3.

MORFOLÓGIA ÉS FUNKCIÓ

3.1 A RÁGÓKÉSZÜLÉK

A rágókészülék a tápcsatorna kezdeti szakaszán a rágásban közvetlenül résztvevő

szervek anatómiai és funkcionális egysége. Magába foglalja az arckoponya nagy részét és
kiterjed a koponyaalapra is. Részét képezik az állcsontok, az állkapocsízületek, a fogak, a
fogágy, a rágó- és mimikai izmok, a nyelv, az ajkak, a nyálmirigyek, a nyálkahártya, a bőr,
valamint mindezek idegellátása, vér- és nyirokérrendszere.
A rágókészülék több önálló szervből áll, de az emésztőrendszernek csak egy része,
így rendszertanilag a szerv és szervrendszer kategóriák között helyezkedik el, ezért készüléknek
nevezzük. A rágókészülék kifejezéssel azonos fogalom az idegennyelvű szakirodalomban
használt dento-maxilláris készülék és sztomatognát rendszer megjelölés. A gnatológia vagy
okkluzológia a rágókészülék anatómiájával, működésével, funkcionális elváltozásaival és ezek
gyógyításával foglalkozó tudomány.
A rágókészülék feladatai sokrétűek: rágás, nyelés, szopás, hangképzés, légzés,
esztétikai, önfenntartó, stb. A fogak elsődleges feladata az étel leharapása és őrlése, a rágás. Az
állkapcsot (mandibula) a rágónyomás átvitelét tekintve kalapácshoz hasonlíthatjuk, a felső
állcsontot (maxilla) pedig üllőhöz. Az ősember számára a fogaknak ez a funkciója létkérdés volt.
Az ember törzsfejlődése során a fogak feladata lényeges változáson ment át.
A modern konyhatechnika szinte már nélkülözhetővé teszi a fogakat, mint a táplálék
feldarabolását és megőrlését szolgáló szervet. A fogak szerepe a beszédhangok képzésében és
formálásában igen jelentős. Különösen az ún. foghangok – f, v, t, d – kiejtéséban van nagy
szerepük. A fogaknak a beszédben betöltött szerepe ma nagyobb, mint korábban bármikor, mert
az emberek közötti kommunikációt biztosítja. Különösen megnőtt a fogak esztétikai jelentősége.
A hiánytalan, szabályos fogsor az egyik legjelentősebb tényezője az arc harmóniájának. A jó
megjelenés pedig a mai ember számára, bármely tevékenysége során, a családi és a társadalmi
életben egyaránt, rendkívül fontos.
A fogazat csak a rágókészülék többi tagjának együttes segítségével tudja teljesíteni a
feladatait. A fogaknak alapvetően fontos szerep jut a fogazat és a rágókészülék funkcionális
egységének megvalósításában.
 3.2 A FOGÍVEK

A fogak mind a felső, mind az alsó fogmedernyúlványban ívnek megfelelően

rendeződnek. Egy állcsontban rögzülő fogak összessége alkotja a fogívet vagy fogsort. Mindkét
fogív két részből tevődik össze: egy extraalvoláris részből, amit a fogak koronái alkotnak és egy
intraalveoláris részből, amit a fogak gyökerei és alveolusai képviselnek. A fogívek kétoldali
szimmetriát mutatnak, azaz jobb- és baloldalon azonos fogak találhatók, de ezek egymás
tükörképei és nem cserélhetőek fel. A két fogív nem egyforma. A maradófogazatban a felső
fogsor félellipszis alakú, mert az ív hajlása egyenletesebb, domborúbb, míg az alsó fogsor íve
disztális irányba széttartó, egyenes oldalszáraival parabola alakú.
A fogívek méreteit két tengely paraméterei határozzák meg. A hátsó- vagy
haránttengelyt a bölcsességfogak disztális felszínéhez vont érintő képezi. Átlagértéke a felső
fogívben 58–62mm, az alsó fogívben pedig 55–60mm.
A felező vagy féltengely a középső metszők érintkezési felszínétől indul és a
haránttengelyt felezi. Hossza a felső fogívben átlagosan 50–55mm, az alsó fogívben pedig 48–
52mm. A két fogív alakjából és méreteiből következik, hogy a felső fogsor mind a front-, mind
az oldalsó fogak területén vesztibulárisan körülveszi az alsó fogsort.
A felső fogak hossztengelye fentről lefelé és kifelé, a vesztibulum felé dől, így a
felső állcsonton a gyökércsúcsi alapív kisebb, mint a koronai alapív. Az alsó fogak hossztengelye
lentről felfelé és befelé, a szájüreg felé dől, így az állkapcson fordított a helyzet: a gyökércsúcsi
alapív nagyobb, mint a koronai alapív. Tehát a fogaknak az állcsontokban elfoglalt helyzetéből
következik a felső fogív nagyobb és az alsó fogív kisebb mérete.
Bonwill figyelte meg, hogy az esetek nagy részében, az állkapocs ízületi fejének
középpontjait összekötő vonal az ún. kondilusztengely hossza kb. 10cm. Ha ezeket a pontokat
összekötik az alsó középső metszők érintkezési pontjával, az alsó metszőfogponttal (incision
inferius), akkor gyakran ezek a távolságok is 10–10cm hosszúak, tehát a három vonal
egyenlőoldalú háromszöget képez.
 A háromszög magasságvonala – az alsó metszőfogpontnak a háromszög hátsó
oldalától mért távolsága – átlagosan 8,5cm. Ez a Bonwill–háromszög, amely a szabályos fogív
jellemzője.
Az egyes fogak szabályosan, mint a boltív kövei illeszkednek a fogívbe. A
szomszédos fogak pontszerűen (kontaktpont) érintkeznek egymással, de helyesebb kis
érintkezési felszínekről beszélni (kontaktfelszín). Rágás közben a fogak medrükben ismétlődő
kis elmozdulásokat végeznek, így interproximális kopások jelennek meg.
A fogak fiziológiás mobilitása (28µm axiális irányban és 73–108µm vízszintes
irányban) a rágónyomásokkal szembeni ellenállást segíti elő. A fogak érintkező oldalának kopása
Zsigmondy jelentős, a szakirodalomba bekerült megfigyelése volt. A fogak érintkezése a
fogkoronák anatómiai alakjától és helyzetétől függ.
A kontaktpont rendkívül fontos feladatokat lát el:
1. az egyes fogakat érő rágónyomások horizontális komponenseit átviszi a
szomszédos fogakra, csökkentve az egy fogra jutó erő nagyságát;
2. fenntartja a fogívek folytonosságát és ezáltal a fogak helyzetét az állcsontokban;
3. megakadályozza a táplálék beékelődését a fogak közé, így megvédi az
interdentális papillát a mechanikai károsító hatásoktól.

3.2.1 A fogsorgörbék

Az őrlőfogak rágófelszínei nem síkban, hanem ívben helyezkednek el. A görbület

kétirányú: szagittális és transzverzális. Mindkét görbület elsősorban a fogakra ható rágónyomás
irányának kedvezőbbé tételét és egyenletes elosztását segíti elő. A frontfogak vesztibuláris
felszínei is ívben helyezkednek el.

3.2.1.1 A szagittális okklúziós görbe

Leírója után Spee–görbének nevezzük. Oldalról nézve látható, hogy az állkapocs

őrlőfogainak csücskei összekötve egy felfelé homorú, lefelé domború ívet alkotnak, mely az első
premoláris vesztibuláris csücskétől kezdve süllyed és legmélyebb pontját (1–3mm) az első
moláris meziális részén éri el, majd innen kezdve ismét emelkedik az utolsó moláris disztális
részéig. Szabályos fogívben a szagittális görbe kétoldali szimmetriát mutat.
Régebben a Spee–görbét szagittális kompenzációs görbének is nevezték, mert azt
állították, hogy harmonikus fogsorilleszkedéskor, előreharapás során az alsó és felső őrlők között
keletkező rést kiküszöbölheti, és az oldalsó fogak közötti érintkezés megkíméli azok
parodonciumát.
Ma már tudjuk, hogy természetes fogívekben a mandibula előretolása (propulzió)
során, amikor a felső és alsó metszők incizális éleikkel érintkeznek, disztális inokklúziónak kell
megjelennie ún. szagittális Christensen–jelenség, azonnal meg kell szünnie minden
érintkezésnek (diszklúzió) az őrlőfogak között, mert az okklúziónak káros következményei
lennének az egész rágókészülékre.
Egészen más a helyzet a műfogsorok esetében, amikor előnyös az őrlők érintkezése a
propulziós mozgásban, mert biztosítja a kivehető teljes lemezes fogművek (protézisek)
stabilitását. Ezért nevezte Costa a szagittális görbét „a protetikai stabilitás görbéjének”.

3.2.1.2 A transzverzális okklúziós görbe

A vízszintes síkhoz viszonyítva, az oldalsó fogak vesztibuláris csücskei az orális

csücsköknél magasabban helyezkednek el. A kétoldali azonos őrlőfogak vesztibuláris és orális
csücskeit összekötve harántirányú ívet nyerünk, amelynek legmélyebb pontja 5mm-re van a
vízszintes síktól.
Ezt a transzverzális okklúziós görbét leírója után Wilson–görbének nevezzük (1917),
de a szakirodalomban számos szerző Monson–görbének nevezi.
Monson (1920) gömb teóriája szerint az alsó fogak csücskei egy 10cm sugarú
gömbfelszínhez illeszthetők, melynek középpontja a két orbita között helyezkedik el. Ez
szabályos fogsorzáródáskor és kopásmentes fogazatban gyakran megfigyelhető, ami azt jelenti,
hogy a szagittális fogsorgörbén kívül az őrlőfogak rágófelszínén egy harántirányú görbület is
felismerhető. Monson szerint ugyanazon gömbfelszínre rajzolható mindhárom fogsorgörbe
(szagittális, transzverzális és vesztibuláris), valamint a tuberculum articulare lejtője, amely a
szagittális okklúziós görbe disztális meghosszabbításán helyezkedik el. Ezáltal ideális az
okklúzió, maximális a rágás hatékonysága és a fogak parodonciuma is egészséges marad.
 Ez a gömbteória nem alkalmazható teljes egészében a természetes fogívekre, csak a
műfogsorok készítésekor van gyakorlati jelentősége. A Wilson–(Monson) görbét transzverzális
kompenzációs görbének is nevezték, mert a mandibula oldalmozgásos helyzetében a
balanszoldalon az őrlőfogak érintkezését hozza létre. Ez csak teljesen edentált (foghiányos),
műfogsorokat viselő pácienseknél előnyös, mert biztosítja a fogművek stabilitását.
Azt a félfogívet amelyiken éppen rágunk munkaoldalnak, a másikat pedig
balanszoldalnak nevezzük. Az állkapocs oldalmozgásai során a természetes fogívek
munkaoldalán létrejön a fogak közötti érintkezés, de a balanszoldalon az összes őrlőfogak
közötti érintkezésnek meg kell szünnie, nem maradhat egyetlen okklúziós pont, érintkezés sem.
Ezt leírójáról transzverzális Christensen–jelenségnek nevezik.

3.2.1.3 A vesztibuláris fogsorgörbe

Az extraalveoláris fogíveken megfigyelhető a vesztibuláris íveltség, amely szélesebb

a felső állcsonton, mint az alsón. A fogak helyzete az állcsontokban, valamint a külső (oro-
faciális) izmok és a belső (nyelv) izomzata által kifejtett nyomás, meghatározó szerepet játszanak
a vesztibuláris fogsorgörbe kialakulásában.
A vesztibuláris fogsorgörbe íveltsége változó, egyedi sajátosság, ami az archarmónia
szempontjából bír jelentőséggel.

3.2.2 A rágófelszín és a rágósík

Az egyes fogak rágófelszínének összessége alkotja a fogívek rágófelszínét. Ez az a

csavarvonalban (helikoidálisan) görbült, többszörösen megtőrt, patkó alakú felület, amelyen
fogsorzáródáskor az alsó fogak a felsőkkel érintkeznek. A rágófelszín teljes felülete néhány
négyzetcentiméter.
A rágófelszíntől élesen el kell különítenünk a rágósík fogalmát. Rágósíknak
nevezzük az alsó fogív három jellegzetes pontján, az alsó metszőfogponton és a kétoldali
harmadik nagyőrlő diszto-vesztibuláris csücskén átfektetett síkot.
A rágósík a Spee–görbe szelőjének tekinthető, amely az őrlőfogak rágófelszíne felett
– a szagittális és a transzvezális fogsorgörbe egyénenként változó értékétől függően – különböző
magasságban halad. A rágósík fogcsoportonként, sőt foganként változó felszínrészekből tevődik
össze, ezért a sík, mint geometriai fogalom nem pontos meghatározója.
Balkwill vizsgálatai szerint a rágósík a Bonwill háromszöggel 22 fokos szöget zár be.
Ezt a szöget Balkwill–szögnek nevezik.

3.3 AZ OKKLÚZIÓ

Az okklúzió kifejezés a latin nyelvből ered (occlusio) zárást, záródást jelent és

feltételezi a fogak közötti érintkezés (kontaktus) megvalósulását, a mandibula emelkedő
mozgása révén. A fogak közötti okkluzális érintkezés viszonylag független az alsó állcsont és a
koponya közötti viszonytól. Ha létezik két antagonista fog már beszélhetünk okklúzióról.
Gysi az okklúziót, az alsó és felső fogak záródását, érintkezését a két fogsor statikus
viszonyának tekintette. Artikulációnak nevezte a fogak illeszkedését, találkozását, az állkapocs
különböző mozgásai közben, tehát a két fogsor dinamikus viszonyát. Az okklúziót az artikuláció
egyik passzív fázisának tekintette.
Az okklúzió olyan izomműködés eredménye, mely az állkapocsízület (articulatio
temporo-mandibularis, ATM) és a fogak vezetésével mobilizálja a mandibulát. Ma már
okklúziónak nevezik az alsó és felső fogak között létrejövő bármely érintkezést. Ez jelentheti
egyetlen fogpár, egy fogcsoport vagy az egész alsó és felső fogsor minden egyes fogának
érintkezését. Az okklúzió fogalma jelenthet egy statikus helyzetet, például összezárt fogsorokat,
de jelentheti az állkapocsmozgások során létrejövő pillanatnyi fogérintkezést.
Megkülönböztetésül az előbbit statikus okklúziónak, az utóbbit pedig dinamikus okklúziónak
nevezzük. Ez szerencsésebb elnevezés, mint a korábban használt artikuláció, mert az állkapocs
mozgásai közben az okklúziós helyzetek egymást követő sora jön létre.
Az okklúzió a mandibula helyzetétől független, a fogívek közötti érintkezést jelenti,
és az érintkezés hiányát inokklúziónak nevezzük. Azért, hogy az okklúzió szabályosságát vagy
rendellenességeit meg lehessen állapítani, szükség van arra, hogy egy meghatározottt statikus
helyzetben és a mandibula különböző mozgásaiban vizsgáljuk. A meghatározott álló helyzet a
centrális okklúzíó. Ebben a központi záródásos helyzetben az antagonista őrlőfogak
rágófelszíneikkel érintkeznek, csücskeik fogaskerékszerűen egymásba ékelődnek. Ezt nevezzük
interkuszpidációnak.
Az alsó középső metsző és a felső harmadik nagyőrlő kivételével minden fog két
antagonista foggal érintkezik. Három ilyen érintkező fogat okklúziós (rágó) egységnek nevezünk.
A homológ fogat fő antagonistának, a másikat pedig járulékos antagonistának nevezzük.
1. A felső fogívben a homológ fog egy fél foggal meziálisabban helyezkedik el a
frontfogaknál és egy fél csücsökkel az őrlőknél. Tehát egy felső fog érintkezik az alsó homológ
foggal és a tőle disztálisan elhelyezkedő foggal, egy alsó fog pedig érintkezik a felső homológ
foggal és a tőle meziálisan elhelyezkedő foggal.
2. A két antagonistával való érintkezésnek nagy jelentősége van a fogsorok morfo-
funkcionális egyensúlyának fenntartásában. Ha az egyik antagonista fog hiányzik, a másikkal
való érintkezés megakadályozza a fog függőleges vándorlását (egresszió, amikor a fog a
processus alveolaris-al együtt vándorol; extrúzió, amikor a fog kinő az alveolusból) megtartva
így az okklúziós síkban.
3. Ez teszi lehetővé az oldalsó fogak interkuszpidációját szagittális irányban és a
maximális érintkezést a két fogsor között, a rágóegységek kialakulásával.

3.3.1 A szabályos okklúzió

A szabályos okklúziót meghatározó paraméterek kizárólag a két fogívet alkotó fogak

közötti érintkezésekre vonatkoznak, központi zárodásos helyzetben. Az általános paraméterek a
fogívek közötti viszonyokat határozzák meg és léteznek olyan paraméterek is, amelyek külön a
front- illetve az oldalsó fogak közötti érintkezéseket határozzák meg.

3.3.1.1 A szabályos okklúziót meghatározó paraméterek

A szabályos okklúziót meghatározó általános paraméterek:

1. A felső fogív körülírja az alsó fogívet.
2. Minden fog két antagonista foggal érintkezik, kivétel az alsó középső metsző és a felső
harmadik nagyőrlő.
 3. Az alsó fogsorban minden fog a felsőhöz viszonyítva meziálisabb helyzetben található,
mert az alsó középső metsző mezio-disztális átmérője majdnem fele akkora, mint a felső
középső metszőé.
4. A felső és alsó középső metszők közötti vonal ugyanabban a medio-szagittális síkban
található.
5. Szagittális irányban a fogsorok közötti okklúziót szabályosnak tekintik, amikor az utolsó
molárisok disztális felszínei ugyanabban a frontális síkban vannak.

3.3.1.2 Szabályos okklúzió a frontfogak között

Az alsó és felső fogívek központi záródásos helyzetben történő érintkezésének

formáit harapási módnak is nevezik. Ezt az állcsontok formája, egymáshoz viszonyított
nagysága és helyzete befolyásolja. A harapási mód szoros összefüggésben áll a koponyatípussal
és öröklött tulajdonságnak tekinthető. Ha a központi záróharapásos helyzetből az állkapocs
minden irányú elmozdulása akadálytalan, akkor a harapást eugnátnak (eugnath) ha akadályozott,
akkor diszgnátnak (disgnath) nevezik.
A frontfogak között szabályosnak tekintjük az okklúziót, tehát eugnát harapási
módok azok, amikor ollóharapás, élharapás vagy eugnath prognathia van.
Ollóharapás (psalidontia) vagy normális túlharapás fordul elő a leggyakrabban. A
szabályos fogívméretek következtében, az alsó metszők éle a felső metszők palatinális
felszínével vonalszerűen érintkezik. Ennek következtében a felső metszőfogak mind
függőlegesen (1–3mm), mind vízszintesen túlérnek az alsókon. Ezt függőleges túlharapásnak
(overbite), valamint vízszintes túlharapásnak (overjet) nevezzük.
Az élharapás (labiodontia), egyenes harapás vagy fejharapás ritkábban fordul elő,
csak 5%-os a gyakorisága. Az antagonista metszőfogak élei érintkeznek egymással, tehát a
felsők incizális élei az alsókra harapnak.
Az eugnath prognathia fiziológiás bimaxilláris protrúziós okklúziót jelent, mely a
színesbőrű lakósságra jellemző. Mind a felső, mind az alsó frontfogak és a csontos
fogmedernyúlványaik ferde lefutásúak, a szájtornác felé dőlve előre állnak, ugyanakkor azonban
a fogsorzáródás szabályos.
 Diszgnát harapási módok: a mélyharapás, a keresztharapás, a progén- vagy bulldog
(fordított) harapás, a prognát harapás és a nyíltharapás.

3.3.1.3 Szabályos okklúzió az oldalsó fogak között

A fogak közötti illeszkedést, a centrális okklúziós helyzetben, a szagittális és a

transzverzális síkban is értékelik.
Szagittális síkban vizsgálják az őrlők csücskei közötti illeszkedést: a felsők
vesztibuláris csücskei és az alsók vesztibuláris csücskei között. Szabályos az okklúzió, amikor
minden felső csücsök beilleszkedik két alsó csücsök közé központi záródásos helyzetben.
Angle viszonyítási alapnak javasolta a felső és alsó első moláris közötti viszonyt,
amelyet normálisnak vagy neutrálisnak tekintett, amikor a felső első nagyőrlő mezio-
vesztibuláris csücske az alsó nagyőrlő mezio-vesztibuláris és centro-vesztibuláris csücskei közé
illeszkedik. Ez az ún. Angle–féle kulcs.
Transzverzális síkban vizsgálják mindkét antagonista félfogívben a vesztibuláris és
orális csücskök illeszkedését. Szabályos az okklúzió, amikor a felső őrlők csücskei túlérnek az
alsók vesztibuláris csücskein, viszont orálisan az alsó fogak csücskei a túlérők.
A túlharapás mértéke a metszőktől disztál felé folyamatosan csökken és a harmadik
molárisnál már alig vehető észre. Ez teszi lehetővé az őrlőfogak interkuszpidációját
transzverzális irányban és a maximális érintkezést a két fogsor között.

3. 3. 2 Tartó- és támasztó csücskök

A centrális barázda az őrlőfogak rágófelszínét két egyenlőtlen részre osztja, az arány

a két csücsöksor között 40/60.
A felső őrlők esetén az orális, az alsókban a vesztibuláris csücskök a szélesebbek. A
fogsorok zárodásakor a szélesebb vesztibuláris csücskök, az antagonista fogak centrális árkába, a
két csücsöksor közé harapnak. Ezek a csücskök biztosítják az állcsontok közötti vertikális
távolságot, ezért tartó csücsköknek nevezik.
 Az alsó őrlők vesztibuláris, a felső őrlők orális csücskeit tekintik tartó csücsköknek,
valamint az alsó frontfogak metszőélét, mely morfológiailag ugyan nem csücskök, de a funkciója
szempontjából ebbe a csoportba tartozik.
Az alsó őrlők orális és a felsők vesztibuláris csücskei csak egyetlen antagonista
csücsökkel érintkeznek a belső csücsöklejtőik révén, mintegy kívülről megtámasztva azokat,
ezért támasztó csücsöknek nevezik.
A tartó csücsköket elsődleges- vagy aktív csücsköknek is nevezik, mert a fogívek
találkozásakor létrehozzák az okklúziós érintkezéseket, biztosítva ezáltal az okklúzió stabilitását,
a mandibulának a maxillához viszonyított stabilitását és az okkluzális vertikális dimenziót, az ún.
harapási magasságot.
Kraus és Jordan a tartó csücsköket három csoportba osztotta jelentőségük szerínt:
I. Az alsó premolárisok és molárisok vesztibuláris csücskei;
II. Az alsó metszők incizális élei;
III. A felső premolárisok és molárisok palatinális csücskei.
Az alsó oldalsó fogak vesztibuláris csücskei a tulajdonképpeni tartó csücskök, a
felsők palatinális csücskei pedig stabilizálják a létrehozott pozíciót.

3.4 ÁLLKAPOCSHELYZETEK

A rágókészülék funkcióinak betöltése közben a mandibula sokirányú mozgást végez

és ezáltal a maxillához képest különböző helyzeteket vesz fel.
E helyzetek közül különös jelentőséggel bír az állkapocsmozgások kiinduló és
véghelyzete. Az állkapocsízületben a mandibula fejecs meghatározott pozíciókat foglal el az
ízvápában (fossa mandibularis et tuberculum articulare) a különböző helyzetek illetve mozgások
idején.
A fontosabb állkapocshelyzetek:
 Centrális reláció;
 Nyugalmi helyzet;
 Maximális interkuszpidációs helyzet;
 Centrális okkluzió;
  Elülső élharapásos helyzet;
 Oldalsó csücsökharapásos helyzet;
 Maximális szájnyitási helyzet.

3.4.1 A centrális reláció (CR)

A centrális reláció az állkapocsnak a koponyaalaphoz viszonyított, a fogak közötti

érintkezéstől független térbeli helyzet, amely vertikális és horizontális dimenzióban is
meghatározott. A fogak és a CR között nincs semmilyen összefüggés, tehát nem egy okklúziós
helyzet. A CR a mandibula fiziológiás helyzete, mely állandó az egész élet folyamán, még teljes
fogatlanság (edentatio) esetén is megtartott. A centrális reláció egy klasszikus fogászati
szakkifejezés, de a szakirodalomban mégsem egységes a meghatározása.
Ramfjord (1973) megállapítása szerint a CR a mandibula azon helyzete, amelyben az
ízületi fejecsek a legfelső, leghátsó szimmetrikus helyzetben találhatók és egy – a két fejecsen
áthaladó – képzeletbeli harántirányú tengely körül foroghatnak el, anélkül, hogy közben a
tengely helyzete megváltozna. Ilyen tiszta forgás csak kb. 20mm-es szájnyitásig lehetséges,
ezután további forgás, azaz szájnyitás csak egyidejű előrecsúszással lehetséges, de ezáltal a
fejecsek kilépnek a CR-s helyzetükből.
Dawson (1990) szerint a CR a mandibulának a maxillához viszonyított azon
helyzete, amelyben a két fejecs (condilus) az ízvápa közepén, a legfelső szimmetrikus pozícióban
található. Dupas (1993) véleménye szerint a CR az állkapocsnak a koponyához viszonyított
fiziológiás alaphelyzete, mely független az okklúziótól (a fogak záródásától), a fejecsek a
legfelső és elülső pozícióban találhatóak, ami szabad mozgást biztosít a mandibula számára.
Ezt a helyzetet a páciens maga is fel tudja venni, vagy a kezelőorvos vezetheti az
állkapcsot a kívánt helyzetbe nyomás és erőszak nélkűl.
Avril (1996) kutatásai kimutatták, hogy a szakirodalomban található
ellentmondásokat éppen a különböző módszerek alkalmazása eredményezte, amelyekkel történt
a vezetés és a CR rögzítése.
A CR tulajdonképpen egy mozgástartomány és határain belül helyezkedik el a
mandibula lehetséges helyzeteinek összessége. A fontosabb mozgások során, amelyeket a
mandibula végez, a centrális relációs helyzetből indul ki és ide tér vissza.
 Protetikai szempontból az állkapocs centrális relációs helyzete azért jelentős, mert
stabil, teljes fogatlanság esetén is meghatározható és reprodukálható a műfogsorok készítésének
érdekében.

3.4.2 Az állkapocs nyugalmi helyzete

A két állcsontban egymással szemben levő fogívek érintkezését okklúziónak

nevezzük és az érintkezés hiányára az inokklúzió kifejezését használjuk.
A rágókészülék inaktív periódusában, tehát az idő legnagyobb részében, a mandibula
nyugalmi helyzetben van. Ilyenkor az antagonista fogak nem érintkeznek, tehát fiziológiás
inokklúziós helyzet, a két fogív között rés van, ún. fiziológiás inokklúziós térköz (free way
space). Ennek értéke átlagosan 2–4mm és fogcsoportonként változik: a metszőfogak közötti
távolság 2–8mm, a kisőrlők között 2–3mm, a nagyőrlők között pedig 1–4mm rés van.
Thomson és Izard által fiziológiás inokkúziós térköznek elnevezett fogívek közötti
távolság, az átlagos értéknél lehet kisebb vagy nagyobb is fogsorzáródási rendellenességek
esetében.
Az állcsontok egymástól való távolságát vertikális dimenziónak vagy harapási
magasságnak nevezik és a gyakorlatban a subnasale-gnathion között mért távolságot jelenti.
Kemény javaslatára nyugalmi helyzetben fiziológiai harapási magasságnak nevezik
a két állcsont közötti vertikális távolságot. Ha a fiziológiai harapási magasságból kivonjuk a
fiziológiás inokklúziós térközt (2–4mm), az okklúziós (fizikai) harapási magasságot nyerjük.
Egyenes fej- és testtartás (ülve vagy állva), ellazított izomzat, feszülésmentesen zárt
ajkak mellett, a mandibula nyugalmi helyzetet vesz fel. Ennek a helyzetnek a létrejöttében
jelentős szerepe van a gravitációnak, az állkapocs súlyának, ezért a test és a fej különböző
pozícióiban más és más lehet a mandibula nyugalmi helyzete. Az állkapocsnak az antagonista
működésű, süllyesztő (nyitó) és emelő (csukó) izmai egyensúlyi állapotban vannak.
Nyugalmi helyzetben nemcsak a rágóizmok, de az ízületi tok és az ízületi szalagok is
ellazulnak. Az ízületi fejek az ízvápa közepén, szimmetrikusan a centrális reláció (CR)
mozgástartomány határain belül helyezkednek el. Az egyensúlyi állapotban levő izmokban az
izomrostok egy meghatározott kis része kontrakcióban marad, ezt nevezik izomtónusnak. Az
állkapocs nyugalmi helyzete tehát az izomtónus függvénye.
 Sokáig azt hitték, hogy az egyén kifejlődése után, az egész életen át állandónak
tekinthető a mandibula nyugalmi helyzete. Ennek előfeltétele azonban az izomtónus állandósága
lenne. Ma már tudjuk, hogy számos helyi és általános tényező hatására megváltozik az állkapocs
nyugalmi helyzete. Az életkor, az egészségi- és pszihés állapot szerint változhat, de hatással van
rá a hőmérséklet (hideg, meleg), a napszak, a fáradság, az izgalom és egyes gyógyszerek
(nyugtatók, élénkítők) is. Az idős, fogatlan ember rágóizomzata az inaktivitás következtében
sorvad és ez is hatással lehet a nyugalmi izomtónusra.
Protetikai szempontból az állkapocs nyugalmi helyzete azért jelentős, mert fogatlan
szájban is meghatározható. A fogpótlások készítésekor biztosítani kell a fiziológiás inokklúziós
térközt. A gyakorlatban erre általában ún. fonetikai teszteket használnak.
Az „S” mássalhangzó kiejtésekor kb. 1mm-es térköz alakul ki a fogsorok között,
mely a beszédhez szükséges legkisebb rés (a legnagyobb az „Á” magánhangzó kiejtéséhez
szükséges).

3.4.3 A maximális interkuszpidációs helyzet

A számtalan lehetséges okklúziós helyzet közül a legjellegzetesebb a maximális

interkuszpidációs helyzet, amikor a mandibulát emelő izmok legnagyobb akaratlagos
kontrakciója következtében a fogsorok szorosan záródnak és a fogak közötti érintkezési pontok
száma a legnagyobb. A kontaktpontok száma és elhelyezkedése változó. Rickets szerint ideális
okklúzió esetén 30 érintkezési pontnak kellene lennie mindenik fogíven.
A mandibula lehetséges legfelső helyzete, ilyenkor a legkisebb a távolság a két
állcsont között. Ezt a távolságot nevezik fizikai harapási magasságnak. A fiziológiai és fizikai
harapási magasság közötti különbség azonos a fiziológiás inokklúziós térközzel.
Csak a fogak és az állcsontok egymáshoz való viszonyát vizsgáljuk e helyzet
tárgyalásánál. A mandibula fejecsek a maximális interkuszpidációs helyzetben különböző
pozícióban lehetnek. Az esetek túlnyomó többségében (kb. 87%) a fejecsek nem az ízvápa
lehetséges leghátsó helyzetében találhatók, hanem CR-ból előrefelé csúsznak maximális
interkuszpidációs helyzetbe.
A fiziológiás, ütközésmentes, egyenesvonalú, szagittális irányú elmozdulásank az
átlagos értéke 0,2–1,75mm.
 Ez a szagittális irányú szabad elmozdulási lehetőség a long centric (hosszú centrális
okklúzió). Ritkábban (13%) a CR és a maximális interkuszpidációs helyzet egybeesik és point
centric néven ismerjük. Akiknél point centric található, azoknál szoros, hárompontos okklúziós
érintkezéseket figyelhetünk meg. Ahhoz, hogy a mandibulát maximális interkuszpidációs
helyzetből CR-ba vezethessék, a tartó csücskök jellegzetes alakján kívül, szükség van a fejecsek
bizonyos fokú szabadságára is. A csücskök csúcsai transzverzális irányban is szabadon
elmozdulhatnak a szélesen nyitott gödrök mélyén. Ez a wide centric (széles centrális okklúzió).
A Spirgi által leírt háromszögnek megfelelően a long centric és a wide centric által megvalósul a
freedom in centric.

3.4.4 A centrális okklúzió (CO)

A centrális okklúzió az alsó és felső fogívek központi záródásos helyzetben történő

érintkezése, amikor a rágóizomzat enyhén megfeszített állapotban található. A központi
záródásos helyzetben a fogak közötti találkozás azonos a jobb és a bal oldalon, tehát a CO
szimmetrikus helyzet.
Az állkapocs minden irányú elmozdulása akadálytalan a központi záróharapásos
helyzetből, ha az okklúzió szabályos. Minden mozgás kiinduló és véghelyzete a CO. Az esetek
90–95%-ában a CO nem azonos a maximális interkuszpidációs helyzettel, ez utóbbiban az ízületi
fejecsek nem a leghátsó szimmetrikus helyzetben, hanem attól 0,5-1mm-el előrébb helyezkednek
el.
A népesség 5–10%-ában a CO az ízületi fejecsek legfelső, leghátsó szimmetrikus
helyzete melletti maximális interkuszpidációt jelent. A protetikai gyakorlatban sokan célszerűnek
látják a CO-t és a maximális interkuszpidációs helyzetet a műfogsorok illeszkedése
szempontjából azonos állkapocshelyzetnek tekinteni. A centrális okklúzió vertikális
dimenziójának a fizikai harapási magasságot tekintik. Létezik egy ún. habituális harapási
magasság, amely az élet folyamán kialakult (megszokott) fizikai harapási magasság.

3.4.5 Elülső élharapásos helyzet

 Centrális okklúzióból, ollóharapás esetén, egy kissé előretolt állkapocshelyzet,
amelyben a metszőfogak incizális éleikkel érintkeznek, de az őrlőfogak nincsenek okklúzióban.
Nem tévesztendő össze az élharapással, amely egy eugnát harapási mód, a frontfogak szabályos
okklúziós viszonya centrális okklúzióban.
Az elülső élharapásos helyzet felvétele a vízszintes túlharapás (overjet) mértékének
megfelelő állkapocs előretolást és a függőleges túlharapás (overbite) mértékének megfelelő
szájnyitást igényel. Ez a helyzet a rágás során el-, vagy leharapáskor jön létre.

3.4.6 Oldalsó csücsökharapásos helyzet

Centrális okklúzióból kissé oldalratolt (jobbra vagy balra) állkapocshelyzet,

amelyben az azonos oldali (munkaoldal) antagonista fogak között van, de az ellenoldalon
(balanszoldal) nincs okklúzió.
A munkaoldalon az érintkezés lehet csak az alsó és felső szemfog között
(szemfogvezetés), vagy a szemfogakon kívül az őrlőfogak között is (csoportvezetés). Ez a
helyzet a rágás során a táplálék felaprózásakor, az őrlőmozgások során jön létre.

3.4.7 A maximális szájnyitási helyzet

Ebben az állkapocshelyzetben a fogak között nincs érintkezés (inokklúziós helyzet),

fiziológiásan csak ásításkor vagy igen nagyméretű falat leharapásakor jön létre.
Eléréséhez az állkapocsízületekben, mindkét résben, a legnagyobb az elmozdulás
(rotáció és transzláció). A mandibula fejecsek a legelülső, legalsó pozícióban találhatók, tehát ez
egy határhelyzet, amelyben előfordulhat az állkapocsficam (subluxatio, luxatio). A maximális
szájnyitási helyzetben a középső metszőfogak éle közötti távolság átlagos értéke 45–55mm.

3.5 A RÁGÁS

A rágás aktív és passzív komponensek együttes működésén alapul. A koordinált

reflexmechanizmusok alapján működő izomcsoportok alkotják az aktív komponenst. Az izmok
összerendezett kontrakciója, ill. relaxációja a rágóapparátus passzív részeinek (állcsont, fogív)
ritmikus mozgását idézik elő.
Az anatómiailag elkülönülő izmok, illetve az egyes izomrost-csoportok rágásban
betöltött szerepét a működésük során kialakuló akciós potenciál elektromos komponensének
regisztrálásával vizsgálhatjuk. Míg az akciós potenciál „uniform” jellegű, addig az izmok
különböző működést végezhetnek. Ha például valamilyen terhelés mellett rövidül meg egy izom,
akkor külső munkát végez fizikai értelemben is (izotonikus kontrakció), de ha egy adott hosszon
belül tónust, vagy helyzetet változtat, akkor nincs fizikai értelemben vett külső munkavégzés
(izometrikus feszülés). A rágás folyamatában nem mindegy, hogy egy izom melyik működés
típust mutatja, így az elektromiográfiás mérésekkel párhuzamban pontos mechanikai elemzések
is szükségesek a funkcionális működés tisztázásához.

3.5.1 A rágóizmok

A rágásban résztvevő izmokat a nyitás, illetve a zárás mozzanata köré

csoportosítható rágóizmokra és kisegítő izmokra oszthatjuk.
1. Rágóizmok
 szájzárás: – m. temporalis
– m. masseter
– m. pterygoideus internus (medialis)
 szájnyitás: – m. pterygoideus externus (lateralis)
– mm. suprahyoidees:
– m. digastricus
– m. geniohyoideus
– m. mylohyoideus
– mm. infrahyoidees
– m. temporalis (elülső rostjai)
2. Kisegítő izmok
 közvetlen elősegítik a rágást: – nyelvizmok
– mimikai izmok (ajak, orca)
 közvetett: nyak- és vállizmok.
 3.5.1.1 Szájzáró rágóizmok

 M. temporalis – A gyors zárás és az enyhe, kisebb hatásfokú rágás izma. Az

elülső rostok (pars anterior) szimmetrikus zárásnál, a hátulsók (pars posterior) szabad
oldalmozgásnál és szimmetrikus zárásnál aktívak. Rágás közben túlsúllyal a munkaoldali izom
működik és előbb aktiválódik, mint a balansz oldali, de puha ételek esetén a viszony
összetettebb. Normálisan szimmetrikus zárásnál (elektomiográfiás mérések szerint) a kétoldali
temporális egyforma nagyságú és egyidőben kialakuló, maximum tevékenységet produkál.
Metsző harapásnál felére csökken az elektromos aktivitás.
 M. masseter – Az erőteljes, őrlő típusú rágás izma. Egyoldali (unilaterális) rágás
zárási momentuma során a balanszoldalon a superficiális rostok korábban aktiválódnak, mint a
munkaoldalon. A masseter mélyebben fekvő rostjai a mandibula nyugalmi helyzetbe juttatása
közben (transzláció) működnek. Metsző harapásnál az izom aktivitása csökken.
 M. pterygoideus internus (medialis) – Mindkét oldali izom aktív a mandibula
szimmetrikus előrecsúsztatásában (protruzió), illetve a ballanszoldali izom az oldalmozgásokban
(transzláció).
A természetes rágási ciklusban főleg emelő szerepük van, ugyanis a protruzió során a
mandibula mintegy kiemelődik a nyugalmi helyzetből. Unilaterális rágásnál a balanszoldali izom
jóval előbb lép működésbe. Metsző harapásnál mindkét oldal igen erős aktivitást mutat.

3.5.1.2 Szájnyitó rágóizmok

 M. pterygoideus externus (laterális) – A funkcionális mozgásvizsgálatok

elektromiográfiás adatai ellentmondásosak, mivel mind nyitás, mind zárás alatt lehet akciós
potenciált regisztrálni (bár nyitásnál nagyobb aktivitás mérhető). Unilateriális rágásnál, illetve
oldalmozgásoknál a balanszoldali izom a domináns működésű.
A vizsgálatok azt erősítik meg, hogy ezek az izmok mozdítják a rágó mozgás
folyamatában a mandibulát a nyitási fázis közben a munkaoldal felé, ill. a zárási fázisban vissza
a kiindulási (centrális) helyzet felé. A m. pterygoideus lateralis metsző harapás esetén erős
aktivitást mutat.
  Nyelvcsont feletti izmok – Ezek az izmok a szájnyitásban vesznek részt.
Unilaterális rágásnál a balanszoldali rostok működése dominál. Úgy tűnik, hogy a m.
mylohyoideus működése az elsődleges, aktivitási maximumát a m. digastricus előtt éri el. A m.
digastricus aktivitását főként a fogak érintkezésekor, illetve közvetlen előtte regisztrálhatjuk.

3.5.1.3 Kisegítő izmok

Idetartoznak egyrészt azok az izmok, amelyek közvetett módon a száj nyitását és

zárását végző izomcsoportok működését befolyásolják, másrészt amelyek közvetlen a rágási
folyamatban a falat terelését, irányítását végzik.
A nyelvcsont alatti izmok, a nyak- és vállizmok egy része a táplálék
konzisztenciájának megfelelően kapcsolódnak be a rágási folyamatba és (hasonlóan a légzési
segédizmok működéséhez) a szilárdabb bázissal, a megtámasztás fokozásával megteremtik a
nagyobb hatásfokú rágás feltételeit.
Az ajak és a pofa bolus irányító funkciója egyértelmű, a nyelv funkciója azonban
sokkal többrétű:
 a falat fogsorok közé terelése, szétosztása;
 a falat szétpréselése;
 a falat nyállal keverése;
 érzőfunkció – konzisztencia, íz, hő, nagyság;
 nyelés előkészítés;
 tisztogatás.
A nyelv csak áttételesen veszt részt a rágási folyamatban, de ha például csak az
ízérzés pszichés, étkezési aktivitást befolyásoló, nyálelválasztást serkentő, illetve a nyállal
keverés súrlódáscsökkentő hatását nézzük, nem elhanyagolható a szerepe. Jelentős rágó effektus
különbség van az ételt undorral fogyasztó egyén, illetve a „farkasétvágyú” között.

3.5.2 A rágás reflex-kontrollja

A bonyolult izomműködéseket reflexmechanizmusok szabályozzák, melyek

vizsgálata komplikált anatómiai, idegélettani módszereken alapul. A mandibula nyugalmi
helyzetben tartása, valamint a funkcionális működésnél szükséges izomtónus optimális beállítása
myostaticus reflexmechanizmussl valósul meg.
Az akaratlagos agykérgi, illetve a szájüregből befutó idegingerületek valószínűleg
cortikális-subcortikális szinten kerülnek feldolgozásra, majd a leszálló pályákon a nervus
trigeminus, a nervus hypoglossus motoros neuronjainak aktiválásával, illetve gátlásával (reciprok
beidegzés) hozzák létre a rágás folyamatánál magas fokon koordinált izomműködéseket.
Döntő fontossággal bír a n. trigeminus, amely fogadja afferens rostjain a
szájterületről (nyálkahártya, íny, nyelv, fogak, parodoncium, palátum, temporomandibuláris
ízület) érkező információkat, továbbítja a thalamuson keresztül az agykéreg felé, majd a
feldolgozott válaszreakciók szerint a motoros magcsoport efferentációjával működésbe hozza a
rágóizmokat.

3.5.3 A temporomandibuláris ízület

A rágásban résztvevő izmok magas szinten összerendezett működése a passzív

komponensek harmonikus precíz mozgásformáiban válnak igazán jelentőssé. Passzív
komponensek közé soroljuk az állcsontokat, a temporomandibuláris ízületet (ATM) és a fogakat.
Az anatómiai tanulmányok során részletesen ismertetett ATM különleges (páros,
korlátolt, szabad) ízületi rendszer. Mivel a mandibula ívben többszörösen is hajlított, mindkét
ízfeje kapcsolódhat ugyanahhoz az alaphoz, ami egyben azt is jelenti, hogy a kétoldali ízület
függve egymástól egységes mechanizmussal működik. Az ízfelszíneket igen nagy megterhelést
is elviselő rostos porc borítja. Az ízületi fejecsek kisebbek az ízvápáknál, a különbséget
meniscus jellegű rostporcos discus egyenlíti ki, amely egyben felső és alsó részre osztja az
ízületet.
Az ízületi szalagok és az ízületi fejhez képest nagy területet magába foglaló izületi
tok lehetővé teszi, hogy a fejecsek az ízvápául szolgáló temporalis lejtőn akár 8–10mm-t is
elmozduljanak. Többek között ez biztosítja, hogy normális esetben a fogíven belül bárhol
kontaktpontot tudunk létesíteni. A középen elvékonyodó discus kapcsolata a fejecshez
szorosabb, így vele együtt mozog, biztosítva ezzel a mindenkori helyzetnek megfelelő felszínű
ízvápát.
 Rágás szempontjából az ízületi rendszer háromféle alapmozgást biztosít:
– forgómozgás (rotáció);
– előre-hátra csúszás (protruzió-retruzió);
– oldalmozgás (laterál transzláció).
A fejecs rotációs mozgása ételbe harapásnál figyelhető meg. A húsevő ragadozó
állatoknál ez a forgómozgás az uralkodó komponens. Az előre-hátra csúszás – amely a rágcsálók
rágómozgásának fő formája – embernél a rágás korai szakában figyelhető meg. Az
oldalmozgások az előbbi típusokkal kombinálódva az őrlőmozgás döntő komponensei. A
temporomandibuláris ízület alapmozgás formái az állcsontok mozgásformáiban nyernek
értelmet.

3.5.4 Az állkapocs mozgásai

Az ember állkapocsízületének anatómiai adottságai lehetővé teszik, hogy a tér több

irányába is viszonylag nagy amplitúdójú mozgást engedélyezzen a mandibula számára. Az
állkapocs elmozdulásainak gátat szab: 1. az ízületi tok; 2. az azt erősítő szalagok; 3. az izmok
működése; 4. a fogak találkozása és 5. az a körülmény, hogy a kétoldali ízületet a merev
állkapocs köti össze, ezért az ízületekben csak egyidejű – de gyakran nem szimmetrikus –
mozgások mehetnek végbe.
Azokat az elmozdulásokat, amelyeket csak az ízületek és szalagjaik, valamint a
rágóizmok működése vezet és a fogak közben nem érintkeznek szabad állkapocsmozgásoknak
nevezzük.
Dinamikus okklúziónak, fogak által is vezetett (artikulációs) mozgásoknak nevezzük
azokat a mandibula mozgásokat, melyek folyamatos fogérintkezés mellett mennek végbe. E
mozgások során különböző fogak vagy fogcsoportok vezető felszínként működve irányítják és
korlátozzák az állkapocsmozgásokat. Ezt nevezzük elülső- vagy fogvezetésnek. Az állkapocs
elmozdulásait a mandibulát mozgató izmok működése valósitja meg, ezt közbülső- vagy
izomvezetésnek nevezik. A mozgás irányát meghatározó tényezők közül a harmadik a hátulsó-
vagy ízületi vezetés, melyet az élet folyamán állandónak tekintenek.
A mandibula mozgásai akaratlagos, funkciós mozgások és lehetnek szimmetrikusak
vagy aszimmetrikusak. Egyéni adottságtól függően a mozgások amplitúdója változó. A
rágókészülék funkciói közben az alapmozgások egymással kombinálódva bonyolult mozgásokat
eredményeznek. Az alapmozgások állhatnak egyetlen elemi mozgásféleségből – például forgó
vagy csúszó (transzlációs) mozgás – vagy lehetnek ezek kombinációi.
Az alapmozgások a következők:
 nyitó – záró (csukó);
 előre (propulzió) – vissza (repulzió);
 oldalirányú (lateropulzió).
A mandibula hátra (retropulzió) történő mozgása egy erőltetett határmozgás, nem
tekinthető funkciósnak.

3.5.4.1. Nyitó- és zárómozgás

A nyitó- és zárómozgások szabad állkapocsmozgások. Fogérintkezés csak a kiinduló-

és véghelyzetében van, amely a centrális okklúzió.
A nyitás megindulásakor az összezárt fogak azonnal szétválnak és az okklúzió
megszüntének mozzanatát diszklúziónak (desoclusio) nevezik.
A szájnyitás szimmetrikus mozgás, a mandibulát süllyesztő izmok, valamint a két m.
pterygoideus lateralis együttes, összehangolt működése valósítja meg.
Miközben a nyelvcsonton rögzülő süllyesztő izmok az állcsúcsot lefelé és hátra
húzzák, a külső röpizmok a fejecseket előre és lefelé mozdítják. Az ízületi fejecsek a felső ízületi
résben a diszkusszal együtt elmozdulnak előre, transzlációs mozgást végeznek és az alsó ízületi
résben a mandibula képzeletbeli haránttengelye körül elfordulnak, rotációs mozgást végeznek.
Körülbelül 15–20mm-es szájnyitásig csak tiszta forgó mozgás valósul meg, ezután a
további szájnyitás a forgással egyidejű előrecsúszással együtt lehetséges. Tehát a nyitó mozgás a
két elemi mozgásféleség kombinációja.
A maximális szájnyitás amplitúdója egyénenként változó, átlagos értéke 50–60mm.
Ez az érték nem azonos a maximális szájnyitási helyzetben, a középső metszőfogak éle között
mért távolsággal. Az ott kapott értékhez hozzá kell adni a függőleges túlharapás mértékét, mert
szájnyitáskor ennek legyőzésekor a metszőélek közötti távolság 0mm.
Tehát a maximális szájnyitási érték a következő képlettel számítható ki:
maximális szájnyitás = metszőél távolság + függőleges túlharapás
 A szájnyitást 40mm felett normálisnak tekintik, 30–40mm között enyhén korlátozott,
30mm alatt súlyosan korlátozott és 10mm alatti szájnyitás esetén szájzárról (trizmus) beszélünk.
A szájnyitás korlátozottsága a rágókészülék funkciózavarának jele, de okozhatja gyulladás,
daganat, stb. is.
A nyitással ellentétes irányú zárást a mandibulát emelő rágóizmok végzik. Ennek
pályája hasonló a nyitási pályához, csak iránya ellentétes. A nyitó–záró mozgás gyakori a
rágókészülék funkciói közben, de fiziológiásan az állkapocs csak ásításkor vagy nagyméretű
falat leharapásakor végez maximális szájnyitást.

3.5.4.2 Előretolás─visszahúzás

Az állkapocs előremozdítását nagyrészt egyetlen izompár a m. pterygoideus lateralis

végzi. Mindkétoldali izom azonos mértékben húzódik össze és az ízületi fejecsekkel együtt a
mandibula előremozdul. Szabályos túlharapás meglétekor centrális okklúzióból a mozgás kezdeti
szakasza fogvezetéssel történik. Az alsó metszők éle, a szagittális síkban előrecsúszik a felsők
palatinális felszínén, amíg incizális éleikkel érintkeznek az elülső élharapásos helyzetben.
Christensen írta le elsőként, hogy a propulziós mozgás az oldalsó fogak közötti okklúzió
azonnali megszűnését eredményezi.
A függőleges túlharapás mértékének megfelelő szájnyitás valósul meg, a mandibula
forgó mozgást végez, süllyesztő izmaink közreműködésével. A mandibula további előretolása
alapvetően szagittális irányú transzlációs mozgást jelent. Propulzió alkalmával az ízületi fejecsek
a tuberkulum lejtőjén előre és lefelé haladnak. Az elmozdulás nagysága a lejtő meredekségének
függvénye, mely egyénenként változó. Felnőttkorban a tuberkulum lejtője a vízszintes síkkal 20–
60°-os szöget zár be.
Valószínű, hogy a függőleges túlharapás és a tuberkulum lejtőjének szerepe
előreharapás alkalmával, éppen az őrlőfogak szétnyitása, azok parodonciumának megkímélése.
Így a teljes rágóerő a frontfogakra koncentrálódik, ami nagyerejű leharapást tesz lehetővé.
A propulzióval ellentétes irányú mozgás a repulzió vagy visszahúzás. Ezt a m.
temporalis hátsó, vízszintes rostjai végzik, a szuprahioidális izmokkal együttműködve.
 3.5.4.3 Oldalmozgás

Az állkapocs oldalirányú elmozdulása elsősorban a m. pterygoideus lateralis

egyoldali kontrakciójának, valamint az ugyanazon oldali m. temporalis összehúzódásának az
eredménye. Aszimmetrikus mozgás, melynek során az állcsúcs jobb-, vagy baloldalra kitér, majd
visszatér kiindulási helyzetébe, a centrális okklúzióba.
A laterotrúzió és mediotrúzió kifejezés egy-egy mandibulafélre vonatkozik, mely az
oldalmozgás során távolodik vagy közeledik a medio-szagittális síkhoz.
A mandibula oldalmozgás (lateropulzió) tulajdonképpen enyhe nyitással vagy
előretolással járó, komplex vízszintes irányú elmozdulás. Oldalmozgás során a két ízületi fej
különböző mozgást végez. A balansz oldalon a fejecs (lengő fej) viszonylag nagy amplitúdójú
mozgást végez előre, befelé és lefelé a tuberculum articulare lejtőjén, ezt leírója után
Ackermann–mozgásnak nevezik.
A munkaoldalon a fejecs (nyugvó fej) alig mozdul el, miközben önmaga és az egész
mandibula egy rajta áthaladó, képzeletbeli függőleges tengely körül elfordul.
A m. pterygoideus lateralis ferde állása, valamint az ízületi tok lazasága
következtében a munkaoldali fejecs egy nagyon kicsit elmozdul lefelé ill. oldalra és vele együtt
az egész állkapocs testesen az elmozdulás irányába tolódik el. Ezt leírója után Bennett–
mozgásnak nevezik. Az egész mandibula mozgása a Bennett–mozgás, de a munkaoldalon
észlelhető és mérhető, egyénenként változó (0–3mm), leggyakrabban 0,5–1mm.
A Bennett–mozgás kifejezésére használják a balanszoldalon mérhető szöget. A lengő
fej által leírt pályának (előre, befelé és lefelé) a szagittális síkkal bezárt szögét nevezik Bennett–
szögnek, amelynek a nagysága 7–30° között változhat, leggyakrabban 10–15°.
Azt az oldalt, amerre az állcsúcs kimozdul munkaoldalnak nevezzük. Ezen az
oldalon általában egy fogpár érintkezik: az alsó és felső szemfog, ilyenkor szemfogvezetéssel
történik az oldalmozgás. Ha a szemfogakon kívül őrlőfogpár is érintkezik csoportvezetésről
beszélünk.
Miközben a munkaoldalon oldalsó csücsökharapásos helyzet alakul ki, az
ellenoldalon az ún. balanszoldalon nincs érintkezés a fogak között. Azt, hogy melyik a munka-
és melyik a balanszoldal, az elmozdulás iránya határozza meg. Ha jobbra történik az
oldalmozgás, akkor a jobb a munka- és a bal a balanszoldal, ha pedig ellenkező irányú a mozgás,
akkor fordított a helyzet.
A rágókészülék funkciói közben tiszta oldalmozgás ritkán valósul meg. Általában
szájnyitással és propulzióval kombinálódik és főleg az őrlőmozgással rágó egyéneknél figyelhető
meg.

3.6 A FOGAK SZEREPE A RÁGÁSBAN

A fogak fő funkciója a rágás, ehhez két passziv funkció is csatlakozik: 1. részvétel a

hangképzésben (f, n, l, v mássalhangzók kiejtése) és 2. az arc esztétikus harmóniájának a
biztosítása. A fogazat funkcionális egységet képez az állcsontokkal és a fogak morfológiája
visszatükrözi a táplálkozásban, illetve a rágásban betöltött szerepüket. Minden egyes fog
alakjában, nagyságában a struktúrának és a funkciónak kölcsönös egymásrahatását példázza.
A metszőfogak koronái vésőszerűek és a szembenálló fogak élei, mint az olló szárai
vágják szét a falatot. Hasonló működésűek a szemfogak is, melyek metszőélei azonban már
rágócsücsökben egyesülnek.
A kisőrlők és a nagyőrlők csücskökben csúcsosodó rágófelszínekkel rendelkeznek, és
feladatuk a táplálék megőrlése. A premolárisoknak már kiterjedt rágófelszínük van és a
legerősebb rágónyomást felvevő molárisok a legnagyobb fogak: három, négy vagy öt csücsökkel
rendelkeznek, melyek különösen alkalmassá teszik ezt a fogtípust a táplálék szétmorzsolására.
A fogak nagysága a működés függvénye. Az alsó metszők, melyek az állkapocs
forgáspontjától a legtávolabb esnek és így az emelőkar végén a legnagyobb kitérést végzik, a
legkisebbek és metszőélük van. A forgáspont felé közeledve az alsó fogak nagysága nő. A disztál
felé nagyobbodó fogaknak egyúttal gyökérszámuk is megnő.
Az állcsontokban való szilárd rögzülésüket erős, többszörös gyökér biztosítja. Míg a
fogkorona átmérője disztál felé jelentősen megnő, magassága – a szemfog kivételével – hátrafelé
csökken. Ugyancsak különbség van a felső állcsont és az állkapocs fogainak nagyságrendjében.
A felső fogsorban minden előbb álló fog nagyobb, mint a tőle közvetlen disztál felé eső. Az alsó
fogsorban a fogak nagysága a metszőtől az első molárisig nő, majd innen a bölcsességfogig
csökken.
 A fogforma (lekerekített, lapos csücskű, abradált, illetve magas csücskű, éles
rágófelszínű fogak) és a fogak lokalizációjából adódó harapási forma (normál, mély, nyitott,
kereszt stb.) befolyásolja a rágást (típus, hatékonyság, szimmetria stb.).

3.6.1 A harapás, leharapás

Szimmetrikus nyitásnál és zárásnál a mandibula nem egyszerű forgópánt- vagy

zsanérmozgást végez, mert a condylusok közötti horizontális forgástengely elmozdul. A nyitás
kezdetén a rotációval egyidőben a condylusok le- és előremozdulnak az ízületi lejtőn, míg
záráskor ellenkezőleg fel- és hátrafelé.
A kombinált mozgásokat úgy képzelhetjük el, mintha a forgás egy pillanatonként
változó (mozgó) tengely körül történne, melynek középpontjai egy ívet írnak le. Érdekes, hogy a
nyitás és zárás ívei nem fedik egymást.
Leharapásnál az optimális falatméretnél nagyobb térfogatú szilárd ételből egy kisebb
részt választunk le. Mechanizmusa függ az étel konzisztenciájától:
 Nem kemény (puha) étel harapási mechanizmusa áll legközelebb az egyszerű kombinált
nyitó–csukó mozgáshoz. A nyitott, előretolt (protrusió) mandibula metszői és a felső metszők
közé vett ételdarab az erőteljes retrusióval kombinált zárási ütemben mintegy lenyíródik.
 Kemény (rágós, szívós) étel esetén az előbbi metszőjelleghez – a keménységtől függően
– tépő komponens is kapcsolódik, és a harapási hely egyre laterálisabb irányba tolódik, a szem és
kisőrlő fogak területe felé. Ennél a mozgásnál az aszimmetrikus jellegű nyitást követi az igen
erőteljes zárás, mellyel egyidőben az egész fel és ellenoldal felé történő megrántásával egy
jelentős tépőhatást fejtünk ki. Végül a lateral protrusióból a mandibula a zárás során centralis
okklúzióba kerül.

3.6.2 Rágás közbeni mozgások

A szájüregbe juttatott megfelelő méretű ételdarab, a falat (bolus) fizikai aprítása a

rágási folyamat során következik be. A fogívnek azt az oldalát, ahol a bolus fő tömege
helyezkedik el, munkaoldalnak, az ellenkezőt balanszoldalnak nevezzük. Ez egy rágási cikluson
belül többször cserélődik, és a jobb-, illetve a baloldal dominanciája az egyedi adottságoktól
nagymértékben függnek.
A ciklikusan folyamatos rágómozgást célszerű három ütemre bontva elemezni: 1.
gyors záróütem; 2. erőütem és 3. nyitóütem.
1. Gyors záróütem során a szimmetrikus nyitott helyzetből a periódus kezdetén a
munkaoldali condylus hátra, fel laterál irányba mozdulva húzódik vissza az ízületi lejtőn és még
mielőtt a fogak intercuspidaciós helyzetbe kerülnek, eléri a fossáját. A záróütem fennmaradó
részében ott is marad, nem lépve ki a fossából, csak igen kis elmozdulásokat végez (kb. 0,4mm).
Ezt az úgynevezett középponti mozgást nevezzük Bennett–mozgásnak. A
balanszoldali condylus a záróütem utolsó szakában az ízületi lejtőről a fossája felé mozdul
intenzíven.
2. Erőütemben az izmok hatalmas erővel közelítik az antagonista fogpárokat, a
centrális helyzet felé. Eközben a munkaoldalon a moláris, premoláris fogak rágófelszínei közé
került étel szétpréselődik. Érdekes, hogy míg a balanszoldali condylusra igen jelentős erő hat, a
munkaoldali condylus felszabadul az erő alól, hiszen a munkaoldali megtámasztás magán az
ételdarabon van. Az ütem végén a mandibula centralis okklúziós helyzetbe kerül, de
természetesen nem minden periódus után.
3. Nyitóütemnél mindkét condylus előre és lefelé mozdul az artikulációs lejtőn. Ez a
rágás közbeni nyitómozdulat hasonlít az egyszerű szimmetrikus nyitáshoz, amennyiben a
mozgás a CO helyzetből indul ki. Ugyanis főleg a szívós, kemény falat rágása kezdetén az
antagonista fogak nem érintkeznek, így a laterál helyzetből indított nyitóütem egy kompenzációs
centrál irányú komponenssel bővül. Ez az igen leegyszerűsített mozgássorozat periódikusan
ismétlődik, míg az étel konzisztenciája, daraboltsága megfelelővé válik a lenyelésre. A nyelés
körüli rágási ciklusokban először nincs teljes zárási effektus (occlusio) és nincs szünet az egyes
ciklusok között. Később létrejön a teljes zárás, a mozgás megáll (a ciklus 15%-nyi idejére, ez kb.
0,2sec.) és elindul a nyelési folyamat.
A záróütem utolsó szakában csak a balanszoldali condylus mozog számottevően, és
rágás közben a laterálisan felfelé, hátra történő zárás interkuszpidációs helyzetben történik. Ha
rágáskor a mandibula mozgásai során kialakuló erőviszonyokat elemezzük, kiderül, hogy
szimmetrikus mozgásoknál (például metszőharapás) a mandibula mint emelő szerepel, és a
condylusok viselik az erő nagy részét.
 A rágómozgás erőütemének végén a mandibula egy „aszimmetrikus tengely”-ként
működik, amelyen hatnak egyrészt a balanszoldali (condylus) erők, a munkaoldali fog/bolus
reakciós erők, másrészt a rágóizmok által kifejtett erők. A tengelyre ható erő- és teherkarok
természetesen minden pillanatban a bolus helyétől, illetve a munkaoldali okklúziós helytől
függnek.

3.6.3 A fogazat rágómozgást befolyásoló szerepe

Az egyszerű szimmetrikus nyitásnál, illetve a rágás nyitófázisának nagy részénél a

mozgás az izület és izom kölcsönhatása. A fogak a zárási fázisokban lépnek be a
mozgásirányítás hatásrendszerébe, és csak bizonyos korlátok között érvényesülnek.
Patomechanikai szempontból célszerű különválasztani a fogazat indirekt és direkt
mozgásirányító képességét.
Indirekt hatásról beszélünk leharapásnál, ill. rágásnál az első fogak közötti
érintkezés létrejöttéig. Eddig a pillanatig döntő a bolus anyagának, valamint a fogazat
mechanikai tulajdonságainak kölcsönhatása.
Amikor a munkaoldali fogazat a mechanikai hatásokkal szemben kellően ellenálló és
a megfelelő élekkel, illetve csücskökkel rendelkezik, akkor a mozgásirányítás fogazati
komponense a bolus anyagától, darabolhatóságától, homogenitásától, stb. függ. Például meggyes
sütemény rágásánál a véletlen bent maradt mag módosítja a mozgást, vagy egy vastagabb porc
összeharapásakor a mozgásirányt a bolus anyagában kialakuló ellenállás csökkenés (repedés)
módosíthatja.
Direkt mozgásirányító hatásról beszélhetünk fog-fogkontaktus kialakulása után.
Leharapásnál a felső frontfogak orális metszőfelszíne vezeti az alsó fogak labiális
metszőfelszínét. Rágásnál a munkaoldalon a nagy- és kisőrlők területén az éppen aktuális felső
fogak occlusiós felszíne (csücsök-lejtőrendszer) vezeti az antagonista alsó fogak buccalis
csücskeit. Kiemelkedő szerepet tulajdoníthatunk a szemfogaknak, melyek mind a harapás, mind
a rágás esetén bekapcsolódhatnak a fogvezetési rendszerbe.