, szeme félig hunyva,
mély lélegzetvétel után erőlködött. Kínlódott. A melléhúzódott, vele minden bizonnyal teljesen azonosult
zöldike szeme félig hunyva, csőre nyitva, liheg, nyögdös. Néha átles, majd visszaesik az erőlködés
állapotába. A tojás-kinyomás perceire a kalitka belsejében előzőleg gondosan megépített főodúba tér a
verébtojó, majd a megkönnyebbülés után erőteljes kárálással kiugrik, jelzi mintegy az „eredményt”.
Szomszédja felélénkül, megrázza magát, ugrándozik rúdról rúdra, nyakát nyújtja, szeretne átmenni,
átlesni. Túloldalról a válasz egy 171rendreutasító recsegés. Holott mindezek előtt a két szomszéd a lehető
legközelebbi rúdra húzódva gubbasztott. Mindkét madár fiókakorban került emberhez, és szorult még
heteken át emberi gondoskodásra.

A cimboraság egy másik szívszorító példája, a nem fajtársak között kialakulható szoros összetartozás volt
éveken át megfigyelhető egy, már a kinti világban, a természeti közegében felnőtt, de szárnya-sérült,
röpképtelen hím zöldike és a hozzá emberi könyörületességből vásárolt hím kanári között. Egy idős
kispesti hölgy lelte a zöldit, majd lakásában, a macskája révén, a madár elvesztette az egyik szemét is.
Lelkiismeretfurdalástól gyötörten ment ki az asszony a piacra, és vette meg társnak a kis kanárit. Apró
kalitkába kerültek a madárkák, és leltek pár százasért hozzáértőkhöz továbbpasszolva biztonságos helyre,
ahol azonnal külön-külön, azonos méretű és berendezésű kalitkát kaptak. Amíg egyben voltak, a kanári
erőszakosan hajkurászta, kergette el a zöldikét. Az meg hagyta magát, a könnyebb ellenállást választotta.
Midőn egymás mellett külön „otthont” leltek, mindkettő egymást állandóan figyelemmel kísérve, gyorsan
megszokták az új környezetet. T., a zöldike, tán a sok és váratlan megpróbáltatás révén, halk volt,
majdnem hangtalan. B., a kanári bezzeg gátlástalanul, nagyságát meghazudtoló erővel trillázott, mintegy
tudatosan felvidítandó T.-t, a társát. Neki fütyörészett, reá figyelt egész nap, holott körülöttük élte a többi
kis megmentett énekesmadár is vidáman, ricsajosan a mindennapi életét. A repképesek naponta felváltva
repkedtek, száraz füvekkel építkeztek könyvespolcokon, összefont karokba; bújócskáztak gazdáik haja
alatt, telefon mögött, asztallábak között, száguldoztak gazdiról gazdira, ajtófélfától kilincsre. Elektromos
és elektronikus írógépek, hangszerek hangjaira „bezsongtak”, önfeledten énekeltek, a házi és a mezei
verebek, a zöldikék, a széncinege, a poszáta – a barátka –, a kanári, a hullámos papagáj; a kipottyantak, a
sérültek – mozgásukban, látásukban –, mind együtt. B., a kanári teljes figyelmét kis társának szentelte
egyébként, hamarosan szinte szerelmével ostromolta. Érzelmei mélységét udvarló mozdulatait kísérő,
mindent betöltő trillázással tudatta. A társa, cimborája mindezt látszólag egykedvűen nyugtázta. Ám
esténként egymás közelébe húzódva pihentek el. Mindkettőjük életkora ismeretlen volt – mint a
fentiekből kitűnik. T.-n időnként, az évek múltával gyakrabban szédülés, valamiféle rosszullét jeleit
lehetett tapasztalni. Egy ilyen alkalommal hosszasan lehúzódott a kalitka aljára, barátja közelébe, aki
mellékuporodott, figyelte hosszú gubbasztását. Izgatottan toporogni kezdett, mintha fel akarná hívni a
figyelmet magára, alig hallhatóan sziszeregve lesett át. 172Hosszasan kísérletezett kis társa felrázásával.
Pár perc múltán T. alig észrevehetően élénkült, erőtlenül szétnézett. Lassanként magához térni látszott,
egyre természetesebben viselkedett. A legalsó rúdra ugrott át az aljzatot fedő homokból, a magok közül.
Reá ügyelő szomszédja mellé húzódott, majdhogynem átbújt a rácsok között, buzgólkodott, fontoskodott,
egyre hangosabban énekelgetett boldogan, biztatólag. T. komótosan ismét feljebb ugrott, látszólag
túljutva a rohamon, tollászkodni kezdett meg- s megrázva magát. Ami hang csak kifért a szomszédos
kicsiny kanáritorkon, B. boldog, harsány trillázása következett! Nyakát nyújtogatva, fontoskodó
mozdulatokkal kísérte a dalt, megkönnyebbült boldogsággal nyugtázva mintegy, hogy a veszély elmúlt.
Világunkban, ahogy Goethe mondja, „ritka a hang, és sok a visszhang”, olvasta egy, Charlotte Brontë
Villette-jéről szóló kritikában. Legyen ez mentségéül, ha az előbbiekben e mikrovilág részleteibe
túlzottan, türelemmel visszaélve ment bele, araszolva aprólékoskodott. Ezek a piciny, alig észlelhető
rezdülések, történések nem zavarnak bele a nagyokba, de fordítva vajon ugyanez elmondható-e?
Földrengések, áradások, forradalmak, netán háborúk vagy négyévenkénti kormányváltások nem
belezavarnak: felforgatnak emberi életeket, nehezen megszerzett egzisztenciákat dúlhatnak, pedig az
elvett lehetőségeket sem pótolják, az éveket, a vágyakat, honnan is tudhatnának más korok, korosztályok
csalódottságairól, gyomorszorítóan természetes igényekről?! Megannyi kérdés, megannyi sóhaj! Egy
ember oly sok belső értéke, lehetősége megy veszendőbe később már oly nehézkesen kibogozható okok
és okozatok révén.

II. Szárazon, árvízen

Forró, párás nyári délután, a hőség szinte kibírhatatlan. Mellesleg a nyár második nagy árhullámát lesik a
munkából, bevásárlásból haza sietők, vagy netán a ráérő szemlélődők a Parlament túloldalán, a rakparti
kőkorlát mentén.

Hősünk a bevásárlók soraiból került ki, s vágott át a téren az ideiglenesen „szabályos” átjárók egyikén.
Nehéz csomagjait a buszmegállóban várakozó tömegben nem szerette volna megalázó módon,
nevetségesen feltornásztatni a jármű magas peronjai egyikére. A 19-es villamos üres megállója mellett
döntött, bár az előző, „Pepsi”-feliratú, számára visszataszító kék járat éppen most futott ki. Mindegy, vár;
különben is az egyik közeli megállóval szemben lakik.

173

Miközben az ideiglenes „zebrán” kelt át, észrevette, hogy az árnyékos pad üres, s e felé igyekezett.
Majdnem elérte, mikor maga mellett egy, nagy táskákkal őt a pad előtt megelőzni igyekvő, behemót
vidékies, jó középkorú párt vett észre. Hagyta, előzzék le, érjék el a kiszemelt árnyékot. Leállt mellettük,
észrevehetően 180 fokot fordult, és a napos, sivár, üvegkalickaszerű tákolmány széléhez, a
villamosmegállóhoz helyezte súlyos táskáit, és összefont karokkal, maróan gúnyosan nézte a padot
elfoglaló párt. Vidékről, tán Pest vagy Buda környékéről, elővárosából felrándult emberek. Melegen
öltözöttek; sok-sok csomagjukat a szóban forgó padon felsorakoztatva ült le egyikük, egy ülőhelyet
szabadon hagyva az árvizet szemlélő társnak.

Gyűlt a tömeg, egyesek szerint az alagutat már elöntötte az árvíz, tán nem is jön több villamos…

Hosszú várakozás után közeleg, majd beáll a villamos. A tömeg mozgolódik; az említett „vidéki,
nyugdíjas igazgatótanító-szerű” pár hölgytagja, csapot-padot otthagyva, beáll az első ajtót megcélzók
tömege elé. Az emberek felháborodva felmorajlanak; hősünk ezek között áll súlyos táskáit tartva, sorára
vár, és persze figyel. A villamos ajtaja kinyílik, a benti tömegből egy ember leszáll, helyére pattan, majd
benyomakszik az első szemközti ülés menetirányú helyére az ominózus „vidéki, nyugdíjas igazgatótanító-
szerű” párunk hölgy tagja, táskáját a másodperc töredéke alatt a szemközti, épp megüresedő ülésre
nyomva, vár, várakozik dicső párjára.

Felhördül a tömeg, a fenti és a lenti egyaránt. Hölgyünk rezzenetlen, érdeklődése egyetlen tárgya a
feltételezett élete párja. Hely a megüresedett villamosban még akad pedig bőven; hősünk már csak
sportból is, velük átellenben foglal helyet, ölében, lábainál dicstelen csomagjaival. A helyzet groteszksége
túlfűti, át-átnézegetve a túloldaliakhoz, magában dohog. További felszállók egyike, egy kulturált, finom,
idősödő asszony foglalja el végül is a hősünkkel szemközti ülést. Megszólal váratlanul: „Én is így
szoktam.” Hősünk nem kapcsol azonnal, nem érti, miről van szó. Az árvíz miatt túl sok az esetlegesség,
no meg túl nagy a meleg is; különben sem szokott a délután életébe belekerülni. Igyekszik délelőttönként
elintézni teendőit a városban; de most még itt van ez a nevetséges emberpár is.
És, persze, hangosan beszélt magában! Hát erre föl a megjegyzés is. Az idős hölgy újra megismételte:
„Én is így szoktam magamban beszélni.”

Hősünk magában, majd hangosan is nyugtázza: „Hát igen, én is gyakran vagyok egyedül, és észreveszem,
hogy hangosan beszélek.”

174

Hölgy: „Én egyedül élek nyugdíjasként egy szoba-konyhás lakásban, és sokszor beszélek hangosan
magamban.”

Hősünk: „Én pedig gyakran a kutyám tekintetén veszem észre, hogy megint neki beszéltem. Azaz csupán
kettesben voltunk, mikor megszólaltam.”

Hölgy: „Kutya, óh, azt nem. Azt kétszer is le kell vinni naponta. Meg hát kicsi is a lakás.”

Hősünk: „Kétszer, dehogy; naponta háromszor is le kell; hát hogy jól érezze magát.”

Hölgy (áthajol az ülések közti téren, át a táskák felett, s már-már bizalmasan folytatja): „Tudja, teljesen
egyedül élek; a Rákosi-féle börtönben hat évet töltöttem. Elképzelheti, mit éltem át.” Behatóan tekint át
vastag, sokdioptriás szemüvegén; hősünk is behatóan vizsgálgatja a szemközti utast.

Ősz, fehér haja frissen mosott, gondozottan hullámos; fehér-feketecsíkos kétrészes ruhája egyszerű, tiszta.

„…t” – folytatja a Hölgy – „felakasztották. E…-féle perbe kerültünk, de tetszik tudni, abban az időben
féltek a papokat kivégezni. Féltek a nyugatiak visszhangjától, papot felakasztani! Helyettük konstruált
perekkel, okokkal polgári személyeket, civileket végeztek ki.”

Hősünk (döbbenten, hitetlenkedve): „A férjét?”

Hölgy: „Nem, a vőlegényemet.”

Hősünk: „Szörnyű!” Majd lassan folytatta, dermedten, szinte aléltan. „Csak ezek az idők vissza ne
térjenek soha többé!”

Lassan az első villamosmegállóhoz közelednek. A Hölgy feláll, és közli, hogy ő most már le is száll.

„Viszontlátásra!” – hangzik mindkét féltől az elválás pillanatában.

Hősünk magába fordul; sem az árvíz, sem az árnyas pad nem jár a fejében, mikor lakóházukkal szemközt
leszáll a villamosról, odahaza sem apró-cseprő dolgokat mesél el.

Pedig az árvíz még nem is tetőzött!

(Avagy a Kis Famadárnak, aki innen néz most)

Ám állj! Egy majdnem-kiemelt-oldal-bordázat… igen, egy eltávolított oldal-bordázat (pillanat! Totyi

kornyikált a fülembe épp!)… lett aztán itt mégis; de mégse; idehaza most „nem annyira” (khm) az
összetört személy „oldaláról” (azaz az ő oldalán!) következett be az „Imbo175lyog-Nem-Süllyed-El”
párizsi embléma-eset; nem süllyedtünk el, mivel azonban jómagam már-már mentőcsónakként a
KIRAKÓSHANGJÁTÉK-ba akartam beszállni (féltem, leszek oda kénytelen), elővettem nevezett művet
megint, rájöttem, máshová egyelőre nem lenne majd illeszthető a közeli jövőben (novelláskötetbe stb.), és
hogy úgynevezett „Próza-formaelvem” mellett ez egy másik, fontos formaelv (e kötethez), gyerünk tehát.
Vagyis annak ellenére, hogy a „szentendrei dolgok” a kötetben maradnak (nem süllyed el!),
Lengyelország sem veszett el még, mondaná lengyel medvém (ha volna pont olyan; Dömiék új medvét
már nem tűrnek), ennek ellenére: álljon itt a KIRAKÓS… A dolog úgy áll, hogy egy „Hitman” nevű,
balsorsú novella alapján készült a mű, kínomban írtam, mert nem akartam sztorit kitalálni, le akartam
menni olyan „egszisztenciális békaterpeszbe”, amilyeneket most az összetörésemmel (olvasóm, oldalam
mintha gyógyulna! a fájdalmak elébb szétterpeszkedtek, új helyeken jöttek elő, most azonban mintha
gyógyjegyű lenne már a sajgás) gyakran gyakorolhattam. Tehát ez egy abstracto-exitentialistico-mystico
(még lónévnek is sok, holott vannak ilyen Nowwhathaveitodowithyoudarling nevűek, esküszöm, vannak;
s a gépeléstől újra sajgok hevesen, abbahagyom, megemlítem még, hogy hová lett Mühlheimben a kis
Hölderlin-szobám! Melynek hidegéből a toronyablakon át az ottani tévé vörös lámpáját láttam sűrű
fenyvesek közt forogni, míg asztalkámon a Kis Famadár futott le rúdján, a duisburgi karácsonyi piacon
vettem! Ó.

176
KIRAKÓSHANGJÁTÉK, avagy MIÉRT HALUNK MEG HIÁBA
Személyek
DRAMATURG
ZENEI RENDEZŐ(NŐ)
SZÍNÉSZ
ERKEL ZOLTÁN HANGJA ÜZENETRÖGZÍTŐRŐL

A zene: ld. a köv. oldal. Ha egy mód van rá. Opera- és operettrészletek feldolgozása dzsesszre. Főleg a
melankóliás számokból, de pár vidáman hülye tingli-tangli is kell, meg a Karaván.

A szerző megjegyzése:

A darabbéli szerző, Erkel Zoltán természetes módon nem (is lehet) azonos a darab szerzőjével.

A darab dramaturgja, zenei rendezője és egyik színésze (Dramaturg, Zenei Rendező, Színész)
összerakosgatja a művet. Ehhez felhasználják Erkel Zoltán már kész szövegdarabjait, telefonüzenet-
közvetítőn hagyott jelzéseit-ötleteit, a zenét, hozzáadják csekély mértékben saját véleményüket,
„fejcsóválásaikat”, tehetetlenségüket. (Kétségbeesésüket, melynek „hősies” legyőzéséről szó sincs, lévén,
hogy a darab „asztalukon” még nem alakul ki; a hallgató – a Magyar Rádió éterhullámain – egy fiktíve
még ki nem alakult darabot kap, még mindig csak a kirakós játék egy változatát. Valóságosan úgy alakul
a rádiójáték, ahogy egy esélye ekkép összeáll. Ez a játék a játékban.)

Tehát három fő réteg különböztetődik meg:

– Erkel Zoltán rádiójáték-töredékei, illetve az általa elképzelt fő vonal;

– a (végül hallható) darab készítőinek (a készítők némelyikének) elképzelései, megjegyzései;

– Erkel Zoltán kisszámú magánközlése (lelkes üzenetek „munka közben”, különös így leírni, de: „még
életében”).

A zene: Opera Swing Quartet: Zwischen den Stühlen. Kiadja: Bella Musica, CD 1995)

177 178

A hangjáték jellege: ziláltságában (melyet azonban feszes renddé kell tenni, eredményképp) kontrapunkt-
sorozata Beckett Krapp-jének, ám e széthulltság ellenére „poénes”, zárt cselekménye van, „mint az a
végén kiderül”.

Zene, megszakad.

DRAMATURG

Jó, ez akkor ide jó lesz.

SZÍNÉSZ

És hogy még mindig kómában van.

ZENEI RENDEZŐ(NŐ)

Most mondják, mondom. Szóval, akkor ez ide jó lesz.

SZÍNÉSZ

Meglett neki a zenéje. Zolikám, szegény Zolikám.

DRAMATURG

És most mondták, hogy még kómában.

SZÍNÉSZ

Gyerekek, de fura ez így.

ZENEI RENDEZŐ

Mi fura. Ja, hát ha úgy veszed.

DRAMATURG

Hanyadik napja hogy kómában…?

ZENEI RENDEZŐ

Menj már.

SZÍNÉSZ

Három hete. Jaj, Zolikám. „Ha öröklétre születünk”, mi, gyerekek. Mi az egyáltalán, hogy öröklétre? De
miket kérdezek.

ZENEI RENDEZŐ

Jó, „mért halunk meg hiába”. De hogy ennyire hiába.

DRAMATURG

És van esélye, hogy visszajön?

ZENEI RENDEZŐ

Mit lehet azt ilyenkor tudni.

SZÍNÉSZ

Gondoltátok-e már, mit szólna hozzá maga Zoli?

DRAMATURG

Lehet az, hogy ilyenkor együtt bolyonganak? Csak mintha a gesztenyefák alatt mennének, nem tudnának
érintkezni, világos. Még a másvilágon is külön világok vannak.

ZENEI RENDEZŐ

Hagyod ezt most akkor. Inkább figyeljetek. A következő jöhetne a második jelenethez.

Zene. Abbamarad.

DRAMATURG

Hát nem bánom. Zoli úgyse tudta volna eldönteni. Az ilyet mindig ránk hagyta.

SZÍNÉSZ

És miért ne. Mért ne.

ZENEI RENDEZŐ

Ez így nem megy, kisfiam. Tegyük föl az üzenetrögzítőt.

SZÍNÉSZ

Na jó, najó. De mit vársz tőle.

DRAMATURG

Semmit se várunk tőle. Zoli se várt tőle semmit, hogy üzent neked. Helyben járt, és valami mégis legyen,

179
ZENEI RENDEZŐ

Na, ez azért nem ilyen egyszerű. Tessék.

DRAMATURG

Na.

ERKEL ZOLI HANGJA (A SZÍNÉSZ ÜZENETRÖGZÍTŐJÉRŐL)

Ne, papa, ne is szólj vissza. Két hónapja állok. Mégse mondom, hogy jobb lett volna meghalni, hahaha.
Tudod, miről beszélek. Tiszta összetett az egész. Na, ripacskodd el, végy példát rólam: „Ha öröklétre
születünk…” He? Miféle öröklétre? Hol? „Miért halunk meg hiába.” Valakinek elmondtam ezt a minap,
az kérdezte: ez meg mit jelent. Nem, papa, nem megy ez nekem. Egyszerűen tehetségtelen vagyok hozzá.
Az lesz itt a nagy igazság. Amit sose hisztek el. Ennyi fog ráfér…

DRAMATURG

Most megkérdezhetem, ez minek? Feltámaszt valakit? Vagy csak az időt zúzzuk és húzzuk.

ZENEI RENDEZŐ

Zolika megfertőz minket. Leállunk.

SZÍNÉSZ

Jó, jó, gyerekek, de mégis. Az Erkel Zoli ezt mégis kétszer megcsinálta. Na, majdnem megcsinálta. Csak
össze kell raknunk.

ZENEI RENDEZŐ

Jó ez a zene.

SZÍNÉSZ

Pillanat. Az üzenő. (Erkel Zoli hangja) „Papa, megvan a zene. Innen fonalas a nyerés. Emlékszel a
császármorzsára? Ahogy neveztük. A császárvárosi hangjátékra. Amire megkaptuk az év díját. Hát nem
vicc? Ez az öröklét? Kimászom egy Trabi alól, és másnap jön az értesítés, mint a parancsolat, hogy
megkaptuk a császárvárosra az év díját. Egyből fellapoztam a Magyar sakktörténet című remekművet. És
hol nyílik ki? »A császárváros sokat tett a királycsel fejlesztéséért.« Na? Mit szólsz? Hallgatsz, mi?”
(Kattanás)

SZÍNÉSZ

(mert ő kattintotta el) Itt beleszóltam. Mit tudom én, mi? Most akkor beszélgetni akar, nem akar
beszélgetni.

DRAMATURG

Jól van, papa, de ez már…

ZENEI RENDEZŐ

Hadd mondja el. Nem rontja el a pompás alkotói folyamatot, ahogy a királycsel fejlesztésén
munkálkodunk.

DRAMATURG

Na jó, na jó. Mondja el.

SZÍNÉSZ

Mondom neki akkor: Zolikám, ide figyelj! A díjat te kaptad, mi azt neked köszönhetjük, jó, hát persze,
megbolondítottuk kicsit a császárvárost, de…

DRAMATURG

És akkor mondta, hogy ő csak az ilyet tudja eltűrni: ha ekkora poén van. Hogy kinyílik a sakktörténet a
királycselnél.

SZÍNÉSZ

Az ilyet ő mindig kész megírni. De soha a verseire, a novelláira, a tanulmányaira nem kapott év díját,
csak amiben ilyen… bocsánat, Zoli ebben nem volt észnél… amiben tehát… őt idézem… ilyen tök
tehetségtelen, azért kap év díját.

180
DRAMATURG

Egy szót se értek, mi ez az év díja.

ZENEI RENDEZŐ
Mert nem figyelsz ide. Ide se figyelsz.

DRAMATURG

Te… ide figyelj. (Fenyegetően) Most inkább a Karavánt lökd be.

Megszólal az Ellington-Karaván.

SZÍNÉSZ

Zolikám, drága öreg.

Zene el.

DRAMATURG

Jó, ez itt jó lesz. Így már nyugodtabb vagyok, tessék, hogy akkor mi volt?

ZENEI RENDEZŐ

A Zolika első baleseténél tartottunk.

SZÍNÉSZ

Tavaly. Megszólal a telefon, nem rögzítőztem, kajáltunk épp, semmi baj, felveszem, egy síri hang…

DRAMATURG

Ne! Ne.

SZÍNÉSZ

Bocs, gyerekek, én állat. Azt mondja a Zoli: papa, én most majdnem meghaltam. Fura volt a hangja, na ja,
valahogy leráncigálta a készüléket, ott feküdt a linóleumon az előszobájukban. A felesége pont nem volt
otthon, vidéken volt, mit tudom én. Mondom, mi van, erre ő mondja a Trabit. Hogy a másik híd felőli sáv,
amelyik itt nálunk lépésben jön, már átengedte, a túlsó irányba is nézett akkor rögtön, semmi nem jött a
közelebbi hídtól, és belépett a középső sávba.

ZENEI RENDEZŐ

Ama bizonyos harmadik sáv…

SZÍNÉSZ

Ez az, és ez is lett volna az első darab címe. „A harmadik sáv.” A harmadik sávban jött a Trabi,
szerencsére csak negyvennel, és meg tudott pördülni.

DRAMATURG

Tovább, tovább, gyorsabban. Zolinak pont ez volt a baja. Hogy mindent föl kell pörgetni, mert ma már
senkit se érdekel semmi.

ZENEI RENDEZŐ

Nem. Zoli azt mondta, épp azért, mert ma már senkit se érdekel semmi, és minden… khm, khm, khm
van…
SZÍNÉSZ

Szarul van…

ZENEI RENDEZŐ

…szarul van, mert minden szarul van, ezért lehetünk hűek önmagunkhoz. Tessék, legyünk azok, akik
vagyunk. Ide jöhet egy kis klarinét.

DRAMATURG

Hova „ide”? Hova ide?!!

ZENEI RENDEZŐ

Pszt, hallgasd inkább, milyen szép. És légy önmagad.

181

Zene, klarinét-dzsessz, de nem a Karaván.

ZENEI RENDEZŐ

Na, ugye mondom. Ez jöhet ide.

DRAMATURG

Mondom, hova?!!!

ZENEI RENDEZŐ

Ide. Még egy kicsit.

Zene. Kicsit.

ZENEI RENDEZŐ

Na?

SZÍNÉSZ

Még szép. Légy hű önmagadhoz.

DRAMATURG

Légy hű magadhoz, mit halsz meg hiába, tényleg elmegyek én is a harmadik sávba… honnét nem tért
meg utazó.

SZÍNÉSZ

Papa! Ja, bocs, pardon.

ZENEI RENDEZŐ

Na, ott tartottunk, hogy alkonyodik, megy haza a csúcsforgalom, a Zolit átengedi a park melletti hosszú
sáv, a közeli híd felől nem jön semmi, erre belép a Trabi elé, de a Trabi épp csak megsuhintja. A Zoli
ugrik, repül, kiköt a járdánál, semmi haj, kis horzsolások. Mólés, persze, valahogy bejut a kapun…

DRAMATURG

És mi a nyavalyát akarok ezzel? Ez volt az első darab, amit a Zoli elvetett. Nem volt neki elég jó.

SZÍNÉSZ

Ezek azok a nagyon nehezen közvetíthető világok. Alku az Úristennel.

DRAMATURG

Úristen.

ZENEI RENDEZŐ

De, de. Az már nagyon jó volt úgy.

SZÍNÉSZ

Azt mondja nekem a Zoli: papa, valahogy így, ültünk a parkban egy sör mellett, azt mondja; nézd, hát
minden meglenne. A táskámban a jegyzetek. Ehhez a rohadt rádiójátékhoz. „Mért halunk meg hiába.”
Pilinszkytől a cím. Jó rejtélyes. És erre majdnem meghalok.

DRAMATURG

Mégis nekem van igazam, a „Mért halunk meg hiába” nem tetszett Zolinak, és neki volt igaza, kevés volt
még, jó, írt belőle egy novellát, nagyra volt vele, nem lett vele sikere…

ZENEI RENDEZŐ

A novella jól meg volt. A novella jó volt. Ahogy Zoli rájött, nem lehet megírni egy ilyen történetet…

SZÍNÉSZ

Nem is az, hogy megírni nem lehet – nem lehet egy az egyben elmondani.

DRAMATURG

Ezért feltördelte apróra, mindent hússzor megbeszéltünk már. Elmondta a kocsmákban…

ZENEI RENDEZŐ

Nem az, hogy elmondta a kocsmákban…!

182
SZÍNÉSZ

Papa… bocs… nem az, hogy elmondta a kocsmákban, most tényleg nem azért mondom, de a lényeg az
volt, hogy össze-vissza mondta el az egészet. Hogy szent fogadalmat tett az Úristennek: nem írja meg ezt
a rádiójátékot…

DRAMATURG

Szent fogadalmat… az Úristennek… hát én tényleg hol vagyok? Kómában? Bocs.

ZENEI RENDEZŐ

Neked is tetszettek azok a jegyzetek. A Zoli azt mondja, még a túlsó parton, mikor megitta az utolsó
pohárral, utána tépte szét. Az Arany János szobra tövében. „Légy hű önmagadhoz”, ha pontosan idézem.
Mindegy. Ezt gondolta. Minden úgy van, ahogy… bocs… Légy hű. Van, ami van.

SZÍNÉSZ

Rádiójáték nyista, minden nyista. A táskája tele volt fecnikkel. Fecnikre tépte a vázlatokat. Ez volt az
alkuja az Úristennel.

DRAMATURG

Jó, ezt akkor elfogadtam, én is elfogadtam ezt. Rendben. Azért nem gyúrta be a Trabi. Rosszabb lett
volna, mint a halál. Nyomorék marad, minden.

SZÍNÉSZ

Hányszor elmondta ezt nekem… Aztán – abbahagyta.

ZENEI RENDEZŐ

Akkor írta meg a novellát.

DRAMATURG

Amivel nem lett sikere… pedig mekkora poén volt… olyan poén, ami neki is tetszik már… hogy a
kocsmákban addig mesélte a történet darabjait, amíg egy olyan pónemra akadt, aki azt mondta neki: „Pofa
be, drága öreg, Zolikám, hiszen én húztalak fel a járdára…”

SZÍNÉSZ

Persze, erre nem is emlékezhetett, nagy volt akkor az az egész… a sokk, minden… az a srác ott
farigcsálta a kapujukat, verte le vésővel a koszt…

ZENEI RENDEZŐ

Jaj, ne mondd ezt, ne mondd ezt, csak ezt ne mondd, ezt ne…

Zene.

DRAMATURG

Jó, hát az erkély nem lazulhatott meg ilyesmitől.

ZENEI RENDEZŐ

Jó, de nem értitek: egy házhoz ötvenöt éven át hozzá se nyúlnak, minden lötyög, a vakolat, az erkélyek…

SZÍNÉSZ

Túlzás, ez azért túlzás.

ZENEI RENDEZŐ

…minden omlik rajta, széteshet az egész…

DRAMATURG

Na, na. Na.

ZENEI RENDEZŐ

És akkor elkezdik csicsázni a kaput. Levakarják a nemes kövekről az évszázados koszt. A vakolatban
még ott vannak a háborús belövések.

183
SZÍNÉSZ

Ötvenhatos belövések. De ne menjünk el megint.

ZENEI RENDEZŐ

Tényleg, a legszívesebben.

DRAMATURG

Ott tartottunk, hogy a Zoli lassan beletörődött: nem siker a novellája. A rádiójátékkal ledöglött, de semmit
se tudott gyártani közben, csak ezt a novellát, ami azért nem átlagos…

ZENEI RENDEZŐ

Mi nem átlagos? Zoli se volt átlagos.

DRAMATURG

Pont ezt mondom, hogy nála ez sose volt így, amilyen termékeny ő volt.

SZÍNÉSZ

De most így volt hű önmagához. Ez volt vele.

ZENEI RENDEZŐ

Nem lehet kibírni titeket, nem lehet titeket kibírni.

DRAMATURG

Jó, akkor halljuk, mi van.

ZENEI RENDEZŐ

Az van, hogy ugorjunk egy évet.

SZÍNÉSZ

Jó, de hogy leszakad az erkély, az itt még nem jöhet.

ZENEI RENDEZŐ

Nem szakadt le az erkély.

DRAMATURG
Nem szakadt le az erkély… (Darálja) Csak kidőlt a korlát, két oszlop dőlt ki, nem is a korlát, nem szakadt
le az erkély… Ezzel hova jutunk. Nem mondtunk el még semmit, holott ezt… világos?… ezt Zoli tényleg
megírta.

SZÍNÉSZ

Drága Zolikám. Nekiesett megint, a második változatnak. A második baleset után.

ZENEI RENDEZŐ

Másodszorra nem volt baleset… Veletek tényleg nem lehet… veletek nem lehet, tényleg…

DRAMATURG

Jó, akkor velünk nem lehet. És? Akkor?

SZÍNÉSZ

Akkor?

ZENEI RENDEZŐ

Zoli nem adta fel. A novellával. Nem rádiójátékot kell nekem írni, azt mondta. A novellát kell valahogy
átpüfölnöm. És simán meg is jelentette. Mégis öröklétre születtünk, ha alkut kötünk az Úristennel. Ezt és
ezt megcsináljuk, azt meg azt nem. És akkor, jutalmul…

DRAMATURG

Remélem, ezt nem mondod komolyan.

ZENEI RENDEZŐ

Jó, akkor nem mondok semmit. Önöké a szó.

Csend.

DRAMATURG

Nyertél.

SZÍNÉSZ

Kérünk egy kis zenét. Hátha utána jobban megy.

ZENEI RENDEZŐ

Na jó.

Zene. Operettes dzsessz.

184
ZENEI RENDEZŐ

Jó. Hát jól megy. Lehet, nincs igazam. És jól haladunk.

DRAMATURG
Akkor haladjunk.

SZÍNÉSZ

Eltelt egy év.

DRAMATURG

Jött a második baleset.

ZENEI RENDEZŐ

Sikítok. Nem volt baleset. Épp ez volt az, hogy nem volt baleset.

SZÍNÉSZ

A végzetes harmadik sáv. Az utcánkat úgy látom most, mint egy mágneses szalagot… A harmadik sáv…

DRAMATURG

Csönd, nyugi. Zoli akkor elkezdett megint felhívogatni. Miért nem találkoztatok? Kétháznyira laktok
egymástól.

ZENEI RENDEZŐ

Most akkor ne kezdd ezt. Épp te.

SZÍNÉSZ

Komolyan, gyerekek, hadd mondjam el. Bármi ionos lehet. Zoli már délelőtt se szeretett kimozdulni
otthonról. Főleg a második baleset… bocs, a második eset után. Állt csak az erkélyen, nézte a forgalmat.
Ha az ablakaink arra néznek, mit mondjak, élőben megbeszélhettünk volna mindent.

ZENEI RENDEZŐ

Állt az erkélyen, nézte a forgalmat, és…? Mert…?

DRAMATURG

Nézte a helyet. A halál helyét. Először a Trabant csíkját, ahogy fékezett… hetekig ott volt a csík, száraz
július volt tavaly…

ZENEI RENDEZŐ

Nem a Trabant helyét nézte. Azt a másik helyet. A… halálét.

SZÍNÉSZ

Nekem azt mondta: látta a halált. „Láttam a halált”, ezt mondta többször is. Azt mondta: „Tudom, ezt már
mindenki unhatja, de… érdekes… mintha mégse. A feleségem is mindig meghallgatja… azt mondja,
borzasztó… ez borzasztó…” Tényleg az volt, mi? Most már, persze… bocs… de tényleg.

DRAMATURG

Látta a halált. Ez így, ma már, tényleg fura. De azt nézzük, mi volt. Mi van. Azt, tessék. Ebben a ti
utcátokban bárkivel évente ötször megtörténhet hasonló, és akkor mi van? Semmi sincs.
SZÍNÉSZ

Jó, megadom a találatot. Nem olyan poén, önmagában, amilyeneket a Zoli akart. Na már, hogy egyáltalán
írhasson.

ZENEI RENDEZŐ

Mi is beszélgettünk néha a Zolival, sőt a feleségével is beszéltem, és mindig az volt, megnőttek a Zoli
igényei, épp azért, mert szerinte is reménytelen.

DRAMATURG

Mi reménytelen? Mi? Most ezt én mondom, ezt most tényleg én mondom. Mi?!

SZÍNÉSZ

Gye-re-kek. Nem olyan nagy poén, elismerem, önmagában nem olyan nagy poén, hogy valakit 1998
júliusában megsuhint egy 185kocsi, mikor a táskájában ott egy összetépett kézirat a halálról. És hogy ez
alku volt az Úristennel. És hogy akkor ezt írja meg a Zolika, igen, az Erkel Zoli ezt írja meg… és…

DRAMATURG

Már csak azt ne mondd, tényleg, az isten engem meg ne verjen érte, azt ne mondd, hogy a mélyebb poén
az volt, ami a Zolinak is megfelelt végre, az volt a mélyebb poén, hogy Erkel Zolinak hívják, és ott állt az
erkélyen, és nézte a forgalmat, és közben írni próbált.

SZÍNÉSZ

Állítólag Erker volt a család neve, a papája magyarosított Erkelre, megjegyzem, nem tudom, hol engedték
meg ezt, nem is érdekes… ezek a dolgok hogy vannak. De senki ilyen ostobaságot nem mondott.

DRAMATURG

Mondtam, „bocs”.

Zene.

Zene el.

ZENEI RENDEZŐ

Közeledünk. Milyen csend lett megint.

DRAMATURG

Na.

SZÍNÉSZ

Gyerekek, gyerekek.

DRAMATURG

Na, jussunk valamire, mondom.

ZENEI RENDEZŐ
Most vagy soha.

SZÍNÉSZ

Jó, ez nem vicc. Jött haza a Zoli; jövök haza, mondja nekem… de tényleg tömören, nem sokat cifrázta…
jön haza, pár pohárral ivott, semmi különös. Pár napra rá abba is hagyta.

DRAMATURG

Most ez nem érdekes. Ezt most akkor te hagyd, kérhetlek.

SZÍNÉSZ

Jó-ó, jó. Na, és akkor vett még a park melletti másik boltban egy féldecit. Szilvát, mit tudom én. Lassan
iszogatta. Nem ízlett neki. Nem ízlett neki a cigi. Nem ízlett neki, és nem kellett neki. Csak nem akart
gondolkodni. Mert akkor folyton arra gondolt, hogy most se tudja megírni ezt.

ZENEI RENDEZŐ

Ezt…? Na azért ez… Bocs, jó, igazad van. Folytasd.

SZÍNÉSZ

Nincs sok hátra. Odaért, most szabályosan, a zebrához, szemközt a mi házunkkal…

DRAMATURG

Láthattad volna akár, mi?

SZÍNÉSZ

Nem, tudod, hogy…

ZENEI RENDEZŐ

Hogy láthatta volna, mikor az ablakaik hátra néznek.

186
DRAMATURG

Jó, de jöhetett volna ki épp a kapun…

SZÍNÉSZ

Hátul megyek ki mindig inkább, a kocsihoz, a hátsó kis utcára.

ZENEI RENDEZŐ

Az ég szerelmére…!

DRAMATURG

Hát ez volt ma a legjobb.

SZÍNÉSZ
Nézegeti a lassú kocsisort, amelyik a távolabbi híd felől jön… arról jött ő is, csak a parkon át… kiszúr
egy kocsit, az engedje át, semmi gond, lépésben mennek. Azt mondja, ennyin múlt. És ezt nem tudja
elfogadni. Ezt mondta. Hogy ezen múlhat az élet.

DRAMATURG

Aztán nem ezen múlt. Mégse.

ZENEI RENDEZŐ

Ezen is. Ez lett a mániája. Ezért állt annyit az erkélyen.

SZÍNÉSZ

Jó, hát ha az erkély olyan volt, bárki bármikor hirtelen nekidőlhetett volna, és ugyanez van.

ZENEI RENDEZŐ

Jaj, ne mondd ezt így.

SZÍNÉSZ

Szóval, na. A Zoli nem a vidám változatot választotta, nem az választódott ki bennem, így mondta…

DRAMATURG

Ah, hogy ezt valaki ilyen filozófusi pontossággal visszaadja!

SZÍNÉSZ

…nem integettem az autósnak, hogy kösz, haver, ezt mondta a Zoli, nem vigyorogtam, nem vágtam neki
táncos lábbal…

ZENEI RENDEZŐ

A harmadik sávnak. Azok után, hogy még a kocsi elől, amelyik átengedte, odasandított a házaitok előtti
sávra, nem jön-e jármű a közelebbi híd felől, és nem jött…

SZÍNÉSZ

Ez így történt, így volt, nem jött, és mégse lépett ki táncosan és vidáman a középső, na, a harmadik sávba,
ha már így nevezzük…

ZENEI RENDEZŐ

Ő nevezte így.

SZÍNÉSZ

Ő nevezte így, pontosan, nem lépett ki, állt, inkább udvariatlanul feltartottam, azt mondja, az autóst, aki
udvariasan átengedett, nem, és ki se néztem a harmadik sávba, azt mondja, csak vártam, mert minden
olyan lassú lett bennem.

DRAMATURG

A pálinka hatott így. A borral. Különös. Ez inkább fordítva szokott lenni.

ZENEI RENDEZŐ

Hagyd már, hadd mondja el.

DRAMATURG

Ezt elég sokszor megbeszéltük, ha szabad említenem. Jó, jó. Hadd mondja el.

ZENEI RENDEZŐ

Most meg akarunk csinálni valamit, vagy sem?

DRAMATURG

Jaj… jó, jó, igaz.

SZÍNÉSZ

Lelassult bennem minden, azt mondja a Zoli… gyerekek, de jó lenne, ha ez megvolna nekem rögzítőn.
De hát semmi, az szinte semmi, ami megvan tőle.

187
DRAMATURG

A darabba az Erkel Zoli hangját nem kavarhatjuk bele. Ezt nektek kell megcsinálni. Rendesen,
ripacsoknak.

SZÍNÉSZ

Jó, jó-ó. Lelassultam, azt mondja, mert mintha derengeni kezdett volna, mi legyen a rádiójáték. A „Miért
halunk meg hiába”.

DRAMATURG

Mért halunk meg.

SZÍNÉSZ

Tessék?

DRAMATURG

Mért halunk meg, így van a versben, nem „miért” halunk meg.

SZÍNÉSZ

Bocs. Így van.

ZENEI RENDEZŐ

Meg kell nézni. Most már én is megkavarodtam. Nem tudom biztosan.

DRAMATURG

Tessék. Még ennyit se lehet biztosan tudni soha. Akkor ő hogy tudhatta volna, miért lassult le, meg hogy
az a kocsi, ami elzúgott hirtelen az orra előtt, az a…
ZENEI RENDEZŐ

De. Az a halál volt. Most már mi is tudjuk.

DRAMATURG

Most már tudjuk, most már tudjuk (hadar), most már tudjuk. De ha nem dől ki vele aztán a hülye erkély
korlátja, nem tudnánk, ő se tudná, lassan túl lenne rajta…

SZÍNÉSZ

Gye-re-kek. Én aztán megértem. Én megértelek titeket. De hadd mondjam el.

ZENEI RENDEZŐ

Mondd el.

SZÍNÉSZ

Kinézett, vagy ki se nézett, ahogy most nem rohant át, nem vette vidámra a figurát, mint tavaly, ahogy a
Trabi jött…

ZENEI RENDEZŐ

Akkor se vette vidámra, egyszerűen átszaladt az úttesten.

DRAMATURG

Jó, de most ő maga mondta így, ő mesélte mindig.

SZÍNÉSZ

Nem vette vidámra, nem produkálta magát, azt mondja, ez olyan fura volt. Valami nem akarta, bennem
valami nem és nem, hogy produkáljam magam. Tényleg nagy összhangba kerültem magammal. Ezért volt
az, hogy ez a rádiójáték se jött, nem és nem. De ahogy ott álltam, mintha megindult volna valami. Ezt
mondja. És akkor… zúúúú. A márkáját nem tudtam volna megmondani.

DRAMATURG

Csak azt látta, sötétkék.

SZÍNÉSZ

Százhússzal jött. Száztízzel. A középső sávon, a harmadik sávon. És ha ötven méterre van, akkor se tudott
volna már megállni. Mindegy, úgy, ahogy voltak, az maga volt a halál. És ha nem áll meg, ha utána se állt
volna meg, hát a rendszámát meg nem mondja senki, úgy tépett. Ez volt.

DRAMATURG

Mi volt „ez volt”? Ez így semmi. Most ezt jól előadtad.

188
SZÍNÉSZ

Mondom végig. Azt mondja a Zoli: láttam a halált. Ezúttal magát a halált.
Zene halkan.

DRAMATURG

(halkan) És? Tovább.

SZÍNÉSZ

És attól fogva egyfolytán fel volt háborodva, hogy ennyin múlik. Mert az tényleg a halál volt. De hogy
ennyin múlik. Rajta múlik. Az emberen magán. Hogy álmosra veszi-e a figurát, vagy vidámra veszi. Azt
mondta a Zolika: ha én akkor táncos lábbal…

DRAMATURG

Tovább!

SZÍNÉSZ

Na, hát ha megjátssza magát, hogy ilyen hálás, olyan hálás, kösz, haver, ami a piából ki is nézett volna,
hát akkor ezredmásodperc sincs, és elcsapta őt az a sötétkék. De ő lassúra vette, tűnődősre, és életben
maradt. Azt mondta, mire a kapuhoz ért…

DRAMATURG

A kapu!

ZENEI RENDEZŐ

A kaput ne.

SZÍNÉSZ

Már sírt, mire a házuk elé ért. Nem nagyon, azt is csöndesen, nyugodtan. De nem is ez. Hanem hogy attól
fogva ez volt vele. Ez volt neki, bármikor erre gondolhatott: hogy ez felháborító. Ez nem járja. Hogy
ennyin múljon. Vidámra veszi a figurát, álmosra veszi.

DRAMATURG

Jó, ez nem nagy fölfedezés. Valaki Kasmírban mohamedánnak születik, mit tudom én, bárminek
születik… valaki hutunak születik, tutunak születik… elmond egy politikai viccet egy titkosrendőr előtt
Chilében, és nem a megfelelő évben teszi…

ZENEI RENDEZŐ

Tényleg hagyd a süketet. De komolyba.

SZÍNÉSZ

És attól fogva…

DRAMATURG

Na ne, attól fogva…?

SZÍNÉSZ
Egy, hogy maga ez. Kettő, azt mondta: most érti meg az állatokat. Hogy ha valami megijeszti őket,
akármi, abban nem bíznak többé, az olyantól rettegni kezdenek, és ez talán soha nem is múlik el.

DRAMATURG

Zolinál ez az állapot, tragédia, nem soká tartott. Bocs.

ZENEI RENDEZŐ

Hát én nem. És nem.

SZÍNÉSZ

Három, elkezdte úgy nézni a kocsikat…

DRAMATURG

Nem. Ez inkább kettő bé.

ZENEI RENDEZŐ

Kettő bé. Így van.

SZÍNÉSZ

Kettő bé, elkezdte úgy nézni a kocsikat, hogy „ezek azok, amik ilyet csinálnak”.

ZENEI RENDEZŐ

„Hát” ezek azok. Így mondta inkább. „Hát” ezek azok.

189
DRAMATURG

És akkor most tessék.

SZÍNÉSZ

És akkor most.

Csend.

DRAMATURG

Azt a házat… a Zoliék házát… már húsz éve fel kellett volna újítani. Az erkélyeket, mindent. Legalább
megzsaluzni, vagy hogy mondják, mint a Várbazárt.

ZENEI RENDEZŐ

A Várbazár is omlik.

SZÍNÉSZ

Potyog az, gyerekek, mint a balkáni gerlefos. Potyog.

ZENEI RENDEZŐ
Ne! Befogom a fülem.

Zene, a Színész kapcsolja be. Halk.

DRAMATURG

És ha csak tehette, állt kint a Zolika az erkélyen, nézte a forgalmat.

SZÍNÉSZ

A kocsikat. Amelyikek ezt tudják csinálni.

ZENEI RENDEZŐ

Más is volt. Amiből mi itt kiindulhatunk, ha mégis megcsináljuk neki a hangjátékot.

DRAMATURG

Nem ha, hanem meg fogjuk csinálni.

SZÍNÉSZ

Ez a legkevesebb. Végeredmény: minden együtt van hozzá.

ZENEI RENDEZŐ

Minden? Jó, halljuk.

SZÍNÉSZ

Szóval, a Zolika azt mondta, ez is nagy poén volt. Ez a második alkuja az Úristennel. Megint egy nehezen
elmondható világ. Hogy a novella sorsát ő ilyen szép nyugisan tűrte. Azért lett nyugis. Azért nem vette
vidámra a figurát a harmadik sávnál. Hanem csak állt a kocsi előtt, a kereke előtt, a kocsi előtt, amelyik
átengedte, és nem ugrott be a halál elé a harmadik sávba.

DRAMATURG

Mire a kapujuk elé ért, már sírt. Ezt egyébként meg is értem.

SZÍNÉSZ

Csöndesen sírt.

DRAMATURG

Azt is csöndesen.

SZÍNÉSZ

Azt mondta, benne volt ez a csönd.

DRAMATURG

Légy hű… a többi néma csend… satöbbi. Ezt talán ne vegyük bele így.

ZENEI RENDEZŐ
Még nem tartunk ott.

SZÍNÉSZ

Na, szóval én hallottam azt a zajt. Nem is értettük.

DRAMATURG

Mondjad, mondjad, essünk túl rajta.

SZÍNÉSZ

Két oszlop dőlt ki. Hasonló oszlopok, mint a Várbazár falán. Kis oszlopok. Mint két kis isten. Persze,
aztán darabokra mentek lent.

190
DRAMATURG

Két kis oszlop, a Zolinak lábtól, és a korlát, amire támaszkodott.

SZÍNÉSZ

Az erkély korlátjának az a darabja, amit ez a két oszlop támasztott.

DRAMATURG

És soha senki nem is gondolt volna arra, hogy ez a rohadt erkélykorlát kidőlhet.

ZENEI RENDEZŐ

Ezt ő honnét tudja? Hallod?

SZÍNÉSZ

Dől ott, gyerekek, minden. Ahogy általában. Épül, és dől. Bocs. Most tényleg fáradt lettem.

DRAMATURG

Nem csodálom. Na jó. Mára ennyi. Még egy kis zenét, jó.

ZENEI RENDEZŐ

Nem. Most én vagyok úgy. Mint aki megáll a kocsi előtt, ami átengedi. Fejezzük be. Valahol tegyünk
pontot. Szerintem holnap akkor megoldjuk.

DRAMATURG

Mit oldunk meg? Mit fejezzünk be?

SZÍNÉSZ

Jó. Hát a házuk felújítását a jövő hónapban kezdték volna. Vagy kezdik is.

ZENEI RENDEZŐ

Kezdik. Ezek után.

DRAMATURG

Az élet meg nem áll.

SZÍNÉSZ

Az élet meg nem áll… mondasz valamit. Ott Zolinak akkor az élet állt meg. Elzúgott előtte a halál. De ő
életben maradt.

DRAMATURG

Csak az élet: megállt. Neki közben meg. Ebből holnap kiindulhatunk.

ZENEI RENDEZŐ

Semmiképp sem akarhatjuk, hogy az legyen: Zoli gyűlölködve nézte a forgalmat. A mozgást. Azokat,
akik „ezt” csinálják.

DRAMATURG

Világért nem. Meg hát nyilván nem azért…

SZÍNÉSZ

…nem azért szakadt le az erkély korlátja, mert sokat támaszkodott rá újabban.

DRAMATURG

Itt nem mernék mit mondani. Is-is.

ZENEI RENDEZŐ

Ebbe nem szabad belemenni majd.

SZÍNÉSZ

Nem, ebbe nem, de tényleg.

DRAMATURG

Várjatok, várjatok… most nekem állt meg valami. Igen… állt ott… sokat… a napok különböző
szakaiban… dolgozott ezen.

SZÍNÉSZ

Dolgozhatott, mert engem már nem hívott fel… úgy értem, rögzítőn nem maradt tőle erről már semmi.

ZENEI RENDEZŐ

A felesége se tud közelebbit. Csak hogy Zoli otthon is folyton ezt mondta… mint aki három-négy
naponként szólal meg igazán, a többi csak mellébeszélés: kifejtette, hogy ezzel ő nem ért egyet. Hogy
ennyin múljék. Vidámra veszi magában, lassúra veszi. 191„Ki vagyok én, hogy dönthessek magam felől.
És így. Az életem felől.” És hogyha valaha, igen, akkor most végképp nem akart volna meghalni. És nem
így.

SZÍNÉSZ
Hogy elcsapja a házuk előtt egy…

DRAMATURG

És akkor így halt meg. Rögtön, mi? Lent már halott volt. Az autó elé esett. Hogy?

SZÍNÉSZ

Az erkély egyik oszlopával, a korlát a járda szegélyén ment szét, és a másik oszlop…

ZENEI RENDEZŐ

A másik oszlop lassabban zuhant, igaz? És az vágta fejbe a pasit a volánnál.

DRAMATURG

És ez az autó is sötétkék volt, hogy? Egy nyitott sportkocsi.

SZÍNÉSZ

Te mondtad. De ez miért fontos?

ZENEI RENDEZŐ

Mert még mindig kómában van. Az a pasi. Aki a kocsit vezette. És aki nem tehetett semmiről. Most
legalábbis.

SZÍNÉSZ

Gye-re-kek. Veszélyes terepre tévedtünk. Napoljuk el. Jó, hogy megvan a zene, amit a Zoli kért. Nem
tehetünk többet.

DRAMATURG

Megvan a zene, amit kért… Na. Hát csak összejön. Lassan.

Zene, elúszik (Karaván).

VÉGE

Vég(e)zet

Nem lehetett mindent ebbe a könyvbe (se).

Lásd: Charles Ryder, ilyen sok időhöz ilyen kevés szó, kb.

Nem lehetett szólni róla: hogy permanens munka – ami helyett az ember annyit járt antikváriumba,
lemezboltba stb. – nincs többé, nekem nincs. (Sincs.)

Hogy milyen igaz volt: itt áll a szakmám egy röhejes helyzetben. (Erről alább.)

Hogy nincs többé Szpéró, Samu, nincsenek a többiek (lásd a Párizs-könyvet, Jean Genet), és főképp
nincs, hogy jönnének még (egyszer).

Nincs ugyanaz, és az ellenkezője (sem).

Nagy járások: Király utca, Böszörményi út.

Hogy nem volt „jó”, de az ember bevágta magát egy taxiba, ha összeveszett itthon (vagy rájött a
mehetnék, vagy mindenki szívesebben volt inkább egyedül), aztán irány!

192 193

Hogy tizenkilenc éves vagyok, és Kafkát fordítani vágyom. Van, hogy Kafka körül is kiadói veszekedés
lesz.

Nincs, ahogy Szpérót hozom épp haza, szívszorongás utólag is. Ahogy Ottlikkal a Vasas-pálya (Pasaréti
út) büféjében mit-tudom-én, kólázunk, kávézunk, megiszunk egy pohár bort.

Hogy valaki a vasút melletti borozóban elmeséli (régi gombozó-szaktárs): látta Ottlikot, már magányosan
az éjszakában (Király utca, iszonyú késdobáló). De hát az egész élet, ami volt, nincs; az egészet kellene
ideírni/kellett volna. Nem lehet. Helyette megint írtam „valamit”, ráadásul stilizálva, ráadásul nem azt,
amit akartam, az írás írta magát (lásd Ottlik), kellett ez a nagy összetörés, fájdalomszéria, ki tudja, hány
hétig még, nem befejezhető történet. Stilizálva íródott, tehát még önmagam vagyok, aki voltam, még van
„jogom” írni.

Furcsa, de: egy Ottlik-levelezőlap. A Prózában őrzöm.

„Ottlik, Bp. I. 1013 Attila 45 – Buda, 85. 2. 5. Dezsőkém!” (De szívesen facchimixezném! Ne.) „Nem
tudlak telefonon megkapni napok óta, pedig akarom mondani, hogy az Új Írás-beli »Csak egy ürgé«-ddel
olyasféle nem-euklidesi posztulátumot közelítesz meg, amivel éppen én is bajlódok (csináltam magamnak
egy Pontatlansági Relációt és egy Kompromisszum-elvet hozzá). A köznyelv fogalmi bizonytalanságának
tett némi (kényszerű) engedmény után most sikerült egy »világos, szerves, végiggondolt« axioma-szerű
(új) törvényt találnod, ami vonatkozik nemcsak a regényre, egész irodalomra [sic!], hanem (azt hiszem)
minden művészetre is. Ha csakugyan rám is…” [Ez egy Ottlik-cikk volt. Az Ő szava alapján…ürge és
lidérces, messze fény…] „…akkor abbahagyhatom a keserves ezidőszerű pepecselésemet, mert
semmilyen újabb könyvvel nem tudnék többet, még ennyit sem, nyújtani-közölni, mint amennyit
kiolvastál az eddigiekből. Inkább úgy veszem át, hogy felemelted a rúdugró mércét 6 m-re, s az 5 m-en
tényleg túljutottam! Szeretettel ölel – Scipio barátod.”

Elfutja szemem a könny. Az egyetlen, ami igaz: talán én se tudok többet pepecselni, talán nem is kell.
Majd lesz valahogy. Mindig volt. Csak Scipio barátom nem lesz, és most már tényleg olyan keservesen
sírok, hogy a könny a Szpéró, a Samu, a régi londoni csatangolások, mindenek nem létező sírjára hull, és
kint a tavaszi ég nagysága: mint egy ilyen magas mérce, gyerünk, alatta.

194
A SZABADESÉS LEGYEN HOZZÁD HŰ, ÉS ISTEN IRGALMAZZON NEKED
Példák I. 1967, Pilinszky János

Ha a színpadi szekrény tetején, vagy hol, ugye, ott az a balta, a darab végéig valamikor le is fog az esni.
Jószerén Tolsztoj időkörnyékéről ránk maradt mondás. A Holmi 1996. márciusi száma ennél az
oldalpárosnál (328-329.) kihajtva időtlen ideje ott a könyvespolcomon: Pilinszky levélfogalmazványa a
költő Pierre Emmanuelhez. Egyebek közt azt fejtegeti keserves elszántsággal, hogy érzései
ellentmondásosak. Ám helyzete kialakult, s ezt vállalnia kell. Bár sosem keresett semmiféle szerepet, és
nem is akarnak neki szerepet adni „otthon… az úgynevezett marxista–keresztény dialógusban”. Értsd: e
két fél köztiben.

„A dialógushoz javarészt most gyártják a szereplőket, olyanokból”, idézem tovább Pilinszkyt, „akik
nyilvánosan elárulták a kereszténységet s most mindenkinél hangosabban hitet tesznek mellette. Ez a
folyamat”, teszi hozzá, „máris elindult”. Emigrációjának lehetőségét/etlenségét taglalja. Otthon az ő
„aggályoskodó és pesszimista” keresztényi mivoltában kellene „ezekkel a föltétlen hívőkkel…” együtt
szerepelnie, s amaz idők jellegzetességét emeli ki: „fokozott passzivitással örvendezve megtérésükön – a
politika kegyelméből. Korszerűtlenségemmel segédkezve korszerűségükhöz.” Fél önmagától is, meg a
külső lehetetlenné tételtől. Ember ő, költő, nem szent. Mindegy most, hogy az irományt publikáltató és
kommentáló B. Á. szerint Emmanuel igencsak – s politikusan! – süket maradt költőnk szavaira. Kint
idegenben Pilinszky, tudta ő maga, kénytelen lett volna „lehetőleg politikamentes megélhetést” találni.
Munka után nézni stb. De „ha hazamegy… a szabadesés hűségén és Isten irgalmán kívül semmi egyebet”
nem lát maga előtt.

Nem Tolsztoj okán idézem ezt a vérig szívfacsaró, remekmívűen összegyötört levelet. Hanem – mert
hogy magasművészet, ez a téma, ugye. A szabadeséses és isten-irgalmas mondat magasművészet.
Megváltása mintegy a Pilinszky-féle gyötrelmeknek, még ha két frank – franc – haszna sincs. A
legnagyobb haszna van. Minden gyakorlati tevékenykedésünk, Európa-törekvésünk materializmusa
közepette is letagadhatatlanul létező örök lelkünk üdve van benne. Nem vallásosan értem az üdvöt. De az
is benne lehet. A magasművészet a sár és vér és por 195és kétségbeesés megváltását célozza, éri el. Ezért,
persze, nem pénzkategória. De akár azt is mondhatnám: minden pénzt megér(demel). Már kulturált, nem
csupán még törekvő országokban ezt tudják is.

Egészen más kérdés a mostani bécsi; J. dráma-prózaírónőtől kezdve T...ini sikeríróig, közben igazi íróig,
az ottani Operaház igazgatóján át a Rex felügyelő öreg rendőréig (ez: túlélték a nácik után a
kommunistákat, a gazdasági nehézségeket, az első –?? – illetlenkedéseket a Burgtheaterben etc., túl
fogják élni azt is, amitől félniök kell, vagy, teszem hozzá, azért mégsem kell? ők tudják, főleg majd ők
látják) sokan nyilatkoznak a News január végi számában a kulturális várhatóságokról. De Ausztria már
micsoda színvonalon aggódhat! Nem okvetlenül egy csődbe sodorható magasművészet
fenyegetettségének árnyékában.

Jómagam (rossz tréfával: mi a jó, mi a rosszabb, s még)

Nem egészen áll (már?) az, amit ilyen-olyan 1996-os feldúltságomra valaki, kevéssé ismert név, de
érdemben prominens, mondott. Céhembéli. Hogy: legyen rá büszke, maga a pártok közül senkinek sem
kell. Goromba vigasz volt. De igaz, ami igaz, politikai szervezetekhez sosem tartoztam, nem törekedtem,
világom: szakmai. Szakszerű, ahol ezt sikerül megvalósítanom, és amennyire, nos, mindig az. Nem
kérdezem, „mire jó”, ha olyan halálos komolyan veszem például a novellaírást; görcsösen komolyan.
Nem lankad bizonyos késztetésem: a versírásé. Igazán messzire mentem el: képversek, Duchamp és
Dubuffet felfogása… sokszor azonosulás velük, másszor a hagyomány teljessége. Hosszú lenne
sorolnom. Hálátlan szerep volt, főleg nekem magamnak kínlódásos, hogy annyi mindent kell
összeegyeztetnem: du. 4 óra 20 perckor annak tudatát, hogy talán csináltam valamit, „érdemlegesebbet”,
és sok ilyen 4 óra 20 perc volt, talán, majd másnap de. 10 óra 40-kor látni azt, „nekem sosem mérik össze
a teljesítményt, nem adják össze a pontszámot, idegen maradok itt”. Az itt: rendszerektől függetlenül
értendő. Persze, nagyon is igaz a másik goromba értékelés: kevés embert találok rá, hogy egyszerre túl
sok minden legyen tetszésére abból, amit csinálok. Értékelésemből, abból, ahogy – magaskultúrai
szempontúan, de nevetségesen mondom, egyszerűbb szívek rokonszenvével is – „vesznek” engem. Ám ez
nem a piac, nem piackérdés, a kultúra sosem lehet a piac kérdése ott, ahol nincs olyan kultúraszint, nincs
ilyen kialakítva, valahogy nem volt hajlam a kialakítására stb., nincs olyan, mint sok országban, mely
196pedig példaképünk. Ezekben az országokban a hely – jó: a „nép”, a „nemzet”, az „emberek” stb. –
üdvét érthető és elemi módon elválaszthatatlannak tartották a kultúra „ügyétől”. Nem részletezem,
közhely.

Ismétlem, ha igaz ez a dupla tétel: az ország meglétéhez elemien kell a kultúra, de: az emberek itt nem
értik azt, nem okvetlenül értik, mi az ilyen magaskultúra, vagy annak valóban megannyi része, tehát:
következtetés: nem lehet a szabadesés hűségére és isten irgalmára hagyni a kultúrát, főleg nem a
magasművészetet, vagy ahogy én mondom, a művészetet és művelőjét. Hogy pénz tagadja a „pénzt”.

Jómagam; megszorítások nélküli folytatás

Magam nem lázongok. Semmiféle lázadás nem isteni eredetű, mondja Ottlik. Csak ez a birkasággal sem
egyértelmű. S nem azt a mély igazságot tartalmazó, ám kicsit frázisosnak, mert tehetetlen-elvi-
földközelinek ható, rangos-gangos mondást értem ezen, hogy „birka ez a nép itt?” Nem. Ki nem beszél
így. De az úgynevezett írástudók – és nekem, mit tudom én, Hencze Tamás festő, Vidovszky maestro
zeneszerző úr is írástudó – felelőssége nem a családi asztal, a klubhelyiség, a kocsma előtti járda, a
vásárcsarnokok etc. színterén, környezetében zajlik, vagy kussol, vagy zagyvál. Az írástudó felelőssége: a
legmagasabb rendű szabadesés – a művészi, etikai törvény – és a valódi isteni irgalom, e
kifürkészhetetlen, de számos paraméterrel körbehatározható szerint alakul. Rezzenetlenül. Egyik első
támogatóm, Kormos István idézte saját válaszát egy körkérdésre az ötvenes évek első feléből: hogyan
marad az ember becsületes? Úgy, hogy becsületes marad. Lásd Pilinszky.

Nem lázongok, hanem örülök, hogy segély-nyugdíjam van az egykori Alaptól. Tisztességesnek érzem
adott fura körülmények között a létminimum nevű összeget. Valakik, már a színpadról lezavaródott
egyének, elsikkasztották a nyugdíjalapunkat. Ergo például én is ki lettem akkor fosztva. Sok pénzből,
viszonylag.

Ösztöndíjakat keresni itthon a magamféle művész egyszerűen nem képes, nem bír. Nekem, amilyen
anteuszi alkatom van, rövidebb idejű „külhon” se művészeti hon. A hetvenes évek végén „kimehettem”
volna, talán Berlinbe. Megpályázhattam volna, fel volt ajánlva. Széthulltam volna! Ma már igazából senki
nem is irigykedik – szembe nem teszi, mondjuk –, hogy itthon így akkor sokat dolgoztam. Nehéz éveket
is éltem. De háromszor kezdtem újra. 1970-ben, a Hamlet-kötet utáni letil197tástól kezdve – műfordítás,
műfordítás! –, majd 1989-től, mikor egyszerre rádöbbentem: teljességgel munka nélkül is maradhatok
akár, s nem a politikai rend változása miatt, de mert a kiadóügy teljesen más lett. Azt hiszem, állati
szívóssággal, a bennem rejlő madár makacsságával értem el, amit azóta elértem. Értsd: volt munkám. S
akkor, 1996 után, egyszerre átjárt a hideg: láttam honoráriumainkat, és láttam az árakat. Még
legközvetlenebb környezetemben is azt hitték: nyavalygok, „panaszkodom”. Ma már mindenki tudja, hol
tartunk. S megint azt mondom: nem minden szempontból politikafüggő ez. Ez tőkésrend-függő, még ha
valakinek nem tetszik is e gyorsnézetem.

Ha senki nem segít azonban a dolgon, ez ott lesz politikafüggő mégis – randa szó –, ahol nem segítenek
rajta, akik.

Nem vagyok a „bretli” embere. Elég volt annyi, hogy – körülbelül olyan tiszteletdíjakért, amilyenekért
egy road, értjük, ugye, zenekarok úti segítője stb. a színpadi világítást nem kapcsolná fel, nemhogy egy
erősítőt beállítson – bebizonyítottam magamnak, meg tudom csinálni a „szereplősdit”. De nem akarom.
Nem az én dolgom. Mándy Iván mondta: tegyünk mindent – a művészetben – a tehetségünk törvényei
szerint. Jó, abban az időben még tudtuk, akiknek tudnunk kellett, mit mondott Mándy, Ottlik, Pilinszky
etc. Ma ez a fajta köz-tér megszűnt.

Példák; és befejezés. Vég-szó? Csak azt ne!

Kóbor Tamás, jeles írónk és gondolkodónk mondta – idézem: buda pesti negyed, 1999 tavasz, Sánta
Gábor összeállítása –, Az író tegnap és ma című, riasztóan aktuális beszédében, a Cobden Szövetség nevű
gazdasági szervezet pódiumáról szólva arról, mi „van” és mi „várható” így, és miért, hogy a nagyot
fordult világról az egykor „toronyőr”, példakép etc. írónak látnia kell, hogy „a filisztereké”. S a
filiszterek, keresletük feleslegéből, mondja Kóbor Tamás, nem akarnak áldozni az íróra, a
magasművészetre – egy fillért se. Sajnálatosan kritizálhatóak a „mai” művek, mondja az akkori
állapotokról, és szervilizmust emleget. Ma ez kicsit másképp van, persze. Részben. De a meg nem írt
remekművek száma szaporodik. A régi író ráért kialakítani világképét, abból a kiérlelt műveket
létrehozni. Ma futkosás van, mondja Kóbor, s lépést kell tartani az állandóan rohanó eseményekkel. „Ez
kizár minden kompozíciót”, szögezi le. Ám abbahagyom, minden idézet egyben történeti kategória is,
csak egy része illik a mára, s támadható a meg-nem-felelései miatt.

198

Befejezésül a magam példáját: harmadik újrakezdésem, nekilendülésem most nemrég adódott, 1998
végén. Mert vagy gyors vagyok, vagy dermedt, elmondani sem merem, mennyi mindent csináltam e rövid
idő, egy és negyed év alatt. És milyen sok időm maradt mégis az önemésztésre. Ugyanúgy félek bárminek
nekiállni, mint bárki más. Vagy nem tudom. Saját magamat sem lehetek képes így megítélni. A magasabb
művészetnek evidenciára van szüksége. Nem arra, hogy önemésztésbe zuhanjon; ne állandóan ínség –
gyakorlatilag legyen önelemző. De hogy ez így legyen, s ez az élet gyakorlatára is üdvvel hasson vissza,
az élet gyakorlatán múlik.

A magamféle művész kilátásai: végső soron robot mindhalálig. A megújulás robotja, de robot. A lelki
egészség kényszere, de kényszer. A józanság gürcölése, de gürc. A tisztességes szándék tere, de csupa
mocsok. Ha viszont fogy az erő, netalán még élsz s elapad mindez, nincs semmid többé, te nem leszel,
magamféle művész, te nem leszel kiskapitalista. Se nagy. Nem lesz üzemed, senki se dolgozik „neked”.
Vicc, hogy nem mindent magam írtam, fordítottam volna, ami alatt-felett a nevem áll. És mondom,
másfélennyire is futotta volna. De nemes, nem munkajegyű idő-töltés csak akkor ér bármit, ha van
munkád. Amit megfizetnek. Legalább a hazánkban őshonos eléggé hitvány módon. Ez kellene
mindaddig, míg szabadeső nem leszel, úgy, hogy az se, és az eső mint az irgalom nem hull rád.

Miért tagadnám: minden lelki egészséggel, józansággal, jó szándékkal együtt úgy gondolok 2000-
akárhányra, ha jót hoz, ha rosszat, hogy végre ugyanakkor közelebb leszek a megváltáshoz. Kilátásaim
oly kecsegtetőek, hogy minden elért perc és eredmény a tisztességes elmúlás ígéretét hozza. Hogy ne
kelljen kellenie annak, ami, lassan, végső soron, kell-e?

„TŐRMELLÉK”
(Utó)

Persze, hogy „kell-e” volna ennek a könyvnek a befejezése.

Meg a bordám is fáj. Mindenféle oldal- és vállizmom.

Elmúltak valahogy a szép idők. Ami van, hasonlat se erre. Annyi se. (Összetörtél belül is rég… Nem. Így
ezt ne.)

Le se fekszel, máris a hajnalt várod. Alszol, persze, kétórás adagokban. (Félő, ezt még hetekig
hajtogathatom magamnak.)

199 200

Éjszaka a Szuszi bejött megint, odahasalt két létező szobánk közé a padlóra, arccal a Totyi felé.

Mit magyarázzam, ha a Szuszi nem lenne…

Ha a Totyi…

Szegény jegyzetek. Már nem fogok idegyömöszölni belőlük túl sokat.

Kallódnak majd egy piros tartóban.

Totyi a nyakamban ül, stuccolja a hajam.

Az imént megnéztem a helyet, ahol Alíz lakott. Üres az a magas fiókos szekrény. Ott az Alíz kalitkájának
a fényképe. Kicsit foltos, csapzott a fotó, még magasabban egy növényt öntözök néha.

Mennyi időhöz milyen kevés szó.

De ahogy ez összeállt, ez a sok idő, széthullva is vagy alig rendezettebben: már ez sem engedi, ennyi se,
hogy Enghien felé, Ascot felé zötyögjek vonaton, menjek valahová, ahol nem vár többé annyi, hogy a
ráfordítás bármi kis részével felérhetne; tehát hazugság.
És ha így tudnál élni… ha így tudnék.

Nem.

Ez még rosszabb, mint a „de minek”. Ez lenne valóban a vég. És mégis minden nap ugyanolyan veszélyes
és nehéz, mint a test ilyen fájdalma, melyet megismertem (újra). Sőt.

Sohamár „városaim”. Nem is voltak városaim soha. Csak épp.

Minden életre-vérre megy, és közben soha semmi lényeges nem történik a látható-hallható világban
(hírek, reklám).

De ide már ne süllyedjünk.

Néha a térkép nézése vigasz. Fura, várostérképeké. Nagyobb lépték nem vigasz már. Például domborzat,
vasúti térkép, ásványi kincsek. Fjordok?

Vágytam lovat látni, mégse a realitás. Ha ott vagy az irodán, az is realitás, ez is elvész. Remegsz valami
mesterkéltért.

Nem szereted, ha megindítanak, mégis megindítod magad.

De: feleségem meséli: látott egy természetfilmet. (Attenborough?) Amerikában-nem-tudom-hol valami

kis gémek. Elvesztek a szülők. Aki meséli, sportrepülő. Ezek a gémek vándormadarak. De nem tudnák az
utat, eleve nem tudnák „a dolgot”. Nem tanította meg nekik szülő. Tehát? Az illető, mikor eljön a nap,
biztosan némi gyakorlás után, felszáll a gépével, biztatván a már nem olyan kis gémeket. Akik csapatba
verődnek, követik, húznak utána az égen át. Hol van Új-Mexikó, kérdi a feleségem. Ez így olyan családi
idillnek nem hasson már! Két ember az csak két ember. Két külön ember. Küllőn másutt, az idő, a Nap, a
világ küllő201jén, Sagittarius (jómagam), Skorpió (feleségem). Baromság, mondaná Ottlik. Ottliknak
mindig küzdelme volt az ilyen kétemberséggel. És kinek nem. S mégis. Ahogy ezek a kis gémek húznak
ott fenn, gépiesen hisznek a sportrepülőnek. Totyi röptét is így fogom nézni. Vajon van-e, aki engem így
olvas? „Engem” – egy másik embert. És mégis, már volt rá példa. Csak hova a francba igyekszünk? Oda.

És sohamár – nem fogjuk mondani, de jópofa, de helyes, de satöbbi, de jó mulatság, de férfi- (női-,
gyermek-, kényszer-)munka volt az élet.

„Nem tudom, van-e, de mindig lesz.”

Lángolva sajog az oldalam. A kartövemben egy izom. Mintha magam lennék, egészben „tőrmellék”.

Ám ők hősök voltak. Láttuk őket. Kik annyi tőrbe eshetnek, estek; láttuk szemükre aláereszkedni a
fátylat, szempárokra, mondja a feleségem, sőt, egész agyakra. És, mondom, láttuk, ahogy küzdöttek
tovább. Mert mit tehettek. Ehhez nincs mit hozzátenni. Szép Ernő: „De szégyen élni.”

AZ IGAZSÁG AZ, HOGY AZ IGAZSÁGRA NEM EMLÉKSZEM.

DE EZ NEM IGAZSÁG!

A sohamár, a sohamár. Akkor legalább ha a vége sohamár lenne. A madarak, a madarak, megüléseikkel
és vijjogó röpteikkel, dögtépázásukkal, fakéregpüfölésükkel is, mindenükkel – a lényegtelen Halál
ellenében. Olyan ez, kedves Barátaim, Scipio, drága Öregem, mint a hatalmas ég, mely alá ki kell
lépnünk, állandó összetartozások vannak, melyeknek bele elhal, úgy zörög a kemény héjban. Annyi
időhöz még csak oly kevés szó sincs aztán.

És ahogy közeledünk e naphoz, úgy fogy az alant meggyűlő hó- vagy törmelékhalom.
Ez a könyv is – ha „Sohamár”, akkor hát minek.

A sirályoktól kellene megkérdezni? Weöres verse: ha jön egy másik sirály… az nekik nem igazi sirály. Ó,
hogy túlhaladja ezt modern korunk. Még mindig Graham Greene idézi jól Byront: a modernség sok
pompás találmányáról, a testet ölni, lelket menteni. Nem, csupa tiszta szándék, semmi ármány. 1957 óta
alig jutok előre. 1958, a „Hajnali…” óta. Minek bármit tenni? 202

Közbevetés: Jonathan Swiftre gondolva (szavaira az írországi éhínségről)

Az ismeretes események következtében mintegy ötven tiszai sirály pusztult el. De nem mérgezéstől. Éhen
haltak. Nem találtak maguknak megfelelő haltáplálékot. „A madarak makacsságában (mint pakliban) ez is
benne van: nem pakliznak! Éhen halnak inkább, ha éh van így.

Nem enyhülhetnek.

Vesszen az ilyen!”

Halott delfinek a parton (tévéhír)

Lezárom. Még egyszer „rászörfölök” véletlenül. El innen.

A partok: Dél-Afrika partjai. Hatvan-hetven halott delfin hever. (Kukák sehol. S én se „delfingottam”,
hanem – sokadszorra – összepisáltam magam.)

Nem kötelező összetörési versenybe szállni. Kiterülési versenybe. Senki sem „választ ad” (korára,
körülményekre, benső indíttatásaira), hanem ez és ez történik vele.

Mármost hogy elmegy „Bécsbe”, nem megy el… mi az a liverpooli Grand National (neki magának,
egyáltalán, az olvasónak), az írásbeli személy bármi dolga bárkinek (és neki magának) micsoda, ez az a
nehéz kérdés, ami helyett maga az írás van, belső rendeződésével, sugalló arányaival… ha, akkor ennyi
közölhető így. (A test révén, mondom Ottlik helyett is, még ennyi se.)

(KÖZELEDÜNK: MIÉRT „UGROTT” DE STAËL?)

…S a prózai hold a Gianicolo felett. (Ahol sose jártam.)

A szerző köszönetet mond.

Scipio, Scipio, öreg Barátom, drága öregem. De hát ez a Te Prózád. Csak ki tudnék menni Chesterbe, a
legszebb szűk-pályára, a római falakhoz.

De évszázad óta családok (lásd „Brideshead”) adják kézről kézre az ott létező szobákat. Meg nem is
tudok én már menni sehová.

A római falak szépségesen szorítják – a hajdani telekviszonyok egyebekbeni függőjeként – keskenyre a

chesteri pályát. Evry se csúnya így, de hol van az Chesterhez. Nem is kell odamennem. Nincs számomra
második Vasas-pálya (Pasarét), nincs még egyszer Varjú Vili, Kazi megtekintése (Csömöri út, BEAC).
Nem tudunk felugrani többé (számodra 203már-már hűvösséges, nekem verítékeztető) 42 C° nyári hőben
az Idegen hazában fordítójához.

Drága Öregem, Tőled tanultam, hogy ez az egyik legszebb novella a világon. Az előbb említett című. Az
őrnagy az I. világháborúban elveszíti keze épségét. Modern szíjas gépekkel kezelik őket. Az elbeszélő:
fiatal kölyökkutya ember, az őrnagy zsörtölődik vele, mint mindenkivel, jól lebassza (lehurítja). És
figyelmezteti: semmibe ne kezdjen. Ne nősüljön meg. Mindent és mindenkit el fog veszteni. Az orvos
biztatja az őrnagyot: semmi vész, fog még focizni derekul. Aha, vívó voltam, mondja a maggiore.
(Maggior?) Mit tudok én. Egy nap az őrnagy nagyon sír. (Szóismétlés. Sír és sír. Ennek a kifejezése
szóismétléssel.) Meghalt spanyolnáthában a felesége. Aztán összeszedik magukat, mind gyakorlatoznak,
és semmibe veszik a hatalmasok ködbe kiabált, otromba parancsszavait.

És a Húsvét széles szárnycsapásait nézik a Vámház tér felől…

EGY KIS PRÓZALECKE - BÁRKINEK

„Az utazás azzá vált, hogy itthon maradhatok!”

(Egy merész felismerés: előrajzzal)

Egy Próza-részlet (Hemingwayről, na ja): „Ha az író közbeszólna, nagy hiba lenne. De nem szól közbe,
és ez – ebben a mesterségben ne várjunk igazságosságot – még nagyobb hiba… Mintha nemcsak művészi
önfegyelemből hallgatna két köteten keresztül, hanem azért, mert amit mondani tudna, csak egy közhely,
erkölcsi banalitás.” (Velem ebben a könyvben hogyan volt ez? Elképzelhető, hogy…?) Éles ellentétben
azzal… amit a novelláiban hallgatással tud közölni. – Úgy van ez, ezekkel a tiszta művészi módszerekkel,
a »belső jellemzés«-sel, a személytelen realizmussal, a cselekmény közbeszólás nélküli ábrázolásával,
hogy csakugyan, szűkszavúságukban is, megfoghatatlanul többet mondanak mindannál, amit az író
valaha is el tudna mondani – feltéve, hogy kedvük van hozzá.” (Micsoda esztéta Ottlik!! Ezeknek az
elemeknek… hogyha ezeknek kedve van.) „De ha nincsen, akkor úgy járhatunk velük, hogy még azt sem
mondják el, amit rájuk bíztunk, s az olvasó joggal kérdi: »No igen, a hős idemegy-odamegy, ezt mondja,
azt mondja, de miért kellett mindezt leírni? Mire volt ez jó?« Van egy detektívre204gény-író, hamarjában
nem tudom” (Ó-o!), „Abottnak hívják-e vagy Latimernek, aki szakasztott azzal a nyers, kifejező
párbeszédtechnikával dolgozik, mint Hemingway, s hősét is ábrándok nélkül mutatja meg minden
hősiesség híján, iszákosan és alapjában tunyán, gyarlón; s ha közben nem pergetne le egy kifogástalan
bűnügyi regényt, akkor nem tudom, mi különböztetné meg az Akiért a harang szól írójától. Ezzel nem azt
akarom mondani, hogy Hemingway rossz író, hanem azt, hogy Latimer (vagy Chandler?)” (Hohó!)
„szintén jó író. De mindkettőjüknél aránytalanul alacsony a kiőrlési fok” (figyelem!), „sok a nyersanyag
és keveset mond, ami Latimernél megbocsátható, de Hemingwaynél mégiscsak szóvá kell tenni.”
(Micsoda mértéktartás!) „Nemes és művészi a módszere, de bizony századunk nagy »dilettánsai«-tól
különb titkokat tudtam meg a világról és az emberről, magamról.”

Nálam ez ide jutott: nem elmenni „Bécsbe”: különb „titkokat” megtudni magamról és a világról; elmenni
(érintkezni, elfogadni stb.) annyi csak, mint a tiszta művészi módszer. Ez hát fejre állt: a látszólag
„maszatolódós” emberi érintkezés nekem (a Kártyabajnokságot leszámítva) a steril, terméketlen; kár
engem arra. (Ezért „ugrott”?!)

De a belső hangok, mit „hangok”, parancsok, hirtelen késztetések közül mire és hogyan hallgassunk?
Miért van ez, és miért amaz? Mi hiányzik, hogy azt hihetem, két vad pohárral elintézhető? Egy
átbeszélgetett fél délelőttel? (Nem is vagyok nagy beszélgetőző. Jöttem haza a hídon, a Hold utca felől,
mondjuk, pompás volt a hűvösség, sehol senki, s azt éreztem: ez az!) Hogy azt érzem, „ez az”, de akkor
se a körülmények nem maradnak tartósan ugyanazok, se én magam nem tudom „megállni” az ugrást,
elbukom. Miért? Miért a végleteknek ez a vad váltogatódása? Most valahogy kibírtam megint egy
éjszakát, kialvatlannak se érzem magam, de gyaníthatom: a gépelés, a táska a vállamon… megint
megteszi a magáét. Tehát pár nap türelem hiányzik belőlem? Mert „muszáj minden nap gépelni”? Nem,
dehogy muszáj. Akkor? Ezt kérdezheti bárki (bárki azért nem), ezt kérdezhetem én (is, olykor). Miért e
madármakacsság? Vagy mi ez a nagy kielégületlenség? Mégis elrontottam valamit, amikor „ennyire
visszavonultam”? De csak így lehetett. Hagyjunk mindenki mást. Magam miatt. Hogy a végtelenség
jegyében, a teljesség, az öröklét illúziójával jöhessek friss, csípős szélben a hídon, ne kelljen igyekeznem
sehová, legföljebb haza, és valami ritka tünemény csodájaként még ezzel is boldog legyek. Mint egykor,
sok-sok fűvel hazatérve a Kis-Svábhegyről, amikor egy erős-hegyes zöldpaprikának, két 205pohár vörös
bornak a homályos konyhában oly nagy jelentősége lehetett. Hanem hát mit tehettem volna: ne írtam
volna le ezt? Kíméltem volna helyette magam? A zúzódásomat, a húzódásomat? Az húzna csak, az zúzna
csak igazán! Az ilyen kímélés! Nem tudom, nézem csak magamat mindezzel… nincs válaszom.
„Dögunalomig jártad szét »Bécsnek« már csak a gondolatát is! Nem bírsz gondolatban se beülni egy
bejzlibe, bemenni egy múzeumba, kérni egy pohár bort, irodázni.”

Olvasási és műfajelméleti kérdések

(Közben Totyi stuccolja a hajam; szent naivitás!)

Még inkább (vagy legalább úgy), mint egy magasabb fokú sakkjátszma (hogy kötelezően szerény legyen
ez itt), könyvem is előhoz – annak a tíz embernek, aki ténylegesen elolvassa – egy sor „fontos” (lásd
Ottlik) kérdést, műfajelméletit, „miért?”-et (és hatan örvendezni, minimum négyen hörögni és tiltakozni
és lesajnálólag… fognak). Például: ha egyszer olyan (magamnak végső-lehetőségű) tisztázottsággal
közlök már egyszer valamit, mint a KÖRKÉRDÉS (Tolsztoj)-válaszban, mit állok neki tovább hörögni
ugyanazokról a dolgokról: esetlegesen, henyén, tökéletlenül, reménytelenül, miért? Régen is így volt ez?
Vagy a hajdani írók (meg hogy Montaigne) miért álltak meg akkor „itt”? Befejezték klasszikus
tömörséggel és tisztasággal. Egy öreg kritikusom, aki ezt soha meg sem értheti, azt mondja: „szokás
szerint szétírod.” De nem úgy, hogy az úgynevezett posztmodern (melynek első dolgait mégis én
csináltam itt 1966-tól) lelkesen fogadná, hát nem, az sem. Ezzel milyen térbe kanyarítja magát az író (az
olyan, mint én)? Van-e átfogó tekintet ahhoz (arra), amit az író is csak „így” (ilyen eszközökkel,
látszólagos intarziázással, mozaikolással – mint a Próza is teszi –, éles metszésekkel) tudott kifejezni? A
nekem már kötelező 600 centiméter, nyilvánvaló, nem „jobb” rúdugrót mutat, mint az 500 centiket ugró
Ottlik. Ezek már a mai követelmények. Hanem hát van ilyen linearitás, amikor nincs? Mi ez? Lehet
bármit is „hozzáadni”, lehet újabbat csinálni? A tagadólagos válasz is keserves volna itt. Hát elengedem
magam. „Ugrom” (elvileg).

206
S: Na ezt add össze!

Sohamár! És annak! (Csak ez nincs…)

(Amiért minden ön-írás hiteletlen nekem, mert az ön-következmény is az!)

Na jó, ez volt akkor idáig. Március 28-a van. Ma arra ébredtem, hogy ismét március 16-a lesz, De (dë)
Staël és Samu napja. Védszentjeimé. Az önlába-festőé (ha nem halt volna meg, akkor? iszonyú borda- és
izomfájdalmak, repedések, húzódások, stb.? az lett volna? a nagyobb nevező, a Halál „jegyében” –
figyelembevételével – a kisebb összetörtségek figyelembevehetők még?) és dakli-madaramé. 1993. Mától
elmarad az ital. Lemondom viszont Bécset (a liverpooli Grand National megtekintése SIS-hálózaton, egy
könyvemhez; van elég emlékem, abból a Zen-Lókönyv összejön). Lehetőleg nem akarok találkozni,
levelezni, telefonozni, „szakszerűségeken kívül érintkezni” senkivel. Erre a könyvre nem mondható, hogy
esszék füzére; itt a főszereplőnek saját élete lett. Ez. Vicc, hogy még egy bandát is láttam tegnap tévén,
hát ha valakiket nem nagyon kedvelek, őket; őket aztán nem; arról beszél N. G. és L. G., vagy
valamelyikük, hogy „belefogni”, rászokni – nem volt semmi. Hatalmas vágás volt. De most tisztának
lenni – az aztán az igazi. O-ó! kluttyantott a hangjával erre a bemondónő. Hát igen. A két
kártyabajnokságon és a középiskolás-elemista közegbe transzponált novellákon (elbeszélésanyagokon)
kívül: írást se nagyon. Hagyjuk az iparművészeti tevékenységet. Hagyjuk, hogy a kiadók érdekei szerint.
Remélem, pár „gépies-fél-gépies” fordítási dolog megmarad, annyi. „Letisztáztam” az életemet (megint
egyszer). Ha mégis fogok inni néha, csak magamban, álljt parancsolok azonnal, letagadom. Ki tudja,
miféle hazudozások között élek. (Másokéi között.) Felszedődöm a lépcsőházi kukák mellől, aztán lassú,
de hiteles munkával „underground vonulok”. Hogy ezt aztán minek? És h…

(Lásd: Ottlik: Próza: „Latimer”)

Soha már?
Olyan színjózanon, frissen lehet ébredni. Mint például én ma.

S minek lenne a „minek!” És mégis… jön, jön, jöhet ez. Ez.

Soha nem lesz az, hogy egyszerre lesznek nyitva mind az ablakok, állnak ott kalitkáik, Samu, Szpéró,
Poszi, Pipi, Éliás, Csucsu, Icsi és a többiek e 207fűvel ékes házakban, és száll a zöld illat, míg ülök az
asztalnál a szoba közepén és valami könyvem gépelem.

Soha nem jövünk haza öt-hat műanyagszatyor eleséggel nekik a Kis-Svábhegyről, nem lesz, hogy a
legszívesebben ott maradnék, igen, csak „a városba” vissza ne, dehogy maradnék, sose lesz így
kétféleképp, egyféleképp is alig.

Annyira soha nem tér vissza soha semmi, hogy külön megnevezni, mi is lenne az, e pillanatokban, mikor
megtehetném, értelmetlenségnek érződik.

Marad a bánat telje, múlhatatlan: magamban, magunkban mondjuk ki e dolgok nevét.

Titkuk ennyire szent, ennyire nem tartoznak senkire. Minek is tartoznának.

Elegendő, hogy esetleg mégis volt szó róluk valamikor, ki-ki dönthet felőlük ekképp, vagy meghalnak
még egyszer velünk.

És akit és amit ilyen nagyon… én nem is tudom, mit csináltak vele… az, az ilyesmi legalább kétszer hal
meg.

Ritkaság, ahogy érzünk néha effélét: hogy az Aloysius Medve számára a Sebastian nekünk is elvész.
Vagy Szpérót, Alízt, Totyit itt-ott, néha-néha, kiszámíthatatlan, előre nem látható helyen emlegetni
fogják. Ezek az igazi, a nagy szárnycsapások, ahogy nekünk is le kellene szállnunk. De csak kuporgunk,
egymást riogatva.

208 209