mozgo_vilag_1801_Januar:MozgoVilag_alap_ok 2018.01.06.
10:57 Page 109
„német megszállás és nyomás alatt,
ugyanakkor a magyar hatóságok
gyors, pontos és könyörtelen munká-
jával” az 1944 áprilisában kezdődő
gettósítás után június elejéig a zsi-
dóság szinte egészét deportálták. „A
sors furcsa fintora – olvashatjuk –,
hogy egy magyar ajkú zsidónak a
holokauszt alatt (…) Dél-Erdélyben
lényegesen nagyobb életben mara-
dási esélyei voltak, mint észak-er-
délyi társainak.”
Bár Ablonczy pontosan ismeri
Észak-Erdély lakosságának össze-
tételét az érintett időszakban, és
tudja, hogy a következő negyvenöt
évben a magyarság rovására brutá-
lisan megváltoztak az arányok, a
végső mérleg megvonásakor mégis
kizárólag a magyar szempontra fi-
gyelve írja: ha a kísérlet el is bukott,
Radics Viktória
Az örök másik
Az esszé a mindenkori másik mű-
faj, a műfajok másikja. Sehova sem
passzol, se az irodalomtudomány-
ba, se a filozófiába, se a költészetbe,
se a prózába, se a kritikába. Nem
értekezés, nem poézis, nem infor-
máció és nem elemzés; nem törté-
neti, nem is elméleti munka – ha-
nem mindig egyfajta alternatív út,
me lyen a gondolkodás meg az
érzékiség kart karba öltve kan-
yarognak, de nem futnak be –, az
igazi esszé itt is, ott is és bármikor
folytatható, a fonál fölvehető, hisz
a gondolat fonala ez. Az esszé több
szálból szőtt, és sok a rojtja; lehet
persze kompakt, de nem szögez le
tényeket és végeredményeket. Ma-
jdnemhogy fluid. Még mennyire,
hogy lehet racionális a vonalvezetése,
olyan tartalékot jelentett az erdélyi
magyar közösségnek, amelynek ha-
tásai még évtizedekig érvényesültek.
Azért érdekes lenne az is – teszem
hozzá –, hogyan élt és él ez az idő-
szak az erdélyi románság emléke-
zetében. Mindenesetre megállapítja:
az elmúlt húsz év szemléletváltozása
nyomán már nem valamiféle félmúlt-
ként, folyamatos jelenként tekinte-
nek az erdélyiek (nyilván az erdélyi
magyarok) az 1940 és 1944 közötti
időszakra, hanem végérvényesen
lezártként, amely új alkalmazko-
dást, új identitásformálást kíván.
Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940–
1944. Budapest, 2017, Jaffa Kiadó. Harmadik,
javított kiadás. 294 oldal, 3490 forint.
109
de az egésze nem racionalizálható.
Mindig a nemtudással kacérkodik
– arra tart, ahol a part szakad. Az
esszé nem fogadja el az aktuális,
egyetemi forgalomban lévő, épp di-
vatos irodalom- vagy művészettudo-
mányi zsargont és gondolatvezetést,
hanem szabadon fogalmaz. A jó esszé-
író tud írni, és vannak stíluseszközei.
Nem alkalmazza a filozófiákat vagy
az elméleteket a tárgyára, hanem
kószál a filozófiákban és a teóriákban,
akár az időben, terekben; csen belő-
lük, a műalkotással kapcsolatban
pedig az elsőrendű élménye nem az
ismeret, hanem az élvezet.
Az esszé a műélvezet műfaja. So-
sem szcientifikus. A műélménytől
indul, ami lehet katarzisz, gyönyör,
gyönyörködés, bámulat, öröm, intel-
mozgo_vilag_1801_Januar:MozgoVilag_alap_ok 2018.01.06. 10:57 Page 110
lektuális élmény, kérdések szép gu-
banca, kihívás, felhívás gondolko-
dásra, meditációs tárgy, a szemlélő-
dés helye és alkalma, útbaigazítás
– esszéistája válogatja. Aki tetszése
szerint válogat a művek között,
vidáman összehozhatja az irodal-
mat, a zenét, a festészetet, a vallást,
a filmet, a filozófiát, az utcát, az
életet. Bárhova eljuthat a műalko-
tástól vagy attól a dologtól (lehet
az életesemény vagy „nyers” élet-
tény, momentum vagy folyamat, bár-
mi), ahonnan elindul. Beszélhet mű-
vészeti közvetítés nélkül is „magá-
ról az életről”, de valamiféle közve-
títés mindig érződik, mert az esszé
a műveltségbe ágyazódó műfaj – ak-
kor is az volt, amikor az egyetlen
könyv, az Írás nyújtotta a művelt-
séget. Az esszé az exegézis újkori
formája, beleértve a képmagyará-
zatokat és a teológiai helyett a filo-
zofikus eszmefuttatásokat is.
110 Földényi F. László tiszta esszé-
ista, a fenti sorok rá vonatkoznak.
Ez az élete műfaja, talán a formája
is, és már sok könyvével bizonyí-
totta, hogy mestere ennek a szabá-
lytalan szépségű (anti)diszciplíná-
nak. Amelynek persze megvannak
a saját belső szabályai, de nem szi-
gorú szerkezet, mint, mondjuk, a
szonett vagy a novella. Lehet rö-
vidke szösszenet, lehet könyvnyi
terjedelmű kutatómunka. Élhet szak-
irodalomból, de elvan anélkül is.
Nem szükséges hozzá lábjegyzet.
A műfaj alapfeltétele, hogy az esszé-
ista író legyen. Földényi ezt teljesí-
ti, gördülékenyen ír, megbízható, jó
stiliszta, és ebben a könyvében, ami-
ről most írok, nagyon jó mondatok
is vannak. Az érdeklődési körében
– ami igen tág, és több szférája van
– messzire elkalandozik, és a szen-
vedélye vezérli. A szenvedélyéhez kez-
dettől hű. Formaalkotása változatos,
új formákkal kísérletezik, mer ere-
deti lenni (lásd a szótárszerkezetű
monográfiáit Kleistről, Kertészről).
Ír művészeti, irodalmi és ír „élet-
esszéket” is – utóbbiak nem eszté-
tikai tárgyakról szólnak, vagy nem
azokból indulnak ki, hanem életje-
lenségekről, ami azt jelenti, hogy a
halálról is. Azonnal ki is emelném
ebből a kötetből A vége: Két szempár
című esszét (az Élet és Irodalomban
jelent meg először), amely élet- és
halálesszé egyszerre. Ez remekmű.
A coincidentia oppositorum, az el-
lentétek egysége, az ellentmondá-
sosság vállalása Földényi témáinak
és egyszersmind a formáinak, mon-
datainak fő jellemzője. A misztika
(gondolok itt a tradicionális miszti-
kára, nem a new age-es elegy-bel-
egyre) kitüntető jegye ez, de a filozó-
fusoktól sem idegen (hiszen például
a nietzschei „örök visszatérés” sem
más szerintem), a költőknek pedig
a zsíros kenyere. A prózaíróknak
pedig a kenyér mellé, mondjam úgy,
hogy a vöröshagyma – Nádas Péter,
a szabatos gondolkodás kedvelője
is írja valahol, hogy az ellentmondá-
sok kitisztogatása a szövegből ér-
thetetlen törekvés, hiszen az életünk
is telis-tele van velük. Jó, ha ezt
reflektáljuk. Az ellentmondásmen-
tesség életellenes követelmény. A
coincidentia oppositorum azonban
olyasmi, ami felkészült elmét és te-
herbíró lelket kíván, és ilyen a Föl-
dényié, aki kicsiszolta ezt a gondola-
ti formát, a paradoxon nála sosem
felszínes mondat vagy nagyotmon-
dás – ellenőriztem –, a figyelme rá-
készül az ellentmondásosságra.
Földényi szenvedélyessége abban
áll, hogy issza ezt az ellentmondá-
sosságot, és megy utána. Mint egy
beszélgetésben mondta, hol mint
kutató, hol mint a kutya, úgy jár a
témái nyomvonalán. Ami ennyire
mozgo_vilag_1801_Januar:MozgoVilag_alap_ok 2018.01.06. 10:57 Page 111
vonzza – nem túlzás, hogy egy életen
át –, az a lét metafizikai dimenziója
– ha lehet „dimenziónak” nevezni azt,
ami a végtelenbe úszik át, ami a lát-
hatatlanra nyílik rá, vagy a semmi-
be vész –, a metafizikai kérdések
(más szóval „örök kérdések”), a transz-
cendencia (örökkön transzcendál az
ember: megy tovább, túllép, fokoz,
meghalad, fölülmúl, áthág, átvezet
stb.), a művész(et)ek titkai; az a nagy-
betűs Egzisztencia, amit Tandori men-
tett meg számunkra, magyarok szá-
mára a közhelycsarnokból (pl. ami-
kor tematizálhatatlanként emlegeti).
És mindjárt itt egy ellentmondás:
Földényi stílusa nem szenvedélyes,
higgadtan ír, már-már valahogy
közönyösen, más szóval kiegyensú-
lyozottan, harmonikusan, kicenti-
zetten, blikkfangok nélkül, simán,
elegánsan. Az idézetek képeznek
kivételt – ragyogó idézetek, Földényi
könyvei tele vannak jobbnál jobb
idézetekkel (ezeket nem lopja, ha-
nem odaírja mindig a szerző nevét,
nemritkán a szóban forgó mű címét
is). Az olvasó figyelme könnyen át-
siklik a gondolatok fölött, mert a
főszöveg stílusa nem tartja magánál.
A stílus a témákhoz képest selymes
– ennek jó oldala a szövegek gör-
dülékenysége, olvashatósága, picit
rosszabb oldala viszont a szóban for-
gó művészeti és életélmények be-
pakolása ebbe a vékony selyembe.
A tartalom gyakran meredek – a for-
ma, a mondatrend, a szórend, a gram-
matika azonban simulékony. Föl-
dényi szépen és finoman adja elő
még a halált is.
Könyvei kimeríthetetlenek. Pont
azért, mert bajlódás nélkül olvassuk
a szövegeket, könnyű átsiklani a
problémák, fogas kérdések, szörnyű
nehéz témák felett, de tanácsos visz-
szatérni hozzájuk. Ha így teszünk,
vagy ha megállunk a mondatoknál,
akkor felfedik vertikumukat. Példá-
nak okáért íme egy mondat a Melan-
colía című szövegből: „A létezésem
semmit sem tesz hozzá az amúgy
teljes mindenséghez; a hiánya pedig
ennél is kevésbé érzékelhető.” Ha
belegondolunk, ez erős állítás, ter-
mészetesen bármely „én”-re vonat-
koztatható, de egyes szám első sze-
mélyben mondva-olvasva tárja fel
igazán a mélységét, és azt a nagy
bölcseleti kérdést válaszolja meg,
mely egy közönséges emberélet (me-
lyikünké nem az?) értelmére vonat-
kozik. Ha belegondolunk ebbe a
mondatba, csekély és sekély létezé-
sünket másként vesszük számba.
Ez egy jó mondat, mégis könnyen
„túlolvasunk” rajta, mert feltűnés-
mentes. Földényi szerényen fogal-
maz, noha a legnagyobb és legsú-
lyosabb kérdéseket, témákat fesze-
geti. Íme, még egy ellentmondás.
Olyasféle jelenség ez, mint mikor
Kierkegaard külsőre nyárspolgár- 111
nak nézi a mélyen hívőt, akinek
benseje ki tudja, mit nem rejt.
A melankólia dicsérete sok kincset
rejt szerintem. A kedves olvasó eze-
ket nem fogja első pillantásra ész-
revenni. A könyv elmélyülést, vissza-
kanyarodásokat, szemlélődést kíván.
A kötetben szereplő reprodukciók,
melyek a szerző figyelmessége mel-
lett a kiadó munkáját dicsérik, szin-
te akarják, hogy visszalapozzunk.
A legtöbb esszé képzőművészetről,
építészetről, filmről szól, mégsem biz-
tos, hogy a képzőművészeti szakem-
berek haszonnal fogják forgatni –
haszonnal nem is lehet forgatni ezt
a könyvet, mert nem hasznos tu-
dást kínál, éppenséggel haszontalan
tudást, és nem szaktudást, hanem
életbölcseletet, amennyiben ebbe a
nemtudást is beleértjük. Tudniillik
Földényi maestoso körül tudja raj-
zolni azt, amit nem tudunk. Könyve
mozgo_vilag_1801_Januar:MozgoVilag_alap_ok 2018.01.06. 10:57 Page 112
Az ismeretlen dicsérete címet is vi-
selhetné, annak ellenére, hogy az is-
meretlent veszélyesnek érezzük, ami-
ként az is.
A melankólia nála nagyon tágan
értendő, értelmezhető és sokfélekép-
pen felfogható. Mintha egy színezet,
egy tónus, egyfajta érzékenység
lenne, mindenfélét befesthet, akár
egy csöpp tus a vizet; árnyalhat, be-
árnyékolhat, oszthat és szorozhat.
Bármiről gondolkodunk, mindenről
gondolkodhatunk melankolikusan,
a boldogságot, az örömöt is beleért-
ve, a melankólia mégsem (csak) ér-
zelem. Hozzáállás is lehet, habitus,
szellemi (akár erkölcsi) magatartás
összetevője, psziché, ritmus… Egy
egész monográfiát írt róla a szerző,
művelődéstörténeti szempontból, diak-
rón szemlélettel (nem mintha ez a
jellemzés elegendő lenne a négy ki-
adásban megjelent Melankólia be-
mutatásához), ám egyáltalán nem
112 merítette ki, s az új könyvében nem
újra-, hanem továbbírja, továbbfej-
leszti a témáját.
Az illékonyság, az illó esszencial-
izmus, a megismerhetetlenség a
melankólia lényege. Kiáltó ellent-
mondás, de amilyen tünékeny, át-
tűnő, olyan nagy súlyú és horderejű,
ezért a kő is szimbolizálhatja. (Hogy
beszúrjam én is egyik kedvenc idé-
zetemet: „Nem »Isten« a voltakép-
peni misztérium, hanem a kő. Isten
a mi fajtánk, nem így a kő” – Jeles
András.) Még világnézetet is hor-
dozhat. Egy komplex személyiséget
átitathat. Vagy ránehezedhet? „De
mintha a melankólia fogalma magát
a melankóliát takarná el. A szavak
kisemmizik azt, amiről szólniuk
kellene” – íme még két jó mondat az
új könyvből, melyben külön fejezet
szól Dürer híres polihedronjáról és
más kövekről, Rejtélyes kőtömbökről.)
Én hajlamos vagyok metafizikai
érzékként definiálni a melankóliát.
Vagy ilyen érzékenységként, kötő-
désként, hajlamként, affinitásként.
Annyi biztos, hogy megnyitja a me-
tafizikai dimenziót, ami nem „csak”
„az Istent” jelenti, hanem mindent,
ami túlmegy, túlmutat a konkrétan
érzékelhető szociális és individuális,
mentális, intelligibilis valóságon,
ami fölfakasztja, fölszaggatja az ér-
zékiséget, ami talán több mint im-
manencia, ami természetfeletti ab-
ban az értelemben, hogy nem veri-
fikálható, és kívül esik a gyakorlati
természetfogalmon. „Belső érzékek”
is vannak, taglalja Földényi a bizán-
ci Simeon után, úgy mint a gondolat,
az értelem és a szív; vannak olyan
érzékek, amelyek az irracionálisat,
az érthetetlent és az értelmetlent
is regisztrálják – íme a metafizika,
avagy az a távoli, második horizont,
amelynek a melankólia a nyitja.
Ez a fajta metafizika fölöleli a halált.
Földényi hála istennek azok közé a
gondolkodó írók közé tartozik, akik
a halálban érdekeltek, akarom mon-
dani, akik nem tekintenek el attól,
ami az életünk, egyáltalán a lét el-
lentéte vagy része, ki hogy gondolja.
Az ő melankóliája nem érzelem.
Érzés igen, de nem affektus. Hát
nem is affektál. Az ismeretlen mint
centrum (ami reflektált önellentmon-
dás, hiszen hogyan lehet központ
az, amiről semmit sem tudunk?) kö-
rül köröz, vagy azt célozza meg, amit
nem is lehet megcélozni, hiszen min-
dig elmozdul, kimozdul, elröpül. Az
ő melankóliája erős, mint Dürer hí-
res angyala, belső erőt is jelenthet,
bátorságot, amikor beleveti magát
kockázatos élethullámokba és a ne-
héz témákba (halál, semmi, nemlét,
tudhatatlan, isteni, égi stb.), és mer
korszerűtlen lenni. Hiszen ma az op-
timizmus, a nevetés a divat, a minél
boldogabb/gazdagabb ittlét a cél. Ké-
mozgo_vilag_1801_Januar:MozgoVilag_alap_ok 2018.01.06. 10:57 Page 113
nyelmesen hedonista világban élünk,
amelyben a „metafizikusság” az in-
tellektuális hiba (hibbantság) neve,
amiként lekezelés az is, amikor va-
lakire rámondják, hogy „esszencial-
ista”. Ha valaki „metafizikus” és „esz-
szencialista”, az azt jelenti, hogy szá-
nalmas, a múlt században rekedt,
nem volt képes haladni a korral, és
tájékozatlan a korszerű világszem-
léletek terén. Elmaradott.
Hát Földényi ezzel a könyvével
szerintem azt bizonyítja, hogy ez nem
így van. A metafizikai kérdések tény-
leg örökösek (csak mindig kicsit más-
ként fogalmazzuk meg őket), a lé-
nyeglátásra és a lényeg(ek) megra-
gadására mindenki vágyakozik, az
érzékfeletti, a láthatatlan – ami ta-
lán természetfölötti is –, nem rekeszt-
hető ki a gondolat- és érzelmi vilá-
gokból, vagy aki így tesz, az redukál-
ja az életet, és nem gondol a halállal.
A melankolikus szívósan ellenáll a
korszellemnek, a gyakorlatiasság-
nak, az utilitarizmusnak, a banális
vagy digitális világ horizontális,
mélység nélküli mivoltának, a tudás
információra, koncepcióra, teóriára
és projektre való leszűkítésének, a
lélek pszichológiai redukciójának.
A metafizikus-melankolikus szerint
a világ több, mint amit látunk, hal-
lunk, tapintunk, olvasunk, számolunk;
a közgazdaság, a szociológia, az ösz-
szes társadalom- és természettudo-
mányok, a művészettudományok (ha
ugyan ezek valamire valók), a logi-
ka, a pszichológia mind kevés a vi-
lág megragadásához. Ellenben a mű-
vészetek, az irodalom és a filozófia
– ezek segítenek nekünk, ha „ver-
tikális honvágyunk” (Zagajewski)
támad. Íme még egy jó mondat a
könyvből: „A tudás halálos görbü-
lete a melankólia.”
Az a gondolati késztetés és érzés-
teli, vágyakkal színezett gondolat-
világ, amit Földényi belelát, beleír a
melankóliába meg a törékeny, kiszol-
gáltatott lélekbe, szubverzív erőt tar-
togat, hiszen felforgatja a menő vi-
lágképeket és fölfogásokat. Civilizá-
ció- és kultúrakritika bőven akad eb-
ben a vaskos könyvben. Arra vonat-
kozik – messzemenően egyetértek
Földényivel –, hogy a mostani ko-
runkban elsatnyult a metafizika irán-
ti érzékenység, tilosba került a meta-
fizikai dimenzió, le van minősítve
a transzcendens érzület. Az autenti-
kus vallás kihalt. A szenvedés, a ha-
lál, a megváltás vágya és a szorongás
tengere a messzire elkerült témák
közé tartoznak. Én vallási botfülű-
ségről is beszélnék, nagyon sokan
egyáltalán nem értik már, hogy mi
(volt) a vallás, a hit egykoron. Ez a
kor, mondja Földényi, hadat üzent
minden transzcendenciának és me-
tafizikának. Ezt elég erőszakosan
teszi. A metafizikai kérdéseknek már
nincs kultúrájuk. Avíttnak tűnnek. 113
Persze ezáltal komoly etikai problé-
mák is adódnak – ez nem témája a
kötetnek, bár leszögezi a szerző, hogy
„mára a kényelem lett a legfőbb jó”,
és nem kerüli el messzire az erkölcsi
kérdéseket, csak inkább az esztéti-
kakritikát gyakorolja. Az „áramvo-
nalasságot” kritizálja, a szubverzi-
vitást is bekebelező esztétikai elad-
hatóság követelményét bírálja, a civi-
lizációkritikája pedig nem utolsósor-
ban a „digitális gyarmatosításra” vo-
natkozik. A kötet egyik izgalmas fe-
jezete a Mozisirató, ezen belül is ki-
emelkedik az analóg és a digitális
fényképezést összemérő A fény „tettei
és szenvedései” című esszé. Fel sze-
retném hívni a figyelmet arra a gon-
dolatra, hogy a mai kultúriparban
a rezsimet, a fennálló rendszert bí-
ráló műalkotások külön díjazásban
részesülnek, vagyis a lázadó művek
is piacra kerülnek, és jó áruk van
mozgo_vilag_1801_Januar:MozgoVilag_alap_ok 2018.01.06. 10:57 Page 114
(Beuys, Viola és a többiek). Ez a be-
kebelezés és az ellene szólóból való
profitálás a neoliberális kapitalizmus
nagy ravaszsága.
Földényi egyáltalán nem ún. „im-
presszionista kritikus”, esszéisztiká-
ja nem a nyugatos hagyomány foly-
tatása. Hamvasnak köszönhet egyet
s mást, a metafizikai iránti nyitott-
ságot, a vallási kérdések átfogalma-
zásának igényét a vallástalan korban,
és vele rokonítja az ’egyszerűen írni
összetett dolgokról’ képessége, a jól
formált szöveg is, meg az interdisz-
ciplinaritás, a nagy műveltsége, de
Földényi nem lila, és óvakodik a nagy
szavaktól, nagy mondásoktól. Talán
Kerényi Károlyhoz áll közelebb, Ná-
das Péterhez áll közelebb, de nem
vállalkozhatom most arra, hogy el-
helyezzem az esszéművészetben. A
jelenkorban mindenesetre egyedül-
álló és sajátos az, amit csinál.
Személyes idő- és térélményeit,
114 énélményeit Földényi intenzíven meg-
szólaltatja azokban az esszékben is,
amelyek közvetlenül az életből, az
övéből vétettek. A könyv keretét al-
kotó két esszé ilyen, és ezek remek
darabok! Amikor radikálisan szub-
jektív (bár ő sose vallomásos), azok
a kötet legjobb pontjai. És ezek a pon-
tok, pontonok izgalmasan ívelnek
át a személytelenbe (a szakadék fö-
lött). Amikor önmagáról, a legsajá-
tabb testi és szellemi élményeiről be-
szél viszonylag nyíltan (nagyon is
viszonylag, mert zárkózott alkat),
azzal rányomja a hitelesség pecsétjét
az egész könyvre. Életművének kö-
vetkezetessége – ugyanazok a témák
foglalkoztatják, de ezeket nem nyüvi
el, hanem fölfrissíti – szintén ezt a
megbízhatóságot erősíti.
Nem monologikus alkat – Földé-
nyi folyton dialogizál művekkel, ha-
lott vagy élő alkotók gondolataival.
Névmutatónyi hossza lenne, ha fel-
sorolnám, hogy kikkel beszélget ez-
úttal, nemegyszer ragyogó kis mű-
elemzések formájában. Az esszé mű-
vészeteket átszelő dialogizálása re-
mek műfaji eredmény! Nincs különb-
ség élő és holt szerzők között. („Az
eszelőssége több mint fél évezred el-
teltével is jelenbelinek hatott” – ír-
ja egy szentről.) Sir Thomas Browne,
Kleist vagy egy ókori majomszobor
úgy néz, úgy szól, mintha mai ember
lenne, Dürer meg Kiefer beszélget-
nek magyarul, most. Nem nagy idő-
táv az a néhány száz év, pláne abból
a perspektívából nézve, ahol a látó-
térben ott a nemlét, a halál, a semmi,
az űr. Negatív (hiányból táplálkozó)
metafizika ez, de nem depresszív.
Nota bene, semmi köze a melankó-
liának a depresszióhoz, az előbbi föl-
emel, földhöz ver, nem hat rá anti-
depresszáns, és a nem-tudás a for-
rása meg a torkolata is, miközben a
depi olykor talán túl sokat tud, és már
nem kíváncsi semmire. Bizonyos
kívüllét és idegenség rokoníthatja
a két különböző állapotot. És itt
jön Földényi egyik ragyogó idézete,
az általa oly jól ismert Kleist mond-
ja: „Mert nem mi tudunk, hanem el-
sősorban egy bizonyos állapotunk
az, ami tud.”
Földényi F. László: A melankólia dicsérete.
Jelenkor, Budapest, 2017. 359 oldal, 3999 forint.